Title: Kárpáthy Zoltán - Regény
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Kárpáthy Zoltán - Regény" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR

ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

VI. KÖTET

KÁRPÁTHY ZOLTÁN

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

KÁRPÁTHY ZOLTÁN

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894



I. EGY NEMZETI ÜNNEP.

Láttatok-e már új gazdát, ki az őseitől elhanyagolt örököt átvéve, erős
akarattal, kedvvel, szorgalommal hozzáfog ismét elpusztult ősi telke
helyreállításához? épületet rak, cserjét irt, fákat ültet. Mint örül
aztán, ha szorgalma, buzgó fáradsága nyomain meglátszanak az Isten áldó
kezei, milyen örömmel mutogatja felépült kunyhóját, üres pinczécskéjét,
melyhez a bortermő vesszőt még most is ültetgeti; hogy dicsekszik kertje
első virágával, fája első gyümölcsével; milyen boldog, ha akad valakire,
a ki meghallgatja ártatlan büszkeségét s megdicséri csirájában a vetést.

Emeletes házak, paloták urai szánó mosolygással tekintenek reá: «mit
mutogatsz te nekünk, szegény bohó, nyomorult viskódon, elültetett
seprűnyeleiden, miket kertnek nevezesz; mi lesz te belőled? előbb-utóbb
meg kell szakadnod a munkában, le kell roskadnod a teher alatt, úgy sem
éred végit; jobb volna, ha hozzá sem fognál, szegény bohó!»

Az pedig fárad, törekszik, szent türelemmel küzd az utókorért, Istennel
szívében ülteti el a jobb jövők reményét, minden pillanatját munkára
fordítja, s midőn hasztalan fáradt, midőn csalódás, tapasztalatlanság,
rossz idők, Isten csapási hiúvá tették munkáját, – ismét újra kezdi.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az ezernyolczszáz harminczhetedik esztendőben, augusztus hó vége felé
sajátszerű nemzeti ünnepélynek volt tanúja Pest.

Nevezhetnők azt inkább családi ünnepnek. Hiszen oly keveseket érdekelt
ez akkor és e kevesek mind úgy beillettek egy család tagjainak, kiket
közös szeretet, közös bánat, közös áldozatok rokonokká tőnek, s kik most
összejöttek megünnepelni egy igen egyszerű kis házuk felépítésének
örömét, melynél szebb és nagyobb háza van akárkinek, de ez a mienk és mi
örülünk neki; bár azt mondják, hogy kicsiny és nem igen fényes.

Ez a ház: a pesti nemzeti szinház.

Régóta emlegették már buzgó hazafiak, hogy a nemzeti műveltség oltárának
mi is építsünk egy kunyhót, hol menedéke, bölcsője, emléke legyen a
hazai művészetnek, hogy ne jusson az is annyi szépnek, jónak meg nem
érdemlett sorsára: az elenyészésére.

Beszéltek róla, hogy a művészet, az irodalom szerzi meg a nyelv értékét,
méltóságát s a nyelvben él a nemzet. Másutt régen tudják már ezeket a
dolgokat, még itt mondogatni kellett és sokszor mondani! – az az ifju, a
ki elkezdett erről legelébb beszélni, ősz, meglett férfi volt már, a
midőn a sikert megérte.

De mégis megérte.

Voltak, a kik nem hallgattak reá. Egyéb sincs, hát ez minek? Apáink
ellehettek, mi is ellehetünk nála nélkül.

Voltak, a kik nem értették. Kinek az? minek az? Mi haszon lesz abból?

Voltak, a kik kinevették. Művészet és magyar? Jó az a falukon, a hol
jobb nincs; de ide Pestre! világ csúfjára, hagyjátok el!

A kétkedők fejöket rázták; nem volna rossz, de lehetetlen: más időben
kellett volna azt kezdeni; az önző szűkkeblűség talált okokat, mikbe az
áldozatoktóli iszonyát eltakargassa: ki ad rá pénzt? sok kell reá, másra
sem telik.

És midőn a fillérek lassan összegyűltek, akkor elszabadultak az
ellenvetések: hová építitek? nem készül az el soha; a pénz egyéb, sok
kézen forgó összegek sorsára jut; ha készen lesz is, mit mutogattok
benne? és ha lesz mit mutogatni, ki nézi meg?…

Bocsássatok meg nekünk nálunknál jobb, okosabb és gazdagabb urak, nem
akarunk mi veletek versenyt támasztani; mutassatok nekünk egy kicsiny
kis helyecskét ebben a nagy kevert városban, a hova letehessük házi
oltárunkat, valahol valami külváros szögletében, a hol nem fogja
szegénységünk szemeiteket sérteni, a hol nem esünk útjába senkinek; majd
építünk mi ott valami szerény házacskát, elég szépnek fogjuk mi azt majd
találni; szerzünk bele játékosokat, kiket nem vakmerősködünk művészeknek
nevezni, nem igénylünk tőlök sokat, ők is kevéssel be fogják érni és
kedvünkért szorgalmasak, iparkodók lesznek, tán idővel még előre is
haladnak. Hagyjátok meg nekünk ezt az örömünket.

A József-külvárosban, a kerepesi úton lőn magán hazafiui ajándékul
kimérve egy szerény telkecske a hazai művészet leendő lakhelyéül. Midőn
néha egy-egy elegans úri fogat arra tévedt a belvárosból, csodálkozva
tekintének a bennülők a szerteszét felrakott kő- és téglahalmazokra;
senki sem hitte, hogy ebből legyen valami. «Egy félben maradt ruina a
városszélen!» szóltak nevetve, a kiknek könnyű volt nevetni; «de bizony
jó lesz az magtárnak, ha elkészül», tréfálózék a practicusabb elme, míg
a hozzáértők előre elhatározák, hogy össze kell annak dőlni, mert a
falak nem birhatják meg a tetőt.

És ime mégis felépültek a falak, a tetőt is feltették rájok, a nélkül,
hogy összedőltek volna; az épület készen állott. «De soha sem fog
megnyílni!» mondák a clairvoyantok. Határidő lőn kitűzve; az elmúlt, nem
tartatott meg. Lett hahota és gúnykiáltás! A lustaság, a részvétlenség
szeret mindig pessimista lenni: hogy ne legyen kénytelen valamiben
segíteni, inkább előre kimondja rá, hogy nem lesz belőle semmi.

Végre a mondott év augusztus 22-ére lőn kitűzve a végső határidő,
melyben a honi művészet templomának meg kelle nyittatni a közönség
előtt.

A vállalat élén vasakaratú férfiak álltak; a kimondott szónak meg kelle
tartatni. A kétkedők mosolyogva csoportosultak a kerepesi úton azon nap
reggelén, melynek estéje az igért ünnepélyre volt kitűzve. Volt is miért
mosolyogniok. Egy otromba négyszögletű épület állt előttük, még be sem
vakolva, nem hogy kimeszelve; körül az udvaron építő állványok, kő- és
téglahalmok, meszes vermek, homokkupaczok, deszka-, lécztördelék. A ki
keze-lába koczkáztatásával betekintett az épületbe, gyönyörű
hangversenyhez jutott: fűrész és kalapács, gyalu és szekercze dolgozott
a világot ábrázoló deszkákon, a fúró-faragó emberek jobbra-balra
taszigáltak egy-egy phantasticus alakot, ki papirköteggel kezében a
szinpadra tévedt. Talán Thália papja? Szegény! Ez ma játszani akar itt!
Boldog kivánság. Csak legyen kinek. Ugyan ki fogja őket nézni? A
polgárság nem tud magyarul, az nem jön ide, az elegans világ ma
délutánra épen nagyságos Kőcserepy tanácsos úrhoz van híva, ki Budán a
Svábhegyen pompás szőlejében nagyszerű mulatságot rendezett e napra s
minden tekintélyt meghívott magához, ezek tehát nem lesznek a szinház
megnyitásán; a jurátusoknak nincs pénzök; hátra volna még a mesterlegény
és az alsó osztályok, de valami kósza hír, melynek forrását senki sem
ismeri, már több nap óta el van terjedve a városban, miszerint a
páholyok oly gyengén vannak építve, hogy ha a karzat véletlenül
megtelik, mind rájok fog szakadni az egész népség.

Szegény szinészek! Bizony nem lesz csoda, ha üres falak előtt fogják
eljátszani _Árpád ébredését_.

Eljött végre az est, ütött a sok szívdobogással várt óra, megnyíltak a
magyar művészet templomának kapui és ime minden téreiben megtelt a ház
és nem szakadt le, pedig volt mit viselnie örömének túlsúlyában; ott
voltak a főnemesek bársonyos páholyaikban, deli úrnők, kiknek
hattyúkeblében eddig nem érzett öröm dobogott; ott voltak az együgyű
emberek a tömött karzaton, kik hat napon át dolgoznak, hogy a hetediket
megünnepelhessék; ott volt az ősz nemes, ki ifju korának kedvencz
gondolatját látta felépülve és az ősz napszámos, ki ingyen dolgozott a
nemzeti szinház felépítésében; és mindenki örült annak, hogy a másikat
ott látja, a főúr a szegénynek, a pór a nemesnek és a szentelt öröm
rózsavilágán át minden olyan szépnek, olyan nagynak tetszett; – minő
pompás épület, mily büszke csarnokok, ragyogó és díszes minden; és ah,
most föllebben függöny, elhangzik az első mondat, oh mi szépen hangzik!
Oh mi szépen hangzik! Nézzetek, nézzetek körül: mi csillog az emberek
szemeiben mindenütt? Drága gyöngy, drága gyémánt az; szép hölgyeink,
hagyjátok azt ragyogni. Az előadott mű tele van szépségekkel, oh
bizonyára remekmű az. Ne mondjátok, hogy másutt jobbak vannak, mi a
magunkéról beszélünk.

Milyen szépek a díszítmények, milyen czélszerű a gépezet, az egész
elrendezés mily izléses; minden meglepő. A mi még hiányzik, majd az is
mind megjön, költő és művész szorgalommal, tanulmánynyal fogja emelni a
szellemet, a közönség kegyes, elnéző lesz irántuk, tudva, hogy azok úgy
is törekesznek a tökély felé, elfogadják a jó tanácsadást; hisz a kik e
közös házban megjelentek, olyanok mind, miként egy nagy család tagjai s
ez a csecsemő művészet, mely most legelőször nyitja meg itt ajkait
beszédre, mintha mindenkinek tulajdon gyermeke volna, kit közösen
nevelünk, ruházunk, ápolunk, ha dorgáljuk is néha, csak azért történik,
mivel oly nagyon szeretjük.

E csendes örömben folyt le az est. Kinek jutott volna eszébe az
itélethozás? A fitymálás, a részvétlenség, a közöny a kapukon kívül
maradt. Itt benn csak a szeretet és néma gyönyör volt és öröm volt
látni, hogy az új ház kicsiny, a mennyire megtelt szeretettel; néhány
óra előtt még attól remegtek, hogy elég széles és tág lesz az – a
részvétlenségnek.

Mindenki el volt merülve hallgató örömében, az egész közönségben fent és
alant, – mintha egy szív verne.

«_De e zajtalanságban ámulat, mély érzelem s egy magát becsülő népnek
méltósága volt!_» mond ama kor költője.

S midőn az utolsó szózat is elhangzott az előadott magasztos műből,
jóltevő sóhaj látszott megingatni a lehulló függönyt; és midőn elhagyták
a házat, senki sem volt, a ki vissza ne tekintett volna rá még egyszer;
bizonyára kívülről is szép az, tán a hold és a csillagok világa tette
szebbé néhány óra alatt? és mily nagyszerű, mintha felmagasult volna
tegnap óta.

Csillag és holdsugár kisérte haza az örvendő népet, még az is
világosabbnak tetszett, mint egyébkor; ki állhatná meg, hogy midőn hold
és csillagok ragyognak, fel ne nézzen az égre?

Néha a szelid fehér csillagok közé egy-egy veres röppentyű tolakodott
fel a távoli Svábhegy ormairól, mintha zavarni akarná az égiek
ragyogását, zajosan pattanva szét kék-zöld szinű szikrákba.

Vajjon ki mulat ott?



II. ÚRI MULATSÁG.

Most jerünk ő nagysága Kőcserepy Dániel tanácsos úr nyári lakába.

Az valóban különös, mondhatni botrányos dolog, hogy a költői képzeletnek
szabad mindenféle úri lakásokba hivatlanul belépni; az ember hiába
állítja oda a kapust, hiába irja fel nagy táblára: «idegeneknek tilos a
bejárás», hiába oszt ki meghivó-jegyeket, melyek csupán a meghivottak
személyére szólanak: egy ilyen poéta ember neki indul, se kérd, se hall,
keresztül-kasul járja az egész salva guardiát, s még nem elég, hogy maga
oda tolakodik, hanem magával viszi egész olvasó-közönségét, a kik között
közrenden levő nemesek, sőt tán polgárok és adófizető közemberek is
találkozhatnak, s a nélkül, hogy a házi úrnak, asszonyságnak köszönne
valaki, összejárják a pompás termeket, – pedig tán keztyű sincs minden
olvasó kezén, – benézegetnek minden ajtón, kihallgatják a legtitkosabb
beszélgetéseket, kritizálnak, jegyzeteket tesznek látottakról és
hallottakról!! Ez ellen valóban valami decretumot kellene hozni.

Ő nagysága Kőcserepy Dániel úr, vagy mint ő maga szokta irni nevét:
Keőcherepy Dániel, ifjabb éveiben épen nem volt a fényüzéshez szoktatva.
A kik mernek rá emlékezni, nagyon jól tudják, hogy fiatal korában nevelő
volt Pesten valamely polgári háznál s akkor még csak egyszerűen Cserép
Dániel úrnak hítták. A ház asszonya éltes matrona volt, s a fiatal
nevelő nem restelt kedvében járni; az asszonyság nőül ment hozzá és
végrendeletében saját gyermekei kizárásával őt tette általános
örökösévé. Az asszonyság azután meghalt, hogyan? mi által? arra senkinek
semmi gondja, a gyermekek iparkodtak megélni, ki hogy tudott, a gazdag
örökös pedig hozzáfogott pályája egyengetéséhez.

Mint jutott azután azon polczra, a hol jelenleg áll, azt hosszú volna
elmondani. Mondják, hogy fiatal korában deli legény volt a tanácsos úr,
a hölgyeknél nagy kegyben állott; midőn X. megyében nem sokára
tiszteletbeli aljegyzőnek kineveztetett, egész viszálykodást támasztott
az ottani szépek közt. Az első alispánnak volt két leánya, a másodiknak
volt három: Dániel udvarolt mind az ötnek. Mind a két alispán segíté
emelkedni a reményteljes ifjút. Nem sokára aljegyzőből lett főjegyző. A
legközelebbi tisztújításon a második alispán meg akarta buktatni az
elsőt, ő maga kivánt helyébe ülni; mindkettő Kőcserepyre bízta ügyét s
Kőcserepy megbuktatta mind a kettőt. Őt candidálták harmadiknak: azok
kimaradtak mind a ketten, s ő lett az első alispán. Innen már csak egy
lépés volt a tanácsosság. Nem sokára újra megházasodott, természetesen
sem a két, sem a három exalispánkisasszony közül nem választott, hanem
elvett egy excellentiás úrhölgyet, szépet, gazdagot és büszkét és
jelenleg az első házak egyikét ő tartja Pesten.

Mindezen mendemondákhoz részünkről egész részrehajlatlansággal hozzá
kell tennünk azt, miként Kőcserepy úr kitünő észszel bir, melyhez oly
erős akarat járulván, mint az övé, épen nincs mit csodálkoznunk azon
szerencsén, mely őt életútjain kisérte.

A körülmények ügyes felfogása, az alkalmakat felhasználni tudás,
ügyesség mások érdekeit a magunkéival összekötni, s elég higgadt vér a
legszorosabban összefűzött viszonyok kötelékeit is szétvagdalni, mihelyt
észreveszszük, hogy mi húzzuk azokat, nem azok minket, és más egyéb fel
nem számítható értelmi eszközök nem egyszer mutatták már csodáit a gyors
emelkedésnek, s nem kell hinni, hogy az ily hirtelen felemelt alakokat a
magasokban lenézik, sőt félnek tőlük, mert nem tudják, hogy meddig
fognak még haladhatni? A felsőbb körökben épen a parvenuk imponálnak
legjobban; mindenki megdöbbenve gondol rá, hogy ez az ember önmaga
vetette fel oda magát, hová más embert a jó Isten helyezett.

Kőcserepy úr háza egyike a leglátogatottabbaknak, az ő termei a
divatvilág oraculuma. A míg ő meg nem kezdi estélyeit, addig botrány
volna másnak elkezdeni a saisont; a ki fényes tánczvigalmairól
kimaradna, azt a carneval minden gyönyörei nem lennének képesek
megvigasztalni; a mi Kőcserepy úrnak és excellentiás úrnőjének tetszik,
az divattá lesz és azt mindenki utánozza, szépnek, nagyszerűnek találja.

Hanem egy gyöngéje van a nagyságos úrnak; azért mondjuk ily egyenesen
gyöngének, mert ő maga büszkeségét helyezi abban. Első neje pesti
polgárnő volt; kereskedő özvegye. Nevelő korából sok kellemetlen emlékei
maradtak ezen circumspectus urak irányában, kik megboldogult első neje
házához jártak s az asszonyt bölcs beszédekkel iparkodtak azon lépéstől
visszatartani, hogy gyermekei nevelőjéhez nőül menjen s később sok bajt
okoztak neki a végrendelet végrehajtásánál, a kitagadott gyermekek
javára tanúskodva, pörlekedve, a mikor is sok kellemetlen igazságot
szemébe mondogattak a fiatal úrnak.

Azóta a szerencse igen felvitte a derék úr dolgát, s midőn másodszor
visszatért Pestre, már akkor éktelen magasságban állt valamennyi
fűszerszámos, építész, kalmár és borkereskedő felett; de soha sem birta
nekik elfeledni még most is a régi megbántásokat, az akkori dölyföt, s
jó alkalma volt azt minden lépten visszafizethetni.

Palotáját oda építteté az ő házaik sorába s az pompásabb volt
valamennyinél; a jó sógorok mindennap látták őt pompás fogatú hintajában
elmenni és megjönni. Hátul aranyos hajdú állt a bakon. Az egykori
nevelőnek jól esett arra gondolni, hogy az atyafiak mennyire irigykednek
most rá.

Többen a jámbor polgárok közül szorgalmuk és szerencséjök után nem
megvetendő vagyonnal birtak s bárha a közrendű ember nem ért is ahhoz,
hogy gazdagságát feltünő módon tudja felhasználni, de a jóllét és
kényelem előtte sem ismeretlen.

Már néhány évtizedtől fogva, a mióta Pest élénkebb iparral és
kereskedéssel birt, szokásuk volt a tehetősebb pesti polgároknak a budai
hegyeken telkeket vásárolni, azokra kerteket, mulató lakokat építeni.
Kiknek keresetök módot nyújt szerzeményök fölöslegét élvezetekre
fordíthatni, de épen e keresetmód nem engedi őket lakhelyüktől hosszabb
időre eltávozni, azokra nézve nagyon czélszerűen vannak kigondolva e
nyári mulatókák. Senkitől nem függő urak nyáron jószágaikra, vagy
fürdőkre mennek; más ember, kinek urodalma egy bolt, vagy néha csak egy
toll, ott keres zöldet, a hol közelebb találja, s a honnan, úgy szólván,
haza láthat.

A pesti polgárság tehát régóta, mint az igéret földét, ismeri a budai
Svábhegyet, s közelgető tavaszkor valódi lelkesüléssel beszél a már
lombosuló fákról, a friss forrásvizekről, mikre gondolni is gyönyörűség
a pesti kutak kénköves és salétromos vize után, a zengő fülemilékről, a
szép kilátásokról és a fölséges levegőről, mely minden betegséget
meggyógyít, melytől úgy nő az ember jó kedélye, mint a fű, melytől a
gond, hypochondria, hæmorrhois eloszlik, mint a köd; még a szegényebb is
félmérföldes útat tesz odáig esztendőben legalább egy párszor, hogy puha
fűben fekve, költhesse el szerény vendégségét.

Mihelyt néhány vonást ismerünk Kőcserepy úr ő nagysága jelleméből,
mindjárt könnyen kimagyarázhatjuk, miért volt ő neki kedve épen ez
igénytelen hegyek közé pompás villát építtetni?

Hadd lássák azok, kik egykor úgy hatalmaskodtak fölötte, irigyelt
uraságát, legyenek nyomasztva az úri fény által, melylyel nyomorú
svájczi házaikat háttérbe szorítandja, ne járhassanak mezei
pongyolájokban, ne merjenek öszvéreikre ülni, attól tartva, hogy az ő
látogatóival találkoznak; legyenek megfosztva attól a büszke érzettől,
hogy ott a hegyek között ők a legnagyobb urak, s legyenek kénytetve őt
még ott is vagy kerülni, vagy süvegelni.

E szándéka kivitelében sok nehézséggel kellett találkoznia. A jámbor
atyafiak, a mint észrevették, hogy közibök akar telepedni, mindenütt
meghiúsíták vásárlásait, elsőbbség jogán kettős-hármas árát adva,
elütötték kezéről az alkudott földet. Végre egy nagy darab kopár telket
sikerült megvásárolnia, melynek úgy felverte az árát, hogy a kinek
épenséggel nem az ablakon repül be a pénze, nem igérhetett rajta túl.
Rajta hagyták a jó atyafiak, elvárva, hogy mit fog azzal kezdeni?

Az egész földdarab száraz, apró kővel volt terítve, melyet vadzsálya és
lapu nőtt be itt-ott, s mentül tovább ástak, annál keményebb kőre
akadtak, mind a két oldalát vízmosás rongálta, s fű sem termett azon
ember emlékezetére.

A tanácsos úr egy pár év alatt paradicsommá alakítá e
boszorkány-szombatokra való helyet. Pénzzel mindent meg lehet nyerni,
még a természetet is. Száz meg száz munkást fogott a dologhoz, a köves
réteget szekerekre rakták, azzal betölték a mély vízmosásokat, ezernyi
ezer szekérrel friss erdei földet hordtak a sovány telepre, az omladékos
helyeket kőfallal keríték, az ország minden részeiből kész termő
gyümölcsfákat szállítottak nagy gonddal és költséggel a kertbe, melynek
közepén pompás keleti idomú kastély emelkedett, s néhány év alatt a
puszta, kopár helyen virágos ligetek, gyümölcsös facsoportok, pázsitos
szakaszok, nemes szőlőlugasok támadtak mindenfelé; egy valódi
paradicsom, melynek látása önkénytelen sohajra fakaszt mindenkit, kinek
hasonló nincsen.

A szomszéd villák és kertek természetesen el voltak e pazar szépségek
által homályosítva, hanem a jó atyafiak vigasztalták magukat azzal, hogy
a míg a tanácsos úr itt tizenkét holdból álló kőbányát narancsligetté
alakít, addig excellentiás nejének szathmármegyei jószágát félmillió
adóssággal terheli, s az uradalmaiból előállítandó gyapjut már hat évre
előre elvesztegette; a minél okosabb lett volna otthagyni vadzsályának
és lapunak a kietlen földet, mint hiú pompával telepíteni meg, a minél
még Semiramis függőkertjei sem kerülhettek nagyobb fáradságba. A
tanácsos úr valahányszor egy saját kertjében termett almába harap,
elmondhatja, hogy arany almát eszik és ezüst homokon jár.

Ilyenfélékkel vigasztalta magát a jámbor irigység…

Az 1837-dik év nyarán különösen nehéz okai voltak a környékben lakó
szomszédoknak mindenféle keserűséggel nézni a szomszéd pompás kertre.

Ezen év tavaszán, midőn minden gyümölcs szépen növésnek indult már,
május derekán nekijött három éjszakai fagy, s a gyümölcsfák mintha le
lettek volna forrázva, elfagytak mindenütt, a gyümölcs lehullott,
szomorú szürettel terítve a földet, a levél összezsugorodott, minden
gyöngébb, kényesebb fa lehervadt lombbal állt, megfakulva, elpusztulva.

Csak a nagyságos úr kertje maradt zölden, ő ama kegyetlen fagyos
éjszakákon fogadott embereket küldött ki kertjébe, kik minden fa alatt
nyers szalmakötegeket gyújtottak meg, a mikből felszálló sűrű füst nem
engedé oda tapadni a vészes zuzmarát. Ezrekbe került e fáradságos munka;
de midőn az általános romlás szomorú képe a lehervadt környéken
meglátszott, Kőcserepy parkja, kertje zöld volt, mint a paradicsom, s
midőn az egész vidéken egy gyümölcsöt nem lehete látni a fán, augusztus
vége felé az ő fái meghajoltak a sárga-piros gyümölcs terhe alatt, s a
gyönyörű lugasokon ezerszemű mosolygással ragyogott az érett szőlő.

Híre volt messze vidéken a boldog kertnek, senki sem dicsekedhetett
hasonlóval, az emberek messze földről eljöttek engedelmet kérni, hogy
megtekinthessék ezt a rendkívüli tüneményt, úgy hogy alig lehete
kétségeskedni a siker felől, midőn augusztus huszonkettedikén, a nemzeti
szinház megnyitása napján, a tanácsos úr az egész pesti úri világot
meghívta kertjébe vidám mulatságra, miszerint azok közül senki sem marad
el, s amaz ünnepélyen mentül kevesebben fognak jelen lenni.

Mire mi megérkezünk, már akkorra igen szép számú társaságot találunk
összegyűlve s szétoszolva a Kőcserepy-mulatókertben; mint az illedelem
hozza magával, először is a mulató-lak csarnokaiba lépünk, csak azután
keressük fel a labyrinth-parkokban, gloriettekben és remeteségekben
tanyázó csoportokat.

Az előtornáczban, melyről kifeszített nagy khinai csíkos ernyő tartja
vissza a nyári napsugárt, egy csoport ácsorgó inason kell keresztül
törtetnünk, kiknek változatos egyenruhái ha érdekelnek valakit, azokról
igen helyes fogalmakat szerezhet magának, hogy ha egy
kolibri-gyűjteményt meglátogat.

Uraságok jöttére hirtelen rendbe szedik magukat és illendő orczákat
öltenek, s ha azokat bekomplimentozták az ajtón, ismét összeállnak
nevetgélni, beszélgetni; kinek milyen ura, asszonya van, hányszor főznek
itt és itt a cselédek számára darapépet, melyik kisasszonynak hogy
kézbesítik a szerelmes levelet? mit szoktak beszélni az elutasított
hitelezők ennél meg amannál? Ebből meg amabból az úri házasságból miért
nem lett semmi? Gróf így és így mennyivel adós a szabójának? Báró ez
amaz mivel mosdik, miben fürdik? s több efféle. Szakácsnéról,
szobalányról nem fordul elő szó: ez uraknak való thema, inasoknál
derogál.

Mi azonban menjünk beljebb.

A nagy teremben, melybe innen belépünk, meglepne bennünket a pazar
pompa, mely a függönyök arabeszkjeitől a padozat hímzett szőnyegéig a
legválasztékosabb izléssel van felhalmozva (mert nem elég a pompát
megvenni, annak elrendezésében rejlik az úriasság bűvészete és azt
eltanulni nem lehet, ugyanezen díszkelléket egy épicier úgy rakná sorba,
hogy terme hasonlítana valami műkirakathoz, míg az excellentiás czímben
nevelkedett úrhölgy izlése után úgy tünik az fel, mint egy tündérpalota,
minőt csak ama légi tündérkék tudnak összeszőni, fonni aranyból,
ezüstből és selyemvirágokból s nem engedik e titkot eltanulni senkinek).
Minden meglepne bennünket, ha szemeink világát más előbb való ragyogvány
el nem vette volna. Mennyi báj, mennyi kellem! Akárhová tekint a szem,
elragadó szépségekkel találkozik. Oh az úri körök delnőinek szépsége,
bájai előtt meg kell hajolnunk. E nemes mozdulatok, e biztos, könnyűded
társalgás, e hódító fensőség egyedül az ő sajátjok. Az ő arczaik gyöngéd
vonalmait nem hatja meg az ártó napsugár, sem az aggasztó életgondok;
ifju éveiknek nincs egyéb feladata, mint a lélek nemesítése s annak meg
kell látszani az arczon; az ő körükbe nem viszik át ifju lovagjaink azt
a csintalan társalgási modort, melylyel alsóbb osztályainkat
megtisztelik; ők egy ideál-életben élnek, nem csoda tehát, ha ideállá
válnak magok is, annyira, hogy még a feketevérű momusz-ivadék is
elveszti láttokra kritikája fegyvereit s elfelejti, hogy olvasói még
nincsenek bemutatva a díszes társaság előtt és viszont.

Szerencsénkre a komornyik kisegít bennünket e zavarból, ünnepélyes
jelentés hangján hirdetve egy újon érkezett vendéget:

– Báró Berzy Tivadar úr ő méltósága.

S belép ezzel egy mindenkitől ismert és mindenkitől szeretett egyéniség,
tornyos hajbodrozattal, geniális arczvonalmakkal, miket tökéletesen
exoticussá tesz szétfésült, fölfelé álló bajusza és csupán alsó ajka
alatt meghagyott szakálla, mintha három festő-ecsetet ragasztottak volna
oda három szögbe; különben en profil is meg lehet ismerni a minden
phantasia határain túl magas inggallérokról, hanem ilyenkor
tulajdonképeni arczából nagyon keveset lehet látni; növelni látszik
érdekes feltünését az is, hogy ő soha sincs úgy öltözve, mint más földi
ember. Jelenleg sötétkék frakkot visel, szűk, kézcsuklóig érő ujjakkal s
hátul egymáson keresztbe hajló szárnyakkal, nyaka körül a roppant hőség
daczára pompás fehérselyem shawl van tekerve, mely festői ránczolatokban
vész el fehér mellénye hajtókái alatt, elől egy roppant melltűvel levén
keresztül szúrva, mely Atlaszt ábrázolja, hátán a földtekével. A feszes,
bokáig érő fekete kamáslik rózsaszínű koczkás selyem harisnyákat
engednek láttatni, a ragyogó czipők körületéig, s a mi legkülönösebbnek
fog előttünk tetszeni, az, hogy füleiben függőket visel, még pedig nem
apró arany karikákat, minőket férfiak szoktak egészségi szempontból
viselni, hanem hosszú gyémántos csüngőket, a mik bizonyos indu kaczikai
jelleget kölcsönöznek az ifju lovag külsejének.

Egy pillanat és ő otthon van a teremben. Ő előtte senki sem ismeretlen,
mert a kit ő nem ismer, az előtte nem létezik.

Már most csak tartsuk magunkat mellette, ő mindenüvé el fog bennünket
hordani, a hol csak egy érdekes személy van, s ilyenformán a
legkényelmesebben eligazodunk ez előttünk ismeretlen világban.

Legelső a házi asszonyság és háziúr, kiket a geniális báró üdvözletével
megtisztel.

Eveline – ez a méltóságos asszony neve – kegyesen leereszkedő
pillanattal fogadá az ifju lovagot, ki utánozhatlan fő- és
derékhajlással mutatá be tiszteletét. Kőcserepy úr két lépésnyire eléje
ment s megszorítá az érkező kezét, először egy kézzel, azután kettővel s
kedves barátjának czímezte őt.

Kőcserepy úr élte virágában levő férfinak látszik, noha valóban már
meghaladta az ötven évet, hanem az igen ügyesen szerkezett gesztenyeszín
hajzat, a simára borotvált arcz, s a hibátlanul kipótolt fogak sok évvel
fiatalabbnak mutatják s első tekintetre feledtetik a termet alsóbb
kerületének palástolhatatlan domborodását. E mellett amaz örökös édes
mosoly az arczán, mintha ő volna arra hivatva, hogy mikor a nap nem süt,
arcza mosolygásával világítsa a földet. Határtalanul örvend, hogy kedves
vendégei nem vetették meg szerény meghivását; de a milyen mélyen meg
tudja hajtani fejét, olyan magasra is tudja azután emelni s minden bók
után visszavárja a viszonzást.

Engedjük őt most másfelé mosolyogni, újabb érkezőket boldogítva édes
szavaival, édes tekintetével, mi pedig folytassuk körutunkat a báró
kalauzolása mellett.

A méltóságos asszony egy negyven évet meghaladt delnő, ki korának
daczára még mindig tökéletes szépség, legrégibb ismerősei sem találnak
rajta egyéb változást, mint hogy idomai jobban megteltek. Szabályos
arczvonásain mindig ugyanazon kifejezés, melyet ő maga kiván annak adni,
nagy fekete szemei úgy tudnak az ember beljébe nézni, s úgy tudják
őrizni, hogy rajtok keresztül ne nézhessen az ő lelkébe senki.

A bárót egy mosoly illeti e szép hideg arczról. E mosoly rá nézve is oly
keveset jelent, mint másokra, de ő túlboldognak érzi magát általa.

– Méltóságos asszonyom, csak egyet sajnálok e mai szép napon és ez az,
hogy miért nem kereszteltek engem Ádámnak.

A delnő kérdőleg tekinte a furcsa lovagra, míg a többi közel állók
kiváncsian fordíták oda fejeiket, várva, hogy mi baja neki a
keresztnevével.

– Mert akkor elmondhatnám, midőn nagysád kertjébe lépek, hogy e napon
fogadtatott vissza Ádám a paradicsomba!

– Valódi byroni gondolat! kiálta fel Kőcserepy úr, ki tudott máshova
beszélni, s máshova hallgatni. Byroni ötlet. (Hogy miért byroni ötlet?
arról aligha tudott volna számot adni, mert Byronról mindössze is annyit
tudott, hogy átúszta a dardanellai szorost, s hihetőleg olyanforma
különcz lehetett, mint báró Berzy; a tanácsos úr általjában semmiféle
sem kül- sem belföldi költővel nem sokat törődött, de azért szerette
mutatni, mintha mindannyit ismerné.)

A tanácsosné asszonyság mellett ült egy karikás karszékben egy élemedett
matrona, ki már végképen lemondani látszott minden igényekről a női
szépség iránt, mert még csak a divattal sem kivánt előre haladni,
ugyanazon levendula-szín selyem öltönyt viselvén most is, melyben a
bécsi congressuson jelen volt; alig birja már magát tartani karszékében
s ember segítsége nélkül semmi mozdulatot nem bir tenni; de azért most
is vágyik a népes társaságok után s úgy örül, ha az ezüst kürtön
keresztül, melyet szüntelen kezében tart, egy-egy szócskát meg bir
hallani a vidám fecsegésekből, melyek körüle történnek.

– Mit mondott Alfréd? kiálta fel, látva, hogy valamin nevetnek.
Elménczséget mondott Alfréd megint? s e mellett sikerült a báró
frakkjának egyik szárnyát elkaphatni, s annálfogva magához húzni, míg a
hallótülköt füléhez illeszté.

A megfogott lovag belekiáltott a hallócsőbe:

– Legalázatosabb szolgája vagyok, madame.

– Ah, ön igazán elmés ember. Viszonza az éltes delnő, olyan szívesen
kaczagva, mintha már most értené, hogy a többiek min nevetnek.

– Tehát ön a casinóból jön?

(Azt értette, hogy a báró a casinóból jött.)

– Én nem, hanem Misztizláv onnan jön; viszonza a kelepczébe került
lovag, s igen ügyesen martalékul vetett a mindent kérdező és semmit nem
halló asszonyságnak egy ott lábatlankodó fiatal embert, a kin a világon
semmi egyéb nevezetes nincsen, mint hogy a bajusza befelé van kunkorítva
és hogy szembe Misztizlávnak híják (minthogy keresztszülei a magyar
naptárban nem találtak számára nevet), háta mögött azonban csak nevének
első öt betűjével czímezik. Jó contratánczos és tánczol akárkivel, csak
mondani kell neki; igen kellemes társalgó, minthogy ő maga keveset szól,
hanem enged mást beszélni; országgyűléseken távollevők követe.

Ezzel cserélte ki magát a báró igen ügyesen, s ő maga visszafordult a
tanácsosnéhoz, könnyedén annak széktámlájára téve kezét.

Az úrnő szemein meg lehete látni, hogy azok valamely kedves tárgyat
kisérnek sugáraikkal. Két lányka sétált végig a termen, karját egymáséba
öltve. Az egyik Ilvay Laura, amaz öreg asszonyság unokája, magas,
délczeg alak, szánalomra méltó szépség! A ki ez arcz szokatlan piros
tüzére, e nyíló korallszín ajkakra tekint, a ki ez alaktalanságig
összefűzött derekat táncz közben átkarolja s érzi ujjain keresztül azt a
lázas, fuldokló lihegést, lehetetlen, hogy meg ne szánja őt, kiről
bizonyosan tudja, hogy meg fog halni, mielőtt élt volna. Minden
tánczvigalom után vér szokott jönni ajkaira s hosszú füzértánczok közben
hallhatják tánczosai azt a veszélyes, száraz köhintést, a mi a
koporsókra emlékeztet; de ki gondolna ilyenkor arra?

A másik lányka még alig több, mint gyermek, legfeljebb tizenkét éves, de
magasra felnyúlt alak, s gyors növése miatt rendkívül gyenge, hajlékony.
Arcza hosszukás, halavány, a titoktartás és érzékenység két
félreismerhetlen jellegével, vékony, szép metszetű ajkain gyermeki
búskomolyság van kifejezve, alabastrom homloka, keskeny, finom szemöldei
összhangzó széppé emelik többi vonásait.

Ez az excellentiás asszony leánya, második férjétől, a tanácsos úrtól.

Vilhelmine és Laura közt legalább tizenkét év különbsége fekszik és ők
mégis együtt járnak s úgy beszélgetnek, mint a legjobb barátnék. Vilma
koránál idősebbnek akar látszani, a gyermeki társaságokat kerüli, soha
sem társalgott a magával egykorúakkal, mindig az idősebbekhez volt
ragaszkodása. Lauránál az eset meg van fordítva s így a két lányka a
legjobb barátné együtt, a hogy mondani szokás.

A báró észrevette a tanácsosné arczán azon gyöngédséget, mely leánya
láttára e márvány tekintet hidegét szelidíté s felmagasztaltan mondá, az
anyához fordulva:

– Mily ideál gyermek! Ez a komoly, magasztos arcz egészen hasonlít
Anjoui Hedvighez, kinek arczképét a krakkói székesegyházban láttam.

Az anya elmosolyodék e hízelgő szóra, tanácsos úr is kezeit dörzsölé
örömében; csak azt szerette volna tudni, hogy ki lehetett az az Anjoui
Hedvig?

– Egy szent és egy királynő! mondá báró Berzy, mintha Kőcserepy úr
gondolatjára felelne s félszemüvegét szemölde alá szorítá, hogy annál
tökéletesebb élvezettel bámulhassa e ritka tökélyét a szépségnek.

A két lányka figyelmét nem kerülheté el, hogy rólok beszélnek, hogy őket
nézik, ilyenkor nagyon alkalmas gondolat úgy tenni, mintha azt hinnék,
hogy híva vannak és odasietni s megkérdeni, hogy mit parancsolnak
rokonaik? A tanácsosné arczára komolyságot erőltetett vissza, mert a
leánynak nem jó észrevenni, hogy anyja kényezteti, Ilvayné néhány
szalagot, csokrot megigazít Laura öltözetén, a báró hóna alá csapja
chapeaubas-ját s azzal a két sylphiddel együtt tovább lejt.

Misztizláv ezalatt belemelegedett a kiabálásba s szép szónoki tűzzel
mondá el a hallótülökbe ordítva, a mik egy hét óta történnek a
casinóban, saját véleményét rendesen az által téve érvényessé, hogy a
hozzá legközelebb állót szólította fel tanúbizonyságul: «nemde nagysád?»
mintha maga sem bíznék egészen abban, hogy a miket mondott, azok mind
igazak, s tán felét szívesen elengedné magától disputálni.

Az a mulatságos törekvés, miszerint szavait hallhatókká birja tenni a
derék asszonyságra nézve, lassankint oda vonta a társaság nagy részét,
mi nem kevéssé növelte az ifju absentium ablegatus kényelmetlenségét.

– Apropos! kiálta beszédébe egy új hang. Apropos! mai nap Pesten valami
magyar theatrumnak kellene megnyílni, vagy mi?

Misztizláv zavarba jött e kérdésre, nem tudva, hogy illendő-e neki a
felől értesülve lenni, vagy sem? s nem lenne-e erre a legtöbb tetszéssel
találkozó felelet, ha azt mondaná, hogy nem tud semmit róla?

Míg ő levegőhöz és jó tanácshoz kapkod, nekünk időnk marad végig nézni a
kérdezőt.

Ez tekintetes Maszlaczky Gábor úr. Ne tessék megbotránkozni azon, hogy ő
csak «tekintetes», mert a mellett egyike a legnevezetesebb férfiaknak,
híres ügyvéd, hatalmas cselszövő, kinek nem egy a jelenlevők közül
köszönhet sokat; több főúri család megbizottja és a mellett merész,
vállalkozó szellem, ki könyökkel küzdi fel magát a társadalomba.

Az egész ember egy miniatür kép; kicsiny keze, lába, egész becses
személye, még hangja is gyermeki, csakhogy éles és visító, ha disputálni
kezd; ilyenkor egyik kezét frakkja szárnya alá dugja, a másikkal
hatalmasan gesticulál, arcza neki hevül és a füle hegyéig piros lesz;
nagy indulat-rohamokban a lábahegyére emelkedik s általában úgy szokott
minden emberrel beszélni, mint a criminalis rabbal.

– Nos? nos? nem hallott ön róla semmit? vallatá a szorongatott ifjut,
fel-felemelkedve sarkairól. Az lehetetlen. Hisz ön a casinóból jön, a
casinóban pedig nagy viták folynak már napok óta e tárgyról. Mint
hallik, gróf Szentirmay Rudolf azt mondta volna ugyanott, hogy a mely
magyar főúrban csak egy csöpp önérzet van, annak jelen kell lenni a
megnyitáson. De mi lelte ezt a Szentirmayt? Hát mit ért ez önérzet
alatt? Mi köze az önérzetnek a theatrálistákhoz? Még megérem, hogy
hazafisági actust csinálnak ebből is.

A tanácsos úr, mint finom ember, restellette, hogy a tekintetes úr úgy
lármázik e finom társaságban, s e végett mosolyogva mondá neki:

– És pedig én fogadni mernék, hogy Szentirmay úr maga is itt fog lenni
ez estén közöttünk.

Maszlaczky a helyett, hogy ez állítás valódi élét felfogta volna, azt
hitte, hogy ez az ő megijesztésére van mondva s még magasabban kezdett
beszélni.

– Annál jobb. Én meg merem neki szemébe is mondani, hogy a midőn
önérzetről beszélt, akkor elfeledett gondolkozni.

– Fiscalis úr, szólt báró Berzy, kit az eleven társalgás érdeke odavont,
Szentirmayról nem jó fenhangon beszélni.

A tekintetes úr erre mellényébe dugva kezét, magas pathosszal felelt:

– Uram, nagyságos báró úr; én nem félek senkitől, s a mit kimondtam, azt
megállom. Szentirmay jól tud lőni, vágni, én pedig jól tudom, hogy arra
valók a törvények s azoknak végrehajtói, a dicasteriumok, hogy a
honpolgárokat védelmezzék, s engem fegyverrel meg nem ijeszt senki.

S ezzel, mintha észrevenné, hogy a delnőket ily replicák kevéssé
érdekelhetik, feléjök fordulva mondá:

– A midőn e helyen ily szép, ily ragyogó társaság van együtt, hol finom
társalgás és vonzó arczok várnak reánk, ott valóban nem nehéz a
választás jól nevelt emberre nézve, ha vajjon a nagyságos tanácsos úr és
excellentiás úr neje meghívását kövesse-e a legélvezetesebb ünnepélyre,
vagy Szentirmay úrét egy oly fád mulatságba.

Ez bók akart lenni a társaságnak, de nagyon sok felelősséget hárított
Kőcserepy úr vállaira, ki sietett is magát az alól kitisztogatni.

– Oh kérem, én is barátja vagyok minden nemzeti törekvésnek és ámbátor
helyesebbnek tartanám anyagi haladásban keresni elébb a nemzet jóllétét,
de azért a világért sem állanék útjába ellenkező nézeteknek, s ha
tudhatám, hogy ez ünnepély csekély mulatságunkkal összeüt, inkább más
napra halasztottam volna azt.

– Oh! e miatt ne csináljon magának nagyságod szemrehányásokat, sietett
közbevágni a fiscalis úr; én biztosíthatom, hogy ha tollfosztás közt
kellene is választanom, nem mennék oda soha.

A tanácsos úr újolag bizonyítá, hogy minden más egyéb hazafiui
vállalatot kész volna pártolni, csak hogy nem jól kezdik.

Ugyanezen úr, midőn aztán anyagi érdekű vállalatokat kell előmozdítani,
azt szokta felelni, hogy ő ugyan minden hazai előrehaladásnak nagy
barátja, hanem azt elébb a szellemi téren kellene megkisérleni.

Most újabb vendégek érkezése vonta egyszerre másfelé a figyelmet, künn
kocsizörgés, ostorpattogás; négylovas hintóval jő vágtatva a terracera
Tarnaváry főispán úr, ki a nyarat családjával együtt Budán a
Császárfürdőben tölti már több mint húsz esztendő óta, és semmi más
fürdőre nem jár.

A hátulsó ülésben ült a főispán úr, vele szemközt az elsőben a juratus,
ámbár csak ők ketten ültek a hintóban, de azt az illendőség meg nem
engedheté, hogy a juratus főnöke mellett foglaljon helyet.

A mint a hintó megáll, – a juratus kipattant az üléséből s lesegíté
principálisát.

A főispán úr rövid, zömök férfiu volt, rendkivül kurta nyakkal és széles
vállakkal, kövér, izmos ábrázatja szép barna volt és ripacsos, mint a
kordován, melyből hatalmasan villogott elő két tökéletes tatáridomú
szem, tüzes, fekete, vad; kurta bajusza minden kenőcs mellett mind a két
felől három-négy ágra válik és sűrű sörtekemény haját semmi fodrászi
tudomány sem birja rávenni, hogy előre ne álljon, mint egy
sisak-ellenző. Midőn lép, magasra tartja fejét s úgy teszi lábát a
földre, mintha éreztetni akarná vele lépéseit; szava rendesen úgy
hangzik, mint a ki a sok mérgelődésben el van rekedve, éles és darabos;
nem igen sokat törődik az emberekkel, mindenkivel nagyon kurtán szokott
bánni, s nem válogatja a szót; irása olyan, mint az aztek hieroglyph,
csak az tudja olvasni, ki már beletanult, igen helyesen okoskodván, hogy
sokkal illendőbb, miszerint ne ő tanuljon irni, tanuljanak mások
olvasni; viseletében nem igen szokott figyelmes lenni, ime most is egy
nyári szürke otthonkában jött el a fényes mulatságra; ő bizony ilyen
melegben senki kedveért sem öltözik.

A jurátusnak azonban feszes topányt és nadrágot kelle húzni, atillát
ölteni s úgy kardosan követni főnökét, két lépésnyi távolban egész az
előszobáig.

– Audiát! Kiálta itt hátrafordítva kurta nyakát a princzipális; audiát,
itt marad az előszobában. Várakozik, a míg parancsolok.

A fiatal joggyakornok meghajtá magát s kardját lecsörrentve maga mellé,
ott állt meg, a hol mondva volt neki, a tarka-barka cselédek között, kik
ihogva-vihogva gyűltek a háta mögé s nem igen iparkodtak halkan tenni
megjegyzéseiket.

– Be furcsa hajdúja van a főispán úrnak, szólt báró Berzy kurta groomja,
czombszárig érő vörös mellénye zsebeibe dugva két kezét.

– Nem hajdu ez, hanem jurátus, igazítá ki egy vén urasági huszár.

– Mi az a jurátus? kérdezősködék egy hórihorgas vadász, kit példányul
tartott valami magyar lord.

– A méltóságos urak fő-pipahordozója, felelt egy fürgöncz komornyik, kit
szép gyereknek tartottak az úri körökben.

Erre kaczagni is kellett egy kicsinyt.

A jámbor jurátus csak hallgatott és pirult. Hol a jobb lábára, hol a
balra állította magát s philosoph kedélylyel pödörgeté azt a kicsi
bajuszt, mely ajka fölött serkedezni kezdett.

A főispán úr pedig a teremajtó felé sietett, hol őt már elfogadáskészen
várta a tanácsos úr, oly nyájasan hajtva meg magát előtte, hogy a
főispánnál félfejjel kisebb alakot mutatott, a midőn nagy tekintetű
vendége kezét megszorítá s csak akkor emelé ismét fejét még egyszer oly
magasra, midőn a terembe bevezeté őt, mintha mondaná a jelenlevőknek:
látjátok, ez is az én vendégem!

Mert jegyezzük meg azt, hogy nem minden ember keresi hiusága
kielégítését a piperében, míg egyik gyémántokat és czifra gombokat aggat
magára, addig a másik fényes vendégekkel ékesíti fel magát s ezek a
válogatott delnők és hazafiak ugyanazon czélra vannak összegyűjtve, mire
a ritka szépségű rhododendronok, muzsikáló órák s más afféle
csecsebecsék.

A főispán úr nem szokta magát nyomasztva érezni semmi társaságban, a mit
most is bizonyít az által, hogy senkinek a köszönését nem fogadja el. A
mint a házi úr által a méltóságos asszony elé vezettetik, ott egy kissé
meghajtja magát, a mennyire tőle telik s mormog magában valamit, a mi
hasonlít egy «alázatos szolgájához». A tanácsos úr hátra lép, szabad
tért engedve a főispán és neje közti társalgásnak, melyet az előbbi meg
is kezd e szavakkal:

– Disznó meleg van, méltóságos asszonyom.

S ezzel kiránt egy zsebkendőt kabátjából, körülborzolva vele izzadt
üstökét s nem sokat törődve vele, hogy az a zsebje kifordulva maradt, a
melyikből kihúzta.

Misztizláv és a báró sietnek őt üdvözölni. Misztizláv elég együgyű az
első szavak után mindjárt azt kérdezni a főispántól, hogy reményli,
miszerint a nagyságos asszonyhoz is leend szerencséje a társaságnak,
mire Tarnaváry olyan hegyes szemeket fúr bele, hogy a fiatal dandy
szinte elsápad tőle.

– Bolondul kérdezősködöl Miszti! súgá fülébe a báró. A főispán papucs
alatt van oda haza és semmi sem genirozza annyira, mint ha neje felől
tudakozódnak, miután az teljesen saját akarata után jár.

A főispán egy ideig gondolkozni látszott, hogy mint felelhessen méltó
haraggal a compromittáló kérdésre, azután ki is tört:

– A feleségemhez nem lesz szerencséjök. Annak más dolga van. Neki
okvetlen az újan megnyílt komédiaházba kell menni. Tessék, én nem megyek
utána! S azzal két ujjal megfogva háromfelé vált bajuszát, egyet
sodorintott rajta nagy mérgesen. Én életemben még nem voltam, nem is
leszek komédiában soha, – soha! És mintha nem tartaná kétszeri állítását
elégnek, harmadszor is elkiáltá – soha! s egyet ütött utána az öklével a
levegőbe – nagyot.

A komornyik halk jelentése hangzott közbe.

– Nagyságos gróf Szentirmay Rudolf úr és családja!

E szókra élénkebb mozgás kezdett észrevehető lenni a társaságban; sokan
meglepetetteknek látszottak: Szentirmay nem tartozott azok közé, kik e
társaság tagjait jó barátjaiknak nevezik; hogy történik az, hogy ama
nagy készületű ünnepély elől ő maga is átjön Pestről a tanácsos
meghívására, még pedig egész családjával, nejével, leányával, sőt
gyámfia, a fiatal Kárpáthy Zoltán is ott lovagol a hintó mellett. Ezt
senki sem foghatja meg. Arra a gondolatra ki merne jönni, hogy hiszen
még most csak délutáni öt óra van, hét órára ismét Pesten lehet teremni;
ezt senki sem tartaná valószinűnek. Akkor minek is jött volna ide, minek
fogadta volna el a meghívást? Már pedig megfoghatatlan marad, hogy a
mire ő maga annyi szenvedélylyel biztatott, toborzott másokat, onnan
épen ő maga maradjon el?

Kőcserepy nem látott Szentirmayék megérkeztében egyebet, mint kivívott
diadalát és sietett eléjök, őket elfogadni.

Mindenki, még a ki nem mutatta is, érdekkel tekinte az érkező gróf elé,
s kiváncsi volt látni az országgyűlési ellenzék egyik vezérét, a nemzeti
vállalatok hatalmas bajnokát ezen a helyen, a hol legkevésbbé volt
feltehető dolog, hogy elvbarátaira találjon.

Az érkező gróf magas, élte férfikorában levő alak, kissé hideg, de
bizalomra gerjesztő arczvonásokkal, magas homlokán csak egyetlen redő
vont maga után nyomot, közepén a két szemöld között a gondolkodás, a
mély szemlélődés redője, megvastagítva a szemöldök feletti izmokat, a mi
férfinak olyan jól illik, körszakálla, melyet még azon időben nem igen
viseltek, némi exoticus tünemény volt e simára borotvált társaságban, s
ez is valami ellenzék jegynek tekinteték.

Neje, Flóra grófné, harmincz éves lehet ez időben, szép nemes arcza csak
annyiban változott, hogy egy új kifejezés, az anyai érzet vonzalma
hagyott jellemet rajta. Különben most is azon vidám, kedélyes delnő,
minőnek ifjukori ismerősei látták, arcza és szép álla gödröcskéi nem is
engednék, hogy szigorúvá legyen, ha akarna is.

Leánya, a tiz éves Katinka sokban hasonlít hozzá, a kik Flóra ifjukori
vonásait keresik, sokat meg fognak találni abból leánya arczán; azt a
gyermeteg szendeséget, a szemek ártatlan, tiszta tekintetét, s azt a
nyugodt, szeretetreméltó ajkmetszést. A lányka egyszerű perkail ruhába
volt öltözve, mert jobb izlésű nagyjaink bármily gazdagok is,
leányaikkal férjhezmenetök előtt nem ismertetik meg a selyem-viselést.

Abból egyébiránt, hogy a grófné nem hozta el leányával együtt annak
nevelőnéjét, észrevehetjük, mennyire nem iparkodik szenvelgő
szigorúságot mutatni a világ előtt és nem bízza az anyai gondokat
egészen másra.

A család negyedik tagja a mi Kárpáthy Zoltánunk.

Valóban van oka rá a kiváncsiságnak, hogy őt közelebbről megtekintse.

A férfigyermekek rendesen legkevésbbé szépek, legügyetlenebbek az
úgynevezett kamaszévekben, midőn már elveszték a gyermeteg naivságot, és
még nem nyerték meg az ifjukor deliségét.

A fiatal Kárpáthy e tekintetben kivétel.

Egész alakja meglep szépsége által, idomaiban erő, idegesség látszik,
minden mozdulata ügyes, bátor és illedelmes, arcza leggyönyörűbb
vegyülete a napsütötte barna férfiszínnek s a gyermeki rózsapírnak,
arczvonásaiban nemesség, okosság tükrözi magát, ajkainak metszése finom,
csaknem nőies, de szemeinek nagy lángoló csillagai hirdetik a
férfi-lelket.

– Szép gyermek! gyönyörű fiu, mondogatják körül, a kik látják;
lehetetlen, hogy ez… a többit súgva mondják egymás fülébe. Különösen
egyet észrevesz rajta mindenki: azt, hogy mozdulataiban,
arczkifejezésében, fejhordozásában mennyire utánozza gyámatyját. Az
emberek ismét sugdosnak valamit egymás fülébe. Pedig bizony ez
természetes és egyszerű dolog; a gyermeki kedély, mint a lágy viasz, úgy
idomul ideálja mintájába s én emlékezem reá, hogy midőn egy kedvencz
oktatónknak az a szokása volt, hogy orrhangokon beszélt, a mi neki jól
illett, tanítványai nagy része elsajátítá tőle az orrhangokat; sőt a
figyelmesebb szemlélő képes felismerni a középosztály növendék ifjain
csupa tagjártatásaikból, hogy mely főiskola növeltjei? annyira magukon
hordják nevelőik helyes és helytelen modorait; mennyivel valószinűbb ez
az átalakulás, midőn egy gyermeknek oly mintaképe van, minő Szentirmay
gróf, ki nemcsak neki, hanem az egész országnak ideálja, s a kit annyira
szeret, bámul, imád, hogy már hatéves gyermek korában eltanulta
megyegyűlésein tartott beszédeit, s otthon elszavalta azokat Rudolf
gyermekei előtt.

A bemutatások, elfogadások kölcsönös általános mondatok után
elvégződnek, Flóra a tanácsosné mellett foglal helyet, Rudolfot a báró,
a főispán és a házi úr fogják körül, Katinka rögtön barátnéjára talál
Vilmában, ki már régóta egyedül sétál a teremben, nem találva hirtelen
eltünt társnéját; Zoltánt pedig a nagyothalló asszonyság foglalja el.

– Oh be kedves gyermek; ha az én unokáim közül valamelyik ilyen szép,
ilyen deli volna! szól az őszinte asszonyság gyöngéden megsimogatva
Zoltán sötét hajfürteit, mik természetes csigákban omlanak fehér
halántékaira. Mi hír Szentirmán, mi hír Kárpátfalván? hallom, hogy
utazni voltak Londonban, Párisban. Rossz útjok volt ugy-e? Zivataruk is
volt a tengeren. Hallom, hogy maga igen derék fiu.

Zoltán azzal igazolja e dicséretet, hogy híven felel minden kérdésére a
jó öreg asszonyságnak, s a tengeri zivatart oly élénk arczjátékkal festi
le előtte, hogy a jó néne siketsége daczára is megérti azt, s
elhallgatná ezt a fiut napestig, ki oly komolyan, oly tisztelettudón
beszélget vele s nem nevet háta mögé, vagy épen szemébe, mint a többiek;
úgy el tudná nézni beszélő ajkait, villogó szemeit s csak néha sóhajta
egyet: miért az ő unokái is nem ilyenek?

– Ejh Zoltán, Zoltán! hagyd ott már az öreget s gyere a kisasszonyokhoz!
kiált egy idétlen kappanhang a háta mögött, s egyike az öreg asszonyság
unokáinak, Czirányi Emanuel lép oda Zoltánhoz nagy szelesen; pár évvel
idősebb fiu nálánál, tökéletes kis dandy, csakhogy vékonyabb, mint a
többi, a ki, úgy látszik, hogy egy csomó szeleburdit választott
ideáljának s a mit azoktól eltanult, azon alaktalanságokban rendkívül
tetszik magának.

Zoltán komoly arczczal intett neki, hogy engedje beszédét bevégezni az
öreg asszonysággal.

– Eh, mit beszélsz annak, hiszen úgy sem hallja! kiálta az ifju fád, nem
iparkodva lassan beszélni, sőt azt várva, hogy mások e szavait
elménczségnek tartsák, s midőn nagyanyja megfogá Zoltán kezét, oda
lépett hozzá szelesen s kirántá azt az agg nő kezéből. Ugyan grószmama,
ne fogd el Zoltánt, fogj magadnak magadhoz való öreg urat.

Zoltán megcsókolá az öreg kezét s úgy távozott el, Emanueltől vonatva.

– Tisztelni kell az öregeket és a gyöngéket, Emanuel, mondá a fiatal
bölcs gyermektársának; az nagyot nevetett rá, azt hitte, hogy ez is élcz
volt.

Emanuel barátunk tökéletes gavallér. Még ugyan nem több tizenhárom
évesnél, hanem azért dicsekedhetik vele, hogy kiképzett dandy. E
dicsekedést nem is mulasztja el s ha két-három kortársára akad, azoknak
van mit hallgatni a felől, hogy minő vignette alatt lelhető a
legfölségesebb pezsgő, hol és mikor szokás találkozni szép
varrólányokkal, hány hódítást követett el itt-amott tánczpróbákon és
gyermek-koncerteken, s mily önálló beszédeket szokott tartani szülei
ellenében. Némely főrangú ifju soha sem volt gyermek, mert kicsiny
korától fogva gavallérnak nevelték.

A kis gavallér úrias szelességgel ragadá magával a karjára öltött
Zoltánt s letaposva egynéhány komolyabb hazafi tyukszemeit, sietett őt
bemutatni az ifju társaság bálványainak, Vilmának és Katinkának, kik
fiatal leányok szokásaként nagy hirtelen ismerősökké tudtak lenni.

Zoltán elpirult, midőn a még soha nem látott lányka előtt meghajtotta
magát. Oh higyjétek el, hogy az ifjak elpirulása legszebb színe a lélek
épségének. Vilma büszke főhajtással fogadá a gyermeket, s nagy okos
szemeivel figyelmesen tekinte rajta végig. Zoltánt zavarba látszott
hozni az, hogy valahányszor Vilmára nézett, mindig annak szemeivel
találkozott; ilyenkor aztán mintegy pihenésül mindannyiszor Katinka
arczát keresé fel, ki vigan nevetve, kaczagva beszélgetett Emanuellel,
gyermetegen, könnyelműen, a hogy életkorához illett.

Zoltán alig tudott mit szólni a lánykához, kit mulattatni kellett volna,
míg Emanuel alig talált elég kezeket és lábakat rendelkezésére, mikkel
szavait kisérje.

– Jerünk ki innen a szabadba! szólt Katinka kedves szökelléssel ölelve
át társnőjét, s ragadva magával kifelé. Én nem szeretek a szobában
lenni, mikor odakünn oly szép idő van.

Emanuel törte magát a kisasszonyok napernyőiért, Zoltánt odáig is
magával ragadta.

– Látod, oktatá fiatal társát, te olyan félénk vagy. Nem ér semmit
leányok körül szemérmesnek lenni. A leány mind egyforma, csakhogy
rátartja magát. Majd csak vigyázz én reám, meglátod, hogy egy óra alatt
mind a két leánynak elcsavarom a fejét.

Zoltánnak sehogy sem tetszett ez a beszéd, sőt azt nyilt kihívásnak
kezdte tekinteni. Neki a nőkről általában és különösen az ő
kicsikéjéről, – a hogy nevezni szokta, – egészen más fogalmai voltak; ő
is gondolkodott és ábrándozott azon szép gyermekről, ki vele együtt nőtt
fel, kit ő tanított járni, ő tanított beszélni, kinek számára
megtartogatá még kis gyermekkorában legizletesebb csemegéit,
legkedvesebb játékszereit, kinek kedveért lemondott kedvencz
mulatságairól, kinek szeszélyeit megtanulta tűrni, s kit ha karjára
fűzve vezethetett Pest utczáin, olyan édes valamit érzett szívében; de a
gondolatnak előtte szentségei voltak. Tudta, hogy az messze van még, a
boldogság: odáig sokat kell fáradni, tanulni, küzdeni; azt meg kell
elébb érdemelni és azt meg kell becsülni, s azért olyan formán érezte
magát Emanuel hetyke kérkedéseinél, mintha valaki ablak-üveget kaparna
körmeivel.

Katinka vígkedvű gyermek volt, szeretett nevetni, őt nagyon mulattaták
Emanuel bohóságai; képes volt előre elszaladni a kertben egy lepét
kergetve, s szívéből kaczagott, midőn Emanuel, ki el akarta fogni a
lepkét, keresztül bukott egy baraczk-sövényen, zöld foltot ejtve fehér
pantallonja térdén. Úgy kell neki, mondá magában Zoltán, ki míg az
andalgó Vilmát kisérte, szemeivel féltékenyen követé Katinkát és a
fiatal szeleburdit.

Emanuel úgy hozta helyre balesetét, hogy egy thearózsát leszakítva, azt
ajándékul nyujtá Katinkának, mit a leányka könnyelműen tűzött hajfürtei
közé. Ez roszul esett Zoltánnak. Alig birta kedvetlenségét eltitkolni.
Katinka megpillanta egy hintát s pajkos örömmel szökelt föl belé, aztán
Vilmát is biztatá, hogy üljön mellé és hintázzanak együtt. Vilma e
közben észrevette, – mert mindenre úgy tudott figyelni, – hogy Zoltán
szemeit le nem veszi azon rózsáról, mit Katinka hajfürtei közé tűzött s
ugyanazon ágról leszakítva egy másikat, a fiunak nyujtá azt.

– Önnek tetszik e rózsa, ugy-e bár? Van még rajta több is.

Zoltán gomblyukába fűzte a virágot, még egyszer oly rossz kedvű lett,
látva, hogy Katinka még sem akarja azt észrevenni.

A két leány azonban nem tudta elindítani a nehéz hintát. Emanuel, mint
igazi gavallér, hirtelen sietett rajtuk segíteni s megragadta a hinta
kötelét, a mivel azt nyerte, hogy szép barna svéd keztyűje keresztül
repedt s a hinta még sem lebegett. Nagyon nehéz volt neki.

– Ugyan Zoltán! kiálta türelmetlenül Katinka a gyermekre, ki összevont
karokkal nézte hasztalan törekvéseiket, gúnyos elégültséggel; mit nézed
a nyomoruságunkat és nem segítesz? aztán mintegy édesítőül monda: Ugyan
kedves Zoltán, légy olyan jó, hintázz bennünket…

Ekkor mosolyogva lépett oda az ifjoncz s megragadva izmos kezeivel a
csónakot, olyat lódított rajta, hogy az felrepült a légbe. A két leány
sikoltott, mintha félne s aztán mégis biztaták Zoltánt, hogy lódítsa még
erősebben a hintát. A diadal ezuttal az övé volt.

Mikor aztán a fiu elégnek találta a hintázást, akkor megragadá a csónak
szélét s egy percz alatt megállítá azt; azután kezét nyujtá a lánykáknak
a kiszállásra. Vilma figyelmét nem kerülte el, hogy mily bizalmasan dűl
Katinka Zoltán vállára a kiszállás közben s engedi karcsú derekát
körülöleltetni segítség fejében. Ő hirtelen a tulsó oldalon szállt le,
mielőtt a két fiatal udvarló segélyére lehetett volna. Emanuelnek
kellett megszenvedni érte, őt illeté gúnyos szemrehányásokkal, hogy nem
volt kéz alatt, midőn szükség lett volna reá.

Azzal a két leány előre futott. Emanuel kedvetlenül kezdé el magát azzal
mulatni, hogy lovagkorbácsával az őszi rózsák fejeit csapkodá el s
blasirt kedélylyel sipogá:

– Ejh, milyen fád az olyan mulatság, a hol táncz nincs; csak már
ozsonnához hívnának. Parbleu, ne menjünk oda, a hol nők is vannak, ott
az ember kedvére még csak nem is pezsgőzhet.

A két lányka pedig, a mint annyira elhaladt, hogy szavaikat az ifjak nem
hallhaták többé, elkezde bizalmasan beszélgetni:

– Te Katinka, kérdé Vilma, rokonod neked ez a Kárpáthy?

– Nem épen; szólt Katinka mosolyogva.

– Akkor hát kedvesed.

– Ah, te bohó! szólt Katinka szeme fehéréig elpirulva; hiszen rokonom…

Látva, hogy Zoltán utánuk siet, hirtelen eltüntek a verandába.

Mire Zoltán az előszobába ért, már akkor nem látta őket s a mint
széttekinte utánok, megpillantá maga előtt Tarnaváry jurátusát.

A szegény fiu meg volt már főve a kánikulai melegben, a feszes attilában
és a cselédek elménczkedéseiben, s nem tudta, hogy hová nézzen, a hol
senkit se lásson.

Zoltán egyszerre örvendve lépett hozzá, s megragadá kezét.

– Kovács! kegyed itt van? Nem ismer rám ugy-e? Én vagyok Kárpáthy
Zoltán. Nem emlékezik rám?

A jó fiu egészen meg volt lepetve e megszólítás által s alig tudta magát
feltalálni, hogy mint fogadja azt.

– Nem emlékszik ön, mikor Szentirmán volt ünnepi szónoklatokra, mennyi
minden szép dalra és versre tanított engem?

– Oh igen, igen, monda az ifju, de az olyan régen volt.

– És lássa, én mindjárt ráismertem önre, pedig most egészen más
öltözetben van, mint akkor. Milyen jól néz ki e magyar ruhában; úgy
szeretném már, ha én is jurátus lennék; ugy-e bár, ön királyi táblai
jegyző?

– Igen. Méltóságos Tarnaváry főispán úr oldala mellett.

– No akkor nem csodálom hát, hogy önt az előszobában hagyták, azt
mondják, hogy a főispán úr az alispánok fiaival is, kiket hozzá adtak,
úgy bánik, mint cselédjeivel.

(Csodálkozhatnánk, hogy Zoltán egyszerre ily fecsegő lett. E beszédek
által ő némi elégtételt akart nyujtani az ifju ismerősnek, kit főnöke
egyoldalú bornirtsága cselédek, inasok gúnyjának tett ki s e törekvés
ifju szívének becsületére válik.)

– Önnek meg kell bennünket sokszor látogatni, folytatá Zoltán; gyámatyám
nagyon szereti önt, sokszor emlegettük. Addig is jőjjön, beszélgessünk
egyet, én önt régebben is olyan örömest hallgattam.

A szájtátó cselédhad vihogása egészen elnémult arra, hogy e gazdag
méltóságos urfi nem tartá illetlen dolognak a jurátussal barátságosan
bánni, őt karonfogni, látásának örülni; a mi annyival feltünőbb,
minthogy főrangon született gyermekeknél sokkal kifejlettebb a
büszkeség, mint az éltesebbeknél, s ők sokkal kevésbbé szokták
szegényebb sorsú ismerőiket meglátni emberek előtt.

Zoltán valóban örült, hogy ez ifjut, kinek komoly, eszes arczát még évek
előtt annyira megszerette, most véletlenül viszontláthatá, s az a
kézszorítás, az a mosoly, az a melegség a szavakban, nem volt
kiszámított szenvelgés, népszerűség kedveérti leereszkedés; egy
gyermekszív őszinte örömnyilatkozata volt az, mely még nem azt
válogatja, hogy mi magas, mi alacsony, hanem azt, a mi kedves, vagy nem
az. És mégis jól tudá e perczben azt átgondolni, hogy ez által ő a
szegény ifjunak, ki órák óta gonoszabb kínpadon áll, mint ha
hangyafészekbe volna kikötve, kinek esze, míveltsége előtt
elpirulhatnának sokan, kik odabenn a termekben ölik az időt, s ki maga
pirulni kénytelen az uraságok inasai előtt, kikkel egy sorba állíták,
kellemes érzést okoz.

Mind ez ugyan sokkal csekélyebb dolognak látszik, semhogy érdemes legyen
róla beszélni; de ha megkérdezzük öregeinket, kik hasonló pályát hasonló
úton futottak meg, mindegyik emlékezni fog közülök ilyen apró
megaláztatásokra, miken most már nagyot kaczagnak ők maguk is; de hogy
még most is emlékeznek reájok, az mutatja, hogy igen mélyen kellett
azoknak gyökeret verni a szívben, s a mély gyökér ágya mély seb.

Zoltán széttekintett az inasok között, kikereste magának közülök a
legimpertinensebb arczot: – a «szép» melléknévvel ismert lakáj volt az.

– Jancsi, vagy Peti, vagy hogy hínak; hozz ki gyorsan két széket a
veranda alá számunkra.

Azt ugyan nem hítták sem Jancsinak, sem Petinek, hanem Adolfnak; egy
perczig tétovázni is látszott, hogy tegye-e, a mi parancsolva van? de
nem volt bizonyos felőle, ha vajjon nincs-e hirtelen keze az urfinak, a
minek a szennyét azután semmi pártfogolás sem mosná le róla, s jónak
látta inkább nagy durczásan engedelmeskedni.

Ha saját házánál találta volna Zoltán hajdani ismerősét, bizonyosan
minden előitélet daczára legkisebb tétovázás nélkül karonfogta és a
termekbe vezette volna; de itt ő is csak vendég volt; e helyen a
jószívűség hasonló nyilatkozata szelesség lett volna s jámbor ismerősét
százféle zavarba ejtendé. «Jerünk a kertbe, mondá neki, ott
beszélgethetünk, úgy is nagyon ide süt a nap a veranda alá.»

Adolf épen akkor ért oda a székekkel.

– Köszönöm, visszaviheted, mondá Zoltán, s mellénye zsebéből egy
féllázsiást vett ki, kezébe nyomva az inasnak, s azzal tovább ment,
karjára öltve a jurátust.

A liberiás Adonisnak igen sok és igen különös híre járt azon szédelgős
körökben, mikért az őstisztalelkű ifju valami természetszerű gyűlölettel
találkozott véle mindannyiszor, s szerette megalázni.

A két ifju elbolyongott a kert tekervényein. Zoltánnak annyi kérdezni
valója volt, mikre a fiatal joggyakorló igen közönséges feleleteket
adhatott.

– Régóta van Pesten?

– Közel egy esztendeje.

– Még sem látogatott meg bennünket, pedig sokszor itt vagyunk.

– Ezért bocsánatot kell kérnem. Törvényszünetek alatt rendesen utazunk,
egyébkor pedig nagyon el vagyok foglalva.

– A főispán igen sok munkával terheli joggyakorlóit.

– A ki a jurátusi éveket mulatságnak nézi, az bizony ne menjen hozzá; de
a ki komolyan készül az ügyvédi pályára, arra nézve megbecsülhetlen az
oldala melletti foglalkozás; sehol sem lehet annyi gyakorlati ismerethez
jutni, mint nála.

– De ő megalázó munkával is terheli az oldala mellé esküdteket. Sokszor
hallottam ebédek felett tréfákat mondani a felől, hogy bánik
jurátusaival, s nagyon szántam azon szegény ifjakat, pedig nem is
tudtam, hogy ön is azok között van. De talán nem is igaz az mind.

– Igaz biz az, szólt Kovács könnyű kedélylyel; hajdúja jelen nem létében
kitisztíttatja velünk csizmáit, testgyakorlat kedveért fát is vágat s
fűtésre alkalmaz; éjszaka ha nagy sár van az úton, leszállít a hintóból,
hogy vigyük a lámpát a lovak előtt; de mindezek sokkal mulatságosabb
dolgok, mintsem megszomoríthatnának, s később jó hatással vannak;
korunkban könnyen elkapja a világ a fiatal embert, a nagyságos úr minden
órában eszünkbe hozza, hogy semmik vagyunk. S ilyenkor, midőn az
emberrel annyira éreztetve van semmisége, oly erős vágyai támadnak
valamivé lehetni! Ah, én bizonyára sokat fogok egykor köszönhetni a
főispán úrnak.

Zoltán keble úgy emelkedett e szavaknál; soha sem feledte azokat el:
semmiből lenni valamivé! önsorsát teremteni az embernek; becsülettel,
önérzettel jutni oda, hova másokat megnevezhetlen utak vezettek, vagy a
hova mást születése helyezett. Érzé tán magában, hogy ő is képes volna
arra, s szinte szégyenlé, hogy oly gazdag, mert soha sem fogja tudhatni,
hogy mi annak az értéke, a mi a szíven belül van?

A teremben ezalatt megszólalt a zene, természetesen nem czigány húzta,
mert azt csak parasztmulatságokban használták; a nemzeti tánczoknak,
körnek, csárdásnak, még akkor híre sem volt, keringő és franczia négyes
uralkodott az előkelők termeiben. A báró úr igen jó tánczos volt, a
keringőt különösen remekül tudta járni, oly messze tartá magától
tánczosnéját, egész testét hátravetve, hogy ha ilyenkor egymást hirtelen
eleresztik, a terem két különböző részébe fognak esni. Erről bizonyságot
tehetne Emanuel barátunk, ki dicső mintaképét utánozva, próbálta már
egypárszor az ilyen hanyattesést.

Jelenleg épen valami lármás franczia négyest járnak. A szemközti párok
báró Berzy Vilmával és Emanuel barátunk Katinkával. Katinka váltig
keresi szemeivel Zoltánt, hogy merre lehet? de nem találja s kénytelen
beérni tánczosával. A szövevényes quadrille nem megy végbe minden zavar
és előleges értekezések nélkül, melyet az ifju hazafiak oly komoly
arczokkal végeznek el egymás között, mintha valami vitézi bajról volna
szó. Báró Berzy a franczia négyesben csak egyszerűen szokott lépni,
melyet Emanuel barátunk rögtön utánoz, félreismerhetlen kinyomatával
arczán azon öntudatnak, miszerint ő okvetlenül bámultatik.

A körülülő éltesb asszonyságok gyönyörködve nézik az ifjak mulatságát;
köztük ül a tanácsosné és Szentirmayné is. Mindkettő elég fiatal és elég
keresett volna ugyan még, hogy a mulatságban résztvegyen, de az anyáknak
az a véleményök, hogy ha leányaik megnőttek, akkor már nekik nem illik
tánczolni.

A város felé nyíló erkélyen voltak a férfiak éltesebbjei, kik a
könnyebbvérűek vigalmaihoz nem tartanak többé igényeket, s szokás
szerint vitatkoztak a nap érdekeiről.

Nem azok az emberek éltek akkor, a kik most. Mai nap alig van ember a
hazában, a ki előre menni ne akarjon s legfeljebb a haladás útjai
tesznek a nézetek között különbséget; akkor még egy nagy mozdíthatlan
tömeg ült a nemzet lelkén, melynek nem volt egyéb elve, mint onnan meg
nem mozdulni, nem hagyni nőni maga körül a füvet, a nemértés bámulatával
fogadni minden új eszmét, húzni ösztönszerűleg hátrafelé mindent, a mi
előre akar menni, minden új vállalatnál a biráló háladatos szerepét
játszani s bontani ott, a hol más épít, miért? mert jól érezték, hogy ha
egy új eszmevilág új életforgást hoz a közéletbe, az eddig nem létezett
elemek túl fognak rajtok nőni, s ha a két lefolyt évtized után végig
nézünk a közéleten, el kell ismernünk, miszerint félelmük nem volt
alaptalan, a világ növése eltakarta őket s az újabb ivadék, midőn a
«maradók»-ról hall beszélni, bátran azt hiheti, hogy azok csak a költő
képzeletében éltek: úgy elvesztek, úgy elenyésztek.

Még – harminczhétben milyen szép sokasággal voltak!

Rudolf akárhova tekintett e társaságban, egy elvbarátot nem talált. A
kik körüle voltak, iparkodtak a saloni általános udvariasság szavaival,
stereotyp szivességgel palástolni a fölötti örömüket, hogy őt itt
láthatják, a tanácsos villájában, kinek arczáról lehetett olvasni, hogy
Rudolfot maga iránt bizonyos tekintetek miatt lekötelezve érzi, úgy
szólván kezei közt tarja. Mik lehetnek ez igen erős kötelékek, mikkel a
tanácsosnak sikerült a lélekerős férfit akaratához bilincselni? azt
senki sem gyaníthatja, de hogy vannak, azt épen úgy lehet sejteni
Kőcserepy diadalából, mint Szentirmay feszült, csaknem aggályos
magaviseletéből. Óráját gyakran nézi.

– Mit nézi annyit azt az órát a gróf? riad rá Tarnaváry, ki soha sem
engedi senkinek kibeszélni magát, tán csak nem akar bennünket ide
hagyni?

– Valóban kénytelen vagyok, válaszol Rudolf hidegen.

– Tán csak nem akar a komédiaház megnyitásán ott lenni? monda a főispán,
homéri kaczagással fogadva e szép ötletét.

– Sőt igen.

E szóra a tanácsos úr közbe furakodott, nagymosolyogva s felfelé
fordított ravasz-édes szemekkel tekintve Rudolfra.

– Ah, az nem volna szép méltóságodtól, ha megfosztana bennünket azon
élvezettől, hogy itt tisztelhessük.

– Magam is sajnálom, hogy kötelességeim így összeütnek, de megigértem
valakinek, hogy el fogom kisérni odáig.

– Mit, kisérni? pattant fel Tarnaváry. Oda találhat akárki is
egymagában; mintha bizony olyan nehéz volna eltéveszteni Pesten a
kerepesi útat. A ki kisértetni akarja magát, fogadjon lámpásos gyereket.

Rudolf csendesen mosolygott.

– A ki kiséretemet igényli, az egy közhódolatban részesülő személy.

– Kicsoda az? kérdék egyszerre mind a körülállók.

– Ki az? ki az? sürgeté aggodalommal a tanácsos úr.

Rudolf benső gyönyörűséggel legelteté szemeit a két férfi arczán:

– Nem akarom fenhangon mondani, mert félek, hogy kárt okozok ebben a
szép társaságban.

A tanácsos és a főispán közelebb hajoltak hozzá, mire Rudolf csendesen
odasúgta nekik:

– A nádor…[1]

A tanácsos úr hüledezve tekinte szét, ha nem hallotta-e még valaki?

– Méltóztatik átlátni, szólt Rudolf, hogy a kiséret tiszteletetét
ezuttal elmulasztanom nem szabad.

– De nem ám, teringettét! kiálta fütyköt vetve a főispán, s jobbra-balra
taszítva, a kik előtte álltak, rohant ki a termen keresztül az
előszobába. «Audiát!» audiát! hol van? merre van? hol a pokol fenekében
jár?

A jurátus hallva főnöke szavát, sietett Zoltánnal a kertből vissza.

– Miért nincs kéz alatt, mikor azt mondtam, hogy itt maradjon? rivall rá
a főnök, tatár szemeit végig villogtatva rajta a sok kukta és groom
újabb örömére.

– Bocsánatot kérek, szól közbe Zoltán szerényen; én voltam oly bátor,
barátomat néhány perczre elfoglalni. Régi ismerősök vagyunk.

Tarnaváry szómondás nélkül nézi végig az ifjonczot. Nem sokra szokta
becsülni a fiatal embereket. Ennek ugyan félmillió jövedelme van, de az
meg nem őrizné a lehordatástól, csak oly bátor és okos képe ne volna s
lehetne valahogy beleakadni abba, a mit mondott.

Miután eléggé megnézte a fiút, ismét jurátusához fordult, kemény, durva
hangon éreztetve parancsát.

– Audiát! fogja be a fakóit (értsd a saját lábait) menten s kutyagoljon
(műszó a gyalogolás kifejezésére) le Budára szaporán a szállásomra;
mondja meg a kocsisomnak, hogy fogjon be rögtön s ne 10 órakor jőjjön
vissza, hanem azonnal. A befogásnál maga is segítsen neki, hogy hamarább
készen legyenek. Értettük?

Kovács meghajtotta magát készséggel s indulni készült.

– Egyebet nem parancsol nagyságod?

– Punctum. Elmondtam a mi volt. Úgy siessen, hogy hét óra előtt ismét
Budán kell lennem; – már most csak nyargalándum. Kettőt lépjen egy
helyett.

Buda onnan jó félmérföld gyalog.

A cselédhad vihogva tekintgetett a gyalogpostának alkalmazott jurátusra.

Zoltán meglátta közöttük lovászát s odainté, szeliden, nyájasan mondva
neki:

– Kérlek Mihály, nyergeld fel paripámat, légy szíves sietni vele;
megengedi főispán úr, hogy lovamat átengedjem barátomnak, így sokkal
gyorsabban megjárhatja az utat.

Tarnaváry, kit bosszantani kezdett az, hogy ez a fiu olyan szeliden
beszél a lovászával, mintha mellékletet szándékoznék állítani az ő
modorához, melylyel joggyakornokát traktálja, nagyon szeretett volna ez
ajánlatnak ellene mondani, de ez oly logice volt föltéve, hogy el nem
fogadása lehetetlenné vált, miután ő saját maga ajánlotta a lehető
legnagyobb sietséget.

A lovász elővezette a gyönyörű angol paripát és saját vezetékét s Zoltán
maga segíté felülni rá az ifjút, halkan tudtára adva, hogy mint szorítsa
azt meg térdeivel, ha azt akarja, hogy lépést menjen s mennyire húzza
össze a kantárszárat.

A jó fiu bizony nem sokat ült lovon, nem is igen ügyesen tudott vele
bánni. Az urasági lovászok vinnyogni kezdtek a főispán úr körül.

– Ki röhög itt? ordíta az hirtelen, széttekintve közöttük. Takaradjatok
innen eb az inge léhűtői!

Azzal megfordult sarkán s visszament a terembe, kiirtva minden
mosolygást a vele szembejövők arczáról haragos tekintetével.

Zoltán jól szívére köté lovászának, hogy vigyázzon az úton barátjára s
azután a vezetékeket vigye egyenesen haza, mert ő a gróf kocsiján fog
visszatérni, s azzal kezet szorítva barátságosan az ifjuval, útnak
bocsátá őt, sokáig utána nézve.

Ezen ifju sokáig fog emlékezni ő reá, s az a kicsiny mag, mit gyermeteg
ragaszkodása a hű szívbe ültetett, lombos fája lesz egykor a hálának,
melynek baráti árnya alatt jó lesz megpihenni a most mindenkitől
irigyelt főrangú ifjunak.

Midőn Zoltán a terembe ért, már vége volt a táncznak. Katinka reá
támadt.

– Szép dolog ez Zoltán, az egész táncz alatt elmaradni.

– Úgy sem akadt volna párom, szól az ifjoncz féltréfásan.

– Tán nekünk kellett volna önt fölkérnünk? kérdé Vilma, és Zoltán igen
megzavarodott, midőn oda tekintve ismét nem birta kiállani e leány
szemeit.

Miért néz ez a leány minduntalan reám? kérdezé magában. Talán haragszik
reám? Isten neki. Inkább nem is közelítek hozzá soha, csak ne
haragudjék. Csak tudnám, mivel bántottam meg?

– De valóban, Zoltán barátom, szólt közbe Emanuel barátunk, ez nem
gentlemanhez illő dolog. Ez nem lovagiasság. Ezért, ha oly jó barátok
nem volnánk, párbajt kellene velem vívnod, parbleu! életre-halálra.
Nekem átellenesemnek kellett volna lenned. Így kénytelen voltam báró
Berzyt választani. Apropos: láttad-e már báró Berzyt tánczolni a
cancanont? Fameuse tánczolja a cancanont és a chahu-t is; ma foi.

– Sz – sz! hangoztatá Zoltán, ki jól tudta, hogy e derék táncznemek még
a párisi közhelyekről is el vannak tiltva dísztelen mozdulataik miatt,
de Emanuel barátunk oly nyugodt ostobasággal beszélt felőlök, hogy nem
lehetett elcsitítani.

– Én nem is tudom, hogy miért nem tánczolják azokat a mi salonjainkban?
Báró Berzy azt mondja, hogy azok sokkal szebbek, mint a magyar
csárdások, a miket a paraszt lakodalmakban tánczolnak.

Szerencsére az inasok fagylaltot hordtak körül s ezzel megzavarták a
fiatal tánczreformator eszmejárását; azt azonban meg nem gátolá semmi
körülmény, hogy ezért Emanuel barátunk, kanállal és csészével kezében,
kifogyhatatlan elménczségeket ne hordjon fel a kisasszonyok
mulattatására, miket mind báró Berzytől gazdálkodott el.

– Ez a fagylalt olyan édes, mint a kisasszony, monda Vilmához fordulva;
azért nem szeretném, ha a kisasszony fagylalt volna, mert attól félnék,
hogy megenném.

Ezt az elménczséget báró Berzytől hallotta Emanuel barátunk, ki azzal
egy szép czukrászleányt tisztelt meg, s a mi annak elég jó volt, de
Kőcserepy tanácsos úr kisasszonyára kissé illetlen volt az alkalmazás,
melyet Vilma megvető arczkifejezéssel eléggé is iparkodott tudtul adni.

Ez alatt mint a futótűz terjedt el a társaságban, hogy nem csak
Szentirmay készül eltávozni, hanem még a főispán is, ki intézkedéseit
mindig oly nagy zajjal szokta megtenni, hogy lehetetlen volt titokban
maradniok. Az emberek kérdezősködtek: miért? mi baj van? Megtudták az
okát, hosszú képök lett, elkezdtek sugdosni, szörnyűködni: «még a
főispán is elmegy a szinházba!» Kiki fészkelődni kezdett a helyén,
többen példálózni kezdtek a házi úr előtt, hogy talán már terhére is
vannak, hogy nem jó későre maradniok, mert a hegyen nyaktörők az útak
stb.; úgy hogy midőn a gróf neje vállára segíté a bayadér fátyolt, a
tanácsos úr azon vevé észre, hogy a társaságnak fele talpra kerekedik s
készülni kezd hazafelé.

A tanácsos úr iparkodott mosolyogni. Magában pedig ezt gondolta: «Ez a
Szentirmay úgy tett, mintha magát megalázta volna hozzám, pedig csak
azért jött ide, hogy megszégyenítsen, hogy vendégeim szépét, javát
elcsábítsa tőlem s az én fényes mulatságomra ne maradjon itten más, mint
a kikre magam sem adok semmit.»

Az előkelő urakat, asszonyságokat lehetetlen volt marasztani többé.

– Oda kell mennünk, mondák mindnyájan, nemzeti vállalat, nem szabad
pártfogásunkat megvonni tőle. Mit mondana a közönség, ha a páholyokat
üresen látná? Itt eleget tettünk a barátságnak s oda most a kötelesség
hí.

Egy szóval, a mire gondolni egy óra előtt még nevetség és botrány volt,
az egyszerre szent kötelesség, polgári érdem lett; az ifjak megszüntek
elménczkedni fölötte, az öregek félbenhagyták a fitymálást, a főispán
úr, kinek kocsiját Kovács még az úton kapta, maga sürgetett legjobban
mindenkit, hogy «menjünk már, menjünk már!»

Az volt a legnagyobb bosszúság, hogy még csak marasztani sem lehetett a
távozni készülőket; Rudolffal együtt egy egész sora a hintóknak hagyta
el a kéjlakot.

Szentirmay birt annyi önuralkodással, hogy arczán nem mutatta diadalát,
de még többel kellett birnia Kőcserepynek, hogy eltitkolja mély
bosszúságát, midőn a távozókkal kezet szorít.

– Tehát nem tartóztathatom méltóságodat. De a grófnét talán mégis itt
hagyhatná.

– Oh kérem, én féltékeny vagyok Rudolfot egyedül bocsátani, szólt Flóra
tréfával kerülve ki az egyenes választ.

– Legalább a fiatalokat hagyják itt nőm védelme alatt még csak most
kezdtek mulatni. Kárpáthy úr úgy is látott annál szebbet is, jobbat is.

Zoltán megköszönte a szivességet.

– Nekem ez ünnep, nagyságos uram.

A hintó a terracera járatott, Zoltán segíté felülni gyámanyját és
Katinkát; neki szembe jutott az ülés a lánykával.

Midőn búcsút vett a Kőcserepy-családtól, s Vilmára tekintett, ismét
annak nagy feddő szemeivel találkozott.

«Miért haragszik ez a leány reám? Hiszen oly távol tartom magamat tőle.»

Úgy sietett mellőle, s olyan könnyülten érzé magát, midőn végre
kicsikéjével szemközt ülhetett, s a kéjlakot nem látta többé szemei
előtt.

Csak egy zavarta még: az a rózsabimbó, melyet Emanuel szakított Katinka
számára. Mi szükség volt neki azt a hajába tűzni? Föltette magában, hogy
nem fog oda nézni, de tekintete megint csak oda tévedt.

Végre Katinka is észrevette. Eleinte el nem tudta gondolni, hogy Zoltán
miért duzzog? Tán csak mutatni akarja mások előtt, hogy rajta hatalma
van. Ah a rózsa! végre rájött. Lassan kihúzta azt kontyából, hogy csak
alig állt benne, akkor kihajolt a hintóból, mintha valamit nézne s a
rózsa a legelső zökkenőnél kihullott hajából.

Anyja észrevette.

– Elvesztetted virágodat.

– Nem tesz semmit, monda Katinka, kapok másikat; s elkérte azt, mely
Zoltán gomblyukába volt fűzve, s azt tűzte hajába.

A két gyermek azután oly jó kedvű volt az egész úton, mintha a mythoszi
istenek itala cserélte volna ki kedélyeiket.

Katinka egész a szinházig tartotta vidám fecsegéssel az egész
társaságot, Zoltán pedig olyan jó izűen kaczagott azokon, mint a ki soha
vígabb dolgokat nem hallott.

Hét órakor tömve volt a szinház, díszes, ünnepélyes néppel; tele minden
páholy a főúri renddel és senki sem bánta meg, hogy ide eljött.

Kőcserepy úr kéjlakában pedig érintetlen maradtak a geleék és torták, a
pompás mulatság leszállított értéke csak azok számára maradt meg, a
kiknek jelenléte senkit sem érdekelt. Emánuel barátunkon kívül, ki
agyontánczolhatta és pezsgőzhette magát, senki sem vivátozott a ragyogó
röppentyűknek, mik az esti órákban hirdeték fennen villogó tűzgolyóikkal
a távol nézőknek, hogy ez órájában a nemzeti lelkesülésnek egy magyar
főúr vigad ott, – bosszúval és elnyelt keserűséggel szívében.



III. A KEDVES BARÁTOM URAM.

Valaki által «kedves barátom uramnak», «kedves ennek meg amannak az
úrnak» czímeztetni, csak valamivel kedvesebb, de igen kevéssel, egy
pohár víznél, a mit az embernek, mikor nem szomjas, meg kell inni, mert
vagy megtisztelő a czím s akkor minek oda a «kedves?» vagy bizalmas, s
akkor minek oda az «uram?»

A kinek hirhedett szokása volt minden embert kedves ilyen és amolyan
czímekkel szólítani, az tekintetes Maszlaczky Gábor úr, ki előtt már van
szerencsénk bemutatva lenni, s ki, mint tudjuk, táblai ügyvéd. Ennek
annyira bevett szokása minden embert kedvesen fogadni, hogy egyszer így
kezdte egy mandatum fulminatoriumért beadott folyamodását: «Kedves
királyi tábla». Ezt, meglehet, hogy csak ráfogták.

Miután már volt szerencsénk vele találkozni, már most légy szives
«kedves olvasóm uram» visszaadni neki a látogatást saját becses
szállásán.

Pesten nem szokás három emeletnél magasabb házakat építeni, a mi sokat
tesz a város szépségére; az egész városban egyetlen egy ház van négy
emeletű az országúton, ezen ház az, mely minden órára egy aranyat
jövedelmez a tulajdonosának; a ki tekintetes Maszlaczky urat keresi, az
őt ebben a házban fogja találhatni, természetesen a negyedik emeleten,
minthogy ötödik emelet már nem adódik.

Itt lakik ő már minden emlékezetet meghaladó idők óta, azon módon, a
hogy fiatal ügyvéd korában behelyezte magát két szobába egy
előtornáczczal, minden bútor, szekrény, pörtár a tompa és hegyes
szeglethez szabva, úgy hogy azokat más lakáson használni sem lehetne.

Az előszobában, mely minden türelmet megpróbáló csengetésekre szokott
csak megnyílni, találunk minden időben egy vén jubilatus huszárt, mint a
fiscalis úr mindenesét, ki reggeltől délig elkefél egy pár csizmát, meg
egy köpönyeget, vagy pedig takarít nagy buzgósággal, de a minek semmi
látatja nincs.

Egy szalmaágy, egy porolófa és egy faládából áll az előszoba minden
butorzata, de úgy összevissza van az hányva mégis minden időben, hogy a
gyakori látogató csak azon bir csodálkozni, hogy mint lehet e három
butordarabbal annyi változatosságot előidézni a rendetlenségben?

Innen a velünk szemközt levő ajtón bekopogtatván, az úgynevezett
«cancellária» tárul fel előttünk, melynek trapeziumában két roppant
szekrény foglalja el a főhelyet; az egyik barnára van festve, a másik
szürkére, a melyiknek félig nyitva az ajtaja, az tanúbizonyságot tesz
arról, hogy tele van pörcsomagokkal és protocollumok foliansaival; a
másiknak zárja van kettő, abban féltettebb irományok lehetnek.

A fal mellett vásott bőrszékek terjeszkednek; némelyiknek nagyon jól
esik, hogy a hátát a falnak vetheti, mert bizony széllyel menne, ha
kiszólítanák a középre; valamennyinek inog-binog minden porczikája,
ámbár vas «S»-ek tartják megpántolva, s a kikopott bőrből szabad után
vágyik a lószőr-töltelék. Régen milliomos lehet már az a zsibárus, kitől
ezeket a fiscalis úr még ifju korában perköltség fejében
elkótyavetyélte, s azóta nem jutott eszébe megújíttatni; szokott ugyan
híre járni úgy minden második, harmadik esztendőben, mint a
cserebogárnak, hogy a fiscalis úr újra bútoroztatja szállását, sőt újat
fogad, mert házasodik; hanem azután csak elmúlik az ismét s marad minden
a réginél.

Középen áll egy hosszú zöld asztal, réz szegekkel oldalvást kiverve, s
leöntögetve itt-amott tintával. Azon fekszik néhány óriási terjedelmű
könyv, hihetőleg corpus juris és egy öblös ólomtintatartó, szárig
belevert irótollakkal, melyek igen szépen czikczákosra vannak faragva,
némelyik szarvasbog formára metélve, mi arra mutat, hogy az iródiák még
a hasznosban is szereti a szépet.

Ott ül pedig a megvetemedett székek egyikén a vén juratus, Bogozy és
másolja az eléje rakott iratokat. Igen szépen ir és hibát nem ejt, el
nem hagy semmit, hozzátenni pedig, ha akarna sem tudna.

Húsz esztendeje már annak, hogy a «juratus tabulae regiae notarius»
hangzatos czímét viseli a vén sas, a nélkül, hogy attól meg birt volna
vedleni valaha; minden évben megkisérté párszor, hogy keresztülessék, de
oly fonák feleleteket ad a jámbor a vizsgáló-bizottmány előtt, s annyira
nincs ideája a törvénytudományról, hogy mindig visszakapja az aranyát:
tudniillik, hogy egy aranyat szokás a diplomáért fizetni, s ezt az
aranyat kapja vissza.

A mi anecdota csak közforgalomba jött Verbőczy ideje óta a jurátusokról,
az mind a jámbor Bogozyra vitetődik; még azt is ráfogták, hogy ő volt
az, kitől midőn a Rákóczy-féle notáról (hűtlenségi bélyeg) tudakozódott
az illető censor, azt felelte rá, hogy a verseire nem emlékezik, de
elfütyöli, ha kívánják; pedig ez már csak régi anecdota.

Ő a bűnbakja és mulatságtárgya húsz éven át a megújuló ifjabb ivadéknak,
kik őt nem mulasztják el köreikbe vonni, s tréfát űznek a jámbor fiuból,
ki egynémelyiknek közőlök ős nagybátyja lehetne.

Néha egy éjszakáról a másikra eltivornyázik az ifju collegákkal, de
azért reggel kilencz órakor pontosan ott ül a kanczelláriában, hol húsz
év óta másolja a diák és magyar replicákat, a nélkül, hogy valaha más
fiatalabb által felváltatott volna, az a sok tintafecscs ott körül a
padlón, mind az ő sok évi fáradságának tanújele, nemkülönben annak, hogy
ezt a szobát soha sem szokták felsikálni.

Ez épen Maszlaczky úrnak való ember. Leir mindent, a mit eléje adnak,
mint a gép, mint a rajzoló gólyaorr, s mikor leirta, ha a fejét leütnék,
sem tudna egy sort is elmondani abból, a mit leirt; azt sem tudja,
halálitélet volt-e az, vagy örökfelvallás? Fizetése harmincz váltó
forint; annyi volt húsz esztendő előtt is. Soha sem kért többet. Nem
disputál, nem akar okos lenni, a kíváncsiság nem gyötri, hogy a
processusok titkaiban fürkészszen, s még ha ittas is, zárt kapu az ő
ajka, melyen szó ki nem jön. Mintha csak a fiscalis úr számára volna
teremtve.

Most koczogtassunk a benyíló ajtaján. Szabad! Nem egészen pókhálómentes
hálószoba tárul fel előttünk, mely oly hosszú és keskeny, hogy a középen
álló fénymázas gömbölyű asztalt mindig jobbra vagy balra kell taszítani,
ha valaki az egyik végéről a másikra akar menni, hogy elférjen mellette.

Az ablaknál van egy irószekrény, gondosan bezárva. Abban, senki sem
tudhatja, hogy mi lehet! Előtte támlátlan vas szék, gömbölyű
szélvánkossal. Az asztalon túl hosszú bőrpamlag, de melyhez lehetetlen
hozzáférni, mert az asztal előtte áll; nem is azért van ott, hogy
ráüljenek, hanem azért, hogy legyen mire lerakni a sok patvar pörös
ügyet, mikkel azonfelül az egész szoba minden bútorzata úgy teli van
halmozva, hogy a látogatónak nem marad hova letelepedni.

Körül a szoba falain szép hölgyek arczképei láthatók különféle
kiadásokban, aczélmetszetek, olaj- és vizfestmények, kőnyomatok,
pastellrajzok és silhouettek; ezek mind évről évre válogatott imádottai
voltak a fiscalis úrnak, kiknek udvarolgatott, mikor ráért, kiket
szándékozott elvenni, kiket sokáig kerülgetett, s kik azután mind máshoz
mentek nőül s azóta mind családos anyák, boldog nők és a többi…

Egy tükör sincs az egész szálláson, a mi azt bizonyítja, hogy a fiscalis
úr nem hiú ember. Az ágya fölött ketyeg egy fali óra, s előtte hever egy
pár hímzett papucs, valami hűtlen emléke. Ebből áll minden fényüzése.

Maszlaczky úr odahaza nem sokat törődik a világgal, a ki őt látogatni
megy, az okvetlenül azért megy oda, mert rá van szorulva, mert eszéhez
kénytelen folyamodni, s az fogadjon úgy mindent, a hogy talál. Nők nem
járnak ő hozzá, semmi ürügy alatt; a fiscalis úr otthon legkevésbbé
galant ember. Másutt egészen más a dolog; ott az ember nem saját ura, de
otthon érezze mindenki, hogy ő az úr, s a kinek nem tetszik a poros
székre leülni, maradjon állva.

Azon helyzet, melyben őt belépésünkkor találjuk, legkevésbbé alkalmas
arra, hogy bennünk valami különös tiszteletet gerjeszszen. Épen
ülőfürdőben ül, egy alacsony spanyol fal mellett, melyből csak a feje
látszik ki.

Ha észrevenné, hogy itt vagyunk, egy cseppet sem genirozná magát, a
miről rögtön meggyőződhetünk, a midőn a vén huszár belép az ajtón s
jelenti hangosan, mintha a gazdája is süket volna:

– Ő nagysága báró Kárpáthy Béla úr kiván tisztelkedni.

– Hát csak jőjjön be! ordít rá Maszlaczky, a nélkül, hogy helyzetén
változtatna. Ereszsze kend be!

– Alázatos szolgája, – alázatos szolgája, á–szolgája.

A jövevény köszön jobbra balra mindenkinek, még a zárt almáriumoknak is.
Azt képzeli, hogy a hová ő lép, ott mindenütt excellentiás és méltóságos
urak ülnek köröskörül, pedig nincs a teremben senki más, mint frater
Bogozy, az pedig fel nem pillantana az irásából egy lóért.

Kárpáthy Abellino úr ő nagysága, daczára előrehaladt éveinek, most is
tökéletes gavallér; kár ugyan, hogy nem járhat többé hintóban, a mi
kivált ily esős időben nagy biztosság volna; de pótolja e hiányt
esernyővel és sárczipőkkel, mely utóbbiakat még az előszobában lerakott
s előttünk már úgy áll, mintha skatulyából vették volna ki.

Nagy kín lehet rá nézve az élet. Minden mozdulata arra van számítva,
hogy testi fogyatkozásait elrejtse általok; mikor lép, úgy húzza
ballábát, mintha negédesen lejtene, mi által alkalmatlan köszvényétől
származó biczczenését palástolja; mikor leül, velőig hasgató fájdalmat
érez térdében s olyankor mosolylyal álarczozza kínos szisszenését; ha
valakivel beszél, fejét úriasan hátraveti s a lefüggő hajbodor eltakarja
a fülébe alkalmazott hallócsigát, mely elárulhatná, hogy büszke
fejtartása onnan ered, mivel nagyot hall. Mosolygásában mértéket kell
tartania, mert különben az aranysodronyok helyei meglátszanának fogain.
És pedig ő még folyvást szereti a vidám társaságokat, a hol beszélni,
fecsegni, fürgenczkedni, nevetni lehet, s azt hiszi, miszerint senki sem
veszi észre, hogy ő nyomorék. Nyomorék kívül úgy, mint belül, szánalomra
méltó nyomorék. Olyan szánalomra méltó ember, kiből minden tehetség
kiveszett valami rosszat elkövethetni, csak az akarat, csak az ösztön
maradt meg rá.

Még egyszer meghajtja magát a szobában, roppant nádpálczájával oly módon
lendítve, mintha azt nem is azért viselné, hogy rá támaszkodjék, s azzal
benyit a tekintetes úrhoz.

Első pillanatban nem látja meg, hogy merre van s csak úgy vaktában
bocsát előre egy pár alázszolgáját, hanem egyszerre kinyúlik a spanyol
fal mellől Maszlaczky úr kurta keze s hangzik éles, fülbefúró szava.

– Ah kedves báró úr! csak tessék leülni addig, kedves báró úr. Mindjárt
egyszeribe. Csak még három perczig kell a vízben ülnöm. Ne oda tessék
ülni a papirosokra, inkább amoda; no ott is papiros van, majd mindjárt;
audiát Bogozy! mondja meg a Tamásnak, hogy hozzon be egy széket a
nagyságos úrnak.

Minthogy pedig Bogozy épen a sor közepén van, s ki akarja a tintát irni
a tollából, s minthogy Tamás oly süket, hogy fráter Bogozy rapportját
arra érti, hogy menjen el zsemlyéért a pékhez, s azt meg is cselekszi, a
juratusnak pedig nem kötelessége széket hordani a cliensek után, tehát a
nagyságos úrnak módjában van addig a három perczig állva maradni, a míg
Maszlaczky úr elvégzi fürdését s számára egy széket kiszabadít a
papir-csomagoktól, a mire leülhessen.

– Ebben a pillanatban szolgálatjára állok, csak egy kevéssé meg akarok
mosdani. Megengedi a nagyságos báró.

Vagy engedi, vagy sem, Maszlaczky úr neki gyűrközik s egy tál víz előtt
oly kegyetlen mosdást visz véghez, a melyet megirigyelhetne akármelyik
török dervis; úgy megdörzsöli, megmarkolászsza saját ábrázatját, mintha
az egy idegen emberé volna, a kinek fogadásból képére mászik, azután
pedig erős, durva kendővel megsúrolja mosdott részét, hogy attól lehet
tartani, miként ledörzsöli róla a régi bőrt s új ábrázattal fog
előállani.

Abellino kénytelen addig magát azzal mulattatni, hogy pálczája nagy
aranyos gombját a szájába fúrja s titkos bosszankodással tekint a
fiscalis úr szürke fejére, ki nem szünik meg apróra vágott haját
egyremásra súrolni.

A hogy először láttuk a fiscalis urat, akkor szép barna hajat viselt,
elül magasra viaszolt üstökkel, hanem vendéghaját ő otthon nem szokta
koptatni s éjszakára rendesen leteszi s bizalmas emberei előtt szürke
fővel mutatkozik.

