Title: Szélcsend alatt; Az életbol ellesve
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Szélcsend alatt; Az életbol ellesve" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XXXV. KÖTET

SZÉLCSEND ALATT * AZ ÉLETBŐL ELLESVE

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

SZÉLCSEND ALATT

*

AZ ÉLETBŐL ELLESVE

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895



SZÉLCSEND ALATT



A KURUCZVILÁG UTÁN.

Huszonhat éve múlt már, hogy II. Rákóczi Ferencz tárogatói utolsót
harsogtak a Tisza partjain.

A kurucz név nem jelentett már semmi nagyot, legfeljebb még holmi
torzonborz, elhanyagolt külsejű alakok kigúnyolására használgatták azt.
A nemes urak iparkodtak a szatmári béke óta a fényes hivatalokban
megerősödni, s a rodostói sírnak egyedüli látogatója volt a pontuszi
árapály zúgása; a hazafiak emlegetése felől bizton alhatott abban a
száműzött fejedelem.

A «libertás» nem járt a közforgalomban többé; mint rézpénz is
elértéktelenült már, hát még mint eszme?

A neoacquistica kisimítá szépen a birtokviszonyokat, kiki elhelyezé
magát a számára jutottban, s ha akadt még egy-egy zúgolódó itt-amott az
országban, ki rongyos tarisznyával, megfakult okiratokkal rendre járta a
dicastériumokat, negyedszázadokra nyúlt pör lidérczfarkát üldözve, az
ugyancsak sok nevetségnek tette ki magát.

Az öreg és ifjú gavallér hátra simítá a daczos üstököt s varkocsba
csavarva haját, port hintett a fejére, világ divatja szerint.

A fejedelem emlékpénzeit, miken egy katholikus, egy protestáns és egy
óhitű alakja volt látható, kik egy közös oltáron élesztik a tüzet,
mutogatták még mint curiosumokat, de már azoknak értelmét senki sem
fogta föl; a magyar ember megnyugodott abban, hogy hiszen vannak függő
pecsétes törvényei,… a miket senki sem tart meg.

Utoljára még magát a jámbor tárogatót is összetörték, pedig hiszen úgy
sem fujta volna már azt senki, mert nem kellemetes annak a hangja.

Ez időben élt Nógrádon egy kitünő férfia a magyar protestáns
ellenzéknek, Csornai. Mint fiatal ember az utolsó reménységig megmaradt
a szabadság ügye mellett, kísérte a fejedelmet lengyelországi
bujdosásaiban, hallotta külön-külön három császár ajkairól hangzani a
magasztos biztatást, hogy a magyar nemzetnek még nagygyá kell lenni; egy
pár évig ábrándozott e fölött, azután haza jött megmaradt jószágaira, és
föltette magában, hogy okos ember fog lenni.

Hivatalt ugyan nem vállalt, de követté választatván, fölment a pozsonyi
országgyűlésre azon erős szándékkal, hogy ha karddal nem használhat
többé nemzete ügyének, legalább bölcs, higgadt szóval fog segélyére
lenni.

Ott olyan jól viselte magát, hogy mindjárt a gyűlések elején kivetették
néhány társával együtt a gyűlésteremből. Mint nyakas kalvinisták nem
akartak bizonyos szavakat az esketési formularéban utánmondani, s azért
haza küldték őket szépen.

Otthon addig zakatolt, míg a megyéje ujra visszaküldte követnek, s az
ország rendei beleegyeztek, hogy úgy tegye hát le az esküt, a hogy lelki
meggyőződésével összefér.

Ott azután közel egy évig segített a tüzet a miniszterek alá rakni, de a
mitől azok, mint a bibliai három zsidó ifju, meg nem égtek; szaporította
a gravameneket, pattogott a jezsuiták ellen, küzdött a nemesi előjogok
sérthetetlenségeért, követelte vissza a temesi bánságot, közel volt egy
pár szóbeli crimen læsæ elkövetéséhez és megmutatta, hogy sem a
nádortól, sem a homo regiustól meg nem ijed.

A míg ezt megmutatta, azalatt elszerette az egyetlen leányát valami
indigenált karantáni báró.

Báró Zelcz Vilmos szegény legény volt, de csinos férfi. Mint magyar
indigena a testőrseregnél szolgált, s az udvar által gyakorta
küldöztetett Pozsonyba.

A kuruczvilágnak régen híre-hamva mult már, a Krajn és Karantán bárói
családból eredt másodszülötteknek nem volt többé az a föladatuk, hogy
vitéz dragonyosaik élén a durczás magyar városokból beemeljék a
harácsot: sokkal kellemesb hadjáratra voltak ezúttal kiküldve.

Eredjetek gyermekeim, ne legyetek útjokban bátyáitoknak; ügyes,
tetszetős fiuk vagytok, foglaljatok magatoknak birtokot, uradalmakat.
Itt van a sok czímre vágyó magyar úr. Örül mindegyik, ha leányai keze
által az udvar légkörébe juthat; menjetek házasodni Magyarországra.

Sok atyafiság köttetett ez idő óta a két szomszéd nép között, s miután a
bécsi udvar adta Magyarországnak a divatot, nem csoda, ha a divatnak az
is meghódolt, a ki a kardnak nem.

Az ifju testőr és Csornai Katinka közti ismeretségből azonban ezúttal
nem lett házasság, mert hirtelen dögmirigy ütött ki az országban, a
rendek hazasiettek, a nagy sürgésben alig maradt a szeretőknek annyi
alkalmuk, hogy egymásnak örök hűséget esküdve, búcsut vehessenek.

Egyébiránt elég idejük volt még: Katinka nem volt több tizenhat évesnél,
Zelcz báró pedig semmi egyéb, mint egy szál gárdista, kilátással egy
szerény másodhadnagyi állomásra. Még mind a két gyermeknek nőni kellett,
hogy azzal a vakmerő eszmével megjelenhessenek Csornai Gábor előtt, hogy
ők egymást szeretni bátorkodnak.

Azután pedig nagyon sokáig nem nyilt alkalom összejöhetniök.

Katinka anyja be volt avatva leánya szívviszonyába, az egész szerelmi
cselszövény az ő gondos felügyelete alatt köttetett. A nőben volt egy
kis hiúság.

Csornai soha sem engedte magát rábiratni, hogy az udvarhoz fölmenjen.
Csalogatták kitüntetésekkel, hivatalokkal, semmi sem ragadt meg nála;
azt felelte, hogy vén már ő új szokásokat kezdeni.

E közben egyik év a másik után haladt, Katinka egyik kérőjének a másik
után kosarat adott, már hét év mult el a pozsonyi országgyűlés óta, s
Katinka még mindig hajadon volt.

Gábor úr nem aggódott e miatt. Az ő idejében sem mentek a leányok
huszonnégy éves koruk előtt férjhez, azt tartá: a ki korán megy férjhez,
nem lehet jó gazdasszony.

Azt ő nem is sejté, hogy leánya kire vár.

Látta ugyan, hogy valami hadnagyocska majd itt, majd amott megfordul
családjánál, hol otthon, hol a megyei székvároson; hallotta is, hogy azt
mint Zelcz bárót mutatják be neki, hanem már az a fatuma volt a morva és
karantáni nevekkel, hogy azokat rögtön elfelejtette, s egyik látástól a
másikig az illetőnek az ábrázatja is annyira kiment emlékéből, hogy
mindannyiszor teljesen idegen látogatóul fogadta el s bámult, ha
mondták, hogy itt, meg ott beszélt már vele.

Két esztendő kellett az öreg kurucznál arra, hogy Zelcz bárót annyira
észrevegye, a mennyi kell valakinek gyanussá tételére. Egy párszor úgy
kérdezte magában, hogy vajjon mit támad föl annyiszor ez az ember, a ki
ő rá nézve a legtökéletesebben meg van halva, mind akkor, a midőn nincs
szemei előtt.

Az 1737-ben kiütött török háború több alkalmat adott Zelcznek Csornai
házánál megjelenhetni: majd futárnak volt küldve a főhadi tanácshoz,
majd ujonczozással, majd élelmezéssel, pótlovazással volt megbizatva.
Pártfogások útján kieszközlé, hogy Nógrádban mulathasson, s ilyenkor
aztán több napot tölthetett Csornai lakában.

Az öreg kuruczot nem érdekelte semmit az egész török háború.

Eleinte lelkendezve hallgatta a csatatérről jövő hireket, nagy
elégtételt talált benne, hogy a vitéz Pálffy János mellőztével, gróf
Seckendorf neveztetett ki fővezérré, s azt a törökök siralmasan
megpaskolták; nagyon sokat forgolódott álmatlan fekhelyén, mikor
meghallotta, hogy a szultán Rákóczi Ferencz fiát, Józsefet erdélyi
fejedelemmé nevezte ki, s a Dunához küldte; hanem azután nem sokára jött
a hír, hogy az utolsó Rákóczi megtért az ő őseihez, de nem ősei földén,
s el is temették valahol; azontúl aztán nagyon csendesen tudott aludni
Csornai a csatatérről szárnyaló szellők miatt, akár mi hírt hoztak is
azok.

Legföljebb azt a mulatságot szerezte magának, hogy az egymás után sűrűn
következő császári vezérek hogyléte felől kérdezősködött a jól értesült
toborzó biztosnál, mikor az egy pohár borra összeült vele délutánonkint.

– Hát kedves báró Zelcz úr, mit csinál a halhatatlan Seckendorf?

– Mennyire haladt már a vitéz Königseck?

– Elfogta-e a szultánt a vakmerő Wallis Olivér?

– Hagyott-e még törököt irmagul a derék Schmettau?

– Igaz-e, hogy a hős Suckov levegőbe röpíté magát Nándorfehérvárral
együtt?

– Hát a bölcs Neiperg, hogy szedte rá a török vezéreket?

Csornai nagyon jól tudta, hogy Zelcz ezekre a kérdésekre azt lesz
kénytelen felelni,… hogy a halhatatlan Seckendorf azt a nem igen hizelgő
mondatot hallá a császártól: «Nincs igaz hadvezérem többé; Eugennel
eltünt a szerencse sasaimtól.»

Hogy a vitéz Königseck nagyon sokat haladt, de a lova fejével épen
ellenkező irányban,

hogy a vakmerő Wallis Olivér Kroczkánál serege felét a csatatéren
hagyta,

hogy a hős Suckov Nándorfehérvárat tizenötezer vitézzel együtt
kardcsapás nélkül föladá,

hogy a derék Schmettau nem jutott odáig, hogy törököt lásson,

s hogy a bölcs Neiperg úgy összeveszett a többi generálisokkal, hogy
majd egymást ették meg, s a mulatság vége az lett, hogy az orosz
kedveért kezdett török háborúban elvesztettük Szerbiát, Boszniát,
Havasalföldet, az annyiszor dicsőséges Nándorfehérvárral együtt:

de hogy mindez strategice és diplomatice azért igen helyesen történt, s
ha valami hiba esett, az majd kiderül a hadi törvényszék előtt, s ha
valamelyik tábornok vétett a réglement ellen, az bizonyosan elveszti
rendjeleit és sánczfogságot kap, a mi aztán elég szép kárpótlás az
országra nézve, három elvesztett tartományért.

– No de csakhogy hát a béke megköttetett, ennek ugyan örülünk mind a
ketten.

– Ugyan miért mind a ketten?

– Hát ujonczozni nem kell többé; a báró úr örül annak, hogy visszamehet
Bécsbe,… aztán… én is annak örülök.

– De akkor remélem, hogy ön is el fog Bécsbe jönni?

– Ha csak talán vason!

– Oh sokkal gyöngédebb lánczokon.

– Nem gondolnám. Nekem senkim sincs, a kit ott keressek.

– De majd lesz.

E jóslatos szóval fölkerekedett a báró, s magára hagyta Csornait, a ki
ettől az órától fogva kezdte világosan sejteni, hogy Zelcz Vilmos úrnak
valami más oka is van még az ő házát szállomásnak (Absteigquartier)
nézni, mint jó szerednyei bora.

De isz abból ugyan semmi sem lesz!

Hja bizony pedig, édes kuruczom, azon időben jobban értettek a
czivilizáczió terjesztéséhez, mint a közelmult emberei. Nem küldték
lineával a hóna alatt az új telepítőt az országba, hanem fényes kardos
lovag alakjában; s ha voltak itt-amott a barbár őskornak szilajabb
lakói, kiket czím, hivatal, udvari fény tőrbe nem csalt, kiket
rendszalaggal nem lehetett elfogni: azokat gyöngébb oldalukról kerülték
meg; azokkal sógorságot kötöttek.

A királyi trónörökös maga is nő volt; nagyon jól ismerte a nőket.

Báró Zelcz búcsúvétele Csornaiék házától egyúttal ünnepélyes
leánykéréssel is volt összekötve.

A lovag szélesen előterjeszté, micsoda nagy családokkal van
összeköttetésben, birtokai hol feküdtek valaha, ősei milyen derék
emberek voltak. Mennyire kegyében áll ő a császárnak, milyen magas
kilátásai vannak. Mennyire szereti a magyarokat, milyen erős óhajtása e
derék, nagylelkű nemzettel rokoni összeköttetésbe jőni. S hogy egy igen
nagyot is mondjon, még azt is megigéré a vén kurucznak, hogy kieszközli
a császárnál azt a kegyet számára, miszerint a házasságból eredendő
fiúgyermekek az apjuk neve mellett az anyjukét is viseljék; milyen
szépen fog ez hangzani: Zelcz Csornai Hugó Árpád.

Csornai Gábor igen kereken válaszolt a kérdésre.

– Édes úr, az ajánlott megtiszteltetést köszönöm, de leányomat nem adom
az úrhoz. Egyért azért, mert nem szeretném, ha olyan helyre vinnék
férjhez, a hol én soha meg nem látogathatnám; másért pedig, mert… mert
nekem az úr nem tetszik. Nem lehet ezt magyarázgatni; így van, és így
marad; nem tehetek róla. Más a szivünk, más a lelkünk, nem beszélünk
egymás nyelvén, nem gondolkozunk egyformán, egyikünknek megárt, a mitől
a másik megél: tűz és jég a mi nevünk egymás mellett, nem lehet azt
összekötni. Miattam lehet az úr igen nagy emberré, akár generálisig
viheti, könnyű az béke idején; majd én csak megmaradok szegény kurta
nemesnek. Tessék Isten hírével járni; ha valamiben szolgálhatok,
parancsoljon velem, megtetszett valamelyik paripám, üljön föl rá, vigye
el; ha tartozom valamivel azért, hogy itt tetszett nálam mulatni, mondja
meg, mit fizessek? Köszöntetem az otthonlevőit, még tán azt is
mondhatom, hogy csókolom a kezeiket (ha akarom), de a leányomat már csak
nem adom oda.

Zelcz teljes mértékben készen volt erre a válaszra, még csak el sem
hüledezett bele. Bizonyos volt ő a maga dolgáról. Az asszonyok kegyét
birta, az apát pedig jól ismeré.

– Tudom én azt nemzetes jó uram, hogy én nem tetszem kegyelmednek abban
a mértékben, a melyben kegyelmedet szereti az én lelkem: kevés érdemem
is van rá; hanem már a szerelem olyan dolog, a mit nem osztanak érdemek
után; az bizony csak szerencse, s ilyen szerencse ért engem is, a midőn
Katinka kisasszony szivét nekem ajándékozá.

Csornai meglepetve nézett jelenlevő leányára, ki sápadtan süté le
szemeit előtte, s arczának elhalaványulásával bizonyítá, hogy a mit
Zelcz mondott, az való.

Csornai ajkán valami mérges válasz lebegett, de mielőtt azt kimondta
volna, neje oda rohant hozzá, s hogy egy szomorú jelenetet meggátoljon,
keblére borult, s sietett kimondani a kettévágó szót.

– Kedves uram, késő haragudnod; Katinka már Zelcz hitvese, tegnap
esküdtek meg titokban. Én intéztem ezt így; ha haragod van, az essék az
én fejemre.

A vén nemes megtántorult e szóra. Szemei elé kapott, mintha valami
sötétséget akarna elvenni előlük, mely látását hirtelen elvevé, s
jobbjával úgy megszorítá neje karját, hogy ujjahegyei ott maradtak
rajta. Azután erőszakot tett indulatán, bocsánatot kért nejétől a
fájdalomért, öntudatlan tevé.

– Tehát tegnap megesküdtek titokban? kérdezé, nejére szegezvén szemeit.

– Igen, Gábor, szólt az, még jobban hozzá tapadva, tudtuk, hogy te soha
nem egyeznél bele, s Katinka nagyon szereti őt; meghalna, ha övé nem
lehetne. Én tudom, hogy mit szenvedett e gyermek már hét év óta; mert
hét éve, hogy szereti.

– Hét éve? s ezt nekem nem mondta soha.

E szemrehányó szóra zokogva borult lábaihoz a leány, s térdét átölelve,
rebegett, maga sem tudta mit.

– Kelj föl, édes leányom, szólt szeliden a vén kurucz, nem haragszom
rád, nem pirongatlak. Nem átkozlak meg, nem tagadlak ki. Az vagyok
hozzád most is, a ki voltam. Nem történt kedvem szerint ez a dolog, de
ezt nem fogom mondani senkinek soha. Mikor el fogod hagyni házamat, meg
lehetsz felőle győződve, hogy apád áldása megy veled, ki azt csak
magában mondja, mert szavakat nem talál hozzá; és jusson eszedbe majd ha
szerencsétlen fogsz lenni, hogy van egy ember, a ki még akkor is igazán
szeretett, a midőn megcsalád. Jó apád vagyok, midőn elmégy, s jó apád
leszek,… majd ha visszajösz:… pedig te vissza fogsz jőni.

Zelcz természetesen tiltakozott e lehetőség ellen, biztatta Csornait,
hogy majd meg fogja látni.

Csornai nem hagyta neki kibeszélni, hogy mit fog meglátni?

– Jól van, báró úr; kegyelmed czélt ért, leányom öné; elviheti. De
vigyázzon rá, hogy a míg én élek, meg ne sirattassa vele mostani
lépését; mert nincs a szentek hegedüjében az az imádság, a mely az úr
fejéről elhárítsa ezt a kezet, mely most leányom fején áldva nyugszik.

Zelcz persze esküdött égre, földre, hogy előbb lehullnak a csillagok
stb., stb.

Nem is időztek aztán sokáig, másnap már fölpakolta nejét, s elvitte
magával Bécsbe.

Csornai egy mogorva képpel sem mutatta többé, hogy valami háborítja,
csak azon évődött még, hogy milyen szörnyűség egy leányt férjhez adni
rendes násznagyi szertartás, vőfélyek, nyoszolyók, násznép nélkül; a
háromszoros templomi kihirdetés mellőztével; sem szomszédok nem voltak
jelen, hogy legalább egy pohár bort ittak volna az új házasok boldog
jövőjére; úgy mentek el, mint a kik lopnak, szöknek.

Ez év őszén meghalt Károly király, s a következő év tavasza nagyon
viharos esztendőt nyitott meg. Már tél utóján elkezdett mennydörögni,
ezúttal ágyúhang volt az. Bő termés! mondja rá az időjós;… de volt is jó
aratása a nagy kaszásnak!

A trónra lépő fejedelemnő minden szomszédjában harczrakész ellenséget
talált, s idebenn megrongált pénzügyet s demoralizált hadsereget.

A franczia udvarnál már el is készíték az új térképet, mely szerint
Szilézia a porosznak, Morvaország a szász királynak, Lombárdia a szárd
fejedelemnek volt osztva, míg Csehország s a czímet adó Ausztria maga a
bajor Károlynak volt jutandó; csupán a rokontalan magyar, a kinek a nagy
világon e kívül nincsen számára hely, volt meghagyva az ifju
királynőnek.

Miniszterek, országnagyok elvesztették a fejüket, tábornagyok siettek
magukat nyugalmaztatni, maga a királynő is arra fakadt, hogy nem talál
már helyet országában, hol közelgő szülését nyugton bevárhassa. Az
osztrák birodalom végfeloszlása küszöbén állt.

Tudja mindenki, hogy a magyar mit tett ekkor?

Csornai Gábor ezúttal nem volt jelen a rendek között, kiket a királynő a
pozsonyi várba fölhivott. Köszvényét okozta, mely nem engedi a házból
kimenni.

A helyett leánya, Katinka jött meg falusi lakába, mert Zelcz a királyi
hadsereggel a háborúba ment el, s az idő alatt, míg a férj a háború
kétséges viszontagságainak van kitéve, csakugyan legjobb lesz a nőnek
szülői házánál lenni.

Azon nyugtalanságból, melylyel Katinka fogadott minden kósza hírt a
csatatérről, láthatta Csornai, mennyire szereti leánya férjét.

– Ne féltsd te őt, szokta neki mondogatni az öreg úr, félig
vigasztalásképen, nem megy az oda, a hol veszedelem van.

Rendkívül restelte volna az öreg úr, ha vejével valami olyan dolog
történik, a miért azt lett volna kénytelen mondani: «mégis derék ember
volt biz az!»

Ápril vége felé érkezett egy sebes futár Bécsből, expressus levéllel az
öreg Csornai számára.

Már akkor a futó hír széltében beszélte, hogy Mollwitznál dühös ütközet
volt a porosz és osztrák hadsereg között, s hogy Frigyes hadvezére,
Schwerin, keményen megverte az osztrák tábornokot, Neiperget.

A porosz diplomatia azon időben sokkal kellemesebb szempontból fogta föl
az annektálások és háborúüzenet nélküli támadások elvét, mint százhúsz
évvel később… mások irányában.

Zelcz báró is Neiperg táborkaránál volt, s a levél czímborítékára írt
kelethely «Magdeburg» már eleve arról biztosítá Csornait, hogy vejét a
csatában elfogták.

A fölnyitott levél igazolta e sejtelmet; ez volt beleirva:

«Kedves atyám, anyám, nőm, rokonaim! Balsors ugyan, de dicsőséges
balsors lett osztályrészem. A csatában bátorságom áldozatja lettem.
Midőn leghevesebb volt az ütközet, én annak eldöntő irányt adandó,
ezredem élén belevágtam az ellenség derekába; s már-már közel voltam
hozzá, hogy az ellenség vezérét egész táborkarával együtt elfogjam,
midőn észrevevém, hogy túlságos hevemben messzire előre lovagoltam
társaimtól, s mire azok odaérhettek volna, egyedül, annyi ellen, nem
védhetve magamat, foglyul estem.»

Ez volt a levél érdemleges tartalma, következett azután egy csomó
stereotyp ömlengés. Azt Gábor úr nem olvasta. Hanem a levél túlsó
oldalán látott még valami más forma írást is, az vonta magára figyelmét.
E vastag tollal írt sorok Schwerin nevével voltak alájegyezve. Maga a
porosz tábornok irta azokat. Vajjon miről tanuskodtak?

«Érdemes urak és asszonyságok! Hadi kényszerűség miatt kénytelenek levén
a foglyok leveleit, miket haza küldöznek, átolvasni, nehogy titkos
utasításokat foglaljanak magukban, e levél tartalmát meg kelle tudnom.
Nehogy azonban írója otthon levő rokonainak szándéka ellenére ok nélküli
aggodalmakat szerezzen, példátlan vakmerőséggel vádolva önmagát:
kénytelen vagyok mentségére fölhozni, hogy az előadott eset olyanformán
történt, hogy a fogoly vitéz úr mint nyargoncz küldetett el Neiperg
tábornok úr által a tartalékhoz, ő azonban kissé járatlan levén és
közellátása által is gátoltatván, eltévedt, s a tartalék helyett a mi
hadderekunkba lovagolt bele; a mi kiderül azon szavakból, miket hozzám
intézett: «Ezredes úr, siessen ön a tábornokot a centrumban utolérni.»
Csak akkor ismerte föl, hogy ellenség az, a kinek beszél, s szépen
átadta kardját; nem történt semmi baja. Én különben szót fogadtam a
parancsnak, s lehető leggyorsabban iparkodtam a tábornoknál lenni a
centrumban. Ne legyenek aggodalomban a fogoly úr iránt stb.»

Csornai nagyot rántott a vállán, eldobta a levelet, és soha többet azon
órától bele nem nézett vejének akárhány levelébe. Írhatott miatta!

Zelcz báró könnyen beletalálta magát új helyzetébe; a dicsvágy nem
háborította annyira, hogy nagyon sajnálta volna fogolylyá lételét, s
Magyarország igen rövid ideig volt még hazája arra nézve, hogy fiui
szeretettel csüggjön annak sorsváltozásain.

A jó magdeburgiak különben is mindent elkövettek, hogy a fogoly
helyzetét előzékenységgel tűrhetővé tegyék, s Zelcz nem volt az a
csökönös jellem, ki hasonló szivességeket fogolyhoz illő mogorvasággal
fogadott volna. A várparancsnok megengedé neki becsületszavára, hogy a
városban szabadon járhasson, s annyit dicséretére föl kell hoznunk, hogy
becsületszavát sem megszökési kisérletekkel, sem tilos levelezésekkel
megtörni soha sem kisérkezett.

Sőt úszott a folyammal, a közvéleménynyel; mikor csatákról,
hadmozdulatokról érkeztek tudósítások, összejött a főtisztekkel,
vitatkozás közben csak úgy beszélt a mieinkről, meg az «ellenségről»,
mint valami bajor, osztozott a közös szörnyűködésben, ha a vakmerő
Beleznay portyázásait hozták hírül, segített tovább adni a berlini
élczeket a magyar tábornokok felől; nagy politikus volt ott, a hol fejet
csóváltak a magyar nemzet általános lelkesedése fölött, s ő sajnálta
honfiait legjobban, kik most oly készek «felülni», és a kiket majd a
bécsi kormány még jobban is felültet.

Egyik azt vitatta, hogy a magyarok, barbár rövidlátóságból, eszesebb
uraik által föl hagyják magukat használtatni; másik még rosszabbal
védelmezte őket: önzésből teszik azt; azt képzelik, ha most Magyarország
megmenti az osztrák birodalmat, a béke helyreálltával majd a magyarra
jut az ország középpontja, ő fog uralkodni a többin; egyik beduin
legénykedésnek, másik nemesi urhatnámságnak rótta föl a nemzeti
erőfeszítés valódi hőstetteit, miket eltagadni nem lehetett.

No de hiszen mondták mind ezt nekünk szemünkbe újabb időben maguk az
osztrák államférfiak is, nincs miért neheztelnünk a magdeburgiakra.

Zelcz bárót sem igen nagyon haragíták meg a különböző vélemények,
mindössze is abból állt boszúállása a magdeburgiakon, hogy míg az ő
fiaik távol Ausztria szélein osztottak és vettek kardcsapásokat Zelcz
honfiaival szemben, s foglalgatták rendre a birodalom kulcsos városait,
az alatt Zelcz báró az otthon maradt menyasszonyok és fiatal feleségek
ellen viselt hadjáratot, s győzelmeit ha nem is hirdeté hivatalos
bulletinekben, de titokban nem egy meghódított várnak bírta már a
kulcsát.

A fogoly szerencsétlensége rendesen igényli oly mértékben a nők
részvétét, mint a diadalmas hősök hazahozott koszorúi. Valakit
megvigasztalni, hálára kötelezni, keserű napjainak fulánkját elvenni még
érdekesebb munka, mint a győztes jóbarát dicsekedéseit hallgatni
napestig, s a bámulat kifejezésére keresni szavakat.

Azt, hogy báró Zelcz már nős, nem volt szükség tudnia senkinek. Ha
levelet írt, azt mindig apósának czímezte, s ha azt kapott nejétől
hazulról, annak a borítékára is Csornai által volt fölirva a latin
czímzet, mert a nők nem tudnak diákul.

Azon családok között, miknél a fogoly nemes úr szíves fogadtatásra
talált, kitünő volt a Ritter von Rothenburgoké.

A «von» ragaszték a németországi Junkerthum előtt valamivel még
fontosabb kérdés, mint volt minálunk ezelőtt húsz esztendővel a név
hátuljára tett «y». A mily kegyetlenül megvitattuk két évtized előtt a
jogot, mely valakit fölhatalmaz nevét «ypsilonnal» írni, ott állnak a
cultura dolgában még most derék szomszédaink, s képzelhetni, hogy
ezelőtt százhúsz évvel milyen sokat adtak még arra.

Náluk csak a nemes emberről van elismerve, hogy «született», a szerint,
a mint czíme előtt e szavak egyike áll jogosult helyen: «jól
született»,… «nemesen született»,… «jó magasan született» és végül
«magasan született», a ki ezeken kívül esik, az nem született, csak
világra jött.

A Rothenburgok csak «nemesen születtek», Zelcz báró egy lépcsővel
följebb, «jó magasan született», innen a kitünő fogadtatás a
Rothenburg-család részéről.

Az öreg Junker nem csinált belőle titkot, hogy ő aristocrata; szerette
falusi lakát Ritter-gutnak nevezni, s fiai közül a legöregebbet
majoresco-nak nevezte; az ifjabbakat katonának és papnak nevelé; a mik
egyedül nemes ember számára való chargeok.

Leányainak is ki volt adva a rendíthetetlen útmutatás, miszerint csak
két eset közül lehet választaniok; vagy egy rangjukhoz illő (tetszés
szerint akár magasabb) Freyherrel váltani gyürűt, vagy pedig fölvenni a
fátyolt. Mesallianceot a Rothenburg-czímer nimbusza nem tűr.

A legidősebb kisasszony neve volt Amália, ő volt egyúttal a legszebb is
a három leány közül. A többieket valami goromba igazmondó még rútaknak
is nevezhetné. Amália nem is hasonlított hozzájuk, valamint egyik
gyermek sem a másikhoz. Anyjuknak egy kissé kalandos élete volt, s a
mellett szerette ízlését változtatni. Az ilyesmire nem olyan kényesek a
nemesi czímerek.

Zelcz Vilmos mindennapos volt a háznál, udvarolt Amália kisasszonynak, s
udvarlása elfogadtatott; tánczvigalmakban vele tánczolt, vendégségeken
érte toasztozott, általa kapott virágcsokrot gomblyukában viselt, egy
szóval az akkori udvari nyelven szólva: «annyira attachirozta magát
hozzá, hogy további blâme nélkül a család részéről nem lehetett az
affairet annyiban hagyni; hanem vagy egészen brouillirozni kellett az
egész intrigue galanteot, vagy pedig az illetőt declaratióra
kényszeríteni».

Báró Zelcznek természetesen legtávolabb esze ágában sem volt semmi
komoly érzelem, a midőn Amália kisasszonynak udvarolni kezdett.
Legföljebb egy kis jó időtöltésnek tekinté azt fogsága unalmas napjai
alatt, s nagyon erősen jutott eszébe, hogy a másodszori házasságra
különös formaságok és engedélyek kellenek. Ő mindössze is mulatni akart.

Némelykor ugyan úgy tetszett neki, mintha Amália tökéletesebb szépség
volna otthonhagyott nejénél, sokkal több kellemet és világi bájt nyert
volna a nevelés által, mint amaz a természettől, hanem még az sem volt
elég ok arra, hogy magát nőtlennek képzelje.

A kisértés azonban szaporodott. Amália mindig csalhatatlanabb jeleit
adta annak, hogy ő lett szerelmes Zelczbe; s ezt hírhordó barátok,
cselédek, nénikék majd egy, majd más szín alatt nem mulaszták el a
báróval tudatni. Sok gyönge fejű embert elszédített az ilyen tudat.
Titkos levelezés szövődött közöttük, mely, mire észrevették, az eleinte
rokonszenvnek hitt érzelmet szenvedélylyé fokozta föl.

Minden körülmény összeesküdt, hogy Zelczet elesésre bírja. A harcz
Ausztriára nézve szerencsétlen fordulatot vett; ellenséges királyok
mélyen benn jártak országában győztes hadseregeikkel; a magyar
nemességet általános fölkelésre hivó szózat dörgött a csatazajon
keresztül. Előre lehete látni, hogy egyike azon hadjáratoknak kezdődik,
mikben a ki meg nem hal, megőszül.

Egyfelől rémes coalitio, másfelől egy nagy birodalom küzdelme életeért,
melynek szivósságáról tanuságot tesznek a történet lapjai, szövetkezve
egy hősi nemzet lelkesült önfeláldozásával. Ennek nem érjük mi végét.

A német népet nehéz a harczba vinni, de ha egyszer bele ment, nagyon
sokáig megállja helyét, kitart, nem engesztelődik, újra kezd, utolsó
lankadásig harczol; elég jó példa rá a közelmult spanyol örökösödési
háború; az harmincz évig tartott. No, harmincz év alatt három ember
közül talán csak meghal egy.

Azalatt pedig oly messze esnek egymástól, két harczviselő országban
elkülönítve, hogy férj és nő találkozása csaknem lehetetlen.

Az a rossz is származott Zelczre nézve a coalitio diadalaiból, hogy
hazulról pénzt nem tudott többé kapni. Meglehet, hogy azok küldtek, de
futáraikat föltartóztatták; a hadjáratok zavarában könnyű volt ilyen
küldeménynek eltévedni, ő pedig ezalatt eladósodott, hitelezői kezdtek
kellemetlenné válni rá nézve, s ilyenkor meglepte az a gondolat, hogy
róla neje és apósa egészen megfeledkezett, hogy elhanyagolják,
méltatlanul bánnak vele, szükséget engedik szenvedni s készakarva
zavarokban hagyják. Neje tán ezóta már mást is szeret? a protestánsoknál
hamar megy a válás, megtörténhetik az in contumatiam is, talán már meg
is történt, s neje régóta férjhez is ment máshoz.

Ily keserűségek között a gyenge léleknek kétszeresen jól esett a
Rothenburgok ismeretsége. Az apa számtalanszor fölszólítá őt, hogy ha
valami kivánsága van, csak adja tudtul, ő mindig kész segíteni,
parancsoljon erszényével és mindenével, a mi fölött hatalma van.

Zelcz értette ezt nagyon, de még kitérőleg felelt, biztatta a hitelezőit
s írta a rossz verseket Amáliához, és a még rosszabb váltókat az
uzsorásoknak.

Egyszer aztán az történt vele, hogy két ilyen rossz költemény ott jelent
meg, a hol nem kellett volna, egy váltó a biró elé, egy chanson pedig az
öreg Junker kezébe.

Az öreg Junker igen mérges arczczal kereste föl Zelczet lakásán, számot
kérve tőle, hogy az ilyen és ilyen levelek, románczok és sonettek
irogatása mellett mi czélja van leányával? Szóljon, feleljen,
nyilatkozzék! Arról biztosítva lehet, hogy ha komoly szándékai vannak,
azoknak útjában nem áll semmi; eddigi fogadtatásából kiveheté, hogy a
Rothenburg-család nem tartja magához méltatlannak a Zelcz bárókkali
összeköttetést;… ha ellenben csak puszta plaisanterie volt az egész,
akkor reszkessen a következményektől; Rothenburg Amáliának egy testvére
szolgál az északi hadseregnél, két oncleja a déli hadseregnél, három
neveuje a reservenél, azok mind kegyetlen haudégenek; azok ma rögtön
levelet fognak kapni a becstelenség felől, mely családjukat érte, azok
sietni fognak e foltot czímerükről a ravisseur vérével lemosni, s a
többi.

Zelcz csúnya kelepczébe jutott. Egy sereg Rittmeisterrel megverekedni
egy félig-meddig elcsábított nemes kisasszony miatt, előbb-utóbb az
adósok börtönébe jutni; vagy pedig becsületszava ellenére megszökni s
elfogatás esetében főbelövetni, vagy pedig… nőül venni a szép Rothenburg
Amáliát, egy csinosnak nevezhető menyasszonyi hozománynyal együtt.

Mind a három alternativában volt igen sok restelleni való; egy azok
közül legalább élvezetet igért. Zelcz arra határozá magát, hogy a
harmadikat választja, s nőül veszi a nemes kisasszonyt, úgy sem látja ő
már Magyarországot soha.

Ez meg is történt. A házasság egész illő szertartással megkötteték, s
abban a háborús világban alig lehetett Zelcznek a miatt aggodalma, hogy
valami véletlen kiderítse azt, hogy neki már van neje valami barbár
tartományban.

A véletlen keresztet vont Zelcz kétségbeesett számadásán. Egy közbejött
fegyverszünet félbeszakasztá a végeláthatlan háborút, s a véres drámának
e felvonásköze alatt a verekedő felek kicserélték foglyaikat.

Zelcz, a mint megtudta, hogy kénytelen lesz magát Magdeburgból
expatriálni, hogy ismét magyarországi honosult legyen, nagyon megbánta,
hogy itt is megházasodott. Eddig elfogott levelei egyszerre mind
megérkeztek; azokból mind azt olvasá, hogy az otthon maradt nő mily
tiszta, hű szerelemmel eped a pillanat után, melyben férjét neki ismét
visszaadja a sors, pénzt is kapott most már a fölöslegig; arról is
értesült egyik levélben, hogy a királynő Csornainak még elkobzott
vagyonait is mind visszaadta (az öreg kurucz most kétszerte gazdagabb,
mint eddig volt). Zelcznél hamar készen volt a jó tanács;
Rothenburgéknak és új nejének azt mondá, hogy szabadságával élvén, előre
elmegy morvaországi kastélyát rendbeszedni, s ha azt egy úri nőhöz
méltóan fölszerelé, sietni fog vissza, nejét rangjához illő fénynyel
hazavinni falujába.

Az az ő faluja, a mit a Rothenburg-családnak megnevezett, volt ugyan a
Zelcz bárók birtokában, de már azt Vilmos nagyapja elharácsolta, s őt
nagyon kicsi gyermekkorában látták ott utoljára.

Zelcznek csak azt a néhány hetet kellett valahogy átugratni, a míg a
fegyverszünet tart, akkor aztán, ha egyszer a háború kitört, ismét az a
kellemetes biztosság várakozik rá nézve, hogy az «ellenség» földén
maradt hitves nem keresheti föl, ő ismét beáll a császári hadseregbe: ma
itt vannak, holnap amott; a morvaországi faluból ugyan senkit sem
utasítanak a nyomára, a ki ott keresi.

Csornainé akkor épen nagy beteg volt, midőn az a hír érkezett, hogy
fegyverszünet állt be, s a foglyokat kicserélik. Katinka arczán látható
volt a vágy visszatérő férjét minél előbb megláthatni, a hír pedig azt
beszélte, hogy a kicserélt foglyokat nem bocsátják családjaikhoz vissza,
hanem ismét egyenesen beállítják a hadseregbe.

Csornainak egy nagy áldozatra kellett magát elszánnia. Magának kellett
leányát fölvinni Bécsbe.

Soha sem volt még a büszke birodalmi székvárosban, melyről a kurucz
dalok olyan sok keserves rhythmusra tanították. Valaha képtelenségnek
látszott előtte, hogy ő maga jószántából fölhajtasson abba a városba,
melynek kapuján egykor ágyúval kérte a bemenetelt, s mely előtt most meg
fogják állítani kocsiját, kiforgatják böröndjeit, beleszaglásznak
dohányzacskójába, s megmotozzák a rajta levő ruhát is.

Mégis rászánta magát. Nagyon szerette azt az egy leányt, s ha már az
Isten azt mérte az ártatlanra, hogy a németet oly nagyon szeresse, lelke
rajta! találják föl egymást.

Csornainét nagyobb idegbaj tartóztatá otthon; azonban meg lehetett
nyugodva leánya felől, hiszen az apja van vele; többet aggódott azonban
az apáért; olyan szabad szája, olyan kemény feje van, nem szerez-e
magának valami veszedelmet abban a titkos kémeiről hirhedett
residentiában? No de ő vele meg ott van a leánya. Kölcsönösen őrködnek
egymásra.

Csornai igérete szerint, megérkezésük után rögtön tudósítá honmaradt
nejét; Zelczet már Bécsben találták; Katinka nagyon jól érzi magát; ő
maga sietni fog pár nap mulva haza; a bécsi kenyérben petrezselyemmag
van, egye meg, a ki föltalálta.

Azonban a vén kurucz csak nem jött e levél után, nem is írt. Két hét is
elmult, még sem írt és nem érkezett. Csornainé aggódott miatta: nem
keverte-e magát bajba? talán be is fogták? tán valamit beszélt? aztán
meg vigasztalni kezdé magát: bizonyosan megtetszett az öregnek a bécsi
mulatság; ott sok látni való van; régi czimborákra akadt; vagy tán épen
az udvarhoz csalták, valami nagy hivatalt tuszkolnak rá erővel?

A beteg keveset aludt, elég ideje volt ébren fűzni tovább az álmok
változatait, mikben olyan gazdag a képzelet, midőn egy eltávozott
kedvencz képével van eltelve.

Egy este hangzott a hintógördülés az udvaron, Csornai megérkezett.
Lépéseiről megismeré őt a beteg nő s hangjáról is, mely még ott künn
kérdezé a cselédektől: «hogy van az asszony?»

Hanem e hang megdöbbenté a nőt: olyan rekedt, olyan fuladt volt! épen
úgy kérdezé évek előtt, midőn lengyelországi számkivetéséből hazajött,
legelső szavával: «hogy van nőm?» ekkor is nagy baja volt.

A másik perczben már előtte állt a férj, gyöngéden megölelé és
megcsókolá nejét.

Csornainé aggodalmasan vizsgálá férje arczát, ki nyugalmat,
viszontlátási örömet akart azon föltüntetni. De a beteg nő idegei
finomak! azok előtt a titkos gondolatot sem lehet elrejteni, mert
kitalálják.

– Hogy vannak a gyermekek? ez volt első szava férjéhez.

– A gyermekek?… Nagyon jól. (De ez a szó szinte torkán akadt.)

Csornainé várta, hogy részleteket halljon férjétől a «gyermekek»
boldogsága felől, azonban Csornai nem állt azzal elő; neje hogylétéről
tudakozódott, a házi ügyeket kérdezgeté. Bizonyosan megbántották,
gondolá magában, s nem mert tőle tovább kérdezősködni, csak úgy bámulta,
hogy mennyire megváltozott férjének arcza; tíz évvel vénebb, mint két
hét előtt.

Csornai leült nejének ágyafejéhez, azt gondolva, hogy ott nem láthat rá.
A figyelmes beteg azonban egy átelleni tükörből észrevevé, hogy férje,
lassan elővonva zsebkendőjét, megtörli szemeit.

– Gábor, te sírsz! kiálta föl a beteg, ideges rettenéssel, te szemedet
törülöd? Sírsz? mi történt?

Csornai látta, hogy a beteg előtt rosszul titkolózott.

– Igaz, sírtam: nagy bajom van. Csillapodj el; mindent elmondok.

Oh pedig az nem betegnek való történet volt!

– Négy napig voltunk már Bécsben: Zelcz egy külvárosban fogadott
számunkra szállást, a honnan nagyon ritkán mozdultunk ki. Zelcz azt
mondá, hogy bántja a világ zaja, szereti a családi egyedüllétet, hogy
szégyenli magát régi bajtársai előtt, a kik ki fogják nevetni, a miért
elfogatta magát. Én mindent elhittem neki, hiszen olyan természetes
volt. Egy este én biztattam föl őket, hogy legalább egyszer menjenek el
az udvari szinházba, lássák meg, hogy mi az? Én magam otthon maradtam,
nekem nem való az. Alig érkezett hintóm vissza a szinháztól, mely őket
odáig vitte, midőn egy másik hintó áll meg a kapu előtt, a leszálló
lovász azt kérdi cselédeimtől: itt lakik-e báró Zelcz? Igen. Arra a
hintóból egy öreg német úr és egy fiatal asszonyság szállnak le s jőnek
be egyenesen. Az öreg úr köszöntött s bemutatta magát előttem, mint
Rothenburg lovagot, báró Zelcz ipát. Németül e szó különösen hangzik, én
arra értettem, hogy ő a báró mostoha apja. Mondám, hogy örülök a
találkozásnak, miután én meg a báró feleségének az apja vagyok. Erre a
szóra a német úrral jött fiatal nő elájult. Zavar lett, lárma lett, a
német úr a maga nyelvén, én is a magamén szitkozódtunk, míg mind a
ketten fölvilágosultunk, hogy Zelcznek két élő neje van. Én rögtön
befogattam. A jövevényeknek engedtem át a szállást, magam siettem
leányomat és azt az embert a szinházban fölkeresni. Igen csöndesen
beszéltem velük; páholyban voltak, a közönség nem vette észre, mit
játszunk. Uram, mondék Zelcznek, Rothenburg lovag és leánya megérkeztek,
ott vannak önnek a szállásán. Holnap a német úr is, meg én is, beadjuk a
keresetünket ön ellen. Itt van az erszényben hatszáz arany, üljön az úr
postára, menjen ki Olaszországba, ott most háború van, álljon be a
sereghez, s keressen magának valami alkalmat dicsőségesen eleshetni.
Itthon csak a fogság vár önre. Ne lássuk egymást többet… Azzal
leányomhoz fordulék, ki e megölő szavak alatt nem veszté el lelkét, mint
ama másik úrnő, hanem annál jobban figyelt. «Te pedig rögtön ülsz
kocsira, itt vár alant, föl van pakolva minden, s sietsz anyádhoz haza.»

– Nem jött haza! nyögé a beteg halálos rettegéssel.

– Tudom. Nem is fog hazajönni. Mit tett a leány? Oh, hogy annyira képes
egy nő szeretni! A helyett, hogy haza sietett volna, egy udvari agenst
keresett föl, elmondá neki, hogy mivel vádolják Zelczet, kérdé, mi lesz
ennek következése? Megtudta, hogy Zelczet hosszú és gyalázatos fogságra
itélendik. Ekkor… ekkor a szerencsétlen teremtés, hogy azt az embert
megmentse, bizonyítványt adott magáról, hogy ő soha sem volt Zelcz
bárónak törvényes neje… hanem csak… szeretője. Hogy ő csak szüleit ámítá
azzal, mintha titokban megesküdtek volna; de ez soha sem volt igaz.

A vén nemes eltakarta arczát kezével; úgy égett az szégyenében a falon
függő ősképek rászegezett szemeitől.

– S mi lesz ebből? halld tovább. A királynő megtudta ezt, s mert az
udvarnál nagyon szigorúan tartanak a jó erkölcsre: Zelcz bárót
fölmentették a kétnejűség vádja alól; ez elment új hitvese hazájába.
Katinkát pedig, az én leányomat, e vallomásaért elitélték tizenkét évi
javítóházi fogságra, és bezárták egy olyan házba, a hova a becstelen
nőket rekesztik, kik megrontják a nép erkölcseit.

Az öreg ember nem bírta tovább könyeit visszafojtani; nagy tisztességű
arczán végig gördült a sebzett lélek vére, s fehér szakálla nedves lett
bele.

A fájdalom elfeledteté vele, hogy a miket beszél, azok nem betegnek
valók.

Zokogva kiálta föl, indulatai árjára bízva magát:

– Egyetlen leányom a javítóházban! egyetlen leányom becsülete a sárba
tiporva! Irgalom nélkül elitélve, a miért oly nagyon szeretett, és
elitélve én is, a miért nem tudtam jobban gyűlölni; hogy nem hallgattam
akkor szívem sugallatára, mikor előttem álltak, s ezt mondák: mi férj és
nő vagyunk, hogy özvegyet csináltam volna hát belőle, a hogy ezt minden
derék ember tette volna, nem ilyen hitvány, mint én magam valék! Mit
felelhetsz most nekem, leányod anyja? Mit tegyek most? Kihez
folyamodjam? Mivel czáfoljam meg ezt? Hogy szabadítsam ki gyermekedet?
Igaz-e, hogy te nem voltál jelen titkos összekelésükön, hogy te is
elhagytad magadat ámítani? Igaz-e, hogy mi örökre semmivé vagyunk téve?

Csornai csak várta, hogy a nő mit felel kérdéseire? csak nézte, mint
bámul az reá merev szemekkel, ajkait félig kinyitva. S nem vette észre,
hogy egy halottnak beszél.

A hír, a mit mondott, elég lett volna egy anya szívének arra, hogy
megszakadjon, még ha nem lett volna is oly közel a halálhoz, mint ő
volt.

Csornai csak akkor borzadt össze, midőn saját fájdalomordítására választ
várva, a nagy csöndességben észrevette, hogy nejének e szavakra
sóhajtása sem felel már.

Tehát elvégre meg sem tudhatta, hogy valóban megesküdött férje volt-e
Zelcz leányának, s hol és kik előtt esküdtek meg? oh, hogy erről soha
sem kérdezősködött, csak magában tűrte keserűségét!

Két évet töltött már Csornai Katinka a bécsi javítóházban. Ott ugyan nem
nevezték őt Csornai Katinkának, mert azon szerencsétlenek, kik e szomorú
helyre jutnak, annak küszöbén kívül hagyják családi neveiket, s azok
helyett egy-egy számot kapnak. Senki se tudhatta ki volt, kihez
tartozott a bünhődő. Katinka száma volt 101. Nevét és számát a titkos
levéltár rejté, maga az apa sem tudhatott felőle semmit.

A 101. számnak a bünhödésre szabott idő alatt le kelle mondani minden
összeköttetésről a külvilággal; a javítóház négy falát elhagyni, vagy
ott egy levelet is elolvasni onnan kívülről, szigoruan tiltva volt
mindenkinek.

Egy öreg nyugalmazott kapitány, Steingruber, volt az intézet
felügyelője, egy becsületes jószivű német, ki a fölvigyázása alatti
boldogtalan teremtések sorsát atyai szelidségével iparkodott enyhíteni.

A jó német úrnak eleitől fogva föltünt az a nemes türelem, az a
szenvedésekben megnyugvás, mely Katinka arczán a vértanúk dicsfényét
árasztotta el; a sok emberi szenvedést tanulmányozott vén katona
fölismeré benne a méltatlanul szenvedő áldozatot; kinek soha panaszát,
soha ártatlansága emlegetését nem hallá; ki maga is szenvedő,
szerencsétlensége sorsosait vigasztalni törekedett, s kit két évi
együttlét alatt társnői úgy tekintének, mint egy angyalt.

Steingruber ott a börtön falai közt második atyja lett az elitéltnek.
Nem is tekinté őt rabjának, asztalának állandó vendége volt, s gyakran
emlegeté a jó öreg, hogy ha elmúlik a tíz év, s a 101-nek nincs családja
a világban, maradjon azontúl is nála, legyen az ő leánya.

A 101. gyakran tartott fölolvasásokat társnői körében, mikben
Steingruber is részt vett, mint hallgató, sőt néha azt is megtevé, hogy
bizalmas barátait, a régi harcztársakat is összehívta olyankor, a falábú
őrnagyot, az ezüsttel foldott koponyájú lovas-kapitányt, a szélhűdött
oldalú ezredest; s este kávét főzetett nekik, s a névtelen leányok és a
roncsolt hadfiak egy asztalnál vacsoráltak, beszélgettek, még talán az
is megtörtént, hogy nevettek is.

Ha volt a jó sorsnak gondja arra, hogy Katinkát a szenvedések házában
oltalmával körülfogja, másfelől arról is gondoskodott, hogy a kiért
föláldozta magát, a férfi, minden nap sóhajtva emlékezzék vissza
elhagyott nejére.

Zelcz Vilmos nagyon boldogtalan volt. Amália rokonai nagyon jól tudták
vele éreztetni azt, hogy náluk kegyelemkenyeret eszik. Nem volt titok
előttük, hogy neki saját vagyona alig van; pénzét Csornaitól kapta,
kinek leánya most oly méltatlanul szenved miatta. Arról mindenki meg
volt győződve, hogy Katinka törvényes neje volt; de a családi név
követelte azt, hogy az első feleség szerelmi áldozatát a büszke
Ritter-család elfogadja. Annál jobban meg kelle vetniök Amália férjét.

Amália gyűlölte őt. S hogy Zelczet tökéletesen elérje a nemesis, a
második nő hűtelen volt hozzá. Tehetett-e neki ezért szemrehányást? ő,
ki oly keserüen akarta megcsalni a nőt, mikor az még egész szivével hitt
férje minden szavában.

Különösen kereste Amália a neménél szokatlan lármás mulatságokat, a
vadászat mindenféle nemeit, a mikbe egész szenvedélylyel tudott
elmerülni. Egy napon aztán a rókahajhászatban lova elbukott vele, s a nő
szörnyet halt.

Zelcz azt sem várta be, hogy Amáliát eltemessék; a gyülölet és a
szégyen, mely itt gyötörte, a vágy és a bánat, mely amoda vonzá, a mint
özvegygyé lett hirét meghozták neki, nem hagyta egy óráig is tovább ott
maradni; éjjel-nappal sietve rohant föl Bécsbe a királynő elé, kinek
bűnét őszintén bevallá, s miután keze most már szabad, ajánlá, hogy
hibáját most már helyre akarja hozni; első nejét kiváltva a
fenyítőházból, a hol férjének bűneért méltatlanul szenved.

A királynő rögtön fölkeresteté a titkos levéltárból a számot, mely alatt
Zelczné a fegyencznők sorába fölvétetett; azután magához hivatá
Steingrubert.

– Emlékszik ön a 101. szám alatti fegyencznőre?

– Igen, felséges asszonyom; rebegé az öreg, ki attól félt, hogy valaki
rágalmazá őt a királynő előtt.

– Minő bánásmódban részesíté? kérdé a királynő szigorú arczczal.

Az öreg megrettenve hullott térdre: «Felséges úrnőm: igaz, hogy nem
bántam vele azon szigorral, melyet hivatalom elém írt; igaz, hogy
asztalomhoz vevém, még akkor is, midőn öreg barátaim társaságában
voltam; de magaviseletével azt megérdemelte; kegyelem, ha hibáztam.»

– Nem hibáztál, kelj föl;… kegyelemre tarts számot, a 101. ártatlan.
Most eredj haza; rendezz magadnál estélyt, a hogy szoktál, öreg
barátaidat hívd össze, a 101. öltözzék azon ruhába, melyet én küldök
neki; a többi iránt én intézkedem. Addig tarts titkot.

Steingruber sietett a fegyenczházba vissza; alig birta örömét elrejteni;
néha egy pár könyet is el kellett törnie szemében: a 101. ártatlan; ki
fog szabadulni; akkor ő neki ismét nem lesz leánya.

A királynő pedig még abban az órában fölkeresteté Csornait, ki leányának
szerencsétlen esete óta folytonosan Bécsben lakott, s nem szünt meg a
királynő kegyelmeért untalan zaklatni.

Most megadatik neki a kegyelem; ő is hivatalos e mai estére a
fegyenczházba.

Ez est is eljött, a szokott kis társaság összegyűlt a felügyelő
szobájában, mikor mind együtt voltak, az öreg Steingruber poharat emelt
és reszkető szóval mondá vendégeinek, hogy ez búcsúpohár… kedves
leányának eltávozására.

Mindenki kérdőleg tekinte rá, az öreg úr felelet helyett föltárta az
oldalterem szárnyajtait, s ott álltak a királynő előkelő udvaronczai és
hölgyei, pompás díszruhában maga a királynő, ki a méltatlanul szenvedett
ártatlanságnak ez elégtételt óhajtá megadni, hogy őt maga fogja kézen, s
térden reá váró férjéhez vezesse ezen szavakkal:

– Csornai Katalin, báró Zelcz Vilmosné, ime kijelentjük, hogy ártatlanul
szenvedtél, s törvényes férjed nevét ismét rád ruházzuk, s egyszersmind
udvarhölgyeink sorába emelünk.

Katalin szive nem bírt meg ennyi örömet egyszerre; még fogta kezét a
királynő, midőn ájultan lábaihoz omlott; az udvarhölgyek siettek őt
fölemelni, életre hozni: ki ne érzett volna részvétet ily magas
elszántság, ily áldozat iránt? Az életre visszatérő nő szemei egy
bűnbánó arczczal találkoztak, annak az arczával, a kit szeretni soha meg
nem szünt, s ki most sírva esküvék, hogy örökké híve marad.

A nő… kezét nyújtá neki és megbocsátott.

* * *

A történetnek vége van. A kik így szeretik a végét, ne olvassák tovább.

Ez utóbbi sorok csak azoknak valók, kiknek szive jobban szomjazza az
igazságot, mint az örömkönyeket.

A királynő és az udvarhölgyek elhagyták a szomorú házat: Zelcz bárónénak
a királynővel kellett menni, hogy lássák Bécs városa utczái a kimentett
nőt fejedelemnője hintajában vele szemközt ülni, és tudja meg mindenki,
hogy Mária Terézia jutalmazni is tud.

Öreg és ifjú gavallérok gratuláltak Zelcznek e családi dráma ily hatásos
végzeteért; csak egy ember nem üdvözölte még:… Katinka apja.

Az ott állt egy ajtó mellett és várt, míg rákerül a sor. Végre aztán ő
is vejeurához lépett s igen csendes hangon így szólt hozzá:

– Báró Zelcz úr, ön az én leányomat nőül kérte, én nem akartam oda adni,
ön ravaszul rávette őt, hogy titokban esküdjenek meg. Ön elfeledve
leányomat, második nőt vett, s mikor e miatt üldözték, engedte, hogy az
ártatlan lakoljon ön helyett. E csapás megölte nőmet. Ön hűtelen volt és
gyáva. Most azt hiszi ön, hogy minden el van felejtve, mert a nő
megbocsátott. Még hátra vagyok én. Én önt egy nyomorúlt embernek
neveztem, s alkalmat akarok önnek adni, hogy azt megczáfolhassa, ha
tudja. Mi egymásnak igen sokkal tartozunk. Nekünk azt meg kell
fizetnünk.

Zelcznek nem lehetett a kihivás elől kitérni; két tanú jelenlétében
történt az; az egyik az ezüst koponyájú kapitány volt, a másik
Steingruber. Nem volt hátra más, mint segédek után látnia.

Zelcz segédei egyenes kardot választottak fegyverül, tudva azt, hogy a
kurucz harczosok csak a görbe, vágó szablyához vannak szokva;… Csornai
azt válaszolta, hogy neki az is mindegy; nem bánja, ha kerekes ágyúra
kell is kimenni. Másnap jó hajnalban találkoztak a felek a schönbrunni
erdőben.

Zelcz 36 éves volt, Csornai pedig 63, amaz fiatal, könnyűvérű, biztos
szemű férfi, ki egész életében nem tanúlt semmit oly szorgalmasan, mint
művészi vivást; emez viszontagságoktól megviselt öreg ember, kinek
szemeit meg is homályosíták a titokban hullatott könyek, s kinek húsz év
óta nem volt kivont kard a kezében.

… Hanem azért csak mégis özvegyasszonynyá tette a vén kurucz Katinka
leányát.

Zelczet sziven keresztül szúrva találták meg az erdőben. A párbajvívás
nagyon tiltva volt, a segédek magukért hallgattak. Nem tudta meg soha
senki, hogy ki ölhette meg? Minden ember a Rothenburg-család sértett
férfiaiban sejté az ismeretlen boszúállót.

Pedig ez így volt… és ez nem mesemondás.



SMARAGDOK ÉS ZAFIROK.

Nem mindig az az erősebb, a ki győz, s nem mindig az a győztes, a ki
élve marad.

Nagy vigasztalása az összetört nemesnek, hogy a babért maga után rántja
a sírba s nem hagy belőle felülkerült ellenének.

Boldog a ki tudja, hogy kihullt vére után el fog száradni a mező, s nem
terem több virágot a hódító számára.

Valami megragadó van azon eszmében, hogy egy egész ország, mely szabad
nép keze alatt egy paradicsom volt, a mint e népet zsarnok szomszéd had
eltiporta, hogy iparkodott maga is utána halni nemesebb urainak, hogy
lepte be futóhomok, tengerfövény a ligetek helyét, a pálmák kertjeit,
hogy tagadta meg bércz és völgy a termékenyítő folyamot a
szolgatartománytól, hogy kerülte ki eső és harmat annak rónáit, hogy
foglalta el az embert uralni nem akaró tájat a dú-vad.

* * *

Muley Husszein igen kis földbirtok fejedelme volt azon részében
Egyiptomnak, a mit a Hold-hegyek nagyon hozzájárulhatatlanná tesznek.

A török hódítók soha sem tarták érdemesnek ez útjokba nem eső kis
tartományt hadseregeikkel leigázni; elégnek találták, ha annak
patriarchalis fejedelme hódolati elismerésül a szultánnak rendes
jobbágydíjat fizetett, s a helytartó basáknak nem alkalmatlankodott.

Az omajiták őslakói voltak a kis hegytartománynak, kik régen a
Hedsira-számítás előtt települtek meg itt, még az asszyr királyok
haddúlása elől menekülve ide, s azóta nem vitték hegyeiken túl
történetüket.

Azt beszélik e kis nép hazájáról, hogy az volt maga a paradicsom. Nem a
hitrege Édenkertje, mely magától termett enni, inni valót, s hol a
polgárzat igényei a szükséges fügefalevélen túl nem terjedve, nagyon
könnyen kielégíthetők voltak; hanem egy valódi czivilizált paradicsom,
melynek kényelmes országútai vannak, termékeny majomkenyérfával
szegélyezve; ültetett kókusz és pizáng ligetei, gazdagon termő
rizsfölde, gulyái és ménesei, csinos városai, falvai, tarkára festett
épületekkel; melynek asszonyai selyemben, férfiai lóháton járnak;
melynek voltak részrehajlatlan igazságot szolgáltató birái; bátor és
edzett hadserege; éneklő és csillagvizsgáló tudósai, s iskolái, a mikből
a nép ezeket megértse; és a hol mind e jókat nem adta a föld ingyen,
hanem azt meg kellett munkával szolgálni; mert a Hold-hegyek mögött
lakónak meg kell fogni a szelet, meg a vizet és meg a földet, ha azt
akarja, hogy e három elem egymásnak hasznosan szolgáljon, különben a
vizet elnyeli a föld, s a földet elhordja a szél. A föld ott könnyű
homok, a hegyeknek patakjuk nincs, s a Khamzin viharnak nyilt útja van a
déli hegynyilaton keresztül. A homokból televényt varázsolni, az
esőzéseket nagy medenczékben fölfogni s a szél jártát ültetett erdőkkel
elzárni, mind emberi kéz föladata volt. Az omajiták paradicsomában
dolgozni kellett. Mi volt hát mégis a paradicsomi állapot náluk? Az,
hogy mindenki korlátlanul ura volt munkája gyümölcsének… Nem jött abból
senki dézmát szedni, nem vetettek rá adót, nem kivántak önkéntes
adakozást; nem hajtottak senkit közmunkára ingyen; nem érezte senki
semmiféle közteher súlyát.

De hát miből élt a fejedelem? Miből tartotta föl udvara fényét, mivel
fizette hivatalnokait? hogy tarthatott hadsereget? mivel jutalmazta a
néptanítókat, a tudósokat? mint építtetett községházakat, védfalakat?
miből elégíté ki a szultánt és a helytartó basákat, ha semmi adót sem
vett be?

Ez épen a paradicsom eszméjének a kulcsa! A titok megfejtése egy
homokpusztában fekszik, a tenger és a Hold-hegyek között.

E sós sivatag, melyen se fa, sem bokor nem tenyész, melyet a
tengerdagály mindennap kétszer eláraszt s csigahéjakkal beterítve hagy
el, az omajiták kincstára.

E homokpusztában valahol fedezték föl a Ptolomæusok idejében azt a
hirhedett smaragd-telepet, melynek köveivel egykor Ptolomæus Evergetes
egy egész trónterem boltozatát kirakatta. Két mérföldnyi kerületben e
homoksivatagtól nem volt szabad emberi lakást építeni azon őrtornyokon
kívül, mikben a király lövészei laktak, kik arra vigyáztak, hogy
avatatlanok lábnyoma ne érintse e szent homokot, melyben a kis ország
kincstára fekszik.

Tizenkét férfinak kellett csupán tudni a smaragd-telep hollétét. Azokat
eskü kötelezé soha el nem árulni e titkot, s ha egy kihalt közülök,
helyébe mást eskettek föl; ez volt a legfőbb, a leggazdagabban fizetett
hivatal: a smaragdaknászoké. A környék népe és maga a kis tartomány
lakossága is csak annyit tudott, hogy e smaragd-telep létezik valahol a
homoksivatag fölszíne alatt; de hogy honnan járnak bele? mi úton hozzák
ki a földből e drágaköveket? azt ki nem birta találni senki.

Tán a tenger alatt jártak bele, vízmentes alaguton át? vagy épen más
helyen rejtegették az aknát, míg látszólag e helyet őriztették nagy
gonddal? Annyi bizonyos, hogy ez akna kifogyhatatlanná tevé a kis
királykák kincstárát; még az egyiptomi helytartó basák sem bírták azt
soha kiüríteni: a hagyomány szerint oly mennyiségben volt e földalatti
kincs a bányászok rendelkezése alatt, s oly könnyű volt a hozzájuthatás,
hogy csak azért nem hoztak belőle napfényre többet, mint a mennyire
szükségük volt, hogy e nemes kő becsét le ne szállítsák sokasága által.
Azonkívül is az olyan nagy darabokat, miknek senki sem bírta volna
megadni az árát, rendesen a szultánoknak küldék ajándékba, kik eleitől
fogva nagy pártolói voltak e kis ártatlan népnek, mely senkit sem bánt,
semminek nincsen útjában, semmit nem igényel, meglakik a
legterméketlenebb földön s oly pontosan fizeti a busás adót.

Valóban az ilyen népet nem is lehetett eléggé megbecsülni. Muley
Husszein volt e kis országnak utolsó fejedelme. Ő gyűjtötte az utolsó
smaragdokat a sós puszta fövényéből.

De a mi becsesebb kincse volt Muley Husszeinnak drága smaragdjainál, az
volt két tündöklő zafir, két büvős drága kő, a miket életénél,
országánál többre becsült.

Elmondom, hogy jutott tudomásra a zafirok titka. Ez idő szerint a
hitbuzgó Szolimán ült a padisák trónján, ennek egyiptomi helytartója
pedig volt «aranyos szájú» Ali.

Hogy miért nevezték e ravasz, kegyetlen katonát aranyos szájúnak? azt
tán a hárem hölgyei tudnák inkább megmondani, egygyel több példát adván
a bölcsek elé megfejtés végett, miért hogy a legkegyetlenebb férfit a
nők legjobban szeretik? Még valószinűbb, hogy elpusztított országok
népei adták rá e nevet, kiket fegyver helyett szép szóval hódított meg,
s ha azután kincseiket megevé, méltán nevezhették aranyos szájúnak.

Muley Husszein neki is megküldé a rendes adót a szultán számára, s az
ajándékot saját jóvoltára. Ali elődeinek soha nem jutott eszükbe, hogy a
kis parti király ajándokát viszonozzák, azok rendesen átvették a
harácsot a sah küldötteitől, s megcsókoltatva kezeiket, hagyták őket
ismét hazatérni. Ali jött legelébb azon furfangos ötletre, hogy
adófizető alattvalójához tisztelgő küldöttséget meneszszen, melynek
vezére volt Naómer bég, egy ravasz kurd, a kire az volt bízva, hogy a
tisztelkedés mellett nézzen szét abban a kis mesés országban: érdemes
volna-e a fáradságra? A gyanútlan Husszein nagy kitüntetéssel fogadta a
helytartó küldötteit, s minden pompáját udvarának előszedte, hogy
előttük ragyoghasson. Több heti mulatás után tért vissza Naómer bég
Alihoz; kifogyhatatlan volt a tündérregékből; ha a kis holdhegyi
enclavéról beszélt, annak pálmaligetei, zománczos tetejű palotái,
selyembe öltözött népe, a királyi udvar pompája, fénye meghaladták
Sheherezáde meséit.

De a mi több volt smaragdnál és aranynál, két drágaköve van a királynak,
két tündöklő zafir, két ragyogó szem, melynek bűbájos fényéről annyit
tudott beszélni ura előtt a kurd.

A király nejének szemei voltak azok, Zóráé. Naómer bég csak a szemeket
láthatá belőle, mert az arany fátyol az arcz többi részét eltakarta; de
ez épen elég volt arra, hogy eszét veszítse bele. Semmiről sem tudott
annyit beszélni Ali előtt, mint e bűbájos szemekről.

«Képzeld magadnak az eget, mintha a nappali kék égből látnád tündökölni
a csillagokat; képzeld magadnak a tengert, mikor este leszáll bele a
nap, s a tenger fenekén alszik, csendesen világítva föl a mélységből.

Ha a zafir a gyémánt tündöklésével bírna, ha a vízből támadna a tűz, ha
a hajnalvirágnak sugárai volnának:… az sem, az sem, még az sem
hasonlítana e bűbájos szemekhez.»

Addig beszélt Naómer bég Alinak Zóra szép szemeiről, míg nemcsak magát,
hanem urát is szerelmessé tette beléjük.

«És e szemek tükrében meglátni tulajdon arczodat! És e szemek tüzében
meglátni tulajdon szerelmedet!»

Nem sokára ismét elküldé Ali Naómer béget a királyhoz nagy pecsétes
fetvával, melyben kinevezi őt Egyiptom összes főnemessége, a mamelukok
fővezérévé. Ez volt a legegyenesebb út Husszeint a szép Zórával együtt
kicsalni rejtekéből, s rávenni, hogy Kairóban lakjék.

Muley Husszein szépen megköszönte a fetvát, visszaadta Naómer bégnek, s
azt izené tőle Alinak: «Inkább akarok a királyok legkisebbike lenni
itthon, mint a szolgák legnagyobbika másutt».

Alit nem pihenteté el a válasz.

Ujólag visszaküldé Naómer béget a sahhoz, azt igérve neki, hogy ha átjön
Kairóba, s ott hagyja hegyeit, adójának felét elengedi; kísérve az
igéretet azon fenyegetéssel: ha pedig nem jön, akkor megkétszerezi.
Muley Husszein megküldé a kétszeres adót.

Naómer bég pedig valahányszor visszatért tőle, mindig szerelmesebb lett
az élő zafirokba, s lángoló szavaival oltotta át a szerelem mérgét Ali
szivébe is. Ali átlátta, hogy itt «aranyos szája» nem győz, elő kell
vennie «véres kezét», ürügyet kellett találni, a miért a szultán hadai
megszállhassák a Hold-hegységet. Legelőbb is azzal vádolta a Hold-hegyek
lakóit a szultán előtt, hogy királyostul együtt shiiták, a Szunna
tagadói; a Shi és Szunna hitszakadás miatt akkor folyt a legkeserűbb
harcz két mohamedán faj, az ozman és perzsa között.

Sztambulból a softák és imámok egyeteme erre vizsgálatot rendelt Muley
Husszein ellen. Egész karavánja indúlt el a hittudósoknak a Hold-hegyek
közé, s a nagy Bárámon keresztül éjjel-nappal vallatták dogmaticus
furfanggal a kis nép bölcseit, a nélkül, hogy valamit ki tudtak volna
belőlük venni, a mi eretnekségre bizonyít. Muley Husszein tűrte a
boszantást és vendégszeretettel látta ellenségeit.

Ekkor azzal vádolá őt az imámok előtt Ali, hogy bűvész. A máguszokat
akkor divat volt üldözni, pusztítani; a szultán nagy hadakat volt kész
járatni az ezermesterek miatt. Az volt különösen Husszein ellen
fölhozva, hogy egy márványból és elefántcsontból készült bálványképet
tart házában, melynek zafirból vannak a szemei, s mely az ő
varázsmondataira megelevenül, s akkor úgy viseli magát irányában, mint
nő. Újra elrendelék ellene a vizsgálatot. Fermán jött, melyben meg volt
parancsolva, hogy a bűnös bálványképet mutassa elő az ulemák
küldöttségének. A mohamedán nép nem azért rejti a nő arczát fátyol alá,
hogy azt a férjen kívül más férfi szeme is lássa. E fátyolt idegen előtt
föllebbenteni a legnagyobb gyalázat, mi egy keleti férj arczát érheti.
Husszein sah kényszerítve volt e gyalázatot elviselni. Az ulemák tanácsa
megjelent palotájában, s a főmufti nevében parancsolá, hogy adja elő azt
a bálványképet, melynek tagjai elefántcsontból, fogai igaz gyöngyökből,
ajkai korállból és szemei zafirokból vannak, s mely urának varázsszavára
él és mozogni képes.

Naómer bég volt a vádló.

Husszein sah maga vezeté nejét az ulemák elé, saját kezével emelé le
fejéről az aranyszövetű fátyolt. A vén tudósok elámultan tekintének a
csodaszépségre, kihez hasonlót csak igérget a próféta a más világon, de
ezen a földön senkinek sem ád.

– Ez nem lehet emberi alak; ez tünemény.

– Nevezd meg magadat, szólt Husszein a nőhöz.

– Nevem Zóra, születtem Bal-Asszurban, tizenkilencz év előtt, anyám volt
Anisz, apám Hazán, dajkámat hítták Bulinak; tudok énekelni, tánczolni,
zenélni, pilaut főzni. Nőül mentem Husszein sahhoz négy év előtt,
násznagyom volt Güzel Ahmed; apám, anyám, dajkám, tanítómestereim,
násznagyom és öcséim élnek, s bizonyítják, hogy valóban én vagyok Zóra,
Husszein sah egyetlen törvényes felesége.

Az ulemák sorba eskették a fölhívott tanúkat, kik mind bizonyíták, hogy
Zóra nem tündér, nem bálványkép, hanem Hazán és Anisz vérszerinti
leánya, emberi alak, húsból és vérből álló.

Naómer bég mindezzel nem volt kielégítve.

Csalók ezek mind, mert olyanra esküsznek, a mi lehetetlen; hát emberbőr
színe-e ez? emberi szemek ragyogása-e ez? emberi hang csengése-e ez? A
fejedelem bűvész, rabszolgái hitetlenek.

Az ulemák tanakodni kezdének maguk között.

Ekkor a királyné ily kérdést intéze hozzájuk:

– Milyen vérük van a tündéreknek?

Egyik azt mondá: átlátszó fehér, másik azt mondá: kék, harmadik azt,
hogy rózsaszin, negyedik azt állítá, hogy olyan szinű, a milyent még
senki sem látott; volt olyan, a melyik azt vélte, hogy azoknak épen
semmi vérük sincsen. Ekkor a királyné hirtelen kirántá férje övéből a
handzsárt, s kezének kis ujját a márvány asztalra téve, lecsapta azt az
éles vassal.

Akkor kezét, melynek levágott ujjából sugárként lövelt ki a vér, az
ulemák felé tartá, hogy a vércseppek azoknak palástjaira hullottak
szerte, s reszketéstelen hangon mondá:

– Ime az én vérem piros, mint minden emberé; száradjon rajtatok, mint az
ártatlan tanubizonysága.