Mint bántja az Abellinot, hogy ez a lateiner, ez a diákból lett
nevezetesség őt bizalmas emberei közé számítja!

Végre elkészül füleivel és fogaival Maszlaczky úr, s egy tarka virágú
hálókabátot felöltve, szolgálatjára áll a nagyságos úrnak, kinek, mikor
még Párisban lakott, még a látogatójegyét átvenni is megbántás lett
volna, hálókabátban.

– Hát hogy mint van a kedves nagyságos úr? mivel szolgálhatok a kedves
nagyságos úrnak? Minek köszönjem ezt a szerencsét? Javul-e a köszvénye a
kedves nagyságos úrnak?

A kedves nagyságos úr nem tartotta érdemesnek erre a sok haszontalan
csiribiri kérdésre felelni, hanem ő kérdezett:

– Hogy áll a pörünk, uram?

A fiscalis úr felhúzta az egyik vállát, meg az egyik szemöldökét s igen
száraz hangon válaszolt:

– Bizony nem a legjobban, kedves nagyságos úr; mondhatnám, elég rosszul.

Abellino meghökkent.

– Hogy értsem ezt?

– Igen olyanformán, hogy a pörünket aligha újra nem kell kezdenünk.

– Ah, pardieu fiscalis úr, ez rossz tréfa, ilyen tréfákhoz én ma nem
vagyok disponálva.

Az ügyvéd caligulai hidegvérrel folytatá a kinozást.

– Valóban, ezt komolyan mondtam; ott állunk, a hol ezelőtt tizenhárom
esztendővel. Újból kell kezdenünk.

– Én nem kezdek semmit! kiálta türelmetlenül Abellino, én nem várok
tovább! én itéletet akarok látni. Nem bánom, dűljön jobbra vagy balra a
pör; én itélet alá akarom bocsátani.

– De nem akarom én! süvölte Maszlaczky úr, túlkiabálva tűzbe jött
kliensét; a pör épen úgy az én érdekem, mint nagyságodé. Ha én elvesztem
a pört, költségemet, fáradságomat senki sem téríti meg, mert nagyságod
apanagiuma magának is kevés; azért hagyjon engemet a nagyságos úr a
magam útján menni s ne elegyedjék olyan dologba, a mihez nem ért.

Abellino átlátta, hogy sem gorombasággal, sem hangerővel e férfiut fölül
nem mulja s csendesebb accordot kezdett.

– Barátom uram. Azt csak megengedi talán, hogy a saját ügyem
mibenállását tudni akarom?

Maszlaczky úr felugrott székéről s elkezdett alá s fel járkálni
apránkint pattogva.

– Tudni akarja! Nem olyan gyerekség az. Azt a leggyakorlottabb
prókátornak is dolgot ad megérteni. Furcsa. Mintha azzal jobb lenne a
dolog, ha nagyságodnak elmondom. Ha én nem tudok tanácsot adni, akkor az
egész országban senki sem tud. Az egész idea én tőlem jött; azt tudhatja
nagyságod, hogy a hány ügyvédet felszólított, hozzá sem mert fogni egy
is. Egyedül én mertem belevágni; hát ki tud énnekem még tanácsot adni?

– Kérem, édes fiscalis úr, könyörge Abellino szeliden, nem akartam én
megbántani, csak lássa, nyugtalan vagyok, szeretném tudni ügyem
mibenlétét.

– Jól van, elmondom, szólt Maszlaczky megnyerve Abellino szelidsége
által. De azután közbe ne vágjon kedves nagyságos úr, mert én tudom,
hogy mit beszélek, s értek az informáláshoz, tehát tessék hozzám
közelebb húzni a székét.

Ezzel zárt szekrényét kinyitva, annak egyik fiókjából egy összekötött
pörnyalábot húzott elő, melynek boritékjára nagy betükkel volt felirva:

«Kárpáthy contra Kárpáthy.»

Ez tehát az emlékezetes pör.

Abellino kényelembe iparkodott magát tenni kényelmetlen ülőhelyén, s
kezét feje alá tette, tenyerét füléhez tartva titkosan, nehogy egy szót
elszalaszszon a mondandókból.

– Mielőtt az ügyállás leirásához fognék, jó lesz kedves nagyságodnak
emlékezetébe hoznom a pör alapját, mindenek előtt pedig megengedi kedves
nagyságod, hogy pipára gyujtsak.

– Csak tessék.

A pipa füstölt; az ügyvéd elkezdé a Kárpáthy-pör körülményeinek
összeállítását, mely valóban hasonlított egy kis regényhez.

– Látja kedves nagyságod, mily zárva tartom ezen pört, ember szeme ezt
nem látja soha, kivéve a birákat és az ügyfelek prókátorait; még maga az
alperes személy, Kárpáthy Zoltán sem tud felőle, gyámnoka ügyködvén
helyette. Minden betüt maguk az illető felek irnak bele s valahányszor
előveszik az itélőszéken, még a juratusokat is kiküldik a teremből.
Ebből láthatja nagyságod, mily fontos és rendkívüli per a Kárpáthy
contra Kárpáthy.

Abellino ez unalmas bevezetés alatt azzal mulatta magát, hogy ujjával
nagy betüket irkált ama gömbölyű asztalra, mire azt poros voltánál fogva
igen alkalmasnak találta.

Maszlaczky úr nagy lélekzetet vett a pipából s folytatá:

– Kedves nagyságod! a dolog így áll. Kedves nagyságod még fiatal korában
méltóztatott elpazarolni atyai örökét…

– Ugyan ne kezdje hát Ádámnál, Évánál!

– Instálom! Én nem vagyok kedves nagyságának panegyristája, a ki csak
olyan dolgokat mondjon el, a mik kedves nagyságának életében dicséretre
méltók, sem pedig anecdoták gyűjteményének irója, a mit hátulról is
lehet előre olvasni; hanem én ügyvéd vagyok, ki ha valamit előad, annak
logikai összeállításban kell megtörténni. Azért semmire se felelje azt
kedves nagyságod: ezt már tudom, ezt már nem akarom hallani.
Recapituláljuk.

Abellino kénytelen volt figyelmezni, nehogy olyasmit szalaszszon el, a
mit még nem tud.

– Miután saját vagyonát evlerte, kedves nagyságod, igen természetes
óhajtással fordult nagybátyja, nagyságos Kárpáthy János úr felé, kinek
félmilliót jövedelmező birtoka szintén nagyságodra volt szállandó. Ezt
nagyságod már gyermekkorában tudta, mert midőn édes atyja meghalt, János
úr már akkor is túl volt az ötven éven s oly életmód mellett, a milyet ő
viselt, lehetetlen volt attól tartani, hogy családot hagyjon maga után.
Azonban az évek haladtak s a gazdag nagybátya még sem akart meghalni, mi
kedves nagyságodra nézve a körülmények nyomasztósága mellett majdnem
tűrhetlenné kezdett válni s kedves nagyságod nem vala rest a késedelmes
halál siettetésére mindent elkövetni, a mit alkalmasnak talált.

Abellino indulatosan közbe akart vágni.

– Csak ne szakítson félbe, rikácsolá Maszlaczky úr, ez úgy van, a hogy
mondom, ezt a törvényszék előtt sem lehet eltagadni; koporsót küldött
nagyságod nagybátyja névnapjára, mire azt szinte halálosan megütötte a
guta. No jól van; tréfa volt, azt mondja nagyságod. Hanem a mi azután
következett, az többé nem lett tréfa. Az öreg úr e fölötti bosszujában
megházasodott, elvett egy nagyon roszhírű családból való leányt. No, itt
tessék megfogni a történetek csomóját, mert ezen fordul meg minden.
Nemde azért vette el e leányt, hogy nagyságod bosszujára örököst hagyjon
maga után? Ez világos. És épen ezért vett egy oly kétértelmű családból
való leányt, hogy ez a föltétel annál valószinűbb legyen. Ő maga ekkor
már hetven esztendős volt. És ime, a mitől félni lehetett, az kedves
nagyságod vesztére megtörtént; a nő anya lett, s midőn kedves
nagyságodnak kellett volna a megürült kárpátfalvi jószágba bevonulni,
ugyanakkor egy kis fiucskát kereszteltek a kastély templomában Kárpáthy
Zoltánnak, a ki nagyságod boldog álmait a legelső sírásával, melylyel a
világra jött, semmivé tette.

– Tovább már! nyüzsgött Abellino nyughatatlanul.

– Csak rendén. Nagyságod kegyetlenül meg volt csalva; a dolus malum
világos; ez több mint csalárdság, ez stellionatus! Valakit törvényes
örökétől ily nyilvánságos módon megfosztani. Hiszen vannak rá esetek a
bibliában, meg a krónikákban, hogy hetven éves férfiaknak még fiaik
születtek, de azok mind nem oly kicsapongó életmódot követtek, mint
nagyságod urabátyja; tehát nem égre kiáltó-e ez?

– Jól van, jól van. Mit ér, ha én helybenhagyom?

– Én csak logikai következtetésem elismerését kivántam. Kedves nagyságod
meg volt csalva, semmivé téve; futott ügyvédekhez, törvénytudókhoz.
Senki sem nyújtott biztatást. Ne tessék hinni, hogy azért, mintha nem
tudtak volna; hanem mivel nagyon koczkáztatott vállalatnak tekinték oly
ügyet megkezdeni, hol az alperes egy oly nagybefolyású, oly – érdeme
szerint-e vagy nem? az más kérdés – köztiszteletben álló férfi, mint az
örökös gyámatyja, gróf Szentirmay úr, kinek e mellett még
felszámíthatlan gazdagsági források is állanak rendelkezésre, míg a
felperesi ügyvéd, – megbocsát kedves nagyságod e kitételért, – a pör
bevégeztéig még a költségeket is maga kénytelen fedezni, a mint
cselekszem én már tizenkét esztendő óta.

Itt megállt Maszlaczky úr, mintha időt akarna engedni a bárónak, hogy e
szivességeérti hálaérzeteit szavakba foglalhassa, de a mi annak eszében
sem volt, s így folytatá tovább:

– Végre hozzám vetődött kedves nagyságod e panaszával s én felvállaltam
azt. Megvallom, hogy nem az igért összeg, mely úgy is nagyon
bizonytalan, késztetett rá, mint inkább tulajdon szenvedélyem. Nekem
szenvedélyem a szép per. És ez szép per fog lenni. Még csak ezután lesz
az. A milyen egy században fordul elő egy. Uram, egy szépen kiszámított,
keresztülvitt ügy gyönyörűbb, a legnagyobbszerű ütközetnél. Itt egy
nyugodt combinatio, ott egy fortélyos csavarulat, majd egy döntő oklevél
közbe hajított Brennuskardja, a psychologiai hálózat, mely az ellenfelet
megkötözi, a figyelem félrevonása a veszélyes helyekről s élénk
ostromlása a talált gyöngéknek; az igazság meggyőző kiderítése ott, hol
egy irott betü nincs, melyből kiindulni lehessen, – ezek az igazi ügyvéd
élvezetei; a ki ezekhez nem ért, a ki csak azt tudja, azt látja, a mi
előtte van, a ki nem képes magát beleélni a pörébe, s csak a
tripartitumból puskázik, az maradjon a falujában tyúkprókátornak…

– És pedig ime ön is elveszti a pörömet! szólt közbe Abellino, kit
bosszantani kezdett ez a felszított dicsekvési tűz.

– Csak lassan, kedves nagyságos úr; azt még nem mondtam, hogy
elveszítjük a pert. Megvertek, de le nem győztek bennünket.
Visszavetettek, de el nem űztek. Az első kiindulási pont gyenge volt,
másikat kell keresnünk. Első vázlatunk az volt: bebizonyítani, miszerint
Kárpáthy Zoltán nem lehet Kárpáthy János fia. Itt két dolog volt
kiderítendő: az egyik néhai Kárpáthy Jánost illeti, a másik meghalt
nejét. Az első pontra számtalan bizonyítványunk van és azok kielégítők.
Az az előnyünk van, hogy fővádlottak meghaltak és nem védhetik magukat
többé. E részben több bizonyítványunk van az elégnél.

– Reménylem, hogy ez a pör nem igen fog nyomtatásban napvilágot látni,
szólt Abellino kaczagva, kinek e perczben is leginkább a helyzetek
frivolitása tünt fel.

– Nem is arra való. Az ilyen titkok csak azért idéztetnek elő, hogy az
igazságot segítsenek kideríteni s miután megtevék szolgálataikat, ismét
az örök hallgatásnak adatnak által. Senki sem tekint azokba, mint csupán
olyan emberek, kiket esküvés kötelez a hallottakból semmit ki nem
mondani. A közönségre nézve mindez mély titok marad.

– De a végeredmény? ez még sem maradhat titok.

– Igen. Átlátandja kedves nagysád, ha végig hallgat, miszerint én tudom,
mit cselekszem. A néhai Kárpáthy Jánost érdeklő ponton kívül még egy
másik is volt, a mit fel kelle derítenünk, Kárpáthy Jánosné, néhai Mayer
Fanny föltételezett hűtlensége. És ez volt a fő pont, ez volt az
Achilles-sark. A megholt úrnőre senki sem birt semmi gyanút okozó tényt
felhozni. A világ szemei előtt feddhetlen életet élt. Mi iparkodtunk
gyanúinknak családja hírnevében alapot keresni; felhoztunk égre kiáltó
dolgokat, mik a Mayerék házánál történtek, nénjei életmódját, piaczi
hírré vált botrányokat; mindezeket megczáfolá ellenfelünk azon egyszerű
ténynyel, miszerint Mayer Fanny gyermekévei óta idegen háznál
neveltetett, rokonai romlott körétől távol, szigorú erényes emberek
között. Csupán egy szalmaszálunk volt még, a mihez ragaszkodnunk lehete:
azon eset, a mi egykor méltóságod és Mayer Fanny között történt.

– Uram! kiálta felkelve helyéből Abellino, a felháborodás teljes
indulatosságával.

– Ne tessék indulatba jönni, kedves nagyságos úr. Én tudom, hogy erről
kedves nagyságod nem örömest hall beszélni. Egy nő által megcsalatni. Ez
olyan kényes dolog, a mire senkisem emlékezik szivesen. Megengedem.
Azonban nekünk szükségünk volt erre a perben. Ha bebizonyíthatjuk azt,
hogy Mayer Fanny egykor elfogadta nagyságod ajánlatát, mely őt nem igen
törvényes állással kinálta meg, akkor megsemmisítők annak erkölcsi
értékét. És az öreg Mayerné már kész is volt rá, hogy ez alkudozások
folyama iránt tanúskodjék. Csodálkozni méltóztatik. Oh ez az asszonyság,
a ki képes volt eladni leányát, eladja az unokáját is, kivált miután ez
mitsem akar róla tudni. Az igért jutalomért letette volna az esküt,
melyre szükségünk volt.

– Ön igazán ördöngős egy fiu, Maszlaczky.

– Dehogy vagyok az, kedves nagyságos úr. Egész számításom dugába dőlt
egy igen egyszerű körülmény miatt: a tekintetes királyi tábla megtagadta
Mayernétől az esküt; juramentum contra pudicitiam!

Abellino a bosszu és csalatkozás keservével sóhajta fel:

– E szerint perünknek vége van.

– De nincs! kiálta felugorva élénken a fiscalis, mint egy kis
bodzabélbáb. Épen most jövünk az igazi útra. Tizenkét évig kutattam,
fürkésztem e perben; családok mélységes titkait lestem el, elvetett
szavakat hordtam rakásra, s itthon összeállítottam azokat, és most,
midőn ellenfeleink azt gondolják, hogy levertek bennünket, épen most
kerülünk felül, s a midőn ők bennünket megczáfolni iparkodva, regényes
nimbussal vették körül Kárpáthynét, épen az által adták kezembe a
kulcsot, melylyel én e rejtély zárait fel fogom nyitni.

Az ügyvéd arczának ragyogásán látszott, mennyire meg van elégedve
dialectikájával önmagában.

– Ez ideig csak igen általános pontok felett czivakodtunk; én engedtem
embereimet belehevülni a munkába. Most következik majd a specificus
támadás, az eddigi csak megszállás, csak hadkészület volt; most
következik a réslövés, az ostrom.

– Valóban, hosszú megszállás volt; tovább tartott a trójainál.

– Csendesen, kedves nagysád. Nekem szükségem volt erre a tizenkét
esztendőre, okvetetlen szükségem. Majd meg fogja kedves nagysád azonnal
érteni, hogy ez elmult tizenkét év és még néhány lefolyandó év
eredménytelensége nagyszerű eredmény reánk nézve.

Az ügyvéd benső örömmel mosolygott, mutató ujjával orrczimpáját pirosra
dörzsölve.

Abellino egész lelkével rajta függött.

– Nekem régóta megvan az emberem, a ki ellen egyenesen fogom intézni
támadásomat, folytatá az ügyész. Nem a megholt Kárpáthy, nem annak neje,
nem fia áll többé velünk szemközt, hanem valaki más, ki önmagát
észrevétlenül adta kezembe, évek lefolyta alatt lassan körülhálóztatva,
s nem is gyanítva, hogy minden elejtett szavából egy görcs támadt, mely
őt tőrben tartja, mint az ostoba fürjet.

– Ki az?

Maszlaczky súgni akarta a nevet, azonban eszébe vevé, hogy ezt Abellino
nem fogja meghallani; azzal kinyitá a cancellária ajtaját s rákiáltva
Bogozyra: «nézze meg fráter: be van-e zárva az előszoba ajtaja?» míg ez
künn járt, az alatt odasietett Abellinohoz s tölcsérül idomított markán
keresztül fülébe kiáltá:

– Ez gróf Szentirmay Rudolf!

– Valóban! kiálta fel Abellino örvendő arczczal, mely azonban hirtelen
ismét előbbi feszültségébe tért vissza: nem értem.

– Majd mindjárt megmagyarázom, szólt Maszlaczky úr, felülve kerek
székére.

E pillanatban csengettek. Bogozy morogva ment az ajtót kinyitni. Ez
alatt Maszlaczky sebtében összeköté a percsomagot, elzárta szekrényébe,
várva, hogy ki jő most?

Csak az öreg Tamás volt. Hozott egy pár vajas szarvast a péktől s
letette az asztalra.

Maszlaczky úr elvette a szarvasokat a tányérról, megropogtatá, egyet
ketté tört és a szájába dugá:

– Felséges szarvasokat sütnek itt Pesten. Nem tetszik kedves báró? Én
minden reggel ilyet eszem kettőt, ez az én reggelim. A kávé nekem nem
jót tesz. Ellenben ezeket a szarvasokat igen jól tudják sütni. Csak az
az egy hibájok, hogy napról-napra kisebbek lesznek. Jurátus korunkban
épen kétekkorák voltak. Nem parancsol egyet, kedves báró?

A becsületes férfiunak igen jó életműszerei lehettek. Legkevésbbé sem
látszott étvágyára hatni azon körülmény, miszerint ő e perczben épen egy
egész család lételének megmérgezésén jártatja elméjét, oly nyugodt
lélekkel ropogtatta a vajas szarvasokat, teljesen átengedé magát e
sybaritai élvezetnek. Abellino már bánni kezdé, hogy az egyik szarvast
el nem fogadta; legalább úgy hamarább készen lettek volna vele.

Végre elgyűrte az utolsó falatot is s leütve tenyereiről a morzsákat,
folytatá magyarázatát:

– Én egyenesen Szentirmay grófot vádolom házasságtöréssel.

Abellino maga is összeborzadt e szavakra.

– Ez veszélyes játék.

– Ez nem játék. Bizonyítványok vannak kezeim között; oh annyi éveken
keresztül nem hiában jártam én ezen gőgös nagy urak között, – bocsánat,
nagyságod is közülök való; – ők azt hitték, hogy én vagyok az ő
bolondjuk… Bizonyítványok vannak kezemben!

S ezt mondva, diadalmasan ütött bezárt szekrénye irólapjára rövid
tenyerével.

– Azon buzgóság, melyet a gróf gyámfia ügyében tanusított, alkalmat
nyujtott nekem a közte és a fiu szülői közt létezett viszony
kifürkészésére. Kutatásaim czélhoz vezettek. Világos, hogy Szentirmay
egy egész hetet töltött a Kárpáthyak madarasi kastélyában, a midőn az
öreg Kárpáthy, nem törődve nejével, engedé őket mulatni egyedül, a
grófnő egy akkori szobalánya bizonyítja, miszerint ugyanez időben oly
éles családi viszály támadt a gróf és neje között, hogy a grófnő több
napon át bezárta szobáját férje előtt. Ez fontos körülmény. Rövid idő
mulva egy társaságban férfiak tréfás czélzatokat mondának Kárpáthyné
felől, a midőn Szentirmay gróf közbelépett s mindenkit párbajjal
fenyegetett, a ki e nő felől tiszteletlenül szól; – a haldokló nő
halálos ágyán azt kivánta, hogy gyermeke Szentirmay gyámsága alá
irassék, mit a halál révén levő férje meg is erősített; a gróf éltes
nőrokona, Marion kisasszony, többször említé kötekedve, hogy az ifju
Kárpáthy Zoltán arcza mennyire hasonlít Rudolf gróféhoz; azontúl a gróf
gyöngéd, valóban atyai szeretetének nyilatkozványai mind megannyi
tanubizonyságok, melyek őt compromittálják. Ha megvan a kezdet, önként
jön a folytatás; egy pont, egy adat tizet húz maga után. A grófnak
vannak ellenségei, pártviszályosai, elkergetett cselédei, sértett
hivatalnokai, azok mind sietendnek, ki bosszúból, ki jó remény fejében
ellene adatokat szolgáltatni, apró eseményeket kigömbölyített tényekül
adni elő, miknek összegéből én, mint a napvilágot fogom kideríteni a
sulyos vád eltagadhatatlan alakját; ily módon, uram, gyilkosságokat is
hoztak már napfényre; rémséges bűnöket, mik az emberi szivek fenekére
voltak elásva, sikerült a törvénytudóknak lélektani és bölcseleti
eljárás utján napfényre hozni, s ez nem csekélyebb bűntett bármelyiknél
azok közül, miket Pitaval velünk megismertet.

Abellino egészen megittasodott az ügyész ékesen szólásától. Felkelt,
nyakába borult és megölelé: – «Uram, ön nagy ember».

Azután visszaült székére, még egyszer elmondva:

– Ön nagy ember.

Maszlaczky nem szerette, ha dicsérték; ő nagyobb aristocrata volt, mint
azok, kik inasaik gombjaira is czímereiket veretik; ő eszére volt
dölyfös, s még az is bántotta, ha valaki dicséri, mert hisz azt, hogy ő
okos ember, épen oly megszokott eszmének lehet tekinteni, mint hogy egy
grófot méltóságos úrnak hínak.

Abellino pedig magán kívül volt örömében.

– Ah, az öröm elfojt annál a gondolatnál, hogy ezt az embert, ezt az
örökké gyűlöletes embert összetörjük. Nem a vagyon, nem a gazdagság
reménye éleszt föl, hanem az, hogy őt megalázva, megbecstelenítve
lássam, botránykőre állítva ostoba imádói előtt. Ennek örülök, ez jól
esik.

– No ebben a gyönyörűségben aligha fog részesülni, kedves nagyságod,
szólt közbe szárazon Maszlaczky.

– Mit beszél ön ismét? kérdé Abellino elbámulva. Hát bolonddá tart-e
engem, vagy gyermek vagyok én, hogy egy perczben felbiztat, másikban
lehűt?

– Én csak annyit igértem, a mennyit teljesíteni fogok: a
Kárpáthy-uradalmakat mostani tulajdonosától visszavenni. A mit kedves
nagysád oly örömmel vár, Szentirmay gróf botránykőre állítását, erre
nekem egy csepp szükségem sincs.

– Ön fél!

– Nem félek. Senkitől sem félek. Párbajt nem vívok, ezt már régen
kimondtam, a hol pedig tollal kell harczolni, ott helyt állok magamért
akárki ellenében. Én Szentirmay gróf ellen odáig vihetem a dolgot, a
meddig nekem tetszik; de nekem substratum kell és nem scandalum.

– Folyvást nem értem, a mit ön beszél.

– Azt elhiszem, szólt az ügyvéd nyugodt büszkeséggel. Az nem is oly
egyszerű. Ha értené a törvénykezések folyamát, belátná a bizonyítékok
sulyát kedves nagyságod, akkor meg tudná különböztetni azt, miszerint az
általam felhozott vád-terv által annyit elérhetünk ugyan, hogy ha
nyilvánosság elé kerül a pör, a mi végitélet folytán megtörténik, akár
ellenünk, akár mellettünk szóljon az, ez által gróf Szentirmay a világ
szemei előtt meg van bélyegezve, családja előtt gyanúba hozva, közte és
az ifju Kárpáthy között kiegyenlíthetlen szakadás előidézve.

– Én épen ezt akarom elérni.

– Én pedig épen ezt akarom kikerülni. Kedves nagyságod úgy cselekednék,
mint egy regényiró, ki halomra öli, a kiket nem szeret, én pedig úgy
cselekszem, mint philosoph és fiscalis, ki élni hagyja ellenfeleit, de
tartozásaikat kérlelhetlenül exequálja. – Ez a Zoltán úrfi jelenleg
mintegy tizenhárom vagy tizennégy éves. Én hagytam őt nőni szép
csendesen s nem siettem vele, míg ekkora nem lett. Valóban derék, szép
ifju. Oly kifejlett, mint más tizenhat éves korában, gyönyörű alak, arcz
és termet. És a mellett oly nemesszívű, oly gyöngéd, tele jó érzelemmel.
Meglátszik rajta Szentirmay nevelése: lelke, teste viharokhoz edzett,
tettekre, küzdelemre kész, kész a legnagyobb áldozatra azért, a kit
szeret, és szeretni tud egész lelkével. Gyámatyját és annak nejét
imádja, bálványozza és azok valóban meg is érdemlik azt…

– De uram, mi lelte önt e dicséretekkel? Engem akar-e próbára tenni?

– Csak türelem, kedves nagyságos úr. Ez mind a dolog érdemére tartozik.
Még az is valószínű, hogy az ifju Kárpáthy sokkal szorosabban van fűzve
a Szentirmay családhoz. Én láttam a minap, minő gyöngéd féltékenységgel
viseltetett a gróf lánykája irányában; az ilyen gyermekkori viszonyok
erősek szoktak lenni.

– Csak nem gondol ön erre komolyan?

– Sőt igen helyesnek találom azt, mert köztünk mondva, én legkevésbbé
sem hiszem azt, hogy Szentirmay gróf legkisebb tilos viszonyban is állt
volna Zoltán anyjával és így semmi megróni valót nem találok a fentebbi
eszmében. Ezt csak kettőnk közt mondom.

Abellino a szobát érzé maga körül forogni e szavakra.

– Én oly ártatlannak tartom ebben a grófot, mint saját magamat; hanem ez
nem tartozik a dologra, Kárpáthy Zoltán bizonyosan ábrándozott már
gyermekészszel a kis Katinka szép szemeiről s több efféle. No iszen ezt
nem szükség magyarázni, mindnyájan voltunk fiatalok.

Abellino fölkelt, s félretolta a széket.

– Alázszolgája uram. Ön úgy látszik, mulattatni akarja magát velem; –
köszönöm. Ha regényt akarok olvasni, megyek a kölcsönző könyvtárba.

Maszlaczky megfogta a báró kezét s kényszeríté ismét helyre ülni.

– Én egész komolyan a _tárgyról_ beszélek és nem szoktam haszontalanul
fecsegni soha. Kedves nagyságod, jól tudom, hogy nincs szoktatva hosszas
figyelmezéshez; hanem ezuttal épen kiváncsi volt pere felől tudakozódni,
tehát legyen szives azt végig hallgatni.

– De mit tartoznak e magasztalások ügyemhez?

– Nagyon sokat. Az ránk nézve igen fontos és sarkalatos körülmény, hogy
az ifju Kárpáthy nemesszívű, ábrándos, heves és érzékeny jellem legyen
és hogy a Szentirmay-család magas tekintélye, világi állása, családi
viszonya előtte szent, törhetlen bálványul álljon; mert győzelmünk
alapja ez. Az ifju mindekkorig semmit sem tud az őt fenyegető perről.
Természetes. Ebben oly botrányos helyzetek, oly sikamlós kitételek
fordulnak elő, hogy azoknak sejtelme elől is zárni kell minden ifjui
szivet. Míg teljeskoruvá nem leend, addig a nevelési rendszer ellen
elkövetett bűn volna e pert vele megismertetni.

– Tehát reményli ön, hogy perünk még _odáig_ elhuzódik.

– Elébb a kérdés meritumára azt felelem, hogy «nem», azután pedig az
ebben foglaltatott sarcasmusra bátor vagyok viszonozni, miszerint
húzódjék bár meddig ez a per, azért rám nézve nem leend az «bona vacca»
(jó fejőstehén), miután a perköltségeket is saját erszényemből
előlegezem. De nem fog sokáig húzódni. Én megindítom az új actiót, mely
sulyosítani fogja a pert, s iparkodom ez alatt úgy bebonyolítani azt,
hogy ha Szentirmay gróf az angyalok köntösét venné is magára, a puszta
érintkezés által oly tarkává legyen, mint a gyöngytyúk. (A fiscalis úr
nem állhatá meg, hogy ez ötletének ne kaczagjon.) Én valóban nagyon
sajnálom a nemes grófot, neki ez sok szenvedést fog okozni, de azon
reményben vagyok, hogy mindez legjobbra forduland s végtére még sem fog
kárára szolgálni. Az ifju Kárpáthy még egy betüt sem ismer e perből.

– De, mon Dieu! Ezt már tizenkilenczedszer hallom.

– Jupiter tonans! Kedves nagysád olyan türelmetlen. Miért mondom el
annyiszor? quoniam in hoc signo vinces (mert e jegyben győzünk). Midőn
eljövend az idő, hogy az ifju Kárpáthy azon korba lép, melyben az ifjui
érzelmek teljes forrásukban vannak, a midőn a fiatal szív oly hirtelen
kész gyors, heves elhatározásokra, akkor gondunk leend rá e per iránti
kiváncsáságát fölgerjeszteni, alkalmat szolgáltatunk neki, hogy e pert
végtül-végig elolvassa.

Itt nagy lélegzetet vett az ügyész, mintha valami láthatatlant, a mi
mellére sulyosodik akarata ellen, le akarna vetni onnan.

– Nos, kedves nagyságos úr, kezdi-e ön érteni a többit? Ha e romlatlan
kedélyű, nemes szívű ifju végig olvasandja azon borzasztó iratokat,
mikből ha egyet szélnek bocsátanak, be van fertőzve atyjának, anyjának
emléke, feldúlva gyámatyja családjának boldogsága, széttépve erőszakosan
minden kötelék közte és annak gyermekei között: mit fog akkor ez ifju
cselekedni? Engedni fogja talán, hogy e per tovább folyjon, hogy
gyalázatra hurczolják azon ősz férfiunak nevét, kit ő csak
tiszteletreméltó arczképében tanult atyjául viselni, s azon nő
ártatlanságát, kinek anyai szende vonásai most is ágyával szemben
mosolyognak reá? Engedi-e, hogy azon férfi, ki neki atyja után atyja
lett, családja előtt, a világ előtt gyanúsítva, megbélyegezve álljon,
hogy a féreg bevegye magát azon boldogság gyökereibe, mely vele is oly
soká közös volt? Hogy a világi balitélet kitiltsa őt azon család tagjai
közül, melyhez őt az ifjukori ábrándok helyett undorító, szégyenlendő
testvéri szeretet bűnös bilincsei kötik? nem inkább tűzbe hajítandja-e e
pert, nem várva be a kétségbeejtő végitéletet, s beleegyezik
föltételeinkbe, a miket mi fogunk eléje szabni, csak hogy megmentse holt
szülői tiszta hírnevét, gyámja boldogságát és azt az ifjukori ábrándot,
mely ép lelkek előtt annyira becses, s lemond inkább kincseiről, csak
hogy azt mondhassa: mind ez nem volt igaz, el van feledve, el van
törölve örökké. Senki sem tudja, való volt-e, nem-e?

Abellino lélekzet-vétel nélkül bámult a beszélőre. Oly borzasztó volt az
mind, a miket ez mondott, hogy az elfásult szív idegei is érzették a
nyomást, a mit rájok gyakorolt.

Az ügyvéd úr kiverte pipájából a hamut. Őt magát nem hatotta az meg.
Nála csak dialecticai gyakorlat volt az előadás. Meg volt elégedve a
hatással, mely védencze arczvonásaiban tükröződött.

Újra pipára gyujtott, s füstölt maga körül, mintha méheket irtana, s
időközben dicsérte a dohányát; elmondta, hogy kitől kapta azt ajándékba
és hogy ki által szokta megvágatni.

Abellinonak pihenés kellett, míg eszméit rendbeszedheti. Kezeit
lassankint zsebeibe mélyeszté, s a magasba tévedező tekintetén úgy
meglátszott, hogy képzeletében már Kárpátfalva urának látja magát ismét.

Egyszerre térdeire csapott kezeivel s szakadatból (ex abrupto)
felkiálta:

– S valószínűnek tartja ön ezt?

A fiscalis elébb egyet-kettőt billentett a fején s olyakat szítt a
csibukból, hogy az orczája kétfelől behorpadt bele; csak azután tartá
helyesnek felelni, teledugva száját a borostyánkő szipával, mikor több
ige jött ki rajta a szükségesnél.

– Csalhatatlanul. A philosophia nem csal. A mely ügyvéd a psychologiához
nem ért, az menjen kukoriczát kapálni. Azonban mind ez nem elég.

Abellino újra meghökkent: «még sem elég».

A pipa rosszul kezdett égni; Maszlaczky úr kénytelen volt egy akkor
divatba jött fortélyos tűzi műszert munkálatba hozni, mely abból állott,
hogy apró piros végű fácskákat egy kis üvegbe kellett ütögetni, melyben
vitriolos azbeszt volt, azt azután hirtelen kirántani. Tizedik, huszadik
meggyúlt. Addig ideje volt Abellinonak nyugtalanul ismételni: mi nem
elég? hogyan nem elég?

Végül elsült egy gyufa. A pipa újra füstölt, de ki kellett tölteni a
fejéből a narcoticus nedvet: csak a padlóra.

– Az a főfő baj, kedves nagyságos úr, a mi mind ez ideig gátolta
előrehaladásunkat, hogy nincsenek hatalmas pártfogóink.

– Én bámulok. Ön azt állítá, hogy legjobb ismeretségben van a
főtörvényszékek minden tagjaival.

– Az igaz. Ők engemet szeretnek és becsülnek, de ez kevés; nekünk valaki
kellene, a ki magát kitegye érettünk; a ki sürgesse, hajtsa a pört, a ki
mindennel megküzdjön, a mi ellenünk áll, egyszóval: a ki egészen
sajátjának tekintse ez ügyet, ilyen emberre van nekünk szükségünk.

– Hát szerezzen ön olyat. Ez az ön dolga. Én keressek?

– Nem szükség. Már én találtam. Van egy kifáradhatlan férfiu, ki már az
által is, hogy a semmiből küzdötte fel magát a magasra, tanúsítá azon
erélyt, melyre minekünk okvetlen szükségünk van. Nagyságos Kőcserepy úr,
ha méltóztatik ismerni.

– Van szerencsém.

– Ezt meg kell nagyságodnak nyerni minden áron. De egészen megnyerni,
hogy ez ügyet tökéletesen magáévá tegye. Érti, kedves nagysád?

Abellino iparkodott utólérni az ügyvéd gondolatait.

– Hát hogyan nyerjem meg? mondja ön. Eljárjak piquet-partiekra a
nagyságos úrhoz, vagy udvaroljak a nagyságos asszonynak? Nőül vegyem a
leányát, vagy mi?

Maszlaczky úr nagyot kaczagott.

– Nem úgy, kedves nagysád; dehogy. A tanácsos úr nem kártyázik soha; a
nagyságos asszony nincs imádókban megszorulva s nem igen törődik velök.
A mi pedig a kisasszony nőül vételét illeti, azt már csak nem tartja
nagyságod valami lekötelező csaléteknek?

Abellino szétnézett a levegőben, mintha azon gondolkoznék, hogy vajjon
nem volt-e ez gorombaság, a mit most Maszlaczky mondott? Nagyon czifrán
volt kitéve; nem értette egészen.

A fiscalis most tökéletesen komoly arczot öltött s még a pipát is
letéve, egész szelid hangoztatással mondá a bárónak:

– Nem úgy, kedves nagyságos úr; nem úgy. Hanem én megmondom, hogyan? –
Ajánljon kedves nagyságod «cessiót» Kőcserepy úrnak.

Abellino rábámult:

– Qu’est que diable que cela ez a «cessio»? mi az?

– A cessio olyan törvényes _actus_, minél fogva valaki valamely
birtokhozi jogait egy más idegenre ruházza át.

– És miért tegyem én azt?

– Mert ez által a per sikerét csalhatatlanul biztosítjuk.

– De mit használ nekem a siker, ha másnak engedtem a jogokat?

– No az természetes, a mit mondanom sem kell kedves nagyságodnak, hogy
Kőcserepy a kedvező eredmény esetére kedves nagyságod _bonificatiójáról_
gondoskodjék.

– Ne beszéljen én előttem diákul. – Mi a hét mennykőrül gondoskodik?

– Rendes évi jövedelmet fog kedves nagyságodnak határozni és adósságait
kifizeti.

– A saját birtokomból?! kiálta fel Abellino dölyfös accentussal. Ez már
mulatságos. Ez furcsa. Nagyon furcsa.

– Semmi furcsa sincs benne; először azért, mert az a birtok kedves
nagyságodnak még nem sajátja és nagyon kétséges, hogy a mondott föltétel
nélkül fog-e valaha azzá válni? másodszor, nagyon jól tudja azt, kedves
nagyságod is, más is: miszerint kedves nagyságod annyira el van halmozva
adósságokkal, hogy a Kárpáthy-uradalmak minden folyó jövedelmeiből nem
volna képes azoknak tizedrészét kielégíteni; e mellett kedves nagyságod
gazdálkodási módszere is sokkal ismeretesebb, mintsem kételkedni lehetne
felőle, miszerint pár év mulva az egész Kárpáthy-örökség ugyanazon az
úton fog menni, melyen az édesatyjáról örökölt vagyon elment, s a
kárpátfalvi kastély előtt épen úgy megütik a dobot, miként megütötték a
madarasi kastély előtt s többé nem lesz egy jó bolond Nábob, ki azt a
család számára megvásárolja, hanem szét fog dirib-daraboltatni a
gyönyörű ősi telek és soha nem hallott nevek statuálják magukat benne.
Azért én épen nem látok okot, kedves nagyságod érzékenykedésére, ki egy
időben nem irtózott egy franczia pástétomsütőből lett bankárnak lekötni
úri jószágát, virtualitását, hogy miért retten most vissza azon
gondolattól, miszerint az egy becsületes, tekintélyes magyar nemes
kezére jusson; imprimis, midőn jelenleg sokkal távolabb van kedves
nagyságod annak birtokától, mint volt akkor és a midőn semmi kilátása
többé, hogy utódokat hagyjon maga után.

– Kérem!

– Úgy, igaz. Az öreg Kárpáthy Jánosnak hetven éves korában született
fia.

A fiscalis nagyon jóizűen kaczagott ez ötletnek, melyet Abellino nem
tartott olyan igen jónak.

Néhány percz mulva elpárolgott haragja. Kezdé sejteni, hogy az ügyvédnek
igaza van.

– Tehát mit gondol ön, minő feltételei lehetnének Kőcserepy úrnak?

– Én nem gondolok semmit. Nyilatkozzék, kedves nagysád.

– Én nem nyilatkozom. Mondják önök, mit igérhetnek?

Maszlaczky úr egyet-kettőt rántott a vállán és a szemöldein, egyik lábát
a kezébe vette, fejét feltartva, egy hosszú füstkötelet fújt a padlásig
s kirontott a felelettel.

– Úgy hiszem, fog adhatni kedves nagyságodnak évenkint… évenkint… (itt
ismét meg kellett kis ujjával nyomkodnia a pipa tüzét) évenkint
huszonnégyezer forintot.

– Uram. Ön tréfálni látszik, szólt Abellino sértetten. Huszonnégyezer
pengőt, midőn én félmillió jövedelmet engedek át. Ah uram, ez
csufondároskodás. Hiszen ha meg akarom magamat alázni, oda megyek
unokaöcsémhez, megkérem szépen, s ő maga jószántából adni fog ennyit.

– Tessék meggondolni, kedves nagysád, hogy a kifizetendő adósságok
mennyisége légió; pedig míg azok törlesztve nincsenek, addig a csekély
apanagiumon kívül kedves nagyságodnak semmije sincs. Ezeket tehát le
kell róni elébb a jószág jövedelméből. És azután ez a jövedelem csak
névszerint félmillió, mert annyi ugyan a bevétel, de a kiadás felemészti
kétharmadát. Nekem Kőcserepy úr sem ingem, sem gallérom, én ő érte nem
beszélek, én nagysád javát akarom előmozdítani.

– Nem, nem tudok azon gondolattal kibékülni, megbarátkozni, hogy én,
mint Ézsau egy tál lencséért, eladjam potomdíjért ősi birtokomat.

– Birtokát? A holdban! Hát hol van nagyságod birtoka? förmedt fel a kis
ember, ki nagyon hamar tűzbe tudott jönni, s ilyenkor goromba volt, mint
a pokrócz.

Abellino mindjárt megjuhászodott, mihelyt valaki még magasabb hangon
beszélt, mint ő.

– De mikor az ajánlott összeg oly csufondárosan csekély ahhoz képest, a
mit átengedek érte. Gondolja meg ön uram. E szavakat csaknem alázatosan
könyörögve mondá el, s annyira elfeledkezék világi méltóságáról, hogy
fájdalmas térdeit sziszegve dörzsölgeté végig.

– Édes, kedves nagyságos úr, még egyet mondok, de legyen szíves azt
meghallgatni. Fordulnak az idő kerekei, és nem tudjuk, mit hoz a holnap?
Új eszmék kezdenek csirázni az ifjabb ivadék szívében, a mikről minekünk
még csak sejtelmünk sem volt, midőn betűket tanultunk ismerni.
Hallotta-e kedves nagyságod valaha hírét a reformereknek?

– Mi közöm nekem hozzájok? Én már évek óta nem foglalkozom a
politikával; miattam széttéphetik egymást. Én nem tartozom sem ide, sem
oda, én indifferens vagyok, én gyűlölöm mind valamennyit; én rajtam
egyik sem segít. Én nem avatkozom ügyeikbe.

– De beavatkoznak ők a nagyságod ügyeibe. Ezek a reformerek egy idő óta
két nagy eszmét kezdenek pöngetni, a miknek a nevei eddigelé nem voltak
forgalomban, és ezek: a _közteherviselés_ és az _örökváltság_.[2]

– Mit jelentenek azok?

– Ezek azt jelentik, hogy megtörténhetik, miszerint a Kárpáthy-uradalmak
birtokosa egy szép napon azon hírre ébred, hogy jövedelmeinek felét az
ország határozata elengedé azoknak, a kiktől azt eddigelé szokás volt
behajtani, a másik felére pedig rárótta egy részét azon terheknek, miket
ez ideig mások szoktak viselni, hogy a Kárpáthy bárók többé nem szednek
sem dézsmát, sem füstpénzt, földjeiket nem szántja többé senki robotba,
hanem e helyett megismerkednek az adóval; s miután ez uradalmak
legnagyobb jövedelme a jobbágyok tartozásaiból áll, úgy hogy egy némely
része azoknak csak névszerint marad a Kárpáthyaké: kérdem, mi kilátása
lesz akkor egy új birtokosnak?

– Csakhogy ez, a mit ön mond, lehetetlen.

– Semmi sem az a nap alatt.

– Ah! uram, ön engemet mesékkel hisz traktálhatni. Túl vagyunk már azon,
kiálta közbe Abellino, okosságot tettetve. Én is eszemen vagyok.

Maszlaczky úr sértett önérzettel kelt föl helyéből; egy szót sem
válaszolt, összeköté a pörcsomagot szépen és azzal Abellino felé
fordult.

– Kedves nagyságos úr, a mint látom, bizalmát nem vagyok szerencsés
birhatni. Erről nem tehetünk. Tessék más ügyvédet választani, én
leveszem kezemet e perről.

Azzal kikiáltott a fráternek.

– Fráter Bogozy! fogja ezt a nyalábot, vigye vissza a pertárnok úrhoz.
Ott megkaphatja nagyságod. Gondoskodjék ügyvédi kinevezésről.

Abellino bámulva állt ott egy ideig, nem tudva, hogy mit cselekedjék?
Maszlaczky úr rá sem nézett többet.

– Kik várnak oda kinn? kérdé hivatalos gondossággal a jurátustól.

– Két vidéki parasztember, volt a felelet.

– Hadd jőjjenek be.

Abellino látva, hogy Maszlaczky egy cseppet sem szándékozik vele többet
foglalkozni, hanem a két zsiros szagú atyafit hívja maga elé, felcsapta
a kalapját, boszúsan távozott, bevágva maga után az ajtót, hogy az öreg
Tamás körmét szinte odacsapta.

Délután mégis kiváncsi volt megtudni, ha vajjon teljesíté-e az ügyvéd
fenyegetését s felballagott a curiára. Kérdezősködésére a levéltárnok
azt felelte, hogy Maszlaczky úr csakugyan visszaküldé a Kárpáthy contra
Kárpáthy percsomót.



IV. ÉZSAU LENCSÉJE.

Maszlaczky úr azon nyugodt tudattal hajthatá le fejét, hogy ingatag
védenczét úgyis kezei közt tartja.

Egy estve a pesti nemzeti casino termeiben szokatlanul élénk
sürgés-forgás volt észrevehető; az olvasó-termekben, a kártya-szobákban,
a tekeasztalok mellett, minden helyiségben egymást beszédhez jutni nem
engedő csoportozatokat lehete látni, miken nagy lelkesüléssel tört
magának olykor utat egy-egy buzgó hazafi, új tudósítások titkaival vonva
maga után a tudni vágyókat.

Vajjon mi támasztá e mozgalmat? Tán az országház építése jött ma
indítványba s arra adakoznak a magas hazafiak? Vagy a lánczhid
részvényeit kapkodják egymás kezeiből? A Mátyás-emlék foglalkoztatja tán
ily elevenen a kedélyeket, vagy Vörösmartynak egy újabb lelkesítő
költeménye jár kézről-kézre?

Itt jön Maszlaczky úr, ő tőle mindjárt megtudjuk, mi történt?

A parány-kiadású nagy férfiu el van fulladva a buzgalomtól, s csak
kezével mutatja, hogy mindent megtudott. Körülfogják, nem eresztik
tovább, el kell neki mondani, a mit hozott.

– Úgy van! Megérkezik. Holnap lesz itt. Magam beszéltem **-yval. A
Magyar király vendéglőbe fog szállni. Nro 1. 2. 3. alatt. Háromszor
énekel…

– Ki énekel? Mit énekel? Kérdé egy most érkezett laicus hangja.

– Kicsoda? sípitott Maszlaczky úr az elszörnyedés éles hangján, hát
Carl! az isteni Carl! a minden csalogányok királynéja, ki mellett
elülhetnek minden syrének és haldokló hattyuk s egyéb classicus énekesei
a költői világnak; itt lesz, fel fog lépni, háromszor egymásután. Már
bizonyos. Már útban van. Én már előre páholyt is foglaltam mind a három
estére. Ah, ha félholt volnék, sem maradnék el!

A lelkesülés ragadós, Maszlaczky úr szavai valódi enthusiasmust idéztek
elő; alig jutott eszébe néhány spleenes sakkozónak untából
megjegyezhetni azon különösséget, hogy ez a száraz, semmitől nem
érdekelt ügyvéd ily költői felmagasztaltságra képes, s míg otthon a
reggelit is sajnálja magától, drága páholyokra szórja ki a pénzét. A
legtöbbek előtt ez igen természetes tüneménynek látszott: a művészet
hatalma fát és köveket megmozdít, mért ne mozdíthatná meg Maszlaczky úr
szívét is?

Maszlaczky úr nem hagyott békét a társaságnak. Ezer indítvány származott
tőle: tisztelgő küldöttség a gőzhajónál, virágokkal diszített szobák,
hintóból kifogott lovak s helyette befogott lelkes állatok,
koszorú-özön, díszajándék s több efféle, melynek mind akadt külön
pártolója. Maszlaczky úr nem engedte magát fölülmulni nagylelkűségben
senki által.

Csupán egy alakot lehete látni nagy búslakodva annyi lelkesült nép
között, ez volt Kárpáthy Abellino. Búsan járt az elhagyottabb
teremekben, s kidugta fejét az ablakon, hogy ne is hallja, a mit odabenn
beszélnek.

Hajh! évek előtt, midőn még százezrek ura volt, ily alkalmakkor ő lett
volna a szóvivő, most pedig hallgatnia kell; lelke előtt bús
kecsegtetéssel vonultak el a hajdankor szép tüneményei, a párisi
operaház virágzó korszaka, a loge infernale uralkodási évei, a pompás
kalandok, miknek hőseűl városszerte őt ismerék el, ő, ki előtt nem
voltak zárva a legelső művésznők boudoirjai, a szinházak foyeri, kinek
izléséről, fényüzéséről még a lapok is beszéltek, kinek véleménye
tekintély és vezérszó volt a finom világ előtt és ki most hallgatni és
félrevonulni kénytelen, midőn egy utazó európai művésznő
megtiszteltetéséről van szó; azon egyszerü ok miatt, hogy pénze nincs!
Ah ez keserűbb volt, mint a hogy szavakkal le lehetne irni! Nem türheté
tovább e kinzó helyzetet, minden tekintet egy tőrszurás volt szívének,
el kellett hagyni a casinót; futott onnan, mint a lőtt vad, ki a
Dunapartra, alá s fel két óra hosszat, onnan haza, lefeküdt, reggelig
hánykódott ágyában álmatlanul; alig várta, hogy megvirradjon, akkor
nyakába ölté a várost, bezörgetett valamennyi ismerős uzsorásnál,
pénzkalmárnál, hogy csak száz pengőt adjanak neki, ne többet mint száz
nyomorú forintot, a miért ő testét-lelkét lekötelezi, ezeret, kétezeret
ir helyette, megfizeti ekkor meg ekkor.

Mind hasztalan. Mindenkitől pénzt kérni, annyit tesz, mint senkitől sem
kapni, s azonfelül a rossz adós homlokára van valami átkos kifejezés
sütve, egy neme a Kain-bélyegnek, a mit ezek a hitelezők rögtön
észrevesznek. Ah a hitelezők nagy psychologok.

Abellino nem kapott pénzt, késő estig nem tudott száz ezüst forintot
kiteremteni. Kérte a Kárpáthy-család illető ügynökét is, hogy előlegezze
neki napi dijait. Nem cselekvé. Nem hajtott könyörgéseire, esküvései nem
hatották meg. Oh az egy Cerberus!

Csüggedten, leverve érkezett meg este felé a casinóba. Nem akart ugyan
oda menni, de lábai csak oda vitték. Szegény ember, minden tagjai nagyon
rosszul szolgálták.

A casinóban még nagyobb volt a lelkesülés, mint tegnap

Carl már meg is érkezett; több előkelő úr, köztük Maszlaczky is,
szerencsések voltak nála tisztelkedni, kedvökért egy áriát énekelt,
mindenki el volt ragadtatva.

És Abellino nem lehetett ott, neki el kelle maradnia mindezen
tisztelgésekből. Látta kitéve az asztalra az aláirási ívet s
tapasztalnia kellett azt a keserves kíméletet, melylyel őt ismerői
illették, midőn fel sem szólíták a részvételre s szánakozva kikerülték:
ez a kín egy pokolbeli specificum, melyet csak az bir megérteni, a ki
azt minden részleteiben ismeri. Éhezni, szomjazni, börtönben lenni,
kisebb rossz lenne rá nézve ennél.

Maszlaczky most is nagy urat játszott; neve szép összeg mellett áll az
aláirások között. Abellino egész este őt kisérte szemeivel, s a mint
meglátta, hogy eltávozik, ő is vette kalapját, utána sietett, a
lépcsőkön utólérte, s nyájasan megszólítá:

– Jó estét, édes barátom, kedves Maszlaczky úr.

– Alázatos szolgája, kedves nagyságodnak.

– Megálljon, ne szaladjon el előlem. Hát haragszik-e még rám?

– Én? Semmi okom sincs haragra. Sőt ellenkezőleg, nagy tisztelője vagyok
kedves nagyságodnak.

– Ne nagyságoljon engem. Ön oly derék férfiu, ön megérdemli, hogy bárki
is barátságában részesítse. Nevezzen engem barátjának; no mondja nekem
«kedves barátom»!

– Tehát «kedves barátom uram», lehetek valamiben szolgálatjára, kedves
nagyságodnak?

– Igen; menjünk innen a kapu alól, mert itt szélhuzam jár. Egy igen
sürgős kérésem volna kedves barátomhoz.

E szavaknál karját az ügyvéd karjába ölté és vonta magával.

– Parancsoljon velem.

– Oh nem parancsolok, csak kérek. Adjon nekem két hétre száz pengő
forintot.

Az ügyvéd megállt és szeme közé nézett Abellinonak, azzal a sajátságos
mosolygással arczán, a minél kiállhatatlanabb mosolygást bizonyára senki
sem látott, a ki valaha abban a helyzetben volt, hogy pénzt kérjen igen
koczkáztatott sikerrel.

– Én adjak száz pengőt kedves nagyságodnak?

– Roppantul lekötelezne vele. Irtóztató szükségben vagyok. A legnagyobb
zavarban. Ha nem ad ön, becsületemre mondom, főbe lövöm magamat.

– De hát hogyan gondolja azt kedves nagyságod, hogy én kölcsönözzek
nagyságodnak?

– Mon dieu! csak ne nagyságolna annyit, kedves barátom. Higyje el, hogy
nem birnám magamat rávenni, ha éhen halnék is, hogy valakitől pénzt
kérjek; egyedül önhöz van bizalmam. Hát nem tartoztam-e önnek már máskor
is, s nem megfizettem-e becsülettel?

– Nem bizony; harmadfél esztendeig tartozott hatvan forintommal kedves –
kedves izé, (ezt a szót választá a «kedves nagyságos úr» és «kedves
barátom uram» közvetítőjeül) s akkor is csak azzal a fenyegetéssel
tudtam megvenni, hogy a kezemnél levő perében addig egy betüt sem irok,
sem a kezemből ki nem adom.

– No látja, szólt szeliden Abellino, mintha a felhozott tény éppen ő
mellette bizonyítana.

– Látom, látom; de az a garantia többé nincs meg rám nézve, tudja kedves
hm hm (itt köhögéssel ütötte el a czímet), hogy én nem tartom többé
kezem között a pört.

– Hátha visszaviszem? sietett mohón szavába vágni Abellino.

– Köszönöm alássan, csókolom a kezeit, nem instálok belőle. Elég volt
abból ennyi. Az Isten őrizzen meg attól minden jámbor prókátort, hogy
méltóságod (már méltóságod) pörét viselje.

– Kérem, barátom uram. Ne beszéljünk olyan fenhangon itt az utczán.
Mondja ön meg, hogy mi panasza van ellenem?

Mentül alázatosabb lett Abellino, annál dölyfösebben pattogott
Maszlaczky.

– Ejh! Tudja azt jól kedves – igen is; minek magyaráztatja most újra?
kedves – ugyan ne kényszerítsen engemet más czímekre, mert mindjárt
kijövök a contextusból! kedves nagyságod, hogy kedves nagyságoddal
lehetetlen kijönni, kifárasztja még az enyimhez hasonlatos bárányi
türelmet is. Azok az örökös scrupulositások, azok a szünteleni
prævaricatiók, azok a mindennapi subsumptiók, azok az elől meg elől
kezdődő extravagantiák képesek volnának egy angyali prókátort is
disgustálni.

Abellino ugyan nem igen értett az elsorolt diákbűnökből egyet is, de
igérte, hogy azokat mind engedelmesen el fogja hagyni; csak adjon neki
száz pengőt s vegye vissza a pört, ha tetszik zálogul.

– Hja, mit csináljak én vele? Mire megyek én vele? Mikor kedves nagysád
más nézetekben van, mint én? Én azon az úton nem folytathatom.

– Hát milyen nézetekben legyek? Mondja kérem. Adjak magamról irást! hogy
is nevezte ön? cessiót? Mi? – no szóljon!

Maszlaczky úr vállat vont.

– Az nem megy ám olyan hamar. Én csak a magam fejétől tettem az
ajánlatot. Még nagy kérdés, ha vajjon rá áll-e arra nagyságos Kőcserepy
úr? Azt sem tudom, hogy ide benn vannak-e most? nincsenek-e a villájukon
odakünn?

– Oh én bizonyosan tudom, hogy idebenn vannak. Jőjjön velem, menjünk
együtt oda. Majd én megvárom önt a kapuban.

– Hová gondol nagysád? Csak nem mehetek tarka mellényben és gérokban egy
olyan úri házhoz, kivált este. Még azt hinnék, hogy tolakodom. Vannak
illedelmi szabályok, a miket respectálni kell.

Abellinonak el kelle nyelni, hogy őt, a divat kiszolgált vezérét, egy
fiscalis figyelmeztesse az illedelem szabályaira.

– Tehát mikor? sürgeté szorongva.

Maszlaczky úr meggondolta magát.

– Holnap tiztől tizenkettőig táblai ülés van, fél egykor a nagyságos úr
haza jön; fél háromig informálhatom. Méltóztassék megjelenni nálam
pontban három órakor, otthon leszek. Reménylem, hogy jó sikerrel.

– Kérem önt, vegye rá. Rimánkodék Abellino.

– Rajta leszek, monda Maszlaczky úr oly büszke hangon, mint a ki meg van
győződve a felől, hogy valakivel nagy jótéteményt követ el.

Abellino egész hazáig kisérte a derék férfiut, a kapuban elválva is
megszorongatá kezeit és nagyon lelkére kötötte, hogy mire ő jönni fog,
már készen legyen az engedménylevél, hogy neki csak alá kelljen irni.

A pillanat szorultságában még ő sürgeté azt, a mit néhány nap előtt
visszautasított. Oh, jól tudta ezt előre Maszlaczky úr, hogy így fog
következni, ismerte ő már a maga emberét. Az ügyvédnek szükséges
psycholognak lennie.

Maszlaczky úr szállásán senki sem volt már ez órában. A vén huszár
otthon lehetett már Budán, a honnan nappalra átjárt; fráter Bogozy
bizonyosan új collegákra akadt, kikkel a vadpohár érdemes szertartását
segített végrehajtani, a fiscalis úr egyedül volt mind a három szobában.
És az alatta lakóknak mégis úgy tetszett, mintha mind a három szobában
számtalan emberek jönnének, mennének egész éjfélig; pedig csak maga
járt-kelt ott Maszlaczky úr, magában mosolyogva és kezeit dörzsölgetve
nagy vigan; jó kedve elvégre annyira kezde fajulni, hogy énekelni is
próbált, azon a kellemetlen embergyilkos félhangon, a minek hallása a
legjámborabb kedélyt is képes dühbe hozni. Hogy mit énekelt? azt nem
lehete megismerni, annyira hamis és alakjából kivetkőztetett valami volt
az, s nem is az volt benne a nevezetes, hogy miként? hanem hogy
egyáltaljában énekelt, hasonlatosan Kreutzberg oroszlánjához, melynél
csodáltuk azt, hogy kimondja e szót: «mama!» nem szépen, de elég, hogy
kimondja.

A házban lakók, kik fölijedtek álmaikból e kisértetes éneklésre, fejökre
rántva takaróikat, gondolhatták magukban: «valami nagy dolog érte ma
Maszlaczky urat, mert megint énekel! Minden lélek dicsérje az urat!»

A fiscalis úr pedig még azon este levelet irt nagyságos Kőcserepy urnak.
Mindössze ennyi volt a levélben:

«Tisztelt kedves barátom uram!

Consummatum est. (Elvégeztetett.) Holnap este felé bátor leszek
tiszteletemet tehetni.

Datum, s a többi.

Kedves barátom uramnak

alázatos szolgája Maszlaczky Gábor, m. k.»

Kívül nagyobb a czím, mint belül a tartalom.

Nem is ment el délben a tanácsoshoz, hanem reggel jókor, még az ülés
előtt elküldé neki ezt a levelet Bogozytól, azon izenetet nyerve
feleletül, miszerint szivesen váratik.

A mint majd meglátandjuk, régen értették ők már egymást ebben a
tárgyban, s közös erővel dolgoztak e kedvencz eszméjökön, évek óta szép
egyetértésben.

A mint a három órát ütötte délután, már ott csöngetett az ajtón Abellino
s fendobogó szívvel nyitott be Maszlaczkyhoz, remegve kérdezvén; «no,
széna-e, vagy szalma?»

A fiscalis gyötrő tempóval készült a felelethez, elébb kényszeríté
leülni, azután mindenféle irásokat keresgélt, utóbb egy hosszú
értekezéshez fogott, melynek tartalmából a nyugtalan cliensnek meg kelle
érteni, mennyi rábeszélés és fáradságba került a tanácsos megnyerése, a
ki egy igen nemeskeblű férfiu, a ki magáért semmit sem szokott tenni, s
eleinte hallani sem akart az ajánlatról; később azonban mégis hajlandó
volt ráállani, de csak úgy, hogy ő egyenesen Abellino javára teszi ez
áldozatot, s a Kárpáthy-jószágot csak mint fidei commissumot, mint
hitbizományt veendi át, s annak minden tiszta jövedelmét Abellinonak
utalványozza. Ennél azonban ő, – az ügyvéd, – jobbnak látta egy bizonyos
kerek összeget kötni ki, miután meglehet, hogy Kőcserepy túlságig vitt
lelkiismeretessége miatt a régi terhek kifizetésében, Abellinonak még
majd annyi sem maradna, sokkal czélszerűbb leend az indítványozott
huszonnégyezer forintban megnyugodni, ugy-e bár? Ez csaknem hetven pengő
minden napra. Már ez csak szép pénz.

Abellino nagy kinlódások és feszengések között hallgatta ezeket végig.
Értette is, nem is, de bizonyára nem tartotta a fejében. Úgy szerette
volna mondani: add ide már azt a száz pengőt, aztán csinálj a mit
akarsz.

Maszlaczky úr végre eléje terjeszté a kész engedménylevelet, s kérte,
hogy legyen szives átolvasni. Abellino elborzadt a sok betütől. Látta,
hogy ott van a huszonnégyezer forint, egyébre nem volt gondja;
megkérdezte: hova kell irni a nevét? egy párszor elcseppenté a tintát,
oda rántá az aláirását, megtanulta, hogy nem hátul, hanem elől kell a
pecsétet odanyomni, fráter Bogozy és Maszlaczky úr előttemezék az
okiratot, s öntének rá porzót, a mennyit magába birt venni.

Maszlaczky úr adott ezért fráter Bogozynak egy forintot, a mi arra
indítá Abellinot, hogy ő is adjon neki egy aranyat, melyet ma reggel
kapott a családi gondnoktól, napi illetőségében.

Ekkor aztán egy szépen összekötött csomóban elkészítve, kegyesen markába
csúsztatá Maszlaczky úr a sürgetett száz pengőt, meg sem engedve, hogy
nyugtatót adjon róla. Megvan róla győződve, hogy a kedves nagyságos úr,
mihelyt pénznél lesz, nem fog róla elfeledkezni. Abellino nem ismert oly
nagylelkű embert többet, mint Maszlaczky úr. Kicsinyben mult, hogy meg
nem csókolá. Meg nem engedte neki, hogy az előszobáig kikisérje; maga is
kitalál az ajtón.

Ez a száz pengő oly boldoggá tevé ismét; régen volt ennyi pénze egy
csomóban, valamennyi ördög mind felébredt benne ezen lágy bankjegycsomó
selyemsusogására. Kevélyen és nyalkán kezde lépegetni, nádpálczájával
nem gyámolítva köszvényes lábait. A lépcsőkön találkozott egy szép kis
piros pozsgás szolgálóval, azt megszólította, egyet csípett az orczáján
és – kezébe nyomta az egész bankjegycsomót, úgy a hogy Maszlaczky úrtól
átvette.

Szerencséjére a kis parasztleány a lábához dobta a pénzcsomagot és
elszaladt előle, különben rögtön visszamehetett volna másik száz
forintot kérni Maszlaczky urtól.

Így adta el Ézsau az elsőszülöttségi jogát egy tál lencséért.



V. EGY PHILOSOPH NŐ.

Kőcserepy tanácsosnét a világ igen magas szellemi tekintélynek tartá. És
nem minden ok nélkül.

Már gyermekkorában mint a legokosabb magaviseletű lánykák mintaképét
szokták példaképen felhozni. Midőn ifju hajadonná nőtt, oly óvatosan,
oly vigyázva lépdelt a világban, hogy még az árnyékát is kikerülte
minden megrovásnak; más ifju lánykát szenvedélyei ragadnak, ő eszét
bocsátá útmutatóul, s azon korban, melyben más érez, hevül és
ábrándozik, ő figyelt és elmélkedett; a fiatal hódolók, kik egy új
szépséget körülrajongnak, rosszul érzették magukat körüle. Ő nem
mulatott, nem enyelgett velök: ő megbirálta őket.

Nem is volt szerelmi viszonya soha, senkivel. Ez állítás nem túlzott. A
szív minden kebelben egyiránt dobog, s van az életnek oly boldog kora,
melyben minden szívdobbanás azt mondja: szeretni kell. Feltünik a vágyó
érzelem előtt egy-egy rokonszenvű arcz, az érzelem lágy viasza elfogadja
annak lenyomatát, s viseli, míg egy másik el nem törli onnan, vagy pedig
viseli örökké; annak csak erényeit ismeri, annak bűneit megbocsátja,
azért tűr, azért szenved, azért csalatkozik, és még is hisz, még is
szeret, és ez a szenvedés, csalódás, ez a hit és szeretet, – az ifjukor
bohósága. Eveline nem hitt és nem szenvedett soha. Örökké fürkésző
szemei előtt nem maradt rejtve az emberi szív legtitkosabb gondolata.
Neki is volt lelki ideálja, de attól ő annyi tökélyt, oly magas szellemi
nagyságot követelt, hogy itt e földön e helyet senki be nem töltheté.
Egy-egy ifju szemei, szavai az ő szívében is gyújtottak lángot, de ő oly
hamar kiismeré annak tökéletlenségét, rá akadt gyöngéire, hibáira, hogy
vissza tudta magát vonni tőle, mielőtt indulata szenvedélylyé válhatott
volna. És ez a bölcseség.

Én Istenem! Milyen boldogtalanok volnánk mi férfiak, ha a nők bölcsek
akarnának lenni. Hiszen mi nekünk minden lépésünk, minden gondolatunk
tele van hibával: mi lenne belőlünk, ha a szerelem engesztelő angyala
helyett az itélet volna leküldve ellenünk?

Eveline tizennyolcz éves korában ment férjhez. Egy éltes főrangú úr
vette el. Férje már túl volt azon a koron, mely az ifjuság könnyelmű
hibáinak ki van téve; komoly, derék, tekintélyes férfi volt; az ifju
leányt nem kényszeríték kegyetlen szülők e házasságra, semmi zsarnoki
befolyás, rokonok, vagy a körülmények részéről nem hajtá ez
összeköttetésre, ő egyenesen maga adott előnyt arra, hogy őt e derék úr
nőül kérje. Emberek előtt, a kikről tudta, hogy megmondják neki, annyira
magasztalá annak jó tulajdonait, hogy a jó úr végre megkérdezé tőle, ha
nem volna-e hajlama e tulajdonok úrnőjének ismerni magát? Eveline igent
mondott. Pedig férje gazdagabb sem volt, mint ő.

Mintegy hat évig élt együtt vele. Soha sem hallotta őt senki
panaszkodni, sőt igen boldognak állítá magát. Férjét mindenki előtt
magasztalá; unalom volt hallgatni, annyit tudott beszélni a derék úr
nemes jelleméről, kitünő észtehetségeiről, tiszta, józan lelkületéről,
keresztyéni őszinte becsületességéről; nem egy fiatal imádó, ki az
excellentiás úrnő ritka szépségétől elhagyta magát tántoríttatni, hogy
az élemedett férj rovására reményeket támaszszon, megfagyva,
elgémberedve hagyta el a bájos hölgyet, ki képes volt a szerelmes embert
agyon beszélni férje erényeivel. Azt mindenki elismeré róla, hogy derék,
magaslelkű asszony, de félt tőle, mint a jégtől.

Az utolsó években férje folytonosan beteg volt. Ez idő alatt Eveline
semmi nyilvános mulatságban részt nem vett, rokonain kívül nem senkivel
társalgott, s példányát adá a hölgyi türelemnek.

Ő maga is elismeré, hogy az nem szeretet, a mit férje iránt érez, hanem
becsülés, igen mélyen gyökerezett becsülés.

A férj hosszú betegségének halál lett a vége. Eveline őszintén
megsiratta őt és soha sem szünt meg emlékét tiszteletben tartani.

Néhány év mulva a mehádiai fürdőkön megismerkedett Kőcserepy úrral. Még
akkor Kőcserepy úr tizenhat évvel fiatalabb volt, mint jelenleg és igen
szép férfi.

Eveline egyszerű észlelés nyomán azon meggyőződésre jött, miszerint
Kőcserepy úrnak eddigi élete folyamát tekintve, igen nagy eszű és igen
szeretetreméltó férfinak kell lennie. Ki sorsát oly magasra birta vinni,
az csak ideál lehet a tökélyben. Megengedé ennélfogva magának, hogy az
udvarló férfi iránt szerelmet érezzen. Tökéletesen sikerült maga előtt
felfoghatóvá tenni, hogy ez érzelem a legrendesebb folyamú szerelem,
melynek házasság lett a vége. Először eszének, másodszor szivének
választa férjet; e szép mondatot jegyzé fel bámulói emlékébe a jeles
delnő.

Tizenhat év óta csalhatatlan meggyőződésére jutott annak, hogy
boldogsága tökéletes. Második férje sokkal eszesebb és nagyobb lelki
tulajdonokkal biró férfi, mint volt az első, kit azonban Kőcserepy úr
mindig csak a legnagyobb tisztelet kifejezésével említ, s kinek
sírboltját halála évnapján rendesen meglátogatja neje kiséretében s
együtt imádkozik vele annak lépcsőin. E tisztelet igen szép fénybe
állítja Kőcserepy úr érzelmeit Eveline előtt.

Még egy más talizmánja is van Kőcserepy úrnak, melylyel Evelint magához
birja lánczolni. Bármit tervez a jövő iránt, a felől előbb neje tanácsát
kérdi meg, gyakran még bonyolódottabb ügyeket is elmond neki s várja,
minő itéletet fogna azokban mondani Eveline? Ő is tökéletesen azon
véleményen van. Neje tanácsadásai rendesen összeütnek az övével, ő is
épen úgy gondolta. Meglehet ugyan, hogy a kivitelben azután épen
ellenkezőleg fordulnak a tények, de már azt Eveline nem veszi észre. Ő
csak annyit tud, érez, hogy férje őt lelke jobb felének tartja, hogy
nála nélkül gondolatait nem rendezi, hogy ő neki minden fontosabb
határozatnál befolyással kell lennie, hogy észlelése, bölcsészete tartja
fenn a család boldogságát, intézi annak jövőjét.

Házasságuk második évében gyermekök született. Ez volt Vilma. Több
gyermekök nem is lett, ő egyetlen maradt.

Szülők, kiknek egyetlen gyermekök van, nagyon hajlandók azt
elkényeztetni, az osztatlanul rájok jutott szeretet túlságos édessége
elrontja a szívet, s ellágyítja a lelket. Eveline ezt jól tudta, s e
tekintetben neki már egész életterve volt készen.

Óvakodnia kellett, hogy e közönséges hibájába a túlságos szeretetnek ne
essék. Az apa bálványozta leányát, nem tudta előle eltitkolni
szeretetét. Ezért az apának mentül kevesebb befolyást kellett engedni
gyermekére.

Oh Eveline már bölcsebben tudta magát viselni. Ő soha sem látta leányát
egyedül, mindig egy feszes társalkodónő jelenlétében, ki a kis Vilma
minden léptét, hangját igazgatta, ki megtanítá, hogy kell bölcs dolgokat
mondani mamának, papának; mint kell a gyermeknek eltitkolni természeti
hajlamait mások előtt, szoktatni magát koros emberek rendes életéhez,
gondolkozásmódjához.

Azt gondosan el kelle titkolni a gyermek előtt, hogy ő anyja által
szerettetik. Eveline arczán soha sem volt szabad észrevennie leányának
azokat az enyhe kifejezéseit az anyai gyöngeségnek, miknek tudata a
gyermekszívet annyira képes megrontani. Eveline jól tudta azt példákból,
s észtani buvárlatokból, hogy a szülők nyájassága gyermekeik iránt
azokat lanyhákká neveli; jegyzetei voltak bölcs és tudós férfiak
mondataiból, melyek arany bölcseséget tartalmaznak; «a czukor édessége
elrontja a fogakat, az anyai hízelgés a szívet»; «a ki ritkán érezte a
szülői kéz dorgálását, annál sűrűbben érzendi a sors keze fenyítését»
stb. Ezek szerint Eveline szüntelen szigorú, figyelmes arczczal fogadá
leányát, legkisebb hibáit sietett észrevenni s azokat a vétek sulyához
aránytalan dorgálással szemére vetni; előre kitalálta legrejtettebb
gondolatait, úgy, hogy a gyermek mindannyiszor, mintha egy kérlelhetlen,
engesztelhetlen itélő birót látott volna maga előtt, midőn anyját látta.
Puszta tekintete által lesujtva, csüggesztve érzé magát, mert hiszen
bizonyos volt felőle, hogy minden perczben valamely nagy,
megbocsáthatlan hibát követ el, a melyet ő még maga sem ismer, talán nem
is sejt, de a melyet ama kikerülhetlen szemek már régóta megláttak s
mely miatt nem képes magát menteni. Az ő anyjának bizonyosan nagyon kell
reá haragudni… Úgy szerette volna sokszor megkérdeni: «anyám,
haragszol-e?» de nem merte. Ez volt Eveline rendszere.

Esténkint azután, midőn mindenki lefeküdt, minden nesz elcsendesült a
háznál, gyakran felvevé Eveline éji asztala gyertyáit s hálóköntösét
magára öltve, lopva, nesztelenül bement leánya szobájába. A gyertyáját
letevé a földre, hogy világot ne vessen annak lehúnyt szemeire, leült
ágya szélére s ott elnézte éjfél utáni órákig az alvó gyermek arczát,
megigazítá vánkosait, s midőn eljött tőle, lehajolt hozzá, hogy orczáját
megcsókolja. Megtörtént ilyenkor, hogy a gyermek fölébredt. A kit maga
előtt látott, az nem volt többé a szerető anya, a gyöngédség
kifejezésével arczán, az érzelem könyeivel szemeiben; a figyelmes, soha
nem nyugvó őr volt az, hideg, szigorú tekintetével, ki éjjel is eljön
megtudni, ha leánya jól viseli-e magát? s talál hibát, talál megróni
valót. Még az éjszaka sem rejt el előle semmit.

Gyermekeknek szoktak apró vágyaik, csekély követeléseik lenni, egy kis
kirándulás, gyermeki társaság, csinos ruha, vagy kedvencz csemege
boldoggá tudja őket tenni. Eveline rendszeréhez tartozott ez apró
kivánságokat megtörni, elnyomni. A gyermek lelkülete szokjék a
lemondáshoz. Tanulja meg, hogy semminek sem kell előre örülni. Edződjék
lelke ez apró csalatkozásokkal azon sokkal nagyobbakhoz, a mikkel majd
későbbi években a sors látogatja meg.

És mindez igen bölcsen, philosophi következetességgel volt kimérve és
keresztülvive; Vilma soha sem tudhatta meg azt, hogy őt szülői szeretik,
ő csak azt tudta, hogy vigyáznak rá, – mint egy fogolyra.

Anyja leánya volt, a hogy mondani szokás.

Ugyanaz a figyelmes, vigyázó lélek, ugyanazok a vizsgáló szemek, a mik
Evelineé.

Soha gyermeket ily komoly, magába vonult kedélylyel nem lehete látni.
Minthogy iránta nem volt senkinek szabad szeretetét mutatni, ő is
elrejtette a magáét. Jól tudva azt, hogy ha valamit nagyon óhajt, az
épen azért sem fog teljesülni, iparkodott minden kivánatát, minden
vágyát, a mi örömet okozott volna neki, gondosan eltitkolni; a mit néha
oly jól esik elmondani, épen azt hallgatta el s úgy el tudta zárni lelke
gondolatait, belsője érzelmeit hideg arcza halvány vonásai mögé, hogy
Eveline szemei soha nem hatottak azon keresztül. Még ha beteg volt is,
eltitkolá, elhallgatta; nem panaszkodott, ment a hová vitték, mulatott,
tánczolt, a hogy parancsolák; mindenki hozzá volt már szokva
halaványságához; nem kérdezék, hogy tán valami baja van? csak midőn
hazamentek, s egy-egy őszintébb leánycseléd, kinek nem volt semmi
befolyása a nevelési rendszerre, találta vetkőztetés közben azt az
észrevételt tenni, hogy mint reszketnek a kisasszony tagjai, annak is
azt felelé Vilma: fáradt vagyok, nehogy a nevelőnő meghallja, hogy
beteg. Mikor már ő azt megvallotta, már akkor nagyon régen kellett
szenvednie, s már akkor nem volt képes tagjait megmozdítani; s e miatt
sokszor perczeken mult élete vagy halála, a midőn az egész háznál
mindenki kétségbe volt esve, de e kétségbeesés hangjai hozzá soha nem
hatottak. A tanácsosné egész éjjelen át sírt és imádkozott, de azért
Vilma olyankor sem látott benne mást, mint azt a szigorú őrt, ki
óránkint pontosan megjelen ágyánál, beadni azokat a kellemetlen izű
orvosságokat, s megtudni, ha úgy viselte-e magát, a hogy az orvos
megparancsolá?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Maszlaczky félórával hamarább jelent meg, mint a tanácsos úr haza
szokott érkezni a táblai ülésből. Készakarva sietett.

A legdivatosabban volt öltözve, oly feszesen, oly kikerekítve, mint a
kire büntetésből van mérve az öltözet.

Az előszobában megtudva a pitvarnoktól, hogy ő nagysága még nem érkezett
haza, a méltóságos asszonynál kivánta magát bejelentetni, azon választ
nyerve, miszerint szívesen láttatik.

Eveline örömest látta a fiscalist. Lehetett vele vitatkozni. Az olyan
emberek, mint Misztizláv, a kik mindenre sietnek igent mondani,
kiállhatlanok voltak előtte; báró Berzyvel is kevésbbé tudott mulatni,
ki a legszebb logikai lánczolatokat, a legbonyolódottabb gordiusi
csomókat egy drasticus élczczel, vagy egy bizarr sophismával tépte
széllyel, vagy sajátságos eszmejárása kalandozásával ugy félrevitte a
tárgyat eredeti indulópontjától, hogy Eveline maga sem ismerte ki belőle
többé magát; hanem Maszlaczky úr tökéletesen az ő embere volt. Mert a mi
gondolatot az egyszer a fogaival megragadott, azt el nem ereszté addig,
míg a szájába nem szakadt. Esztendőkig elvitatkoztak egy-egy bölcs
kérdés felett, kölcsönösen kifáradva és le nem győzetve, s minden újabb
találkozásnál új okokkal és erősségekkel tűzve össze. Kár, hogy e szép
vitatkozások a világra nézve el vannak veszve, mert azon napló, melybe
azokat ő méltósága saját kezével feljegyezte, – fájdalom, – később saját
maga által megsemmisíttetett.

A méltóságos asszony a zongora-teremben fogadá Maszlaczky urat, ki a
mint az előteremben végig lépdelt, meghallá az ábrándmű hangjait,
melyeket hihetőleg Vilma kisasszony ujjai csaltak elő a húrokból, mert
Eveline maga soha sem birt hajlammal a zene iránt, s azt ennélfogva
kevés tökélyre vitte; de midőn az ajtón bekoczogtatott, egyszerre
elhallgatott a zene, s mire felnyitá az ajtót és belépett, már akkor
csak a fehér öltöny ellebbenő fodrait láthatá, mik az átelleni ajtón
eltüntek, s a teremben Eveline egyedül fogadá.

Maszlaczky úr gyönyörű két bókkal mutatá be magát. Egész alakja, mely
egyébkor oly meredt volt, mintha nyársban járna, ily alkalommal hajlott
mindenfelé, s különösen megelégedve látszott lenni azzal, hogy a
teremben annyi nagy tükör van, mikből saját mozdulatait önelégülten
tanulmányozhatja.

A tanácsosné magával szembe ülteté Maszlaczkyt, letevé maga mellé a
könyvet, melyet kezében tartott. Valami metaphysicai mű volt.

Nincs unalmasabb az ilyen látogatási bevezetéseknél a társalgásban, a
midőn egyik félnek sincs semmi mondani valója a másikhoz, s kezdődnek a
beszélgetések így:

– Igen sajnálom, hogy Vilma kisasszonyt élvezetében megháborítottam.

– Oh kérem, ő még gyermek, neki nem szabad élvezetei megháborítását
érezni.

– Óvást teszek, kedves méltsád. Vilma kisasszony ide s tova nagysád
bájainak méltó mintaképe. Én már több izben bátor voltam a nagysás
kisasszonyt méltsáddal összetéveszteni. Semmi csoda. Ugyanazon fönséges
komolyság az arczon, ugyanazon fejedelmi termet, azok a megigéző szemek,
még nem láttam gyermeket annyira hasonlítani anyjához, mint Vilma
kisasszonyt.

– Adná az ég, hogy boldogsága is hasonlatos legyen az enyimhez, szólt
malasztteljesen a tanácsosné, ki a mondott magasztalásokat inkább
leánya, mint maga számára fogadta el.

– Oh e boldogságot méltsád nemcsak megérdemlé, de önmaga alkotá.

– Téveszmét monda ön, engem különös kegyeivel áldott meg az ég, mindkét
férjem a legnemesebb lelkű férfi volt. Ezer közől egy, és én kétszer
találtam ez egyre.

Maszlaczky úr, ki nem akarta e dicséretet az ezer közül egyre száradva
hagyni, s más részről tartott a magasztalások kifogyhatlanságától,
sietett elkapni a szó végét.

– Én pedig ellenkezőleg azt állítom, hogy a jó nő teremti a jó férjet és
a mely nő boldognak vallja magát, az azt saját magának köszönheti.

Ilyen sarkalatos mondást vigyázatlanul kiejteni annyi volt, mint a
tanácsosnénak esztendeig tartó vitatkozásokra nyujtani anyagot.

– Hibásan fogja ön fel az életet, uram. Nőnek nincsen saját sorsa; –
mint gyermek, mint leány, mint feleség mindig idegen akarathoz van
kötve, sőt egész életfolyama szenvedőleges hatása alatt áll másoknak,
kikre gyakran alig van egyéb befolyása rokonszenveinél. A férfit férfivá
neveli a világ és saját maga, a nőt szülői, nevelői, férje. És ez így
van helyesen, lélektanilag. A mely nőt a világ nevel, azt rendesen el is
rontja, s a mely nő önmagát neveli, az aligha tud boldog lenni; mert a
nő boldogsága épen gyöngeségében áll s azon öntudatban, hogy nálánál
erősebb lények őt pártolják, védik, szeretik, mert gyönge. Ezért
megbocsásson ön: ha egy nő boldog, az szerencse, de nem érdem. Az a férj
érdeme.

Maszlaczky úr engedte ő méltóságát végig beszélni, a mi arra mutat, hogy
valami mást forgat fejében s csak azt a szót lesi, a melyikhez hozzá
köthesse saját eszméjét. Rögtöni lelkesüléssel használá az alkalmat.

– Valóban boldog azon férfi, ki ily magas elveket viselő keblet mondhat
magáénak. Ez az én ideálom. Kár, hogy az életben oly ritkán
találkozhatni vele.

– Oh uram, csak keresni kell, szólt jó indulatú hangon a tanácsosné, de
önök helyökbe várják a sorsot, melyet teremteniök szabadságukban áll.

Maszlaczky úr kiegyenesedett e szóra, mintha valami nagy dolgot készülne
mondani.

– Méltsás asszonyom. Ha azon sorsot méltóztatnék ismerni, mely engem
eddig üldözött, átláthatná, hogy egész életem nem a fatum fölkeresésére,
hanem annak kikerülgetésére volt hivatva; szenvedtem, mint gyermek, –
csalódtam, mint ifju és elfásultam, mint férfi. Ezalatt a hideg arcz
alatt is érző lélek rejtőzik, méltsás asszonyom; de minek beszéljek én
saját csekélységem felől? Született, meghalt, boldogtalan volt, ez az
egész sírvers.

Női kedélyeknek, még ha philosophok is, természetök a szomorú, a
szenvedő embert vigasztalni.

– És ön soha sem talált volna eszményképére?

– Míg reményem volt, addig nem találtam, s midőn megtaláltam,… akkor már
nincs reményem többé.

Ilyen százértelmű mondatok nagyon kielégíték Kőcserepynét, mert sokféle
bonczolás alá lehetett őket venni. Figyelmes, vizsga szemeit az ügyvéd
arczára szegzé s annak arczvonalmaiból lelkében olvasott.

– Önnek nincs oka elcsüggedni; kinek erős szenvedélye van, annak a
szenvedély erőt is ad, s ha czélja magas, segít küzdeni és fölemel. Ön
még elég fiatal.

Maszlaczky úr fülig elpirult. Nem tudta, hogy tréfál-e a méltóságos
asszony vagy gúnyolódik? Hanem Eveline nyugodt, őszinte tekintete
meggyőzheté a felől, miszerint ifjuságát nem gúnyból említé, mert bár
képes volt a szíveken keresztül látni, de a parókát észrevenni nem.

– Nem, méltsás asszonyom, szólt nemes lemondással, fiatal nem vagyok
többé, nem az évek, a sors járása látszik meg arczomon, s engem hideg,
részvétlen embernek tartanak; úgy nézek ki. – Mi voltam itt belől? azt
nem tudja senki. Az én titkom, az én halálom.

Végső szavait a legtragicusabb elkomorodás hangján adta elő a fiscalis,
hogy a tanácsosné szinte zavarodottan tekinte rá és nem tudott neki mit
mondani.

– Megbocsát méltóságod, szólt Maszlaczky úr a néhány perczig tartott
ünnepélyes időköz után, hogy ily szavakkal terhelém becses figyelmét.
Első és utolsó hangja ez belsőmnek, s méltóságodon kívül soha sem hallá
azt senki. Azért ismételve bocsánatot kérek.

Most a tanácsosnén volt a sor megzavarodni és elpirulni. Valami
gondolatra jött. Ej, ej, szegény ember.

Szerencsére a tanácsos úr hintaja ekkor gördült be a kapu alatt, s ez
véget vetett a kínos helyzetnek. Maszlaczky úr hátratolta székét s nemes
lemondással kapaszkodva annak támlájába, nyujtá búcsúvételét a derék
asszonyságnak.

– Én magamat ajánlom. Bátor vagyok reményleni, miszerint méltsád nem
gúnyolja ki legszentebb érzelmeimet.

E szavak oly elfogódott hangon valának elrebegve, hogy a tanácsosné
attól kezde tartani, nehogy Maszlaczky úr sírva fakadjon és sietett neki
kezét nyujtani, csak ne sírjon, melyet Maszlaczky úr megragadva, forró,
rebegő, kifejezésteljes csókot nyomott annak havára s azzal kalapját
ragadva, úgy elrohant az ajtón, mint egy szinpadi őrült, a ki megy
Amerikába, s vissza sem jön többé.

A tanácsosné bámulva nézett utána. Éles szemei egy tekintettel keresztül
láttak lelkén.

Szegény, szegény kicsiny ember!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Kőcserepy úr már előre üdvözölve kiálta Maszlaczkyra, roppant terme
tulsó szögletéből.

– Alázszolgája, kedves barátom, hozta az Isten! hozta az Isten.

És azzal egymáshoz siettek, megragadák egymás kezét s összevissza
szorongaták, mint a kik évek óta távol voltak; megkérdezték, mint
szolgál egymás egészsége? mintha a nagy uraknál még az egészség is
szolga volna; mindkét férfi arcza ragyogott a nyájasságtól, s nemes
vetélkedés támadt közöttük, hogy a szobában alá s fel sétálva, melyik
bocsássa a másikat jobb felől?

– Ügyünk félig nyerve van, mondá Maszlaczky úr a napi kérdésre térve, s
azzal kivoná frakkja belső zsebéből az aláirt engedély-levelet, s azt
kiteríté az asztalra; Kőcserepy úr elővoná aranyhüvelyű szemüvegét, s
míg végig olvasta az iratot, több izben helyeslőleg bólinta fejével, míg
Maszlaczky úr tetsző mosolygással vizsgálta a hatást a tanácsos úr
arczán.

– Nos? nos? Jól van-e így?

– Tökéletesen rendben van, monda Kőcserepy, barátja vállára téve kezét.
A többi most az ön műve.

Maszlaczky úr büszkén felfujta magát.

– Hizelgek magamnak vele, hogy e művet végrehajtom. Én a Kárpáthy-birtok
urává fogom önt tenni.

Kőcserepy úrnak lehetetlen volt ezt egy barátságos kézszorítással meg
nem hálálni, mely által okot adott arra Maszlaczky úrnak, hogy nyakába
boruljon és öt megölelje; mert Maszlaczky úr érzékeny ember, ha
rászorul. Kénytelen volt szemeit törülni.

– Hány éve már annak barátom uram, hogy mi egymást ismerjük? kérdé
elszorult hangon a tanácsostól.

– Tizenhat éve annak, felelt az, hasonló érzékenységgel.

– Tehát tizenhat éves régi barátságunk volt-e valaha egy keserű óra
által megszakítva?

– Soha! viszonzá a tanácsos úr, ki hajlandó volt Maszlaczky úr kedveért
mindazokat a keserű órákat elfelejteni, miket neki egy-egy kedvezőtlen
itélet által okozott.

Maszlaszky úr benne volt már a magasztos hangban.

– Reménylem, hogy e törhetlen barátságunk e pör által, mely büszkeségem,
egy örök szent kapocscsal fog megerősíttetni, melyet többé semmi el nem
szakítand.

– Semmi, semmi! sietett újabb kézszorítással erősíteni a tanácsos úr.

– Meg van-e győződve, kedves barátom uram, sürgeté tovább Maszlaczky,
hogy e törekvésre engemet semmi egyéb nem ösztönöz, mint azon végtelen
tisztelet, miért ne mondanám: szeretet, melylyel kedves barátom uram és
kedves családja iránt viseltetem.

– Oh bizonyos vagyok felőle.

– Csak egy gondolat képes engem erővel ellátni a munkára, csak egy
jutalom lelkesíthet fel oly mű kivitelére, melyet semmi kincs fel nem
vállaltathatna velem és ez az, hogy kedves barátom uram szeretetét,
családja becsülését kiérdemelhessem.

Maszlaczky úr itt ismét közel volt már ahhoz, hogy sírva fakadjon,
melynek meggátlása Kőcserepy úrnak aránytalanul sok kézszorítás és
mosolygásba került.

Biztosítom önt a becsülés legőszintébb, leghatártalanabb mértéke felől.

– Ily jutalom elég nekem, szólt az ügyvéd, szemeit megtörölgetve. Ime
nekem ötszázezer pengőt kötelezett Kárpáthy Abellino, ha perét
megnyerem. Én ez összegről kedves barátom uram javára – lemondok. Nekem
nem kell, nekem elég önnek és családjának becsülését birhatni, nekem ez
elég jutalom.

– De kedves barátom uram! hova gondol? Ezt én el nem fogadhatom. A
világért sem, sőt kérjen én tőlem bármit! Bármit, mondom és én nem
érzendek kedvesebb kötelességet, mint azt teljesíthetni.

– Jó, kedves barátom uram, szólt Maszlaczky úr, mint ki valamely nagyot
gondolt, ön kényszerít, hogy kimondjam, a mi szívemen fekszik. Én
kimondom. Igen is, van lelkemnek egy legmélyebb óhajtása, melynek
teljesülte egyedül öntől függ, velem szállt volna a sírba, de ön
kényszerített rá, hogy kimondjam: tegyen ön engem boldoggá – leánya
kezével.

A tanácsos remekelt e pillanatban.

Arczán egyetlen rángása, egyetlen futó kifejezése sem jelent meg a
meglepetésnek, a bosszúságnak, a bámulatnak s egyéb rögtöni
indulatoknak, mikre ez ajánlat bizvást feljogosíthatta. Oly derült
arczczal fogadá azt, mintha hetekkel elébb értesülve lett volna felőle,
s azt minden oldalról tanulmányozhatta volna. Nem mohón, de határozottan
nyujtá kezét az ügyvédnek; a legőszintébb érzelem reszketeg hangján
szólva:

– Szívemből szólt ön; s azután, mintha nem birna az érzések túlságos
rohamával, elfordult az ablak felé, hosszasan kinézett rajta, majd ismét
az ügyvédhez lépett s némán végig szorongatá annak vékony karjait,
legbensőbb egyetértése jeléül.

Maszlaczky szemei ragyogtak, mint ki egy kedvező itélet felolvasását
hallgatja. Fölöslegesnek tartá e kifejezésteljes néma szünetet
kérdezősködéssel zavarni, csak öltönyét egyengeté magán helyre s
diadalmasan emelé fel fejét, büszkesége vonásai közé az obligát
szerénység atyafiságos kifejezéseit törekedve vegyítni.

– Sokszor gondolkoztam felőle, kezdé végre a tanácsos úr a szót, minő
sors fog várni egyetlen leányomra? lesz-e, a ki őt tudja szeretni, a
hogy megérdemli? Talál-e férjet, ki őt megérdemelje? A mai fiatalság
léha, tartaléktalan magaviselete méltán aggodalmakkal tölti el egy
jövendőkbe tekintő atya szívét. Őszintén meg kell vallanom, hogy e
gondjaim közepett sokszor feltünt előttem egy derék férfiu képe, s
elgondolám, hogy él az én ismerősim között egy komoly, érett eszű és
szívű, szilárd jellemű férfi, kiben tökéletesen meg tudnék nyugodni,
kinek bátor, erélyes tulajdonai mellett boldognak láthatnám Vilmámat… és
ez az én kedves Maszlaczkym…

– Oh kérem, vágott közbe Maszlaczky úr, ki roskadozni kezdett a reá
halmozott magasztalások terhe alatt.

– De mindannyiszor le kellett mondanom e gondolatról, folytatá a
tanácsos úr. Mint remélhettem volna még azt, hogy ön, ki előtt még egy
oly ragyogó pálya áll, ki sokkal magasabb összeköttetéseket remélhet, az
én szerény családomra engedje vonatni figyelmét…

– Sőt inkább, sietett belekapni Maszlaczky úr, nincs magasabb czélja
törekvéseimnek, s nem ismerek oly fényes összeköttetést, melynek
elsőbbséget adnék e felett, s bárminő előremenetelt tartson is fenn
számomra a sors, mindenkor büszke leendek azon lépésemre, mely által egy
Kőcserepy kisasszony kezét megnyerhetém, egy oly család tagjáét, melynek
hölgyei példaképei az erénynek és házias szendeségnek.

– Én pedig mondhatom, hogy annál nagyobb örömmel nem lephetett volna meg
a sors, mint a minőt kedves barátom ajánlata okozott. Igy, de csak így
elfogadom önnek egész tervét a Kárpáthy-uradalom iránt. Hisz ön
tulajdona leend az, s az egész Vilmám kezével annak férjére szálland. De
büszke szívvel mondhatom uram, hogy az egész Kárpáthy-uradalomban nincs
olyan kincs, mely e kézzel fölérjen.

– Oh tudom, jól tudom azt; én fel tudom fogni boldogságom nagyságát.
Bizonyára meg fogom én mutatni, hogy bárha nem vagyok is azon
holdvilágképű sihederek korából, kik ifju éveiket henye
piperkőczködésben tékozolják el, kik hősök a kávéházakban és más
gonoszabb helyeken, de azért egy nőt igazán, valóban tudok boldogítani,
ősz hajszálaim daczára. Azaz, hogy ősz hajszálaim biz én nekem még
nincsenek, harminczon túl vagyok; ez csak úgy szólásforma nálam az ősz
hajszálakról. Már ifjoncz koromban vénnek neveztek, komolyságom miatt.

– Épen össze fogtok illeni; ő is ily komoly.

Maszlaczky úr tegeztetni hallván magát a tanácsos úr által, annyira el
lőn ragadtatva, hogy megcsókolá a tisztes úr kezét; a mi tekintve a
helyzet ünnepélyességét, igen érzékeny és megragadó jelenet lehetett.

A tanácsos úr ezzel karjára füzte a derék kérőt s okosan értésére adott
néhány tudnivaló dolgot.

– Vilma leányom most tizenhárom éves. Láthatja ön, hogy még nem férjhez
menetelre való.

– Oh kérem, néhány év nem tesz rám nézve különbséget, én kész vagyok
várni akárhány évig.

– Ő addig is nőm nevelési rendszere alatt marad. Evelinenek mindenben
rendszerei vannak.

– Oh és mily csodás rendszerek, sietett tódítani Maszlaczky.

– Eveline saját nézetei szerint neveli gyermekünket s én kénytelen
vagyok elismerni, hogy nézetei helyesek. Hiába, bizonyos dolgokban a
nőknek csalhatlan tapintatuk szokott lenni; közügyekben merek itéletemre
valamit adni, de a mi a gyermek-nevelést illeti, már ebben nőm előtt meg
kell hajolnom.

A nagyságos úr egészen el látszott felejteni, miszerint pályáját a
gyermek-nevelésen kezdé.

– Ki ne hajolna meg ő előtte! kiálta fel fanaticus elragadtatással
Maszlaczky úr, a női tökélyek, a hölgyi erények, az asszonyi bölcseség
mintaképe előtt. Valóban azon gondolat mellett, hogy ő anyjához hasonló
leend, szépségben, úgy mint erényekben, képes vagyok nem két, nem három,
de tizenöt évig is elvárakozni… azaz hogy – (nem végezte be az ügyvéd úr
a phrasist, a tizenöt évet még is nagyon megsokalta).

– Azaz hogy, vevé át a szót a tanácsos úr, valami határidőt mégis
kellene szabnunk; különben igen határozatlan reményeket költünk
egymásban, s azt tudhatja, kedves Maczlaczkym, hogy én nem kevésbbé
sietek önt leányom számára biztosítani.

Maszlaczky úr úgy érzé magát, mintha mézzel kenegetnék.

– Teszem föl, mondjuk azt, hogy meg fog történni ez a házasság fél év
mulva azon nap után, melyen Kárpáthy Béla kedvező végitéletet kap
perében. Lássa ön, ebben mindnyájunk érdekei össze lesznek kapcsolva.

Maszlaczky furcsán vakarta az orrát erre az ajánlatra.

Az jutott eszébe, hogy hiszen ő végitélet nélkül akarja Zoltántól
megnyerni a Kárpáthy-birtokot s akkor az ehez kötött alkuból könnyen
kijátszatás támad.

Nemes mosolygással monda:

– Tegyük fel még határozottabban. Legyen a boldog határidő félév azon
nap után, melyben a Kőcserepy-család a kárpátfalvi uradalomba
beigtattatik.

E ravasz tételnél ismét azon diadalmas villogás szikráit hányták szemei,
melyeket nem birt eltitkolni, midőn valamely ügyes fordulatot adott a
dolognak.

– Oh én nem akarom oly messze tenni a határidőt. Sőt mentül közelebb,
kedves barátom, kedves Maszlaczkym, tiltakozék Kőcserepy úr nemes
vetélkedéssel. Két három év az egész. Rajtunk függ, hogy ez idő alatt a
kitűzött határ eljőjjön. Ugyebár rajtunk függ? Ön dolgozni fog éjjel és
nappal, hogy a pert siettesse. Másfelől én minden befolyásomat
felhasználandom, hogy annak kedvező irányt adjak. Ez nem leend nehéz,
mert az ügy igazságos. Világos igazság. Különben az engedményt el sem
fogadhatnám; de bizonyos vagyok annak jogossága felől, s biztosíthatom
önt, hogy a per meg lesz nyerve, s akkor semmi sem álland többé ellent,
hogy a barátság eddigi kötelékei a legszorosabb rokoni viszonynyá
füződjenek közöttünk és én kedves barátomat – kedves fiamnak
nevezhessem.

E szóknál Kőcserepy megölelé a fiscalist, ki egész gyermeki áhítattal
borult a martialis férfiu keblére, ki viszont lehajolva a kisded
férfihoz, megcsókolá annak homlokát, jól vigyázva, hogy álhaját félre ne
tolja az érzékeny nyilatkozat által.

Maszlaczky úr teljesen bele adta magát ez atyai ölelésbe. Elgondolá,
hogy hiszen Zoltánnali tervéről még a tanácsos mitsem tudhat, s talán
csak nem akarja rászedni.

E gyöngéd jelenet után mind a két férfi félre fordult szemeit
megtörülni. Midőn felindulásaikból némileg ismét magukhoz tértek, a
tanácsos úr odavoná magához kedves Maszlaczky barátom uramat s
bizalmasan fülébe sugá:

– Fölösleges figyelmeztetnem, kedves Maszlaczkym, hogy az egész
értekezésünknek mind _addig_ sub rosa kell maradni, nehogy a világ ideje
korán megtudjon valamit tervezett összeköttetésünkről, s ebből
kellemetlen következtetéseket formáljon. Tudja ön ügyvéd, én pedig itélő
biró: bármely egyenes és igazságos legyen is eljárásunk, a világ könnyen
balra magyarázza a tényeket.

– Tökéletesen felfogom ez aggodalmat; – kedves nagyságod, kedves barátom
uram ismer engem. Én tudok hallgatni, mint a sír.

– Még egyet, kedves jó Maszlaczkym. Mint az elébb is mondám, Eveline
saját rendszerrel bir a nevelésben, a mit én kénytelen vagyok
helyeselni, mert jobban érti, mint én. E rendszerhez tartozik az is,
hogy a növendék leánynak egész addig az ideig, a míg annak alkalma el
nem érkezett, nem szükség semmit házasságról, szerelemről, s más efféle
dologról tudni, ezt én igen helyesnek találom s részben úgy hiszem, hogy
kedves barátom is egyetért velem.

– Tökéletesen. Tökéletesen. Az ilyen ifjonczi ábrándozások soha sem
szülnek semmi jót; én különben sokkal komolyabb férfiunak hiszem
magamat, hogysem hasonló hivalkodásokra képesnek tartassam. A határtalan
tiszteleten kivül semmiben sem fog nyilatkozni azon indulatom, melylyel
kedves nagysád, kedves barátom uram, miért ne mondanám? kedves leendő
rokonom családja iránt viseltetem.

E szavaknál megfogta a tanácsosnak mind a két kezét két kezével, úgy a
hogy a stájeris tánczot szokták járni, s megrázva azokat hevesen, még
egyszer keblére veté magát a nagylelkű férfiunak s tökéletes lelki
megvigasztaltatással kelt fel onnan, néma jelekkel mutatva, hogy már
most menni készül.

A tanácsos úr egészen az ajtóig kisérte kedves barátját, fél kezével
karon fogva őt; midőn már a kilincs a kezében volt, hirtelen valami
jutott eszébe Maszlaczky úrnak.

– És a méltóságos asszony…:?

Kőcserepy úr megnyugtatólag kegyesen hunyorított szemeivel.

– Legyen ön bizton e részről, én magam fogom őt e felől értesíteni.
Megkimélem önt a jelenet zavarától. Hiába: a kérői szerep a legbátrabb
férfit is zavarba hozza. Magam tapasztalásából mondhatom.

(– Én is. Gondolá magában Maszlaczky úr.)

– Eveline önnek nagy tisztelője, veté utána Kőcserepy úr.
Beleegyezéséről előre is szavamat adhatom, Isten önnel.

– Isten önnel, rebegé utána Maszlaczky úr, oly arczczal, a minővel
Orestes búcsuzott Pyladestől s érzelemmel csordultig telve hagyá el a
tanácsos szobáit, s boldogsága érzetében a bérkocsistól, a ki haza
vitte, eldisputált egy negyedóra fejében húsz pengő krajczárt. – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A tanácsos úr derűlt, vidám arczczal lépett Eveline szobájába.

A figyelmes delnő mind e perczig azon gondolatok elemzésével
foglalkozott, miket Maszlaczky rejtélyes magaviselete keltett szívében.
Mentül tovább fejtegette azokat, annál világosabban kezdett látni.
Minden combinatio összevágott. Elhatározá magában, hogy férjével közleni
fogja kételyeit.

Épen jött.

Eveline gyöngéden helyet csinált férjének maga mellett a pamlagon s
kézcsókjára bocsátva őt, közelebb simult hozzá s márványszépségű karját
annak vállára nyugtatva, kérdezé:

– Találkozott veled Maszlaczky?

– Mindekkorig vele beszéltem.

– Miről?

– Pörös ügy. A Kárpáthy-rokonok vitája, melyben informálni kivánt. –
Zoltán úrfi aligha el nem veszti birtokát.

– Tudod-e, hogy Vilma mily kimondhatlan ellenszenvet érez ezen fiú
iránt? Én meg nem foghatom. Más ifjak iránt legfeljebb közönyös, de ezt
gyűlöli; valahányszor erre lovagol, elfut az ablaktól, társaságokban
figyelmezek rá, hogy őt mindenütt kikerüli s ha tánczolnak, inkább egész
este ülve marad, hogy vele ne legyen kénytelen tánczolni.

– Ez nagyon természetes. Az a fiú a legkiállhatatlanabb gyermekek
egyike, a kiket valaha láttam. A világ sokat tart felőle, mert gazdag.
No majd meglássuk, ha nem lesz az, mennyit fog érni?

– S oly bizonyos volna, hogy vagyonát elveszti?

– Maszlaczky tökéletesen meggyőzött felőle.

– S ezért volt nálad Maszlaczky?

– Igen.

– S nem gondolod, hogy egyéb okai is vannak Maszlaczkynak e pörös
ügynél, mik őt ide járni késztetik?

A tanácsos elbámult, bár nem mutatta is. Hát neje is tudna már valamit
az ügyvéd szándokáról? Ez baj volna, mert asszonyokat nehéz valamely
szándék tiszta voltáról meggyőzni, ha még olyan homályos is az.

– Nos. És mi oka lehet? Kérdé teljes ismeretlenséget mutatva.

Eveline a legmélyebb sajnálat és szemérem hangján susogá:

– Képzeld: ez a szegény fiatal ember _belém_ szerelmes…

Kőcserepy elmosolyodott.

– Ez szomorú dolog rá nézve. Szegény fiatal ember.

– De kérlek, ne éreztesd ezt vele. Ő titkolja e fájdalmát; de én egy
pillantást vetettem lelkébe, mely mindent tudatott velem… Boldogtalan!