E jelenettől elrémülve, az ulemák fölszedték magukat és elszaladtak; a
vérrel tréfálni nem jó. A megszelidített oroszlán, ha vért lát, szilaj
lesz, s nem lehete tudni, hogy Husszein sah nagyon meg van-e szelidítve.

Naómer bég magával vitte Zóra levágott kis ujját, mely lábaihoz gurult,
s midőn azt átadta otthon Ali basának, ez megesküvék, hogy a mi még a
levágott ujjhoz tartozik, azt is birnia kell, ha egy országba kerül is a
megvétele.

Az ulemák tanácsa fölmenté Mulley Husszeint a varázslóság vádja alól, s
már úgy látszék, mintha semmi ürügy sem volna Ali számára a
beleköthetésre.

Ekkor egy emlék jutott Naómer bégnek eszébe. Midőn az ulemák parancsára
Husszein leemelé a fátyolt neje arczáról, a szemérmes nő ennyi idegen
férfi tekintetétől égetett arczát férje keblére rejté az első
pillanatban, s ekkor Muley Husszein nagy, sűrű, holló fekete hajfürtei
egészen eltakarták a deli hölgy fejét. Naómer bég úgy gyűlölte, úgy
irigylé e szép fekete fürtöket. Még egyszer visszaküldeté magát Muley
Husszeinhoz Ali által.

– Az alkirály parancsa az, hogy az igazhivőknek külömbözniök kell a
hitetlenektől. Csak hitetlen és eretnek visel hosszúra eresztett
fürtöket, az igazhivők férfiai fejüket borotválják, s a nőknek engedik a
hajviselést. E mai naptól fogva tehát minden férfi a Hold-hegyek között
simára borotválja fejét, ellenkező esetben a hajat a fejjel vágatja le
Ali basa.

A sah végig hallgatta Naómer bég beszédét azzal a nyugodt arczczal, a
mivel Ali basa egyéb izeneteit szokta fogadni. A válasz régen meg volt
érve.

– Hallod-e Naómer bég! Évek óta látogatsz el hozzám, mint követ, mint
kém, mint bolond, mint árulkodó. Kivül-belül látlak, mintha kristályból
volnál: tégedet és uradat. Fáj a szivetek azért, hogy boldog embert,
boldog országot láttok magatokhoz közel, s igyekeztek rést találni, a
min boldogságunkba betörhessetek. Híttatok magatokhoz fényes
igéretekkel, megköszöntem, nem mentem… Terheltetek kettős adóval:
megfizettem, nem zúgolódtam. Vádoltatok eretnekséggel, mentettem magamat
észszel, nem nyultam kardomhoz. Nőm arczát akartátok látni, tűrtem a
szégyent; vérét akartátok látni, rátok omlott; sírtam, de nem
panaszkodám. Hanem e vércseppekkel telve a pohár. Csak egy hajszálnak
kellett belehullani, hogy kiömöljék. Allahra esküszöm, hogy egy hajszál
elég! Nem hogy országom minden férfiainak hajfürteit, de egy hajszálat
nem engedek tovább kivánataitoknak. Eredj vissza, hyena uradnak
ebszolgája, s mondd meg neki, hogy e mai naptól fogva sem szép szót, sem
adót nem kap tőlem többé, hanem ha érte jön, kaphat éles kardot, s ha
elfoglalhatja, kaphat egy országot, melyben nincsen más, mint pusztaság,
rom és temető.

Épen azt óhajtotta Naómer bég. Ide akarta ő Muley Husszeint ingerelni,
hogy megsokallja a boszantást, hogy fölemelje megalázott fejét, s akkor
aztán a hatalmasok elvehessék tőle országát és kincseit, a smaragdokat
és zafirokat.

Attól tartott, hogy Husszein megtalálja bánni egy éj alatt heves
beszédét és visszavonja azt.

– Add irásban, a miket mondtál, mert Ali nem fogja különben elhinni
szavamra.

– Irásban fogom adni.

– Kutyabőrre és megpecsételve.

– Kutyabőrre fogod kapni és megpecsételve, még pedig úgy, hogy el sem
veszítheted.

Azzal Muley Husszein egy intésére lekapták lábáról Naómer béget,
lerántották kabátját, s egy irástudó férfiú hegyes tüzes vassal a
tulajdon hátára írta föl neki a sah izenetét Ali basához, szép talikos
arab irással. A végére oda nyomták Muley Husszein néviratát foglaló
pecsétjét, parázson megtüzesítve; s ekként biztosítva őt arról, hogy a
rábizott levelet a kutyabőrről el nem veszítheti, fölültették egy sánta
tevére, háttal a feje felé, s annak farkát kezébe adva kantár helyett,
úgy vezeték keresztül a határon.

Muley Husszein ez órától fogva tudhatá, hogy mi sors vár országára.
Ürügyet kerestek ellene, azt megtalálták, boldogsága, szabad léte,
kincsei sérték a hatalmasok szemeit, azokat el fogják tőle venni;
beköltözik országába lassankint a török uralommal együtt járó
szegénység; elaljasodik, elbutul a nép; a nőket a hárem, a férfiakat a
janicsárok csatái foglalják le; az országból száműzik a bölcseséget, s
ki ad igazságot egy olyan kicsi országnak, a minek még csak neve
sincsen?

Nem sokkal jobb-e ennél meghalni?

Meghalni népestől, országostól; meghalni útnak és utczának, meghalni
erdőnek és mezőnek, meghalni úgy, hogy a hódító még csak paripáit se
legeltesse a legyőzöttek sírja fölött. Muley Husszein összegyűjté a nép
bölcseit, s elmondá előttük, hogy mi vár reájuk?

Mindnyájan helyeselték szándékát.

Legelső teendőjük volt a smaragd-bányák elpusztítása. A bányászok, kik
eskü alatt tarták azoknak hollétét titokban, mind fölhivattak a sahhoz,
s eltávozásuk után harmadnapra a halászok meglelék hulláikat, miket a
tenger a partra kihordott. Valószinüleg magukkal együtt fölvetették a
tenger alatti alagutakat, miken a bányákba jártak. A tenger nem beszélte
ki a titkot. Másnap parancsot adott Muley Husszein, hogy a lakosok
hordják ki a városok köztereire minden drága kelméjüket s égessék meg,
arany és ezüst ékszereiket temessék el sziklák alá; a gabonát hányják a
vizekbe.

Minden úgy történt, a hogy parancsolá.

Harmadnap elszakíttatá a víztartók gátjait, a mesterségesen fölszorított
tavak elözönlötték a völgyeket, s eliszapolták a gazdag ültetvények
tábláit.

Negyednap a pálmaerdőket vágták ki tövéből, leronták a banaanligeteket,
mik a Samum forró vihara ellen védték a kis országot; jöhet a Samum
ezentúl, nem töri meg lángverő szárnyai röptét semmi.

Ötödik nap jött a hire, hogy a mamelukok tábora a határon van. Ekkor
történt meg az, a mit legutoljára hagytak. Az egész országban minden
férfi megölte nejét, anyját, gyermekeit, özvegy nők maguk ugráltak a
sziklákról alá; az öreg emberek siettek házaikba kanóczot vetni, azután
fölálltak az égő ház tetejére, s onnan buzdíták a fiatalokat, a kiknek
karja még birja a kardot és lándzsát.

Első volt maga a sah, ki e rémes elhatározásra példát adott, első
áldozat volt Zóra; és első volt a két ragyogó zafir, mely a smaragdokat
a sírba követte. És akkor üszköt vetettek minden háznak, s úgy indultak,
családjaik vérétől csepegő kézzel Ali és Naómer fogadására.

Nem harcz volt az, csak öldöklés; inkább meghalni, mint ölni sietett
mindenki, a kinek nem volt mit keresni itt e földön többé.

Naómer bég azon volt, hogy elevenen fogja el a királyt, kit messziről
meg lehetett ismerni a csatában, hosszan lobogó fekete hajáról. Testőrei
egyenkint estek el már; ő maga küzdött utoljára. Azonban a mint látta,
hogy egyedül marad, elhajítá kardját, s pisztolyával szivén keresztül
lőtte magát. Ellenei még holttestét sem kaphatták be, mert öltözete
naphta és görögtűz olvadékba volt itatva, s a mint az a lövéstől
meggyuladt, hozzá közelíteni nem lehete, ott égett hamuvá a győztesek
szemei előtt.

Szomorú győzelem volt ez Ali basára nézve!

Az egész meghódított tartományban nem talált mást, mint levágott
erdőket, leégett házakat s temetetlen halottakat.

Azok között megismeré Naómer bég a zafirszemek tulajdonosát, a
királynét.

Miért nem égeté el őt is Muley Husszein, mint magát? Talán, hogy
elleneire nézve annál sulyosabbá tegye a veszteséget a felismeréskor.

Még az a reménye maradt Alinak, hogy legalább a smaragd-bányákat
fölfedezheti. Azokra is lehetetlen volt ráakadnia.

Egy év mulva az egész kies tartomány oly puszta és nyomorult volt, hogy
embert nem lehete oda telepíteni. Ali basa e győzelemért majd fejét
vesztette. Volt annyi keleti bölcsesége, hogy maga helyett Naómer béget
vesse oda a szultán haragjának, ki nem tudta megbocsátani, hogy
évenkinti smaragd-adójának ily hiábavaló vitéz tettel vetettek véget.

Naómer béget lenyakazták, levont bőrét még most is mutogatják a hét
tornyú kastélyban, mint ritkaságot, melyre eleven korában irtak chaldéi
betüket egész sor számra.

Az elpusztult smaragd-bányákat azóta is folyvást keresik és mindig
hasztalan.

A kis szabad tartomány, ha boldog nem lehetett önfiai alatt, legalább
megtagadta szolgálatát az idegentől, s lett puszta, kietlen és sivatag!



AZ ÖRDÖG MENYASSZONYA.

Az 1600-as években élt Eperjesen egy fiatal aranyhimző. Jámbor, szelid
keresztyén ember volt, a hogy illik olyan művésznek lenni, ki
oltárterítők s méltóságos urak palástjainak czifrázása után él.

A mesterség akkoriban jól fizetett, még házat is lehetett szerezni
utána; Konrád mester egészen meg lehetett elégedve sorsával. Felesége,
Zsófi asszony, csinos kis szőke menyecske volt, nem valami urakat
futtató szépség, de elég jó egy polgári házhoz, a hol nem annyira az a
kötelesség, hogy az asszony az ablakban tartsa a fejét, mint hogy a
házat tartsa rendben. Zsófi asszony, a mellett, hogy szerény, takaros
volt, izletesen sütött s főzött, embert nem szólt, otthon nem
pörlekedett, szomszédba nem járt, idegen férfiakra nem kacsingatott,
szóval az asszonyok lángja volt; még az aranyhimzéshez is értett,
akárcsak maga a mester. Annak csak az eszmét kellett adni az
oltárterítőhöz, a szent képeket rárajzolni, Zsófi asszony azokat remekül
kivarrta a selyemre, bársonyra; ha pedig menyasszonyi köntöst kellett
kihimezni, azt csak egészen bizta rá, mert már ebben a nőnek
férfifölötti izlése volt; micsoda alapszinre minő skófium illik
legjobban? hová kellenek pálmák, hová szines pillangók, arany repkény,
ezüst reczézés? azt ő tudta legjobban s nem is mulasztá el Konrád
mester, mikor egy ily remekművét magasztalták, nemeslelküen felfedezni,
hogy pedig ez a felesége készítménye.

Ennyi megbecsülhetlen tulajdon mellett csupán csak azt az egyet bánta
Konrád mester Zsófi asszonynál, hogy nincsenek gyermekei. Ezt ő sokszor
elő is hozta rokonai, komái előtt (már tudniillik a kiknél ő volt a
keresztapa) s azok vigasztalták is eleget, hogy hiszen sok ember van
úgy, hogy nincs se fia, se leánya; aztán meg örüljön annak, hogy nincs;
ki tudja mire nevelné? hátha zsivány lenne belőle? hátha elvinnék
katonának, hátha korhely lenne, s apját is koldussá tenné; hátha
istenkáromló lenne s elkárhoznék, s hátha épen leány lenne, nagy urak
elszöktetnék, festett képpel kerülne haza? Konrád mester egy izben bor
mellett ezen a kérdésen egy pár czimborájával össze is verekedett: biró
elé került a dolog, s midőn a komoly polgármester a dagadt és karmolt
képű férfiakat tanács elé állítván, Konrád mesterhez ezen kérdést
intézé, hogy: miért kezdte a veszekedést? ez egész méltatlankodással
felelé:

– Mivel hogy fiaimat és leányaimat rágalmazták.

– S hány fia és leánya van kegyelmednek?

– Épen az, hogy egy sincs; de hogyha volna!

Mely karakán feleletre az érdemes tanácsbeliek, a polgármesterrel
együtt, à la Capella, olyan hahotában törtek ki, hogy a megrázkódott
parókákból csak úgy repült a hajpor mindenfelé.

Ilyen érzékeny kérdés volt Konrád mesterre nézve az örökösödési
aggodalom.

«Mert kire keres így az ember? miért töri-marja magát egész életén
keresztül? Kinek zsugorgat? Érdemes-e ezért reggeltől estig a himzőkeret
mellett görbedezni, rontani az embernek a szemét a fényes fonállal?
Hiszen ha csak egy volna is, ha csak akkora volna is, mint az öklöm.
Tudom, hogy selyemben járatnám mindig s marczifánkkal etetném, mint egy
gróffiút. Igazán fáj az embernek a szive, mikor sokszor úgy egy-egy
darab bársony elmarad a kikészített szövetből, milyen szép sipka lenne
abból Jánoskának, Gáspárkának vagy Lőrinczkének; de mikor nincs! A
tisztelendő urak persze azzal vigasztalnak, hogy még lehet, hiszen
Sárának nyolczvan esztendős korában született Izsákja. Ezt csak azért
mondják nekem, hogy késő vénségemig mindig várjak Izsákra, addig rakjam
élére jó reménység fejében a sok kemény tallért; mikor aztán egyszer
kirántják alulam a gyékényt, akkor hagyjak mindent a barátokra.»

Így töprengett sokszor Konrád mester, néha magában, néha úgy, hogy a
felesége is hallotta: a szegény jó asszony maga is igen szomorú volt e
miatt, sok mindenféle babonát megpróbált, míg végre akadt egy vajákos
asszonyra, a ki olyan szert készített a számára, a mi csalhatatlanul
vágyaihoz fogja segíteni. Zsófi asszony szorgalmasan bevevé a javos
szert, s az csakugyan el is segíté igen hirtelen oda, a hova minden
keresztyén léleknek valóban vágyódnia kell, a boldog más világra.

Konrád mester özvegy lett, Konrád mester kétségbe volt esve. Most már se
fiuk, se leányuk, de még csak feleség sincs. Most már csakugyan nincs
miért élni, miért tusakodni a napokkal, s rakni félre a tallérokat – a
papok számára.

A két koma, kikkel a minap összeverekedett, alig győzte megnyugtatni,
hogy már ez az Isten akaratja volt, majd jó tanácsot ad az idő; van még
sok leány Eperjesen, a kikből asszonyt lehet választani; «de sem olyan
jó, sem olyan szép, sem olyan okos nincs több, mint Zsófi volt», az lett
a válasz Konrád részéről, a minek azután a két koma nem is mondott
ellent, friss emlékezetükben lévén a minapi birkózás, meg nem született
gyermekek miatt.

Legalább arra ügyeltek hát, hogy a szegény megszomorodott férj valami
kétségbeesett dolgot ne kövessen el magával; egy ember mindig mellette
álljon: vigyázzon a kezére, mikor késsel eszik; az udvaron ne ereszsze
közel a kúthoz, s mikor lefekszik, dugja el a nyakravalóját, nehogy még
valami szerencsétlenség történjék e miatt.

Azt azonban nem gátolták, hogy ha kedve és szomorúsága tartja, oly
fényesen himzett szemfedőt csináltasson Zsófi számára, a milyent a
legutolsó Brebiri grófné temetése óta nem láttak még Eperjesen. Már ebbe
igazán nincsen senkinek beleszólása.

Konrád mester fejedelmi módon kívánta eltemettetni Zsófi asszonyt. Ő
kereste szegény a pénzt, vigye is magával a sírba. Életében minden
piperét megvont magától, most egyszerre vegye ki mind, a mit
elmulasztott. A mi csak harang van a városban, az mind szóljon fölötte;
a mi csak pap mozdulni képes a környékben, az mind kisérje a koporsóját;
a mi csak diák, az mind énekeljen a temetésén.

A gyászszertartás nagy pompával ment végbe. Volt mit nézni s ember is
volt elég, a ki nézzen.

Konrád mester háza alig volt száz lépésnyire a város végétől s mindjárt
ott találni a temetőt; hanem az embernek nem azért van bársony
szemfödeles halottja, hogy azt nagyhamar kiestafirozza a legrövidebb
uton; hanem a mint illik, azt elébb vissza kell vinni a városba,
körülhordozni a főutczákon, meg a piaczon, trombitásokat küldeni előre,
hogy mindenki az ablakhoz szaladjon, s úgy kerülni megint vissza a négy
lovas szekérrel ugyanabba az utczába, ugyanarra a kapura, a hol
félórával hamarább is ki lehetett volna menni.

A mint tehát a gyászmenet az ugrókutas piaczra fordulna, legelől a
czéhek gyásztrombitásai, kik már húsz év óta mindig azt az egy
gyászindulót fújják s még most is hangjegyes papirosról nézik, épen
akkor ott a piacz közepén egy egészen másnemű látványnyal volt
elfoglalva a tisztelt nép: egy czigányleány tánczolt és énekelt valami
tamburaféle hangszer mellett.

A czigányleány haja fekete volt és göndör, szemei ragyogók, termete
karcsú, ruhája pirossal, sárgával tarka, nyakán három sor arany- és
ezüst-pénz, aligha igazi; a nóták, a miket dalolt, igen furcsák
lehettek; a hallgatók sokat nevettek rajtuk, hanem azt mindegyik
elismeré, hogy a czigányleánynak gyönyörű fehér fogai vannak.

A főutczáról pedig jött a gyászmenet. A czigányleány közönsége észre sem
vette azt elébb, mint mikor már az előljáró fertálymester pálczája
kezdett pufogni a hátakon.

– Hát te istentelen boszorkány! förmedt a leányra a derék fertálymester,
nem látod, hogy halottat hoznak?

A czigányleány zavartalan mosolygással hajolt oda csintalanúl a kis
kövér úrhoz s könyökkel meglökve, nagy enyelgéssel monda neki:

– Eredj már; nem ébred az már fel, ha én akárhogy éneklek.

Nehány piaczi ember nem tarthatta magát, hogy ne nevessen.

Ez botrány volt. Nevetés a gyászének közepett! A ki legjobban
megbotránkozott, az Konrád mester volt. Dühösen, mint egy oroszlán, tört
ki a koporsó mellől s elkapva egy hosszú viaszgyertyát valamelyik
ministrans kezéből, odarohant, hogy majd elveri azzal azt, a ki ilyen
szép temetést is ki mer kaczagni.

A czigányleány bevárta őt, s a mint Konrád mester eléje toppant, egy
villanásával sötét szemeinek megállítá azt, s a mint a meglepett férfi
elbámulva megállt, csábító szemragyogással dűlt oda a vállához, s az
állát megsimítá.

– Hagyd el már, te balga! Mit siratsz azon, a ki meghalt. Van még szép
leány elég a városban; «por szemibe, más helyibe!»

Azzal egy merész accordot pendített tamburája húrjain; még egyet
kacsintott Konrád mester szemébe, még egy hamisat bókolt, egyet
bólintott félre a fejével, s egy kaczér fordulással elvegyült a tömeg
közé.

Konrád mester még mindig ott állt, pedig a halottas szekér tovább haladt
már: komáinak kellett őt elrángatni onnan.

– Csak nem akar kend utána menni annak a fertelmes állatnak? Hagyja:
majd utolérik a drabantok s jól megseprüzik, ne fáraszsza magát. Nézze,
a tisztelendő urak már milyen messze járnak! Csak nem gondolja
kegyelmed, hogy az egész czeremonia megáll itt a piacz közepén s
megvárja, míg kend egy czigányleányt kerget!

De csak alig birták őt magukkal vonszolni. Hogy megzavarja az embernek
az eszét a fájdalom!

Még pedig azután is, hogy a koporsót utolérték vele, szüntelen fogni
kellett őt kétfelől a két komának, mert szüntelen el-elmaradozott s
hátratekergette a fejét, hogy az valóságos botrány volt s nem mint az
elébb, a mikor fejjel ment előre a gyászszekér után, hogy vissza kellett
tartani kétfelől; hanem inkább húzni kellett már, úgy feszítette magát
vissza a koporsótól.

Abba is hagyta egészen a sírást s kezdett morogni, hogy minek osztottak
olyan vastag viaszgyertyákat? vékonyabbal is csak odajutottak volna.

A mint a temetőbe kiértek s a koporsót a szekérről levették, azt mondta,
hogy no már most ő hazamegy, csak temessék el.

– Dehogy megy kend! dorgálá az egyik koma. Most jön még az ének, meg a
beszentelés.

De sem énekkel, sem beszenteléssel nem törődött már Konrád mester, egyre
csavargatta a fejét, mint a nyaktekercs, járt szanaszét a tekintete
mindenfelé, csak az éneklők felé nem s mikor végül a beszentelés után a
vigasztaló strófa következik:

  Et cum Lazaro
  Quondam paupere
  Vitam habeas
  Sempiternam;

a komák azon vették észre, hogy Konrád mester egyik bokáját a másikhoz
ütögeti. De már itt nem állhaták meg, hogy jól oldalba ne könyököljék.

– Hát kenddel az ördög van, hogy tánczolni kezd a «circumdederunt»
alatt?!

Arra is kellett később figyelmeztetni, hogy a behantoláskor ő is vessen
egy-két kapa földet a koporsóra, ősi szokás szerint, a mit már magától
is tudhatott volna.

A temetés után házához kisérték az ismerősök Konrád mestert, s
következett volna már a tor, a mi ismét mulhatatlan része a temetési
szertartásnak.

A komák magukra vállalták, hogy majd az éléstárból illendően
felterítenek ők, Konrád mester pedig lásson a pincze után, mert a
búbánatra nagyon megszomjazik az ember.

A két koma ki is állítá az asztalt, a mi a sonka és sajtnemüt illeti,
süteményekben sem volt hiány, hanem Konrád mester csak nem állt elő a
boros kantákkal.

Aggodalommal mentek utána a pinczébe; de ott nem találták, az be volt
zárva; gondolták, tán a vinczellérhez ment borért, otthon nincs
vendégnek való, s reménylett megérkeztéig hozzá láttak a falatozáshoz.
Azonban Konrád mester csak nem került elő. A szomj, a bánat és a
balsejtelem végre nem hagyák nyugodni az atyafiakat, elindultak
keresésére a városba. Egész éjjel szaladgáltak utána, végre reggelfelé
találták meg a tehénpásztorok segítségével a városon kívül, a mezőn: ott
őgyelgett.

Szegénynek az esze tisztul bánatában.

Megfogták azután és hazavitték, keresztyéni jó akarattal elhatározva
maguk között, hogy egy ember mindig őrizze otthon. Hanem a legelső
embert, a ki e felebaráti szándékkal otthon maradt, kiugratá Konrád
mester az ablakon, nyársat ragadva ellene s pogányul szitkozódva, hogy
odaszegezi a falhoz, mint egy denevért.

Konrád mester különös magaviseletének kulcsául szolgált az a hirdetmény,
a mit még aznap a heti vásáron a város dobosa kikiáltott, mely szerint
tíz tallér jutalom igértetik annak, ki ama czigányleányt, a ki tegnap a
temetés alatt itt a piaczon dobolt, élve kézre keríti.

Konrád mester igéri a jutalmat; boszút akar állani a megzavart
ünnepélyért.

Másnap megint hangzott a dobpörgés az utczaszögleteken: most már Konrád
mester huszonöt tallérral biztatta a czigányleány előállítóját.

A kecsegtetés másnap is sikertelen maradt.

Harmadnap már ötven tallért igért a kikiáltó annak ki a czigányleányt
előhozza.

Aznap estén egy némber koczogtatott Konrád mester ajtaján, homloka és
álla kék kendővel bebugyolálva s azonkívül fejtől sarkig koldus
asszonyok módjára beburkolva fehérítetlen vászonlepedőbe.

A némber öregesen köhécselve beszélt s nagy nehezen biczegett, egy
mankós botot támogatva félkézzel maga előtt.

– Itthon van Konrád mester? kérdé az ajtónyitótól.

– Én vagyok az magam. Mi kell vén banya?

– Ötven tallér: suttogá rekedten a némber.

– Kerülj beljebb! szólt Konrád mester, bereteszelte maguk után az ajtót,
s beeresztve maga után az asszonyt a pitvarba. Most már beszélj.

– Kend akarja a Czirinkát élve előkeríteni?

– Micsoda név az a Czirinka? Pogány talán.

– Dehogy pogány, dehogy. Meg van keresztelve; Cziczellének van az
keresztelve: hanem hát czigányúl úgy jön az ki szebben, hogy Czirinka.

– Nyomába tudsz igazítani?

– De ide is hozom. Kendnek a kezébe adom.

– Nem csalsz meg?

– Ha megcsalom kendet, szaladjon utánam, azért van kendnek két szeme,
hogy vigyázzon magára. Minden ember tudja, hogy a czigány csal, mégis
meghagyja magát csalni tőle. Kendteknek szégyen az, nem nekünk.

– Élve hozod ide a leányt?

– De már el is hoztam.

– Hol van?

– Majd megmondom, ha látom az ötven tallért.

Konrád mester sebtén szobájába ment, arra sem ügyelve, hogy azalatt a
pitvarból nem lop-e el valamit a vén satrafa? egy szegletszekrényből
kivett egy vászonzacskót s oda hozta a némbernek.

– Itt a pénz.

– Pénz olvasva, asszony verve, férfi bolonddá téve jó, szólt az kunczogó
hangon s két kézre fogva a vászonlepedő egyik szegletét, odaszámláltatá
egyenkint Konrád mesterrel az ötven tallért.

– Hanem innen a pénzt addig el nem viszed, a míg a leányt nem látom,
szólt Konrád mester, erélyesen elállva az ajtó felőli útat.

– No hát tartsd meg a pénzedet! s lásd a leányt ingyen! kiálta az eddigi
reszketeg köhécselésből csattanóba menő hangon a némber s szétcsapta a
vászonlepelt, hogy a belészámlált ötven tallér ötven felé repült s
össze-vissza gurult a szobában, egy percz alatt lerántá fejéről a kék
bugyolát s Konrád mester az ámulattól megigézve látta maga előtt – magát
a szép czigányleányt.

– És már most mondd meg, hogy miért akartál engemet megtalálni?

Hogy mit mondott neki Konrád mester, azt nemsokára megtudta az egész
város; mert az aranyhimző alig várt napot, hogy a paphoz szaladjon,
kihirdettetni magát Czirinkával, mint házasságra lépendő párt.

Rettenetes botrány volt az a városban: negyednapra az első feleség
temetése után másodikkal váltani gyűrűt! és kivel? egy kóbor, sehonnai
czigányleánynyal, a kinek se családja, se hazája, se hite, se
tisztelete!

Azonban a formaságok ellen nem lehetett semmi kifogást tenni. A
czigányleánynak legjobb rendben voltak a levelei: keresztségről,
bérmálásról, gyónásról, apja, anyja haláláról; egyebekkel a státus nem
törődik, s biz az megtörtént, hogy három hét mulva Konrád mester leveté
kalapja mellől a gyászt s feltűzte helyébe a rozmaringos bokrétát.

E miatt nagy neheztelés támadt közte és hajdani barátai, komái között,
mely utóbbiakra pedig nagy szüksége lett, mert még azon évben teljesült
azon kielégítetlen vágya, hogy gyermeke született: igaz, hogy csak egy
leány.

De ahhoz esztendőre született neki kettő: két leány.

Esztendő mulva született neki három leánya. Mind megélt valamennyi.

Negyedik esztendőben megint született kettő: ismét leány. No legalább
most már lefelé kezd menni az arithmeticai progressio, vigasztalá magát
Konrád mester.

Az ötödik esztendő megint új catastrophával fenyegetőzött. Már ekkor
Konrád mester esküdött pokolra és Belzebubra, hogy ha még «ez az egy» is
leány lesz, azt eladja az ördögnek!

No de szerencsére nem lett leány, hanem fiú; de nem egy, hanem három!
Három ép, egészséges fiú! Tizenegy élő, kenyérkérő ivadék öt esztendő
alatt. Áldásnak is rettenetes!

Konrád tele volt sopánkodással e túlságos élvezete fölött az atyai
örömöknek, hogy a mi sok, a jóból is sok. Ama bizonyos tudós asszonyság,
ki ilyen alkalmaknál a családi titkokba okvetlen beavatja magát, váltig
enyelgett vele: «Lásd bolond, máskor ha valami kell, elégnek tartsd
egyszer imádkozni érte, mert ha húszszor sürgeted, azt gondolják,
annyiszor kell s húszszor kapod meg.»

Éjféltájon, a mint az éji őr elkiáltotta a mondókáját, zörgettek Konrád
mester ablakán.

– Ki az ördög az? Bárcsak az ördög maga jönne, s vinne el egy párt
belőlük!

Ez elég keresztyéntelen mondás volt Konrádtól, de meg is lakolt érte:
mert az nem volt az ördög, hanem maga a jámbor éji őr, a ki okvetlen
beszélni ohajtott Konráddal s követelte, hogy ereszsze be.

Tán épen gratulálni jön egy pohár papramorgóért.

Be kellett ereszteni, mert nagyon dörömbölt, köpenyestől, lámpástól,
alabárdostól.

– Dicsértessék!

– Én már dicsértem eleget, meg is kaptam a jutalmat érte.

– No no, Konrád mester, nem kell olyan istentelenül beszélni; éjféli
órában annál kevésbbé illik istentelenül cselekedni.

– Hát mit cselekszem én? azt, hogy a gólyát szidom, minek száll
hármasával a házra.

– No no, azt minden ember tudja, hogy a gyerekeket nem a gólya hozza,
azokat az Isten küldi; a gyerekek egyenesen az égből jönnek, ott kis
angyalkák voltak, azért azokat nem illik az utczára kirakni, mint a kis
macskákat, a mikből az ember a czirmost kiválogatja és elhajigálja.

– Hát’sz én nem hajigáltam el egyet is.

– Nem-e? Hát ez micsoda? szólt az éji őr, köpenye alól kiemelve egy
szépen bepólált csecsemőt, ki a mint a lámpavilágra jutott, mindjárt el
is kezdett sírni; hát ezt nem kend tette ki az utczára a küszöbe elé?
micsoda?

Konrád mester torkában elakadt a szó. Nó iszen csak ez volna még hátra.

Az éji őr a rossz lelkiismeret megdöbbenését vélte e megnémulásban
feltalálni, mint magistratualis első birósági személy, alkalmat vett
magának Konrádot igen keményen megdorgálni.

– Hát illik ez keresztyén férfiúhoz? Hát nem tudja kend, hogy ennek mi a
büntetése? Hogy ezért kendet kerékbe törnék, négyfelé hasítanák, ha én
elmondanám. Annak köszönje kend, hogy ágról-végről sógorok vagyunk,
különben feladnám kendet, s megütné a talpát, még pedig a levegőben. No
most hát tegye kend melegre ezt a porontyot, mert át van fagyva; nekem
meg adjon egy pohár gugyit, aztán nem szólok senkinek.

Konrád mester csak most kezde szavához térni; meg is kapta köpönyegénél
fogva a sógort s elkezdte czibálni.

– De ide ugyan nem hoz kend több gyereket; verje meg a beregi csuda! van
nekem elég; ördög vigye kendet a rossz tréfájával; ez nem az én
gyerekem; nem én tettem ki; nézze kend, van nekem elég, itt van három;
az éjjel született mind a három.

– No ha három született, hát akkor negyedik is születhetett; tromfolt
vissza az éji őr s erősebb ember lévén az aranyhimzőnél, azt
eltaszigálta magától, s oda tette a kívülről hozott ártatlant a másik
három benszületett közé s azzal lámpását ragadva, eltombolt a házból ki
az utczára, nagyon megfenyegetve Konrád mestert a spanyol inquisitió
minden gyönyörűségeivel, ha még egyszer ki próbálja tenni «valamelyiket»
a sok közül.

Így jutott az aranyhimző egész váratlanul a tizenkettedikhez, s ez a
tizenkettedik épen leány volt.

Konrád mester bőszültsége nem ismert határt, hogy az éji őrön nem
tölthette boszúját, azokba kapczáskodott, a kikkel velebirt;
bábaasszony, pesztonka, inas, szolgáló futott éjnek idején a háztól,
megtépve, megkarmolva; benn a szobában a beteg asszony, meg tizenkét
apróbb-nagyobb gyerek jajgatott, visított, rikácsolt, bömbölt; künn a
pitvarban pedig Konrád mester dühöngött, alá s fel toporzékolva, s
tartott egy visszaadhatatlan monologot, melynek folytán annyiszor
invocálta az ördögöt, hogy végtére is eme problematicus lételű nagy
úrnak, saját compromissiója nélkül, lehetetlen volt megállnia, hogy elő
ne kerüljön.

Egy négy lovas hintó állt meg a ház előtt.

Abból egy, szokás és hagyomány szerint, feketébe öltözött úr lépett ki,
nagy lovagsarkantyús csizmában, hosszú egyenes kardja vége kilátszott a
bakacsin köpönyeg alól; kalapja mellett volt egy szál vörös toll; arczán
fekete selyem álcza volt, szemüvegekkel, a mik a lámpafény mellett úgy
csillogtak, mintha tűz-szemei volnának.

– No hát Konrád mester, mi kell? szólt a fekete úr a megrettent
aranyhimzőhöz, kinek a térdei kezdtek összeverődni e nagy méltóság
megjelenésére.

– Hallottam, hogy nagyon kiabáltál utánam: miért fárasztottál ide?

Az aranyhimzőnek egy szava sem volt többé; odabenn a gyerekek is
összebújtak, elnémultak a feketearczú úr láttára, olyan csöndesség lett
egyszerre a felfordult házban.

– Konrád mester, sok szép gyermeked van, hogy tartod el valamennyit? No
ne reszkess, nem bántja senki a fiaidat; hímördög elég van. Nekem egy
leány kell; csak egy; a többi tied maradhat. Válaszsz tetszésed szerint,
melyiket jegyzed el számomra? Sokba kerülnek a porontyok. Itt van ez
erszény, van benne száz arany. Mától fogva minden évben, ugyanezen
napon, ugyanez órában eljövök s évenkint száz aranyat hozok neked,
mindaddig, míg a leány, a kit menyasszonyomnak adsz, tizenhat esztendős
lesz, akkor elviszem magammal. Nos, áll az alkú?

Az asztalra kiöntött sok csillogó arany elvette Konrád mester eszét.
Valóban nagy szüksége volt pénzre; az új feleség nem értett semmi
dologhoz; rest, tudatlan volt; naphosszat aludt; szerette a
czifrálkodást, a nyalánkságot, hát még a sok gyermek! Nem volt már élére
vert tallér, hanem inkább nyakgató adósság, minden boltban tartozott
már, s a kenyér is fogyatékán, s hozzá most még három újszülött, meg
ráadásul egy talált gyermek! Minek is ez? Ezt az ördög hozta ide, hát
vigye is el. A talált gyermeket fogja az ördögnek adni. Legalább ezt is
megcsalja, milyen derék lesz. Aztán mi köze neki ehhez az idegen
gyerekhez? a maga vére ellen így nem vét: ezt pedig ha az utczán marad,
úgy is elkaphatták röptiben a gonoszok; a talált gyerek épen leány; ez
épen jó lesz az ördög menyasszonyának!

Czirinka, fekhelyén, mint egy nőtigris tartá karjaival eltakarva a három
fiucskát, míg szikrázó szemeivel a talált gyermekre integetett Konrád
mesternek s beszélt hozzá czigánynyelven, a mit Konrádnak meg kellett
tanulni tőle, mert egészen bolondja volt az asszonynak.

– Add oda neki: nem a tied; ha apja, anyja eldobta, hát te mivel lennél
jobb? Hadd legyen bolonddá az ördög. Ezt is megcsaljuk, pénzünk is lesz.
Add oda. Mit tartogatnál leányt, ha kérik? Mikor megnőtt, kéretlen is
mind elviszi az ördög? neked csak a szarvát hagyja.

– Konrád mester, szólt közbe az ördög s olyat ütött lovagkeztyüs kezével
a mester vállára, hogy annak megroppant a dereka alatta, ne sokat
tanácskozzál! ilyen urat, mint én, nem szoktak várakoztatni; válaszsz
izibe, mert a te szentképekkel rakott szobádban nekem semmi mulatságom
sincsen.

Konrád mesternek összeverődtek a fogai, a mint a csecsemőhöz lépett, ki
elhallgatásával maga is beleegyezését látszék nyilvánítani e veszélyes
alkukötésbe.

«Qui tacet, consentit», gondolá magában Konrád mester; én csak
rámutatok, az ördög dolga a többi, ha valamikor Pontius Pilátus kérdőre
talál fogni a más világon, úgy kidisputálom magamat előtte a
bűnrészességből, mint valami sadduceus.

Ördög úr a figyelmeztetés vétele után mindjárt azonnal hasznát is vette
a concessiónak, s odalépve a gyermekhez, azt karjára vevé, s valami
istentelen nyelven gonosz dolgokat mondott el felette, de a miből egy
szót sem lehetett megérteni; Konrád mester e szavaknál csaknem
halálfiának érezte magát, míg az odafigyelő Czirinka az első és utolsó
két szót megjegyezte magának; az elsők voltak: «Nema olam», az utolsók
«retson retap», a mikből aztán később nagy fejtöréssel rájött Konrád,
hogy az átkozott a latin miatyánkot mondta el megfordítva, a mi
csakugyan ördöghöz illő szentségtelenség.

Ez még nem volt elég: akkor egy kis üvegből olajat töltött a gyermek
fejére, azt eldörzsölé rajta szerte s azt mondá: «a Belial, Beherik és
Astaroth nevében nevezlek én tégedet Asmodeának!»

Megparancsolá pedig Konrád mesternek és nejének, hogy ezt a nevet senki
előtt el ne árulják, sem a biblia táblájára fel ne jegyezzék, a hová a
többi gyermekek születésnapját és keresztnevét fel szokták írni, mert ez
nem oda való.

Azt is meghagyá neki, hogy azt az olajat le ne mossák a gyermek fejéről,
hanem úgy vigyék majd a keresztelésre, hogy a keresztvíz ne fogjon rajta
az olaj miatt.

Akkor pedig gyűrűjét levonva, annak czímerfejét a serpenyőben levő
parázson megtüzesíté, s mikor az aranygyűrű már izzadni kezdett, kivevé
azt a parázsból, s a csecsemő válláról lehúzva a patyolatot, rásüté arra
a lapoczka alatt a gyűrűn levő jegyet. A gyermek abban a perczben fel
sem sikoltott rá.

Az ördög pedig azon izzón felhúzta a gyűrűt az ujjára.

Ha ez eset mostanában történt volna, azt mondanák rá az ördögtagadó
sceptikusok, hogy bizonyosan asbesttel bélelt keztyűje volt.

Azután visszatevé helyére a gyermeket, ki mihelyt az ördög letette
kezéből, azonnal elkezdett ordítani, s azt cselekedte egész reggelig. Az
ember azt vélné, ha csodákban nem akarna már hinni, hogy csak ekkor
kezdett el még igazán fájni az égés nyoma a gyenge vállon.

Azzal megigérve, hogy esztendő ilyenkorra ismét meg fog jelenni, s ismét
leszámlálja az asztalra az évenkinti száz aranyat, ördög úr ő méltósága
távozni készült.

Konrád mester nagy szolgálatkészségesen utána akart világítani, nehogy
megüsse lábát a sötét folyosón s még majd őt vádolja az utókor, hogy
miatta «sánta» az ördög: azonban alig vette fel a mécsest az asztalról,
midőn az alvilági excellentia olyan tüzet fújt a szájából, hogy Konrád
mester hanyatt esett ijedtében, s mire föl mert tápászkodni, sötétség
lett körülötte és rejtelmes kénkő-illat, melyben ő azután virradtig
elbujva is maradt a kemenczesut biztos menedékei közt.

Mai világban persze hogy az ilyen csodákat egy szájbavett tülökkel, a
miből puskaport fújnak a gyertyán keresztül, minden falusi komédiás
tudja már utánozni, a mi kétszáz év előtt az alvilági urak csodatettei
közé tartozott.

Csak napfeljötte után mertek Konrád mester és Czirinka életjelt adni
maguk felől, a midőn is az asztalra szórt aranypénz kellőleg meggyőzé
őket a felől, hogy a mi az éjjel történt velük, az nem volt álom.

Most hirtelen eldugva a sok pénzt, míg a visszatéregető cselédek,
ismerősök meg nem látják, eszükbe jutott megnézni, hogy micsoda jel az,
a mivel elbélyegzé magának az ördög a gyermeket, s látták, hogy az két
egymásra keresztezett háromszeg, vulgo: «boszorkánynyom».

Ez tehát valóságos ördög!

Hanem a dologgal jó volt nem dicsekedni; ha a prépost azt megtudná, soha
senki meg nem őrizné mind a kettőjöket a máglyára vettetéstől.

Elég, hogy ketten tudták: ez is sok; e bűntudat Konrád mestert még
inkább rabjává tette Czirinkának, mert ha valamiben ellenkezett vele, ez
mindjárt azzal fenyegetőzött, hogy megy a paphoz s feladja az ördöggeli
czimboráskodást: magát a feladással megmenti, Konrádot pedig belemártja.

Így telt aztán az egyik év a másik után. Az ördög minden évben eljött,
elhozta a pénzt. Mindig éjszaka jött, a mikor a cseléd és a gyermek
aludt. Megnézte az alvó Asmodeát, kit ugyan a keresztvizen Ágnesnek
neveztek el. Meg volt elégedve; adott még több pénzt is a nevelőknek,
hogy vegyenek számára czifra ruhákat. A leány már tizennégy esztendős
volt és még mindig nem tudott róla semmit, hogy micsoda veszedelmes nagy
úr számára van eljegyezve, s hogy a boszorkánynyomot testén viseli; azon
egyszerű oknál fogva, minthogy a hátát senki sem láthatja.

Annyi év alatt azonban, daczára a mély hallgatásnak, a mivel Konrád
mester és felesége, maguk jóvoltáért, e gonosz titkot őrizni tudták, ki
kellett abból egynek-másnak szivárogni a városiak közé.

Feltünt, hogy Konrád mester és felesége mindig oly jól élnek, mindenben
duskálkodnak, pedig a mesterséget egészen elhanyagolták már, alig
dolgoztatott velük valaki. Honnét ez a sok pénz?

Néha megint úgy meg vannak szorulva, hogy nincs betevő falatjuk, s
másnap egyszerre hegyen-völgyön lakodalom.

A legkisebbik leány már 15 esztendős, és azt még sem vitték ez ideig
templomba, sem bérmáláshoz, sem gyónáshoz, pedig a többiekkel ezt nem
mulasztották el.

Annál kevésbbé engedik meg a városi polgár ifjuságnak, hogy a földet
tapossa körülötte, sehova sem viszik, mindig otthon őrzik, pedig a többi
leány már ki férjhez ment, kivel más viszontagság történt, de otthon egy
sem maradt, a fiukat is ideje korán mesterségre adták, még pedig jó
messze eső városokba, hogy minduntalan haza ne járjanak.

Többen azt is meglesték, mikor egy fekete úr, fekete lovon, éjfélkor
Konrád mester háza előtt megállt, a paripának soha egy lábdobbanása sem
hallatszott; a fekete úr háromszor koczintott az ajtón, arra azt
kinyitották, ő belépett, a lovát senki sem fogta, mégis ott maradt; egy
órakor éjfél után a fekete úr visszajött, ismét lovára ült, s olyan
nesztelenül ellovagolt, mintha selyempapucs volna a lova lábán.

Lambertus prépost egyszer maga elé idézteté Konrád mestert s kérdőre
fogta e kósza hirek miatt s különösen azért, mi okon nem küldi Ágnes
leányát a szentegyházba?

Konrád mester térdre esett és azt mondá, hogy meg akar vallani mindent
igazán.

És azután hazudott ilyenformát:

Ágnes nem az ő leánya, hanem egy gazdag protestans úré, ki nős lévén,
házasságon kívül született gyermekét itt rejtegeti s egyenesen azt
kivánja, hogy azt protestans hitben neveljék. A főúr nevét nem mondhatja
meg, mert azt maga sem tudja. Innen jön a költő pénz, s azért őrzik úgy
a leányt a városi fiatalságtól. A főúr el fogja azt vinni, ha felserdül,
s kiházasítja maga.

Ez elég valószinű mese volt, s hogy «mentség»-nek megjárta, annak
magyarázata ottan keresendő, hogy ez idő szerint Tököli Imre volt a
felföld ura, ki Kassát ostrommal elfoglalván, a jezsuitákat kiűzte, a
protestansok templomait, iskoláit visszaadta; annak egy ezredes
kapitánya, Madách Péter, kormányzott a Szepességben, ki maga is nagy
mértékben protestans lévén, ha perpatvarra kerül a dolog, aligha Konrád
mesternek nem adott volna igazat.

A főtisztelendő úrnak tehát el kellett fogadni a mentséget.

Nem ilyen könnyen engedé magát kielégíttetni az előljáróság. A
polgármester okvetetlen akarta tudni, ki fia az a titkos éji látogató s
e végett a tudvalevő napon minden kapuhoz erős őrséget állított, hogy
akárki azokon éjfél után ki akar menni, gyalog vagy lóháton, azt fogják
meg és kötözve vessék a tömlöczbe, ha ellentállna; – ha pedig szépen
megadja magát, tudják meg, kicsoda? s parolájára ereszszék el. Hogy
pedig semmiképen el ne szalaszszák, még azonfelül a Konrád mester
házánál átellenes épület kapuja alá is őrt rejtének el, az erős Lénárd
alakjában, ki nappal hentesmester, éjjel pedig a közbátorságra vigyázó
alabárdos volt; félelmes ura a későn hazavergődőknek, nemkülönben
hatalmas eloszlatója minden kocsmai verekedésnek.

A várt éjjelen tehát ott leskelődött az erős Lénárd, alabárdjával
kezében, s várta a fekete urat.

Az éjféli órakonduláskor nesztelenül, mint szokott jönni, megérkezett a
lovag, megállt a ház előtt, leszállt a lováról s bement Konrád
mesterhez.

Az erős Lénárd most is elfoghatta volna már, de gondolá, hogy jobb lesz
akkor rárohanni, mikor a világosról a sötétre kijön, akkor nem lát oly
jól. Mintha ez az ördögnek nem mindegy volna?

Odalopózott tehát szépen az ajtóhoz s alabárdját marokra szorítva,
várta, mikor fog a lovag visszajönni? Az ablakon nem lehetett benézni,
mert a vastáblák be voltak téve, de a leszámlált pénz csengését jól
hallhatá.

Végre a toronyból hangzott az egy óra, az ajtó ujra megnyilt: a lovag
kilépett. Az erős Lénárd csak arra várt, míg egyik lábát a kengyelbe
teszi; akkor neki rontott, s teli torokkal ráordíta: «ki vagy? megállj?»

A lovagnak felvetni magát a nyeregbe, a mellének szegzett alabárdot
kicsavarni az erős Lénárd kezéből, az erős Lénárdot magát vastag
kámzsájánál fogva megragadni, épen egyszerre való munka volt. A másik
perczben sarkantyúba kapta a lovát s Lénárdot folyvást gallérjánál fogva
rántván maga után, kényszeríté hanyatt-homlok rohanni paripája mellett,
az pedig nyavalyás kiáltani sem mert, szentül azt hivén, hogy már viszik
a pokolba, míg aztán egyszer a kőhídhoz érve, onnan a fekete lovag
belehajítá Lénárdot, az erőst, a nyakig érő sárba, ki abból reggelig nem
is mert előbujni.

A kapukon várakozó őrök pedig senkit sem fogtak el ez éjjel, s a
kérdéses lovagot sem ki, sem bemenni nem látták, de még csak neszét sem
hallották, a miből világosan megérthető az, hogy az ördög a föld alatt,
meg a levegőben is tud utazni – ha akar – vagy pedig az, hogy az ördög
maga is a városban lakik, nem kell neki hazáig messze kerülgetni.

Ekkor egy véletlen eset egyszerre földeríté az egész eseményt.

Egy este, későn, haldoklóhoz hivták Lambertust.

A lelkiatyát a város legvégére vezették; ott a legrongyosabb viskó
ajtaját nyiták fel előtte, s abban a viskóban, a ministranshozta lámpa
mellett, rongyos hárságyon fekve a legrongyosabb czigányasszonyt lehete
látni, ki valaha kártyavetésből annyira vitte a dolgát, hogy ilyen
kidűlt-bedűlt sárpalotát építtessen.

A kártyavetőné utolsó kártyájánál volt már, ugyanannál, a melyikre a
csontember van festve azzal a nagy kaszával.

Sok gyónni valója volt; a késő éjszakáig tartott, a míg elvégezé,
Lambertus akkor tért vissza a viskóból. Öt percz mulva a lélekharang
jelenté, hogy egy megtérő lélekért imádkozni idején van.

Mi volt e gyónás tartalma: azt nekünk a végtitok szentségénél fogva
tudnunk nem szabad.

Annyi bizonyos, hogy e titok sok álmatlan éjszakát szerzett
Lambertusnak. Azt, a mit megtudott, felfedezni eskü és szentség tiltja;
fel nem fedezése pedig nagy romlás. De ha elmondaná sem használna most
vele semmit. «Ellenséges az idő.»

Legelső volt mindenesetre Konrád mestert elővenni keményen, hogy
bizonyítsa be, miszerint az idegennek vallott leány protestansnak
keresztelteték. Ezt ő nem tudta sehogy kimutatni. Ellenben kiderült,
hogy Ágnest a szent Miklós parochialis templomban keresztelék meg.

Lambertus e miatt panaszt tett Madách Péter ezredesnél, s kérte, hogy
ily erőszakot ne engedjen azon egyházon tenni, mely harcz idején is
békén megfért más hitvallást követő feleivel.

Madách elég igazságos volt azt itélni, hogy a leány neveltessék azon
vallásban, a melyben kereszteltetett, s ellenkező esetben felhatalmazást
adott Lambertusnak, Ágnest elvenni úgynevezett apjától s kolostorba
zárni.

Konrád mester, midőn e határozatot közlék vele, nagyon megrettent: «mit
mond majd erre az ördög?»

Ellenkezni nem lehetett; Ágnes a bérmálást felvette, naponkint oktatásra
járt és templomban ült és a mellett az ördögnek volt eljegyezve.

Ha ezt az ördög megtudja?

Az pedig hamar megtud mindent.

Egy napon maga a kurucz ezredes keresé fel Lambertust.

– Főtisztelendő úr, baj van: – a leány valódi atyja jelent meg s
gyermekét visszaköveteli.

– Személyesen jelent meg? kérdé a prépost nyomatékkal.

– Nem, hanem levélben jelenté magát, a mit én hitelesnek tartozom
elismerni.

– Kegyelmes úr, a leány valódi atyja nem jelentkezhetett, mert az
tizennégy éve már, hogy a földben fekszik; hanem jelentkezhetett az,
kinek parancsára a leányt, mint csecsemőt, születése éjjelén bölcsőjéből
elrabolták; a baj pedig ott van, hogy e férfiu igen hatalmas nagy úr, a
kivel kegyelmességednek minden igazságszeretete mellett összetűzni
bajos.

– Ismerné talán főtisztelendőséged, a kiről szó van?

– Mind személyéről, mind hiréről. Ő Rode dán gróf, a nagysárosi
fellegvár ura.

– De csak a fellegváré, Nagy-Sáros nem az övé.

– Útban van, hogy az övé legyen.

– Lehetetlen. Sáros birtokosa nő, gyermeke is leány. Árvák és
özvegyasszonyok vagyonát senki el nem foglalhatja, még a mai zavaros
időkben sem. Példa rá Bacsó Tamás. Férfi sincs a családban, hogy «nota»
szerint kobozhassák el a birtokot s adhassák másnak. Azt sem hallani,
hogy Rode gróf a Sárossy-család egyetlen leányutódát nőül vehesse,
miután azok Pozsonyba mentek lakni, ott pedig Rode grófnak nem igen
volna tanácsos megjelenni.

– Vannak titkok, kegyelmes uram, a miken az ember rajtuk jár, még sem
látja. Rode gróf egy szál karddal jött be az országba, midőn egy csapat
svéd, dán és lengyel harczossal Bocskaynak felajánlá szolgálatát. Egy
szerencsés rablókaland Bakabánya ellen hírt szerzett neki. Azt mondják,
onnan tömérdek pénzt hozott el, nyers érczben és kivert alakban. E
kaland jutalmául nyerte a nagysárosi fellegvár parancsnokságát.

– Az igen erős hely.

– Különösen a körülfekvő vidék elpusztítására nagyon alkalmas. Ki merne
arra gondolni, hogy egy bűnöst, ki magát a sárosi hegyvárba befészkelte,
perbe fogjon? Ki hajtaná rajta végre az itéletet? Én nem vádolhatom be
őt kegyelmességed előtt, mert a mostani hadjárat forrójában embereken
túli követelés volna azt kivánnom a fejedelem egyik vezérétől, hogy egy
barátságos lábon álló várparancsnokából csináljon magának ellenséget, s
egy erősségnek homlokkal rohanjon, a minek eddig jól esett hátát
megvethetni és mind ezt egy veszendő lélek megmenthetése végett; hanem
egyedül arra kérem kegyelmességedet, hogy semmi kényszerítést ne
engedjen Ágnes hajadon irányában. Egy titok van kettőnk között, a mit
most el nem árulhatunk. Hadd folytassam én e harczot ész és lélek
segítségével.

– De ha Rode gróf a leány kiadatását követeli?

– Akkor tessék őt a «lelki törvényszék» elé utasítani. Ha lesz bátorsága
megjelenni ott, igen jó; akkor én is ott leszek. És akkor bizton hiszem,
hogy ő nem megy többet a nagysárosi várba. De a hogy ismerem, előre
tudom, hogy oda nem fog eljönni.

Ebben az ezredes is megnyugodott, s levélben tudatá Rode gróffal, hogy
ha követelése van, jőjjön azt személyesen érvényesíteni a lelki
törvényszék előtt.

Erre aztán kapott a nagysárosi parancsnoktól egy fenyegetésekkel teljes
szemrehányó levelet, a miből meggyőződhetett, hogy a prépostnak alapos
gyanui vannak, Rode nem igaz járatbeli ember s törvényszék előtt helyt
állni nincsen kedve.

Özvegy Kapuváryné, mint fiusított leány, a sárosi uradalom birtokosa,
egyetlen leánya születése óta Pozsonyban lakott és azóta egyszer sem
látogatta meg nagysárosi kastélyát, mely később leghiresebb
fejedelmünknek volt kedvencz mulató lakhelye.

A pozsonyi urak körében nem volt titok, mi okozá az úrhölgy eltávozását.
A sárosi várparancsnok üldözése elől kellett menekülnie.

Rode gróf ott is rossz hirben állt. Beszéltek róla, hogy mind a két
félnek szolgálatokat tesz, a császáriaknak és a fejedelmieknek, s azt
akarja, hogy azt is szolgálatnak vegyék, ha a közellevő falvakat
kizsákmányolja s majd az egyik, majd a másik hadipénztárát zsákmányul
ejti. Azt is hitték felőle, hogy a hamis pénzverésben is van tudománya,
a mit ha tett, elég fölösleges fáradtság volt tőle, miután igazi pénzt
is tudott kiverni – az emberekből. Azzal is vádolták különösen bizonyos
vallásos osztályokban, hogy az ördöggel czimborázik, a mit mai világban
már csak metaphorában fogadunk el.

Pénze, ágyuja, fegyverese, lőpora és rossz hire volt már Rode grófnak
elég, de az ő nagyravágyása ezekben nem lelte végczélját. Ő valódi úr
akart lenni Magyarországon: az pedig csak földesúr lehet.

Nem is lehetett azt szebben kigondolni, mint hogy a ki a sárosi várnak
ura, az ura legyen az egész uradalomnak; egyik a másiknak kiegészítő
része; egy kis herczegség, fővárossal és erős várral, hozzájárulhatatlan
hegy tetején; mély ivókúttal az udvaron, nyolcz öles falakkal bekerítve,
ellátva merész őrséggel, élelemmel és pénzzel az embernek csak akarnia
kellene, hogy egy Giskra fényes szerepét játszhassa e forgalmas időkben.

A szándékhoz az alkalom is jó volt; az öreg Sárossynak fiusított leánya,
Katalin egy kézodanyujtással birtokába juttathatá a kalandornak az
áhított kis királyságot.

Hanem az a nagy baj, hogy a női szivek nem engednek nyugodt fejlődést a
legszebb combinatióknak. Midőn Rode gróf a sárosi kastélyban mint kérő
megjelent, az öreg Sárossy által e szavakkal utasíttaték el:

– Későn jön lovag úr, leányom már el van jegyezve Kapuváry Lőrinczczel.

Rode grófnak alacsony homloka volt, haja csaknem szemöldéig lenőtt;
mikor mosolygott, sem volt szép. Pedig olyankor szokott leginkább
mosolyogni, midőn belül düh emészté.

– Jó, szólt Sárossynak mosolyogva, tehát várni fogok, míg Kapuváry
meghal, s a menyasszony özvegy leend.

És Kapuváry csakugyan házassága első éve után meghalt; vadászaton
véletlenül elsült fegyver miatt. Halálában gyanus volt maga a gróf, ki
szintén jelen volt e hajtóvadászaton. Nem első eset volt az ilyen halál
Zrínyi halála óta.

Az özvegyen maradt nő egy leánykát szült, mint sírutódot (posthumus) s
azt harmadnapra megkeresztelék Máriának.

A keresztelő után egy hétre ujra megjelent a kastélyban Rode, s felkérte
az özvegy kezét.

Sárossy ekkor azt felelte, hogy nem lehet menyegzőről beszélni, a míg a
gyász tart.

– Jó, tehát várni fogok, míg elszakad a gyászruha, szólt Rode mindig
mosolyogva.

Egy év mulva ujra előjött sürgető kérésével Rode, ekkor Sárossy kereken
kimondá neki, hogy leánya nem akar másodszor férjhez menni.

Rode gróf most már kaczagott.

– Jó, nagyuram, tehát ha kegyelmed sehogy sem akarja hozzám adni a
leányát, várni fogok, míg megnő az unokája, elveszem azt.

Rode gróf nem szokott hiába fenyegetőzni. A Sárossy-család egy napon
nagy titokban cselédestől kocsira ült s elment nagy messze földre;
Pozsonyban telepedvén le, ottani házában és rokonai körében. Ott azután
egész biztosságban érezheté magát; Mária felnőtt, szép lett, kezdett már
a hajadoni korba válni; délczeg nemes ifjak nőttek fel mellette, méltó
társak hozzá. Rode gróf cselszövényei, erőszakos keze odáig el nem
értek; semmi ok sem lehetett többé attól félni, hogy a mivel tizenöt év
előtt gúnyosan fenyegetőzött, azt most végrehajthassa.

Egy fiatal Vezekényi, régi ősnemes család fia, volt kiszemelve Máriának
vőlegényül, s el volt határozva, hogy mihelyt a leány tizenhat éves
lesz, férjhez adják, s akkor aztán minden fenyegetéstől bizton,
visszatér a család ismét sárosi kastélyába.

Egy napon az uradalom ispánja, ki évenkint a számadásokkal fel szokott
járni s a kasznároktól betakarított pénzeket felhozta, egy levelet adott
át Kapuváryné anyjának, ki időközben az öreg Sárossy halálával szintén
özvegyen maradt.

A levelet az ispánnak egy fiatal közkatona adta át, ki valami eperjesi
polgárnak a fia, s jelenleg a sárosi várban szolgál.

A levélben az volt irva:

«Nagyasszonyom!

Mária leányasszony nem Kapuváryné ifjasszonyság leánya, hanem Walter
várnagynéé, az igazi leányasszonyt születése éjszakáján elcserélték és
ellopták. Az ellopott gyermeket kitették Konrád himzőmester ajtajába. Az
ördög eljegyezte őt magának s fizet érte Konrádnak minden esztendőben
száz aranyat. Ha még egy évig ott marad, elveszi feleségül. Az ördög
neve nem Belzebub, hanem Rode gróf; siessen ön segíteni a dolgon, mert
esküvő után Rode be tudja bizonyítani irásokkal és tanukkal, hogy az
igazi Kapuváry örökösnő az ő birtokában van.»

Özvegy Sárossyné családja előtt mély titokban tartotta e levél
tartalmát; rögtön elhatározá magát a sárosmegyei útra, a mi tekintve az
akkori háborús világot, nem csekély elszántságot igényelt egy magával is
tehetetlen öreg asszonyságtól. Másra pedig nem lehetett azt bízni.

Eperjesig sok viszontagságon keresztül el is jutott; ott meg sem pihent,
míg az aranyhimző lakásához el nem vezetteté magát. Szándéka volt azon
ürügy alatt, hogy unokája számára menyasszonyi ruhát készíttet, Ágnest
elvinni magával Pozsonyba, s öreg létére azt hivé, hogy birni fog annyi
lélekjelenléttel, hogy magát el nem árulandja.

Lengyelország felől jött be, a merre biztosabb is volt az út s arra is
akart visszamenni, magát lengyel grófnénak adva ki.

A mint azonban Konrád házához betérve, annak műhelyéből Ágnest maga elé
lépni látta, elveszté minden lelkét; a leány annyira hasonlított
anyjához, hogy Sárossyné azt vélte, leányát látja hajadon korában maga
előtt megjelenni s e látás úgy zavarba hozta, hogy odarohant Ágneshez,
átölelte, összecsókolta és a bámuló Konrád előtt kimondá, hogy neki okai
vannak azt hinni, hogy ez az ő unokája.

Konrád mesterre nézve most szép alkalom kinálkozott a pénzcsináláshoz.
Az öreg asszonyság mesés összegeket igért neki, ha e leányt neki
átadandja. Tizezer tallért és majortelket, a hol választani akar
jószágaiból. Azonkívül az egész családot magával vinni igérkezett
Pozsonyba, hogy Rode boszúállásától ne félhessenek.

Konrád mestert csak az ördögtőli félelem tartóztatta még. Mit mond majd
ő kegyetlensége, ha megtudja, hogy menyasszonyát másnak szerezték el;
nem veszi-e el helyette az őrizőket?

Ez aggodalmaiból végre megváltá Czirinka, felfedezvén előleges ezer
tallérért az egész ördöngős esemény összefüggését.

Az ő anyja volt az a czigányasszony, kivel ellopatták születése órájában
Kapuváryné kisdedét, a várnagyné kisdedével helyettesítve azt. A
várnagyné is be volt avatva a titokba, mert akkora aranyat adtak neki, a
mennyit kölcsön adott gyermeke nyomott. De biz annak nem sok hasznát
vette, mert még hamarább meghalt, mint Czirinka anyja. A kik e titokba
avatva voltak, mind igen csodálatos gyorsan elhaltak egymásután; csak a
vén czigányasszony tartotta ki tizenöt évig. Nagyon vigyázott magára.
Egyszer ugyan rablók is törtek rá, a kik mindenéből kifosztották, de ő
úgy el tudott előlük bújni gunyhója kürtőjében, hogy rá nem találtak.
Másszor meg a sötétben főbe is ütötték csákánynyal, de abból mind
kiépült.

Czirinka be volt avatva a rejtélybe, de Konrád mester nem. Vele folyvást
játszatták az ördög komédiáját.

Az a katona, ki e titkot az utolsó esztendőben fölfedezte a
Sárossy-család előtt, Czirinka fia volt, s azt anyja meghagyásából
tette.

Miért volt oly vakmerő, vagy oly háládatlan Czirinka? annak megfejtése
ez:

Az ördög menyasszonyához nem volt szabad férfinak közelíteni. Arra
azonban nem gondolt az ördög, hogy menyasszonyának testvérei is vannak,
három ikerfiu, kik közül az elsőszülött, Ambrus tizenötéves korára olyan
délczeg, daliás ifjuvá nőtt fel, a milyen csak méltó volt valaha arra,
hogy lovon üljön s asszonyok szemébe nézzen.

Ambrus és Ágnes egymással mint játszótársak nőttek fel, mint testvérek
szerették egymást. Czirinka arra az ötletre jött, hogy miért ne lehetne
belőlük egy napon több, mint testvér. Ha az ördög jónak látja a sárosi
uradalom örökösnőjét nőül venni, miért ne lenne egészen orthodox tréfa
őt ebben megelőzni, s egy napon felfedezni Ambrus előtt, hogy e szőke,
halavány hajadon, ki őt oly gyanútlanul öleli át, neki nem testvére, de
lehet több is annál.

Ezért fedezé fel a családi titkot elébb a czigányasszony a lelkész
előtt, majd, hogy az nem segített, maga Czirinka, fia által, az özvegy
nagyanyának.

Most az a különös kívánsága volt Czirinkának, hogy Sárossyné vigye el őt
és fiát Ambrust magával Pozsonyba, s ott adjon saját házánál helyet
számukra, mert sem ő, sem a fogadott testvér nem tudnak megválni
Ágnestől semmi aranyért, ezüstért.

Sárossyné mindent megajánlott, döntötte a pénzt Konrád asztalára s alig
várhatta a holnapot, hogy feltalált unokájával és annak fogadott
rokonaival útra kelhessen Lengyelország felé.

Hanem ördög nélkül csinálták a számadást! Rode gróf elébb megtudta
menyasszonya elszöktetését, mint azok a határon átjuthattak volna; utána
rontott martalóczaival; s beérve őket egy hegyoldali malomban, ott
kiséretüket levágta; az öreg asszonyságot, Ágnest és Ambrus fiut élve
ragadta el nagysárosi várába. Czirinkát nem találták sehol, pedig őt
keresték legjobban; s végül, hogy bárhová rejtőzött, ott megsemmisítsék,
leégették az egész malmot.

Az a rablás, gyilkolás alatt, folyvást a malom zsilipcsatornájában
feküdt! hagyva a vizet magán keresztül folyni, csak időközönkint emelve
ki arczát annyira, hogy lélekzetet vehessen.

Rode gróf azt hitte, hogy ez éj viselt dolgairól egy élő tanút sem
hagyott maga után: pedig Czirinka a malom égő üszkei között is élve
maradt, a patakzó víz alatt fekve.

Czirinka e gyilkolási éj után a hegyi mellékútakon keresztül Eperjesre
menekült vissza.

Első dolga volt Lambertust felkeresni. Lábaihoz veté magát, meggyónta
bűnét, s bevádolá a sárosi várkapitányt.

Lambertus most már nyiltan léphetett fel, hivatali titkán kívül élő tanú
vallomására hivatkozhatva. Sietett Madáchhoz.

A kuruczvezér részvétteljesen hallgatá végig a prépost panaszát s az
egész ügyet az akkor Eperjesen székelő biztosság elé rendelte vizsgálat
végett. Hogy e vizsgálat szigorú fog lenni, abból lehetett várni, mivel
Sárossy Sebestyén is a biróság tagjai közt volt; egyik rokona az
elfogott Sárossynénak.

A biztosság azt tanácslá, hogy ily hatalmas embert most nem kell
bolygatni magán ügyek miatt, midőn az ellenfél seregei már Ónod körül
járnak.

A legközelebbi napok igazolák e véleményt; Ónodvár elesett, s mielőtt a
sárosi grófot megidézhették volna, Schulcz és Veterani Eperjes alatt
voltak.

Eperjes kőfalaiból öt hétig csatatér lett; csatatéren hallgatnak az
irott perek, ott csak karddal és golyóval vívják ki az igazságot. A
sárosi várparancsnokra nehéz lett volna most kisütni, hogy ő az ördög,
midőn a szorongatott város minden népe ő tőle várta, hogy szabadító
angyalává legyen.

Az ötödik héten vissza is verték az eperjesiek Veterani rohamra indított
hadait, s csak azután, hogy Schulcz tábornok maga megérkezett új
seregekkel s Rode gróf mindig késett a felszabadítással: akkor adták fel
magukat, becsületes vitézekhez illő feltételek mellett.

Tudjuk a történetből, a mi erre nyomban következett: Caraffa
vésztörvényszéke, a «laniena Eperjesiensis».

Midőn e vésztörvényszék összeült, az első napokban, a midőn még mindenki
azt hitte, hogy ennek feladata csupán a zilált birtokviszonyokat
helyrehozni, s a tusa alatt lábrakapott rablókalandoknak véget vetni:
Lambertus volt az elsők között, kik siettek panasztételükkel előkerülni.

Most már valószinű volt, hogy a győzelmes Caraffa nem fogja kimélni a
nagysárosi várkapitányt, ki a kuruczok embere; mint kimélte őt Tököli
vezére, sőt kapni fog az alkalmon, hogy törvényesen elitélheti őt s
megfelelő ereje is leend a kalandoron saját várában foganatosíttatni az
itéletet.

Mindenekelőtt azonban tudomást akart magának szerezni a felől, hogy kik
névszerint a vésztörvényszék birái? Nagy megütődéssel tudá meg, hogy
azok közt maga Rode gróf is ott ül.

Éjjel Czirinka felzörgeté álmából Lambertust s miután az bebocsátá,
sietve szólt:

– Az ördögnek is van ám esze. Mind a két felén van húrozva a hegedűje.
Míg Tököli itt volt, azzal tartott, most meg a labanczok mellé állt.
Nehogy kegyelmed bevádolhassa őt a törvényszéknél, ő vádolta be
kegyelmedet, mint Tököli czimboráját. Siessen a városból, mert még ez
éjjel megfogják.

Lambertus használta ez intést s éjjel álruhában kimenekült, Czirinka
által vezetve egy mellék sikátoron keresztül, s jó volt sietnie, mert
jókor hajnalban már jöttek érte a drabantok, hogy tömlöczre vessék.

Rode gróf diadalmaskodott.

Kezében volt a leány, ki által a sárosi uradalom birtokosává leendett;
Caraffa barátságát megnyeré az által, hogy egykori bajtársait a
legkegyetlenebbül kiszolgáltatá neki s azt lehetne róla mondani, hogy
jobb keze lett annak az embernek, ha nem volna róla tudva, hogy az az
ember maga volt egy bal kéz.

A ki ellene felszólalhatott volna, az mind kezei közt volt, s a mely kéz
ellene fölemelkedett, azt módjában volt levágatni.

A sárosi várban foglyul tartott nők kényre-kedvre voltak nála hagyva; jó
szerencse, ha a leány egy igen szavával megmentheté öreg anyja életét.

Midőn Lambertust a válaszúton elhagyá Czirinka, a lelkész szomorú
csüggedéssel mondá: «és igy ez átkozott ember megmenekült Isten és ember
boszujától».

– De még az ördögétől nem! szólt Czirinka vészes szemvillanással. Még
hátra van az a rettenetes úr, a kinek álarcza alatt ő eljegyzé
menyasszonyát. Az ördöggel nem tréfál senki hiába. Esküszöm arra a
fekete országra, a hol nem lakik semmi jó, hogy az, a kinek a nevében az
eljegyzés történt, a lakodalmon személyesen is ott lesz.

Azzal elvált és ment a maga útján: Lambertus jobbra, ő balra; amaz
imádkozva az éghez ártatlanok védelmeért, bűnösök megtérítéseért, emez
égő boszút forralva pokol hő tűzénél, melynek mindegy öröm, ha együtt
vész el az igaz a gonoszszal, a szenvedő az üldözővel, az áldozat a
gyilkossal és ő maga velük együtt.

Czirinka farkastejet szedett a mezőn; annak mérges nedvével ránczokat
csinált arczára, homlokára, a méreg fölette arczbőrét, s mikor a
sebgyulladások elmultak, kész vénasszony arcza volt a nőnek, senki sem
ismert volna rá, annyira el volt éktelenülve.

Akkor egy háti kosarat véve, felballagott a sárosi várba. Az őrtálló
katonának azt mondá, hogy a várnagygyal akar szólani; odavezették.

– Mit akarsz tőlem, vén boszorkány? kérdé a várnagy.

– Boszorkányságot akarok csinálni. Mit akarnék egyebet? Azt hallom, sok
patkány van a várban, a méltóságos uraság nem alhatik tőlük éjjel; még a
csizmatalpat is megrágják a katonák lábain, mikor alusznak: hát én
azokat egy nap alatt kivesztem.

– Hazudsz most, úgy-e?

– Magam is patkánynyá legyek, ha igazat nem mondok.

– Rájuk tudsz olvasni, attól mennek el.

– Rájuk is olvasok, az is használ, de meg bogyókat adok nekik, a miktől
megvadulnak s mind elmennek az erdőre.

A várnagy igen tréfás ember volt, kinek voltak mulatságos ötletei, ha
kedve támadt.

– No boszorkány, próbáld meg a mesterséged. Ha elűzöd a várból a
patkányokat, száz tallér üti a markodat, de ha tréfálni akartál, azzal
ugyancsak megjártad. Látod itt az udvaron ezt a ketreczet a falban,
eddig medvéket tartottunk benne, de hogy asszony kerül a házhoz, rájuk
találna csudálni, megöltük őket, ebbe csukatlak be. Ha megtudtad ölni a
patkányokat reggelig, reggel kibocsáttatlak; ha nem tudtad megölni,
reggelre itt ebben a ketreczben azok megesznek téged. A medvék is egész
éjjel verekedtek velük.

Czirinka szeme közé vigyorgott a tréfás várnagynak.

– Hát ifjasszony jön a házhoz?

– Az hát, te szemetrevaló! holnap innen a ketreczből megláthatod, mikor
az egész fényes násznép megy a kápolnába. Jó mulatságod lesz. Még
egyebet is fogsz látni, a másik vőlegényt, ki urunk menyasszonyával el
akart szökni, ugyanakkor viszik a tömlöczből a hátulsó udvarba
akasztani; a reggeli harangszó egyiknek menyegzőre, másiknak akasztásra
kondul. S mind a kettőt előtted fogják elvinni; innen nézheted, mint
valami úri erkélyből.

– No az nagyon szép lesz, nevetett Czirinka, fehér fogsorait kimutatva,
és gondolva magában: «egy nyakatok van mindnyájatoknak és az az én fogam
között, és azt én leharapom».