Mennyire lehetett szánakozni e szegény négy láb kilencz hüvelyk magas
férfiun, ha elgondolta az ember, hogy ő Kőcserepyné méltóságos alakja
iránt ábrándozik.

Kőcserepy úr komoly kifejezést parancsolt arczának.

– Ne kaczagjuk ki e boldogtalan fiút ez érzelmeért, Eveliném. Nem
egyetlen ő, kit lelked nemessége meghódított. Az ily tisztelet viszont
tiszteletreméltó. Tapasztalni fogod, hogy én, ezt tudva, még jobban
fogom becsülni e derék embert. Bánj te is nemesen vele.

Eveline könyezve ölelé át férjét. Oh nemes hivatás! Lehet-e nagyobb
mértéke a női gyöngédségnek, mint szeliden bánni egy ötödfél láb magas
férfiucskával, ki a világ legszebb és legerényesebb delnői egyike iránt
ábrándozik?

E gondolatnál mennyei magasságig érzé lelkét emelkedni Eveline.

A tanácsos úr hagyá őt ebben a hitben; a mit ő tudott, azt megtartá
magának.

A későbbi találkozásoknál azután Maszlaczky úr és Eveline között a
lehető legkellemetlenebb nemes nyájasság igazgatá a társalgást.
Mindkettő úgy érezte magát, mintha valakinek egy marék eleven hangyát
adnának, hogy vigye haza zsebében, de szépen bánjék velök. Maszlaczky úr
azon hitben élt és mosolygott, miszerint Eveline jóságos pillanatai a
tanácsos által közlött ajánlat gerjesztette anyai szívességből
származnak s e miatt kénytelen volt a legszerényebb, áhítatosabb alakot
játszani; míg Eveline mindez ábrándos arczfintorgatást azon holdas
indulatnak tulajdonítá, a mit platói szerelemnek neveznek, s mely elég
ok a megfelelő szánalom gerjesztésére, s eredendő bölcsészeti elméletek
elvonására.

Kőcserepy urat azután mind a kettő megbizottjává teszi; Maszlaczky úr
épen annyit tud neki beszélni azon örömeiről, miket Eveline kitünő
nyájassága gerjeszt szívében, mint Eveline az ideál érzelmek
rendszeréről, miknek alakulását Maszlaczky úr lelkületében
nyomról-nyomra kiséri. A tanácsos úr meghallgatja mind a kettőt s
egyiknek segít örülni, a másiknak szánakozni, s ugyan őrízkedik őket
felvilágosítani kölcsönös tévedésükről.



VI. SZENTIRMÁN.

A kik vissza tudnak rá emlékezni, minő hely volt Szentirma a hajdani
grófok idejében s összehasonlítják azt a mostanival, hajlandók lesznek
Rudolf grófnak valami emberfölötti hatalmat tulajdonítani, mely őt
csodatételekre képesíté.

Ez a nagy térség itt, hol most a legszebb kalásztenger hullámzik, nem
volt egyéb, mint egy nagy, láthatártalan ingovány, benőve magas náddal,
melyben őszszel és tavaszszal, mikor az egek csatornái s a hóolvadások
vizei megeredtek, gyönyörűen lehetett csónakázni a mindennemű vizi
szárnyasokra vadászva; itt valamelyik dombon, de Isten tudná már azt,
hogy melyiken? szokott állani rendesen az a nádkunyhó, átellenben pedig,
alkalmasint ott a szép luczernás kert helyén a másik, a mikben az öreg
Szentirmay gróf, szomszédjával a jó Kárpáthy János báróval egész
éjszakákon át elült lesben a drága mocsári szalonkák után. Nyáron pedig,
a mikor a rekkenő meleg kiszárasztá a vizeket, fölséges rókavadászatok
történtek az ősvilági náderdőben, melynek valahol alkalmasint volt
határa, de hogy hol? arra csak a Berettyó és Tisza tudtak volna
illetékes feleletet adni.

Az esztendő három évszakában a Szentirmay és Kárpáthy urak birtokaik egy
része fölött csak névszerinti protectoratussal birtak, voltaképen kigyó
és béka és nádi madarak uralkodván azokban, teljes anarchiai
országlással. Kastélyaik, falvaik ez időben minden idegen invasio elől
biztosítva lehetének útaik járhatlansága által s abban mindketten nagy
büszkeséget is helyeztek, hogy őket minden bolond idegen útba nem
ejtheti, s jószágaikat országút meg nem fertőzteté.

Nagy kényszerűség idején, ha ki kellett mozdulni kastélyából valamelyik
urnak, kilencz réven ment át, a hol mindenütt extra-kompok várták,
napokkal előre elküldött lovakat fogtak a hintóba minden rév előtt, s
három nap telt bele, míg kivergődött saját uradalmából s eljutott
szárazabb földre. Egy-egy ily vállalatnak aztán oly híre volt az
országban, mint közelebb Franklin expeditiójának a jeges tengerre.

Az ismeretes száraz földek sem voltak igen boldog állapotban; a legjobb
helyeket, miken az uraság gabonája állott, robotos jobbágy mívelte, meg
is látszott rajtok: egész tudományos természet-historiája volt minden
darab földnek; egyiknek a sovány esztendő ártott meg, a másiknak a
kövér, itt az üszög pusztított, amott a szikfű rebellált; legelő volt a
gazdaság nagyja, miken nyurga tinókat s bozontos csikókat lehetett
találni gulya, ménes számra, melyeket megtizedelt szépen minden
kánikulában a mocsárlégtől s szikkadt legelőtől otthonos járvány.

Szentirmához közelítve, észre lehetett venni egy hosszú keskeny gátat,
útnak is használták, mikor odáig ért a víz; egyébkor csak mellette
jártak el s bámulatos volt, mennyire fejlődött a nemzeti ügyesség
alföldi szekerészeinknél, kik a meredek gátról le és fel csapogattak a
dülő utakra nyaktörő veszélylyel.

Ez a jeles gát, minőt most is látni még az Alföldön eleget, egy dobogó
hídnál végződött, mely nyáron át egy silány kis mocsári eret igázott le,
de őszszel vagy tavaszszal ez a kis hitvány patak úgy elhordta rendesen
a hidat, hogy a puszta lábaknál nem maradt ott egyéb. Sehogy sem
lehetett e bajon segíteni, pedig állítottak fel jégtörőket is, csináltak
a víznek sarkantyút, meg futóárkot ki a szántóföldekre, hogy arra is
tehessen egy-egy diversiot; de az mind semmit sem használt.

A hídon túlérve, kezdett meglátszani Szentirma helysége, egy magas
tetejű torony nyult fel nagy gombbal a végén; négy szögletét négy kisebb
fatorony ékesíté, mely építési különösség titkát még ez ideig nem
sikerült felfedezni. Köröskörül hosszú alacsony házsorok náddal
födelezve, miknek barnaságából itt ott kivirított egy-egy utczasor fris
sárga nádtetővel, annak bizonyságára, hogy valamelyik elmúlt évben nagy
tűz lehetett itt s végig leégett szél mentiben a helység. Ez minden
évben előfordult.

A helység körül semmi zöld; a házak körül senki sem ültet fákat, kertet.
Lehetetlen azokat a járó-kelő marhától megőrízni; tyuk, liba leeszi,
kikaparja a veteményt. Az ember csak lélek-kárhozatot nyer vele, jobb
azt nem is ültetni. Csupán az árkok mentiben búsult egy sor bozontos
üstökű fűzfa, melyet minden őszszel kopaszra lebotoltak a rőzse
kedvéért.

Maga az urasági kastély jó távol épült a helységtől, nehogy valami
érintkezésbe jőjjön a rongyos viskókkal. Az út egészen félre tért arra
felé, s szép olasz jegenyékkel volt kétfelől beszegve. A rendes úton
járónak csak a távolból tünt szemébe a roppant épület, kettős
szárnyszakaszával, ódon tornáczaival, s egymástól távol eső ablakaival;
a párkányzatok meredekein időjárásoktól megfeketűlt kőszobrok állongtak,
mik úgy nyujtogatják karjaikat, mintha könyörögnének, hogy tegyen oda
valaki egy hágcsót, hadd szálljanak le már.

Itt és amott egy-egy hosszú épület nyult el még odább, az gazdasági
tanya lesz, azoknak sem volt szabad a kastélyhoz közel lenni.

A roppant váracs legalább nyolczvan szobára volt építve, s minden szoba
bebutorozva s szőnyegekkel, képekkel ellátva, mintha mindegyikben
laknának.

Hátul a kastély mögött nagyszerű angol kert, mesterséges romokkal és
vízesésekkel, a platán- és gesztenyefák óriási magasságra nőttek e
televénydús földekben; a buja fű a rendezett erek partjain ember-derékig
ért s minden növény három akkora lett, mint más vidéken. Az angol kertet
széles vadaskert zárta be, melynek roppant szálfái alatt nagy robajjal
röpködtek az arany és ezüst fáczányok gyönyörű falkái s buja füvében
egész csordaszámra legeltek a karcsu szarvasok, mik oly szelídek, hogy
közelre várják a lovaglókat, s ha mulatság volt a kertben, oda mentek a
kerítéshez, sőt sokszor annyira leereszkedének, hogy kiszöktek a
vadaskertből s a jobbágyok szomszédos kukoricza- és kölesföldeit is
megtisztelék látogatásaikkal.

Az egész kastély környéke más levegőt lehelt, mint a többi vidék; itt
gazdag, itt pazar volt a természet, s olyan jól eshetett forró
évszakokban e hűs platán-koronák illatos, enyhe árnya alól széttekinteni
a sárgára aszalt vidéken, melyen tikkasztó melegen feküdt az átfült lég,
töve gyökeréig szikkasztva minden élő növényt…

… Mennyivel más látvány terűl most az utas szemei előtt a Szentirmay és
Kárpáthy-uradalmak határain belől!

A beláthatlan nádrengeteg sehol sincs. Egyenes csatornák, mik mérnöki
kiszámítással szeldelik át a tért, vezetnek le minden fölösleges árt a
folyamokba, néhol zsilipekkel ellátva, mikről okszerüen öntözik a
réteket. Az uttalan berkek helyét szabályos táblákban fedi a legszebbik
vetés, s sivatag székfüves pusztán, a hol a keresztülutazó átkozta majd
a hinári döglevegőt, majd a tüdőemésztő port, mit a szél szemébe és
szájába hordott, most messziről megüti a kedves illat a közeledő
szaglóműszerét, mit a szellő távol aranyló repczeföldek virágporairól
széthord.

Az egész táj képe megváltozott. Egész erdők kanadai jegenyékből fedik a
folyamok kanyargó medreit, mik most egyenes átvágásokba vannak szorítva,
s midőn a tiszai apró gőzösök a kies sziget mellett ott a víz közepén
kikötnek, egész kert-sort látni végig Szentirmáig, melyek között
deszkasímaságú uton robognak végig a boldog földészek egészséges,
virgoncz fogatai.

Minél jobban közeledünk Szentirmához, annál inkább feltünik az
átalakulás kedves képe. Nem puszta ez többé, hanem paradicsom; a
háládatos föld ezeres kamatban fizette vissza ura szeretetét, a
szorgalom műve megsokszorozta az önként adott áldást s Isten keze
látszik mindenik fűszálon – ember gondja mellett.

A rongyos házikók rendetlen sorai helyett csinnal épült utczákon visz az
út keresztül, mik közül díszesen emelkedik elő az urasági kastély a
templommal szemben. Rudolf odahagyá ősei váracsát, nyolczvan szobájával,
nagy viszhangos kő-folyosóival s szélzugásos tornáczaival; oda
építtetett lakást a helység közepére, a többi házak közé, s tíz év mulva
egész piacz támadt ott körüle, úgy hogy az idegen előtt sokkal inkább
városnak fog tetszeni e helység, mint akárhány alföldi háztorlat, a mit
mezővárosnak neveznek.

Kitünnek az épületek közül a helységháza, paplakok, iskola, miket a főúr
maga építtetett s gondjával fentart; a kertek alját elfoglalják a
lakosok gyümölcsaszalói és selyemtenyésztő pajtái; minden ház oly
vidáman tekint zöld redőnyeivel, ereszes kapujával az azon menőre, hát
még ha e zöld redőnyök közül egy-egy életvidám arczu ép falusi lányka
granátszemei néznek ki?

Az ős váracs most laktalan. Néhány kiszolgált cseléd és egy iszákos
kulcsár lakja csupán, kinek jobb hasznát venni nem lehetett, mint hogy a
kiváncsiságból odavetődő vendégeknek mutogassa végig a hajdankori
ritkaságokat, miket a jobb izlésü főur többé használni nem tud, de
irántok azért sokkal több kegyelettel viseltetik, hogysem azoknak csak
egy darabját is idegen kézre akarná bocsátani. Maradjanak ott historiai
emlékül.

Rudolf gróf egészen másnemű épületekről gondoskodott, mint ősei; amott a
rendezett patak egy papirmalmot hajt, melyre értelmes vezetők ügyelnek;
itt az agyagtelek téglakemenczéknek szolgáltatja használhatlan
márgaföldét; ez a roppant épület itt takarékmagtár, az egyiptomi hét
kövér és hét sovány esztendő meséjének okos követése; csodálatra méltó,
hogy mit az ókori együgyü bölcsek oly régen fölfedeztek, a gazdag
termésnek megtakarítását mostohább időkre, korunkban még mint ujítási
példát ritkaságképen kell ember elé hoznunk. Távolabb, a helység tulsó
oldalán nagy nyulánk kémények vörös téglafalból emelkednek elé az
alacsony tetősorok közől, bőven füstölögve: ezek munkás gyárak, az egyik
hazai növényanyagból finom czukrot készít, másik az itt termett gyapjut
fonja, szövi olcsó és tartós kelmékké, s alájok nem tőzeggel tüzelnek,
hanem az uradalom saját bányájából vizen szállított olcsó kőszénnel.
Egyik iparág a másikat emeli, meg is látszik az egész környéken; nincs
használatlan föld, nincs munkátlan kéz, maguk a rakonczátlan elemek is
munkára vannak fogva. Nincs heverő, nincs éhező az egész uradalomban, s
mindazon pompa közt, mely a földesúr lakát környezi, legfényesebb az,
mely jobbágyai arczán tündöklik – a boldogság, az elégültség.

Megbocsát a szíves olvasó, hogy ily unalmas részleteken végig hordozom.
Sokkal költőibb tájakat festhetnék néhány mértfölddel odább a szomszéd
pusztákról, hol a nekivadult szél kergeti az ördögszekeret a marháktól
ripacsossá gázolt avaron végtől-végig, ott megállhatnánk a sivatag
közepén, leírhatnók a melancholikus kútgémet a láthatár végén, a hegyére
repült sassal, az elmélkedő gólyát a víz szélében s a tündéri délibábot,
mely szeszélyes órájában mindenfélét mutogat, a mi a földön nincsen, s
elmondhatnók: ennek a földnek nincs semmije, de van költészete és ezeket
leírva hű volnék magamhoz, mert költői dolgokat jegyeznék fel. De
vállainkon az élet. A költői délibábtól látogatott puszták ura koldus és
a kútgémes tájképnek neve: nyomorúság, szegénység. Dicsérjék mások a
nádi életet s azoknak lakóit; árvaság az, és inkább sírhatna a költő,
mint énekelhetne ez elhagyott pusztaságban, ha elgondolja, hogy itt nép
és élet lehetne köröskörül, falu, város, mennyi elférne még! üres
telkeken, hol bojtorján virágzik, ha úgy volna, a hogy lenni kellene,
mennyi boldog ember dicsérhetné az Istent – ékes magyar szóval!

Szentirmay Rudolf ősei tán egykor drága vérökkel szerzék meg azt a
földet, hol utódaik laktak, bizonyára e drága vércseppek hősi története
megérdemelte, ha költőjére talált; de hát azon utód drága
veriték-cseppjei, ki sivatagból Kanahánt varázsolt, nem érdemesek-e,
hogy meg legyenek számlálva? Ki, mint Szentirmay Rudolf, ösztönt,
példát, áldozatot hoz a kornak, hogy nemzetét jóllétre segítse, nem
olyan jó fia-e a hazának, mint a ki érte századok előtt a csatatéren
vérzett?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

E tágas mosolygó udvaron élte át gyermekéveit a mi Zoltánunk. Ezek a fák
épen oly idősek, mint ő; két jávort ő maga ültetett a kert egyik dombja
alatt, midőn még csak hároméves volt. A jávor-pár alatt kis pad és
asztalka állt, ez volt az ő kedves helye és azoknak a kis
gyermek-társaknak, a kik őt szerették. Pedig ki ne szerette volna!

Már gyermekkorában legokosabb, legbátorabb és izmosabb volt minden
kortársai között. Szomszéd földesurak urficskái átjártak Szentirmára s
játékot rendeztek a kis Kárpáthyval. Ilyenkor Zoltán mindig a gyengék
vezére volt, játszottak háborút, gyülést, törvényszéket; a ki mindig az
elnyomott igazság tolmácsa, bajnoka volt, az a mi Zoltánunk.

Mint hétéves gyermek maga köré gyűjté a magánál nagyobb paraszt
ifjonczokat, s tartotta őket bölcs beszédekkel, s megosztá velök
falatját; majorosok, tehenészek nagy adó alá voltak vetve Zoltán úrfi
által kiszolgáltatandó ozsonnázások miatt. Zsebpénzét, ajándékait
megtakarítgatá, s midőn eljöttek az iskolai vizsgálatok, könyveket
adogatott a paraszt fiúknak, miket így vásárolt.

Ha olykor meghallá, hogy ifjú pajtásai közül valamelyiknek baja van,
ellopózott hozzá, vigasztalá, ételt, orvosságot hordott neki és mind ezt
titokban, nehogy gyámjai, vagy mások megtudják s azt higyjék, hogy ő jó
szivét akarja fitogtatni, vagy uri leereszkedést szenveleg. Oh a gyermek
érzése a legegyenesebb útja a bölcseségnek!



VII. AZ ÖRÖMNAP.

Zoltán születésnapja volt. E napot a Szentirmay család rendesen
Kárpáthfalván vagy Madarason, Zoltán jószágán szokta megülni. Előre
készült rá cselédség, jobbágyság, a házakat meszelték, mint valami
sátoros ünnepre. A paraszt leánykák vízben tartogatták előre a
nefelejtset, mit majd koszorúnak fűznek, s az emberséges bátyámuramék
hizlalták a tulkot, mit ősi szokásként a földesúr névnapjára szoktak
levágni. Mindenki tudott valami meglepőt, valami kedvest tartogatni a
bálványozott gyermek számára, ki szemefénye volt kicsinynek és nagynak,
kinek láthatásaért az öreg emberek napestig elácsorogtak a kastély
udvarán, mikor a szomszédból oda vetődött. Születése napján azután
egészen az övék volt, akkor láthatták, beszélhettek hozzá, hallhatták
nyájas szavait, megszoríthaták szép fehér kezeit, mik oly erősek voltak,
mint az aczél; megköszönheték neki mind azt a jót, a mit esztendőn át
velök éreztetett: hogy oly Isten áldása volt rajtok, mint az eső és a
napfény; hogy a boldogságot itthonlakóvá tette födeleik alatt s
elmondhatták neki, hogy az Isten engedje nekik e boldogságot sokáig
élvezni, hogy láthassák őt évről évre nagyobbnak, boldogabbnak és
áldhassák még a csecsemő gyermekek is, a kik az ő nevén tanulnak
gagyogni…

Mind azt oly igazán, oly érzékenyen tudták elmondani ezek az együgyű
emberek!

Hát azután az ajtókon belül! Midőn a család egymagára maradt: tele
minden szív nemcsak a maga örömével, hanem még a máséval is.

Négy gyermeke volt Szentirmaynénak, két fiú, két leány. Mind a négy úgy
szerette Zoltánt, mint testvérét s gyakran kedves czivakodással törtek
rajta, hogy melyik szeresse jobban? tán Katinkát kivéve, ki sejteni
kezdé talán, hogy ennek az édes szeretetnek valami bánata is van, a mit
titkolni szokás s a mi a testvérérzelemben nincsen…

Születésnapján a gyermekek mind megajándékozák valami apró emlékkel
Zoltánt, a piczike, a legkisebbik, alig hároméves, még verset is mondott
neki, oh milyen vidám dolog volt az. Zoltán az ölébe kapta és
összevissza csókolá. A másik kettő duzzogott, hogy hát őket nem? Katinka
már nem mutatta a duzzogást…

Ő egy pompás kötésű emlékkönyvet adott Zoltánnak, melynek kezdő lapjára
ő maga rajzolt egy gyöngéd kézzel színezett képet, mely valami mohos
követ ábrázolt, a mire Zoltán neve volt irva, gyászfüzek árnyékolták azt
be.

Zoltán enyelegve fordult a lánykához.

– Te emlékkönyvet adsz nekem? Tán azt akarod, hogy elváljunk! Hisz
emlékkönyv arra való, hogy elmenjünk messzire, egyikünk fel, a másikunk
alá s aztán soha se lássuk többet egymást.

Katinka nevetett rá. Hogy is lehet Zoltán oly bohó? Hisz ő nekik nem
kell elválni soha. Ők mindig olyan gyermekek fognak maradni s teljes
világ végeig mindig együtt játszanak a kertben és hajszolják a tarka
pillangókat virágról virágra.

Még egy becses ajándékot kapott Zoltán születésnapjára. Egy statisticai
sorozat volt az, melyet valami vén tisztviselője, Varga uram, egykor
jószágigazgató az öreg úr alatt, irt össze számára; maga hozta volna el,
ha ágyban fekvő beteg nem volna, a miért ezerszer kér bocsánatot. E
sorozatban összehasonlítások voltak téve ez előtt tizennégy évi
adatokkal. Mi volt akkor a Kárpáthy-uradalmak jövedelme és mennyivel
emelkedett most? mennyi volt akkor a hasztalan kiadás? mennyivel
kevesebb a mai? a nép mennyivel lett jobb és gazdagabb? mennyivel
kevesebb bűneset fordult elő? úriszékeken alig használja már az uradalom
pallosjogát. Hány iskolával szaporodtak falvai? mennyivel többen
törekednek a műveltség felé, mennyivel több házasság köttetett,
mennyivel kevesebb töretett meg? Lovakra, kutyákra mennyivel kevesebb
volt a költség, emberbaráti czélokra mennyivel több?

Zoltán fel birta fogni az ezen adatokban rejlő magasztalást. Gyámatyja
műve volt az mind, azért örömmel fogadta azt, de magában gondolá, hogy
ez emelkedő boldogságot egykor ő is nevelni fogja, s magas
eszményképeire méltóvá küzdi fel magát. Oly jól esett volna most
Rudolfot megölelhetnie, megcsókolni atyai munkás kezét, mely oly erősen
épít, oly kitartóan fárad, oly csalhatatlan biztossággal vezet, azt az
imádott, azt a bámult kezet, mely oly csodaszépen rajzol, mint a milyen
csodabiztosan lő, s oly édesen áld, mint a milyen keményen sújt.

De Rudolf nincs jelen az örömnap reggelén, hiába várják őt délig is,
akkor sem jő. A tisztelgők, a jobbágyok, tisztviselők üdvözlő
küldöttségei mind eltávoztak már; a család termeibe vonult vissza, s ott
várták Rudolfot késő estig s félreismerhetetlen borút vont örömeikre az
ő hosszas elmaradása. Maga Flóra sem birta magának megmagyarázni e
távollét okát.

Hisz Rudolf Szentirmán volt még tegnap, midőn az egész család átjött s
úgy mondá, hogy korán reggel utánok fog jönni. És ime már estve van.
Talán valami baj érte? Különben nem maradt volna el.

Flóra maga is nyugtalan kezde lenni s estefelé kisétált gyermekeivel a
kastély kertjébe; ott egy magas halmon, melyről mesterséges vízomlás
rohan alá, a hajdani szittya kastély ősi romjait megkerülve,
letelepedett a kedves család; innen a magasból messze lehetett látni az
útra. De nem ment semmi mulatság úgy, mint máskor. Még a gyermekek is
levertek voltak s az örökké vidám Katinka arczán is elkomorulás látszék,
a mi oly jól illett életvidám telt rózsaszinéhez.

Végre Zoltán nem állhatá a nyugtalanságot; engedelmet kért gyámanyjától,
hogy lóra üljön s átsiessen Szentirmára, megtudandó, nem érte-e a grófot
valami veszély? de Flóra nem engedé, bizonyosan mulaszthatatlan dolga
van férjének s nem venné jó néven családja tulságig vitt aggodalmát.

Mégis könnyebben esik a szívnek, ha csak néhány lépéssel is eléje mehet
annak, a kit óhajtva vár; az emberben van valami ártatlan babona, mely
azt súgja, hogy csak meg kell indulni az elé, a ki sokáig jő, hogy
azonnal jőjjön. Tán ha elébb megindultunk volna, elébb megjövendett.
Zoltán nem állhatá meg, hogy legalább a kert túlsó széléig, mit nagy
facsoportok takartak el, gyámatyja elé ne kerüljön. A két nagyobb
gyermek két felől karjába kapaszkodott és ők is vele indultak, a két
kisebb szinte sírva fakadt, hogy nekik nem volt szabad vele menni.

Flóra bár nem mutatta, de komolyan aggódott. Ez a nap mindig nevezetes
családi ünnepély szokott nálok lenni és Rudolf soha sem maradt el arról;
ilyenkor meg szokta csókolni gyámfiát, megdicséré egy évi haladásaért,
megáldá, szeretetével elhalmozá, mintha mindannyiszor családja új
tagjává avatná őt, e napok benyomása mindig újabb szemet adott a
lánczhoz, mely az ifjút gyámatyja családjához fűzte és ime most egy szem
elmaradt. Pedig egy szem hijával lebomlik a láncz! Rudolfot nagy
dolognak kellett érni, hogy e családi ünnepet elmulasztá.

Bizony nagy dolog történt vele.

Midőn épen kihajtatott egyik kapuján a Madarasra vezető útnak indulandó,
akkor érkezék az udvarra parasztszekéren fráter Bogozy Pestről a másik
kapun. A mint az ajtó elé ért, kiugrott kocsijából, leveté porköpenyét,
sapkáját felcserélte kucsmával, kardját előkereste a szalma közül s
oldalára köté és azzal felment a tornáczba, haragos tekintélylyel
kérdezte a szembejövő sujtásos hajdútól: «itthon-e a méltóságos gróf?»

– Nincs, volt a rövid válasz.

– Hm, az baj. Vagyon-e a méltóságos grófnak törvényes korú, de nem
teljes korú fia? Értse meg jól: törvényes korú, de nem teljes korú.

– De furcsa, morgott a hajdú, tudom is én; nem értek én diákul.

– Az szép; hát maga kicsoda? Hajdú?

– A méltóságos úr huszárja. Nem hajdú. Hajdú az, a ki a vármegye háza
előtt strázsál.

– Hogy híják?

– Ebkérdi Pál, szólt a cseléd fitymálva, s nagyon boszantva az eddigi
kérdések által.

– De komolyan feleljen kend, azt mondom, kiálta rá Bogozy haragosan, úgy
tekintsen rám, hogy én a tekintetes királyi tábla jurátus notáriusa
vagyok s exmissióból jövök. Azért hivatalosan kérdem kendet: kinek
híják?

A hajdú a hivatalos szóra kivette a pipát a szájából, de azért megnyomta
a feleletet, mondván büszkeséggel:

– Nemes Kánya Márton.

Bogozy följegyzé azt plajbászszal egy nagy vörös tárcza fenekére.

– Hány esztendős?

– Én magam csak negyvenkettő, hanem az apám elélt nyolczvanig.

– Állapotja?

– Köszönöm kérdésit. Egészséges vagyok.

– Nem azt kérdeztem, micsoda conditio, hivatala van?

– Mondtam már egyszer: huszár; hanem a bátyám fiscalis.

– Van felesége?

– Kettő.

– Bolond kend?

– Instálom: az egyik már meghalt.

– No hát már most fogja kend ezt az irást; ez idéző-levél, citatorium a
méltóságos gróf ellen. Kendnek mint házhoz tartozó cselédnek, érvényesen
adhatom ezt át.

– De én nekem, úgy segéljen, át nem adja az úr, ha százszor jurátus is.

– De gondolja meg kend…

– Nem gondolok én semmit! szabódék a hajdú, kinek rettentő iszonyata
volt mindenféle törvényes dolog ellen s azt hitte, hogy a ki egy olyan
irást elfogad, azt mindjárt exequálják is. – Az én kezembe ugyan nem
nyomja azt az irást. Én nem láttam, nem hallottam semmit, én nem vagyok
senki, engem nem hínak sehogy. Én itthon sem vagyok.

Azzal elosont az előszobába s bezárta maga után az ajtót.

Példáját látva, valamennyi cseléd szétfutott az udvarról.

Fráter Bogozyt egy cseppet sem zavará meg az erőszakos eltünés,
előkeresett a tarisznyájából négy szöget és egy kalapácsot s azokkal az
idézőlevelet szépen kiszögezte az orra előtt bezárt ajtóra. Azután
szépen felült a szekérre, visszafordítá a rudat s elhajtatott, a merre
jött.

A cselédek csak akkor mertek előjönni s mily nagy volt megütközésök,
midőn a veszedelmes iratot az ajtón látták fityegni, kifeszítve, mint
valami statariumot.

Elszörnyedt minden ember. Minő irtóztató gyalázat ez! A kastély kapujára
idézőlevelet szögezni.

– Le kell onnan tépni! kiálta egy pár vitézebb némber.

– Nem, hozzá ne nyuljatok! szólt közbe a hajdú. Ez törvényes dolog s
bajt szerezhet annak, a ki hozzá nyul a kezével. Hanem mindjárt tegyünk
valamit. Hol a kis groom. Gyerejde csak te kölyök. Hány esztendős vagy
te ficzkó. Nyolcz? Nem igaz, csak hét vagy. No megállj; vedd le te innen
ezt az irást. No ne félj, nem harap meg. Bele ne nézz. Senki se nézzen
bele. Ki is tudna ilyen ákombák irást elolvasni? Már most ugorj a
legjobbik paripára s vágtass a méltóságos úr után s a hol találod, ott
add át neki ezt a levelet. De siess nagyon.

Két percz múlva vágtatott a lovászfiú Madaras felé.

Fele uton érte a lovász a grófot. Rudolf megállíttatá a kocsiját, a mint
ezt vágtatva közeledni látta. A fiú elmondta hevenyében a mi történt s
átnyujtá a grófnak a veszélyes iratot, melyet fülénél fogva tartott két
körme hegye közt.

Szentirmay átvette azt és olvasni kezdé. Ha valaki figyelmezett volna
arczára e perczben! Mily indulatroham viharzott azon keresztül! Mi volt
ez? A leggyalázatosabb, legiszonyúbb vád, halálos mérge minden
boldogságnak. Oly vád, melynek sötét szinén keresztül nézve mind az, a
mi jellemében nemes és szeretetreméltó volt, mint önző, förtelmes
indulat kénytelen feltünni, mely megaláz és lealjasít s egy jótetteken
épült jó hírnév életét egy mérges lehellettel semmivé teszi.

Szentirmay Rudolf gróf házasságtörő. Ezt mondja a kétnyelvű rágalom és
az önérdek mentő horgonyát leli e vádban; mert ha ennek árnyékát
rávetheté, kincseket szerzett általa. Rudolf reszketni érzé minden
tagjait, mintha valami utálatos hideg állat érintené testét delejes
iszonyattal. Ez a csapás jól ki volt mérve. És épen arra az örömnapra,
midőn az egész család egy kedves ünnepet ül, midőn kicsinye nagyja egy
kedves születésnap megújultát üdvözli, épen ekkorra hagyták fel e vérig,
e lélekig ható döfést. Milyen jól el kell készülve lenniök, hogy azt meg
merték tenni.

Rudolf elsötétült arczczal tekinte maga elé.

– Olvasta valaki ezen irást? kérdezé a lovászfiútól.

– Hozzá sem nyult senki, én pedig csak nyomtatást tudok olvasni.

Azzal Rudolf összehajtá az iratot s keblébe dugá, de egyszerre kidobta
azt onnan s lábával indulatosan rágázolt.

Az mégis iszonyú, hogy nyomorult Mammonért hitet, boldogságot,
becsületet így eltéphessen valaki, hogy valaki ellen erényes tetteit,
mint éles kardot fordítsák, hogy a legtiszteltebb férfinak azt mondják a
törvény előtt: te egy nőnek becstelen szeretője voltál, mert ime annak
fiát úgy szereted, mint tulajdon gyermekedet.

Már most aztán menjen oda és üdvözölje őt születése napján és csókolja
meg, miként máskor szokta, miként azt tőle óhajtva várják.

– Hajts vissza Szentirmára! szólt Rudolf a kocsisnak s néhány percz
mulva újra otthon volt kastélyában. Amazok ott várhatták sokáig.

Késő éjjelig szobájában volt bezárkózva; a cselédek csak azt hallák,
hogy jár szüntelen alá s fel, egy perczre meg nem állapodva.

Végre elcsillapult. Néhány percz mulva hallották csöngetését.

Huszárja sietett be hozzá.

– Üljön valaki rögtön lóra s menjen Madarasra. Akár milyen korán reggel
lesz, mire odaér, költse fel rögtön Zoltánt s adja neki át e levelet. A
nyitott kocsi álljon elő, félóra mulva indulok Kárpáthfalvára.

– Zivatar lesz, méltóságos uram, aggódék a hű cseléd.

– Annál jobb, monda Rudolf s szótlanul haladt le a lépcsőkön, künn a
folyosón várva nyugtalanul, mig lovait befogják.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Azok ott a madarasi kastélyban várhattak reá sokáig.

Zoltán és Katinka százszor is lementek megnézni az útat, nem közelit-e
porfelleg Szentirma felől s ismét visszatértek, gondolva, hogy mire még
egyszer erre jönnek, akkorra bizonyosan meglátják.

A hosszas várakozásban egészen elfáradva leültek egy fa alá, mely körül
fehér gömbölyű pad volt csinálva, s a mint ott ültek egymás mellett,
egészen elkomorodott mind a két gyermek, valami olyan nehéz, oly szomorú
ült egyszerre szíveikre, maguk sem tudták, hogy mi az? Az a fa, mely
alatt ültek, egy szép halavány jávor volt, oly magas, oly karcsú; s a
mint ott alatta ült a két gyermek, csendesen hullongott alá reájok
egy-egy elsárgult falevél.

Egy épen a lányka ölébe hullott, Zoltán felvette azt onnan.

– Látod, ez a levél milyen zöld volt egy hét előtt s milyen sárga most,
tudod-e, hogy miért van az? Mert el kellett neki válni. Ilyen szomorú az
elválás.

Katinka még az elébbi említésétől az elválásnak el volt érzékenyülve,
csak hogy akkor elnevette azt, de most nagyon, nagyon lelkére vette ezt
a szót, s bár nem felelt rá, de lassankint egy pár köny támadt szép
szemeiben s végigfutott arczán, mint egy hulló gyémánt.

Zoltán minden erejét összeszedé, hogy e könyek láttára el ne
érzékenyüljön. Mintha szívét szorították volna össze erőszakos,
láthatatlan kezek, mintha rossz jövendőt sugdosnának fülébe érthetetlen
hangon. Minden ok nélkül úgy elszomorodott mind a kettő, egyik sem
tudta, mi baja?

Ah, menjetek azon halavány levelű fa alól, gyermekek; ennek hervatag
levelei fölött sokat könyezett egy szerencsétlen asszony, talán most is
ott jár, talán ő susog ott láthatatlan alakban s az ő csókjaitól hull
alá a levél egyetlen fiának halvány homlokára.

Az esti zivatar a kastélyba térni kényszeríte mindenkit a kerti fák
alól. A szél üvöltését, a zápor csapását, a villámok dördülését hallva,
senki sem mert arra gondolni többé, hogy Rudolf megérkezhessék, s a kis
gyermekek félve bujtak jó anyjok keblére; Zoltán elővette a legnagyobb
fiút, s egy természettani könyvből ritka állatok képeit mutogatta neki,
mig Katinka egy szögletbe leült piczi testvérével s meséket mondott neki
tündér emberekről; elakadt mind a kettő száján a szó, egy-egy hangosabb
villámcsattanásra.

A kicsinyek azután elaludtak, egymást biztosítva, hogy nem félnek.
Ödönke, a legkicsinyebbik, sorba csókolt mindenkit lefekvés előtt, s
követelte, hogy őt Katinka fektesse le, s miután annak nyakába vethette
magát, ismét azt követelte, hogy vigye őt Zoltán bácsihoz, hogy azt is
megcsókolhassa, s azután biztatá Katinkát, hogy ő is csókolja meg
Zoltánt, a mit az persze nem tett meg kedvéért; de annál inkább engedtek
a buzdításnak a kisebb testvérek, kik egészen magukhoz vonták Zoltánt,
gyöngéd karjaikkal átölelve, s hizelgésekkel elhalmozva. Hogy azt Rudolf
mind nem láthatja!

Az eső korán reggelig szakadt, jókor hajnalban felkölték Zoltánt a
levéllel, mit gyámatyja küldött.

Csodálkozva olvasá belőle, miszerint a gróf őt Kárpáthfalvára hivja
rögtön a levél vétele után.

– Mikor ment át a gróf Kárpáthfalvára? tudakozódék a bőrig átázott
lovásztól.

– Az éjszaka.

– Azon borzasztó időben! kiálta fel Zoltán aggodalmasan s remegve
kezdett az öltözködéshez.

A háznál mindenki aludt még a felvert cselédségen kivül, midőn Zoltán
lovára veté magát s eltávozott.

Oly lassan lépett vele a ló, olyan nehéz szívvel ment odább, mintha már
vissza sem térne ide többet.



VIII. A BEFALAZOTT AJTÓ.

Rudolf egész éjjel nem hunyta be szemeit, a legnagyobb zivatarban
érkezett meg Kárpáthfalvára, ott rögtön fölkeresé a beteg
jószágigazgatót és sokáig egyedül értekezett vele.

Zoltánt ezer aggodalom kínzá az úton. Álmatlanságtól érzékeny
képzelődése félelmes eseményeket rajzolt gyámatyja rejtélyes útjáról
Kárpáthfalvára, épen az ő születése napján; az éjszakai sietség a
legnagyobb viharban, a madarasi kastély szándékos kikerülése elég zavart
félelemalakot gyüjte össze lelkében, miknek még a csípős reggeli szellő
is odakölcsönzé borzadályát, mintha nem volnának a kisértetek maguktól
is eléggé hidegek.

A kastély udvarára vágtatva, első szava az volt az őt elfogadó
cselédhez:

– Hol van gyámatyám?

A lovász tudósítá, hogy odafenn vár reá az irószobában.

– Nincs valami baja? sürgeté tovább az ifju, lováról lepattanva.

– Aligha nincs. Olyan rosz szinben van, mintha beteg volna; késő éjszaka
érkezett meg s egész reggelig fenn volt, egyik szobából a másikba járt
egyes-egyedül, még az öreg kulcsárt is visszaküldé, miután az ajtókat
kinyitogatta; még most is ég a gyertya szobájában, tán le sem feküdt,
leveleket ir, még tán észre sem vette, hogy reggel van.

Mig a cseléd ezeket elmondta, Zoltán sietve haladt fel a lépcsőkön s
dobogó szívvel nyitott be az irószobába.

Rudolf háttal állt az ajtó felé, valami iratokat pecsételve. Az ifju
lépteinek hangjára visszafordult, s oly nyugodt, oly hideg arczczal
fogadá őt, mintha ott belül semmi sem történt volna. Zoltán szinte le
volt hűtve e tekintet által. Elébb valami nagy szerencsétlenséget
gyanítva, most egészen megzavará gyámatyja közönyös arcza, mely épen nem
látszott részvétét felhívni.

Megszoríták egymás kezét olyan hidegen, olyan jelentéstelenül, mintha az
csupa szertartás volna közöttük.

Zoltán figyelmesen nézte gyámatyja arczvonalmait, de semmit sem birt
azokból kiolvasni.

Rudolf végzé a pecsételést s száraz hangon mondá:

– Zoltán barátom, foglaljon helyet.

A szegény fiu e szóra csaknem sírva fakadt.

– Kedves gyámatyám, ön engem eddig tegezni szokott.

– Igen, kedves Zoltán, míg ön gyermek volt; de ide s tova már férfi
lesz. Ma van tizennegyedik születési évnapja.

Zoltán felsohajtott. Máskor nem ily hangon szokta vele a gyámatyja
születésnapját tudatni.

– Ön már azon korba lép, a hol az önállóság érzete nem engedi meg azt a
gyermeki viszonyt, a miben eddig volt gyámja iránt, különben is ennek a
viszonynak most némi átalakuláson kell keresztülmenni.

Zoltán zúgni érzé maga körül a világot. Tán nem jól értette, a mit
gyámatyja mondott?

Rudolf észrevevé a gyermek arczán azt a könyörgve kérdő tekintetet s
félre kellett fordulnia, hogy meg ne engedje magát általa hatni; érzé,
hogy lelke szilárdságától szavainak reszketése meg fogja tagadni a
valószinűséget.

– Önnek rövid időn el kell tőlünk válni, szólt hirtelen és egyenesen a
gróf, mintha nem akarná magát és a fiút a hosszas előbeszédek kínjain
keresztülvergődtetni.

Zoltán halavány lett, mint a fal. Valamit akart szólani, de minden
gondolat, minden hang megdöbbent szívéhez volt tapadva. Önkénytelenül
egy székhez támaszkodék.

Rudolf úgy szeretett volna odamenni hozzá és keblére ölelni és
vigasztalni.

– Üljön le barátom, szólt hozzá szárazon.

Zoltán szót fogadott és leült.

Rudolf észrevevé, hogy a fiu mennyire el van érzékenyülve, iparkodott
mentül nyugodtabban beszélni hozzá.

– Ön elég komoly arra, kedves Zoltán, hogy tökéletesen megértse, a miket
mondok, s átlássa, hogy nem valami rendkivüli eset az, a mire önt elő
kell készítenem, hanem a dolgok természetes folyása, s úgy hiszem, meg
fog benne nyugodni, hogy én önnek javát akarom. Ön ifjúsági
előkészületein már átesett s a nélkül, hogy önt szembe dicsérni
láttassam, mondhatom, miszerint szívétől, eszétől és karjától sok
nemest, sok jót lehet várni. Ön szép tehetségekkel bir s lelkének nemes
tulajdonai mellett csak egy hiányzik még, mi azokat tökélyre fejleszsze,
az, hogy világa legyen önnek. Önnek az ifjusági propylæumokból az életbe
kell átlépni; látni, ismerni saját észlelése után embereket és
viszonyokat; ehhez ön Szentirmán és Kárpáthfalván nem juthat. Az itteni
együgyü emberek önnek nem szolgáltatnak anyagot tapasztalásokra, a
kicsinyes falusi, házi gondok jó iskola leányok számára, de nem az
férfiaknak, kik egykor világi állásuk előnyei mellett az ország jobbjai
közé számláltathatják magukat; az életnek ily helyen szűk köre van, s
pusztán könyvekből nem lett még senki bölcs. Tavaly két hónapi utazása
velem a külföldön több ismerethez juttatá, mint két évi tanfolyam. De én
minden évben nem utazhatom önnel, családom, hivatásom s egyéb tekintetek
nem engedik a hosszasb távollétet önnel, bármennyire óhajtanám is. Önnek
legelébb is fel kell menni Pestre; ez most a nemzeti érdekek
középpontja, az új koreszmék gyűlhelye; itt fogja ön legelébb megismerni
azon helyet, melyet önnek idővel elfoglalnia kell és az útakat, mik
által azt meg lehet érdemelni.

Zoltán egy szót bátorkodott mondani.

– De azért ön gyámatyám marad?

Ettől a kérdéstől félt Rudolf. Egyenesen kellett rá felelni.

– Nem maradok az, Zoltán. Ily messziről nem viselhetnék önre gondot.
Barátja, jóakarója maradok önnek, s rajta leszek, hogy derék, önhöz
méltánylattal viseltető gondnokra ruházhassam át eddigi kötelességeimet
ön iránt. Ha van ön gondolatában az ismerős hazafiak közt olyan, a kihez
inkább vonzódik, adja tudtomra, s én kieszközlöm, hogy az legyen önnek
jövendő gyámnoka.

Zoltán egész arczán, még összeszorított öklein is meglátszott, hogyan
fojtja el felküzdő keservét, hogyan erősíti meg magát. Szemei szinte
égni látszottak a visszatiltott könyek miatt, midőn e felszólításra
felelt:

– Úgy Tarnaváryt kivánom gyámul.

Rudolf elcsodálkozott e gyermeken. Ő utána, kinek családjánál, mint édes
fiu, oly mély, oly gyöngéd szeretettel halmoztatott el, Tarnaváryhoz
kivánkozik, kinek durva modorát mindenki ismeri, s ki valóságos zsarnoka
a vele bármi érintkezésbe jövő fiatal embereknek.

– Igaz. Most ő hétszemélynökké neveztetett ki, tehát Pesten fog lakni;
hanem édes Zoltán: Tarnaváry úr nagyon szigorú ember.

– Épen azért, viszonzá az ifju. Ha Szentirmától el kell válnom, legalább
érezzem azt mentül jobban.

Ez utóbbi szavakat csak alig susogva rebegte.

Rudolf úgy szánta szegényt, úgy sajgott a szíve, hogy így kellett bánnia
vele. De meg kellett annak történni. Amaz undok vád után egy napig sem
volt szabad Rudolfnak Kárpáthy Zoltán gyámjául maradni.

– Tehát majd megirom ön számára az ajánló-levelet Tarnaváryhoz, mert a
jövő közgyűlésig is, mely e fölött határozni fog, önnek már nála kell
lenni. Addig átmehet ön szobájába.

Azzal tollat fogott Rudolf, hogy irjon.

Zoltán csak várta egy ideig, ha fog-e még hozzá valamit szólani? azután
nagyszomorúan felkelt és kiment a szobából.

Nem az fájt neki annyira, a mit Rudolf mondott, mint hogy azt oly
hidegen tudta elmondani.

A mint kilépett az ajtón s azt becsukta maga után, néhány pillanatra
önkénytelen megállt ott; maga sem tudá, mi történik vele? Minő vétkével,
hibájával adott okot gyámjának e szokatlan hidegségre? Még az a gondolat
fel sem támadt szívében, a mi mindezek után jön: elhagyni egy egész
világot, melyben szerettetik, s elhagyni egy gyermektársat, egy kedves,
szép tüneményt, kit jobban szeret, mint az egész világot, kihez minden
napnak egy-egy emléke köti, s belépni egy hideg, szomorú, zajos világba,
hova őt az eddigi jó szellemeknek egy tekintete sem fogja kisérni! Még
most csak első baljóslat benyomása alatt állt s e sajgó érzelemben
néhány perczig ott mélázott még az ajtó előtt, midőn egyszerre valami
megdöbbentő hang ragadta ki kábulatából… Valaki sír… Hallgatózni
kezdett… Valóban, ezek keserű, keserű férfi-zokogás hangjai. Ott benn,
az elhagyott szobában, egyedül maradt a gróf, s azt hiszi, hogy senki
sem hallja, midőn ő visszafojtott érzelmeinek szabad kitörést enged; –
az örökké hideg, nyugodt férfi az, a ki sír.

Zoltán egy percz alatt visszafordult, felszakítá az ajtót s magánkívül
rohant a szobába, ott megpillantva gyámatyját, fájdalomtól leroskadtan,
odafutott hozzá, keblére veté magát s olyan boldog volt, midőn az őt
erősen szívéhez szorítá s engedé, hogy könyeivel áztassa kezeit, s nem
titkolá előle többé, hogy szereti, hogy fájt neki e hideg szavakat
intézni ahhoz, kit az erős szeretet úgy szívéhez csatolt már, hogy ha
onnan le akarja szakítani, vérnyomot hagy maga után a seb.

E néhány pillanata a hallgatásnak, halk zokogás hangjaival
átszellemülve, többet mondott, mint a mennyi egy könyvben, mint a mennyi
egy szívben elfér.

Az is elmult. Rudolf megtörlé szemeit, s kezével nyájasan végigsimítva a
gyermek hajfürteit, ki arczát keblére rejtve ölelte őt át, szeretettől,
érzelemtől átmelegült hangon mondá neki:

– Emlékezzél reá Zoltán, hogy láttál engem sírni és legyen ez életednek
titka, a mire sokszor gondolj, de el ne mond senkinek soha!

Zoltán annyi édeset talált az előbbi fájdalomban. Bizalma, lelki ereje
visszatért. Fölemelé szép, lelkes arczát, mit a könyek gyermeki zománcza
még szelidebbé tett, s kezeit összekulcsolva, kérdezé:

– Miért, miért kell énnekem önt elhagynom?

– Tőlem ne kérd; elég jókor meg fogod azt úgy is tudni és az a nap,
melyben megtudod, nagy bánat, nagy szomorúság lesz rád nézve. Az Isten
adjon szívednek erőt annak elviselhetésére. Most elég legyen annyit
tudnod, hogy nem a szeretet hiánya az, a mi tőlünk elválni kényszerít,
hanem egy átoknál terhesebb végzet, a minek közeledtéről nekem ép oly
kevéssé volt sejtelmem, mint nincs neked most. – El kell bennünket
hagynod, még pedig úgy elhagynod, hogy vissza sem térhetsz.

Zoltánt a keserv ingerültté kezdte tenni:

– Ki parancsolhatja, ki kényszeríthet engem arra?

– Én, szólt Rudolf szeliden, s szomorúan vevé kezébe a gyermek kezét.

– Ön? Gyámatyám? szólt a gyermek elbámulva, ki még csak megközelítő
eszmét sem birt felfedezni. Ah, az nem lehet; önt kényszerítik mások,
alattomoskodnak, incselkednek; önt bizonyosan gyanúsítják azért, mert én
gazdag vagyok, s így akarják önt tőlem elidegeníteni; de ki tilthatja
azt meg nekem, hogy én a legnemesebb lelkű férfit, kit gyermekkoromtól
fogva atyámul tanultam ismerni, a legkedvesebb, a legszeretőbb anyát, s
a legjobb testvéreket, kik engem, árvát, édes bátyjokká fogadtak, ne
szeressem, a míg élek? Ki parancsolhat abban nekem?

– Senki, senki, édes Zoltán, te szeress minket, szeresd őket ezentúl is,
mert mi is szeretni fogunk téged; mikor magadban léssz, sokszor gondolj
ránk, mert mi is sokat fogunk rólad beszélni, midőn egyedül vagyunk és
senki sem hallja. De a mit gondolsz, a mit érzesz, ne mutasd, ne mondd
senkinek soha, mert az nagy veszélyt hozna rád és reánk. Hogy miben áll
e veszély? azt én neked meg nem mondhatom; egy rossz pillanat majd
tudtodra adja. Érezz és hallgass. Én kérlek erre és a mire én kérlek,
azt te meg fogod tenni.

Zoltán szótlanul inte igent.

– El fogsz bennünket hagyni, a nélkül, hogy a bámészkodók előtt
mutatnád, hogy az neked nem jól esik.

A fiu némán fogadta el a kivánatot.

– Távol fogsz lenni tőlünk és hozzánk levelet nem irsz, sem tőlünk
levelet nem vársz és mégis meg fogsz nyugodni abban, hogy mi szeretünk
téged és tudjuk, hogy te is szeretsz minket.

A gyermek nem tett egyebet, mint gyámatyja kezét szorítá ajkaihoz annak
beszéde alatt.

– Azután, ha találkozni fogunk itt és amott a világban, úgy fogadsz
bennünket, mintha csak futólagos ismerősök volnánk, a kikhez többé semmi
közöd.

Oh ezt nehéz, igen nehéz volt megigérni.

– És soha sem lesz-e ennek vége? kérdé felnyögve fájdalmasan a gyermek.

– Lesz, bizonyára lesz! szólt Rudolf, megszorítva a gyermek kezét s az
újra éledni, erősödni látszott e biztatására. (Tehát nem örökké, tehát
nem halálig tart e rejtély; egyszer majd kitisztul minden és akkor
milyen szép lesz ismét újra kezdeni a boldogságot!…)

Rudolf még egyszer megölelé az ifjut s azután nyugodtabban,
könnyebbülten folytatá szavait.

– A miért Kárpátfalvára hivattalak, annak oka nem csupán az, miszerint
itt e sulyos jelenetet háborítlanabbul hittem végezhetőnek, hanem egy
családi rejtély átadása, melyet rajtam kívül élő ember nem bir.

A gróf ezzel fölállt és csöngetett. Kétszer-háromszor ismételnie kellett
azt, míg valaki eljött. Ő maga készakarva távolította el a cselédeket e
helyről s idő kell ahhoz, míg az öreg Pál gazda a lépcsőkön felczammog.
Meglátva kis urát a vén szolga, szerét teszi, hogy kezet csókolhasson
neki, orozva kerülvén hozzá, mert tudja, hogy különben nem engedné.

Rudolf iparkodik néhány tréfás kérdéssel belehozni a beszédbe Pált és a
közöny nyugalmába önmagát. Azután együtt kimennek a folyosóra.

Egy helyen megáll a gróf s azt kérdi Páltól:

– Emlékszik-e még kegyelmed, hogy itt ezen a helyen hajdan folyosó volt,
melyet a megboldogult Kárpáthy János úr befalaztatott, minthogy azon
keresztül igen erősen ki volt téve a kastély az éjszaki szél rohamainak?

– Emlékezem bizony, szól az öreg cseléd készséggel; én magam vigyáztam
fel a berakásnál, mert már akkor a megboldogult nagyságos úr a terítőn
feküdt, midőn parancsát végrehajtók. Nem is azért falaztatá el a
folyosót az én néhai jó öreg uram, mintha a szelektől félt volna, hanem
azért, mivel e folyosó vezetett a boldogult nagyságos asszony szobáihoz,
kit halála után félesztendő mulva a jó úr is követett a sírba s nem
akarta, hogy ő utána más valaki azokba a szobákba ismét belépjen. Ezért
berakatta a folyosót. A szobákban pedig minden azon módon maradt, a hogy
azt a nagyságos asszony hagyta, egy szék meg nem mozdíttatott helyéről,
sem egy könyvet elébb vagy hátrább nem tettek, még a zongora is nyitva
hagyatott, a hogy volt, s én, ki azóta minden napot a kastélyban töltök,
gyakran egyes-egyedül az egész alsó emeletben, sokszor hallom éjszakának
idején, mikor minden mélyen alszik, csak én nem tudok aludni, mint
zendül meg fölöttem az a muzsikáló eszköz, mintha ráütött volna valaki
és sokáig elzeng, zúg, bonog utána. Valami babonás ember azt hihetné,
kisértő lélek jár ott fenn, de én jól tudom, hogy az én megdicsőült
nagyasszonyom oda fenn van a boldogoknak karában s az, a mi úgy peng és
döng éjszakának idején, nem egyéb, mint egy húrja a zongorának, mely
magától lepattant és nagy hangot ád.

Zoltán gyermeki áhittal hallgatá az agg szolga mondáit, míg Rudolf
megveregeté annak meggörnyedt vállát.

– Elhiszem jó öreg, hogy ezért falaztatott be a folyosó, de mégis az
lett a következése, hogy most a szél nem járhatja a tornáczokat, s e
miatt, minthogy ritkán lakik valaki a kastély emeletében, az egész
balszárny oly rekedt levegővel van tele, hogy az embernek szinte nyomja
a mellét, mikor egy ajtón belép. Látszik is a bútorokon, hogy mind
összerepedeznek, s az ablakok egészen elvakulnak a melegtől; azért mi
ismét ki fogjuk nyittatni e folyosót, s inkább rácsajtót veretünk rá,
hogy a kastély egészséges helyzete ki legyen békítve a megholtak iránti
kegyelettel. Nemde Zoltán?

A fiu némán inte igent. Úgy dobogott a szíve e pillanatban.

Az öreg Pál megcsóválta ősz, meghajlott fejét.

– Jó, nagyságos uram. Tudom én azt, hogy nem a levegőre gondolunk most.
Jól van, igen jól van. Zoltán urfi már megnőtt, nagygyá lett, ide s tova
el is hagy bennünket. Nagyon jó lesz, ha elébb meglátja azt a szobát, a
hol édes anyja, a jó nagyságos asszony élt és meghalt. Tudom, hogy sokat
fog arra gondolni. Igen jól van, hogy ő azt meglássa.

Az érzékeny öreg kabátja ujjaival törülte szemeit, míg Rudolf egészen
meg volt lepetve, hogy ez együgyű ember így nyomába lépett valódi
érzelmeinek.

– Hívjon kegyelmed kőművest; mondá szárazon a vén cselédnek.

– Minek az, méltóságos uram? nem nagy munka az egész, egy vékony falat
keresztültörni. Minek azt tudatni más emberekkel? Elvégezzük azt magunk
is, hiszen hárman vagyunk hozzá.

Rudolf figyelmesen tekinte az öreg arczára. Hogy tud ez oly összhangzóan
gondolkozni vele? Hogy tudja ez, miszerint arról hallgatni kell, a miben
a külszín után nincsen semmi titkolandó.

Néhány percz mulva csákányt és feszítő vasat hozott elő az öreg, s hozzá
kezdett látni a munkához. Vén legény volt már, nem igen akart neki szót
fogadni a megbolygatott kő; két-három ütést elvárt minden tégla, mielőtt
kimozdult helyéből. Rudolf leveté felső öltönyét s kivette a szolga
kezéből a faltörőt; majd ő hamarább készen lesz azzal. Izmos kezének
csapásaira gyorsan omlott a fal; Zoltán és a vén Pál csak a téglákat
segítették szétszedni, nehogy lehullásuk nagy zörejt okozzon. Néhány
pillanat mulva akkora rés volt rajta törve, hogy egy ember beférhetett
rajta.

– Ne bántsuk tovább, tanácsolá Pál; könnyebb lesz így ismét befalazni az
egészet.

– Igaza van, helyeslé Rudolf s azzal az irószobába sietve, két
meggyújtott viaszgyertyával tért vissza, mert a felnyitott szobák
ablakai is be vannak rakva és sötét van bennök, mint valami sírboltban.

Egyik gyertyát Zoltánnak adá, másikat maga fogta kezébe, azzal előre
belépett a tört résen, kezét nyujtva az utána jövő fiunak. Pál kívül
maradt.

A zárt folyosón végighangzottak tompa, visszhangtalan lépéseik, s midőn
az első ajtó előtt megállottak, mindkettő egymásra nézett s azt gondolá,
hogy mily szörnyű halovány a másik.

Rudolf annyira el volt fogódva, hogy mielőtt a kilincsre tette volna
kezét, méla szórakozottsággal bekoczogtatott az ajtón s csak akkor
döbbent vissza.

… Ha valaki onnan belülről azt mondta volna rá: «szabad»…

Az ajtó percz mulva síró nyikorgással felnyilt s csendesen beléptek mind
a ketten, ismét betéve azt hátuk mögött.

A tizennégy év óta elzárt levegő nehéz, bágyasztó nyomással ült
kebleikre, a meleg, élettelen roha enyészetes szagával. A gyertyák is
halaványabban égtek, alig birva megvilágítani a sugártalan sötétséget,
melyet még növelt a falak sötét koczkás fatáblázata, a diófával kirakott
palló, körül az elfeketült ősi képek, mik közül csak egy-egy delnő fehér
arcza, fehér kezei látszottak világosabban elő, annál gyászosabbá téve a
többit, a mi sötéten maradt.

Ez volt az előterem.

Szótlanul haladtak rajta keresztül a másik szobába.

Olyan szomorú volt elgondolni, hogy ezekben a termekben az úrnő
végsóhaja után semmi, semmi emberi hang nem hallatszott; a ki erre
gondolt, szinte óvakodott lépteit hallhatóvá tenni bennök, még egy szót
sem szóltak egymáshoz.

A második terem volt Kárpáthyné munka-szobája. Ott áll a zongora,
egészen felnyitva, a hogy maradt, a támlán Chopin mazurjai. Sok húr
leszakadt róla s összegöngyölődve állt felfelé. A zongora mellett állt a
nagy támlásszék, a meghalt nő sháwlja keresztülvetve rajta, az asztalon
hímző-ráma és aquarell-festmény, félbenhagyott munkák. A nagy álló óra
fekete márvány talapzatán most is azon órát, azon perczet mutatta,
melyben Kárpáthyné lelkét kilehellte.

A bútorok, asztalok mind finom porral voltak belepve, mely évek alatt a
legelzártabb termeken is keresztülhat és eltakarja a magára hagyatott
fényt, a halott-pompát. A bársony szőnyegek, mik még használva sem
voltak, színeiket veszték, s midőn Rudolf egy függönyt félre akart
vonni, kezében szétmállott az, az idő megemésztette, s tán az apró
lepkék bábjai is segítettek pusztulásán, mik a megjelenő gyertyák körül
oly sűrűn repkednek.

E szoba ablakainak egyikén a vastáblán valami kis lyuk támadt, tán egy
kiesett szög helye, melyen keresztül a déli napvilág hosszú, vékony
sugárt ereszt a szoba tulsó falára, mozgó alakokat tüntetve fel rajta,
mint egy természetes camera obscurában. Néha valaki végig megy az
udvaron; ilyenkor mintha hosszú kisérteties árnyékok vonulnának végig a
falakon, fölfelé fordított lábakkal.

Minden olyan csendes, csak a hangosan őrlő szu hirdeti, hogy az idő él,
halad és pusztít.

Most a harmadik szoba ajtaja előtt állottak.

Valami nehéz, valami súlyosabb, aggasztóbb a sírbolti rekedt levegőnél,
fogta el Rudolf keblét, midőn e küszöbön átlépett, melynek oly szomorú
emléke volt előtte.

Mintha csak tegnap történt volna, oly elevenen állt előtte minden; ott
ült, ott sírt előtte a kétségbeesett nő, oda tevé le imakönyvét; ime
most is ott hever az, félig kinyílva magától.

– Ez azon terem, Zoltán, suttogá Rudolf, a gyermek kezét megszorítva s
gyakran megakadva beszéd közben, érzelmei súlya miatt; ez azon terem, a
hol anyád meghalt.

A hátulsó falon állt egymás mellé akasztva az ősz Kárpáthy arczképe és
nejéé, a szép viruló Fannyé. Valóban olyan volt ő, ilyen ragyogók voltak
szemei, ily feslő bimbók ajkai, a kép a megszólalásig hű.

Zoltán odasiet az arczkép elé s egy előtte álló támtalan zófára borulva,
édesen, vigasztaltan zokog sokáig.

Rudolf háta mögött áll s tekintete a képről az ifjura s onnan ismét
visszatévedez.

Milyen nagy bűn a szerelem, hogy ily nehéz a büntetése. Ime még a síron
túl is megüldözi, a ki benne vétett s örökségül hagyja fájdalmát az
utódokra is!

Mind a két kép a reá feltekintőre nézni látszik; ha Kárpáthyra vetődnek
Rudolf szemei, eszébe jut az utolsó óra, melyet együtt töltött vele, a
midőn végighordozá őt a jó öreg Nábob ugyanezen termeken, könyes
szemekkel mondva el neki minden zúg történetét, mely a szobákban
létezik, hol látta búsulni, hol nevetni, ábrándozni a feledhetetlent?
Itt ült, itt rajzolt, itt aludt, itt halt meg.

«Nézd, mondá Rudolfnak, amott az asztalon egy félig megirt levél. Senki
sem olvasta azt soha, még én sem; szentség az előttem.»

Ez a szó volt Rudolf lelkének alpese, boszorkánynyomása.

Kihez van ezen levél irva? e gondolat sokszor felkölté őt álmaiból,
sokszor megzavarta legboldogabb óráját. Mi lehet annak tartalma? Kit
érdekel az?

Mindannyiszor megnyugtatá lelkét azon felelettel, hogy hiszen igen
közömbös dolgok lehetnek abba irva s örök az idő, melyben azt senki sem
fogja olvasni.

De ama balvégzetteljes idéző-levél újra felkölté benne a sírba temetett
aggodalmait: hátha valami vigyázatlan szó van azon sorokban elejtve s
kezébe juthat azoknak, a kik neki és Zoltánnak ellenségei. A nő
ábrándozó volt, a nő szerelemmel volt eltelve iránta; mit ér, hogy a
szerelem tiszta volt, mint az angyaloké? egy leirott szó abból elég
lehet arra, hogy külszínt adjon egy ármányosan kiszőtt vádnak és semmivé
tegye egy ifju élet minden jövő reményét s egy hosszú élet elmult
érdemeit.

A legégetőbb gondolat ez volt, mely őt éjnek idején Kárpátfalvára hozta:
«mi lehet azon levélben irva?»

Meg kell tudnia, mi van azon levélben irva?

Tolvajság, szentségtörés, a mit cselekszik, jelleme idegenkedik azon
gondolattól, hogy egy halott levéltitkát megsértse; de meg kell annak
történni! Azon gyermek jövendő sorsáért, ki most anyja arczképe előtt
térdel, s érző lelke által anyja szellemével beszél, meg kell ragadni a
titkot, a mit azon levél tartalmaz.

Remegve közelített az asztalhoz, s szíve hallhatóan dobogott, midőn a
kitárt irat fölé hajolt; szemei kápráztak, mintha valami szellem keze
iparkodnék azokat betakarni. A papiron vastag volt a megüllepedett por,
s egészen elrejté az irást. Mint a ki egy lelkén uralkodó kisértetet jön
alvó sírjában megnézni, mint az elitélt rab, a ki kiváncsi elolvasni
halálitéletét, oly szorongva simítá le a port a levélről s szinte
összerezzent, midőn ez ismerős vonások egyszerre előtte álltak. Komoly
borzalommal tekinte maga mellé. Azt hitte képzelni, hogy amaz arczkép
szelleme e perczben mellette ül, egy kezét vállára nyugtatja, másikkal
pedig ir lassan, meggondolva.

«Szeretett Flórám!

(A levél tehát Szentirmaynéhoz volt irva.)

«Szorongató érzések vesznek körül, úgy érzem magamat, mint a kinek
holnap már meg kell halni…

(Szegény asszony jól sejtett. Másnap reggel meg volt halva, gyermeke
születését csak egy órával élte túl.)

«… A meghalás, az elmulás nem olyan nehéz énnekem, régen meg vagyok
abban nyugodva. Elviszem magammal az életet csendesebb hajlék alá, s jól
esik reá gondolnom. De egy rémem van, egy titka szomorú életemnek,
melyet nem akarok velem egy sírba temetve tudni. Éltemben is nehéz
terhem volt ez, hát még az élet után! Én boldogtalan vagyok, azt
láthatád. Jó férjem minden gyöngédsége, minden áldozata nem képes
elfeledtetni boldogtalanságomat. Még ifju gyermekkoromban szerettem egy
férfit, ki álmaim képe, bálványom volt, s ő semmit sem tudott e
szerelemről, nem is ismert, nem is látott talán. Később eltünt előlem s
nevét sem tudhatám meg, de szeretni, de álmodni róla nem szüntem meg
soha. Tudod, mily veszélyes helyzetből szabadított meg férjem; oh de
százszor veszélyesebb volt az, melybe áthozott: ez új világban össze
kellett jönnöm azon férfival, kit oly fájdalom volt szeretnem. És akkor
már én nő voltam, ő pedig férj. Én a legboldogtalanabb asszony, ő a
legboldogabb férj. Én megérdemlettem boldogtalanságomat, ő is megérdemlé
boldogságát s ekként egy örök világ állt köztem és közötte… E férfi – a
te férjed… Kinek vallhatnám azt meg Isten után, ha nem neked? A mily
igazán szívembe lát Isten, úgy láss te is oda, s ha a fájdalomban,
melyet kivallottam, a bűn foltját találjátok, itéljetek el engem; egész
életemen át édesen viseltem e titok gyötrelmét, de most a halál
előérzetével szívemben reszketek Isten előtt. Én tudom, hogy a gondolat
is bűn volt, hogy vétkeztem, midőn álmodtam is felőle, vétkeztem ellened
és az Isten ellen; pedig kéjjel, gyönyörrel gondoltam és álmadoztam.
Minő itéletet várhatok? Kárhozatomat hallom-e, hogy Isten előtt, emberek
előtt rejtett gondolatokban vétkezém, vagy azt mondja a mennyei irgalom:
«a mennyit szeretett, annyit szenvedett». Oh ne hagyj válasz nélkül;
látod, nem mentem, nem védem magamat előtted. Mondhatnám, nem vagyok
vétkes, nem vétettem ellened soha, de én csak irgalomért könyörgök! Ha
te kezedet nyujtod, akkor megtudom, hogy Isten is megbocsát. Férjedet…
oh…»

Itt félbeszakadt a levél. A különben is izgatag állapotú nőt e szavaknál
görcsös ájulás fogta el, melyből csak halála órájára tért magához. Innen
ágyába vitetett át s a rövid végóra alatt nem jutott többé eszébe a
levél, melyet félig megirt. Flórát ott látta ágya előtt s ha Isten
irgalmát, bocsánatát lehetett olvasnia lelkével, azt az ő arczáról
olvashatá.

Rudolf szemei folyvást oda voltak tapadva e levél végszavaihoz:
«férjedet… oh…» mintha várta volna még, mintha biztatta volna: «irjad
tovább, irjad ki, mit gondoltál felőlem?»

Zoltán még mindig azon helyzetben volt, melyben anyja arczképe előtt
leborult s nem veheté észre, a mi Rudolffal történt e néhány percz
alatt. Gyámatyja képe sápadtabb volt e pillanatban, mint egy halotté.
Egészen el volt mélyedve a mult jeleneteibe, midőn e boldogtalan nővel e
szobában találkozott, midőn akarata ellen megtudta annak titkát, midőn
hallotta őt keservesen sírni maga előtt… És most ismét ugyanazon sírás!
Ah, hová vitte téveteg képzelődése? E zokogás hangja Zoltáné. Úgy
hasonlít anyjáéhoz.

Rudolf lassankint magához kezde térni s visszanyeré férfias nyugalmát; a
levelet összehajtogatta s fölemelve maga elé, mintha mondaná valakinek:
«e titok engemet illet!» eltevé azt keblébe, ott van az a legjobb
helyen. Minő veszély volna az, ha e levél más kezekbe jutott volna,
talán Zoltán elleneiébe! Hogy tudnának a furfangos pörészek e sorok
ártatlan, tiszta aggodalmaiból undok vétekkel és bűntudattal teljes
viszonyokat előtámasztani. Ez egyetlen bizonyíték lett volna ellene a
világ előtt, mely mindig örömestebb hiszi a rosszat, mint a jót, s
kegyetlenebb az ó-kor legvéresebb zsarnokainál, mert ez csak elitélni
tud, kegyelmezni soha. De ez irat jó helyen van már. Rudolf egy nehéz
szörnyetegtől érzé keblét megszabadulni, melyet éveken át lelke
aggodalmain nevelt, mely örökké kiújult benne, mint a test belsejében
támadt polyp.

Fölkelt s odalépett Zoltánhoz, megvilágítva előtte a kezébe vett
gyertyával az arczképet. Maga a kép, e holt festmény, sokkal
életszinűbbnek, sokkal mosolygóbbnak tetszett előtte, mintha ez is
boldogabb, nyugodtabb volna most, mintha örülne annak, hogy veszélyes
levele annak kezébe jutott, ki legjobban tudja azt őrzeni…

Fölemelé a gyermeket, ki szemeit nem birta elfordítani anyja szép
arczáról.

– Ezen órára sokszor visszagondolj életedben. És most vedd magadhoz, a
mit anyádtól örököltél: ezen imakönyvet. Vigyázz, hogy semmit ki ne
szórj belőle, a mi benne van, mert az mind drága emlék. Ne szégyeneld
azt sokszor megnézni: annyi áldással érintkezik kezed, a hányszor annak
lapjait forgatod. A gyermek-évek benyomásait tartsd emlékedben, mert
azok tiszteletreméltók. Egyenes úton járj, igaz légy, mert az a
legkönnyebb és a legboldogítóbb szerep. Érzéseiddel ne légy pazar, de a
kinek odaadtad, ahoz légy hű. S hogyha olykor keresztútakra vezet az
élet, kérj tanácsot tenszívedtől, gondolj azokra, kik onnan felülről
néznek le rád, atyád és anyád szellemére, s úgy cselekedjél, hogy ők
boldognak lássanak téged. És most üdvözöljük azokat, a kik itt maradnak.

Még egyszer körültekintének a sötét szobákban. Elhalaványult emlékek,
alvó szellemek hadd aludjanak tovább. Az előteremben megszólal a
zongora, mintha téveteg ujjak vonultak volna rajta végig. Zoltán
megrezzenve simul Rudolf mellé… Semmi sem az; futó egérke szalad a
billentyűkön keresztül, az támasztá a hangot. A szellemek alusznak
csendesen.

A gyertyák tovább vitetnek, a két arczkép régi homályába vész újra, a
rekedt, hangtalan légben elhangzik az utolsó kulcsnyikorgás. Zoltán
eltávoztában megcsókolja azt a kendőt, mely a nagy karszékre van vetve.
Azután elhagyák az előszobát is, s végigmentek a folyosón a betört
résig, mely előtt a vén szolga mozdulatlanul állt őrt. Mindkettő
szívéről mintha nagy, nehéz hegyek emelkednének el, oly hosszan, oly
könnyebbülten sóhajtanak fel, a szabad légre jutva.

Ott künn vidáman, derülten süt a déli napvilág a zöld hársfákon
keresztül, s bámulva látszik kérdezni: hová, hová e sápadt gyertyákkal
és e sápadt arczokkal?…



IX. AZ EMANCIPÁLT CSALÁD.

A Kárpátfalván töltött nap után egy hétre útra kellett indulni
Zoltánnak.

Ez a hét nap hét kínos esztendő volt reá nézve. Tudta, hogy
elmenetelének fájdalma gyámatyjának titka; hallotta, hogy Rudolf neje és
gyermekei előtt oly közönyösen beszélt Zoltán elutazásáról, mint egy
igen természetes és maga rendén következő eseményről, melynek okszerűen
meg kelle történni; Zoltánból művelt embernek kell lenni, egyetemi
tanulmányokat végeznie, mert a tudomány nemcsak a szegény emberekre
nézve kincs, hanem a gazdagokra nézve is az. Ezért Zoltánnak most a
pesti, majd később a külföldi egyetemeket is meg kell látogatnia; abba
néhány esztendő bizony betelik, de azután mint derék jeles férfi fog
visszatérni, s annál nagyobb lesz az öröm Szentirmán.

Igy, ilyenforma magyarázatokban tudá meg Rudolf családja Zoltán közeli
elutazását, s a gyermeknek magaviseletével igazolni kellett e
kilátásokat, el kelle titkolnia azt, miszerint ő tudja, hogy ez
eltávozás indokai mögött egy sötét, borzasztó gondolat rejlik, mely nem
engedi lelkét megnyugodni, a míg annak gyökerére nem akadt, a míg azt ki
nem tépheti, semmivé nem teheti, bármi legyen is az. Még neki kellett
vigasztalni a gyermekeket, kik megsiratták, midőn kocsira ülni látták a
jó kis bácsit, pedig azok azt hitték, hogy cseresznyeszüretre ismét
idehaza lesz; neki kellett letörölni a könyeket kicsikéje piros
arczairól, pedig annak még megvolt az a boldog gondolatja, hogy egykor
ismét meg fogja őt látni, délczeg férfi alakjában, s addig is mindig fel
fog dobogni szíve, valahányszor nevét hallja említtetni; neki nyájas
mosolygással kelle fogadni jó gyámanyja tréfásan gyöngéd szavát, hogy el
ne feledkezzék róla; és ő jól tudta azt, hogy sok, sok időre, talán
örökre elválik tőlük, s még csak levelét sem fogják látni soha.

Midőn megszorítja Rudolf kezét, ajkába kénytelen harapni, hogy könyei el
ne árulják.

– Gyorsan, gyorsan, Zoltán! súgja Rudolf, majd ha egyedül lészsz.

Még most sokan látják, cselédek, házhoz tartozók, talán ellenségek,
titkos kémlelők; azok előtt vidám arczot kell mutatni. Isten hozzátok!

A kocsi kigördül az udvarból; akkor azután szabad a sírás, senki sem
látja többé.

Flóra szomorúan tekinte az eltávozott fiu után, most érzé csak, milyen
nagyon szerette őt, búsan akasztá karját férje karjába.

– Még is el kellett volna őt kisérned Pestig.

– Szokjék önállósághoz. Tanuljon magára felügyelni, szólt Rudolf
erőltetett száraz hangon.

– Féltem Zoltánt, nagyon féltem.

– Mitől?

– Nem az úttól, hanem útja végétől.

– Tarnaváryt érted? Igaz, hogy ő nagyon szigorú.

– Nem őt, hanem családját.

– Igaz, leányomat egy napra sem küldeném oda, de férfinak, oly szívvel
és fővel, mint Zoltán, hidd el, jó iskola az.

– Mégis, mégis, jobb lett volna neki, ha mindvégig közöttünk maradt
volna, egészen családunk tagjának néztük már.

– A gyermekérzés elmúlik, kedvesem, sóhajta Rudolf, szíve mélyében
tagadva, a mit mondott s megcsókolva nejét, eltávozott irószobájába.

Flóra kézen fogá síró kicsinyeit, kik még most is kendőt lobogtattak a
távozó hintó után és sorba ölelgeté őket. De csak mindig eszébe jutott
az, hogy hiányzik közülök valaki, s ha Katinkára tekintett, fel kellett
tünni előtte, hogy ez a gyermek nem volt még ilyen halavány soha…

Rudolf előre elküldé Tarnaváryhoz Zoltán egykori nevelőjét azon
tudósítással és kérelemmel, hogy addig is, míg a megye hivatalosan
kinevezné, legyen szíves az ifju Kárpáthy fölötti gyámságot átvállalni,
miután ő arról lemondott.

Tarnaváry előtt már tudva volt az ok, a mi Rudolfot e lépésre
kényszeríté.

Képzelhetjük azt a kellemetlen meglepetést, mely őt Rudolf levelének
olvastával érte. Akkor ilyenforma magánbeszédet tarthatott magában (mert
ő csak magával szokott bizalmasan beszélgetni).

«Hogy a patvar vitte volna el ezt az egész Szentirmayval való
ismeretséget. Beh szép provinczia jött a számomra belőle; én most
vénségemre gyermeknevelő legyek, gondoskodjam egy ilyen elkényeztetett,
elbölcsesített kölyökről; vigyázzak magamra, hogy görbén ne találjak rá
nézni; minduntalan azon törjem a fejemet, hol jár, mit csinál? nem
tesz-e valami rosszat a nagyságos urfi? nem hal-e a vizbe? nem rontja-e
meg magát a tánczban? tanul-e valamit? nem szeret-e bele valami
masamódnéba? A ki teringette! Ez ugyan drága mulatság lesz nekem, ki a
saját gyermekeimmel sem szoktam törődni.»

És ez egészen úgy volt. A méltóságos úrnak legkisebb gondja volt az,
hogy családja tagjai mit csinálnak? tán hirtelenében meg sem tudta volna
mondani: hány fiu van köztük és hány leány? Néha egy hónapig sem jött
velök össze. A méltóságos asszony szobái egészen el voltak különözve az
övéitől, nem is ugyanazon a lépcsőn jártak fel hozzá, a gyermekek pedig
épen külön emeletben voltak, együtt az inasokkal, szobalányokkal,
nevelőkkel és jurátusokkal, kik mind egy categoriába számíttattak.

A főispán úr országos ügyekkel volt elfoglalva s az országos férfiak
magas gondjai vámmentessé teszik őt a családapai gondok alól.

«Szedte-vedte kölykei! szokta mondani a méltóságos úr, mikor valaki e
hanyagságát megemlíté, hát az-e az én dolgom, hogy az ő lélekzetöket
lessem? Hadd üssék-verjék magukat, annál jobban nőnek. Ha én egész nap
egyebet sem teszek, mint nekik tartok prédikácziót, még sem lesz egyik
is jobb. Mind rossz a gyerek, én is az voltam. Ha vigyáznak rá, csak
képmutatásra tanítják. Engemet is eleget ütöttek, hánytak, mikor gyerek
voltam, fejemet beverték, peniczilust vágtak a pofámba, most is itt a
helye, ló ledobott, csónak felfordult velem, kezem, lábam törött, tiz
esztendős koromban elszöktem az apámtól, mert meg akart verni s hat
hétig voltam incognito disznópásztor, mégis itt vagyok s főispán lett
belőlem! Ők se legyenek különbek az apjoknál.»

Ez a philosophiai nézett biz ott néha-néha alkalmazható
férfi-gyermekeknél, de a méltóságos úrnak leányai is voltak s leányokra
nézve vannak azután még veszedelmesebb bukások a lóról leesésnél és
szomorúbb bélyegek, mint a mit a tollkés vág az arczon.

E bölcs nevelési nézet következése volt azután, hogy a főispán úr
legidősebb kisasszonya, Toncsi, tizenhat éves korában megszökött egy
fiatal zongoravirtuózzal, s mire szülei megtudták, már meg is esküdött
vele. A főispán úr magán kívül volt, haragudott, még pedig valamivel
jobban, mint mikor Lőrincz urfi, a kis majoresco, rakétával felgyújtotta
a présházat; s a szemei elé került leánynak dühödt furiával ordítá
fülébe e szavakat:

– Ez többet meg ne történjék!

Ez nem is történt meg, hanem megtörtént az, hogy két két mulva Toncsi
viszont a férjétől szökött meg és azután igen sok kalandja volt a
világban; győzné azt valaki krónikába rakni, mikből ha minden tizediket
megtudta Tarnaváry úr, mit tehetett bölcsebbet, mint hogy vállat vont és
példás phlegmával azt mondá:

– Mit tehetek én róla? Én csak nem vezethetem kötélen…

A főispánné ép olyan keveset törődött gyermekeivel, mint férje, sokkal
szebb és sokkal fiatalabb volt még, mintsem ily házias gondokkal
fogyaszthatta volna idejét. Arra valók voltak az instructorok és
nevelőnők. A szállás olyan jól volt elrendezve, hogy a gyermekek, ha a
házat felfordították, sem hallatszott a mama szobájáig, és ez igen
czélszerű volt. Valóban arról senki sem tehet, ha nagy családja van,
mert a gyermek Isten áldása, de nagy uraknak legalább megvan az a
boldogságuk, hogy elbujhatnak előlük és nem látják őket…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy szép esős reggelen érkezett meg Zoltán nevelőjével, ki őt
Tisza-Füreden találta elő, Pestre, s a fogadóban átöltözve, rögtön
sietett a főispán lakába.

A kapuban megkérdezék a nagyprémű ajtónállótól, hogy itthon van-e
Tarnaváry főispán úr? s az igen jó elménczségnek tartá azt felelni rá,
hogy az nincs itthon, mert itt Tarnaváry septemvir lakik.

Zoltán megköszönte neki ez elmésen tudtul adott értesítést a főispán úr
újabb rangfokozata felől és sietett fel a lépcsőkön.

A folyosó ablakán kidűlve nézte kényelmesen egy hajdu, mint esik az eső,
s háromszor engedte kérdezni: merre kell ő méltóságához menni? azután
nagy röviden felelt, a csizmája orrával mutatva:

– Ott a cancelláré ni. Fel van rá irva. Majd megmondják, s e közben
fogai közül hegyeset köpött az alant álló kocsis kalapjára.

Általában Tarnaváry úr közelében minden ember oly goromba volt, mint a
pokrócz. Tetszett nekik mintaképül.

A cancellária felé közeledve már azután könnyű volt eligazodni
Zoltánnak, mert odabenn oly rettenetesen lármázott a méltóságos úr, hogy
az egész ház viszhangzott a szedte-vettéktől.

Ha valaki egy kapun benyit s akkor egyszerre kilencz szelindek rohan rá,
már az is elég kellemetlen mulatság, de még sokkal szorongatóbb helyzet
az, mikor az ember egy idegen házba belépve, a család tagjait épen
czivakodáson kapja, s a csör-pör zajában kénytelen elmondani, hogy
kivánta tiszteletét tenni, a mikor inkább kivánná, hogy ötven
mérföldnyire lehetne onnan.

A hétszemélynök úr rettenetesen szidott egy jurátust s annak a révén még
sok jelenlevő és nem levő egyéniségeket, s Zoltánék belépésével egy
cseppet sem engedte magát megzavartatni.

– Ördög mennykő teringettét! Ki látott valaha ilyen bolondot? A Bedlámba
kellene az ilyen bolond embert zárni, oda is a veszett emberek közé, ott
is megkötözni lánczczal, vaslánczczal! Milliom a lelke! Én is voltam
fiatal ember, csináltam sok bolondot, de ilyent még hallani sem
hallottam, nem hogy láttam volna. Hogy a szivárványos zivatar hordana el
valamennyi poétázó, ábrándozó embert, valamennyi ilyen sárkányon
paripázó szélúrfit, mint maga. Még megüt a guta. Ha olyan phlegmaticus
ember nem volnék, képes volnék keresztülmenni a lelkén, ilyen ez és
amaz!

Zoltán csak bámulva állt ott az ajtóban e nagy zivatar alatt s
zavarodottan hordta körül szemeit a tárgyakon. Egy kerek asztal körül
irt vagy tizenkét jurátus, e perczben mind úgy lehúzta a fejét az
irásába, hogy ki nem lehetett venni, melyik az, a kit a septemvir úr oly
keményen dorgál, ki maga vörösre kigyulladt arczczal járt hevesen az
asztal mellett fel s alá, néha-néha egyet villantva szemeivel Zoltán
felé, mintha intene neki, hogy ne köszönjön neki addig, míg ki nem
dühöngte magát.

Kovácsot mindjárt megismerte Zoltán a többi közül, de az háttal volt
felé fordulva, s nem láthatta meg őt.

Tarnaváry dühe fokozatosan emelkedett, a miatt, hogy senki sem mondott
neki ellent. Valami hosszan összehajtott papiros volt a kezében, azzal
hadakozott sokat, nyilván az lehetett a botránkozás köve.

– De hogy jutott magának eszébe ezt ide irni? ezt? ezt a firkát? mi?
feleljen!

E közben elébb az irást verte a tenyerében, végtére pedig olyat ütött
öklével az asztalra, hogy ijedtében valamennyi jurátus mind «s»-et irt a
félrecsúszott irótollal.

E nagyon hangos interpellatióra végre fölemelkedék székéről egy szőke
legény, ki most épen nagyon halavány volt, s középen volt elválasztva a
haja, s kissé elszánt, de inkább reszketésre hajló hangon bátorkodott
ilyesmit mondani:

– Én esküszöm méltóságos September úr (ijedtében septemvir helyett
mondta), hogy nekem nemes czéljaim voltak a kisasszonynyal.

– Ördög mennykő! Üljön le kend a helyére, ki kérte, hogy álljon fel? és
hallgasson. Ki mondta, hogy beszéljen? Mit fecseg itt nekem előre hátra?
Bánom is én, hogy miféle czéljai voltak? nem az itt a kérdés, hanem hogy
minek irta ezt a szamár verset az actio hátára?

A szőke fiu keseredetten ült le, de ha minden érzést el lehet is fojtani
a félelemmel, ám a költői öntudatot soha. Annyit vissza kellett neki
felelni, hogy: «Kérem alássan, az a vers nem rossz!»

Tarnaváry a fogait csikorgatta s azt a bosszút találta ki a vétkes
poéta-jurátus számára, hogy eleibe tette a kérdéses Corpus delictit s
ráparancsolt:

– Már most vakarja ki, ha ide irta!

Kétségtelenül a legkegyetlenebb büntetés neme: egy költővel saját versét
kivakartatni.

Csak ekkor kezdte a septemvir úr Zoltánt figyelmére méltatni.

– Servus frater, servus. Hát már megjött. No jól van. Most látja, hogy
mérges vagyok; hát csak menjen át addig a feleségemhez, majd fráter
Kovács átvezeti. Servus.

Kovács rögtön felugrott e szóra s örvendve fogadá Zoltánt, ki a mint
könnyebbült szívvel elhagyá az irótermet, aggódva kérdezé, hogy micsoda
nagy baj történt odabenn?

Kovács mosolyogva mondá el neki, hogy az a szőke legény egy tehetős
alispán fia, ki a septemvir úr középső kisasszonya, Julcsa iránt
ábrándozik, a ki már szintén tizennégy esztendős, s mindenféle
útakat-módokat elkövet, hogy érzelmeit vele tudassa, miket Julcsa
szintén szívesen meg szokott hallgatni. Igy legközelebb azt a furfangot
gondolta ki, hogy a mint mindenféle pörös iratokat hordott haza a
curiáról, az összehajtott actiók üresen maradt felére irt verseket és
szerelmi nyilatkozatokat s ezeket előleges egyetértés mellett Julcsa
kisasszonyra bizta, hogy azokat majd édes papájának kézbesítse; Julcsa
kisasszony azután levágta az őt illető verseket és irásokat szépen s a
többit így adta át a papának. Legközelebb azonban a szegény nyavalyás
poéta, a helyett, hogy az actió üres oldalára irta volna a verset,
költői szórakozottságában az illető pörös okirat beirt felének tulsó
lapjára irta azt fel, a honnan azután nem lehetett többé elválasztani.
Igy sült ki a gonoszság, s a hétszemélynök úr jelenleg nem azért
haragszik, hogy mint merészelt ez a gyerek-jurátus azzal a
gyerek-lánynyal ily tilos egyetértést kötni, mint inkább azért, hogy a
verset a beirt papiros hátuljára irta, ez által elválaszthatatlanná téve
azt ama megsemmisíthetetlen okirattól, hacsak szépen ki nem lehet majd
vakarni.

Zoltán azonban úgy járt, mint a ki mennydörgéstől féltében kimenekül a
házból – az esőbe…

Alig fordultak be a méltóságos asszony szobáihoz vezető folyosóba, midőn
egyszerre a leghevesebb szóváltás zaja üté meg füleit.

Ezuttal már igazán megrettent, mert e pörpatvar hangjai női hangok
voltak, s nincs leverőbb valami fogékony kedélyre nézve, mint nőket
hallani perelni.

– Mi ez? kérdé Kovácstól meghátrálva, s önkénytelen annak karjába
kapaszkodva.

– Úgy hiszem, a méltóságos asszony épen az elmondottak fölött fejezi ki
elégedetlenségét.

Valóban, a kifejezések erősek voltak.

Zoltán kétkedve nézett vezetőjére.

– Julcsa kisasszonyt szidják így?

– Oh nem. Hanem a nevelőnőt. Ez sokkal könnyebb.

A méltóságos asszony soha sem szokta szigorúságát az úrfiak és
kisasszonyok csinjai miatt ő magukkal éreztetni, hanem illető
nevelőikkel; egyszer azért, mert az úrfiak és kisasszonyok úgy is csak
nevettek volna rajta; másszor pedig azért, mivel ez a fajtája az
alárendelt embereknek épen legalkalmasabb arra, hogy a fensőségi érzet
gyakorlatának alanyul szolgáljon, minthogy voltaképen a művelt emberek
osztályához tartozik s gyakorlatilag még is úgy lehet vele bánni, mint a
szegődött cseléddel.

– Ne menjünk most be, suttogá Zoltán Kovácshoz, elborzadva ettől a
korlátlan perpatvartól. Ilyesmi ő előtte oly exoticus tünemény volt,
mint a Vezuv kitörése. A kedves, szelid, jó Szentirmay-családnál
ilyesmit soha sem hallott ő, ott mindenki csupa szeretet volt egymás
iránt, ott soha sem lehetett egyebet hallani, mint vidám, nyájas,
enyelgő hangokat. Úgy szeretett volna harmincz mérföldnyire lenni innen.

Kovács észrevette a gyermek zavarát s örömest felvezette volna saját
szobájába, de a pitvarnok már meglátta az ifju bárót, s kevéssé törődve
az előtte talán nem oly szokatlan zivatarral, belépett az úrnő
szobájába, őt bejelenteni.

Erre rögtön elcsendesült a hangos szemrehányás, s néhány pillanat mulva
kilépett az ajtón a nevelőnő, egy üvegalma-arczú blasirt kisasszony,
akkora orral, mint egy gabnahajóé, pedig azt nem ezuttal kapta, magával
vezetve Julcsa kisasszonyt, egy kis fekete képű, piros ajkú, karika
szemöldökű leánykát, a kinek ha a szeme sírt is, de a szája nevetett, s
míg a két ifju mellett elment, alattomban jót csipett Kovács karján s
Zoltánt tetőtől-talpig összenézte hamis tolvajszemeivel, a folyosó végén
pedig szert tett rá, hogy a nevelőnő szoknyáját legázolhassa.

Zoltán a falhoz lapult előttük s lesüté szemeit, mintha ő szégyenlené
magát, hogy azokat megszidták.

Erre azután kijött a pitvarnok, átvette őt Kovácstól, s bevezette a
méltóságos asszonyhoz.

Karolina, így hítták a septemvirnét, most az előbbeni állapotával
tökéletes ellentétes helyzetben volt. A pamlagon feküdt, szétziláltan és
felhevülve, úgy látszott, hogy nagy könnyebbségére válnék, ha egy kissé
el tudna ájulni. Két szobalány tartott előtte üvegeket és medenczéket, s
nagyon látszott ügyelni nyögéseire.

– Oh kedves Zoltán, nyögé Karolina, megpillantva a gyermeket, ön
megérkezett, hozta Isten. Milyen nehezen vártuk. Jőjjön ide. Üljön le.
Ide mellém. Oh egészen magamon kívül vagyok, minden gyermekség felizgat.
Én igazán szerencsétlen természettel birok, valahányszor a legapróbb
csekélység történik ellenemre, mindjárt magamon kívül jövök. Nekem
igazán nem jó semmiért megharagudnom. Képes vagyok, ha a leányaim egy
hímzést elrontanak, az ájulásig echauffirozni magamat.

A méltóságos asszony nem tartotta Julcsa csínját többnek egy elrontott
hímzésnél, vagy tán Zoltánnal akarta elhitetni, hogy az egész zaj egy
hímzés miatt történt.

Azután egyszerre csupa jó kedv, csupa kedély lett a méltóságos asszony,
megölelé Zoltánt, elmondá neki, hogy milyen nagyon örült, midőn
megtudta, hogy ezentúl az ő gyámfia leend; milyen sok jót, szépet
hallott eddig is felőle; megmutatta neki szobáit, csecsebecséit,
mindenféle haszontalanságait, a miknek a gyermekek örülni szoktak.
Tudakozódott kedvencz ételei felől. Délben pompás, finom izletes ebéd
várt reájok. Zoltán megismerkedék a két legnagyobb kisasszonynyal, kik
közül az egyik már egészen el látszott feledni a reggeli dorgálást;
czukorsüteménynyel, nyalánkságokkal elhalmozák. Karolina nem is szólt
hozzá máskép, mint a legszenvedélyesebb szívesség hangján, s minden
kérdését egy olvadékony kegyes mosolygással kisérte.

Délután elvitte őt magával és kisasszonyaival kocsikázni, este
látogatóba mentek előkelő társaságokba, fényes mulatságba, hol Zoltánnak
mindenki iparkodott kedvezni, hizelegni.

Azután ismét hazatértek; Karolina rábízta egyik pitvarnokára, ki ezentúl
kizárólag Zoltánt fogja szolgálni, hogy vezesse fel a nagyságos ifju
bárót szobáiba. A második emeleten volt két pompás szoba elkészítve
számára, egyik az utczára, másik a gyönyörű kertre való kilátással.
Minden a legnagyobb kényelemmel és pompával volt elrendezve. Ágya fölött
hímzett csöngetyűhuzó aranyos fogóval, arra Zoltán neve volt hímezve.

És az ifju oly elhagyatva, oly szomorúan érzé magát e hízelgés, e
nyájasság, e pompa és pazar kényelem közepett. Nem ilyen világ az, a
miben a lélek otthon találja magát.

Midőn bezárta szobáját s nem jött hozzá többet senki, előkereste
bőröndjéből anyja imakönyvét s homlokát kezébe nyugtatva, sokáig
elmerengve olvasott abból, míg a jótékony álom meg nem csókolta imát
lehelő szelíd ajkait, hogy megzilált lelkét szárnyaira véve, visszavigye
oda, hová úgy vágyik, a csendes falusi hajlékba, a vidám csevegő
testvérek közé, az éber, őrködő atyai kéz oltalmába, a sárga jávor alá,
a hol kedves kicsikéje ül mellette és szedi kis kezébe a lehulló
leveleket…



X. GYÁSZNAPOK.

Minden nemzetnek van egy szent városa, melyre kegyelettel, büszkeséggel
gondol. Ausztria honfiai elégülten mondják, hogy csak egy Bécs van a
világon; az angol büszkén beszél Londonjáról, Páristól számítja a
franczia a világ közepét, s az orosz megcsókolja a földet, midőn
Moszkvába lép; – szabad legyen a magyarnak is édes örömet érezni, midőn
Pestre gondol. Pestre fogunk menni! Pestet fogjuk látni! a szép ifju
Pestet, serdülő menyasszonyát Budának, e vén hadastyánnak, nagyszerű
házsoraival, sokat emlegetett közintézeteivel, s annyi minden széppel,
jóval, hogy a jövevénynek mind az öt érzéke kifárad, ha mind azt élvezni
akarja!

Még ezelőtt egy századdal Pest csak egy kicsiny városka volt, elővárosok
nélkül. Alig számított 800 házat nyolczezer lakóval és ime egy század
mulva több, mint négyezer ház, egész paloták sorai emelkedtek fel a
rónán, négy külváros támadt körüle, jóllét, gazdagság fejlődött ki az
annyi ideig elhagyott parton s megszaporodott rajta az Isten áldása.

A nemzeti kegyelet ide hordta mindazt, a mi rá nézve drága volt; multja
emlékeit, jövője magvait, a gazdagság kényelmét, fényüzését, az ipar
szorgalmát, a tudomány szellemét, a művészet csarnokait és a jótékonyság
menhelyeit. Mint a szív halkabb-sebesebb verése, indítá a közszellemet
az egész országban, minden rétegekben, fent úgy, mint alant, szellemi és
anyagi életmozgásokban az új, az emelkedő főváros, a szép Pest, a
mindennel bővelkedő Pest, melyet egyszer legalább életében meg kellett
látni minden hazafinak, hogy meggyőződjék róla, miszerint ez a legszebb
városa a világnak, s a mi Pesten nincs, az aztán sehol nincs!

Gyermeki kegyelettel a kicsinyek, atyai szeretettel az ország nagyjai,
bölcsei, tekintének az ifju fővárosra s míg a homályban és szegénységben
született ifjak új életpálya kezdetét látták maguk előtt, midőn Pest
sorompóin beértek, hol a szellem, a szorgalom hírt, önállást, vagyont
szerez: addig a gazdagok, a főurak dicső küzdterét látták itt alakulni a
honfi-tetterőnek, a boldogításnak.

Egy közös szív volt az, mely dobogott minden kebelben, melynek bánata
fájt, öröme édes volt mindenkinek, s ebben az érzésben találkoztak
egymással a kicsinyek és nagyok.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy nagy, nehéz sóhaj száll el keblemről, midőn e sorokat írom. A
tiedről is, a ki ezeket olvasod.

1838 volt az esztendő.

Előre tudjátok, hogy nem költészet az, a mit leirok. Mind, mind, az
utolsó tényig, szomorú, nagyszerű, porbasújtó s égig emelő események:
enyészet, – siralom, – hamvazó nap az egész országra, – óriási
erőfeszítésű harcza egyes nagy szellemeknek a sorssal, a fellázadt
elemekkel; nagy, megpróbáló Isten csapása, melyből hogy újjászülettünk,
ez tudatja velünk azt a vigasztalást, hogy sokáig fogunk élni.

Talán nem voltunk még eléggé buzgók, talán nem szerettük eléggé
sajátunkat, talán nem gondoltunk arra elégszer, a mire szüntelen
gondolnunk kellett volna: hogy ime eljőjjön Isten látogatásunkra és
elvegye azt, a mi legkedvesebb volt, hogy megtudjuk, mit vesztettünk
benne?

Az egész télen át Isten csodái mutatkoztak előttünk fenyegető
jelenségeikben. A felvidékeken meleg, olvadékony idők jártak, s az
alvidékeken kemény, kitartó tél dühöngött. Északon már tél derekán
zöldült a fű, s dél felé még tavaszhó elején házmagasan állt a hófuvat,
eltemetve utakat, utczákat, úgy hogy minden város, honnan a havat
kihordták, mintha nagy fehér bástyákkal lett volna körülépítve, úgy
látszott elő.

A Duna deczembertől elkezdve folytonos áradásban volt, úgy hogy márczius
első napjaiban Pest alatt az ember emlékezetére hallatlan huszonegy
lábnyira hágott; s esténkint már lehetett hallani a folyam két partján
levő helységek segély-harangozásait a távolból, miket a gátjait
meghágott jeges víz-ár körülvett, elborított, s a főváros utczáin
láthatók voltak a menekvők szomorú csapatjai, kik rosszul öltözötten,
gyermekeikkel keblükön, egy-egy megmentett üszőcskével, a hű házi
kutyától kisérve, jöttek a szomszéd falvakból, s ijeszték a jövő-menőket
kolduláshoz még nem szokott fagyos arczaikkal.

És a csapás mégsem szünt. Máskor a mily sebesen jött, úgy el is szokott
menni; most még egyre nőtt, egyre fenyegetett. Tudta mindenki az okát,
és elborzadhatott, valahányszor reá gondolt.

Pest alatt és Tolnán felül, hol a Duna hármas ágra szakadt, a magas
vízállás daczára megállt a jég s a hosszú hóesés alatt úgy
megszilárdult, hogy midőn a felső jegek megindultak, nem birták kinyomni
helyéből. Ott megtorlódott a felülről jövő zaj, s minthogy odább nem
mehetett, megtölté lassankint az egész Duna medrét, úgy hogy néhol a jég
egész a fenékig állt s a megtolult ár a szét nem rombolható torlaszon
felül ömlött keresztül.

E gondolat a kétségbeesés volt.

A rémség, a pusztulás eddig is szörnyű volt s mi fog történni akkor, ha
bekövetkezik, a miről még kevesen beszélnek, a mit csak a műértők, csak
a szakemberek aggodalma képes felfogni egész rémletes nagyságában.

Ah, ha azt tudnák az emberek, ha értenék úgy, mint azok néhányan, a kik
már tudomást szereztek róla, de a kik azt elmondani nem merik; hogy
ugranának fel ágyaikból éjnek idején, hogy hagynák oda házaikat,
futnának ki a város minden kapuin, s nem tekintenének hátra, a míg egy
tornyot láthatnak belőle!

E mindenki feje fölött függő veszély ez:

Feljebb Visegrád alatt, hol a Duna kanyarulatot képez, hasonló
jégtorlasz támadt, s a mint a fenékig befagyott folyam a két sziklapart
között megrekedt, az egész felső vidéket már mind vizeibe fullasztá s
Esztergomtól fel egész Bécsig nem hallani egyebet, mint irtóztató
rémkiáltást!

De mi történik velünk, ha a visegrádi torlaszt hamarabb széttöri a
folyam, mint a tolnait, s az elézúduló zaj itt éri ezt a másikat?

Ah ez a félelmetes eszme veríték-verő volt.

Oh Pest, oh országunk szíve!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Méltóságos Tarnaváry hétszemélynök úr lakában fényes vigalom volt
rendezve ez estén.

Márczius tizennegyedikének éjszakája volt az.

Az ismerős és még sok eddigelé általunk nem is sejtett egyéniségek
hivatalosak voltak e vidám estélyre, melyet nagy előkészületekkel
rendeztek már több mint egy hét óta.

De tánczolni most! minő gondolat ez?

Ki áll olyan magasan, hogy ne féljen az Isten kezétől?

Kevesen gondoltak arra. Legtöbben az emberek közől nem szeretnek olyan
gondolatokkal foglalkozni, a mik kellemetlenek. Aztán Pest jól meg van
védve, nagy gát fogja minden oldalról körül. Ha éri is valami baj, az
legfeljebb a külvárosokban lesz érezhető. Ilyesmi sokszor előfordul, a
józsefvárosi vityillókból kiönti a rongyos embereket, de itt a
palotákban arról semmit sem tudnak. Azután nem is illik fölösleges
aggodalmakkal rémíteni a szegény köznépet, sőt még igen czélszerű és
megnyugtató, hogy lássa mindenki, miszerint a legműveltebbek épen nem
aggódnak, hogy félelem nélkül járnak mulatságaik, kedvtöltéseik után,
tehát nem félhet senki semmitől.

Pedig Tarnaváry úr maga sem ezen, sem pedig a más világon semmitől nem
retteg annyira, mint a víztől. Soha még életében hajón nem ült. Fiatal
korában követségi járulnokul neveztetett ki Nápolyba. Inkább lemondott
róla s egész pályaútját újból kezdte, hogysem egy olyatén fabörtönbe
bezárassa magát, melynek nincsen egyéb fundamentoma, mint a víz. E
félelméből már több hónap óta titokban pinczéjébe eleve elrejtetett egy
csónakot, melyben szükség idején kimenekülhessen, s nagyon haragudott
minden olyan beszélgetésért, melyet az árvízre vittek. Ilyenkor goromba
volt s letorkolt minden embert. Meg nem engedte, hogy valaki annak a
lehetőségét higyje, a mitől ő maga úgy rettegett, s Zoltán csak azóta
kezdett kegyencze lenni, a mióta holmi tanárokkal való ismeretsége
folytán kitudta, miszerint Tarnaváry úr lakása, a József-téren, az egész
városban legmagasabb helyen fekszik, s hogy az a környéken a
legbiztosabb menedék.

Mielőtt e vidám mulatságban résztvennénk, keressük fel regényünk egyik
hősét, tekintetes Maszlaczky urat, ki szintén hivatalos oda, majd vele
azután együtt eljöhetünk.

Épen készül ő is. E perczben igen érdekes helyzetben találjuk.
Borotválkozik. Előtte két szál faggyúgyertya, azok közt a sakktáblás
tükör, melylyel szembeszállva, Maszlaczky úr egész ügyszeretettel
faragja érdemes ábrázatját, nagy kiszámítással és kellő gyakorlattal
nyujtogatva nyakát és harapdálva alsó ajkát, az odavonatkozó részletek
pontosabb tárgyalhatása végett. Orczájának egyik fele még be lévén kenve
fehér szappanlével, csak a revers oldaláról ismerhető meg annak mivolta,
szemközt nézve pedig igen elevenen emlékeztet arra az indián
csodaszülöttre, kit a «Fehér hajóban» mutogattak, fele fehér, fele
fekete ábrázattal.

Az óra épen kilenczet ütött, midőn sebesen vágtató szekérnek zörgése
hallatszik az utczán végig, mely a kapu előtt megáll s rá sietséges
csörtetés fel a lépcsőkön, a negyedik emeletbe, s a rögtön utána
következő csöngetés tanusítja, miszerint Maszlaczky úrhoz érkezett
valaki. Hát csak hadd jőjjön, Maszlaczky úr egy cseppet sem zavartatja
meg az által magát; csendes művészi nyugalommal fogja bal kezének két
ujja közé orra hegyét s azt felfelé emelve értelmesen, a jobb kéz
ujjaira fektetett borotvával szeliden tisztogatja meg azt a tért, honnan
a bajusz egy része kitiltatott, mi által az arcz sokkal fiatalabb
kifejezést nyer.

Pár percz mulva bebukik az ajtón a késői látogató. Maszlaczky úr látja a
tükörből, hogy a fráter Bogozy.

A fráter nem kiván sem jó estét, sem jó egészséget, hanem egész röviden,
még pedig rövid lélekzettel köszön be e szavakkal:

– A zaj megindult ma reggel Visegrád alatt!

Más ember azon helyzetben, miben Maszlaczky úr volt, erre a szóra
levágta volna a borotvával az orrát, vagy eldobta volna magától az egész
szépítési eszközt, s félig fehér, félig veres orczával futott volna ki a
házból; Maszlaczky úr mindezt nem cselekedte, hanem nyugodt lélekkel
elővette a fenőszíjját, hozzá fente a borotváját, s a közben igen
csendes hangon kérdezé a frátertől:

– Beszélt Trommellal?

– El is hoztam magammal. Itt várakozik.

– Ugyan küldje be, kérem. Aztán menjen vacsorálni, de ne beszéljen
senkinek, hogy hol járt?

A jurátus eltávozott, s utána egy köpczös, köpenyeges hazafi sompolygott
be az ajtón, kinek kövér, jól tartott képében sok hamis vonást hagyott a
magát idehivatása felől tájékozni nem tudás. Az egész arcz inkább piros
volt, mint veres, csupa merő durva elhájasodott vonások, miknek
laposságát nagyon segíti kitüntetni még az is, hogy szemöldei vagy
nincsenek, vagy olyan világosak, hogy gyertyánál nem láthatni,
minélfogva szemei úgy jutottak húsos, kövér homloka két felére, mint
valamely becsületes tengeri fókáé.

Látva, hogy a fiscalis úr késsel jár az orra körül, nem beszélt addig,
míg az művét nem végezé, hanem lebocsátkozék szépen egy szék szegletére,
nagy, sulyos, havas köpönyegével megkeresztelve a betakart
pörcsomagokat, a mikre ráült.

Maszlaczky úr megtörlé arczát, s kedves elégültséggel jártatá végig
megsimult állán ujja hegyeit.

– Kedves Trommel uram. Vannak magának ugy-e bár dereglyéi?

– Vannak. – Igen. – Vannak. – Felelt az érdemes úr, nagyon meggondolva a
szót, mint a kinek az önfentartás ösztöne súgja, hogy ügyvéd kérdéseire
valamit az igazságon vagy innen, vagy túl kell felelni.

– Hány?

– Kettő. Igen. Kettő. (Még is könnyebben esett a lelkének, hogy egyet
eltagadott.)

– Hány csónakja?

– Az van öt. Épen öt. Minek tetszik kérdezni?

– Tudna-e még többet is kibérleni egy pár napra?

– Minek, kérem alássan? Minek? Kéjcsónakázásra rossz idő van most.

– Trommel uram, kedves, én egy igen hasznos vállalatot tudnék önnek
ajánlani. Tudhatja ön: ez nem első és egy sem vált kárára.

– Köszönöm alássan. Tessék velem parancsolni.

– Önnek legalább tizenkét dereglyét és csónakot kell kibérelni és azokat
a szükséges legénységgel ellátni, mert Pesten nem sokára nagy szükség
leend rá. Az árvíz el fogja önteni a várost.

– De könyörgöm alássan. Ez a magistratus dolga.

– Én nem mondom, kedves Trommel uram, hogy ön nagylelkűséget
cselekedjék; én önnek vállalkozást ajánlok, a hol ezer száztólit lehet
nyerni.

– Értem már, kedves tekintetes úr. De még sem értem. Sokba kerül ám az,
öt forint kell mindennapra egy legénynek, tíz forint maga a csónak. Az
ember koczkáztat legalább hatszáz forintot. Aztán ki tudja: lesz-e
belőle valami nagy szerencsétlenség? ha az ember jó nyereséget akarna
látni, arra nézve szükséges volna, hogy necsak a külvárosokat, hanem a
belvárost is elöntse a víz, a hol a gazdag urak, a nagykereskedők
laknak, abból látszanék ki valami. Ezt pedig ki tudja előre?

– Én bizonyosan tudom, szólt Maszlaczky úr; a belváros csatornáiban már
több helyen eddig is szinültig áll a víz, néhol deszkából
kényteleníttettek gégéket építeni az emelkedő víznek. Azokban
meglátszik, mennyivel magasabb az ár a föld színénél. És még magasabb is
lesz. Én igen jó vállalatnak tartom, a mit ajánlottam s kész vagyok
önnek az összeg felét átadni.

– S veszteség esetére nem kivánja azt tőlem vissza a tekintetes úr?

– Egy fillért sem.

– Hát ha nyerni találunk?

Maszlaczky úr erre egy kész szerződés-levéllel felelt, melyben meg is
volt irva, miszerint ő és Trommel János uram közös vállalatra csónakokat
bérlettek ki, melyek szükség esetén a közlekedést a két város között
fentartsák – mérsékelt vitelbérért. Értsd alatta, oly díjért a minőt egy
halálrettegésben levő embertől ki lehet csikarni.

Utálatos rablás! Kizsákmányolása a közelgő szerencsétlenségnek! És ez is
tény. Talán a legszomorúbb az egész catastroph alatt. Volt a ki előre
számított hidegen, meggondoltan a közelgő vészből eredendő üzletre.

A két becsületes ember megértette egymást; Trommel uram átvette az
előlegezett összeget Maszlaczkytól, a szerződés párját nála hagyva.

– Már most rögtön siessen ön a dolog után. Mert a munka még az éjjel
elkezdődik.

A hajós-kupecz elhordta magát nagy sietve. Maszlaczky úr pedig csendesen
fütyörészve köté fel fehér nyakravalóját s tökéletes elegancziába téve
magát, elküldött egy bérkocsiért s néhány percz mulva a hétszemélynök
lakása elé hajtatott, melynek hosszú ablaksora ünnepélyesen világított a
kívül oly sötét éjszakába.

A középteremből zongoraszó hallatszik elő.

Nagybőjt levén az idő, más zenét hallatni nem szabad. A szép Ilvay
kisasszony zongoráz, kinek az orvosok megtiltották a tánczot. Maszlaczky
úr itt egy futó komplimenttel keresztül halad. A táncz neki sehogy sem
áll, nem szokott benne résztvenni. Különben is sokkal több psychologiája
van, minthogy ne tudná, miszerint czélszerűbb a szülők kedvében járni,
mint a kisasszonyokéban, ha az embernek komoly czéljai vannak. Tehát
egyenesen oda siet, a hol a hétszemélynökné, Kőcserepy úr és neje
whiszteznek. Negyediknek szalma-emberképen odaültették Misztizlávot és
egyre pörölnek vele, mert nagyon szórakozott és minden számítás nélkül
hányja a kártyákat.

– Én meg nem foghatom, ma minden ember oly confusus! kiált Tarnaváry úr,
ki szüntelen jár-kel alá s fel a termekben, mint a görög philosophusok
horgas atomusa a chaoszban. Az inas elejti a tányérokat, a szakács a
kemenczébe teszi a fagylaltot, a tánczszobában összezavarják a
quadrillt, s Misztizláv barátunk treffet ad ki, mikor pikket hívnak. Mi
lehet ma?

Oh mi lehet ma! Irgalomnak Istene légy velünk!

Maszlaczky úr édesen ragyogó orczával érkezik meg s kezet csókol a két
delnőnek, a mi nem volna különben szokásos.

– Csak hogy jön, szól örvendve Eveline, kinek szenvedélye a whiszt,
mindjárt elfoglalhatja Misztizláv helyét; felmentjük önt, Misztizláv.
Úgy is látszik, hogy a fél szive a tánczszobában van.

– Egészen ott volna, ha Vilma kisasszony távol nem lenne.

Zavarában olyan bókot mondott az egyik asszonyságnak, a mivel a másikat
megbántotta, kinek három kisasszonya tánczol ott benn.

Pedig nem szórakozottság az, hanem a hideg borzalom! Elűzhetlen félelem
sáppadt alakja ül a mulatozók mellett, s ott benn a tánczteremben
sáppadva mondják egymásnak a lejtő párok: milyen hideg van, talán nem
fűtenek itt?

A borzalom az, a lélekfagyasztó, a szívreszkettető borzalom.

Isten keze függ mindenki felett!

Maszlaczky úr füleit az ütötte meg, hogy Vilma kisasszony nincs jelen.

– Hol van Vilma kisasszony? A kedves kisasszony. Talán nem beteg?

– De igen. Gyöngélkedik, sóhajta a tanácsosné asszonyság. Azért hon
maradt.

– Az igen különös, szólt bele a hétszemélynökné, hogy valahányszor
nálunk mulatság van, Vilma kisasszony olyankor mindig gyöngélkedik.

Ez észrevétel nem volt ment minden malitiától.

– Sajátságos véletlen, monda Eveline; midőn azonban a házi asszony egy
pillanatra felkelt, újan érkező vendégeit fogadni, a tanácsosné
bizalmasan odasúgá Maszlaczky úrnak: Valóban a septemvirné nem
alaptalanul gyanakodik; csakhogy ő nem sejt, nem észlel, ő igen
közönséges eszmetehetségű nő, csak azt tudja, a mit lát. Vilma csakugyan
rossz kedvvel jő e házhoz, de annak sajátságos oka van: már egyszer
említém ön előtt. Valami kimondhatatlan gyűlölettel viseltetik ezen ifju
Kárpáthy iránt, a ki most… Tarnaváryék gyámsága alá adatott; a mit én
nem is csodálok; az ifju ember egyike a legkiállhatatlanabb
egyéniségeknek. – Nemde fiscalis úr?

– Tökéletesen egyetértek nagysáddal.

– Vilma valóban beteg. De beteg attól a gondolattól, hogy ez ifjuval
találkoznia kellene e helyen. Vilma nagyon sensitive, benne sok
magnetismus van; ön hisz a magnetismusban, ugy-e bár? Oh én azt
csalhatatlannak tartom. Vannak titkos rokonszenvek és ellenszenvek,
miket a legkérgesebb szív sem képes megtagadni.

– Oh vannak, szólt Maszlaczky úr tragicus sóhajjal, mit a tanácsosné
sajnálkozó elértéssel látszott fogadni.

Ezalatt visszatért a házi asszony. Emmanuel barátunk nagyanyja érkezett
meg, kivel unokái elhitették, hogy ennek a nagy néptolongásnak az
utczákon az az oka, hogy a török követet várják, s holnap ki lesz
világítva a város. Ő szegény semmit sem tud arról a veszélyről, melyet
csak egy vékony földhányás választ el még a várostól.

Velük együtt érkezett meg Berzy is, a genialis báró, ki épen most jövén
a pesti partról, tele van kedves anecdotákkal, s azokat élczekkel
fűszerezve szórja a társaság közé. Emmanuel barátunk mindenütt a
nyomában jár, s a mit ő el talált volna felejteni, siet utána toldani.

– Rémület van a pesti filiszterek közt, uraim, holt rémület, tudósít a
geniális báró; valamennyit meg lehetne riasztani egy sajtár vízzel;
végig álltak az egész Dunaparton, ember hátán ember; ha mindenki csak
egy követ hozna a töltéshez, s egy darab jeget vinne el a Dunából, nem
volna mitől tartaniok. – Egy czukrászszal találkoztam a parton, a ki
nagy rémülten sietett valahova; az idén olcsóbb lesz a fagylalt, uram,
mint tavaly volt, mondám neki, kaphatni jeget eleget. Az ember úgy
nézett rám, mintha kedve lett volna a Dunába belevetni.

Akadt egy pár, a ki nevetett rajta.

– Hát a fürdő-kádat? mondja el csak a fürdő-káddali tréfát, juttatá
eszébe a fiatal epigon, Emmanuel barátunk.

– Oh, az is igen jeles tréfa volt. Egy vén filiszter házában lakom,
valami nagykereskedő, a ki rendkívül fél az árvíztől. Megtudtam, hogy
ugyanazon szobában alszik, mely fölött az én fürdő-szobám van. A mult
éjjel tehát egyet fordítottam a fürdőkád csapján, s az onnan kiömlő víz
egyszerre elkezdett a padlón keresztül az alanti szobába átcsurogni.
Képzelhetni azt a jelenetet, midőn az én Dandin Györgyöm egyszerre az
orrára kapja a zuhanyt. Ez felugrik esze nélkül az ágyából, ki az
utczára, mit én tudom, hogy öltözve; ordít, hogy itt az árvíz, míg a
szomszédok el nem fogják s eszébe juttatják, hogy az árvíz nem felülről,
hanem alulról szokott kezdődni. Ekkor azután nekem esett,
szakkerlótozott mázsa számra, felmondott, fenyegetett mindenféle
perekkel, mi pedig majd megpukkadtunk kaczagva.

Már ezen méltán is lehetett nevetni. A társaság nagy része osztá a
vidámságot.

– De legszebb volt az a mostani, mondá Emmanuel. Azt beszélje el báró
úr. Az jeles volt. Majd agyonvertek bennünket.

– Már az igaz. Hát egy külvárosi házban már annyira fölfakadt a víz,
hogy az egész udvar tele van vele s a kapun be nem lehet járni. A
bejárás előtt hét csizmadialegény iparkodott torlaszt emelni nagy
sietséggel. Erre én nagy harsányszóval bekiálték a kapun azon a hangon,
a hogy a vízhordó emberek szoktak kiáltani: «Donauwasser!» «Dunavizet
vegyenek!» Hanem azután szaladtunk is, mert az én csizmadiáim utánunk
rohantak a sámfákkal s alig birtunk utat veszteni előttük.

Ezt az ötletet lehetetlen volt igen-igen elmésnek nem találni.

– Hol van Zoltán? Hadd mondjam el neki, nyüzsgött Emmanuel. Ugyan kérem,
méltóságos úr, hol van Zoltán barátom?

– Tudja a hét mennykő! dördült rá vissza a megszólított házi úr, ki már
azon is dühbe jött, hogy mer ez a fiatal gyerek ő hozzá szólani, mikor
nem kérdezik. Keresd, öcsém. Én nem strázsálom a te Zoltán barátodat.

– De valóban, hol lehet Zoltán? aggódék maga a házi asszonyság is; egész
este nem láttam sehol.

Julcsa kisasszony is bizonyítá, hogy ő sem találja, pedig már kereste
is, mert vele tánczra volt igérkezve. Czudarság tőle, hogy meg nem
tartotta a szavát.

Sem inasok, sem lovászok nem tudtak felőle semmit. Csak annyi volt
bizonyos, hogy a paripája nincs az istállóba kötve.

Az jeles dolog volt, hogy a Kárpáthy-család féltett ivadékáról még csak
annyit sem tudnak a gyámatyai háznál, hogy otthon van-e, vagy nincs?

Maszlaczky úr és Kőcserepy tanácsos úr különös tekintetet váltottak
egymással. Az ugyan sajátságos eset volna, ha a veszedelmes fiatal ember
valahol nyakát törte volna, vagy a paripa beleragadta volna az árvízbe
és ott fulladott. Mennyivel rövidebbé tenné az egész processust!

Tarnaváry maga legkevésbbé sem aggódott. Olyan nagy gyerek már nem vész
el. Bizonyosan jobb mulatságra talált, mint itthon. Majd megjön a
lélekadta.

– Uraim, dámáim, vígadjunk! Minek hagyták abba azt a tánczot?

Mindenki folytatja elébbi mulatságát; a fiatalság a táncztermekbe vonul,
az éltesebb urak és asszonyságok kártyaasztalaikhoz ülnek. A házi
asszonyság átengedte helyét az öreg, nehezen halló úrnőnek, s maga a
tánczterembe engedé magát csábíttatni, csak egy keringőre báró Berzyvel,
azután egy másikra Misztizlávval, meg egy harmadikra Emmanuel
barátunkkal és azután még ki tudná hányra és ki tudná kikkel? Néha-néha
egy-egy távoli lövés döreje vegyült a zene közé. Senki sem látszik azt
észrevenni.

Már közel van tizenegy óra, midőn a kapu alatt lódobogás hallatszott s
egyik pitvarnok jelenté, hogy Zoltán urfi épen e perczben érkezett meg.

– Rögtön ide jőjjön és adjon számot, hol volt? riadt fel Tarnaváry úr.

– Azonnal jönni fog, de elébb átöltözik, mert minden ruhája csuron víz.

A fiatalabb hölgyek kiváncsian kezdének a mondottakra ügyelni. Vajjon
hol járhatott?

Öt percz mulva megjelent Zoltán.

Elragadó szép volt a gyermek. Különben is életvidám arczát a hideg oly
pirosra festette, mint a rózsa, s szemeiben valami szokatlan felhevülés
tüze látszott lobogni, termete délczeg volt és izgékony, mint rendkívüli
erőgyakorlat után szokott lenni nagy lelki és testi erélylyel biró
egyéneknél.

A septemvirné súgott férje fülébe, hihetőleg olyasmit, hogy ne szóljon
most Zoltánnak ennyi vendég előtt, majd inkább ő kérdőre vonja
elmaradása felől. Nőknek az ilyesmi sokkal jobban áll.

– Ej, ej, kedves Zoltán, ön ily soká elmaradt. Ön kis házi gazda volna,
s vendégeit váratja magára.

– Igen sajnálom, de vendégeim voltak nekem is, a kiket nem lehetett
korábban elhagynom.

– Kik? és hol? kérdé Karolina neheztelést éreztető kiváncsisággal.

– Kilencz ercsényi lakos, kik egy lélekvesztőn menekültek ki a jeges
vízárból ruhátlanul és segélytelenül, nem szabadítva meg egyebet, mint a
puszta, meztelen életet…

E felelet elhallgattatott mindenkit, csak Tarnaváry úr talált módot bele
kötni.

– Képzelem, hogy megint az utolsó fillérig mindenét kihányta.

Zoltán reá nézett, nagy érzékeny szemeivel.

– És én tudom, hogy méltóságod hasonló helyzetben még a rajta levő
kabátját is odaadná.

E válasz nagyon lefegyverzé a septemvirt. Megüté Zoltán vállát:

– Igazán mondtad. Jól ismersz; azt tenném. No, ezért nem neheztelek rád.
Ha szerencsétlen embert látok, már akkor a rajtam levő ing sem az enyim,
olyan ember vagyok. Hova szállítottad őket szegényeket?

– Ki a Rákosra, a vendéglőbe.

– Kár volt olyan messze. No holnap én is küldök nekik holmit.
Nyomorultak.

– De nem addig van az, Zoltán barátom! kiálta közbe Emmanuel. Te
elhallgatod a javát, ez csak mellékes dolog volt. Épen most beszéltem a
lovászoddal, a ki veled járt hiszen te nagy bravourokat követtél el. Azt
el kell mondanod nekünk.

– Csekélység az. Nincs mit beszélni róla, szólt Zoltán, restelve a
válaszadást, de gyámja szigorúan fogta.

– Nos, mi volt az Zoltán? Nekem tudnom kell, hogy ön hol járt? Mondja
el.

– Az árvizet nézni kilovagoltam a soroksári töltésen végig. Az borzasztó
látvány! Az egész környék egy nagy kék tenger színe, melyen nagy fehér
tömegekben úsznak az elszabadult jégtáblák, s a fehér jegek között néhol
egy-egy fekete tömeg, – valami távolról elhozott hulla…

Minő jéghideg borzadály futott végig egyszerre mindenki szívén; – ott
feküdni a hideg jégtáblán, némán, mereven, a mint viszi alá a folyam a
hullát csendesen s ülnek körülötte a jégravatalon, meg-megrebbentve
szárnyaikat, a fekete hollók…

– A sík tengerviz közül négy falu tornya látszott elő, a házak már
vízzel voltak elborítva; távcsövemmel jól kivehetém, hogy a víz egész az
eresz aljáig ért. Többen bizonyosan a tornyokba menekülhettek, mert a
vészharangozást gyakran meg lehetett hallani, ha a szél felénk fordult.
Itt-amott, a torló jégtömegek között látható volt egy-egy tutaj, a mit
hirtelenében kútágasokból, kapukból kötöztek össze s rajtok egész
családok, nők, gyermekek iparkodtak kimenekülni az ár közől, lapátokkal,
rudakkal evezve; és azután lehetett látni, mint közelít feléjök egy-egy
nagy úszó jégmező, túlnan meg a másik; mi láttuk a magas partról, hogy
fog a két tömeg összeérni, míg a szerencsétlenek nem sejtve a szörnyű
halált, törekedtek épen azon helyre evezni; hasztalanul kiáltottunk
feléjök, vagy nem értették, mit mondtunk, vagy nem birtak többé segíteni
magukon; a kétfelől jövő jégtorlat mindig jobban közreszorítá őket,
egyszerre összeért mindkét felől, néhány pillanatig látszott
kétségbeesett küzdése az erőtlen kezeknek a rettenetes halál ellen,
azután egy halálos kiáltás hangzott szét az egész vidéken és azután
ismét nem hallatszott semmi, mint az egymásba rohanó jegek harsogása,
mik a tutajt és a menekvőket eltemették.

Nem tánczolt e perczben senki.

Mintha nehéz kövek feküdnének mindenki szívére, úgy elszorultak a keblek
a fiu beszédére, ki önmaga is reszketni látszott még azon rémlátványok
jelenései alatt, a miknek szemtanúja volt.

– Egyetlen csónak birt a töltésig vergődni. Ruhátlan, étlen, koldus
módra menekültek ki házaikból. Egy anya volt négy gyermekével, közöttük
a legnagyobbik ott veszett a vízben, a mint atyját ki akarta menteni; a
nő, az anya szeme láttára.

Oh borzasztó!

– Ezeket több emberbarát segélyével elszállítottuk szekereken a
magasabban fekvő Rákosra; a mint innen visszatérve a város felé siettem,
négy ágyúval láttam nagy sietve végig vágtatni a töltésen egy osztály
tüzért, kiket ismét roppant néptömeg kisért. E sietség oka megfoghatlan
volt előttem, míg egy szemközt jövő lovas meg nem magyarázta, hogy a
Csepel fokánál támadt jéggátot szándékoznak ágyúkkal szétlövetni,
remélve, hogy ha egyszer a zaj rést találhat, azt majd saját súlyával
tovább töri s a város a legnagyobb veszélytől megmenekül.

– Nos? nos? és történt valami? sürgeté Maszlaczky úr, kit ennél a
jelenésnél kezdett érdekelni a történet.

– Hallották kegyetek talán az ágyúlövéseket egy óra előtt?

Mindenki emlékezett reájok, csak hogy egymást nem merték rá
figyelmeztetni.

– Azok a réslövések voltak. Egy fiatal tüzértiszt vezette a
munkálatokat. Minden lövésnél szikrázó port látszott vetni a
felmagasodott jéggát s a mint a negyedik huszonnégy fontos teke közepébe
csapódott, egy nagy darab elvált belőle s csendesen odább úszott.
Azonban az utána tóduló zaj néhány percz alatt ismét betemette a lőtt
rést s teletömte recsegő jégtábláival a szakadékokat. Sisyphusi munka
volt az. Ekkor egy éltes mérnökkari őrnagy érkezett oda lóháton, ki a
mint végignézte távcsövével a környéket, megszünteté az ágyúzást. Ezzel
nem sokra fogunk menni, monda, ez nem ér semmit. Én oda lovagoltam hozzá
közel, hogy hallhassam, mit beszél? «ott azt a jeget valami nem
természetes gátnak kell fentartani», monda műértő tekintettel. Többen a
városbeliek közől értesíték, hogy ott egy erős jégtörőféle sarkantyú van
a vízbe verve. Úgy bizonyosan az lesz az akadály; ezt szét kell
vettetni. Figyelmesebben nézve, csakugyan láthatók voltak a jég által
elborított sarkantyú itt-amott kiálló gerendái. Én bátorságot vettem
magamnak e perczben megszólítani az őrnagyot. Uram, egy külvárosi csárda
udvarán több nagy kútcsövet láttam heverni, tán ha azokat lőporral
megtöltenők, hosszában szét lehet szaggattatni a jégtörőt. Az őrnagy rám
nézett e szóra, azután vállamra ütött, – hát menjen érte, monda, intve
egy altisztjének, ki szekerészeivel velem jött, s egy óranegyed mulva
ott voltunk a csövekkel, miket tulajdonosuk ingyen engedett át. Most
azokat megtölték lőporral s közepökbe egy lyukat fúrtak, hova egy
vascsövet lehessen alkalmazni. Azután hat legény csónakra szállt velök s
nagy küzdéssel keresztül törtetett mintegy száz lépésnyire a zajon. Ott
ki kellett szállaniok, mert a jég keményen állt s kihúzták a csónakot a
vízből. A facsöveket vállaikon vitték egész a jégtörőig, ott csáklyákkal
rést vágva a jégben, lebocsáták azokat a czölöpök közé, úgy hogy a
csövek két vége be lévén dugva, csak a közlő vascső állt ki a vizből,
melybe azután kanóczot dugtak, égő végét jó hosszúra hagyva, hogy idejök
maradjon elébb visszatérni, mint a szétpukkanás megtörténik. Azután
sietve futottak, eveztek vissza a partra. Át voltak izzadva, mire oda
értek. Az őrnagy figyelmezteté a körülállókat, hogy tartsák magukat
távol, ő maga azonban lován maradt, távcsövével figyelmesen vizsgálva a
jégtörőt. Én mellette maradtam, s láttam, hogy sokszor félretekintget
reám, de nem mondta, hogy menjek onnét.

– Vakmerő kölyök! kiálta fel Tarnaváry úr, kinek üstöke izzadni kezdett
az elbeszélésnél.

– Most egy hosszú kínos várakozás kezdődött. Feszülten, hallgatva leste
mindenki az akna fellobbanását; egy szó nem hallatszott sehol. Igy mult
el két, három percz, majd öt percz, majd elmult tiz és a lobbanás mégsem
történt meg. Talán kialudt a kanócz? De ki fog oda menni, hogy megnézze?
Hátha épen abban a perczben, midőn oda ér, talál szétdurranni az akna?

– No azt én is szeretném tudni, hogy ki mer oda menni? szólt közbe a
septemvir.

– Pedig a halogatás veszélylyel járt, mert már egészen bealkonyodott s
az éj elronthatta volna az egész fáradság eredményét. A jég sokkal
zajosabban és sűrűbben jött még, mint azelőtt s a Duna oly szemlátomást
áradt, hogy a hol elébb szárazon álltunk, ott már a lovaink lábait
kezdte érni a víz. Ekkor maga az őrnagy ugrott le lováról, bele a
csónakba s négy legényt magához véve, parancsolá, hogy evezzenek vele a
jégtorlatig. Én is leugrottam lovamról, mit ő észrevéve, hirtelen
visszafordult, s kemény, parancsoló hangon kiálta: megtiltom
mindenkinek, hogy velem jőjjön. Egyedül megyek.

– Azt ugyan okosan cselekedte, szólt Tarnaváry úr, könnyebben lélekzve.

– Azonban mielőtt a torlaszhoz érkezett volna, a csolnak a sűrűn jövő
jégtáblák közé szorult, s bár mindnyájan kiugráltak belőle, még sem
sikerült azt kiszabadítaniok, az őrnagy maga kétszer esett bele
veszélyesen a vízbe s a rohanó ár végre levitte a csónakot a kiöntésre s
ott megfeneklettek vele egy jégmező közepében. Már ekkor homályos volt
az idő, nem igen lehetett látni; még egy csónak volt a partnál, s öt-hat
jurátusféle fiatal ember állt körüle kiknek igen jó bátor arczaik
voltak; én bizony meg mertem őket szólítani: jó barátim, ne próbálnánk-e
szerencsét? Azok egyszerre elértettek s mind a csónakba ugráltak velem
együtt.

– De csak nem őrültetek meg? Kiálta fel elszörnyedve a septemvir.

– Kedves gyámatyám, látja, hogy itt vagyok, ép-kézláb, semmim sem
hiányzik: tiz perczig egyedül Isten kezében voltam. Mi szerencsésebbek
voltunk. Minket a zaj egyenesen a torlatnak szorított. Mielőtt
társaimnak eszökbe jutott volna, én kiugrottam a jégre. Csak azt
kiáltottam vissza nekik, hogy emeljék ki a csónakot, nehogy a jég
összezúzza.

Azzal futottam az akna felé. Már nem tudom, mit kiáltottak utánam, de
úgy tetszett, mintha egész parthosszant egy ordítás terjedt volna el
erre. Isten velem! mondám szivemben s oda ugrottam az akna elé,
megragadtam a gerendát, melynek a cső volt támasztva s oda tekinték. A
kanócz ki volt aludva. Egy kissé megrázkódott bennem a lélek. Most
kivettem égő szivaromat s a kanócz végét meggyújtottam és újra helyére
illesztém. Azután siettem vissza a csónakhoz.

A gyermek ez elbeszélésnél oly fehér kezdett lenni, mint a fal, mintha
csak most borzadna el azon veszélytől, a melynek kitette magát.

A körülállók szívdobogását lehete hallani; Tarnaváry úr a hideg
izzadságot törölgeté homlokáról.

Maszlaczky úrnak egy párszor az forgott már a nyelvén az egész hajemelő
elbeszélés alatt, hogy tulajdonképen mi jogon merészkedett Zoltán urfi
minden gyámnoki beleegyezés nélkül ily életveszélyeztető kalandba
elegyedni, a mely utoljára is nálánál különb emberekre volt bízva? de
soha sem birt vele szóhoz jutni, mert az asszonyságok mind körülfogták
az elbeszélő gyermeket, Emmanuel barátunk nagymamája oda húzta őt maga
mellé, helyet készítve számára a causeusön, melyet ő azonban nagy
tiszteletből nem foglalt el, s a septemvirné nagy részvéttel és anyai
gondossággal törölgeté csipkés batiszt kendőjével Zoltán homlokát, s
anyai gondossággal igazgatá helyre szétbomladozott hajfürteit. Báró
Berzy pedig a kártyázó-asztalra téve le irótárczáját, menten feljegyzé
Zoltán mondásait, hihetőleg a club of travellers magazinja számára,
könyökével az asztalra dőlve s lábát oly messze elnyujtva, hogy a
septemvir háromszor keresztül botlott benne.

– Nos? nos? sürgeté a genialis báró, plajbásza hegyét szájában
megforgatva, nos ifju barátom, mi történt azután?

Zoltánt feszíté az a tudat, hogy valaki az ő szavait leirja s e percztől
iparkodott sokkal szárazabban adni elő az egész történetet, a mi azonban
a tárgy természeténél fogva kevéssé sikerült neki.

– Az történt, hogy miután meggyújtottam a kanóczot, nem tudtunk
visszajönni, mert a zaj közt megfeneklett a csónak, s minden
megfeszített törekedésünk mellett is azt vettük észre, hogy inkább
közeledünk az aknához, mint távozunk tőle. A kanócz pedig egyre
sziporkázott.

A szörnyűködés hangjai hallatszottak a körülállók közt.

– Ah, ah! ne mondja ön tovább. Ne mondja tovább Zoltán, mert mindjárt
rosszul leszek, kiálta közbe a septemvirné s addig meg nem hagyta magát
engesztelni, a míg egészen oda nem vonta magához Zoltánt, saját kezeivel
győződve meg róla, hogy csakugyan itt van és nem történt neki semmi
baja. Engemet az ilyesmi nagyon alterál, bizonyítá még azután is
szenvelgő fájdalomérzéssel, mit a mellette ülő asszonyságok siettek
osztani és helyeselni, Tercsa és Julcsa kisasszonyok pedig ott a háta
mögött állván, mindjárt megszólták édes mamájokat.

– A mama minden estélyen el szokott ájulni.

– Furcsa, hogy mikor magunk vagyunk, akkor soha sem ájul el.

Báró Berzyt hátráltaták az intermezzók. Már az utolsó szót is leirta.

– Hát a parton állók mit csináltak? hé? kérdé Zoltántól.

– Mit tett volna ön, ha ön állt volna a parton? kérdé viszont Zoltán,
elégtételt véve a báró kiváncsiságaért.

– Az egyszerű: oda kiáltottam volna önnek, hogy menjen vissza és oltsa
ki ismét a kanóczot.

– Azt nem tettem volna meg, szólt Zoltán büszkén, mert itt ezrek
megmentéséről volt szó, nem az enyimről.

Kőcserepyné oda inté legyezőjével magához Maszlaczkyt azalatt.

– Nem találja ön e mesét rendkívül unalmasnak?

– És valószinűtlennek. A fiatal ember igen eleven képzelődéssel látszik
birni.

– Mentül tovább figyelek rá, annál jobban fel tudom fogni Vilmám
ellenszenvét. Mennyi suffisance ilyen fiatal embernél.

– És mennyi arrogantia. Mikor én annyi idős voltam, szólni sem mertem
ily nagy társaságban. A fiatal embernek szerénynek kell lenni.
Hallgatni, midőn magánál idősebbeket lát, figyelni, midőn azok beszélnek
és felelni, midőn kérdezik. Ez az én elvem.

Ezalatt ki egyet, ki mást találgatott, hogy mit cselekedett volna Zoltán
megmentésére, utóbb is neki kellett megfejteni a talányt.

– A veszély találékonynyá tesz: még egykori jó gyámatyamtól tanultam
azt, hogy a hol legközelebb a vész, ott legközelebb az Isten. A
legnagyobb szorongattatás perczében egy gondolat támadt fejemben, ezt
Isten súgta nekem. A derék őrnagy azon törekedett, hogy egy kötelet
hajíttasson hozzánk, de az mindig távol esett el tőlünk. Ekkor én
odakiáltottam hozzá, hogy csavartasson egy gombolyag zsineget egy
puskavesszőre s azt lövesse felénk. Igy a zsinegen át magunkhoz vonjuk a
kötelet.

– Bravo! bravo! kiálta fel báró Berzy, s a társaságban lehete hallani a
teljes megelégültség moraját; erre a gondolatra nem jött senki, pedig
nagyon egyszerű volt.

– A derék őrnagy rögtön lőfegyvert és zsineget teremtett elő, ő maga
rendezé, ő maga czélzott, nehogy félre menjen a puskavessző, vagy
bennünket találjon. Derék ember. Úgy lőtt, mint Tell Vilmos. A vessző
épen fejünk felett süvöltött le egy ölnyire, a maga után vont zsineget
közénk vágva le. Néhány pillanat mulva meg volt erősítve csónakunk orrán
a kötél, túl a parton száz meg száz ember kapaszkodott bele; öt percz
mulva kinn voltunk a parton. De ideje is volt. Alig jutott időnk
megköszönni mentőink segélyét, midőn egy felvillanó láng vakítá el
szemeinket, mely égő gerendákat s szikrázó jégdarabokat lövelt fel az
égbe, s két felé csapta a jeges árvizet maga körül, oly iszonytató fényt
vetve szerte, mintha a jégtenger helyett egy lávatenger fogott volna
bennünket körül, mely lassu morajjal azonnal megindult.

– Az különös, szólt közbe Maszlaczky úr, ki szerette az általános
bámulat emelkedését kétkedő bölcsészetével alábbszállítani; az nagyon
különös, hogy mi e rettentő explosióból semmit sem hallottunk.

– Ez onnan van, minthogy a pukkanás mélyen a víz alatt történt, felelt
neki Zoltán. Egyébiránt az messze van ide, s önök tánczczal voltak
elfoglalva.

– Tehát ön e szerint megmenté városunkat; szólalt meg Kőcserepy úr, örök
mosolyával, mézédes hangján, melyen keresztül érzett a gúny.

Zoltán szilárdul állta ki a tanácsos nyájas tekintetét. Tudta ő már azt
jól, hogy ez ember neki kérlelhetlen üldözője, bár az üldözés okát még
nem ismeré; tudta, hogy ez a nyájas mosoly gyűlölettel, irigységgel van
megtelve, és talált választ a gúnyos dicséretre.

– A mentség onnan felülről jő, nagyságos úr. Hanem annyit bizonyosan
mondhatok, miszerint a városba visszatérve, a parton állóktól hallottam,
hogy a jég sebes haladásban van, s az ár fél óra alatt hat hüvelyket
esett.

– A gutát! kiálta fel Maszlaczky úr, a kinek olyan jól esett ez a
tudósítás, mintha a perköltségekben elmarasztalták volna. Kellemetlen
meglepetését csak a többiek öröme nem engedte észrevenni. Rögtön sietett
a kalapját, felöltönyét előkerestetni, megigérve a társaságnak, hogy
azonnal authenticus tudósításokat fog személyesen hozni a Duna
vízállásáról, csak addig mulassanak, a mit nála nélkül is megtettek
volna.

Zoltán tudósítása elűzé a kedélyek fellegeit, semmi baj sincs többé.
Isten csak meg akarta ijeszteni az embereket, s látva bűnbánásukat,
megengesztelődött irántuk, elfordítá felőlük ostorát. Igaz ugyan, hogy
ezren, meg ezren úsznak még most is, koldusbotra jutva, a veszélyes
járműveken, ezren meg ezren várják házaik tetején ülve vagy fák galyaira
kapaszkodva, körülvéve jeges vízártól, a mentséget vagy a halált, de
azért azok, a kiknek semmi bajok sincs, minek sírnának?

A táncz most újul még csak fel igen jó kedvvel. Zoltánnal mindenki akar
tánczolni. Ő az est hőse a leánykák előtt, kik által szeretetreméltó
gyermetegséggel engedi magát elragadtatni, kézről kézre adatni,
hízelgéssel, gyöngédséggel elhalmoztatni, oly tűzzel, oly ifju bájjal
senki sem tudja tánczolni a lengyelt, mint ő. Még a kártyateremből is
előjönnek őt nézni ilyenkor.

– Ez a fiu valaha kicsapongó világfia lesz. Mondaná Eveline Maszlaczky
úrnak, ha az jelen volna, ki azonban e perczben bosszúsan nyargal alá s
fel a Duna-parton, a hideg szélben, s a partokat ellepő embertömegen
keresztül furakodva, kérdezősködik nagy aggodalommal: mit csinál a víz?

– Hála Istennek! apad, felelnek neki.

Már nyolcz, már kilencz hüvelyket mondanak neki. Mentül odább
tudakozódik, annál többet hall, s mindenki hozzá teszi: hála az
Istennek!

Az utolsó épen tizenegy hüvelyknyi esésről tudósítja, – hála az
Istennek.

Hála Istennek! könnyű nekik azt mondani; a pimaszok, a gyávák! hogy
örülnek a más becsületes ember kárán. Ők nem tudják, hogy Maszlaczky úr
háromszáz forintig úszik ebben a mulatságban.

Egészen elbúsulva kellett visszatérnie a septemvir úr lakába, még a
kapuban is hallotta, hogy kiáltotta egy az újtéren végig futó ember a
szemközt jövőknek: «egy láb és egy hüvelyk az esés!»

Ez volt esteli tiz és tizenegy óra között.

Maszlaczky úr, mint egy bús bagoly, jelent meg a vidám társaságban, a
heverőben levők siettek nála kérdezősködni.

– Háromszáz hüvelyk az esés, felelt a tisztelt úr. Akkor is háromszáz
forint volt az eszében.

– Mi a patvar? háromszáz hüvelyk? kiálta Tarnaváry, s kérlelhetlen
kaczagásával oly zavarba hozta a fiscalist, hogy az alig birta magát
helyreigazítani, miszerint nem háromszázat akar mondani, hanem csak
tizenkettőt.

Ah, tehát mégis igazat mondott Zoltán, tehát csakugyan megfordult a
veszély. Ennek az örömére valódi keresztyéni kötelesség örvendeni. Az
inasok széttárják az ebédlő ajtait, a férfiak karjaikat nyujtják a
delnőknek, s átvonul a vidám társaság a gazdag lakomához. Az izes
ételek, a lelkesítő bor poharai mellett elmúlik utolsó ösztöne is a vak
félelemnek. – Ide benn lenni jó. – Nem az ős, patriarchalis magyar
lakomák egyike ez, hol minden ember tisztességesen asztalhoz ül,
kinek-kinek el lévén rendelve a maga helye s elkezdik a levesen és végig
folytatják az egész fogáson, házi úr és asszony agyonfáradnak a
kinálkozásban.

A haladó korszellem más módot hozott be, asztal csak az ételek számára
áll, ott van felhalmozva, mi szemnek és szájnak tetszik, mellettök
kanalak, villák, kések és tányérok mind egy halomban, kiki vesz magának
a mire szüksége van, ott kezdi, a hol akarja, eszik, iszik kinálás
nélkül s letelepszik, a hol helyet talál, a legszemesebbé a
legizletesebb falat, a legkényelmesebb hely, senki sem fűszerezi
kinálkozásival a vendégséget, az emberek úgy esnek át rajta, mintha
rabolták volna, s félnének, hogy egy másik társaság rajtok üt és
elhordja orruk elől.

Némely finomabb arszlánnak sikerül többek társaságában kanalat, villát
requirálni s egy-egy elhagyott szoba látogatlanabb szögletében magát
külön etablirozni, hol fesztelenebbül végezheti étkezését, szabadon
beszélgethet egymással, s nem kénytelen más szavára figyelni, itt-ott
szelidebb suttogás, nevetés vegyül a titkos tányércsörgés közé, pár
fiatal leányka vonult egy szögletbe s egy tányérról esznek holmit valami
fiatal gavallérral, s beszélnek Isten tudja miről.

Báró Berzy az erkélyt foglalja el Ilvay Matilddal, másnak nem jött volna
eszébe e gondolat, mert ott most még hideg van; de Matild át van
melegülve s jól esik hevült arczának a hideg éji szellő; a genialis báró
fagylaltot hozott számára. A kisasszony orvosai régen megtiltották neki
a fagylaltot, s óvták a szellőtől, minélfogva ő mind a kettőt meglopta a
hol lehetett, s báró Berzy sokkal genialisabb ember, mint hogy valakit
ily apró öngyilkolásokban megakadályozzon.

Míg azonban ők a társaság zajától különválva fecsegtek az erkélyen,
alant az újtéren sajátságos zajgás kezdte magára vonni figyelmüket.
Egész csoport emberek álltak meg itt-amott és valamit figyelmesen
látszottak nézni.

Matild szerette volna megtudni, hogy mit néznek ott? Tivadar lekiáltott
egy azon menőre, hogy mi az?

– Szökőkút! volt alulról a rejtélyes felelet. A válaszadó sietve haladt
odább.

– Mi az? szökőkút? szólt Tivadar. Őrült ez az ember, vagy ittas?

Azzal odakiáltott egy inast s felkérte, hogy menjen le a térre s tudja
meg, mit néznek ott?

Az inas visszajött néhány percz mulva s azt hozá válaszul, miszerint az
újtéren számtalan kis szökőkút van; az embernek csak a pálczáját kell
leszúrnia a földbe s egyszerre mintegy fél láb magasnyira szökik fel
utána a víz.

– Ah, az érdekes lehet, szólt a báró, ilyesminek még hírét sem
hallottam. Szökőkút a leszúrt pálcza után; Mózes története a bibliából.
Engedelméből nagysád, e felől szememmel kell meggyőződnöm. Ez grandiőz
lehet.

Matild maga biztatá, hogy csak menjen s ő maga a nyitott erkély-ablakon
kihajolva nézett utána, fedetlen kebellel, a csipős hideg éjszakában.

A báró eltávozásáról ott benn nem tudtak még semmit. Neki különben is
szokása volt elmenni, a nélkül, hogy a társaságot zavarná, a kis
szökőkutakról ott a ház előtt senki sem tudott a konyhákon túl semmit.

Pedig az borzasztó jelenség volt akkor!

A Visegrád alatt áttörő zaj érkezett meg ez órában s néhány percz alatt
_két lábnyival_ magasabbra növelte az áradatot, hogy az irtóztató nyomás
miatt keresztülhatott a víz a föld alatt s a kövezetlen téren önmagától
kezdett felbugyogni.

Ekkor volt tizenegy óra éjfél előtt.

Ott benn durrogtak a pezsgős palaczkok.

Néhány éltesebb férfi, köztük a septemvir és a tanácsos, félrevette
magát egy csendes benyilóba, a honnan nem hallatszik elő a lárma s ott
egész fesztelenül engedé át magát szilaj vigalmainak.

– Igyatok urak, be van zárva az ajtó! kiálta a házi úr, kinek arczán
fényesen ragyogott már a borszülte izzadság. Nem megy ma innen el senki.

A kik megpróbálták nyitogatni a szomszéd termekbe vezető ajtókat,
tapasztalták, hogy azok csakugyan be vannak zárva. A kulcsokat a házi úr
eldugta.

A tanácsos úr komolyan szabódott, hogy ő neki haza kell menni.
Maszlaczky úr is támogatá ebbeli nézetét, okul adván, hogy a kisasszony
beteg.

– Félsz, hogy leiszlak! ordítá Tarnaváry, megragadva a távozni akaró
kezét. Félsz, hogy az asztal alá iszlak? ha nem félsz, hogy leiszlak,
maradj itt és igyál te le engem.

A tanácsos leveté e szóra felöltönyét, melyet már magára vett s odavágva
magát az asztalhoz, monda:

– Jól van, tehát leiszlak én téged.

– Elvárlak, elvárlak! kiáltozott Tarnaváry, erős öklével ütögetve az
asztalt, mi közben szemei égő parázsként villogtak.

Maszlaczky úr szepegve vonta magát magas pártfogója és barátja karszéke
mögé.

– Nem ér semmit a bor, mondá Kőcserepy, ezzel soká tart a vita. Adass
rostopsint. Ezzel hamarább elkészülünk.

A szolgák előhozták az erős lengyel pálinkát. Kőcserepy színültig tölté
vele poharát.

– A te egészségedért, barátom.

Összekoczintottak. A tanácsos egy hajtással beönté az égető nedvet, s
arcza nem változott el utána, épen úgy mosolygott, mint azelőtt, két
könyökét az asztalra téve. Tarnaváry szemei könyezni kezdtek utána,
hangja észrevehetőleg rekedt volt, bár váltig köszörülte.

Újra poharat töltöttek.

– Legújabb pered jóvoltára! hahaha! monda koczintva a szeptemvir. De
annak elibe állunk.

A két pohár nedve egyszerre tünt el.

Hirtelen újra töltött a tanácsos. Mondhatatlan gúny ült édeskedő arczán.

– A te kedves gyámfiad egészségére!

Maszlaczky úr elnevette magát.

A septemvir cordialiter felkapta poharát, de fele útjában megállt vele,
szemei a legnagyobb ijedelem kifejezését vették fel. Arczán nagy
verítékcseppek kezdtek gyöngyözni.

Mintha valamit hallott volna; valami távoli zúgást, valami névtelen
morajt, suhogást, hasonlatost ahoz, minőt álmában hall valaki, ha fülébe
sugdosnak. És senki sem vette azt észre.

– Nos, barátom. Sokallod a poharat? Tedd le, ha félsz tőle, gúnyolódék a
tanácsos. A te kedves…

Mi volt ez!!

Jóságos irgalom Istene, ne hagyj el.

Az álló föld megrendült alattuk, a falak megrázták tömör vállaikat, az
ajtók, az ablakok dörögtek, mintha láthatlan kezek ráznák azokat kívül s
felriadt szellemek akarnának szabadulni kívülről belülről kétségbeejtő
morajjal.

Hah, mint elsápadt egyszerre minden arcz, hogy hallgatott el minden hang
a földrengés rettentő jelenetére; hova lett a kérkedés, hova lett a
kihívó dacz, az Istenről elfeledkező elbizottság?

Künn a várfokon három menydörgő lövés zavarta fel az éjt.

A Duna átszakasztá gátjait, s megrengetve a félelmes földet, ömlött ki
medréből a város két oldalán.

Vész, vész, vész!

Fuss, – menekülj, – imádkozzál, – térj Istenhez! Itt az itélet, itt a
halál! ki tart meg, ha elhagyott az Isten – és megtagadott a föld?

Az egész környék lázas reszketését érzé a földnek e pillanatban.

Hogyne reszketett volna! hogyne érezte volna mély fundamentomáig a
gyötrő láz borzadályát, a midőn országa büszkeségét, egy század
fáradalmainak emlékét, mint romot érzé leroskadni vállaira? Oh a föld
jobb anyánk nekünk, mint a milyen fiai mi vagyunk neki. Ez régi dolog és
még sem akarja elhinni senki.

Egy pillanatig halálmereven álltak a vigalom szobájában levő férfiak,
kiki azon helyzetben, melyben a rémület percze érte. A félig felemelt
poharak a kezekben, az ajkakon a félbeszakadt szó, az arczokon a
halálsápadt mosoly, melyből a rém kilopta a vért, s csak a
torz-kifejezést fagyasztá a vonásokon.

A másik pillanatban mindenki rohant az ajtó felé. Azokat nem lehetett
kinyitni. A házi gazda maga zárta be azokat s a kulcsokat elrejté.

– Hol a kulcsok, uram? kiáltá Kőcserepy hörgő hangon, míg az ajtó
kilincsét el nem bocsátá kezéből.

A kihez a kérdés intézve volt, a septemvir, most is ott ült az asztal
előtt, a félig felemelt pohár kezében, az ajk kaczagásra nyitva, mintha
neki tetszenék ez a mulatság, mintha nevetné a többieket, mintha mondani
akarná: «no uraim, erre a nagy ijedségre egyet!»

De a szemek pillantása merev volt és sötét ónkarika gyűrűzött körülök,
mely meghazudtolá a nem való mosolyt.

– Ide a kulcsokkal, uram! kiálta ekkor egy jelenlevő inas, eldobva a
kezében tartott palaczkot. Nem volt méltóságos, nagyságos úr e helyen
többé, a legmagasabb úr ép oly veszendő alak volt, mint a többi
nyomorult cseléd.

De a mint megragadá a szolga urának karját, azon perczben kihullott
annak kezéből a pohár s az úr lehullott a földre eszméletlenül. Oh átok!
Nem mondhatja meg, hová rejté el a kulcsokat.

Künn a termekben az ijedség rémsikoltásai, lenn az utczákon futó tömegek
rémületes ordítása! a harangok vészt konganak, s a várfokról egyre
dörögnek az ágyúk, hogy reszket bele minden ablak! És innen nem lehet
kimenni.

Hasztalan dörömböltek a zárt ajtókon, ki fogja azt meghallani? mindenkit
saját rémülete űz, senki sem törődik a másikéval. A táncztermekben is
szétriadtak a párok, kiki otthagyta tánczosnéját, a hol a rémületben
felejté, cselédek, urak, mind lefutottak az udvarra, a fényes delnők
könnyű selyemöltözeteikben, fedetlen kebellel álltak a hideg éj alatt,
könyörögve saját cselédeiknek, hogy tegyenek értök valamit, maguk sem
tudták mit. A lépcsők közepén egy ájult nő hevert. Eveline volt az.
Midőn a földrengésre, a lövések hangjára ő is lefutott a többiekkel
együtt a lépcsőn, egy alant álló azt kiáltá, hogy a Duna a váczi temető
mellett szakasztá el gátját s már a váczi útat is ellepte. És a
tanácsosék háza e helyen állott. A tanácsosné egyet sikoltott. Vilma! s
azzal összerogyott a lépcsőn, féltestével alá fordulva. Az utána jövők
kikerülték, vagy átléptek rajta; kinek jutott volna most eszébe más
bajával terhelni magát.

Azok ott fenn a kétségbeesés dühével rugdalták az ajtókat, miknek
szerencsétlenségükre igen szilárd alkotásuk volt, a midőn egyszerre az
étteremhez vezető ajtó felől lépteket hallottak közeledni s nemsokára a
zár mellé feszített tör-eszköz recsegése hallatszék, az ajtó mindig
jobban feszült, s egyszerre rögtön felpattant, kirúgva a meghajlott zár
nyelvétől, s a rémült társaság előtt állt Zoltán.

Egyedül ő neki volt szíve meghallani a bezárkózottak segélykiáltásait: –
füleivel hallotta azt más is, de szívét bezárta előttük.

A tanácsnok szemközt jött vele. Nem rettent-e meg ez arcztól? Tán jó
volna azt kikerülni? Tán engedni kellene másoknak, hogy köszönetet
mondjanak neki bátor szívéért? De az ifju épen őt kereste. Megragadta
kezét.

– Jőjjön uram, gyorsan. Hintaja be van fogva. Neje elalélt, de már a
hintóban ül magához térve; siessen haza, mert a veszély hamarább oda
érhet.

Azzal futott vele együtt le a lépcsőkön. Már ekkor mindenki az udvaron
állt.

Nagy veszély pillanatában rendesen ahoz csatlakozik a félők tömege, a
kiben legtöbb lelki erőt lát, legyen az nő, vagy alacsony sorsú férfi,
avagy gyermek.

– E helyre nem jöhet a víz, még harmincz láb magasságnál is, monda
Zoltán siettében az udvaron jajveszékelőknek, kik közől legtöbb azt sem
tudta, mihez kezdjen?

Haza menni? Hátha az ár útban kapja, s aztán vissza nem menekülhetnek?
Itt maradni is veszélyes, mert az áradás, meglehet, hogy nem fog rögtön
elvonulni, a hogy szokta máskor, hogy a milyen gyorsan kiöntött, oly
hirtelen ismét visszavonult. De hátha most órákig fog tartani? hátha
napokig!

A tanácsosék hintaja a kapu előtt állt már. A többiek mind néhány órával
későbbre rendelék fogataikat s gyalog, báli öltözetben, hogy induljanak
neki a fekete éjszakának? melyet e perczben egyetlen lámpa sem
világított meg; azokat is elmulaszták meggyújtani a fenyegető veszélyben
s az egész város mély sötétségbe volt burkolva, s e sötétségből
százszorosan borzasztón hangzott elő a rémület kiáltása, a vészharang, a
vészlövés: össze-vissza bonyolult csoportok nyargaltak a sötét utczákon,
nem tudva honnan jön a veszély? köztük egy-egy sikoltozó némber, a ki
gyermekeit nem találta a borzalom órájában.

– Gyermekem! gyermekem! lihegé a gazdag úr is, kinek leánya betegen
feküvék otthon a távoli házban, míg ő nejével mulatni jött idegen lakba;
– egész teste reszketett, midőn hintajába ült, hol már akkor neje
feküdt, kínos görcsök között. – Hajts! hajts sebesen! kiálta a
kocsisnak. Ah leányom! Haza, haza!

A gazdagnak is fáj ott azon a helyen! Mindent meg lehet tagadni, csak az
apát nem.

Zoltán alig segíté hintajába a tanácsost, azonnal visszafutott a
lóakolba s lovát eloldva, felkapott rá nyereg nélkül, s a tova gördülő
hintó után nyargalt, az ott maradókat biztatva, hogy nemsokára vissza
fog térni biztos válaszszal.

Néhány percz alatt utolérte a hintót; bekiáltott a tanácsoshoz, hogy
csak maradjanak nyomában, ő majd előre fog nyargalni, megtudandó, ha nem
lehetetlen-e már a hazajuthatás?

Azzal előre vágtatott. Nyomában mindenütt a sebesen rohanó hintó.

A mint a váczi út elejére értek, oly sűrű volt a szemközt tóduló
néptömeg, hogy alig lehetett keresztül haladni rajta.

Mindenki onnan jött, arra felé senki sem látszott menni.

A házi állatok, tehenek, lovak bőgve futottak az emberek között, mind
onnan, arra felé egy sem.

A menekvők bámulva pillantának fel a szemközt jövő hintóra és lovagra;
egy-kettő, a kinek nem volt oly nagy oka sietni, rájuk kiáltott, hogy
forduljanak vissza, ne menjenek tovább! – Azok haladtak előre.

A lipótvárosi templomon innen már gyérülni kezde a futó néptömeg,
itt-ott bukdácsolt csak nagy ereje szakadva egy-egy targonczás,
hevenyében összehányt motyókkal, vagy egy elkésett asszony, ki síró
gyermekeit vitte ölében.

Oh milyen boldog az az asszony, sohajtja a tanácsos magában, ki
szüntelen nézett ki a hintóból Zoltán után, néha-néha megpillantva őt a
sötétben.

Az emberek mindig kevesebben voltak az utczán. Itt-ott a házak ajtai,
ablakai nyitva látszottak. A kivilágított szobákon végig lehete látni,
senki sem volt bennök, mind elfutottak onnan.

A távolban látszott már Kőcserepy magas háza. Az első emeleten két
ablakban halvány világ derengett, a többi sötét volt. Az ott Vilma
hálószobája; a többiektől bizonyosan elfutott mindenki.

Ekkor egyszerre úgy tetszék, mintha az utcza szinén a tulsó oldalról
valami sötétes csillám kezdene támadni…

… Ez az árvíz!

Valami borzadály-gerjesztő e látvány, midőn a széles utcza fenekén
lassankint megkezdének látszani a házak sötét alakjai és az ablakok
csilláma, a mint a növekedő vízár fekete tükrét mindig előbbre tolja.

Egy alacsony lebújban még most is danolnak és kurjongatnak, hogy fognak
azok egy percz mulva majd jajveszékelni!

A hintó és a lovas már eltűntek a sötét éjben, csak a távoli gördülést
hallani még. Lassankint az is elhangzik. Czélhoz ért-e, vagy megállt
útközben?

– Vízben vagyunk, nagyságos úr! kiálta a kocsis a kihajló tanácsosnak.

– Csak hajts gyorsan.

A paripák toporzékolva vágtattak neki a növekedő árnak, bőszülten
ágaskodva vak félelmökben s a kocsisnak minden erejére volt szüksége,
hogy a hintót félre ne ragadják.

És az ár egyre magasabb lett, a hogy előbbre haladtak, a lovak nehezen
birtak már menni, hasig gázolva a vizet, s egy zökkenőnél becsapott a
víz a hintóba.

Eveline lábait a vékony atlasz czipőkön át ellepte a jeges hullám s ez
egyszerre magához téríté.

– Hol vagyunk! sikolta fel, a hintó ablakát felrántva.

A tanácsos átkarolta nejét, nehogy kirohanjon féldeliriumában a hullámok
közé, mik egyes roppant jégdarabokat kezdtek már a hintó kerekeihez
surolni.

– Hajts! hajts! ordíta a kocsisnak kétségbeesetten.

Az még egyszer lovai közé csapkodott, de a paripák nem mozdultak tovább.
Egyiknek szűgyéhez csapódott egy roppant jéghasáb, mitől megrettenve,
félrefordítá a rudat, úgy hogy a hintó egyet kanyarodva, keresztbe állt
az utczán. Eveline egyszerre végig látott a sík úton.

– Jézusom! kiálta fel elborzadva, s minden izeiben remegve bújt férje
keblére, a ki épen úgy reszketett, mint ő.

Hallatszanak-e emberhangok?

Oh igen, az ablakokból, a háztetőkről, szerencsétlen, gyámoltalan
emberek, kik ott szorultak lakásaikban, jajgatva kiáltanak segély után.
A földalatti csárdából egy részeg ember jött elő, káromolva Istent és
elemeket. Vad szitkozódásai borzasztó visszhangot költenek az éjben.
Egyszer egy nagyot ordít, azután nem káromkodik többet. Hihetőleg
elbukott s ott fulladt a vízben.

Miért nem halad már ez a hintó?

Többet érne, nagyságos uram, most egy rozzant csónak.

Eveline a halál kétségbeesésével kulcsolta karjait a tanácsos nyaka
körül, egyre Vilma nevét zokogva. És ők nem juthattak többé oda.

E pillanatban ismerős hang szólalt meg a hintó mellett. Zoltán érkezett
vissza lóháton, de egészen átázva.

– Vissza kell fordulni nagyságos uram. Egész a ház közeléig lovagoltam,
paripám több helyen úszott. Lehetetlen kocsival a házba jutni többé, a
víz egész a kapu homlokát tartó szobrokig ér már.

Kőcserepy minden izma vonaglott e hírre.

Alig mondá el Zoltán szavait, midőn a kocsis, nem várva újabb parancsot,
visszafordítá lovait.

– Leányom, Vilmám! kiálta fájdalmas sikoltással a tanácsosné,
erőszakosan ragadva meg a hintó ablakát; tán képes lett volna azon
kirohanni és elveszni gyermeke miatt.

Zoltán oda hajolt s megnyugtató hangon mondá:

– Legyen nyugodt, nagysád. Térjenek vissza a septemvir úr lakába. Én
kinyargalok a Dunapartra s az első csónakost, a kivel találkozom, ide
fogom hozni és néhány óra mulva karjai közé viszem Vilma kisasszonyt.

Eveline magán kívül ragadá meg az ifju kezét s maga sem tudta hogyan
történt? csak azt vevé észre, hogy megcsókolta e kezet.

A kocsis türelmetlenül csapkodott a lovak közé, s néhány pillanat mulva
újra visszafelé vágtatott a hintó, míg Zoltán egyikén azon
mellékutczáknak, mik a Dunához vezetnek, a mennyire lehetett a vízben
sebesen haladni, elsietett.

A tanácsos hintaja az újtér felé tartva, ott szerencsésen szárazra ért;
már akkor az egész tér el volt lepve menekvőktől, kik minden oldalról
oda tódultak s a tömegeken keresztül csak lépést haladva lehetett a
semptemvir lakáig jutni.

Ott is nagy volt a zavar. A házi úron eret kellett vágatni, s e perczben
a láz töré. A vendégek közől senki sem mehetett haza, a hintók
kimaradtak, miután egyik városrészből a másikba lehetetlen volt járni.
Mindenki jajveszékelt, mindenki el volt csüggedve. Ki tudta volna
egymást vigasztalni, midőn mindenkinek saját félelme volt?

Az egész város felett egy rémkiáltás hangzott ezer meg ezer ajakról.

E veszélyes órában Maszlaczky úr különös bátorságot tanúsított a
csüggedtek közepett. Biztatott mindenkit, hogy fel sem kell venni az
egész veszedelmet, majd elmulik az; máskor is volt már ilyesmi Pesten,
akkor sem lett semmi különös baj. Aztán ha tovább talál tartani, majd
megjelennek a _mentő csónakok_, kiki megszabadulhat, átmehet Budára vagy
Czinkotára; egy becsületes emberbarátnak, Trommel uramnak itt több
rendbéli járműve van, az bizonyosan sietni fog polgártársait
kiszabadítni e kellemetlen helyzetből.

A mint a tanácsosék visszaérkeztek, ő volt a legelső, a ki a hintó
ajtaját kinyitá, a ki Evelinet kiemelni segíté.

– A leányom! egyetlen jó leányom; suttogá fülébe a roskatag nő, mire
Maszlaczky úr egy hős állását véve fel, nemes elhatározással mondá:

– Nagysám! Legyen nyugodt; ha veszély fenyegeti Vilma kisasszonyt, az én
keblem legyen a legelső, mely azt felfogja róla. És ha láva-tenger volna
az, mi ez utczákat elönti, e két kar megszabadítja őt. Barátom!
számítson reám.

Azzal megcsókolá Eveline kezét, Kőcserepyt megölelé s belebújva téli
kabátjába, sietett Trommel uramhoz.

Trommel háza nem messze esett ugyan az új térhez s odáig kevés vizet
kellett Maszlaczkynak gázolni, de maga a ház, melyben az érdemes úr
lakott, még a többinél is alább feküdvén, ide már csak keresztbe tett
deszkákon lehetett eljutni.

E deszkák egyikének végén áll a derék úr. Háta mögött az udvarban
négy-öt csónak volt látható egészen _lengő_ állapotban.

– Jó reggelt! kiálta Maszlaczky úr, egy sovány lámpa világánál
felismerve ügyrészesét, s szívesen vette, hogy az felsegíté őt a
deszkára.

Szép glacé-topánjai egészen tele voltak vízzel.

– Hát rendben vagyunk-e?

– A mint látni méltóztatik, szólt Trommel. Tessék besétálni hozzánk.

– Nem lehet, sietek. Elő hamar egy dereglyével.

Trommel uram néhány szót súgott egy révész fülébe s azzal elkezdtek egy
csónakot evezőkkel s kormánynyal ellátni.

De mindez oly lassusággal, oly kimért tempóval történt, hogy a fiscalis
úr százszor elveszté türelmét ez alatt.

Maszlaczky úr aggodalommal hallgatá az utczákon aláhömpölygő jégdarabok
moraját, s bizalmasan sürgeté az érdemes Trommel urat.

– Ugyan kedves Trommel úr, legyen szíves parancsolni embereinek, hogy
siessenek.

Ő maga nem mert nekik parancsolni, mert csak alig állt azon az egy szál
deszkán.

Erre Trommel úr maga is hozzá fogott a készüléshez, de csak azt szerezte
ez által, hogy még lassabban haladt a munka; a hol valami meg volt
kötve, azt ő ismét eloldozta, s lehetőleg gátoltatta a kimozdulhatást.

A mely arányban pedig Maszlaczky úr átázott lábai fázni kezdtek, azon
mértékben fogyott türelme; aggodalmai növekedését pedig mértanilag
kiszámíthatá a falon, melyen perczről-perczre magasabb vízállást
mutatott a növekedő ár. Már az ablakon folyt be, s a fiscalis úr
kénytelen volt a deszka tulsó végeig hátrálni előre. De miért nem
sietnek jobban?

– Kedves barátim, ne szuszogjanak oly soká! szólt végre kifakadva.

Trommel úr erre visszafordítá fejét s egy tökéletes révész
gorombaságával válaszolt:

– Hát ha jobban tudja az úr, csinálja maga!

Maszlaczky úr nem tudta egyelőre, hogy mi történik vele?

– Kedves Trommel. Azt tartom, hogy jó volna sietnünk.

– Csókolom kezeit. Ha mi olyan bolondok vagyunk, hogy sietünk, akkor
senki sem fizeti meg a fáradságot, hadd reszkessenek előbb egy kicsinyt
az emberek, annál jobban előadják majd a pénzt.

A vállalat érdekében helyesen beszélt a derék férfiu, de Maszlaczky úr
ezúttal nem azon szempontból vevé fel az ügyet. Neki Vilmát kellett
megmenteni, ez által elszakíthatlan kapocscsal kötni magához a
Kőcserepy-családot, hálára, tán melegebb érzelmekre is kötelezni le a
fiatal lánykát, mint szabadító nemtő jelenni meg előtte, midőn
legsürgetőbb a veszély. Egy ily jelenet mégis többet ért Maszlaczky úr
számításaiban egy pár száz forintnál.

– Igen is, kedves Trommel úr, önnek igaza van általánosságban; – de in
specie, részletesen tessék kivételt tenni. Én a magam részére ohajtok
egy csónakot, saját rendelkezésemre.

– Ohó! arról szó sem volt köztünk. Az nincs a szerződésben, hogy az úr
még _extra_ is használja a csónakokat. Az volna csak furcsa.

– De, kedves barátom, én nem üzérkedni akarok azzal, hanem saját
használatomra kivánom azt.

– Lirum lárum. A hol az úr lakik, oda nem megy a víz. Én nem hagyom
magamat megcsalni, tudja az úr; ha nem tetszik az úrnak a szerződés, én
visszaadom a pénzét, adja vissza az irásomat.

Maszlaczky úr most látta át, hogy micsoda kelepczébe került. Trommel úr
ki akarja őt játszani a jövedelmes vállalatból. Ugyan jól kiválasztotta
emberét. Kellett neki oly hidegvérű alak, a ki százas uzsorát vegyen a
szerencsétlenség helyzetéből s ez egyenesen ő rajta kezdi el szerepét,
hagyja őt rimánkodni, könyörögni egy szál veszendő deszka szélén, s nem
hajt reá addig, míg osztályrészéről teljesen le nem mond.

Egyszer életében vállalt magára Maszlaczky úr emberbaráti szerepet,
annak is így megadta az árát. Látta, hogy itt nincs sok válogatás.

– A szerződését is visszaadom önnek kedves – azaz hogy: Trommel úr, és a
pénzemet is ott hagyom. Tegye el. Hanem adjon egy csónakot rögtön.

– Akár dereglyét, ha így beszél. Már ha én velem szépen beszélnek, akkor
én mindent adok. Látja a tekintetes úr, hogy a magam házát is veszendőbe
hagyom, csakhogy másokon segíthessek.

Ezzel rögtön készen állt Maszlaczky úr előtt a dereglye, benne négy
izmos révészlegény csáklyákkal, evezőkkel; a fiscalis úr széttépte a
szerződést s többet nem is vesztegetve a szót a hajósmesterrel, bele
ugrott a dereglyébe s parancsolá, hogy hajtsák azt a váczi-út felé.

Eleinte szűk, sötét sikátorokon vitt a rémséges út, miknek alacsony
házaiba az ablakokon folyt már be a viz. A rozzant háztetőkről
szerencsétlen menekvők kiáltottak le segélyért, s rimánkodva nyujtogaták
összekulcsolt kezeiket az elsiető üres dereglye felé, mintha Isten
volna, a ki ott alant jár. Hasztalan. A dereglyét hideg vérrel hajták
tovább a révészek, pálinkabűzü elménczségekkel vigasztalva a
kétségbeesőket.

A lipót-városi templom előtt a lépcsőzet alsó fokán egy vén
koldusasszony feküdt, kinek már nem volt ereje az oszlopzat talajára
felkapaszkodni. Egyik révészt meghatották a vén koldusnő nyögései s
hajlandó lett volna őt felvenni a dereglyébe.

– Nem érünk rá! kiálta közbe Maszlaczky úr; majd visszajövet.

Legalább csak az oszlopzatra segítsék tehát fel, rimánkodik a nő.

Nem lehet azért most megállni. Csak tovább! Ki veszi számba Pest város
koldusait?

Hanem a mint a templomon túl kanyarodtak, ott egy magas ház erkélyéről
erős, parancsoló hang kiáltott le hozzájok.

– Révészek! száz pengőt kap, a ki engem innen Budára átszállít.

– Nem érnek rá! Sietett Maszlaczky úr felelni.

– Hanem a révészek megálltak e szóra.

– Csitt csak, szólt a kormányos. Hány száz forintot mondott az úr?

– Kettőt! Kiálta az onnan felülről.

– Én négyet értettem.

– Adok hármat.

Ne alkudjatok, semmirekellők! ordítá Maszlaczky egészen felbőszülve azon
szemtelenségen, hogy rajta kívül még mástól is fogadnak el rendelkezést.
A dereglye az enyim, kizárólag az enyim. Én fizettem meg az árát.

– No látja az úr, szólt a kormányos az erkélyen alkudozóhoz, ez az úr
nem engedi, hogy felvegyük. Hiába: ő parancsol.

– Megadom a négy százat.

– Már az más; tessék leszállani, ide a vállamra lépjen.

– Én parancsolok, gazemberek! rikácsolá éles hangon Maszlaczky. Én
parancsolok.

– Ebnek parancsol az úr! riadt rá a kormányos. Szolgái vagyunk mi az
úrnak? Azt teszszük, a mit akarunk.

– Én megfizettem a dereglye árát.

– Azt végezze el az úr Trommellel, nekünk semmit sem adott; legények! ki
a Dunára! Ha nem tetszik a mulatság, tessék kiszállni.

Maszlaczky úr ekkor könyörgésre fordította a dolgot. Ékesen előadta,
miszerint neki okvetlenűl meg kell szabadítani a Kőcserepy-házból a
tanácsos leányát, ki ott betegen fekszik, az Istenre kéri, menjenek oda
vele; hanem a révészek megvigasztalták szépen, hogy ne búsuljon semmit,
a Kőcserepy-ház igen szilárdul van építve, nem dőlhet össze egyhamar,
ott voltak az építésénél. Erősen áll az. Sőt a kormányos egész
megnyugtatólag mondhatná becsületszavára, hogy ő bizonyosan tudja,
miszerint a tanácsos úr egész családjával együtt kiment még tegnapelőtt
falura, nem is jön be a héten.

Maszlaczky úr sírt, ordított dühében, szidta, fenyegette a ficzkókat.
Nem használt semmit. Választania kellett, hogy kiszálljon-e a vizbe,
vagy akarata ellen megtegye a halálveszélyes útat Pestről Budáig?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ezen félelmetes éjszakákon a királyi tábla ülnökei közül többen, a
történhető veszély ellen óvakodva, a curia épületébe rendelék
jurátusaikat, hogy ott két óránként fölváltva a levéltárhoz vezető
termekben őrködjenek.

Az éjfél előtti órában épen Kovácson volt az őrállás sora. Már egy
óranegyed óta hallá a lövéseket és vészharangszót s az utczákon futók
kiáltozásait, s érzé a pillanatig tartó földrázkódást, mely miatt a nagy
levéltárszekrények mind úgy dübörögtek, mintha a beléjök zárt százados
pörök megelevenültek volna, s végitéletet sürgetnének, valahányan
kihaltak belőlük, actorok és incattusok, mind lábaikkal rugdalnák e
szomorú kripták ajtait, a minden alvó lelkek elszabadulásának
éjszakáján. Maguk a falakon függő ős nagyúri képek is aranynyal és
hermelinnel és büszke arczokkal, úgy látszottak remegni faragott
rámáikban s mindenünnen az ifjú őrre néztek, az egyetlen síron inneni
élőre közöttök, mintha kérdenék tőle: hát te nem remegsz-e?

A fiatal jurátus arcza sápadtabb volt az övéknél. A rémület és veszély
hangjai törtek mindennünen felé. Hallá, mint futnak ki a nagy épületből
mind az emberek, a kik benne laknak, hogy sietnek végig lihegve a hosszú
folyosón és neki egyedül kell ott maradni, neki nem szabad elhagyni
helyét. Ott járkált alá s fel a szikrázva lobogó gyertya világánál,
kivont karddal.

Oh az a kivont kard olyan sokat tud beszélni, ha van a ki olvasni tud
róla! az elmondja, hogy van az embernek egy kedves jó barátja, a ki
kettővel fölér veszély idején. A kinek kardja van, az soha sincs
egyedűl: a kard elmondja, hogy a magyar született katona, s a katonának
meg kell állani rendelt helyén, ha a világ összeomlik is körűle.

A vészharangszó miatt nem lehetett hallani az óraütéseket. Ki tudja,
mennyire haladt már az éjszaka? Tréfás órákban szokás volt az ifjak közt
beszélni egy néhai vén tabuláris ügyészről, ki egész nap ott szokott
ülni a levéltárban, pörtárban s írt, írt szakadatlanúl végevárhatlan
replicákat, exceptivákat, informatiókat, eldönthetetlen hosszú perekben,
s minthogy rövid volt neki a nappal, éjszaka is ott írt sokszor, még sem
bírt semmit elvégezni; s minthogy rövid volt neki az élet, most a halál
után is följár s előszedi éjfél után a penészes pereket s ír nagy
sebesen, irja azokat a hosszú, véghetetlen, tekervényes feleseléseket,
és még sem tud végére jutni… Ha most az csak ide jönne! gondolá magában
a fiatal jurátus… De jót huznék a hátára! veté utána magában, egyet
suhintva kardja lapjával s alig gondolta el, midőn nesztelelenül
megnyilik a főajtó s belézeng rajta egy tetőtől talpig fehér alak, füle
mögé dugott irótollal, nagy remegve s kezeit fázékonyan hóna alá
dugdosva, épen mint valami kisértet, a ki jön replicákat írni éjfélnek
idején.

– Ki vagy? megállj! ordítá rá a jurátus, kardját felé tartva hegyével.

– Ugyan ne ijeszgessen a tens úr, mikor különben is úgy félek, szabódék
a jámbor kisértő lélek, a ki nem volt más, mint a curia kapusa, ki
okíratokat másolt szobájában s onnan jött elő nagy reszketve a vész
harangjaira. Senki, egy lélek sincs az egész házban, csak mi ketten,
mondá fogvaczogva, s majd belebújt a fűtött kályhába. Csak azért jöttem
a tens úrhoz, hogy megtudjam, nem kell-e újra befűteni? De úgy
megijesztett a tens úr.

– Köszönje, hogy megijedt, mert különben rosszul járt volna. Hány óra
már?

– Tizenegy még mikor elmúlt!

– Úgy engem régen fel kellett volna váltani. Ki következik utánam?

– Tarnóczay tens úr. Kétszer izentem már utána, hogy jöjjön, de azt
mondja, hogy vesztésben van, regresszirozni kell magát. Most megint
utána küldtem a kis fiut, csak az uton meg ne ennék a halak.

E szelíd kivánsága a jámbor kapusnak menten teljesüle, mert azon
perczben nagy dalolás hangzott végig a folyosón, sarkantyupengéssel
vegyülve s nem sokára belépett a kis fiu lámpással, utána Tarnóczay tens
úr, nyalka, kifent arczával, melybe szerelmes volt Pesten minden második
némber.

– Jó estét, koma! kiáltá az érkező, őrt álló társára. Untad már magadat.
Szerencséd, hogy svarcz vagyok, mert reggelig itt ülhetnél helyettem.
Megkoppasztottak csúful. Csunya kozákok vannak ott. Mindig sláger,
egyre-másra sláger. Te fattyu! hol van az a fattyú?

– Kérem, tiltakozék a kapus, ez az én valóságos törvényes fiam.

– Elhoztad a puncsomat, fattyú? Tedd le ide fattyú! Nesze egy garas.
Nincs az biz nálam. No majd ha lesz, kapsz egy huszast. Te fattyú!

A kapus dörmögve czibálta el onnan a fiát. Kovács is felölté zekéjét és
eltávozott.

Tarnóczay tens úr utána kiáltá:

– Aztán ha a Privorszkyba mégy, a helyemre ne ülj, mert ott peched lesz,
csunya peched.

Kovács nem ügyelt rá. Tarnóczay úr még azután is jó sokáig eldörmögött:
«Milyen jó ándungjaim voltak, aztán mégis mindig letájcsoltak, egyre
bakala; csizta bakala! a legjobb gusztámat elrontotta a spicz: hijába
brennoltam, kaufoltam, pászoltam, aufmisoltattam, nem változott a
szerencse. Ma nagy malőrben voltam, engem ucscse. Még sáphoz sem
jutottam.»

Hagyjuk őt morogni. Menjünk addig a Privorszkyba.

Régen megvolt, most is megvan az a szokás, hogy a kávéház helyett a
tulajdonos nevét szokás említeni. Ez időben épen Privorszky teremei
voltak a törvénytudó fiatalság kedvencz gyűlhelye, s nem tartozott a
ritkaságok közé ott még éjfélek után is vidám társaságokat találni
párolgó püspök-ital mellett, földig érő füstfelleg között, kártyai
replicákba elmerülve.

A játék-asztal most is sűrűn körűl van ülve, csupa fekete attilás ifjak,
kiknek oldalára kard van kötve, ez oly regényes kiegészítő része a
magyar viseletnek s kivált éjszaka idején elmaradhatlan, mivel hogy a
fiatal törvénygyakorló testületnek nem egy tettleges vitatásra van
alkalma a helybeli czéhek harczvágyó fiatalságával s ilyenkor aztán
előfordúlható esetekben vajmi jó szószóló a kard.

Egy szép arczu fiatal ember adja a bankot, osztja a kártyát, egészen
neki hevült a játék küzdelmeibe; fején daliásan félrevágott kucsma, nagy
sastollal. Az ember úgy szeretne másutt találkozni hasonló alakkal,
talán lovon, tán villogó karddal kezében, heves csatazaj közt, vagy
lelkes tanácsban, magasztos beszéddel ajkán, nem e rút szenvedély
eszközeivel izmos kezeiben. Úgy nem illettek ez ifju arczokhoz az
irigység, a káröröm kifejezései. Átok reá, a ki azokat előidézte!

Az asztalon nagy összeg pénz hevert. Messze lakó apák, anyák fáradságos
keresménye, tán az oklevélért járandó utolsó arany, melyet gond nélkül
vet oda a sorssal nem törődő ifju könnyelmüség. A kártya fordul, itt
vesztenek, ott nyernek. Egyes szitok, egyes örvendő kiáltás áll
ellentétbe egymással.

Ott egy szögletben ül a vén jurátus is, fráter Bogozy, ki gordon
hangjával meg megszólal, mondván: áll egy huszas! Azt a huszast ugyan
nagyon szeretné látni a bankadó, mert már nagyon sokszor elveszté
Bogozy, a nélkül, hogy egyszer elővette volna.

Épen nagy szerencsében volt a bankadó s annál nagyobb dühben a pontárok
(pointeur), midőn belépett a terembe Kovács.

Egész arczából ki volt kelve a derék ifju, borzalom és felindulás
látszott minden vonásán.

– Barátim, szólt elfogódott hangon, mi alatt a bankadó a kártyákat
keverte, halljátok e vészharangozást?

– Régóta hallgatjuk, szólt a bankadó ifju.

– És tudtok játszani részvétlenül? az árvíz ellepte a várost.

– Bánom is én; én Bogozy hátára ülök, ő belé nem megy a víz.

– Azt nem mondhatod, hogy bánod is, mert jó szíved van, s ily óriási
szerencsétlenség órájában nem maradhatsz hideg vérrel.

– Mi közöm nekem a Hausherrek bajához? én megfizettem előre a házbért,
az én gazdám házának nem szabad összeomolni.

– Úgy van, segítsenek magukon, azért házi urak, kiálta fel egy borzas
fiú. Tán biz azért sajnálkozzunk rajtok, a miért minden hónapban
stájgeroznak?

– A miért nem világítják a lépcsőket?

– A miért kilencz órakor bezáratják a kaput?

– És a miért kiteszik a szegény legény szűrét, ha nem tud fizetni?

– Hahaha! nekünk nincs házunk Pesten.

Ilyen mondásokkal özönlék el a víg fiuk fiatal társukat, ki a legutóbbi
szóra nyugodtan felelte:

– De azért mégis mienk Pest…

Ezzel nagy szó volt mondva, senki sem tudott ellene szólani.

– És ha Pest elveszett, elveszett az nekünk is, elveszett az egész
országnak…

E szomorú mondásra a bankadó letette maga elé a kártyát, és figyelni
kezdett.

– A curiától idáig jöttömben, folytatá Kovács egy szegény kézműves neje
veté magát lábaimhoz. A József-városból futott ide; ott a
stáczió-utczában lévő házából riasztották ki a betörő hullámok; két kis
gyermeke volt. Erőtlen karjain nem birta őket magával hurczolni, hanem
felvivé a padlásra s maga a nőttön-növő vízben elfutott, hogy számukra
segélyt szerezzen. Most már nem tud többé visszamenni, s az a híre, hogy
azon utczában egyre omlanak össze a házak. A szegény nő haját tépte
kínjában s könyörgött, hogy szerezzek mentséget gyermekei számára, ő, ki
egész vagyonát elveszti e perczben, egész életén át dolgozni fog, hogy
leróhassa azon költséget, a mibe gyermekei megmentése kerülni fog. Én
azt mondtam neki, hogy várjon reám a szegleten s egyenesen futottam ide.

– Akkor, Istenemre, jó helyen jársz, szólt a bankadó, egészen áthevült
arczczal. Erre már én is vállalkozom.

– Én is, mi is! kiáltanak a többi ifjak, székeikről felugrálva.

– Megálljatok, barátim! szólt a bankadó. Az a szegény asszony mindenét
elveszti ez órában, talán annyit, mint a mennyit mi egy óra alatt
elpazarlunk; im ez asztalon most hever egynémely pénz, enyim is, tietek
is, egy kártyafordulón úgy is ki tudja kié lenne mind az? hárítsuk össze
olvasatlanul, s adjuk annak a nyomorultnak.

– Jó lesz, igen jó lesz. Helyesen van, kiáltának az ifjak valamennyien.
A vén Bogozy is felkelt, kivette mellénye zsebéből a sokszor emlegetett
huszast, s odaveté a többi közé.

– No, te se mondd többet, hogy nem láttad a huszasomat.

Az egész összeget pedig papirba takarták, lepecsételék egész
hitelességgel, s vevény mellett átadák a kávésnak, s azzal siettek
kardjaikat felkötni.

Néhányan az ifjak közől a szerencsétlen nőt siettek elhelyezni, kinek a
Curia becsületes kapuőre nagy szívességgel nyujtott ideiglenes szállást.
Azalatt a többiek futottak egyenesen a Dunapartra.

Ah, szomorú látvány volt az. Két-három helyen omlott keresztül a víz a
megbontott gát felett, zuhogó dörgéssel szaggatva tovább a veszélyes
törést. A sötét éjszakából messze kifehérlettek a zuhatagok, s mint
mikor felhőszakadás után a hegyekről alázúg a rögtöni ár, olyszerű moraj
terjedt el a város két oldalán, mely e perczben tökéletesen sötét volt.
És e sötétség közepett az a kiismerhetlen vészlárma, mely az egész
fölött emelkedett, mint egy gonosz álom…

Hol egy csónak!

Ah, azoknak dolguk van most. A nemesebb lelkü hajósok rég a vész
színhelyén vannak már járműveikkel, a számítóbbak pedig várnak még, hadd
legyen a veszély még nagyobb, hadd legyen a segély még drágább.

De ime egy mégis ott látszik lappangani a lerontott kikötő
deszka-omladéki között, behúztak a jó emberek minden evezőt, maguk is
végig feküdtek a csónakban, hogy annál kevésbbé legyenek észrevehetők.

– Héj, hó! legények! kiálta rájok Kovács, ki legelső vette őket észre.

– Nos? hát? mi lesz? kérdé mogorván a kormányos, s vele együtt három
révészlegény kezdé fölemelgetni karimás fejét.

Hiszen ezek a mi ismerőseink, a kik Maszlaczky urat elvitték!

Hogy járhatták meg ezalatt Budát? – Története van annak. Miután a
legsűrűbb jég közé bevitték áldozataikat, s egy negyedórai életveszélyes
küzdés után sem birtak odább menni a partnál, akkor ama gazdag úr még
egyszer annyi összeget igért nekik, csak hogy ne vigyék át Budára,
tegyék akárhova az ég alatt; mely óhajtását Maszlaczky úr is osztá s
Istennek hálákat adott, a révészeknek pedig tiz forint borravalót, midőn
valahol a pávák szigete körül száraz földre tették, a mennyei
gondviselésre bizván, Kőcserepy tanácsos úr beteg kisasszonyának
megszabadítását.

– Ide azzal a csónakkal, atyafiak! kiálta sebten a fiatal jurátus a
révészekre.

– Hát aztán ki fizet? kérdé a kormányos, két tenyerébe fektetve széles
pofáját, a mint hason feküdt.

– Mi fizetünk.

– Hát mennyit?

– De emberek! Hogy tudtok alkudni e rettentő órában, szólt elszörnyedve
a meleg keblü ifju.

– Hagyd a philantropiát barátom, ne vesztegesd azt itt, szólt közbe a
kávéházi bankadó. Pénz kell ezeknek, nem szép szó. Kaptok minden órára
öt pengőt, ficzkók.

A kormányos éktelenül felkaczagott, s röhögve fordítá fejét társaihoz.

– Halljátok ezt! öt pengőt; még talán azt is csak krajczárt. Ötvenért
sem mozdulunk innen.

– Hát miért nem?

– Azért, mert százat is kaphatunk.

– Ah, ez iszonyatos! kiálta Kovács. Van-e kendtekben lélek, hogy saját
hasznukra tudnak gondolni, midőn ezer meg ezer kétségbeesett ember kiált
segítség után?

– Nem árt nekik, ha egy kicsinyt megfürödnek, válaszolt rá a kormányos s
a révészlegények olyan jó elmésségnek tarták e mondást, hogy hahotával
kaczagtak fel rá.

– Ejnye ti semmirekellő szívtelen kutyák! ordíta fel Kovács e kaczajra,
s nemes haragjában kirántá kardját s beleugrott övig a vízbe, egy
kezével megkapva a csónak lánczát.

– Ide mellém, barátim! foglaljuk el erővel, ha jó pénzünkért nem adják!

A révészlegények rögtön neki estek csáklyáikkal megtámadójoknak, de
Kovács vitézül védelmezte magát; az egyik csáklyát, melylyel hozzá
döftek, derékban szelte ketté, s megrúgva lábával az ingó csónakot,
olyat lódított rajta, hogy a másik kettőnek munka volt megállni benne.

Ezalatt frater Bogozy, kiben a lélek örült, hogy verekedésre került a
dolog, hirtelen leoldá rozsdás fringiáját, s oda veté a mellette
állónak, mert először is abban a kard ketté volt törve, nem lehetett
használni, másodszor pedig ő is a somogyi kanászszal szokott tartani, a
ki verekedésbe soha sem visz fegyvert, azt tartván, hogy majd lesz az
ellenfelének, tehát csak úgy puszta marokkal rontott bele. Egy gondolat
volt neki a partról a csónakba ugrani, a másik: nyalábra kapni a
kormányost s kivetni a vízbe; a többi azután egymásután következett.
Bogozynak igen könnyen ment ez a munka; bele volt már gyakorolva, s
hasonló esetekben igen hirtelen elhatározottsággal birt; míg más ember
azt kérdezgeti az ellenfelétől, hogy mit akar? azalatt ő a magáét régen
a földhöz vágta, meggyomrozta, s ott is hagyta.

Kovács ugyan könyörgött neki, hogy ne hányja ki a legényeket a vízbe,
elég leend ha lefegyverzik őket, s becsületszavokat veszik, hogy a
jurátusok ellen nem fognak többet harczolni; de Bogozy csak akkor
hallotta, hogy miről van szó, mikor a jó emberek már mind a vízben
lubiczkoltak.

– Hadd fürödjenek egy kicsit, nem árt nekik, szólt Bogozy nagyot
nevetve. Kormányos gazda, úgy-e jó elménczség volt ez kendtől?

Az ifjak elfoglalták a csónakot, míg a legyőzött révészek tüszkölve és
káromkodva iparkodtak kigázolni a partra, ökleikkel fenyegetve Bogozyt,
ki már akkor megragadva izmos kézzel a kormányrudat, az áradat omlásához
irányzá a csónakot. Az evezők gyorsan csapkodták a habot; a tüzes
fiatalság szélsebesen hajtá tova a csónakot, végig a nagyhid-utczán.
Azon a szép, gazdag, ragyogó nagyhid-utczán, melynek már csáklyával sem
lehetett a fenekét érni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hová lett Zoltán?

Ha tudná Kovács és fiatal társai, hol van az ifju nemzedék szemefénye ez
órában, a derék ifju sarjadék, kiben egy jobb kor vezérét reményli a
képzeletdús fiatalság maga előtt látni, hogy fordítanák meg egyszerre a
kormányrudat s indulnának másik irányban keresni az annyiszor emlegetett
ifjut a sötét tekervényes sikátorok között.

Ott küzd a bátor gyermek a tóduló zaj között fáradt paripáján. Az éles
jégdarabok mind kivérzék már lova szügyét s a szorongatott állat a vész
balérzetében fel-felnyerít halálos félelemmel, szokatlanul ordításának
hangjával megrémítve a rajta ülő szívét.

Nem lehet előre menni!

A paripa mindig jobban gyengült, roskadozott; Zoltán lehajolt a kedvencz
állat nyakára s gyöngéden megsimogatta, megveregette.

– Csak még egy perczig ne hagyd el magadat, kedves jó paripám, szólt
hozzá hizelgő szóval. Látod, mindjárt a parthoz érünk, ott azután
megpihenhetsz kedves lovam, hű állatom.

Az okos állat, mintha értené, a mit ura beszél, új erőfeszítéssel
rugaszkodott neki a szemközt álló hullámoknak, olykor félig fölkapva a
torló jéghasábokra, mik erőszakosan hátra nyomták, a midőn egyszerre
valami tompa robaj üté meg füleit; a paripa egyszerre megtorpant s oly
gyorsan kapta félre a fejét, hogy Zoltán csaknem leesett a hátáról; a
másik perczben az előttük álló egyemeletes ház irtóztató robajjal omlott
össze, oly közel hozzájok, hogy a hullámot túlcsapta Zoltán fején. A
rémjelenetet nem eleveníté egyetlen emberi hang sem. A ház lakói vagy
elmenekültek már, vagy szótlanul ott vesztek mind.

A paripa rémülten hánykolódott lovagja alatt s szemei az ijedtségtől
fénylettek a sötétben. Zoltánnak egész erejére volt szüksége, hogy a
hátán maradjon.

A leomlott ház vastag porfelleget támasztott a szűk utczán, s a mint azt
nagy lomhán felemelte a szél, akkor látszott meg, hogy a sikátor egészen
el van zárva a halomba omlott kő és porladéktól, melynek romjai közül
magasra állt ki egy-egy tört gerenda, s a helyökből kivágott ajtók,
ablakok rámái, ereszei.

Lehetetlen volt ez úton tovább menni. Az omladék járhatlanná tette az
utczát. Zoltán kénytelen volt lova ösztönére bízni magát. Az akaratja
ellenére is mindig vissza akart fordulni; most tehát ereszté, hogy
menjen, a merre akar.

Visszafelé sokkal könnyebben lehetett haladni; a sodró ár is segíté az
úszó mént siettében, s nem kellett szügyével az éles jegek ellen törnie.
Mind a mellett érzé Zoltán, hogy a ló ereje végfogyatékán van; olykor
egész nyakig elmerül s alig birja már fejét fentartani a víz felett,
lélekzete reszket és mindig rövidebb lesz, s egy helyen egészen elbukik.

Máskor átusztatta e paripával a Tiszát s ki sem fáradt az bele. De most
a jégdarabok összesebzék az izmos állatot s a vérvesztés és hidegség
elvevék kitartó erejét. Tán jó volna sorsára bízni a szegényt. Talán
megmenekülhetne lovagja nélkül.

Zoltán tudta, hogy itt uszással menekülni nem lehet. A víz jéggel volt
tele, a zaj eltemette volna a legvakmerőbb uszót is.

Épen a lipótvárosi templomig vergődtek, még a legfelső lépcső állt ki a
vízből. Zoltán itt leszökött lováról a lépcsőre, kirántá fejéből a
kantárt s azzal elereszté a gyötrött állatot.

Mintegy harmincz lépésnyire úszott az tovább, akkor egyszerre
visszafordítá fejét s a mint elhagyott urát megpillantá a templom
lépcsőzetén állva, kiemelkedék a vízből s hangosan, fájdalmasan
felnyerített, visszafordult, odavergődött ismét hozzá, nehéz, erőltetett
vonaglásokkal odáig küzdte magát, ott a lépcsőzet alján leroskadt, szép
karcsú nyakát kiemelve a vízből, s félig elborult okos szemeivel
feltekinte gazdájára, mintha mondani akarná neki: «ülj fel ismét,
meneküljünk együtt, a míg bennem tart.»

Zoltán lehajolt hozzá, ölébe vette a hű pára fejét, mely fájdalmasan
nyögve, lihegve feküdt gazdája lábainál, kit a legnagyobb veszély
órájában elhagyni nem tudott.

E perczben úgy tetszik az ifjunak, mintha a sötétben valami nyugtalan
emberi hang szólna hozzá, rémesen, susogva.

Oda nyujtá kezét s érzé, hogy azt egy másik kéz görcsösen ragadja meg, s
utána egy félig vízben fekvő alak vonaglik fel a lépcsőzetre.

A koldusasszony volt az, kit a révészek itt hagytak.

Egészen eszméletén kívül volt már, s csak a vak ösztön dolgozott benne,
midőn emberi neszt hallva, kinyujtá kezét a vízből.

Zoltán egészen kiemelte őt onnan, s átengedve neki az egyetlen száraz
helyet, melyen állt, maga egy lépcsővel alább hágott a vízbe.

A szegény asszony reszketett a hideg és a belső hagymáz miatt. Zoltánon
jó meleg zeke volt, azt leveté magáról, s betakarta vele a koldusnőt;
hisz ő nem fog azért megfázni, báli öltönyét jól összegombolá, karjait
összefonta mellén. Ez is meleget fog tartani.

Az éjszakai szél csipősen fútt a templom előtt, egészen átjárva az ifju
könnyű öltözetét. Kalapját régen elvesztette, hajfürteit szabadon
zilálta a szél s térdig a jeges vízben állt.

– Nem, nem fogok fázni, nem szabad fáznom, mondogatá magában. Csak
eleinte esik rosszul, azután majd belefásulok. Az éjszaka nem lehet már
hosszú, s reggelig majd csak érkezik segély.

Néha-néha valami gyáva dæmon azt suttogta fülébe: talán ez a
koldusasszony nem is él már, mit használ neki a meleg öltöny, vedd le
róla, mit árt neki, ha kissé a vízbe ér? szorítsd odább.

– Nem, nem, szólt magában, megkeményítve reszkető testét. Tűrni fogok.
Várni fogok. Ez csunyább volna, mint a rablás, mint a gyilkolás. Nem
szabad gyávának lenni.

A víz azonban egyre nőtt, már térdein felül kezde érni az ár, s az ifju
szíve lassankint elkeseredék.

Eszébe kezdett jutni az édes otthon, a csendes boldog szentirmai esték,
a vidám kaczagás órái a nyájas, derült ismerősök között; s az édes
hallgatás perczei a jávorfák alatt, a kedves kicsike mosolygó arcza,
gyöngéd kezecskéje az övében. És itt körül a jeges, halálos ár,
torladozó fehér-fekete zajával, halálnyögés a közelben, halálordítás a
távolban, halál lába alatt, halál feje fölött. Úgy szédült, úgy bágyadt,
olyan nagy vágya támadt leomlani ide a hideg hullámba s elvégezni hiú
örömöket, kínzó bánatot – egyszerre.

De nem! Nem. A gyáva csügged el, a törpe omlik le az élet terhe alatt.
Nem ilyen vég, nem ilyen sors van a bátrak számára megirva; lelke
büszkesége, önérzete súgja, hogy egy dicső, tett-gazdag jövő vár reá, s
a tűrés, szenvedés csak előkészület ahhoz.

E gondolat úgy átmelegíti a szívet; ez nem engedi érezni a szél hideg
fuvallatát. Ah valóban Orkhán szultán kevésbbé fázott szellős sátorában,
mint utóda Mahmud, ki a török paradicsom nyolczadik gyönyöréül egész
szobákat huzatott be drága prémekkel.

E historiai emléken nyugodott az ifju tétova lelke. Mahmudnak jobb lett
volna bátor lélekkel, mint prémmel látni el magát. Lám, a bátorság mint
melegít! Már az utolsó lépcsőt is mossa a víz, a jég köszörüli a templom
oldalát, s a lépcsőzetnél egész fagyos torlaszt emel.

E pillanatban a széles utcza végén vöröses fény kezdett derengeni.
Zoltán azt is csak képzete játékai közé vette, egyikéül azon fényes
gondolatoknak a jövőről, mik e perczben lelkét melegíték.

A fény mindig határozottabb kezdett lenni, s nemsokára egy úszó talp
tünt elő, melyen néhány fáklya volt kitűzve. Több férfi evezővel és
csáklyával hajtá a tutajt, mely sebesen látszott előre törni a jéggel
elegy vízsíkon.

A fáklyák közepett, a kormányrúdnál állt egy izmos, herculesi alak,
föveg nélkül, egy könnyű kabát vetve vállaira. Daliás barna arczára ki
ne emlékeznék? e villogó, vakmerő szemekre, mik tudnak a napba nézni és
meg nem hunyorodni, a szénfekete bajusz magasra kondorulva fedezi a
büszke, szép metszésű ajkakat, miknek minden szava annyi szívet, lelket
szokott meggyujtani, míg a daczos áll, határozott gödrével, fényes
fekete szakállal van koszorúzva. Ki ne ismerte volna őt, ki ne tudná, ki
volt? ki ne emlékeznék reá? Pest város három legszomorúbb éjszakáján
ezren és ezren hallották e nevet mint szabadulásuk jelszavát hangzani és
utána mondák, áldva, magasztalva, Istenhez imádkozva.

E férfi – Wesselényi Miklós.

A nagy, széles tutaj már akkor tele volt megmentett nőkkel,
gyermekekkel. Hiszen minden férfi örömest nézett szembe a veszélylyel,
ha családja gyöngébbjeit megmentve tudhatá.

A nagy országférfi bölcs nyugalommal állt a kormányrúdon; midőn ép, erős
épületek előtt haladt el, miknek erkélyéről úri halvány arczok
tekintének le rá, kezével inte nekik: ti várhattok még, ti nem vagytok
nagy veszélyben, lakástok sokáig kiállja a vizet, nagyobb veszélyben
levőket kell megmentenünk; de ha roskatag földszinti házacskát pillanta
meg, hol a rongyos háztetőről nyujták felé kezeiket a nyomor félig
öltözött alakjai, ott sietett, ott megragadá izmos kezeivel az evezőt,
egyenkint szedte le a boldogtalanokat félelmes menhelyeikről s meleg
pokróczokba takarva, a tutajon elhelyezé, s tovább hajtotta azt ismét,
ár ellenébe, vész haragjába.

Zoltán szótlanul bámulta a szemközt jövő tüneményt. Úgy rémlett az neki,
mint valami álomlátás; e magas, dicső férfialak a fáklyák dicsfénye
közepett, homlokán az Isten-ihlet vigasztaló derűje, lábainál a
szabadulás hálatelt arczainak csoportozata, mint egy bűbájos tünemény az
ind mythosz regéiből, hol az ember-alakot öltött Brahma elkárhozott
csoportokat ölelve fel, sikamlik végig fényes hajójával a sötét tenger
szinén.

Az ifju egészen elfeledett kiáltani. Talán nem is szólt volna, ha a
szabadító arra nem irányozza tutaját. Gondolá, hogy a templom is
adhatott menedéket valakinek, s a ki az isten zsámolyánál kereste, az ne
csalatkozzék hitében.

– Hahó! van ott valaki? hangzék mély menydörgő hangja a szabadítónak,
melyhez hasonló hangot nem hallottunk sem azelőtt, sem azóta; szelid
biztatás és űző rettenet, az oroszlán haragja és az oroszlán szerelme
hangzott abban.

Zoltán még most sem felelt volna; valami magyarázhatatlan kábulat fogta
el idegeit, hogy nem tudott szólni; de a szabadító éles szemei
észrevették.

– Ott emberek vannak! kiálta, s mig baljával a kormányrudat irányzá,
jobb keze iszonyú lökést adott a csáklyával a tutajnak, hogy az
keresztül törve a zajló jég felett, néhány pillanat alatt ott termett a
templom előtt.

– Miért nem feleltek? Ki van itt?

Zoltán csak most kezde föleszmélni. Megismeré Wesselényit.

– Egy koldusnő, uram.

– Nyujtsa kezét.

– Nem birja, mert félholt.

A szabadító közelebb nyomult, s azon pillanatban ő is megismeré a
gyermeket.

– Zoltán! Te itt vagy? Hogy jösz ide?

– Egy beteg gyermeket kellett volna megmentenem, de lovam nem birt a
zajban úszni, ide szorultam.

– Egy beteg gyermeket? szólt Miklós, mialatt egyik szolgája átemelte a
koldusnőt. Zekédet pedig erre a koldusnőre adtad. Így majd magad is
beteg gyermek fogsz lenn. No lépj hát ide.

– De uram, meg kell igérni önnek, hogy segélyemre lesz azon szegény
gyermek megszabadításában.

– Hol van? Ki az?

– Kőcserepy leánya.

– Ah! veszélyben vannak, s te mented meg őket? különös játéka a sorsnak!
Ezért kár volt magadat áthűtened fiam. Kőcserepy úr háza erősen épült,
nem omolhat össze, aztán neki vannak jó barátjai elegen, a kik sietni
fognak segítségökkel kedveskedni.

Zoltán keserűen felelt:

– Báró úr, ez nem azon éjszaka, melyen az ember ellenségét
megkülönböztetheti barátjától, ha azt veszélyben látja.

– Lelkemre, fiu! ez az ember nekem csak az országteremben ellenfelem, de
neked az életben ellenséged. Lépj át, nem érünk reá itt sokat feleselni.

– Nem lépek át, szólt a fiú durczásan. Én megigértem az anyjának, az
anya kétségbe esve kért.

És ha apám gyilkosának igértem volna is meg, megtartanám. Itt maradok,
várok, míg jön más, a ki oda visz.

A szabadító nem feleselt többet, hanem megkapta nagy rettentő kezével a
fiút öltönyénél fogva, s úgy átveté a tutajba, mint a pehelylapdát.

A paripa vergődni kezdett a vízben, midőn urát távozni látta.

– Kié az a ló? kérdé Miklós, ki bolondja volt a paripáknak, kössétek a
tutaj mögé, hadd úszszék utánunk. Nagyobb kár volna érte, mint egy pár
rideg, haszontalan cretinért!

Tudni lehetett, hogy kit értett a cretin alatt?

Zoltán csodálkozva szemlélte e különös férfit. Ki oly erősen tudott
szeretni, mennyire tudott az gyűlölni is! hogy még a vízbe fulók közől
is ki tudja válogatni azt, a ki barátja és azt, a ki ellensége, s míg
egy koldusért, egy pór gyermekéért százszor veti egy óra alatt koczkára
életét, azért, a kit nem szeret, még csak kis ujját sem képes
kinyujtani.

– Fogd ezt a csáklyát és segíts! kiálta mély gordon hangján Miklós az
ifjura. Zoltán megköszönte neki, mert ezáltal kimelegedett.

Pár percz mulva ismét rá kiáltott menydörgő hangon:

– Húzz egyet abból a kulacsból, ha mondom.

Zoltán engedelmeskedett. A szerémi szilvaszesz jótékony meleggel árasztá
el rögtön belsőrészeit s a kemény munka közben egészen visszanyerték
idegei előbbi rugékonyságukat. Gyönyörűség volt nézni, hogy dolgozott,
hogy izzadt. Miklós le nem vette róla szemeit.

Már közel voltak a Kőcserepy-házhoz. A két ablakban most is égett a
halvány szövétnekvilág, a többi sötét volt már.

– Szegény leány! sóhajta magában Zoltán, hogy félhet most oly egyedül.

E közben lassan elkezdett fordulni a tutaj, s Zoltán örömmel tapasztalá,
hogy Miklós a Kőcserepy-ház alá kormányozza a tutajt. Örömmel ugrott oda
hozzá s hálatelten csókolá meg a derék férfi kezét.

– Nem azért teszem, szólt ez alányomott, döbörgő hangon, mintha
megérdemlenék, vagy mintha félteném őket, vagy szánakoznám rajtok, mert
csak addig imádkoznak, a míg a veszély tart, s ha szabadultak belőle,
ismét káromolják az Istent; hanem teszem te érted. Teszem azért, hogy te
elmondhasd nekik: ime ti el akartok engem veszteni, én pedig
megszabadítlak benneteket. Helyben vagyunk.

Miklós előtt tudva volt mar az iszonyatos per és annak minden titkos
összeköttetései a Kőcserepy-családdal.

A tutajt megállították a két kivilágított ablak alatt, hozzá kötve a
földszinti ablakok kiülő vaskosaraihoz s egy készen tartott lábtót neki
támasztának az ablaknak, melyen Zoltán ifju erejének heves gyorsaságával
futott fel. Miklós maga tartotta a lábtó alját, mintha le volna verve a
földbe.

– Ne félj, fiam! dörmögé utána.