– Vezessétek a boszorkányt szét a várban, hadd babonázzon kedve szerint;
vigyázzatok rá, hogy el ne szökjék, s azután zárjátok a ketreczbe.

Czirinka leginkább a földalatti üregekbe vezetteté el magát; s hol
patkánylyukakat talált, oda leguggolt, czigánymondatokat mormogott, s
apró szürke labdacsokat hintett el a lyukak körül, miket háti kosarában
hozott magával.

Az őrök mondák neki, hogy csak ne kimélje a varázsszót a lőporos torony
körül, mert az különösen tele van patkánynyal, minthogy a gabonatár
mellett fekszik.

Czirinka elvégezte dolgát.

A labdacsok mérge, miket elszórt a pinczékben, villó (phosphor) volt,
melyből ha kis adagot használnak, a patkányok elvesznek kár nélkül; de
ha igen nagy adagban találják vegyíteni a csalétek közé, a kínzott
állatok, mik vergődés közben előjönnek üregeikből, kihányják azt, s
olyankor a villó gyújt. És a lőportorony tele van patkánynyal!

Czirinkát a babonatétel után bezárták a medverekesztékbe.

A várban egész éjjel, mintha kisértetek jártak volna, olyan nyögés,
nyavalygás hangzott, hogy az alvók kikeltek ágyaikból s az őrjáró
katonák a falon arról gondolkoztak, hogy leugorjanak a nyolczöles
mélységbe. Maga Rode gróf egész éjjel nem tudta lehunyni szemeit e
rémletes hangoktól, mik a falakból tetszettek kijönni s lelke altatására
Ágnest kényszeríté egész éjjel a hárfát verni és énekelni hozzá s
egyszer sem merte őt úgy nevezni, hogy «Asmodea», sőt kérte nagyon, hogy
takarja el fehér vállát, nem akarta azon látni a pirosan vonalzott
boszorkányjegyet.

Csak Czirinka aludt nyugodtan a szalmán. Mint a ki bevégzett nagy
munkára hajtja le fejét. A reggeli harangszó ébreszté fel álmából. A
patkányok nem háborgatták egész éjjel. Az udvaron nagy sürgés-mozgás
volt már; egy csapat vasinges katona, fekete sisakokkal, öblös
muskétákkal, meredt sorba állítva a börtönajtó előtt; rekedt dob
pörgött, rozsdás vasajtó nyikorgott, láncz csörömpölt s Czirinka látta
fiát, Ambrust, lánczok alatt görnyedve végig haladni az udvaron. A hurok
már nyakára volt vetve s a kötél végét a hóhér fogta, a veres palástos
komédiás; még csipőjére tette a balkezét, mintha kevély akarna lenni.

Az tetszett mégis Czirinkának, hogy fia nem sírt, hanem inkább dühvel
nézett fel a vár ablakára, a honnan Rode gróf tekinte le rá.

Czirinka felkaczagott, midőn elvonult előtte a gyászmenet.

Következett utána a másik: a nász.

Most már nem dobok, hanem trombiták és sípok szóltak; nem fegyveres,
hanem tarka ruhás bohóczok nyiták meg a menetet; nyoszolyószűzeknek
öltözött bérleányok vezették a menyasszonyt, ki sápadtan, akaratlanul
engedé magát vitetni, mint egy járó szobor, míg az öreg Sárossynét
erővel hurczolák, hogy jelen legyen unokája esküvőjén. A vőlegény csupa
arany és bibor volt, palástja drága gyöngyökkel rakott, kalpagja
forgóján csak úgy szikrázott a sok karbunkulus!

Czirinka még jobban kaczagott.

A ketrecznél őrtálló alabárdos kegyesen magyarázta előtte a
történendőket.

– Látod, a harangszó a toronyból addig tart, a míg az egyik menet a
vesztőhelyre, a másik a kápolnába ér. Akkor az első ágyúlövés azt fogja
jelenteni, hogy a pár az oltár előtt áll, az a másik pedig a lajtorja
fokán. A második lövés tudatja azt, hogy a pap rátette kezét az esküvők
fejére, s a hóhér a magáét az elitélt fejére. A harmadik lövésnél aztán
vége mind a két czeremoniának. Egyik is, másik is – kötve lesz már.

Czirinka azzal az ádáz dühvel, melynek ereje van azt a rombolást
megtenni, a mit oly nagyon óhajt, húzta magát a ketrecz szegletébe s
várta a lövéseket.

Az első ágyúdördülés hangzott. A nap keresztül sütött a kápolna ablakain
s idáig láttatá annak tarka enkausztikus képeit. A toronyból intettek a
zászlóval.

– No most állnak az oltár és a bitó előtt, szólt nevetve az őr.

A zászlóval másodszor is intettek a toronyból; a második ágyúlövés is
eldördült.

– Ahán! Jó kézben vannak már a fejeik!

Most mindjárt jön a harmadik lövés. Czirinka irtózattal, gyülölettel,
átokkal nézett a zászlós torony felé. A zászló aztán harmadszor is
intett, és arra következett egy dördülés, melyre a föld tetszett
szétomlani és az eget elborítani romjaival.

Czirinka azon perczben, hogy a zászló harmadszor is intett, irtózva
hunyta be szemét. Mikor nyitotta azt ismét fel? Egy percz mulva? egy óra
mulva? vagy talán napok is elmultak a közben. Midőn újra felnyitá
szemeit, már nem volt előtte sem az őr, sem a kápolna fényes ablakaival,
sem a zászlós torony, sem a várkastély, sem a fényes kiséret, sem az
ágyús bástyák; hanem csak egy roppant kő- és gerenda-halom, melynek
itt-amott üszkei füstölögtek.

A ketrecz előfala is kidűlt, a rostély a mint lezuhant az őrre,
ugyanannyi koczkára vágta azt szét nyomorultul.

Czirinka előjött odujából, melynek vastag bolthajtását az iszonyú
robbanás le nem szakíthatá s valahány eléktelenült hullát talált a kövek
és szálfák között, mindegyikre nagyot kaczagott. Egyszer aztán egy
testétől elszakított fej akadt lábai alá. Reáismert abban fia fejére;
ráismert a kötélről, mely még akkor is rajta csüggött. Azt felvevé,
megsimítá a portól, megcsókolá s elrejté öltönyébe.

Azután iparkodott a várból kijutni. Könnyű volt már, őrök nem álltak a
kapun; maguk a kőszobrok is le voltak vetve talapjaikról.

Mikor a lánczaszakadt felvonó hidra jutott, ott megállt, visszanézett,
egy kővitéz szobra feküdt a hidon keresztben, feje letörve. Czirinka
feltette bal lábát a szoborra s felvette jobbjába a kőfejet.

Czirinka végig nézett az egész szép munkán: a füstölgő romokon, a tégla-
és deszkakeverékeken, a feketére perzselt bástyákon s azzal hangos
hahotában törve ki, rikácsolá a visszhangzó üres folyosóknak:

– Megmondtam, hogy az ördög is ott lesz saját lakodalmán!

S a kezébe vett szoborfejet behajítá átkozódva a kapu alá: az
csörömpölve ugrált végig a kövezeten s oda gurult a többi romok közé.
Czirinka pedig lement a patak mellé, ott megmosta fia arczát, körmeivel,
mint egy farkas, gödröt vájt neki s abba eltemette. Akkor aztán leveté
magát a földre és sírt naplementig. Konrád mester háza soha sem látta őt
többet.

A sárosi vár külső bástyái még most is állanak, a kis toronyalakú
köröndöcskék még most is jó menedékei a vércsének; a bástyákon belül egy
helyütt bozóttá vált a tengeri szőlő, köszméte és zsálya. Ott valaha
kert lehetett.



EGY SZEGÉNY ASSZONY TÖRTÉNETE.


I.

Egy csíkos ponyva van vetve a hajló pálmafára, annak földig omló
szárnyai czölöpökhöz feszítve képezik a sátort, szellő és napsugár
szabadon jár rajta keresztül.

A sátor mellett két teve fekszik, karcsú nyakát a fűben elnyújtva; két
paripa tombol, leszúrt dzsidanyélhez kötve; a hajtsár tevéi mellett
fekszik arczczal ég felé fordulva; száz lépés az egész oáz kerülete,
melynek közepét egy kőbevágott kút képezi; köröskörül a világ minden
sarka felé a végtelen sivatag terül, melynek izzó láthatárán épen most
megy le a nap.

Egy kis ritkás pálmaerdő a távolban, melynek magányos árnyai messzire
vetődnek az alkonyfényben, néhány meredő veres kőszikla; – azonkívül
semmi egyéb sem zavarja a pusztaság méltóságos unalmát.

A nyílt sátor alatt málhából és nyergekből alakított kereveten hever egy
hölgy; szőke hajfürtjei, sötétkék szeme, nyúlt arczvonásai távol hideg
égalj szülöttének vallják; bár a keleties öltözet, a lenge kaftán, a
tollas sipka, a karcsú derékra kötött shawl rejtegetni igyekeznek
származását.

Lábainál nagyvirágú szőnyegen pálmabor, kétszersült és egy férfi hever;
a mit közönséges nyelven szép embernek neveznek. – Nem tudom, nem vagyok
asszony. – A férfi mandolint tart kezében és dalt ver rajta; a hölgy
tárczáját tartja kezében s irónnal verseket ír belé; a férfi dallamot
rögtönöz hozzájuk és elénekli.

Halljunk egyet e versek közül:

  «Lemegy a nap, csillag jő fel;
    Ah milyen szegény az ég!
  Ha napja van, csillaga nincs:
    S ha csillag jő, nap nem ég.

  De szemedben mindig látom
    Az ég mind a két felét:
  Nappal az ég csillagait
    Este a nap melegét.»

A vers gyönge, a hozzá rögtönzött dallam keveset ér; a pálmabor
kesernyés, a kétszersült kemény, a sátor szellős, a tanya kényelmetlen:
hanem azért – a ki boldog, annak minden mindenütt jó.

És a ki boldogságát félti, annak nagyon jó hely a puszta; egy kis oáz a
pusztán; – egy kis csergedező patak; egy kis sátor, egy falat száraz
kenyér, és egy hű szív; azután fenn a csillagok, a mik látnak, hallanak,
de nem beszélnek.

Hát a tevehajtsár?

Szegény mezitlábos ember! van is annak gondja másra, mint arra, hogy
tevéi milyen szépen kérőznek. Legfeljebb arról álmodik, hogy ez a szép
hölgy, azért mivel boldog, egy dinárral több baksist fog adni
elváláskor, mint mások, a kik untokból jártak azon, s azután el fogja őt
is felejteni, mint annyi ezer zarándokot, a kit a pusztán átvezetett
már.

Még jól esik, ha a boldogok egy ily temetvemaradt élő tanuját birhatják
örömeiknek, a ki azoknak nem irigye, nem árulója.

– Van-e nőd otthon, Mazrur? szólítja meg a delnő a hajtsárt, ki
tenyerébe fektetett arczczal bámul ki a pusztaságba.

– Van.

– Szeret-e?

– Nem tudom, nem kérdeztem még tőle.

– Jó nő-e?

– Jó, ha jól megverem.

– Vannak-e gyermekeid?

– Még sok.

– Szereted őket?

– Csak ne ennének annyit.

– Mazrur; én azt akarom, hogy a kik e napot e forrásnál tölték, azok
mind boldogok legyenek. Fogd ez erszényt, tedd magadat és családodat
boldoggá vele.

A hajtsár elveszi az erszényt s megáll az esze nála, mert meg sem tudja
köszönni.

– Van-e e forrásnak neve? kérdi tőle a hölgy.

– Van ám: «teveitató».

– Mától fogva nevezd azt el «boldogok forrásának», ültesd be környékét
jerichoi rózsákkal s minden évfordulóban e napon jőjj ide el és szedj e
rózsákról egy füzért; én a föld túlfeléről is elküldök érte s neked
ismét egy ily tele erszényt fogok küldeni e rózsákért. El ne felejtsd
úgy híni társaid előtt e kútat, hogy «boldogok forrása»; de okát
titokban tartsd, mert ez bajt hozna rád.

Mazrur bámult és hallgatott: a pénz nagyon sok volt, az igéret mesés.

A hölgyet álomba ringatta a dal: «nappal az éj csillagait, este a nap
melegét».

Mi adhat valakinek édesebb álmot, mint az a tudat, hogy minden lényt, a
ki körülötte lehel, boldoggá tudott tenni!

Még a dromedárokkal is megosztotta kétszersültje maradékát.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez a hölgy – Karolina, Anglia királynéja; – és a férfi? – az pedig nem a
király.

* * *

– Ah madonna, könyörüljön rajtam, mert éhen kell elvesznem. Miniatur
festő vagyok, a respublica alatt mesterségem kiment a divatból, nem kél
az aquarell; pedig úgy festek, mint Guido Reni. Szánjon meg! Két
zecchinoért készítek egy arczképet, ha pedig egy lapra parancsolná
levétetni magát monsignoréval, a kettőt készíteném három zecchinoért,
mert az elefántcsont drága, csupán azért.

Egy magas karcsú hölgy és egy barna szemű férfi, kar kar alá fűzve, a
római corsón; előttük levett kalappal s rongyos köpönyeggel egy hosszú
hajú, kecskeszakállú férfi, a ki ez indítványt intézi a hölgyhöz.

A hölgy szánalommal néz a sovány, éhenholt alakra.

– Ön talán boldogtalan szerelmes.

– Oh nem, madonna, boldogtalan éhező vagyok.

– Lehetetlen, hogy az ön korában a szívnek vágyai ne lennének. Csak
vallja meg. Ideálja van; azért küzd, ő hozzá akar fölemelkedni.

– Igaz, madonna; a porta dell popolo melletti pék leánya.

– Neve?

– Pelinetta.

– És azt nem akarják önhöz adni, mert ön szegény?

– Az apja pedig gazdag.

– Jőjön el két óra mulva a hôtel Riminibe; inasaim felvezetik, várni
fogják. A fizetést bízza majd reám.

Két óra mulva Pelinetta imádója megjelenik festékeivel a hôtel
Riminiben. Ezüst vállrojtos cselédek vezetik teremről teremre, végre egy
kis szobácskába tolják, ott vár reá az úrnő, Daphnisnak öltözve, kezében
szalagos pásztorbot; lábainál az említett úr, kit a corsón láttunk, mint
Meliboeus.

A festő egy elefántcsontra festi le a párt.

A kép elkészül; a hölgy el van ragadtatva általa; nem valami remek biz
az: de hát műismerők-e a boldog emberek?

– Te három zecchinot kértél művedért: im én háromszázat adok érte.
Azonkívül ajánlani foglak Murat királynak, ki előtt szavam mindenható.
És most siess Pelinettádhoz és légy boldog, – mint én is az vagyok.

A festő zsebre dugja a pénzt, kalapjába dobja festékeit s fut ki az
utczára; a hölgy pedig fogja az elefántcsontra festett képet s
átszellemült arczczal nyújtja azt Meliboeusának.

– Ezt – emlékül te neked.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

E hölgy – Karolina, Anglia királynéja: a férfi – az pedig nem a király.

* * *

Fra Capuccio valami nagyon szegény seborvos volt az Abruzzok egyik kis
városában, hova idegenek csak a szép kősziklákat bámulni vetődtek, miket
a helybenlakók nem találtak annyira bámulni valóknak.

Fra Capuccio háza annyiban nyári laknak nevezhető volt, a mennyiben a
szél ott járhatott át rajta, a hol kedve tartotta; de nem csoda az, mert
lakostársai ritkán betegesznek meg, akkor is inkább Monna Tessához
folyamodnak, a vén boszorkányhoz, a ki babonás szerekkel aztán
kikuruzsolja őket – hol a betegségből, hol a szép világból. Bevert fej,
lábtörés ugyan eleget fordul elő, de a patiens többnyire brigante, a
kitől nem igen él meg a szegény gyógytudós; nem is tudom, hogy
öregedhetett volna meg itt, ha csak búcsúkra nem járna szépítő szerekkel
és mindent gyógyító panaceákkal, hátán hordozván szekrényét.

Egy este öszvércsengés veré föl a tudós sebészt korán lefektéből, a mire
nagyon kényszerítve volt mécsbe való olaj nem léte miatt, s az ajtaján
tett dörömbözés kényszeríté lemenni rozzant lépcsőin s bebocsátni a
kérezkedőket.

«Bizonyosan valami meglőtt dugárust hoznak már megint.»

Azonban csalódott. Egy szép, délczeg termetű úrnő jött elől,
lovagköntösben, fátyola hátravetve, utána egy kisérő nő és azután két
lovász, kik egy alélt lovagot hoztak be az orvoshoz.

– Doktor úr, monda a nő indulattól elfojtott hangon, vegye ön elő minden
tudományát és segítsen. Szabja bármi árát segélyének én azt
megkétszerezem.

Az orvos megörült nagyon, mikor a sebet megtekinté; ez olyan szép és
czifra seb, hogy gyógyítása belekerül három hétbe; azalatt a madonna,
kit az ég küldött ide, egy örökséget elkölthet gyógyszerekre.

– Szóljon ön: nem fog-e meghalni? kérdé a hölgy, megragadva az orvos
kezét, ki e heves szorításból kitalálhatá, hogy a sebesült élete nagyon
drága lehet.

– Ha tudományom nem csal, még visszaadható az életnek.

– Lássa ön, az én védelmemben kapta e sebet.

– Ha tudományom nem csal, furcsa egy fegyverrel vágták meg: hasonlít
ahhoz, mikor valakinek a fején egy palaczkot törnek össze.

– Az Istenért.

– Legyen nyugodt excellenza (a selyemruhát így czímezik Nápoly körül),
én helyreállítom és nyoma sem marad arczán a sebnek.

A lovaggal azonban csakugyan gonoszul elbánhattak valahol: három nap,
három éjjel mindig félrebeszélt; azután meg úgy el volt gyengülve Fra
Capuccio sűrű érvágásaitól, hogy a szemeit sem birta nyitva tartani.
Csakugyan jól számítá ki a tudós férfiú, hogy három hétnél elébb nem
fogja elhagyhatni fekhelyét.

A hölgy azalatt éjt és napot ott töltött a beteg körül; nehéz álmaiban
kezével hűsíté sebtől égő homlokát, gyógyszerét arany kanálkával maga
adta be neki s óráján vigyázta az időt, hogy pontosan vegye a szenvedő a
jótékony decoctumot, a mivel más alkalommal Fra Capuccio gyermekágyas
asszonyokat szokott gyógyítani. Éjjel ott térdelt imádkozva a madonna
képe előtt, örök alapítványt hagyott a helység syndicusánál szegény
beteg sebesültek számára, midőn a lovag felüdült.

Fra Capuccio minden napért, melyet a beteg hajléka alatt töltött, száz
arany scudit kapott; s azonkívül, midőn egy napon hat lovas aranyos
hintó jelent meg rozzant viskója előtt s abba a felépült lovagot fehér
parókás inasok beemelték az úri hölgy mellé, oda inté magához a hölgy
Fra Capucciot.

– Doktor úr. Midőn önhöz jöttem, azt a fogadást tettem a lorettoi
szűznek, hogy ez életért, ha nekem visszaadatik, azt adom cserébe, a mi
legnagyobb kincsem. A mit önnek adtam, az csak hála volt fáradozásaiért;
hátra van fogadásom. Nézze ön e brilliant gyűrűt: értéke ötezer scudi;
rám nézve ezerszer annyinál is több. Anyámtól kaptam ezt, mikor
haldokolt; anyámnak utolsó áldása van e gyűrűhöz kötve. Most ezt önnek
adom. Isten és a madonna védjék önt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez a hölgy volt – Karolina, Anglia királynéja, a többször említett férfi
pedig Bartolomeo Bergami, lovag, báró, marchese, a szent Karolina-rend
vitéze, – és még valami más: – egy fizetett kém a királyné férjének
zsoldjában!…


II.

IV. György király nejét, Karolinát, a menyegzőéj után, elűzte magától.

Azt mondják, hogy Sellers grófnő valami hevítő bájitalt adott a
menyasszonynak, mely miatt a király megvetette nejét s egy távoleső
falusi kastélyába száműzte.

Ott szülte meg leányát; azt elvették tőle s többé látnia nem volt
szabad.

És soha férje udvaránál nem mutathatta magát.

Az udvarnál a királynénak hatalmas ellenségei voltak; legelől a király
maga, azután az anyakirályné, a lord kanczellár, a kormány főbb tagjai,
és azután mind az a hímes-hámos csőcselék, a mi nyal és harap, a hogy
hasznosabbnak látja.

A király gyűlölte, mert nem szereté; az anyakirályné és a kormányférfiak
üldözék, mert ez összeköttetés a politikai combinatiókat akadályozta; a
többi pedig haragudott rá, mert – mert ez az udvarnál divat volt.

Csak két védelmezője volt az angol földön: az egyik a király atyja, az
öreg III. György, egy jószívű agg, a kiről azt mondták, hogy elmebeteg.
Egy becsületes lélek, de testi erő nélkül; elfordított lap a királyi név
fényével; egy halott, a kinek kezét megcsókolják, de ütését nem félik.

Hanem a ki a másik védelmezője volt, oh ez egy rettenetes úr, a ki előtt
Ó-Anglia kormányférfiai levett süveggel állnak s haragos tekintete elől
mezitláb osonnak el, a ki úr az urak felett, a kinek kincse, hatalma,
fegyvere, birodalma van, nagyobb, mint a világ bármelyik hódítójának: ez
az úr az angol közvélemény.

Mit? A mób? az utczai csőcselék: a prókátorok, a firkász ujságírók, a
népszónokok és a szövőszékek emberei oly hatalom volnának Angliában?!

Valóban oly hatalom az. És az egész udvar nem volt erős megrontani azt a
nőt, kit egy beteg királyon s egy egészséges népen kívül senki sem
védelmezett.

Cselhez kezdtek folyamodni.

Ki kelle hiresztelni, hogy a királyné nem méltó a király nevét viselni.

Egy napon a királyné társalkodónője száműzött úrnőjét oly helyre vezette
a kastély parkjában, hol egy csodaszép kis négy éves fiú koldult a
járókelőktől.

A jószívű királyasszony, kitől saját gyermekét elragadták, megszánta a
koldus ivadékot s felviteté kastélyába, s ott nevelteté maga körül.

Nemsokára elterjedt a hír az udvarnál, hogy a királynét azért száműzte a
király az udvarából, mert egy régi szerelmi viszonyának jött nyomára,
melynek tanujelét, egy négy éves gyermeket, titokban most is maga
mellett tart a királyné s anyai gyöngédségével halmozza el.

Nagy utat tett a kósza hír, mire a királyné füléig elhatott; a lelkéig
sértett nő e bántalomra nyilvános vizsgálatot kért ez ügyben, a mit csak
nagy sürgetésre nyerhetett meg.

A kormányférfiaknak nem esett kedvökre az, hogy ez ügy nyilvánosság elé
került. Míg csak titokban terjengett a rágalom, szivesen susogták maguk
is, hanem a mint kitörésre jött, kénytelenek voltak azon lenni, hogy
elfojtsák – nehogy e mende-monda az «öröklési rendet» megzavarja. A
királynénak leánya volt, e leány végett kellett az anyát megmenteni.

A törvényes vizsgálatból kitünt, hogy a királyné által felfogadott
fiúcska neve Austin; apja és anyja Éxeterben élő szegény ács-család s
hogy a királyné személyéhez a vádnak még csak árnyéka sem férhet.

E vereség után más tervet kelle kigondolni.

Az idő nem volt VIII. Henrik kora többé, a midőn egy angol király megunt
feleségét kedve szerint elűzheté, elitélheté, s vérpadról lecsorgó
vérében új nászkoszorút festhetett pirosra. A «jogok századában» az
angol fejedelem «a törvények legmagasabb alattvalója». Az angol
törvények szerint pedig a király el nem űzheté nejét, ha csak tőle
törvényesen el nem vált. Ugyanazon kérlelhetlen törvények szerint egy
férj csak akkor válhatik el nejétől házasságtörési bűn miatt, ha saját
maga hasonló bűntől egészen tiszta, a mit bebizonyítani IV. Györgyre
nézve nagyon terhes feladat lett volna. A rettenetes angol törvény pedig
nem ismer különbséget e tárgyban király és napszámos között.

A kérdést más regiókba kellett átvezetni, a magánügyet diplomatiai
fontosságra emelni. Be kelle bizonyítani, hogy a királyné nem érdemes
Ó-Anglia trónjára.

A királynénak álbarátai azon tanácsot adák, hogy idők változtáig hagyja
el Anglia földét, hol csak megaláztatás és szenvedés fogadta első
partralépése óta, s tegyen egy utat keletre, a szent sírhoz; ott
imádkozva, talán több malaszttal térend vissza, férje szivét magához
hódítani.

Útiköltsége fejedelmi bőkezűséggel volt utalványozva, az útjába eső
udvaroknál lakó diplomatiai testületek utasítva a fejedelemnő díszes
fogadtatása iránt, az egész útvonal rózsákkal hintve számára – és
kémekkel beültetve.

Genuában kiszálltakor egy fiatal lovag ajánlotta magát a királyné
szolgálatába, egy szép arczú, kellemes modorú férfi, kit a királyné
felfogadott és mindenütt magával hordott, a merre járt; és a merre csak
járt, tengeren és szárazon, az úttalan pusztán, s a háborgó tengeren, az
olasz hegyszakadékok s a kábító karneváli csoportozatok között, minden
ember, a ki csak vele érintkezésbe jött, az első napon érezé királyi
jótékonyságát az elűzött nőnek s a második napon már a kormány kéme volt
s küldte a tudósításokat felőle a csatornán túl és mindezen kémek
vezére, feje, igazgatója volt – maga a kitüntetett lovag, Bartolomeo
Bergami.

* * *

IV. György király különben eleget igyekezett azon, hogy népszerűvé tegye
magát. Eljárt a kis csapszékekbe, hol az akkori kor gavallérjai, a «six
botlemans» a csőcselék mulatságait oszták, s a rendőrség daczára, a
fulladásig zsúfolt lebujokban, rekedtté ordítozták magukat.

Legkedveltebb gyűlhely volt akkoriban (a Napoleonra következett
szépséges szent béke éveiben) az «Arany kókuszdió» csapszék. Master Sam,
a korcsmáros, a leggorombább ficzkó, a kit jó pénzért kapni lehete a
három királyság területén s ezért a gavallérvilág kegyencze. E
kitüntetés meg is látszott nemcsak master Sam erszényén, mely leginkább
tömve volt – fizetetlen árjegyzékekkel, hanem testének minden részén,
mely egész kis emlékalbum volt hirhedett férfiaktól kapott ütlegek
foltjaiból és sebhelyeiből; köztük ő felségének is egy pár
autographonja.

Halottak estéjén, mikor az utczákon minden harmadik ember koszorút
czipel a karján, s gyalog és omnibuszon, bérkocsin és úri fogaton a
temetőket látogatni siet, egy lármás csoport nyit be az «Arany
kókuszdió» ajtaján, melynek üvegtáblái nagyon nem superflua cautela
miatt sűrű vasrácscsal is be vannak vonva, még pedig mind kívül, mind
belül.

A vidám csoport (mert gyászolónak épen nincs okunk nevezni) mintegy
tizenöt fashionable gentlemanból áll, kik közül négyen vagy öten egy-egy
herczegasszonyt vezetnek karjaikon, abból a herczegnői osztályból
tudniillik, melynek mindene megvan, a mi egy herczegnőnek, csupán csak
neve nincs hozzá. Ez pedig csekélység.

Az a fehér nyakkendős, kásztorkalapos dandy, a ki szörnyen gyűrődött
ingfodrai között három mogyorónyi brilliantot visel, kezében pedig
hatalmas tüskés botot forgat, az – a király. – Az a delnő pedig, ki az
akkori idők divatja szerint térden alól érő selyem viganót, szélein
rózsafűzérekkel, könyökig érő keztyűket, s felhőtakaró kalapot
paradicsommadártollal visel, s kit IV. György karjára fűzve vezet: – az
– az a királyné; igen: – «pillangó-királyné»: «Queen Butterfly», a hogy
őt az orgiákban nevezik.

Az «Arany kókuszdió»-ban le van terítve a tekeasztal; halottak napján
Angliában nem szokás tekézni. Nagyobb biztosság kedveért maga master Sam
is felfeküdt rá, s ad hominem tudatja mindenkivel, a ki kétkednék
felőle, hogy ott ma golyókat lökdösni nem lehet.

IV. György, a mint az ajtón belépve, szemeit a kétes lámpavilághoz s a
szellőzetlen dohányfüsthöz acclimatizálta, fél szemüvegét aranyos
fogantyúval szeme elé dugva, a legtökéletesebb orrhangon, a milyen csak
a fash világban divatozik, kiálta:

– Sam! Hol vagy Sam? Hol vagy te országos gazember?

A megtisztelt házi gazda, a nélkül, hogy tenyerébe fektetett arczán
változtatna, vagy a tekeasztalról felemelkednék, morogva viszonz:

– Itt van Sam. S szeretné tudni, hogy miért volna ő országos gazember?

György int felemelt tüskés botjával, mire követői körüle csoportosulnak;
ő pedig egy háromszegletű papirt von elő oldalzsebéből, mely alakját
akként nyerhette, hogy valaki egy ív papir szegletét szakítá le s arra
írt levelet.

– Látják mylordok ezt a szép kis darab papirost; körül sincs nyírva, a
szélei sincsenek ugyan megaranyozva: de legalább a parfümtől illatos, ha
ugyan a grógot is parfümnek lehet elfogadni. Ez egy levél, a mit master
Sam írt IV. György királyhoz.

– Ha királyi correspondentia s országos ügy, a «kék könyvbe» vele, szól
erre egyik dandy a csoportból, talán épen maga Sheridán, mert ő is
rendes czimbora volt ott.

– Oh nem; ez gyöngéd magán ügy. Ide hallgassatok.

– Lámpát közelébb.

– Szükségtelen; olyan goromba az írás, hogy sötétben is olvashatni. –
Tehát:

«Mester Sámuel köszönteti IV. Györgyöt! – Master Sam köszöntet engem! s
a gazember még a maga nevét írja elől! – Ezerháromszáznyolczvanöt font
és négy shilling, a mivel fölséged nekem tartozik. A conto mindennap
nagyobb, s nekem a pénz kell. Fölséged tud pénzt csinálni, de én nem
tudok. Az ördög vigyen el engem, ha holnap egy ital sherryt adok, a míg
a pénzemet meg nem kapom. Fölségednek «még most» hűséges alattvalója
Sámuel.»

Az egész társaság hahotája kisérte a furcsa okirat végszavait.

– Te írtad-e ezt, te besózott kilenczszem? kérdé a király, újra eldugva
a becses okmányt.

– Én hát, szólt master Sam, de fel is ült aztán, még pedig úgy, hogy a
tekeasztal közte és a király közt maradjon. Úgy lovagolt rajta, félig
lelógó lábbal, mint egy lovon ülő mylady.

– S tudod-e, hogy ez «felonie»?

– Nem tudom, hanem azt tudom, hogy a rossz adóst, a ki nem fizet,
mindenütt szabad üldözni a hitelezőnek Ó-Angliában.

– Akkor apámat, III. Györgyöt nagyon üldözhetnék a hitelezők, mert ő
annyi adóságot csinált, hogy ha tallérban együtt volna, körül lehetne
vele rakni a birodalmat.

– Igen, csak hogy III. György király nem arra csinálta az adósságot,
hogy kakasviadalon pazarolja el a pénzt, hanem arra, hogy egy Napoleont
veszítsen el.

– Egy Napoleont? Te háládatlan tengeri pók! Hát nem ezer Napoleont
vesztettem én el tegnap is itt ezen az asztalon? (Értsd: Napoleon
aranyat.)

A gentlemenek olyan jónak találták ezt az élczet, hogy nevettek rajta.
Nagy urak élczei mindig fényesek!

– Nos, hát te görbére egyengetett kútágas, van-e bátorságod a te uradnak
azt mondani, hogy nem hitelezel többet?

– Van bizony. Ha valamelyik matróz nem akar fizetni, elmegyek a
kapitányához s bepanaszlom, megveszem rajta; de ha az «én uram» nem akar
megfizetni, ki az ördöghöz menjek ellene panaszra?

– Hát azon az asztalon mi van leterítve?

– Egy bowle punch, egy pár sült fogoly, meg egy szőlővel töltött
plumpudding.

– S te vakmerő, azt hiszed, hogy én azt nem merem elfoglalni tőled?

– Nem az enyim. Egy derék gentleman rendelte meg, a ki előre szokta
mindennek fizetni az árát. Azt pedig tudom jól, hogy Ó-Anglia törvényei
szerint a király sem teheti senki tulajdonára a kezét annak személyes
engedelme nélkül.

A gentlemenek hallatlanul jól mulattak azon, hogy a «kókuszdió»
korcsmárosa olyan szépen prælegál a Magna Chartaból.

– S ki az a te derék gentlemaned, Sammy, a kinek a vagyonához nyúlnunk
oly égrekiáltó alkotmánysértés fog lenni?

– Az a derék, készfizető gentleman, senki sem más, mint a ki ott jön be
az ajtón, a nagyon tiszteletreméltó Brommel Eduard Simson esquire, ő
kegyelmessége.

A nagyon tiszteletreméltó Brommel Eduard Simson esquire nagyon ismerős
lovag volt a király előtt; első divathős, kinek minden kifogás fölötti
nyakkendőállását mindenki irigylé az udvarnál, de ki e nyakkendőkötés
titkát még királya kérelmére, biztatásaira sem árulta el soha, a mi erős
characterre és szabadelvű nézetekre mutat.

Sir Brommel csak egy hét előtt is még kegyencze volt IV. Györgynek,
hanem egy napon el találta felejteni magát s a Westminsterben is
hanyattveté magát a pamlagon a király előtt; azt hitte, ott is az «Arany
kókuszdió»-nál vannak. A király aztán ezért kilökette a lovagot
inasaival az ajtón. E miatt viszont Brommel fente a fogát, hogy
visszaadja a tromfot Györgynek, majd ha összekerülnek megint a
«Kókuszdió»-nál.

A nagyon tiszteletreméltó gentleman inasa kiséretében jött, ki mindenütt
sarkában követte. Divat volt akkor a közellátást affectálni, melynek
következtében sir Brommel úgy nézett szüntelen, mintha minden embernek a
feje tetejét akarná meglátni.

A mint IV. Györgyhöz ért, még magasabbra emelte fejét, még jobban
összehúzta szempilláit, nyitva tartott szájjal bámulva rá szörnyű
ismeretlenül s azzal visszafordulva inasához, nyafogó hangon kérdezé
tőle:

– «Who is that fellow» (ki ez a ficzkó) ezzel a gyűrött nyakravalóval
itt?

A király szemébe azt mondani, hogy «that fellow» s még az inastól
kérdezni, hogy ki ez? s e fölött a nyakravalóval boszantani, a mi
csakugyan nem állt oly szépen, mint Brommelé!

A nagyon tisztelt gentleman minden más alkalommal azt koczkáztatta
volna, hogy ő felsége sajátkezűleg egy hatalmas pofonnal üti őt még
egyszer akkora lovaggá, mint a mekkorának már született és felnőtt;
hanem ezúttal jó lett volna ránézve, ha ily tréfás büntetéssel
megszabadulhatott volna. Terhelte bűnét az a körülmény, hogy a bowle
punchot előre kifizette!

– Megállj! kiáltá útját állva IV. György. Hűtelen! Te a király személyét
sértéd meg.

– Oh, ezer pardon. Nem ismertem meg felségedet.

– Hogy ez a tévedés többet meg ne történjék rajtad, ez órától fogva
száműzünk birodalmunkból, s ha mától 24 órán túl itt találtatol, a
Towerbe záratunk, s megindítjuk a pert ellened felségsértés miatt. El
szemeink elől!

A szegény lovag megzavarodva hátrált ki az ajtón: György arcza úgy
lángolt a harag miatt, hogy mindenki félrehúzódott tőle; a gentlemenek
látták, hogy ez több a tréfánál.

– Mylord cancellár! kiálta György, miután Brommel eltávozott. Gondja
legyen rá, hogy parancsunk végrehajtassék. A száműzött fölségsértő
vagyonaival mi történik?

– Azok a koronára szállnak, felelt a cancellár, kinek persze itt is
György oldalán kelle lenni.

– No úgy hát ez a bowle punch és ez a plumpudding a mienk! szólt
kaczagva IV. György; üljünk hozzá, urak; ide mellém Queen Butterfly! Ma
confiskált punchot iszunk!

E szóra ismét kigyulladt az elfult jókedv; a király szeszélyes ötlete új
fordulatot adott a drámának; a vidám társaság ismét a víg czimborát
találta benne s az anecdoták világában e partie a király részére volt
megnyerve. Mint tudjuk, a világ mindig annak pártjára áll, a ki
ellenesét kijátsza, nem azéra, a ki ellenesét leverte. Halottá tenni
könnyű, de csúffá tenni nehéz.

Hanem a szegény Brommel ezért csakugyan komolyan száműzve maradt goromba
tréfájáért; s mint száműzött halt meg Frankfurtban, csak halála után
hagyva végrendeletében hazájára azon megbecsülhetlen titkot, miszerint
nyakkendőjének fölülmulhatlan jóállása az által eszközöltetett, hogy ki
volt keményítve! S ily lángésznek külföldön kelle elmulni egy
meggondolatlan szó miatt, holott szép talentuma mellett még valamelyik
európai udvarnál követségi állomást is tölthetett volna be!

IV. Györgyöt nagyon utolérte e szent napon a jókedv. Máskor is állandó
útitársa volt az, de különösen hozzá szegődött olyankor, midőn valakit
erősen letromfolhatott. Már, hogy az a marokkói bey volt-e, vagy egy
nyeregből kiütött gavallér, vagy egy megdöngetett lovászlegény, az rá
nézve mindegy volt.

– Sam! ide hallgass Sammy; ne duzzogj; eredj, küldj zenészekért nekem.
Ma vígan akarok lenni.

– Ma pedig nem fog sem hegedű, sem furulya szólni az «Arany
kókuszdióban», felelt rá vissza Sam röviden.

– Ennek a ficzkónak még egy pár fogát ki kellene ütni; nagyon keményen
pattog a szájában a szó! kiálta egy, minden szolgálatra kész udvaroncz.

– Ne bántsátok! szólt bele György. Én becsülöm az alattvalói
őszinteséget. Tehát kérlek édes barátom, Sámuel, légy olyan szives,
világosíts fel indokaid felől, a mik arra kényszerítenek, hogy fejedelmi
óhajtásunk teljesítése ellen nehézségeket támaszsz; hogy ha netalán az
alkotmány ellen vétettünk volna tudtunkon kivül, azt jóvátehessük.
Tudod, hogy a mi szivünk jó, de gonoszindulatú államtanácsosaink
eltitkolják előlünk a nép óhajtását.

Az államférfiak, kik maguk is jelen voltak a mulatságon, igen jónak
találták e legkegyelmesebb tréfát.

– Hát bizony itt ma nem lesz muzsika; és másutt sem lesz egész London
városában, sőt a hármas királyságban sem lesz, azon egyszerü oknál
fogva, hogy most halottak napja van s Ó-Anglia törvényei mindenkinek
parancsolnak, még a…

– … Még a hegedüknek is! Tökéletes igazad van, Sammy. Ó-Anglia törvényei
nagyon jól tették, hogy gondoskodtak a szegény halottakról, hogy egy
napján az esztendőnek legalább nyugton alhassanak a concertek miatt.
Hanem azt remélem nem tiltották meg, hogy a halottak emlékére egyet
ihassanak Anglia polgárai, már tudniillik a kiknek van mit, mint például
nekünk. Mylordok és myladyk, emeljünk hát poharat az én halottam
emlékére: «éljen a megholt királyné, Karolina!»

E bizarr toasztra összecsördültek a poharak. Kaczagni való volt az!
«éljen a megholt!» Egy víg czimbora kiváncsi volt e kérdést feltenni:

– Tehát csakugyan megholt volna?

– Valóban megholt, erősíté György. Sőt már el is van temetve. Ha nem
hiszitek, ime lássátok: az orvosi bizonyítványok, a mik haláleseteiről
tanuskodnak.

– Haláleseteiről? vágott közbe egy kétkedő. Tehát hányszor halt meg?

– Oh, háromszor, négyszer; igen sokszor. Nem minden ember teheti azt, az
csak egy királynénak van módjában. Ide figyeljetek.

IV. György tárczáját kivéve, abból három levelet keresett ki, mind a
három egészen egyforma borítékba volt téve, s egy kéz irása.

A király olvasá fel egyenkint a leveleket:

«Sire!

E levelet a nubiai puszták közepéről irom. Mellékelve van hozzá a
chansonette, mit a királyné írt hozzám, s én dalt csináltam reá. Hogy a
dal hozzám iratott s hogy ez valóban szerelmi dal, azt bizonyítja az
arab kalauz, ki tanuja volt együttlétünknek a forrásnál, melyet a
királyné «boldog szeretők forrásának» neveztetett el s rózsákkal
körülültetésére alapítványt is tett. Az arabot, kinek neve Maruf,
idecsatolva küldöm a levéllel együtt, ő hitelesen fog bizonyítani.
Fölségednek legalázatosabb szolgája Bartolomeo Bergami.»

A király odaveté a dalt, a dallammal együtt a Queen Butterflynak, ki
utczai énekesnő lévén, azt «à vista» tudta rögtön énekelni, s nemsokára
az egész társaság énekelte utána a refraint: «nappal az ég csillagait,
este a nap melegét», a hogy csak kinek-kinek a torkán kifért; mert
muzsikálni nem szabad ugyan, de a ki maga torkát fárasztani akarja, az
bizony dalolhat magának ünnepnapokon is, a milyen fenhangon csak bir.

– Ez valóban a királyné irása, szólt a komoly lord kanczellár, lámpa elé
tartva a papirszeletkét. Ez igen fontos okmány fog lenni.

– Ez volt egy halál, szólt György, visszatéve borítékjába az első
levelet, s azzal kibontá a másodikat.

– Hallgassátok: «Sire! Itt küldöm ez aquarellt, melyen a királyné magát
és engemet egy lapra festetve, ezáltal legcsalhatatlanabb bizonyítékot
adott maga ellen; a festő, ki e képet készitette, szintén rendelkezésére
küldetik, s mind ezt, mind egyebeket bizonyítani kész. A királyné valami
istenasszonyt ábrázol, én pedig valami pásztort; a nevekre nem
emlékezem, mert nagyon különösek. A pictor tudni fogja. Felségednek
legalázatosabb szolgája, Bartolomeo Bergami.»

Mindenki kapott a festett kép után: hol van a szerencsés Coridon?

A Queen Butterfly, a mint kezébe kaphatta az aquarellt, szemeit hol
arra, hol Györgyre szöktetve, összehasonlítani látszék a két alakot.

– Nos, királyném, melyikünket találod szebbnek: te női Páris,
melyikünknek adod az Eris almáját?

A Quen Butterflynek annyi utczai életphilosophiája volt már, hogy a
festett képet magas megvetéssel hajítsa az asztalra s keztyűs kezét
mosolygó grácziával nyujtsa a királynak.

– Ah, az «én királyném» meg tudja különböztetni a királyt a lovásztól.

– Az volna az irigylett lovag? kérdék többen.

– Nemes embernek adja ki magát, de nem volt egyéb közönséges futárnál.
Én tudom, mert tudtommal lett nápolyi gróffá.

Ez volt tehát a második halotti bizonyitvány!

Most a harmadik levelet bontá fel a király. A czimboraság kiváncsian
dugta össze fejét e mindig érdekesebbé váló okmányok olvasása közben; a
Queen Butterfly a király vállán keresztül iparkodott a levelet olvasni.

«Sire!

Ma három hete egy alberghoban, hol a királynéval megszálltunk, egy pár
nobilival leültem koczkázni. Egy közűlök minden pénzét elvesztve,
haragjában a kancsót fejemhez vágta. Én felbuktam eszméletemen kívül.
Veszedelmes sebet kaptam fejemen. Midőn felocsudtam, a királynét láttam
fekhelyem mellett. Azt mondtam neki, hogy őt rágalmazták előttem s
védelmében kaptam e sebet. Egy orvost keresett fel s ahhoz
szállíttatott. Az orvost e levélhez mellékelve küldöm. Ő bizonyítani
fogja, hogy a királyné egész betegségem alatt egy óráig el nem hagyott,
mellettem virrasztott, ápolt és sebemet kötözte, sőt az orvosnak
anyjától kapott gyűrűjét is odaadta jutalmul, a miért felgyógyított; a
mit van szerencsém ezennel felségeddel legalázatosabban tudatni.» –
Aláirás, mint a többin.

A hahota minden hanglépcsőn végig hangzott ez utolsó levélre. A
királynő, mint betegápoló!

Csak a Queen Butterfly, csak annak az egynek volt szive magában
mormogni: «a háládatlan kutya!»

– Ugy-e bár, hogy meg van halva a királyné? szólt IV. György, és szemei
ragyogtak a kérdés mellé. Ugy-e bár, hogy ihatunk az emlékére halottak
napján?

– Csak volna mit? – jegyzé meg szárazon a lord kanczellár. A punch
elfogyott, s Sammynál nincs az udvarnak több hitele.

– Van nekem! kiálta fel a pillangókirályné. Sam! az én hitelemre hozz
bort. Ma én fizetek: én traktálom az udvart.

Azzal néhány szót sugott Sam fülébe, mire a mogorva vendéglős fogta a
korsókat és a pinczekulcsot s nemsokára tele korsókkal jelent meg a
társaság előtt, mely azután reggelig ivott és dörömbölt, más zene
hiányában az asztalt dolgozva ökleivel, s törött palaczkok nyakával.

A Queen Butterfly előljárt az ivásnál s mikor a mylordok és gentlemenek
jobbra-balra düledeztek, ki az asztalra, ki az asztal alá, ő még akkor
is uralkodott s midőn végre maga György is lehajtotta gondterhelte
fejét, a Queen Butterfly akkor is fenn volt s a roskadozó György fejét
keblére emelve, poharát ajkaihoz erőlteté.

– Még e poharat a halottakért!

György dadogva mondá: «minden halottért: – az enyimért is». Mit szólsz
vén gazember? te Sammy! Mit csinálnak a halottak?

– Azt hiszem, hogy feltámadnak – dörmögé a korcsmáros.

Azzal György is álomnak hajtá fejét; egyedül hagyva a csatatéren
«királynéját».

Egy szögletben ült külön asztalnál Gilvay, a geniális torzképfestő, az
vázolta albumába e jelenetet, a mi harmadnapra minden műárus útczai
tárlatában látható és kapható volt két shillingért: a nagy férfiak
elnyúlva az asztal alatt s a király a Queen Butterfly ölében.

IV. György nem haragudott az ilyenekért, hagyta árultatni szabadon e
carricaturákat, még csak be sem szedette a boltajtókból.

A mint Gilvay elsompolyodott a teremből, a Queen Butterfly fölállt az
asztal mellől; Sam mesternek inte, ujjait ajkára nyomva, mire az a
kandallóban fújtatóval felszítá a tüzet; a Queen Butterfly valamit
vetett az eleven szén közé, a mi hirtelen lángra lobbant a kandallóban.
Azzal eltünt a teremből.

Nemsokára jöttek a király pitvarnokai, kik szokva voltak már hasonló
esetekhez, felpakolták az urakat, kocsikra rakták és haza vitték.

Csak másnap későn, midőn IV. György keresni kezdé a három levelet, a mit
a «Kókuszdiónál» mutogatott, vevé észre, hogy azok hiányzanak. Nem
jutott aztán eszébe, hogy eltette-e azokat ismét zsebébe, vagy
valamelyik úri czimboránál maradtak, vagy az asztalon feledték azokat?

Keresteté, kérdezteté mindenfelé; de senki sem tudott felőlük. Elvesztek
biz azok végkép. Nem nagy veszteség ugyan, mert a tanuk mégis
megmaradtak, de különösen az a kettős arczkép sokat bizonyított volna.

Ezúttal egyik királyné a másiknak jött segítségére; az utczahölgy a
fejedelemnőnek!


III.

Az udvarnál meg volt már ásva a királyné sírja.

Minden zugában a Carlton-housei királyi palotának beszéltek a magas
asszony szégyenéről. Komoly diplomaták a Bathrend redőgazdag köpenyével
vállaikon arról értekeztek a titkos tanácsteremben, szőtték-fonták a
szemfödelet, a mivel úgy letakarhassák a halottat, hogy annak még
orczapirulása se lássék. Az előszobában várakozó udvaronczok élczeket
gyártottak a magas hölgyre; tudván, hogy egy sikerült élcz, mely eljut
IV. György fülébe, megalapíthatja a szerző szerencséjét. Az udvarhölgyek
pipereasztalainál Bartolomeo kalandjait szaporíták végtelen
változatokban s szerencsés udvarló volt, ki hölgyek számára egy
silhouettejét megszerezhette a hirhedett kalandornak. Vén hivatalnokok
keresték a pandektákban az ide vonatkozó törvényczikkeket, a mik szerint
a királynét el fogják itélni; bizonyosan a vihánczoló inassereg is e
tréfák felett nevet a lépcsőkön, sőt a két borotvált ránczos képű vén
hors garde a kapu előtt, az is a királyné sorsáról dörmög s számít a
szerencsére, hogy egy nevezetes napon tán épen ő lesz az a választott,
ki a feketével bevont szekeret kisérni fogja addig a vörös állványig, a
melyről Gray Johanna királyné vére olyan szépen csurgott le köröskörül.
S ha egy elkésett kóbor gavallér éjjel az utczán dalolva megy végig,
Goddam, ha ez nem úgy végződik: «este a nap melegét».

És senki, senki sem érez részvétet az üldözött hölgy iránt?

Nincs Angliában senki, a ki érezné, hogy ez egy irtóztató, földalatti
cselszövény, a mely nagyobb szégyen arra, a ki a tőrt vetette, mint
arra, a ki elesett benne; hogy szégyen, gyalázat az, mikor ennyi bölcs,
nagyhatalmú úr egy gyönge, senkit nem bántó asszony ellen összeesküszik,
mikor a leghatalmasabb nemzet kormányférfiai azt a mindenüvé elható
befolyást, mely nekik azért adatott, hogy az angol névnek tiszteletet
szerezzenek a kerek földtekén, arra használják fel, hogy egy szegény
asszonyt kémeikkel kisértessenek egyik égsarktól a másikig, s mindenütt
a hová lép, a királyi udvarok küszöbétől a puszták sátoráig, kisértetet,
csábot idézzenek gondtalan szive fölé; mikor a protestans Anglia
kormányférfiai túltesznek a spanyol inquisitión!

Nem lázad föl e gondolatra semmi szív a ködök szigetén.

Ah – bah! gondolják a magas urak; a peerek házán túl nincs világ. A nagy
szörnyeteg, a nép, a mob, a canaille alszik és talán álmodik is, de nem
cselekszik.

De hátha feltalálna ébredni!?

* * *

Legutolsó volt minden angol nő között maga a királyné, ki a rossz hirt,
mely elterjedt felőle a hármas királyságban, megtudta.

A mint ezt az udvari cselszövény szerint tudatták vele, gondoskodtak
arról is, hogy a királynét roppant pénzösszeg birtokába helyezzék.

Így számítgattak: a nehéz vádakkal terhelt nő meg fog rettenni; előtte
áll a nagy szabad világ, mögötte a sötét Tower, feje fölött a bárd; – el
fog futni a világba, megelégszik azzal, hogy boldog nő legyen,
boldogtalan királynő helyett, s hogy fejét megmentse, el fogja ejteni a
koronát.

Akkor aztán in contumaciam elitélhetik a férj ágyától, asztalától és
trónjától, IV. György más nőt fog vehetni, a kit a mostani politikai
constellatiók jobban ajánlanak. Hiszen csak ez volt a czél, a miért a
másikat, az útban levőt fel kelle áldozni.

Oh mi rosszúl ismerték a női sziveket.

Karolina királyné e vádak hirére rögtön elbocsátá minden kiséretét s
egyedül indult neki, hogy visszatérjen – Angliába.

Francziaországban St. Omerbe jutva, egy londoni barátja, Wood alderman
várt reá, ki megtudva a királyné szándokát, le akarta őt beszélni az
Angliába visszatérésről, a nagyhirű Brougham, a királyné ügynöke,
tudósítá őt, hogy a király évenkint fél millió jövedelmet biztosit
számára, ha Angliába vissza nem tér, s a koronáról lemond.

A koronáról? talán; de jó hiréről? Hogy egy nő, egy királyné mondjon le
jó hirnevéről, engedje magát három országon keresztül gúnyra emlegetni;
tehetné-e azt évenkint fél millióért?

– Vissza fogok térni! felelt azoknak, a kik pénzzel kecsegteték.

Aztán fenyegették VIII. Henrik nejeinek véres emlékével.

– Vissza fogok térni.

A hogy nők szokták, – a kik, mellesleg mondva, nagy hadvezéri
adományokkal szoktak birni, a királyné sokkal hamarább, mint várták
tőle, határozta magát egy merész lépésre.

Egy reggelen a doveri őrtoronyban Calaisból jövő gályát pillantának meg,
melynek árboczaira a királyi lobogók voltak felvonva. A királyné volt e
gályán, ő volt oly merész, hogy a királyi lobogót felvonatta. És a
doveri kormányzó, elég tudatlanul, a királyi családot illető
üdvözlésekkel fogadta az érkezőt. Szegényt rögtön nyugalomba is
helyezték, e menthető, de helyre nem hozható tévedés miatt.

Az első lábnyom, melyet Karolina Albion partjára kilépve a földön
hagyott, igazolta, hogy a nő sejtelmei voltak erősebbek, mint a férfiak
bölcs mindentudása.

Ez első lépésre felébredt az a szörny, az a mob, az a megnevezhetetlen
úr, a kit a nagyok nem szeretnek ismerni.

Magát a doveri kikötő partját roppant néptömeg lepte el, mely kitörő
riadallal fogadta a partraszállt királynét. Innen a Bleakheathen át
Londonig egész útja egy diadalmenet volt. A városokból száz meg száz
kocsikkal jöttek eléje, az ablakokból ünnepies lobogók, szőnyegek
csüngtek alá s az útak melletti fákra ujjongó nép kapaszkodott fel, a
hol végig vonult. London közelében egy dandár lovas ifjuság nyargalt ki
eléje, benn a városban a boltokat bezárták, az ablakokat kivilágíták, s
midőn a királyné hintaja a Citybe ért, ott kifogták előle a lovakat,
maga a nép vitte azt végig a királyi palota és a miniszterek ablakai
előtt; hallhatták odabenn az országrendítő kiáltást, mely a míg
«éljen»-t rivallt a «politikai martyrnak» – «pereat»-ul hangzott a
kormányra nézve.

Azon cselszövényben, melylyel a kormány «egy szabad angol nőt»
körülhálózott, az egész büszke angol nemzet érezte magát megsértve s
boszút állt e sérelemért.

Ugyanabban az órában, melyben a királyné hintaja London sorompóin
behajtatott, késő este lord Liverpool, a király minisztere letevé a
peerek asztalára a rejtelmes «zöld erszényt», melyben a királynét vádló
titkos irományok voltak lepecsételve s felolvastatott a királyi üzenet
az alsó- és felsőházban a királyné perbefogása végett.

A miniszteri párt titkos bizottmány előtt kivánta a királynét
elitéltetni. Az urak háza könnyen beleegyezett: de az alsóházban kemény
harcz kezdődött s egy nehéz szó hangzott el, melynek neve: árulás a
nemzet jogain.

A nemes Wilberforce azt ajánlá az elkeserült feleknek, hogy békitsék ki
a királyt a királynéval és az egész rettegéssel teljes pert semmisítsék
meg.

A királyné volt az, a ki ez ajánlatot legelőször visszautasítá.

«Nekem itélet kell, nyilvános itélet, mely fölment, ha ártatlan vagyok,
boszút áll rajtam, ha bűnösnek talál. Tartozom ezzel magamnak, a trónnak
és a mélyen sértett angol nemzetnek.»

És ezzel megkezdődött a per a királyné ellen – a nyilvánosság sorompói
előtt.

A legszomorúbb per, a mely valaha megnehezíté a bírák lelkiismeretét s
felzavarta a köznyugalmat.

Brougham e pernek köszöni híre jobb részét, melyben a királyné védője
volt, s Canning népszerűségét az emelte még magasabbra, hogy a pör miatt
kilépett a miniszteriumból.

Minő természetű lehetett e nevezetes per? azt jó hallgatással
mellőznünk. Hat hétig, míg a tanúvallatások folytak – angol nő nem
vehetett kezébe hirlapot.

Hanem azért a részvét óriásilag nőtt a királyné iránt; a három királyság
minden részéből özönlöttek hozzá a bizalom és részvétteljes feliratok,
aláirva a nép ezrei és ezrei által, csupán egy adressenek tizenötezer
férjes nő volt aláirva. Másutt anyák vitték felnőtt fiaikat a
nyilvánosan kitett felirathoz, hogy neveiket oda jegyezzék: «mikor a
királynét meg akarják gyalázni, akkor minden angol anyát meggyaláznak».

Ilyen ár ellen kelle küzdeni a királynak és kormányának.

Anglia legnagyobb capacitásai elismerék és ki merték mondani, hogy ez a
per a legnagyobb szerencsétlenség, a mi az országot érheté.

IV. György sokkal gonoszabb munkát kezde meg, midőn nejét erkölcsileg
akarta megölni, mint egyik szerelmes előde, ki nejeinek egyszerüen
leütteté fejeiket.

Az angol közérzület ellen intézett támadás volt ez, s nagy szerencse
annak, a ki érti, nagy szerencsétlenség annak a ki nem, hogy Angliában
ez a trónnak az alapja.

A mely napon a királynénak az ország legfelsőbb törvényszéke, a
parlament előtt meg kelle jelenni, Sidmouth lord parancsára az egész
városhatóság, békebirák, a londoni és middlesexi constablerek az
utczákra voltak rendelve; a bowstreeti gyalog és lovas militia már korán
reggel elfoglalá az utczákat, mik a főrendi házhoz vezetnek. A
constabler-testület ezer emberrel szaporíttatott s a tűzoltó-test
gyülhelyeire rendelve, várakozott, mint valami nagy égés idején.

A felső tábla épülete erős korláttal vétetett körül, melyen csak
egyesével bocsáták be a kocsikat és gyalog jövőket; e sorompón belüli
tért a királyi testőrség foglalta el, minden szögletbe, mely az
országházra néz, erős hadcsapatok voltak elhelyezve, sőt a zárt kapukon
belől kartácsra töltött ágyúk is voltak felállítva, miket éjjel
szállítottak oda a woolwichi fegyvertárból.

A királyné a St. James Squareben lakott, bérlett házban. Kilencz órakor
megérkezett érte az udvari diszszekér, hat lovas fogattal. A királyné
gyászba öltözve, hátravetett fehér fátyollal fején jött le lakásából,
aldermann Wood s lady Hamilton kiséretében.

A nép, mely lakását szüntelen őrzé, dörgő riadalban tört ki láttára, s
ezentúl egész a parlament-épületig lépésről-lépésre egy diadalmenet volt
átvonulása London utczáin; a nép ujjongott, az ablakokból kendőkkel
lobogtattak felé üdvözletet s végig hangzott előtte, utána: «éljen a
királyné!»

A kocsinak Carlton-house előtt kellett elhaladni: a király palotája
előtt. A palotaőrség künn állt fegyverben, midőn a menet közelgett,
mindenki rettegett tőle, hogy ez véres összeütközés helye lehet.

Egy csoport némber, nekihevült arczczal, jött a kocsi előtt; a csoport
között, szilaj taglejtései által kitünve, a Queen Butterfly.

A mint a katonaság elé értek, a némbercsoport az őrség elé tódult, s a
mint a Queen Butterfly leszakítva szétbomlott hajáról a veres szalagot,
azt megcsóválta a levegőben, százszoros kiáltással zendült meg: «éljen a
királyné!»

A királyi palota helyőrsége e szavakra felemelé fegyverét és –
tiszteletteljesen üdvözlé az elhaladó királynét; a másik perczben aztán
minden katona nyakában volt három-négy asszony, kik őket csókokkal
elhalmozák. És ez a király palotája előtt történt.

Mentül jobban közeledett a menet a parlamenthez, annál sűrűbb lett a
népcsoport, a pairek és miniszterek hintói végig álltak az utczán,
sorára várva; a nép utat kezde verni közöttük a királyné hintaja számára
s kényszeríté a miniszteri hintók bakján ülő kocsisokat, hogy
kalapjaikat levegyék a királyné előtt.

Egy lovag jött szemközt; szikár, sovány arczú férfi: «Le a kalappal!»
kiálta rá ezer torok; «ott a királyné!»

A katona büszkén tekinte szét a néptömegen s megbillentve kalapját,
tovább lovagolt. Annak köszönheté, hogy valaki elkiáltá magát: «ez lord
Wellington!» mert azon a helyen nagyon olcsó volt a káposztatorzsa.

Egy fényes hintón a királyi egyenruhába öltözött inasok ültek.

«Le a kalapokkal!» rikácsolt rájuk a Queen Butterfly.

«E kocsiban a királyi herczegnők ülnek!» kiálták.

«Annál inkább!»

S azoknak is süvegelniök kellett.

A parlament-épület előtt is üdvözlé a királynét a testőrség; kocsijánál
a ház hivatalnokai fogadták; Thyrwitt Tamás és Brougham Henrik nyujták
neki kezeiket kiszálláskor, úgy vezették fel az országházba.

A gyülésteremben pompás elefántcsont karszék volt a királyné számára
készítve, biborral bevonva; ebbe ült le a legmagasabb vádlott, ki az
ország törvényszéke előtt megjelent, hogy itéletet kérjen.

Megjelenésekor a lordok mind felálltak és üdvözölték; a királyné
nyugodt, elfogulatlan tekintettel nézett végig biráin, kiket névszerint
hívtak fel egymás után.

Azzal felolvasák a vádlevelet.

Rút, megbélyegző, szégyenteljes irat az. Erős hidegvér kellett hozzá,
hogy hasonló titkokat ily rettentően nyilvánosságra hozzanak. A király
tanácsosai nagyon jól véltek eleget tenni kötelességüknek, midőn a
királynét így eltemették, de legalább ne temették volna sárba!

A szegény asszony végig hallgatta azt.

Ha volt bűne – és azt csak Isten itéli meg – úgy e bűneért ez óra alatt
kiszenvedett. Nem látta senki könyezni; arcza fájdalomtól lett halvány,
nem a szégyentől piros. «Mennyi ármány, menynyi hazugság!» suttogá a
felolvasott okirat végén lady Hamiltonnak.

Hanem mindezt be kell még elébb bizonyítani. Hol a tanúk? Ki esküszik
meg oly történt dolgokra, miket csak a puszta csillagai, meg a beteg
ágyánál pislogó éjjeli mécs látott? Ki mondhatja azt: én ott voltam?

Már az is egy sérelem volt, hogy a vádlottal előre nem közölték a
terhelő tanúk neveit; pedig azt követelhette volna, azért ha királyné
volt is.

Ah, egész legio volt a tanuk száma, kik ellene egymás után fölkeltek a
tanúk padjáról s kiálltak a sorompók elé.

Mind azok, a kikkel valaha jót tett, kikre kincseit pazarul szórta, a
kiknek gyermekeit ápolá; a kiket a porból, az éhhalálból megszabadítni
vélt: azok mind fizetett bérenczek voltak, kik esküdtek és bizonyságot
tettek ellene, kik arczátlanúl meséltek ellene irtóztató rágalmakat, a
miknek egy ezredrésze elég arra, hogy egy nőt megöljön. És a szegény
asszony ily nagy adag méregtől sem halt meg.

Végre suttogák, hogy most jön a főtanú. Mindenki figyelemmel, kiváncsian
nézett az ajtóra, mely a vádlottak sorompóját a tanácsteremtől
elválasztá. Az alabárdosok helyet nyitottak s a parlament elé lépett –
pirosan, egészségesen és mosolyogva – Bergami Bertalan!

A mint a «szegény asszony» ez arczot megpillantá, fölsikoltott,
fölugrott helyéről, elfelejtkezék arról, hogy királyné, el arról, hogy
halálra vádlott; szive mélyéig sebzett nő volt, nem egyéb; futva hagyá
el az országtermet, a melybe nem is tért soha többet vissza.

A pör még azután nagyon sokáig elhúzódott, árulás, hazugság,
cselszövény, gyalázat annyi nőtt ki belőle, a mennyit a puritán Anglia
évkönyvei egy század alatt nem jegyeztek fel.

Messze földről jöttek elő becsületes idegenek, kik azért fáradtak ide,
hogy a királyné ellen emelt vádakat megczáfolják.

A királyné ellen halmozott keserűségek jogot adtak a vádlott ügyvédeinek
hasonló megtorlást venni a vádlón. IV. Györgynek meg kellett hallania,
hogy ő, kinek orgiái egy Tiberius korát idézték elő, nincs jogosítva
erkölcsök bírája lenni, hogy az ellenfél ügynökei is képesek hasonló
«zöld erszényt» tenni le a ház asztalára.

S miután ennyi szégyent halmoztak a király tanácsosai a szegény
asszonyra, miután mindent a világba szórtak ellene, a mi méltatlanná
tegye a trónon ülésre, miután 200 ezer font sterlinget kiadtak messze
földről összehordatott tanúkra, kik esküt tegyenek a királyné
szégyenére: akkor – a parlament – nem itélte el a királynét!

A bill második fölolvasásakor már csaknem egyenlők voltak a szavazatok;
a miniszterium nem bocsátá azt a harmadik felolvasásra, hanem jónak
látta elejteni. A királyné föl volt mentve.

E nap diadal volt a királyné pártjára nézve; a nép öröme leírhatatlan
volt; a városokban kivilágítottak; a királynét özöne fogadta az üdvözlő
iratoknak, a magas főrendtől kezdve az utcza népeig.

Hanem a szegény asszonynak e diadal nem használt már.

Mert a szegény asszony néhány nap múlva meghalt.

Holta után nagy tudományos vizsgálaton alapult értekezést adtak ki a
kormánylapokban, mely által csalhatatlanul bebizonyíták, hogy a királyné
«nem» mérgeztetett meg.

Fölösleges is lett volna! Mintha nem lehetne meghalni fájdalom és
szégyen miatt?



A DEBRECZENI KASTÉLY.

Az ezerhatszázas években, ha valaki Nagy-Kállóról Debreczen felé
utazott, egy kastélyt látott elmaradni az út mellett, pár ezer lépésnyi
távolban, s ha kiváncsi volt megtudakozni fuvarosától: kié az a kastély,
bizonyosan azt a választ nyerte rá, hogy «nem tudatik».

S ha kiváncsisága megmaradt a Fejfájató csárdáig, a hol megitattak, s
ott újra föltette a kérdést a csaplárnak, attól is azt a választ vette,
hogy «nem tudatik».

S ha ekkor még inkább üldözőbe vette a tudnivágy, s elkezdett magában
Debreczenben végig vallatni ismerőst, ismeretlent, a kit elől-utól
talált: kié az a kastély? végtől végig azt nyerte rá: «nem tudatik, nem
tudatik, nem tudatik». Senki még csak abban sem térvén el a másiktól,
hogy a szenvedőleges igealak nyelvszépítő «tatik»-ját egy szerényebb
«bíz én nem tudom»-mal váltotta volna föl.

El kellett mennie Telegdig, vagy Böszörményig, ha azt akarta, hogy
valamit beszéljenek neki a debreczeni kastélyról, a miről a közel
környékben senki sem akart tudni. Ott azután hallhatott is annyit, hogy
ki nem igazodott belőle, mi az igaz, mi a költemény.

Ha szabolcsvármegyei nemes embert kérdezett meg, az elbeszélte felőle,
hogy az a kastély valaha az Ónody úri családé volt, a kik a kuruczokkal
tartottak; az utolsó Ónody a labanczokhoz áttért unakaöcscsét
kirekesztve, minden vagyonát Debreczen városának hagyományozta. Öcscse
azonban egy éjjel a labanczokkal rajta ütött, minden cselédjével együtt
legyilkolá, s megizente Debreczen tanácsának, hogy úgy próbáljon valaki
beülni az ő kastélyába, hogy mind így fog járni. A debreczeniek már most
azt restelik, hogy nem merték azóta elfoglalni a kastélyt; úgy hagyták
üresen.

Ha pedig biharvármegyei nemest hallgatott ki a tudnivágyó, ettől azt
hallotta, hogy valamikor ecsedi tolvajok ütöttek a kastélyra, azok ölték
meg az öreg Ónodyt, mind öcsöstűl együtt, a ki soha sem szolgált a
labanczoknál. Azóta is nagyon gyanús hely az egész kastély, s abban a
hírben áll, hogy orvok tanyáznak benne; de nem lehet ellenük erélyesen
közreműködni, mert a kastély maga határvillongás tárgya a két vármegye
között. A debreczeniek azért nem akarnak a kastély felől tudni, nehogy
határozott nyilatkozatot adva, vagy az egyik, vagy a másik vármegyét
megsértsék.

A böszörményi hajduktól azt a fölvilágosítás nyerhette, hogy az öreg
Ónodyt hamis pénzverők fojtották meg az ágyában, s azóta is ott űzik
mesterségüket a kastély pinczéiben; de bírák uraimék nem igen üldözik
őket, mert bizonyosan osztoznak a nyereségben. Ezért hallgatnak olyan
nagyon felőle.

Arra fölfelé az oláhság közt aztán egyre tüneményesebb változatok adtak
helyet egymásnak a kastély felől. Tündérek, boszorkányok, mátkaágyban
meghalt menyasszonyok tanyája volt az; a miről a vastag nyakú
debreczeniek csak azért nem akarnak tudni semmit, mert szégyenlik, hogy
kálvinista létükre nem bírnak kifogni a lidérczeken, boszorkányokon.

S ha azután a tudnivágyó utazó, mind ezen mendemondákkal meg nem
elégedve, egyszer ismét arra utazván, újra megpillantá a rejtélyes
kastély tetejét, mely alig látszott ki a terebély gesztenyefák közül; s
itt azt mondta kocsisának, hogy csapja ki addig a lovait a fűre, míg ő a
puskával egyet fordul a vidéken: abban a flegmatikus matyó semmi
rendkívülit nem talált, mert hiszen szárcsát lehet itten lőni eleget. S
engedte magára útitársát.

Elhagyott útaknak az a szokásuk, hogy azokat egyszerre benövi a széles
útilapú, mellékeiket pedig a rózsaszín fürtű réti füzény. Az elhagyott
útat még ötven év múlva is meg lehet ismerni saját növényzetéről.

Ha az utas követte ez útmutató növényzetet, ez elvezette őt egy pagonyon
keresztűl a kastélyárokig, mely egyrészt a védelemre szolgálhatott
valaha, másrészt pedig a vadaskert körülzárására szolgált, a mit
gyaníttat a korhadt palánk itt-amott összetákolt maradványa; most
azonban a vízárok helylyel-közzel kiszakadozva, csak az ingoványt
növeli, mely be is van nőve magas, buzogányos fejű náddal; egy zöld
sánczforma mutatja, merre lehetett valaha az út az árkon keresztűl,
hanem már a fahídnak csak a vízbe vert czölöpjei láthatók, s azon
lépkedhet végig a túlsó partra, a ki ért hozzá, s a feje nem szédülős.

A túlpartra érve, egy gyönyörű liget emelkedik ki a lankás lapályból,
csupa sötétzöld szelid gesztenyefákból, miknek gyümölcsével ősz tájon
terítve az alj; egész vadkan-csordák legelésznek rajta, még nem is igen
engedik magukat zavartatni egyes ember közeledése által.

Az út füve itt is tapodatlan; pedig az egyenes fasor középett épen neki
visz a kastély kapujának, az egymásra boruló gesztenyelombok eltakarják
az épület homlokzatát, s épen csak a kapubejárást engedik láttatni.

Fél szárnya a kapunak még fennáll, másik fele sarkaiból kidűlve, régen a
földön heverhet már, mert hasadékain keresztűl nőtt a vadsóska szára s a
moh és sárgavirágú szaka egészen otthonossá tették magukat korhadó
deszkáin.

Semmi erőszakos pusztítás nincsen a kastélyon; csak úgy magában válik
neki a múlandóságnak.

Teteje nincs leégve, hanem csak elrongyolva, csendes korhadással nyitva
útat esőnek, szeleknek, ablakai még a déli oldalon tartják magukat
ólomkarikáik között, itt nem törhette úgy össze a szél, hanem egészen
megvakultak már és szivárványt játszanak a déli verőfényben.

Az udvar fűvel és vadbokrokkal van benőve, egy furcsa, kőből faragott
vízi nimfa, egy oldalán sárga rozsdával belepve, hajdani szökőkút
csigahéját tartja feje főlé, melyből most víz-sugár helyett folyondár
csügg alá; alant a medenczében még van valami víz, mely a kövek közül
szivárog elé, hanem a szép arany halacskák tanyáját már elfoglalták a
zöld hátú békák, s azok az undok gyíkforma vízi szirének, piros
tenyerekkel fejükön, a minőket ezeredik ember látott életében; annyira
magánykeresők.

A tompán viszhangzó folyosón vastagon fekszik mindenütt a por, apró egér
és patkány lábnyomokkal keresztűl-kasúl futkározva.

Az ajtók mindenütt nyitva, mert küszöbeik leszálltak idővel, s ha valaki
egyet kinyitott erővel, be nem tudta aztán tenni.

A szobákban még állnak nyitott és üres szekrények, belső szegleteikbe
különös fekete foltok tapadva: alvó denevérek. Halom elavúlt írás végig
döntve a pallón, s összerágva tudatlan egerektől. A főteremben, melynek
egyedűl van nyitható, csukható ajtaja, még ott áll a hevenyészett
deszkaravatal, melyen a meggyilkolt földesúr neje feküdt kiterítve;
onnan lehet tudni, hogy ő fekhetett itt, mert a palló körül most is
csupa viaszfoltos, a mint a gyertyák lecsepegtek; s tudnivaló, hogy az
úrnő katholika hitű volt, az úr református;… őt nem illették meg az égő
gyertyák. Egy csoport méh most is bejár a terembe, s szedegeti össze a
viaszmorzsákat. Miután a terem ablakai még mind épek, alig lehet
kitalálni, honnan jönnek ide a kis döngő bogarkák. Röpteiket követve
meglelni a toronyba fölvezető kötelet, mely e szobába csügg alá; hanem a
kötelet hiába rángatná a harang szavára kiváncsi ember, miután a méhek
azt a harangot választották odújoknak, s azóta telerakták léppel és
mézzel; legföljebb egy harapós rajt zudítana fejére onnan fölül.