Csak egy homályos lámpa, fehér tejüveggel leborítva, világítá a szobát.
Lehetett volna világosabbá is tenni, de a beteg szemeit sérté a fény.
Különben is minden butorzat oly fehér, mintha valami fiatal halott
számára volna felékesítve a szoba, a ki meghagyta, hogy őt ne feketével,
hanem fehérrel gyászolják. Székek, szekrények fehér fából, a háttérben
egy kis alabástrom kandalló, melyből már a tűz kialudni készül, előtte
egy porczellán fényernyő, melyen homorműben egy angyal alakja van
bevésve, ki a légben röpülve, két, keblén szunyadó gyermeket ölel. Midőn
a tűz néha fel-fellobban, a fehér angyal mindannyiszor megjelenik a
homályos háttérben, mint valami tünemény, mely ismét tova repül, ha a
láng elaludt. Még a képek rámái is fehérek, csak széleiken láttatva
vékony aranyozott vonalat, s metszetek és festvények helyett élettelen
gipsz-domborműveket foglalnak be.

Milyen hideg lehet ebben a szobában, a hol minden olyan fehér.

Még maga a szenvedő lányka is, a ki ott a fehér ágyon fekszik. Kezei
egész csuklóig fedve a hálóköntös fodraitól, hajfürtei a csipkés
hálófőkötő alá szorítva; ha azokkal a sötét, fekete szemeivel nem nézne
a lámpa világába, olyan jól beillenék azon gipsz mellszobrok társának, a
mik iróasztala tetejéről bámulnak – nem tudni hova?

– Ne tégy már többet a tűzre, szólt bágyadt hangon valakihez. Gyere ide
hozzám, Liza.

E szóra az angyalos ernyő mögül előtünik egy alig tíz, tizenegy éves
leányka. Szép, teli arczú gyermek; az is fehérbe öltözve, mint minden
tárgy, a mi e szobában van, de orczáit még sem sikerült összhangzásba
hozni a többi kisértetszinű dolgokkal, mert azok pirosak maradtak,
mintha egyetlen élő rózsaszinű alak járkálna egy egész szintelen
holdvilági völgyben.

A lányka mosolygott, mintha örömét fejezné ki a felett, hogy beteg
úrnője magához hívja, s úgy iparkodott visszatérni hozzá, e közben
óvatosan lábhegyein lépkedve s előre nyujtott kezeivel minden bútort
megérintve, a mihez közelíte, míg nagy fekete szemei merően felfelé
látszottak nézni azokra a fehér tündérkékre, mik a szoba tetejéből
kiemelkedtek.

Ez a leányka vak…

Vakon született és rá nézve mindegy: fehéren, vagy feketén van-e
bútorozva ez a szoba és ez az egész világ, mezeivel, egével,
csillagaival, a mik ő rá nézve mind nem léteznek.

Egykor a pesti vakok intézetét látogatá meg szülőivel Vilma, ott látta
meg a több ifju szerencsétlenek között ezt a kis lányt. Nagyon
megszánta, megszerette s addig könyörgött szülőinek, míg azok magukhoz
vették a boldogtalan árvát.

A tanácsos úr azt gondolá, hogy a vaknövelde ő fensége a herczegnádor
pártfogása alatt állván, e gyöngédság által annak magas kegyét magára
fogja vonni, Eveline pedig, mint philosoph nő, igen helyesen okoskodék,
hogy e leánykának társasága a legkevesebb veszélylyel jár Vilmára nézve.
A vak leány nem taníthatja őt tiltott eszmékre, hisz ő maga sem ismer
semmit, nem hizeleghet neki, mert hiszen azt sem tudja, mit neveznek
szépnek?

Eddig igaza volt.

A vak gyermek társasága legkevésbbé volt veszélyes Vilmára nézve, a hogy
szokták a philosophok értelmezni a veszélyt fiatal lányoknál. Egész
napokon át eljátszott vele, ápolgatta, öltöztette a nálánál pár évvel
fiatalabb gyermeket, kit «leánykám»-nak szokott nevezni, s oly különösen
illett a sápadt gyermekarczhoz azon mélabús anyai kifejezés, melylyel
kis társnéját ápolgatá, oly komolyan, oly meglett tekintettel, mintha
számtalan évvel volna nálánál idősebb, mintha nem is anyja, hanem valami
nagyanyja volna annak.

Éjszaka maga mellett hálatta, imádkoztatá, lefekteté, betakargatta,
épen, mint a hogy anya bánik gyermekével, reggel maga öltözteté fel, s
egész nap elvesződött vele, míg egy-egy dalra megtanítá a zongorán, vagy
a guitarreon, vagy különös mintákat kötni és olvasni a könyvre tett
ujjai hegyével, míg oly tökélyre vitte, hogy a gyermek a legsűrűbb
nyomtatást is elbirta olvasni túlérzékeny ujjaival.

Olyankor azután, midőn gyakran fél napokon át elüldögéltek egyedül a
budai nyári lakban, vagy hosszú éjszakákon, mikor Vilma nem tudta
lehunyni szemeit, akkor odaülteté maga mellé Lizát és meséltetett vele
magának.

Oh mennyi szép mesét tudott a kis vak leány! Csodálatos alakokról,
képtelen tüneményekről, minőket csak egy vakon született túlömlő
képzelete tud teremteni, a ki soha sem látta a világot s iparkodik azt
maga elé állítani, egyes felfogásokból, miket hiányos érzékei közöltek
vele, hangokból, mikről a tárgyakra következtet, emberek szavaiból,
eget, világot, élő állatokkal, beszélő, csengő virágokkal, utazó
erdőkkel tele mindenséget, hol emberek, állatok közösen uralkodnak –
teremtve maga elé; s képtelen történeteket szőve, fonva azokból, melyben
emberek és angyalok, állatok és növények, menydörgés, tűz, vihar és nap
játszanak csodálatos regéket. Vilma olyan örömest hallgatta mindig e
furcsa meséket, miket Liza oly folyvást tudott mondani, mint egy hosszú
álmot.

Vilma egy idő óta nagyon sokszor volt beteg.

Tapasztaltabbak azzal nyugtaták meg a szülőket, hogy ez állapot csak
természetes stadiuma a hajadoni kifejlődésnek.

A lányka különösen kerülni látszott minden zajosabb társaságot. Olyankor
mindig feje fájt, s ha ezt mondá, bizonyára halvány arcza s égő szemei
nem engedtek benne kételkedni. Eveline hozzá szokott e pillanatnyi
bajokhoz; az orvosok azt állíták, hogy mindez igen természetes és nem
kell rajta megütközni. Eveline emlékezett rá, hogy hasonló idős korában
ő is hasonló bajokkal küzdött, azóta pedig soha a feje sem fájt. Azért ő
bizton elmehetett a meghivások után, s bár anyai szívének jobban esett
volna gyermekével otthon maradni, de miután az elmenetel miatt Vilmának
mi baja sem történhetett, az elmaradás pedig könnyen kellemetlen
surlódásokra adhatott volna alkalmat, ebből a leglogikaibb mérlegezés
útján ki lehetett vetni, hogy Eveline távolléte metaphysice helyes.

A kis Liza odaült egy zsámolyra Vilma ágya mellé, s kis úrnője gyöngéd
kezét keblén szorongatá, magában tusakodva a fölött, hogy milyen
különös, hogy ennek is csak öt ujja van, mint a vaknövelde
zene-professorának, pedig az csak hegedülni tud, azt sem igen nagyon,
míg Vilma úgy zongoráz, mintha mindegyik billentyűre külön ujja volna.

A tűz hangosan kezdett pattogni a kandallóban.

– Meséljek neked valamit, jó anyácskám, kicsi anyácskám?

Miről meséljek? Meséljek azokról a madarakról, a mik a tűzben laknak?

Hogy lármáznak, mikor az ember enni ad nekik, fát meg szenet. Oda
csapnak a szárnyaikkal az ember kezére, s hajtják be a meleget a
nyíláson és mondják: rop, rop, rop, pitt, patt! Ha nem adsz ennünk,
elmegyünk. Mikor a szegény ember egyszer télen épített magának egy kis
házat, jégből építette, aztán kitapasztotta hóval s abba elbujt, mert a
szél haragudott rá nagyon. Odabenn előhítta a tűzben lakó madarakat, s a
kezeit melengette nálok, azok csak pattogtak, csak kiálták: rip, rop,
ennünk adj, mert meghalunk. De a szegény embernek nem volt fája, elment
hát a szomszédjához, a ki gazdag ember volt, volt nagy háza, hogy egész
az égig fölért és sok sok fája. A szegény ember kért tőle, de az nem
adott. Azt mondta neki, menj az erdőre, vágj magadnak. A szegény ember
kiment az erdőre fejszével: de a fák mind elmentek már előle. A mint
meglátták messziről, hogy fejszével jő ellenök, kihúzták a földből
azokat a hosszú hosszú lábaikat, megereszték azokat a nagy suhogó
szárnyaikat, s elfutottak, elrepültek. A szegény ember visszament a
jégkunyhóba. A tűzmadarak alig beszéltek már hozzá. Nem vertek
szárnyaikkal meleget, egyenkint elrepültek onnan, csak az utolsó hagyott
ott egy piczi piczi tűztojást, azt is beletojta a hamuba, hogy nem
látszott. A hogy azután a tűz elrepült, megjött a szegény ember
ellensége, a szél, először a hasadékokon süvöltött be: sírj – ríjj –
félj! – ne beszélj! A szegény ember reszketett. Azután az ablakokra
került a szél, a mik jégvirágokból voltak csinálva, azokat rázta: – bújj
– júj – fúlj – zuzmara zörög! – A szegény ember bújt előle és
reszketett. Végre az ajtón dugta be fejét a csunya szél, üvöltve,
morogva: – úr! őr! űr! én vagyok az úr! én vagyok az őr! én vagyok az
űr! És azután megfagyott a szegény ember. Mikor aztán a gazdag szomszéd
megtudta, hogy a szegény ember meghalt, odament hozzá, hogy a tűztojást
elvegye tőle. Megtalálta azt a hamu között, s odatevé a pipájába s haza
vitte. Otthon lefeküdt vele, a pipa a szájában, a pipában a tűztojás és
elaludt. Éjszaka kikelt a tűzmadár a tojásból, talált ennivalót
köröskörül; rop, rop, jöttek a többik is egész seregestül, betöltötték
az egész szobát, az egész házat, fel a háztetőre rop, rop, rop!
megnőttek nagyra, rettenetesre, megemészték a rossz embert házastól,
kincsestől, míg csak porrá nem lett; a vén szél jajgatott a nagy tűzben,
a mint a tűzmadarak szárnyaikkal korbácsolták, s beleverték szakállát az
égő parázs közé s megpofozták nagy éles körmeikkel. Képzelem, hogy fájt
a gonosznak, a ki csak a hideget és a zuzmarát szereti.

Ilyen képtelen meséket szokott rögtönözni a világtalan gyermek kis
úrnője mulattatására, miket az figyelmesen végig hallgatott, nem zavarva
annak szerteszét csapongó képzeletét.

– Mondjak még mesét? kérdé egy másikra készen.

– Elég lesz leánykám, fekügyél le te is, ne találjanak fenn, ha
megtalálnak jönni.

– De hátha majd tudni akarják, hogy van kis anyácskám?

– Semmi bajom sincs.

– Hiszen az elébb sóhajtani hallottam. Én jól hallottam. Miért
sóhajtott?

– Csak úgy rám jött a sóhajtás. Valamire gondoltam.

– Mire gondolt, kedves anyácskám?

– Arra, hogy engemet senki sem szeret.

– Hát én? kérdé a gyermek elszomorodva.

– Csak te.

– És a nagyságos asszony?

– Nem.

– Hát az édes papája?

– Az sem, senki sem. Minek is szeretnének? Mi oka volna rá valakinek,
hogy szeressen? Mit szeretne rajtam?

– Mikor kegyed olyan jó és olyan szép, rebegé a gyermek, úrnője kezét
ajkához szorítva.

– Az nem igaz; én nem vagyok sem jó, sem szép. Azt csak úgy mondják, de
nem igaz. Én magam jobban tudom, hogy milyen vagyok. Rossz vagyok és
rút, azért nem is szerethet senki.

– De hogyan lehet az? kérdé a vak leány, elbámulva a hallottakon, ki nem
birta képzeletével utólérni a gondolatot, hogy valaki magát rossznak és
rútnak ismerhesse, ha mindjárt ép szemekkel bir is, s kívül és belül
láthatja magát azokkal.

– Miből gondolhatja az én kedves kis anyácskám, hogy őt nem szereti
senki, mikor mindenki úgy szereti, úgy keresi kedvét? rebegé a gyermek,
kezecskéjét reszketően jártatva végig Vilma forró testén, mintha azt a
fájó részt keresné rajta, a honnan ezek a szomorú gondolatok jőnek, s
azt hinné, hogy ha rajta fogja tartani kezét, majd meggyógyul bele.

– Kedvemet keresik, ugy-e? de én jól tudom, hogy terhökre vagyok!
szüntelen beteg, szüntelen nyavalygós, az egész ház szemben hizeleg és
ki nem állhat. Én kiállhatatlan vagyok, látom minden ember szeméből,
tudom magam is, hogy kiállhatatlan vagyok, s nem bánnám, s tudom, hogy
más sem bánná, ha már régen-régen a föld alatt volnék.

A vak gyermek elfakadt sírva e szóra s hevesen átölelé kis úrnőjét,
zokogva:

– Ne mondja, oh ne mondja azt! Mi lenne akkor én belőlem, ki szeretné
akkor a szegény árva Lizát?

Vilma gyöngéden simogatá végig a vak gyermek fejecskéjét, mint valami
komoly édes anya. Még csak nem is sírt.

– Ne búsulj te, gondoskodtam én felőled. Ha én meghalok, itt van
irószekrényemben egy ezüst persely, a mi pénzt ajándékba kaptam, azt
mind abba szoktam rakni. Ez a tied lesz, ha én meghalok. Látod, mikor
ezelőtt négy esztendővel ide hoztak hozzám, akkor mindjárt elkezdtem
rólad gondoskodni. Minden darab pénzt félre tettem az én kis leánykám
számára. Régen, régen megirtam én azt már egy levélbe, le is pecsételtem
az amethyszt gyűrűmmel, melyen a nevem van, öt fekete pecséttel, – itt
van a fiókomban, – hogy az én kis leánykámra hagyok mindent. Tied lesz
az a kis zsámoly is, melyen ülsz, magam hímeztem, az ágyam és hímzett
takaróm, a hajból font karpereczem, te viseled azt majd és megemlegetsz
róla.

A szegény vak leányka úgy sírt, úgy zokogott és könyörgött kis
úrnőjének, hogy ne mondjon neki több ily félelmetes meséket, mikor abból
úgy sem igaz egy szó is, ő még sokáig fog élni, olyan derék úrnő lesz
belőle, mint édes mamája, ő neki ne is akarjon semmit is hagyni, mert
neki semmi sem kell, csak hogy az ő kedves úrnőjének szavát hallhassa.

Vilma pedig mosolyogva czirógatá a gyermeket, mintha örülne annak, hogy
őt valaki így megsiratja.

E pillanatban úgy tetszék, mintha titkos rázkódás futna végig a ház
alatt.

– Jézusom! mi ez? kiálta felszökve zsámolyáról a vak leányka.

– Hintó járt a kapu alá, szólt Vilma, ki a keresztül futó földrengés
hatását, az ágyban fekve, nem érezte oly erősen. Talán anyám érkezett
meg.

– Nem, nem, rebegé Liza s nyugtalan kebellel kezde el hallgatózni. Arcza
egészen elsápadt, hogy Vilma ijedten emelkedék fel vánkosairól,
megragadva a reszkető gyermek kezét.

– Mi lelt, mit hallgatsz?

Még Vilma nem hallott semmit, de a vak idegei sokkal érzékenyebbek; mit
a természet az egyik érzéktől megtagadott, azt a másikban iparkodott
kipótolni. Ő már hallotta azt a távoli zúgást, zajgást, mit a gátjait
átszakasztott folyam rohanása támasztott, a titkos dübörgést, mit a
földalatti csatornákon át a pinczékbe rohanó víz omlása okozott, s a
nőttön növekedő vészkiáltást egyes emberek, majd százak, majd ezrek
ajakáról és nem tudta magának kimagyarázni, hogy mi az? azért állt ott
oly halványan, mint a fal és keble lihegett, erősen zihálva és szemei
forogtak, mint a hogy egy vak szemei tudnak forogni, czéltalanul,
tétovázva.

– Mit hallgatsz? kérdezé újra Vilma, kerekre nyilt szemeivel a sötét
ablakra bámulva.

Egy halvány villanás derítette fel egy pillanatra az ablakokat s rá egy
ágyúlövés erőszakos taszító dördülete rázta meg azokat.

Liza sikoltva esett térdre a dörgés rögtöni hangjára. A város felé
fordított ágyúkból soha sem volt szokás lőni; ezt a mennydörgő,
ablakrázkódtató csattanást nem hallotta ő még soha.

És ismét egy lövés, és egy harmadik is… azután elkezdtek kongni a
harangok, először egy toronyban, azután kettőben, háromban,
valamennyiben.

– Tűz van! Tűznek kell lenni valahol; monda Vilma, a vészharangra
figyelve.

– Tűz, hebegé utána a vak leány. A tűzmadarak repülnek; ki vétett
ellenök? gondolá téveteg lelkében.

– De messze kell lenni, mert odakint egészen sötét van, susogá Vilma, a
fekete ablaktáblákra függesztve szemeit. Ne félj, leánykám, semmit se
félj; biztatá a gyermeket, ki oda huzódott keblére félénken, remegve, és
hallgatá a mindig közeledő zajt, a hömpölygő morajt, a meg-megrendülő
vészordítást, a távolban omladozó házak siket zuhanását és egyre jobban
reszketett és halaványult.

Az egész házban nagy zaj és hurczolkodás keletkezett egyszerre,
hallatszottak az emeleten végigfutók dobogásai, a nyugtalanító
jajveszékelések, a mikből nem lehetett az ijedelem okát kivenni. Vilma
háromszor is csengetett a cselédeknek; egy sem jelent meg a hívásra.
Hallatszott, hogy vágják be maguk után az ajtókat, hogy futnak el.
Egy-egy nőcseléd sírva keresi a mellékszobában nem talált holmiját, de a
hívásra nem felel, nem hallja, vagy nem ér rá. Senki sem törődik vele,
hogy a szomszéd szobában két gyámoltalan lény marad el, egy beteg leány
és egy vak gyermek.

A zaj, az emberlárma mindig közelebb jött az utczán, végre egyes futók
száguldó rohanása kezdett kivehető lenni; a rémkiáltások közől, mik
eddig rémséges zűrhangot képeztek, kihallatszott egy ijesztő
vészordítás:

«Az árvíz!»

«Jön az árvíz! Meneküljön a ki tud. A Duna két oldalán elszakította a
gátot. Isten irgalmazz!»

– Isten irgalmazz! sikoltá a vak leány, arczát Vilma vánkosai közé
temetve, s kétségbeesetten ölelve védnője kezét keblére, mintha azt
hinné, hogy az képes lesz őt megmenteni.

Az árvíz! az árvíz! – Mi volt az ő képzeletében az árvíz? A híg, fagyos
elem meghódította a földet, egy rettentő hatalom, melyet ember nem képes
feltartóztatni, rászakadt, ráomlott az élők fejére; a hullám jő nagy
zúgással, morgással, mint a hogy jött azon negyven kárhozatos napon,
melyen a biblia szavaiként oly irtózatos módon eltörölte az Isten a
földről mindazt, a mi él; hasztalan kiáltás, imádkozás, nincsen hova
szabadulni; a rémséges hullám egyre nő, egyre árad, túlcsap a legnagyobb
házak tetején, a legmagasabb tornyok csúcsán és addig nő, addig dagad,
míg be nem tölti azt a véghetlen űrt, a mi a föld és az ég között
fenhagyatott. Ah az irtózatos, irtózatos!

A szegény gyermek homloka hideg verítéket vert e rémeszmék láz-nyomása
alatt, miket eleven képzelete rettentő képekkel népesíte meg. Úszni ott
a vizek tetején, mikor sem fa, sem hegy nem látszik már ki többé a
víz-egyetemből, járni az utczák fenekén s minden lélekzetre éltető lég
helyett megölő vizet szívni be; találkozni a vízfenék hideg csodáival;
akár hova nyúl, az ő csúszos, iszapos, pikkelyes testeiket érinteni, s a
meleg, pelyhes ágy helyett ott a nyúlós, utálatos iszapban feküdni, a
csúnya, eviczkélő férgekkel egy fészekben, – vízalatti nyálkás virágok
között, vízalatti süketes hangok rejtélyes mormogása mellett. Oh hogy
reszketett, hogy nyögött e gondolatok rémei alatt…

A futók, a menekvők őrületes ordítása lassankint elhangzott, csak néha
időközönkint riasztá fel a támadt hallgatást egy-egy segélykiáltás
bizonytalan hangja. A házból mindenki eltávozott már, akár meg lehetett
volna őket számlálni, a mint a lépcsőkön nagy dübörögve végig futottak.

A két gyermek szorosan tartá egymást átölelve. Az egyik lázasan
reszketve halálfélelem miatt, a másik oly nyugodtan, csendesen, mintha
mind az, a mi alatta és felette történik, rá nézve nem volna ijesztő,
ismeretlen, megfoghatlan.

Nem sokára hallani lehetett, mint omlik be a pinczeablakokon a víz nagy
zuhogva, bugyborékolva, folytonos rázkódásban tartva az egész épületet,
néhány percz mulva megteltek a földalatti üregek s a túltömött nyílások
tompa böfögéssel adtak helyet a kiszorított légnek; még egy-egy nagy
hörgés hallatszott, mintha valami óriási állat fulladna a vízbe, s
okádná vissza a torkába rohanó hullámot; azután elfojtott csend állt be
néhány perczre.

Csak a reszkető gyermek lihegése hallatszott oda fenn a szobában, ki
képzeletében ott volt azon nagy ismeretlen állat előtt, mely lábaik
alatt oly rémségesen fuldoklik.

Két-három percz mulva elkezdtek egyes pattogások, roppanások hallatszani
az egész épületben; de az mind oly közel hangzott, mintha lábaik alatt
történnék.

A pinczébe tódult víz most emelgetni kezdé a tömör boltozatokat, a
meghajlott vaspántok voltak azok, a mik úgy ropogtak, s a földszinti
szobák padlatának egyes deszkái, a mik az ellenállhatlan feszítéstől
felpattogtak, támaszták az ijedelmes hangokat.

Egy pohár állt a beteg leány éji asztalán, abban egy ezüst kávéskanál.
Lassankint elkezdett csengni a pohár, a mint a kanál hozzá verődött,
mintha az is félne, mintha az is vészhangot akarna adni, miként a
félrevert harangok a tornyokban.

Egy rémületes óra folyt le így, melyet nem számlált a percz-inga
otthonos ketyegése, mert a folytonos rázkódástól maga a fali óra is
megállt s a tizenegy órát úgy ütötte el, hogy minden ütésnél perczekig
megpihent.

Egyszerre valami hosszasan készülő moraj kezdett támadni az épület
belsejében, mely úgy hangzott, mintha az egész ház porrá omolnék, s
egyik kő a másikon keresztül akarna rohanni. Egy irtóztató dördülés
következett reá, mely lomha morajban végződött perczek után.

A vak leány úgy nézett merev, világtalan sötét szemeivel, mintha azt
várná, hogy ha a napsugár nem hatott át azoknak örök éjszakáján, e
halálos rém alakja keresztül törhetne azon.

A lépcsőzet omlott össze. Még sokáig hallatszott utána, a mint a
hátramaradt rész kőfokai egyenkint utána estek s az omló kőpor suhogva
csordult alá a falon.

Vilma csendes nyugalommal ölelé át reszkető társnéját s a mint kezei
összeértek, imára kulcsolá azokat felette, és nyugodtan hallgatá a
rombolás közeli neszét.

Valóban nem félt attól, a mi következik.

Az életunalom szenvelgése nem szokatlan tünemény növendék gyermekeknél;
sokszor hallani gyermekektől a balga óhajtást, hogy bár meg tudnának
halni, – kik még nem éltek; de ha maguk előtt látják a halál eleven
képét, elfeledik a szenvelgett életunalmat, s reszketnek a fenyegetett
életért. Vilmánál ez óra ijedelmeiben volt a léleknek legszomorúbb,
legvalóbb próbája. Oly közel hozzá a halál és ő nem érzett félelmet
előtte. Jőjjön, ha jönni kell. Végig gondolt mindazokon, a kikhez
rokonláncz köti, egyik nevénél sem jött szemébe köny. Majd elfelejtik, –
kigyógyulnak. Az az egyetlen egy, a ki megsiratná, a kinek fájna, ha ő
nem lesz, vele együtt vesz el; úgy vesz el, hogy majd ha a romok közől
hulláikat előkeresik, még akkor is egymást átölelve fogják tartani.

Valami könnyű recsegés hallatszott a szobában. Oda tekinte, s észrevevé,
hogy az átelleni falon egy vékony repedés támadt, a papirszőnyegek ketté
hasadtak egy helyen s látható volt, mint repednek szép csendesen odább.
A nyílás mindig hosszabb, mindig tágabb kezdett lenni, a papirszőnyeg
pattogott a falon.

A vak leányka felgerjedt figyelmét nem kerülték ki e hangok; jól meg
tudá azokat különböztetni.

– Ugy-e, most mindjárt meg fogunk halni? kérdé Vilmától, arczát annak
keblére rejtve.

Vilma nem felelt neki rá, csak erősebben szorítá magához. Valóban ő maga
is azt hitte, hogy úgy lesz. Elnézte szép csendesen, mint tágul egyre a
támadt hasadás, már kilátni rajta az éjszakába, egy-egy ködös csillag
néz be rajta a vigasztalan távolból. Már egész a tetőig hasadt a
repedés, az egész boltozás menete látható, a hogy építve van, még csak
aláfelé kell neki végig hasadni, s azután elérni az ablakok közeit és
azután vége van mindennek, vége egy pillanat alatt, vége hamarább,
mintsem bánni lehetne az életet és azután a vak és a látó között nem
lesz különbség, egyik oly boldog lesz, mint a másik és oly hideg, mint a
másik.

E gondolattal zárta le szemeit, hogy becsukva találja azokat az örök
álom.

– Hahó! itt álljatok meg! hangzott egy mély, szívrendítő, szívbúzdító
hang ott alant a vízben úszó utczán.

– Ah! a szabadító jön. Az Isten eljött! kiálta felsikoltva a vak leány s
örömrepesve emelkedék fel úrnője fekhelyéről s rohanni és szólni akart,
de egyikre sem volt képes.

Jól mondád, jó leányka. Isten jár a vészek között. Az ő lelke vezérli a
nagyok, a nemesek gondolatát, hogy ott legyenek, hol ő hozzá imádkoznak.
Áldott a kéz, áldott a szív, a kit Isten kiválaszta, hogy általa
hirdesse csodatételeit. – Wesselényi van ott alant.

A másik pillanatban egy lábtó csapódott az ablakhoz, mely annak üvegeit
bezúzta.

Vilma hevesen szökött fel e hangra ágyából.

– Ruháimat! kiálta, ijedten kapkodva öltönyei után. Az a gondolat, hogy
meghal, nem ijeszté meg, de az igen, hogy meglepetik.

Alig volt ideje felső ruháját magára rántani; valaki sietve futott fel a
lábtón s benyújtva kezét a tört ablakon, felnyitá a táblákat. Csak a
lebocsátott fehér függönyök takarták még el az érkező alakját.

– Ne még! susogta Vilma alig hallható hangon, a midőn a következő
pillanatban szétváltak az ablak függönyei s a párkányról alálépve,
előtte állt – Kárpáthy Zoltán.

Vilma nem reszketett eddig, de most elkezde minden tagjaiban remegni, a
vér majd arczába szökelt, majd ismét szívébe vissza; egyszerre piros
lett, majd ismét fehér, mint a halál.

Igen, ha a halál angyala jelent volna meg előtte, nem érzett volna
láttára annyi félelmet, – annyi gyönyört.

Zoltán egy pillanat alatt észrevette a veszélyes repedést a falon s
odasietve Vilmához, megfogta remegő kezét.

– Kisasszony, siessen velem jönni, a falak repedeznek.

El kellett bámulni rajta, a midőn Vilma visszahúzta kezét s szótlanul
leült ágya szélére. Olyan volt e perczben, mint valami álomjáró.

Oh igen, hiszen e lány beteg, jutott hirtelen eszébe Zoltánnak s
megpillantva a karszékre vetett meleg téli shawlt, azt hirtelen felkapta
s szótlan a lányka vállai körül keríté.

– Már most siessünk.

– Hová? kérdezé a lyánka, felvetve nagy sötét szemeit, a mik Zoltánt úgy
zavarba tudták hozni.

– Szüleihez! Kétségbe vannak esve ön miatt.

– Kétségbe vannak esve? ismétlé az ifju szavait a leányka, keserű
mosolylyal; hát miért nem jöttek értem?

– Az lehetetlen volt.

– Mindenkinek lehetetlen volt, csak önnek nem volt lehetetlen.

Zoltán türelmetlen kezdett lenni.

– Vilma kisasszony, az Istenre kérem, tegye félre irántam való haragját
ebben a pillanatban, akármiért neheztel rám és siessen velem menekülni,
mert az alant álló derék szabadítóknak még sok dolguk fog ma lenni.

A vak leányka is oda veté magát kis úrnője keblére, hevesen könyörögve:
«menjünk innen, menjünk, a ház leszakad, a víz elnyel, meghalunk».

Vilma felállt.

– Elébb azt a lánykát mentse meg ön, súgá remegve Zoltánnak. Látja:
kétségbeesnék, ha ő maradna utoljára. Kérem.

Zoltán szót fogadott, ölébe vette a vak gyermeket, ki azonban nem akarta
elbocsátani úrnője kezét.

– Hát Vilma? Vilma nem fog jönni? Én nem maradok el Vilmától. Én nem
megyek el nála nélkül.

– Én is elmegyek, biztatá Vilma, veled leszek. Engedd magadat vitetni.

– De ki ez az ember, a ki engemet visz? kérdé az ismeretlenség
félelmével, én nem ismerem. Hova visz?

– Csak menj, szólt Vilma érzékenyen; olyan ember az, a milyen csak egy
van.

Zoltánnak egész a tutajig mindig fülében csengett ez a szó: olyan ember,
a milyen csak egy van; mit tesz az? Olyan bohó, vagy olyan rossz, vagy
olyan jó?

A leány pedig odafenn erőtlenül rogyott le fekhelyére.

Tehát szülői kétségbe vannak esve miatta! de azért nem azok jöttek őt
megszabadítani, hanem engedték e munkát egy ifjunak, a kit gyűlöltek, a
kiről soha egy jó szót nem szóltak előtte, a kiről azt hitték, hogy ő is
utálja és a kit meg akarnak rontani.

Mert a figyelmező gyermek előtt nem volt titok, hogy Zoltán ellen valami
nagy, valami megsemmisítő terv van készülőben és a tervnek fonalait az ő
szülői tartják kezökben, hogy Zoltán egykor minden vagyonát el fogja
veszíteni és azt ők szerzendik meg és azzal leányuk leend gazdagabb. Ha
tudnák, mit cselekesznek?

Zoltán sietve tért vissza a szobába. Vilma ismét felemelkedett ágyáról,
de nem birt lábain állani, oly gyenge volt. Valóban nagy betegnek
kellett lenni. Zoltán sürgette, hogy nyujtsa kezét és siessen vele
menni. A leány akart volna, de nem birt megmozdulni. Tán még valami
nehezebb ült szívén, mint a betegség.

– Látja ön, hogy lépni sem tudok.

Nem volt pedig sok idő a tanakodásra.

– Úgy megbocsásson ön, szólt Zoltán, nincs más mód, mint hogy önt
karomra vegyem. S azzal nem várva be a feleletet, hirtelen átkarolta a
leányt, mielőtt az ellene mondhatott volna.

E pillanatban oly sebesen vert a leányka szíve, hogy lehetetlen volt azt
nem hallania.

– Boruljon reám kegyed és ölelje át karjával nyakamat erősen.

A lányka hevesen, lázasan lihegett. Ő reá boruljon? átölelje nyakát? oh
igen; reá borult, arczát fejére fekteté s karjával, mind a két karjával
odaszorítá magához az ifjut és azon perczben megeredtek könyei és Zoltán
érzé, mint hullanak arczára e forró harmatcseppek.

Ah, e pillanatban megtudta, mi az a sötét delejes sugár, a mi a lányka
szeméből úgy szokott reá világlani, mint a harag?

Szegény gyermek, szegény gyermek!

Betakargatá őt meleg kendőjébe és sietett vele ki a romlatag épületből.

A mint az ablakon voltak, Zoltán egyik lábát a hágcsó legfelső fokára
téve, a leány hideglelős reszketéssel ezt súgta fülébe:

– Oh Zoltán, hajítson ön engemet le innen a vízbe hadd veszszek el: jobb
lesz mind a kettőnkre nézve.

Az ifju még erősebben szorítá őt magához, s le nem téve addig öléből,
míg Lizához nem ért vele, a hol rábízta a vak leánykára, hogy tartsa
átölelve úrnőjét, nehogy ki találjon a vízbe esni.

– Odább! kiálta érczhangon a szabadító, s izmos karjával felragadá a
csáklyát, egy hatalmas taszítást adva azzal az elhagyott háznak, mire a
tutaj az utcza közepére lódult. A ház pedig, mintha az egyetlen emberi
lökés ingatta volna meg, elkezdett elébb tetőtől talpáig két helyen
végig hasadni, a külső fal mindig külebb hajolt, az ablakok üvegei
szerteszét pattogtak s azzal egyszerre az egész előfal levált, iszonyú
robajjal omolva a vízbe, s fehér porfelleggel borítva el az egész
környéket. A mint a por felszállt, csodálatos volt e házra nézni. Az
előfal úgy bukott le, hogy az épület hátulja megmaradt, mintha egy
szinpad függönyét húzták volna félre, akként lehetett végig látni a tág
szobákon. Némely terem egészen épen maradt, a zongora, asztal, karszékek
szokott rendben álltak, másutt egymásra volt dőlve minden, mint valami
nagy költözködés idején.

Zoltán aggodalmasan keresé szemeivel a fehér szobát. Arra nem lehetett
rá ismerni többé. A felső emeletből az egész fölötte levő szoba reá
szakadt s a sötét idegen bútorok eltemették az egész kis fehér
menedéket, a porrá tört fehér romok fölött zöld kályhák, barna pamlagok.

Ugy tetszék neki, mintha azt hallaná háta mögött susogni:

– Miért nem hagytak engem ottan?

Más oldalra ment. Ettől a szótól jobban fázott, mint a csipős éji
széltől.

A tutaj tovább úszott a váczi-út mentiben, mindig jobban megrakodva
megmentett szerencsétlenekkel. A terhet le kellett már rakni az újtéren,
addig is, míg alkalmasb helyre lehetne szállítani.

A nagyhid-utcza szegletén összetalálkoztak egy csónakkal, mely nagy
ügyetlenűl eviczkélt volna előre, de a benne levő hat vagy hét férfi
közől egy sem tudott kormányozni, a jég minden pillanatban
megrekesztette s a folyamár az utcza közepére sodorta őket.

– Hova igyekeztek? Kiálta rájok a szabadító, látva gyámoltalanságukat.

Azok nem tudtak a nagy ügyekezet miatt felelni. Szerencsére Zoltán
felismerte közöttük Tarnaváry cselédeit. E csónak a septemvir
pinczéjéből húzatott ki, hol előre készen állt, de míg Tarnaváry magához
nem tért, senki sem tudta, hová van elrejtve? Most azon hihetőleg
Kőcserepy házához siettek.

– Itt a kisasszony! kiálta rájok Zoltán.

Azok nem tudtak közel jönni, a tutajnak kellett hozzájok vergődni.

Egy pár urfi volt a csónakban, a vitézebbek közől. Nagyon örültek, hogy
a kisasszonyt megmenekülve látták, tudniillik, hogy nem kellett érte
olyan messze menni, s meleg buzgalommal ajánlkozának, hogy hazáig már
majd ők is elszállítják. A szárazföld oda nem volt messzebb húsz
lépésnél s a víz csak csipőig ért.

Zoltán látva, hogy itt úgyis elég segítő kéz van, közel sem ment, midőn
Vilmát a tutajról a csónakba szállíták. Az volt boldogabb az urfiak
közől, a ki karját ajánlhatta neki, a ki helyet csinálhatott számára.

– Hát te nem mégy velök? kérdé Wesselényi az ifju Kárpáthytól.

– Én itt maradok segíteni, ha ön megengedi.

Wesselényi megveregette a fiu vállát. Eleinte azt hitte, hogy szerelmes
a lánykába, a kit meg akar szabadítni, s most látta, hogy miután
megszabadítá, miután látja, hogy elég kéz siet számára helyet készíteni,
ismét hátra vonul s még csak nemes bátorsága jutalmát is átengedi
másnak.

Az urfiak elszállíták Vilmát szerencsésen a Tarnaváry-házhoz, nagy
diadallal vitték szülői karjai közé; a tanácsos és neje összeölelték,
csókolták őket egyenkint, három óráig tartott, a míg elbeszélték mily
iszonyú veszélyek közt jutottak a kisasszonyhoz; csak hogy
megmenthették, az Isten áldja meg őket érte. Hogy a legnagyobb
veszélyből ki szabadítá meg az egyetlen leányt? arról fölösleges lett
volna nekik beszélni. És Vilma – egy szót sem szólt Zoltánról senkinek.

De nem is örült senki látásán. És nem könyezett, midőn mások sírtak. És
nem hálálkodott, midőn megmentői égig dicsekedtek nagy tetteikkel.

Hallgatott. Beteg volt. – – – – – – –

Talpon volt már minden ember, tele munkával minden kéz; a kiben csak ép
szív dobogott, a kiben csak bátor, emberszerető lélek élt, sietett
menteni, szabadítani azokat, a kik nálánál erőtlenebbek, a kik nálánál
nagyobb veszélyben vannak. Minden utczán, minden téren lehete látni e
küzdő hősöket, kik ajtókból, gerendákból összetoldozott lélekvesztőkön
siettek embertársaik mentésére.

A történet feljegyezte lapjaira e hősök, e bátrak neveit, s nem méltók-e
e nevek, hogy irántok a későbbkori költő lelkesülni tudjon? kik merész,
elszánt csatát vívtak – az enyészet ellen, ezer veszélylyel terhes,
három nap, három éjjel tartó harczot; s diadalmasan tértek meg abból,
mert a midőn a romboló víz két harmadát a fővárosnak sírhalommá
változtatta, e derék, e bátor férfiak küzdése mellett nem jutott annyi
sír számára több halott, csak minden ezer közől egy! – (Hiteles
kimutatás szerint.)

Nagyobb az ő nevök, mint a csatatérek hőseié!

Most mutatták meg ők, kiket haza atyjainak nevez a hír, hogy nem hiába
viselik e szent nevet, most mutatták meg, kik honfiaknak nevezik
magukat, hogy megtudják érdemelni czímeiket. Tizenhat év ködös távola
takarta el ez emlékeket, de még most is fényesek, most is magasak ez
alakok, s ha az emlékezet végig hordozza őket szemeink előtt, most is
megjelenik szemeinkben a köny és nem tudjuk mi az: öröm-e, vagy hála,
vagy fájdalom?

A legelső borzalmas éjszakán látjátok ott a sötét vizek felett végig
sikamlani Wesselényi hajóját. Mint az őrszellem maga, jár ő a
legveszélyesebb helyek között: szűk utczákon, omlatag házak mellett,
miknek vízből kiálló tetején halálfélelem közt reszkető csoportok várnak
reá, várnak az Isten kezeire. Az ember nem mindenható. Egyszerre nem
szabadíthatja meg az egész világot. Oh mint szeretné, ha azon karoknak,
miknek ereje a hitregék mondáival határos, valóban volna azon hatalma,
hogy ezreket ragadhatna ki a halál öléből, ha azon kebelnek, mely
küzdeni tanult vészszel és viharral, volna hatalma visszanyomni az
elemek veszedelmét is, ha azon menydörgő szónak, mely előtt annyiszor
megrendült az emberi akarat, volna ereje visszaparancsolni medreibe a
rontó áradatot, miként vissza tudta űzni annyiszor a rontó
szenvedélyeket, oda a honnan kijöttek! De az ember nem mindenható. A
hősnek az a fájdalmas szerep jutott: mérlegre vetni az emberi
fájdalmakat, itéletet tartani a veszély közepett a fölött, kit kell
megmenteni rögtön, ki várhat tovább? – Itt egy ingadozó ház tetején
sírva kiáltanak hozzá; de amott már nem is kiáltanak, mert a ház
összeomlott s lakói a romok közé vannak temetve. Azokat kell előbb
megmenteni. Oda a romok közé, oda a legnagyobb veszélybe. Ti többiek
imádkozzatok addig, tinektek még vannak perczeitek élni, ezekre már a
halál tette kezét, rajta férfiak, rajta bátran, küzdeni a halállal,
belerohanni a sírba, kiragadni a haldoklókat az omladékból? egy-két
ütést az omló gerendáktól ki venne most észre? jeges áradatot, melyben
nyakig kell gázolni, ki bánna most? két-három férfi ereje van most
minden karban, százé meg százé az övében; félkezével képes feltartani a
dülő háztetőt s másikkal kiragadja az alélt veszendő népet. Mindenünnen
sírás, mindenfelől jajszó kiált felé és ő nem szabadíthat meg mindenkit.
A csónak, a tutaj már túl van terhelve, senki sem fér rá több és még
annyian vannak. «Gyermekeket adjatok csak ide!» kiált indulattól
reszkető hangon a szabadító, s a háztetőkről, az ablakokból remegő
karokkal rakják kezeibe apák, anyák apró gyermekeiket, mintha Isten
kezeibe tennék le őket, s áldva néznek az eltávozó után, felényire sem
érezve a veszélyt, hogy gyermekeiket megmentve tudják. «Visszatérek
ismét!» hangzik a messzeségből és a nyomorultak onnan várják a hajnalt,
a merre az ő fáklyáinak fénye elhaladt.

Minden mozog, minden kéz cselekszik. Itt egy polgár, köztiszteletű férfi
hajtja a csónakot, amott egy szerzetest látunk felgyűrt csuklyával a
vizek közt evezni, szóval és karral vigasztalva a veszendőket.

Amott úszik egy dereglye, megrakva kenyérrel, az utczákon. Az emberek
éheznek is. Ki az, a kinek eszébe jutott, hogy az éhezőkön segíteni
kell, addig is, míg meg lehet őket menteni; ki osztja ott a kenyeret a
hajó ormára felállva a sáppadt szűkölködőknek? E férfiu Dessewffy Aurél.

Künn a legtávolibb városnegyedekben láttok küzdeni egy Szapáryt, mint
emeli karjain, vállain a rongyos, nyomorult embereket csónakjába, mint
tör a vízben úszó házakba, a betegeket mély vizek közül hordva elő s
kezében Pest város térképével kiszámított terveket alkot, órákra osztva
fel a napot és éjszakát, hol, mikor kell megjelennie, okosan, előre
látva, mint a gondviselés.

A főutczákon Prónay Albert jár, a főispáni helyettes, mellette bátor
hivatalnokai, Pajor, Egressy, buzdítva, szabadítva azokat, a kik félnek,
a kik romlásnak indulnak, mindenütt helyükön, mint illik a megye első
hivatalnokaihoz.

Félig betegen, de elfeledve minden fájdalmát, alig gondolva magával, tör
a segélyért kiáltók közé egy Podmaniczky. Áldhatják az Istent, a kikre
rátalál: minden szűkölködőt közel jószágára szállít s saját palotáját
megnyitja előttük; lakjanak abban. Oszszák meg vele a mije van.

Így tett egy Károlyi, így a két Eötvös: Dénes és József; Szapáry
Ferencz, Draskovics, a Wenckheimok, kiket három nap és három éjjel
láttatok mindenütt, ti, a kik vártátok a szabadulást és bizonyságot
tehettek róla, hogy ők megérdemlették ezt a czímet:

«A nemzet szíve.»

Éjfél után két órakor már minden utcza meg van népesülve; száz meg száz
úszó jármű szeldeli az árt. A legtöbb csónakon, dereglyén Szitányi név
olvasható. A derék nagykereskedő a vész kitörése pillanatában sietett
minden hajóját, egész szolgálati személyzetét nemeskeblűleg a hatóságok
rendelkezése alá adni. Bizonynyal ő is készen volt a veszélyre, ő is
számította annak közelgő perczeit, de számította nemes
áldozatkészséggel, s midőn megkondult az óra, az áldozattevő nem találta
elégnek vagyonát letenni a nyomor oltárára, magát az áldozattevő kezet
is oda adta és ment fáradni napszámosaival egy sorban.

A küzdők, a szabadítók a legveszélyesebb utczákon találkozhatnak egy
barna, izmos vállú férfival, ki dörgő, mély szóval hívta fel a nyomort,
hogy jelentse magát, s a hol romokat talált, mindenütt megállt elébb,
nem maradt-e ottan élő? nem hallatszik-e a halálküzdelem nyögése s úgy
kereste, úgy kutatta a szenvedők rejtekeit, mintha azoknak vesztesége
volna az övé, az ő fájdalmuk az ő fájdalma, az ő menekülésök az ő
menekvése. Pedig e férfi talán ez órában minden vagyonát elveszti. Ez
Fűskuti, a nyomdász. A hullám az ő nyomdájába is betört. Annyi
szorgalmas év keresménye, annyi fáradság jutalma ott lett semmivé a
vizek között; de a nemes lélek nem ér rá most saját vagyonát menteni,
becsesebb annál a polgárok élete. A ház, melyben lakik, tömör boltozaton
épült; alant a hullám foglalta el veszendő vagyonát, fenn az emeleten
száz meg száz menekült áldja szabadítóját, kiknek éltét ő foglalta
vissza a hullámtól, s kiket étellel, itallal és meleg nyughelylyel ő lát
el, rájuk költve el, a mije még vagyonából megmaradt.

Mindenütt új meg új jelenetei a csodának, a borzalomnak, a fényes
polgárerénynek és a mély förtelemnek!

A Lipótváros egyik utczájában a segélykiáltozás közé vad, embertelen
szitok hangjait halljuk vegyülni. Istentagadó rablók járnak ott az éj
borzalmában s a védtelen könyörgőket a mély sötétség közepett ingó
házaikban fosztják ki, elrabolva tőlök a mit azok vagyonuk romjai közt
legbecsesebbnek találnak. A rettegők örömmel látják jönni a csónakot,
mely őket biztos révbe vigye, s midőn átadták magukat nekik, akkor ez
emberarczú ördögök meztelen rakják ki őket a puszta romokra! Hol van
most az Isten, a ki őket megbüntesse?! Szabad a bűnnek a vásár.
Nézzétek, hogy bujdoklik csónakával a sötétben a gyalázatos szenvedély a
házak falai mellett. Bele ne lépj hajadon, ki a szabadulást várod; a
kéjencz förtelmes karjai várnak ott, ki az Isten itéletóráját
alkalmasnak találta arra, hogy undok bűnökkel népesítse meg az éjt.
Elhal a sikoltás a fekete éjben. Ha hallaná is valaki, hogy jöhetne
segíteni? Alant az ár.

De mégis van, a ki hallja: hallja az Úr! Ime fáklyafény közeleg a
sötétben a rablók felé, s egy csónak sikamlik alá gyorsan az utczán.
Benne ülnek a jurátusok, a mi ismerőink.

– Megállj! ordít a gazokra Kovács; társai fegyvert ragadva állnak a
csónakban, mely nyílsebesen közelít a rablók felé.

A kéjencz csónaka elfutott, magányos martalékát elhagyva a romok között,
de a rablók szembeszálltak. Három csónakjuk volt nekik, az ifjaknak csak
egy. A megrabolt nép áldva, buzdítva nyujtja kezeit a bosszulók
csoportja felé, míg átkozva mutat a szörnyetegekre.

– Előre barátim! kiált Kovács, merészen odakormányozva a csónakot a
rablók közé; hárman vannak egy ellen. Az mit sem tesz. Himpellérek azok,
ti pedig jó vitézek vagytok, kard van kezetekben, vágjatok közéjök. Úgy
ni! Az egyik csónak már a falnak szorult. Azt a felingerelt nép kövekkel
fogadja, révészei kénytelenek kiugrálni a vízbe, hogy a két tűz közül
megmeneküljenek. De a másik kettő dühösen áll ellent. Sikerült nekik a
jurátusokat közre szorítani; a jámbor Bogozy a csónak orrán állva már
egy ütést kapott a homlokán csáklyával, a többit számba sem vette s
Kovács kardja markolatban törött ketté, a mint az egyik rabló a nehéz
evezőlapáttal neki sujtott. Már két-három csáklyát döftek csónakuk
oldalába s azon törekszenek, hogy azt felfordítsák, a midőn egyszerre a
rablók háta mögött egy váratlan ellenfél kiáltása riad fel. Fűskuti jő
ott, a nyomdász; a futó kéjenczet épen az útban fogta el s csónakját
elvette, a magáé után kötve, a midőn meghallá a kardcsattogásokat. Épen
jókor érkezett. A rablók nem várják be, hogy odaérjen, hanem
megfordítják hajóik orrát s egy melléksikátoron keresztül menekülnek a
Duna felé. Utánok! kiáltanak az üldözők; s végig kergetik az orvokat a
vízben úszó utczákon, kik iparkodnak nyomot veszíteni a tekervényes
sikátorok között.

– Megálljatok! dördül meg egyszerre a közelből egy erős férfihang.
Izmos, magas férfi jő szemközt csónakkal, egyenesen a rablókra. A derék
mészárosmester Dorn az, csónakja tele van menekvőkkel. A rablók körül
vannak fogva. Nincs mit tenni más, keresztül kell nekik törni magukat.
Hátul az erősebb ellen, egész erővel a gyöngébbnek kell fordulniok. Az
egyik csónak emberei előre szegzett csáklyákkal rohannak a
mészárosmesterének. Egy izmos mészároslegény áll felgyűrt karokkal a
csónak orrában, s két marokra fogja az evező-lapátot. Ne hagyd magad,
fiam! A rablók nekidöfnek a csáklyákkal, az evező egyet süvölt a
levegőben s a hová lecsapott, egyszerre két zsivány bukott le alatta.
Emberül van fiam, remekbe sem adhattál volna különb csapást. A rablók
meg vannak szorítva; a jurátus, a nyomdász és a mészáros kezei
képzelhetni milyen kék és zöld nyomokat hagynak maguk után, a hol
megmarkolászszák őket. Egy nagy terebély fához viszik őket.
Megérdemlenék, hogy arra akaszszák fel sorba; de azt nem fogják
cselekedni. Azon fát egy egész család lepte meg, mely omlott házból oda
menekült fel. Most a családot leszedik a csónakba, s a rablókat rakják
fel a fára. Ott hadd várjanak addig, míg valaki értök jő, hogy itéletet
tartson fölöttük. Az elvett csónakot aztán feloszták a győztesek egymás
között s mennek tovább itéletet, igazságot tartani azok fölött, kik e
borzalom éjszakáján a bűnnek virrasztanak.

A diadalmas hangok elmúlnak, a fáklyafény lassankint eltünik szemeink
elől, ismét a sötét fekete utczákon megyünk végig, a hömpölygő ár
mentében, a kivilágítatlan házak előtt. Minő zilált kép tünik fel újra
előttünk? egy sziget a vizözön közepett, melyen a félváros menekvő népe
gyűlt össze; ez az újtér. Kétszáz lépés előre, kétszáz lépés oldalra, és
köröskörűl a fagyos hullám. Ezen a körülzárt téren ezer meg ezer férfiu,
nő, gyermek, a kiknek nincs semmi biztosságuk, egyedül az élő Isten ott
fenn. A menekvő emberek között félénken húzzák meg magukat a kóbor
állatok csoportjai is; házi ebek, lovak, tehenek, mik hazulról
elszabadultak, s miket az ösztön ide vezetett, úgy kiáltanak, úgy
nyögnek, úgy üvöltenek, mintha a világ romlását éreznék előre, s
huzódnak az emberek közé, a kik oly tehetetlenek, miként ők magok. A tér
vásári bódékkal van most tele, az idegen kereskedők megnyiták sátoraikat
a jövevények előtt, s ott várják a futókkal együtt az utolsó menhelyen a
közelgő órákat, könyörögve, imádkozva, térdepelve. Még jobb itt a
kunyhók alatt. Ime a magas paloták itt köröskörül, hogy ingadoznak. Mint
a a villámfutás terjedt el a csoportok között a híre, hogy a roppant
Derra-ház, egyike a város legszilárdabb épületeinek, összeomlott! A
szörnyedés láza növekszik. Mi történik ennyi emberrel, ha az áradat még
néhány lábnyira emelkedik? Itt egymás karjai közt fognak meghalni
mindannyian. Rémület látni, mint bontják az előrevigyázóbbak a
vásárkunyhók tetőit, hevenyészett tutajokat rovátkolva belőlük. Oh úr
Isten! hát el fogod sűlyeszteni ezt a várost? A vásártér közepén
félelemgerjesztő ének szokatlan hangjai hallatszanak. Ott a héber
kereskedők vénjei gyűltek össze egy fabódéban, azt kivilágíták ünnepi
lámpáikkal, magukra teríték halotti lepedőiket, letevék a szentirást a
földre s arczra borúlva körüle, imádkoztak az erős bosszúálló Zebaoth
Istenhez, s ott siratták az elenyészendő világot, melyre elbocsátá a
haragvó Jehova az ő pusztító angyalait és nincs a ki megvédelmezzen
bennünket azok ellen. A rémület éjszakájában oly borzasztóan hangzanak a
vének siralmi, hogy a bátrabb szív is megdöbben hallatukra. Igazán vége
volna-e hát mindennek ez éjszakával? Száz lépéssel odább orgonahang és
zsoltárok éneke zeng az éjben. Ez a protestánsok templomából jő, hol a
nép ezrei kiáltanak Istenhez utolsó menedékhelyről. Éjszakai ima,
éjszakai ének! Kiben ne remegne a lélek? És távol a hullám moraja zúg és
távol a nép siralma üvölt…

Összeomlanak a magas paloták is, nemcsak a nyomorultak kunyhói. Amott
egy kétemeletes ház erkélye hajlik alá; átellenben földszinti vityilló
tetejét nyaldossa a hullám. A palota urát megmenték, a kunyhóban minden
csendes. Amott gazdag kersekedő, itten szegény asszony lakott. A
kereskedő, midőn a csónakba lépett s életét megmenté, csak akkor jutott
azon gondolatra, hogy pénztára, minden iratai a házban maradtak. Nosza
fel! Ki lesz a bátor, a ki azokért visszamegy? ötezer pengő a jutalma, a
ki a pénztárt lehozza. A révészek fejöket csóválják. Nagyon meg kellene
annak unnia életét, a ki így kisértené a sorsot. Senki sem ajánlkozik
rá. Ekkor egy kopott, szegényes napszámos evez oda rongyos lélekvesztőn
a gazdag úrhoz s ajánlkozik, hogy ő lehozza a pénztárt. A kereskedő
tétovázás nélkül nyujtja át kulcsait. A napszámos már a ház előtt van,
midőn hátra tekint, s meglátja, hogy a szomszéd kunyhó padlásablakából
valami fehér int felé. Egy szegény vénasszony integet onnan kendőjével;
szólni már nem bir, csak a kendőt lobogtatja. A napszámos visszafordul:
«Megbocsásson jó uram, szól a kereskedőnek, elébb ezt a nyomorultat
szabadítom ki innen, az ön pénztára azután is ráér» s azzal a kicsiny
ház tetejére szökve, megragadja az aggnő kinyujtott kezét: «Ide hozzám!»
kiált az ájuldozónak… Azon pillanatban ropogva dől össze az épület s a
hullám összecsap mind a kettő fölött. A kereskedő háza még órák mulva is
fennállt; a nemeslelkű szabadító ott veszett a romok között. De
megtalálta őt, a ki minden nemes halálát feljegyzi – az Isten…

És ennyi szép, ennyi megragadó jelenet között volt egy lélekemelő
tünemény: a katona mint honpolgár! A mint a veszély kitört, a
hadparancsnokok gyorsan gátakat vonattak a kaszárnyák előtt, hogy az ár
azokat el ne foglalhassa, s míg a helyőrség egy része hatalmasan küzdött
meg az erőszakos elemmel, elűzve azt udvarai elől, azalatt a többiek
úszó tutajokon, hidász-dereglyéken indultak ki a nemes csatába, hol nem
halált, de éltet kelle osztogatni s a megszabadított szerencsétleneket
oda hordták kaszárnyáikba, ott átadta nekik a katona meleg szobáját,
fekhelyét, kész ebédjét, megosztá kenyerét velök s ápolta a betegeket,
vigasztalta a szenvedőket, mintha teljes életében azt tanulta volna.

Egy magas épületből mindenki megmenekült már, csak a legfelsőbb
emeletben van még egy családapa beteg nejével és gyermekeivel; egy
csónak érkezik oda bátor harczfiakkal, megállnak az össze-vissza
repedezett ház alatt s kiáltják fel neki, hogy kössön össze lepedőket és
azokon bocsássa le egyenkint családja tagjait. Az ember követi a
találékony eszmét, s egyenkint leeregeti nejét, gyermekeit, kiket a
derék harczfiak a csónakba elhelyeznek. Midőn az utolsó gyermek is lent
van, egyet roppan a ház s az egész előfal menydörögve zuhan alá, csak a
két oldalfal áll még, a tetőzet gerendáitól összetartva. A csónak
menekülni kénytelen az omló kőzápor elől. De a megmentett gyermekek
sírva karolják át a bátrak térdeit s kezeiket ölelve esengenek, hogy
atyjokat is mentsék meg számukra, ne vigyék el őket innen atyjok nélkül.
Ekkor egy fiatal hős kiválik a többi közül, kiszökik a kőhalomra, egy
aláhajlott gerendán felkapaszkodik az emeletbe, s keresi az apát. Az
ájultan fekszik a szétnyilt padozaton. A bátor harczfi hirtelen körüle
csavarja a mentő lepedőt s gyorsan lebocsátja az aléltat az ablakon. Úgy
recseg-ropog minden körülötte; a halál torkában áll. Egy percz mulva a
gyermekek örömkiáltása tanúsítja, hogy az apa meg van mentve; erre egy
irtóztató roppanás következik, az egész ház omlik, bomlik, a tető is
alázuhan. Hidegvérrel, meleg szívvel hallja a derék bajnok e halálos
rémhangokat s egy kiálló gerendáról azon perczben, midőn minden
összeomlik, a víz közé veti magát s a bámulat örömriadása között úszik
ki mentő csónakához. Nevét nem jegyezte fel senki a deréknek, csak
annyit tudni róla, hogy tüzér volt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Vajjon hogy fogna esni, ha ennyi borzalmas jelenet között egyszerre csak
valaki elnevetné magát?

Hallga! Ez valóban kaczaj. Ép, tele torokból jött jókedvű röhögés, a
hogy csak az ember víg mulatságok alkalmával szokott nyeríteni, kedves
anecdoták fölött.

Egy csónak evez végig a szomorú utczákon, benne öt vagy hat férfialak
ül, azok nevetnek oly jóízűen, hogy szinte elnémul benne a
veszélykiáltás, a haldoklók nyögése, s mintha gonosz csúfolódó szellem
kisértene a vész közepett, gúnyolva az imádkozókat, oly borzasztóan, oly
visszásan hangzik e kaczagás a puszta falak között.

Ah, ezek a mi kedves ismerőink, báró Berzy, Misztizláv, Emmanuel
barátunk, Abellino és még egy pár jeles gavallér, kik egy csónakra
tettek szert, s kedélyesen hajókáznak alá-fel, gyönyörködve e nagyszerű
látványban.

– Fameuse! Grandieuse! kiáltá minden utczaszegletnél Misztizláv
barátunk, mire báró Berzy azt válaszolta, hogy ennél sokkal különb
áradást látott Szentpétervárott, midőn a Néva elszakasztotta a gátot s
az árboczos gályákat a császári palota udvarában tette le s a szinházból
hazatérő hintókat Kronstadt előtt fogdosták ki. Olyan itt nem tud lenni.

Abellino a csónak fenekén ült, mert ő becses személyét inkább féltette,
mintsem a jelenet nagyszerűségét élvezhette volna s igen könyörgött
nemes barátinak, hogy fel ne fordítsák a csónakot, mert az ember könnyen
catarrhust kaphat, ha ilyenkor megfürdik.

A kaczajra az adott okot, hogy a mint a váczi utczán végigeveztek a
kéjcsónakázók, egy második emeleti ablakban valami fiatal embert
pillantának meg, ki igen sajátszerű munkával volt elfoglalva. Menekülnie
nem lehetett, de ha lehetett volna is, nem volt hova. Az ifju sokkal
jobbnak találta meleg szobájában bevárni a veszedelem végét, hogysem
ismeretlen kilátások fejében magát nyakig benedvesítse. E helyzetben
csupán egy ijesztő körülmény tünt fel előtte, az nevezetesen, hogy
bekövetkezvén az éhség órái, mit cselekedjék akkor? A furfangos jurátus,
– mert mi is lehetett volna egyéb, – azt gondolta ki tehát, hogy egy
hosszú spárgára szegből csinált horgot alkalmazott s azt lebocsátva a
második emelet ablakából, a mint a rohanó víz a vásártéreken felkapott
fakunyhókból csoportosan hozta alá a vízszínen úszó gyümölcsöt,
zöldséget és kenyereket, azokat ügyesen horgára keríté s felvonta
magához. A kéjcsónakázó gavallérok előtt ez egészen új élelmezési
rendszer oly bizarrnak, oly mulatságosan bohónak tetszett, hogy
lehetetlen volt magukat visszatartóztatniok, miszerint az utczán végig
ne kaczagjanak rajta. Már azt még a genialis bárónak is meg kellett
engedni, hogy hasonló genrekép a club of travellers asztalán sem fordult
még elő, a minthogy e jelenetet rögtön le is rajzolá térdére fektetett
tárczájába, mihez Emmanuel barátunk tartotta a lámpást.

A kedélyes mulatságot néha megzavarja a háztetőkön, ablakokban álló
szerencsétlenek segélykiáltása, kik az előttük elhaladó csónakosoknak
szívszaggató hangon könyörögnek, pazarolva Isten nevét reájok. Az ilyen
jajveszéklést hallani nagyon kellemetlen. Báró Berzy vállalta magára,
hogy e mulatságrontó megszólításokat talpraesett élczekkel fogadja. –
Elmésségét bámulni merjük.

Egy tisztes asszonyság kiált le hozzájok valami erkélyről.

– Sajnáljuk madame, szól a báró kalapot emelintve; nem vagyunk
látogatáshoz öltözve.

Milyen jeles élcz!

Másutt szegény rongyos ember kapaszkodik a lámpásvasra.

– Ne búsulj ficzkó! vigasztalja báró Berzy; a kit az istenek függni
rendeltek, nem hal az a vízbe.

Gyönyörű tréfa.

Összerepedezett házak előtt megállanak, becsengetnek az ajtón s Tivadar
bekiált:

– Hej házmester! nincs ebben a házban kiadó szállás?

Pompás egy ötlet.

Egy óra előtt azt gondolta ki az elmés báró, hogy csónakával odaevezett
egy házhoz, melyben a jeles ifjuság által közönségesen ismert hölgyek
laktak. Azok mind kinn ültek az ablakban, s várták a szabadulást, remegő
szívvel, mint más bűnös ember.

– Ide szép istennők! itt a szabadító! kiálta a vidám báró s a kellemes
ifjak leszedték maguk közé a félénk nymphákat s azután egy óra hosszat
keresztül-kasul hajókáztak velök a város minden utczáin, oly bolondul
hintázva a csónakot, hogy a némberek sikoltozva rimánkodtak nekik, hogy
inkább tegyék ki őket valamelyik puszta házba, csak ne gyötörjék tovább,
végre aztán visszavitték őket oda, a honnan elhozták s újra kirakták a
hajóból.

Ily tréfák közt folytak le a vidám mulatság órái. Abellino a csónak
közepén punchot főzött, melytől a vigadó csoport oly derült hajnalkedvbe
kezdett jönni, hogy utoljára még egy barcarolla énekléséhez is
hozzáfogtak. Csak az a kár, hogy guitarret elfelejtettek magukkal hozni.

Midőn a geniális báró a legszebb fistulákat vágta, mihez Miszti gyönyörű
tremolo félhangon gargarizálta a contrealte-ot, Emmanuel barátunk
küzdvén gugaszakadtából a baritonnal: ime egyszerre fényes tünemény kezd
támadni előttük az utcza tulsó végén, s a kiváncsi ifjak egy tágas
dereglyét látnak szemközt úszni, körültüzködve üvegharangok alá borított
fáklyákkal.

Az evezőlegények mind fényes, ezüst vállszalagos cselédek, a kormányos
arany-hajtókás egyenruhába öltözött férfi; a hajó közepén egy fiatal,
karcsú alak áll, kezében hosszú csáklyával. Feje födetlen, magas
homlokára izzadt csigákban feküsznek gömbölyű hajfürtei, szelid
szemeiben, hosszukás komor arczában mély megilletődés tükrözi magát;
látszik rajta, hogy együtt sír azokkal, a kik ott körüle vannak s kezeit
áldva csókolják. Az egész hajó árva menekvőkkel van már tele.

– Ki lehet az? kérdik egymástól a jeles ifjak. Valamennyi mind közellát
s szerencsétlenségre senki sem hozott magával opernguckert. Csak midőn
már húsz ölnyire ért hozzájok a dereglye, akkor veszik észre az ifju
mellén a hímzett csillagot, s megismerik a főherczeget.

Az ifju herczeg régebben szemügyre vette őket.

– Önök danolnak oly szépen, uraim? kiált reájok csengő, tiszta hangon.

Báró Berzy nagy ügyességgel felelt:

– Ámbár ez éjszaka nem igen hasonlít a velenczei carneval-éjhez, fenség.

– Valóban nem. Régen járnak már önök az utczán?

– Kezdet óta, fenség. Jelen voltunk a gátszakadásnál, láttuk mint omlott
össze a legelső ház, hogy hágott az árvíz utczáról-utczára. Mindez
nagyszerű volt, grandieuse; csak az a kár, hogy én ennél már szebb
jelenetet láttam Szentpétervárott, midőn a Néva elszakasztá a gátat s a
vitorlás hajókat a czári palota udvarában tette le; olyan itt nem tud
lenni.

– Veszett-e emberélet áldozatul? kérdé a herczeg elfogódott hangon.

– Oh mi az, fenség? vigasztalá a báró; Szentpétervárott, mikor a Néva
elszakasztotta a gátat, négyezer ember veszett a hullámok között, nem
számítva a hajókon levő muzsikokat, a kiket lesepert a tengerbe. Olyan
itt nem fog lenni.

– De reménylem, hogy önök siettek embertársaikon segíteni?

E kérdés olyan hangon volt föltéve, miszerint kitérő feleletet nem
lehetett rá adni.

– Megvallom fenség, az ilyesmit az ixioni munkák közé számítom, sőt
tudom érteni Bajazidot, ki az ütközetben minden bajnokát elvesztvén,
midőn egyedül úsztatott át a folyón, észrevevé, hogy egy harczosa lova
farkába kapaszkodva, menekül vele; ekkor azt mondá, ha elveszett a
többi, vessz el te is, levágta a menekvőt. Mit csinálnék egy emberrel,
kettővel, annyi közül? Különben is azt tűztem ki hivatásomul, hogy a
club of travellers számára részletesen leirjam ez eseményeket s
apróságokkal nem foglalkozhatom.

Misztizláv tenyereit dörzsölé örömében, hogy ilyen szépen kivágta magát
a geniális báró, míg Abellino aggódva nézett majd reá, majd a
főherczegre, nem érthetve minden szót a beszélgetésből.

– Jőjjenek önök utánam, monda az ifju herczeg, egy csáklyalökéssel
elhagyva a jeles ifjakat.

– Szerencsénknek tartandjuk, mondának azok egyszerre s követék az ifju
főherczeg járművét.

A főherczeg felvonult az úri-utczán, néhol megállva, a hol épen segélyre
volt szükség.

Az úri-utcza végén, a ferenczrendi templom és a Curia-épület között van
egy kis emelt tér, mely szárazon maradt, mint valami kis sziget. E szűk
tér lovakkal s marhákkal volt jelenleg tele, miket bérkocsisok,
szegényebb emberek hajtottak ide; kik ide menekültek, azokat a jámbor
atyák s a Curia titkári és levéltári ügynökei helyezék el a középületek
veszélymentes nagy termeibe, csak egy-egy izmos legény, szőrruhás
szerzetes, vagy kardos jurátus jött ment a körülzárt szigetkén, keresve,
ha nincs-e valami gyámoltalan menekvő a bömbölő, nyugtalankodó állatok
között.

A főherczeg ide irányzá dereglyéjét.

A mint annyira közelítettek a szárazhoz, hogy a lapátok a kövezetet
horzsolták, megállítá dereglyéjét s oda inté a bárót csónakával.

Az sietett nagy készséggel.

– Méltóztatik parancsolni?

– Tessék kiszállni a csónakból!

– Hová fenség? kérdé az megdöbbenve.

– Akárhová, a víz már nem mély. A csónakot majd átadom másnak, a ki jobb
hasznát tudja venni, mint mulatságból alá s fel hajókázni rajta.

Ez rettentő itélet volt a mi ifjainkra. Valamennyien úgy érzék magukat,
mintha a csónak forogna velük. Csak báró Berzynek volt elég
lélekjelenléte oppositióra gondolni.

– De könyörgünk fenség, mi gentlemanek vagyunk, nemes emberekkel nem
szokás így bánni.

– A ki ily országos csapásból mulatságot tud csinálni, a kinek nincs
szíve a szerencsétleneken segíteni, az előttem nem nemes ember. Tessék
csak kiszállni uraim, és tessék megpróbálni, mit tesz az: veszélyben
lenni és imádkozni a szabadulásért.

– De enfin, ez privát ügy, fenséges uram és nem tartozik semmi tribunál,
semmi jurisdictio elé. És utoljára is, én cosmopolita vagyok. Az én
anyám egy herczeg Korsovszky-leány volt, én született orosz vagyok anyai
részről, nekem nincs semmi közöm Magyarországhoz, én lehetek oly
közönyös, mint akármely más idegen!

– Vessétek ki őket a csónakból! kiálta indulatosan a főherczeg, egészen
magán kívül ragadtatva ennyi orczátlan cynismus által. Fordítsátok fel a
hajót!

Azon pillanatban megragadák a főherczeg kisérői csáklyáikkal a csónakot
s a genialis báró, ki eddig összefont karokkal, napoleoni positurában
beszélt a főherczeggel, e mozdulat által kényszerülve volt leülni s
megfogózni a csónak párkányába.

Társai megrémülve ugráltak ki a csónakból, még pedig Misztizláv legelül
s iparkodtak kimenekülni a szárazra, csak Abellino feküdt végig a
csónakban ijedten és rimánkodott a bárónak, hogy adja meg magát
discretióra és ne koczkáztassa társai életét.

– Kinek van kedve a csónakot átvenni embertársai szabadítására? kiálta
akkor a téren állókhoz a főherczeg; mely felszólításra egyszerre
három-négy izmos ifju szökött oda s megkapva a hajó orrán levő lánczot,
annál fogva kivontatták azt a szárazra a benne levő két gavallérral
együtt.

A támadt zajra a Curia épületének ablakain több odamenekült előkelő
jelent meg, kik kendőikkel elismerőleg integettek a főherczeg felé.

– Ah, itt szép dámák vannak! monda báró Berzy, mintha ebben a
pillanatban semmi más egyéb gondolni valója nem volna; e szép dámákkal
meg kell ismerkednünk. S azzal, mintha épen csak ez az egy ok birta
volna reá, hogy a csónakot elhagyja, kilépett abból nagy pipesen,
büszkén összevissza gombolva kabátját, először jobbról balra, azután
balról jobbra s tökéletes courtoisieval üdvözlé az ablakból letekintő
úrhölgyeket, s szüntelen fölfelé nézve, úgy neki ment egy riskatehénnek,
hogy alig birta a shawlját kiszabadítani a szarvai közől.

Társai megszégyenülve követték, mint kiknek orruk vére folyt. A genialis
báró vigasztalta őket, hogy ne búsuljanak, itt is elég mulatságos kaland
vár reájok, a Curia teremei mind tömve vannak szép hölgyfélével, ebből
még ezerféle regényes helyzet, tréfa és bohóság fejlődhetik ki.

Ott azonban azt a vigasztalást kapták, hogy a felső termek nők és
betegek által levén elfoglaltatva, tessék az alsó termekbe vonulni, hol
a férfiak vannak elkülönözve.

– Sacrebleu! kiálta Berzy, micsoda semmirekellő lehet az, a kinek
ilyenkor is eszébe jut ez a pedanteria? Mikor felfordul a világ,
legalább az ember azt profitirozhatná, hogy szabadabban társaloghasson.

Kénytelenek voltak azonban az alsó termekbe vonulni.

Fidonc! milyen athmosphera volt az! Zsiros parasztok, rongyos
kézművesek, síró-rívó kölykek s mindenféle csőcselék egy bűzös rakásban.
Ah, ezt nem lehet kiállani. Inkább ki az ökrök és tinók közé! Ott a
genialis bárónak sikerült egy bérkocsis-lovat kibérelni s arra felülve,
legalább gentlemanhez illő helyzetben tölteni az éjszakát.

Csak Abellino maradt a csónakban. Ő kinyilatkoztatá, hogy inkább kerékbe
hagyja töretni magát, de lábait be nem nedvesíti. Ő különben is,
könyörög alássan, semminek sem oka. Ő mindent akar és szivesen segített
volna, de társai a lelketlen semmirekellők. Ő ezentúl is a csónakban
kiván maradni s inkább húzza az evezőt, csak ne tegyék ki a partra. Az
emberek megengedték neki, hogy ott maradjon, hanem azután ők kérték,
hogy ne cselekedje azt, hogy evezzen, mert mindnyájokat felforgatja,
csak maradjon veszteg a hajó orrában.

A főherczeg hajója ismét tovább ment, a parton állók üdvriadásától
kisérve; oly tömve volt már menekülőkkel, hogy egész a párkányáig
sűlyedt a vízbe. E drága teherrel indult neki a bátor fejedelmi ifju a
tengerré áradt Dunának, hogy a zajon keresztül vigye őket Budára. Nem
kellett félnie: a hol annyi tette van az erénynek, ott sok keze van
Istennek. Az úszó jégtáblák kikerülik, félretérnek a szent teherrel
rakott hajó előtt, mintha láthatatlan jó szellemek vezetnék azokat félre
s a fényes jelenet, mint tündér tünemény sikamlik át a háborgó folyam
fekete tükrén, melybe tűzcsillámot vetnek a királyi várnak kivilágított
ablakai.

Ah ott is ébren vannak ezen az éjszakán!

Egy ősz fejedelmi férfi, a főherczeg-nádor lakik ott, ki ezen az
éjszakán hatvanhat szobáját a királyi várnak nyittatá meg a
szerencsétlenek előtt, saját termeiből kiköltözött értök, s mint atya,
ki gyermekeit várja, áll ajtajában, vigasztaló szóval fogadva az
érkezőket s nyájasan, érző részvéttel vezetve fel úri termeibe a
sáppadt, reszkető népet, kiket daliás fia a halál örvényei közül
kiszabadított.

Fenn a fényes termekben gyöngéd ápoló kezek fogadják a szenvedőt, a
boldogtalant; egy édes jó anya arcza mosolyog mindenki elé, egy oly
édes, szelid női arcz, melynek láttára elfeledi a szenvedő bánatát és
veszteségét. Mindenkit ő helyez el, figyelmét nem kerüli ki senki.
Nagyobb része a megmentett népnek beteg, gyámoltalan, kór: azokat híven
ápolja, gyógyítja, vigasztalja biztató anyai szóval.

Egy nagy kórház a királyi vár, hol a sóhajtások között hálaadó ima
hangzik széjjel a magas gondviseléshez, ki a kétségbeesőt ide vezérlé, s
a lázas szenvedőknek úgy tetszik a mély éjféli órákban, mintha égi derű
között egy túlvilági hölgyalak járna-kelne ott közöttük, oly bájos, oly
szelid, oly jó, mint minőket az oltárképekre festenek, mint egy édes
ifju testvér ama szegény házakból, kinek ápoló kezétől megenyhül minden
fájdalom, még az is, a mi a lélekben rág, még a veszteség fájdalma, még
a kétségbeesés is, kinek édes zengzetű szavára meg kell gyógyulni a
szívnek, kinek égi mosolyától el kell múlni a bánatnak, mert e tünemény
mosolygása és beszéde boldogabb jövők reménye.

Pedig az nem tünemény. A bájos, szende herczegnő az, Magyarország
nádorának tündérszép leánya, a kit úgy szeretett az egész nemzet, úgy
szeretett – mint egy szentet.

Ama három gyásznapon éjjel-nappal ottan járt ő, – e mennyei vigasztalás
a siralmas népek közt.

Miért kellett neki olyan korán az égbe szállni!



XI. A CZENKI SZENVEDŐ.

Három nap és három éjjel tartott Isten látogatása Pest felett, három nap
és három éjjel hangzott siralom és jajszó a főváros kapuin belül;
harmadnapra lefutott az utczákról az ár és akkor elcsendesült minden.

Ah, milyen reggel volt az, milyen látvány, milyen szomorú kép! A város
két harmadrésze romban feküdt, egész népes utczák helyén egy-egy
magányos ház állt csak, az utczák végig fölszántva s behintve iszappal,
a rút fekete sár közt félig eltemetett hullák, miket a gúnyos elem
arczczal fölfelé szokott fordítani; itt a lovag, amott paripája, anya és
csecsemő egymás keblén fekve, karjaik oly szorosan fagyosan vannak
egymás körül fűzve, hogy nem lehet őket elválasztani, egy koporsó kell
mind a kettőnek; romokkal fedve a zajos vásártér, ferdére nyomva,
összerepedezve a napok előtt még oly pompás házak, mik állva maradtak,
mintha tünődnének, hogy ne omoljanak-e ők is a többi után?

A ki nem sírt eddig, sírhatott most.

Menjünk haza.

De hová? Nincs többé otthon. Alig ismeri meg romjaiban a házat, ki
egykor benne lakott. A mit benne hagyott, jobb, ne is keresse. A gazdag
pompája, a szegény szegénysége mind egy sorsra jutott; nyomor az, a mi
ott maradt.

Most sírt még csak, a ki nem sírt eddig.

Nem három nap, egy egész század múlt el. Az idő visszafelé haladt és a
mi élt, az mind nem születetté lőn.

Az egész országon végig sikoltott a rémkiáltás:

«Nincsen Pest!»

A gyönyörű, a kedves város, melyre öröm volt gondolni, hová minden ember
úgy ment, mintha haza menne, melyhez a legboldogabb jövendő reményeit
köté minden honfi, mit képzeletében még szebbnek tudott alkotni a
jövendőben, mint a milyen eddig vala, honnan szellemi magasságát, anyagi
jóllétét várta eljövendőnek a nemzet, az ország középpontja, a nép szíve
ime nincs többé; nincs, nincs, nincs.

A szép remények, a büszke álmak és annyi évek fáradságos iparkodása
semmivé téve, lerontva, az ábrándokat épen úgy eliszapolta a hullám,
miként az ipar kézzelfogható teremtményeit.

Hetekig, havakig jártak a bujdosók az ország minden vidékein, kik egykor
Pest lakosai voltak, s a romlás napjai után elhagyták feldúlt
lakhelyeiket, menhelyet esdve távol megyékben. Még az élő nép is
elvándorol az ország fővárosából, nincs mit keressen ott többé; megy a
ki mehet távol rokonai után; kinek rokona sincs, az megy koldulni;
tisztes jámbor arczok járnak házról-házra, kiknek szeméből kiesik a
köny, ha alamizsnát kell kérni, s ajkaik szokatlanok még a keserű «Isten
fizesse meg» kimondásához.

Oh, mint a hideg láz, terjed ez a betegség az ország minden ereiben
végig. Mindenki érzi, mindenki siratja ezt a keserű bánatot. Nincs többé
hol örülni a magyarnak.

E napokban betegen feküdt czenki kastélyában az a férfi, kiről egykor a
történet ne mondjon más emlékmondatot ennél: «Legjobban szerette
hazáját» és tudni fogja róla mindenki, hogy ki volt?

Már akkor, a hogy ezek történtek, régóta küzdött ő nemzete jólléteért,
más utakon, más eszközökkel, mint a minőket az eddigi nagyok használtak,
s épen ezért kétszeres fáradsággal, mert nemcsak elleneivel volt harcza,
hanem saját ügyfeleivel is.

Ő hordott követ kő után azon nagy épülethez, melynek kigondolása is
óriási, mert annak boltozatjai egy egész nemzetet takarnak be, annak
neve a magyar nép szellemi és anyagi boldogsága. Ő volt építőmester és
napszámos egy személyben ez óriási munka mellett.

Hányszor bele kellett fáradnia! Hányszor kellett éreznie, hogy az ember
tevékeny testébe csak kínzásul adattak az isteni vágyak! hányszor
találkozhatott azzal a mythoszi sötét szellemmel, ki éjjel lerontja azt,
a mit a jók nappal építettek!

Elfáradva, életkedvtelen, közönyösen gyógyulás és halál iránt, feküdt a
nemes férfi betegágyában, midőn jön az országrendítő hír, hogy romba
hullt Pest!

Ha valakinek drága volt a főváros gondolata, neki tizszeresen volt az.
Mások csak egy szép várost sajnálhattak abban, de nála egész élte
építményének alapköve volt ez. Ki érezte e csapást úgy, miként ő?

És ime! A rémséges hírre, melytől megbetegült az egész ország, ez az egy
beteg férfi meggyógyulva kelt föl ágyából. Ily hír vétele után neki nem
volt szabad betegen feküdnie, feltámadt volna onnan, hogy a teremtő
jelszót eldörögje: «Pest nem veszett el, Pest felviruland új jóléttel,
új örömmel!»

És a jelszó visszahangzott minden szívben, a csüggedést, a bánatot
áldozat és tetterő követte; milliók gyűltek össze a nagyok és kicsinyek
áldozataiból, hogy ha elveszett, a mi kedves volt, támadjon helyette még
kedvesebb és az ékes ifju város lett még szebb és gazdagabb, mint volt
egykor, népe újra megszaporodott, jóllét és áldás takarta el a nyomor és
veszteség emlékeit, miként a földből emelkedő paloták sorai eltakarták a
siralmas romhalmokat, s meglátszott a boldog földön Isten jobb keze.

Oly csodás feltámadása nem volt még földi halottnak soha, minő Magyarhon
fővárosáé.

Adják az idők, hogy Pest visszafizesse jóltevőinek azt, a mit tőlök
egykor nyert: nagyságát, jóllétét. Egy nagy eszmét már ajándékozott
nekünk fölvirágzásával:

«A ki önmagát újra teremteni képes, az halhatatlan.»

Ámulva, andalogva járunk végig a poraiból kiemelkedett város utczáin,
partjain, s úgy tetszik a képzeletnek, mintha e kőkoloszszok ormain, e
paloták homlokzatán, e ligetek árnyékából mindenütt egy bús, bánatos
szellemarcz tekintene felénk, sötét szemöldöktől beárnyalt szemeivel, a
ki mindenütt ott volt, a hol alkotni, a hol újjáteremteni, a hol
boldogítani kellett; csak ő maga nem lett boldog, csak ő maga hullott
szét a nagy munkában. Lesz-e Isten, a ki valaha a szétbomlott remekmű
darabjait ismét egymásba illeszti?



XII. A HÉTSZEMÉLYNÖK LEVELEI.

Szentirmay egy évig fel nem jött jószágáról Pestre; családja előtt így
is sok talányos maradt Zoltán minden előkészület nélküli elutazásában, a
rejtély még aggodalmasabbá lett volna, ha ők Pestre feljönnek s
tapasztalják, hogy a kedvencz, a szeretett ifju még csak fel sem keresi
őket. Rudolfnak ezt ki kellett kerülni. Családjának még azt sem volt
szabad tudni, hogy Zoltán nem levelez Szentirmára.

Azért ő mindig tudott kérdezősködéseikre felelni. Minden lépése
Zoltánnak tudva volt előtte; minden héten kapott levelet Pestről,
melyben egy előtte egészen ismeretlen kéz tudósítá egykori gyámfia
hogyléte, haladása, apróbb bajai felől, előre bocsátva, hogy ő ezeket a
leveleket nagyságos főnöke, a hétszemélynök megbizásából irja, levén ő
senki más, mint egy jámbor jurátus tabulæ regiæ notárius, a kit
Kovácsnak hínak.

Rudolfot ugyan meglepte néha az a meleg, részvevő hangulat, melyben a
megbízott tudósítások tartva voltak a jurátus által, sokat is irt, sűrű
négy oldalt mindannyiszor. Ez holmi jurátustól igen szép buzgalom, ki
négy sorral is lerázhatná nyakáról az ilyen accidentiát nem hozó
commissiót, hanem az ifjui részvéten alig volt annyi csodálkozni való,
mint nagyságos Tarnaváry úr e rendkívüli figyelmén, melyet is nem
mulasztott el neki egynéhányszor igen meleg férfias szavakkal
megköszönni, melyeket, midőn levélben olvasott a hétszemélynök úr, nem
tudta, hogy micsoda gorombaságot gondoljon Rudolf felől; azt-e, hogy az
esze tisztul? vagy hogy vele kötekedni akar? Ő biz csak egy szóval sem
bízta senkire, hogy Rudolfnak minden héten levelet irjon. Azt hitte,
hogy az Rudolftól csak élcz volt, a miért egyszer sem tudósíttatá.

A pesti gyásznapok után még egy levelet kapott Kovácstól Szentirmay,
melyben leirja Zoltán magaviseletét a vész napjaiban. Szentirmay
elolvasá a levelet nejének és leányának s az ifju hő érzelmű irata abban
az elégtételben részesült, hogy a legszebb szemek könyei hullottak reá.
Oh, ha e perczben ott lett volna közöttük Zoltán!

Ezen levél vétele után hetek, havak multak és Rudolf nem kapott újabb
tudósítást. Eleinte csak várt, később türelmetlenkedni kezdett, végre
levelet irt Tarnavárynak, hogy a mely gyöngéd figyelmet ez ideig
éreztetett vele, azt legyen szíves ezentúl is folytatni, s ha netalán az
eddig levelezett Kovács nevű jurátus nem érkeznék e levelezés
folytatására, kegyeskedjék e teherrel más valakit megbízni heverő
emberei közül.

Már erre csak kénytelen volt a hétszemélynök ősi restségét leküzdeni, s
megerőltetvén magát, irt sajátkezűleg Rudolfnak. Ha a levél egy
archæolog kezébe jut, az chaldæi rúnákat, vagy skandinav cryptographiát
fog kiolvasni belőle, oly minden korlátokat túlcsapongó féktelenséggel
valának annak betüi elhányva vetve, felkarmolva vastagorrú mérges
tollal, mely szerteszét frecskelte a tintát, kicsiny és nagy pontokat és
felkiáltó jeleket lövöldözve köröskörül mindenüvé, a hol nem kellett,
néhol az egész sor csupa «m» betüből látszott lenni, csak imitt-amott
lódulván ki belőle valami hosszabb betünek a nyele, sehol egy comma
föltéve, de annál több etcætera; hogy pedig a törvénytelen összevonások
minőségéről, a mik abban előfordultak, fogalmunk legyen, nem szükség
csak a levél kezdősorait ideigtatnom, mely zengett ekképen:

«Ks btom! mlgs gr. úr.

Vt szcsém f. é. küldött tb rendli lleidet kézh vennem, Ilyekk folytán g
értettem, h Te kd 1 ik j. t. r. n-om pr. dil. rel kat küldöz az i. úr
fl.»

Olvasd:

«Kedves barátom! méltóságos gróf úr.

Volt szerencsém folyó évben küldött több rendbeli leveleidet kézhez
vennem, melyeknek folytán megértettem, hogy Te neked egyik juratus
tabulæ regiæ notariusom propria diligentia (saját buzgalmából)
relatiókat küldöz az ifju úr felől.»

Látnivaló, hogy ilyenformán igen sok betüt megtakaríthat az ember, s
ennélfogva az ily irásmód előkelő uraknak eléggé nem ajánlható, a kik
nem a könyvárus számára vetik a betüket.

«Erről én semmit sem tudok, mert én nem bíztam rá a levelezést. (Így
folytatták tovább a nagyságos hieroglyphok.) A mit tett Kovács, azt maga
jószántából tette. Én bizony erre a czélra külön hivatalt nem
tarthattam. Hogy az érintett levelezések megszüntek, annak oka ez:
Kovács letette a censurát – præclarummal – s ilyformán megszünt
jurátusom lenni; az ifju úr pedig feltette magában, hogy ő külföldre
utazik, oda lesz egy pár esztendeig; elég nem szép tőle, hogy ő maga sem
tudósított semmiről, mikor te még most is olyan jól emlékezel róla,
pedig milyen galibába hozott tégedet. Az a per különben rád nézve igen
jól áll, ha nem restellenéd egy kissé kitenni magadat, eclatanter
megnyerhetnéd, pedig Kőcserepy erősen üti a vasat; már nyomára jöttem az
érdekeltségnek: cessiója van attól a bolondtól. Zoltán az árvíz
alkalmával a haláltól mentette meg az egyetlen leányát. Szeles kölyök.
Magam is majd elpatkoltam akkor, azóta nem iszom rostopsint. Rettenetes
dolog volt az, barátom, na de hiszen olvashattad az ujságokból. Zoltánt
három napig nem láttam, mindig Miklóssal járt; olyan szeles bolond lesz
belőle, mint az; nem fog rajta semmi. Egyébiránt maradok igaz barátod és
alázatos szolgád Tarnaváry.

U. i. Majd elfeledtem, hogy Kovács censurázván, elébb haza ment
szüleihez, onnan felhívta őt az úrfi, hogy kisérje a külföldön, ő
bizonyosan tudósítani fog.

N. B. A küldött leveleidet elégettem; baj lehetne, ha ellenfeleid kezébe
kerülnének, pedig én is körül vagyok véve az auscultansaikkal, ennek a
Kőcserepynek a szemei mindenütt ott vannak.»

Még egy postcriptumot kezdett a derék úr, de azt már kitörülte, elégnek
találva egyszerre ennyi által bebizonyítani, mennyire terhesnek találja,
hogy elébb gondolkozzék is rajta, a mit le akar irni.

Különben minden levelét azzal szokta végezni, hogy nem irhat már többet,
mert a papiros szélére jutott, meg hogy a posta indul és hogy jövő
alkalomra több maradjon, s más afféle haszontalan kifogásaival a lusta
levelezőknek.

Rudolf ebből annyit megtudott, hogy Zoltán a nagy világot járja, egy
előtte egészen ismeretlen ifju kiséretében. Előkereste Kovács leveleit,
azoknak eszméiből, vonásaiból iparkodva fölfedezni irójok jellemét; ezek
a figyelmesen, de férfias biztossággal odavetett vonások egyenes lélekre
mutatnak, a kezdőbetük egyszerűsége szabadelvűségre mutat, a toll
gyöngédebb kezelése, a hol csak Zoltán neve előfordul, bizonyítja a
szeretetet, melylyel ez ifju növendéke iránt viseltetik, s a
czikornyátlan aláirásban meglelhetni a magát túl nem becsülő
szerénységet, a komoly, ábrándtalan férfit.

Mindezek csalóka elvonások is lehetnek, de a gondolkozó fő a legapróbb
dolgokban is mély titkokat tud meglátni.

Rudolf sokszor visszatért e gondolatra és mindig megnyugodott benne. Az
ifju kedély jövőjére nagy hatással van az első rokonszenv és az első
szerelem. Ép lelkeket értek ilyenkor; a cretinnek nincs rokonszenve, sem
szerelme.

Rudolf meg volt győződve a felől, hogy Tarnaváry kínnal és verítékkel
irt levele után ismét egy örökkévalóságig várhat, a míg tőle egy másik
levelet kap. Mekkora lehetett meglepetése, midőn alig mult el pár hónap,
s ismét megérkezének a nem is várt becses hieroglyphok, mikről a czímet
a pesti posta ugyan nem tudta elolvasni, de annyit kivehetvén belőle,
hogy Szentirmára szól a levél, csak elküldte oda, gondolván, hogy majd
rátalál, a ki ott lakik.

Rudolf remegve önté ki a porzót, mely legelébb is kihullott a levélből,
s melylyel oly bőséggel szokott bánni a hétszemélynök, hogy mikor
Széchenyinek irt levelet, a nemes gróf elébb rendesen kiküldé azt a
pitvarnokától, hogy kefélje le az előszobában. A nagyságos úr irását
épen úgy a homok közül kellett kiásni, mint a becsületes egyiptomi
hagyományokat.

A levél oly sűrűn tele volt irva, hogy még a széleire is jutott irás
keresztben, hosszában, hogy keresni kellett, hol az eleje, hol a
hátulja? mint a Cálvinus János köpenyegére irt tizparancsolatot és
hiszekegyet.

Megtalálván a cryptographia kulcsát, Rudolf ilyenformát olvasott ki
abból, nem minden fejtörés nélkül:

«Ks. btom. mlgs g. úr!

Számtalan dolgaim közepett, mikkel el vagyok halmozva (oda tehette volna
zárjel közé: «és a miket soha sem végzek el»), fáradságot veszek
magamnak, hogy hozzád ezt a levelet irjam. Tudhatod pedig, hogy mennyire
nem kenyerem a levélirás, hogy képes vagyok inkább elmenni gyalog oda, a
hova valami izennivalóm van, mintsem leüljek neki és irásba tegyem.

Zoltán fráter Németországban időzik, kaptam tőle két, Kovácstól három
levelet. A mit ő irt, azt nem értettem, mert igen czifra; hanem a
Kovácséiból megtudtam ennyit.

A kölyök, mi az eb ingének, minek nem? el nem képzelhetem; beállt
Berlinben a philosophiai cursusba s a napokban letette a doctoratust,
küldött is egy egész láda nyomatott dissertatiót, fel nem bontottam,
azon módon küldöm neked, tétesd a családi archivumba. Hiába, csak
mindenik Kárpáthynak van valami bolondsága. János úr ilyen idős korában
már leányokat szöktetett el, Abellino pedig háromféle adósok börtönét is
megjárta, ez meg a lánczhordta, doctorságot szerez, ugyan mi a kőnek az
olyan embernek, a ki fél milliót költhet esztendőnkint? Valamelyik őse
azt vette fejébe, hogy Kárpátfalván collegiumot építtet, mintha előre
érezte volna, hogy egyik utódja professor fog lenni, prælegálhat majd a
fűzi és nádi múzsáknak.

Ha ezt az öreg Nábob megtudná, megfordulna a sírjában; ő még syntaxist
sem végzett, s gyűlölt mindent, a mit doctornak neveznek, még a
lódoctort is.

A gyerek alig tizennégy esztendős, az ilyennek még labdázni kellene,
engemet tizennégy esztendős koromban hej be sokszor elfenekeltek, hogy a
leczkémet nem akartam megtanulni, pedig most a kisujjamban van a Corpus
juris. Nem ér semmit az a korán érés; az ilyen romlik el azután
leghamarább. Az én ficzkóim bezzeg azt sem tudják, mi fán terem a könyv?
pedig az egyik kamasz már tizenegy esztendős, azért mégis fogadom, hogy
olyan statusférfiak válnak majd belőlök, hogy csak úgy ragyognak. Meg is
irtam az öcsém uramnak, hogy nekem az ilyen ostobaságokkal hagyjon
békét; pusztuljon rögtön abból a tudós Németországból a kínjába; menjen
Párisba, ott első dolga legyen felkeresni valami szép grisettet, vagy
más effélét, az azután majd bevezeti a világba, csak arra az egyre
vigyázzon, hogy ott a bolond francziák között valami párbajba ne
keveredjék, hanem ha valaki kihívja, mondja neki, hogy ökölre szívesen!
Az nem veszedelmes, s ott aztán nem féltem a ficzkót, öklei elég jók, ha
csak a doctoratus, meg a porosz koszt meg nem rontotta.

Azonban kikoptam már a papirosból, azért levelemet befejezve, maradok
stb.

U. i. (a levél szélén) Kőcserepy mennykő ember; ellenfeled ügyvédét,
Maszlaczkyt, nagyon megnyergelte; a mint veszem észre, azzal hitegeti,
hogy a leányt neki fogja adni. Félbolond! S ez meg olyan egész bolond,
hogy elhiszi, s eget, földet pokollá változtat ellened és Zoltán ellen.
Én csak azon csodálkozom, hogy mikor annyi helyen leüt az istennyila,
miért nem tud beleütni épen ebbe az egy emberbe?

Alázszolgád. T.»

Rudolfot egészen felvidítá e sajátságos vad kedélylyel irt levele a
hétszemélynöknek, ki nyers, egyenesszívű emberek szokásaként csak első
feltünésével szokott ijedelmet gerjeszteni, de hosszasb ismeretség után
a legtisztább őstermészetű szívbe engedett látni. A kérdéses per nem
aggódtatá tovább Rudolfot: Kőcserepy befolyását eléggé ellensulyozá
Tarnaváry makacs magatartása; arról, hogy Kárpáthy Abellino Zoltánnak e
per által árthasson, szó sem lehetett, a saját magát érthető
kellemetlenségekhez pedig már hozzá szoktatá magát Rudolf.

Rögtön válaszolt a hétszemélynöknek, megköszönve szíves figyelmét
iránta.

Alig mult el néhány hónap, ismét új levelet kapott tőle. Úgy látszik,
hogy a hétszemélynök úr kezdi mulatságát találni a levelezésben, melyet
ránézve a tárgy furcsasága tesz egyre érdekesebbé.

«Ks btom stb.!

Ki nem jövök a csodákból. Zoltán egyik bolondból a másikba esik. Alig
ugrattam ki a doctoratusi cathedrából, megint mit cselekszik? A helyett,
hogy az én okos tanácsaimat fogadta volna s egyenesen ment volna
Párisba, útba ejti Genuát, ott hajóra ül s onnan ir nekem a hajó
fedezetéről gyönyörűséges tirádákat a tengerről, hogy milyen szép a
tenger, hogy milyen pompás dolog a zivatar, hogy micsoda mulatság az
orkán zúgása mellett a vitorlakötelekbe kapaszkodni stb.; nekem! a ki
utálom a tengert és mindenféle néven nevezendő vizeket, s a ki nem
jártam másként vizen keresztül soha, ha csak álló hidon nem, s a ki rá
nem ülnék egy gőzhajóra, ha mindjárt Széchenyi maga volna is a
kormányos, s három tűzkármentesítő intézetbe volna is assecurálva minden
hajam szála. Azután engedelmet kér, hogy ő meglátogathassa a tengerparti
városokat s hogy magának némi fogalmakat szerezhessen a tengerészetről,
ott nagy bölcsen előadva, hogy milyen nagy szüksége van magyar embernek
arra, hogy a tengeren otthonos legyen; hogy milyen derék volna, ha
magyar ifjak tengerészeknek képeznék magukat s hogy mekkora kedve volna
ő neki ebben a részben példát mutatni mások előtt! No iszen gyere csak
haza! Hát azért neveltünk téged becsületes, okos embernek, hogy a
czethallal nyelesd el magadat? hát azért van te neked hetvenkét ezer
hold földed a legáldottabb vidéken, hogy az operencziákra járj ladikkal
szántani? Olyan dühbe jöttem, hogy maig is emlegeti nagyobbik fiam, a
hogy pofon találtam vágni Zoltán helyett; mindjárt stafétát küldtem a
kölyök után, hogy leszálljon rögtön arról a fatömlöczről, mert én vasban
hozatom vissza, én felelős vagyok életeért az egész vármegye előtt, ha
valahol el talál sűlyedni a tengerbe, rólam semmiféle tenger le nem
mossa, hogy én öltem el az ellenségei kedveért!

Persze a levél soha sem jutott el hozzá: nincs a tengeren sem statio,
sem vendégfogadó, s én ettől az időtől kezdve két álló hónapig nem
hallottam róla egy commát sem. Képzelheted azt az anxietást, a mit ez
alatt ki kellett állanom. Hol járhat, mi történhetett vele? Nem
sűlyedt-e el vele a hajó? nem vetette-e ki a szél valami puszta
szigetre, mint Robinsont? hátha eltévedtek a tengeren, elfogyott az
eleségök s most a csizmájokat főzik meg, azt eszik, s ha az elfogy,
akkor majd egymást eszik meg, vagy hátha valami tunisi tengeri rabló
elfogta s elvitte, eladta valami szerecsen fejedelemnek. Ezt legjobban
megérdemelte volna!

Két egész hónapig kellett ilyen halálos aggodalmakat kiállnom, ekkor
kapok csak tőle levelet Calaisból. Tudja patvar, honnan került oda?

Csakhogy megvan a lánczhordta kölyke; bizony már attól tartottam, hogy a
magaméi közül kell egyet helyette adnom, ha elvész. Jól is leszidtam
azután egy levélben, azt tudom, hogy nem teszi az ablakába; nem a
magyarnak való a tenger, az anglus sem menne arra, de nem fér egymástól
a száraz földön, ember hátán ember, mint a fügelevél, mi pedig egyik
toronyból nem látjuk a másikat, olyan tágan vagyunk, hát mi a lelkét
keresnénk a víz hátán?

No, de végre Párisból kapok tőle levelet. Itt már, gondoltam, csak
eszére fog térni; ha mind annak a szépnek és jónak, a min Abellino
bátyja keresztül-kasul járt, csak egy tizedét elveszi, az neki épen elég
lesz, s azzal átesik a korhelyesztendőkön, a miken minden fiatal
embernek át kell esni, mentül elébb, annál jobb. Levelét is azzal a
hittel bontottam fel, hogy bizonyosan pénzt kér; játékház, mulatság
sokba kerül abban a drága városban, illendő is, hogy ha egyszer magyar
mágnás, tegyen ki magáért, hadd lássa az a sok puruttya nép, hogy mi sem
tökmaggal élünk ide haza. Egy szó sincsen abból. Az én Zoltánom, a
helyett, hogy a hozzá illő clubokba vezettesse magát, megismerkedett
nyakrafőre mindenféle ütött-kopott tudós, bikficz komédiás néppel,
nyifnyaf poétákkal s más efféle csavargókkal, azok között tölti az
idejét, velök estélyezik, nálok vesztegeti talentumát. Összeirt nekem
egy csomó kimondhatatlan nevet, s azzal akart megvesztegetni, hogy
hozzátette mindegyikhez, hogy ez ilyen híres, meg amolyan híres. Jutnék
csak én oda közétek! tudom, hogy híresebbek lennének. Ezek az emberek
egészen kicsavarták Zoltán eszét a helyéből. Még egy szinművet is irt, a
mire Hugo Viktor (csak tudnám, hogy melyik a keresztneve?) azt mondta,
hogy tökéletes romantikai iskolai mű. Sőt egyszer annyira vették, hogy
egy irkászokból és pénzért síró emberekből (értsd: szinész) álló
társaságban többféle nyelveken szavalt, miket azok nem ismertek s azok
közül egyhangúlag mindnyájan a magyart találták legszebb kiejtésűnek.
Hiszen azt elhiszem, hogy a magyart találták legszebbnek, de az mégis
rettenetes, hogy egy magyar mágnás ivadéka Párisban nyilvánságos
estélyeken több ember előtt kiálljon és hadonázzon mások mulattatására,
mint a pesti kávéházakban a tirolise zengerek. Bárcsak meg ne tudnák
idehaza, mert engem megeszen a szégyen. Haragomban azt akartam neki
irni, hogy ha illendően nem viseli magát odakinn, hát nem küldök neki
több pénzt; hanem a levele végén megelőzött, mert azt irja, hogy ne
fáraszszam magamat a pénzküldéssel; mert a mit elvitt magával, azzal két
esztendeig is beéri. Piha! Magyar mágnáshoz való az ilyen zsugoriskodás?
Kivált külföldön, még azt gondolják majd róla, hogy nincs neki. No,
ezeket a leveleket nem szeretném, ha amice Maszlaczky megkaphatná, mert
ezekkel a világra be lehetne neki bizonyítni, hogy Zoltán nem az apja
fia.

Legutóbbi levelében példálózik, hogy ide s tova elhagyja Párist és
átmegy Angliába. Szeretném tudni, hogy hát ott miféle új csodát talál ki
a bosszúságomra? mert valami még lesz belőle; Németországban hónaljig
esett a tudományba, Genuában nyakig a tengerbe, Párisban fülig a
poézisbe, még hátra van Angliában a kátrány és szirup; abból tudom, hogy
ki sem fog látszani.

A legközelebbi gyorsszekéren veszed a kérdéses szindarabot, ha
komédiások járnak arra, még el is játszathatod a kárpátfalvi szinházban.
Hogy nem él az öreg János úr, hogy megláthatná!

Ugyanehhez van mellékelve egy csoport költemény is, a miket Zoltán úrfi
francziából fordított valami Berengártól (talán Beranger?), a ki nem
lehet valami nagyon fain ember, mert azt irja róla Zoltán, hogy be is
volt csukva. Ezzel jobb lett volna, ha elhallgat.

Nemsokára várhatod újabb levelemet; addig is maradok stb. Tarnaváry.»

Rudolf kaczagott jó kedvében e levél olvastára. Azon kaczagott-e, hogy e
derék, nyers, nyakas hazafi, a kit semmiféle lében meg nem főztek, minő
sajátságos nézpontból veszi fel a dolgokat? vagy a fölötti örömében,
hogy Zoltánt nemes, emelkedett, magasztos irányban látja haladni?
minden, a mit tesz, a mit érez, egy túlömlő, érzelemgazdag ifjui kedély
nyilatkozványa, a tudnivágy, a becsérzet, a használni törekvés, a
veszélyek bátor fölkeresése és a költői, az ábrándok után vezető hajlam,
mind ezek a legszebb díszei egy nemeslelkű ifjunak, ki hivatva van arra,
hogy gyermekkorától fogva ideálja legyen a férfitökélynek. Valóban,
ilyenné akarta őt nevelni; csalódni kellett volna, ha másformának látja
s első elégtétel ez volt ránézve a sorstól, hogy az ifju egyedül, a
világba kivetve is az maradt, a minek ő nevelte.

A mit igért a septemvir, nemsokára meg is tartá.

A küldött levél hosszabb volt minden eddiginél.

«Ks btom stb.