Ez volt az a csengetyű, mely sok év előtt egy éjfélen fölzavarta a
környéket vészkongásával. Mire a segítség ide érkezett, már le voltak
gyilkolva: az úrnő ágyában; egy csatlós a kútba fojtva; az úr a
csengetyű alatt, keze is levágva, melylyel a kötelet fogta. Még most is
csupa fekete a kötél vége. A túlsó falban látszik a golyó nyoma,
melylyel elhibázta a rárohanó gyilkost.

A mi vászon- és selyemféle volt a házban, azt a por és a moly rongygyá
ette már; a faneműt összeőrlötte a szú, s a téli nyirok, az északi
oldalon csak az ablakok rámái voltak még meg, az üveg és ólom mind
kihulladozott, s a nagyobb termek padmalyait meggörbíté a beázott
tetőről lecsorgó esővíz. Egy-egy zöld repkényinda benyúlt az ablakon át
a szobákba s szétterjedt kúszó ágbogaival a belső farepedéseken.

Sehol semmi nyoma annak, hogy itt emberek tanyáznának. Minden úgy
látszik elhagyva lenni, a hogy a birtokos temetése után maradt. A mit
akkor, az általános ripsraps alkalmával el nem hordtak, azontúl oly
módon ott maradt, s nem látszott, hogy valaki valaha mozdított volna
rajta.

Maguk a pinczebejáratok kőhulladékkal félig el voltak már temetve, a
beléjök vezető vasajtók erősen berozsdásodva; mesterség lett volna
azokat kinyitni.

Az volt a léleknyomasztó kérdés, hogy ez erősen épült, szép helyen fekvő
kastélyt miért nem foglalja el senki? Ha Debreczen városáé, miért nem
teszi rá a kezét? ha igénylő örökösök vannak hozzá, miért nem szállják
meg? Kisértetek járják talán? Hiszen ha ez a híre volna, minden héten
vállalkoznék egy-egy tógátus Debreczenből, a ki egy szál jámbor
gerundiummal ellátva, idejőne éjszakán át, kipróbálni a kísértet
virtusait; a mi a fiatalság által mindig a különösen áhított kalandok
közé tartozott.

Ha pedig rablók tanyája volna e kastély, hogy nem látszik sem körüle,
sem benne emberi lény közellétének, ittjártának semmi tanujele?

* * *

A XVII. század zavargós éveiben Debreczen városának sajátszerű önálló
szerep jutott, melyet csodálatos házi bölcseséggel végig le tudott
játszani, a nélkül, hogy csak egyszer is belesűlt volna.

Közepében a kenyértermő Kanahánnak, útjában töröknek és tatárnak,
kurucznak és labancznak, nem védve semmitől, csupán egy betöviskelt
ároktól, a min nádtetejű sártornyok álltak őrt, meg tudott maradni jó
időben, rossz időben, egyedűl saját bölcseségével gázolva ki minden
veszedelemből.

Pedig nem mondhatni, hogy a harczvágyó férfiak mind kihaltak volna
belőle.

Ép oly tüzes fiatalsága volt, mint bármely felföldi megyének, s a mely
öreg ember csimbókra kötötte az üstökét kétfelől, épen olyan kurucz
tudott lenni, mint a milyenek koronkint Erdélybe menekűltek.

Török Bálint, kit a debreczeni krónikák «kegyelmes urunknak» neveznek,
még a XVI. század első felében az egész várost a reformált hitre vezette
át s már e század közepe táján phlegmaticus közönynyel vezették a
jegyzőkönyvbe, hogy János deák, Mátyás bíró, kegyelmes urunk Török János
(Bálint nagyobbik fia) parancsából eladott a plébániából egy darabot
Csintalan Ambrus özvegyének négy forintért; meg hogy a Szent Erzsébet
kápolnája körüli elhagyott telek eladatik a bíró s 46 senator által
Hatvany Jánosnak, öt évig 100 dénárt köteleztetvén fizetni a kórházi
szegényeknek; sőt néhány évvel beljebb a század második felében már a
Szent Miklós kápolnájához tartozó pénzek, réz- és ezüst poharak, hasonló
ércztálak és keresztek, misemondó ruhákkal együtt, átadattak Litteráti
Gergely bírónak, Telegdi Szabó János esküdt és Litteráti Márton főjegyző
jelenlétében – a város régiségtárában leendő megőriztetés végett.

Ez idők óta Debreczen a reformátusok Jeruzsáleme lett s a magyarországi
tudományosság középpontja.

1564-ben borzasztóan leégett, még pedig két izben; másodizben a híres
Szent András temploma is elhamvadt, mely nem rég cserélte fel a
keresztet a kakassal; nagy emphasissal jegyezvén meg felőle a krónika:
hogy a «kakas, mely sok év óta hőségben, hidegben, szelek dühöngési
között álomtalanúl, nappal úgy, mint éjjel, éhgyomorral, mindenfelé
vigyázva, a tűz lángjait tovább nem állhatván, akaratlanúl lerepülni,
leszállani, megszokott helyet elhagyni hényszerűlt, ennyi vészen
elbúsulva, végtelen fájdalomtól elnémúlva, a torony hegyérőli leugrása
közben, kitört nyakkal esvén a földre, nem kedvezvén saját életének, hű
lelkét kiadta, stb.» (Latin szerkezetből fordítva.)

Ugyanekkor órák és harangok is elpusztultak.

Csak 1628-ban épült fel újra teljesen az elhamvadt Szent András-templom,
melynek nevét ekkorig a kálvinista világ is megtartotta, s nov. 26-án
pro æterna memoria följegyezteték, hogy Bochio János bírósága alatt az
egész város örvendezései között Kassa, Tarczal, Ecsed, Zilah, Bátor,
Nánás s több máshonnan jött lelkipásztorok jelenlétében versek,
éneklések, szent beszédek, imádságok közben, úri szent vacsora kiosztása
után – elhagyatván régi nevezete – a «mindenható Istennek» ajánltatván,
felszenteltetett.

Egy poros, hetivásáros napon szokás szerint ki volt tűzve a debreczeni
városház kapuja fölé a pallost viselő kéz, annak hírmondójáúl, hogy a
nemes tanács e napon törvényt tart elevenek és halottak fölött.

Erős napok járnak! A külső tanács jónak látta a végrehajtó hatalmat
egészen bíró uramra ruházni, jegyzőkönyvbe iktatván, hogy «mivel az úr
Isten a hadakat rajtunk hozta, szabadságunkkal úgy, a mint kellene, nem
élhetünk, minthogy mintegy táborban, sőt ugyanabban vagyunk; a mi
előadja magát, tegyen törvényt felőle bíró uram».

Első bíró uram, nemes Bachio János, ezen megtiszteltetésre mindjárt
megbetegedett, s mint a kenő asszony jövendölé, aligha szándékozik az
idők jobbra fordultáig elhagyni a házat; az egész nagy teher nemzetes
Keresztszegi Illés, második bíró uramra maradt.

Még ez fiatal, harminczon alul lévő ember volt; második bírónak azért
választatott meg, hogy a hol zűrzavaros provincia akad, oda ő küldessék;
sok volt benne a tűz, még nem törte meg az élet, épen ilyen
viszontagságos időkbe való ember volt.

De féltek is tőle és tisztelték nagyon; a tanácsban is, ha csak rá
nézett valakire, annak elmúlt a beszélő kedve; künn a piaczon pedig csak
úgy oszlott előtte a vásár, s a szegény halandó, a ki szeme elé kerűlt,
azt se tudta, melyik lábára álljon, ha megszólítá.

A piacz tele van adó-vevő néppel, mert azért, hogy a tanácsházban az
ország sorsát döntik, az embernek csak jól esik a fonatos, meg a
szaladós; s hogy az idők viszontagságai a város étvágyát le nem
hangolták, arról tanúskodik az a hosszú sor szalonnás sátor, a melyben
délig egy fia kolbász nem fog maradni.

Egy pár kofa szokás szerint összenyelvel, tanodai diákok interveniálnak,
egy kis csete-paté, egy pár bevert orr támad; mindezt kedélyesen nézik a
kapúból a darabontok, gondolván, hogy nincs olyan veszekedés, a mely
magától el nem múlnék.

A tisztelt publikumot az érdekli legerősebben az egész ülésből, hogy
lesz-e akasztás?

A porkoláb meghitt ismerőseinek kitalálta vakkantani, hogy «Lengyel»-ért
küldtek. Az a Lengyel a bakó. Vajjon égetni, seprüzni, vagy karóba húzni
visznek-e valakit?

Még bizalmasabb emberei előtt azt is kimondta a porkoláb, hogy Igyártó
uramat a Csapó-utczából vasraverve zárták el a «kettős ajtajú»
tömlöczbe.

Igyártó uram pedig tekintélyes polgár, a külső tanács elnöke, s a városi
fegyveres felkelőknek hivatalával együttjárólag vezetője, ki csak nem
rég jött haza Székelyhida alól. Vajjon mit véthetett szegény? Másodbíró
uram egyenes parancsára záratott be.

Ebből majd nagy lárma lesz! A tanácsteremben a zöld asztal mellett ott
ül már tizenegy tanácsos, a tizenkettedik helye üres; az a fogságra
vetteté.

A hosszú tanácsterem boltozatáról égő lámpa függ le, inkább ősi
szokásból, mint világosság terjesztésért, mert hiszen délelőtt az idő. A
falakon a város kegyes patronusainak arczképei vannak sorba felaggatva;
legelől Enyingi Török Bálint, mellette János fia, azután Mélius Péter, a
kedvencz lelkipásztor, kinek sírhalmán a legnagyobb kő emeltetett, a mi
Debreczenben megkapható; a daliás Báthory Gábor, a kinek festett képe is
oly szép, hogy mikor asszony személyt kell törvényben esketni, mindig
szólongatni kell, hogy ne bámúljon arra a képre; azután a dicső Bethlen
Gábor arczképe, kire nem lehet könnyes szem nélkül tekinteni. A legújabb
kép pedig Rákóczi Györgyöt és nejét Lorántfi Susánnát ábrázolja, kik
mindketten nagy jóltevői a városnak és szent ekklézsiának.

Nem kevésbé érdemteljes személyek azok, a kik eleven alakban az
asztalnál ülnek: Ferenczy János, Guthi József, Fodor Jónás, Komáromi
Péter, Hadházi László és a többi, a kiknek a nevei nem fognak olyan
gyakorta előfordúlni, de a kik azért mind érdemes, vótummal és
consultatióval bíró tanácsosok, tehát a kiket azért nem szükség
megvetnünk.

A mint a városház tornyában az óra a kilenczet elütötte, abban a
perczben megnyilt a mellékterem tölgyfa ajtaja s belépett rajta nemzetes
Keresztszegi Illés uram; saját maga hozva hóna alatt a szükséges
irományokat, s a mint az elnöki székhez ért, a mint az irományokat
letette az asztalra, mindnyájan felkelének, de nem azért, hogy neki jó
reggelt kivánjanak, hanem hogy vele együtt rázendítsék a szent éneket,
mely nélkül tanácsülést meg nem kezdtek akkor:

  «Jővel szent Lélek úr Isten!
  Töltsd bé lelkeinket épen
  Mennyei szent ajándékkal,
  Szívbeli jó tudománynyal.»

Az ének alatt ráérünk Keresztszegi arczát és termetét megitélni.
Szokottnál magasabb, erőteljes férfi, kinek mutatóújja alatt behorpadt a
jegyzőkönyv táblája. Hosszú fekete haja, csigákba csavarintva, lepi el
széles vállait, magas, domború homlokáról ezüst körfésűvel lévén
hátrafelé simítva; homlokán egyetlen redő sincs még, de a két vastag
fekete szemöldök mégis haragos tekintetet ad annak, a mit a halavány,
simára borotvált arcz sem szelidít, s a szokatlan hosszú, kétfelé
elnyuló bajusz pedig épen félelmessé teszen. Nagy része van e
kifejezésben a kétfelé váló csontos állnak, s a kemény, égető tekintetű
fekete szemeknek, melyek még a Veni Sancte alatt is oly hatást
gyakorolnak a jelenlevőkre, hogy némelyiknek torkán akad a hang.

Az ének után biró uram erős, mély hangon e szókat mondja:

«A mi segedelmünk jőjön az Úrtól.»

S azzal int, hogy üljenek le.

Mindnyájan leülnek; csak Guthi József tanácsos marad állva, a
legbecsületesebb férfiak egyike Debreczenben, mindennemű erények
birtokosa, a mikbe csak a vitézség nincsen befoglalva. Pedig ha az ember
így ránéz, azt hinné, hogy ő az a híres Csukat Pál, a ki a török
bajvívót saját öklével megpofozta – már tudniillik a török öklével; –
oly szörnyű termete, vállai, széles melle, három sor ezüstgombbal, s
kövér, piros orczája, kifordult tokával sima állán alul; két bajuszvége
hegyesen felfelé kenve, a századot látszik híni sorompóba – és mégis
valahányszor a biró szemeire tekint, mindannyiszor elfelejti oratiója
elejét, s csakis az által sikerül szóhoz jutnia, hogy elvégre tekintetét
nagytiszteletű Mélius uram rámában álló képéhez emeli, mintha azt
interpellálná e szavakkal:

– Nemzetes másodbiró uram, előttünk itt egy üres szék vagyon.

– Én is úgy látom, felelt rá lakonice a biró.

– Miért vagyon e szék üresen?

– Miért nem tetszett ráülni?

E humoristikus válasz annyira kivette a kerékvágásból Guthi József
uramat, hogy e mondásra – re infecta – leült a helyére.

Azonban helyette felpattant az üres szék mellett ülő tanácsos, nemes
Fekete István uram, s öklével maga elé ütvén, kissé borizű hangon
egyenesen a dolog velejére indult, mondván:

– Miért nem ül közöttünk Igyártó Mihály uram? Miért fogatta el
kegyelmed? Miért záratta a kettős ajtajú tömlöczbe?

A biró igen csendes, nyugodt hangon válaszolt.

– Nemes tanács! Igenis, én zárattam be Igyártó uramat; hanem ez olyan
ügy, a mivel nem szabad kezdenünk a tanácskozást. Először azért nem,
mert extra seriem esik; másodszor azért nem, mert ha mi e kérdés felett
egymás közt összezördülünk, akkor hogy itélhessünk majd higgadt lélekkel
a közönséget érdeklő ügyekben. Első a közönség, aztán a tanács. A
legutolsó koldus dolgát is elébb kell elintéznünk, míg a tanácsbeliek
ügyeire kerülne a sor. Tessék odáig türelemmel lenni.

E szavakra az egész tanács szépen elcsendesült. Biró uramnak ime igaza
van. Az elfogott tanácsos ügye marad az ülés végére.

Biró uram, az elcsendesülés után, kibontá magával hozott aktáit; az
irásban foglalt tudósításokat felolvasá a tanács előtt.

Primo. A felséges fejedelemtől megérkeztek egynémely czéhek «okos
levelei»; azok jegyzőkönyvbe tétetnek.

Secundo. Erdélyi országgyülésre két követet küld a város, azok már
elutaztak, járjanak szerencsével.

Tertio. Németországi akadémiákra kiküldött hittanuló ifjak után pénzt
kell küldeni. Istennek tetsző dolog. Küldessék a pénz aranyakban,
tallérokban és polturákban.

Quarto. A budai nagyvezér két kocsislegényt kér, a kik az ő ostoba
kocsisait magyarosan hajtani tanítsák. Küldessék neki. Tanuljanak
valamit a magyartól.

Quinto. A mátai elhagyott puszta, melyet Mustafa bég, mostan Teffter
Tihaja magáénak tartott, a török biró, szolnoki kadi által, Keresztszegi
uram sürgetéseire hatvan tanú vallatása után Debreczen városának
visszaitéltetett. Szép a töröktől, hogy ilyen kétséges pörben a
magyarnak adott igazat, nem a hite és nemzetbeliének. De a biró uram is
dicséretet érdemel, a miért ezt kieszközölte.

Mind a kadi, mind a nagyvezér itéletei e pörben a város levéltárába
tétetnek, s a másodbiró iránti elismerés jegyzőkönyvbe tétetik ugyanazon
Fekete István uram által, a ki az utolsó ügyben legkeserűbben fog ellene
harczolni.

Ezek után, rendre következvén, a város syndicusa, nemzetes Tóth Jónás
uram előadá, miszerint Aranyos Márton uram feleségét és hajadon leányát
mult vasárnap istenitisztelet alkalmával olyan ruhában látták a
szentegyházban palam et publice megjelenni, melynek dereka elől ki volt
vágva, úgy hogy mindkettőjüknek vállaik kilátszának belőle.

Ez előadásra az összes tanács nemes indignatiója tört ki:

– Hivassék elő Aranyos Márton! szólt biró uram, mire a legifjabb
tanácsos fölkelt, s két darabant kiséretében beállíttatá a vádlottat, ki
közönséges viseletű polgár ember volt, tisztességesen kékbe öltözve.
Nagyon szégyenlette magát a jámbor a tanács előtt.

– Hát kegyelmed nem átallja magát olyan bolonddá tenni, szólt hozzá
atyai feddő hangon biró uram, hogy feleségéből és leányából maskarát
csináljon, s még őket a templomba küldje, Isten csudájára?

– Feddjenek meg, érdemes tanács uraimék, szólt töredelmes hangon a
pirongatott, én vagyok a hibás. A Mitri görög Bécsbe utazván, minthogy
az asszonycseléd nagyon tribulált már rajtam, hogy hozatnék nekik valami
olyast, a mi még e városban senkinek sincsen, rábíztam, hogy hozzon hát
nekik valami szép nevezetes ruhát, a miben megnézzék őket. Hozott is a
lélekáldotta; azt mondta, hogy Bécsben ezt széltére viselik; tetszik
tudni, én szabó nem vagyok, nem értek a ruhaviseléshez, de csak mégis
huzódoztam biz én, mikor a fehérnép felvevé előttem azokat a kantusokat,
s láttam, hogy milyen nagy hiányosság van rajtuk onnét felül! Váltig is
protestáltam, hogy lehetetlen, miképen e helyett még valami tarka kendő
ne takartassék a vállakra, de Mitri görög mind azt állítá, hogy csak
azon módon puczéron hordják azt a bécsi dámák is mind, még a
herczegasszonyok is; a hajukat pedig behányják liszttel hozzá; de ez már
mégis el nem hivődött. Így menének ki az utczára az én asszonycselédeim;
a mit én nekik előre megmondék, hogy az lesz belőle, botránykozás lesz
belőle, biróság lesz belőle. Már most büntessenek kegyelmetek tetszésük
szerint, hibás vagyok; csak az asszonycselédet kiméljék.

– Kegyelmed nagy ostobaságot követett el, szólt biró uram szigorúan; a
nemzet megtartója a tiszta erkölcs és az ősi szokás; kegyelmed vétett
mind a kettő ellen, mert viseletet hozott a városba, mely a szeméremmel
ellenkezik s idegen bőrt ád ránk tulajdon hazánkban. A mi asszonyaink
keblének fehérségét nem azért teremté Isten, hogy azzal kérkedjenek,
hanem hogy az alatt virtusaikat őrizgessék. Van mi nekünk becsületes
viseletünk, a kinek módja van hozzá, kifűzheti gyöngysorokkal; himet
varrhat rá kófiummal, megrakhatja arany, ezüst sujtással két oldalra;
úri hölgyek, fejedelemnők viselik azt; nézze meg bár kegyelmed ő
nagysága Lorántfy Susánna fejedelemasszony képét a rámában, nem
találja-e, hogy ősi viseletünk fejedelmi tekintetet ád neki? micsoda
ördög sugallja azt az asszonynépnek, hogy idegen után kapkodjon? Nem
kegyelmed bűnös, hanem az asszonyok. Ismerem ezt a nácziót. Mindig az
idegenen kapnak s új erkölcsöket igyekeznek hozni a közönségbe. De
tapasztalni fogják, hogy mi ez igyekezetet meg fogjuk tudni törni.
Kegyelmed e bolondságért fizet a városi betegek házának tizenkét magyar
forintot birságul; leánya, minthogy még hajadon, nehogy a büntetésben
becsületének kárát vallja, arra itéltetik, hogy egy esztendeig a szülői
házat elhagynia ne legyen szabad. Felesége azonban három vasárnap egymás
után a templomajtóban ekklézsiát fog követni azon botránykozásért,
melyet ime okozott. Fizethet kegyelmed s azzal menjen Istennek szent
hirével.

Aranyos uram, mint ki attól félt, hogy a fejét levágják, könnyebbült
szívvel vonta elő erszényét, lefizetvén belőle a tizenkét forintot, a
többiekre nézve azt mondá, hogy ők keresték, jól esett nékiek. Nyilván
jól esett neki, hogy leányán semmi nyilvánvaló kiczégérezés ezért nem
történt, ámbár annak nagy büntetés lesz, ha egy esztendeig nem
szomszédolhat.

Ez itélet is a tanács határozatai közé tétetett, jövendő szabályképen.

– A mi pedig Mitri görögöt illeti, erre nézve az határoztassék, hogy a
mint a városba bévett tizenkét görög közül egy deficiál, annak helye más
göröggel be ne ültettessék; inkább veszítse a város azt a pénzt, a mit
ők a lakási engedelemért fizetni szoktak.

Ez is kegyetlenül a törvénybe iktattassék.

E közben sarkantyús lépések s kardcsörtetés hangzának a tanácsterem
ajtója előtt, s midőn az felnyittatott, egy sugár, délczeg fiatal lovag
lépett be azon, a hajduvezérek akkori egyenruhájában, világoskék
aranyzsinoros dolmányban, melyre kurta pánczéling volt felöltve,
aranycsillagocskákkal; halhátú sisakját nagy kerecsentollal kezében
tartá, valamint másik kezében lehúzott vaskeztyűit.

Fiatal, szabályos arcz volt; erdélyi viselet szerint üstöke homlokára
csavarintva, s fürtös haja, mely szőke volt, mint selyem, gazdagon
omlott vállaira. Egész viseletéből meglátszott az úr, az előkelő körök
ifja, ki fejedelmi udvaroknál tanulta meg, hogyan kell a fejét magasan
hordani – közrendű emberek előtt.

Keresztszegi uram felállt előtte s fele útjáig eléje ment; ott az úrias
hátratartással eléje nyujtott kezet férfiasan megszorítá, s a jövevényt
e szavakkal mutatá be az érdemes tanácsnak:

– Ő nagyságának alvezére, Albisi Zólyomi Dávid uram ő kegyelme!

Mire a tanács tiszteletteljesen felállt és meghajtá magát.

Hanem azután, mikor biró uram kézen fogva a lovagot, az üresen álló
székhez vezeté, a honnan Igyártó uram hiányzik s oda, nyájasan
kinálkozva, leültette maga mellé, már akkor Káva János uram türelmének
csakugyan vége szakadt.

Káva János uram város fürmendére volt, s ilyenformán megilletőnek vélte,
hogy ő intézze ezen kérdést biró uramhoz:

– Avagy és valjontén nem volnának-e nekünk olyan statutumaink, melyek
megtiltják katonarendbelinek a tanács üléseiben résztvehetni és székkel
bírni?

A most érkezett lovag ezen nagyon nem nyájas észrevételre kezdett
feszengeni helyén, mint a ki szeretné mindjárt Brennust játszani a
kivont karddal; hanem biró uram megnyugtatá őt, csendesítőleg intve fél
kezével, s egyszersmind megfelelve syndicus uramnak:

– Bölcsen tudom, mi vagyon a statutumokban; hanem tessék csak felütni a
jegyzőkönyvet, de dato trigesima prima Augusti, anno Domini 1606-ról,
ott majd meg tetszik találni a tanácsnak azon decretumát, hogy a midőn
katonai ügyekről forog fenn kérdés, öt vagy hat hadnagy köztünk lehessen
«törvényben».

Ez volt az, a mitől legjobban fáztak a körültekintő urak. Ketten-hárman
süvegeik után kezdének nyúlni; ősi szokás lévén, hogy ha a tanácskozás
vagy zajossá talált lenni, vagy oda nem tartozó idegen elemek vegyültek
a terembe, vagy ha a leszavazott kisebbség fel akarta forgatni a többség
határozatát, olyankor a tanácstagok föltették fejükre a süveget, e
szóval: «most már nem tanácsház, hanem kocsma», s a mi azontúl történt,
az megszünt hivatalos színnel bírni.

– A ki süvegét felteszi, votumát veszti! szólt szárazon Keresztszegi
uram, ki nagyon is bizonyos volt arról, hogy nézetei többséggel birnak a
tanácsban. Most már, ha kivánják kegyelmetek, elővehetjük Igyártó Mihály
uram ügyét.

– Most már! dohogott süvege mellől Káva uram; minekutána a fejedelem
hadnagya itt ül közöttünk, a kit kénytelenek vagyunk respectálni. Az
pedig még elébb bebizonyítandó volna, hogy vajjon katonai ügy-e Igyártó
uram dolga, vagy sem?

– A ki fegyverrel ment a táborba, s onnan fegyverrel megszökött, sőt még
a többi bandéristákat is hazajövetelre izgatta.

– Mi nem küldtük a bandériumot a táborba azért, hogy ellenség elé
állítsák, csupán az élelmi szerek őrizete és kisérgetése végett; a mint
őket csatára akarták tenni, szabadok voltak a hazajövetellel.

– De ők azt nem tették; Igyártó egyedül jött haza.

– Nem tették, mert féltek a hadi regulától; de Igyártó uram példát adott
mindenkinek, hogy mikor a vezérek törvénytelenséget kivánnak, akkor
nekik ellent kell mondani.

– No az ugyan szép lenne! kiálta közbe boszus nevetéssel Zólyomi Dávid.

– Meddő vitatkozás ez! szólt kategorikus hangon Keresztszegi. Ellenség
előtt állunk, akkor katonatörvény határoz. Köszönjük meg, hogy Igyártó
uramat mixta commissio itélheti el; mert bizony mondom, ha hadi
törvényszék elé állítják, akkor gonoszabb sorsa lesz. Hozzák fel a
rabot.

A porkoláb és négy darabant sietett a vádlottért, kit nehány percz mulva
a tanács elé kisértek.

Igyártó uram kisded termetű, szelid felemás képű ember volt; arczán azt
a sajátságos bátorság kifejezését viselve, melyet újabb időkben
politikai bátorságnak neveznek. Nem a csaták hős elszántsága ez, hanem
azzal igen közel testvér, a békehirdetés merészsége háború idején.

A kisded férfi kezei és lábai, nagyobb mutogatás kedveért, még meg is
voltak lánczolva; pedig bizony különben sem futott volna ő sehová.

– Igyártó Mihály! szólt hozzá Keresztszegi kemény, szigorú hangon,
kegyelmed azzal vádoltatik, hogy a tábort engedetlenül elhagyta, s a
bandériumot is hasonló tettre biztatta. Ezért állíttatott elénk, hogy
adja elő okait, miért cselekedte ezt; mentse magát, ha tudja; ha nem
mentheti, viselje itéletét.

Igyártó végig mosolygott előtte ülő tiszttársain, mintha különösnek
tartaná, hogy azok most ő fölötte törvényt tartanak. Azután bátran,
szilárdul szemébe nézett az elnöknek, s szólt, mint következik:

– Nemzetes másodbiró uram! tudjuk azt nagyon jól mind a ketten, hogy nem
az én vétkemről, vagy a kegyelmed haragjáról van most szó, hanem
városunk lételéről, vagy nem lételéről. Nem vagyok én az a csunya gyáva
ember, a ki elszalad a csatarendből, mivel hogy a bőrét félti; nem is
érdemlem meg, hogy miattam azt mondják városunkról, a mit annyiszor
hánynak elénk a délczeg hajdú szomszédok: «Ti debreczeniek nem törődtök
az ország bajával, ti nektek csak arra van gondotok, hogy jó nagy hasat
neveljetek, ti nem segítitek sem a császárt, sem a fejedelmet;
akármelyik győz, az ti nektek mindegy, csak ti jól legyetek lakva; nem
is hiszszük, hogy ti is Árpáddal jöttetek volna ki; a tatárok
felejtettek itt benneteket; azokból lettetek». Nemde, nem kegyelmed
mondott-e ilyeneket szemünkbe, kegyelmes Zólyomi Dávid uram?

– Né! Még ő fog perbe engem! kiálta fel, levett sisakjára ütve a lovag,
gúnyosan.

– A vádat sokszor és régen halljuk már: «Debreczen nem vesz részt a
háborúban». Igaz; de nem azért, mintha Debreczen fiainak öklében nem jól
állna a kard, hanem azért, mert a hadba elegyedés Debreczen missiójával
homlokegyenest ellenkezik. Micsoda Debreczen az országra nézve azon a
ponton, a hol áll? Egy olyan szerencsés neutrale terrenum, mely minden
hadjáráson kívül esik. Elég messze van Bécstől és Budától, hogy sem a
basák, sem a jezsuiták által ne háborgattassék. Ez Istentől megáldott
helyzetében kisded köztársaságunk a jólét árnyéka alatt asylumul szolgál
a hazai tudományoknak; Rómája, Jeruzsáleme a tisztított hitvallásnak,
hol az üldözött menedéket talál, hol a szegény lelki és testi táplálékot
nyer, hol az Úr templomának legerősebb kősziklája fekszik. Bölcs
elődeink mindenha jól ismerték csekély, de hatalmas köztársaságunk
becsét az egész magyar hazára nézve, s megeléglettek azzal a
dicsőséggel, hogy a lelkiekben «erős várunk»-nak neveztessék városunk;
nem óhajtottak annak harczi nevezetességet szerezni, mint kijutott
szegény Kassának és Eperjesnek. De ha akartak volna is ilyesmit,
módjukban lehetett-e az? Kegyelmed, Albisi Zólyomi Dávid uram,
katona-ember: megitélheti, mit csinálna akkor, ha Debreczent ostromló
ellenségtől kellene védelmezni? Egy várost, melynek két mérföld a
kerülete, s nincs egyebe a betöviskelt ároknál, s tizenkét sárból és
fából épült galambdúcz-forma őrtoronynál, melynek nádfedelű házait a
legelső bedobott tüzes galacsin porig égetheti, mely körül mérföldekre
nincs egy hegy, nincs egy folyó, a minek a hadsereg neki vethesse a
hátát, melyet minden oldalról megkerülhet, elzárhat, körülfoghat az
ellenség, melyben negyvenezer lélek lakik, a kiket, ha az utak
elzáratnak, két hét alatt ki lehet éheztetni. És ezzel a várossal
akarnak kegyelmetek háborút viseltetni? Nem cselekesznek-e kegyelmetek
akkor épen ellenkezőt bölcs országnagyjaink kijelentett szándokával? Nem
fogják-e fel kegyelmetek dicső emlékű Török Bálint atyánk óhajtását, ki
e nagy várost egészben reformálta? Nem látják-e, hogy fejedelmeink ide
küldözék alapítványaikat, nem sánczok és várfalak, hanem iskolák és
templomok építése végett; nagy hadvezetőink az elfoglalt ágyukból
harangokat öntettek, azokat ajándékozák a mi városunknak, s most mi e
harangokat újra ágyúknak öntessük-e s arczul verjük, a mit ők bölcsen
elintéztek?

Zólyomi Dávid türelmetlenül kezdett zörögni kardjával az asztal alatt.

– Nagyon jól értem kegyelmed haragját, Albisi Zólyomi Dávid uram; s azt
is hallottam kegyelmedtől szemrehányásképen, hogy Debreczen két oldalra
sántikál; a németnek is ad harácsot, meg a magyarnak is. Igaz, uram,
hogy megvan e szomorú helyzetünk, de a mi bajunk az, nem a kegyelmeteké;
akármennyi eleséget, szénát, gabonát, marhát, lisztet és szekeret
parancsolnak kegyelmetek tőlünk, azt mi mindig bőven kiszolgáltatjuk.
Mit aggat kegyelmeteknek az, ha másfelől a szatmári, nagykállói,
székelyhidi német generálisok is megsarczolnak bennünket, meg a
nagyváradi és szolnoki basákat is keservesen tápláljuk? Kedvesebb lenne
kegyelmetekre nézve, ha emezeknek ellenállnánk, le hagynánk perzseltetni
városunkat tőből, s akkor aztán kegyelmetek sem találnának nálunk
vigasztalást? Nem sokkal bölcsebb volt-e tőlünk mindenha, hogy fegyver
és erőszak helyett védtük magunkat szép szóval és keserű fizetéssel?

… Legbölcsebb hadvezetőink nem kivánták soha Debreczent a had furiáinak
kitenni s megőrizték az által városunkat kerített falak, pattantyús
sánczok nélkül. Városunk ereje látszatos gyengeségében feküdt.
Respectálták ezt a németek, megbecsülték a törökök, kóbor kurucz,
labancz, tatár pedig nem mert belekapczáskodni. Miért akarja most
Debreczen városa eddigi bölcseségét megváltoztatni? miért akar, mint egy
hadviselő hatalmasság, neutralitásából kilépni? Azért küldték-e a
tudományok megszerzésére szánt fiatalságot városunkba, hogy mi ezt
mészárszékre hordjuk? Azért építették-e városunkba a nagy templomokat,
kollégiumokat, hogy mi azokat leégettessük? Mivé leszünk, ha a harcz
koczkája fordul? A vezérek tanácsában nincs az, hogy Debreczen városát
védelmezzék; ők, ha előremennek, ha hátrahuzódnak, bennünket itt
hagynak, s akkor ki védelmezi meg a várost?

Zólyomi Dávid látva, hogy a szónok erősen belejött a beszédbe, eléje
vágott.

– Hallottam ám én már ezeket mind kegyelmedtől egyszer, Igyártó uram.
Ezen módon mondta el kegyelmed a debreczeni fegyveres ifjuság előtt
mindezt, kinn a tiszafüredi töltésnél; s nagy jó szerencséje, hogy ott
nem kaphattuk, mert bizony mondom, nem állana kegyelmed mostanság itt a
debreczeni érdemes tanács előtt. A ki tábori szolgálatra adja magát, az
katona, annak semmi okoskodni valója nincs, annak a vezér szavait
méregetni, a harcz kimenetelén tanakodni nem szabad. Kegyelmed nagyot
vétett a hadi regula ellen, midőn a tábort elhagyá s küldött társait is
hazajövetelre nógatta. Ennek a büntetése katonai törvények szerint
halál. És valóban nagy kegyelem történik a vezér urak részéről
kegyelmeddel, a midőn megengedtetik, hogy magát nem a hadi tanács, hanem
a városi magistratus előtt védelmezze: a helyett, hogy mint katona,
katona-módon fenyíttetnék meg.

– De én nem voltam katona.

– Nem volt kegyelmed hadnagya a debreczeni bandériumnak?

– Azon bandérium csak a társzekerek kiséretére s a vezérek
beneventatiójára volt kiküldetve. Csupán szolgálattétel, de nem
hadakozás volt lelkére bízva.

– Karddal jött-e kegyelmed, vagy ostorral a táborba?

– Igen is, karddal szoktunk a tanácskozásba és tisztességtételekre is
megjelenni.

– De a tábor nem tanácsterem és nem úrnapi parádé; a vezérek Debreczen
város bandériumát méltán segítő csapatnak tekintették, így is akarták
felhasználni, s ebbe a vitéz legénység önmaga is egytől-egyig
beleegyezett.

– Csak én elleneztem, és ellene mondok most is. Minden csepp vér, melyet
Debreczen város népe a csatában kiont, özönvíz gyanánt ront vissza
városunkra; minden kanócz, melylyel egy muskétát Debreczenből elsütnek,
égés, pusztulás az egész városra. Azért nem tagadom, és újra ismétlem,
hogy rosszaltam és rosszalom a mi fegyvereseinknek csatába vitelét.
Ravaszságnak nyilvánítom másodbiró uram részéről, hogy fegyvereseket
küldött a táborba, parádé színe alatt, míg jól tudta, hogy azokat
háborúba is fogják használni, s vissza nem eresztik, s azért minden
gonoszt, a mit e lépés maga után fog hozni, az ő fejére visszahárítok.

Keresztszegi uram megbillenté fejét, s azzal inte a porkolábnak, hogy
vigye át a vádlottat a másik szobába, míg a tanács törvényt fog tartani
fölötte.

– Nincs kegyelmednek semmi szava többé saját mentségére?

– Saját mentségemre nincs, mások vádlására van.

– Vezettessék el.

A rab eltávozta után a tanács érdemes tagjainak arczulatáról jósolható
volt, hogy itt most viharos jelenet fog következni; a tanácstagok,
egy-kettő kivételével, mind nagyon örömest fogták volna Igyártó uramnak
pártját, szavainak igazságától nemcsak meggyőzve, de meg is hatva lévén.

Hanem ez előre várhatott zajos összekapásnak Keresztszegi valami
furfangos úton metszette keresztül az inát; azt a kérdést terjesztvén
legelébb is az érdemes tanács elé:

– Kivánják-e kegyelmetek az előttünk fenforgó esetet saját közönséges
statutumaink szerint, tulajdon törvényszékünk előtt megitéltetni, vagy
pedig – terhesnek találván az itéletmondást egy hűséges társunk felett,
el akarják a biráskodás szomorú tisztét magunkról fordítni, s ezt inkább
a hadi törvényszékre bízzák?

Syndikus uram észrevette a kelepczét s felugrott, hogy majd mond
valamit, de biró uram leültette, hogy várjon csak még, a míg
felszólíttatik.

– A vezér urak, tudván és respectálván városunk azon jogait, hogy «jure
gladii» még a főben járó ügyek felett is saját törvényhatóságai által
határoz: megengedék és ránk bízák, hogy Igyártó uram esetét itt
pertraktáljuk és saját törvényeinket olvassuk fejére. A mit ha tenni
elmulasztanánk, Igyártó uram vallja kárát, mert azon esetben azért van
itt Albisi Zólyomi Dávid uram ő kegyelmessége, hatvannégy lovas
hajdúval, hogy Igyártó uramat rögtön megfogatván, a táborba
visszakisértesse, s ott aztán katonai regula szerint, hadi törvény elé
adja, a melynek előrelátható kimenetele az, hogy Igyártó uram puskavége
elé állíttatik. – Most tessék már elmondani, hogy mit akart syndikus
uram?

Syndikus uram azt felelte, hogy nem akart semmit mondani.

– Tessék hozzá szólani tanácsos uraiméknak, akarnak-e ez ügyben itélni?

Mély hallgatás. Egy szót sem szól senki.

– Qui tacent, consentiunt. A hallgatás helyeslés. Üsse fel protonotarius
uram a nemes város statutumainak könyvét, pagina 72, és olvassa el, a
capite a mi következik.

A főjegyző vonakodás nélkül engedelmeskedett, s felnyitva a nagy
rézkapcsokkal lelánczolt kutyabőrös könyvet, megtalálta benne a kívánt
paginát, s az erre írt megveresedett sorokból ezeket olvasá fel:

«Ha ki peniglen a thábort engödelöm nélkül elhagyná avagy másokat is
elszökésre csábítana, avagy fegyverét az csata előtt eldobván,
elrejtőznék, avagy lefeküdvén, magát halottnak tettetné, avagy vezéreit
cserben hagyná; – annak háza mind porig demoleáltassék, lábas marhája
kiirtassék, ő maga számkivettessék az város határából. Ha ki az ő
familiája közül őtet követni kívánná, annak elmenetele ne gátoltassék».

– Ime, érdemes tanács, ez a mi törvényünk. Hasonlítsák kegyelmetek ezzel
össze a katonai regulákat, s akkor vegyék fontolóra, vajjon ellenséges
indulattal cselekedtem-e én Igyártó uram ellenében, a midőn megtudván az
ő hazatértét, őt vasra verettem, s a kétajtajú börtönbe zárattam, mert
ha ezt nem teszem, ez éjjel az ellene küldött hajdúság, őt házánál
megfogván és megkötözvén, a táborba visszavitte volna; míg Debreczen
városának börtönében egy hajaszálát sem görbítheté meg annak még a
fejedelem sem. Esetét tagadni nem tudja; s ilyenformán, ha mi itéljük
el, háza tüzét, ha a táborban itélik el, élete világát fogják kioltani.
Én ugyan sajnálom azt a szép, sárga házat a Csapó-utczában, de Igyártó
uram fejét még jobban sajnálom. Tessék itéletet mondani.

Mindenki mélyen hallgatott.

– Helyesli-e az érdemes tanács a felolvasott törvénynek a vádlott fejére
kimondatását?

Mindenki mélyen hallgatott.

– Én tehát, a hallgatást helyeslésnek véve, birói tisztemnél fogva
kötelességemnek tartom ez eset fölött kimondani az itéletet. Porkoláb
hozza elő a rabot! Protonotárius úr, jegyezze az itéletet.

A rabot előhozták.

A biró intésére vele együtt mindenki fölállt a tanácsasztal mellett,
csupán a jegyző maradt ülve, midőn Keresztszegi által az itélet
kimondatott:

«Folyó év és hónap 19-dik napján, úgymint Jubilate utáni szombatnapon
Debreczen városa teljes tanácsülésében, nemes, nemzetes és vitézlő
Keresztszeghy Mihály uram birósága alatt, bevádolt nemes és nemzetes (a
«vitézlő» szándékosan kihagyatott) Igyártó Ferencz uram ügyében –
«itéltetett». – – Minekutána a vádlott maga is beismeré, hogy a
tiszafüredi tábort, a hova küldetve volt fegyveresen, fegyverestől,
lovastól elhagyá a vezérek tudta és engedelme nélkül, s ezen defectusát
semmi nyomatékos kényszerítő okkal védelmezni nem is tudta: annálfogva
nevezett Igyártó Ferencz uramnak, hazai statutumaink értelmében, e
városban levő lakóháza mind porig lerontassék, ivókútja a színig
betömessék; tűzhelye eloltassék, szárnyas és lábas marhái, az egy
házőrző kutyán kívül, megölessenek, élőfái tőből kivágassanak s házhelye
sóval behintetvén, üresen hagyassék; ő maga pedig e város határából
végkép számkivettessék; cselédjeinek és háznépének szabadon hagyatván,
hogy vele menjen, vagy őt itt hagyja, és soha többet híre ne legyen e
város kapuin belül, hanem ha a tilalom ellenére e város árkain innen
találtatnék, semminemű törvény védelmére ne számíthasson, valamint az
égnek vad madarai.

Datum, mint fentebb.»

A jegyző tollának perczegése kisérte a biró rövid mondatait.

Midőn be volt fejezve az itélet, Keresztszegi levetteté a lánczokat a
vádlottról.

– És most haza mehet kegyelmed. – Holnap reggeli harangszóig rendezze el
dolgait, mert a harangszó után csákány vettetik falainak.

A mint az elitélt keze megszabadult a láncztól, a biró felé emelé azt és
mondá:

– Ma kegyelmed volt rajtam az úr s itélt fölöttem ott, a hol hatalma
volt; holnap én fogok itélni ott, a hol hat lépésnyi téren én vagyok a
biró. És az kegyelmednek fog fájni.

– Isten hirével! szólt távozást intve a biró; s azzal föltevé süvegét,
föloszlatá a gyűlést, ősi szokás szerint, ily főben járó itélet után az
egész tanácscsal szép rendben a nagy templomba menvén által, hol ez
alkalommal rövid istentisztelet tartatott.

Másnap a reggeli harangszó a város népségét nagy izgalomban találta: még
a ki semmit nem tudott volna is a tanács itéletéről, figyelmessé lett a
harangszó után, hogy valami rendkívüli történik a városban, mert a
hármas csendítés után szokás szerint nem hallgatott el a harang, hanem
tovább zúgott egy óráig, két óráig, egész délig, egész sötét éjszakáig;
egyre mondva: «mortuos plango» (holtat gyászolok).

S ha az emberek kérdezék egymástól: ki az a nagy halott, a kire oly
szakadatlanul harangoznak? azt mondták rá: nem más az, mint Igyártó
uram, kinek tanács itélése szerint most bontják szét a házát,
Nagy-Csapó-utczában, azonvaló büntetésül, hogy a tábort elhagyta
engedelem nélkül.

Arra aztán a kérdező is tódult arra, a merre a válaszadó, a
Nagy-Csapó-utcza tájékára, a hol már kora reggeltől nem hogy lóval, de
kutyával sem lehetett keresztül menni a nagy tolakodás miatt.

A közeleső háztetők, kútágasok, palánkok mind rakva voltak kiváncsi
néppel, ember emlékezetére nem fordult elő ilyen eset Debreczenben.

A sárgára meszelt ház előtt két oldalról lovas hajduság zárta el az
utczát, szabad tért biztosítva a bennlevők számára. A lovasságnak Albisi
Zólyomi Dávid parancsolt.

A szabad tér közepén volt egy emelvény, ülőpadokkal; azon foglalt helyet
a biró, a főjegyző s az itélet végrehajtásához kiküldött két tanácsos;
mellettük két sorban gyalog-alabárdosok álltak, tollas sisakkal a
fejükön.

A mint az első harangszó megkondult a nagy templom tornyában, másodbiró
uram inte a kikiáltónak, ki is két trombitást vevén maga mellé, miután
az emelvény szélére felállt, a kezébe adott itéletet hármas trombitaszó
után négyszer kihirdeté, a világ négy része felé fordulva; azután mély
csend támadt, s az átelleni ház kapuja megnyilván, azon előlépdelt Tatár
Lőrincz, a hóhér – és huszonnégy kezes legénye.

Tatár Lőrincz fekete ember volt; sokan azt is állíták, hogy czigánynak
született, a szakáll egész a szeméig benőtte arczát, s nagy fekete két
szemöldöke csak folytatása volt a szakállnak; de hogy valami fehér is
legyen rajta, lecsüngő koromsötét haját magas fehér báránybőr-süveg
szorítá alá; Debreczenben a fehér süveget közönséges ember soha sem
viselte, az mindig borzalom tárgya volt. Ezenkívül egy nagy veres
pokrócz volt akasztva a nyakába, a mi egészen borzasztóvá tette.

Lőrincz mester egy nagy pörölyt tartott kezében, s azzal megüté a
sárgaház kapuját, kapubálványát, szemöldökfáit és szegletköveit; annak
jeléül, hogy e ház az elpusztulás sorsának van átadatva.

A bezárt kapu recsegve dűlt be, engedve a feszítő kecskelábaknak, s
ezzel megkezdődött a munka.

Legelőször is kivezették az istállóból Igyártó két lovát, két tehenét, s
azokat taglóval leütve, szekerekre emelték; a legények összefogdosák az
apróbb marhákat, s azokat kivégezve, fölhányták a készen álló
szekerekre. Csak a galambokat nem birták elfogni, azok ott kóvályogtak
az egész munka alatt az elitélt háza fölött.

Majd lábtókkal felmentek a háztetőre, s léczeket és gerendákat
lebontották és lehányták az udvarra; minden faneműt, a mi a házon volt,
szekerekre raktak s a leütött állatokkal együtt, lovasok kiséretében,
kivontatták a nyúzók mezejére, ott a fákból máglyát raktak, s azon a
hullákat porrá égették. Még a kútágast is kivágták.

Azután a meztelen falakra került a sor.

Az ajtók mind be voltak zárolva, azokat elébb küszöböstől, ragasztástól
ki kelle vágni csákányokkal.

Mindenki arra volt kiváncsi, hogy Igyártó használta-e a kapott
időhaladékot arra, hogy házában levő holmiait onnan rokonai házához
eltakarítsa? s meg volt lepve minden ember, midőn látta, hogy az első
szobában minden butor a maga helyén áll, még a czintányérok is a
szekrényekben s a zsoltárok és imádságos könyvek az ablak hidján.

A hóhér kalapácsa alatt darabokra zuzattak a butorok is; a szőr- és
vászonnemű összehasogattatott; a mint a dunnákat feltépték, a szétömlő
pelyhet felkapta a szél, s széthintette az egész bámuló tömegen, mintha
mindenkinek akarna egy emléket juttatni e mai napról.

Azután tovább bontották a falakat; a téglát, vályogot szétzúzták apróra,
betömték vele a kútat, meghordták vele a veteményes kertet; feltöltötték
vele az utczát.

Egyik fal a másik után omlott be a csákány-ütések alatt; egyik szoba a
másik után tárult fel az utczai nép előtt; már a konyhára is rájött a
sor, a tűzhelyen még pislogott a parázs, tegnapi tüzelés maradványa; azt
is bakó oltotta ki; s tűzhely és kémény a többi fal után omlott.

Csak a hátulsó szoba volt még hátra.

Mikor Lőrincz mester e szoba ajtajához ért, hogy azt is beüsse
pörölyével, hirtelen meglepetve állt meg, s pörölyét letámasztva a
küszöbhöz, visszament biró uramhoz.

– Miért állt meg a munka? kérdé Keresztszegi a bakótól.

– Hallja ezt kegyelmed? kérdé a bakó ujjával a legutolsó szoba ajtaja
felé mutatva.

– Hallom. Abban a szobában énekelnek. Az elitélt és családja oda
zárkóztak; vigyázva bontsák le kendtek a tetőt és falakat, hogy a
bennlevőket meg ne sértsék.

A bakó fejével bólintott s veres pokróczát karjára vetve, mint egy
fejedelmi palástot, visszament az utolsó ajtóhoz.

E csöndes időköz alatt hallhatták a közelállók a szobában felhangzó halk
énekszót:

  «Uram, ki lészen lakója
  A te szentséges hajlékodnak?…»

A távoli harangszó kisérte azt méla zúgásával.

A bakó parancsot adott huszonnégy legényének. A padlás gerendáit
hirtelen leemelték, azután minden oldalról a falak eresztékeibe fúrták a
feszítő vasakat; egy jelre, egy roppanásra az utolsó négy fal egyszerre
kifelé dőlt s a fehér porfelleg közül, mint egy ótestamentomi jelenet,
tünt elő egy férfi, egy nő és egy hajadon alakja.

Középen a férfi, fedetlen fővel, egyik kezében tartva a zsoltárt,
másikkal emelve öreg beteg anyját, ki mankójára támaszkodva,
tekintetével most is a zsolozsmák soraiba mélyed. A harmadik alak, egy
szőke, siró leányka, arczát a férfi keblére rejti; bomlatag fürtei még
vállait is eltakarják. Lábainál hever a házőrző eb.

E pillanatban elfogult csend ült meg a bámuló néptömegen; még a
harangszó is félbeszakadt.

Keresztszegi most felemelkedék állványáról s rendületlen hangon szólt:

– Igyártó Mihály! a törvény végrehajtatott kegyelmed házán; személye ez
órától fogva száműzött a város kapuitól. Isten szent hirével!

Igyártó e szóra megindult, az éneket folytatva; egy zúgó hang az övé,
egy rebegő a beteg öreg asszonyé; úgy jöttek elé az omladványok közül;
az eltakart arczú hajadon csak maga zokogott.

Mikor az emelvényig értek, a biró újra megszólalt:

– A ki a száműzöttet önként követni akarja, ebben meg nem gátoltatik; a
ki tőle elmaradni kíván, abban is szabadság adatik neki.

E szóknál megállt a száműzött s zsoltárját becsukta és leányát magához
ölelte, az öreg asszony félve kapaszkodott fia karjába s a házi kutya,
kezét nyalva, húzódott hozzá.

– Indulok, Keresztszegi uram; elhagyom a várost. Nem is sírok, nem is
átkozódom. A kik velem jönnek, anyám, leányom, házőrző kutyám. Tegnap
kegyelmed itélt én fölöttem, ma én itélek kegyelmed fölött. Leányom
tegnap még a kegyelmed eljegyzett menyasszonya volt, ma már nem az; a
hogy kegyelmed száműzött engemet a városból, aként száműzöm kegyelmedet
én is családomból. Tudom, hogy kegyelmed nagyon szerette leányomat, de
én is oly nagyon szerettem szülővárosomat. Isten oltalmazza a
hátramaradókat.

– Megálljon kegyelmed, Igyártó uram, szólt emelvényéről a biró, nem ez a
törvény. A száműzött nem ura senkinek többé; még családjának sem.
Erőtetni, parancsolni kegyelmednek nem szabad. A hajadonnak szabad
akarata van, s maradhat kegyelmed ellenére is.

Igyártó Mihály e parancsszóra hirtelen hátralépett, anyját és leányát
eltávolítva magától, még kutyáját is elrugta lába elől.

– Nem parancsolok senkinek, nem hivok senkit: a ki velem nem akar jönni,
elmaradhat tőlem!

Keresztszegi most lelépett emelvényéről s reszkető hangon sugá a
leánynak:

– Ilona. Elhagynál-e engem?

A leány most felemelte arczát; a rásütő alkonyfény tette azt csak
pirossá, különben halavány volt, de annál több tűz égett lelkesült
szemeiben. Halkan, de töretlen hangon viszonzá a kérdezőnek:

– Öreg anyám beteg, atyám száműzött, köztük a helyem.

A biró szomorúan csüggeszté le fejét.

– Isten áldja meg kegyelmedet, susogá a leány, s a következő perczben
ismét egymás mellett voltak a száműzött, az anya és a leány, és a hű eb.

A nép útat nyitott előttük; az utcza végén kocsira ültették őket s
kivitték a városból.

A biró pedig felállt ismét az emelvényre, senki sem látta, hogy mikor
törölte meg szemeit; a rombolók készen voltak a munkával, akkor egy zsák
darált sót hoztak elő s a pusztára rombolt házhelyet a bakó behinté
átkozott sóval, s mikor ez is megtörtént, biró uram kemény szóval kiálta
a sokaság előtt:

«Így bűnhődik az, ki a csata tüzét meg nem állja!»

A mint a hivatalos nép elhagyta a tért, a csőcselék elárasztá a pusztult
házhelyet, kutatva az apróra tört romok között értékes tárgyak után.

Elvonulás közben Albisi Zólyomi Dávid azt mondá a birónak:

– Ez ugyan hiábavaló komédia volt. Hagyta volna ránk kegyelmed a
büntetést. Minek volt ez?

– Ez kellett «ad terrorem populi!»

Debreczen tehát harczol!

Nagy szó volt ez; mert kétezer lovas és háromezer dárdaviselő ember áll
onnan a síkra, s ha egyszer kiálltak, aztán meg is állnak ottan!

Szépen dandárokra osztva vonult ki márczius 13-án a felkelő sereg; a
lovasságnak hosszú nyelű csákánya volt, a gyalogoknak egyenesre ütött
kaszáik. Mindenkinek veres lobogó csákó volt a süvegén, az különbözteté
meg őket a székelyektől, a kiknek kék s a hajduktól, kiknek fekete
lefityegőjük volt a fövegük mellett.

Maga a bátor tanuló ifjuság, a sereg lelke és magva, külön zászló alá
csoportosulva vonult ki a sereggel; néhány kardra is tudott szert tenni,
legtöbbnek elég volt az ólomvégű fustély.

Maga Keresztszegi uram vezette a hadat, úgy megülve hátas lován, mint
valamely régi kurucz hadvezér.

A hadat egész vándorserege követte a szekereknek, miken a vitéz
insurgensek feleségei, anyósai s pereputyjai ültek, fel lévén készülve
tarisznyákkal és bográcsokkal, hogy a táborban édes feleiket éhezni ne
engedjék, mert csak az az egy, a mi nem jó a háborúban. Arra pedig senki
nem is gondolt, hogy ha Debreczen egyszer hozzá kezd a verekedéshez,
abból más futás lehessen, mint az ellenségé.

Nagyon szellemdús volt pedig a hadorganisatio, melyet Keresztszegi uram
követett. Az egész had czéhek szerint volt beosztva, régi rendelete volt
már a városnak, hogy a czéhek zászlót és dobot szerezzenek maguknak, s
szokva voltak tűzi veszedelem, tatárfutás, fejedelemkisérés, különféle
veszedelmek idején egy helyen összetartani s fegyelemre ügyelni, mit a
czéhmesterek és öreg legények tartottak fenn. Két erős zászlóalj volt
maga az érdemes csizmadia és szűrszabó czéh. A csapók és timárok
képeztek egyet. Hatalmas és puskával, taglóval ellátott czéh volt a
henteseké és mészárosoké, kik egynehány fogas szelindeket is hoztak
magukkal, híres bikafogókat: most tegyenek ki magukért! Egy csapatot
képeztek az ácsok, kőmívesek és molnárok; ez a legkevésbbé harczias
indulatú testület; míg ellenkezőleg a gubakészítők semmi más dandárhoz
nem engedték magukat csatoltatni, mert ők a vásárban sem ülnek egy
sorban a szabókkal, hanem azért szörnyen fenekedtek, hogy majd
megmutatják ők, hogy ha kevesebben vannak is, többet levágnak az
ellenségből, mint a szabók, a kik kétannyian jönnek. A földmívesek
képezék a lovasságot, illő tisztelettel engedvén a nemes uraknak, hogy
elől lovagoljanak a kivonuláskor, hanem azután a csetepaténál is elől
legyenek ám!

Másnap este Rakomazon innen találta a debreczeni felkelő sereg Bethlen
István hajduit és a székelységet, kik a «palatinális» seregek elől nagy
sietséggel vonultak vissza.

(Gyönyörű ovatosság a debreczeni tanács jegyzőkönyveiben, hogy azokban
sehol e szókat: «kurucz» – «labancz» vagy «német sereg» – «magyar sereg»
fel nem találhatni; az illetők mindig e nevekkel vannak megtisztelve: «a
palatinális sereg», – «a fejedelem seregei». Sehol sem említi a krónika,
mintha a császár és a nemzet harczolt volna egymással; sem a midőn
kibékültek; csak a két jelentést találni fel benne: «a palatinus» – «a
fejedelem». Azok között folyt a vita, miért folyt? nem mondatik; úgy is
tudatik, ők békültek ki, ha kibékültek. Indokolja egyébiránt az
ovatosságot egy jegyzet 1585 okt. 22-ről, mely így szól: «a… ármáda ezen
általmenvén, ezen protokollumból is tíz esztendőt kiszaggatott valaki, a
város elfutása alkalmatosságával, többekkel együtt»).

Tehát a palatinális seregek átkeltek a Tiszán s erős állást foglaltak
Rakomazon felül.

Albisi Zólyomi és Bethlen kénytelenek voltak szemük láttára engedni a
hidverést, mert ágyúiknak épen semmi hasznát nem vehették, egy nagy
márcziusi zivatarban minden lőporos szekerük keresztül ázván. A lőpor
csupa nyirok volt, a tűzbe téve sem sült el. A palatinálisoknak pedig
négy darab kerekes ágyújok volt, mely keresztül hordott a vízen; így az
átkelést nem lehetett megakadályozni.

Zólyomi Dávid azonban azt reménylette, hogy majd a Tiszán innen, ha
kikaphatja az ellenfélt a síkra, annak az ereje nagyobb részt
muskétásokból s csak egy ezred dragonyosból állván, túlnyomó
lovasságával majd erősen összetöreti.

Azonban az ellenfél vezérei, Eszterházy Pál és Bornemisza János tábornok
régi tapasztalt hadvezérek voltak s nem könnyen mentek bele a két
erdélyi úr kívánatába; e helyett körülsánczolt tábort ütöttek Rakomaz
fölött, a fejedelmiekre bízva, hogy őket onnan kivessék.

Helyzetük a természettől is védve volt; jobbról egy messze terjedő nádas
ingovány, melyet egy áradási töltés rekeszt el a szántóföldektől; balról
emelkedett halmok, miket pattantyus telepeikkel megraktak; elől pedig
hirtelen sánczot vertek levágott fűzfákból és gyorsan emelt
földhányásból. A gyalogságot nehéz lesz ennek neki vinni, a lovasság
pedig akár leszerszámozzon, annyira nem vehetni e helyen hasznát.

A debreczeni insurrectio megérkeztekor épen nagyon rossz kedve volt
Bethlen Istvánnak. Abban az órában végződött egy csetepatéja a sáncz
mögül kirontott dragonyosokkal, mely alkalommal nagy boszúsággal
tapasztalá, hogy elcsigázott székely huszárjainak paripái nem állják ki
a nehéz, jól táplált meklenburgi harczmének rohamát, mikor azok egy
tömegben jönnek.

A roppant segélyhad érkezése nem nagyon növelte a főkapitány jó kedvét.

– De mi az áldottának jönnek kegyelmetek ilyen sokan? kiálta a
tisztelgésre jövő Keresztszegi elé. Nem mondtam én kendteknek, hogy
hozza el az egész falut! Azt kívántam, hogy tartsanak itt egy jól
fegyverzett rendes csapatot, öt-hatszáz embert, s e helyett hoznak nekem
hatezer vasvillát! Úgy látom, még asszonyaikat is elhozták. – Hát ez a
sok mendikás mire való? Azt gondolják, deák szóval meg lehet ijeszteni
az ellenséget? Úgy segéljen, annyi a zászlójuk, mint egy tatár tábornak.
Szép zászlók, mondhatom. «Az becsületes csizmadia-czéh». – «Az
becsületes timár-czéh». Mit csinálok én annyi becsületes emberrel? két
nap alatt fölesznek körülöttem mindent, a mi zöld, s akkor futhatok
magamtól. Jobb szerettem volna helyettük ötszáz gazembert, a ki
verekedni tud.

Keresztszegi uram nagyon elkedvetlenedett e szavakra, azonban Zólyomi
Dávid inte neki, hogy most ne feleljen, s azzal karon fogva, átvezeté
saját sátorába, a hol sokáig értekeztek valamiről.

Midőn elhagyták a sátort, már akkor a debreczeni sereg szépen
letelepedett a mezőn, s szekerekből hátul sánczot csináltak hosszan, s
azon belül előkapott nádkévékből tüzet raktak s sütötték a szalonnát
mindenfelé, s kinálták egymást kulacscsal.

A fiatal diákság szerteszét csatangolt a zajos csoportok között s
tartotta azokat biztató beszéddel.

Kellő közepében az érdemes csizmadia-tanyának látjuk humanissime
Ormándyt perorálni. Nagy csoport tolakodott körülötte. A két vezér úr is
odanyomult, meghallgatni, miről van szó.

A humanissime igen praktikus oldalon fogta hallgatói kedélyhangulatát.
Nem sokat fárasztá quinquennis phantaziáját a «dulce pro patria mori»
versbe szedésében; sőt chriának sem igen járta volna meg super eo «si
fractus illabatur orbis», a mit a háború czéljáról s a bennlevők
magatartásáról beszélt, hanem «ad hominem» egészen præstanter és
eminenter volt applikálva az egész dissertatio.

– No lássák atyámfiai! csak alig érkeztünk meg, már sánczolják magukat,
mint az ürgék. Nem tetszik nekik a «gyepre legény!» Legalább
megkönnyítik nekünk a munkát, ők már megásták maguknak a hosszú sírt,
nekünk csak bele kell őket temetni. Énekeljük el szegény halottaknak azt
a kegyes éneket: «Már leteszem fáradt testem».

A jókedvű legénység rázendíté s végig hangzott a síkon a busongó halotti
ének egy ellenség számára, a ki ugyan még csak ezután fog meghalni, de a
ki már megássa magának a sírt előre.

– Ha kiszáradt volna a torka, humanissime præceptor! szólt egy kerek
hasú vargamester, hasonló kerek hasú kulacsot nyujtva a vén diák elé,
mit az hatalmas huzással vallatott meg, nagyot lélekzvén utána. Valaki
más nagy darab szalonnát nyomott a másik markába.

A lelkesült szónok így állt egy hordó közepén, jobbjával a kulacsot,
baljával a szalonnát emelve hallgatói elé.

– Nézzék kegyelmetek, atyámfiai, van-e áldottabb ital ennél a
karczosnál? van-e kellemetesebb gyümölcs ennél a pörkölt szalonnánál, a
mikkel a mennyei atya bennünket táplál és elevenít s vajjon mivel él az
ellenség oda át? Fekete prófunttal, annak is fele zabliszt, olyan, mint
mikor a csapóföldet összedagasztja a gerencsér törekkel, kemenczét
kitapasztani. S mit isznak azok oda át? Árpalevet, meg rántott levest.

Rengeteg hahota szakította félbe.

– S mi, a kik ilyen fehér czipóval, ilyen füstölt szalonnával élünk, mi
ijednénk-e meg olyan néptől, a ki prófunttal, meg rántott levessel él?

– De már ugyan nem! hangzott mindenünnen. Ez döntő ok volt a bátor
elszántságra; még azok, kik rántott levessel élnek, akarnak kikötni
olyan emberekkel, kiknek szalonna fekszi meg a gyomrát?

– Sőt többet mondok! szólt a humanissime, ügyesen megragadva az eszmét,
mely hallgatóinak megtetszett s folytatását adva. Fekete kutya legyek,
ha a múlt szüreti szupplikácziókor nem láttam, mikor az ilyen cserepár
egész csapatostól körülfogott egy nagy ménkű mocsárt s ott horgásztak,
mit? talán halat? nem; talán csíkot? nem! – Békát fogdostak,
kecskebékát! azt a hosszú zöld lábút, azt húzták nyársra, úgy sütötték!
Ne menjek el erről a helyről, ha nem igaz!

Ez volt a kegyelemdöfés a szegény palatinális muskétásoknak!
Elhíresztelni róluk, hogy megeszik a békát! Ha lett volna is még valami
hitelük Debreczen előtt, e tudósítás azt is tönkre tette volna.

Alig is várta Szabó uram, az érdemes csizmadia atyamester, hogy a zsivaj
után szóhoz juthasson, s a mint egy fél sonka fel volt szúrva dárdája
hegyére, azt azon módon ég felé emelve, megrázta kegyetlenül s nagyot
mondott a sokaság előtt: «no iszen! kaphassam meg hát azt a békaevőt!»

Csak egy vékonydongájú szattyánpapucskészítőnek volt az a nehézsége az
egész ellen, hogy hiszen, jó volna, csak az a nagy ágyujok ne volna!

Humanissime Ormándy az ellenvetést nem hagyhatta megtorlatlanul. Neki is
fordult a papucsvargának istenigazában.

– No iszen meglátszik kegyelmeden, hogy nem valami törtbőrből dolgozó
tősgyökeres csizmadia, nem az az ember, a ki megtudja fordítani a
fordítófán a megöntött sarut, hanem csak olyan szattyánból dolgozó
papucsvarga, a ki törököknek varr s menyecskék lábairól veszi a
mértéket. Nem is tudom, minek rontja kend a vitéz csizmadiák erkölcseit,
mit elegyedik közéjük? Azt gondolja, hogy mi nem tudjuk, mi az az ágyú?
az ágyú nem egyéb, mint egy nagy puska; ha kilőtték, megdöglött. Nem is
való az egyébre, mint durranásával a lovakat megijeszteni; már pedig mi
nem vagyunk lovak, ergo az ágyutól meg nem ijedünk; vicissim: a ki
megijed az ágyútól, ergo az ló.

No szegény szattyánvargának jobb is lett volna már nem születettnek
lenni, mert e percztől fogva az egész táborban azzal üldözték, hogy
«ergo, a ki megijed az ágyútól, az ló».

Keresztszegi magához hivatá a fiatal népszónokot, s azt kérdezte tőle,
volna-e kedve valami vakmerő vállalatra, a a mi csak diáknak való?

– Subintelligitur.

– No hát vegyen magához háromszáz válogatott ifjút, s az éjjel holdvilág
feljötte után azon a mocsáron keresztül ott ni, nagy csendességben
kerülje meg az ellenséget. A mocsár széle felé van egy csőszkunyhó, vagy
vadásztanya; puszta szemmel is meglátszik; mikor ahhoz érnek, azt
gyujtsák fel. Ezután igyekezzenek mentül nagyobb zajjal előtörni az
ellenség jobb oldalában; puskákat vigyenek magukkal, s azokkal
lövöldözzenek, mindegy, akárhova, ha a levegőbe is. Megértett,
humanissime?

– Perdocte érteném, csak azt tudnám, hogy gólyává legyek-e, vagy
vidrává, hogy azon a fertelmes ingoványon háromszázad magammal keresztül
tudjak törtetni?

– Egyszerű mestersége van annak, humanissime; bontsák le a szekerekről a
fenékdeszkákat, kössenek rajtok gúzst keresztül, abba dugja bele
mindenki a lábát; így minden lábán egy deszkával az egész ingoványt
keresztül-kasul járhatja.

– Ecce, mint Péter a tengerek felett! Hogy ezt elébb fel nem fogtam,
duræ capacitatis homo! Azután pedig?

– Azután pedig ráütvén nagy zajjal a gyanútlan ellenségre, azt ott vagy
olyan zavarba hozzák kegyelmetek, hogy futásnak ered, s azon esetben
innen az egész tábor rohamra indul a sánczok ellen, kegyelmetekkel kezet
fogva; vagy pedig tulnyomó erőt találnak maguk előtt s azon esetben
sietve visszavonulnak a mocsárhoz, lehányt deszkáikat újra saruikra
öltik s elinalnak vitézül, biztosak lehetvén a felől, hogy az ellenség
nem üldözheti kegyelmeteket a süppedős ingoványban.

– Mindent értek. Fél óra mulva készen vagyunk.

Elébb, mint a félóra eltelt, készen állt a latin cohors, de nem
háromszáz, hanem hatszáz fővel, mert ebből a tréfából valamennyi pogány
isten kedvéért sem maradt volna vissza egy is. A sok requirált deszkáért
volt is elég csetepaté a megbontott szekértáborban, a sok tapasztalt
asszonynép szentül tudta, hogy soha se látják ők azokat a deszkákat
többet, mert azt a deák mind feltüzeli, mihelyt végezte vele dolgát.

A vitéz csapat fegyvere kizárólag jó hajlós csáti botokból állt, ólommal
beöntött bunkóval; Ormándy humanissiménél volt a hirhedett
vezérgerundium, a hagyományos tűzoltó «nagy bot»; azzal készült az
útnak.

– Hát puskákat miért nem hoztak? a hentesektől kölcsön lehetett volna
venni, kérdé Keresztszegi.

– De hisz azt nem cselekszem. Ha ezeknek puskát adok, ki áll jót felőle,
hogy ha egy falka vadlúd felrepül a nádasból, tízen nem lőnek utána? S
azzal el lenne árulva jövetelünk az ellenség előtt. Diákkézbe bot való
fegyvernek; ha azzal nem tud bánni, kár neki a puska.

Keresztszegi helyeslé a latinus nézetét s áldás fejében megtölteté
mindnyája kulacsát bakatorral, s azzal útnak ereszté; ki-ki vitte hóna
alatt a deszkáit.

Keresztszegi már előbb közlé furfangos tervét a vezérekkel; s ezúttal
maga Bethlen is kénytelen volt elismerni, hogy biró uram nincs minden
hadvezéri adomány nélkül. Akár nagyon sikerül, akár kevésbbé ez egyszerű
csel, annyi minden esetre el lesz általa érve, hogy az ellenség rosszul
fogja magát érezni abban az állásban, melynek egyik oldalát minden órán
észrevétlenül megkerülhetni s vagy kijön és nyílt síkon csatát fogad,
vagy visszahuzódik s átveti magát a Tiszán.

Azért el is határoztatott, hogy a debreczeni biró tervét az egész haderő
közreműködésével támogatni fogják.

Alig hajnallott, midőn Bethlen a lovasságot a palatinális seregek által
ágyúkkal megrakott halmok irányában nagy fitogatással összpontosítá;
üres ágyúit felvonatta sánczkosarak mögé, mintha a halmok ellen akarna
intézni támadást; míg a balszárnyon szekérsánczot rekesztett össze,
mintha tartana tőle, hogy ha azt meggyengíti, az ellenség véletlen
kirohanhat s áttör a hadsoron.

E tüntetések alatt egyszerre csak felkavarodik a mocsár széléből a
meggyujtott vadászkunyhók füstje, a diákok által adott jel s nehány
pillanat mulva hangzik a rivalgás, a mint az Ormándy-csapat kiront a
mocsárból, rajtaüt a gyanútlan bámuló muskétásokra.

A megrémült labancz egy lövést sem tett támadói ellen; első dolga volt,
elhányni puskáját, második szaladni az ágyúk felé, hátán vive a
rémületet a tábor többi részébe.

A mint a debreczeni csizmadia ezt meglátta, nem kérdezett többé se
vezényszót, se parancsot, hanem a mint a czéhmester elkiáltá magát: «ne
hagyjuk ám leöletni a nemes tanuló ifjuságot!» neki vetemedett az egész
czéh, utánuk a többi czéhek; semmi veszedelem sem birta már őket
feltartani; öt percz alatt fenn voltak az ellenséges sánczon, egymáson
keresztül másztak fel az árokparton, ordítottak az ellenségre, hogy
helyt álljon, ne szaladjon, de a mit az meg nem fogadott, hanem cserben
hagyva lovasságát, kereste a tág világot; rosszul futva versenyt a
gyorslábú diáksereggel, mely szörnyű «stragest» követett el a megzilált
hadban, csodálatosan őrködvén fölöttük a muzsák, hogy közülök még csak
egyetlen egy is el nem esett.

A palatinalis sereg jobb szárnyának e gonosz végzete maga után vonta az
egész sereg pusztulását, annyival inkább, mert Bornemisszának egy ideig
az a rossz gondolata volt, hogy ágyui erejével megfordítja a csata
kimenetelét, s nagy hasztalanul durrogatott sokáig Bethlen hajduira, míg
egyszer aztán azon vevé észre, hogy a semmitől meg nem rettenő székely
csapatok előnyomulása által, kiket Zólyomi vezetett, már csaknem körül
van véve, a mikor aztán nem maradt egyéb hátra, mint ágyuit beszegezve
ott hagyni s nehéz lovasságával keresztül vágni magát az ellenségen. Itt
azonban ismét nagyon megcsalatkozott, mert, a mit ő messziről
csőcselékhadnak becsült, az a debreczeni lovas felkelő had a közelből
olyan rútul bánt csákányaival a jámbor vas-sisakon, hogy a kik véres
fővel elmenekültek onnan, egész világi életükben emlegették azt a
«görbét», a mit akkor ismertettek meg velük legelébb.

A fejedelmiek diadala tökéletes volt, a palatinális seregek nagy
vereséggel vonultak vissza a Tiszán, még a hidat sem értek rá hátuk
mögött elégetni.

A debreczeni néphad méltán osztozott a babérokban, s nagy zsákmányt tett
muskétákban és sisakokban. Két zászló is esett kezére; azok közül az
egyik újdon új volt, nem rég himeztette rá valamelyik országgróf
felesége az arany sasos szalagot. Az mind nekik hagyatott.

Kevés veszteséggel jutottak pedig a diadalhoz; valóságos halottjuk csak
négy esett: egy mészáros, a kit homlokon lőttek; egy szűrszabó, ki egy
gránátot, mely a földbe fúrta magát, sarkával akart kivájni, a patkó
bizonyosan tüzet adott, s a szétszakadó gránát elhordta a vitéz lábait,
azután meg egy gerencsér, kit a lovasok agyontapostak és a kit legjobban
sajnált mindenki, a derék csizmadia atyamester.

Ő vágta legjobban a békaevőket, míg azután egy golyó őt is a békák
országába küldé.

«Kolbásznak aprítsátok őket!» kiálta a vitéz atyamester, még
leroskadtában is, s nem engedte, hogy valaki megálljon őt siratni, vagy
a hogy ő haldokolva mondá: «megitatni az egereket».

Pedig senki sem siratta meg őt olyan nagyon, mint maga Keresztszegi.
Neki igen nagy embere volt; erős pártfogója szándékainak, szava sokat
nyomott a debreczeni nép előtt, s bátorsága is volt szavának urát
állani. Ez nagy veszteség volt Keresztszegire.

A rakomazi csata után Bethlen és Zólyomi visszabocsáták a debreczeni
segédsereget; a munka hamar és jól be volt végezve, Zólyomi könnyű
szerével üldözhette a vert hadat, mely lőszereit is hátrahagyá; Bethlen
pedig vonulhatott Szathmár ellen, hogy a várra támadást intézzen a
váradi basával és az ecsedi kapitánynyal összefogva.

Debreczennek nem kellett tartani megtorlástól; a Tiszán túl még csak az
sem maradt, a ki szájjal merje szidni.

A győztes sereg nagy diadallal vonult vissza Debreczenbe; a
szekércsoport, mely addig hátul kullogott, most előre nyargalt, s
félnappal elébb érve a városba, belármázta a győzelem hírével a
honmaradt népet. Most már mindenki szeretett volna ott lettnek lenni; az
irigyebbek csapatostól mentek ki előre, hogy legalább együtt jöhessenek
be a felkelő sereggel; a toronyból jelt adtak, mikor az első csapatokat
meglátták s volt taraczkdurrogatás, harangszó, rivalgás! Az utczákat
elállta a nép, a kerítéseket teleülte a siheder had, a középületekre
zászlót tűztek ki, s mikor a legelől jövő gyorslábú fiatalság, a
diadalittas diáknép megérkezett, humanissime Ormándy vezérlete alatt, ki
az elfoglalt új zászlót hozta kezében, oda rohantak hozzájuk,
elfoglalták őket, megtömték zsebeiket kolbászszal és pogácsával,
teleaggatták vállaikot kulacsokkal, csutorákkal s más ilyen népszerű
érdemrendekkel; humanissime Ormándyt pedig vállaikra emelék, úgy
hordozák meg a városban, a zsákmánylobogóval markában.

Ilyen ovatión ment keresztül mindegyik czéh, mely egymásután jött,
szokott zászlóival, trombitásaival; s féktelen lett a riadal kitörése,
midőn végre a lovasság, a város büszkesége robogott végig az utczákon,
büszkén reptetve a levegőben azt a másik elfoglalt zászlót.

És minden újon érkező növelé a magasztalást, melylyel a vezér maga,
Keresztszegi uram elhalmoztatott. Az ő esze nyerte meg a csatát. Ő
találta ki, hogyan lehet kibillenteni az ellenséget erős állásából; ő
intézte az egész ütközetet, neki rendelte alá magát a két hadi
főkapitány is. Keresztszegi uram valóságos hadvezér. Ha ő alatta kiáll a
síkra Debreczen, megfelel az egész dunántuli labanczvilágnak.

De hát ő hol következik már?

Minden fényes, harsogó menet végig vonult már az utczán, hát ő micsoda
csapatot vezet?

Keresztszegi uram leghátul maradt, kiséretnek ahhoz a négy halotthoz, a
ki a csatatéren életével fizette meg a nap dicsőségét.

Hat-hat ember hozta őket ravatalra téve; leterítve fekete posztóval,
csak arczaik látszottak ki, homlokaik tölgylevéllel koszorúzva. Előttük
járt huszonnégy theologus diák s énekelte szép hármoniával: «Krisztus az
én győzedelmem, új hazámba kell megtérnem».

Maga pedig Keresztszegi a legutolsó ravatal után, melyen barátja, az
atyamester feküdt, következék gyalog sorban, levett kalappal és kardja
fátyollal bevonva.

Mikor azon helyre értek, a hol Igyártó lerontott házának üres telke
fehérlett a sótól, egy perczre megállítá Keresztszegi menetét, s
letétetve maga elé a ravatalt, sokáig nézett a halott arczára, onnan meg
vissza a puszta telekre, mintha azt gondolta volna: «talán mégis többet
érne, ha ez a ház most is állna, ha ezek itt most is élnének».

A rakomazi győzelem megerősíté Rákóczi Györgyöt az erdélyi fejedelmi
trónon. Ferdinánd császár az öreg Bethlen Istvánt akarta inkább; de az
ifjú Bethlen István nyiltan apja ellen ütött pártot, Rákóczi György
mellé állva, a miért kellett is elég példálózást hallania Absolonról,
Dávid király fiáról. Az ifjú Bethlennek nem kellett apja fejedelemsége,
csak épen azért, mert Ferdinánd pártolta, s átszegődött Rákóczi
Györgyhöz, kit képesnek hitt arra, hogy a munkát, mit Bethlen Gábor
megkezdett, folytatni fogja.

Erdély két lánglelkű ifja, Bethlen és Zólyomi, meg is kezdték a harczot
Magyarországon, s a rakomazi győzelem után fennen hirdették, hogy «az új
buzakenyeret Pozsonyban akarják megenni».

Azonban Rákóczi okosabb akart lenni, mint vitéz s szeretett volna inkább
sokáig lenni Erdélyben fejedelem, mint rövid ideig Magyarországon király
és nem indult «a két fene ifju» tanácsán; a helyett iparkodott első
győzelmét arra használni, hogy a nádorral jó békességben maradjon.
Ferdinánd is a maga részéről azt tanácsolá a nádornak, hogy kimélje meg
a fejedelmet, a mire jó okai voltak a rá nézve oly kedvezőtlen svéd
háború vesztett csatáiban.

A nagy erővel kezdett harcz lankadni kezdett s hogy a végdöfés is
megjőjön, az egész mozgalom vezére, Bethlen István hirtelen meghalt
forrólázban.

Ez nagy csapás volt azokra, kik a harczot akarták. Zólyomi Dávid, a
másik vezér, inkább kalandor volt, mint hadvezető; a fejedelem félté
tőle trónját, melyet fiára is óhajtott hagyni, s aggódott miatta, ha
Zólyomit túl hagyja rajta nőni.

Debreczen azonban még mindig tartotta magát, s Keresztszegi uram még
mindig képes volt hadsereget állítani ki minden órában, bármely oldalról
jövő ellenséggel szemben, s bizony megfelelt volna neki emberül.

Egy napon, midőn a tanácsházba felmenne, törvényt látni köz- és
magánügyek felett; a mint gondolatokba elmerülten székéhez sietne, akkor
veszi észre, hogy széke nem üres, azon valaki már ül, és azon valaki
senki sem más, mint – a száműzött Igyártó.

Keresztszegi bámulva tekinte körül, ha nem álmodik-e? a komoly arczok,
mikkel tekintete köröskörül találkozott, biztosíták, hogy itt igen
súlyos igazságot látnak ma az ő saját fejére.

Nem hagyta magát megrezzentetni.

Bátran és elszántan odalépett Igyártóhoz s annak vállára téve kezét,
nyugodtan kérdezé:

– Hogy jött kegyelmed e helyre?

Igyártó visszanézett rá és egy irást, mely az asztalon feküdt, nyújtott
válasz helyett.

Keresztszegi nem ügyelt az irásra.

– Ki engedé meg kegyelmednek a hazatérést? Miért foglalja el kegyelmed
elnöki székemet?

Igyártó újólag a pecsétes levelet nyujtá eléje.

Keresztszegi haragra gerjedten kapta azt ki kezéből s olvasatlanul az
asztalra vágta.

Erre a tanácsosok mind felugrottak székeikről, s az elszörnyedés hangján
kiáltának fel: «a fejedelem levele!»

E szóra kissé lecsillapult s mogorván kérdezé:

– Mit parancsol tehát a fejedelem?

A főjegyző felvevé az iratot s felbontva azt, az állva hallgató tanács
előtt felolvasá annak sorait:

«Mi, első Rákóczi György, Erdély fejedelme, tudatjuk kegyelmetek,
úgymint nemes szabad Debreczen város közönségével, hogy miután a római
császár ő felségével többé hadat folytatni nem szándékunk, e végre
felültetett hadaikat menten leszállítsák s minden ember a maga
mesterségéhez visszatérjen. Egyúttal elrendeljük, hogy Igyártó Mihály
ellen hozott számkivetési rendelet ezennel megmásíttassék, s ugyancsak
nevezett férfiú általam Debreczen városa birájának kineveztetik: a mit
is ezennel elrendelek.

I. Rákóczi György.»

Keresztszegi összefont karokkal hallgatá végig a fejedelmi parancsot.

– S mit mond erre a nemes tanács?

– Térdet, fejet hajtunk a fejedelem előtt, válaszolt a a főjegyző; a
többiek is rázúgták az igent.

Keresztszegi szomorúan tekintett maga elé.

– Ha a fejedelem ketté akarja törni a kardot, az neki szabadságában áll,
de jusson eszébe, hogy a ketté tört kard soha egész nem leszen többet!
Én nem állok akarata ellen. Ha ő békét akar, én nem harczolok az ő
nevében; de kötelességemnek tartom városunk érdekében tiltakozni az
ellen, hogy mi fölénk bárki is birót nevezzen ki, s birákat tegyen le
helyeikből. Én lemondok önként, ha ezzel a fejedelemnek kedvét találom;
de tagadom, hogy joga lenne engemet letenni városunk vezényletétől, a
nélkül, hogy bűnöm miatt el volnék itélve. Egyedüli vétkem az, hogy
véremet ontottam érte. És tiltakozom az ellen, hogy kegyelmes urunk
nekünk birát nevezzen ki, midőn azt választani a város népének egyedüli
joga. Legyen helyettem Igyártó uram a nép kivánata szerint biró. Ha a
fejedelem úgy kívánja, én biztosítom, hogy meg fog történni.

– Kegyelmed nem biztosít többé semmit és senkit e város árkain belül,
szólt Igyártó Mihály, mert kegyelmed fogoly!

Keresztszegi nyugalommal adta meg magát.

– Nem védem magamat. Vezessenek a börtönbe. Majd ha szükség lesz rám,
akkor jőjjenek ismét értem. Én városomnak, szülőhazámnak mindig híve
maradok.

«Ad arma! ad arma! ad arma!» hangzott a riadó a debreczeni
kollegium-kapun belől, midőn megtudták odabenn Keresztszegi elfogatását;
mert ámbár a seniorok értesítve voltak a tanács által előre az
eseményről, s a vigilansok által bezáratták a kapukat, nehogy az ifjuság
valami garaboncziát kövessen el, azok mégis megtudták azt az ablakon
keresztül felkiáltott sürgönyökből, s egy pillanat alatt pad alá voltak
vágva a studiumok és kalamárisok, feltörve a szekrények, mikben a
tűzverő botok álltak s azután a kaput kivetni sarkából, az épen csak egy
gondolat volt.

– Ad arma! árulás van a városban! kiáltozá végig a vásártéren Ormándy, a
nehéz «első botot» forgatva feje fölött; «incendium!» ég a város
becsülete! Elfogták Keresztszegit.

«Elfogták Keresztszegit!» zajdult végig a vásáros nép között a
rémkiáltás; s azzal egyszerre fölkeveredett a világ; a csizmadiák,
szűrszabók hirtelen szétszedték sátraikat s vállaikra vetve a
sátorkarókat, ügettek a diákok után; a hentesek előrohantak állásaikból
taglókkal és fejszékkel, s hogy minden módja meg legyen adva a
vészlármának, nehány polgár elfoglalta a kis templom tornyát s a zendülő
zsivajban egy félrevert harang gyászkondulása kezdett szólni.

A tanácsot nem lepte meg a zendülés. Fel voltak rá készülve, még pedig
nem patkószegekre töltött ágyúkkal, nem spanyol lovasokkal, avagy
petárdákkal, hanem a debreczeni magyar polgár rettenetes flegmájával.

Még az ajtókat sem zárták be, nehogy azokban is valami kár történjék;
jöhessen, a ki jönni akar a tanácsterembe, mint egyébkor.

Humanissime Ormándy volt a legelső, a ki berohant az ajtón, s fustélyát
plántálva maga elé, rettenetes mennydörgő hangon elkiáltá magát:

– Ki volt az a vakmerő, a ki elfogatta Keresztszegi biró uramat?

Igyártó nagy malátiával szólt erre a haragos diákhoz:

– Kicsoda kend? hogy vetődik kend ezen helyre?

– Nevem Ormándy Gábor, felelt a diák kegyetlen bassus hangon. Első
masinista és nagy botos, nemkülönben első bassista a kollegiumban. Hát
kend kicsoda ott az asztal végén?

A betódult diákság rettenetes bruhahával fogadta e furcsa
interpellatiót, melyben annyi igazság volt, hogy Igyártót csakugyan nem
tartozott még senki azon a helyen illetékesen elismerni.

Erre a főjegyző állt föl helyéről s szúrós, gúnyolódó orrhangon felele
Ormándynak:

– Ha kegyelmed studiosus, lásson a studiumok után. Ha kegyelmed első
bassista, præcanáljon az auditoriumban, ha kegyelmed excedálhatnék,
bajoskodjék otthon a carcerrel és a pedellussal; a tanács dolgainak
pedig hagyjon békét.

Ormándy nem hagyott neki többet beszélni.

– Minthogy pedig azonkívül debreczeni polgár is vagyok, számon kérem, ki
vetette fogságra választott főbiránkat, s ki tett helyébe mást, a kit
nem választottunk?

«Igen! követeljük Keresztszegi szabadon bocsáttatását!» kiálta több hang
a tömeg közül, mely lehangzott a piaczra, s megszaporodva ezernyi torok
ordításával tért megint vissza.

A tanácsbeliek készen voltak a jelenetre. A mint a terem megtelt lázadó
néppel, mindenik tanácsos vette a süvegét s föltette fejére.

Főjegyző uram volt a példaadó. Szép, nagy nyestprémes kalpagja volt,
veres kifityegővel, azt magas, kopasz homlokára nyomva, hivatalos hangon
monda:

– Kocsma, nem tanácsház!

E szóval rendesen minden hivatalos ténynek félbe kelle szakadni.

De humanissime Ormándy, a mint ezt meglátta, hosszú legény volt,
hirtelen, mint a lecsapó kigyó, áthajolt az asztalon s elérve hosszú
hordtávolú kezével főjegyző uram fejét, lekapá róla a süveget.

Azon módon a többi tanácsos fejéről is egyszerre elragadozák a
süvegeket, s így képtelenné tevék őket a gyűlés profanatiójának legalább
jelvényessé tételére.

A tanácsos urak a méltatlan bánásmódra egészen felgerjedének; többen
követelték süvegeiket vissza; a mikre voltaképen még azután is szükségük
lehetett, s kezdték a latinságot saját nyelvén, azaz diákul fenyegetni,
a miből nagy lárma keletkezett.

– Silentium! kiáltá Ormándy, végig vágva bunkójával a hosszú asztalon. –
Üljön le a nemes tanács. Most csak a süvegeket még, később talán majd a
fejeket!

E martialis rendreigazítás után átlátták a tanácsurak, hogy csakugyan
legtöbbre lehet menni az elébbeni taktikával, a vis inertiævel, a hol a
jus pugionist kell leküzdeni, s leültek helyeikre szépen.

Ormándy e tusakodás közben kezébe kaparintá a jegyzőkönyvet.

– Hallatlan ez! Keresztszegi fogságra itélve azért, mert bátor és vitéz
vala.

Azzal kapta a nagy ólomkalamárist az asztalról s így szólt a tanácshoz:

– Akarja-e a nemes tanács e decretumát rögtön megmásítani? (Senki sem
felelt.) Jó, nem akarja. Tehát majd én ráadom az utolsó áldást. S azzal
a határozatot végig önté tintával; az üres kalamárist pedig oda nyujtá a
kis botosnak: ecce humanissime Dorozsmay, dugja azt bunkónak a
gerundiuma végére, a nemes tanácsnak pedig holnap reggelig több tinta ne
adassék, se innen el ne bocsáttassék, hogy újból ne decretálhassák az
elfogatást. Most pedig menjünk a tömlöczajtóra.

A tanácsterem előtt Dorozsmayt még egy csoport fiatalsággal hátrahagyva,
sietett le az erőszaktevő nép a börtönhöz s annak ajtajáról leverve a
lakatokat, nagy ujjongással hozá elő fogságából Keresztszegit.

Már ekkor a harczias czéhek fegyverfoghatói, a milyen széles a tér a
városház és a nagy templom között, úgy betölték azt, s szünni nem akaró
vivatozással fogadták a vállakon emelt Keresztszegit.

Tóbi András, a választó polgárság szónoka, fogadta a kiszabadultat.

– A tanács hűtlen lett a város decretumaihoz, a tanács nem
előljáróságunk többé! Kegyelmed foglalja el birói székét s rendeljen még
ma új választást.

Keresztszegi felállt egy vásári asztalra s inte, hogy szólani fog.

Az egész zajgó néptömeg lecsendesült.

Keresztszegi szava semmivel sem volt határozatlanabb, mint egyébkor.

– Szülöttehazám fiai! A nemes tanácsot ne vádolja senki; ők akképpen
cselekesznek, a hogy ő nekik a nagyságos fejedelem parancsolta, a kinek
engedelmeskednünk kötelesség. Mi ő érte fogtunk fegyvert, s azt ő ellene
nem fordíthatjuk. Azért ne kivánja senki a nemes tanácsot sérteni, mert
a fejedelmet sérti meg benne, a ki a mi urunk és a vallás fentartója. Én
pedig kinevetni való volnék, ha oly büszke akarnék lenni, mint
Coriolanus, hogy midőn megütött Róma, átfussak a volscusokhoz. Azért
vegyék be kegyelmetek az én tanácsomat. Tegyenek le minden fegyvert, s
hagyjanak föl minden erőszakkal. Én ime önként számüzöm magamat e
városból, és soha többé visszatérni nem fogok. De addig el nem hagyom
börtönömet, a míg mindenki haza nem tér, s az éjszakai harangszónál
egyetlen egy lélek sem fog járni az utczákon. Akkor elmegyek és előbb
nem; kiséretlenül, zajtalanul. Kegyelmetek pedig, hogy megmentsék a
törvény lelkét és az ősi szabadságot, nehogy vagy a törvény, vagy a
fejedelem ellen fejüket fölemelni kényteleníttessenek, végezzék el maguk
között, hogy eltávozásom után válaszszák meg szabad akaratukból Igyártó
uramat birájuknak, mintha nem történt volna kineveztetése. Egyebekre
nézve az Isten áldása legyen kegyelmetekkel és egész városukkal.

Mint a gyászoló felek a temetőből, úgy hullongtak haza a férfiak a
piaczról e szomorú beszéd után; hallgatva, duzzogva, fejüket süvegbe,
subába rejtve, Keresztszegi pedig, mint mondá, visszament tömlöczébe,
csak azt ismételve a marasztalásra: «majd ha tiszta lesz az utcza».

Alig lehetett még öt óra, midőn jöttek hozzá jelenteni: hogy «tiszta már
az utcza» s a kedvéért bizonyosan elébb meghúzták egy negyeddel a
délesti harangszót.

Akkor megindult a nyitott börtönből a számüzött vezér.

Nem kisérte senki, a hogy kivánta; ő sem tekintett sem jobbra, sem
balra, ki néz utána a zárt kapuk mögül?

Nem énekelt zsolozsmákat, miként ellenese, nem csinált érzékeny
jelenetet eltávozásából, még csak kutyája sem volt; a legelső sikátornál
becsapott, hogy észrevétlenül hagyhassa el a várost.

Megkeményíté szivét. Föltette magában, hogy csak egyszer sem fog
visszatekinteni.

Megállhatta egész az utolsó házig, ott megállította valami nehéz kő;
valami átléphetlen nagy kő – ott a szívben: ne forduljon-e még egyszer
arczczal vissza, hogy meglássa azokat a tornyokat utoljára.

Nem!

Indult. Ekkor egy kéz fogta meg kezét s megszorítá. Összerezzenve
tekinte hátra. Ilonka állt mögötte, Igyártó leánya, az eljegyzett
menyasszony, ki őt számüzött apjáért évek előtt elhagyá.

– Én vagyok itt, suttogá a leány; utánad jöttem és veled megyek.

– Kit elhagyál apád miatt! szólt Keresztszegi szomorú kétkedéssel.

– Akkor apám volt számüzött, most te vagy az. Akkor neki volt szüksége
társra, most te neked.

A keményszivű férfiú nem állhatá meg, hogy keblére ne szorítsa régi
szeretőjét, és soká, igen soká ne sírjon előtte.

– Isten áldjon meg ezért, rebegé Keresztszegi, hogy szive
megkönnyebbülhetett. De most eredj vissza. A hová én megyek, oda te
velem nem jöhetsz.

– Én pedig veled megyek tűzbe, vízbe, földbe!

– Én a «rettenetes» kastélyba megyek! szólt szikrázó szemekkel
Keresztszegi.

A leány átölelte nyakát erős karjaival.

– Oda is veled megyek.

* * *

Igyártó Mihály uram birósága alatt történt az az eset, hogy egy sok év
előtt Debreczenből lator portyázó tatárok által ellopatott fiúgyermek,
mint nagy, felnőtt siheder haza került.

A mint a fiu elbeszélé, a tolvajok által temesvári rabkereskedőnek
adatott el; az a többi rabszolgákkal együtt lehajtotta egész Stambulig;
ott vette meg Szulali műderrisz.

Tizenhat esztendeig szolgált megvevő gazdájánál, dicsérte, hogy igen jó
ember volt, s mikor a műderrisz meghalt, felesége «ura lelkéért» való
áldozatul, mint a krónika mondja, szabadon bocsáttatá annak rabszolgáit.

Szulali rabszolgája még emlékezett Debreczenre, arra a városra, melynek
négy tornya van, s egyiken sincs kereszt; a hol fonatost, sulymot és
sertéshúst árulnak a piaczon, s ez emlékek után, sok hányódás, vetődés
mellett, ismét hazakerült szülötte városába.

Itt régen elfeledte már mindenki; azt sem tudták, ki volt valaha a
családja? ő maga csak annyit tudott megmondani, hogy őt valaha Péternek
hítták, a gazdáját pedig Szulalinak. Rajta is maradt aztán holtig a
«Szulali Péter» név.

Török gazdájánál tevéket őrzött a jámbor, s azokhoz, mint mondják,
nagyon alaposan értett; hanem hát ennek az egész tanulmánynak nagyon
kevés hasznát veheté Debreczenben, a hol nem igen látnak más tevét, mint
a mit istvánnapi vásárkor mutogat az utczán a hasított orrú szerecsen.

Ennélfogva a nemes város nem tudott neki alkalmasabb foglalkozást adni,
mint hogy megfogadá a városi gulya mellé, segédbojtárnak.

Állt pedig akkoriban Debreczen városának «rideg gulyája» 72 ezer darab
szarvasállatból; külön lévén még azután a borjúcsorda, mely szintén nagy
összeget képviselt: itt bizony nem volt nehéz alkalmazást kapni.

Egy nyári napon krónikai nevezetességű vihar tombolt végig az alföldi
síkon; a forgószél elkezdte tánczát odafenn Tokajnál, ott minden malmot
letépett lánczáról a Tiszán, azután lekerült Kállónak, végig seperte a
Hortobágyot, egy nagy vargabetűt tett Belényes felé s végre a bihari
havasok rengetegébe ölte el magát, útjában szekereket forgatva fel,
kazlakat ragadva a felhők közé, házakat döntögetve össze s útjába eső
erdőket facsarva ki töveikből, mintha csak nyűtt kenderbozót volnának.

Ez itéletnapi orkán a gulyákat is úgy szétszórta, hogy azokat hetek
mulva hét határból kellett összeterelni, sok oda is veszett, sőt egy pár
bojtárnak eltünését is kesergi a krónika, kik a megáradt Hortobágy
mocsáraiba veretve, azokban siralmasan elvesztek.

Szulali bojtárt gulyájával együtt azon táj felé űzte a zivatar, a hol a
rossz hírű kastély feküdt. A nemes tanács szigorú rendeletet adott
ugyan, hogy senki a marháit oly távolságban a kastélytól legeltetni ne
merészelje, a mennyire annak vitorlás tornya meglátszik, mert az pörös
jószág; még majd megvehetnék a városon a sok évi használatot, ha valaki
rátenné a lábát.

Ilyen kétséges birtokú jószágok még a mult évtizedben is voltak
hazánkban, mint egy havasi völgy Erdély és Magyarország között, melyre
soha birkanyáj és kaszáló ember nem vetődött, s melyet messzeföld
füvészei, mint a botanica Eldoradóját ismertek, míg az utóbbi évtized
intézményei aztán minden hosszadalmas «enyim-tied»-féle vitát igen rövid
úton megszüntetének.

Azonkívül is sok rossz mesét tudtak a pásztorok egymás közt regélni
arról a kastélyról, a melyhez közelíteni nem szabad, de nem is üdvös.

Azonban ha még annyi tilalomfával lett volna is elrekesztve a határ, s
minden bokorban sárkány és minden odvas fában zsivány lakott volna, sem
akadályozhatja vala meg Szulalit, hogy arra fusson marháival együtt, a
merre a forgószél kergeti, melyben úgy sem láthatott tíz lépésnyinél
tovább, s csak akkor vehette észre, hol jár? mikor a maga előtt futó
tulkokat csülkig látta dagasztani az ingoványban. Valami mocsáros helyre
jutott.

A szétvert gulya bömbölve törtetett a szél korbácsa alatt mindig
mélyebbre a posvány közé. A nádasban el-eltévedt egy-egy tulok, vagy
belerekedt a dágványba, s nem birt kivergődni a szövevény közül.
Utoljára Szulali tulajdon hátas lova is szügyig szakadt a tőzegbe, s nem
birt többé csülökre kapni; a legény látta, hogy ez veszni indul, s
leugrott róla, gyalog kisértve meg a menekülést.

Gázolva, úszva, végre egy emelkedettebb helyre jutott, mely buja
páfránnal volt benőve, ott jónak látta magát meghúzni, eldugva fejét a
sürű mohában.

Egyszer-egyszer föltekintett, körülnézni a világban; ha a porfelleg és
zápor engedte, nagy messze a szélmentében látott egy sötét erdőt; annak
a közepében egy magas házat; s valahányszor szélcsendesültével újra
felnyitá a szemét, felemelte a fejét, mindig úgy tetszék, hogy az az
erdő közelebb jön, a ház is közelebb látszik.

Török boszorkányok játéka ez! de valóban igaz. Mire beesteledett, az az
erdő olyan közel volt hozzá, hogy megismerhette a fákat, hogy azok
gesztenyék; láthatta, mennyit levert róluk a szél, hogy összetördelte
koronáikat, s a fák mögött a magas háznak minden ablakát a felső soron
megszámlálhatá.

Azt nem tudta a jámbor, hogy menedéke úszó láp, melyet a vihar a bürütől
elszakasztott, s a mocsárban addig hajtott ellenkező irányba, míg ismét
valami parton megfeneklett.

Szulali, a mennyire meg volt győződve a felől, hogy tündérek játéka
nélkül az erdő és palota így nem jőnek szegény üldözött pásztor embernek
helyébe, annyira bíztatva érzé magát azon következtetéstől, hogy a mely
tündérek ilynemű csodákat követnek el, azok csak jó tündérek lehetnek, s
hogy hasonló előzékenységet az ezeregyéjszaka valamennyi bujdosó
herczege aggodalom nélkűl szokott elfogadni, miért ne ő is?

Vevé tehát a tarisznyáját, melyet feje alá tett volt, s neki indult a
tündéri erdőnek, a hol is legelső dolga volt iszákját megrakni a sürűn
terített gesztenyéből, abban a biztos hitben, hogy abból reggelre,
szokás szerint, mind igazgyöngy és karbunkulus lesz.

Csakhamar megtalálta az erdőben az útat, mely a kastély felé vezet;
tündérekről való képzelete folyvást erősödött, midőn annak udvarára
érve, azt telve találta a vihar elől oda menekült csapatjaival a
szarvasoknak, őzeknek és nyúlaknak. Ezek bizonyosan mind átváltoztatott
tündérek!

Az állatcsoportok semmi akadályt sem gördítének eléje, hogy a kastély
ajtajáig juthasson. Nagy, tizenhat ágbogú szarvasbikák bámulva néztek az
ismeretlen jövevényre, s hagyták maguk mellett elmenni; s kiváncsi
nyúlsüldők tekintgettek két lábra állva a furcsa idegen elé, megrebbenés
nélkül. A közös vész megszünteti az állatoknak egymástóli félelmét.

Szulali belépett a kastély ajtaján; végig ment a nesztelen folyosókon,
felkapaszkodott a lépcsőn s bekoczogtatott az első szoba ajtaján, melyet
zárva látott maga előtt, a hogy ezt a becsületet már megtanulta otthon
biró uramnál; de a koczogtatásra senki sem felelt, hanem a mint a
kilincsre tette a kezét, s a závárt felnyomta, a szél úgy kicsapta az
ajtót, hogy Szulali hanyatt esett bele. «Üm! A tündéreknek erős kezük
van».

Szulali fölszedte magát a földről, s négykézláb bemászott a tündérek
teremébe, a hol nem talált senkit. És azonfölül még semmit.

Hanem hiszen így szokták azt a tündérmesékben is mindig. Eleinte csak
egy romladék, a négy salétromverte fal között rokkant tölgyfaasztal, a
kandalló tetején ül egy magányos bagoly, hanem azután egyszerre
átváltozik a bagoly szárnyas dzsinné, a terem fénylik a drágakövektől,
az asztal görnyed a halmozott kristályserlegek, arany tálak terhe alatt
s a kandallóból tündérvilági kapú lesz, melyen seregével lépnek elő
Majmuna és a kigyó-királyné, meg a beszélő fák tündérei.

Egyszerre nagyot csattan a háta mögött, Szulali ijedten fordult hátra.
Hát biz ott a nagy szél csapta be a háta mögött az ajtót.

Szulali ezt nem vette tréfára, hogy az ember háta mögött az ajtót
betegyék, s hozzá látott, hogy azt újra kinyissa. Ez azonban sehogy sem
sikerült. Nem birta semmi erővel és fortélylyal a kilincset lenyomni,
vagy elfordítani; pedig próbálta húzni is, tolni is, rázta, emelte az
ajtót, de az ajtó csak nem nyilt ki neki.

No most innen ki nem lehet menni többet! Az ablakokon erős keresztvasak,
a tündérek megfogták a vakmerő betolakodót.

Szerencsére itt van még a kandalló, annak kürtője van, azon megint ki
lehet jutni a levegőre. Ott ugyan mérges zivatar van, de szebb az mégis
a bezárt ajtónál.

A kandalló hátlapja korommal volt fedve, feneke korommal tele, a hogy
legutoljára melegedtek nála. Szulali a keresztvasakon könnyű szerrel
felkapaszkodott a kéménybe.

A mint azonban a kémény tetejéig ért, nagy szomorúan tapasztalá, hogy
nincs annak valami okos szája, a min az ember keresztül bujhatnék, hanem
épen csak négy gömbölyű nyilása az oldalán, a miken legfeljebb a fejét
dughatja ki valaki.

Próbálta e nyilásokat nagyobbra tágítani, de tapasztalá, hogy azok
faragott kőbe vannak vágva. Kénytelen volt innen is visszatérni.

A mint azonban a keresztvasakon lefelé ereszkednék, hirtelen hangokat
hall a kürtő alatt, mint mikor rozsdás vaskapú csikorogva nyilik fel.

Letekint s bámulva látja, hogy a kandalló hátlapja félre van fordulva,
mint egy ajtó s azon keresztül egymásután lépkednek elő – nem tündérek,
hanem fegyveres férfiak.

Közöttük igen sok ismerős arcz, kiket mintha látott volna már
Debreczenben; ifjak, vének; és utoljára egy valóságos tündér, egy szép,
fehérruhás asszony, nagy, hosszan leeresztett fehér fátyollal a fején.

A jövevények mind kardokkal, alabárdokkal, puskákkal és török
jatagánokkal voltak felkészülve, még az a gyönge asszony-személy is
háromélű egyenes kardot viselt az oldalára kötve.

A csapat vezére, egy magas, izmos termetű férfi, kitünt a nagy
kócsagtollról, melyet kalpagjába tűzve viselt.

Mikor mind benn voltak a teremben, akkor azt kérdezé a vezér, hogy be
van-e zárva az ajtó?

Egy férfi odalépett, s azt mondá: azon módon van, a hogy legutoljára
hagytuk, a tolózár helyén.

Ebből Szulali paraszteszével kitanulta, hogy a tolózár nem ereszté őt
ki, a mit nem vett észre. Valószinűleg a szélroham, mely az ajtót egyre
rázta, felnyitá azt, mielőtt bejött rajta, s mikor háta mögött becsapta,
akkor ismét betaszítódott a závár.

Szulali lélekzetét visszafojtva leste, hogy mi fog itt történni most?

Az bizony nem volt tündéri lakoma.

Legelőbb is egy halvány ifjut eskettek meg az evangéliumra, hogy semmit
abból, a mit megtud, el nem árul, s mindent, a mi rábizatik, híven
teljesíteni fog.

Eskű végeztével meg kellett neki csókolnia a vezér kivont pallosát,
annak jeléül, hogy esküszegés esetére azzal fog megöletni.

Szulali szivében hülni kezdett a vér. Ha őt most itt kapnák!

Abban a halavány ifjuban megismerte a biró Igyártó Mihály fiát, Vincze
úrfit, kit sokszor látott a háznál.

És azután még többet is megtudott.

Vincze úrfi, a mint esküjét végezte, odalépett ama fehér asszonyhoz, ki
a vezér oldala mellett állt, és azt testvérének szólítva megölelé,
megcsókolá. Hasonlóul megölelé a vezért is.

Ebből Szulali megtudta, hogy az a vezér Keresztszegi, kiről annyi
kalandos mondát regélnek estenkint a pásztortüzek mellett. Valami
vegyítéke e mesekör a harambasák, a hősök és a próféták regéinek.

És azután még többet is hallott Szulali, a mitől hajszálai felálltak.

Furfangosan kigondolt veszélyes terveket, részletesen megvitatva; – a
kit ezen rajta kapnának, hogy véletlenül megtudta, azt bizonyosan apró
darabokra vágnák. Hiába esküdnék meg keresztyénül és mahomedánul, őt
élve nem hagyhatnák e titokkal.

A mint elvégezték a rejtélyes emberek a szörnyű tanácskozást, lakomához
fogtak, mely bizony takarékos volt: sajt, kenyér, szalonna és bor. A
fehér asszony még bort sem ivott, hanem egy kristályban vizet hoztak
neki.

A lakoma után mindnyájan kezet szorítottak a vezérrel és az asszonynyal
a kandalló mögötti rejtett nyiláson egyenkint eltávozának.

Leghátul maradt maga a vezér és a legújabban felavatott Vincze úrfi.

A vezér azt parancsolá az ifjunak, hogy azon fenyőfáklyákból, miket a
többiek hátrahagytak, midőn ők is eltávozandnak, rakjon tüzet a
kandallóban. Ezt azért kell tenni, hogy a midőn a kandallóban levő
rejtekajtót ismét helyrecsukják, a megrakott tűz újra belepje korommal
az ajtónyilás minden választékát, s észrevehetlenné tegye azt a kívülről
néző előtt.

Hanem az elővigyázati intézkedésből az a kellemetlenség támadt a
kéményben levő Szulalira nézve, hogy ő neki vagy meg kellett ott
fuladnia a füstben, vagy pedig leugrania a kéményből.

E kétségbeejtő állapotban az a mentő eszme villant agyába, hogy újra
felkapaszkodjék a kémény tetejéig, s ott azon a lyukon, melynek épen
szemközt fúj a szél, kidugja a fejét, testének egyéb földi
alkatrészeivel nem bánva akár mi történik.

A mentő eszme egészen czélszerű volt, bárha kemény áldozatokkal járt. A
kéménylyukon kidugott fejét órahosszat vágta arczban a viharhordta
záporeső, legkisebb módja nélkül az önvédelemnek, míg testét átjárta a
forró füst kegyetlenül, úgy, hogy midőn az alanti tűz elhamvadtával
ismét annyira tudott menni, hogy kellemetlen őrállomásából leszálljon,
nyakig megfagyva, azon alul felfüstölve, alig tudott a lábán megállni.

De nem is állt sokáig egy helyben, hanem rohant az ajtónak, félretolta a
zárt, kimenekült, a lépcsőkön inkább esett, mint futott lefelé; az
udvaron keresztül bukdácsolt az erdő menekült vadain, mik helyükből sem
mozdultak azóta, s neki rohant az erdőnek, míg újra meglelte azt a
süppedékes helyet, a melyről veszedelmére ide jött; ott befészkelte
magát a mohába s ott elcsigázottan elaludt.

Csak a másnapi dél költé fel. A zivatar után szép derült nap lett, a tó
vize, mit az orkán délnek torlasztott, ismét visszatért sík súlyegyenébe
s mikor Szulali széttekinte, hát nem látta sem az éjszaki kastélyt, sem
a gesztenyés erdőt sehol. Az uszóláp visszahozta, a honnan elvivé.

Azt hihette volna, hogy mindazt csak álmodta, a mit látott; hanem ruhái
olyan feketék voltak, mint a kéményseprő inge, s testének minden
porczikája, mint azok a szép sonkák, a mik ki vannak akasztva a
debreczeni hentes-sátrak elé. Tarisznyája is tele félig sült
gesztenyével.

Ennyi tanujel mégis elég maradandó emléke a tündérekkeli komázásnak.

Ha Szulaliban egy kis-pénz-árú magyar hazafiság lett volna, úgy legelső
kötelességének ismerte volna, hogy ott az előtte levő vízben
megfürödjék, s a sok keserű füstöt, kormot lemossa magáról, azután pedig
felkeresse Vincze urfit, s azt mondja neki: «én kegyelmetek mellé
állok»; hanem a hosszú török fogság törökké tette már ezt kívül-belül;
nem gondolt ez egyébre, mint a mire gondolt volna bármelyik szerecsen
eunuch, ki összeesküvőket lesett ki, hogy tudniillik feladja őket az
előljáróságnak. Ezért adatik ezután jutalom és kitüntetés. – Tehát le
sem mosta magáról a füstöt, kormot, hanem olyan állapotban, a hogy a
kéményből leszabadult, ballag vala fel Debreczen városába, s ott
beállított Igyártó Mihály uramhoz.

– Biró uram, zendülés van a kastélyban.

– No, no fiam, inté őt szeliden a biró, elől kezdd, a mit mondani
akarsz. Ki fia vagy?

– Azt nem tudom. Hanem én vagyok az a Szulali, a ki haza jöttem török
rabságból, mostan pedig vagyok gulyás-bojtár a város szolgálatában.

– Honnan jösz?

– A tilalmas kastélyból, annak is a kéményéből, a hogy érezheti
kegyelmed rajtam.

– Hogy jutottál oda?

– Tündérsziget vitt oda, az hozott vissza, nyúlak, őzek híttak be,
boszorkányok zártak be; harámbanda mulatott előttem, utoljára tüzet
raktak alattam s felfüstöltek.

– S mit csinált ott az a harámbanda?

– Tanácsot tartott, gyujtogatást végzett, emberhalált határozott.

– Nem láttad arczaikat?

– Csak a mikor a kémény alatt ellépdegéltek. Hatvannégy férfi volt és
egy asszony. A hatvannegyedik még csak gyerkőcz, arra ráismertem.

– S ki volt az?

– A kegyelmed úrfia volt az, Vincze úrfi, az asszonyt nénjének
szólította, a harámbasa pedig feleségének.

– S mit csináltak ott vele?

– Feleskették, hogy őket soha sem fogja elárulni, azután megparancsolták
neki, hogy a diákságot szerezze meg nekik, és hogy biró fia lévén, a
tanács végzéseit mindig tudassa velük.

– S mi szándékuk van az összeesküvőknek?

– Nagy és gonosz szándékaik vannak. Mindenkinek van handsárja, kardja,
puskája és két mordálya. Puskaport, fegyvert, pénzt, ruhákat a pinczében
tartanak, földalatti úton jönnek és mennek. Ezt mind elmondták Vincze
úrfinak ott, én hallgattam.

– S ki ellen van intézve az összeesküvés?

– Mind a két félre: a németre is, a törökre is. A németek és a törökök
békességet kötöttek, hogy egymást nem bántják. A harámbasa azt végezte,
hogy ő maga legényeivel felöltözik egyszer német vasasoknak, akkor a
váradi török urakat fogják pusztítani. Azután ha abból visszajönnek,
megint felöltöznek török ispahiknak, s a szatmári német urakra rontanak,
azokat mordály égetik fel, és így tovább, míg csak a török meg a német
megint újra meg nem haragszik és össze nem kap.

– Elbeszélted már ezt valakinek másnak?

– Nem bíz én. Ide jöttem vele egyenesen.

– Hát csak maradj itt, fiam; mindjárt teszek felőled rendelést.

Igyártó Mihály uram rögtön küldött egy darabontot doktor Tóbiásért.

Doktor Tóbiás hírneves orvosa volt akkor Debreczennek; künn járt
akadémiákon s háromszegletű kalappal, csattos czipővel jött haza, kis
újjában hordva mindazt, a mit Hippocrates óta Paracelsusig feltaláltak a
természet búvárai, s csodakúrákat tett a «syrupus diacodion»-nal.

A mint doktor Tóbiás megjelent bíró uram előtt, az így szólt hozzá
diákul, Szulalira mutatva:

– Ecce miserum vesanum. (Íme egy szegény tébolyodott.)

És azután latin nyelven folytatták egymással az értekezést.

Doktor Tóbiás sokszor emlegette, hogy ő külföldön milyen csudálatos
úton-módon látta, tanúlta az őrültek kigyógyítását, sajnálva nagyon,
hogy e tudományának hasznát Debreczenben nem veheti, miután e prózai
városban olyan ritka az őrültségi eset, hogy azt érdemes krónikába írni;
a minek oka valószínűleg az, hogy sík, lapályos földön, kivált a mely
bőven termi a kenyeret és szalonnát, nehéz valakinek az elméjét úgy
megerőtetni, hogy fölháborodjék.

Annál jobban kellett örülni Tóbiás doktornak az előfordúló eseten, hogy
íme akadt valahára egy, a kin bebizonyíthatja tapasztalatait: ennek is
Törökországban kellett felnőni, hogy annyira kificzamodjék az esze,
miszerint azt képzelje, hogy ő rettenetes összeesküvést fedezett fel a
puszta kastélyban.

Ebből a rögeszméből kell Szulalit kigyógyítani.

Szulalit mindjárt el is vezették a városi kórházba, ott egy külön szobát
rendeltek neki, vasrácsos ablakkal, s két erős fogdmeget mellé, ha talán
dühösködési rohamai jönnének.

Doktor Tóbiás legelébb is azon methoduson kezdé, hogy a kezére bízottat
egy ördögi apparátus alá állíttatá, mely állt egy bádogedényből, a miből
egy szivacson át minden tíz másodperczben egy csepp víz hullott annak a
feje lágyára.

Szulalinak nem tetszett ez a tréfa; akkor aztán megkötözték. Akkor aztán
elkezdett ordítani, s akkor még jobban megkötözték.

Az ordítás kihallott az utczára; kofák, gubás népek naphosszant
elhallgatták azt, s minden ember megtudta, hogy a «bolond Szulalit»
gyógyítják odabenn, vizet cseppegtetnek a fejére, de attól sem jön
eszére.

Két hét múlva doktor Tóbiás jelenté bíró uramnak, hogy a cseppegtető
kúra használt Szulalinak, most már igen csendesen viseli magát.

– Hiszi-e még, hogy a kastélyban volt, és holmit látott?

– Erre az egyre esküszik, hogy igaz.

– Akkor még őrült, csak tessék őt tovább kúrálni, a míg «ebből» ki nem
gyógyúl.

Akkor aztán doktor Tóbiás más methodust kezdett. Tele rakta Szulalit
hólyaghúzó flastromokkal. Most kezdett el aztán még csak Szulali
ordítani, hogy a harmadik utczára is elhangzott.

Hanem azért a bőrét ott hagyta, de a meggyőződését meg nem változtatá.

«Ott voltam, láttam! A szentekre, a prófétára!»

Azután elkezdte vele doktor Tóbiás azt az experimentumot, hogy adott be
neki gyomorlázító szereket, olyan apró adagocskákban, hogy kitörésre
soha se kerűljön a dolog, hanem a gyógyszer folytonos émelygésben tartsa
a beteg gyomrát.

Ez átkozott tréfa ellen minden erejéből protestált Szulali s minthogy
jószántából soha sem akarta bevenni azt a gonosz decoctumot, minden
kávéskanálnyi bevételhez nem csak az orvosságot, hanem őt magát is fel
kellett rázni s a száját felpeczkelni, s úgy bele tölteni.

Ez sem használt; még erre sem akart a kastélyban látottaktól eltérni.

Ekkor az orvos a koplaltatáshoz folyamodott. Nem adtak a pátiensnek
egyebet, mint vízben főtt sóskát, mely igen jó vértisztító.

A kéthetes cursus vége felé Szulali bégetett, mint a birka s azt már
elismerte, hogy a fűevéstől toklyó vagy ürű lett belőle, de a kastélyban
látottaktól még akkor sem tágított.

Doktor Tóbiás pedig ide s tova már a fenekén volt a tudományának.

Még egy kísérlet jutott eszébe.

Hallott és olvasott róla valamit, hogy valahol valaki zenével gyógyítá
ki az őrültet, s föltevé magában, hogy ezt megkísérti.

Volt ugyanis a kórháznak valami gyarló, négy oktávás orgonája, a mi
azóta, hogy az épület megszűnt kápolna lenni, nem használtatott egyébre,
mint a kántor által orgonázási kurszusra ajánlkozott tanuló ifjúság
begyakorlására.

Doktor Tóbiás azt találá ki, hogy Szulalit egy olyan szobába vitette,
melynek ajtaja ez orgonás szobára nyilt, s megkérte szépen a tanárokat,
hogy engedjék meg a tanuló ifjúságnak, hogy felváltva éjjel-nappal
folytonosan orgonáljanak ottan.

Ez használt.

Huszonnégy órai zenegyógykezelés után égre-földre esküdött Szulali, hogy
soha életében tájékára sem volt a kastélynak, azt sem tudja, van-e,
nincs-e a világon? csak ereszszék ki innen.

Doktor Tóbiás mint tökéletesen kigyógyúltat adhatta át a világnak. Hanem
azért már Szulali híre meg volt alapítva a környékben; csak «bolond
Szulali»-nak nevezte őt azért minden ember.

Szulali korántsem, hogy meg lett volna elégedve azzal a jutalommal, a
mit elárúlt titkáért a debreczeni bírótól kapott, sőt inkább egyszer
azon törte a fejét, miként boszúlhatná meg a rajta elkövetett
méltatlanságokat; másodszor pedig, hogy egyúttal miként fordíthatná
haszonra azt a tudományt, a mit neki tán csak még sem hiába adott kezébe
az a kegyes dzsin, a ki őt a kastélyba elszállítá, s onnan megint
visszahozta, mint a Majmúna szellem Badrul Budúr herczeget egy
tevebőrön.

Ha nem kellett a titok a hazai előljáróságnak, majd megveszi azt a
váradi basa drága pénzen.

Várad akkori basája, Asszán, igen kegyes ember volt. Minden köntöse tele
volt írva belűl az Alkorán aranymondásaival; ő valóban testén viselte a
török szentírást.

Ez ájtatos hangúlat egész a babonáig ment nála, s tudnivaló, hogy a
törökök vallásos babonái közé tartozik az, hogy ők az őrülteket olyan
szenteknek tartják, kiket a próféta kiválasztott, hogy a saját lelküket
kivegye belőlük, s valami dzsinnek a lelkét parancsolja beléjük; azokból
tehát angyal vagy ördög beszél, de mindenesetre magasabb szellem, a kit
tisztelni és rettegni illik. A kit a tébolyodott megszólít, annak meg
kell előtte állni és kívánságát kielégíteni, gorombaságait eltűrni és
semmivel vissza nem torolni, vagy épen megütni; mert akkor egy
földfeletti szellemet ütne meg az ember, s az majd boszút állna
megverőjén.

Asszán basa tehát, midőn egyszer kapúján ki akarna lovagolni, egy
szurtos embert lát maga előtt, ki e szavakkal állja útját:

– Méltóságós úr, én vagyok az a Szulali, a kit a gonosz debreczeniek
bezártak a bolondok házába, megkínoztak, kiéheztettek, vízzel
cseppegtettek, utóljára dudával gyötörtek, hallgasd meg az én szavaimat,
mert nagy hasznod lesz neked azokból.

Asszán basa mindjárt leszállt a nyeregből, a mint Szulali azt mondta,
hogy őtet a bolondok házából eresztették ki, s kérte, hogy parancsoljon
vele, mire van szüksége.

Szulali elkezdte előtte mesélni, a mik vele történtek.

Mikor azt elmondta, hogyan jött neki helyébe a kastély, a basa leveté
felső kaftányát, s szent borzalommal teríté a beszélőre.

– Íme fogadd, legyen köntösöm a tiéd. Mi kell még jámbor őrült?

Szulali mesélt tovább a szelíd fenevadakról, a rejtélyes szobákról, az
összesküvők terveiről; s mentől tovább beszélt, annál jobban
meggyőződött Asszán basa a felől, hogy neki egy rettenetes felfordúlt
eszű emberrel van találkozása, s csak oldozta le magáról dolmányát,
övét, turbántekercsét, azt mind a beszélőre rakta át, még a papucsait is
lehúzta lábáról s azokat is sajátkezűleg Szulali mezítlábos talpai alá
rakta. Mikor végre ez ama tervet adá elő, mely által a két császárt újra
egymás ellen akarják ingerelni, akkor könyörögve szólt a basa
Szulalihoz:

– Édes atyámfia, jámbor eszeveszett lélek; ha azt kívánod, hogy az
utolsó két darab ruhámat is odaadjam magamról, úgymint az inget és a
salavárit, akkor kérlek, cseréld meg velem a te alsó köntöseidet, nehogy
csúfra maradjak itt annyi nép előtt az utczán; mert jól tudom, hogy az
Alkorán azt parancsolja: ha pedig egy őrülttel találkozol, add oda neki
utolsó köntösödet is magadról, ha ő kívánja, mert nagy az a szellem.

Szulali most vette még csak észre, hogy itt is mekkora őrültnek tartják
őtet? csakhogy a törököknél sokkal keresztyénibb szokások vannak az
őrültekkel való bánás dolgában.

Nem beszélt tehát többet Asszán basának, hanem megharagudott rá és ott
hagyta. A köntösöket mégis csak elvitte a testén; hogy ha még egyszer
valahová megy, be is bizonyíthassa tanujelekkel, mi történt vele
Váradon, nehogy erre is azt mondják majd, hogy bolond fővel képzelte.

Mert az a szándéka volt, hogy ha nem kellett a kínált felfedezés először
szülötte urainak, a debreczenieknek; ha másodszor kínálva, nevelő urai,
a törökök is visszautasíták: majd elmegy vele nagyságos uraihoz, a
németekhez, a kik vannak a szathmári várban; mert nagy boldogság az,
mikor az ember így válogathat az uraiban.

Parancsol vala akkoriban Szathmáron Stahr Fridrik, wallon kapitány, ki
nagyon bölcs és elővigyázó férfiú volt, a mire nagy szüksége is lehetett
az ő helyzetében, annyi fúrfangos magyar, török és erdélyi ellenség
tőszomszédságában.

Midőn Szulali a nagyon figyelmes úr előtt megjelent, Asszán basától
kapott exoticus köntösében, s kezdé előadni a történteket, egész a
legutolsó eseményig, egész a Váradon kapott kantusig, hát a vitéz
kapitány úr persze, hogy semmit sem hitt el neki abból az egész
beszédből.

– Hát te azt mondod, hogy a kastély hozzád ment?

– Úgy segéljen, uram.

– És azután megint eltávozott tőled?

– Úgy segéljen, uram.

– Abban a kastélyban debreczeni urak hadra esküdtek egyszerre mind a két
császár ellen?

– Úgy segéljen, uram.

– Ezért téged a debreczeni bíró megkínoztatott, a váradi basa pedig
saját ruhájába öltöztetett?

– Ugy segéljen, uram.

– Ez a ficzkó engem itt bolonddá tart; hozzátok elő a derest.

Szulali most látta csak át, hogy minden mesének legérdekesebb a harmadik
része; esküdött mennyre, földre, nem használt: levetkőztették.

A mint a lehúzott kantust kifordíták, rögtön meglátta minden ember, hogy
annak a bélése tele van írva holmi török betűkkel; azok voltak alkoráni
aranymondatok.

– «Ez kém!» kiáltának egyszerre a jelenlevők. Ez Asszán basa kéme.

Azzal lehúzták róla a többi czifra gunyát is, s mindannyit titkos
írással tarkázva találván, megerősödének azon hitben, hogy itt egy
gonosz kémmel van dolguk, ki már tele is írta titkos jelentéssel a
köntöse bélésit; s rövidre fogták Szulalit, hogy vallja be, mik vannak
oda írva?

A jámbor pedig tevehajcsár korában épen nem tanúlt török betűket
ismerni, s így a legjobb akarat mellett sem mondhatott egyebet, mint
hogy a saját viselte öltözet titkaival merőben ismeretlen. Ő eddig azt
sem tudta, hogy azok betűk, azt hitte, valami czifraság.

Stahr kapitány pedig nem volt az az ember, a kivel ilyen vastag
hazugságot el lehessen hitetni.

– Ha nem tudsz olvasni, majd megtanúlsz a deresen.

Szulalit azonban a mogyorók sem taníták meg arra, hogyan kell törökül
olvasni. Utoljára, hogy semmi vallomást sem lehetett belőle kiverni,
Stahr kapitány megunta a vesszőzést s azt parancsolta, hogy dobják ki a
ficzkót a kapun s ha még egyszer a vár közelében találják, csak
akaszszák fel; azokat a tele írt ruhákat pedig el kell zárni, majd akad
egyszer valaki, a ki elolvassa, mi van azokra írva.

Ilyenformán Szulali harmadizben pőrére vetkőztetve, jól megpüfölve s
kilöketve kerűlt elő abból a ritka szerencséből, hogy egy éjszaka
tündérek titkait leshette ki.

Ezúttal aztán tökéletesen meggyőződött a felől, hogy sokkal jobb lesz
neki senkinek sem szólni többet a debreczeni kastélyról, hanem beállani
pásztornak a legelső számadó gulyáshoz, a ki egy kopott gubát akaszt a
nyakába.

Már hiszen tiszta lehetetlenség is volna abból valamit elhinni, a mit
Szulali össze-vissza fecsegett akár Asszán basának Váradon, akár Stahr
kapitánynak Szatmárott, miután külön-külön mindegyik ismert egyet a
szóban forgó személyek közűl.

Asszán basa ismerte jól még a hazáját is, a hol a hévíz mellett Igyártó
debreczeni bíró leánya lakott. Korcsmárosné volt az és igen tisztességes
hírben állott. Megfordúlt a házánál maga Asszán basa is elégszer, s
semmi rosszat a fiatal menyecskéről nem tudott. Annyi bizonyos, hogy
férje az asszonynak nincsen, ő maga azt mondja, hogy volt, de a hadjárat
alatt elesett; s ugyanazért Csukásné ifjasszonynak hivatja magát. Az
tehát nem állhat, a mit Szulali beszél, hogy ő hallotta, mikor az
elpusztult Keresztszegit a menyecske «édes uram»-nak czímezé, mert
Keresztszegit soha se látta senki Nagyváradon.

Hogy a menyecske mért nem megy apja házához Debreczenbe vissza, annak
egy igen világos és egy igen homályos oka van.

Az igen világos az, hogy itt jó keresete van. Annyi aranyat, ezüstöt
vesz be a török kalmároktól, kik ezen utaznak át, a mennyit a debreczeni
bíró soha sem lát, s saját háza is van már, szőlőkerttel együtt.

Az igen homályos ok pedig az, hogy Debreczenben minden ember ismeri
egymást s a pletykakereső népek nem igen akarják azt elhinni, hogy egy
férj nélküli menyecskének, hogy is fejezik ki ezt magyarúl szemérmetes
virágnyelven? hogy «leesett a férje az ugorkafáról s akkor törte ki a
nyakát». Nem szokták azt jobban magyarázni.

De még hihetetlenebb volt a mese a szatmári kapitány előtt, a ki viszont
Keresztszegi uramat attól a naptól fogva ismeré, a hogy Debreczenből
elszakadva Szatmárnémetiben letelepűlt s ott timármesterséget kezdett;
igen iparkodó ember volt, a tiszt urakkal mind jó barátságban állt; a
tanácsban is helyet foglalt, s a kiről városszerte köztudomású dolog,
hogy nőtelen és soha sem volt felesége.

Lehetne-e e két külön városban lakó férfiról és nőről azt a csodát
feltenni, hogy egy házaspár, még pedig egymást szerető pár; de a kik
egymással csak egy kisértetlakta tanyán találkoznak, fegyveres czimborák
gyűlekezésében, s ott mívelik az országfölháborítás nagy tudományát, a
helyett, hogy örülnének az életnek, mint más; s a míg fiatalok, járnának
szerelemben és boldogságban s bíznák a világ folyását a maga útjára.

Pedig hát mindaz igaz volt az utolsó szóig, a mit Szulali beszélt.

Keresztszegi lakott Szatmárnémetiben, a felesége pedig Nagyváradon.

Soha egyik sem láttatta magát abban a városban, a hol a párja lakott.

Cselédek, utazók, vásárosok czíme alatt járt-kelt egyiktől a másikhoz a
hívek csapatja, kik a kötött békében meg nem nyugodva, cselszövénynyel
iparkodtak újra harczot előidézni; ezek hordták a tudósításokat, a mik
egyfelől Stambulból, más oldalon Bécsből, harmadikon Kolozsvárról
jöttek.

Senki sem gyanítá e kis, jelentéktelen szövetség létezését; az egész
csendes világ meg volt nyugodva abban, hogy az idén nem lesz háború. A
két császár ki van békűlve örök időkre s a fejedelem Erdélyben örűl a
kis uraságnak, melyben senki sem háborgatja.

Azok pedig, kik e titkos szövetségnek tagjai voltak, nagyon jól tudták,
hogy négy pallos között járnak; az egyiket a császár, a másikat a
szultán, a harmadikat a fejedelem, a negyediket maga Debreczen tartja
fejeik fölött megemelve.

Ezért nagyon óvatosak voltak. A szövetségbe csak olyant vettek fel,
kiért másik három jót állt a fejével, s az árúlóra halál volt szabva.

Nem is fordúlt elő ily eset közöttük, csupán akkor, midőn Szulali
véletlenűl megleste összejövetelüket.

Keresztszegiék kémei ez árúlásról is értesűltek mind Szatmárott, mind
Nagyváradon s akkor az a rendelet adatott ki, hogy három hónapig, szüret
bevégeztéig, moczczanni sem szabad senkinek, hadd aludjék el a hír, hadd
hazudtolja meg az általános csend a híresztelt összeeskűvést.

Voltak, a kik Szulalit azért halálra akarták keresni, de Keresztszegi
azt tanácsolá, hogy nem kell őt bántani, halála megerősítené a mondát;
míg ha futni engedik, megmarad felőle a vélemény, hogy bolond, s egy
bolond szavai mit ártanak?

Így lőn, hogy egész szüret végéig oly álló csend és hallgatás volt a
Tisza és Maros környékén, mintha legjobb barátságban volna az egész
világ. Soha sem volt a vásár olyan népes Debreczenben, soha a diákok oly
szorgalmatosak a kollégiumban, soha a szüretek olyan vígak, mint ebben
az esztendőben.

Mert tudni kell a magyar embernek azt a természetét, hogy neki, ha csak
a sarkáról nem húzzák a bőrt, mindjárt egyszerre jó kedve van, s a
búsuláshoz csak igen nehezen lehet hozzá szoktatni.

Szüret után való első vasárnap tartotta Igyártó bíró mostoha fia első
prédikáczióját a nagy templomban. Igyártó, hogy visszakerűlt
Debreczenbe, másodszor is megházasodott.

Bíró uram papnak nevelte mostoha fiát, ki gyenge testű, de erős elméjű
volt; kár lett volna a tudományokra nézve elvesznie.

Ezért benn is lakott a kollégiumban, a többi fiatalsággal együtt.
Tanárai, a nagytiszteletű tudós urak, ki nem fogytak dícséretéből, a
mily szorgalmas, lángeszű és különös csendes, szelíd természetű ifjú
volt. Társai nagy tiszteletben is tarták, s ha valami viszálkodás volt
benn a tápintézetben, azt rendesen ő intézte el; nem kerűlt a tanári
szék elé.

Ki hitte volna, hogy e szelíd, tudományos ifjú épen a vezetője azon
harczias szövetségnek, mely a kastély titkaiba van avatva.

Midőn ez ifjú hitszónok első prédikáczióját tartá, tömve, dugva volt a
templom, hallották már a hírét, mily szépen, mily kitűnő lelkesen tud
szónokolni, s akarta látni minden ember bíró uram fiát a szónokszéken.

A felvett szent szavak Mózes első könyve XII. részének 11. verseiből
vétettek.

«Övezzétek fel derekaitokat».

Az ifjú hitszónok igen szép dialektikával tartá beszédét, melynek
folytán, beszédét szokásosan három részre osztva, az első részben
bebizonyítá, hogy az úr népének igaza volt, midőn az egyiptombeli
nyomorgatók ellen felzúdult s a szolgaság jármát lerázta; a második
részben előadá rendén, hogy mivel igaza volt Izraelnek a zúgolódásra,
menekülésében meg is segítteték a seregeknek ura által; a harmadik
részben végre reassumálta, hogy a kik tehát méltatlan sanyargattatások
alatt szenvednek, várhatják az ő törekvéseikben az urak urának
segedelmét.

A gyülekezet el volt érzékenyűlve a szónoklaton, ifja, véne, férfia,
asszonya magasztalá templomból kijövet a fiatal theologust, s nagy papot
jövendölt belőle. Azt pediglen csak az adeptusok tudták, hogy ez a
jelszó: «övezd fel a te derekadat», mely tudtul adja az egymáshoz
tartozóknak, mikor kezdődnek a cselekvés napjai?

Azonban, ha bíró uram fiának volt esze, az apja sem maradt a táppénzzel
adós philosophiæ tanárának; még az nap délután nagy dobszóval hirdették
ki a népnek minden utczasarkon, hogy Erdély felől gyilkos, égető tatárok
csaptak be az országba, a kik ölnek, pusztítanak, már Élesd körűl
járnak; őrízkedjék tehát minden ember a mezőkre éjszaka kimenni;
ellenben a fegyveres czéhek foglalják el az őrtornyokat, s senkit éjnek
idején a város árkain se ki, se be ne bocsássanak.

Az ilyen tilalom pedig szigorúan meg szokott tartatni, mert erős regula
volt felőle hozva a város statutumai közt; az árok éjjeli áthágója
félkeze vesztésével bűnhődött.

Így történt meg, hogy az összeesküdött napon Keresztszegi és felesége
egyedűl jelentek meg a puszta kastélyban, senki sem gyülekezett
hozzájuk; vártak két álló napig, s hogy ez alatt Debreczenből senki sem
érkezék, elhatározták, hogy egyik csatlósukat elküldik Debreczen
tájékára kémlelődni.

A csatlós éjszakára azzal a hírrel tért vissza, hogy a városnak minden
kapuját fegyveresek őrzik és senkit keresztűl nem bocsátanak; azt
mondják a tatár jön.

– Hiszen bár jönne, mondá Keresztszegi, legalább keverednék a világ.

Annyit bizonynyal sejtett, hogy ez a bíró praktikája lesz s annálfogva
elhatározá magában, hogy valami nagyot fog ezúttal ellene tenni, a minek
majd keserves foganatja lesz.

E végre felvette ezüstös ruháját s feleségének azt mondá, hogy csak
várjon vasárnap estig; addig a romkastélyt ne hagyja el.

Azzal egy görcsös botot véve a kezébe, ment egyenesen oda, a hol neki
fejvesztés büntetése alatt nem volt szabad megjelenni, Debreczenbe.

El is érkezett a város határáig szerencsésen; de már most, hogy legyen
az oda való bemenetel?

– Ha a kapún megy, ráismernek; ha árkot mászik, agyonlövik. Ott tehát
azt gondolta ki, hogy egy tanyai parasztot felfogadott, vinne be egy
szekér szénát Debreczenbe, s szállítaná azt el bíró uram udvarába, kinek
most szüksége van arra. A paraszt belegyezett; ő pedig elvárva, mikor a
szekér egyedűl maradt, elrejté magát a széna közé.

Keresztszegi úgy számított, hogy a bíró szénáját a városba bizonyosan
beeresztik.

A bíró azután vagy otthon van, vagy nincs. Ha otthon van, a szénát, mint
miről semmit sem tud, el fogja küldeni, a gazda ember kénytelen lesz a
piaczon meghálni vele, s akkor ő éjszaka előjöhet rejtekéből. Ha pedig
nincs otthon, akkor ott marad a szekér a bíró udvarán, s ez annál jobb.

Csakugyan úgy történt, a hogy ő számított. A kapún átereszték az őrízők
a fuvarost, még teszkerét is adtak neki, a mivel majd visszajöhessen.

Igyártó udvarára érve, azt mondták az otthon lévő cselédek, hogy a bíró
nincsen idehaza; nem is mondta, hogy mikor jön meg? Az úrfi, a diák
idehaza van; de annak nem szabad kijőni a szobából; az anyja vigyáz rá.

A kocsis megnyugodott e tudósításban, kifogta a lovait, bekötötte az
istállóba.

Keresztszegi a széna között hallott minden beszédet; azt is hallá, mikor
az esteli harangszót háromszor elhúzták, s innen számított egy jó hosszú
időt; mikor már gondolta, hogy éjszaka van, a ház körüli zengés-bongás
elcsillapult, akkor előjött rejtekhelyéből.

Azután megvárta még, mikor az éji őr jön a tizenegy órát kiáltani a
kapuja előtt, olyankor minden házőrző eb a kapura rohan s ottan csahol,
nem ügyel az udvarra. Ebben a pillanatban leszállt a szekérről, s a hol
egy ablakban világot látott, azon bekoczogtatott.

Vincze ült ott, a biró fia, egy nagy könyv mellett virrasztva.

A zörgetésre felkelt, kinyítá az ablakot s kérdezé: ki jár itt?

– Én vagyok itt, Keresztszegi.

– Az Istenért! hogy jön kegyelmed ide? sugá ijedten a fiatal ember.

– Ne azt kérdezd, hanem hogy nem jött senki Debreczenből a kastélyba?

– Én megtettem a jeladást: de apám keresztül járt az eszünkön, s
bezáratta a kapukat, hogy senki ki ne mehessen.

– Ha senki nem mehetett is, neked el kellett volna jönnöd.

– Anyám őriz, sugá szomorúan az ifjú.

– Ezt nem mondtad akkor, midőn nálunk felesküdtél. Tudhattad, hogy a kik
oda jönnek, azokra nézve nincs anya, testvér, nincs vagyon, boldogság;
nincs hosszú élet, hanem van egy távoli czél, a minek mindent fel kell
áldozni.

Az ifjú szomorúan süté le szemeit.

Keresztszegi folytatta a szemrehányást.

– Lelkésznek készültél, s a bibliát nem ismered; mert ha ismernéd,
tudnád, hogy szent Boldogasszony mennyire szerette isteni fiát, és azért
még sem tartotta vissza őt a testi haláltól. Aztán tudnád, hogy szent
József mily hű gondviselő atyja volt Jézusnak, de a keresztfán meglátott
kinszenvedésektől még sem iparkodott őt megszabadítani. – Te sajnálod-e
véredet hazádért, midőn az, ki Isten fia volt, nem sajnálta te érted
kihullatni vérét?

Vincze betette az ablakot, elfútta a gyertyát, s Keresztszegi egy
óvatosan nyitott ajtó csendes nyikorgását hallá azután.

Vincze szobája anyjáé mellett volt; azon kellett keresztül jönnie. Midőn
a hívó szóra megindult, mint megindul az álomjáró a holdsugár hívására,
ott látta anyját útjában. A kegyes nő csendesen aludt az Urban, kezeit
keblén imára kulcsolva. Bizonyosan imádkozás közben aludt el s bizton
álmodik azon erősségben, a mit az «Amen» végszava épít.

A ház és kapu kulcsait az ő feje alól kelle kivenni.

Ezt nem tehette Vincze a nélkül, hogy anyjának imádságos kezeire le ne
hajoljon s azokra egy halk csókot ne nyomjon. A kegyes asszony nem
ébredt fel fia búcsúcsókjára.

Ugyanezen az éjszakán történt az, hogy a puszta kastély udvarán egy
magános lovag szállt le a nyeregből s paripáját megkötve a
kapubálványhoz, maga egyedül felment a kastély sötét lépcsőin.

Midőn a főterem ajtajához ért, kihúzta övéből török kését s annak ezüst
veretes nyelével elkezdte az ajtót koczogtatni. Először koczczantott
kettőt, aztán 5-öt, azután 11-et, ismét tizenegyet, megint tizennégyet,
és újra tizenhármat, legvégül pedig egyet.

Ez pedig mind megannyi betűt jelzett, alphabet szerinti sorban
összeállítva «Bellona», s ez volt az összeesküdtek jelszava, melyre a
kastély rejtekei meg szoktak nyílni.

Az ajtó zárai alig hallható neszszel tolattak félre belül; a férfi a
kilincsre tevé kezét, és felnyitá az ajtót.

A nagy, éktelen terem sötét volt, benne egyes egyedül várt Keresztszegi
neje, Ilona.

Midőn a magányos férfi belépett, Ilona oda simult hozzá s vállára
borulva susogá:

– Te vagy az? Már visszajöttél, férjem?

Erre egy hang, melyet nagyon jól ismert, így válaszolt:

– Igen, én vagyok az – apád…

Ilona felsikoltott; de hirtelen elfojtá kiáltását. Azután ismét csend
lett.

A férfi lekeríté köpenyét nyakából s szétnézett, hogy hová tegye.

– Az Istenért, hogy jött kegyelmed ide? suttogá alig hallhatólag Ilona.

– Lóháton s az nagyon kifárasztott. Megengeded, hogy leüljek? Ámbár
különben ez a ház a városé volna; ha megengednétek.

– Lassabban szóljon kegyelmed, meghallhatják.

– Tudom, de nem félek tőle. Abból, hogy engem itt látsz, tudhatod, hogy
el vagytok árulva. Fel vannak fedezve terveitek; körül vagytok fogva,
csapatok állták körül az erdőt, minden oldalát a kastélynak. A kik
veletek vannak, azoknak száma kevés, mert assecláitokat, kik
Debreczenben laknak, a város kapuit elállatva, bennrekesztém.

– Ki árult el bennünket? Testvérem?

– Arra ne legyen gondond. Egyébiránt nagy hiba volt összeesküvésbe olyan
fiatalságot avatni be, a ki még anyja szárnya alatt van.

– Mit akar kegyelmed itten?

– Az hosszú sor! El akarom fogatni azokat, kik az országos csendet és
békét fölháborítni összeesküdtek.

– Férjemet is? kérdé rettegő hangon a nő.

– Szeretem, hogy kérdezed. Ez alku dolga közöttünk. Ő nekem ellenségem,
a sors úgy akarta; és a mellett vőm; ezt te akartad. De se az, hogy
ellenségem, se az, hogy vőm, nem nyom semmit a latban, midőn a város
sorsát fontolgatjuk. El vannak árulva terveitek, hogy ti álnok
cselfogásokkal mind a két császár sergei között olyan összekoczczanást
akartok intézni, mely a már elpihent háborút újra fölelevenítse.
Szándékoztatok egy időben török martalóczok alakjában a nagykállói kis
helyőrséget felkonczolni, s más oldalról mint német muskétások
felprédálni a Belényesen levő törökséget. Erről én mind pontosan vagyok
értesülve. A terv jól volt kifőzve; én régóta tudtam azt; láttam, hogy
gyüjtik a fegyvereket, lőszereket, hogy tanítják be a paripákat, tudtam,
hogy lopóznak ki az emberek a városból tanyáikra, s gyülekeznek itt a
kastély üregeiben össze; azt is tudtam, hogyan fog a jelszó a szószékről
tudtul adatni, s akkor hirtelen bezárattam a kapukat. Senki sem jöhet ki
Debreczenből. Most, midőn tudom, hogy egy debreczeni lakost sem fogtok
compromittálni, körülfogatám a kastélyt, hogy azokat, kiket most itt
lepek, összefogassam. Ezekre most csak kétféle sors vár: vagy közönséges
rablóknak fogják magukat vallani s abban az esetben van elég karó
számukra Debreczenben, vagy pedig, ha jobban tetszik nekik bevallani,
hogy a két császár összeveszésére esküdtek, akkor kiadatnak a szatmári
és váradi parancsnokoknak, azok végezzenek velük.

– Kegyelmed képes volna velünk ezt tenni?

– Épen azért jöttem előre, hogy ez «veletek» ne történjék. Szavadból azt
vettem észre, hogy férjedre vártál. Ő nincs itt?

– Nincs, de nem soká itt lehet.

– Úgy annál jobb és annál sietőbb a dolog. Jobb ha a fészket akkor
takarítjuk ki, mikor ő távol van, s a kelepczén kívül reked.

– De én itt vagyok.

– Épen azért jöttem előre, hogy téged magammal vigyelek, mielőtt a
kutatás megkezdődnék.

– Engemet! szólt a nő indulatosan, azt hiszi kegyelmed, hogy családjának
minden tagja áruló?