Kátrányon és szirupon végeztem a mult levelemet, kátrányon és szirupon
kezdem ezt. Úgy nézz ezentúl a szemem közé, hogy én ezentúl nem leszek
többé septemvir, hanem czukrot főzök, te meg szintén nem fogsz lenni
főispán, hanem posztót szővsz: Zoltán a mint haza jön, rögtön állít az
egyikünk számára egy czukorfábrikát, oda betesz engem, mellé egy
posztógyárt, oda beállít téged, magának meg egy irtóztató nagy
kovácsműhelyt emel, ott fog készíteni rettenetes mennyiségű ásókat,
kaszákat, peniczilusokat és gőzhajó-masinákat. Már ezentúl a magyar
embernek ez lesz a hivatása. A sok prókátor, táblabiró, a sok
vitézkötéses dalia, a nagy méltóságos rendek mind tanulnak – ki szőni,
ki fonni, ki meg patkószögeket csinálni, s a tekintetes karok és rendek
csak úgy sodorják a selyemczérnát egyik falutól a másikig; az iskolában
nem syntaxist és grammatikát, nem metaphysikát és nem mythologiát fognak
ezentúl tanítani, hanem tanul a sok szedtevette kölyke porczellánt
csinálni, meg indigót főzni, otthon maga befesti az apja szűrét kékre,
zöldre. Ilyen világ lesz itt, mihelyt Zoltán megjön.

A mik eddig történtek a fiuval, az még mind tréfa volt. Eddig csak
versben volt bolond, most már prózában az. Úgy teleszedte magát
Angliában reformokkal, hogy ha rajta állana, tetőtül talpig újba
öltöztetne valamennyiünket, még az ökreink szarvait is másformára
szabná. Hogy ott milyen boldogság van, milyen gazdag a nemzet, mekkora a
hitel, milyen óriási az ipar, mennyi új találmány, mily üzlet, mily
gyors emelkedés! (Nem is tudom, hogy minek lakunk mi itt, s miért nem
megyünk oda?) Azzal ijesztget, hogy jőjjön csak ő haza, majd
megmutogatja, hogy lehet ipar és tanulmány által a nemzet gazdagságát
tízszeres fokra emelni! Hoho! Ne siess úgy öcsém. Hagyj te nekünk békét
a te Angliáddal. Itt ugyan nem igen hánykolódunk a millióinkkal s nagyon
megnézzük azt, a ki pengőben beszél; de viszont nem is halnak nálunk
éhen az emberek százával, ezrével, s ha nincs is creditünk, de nincs
adósságunk, mint a te Angliádnak, a mit körül lehetne rakni háromszor
azokkal a tallérokkal, a miket nem bir fizetni.»

Negyedik levele a 7 vir úrnak.

«K. b. m.

Ha az Isten megengedi érni az én kedves gyámfiamnak, hogy nagyra
megnőjjön, csodákat fog velünk elkövetni. Eddig csak tréfának vettem a
dolgot, de most már látom, hogy komolyan fenyegetőzik.

Legközelebbi levele Londonból érkezett; leküldeném azt neked, de meg
akarom tartani magamnak, mint curiosumot. Nevezetesebb pontjait, illető
commentárjaimmal együtt, olvassad.

Így kezdi:

«A szentirás szavaiként sokkal könnyebb a hajókötélnek a tű fokán
keresztülmenni, mint a gazdagnak a mennyországba jutni.»

(– Itt parenthesisbe teszi, hogy régi fordítások szerint hibásan van
héberből a hajókötél tevének áttéve; – hol a patvarban tanult ez a
gyermek zsidóul?)

«Szomorú itélet a gazdagokra nézve!»

«A mondat logikája az, hogy a gazdagoknak sokkal több módjuk, több
eszközük van arra, hogy vétkezzenek, mint másnak. Az ő szenvedélyök
ismerteti meg a romlottsággal a nép erkölcseit, az ő pénzök híjja
vásárra az erényt; azon a piaczon, a hol az ártatlanságot árulják, ők az
egyedüli fogyasztók; az ő oktalan fényűzésök fosztja meg az emberi
tökélyt, a nemzeti emelkedés utáni törekvést életnedveitől; az ő
hidegségük áll jéghegyként, jeges felhőként az ég és a föld között,
kétségbeejtve a melegebb szíveket, kik nálok nélkül hasztalan
törekesznek minden nagy és szép után; az ő nagyravágyásuk, viszályaik
hoznak vészt, pusztulást az emberiségre, s mindazért, a mit tettek, őket
éri a legkevesebb vezeklés itt a földön. Azért nem juthatnak ők a
mennyországba.»

(Ez idáig meglehetős kemény prédikáczió. De megengesztel mindjárt.)

«Ama nagy szellemnek, ki e szigorú itéletet hozta a gazdagok felett,
nagy öröme lehetett ott fenn az égben, ha a legutóbbi évek alatt
letekintett erre a kis földre s ezen a kis földön a mi kis hazánkra s
látta, miként ment át vékony selyemszálként a tű fokán hatalmasaink
legnagyobb része, mint iparkodott azt a mély sebet, mit Isten keze ütött
hazán és társadalmon, elfedezni oltáráldozataival, mint érdemelt ki
egyszerre két mennyországot, egyet mint embertárs, mást mint jó hazafi.

Oh, csak mostan érzem, mennyi édes kötelességet ruházott Isten arra,
kinek gazdagságot adott; egy nap alatt annyi jót tehet az, mint más
egész életében; a min egész nemzedékek hiába dolgoztak, azt ő neki elég
meggondolni, akarni – és létrejött; teheti boldoggá, nagygyá, míveltté
nemzetét, építhet a jövő ivadékok számára, s még a mennyországba sem
egyedül megy fel, oda is ezreket vihet magával.

Oh, nagy és nemes hivatás gazdagnak, hatalmasnak lenni. Ha én
visszatérek jó hazámba, fogadom az égre, nem leszek utolsó, a ki e
hivatást betölteni törekszik. Csak most látom, milyen szegények vagyunk
odahaza, pedig milyen gazdagok lehetnénk.

Más nemzetnek nagy népvilágító szellemei vannak; nekünk is van elég,
azok a homályba vannak temetve; fel fogjuk őket keresni, felemeljük
őket, hogy új fényt, új nagyságot kölcsönözzünk tőlük s velök
emelkedjünk. Más nemzetnek vannak nagyszerű emlékei, nálunk is vannak, a
kik azt megérdemelték volna; a mi kötelességünk őket megmenteni az
elfeledéstől. Más nemzetnek tudománya, ipara, gazdagsága, hatalma van, s
vajjon a mienknek nincs-e természeti esze, szorgalma, bősége és ereje,
hogy mindazt megszerezze? Csak vezére legyen.

Sohasem örültem, hogy a sors gazdaggá, főnemessé engedett lennem, most
örülök annak.

Anglia jó iskola annak, a ki tanulni akar és tenni tud.

Mikor egész nap London utczáin járok, elkezdve reggel az ipartárlatokon
s végezve este a Drurylane szinházon s az éjszakai parliament ülésein,
azután haza térve, eloltom a lámpásomat s behunyom szememet, akkor magam
előtt látom Pestet. Midőn elhagytam azt, egy összedőlt, néphagyott rom
volt az; csak húsz évig építhessünk rajta fáradatlanul, én Istenem! mivé
fog lenni az?

Hogy látom magam előtt a paloták sorait, mik büszkén néznek a Duna
vizébe fényes ablaksoraikkal. Minden magyar főúr építtet magának házat a
nemzet fővárosában, hogy oda térjen meg örömeivel, ragyogásával, miket
eddig máshová hordott; amott magas oszlopzatos csarnokok felé hullámzik
a nép, mik nagy népes intézetek számára épültek; az idegen szemei
megakadnak nemzeti múzeumunkon, melynek termeiben multunk becses
ereklyéi lesznek összehordva, elismerőleg járandja végig szellős
bazárjaink boltíveit, hol a hazai ipar és terményvilág gazdag választéka
tanúskodik haladásunk felől; benézhet közintézeteinkbe, egyetemeink,
szinházaink, középületeink nem fognak félni egybehasonlító itéletétől és
minden, a mit lát, el fogja ragadni, hogy midőn elhagyja Pestet,
árnyékos ligeteivel, hűs szökőkútjaival, fájjon a szíve utána és még
akkor is megálljon hátra nézni, midőn az alkony eltakarja azt szemei
elől, s csak ezernyi lámpafény mutatja, hová szállt le egy darabja a
csillagos égnek?

(– – Notabene: tegnap este tíz órakor a kocsisom felfordított a
bálvány-utczán, mert a lámpások már kialudtak, s az utcza közepén
nekimentünk egy halom omladékkőnek. Szerettem volna, ha Zoltán fráter
ott ült volna mellettem, a mint ezt a sok furcsát behunyt szemmel
kigondolta.)

És hogy ne legyen a két város között több válaszfal, ott álland, mint
még most csak rajzban látni, a világ nyolczadik csodája, a lánczhid,
egyik partot a másikhoz kötve, mintha óriások csinálták volna remekben!»

(– – Itt álljunk meg egy szóra. Erről a micsodáról már Széchenyit is
hallottam beszélni s azért nem állhatom szó nélkül, még pedig először
azért, mert nem értem; másodszor, mert nem hiszem; és harmadszor és
ezerszer azért, mert nekem nem kell! nem! Ha lehetséges volna is, hogy
valaha ilyen monstrum elkészüljön, nekem törjék el a lábam, ha valaha
reá lépek, hogy ott engemet, mint ős nemes embert mindenféle vámszedő
kaputomnál fogva megragadjon, s én ott a zsebemből krajczárt keressek
elő, mint holmi armer Reisender mesterlegény s a tulsó felén meg a
czédulát kérjék el tőlem, mint egy fontostalpú, zsírszagú paraszttól.
Inkább csónakon vitetem át magamat! Pedig irtózom a víztől és nem ültem
hajón soha, de csónakra ülök és azon megyek át, mert nem irtózom sem a
Dunától, sem a tengertől úgy, mint attól a gondolattól, hogy engemet,
vagy a hintómat megállítsanak Magyarország kellő közepében egy
krajczárért vagy kettőért!)



XIII. AZ ÉLET MARTYRJA.

Két esztendő mult el e levelek dátumai között s azon két esztendő vagy
előbbre, vagy hátrább, de minden esetre nagyon messzire elvitte régi
helyéről a világot itt Magyarországon.

Legkisebb hivatást sem érzek magamban birálatot hozni azon idők
küzdelmei felett, midőn két erős pártnézet harczolt egymással a jövő
birtokáért, hanem követem krónikairó Lisznyay Györgyünk példáját, a ki
jónak látja a Mátyás király után történtekről, rövidségnek okáért, egy
szót sem szólni.

Mindannyian fogunk emlékezni azon mozgalomgazdag időkre, midőn a nemzet
czímeres osztálya dicséretes országlási vágytól áthatva, megyegyűléseken
és azokon kívül szenvedélybe menő elvtusákkal keserítette életét s
minden néven nevezett párt kifogyhatlan furfangú buzgalommal toborzá
vezéreit és közkatonáit. Mily nagy eredmény volt, ha egy-egy híres
pártvezért sikerült a másik pártnak a maga részére hódítani; mennyi
áldozattal járt egy ily eredmény s mily erőfeszítés, mily pénz- és
munkavesztegetésbe került ismét az elpártolt helyét másikkal pótolni, az
elveszett csatát újra kezdeni, az eltántorult megyét ismét
visszahódítani? mind erről már csak a régieknek van fogalmuk; az újabb
koreszmék előtt oly otthoniatlanok ez eszmék, mint a lovaghősök és a
troubadourok korszakai, s egyéb a költészettel határos általánosságai a
históriai multnak.

Akkor senki sem csodálkozott azon, hogy egy szabadelvűségéről híres
megyében egy előkelő gazdag család egyetlen ivadékát tizenhat éves
korában teljeskorúnak nyilvánították.

Ez alig tizenhat éves ifju volt Kárpáthy Zoltán. Saját kivánatára a
környék legelső celebritásai veték befolyásukat a mérlegbe, hogy a
nagyreményű ifjut a gyámnoki felügyelet alól kiszabadítva, saját
sorsának urává tegyék. Elég indok szólt mellettök. Az ifju két
világrészt beutazott, tapasztalatainak eredménye ott feküdt a
közvélemény asztalán egy két kötetes úti naplóban, melynek sorain a
tárgyak újszerű felfogását, nemzeties irányát, nagyratörő lelket
lehetett észrevenni. Így csak érett észszel lehet irni, a ki így
gondolkozni képes, az valóban megérdemli, hogy férfinak neveztessék.
Legnagyobb oka azonban a mellette kifejtett buzgalomnak az volt,
miszerint benne egy hatalmas bajnokot vélt magának nevelhetni a haladó
párt, mely akkor azon megye kormányán ült s titkos örömmel látta már
előre baloldalra téve át azt a széket a nagy zöld asztal mellett, melyen
az ősz Nábob annyi esztendőn át a jobboldalon ült.

E nagykorúsági engedély kivívására fejet csóváltak az öregek, míg a
fiatal nemzedék annál hangosabb éljent kiáltott rá.

De senki sem kiáltotta oly hangosan ezt az éljent (tulajdonképen
vivátot), mint tekintetes Maszlaczky úr.

Vivát! vivát! victoria! hangzék egy, a Szentmihály-kapu melletti
sikátorban levő szűk emeletes ház még szűkebb lépcsőjén az ismeretes
vékony hang, mely előttünk már, mint Maszlaczky úré, nevezetes.

A Mihálykapu Pozsonyban van, azért az emeletes házat Pesten senki ne
keresse, melyben Maszlaczky úr még a lépcsőkön kiabál. Egészen útiasan
van öltözve, a hogy épen a gőzhajóról leszállt, s mint a ki nagyon jól
tudja itt a járást, vágtat felfelé, tarisznyáját hóna alá kapva.

Az említett ház nem épült holmi herczegi lakók számára, sem
kapus-páholya, sem előszobája, sem tágas lépcsői nincsenek, hanem ha
valami magyar mágnás szállásolta bele magát, annak az inasa kinn
előszobázhat a folyosón, mint épen Abellino Williamja, a kit tulajdonkép
nem hívnak Williamnak, hanem Ferkónak s a ki jobb szeretné, ha
kifizetnék a hátralévő bérét, mint hogy angolul beszélnek hozzá.

– Victoria, William öcsém, victoria! kiált rá, meglátva az ácsorgó
ficzkót a fiscalis, s confidenter legyezget felé a kezével, mit az
olyformán akar viszonozni, hogy ő is nyujtja a fiscalis úr felé a kezét,
ki azonban rossz néven veszi a félreértést.

– Itthon van a nagyságos urad?

– Itthon, felelé, véghetetlen szánakozást és lenézést tanusító hangon az
inas s vállvonva mutatja Maszlaczky úrnak, hogy menjen be, ha kedve
tartja. Nem érdemes az egész dolog, hogy az ember jelentést tegyen róla.

Maszlaczky úr derült arczczal nyit be a szobába, melybe a belépőnek a
legelső dolga az, hogy a szeme világát őrizze, mert az ablakok
biborveres függönyökkel vannak elfedve, s a mint a nap odatűz, okos
embernek meg kell vakulni a szobában, melyben minden tárgy rózsaszínűre
van festve.

A mint a nagy verességtől magához bir térni a fiscális, nagy
megdöbbenéssel veszi észre, hogy senkit sem lát a szobában, míg egy
tarka spanyolfal mögötti rejtekből valami gyönge, fáradt hang nem
nyögdécsel felé.

– Ki az? Ki van itt?

Maszlaczky úr félénken lépett a spanyolberekhez, mintha attól tartana,
hogy valaki csak azért beszél ott olyan gyenge hangon, hogy őt odacsalja
s azután nyakon ragadja és jól megtépázza. De egészen megilletődött,
midőn félrehuzva a papirosliget egyik szárnyát, egy megismerhetetlen,
alaktalan vázat látott ott a nem épen fényűzéssel rendezett fekhelyen
szétterülni.

Valóban nagy mértéke kellett a jóakaratnak hozzá, hogy valaki e beesett
arczú, sápadt, sovány alakban Abellinora ismerjen. Haja kihulltával
homloka aránytalanul megnövekedett, s a képe olyan vékony volt, s
itt-amott átlátszott, másutt meg felverte a borotválatlan tüske.

Sokáig mereven nézett Maszlaczkyra azokkal a mozdulatlan szemeivel, a
miknek oly kőszerű színe volt, mintha ó-elefántcsontba volnának foglalva
színehagyott zöldes turquoisok. Úgy látszott, hogy nem ismert rá addig,
míg az meg nem szólította.

– Az Istenért, nagyságos báró, méltóztatik talán beteg lenni?

Szaváról aztán ráismert Maszlaczkyra, s telegrafszerű készséggel veté
feléje hosszú, száraz kezét, melynek sárga bőrén keresztül meg lehetett
számlálni a kék ereket.

– Épen nem vagyok beteg, drága fiscális úr, mondá mosolygással keverve
szavait, de mely elsoványult arczára nagyon rosszul illett. Ha tovább
maradna itt, megláthatná, hogy semmiképen sem vagyok beteg. Au
contraire. Ellenkezőleg.

– Ellenkezőleg? Nem értem én azt.

– Ellenkezőleg, új egészséget gyűjtök. Új vért, új egészséget.

– Új vért, új egészséget? ismétlé gépszerűleg az ügyész, a kinek most
annál okosabb nem jutott eszébe, mint a mesebeli öreg asszony, a ki a
kétszáz esztendős vért kibocsátotta az ereiből s azután fiatal lánykák
vérét szivattyúzta beléjök vissza.

Egy asztal volt Abellino ágya mellett, azon egy tányérban félzsemlye
állott, láthatólag igen száraz és egy marok öregre darált só.

Abellino odamutatott hosszú, sovány mutatóújjával.

– Látja azt ott, fiscális úr?

– Hm. Mi lesz abból?

– Gondolja csak. Most akadtam egy ügyes orvosra, a ki egészen új embert
fog belőlem teremteni. Új vért, új kedélyt, új egészséget, Isten tudja
meddig tartó élettel.

– No no.

– Kérdi ön, hogy mi által teszi ő e csodát? Egyszerű, uram! Egy fél
zsemlye és egy marok só.

– A patvar!

– Minden nap be kell vennem egy adag sót, elébb csak egy szemernyit,
most már több latot, egész félfontig napjában.

– Teringettét, attól szomjas lehet az ember.

– Pokolbeli szomjas, a nyelvem a szájam padlásához szárad, és nem szabad
innom egy csepp vizet sem.

– Hát?

– Ennem is csak egy száraz zsemlyét szabad, háromnapos száraz zsemlyét,
nézze, hogy kopog; csak minden ötödnap engedtetik meg azt egy vízbe
mártott zsemlyével fölváltani.

Maszlaczky úr egy darabig csak nézett, hogy higyje-e mindazt, a mit most
neki beszélnek? Abellino meggyőzte őt szavai valóságáról, ott szeme
láttára költve el néhány sólapdacsot, szánalomgerjesztő arczfintorgások
között; nyomorult arczának, mely oly vékony volt, mintha valami
numismaticai gyűjteményből kereste volna ki a legviseltebbet, minden
vonása az undor, az émely legiszonyúbb kifejezésére torzult, s a lenyelt
lapdacsok után szemeinek égésén, vékony, elkékült ajkainak tátongó
lippegésén ült a legkínzóbb, a legepesztőbb minden állati ösztönök
között, a szomj, a tengerivó szomj.

– De hát nem szomjazik, kedves nagyságod, ilyenkor? kérdé szánó
borzalommal a fiscális, kiben annyira felgerjedt e látványra az
emberszeretet, hogy kész lett volna neki egy pohár vizet adni.

– Oh dehogy nem, viszonzá az önkínzott, száraz égő nyelvét alig birva
forgatni. Pokolbeli szomjúságot érzek. Ilyenkor azt képzelem, hogy meg
tudnám inni a Dunát. A Dunát meg a Tiszát, meg valamennyi vizeit az
országnak. Legyen csak vége a gyógyrendszernek, kimegyek a hegyek közé,
beveszem magam egy forrás mellé, ott iszom napestig a jó hűs
forrásvizet; azt, azt.

A báró úgy biztatta magát, mint a hogy beteg gyermekeket szokás
vigasztalni.

– De kedves báró, hát mire való ez az öngyilkosság? kérdezé aggódva a
fiscális, ki azon aggódott leginkább, hogy ha el találna halni Abellino
elébb, mint a Kárpáthy-jószágok Kőcserepy kezére jutottak, a per
állapotja nagyon meg fog nehezülni. Mire való ez az inquisitionalis
kínzás?

– Mire való, édes barátom? Nézzen ide.

Ezzel a szóval odanyujtá a fiscális elé halálszáraz karját.

– Látja itt ezeket az ereket? úgy-e látja? az egyik milyen kék, a másik
milyen piros. Ezek a kékek a régi rossz vért viszik ki, a régi rossz
anyagot, a megromlott életnedvet; ezek a pisosak pedig friss, új, eleven
vért hoznak vissza. Látja, milyen lassan vernek ezek a kék erek,
tulajdonképen alig látszik, hogy ütnének; az nagyon jól van, ki kell
nekik egészen apadni, a helyett a piros erek fognak megtelni mindig
jobban-jobban.

(Látszik, hogy a báró úr valami kuruzslótól tanulhatta az anatomiáját.)

– Oh én egészen új ember fogok lenni. A doctorom biztosított felőle, már
három hetet kitöltöttem, még három hét van hátra. És azután kell majd
megnézni Kárpáthy Abellinot. Lovat fogok tartani, lovaglok. No úgy-e
bár, azt tehetem huszonnégyezer pengő jövedelem mellett? Visszanyerem
délczeg alakomat, meghizom. Nem, nem hizom meg oly kövérre, mint Jancsi
bátyám, olyan hassal nem szeretném keresztülélni a világot, de izmos,
délczeg fogok lenni, a jövő farsangon már tánczolhatok. Még meg is
házasodom. Bizonyosan megházasodom. Komoly szándékom van reá. Elveszek
egy tisztességes leányt, hozzám illő családból, a kit megszeretek, és a
ki engem is szeretni fog. Majd meglássák, milyen szép életet fogok élni.
Az orvosom azt mondja, hogy el fogok élni még húsz esztendeig is. Úgy-e
bár, úgy-e bár, kedves Maszlaczkym, az meglehet, abban semmi különös
sincs, hogy a cessióba bele van írva, miszerint azt a huszonnégyezer
forintot nem csak én, hanem a maradékaim is fogják kapni? Teszem föl, ha
meg találnék házasodni. Az bele legyen írva. Okvetlenül fiatal leányt
veszek el.

(Majd elveszed te az öreg kaszást! gondolá magában az ügyész, fejével
pedig ráhagyta a mondást.)

Abellino úgy örült magának! mennyi önszeretet kell hozzá, hogy valaki
hiú ragaszkodásból az élet örömeihez, ily kínzáson vigye keresztül
magát. Az indu fakir legalább a mennyország örömeiért visz véghez magán
hasonló embertelenséget, a mit ez kiáll azért, hogy – az árnyékvilág
tükörből látott napjait még néhánynyal megtoldhassa.

– Kedves nagyságos úr, de vajjon egész bizonyossággal tudja-e azt, hogy
ennek a kínzásnak kivánt sikere lesz? kérdé Maszlaczky, aggódva cliense
állapotján.

– Csalhatatlan a siker! nem veszi észre hangomon, milyen csengő, hogy
megerősödött? No majd meglátja. Én magam érzem, hogy javulok már eddig
is. Olyan könnyűséget érzek a mellemben, úgy tágul minden porusom, úgy
zsibongnak a gangliák, a májam, lépem szemlátomást lappad; a hallásom
kezd megjőni. Minden legkisebb hangot meghallok. Bár próbálja meg.
Nyomjon egyet azon a kis repetir-órán az asztalomon, s én megszámlálom,
hogy hányat ütött? Egy, kettő, három, négy. Úgy-e négyet ütött?

Az ugyan egyet sem ütött, mert nem volt felhúzva, hanem az ügyész
ráhagyta, hogy annyit ütött.

– Hát még a szemeim! Nem is lehet hasonlítást tenni a mostani szemeim,
meg a régiek között. Most egyszerre ráismertem önre, a mint belépett,
pedig máskor húsz lépésről meg nem bírtam volna itélni: kicsoda ön? az
inasom-e, vagy valami handlirozó zsidó?

(Üm. A phantásiája nem igen javult a nagy curában, gondolá Maszlaczky
úr.)

– Még a hajam is mind újra kinő. Nézzen csak ide a fejem tetejére, látja
itt ezt a sok apró, fehér szöszforma szálakat? Ebből mind haj lesz. Szép
fekete bodor haj, a milyen volt ifjabb koromban; igen szép hajam volt,
az egész világ szerelmes volt bele.

Itt felsóhajtott a beteg e szomorú visszaemlékezésnél, s egy pillanat
alatt ismét halálszomorú képpé esett össze galvánizált arcza, mintha azt
hallaná magában mondani, hogy mindaz, a mit beszélt, csak hiú hazugság
volt, a mivel önmagát áltatja, hogy roskadozó, omladozó épület az,
melyben lakik és semmi teremtő erőnek sem lehet már kedve azt egészen
újból építeni.

Ez elhallgatási perczet sietett felhasználni az ügyvéd.

– Kedves nagyságod, én most örvendetes hírrel jövök Pestről. Annak is
nagyon örülök ugyan, hogy nagyságodat a javulás útján találom, e nem
annyira kellemes, mint gazdaságos gyógyrendszer mellett; azonban…

– Oh nem gazdaságos, ragadá ki az ügyvéd szájából a szót Abellino;
nagyon is sokba kerül. Magának az orvosnak minden napra egy aranyat
fizetek, a miért felügyel rám.

– A biz elég sok.

– Hanem a gyógyszerekről ő gondoskodik.

– Már az más. Azonban még inkább kell örülnöm azon, hogy ügyünk
örvendetes megoldatása küszöbén áll.

– Hogy-hogy? kérdé Abellino, törekedve magát félkönyökére emelni, hogy
jobban hallhasson.

– Kérdéses pörünknek e napokban kelle az itélőszék előtt fölvétetni.
Ahhoz, hogy megnyerjük, meglehetős kevés reményünk volt.

– Csak az Istenre kérem, ne izgasson most, hanem egyenesen a végét
mondja a dolognak.

– Azt azonban elérhetjük általa, hogy Szentirmayt homályba állítsuk a
világ előtt.

– Tovább, tovább, ezt már mind tudom.

– Azt is tudja méltóságod – kedves – miszerint Kárpáthy Zoltán e
napokban nagykorúsági engedélyt kért és azt meg is nyerte.

– Azt nem tudom, nincs is hozzá semmi közöm.

– Kedves nagyságod, monda Maszlaczky úr, ha én azt tudom, miszerint
kedves nagyságod sót eszik, ide nem fáradok, hanem elvégzem a
dolgomaimat irásban; mert azt jól tudom, hogy mikor az ember sót eszik,
akkor türelmetlen; ha én nekem sós ételt adnak a vendéglőben, az emberek
szeme közé ugrálok, mint a hörcsök. Már évek előtt mondám kedves
nagyságodnak, hogy a mi czéljaink létesítésére semmi sem oly kivánatos,
mint kedves nagyságod Zoltán öcscsének szívbeli nemessége, s azért
minekünk különösen ezt kell figyelemmel kisérnünk. Az ifjú odautazott,
meg is jött, járt Amerikában is, igen művelt ifjúvá képezte magát, semmi
kicsapongása hirét nem hallani, testben lélekben ép, egészséges,
lelkületére nézve ábrándos és tettek után vágyó. Mindezek helyett, én
elhiszem, hogy kedves nagyságod sokkal örömestebb hallaná azt a leirást
unokaöcscséről, hogy az egy korhely naplopó, haszontalan ember, kinek
csak hivalkodáson jár az esze, kinek jelleme nem ér egy fapénzt, a ki
nem szeret semmit és a kit nem szeret senki. Ez nagyságod magánindulatát
nagyon kielégítené. De nem volna belőle semmi haszon perünkre nézve. Ha
ő olyan korcs ficzkó volna, a milyennek őt kedves nagyságod képzelni
szeretné, akkor ő azt mondaná az egész Szentirmay ellen folytatott
perre, hogy vigye őt a tatár, a hova akarja, tegyenek a gróffal, kinek
mit tetszik, ő azért egy fillérről sem mond le, hogy a grófot e
kellemetlenségtől megmentse. Még ő maga tréfát csinálna belőle, hogy úgy
kell neki, mit udvarolt az anyjának, legvalószínűbb esetben is
félvállról venné a dolgot, jól tudva, hogy hasonló esetekért senki sem
lőtte még magát főbe. Szentirmay majd kimenti magát a felesége előtt,
majd kibékül vele, a szép kis Katinka pedig már régen el volna nála
feledve, emléke régen kitörülve szívéből új meg új szépségek által, a
kik kegyeikkel épen nem bánnak fukarul gazdag ifjak ellenében. Azonban
egészen másképen áll a dolog: egészen úgy, a hogy nekünk szükséges, hogy
álljon. Tessék rám figyelmezni.

E figyelmeztetés alatt egy előttünk eddigelé ismeretlen egyéniség jött
be észrevétlenűl az ajtón, melyet a fiscális úr maga után nyitva
hagyott. Kövér, borotvált arczú úri ember, egy szál frakkban, mely a
hasán elül nem akar összeérni, orczájának két domborulata oly kövér,
hogy szinte elvész közötte a kis tömpe orr, mely lyukaival előre áll,
mintha ő segítene a szemeknek nézni, melyek szintén hasonló sorsban
részesülnek, a nagy kövérség miatt alig adódván nekik hely, a hol
mozoghassanak. Csak a száj nem engedte magát kiszoríttatni helyéből, bár
két oldalt sánczot képez mellette a pofakövérség, melyen túl nőni nem
szabad, de alá és felfelé annál több meg van neki engedve, kétfelé
dudorodva, mint egy-egy kolbász.

Az említett egyéniség már több percz óta áll a spanyolfal mellett
felhuzott szemöldökkel, azaz hogy nem szemöldökkel, mert az nem volt
neki, hanem azzal a valamivel, a mi a szemöldök helyén volt, s orrát
feltámasztva nádpálczája gombjával, figyelmezett Maszlaczky úr szavaira;
az a két orrlyuk úgy tetszék, mintha nemcsak nézni, hanem még hallgatni
is szokott volna.

Mikor a fiscális épen az érdekeséhez kezdett a beszédnek, akkor
előlépett a kövér úr s pálczája gombjával megérinté a beszélőt.

Az, mint a galvánizált fordult egyszerre hátra s ijedten bámult az
idegen jövevényre, két hegyesen előre pödrött bajuszát mintha védelmül
tartaná im e másik ránéző szörnyeteg orrlyukai ellen.

– Mi tetszik uram? mit akar?

– Én megtiltom önnek a beszélést, felelt az érkezett, s ekkor kitűnt,
hogy még a nyelve is oly éktelenül kövér, miszerint alig bírja forgatni
szája üregében s e miatt minden nyelvhangot kettősen ejt ki, s a hol
csak lehet, selypít.

– Kicsoda az úr? förmedt rá Maszlaczky, magához térve az első
ijedtségből.

– Én a méltóságos báró házi orvosa vagyok, doctor Mauz.

– Én pedig a nagyságos úr családi ügyésze vagyok, Maszlaczky, s kérdem
az úrtól, hogy micsoda jogon tiltja meg nekem, hogy beszéljek, micsoda
törvényczikkelynél fogva?

– Uram, szólt doctor Mauz, nyakát kravátlija közé igazgatva, az orvosok
jogai nem alapulnak emberi, hanem isteni törvényeken; én megtiltom önnek
a beszédet, mert megtiltottam betegemnek az izgatottságot és erre jogom
volt, mert az orvos korlátlan uralkodója az ő betegének és a patiens
feltétlen rabszolgája az ő doctorának, és én nem engedem meg, hogy itt
valaki haszontalan patvarkodásaival az én curámat félbeszakítsa.

– Haszontalan patvarkodásaival?! kérdé Maszlaczky úr s már ekkor felállt
a székéről.

– Haszontalan patvarkodásaival, ismétlé doctor Mauz.

– Én pedig nem engedem meg, kiálta Maszlaczky úr egy hanggal magasabban,
hogy az én processusomat valaki elrontsa haszontalan kuruzsolásaival.

A doctor vére főni kezdett ez érzékeny ripostera, s minthogy nála ez
indulatot nem lehetett a szemek szikrája által kifejezni, az orrczimpák
szokatlan tágulásának kellett e jelenséget magukra vállalni.

– Méltóságos úr! szólt a patienshez fordulva. Én követelem
méltóságodtól, hogy ezt az embert bocsássa el rögtön magától, különben
én megyek és soha sem jövök vissza.

Maszlaczky úr lábújjhegyeire emelkedve, viszonza:

– Kedves nagyságos úr, én prætendálom, hogy ezt a dominust dobassa ki
innen, vagy én dobom ki az ablakon az egész processust.

– Ha én itt hagyom az urat a cura közepén, lihegett a doctor, akkor
mehet ön aztán meggyógyulni a paradicsomba.

– Ha pedig én ott hagyom a pert a levata előtt, akkor mehet ön koldulni
az operentiákra.

Abellino összetett kezekkel rimánkodott összeveszett udvari
személyzetének, hogy az Istenért csendesüljenek le, a mivel még jobban
összeveszíté őket.

– Majd én az úr rongyos exceptivái miatt koczkáztatok egy ilyen remek
curát.

– De majd én koczkáztatok az úr bűzös decoctumai miatt egy tizenkétéves
pert.

– A melyik még másik tizenkét évig el fog tartani, úgy-e?

– A melyiknek végét fogja érni a cliensem hat hét alatt, ha addig az úr
értetlensége meg nem öli.

– Uram, ezt én nekem ne mondja, én diplomaticus orvos vagyok, ön pedig
egy simplex pörvesztő.

– Az úr egy charlatán, az úr egy pénzcsaló, az úr nem is doctor, hanem
csak borbély!

– Az úr pedig tyúkprókátor!

A két diplomata azon a ponton állt, hogy a facultas becsületéért egymást
kihajigálja az ajtón. Abellino egy szót nem birt csillapításukra
feltalálni s csak hosszú, sovány kezeit terjengette feléjök.

– Mit! mi vagyok én? kérdé Maszlaczky, mintha nem jól hallott volna, s
odalépett a nálánál háromszor nagyobb tömegű ellenség hasához.

– Tyúkprókátor!

– Az úr pedig egy méreg-keverő!

– William! William! jajgatott Abellino, mire aztán bejött az inas, ki
is, hogy a harczos feleket egymástól elválaszsza, azt a furfangot
gondolta ki magában, hogy legelébb is Maszlaczky úr fülébe súgta: «Ugyan
mit tud lármázni vele a tens úr? nem tudja, hogy minden délután részeg?
a részeg embernek még a szénás szekér is kitér».

– Vagy úgy! monda Maszlaczky úr, no akkor hallgatok.

Azután a doctornak súgta William: «engedje útjára menni, doctor úr, jó
ember az, csakhogy most fel van pálinkázva».

– Már az más, engedékenykedék az orvos s megvetően elfordult
ellenfelétől.

Ez együgyű hadicsel által sikerült a háborút lecsillapítani.

– Úgy én elmegyek innen, monda gúnyosan a fiscális, kalapját véve. Az
ilyen embernek a szénás szekér is kitér.

– Úgy sajnálom, hogy a szót vesztegettem, monda az orvos, kezeit hátul
összetéve s az ablakhoz sétálva. Az ilyen állapotban inkább szánalomra
és gyógyításra méltó az ember.

Maszlaczky úr az ajtónál állott már, Mauz úr az ablaknál; a fiscális nem
állhatta meg, hogy még egyszer oda ne mondja, búcsúszóképen:

– Kuruzsoló!

– Pörvesztő! kiálta egyszerre a doctor, fejét hátra fordítva, s csak
szája egyik végén bocsátva ki a szót.

Maszlaczky becsapta maga után az ajtót, s a lépcsőkön végiglépdelve,
elég hangosan mondogatá utána a többi megtisztelő czímeket; nem akart
belőle egyet is haza vinni:

– Méregkeverő, mirigyfőző, borbélylegény!…

Melyet meghallva az orvos, utána rohant, s az ajtón kidugva fejét, utána
kiáltá:

– Zúgprókátor, tyúkprókátor, pörvesztő, pénzért hazudó!!!

Az ügyvéd eltűnt a kapu alatt, akkor meg rohant Mauz úr az ablaknak, s
azon kihajolva, kiáltozott utána «pörvesztő!» Maszlaczky az utczáról
fel: «méregkeverő!» és mikor már olyan messze elment Maszlaczky, hogy
egymás hangját nem hallhatták, akkor is visszafordult, mutatóújjával a
képét faragva, mintha ez által akarná Mauz úrnak mondani, hogy ő csak
borbélylegény, mire Mauz úr egy csomó papirost vett a hóna alá, s azt
lehullatá onnan az utczára, ily elmésen fejezve ki a pörvesztés
eszméjét.

Abellino félholtan maradt ott magában a küzdtéren. Legnagyobb baj volt,
hogy nem tudhatta meg, miért jött Maszlaczky s mit akart neki mondani
Zoltán felől?

Másnap összetalálkozott a két összezördült diplomata a promenádon,
melyet az elparasztosodó kor kezdett már akkor sétánynak nevezni, s ez
által kétségessé tette, ha vajjon convenant dolog-e még azon a helyen
fashionable társaságoknak megjelenni? A doctor az egyik, a fiscális a
másik végén jött az alléenak, (mit a barbár nyelvújítók szeretnének
egyszerűen fasornak nevezni) s a mint megpillanták egymást, a helyett,
hogy mint rendes ember cselekedett volna, rögtön hátat fordítanának
egymásnak s visszatérnének, ki merről jött, mind a kettő derült orczával
sietett egymás elé, doctor Mauz messziről nyújtotta már a kezét,
Maszlaczky pedig sietett azt megragadni és megrázni, a hogy termetétől
kitelt s szíve fenekéből biztosítá a doctor urat, miszerint rendkívül
sajnálja a tegnapi esetet, s reményli, hogy a doctor úr szokatlan
hevességét a szokatlan körülményeknek fogja felróni, mire doctor Mauz is
bátorkodott reményleni, miszerint a fiscális úr tekintetbe veendi
sanguinicus temperamentumát, melyről ő már nem tehet, s azzal nagy
ölelkezések közt békét s dacz- és védszövetséget kötöttek egymással,
szentül bizonyítván, hogy újdon barátságukat a legkisebb félreértés
felhője sem fogja ezentúl megháborítani, s végre karöltve siettek végig
az utczákon, melyek első viszálkodásaik tanúi valának, egész Abellino
lakáig.

A két derék úr meggondolta az éjen keresztül, hogy nagy balgatagság ő
nekik egymással háborút folytatni, miután egyik a másiknak nagy hasznára
van. Az ügyvéd úrnak ugyancsak nagy szüksége van rá, hogy egy oly
balgatag ember, mint Abellino, mentől tovább húzhassa e földi életét, a
doctor úrnak pedig arra, hogy állandó patiensének állandó pénztára is
legyen, s e kettős érdeknél fogva czélszerűtlen nekik egymás működését
paralyzálni, a mit nem is fognak cselekedni ezután.

Engedjük őket menni karonfogva a maguk útján.



XIV. A TITOK.

1840-ben nagy elevenség jellemzé a pozsonyfővárosi életet. Országgyűlés
volt, mely ezt a tisztes hajdankori fővárosát Magyarországnak rövid
időre galvanizálni szokta. Országgyűlésen kívül bizony igen csendes
külseje van a derék városnak. Elpusztult várát csak a Ghettóba
rekesztett zsidóság őrzi, historiai emlékű királyhalmát körülnövi a fű,
szép ligeteiben, ha megzendül is valami árva kintorna, alig akad egy-egy
secundánus diák, a ki azon elábrándozzék; s ha estenden a nagy
tótszekerek végig nem csörtetnének a köves utczákon, fülszaggató zajt
ütve vaskarikáikkal, az ember nyolcz órakor lefekhetnék aludni, ha csak
kedve nincsen százados szindarabokat nézni a szomorú szinházban, miket
elárvult vándorok adnak elő gyér hallgatók előtt, az üres páholyok mint
egy örökké tartó ásítás fordulván a szinpad felé, hogy a játszó személy
szinte elkivánja az ásítást tőlük. A polgárságnak csak vasárnapja van,
hétköznap nem ér rá mulatni, főurak pedig csak nagy gyéren laknak a
fővárosban, egy-egy meghasonlott kedélyű delnő, kit a világ kezd nem
érdekelni; egy leszállt másodszülött, ki vénségére takarékossá kénytelen
lenni, s lejött lakni rozzant kastélyába, hogy a bécsi házbért
meggazdálkodja és még azután egynémely elhangzott politikai celebritás,
a ki szeretne közel is lenni, távol is egyszerre azon helytől, a honnan
büszkesége elűzte s ismét visszavonja. A legfényesebb épületek üresen,
lakatlan állanak. A roppant országházban eltévedhet a látogató, míg a
visszhangos folyosókon találkozik valakivel, a kitől megkérdezheti, hogy
merre menjen vissza? az arany paizsos Grassalkovics-kastély udvarán
kaszálni lehet a füvet, melyet nem gázol egyéb egy gyomorhártya-sérves
házfelügyelőnél s a herczegprimási palotának minden ajtaja és redőnye be
van zárva és az nagyon jól van, mert az udvarhosszant lapdázó diákok még
beüthetnék lapdával az ablakokat, s ha egyszer egy nehézkes világossárga
jármű végigmotoszkál a hallgatag utczákon, abba is olyan békeszerető
tátosok vannak fogva, mintha csak fogadásból járnának még a világon,
hogy melyikök tudja a másikat kibőjtölni a világból? ők-e, vagy a
parókás kocsis, vagy a fogatlan duénák és rococo chevalierek oda benn a
salugáderos hintóban?

Mennyivel más élet, más világ zajgott itt, midőn országgyűlések voltak!
Mintha az ifjuság máskor távol lakott volna s csak most egyszerre térne
haza sokadmagával; a zárva volt paloták kapui mind kinyitva, azokon
fényes, arany paszomános huszárokba fogodzótt hintók gördülnek ki és be;
a csendes polgári házak ablakain nagyszakállú hazafiak arczai
könyökölnek elő, a ligetben exoticus czigányzene búsong, a
czukrászboltok előtt kalpagos, atillás ifjuság üli körül az asztalokat,
s a népes szinházban csárdást kiabálnak!

Szinházba az ember nem annyira azért járt, hogy a becsületes vándorok
művészetét bámulja, s ismereteit öregbítse, mint inkább a végett, hogy
ott ismerőseivel találkozzék, s magát az előadás alatt kedvére
kifecseghesse. Itt meg lehete találni a hon legnevezetesebb férfiait,
legbájosabb delnőit, s a kinek nem volt elég alkalma Wesselényit
hallhatni az országházban, meghallhatá itt kényelmesebben, mert ha a
remek férfiu elkezdett suttogni a földszinten, megérthették azt
köröskörül valamennyi páholyban szerte.

Egy estve a szokottnál is nagyobb tolongás volt a városi szinházban:
valami jótékony czélra rendeztek hangversenyt, s egy Pozsonyban a
felsőbb körökben ismeretes delnő, gróf A***né is fel volt lépendő a czél
iránti szivességből.

A nemes czél sokakat bevont a szinházba, a kik különben tájékára sem
szoktak menni; még több vonzerővel birt az ismeretes grófné föllépte. Az
emberek természetesen azt hiszik, hogy egy grófnőt látni a szinpadon már
magában elég arra, hogy érdekes legyen; de valójában szépen is énekelt.
A hangverseny egyéb részei is ügyesen voltak válogatva. Kivétel nélkül
mindenki igen szépen énekelt, zongorázott és flótázott, vagy a mit kedve
tartott.

Mi nagy urak azért szeretjük különösen az operákat és egyéb zenés
előadásokat, mert az ember nem kénytelen oda figyelmezni, beszélhet az
alatt a szomszédjával, kacsingathat a szomszédnéjára, vizsgálhatja a
páholyokat, fecseghet kedve szerint; azért meghallja a dobot is, a
klarinetot is, s ha közbe-közbe valami érdekes anecdotát mond el másnak,
vagy épen elhagyja a termet, hogy egy csésze fagylaltot beszopjon,
megint visszajöhet, a nélkül, hogy az előadás fonalát elveszítette
volna.

A jelenvolt delnőket bizonyára sem Tell Vilmos nyitánya, sem a
következett cavatinák, sem az ünnepélyes «Eja mater» symphoniái nem
hozták olyan különös izgásba, mint egy fiatal férfi arcza, ki ott ült
mindjárt az udvari páholy mellett Tarnaváry hétszemélynök páholyában,
szemközt a septemvirnével.

Sohasem láttak érdekesebb férfi-arczot. Fiatalsága még csaknem leányi
széppé teszi, míg nagy szemeiben a férfibátorság lángjai égtek, miket ha
körülhordott a termen, elfeledték a terem szépei Mozartot Beethovennel
és a szinpadon éneklő grófnőt velük együtt.

Minden távcső feléje volt fordítva, a mindenünnen czélbavevő szép szemek
napsugárai alatt égni kellett az ifju arczának, legalább az oly piros
volt, mintha kívül-belül tüzelnék, bár eléggé iparkodott magának oly
helyzetet adni, mintha épen nem jőne zavarba. Igyekezett Tarnavárynéval
fesztelen beszélgetést folytatni valami igen közönyös tárgy felett,
melyet a szép delnő oly arczkifejezésekkel fogadott, mintha azt a
legérdekesebb és legmulatságosabb dolognak tartaná. A kik távolról
nézték, eleget irigykedhettek rá, milyen jól mulat ezzel a gyönyörű
fiuval. Vajjon hol vette a septemvirné! talán rokonságához tartozik?
senki sem ismerte, ki lehet? Ki emlékezett volna arra, hogy már évek
előtt látta valahol, mint gyermeket, mint serdülő fiut? Hogy elváltoznak
az ifju arczok néhány év alatt. Tarnavárynénak pedig tetszett az, hogy a
jelen volt delnők mind oly kiváncsian nézik a vele beszélgető érdekes
idegent.

– Ön miatt felgyujtják a delnők ezt a páholyt, szólt csintalanul
Tarnaváryné. Az egész világ látcsövei ide vannak irányozva. Kérem: védje
ön magát egy kissé.

– Hogyan? kérdé az ifju, a tapasztalatlanság tétova tekintetével.

– Hát vegye fel távcsövét s nézze vissza az önre nézőket. Ha nem mer
rájok visszanézni, meglássa, hogy megigézik.

Az ifju szót fogadott, s körülhordá távcsövét, egy helyen megakadt vele
s oda sokáig nézett. Kőcserepyék ültek ott. Háttal a szinpadnak és
halavány arczát feléje fordítva, Vilma. Az ismeretlen ifju reszkető
kézzel tette le szemüvegét.

– Nos, mi lelte önt? Hogy elhalaványodott egyszerre, szólta meg
mosolyogva a vidám septemvirné.

– Én? oh dehogy! mentegetőzék az ifju s újra felvette a látcsövet és
vakmerő mozdulattal nézett vele a szemközti páholyokra.

Most döbbent még csak meg igazán.

Épen szemtül szemközt velök ült egy előtte egészen ismeretlen család,
két agg delnő kétfelől és azok között középen egy szép, fiatal, viruló
leányka, vidám, piros és mosolygó, oly ismerős és mégis oly ismeretlen,
ki a mint észrevette, hogy az ifju odanéz feléje, egyszerre bizalmas
fejbólintással üdvözlé őt ismerősen mosolyogva felé s azután mind a két
delnőnek suttogva mondott valamit.

– De mi lelte önt most újra, kedvesem? nevete a septemvirné; most megint
úgy elpirult, hogy a szeme fehéreig piros. Ön nagyon fogékony az
igézetek ellenében.

– Nem tudom, hebegé az ifju; valami ismerősöm köszöntött, a kit nem
ismerek.

– Hol ül? kérdé Tarnaváryné magyarázatkészen.

– Itt épen velünk szemben. Most ne nézzen kegyed oda, mert mind a hárman
ide néznek. Két éltes delnő között ül egy szép fiatal lányka, a ki
kétszer is üdvözölni látszott és én nem tudom, hogy ki lehet?

Tarnaváryné a szinpad felé irányzá távcsövét, a mi arra való volt, hogy
az üveg mellett a kijelölt páholyra nézhessen.

– Azok Szenczy grófék, az öreg grófné és agg hajadon testvérje; hanem a
lánykát bizony én sem ismerem. Még sohasem láttam. Egészen ismeretlen
előttem. Bizonyosan valami unokája lehet a grófnénak, a kit valahol
kolostorban neveltek ez ideig.

– Szenczyék? találgatá magában az ifju; nem emlékszem rá, hogy ismertem
volna őket.

– Ah, menjen ön, mit titkolózik? évődék vele a septemvirné, hisz az a
kis barna valahányszor ide néz ön felé, mindannyiszor mosolyog.

– Pedig én nem ismerem.

– De valahol csak kellett, hogy összejőjjön vele. Gondolkozzék csak
felőle.

– Nem emlékezem rá. Úgy tetszik… De még sem lehet. Nem tudom elgondolni,
ki az?

A fiatal embert kinzani látszott ez a gondolat, mert csak alig várta,
hogy valaki jőjjön a páholyba, azonnal használta az alkalmat a
megszökésre, a genialis báró Berzyre hagyva azt a lovagias kötelességet,
hogy a septemvirnét mulattassa.

Az előcsarnokba leérve, közé vegyült az ott csoportozó ifjak seregének,
kik a lépcsők elejét elfoglalva, várták a haza szállongó delnők
jövetelét, bámészkodva a parányi lábacskák után, melyek ilyenkor
világosságra szoktak jőni.

Egyik közülök megnézte az ismeretlen ifjut, a többi nem sokat ügyelt rá,
könnyű volt neki közöttük elvegyülni.

Odabenn az utolsó darabok járták már, a páholy-közönség egy része nem
várta be a végét az előadásnak, hanem igyekezett a tolongás elől
kitakarodni hamarább.

Nemsokára egyik tündéri csoport a másik után szállt alá a lépcsőzeten.
Oh azt meg kell nekik engedni, hogy igen szépek. Mind igen szépek.
Sokszor elgondolkozom rajta, hogy minek fárasztják magukat annyira a
nagyságos és méltóságos urak szegény közrendű leányok után, mikor saját
delnőik annyi bájjal vannak felruházva?

Most ismét egy érdekes hölgypár száll alá a lépcsőzeten. Ez Kőcserepy
leányával. Az anya most is oly büszke szépség, a leány most is oly
halavány. Maga a tanácsos hátul jön, karjára akasztva neje shawlját, a
melyet a világért át nem engedne másnak s oly nyájasan beszélgetve
nejével és leányával, mintha az egy idegen asszonyság és idegen
kisasszony volna, a kiknek udvarolnia kell.

Az egész család szorosan a mi ifjunk mellett halad el, ki egész illemmel
megemelinti előttük kalapját, halkan üdvözölve.

A tanácsos úr szerfölötti nyájassággal fogadja köszöntését, könyökével
szinte elsodor két másikat, a ki elfeledett neki köszönni; pedig fogadni
lehetne, hogy ő nem ismeri azt a fiatal embert, mint más. A nagyságos
asszony hidegen bólint fejével, a nélkül hogy érdemesnek tartaná
megnézni, ki köszönt neki? Vilma pedig rászegzi nagy sötét szemeit,
azután feltekint velök atyjára s ismét anyjára, s a nélkül, hogy az
üdvözlést csak egy ajk-mozdulattal viszonozná, siet előre, a tornácz alá
robogó hintójukhoz.

Az ifju különös érzéssel tekintett utána. Olyas valamit gondolt, mintha
sajnálkoznék rajta.

Ez elbámulás perczei alatt ismét több meg több csoport vonult végig az
előcsarnokon, ő maga sem tudta, hogyan történt, a mint egyszer
visszafordult, szem-szemben találta magát azzal a szép ismeretlen nővel,
kinek bizalmas mosolygása oly zavarba hozta az imént. Az egyik éltes
asszonyságot vezette karján.

Most még vidámabban mosolygott a lányka, a mint őt megpillantá s kedves
gyermeki könnyelműséggel szólítá meg az ifjut:

– Zoltán! Jó estét Zoltán!…

Az ifju az egész paradicsomot érzé magára szakadni! Ez a hang, ez
megmondá neki, hogy ki az ő szép ismeretlenje? Hisz ez az ő
szívereklyéje, az ő lelkének örök boldogsága, az ő reménye, hite,
vágyódása. Ez az ő kicsikéje, Szentirmay Katinka.

Az ő kicsikéje! De mennyire megnőtt, megszépült, mióta utoljára látta!
akkor még játszi gyermek volt, most már ékes hajadon. És ő nem ismert
volna rá, pedig minden nap gondolt reá; elment volna mellette és a
szépsége látásán érzett bámulatot hűtlenségnek vádolta volna magában a
régi eszménykép iránt.

Pedig a lányka is megismerte őt! Lám, elfeledte arczát mindenki, a ki
évek előtt látta, és ez rá tudott találni a férfi-kor által átidomított
vonásaira a hajdani játszótársnak, az édes testvérnek…

Kinek jutott volna eszébe, hogy egy ilyen pillanatban okosan
gondolkozzék? ki emlékezett volna ilyenkor hideg, megfontoló eszmékre?
Évekig odajárni a világban, sehol sem menekülhetni egy kedves bájos
emléktől s azután ismét véletlenül föltalálni a kedves emlék szép
ideálját, s akkor elébb gondolkozni rajta, ha örüljön-e a
viszontlátásnak, vagy ne? az nehezen volt emberi feladat.

Dehogy gondolt arra Zoltán. Odarohant; röviden bemutatta magát: ismerték
is már híréből; s azzal feledve volt nála minden fogadás, a mit valaha
Szentirmaynak tett, leánya bűvösbájos szép szemei mellett.

Mennyivel szebb lett a kedves kicsike, a mióta nem látá, még szebb, mint
képzeletében maga elé birta hozni. Már nem is merné őt kicsikéjének
nevezni, hisz oly karcsú, oly délczeg hajadon lett azóta. Aztán talán
nem is szabadna azt többet tenni: ki tudja? sok idő elmult azóta.
Emlékezik-e még a hajadon azokra a boldog óráira a gyermekábrándoknak, a
mik csak úgy tünnek elő, mint az álom, ha az ember később visszagondol
rájok s úgy mosolyoghatna rajtok, ha szomorusága engedné. Vajjon
emlékezik-e még a leányka, miket mondtak ők egymásnak, mikor ott ültek a
magános jávor alatt, hogy soha sem fogják egymást elfeledni, hogy a
milyen véghetetlen ideig kell még élni, a míg mindketten felnőnek, olyan
véghetetlen örömmel fognak gondolni egymásra. Oh édes, tiszta örömei az
ifju éveknek, milyen rosszak, milyen boldogtalanok, milyen nyomoruak
leszünk, mikor megszüntünk fiatalok lenni.

Az első pillanatokban alig talált Zoltán öröme szavakat. Nem győzött
betelni az édes látással, csaknem elfeledte az udvariasság nehéz
kötelességeit, mikkel azon ismeretlen delnők irányában tartozott, a kik
Katinkát kisérték. Szentirmayné közel rokonai voltak. Őszintén örültek
rajta, hogy Zoltánt megismerhették, kit még azelőtt nem láttak.
Reményüket fejezék ki, hogy őket gyakran meg fogja látogatni az
országgyűlés alatt. Szentirmayékkal együtt laknak. A kárhozatos akadályt
Zoltán és Rudolf között ők sem ismerhették.

Zoltán sietett e reményt a magáévá tenni. Oh sokszor, igen sokszor fog ő
Szenczyékhez menni; Katinka önfeledt örömmel mondta rá, hogy az nagyon
szép lesz.

A csarnok-ajtónál azonban ezuttal el kellett volna egymástól válniok, ha
a véletlen sors a szerető szivek kezére nem játszik, mely nem restelli
nyilatkozatait gyakran a legcsekélyebb emberekre bízni. Szenczyék
hintaja nem érkezett meg időre, a kocsis bizonyosan elmulatott valami
rangjához illő társaságban és elfeledkezett úrnőiről, nem először, nem
is utoljára.

– Oh, az a semmiházi, már bizonyosan megint leitta magát, sopánkodék az
agg nők egyike, kit még kisasszonynak neveztek; az asszonyság azonban
jószivűen biztosítá, hogy gyalog is haza mehetnek, hiszen az idő szép,
holdvilág van s aztán Zoltán lesz olyan jó, hogy elkiséri őket; ámbár
kissé messzecske laknak.

Dehogy ne lenne olyan jó; bár a város tulsó végén laknának, hogy odáig
mehetne velök! Karját ajánlá az éltesebb delnőnek.

– Köszönöm Zoltán, szólt az mosolyogva, nem haragszik, hogy így nevezem.
Mi csak egymásba szoktunk kapaszkodni Judittal, ő az én gavallérom, én
pedig az övé. Tudja: ő kisasszony, én pedig özvegy asszony vagyok,
akármelyikünket megszólna a gonosz világ, ha egy nőtelen legénynyel
látnának karon fogva menni, csak maradjon ön Katinka mellett.

A két öreg jót nevetett e tréfán s egymásba kapaszkodva tipegtek az
előre bocsátott fiatalok után, csak arra kérve őket, hogy ne szaladjanak
olyan nagyon, mert az ő lábaik már nem olyan frissek, mint voltak
Napoleon idejében.

Az ifju és a leányka eleinte szép illedelmes távolban haladtak egymás
mellett, a míg a tolongás árjából ki lehetett jutniok; később azonban, a
hogy sötétebb utczákba kezdettek hatolni, természetnél fogva közelebb
kellett huzódni Katinkának Zoltánhoz, majd egy csunya nagy kőben
megbotlott szegényke, mire Zoltánnak valódi kötelessége lőn, hogy karját
ajánlja védencznőjének, s mikor aztán ez az ismerős gyönge kezecske ott
volt hajdani helyén, ott szive és karja között, mintha soha sem vált
volna el tőle, olyat érzett, mintha egyenesen haza menne ő is oda, a
hova e lánykát vezeti.

Mennyi mondani, mennyi hallgatni valójok volt! Oh arra kevés volna egy
hó, egy év, egy egész élet…

Most is az őszinte gyermek volt mindakettő, a kinek egymás előtt nincsen
titka, a ki nem rejtegeti sem örömét, sem bánatát, sem hajlamait, mert
tudja, hogy azok mind osztva vannak. Katinka elmondta, mennyit
emlegették ők Zoltánt, ő is s a kis gyermekek mind. Hogy várták vissza.
Tulajdonképen neheztelni kellett volna, hogy Zoltán őket nem sietett
felkeresni, de az neki eszébe sem jutott, s ha egykor gondolatjába ötlik
is ez a szemrehányás, találni fog ő száz mentséget Zoltán számára,
mikkel oly tisztára fogja mosni mint a kristály, mert az igaz
szeretetnek az a tulajdonsága, hogy kegyenczét önmaga ellen is tudja
védni.

Zoltán gyönyörködve függött szemeivel a beszédes leányka ajkain; mennyi
boldogság csak hallgatni is ez ajkak beszédét, s mennyi édes van még
azokon túl! Ha valami tündér azt kérdezné tőle ez órában, hogy mit adjon
neki az egész világból? de hamar tudna rá válaszolni.

Milyen kár, hogy a hintó szemközt találkozott velök s Szenczyné ráismert
korhely kocsisára.

Az esküdött mennyre-földre, hogy ő ott állt a szinház előtt, de nem
vették észre s rövidebb dolog volt elfogadni a mentséget, mint utána
járni.

Mind a két hölgy megmagyarázta jól Zoltánnak, hol laknak, s Katinka újra
elmondta azt neki, mintha azt hinné, hogy így jobban megtartja, s azzal
elváltak tőle.

Zoltánnak még vissza kellett menni a szinházhoz, hogy Tarnavárynét haza
kisérje, ki az utolsó hangot is ki szokta várni, s csak onnan tért
ideiglenes szállására haza.

Milyen boldog álmai voltak ez éjjel, egész gondatlansággal engedé át
lelkét azoknak, egy édes mosolygásból állt az egész jövő előtte, melytől
elfeledett mindent, a mi elmult.

Még álmában is mindenütt őt látta, ő vele járt gazdag, virágos mezőkön,
hallgatva édes szavait, gyönyörködött bűbájos gyermeteg mosolygásában,
átolvadt lelkével őszinte tiszta szemeibe.

A kedves álomból prózai csöngetés hangja riasztá fel. Pitvarnoka
belépett hálószobájába, egy levelet nyujtva át, melyet Szenczyék inasa
adott át neki.

Zoltán Szentirmay irását ismerte meg a borítékon, s e vonások egyszerre
kijózaníták lelkét. Szinte tudta, mi van ezen levélbe irva, akár fel se
törte volna.

– «Kedves Zoltán, ön feledni látszik, a mit nekem igért. Ha azt nem
akarja, hogy én menjek el Pozsonyból, akkor önnek kell eltávoznia innen.
Sz. Rudolf.»

E jéghideg szavak elűzték az álmot a szemről, – a szívről. Eszébe
juttaták Zoltánnak a kárpátfalvi szomorú jelenetet, rejtélyes
fogadásával. Milyen messze elüldözte őt ez a rejtély!

Egész testében reszketett, midőn fölkelt, mint a kit a láz gyötör.
Megalázva, megtörve érezte magát…

Egyszerre észrevevé, hogy reszket. Ő reszket! ki azt hivé magáról, hogy
bátor, hogy erőslelkű; reszket egy ismeretlen gondolattól, mint félénk
gyermek az éjszakai hangtól. Ő, kit a tengeren midőn elővett a hajón a
láz, azt mondhatá magának: én nem akarok, nem fogok beteg lenni, és
fölkelt és nem lett beteg, ki ha elfáradt, ha nélkülözött, azt mondhatá
magának, én megtiltom neked, hogy pihenj; megtiltom, hogy éhezzél! most
ne mondhatná-e azt lelkének: én megtiltom neked, hogy félj!

Megkeményíté szivét, nem szabad remegni, de meg kell tudni, minő titok
az, mely közte és a Szentirmay-család között áll, szemébe kell nézni a
hydrának s fejére gázolni annak, ha még akkora volna is.

Hol kezdje? Egyetlen gondolatja sem volt még rá. Annyit tudott, hogy
rögtön el kell utaznia Pozsonyból. A gőzös reggel indult, még azzal
elmehetett. Hová? Pestig bizonyosan. Onnan talán tovább.

Sietve elkészült. Inasát hátrahagyta, hogy másnap holmijával kövesse.
Ajtaját azalatt tartsa zárva s ne szóljon senkinek elutazása felől.

Míg a gőzösig sietett, addig támadt egy gondolatja; még akkor csak
tétova, kifejezetlen eszme volt, de estig kifőzhette azt magában. Leült
a lapátkerék elé, órahosszant elnézve, hogy töri fehér porrá a hullámot
a csattogó lapát, millió fehér gyöngyöt hajtva a víz alá, majd meg
elnézte sokáig, hogy omlik a fekete füst a magas kémény korona alakú
körözete közül, sűrű, egymást hengerítő gomolyokat képezve a világos kék
égen, azután elállt perczekig a gőzerőmű mellett, mely szörnyeteg fejét
le- s felemelgeti, vas könyökeivel számtalan egymást kerülgető
iját-fiját taszigálva. Az utazók között szép delnők is voltak, a kik el
nem tudták gondolni, mit nézhet egy ilyen szép, elegans fiatal ember
órahosszant az unalmas hullám-egyformaságon, az alaktalan füstfelhőkön,
s a gőzgépek változatot nem szenvedő örök küzködésén?

Pedig ő sokat látott és gondolt az alatt.

A mint Pesten kikötött a gőzös, a legelső bérkocsiba vetve magát, Kovács
szállására hajtatott.

Kovács már ekkor egy év óta Pesten lakott, mint a Kárpáthy-család
ügyvédje. A régi öreg ügyvédet, ki János urat kiszolgálta, egy év előtt
revocálták ama mennyei biró elé, a kitől nincs többé appelláta. Ő már
intra dominium van, birván azt a jószágot, mely egyedül van biztosítva
arról, hogy aviticitás utján tulajdonosától vissza nem pereltetik,
tudniillik: a sír.

A jövedelmes és nagyfontosságú állomásra nézve igen természetesen a
legtöbben vágyódtak az igen tisztelt ügyvédi karból, s nagyon valószinű
volt, miszerint a törvényes gyám, a méltóságos septemvir úr valami
nagytekintélyű, tapasztalt és meglett fiscalissal fogja e fontos helyet
betölteni, különös ellenszenvvel viseltetvén minden fiatal ember iránt,
mintha mindegyiknek az orráról látná, hogy ez is egy veszedelmes újító,
a ki a régi jó rendet fel akarja forgatni, a ki vasuton akar járni és
adót akar fizetni.

Annál meglepőbb lehetett tehát, midőn megtudták, hogy a hétszemélynök
által ez állomásra alkalmazott egyéniség egy fiatal, most cenzurázott
ügyvéd, a kinek még semmi gyakorlata sincsen: valami Kovács vagy
kicsoda.

A fölületes vizsgálók ebben valami rendkívüliségre véltek akadni, s a
tényt Tarnaváry jellemének egyéb különösségei közé sorozták; pedig az
nagyon felfogható volt: Tarnavárynál a heveskedés, gorombáskodás csak
modor volt, azért ő valódi fogékonysággal birt a becsületes, őszinte
jellemek iránti tiszteletre, s ha szerette is a zsarnok szerepét, de
egyesíté vele a pártfogóét. Azon ifjak, kik nála töltötték
törvénygyakorlataik éveit, ha sok mulatságos űzéshajtás emlékeit vitték
is el tőle magukkal, de később az életben minden alkalomnál
tapasztalhatták, hogy a kemény, indulatos ember saját előszeretettel
hajlék hozzájok. Ez előszeretet sehol sem lehetett annyira indokolva,
mint a jelen esetben. Tarnaváry tarthatott tőle, hogy ha e rendkívüli
pert, mely Zoltán ellen foly, egyikére régi ismerős ügyészeinek bízza,
azok nem maradnak menten minden befolyásától azon aggodalomnak, mely
őket egyéb ügyeikre nézve Kőcserepy, mint tanácsos ellenében leszorítva
tartja, míg ez eszes, tudományos ifju, kinek az első pere lesz, nemcsak
hivatási ambitióból, de védencze iránti személyes előszeretetből is,
teljes lelkével, hitével fog azon csüggeni.

Még mielőtt Zoltán megérkezett volna, haza hivatá Kovácsot, Zoltán csak
két hónappal későbben jött meg.

A mint Pestre ért az ifju, egyenesen Kovácshoz sietett, kit késő este is
munkában talált.

A fiatal ügyvéd őszinte örömmel látta megérkezni ifju védenczét, kit még
külföldön hagyott el. Zoltán mondá neki, hogy az ő szállásán fog
maradni, ha szivesen látja. Kovácsnak nagyobb örömet nem is mondhatott
volna.

Az ifju Kárpáthy már szinte egy hétig ott tartózkodott ügyvédje
szállásán s még semmi készületet sem mutatott, hogy máshová akarna
menni. Kovács egynehányszor előhozta neki, hogy talán jó volna az ifju
báró számára állandó lakást bérelni ki, de ez mindig kitérőleg felelt,
hogy ő jól érzi itt magát s úgy sem sokáig akar Pesten maradni.

Napközben gyakran bevetődött Kovács irószobájába s gyakran meglepte
ügyvédét, midőn az, jöttének neszére, hirtelen eldugta irásait, s
mindannyiszor igen zavarodottnak látszék.

Zoltán úgy tett mindig, mintha nem venné azt észre; beszédet kezdett az
ügyvéddel s szórakozottság szine alatt annak irományai közé iparkodott
tekinteni. Hanem Kovács oly óvatosan dugott előle mindent, hogy soha sem
vehetett észre semmit.

Egyszer mégis oly véletlenül lepte meg az ügyvédet, hogy annak a nagy
sietségben nem maradt ideje valamennyi irományt jól összenyalábolni, s a
mint azokat sebtében iróasztala fiójába lökte, egy vékony csomag az
asztal alá hullott belőle.

Zoltán nagy készséggel sietett azt felvenni s míg a szerfölött zavarba
jött ügyvédnek átnyujtá, hirtelen megtekinté a csomag czímzetét:

Béla Kárpáthy, contra Zoltanum Kárpáthy et Rudolfum Szentirmay.

Ah, ez hát a göcs! gondolá magában.

– Micsoda pöröm van énnekem Abellino bátyámmal? kérdé, közömbösséget
szinlelve, az ügyvédtől.

Kovács iparkodott egész ügyvédi nyugalmát összeszedni, a mi annál
rosszabbul sikerült, mennél jobban erőltette. Először is füle hegyéig
vörös lett, azután pedig majd hogy sírva nem fakadt. Csak mondani
kellett volna neki, hogy sírjon, mindjárt megtette volna.

– Ugyan ne turkáljon az irásaim között nagyságod, kiálta,
bosszankodással akarva elütni a dolgot.

Hát turkálok én? Ez leesett a földre s én felvettem, szólt Zoltán
nevetve, de e nevetés alatt úgy dobogott a szive!

– No hát legyen szives ide adni.

– Mindjárt, mindjárt, jó barátom, hadd nézzek egy kicsinyt bele.

– De instálom, kegyeskedjék nem bontani ki; ott minden szépen rendben
van szedve, alphabet szerint; hányjon el belőle egy párt, akkor aztán én
felforgathatom megint az egész levéltárt, a míg ráakadok.

– De hiszen nem hányom el. Nézze meg az ember, hogy félti ön tőlem a
saját peremet. Csak szabad tudnom, hogy mi van a saját peremben?

– Ugyan mit nézhet egy unalmas osztályigazítási peren? Ez csak
gyermekies kiváncsiság.

– Hozzám fér! felelt meg e szóra Zoltán s bontani kezdé a pörcsomagot.

Eddig tréfásan folyt a vitatkozás, de a mint Zoltán a per kötelékét
feloldá, az ügyvéd egész megilletődéssel lépett hozzá s érzéstől
reszkető hangon kérte, kezeit összetéve előtte:

– Oh kedves Zoltán! Ne nézzen azokba az átkos iratokba.

Az ifju szorongó tekintettel nézett fel ekkor ügyvédjére s mintha a régi
kisértet egész terhével szállna keblére, oly fulladt hangon kérdezé:

– Mi van ebben az irásban?

– Isten ne engedje, hogy ön e kérdésre valaha választ kapjon. Én mondom
önnek hitemre, becsületemre, hogy ha valaha fog ön akadni emberre, a ki
azt tanácsolandja önnek, hogy ez iratokból csak egy sort elolvasson, az
önnek halálos, gyilkos ellensége.

Zoltán e szavak alatt mindig görcsösebben szorítá kezei közé az
iratokat, hogy szinte összegyűrődtek ujjai alatt, szép arcza halovány
lett, mint a fal.

– Barátom, igaz jó barátom, szólt reszketeg hangon Kovácshoz. Ön tudja,
hogy engem egy ismeretlen végzet évek óta elkeserülten üldöz, hogy a
legboldogabb reményt, a mihez ragaszkodtam, valami láthatatlan ok,
valami sejthetetlen átok mindig – mindig széttépi szemeim előtt, hogy
nekem bünhődnöm kell és nem tudom miért? hogy kerülnöm kell azokat, a
kiket szeretek és nem tudom miért? Van-e e pernek összefüggése azzal az
átokkal, a mi az én szivembe van égetve?

– Én nem felelhetek önnek!

– Úgy itt lakik a kisértet! kiálta Zoltán, s kezével a perre ütött, míg
szemei kimondhatlan érzéstől ragyogtak.

Kovács megfogta az ifju kezét.

– Uram, édes jó uram. Hiszi-e ön azt, hogy van a világon ember, a ki önt
nálamnál jobban szereti? – egyet kivéve.

– Csak azt az egyet ne említette volna ön most!

– A szemem könyezik és a szivem reszket, a mint itt kérem önt és ha az a
másik itt volna, épen így könyezve, reszketve könyörögne önnek: vesse el
kezéből azt az iratot, mert átok és lélekkárhozat van annak minden
sorában, mert azon percztől kezdve, a midőn ön azokat megismeré,
megszünt ön fiatal lenni és lett öreg-öreg ember, megszünt ön szeretni
tudni és megtanult gyűlölni, irtózni, iszonyodni. Oh, adja ön azt az
irást nekem vissza és ne fürkészsze énnálam a titkokat, miket Isten
irgalma örökre takarva tartson minden ifju lélek előtt! ön még gyermek,
oly ártatlan, mint a gyermek, bár oly érett, mint egy férfi. Legyen
önben elég férfierő, lemondani e kárhozatos tudnivágyról s menjen ön
ezután örülni az életnek, a mi tele gyönyörrel van tartva ön előtt.

Zoltán komoly, nyugodt arczczal állt Kovács elé s hideg tekintettel
nézett annak szemeibe.

– Édes jó barátom. Mi évekig jártunk egymással s megtanultuk egymást
ismerni. Láthatott ön sok veszélyes próbával szemben: bizonyságot tehet
róla, ha remegtem, hátráltam-e valamelyik előtt? Ha nem mondaná is ön,
érezném, szivem borzadálya mondja, hogy a minő veszély torkában sem az
égő hajón, sem az indusok berkében, sem a tűzokádó cratere előtt nem
voltam, olyan előtt állok most; de én megakarom azt ismerni és ha a
halál van ebben az irásban, el akarom azt olvasni és ha az ördög lakik
is benne, előhivom azt onnan. Három év óta futok egy névtelen kisértet
elől, meguntam már a hátrálást, szembe akarok vele fordulni, meg akarom
tőle kérdezni: hogy híják és miért üldöz? Én meg akarom ismerni azt a
pert és esküszöm, hogy nem ijedek meg, akármire találok benne.

– Sulyosan volna ön büntetve esküvéseért, ha azt tenné.

– Fogom tenni.

– Az én tudtommal nem, szólt ekkor Kovács határozottan. Én
becsületszavamat adtam egy férfinak, a kit ön épen oly mértékben szeret,
mint a melyben én becsülök, hogy soha önt e per tartalmával
megismertetni nem fogom, nem engedem. Én becsületszavamat adtam erre. –
Most tessék felbontani az iratokat.

Zoltán e szókra összeköté a percsomagot s szótlanul visszatette az
ügyvéd asztalára.

Kovács hévvel szorítá meg ifju védencze kezét, alig hallhatólag rebegve:

– Köszönöm, köszönöm…

Az ifju oly, mondhatni electricus dühvel nézett az összekötött perre,
mint valami gyűlöletes fenevadra s a gyermeki indulat egész elfojtott
hevével tevé rá reszkető kezét:

– Azért ne higyje ez a kisértet, hogy nem fogok vele beszélni.

Azzal eltávozott és Kovács három hétig hírét sem hallotta védenczének,
ki most már saját házába költözött, melyet egykor az öreg nábob annak az
örömére építtetett, hogy neje Pesten kiván lakni, de a melyben nem
lakhatott soha, sem ő, sem felesége.

Zoltán szót fogadni látszott a baráti tanácsadásnak: felkereste a
legvidámabb társaságokat, sietett egyik mulatságból a másikba s midőn
olyan jól mulatott, mindenütt arra figyelt: nem hallani-e valami neszét
annak, a mit ő meg akar tudni?

Egyszer végre nyomára jött, hogy ellenfelének ügyvédje Maszlaczky. Talán
ő általa könnyebben hozzá juthatna a perhez?

Egy izben összetalálkozott vele, s előhozta neki az ügyet.

Az ügyész finomul kicsúszott a kérdezősködések alól, biztosítva Zoltánt,
hogy ez csak ügyészek dolga és a védencznek addig, a míg nagykoruságát
el nem éri, nincs befolyása az ilyen ügyekre.

De még aznap sietett Maszlaczky úr levelet irni Kőcserepy úrnak, mely e
pár rövid szóból állt:

«Már pedzi!»

Azt ugyan rögtön megtehette volna, hogy a pert az ifju kértére neki
megmutassa, de az köztudomásra jöhetett s ügyvédi hírnevének sokat
árthatott volna, úgy is jól tudta, hogy Zoltán nem engedi magát
visszautasíttatni, a merre egyszer megindult.

Egy napon a Városligetben sétálva, Zoltán megpillantott egy nagy
bajuszszal ellátott patriotát, a ki egy jegenyefának vetve a hátát, nagy
világmegvetéssel szedegeté elő kopott attilájah átulsó zsebéből az oda
elrakott görögdinnyemagokat, melyeket szépen megtisztogatva, evegetett
csöndes kényelemmel.

Zoltán megismeré az öreg Bogozyt, kivel még az árvíz idején kötött
ismeretséget s odasietve a vén szittyához, megszólítá:

– Jó napot, Bogozy. Mit csinál itt?

A vén sas félretekintett s a nélkül, hogy a jó napra fogadj Istent
mondana, felele egykedvűen:

– Ebédelek, a hogy látni tetszik.

– Confect talán?

– Nem confect biz az, mert ez ebéd. A dinnyéjét megettem vacsorára, a
magját ebédre hagytam. Ilyen a szegény legény sorsa gazdag városban.

– Hát még mindig a régi állapotban van? kérdezé Zoltán részvéttel.

– Az a bajom, hogy nem vagyok.

– Tán ismét nem sikerült a censura?

– Az a nagy baj, hogy sikerült.

– Hogy-hogy?

– Hát addig, a míg jurátus voltam, csak akadt exmissióm, de a mióta
felesküdtem, elestem ettől a jótól s most csak abból éldegélek, a mit a
körmölésből kapok.

– Hát nem folytathat pereket?

– Ugyan ki bízná rám a perét?

– Már miért?

– Mert attól félhetne, hogy a felperest exequáltatom, vagy beiszom a
perét, vagy egy kézre játszom az ellenfelével. Tudja: szegény embertől
minden kitelik.

Zoltánt nagyon szomorította ez a cynikus beszédmód.

– Tehát most mivel foglalkozik?

– Mondtam, hogy körmölgetek.

– Még mindig Maszlaczky úrnál?

– Nála is, másutt is, a ki fizet. Tiz krajczárért irok egy ívet. Ha tud
valakit nagyságod, utasítsa hozzám, majd én felkeresem.

Zoltánnak egy gondolat ötlött a fejébe.

– De bizony most jut eszembe, én nekem magamnak is volna valami iratni
valóm.

– Az Isten áldja meg, nagyságos úr, ne bízza másra, én leirom egy szó
hiba nélkül, olyan szépen, mintha metszve volna. Sok-e?

– Egy egész per. Hanem egy kis utánjárás is kell hozzá.

– Előkerítem én. Hol van? Elmegyek érte Erdélybe is, ha parancsolja.

– Nincs olyan messze. A Kárpáthy contra Kárpáthy et Szentirmay-pert
akarnám leiratni.

– Hisz az legkönnyebb, nagyságod fiscalisa Kovács, minden perczben
kiveheti.

– Igen, barátom, de azt akarom épen, hogy ő ne tudjon felőle, mert az a
szándékom, hogy az így leirott pert majd elküldöm Londonba egy híres
jogtudósnak, hogy adjon tanácsot iránta, s lássa, nem akarnám Kovácsot
azzal megbántani, hogy megtudja, miszerint másutt is kérek véleményt az
övé mellett.

Zoltán úgy hazudott, mintha tanították volna rá.

– Úgy! értem, szólt Bogozy. Tökéletesen értem. Tehát ezt nem szabad
senkinek megtudni. Ne féljen nagyságod, azért meglesz az. Majd rálesek,
mikor Maszlaczkyhoz kerül a per. Egy éjszaka fenmaradok, s míg ő alszik,
azalatt lerápiálom az egészet, azután majd leirom abból tisztán.

Zoltán alig birta rejtve tartani izgatottságát. Mint a ki valami jó
alkut csinált, sietett foglalót adni Bogozynak. Tiz arany akadt a
kezébe, azt odanyomta a vén fiu markába.

– Fogja ezt előre, ha meglesz, még tiz ennyit adok.

Bogozy a fogásáról azt itélte, hogy öt krajczárosok vannak a markában s
csak akkor szörnyedett el, mikor a sárgaságukat megpillantá.

– Csak nem bolondult meg? mormogá magában. Nem tudok én ebből
visszaadni. Uram, sárgát tetszett adni fehér helyett.

– Csak hadd maradjon. Ha le van irva a per, száz aranyat kap érte.

Azzal elsietett. Bogozy hiába kiabált utána, hogy legalább hát tartson
belőle magánál kilenczet, ne hagyja nála mind a tizet, mert ő még ma
mind elkölti, amúgy meg majd apródonkint kikéregetné. Zoltán felkapott
lovára s ott hagyta a jámbor Bogozyt, de a ki azért csak megette a
dinnyemagot mind egy lábig.

Aranynyal fizetni nem igen volt szokás az én emlékezetemre ebben a
világrészben, a hol mi lakunk, s ha valaki aranyat adott ki, azt mindig
egy nemével a pironkodásnak tette, mert nagyon megnézték érte az embert
s bizonyosan mindenki azt gondolhatta felőle: ugyan már hogy tudja
elkölteni? Szegény legénytől még azt is megkérdezték, hogy hol vette? s
purificálni kellett érte magát, hogy tisztességes úton-módon jutott
hozzá; ha pedig rendes életű ember adta ki, abba a gyanúba keverte vele
magát, hogy minden más pénze elfogyott s arra szorult, hogy aranyat
költsön; sok helyen nem is tudták, hogy mit kell belőle visszaadni?

Frater Bogozy a legnagyobb titokban iparkodott túladni a Zoltántól
kapott aranyokon; elcsaklizta (műszó) kutyébereknek (szintén műszó),
felváltogatta ismerős pinczéreknél szép suttyomban, de egyen mégis
rajtakapták s híre futamodott, hogy Bogozy aranyakat vált. Kit ölt meg
értök?

Megtudták az esetet társai, kik egy irodában dolgoztak vele s besúgták
Maszlaczky úrnak. Maszlaczky úrnak pedig feltünt a dolog.

Bogozyn egy cseppet sem látszott meg, hogy pénze van, még a könyökén
támadt szakadást sem foltoztatta be, pedig másutt is kopott volt már az
attilája.

– Ejnye, amice, támadt rá egyszer a principális, mintha csak most venné
először észre, mutatóujját mintegy értelmezésül a megszólított attiláján
támadt lyukba furva; ejnye amice, nem foldathatná be már egyszer ezt a
lyukat itt az attiláján?

– Nem tudnám, hogy miből? viszonzá készen Bogozy, fel sem tekintve a
papirosról.

– Hát abból a sok aranyból, a mit itt-amott elprédál.

Bogozy neheztelve tekinte fel e szóra.

– Ugyan már ki fütyülte be azt is?

– Hja, van énnekem egy kis madaram, a ki nekem mindent megmond. Hol
vette maga azt a sok aranyat?

Bogozy gondolkozott rajta, hogy mit találjon ki? Minden jó gondolat
messze volt tőle.

– Loptam, felelt végre mulatságos phlegmával.

E szóra Maszlaczky úr felüté az orrát.

– Kedves barátom uram, hogy mondhat ilyen szót, hogy «loptam»? Illik az
ilyen szó egy diplomatizált férfi szájába? Hogy tudnék én ilyen
közönséges gondolkozásmódot megengedni magamnak? Piha! Még csak tréfának
is! Én a multkor néhány aranyat feledtem az asztalomon, a mit később nem
találtam ott, de én a világ minden kincseért ki nem mondanám ezt a szót,
hogy «valaki ellopta». Én körülöttem csupa feddhetlen jellemű emberek
vannak s nekem a szemem égne ki, ha valamelyik azt olvashatná ki a
szememből, hogy én azt gondolom, hogy ő lopott! A szemem égne ki.

Bogozynak nagy kedve lett volna a tele tintatartót hevenyében Maszlaczky
úr szemei közé vágni, nehogy kiégjenek; hanem elgondolta, hogy a
leirandó pert másutt nem kapja meg, ha itten összevész, s a helyett
durczás nyugalommal viszonzá:

– Nehogy azt gondolja a tekintetes úr, hogy én loptam el az aranyát,
mert nekem, ha tudni akarja, nagyságos Kárpáthy urfi adott a multkor egy
párt, tessék megkérdezni tőle, ha olyan nagy kedve van utána járni.

– Micsoda Kárpáthy urfi? Melyik Kárpáthy urfi? tudakozódék gyorsan a
fiscalis.

– Hisz azt a vén invalidus gavallért csak nem hívom urfinak.

– Tehát Zoltán? Mi köze önnek Zoltánhoz? Miért adott az önnek aranyakat?

– Hát mert kértem tőle, mert nem volt, mit ennem. Ő pedig ismer még a
nagy árvízből, hát adott néhány aranyat. Az neki annyi, mint másnak két
garas.

– Kedves barátom, szólt Maszlaczky úr, positurába vetve magát. Azt én
egyáltalában nem szeretem, hogy az én körülöttem levő adjunctusok vagy
jurátusok összeköttetésben legyenek olyan pörfelekkel, a kik ellen
valami ügyet folytatok. Én nem zárhatok el minden titkot a jurátusaim és
adjunctusaim elől, s ezen a csatornán át sok kiszivároghat, a mit nem
lett volna szabad másnak megtudni. Most épen a Kárpáthy-féle perben
dolgozom és nagyon megütközve hallom, hogy segédeim egyike épen akkor
indokolatlan ajándékokat fogad el az ellenféltől, holott én legnagyobb
peremet is megszoktam önnek a kezei alá bízni.

Milyen gyönyörűség lett volna Bogozynak a legeslegnagyobb pert, mi épen
keze alatt volt, megfogni fülénél fogva s úgy hajítani szerteszélylyel,
hogy minden irás kilenczvenkilencz felé repült volna; de csak tűrte, a
száz aranyra gondolva s haragjában olyan czifra betüket irt, hogy ember
legyen, a ki el tudja olvasni.

– Én olyan gondatlan vagyok, pattogott tovább is Maszlaczky úr, hogy
soha sem zárok el semmit, én tele vagyok bizodalommal minden ember iránt
és én nagyon könnyen megadhatom az én bizodalmamnak az árát.

Azután nagy haragosan a szobájába távozott az ügyvéd, maga után csapva
az ajtót s még onnan belülről is sokáig elhallatszott dörmögése, de a ki
keresztülláthatott volna a falon, hogy utolérte volna a bámulás, azt
látva, hogy az ügyvéd e bosszús dörmögésekhez milyen vidám arczot
csinál, hogy mosolyog, milyet rándulnak az ajkai, hogy hunyorgat
szemeivel s kezeit nem szünik meg dörzsölni s valahányszor elmegy a
Kárpáthy-pör mellett, mindannyiszor rejthetlen örömmel tekint reá, csak
hogy el nem neveti magát; olyanokat rándul szeme, szája, arcza.

Végre magához tér a sok kézdörzsölésből, s örömének annyira nem tud
parancsolni, hogy elkezd magában fütyölni, míg észreveszi magát s a
szájára üt: – odakinn meghallhatják.

A megtöltött csibuk visszaadja nyugalmát. Az ilyen pipaféle nagyon
alkalmas arra, hogy az ember arczát megfoszsza minden kifejezéstől.

– Bogozy! kiált nyájas, kellemetes hangon.

A szólított engedi magát még egy párszor hivatni s csak azután jön be.

– Hát haragszunk-e még? kérdi familiaris nyájassággal Maszlaczky a
duzzogó bessenyőt, mire az fölöslegesnek tartja feleletet adni.

– No ne haragudjék, szól tovább Maszlaczky, lássa, én heves ember
vagyok. Kurta nyakam van, hamar a fejembe megy a vér. Én nem akartam önt
megbántani. Nem is önre czéloztam. Hiszen régen ismerem már kedves
barátomat; ismeri az egész világ, hűsége, férfias szilárdsága,
lelkiismeretes hallgatagsága példabeszéddé vált. Ezt öntől senki sem
vitatja el.

Bogozy is jónak látta valamit szólni a dologhoz.

– Hiszen csak azt resteltem, hogy a tekintetes úr azok előtt a bikficzek
előtt szidott le. Négy szem közt nem bánom, mondjon akármit.

– Azt is helyre fogom ütni. Meglássa ön. Fényes elégtételt fogok adni.
Én most kénytelen vagyok elutazni néhány napra Pestről. Ez idő alatt
önre bízom az egész irodát. Ön ügyeljen fel mindenre. Háljon itt az én
szobámban. Minden kulcsot a kezére bízok: a levéltárét, a perköltségi
pénztárét, mind. Ön fizesse a fratereket s minden előfordulandó
sportulát és expensát. A mi pénz bejön, azt vegye át és nyugtatványozza.
Adok rá felhatalmazást. Egy pörömben compareálni kell, ott majd ön fog
megjelenni helyettem s felveszi a levátát. A többiről pedig, a mi
előadja magát, mind pontos naplót fog vezetni, s magának a jurátusok
működéséről teljes tudomást szerez. – Nos tehát meg van-e ön velem
elégedve, elhiszi-e már, hogy nem akartam önt megbántani, hogy teljes
bizodalmam van hozzá? no?

Bogozy csak mind azt gondolta magában, hogy mégis jobb szeretne ő egy
párt az oldalbordái közé suhintani a principalis úrnak, hogy tökéletesen
meg legyen elégedve, s csak a nyakát tekergette a nagy
megtiszteltetésre.

– Adjon hát kezet, monda Maszlaczky úr, elfogva Bogozy tenyerét, ki
engedte azt szorongatni, mint egy darab fát, s a mint eleresztette a
principalis, menten kilódult a szobából, fensőbbsége érzetében érzékeny
fabaraczkkal tisztelve meg egy apró jurátus fejelágyát, a kire gyanúja
volt, hogy az árulta el az aranyakat.

Maszlaczky úr pár óra mulva útra készen állt; a vén huszár vitte utána
bőröndjét, köpönyegét. Az irodában tudtára adá a személyzetnek, hogy
távollétében Bogozynak fognak engedelmeskedni, a kit alter egojának hagy
hátra, a miből az következett, hogy a mint kihúzta lábát az ajtón, a
fráterek mind abban hagyták az irást, Bogozyra hagyva, hogy végezze el,
a mit ők nem győznek. Amice Bogozy azután, hogy tekintélyét fentartsa,
az urfiakat egytül-egyig mind a földhöz verte, kit az ágy alá dugott,
kit az asztal alá, kit meg kidobott az ajtón. Egy szóval emberül
feltartá a rendet egész délig. Délután nem kellett, mert a fráterek
fölöslegesnek tartották megjelenni.

Azt szerette csak Bogozy. Háborítlanul maradt az egész szálláson. Első
dolga volt a Kárpáthy-féle pert előkutatni. Vett két koncz papirost, azt
is Budán vette, hogy még csak a papiros se hasonlítson ahoz, a mi az ő
irodájokban van. Az iratot pedig egyenesen állította maga elé, ez által
a betük hátrafelé dűlve, nagyon különbözővé tették azt szokott irásától.
Ha valaha napfényre találna jőni, könnyebb lesz az eltagadás.

Maszlaczky úr mindezen dolgok mellett feddhetlen, becsületes ember. Hát
tudhatja ő, hogy mi történik az alatt irodájában, a míg ő távol van? Hát
tartozik ő azt megérezni, megszagolni, hogy míg ő jóhiszeműen dolgai
után jár, az alatt egy esztelen ember az egész Kárpáthy-pert lemásolja,
s átadja annak, a kinek azt nem volna szabad látni, s kést üt a szivébe
egy ártatlan, semmi rosszat nem sejtő ifjunak, a kinek még csak sejtelme
sincs azon undok eszmékről, miket az a per tartalmaz? Nem úgy járt-e ő
el e tárgyban, mint derék, meggondolt férfiu; nem rótta-e meg nyilván,
több ember hallatára, tanúk jelenlétében segédjének azon gyöngeségét,
hogy Kárpáthy Zoltánnal összeköttetést kezdett; nem tiltakozott-e azon
lehetőség ellen, hogy valaki ellenfelét azon titkokkal meg fogja
ismertetni, a mik az ő irattárában el vannak temetve? Tehet-e arról, ha
valaki bizodalmával galádul vissza fog élni; okolhatja-e őt józan ember
a következményekért, ha épen az, a kire bízta, hogy okirataira
felügyeljen, ez okiratok legveszélyesebbikét el fogja árulni? Oh nem.
Bizonyára Maszlaczky úr a leglelkiismeretesebb ember, a ki még csak nem
is gyanítja, hogy mi történhetik azalatt oda haza, a míg őt fontos ügyek
távol tartják? s a ki legnagyobb lármát fog ütni, ha Kárpáthy Zoltán a
rejtett okiratokkal megismerkedik s ez a világ elé kerül, s ezen esetben
okvetlen fényes elégtételt fog szolgáltatni a világ előtt: minden
irgalom nélkül el fogja magától csapni Bogozyt.

Erre előre készen lehet.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Holnap estére készen leszek a perrel. Ezt súgta Bogozy egy napon
Zoltán fülébe, kivel az utczán találkozott.

Ha csak nagyon kevéssé lett volna psycholog a jámbor pacinacita, észre
kellett volna vennie azt a szokatlan sáppadást, a mi az ifju arczán
elvonult e szókra.

– Elvárom önt, monda neki, kérges tenyerét megszorítva.

Másnap egész délután nem mozdult ki szobájából az ifju, meghagyva
cselédeinek, hogy ha egy ilyen s ilyen alakú úri ember tudakozódik
utána, azt vezessék fel hozzá; másnak senkinek sem lesz otthon.

Milyen lassan mászott neki az idő, a míg este lett! Százszor megnézte az
óráját s minden hangosabb léptekre az ajtóhoz sietett figyelni.
Véghetetlen nehéz volt a vára kozás, a míg beesteledik.

Annyira izgatott volt, hogy minden legkisebb zörejre összerezzent,
könyveket vett elő, hogy olvasson belőlök s nem tudott odább menni az
első sornál, a mit elolvasott sem emlékezett rá, minden óraütés
kizavarta a szövegből.

Legérdekesebb tanulmányait vette elő, miket Kovácscsal együtt tanult
végig s a mint azokon végiglapozott, úgy kezdett emlékezni lassankint az
ifju jó barát értelmes arczára, mint oktatja őt nemes tanácsokkal, mint
mondja neki szeliden: ha kedves ön előtt az én szavam, és még egy
másiké, ki önt még jobban szereti, ne nyúljon ön azon átkos iratokhoz,
miket erőszakosan meg akar ismerni, hagyja azokat nem letteknek, nem
ismerteknek maradni, ott a hol vannak, én értem és még egy másik
kedveért, a ki önt oly nagyon szereti!

És azután feltünt ennek a másiknak emléke előtte, midőn a kárpátfalvi
kastély zárt szobáin együtt járt vele oly búsan, oly szomorúan, midőn
keblére ölelte őt könyezve s oly érzékeny szóval kérte őt, hogy szünjék
meg keresni e bánat, e könyek okait örökre, hagyja el őt és soha se
tudja meg, miért kellett ő tőle megválnia?

Elmaradt, elábrándozott ennél a gondolatnál.

Egyszerre rögtöni koczogtatás az ajtón riasztá fel ábrándozásaiból.
Mintha hivatlan kisértet kopogtatna be, ugrott fel helyéről. Pedig várt
reá.

– Ki az?

Legalázatosabb szolgája, Bogozy bókolt be az ajtón, engedelmet instálva,
hogy ilyen későn háborgatja a nagyságos urat.

Hóna alatt volt a per.

Zoltán minden vérét fejébe érzé tolulni, alig látott, alig birt szólani,
alig felkelni helyéről.

Bogozy úr oda helyezé asztalára a leirott pert, melynek boritékjára nem
sajnálta kiczifrázott lapidár betükkel irni fel a hármas czímet.

Zoltán úgy érzé, mintha nem az asztalára, hanem a szivére tette volna
azt le, s minden egyes lapnak egy mázsányi terhe volna.

Meg akarta köszönni, de nem jött ki a nyelvén ez a szó. Érzéke
megtagadta a köszönetmondást ily átkozott szolgálattételért.

Bogozy azt hivé, hogy jó lesz neki leülni, miután annyi lépcsőn
felfáradt s jó mulatságot talált a falakra aggatott képek sorba
bámulásában.

Az ifju merően nézett a per czímére, mintha egy basiliskot nézne szembe.

– Le van ám az irva utolsó betüig, bizonyítá Bogozy, ki kezdte
észrevenni az ifju csodálatos tekintetét. Nincs benne egy vakarás, sem
egy betűhiba. Bár tessék felbontani.

Ő maga akarta meggyőzni az ifjut állítása valóságáról.

Zoltán inte neki, hogy hagyja abban. Ne nyúljon hozzá. Maradjon ott, a
hova leült.

Azután kivont fiókjából egy tekercset, abban volt száz arany. Szótlanul
odanyujtá Bogozynak.

– Ejnye, tehát csakugyan nem tréfált a nagyságos úr? Pedig bizony Isten,
ez sok. Ennyit nem szokás adni. Ejnye, csak már megszolgálhatnám ezt a
nagy szivességet; ha parancsolja még a nagyságos úr, leirok akármilyen
nagy pert ráadásul.

A jámbor kuturgur sohasem tudja, mi van abban a perben, a mit ő
Zoltánnak lemásolt; ő az iratok tartalmával nem szokott törődni, csak
irt betüt betű után, a hogy maga előtt látta, s ha készen volt vele, el
lehetett volna hitetni vele, hogy saját halálitéletét irta.

– Legalább ne adott volna ennyi aranyat nagyságod, sokkal jobb szerettem
volna bankóczédulában, szabódék még egy ideig Bogozy, de miután látta,
hogy Zoltán semmit sem felel, csak egyre az összekötött per boritékát
nézi, elkezdte ajánlani magát, s kihátrált az ajtón a nélkül, hogy
Zoltán észrevette volna, mikor ment el és merre?

A gyermekérzelmek egyike, mely bennünket a késő vénségig el nem hagy, az
ismeretlentőli félelem.

Egy zárt, beomlott pinczebolt, melyet senki sem látott soha nyitva: az
ember milyen félve halad el mellette; ki tudja, mi lakhatik abban? Egy
távoli jajkiáltás, mikor éjszaka sötét erdőben puszta mocsáros helyen
utazunk: ki tudja, mi kiálthat ott?

Minő kisértetek, minő rémek fognak előjőni, ha felbontod azt a papirosba
kötött temetőt! Nem érzed-e előre azt a halott-szagot, midőn egyenkint
fölleplezed azt a sok susogó szemfedelet? nem látják-e szemeid azokban a
fekete betükben a tekergő, vonagló sírbeli férgeket, a mik úgy
mászkálnak a halott szemfödelén, miután testét megrágták. Nem döbbensz-e
meg majd, ha az éjfélt fogja ütni s azt veszed észre, hogy jobbfelől,
balfelől sáppadt alakok ülnek melletted, kiket vakmerő kézzel
előhivogattál a sírból, kik téged ismernek, s te is ismered őket s
szomorúan vállaidra teszik kezeiket, s szemeidbe néznek; midőn előtted
iróasztalodon ott fog guggolni a pokolbeli fantom, vigyorgó arczával,
hegyzett füleivel s hosszú lábujjait végighúzza az iratok sorain, hogy
olvassad tovább? midőn fejed, szived zúgni fog, mintha telve volna a
mult idő minden gyötrelmes tüneményével, midőn melledet mint valami
nehéz álom fogja nyomni a még nehezebb tudás, melyből nincsen
felébredés? Undok, átkozott tünemények fogják váltogatni egymást szemed
előtt, minő alakokról még sejtelmed sem volt, miknek csipése halálos,
lehellete dögvész, látása undorító s ezek közepett fogod látni azoknak
képeit, kiket legjobban szeretsz, kinlódva, dühöngve s hasztalan
törekedve e csodás utálatos alakok érintésétől megmenekülni, magokról
letisztítani azoknak fertelmes kéznyomait, elhárítani azt a nyúlós,
ragadós mérget, miket arczaikra köptek. És te magad ülni fogsz közöttük,
mint egyetlen, mozdulatlan élő annyi eleven kisértet közepett, kire
pokolbeli vigyorgással néznek a gyűlölet alakjai, pokolbeli kínnal az
üldözötteké!

Ah! legyen meg! Akármi van e dohos sírban, nyíljék meg. Jőjjenek elő, a
kik benne laknak.

Zoltán felbontotta a pört.

Kertrenyiló szobájába vonult vele vissza, két megelőző terem ajtaját
bezárta maga után, senki sem háboríthatá, semmi nesz nem zavarhatta meg.

Mielőtt beletekintett volna, eszébe jutottak jóakaró barátja szavai:

«Most még fiatal ember vagy, ha ezt a pört elolvasod, öreg ember fogsz
lenni!…»

Lássuk hát, mitől lesz az ember olyan vén?

A legelső irat volt a keresetlevél Kárpáthy Zoltán ellen.

A kelet (datum) mutatta, hogy akkor Zoltán még csak egy éves volt, midőn
a keresetlevél ellene megiratott.

Mit véthetett ő egy éves korában?

Mintha valami élő, haragos szellem zuhogna ott belül úgy dobogott a
szive. Úgy dobogott és azután ismét elállt, mint a lejárt órainga.

Tehát azért idéztetett meg ő, mivel nem lett volna szabad születnie,
mert az atyja már öreg ember volt akkor.

Tehát öreg ember volt az atyja és neki nem volt szabad születni.

Még nem értette a talányt. Valóban, Zoltán tizenhat éves volt és még
előtte rejtély volt ez a gondolat. Hiszen szeretni mindenkinek szabad.

Csak olvasd tovább.

Minden sor egy hét, egy hónap, egy esztendő rád nézve.

Következtek a bizonyítékok. Oh mi utálatos dolgok voltak azokban. Az
ifju arcza égett és teste reszketett minden izeiben, mentül tovább
olvasá e kárhozatos, kigondolhatatlan eszméket. A legbűzhödtebb szív
fenekén nem származhatnak ilyen gondolatok önmagától, ha csak vetve
nincsenek bele!

A forró, égető veriték csorgott arczán, homlokán alá. El akarta hajítani
azon iszonyú, azon megölő iratokat, fel akart ugrani onnan és elfutni
messze, messze! Fel akart ébredni ebből az irtózatos álomból; de nem
lehetett, nem lehetett, többé nem küldheté vissza az egyszer előidézett
rémeket koporsóikba, végig kellett néznie, hányan jönnek még elő abból a
felnyitott sírból? el kellett olvasnia mindent az utolsó betüig, mert ez
nem volt álom, hanem nehéz, nehéz, ólomnehéz való!

Ezek az imádott arczok, miknek emléke a kárpátfalvi sötét szobából oly
messze utakon eljárt vele, milyen bemocskolva, befertőztetve jelentek
meg előtte! A czimborák undok vallomásaitól bemázolva, a legrettentőbb
rémkép volt az atyai arcz. Milyen éktelenek a sárral bemázolt vonások.
Hát az a halavány nő, kinek szelid, komolybús anyai arczára oly jó volt
visszagondolnia, kit bár élve nem látott soha, de kivel álmában sokat
beszélt; mily irtóztató volt reá gondolni e meggyaláztatásban? Oly
meztelenül elevenen kimondva ellene a legiszonyúbb vádak, úgy megtépve,
úgy elrongyolva. Ha valaki álmodott már olyat, hogy édes anyját látta
koldulva az utczán, hogy facsarodott el szive álmában: édes anyám, hogy
jutottál e nyomorba! – De ez több annál. Olyan bűnvádat hallani,
kimondva e tiszta, ez angyalarczú nőre, ki gyermekét a sírból is feljár
látogatni, a minőt még említeni sem hallott ezelőtt, a minőt nem ismert,
a miről még fogalma nem volt!

Az élet el-elállt szivében. E rémséges alakok elfojtották lélekzetét.
Hiába küzdött ellenök, ott ültek mellén, szemébe vigyorogtak pokolbeli
nevetéssel, kényszeríték velök társalogni, kényszeríték őket megismerni
s odatarták beundokított orczáikat, hogy csókolja meg őket; üldözték
bélpoklos karjaik ölelgetésével, arczára leheltek mirigyes leheletükkel.
Oh irtózatos!

Hanyatt dűlt és behunyta szemeit. Úgy nyögött, mint a kit súlyos,
halálos kór gyötör, s e gyötrelem közepett, ott a pamlagon fekve
elaludt.

És a mint elaludt, ime újra látta a kárpátfalvi kastélyt, mintha ott a
lezárt szobákban járna ismét, a hova nem hat a napvilág s az a két
festett kép épen úgy mosolyogna reá, miként akkor, oly tiszta, oly
nyájas arczczal, s mintha kilépnének rámáikból és élő, beszélő alakok
válnának belőlük és egy harmadik alak is járulna hozzájok, az is olyan
nyájas, de hatalmasabb, erősebb férfi-alak, s mind a hárman beszélnének
hozzá szép, igen szép szavakat, a miből csak annyi marad a lélekben,
hogy igen vigasztalók voltak; mind a három alak maga világítja magát,
mert napvilág nem jár abba a terembe.

És ezután sok szép, sok kedves dolgot elmondanak neki. Emlékezni azokra
nem lehet, de mind olyan jó, olyan érzékeny szavak azok, hogy a lélek
egészen elcsillapul alattok és a szív görcsös szorongása kitágul és a
könyek megerednek és végigcsorognak az arczon.

Zoltán arra ébredt fel, hogy erősen sirt. A párna, melyre arczát
lehajtá, egészen át volt nedvesülve.

Egészen megkönnyebbült, megerősödött szívvel érzé magát. Az óra épen
egyet ütött. Tehát az éjfél, a rémek órája elmult. Azt átaludta. Tudja
Isten, ez is vigasztalóan hatott rá.

Sok rémes, sok iszonyító gondolat elveszti erős mérgét az első álom
után. Zoltán úgy érzé, hogy most nem látja oly irtózatosaknak az
asztalán fekvő iratokat, mint néhány órával előbb.

Hiszen ezek csak az egyik fél vádjai. Még hátra van a másik védelme. A
vádlottak ugyan régen a sírban feküsznek, ők nem védhetik magukat; ott
feküsznek egymás mellett mind a ketten. Ámde a fényes alakok a
visszarémlő álomban hárman voltak. Egy hatalmas, arkangyali alak él még
közülök, az meg fog felelni majd mind a hármokért. Oh bizonyára az le
fogja mosni anyjának halavány vonásiról azt a szennyet, azt az átkot, a
mit más utált emberek reájok halmoztak.

Zoltánnak annyi nyugalmat adott e gondolat, hogy midőn Szentirmay
legelső védiratát kezébe vette, mielőtt annak olvasásához kezdett volna,
felállt s a nagy éjszakai csendben végigment csendes szobáin; inasa,
vadásza mélyen aludtak fekhelyökön. Zoltán elhaladt mellettök, a nélkül,
hogy felköltene valakit, az ebédlőben poharat keresett elő, pezsgővizet
csinált magának, azt kiitta s egészen átjózanulva tért vissza kerti
szobájába.

Oly büszkén, oly daczczal lépett most a nyitott irásokhoz, mintha
mondaná nekik: ha van még ismeretlen rémetek, adjátok elő, hadd lássam.

Pedig még volt.