– Csendesen, asszony! Te el fogsz jönni. Haza jösz atyád házához
Debreczenbe, s ott maradsz, mint csendes özvegy, fél esztendeig. Fél
esztendő alatt én kieszközlöm, hogy Keresztszegi fejéről visszavétessék
az itélet, mely őt a városból örökre száműzi. Akkor, mint régi jegyesed,
eljöhet és megkérheti kezedet, s azután élhet veled, ha tud, boldogan.
Ha azt nem akarja, kezemben tartom a fejét, mire Szatmárra visszatér,
ott várja a pallos. És én esküszöm te neked, hogy az összeesküvésnek
akár szép szerével, akár erővel, de nyakát fogom szegni! Hol van
köpenyed? Ha nincs kéznél, vedd az enyémet és kövess, míg időd van
válogatni.

– Nem! nem! nem tehetem! monda hevesen járva alá s fel a teremben Ilona
asszony. Hogy elhagyjam társainkat, kik annyi veszedelemben híven
követtek, kik minden kínzást kiálltak és el nem árultak soha. Nem teszem
azt. Inkább közéjük állok, küldje kegyelmed darabontjait reánk: nem
sokan vagyunk, csak tizenhatan, de védelmezni fogjuk magunkat, míg
darabokra nem aprítanak.

– Jól van: alkudjunk meg. Többet igérek. Ha kész vagy velem jőni és
megfogadod, hogy házamnál maradsz, én visszavonom a kastélyt körülfogó
csapatok egy részét, hogy társaid a nyitva hagyott részén
menekülhessenek. Ők azután ám lássák, ha a feltakart játékot nyitottan
is folytatni akarják!

– Mondja kend ki Isten nevét, hogy nem leend semmi bántásuk nekik.

– Úgy segéljen engem Isten!

– Jó. Én megyek.

Igyártó megfogta leánya kezét, köpenyét ráadva, levezette őt magával az
udvarra.

Ott felültette őt háta mögé a nyeregbe, s a sötét gesztenyésen keresztül
a halgató éjszakában elléptetett.

Midőn a termet elhagyá, egy papirszeletet vetett a padlóra, melyre ez
volt írva:

«Keresztszegi, nőd nálam van, ott keresd».

A mesterfogás az volt, hogy Igyártó sem darabantokat, sem katonákat nem
hozott magával, nem is állatta csapatokkal körül a kastélyt, hanem egyes
egyedül jött, s Keresztszegi saját vészes barlangja közepéből ragadta ki
leányát. Mert ilyen az asszony!

Hanem midőn haza ért, s udvarán leszállva lováról, fia után
tudakozódott, neje sírva jött eléje s egy beirt papirszeletet mutatott
neki, melyet ablakában talált, s melyen Keresztszegi ismert írása ötlött
a biró szemébe. Arra pedig ez volt írva:

«Igyártó Mihály, fiad nálam van, ott keresd.»

… Ez sem volt kisebb mesterség!

Keresztszegit e tanulság egészen megváltoztatá.

Eddig magát tekinté bátrabbnak, vakmerőbbnek, ellenfelét gyávának, és
most át kelle látnia, hogy az sokkal merészebb volt, mint ő, midőn egyes
egyedül be mer lépni a kastélyba, esküdt ellenségei barlangjába, hogy
elrabolja onnan, a mi neki is, azoknak is legdrágább: szülötte leányát.

Azt is át kelle látnia, hogy most már minden további terve, messzelátó
vállalatainak nyitja el van árulva.

A sors intése ez: e pontról vissza kell fordulni.

Néhány megmaradt hű bajtársát még egyszer maga köré gyüjté s így szólt
hozzájuk:

– Atyámfiai, hű bajtársaim! Itt van Pál fordulásának napja. Elmult
embert láttok magatok előtt: én nem huzom ki többet a kardot. Sem Isten,
sem a világ nem úgy akarja, a hogy mi akarjuk, én megyek alunni. Nőm,
jobb kezem, hazatért; vele távozott hitem; letettem mindenről.
Oszoljatok ti is haza s térjetek hajdani mesterségetekre vissza. A ki
szűcs volt, legyen szűcs; a ki mészáros volt, vágjon tulkot; embervér
nem folyik ebben a században több. A kastély pinczéjének ajtaját
nyissátok fel, itt a kulcsa; a mi pénzt ott találtok, oszszátok fel
fejenkint: bizton használhatjátok; töröktől, labancztól van összeszedve;
csak azt vettük el tőlük, a mit ők mi tőlünk. Hadi zsákmány az, nem
rablott préda. Ha felosztottátok a pénzt, ne feledkezzetek el a
fegyverről, azt hányjátok mind a mocsárba: ellenség ne vegye hasznát.
Aztán vessetek kanóczot a lőporos üregbe, pusztuljon el az egész
kastély, nehogy orvok, haramiák tanyájává legyen a mi eddig nem volt
egyéb, mint száműzött jó bajnokok menedéke. Aztán felejtsük el egymást
és senki se szóljon a történtekről semmit.

A próbált hadfiak könyes szemekkel hallák Keresztszegi búcsuszavát, s
nem szóltak ellene semmit.

Ő mindegyikkel sorban kezet szorított; tudta, ki micsoda mesterember
volt, hol laknak még rokonai? Nehány vén diák is volt közöttük, mint
Ormándy; azoknak tanácsolá, hogy térjenek a collégiumba vissza; senki
sem fogja kérdezni, hol peregrináltak eddig; annyiba vétetnek, mintha
évekig academica promotión lettek volna.

Utoljára hagyta Vincentust, Igyártó fiát.

– Kedves öcsém! szólt megölelve a fiut, hívem voltál eddig, követtél még
ma is. Mondj le rólam ezután. Térj vissza szülőid házához, üdvözöld
anyádat, testvéredet, apádnak pedig mondd meg ezt, én mondom: «vicisti
Galilæe!» meggyőztél! tied a diadal. Nem küzdünk egymás ellen többet.

Azzal megcsókolá az ifjú homlokát és megszorítá kezeit.

– És most mindnyájatokat feloldalak a nekem tett eskü alól – az Atyának,
Fiunak, Szent Léleknek nevében, Amen!

Azzal leoldta kardját s az asztalra vetve, sietve elhagyta a házat.
Éjszaka volt akármerre elmehetett, senki sem látta meg, merre?

Az ott maradtak pedig nagy búsan maradának s nem tudták, hogy mit tevők
legyenek?

Mindenki sajnálta a nagy reménynyel kezdett vállalkozásnak ily kisszerű
kimenetelét; de kinek lett volna bátorsága azt tovább folytatni, a mit
már Keresztszegi is abbahagyott?

– Csunyául jártunk, dörmögé Ormándy; kijöttünk farkasoknak az erdőre, s
hazakullogunk – kutyáknak a sutba.

– De hátha nem! kiálta fel Vincze, kinek eddig nem lehetett szavát
venni.

– Hát nem Keresztszegi izeni-e általad apádnak: vicisti Galilæe!

– De én nem veszem át ez izenetet. Tegnapelőtt hagytam magammal
játszani, ráhagytam magamat beszéltetni, hogy otthon maradjak. Tegnap
ismét hagytam magammal elbánni, rávettek, hogy kijőjek; de akkor
megesküdtem, hogy vissza nem fogok tántorodni többet, s most két nap
alatt harmadszor nem engedem magamat újra gyúrni. Ha Keresztszegi
kétségbeesett, az ő dolga; én maradok az, a kinek fölcsaptam.

Ormándy megszorítá az ifjú kezét.

– Jól van pajtás, igen jól van. Mind szeretjük, hogy így beszélsz; de
mit használsz most már vele? Nincs vezérünk.

– Ha nincs, leszek én! kiálta az ifjú s felkapta Keresztszegi kardját az
asztalról, hová a vezér azt eltávozta előtt levetette. A kiben lélek
van, követ engem: én vezetem.

Nehányan a fiatalabbak közül vivátot kiáltottak e szóra, de Ormándy
fejet csóvált, s az öregek húzódoztak.

– Kedves öcsém! Ifjú vagy te nagyon ahhoz. Míg titkunkat senki sem tudta
is, nehéz volt vele így járnunk, kelnünk két oldalra, hogy sehol fel ne
fedjék; nem is azért verekedtünk, hogy csak verekedjünk, hanem egy távol
czélért. Két ellenség összeháborításáért; ha azt a czélt más elveszté
láthatára alól, a ki már jól látta, hogy vezetnél te bennünket felé, a
ki még fel se nőttél?

És az ifjú még sem tette le kezéből a kardot.

– Hogy a czélt el nem értétek monda, azért van, mert eddig csak
harczolni tudtatok érte, de martyrja nem tudott lenni senki. De ha lenni
fog, a ki vértanuságot tesz érte, bizony mondom, meglátjátok azt!

És akkor susogva, halk szóval mondott egy tervet, melynek hallatára a
bajtársak hátán borsózott a bőr, és hajszálaik alatt zsizsergett a vér a
félelemtől; olyan vakmerő, olyan megsiratni való szándék volt az.

– És most, a kiben lélek van, az követ engem. És ha senki sem fog
követni, megyek magam, és elvégzem egyedül, a mit föltettem magamban;
engem úgy segéljen!

Ha Keresztszegi sejtené ezt a tervet!

Keresztszegi Mihály azon hiszemben, hogy a mi tüzet maga meggyujtott,
azt maga el is oltotta, tért vissza Szatmárba és folytatta mesterségét.

Azt ugyan vette észre, hogy magyar legényei kimaradoztak a műhelyből,
kikkel hajdan portyázásokra járt; hanem azt igen természetesnek találta;
fogadott helyettük németeket.

Egy éjjel azonban roppant hadi lármára ébred fel, a wallon lovasság nagy
riadó trombitaszóval vágtatott a város kapuján ki, s azután a városon
kívül nagy puskatüzelés támadt, mely eltartott majd egy óráig.

A visszatérő lovasoktól megtudá, hogy török csapat száguldott a város
alá, s a kívül fekvő lőportorony őrségét támadva meg, a tornyot fel
akarta gyújtani. Makacs legények voltak, alig engedték magukat elverni;
három ott maradt közülök holtan, a vezérüket azonban élve elfogták. A
wallonok közül is ott vesztek négyen és sokan kaptak sebet.

Mi volt ez? kérdezé magában Keresztszegi, az ő tervének folytatása-e,
vagy valódi török kaland? Igazi török-e, a kit elfogtak, vagy valaki az
ő czimborái közül?

E kérdésre korán reggel megkapta a választ. Hivatták a várba.

Mikor törökkel volt dolguk a német uraknak, rendesen Keresztszegihez
szoktak folyamodni, hogy legyen tolmácsuk; mert olyan ember nem akadt
más a városban, a ki egyszerre törökül is, németül is tudott volna.

Keresztszegit egyenesen a kínzóterembe vezették, hol a fogoly már
kellően el volt látva a vallatáshoz, spanyol csizmák lábaihoz erősítve,
s az első ék már térdei közé verve, ha önként ki nem vall mindent.

Keresztszegi a fogoly bégben – Vincentiusra ismert. Az pedig kedvetlenül
fordítá el fejét, midőn őt meglátta.

– Mit cselekedtél? szerencsétlen! szólt az ifjuhoz törökül.

– Azt, a mit felfogadtam.

– Te magad lettél a csapat vezére?

– Minthogy kegyelmed letett róla.

– Önként engedted magadat elfogatni, hogy a törökökre vallhass.

– Valóban az volt a szándékom.

– Ki akarod állani a kínzást?

– Isten és az én lelkem látja.

– És azután martyr halált halni?

– Ha szolgálhatok vele hazámnak.

– Tehát diktáld, hogy mit írjak vallomásodba?

– Írja azt: «Én Hagza bég, ő felsége a szultán szpahijainak agája, a
nagyvezértől megbizó fermánt kaptam a római császár által elfoglalt
vidékek szabad pusztítására s a német katonaság öldöklésére, minden
megölt katonáért száz-száz aranyat, minden tisztért ezer aranyat kapván
jutalmul».

– Jól van, fiam.

Keresztszegi aztán így fordítá ezt németre:

«Én Hagza bég, a szultán különös kegyencze, a váradi basa unokaöcscse,
most jövén ide Afrikából, azt gondoltam, hogy most is háború van s nem
véltem a megrohanás által mást, mint hőstettet elkövetni, ha tévedtem,
mentsen ki ifjuságom. Ezennel ajánlok minden levágott wallonért
száz-száz aranyat, saját fejem váltságáért ezer aranyat».

A vallomásnak e szabad fordítását nyújtá át Keresztszegi a kapitánynak.

A kapitány mosolygott rá s azt mondá, hogy ez bolondos egy ficzkó.

– Nincs miért nagy dolgot csinálni belőle, szólt hozzá bizalmasan
Keresztszegi. Ilyen betyárkodó szeleburdi elég van a bégek között;
hozzászoktunk már az ilyeshez; a váltságdíjért, ha tetszik, elmegyek
magam Váradra; nem is szükség a dolgot nagyon elhiresztelni; a négy
wallont a kórházban elhaltak lajtstromába lehet tétetni.

A kapitány nagyon bölcsnek találta a tanácsot s mindjárt leveté a
spanyol csizmákat Vincze lábairól, s ujjával kedélyesen megfenyegeté a
fiut, mondván, hogy vigyázzon magára, nehogy még egyszer kezére
kerüljön; most az egyszer a bátyja érdemeiért bocsánatot kap.

Vincze elbámult e szókra, mert értett németül; de azért még sem értette,
hogy vallomása után hogy bocsáthatják szabadon.

Keresztszegi kezesül ajánlkozván a váltságdíjért, mint melyet régi
ismerősétől, a basától, bizonynyal meg fog kapni, ráhagyatott, hogy hat
lovas kisérete mellett saját szekerén vigye haza a fogoly béget. Hiszen
a háza, raktára itt marad, az többet ér ezernégyszáz aranynál; ha
megszökik, mind ezt dobra ütik érte.

Már pedig csakugyan úgy történt, hogy Keresztszegi az úton meghálva, a
kiséretét leitatá s mikor az holt részeg volt mind, ill a berek, nádak,
erek! szekerén elhajtatott Vinczével Debreczen felé.

Ott egyenesen Igyártó házához állt be, átadván magát és a meghozott
fiút, e szavakkal:

– Ime itt van két levágatásra kész fő; tegyen velük kegyelmed a mit
akar.

Igyártó pedig azt tette e két fővel, hogy mind a kettőt jobbról, balról
megcsókolá, és azt mondá nekik: «édes fiaim!»

Vinczét másnap mindjárt elexpediálták Tübingába, akadémiákra, hogy még
csak nyoma se maradjon a corpus delictinek; Keresztszegi pedig újra
megtelepült Debreczenben, s többé nem csinált titkot a házasságából.

A szatmári kiséret azonban, reggelfelé felocsudván a mámorból, miután
sem Keresztszegit, sem a béget nem találta, azt gondolá, hogy azok előre
mentek, s levén náluk a kapitány levele a basához, jónak látták mégis
utánuk menni.

Váradon a basa nagy fejcsóválással olvasá a levelet, melyben az volt,
hogy mind a szpahijaira, mind az öcscsére vigyázzon jobban, mert ime
milyen könnyen megtörténhetik, hogy valami hevesebb vérű spanyol
kapitány az ilyen tréfákért visszatorláshoz folyamodnék, s abból
mindjárt készen volna a háború.

– No majd vigyázni fogok az öcsémre! csak menjetek haza, szólt, egy-egy
aranynyal megajándékozva a legényeket.

Még azon éjjel a basa felkerekedett kétszáz lovassal és ötszáz gyaloggal
s megszállta a kastély környékét. Három napig senkinek sem volt szabad
ahhoz közelíteni.

Harmadnap híre-hamva sem volt a debreczeni kastélynak. A mi fából volt
rajta, azt megégették, a mi tégla volt, azt behányták a mocsárba; nem
maradt a helyén más, mint egy nagy, puszta szérű.

Azzal megint, szó nélkül, a hogy jött, haza ment a basa Váradra.

Ő sem beszélt arról senkinek, hogy mit talált a kastélyban; a
debreczeniek sem kérdezték tőle, hova tette a kastélyukat.

Így aludt el a harczias időszak Debreczen történetében, melyben a hazai
műveltségnek e nagy missionariusa harczi vezérszerepre vállalkozott.

A sors mással bízta őt meg; más várakat, más seregeket adott kezére,
hogy azokat védje, vezese és győzzön.

A századok igazolták, hogy «ezen» missiójának meg is felelt.

Az utókor pedig elismeréssel tartozik azon bölcseknek, kik másfél
százados vérengző harcz alatt ész és szellem fegyvereivel tudtak védni,
vívni, győzni!



A VILLÁMJÁRTA.

Élt Erdélyben egy gazdag és tudós ember, ki saját magáról sokszor el
merte azt mondani, hogy «terque, quaterque beatus!»

Háromszor is boldog. Más embernek egyszer is elég volna.

Nem csak azért volt pedig boldog, hogy három uradalma volt: egy
Hunyadban, az oláhságon, másik a székekben, a szászföldön, harmadik a
vármegyékben a magyarok között; – nem is csupán azért, mert háromféle
doktori oklevelet hozott magával haza az akadémiákról; a mik mellett
tetszése szerint lehetett doktor juris, doktor alchymiæ és doktor
philosophiæ, hanem még egyúttal azért is, hogy nevet is háromfélét
tartott magának.

Mikor a szászföldi uradalmában tartózkodott, akkor úgy hítták, hogy Roth
Péter; mikor a magyar vármegyékben járt, különösen ha az országgyülésre
felkerült Kolozsvárott, akkor Veres Petőnek tisztelte magát. Egyébiránt
pedig, ha valami hiteles irat, szerződés és afféle okmány alá kellett
írnia nevét, akkor az így hangzott: «Petrus Rufus».

Ez lévén tehát az authenticus neve: elbeszélésünk folyama alatt mi is
állandóan Rufus név alatt fogjuk őt emlegetni; tudván azt, hogy az olyan
ember, a ki háromféle bőrt tart magának, hol leveti, hol felveszi
egyiket a másik után, azon komák sorába osztályozandó, a kiknek kötve
szokás hinni.

Hogy ezt Kabós Erzse nem tudta, az szegény ártatlannak nagy veszedelmére
is vált.

Háromszéki árvaleány volt, Szepsi-Szent-György városából; tisztességes
szüléktől származott, de a kik korán elhaltak.

Minthogy igen szép leány volt, sokaknak megakadt a szeme rajta; de
minthogy igen jámbor és erényes volt, az akkori fiatalság csábításai
semmiképen nem ejthették meg.

A mi nem sikerült az ifjak szép szemének, sikerült Rufus ravaszságának;
ő nőül kérte a leányt s az kezet adott rá. Hogyne? Egy olyan gazdag és
tudós úrnak.

Ott élt azután kolozsmegyei jószágán sok ideig, két szép gyermeke is
lett Erzsének.

Akkor egyszer azt mondta neki Rufus: «szedd össze a motyóidat, rakd
szekérre a gyerekeket, itt egy erszény pénz a számodra, eredj haza
rokonaidhoz, mert én más feleséget akarok venni».

Erzse nem akarta elhinni, hogy ez így lehet, hogy a törvényes nejét
valaki csak úgy elküldhesse, mikor eszébe jut, aztán másikat cseréljen
helyébe.

Pedig hát akkor sok megtörténhetett Erdélyben; Básta volt ott!

Rufus nagy embere volt Bástának; hanem azért mégis meg kellett jelennie
az asszony panaszára és törvénynek állni.

Csak hogy könnyű ott, a hol koma a biró.

Rufusnak gondja volt rá, hogy a házassági szertartáskor a magyar nevét
vegye fel, akkor Veres Péternek mondta és irta volt magát, annak is volt
bejegyezve a matriculában.

Midőn tehát a biró előtt állana, csak azt allegálta, hogy ő Petrus
Rufus, soha életében feleséget nem vett, senkivel meg nem esküdött.

Kabós Erzse jelen volt a törvényszéken, két szép gyermekével karján; a
megtestesült ördög is megszánta volna őket, a mint a két kis gyermek
piczi kezeit repesve nyujtá atyja felé és rebegő hangon mondá: «apám,
apám».

Petrus Rufus pedig letette az esküt, a mit a birák neki itéltek; kezét a
szent feszületre tevén:

«Én, Petrus Rufus, esküszöm először, esküszöm másodszor és esküszöm
harmadszor, hogy én – Petrus Rufus, soha semmiféle asszonyszemélylyel
házasságra nem léptem».

Básta biráinak ez elég volt, azt mondták Erzsének, hogy elmehet hazájába
két porontyostól együtt, már most még útravaló pénzt sem kap.

Mikor Kabós Erzse ezt az esküvést hallotta, felemelte siró szemeit az
égre és így átkozódott:

«No hát annyiszor verjen beléd az Isten haragja, a hányszor hamisan
esküdtél ellenem».

Rufus nevetett; a birák morgolódtak, Erzsét kiűzték a törvény-teremből.

A szegény asszony onnan elment a Maros partjára, két szép gyermekét két
felül a nyakába kötözve, s a hol legmagasabb volt a part, onnan leugrott
velük a vízbe. Bele is halt, nem is találták meg: talán a tengerig is
levitte a víz.

Rufus Péter pedig azon a napon gyűrűt váltott Gonzalva Eleonorával, a
szebeni wallon főparancsnok leányával, a ki nem volt se szép, se fiatal,
se gazdag; de előkelő kisasszony s családja nagy befolyású az udvarnál.

Az eltünt Erzse asszonynyal nem törődött senki. A tudósok és a nagy urak
tudják azt már jól, hogy az eskü meg az átok nem egyéb, mint az emberi
nyelv által vibratióba hozott lég működése; a mint a vibratio megszünik,
nincs semmi nyoma. Csak olyan hang az, mint a többi, mint a hegedű, vagy
a czimbalom szava.

Rufus Péter nagy vendégsereget hítt össze lakodalma ünnepélyére, előkelő
nagy urakat; maga a helytartó, Básta is hivatalos volt menyegzőjére;
előtte két héttel hordták már a sok pecsenyét a lakomához, a mit az urak
úgy szeretnek, ha sokáig áll.

Pompás öltözetet is varratott menyegzőjére selyembársonyból, csupa
arany, ezüst virágokkal volt az kihímezve, az öve is arany
gombkötőmunkából, és az óraláncza, a palástcsattja mind derék filigrán
munka volt; a sarkantyúja kakasfejet ábrázolt arany taréjokkal,
kárbunkulus szemekkel. Volt rajta legalább két font arany.

Ott abban a templomban volt az esküvőjük, melynek teteje tarka mázos
cseréppel van fedve. Az esküvő órájában az egész utcza végig el volt
állva fényes hintóktól és gyalog-szekerektől, miken a sok czifra népség
ide csődült.

Szép derült nap volt; az égen alig volt akkora felhő, mely elég, hogy a
nap elbujhasson a háta mögött, hanem az a kis felhőcske olyan fekete
volt, mint a bakacsin, s annak szélei olyan fényesek, mint az izzó
arany.

A templomban szólt az orgona, hangzottak a dobok, a trombiták; a gazdag
vőlegény s az előkelő menyasszony fényes kisérettel járultak az oltár
elé, a hol minden gyertya meg volt gyujtva; fehér alabástrom angyalok
magasan emelve mutatták a szövetség törvénytábláit, a miktől Rufus nem
talált semmi rettegni valót.

Mikor aztán arra került a sor, hogy e szókat mondja:

«Én, Rufus Péter, esküszöm az egy élő Istenre, a teljes szentháromságra,
a boldogságos szűzre, s az ég minden szenteire…»

Akkor egy irtóztató dördülés hallatszott, hogy minden ember azt hitte,
most fordul ki a föld sarkaiból s jön a rettenetes Abaddon angyal, kit
az apocalypsis szavai megigértek. Egy tűzoszlop látszott lekanyarodni a
torony magaslatából, mely czikázva vágott végig a templomon, kikerülve a
szentelt üveglámpásokat s épen ott csapva le az oltár előtt, a hol a
vőlegény és menyasszony egymásnak kezeiket nyujtották, a két esküvő
között.

Midőn a rémült nép a falrengető dördülés után lélekhez tudott jönni, a
vőlegényt és menyasszonyt egymástól ölnyire eltaszítva találták. Egyik
sem halt meg, nem is történt semmi bajuk; csak el voltak szédülve. A
menyasszonynak egy hajszála sem görbűlt meg; hanem midőn Rufust
fölemelték, bámulva látták, hogy minden, a mi ruháján arany és ezüst
volt, egészen eltünt róla; hímzés, láncz, csatt, sarkantyú, a villám
mind leszedte róla. A nép kereste a kőpadlaton az arany maradványait,
egy porszemet sem lelt belőle, az égi tűzben nem csak elolvadt az, de el
is repült, mint a pára. Még a jegygyűrű is elolvadt ujjáról és eltünt.

A nép borzadozva suttogá:

«Ime a Kabós Erzse átka».

Rufus uram házassága eképen nem csak füstbe, de lángba is ment; Bástát
is kikergették Erdélyországból, grófkisasszony, úri mátka mind eltünt,
elpusztult, csak egy maradt meg a félbeszakadt esküvő emlékei közül
Rufuson: annak az arany keresztnek a körrajza, melyet lakodalma napján
viselt, s melyet a villám olyan szépen odarajzolt a csupasz bőrére,
mintha piros festékkel lett volna élesen kifestve.

Rufus látta, hogy az égiek nem tréfálnak. Mégis kell abban valaminek
lenni, hogy az emberi hang: átok, ima, összeköttetéssel bir az esővel,
széllel, villámlással, a mi ép oly mértékben csodálatos és
megfoghatatlan, mint a minő mértékben nem tudják a bölcsek kimagyarázni
azt, hogy a szőrrel dörzsölt üveg is villámszikrákat ad.

Egyik úgy, mint a másik tény; természettudományi tapasztalvány; a minek
a kútforrására találni nem lehet.

Még azon időkben Franklin szülővárosa helyén őserdő volt, még akkor nem
volt föltalálva az a vakmerő ötlet, hogy a halandó ember dárdát
szegezzen a haragos égnek, s mikor legjobban csapkod az Isten villáma,
utána nyuljon az égbe és megfogja azt, és fogva levigye a föld alá egy
kútba, és abba belefojtsa.

Ha ismerte volna Rufus e találmányt, háza minden szögletét körültüzködte
volna villámhárítókkal.

Csak azt lehet csodálni, hogy nem előzte meg e találmánynyal Franklint,
mert ugyan sokat töprengett rajta.

Most már egészen valószinűnek találta, hogy ha a holtak átka oly
hathatós frictiót okoz az electrica materiával terhes felhőkben, akkor
az is bizonyosan be fog teljesülni, hogy őt már most annyiszor üti meg a
mennykő, a hányszor ez átok azt fejére idézte, a hányszor esküdött
eltaszított neje ellen hűtlenül, hamisan.

Ez a tudat elrabolta egész életkedvét. Úgy élt, mint a ki halálra van
itélve, a kit üldöznek, keresnek, s csak attól függ élete, halála, hogy
mikor ismernek rá?

Ez a félelem azért nem tette vallásosabbá, csak félelmeskedővé. Mihelyt
borúlt eget látott, házából ki nem mozdult, s ha zivatar, villámlás,
mennydörgés vonult el feje fölött, akkor lefeküdt ágyába, és ott várta
végig a zivatar elvonultát.

Az az ágy is csodálatos volt. Egészen üvegből a nyoszolya, a mennyezete
kirakva borostyánkővel, arról nehéz selyemfüggönyök borultak minden
oldalról az ágyra, párnák, paplanok mind selyemből; az ágy a szoba
közepén, s a szobának minden fala gondosan bevonva spanyolviaszszal,
mint a hogy mások be szokták vonatni szőnyeggel, hogy azon egy repedés
nem volt, a min a villám beosonhasson; azt pedig a természettudósok már
régen tudják, hogy a selyem, borostyánkő, üveg és spanyolviaszk mind oly
csodás lények, a miktől a villám «horret» (irtózik).

Épen évfordulója volt azon végzetes napnak, melyen Rufus hamis
esküvéssel három szerencsétlen életet kioltott; ezúttal derült,
felhőtelen nap, mely csendesen, vidáman folyott le egész késő estig.

Hanem este felé, mikor már Rufus azt hivé, hogy ezt a napot
elfelejtették odafenn, a leáldozó nap elé hirtelen emelkedék egy sötét,
domboruló felhő, egyenesen föl az égnek, mint valami visiobeli csoda,
idomtalan fejjel, fekete testtel, púpos vállakkal, s egymás elé törekvő
tömör tagokkal, mely a mint a lehanyatló napot eltakarta, mintha láng
sörénye volna köröskörül, s félarcza haragjától égne. Azután meg, mintha
szárnyai nőnének, a mik lassankint átfogják az eget egyik szélétől a
másikig, mintha azt mondaná: «én előlem nincsen menekülés».

Rufus reszketve látta a közeledő felhőt. Nem jutott eszébe, hogy a
tudósok a felhőket cirrhus, cumulus és stratus osztályokba sorozzák: ez
az ő bántója! azt látta csupán.

Egyszer azután a közeledő égi alak egyet pillantott szemével, mintha
mondaná neki: «látlak!» ez a pillantása a felhőnek a távoli villám.

Rufus hirtelen szobájába sietett, fölvette selyem hálóköntösét, befeküdt
selyem ágyába, összehúzta a függönyöket, s kezébe vette borostyánkő
olvasóját; nem azért, hogy olvasó, hanem azért, hogy borostyánkő, – és
azután leste az égzörgés közeledő moraját.

Így szokott mindig tenni, mikor mennydörgés közelíte: fejét lehúzta
takarója alá, jobb kezét a bal üterére tette, és azután számlálta,
hányat üt az, míg az ablaktábla szűk nyilásán bevillanó fényre a dörgés
következik. Húsz érütés a villám és dörgés között, egy mérföldnyi távolt
jelez, tíz csak felet, öt csak kétezer lépést, ha egy percz van csak
közte, akkor itt jár fejünk felett; ha itt üt le, akkor se érütés, se
számlálás.

Rufus a félelem hideg verítékével egész testén, számlálgatá ere ütését:
milyen gyorsan közeledik! mennyiszer lecsap! Oh az egészen más hang,
mikor a villám a földhöz intézi szavát, mint ha a felhők csak egymással
beszélnek. Az a taszító, recsegő hang, mely megreszketteti a földet, az
a mély dördülés utána, mintha a szörnyű viszhang épen a föld szinén
hömpölyögne végig, s minden szívnek, a kit elől utól talál, meg kellene
azt érezni.

Rufus reszketve számítá érütését; már csak tíz, már csak öt, pedig az ér
lázas izgalomban ver már; már csak kettő… Most egyszerre túlvilági fény
borítja el hálószobáját, mely minden érzékét egy perczben eltompítja… és
azután nem tud magáról semmit.

Mikor újra fölébred és körültekint, bámulva látja, hogy már nappal van.

Feje fölött a háztetőn, a padlaton egy ökölnyi gömbölyű nyilás, oly
tökéletes, mintha művész keze vágta volna ki; azon keresztül szobájába
süt a delelő nap. Ő maga ágyától ölnyi távolban fekszik, az ágy föl van
fordítva, borostyánkő mennyezete összetörve, s selyem függönyei hosszú
vékony foszlányokra széjjelhasogatva.

A második villámcsapás után Rufus egészen más ember lett. Mintha
kicserélték volna, elhagyta a tivornyákat, templomba kezde járni,
tudományos könyveinek válét mondott, zsoltárt, bibliát forgatott; nem
uzsoráskodott, nem koczkázott többet, pénzét templomokra, iskolákra
adta.

Megtört, megadta magát az előtt, a kit eddig megtagadott.

Azon a helyen, a hol szerencsétlen neje a folyamba ölte magát, kápolnát
építtetett; félszázados sugár jegenyék alá, s mikor jött valami nagy
zivatar, akkor ő kiment a kápolnához, odaült egy jegenyefához, s ott
állt, karjait összefonva és nézve a villámos égbe, s várta annak utolsó
csapását.

Mert hogy még egy csapása van hátra a rettenetes fizető égnek, azt tudta
ő, és mindenki, a ki hirét hallá. Messze földet bejárt már az, hogy él
Szeben táján egy elitélt, a kit már kétszer megütött a villám, s a kit
még harmadszor is meg fog ütni.

Rufus nem félt tőle, nem kerülte a fényes ostort többé. Akárhány
zivatarban, legnagyobb mennykőhullás között lehetett őt látni,
hajadonfőtt járva künn a szabadban, a magas fák között, a mikről az a
vélemény, hogy a villám fölkeresi sudaraikat; – ott járt, kelt és
beszélt a villámokkal: «ide, ide, itten vagyok: – láss meg, – találj el,
– kitárt keblem, fedetlen főm, halálra kész lelkem, – add meg, a mi még
hátra van».

És a mellett nyár nyár után múlt; fekete hajból fehér lett; az ivadék,
mely Rufussal egykorú volt, lassankint kihalt mellőle, rendes halállal,
dögvészszel, háborúval. Ő még mindig élt és várta a harmadik
villámcsapást. Új ivadék támadt körülötte, gyermekekből férfiak,
asszonyok lettek, azok is megtudták, hogy története van annak, a miért
egy őszhajú kegyes ember, a ki különben oly józan, bölcs, másokkal
jóltevő, templomba járó, – mikor égi háború van, kalap nélkül, mankó
nélkül kitántorog a szabadba, keresi a folyók partját, neki támaszkodik
a jegenyefáknak, s beszél az éggel, beszél a zivatarral. A mennydörgés
felelget neki és ő érti azt, a mit beszél.

S a harmadik csapás még mindig nem jött.

Pedig már az égüldözte, a villámjárta túl volt azon az időn, a mit az
irás szavai ember számára kiszabtak; a nyolczvant is meghaladta már, és
tudta maga, tudta más, hogy a halálnak csak egy neme van számára, s neki
el kell várni, a míg arra kerül a sor.

Így múlt el nyár nyár után; neki csak télen volt szabad pihenni, a tél
volt az az egy évszak, mely Rufus hajához és lelkéhez oda illett. Télen
nem jár a villám.

Vagy ha villámlik, mennydörög télvíz idején, azt csodának nevezik, s
fölirják a krónikás könyvekbe.

Egy télen hasonló csoda történt. Legnagyobb fagy idején, hóeséssel,
zúzmarával megzendült az égboltozat, s a bámuló emberi faj látta a
villámot a fehér havasok fölött ellobogni.

«Ez az én intőm!» monda Rufus, s kitámolygott a folyam melletti
kápolnához, megállt a lombtalan jegenye alatt; csak egy volt már a sok
közül, a többi kidűlt, kirothadt régen. Azt az egyet könnyű volt
eltalálni az égi nyílnak.

És a folyó be volt fagyva, a mezőt mélyen lepte a hó, a jégdara zörgött
a faágakon.

A csodára támadt zivatar elvonult ismét csendesen, a nélkül, hogy egy
ütésre méltatta volna a földet és annak törpéit.

Rufus csalódottan vánszorgott ismét haza. Olyan bizonyosnak hitte már,
hogy ez a nap az ő számára virradt, hogy ez a nap az ő számára nem fog
alkonyodni; és ime csalódott az égben, az még mindig csak fenyeget, és
nem áll bosszút; nem kegyelmez és nem büntet, csak mindig fenyegetve
tartja feje fölött a kivont pallost.

Erre megbetegedett. Talán meghűtötte magát nagyon a téli zivatar alatt.

Ágynak feküdt, sokáig beteg volt, elhúzta baját egész a tavasz nyiltáig,
egész a fű zöldültéig, a legelső sárga virágokig.

Akkor meghalt.

Meghalt csendesen, ágyban fekve, kibékülve, kiengesztelve.

«Ime, hosszas bűnbánatáért megkegyelmezett neki az ég; elengedé neki az
utolsó csapást.» Ekként szólt minden ember.

És ebben megnyugvának. Fényes temetést rendeztek a halottnak, melyre
messzeföldről összejöttek, a kik hirét hallák, és mindenki elmondá
egymásnak a történetet, úgy, a hogy azt apáitól hallotta, hogy ime itt
fekszik a koporsóban egy ősz ember, a ki ifju korában háromszor esküdött
hamisan neje ellen, gyermekei ellen, azok elvesztek nyomorultul; de égig
ment az átok, hogy a hányszor esküdött hamisan, annyiszor sújtsa meg a
villám, s kétszer betölt rajta az átok, a harmadikat elhárítá magáról,
jóltevéssel, imádsággal, bűnbánattal.

Ez volt a halotti búcsúztató tartalma is, azt zengé a gyászének; az volt
irva a sírkövére.

Szép tavaszi délest volt, mikor a gyászmenet megindult; lanyha eső
permetezett, a mitől a fák virágbimbói szemlátomást nyilnak; a szomjú
föld, fű, virág elitta azt, még sár sem lett utána, a lég most tele volt
lanyha eső illatával, fakadó nyárfabimbók ambrájával. Egészen temetésre
való idő.

Rufusnak családi sírboltja volt a templom kerítésén belül; ott vártak rá
régóta ősei, mint legutolsóra, ki maga után beteszi az ajtót, és azután
nem háborgatja őt több napvilág; együtt csendesen alhatják tovább a
porrá-létel éjszakáját.

Ott mikor a sírbolt lépcsőin leereszték a nehéz kovácsolt vaskoporsót, a
mint bezárták mögötte az ajtót, a mint megfordították fölötte a czímert,
a mint elmondák: nyugodjék békével, abban a pillanatban lecsapott a
villám a befedett sírba, s kidönté az eléje állított emlékkövet, hogy az
darabokra omlott…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az ég – megfizet…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És ezt a történetet mindenki megtudhatja, a ki a Királyföldön jár, csak
kérdezősködjék arról az emberről, a kit háromszor ütött meg a villám;
kétszer élve, egyszer halva.



MIÉRT LÁTTÁL?

Gonzaga Julia csak tizennyolcz éves volt, mikor férjét Colonna
Vespasiant eltemették, és azóta nem szeretett soha.

Gyűrűjébe egy amarántot vésetett e jelmondattal: «non moritura». – A
szerelem hivői előtt az amaránt virága jelképe az örök első szerelemnek.

Julia szépségének hire bejárta a narancsligetek honát; Olaszhon kicsiny,
de fényes fejedelmeitől kezdve a nemes lovagokig mind lábánál hevertek,
s ő – egyet sem emelt föl közülök.

Nem szeretett, nem tudott szeretni mást, mint azt, a ki már meghalt.

Pedig volt a megvetett imádók között egy, a ki őt valóban megérdemelte
volna. Nem rangja, nem gazdagsága által, de szerelmének nagyságáért.

Egy egyszerű lovag volt Del Castro Alfons, a fejedelem testőreinek
kapitánya.

Del Castro lovag miatt ugyan rosszul lehetett megőrizve a fejedelem
teste, mert ő a nap felét imádottja bámulatában tölté el; az éjszakát
pedig egészen arra vesztegette, hogy ablakai alatt ábrándozott.

Ha Julia palotája kapuján kilovagolt, a ki őt legelőször üdvözlé, az
Castro lovag volt.

Ha a tengeren csónakázni ment: Castro lovagot ott is útban találta.

Ha termeibe tért, azokat virágokkal behintve találta. Castro lovag
szórta be az ablakon.

S ha éjjel lefeküdt, suhogó párnái közé, s kezét összekulcsolta imára:
valaki az utczán künn énekkel kísérte imáját. Az mindig Castro lovag
volt.

És azért Julia még sem tudta Alfonsot szeretni. Senkit sem szeretett,
tehát őt sem.

Lehet-e kegyetlenebb gondolat egy szép nőnél, a ki senkit sem szeret?

Egy paradicsom, a melyben nem lakik senki. Aranygyümölcsű fák, örök
virágok, de semmi madárdal hozzá, semmi élet hangja. A világ a teremtés
harmadik napján.

Volt azonban egy más titkos imádója is Juliának, kinek nem volt szokása
a sóhajtozás. Ez volt a kalózok fejedelme: Barbarossa.

A rőtszakállú szörnyeteg nem epedett, nem kért, nem járt ablak alá
lantot verni, hanem egy éjjel kikötött Fondi alatt ezerkétszáz kalózzal,
s mielőtt a csendes város lakói álmaikból fölébredtek volna, meglepte a
márványszép kastélyát. Éjszaka volt, az őrök mind aludtak: Barbarossa
martalóczai föltartóztatlanul hatoltak Julia hálóterméig.

Csak két szem őrködött ébren az alvó álmain: Del Castro Alfons szemei.

Csak a szerelem van ébren!

A lovag a martalóczok tolvaj közeledtét észrevéve, fölállt lova
nyeregébe, s bezörgetett imádottja ablakán.

– Úrnőm! Ébredj! Kalózok ütöttek palotádra; menekülj!

Alig ébreszté föl e szó Juliát, midőn mellékszobájában asszonysikoltás,
halálhörgés támadt; hű cseléd sikoltott, czudar rabló kése legyilkolá;
ajtaján dörömbölt már az orv.

Egy percz volt az idő.

– Asszonyom, menekülj! hangzék az ablak alatt.

Julia kiszökött ágyából, csak egy vékony patyolat volt rajta; nem volt
idő pirulni. Úgy, a hogy fekhelyét elhagyta, szökött fel az ablakba,
onnan a lovag vállára emelte; azután leszállt nyeregébe; baljával
átölelte hölgyét, jobbjával kihúzta kardját, sarkantyúba kapta
paripáját, s vágtatott az utczán tova.

Vad saracén csorda üvöltve rohant utána; nyíl süvöltött, golyó fütyölt
feje körül; a lovag forrón ölelé magához a reszkető hölgy termetét, s
oly boldog vala.

Az üldözők mindenütt nyomában voltak, Barbarossa fölgyujtatá Fondi
palotáit, az égő város fénye vérvilágot vetett a menekvők után.

A Garigliano átszeli az utat.

A hegyi folyam két meredek part között folyik alá; midőn ide értek, a ló
visszahorkant a mélységben tomboló ár előtt.

– Itt elvesztem! rebegé a hölgy.

– Ne félj úrnőm, szólt Alfons, te tartsd magad a nyeregben, s tedd
utánam, mit én teszek.

Azzal a hölgy kezébe adta a kantárt, s kipattanva nyergéből, a magasról
a folyamba veté magát. A paripa gazdája után szökött nemes terhével.

A gyors hegyi folyamon át ketten úsztak erőfeszítve; a jó mén és a jó
vitéz. Ez fél kézzel paripája zablyáját fogta, melynek hátán hölgye ült;
s e halálvész közepett is csak azt nézte, mint simul a habáztatta vékony
lepel a szoborszép amazonnak észrontó termetéhez.

Az üldöző saracénok elmaradtak a meredélyen; Castro lovag szökését
egynek sem vala kedve utánozni egy pár ragyogó szem kedvéért.

A szerető férfi karja győzött a haragos folyón; féltett terhével
átjutott a tulsó partra.

Itt mély erdő fogadta őket; mély erdőnek sötét útján semmi sem vezette
Castro lovagot, mint két csillag az égen, és két csillag ide lenn.

Két csillag az égen nem jó helyre vezette őt; erdő közepén rabló
bandolier csapat állta a menekvők útját.

«Kard ki! kard fel!» Castro lovag nem számlálta ellenségét, közé vágott;
harczolt, mint egy oroszlán, a kardok szikráztak az éji harczban, a
rablócsorda szétfutott, vagy elhullt. Alfonso utat vágott szive
bálványának.

A hajnalcsillag látszott a keleti láthatáron, midőn az erdőből kiértek.
Nem messze egy vár emelkedék előttük. Az volt Gæta.

– Asszonyom, szólt itt Alfonso, meg vagy mentve; kihoztalak minden
vészből. És most szólj: mit érdemlek mind ezért?

S imádott hölgye előtt féltérdre ereszkedék.

Gonzaga Julia összehúzta szép keblén a vékony patyolatot; arcza égett a
szégyentől, jobban mint az ég a hajnalfénytől; szemei vészben ragyogtak.

Ah, a földi csillagok sem jó helyre vezették Castrot!

A mint térdelt a hölgy előtt, szemeivel kéjittasan járta be annak
vonásait, omló haját, fehér vállát, végig egész rózsás lábujja-hegyéig:
Gonzaga Julia odalépett hozzá és kezeit esküre emelve, így szólt:

– A miért megszabadítál pogány kézből, gyalázatból, a miért kihoztál
dühös folyam hullámiból, a miért megküzdtél értem orvokkal,
utonállókkal: kápolnát emeltetek nevedre, melyben mindennap te érted
imádkozom;… de a miért megláttál öltözetlenül, azért meghalsz!

S e szónál kirántva a lovag övéből a tőrt, azt markolatig döfte annak
szivébe.

… Oh milyen kegyetlen a hölgyek erénye!



AZ ÉLETBŐL ELLESVE



A PÁNSZLÁVOK FÖLDÉN. REJTELMES HISTORIA.

Nevethetnék rajta! Ha valami kényeskedőbb érzés nem sajogna bennem annál
a gondolatnál, hogy a mi felvidéki tótjaink között pánszlávokat akarnak
találni. Azok a tótok, a kik a Rákóczi-szabadságharczban a végső óráig
kitartó hívei voltak a magyar ügynek, a kik a 48-iki szabadságharczban
magukra hagyottan szétkergették a magyar ellen alakult szabad
csapatokat, a kiknek fiai legjobb katonái voltak a magyar hadseregnek:
ezek a jámbor kaszások, a kik minden évben lejönnek a magyar Alföldre,
résztvenni a munkában azon az áldott földön, a mely nem az övék; a kik
otthon a maguk görbe, de regényes országában fát vágnak, deszkát,
zsindelyt fürészelnek, hasogatnak, tutajokon hordják mi hozzánk; a kik
lemennek a bányákba követ törni, érczet kutatni; a kik bevándorolják a
félvilágot szövött gyolcsvásznukkal, gyógyfüvekkel, egérfogó
kalitkákkal; – hogy ezek mind azt a gondolatot hordanák a széles
tüszőjük alatt, hogy ők Magyarországon az államrendet felforgassák,
Szvatopluk trónját újra felállítsák, Budapestet elfoglalják s elnevezzék
Czarográdnak, hogy a muszka czárral conspiráljanak.

Tudom én azt jól, hogy vannak elégedetlen emberek a tótok között is épen
úgy, mint vannak a magyarok közt. Sok ember van, a ki azért üti a
mellét, a nemzetiségére vonatkozva, mert különben észre sem vennék, hogy
a világon van. Csakhogy ez nem eszme, hanem csak «szusz».

Vannak igenis árva tót diákok, a kik a lycæumi sovány convictuson
keservesen magolva a quæ maribust, sanda szemmel nézik a duskálkodó
földesúr fiát, a ki csak a billiárdnál tanúl, mégis szolgabiró lesz
belőle; aztán vannak a világ háta mögötti ecclesiákban tengődő
prédikátorok, a kik a mennyországot távolabb esőnek hiszik a tótokra
nézve, mint a hogy azt más népek közel érik. Azután vannak veszekedett
prokátorok, a kiknek a nemzetiségi izgatás mód a clientela
szaporítására; de vannak minden bizonynyal igazi bonæ fidei nemzetiségi
rajongók is, a kik anyanyelvüket imádják, költeményeket irnak rajta,
azokat elszavalják, kinyomtatják, boldogok benne; és aztán végül van
egynehány élelmes speculáns, a ki szimatolja a pénzszagot a moszkvai
liga tarsolyában; nagyokat igér, s nagyokat vár érte, – kétszáz forintos
évi fizetés mellett ezres bankjegyeket váltogat, s pezsgőt iszik belőle;
– ez a törzskar. De hol a tábor? Hisz a felvidéki tót nép még csak egy
pánszláv képviselőt sem küld fel a magyar országgyülésre.

Most két esztendeje keresztül-kasul jártam a magyar-tót felvidéket,
voltam Nyitra, Trencsén, Árva, Liptó legszebb vidékein: úgy mentem
mindenüvé, mintha haza mennék; úgy fogadtak mindenütt, mintha a
legtősgyökeresebb magyar nép lakta vidéken járnék; a tót munkások a
mezőn a maguk népdalai mellett énekelték az «Isten áld meg a magyart», a
tót polgárok, iparosok koszorúkkal fogadtak a városok bejáratánál,
papjaik s azok között kemény pánszlávoknak elhíresztelt celebritások
távol falvakból eljöttek ahhoz a házhoz, a hol szállva voltam, s mondtak
olyan felköszöntőket, becsületes hazafias érzelemtől áthatott, lelkesült
szavakat (igaz, hogy némelyik tótul), hogy azoknál különbet a mi ős
szittya vérünk se buzoghat elő, a katholikus tót papi méltóságok pedig
épen kifogástalan érzelmű magyar hazafiak. Aztán pedig hát én nem vagyok
nékiek se főispánjok, se földesuraságok, még csak lutheranus főcurator
sem vagyok; – a mit bennem szivesen fogadtak, az a specziális magyarság
megtestesülése: magyar író vagyok, semmi más: tőlem se nem remélhet, se
nem félhet senki semmit; a mit a szivéből nekem ád, egyenesen a magyar
nemzetnek adja.

Tovább mentem. Árvaváralján már az iskolás gyermekek «dicsértessék a
Jézussal» és «adjon Isten jó napot»-tal köszöntenek magyarul. Azok az
árva vidéket lakó árvaiak, a kiknek, ha egy esztendőben roszúl terem a
burgonya, nincs mit enni, de azért még az inséges időben sincs
adóhátralékuk. Faképeket, játékszereket faragnak, azt boldogabb vidékre
elhordják, mégis lerojják, a mivel az államnak tartoznak. A fafaragás
egész üzletággá fejlődött ki náluk. Megismerkedtem egy egyszerű
parasztlegénynyel, a ki egy állatcsoportozatot valódi művészettel
állított elő gyertyánfából; nyáron a mezőn dolgozik, csak télen át
művész. Megnézheti a magyar miniszterelnök elfogadási termében, a ki
odamegy, ezt a parasztművet (olyan tisztességben részesül ez), ott áll a
díszalbum mellett. S ilyen művészekkel tele van a tótság. Faragott
sétapálczáikat viseli az egész világ, még China is. Csöndes,
dologszerető, becsületes nép ez.

Mikor az országgyülésen a magyar nyelv tanításáról az alsóbb iskolákban
volt szó, hej, milyen nagy jeremiádát támasztottak ellene (akkor sem
annyira a pánszlávok, mint inkább a pánszászok). No ha azért riadoztak
tőle, hogy a magyar nyelv oktatása által majd a más ajkú népfajok
nemzetiségükhöz hűtelenek lesznek: hát akkor nagyon ok nélkül rontották
a vérüket; hanem ha attól féltek, hogy ennek a gyakorlati életben
foganatosítása után a különajkú nemzetiségek a magyar állameszméhez
hívebbek lesznek, hát akkor jól prófétáltak.

– Két év előtt, mikor Trencsénben jártam, csupán e megyében száztíz
magyarul tanító iskola volt, s azok között tizenkettő, a miben az
előadási nyelv kizárólag magyar, a többi megyében is úgy van. A nép maga
kivánja így! Aztán milyen iskolák! Az árvaváraljai elemi iskola különb a
hajdani lycæumoknál. Ezek a magvetői a hazaszeretetnek. A mi
iskolamestereink ott a felföldön végzik be azt a nagy művet, a mit Árpád
apánk ezer év előtt megkezdett. Ők fejezik be a pusztaszeri szövetséget.
S ez a gárda hatol előre ellenállhatatlanul. Munkája láthatatlan; de
feltarthatatlan mint a felvilágosodásé. A hajnalsugár elűzi a
kisértetet.

Most következik azonban a rejtelmes történet.

Koritnyiczát is meglátogattam, családommal együtt, s még két jó barátom,
Schwarz Gyula és Andaházy Pál kedves társaságában. A gyönyörű fekvésű
fürdőben már akkor (ősz felé) nem volt más otthon, mint «tisztelt
hazánkfia» Gelléri Szabó János barátom; vendégül pedig, mint mondák, egy
angol tudós maradt még ott. Ott nagyhamar egymásra találtunk, az angol
középtermetű, széles vállú férfi volt; arczán semmi az angol typusból: a
kétkúpos homlok, a hatalmas két ágra hagyott szőke szakáll, a piros
arcz, villogó szemek, büttykös orr, az egész arcz izgatag kifejezése
egészen más népre emlékeztetett.

Schwarz Gyula tudós barátunk egyszerre angolul kezdett el hozzá
beszélni, a mire az idegen doctor elég udvarias volt németül felelni, s
a társalgás maradt ennél az idiománál.

Ebéd után azt a meggyőződésünket fejeztük ki egymás előtt, hogy ez az úr
– muszka.

Azután beírtuk a neveinket a vendégkönyvbe; angolunk névjegyzése ekkép
szólt: «Robert Laing, collegii Corporis Christi apud Oxoniensis Socius».
Szép, gömbölyű, kissé hátradűlő betűi voltak: mint azoké, a kik cyrill
betűk írásához szoktak.

Innen aztán tovább mentünk, fel Liptóba a Kárpátok közé, a fölséges
csorbai tóhoz, a mit hogy ha le akarnék festeni, egy regényt kellene
hozzá írnom rámának. – Hát a mint ott is elénk adják a vendégkönyvet,
hogy a neveinket beírjuk: a legelső név, a mi szemembe tünik,
ugyanazokkal a gömbölyű hátradűlő betükkel van odairva, a czím is ugyan
az, csakhogy a név egészen más. A csorbai tó vendégkönyvébe ugyanaz
«Cuthbert Shield, Northumberland, England, apud Oxonienses, collegii
corporis Christi socius». A nap, melyen ez beiratott, május 30-ika.
Ekkor pedig voltunk szeptemberben.

Ez már szeget ütött a fejembe. Két különböző név alatt, egy angolnak
májustól szeptemberig a magyar-tót felvidéken mulatozni több, mint
barátság. Mi dolga ennek itt?

Aztán kiment az egész dolog a fejemből.

Budapestre haza költözve, egyszer egy októberi napon betoppan hozzám az
én koritnyiczai anglusom, látogatóba.

– God bye sir! Hanem már most engedjen meg, nem tudom melyik nevén
szólítsam önt, mister Robert Lainghoz, vagy Cuthbert Shieldhez van
szerencsém?

Az anglus elnevette magát kedélyesen, s egy cseppet sem jött zavarba.

– Igenis, mond, az egyik az irói nevem, épen úgy, mint önnek és sok
másoknak is vannak írói álneveik; néha azt használom, kivált versek alá
irva, minők a Csorbai tó vendégkönyvében láthatók.

– Önnek nagyon megtetszett a mi tót felvidékünk, hogy négy hónapot ott
töltött.

– Oh igen. A szláv népszokások tanulmányozását tüztem ki feladatomul; s
egész idő alatt folyvást Moyses püspök házánál voltam vendégül
elfogadva: az volt kirándulásaim központja.

(Én ezt a Moyses püspököt úgy ismertem, mint hírhedt pánszláv
celebritást.)

Angolom tovább ment. Én meg eresztettem. Nem kenyerem a spiczliskedés;
ámbár, ha a hazámat fenyegetné valami igazi baj, én biz a
denuncziálástól sem ijednék vissza.

Hanem azt még sem tagadhattam meg magamtól, hogy este a clubban,
összetalálkozva azzal a miniszterrel, a ki nekem legkedvesebb jó
barátom, el ne mondjam neki sub rosa a tapasztalatomat.

– Mégis jó volna megkérdezni attól a Moyses püspöktől, mondám én, hogy
mi dolga volt neki négy hónapon át ezzel a kétféle nevet viselő
angollal?

Az én kegyelmes barátom uram végig hallgatta szokott olympi nyugalmával
az én felfedezésemet, s aztán szemem közé nézve azokkal a véghetetlen
okos szemeivel, azt mondá:

– Persze, hogy jó volna megtudni Moyses püspöktől, hogy mi dolga volt a
két nevű urral? csak az az egy kis akadály van a dologban, hogy Moyses
püspök már ez előtt egy néhány esztendővel meghalt.

Még így meg nem buktam soha!

Eszerint az én dupla barátom engem még egyszer rászedett.

Már most ez vagy valami «trufátor» volt, a ki egyenesen az emberek
megtréfálását tüzte ki czéljául, vagy valóságos Aksakoff-féle utazó
ügynök. A dolog összeesik a hires Dobrzánszky-féle puts-csal.

Nekem pedig mindegy, akármelyik volt.

Se én, se más magyar ember, politikai emissariusokra nem vadászunk.

Hogy pánszlávok vannak, azt elhiszem, hogy gyakorlati sikert nem érnek
el, arról bizonyos vagyok. A pánszlávizmus a tót felvidéken olyan baj, a
minek a kigyógyítására nem kell mindjárt a ferrum sesquichloratumot
használni, mikor az orvoslására elég a rumford-leves is.



A MISKOLCZI SZŰZ.

Kétszáznyolczvanezer embert zúdított alá Magyarországra az orosz czár: a
fényes gárda lovas dandárt, a hol az egyik ezred csupa pejlovon ül, a
másik csupa almásszürkén, a harmadik mind egyforma fakón, a negyedik
tiszta fekete lovakon; zenekar lovagol előttük, tarka ruhákban, azután a
cserkeszeket, keleties egyenruháikban, a fényes beshmetben, a hegyes
papással a fejükön; hosszú puska a hátukra vetve, ezek sortüzet adnak
lóháton ülve a támadó ellenfélre, azután a doni és zaporogi kozákokat, a
kik a harmadfél öles dárdát kétkézre fogva hajítják el a csatában, mint
a kelevézt, s az egész ezred énekelve megy a harczba. Minő rettenetes
kardal az! Voltak baskir csapatok is, Mohamed, Buddha imádó nép,
bálványhitű pogányok, a kiknek a nyelvét maguk az orosz tisztek sem
értik.

S ennek az újkori népvándorlásnak a vezére volt Paskievics herczeg, az
eriváni győztes, a Balkán meghódítója, Lengyelország eltiprója, a ki
Varsóban helyreállította a «rendet».

S e Batu kháni tábor s rettenetes vezére mellé volt adva «egy» magyar
ember. Most úgy nevezik, hogy a «muszkavezető».

Nem kellett a muszkának vezető, volt annak térkép a kezében s ment, a
míg a magyar sereg útját nem állta s össze nem kuszálta az egész hadi
tervét.

Ha van földön nem emberek számára teremtett kín, hát az volt ezé az
«egy» magyar emberé a muszka táborban.

Ott állni mindennap az orosz hadvezér haragja, s saját nemzetének
kétségbeesett elkeseredése között; érezni a legyőzött minden szenvedését
s mosolyogni a legyőző szeme közé; engesztelni, csillapítani a nem várt
ellenállás felett dühöngő vezér haragját s őrizni a rendet a megszállt
városokban féltékeny szigorúsággal; egyszerre maga ellen idézni a
gyanakodó orosz dölyfös zsarnok szeszélyét, a fondorkodó cselszövő
udvaronczok méregkeverését, s egyidejüleg saját honfitársainak keserű
boszuvágyát, sűrű átkozódásait.

Mert az orosz táborban gyűlölték az egész magyar nemzetet, de azt az
«egy» magyar embert, a ki velük volt: legjobban.

Mikor Sátoralja-Ujhelyre érkezett az orosz tábor, valamelyik erdőben egy
néhány kozákot megöltek a magyar guerillák. Paskievics megtudta ez
esetet, azt mondá a magyar főúrnak, hogy ha elő nem keríti rögtön a
gyilkosokat, porig leégetteti az egész várost.

A magyar biztos huszonnégy óra alatt előteremté a négy guerillát, a ki a
kozákokat megölte; az orosz vezér fel is akasztatta őket. Ezzel Ujhely
meg volt mentve.

Mikor aztán odább mentek, volt a fővezér kiséretében egy orosz tábornok,
herczeg D..., a kinek meg az volt a feladata, hogy ezt az «egy» magyar
embert tartsa felügyelet alatt; hát akkor az odament a tábornagyhoz s
azt mondá neki:

«No most minket ugyan szépen rászedtek. Az a négy ficzkó, a kiket mi
felakasztottunk, a vármegye börtönéből került elő, az egyik volt egy
apagyilkos, a másik három rabló utonálló, a kiket úgyis fel kellett
volna akasztani. A magyar biztos ezeket a gonosztevőket adta ide nekünk
az igazi guerillák helyett.»

Paskievics nem szólt semmit: hanem attól fogva minden léptét őriztette a
magyar polgári biztosnak. Mikor aztán Losonczon ismétlődött ez az eset,
hogy magyar guerillák megöltek két kozákot, Paskievics kiadta a
rettenetes parancsot, hogy az egész várost porrá égessék és kirabolják.

Ez az orosz hadviselés taktikai rendszere.

A magyar biztostól nem kértek többé közbenjárást. Losoncz földig
leromboltatott.

Azután következett Miskolcz.

Már itten dühös volt az orosz fővezér, hogy Görgei szétzilálta az egész
hadi tervét, a váczi ütközetben megverte az orosz legjobb seregét, s
kisiklott az orosz hadi strategéma ölelése közül, a Tisza mögé. Újra
kellett kezdeni az egész hadjáratot. Az orosz katona pedig hullott, mint
a légy! még egy «polgári biztos» volt mellé adva: a cholera. – Az volt
még csak a szálláscsináló! Az orosz hadsereg minden táborhelyén egy
temetőt hagyott hátra.

Ekkor történt az az eset Miskolczon, hogy két cserkesz harczos egy
földmives házához lett beszállásolva, a ki maga épen akkor, sürgős
takarodás idején, kinn volt a mezőn fiastul együtt, a háznál nem volt
más, mint egy tizennégy éves hajadon leányka, a ki a háziasszony dolgát
végezte, ebédet főzött a mezőn dolgozók számára.

A két cserkesz is éhes volt: de nem az ebédre, hanem a leányra magára.

Hasztalan volt az ártatlan gyermek könye, könyörgése, a vad harczosok
nem nézték, hogy bimbó; gyönyör azt letépni!

A leány bátyja odakinn a mezőn csak hiába várta, hogy jön-e az ebéd?
utoljára étlen, szomjan hazahajtott a rakott szekérrel.

Mikor megérkezett, a nyomorult leányka már akkor a végsőt lehelte. Ott
hevert a földön s csak annyit tudott mondani, hogy a kik ily kegyetlenül
bántak vele, az a két beszállásolt cserkesz, s aztán ott halt meg a
bátyja karjai közt.

A magyar legény akkor kiment az udvarra; a két cserkesz már lovon ült s
odább készült menni. Azoknak kardjuk volt, puskájuk, pisztolyuk; neki
pedig nem volt egyéb kézbelije egy petrenczerúdnál. Két percz alatt
agyon csapta mind a kettőt. Bottal verte őket agyon, mint a veszett
kutyát.

Onnan aztán egyenesen rohant az orosz fővezér szállására. Bebocsáták
hozzá, hisz fegyvertelen volt. Azon elkeseredett dühében ezen kezdé:

– Itt vagyok! Én öltem meg azt a két cserkeszt!

Paskievicset a düh futotta el, mikor ezt megmagyarázták neki.

– Meggyalázták a húgomat! Halálra kinozták az átkozottak szegény kis
ártatlan testvérkémet. – Megöltem mind a kettőt.

– A gyilkosnak akasztófát! a városnak tüzet és vasat! ordítá tomboló
dühében az orosz fővezér.

Ekkor bátorkodott eléje állni népgázoló haragjának az az «egy» magyar
ember.

– Nem úgy uram! Az a két cserkesz megérdemelte a halált, ennek a fiúnak
a növendék leánytestvérét kínozták halálra.

– Ön meri védelmezni a gyilkost?

– Nem a gyilkost; de a női becsületet. Ön maga is apa: mit tenne, ha ily
bántalom érné?

– Ölnék. – De vajjon igaz-e ez?

– Küldje ki a herczeg tábori főorvosát, hogy vizsgálja meg az esetet.

Paskievics azt mondta, hogy «jól van»; s rögtön parancsott adott a
főorvosának, hogy menjen ki a házhoz, a hol a két megölt cserkesz van;
hanem aztán hátat fordított a magyar úrnak, s a míg az orvos vissza nem
tért, folyvást D... herczeggel beszélt. Ha nem való, a mit a legény
mondott, akkor a magyar úr el van veszve. Eltalálta árulni, hogy van
szíve s az a maga fajához hajlik. Főbenjáró bűn ez.

Rövid időn visszatért a főorvos. Jelenté, hogy a fogoly leánytestvére
valóban baromi erőszak miatt halt meg; az összeszorított markában még
ott volt egy rézgomb a cserkesz beshmetjéről, a mit viaskodásában
letépett.

Arra odalépett a magyar főurhoz a muszka fővezér s azt dörmögé neki:

– Küldje ön haza ezt a fiút, adjon neki pénzt a húga eltemetésére; aztán
mondja meg neki, hogy menjen el az utamból messzire.

– És Miskolcz városa?

– Nem égettetik fel.

A cserkeszölő legényt bántatlanul bocsátották haza.

– És most nekem is mondja meg a herczeg, hogy merre mehetek? kérdé a
magyar főúr.

– Ön el akar engem hagyni?

– Látom, hogy itt nincs bizodalom hozzám.

– Kérem, hogy maradjon itt.

– Akkor én kérem, hogy D... herczeg ne maradjon itt. Én ismerem jól a
magyart.

Mindent el lehet tőle venni, de a becsületét nem!

És Paskievics elküldte a környezetéből D... herczeget.

S attól fogva, ha gázolta is a magyart, de nem gyülölte többé.

Mikor egészen legyőzte, akkor már megtanúlta becsülni.

Debreczent nehéz ütközet után foglalta el, de már nem pusztította el. A
város elüljáróival emberien bánt. Egyszer az utczán nagy sár idején ment
a magyar polgári biztos kiséretében keresztül a főutczán, egy szál padló
volt a híd, a mi átvezetett a sáron. A kik a régi Debreczent ismerték,
emlékezni fognak rá, hogy mi volt az a «sár» az utczán. Szekéragy tolta
azt. Szemközt jött rájuk pedig-len egy termetes polgár, a kit akkoriban
«civis»-nek neveztek, nagy büszke léptekkel. A sár közepén
összetalálkoztak Paskievics és a civis. Ez megállt konokul az útban.
Átkelhetett ám Paskievics a Balkánszoroson, ráléphetett Varsó nyakára;
de azt semmi hatalommal ki nem vívhatta, hogy egy debreczeni civispolgár
a hajdani padló szoros útjáról az ő rettentő személye elől a sárba
kilépjen. Paskievics sértett büszkeséggel csapott a kardjára; de biz
ettől a horkantástól még csak a makrapipája se rezzent meg a polgárnak.
Ekkor megszólalt a magyar úr a háta mögött.

– Ugyan, édes hazámfia, legyen szíves helyet adni a tábornagy úrnak.

– Az már más! Ha szépen kérnek! A termetes polgár erre a szép szóra
belépett a sárba, helyett adott a hídon a tábornagynak, megbillentette a
kalapját s még azt is mondta, hogy «adj’ Isten!»

Mikor az oroszok kivonulóban voltak, Paskievics hosszabb ideig volt
elszállásolva egy magyar földesúr falusi kastélyában, egész táborkarával
együtt. A házigazda derék jó hazafi volt; hanem azért kénytelen volt
szívesen látni vendégeit.

Mikor tovább akartak menni, az utolsó lakoma után a herczeg kétszáz
orosz imperiált tett le az asztalra.

– Mit akar a herczeg ezzel a csomó aranynyal? kérdé a házi gazda.

– Hát a szíves ellátásért.

– Ne higyje a herczeg, hogy ezt nálunk pénzen osztogatják. A ki nekem
vendégem, az nálam itthon van, ha ellenségem is. Ha én nem tettem szót
azért, hogy a birtokomat széltében elpusztították az ön hadseregei:
azért a borért, a mit magam adtam fel önök elé az asztalra, csak nem
állok elé pinczérszámlával; söpörje be a pénzét!

Paskievics nagyot csóvált a fején. A pénzt visszadugta, hanem aztán
megbízta vele a polgári biztost, hogy becsültesse fel mindazt a kárt, a
mit seregei a földesúr birtokán okoztak s fizettesse ki a hadi
pénztárból.

A magyarországi hadjáratból vitték haza az oroszok magukkal a szabadság
vágyát.

Ennek az «egy» magyar embernek Paskievics táborában az egyik fia magyar
alkotmányos miniszter lett az új korszakban, a másik is az lehet még!



A SOCIALDEMOKRATIA EURÓPÁBAN ÉS ÉSZAKAMERIKÁBAN.


I.

Ámbár Magyarország még most legtávolabbról van csak érintve a
sociáldemokrata mozgalomtól, mégis fölöttébb érdekesnek tartom azon
adatokat, melyek e kérdésre világot vetnek, megismertetni a közönséggel.

Nálunk még most se az alany, se az alap nincs meg e nagy mozgalomhoz.
Gyáriparunk csak keletkező félben van, s a mi gyáraink vannak, azok
munkásaikat, a külföldi munkadíjakhoz hasonlítva, eléggé jól díjazzák, s
ezt annyival inkább kénytelenek tenni, mert földmivelési iparunk
fejlődése a munkaerő értékesítésében igen erős versenytársa a
gyáriparnak. A hol a földmíves-napszám egy forint átlagot tesz ki, ott a
gyármunkás-napszámot nem lehet egy frankra leszállítani; a hol az arató
munkás hat hét alatt képes (igaz, hogy megfeszített munkássággal) az
egész télire való készletét megérdemelni, ott nem lehet a munkásosztály
elnyomásáról panaszkodni, mert a míg a földesúr elég foglalkozást ád,
addig a gyáripar kénytelen épen úgy jutalmazni a munkásait, mint a mezei
gazda. A kézműipar felvirágoztatására pedig oly őszintén kezet fog
Magyarországon minden osztály, hogy az ez iránt felelevenült országos
részvétet még a ki sociális izgatással is akarná fokozni, olyan rosz
szolgálatot tenne vele, mint a ki nyár derekán ránk fűtené a szobát.

Azért «most még» mi nálunk nem a munkás panaszkodik, hanem a munkaadó,
nem az iparossegéd, hanem a mester. Egy olyan szorgalmas és értelmes
iparosfőnök is, a milyen volt Vidacs János, a ki a mellett
tizenhatpróbás demokrata volt, az öngyilkosságon kényszerült
pályafutását végezni, legnagyobb becsületessége és méltányossága
daczára, mihelyt a concurrentia fölverte az üzletéhez szükséges munkások
díjait. A hogy ezt ő nekem a katasztrófáját megelőző hónapban keserű
panaszszal elmondá, megjósolva kikerülhetlen végzetét.

Sőt az az iparos mozgalom, a mi hazánkban megindult, épen azt az irányt
veszi, a mi az iparszabadság korlátozására czéloz, inkább a
czéhrendszerhez nehézkedik vissza, s az iparmunkástól minősítést
követel.

Azok pedig, a kiket a külföld bocsát be hozzánk, a socialdemokratia
tanait hirdetni, itt, Magyarországon, nem tudják magukat megértetni,
idegen ajkúak; eszméik még idegenebbek, s aztán – a mi fődolog – a mi
népünk még maga is oly aristokrata, hogy tekintélyt követel attól, a
kinek a szavára hallgat, az idegen iránt gyanakodó.

Hanem az előreláthatólag változni fog.

Először is a munkás osztálynak szaporodnia kell. Igen kivánatos, hogy
szaporodjék. Magyarországon az iparnak adott kedvezményeket
beczikkelyező törvény életbelépte óta egész sorozata keletkezett az új
gyáraknak. Támadni fog még több is. Ez boldogulásunk alapföltétele. Ez a
mi aranybányánk: az iparosnak a két keze és esze. Már is «sok ezerre»
megy Budapesten a gyármunkásoknak a száma. Ennek az osztálynak a
gyarapodása közérdek. S jobb megelőzni a méltányos kivánságokat, mint
kidaczoltatni azokat, a mikor aztán a méltányosság határait sem tudja
megszabni senki.

És jobb helyes irányt adni egy még születőfélben levő eszmének, mint
azzal azután, ha kamaszéveibe átnőtt, minden lépten-nyomon birkózni,
dulakodni a ferdére vett irány miatt.

Az is tudva van már előttünk, hogy bármily kezdetleges és félsikerűnek
sem becsülhető a budapesti központban hébehóba nyilatkozó
socialdemokrata mozgalom; az mégis kezd terjeszkedni a vidékre is s
legújabban észrevehetővé kezd lenni a jelszó, a mi a központból
kiadatott, hogy aratás idején a földipar munkásai közé is ki kell
küldeni emissariusokat, s azokat is megnyerni a socialdemokrata
elveknek, s e végett az eddig csak németűl működő lapokat, röpíveket
magyar, tót, román nyelveken is elterjeszteni.

Ebből, ha a diagnosist jókor és helyesen meg nem teszszük, olyan
chronicus baj támadhat, a milyenben jelenleg Európának minden állama
szenved.

Azért készüljünk el legelőször is ezzel a diagnosissal.

A legmozgékonyabb és leleményesebb a németországi socialdemokrata
szövetség.

A legutóbbi országgyűlési választásoknál tüntette ki leginkább, hogy mit
tud; az levén az életkérdés, hogy mentül több képviselőjét elveinek
behozza a német parlamentbe.

Ügynökeik már a választások előtt keresztül-kasúl bejárták az egész
országot, találkozókat adtak egymásnak, felosztották a kerűleteket, a
jelölteken kiegyeztek, egyszer-egyszer mintegy jelszóra valamennyien
összegyülekeztek, a hol a kormány nem is sejtette (mint pl.
Mittweidában) s ott közös határozatokat hoztak.

Ha a kormány betiltotta a socialdemokrata gyüléseket, rendeztek ártatlan
népünnepeket (murikat) mindenféle czímek alatt, vagy megjelentek más
egyletek gyülésein, a kiknek semmi közük sem volt hozzájuk s ott
egyszerre felállt a szónokuk s elmondta a socialdemokrata-programmot, s
kitűzte a jelöltet. Kiabálhatott aztán már a publikum, csengethetett az
elnök, oszlathatta a gyülést a rendőrbiztos, a czél el volt érve. Így
tettek Berlinben, Magdeburgban, Ostenseeben.

Azután nyomattak röpíveket jelszavaik commentárjával s bámulatos volt a
leleményesség, a mit azoknak az elterjesztésében kifejtettek. Hogy az
íveket a rendőrség el ne kobozhassa, elrejtették azokat a nők keblébe, a
kis fiúk botanizáló dobozaiba, s ily módon Drezdában, Altonában,
Berlinben egy nap alatt százezreivel a röpíveknek árasztották el a
közönséget.

Azután matriczokat metszettek, a miket mindenki zsebébe dughatott: azon
volt a jelölt neve. Egy végighuzás a festékes pamacscsal, s az utczán
sétáló otthagyta a falon a jelölt nevét, teleírva vele magát a
rendőrségi katonaköpönyeget is. Annyira ment a leleményességük, hogy
mikor egy «Viereck» nevű jelöltjüket akarták megválasztani: csak egy
négyszöget festettek a falra, s alá e szót: «válasszátok!»

A pénzszerzés-módjuk is ép oly leleményes volt a választásokhoz. Nem
számítva az Amerikából érkezett segélyt s egyes gazdag elvtársak
nevezetes járúlmányait, annyiféle czímet és alkalmat tudtak kitalálni, a
mik alatt nem csak a saját pártjukat, de még a haladási pártot is
megadóztatták, hogy teljes pénzerővel voltak ellátva, a mit
lelkiismeretesen beküldtek a központi vezérüknek Bebelnek, a ki azt épen
oly szigorúan szétküldötte szükséghez mért arányban a
választókerületekbe.

A mellett furfangosan tudták a többi pártokat egymás ellen felhecczelni,
úgy hogy két veszekedő közé odaékelve magukat, azt érték el, hogy a
kisebbségben levő inkább odacsatlakozott egy socialdemokrata jelölthöz,
hogysem gyűlölt ellenfelét győzni engedje. Így győzették az
utóválasztásoknál Boroszlóban a conservativek, Hanauban meg a
haladópártiak a socialdemokratát.

Ekként került elő megerősödve a párt a tavalyi választásoknál
Északnémetországban, sőt még Délnémetországból is tudott kapni «egy»
képviselőt, a hol azelőtt termőfölde nem volt.

Azonban ezzel szemben a német kormány és az ellenkező pártok sem dugták
kezeiket a zsebükbe tétlenűl. Ismeretesek az 1878-iki októberi
törvények, a mik a socialdemokraták ellen hozattak. Ezeknek a szigorú
alkalmazása miatt többen a párt legerélyesebb vezetői közül
kivándoroltak Németországból s a nyilt izgatás lehetetlenné lett téve.
Ez volt a hatalom és kényszer rendszabálya: ennek a nyomában jönnek az
ellenhatás finomított eszközei, a socialdemokrata pártnak saját elvei
segélyével való szétrigázása. Néhol egyszerűen megalkudtak a vezetőkkel,
szellemi és anyagi módszerek útján, másutt államsocialista társulatokat
állítottak fel, a mik ugyanazon czélokat tűzték ki maguk elé, a miket a
socialdemokraták, csakhogy a kormány pártfogása mellett. Elképzelhető,
hogy az ilyen császári királyi rebellisek micsoda óriási zűrzavart
idéznek elő a maguk schizmájával az orthodox socialdemokraták
ecclesiájában. Egy egész nagy radikál töredék különválik. Most vezérlete
alatt ezek kinyilatkoztatják, hogy Bebelék: «népámítók, álszent
kalandorok!» Két socialdemokrata képviselő, Hasenclever és Blos ellenben
az opportunitási vízáramlat felé eveznek. Ezeket a többiek anathemákkal
mennykövezik agyon. A csöndes forradalom ellenében megszületik a csöndes
ellenforradalom.

S a míg a socialdemokrata vezérek a magas politika thesisei fölött
vitatkoznak, a míg az alvezérek korteskednek, maga a főczél: a munkások
sorsának javítása, szünetel, háttérbe szorúl, feledésbe megy: a
választási campagne költségei elnyelik még a segélyösszegeket is, a mik
a nyomorba jutott, a törvénysújtott, a kiutasított munkások családjainak
voltak szánva. Most csak azon vitatkoznak, hogy az őserő útján kell-e
segiteni, vagy a kormány által?

A külső szervezkedésük a németországi socialdemokratáknak eleinte akként
volt tervezve, hogy tiz kiváló vezér választ maga mellé tíz megbízható
alvezért, azoknak mindegyike megint tíz káplárt és így a végtelenig
tovább. Hanem ez sehogy sem ment össze. Kisült, hogy tízszer száz nem
ezer, hanem csak kétszáz: ugyanazt a tíz közlegényt kapta meg az egyik
is, a melyiket a másik. Sikeresebbnek látszik az az újabb methodus, hogy
az iparágak szerint csoportosúlnak egyes szövetkezetek; egészen a régi
czéhek mintájára. Ezáltal egyúttal a tőkepénz hatalma ellen is védik
magukat. Berlinben megalakúltak a kőművesek, ácsok, asztalosok
szövetkezetei; másutt az érczöntők, a czipészek álltak társaságba. A
legtöbb helyen mint betegsegélyző és temetkezési egyletek állottak fenn;
a mik ellen, jótékonysági irányuknál fogva, a kormánynak fellépni nem
lehet, ámbár igen jól tudja, hogy azok mind egybefüggnek a berlini
központi bizottsággal, s a mit saját jótékonysági czéljaikra fel nem
használnak, a fölösleges bevételt tartoznak a választási campagne
czéljaira beszolgáltatni, azután meg a pártközlönyök fentartására.

Ez az állása a «nyiltan működő» socialdemokrata pártnak Németországban,
melynek vannak szónokai, hírlapirói, kortesvezérei, nyilt programmja, a
szavazó urnánál megjelenő tábora. – Hanem ez még a szelídebb, a
jámborabb párt. Még ez hagy magához beszélni s néha felelni is rá.

Hanem aztán van egy másik, a melyik hallgat…


II.

Az a párt, a mely hallgat – és tesz…

Ez ád legtöbb fejtörést a külkormányoknak.

A «Most»-féle socialdemokrata párt jelszava: semmit sem tenni nyiltan.
Ezek nem tartanak népgyüléseket, nem küldenek képviselőket a
parlamentbe, még csak a választói jogukat sem gyakorolják; ezeknek a
működését nem tudják a kormányközegek figyelemmel kisérni, csak a
tényektől lepetnek meg. Czéljaik a hírhedett «Brender és társai»-féle
felségárulási perből eléggé ismeretesek. A legelső azok között a
társadalmi rend felforgatása. Ezek nem alkusznak senkivel, még a többi
socialdemokratákkal sem, a kiket «álszent kalandoroknak» neveznek.
Csupán egy látható jelenség tudósítja az állam őreit Németországban
titkos organisatiójukról: a hírlapjuk.

A hírlapok általában igen nevezetes szerepet játszanak a német
socialdemokrata mozgalomban. Ezek között ismét azok, melyek nyiltan,
hatósági ellenőrzés mellett benn az országban jelennek meg, sokat
küzdenek a szigorú törvényekkel, czímeiket gyakran változtatni
kénytelenek, egyik városból a másikba vándorolnak s ha a sajtótörvények
korlátai között tartják magukat, akkor meg a közönségüknek nem
tetszenek; azért mindenütt csak a párt segélyezése mellett állhatnak
fenn. Annál sikeresebb a működése azoknak a lapoknak, a mik külföldön
jelennek meg. (Emlékezhetünk rá, hogy a nálunk legközelebb lefolyt
sajtóper alkalmával a munkáslap német szerkesztője azzal védte magát,
hogy kiadványa legnagyobb részben Németország számára volt szánva.) A
nyiltan működő párt organuma a «Social-Demokrat», a titokban működőé a
«Freiheit»; az elsőt Zürichben nyomják s onnan küldik szét egész
berendezett apparatussal egész Németországra. Valóságos saját
postarendszerük van, úgy, hogy az állami postát egészen nélkülözik; s az
egyes városokban saját ügynökeik, kihordóik vannak, a kik egyúttal az
előfizetéseket is beszedik az olvasóktól. Még titokszerűbb módon
csempészik be a «Freiheit» példányait Londonból; mindenféle alakjaiban a
zárt dobozoknak, conservek, gyermekliszt, sűrített tej stb. etiquettek
alatt; a leforrasztott bádogokat a rendőrség nem nyitogathatja fel. Az
ilyen módja a lapterjesztésnek azonban roppant költségbe kerül; s e
lapok szerkesztői nagy nélkülözésekkel küzdenek. Mégis akadnak buzgó
vállalkozók, a kik e feladatot elvállalják. Mióta Mostot elítélték, a
«Freiheit» elvesztette azt az érdekességet, a mit szerkesztője erélyes,
ügyes és képzelemgazdag irmodorában bírt; most doctrinair kezd lenni, a
mi unalmas a közönségre nézve. Németországba 230 példány járhat csak
belőle, a legtöbb Berlinbe, Bécsbe is annyi.

Azonban mind a mellett is, hogy Németországban van legkiterjedtebb és
legorganizáltabb működési apparatusa a socialdemokrata mozgalomnak, maga
a mozgató erő, a központ, kívűl van a continensen. A főhadiszállás
London. Innen látják el társadalmi forradalomeszmékkel (és még
egyebekkel is) elébb az európai államokat, azután magát a britt
királyságot is.

A múlt évben Most indítványára jött össze julius hó közepén Londonban az
egész világról egybehivott socialdemokraták congressusa. A felhivást
csak egy párt utasította vissza, mely az anarchisták pártja nevezett
alatt ismeretes. Ezeknek nem kell semmiféle organisatio, a mi az egyéni
szabadságot korlátolja. De végre ezek is megjelentek. Húsz delegatus
jött össze Európa minden országaiból és Észak-Amerikából, a kik 300
csoportozat megbízását mutatták ki. Még egyszer ennyi tagot küldtek a
helybeli «propagandista club», és a «communista egylet».

És ezek oly ügyesen tudták megtartani napokon át húzódott gyüléseiket,
hogy a londoni rendőrség nem volt képes a nyomukba hatni. Minden tagnál
egy szám helyettesítette a nevet, azon szólították egymást. Pedig jelen
voltak a legkiválóbb celebritásai az európai és amerikai
forradalmároknak: az orosz Hartmann és Krapotkinen kívűl a spanyol
Figueras, az olasz Malatesta, a franczia Louise Michel, az amerikai miss
Lecompte. És mind ezekről még csak tudomást se nyert volna a hírhedett
londoni rendőrség, ha a congressusban részt vett angol communista club
tagjai ki nem váltak volna belőle, a kik aztán nem csináltak titkot
kilépésök indokából. Az angol «communisták» megrettentek azoktól a
tervektől, a mik a congresszusban érvényesülést kerestek. Valamennyi
államfő, kormányférfi, nemesség, papság, tőkepénzes kiirtása: ez volt az
alapthesis; vitatárgya csak eszközök és módozatok s azoknak a
feltalálása. Itt organisálta magát egy összetartó egészszé az európai és
észak-amerikai socialdemokrata-párt minden anarchista töredéke. S ez
organisatiónak a foganatbavételét már azóta tapasztalhatni mindenütt. Az
Angliában megkisértett középület-felrobbantások, az irhoni
agrárgyilkosságok legelébb is magát a Britt birodalmat vonták bele a
bajba. Ugyanazok a kezek intézték a hajóelsülyesztő pokolgépek
alkalmazását, a melyek a szentpétervári tűzaknákat furatták.

S ez az összetársítása a társadalmi mozgalomnak a politikai
forradalommal teszi felfokozott hatásúvá ezt a szövetséget; mert a
kétségbeesés küzdelme ragadós; s az orosz nihilista vértanúk nimbusa
elvakítja a franczia és német socialisták szemeit. A mit az orosz
nihilista tesz a szabadság, az alkotmányos rendszer kierőszakolásáért:
ugyanaz képzelt jogot ád a petroleurnek hasonlót tenni s megtámadni az
alkotmányos kormányt és a nemzeti élet alkotta társadalmi rendet, tönkre
tenni magát azt az alkotmányos szabadságot, a miért az orosz feláldozza
magát. Most ezek mind egy kalap alatt vannak. Hiába mondják a mérsékelt
elemek, hogy nekik nem ilyen messzemenők a czéljaik; őket felhasználják
úttörőknek; mikor nem akarnak tovább menni, akkor félretolják, vagy
előretolják, vagy átgázolnak rajtuk; de azok a czéljukon innen meg nem
állnak.

Ennek a czélnak az eszköze: elkezdve a toasztmondó pohártól, melylyel
jámbor népszónokok népszerű nagy szavakat leöblítenek, a petárdáig és az
orgyilokig minden.

Az angol nép maga leghamarább belátta ezt, s azért az angol
munkásegyletek a szeptemberben megtartott Trades Unions nagy
congressusán, daczára az irlandiak izgatásának, a socialrevolutionista
congressussal való egyességet visszautasították s eddigelé csak egy
kisebb városban sikerült igazi angolokból alakult forradalmi szövetséget
létrehozni, az sem prosperál. Ellenben bizonyos, hogy a mindenütt kitörő
strikeok jobbára összefüggnek egymással, s hogy a németországi
intransigenseknek a távolmaradása a választási mozgalmaktól egyenesen
annak a kimondott elvnek a következése, miszerint a parlamentárizmus
maga megbuktatandó, mint leghatalmasabb védgát az anarchia áramlata
ellen. Nekik minden parlamenti szónok áruló, még az ellenzékiek, a
legszélső baloldaliak is, a hogy ezt igen világosan elmondta nem régiben
maga a budapesti socialista lap is. Érthetett belőle mindenki, a kinek
fülei vannak a hallásra.


III.

Legélesebb az ellentét a mérsékelt socialdemokraták és anarchisták
között magában Francziaországban. A munkásosztály túlnyomó nagyobb része
az elsőbb irányhoz csatlakozik, az utóbbiak főleg Párisban és
Dél-Francziaországban vannak otthon. E két párt között van egy harmadik,
collectivisták czím alatt, mely a kettőt egyesíteni törekszik: de inkább
az utolsóval ért egyet.

Ezek még az évenkénti congressusaikat is külön tartják, a mérsékeltek
Párisban, az anarchisták Rheimsban. Ez már ott egész hatalom, mely az
állammal magával küzd. Miniszteriumokat buktatnak meg s Francziaország
külpolitikáját befolyásolják.

A mérsékeltek syndicatusi kamarákat tartanak fenn, a miknek feladata
valóban az, hogy a munkások sorsát a tőkepénz hatalma ellenében
javítsák. Mult deczemberi congressusukban ezek voltak a határozataik:
egy munkás tudakozó és utasító hivatal felállítása, vegyes bizottságok
alakítása munkaadók és munkások küldötteiből a munkaidő és munkadíj
megállapítása végett, megszüntetése a vallásoktatásnak az iskolákban,
ipariskolák felállitása, szabad népoktatás, a gyármunkások egészségéről
gondoskodás, segélyezése az elnyomorodott és elaggott munkásoknak.
Ugyanekkor elvben kimondatott, hogy a strikeokat rosszalják. Ezek mind
igen békés határozatok.

De özönlött is az anarchisták részéről a gúny és szitok a békeszeretők
fejére e határozatok miatt. Náluk a czél a «commune», a társadalmi
forradalom. Az ő pártjuk ugyanebben az időben Rheimsben tartott
congressust, megalakulás és szervezkedés végett. Az egész országot
felosztották öt regióra, s ez öt regio együtt tart fenn Párisban egy
«National comitéet». Ennek azonban semmi intézkedési joga nincs, mert az
már elismerése volna bizonyos constituált kormányhatalomnak, holott az
anarchisták alapelve az, hogy minden csoportozat független egymástól, s
az egyéni szabadságot senkinek sincs joga korlátozni. A fejetlenség ő
náluk a systema. Kiki úgy tör a czél felé, a hogy neki tetszik. A
national comité csak arra való, hogy az indítványokat átvegye s a
congressus elé terjeszsze s manifestumokat adjon ki a párt nevében.

Ezek már nem működnek titokban, mint a német anarchisták; minden nyiltan
megy náluk. A leghatalmasabb izgató a két hölgy: Paula Mink és Louise
Michel. Minden alkalmat felhasználnak tömeges tüntetésekre: híres
emberek temetését, olasz és franczia munkások viszálkodását, választási
gyűléseket; városról városra járnak meetingeket rendezni s aztán
tartanak felolvasásokat a robbantószerek előállítása és használata
módozatairól. Kezeik átnyúlnak Belgiumba, ott is rendezik a mozgalmakat
és le a föld alá a kőszénbányákban; a sürű strikeolások
Francziaországban, Belgiumban az ő működésük eredménye. S a míg minden,
a ki franczia, irthatlan gyűlöletet táplál minden ellen, a ki német:
addig a franczia anarchisták karöltve tudnak haladni a német
anarchistákkal, kik nagy contingenst adtak hozzá magában Párisban. Ezek
nem gyűlölnek semmit úgy, mint a fennálló hatalmat, s még a német
felforgató párttal is készek kezet fogni, hogy Francziaországot
odadönthessék, a hová akarják. – S ezeknek a száma sok, erejük nagy,
elszántságuk rettenetes.

Itt van a csatlakozási pont a franczia communeardok és az orosz
nihilisták között. Ez a «fédération jurassienne».

Hogy mi az oroszországi nihilismus? azt a tüneményei eléggé mutatják,
hanem hogy mi annak a belső organisatiója, azt még eddig senki
nyilvánosságra nem hozta; láthatatlan az egész szervezetük. Ez nem
socialdemokrata szövetség, mert az eddig ismeretessé lett tagjai nem a
munkásosztályhoz tartoznak, ellenkezőleg a tudományos körökből támadtak
elé, s összeköttetéseik felhatolnak a legmagasabb körökig; míg eszméik
legkevésbbé terjednek az orosz metropolisok alsóbb néposztályai között.
Tehát ez politikai párt. Hanem azért a külföldön, Párisban, Londonban,
Genfben mégis egyesülve lép fel a socialdemokratákkal. Ez utóbbiak
tanultak tőlük – eszközök dolgában. Izgalmas tevékenység,
áldozatkészség, halálmegvetés jellemzi a szövetséget, melynek közlönye,
a «Narodnaja Wolja», daczára annyi fölfedezett titkos nyomdának,
elfogatásoknak, rendesen megjelen ott magában a czári fővárosban s
osztja ki a rendeleteket a párt tagjainak, s küldi határozatait a
czárnak, a ki azokat rendesen kézhez is kapja. Nem lehet tőlük
megtagadni az alkotmányos reformok kivivására irányzott óriás
erőfeszítés iránti bámulatot, bármennyire elitéljük is eszközeiket.

Épen ilyen, az «idem nolle» alapján való összefüggése van a
socialdemokrata mozgalomnak az olasz irredentával, spanyol forradalmi
pártokkal és a Svájczban élő lengyelekkel, a kik különben maguk is két
pártra vannak szakadva. A «nemzeti párt», mely Plater gróf vezetése
alatt áll, határozottan kijelentette, hogy a socialismus hirdetése
Lengyelországban valóságos hazaárulási merénylet, míg a socialista
lengyelek, Mendelssohn vezérlete alatt is, csak a porosz- és
osztrák-lengyel tartományokra alkalmazták izgatásukat, a hogy ezt elébb
a «Rownosz», majd a «Prozedtvot» (Hajnal) czimű lapjuk tanusítja.

S mindezen különféle árnyalatú s megannyi más nemzetiséghez tartozó
socialdemokrata pártoknak közös találkozó helye Svájcz. Itt van
képviselve egész Európa, talán csak szegény hazánk kivételével.

De még itt nem szünik meg a socialdemokrata mozgalom. Átmegy az még
Észak-Amerikába is. Ott pedig már valóban semmi keresni valója sem
látszik lenni, a hol a munkának, szabadságnak semmi korlátai nincsenek,
a hol tehet és beszélhet mindenki, a mit akar, hiheti és hirdetheti, a
mit tetszik, – hanem azért ott is gyökeret vert a socialismus. Ott is
vannak gazdag osztályok, a mik másokat dolgoztatnak, s szegény
osztályok, a mik másoknak dolgoznak s kész a socialismus. Egynek sok
van, másnak kevés, az egyik kényelemben él, a másik nyomorban: megvan az
ellentét. S ennek a következményei mindig ugyanazok. A tavalyi nihilista
congressuson Chicagóban azon kezdték a gyűlést, hogy bemutatták a
társaságnak a kész pokolgépeket, megmagyarázva, hogy miként kell azokat
okszerűen alkalmazni a gyakorlatban. Innen táplálják az irlandi agrarius
zavargásokat. Itt találták fel legelébb a «fölfegyverzett
socialdemokratiát», s lapjaik, a német «Vorbote», az orosz «Nye Zyd» és
az angol «Liberty», elég világosan megmagyarázzák, hogy mi annak a
czélja?

Pedig már Észak-Amerikának nincsen koronás fejedelme, ott nincs
zsarnokság, nincs papság, nincs aristokratia, nincs katonaság; hanem az
mindegy. Az anarchia ellensége mindennek: a mi rend, a mi birtok, a mi
hatalom. Annak dűlni kell az ő kedveért, akármi legyen is a neve. Az
orgyilok épen úgy felkeresi a czárt, mint a köztársasági elnököt, sőt,
mint a bécsi eset bizonyítja, még a jámbor csizmadia-legényt is, a kinek
meg kellett öletni azért, hogy a nagy czél elérésének eszközei
szaporodjanak az ő kis vagyonával.

Ez egy tan, egy doctrina, a mely fölött kimondta az itéletét maga a
legilletékesebb forum, a svájczi benszülött munkásegylet, mely a maga
lapjában (Arbeiterstimme) kinyilatkoztatá, hogy az anarchista ligával
minden közösséget visszautasít, s nem érintkezik olyan emberekkel, a kik
a rablást és gyilkosságot prédikálják.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez a socialdemokratiának az állása a kerek világon. Hát saját hazánkban
mi van belőle?


IV.

A mi másutt már vihar, az nálunk még csak szellő.

Mi a socialdemokratia alapja? – Küzdelme a munkának a tőkepénz ellen.

Munkás csak volna nálunk is; de tőkepénz nincs. Hiányzik az ellenség, a
zsarnok. Nálunk, ha egy gyár munkásai a munkaadó gyár ellen szövetséget
kötnek, a gyártulajdonos simpliciter megbukik, liquidál s azzal vége van
a küzdelemnek. Külföldön a gyárosnak heverő tőkepénze van, tartalékjával
folytathatja a küzdelmet, nálunk épen ez nincs. A ki nálunk a
gyármunkásokat fölhecczelné, egyszerre megbuktatná magát a csirájában
levő gyáripart. Aztán meg gyárosaink jól is bánnak a munkásaikkal; itt
nincsenek azok a lenyomott munkaárak, az a nyomor, a mik a külföldön
szikrához a taplót adják.

De magát a munkásosztályt is még elébb nevelni kell nálunk. Az
internationalet nem a tudatlan napszámos, a teherhordó alkotja; hanem a
tanult, az iskolázott munkás; a gépésznek, szövőnek, asztalosnak
mathematikai ismeretekkel, magasabb műizléssel kell birnia, s ezeket
nálunk még mind csak most tanítják.

Azért nálunk is megvannak a kezdet jelenségei. Vannak socialdemokrata
munkásegyletek Budapesten; azoknak hirlapjaik; tartanak gyűléseket, sőt
néha egy kis utczai zavargás is felmerül, mint a Casino elleni
tüntetéseknél, a dohánygyári kravallnál tapasztaltuk; mind ez kicsiben.
Gyűléseiket egy pár száz ember látogatja, ott rendesen összevesznek
egymás között, a magyar munkások a németekkel nem értenek egyet, a német
lapot nem olvassák; aztán – senki sem üldözi őket. Történik ugyan, hogy
egy-egy kóbor nihilistát beszámíthatlan állapotában bekisérnek, s ennek
a kiszabadítására megmozdul a munkásegylet, de a kimenetele a dolognak
rendesen olyan, hogy nincs ok nagyon sokat beszélni róla.

Aztán még egy fődolgot kell megjegyezni: – azt, hogy a magyar munkás
«még hazafi». Ez a szó pedig ki van zárva a socialdemokratia
kathekhizmusából. A magyar munkásnak, iparosnak a lelkében még oltárkép
a haza, s nem egyezik bele, hogy azt szalagokra hasogassák s úgy oszszák
széjjel. A magyar munkásosztály még rajong a magyar állameszméért, s nem
hogy a magyar nemzet felosztását kivánná a nagy néptengerbe, de
Magyarország önállósága a legtúlzottabb eszményképe. Ha szélbali, nem
világpolgár: de magyar értelemben az. – Épen olyan, mint a lengyel. Soha
a magyar munkást, épen úgy mint a lengyelt, nem fogja az orosz
socialdemokratia elvtársaul megnyerni: – a német még pedig kevésbbé!
Hisz minden elméleti értekezésük, minden gyakorlati intézkedésük a
magyar iparosok szóvivőinek oda irányul, hogy miként lehetne a magyar
ipart megvédeni, emancipálni a német ipartól? Ez nem a socialdemokratia
alaptétele. Az előtt nincs nemzet, nincs haza: az csak az egyénről
gondoskodik, semmi köze az országhoz.

Más országokban a szélső ellenzék, – tudva, vagy öntudatlanul – a
socialdemokratia kezére dolgozik; egyengeti az útját. Nálunk is megvan
az a közös törekvése, megdönteni a fennálló kormányt, de már a socialis
alaptételekben földsarki ellentét van a szélső balunk és a
socialdemokratia között. Nálunk a szélső ellenzék nemzeti érzelmű és
aristokrata; – de hisz a népünk maga is az.

Ki ne tudná, hogy például az antiszemita mozgalom egyenesen ellentétben
van a socialdemokratia áramlatával? Az antiszemita népgyűléseket
rendesen a socialdemokraták szokták szétrobbantani. – Az antisemitismus
feudalis és sötétkori mozgalom. Ezt a teljes egyenlőség emberei nem
tűrhetik. Tiltakoznak is mindenütt ellene. Hisz náluk a legbuzgóbb
proseliták semita vérből eredtek. A lengyel socialdemokraták főnöke maga
is izraelita, az volt Jesse Helfmann, az a nihilisták intelligentiájának
egy része. Úgy, hogy az antisemita mozgalmak megindításával egyenesen az
orosz kormányférfiakat és Bismarckot vádolják a socialdemokraták, s úgy
tekintik, mint az ő szervezetük szétrombolására irányzott stratagémát. –
És ezt az antiliberális mozgalmat Magyarországon épen a magyar ellenzék
legradikálisabb elemei indítják, tolják, gördítik előre.

No már Tisza Kálmánt csak nem gyanusíthatja senki azzal, hogy ő biztatta
fel az antisemitákat, hogy a socialdemokratiának ezt a döfést adják.
Teszik, mert jónak látják. – De ezzel egyúttal kihiresztelik az egész
világnak, hogy Magyarországon a socialdemokratia eszméi számára nincsen
elég termőföld. – A sok kárból ez az egy haszon.

A budapesti munkásgyűlésen a mult évben ez a programm lett megállapítva
a magyar socialdemokraták kivánságaképen: 1. A földbirtok, vasutak,
bányák államivá tétele. 2. A tanrendszer eltörlése. 3. Általános
szavazásjog. 4. Ingyenes népoktatás. 5. Eltörlése az állandó
hadseregnek. 6. Az állam és egyház különválasztása.

Ezek között vannak olyanok, a miket nagy erőszak nélkül el lehet érni.
Az ingyen népoktatás bizony kivánatos; – hogy az iparosra ki legyen
terjesztve a választó polgári minősítés, azt én régen kimondtam a magam
programmjában; de hogy az általános szavazatjog behozassék, azt
ellenezni fogja minden hazafi, a ki annak a szükségét érti és érzi, hogy
ezen a földön magyar állam álljon fenn. Az állandó hadsereget mi is
feloszlatjuk, mihelyt a többi államok feloszlatják, az egyház és állam
közötti viszony is majd csak rendeztetni fog, ha most nem, – a jövő
században; de hát mindezek együtt és különvéve javítnak-e valamit a
munkásosztály sorsán? Nincsenek ezeknél közelebb eső bajok? sürgetősebb
tenni valók? – mi pedig a földbirtok közössé tételét illeti, ezzel az
indítványnyal menjen csak ki a vidékre az eszme feltalálója propagandát
csinálni, majd megtudja, hogy mit neveznek «keresetlen fának».

Utánzási mánia van itt, nem rendszeres törekvés; és legkevésbbé
szükségparancsolta társadalmi fejlődmény.

De ez az utóbbi az, a mi feltarthatlanul be fog következni, a minek
bekövetkezését magunknak előkészíteni, siettetni kell. Az ipar, a
gyármunka, kézműtermelés fejlesztése legfőbb feladata ennek az
országnak. S a haszonnal, a jóval együtt fog növekedni az árnyoldal is.
Ezt kell idején előrelátnunk.

A magyar államférfiak egy ízben már fényes tanúbizonyságát adták
előrelátó bölcsességüknek, a midőn meg tudták ragadni a kellő időpontot,
a melyben a «földiparos» sorsának kérdéseit törvénynyel a
legméltányosabban megoldják. Ha ezt mi 1848-ban el nem végezzük, most
épen olyan agrarius mozgalmaink volnának, mint az angoloknak Irlandban.
Így pedig, a radikális megoldás után harminczhárom esztendő mulva,
földmíves-iparunk európai nevezetes tényezővé fejtette ki magát, s a
leghevesebb és legsokoldalúbb pártküzdelmek között nálunk agrarius
mozgalomnak árnyéka sem fordul elő.

Hasonlót tehetünk a fejlődő kéz- és gyáripar ügyében is. Fogunk is
tenni. Az ügy jó kezekben van. Abban az irányban, a melyben növekedik,
meghonosul az ipar minden ága hazánkban, kell növekedni a munkásosztály
megelégedésére czélzó intézkedéseknek. A magyar munkás józaneszű,
becsületes és hazafi. Ha ez osztálynak a méltányos kivánságai
kielégíttetnek, megelőztetnek, akkor azt nem kell félteni a túlzásokba
tévedéstől. Itt csatangolhatnak a külföld emissariusai, csapkodhat át a
felszított láng a határon, amazok nem fognak senkit megmételyezni, ez
nem fog semmit felgyújtani: minket megoltalmaz a munkások szeretete
hazájok iránt, s a haza igazságszeretete munkás fiai iránt.



MIKOR AZ EMBERNEK NINCSEN GONDOLATJA.

(Adalék az Arany-emlékekhez).

Ismeri-e ezt az állapotot más is?

Magamforma mesteremberekről beszélek, a kiknek ez a kenyere. – A
gondolat. – Aztán mikor ez nincs!

Nem azt a kedves, nyugalmas lelkiállapotot értem, a mikor jól esik nem
gondolkozni semmiről, – hanem leheveredni a pimpimpárés fűbe, s elnézni
órahosszant, hogyan czepel egy hangya egy magánál kétszerte nagyobb
szilfaleppentyűt göröngyökön keresztül az alagútja szájáig: vajjon be
tudja-e azt oda vontatni magával? Vagy mikor ideje van a Balatonra
bámulásnak, a mi hétféle színt változtat egyszerre, úgy, hogy ha azt egy
piktor lefestené, azt mondanák rá: megbolondult. – Kell is nekem
ilyenkor a gondolat!

Azt a napfogyatkozási időt sem számítom ide, a mikor az íróember a térde
közé fogja a saját munkájának a correcturáját, hogy ne az eszméket,
hanem a benmaradt sajtóhibákat keresse ki benne, a holott a «boldogságos
szűz» folyvást «boldogságos tűznek», s a «Tűzhalom» ellenben
következetesen «szűz halom»-nak van szedve. – Ilyenkor nem szabad
gondolkozni, hanem csak nézni.

De még azt az állapotot sem számítom ide, mikor az ember kedve szerint
eleget dolgozott már erre a napra; be van fejezve egy munka s akkor
előveszi a patiencekártyát s rakja a «napoleonjátékot» egymásután,
órahosszant, nem ügyelve másra, mint hogy a négy ass, meg a négy király
«kijöjjön» a végén. Ez olyan mint a hasított körmű állatnak a kérőzés. –
(Pardon a hasonlatért!) – A természet megkivánja.

Hanem értem alatta azt a keserves, kínos állapotot, a mikor kellene
dolgozni: muszáj volna; – olyan munka van előttünk, a mit nem lehet
elhalasztani holnapra, vagy olyan, a mit be kellene már fejezni: kiadó,
szerkesztő, betűszedő rángatja az embernek a kabátját: megvan-e már?

Az Isten szerelméért! Elkésünk. Mit mond a publikum? Aztán az ember ott
ül az asztal mellett és nézi a tiszta papirost maga előtt; s a hogy azon
nincs semmi, úgy a fején belül sincs semmi; mindegy, ha sipka aranynyal
kinálják, vagy pisztolylyal fenyegetik is: nem jön egy gondolatja, a
tinta beleszárad a tollába, repülnie kéne, s mászni sem tud. Olyan, mint
a szélcsöndes tenger közepén a gálya a lelohadt vitorlákkal.

Ezt nevezem én a legnagyobb kínnak a világon.

Mikor az a hír riadt, hogy «meghalt Arany János», minden velem
összeköttetésben álló ember és társaság azt mondta: «no, most erről te
neked kell írnod!»

Nekem? – Hát tudok én ehez valami gondolatot fűzni? Hát ha én Arany
Jánosnak a fejfájáról egy szilánkot lehasítok s elültetem, megered az?
kizöldül az?

Nem vagyok rá képes!

Pedig sok nagy embert, sok jó barátomat eltemettem már, a kiktől
elbúcsúznom irott szavakban mind nehezen esett. Tudtam nekik mit
mondani. A mit éreztem, a mi fájt, a mire emlékeztem; mind tudtam
eszmékké alakítani. – Most nem tudok semmit. Meg vagyok zsibbadva.
Érzést, fájdalmat lehet leirni, de a zsibbadásra csak egy szó van.

Megkísértem erőtetni a munkát. Valamit kell írni. Legalább valami
rhetorikai frázis-sorozatot. Ehhez csak gyakorlat kell:
esztergályos-munka ez. Csakhogy a mit egyik perczben leirok, azt a
másikban ki kell törülnöm.

«Gyönyörű egy ősz ez! Máskor csak a gyümölcs és a levél hullott: most az
egész fa kidűl…?»

Törüld ki! Micsoda banális hasonlat!

Kezdjünk mást.

«Tehát már Castalia forrása is intermittált?…» Húzd keresztül, míg meg
nem szárad! Meg akarod nevettetni a halottat?

«Azt kivánjátok, hogy irjam le, hogy mi az a sötétség?…»

No ha nem tudsz hozzá, hát ne fogj hozzá!

A papirosom megtelik elkezdett és keresztül húzott sorokkal. Úgy néz már
ki mint valami temető.

Aztán a temetőre gondolva, eszembe jut az a sírirat:

  «Itt nyugszom én, olvasod te;
  Olvasnám én, nyugodnál te.»

Minden leirt gondolatnak ez a foliája, a mi keresztülcsillámlik rajta.

Arany Jánost elsiratni! Nem értek hozzá. Egy gondolatom sincs.

No jól van; hát ehhez nem értesz. Nem birja a kezed azt a nehéz
fegyvert, a mit ő elejtett; hagyd pihenni. – Majd megirja ezt más, a
kinek az esze nem pauzál. Hanem hát van egyéb dolgod; itt a készülőben
levő regényed! feküdj neki, várnak a kéziratra, folytasd.

De az sem megy. Pedig régen kész a fejemben az egész munka: addig hozzá
sem kezdek az elejét leirni, míg az egész apróra ki nincs dolgozva a
fejemben. – És még sem jönnek a gondolatok. A régen kifőzött, a
keresztül érzett, az emlékembe beégetett eszmék, alakok, szövevények nem
akarnak hívásomra megjelenni. Itt ülök a tollal kezemben és nem tudok
dolgozni.

És elmult egy hét Arany halála után, hogy nem jött egy gondolatom, vagy
a mi jött, el is ment, nem fogtam meg; nem az igazi volt.

Hajh, az én ábrándalakjaim, a kiket felidéztem, hogy mondjanak el egy
rég bemohosult történetet egy mesemondássá lehanyatlott időkorból, a
hajdankori magyar hősök és azoknak szerelmei, mind ott virrasztanak most
legkedvesebb «bárd»-juk ravatala körül; azért nem jöhetnek én hozzám…

Vegyük elő tehát a zomotor hősének drága hagyományát, Arany leveleit, a
miket néha napján hozzám irt: talán azokat lemásolva, belejövök újra a
dologba.

Nagyon érdekes levelek ezek, kezdődve azokon az időkön, a mikor még
Arany Jánosnak csak névtelenül lehetett irni, és nekem csak a más neve
alatt lapot szerkesztenem. – Ezek a levelek fényt (azaz hogy
világosságot) vetnek sok olyan állapotra, a mik csak azért nem mondhatók
elfeledetteknek, mivelhogy nem is volt felőlük tudomása – a nagy
világnak, a magyar nemzetnek.

Kezdjük az elsőnél. Ezt Arany János 1855-ben irta, a mikor én Pákh
Albertnek másfél évi távolléte alatt a «Vasárnapi Ujság»-ot
szerkesztettem. (Ezt nem tudja senki.)

Nagy-Kőrös, decz. 10. 1855.

My dear Moore!

I was eben bekülding neked a másik lapon olvasható poémákat, midőn
leveled dörgedelmes-morgadalmasan rám ijesztett, hogy siessek vele!
különben azt már egy ízben postára tettem és czímeztem J. Mórnak a szép
utczába Nr. 1, de mivel ott azon úri embert nem találták, a levélkihordó
szépen eldobta, hogy ne kelljen tovább keresni azt a hallatlan nevű
obscuritást. Igy gondolom, hogy történt, mert a levelet nem
retouroztatták, pedig már ennek jó öt hónapja lehet.

Hogy vagytok ott Pesten? Száz éve, mióta pesti embert nem láttam. Én itt
falun szutyongatom az ifju nemzedéket, s nézem, mikép hámlik rólam
kedélyem utolsó maradványa. Ritkán dolgozom és keveset, fejem sokat zúg
és fáj, szóval csehül vagyok.

Kedves nődet szívből üdvözlöm, téged ölellek.

Barátod

Arany János.

U. i. A dijt a vasárnapi újság generositására bizom.


A második levél egy évvel később kelt; ennek a megértésére tudni kell,
hogy abban az időben senki sem akart már verset irni; én aztán kínomban
azt találtam ki, hogy magam kezdtem el bolondos verseket költeni Kakas
Márton álnév alatt. Ha Arany azt hitte, hogy ezek az ő balladáit
parodiázzák, akaratlanul czél lett vele elérve; mert megszólalt rá. De
bizony nekem ilyesmi eszemben sem volt; nem is tudtam volna hozzá.

Kőrös, decz. 29. 1856.

Kedves barátom Mór!

Egressytől nyert népdalomat miattam kiadhatod: én nem foglak azért sem
megnyilatkozni, se megkakas-balladázni. Kivánatodra, hogy bár minden
második számba küldenék verset, – egyszerűen kimondom, hogy az
irányomban pium desideriumnak is nagyon vérmes; kivált most, midőn
karácsoni ajándékul minden szerkesztőnek megírtam, hogy ha bizonyos
reményben küldik tisztelet példányukat, úgy akár meg is szüntethetik,
mert én nem tudom, mikor küldhetek nekik valamit. Kakas-balladádon, –
akár te írtad, akár Sárosy, – jót nevettünk – én kivált igen hív
parodiáját látom benne saját sületlen balladáimnak, döczögő mértékemnek,
rossz asszonánczaimnak stb., a mi engem nagyon mulattatott.

Tehát Pákh megérkezett s örvendek hallani, meggyógyultan! Add át neki
szíves üdvözlésemet, – de ha látni akar, tegyen úgy velem, mint Mahomet
a hegygyel, mert én immobile quid vagyok. Karácsoni köszöntésedet újévre
adom vissza: adjon Isten bő esztendőt mindenben, a mi jó, és szűket
mindenben, a mi rossz. Kedves családodat üdvözlöm, téged pedig ölellek –
s ha kezemre esik, kissé meg is téplek!

Barátod

Arany János.


A harmadik levél kisérője annak az Arany János «makámá»-jának, melynek
czíme a «poloska»; a mi az «Üstökös»-ben jelent meg az ő kivánatára név
nélkül, de én még sem állhattam meg, hogy ezt a jegyet # alá ne
tegyem, a mivel a financzvilágban az «arany»-at szokták jelezni. Az
eredeti kézirat nálam van azzal a gyöngysorirással, a mivel Arany szokta
a költeményeit írni, kitörülve belőle az a két sor plajbászszal általam,
a miről mégis csak rájött volna a «censor», hogy nem a poloskáról van
ott szó, hanem – valakiről másról, s majd lett volna nemulass nekem is,
Aranynak is, meg az «Üstökös»-nek is.

Nagy-Kőrös, aug. 25. 1858.

Kedves barátom Mór!

Szíves megemlékezésed köszönöm, – hogy jól esett, mutatja az idezárt
bolondság, melyért megerőltettem invalidus muzsámat. De ne nézd te annak
gyarlóságait, nézzed csupán a jóakaratot, s ha az «Üstökös» az ilyet
beveszi, add oda neki, persze név nélkül, a mint van; mert nem tartok
számot sem az írói dicsőségre, sem egyéb «accidentiára», mit az ilyen
compositio eredményezhet.

Kedves nődet lelkemből üdvözlöm, tégedet pedig csókol ezerszer

barátod

Arany János.


A negyedik levélnek nincs felírva a kelete. Ez akkor jött, a mikor Arany
elszánta rá magát, hogy Pestre felköltözve, itt maga adjon ki
szépirodalmi lapot. Ennek a czíme volt «Koszorú». – Hejh, ha a fölséges
magyar nemzet azt az aprópénzt, a mit a holt költő koszorúira kiadott,
az élő költő «Koszorújára» előlegezte volna!

Kedves Mór!

Megörültél (?) úgy-e, hogy az «Üstökös»-be küldök valamit? Fájdalom,
hogy egy idő óta megszünt viszonyom az égiekkel. A helyett kérni jövök.
Lapengedélyem ugyan még nincs, de lehet, s akkor meg leszek akadva. Első
számát a te novelláddal szeretném bemutatni. Csengery mondta nekem, hogy
te, szándékom meghallva, kész örömmel ajánlkoztál egy oly lapba
dolgozni, milyenné szeretném, hogy váljon az enyim. Nélküled nem válhat
azzá. Tedd, édes barátom, irj egy novellettát szeptember végeig, hogy ha
sikerülne októberrel megindítanom a lapot. Úgy-e nem hagyod el te (vén
korára) –

szerencsétlen barátodat

Aranyt?


Az ötödik levele Arany Jánosnak pedig kelt abból az időből, a mikor
megint engemet vitt rá a bűnöm, hogy vénségemre szépirodalmi lapot
szerkeszszek (olyat estem vele, mint egy fa-macska) s aztán én fordultam
Aranyhoz, hogy írjon bele; talán majd akkor a többi rég pihenő írók is
megmozdulnak, felém fordítják arczaikat.

Budapest, 1876. márcz. 29.

Kedves barátom!

Bár önzésem azt tanácsolná, hogy ne válaszoljak leveledre, mert az
esetre becses látogatásodat teszed kilátásba; de másfelől érezve, mily
kevéssé érdemlenék annyi utánam-járást, nem akarlak terhelni azzal s
levélben írom körül a «semmit», melyet neked igérni és adni képes
vagyok. Az az «én szentélyem», melyet említsz, bizony nem valami
szándékos visszavonulás, előkelő öndicsőségbe takaródzás, vagy
«babérokon» hentergés, hanem oly kényszerített nyugalom, melyet, hogy
így van, én fájlalok leginkább. Nem akarok részletekbe bocsátkozni s ez
által magamról, testi és lelki nyomorúságim elsorolásával, szegénységi
bizonyítványt írásban állítni ki: csak egyszerűen fejezem ki
sajnálatomat, hogy nehezen lehetek lapod munkása.

Hogy egy, a szépirodalom érdekeit komolyan felölelő organum keletkezzék,
hogy a jobb tehetségek – régiek és újak – annál csoportosuljanak, s hogy
annak zászlaját te ragadd kezedbe, ki magad is legtöbbet birsz, kihez az
ifjuság lelkéből csatlakozik, a nélkül, hogy az öregebbek becsülése
irántad csökkent volna: mindezt helyesnek és a közönség csekély
érdeklődését, tisztán irodalmi művek iránt tekintve, időszerűnek tartom.
Azt is hiszem, hogy ha e fanyar időkben a szépirodalomnak új folyóirat
által lendületet adni lehetséges: azt a mostan élők közül csupán a te
neved és geniuszod varázsa eszközölheti. Én már megkisértettem a –
Koszorúval – csekélyebb tehetséggel, de annyival jobb körülmények
között, minthogy akkor a politikai élet még nem volt mindent elnyelő
hatalom. – Bele is buktam szerencsésen. Próbálkozzál te most, – én
lebeszélni nem akarlak.

Hanem abban csalódol, ha velem szemben írópártról beszélsz, – én ilyet,
igaz lelkemre! nem ösmerek. Az a néhány név, a miket fölemlítesz,
annyira nem párt, és én azok közt s azokkal annyira nem vagyok semmi
solidaritásban, hogy az én válaszom (mely tisztán subjectiv) az ő
elhatározásukra se buzdító, se hátráltató hatással nem lehet. Mit
gondolsz? Én veled csak úgy esetleg találkozom, mint épen veled fognék,
ha gyakrabban járnál oda, hol én ez időszerint egyedül található vagyok
– az akadémiában. Irodalmi discussióról köztünk soha semmi szó – rám
nézve minek is? ki magamat már írónak sem tartom. Aztán az említett
nevek közt egypár van, ki dolgozni fogna, – de egyik (a mezitlábjáró
csizmadiakint) maga is szerkesztő, a másik annyira politikai és oly
kevéssé irodalmi ember lett, hogy ezektől bajos ugyan valamit várni.
Hogy mégis – nem ugyan igéretet neked, hanem magamnak némi kecsegtetést
nyújtsak, íme! Ötvenkilencz évemet betöltöttem, néhány napot már a
60-ikból is, 7–8 év óta testileg is kórházba való beteg vagyok, de
naponkint dolgozom, – csakhogy nem irodalmi dolgokat, hanem egyéb
vesződséges munkát. Ha ettől – mint régi óhajtásom és törekvésem –
valahára megszabadulhatnék, ha némi függetlenségre tehetnék szert, azzal
kecsegtetem magamat, hogy életem csendes alkonyán, magányos mélázásim
közt, tán meglátogatna még olykor a Múzsa s lendíthetnék az irodalomban
is valamit, a mit most napi vesződéseim közt «invita Minerva» tenni
képes nem vagyok. Ha megérem ezt az időt – és lapod is megéri: tán
megmutathatom, hogy vagyok és maradok, mint voltam bármikor

szeretve tisztelő barátod

Arany János.


Eddig a levél.

Most már van egy gondolatom!…

Hanem azt nem adom ki.



EGY KARÁCSONYEST A BOLONDOK HÁZÁBAN.

Régi történet.

Gróf *** a nagyszabású jótékony intézkedéseiről áldva emlegetett magyar
főúr, a többek között egy «lunatic asylt» is állított fel, herczegséggel
vetekedő uradalma székhelyén: menhelyet tébolyultak, bolondok számára. –
Ott ápoltatta, gyógyíttatta a mindenünnen összekeresett boldogtalanjait
kitünő hazai orvosok felügyelete alatt s maga is nagy szenvedélylyel
bajlódott velük.

Voltak mindenféle fajtájú és osztályzatú bolondjai, a szelidebb és
dühösebb fokozatokból; ártatlan és veszélyes rögeszmékkel; ideálisak és
sordidusak, szánalomra méltók, érdekesek és rettenetesek.

Volt egy, a ki azt képzelte magáról, hogy ő az atya úr Isten. Egyébként
nem avatkozott a teremtés munkájába; csak ha épen valami idegen férfi
vetődött eléje, annak tette azt az ajánlatot, hogy engedje egyik
oldalbordáját kivágatni bicsakkal a testéből; ő abból igen szép Évát fog
a számára teremteni. Csak azzal lehetett tőle megszabadulni, ha az ember
azt mondta neki, hogy van már egy felesége s nem kiván többet.

Egy másik őrültje a sok tudományban bolondult meg; ez azt hitte, hogy ő
Hermes Trismegistos. Aranyat csinál és repülni tanít.

Egy harmadik a világ első énekesének tartotta magát. Mindig énekelt:
hamisan, de következetesen; s büszke volt a tapsokra, a miket hallani
képzelt; a párisi operához készült.

Egy fiatal szemérmes leányka, a ki szerelmi csalódásban vesztette el az
ép elméjét, azzal a rögeszmével járt, hogy ő a boldogságos szűz. A míg
be nem csukták, réme volt a kis gyermekeknek, mert mindig a kis Jézust
akarta közülök kifogni. Ellenben a férfiak irányában groteszkig vitte a
szemérmetesség tüntető bizonyítgatását.

Volt azután egy fanatikus vallásos rajongó, a ki egyszer a bölcsőben
fekvő kis gyermekeit fojtogatta meg, szent fogadalomból; – azután meg
egy olyan bolond, a ki azt hitte, hogy ő halott s elfeküdt naphosszant
mozdulatlanul, ha bele nem töltötték az ételt, nem evett. – Ellenben egy
nagy hordófejű ficzkó meg mindent felfalt, a mi keze ügyébe akadt, akár
volt az megenni való, akár nem.

Aztán volt egy dühös bolond, a kit mindig egy markos felügyelőnek
kellett kisérni, hogy ha rájön a bona hórája, menten lefülelhesse, míg
rakásra nem öli az egész társaságot. – A mellett meg egy búskomorságban
szenvedő áldozat kereste a magányt, az árnyékot, a hallgatást; egy
szavát nem lehetett venni soha.

Hát még ez mind nem volt elég bolond a derék emberszerető mæcenásnak. –
(Igaz, hogy szabadonjárók között is fordulnak meg ilyenek az ősi
kastélyában; de azokra ki győzne felügyelni.)

Volt még két híres bolond az országban: az egyiknek az volt az
őrültsége, hogy hosszú meg rövid sorokat írt egymás mellé, s azoknak a
végére rímeket ragasztott: úgy hitták, hogy Csokonai. A másiknak meg az
a motoszkája támadt, hogy úri familia létére egy szál hegedűvel a
kezében elindult a világba, s mindenféle dáridókban muzsikálta a maga
darabjait, mint valami czigány. (Hogy nem szégyenlette magát!) Ezt meg
úgy hitták, hogy Lavotta.

De furcsa két ember lehetett!

Bolondnak is tartotta azokat minden helyes eszű ember, a minthogy nem is
volt maradásuk sehol az országban.

Hát a mi derék mæcenásunk még ezt a két bolondot is odaszerezte a
birtokára. Adott nekik egy szép csöndes magányos házat, a hol együtt és
egyedül tölthessék az időt, a maguk munkáinak élve: ott minden földi
jóval el voltak látva, s versifikálhattak és muzsikálhattak tetszésük
szerint.

A mi pedig legjobban tetszett mind a poetának, mind a muzsikusnak, az
volt a mæcenásuk oltalma alatt álló bolondok háza. Ki is ragaszkodjék
azokhoz inkább, mint a poéta meg a muzsikus?

A legközelebbi karácsony napjára azt a meglepetést szerezték a főúri
pártfogónak, hogy ketten együtt betanítottak az egész bolondok
társaságának egy színdarabot. Az volt Csokonai «Karnyóné»-ja. –
Gyermekkoromból ismerem még ezt a darabot. Ezen tanultam olvasni. Maig
is eltudnám még dalolni a nótákat, a mik bele vannak szőve; drága jó
atyámtól hallottam azokat még, mikor a térdén lovagoltatott. Sokat
lehetett azokon nevetni.

A bolondoknak tetszett az az ötlet, hogy ők szindarabot játszanak.
Egyszerre kiforgatta őket ez a gondolat a szokott rögeszméikből. S ez
nagyon természetes. Voltam én (egyszer) okos emberek társaságában is, a
kik elhatározták, hogy szindarabot fognak játszani, s akkor egyszerre
mind megbolondultak, olyan hatása van annak! Vannak, a kik látták
Csengery Antalt a «Szerelem és champagnei»-ban Szélszakit játszani
Nagy-Váradon, s én magam ugyanabban debütiroztam, mint hős-szerelmes,
Kecskeméten. Hát mi van még lehetetlen a világon? – *** gróf bolondjai
mind egyszerre más észjárást kaptak attól az indítványtól, hogy ők
eljátszák «Karnyóné»-t a gróf és családja előtt. Csak úgy kapkodtak a
szerepeken.

A nagyralátó tudós elvállalta a charlatán kuruzsló (!) szerepét; a szűz
Mária képzelgője a férjhezmehetnékes Boriska leányasszonyt; a vallásos
rajongó abba hagyta elmélkedését Tipp-topp intrikus szerepéért, s a
megmozdíthatatlan halottat fürgévé tette Lipitlotty gavallér csábító
csélcsap feladata; a híres énekes kapott az «angyalon», a ki Lavotta
nótáit elfujja; a nagyfejű sokatevő egészen beletalálta magát Samuka
álczájába; – a dühös bolond pedig beállt súgónak. Még a melancholikus is
megszólalt egy pillanatra: nem ugyan szereposztály végett, de hogy azt
mondja: «én pedig leszek tapsoló publikum!»

De hiányzott még a főszemély, Karnyóné asszonyom. Ki vállalja el a
czímszerepet? Nincs éltes asszonyság az egész bolondok házában. Hát ki
más, mint a legnagyobb bolond: a főfőbolond! – Az eleinte subsummált –
mit? – hogy ő játsza Karnyónét? egy vén asszonyt? ő! az atya úr Isten! –
Hanem azután Csokonaiék kapaczitálták: hogy ha «felséged» más férfinak
egy bordájából tudna csinálni egy asszonyt, hát saját magából ne tudna?
– Utoljára rá állt. Elvállalta a nehéz szerepet.

Már a darab betanulása alatt sem volt szükség se doktorra, se
felügyelőre. Elűzte a magasabb fokú bolondság az alantabb járót.

Karácsony estéjén nagy, fényes úri társaság előtt játszotta el az egész
bolondok háza Csokonai Karnyónéját, a poéta rendezése és Lavotta
karmesterkedése mellett.

Soha annál felségesebb mulatságot nem látott még a világ.

A tudós oly komolyan éneklé el magáról, hogy ő: «Doktor, borbély,
alchimista, kéznéző chiromantista, zsibvásáros és drótvonó, poéta és
kosárfonó,» hogy az a comicum netovábbja volt; a szűz Máriának képzelt
leánykának gyönyörűen illett a csintalan kaczérkodás; egészen eszénél
látszott lenni, mikor azt dalolta az úri kérőnek:

  Akkor ám a czifra tálban
    Így piszkálok;
  És az utczán sétikálva
    Urizálok.
  Úri asszony lesz Boris
  S én az úrnak százszor is
    Gratulálok, gratulálok!

Maga az atya úr Isten bolondja pedig oly ügyesen irgett-forgott Karnyóné
rázsaszoknyájában, táritoppos főkötőjében, hogy az állkapczagörcsökig
nevetni való volt, az utolsó momentumban ugyan, mikor azt énekli, hogy:

  «Megtestesült kanangyalok,
  Fogjatok fel, mert meghalok!»

egy perczre visszatért a rögeszméje, a szemei előtt megjelent az a
távolba néző fehér fénye az őrülteknek: hogy hát, ő az atya Isten,
meghaljon s az ördögöknek ajánlja magát? hanem aztán a sugó (a dühöngő)
rákiáltott mérgesen: («meghal és leesik») s erre csak megadta magát a
fátumban, mely tudvalevőleg maguknak az Isteneknek is parancsol.

Végül az angyal (a hirhedett sopranista) általános derültségbe hozta úgy
a hallgató, mint a játszó személyzetet a végdalával:

  «De bolond vagy, hogy megholtál!
  De te még bolondabb voltál;
  Kelj fel verj jól a banyára; –
  Mért nem várt jó vacsorára;
  Fálelilela!»

A ki legjobban tapsolt és kaczagott a könyhullatásig, az volt a
melancholikus bolond.

Berekeszté a víg előadást a főúri mæcenás által felállíttatott
karácsonyfa, melynek ágain mindegyik szereplő megtalálta a szerepéhez
illő ajándékot.

Milyen nagy örömük volt ebben!

Erre az egy napra megszüntek bolondok lenni. A másik két bolond, a
múzsák bolondja, kigyógyította őket.

S a hatás még eltartott hetekig. A karácsonyéji tréfa emléke még sokáig
bevilágított a nyomorultak lelki éjjelébe. Mikor arról kezdtek el
beszélni, minden rögeszme elnémult. Mindenki maga magát dicsérte. Akár
csak az igazi szinészek.

– Bizony kendtek ketten külömb lelki orvosok volnának az akadémikus
bakkalaureusoknál; mondá a két múzsafinak a derék főúr. Csak maradjanak
itten nálam. Nem lesz kenteknek semmiben fogyatkozásuk.

Hanem biz azoknak nem volt ottan maradásuk.

Egy szép napon a derék mæcenás két levelet kap az asztalán, az egyiket
Lavotta írta.

«Köszönöm a grátiát: elmegyek. A többi bolonddal csak ki tudnék jönni;
hanem ez a poéta kikerget a világból. Hisz ez olyan bolond, hogy egész
nap versifikál, deklamál. Ezt én ki nem állom. Inkább koplalok. Magamat
ajánlom.»

A másikat pedig Csokonai írta:

«Sok szép bolondot ismertem már, kegyelmes uram, de olyant mint ez a
muzsikus, még se nem pipáztam, se kanállal nem ettem; hisz ez egész nap
czinczog, s megöl ez vele minden lelkes állatot. Köszönöm a sok
jóvoltát. Megyek a világba, a merre legtágabb.»

S úgy elfutottak egymástól, hogy soha sem kerültek össze többet.



CZÁPA-HISTÓRIÁK.

Van nekem egy igen kedves régi jó barátom Fiuméban (kedves van sok, de
ez régi): Litrow alezredes, sorhajókapitány, a ki a mellett, hogy nagy
szaktudós a mathematikában, még kitünő regényíró is. Egy ünnepélyes
lakománál volt szerencsém őt úgy köszönteni fel, mint a kit a fiumei
paradicsomvidék tengerészből költővé avatott föl. «No köszönöm szépen,
monda erre Litrow, most engem Fiuméban minden ember így fog híni, hogy a
marinirozott poéta». – Tőle hallottam sok mindenféle dolgot Fiume
nevezetességéről, többek között a czápákról.

Úgy jöttünk rá, hogy én csodálkozva jegyeztem meg: milyen különös az,
hogy a fiumei öböl közepébe van odaállítva egy egészen körülzárt
fürdőház, mint minálunk a Depiny-fürdő, «hát itt nem szokás a szabadban
fürödni?»

– Félünk a czápáktól. Igaz, hogy ez olyan ritkaság nálunk, mint nálatok
a földindulás; de a mikor megjelen az öbölben, épen olyan ijedelmet
támaszt, mint amaz. A fiumei halásznép bátor, de mikor az hangzik, hogy
jön a «pesce cane!» akkor menekül a csónakjával, ki merre lát. Ti
szárazföldi ürgék azt természetesen nem is sejtitek, hogy micsoda állat
ez a czápa? hogy annak egy dereglyét felfordítani, egy csónakot a
farkának egy csapásával összetörni csupa tréfa.

Elmondott aztán több esetet, a mi szeme láttára történt, e borzasztó
tengeri szörnyetegek történetéből.

Azelőtt nyitott volt az úszóiskola a tenger felé, polgárok és katonák
együtt használták. Volt Fiuméban egy derék órásmester, a ki igen jó úszó
volt, s üres óráit a lubiczkolással tölté el. Egyszer épen a trempolinon
áll, nézegetve a szerteszét úszók után, a midőn észreveszi, hogy egy
fiatal tüzértiszt kétségbeesetten igyekszik teljes erejéből az
úszóiskolához visszarugaszkodni, s a mellett rémülten kiabál segélyért.
Az órásmester azt vélte, hogy görcs állt a tüzér lábába, sülyedni kezd,
azért kiabál: rögtön leveté magát a rugdeszkáról, hogy kifogja – s aztán
épen rá ugrott a tüzért üldöző czápának a fejére, a kit addig nem vett
észre a vízben. A czápa is megijedt azonban, a mint váratlanul a fejére
ugrott valaki, s ott hagyva üldözött prédáját, igyekezett a tenger
mélyébe eltünni. – Hanem most aztán az órásmestert kellett a hullámok
közül kihúzni, mert az rémületében elájult. Pedig hatalmas erős ember
volt, mindig jókedvű, hangos szóvivő, híres anecdota-mondó. Másnap L.
fölkereste az órásmestert a boltjában s talált a jókedvű, herculesi alak
helyett egy bámész, összegörnyedt, fakószín arczú nyavalyást. Csak
hebegni tudott. Mikor a czápáról kérdezősködtek tőle, elkezdett
reszketni s nem akart felőle beszélni. Harmadnapra meghalt. Olyan
iszonyú hatása volt rá annak a rémületnek.

Ezzel épen ellenkező esetnek volt tanuja Litrow a smyrnai kikötőben. Ott
sűrű látogatók a czápák. A parton van egy síremlék, a mi egy «fél» orosz
tisztnek a maradványait takarja. Az orosz tengerésztiszt egy nyári meleg
délután ott uszkált kedvére a tengerben, nem messze a dereglyétől,
melyen legényei eveztek. Egyszer elordítja magát, hogy «jön a czápa!»
Matrózai rögtön neki feszítik a lapátot s lázas sietséggel hasítják a
hullámot a menekülő irányában, szerencsésen el is érik. A tiszt
felkapaszkodik a dereglye párkányába. Abban a pillanatban a czápa utána
kap, s úgy ketté harapja derékban, mintha sebészi műtéttel szelték volna
kétfelé: csak a felső részét mentették meg. Azóta meg van tiltva
mindenkinek a tenger bizonyos pontján túl fürödni, a mit a vízszinen
lengő vörös hordók jelölnek. Litrownak egy altisztje, Wachs hadnagy,
egyszer a tilalom daczára kiuszott a veszélyes szabadba, nem törődve az
orosz tiszt szomorú példájával. Nem sokára hangzik a kiabálása a
hullámok közül, s látni lehet, hogy csapkod a kezeivel maga elé a
habokba. Litrow rögtön utána küldé a legényeket dereglyével. Wachs hol
elbukott, hol megint felmerült; de folyvást kiabált s egészen
megfoghatatlan mozdulatokkal hányta vetette magát. Ezt bizonyosan
megfogta a czápa! Azonban a hadnagy elkezdett a közeledő dereglye felé
úszni; de csak félkarral úszott, mintha a másikkal czepelne valamit. Hát
a mint oda értek hozzá, egy bolond nagy dentalét (tengeri hal) emelt ki
a kopoltyújánál fogva. «Hát te hogy fogtad ezt a halat?» – «Úgy, hogy
észrevettem, hogy egy nagy czápa üldözi a dentalét, s már meg is
sebesítette. Én addig kiabáltam a czápára, míg az megijedt s odább
ficzánkolt; a dentalét is otthagyta. Én pedig elhoztam magammal.»
Elvette a czápától a prédáját!

Hogy milyen falánk ez a tengeri szörny, azt meg a következő eset
bizonyítja. A Vörös tengerben, hol a czápák állandó kisérői a hajóknak a
kidobott hulladékokért, szoktak rájok vadászni a hajósok. Jó erős
lánczra csombókoznak egy négy ágú vashorgot, azt mindenféle
kakastollakkal tele aggatják s lebocsátják a tengerbe. A czápa ezt
valami különös delicatessenek nézi s horgon akad. Egyszer Litrow hajóján
jelenti a lánczra akasztott csengetyű, hogy horgon van a czápa! A
hajósok rögtön odarohannak s húzzák fölfelé a nehéz prédát. A megfogott
szörnyeteg azonban olyan ficzánkolást követett el, hogy mielőtt a
födélzetre ránthatták volna, egy darab az alsó állkapcsából a beleakadt
horoggal együtt kiszakadt, s a czápa visszaesett a tengerbe s
elmenekült. A hajósok aztán újra felcziczomázták a csalétkes horgot, s
megint bedobták a hullámokba. Alig fél óra mulva újra jelez a csengetyű;
itt a czápa! Ezúttal sokkal gyorsabbak voltak a felrántásában s
nagyhirtelen agyonütötték. Hát ez ugyanaz a czápa volt, a melyiknek csak
az imént szakította el az állkapcsa egy részét a horog.

Mulatságos története van azonban a «czáparészvénytársaságnak», a mi a
legközelebbi esztendőkben nagy mozgalmat idézett elő a partvidéken,
csaknem olyan nagyot, mint egy időben itt a szárazföldön a kiházasító
társaságok. Emlékezni fognak rá talán a hirlapolvasók, hogy tavaly
minden magyar és német hirlapot megjárt az a hír, hogy Fiume közelében
egy tengeri kutyát fogtak. Hát ez nem volt tengeri kutya, hanem az olasz
halászok úgy hiják a czápát, hogy «pesce cane». – Kutya egy hal!

A fiumei öböl medenczéje mindenütt meredeken mélyed alá: a parttól húsz
lépésnyire lehet nagy hajóknak elhaladni, azért is nem alkalmas tengeri
fürdőnek; csupán Abbazia előtt van egy kis zátonyos rész, a hol
ötven-hatvan lépésnyire be lehet gázolni. Itt van egy kis nyitott fürdő.
Nyár derekán egy csoport apró gyermek lubiczkolt a sötétkék hullámokban,
épen dagály alkalmával, a midőn az egyik megpillant egy szörnyű nagy
állatot a tengerben, a mi feléjük közeledik. Elsikoltja magát: «pesce
cane!» s arra valamennyi társa rohan ijedten ki a vizből a part felé,
nagy rémsikongatással.

A tengeri szörny azonban nagyon inyencz az emberhúsra, kivált a
gyöngéjére: s itt most egy egész terített asztal van előtte. Nem
gondolkozott sokat a nagy bolond fejével. Villámsebesen oda lökte magát
a gyermekek fürdőtanyájára; hanem ottan aztán, mielőtt egy ártatlant
elkaphatott volna, utolérte a nemesis. A sekély vizben megfeneklett.
Saját hatalmas rohama által úgy beletúrta magát a fenékhomokba, hogy nem
tudott megfordulni; nem birt visszamenni a tengerbe.

A gyermekek sikoltozására előrohanó hajósok, halászok, a mint meglátták,
hogy a czápa zátonyon akadt, rohantak oda csáklyákkal, fejszékkel, hogy
agyonverjék, de nem lehetett ám! A roppant hatalmas szörnyeteg még a
vízen kívül is félelmes ellenség: úgy csapkodott a farkával maga körül,
hogy nem lehetett felé közelíteni, s hanyatfordulva széttátotta
irtóztató száját, hat sor fényes fogával, hogy minden embernek elment a
kedve beszédbe elegyedni vele.

S e sikertelen küzködés alatt beállt az apály, a víz egészen lefutott a
czápáról, az ott maradt a szárazon. Ekkor tünt még ki egész rettenetes
voltában. Nyolcz méter volt a fejétől a farkáig, s a felnyitott torka
akkora, hogy egy ember kényelmesen belesétálhatott. Valami négyszáz éles
fog villogott benne.

A hajósok utoljára fölkeresték Litrowot, hogy mit csináljanak az
elfogott czápával, az nem engedi megölni magát.

Pedig ha a dagály visszatér, félő, hogy elég vizet kap a kimenekülésre.

– Hozzatok elő húsz hosszú dereglye-evezőt! mondá nekik Litrow. Azokat
rakjátok keresztbe a czápán, a két végit az evezőrudaknak fogja meg két
ember, így aztán majd birtok vele.

Megfogadták a tanácsot, odamentek evezőrudakkal s aztán negyven ember
húsz czölöppel csakugyan le is birta fogni a szörnyeteget úgy, hogy az a
hátán fekve se a farkával nem tudott pacskolni, se a fogaival
harapdálni.

Ekkor aztán tanakodtak, hogy hogyan öljék meg?

– Megálljatok! kiálta ekkor közbe egy hang a nézők közül. (Az egész
közönség odacsődült már erre a csodára.) Nem kell meghasogatni a bőrét,
nem kell összezúzni a fejét. Én megveszem a czápát így, a hogy van. Adok
érte ötszáz forintot.

Valami laibachi kereskedő volt, a ki azt az ajánlatot hangoztatá.

Ötszáz forint! Ez olyan szó, a mit a süket is meghall.

– De hát elevenen akarja az úr megvenni?

– Nem azt. Elébb majd kicsináljuk, hogy meghaljon.

– De hogyan?

– Strichnint töltünk a torkába.

Jó gondolat. A mivel a szárazföldi toportyánférget is pusztítják! Annak
is ki lett találva a módja. A mi strichnin csak kapható volt a
patikában, mind elhozták, s azt nagy szivacsokkal felitatva,
belehajigálták a szörnyeteg torkába. Két három szivacscsal még csak a
fogait csattogtatta össze, s majd ledobálta magáról mind a húsz
evezőrudat, a mit már akkor százan is teleültek, hanem utoljára mégis
csak megsokalta a medicinát és testált. Meg volt ölve szépen.

A laibachi kifizette az ötszáz forintot a diadalmas halászoknak s aztán
szekérre emeltette a czápát s magazint fogadott a számára.

Valjon mit akar vele kezdeni?

Nagy dolgokat! Egy ilyen remek czápa rengeteg nagy kapitális, a mire
részvénytársulatot lehet alapítani. Mutogatni fogják.

A laibachi hazavitette a czápát, s rögtön készen volt a részvénytársulat
hozzá. Ötven forintos részvényeket bocsátottak ki, de azoknak az
árkelete oly rohamosan emelkedett, hogy mire a fiumeieknek kinálták, már
száz forintra ment az ázsióval. Csakhogy kapni lehetett.

Soha jobb üzletnek még nem vetették meg az alapját! A reálitas megvan. A
jövedelmezőség bizonyos. A publicum érdekeltsége kétségtelen. Végig
fogják a czápát hordozni egész Európán. A legelső kiállítás lesz
Bécsben, ott már ki is fogadtak számára a város közepén egy nagy
táncztermet, a hová ezer néző befér egyszerre. Naponkint ezer forint
netto. A részvényeket már csak protektio mellett lehetett kapni a
syndikátustól.

A fiumei józaneszű kereskedők kérdezik Litrowtól, hogy nem lesz-e ebből
humbug? valami olyan tengeri krach? beleadják-e a pénzüket?

– Minden azon fordul meg, mondá Litrow, hogy mi módon készítik ki azt a
czápát? Azt lehet csinálni jól, lehet rosszul. Majd én odamegyek,
megnézem.

Felkereste a laibachit a saját házában, kérdezi tőle, hogy mennyire
vannak hát a czápa kikészítésével?

– Oh, az pompásan megy előre. Ma lesz befejezve a kitömése.

– A «kitömése!» s vajjon ki végzi azt?

– Hát a tapaczéros. Tudd az hozzá, hiszen kanapékat is tud az kitömni.

– Szeretném én azt látni.

A vállalat elnöke aztán elvezeté Litrowot a czápához.

A tapaczéros akkor is ott ült a szörnyeteg felnyitott torka előtt, s
nagy csomó csepüket dugdosott annak a bendőjébe egy hosszú rúddal. Két
festőlegény pedig kivülről firnájszolta a czápát szép fényesre.

– Baj lesz ebből, signore! mondá Litrow az impressariónak; de ez csak
nevetett rajta.

– Értünk mi ehez, mi laibachiak.

Litrow hazament, s otthon azt mondá a fiumeieknek, hogy a mi pénzt a
czáparészvényekbe raknak, azt úgy híják olaszul, hogy «perdutó».

Hanem azért a részvények csak hágtak a magasba.

Készen volt már a czápa a világkörútra: külön vonatot fogadtak számára,
megkoszorúzták a lokomotivot, s fehérbe öltözött leánykák hintettek az
útjára tengeri füvet, mikor kiindulását tartá.

A Bécsbe megérkezés estéjén az impressario azt táviratozá Laibachba,
hogy «holnapra tízezer jegy van kiadva!» mely távirat a börzén is
felolvastatott, s mesés hausset idézett elő.

Nem is volt benne pedig semmi nagyítás. Egész Bécs összecsődült a
csodára, s még a kétfejű kisasszony is háttérbe szorult a laibachi czápa
előtt.

Hanem hát ezuttal, hogyan hogyan nem? megtörtént, hogy a bécsi policzáj
nem utólagosan, hanem előlegesen ütötte bele az orrát a sintamarréba; s
ez az orr (pedig még akkor nem is az udvarmesteri hivataltól kapta)
megérzette, hogy az a czápa olyan pokolbeli bűzt terjeszt maga körül,
hogy ettől az egész közönség mind kholerát fog kapni. Hisz ez egy
«fauler Fisch!»

(Kereskedői műnyelven így nevezik a felsült vállalatot.)

Dunába vele!

S mielőtt csak egy szál néző is gyönyörködhetett volna a «tengerek
királyában!» (így volt hirdetve) belelökette azt a rendőrség a Dunába.
Valószinűleg leúszott a fekete tengerbe.

S vele együtt elúszott a nagy részvénytársulat is.

Beütött a tengeri krach!

A részvényekből fidibus lett. Mint annyi sok másból, a mik
filagoria-falat beragasztani lettek jók.

De még jó lett volna, ha ennyiben maradt volna a czápainség. De
következtek még az utófájdalmak.

Előállt a bécsi tánczterem-tulajdonos, a kitől a czápa számára a termet
kibérelték s rengeteg kárpótlást követelt a részvénytársulattól,
mivelhogy az ő táncztermét a czápa ottléte alatt oly intensive tele
illatozta, hogy a falak mind impregnálva vannak a bűzétől; ott neki az
egész farsangon át bált tartani nem lehet. Valahogy nagy nehezen mégis
per nélkül kiegyeztek vele, s a bánatpénzt, kárpótlást még a
részvényeseknek rá kellett fizetni.

S ez nem volt az első, se nem az utolsó czápa, a ki a financzvilágban
szerepelt; csakhogy ezt az egyet nevezték úgy az igazi nevén.



A PÉNZ BETEGSÉGEI.

«Non minor est virtus, quam _quaerere, parta tueri!_»

(«Könnyü _szerezni_, nehéz _megtartani_ a keresettet.»)

Micsoda?