Következének a védiratok.

A komoly, nemes védelem minden sorában meg lehete ismerni annak iróját,
mintha maga előtt látná őt, a hogy él, a hogy beszél; emberfölötti
nyugalommal arczán, villogó haraggal szemeiben.

Ah milyen jól esett ezen sorokat olvasnia! A gonosz, lélekégető vádak
után e bátor, megvető visszautasítást; a derék öreg emberek
tanubizonyságait, egyszerű, mesterkéletlen vallomását az ősz cselédnek,
a vén jószágigazgatónak, mik a tisztelet égi zománczát lehelték a
meggyalázott alakokra.

Szentirmay védiratai lángra gyujták az ifju elfagyott lelkét. Oly
szenvedélylyel tudott megfelelni elleneinek, mintha az ő keserű szivéből
olvasta volna azokat. Ő tudta csak leirni a vádlókat tetőtől talpig, úgy
a milyenek voltak, undok valóságukban; legázolta őket, letiporta a
földig, szemökre hányta becstelenségöket minden kimélet nélkül. Ah
milyen jó volt ezt olvasni!

És midőn az ő anyjáról szólt, mily tiszta kegyelettel, mily hódolattal
említé. Minden fertőből, mit az ármány készített emlékének, üdvtisztán
emelte ki őt, s midőn leirta, miként élt, mit szenvedett, miként halt
meg, lehetetlen, hogy a legridegebb biró szemét is el ne futotta volna
reá a köny. Oh milyen jó volt fölötte sírni.

A védirat minden gondolatját mély, forró szeretet sugallta, de egy
őrangyal szerelme, mely tiszta, önzetlen, jutalomtalan.

Mennyi édes hálát kellett érezni Zoltánnak Rudolf iránt ennyi
szeretetért. Ő maga is észrevette azt, hogy a védlevél nem puszta
törvénykezési okirat, mely a holt betűkre hivatkozik; egy élő szózat az,
mely megmozdítja az emberi sziveket, hogy azt mondja rá a biró: ez nem
jött tanúkkal, okiratokkal, furfanggal, fortélylyal, mégis ennek van
igaza.

Úgy is történt.

A legelső itélet fonalát metszé a pernek, a hivatkozott tanú Mayerné,
kit Zoltán e perczig névről említtetni sem hallott s csak a rettenetes
perből tudta meg, hogy az neki nagyanyja, e gyalázatos emberkalmár, a
leánya tisztasága ellen elvállalt eskütől biróilag elmozdíttatott.

Tehát mégis van igazság a földön.

A szokatlan lélekrázkodások annyira elfáraszták Zoltán kedélyét, hogy
nehány pillanatra félbe kellett hagynia a per olvasását és saját eszméi
folyamának engedni át lelkét.

Mennyi szeretet tünik ki Rudolf védiratából! Lehet-e megholt anyja
nevére nagyobb diadal, minthogy ily ihlett férfitól védelmeztetik?
Lehet-e igazolva egy nő erénye fényesebben, mint ha a legerényesebb
férfi mondja: én tiszteltem őt!

De hátha mégis? hátha akadna gonosz szív, a ki a tiszteletet balra
magyarázná; ha akadna ördög, a ki megragadná az őrangyal kezében a
pallost, s rákiáltana: «látszik, hogy szereted, te magad vétkeztél
vele!»

Ah, ki jöhetne ily gondolatra? Ki lehetne ily átkozott? Ez csak agyrém.
Vesd ki fejedből. Felejtsd el, mintha nem lett volna.

E rémgondolattól szabadulandó, a per olvasását kezdé folytatni, ott, a
hol az a birói itélet miatt megszakadt, s ismét újra kezdetett; – és
ime! ott, mindjárt az első lapon irva látta azt a gondolatot, azt a
sejtelmet, a mit szivéből el akart űzni; megirva világos, érthető
betükben, kifejezve száraz, egyenes szavakban, kimondva, ujjal mutatva.

«Te magad voltál védenczed bűntársa. Te magad vagy gyámfiad bűnös
atyja!»

Ah! tehát ez azon átok, mely őt Rudolftól elszakítá! Itt az ok, a miért
ő neki Rudolf házát soha sem szabad többé látni, a miért Rudolf
családját örökre kerülnie kell. De örökre?

Összehasonlítá az új idéző-levél kézbesítését azon nappal, melyben
Rudolf vele a kárpátfalvi kastélyban találkozott. Az idő összeütött.

Kétségtelen. Ez a csomó, a mely megoldásra vár.

Tovább egy betüt sem olvasott a perből. Nem akarta tudni, hogy vádolják
Rudolfot, hogyan védi ő magát? Előtte tisztán állt, mint egy szent.

Nem érdekelte többé a per folyamatja, jobbra dűl-e, balra dűl-e? Ki
nyerhet, ki veszthet benne?

Csak arra gondolt, hogy ha ily botrányt kivetnek a világba, legyen az
igaz, vagy hazugság, milyen örök mélység támad ő közötte és az egész
Szentirmay-család között, milyen begyógyíthatatlan sebeket fog az ütni
azon jó, áldott emberek szivén, kiknek azért kell lakolniok, mivel őt
szerették.

És ha azon kedves gyermekre gondolt, kinek kettős képét hordta már
szivében, a régit és az újat: milyen szomorúnak látta mind a kettőt.

Még nem tudta, hogy mit fog cselekedni, de annyit érzett, hogy ezt mind
ő okozta, s hogy most egy szent, nagy kötelesség fekszik rajta: ezt mind
jóvá tenni.

Valami homályos eszme borongott már szivében, de még nem tudott magának
alakot adni.

Fölkelt, felöltözött, a pert összeköté s elzárta szekrényébe.

A szürkület épen mutatkozni kezdett az átelleni házak harna tűzfalai
mögött, a távoli háztetők, kémények tündökleni látszottak a kelő
napsugártól. Zoltánt űzte valami hazulról.

Heves járkálása neszére felébredtek cselédei, s midőn kilépett az ajtón
egészen felöltözve, lovásza azt kérdezé, hogy ne nyergelje-e meg
paripáját?

– Nem kell, mondá Zoltán, gyalog akarok kimenni.

– Pedig egészségesebb a lovaglás, jegyzé meg a lovász szokott
bizalmasan.

– El akarok róla szokni, szólt odavetőleg Zoltán; s azután mintha még
valamit gondolna, oda fordult a régi hű szolgához, különös tekintettel
nézve reá s kimagyarázhatatlan hangnyomattal mondva:

– Szegény fiu, te!

Azzal eltávozott hazulról, a cselédek egymás szeme közé néztek; inkább
ők mondhatták volna uroknak: szegény fiu! oly dúlt volt arcza.

Leérve az utczára, elkezdett barangolni alá s fel, végigment a
leghosszabb utczákon. A reggeli zajtól elevenülő várost egyik végétől a
másikig bejárta. Itt gyárak, ott iskolák fognak épülni, gondolá egykor
magában, a régi Pest mindenütt épülőfélben volt már. Egész új utczák
támadtak, s a régiek is megszépültek. Egy ember mennyit tehetne! Egy
gazdag ember mennyi áldást áraszthatna erre az országra, jó példával,
lelkesítéssel! De mit használ, ha másnál van a lélek, másnál van a
birtok, együtt nem tud lenni a kettő.

Az utolsó házakat is elhagyta már; künn rendetlen, homokos, posványos
telkek terültek a város körül. Mennyi élet elférne még itt olyan
emberektől, kiknek egy kimondott akaratja többet tehet, mint százezrek
fáradsága, milyen nemes eszme volna utólérni évtizedek alatt, a mit a
multak századok alatt elhanyagoltak.

Mindig tovább, mindig tovább barangolt a poros, rögös, rendetlen uton,
egyszer maga is észrevevé, hogy már nagyon messze eltávozott a várostól.

Ott megfordult, hogy visszatérjen.

Egyszerre előtte áll mind a két város, a hogy könnyű reggeli ködből
kiemelkedett palotáit a kelő nap tündérvilággal elárasztá.

Milyen szép és milyen nagy lehetne még!

Mennyi munka, mennyi áldozat, mennyi honszeretet kellene még ahoz!

És Zoltán szemeiből kicsordult a köny ennél a gondolatnál.

– Én mind ebben nem fogok részt vehetni többé!

Már ekkor megvolt érlelve lelkében az a gondolat, a mit tennie kell, a
mit megtenni fog.



XV. EGY FÉRFI-SZÓ.

Még akkor is jókor reggel volt, midőn Zoltán andalgásából haza tért;
pitvarnokát elküldé ügyvédeért, kéretve Kovácsot, hogy mihelyt érkezése
lesz, jőjjön hozzá.

Annyira tele volt a feje a messze jövendő iránti gondolatokkal, hogy
midőn előteremén végighaladt, s ott a nagy, földig érő tükörben
megpillantá magát, csodálkozva állt meg, kedve lett volna azt kérdezni
magától: ki ama fiatal ember? Ha egy meglett, koros férfit látott volna
abba a tükörbe tekintve, az legkevésbbé sem lepte volna meg. A lélek
olyan könnyen vénül! Szinte nehéz volt magával elhitetnie, hogy tegnap
este óta csak tizenkét óra mult el; neki úgy tetszett, hogy az tizenkét
esztendő.

Kovács nem sokáig váratott magára, Zoltán még mindig gondolataiban
elmélyedve járt alá és fel szobájában, midőn meghallotta barátja ismerős
szavát, ki az előszobában tudakozódott felőle. Hirtelen rendbe kellett
szednie magát, hogy az előtt zavartnak ne mutatkozzék.

Mosolyogni kellett előtte, nehogy szive fenekéig engedje látni.

Nyájas kézszorítással fogadta s kényszeríté, hogy üljön le. Ő maga állva
maradt, hogy járkálhasson; e pillanatban nem lett volna képes egy
helyben ülni.

– Kedves barátom, szólt vidámságot szenvelgve, nekem egy sajátságos önző
gondolatom támadt, hanem hiszen az önzés emberi dolog, ugy-e bár?

Kovács csak a fejével bólintott, nem tudva, hogy mit akar ezzel mondani?

– Lássa, én megvallom gyöngeségemet, kezdé újból Zoltán, egy felkapott
tollal mindenféle elképzelhető forgatásokat elkövetve, hogy én magamat
valami különös derék embernek képzelem. Ez bohóság, de ön előtt
megvallom.

Az ügyvéd ráhagyta, s várta, hogy mi lesz belőle.

– Például, mondá Zoltán, s a kezébe vett tollat egészen gömbölyűre
hajtotta össze, én azt hiszem magamról, hogy nekem már van annyi eszem,
a mennyinél több ezután sem lesz, tiz esztendő mulva sem.

Kovács összefonta karjait, úgy hallgatá.

– Ne itéljen el, kedves jó Kovács, mondá Zoltán, s most már a toll orrát
kétfelé hasította, én egy kissé nagyravágyó vagyok, engem nem elégít az
ki, hogy az én jövedelmeimet mások kezelik s mások határozzák meg, hogy
hová tegyem?

Kovács még mindig nem mutatta, hogy ért valamit.

– Teszem föl: nekem annyi új eszmém van, a mit szeretnék kivitelbe
hozni, folytatá Zoltán s ezzel már leült Kovácscsal szemben a megkinzott
toll egyik orrát begörbítve, úgy hogy tökéletes csáklyaformát adott
neki, mintha legelébb is egy hajóhadat akarna megkezdeni; és nekem arra
mind oly kevés eszközöm van, pedig mint mondják, atyám roppant
gazdagságot hagyott rám, s nekem még sokáig kell várnom, a míg arról
önállóan rendelkezhetem. Meddig is kell várnom?

– Jól tudja ön, viszonzá Kovács szárazon, még hét esztendeig!

– Az sok, az nagyon sok, szólt Zoltán felugorva s lecsapta a
széthasgatott tollat. – Addig irtóztató volna várakozni.

– Nagyságod azt akarja megtudni, monda Kovács, okos szemeit az ifju
arczára szegezve, hogy lehető volna-e nagyságod számára nagykorúsági
engedélyt eszközölni?

– Igen, igen, azt akarom. Meg akarom előzni az időt, mely nem enged oly
sebesen haladnom, mint a hogy én akarnám. Nagyszerű vállalatok,
nagyszerű nemzeti mozgás támad mindenfelé és én nem vehetek azokban
részt, mert még éveim hiányzanak, pedig tudom, érzem, hogy sokat, igen
sokat tudnék használni azzal az erővel, mely fiatalságom miatt így
meddőn hever.

Kovács úgy szánta e beszéd alatt fiatal védenczét, mert a lelkébe látott
annak, s elgondolá, minő kínba kerülhet neki ez eszméken végigjártatni
lelkét, mikor az egészen más gondolat alatt szenved.

– Értem. Értem. Ön nagykorú szeretne lenni, – azért, hogy megismerhesse
végzetteljes perét…

E szóknál vége volt Zoltán erőtetett szerepének; lerogyott a székre,
titka ki volt találva.

– Már ismerem azt, rebegé, nyitott fiókjában a leirt másolatra mutatva s
azután tenyerébe hajtá fejét és sírt keservesen, a hogy gyermekek tudnak
sírni.

Az ügyvéd szomorúan tekinte rá, azután oda lépett hozzá és megölelte.

– Oh mennyit szenvedtem! nyögé az ifju alig hallható panaszszal.

– Elhiszem.

Zoltán letörlé könyeit s nagyot sóhajtva, reszkető lélekzettel szólt:

– Megbocsát ön, hogy ily gyöngén viselem magamat, midőn épen azt kellene
bebizonyítanom, hogy erős vagyok; de e könyekkel tartoztam annak, ki
értem még keserűbb könyeket hullatott, s a kinek még sok mással
tartozom, a mit még mind le fogok neki fizetni.

– Ez volt, a mitől féltem, sóhajta fel az ügyvéd, valódi megilletődés
hangján.

– Mitől? kérdé tőle Zoltán csodálkozva.

– Attól, hogy el fogom veszteni ezt a pert, mihelyt ön ennek létezéséről
tudomást kap.

– Bár úgy elveszne az, hogy soha nyoma se maradna.

– Tudom, hogy ön ezt óhajtja, kedves Zoltán, megbocsát, hogy így nevezem
most is, a czímmel ráérek, majd ha önt teljeskorúnak elismerendik.

– Akkor még kevésbbé lesz arra szükség, mert akkor szegény, szegény
ember fogok lenni.

– Talán nem egészen.

– Mit mond ön? Akkor ön engem nem ért. Én ezt a pert meg akarom
semmisítve látni.

– Azt tudom. Az ellenfélt nagy áldozatokkal reá fogjuk birni, hogy
lemondjon folytatásáról.

– Nem áldozatokkal. Egészen nekik engedem a vitatott tárgyat; lemondok
minden jogomról atyám birtokaihoz, czímemről, születés-adta rangomról s
leszek egyszerű polgár, mint más.

– Hová gondol ön?

– Most csak egy gondolatom van: hogy bármi árt szabjanak ellenfeleim a
kárhozatos pör megsemmisítésének, én nem alkuszom velök, beleegyezem.
Az, hogy azoktól, a kiket szívemből gyűlölök, a kiknek azt a fájdalmas
éjszakát, a mit átéreztem, meg nem bocsáthatom soha, miután jogos
birtokomról lemondtam, alamizsnát elfogadni nem fogok, mint bizonyos áll
előttem. Hogy azután mi történik velem, az a jó Isten dolga. Elég fiatal
vagyok még pályát kezdhetni magamnak, ott fogom azt kezdeni, a hol más
szegény ember; midőn gazdag voltam, jóakaróim sok hizelgő tulajdont
ruháztak reám, meg akarom látni, birok-e azokkal, mint szegény ember is?
Valami azt súgja bennem, hogy jobb fogok lenni így, mint ha gazdag
maradtam volna, de ha bizonyos volnék felőle, hogy az utczák szemetjén
halok meg, mint hasznavehetetlen tagja a világnak, a ki csak addig ért
valamit, a míg pénze volt, mégis azt tenném, a mit elhatároztam
magamban. Önnek ki kell eszközölnie, hogy nagykorúsági engedélyt kapjak.
Ha e szándékomat vagy ön, vagy Szentirmay rosszul felfogott
gondoskodásból megakadályozzák, akkor nem tudom, mi fog történni! Én
csak azt tudom, hogy ha ez undok per a világ elé kerül, és énnekem meg
kell várnom azt, a míg hét esztendeig végig kínzanak vele, én ezalatt a
hét esztendő alatt elvesztem az eszemet, de izmaim megerősödnek, s hogy
akkor nem ölöm-e meg azt, a kit utamban találok? azt csak a Mindenható
tudja!

– Ön teljes diadalt szerez ellenségeinek.

– Nagyobbat szerzek magamnak, ha be tudom bizonyítani, hogy gazdagság
nélkül is meg tudok állani a világban. Én minden munkára kész vagyok.
Tudok nélkülözni, tanultam dolgozni. Szomorú dolog volna, ha
Magyarországon egy pár munkás kéz el nem tudná tartani gazdáját. És hát
végre, ha minden kötél szakad, ha kitünik utoljára is, hogy nem érek
semmit, s ha ezen a tejjel-mézzel folyó földön, mely minden ember
számára megtermi kenyerét, csupán számomra nem virulna zöld ág, akkor
elmegyek a tengerre és senkinek sem fogok terhére esni, sem barátaimnak,
sem ellenségeimnek.

– Kedves Zoltán. Most hagyjuk el egy kis időre ezt a patheticus tért, s
beszéljünk, mint philosophok ez ügyről. Azt előre is kimondom, hogy
lebeszélni önt azon szándékáról, miszerint a Kárpáthy-pert
megsemmisítse, nincs gondolatomban.

– Ezt köszönöm önnek, szólt az ifju, melegen szorítva meg ügyvédje
kezét.

– Hogy ön ezt tenni fogja, arról bizonyos voltam, azt tudtam előre,
mihelyt meg fogja ismerni e per tartalmát.

– Örülök e jó véleménynek.

– Fájdalom, hogy én nem annyira örülök rajta. A pernek ily kimenetele
előre látható volt. Nyerni, sikert aratni azon az alapon, melyre
keresetüket alapíták ön ellenfelei, nem lehetett. Daczára azon igen
gyanús pártolásnak, melylyel egy nagybefolyású ember az igazság mérlegét
lenyomni törekedett, sokkal több lelkiismeretesség van biráinkban,
hogysem ily gyenge okoskodásokat oly sulyos vád bizonyítékául
elfogadhatnának.

– Ki lehet azon nagybefolyásu férfi?

– S ön nem gyanította volna? Nem látta ön még Kőcserepy tanácsost
mosolyogni?

– Valahányszor találkoztam vele.

– Tehát tudnia kell önnek, hogy a kire ő mosolyog, annak legnagyobb
ellensége.

– Én nem vétettem neki soha.

– Sőt egyetlen leányát megszabadította ön. Nem is haragból ellensége
önnek, hanem a miatt, hogy Kárpáthy Béla cessiót adott neki a
Kárpáthy-uradalmakra.

– Hogy lehetne az?

– Maszlaczky, a tanácsos jó barátja, rábeszélte ezt a gyönge fejű
embert, hogy huszonnégyezer forint évi díjért adja át örökre a
tanácsosnak a jószág iránti jogait.

– Midőn még a per meg sem volt nyerve?

– Midőn még meg sem volt kezdve. Oh ezeknek az uraknak bizonyos játékuk
volt. Azt tudták, hogy a per ily tartalommal soha sem fog itélet alá
kerülni; de volt gondjuk rá, hogy önt majd annak idejében megismertessék
vele.

– Megbocsásson. Mentenem kell őket. Én magam jártam utána, hogy e pert
megismerjem. Maszlaczky itthon sem volt akkor.

– Maszlaczky soha sem dolgozik saját ujjaival, neki sok kéz áll
rendelkezésére. Én meg fogom azt tudni elébb-utóbb.

– Kérem, ezt ne tegye. Olyan ártatlan ember szenvedne tán e miatt, a ki
egészen az én kedvemért, az én kértemre fáradott, a ki azt hitte, hogy
nekem jó szolgálatot tesz ezáltal.

– Jól van. Maszlaczky gondoskodott róla, hogy valaha szeme közé ne
vághassák, miszerint a titoktartására bízott ügyet épen ő segített
elárulni, de mégis úgy van. Ez gyalázatos dolog volt tőle, hanem én hát
magamra vállalom.

– Hogyan?

– Azt bizonyosan meg fogják kérdezni, hogy kettőnk közül melyikünk
ismertette meg önnel a pert? Legyek én az. Tőlem ifjui könnyelműségnek
fogják azt venni, de Maszlaczkyt álnoksággal vádolnák miatta. Ne
tartozzék ez a kérdés a dologra. Én egyszer mint ügyvéd, másszor mint jó
barát állok itt önnel szemben; fogadja a mit mondok, úgy, a hogy e két
minőség mondatja velem.

Zoltán az ügyvéd karjába ölté kezét s figyelmesen hallgatott annak
szavaira, míg a teremben alá s fel sétáltak egymással.

– Az egész pert megoldja az, hogy Abellino biztosított évdíjat kapott
igéretül Kőcserepytől. Ez ugyan mély titok volna, ha Abellino saját maga
száz zaklató hitelező vigasztalására szigorú hallgatás feltétele alatt
tudomásra nem juttatja a dolgot. Így jutottam én hozzá. Rudolf grófnak
nem is szóltam e felől, mert a milyen heves ember ő, s a milyen kényes
ügy az egész, ha megtudná, hogy Kőcserepy minő szerepet játszik e
perben, képes volna vele rendkívüli dolgokat elkövetni; a mi,
meggondolva azt, hogy a tanácsos állásánál fogva egykönnyen meg nem
sérthető, Rudolf politikai ellenfeleire nézve nagyon kedvező ürügyet
adna, őt működése hatályos teréről leszorítani.

– S következhetnék ily eset is gyámatyámra nézve?

– Azt hiszi ön, hogy ha Szentirmay csak egy távoli reményével birna
annak, hogy ez utálatos perben férfira akad, a ki legalább megállhat
előtte, nem régen karddal vágta volna ketté a csomót? S ez még rosszabb
lenne reá nézve, sokkal rosszabb. Üdvösebb, hogy ő Kőcserepyről egyelőre
ne tudjon semmit. Abellinót férfias találkozásra nem is hívhatja, mert
az nyomorék, vak, tehetetlen, kimerült. Maszlaczky pedig egy helóta, a
ki gyávaságával szokott kérkedni; s az igen jó, hogy Szentirmaynak ilyen
ellenfelei vannak. Valamivel különb emberek régen földönfutóvá tették
volna.

– És mindezt én miattam! Nem maradok adós, nem maradok adós annyi
szenvedésért! sóhajta Zoltán, halavány arczát megtörülve kendőjével.

– Minekünk, illetőleg nekem, mint ügyvédnek, az a kötelességem:
Kőcserepy érdekét elválasztani Abellinoétól s egyedül az utóbbit vonni a
kérdésbe.

Zoltán kezdett nem figyelni arra, a mit az ügyvéd beszélt; Kovács az
éjszakai virrasztás s a háborító indulatviharnak, a mit kiállott,
tulajdonítá az ifju védencz szórakozottságát s félbeszakítá beszédét:

– Talán jobb lesz, ha délután beszélünk erről tovább, s most lefekszik
ön és kinyugodja magát.

Zoltán feltekintett rá, nagy, könyben úszó szemeivel s indulattól remegő
hangon viszonzá:

– Nekem mindegy, akármit fog cselekedni, én átengedem a vitatott
birtokot akárkinek; mindegy rám nézve, ki fog bele ülni? Nekem nem kell
belőle semmi. Csak egy követelésem van. A kárpátfalvi kastélyban van egy
befalazott folyosó, a helység mellett van egy bekerített tér; az a
folyosó anyám szobáihoz vezet, ez a kerek tér az ő sírját rejti. E
kettőhöz ne legyen joga senkinek…

Az ifju nem birta befejezni beszédét. Elfordult, lerogyott térdre egy
szék előtt, s arczát karjaiba rejté némán; nem lehete tudni, hogy sír-e
vagy meghalt?

Kovács részvétteljesen nézte és nem zavarta meg az ifju tiszteletreméltó
fájdalmát, míg az magától ismét föl nem emelkedék.

– Oh anyám, kedves jó anyám!

Karjait az ég felé terjeszté, mintha magához akarná őt onnan ölelni.

– Mennyire meg van gyalázva édes, édes arczod! susogá magában
beszélgetve. Az a jóságos arcz, a mely engem mindenüvé kisért; jó
nemtőm, jó angyalom.

Azután Kovács karjára tette kezét.

– Tegye ön helyettem a mit jónak talál. Nekem ne legyen benne szavam. Az
Isten őrizze azokat, a kik velem ezt eselekedték, hogy valaha
találkozzunk egymással! Végezze ön úgy, hogy én össze ne jőjjek velök
soha. Mindenre felhatalmazom önt. De végét vesse a pernek minden áron!
Oly keserű vagyok, csak most kezdem érezni, képes volnék megölni
valakit, talán magamat. Siettesse az ügyet; ha ennek sokáig vége nem
szakad, belőlem igen rossz ember fog lenni. Félek magamtól.

– Legyen nyugodt. Én tudom, hogy a szív nemessége a legnagyobb kincs, ha
a többit el fogja is ön veszteni, ezt nem hagyom elrabolni öntől soha. A
világ ki fog nevetni, mint ügyvédet, ön becsülni fog, mint barátját.

A két ifju megölelte egymást. Kovács tanácslá Zoltánnak, hogy túlságosan
ne évődjék e gondolattal, iparkodjék szórakozást keresni, mások előtt ne
mutassa búját és most feküdjék le és pihenje ki magát.

Zoltán csak mindenre a fejét csóválta; megigérte, hogy le fog feküdni.
Szüksége is volt rá, mert egész teste olyan volt, mint a tűz.

Midőn Kovács elhagyta, az előszobában meghagyá a pitvarnoknak, hogy
délig senki se háborgassa Zoltánt, mert lefeküdt.

– Talán beteg? kérdé ijedten a hű cseléd.

– Nem nagy baj, csak hogy sokáig fenn volt az éjjel.

A jó ember kétkedő arczczal tekinte rá, mintha még többet akarna
megtudni.

– Szegény jó fiu te, mondá elmentében az ügyvéd.

Már megint «szegény fiu!» gondolá magában a szolga.

Mit sajnálkoznak ezek ő rajta? Elébb az úr, most meg az ügyvéd.

Azt sajnálják «szegény fiu», hogy ilyen jó hű szolgának, hogy kell majd
más gazdát uralni? mert Zoltán nem lesz többé gazdag; a jó Isten tudja,
ki fog majd ő róla is gondoskodni.



XVI. ALKU EGY VESZENDŐ LÉLEKRE.

Régi mese s csaknem minden vallás hitregéiben előfordul, hogy egy-egy
veszendő lelket kiszemel magának az a furcsa szellem, mely a gonosz
elvet képviseli a világban, nevezzék azt sátánnak, dæmonnak, Asmódinak,
vagy Mephistophelesnek, sokféle neve levén e minden országban
currentált, de soha el nem fogott földalatti iparlovagnak, a mely
veszendő lelket azután, hogy gonoszul ne járjon, egy másik idealis
szellem, kit egyszerűen csak angyalnak szoktak nevezni, vesz pártfogása
alá, s küzködik azzal a fáradságos munkával, hogy egy nyomorult párát
megőrizzen attól a balesettől, hogy saját jó kedvéből beleverje az orrát
a pocsolyába, a mi bizonyára csakis angyaloknak való időtöltés, emberi
türelem régen sorsára bízná az ilyen ostoba ficzkót, s engedné, hogy
vigye hát vagy őtet az ördög, vagy ő az ördögöt, a hogy megalkudtak
egymással, s nem törődnék velök többet.

Ilyen nem emberi idegeknek való feladathoz fogott a mi ügyvéd barátunk,
a midőn felment Pozsonyba, hogy Abellinot lelki eszközökkel az igazság
és értelem soha nem ismert útjára térítse.

Néhány hónap letelte alatt sikerült neki védencze számára a kivánt
engedélyt megszerezni. Nagyon kevés akadálylyal kellett megküzdenie; a
pártküzdelmek erős befolyása mellett oly egyéniséget mint Zoltán,
örömest látott mindenki önállóvá téve, annyival inkább, hogy még maga a
gondnok, Tarnaváry is helyeslé Zoltán felszabadíttatását a gyámsága
alól; hihetőleg örült, hogy megszabadult e nyakára nőtt fiuróli
felelősségtől.

A mely nap megkapta Zoltán az engedélyt, a másikon már Pozsonyban volt
Kovács, s megtudva, hogy Abellino hol lakik, sietett őt felkeresni.

Mint tudjuk, Maszlaczky is épen odafenn volt akkor.

Az a kis epizod az orvossal gátolá, hogy Abellinot értesíthesse arról, a
mit erősen gyanított, miszerint Zoltán csak azért folyamodott
nagykorúsági engedélyért, hogy a per fölött önakaratúlag
rendelkezhessék. Könnyű volt ezt kitalálnia, miután tudta, hogy az ifju
a per tartalmát megismeré s rögtön azután folyamodott az engedélyért.

Az ügyvédnek psycholognak kell lenni!

Másnap karöltve tért vissza az orvos úrral a fekvő szerencsétlenhez, ki
nagyon csodálkozott, azt látva, hogy még nem lőtték egymást keresztül.
Arra mindkettő nagyon okos ember volt, ügyvédek és orvosok nem igen
szoktak párbajt vívni. Az elsők igen jól tudják, hogy ez törvényen kívül
eső actus, az utóbbiak pedig ismerik az innen származható physikai
következéseket; azután egy hivatása szellemétől áthatott ügyész azt
mindig tartozik szem előtt tartani, hogy ő épen a támadott
viszálykodások törvényszerű eligazítására van rendeltetve; egy józanul
gondolkodó orvos viszont könnyen elképzelheti, miszerint nem azért kapta
a diplomáját, hogy sebeket csináljon, hanem inkább, hogy azokat
begyógyítsa; azért a párbajnak e két facultásnál helye nincsen. Maradjon
az elégtétel-vevés módja könnyelmű grófoknak, báróknak és más olyan
embereknek, a kik fegyverek kezelésére vannak rendeltetve.

– Kedves nagyságod, hogy érzi magát tegnap óta? sokkal jobban néz ki; a
kedves doctor valóban csodát követ el, valóban remekel.

Ezt Maszlaczky úr mondta.

Doctor úr sietett a bókot visszaadni.

– Két héttel hamarább elhagyandja az ágyát méltóságod, ha azon ujságokat
megtudja, a mikkel barátom uram szolgálni fog. Maszlaczky úr remek
ember. Alig várom, hogy valami perem legyen, hogy rábízhassam.

– Én alig várom, hogy beteg legyek, hogy magamat doctor úrral újjá
alkottassam.

– Ugyan mit csinálnak önök? nyafogott Abellino panaszos, kényes hangon,
a két egymásnak hízelgő diplomatára.

– Hát mit csinálunk?

– Ne komplimentirozzanak annyit az én jelenlétemben; hozzátevé azonban,
nehogy megbántsa a két urat: egy beteg ember jelenlétében.

Vagy úgy?

– Az nem igaz, hogy én jobban vagyok. Inkább egészen oda vagyok, nyögé
Abellino, alig birva a száját összeragasztani. Az önök csunya
veszekedése miatt az egész éjjel lázban feküdtem.

Abellino oly nyögve, szótagolva beszélt, mintha most tanulná a
silabizálást ábéczéből. A két diplomata engedte magát leczkéztetni.

– Csunya dolog az, egy beteg ember előtt úgy összeveszni. Tudhatják,
milyen ideges vagyok. Három héttel visszaestem a gyógyulásban.

Maszlaczky macskai hunyászkodással szólt közbe:

– Hat héttel előbbre fogja vinni a jó hír kedves nagyságodat, a mit ma
hozok.

Máskor oly hetvenkedő, most oly tejczukorédes volt. Megvolt annak a
saját oka.

– Hát mi az? mondja el, erőködék Abellino. Kín volt hallgatni, a hogy
beszél.

Mind a két férfi közelebb lépett az ágyhoz, mosolyogva.

– Zoltán ügyvédje Pozsonyba érkezett s meg fogja látogatni kedves
nagyságodat.

– Hát azután? kérdé a beteg, kinél egészséges korában is nehezen
mozogtak az értelem kerekei.

– Hihetőleg egyezkedést kiván ajánlani.

– Minek fárasztja vele magát? Engemet úgy is elvisz már az ördög
idestova. Nem várhat addig? Azután majd senki sem háborgatja.

– Az istenért! hogy beszélhet így méltóságod? szólalt meg ekkor az
orvos. Méltóságod épen most van abban a stadiumban, hogy minden
életműszere újjá alakuljon, még két heti cura, azután egy kis friss
kirándulás a marienbadi fürdőbe, azután a nyarat Ischlben tölteni s úgy
fog méltóságod hazatérni, mint egy Antinous. Nézzen meg engem
méltóságod, ne mást; én saját magam kiálltam ezt a curát, olyan
vékonynyá száradtam, mint egy keszeg és milyen vagyok most? Tessék rám
nézni. Beteges, nyomorék voltam, végrendeletet tettem, fiatal feleségem
volt, azt hitte, majd kedve szerint férjhez mehet másodszor;
csalatkozott, azért is én éltem túl őt, s én házasodtam meg másodszor.

Abellino elmosolyodott. Arra a gondolatra-e, hogy milyen jó tréfa volt
az orvostól túlélni a fiatal feleségét, a ki még utána férjhez akart
menni? vagy tán arra, hogy még hasonló remény benne is támadhat?

– Semmi organicus baja sincs méltóságodnak s egészen magához fog térni,
mihelyt az élet aggodalmával nem lesz terhelve, mihelyt ismét úri
kedvtöltéseit feltalálhatja, utazhatik, mulathat, vadászhat, kényelmesen
élhet s több efféle; s e tekintetben tisztelettel kell átengednem a
helyet fiscalis barátomnak, mint a ki gyógyrendszerem e hátralevő részét
egyedül képes kiegészíteni.

E képzelet-ingerlő biztatásokra elevenülni kezdett Abellino
csontváz-arcza; nagy küzdéssel felemelkedett könyökére, s nem vette
észre, hogy alig birja a fejét tartani.

– Igazán? Igazán úgy lesz az, doctor úr? Ha az csakugyan igaz, akkor én
kiviszem a diætán, hogy az urat kinevezzék nemes embernek! Én magam
teszem le az indigenatusi díjt.

A doctor úr igen hízelgőnek találta ezt a biztatást; mondhatnékja volt
pedig: hogy inkább tegye az ő kezébe azt az indigenatusi nem tudom
mennyit, s neveztesse ki őt parasztembernek.

Kopogtak az ajtón.

– Lehet! szabad! kiáltottak mind a hárman.

Jól sejtették. Zoltán ügyvéde volt az érkező.

Kovács szelid, csendes természetü ember volt, hanem ezt a tulajdonságát
nem hordozta az arczán. Kissé túl a rendén is barna volt, alacsony
homlokkal, sürű szénfekete hajjal, vastag szemöldei elül csaknem
összeértek úgy, hogy a ki közelebbről nem ismerte, könnyen azt
gondolhatta magában, hogy ezzel az emberrel nem jó volna valami félreeső
helyen egyedül találkozni. Meglehet, hogy ez alkalommal még a szokottnál
is kevesebb gondja volt arra, hogy nyájasnak lássék.

Elmondta röviden, hogy ő ki és mi? és hogy néhány percznyi beszélgetést
óhajtana a nagyságos úrral a tudvalevő perben; e mellett néhány
oldalpillantást vete a jelenlevő két úrra, mely elég világosan látszott
kifejezni, miszerint nem bánná, ha ebben az órában műutazáson volnának.
Rosszabbat nem kivánt nekik.

Maszlaczky úr észrevette a tekintetet és sietett azt bevágni.

– Mi bizalmas emberei vagyunk a nagyságos báró úrnak; én ügyvédje
vagyok, ki jogaira őrködni tartozik.

– Én pedig házi és családi orvosa, ki becses egészségére felügyel.

– Mi egy perczig sem távozhatunk el tőle.

– Úgy van, erősíté Abellino együgyű túlzással; ezek az urak itt laknak
nálam, itt is hálnak mindig.

Kár volt Kovácsnak meg nem kérdezni, hogy az ágy alatt-e vagy a fali
szekrényben?

– Jobb szerettem volna, ha négy szem közt beszélhetünk, de így is el
kell azt fogadnom.

– Tessék leülni, kedves collega úr, kinálkozék Maszlaczky úr nagy
készséggel s leültetett minden embert Abellino ágya körül, ez utóbbi
nagy bosszuságára, ki azt szerette volna, hogy mind a hárman
tiszteletteljesen állva maradjanak.

– Egyenesen a tárgyhoz szólok. Nagyságodat sem akarom hosszasan
terhelni. Nagyságodnak egy pere van védenczem ellen s én fel vagyok
általa hatalmazva, e pert nagyságoddal lehetőleg kiegyenlíteni.

– Miután Kárpáthy Zoltán úr ő nagysága nagykorusági engedélyt kapott,
ezt előre kellett volna önnek bocsátania, jegyzé meg Maszlaczky úr. No
csak azért mondtam, kedves collega úr, hogy az informátióknál mindig
szükséges megtartani a logikai rendet. Egy ügyvédnek logikával is kell
birni.

Kovács meg sem köszönte a szives oktatást, hanem igen lapidaris
stylusban folytatá:

– Védenczem nevében bátor vagyok nagyságodnak egyezkedési ajánlatot
tenni. A Kárpáthy-család birtoka két egyenlő uradalomból áll, egyik a
kárpátfalvi, másik a madarasi. Jelenleg mindkettő igen jó karban áll s
czélszerű kezelés mellett két-háromszázezer forint évi jövedelmet ad.
Védenczem rokoni osztályt ajánl nagyságodnak. Bármelyiket tetszik
választani az uradalmak közül, azt engedi által, a kérdéses per
megszüntetését tűzvén ki feltételül.

Abellinonak a lélekzete elállt ez ajánlatra; már a kezét nyujtotta felé,
midőn Maszlaczky úr felpattant helyéről s hevesen közbevágott.

– Semmi alku; vagy mindent, vagy semmit, kedves collega uram. Egy
Kárpáthy Abellino ily ajánlatot nem enged magának tenni, midőn pere
végeztéhez közelít. Miért nem tették önök az ajánlatot, midőn a per
kezdődött és miért teszik most, midőn itélet alá készül? mert látják,
hogy mindent el fognak veszteni.

Kovácsnak sok felelni valója lehetett volna e kérdésekre, de egy
negyedik jelenlétében el kellett hallgatnia védencze titkát. Maszlaczky
nagyon jól tudta, hogy Kovács ezt nem mondhatja ki, de nem sejtheté,
hogy egészen más titkot fog kibeszélhetni.

– Uram. Ön az elébb engemet egy becses dologra tanított, hogy az
ügyvédnek logikájának kell lenni. Van szerencsém viszont egy másik
tanulsággal szolgálhatni. Az ügyvédnek hűségének kell lenni védencze
iránt. Én nem állitom, hogy ez önnek nincs, hanem annyit bizonyosan
tudok, miszerint ön védenczétől cessiót csikart ki egy harmadik ember
részére a Kárpáthy-uradalmak felől, s neki csak holmi koldus alamizsnát
biztosított a másnak elszerzett roppant jövedelemből. És most, midőn én
az önök által igért huszonnégyezer helyet kétszázezeret igérek ő
nagyságának, ön közbelép, hogy ezt meggátolja, mert jól tudja, hogy ha
mi kiegyezünk, az adott cessio minden alapját elveszti, olyan
körülmények mellett levén az kibocsátva, melyek be nem következtek s
akkor ön ama harmadik számára vesztette el az ügyet, melyből védenczét
magát ki akarta játszani. Ez, uram, olyan tény, a miért önnek védencze,
ha kedve tartja, önnek holta napjáig tartó hallgatást (silentium)
szerezhet, a miért ön elvesztheti ügyvédi oklevelét. Én bátor vagyok
nagyságos Kárpáthy Béla urat egyszerűen felhívni, vajjon többnek
tartja-e az általunk ajánlott kétszázezer forintnyi jogos és becsületes
évi jövedelmet a saját ügyvédje által rátukmált huszonnégyezer forintnyi
gúnyos alamizsnánál?

Abellino e szókra kiugrott az ágyból. Mint egy sírból feltámasztott
csontváz. Fogai összeverődtek s a két keze reszketett.

– William! William! rikácsolá. Gyere be! öltöztess fel! Megyek. Azonnal
megyek. Szörnyűség ez, gyalázat, a mit velem tesznek. A kaputomat, a
csizmámat, William!

Maszlaczky közel volt az elájuláshoz. A doctorhoz fordult
assistentiáért, de az is majd megette.

– Ügyvéd úr! annak a másik ügyvéd úrnak tökéletes igaza van! Én
silentiumot adatnék az úrnak! Ilyet még nem hallottam. Hozzám ne jőjjön
közel. Én félek az úrtól. Ez crimen stellionatus!

Maszlaczky úr érzé, hogy még így soha sem volt megakadva életében.
Abellino csakugyan az öltözéshez fogott, ámbár minden csontja csak az
ágy felé húzta vissza.

– Jól van, nagyon jól van, dohogott magában a fiscalis úr s ő is
elkezdte felső kaputját magára venni. Csak tessék méltóságodnak azt
tenni, a mit ellenségei tanácsolnak. Tessék engemet kidoboltatni, mint
országos csalót, tessék ellenem silentiumot kéretni, tessék azokat a
nagy befolyású urakat, kiknek ügye kedvező állását köszönheti,
compromittálni. Ezt én megérdemlettem, a miért tizenhat esztendeig
fáradtam nagyságod ügyében, minden díj nélkül, most legalább egyszerre
nemes emberhez illő módon megjutalmaztatom. Oh csak tessék.

Maszlaczky úr e beszéd alatt egész torkig begombolta felső kabátját s
most meg azon volt, hogy egy irgalmatlan nagy shawlt a nyaka körül
tekergessen, mialatt Abellino William segélyével sem birt annyira menni,
hogy csizmáit felhúzza. Nem volt jártányi ereje. Kénytelennek érzé magát
czipőit vétetni elé. Azok meg nem voltak hetek óta kitisztítva s szépen
kizöldültek azalatt. Oh milyen rendetlen ember vagy te, William!

Maszlaczky úr már a keztyűit is húzta.

– Én, kedves nagyságos úr, örökre eltávozom. Lesz idő, midőn kedves
nagyságod örömest kérdezősködnék utánam, én távol leszek. Menjen
nagyságod, a hova hívják. Térjen kedves unokaöcscséhez vissza, csókoljon
neki kezet, akár az orczáját is. Nagyon hasonlít az édes anyjához. Sőt
az édes atyjához is. Igen kedves emlékezet leend nagyságodra nézve ő
vele találkozhatni. Szentirmay gróf is igen jó ember, derék férfiu.
Szívesen fogja nagyságodat látni. Kár volt eddig is háborúságban élni
vele. No de mind ezt el fogják nagyságtok egymásnak feledni. Kibékülnek,
megosztoznak, összeölelkeznek. Énnekem mindezekre semmi gondom többé.
Nagyságodnak senki sem vethet charactertelenséget szemére, miért vetne?
nagyságod jó keresztyén, a ki tizenhat évi szenvedést örömest megbocsát
halálos ellenségének egynehány ezer forintért. Én, megvallom, hogy nem
vagyok oly jámbor samaritánus. Engem nem bántottak nagyságod ellenségei,
nekem nem rabolta el az orrom elől szeretőmet Kárpáthy János úr, engem
nem csúfolt, nem szégyenített meg, engem nem járattak tizenhat
esztendeig koldulni őseim házába a mindennapi falat kenyérért, engem nem
tettek világ csúfjává, de ha énnekem nyujtanák kezeiket és ajánlanának
egy egész világot… én szegény ember vagyok, fejemmel keresem kenyeremet:
de én visszautasítanám s meghalnék inkább az utczasárban, de büszkén.
Én, Maszlaczky Gábor, a ki nem vagyok sem gróf, sem báró, sem gentleman;
de azért kezemet nem szorítaná meg az a tenyér, a melyik egyszer arczul
ütött.

Maszlaczky úr e beszéd alatt ismét letekergette a shawlt nyakáról, pedig
senki sem kérte rá.

A szerencsétlen báró a beszéd alatt kínosan összegörnyedt ágyában, nehéz
fejét tenyereibe sűlyeszté, sovány könyökeit pedig sovány térdeire
szegezte, lábszárait vigasztalanul lógatva alá ágya széléről, melyen
ült.

William elhozta a czipőit kitisztítva, a báró azokat a fejéhez vágta
neki, hiszen két felemás!

Azután ismét hanyatt dűlt ágyába, magára rántva takaróját s kősárga
szemével merően nézett fel a plafondra.

Kovács összefont karokkal nézett a dühöngő ügyvédre, gúnyos kitöréseit a
tehetetlenség ömlengéseinek tulajdonítá, s egy szóval sem szakitá félbe.

Maszlaczky úr lassankint kigombolta újra felsőkabátját, a nélkül hogy
felszólíttatnék rá.

– Hadd menjenek az együgyű emberek önkényt a kelepczébe. Ha valakinek
kedve tartja a szerencséjét kihajítani az ablakon, ki gátolhatja meg
abban? Én nem. Ilyen dolgokkal nem fárasztom magamat. Elég sok ideig
voltam ennek az ügynek bolondja. Nem nagyságod kedvéért, korán se tessék
hinni. Ha egy angyal nem kényszerített volna rá, tettem volna tán egy
lépést az ügyben? soha! Igen, egy angyal, a ki azt mondta: itt e szegény
sorsüldözte ember mennyivel boldogabb életre volna méltó, segítsük őt
felemelni, szerezzük vissza elrablott örökségét, tegyük őt boldoggá,
tegyük üdvözültté. Igen: üdvözültté! Tudja ön, mit vesztett ez órában?
Egy tiszta, ártatlan lélek szeretetét, kinek keze önt ősei javadalmainak
teljes birtokába vezette volna be; s ki önt nemcsak gazdaggá, de a
legboldogabbá tette volna az ég alatt. Áldom a mindenhatót, hogy azt
nagyságodnak elébb meg nem mondtam. Legalább így egy ártatlan gyermek
kigyógyul abból a képzelgésből, hogy önt boldoggá tehesse.

A derék psycholog férfiu képes volt saját eljegyzett mátkája kezével
kecsegtetni védenczét, hogy őt megnyerhesse magának. Gondolá, hogy úgy
sem fog ez addig élni.

– Ah, de mit érdekli ez nagyságodat? Mit gondol nagyságod családi
örömökkel? Csendes, otthonos, bájos fiatal nő, vidám, csevegő család,
derék utódok! mit gondol nagyságod azokkal?

Oh pedig Abellino szívének ezek voltak legkedvenczebb eszméi, mint
minden megvénült bűnösnél szokott lenni.

– Mi szükség nagyságodnak családról gondoskodni, folytatá éles, metsző
gúnynyal Maszlaczky úr. Hiszen kibékülhet Szentirmay gróffal, s akkor
nem szükség családi boldogságról aggódni…

– Uram! kiálta fel Kovács, felpattanva helyéből, e tárgyról megtiltom
önnek beszélni!

A tiltakozás oly hangon s oly mozdulattal volt téve, hogy a jelenlevő
három férfi mind némává ijedt s a jámbor orvos ijedtében akkorákat
kezdett csuklani, hogy félteni lehetett, miszerint saját magán keresztül
esik.

Kovács szemei úgy szikráztak, ajkai úgy remegtek, hogy méltán lehetett
attól tartani, miszerint valaki csak a Szentmihály-kapu melletti házban
lakik, azt azon az egy ablakon mind kihajigálja.

Abellino az orráig rántotta magára takaróját s Maszlaczky úr két lépést
hátrált visszafelé. Csak azután jutott eszébe, hogy nem szükség félnie,
sőt inkább volna ránézve óhajtandó, hogy bár megütné ellenfele; ez által
actus majoris potentiæt követne el, még pedig két tanú jelenlétében, – s
ismét közelebb lépett.

– Mit tilthat ön meg én nekem? szólt kétfelé vágva kabátja elejét
mellén. Azt, hogy védenczemet ellenfelei által rászedetni ne engedjem?
Azt, hogy bele szóljak egy ügybe, a mi engem is érdekel? Vagy mit?

– Azt, hogy Szentirmay grófról tiszteletlen hangon beszéljen! szólt
Kovács határozott egyenességgel.

– Azt én világért sem teszem. Tettem-e valaha? Kivéve, a mit
kötelességem parancsolt. De bizonyára azt nem engedem Szentirmay
grófnak, vagy önnek, vagy Kárpáthy Zoltán bárónak, hogy az általam
összeállított per végén védenczemet részökre hódítsák. Ha önök felét
igérik a Kárpáthy-uradalmaknak, azt én is biztosítom; ha önök igérik két
harmadát, én igérem három negyedét; ha önök odaigérik egészen, én meg
ráadásul egy bájos angyal kezét igérem hozzá. No tessék árverezni.

E szókkal Maszlaczky úr kihivólag ült le Abellino ágya elé.

– Tessék árverezni.

– Tessék! akará mondani az orvos úr is, ki ismét Maszlaczky pártjára
állt, de a csuklás ismét szó közt kapta s majd a feje tetején lökte ki a
hangot.

Kovács hallgatva tekintett Abellinora, kinek arczán kínos feszültségben
látszott kifejezve lenni az a gondolat, hogy könnyü már ő neki
százezreket, milliókat, földi angyalokat igérni, – mikor a sír szélén
fekszik!…

Kovács mély szánalom és megvetéssel tekinte a tehetetlen nyomorú
emberre, kit minden új szó új gondolatra téritett s ki most annyi viszás
befolyás között nem birt testének, lelkének megállapodást találni.

– Hagyjanak az urak én nekem békét! nyavalygott, türelmetlenül rugdalva
nyoszolyája végét. Mit háborgatnak az urak egy szegény beteg embert?
Menjenek innen, végezzék el egymással, a hogy akarják, csak én tőlem ne
kérdezzenek semmit; én nem irok alá semmit, én nem felelek semmire.

Azzal befordult a fal felé s elkezdett sírni, hogy milyen istentelenség
az, hogy őt nem engedik meggyógyulni.

Kovács átlátta, hogy pere el van veszve; annak a nyomorult embernek egy
óráig sincs saját akaratja.

– Holnap reggelig irásban fogom önnel közleni véghatározatainkat, mondá
Maszlaczkyhoz fordulva s azzal vette a kalapját és eltávozott.

Abellinót annyiba sem tekinté, mintha egy darab fa feküdnék ott előtte,
paplannal betakarva. Valóban úgy feküdt ott, mint egy darab fa.

Maszlaczky úr kezeit dörzsölé s ágaskodott örömében, kedve lett volna
nyelvével is csettenteni s felállni a szék tetejére, onnan örülni.

A darab fa megmozdult az ágyban. Meglátta az ott maradt két férfit.

– Hát önök miért nem mentek el? Menjenek. Az Istenre kérem, hagyjanak
magamra. Ne jőjjön hozzám senki, nem akarok látni senkit.

Maszlaczky úr vidáman tekergeté nyaka körül nagykendőjét s odahajolva a
beteg feje fölé, édes gyöngédséggel suttogá fülébe:

– Kedves, édes kedves nagyságom. Nem sokára czélnál leszünk.

«Nem sokára czélnál leszünk.» Súgá utána magában a darab fa, gondolván a
minden czélok czéljára, a fekete sír fenekére.

Maszlaczky úr majd felrúgott asztalt széket, a nagy búcsúvétel közben s
már az ajtó kilincsét tartá kezében, midőn a doctor, ki eddig az
ablaknál állt és kinézett, visszafordult, fontos gyanakodó képpel
mondva:

– Még nem láttam őt a kapun kimenni.

– Kit? kérdé Maszlaczky úr megrettenve.

– Azt az elébb elment embert. Semmi jó sem néz ki a szeméből. Nem mernék
vele találkozni este az utczán. Azt hiszem, stilétes pálcza volt nála.
Úgy nézett barátom uramra, mikor elment, mintha valami rosszra gondolna.
És itt ezen a sötét lépcsőn úgy ütheti valaki az embert pofon, hogy azt
sem tudja meg, ki volt?

– Doctor úr, szólt Maszlaczky, menjünk együtt.

– Nem tehetem, szabódék amaz. Nekem consultálnom kell a patienssel, az
eltart soká, egy óráig, kettőig is.

– Uram, szólt Maszlaczky a rettegés vakmerő hangján, ez öntől
szívtelenség. Engemet így egyedül hagyni a veszély torkába menni. Ön
képes volna elhallgatni, hogy valaki gyilkost kiált és segítségére nem
sietni.

– Én, uram? Én anélkül sem védelmezhetném meg önt, nekem nem az a
foglalatosságom. Én békességes ember vagyok, én nem szolgálok senkinek
salvus conductus gyanánt.

Maszlaczky urat az izzadság verte. Örömei már előre vonták, hogy
röpüljön Kőcserepy karjaiba diadalhírével, de azon tudat, hogy szárnyai
nincsenek, ismét azon gondolatra hozta, hogy tán jobb volna itt maradni.
Végre feltalálta magát. Ott künn az ajtó előtt ácsorgott William, azt
körülfogta szépen.

– Lelkem, jó William, ráérsz most ugy-e bár? nesze egy tizes, kisérj el
hazáig; csak a bérkocsi-állásig, onnan visszajöhetsz; ugy-e bár
megteszed?

William megtette egy tizesért, hogy elkisérte Maszlaczky urat, a ki elül
hagyta őt menni a sötét lépcsőn, mint egy avantgardot, a kapun kijutva
pedig hátul hagyta fedezetnek.

A békeszerető orvos meglátván az ablakból, hogy Maszlaczky viszi magával
Williamot, nagyon természetesen saját becses élteért kezde remegni.

– Elviszi az egyetlenegy férfit a háztól! Az az ember vissza talál jönni
s mind rendre gyilkolhat bennünket. Az egész emeleten nem lakik más,
mint egy vén asszony, szakácsnéjával. Nagyságos uram, én ajánlom
magamat. Én senki kedveért el nem vágatom a gégémet. Alázatos szolgája!

Kapta a kalapját, elfutott; a botját itt feledte, ezért még egyszer
visszajött. Bot nélkül nem tanácsos haza menni s míg a sötét lépcsőn le
nem ért, szüntelen beszélt hátrafelé, mintha oda hátul öten-hatan
állanának, a kik őt kisérni szándékoznak, a kik levilágítanak utána.
Protestált, hogy ne fáraszszák magukat, s csak a kapun kívül mert
lélekzetet venni, érezve, hogy itt már mégis a nyilvánosság és a
törvények oltalma alatt van.

Az a darab fa pedig odafenn feküdt csendesen, mereven a maga kínlódási
helyén. Hogy ő neki e perczben kincscsel tölt ládákat igértek, hogy őt
hosszú-hosszú élettel biztatták, – hogy új meg új tarka örömmel, víg
élettel, csendes élettel, szeretőkkel, feleséggel, kéjmámorral, családi
nyugalommal játszottak szemei közé, hogy a régen óhajtott gazdagság s a
vele együtt szomjazott boszú ott függ megérve kezei előtt és hogy épen
ez órában senki, egy lélek sincs, a ki ő reá gondoljon, hogy egymagára
van hagyatva ebben a szegény szobában, a hol minden nyomoruságát
hirdeti, hogy sehol az ég alatt nincsen nálánál nyomorultabb,
elhagyottabb ember: – mindezekről annyi tudása, annyi érzete sem volt,
mint egy darab fának, mint egy elrothadt, elhajított, redves, szúőrlötte
fának…



XVII. A LEMONDÁS.

Egy hétnél több nem kellett a hivatalos működések lefolyására.
Maszlaczky úr gondoskodott, hogy minden a leggyorsabban haladjon, nehogy
Abellino előbb meg találjon halni.

Zoltán ez alatt lement Kárpátfalvára. Keresztül kellett esnie az utolsó
kisértésen: – elbúcsúzni a régi eszméktől.

Nem ez a gazdagság, nem e birtok, nem e hatalom elvesztése volt az, a mi
legnehezebben esett lelkének, hanem a hozzájok csatolt eszmék.

Mennyi jót, mennyi nagyot tudott volna ő tenni, ha mind ennek birtokában
marad!

Mennyi megkezdett eszme fog veszendőbe menni az által, hogy ő egyszerű
birtoktalan fiává válik a hazának, ki majd ide s tova azzal lesz
elfoglalva, hogy saját sorsáért küzdjön, s a közügyekben ne számítsanak
rá többé.

Lemondása saját sorsán kívül sok egyéb körülményt hozott zavarba, mikért
felelősség háramolt reá. Néhány hónap előtt felbiztatá jobbágyait, hogy
az örökváltság nagy eszméjét ők hozzák legelébb létre, megegyezését
előre birták, a váltsági csekély összeg meg volt határozva, összegyűjtve
s a korszelemmel haladó párt mint diadalára várt azon napra, melyen e
nemzetünket újjászülő tény létre fog jőni.

Ennek abban kelle maradnia. Kénytelen volt könyes szemekkel mondani el a
derék emberek küldöttsége előtt, hogy csak tegyék el boldogabb napokra
váltságdíjaikat s tartogassák azt szerencsésebb napokra, mert ő
megszünik jószágaival rendelkezhetni, nem szabadíthatja fel őket, s
Isten tudja, milyen urok lesz azután.

Mikor a becsületes ősz emberek utólszor megszoríták kezeit, mikor
eltávoztak előle, a nélkül, hogy egy szót tudnának mondani, akkor eszébe
jutott egyszer, hogy tán mégis többet áldozott fel, mint a mennyit
szabad volt áldoznia, hogy a fiui érzet kötelessége tán nem nyomná le a
mérleget, melynek tulsó felében a honpolgár kötelességei vannak letéve.
Egy perczig gondolkozott rajta, hogy nem méltó-e azon gondolat, melyben
egy új nemzedék boldogítása fogamzott, arra, hogy három ember élete
holtig keserű legyen miatta? hogy nem könnyebben elhordják-e ők,
Szentirmay és ő, az egymásért szenvedett gyalázatot, mint ez árva nép,
mely önbűne nélkül szenvedi öröklött terheit?

Magasztos volt a gondolat! de Zoltán sokkal erősebb akarattal birt már
ekkor, mint hogy egyszer megkezdett útjából visszatérhetett volna. Oda
adta a «nagy hazafi» nevet a «becsületes ember» nevéért; az utókor
magasztalását a szív nyugalmáért.

Mi lesz e derék munkás népből, mely másfél évtized alatt boldogságra,
lelki jólétre emelkedett Szentirmay gondjai által, hová fog lesűlyedni
ismét egy vesztegető, pazarló, szívtelen úr rendszere alatt, ki csak
nyerni, zsarolni tud, s saját fényével elszívja a közjóllét életszínét.

Hogy fognak félbenmaradni a megkezdett közintézetek, iskolák,
kisdedóvók, takarékmagtárak, hogy változnak majd át béreslakokká, mikben
boltokat nyittat az új földesúr, hogy azokon keresztül szívja ki a föld
népének valahogy még megmaradt zsirját, hogy szaporodik el orv, tolvaj
és zsivány a munkaképtelen vidéken, melynek ápolásához, még ha akarna
sem értene az új gazda, mert csak a készet pusztítani tanulta, s özön
adósságot hoz magával gyarapítás helyett, a mi azután szaporodik,
gyorsabban mint a féreg, s egy emberélet alatt széthull az egész roppant
uradalom s vad idegen nevek hasogatják széjjel egyes darabjait.

Keserű volt rá gondolni, végigkövetni az egész eszmét s nem találni
abban sehol megállapodást.

Néhány hónap előtt nagy hazafiak felszólítására nevezetes összegeket irt
alá közczélú vállalatokra, miknek létrejötte nagy diadala leend a haladó
pártnak, rossz sikere annál nagyobb kudarcz a minden javulást ellenző
szemében. Most e kötelezettségeket teljesíteni többé nem álland
hatalmában, ki fogják nevetni, le fogják nézni, mint hitvány gyermeket,
ki nagy számokat irt le, a miknek mennyiségéről még fogalma sem volt.

Ez a gondolat kínzotta legjobban. Minő arczczal fog megjelenni azon
komoly férfiak előtt, kik azzal tisztelték meg, hogy aláirásait úgy
fogadták, mint egy igazi emberét s nem kérdezték tőle, hogy hány
esztendős? Még e megaláztatás is várt reá, még erre is készen kellett
lennie.

Nehéz volt a kisértet pohara, melyet ki kellett ürítenie, de kiitta az
utolsó cseppig.

Egy egész napja volt arra, hogy búcsút vegyen azon kedves emlékektől,
mik Kárpátfalva minden zugából élő szóval látszottak hozzá beszélni;
beszélt a puszta levegővel itt és amott; tele volt az ránézve élő
alakokkal. Este felé magához hivatta atyja hajdani jószágigazgatóját, a
becsületes Vargát, s átadta neki a falakról leszedett családi képeket, a
levéltár okiratait, vigye azokat magához, azon pusztára, melyet Kárpáthy
János végrendeletileg hagyományozott hű tisztelőjének s őrizze meg
ottan.

A jó öreg ember ajkai görcsösen remegtek, midőn átvette a család ősi
emlékeit s szekerére rakatá. Annyit birt rebegni ifju ura előtt, hogy
azért ne hagyja el örökre ezt a tájat, legalább néha őt látogassa meg
egyszerű pusztáján, melyet áldott emlékű édesatyja jóvoltából bir.

– Köszönöm, jó öreg bátyám, monda az ifju erőtetett jókedvvel, meglehet,
hogy ha egyszer a világon nem lesz hová lehajtanom fejemet, majd csak
megjelenek a kegyed kapuja előtt s azt mondom, ide jöttem lakni, van-e
szüksége kegyelmednek valami béresre?

Varga uram nem találta ezt a tréfát valami elmésnek s nem késett azt
kinyilatkoztatni:

– Édes ifju uram, nagyon tudnék keseregni az ilyen mondáson, ha nem
tudnám, hogy ennyire nem fog jönni a dolog; nagyságod, ha már lemond is
uradalmairól, de szűkölködni azért nem fog, mert megboldogult édes atyja
végrendeletében több százezer forintra menő összeget hagyott Szentirmay
gróf rendelkezésére, azon általános utasítással, hogy azokon hazai
vállalatok mozdíttassanak elő. A méltóságos gróf ez összeg nagyobb
részét olyan részvényekbe fekteté, mik annak idejében akármikor
készpénzzé fordíthatók, s egyik veszteségét pótolja a másik. Ez összegek
még mindig elégségesek fognak arra lenni, hogy nagyságodat a
szűkölködéstől és a megaláztatástól megőrizzék.

Zoltán egy rettenetes álomból ébredt fel e szavakra. Neki még néhány
százezer forintja marad, melylyel rendelkezhetik! Ez megváltó gondolat
volt reá nézve. Tehát módjában lesz azon nagy becsületbeli
kötelezettségeket beváltani, mik az egész Kárpáthy-uradalomnál, de az
egész kárpáti hegyláncznál is nehezebben nyomták szivét. Helyt fog
állhatni azon fogadásokért, a miket tett mint gyermek, s miket úgy
tekintének, mint férfi fogadásait! Ez újra fölemelte, ez aczéllá edzette
szivét! Lehet, hogy e kötelezettségek kielégítése után igazán szegény
lesz, hogy semmije sem marad, de mit tesz az: megmarad a becsület, a
férfi-szó szent tisztasága s drága az olyan helyen, a hol arra kell
építni a jövendőt…

Zoltán kifizetteté a jószágain levő tisztviselők és cselédek egész évi
fizetéseit; ki tudja: az új birtokos fogja-e őket továbbra is
megtartani?

Mindenről leltárt készített, számadást csinált, hogy az új birtokos
rendben találja az egész gazdaságot s azt ne mondhassa, hogy ő valamit
elvitt onnan. Még azt a hintót és azokat a lovakat is leltárba iratta
fel, a miken ide jött; azok is a Kárpáthy-uradalomhoz tartoznak, viselje
egészséggel az új birtokos. Ő maga azon a bérelt szekéren utazik vissza,
melyen ügyvéde fog megérkezni Pestről, kit minden órán vár.

Kovács pontos ember; épen akkor hajtatott be a kastély udvarára, midőn a
gyertyákat meggyujtották.

Minden cseléd, minden ácsorgó jobbágy olyan gyászos képpel nézett eléje.
Tudták már, hogy a Kárpáthy-uradalom a jó Zoltán urfi kezéről egy
idegen, még nem is ismert gazda kezére fog kerülni, bár e változás okát
még csak sejtelemmel sem birták utólérni, s mindenki olyan csüggedt
volt, mintha saját sorsa változását érezné.

Kovács egy bekötözött iratcsomagot vett ki kocsija üléséből s azt hóna
alá véve, az ifju báró után kérdezősködék. Az ismeretes pitvarnok az
ajtóig vezeté, ott megmondta neki az ügyvéd, hogy senkit se bocsásson be
többé, s azzal belépett a levéltári terembe, hol a Kárpáthy-ősök
pallosjogi gyakorlata hajdan úri székeket tartott, s e végett tágas
kandallóval látták el.

Az öreg Vargának gondja volt tüzet rakatni e kandallóba, mert az idő
őszi esőkkel járt, s elkelt a meleg szoba. Zoltán elfáradtan ült egy
karszékbe, inkább lelki, mint testi küzdelemtől, az öreg Varga segített
neki hallgatni.

Az ügyvéd megjelenése föleleveníté mind a kettőt, Zoltán eléje ment, míg
az a kezében tartott iratcsomót már messziről nyujtá feléje:

– Itt van…

Azok az átkos iratok, azok a gyalázatos, utálatos, förtelmes eszmék,
miket egy ördögi kiszámítás úgy össze tudott szedni, végre itt vannak
letéve, átadva annak a kezeibe, a kinek lelkét, életét megmérgezék,
tehet velök a mit akar, nem kénytelen tőlök félni, velök álmodni többé.

– Minden irat közötte van? kérdé Zoltán, midőn a pert remegő kezeibe
vette.

– Magam győződtem meg róla; az eredetiek adattak át. A per megszüntnek
nyilatkoztatott, a felperes visszavonta keresetét, s Kőcserepy
befolyásának sikerült magát e pert a levéltárból kitöröltetni.

Zoltán dobogó szívvel fogá a csomagot, s úgy a hogy összekötve volt,
belehajítá a kandalló tüzébe.

A három férfi szótlanul állt a kandalló körül, s szemeit le nem vevé a
lángoló percsomóról, mely apródonkint foszlánynyá égett. Az egyenkint
felhajló tüzes lapok úgy lobogtak a kandalló forró légvonatában, mintha
valami pokolbeli kéz hajtogatná fel azokat, hogy még egyszer végigfusson
az izzó sorokon, s minden kihamvadt lap foszlánya fölrepült a lángok
közé, a kürtőn kiragadtatva az erős légvonat által, mely úgy bömbölt,
úgy üvöltözött a szűk kémény csöveiben, mintha valami örülne vagy
haragudnék ottan belül. Az egész percsomónak még csak hamva sem maradt
ott; minden eltünt, csupán a kemény boritéktábla hajladozott
összezsugorodva a parázs között, fekete felszinén végigjártak csavargó
vonalokban a kósza tűzférgek, a mik halottaikat keresik.

Milyen könnyebbült szívvel sóhajtottak fel mindhárman.

– Nincsen többé!

Zoltán örömtől ragyogó arczczal fordult az öreg jószágigazgatóhoz.

– Megirhatja ön Szentirmay grófnak, hogy látta ez iratokat hamuvá égni.

– Még szebben hangzanék ez nagyságod szájából reá nézve, szólt az öreg.
Most már semmi sem gátolja, hogy őt meglátogassa, ők bizonyára nagyon
fognának örülni, ha Kárpáthy Zoltán ismét családjok tagjává fogadtatnék.

– Tudom, jó barátom. De most még korán volna az. Eddig ők tiltottak
vissza engem, most én tiltom el magamat. E perczben semmi sem vagyok. És
én senkinek sem akarok terhére esni, legkevésbbé azoknak, a kik
szeretnek.

Kovács tetszését inté fejével. Ilyennek ismerte ő Zoltánt mindig. A
sorsváltozás nem változtat a jellemen.

– Még egy izenetünk van, szólt, változatlan arczczal vonva elő
oldalzsebéből egy pecsétes levelet, mely Zoltánnak volt czímezve.

A levelet Maszlaczky irta, melyben tömérdek virágos szóhalmaz között
tudatja vele, miszerint sikerült neki kieszközölni a jószivű Kőcserepy
tanácsostól, hogy _saját jóindulatából_ (ez duplán is alá volt huzva)
Zoltán számára tizenkétezer forint vitalitiumot rendeljen élete
fogytáig, mely nemeslelkűség a derék méltóságos úrnak nagy becsületére
válik; másodszor szintén az ő nemeslelkűségének befolyása egy másik
nemeslelkű kedélyre idézte elő azt a nemeslelkű eredményt, miszerint
Kovács ügyvéd úr ezentúl is megmarad elébbi hivatalában, a
Kárpáthy-család ügynökségét a Kőcserepy-családéval váltandván fel,
miután ő (t. i. Maszlaczky úr) úgy is egészen más állást fog elfoglalni
a méltóságos úr családjánál. Jelen levele szolgáljon biztosítékul az
igért dolgok hitelessége felől; egyebekre nézve pedig ajánlja mind a
kettőjöknek legszivélyesebb pártfogását, stb.

Zoltán egészen elpirult, midőn e levelet végigolvasá. Annyira felingerlé
az, hogy minden észrevétel nélkül négyfelé repesztette s a tűzbe akarta
vetni. Csak akkor jutott eszébe, hogy e levél Kovácsot is érdekli, s
bánni kezdte, hogy azt elrepeszté, barátja szerencséjét akadályozva az
által; hátha ő elfogadja az ajánlatot?

Egy tekintet e változatlanul komoly arczra ismét más gondolatra téríté.
Összemorzsolta a levelet s a tűzbe vetette.

Csak azután mondta meg Kovácsnak, hogy mi volt abban foglalva.

Nem kételkedett, hogy az ifju ügyvéd épen oly megvetéssel hajította
volna a neki tett ajánlatot a tűzbe, mint ő a magáét, s a fiatal
jogtudós jobban örült védencze e merényletének, mint bárminő jutalomnak,
mely a csalárd emberek előtt megfogható és megszámlálhatóságánál fogva
becsben szokott tartatni.

Ő is úgy cselekedett volna s jól esett neki, hogy Zoltán nem is mondta
ki az ellenkezőt.

Másnap még hajnal előtt elhagyták Zoltán és az ügyvéd Kárpátfalvát.
Varga ott maradt a jövendő uraságnak átadni a számadásokat.

Egész csendben távoztak el a kastélyból, mikor még mindenki aludt.
Cselédjeitől még este elbúcsúzott Zoltán; a pitvarnok is megtudta, hogy
miért hívták őt «szegény fiu»-nak. Zoltán tudtára adá, hogy ezentúl nem
leend módjában őt tarthatni.

Midőn a kárpátfalvi vadaskert végéhez értek, mely kétfelől a nagy
jegenyefákkal beszegett út mellett terült, ép akkor jött fel a nap s a
két utazó akkor vette észre, hogy a merre keresztül kellett haladniok,
az egész út el volt lepve parasztemberektől; férfiak, nők és gyermekek
állták el az árokpartokat, s midőn szerény bérkocsiján elhaladt előttük
a volt tulajdonos, hangos éljenkiáltásokkal üdvözlék minden oldalról.

Megtudták a jó emberek, hogy mikor utazik el, s bármilyen titokban tevé,
rálestek, hogy még egyszer láthassák, hogy utána kiálthassák: «Hordozza
az Isten szerencsével; hozza vissza minél elébb újra!»

Tizenkét lovas legény rugtatott a fák mellől kocsijához két felől.
Marczi volt a vezetőjök, a megboldogult úr lovásza. Zoltán kérte őket,
hogy maradjanak el tőle.

– De biz elkisérnők a világ végeig is!

Egész a tiszai révig elnyargaltak kocsija mellett, csak a parton
maradtak el tőle, ott is utána kiálták, kalapjaikkal integetve felé:

– Hozza vissza az Isten minél elébb!

Zoltán eltávozott Kárpátfalváról, a nélkül, hogy vesztett örökségére
csak egyszer is visszatekintene. Ha a tárgyak is úgy mentek volna vele
mindenütt, mint az emberek szívei!

Éjjel sem pihentek meg sehol, váltott lovakon utaztak tovább, s másnap
este Kovács laka előtt álltak meg Pesten.

Mikor le akartak szállni, nagy meglepetésökre a Kárpátfalván elhagyott
pitvarnok jött kocsijokhoz annak ajtaját kinyitni.

Zoltán nem tudta, mit mondjon neki. A jó fiu hátul a bakon ülve jött
velök Kárpátfalváról.

– Már engemet Zoltán urfi nem hagyhat el magától, ha nem fizethet is,
majd csak megélek valahogy.



XVIII. ROSSZ DIADAL.

Veteres migrate coloni!

A mely kapun reggel kihajtatott Kárpáthy Zoltán ősi kastélyából, délben
azon csörtetett be a tágas udvarra tekintetes Maszlaczky úr. Egy rossz
félfedelű bricskában ült, mert fedett hintóban életveszélyes dolognak
tartá utazni, nyakig és sarkig szürke porköpenyeg biztosítá a küllevegő
befolyása ellen; egyéb történhető veszedelmek ellen pedig elhozá magával
frater Bogozyt, ki Pesttől idáig aludt, s Tamást, a nagyothallót, ki ült
a kocsis mellett s az egész úton mindig beszélt a forspontos
kocsisokkal; a szekérzörgés miatt és különösen Tamás specialis
süketségénél fogva ugyan valószinű, hogy egyik sem hallotta hogy a másik
miről értekezik, de az mindegy; szegény ember a maga bajáról szokott
beszélni, s elég neki látni, hogy más hallgatja.

Az udvaron elébb leszállítá a fiscalis úr frater Bogozyt, hogy tudja
meg: nincsenek-e itten kutyák? s ha vannak, csukassa el, kötöztesse meg,
veresse vasra, s több afféle.

Bogozy azzal a megnyugtató válaszszal tért vissza, hogy a volt ifju
nagyságos úr emberekkel szokta őriztetni a házát, nem oktalan barmokkal;
az öreg Nábob kedvencz agarai pedig rég megtértek már az ő apáikhoz,
csak egy vén ordas él még belőlük, annak sincs már foga, s az is a
tiszttartónál van biztos őrizet alatt.

Ezt hallva, le mert szállni a fiscalis úr, s betért a kastély tornácza
alá, meghagyva segédének és huszárjának, hogy csak mellette maradjanak
mindig; olyasmi foroghatott a fejében, hogy a Kárpáthy-családnak valami
ősi tisztviselőjétől még kitelik, hogy őt, az új birtokos
meghatalmazottját, valahol valami rejtett kaszatömlöczbe letaszítja.

Az öreg Varga fogadta a fiscalis urat. Kölcsönösen elmondák egymásnak,
milyen minőségben állanak egymással szemközt? s azzal szabad tetszésére
bizatott Maszlaczky úrnak azon kezdeni, a mit legmulatságosabbnak talál.
Ha tetszik, mindjárt átveheti a kulcsokat.

– Még nem, szólt a fiscalis úr, nagyon meg levén elégedve azon
felsőbbségi öntudattal, miszerint ő jártasabb némely dolgokban, mint ez
az öreg ember. Én nem a jószágot átvenni, csupán csak azt rendbehozni a
birtokos megérkezte előtt, jöttem előre. Maga a statutió a birtokos
jelenlétében, hivatalos személyek által fog megtörténni, egész
ünnepélyes szertartással. Ennek ez a rendje.

Varga uram sokkal rosszabb kedvében volt, mint hogy e kelletlen
oktatásért neheztelhetett volna; igen szépen kérte az ügyvéd urat, hogy
tessék hát organizálni minél elébb.

Maszlaczky úr e kék magyar nadrágos, régi divatú, kifent őszbajuszú
embert látva, azt hitte, hogy ez is csak valami vén alárendelt
tisztviselő, s iparkodott vele egész magas bizalmasságát éreztetni.

– Csak előre, öregecském, menjen maga előre, nyissa fel az ajtókat,
végig akarok menni a szobákon.

Varga uram az öreg Pált hívta elő, hogy teljesítse az ügyvéd úr
parancsát. A vén szolga sokkal szomorúbb volt a szokottnál, még a
bajusza sem volt kipödörve.

– Ő a kulcsár? kérdé Maszlaczky úr.

– Nem kulcsár, felelt Varga uram.

– No kulcsár fog lenni. Vén cselédek már csak kulcsárnak valók, egészen
illeni fog annak. Hajdúnak egy kicsinyt vénecske.

Palkó megállta felelet nélkül s kitárta mind a két szárnyajtót a
jövevény előtt, mintha nem fért volna az be az egyiken is.

– Phü! milyen dohos szag van itt. Micsoda illat ez, kedves öregecském,
ez a szoba tán Kárpáthy János úr halála óta sem volt szellőztetve.
Nyissuk ki csak azokat az ablakokat.

Ez a «nyissuk» Pálnak szólt, ki olyan szépen engedelmeskedett, hogy
kitört két ablaktáblát a könyökével.

– Oh, oh, oh. Kend ügyetlen ember. Jól van, jól. Nem kulcsárnak való
kend, kocsisnak hamarább. Az öreg lovakhoz. Öreg lovakhoz öreg kocsis.
Ez illik össze ugy-e? hehehe.

Az ügyvéd úr szokás szerint elmés kezdett lenni.

Pál csak annyit gondolt magában, hogy majd leszek én még kertész is,
szakács is, csak várj.

Maszlaczky úr minden szobát keresztül-kasul járt. Sehol sem volt a
dolgok rendével megelégedve.

– Ezek a csillárok rossz helyen függenek, ezek az ablakok nem elég
magasak, az ajtóknak nem erre kellene nyílni; a kandallók kimentek már a
divatból, s micsoda festések ezek? micsoda ronda mázolás! ezeket
papirszőnyegekkel fogjuk befedezni. Oh, így nem maradhat. A
Kőcserepy-család sokkal finomabb izléssel bir, mint hogy ilyen dolgokat
megtűrhetne maga körül. A bútorok legalább is húsz esztendősek. No, no,
természetes. Pör alatti jószágra senki sem örömest költ. Ez rendén van.
Majd máskép lesz ezután.

A jó Vargának keserves volt ezt hallani, a ki jól tudta, hogy Szentirmay
gyámi évei alatt a jószág legnagyobb jövedelme nagyszerű javításokba
ruháztatott be, míg a pusztaságot paradicsommá változtatták át. – De
ugyan mit feleselt volna érte ezzel az emberrel?

Maszlaczky úr aprólékoskodó emberek szokásaként minden zeget-zugot
összejárt, padlást, konyhákat, pinczéket, s természetesen mindenütt
számtalan javítani valót talált; semmi sem volt úgy, a hogy kellett
volna. A cselédeket általában igen szép kilátásokkal biztatta. – Nem
lesz ám azután Csákiék szalmája az uradalom, mint eddig volt. Minden
osztálynak meglesz a maga felügyelője, egy főpinczemester fog állíttatni
a vinczellérek és borkezelők fölé, egy főháztartó jön a kulcsárok nyaka
közé, okleveles szakács veszi kormányzata alá az eddigi szakácsokat;
mindenről számot kell adni; a kocsisok, inasok, lovászok, kertészek
mindennap beadják számadásaikat a konyhamesternek, pinczemesternek,
kertmesternek és istállómesternek, mely úri mesterek viszont számadással
és felelősséggel tartoznak az udvarmesternek és így tovább. Oh egészen
más rendszer fog itt ezután lenni.

Zoltán egykori cselédei mind próbált, hűséges emberek voltak, a kik
gyermekségök óta uraik jóvoltából nevekedve, meg sem tűrték maguk között
a tolvajt, a csalót; olvasatlan pénzt lehetett volna rájok bízni.
Maszlaczky úr mintha arczul verte volna valamennyit. Csak összenéztek és
köszönet nélkül eltávoztak előle.

– Nos, kedves öregecském, monda Maszlaczky úr, kedves bizalmassággal
ütve Varga uram vállára, most még csak egy van hátra: vezessen el engem
azon szobákhoz, melyek Kárpáthy Zoltán úr által kivétettek, mint
melyeket felnyittatnunk nem szabad. Illik, hogy ismerjük azokat, nehogy
a szerződést tudatlanságból megrontsuk.

Varga uram inte neki, hogy menjen Pál után, ő maga hátul maradt, még
Tamást is előre bocsátotta.

A hosszú folyosón végig haladva, egy zöldre festett fal előtt állott meg
a vén Pál s oda mutatva monda:

– Ezek a szobák.

– Másunnan nem lehet beléjök jutni?

– Nem.

– Ez igazán különös kivánság, az embernek így saját lakásán megtiltani a
járás-kelést. Ezek a szobák így valóságos holttetemet képeznek ebben a
kastélyban.

Bogozynak helyeselni kellett az ötletet.

– Vajjon nem szoktak-e innen kisértetek előjárni? kérdé tréfásan az
ügyvéd úr a vén szolgától.

Az egész komolysággal felelt:

– A jó embert nem kisértik.

Maszlaczky úrnak nagyon tetszett ez a bohó komolyság. Nem állhatta meg,
hogy ne nevessen rajta.

– Mulatságos vén gyerek. Nem fél a kisértetektől, de hiszi őket. Hát
maga kedves öregecském fél-e tőlök?

Varga uram, kihez a tréfás megszólítás intéztetett, szótlanul tekinte az
ügyvédre s ez meglepetve látta, hogy az öreg ember szemeit elborította a
köny.

Az agg férfi hosszan végig nézett könyes szemeivel a profanus alakon, s
aztán elfordult tőle, nagyot sóhajtva.

Az ördögbe, milyen gyöngék ezek az öreg emberek, mindjárt elpityerednek,
gondolá magában a fiscalis úr.

Varga uram sietett arról a helyről, s csak a levéltári teremben tért
annyira magához, hogy szólni birt.

– Parancsol ön még velem valamit? kérdé az ügyvédtől. Első eset volt
életében, hogy valakit önnek szólított, a kinek czíme is van. Maszlaczky
úrnak is feltünt ez a gorombaság. Csak per «ön».

– Kedves öregecském, hogy irná az én nevemet, ha levelet irna?

– Tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő Maszlaczky Gábor táblai ügyvéd
úrnak.

– Ugy-e?

– Tehát bátor vagyok tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő uraságodtól
alázatosan kérdezni, parancsol-e még velem valamit?

– Csak menjen öregecském a lakására a másik öreggel együtt, majd ha
kelleni fog, előhivatom.

– De én messze lakom innen s Pál is nálam lakik.

– Hol?

– A saját jószágomon, melyet megboldogult Kárpáthy János úr ő méltósága
hagyományából van szerencsém birni.

– Tehát ön nem ezen jószág tisztviselője?

– Nem.

Maszlaczky urat e fölfedezés nagyon nyájassá tette. Nem nézte ki ebből a
kékbenjáró emberből, hogy saját ura legyen, azt hitte, valami kasznár.
Most már kedvében iparkodott járni: kérte, hogy maradjon nála ebédre.

– Köszönöm, otthon várnak.

– Igen is, várnak bennünket ebédre, erősíté Palkó, Varga mellé
furakozva, s nagyon látszott örülni, hogy Maszlaczky urat itt
hagyhatják, a mit meg is cselekedtek, megigérve, hogy az ünnepélyes
beigtatásnál ismét hivatalos minőségben meg fognak jelenni; addig tartsa
magánál Maszlaczky úr a kulcsot s mulassa magát, a hogy tudja.

A két öreg eltávoztával Maszlaczky úr sorba feküdte a pamlagokat,
kritizálva azoknak rugalmi képességét s valamennyi órát a kastélyban
mind összehasonlította a magáéval: természetesen egy sem járt jól, csak
az övé.

De ha rosszul jártak is az órák, azért csak mégis eltelt az idő, s
kisebb-nagyobb pontossággal már a három órát is elverték délután s ilyen
időben kivált utas ember gyomra meglehetősen érzékeny szokott lenni.

– Későn ebédelünk, mondogatá Maszlaczky úr, éhségében alá s fel sétálva,
azután pedig egy Hugo Grotiust szemelt elő a könyvtárból, azzal kezdett
el mulatni, s azon közben szinte négy óra lett már.

– Ez a fatalis Zoltán urfi angolosan szokott ebédelni, öt órakor. Úgy
szoktatta a cselédeit. Menjen csak frater Bogozy, mondja meg a
szakácsnak, hogy az én kedvemért térjenek el ezuttal a régi rendtől,
hatfélénél többet ne csináljanak, hanem confectet adhatnak akármennyit,
a mayonnaiset, köztünk mondva, nem szeretem, de ha önnek tetszik,
megeheti. Bort a fehér villányiból hozzanak, desserthez a ménesiből.
Vadpecsenyéket nem bánom, ha készítenek. Ebben az uradalomban híres
fáczányos kert létezik. Tésztaneműekből az édeseket szeretem. Magának
csináltathat turós csuszát, az inasoknak pedig parancsolja meg, hogy
csak ide terítsenek, úgy is ez lesz az ebédlő, mert könyvtárnak nagyon
zajos. Azonközben hozzanak abból a régi silvoriumból appetitorium
végett.

Bogozy az ilyen küldetést számítá a legkedvesebbek közé, s nem is
mondatta azt magának kétszer, hanem szaladt ki az ajtón. Oda volt egy
álló óráig. Maszlaczky úr az alatt el nem tudta gondolni, hogy mit
gondoljon? Mindenféle mulatságot elővett, a mivel éhes ember szokta
üldözni az időt, az ablaknak állt dobolni, végiglapozott húszféle
könyvet, semmi sem maradt azokból a fejében, talált egy tuczat kártyát,
s rakta vele a Napoleon-passiencet, egyszer sem jött ki. Mikor már
hetedszer nem jött ki, akkor jelenik meg frater Bogozy kétségbeesett
ábrázattal.

– De ugyan hol jár amice dilectissime, a poklokban?

– Mindenütt! a hova csak lábbal menni lehet.

– Hát miért nem ebédelünk már?

– Hát legelőször is egyetlen egy inas nincsen a háznál, a ki asztalt
terítsen; másodszor sehol egy szakács, egy kukta, vagy csak egy árva
szolgáló, a ki egy főzőkanalat megmozdítson; következőleg sem hat tál
étel, sem confect, sem dessertek, sem vad, sem szelíd pecsenyék, sem
édes, sem keserű tészták nem existálnak sehol, de még csak tűz sincs
rakva és még csak egy árva ember sincs, a kitől meg lehetne kérdezni,
hogy hova lettek a többiek?

– De hát hova lettek?

– Most mondom, hogy nincs a ki megmondja.

Ez már aztán jó mulatság.

Maszlaczky úr mérgében füttyöket hányt.

– Hova lettek? Hogy mertek elmenni hír nélkül? A semmirekellő
gazemberek. Hát a kamarák kulcsait hol hagyták?

– Azok Varga uramnál maradtak. Kinálta a tekintetes urat, miért nem
vette át? Az pedig holnap reggelig vissza nem jön.

– Nem tesz semmit. Gaz ficzkók. Még én velem daczolnak. Egy sem fogja a
lábát többé a kastélyba tenni. Menjen frater a tiszttartóhoz, mondja meg
neki, hogy rögtön ebédet készíttessen számunkra. Én parancsolom.

Bogozy sietett, meg is találta a tiszttartó lakását. Maga a tiszt nem
volt otthon, hanem egy pirospozsgás gazdasszonyka épen akkor szedte ki a
kemenczéből a jó illatos kapros turós lepényt. A frater letelepedett a
menyecske mellé, körülczirogatta, elmondta neki, hogy az ő ura milyen
körmönfont gazember, hogy kiszúrta azt a derék Zoltán urfit ebből a
jószágból. A menyecske jól tartotta a fratert lepénynyel és hideg
sülttel; bort is adott neki hozzá s a két zsebét megtömte
boszorkánypogácsával és füstölt kolbászszal estére, de megátkozta a
bélét, ha ad belőle a gazdájának.

A frater aztán megtörülte a száját, s hazatérve Maszlaczky úrhoz,
elmondá neki, hogy a tiszttartó nincsen itthon, csak egy vén cseléd van
a háznál, az is himlőben fekszik, s minden kulcs el van zárva.

Maszlaczky úr fujt dühében, mint a czethal, Tamást küldé el másodszor,
hogy keressen fel valami boltot és hozzon akármi ennivalót, ha egyebet
nem, szalámit, azt megehetik eczettel, olajjal. Tamás azt mondta, hogy
érti; s aztán a boltban kért eczetet, olajat, mert más minden van
odahaza.

Maszlaczky urat majd a guta ütötte meg, a mint Tamás visszatért, semmit
sem hozván magával, mint két üveget eczettel, olajjal.

Hogy vágta a hátához! – Menjen kend az ördögökbe s hozzon akár honnan,
ha egyebet nem, hát kenyeret!

Bogozy pedig majd szétpattant nevetésvágy miatt Tamás tévedésén, s nem
állhatta meg, hogy az ajtóban a markába ne dugja saját proviantja egy
részét, némajátékkal mutatva, hogy másnak ne adja.

Késő este tért vissza Tamás a boltból a kastélyba, hozván magával egy
kitudhatatlan dátumú páros zsemlyét. Az volt Maszlaczky úrnak ebédje és
vacsorája, ki maga is megvallá, hogy deák kora óta annál keményebb,
szivósabb, haraphatlanabb portékával nem beszélt.

Ha ezt az én kedves Kőcserepy barátom tudná!

Kedves Maszlaczky úr ilyen szépen rendbehozott mindent rendszer-alkotó
talentumával; úgy, hogy mikor másnap reggel megérkeztek Kőcserepyék, a
statuáló hivatalos vendégekkel, szolgabirákkal és alispánokkal,
rokonokkal és szomszédokkal, az sem volt, a ki a kaput kinyissa előttök,
s ha velök együtt Varga uram is meg nem érkezik, s a kulcsok hollétét
fel nem fedezi, kénytelenek lettek volna ostrommal bevenni a kastélyt.

Maszlaczky úr, mint egy szomorú lélek tudósítá kedves barátját, a
tanácsos urat, a cselédség rejtelmes eltünése felől, a mint a legelső
gratulátiók után négyszem közé kaphatta egy perczre, míg a többi úri
vendégek a palota szobáit bámulták, magasztalták, birálgaták.

– Én meg nem foghatom, mi ütközött a cselédekhez?

– De én megfoghatom, szóla a tanácsos úr. Ön bizonyosan rájok
ijeszgetett jól, egyszerre rendet akart hozni ez elkényeztetett nép
közé, s azok egész évre ki levén fizetve, szépen búcsút vettek a
kapufélfától. Maszlaczky úr bámulatában nem tudott mit felelni.

Ördöge van ennek, hogy úgy kitalálja egyszerre az igazi okot.

– Már most mi a patvart csinálok ennyi vendéggel? haragoskodék a
tanácsos. Sem szakácsot, sem egyebet nem hoztam magammal, jól tudva,
hogy itt egész személyzet van, s ön kapja magát, előre jön, hogy
elkergesse őket. De ki bizta önre, hogy beleavatkozzék? Csak legalább a
feleségem itt ne volna: az görcsöket kap, ha megtudja, micsoda
rettenetes helyzetbe hozott ön bennünket. Itt az egész úri vendégsereg
és sem egy inas, sem egy szobaleány, sem egy szakács a háznál. Mit
csinál a feleségem, ha megtudja?

Maszlaczky úr nyomorultul érzé magát, mint egy leforrázott kutya. Így
leszidatni tulajdon azon kastélyban, melyet az ő fáradságos küzdelme
szerzett Kőcserepy úrnak, ugyanazon a napon, melyre mint diadalünnepre
számított évek óta. És nem tudott mentségére mit felhozni, hiszen
világos volt, hogy lehetetlen szakács nélkül ebédet főzni. Milyen
szégyen, milyen gyalázat!

Pedig azt a nagyságos asszony elébb megtudja, mint kellene. Ő azért
bocsátá Maszlaczky urat egy nappal előre, hogy lövessen vadakat,
készíttesse el a hosszabb munkát igénylő tortákat, geléeket,
czukorsüteményeket, intézkedjék, hogy a másnapi vendégség asztala
fejedelmileg legyen kiállítva, hogy az egész környék beszélhessen még
esztendők mulva is felőle, – s ime még csak tűz sincs a konyhában és nem
tudja az ember, hogy mihez kapjon?

A tanácsosné közel volt az elájuláshoz. Ilyen esetben vége van minden
philosophiának. Adjátok egy nőnek Platot és Aristotelest és égesse meg a
szakács a rántást, veszni kell a bölcsészetnek. A konyhai gondok
hatalmasabbak minden theoriánál. Csak próbáljon valaki álmodni olyat,
hogy sok vendéget hítt, tele minden szobája úri csoportokkal, s egyre
többen jönnek, délre jár az idő s ő még nem tudja, hogy mit fog nekik
főzetni és kivel?

Eveline magánkívül volt, pörölt, jajveszékelt minden systéma nélkül; ha
most megkaphatja Maszlaczky urat, kiássa a szemeit, minden argumentum a
priori mellőzésével.

Szerencse volt, hogy Varga uram megszánta az asszonyságot, s
megvigasztalá azzal az igérettel, hogy majd ő elhozatja a pusztáról a
maga szakácsnéját, süttet, főzet vele, nem lesz semmi fogyatkozás.

Ez kissé megnyugtatta Evelinét; csak arra kérte még Varga uramat, hogy
húzzák mentül tovább a hivatalos eljárásokat, mi által neki ideje
maradjon tisztességesen elkészülhetni az ebéddel.

Ezen tette által Varga uram lett a család becsületének s az egész nemes
egybegyűlt társaságnak megmentője, melyért is az összes vendégsereg
Kőcserepy tanácsos úrral együtt iparkodott őt oly mértékben kitüntetni,
a mily mélyen érezteték Maszlaczky úrral rejthetetlen és igen
természetes neheztelésöket.

A jámbor ügyvéd le volt sujtva, le volt gázolva, beszélni sem mert, vagy
olyanokat mondott, a miket maga sem értett, a statutiónál figyelmeztetni
kellett őt másoknak a szokásos formaságokra; azon gondolat, hogy a
nagyságos asszony most ő reá haragszik, egészen elvette eszét,
bátorságát, öntudatát. Rosszabbnak érezte magát egy inasnál, a ki
tányérokat tört el s fél, hogy a béréből lehúzzák.

Este felé lett vége a hivatalos szertartásnak, mely által Kőcserepy
tanácsos a Kárpáthyak uradalmába beigtattaték, akkorra elkészült az ebéd
is.

A tanácsosné philosophhoz nem illő buzgalommal sietett sajátkezűleg
nagyhirtelen elkészíteni azon süteményeket, mikhez Varga uram pusztai
szakácsnéja nem értett. Varga uram s a tiszttartók gondosságának
sikerült az asztalokat illendő fénynyel felruháztatni, s ha valami
hiányos volt, az tulajdoníttatott Maszlaczky úrnak.

Az ebéd elég izletes volt, a tanácsosné maga is megjelent az asztalnál,
természetesen igen fáradtan, kihevülve; magának kellett szegénynek a
pörkölt tortát czifrázni, mert Maszlaczky úr megszöktette a szakácsokat.
Minden volt ugyan elég, de még többnek kellett volna lenni. Eveline nem
győzött bocsánatot kérni vendégeitől, hogy ily egyszerű vendégségben
részesíti őket, hanem tudhatják, milyen balsors érte őket véletlenül, a
minek nem ő az oka. És itt minden szem Maszlaczky úr felé fordult, a ki
szeretett volna a földbe elsűlyedni. Varga úrnak ellenkezőleg nem
győztek eleget hálálkodni, nála nélkül a legnagyobb zavarban volnának.
Varga úr valóságos jóltevője az egész társaságnak, hogy a szakácsnéját
ide kölcsönözte.

Varga úr pedig gondolta magában a sok magasztalás alatt: bár főzhettem
volna számotokra mérget; nem az én hibám, hogy olyan bolond jó ember
vagyok.

Elég az hozzá, hogy ebéd végeztével a jó ősi borok, a mi hiányzott a
kedélyekből, azt is helyrehozták; ittak egymás egészségeért a jelenvolt
urak, asszonyságok, mindannyian pedig és pedig több izben ismételve a
derék házi úr és családjáért, melyet is a házi úr kellő áldomásokkal
viszonzott.

Hagyjuk őket ott mulatni. Hasztalan mende-monda, a mi ilyenkor történik;
nem érdemes, hogy valaki jóllakott emberek beszédét leirja.

Távol az asztalok zajától, a pohárcsörgéstől, a toasztok áldomásaitól, a
kastély kertjében sétál két szép lányka egyedül, midőn mindenki figyelme
egészen másfelé van vonva.

Az egyik a tanácsos leánya, Vilma, a másik a vak leányka.

Ide, e száz meg száz esztendős aristocratikus platánfák alá nem hangzik
a teremek profanus zaja, ha vannak még tündérei a földnek és égnek,
nyugodtan eljátszhatnak a hűs levelek alatt, s mérhetik parányi
araszszal a sétáló lánykák piczi lábnyomait.

Liza odadőlt védnője keblére, ki őt gyöngéden tartja átölelve, úgy
sétálnak együtt az angolkert tekervényes utjai kavicsán.

Mindketten két évvel idősebbek már, mint midőn legutolszor láttuk őket,
egyik sem gyermek többé, a vak leányka arcza sokkal ragyogóbb még,
Vilmáé sokkal halaványabb.

Halkan beszélgetnek egymással, még a falevél sem hallja meg, mit
mondanak?

– Aztán oda jött hozzám és azt mondta, hogy öleljelek meg szépen és el
ne bocsássam kezedet, mert akkor esni fogsz, mélyen, nagyon mélyen.

A vak leány valami álmát beszéli el bizonyosan, a miről azt hiszi, hogy
ébren történt. Reá nézve mindegy, akár álom, akár ébrenlét, szemei előtt
zárva a fény, csak lelkével lát s abban összezavarja a kettős lét
tüneményeit.

– Úgy ám. Milyen erősen tartott bennünket ölében, tégedet az egyik
karján, engemet a másikon, így repült velünk a levegőn keresztül, s
alattunk meg a mély víz zugott. Oh, hogy féltem!

– Sokat álmodol róla Liza, sokat gondolkodol róla.

– Mindig, mindig. Talán te nem? Mikor olyan sokáig elhallgatsz és
haragszol, ha valaki megszólít, talán nem tudom, hogy olyankor felőle
gondolkozol, mikor melletted alszom, kezedet kinyujtod s nyakamat
átöleled vele, talán nem tudom, hogy ő róla álmodol olyankor? Én nem
láttam, én nem ismerem, én csak annyit tudok róla, hogy a mint Istenhez
imádkoztam a halálveszélyben, az ő szava felelt imádságomra és midőn
karjára emelt, kezemet végigcsusztatám fején, olyan volt mint a selyem
és arcza mint az égő bársony. És én mégis erről a hangról álmodom annyit
s erről a selyemhajról; hát te, a ki láttad őt, a ki azóta is láthattad,
beszélhettél vele!

– Soha sem láttam azóta.

– Nem-e? szólt egészen elszomorodva a vak leányka. Miért nem?

– Messze utazott, igen messze.

– Igen messze! ismétlé Liza. Mit tesz az egy vak előtt: igen messze?

– S nem jött még vissza?

– De igen.

– Hát miért nem jön ő is ide? Mit hagy váratni magára, annyi időn
keresztül? Sok nap elmult már azóta, ugy-e bár? Miért nem jön hozzánk
beszélni? Látod, én csak szeretném szavát hallani, vagy ha a kezét
megfoghatnám, azt a hatalmas, erős, azt a gyöngéd, selyempuha kezet, de
te láthatnád is őt, talán meg is simogathatnád homlokát, mint az
enyimet, talán beszélhetnél vele olyasmit, a min mind a hárman
kaczaghatnánk. Miért nem tud ő ide jönni, ide mi hozzánk?

Vilma szive úgy szorongott, úgy dobogott. Tán meg kellett volna
szakadnia, ha ki nem öntheté, a mi kínnal telve volt.

Körültekinte, ha nem hallja-e meg valaki?

Senki sem járt hozzájok közel, mindenkit elfoglalt a vigalom.

– Kedves Lizám, szólt remegve, a kiről te beszélsz, azt mi nem fogjuk
látni soha, azzal mi nem beszélünk soha, azt mi legfeljebb
megsirathatjuk titokban.

– Hát nem szeret ő minket? ha nem szeret, miért jött oda, minket
megmenteni? hiszen sokkal jobb lett volna, ha el hagy ott veszni.
Vétettünk mi neki valamit? Mi oka van neki minket kerülni?

– Az igen szomorú dolog, kedves lánykám. Lásd, ez egy gazdag ifju volt,
a ki, mert maga gazdag volt, jót tett a szegényekkel, s most ő is
egyszerre szegény lett és legjobban fájhat az neki, hogy másokon nem
segíthet többé. Földönfutóvá lett. Semmije sincsen.

– Hogyan történhetett az?

– Más emberek elpörölték jószágait, miket atyja hagyott reá, csak azért,
hogy ők annál többet hagyhassanak saját gyermekökre.

– Oh gonosz emberek! kiálta fel a vak leány elszörnyedve, az Isten ne…

– Ki ne mondd! kiálta Vilma, kezével befogva társnéja száját, nehogy
kimondja az az őszinte átkot az ő szülőire.

– Azok az emberek, a kik őt koldussá tették, az én szülőim, és ez a
jószág, ez a kastély, melybe ma oly nagy zajjal helyeztek bennünket, az
ő igazságos birtoka, ez a kert az ő kertje és én szeretnék a föld alatt
– a föld alatt lenni, – a melyről őt elűzték!

A leányka zokogva dőlt le egy mohos jávor-fa tövében, magával vonva
gyámoltalan társnéját, ki szintoly hevesen sírt, mint ő, világtalan
szemeit az ég felé forgatá, mintha az Istent keresné ott, a kit sehol
sem lát.

– Minden virág, a mit itt látok, folytatá a leány zokogva, azt mondja
nekem: ez is az övé volt, ezt is ő tőle rabolták el; minden ételnél,
minden pohárnál az jut eszembe, hogy ő most talán éhezik, szomjazik, s
mikor én pihenek csöndes ágyamban, talán ő neki nincs hová fejét
lehajtani, a kit elkergettek az én szülőim ősi örökéből, azért, hogy
engemet tegyenek gazdaggá. Oh ez a gondolat megöl engem.

A vak lánykát úgy megzavarta ez az eszme, hogy sírni is elfelejtett,
mintha a túlságos rohamtól megtompultak volna túlérzékeny idegei. Csak
tagolatlan szavakat birt rebegni.

– Őtet tették nyomorulttá! kiálta fel ellenőrizhetlen fájdalmában
Kőcserepy tanácsos leánya; a kiért a lelkemet is oda adtam volna, s
nekem szerezték meg azt a vagyont, a mit az ő átka terhel!

Ha valaki lett volna a kertben, okvetlen meg kellett volna az indulatos
szavakat hallania.

– De meghidd, Liza, az Isten nem bocsátja azt meg nekik. Higyjed, hogy
szomorú vége lesz ennek. Azzal fogja őket megbüntetni, a mi nekik
legkeservesebben esik. Egész életökben az volt a vágyódásuk, hogy
engemet gazdaggá tegyenek. Én értem követtek el mindent, miattam bántak
olyan igazságtalanul ő vele; majd megtudod, hogy én meghalok nem soká és
ő nekik nem lesz, a kit szeressenek többé.

Milyen szomorú gondolat egy gyermek szivében: «nem lesz nekik, a kit
szeressenek többé!»

Odabenn a víg teremben zajosan csendülnek össze a poharak, lelkesült
vendégek rivalló hangon kiáltják az éljent az új birtokosnak, ki
diadaltól ragyogó arczczal ül a Kárpáthy családfők ősi székében s
életében talán először igazán szivéből örömmel mosolyog.

Pedig bizony mondom nagyságos tanácsos úr, rossz diadal lehet még ez!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Azt mondják, hogy egyik holló nem ássa ki a másik szemeit.

A statutio éjszakáján senki sem aludt olyan rosszul a kárpátfalvi
kastélyban, mint a mi kedves barátunk, Maszlaczky úr.

Mit ér neki, hogy a Kárpáthyak ellen megnyerte a perét, ha most a
Kőcserepyek ellenében kell azt elveszteni?

A nagyságos asszony keservesen meg van bántva általa. Egész nap egy jó
szót sem szólt hozzá, este mindenkitől személyesen elbúcsúzott, ő rá
pedig rá sem nézett.

Ez kétségbeejtő.

Ha valaki Vilma kisasszony után tudakozódott tőle, azt felelte:

– A konyhán van szegény, neki kell teljesíteni a szakácsné tisztét.

Maszlaczky úrnak mintha a szivébe döftek volna ilyenkor.

Este bocsánatot kért az elnyugodó vendégektől, ha tán hálószobáikban
valami hiányosságot tapasztalandnak.

– Legyenek ezuttal elnézők, csak egy szobaleányunk van, magamnak kellett
mindent rendeznem, a Vilma leányommal.

Maszlaczky úr oly bűnösnek, oly minden mentségen alól álló gonosztevőnek
érezte magát e szavaknál, hogy szinte jól esett volna neki, ha
büntetésből neki nem is vetettek volna ágyat, hanem azt parancsolták
volna, hogy feküdjék a pokróczon, melyen Kárpáthy János agarai szoktak
hálni.

Milyen keserves hangulatban lehetett, midőn Tamás lehúzta a csizmáit;
Bogozy régen horkolt a másik szobában. A mint lefeküdt, nem volt képes
egy szemét is lehunyni; szüntelen azon törte a fejét, hogy tehesse jóvá
szertelen hibáját? szüntelen leveleket irt majd a tanácsoshoz, majd
feleségéhez, egyszer érzékeny levelet, majd meg barátságosan vigat,
ismét férfias komolyat, azután meg alázatos meghunyászkodót s mikor
elaludt is, egyre levelet irt, mintha tizenkét Kőcserepy tanácsos volna
tizenkét feleségével s mindeniket megbántotta volna s mindenikhez irna
külön különféle engesztelő, magyarázó, felvilágosító, behizelgő,
figyelmeztető, barátságos, illedelmes, szenvedelmes, gerjedelmes
leveleket: hogy mire felébredt, csuron izzadság volt minden hajszála.

Még aludt mindenki a háznál, midőn felkelt, felöltözött, Tamást
felrugdalta álmából, gyertyát gyujtatott vele, felczibálta Bogozyt, hogy
csináljon neki irótollat s mind a kettő által titokban a poklok fenekére
ajánltatva, neki ült hajnalnak idején a levélirásnak; egy korán éber
kakas segített neki gondolkozni az ablak alatt, minden három perczben
egyet kukorítva, melytől minden jó ötlet szanaszét szaladt menten a
fejéből.