Hát még a pénz is lehet beteg? Az universalis orvosság maga, a mitől
minden baj, betegség, nyavalya meggyógyul, még az is lehet beteg? Az a
bálványisten, a kit minden népek egyformán imádnak, a ki az országok,
királyok felett uralkodik, a kit úgy neveznek a diákok, hogy «nervus
belli» (a háború idege), még ez is lehet beteg? Hát már a pénznek is van
phylloxerája?

Ugy van biz az.

Hány gazdag családot láttunk már elmulni, a melyiknek elődei a század
elején fényben és jólétben úsztak s a század közepén már az utódaik a
hajdani palotáik ajtajára jártak kopogtatni egy kis pártfogásért.
Rettenetes dolog pedig az, mikor valaki a «miatyánkból» azt, hogy «add
meg nekünk a mindennapi kenyerünket» nem az úr Istenhez, hanem egy
ember-urhoz kénytelen elmondani.

Beteg volt az apáik pénze!

Hiszen nem mondom ám én azt, hogy igen sok ember ne lenne a világon, a
ki az egészséges pénzt is agyon tudja verni. Ugy mondják azt nálunk,
hogy «kanállal ette a pénzt!» Akkor biz a pénz elfogy, ha még olyan
egészséges volt is, mint a buzaszem.

Emlegettek az én időmben egy kereskedőt, a ki a franczia háború alatt
úgy meggazdagodott, hogy a mint a pénz összegyült nála hombár számra,
bankó, arany, ezüst, vegyest: restellte külön válogatni, hanem kivitte
az udvarra, s leterítve a hétgallérú köpenyegét a földre, megszelelte a
pénzt; a polyvát, a bankót a szél félre hordta, az érczpénz a köpenyegen
maradt garmadában, akkor aztán lapáttal zsákra rakták. Mikor én láttam
ezt az embert, már akkor csak a hétgallérú köpenyege volt meg, abban
járt télen-nyáron.

Félig a maga hibájából lett koldussá.

De hány ezer meg ezer család ment tönkre ez időkorban; hány árva maradt
mezitláb, egy ingben, a kinek a számára a megboldogult szülők kincseket
raktak félre; azt hitték gazdagságot hagynak rájuk. Beteg pénz volt. Azt
hitték, jó helyen van az, hármas vexirzár alatt áll. Holt pénz lett
belőle, a vasláda volt a koporsója. Azt hitték, nagyon jól biztosítva
van a pénzük, ha rengeteg földbirtokra adták kölcsön, betábláztatták
uradalmakra, palotákra. Beteg pénz volt. Gyógyították. Hanem az orvosság
drága. Minden patika drága. De legeslegdrágább az az orvosság, a mi a
prókátor kalamárisában van. Mire vége lett a pernek, megette a
kapitálist a perköltség.

Mikor az én feledhetetlen jó apám fiatal házas volt, egyszer télen
elment az édes anyámmal a szülőihez látogatóba, a kik a szomszéd faluban
laktak. Este későn jöttek vissza szánkóval. Egyszer csak a szánkójuk a
hófuvatban neki megy valami keresztben fekvő akadálynak s felfordul
benne. A mint a hóbul felczihelődnek, nézik, hogy mi volt az a
veszedelmes akadék, a mi az út közepén kizökkentette a szánt? hát egy
nagy zsák volt, tele pénzzel.

Igazi nagy két köblös zsák, torkig tömve csörgő pénzzel. Két férfinak
dolgot adott azt a szánba fölemelni. Az apám másnap reggel mindjárt
kidoboltatta a piaczon, hogy a ki tegnap este valamit elvesztett a
gy...i országuton, jőjjön érte a házához. Nem sokára jelentkeztek a
kárvallottak: g..i előljárók voltak; az egész falu pénzét hozták, zsákra
rakva, átváltani új pénzért a várba.

A hálálkodó emberek felét a talált pénznek odaajánlották az apámnak.
Természetesen nem fogadta el: «Csak vigyék kegyelmetek Isten hirével a
pénzüket a várba, majd megfelezik azt ottan.»

De nem megfelezték: hanem megnégyötödözték. Az a nagy zsák pénz tegnap
még tizezer forintot ért, ma már új pénzben csak kétezeret kaptak érte.
Tehát minden ember szegényebb lett négyötödrészével a vagyonának.

A kik még láttak gyermekkorukban olyan lapos kétgarasosokat, a miket a
nép tréfája «vargatallérok»-nak nevezett el, olvashatták rajtuk ezt az
irást: «30 krajczár!» Ért pedig csak hatot. Ez már nemcsak beteg, de
sánta-béna pénz volt: négyötödét megütötte a lapos guta.

A feketebankó akkora pusztulást hagyott maga után, mint a fekete halál.

Későbbi időkben is értünk meg ilyen országos pénzepidemiát. Talán még
most is van minden magyar háznál olyan «emlékül» tartogatott pénzjegy, a
mit egy időben még mutogatni is veszedelmes volt. Pedig, de büszkék
voltunk rá, mikor a kalászában láttuk! Rájött a fagy. S nekünk csak a
szalmája maradt.

A régibb időkben, mikor még nem voltak takarékpénztárak, az iparkodó
ember, a mi kis pénzt félre tehetett, vett rajta házikót, malmot,
szőlőt; azt hitte, jó helyre fektette, ott megmarad az árváinak. Pedig
ott is utolérte a pénzt a nyavalyája. Az apa halála után, ha dobra
ütötték a házat, negyedrész árt adtak érte a szomszédok: másnak nem is
kellett; ha árendába adták, vasharapófogóval sem lehetett a házbér
fejében valamit kihuzni, mind felment a tatarozásra; egyszer-egyszer le
is égett a ház: biztosító társaság még nem volt, s akkor aztán
kevesebbet ért a semminél. A malom, idegen kezelés alatt, nem hozott be
annyit, a mennyi a költség volt rá, mire az árva felnőtt nagy nyomoruság
közt, akkorra a malom maga magát őrölte meg. Azt a szőlőt pedig, a mi
árvatömeghez tartozik, már messziről meg lehet ismerni a virító gazról,
a mi nyakig ér benne: sohse szüretelnek azon. A földbe fektetett pénz is
beteg volt; megholt, eltemették.

Lett aztán később takarékpénztár elég, egymásra liczitálták a betevőknek
ajánlott kamatot. Egyszer aztán beütött a krach: valóságos cholerája a
pénznek. Milyen általános temetkezés volt egész világszerte! Akkor látta
csak az ember hüledezve, hogy hányféle betegsége van a pénznek: itt egy
milliomos esett el, a kinek magának voltak milliói; amott meg egy egész
város, városnegyed, néposztály, a hol ezer emberé volt a megbetegedett
millió. Mindegy volt, árva forintos volt-e a bankó, vagy lepedő ezres?
egyformán elvitte a keserű halál.

Hanem hát ezek még csak mind olyan betegségek, a mikben a pénz maga
szenved: ha meghalt, elveszett, nyugodjék békével! Ámde sokkal
pusztítóbb az a ragály, a mit a pénz magába az emberi lélekbe átojt,
mint a hogy elragad a himlő.

Minden ember ismeri azt a csodálatos melegséget, a mit a kezébe tett
pénzösszeg okoz. Valóságos láz az, a mit csak hosszú megszokás után
lehet elkapatni, mint az ágyúszóra való reszketést. Sokszor megtörtént,
hogy a ki váratlanul nagy összeget nyert a lutrin, vagy örökségben, erre
a hírre szörnyet halt, megütötte a pénz szele, vagy megőrült: a pénz
elvette az eszét. Ez a pénzláz az egyik emberből zsugorit csinál, a ki
ráül a pénzére, azt számlálja, s minél több van, annál jobban koplal
mellette; – a másik embert pedig bolond prédává teszi, kifúrja a zsebét
s viszi magával, mint a rossz tündér a pokol paradicsomába.

Van egy német példabeszéd, a mely azt mondja, hogy minden garasban három
krajczár van: az egyik az «éléskrajczár», a másik a «szükség-krajczár»,
a harmadik a «becsület-krajczár».

De hány ember van, a ki azt tudja, hogy egy garasban három ilyen
krajczárnak kell lenni?

A pénznek az a betegsége, hogy nem szeret megmelegedni; ha arany, ha
ezüst, elgurul; ha bankó, elrepül. Csakhogy ez már az emberbe átojtott
betegség.

Vannak azután, a kikben ez a veszedelmes ragály még jobban elfajul,
eszüket, szivüket halálra mérgezi; a kik a sok pénztől, a mi a kezükön
keresztül megy, olyan hagymázt kapnak, a melyben elfelejtik, hogy az nem
a sajátjuk, hanem a másé. Ez aztán a rettentő nyavalya: a pénz typhusa,
a miben nemcsak az ember maga hal meg, hanem még a becsület is; még a
fiaira hagyott név is meghal, s sírhalmaik fölé átok nehezedik sírkő
helyett.

Volt egy nagy magyar város (azt hiszem, hogy több is volt), a minek az
volt a végzetes sorsa, hogy a város pénztára időközönkint tönkre jusson.
Az első esete az volt, a mikor a devalvatio miatt a pénz
elértéktelenedett. No, ennek nem a halandó emberek voltak az okai; hanem
a halhatatlanok. Ezt kellett tűrni békével. Az árvák sirhattak.

A következő évtizedben meg az történt, hogy a városi pénzeket
sógorság-komaság révén kölcsönözték ki. Egy gazdag embernek kürtölt
kereskedő szedte fel a legtöbb összeget, a ki olyan jól élt, mint egy
bankár s a mellett olyan rosszul spekulált, mint egy «schreiber». Mikor
aztán már a kamatokat sem bírta fizetni, egy reggel a jobb kezéhez
kötött egy czukorvágó fakalapácsot, bal kezébe pedig egy marék paprikát
vett; azzal felment a városházára, benyitott a pénztárnokhoz, a paprikát
a szeme közé szórta, a fakalapácscsal pedig a fejére sujtott, hogy az
leszédült. Azután kikereste kötelezvényeit a ládából, beledobta a
vaskályhába, s azzal hazament és felakasztotta magát. – Most aztán
nemcsak az árvák sírhattak, hanem maga a város is. Pedig a pénztárnok
becsületes ember volt.

Ekkor aztán nagyobb vigyázattal éltek. Az új pénztárnok mellé rendeltek
egy ellenőrt, a ki arra vigyázzon. A pénztárnoknál voltak a pénztárhoz
vezető vasajtó kulcsai, az ellenőrnél pedig a pénzt őrző vasláda
kulcsai. Egyik a másik nélkül a pénzhez és a kötelezvényekhez hozzá nem
nyulhatott, s minden este együtt hagyták rendben a pénztárt: az egyik
bezárta a ládákat, a másik a vasajtót, s így mentek haza.

Ez esetben a pénztárnok szintén becsületes ember volt. Hanem az ellenőr
csak látszott annak. Egyszer az ellenőr a lakatos komájánál rendelt meg
valami ötven darab, lábnyi hosszú s egy hüvelyknyi széles vasrudat, mind
a két végükön kifúrva; s aztán ugyanannyi darab srófot. Az el nem tudta
gondolni, hogy mire való lehet mindez.

Az az úr pedig csinált ezekből a vasrudacskákból a srófokkal egy
olyanforma játékszert, a minővel karácsony hetében a «három királyos»-t
játszó gyermekek járnak házról-házra (csakhogy ez náluk fából van): az
egyik végére teszik a csillagot jelző lámpást, s ha akkor a másik végén
a két alsó rudacskát összenyomják, az egész furfangos szerszám egyszerre
magasra felnyúlik, mint egy lajtorja, s viszi előre a csillagos lámpást,
ha pedig széthuzzák az alsó rúdat, akkor megint összelapul az egész
nyujtalék, úgy, hogy egy köpönyeg alatt elfér.

A városi pénztár az emeleten volt, utczára nyiló ablakkal. Az ablakon
ugyan nem volt keresztvas; hanem éjszaka fegyveres hajdu járt végig a
városház homlokzata előtt, a ki minden fordulónál kibukkant a szegleten,
s végig nézett az utczán. Ennek tehát meg kellett akárkit látni, a ki az
ablakon be akart volna menni, a hová létra nélkül nem is juthatna fel, a
létrát pedig nem dughatja az ember a köpönyege alá. Hát akadt, a ki
megmutatta, hogy ez is lehetséges. Egy téli éjszakán, mikor a havat a
legjobban hordta a szél, az őrálláson sétáló hajdu az ellenőrt látta
hazamenni, kézi lámpással a kezében, bő köpönyegébe burkoltan, még
presentált is neki a puskájával, s aztán jó éjszakát kivántak egymásnak.

A mint azonban az őr a szögletnél megfordult, a maga harmincz lépését
végig járni a városház homlokzata előtt, harmincz oda, harmincz ide: –
az alatt az az úr elővette a köpönyege alól a három királyok
csillagtolóját, az egy percz alatt létrává nyult, mire a hajdu
visszaérkezett a szöglethez, már akkor a rabló benn is volt a szobában,
s a csillagtolót is felrántotta maga után, az őr semmit sem vett észre.
– Odabenn azután a nála levő kulcscsal felnyitott a betörő minden ládát,
összepakolta a pénzt s azután csak azt kellett bevárnia, a míg a hajdu
«válts fel»-t ordít. A míg azt felváltják, addig nem vigyáz ide senki.
Azalatt megint leszállt szépen az ablakból a csillagtoló gépével, azt
ujra összecsukta, a köpönyege alá rejté s hazament nyugodtan, még az
éjjeli őrtől, a kit útban talált, meg is kérdezte, hány az óra?

Másnap elbámult az egész világ, mikor kirabolva találták a cassát. Hát
már ide hogyan jöhettek be? A hajdunak látni kellett volna, ha valaki
létrával jár az utczán. Nem találták azt ki soha. Csak mikor egyszer a
pénztárrabló meghalt, akkor kapták meg a padlásán a tolvajsághoz
készített szerszámot. Hanem már akkor a pénz oda volt; csak az angol
soveraigneket és az orosz imperialokat találták meg a hagyatékában, a
miket nem mert kiadogatni, nehogy rájőjjenek a szokatlan pénznemről a
bűnösségére. – Megint csak sírt a város és az árvák.

Utoljára már alig lehetett embert kapni, a ki vállalkozzék arra a
veszedelmes hivatalra, hogy a város pénztárát kezelje. Inkább egy egész
ispitályt őrizni, tele patécsos Lázárokkal! Olyan volt már az a pénztár,
mint a mesebeli Astaroth-bálvány, a ki minden hét évben elnyelt egy szűz
becsületet.

És azután, valljuk meg az igazat, hogy azokban a régi jó időkben senkit
se neveltek pénztárnoknak. Mikor az ember az iskolákat végig tanulta,
hát akkor tudta azt jól, hogy Jupiter hány gonosztettet követett el az
Olympon, tudta Horácz ódáit könyv nélkül; jártas volt a Corpus jurisban:
ez elég volt arra, hogy fiscalis, szolgabiró, alispán legyen; a
senatorsághoz annyi sem kellett; a ki pap akart lenni, az tanult zsidóul
is; felvette a tógát, meg a sábeszdeklit; a kinek elég erős gyomra volt,
hogy orvos legyen, az felment Bécsbe az universitásra; a kinek meg a
vonalakhoz és a törtszámokhoz volt passiója, az az indzsellérségre adta
magát; de csak az, a kinek az iskolában semmiféle tudományt be nem vett
a feje: az került a számokkal való bánás keserves pályafutására, az
ilyeneket úgy hívták, hogy «schreiber». Egy fokkal magasabb sors a
szolgáénál. Gabonakereskedők, talpas kereskedők segédei voltak, abban
vénültek meg. Azt, hogy úri ember került volna a pénzkezelés
mesterségéhez, soha sem hallotta senki. Hanem mikor egy pénztárnoki
állomás megürült a városnál, meg a vármegyénél, vagy pedig általános
restaurátiók alkalmával, mikor az egész tiszti kart újra választották:
hát a kit semmi egyéb hivatalba be nem tudtak szorítani, azon
rajtamaradt a pénztárnokság. Hogy tud-e hozzá? Erre a megválasztott csak
azt felelte, a mit az oláh a hegedüre, hogy «talán tudok, de még nem
próbáltam». S ha aztán elhegedülte a rábízott pénzt: nem ő volt a hibás.

Két fiatal ügyvéd került haza épen Budapestről a szülötte városába, a
hol a censurát letették: az egyiknek a neve volt Hantosy Ferencz, a
másiké Herkáli Tivadar. Régi jó pajtások, még a gymnasium padjain is
egymás mellett ültek, hol az egyik volt az első, hol a másik. Az ügyvédi
diplomájukban is egyformán præclarumot hozott haza mind a kettő.

Az ilyen ügyvédi diploma abban az időben olyan volt, mint az Aladin
lámpája: ki mit kivánt, azt kapta meg tőle. Ezzel mehetett az ember föl
a szeptemvirségig, a personalisságig; aztán meg maradhatott vele
egyszerű prókátor.

A két ifju jóbarátnak a hajlamai mindenben ellenkezők voltak: a míg
Hantosy a külső viseletében egyszerű volt, társaságban keveset beszélt,
félrehuzta magát, addig Herkáli a gavallért játszotta; az egész város az
ő sárga gombos kék frakkjáról beszélt, az volt a legújabb párisi módi, s
a hol megjelent egy társaságban, szóhoz sem hagyott mást jutni; ő
tartotta az egész frekvencziát beszéddel; pedig hát sok szónak sok az
alja. De hát jól mulattak rajta: azt mondták, hogy kedves fiu, a lányok
meg épen bolondultak utána. Meg is találta közöttük az épen hozzá illő
életpárt; a leányok között a legszebbet, a legbüszkébbet, a hires
tánczos Balmányi Melaniet, a kinek az apja nyugalmazott tábornok volt,
az anyja pedig báróné, ezért a kisasszonyt is bárónénak hivták. Annak
ugyan nagyobb kilátásai is voltak; hanem hogy azután évről-évre
szélylyelment a legujabb házassági terve ezzel meg amazzal a gróffal,
ezredessel, földesurral, az idő előre haladván, végre is be kellett
érnie azzal, hogy a város legdélczegebb ifja kinálta meg a kezével. A
bárókisasszonynak ugyan sem apai, sem anyai részről nem volt valami nagy
vagyona, hanem azért a háztájuk fényt, pompát mutatott, gazdagságot
hiresztelt. Egyben azonban mégis jó szerencse volt ez a házassági frigy
az ifju ügyvédre nézve: a hajdani generálisnak magas összeköttetései
voltak előkelő főurakkal, a kik nagy kiterjedésű birtokaiknak
fiskálisává, majd jogigazgatójává nevezték ki az ifju Herkálit, a mi
azon időkben nagy jövedelemmel járó állás volt. Nem annyira a fixum,
mint a sok mellékes accidentia. Az uradalmi fiskálisnak sohase kellett a
konyhájáról gondoskodnia, pinczéje, éléskamrája mindig telve, tűzifa
ölekben az udvarán, maga négy lovas hintón, felesége selyemben,
bársonyban jár, a minek soha se kérik az árát. Roppant pénzösszegek
fordulnak meg a kezén, a miknek egyéb biztosítékuk nincs, mint a nemesi
becsület. A kasznárok, tiszttartók számadásai az ő helybenhagyására
várnak, s tudták azt régen (tán még most is tudják), hogy ha az ember az
egyik szemét behunyja, a másikkal aranyat lát! Herkáli nem is rejtegette
az uraságát, nagyobb szelet csapott, mint maguk a princzipálisai, a
külföldön lakó grófok. Ez volt az ő ifju korának az álma: fény, pompa,
jó élet.

A másik kortárs, Hantosy pedig szintén a maga hajlandóságát követve,
kikereste magának a város leányai közül, nem azt, a melyik legszebb,
legpuczczosabb, hanem a melyiknek a jó szivéről, hűségéről s jó
gazdasszonyi tulajdonságáról meggyőződött: egy kisbirtokosnak a leányát,
a kinek volt ugyan háza, földje; de a régi magyar szokás szerint biz a
lánynyal a szülők semmit sem adtak, mikor szárnyra ereszték; kezdje a
nélkülözésen, ők is úgy kezdték, majd a haláluk után övék lesz minden,
tisztán, adósság nélkül, addig semmit sem kapnak. Úgy, hogy mikor az új
házasok az első ebédjüket elkölték, a mit az új asszony maga főzött meg
a konyhán, hát még akkor asztal nem lévén a szobájukban, a kihuzó fiókos
szekrényre terítettek, s a könyeik hullottak az ételük közé. Hanem azért
mégis boldogok voltak.

Volt már akkor hivatala Hantosynak (mert hiszen a nélkül nem is
házasodott volna), csakhogy a városnál az évnegyed végén utólagosan
fizetnek s kontóra tisztességes ember még csak egy asztalt sem vásárol,
mert ha vesz, hát olyat vesz, hogy az még az unokák unokáinál is asztal
legyen. A felesége szülőitől elég szép kegyelem volt az, hogy a
lakóházukat lekötötték biztosítékul a vejükért a városnál. Mivelhogy
Hantosynak azt a hivatalt sikerült elnyerni, a mitől minden más ember
fázott: a város pénztárának az őrzését. Azt mondták rá, hogy vas a feje!
Legrosszabb fizetés is volt az valamennyi városi hivatal között. – De
hát csak megéltek belőle, jó iskola a szegénység, nagy bölcseséget lehet
benne tanulni, pedig hát az egész bölcseség ebből a két mondásból áll:
«ne végy semmit, a mi nélkül ellehetsz s ne adj ki többet, mint a
mennyit beveszel».

De mondjunk ki egy igazságot, a mivel tartozunk. A «takarékossághoz» két
ember kell, egy férj, meg egy feleség. Egy magában nem tud ahhoz a
férfi: vagy zsugori lesz, vagy pazarló. Csak ketten együtt lehetnek
takarékosak. Mikor a férj és feleség estenden együtt játszanak ostáblát,
Lange Puffot, hát meg van a jó mulatság, s nem kerül semmibe. Az az
ostábla egy háznál annak a symboluma, hogy rendben van a gazdaság. Az a
frigyláda. Arra az ostáblára biztosabban adhat kölcsön a takarékpénztár,
mint egy emeletes házra.

Hát még azután, mikor egy harmadik is megérkezik a házhoz: egy kis
angyalfő, a ki megunta a társaságot odafenn az égben s ide tolakodott
erre a világra s azt követeli, hogy őtet szeressék, kézen hordják,
csókolgassák. Bizony meg is teszik. Akkor aztán még az ostábla is hosszú
időre nyugalmazásba kerül. Jobb mulatság a bölcső. Arra a bölcsőre is
mernék kölcsönt adni, ha takarékpénztár volnék.

Leányka volt. Erzsikének keresztelték. Az anyját is úgy hítták. Az ugyan
protestált a nevének kölcsönadása ellen.

– Majd ha a leány nagy lesz, én meg már vén leszek, hát akkor, ha azt
Erzsikének szólítod: engem úgy fogsz híni, hogy «Böske».

– Te nem fogsz soha vén lenni, mondá neki a férje, az Erzsike pedig, ha
nagy lesz, hát férjhez megy; nem marad itthon.

– Ugyan már hogy vennék férjhez egy szegény embernek a leányát?

– Hát a hogy a szegény ember leányának az anyját férjhez vették.

– Mikor lesz az? Ki tudja, mi lesz belőlünk addig?

Hanem hát a gondos családapa már olyan messze előre gondol.

Abban az időben már voltak ujságok is a világon; nem jártak minden
városba, de Pesten lehetett látni a kávéházban. Azokból tanulta meg
Hantosy, hogy van valahol Triesztben egy olyan társaság, a melynél az
embernek a pénze, ha rábízza, hát nem vész el, de időjártával minden
bizonynyal megnő és visszakerül; nem úgy, mint a lutrinál, a mi az apró
népnek olyan kedvencz pénzelhelyező intézete.

Levelet irt egyenesen oda a kútforráshoz, a miben azt kérdezte, hogy mi
kellene ahhoz, hogy az ő most született kis leánya a férjhezmenetelekor
egy olyan summa pénzt kaphatna, a mivel egyszerre megalapíthatná a
háztartását?

A választ levél helyett élőszóval hozták meg neki. Pedig akkor Trieszt
nem egy békaugrás volt ide. Annak a társaságnak egyik biztosa jött le
hozzá. Okát is adta, hogy miért jött személyesen.

– Uram! ön az első ember Magyarországon, a ki kérdést intéz hozzánk az
iránt, hogy mibe kerül az élet- és halálesetre való biztosítás? ön ritka
példány: ki nem eresztjük a kezünkből. Mert a hangyák, a méhek már régen
tudják azt, hogy a fiaikról gondoskodniok kell jövendő időkre; hanem az
embereknek még most kell azt megtanítani. Mi önt ebben a városban a mi
társaságunk ügynökévé szeretnők kinevezni. Ön a nélkül is pénzkezeléssel
foglalkozik, tehát ért a számvitelhez, s a hivatalos teendői mellett
ennek is könnyen megfelelhet. Fizetés kevés jár érte; hanem a kötött
ügyletek után rendes tantième, a mi időjártával felszaporodhatik. A
rendes fizetése önnek annyit tenne épen, a mennyi az évi járulék egy
tizezer forintnyi összegért, a mit az ön kis leánya husz éves korában
fog kapni, ha férjhez megy.

– Dejszen, uram, mondá Hantosy, a legszebb petrezselyem zöldülhet ki az
én házam ajtaja előtt azok felől, a kik én hozzám azzal a szándékkal
nyitnak be, hogy a pénzüket ide hozzák valamit biztosítani. A pénzt csak
a lutriba rakja be a nép, ha nem muszáj.

– Lássuk csak. Vannak sürű tűzesetek önöknek a vidékén?

– Vannak bizony. Kivált azokban a helységekben, a hol nemes urak laknak.
A hogy más országban a becsületsértésért kardhoz, késhez nyulnak, erre
mifelénk épen úgy nyulnak a tüzes taplóhoz. Ha a nemes legényt
megdöngetik, mindjárt felszáll a veres kakas a házra. Van itt egy falu,
a melyet tíz év alatt háromszor porig leégettek. A gyujtogatókat
elitélték, becsukták három esztendőre; mikor kiszabadultak, boszúból
újra felgyujtották a helységüket. Az utolsó tűznél aztán a kárvallottak
magukat a gyujtogatókat dobálták bele a tűzbe. A vármegye aztán ekkor
ezeket a boszuálló gyilkosokat csukatta be. Már most, majd mikor ezek
kiszabadulnak, ők fogják negyedszer felgyujtani a falujokat.

– Akkor jól van: – én hoztam önnek egy nagy táblát, a min Magyarország
czímere van; azután meg egy láda apró táblácskákat hasonló mintára,
arany betükkel a czímer körül a társaság neve: Assicurazioni generali.
Minden biztosított házra egy ilyet fognak kiszegezni.

– S azt hiszi az úr, hogy az atyafiak respektálni fogják ezeket a kis
bádog lemezeket, a kik még az úr Isten tíz parancsolatját sem veszik
tekintetbe a két kőtáblára irva?

– Nemcsak hiszem; de tudom. Mikor az a boszuálló gyujtogató meglátja az
ellensége házán ezt a czímert, azt mondja rá: «Ej ha! Ha én most ezt a
nádas házat felpörkölöm, annyi pénzt juttatok a gazdája markába, hogy
cserepes házat építhet belőle». S felgyujtatlan hagyja.

Hantosy elvállalta a furcsa megbizást, a minek párját soha se látta még
senki s eleinte nagyon megbámulták a kapuját azért a kifüggesztett
czímerért, meg azért az aranyos köriratért; a miért aztán őtet magát
tisztelte meg a város népe egy új névvel, a mi nem volt a
prædicatumában. Úgy hívták, hogy a «Szekuráncs».

Még a leányát is úgy hívták az iskolában a gyermekek, hogy «Szekuráncs
Erzsi».

Hanem a számítás bevált. Azok a kis nemzeti czímeres érczpaizsocskák
csodát műveltek a falvakon. Megszünt a boszúból való gyujtogatás, a
vármegye tömlöczében egy zárka üresen maradt. Később a hajótulajdonosok
is beleízleltek a vízi veszedelem ellen való biztosításba. Hantosynak
volt már elég dolga. S a dolgával együtt bizonyosan a jövedelme is
szaporodott. Csakhogy ő rajta ezt nem lehetett észrevenni. Se a belső
háztartásban, se a világ előtti megjelenésében; ő és a felesége nem
mutattak nagyobb módot, mint mikor a szűk kis fizetésből kellett
kijönniök.

Ezért sokszor meg is szólta őket a baroness, t. i. Herkáliné, a ki a
férjeik között fentartott barátságnál fogva, gyakran ellátogatott
Hantosyékhoz, de csak azért, hogy újnál újabb öltözeteit irigyeltesse a
barátnéjával s aztán eldicsekedjék vele, hogy férje hány száz forintos
hintót vett megint a számára, milyen czifra filagoriát építtetett a
szőlőben, hová fogja őt vinni a nyáron fürdőre, meg hogy milyen fényes
estély volt nála a mult vasárnap; «miért nem jöttél, mikor hivtunk?»

Hantosyné megmondta, hogy nem való ő olyan fényes társaságba. Nem is
tudná visszaadni a meghivást, mert az ő háztartása igen szerény. Az ura
sem találná ott magát, mert kártyázni nem szokott.

– Pedig igen szép jövedelmének kell lenni, erősíté a baroness, az
ügynöksége, mondják, hogy igen jól megy.

– Én nem tudom. Nem vagyok beleavatva.

– Akkor titokban élire rakja a pénzt, még felveti egyszer!

Rendesen a kis fiát is el szokta magával hozni a baroness: egy
elkényeztetett, felcziczomázott nyurga bábot, a ki kedvkeresés végett
mindenféle czifra játékszereket hordott a kis Erzsikének. Hantosyné
azonban nem engedte azokat itt hagyni, csak vigye haza megint. – «Nem is
igazi gyerek az, a ki öt kavicscsal el nem tudja magát mulatni».

Aztán ott volt neki az ábécze: az is jó mulatság a gyerekeknek; meg a
képes könyv, a drágalátos! Ez volt az egyedüli luxus a háznál: az apa
karácsonyi ajándéka. Csakhogy ezekben Albert úrfinak épen sehogy sem
telt valami nagy mulatsága; ő már kilencz éves kamasz volt, s még nem
tudott olvasni, pedig a hat éves Erzsike úgy olvasott már a könyvből,
hogy az ujjával sem böködte a sorokat.

A baroness pedig sokszor kegyeskedett tréfálózni a kis leánynyal, mikor
az a játszótársával összekoczódott a játékban: «no, no! az én
Bertikémmel szépen bánj ám; mert azzal vetetlek el feleségül, majd ha
megnősz».

A kis leány eleinte keservesen megijedt ettől a fenyegetéstől; az
anyjának a nyakába csimpajkozott, sírva, hogy ő nem engedi magát a
mamájától elvetetni. A baroness nagyot tudott ezen nevetni. Hiszen csak
tréfa! Kis bohó! Majd bizony egy ilyen gazdag urfinak engednek egy olyan
szegény leányt elvenni, mint te vagy. – Hanem mikor a tréfás faggatózás
már soká tartott, egyszer csak azt mondta a kis Erzsike az ilyen
leánykérésre:

«Majd bizony, kell is nekem egy ilyen nagy szamár, a ki még olvasni sem
tud!»

Most azután Albert úrfin volt a sor a rívafakadásra.

Ezt az egy szót nem is felejté el soha egész életében.

A míg az előkelő úri dáma barátné az egyszerű Hantosynét folyvást arra
bizgatta, hogy ő is feszítsen úgy, a hogy mások, hisz van módja benne, a
férjének roppant nagy a mellékkeresete, addig másfelől gondoskodott róla
a jó sors, hogy legyen olyan jó barátja is, a ki a mérlegnek az
ellenkező serpenyőjét terheli meg. Ez volt az ő kedves keresztkomája,
Tabakos András uram. Híres, nevezetes ember a városban.

Hogy mi volt Tabakos András uram voltaképen? azt így egy szóval nem
lehet megmondani. Sőt, valljuk meg az igazat, még majd a sok szó után is
nehéz lesz meghatározni, hogy mi volt hát? Tapasztalt ember volt. Sokat
nem tanult; iskolákat sem végzett; de sokat látott, hallott és
kigondolt. A franczia háború alatt nagyban vállalkozott, nagyokat nyert,
nagyokat vesztett, a végén kvitt volt. Kitanulta a liferánsok
furfangjait, a hivatalszobák fortélyait s megjövendölte a devalvátiót
(egy évvel azután, hogy kiütött). A magasabb arithmeticában egészen
otthon volt; csalhatatlan combinátiói voltak, hogyan lehet a kis lutrit
szétrobbantani, csinált ternókat, nagyokat reszkirozott «extrátóra» –
még «Ruf»-ra is[1] s azokat megnyerte, sőt egyszer, város csodájára,
mind az öt száma pirossal jött ki a «bécsi»-ben, roppant összegeket
nyert, hanem azért soha se volt húsra való pénze. A mechanicában
különösen otthon volt, az örökmozdonyt egy hajszál híján feltalálta, s
hajót készített, a mi magától fog úszni víz ellenében, mindenféle
kerekeknek, korongoknak, vízemelő csebreknek csodálatos összeműködése
mellett, s ez a gép mindennap előre haladt a megindulása stadiumához; –
hanem azért a zsebórája soha se járt. Több százezer font sterlingeket
kellett neki kapni nevezetes angoloktól, a kik akkora jutalmakat tűztek
ki a «világoskék georgina», a «háromszinű kandur» előállítására, meg a
circuli quadratura megoldására, a mik nála mind a sikerülés utolsó
pillanatára vártak, a mit nemcsak az egész város, hanem ő maga is
kétségtelennek tartott.

Már most tehát tudjuk, hogy kicsoda Tabakos András uram?

Hát a ki ennyi mindent tudott, értett és tapasztalt, annak nem is
lehetett másként, mint elvető kritikával beszélni az olyan ujmódi
vállalatokról, mint a minőkbe az ő kedves komája vágta a fejszéjét.
«Assecuratió, lutrizás, kártyázás az Úr Istennel! Azt ki lehet számítani
biztosan, hogy micsoda számoknak kell okvetlenül kijönni a lutrin,
állhatatos kitartás mellett; de ki tudja azt kiszámítani, hogy hol,
mikor, hány ház ég le? leüt az istennyila; a kocsis elalszik a pipával a
széna között; meg, hogy hol van egy tőke a Duna fenekén, a mire a gabnás
hajó rámegy s megfeneklik? Az életbiztosítás pedig plane Istenkisértés.
Ki akarjuk játszani a halált? Hisz ez rosszabb játék a makaónál.
Meglássa, kedves komám, hogy ennek gyász lesz a vége! Megbukik az ilyen
társaság s akkor aztán ütheti minden ember pénzének a nyomát bottal.
Azok pedig nem mennek el Triesztbe, hanem ide jönnek kedves komámat ütni
a bottal. Nemcsak a pénzét, de még az eszét is elfogja ezen veszíteni.
Emlékezzék rá, hogy én jövendöltem meg. Megjövendöltem én a devalvatiót
is.»

Hantosy az ilyen sötét profétiákra csak annyit szokott mondani, hogy
«hagyja csak, édes komám: maga csak csinálja a perpetuum mobilejét, meg
a háromszínű kandurját; az én dolgomat én értem jobban!» Hanem a feleség
kedélyében mégis meg lett örökítve az aggodalom ezekkel a tudákos
szőrszálhasogatásokkal a férje vállalata fölött, a minek a romlása
mindent elvihet magával, vagyont, becsületet – talán még az életet is.

Mint igazi jó hitestárs, sokszor el is mondta a férjének, hogy ő milyen
nagyon aggódik a jövendő miatt; de az mindig megnyugtatá, hogy hiszen
épen az ő és a leánya jövendőjének biztosításában fárad. Nehéz volt azt
megérteni.

Egy esztendőben az a rendkivüli időjárás köszöntött be Magyarországon,
hogy a Duna fogta magát s mintha csak ő volna az Elbe, vagy Volga, már
november elején befagyott Titelnél! – Ezt is megjövendölte Tabakos koma
– utólagosan.

A korai jégzajlásnak azonban az a szomorú következése lett, hogy több
megrakodott gabonás hajó terhével együtt odaveszett.

Hantosy napról-napra ujabb károkról értesítette a biztosító-társulatot,
s leveleiben a száraz adatok mellé nem mulasztá el nagy sajnálkozásának
is kifejezést adni e szörnyű csapások miatt.

Egyszer aztán azt irták neki vissza, hogy ne fogyaszsza a tintát ezekkel
a sajnálkozásokkal, hanem csak a tényeket közölje, mennyi a kár? hová
kell küldeni a pénzt? Az ilyen híres szerencsétlenség csak szerencse az
ilyen vállalatra nézve.

Hát az is lett. Mert a mint azt látták, hogy az elsülyedt hajókért
milyen pontosan ki lesz szolgáltatva a kárpótlás, már a következő
tavaszon valamennyi dunai kereskedő város hajótulajdonosai mind siettek
járműveiket biztosítani; nem lehetett volna már a «Szekuráncsnak» a
kapujában petrezselymet termeszteni, annyi ember adta egymásnak a
kilincset. Volt is dolga Hantosynak, alig győzte. «Még belé fog
zavarodni! meglássa!» mondá Tabakos András koma.

– Mert complicált dolog ez nagyon! Ez az assecuratio. Mindent külön
tabella szerint kicalculálni, inventálni, statistice informálni,
policeokat instruálni, rubrikázni, scontrózni, stornirozni,
computisálni, registrálni, expediálni, provideálni, reducálni,
correspondeálni, combinálni, assignálni, kvietálni, terminusokra
evideálni, agenseket controllálni, végül bilanceot csinálni, aztán
collaudálni. – Bele kell magát az embernek ebbe confundálni!

Szegény Hantosyné se élőnek, se halottnak nem érezte magát, mikor
ennyiféle veszedelmet elsorolt előtte Tabakos koma; a miken az ő
férjének mind keresztül kell magát nivellálni. (Csak legalább azt az
utolsó szót értette volna, hogy mit tesz?)

Annyi bizonyos, hogy ehhez képest a városi pénztár kezelése egészen síma
munka volt, oda nem kellett egyéb, mint tiszta kezelés és lelkiismeretes
pontosság. Az év utolsó havában az egész számadás elkészítése csupa
játék volt Hantosyra nézve. Mikor jött a cassavisitatió, az utolsó
félkrajczárig rendben találtak ott mindent. Most már aztán keresztvas is
volt a pénztár ablakán, ki sem lehetett rabolni.

* * *

És egyszer csak úgy történt, a hogy Tabakos András komám uram
megjövendölte.

Az a sokféle számadás még a legokosabb embernek is megzavarja a fejét.

Mikor Hantosy az év vége előtt lezárta a számadásait s elkészíté a
mérleget, hát a bonyolódottabb ügy, a biztosítási szakma egészen rendben
volt, hanem a sokkal egyszerűbb, a városi pénztár, abban volt nagy hiba.

A «vagyon» és «tartozás» között nem kevesebb, mint háromezer forint volt
a különbség.

Hová tévedhetett el a három ezer forint?

Talán tévedésből ezeres bankjegyeket adott ki százasok helyett? Ez nem
lehet, mert akkor is a három százassal kevesebb lenne a hiány.

Vagy talán elfelejtett valami kifizetett összeget a főkönyvbe beírni? –
Vagy kétszer iktatott be egy befizetést?

Sorra vette az egyes tételeket. Mindegyiknek rendben volt beiktatva az
igazoló okirata. Tételről-tételre helyes volt minden bejegyzés.

És mégis háromezer forint a hiány.

Összetévesztette volna talán a két pénztárt, a mit kezelt? Az egyiknek a
kiadását vagy bevételét a másiknak a számlájára rovatolta volna be?
Egybevetett mindent; a hiba sehonnan sem derült ki.

Ujra meg ujra végigküzdötte magát az egész halmazán a számoknak: semmi
elhibázott tételre nem bukkant. – És azért mégis háromezer forint volt a
bevétel és a kiadás közötti különbség.

Meglopták volna tán a pénztárt, a hogy már többször megtörtént az elődei
alatt? Ez is lehetetlen.

És mégis úgy van. Háromezer forint a különbözet.

Nagy összeg szegény embernek! Kivált kis városban: a hol nincsenek
heverő tőkék, hogy a megszorúlt ember végső kétségbeesésében, ha nagy
uzsorára is, felvehetné valakitől kölcsön, hogy becsülete bukását – nem
megmentse, de csak ideig-óráig elpalástolgassa.

Neki pedig magának félretett pénze nincsen. A mit az ügynöki
fáradságával keresett, azt mind az életbiztosítási policeokba helyezte
el. A családja jövőjét akarta biztosítani vele. Hogy ha ő meghal, a
családja számára az a jövedelem fenmaradjon, a mit élve tudott nekik
nyújtani. Ez a pénz olyan, mint a földbe vetett buza; aratáskor majd
dúsan jutalmaz, de addig nem lehet a földtől visszakérni!

Kihez fordúljon segítségért? Jó barátja nincsen annak a kit
szerencsétlenség ér. És az ilyen baleset egyértelmű a becstelenséggel.
Ki akarna rokona, barátja lenni egy becsületvesztettnek? Azon még
szánakozni sem szokás. Annak egy garast szokás adni, hogy vegyen rajta
egy kötelet s akaszsza fel magát.

Ez a kötél.

De hát mi marad hátra más egy becsületvesztett emberre nézve, mint
meghalni?

Napokon át tartott ez a lelki haláltusakodás. Odahaza senkinek sem szólt
semmit; de a nő szemei az arczvonásokból olvasnak; a feleség kitalálta,
hogy férjének valami nagy búja van: nem ízlik neki sem étel, sem ital, a
mint a kanalat letette, szalad vissza a hivatalszobájába. Nem felel a
kérdésekre, nem hallgat semmire; még a kis leányának a csevegése sem
bírja mosolyra. Erzsike már az iskolába jár, számolni is tanúl. Oda
viszi az apjának a palatábláját és mutatja, milyen jól megtudja oldani a
rektor úrtól feladott összeadást, kivonást, sokszorozást és elosztást.
És Hantosy magában átkozza még azt is, a ki a számokat feltalálta.

És a végzetes új esztendő napja közeledik, a mikor a számadásokat a
tanács elé kell terjeszteni. Mi fog történni akkor? Mi lesz belőle?
Hogyan éli ezt túl? Családja földönfutó lesz; még az apai házat is
elveszik tőle, a mi biztosítékul van lekötve! Rettentő gondolat! Nem
bírja elviselni. Alattomban kilopja szobájából a pisztolyát és a
hivatalszobába viszi. De a neje észreveszi, hogy a pisztoly hiányzik az
ágya fölül s kérdést tesz miatta. Annak azt feleli, hogy késő este járva
haza a hivatalból, személyes biztonság végett hordja azt magával.

Pedig veszedelmes szándékai vannak vele. Ugy elnézegeti annak a fegyver
csövének a száját. De sokan fizettek már ezzel, a kik a számadásaikat
nem tudták mással egyensúlyba hozni, mint négy lat ólommal!

Hanem egy dolog mindig kivette a kezéből a veszedelmes másvilág-kulcsát.
Az az életbiztosítási kötvény, a miben a kis leányának egykori
kelengyéje fekszik, meg a másik, mely nejének nyugodalmas örökséget
igér. Ezeket nem lehet, nem szabad egy pisztolylövéssel semmivé tenni!
Nem! annak a ki a szeretteire gondol, nem szabad magát megölni; ha
elvesztett egy életet, ujra kell kezdenie egy másikat: élni még
nyomorban is, még megalázottan is, mert az öngyilkosnak még a
biztosító-társaság is a temető árkán kívül ásat gödröt: az nem magát öli
meg egyedül, hanem az övéit is.

Hinni kell valami csodában! Hiszen nyugodt a lelke a felől, hogy tiszta
kézzel bánt a rábizott közvagyonnal. Valami nagy, megfoghatatlan
rejtélynek kell itt lenni, mely még kiderül; tán az utolsó órában?

Az utolsó óra pedig már nagyon közel volt.

Deczember 31-én zord, hófuvatos este volt. Hantosyéknál a rokonok,
ismerősök gyűltek össze Sylvester-estéjét együtt elmulatni. Az asszony
sütött-főzött, férjének a kedvencz ételeit készítette el; készen volt
már minden, csak ő nem jött még meg. Folyvást ott ül a városházánál a
hivatalszobában. Pedig már nagy szükség volna rá idehaza. Az apósa, meg
Tabakos koma preferánczozni szeretnének (szokták azt, krajczárba), de ő
kellene hozzá harmadiknak.

Mikor már a nyolcz órát is elharangozták, Tabakos András uram maga
vállalkozott rá, hogy felmegy Hantosyhoz a hivatalszobába és haza idézi.
De annak be volt zárva az ajtaja. Kopogtatott rajta.

– Segítsek-e a számadást csinálni? – kérdezé tréfásan az ajtón
keresztül.

– Köszönöm; mindjárt készen leszek. Csak mulassanak addig! hangzott
onnan belülről.

Tabakos uram visszament nagy morogva, s oda érve Hantosyékhoz, azt
mondá: «nem szeretem ezt a dolgot, sehogy sem szeretem ezt a dolgot».

A kis Erzsike szemfüles leány volt. Látta minden arczon azt a homályos
aggodalmat, miből semmit sem értett, de annál jobban megrémült miatta.

Kiment az anyjához a konyhába s addig könyörgött a nyakán, míg az
megengedte neki, hogy menjen el ő maga az apát hazahívni a hivatalból, a
szolgáló kisérje lámpással. Az asszony maga is nagyon nyughatatlan volt
már e szokatlan kimaradáson.

Erzsike hát elment a városházára a lámpásos szolgálóval. Nagyon sötét
volt. Lámpás az utczán nem égett több, mint a városháza sarkán, a szél
szembefújta a havat. Annál jobban szaladt a két leány. Persze féltükben
futottak olyan nagyon.

A városháza kapujában a szolgáló künn maradt a hajdúval beszélgetni.
Erzsike pedig felszaladt az ismert lépcsőkön az apja hivatalszobájáig s
elkezdett az ajtón dörömbölni.

– No, ki az már megint? hangzott onnan belülről egy haragos szó.

– Én vagyok apácskám, ereszszen be, kérem szépen.

Az ajtót kinyitották.

– Hogy jösz te most ide? kérdé az apa, s valami oly elrémítő volt a
tekintetében, hogy a kis lány csaknem sírva fakadt tőle.

– Minek zavartok most? Tudjátok, hogy nagy munkában vagyok, ma el kell
végeznem. Aztán épen téged eresztenek ki ilyenkor az utczára, ebben a
zegernye időben! Micsoda gondolat ez! – No már most maradj itt. Majd
együtt megyünk haza! Mindjárt elvégezem.

Azzal visszaült a nagy kiterjesztett könyvhöz, a miben hosszú sorba
voltak oszloppá felrakva a számok. Ez ám a szép leczke! Ezt még talán
maga a rektor ur sem tudná összeadni!

A kis Erzsike odatámaszkodott az apja térdére, s úgy bámúlta, hogyan
szedi rendbe az ezt a rengeteg sok számot.

Épen a végire járt. Talán tizedszer vizsgálta már keresztül az egész
adathalmazt, mindent apróra megbirálva; most már csak a főösszegeket
adja össze. A kis leány kerekre nyílt szemmel bámulta, milyen sebesen
megy ez a nehéz munka.

Egy helyen az ezeres számok között két «3»-as volt egymás fölött.
Hantosy fenhangon számolt, mikor ehhez a két hármashoz ért, azt mondá:
háromszor három az kilencz, s valóban az is volt a főösszegbe beírva. –
A kis Erzsike összecsapta erre a tenyereit s elkezdett hangosan
kaczagni.

– Nem jól van az, papa; hisz ez nem sokszorozás, hanem összeadás. Három
«meg» három csak hat!

Hantosy csak elámult, elmeredt, mint a ki egy rettenetes álomból ébredt
fel. Azután pedig egyszerre felkapta az ölébe a kis leányt,
összecsókolta, agyon meg agyonölelte; s úgy kaczagott hozzá, hogy a ki
nem látta, csak hallotta, azt hihette volna, hogy zokogva sír.

«Három meg három nem kilencz, hanem hat!»

Hogy azt egy iskolás kis leánytól kell megtudni annak a nagy okos
embernek, a ki a számok tömkelegében olyan jártas, mint a hajós a
tengeren.

Itt van a hiányzó háromezer forint!

És ő tízszer keresztül ment ezen a két számon és tízszer elhibázta,
sokszorozva a kettőt egymással.

Ha ez valóban feljegyzésre méltó megtörtént dolog nem volna, a
legbolondabb képtelenségnek lehetne nevezni.

És a kis leány úgy nevetett hozzá! Azt hitte, hogy ez csak egy kis tréfa
volt! De milyen rettenetes tréfa. Majd az apjának az életébe került.

Hantosy, a mint letörülte a könyeit, bezárta a vasládákat, becsapta a
könyvet; mintha a pokol kapuját csapta volna be azzal együtt. Valamennyi
agyarkodó ördögnek a farkát, valamennyi kisértetnek a lepedőjét
odacsapta vele együtt, a kik annyit rémítették, puszta temetőkön,
csontházakon keresztül kergették, temető árkában sírját megvetették. Egy
gyermeknek, egy angyalnak a szavára, hogy eltűntek a limbusba.

– Hahaha! hahaha! Hát te már tudod azt, hogy mennyi három meg három? Én
csak ma tanúltam meg!

Azzal az ölébe vette a kis leányt, betakargatta a köpönyege gallérjába;
úgy vitte hazáig; folyvást kérdezgette tőle, hogy mit tud még abból a
nagy tudományból, a mire az apját megtanította ma?

És aztán útközben feldörömbözte a görög boltost, a ki már bezárta a
boltját; össze-vissza vásárolt nála tokaji bort, piskótát, czvibakot;
egész füzér fügét, narancsot, czukros mandulát, a mi csak kapható volt.
A mai Sylvester-estét vígan meg kell ülni! A szolgálónak dolog volt azt
mind haza czipelni! – De a mi a sok édesség közt a legédesebb volt, az
az apának a széles jó kedve volt. Olyan nagy beszéddel jött végig a
folyosón, mintha valami ütközetet nyert volna meg s annak a hírével
jönne. Felesége, vendégei mind kiszaladtak eléje; ő pedig mindenkit
sorba csókolt s bocsánatot kért mindenkitől, még a keze után ugráló
kutyától is az elmaradásért: «szegény Bodri; te is megkoplaltál!»

– Tedd le már azt a gyermeket az öledből! mondá neki a felesége, mikor a
szobában voltak s köpönyegét, téli sipkáját leszedték róla.

Dehogy tette le, még jobban két karjára vette.

– Tudjátok azt, hogy ez a gyermek mit csinált ma? Az apja életét
mentette meg. A számadásaimban háromezer forint hiányzat volt. Két hete
már, hogy vesződöm vele; nem akadtam a hibára. Láthattátok az arczomon,
hogy mi járt velem? S ez a gyermek oda jön, s az első pillanatra
megtalálja a nagy hibát, a mit az én nagy bölcs eszem elkövetett, hogy 3
meg 3 nem 9, hanem csak hat. Még most is az őrűlés környékez, ha
visszagondolok rá.

És aztán elbeszélte az egész történetet a rokoni körnek. Rémséges tréfa
volt az. A hallgatóknak a hátán futott végig a borsódzás. A kis leány
bámulva hallgatott s utoljára elaludt az apja ölében, a kezébe adott
piskótával, azt is elfeledte megenni. Vacsora sem kellett már neki.

A feleségének aztán mindent meggyónt Hantosy, még azt a pisztolycsővel
való kaczérkodását is és azt, hogy mi volt az, a mi a kezét
visszarántotta.

Egy évtized elmúlt, s az még a mi kis városunkban is hagyott maga után
nyomot. Gőzhajó is járt már s rendesen kikötött a város közelében. Egy
fűszerszámos kereskedőnek mellékkeresetet és aranyzsinóros sapkát
jövedelmezett a hajóügynökség. De a mi még annál is több: casino is
alakúlt a városban, a hol a vármegyei nemes uraknak és a városi
polgároknak volt találkozásuk, a mi a társas életre igen jótékony
befolyással szokott lenni.

Akkoriban hozták be az eszmecserének egy új nemét, a mit ez az egy szó
fejez ki: «paskevics». Nagy betűvel írva, így «Paskievics» (mint a
Conversationslexicon-ból kikereshető) jelent az egy hajdan híres, de
most már egészen feledékenységbe ment muszka hadvezért és államférfiút;
kis betűvel írva azonban örök életre hivatott s most is népszerű eszme
az; jelentvén a legelmésebb tarokkjátékot, a minek a gyakorlásához
okvetlenül négy ember szükséges, a hiányzót nem lehetvén szalmabábbal
helyettesíteni, mint a whisztnél. Egy tagnak a jelen nem léte képes a
gyűlést határozatképtelenné tenni. Annálfogva az ilyen négy összeszokott
paskevicsjátszóra nézve valóságos sorscsapás az, ha egynek közűlök
megfájdúl a foga, kénytelen otthon maradni, nem mehet fel a casinóba.
Hogyan fogjanak egy negyediket? Paskevics nélkül pedig nem volna a nap
tökéletesen befejezve.

A «három árva» minden ujonérkezőt, a ki az ajtón belép, még a kabátját
sem akasztotta fel a fogasra, már karon fogják: «jön-e negyediknek?» –
Fájdalom! Máshová van angazsérozva. Milyen kár! Vagy nem tudja a
paskevicsot? – «Megtanítjuk mi öt percz alatt.» Ritka embernek van
bátorsága megmondani azt, hogy nincsen elkártyázni való pénze. Hát akkor
minek jár a casinóba?

Megint nyílik az ajtó, megint új csalódás. A «szekuráncs» érkezett meg.
Ez minden este eljön ide a clienseivel találkozni. Olyan dolgai vannak,
a miket itt lehet legkönnyebben elintézni. Aztán ő vágja fel az újságot,
a mit még más a kezébe sem vett.

– Ez nem jön negyediknek.

– Pedig tud kártyázni; de csak minden esztendőben egyszer, Sylvester
estéjén.

– No, uramöcsém! kiálta rá a vén levéltárnok, üljön le velünk! Fél
krajczárban játszuk százát.

– Köszönöm. Nincs elvesztegetni való időm.

– Ennek meg már elvesztegetni való ideje nincsen.

(Mintha az ujságolvasás nem nagyobb idővesztegetés volna.)

Megint új érkező! Ah, ez már beválik. Fiatal gavallér, most jött
Pestről, ott végezte a cursust, most censurázott.

– Mintha csak hívásra jöttél volna, kedves öcsém. Itt az üres szék; tedd
le magad, te kezded az osztást!

Ezzel a szóval rohanja meg a türelmetlen táblabíró a fiatal
casinó-tagot; mire az sajnálkozva adja elő a mentséget:

– Kedves urambátyám! Bizony nem értem ezt a mesterséget.

– Micsoda? Nem értenéd a paskevicset? Hát ti pesti gavallérok csak a
harminczhármas tarokkot játszátok?

– De egyáltalában nem tudom, hogy melyik kártya üti el a másikat.

– Hallatlan eset Magyarországon! S te a personális mellett voltál
jurátus? Hát mit tanultál akkor, ha még kártyázni sem tanultál meg? Hát
mindig csak ittál?

– Azt meg épen nem próbáltam.

– Hát mi a kű? Az egész napot elpipáztad?

– Az sem volt a számban soha.

– Per deos immortales! Se nem iszik, se nem pipázik, se nem kártyázik!
Hát hogy tudtál felnőni ilyen barommódra?

Ezen az erős tréfán aztán mindenki kaczag.

– Pedig édes apád ugyan jól tud ám kártyázni!

– Hát hisz épen azért nem tudok én. Felelé rá a magas, nyulánk ifjú,
kinek halavány, nyúlt arcza valami mélyen lappangó búskomorságot árul
el.

– Hát mit tudsz?

– Sakkozni.

– No akkor épen összeillesz a pénztárnok urammal, az sem él mással,
csakhogy nem kap hozzá társat. Hej, szekuráncs öcsém. Bújj ki abbul az
ujságbul! Itt van egy csodagyerek, a ki nem tud semmit, csak sakkozni.
Lesz már pártnered!

A fiatal ügyvéd eléje sietett az olvasó szobából kilépő Hantosynak.

– Kedves urambátyám, rám sem ismer már. Én vagyok az a rossz gyerek, a
ki annyiszor betörtem az ablakát a labdával, mikor a mama odavitt
magával.

– Dehogy nem ismerlek, édes Berti öcsém. Azóta sem láttalak, hogy a kis
leányom ríva fakasztott egy szavával. Remélem, hogy azóta már
elfeledted?

– Dehogy felejtettem. Sőt holtig megemlékezem rá. Az az egy szó volt az
életemnek a napfordítója. «Kell is nekem ilyen nagy szamár, a ki még
olvasni sem tud!» Akkor szégyenletemben nekifeküdtem a tanulásnak s
helyre akartam hozni, a mit kényeztetésből elmulasztattak velem.

– S úgy látszik, hogy helyre is hoztad. Ott voltam, mikor a gyülésben
kihirdették az ügyvédi diplomádat: præclárummal.

– Hát majd az ezután tünik ki, hogy megérdemlettem-e? De rajta leszek,
ha Isten segít.

– Segít téged más is.

A fiatal ember elértette a gyönge iróniát s büszkén emelte föl fejét.

– De én protectio útján nem akarok előre menni.

– Nem is úgy értettem, magyarázá szavait Hantosy, a kinek nagyon
megtetszett ez az önérzetes büszkeség a kezdő fiatalnál. – Nem czéloztam
én előkelő urak pártfogolására, hanem csupán arra, hogy egykor azt az
állást fogod betölthetni, a mit most édes atyád elfoglal, ha ő
belefárad, vagy nyugalomba akar vonulni: a mi független állás.

Herkáli Albert mélyen a szemébe nézett Hantosynak e szavak után, mintha
a lelke fenekén maradt gondolatot akarná magtalálni s aztán azt mondá
neki: «hát ne próbálkoznánk meg egy sakkpartiera?»

Ez a legjobb mód megszabadulni a hivatlan hallgatóságtól. A sakk unalmas
játék, azt senki se nézi az embernek a vállán keresztül.

A játék közben aztán így szólt az ifjú Herkáli a játszótársának:

– Kedves urambátyám, nagyon el lehet foglalva mostanában, úgy-e bár?

– Mint mindig, édes öcsém; miért kérded ezt?

– Csak úgy! – A városi hivatalán s a biztosítási ügynökségén kívül még
azzal is foglalkozik, hogy nagy uradalmak számadásait felülvizsgálja a
birtokos főurak megbizásából.

– A mikor ráérek.

– Hát hogyan van az, hogy kedves urambátyám épen csak gr. X-nek a
megbizását nem ér rá elfogadni, a kinek az apám kezeli a jövedelmeit?

Erre a kérdésre egész a füle hegyéig elvörösödött Hantosy. – Nem lehet
erre a fiúnak feleletet adni! Mit? Azt, hogy a régi jó barátja kezelését
nem tartja olyannak, a miben az ő szakértő szemei valami olyan hibát ne
találjanak, a mi annak végveszedelmét okozhatja?

Úgy tett, mintha csak a játszmára volna gondja.

– Vigyázz! mert a tornyodat elveszem a királynémmal.

– Tessék! Nem szoktam visszahuzni.

Hantosy elvette a tornyot.

– Akkor én egy huzással sakkmattot adok.

– Mesterem vagy! szólt Hantosy, kezét nyujtva az ifjúnak.

Az pedig odahajolt hozzá s azt sugta a fülébe:

– Hát épen abból az okból, a miért ön nem ér rá az én apám számadásait
végigvizsgálni, nem igyekezem én azt az állást, a mi az övé, valaha
elfoglalni.

Most már mind ketten egymásnak a lelkébe láttak. Hantosy érzé most már
igen jól, honnan ered a fiatal embernek az arczán az a gyógyíthatlan
búskomorság. Ez sejti azt, tán tudja is jól, hogy az a fény, az a
dúskálkodó pazarlás, a mit a szülei háznál lát, honnan ered, és hol fog
végződni? Az egész világot egy homályon keresztül látja. S ez a homály
az apjának az előre sejtett gyalázata. Ez vet árnyékot ifjúi arczára.

– Látogass meg bennünket odahaza, mondá neki. Nőm igen szivesen fog
látni.

– Hát Erzsike?

– Az már nagy leány. Ő viszi a ház gondját.

Nem kellett Bertinek másodszori meghivás: alig várta a másnap délutánt,
hogy Hantosyéknál látogatását tegye. (Délelőtt nem szokás, mert olyankor
az apa hivatalban van, a kisasszonynak pedig a konyha után kell nézni.)

Mikor belépett hozzájuk, Hantosy alig akart ráismerni. Ez nem a tegnapi
búskomor gyászvitéz volt; de egy életvidám, jókedvü ifjoncz, a kinek az
arczáról, szeméből csak úgy sugárzik még a tavasz villanyos melege. –
(Hej te hiú ősz ember, hiába fested a hajad, szakállad szőkére-barnára,
ezt a villanyos sugárzatot nem tudod a szemedbe festeni többé.)

A jókedvű fiú ezzel a szóval üdvözlé Erzsikét:

– Tudok ám már olvasni, Erzsike kisasszony.

A mire Erzsike nagyon elpirulva süté le szemeit: talán attól tartott,
hogy ha Berti olyan nagyon jól tud olvasni, még majd az ő szeméből is
olvas ki valamit.

Hantosyné maga is emlékezett még erre a szóra, de még arra is, a mi azt
megelőzte.

– Jaj, kedves uramöcsém! Nem úgy van az, mint régen volt. Gyerekjáték
összetörik. Kártyavár: elfujják. A mióta a gyerekek nagygyá nőttek: a
szülőik alig ismerik egymást. Az én Melanie barátném egy pár év óta még
a névnapomra sem jön el hozzám, s ha én megyek hozzá a leányommal, azt
izeni ki: migraineja van.

– Valósággal sokat szenved a mama a fejével.

– Csakhogy aztán, mikor az alispánnéhoz meg a generálisnéhoz kell menni:
akkor egyszerre meggyógyul.

– Talán nem egészen.

– Mind a kettőnek van eladó leánya.

– A generálisnénak három is, egyik rútabb, mint a másik.

– De azért uri drámák azok.

– Az igaz, hogy úrnak valók! Nagyon meg fogom süvegelni, a ki elveszi
valamelyiket; mert az nem lesz valami gyalog ember.

– Már bizony pedig, lássa kedves öcsém uram, szólt Hantosyné, egészen
komolyan fogva a beszédet. (Eredj csak Erzsike, nézd meg, ki jár a
konyhában!) Hát lássa kedves uramöcsém: azt nekem kötelességem magának
megmondani, hogy Melanie nekem egyszer, mikor a főispán által adott
bálban együtt voltunk, egész este folyvást az egyik generális
kisasszonyt magasztalta, azt a szőkét, a melyik legszebb, kifogyhatatlan
volt a dicséretében, és különösen én előttem. Hogy az milyen jó partie!
Milyen derék asszony lesz belőle! Méltó lesz egy hozzá illő férjhez.

– Hát az igen szép a mamától, ha egy barátnéjának a kisasszonyát
boldogítani akarja, de ha én rám gondolt, hát azt mondhatom, hogy én,
mint vőfély, szivesen oltárhoz vezetem egymás után mind a hármat, de
mint vőlegény, egyiket sem.

– Hát meglehet, hogy nem is arra való volt Melanietól ez a példálózás;
hanem csak az volt a czélja, hogy figyelmeztessen valamire. Hogy egy
gazdag úrfinak, mikor már nagy ember lett, nem szükséges visszaemlékezni
arra, a mit gyermek korában mondott egy szegény ember leányának.

Berti keserü mosolylyal pödörgeté serkedő bajuszát főlfelé, s egész
csendesen így szólt:

– Hiszen ha csak az a hiba, majd leszek én még olyan szegény ember is, a
kinek szabad a szegény ember leányának mondott szavaira visszaemlékezni.

Erzsike visszatért a szobába; jelentve, hogy a dohányárendások vannak
odakünn, valami dolguk van.

Berti azt látta, hogy alkalmatlan időben jött s kalapja után nyult,
búcsut veendő.

Hanem Hantosy a vállára tette a kezét s visszanyomta a székére.

– Csak maradjon itt, édes öcsém, majd elvégzem én a dohányárendásokkal
magam a dolgot.

Ez a szó «maradjon itt!» oly félreérthetlen kifejezéssel volt mondva,
hogy Bertinek lehetetlen volt azt beleegyezésül nem venni. S hogy ez
válasz volt arra az ő szavára: «Majd leszek én még olyan szegény ember!»
azt Hantosyné is sejthette jól.

Nem volt az ő előtte sem titok, hogy Herkáliék fényüző pompája csak
aranyfüst. Egyszer vége lesz annak.

A két gyermek aztán ismét jókedvű lett. Az a szó: «leszek én még szegény
ember!» egészen közel hozta őket egymáshoz.

Szabad lett visszaemlékezni.

«Hányszor megríkattuk egymást!»

* * *

A catastropha pedig hamarább bekövetkezett, mint hitték, a kik azt előre
látták. S ezt az öreg X. gróf halála idézte elő, a kinek
jószágigazgatója volt Herkáli. Annak a kezén volt a roppant kiterjedésű
X. grófi majorátus. – Az új majoresco az elhunytnak unokatestvére volt,
egy nagyon rendszerető, szigorú uraság, a ki nem követte az elődje elvét
a szabadlopás tekintetében. Ez azon kezdte, hogy az uradalmának minden
belső tisztjét rögtön elbocsátá; kit nyugdíjba tett, kit meg
elkergetett. És azután az összes számadásokat felkérette magához, hogy
személyesen megvizsgálja. Veszedelmes uraság! A ki maga vizsgálja meg a
számadásokat. S aztán még ért is hozzá.

Egy reggel aztán, mikor nagyon szóltak minden toronyban a harangok, arra
a kérdésre, hogy ugyan micsoda nagy úr halhatott meg? azt felelték, hogy
a «Herkáli fiskális!»

Elcsodálkozott rajta minden ember! Az a derék nagy úr, a ki négy lovas
hintón járt, aranysujtásos hajduval, a kinek a felesége
selyemmel-bársonynyal söprötte az utczát, a kinek olyan nagy háza volt?
fényes nyári mulatója! Papagáj az ablakában, még a házőrző kutyája is
háromszáz forint volt! A ki olyan mindig nevető piros pozsgás arczczal
nézett a világra, a szava úgy hangzott, mint a parancsolat! Az, ugyanaz
halt meg! Tegnap még víg társaság mulatott nála, éjfél utánig hangzott a
czigányzene a termeiben és ma már ki van terítve.

Vajjon mi érhette?

Hát a guta ütötte meg. Sok volt neki abból, a miből másnak kevés. Nagy
urak halála ez! Azok még a másvilágra is gyorspostán utaznak.

No meg aztán hatlovas gyászszekéren. Rég látott a város olyan fényes
temetést, mint Herkálié volt; Melanie háromszor elájult a
gyászszertartás alatt.

Mikor aztán este későn vége lett a sok gyászparádénak, a harangok
elnémultak, a város megint elcsendesült, Hantosy hivatalszobájában
megjelent Herkáli Albert.

Arczkifejezésében több volt, mint a gyász; több mint a szomorúság;
valami, a mi még ezeket is túlsötétli: a szégyen homálya volt az.

Odaborult könyezve Hantosy vállára, csak e szót tudva rebegni: «Atyám!»

Hantosy átölelte őt s azt mondá neki:

– Jól mondtad. Az vagyok. Fiam.

Berti letörlé könyeit s elhatározott hangon szólt:

– És én azért jöttem, hogy önnek visszaadjam ezt a nevet.

– Hát nem akarsz már fiam lenni?

– Nem lehetek az többé!

– Én azt hiszem, hogy most már elég szegény vagy arra, hogy az lehess.

– Ön már tudja?

– Mindent tudok. Atyád tízezer forintot elköltött a majoratus rábizott
pénzéből. Az ifjú gróf rájött erre. Atyád gyorsanölő mérget vett; az
lett a halála.

– Igy van, szólt csüggedten Berti. Ha koldusbot maradt volna rám: nem
szégyenleném. De a mit örököltem, az a gyalázat. Ez már túlmegy a
semmin! Én egy meggyalázott nevet nem kinálhatok egy nőnek, a kit
imádok, tisztelek. Azt mondhatom neki: jer velem a nyomorba, de azt nem,
hogy légy társam a pellengéren.

– Csendesülj le. Hallgass rám. Nem vár rád se koldusbot, se pellengér.
Itt van egy kötvény. Kis leányom születésekor alapítottam ezt. Husz éves
kora után, ha férjhez fog menni: tízezer forintot kap készpénzben,
menyasszonyi hozományul a biztosító társulattól. Vedd ezt a kötvényt
magadhoz; vágtass gyors szekérrel X. grófhoz, mutasd fel neki: ő ért
hozzá. Mondd el neki, hogy azt a pénzt, a miről a megboldogult nem
tudott számot adni, menyasszonyod hozományából lefizeted neki rögtön az
egybekeléstek után. Kimélje apád nevét.

Berti csak odarogyott Hantosy lábaihoz, lesujtva nehéz érzelmeitől s a
zokogástól nem tudott szavakhoz jutni.

– A perczek drágák! mondá neki Hantosy, felemelve őt, sietned kell,
mielőtt a rossz hír szárnyra kel. Előzd meg. Ez a tied. És a leányom
szive is a tied. Te derék ember vagy. Arany a lelked: az ér sokat. Ne
hagyd el magadat. A míg visszatérsz, addig én mindent rendbe hozok.

Herkáli Albert vágtatott ki gyorsszekérrel X. gróf falujába. Késő éjjel
volt, a mikor oda megérkezett. A gróf nyugalomra tért már, de arra a
zajra, a mit az ifjú Herkáli támasztott a kastélyban, előjött a
hálószobájából s azt kérdezte: mi baja van?

Berti megnevezte magát.

– Bocsásson meg, kegyelmes uram, az erőszakos háborgatásért. Ma
eltemették az apámnak a holttestét, ha ma nem szólhatok, holnap el
fogják temetni a becsületét is.

– Tehát szóljon.

A gróf bevezette dolgozószobájába az ifjút, s le sem ültette ott, úgy
mondatta el magának, hogy mi járatban van.

Mikor Herkáli Albert átnyujtá neki reszkető kézzel azt a biztosítási
kötvényt, a gróf föltette a szemüvegét s figyelmesen végig olvasta azt.
Még azután a lámpa felé is kiterjeszté azt, hogy meggyőződjék felőle,
vajjon a hiteles vízirat is benne van-e a papirívben. Azután összehajtá
azt, s a zsebébe tette.

– Üljön le ön, és irjon, mondá száraz hangon Bertinek.

– Mit parancsol kegyelmességed?

– Irja meg ön kineveztetését abba a jogigazgatói állásba, a mit eddig az
apja viselt. Nos? Nem fog a toll? vegyen másikat.

De biz a szemei nem láttak Bertinek a könyeitől.

– De én nem várok ám arra, a míg ön azzal elkészül, mondá a gróf. Álmos
vagyok. Majd holnap aláirjuk s hitelesítjük. Ha elvégezte, a komornyik
elvezeti a szobájába. Aztán e kötvényt pedig adja vissza annak, a kié.
No, vegye vissza, mondja, hogy én küldöm.

– Kegyelmes uram! hebegé reszketve Berti.

– Hiszen az igaz, hogy tízezer forint nem bagatelle, hanem egy olyan
ember, a ki a menyasszonya kelengyéjét kész ide adni az apja
becsületéért, mindig megér tizezer forintot annak, a ki rátalált. Jó
éjszakát.

A folytatása ennek a történetnek csupa boldogság és öröm: azért nem
mondhatjuk rá, hogy «vége». Ennek nincsen vége.

* * *

Mindezek a mesék pedig az életből vannak ellesve; egy ember által, a ki
nagyon régen él már, s nagyon sokat látott, hallott és tapasztalt s
azokra visszaemlékezik.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Ruf = mikor a betett egyes szám, mint első a kihuzottak
között, tétetik meg.]



TARTALOM.

I. Szélcsend alatt.

  A kuruczvilág után  3
  Smaragdok és zafirok  30
  Az ördög menyasszonya  42
  Egy szegény asszony története  76
  A debreczeni kastély  105
  A villámjárta  187
  Miért láttál?  198

II. Az életből ellesve.

  A pánszlávok földén. Rejtelmes história  205
  A miskolczi szűz  210
  A socialdemokratia Európában és Éjszakamerikában  216
  Mikor az embernek nincsen gondolatja  233
  Egy karácsonyest a bolondok házában  242
  Czápa-históriák  247
  A pénz betegségei  255



[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

33 |nem jutottt eszükbe |nem jutott eszükbe

48 |megzavart ünepélyért |megzavart ünnepélyért

51 |volt sopánkodássel |volt sopánkodással

53 |«valamelyikèt» a sok közül |«valamelyiket» a sok közül

54 |naphosszatt aludt |naphosszat aludt

69 |ott megsemmísitsék |ott megsemmisítsék

70 |míndig késett |mindig késett

70 |kík névszerint |kik névszerint

77 |szőke hajtfürtjei |szőke hajfürtjei

91 |ez a plumpuddíng |ez a plumpudding

91 |míndegy volt |mindegy volt

93 |Bartolomeo Bergamí |Bartolomeo Bergami

94 |holyan a szerencsés |hol van a szerencsés

94 |Quen Butterflynek |Queen Butterflynek

95 |hítelemre hozz bort |hitelemre hozz bort

96 |valamít vetett |valamit vetett

99 |királyí palota |királyi palota

102 |gyászba öltözbe |gyászba öltözve

103 |szegyenteljes irat |szégyenteljes irat

106 |Ónody úrí |Ónody úri

139 |érdemes czizmadia |érdemes csizmadia

141 |elég csetepáté |elég csetepaté

150 |kegyelméd excedálhatnék |kegyelmed excedálhatnék

171 |szatmárí kapitány |szatmári kapitány

175 |piczon meghálni |piaczon meghálni

183 |lenni seki |lenni senki

205 |egérforgó kalitkákkal |egérfogó kalitkákkal

212 |akasztatta öket |akasztatta őket

245 |Es az utczán |És az utczán

245 |Gratulálok, gatulálok! |Gratulálok, gratulálok!]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Szélcsend alatt; Az életbol ellesve" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.