Mire a kastély élénkülni kezdett, elkészült a levél, tömérdek törléssel;
letisztázta szépen, be is pecsételte gyűrűs czímerével s feltámasztva
Bogozyt újra lefektéből, reá bízta szörnyen, hogy azzal a levéllel
fusson minden késedelem nélkül a nagyságos tanácsosné asszonysághoz, s
kézbesítse neki; de kezet csókolni el ne felejtsen.

Jobb időt nem is választhatott volna ki ennél. Este későn meghagyta
Eveline Varga uram improvisáló szakácsnéjának, hogy reggel, mielőtt
őfelkelne, forraljon vizet theának, a kávét meg készítse el, a theát
majd elkészíti ő maga.

– Soh se fáradjon azzal a nagyságos asszony, biztatá a túlbuzgó
szakácsné. Majd elkészítem én azt.

– De főzött-e már theát?

– No de akár mennyit.

Ebben hát megnyugodott a tanácsosné, sőt még ki is adta neki a drága
illatos pecco-theát az egész bádog-szelenczével.

Reggel azután, mikor a reggelizéshez csengettek, kimegy a konyhára s
kérdi a szakácsnétól, hogy forr-e már víz a theának?

– Oh már be is főztem régen.

– Befőzte! Régen! kiálta fel a tanácsosné s majd elájult ijedtében.

Természetesen, a befőzött thea olyan keserű volt, hogy ha valakinek egy
kanállal le kellett volna belőle nyelni, inkább kivallotta volna, hogy
megölte az apját.

Eveline szeretetett volna valakit találni, a kinek fejéhez vághassa az
egész theás ibriket; a szakácsnéhoz nyilván nem vághatta, mert ez a
jámbor a legnagyobb buzgóságból követte el a hibát, azt gondolva, hogy a
chinai theával is úgy kell bánni, mint a czitromfűvel.

Ekkor jött frater Bogozy a fiscalis levelével.

Dehogy csókolt kezet, azt sem mondta, hogy itt van. Suttyomban letette a
levelet a konyhaasztalra, majd meglátja a nagyságos asszony, ha arra
fordul, maga pedig szépen neutralis térre vonult a veszedelem elől.

Eveline, miután minden felállított elv és rendszer nélkül kidühöngte
magát, egyszerre megpillantja az alkalmatlankodó levelet az asztalon.

Micsoda ez? Hogy jött ez ide? Ki küldi?

Látja, hogy neki van czímezve, felbontja, s legelső, a mi szemébe ötlik:
Maszlaczky Gábor szépen kicalligraphiázott neve.

Ez jókor jött.

A tanácsosné szobájába ment vele, hogy elolvassa, a mi itt következik:

«– Mélyen tisztelt és keblem minden érzetével innepelt úrnő!

«Nincs fájdalom az enyimhez hasonlatos, mely azon tudásból támad,
miszerint én nagyságodnak kellemetlen érzelmeket okozni valék
szerencsétlen; én, a ki életemet áldoznám fel azért, hogy nagyságod
élete csupa kellemetes érzéseken folyjon keresztül. Bárha hibám
öntudatlanul támadt, nem vagyok képes azt menteni: appellálok csupán
nagyságod megbocsátani kész angyali jó szivére, mely engemet e reményre
eddig tanusított kegyei által jogosít. Reménylem, miszerint e rövid ború
ismeretségünk egén annál mulékonyabb leend, minél inkább közeledni
hiszem azon időt, melyben azon érzelmeimet, miket nagyságod eddig is
kitalált, nagyságod lábainál bevallhatom, hová engemet azontúl a
legerősebb kapcsok lánczolandnak, oly boldogság rég óhajtott érzetével,
a minőt csak az én mindent feláldozó fáradalmaim lehetnek képesek
jutalmul kiérdemelni, stb.»

Maszlaczky úr azt hivé, hogy valami okos dolgot cselekedett, a midőn ezt
a levelet megirta.

Eveline arcza lángvörösre gyulladt, a míg azt végig olvasta, s úgy
reszketett kezében a papiros, mintha az a szégyen-pir lobogtatná, mely
arczát égeti.

Magánkívül kiálta szobaleányának, hogy sietve hívja ide férjét.

A tanácsos úr rögtön jött s meglátva neje felhevült állapotját, aggódva
kérdezé, hogy mi baja?

– Nézzed ezt! Olvasd, rebegé Eveline, a fatalis levelet férje kezébe
adva.

Kőcserepy úr változatlan arczczal futotta át a levelet.

– Mi ez? Mit akar ez az ember mondani? kérdé Eveline indulatosan.

Kőcserepy úr érté, hogy mi az? azt is tudta, hogy mit akar a kis ember
mondani? Vilmára czéloz minden szavával. Ezt ő jól tudta.

Szépen összehajtá a levelet s hideg vérrel nyujtá vissza nejének,
átkozott nyugalommal felelve:

– Ez, úgy látszik, hogy szerelmi nyilatkozat.

– Nekem! Kiálta Eveline, felszökve helyéből, mint egy tigris, s ketté
szakítva a levelet.

– Úgy hiszem, hogy neked volt czímezve.

De most igazán közel volt Eveline az elájuláshoz.

Lerogyott pamlagára és elkezdett keservesen sírni dühében, szégyenében.

– Mivel érdemlettem én ezt? Mivel adtam én erre okot?

A tanácsos gonosz hidegséggel mondá:

– Úgy látszik, hogy szokott szivességeidet félreérthette, mert eddig
tanusított kegyekről beszél. Ezt magad szerezted magadnak. Miután
érzéseit előre kitaláltad, nem kellett volna azoknak táplálékot adnod.

Így tesz az, a ki a meggyulladt zsirt hideg vízzel oltogatja, hogy a
láng egyszerre a kéményen csapjon ki.

Eveline indulata nem ismert semmi philosophiai határt, kitöréseiben
minden rhetorikai formát mellőzött, a szégyen leverte, a harag ingerlé,
s e két visszás befolyás között egyátalában nem birta föltalálni azt a
belső harmoniát, a mit az antik philosophok a világ fönnállása alapjául
fölvettek.

– Iszonytató! Minő gyalázat. Én ilyen embertől…! Oh ki nem mondhatni.
Mivel érdemlettem én ezt? Én? Én!

A tanácsosné szerette volna, ha férje azzal vigasztalandá, miszerint ő
sem foghatja meg, mint lehessen valaki oly vakmerő, tekintetét Eveline
feddhetlen erényeihez bűnös gondolattal emelni, s hogy Maszlaczky
legalább is megbolondult.

E helyett a tanácsos igen hideg nyugalommal mondá neki:

– Édes gyermekem, ez az eredménye az ilyen lélektani búvárlatoknak.
Hasonló okok mindig hasonló következményeket hoznak elő. Te sejtetted,
nekem is mondtad, hogy ez az ember irántad különös érzésekkel
viseltetik, s tanulmányul akartad őt venni. E miatt tán elnézőbb voltál
iránta, mint kellene; gyakran órákig elbeszélgettél vele, mindig szabad
bejárása volt hozzád, szivesen láttad, elvitatkoztatok abstract
philosophiai tételekről, metaphysicus, psychologicus rendkívüliségekről;
– én nem akartam ellenvetéseket tenni, én teljes bizalommal akartam
megtisztelni nőmet, hanem lásd, a férfiak nagy része olyan, hogy a nőket
csak egyoldalúlag ismeri s egyről kettőről valamennyire következtet s
nehány olcsó diadal után azt képzeli a legbüszkébb, a legerényesebb
nőről is, hogy az is csak oly esendő, mint a többi, a kiknek büszkesége
meglágyult a meleg szavaktól, s a kik kezdték Pláton, s végezték
Epicuron, s hogy utoljára nincs olyan férfi, a kit a nők meg ne
hallgassanak…

Kőcserepy úr jónak látá nem zúzni össze jobban Evelinet elméje
fensőbbségével, ki valóban oly halavány volt már, a milyenné a szinpadok
minden arczfestéke sem tehette volna.

– Mennem kell vendégeinkhez, szólt gyöngéden megcsókolva neje halavány
homlokát, mondjam-e azt, hogy a tegnapi szokatlan fáradságtól gyöngének
érzed magadat, s nem jelenhetsz meg közöttük?

Eveline némán igenlé a kérdést. A tanácsos eltávozott.

A tanácsosné pedig sírt haragjában és szégyenében keservesen.

Kőcserepynek csak egy szavába került volna felvilágosítani, hogy semmi
oka sincs erre a haragra és szégyenre, de Kőcserepy úr azt az egy szót
ki nem mondta.

Eveline sietve előkeresé iróeszközeit uti böröndjéből s leült levelet
irni: választ Maszlaczky úrnak.

Kevés gondja volt a tropusokra, periodusokra, stylusa sem volt igen
virágos, hanem hangzott ilyen formán:

«Uram!»

«Én nem vagyok képes Önnek vakmerőségét eléggé méltón viszonozni.
Levelére csak megvetéssel felelhetek, s lesz gondom rá, hogy akárhol
találkoznom kell önnel, a mitől Isten őrizzen meg, ezt a megvetést
eléggé érthetőleg tudtára adjam Önnek. Levelét elébb megmutattam
férjemnek s azután a tűzbe vetettem. Több szót vesztegetni nincs
akaratom – Kőcserepy tanácsos neje.»

Punctum, pecsétet rá. A szobaleány rögtön vigye el a fiscalis úr
szobájába.

A vendégek ezalatt végezték a reggelizést, melynél Vilma teljesíté a
házi asszony kötelességeit s még egyszer elhálálkodva szertartásosan,
készen álló kocsijaikra ültek s elhagyták a kárpátfalvi kastélyt.

Maszlaczky úr utoljára maradt. Arra várt-e, hogy ott maraszszák, vagy a
válasz után epedett, vagy még valami végezni valója volt a tanácsossal?
elég az hozzá, hogy midőn az ő kocsija volt már csak az udvaron befogva,
ő még ott maradt. Pedig már Vilma kisasszony is eltávozott a teremből s
nem volt ott más, mint maga a tanácsos.

Ez is olyan fagyos, olyan visszatartózkodó volt irányában; Maszlaczky úr
háromszor is beszélgetésbe eredt vele víg, bizalmas, humoristikus
beszédbe, a tanácsos ur soha sem volt mosolygásba hozható; végre
engedelmet kért, hogy szobájába kell mennie, némely dolgait elintézendő,
s azzal ott hagyta a fiscalist.

Maszlaczky úr is kénytelen volt felmenni szobájába. A lépcsőkön végig
gondolta, hogy vajjon mi oka lehet a tanácsos e hideg magaviseletének?
még mindig az inasokért haragszik, vagy tán csak azért kedvetlen, mert
neje beteg? vagy talán valami családi jelenete volt a tanácsosnéval?

Vagy – talán nincs már szüksége az ő szolgálataira, többé nem akarja
ismerni, hanem elhajítja, mint egy kifacsart czitromhéjat?

Oh!…

Ennek a gondolatnak helyet sem engedett agyában.

Sőt kényszeríté magát vigan fütyörészni, midőn szobájába belépett.

Ott pedig várt reá Eveline levele.

A rossz kártyás reszketésével bontá fel a pecsétet s a mint végig futott
a levél nagyon takarékos tartalmán, csak elállt benne a lélekzet; azt
képzelé, hogy a székek s asztalok a szobában mind tánczra kerekedtek s
forognak körüle, mint Klimius Miklós körül a zsemlye.

Jól láttak-e szemei? Magyarul van ez irva, vagy valami idegen nyelven, a
mit csak cryptograph kulcs segítségével lehet elolvasni? Talán módja van
az olvasásnak, a páros sorokat ki kell hagyni, s csak a páratlanokat
olvasni, mint II. Jakab leveleit, a miket a börtönbe küldtek neki? –
Akár jobbról, akár balról, nem volt annak más értelme, mint hogy kedves
Maszlaczky úr, tessék kocsira ülni menten és elkocsikázni innen Istennek
hírével.

A derék férfit úgy elkábítá ez a levél, hogy neki ment arczczal az
ajtónak s csak akkor vevé észre, midőn a homlokát megütötte benne, hogy
be van csukva, s előbb ki kell nyitni, azután lehet kimenni rajta.

Nem is futott, hanem csak úgy bukott le a lépcsőkön, kezében a
vészterhes levéllel, be egyenesen Kőcserepy úr szobájába, – oly ijedten,
mint a kit üldöznek.

– Uram! Barátom! Kedves egyetlen barátom!

– Nos? mi baj! kérdezé a tanácsos csendes vérrel; még csak a két kezét
is hátratette.

– Olvassa ezt! olvassa ezt! lihegé Maszlaczky – nyujtogatva eléje a
levelet.

Kőcserepy megtett annyit, hogy az egyik kezét elővette a háta mögül,
hogy a levelet átvegye és elolvassa.

Miután elolvasta a levelet a tanácsos, vállat vont és visszaadta.

Vállat vont! Hát mit akar ez jelenteni?

– Tetszett olvasni? Mi ez, kedves barátom? Mit jelent ez a levél?

A tanácsos mosolygott. Olyan furcsán mosolygott. Mint mikor valaki azt
akarja mondani másnak: «Én nekem most módomban volna igen gorombának
lennem, hanem én a helyett mosolygok, mert ez nekem jobban illik. Én
tégedet mostan pofon is üthetnélek, mert megérdemelnéd és módomban is
volna, hanem inkább mosolygok, mert tudom, hogy az te neked még jobban
fáj, hogy az téged kétségbe ejt, ijeszt és bosszant egy izromban.»

– Kedves barátom uram. Én meg nem foghatom, hebegé Maszlaczky úr,
félelmében úgy a vállai közé húzva a fejét, hogy még egy araszszal
kisebbnek látszott, mint azelőtt. Én nem tudom, én nem képzelem, hogy
mit véthettem olyan nagyot? Én egy levelet irtam a méltóságos
asszonynak, de hiszen abban semmi sértő nem volt. Itt van nálam a
fragmentuma.

A míg Maszlaczky úr zsebeiből előkereste az idézett rondítmányt
(impurum), azalatt a tanácsos folyvást galvanisálta a kicsiny izgékony
embert ráfüggesztett szemeivel, változatlan mosolyával, egyik lábát szép
csendesen rázogatva.

– Ismerem, olvastam, monda azután, midőn az irat előkerült a fiscalis úr
valamelyik kiforgatott zsebéből.

– Méltóztatott? Igen is. A nagyságos asszony is említi, hogy levelemet
megmutatta nagyságodnak.

– Igen természetes. Hasonló leveleket minden hű és erényes feleség
legelőbb is férjével szokott közleni.

A hű és erényes szavak különösen meg voltak nyomva.

A jámbor fiscalis most kezdett csak el világosan látni.

– Uram. Kedves nagyságos úr, csak nem méltóztatik arra a gondolatra
jönni, hogy én…

– Kedves Maszlaczky, én előttem ez a dolog régóta nem titok. Én szoktam
tudni mindent, a mi körülöttem történik, azért ha nem beszélek is róla.
Minden szó, a mit ön nőm előtt mondott, előttem tudva volt azon órában.
Nőm régóta sejté azt, a mit ön ma irott levelében elárult.

– De az Istenért, kedves tanácsos úr, hát nem méltóztatott őt
felvilágosítani?

– Nem értem. Hogyan?

– Uram! kedves uram! kedves tanácsos úr! én hitem szentségére esküszöm,
hogy távol volt tőlem minden gondolat, a mivel ily aljasságot
elkövethettem volna. A nagyságos asszony nem jól értett engem.

– Már megbocsásson, édes Maszlaczky, ha előttem nőm szavának sokkal több
súlya van, mint más bárkiének. Ez nálunk férjeknél nagy gyöngeség, hogy
nőnket tiszteljük meg legnagyobb bizalmunkkal, de olyan gyöngeség, a mi
nekünk jól áll.

Kőcserepy úr mester volt a beszéd félrecsavargatásaiban.

– De uram teremtőm! Hiszen méltóztatik tudni, hogy engemet egész más
vágyak, más remények csatolnak nagyságod becses családjához, hiszen én
Vilma kisasszony kezét kivántam megérdemelni, s ebbe méltóztatott
kegyesen megegyezni.

– Annál gonoszabb uram, annál gonoszabb. Ön a barátság álarczával
férkőzött szivem közelébe; én rokonomul, fiamul vettem fel önt házamba,
s ön azon törekedett, hogy e bizalomért engem meggyalázzon. Leányom
kezét kérte s nőmet akarta elcsábítani. Ne szóljon uram, nem akarom
mentségét hallani. Ez olyan tény, melynél megszünik minden barátság,
minden tekintet, mely szétszakít minden köteléket, s nagyon csalatkozik,
a ki azt hiszi, hogy Kőcserepy, azért mert csendes, udvarias ember,
ennél a pontnál engedékenységet ismer. Ez az eset törvényen kívül áll! A
hol engem férji becsületemben megsértettek, ott én nem vagyok sem
udvarias ember, sem jó barát, sem tanácsos, ott én csak férfi vagyok, s
legyen az tulajdon édes testvérem, a ki megbántott, lelövöm, vagy
kétfelé hasítom!…

Maszlaczky úr ijedten ugrott hátra, a mint a tanácsos az asztal felé
lépett, azt hitte, hogy a papirosnyiró ollóval szándékozik őt rögtön
kétfelé hasítani.

Rettenetes dolog az, mikor az ember hosszú esztendőkön át valakivel a
legbensőbb barátságban állt, a kinek az arczát soha sem látta másként,
mint mosolyogva, a kinek kegyei által elhalmoztatott, attól egyszerre,
mint a száraz mennykőtöl megrohantatni, s azt hallani tőle, hogy ketté
akarja hasítani!

A tanácsos észrevette szavainak hatását, s nagylelkű biztonsággal mondá:

– E helyen védi önt a vendégjog: küszöbömön belől, házi oltárom előtt
bármi ellenségem sérthetlennek érezheti magát; de másutt kerüljön ön,
mert ha találkozunk még valahol a világban, az csak golyóval lesz!

E mérges szavakkal ott hagyta a tanácsos a kedves barátom uramat, ki sem
fiunak, sem leánynak nem érezte magát e perczben, sőt annyira meg volt
rémülve, hogy hinni kezdé, miszerint csakugyan elkövette azt a vétket, a
mivel vádoltatik, s annálfogva tökéletesen megérdemli, hogy őt a
tanácsos megragadja gallérjánál fogva s kidobja az ajtón, mikor aztán
egyszer kinn van, akkor fegyverrel essék neki.

Szerencséjére megtalálta a kilincset és kalapját, kifutott a folyosóra,
le a lépcsőkön; ott hagyta Bogozyt, süket Tamást és a porköpönyeget,
mind a hármat saját sorsukra bízva, felugrott a kocsijába, igért tiz
pengőt a fuvarosnak, ha lóhalálában elviszi Tiszafüredig, s el
kivágtatott a kárpátfalvi kastély udvarából, hogy még vissza sem
tekintett; csak a vadaskerten túl mert hátrapillantani, ha nem jön-e
utána lóháton a tanácsos puskával, hogy meglője?

Tiszafüredig itatni sem engedett a kocsisnak, még mindig nem levén
megnyugodva a felől, hogy a dühödt férj nem érheti-e utól, sajnálta
volna ilyen fiatal korában áldozatul esni egy sajnos félreértésnek. De
még Tisza-füreden sem érezé magát biztosságban, futtatott át Poroszlóra,
eltagadta a nevét a vendégfogadós előtt, bezárkózott a szobájába s csak
akkor kezdett lassankint magához téregetni.

És a mint azután magához tért s nyugodtan végig gondolta, a mik vele
történtek, csak akkor látta át, hogy milyen szamár volt ő, hogy ilyen
nagy lovat engedett magából csinálni!

Hogy elriasztották abból a házból, a mit az ő furfangja szerzett meg a
mostani birtokosnak, s milyen szépen megszabadult Kőcserepy attól az
igérettől, hogy leánya kezét ő neki adja! Hogy kifizették őtet apró
pénzzel, a legapróbb pénzzel a világon. Még örülhetett, hogy a bőrét
elvitte onnan szerencsésen.

Ohó, nagyságos uram, nem addig van az; itt van a zsebünkben nagyságod
levele, melyben igéri, hogy az ügyvédi jutalmul igért ötszázezer forint
elengedéseért a Kárpáthyak elleni per megnyerése után leánya kezét
kedves barátja urának adandja. Ám tessék tehát játszani a megsértett
férj tragédiáját, hanem az ötszázezer forintot fizesse ki.

Ezt megirta még Poroszlóról Kőcserepynek Maszlaczky, s alig ért haza
Pestre, midőn a választ is megkapta rá.

A tanácsos igen szép levelet irt neki; elmondá, hogy csakugyan komolyan
hozzá akarta leányát nőül adni, de miután Maszlaczky úr annyira
visszaélt barátságos leereszkedésével, azt igen természetesnek
találandja, hogy olyan embernek nem adhatja a leányát, a ki nejét akarta
elcsábítani; a mi azonban az összeget illeti, az csak azon világos
esetre volt igérve, ha Maszlaczky úr a kérdéses pert megnyeri; úgy, de
nem nyerte meg, mert abban itélet sem hozatott, az alperes jószántából
egyezett meg nagybátyjával, sőt még a per maga is elenyészett és arra
hivatkozni sem lehet; a Kárpáthy-jószágok birtokváltozása tehát nem
tulajdonítható az ő fáradságának, hanem inkább Kárpáthy Zoltán
atyafiságos érzelmének. Egyébiránt is neki nem volt ügyvéde Maszlaczky
úr, hanem Kárpáthy Abellinonak; ha tehát hiszi, hogy valami követelése
van, forduljon azzal ő ellene.

Maszlaczky úr közel volt hozzá, hogy a negyedik emeletből kiugorjék az
ablakon.

Mégis azt hiszem, hogy a nagyobb holló kivájja a kisebb holló szemét.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Gondolkozzatok hát rajta, mit nyertetek?

Nagyobb örömmel jártok-keltek-e ti a kárpátfalvi kastély csarnokaiban?
nyugodtabb álmot alusztok-e annak boltozatai alatt? többet élveztek,
többet reményletek-e, mint azelőtt, mint odahaza?

Nem rág-e a féreg legkedvesebb örömeitek gyökerén? nem mondja-e apa,
anya, valahányszor leányára tekint: milyen halavány ez a gyermek!

Nem jár-e az aggodalom előttetek, mint az árnyék? nem beszél-e a lélek
néha-néha elégületlen, titkos undortól gerjedt szavakat ott belül, ott a
csendes, hallgatag szívben, mikor senki sem kérdezi?

Van-e sejtelmetek arról, hogy tulajdon gyermeketek minden tekintete egy
súlyos, terhes szemrehányás elmult éltetek folyására; gyanítjátok-e azt,
hogy ez a komoly gyermek mit gondol olyankor, midőn megvetéssel tekint
az ajándékokra, az ékszerekre, ruhákra, mikkel a ti szülői szerelmetek
kedveskedni akar neki? hogy miért veszti el vágyát minden élvezet után,
miért feledi tányérján legizesebb falatjait? érzitek-e annak a titkos,
rémületes szellemnek közellétét, ki ott ül mindig köztetek és ő közötte,
a ti sziveitek és az ő szive között és elfogdos minden gondolatot, mely
egyiktől a másikhoz szállhat?

Hát a megcsalt, hát a kijátszott társ? nem nevet minden ember a
kijátszott ügyvéden, kit életében először, de csúfosan rászedtek? nem
beszélnek-e furcsa kalandjáról valamennyi kávéházban, sétányon, szinház
udvarán, casinóban? s jut eszébe valakinek azt mondani: «szegény
Maszlaczky»?

Nem várja-e mindenki, előre kaczagva rajta, azt a mulatságos jelenetet,
midőn a rászedett ügyvéd tizenhat esztendei kárba veszett fáradságaért
régi cliensét ragadja meg, Abellinot, kinek féllába már a koporsóban, s
nem engedi, hogy a másikat is utána húzza, nem engedi meghalni
békességgel addig, míg meg nem fosztja attól az alamizsnától, a mire ő
juttatta, másnak kerítve el roppant gazdagságát? Hogy fognak majd
huzakodni, hogy húzzák le egymás képéről az eleven bőrt, hogy
szolgáltatnak elégtételt egymáson mind azoknak, kiket valaha
megrontottak.

Oh azt gyönyörűség lesz elnézni!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Kisded udvarszobában, mely csinosan, tisztán, bár szegényesen van
bútorozva, iróasztala mellett ül Kárpáthy Zoltán.

Késő már az idő; éjfél régen elmult és ő még mindig ébren van és
dolgozik.

Mindazon kötelezettségeit, miket gazdag korában hazai vállalatok
irányában tett, atyja átvett magánhagyományából lerótta. Azután nem
maradt semmije.

Semmije? Hát a tiszta szív, hát a gazdag lélek semmi?

Nemsokára egyikében legolvasottabb lapjainknak egy útleirás töredékei
jelentek meg, melyek költői eszméik, felfogásuk ujdonsága, eredetiségük
zamatja által egészen felvillanyozták a közönség kiváncsiságát az
ismeretlen szerző iránt.

Ez ismeretlen új tünemény volt Kárpáthy Zoltán.

Költői vagy politikai volt-e a tér, melynek tehetségeit szentelé? fogja
kérdezni a közvélemény itésze, mert a közvélemény előtt a politikus
nevezetesebb ember, mint a költő.

Erre én felelni nem tudok, mert a határvonalt a kettő között nem
ismerem. Csak annyit tudok, hogy soha sem olvastam jellemzőbb, élethűbb,
tanulságosabb regényeket, mint Széchenyi politikai iratai és soha
meggyőzőbb, áthatóbb politikai műveket, mint Eötvös regényei. A kettő
csak együtt valami; kivált nálunk magyaroknál, hol az egyik élete a
másikét szüli.

Zoltán rövid időn a legkedvezőbb ajánlatokat nyerte mindazoktól, kiknek
a hazai irodalom emelése érdekükben fekszik.

Utazási naplójáért oly árt igértek neki, mely megszokott nélkülözései
mellett évekig biztosíthatá anyagi zavaroktól; már hónapok óta dolgozik
rajta. Naponkint tizenhat órát szokott iróasztal előtt ülni.

Ismerői, jó barátai gyakran intik, hogy kimélje erejét, a mire ő csak
mosolyogni szokott. A lélek nem erőteti meg magát soha. Mentül többet
kérnek tőle, annál többet ad; mentül többet merítnek belőle, annál
gazdagabb forrást nyit.

Irodalmunk fejedelme, a feledhetetlen Széchenyi, figyelmezteté egy
alkalommal a kegyelt ifjut örök emlékben maradt életrendi mondatára:

«Nyolcz órát fordíts álomra, nyolczat munkára, nyolczat mulatságra.»

Zoltán mosolyogva viszonzá:

– Úgy cselekszem: nyolcz óráig irok munkából, nyolcz óráig mulatságból.

Valót mondott; a költészet istennője olyan kegyes, hogy a kik temploma
építésével foglalkoznak, azokat mulattatja. Édes munka, mely magával
hordozza gyönyörét, mely a helyett hogy fárasztana, új erőt ad! – – – –
–

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A lámpa egyformán világitott, sötét ernyőjével árnyékban tartotta az
egész szobácskát, csupán az iróasztalra vetve egy kerek fényfoltot,
melynek dicskörében az ifju költő arcza ragyogott.

Egészen átadta magát pártfogó muzsájának, lelke el volt telve a fényes
költészet ábrándképével s úszott az istenekkel határos világokban…

Hiszen ha annyira el nem lett volna merülve, észre kellett volna vennie,
hogy szobája ajtaja nagy csendesen felnyílik s rajta mosolygó kedves
alakok lépnek be, elébb egy szelid, nyájas anyai arcz, biztató, mint az
oltárkép boldogasszonyáé, azután egy lengő angyal, bűbájos,
gyönyörteljes, üdvözítő mosolygással, majd egy komoly, bánatos férfi,
vonásaiban mély érzelem és törhetlen erő.

Az ifju nem érzi e jelenet közeledtét, tán az édes szívdobogás, melynek
magyarázhatlan gyönyörét csak a költői kedélyek ismerik, megsúgá neki,
hogy szellemeitől van körülvéve, de szemei nem látták őket.

A komoly, erős férfialak hátul maradt a szoba árnyékában, az anyai
szelid arcz oda támaszkodék az ifju székére, oly közel hajolva hozzá,
hogy ha az a két könycsepp szemeiből kigördül, az ő fejére fog hullani.

Tán álmodja ő ezt a képet?

Ekkor a gyönyörű, angyalarczú gyermek picziny hókezét az ifju arcza elé
teszi s hátulról befogja gyöngéden szemét.

Ez a gyönyörtől reszketve ébredez, kezeivel a sima kezecskéket tapintva,
miknek édes érintése a szív mélyéig lehat.

– Ki van itt? kérdi tőle egy ismerős, csengő hang.

– Te vagy! sóhajt fel az ifju gyönyörmámorában s a mint székéről
felszökve visszafordult, őket látja maga előtt, jó angyalait, a szelid
nyájas anyát, kinek karjain felnövekedett s a kedves elpiruló hajadont,
kinek szűz tekintete mint testvér-arcz, mint édes álomkép él szivében.

– Istenem, Istenem! rebegi, odaborulva Szentirmay Flóra lábaihoz. Egy
okos szót nem tud mondani, hogyan tudna? csak sír, csak zokog és úgy
örül, olyan boldog.

A szép gyermek, mintha vigasztalná, simogatja gyöngéd kezével az ifju
fejét, mely anyja kezén nyugszik, a két nő épen oly szegény szavakban,
miként ő maga.

Végre odalép hozzá a férfi s az szólítja meg:

– Kedves Zoltán…

E hangra magánkívül szökik fel az ifju s az előtte álló férfi keblére
rohanva, átöleli azt oly hevesen, oly erősen, mintha szive akarna
meghasadni; karjai görcsösen kulcsolódnak össze körüle, ajkai elhalnak,
elnémulnak, s percz mulva ájultan, eszméletlenül hanyatlik össze.

Midőn föleszmél, mindhárman fekhelye körül állanak: többször végig húzza
arczán kezeit, mintha nem hinné, hogy nem álmodik. Azok megfogják
kezeit, összeszorongatják, megcsókolják homlokát; e szorítás, e csók
mind valóság, mind nem álom.

– Te nem akartál hozzánk jönni, szólt Flóra mosolyogva, tréfásan, lásd
mi jöttünk el te hozzád, s már most elviszünk magunkkal és soha sem
eresztünk el többé.

Zoltán kérdőleg tekinte Rudolfra. Helyette Katinka felelt, édes
gyermeteg modorával.

– Ismét a mi fiunk fogsz lenni, s nem lesz szabad tőlünk megszöknöd.

Zoltán még mindig nem birt felelni.

Végre Rudolf szólt hozzá:

– A mim nekem van, azt megosztom veled, örömet, bánatot. Velünk élsz,
velünk örülsz és hozzánk tartozol örökké, elfogadod-e?

Zoltán a legunalmasabb, a legostobább ember lett volna a világon, s nem
érdemelné, hogy tovább irjam róla ezt a történetet, ha azt felelte volna
erre, hogy «nem».

Szivéhez szorítá Rudolf kezét, összeölelte azokat mind, mind! a kiket
úgy szeretett, s ebben az órában nem volt boldogabb ember nálánál a
földön, ha csak azok nem, a kik őt ily boldoggá tették.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Engedjünk szép csendesen elmúlni négy egész esztendőt.

Ezekben az években nagyon gyorsan változott a világ képe. Gyakran néhány
hónap elég volt arra, hogy ismerhetlenné tegye a multat, a mi
legnépszerűbb eszme volt ma, holnap az lehetett a legelvetendőbb;
tiszteletben álló nagy jellemek rövidebb idő alatt, mint gondolák,
túlélték híröket, s együgyű sulytalan emberek juthattak nagy
jelentőségre, a nélkül, hogy számot adhattak volna maguknak, hogy
miképen?

Néha az élet szinvonalára merült egy-egy nagy eszme, mely az egész
országot forrongásba hozta; a legszenvedélyesebb harczok ütöttek ki;
megyéről megyére megújult az indulatos küzdelem, mozgásba hozatott
minden factora a közéletnek, pazarolták a pénzt, édesgették a
szavazatokat, státuscsinyeket követtek el, csodáit mívelték a hirlapi
birkózásnak, két táborra osztották az egész országot, s nevezték egymást
haladóknak és maradóknak, szabadelvűeknek és conservativeknek,
pecsovicsoknak és kubinszkyaknak, fehér és fekete tollasoknak – és a ki
együtt nem élte át ezt a korszakot, a jövő ivadék törni fogja rajta a
fejét, ha a zászlókra irt jelmondatokat olvasandja, melyek oly éles
pártokra osztottak megyét, várost, gyakran még családokat is, hogy miért
küzdöttek azok felett oly keserűen s melyik volt a szabadelvű, melyik a
tartogató párt és mi okuk volt egymást így nevezni?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Méltóságos Tarnaváry úr egyike a legindulatosabb, legszenvedélyesebb
pártvezéreknek.

Az a csekély körülmény, hogy a méltóságos úr X. megyében a conservativ
párt legerősebb paizsa, Y. megyében pedig a szabadelvűek leghathatósabb
malleusa (így híják diákul a kalapácsot), senkit se hozzon zavarba az
igen tisztelt hazafi jelleme felől: ő és még egy másik ember, meg egy
harmadik, meg egy századik és ezredik valódi szenvedélyből űzi a
zöld-asztali politikát, épen úgy, a hogy az ember szokott szenvedélyes
vadász, szenvedélyes dinnyész, szenvedélyes tengerész stb. lenni,
minélfogva egy kinálkozó alkalmat sem mulaszthat el, hol valami hatalmas
küzdelemre van kilátás.

Úgy állván azonban a dolog, hogy az igen tisztelt statusférfi
vagyonainak egy része fekszik X., a másik Y. megyében, ez által ő
tökéletesen két különböző hemisphæriumra van osztva.

X. megyében derék tekintélyes, becsületben próbált hazafiakból,
tősgyökeres ősnemesekből, tudományos irástudó férfiakból, előrelátó,
meggondolt, megfontoló úri emberekből áll a conservativ tábor, melyet
viszont holmi Kutyfalvi-féle fraterek ostromolnak, kiknek az
ellenzékcsinálás nem egyéb viszkető véralkatnál, s kiktől ha az ember
komolyan megkérdezné, hogy mit akarnak? tán maguk sem tudnák. – Hogyne
volna tehát X. megyében Tarnaváry septemvir úr a conservativek erős vára
és őriző pásztora?

Y. megyében viszont megfordítva áll a dolog: itt a tartózkodó tábor feje
először is Kőcserepy, a kit a Zoltánnali per óta szivéből, véréből
gyűlöl Tarnaváry; mellette egy csomó külföldieskedő félvér, negyedvér
magyar lord, veszekedő renommisták, rabiatus kortes-vezérek,
szolgálatkész inas-lelkek, kiknek homlokára van irva az aspirans név,
kik esküsznek mesterök szavára s kiket Tarnaváry úr még csak lenézni is
restell. Viszont ellenökben a septemvir legkedveltebb egyéniségei
állanak: Szentirmay Rudolf, a kit tisztel, becsül és Kárpáthy Zoltán,
kit a közvélemény kegyenczei közé számít, s kiről büszkén szokta a
hétszemélynök úr elmondani: «nem hiába, én neveltem a kölyket!»

Hogyne volna tehát Tarnaváry úr Y. megyében az ellenzék pörölye és
lánczos buzogánya?

Ez, úgy hiszem, oly világos és oly megnyugtató magyarázat, hogy ez után
senki sem fog olyasmit szememre vetni, hogy én hasonló meséket most
gondolok ki s csupa malitiából ráfogok becsületes emberekre.

Ilyenformán akárhányszor megtörténik az, hogy egy és ugyanazon országos
jelzőt a méltóságos úr ép olyan erősen nekivetett vállal segít X.
megyében megdönteni, mint a milyen erősen neki veti aztán a másik vállát
ugyanannak a közkérdésnek Y. megyében, hogy felemelni segítse. Ott
Kutyfalviékat üti, itt Kőcserepyéket, s biz ő nem igen szokta nézni,
hogy mivel üt az ember? Üt, a mi a kezébe akad.

Nagyszerű megyegyűlés van készülőben X. megye székvárosában; minden
jóravaló ember arról beszél. Az utczákon faluról bejött nemes atyafiak
csoportosulnak, kik közt csoportonkint elosztva látszik egy-egy kaputos,
attilás hazafi, a ki magyarázza nekik az ügy mibenlétét.

Hogy mi volt e minden sziveket mozgásba hozó kérdés? az keveset tartozik
ránk; olyas valami, a mi egy esztendeig élvezte a halhatatlanságot, s
azután helyett adott a másiknak, melyen oly feszített erővel küzdöttek
az ellenpártok, mintha annak győzelme vagy bukása volna az üdvösség, a
mi fölött azóta vagy merőben kicserélték már a véleményeiket, vagy
egészen egy véleményen vannak felőle mind a ketten.

Nekünk elég annyit tudnunk, hogy e napra az ország leghirhedtebb
szónokai jelentek meg a megyefővárosban, hatalmas, tüzes beszélők egy
részről, kik magukkal ragadják a hallgatóságot, – unalmas, lepcses
szónyujtogatók más részről, kik megkinozzák a gyülekezet türelmét, s
megszöktetik a teremből.

A kérdéses nap reggelén már korán elfoglalják a terem ülőhelyeit,
karzatait az előjogos delnők, kik szándékoznak rendületlenül végig várni
a nemes torna kimenetelét, karmantyuikon büszke lobogtatással viselik a
fehér, vagy háromszinű szalagokat, melyek közől az első a Kőcserepy, a
másik a Szentirmay-párt-jelvénye.

Jelen gyűlés nagy összemérkőzése volt a pártoknak, megelőzte ez a
közelgő követválasztást néhány héttel, s azon végre szolgált, hogy
mindegyik párt előadhassa a sarkalatos kérdések fölötti nézeteit; ha
lehet, megnyerje ellenfeleit szép szerével, szellemi diadallal, s ha ez
nem sikerült, – a minthogy nagyon ritkán sikerült, – akkor azután
kezdődtek az eredmény-gazdagabb stratagémák, a korteskedések,
ravaszkodások, nyilt és alattomos apostoloskodások.

Ez előjáték annyival volt érdekesebb magánál a tragédiánál, hogy itt még
csupán az emberi szenvedélyek szerepeltek, egyéb hatalmas vis motrix-ok
p. o. bor, égett szesz és ezüst huszasok csak a crisis napjaira
hagyatván.

A zöld asztal tetején még nem tánczolnak sáros csizmákban pőre
atyánkfiai, sem az ólmos bot nem szól bele a vitatkozásba; e derék,
kardos hazafiak nem azért jöttek ide, hogy egymást kihajigálják az
ablakon, s ez a nagy tömeg a székek mögött – ember hátán ember – nem
azért tolakodott be a gyűlésterembe, hogy ordításával érthetlenné tegye
a szónokok beszédét, hanem mindnyájan feszült figyelemmel, élénk
részvéttel járulnak a szellemi harcz elé, s kiki csak az egyik kezét
iparkodik szabadon tartani, hogy a kalpagját legyen mivel lebegtetni
kedvencz szónokai felé.

A zöld asztal elején ülnek az ország notabilitásai, egyik oldalon
Szentirmay Rudolf, hattyuprémes, meggyszin bársony mentében, alatta
arany sujtásos fehér atillával, bogláros antik kardkötővel karcsú
derekán; Tarnaváry kurta nyakával alig látszik ki mentegallérjából,
melynek nyusztprémje a két vállát takarja; annyi rajta ezuttal a sujtás
és paszománt, hogy nem különben néz ki, mint ha meg volna kötözve vastag
arany kötelekkel; beszéd közben azokat a köteleket nagyon szokta tépni.
Most az egyik könyökével az asztal közepén van. Velök átellenben ül
Kőcserepy tanácsos; ragyogó arczánál csak mentéje ragyogóbb, a kék
dzsindzsula prém közől nagy rubin gombok villognak elő tűz-szemeikkel, s
dolmánya mindegyik gombjába egy-egy tökéletes kis óra van foglalva,
melyek mind fel vannak húzva, járnak, mutatják az idő mennyiségét s
czélkarikái Tarnaváry úr szakadatlan elménczségeinek, ki nem szünik meg
a beszéd közben, a hol csak szerét teheti, ezt az óratárlatot odavetett
élczeivel meglövöldözni; mint például: «nem járnak együtt az óráink!» –
vagy pedig: «jobban felhúzza az óráit a nagyságos tanácsos úr, ha ezt,
meg azt akarja», – továbbá: «pedig tudhatná a nagyságos tanácsos úr,
jobban, mint akárki más, hányat ütött az óra?» stb. Osztoznak e
tréfákban a nemes atyafiak is; Kiss Miska, a hirhedt kortes-vezér, ki
most is ott áll az asztal alsó végén világoskék victoria-dolmányban,
piros hajtókára, fényes pitykékkel s hosszúra nyult ülés után nagy
pathoszszal mondá egy ízben e szavakat: «mély áhitattal olvassuk a
nagyságos úr hazafiui kebléről, – hogy már három negyed ötre!» stb. stb.
Más rövidebb türelmű ember rég leszedte volna az órás gombokat
dolmányáról, de Kőcserepy úr azon jellemek közé tartozott, kik csak
azért sem engednek, mert mások úgy kivánják; ezek saját maguk martyrjai.

Kőcserepy úr mellett látjuk báró Berzyt, elegans magyar toilettben,
csakhogy az atilla-dolmányhoz is feltette a fülig érő magas
inggallérokat, s szeme elé csipteté a fél szemüveget, a miért Kis Miska
részéről neki is kijárnak a mulatságos glossák, mikor feláll beszélni:
hogy «hajtsa le az álla mellől azt a kapczát, mert nem hallani tőle a
szót», meg hogy «jőjjön ki a szobából s ne beszéljen velünk az ablakon
keresztül!»

Ennyi fényes alak között a zöld asztal körül csak két egyéniség tünik
fel egyszerű viselete által; az egyik magas, délczeg ifju, egyszerű
fekete prémtelen atillába öltözve, mintegy húsz, huszonegy éves, szép
halványpiros arczát sötét gesztenyeszin szakál köríti, összefolyva az
ajka fölött szeliden aláhajló fiatal bajuszszal; mikor hallgat, olyan
nyugodt, olyan szelid egész tekintete, de látnátok őt, mikor beszél,
hogy gyulladnak ki egyszerre arczái, tekintete, szavai magukkal
ragadnak; beszédében sokkal több a költészet, mint a logika, épen azért
sokkal veszedelmesebb az, hangja a leglágyabb kérelemtől, mely a
honfisziveket megszelidíti, egész a viharos zengésig hajlékony, mely a
tömegeken uralkodik. Ismerik őt férfiak és nők, ifjak és aggok,
szeretik, bálványozzák, s leghatározottabb ellenfelei sem biztosak
felőle, hogy az ifju lelkesítő szavai után valaki a női karzatról, a ki
hozzájok tartozik, talán saját feleségök, vagy leányuk, nem fogja-e
önkénytelen elragadtatással kiáltani:

«Éljen Kárpáthy Zoltán!»

A másik megjegyzett alak báró Berzy mellett ül; különös exoticus arcz; a
lehetőségig veres, úgy hogy arcza felszinén a vékony vérerek egész
hálózatát lehet puszta szemmel látni; szénfekete haja magasra simítva,
hasonló színű vastag és rövid bajusza keveselni látszik a helyet az orr
és ajk között s bozontosan kifordul minden viaszolás daczára a vastag
száj elé; az alsó ajk alatt két ujjnyi sima tér van borotválva, ott
kezdődik azután egy csomó hosszú seprőforma kecskeszakál, mely
tökéletesen hasonlít azokhoz, a miket szinpadi emberek szoktak maguknak
felragasztani. Az egész kép három rikító színnel látszik festve; a
borotválások helyén ultramarin, másutt karmin és czinóber, haj és szakál
hamburgi korom.

Soha sem ült hasonló alak a zöld asztal mellett.

Neveli még a botrányt az a körülmény is, hogy a senkitől nem ismert
férfi bátorkodott odaülni a tekintetes karok és rendek közé egy
burnótszín felső kabátban, a mely lemelegedvén róla, egy szál fekete
kvekker tünt elő alóla közelszörnyedésre.

Tarnaváry urat egészen megigézni látszik e hallatlan tünemény, szemei
minduntalan rajta járnak, s minden pillantása világosan azt látszik
mondani: «hát ezt miért nem dobják ki innen?»

Kőcserepy és Berzy urak azonban úgylátszik, hogy jó ismerősök vele, mert
szüntelen odahajolnak hozzá, vele beszélgetni, még pedig igen nyájasan,
a mi őt Tarnaváry szemei előtt épen nem emeli, legfeljebb szaporítja azt
az okadatolatlan gyűlöletet iránta, a mit nagyon ideges emberek szoktak
érezni először látott alakok iránt, a kiknek a képe nem tetszik nekik.
Bárcsak szólna ez az ember valamit, hogy beleveszhetne kedvére.

Míg az elnök főispán megjelenik, az alatt kiki tölti az időt a mivel
tudja; a nézők megkérdezik egymástól a szereplők neveit, a csintalan
fiatalok torzképeket rajzolnak tollhegygyel az ismeretesebb szónokokról,
a nyitott ajtók előtt egyre sárűbb lesz a nép, egy-egy vállalkozó
szellem meg is kisérli keresztültörni magát valamelyik padig, hová
féllábát feltehesse.

Végre megnyilnak a középső ajtók s kilép a főispán, egy simára borotvált
arczú, idegen jellegű férfi, ki egészen kicseréltnek látszik magyar
öltözetében; azon időben csak a clerus és a katonai status nem viselt
bajuszt s szokás elleni volt más rendbeli férfit úgy látni.

A kilépőt gyönge éljenzés fogadja, mit ő a legudvariasabb mosolylyal és
bókkal viszonoz, s midőn székét elfoglalja, ép oly nyájas üdvözlettel
köszön jobbra, mint balra, de senkivel sem szorít kezet, s csak
messziről látszik, hogy mondana valamit, mert voltaképen senkihez sem
beszél.

Az elnök lemorzsolá a lemorzsolandókat. Elmondá az összegyűlés okait, a
napi kérdés tárgyát, mindezt szép halk hangon, mint a ki igen jól tudja,
hogy neki sem kötelességében, sem érdekében nem áll a tüdejét
megerőtetni. Beszéd után egy kicsinyt megint éljeneztek neki, a mire ő
egy kicsinyt meghajtotta magát, tulajdonképen a titkárjának kellett
volna magát meghajtani, mert a beszédet ő szerzette, hanem más részről ő
tőle meg elég szép volt, hogy azt megtanulta. Ezt a fáradságot senki sem
volna képes oly megilletőleg méltánylani, mint talán a pesti nemzeti
szinház énekesei, a kik legjobban megmondhatnák, milyen nehéz feladat
valami egészen idegen nyelven betanulni valamely szerepet, s a tartalom
ismeretének kellő hiányában, csak a megfelelő utasításokból (instructio)
tudhatni, hol kelljen mosolyogni, hol a kezet megmozdítani, a hangot
felemelni s több efféle?

Nem is szólt ezután semmibe az elnök úr ő méltósága, hanem bízta a
tekintetes karok és rendekre, hogy csináljanak a kérdéssel, a mit
akarnak, csakhogy egyszerre ketten ne beszéljenek, maga pedig
beburkolózott asztrakános palástjába s az egész gyűlés alatt gyémánt
solitairjeivel játszott; észrevehető volt rajta, mennyire unja ezt az
egész előadást.

A szerepek igen czélszerűen voltak kiosztva: az ellenzék indítványát egy
általunk ismeretlen s bennünket kevéssé érdeklő fiatal szónoknak kelle
előhozni, ki felől nyilt titok, hogy a «Pesti Hirlap» vidéki levelezője
s minthogy ügyesen tud formulázni, azért bízatott rá a megelőzött
conferentián az indítványtevés. Ez azután ismét leül és vele semmi
dolgunk többé; hadd irja gyorsirászati jegyeit békével.

Erre a túlsó félen egy agg táblabiró kel fel, hosszú nyusztprémes
Zrinyi-kabátban, melynek hosszú ujjai úgy eltakarják a kezeit, hogy csak
olykor-olykor látszik ki a prém közől valamelyik ujja hegye; hasonló
sorsa van tompa, elkopott hangjának is, mely úgy egymásba folyik, mintha
valaki egy üres hordóba beszélne bele. Csak a jobb oldaliak éljenzése, a
végzett beszéd után, engedi sejtetni az idegen hallgatóval, hogy a
szónok az indítvány ellen beszélt. A jártasabbak ismerik az öreg urat,
mint a megfontolt hazafiság ősét, ki tiszteletes örökségül maradt az új
ivadékra, minélfogva az első szó mindenkor neki adatik.

Most feláll Szentirmay Rudolf; a nyüzsgés, forrongás egészen elcsillapul
a teremben, mindenki ünnepélyes figyelemmel hallgat el, minden arcz felé
van fordulva.

Beszéde halk, csendes menetű, semmi szinpadi fogások, semmi mesterséges
ömlengés, egy tökéletes logikai egész az elejétől végéig, mely épen
egyszerűségénél fogva hat; egy kristály-prizma, mely minden oldalról
átlátszó s minden oldalra szivárványt vet. Velős mondatai meggyőzők,
határozottak, állításai hozzáférhetlenek. Nem mond többet, mint a
mennyit épen kellett, nem sérti, nem vágja elleneit, de meggyőzi. Nem
kaczérkodik a karzatokkal, nem iparkodik emphatikus kitérésekkel
meghódítani a tömegek itéletét, úgy beszél, mintha rajta és ellenfelein
kívül csak egy megvesztegethetlen biró volna jelen, a ki itéljen
közöttük: az a megfeszített Jézus ott a terem legmagasabb polczán!

Midőn beszédét elvégezte, az ember azt gondolná: mi szükség itt tovább
beszélni? ezek megczáfolhatatlanok. A tömegek lassú mormogása bizonyítja
a hatást, a mit rájok gyakorolt, az egyiket megszilárdítá, a másikat
megingatta. Nyertnek és vesztettnek látszik innenről és túlról a csata.

De halljuk Kőcserepyt. Ő meg fogja menteni a diadalt.

Mint mosolyog! örökké mosolyog. Végig mosolyog párthívein, hogy
lelkeiket újra felelevenítse és ellenfeleit is, pedig azok nem is
óhajtották.

Gyönyörű szinjátszó, azt meg kell vallani felőle; művész a maga
szakmájában. Tud sírni, tud elfogultan szivére utalni; ismeri, minő
hatása van a fokonkénti hangemelkedésnek, biztosan kezeli az átjáratokat
egyik indulatból a másikba; mikor keserű kezd lenni, azt hinnéd, hogy
egy egész fájdalommal leküzdött élet beszél belőle; mikor látnoki hévbe
jön, mintha egész Magyarország súlya feküdnék keblén, mintha azt a
hármas halmot és kettős keresztet mind ő viselné! Könyörög
ellenfeleinek, mint a ki testvérileg szereti őket, feltárja keblét,
mindenét felajánlja, a mi legdrágább előtte, csak hazáját engedjék neki
megmenteni; a mellett nem kiméli a legmerészebb sophismákat, mindenről
beszél, a mi rettenetes, csak a tárgyról nem; száz okot felhoz, mely
állításait igazolja, bárha a kérdéshez épen nem alkalmazható egy is, s
midőn székét ismét elfoglalja, úgy ül le, mint egy martyr, mint egy
próféta, ki látta hazája veszedelmét, fel is áldozta volna magát érte
örömmel, ha az önzés, a rossz akarat és a pártviszálkodás nagy munkáját
mindenütt meg nem nehezíté vala…

A karzatokról taps, a teremből éljenek zengése kiséri a szónokot s a
hazája sorsát igazán szivén viselő ellenfél is teljes méltánylattal
sóhajt fel e remek beszéd hallatára: miért nem lett Kőcserepy úr
szinész? most ott állhatna, a hol egy Kean, egy Macready, s mennyi
dicsőséget szerezhetne magyar nemzetének!

A tömeg részvéte könnyen megvesztegethető, a pathosz, az érzelem hamar
utat talál a szivekhez; többen az asztalon keresztül kezeiket
nyujtogatják Kőcserepy úrnak: nagy szükség van rá, hogy Kárpáthy Zoltán
felálljon.

A mint az ifju szép, nemes alakja kiemelkedik a tömeg közől, egyszerre,
mint egy jelszóra, a legviharosabb üdvkiáltás támad eléje. Itt jön a nép
kegyencze, a mindenkitől bálványozott szónok, ki hallgatóit odaragadja,
a hova neki tetszik, kinek ritka ötletei, ragyogó mondásai örök emlékül
maradnak fenn a zöld asztalok hívei között.

Ah, mint tud ez bánni a szivekkel. S valóban érzi, a mit mondott,
szenvedélye, indulatai nem állanak hatalmában, elragadják őt magukkal és
elragadnak vele együtt mindenkit, hogy a sűrű éljenzéstől alig lehet
beszédjét elvégezni, s midőn végmondataiban bátor önérzettel veszi fel
az ellenei által elhajított keztyűt, a felriadó zajtól megrendül a
terem, hölgyek kendőikkel, férfiak kalapjaikkal integetnek az ifju
szónok felé, ki miután feladatát végzé mint hős, visszavonul, mint
szemérmes szűzleány, pirulva és szemlesütve.

A tömeg már belejött a zajongásba s a Zoltán után felállt báró Berzynek
ugyancsak kell könyörögni, hogy egy kis kihallgattatáshoz jutthasson.
Sok halljukozás után végre belekaphatott a genialis báró óhajtott
dictiójába, melynek folytán bőséges alkalma nyilt hetet-havat
összehordani az angol meetingek, a dán volksthingek, a spanyol cortesek,
a yankee-congressek, a frank parlamentek, a mongol korultájok és a
kaffer vigvangok természetei felől, melyekhez hasonlítva, nagyon sok
furcsaság és hiányosság tünik fel a magyar táblabiró-gyűlések
szokásaiban elmondá azt is, hogy a nagytekintélyű Pittnek és Foxnak
micsoda véleményei voltak a kérdésben forgó tárgy felett, hogy kivánta
azt alkalmaztatni Necker és Beccaria, s több afféle nevezetes férfiak,
kik ő neki mind személyes barátai voltak. Ezzel még nem elégelte be,
hanem egyuttal alkalmat vett magának közrebocsáthatni, micsoda
jótétemény az Arcansas és déli Virginia lakóira nézve, nemkülönben
Otahayti, Uj-Wales és a Carolina-szigetek vadembereinek, hogy náluknál
czivilizáltabb népek gondoskodnak ruházataikról, a kik nélkül mai napig
tetőtül talpig mezitláb járnának s soha maguk eszétől fel nem találták
volna a harisnyakötés mesterségét, annálfogva semmi sem volna
nevetségesebb, mint ha azt mondanák most, hogy elzárják piaczaikról az
idegen gyárművek termékeit és hogy ez a hasonlatosság milyen szépen
illik magyar hazánkfiaira, s több effélét, a melyekből senki sem lett
okosabb, mint azelőtt volt.

Erre az exoticus beszédre csak elhallgattak a tekintetes rendek, annyira
helyen, időn és eszmejáráson kívüli halmaza volt az mindenféle
münchhauseni csodadolgoknak, hogy egy hirtelen senki sem birta magát
beletalálni az eszmék ellenhelyzetébe.

E rövid időköz alatt feláll az asztal túlsó végén egy kék kurtadolmányos
öreg bátyámuram s egész tréfás naivsággal azt kérdezi a geniális
bárótól:

– Nagyságos uram, mivelhogy olyan sok földet összejárt, megtudná-e
mondani, hogy mi fán terem a lencse?

E minden várakozáson kívül eső ostobaságra, mely primitiv együgyűségével
minden hosszadalmas czáfolatnál maróbb hatást gyakorolt a geniális báró
fitogtató beszédjére, egyszerre oly általános hahota támadt az egész
teremben, mely mind a két párt embereit egyiránt magával ragadta, s
melyből öt álló perczig nem birt a tekintetes gyülekezet magához térni,
s ezáltal oly dühbe hozta Tivadart, hogy felkelt az asztaltól, felrúgta
a széket s keresztülvágta magát a sokaságon az ajtóig, rögtön kocsira
ült és elhajtatott Pestre.

Ez általános hahota közepett senki sem látszott észrevenni, hogy amaz
ismeretlen úr ott a fekete kvekkerben, azzal a carmin és ultramarin
szinű orczával föláll a zöld asztal mellett, s csak midőn mindenki
szemeit törülgeté a nevetés után, akkor ötlött fel, hogy a különös
idegen áll a zöld asztal mellett.

Talán bizony beszélni akar? halljuk, halljuk! no ezt meg kell hallgatni.
Tarnaváry úr most mind a két könyökével az asztalon van, úgy várja a
beszédet.

Az ismeretlen minden mozdulata, minden arczvonása valami lenéző, kihívó
megvetést tanusít, csak úgy félvállról néz minden emberre, s midőn
beszédhez fog, a helyett hogy a szokásos «tekintetes karok és rendek»
megszólítást előrebocsátná, egyenesen az «én»-en kezdi.

– Én meg nem foghatom azt a rendetlenséget, a mivel ez az egész gyűlés
folytattatik!…

Az emberek egymás szeme közé néznek. Ilyen hangon nem beszélt még a tens
rendekhez senki fia. Hozzá még az ismeretlen kiejtésében volt valami
olyan különös, rosszul eső, bosszantó accentus, mintha Kalotaszegen
tanulta volna a magyarságot, s azután Párisban elfelejtette s Prágában
megint újra tanulta volna. Mindig másutt húzza meg a szókat, mint a hogy
kellene, a kettős betükkel nem bir, s olyan aristocraticus lassusággal
mozgatja a nyelvét, mintha restelné azt fárasztani ilyen csőcselékért.

– Én ily gyűlést soha nem láttam, folytatá az ismeretlen, a hol az ember
a saját beszédét nem hallhatja a nagy kiabálástól. Mindenféle ködmenes
embernek szabad beleszólani az okos urak tanácskozásába. Ez contrast.
Bölcseség és durvaság egy szobában. Ez így nem mehet; én felszólítom a
méltóságos elnök urat, hogy vagy parancsolja ki a lármázó sokaságot a
teremből, vagy vigyen bennünket más terembe, a hol békével
tanácskozhatunk.

No hiszen lett erre lárma; már az utolsó szavait igazán maga sem értette
a szónok. «Ki vele! le vele! fel vele!» ordították minden oldalról
fenyegető taglejtésekkel, tíz tizenkét ember a padokról, a karzatról
beszélt egyszerre neki hevült arczczal a szónokhoz, ki folyvást állva
maradt, s lusta szemeit nagy megvetően hordozá körül a háborgó tömegen,
melynek haragját sem érteni, sem félni nem látszott.

Csak arra csillapult le a zaj, midőn Tarnaváry fölkelt s helyre rángatva
magán zsinóros mentéjét, inte az elnöknek, hogy szólani akar.

Majd megfelel ő mindenkiért! Engedjük beszélni, legyünk csak csendesen.
Halljuk.

Olyan hallgatás lett egyszerre, hogy a dongó röptét meg lehete hallani,
mely az ablakokat ütögette lomha zizegéssel.

Tarnaváry mondhatatlan dölyffel nézett kétszer alá és fel az
ismeretlenen s éles, öklelő hangon szólt egyenesen hozzá, a mint
szemközt állt vele:

– Nincs szerencsém tudni, mely ország szalasztá ide uraságodat? azt sem
igen tudom, vannak-e ott őrültek házai…

«Actio! actio!» Kiálták egyszerre az ellenpárt emberei a sértegető
szónok ellen. Actiot neki!

Tarnaváry mérges büszkeséggel rántotta elő tárczáját s odaveté a zöld
asztalra.

– Itt van az actio díja! És egyúttal tessék még másodszor is kivenni
belőle a márkás büntetést, lefizetem előre, mert szándékom van másodszor
is okot adni rá.

Azzal folytatá, a mit elkezdett.

Szentirmay, a ki mellett ült, hasztalan rángatta mentéjénél fogva, csak
annyival dühösebb lett.

– Nagyon kétlem, hogy akármely ország megfeleljen rendőri
kötelességeinek, a mely szabadon engedi futni dühös bolondjait; már
pedig nem egyéb, hanem dühös bolond az, a ki egy alkotmányos
megyegyűlésen azt meri indítványba tenni, hogy a részvevő nemesi
rendeket zárják ki a teremből.

A szónok olyan sokat talált mondani, hogy a legvérmesebbek is
elszörnyedtek bele, csak a vele szemközt álló alak nem mutatott semmi
megindulást. Legfeljebb egyszer felemelé lusta szempilláit s dühösködő
ellenfelét végig nézte vele.

– Honnan jött, miért jött ide közénk az úr? ahoz semmi közöm, ez a terem
nyitva áll okosnak, bolondnak, de azt irja fel a füle mellé az úr, bárki
fia legyen, hogy nyilvános törvényeinket elébb megtanulja s tanulja
tisztelni, azután nyissa fel e helyen a száját, s máskor eszébe vegye,
hogy a kik e helyen együtt vannak, nem csürhe csőcselék, hanem országos
rend, a ki alkotmányos jogait gyakorolja itten, s az a ködmenes ember
ott csak olyan jó nemes ember, mint maga a főispán s olyan joga van neki
itt lenni, mint nekem és az úrnak, – ha ugyan joga van.

Tarnaváry e szavakkal büszkén veté magát székébe vissza, mint a ki
nagyon meg van elégedve azzal, a mit cselekedett.

Az ismeretlen még mindig állt, s a mint a buzogányos férfi leült előtte,
indulat nélküli hangon mondta neki:

– Ha kivánja tudni uraságod, ki vagyok? nevem Dabroni Manó, erdélyi
nemes. Remélem, hogy bővebben meg fogunk egymással ismerkedni.

– Nagyot nőjjön, mondá rá megvető tréfával Tarnaváry.

A főispánt nagyon genirozta ez a jelenet. Igen kellemetlenül hatott reá;
hevenyén meghajtva magát, felállt székéről s kijelenté, hogy a mai
gyűlést kénytelen feloszlatni. Jurátusai nyitották előtte az ajtót, s ő
úgy elfutott, mintha attól félne, hogy vissza találják hívni.

A rendek felálltak s csendes zúgás mellett elkezdtek aztán kifelé
nyomulni, a mi nagyon lassan mehetett csak, a tömeg sokasága miatt.
Ezalatt idejök volt az ismerősöknek egymással beszédbe eredhetni.

– Kár volt azt az embert olyan keményen megtámadnod, szólt Rudolf
Tarnaváryhoz, a jámbor a szász földön lakott ifju korában, azóta
külföldön tartózkodott, nagyobb részt Spanyolországban, biz az nem igen
ismerheti alkotmányos szokásainkat.

– Akkor miért nem hallgat? feleselt Tarnaváry, fogja be a száját, ha nem
ért a dologhoz. Tudom, hogy jövőre majd megrágja, a mit kimond.

– Alig hiszem, szólt Rudolf. Kőcserepyék jól tudják, hogy miért
szerezték meg azt az embert maguknak.

– Hát miért?

– Azt majd megtudod.

Tarnaváry ott hagyta Rudolfot s előre tört az ajtó felé. Az ajtó mellett
állt Misztizláv barátunk, ki szinte megijeszté sáppadt arczával
Tarnaváryt, a mint oda rohant hozzá.

– Kedves nagyságos urambátyám, az Istenért, mit méltóztatott cselekedni?

– Hát mi a patvart cselekedtem?

– Miért tetszett úgy összetűzni azzal az emberrel?

– Elmenj ficzkó, engemet leczkézni, vagy úgy lehordalak, hogy a lábadon
sem állsz meg.

– De hát méltóztatik-e tudni, hogy kicsoda az az ember?

– Hát kicsoda? Tán csak nem angol követ, hogy ne legyen szabad
lehordani?

– Ő egy híres…

– Micsoda híres? én soha sem hallottam hírét.

– A leghíresebb párbajvívó egész Európában.

– Hát aztán? veté oda félvállról Tarnaváry. Hát aztán?

– Ez egy rettenetes ember, folytatá magyarázatát Misztizláv aggodalmas
arczkifejezéssel, a ki még eddig akárkivel kiment párbajra, mindenkit
megölt.

Misztizláv igen méltányolható okoknál fogva iparkodott mentül halkabban
beszélni, hogy kettőjökön kívül senki se hallja, a mit előad. Tarnaváry
azonban olyan kiabálást követett el, hogy a lépcsők alján is
meghallhatták.

– Micsoda? Hát zsivány az? Hát fel kell azt akasztani. A ki embert öl!
Hát micsoda bolond ország az, a hol az emberek csak úgy egyremásra
elvagdalhatják egymás gégéjét?

– Kérem alássan, csitítá a fiatal ember nagyságos urabátyját. Az ilyesmi
nem nyilvánságos dolog. Párbajok titokban szoktak történni s olyanformán
vannak mindig elintézve, hogy a hatóságok a dolgok folyamáról soha sem
vehetnek tudomást. Oh ez az ember legalább tizenkét olyan párbajt vítt,
a hol az ellenfél halva maradt; hát még a mikről nem is beszélnek.
Spanyolországból is azért kellett neki eljönni, mert előkelő család
egyetlen egy fiát szúrta le, csupán azért, mert ez azt állította, hogy a
szivar, melyet szí, nem valódi cabanos.

– No iszen jó helyre jött ide! mond Tarnaváry. Na velem legyen neki
baja, tudom, hogy azt megemlegeti. Azért henczegett hát olyan nagyon a
gyilkos, a sicarius, a bravo; no megállj, kerülj a kezembe!

Misztiszláv furcsa kérdéssel tekinte Tarnaváry szemébe: tán bizony a
septemvir úr keresi az alkalmat, melyben a hirhedett vívót
győzhetetlensége hírétől megfoszsza. Az igaz, hogy birkózni nem volna
tanácsos vele, mert nagyon meggyomrozná az embert, de kardja aligha volt
valaha kihúzva kezében, s lőni sem igen próbálhatott egyebet ártatlan
nyulaknál.

Egy szóval Tarnaváry egy cseppet sem ijedt meg azon titok
felfedezésétől, mely Misztizláv fogait összevaczogtatá a míg elbeszélte
s e délczeg önbizalom ragadni kezde a fiatal emberre is. Ki tudja, hát
ha az öreg, épen azért, mert nem tanult víni, természetes «üsd, nem
apád» modorával leveri a Bramarbast?

Tarnaváry azzal szépen hazament a gyűlésről s nem gondolt többet arra, a
mit félelmetes öcscse beszélt neki, otthon átöltözött, kényelembe tette
magát, megebédelt úri kedve szerint, urfiait megexaminálta, megdorgálta,
s szép nap levén, kiviteté fekete kávéját a méhesbe, a honnan épen le
lehetett látni a szérüskertre, a holott egy ispán meg egy hajdu
felügyelete alatt nyomtattak, szórtak a munkás emberek, onnan fumigálta
az egész világot.

Egyszer nagy csörtetés hangjai vonják magukra figyelmét; valami idegen
hang tudakozódik utána s mire hátratekint, három férfi lép be hozzá a
méhesbe: az egyik a híres sicarius, a másik két fiatal ember, kiknek
egyikében Emanuel barátunkat ismerjük meg, ki szintén hosszú legénynyé
nőtt már fel, a másik pedig valami provinciális celebritás, ki mindig
párbajok elbeszélésével szokta mulattatni a rászorult hölgyeket, melyek
sohasem történtek meg – s minélfogva mint híres párbajsegéd van
kikiáltva a megyei székvárosban.

– Hm, jó napot! szólt Tarnaváry egész illendőséggel és biztonsággal.

– Jó napot; viszonzának azok, egymást előre bocsátva.

– Tessék leülni. Van itt szék elég, nem szeretem, mikor a vendégeim
állnak, én meg ülök.

Erre fontos orczával előlépett az említettük párbajsegédi celebritás s a
tárgyhoz mért ünnepélyes hangon elkezdé mondogatni:

– Uram! Ön tudni fogja, miszerint minden ember előtt van egy pont, a
melyet legkisebb bántalommal érinteni nem szabad s ez a pont a becsület
pontja.

– Tudom hát; bizony nem is tőled fogom azt most tanulni, öcsém.

Az öcsémezésre alig hogy ki nem esett méltóságos szerepéből az ifju
ember.

– Ez a pont az, mely drágább mindenki előtt, mint minden a világon.

– Az is igaz, tessék folytatni.

Folytatta volna is a derék fiatal ember, de egy alkalmatlan méh
minduntalan körüldongta az orrát, s attól félt, hogy megcsipi s ez a
pont még a becsület pontjánál is erősebben érdekelte, a mint nem is
késett el-elhárító taglejtésekkel bebizonyítani.

Ekkor Dabroni maga lépett közbe türelmetlenül:

– Uram, ön jól tudja, hogy engemet megsértett.

– Rászolgált az úr, felelt laconice Tarnaváry, pipája tüzét tollkése
szurkálójával felbolygatva.

– Ön e sérelemért nekem elégtétellel tartozik.

– Nem tartozom. Két izromban lefizettem érte a birságot, a mint láthatta
az úr.

– Kénytelen vagyok önt figyelmeztetni, hogy ez ügy nem tréfa! szólt
indulatos hangon Dabroni. A becsületsértést ringyrongy pénzzel kifizetni
nem lehet, azzal én meg nem elégszem.

– Hát indítson az úr pert; van biró, a ki itéletet hoz benne, az nagyon
egyszerű dolog.

Emanuel barátunk ajkpittyesztve fordult társához, elég hallhatóan súgva
neki:

– Szepeg az öreg úr.

Tarnaváry jól hallotta a szót s a vér a fejében járt már, a midőn
Dabroni kihivó tartással egész az orra elé lépett s emberevő kék-piros
orczáját odatartva szeme elé, fogcsikorgatva monda:

– Nem biróról, nem prókátorról van szó, uram, hanem kardról és
pisztolyról; önnek meg kell velem vívni!

Tarnaváry e szóra felugrott székéről.

– Héj gyilkosok! haramiák! ordítá tele torokból; bicskás zsiványok,
gyilkos bojnyikok!

Azok megrettenve mondák neki, hogy de hát ne kiabáljon olyan nagyon, az
minden bevett szokás és lovagiasság ellen van, lármát csapni, mikor az
embert párbajra hívják; nem hallgatott rájok, felkapott egy széket, a
melyen ült, a másik kezével belemarkolt Emmanuel barátunkba s azt egy
csomó üres méhkas közé úgy oda vágta, hogy majd ott veszett benne; azzal
becsapta az ajtót, neki vetette a hátát, egyre kiáltozva: «gyilkosok!
rablók! haramiák!»

A kihívó fél el volt zárva a visszavonulástól azáltal, hogy Tarnaváry úr
az ajtóba vetette magát s közelíteni hozzá semmi szin alatt sem volt
tanácsos, mert úgy leüti az embert azzal a székkel, hogy soha sem fog
többet párbajt vívni.

A lármára és gyilkos kiabálásra pedig felriadt az udvari cselédség és a
méhállványon keresztül lehete látni, mint rohan minden oldalról a méhes
felé cséplő, nyomtató, hajdú és béres, cséppel, szórólapáttal,
vendégoldalakkal…

Nem jó dolog lesz itten! gondolá magában a két fiatalabb ember s a hol
rést látott a méhes osztályai között, sebten kibujt rajta s azzal «ne
hagyd magad!» futott a kerten keresztül. A celebris párbajsegéd
siettében feldönté az utjában álló tele méhkast, az egész raj neki esett
s bár a fogdmegek markaitól megmenekült is, de e kicsiny párbajvívók,
kiknek egész point d’honeur-jöket felfordítá, úgy megszurkálták hegyes
spádéikkal, hogy mire haza ért, maga sem ismert magára, egyik arcza két
akkorára dagadván, mint a másik.

Emanuel barátunk másfelől csak félfrakk hátrahagyásával menekült egy
utána iramodott civilizálatlan szelindek fogai közől, a ki végig
hasította nanking mondhatlanját, a mint a sövényen átmászott.

Csak Dabroni maradt meg a csatatéren rendületlenül. Összefont karokkal
ott állt a méhes közepén, megvető nyugalma egy perczig sem hagyá el.

A béresek és hajdúk odaérkezének, Tarnaváry ekkor kinyitá előttök az
ajtót.

– Ahol áll a gyilkos. Az akar engem megölni! szólt odamutatva Dabronira.
Fogjátok meg, kötözzétek meg.

– Uram, szólt e szóra egészen dühbe hozva Dabroni, ez alávalóság, ez
illetlenség. – Ön lovagiatlan ember.

– Én az ország törvényeire felügyelő hivatalnok vagyok, a kinek
kötelessége önt elfogatni, mint ország s világszerte hirhedett
veszekedőt, ki a nyilván- és magánéletben keresve keresi az okot a
dulakodásra, s gyilkos módra leöldösi a legbecsületesebb embereket,
kiknek nem az volt a dolguk, hogy egész életökben a kardot tanulják
forgatni; igen jó helyre jött az úr hozzám, én majd elveszem a kedvét az
ilyen lovagias haramiáskodástól. Kisérjétek a vármegye házára. Ha nem
megy szép szerével, meg kell kötözni.

Dabroni egyszerre fenyegető állást vett s egy veszett állat hangján
ordíta:

– A ki hozzám mer nyúlni, halál fia!

– Dehogy halál fia! mondá rá egy hajdu, ki hajdan pandur volt, s azzal
rárohant Dabronira. Kapott ugyan egy olyat a fejére, hogy holmi gyönge
koponya szerteszakadt volna tőle, de már az övé megszokta, s daczára
Dabroni ütlegeinek, pofozásainak, átnyalábolta őt s lerántotta magával a
földre, ott azután a többi béresek, cselédek elnyomták, a nagy küzdésben
betörték az orrát s gonoszul megtiporva, össze-vissza kötözték egy
hosszú ruhaszárító kötéllel, hogy mozdulni nem volt képes, úgy tették
fel egy gyalogtargonczára s azon szállíták a megye házáig, átadva ott a
várnagynak.

Tarnaváry nagy lármát ütött, törvényes vizsgálatot, bűnvádi eljárást
követelt, s Kőcserepynek minden befolyását elő kelle venni a főispánnál,
hogy Dabronit kiszabadíthassa a börtönből, s a további következéseket
elsimítsa.

A derék gladiatornak azonban el kellett tisztulnia a székvárosból s
Pozsonyig meg sem állani, a hol aztán elegendő ideje maradt végig
eszmélni azon furcsa prózai expediensen, a milyennel ez az alföldi
táblabiró a párbajkihívást viszonozta. Az ilyesmi a spanyol romantika
előtt merőben ismeretlen eset.

Az előleges vitatkozó gyűlések után három hétre volt kitűzve az
országgyűlési követek megválasztásának határideje.

A viták terén tökéletes kudarczot vallott Kőcserepy pártja. Azonban még
három hetök volt e veszteséget más úton helyre hozhatni.

Az ő követjelölt társa volt Korondy, jelenleg a megye első alispánja, a
főispán kegyencze, ennélfogva nagy befolyású férfi a megyében;
valamennyi ügyvéd és ügyes-bajos fél, a kinek pere van nála, kénytelen
tőle remegni, s szükségből pártjára állani.

A tömegek előtt nekik meglehetős állásuk van, mindkettő köznemes ember,
ámbár odahaza büszkébb és hozzáférhetlenebb és követelőbb bármelyik
herczegnél; mindazáltal nekik előnyük azt mondhatni a bocskoros
választók előtt: lássátok, mi épen olyan közönséges nemes emberek
vagyunk, miként ti; veletek egy rangban állunk, jobban ismerjük hol fáj,
mije fáj a szegény nemes embernek, jobban megtudjuk védeni igazait, mint
ezek a mágnási jelöltek, Szentirmay és Kárpáthy, az egyik gróf, a másik
báró. Hogy bíznátok ezekre ügyeiteket, hogy várnátok, hogy majd mikor a
mágnási osztály el akarja nyomni az alsóbb nemességet, akkor ők
emeljenek szót érdekeitekért, hogy saját maguk ellen képviseljenek
benneteket!…

Másik előnye a Kőcserepy-pártnak az volt, hogy a Szentirmay-Kárpáthy
párt legutóbbi értekezletén szilárdul elhatározá, miszerint ügye
szentségét vesztegetésekkel nem fogja befertőztetni.

A practicusabb hazafiak ugyan ily módon lehetetlennek tarták a
győzelmet, s maga Tarnaváry, azt gyanítva, hogy a többség gazdálkodási
szempontból egyez az indítványba, felajánlá, hogy ő egymaga kész az
összes költségek viselésére, hanem azután addig könyörögtek neki, míg
megigérte, hogy nem, egy pohár bort sem fog adni senkinek.

Mennyivel jobban értették ezt a másik párton; míg ezek bölcs beszédekkel
jártak faluról falura, az emberek lelkeit hódítva, az alatt Kőcserepyék
a sokkal könnyebben hozzájárulható úton kisérték meg a tömeget: az ínyen
és a torkon keresztül, melyek, mint tudva van, sokkal értelmesebb
organumok a szívnél.

Kárpátfalván is nagy conferentia volt. Előtte való napon a tanácsos úr
három uzsorásnak eladta jövő évi gabna és gyapju-termését
kétszázhuszezer pengőért, melyért rendes idejében még egyszer annyit
kaphatott volna, s ennyi pénz levén szekrényében, könnyen beszélhetett.

Fel voltak rendelve a járások, falvak legszájasabb emberei, az
előcsahosok, kik tudnak részeg fővel részeg emberek közt beszélni, a
kolomposok, kik után a tömeg megindul, vidéki celebritások, kik bár
annyira még nem vitték, hogy a zöld asztalnál tudnának beszélni, de a
falu házánál, hordó tetején, meg lakomákon pompásan el tudják azt
ismételni, a mit másoktól hallottak.

Mindenkinek kiosztották szerepeit: ki melyik járásba megy? hol fognak
tanyázni? a falukon rendelet adatott a korcsmárosoknak, hogy ételről
italról gondoskodjanak s a míg a nemes pártfelekre szükség lesz, ingyen
legyen számukra minden, s ha tányért, poharat összetörnek jó kedvökben,
vagy valamelyiknek az érdemes atyafiak közül megtetszik a kés, villa, a
melylyel ebédelt s azt tévedésből a csizmája szárába találja eltenni, ne
üssenek érte lármát, engedjenek mindent történni; a tekintetes urak
mindent kifizetnek.

Minden egyes szavazatképes férfiunak két pengő forint igértetett
napidíjul az egész követválasztás folyamára, ingyen dinom-dánom egész
odáig, tollas bokréta a kalapja mellé s forsponton szállítás a megye
székvárosáig.

A kortes-vezéreknek nyilt budget adatott. Kiki határozza meg, mennyi
pénzre van szüksége? költse a mire jónak látja, s adjon számot tetszése
szerint; semmi áldozat nem kiméltetik.

Maguk a főfő tekintetes urak is el fogják járni sorba a falukat,
sallangos fogatú parasztszekéren, pitykés dolmányokban, pörge kalapban,
úgy, a hogy a többi nemes atyafiak járnak; ott leszálnak a tanyázó
testvérek közé, együtt isznak velök, össszecsókolóznak a részegebbekkel,
meghordoztatják magukat vállaikon s tartanak olyan beszédeket, hogy a
szegény kortes rekedtté ordítja magát az éljenzésben.

Czigányokról is gondoskodva lesz; a nemes törvényhozók nehéz jogaik
gyakorlatában meg ne unják magukat, húzzák nekik kedvencz nótáikat.

A legügyesebb népszónokok megbízattak, hogy járják el rendre azon
helységeket, a hol a Szentirmay-párt többségben van, térítsék józanabb
gondolatokra az embereket; igérjenek öt-hat pengőt egy szavazatért, mely
tőle elpártol s Kőcserepy számára eladó; terjeszszék az elégületlenséget
közöttük; mondják el nekik, hogy az illetlen: szegény emberektől oly
áldozatot kivánni, miszerint nyári munka idején saját költségükön
menjenek alkotmányos jogaikat gyakorolni, holott Kőcserepy mindenkiről
busásan gondoskodik, a mi rendén is van, mert azt kivánni falusi
embertől, hogy olyan nagy uraknak ingyen szolgáljon, csunyaság. Áztassák
el erősen Szentirmayt és Zoltánt, hogy azok mind a ketten el akarják
árulni a nemzetet; hogy azt akarják, miként a nemes ember is paraszt
legyen ezután; amazok pártvezetőit biztassák, hogy ha megtérnek, a
Kőcserepy-Korondy párt nem lesz irántok háladatlan, jövő tisztújításon
megválasztják őket szolgabiráknak, s több efféle.

Ilyen előkészületek folytak Kőcserepynél épen, midőn egy ismerős
emberünk beállít hozzá a nagy tevékenység közepett.

Ez frater Bogozy.

Nagyon alázatos képpel jött az atyafi, bátorkodik reményleni, hogy
emlékezik rá valahogy a méltóságos úr.

– Hogyne, fiatal barátom, ön Maszlaczkynál praktizált nemde?

Bátorkodik a kérdésre igent mondani; de most már nincsen nála, mert
Maszlaczky úr gonoszban töri a fejét, mintha pert akarna indítani ő
méltósága ellen. Ő ilyen embert nem kiván szolgálni; inkább a méltóságos
úrnak ajánlja fel tehetségeit.

A méltóságos úr előtt nagyon jó ajánló levél a Maszlaczky rágalmazása.
Bogozy úr majd lesz bátor igen sok anecdotát mondani róla.

Most pedig igen boldognak érezné magát, ha a méltóságos úr megtisztelné
magas bizalma egy sugarával. Az alázatosan folyamodó maga is ebből a
vármegyéből való, még pedig a híres Kokánfalvából, a honnan a legjobb
markú, legjobb torkú kortesek szoktak kikerülni. Ő már gyakorlott az
efféle eljárásokban. Sok alkalma volt rá. Országgyűléseken szerepelt,
tudja, hogy kell az emberek nyelvén beszélni; ha a méltóságos úr rá
merné bízni, valójában senki olyan hatalmasan fel nem lovalná a
kokánfalviakat, mint ő.

– Igen örülök ön szép tehetségeinek tért nyithatni, kedves barátom.
Miben sem gyönyörködöm annyira, mint midőn fiatal embereket sikerült a
józan elvek számára megnyerhetnem. Önt megbízzuk ezennel a kokánfalvi
nemesség vezényletével. Ne kiméljen ön semmi áldozatot, melyet az ügyre
nézve szükségesnek talál. Vegye magához ezt a kétezer pengőt; ne
engedje, hogy nemes barátaink szükséget szenvedjenek; ne mondja, hogy
sok lesz, önnek magának is úri módon kell előttük föllépni, hogy
respectálják. Mi az ügy érdekében semmi áldozatot sem sokallunk és ha
sikerül önnek az ottani nemességet ügyünk számára megnyerni, számolhat
ön hálánkra. Egy-két ezer pengőről biztosíthatom önt. Aztán közel van a
tisztújítás, a főispán úr hallgat szavunkra s egy aljegyzői hivatal
üres.

A megtisztelt folyamodó bátorkodik megjegyezni, hogy egy actuarius
esküdt minősége még inkább betöltené óhajtásai netovábbját. Ez még
biztosabb kilátásba helyeztetik reá nézve.

Frater Bogozy ezenfelül még teljesen equipiroztatott; kapott egy egész
új atilla-dolmányt ezüst gombokkal, nagy hatású pörge kalapot sallangos
szalaggal, melynek czafrangjait, mint mondák, maga a nagyságos asszony
hímezte A philosophnő igazi spártai részvéttel osztá meg a férfiak
küzdelmeit, egész nap harmadmagával kalapcsokrokat hímezve, a közös ügy
bajnokai számára.

A lovaggá ütött vén jurátus (bocsánat! fiatal ügyvéd) a jelenvolt
celebritások által összecsókolt arczczal s megszorongatott kézzel
távozék el Kárpátfalváról, zsebében hordván a patenst, mely számára a
felhasználandó forspontok tetszés szerinti mennyiségét elrendelé.

Ez jó fogás volt, mondák maguk közt a Kőcserepy-pártiak, a kokánfalvi
nemesség igen sokat nyom a latban, mert hirhedett veszekedők mind; azok
szoktak legtöbb széket, ajtót összetörni tisztújításon, s legtöbb
beütött fej nekik köszönheti eredetét. Eddigelé inkább látszottak
hajlani Szentirmay pártjára, mert Kiss Miska, a Kárpáthy-család régi jó
czimborája, tartotta őket pórázon, csak egy ily körmönfont ficzkó, mint
Bogozy, lehet képes őket jobb útra téríteni, a mint hogy bizonyosan
megcselekszi, az semmi kétséget sem szenved, az ember oly alázatos, oly
földig lekötelezett úri pártfogói előtt, mint a milyen megátalkodott és
impertinens kortesei élén. Arra, hogy egy ilyen kézcsókoló simplex ember
olyan előkelő nagy urakat, kik őt asztalukhoz ülteték, s kik vele kezet
szorítani leereszkedének, megtaláljon csalni, ugyan ki gondolt volna?
Hogy lehetne ezt Bogozyról feltenni? Ez minden logikai, minden
psychologiai valószinűségen kívül esik.

Nehány nappal a követválasztás határideje előtt sorba vették a
követjelöltek a falvakat, személyes megjelenésökkel megerősitendők
párthíveik bizalmát, mely alkalommal a mint Szentirmayék részéről nem
hiányzottak a válogatott dictiók, még inkább gondoskodva volt
Kőcserepyék által válogatott jó borokról s mindkettő megtette a maga
hatását.

Kokánfalván is megjelent Kőcserepy s nagy megelégedésére szolgált az
egész faluban egyetlenegy józan embert sem találhatni; mindnyájan édes
kedves testvéröknek nézték, sorba csókolták, óhajtották, hogy igyék a
borukból: veszteni való rossz volt! csakugyan nagy hatással kell lenni
ennek a Bogozynak a vad tömegekre, hogy rá vegye őket, miszerint ettől a
bortól leigyák magukat. A frater impromtu tartott is egy dictiót ott
Kőcserepy hallatára, melynek hiányzott ugyan eleje-veleje, de a sok
éljenzés és közbekiáltás miatt úgy sem lehetett kivenni, hogy vajjon a
töltött káposzta fölött tart-e apologiát, vagy az alagutakról értekezik.

Kőcserepy teljesen megnyugodva hagyá el Kokánfalvát. Bogozy valamennyi
«fűzfán fütyülő», «jégen kopogó», «kifordított subáju» s más efféle
népszerű epithetonokkal emlegetett szentekre esküvék, hogy az egész falu
a miénk! Kiss Miska mutatni sem merte magát Kokánfalván azóta, hogy ő
otthon van; azt jól is tette, mert szíjat hasítottak volna a hátából.

Eljött végre a nagy alkotmányos ünnepély napja, melyre oly szent
lelkesüléssel egyfelől, mint borfogyasztással más részről készülének
hetek óta.

Minthogy a megyeház termei nem voltak képesek befogadni a választók nagy
tömegét, künn a megyeház kővel kerített udvara rendeztetett el számukra.
Az erkély alá nagy faállvány emelteték, melyen a főispán s az ünnepély
előkelői helyet foglaljanak, tarka függönyökkel s háromszinű lobogókkal
felékesítve.

A megelőző estén már tarka látványoknak volt tanúja a székváros; minden
oldalról jöttek hosszú szekérsorral a választók tömegei; elül lóhátas
legény vitte a lobogót, melyre a választottak neve fel volt irva,
melyről a két párt feleit meg lehete ismerni, a mire egyébiránt még
erősebb különböztető jel volt az, hogy Szentirmay hívei csendesen, szép
rendben vonultak be minden utczán, pompásan öltözött mentés, délczeg
lovagoktól vezetve; a szekerek mellett kardos ifjak nyargalnak, a rendre
ügyelve s az egész menetet előre kitűzött tanyáikra vezették, míg
Kőcserepy korteseit messziről meg lehete sejteni a nagy ordításról,
melylyel közeledtek; legelső volt a czigány-banda, mely az
insurrectionális marsot húzta, utána mindenik szekéren dalolta
összevissza kiki a maga nótáját, s valahányszor egy-egy jótorkú embernek
eszébe jutott emelt itczés üveggel felállni a szekérben s elordítani
magát: «megállj!» meg kellett állítani a lovait mindenik parasztnak,
hadd mondhassa el ő kelme a mondókáját.

«A mi nagyságos és tekintetes követjelölteinket, Kőcserepy és Korondy
urakat az úr Isten éltesse!»

«Éljen!» – ezer torokból.

S ez így ment minden utczaszegleten. Este felé már oly muzsikálás és
kurjongatás vette fel a várost, mintha minden ember férjhez ment és
megházasodott volna benne. Tiz óra felé már egy kicsinyt verekedni is
kezdtek, valami tanyát el akartak a tarka tollasok foglalni az
egyszintollasoktól, szerencsére az utóbbiak vezérei közbe veték magukat
és lecsillapíták a vitát, s ilyen formán az egész éjszaka minden
nevezetesebb baleset nélkül folyt le, csupán a kortesvezetőknek kellett
résen lenni mind a két felekezetnél, hogy valamikép a farkas be ne
lopózzék juhaik közé, s rá ne beszéljen egyet és mást, hogy reggel
átálljon az ellenpárthoz.

Az volt a szerencse, hogy a kokánfalviakat nem hozták be a városba. Már
az hagyományos dolog volt, hogy őket az eldöntő nap előtti éjszakán a
városon kívül eső «Térjkineki» csárdában szokták hagyni, mert ha
éjszakára behozzák, nem marad beveretlen ablak s megveretlen ember a
városban. Nekik csak épen a mulhatatlan órában kellett a helyszinén
megjelenni.

A Szentirmay párthívei rendszeres tömegekben levén felosztva, miket
értelmes és nagyhatású férfiak vezettek, sokkal könnyebb volt őket
rendben tartani, kormányozni, mint Kőcserepy rakonczátlan hadát, melynek
nagy részét a túlságos bővölködés úgy eláztatta, hogy semmi szót be nem
vett.

Ennek köszönhető, hogy mindjárt a legelső tacticai előnyt az elsőbbeknek
sikerült megnyerni.

A nap kimenetele nagyrészben az előnyös álláspont választhatásától függ,
ezt tudja minden hadvezér, a ki valaha csatatéren volt; vagy ha nem
tudta, a legelső alkalommal bizonyosan megtanították rá. A választási
harczmezőn kétségtelenül kedvezőbb helyzete volt annak a seregnek, mely
a főispán s egyéb fő-főurak állványához közelebb férkőzhetett; mert
először is az ő kiabálását jobban lehetett hallani, mint ellenfeleiét,
kik a tulsó oldalra szorultak, másodszor sokkal könnyebb volt onnan
fenyegetőzni, hogy ha a főispán kiáltásaikat nem akarja meghallani, az
egész faalkotványt szétszedik alóla.

Az volt tehát a legelső feladat, hogy korán reggel négy órakor, midőn a
megyeház kapui megnyittatnak, melyik párt foglalja el hamarább a
megyeház udvarát?

Szentirmay választói pontban három órakor hajnalban már mind talpon
voltak, s végezve a rövid, de szükséges szíverősítő reggelizést, szép
rendben, egymás sorjában megindulának tanyáikról a megyeház felé, s
midőn annak kapui megnyittattak, helyzetükhöz illő méltósággal vonultak
be a tágas udvarra s körülfogák a főispáni tribunet, a nélkül, hogy
ebben valaki által akadályozva lennének.

Kőcserepy embereibe pedig még hat órakor sem lehetett lelket verni.
Hasztalan volt biztatás, kiabálás, a mulató tömeggel nem birt senki, a
vezetők rekedté ordították magukat a nagy buzgóságban s még utóljára
csak azzal birták őket kimozdítani tanyáikról, hogy az ivó-edényeket
mind összetörték, a mikor azután néhány fanaticus bacchanson kívül, a ki
kalapkarimából is megissza a bort, a többi ráadta a fejét, hogy
meginduljon a vármegyeház felé.

De ez is oly zavarral ment véghez, minden lépten-nyomon megállottak az
utczán, felemeltek valakit a vállukra maguk közül s annak beszédet
kellett tartani, a mi némelynek nehezére is esett; egy helyen eszökbe
jutott, hogy a követjelölt uraknak fáklyás-zenét kellene adni s nagy
erőfeszítéssel sikerült a vezéreknek elhitetni velök, hogy korán reggel
nem dívik a fáklyás-zene. Még felgyujtanák a várost.

Ilyenformán túl volt hat órán az idő, midőn a legelső csapat Kőcserepy
választói közül a megyeház udvarára nagy énekszóval bevonult s elbámulva
tapasztalá, hogy már akkor az udvar jobbik felét egész tömött rendben
elfoglalva tartá az ellenpárt.

Kőcserepynél korán reggel volt még nyolcz órakor, midőn a kortesvezérek
megjelentek nála. A nagyságos úr diadala előérzetében kissé sokáig
talált aludni. A derék pártkolomposok boldogoknak érezték magukat, ha
egy dolmányt vagy egy mentét fölsegíthettek az öltözködő főúrra.
Esküdtségek és szolgabiróságok néznek ki azon mente és dolmány ujjaiból.

Minden jól megy, legkisebb aggodalomra sem lehet ok, a positiók
megvíhatatlanok, a hadsereg a legjobb borszesztől van lelkesülve, az
ellenség száma kevés. Ki merne valaha egy hadvezérnek ellenkezőt
mondani? Ki merné őt arra figyelmeztetni, hogy hátha megveretik?

A szolgálatkész kolomposok egészen bizonyossá tevék a tanácsos urat,
hogy diadala minden kétségen kívül van, s ő előre biztosítá őket hálás
lekötelezettségéről.

A tanácsos úr számára a főispán a megyeházban rendeltetett szállást s
annak hátulsó szobáin keresztül jól lehete már hallani a légbolygató
«éljent», mely Kőcserepy és Korondy nevei után riadozott. Szentirmay
emberei nem kiabáltak; a hivatalos állványon még akkor senki sem volt
jelen, néhány kiváncsi patvaristánál egyéb, a ki keresztül ment rajta s
annak a kedveért biz ők nem igen erőltették hangműszereiket, hanem
engedték az ellenpártnak ezt a mulatságot, kiknél kész volt az éljenzés,
mihelyt valaki egy ablakon kidugta a fejét.

Kőcserepy tehát egész gyönyörrel hallhatá szobáiba saját nevének
kizárólagos hangzását s ragyogó orczával kérdezé nejétől, kihez órákkal
diszített harczias köntösében belépett: «hallja-e ezt az égzengést
odakünn?»

A tanácsosné kezét nyujtva harczba induló bajnokának, igazi philosophi
felfogással mondá:

– A népszerűség soha sem szerencse, az az érdemek méltó jutalma.

Eveline őszinte bámulója volt férje érdemeinek s magában tökéletesen meg
volt a felől győződve, hogy a haza és az emberiség eléggé soha le nem
róható hálával tartozik Kőcserepy úrnak.

A tanácsos megcsókolá Eveline homlokát, megölelte leányát s elvárta mind
a kettőtől, hogy őt nézni fogják ablakaikból.

Vilma arcza olyan hideg volt, mint a hó, a diadalmas csók alatt, az ő
szivét nem hatotta meg semmi gondolatja a családi örömnek; titkon
szívében, midőn atyjára s anyjára nézett, s látta őket büszke, elbízott
reménynyel egymást biztatni, az a keserű gondolat támadt: «hátha
megszégyenülnének?»

A tanácsosné figyelemmel vizsgálta gyermeke halavány arczát, mely e
diadalban sem birt kipirulni s magában ezt következteté: «ez a gyermek
valakit szeret». Nagy gyanúja volt, hogy ez a valaki Emánuel barátunk
lesz.

Ez éppen illenék hozzá. Emánuel a legszeretetreméltóbb fiatal ember
minden ismerősök között, tanulmányait fényesen végezte, családja gazdag
és nagy befolyásu, Vilma örömest látja őt, örömest hallgatja, mint
beszél előtte apró rágalmakat a család gyűlöltje, Kárpáthy Zoltán felől
s ha kifogyott belőlök, még ő biztatja rá: «nem tud több rosszat
felőle?»

Azt a philosophnő nem is gyanítja, hogy Emánuel barátunkat kora
kicsapongásai azzá tevék, a mit a biblia «festett koporsónak» nevez s
hogy Vilma senkit a világon úgy nem gyűlöl, úgy nem utál, mint őt, s a
midőn biztatja, hogy rágalmazza előtte Zoltánt, ugyanakkor gyönyörrel
gondol a rágalmazottra s édes eszmének találja őt szerető szívébe
eltakarhatni. Mentül jobban szidják, mentül jobban üldözik, annál
erősebben öleli ő magához annak eszményképét, mintha azt hinné, hogy az
ő édes hivatása elleneitől megvédni őt.

A tanácsos úr magával voná hízelgő kiséretét. Ő maga is kiváncsi volt a
harczmezőt, seregeik fölállítását megtekinteni, e végett egy hátulsó
terem ablakán kegyeskedett kitekinteni.

Ez a pillantás nagyon elrontotta belső jó kedvét.

Egyetlen tekintettel keresztül láthatá, hogy kolomposai vagy magukat,
vagy őt csalták meg, a midőn a a diadalt minden kétségen kívülinek
állíták. Sőt inkább nagyon is világosan látható, hogy az ő párthíveinek
tömege kevesebb, mint Szentirmayé; más szemei ugyan csalódhatnak, a
tarka-tollasok tömegei a tágas udvar minden terén szétoszolva, százakra
menő lobogóikkal két annyit látszanak mutatni, mint Szentirmay tömött
rendben álló phalanxa; de Kőcserepy egy tekintetre meg birja becsülni a
két sereg számértékét, néhány százzal aligha többen nincsenek
ellenfelei. És azonfelül a legkedvezőbb állást ők foglalták el. Itt csak
észszel lehet segíteni.

A kolomposok észrevették a nagyságos úr örök mosolyán keresztül a
kellemetlen benyomást, s igyekeztek elsimítani azon új reményt adó
biztatással, hogy a kokánfalvi nemesség még nem érkezett meg, miután az
a városon kívül tanyázott, s ha az berukkol, bőségesen túlnyomja az
ellenfél létszámát.

Kőcserepy mindamellett úgy kezdé érezni, mintha sokkal sebesebben
vernének azok az órák ott a keblén, vagy talán a szíve volt az? midőn
kolomposait visszabocsátá híveihez s maga a főispán látogatására ment.

Valami futó gondolat háborította meg lelkét, hogy ezek az emberek puszta
szóval több eredményt birtak kivívni, mint ő pazarlással! hogy többet
érnek azok puszta kézzel, mint ő minden kincseivel együtt. Oh mennyivel
jobban gyűlölné őket, ha az a gondolat megérnék szívében, miszerint azok
magasan, – magasan állanak ő fölötte.

A megye előkelő rendei már ott voltak a főispán udvarlásán, mind a két
párt fő-fő vezetői, kik kölcsönösen iparkodtak egymásnak alkalmatlanok
lenni s mind a ketten a főispánnak.

A mint Kőcserepy úr sorba mosolygá ismerőit, Korondy fülébe súgta
halkan:

– A kokánfalvi nemességért jó volna előre küldeni, mert az ellenpárt
rögtön szavazatot fog követelni.

Kőcserepyt ez a tudósítás nagyon megrettenté. Szavazás alkalmával a
kapuk bezáratnak, s minden szavazó egyenkint bocsáttatik ki a
megyeudvarról az őrálló huszárok kis ajtaján keresztül. Ennélfogva
természetesen, a ki már a szavazás kezdetekor a zárt kapukon kívül
rekedt, az többé nem jöhet be.

Rögtön felszólítá a tanácsos Emanuelt, hogy üljön lóra s nyargaljon
lóhalálban a «Térjkineki» csárdához, beszéljen Bogozyval, hogy rakja
szekerekre embereit, úgy a hogy vannak és siessenek megjelenni a
színhelyen, különben az igért diurnumot vesztik.

Emanuel sietve fogadott szót s veszedelmes buzgalommal vágtatott végig a
városon, nem különben, mint a ki egy ostromlott vár sorsát viszi
magával, a felmentő seregért iramodván.

Azalatt a főispán és alispán és a tanácsos összesúgtak; a
legjavasolhatóbb terv az volt, hogy a választás megnyitását mindenféle
ürügy alatt el kell diplomatizálni addig, míg a várt segédsereg
megérkezik.

E végett a főispánnak hirtelen fontos levelet kellett kapnia valahonnan,
azt hirtelen keresztülolvasnia, bocsánatot kérni, hogy kénytelen egy
pillanatra elhagyni a rendeket és szobáiba vonulni. Az alatt a
jegyzőknek nagy sietséggel kelle futkosniok a termeken keresztül, mintha
rettenetes, elmulhatatlan dolgokkal bizattak volna meg a főispán úr
által, ki koronkint megjelenik ajtajában s bocsánatot kér a zúgó
rendektől, hogy csak még egy pillanatig kénytelen távolmaradni.

E diplomaticus jegyzék-váltások ideje alatt a künn levő választó
közönség türelmetlen kezdett lenni; már tíz óra is elmúlt, a mi falusi
emberek előtt csak két óra járásnyira van az ebéd idejétől, a miből
hihetőleg vacsora lesz, ha a méltóságos urak még sokáig késnek. A
nemesség eleinte csak zúgni, később hangosan kiabálni kezdett, mind a
két párt elkezdte jelölteit éltetni, a miből oly gonosz lárma támadt,
hogy a gyűlésterem ablakai remegtek bele.

Végre Tarnaváry, ki mindenütt tüskében látszott ülni, felugrott,
nekigyürkőzött s jobbra-balra taszigálva a főispán ajtajában álló
hajdúkat, beront hozzá erőszakosan.

Kőcserepy és Korondy ott álltak az ablakban, türelmetlen várakozással,
egy csomó fiatal ember ott ácsorgott a főispán körül, iszonyú
dologtalanság kifejezésével arczaikon; maga a főispán pedig pamlagán ült
s valami hosszukásan összehajtott papirosból látszott olvasni nagy
figyelmesen. Akkor kapta fel azt, midőn Tarnaváry belépett a szobába.

– Méltóságos uram, szólt egyet csavarintva izzadt üstökén Tarnaváry,
megbocsásson, hogy így berontok, de kénytelen vagyok méltóságodat
figyelmeztetni, hogy az idő telik, s az egybegyűlt nemesség odakinn
türelmetlen kezd lenni.

A főispán vállat vont, s tovább is figyelmesen nézett abba az
összehajtott papirosba.

Tarnaváry föltette magában, hogy most igen higgadt kedélylyel fog
szólani.

– Kérem méltóságodat, vegye tekintetbe, minő rossz származhatik abból,
ha méltóságod még sokáig késlekedik. Az egybegyűlt nemesség odakünn
hajnal óta készen várakozik, egy része ugyan jól felpálinkázva, de a
nagyobb rész étlen-szomjan. Az emberek zúgnak zajongnak, máris kezdenek
egymással feleselni, ha méltóságod meg nem jelenik előttük, én nem
tudom, mi fog történni? a leggyalázatosabb verekedés üt ki közöttük,
mely szégyent hoz mindnyájunkra.

A főispán úr erre sem felelt semmit, szép nyugodtan olvasván abból a
fontos okiratból, melyet kezében tartott; hanem helyette nagyságos
Kőcserepy úr mutatta némajátékkal, hogy ő méltósága nagyon el van
foglalva most.

– Dolga van ő méltóságának? kérdé Tarnaváry.

– Fontos, sürgetős, mulaszthatlan! súgá Kőcserepy lassan, nehogy
megzavarja őt fontos elmélkedéseiben.

De annál hangosabban beszélt Tarnaváry.

– Semmi sem fontosabb a jelen ügynél! Semmi sem elébb való kötelesség
ennél és én komolyan figyelmeztetem méltóságodat szent kötelességére.

Valami szerencsétlen titkárja a főispánnak arra a gondolatra talált
jönni, hogy valahonnan a kuczkóból előszólaljon:

– Bátorkodom emlékeztetni uraságodat, hogy itt a főispán úr szobáiban
vagyunk.

Tarnaváry felöklelte a megszólamlottat tekintetével.

– Tessék visszaülni az úrnak oda, a honnan felkelt! Ez nem a főispán
háza, ez a megye háza! s a főispán csak olyan szolgája az országnak,
mint az úr a főispánnak.

A főispán megint csak olvasott s a vállát vonogatta.

Tarnaváry föltette magában, hogy olyan szelid lesz, mint a bárány.

– Méltóságos uram. Én elismerem méltóságod hazafiui érdemeit…

A főispán egy új lapot fordított olvasmányában s oda sem hallgatott.

E megvető közönyösség oly dühbe hozta egyszerre a bárány Tarnaváryt,
hogy sem látott, sem hallott többé; az erőszakosan elnyomott vér mind a
fejének rohant; egy percz alatt, mielőtt valaki csak sejthette volna,
kikapta a főispán kezéből azt az irást s úgy vágta a földhöz, hogy
minden levele szétrepült.

– Ah ez erőszak! Violentia! crimen læsæ! actus majoris potentiæ!
kiáltának a szobában levők s ugrottak a földhöz csapott iratokat
felkapkodni.

Késő volt már: Tarnaváry megleste, hogy mik voltak azok? A fontos,
sürgetős okirat nem volt egyéb egy csomó képes Charivárinál, mely épen
akkor érkezett a postán, s melyben nagy gyönyörűségét szokta találni a
főispán úr üres óráiban.

Tarnavárynak sikerült egy számot megragadhatni belőle.

– Ah! Tehát ezek azon sürgetős dépêchek! ez azon fontos ügy! ez azon
elhalaszthatlan olvasmány, mely miatt az összes nemességnek várakozni
kell, mely a közügyeket háttérbe szorítja. Jó napot, uraim. Jó napot! Ez
ugyan derék dolog.

Utolsó szavait már a gyűlésteremben mondá el Tarnaváry, mint valami
elfoglalt zászlót rázva kezében az elrabolt Charivarit.

– Ime, tekintetes karok és rendek, itt van a mindennél fontosabb
diplomatiai jegyzék, a mitől országok sorsa függ, a miért úgy kellett
szaladni a megye jegyzőinek, majd nyakukat törték. Ez ám ama sürgetős
staféta, a mit lóhalálában hoztak a főispán úrnak. Tessék! olvassák önök
is, hogy szólhassanak hozzá. Tessék uraim, a fontos dépêchek.

Míg a gyűlésteremben levő előkelők egy része szörnyűködött, más
kaczagott a bárány Tarnaváry dühös ragadományán, az alatt odakünn a
köznemesség békétlenkedése a végső fokát érte el. A tarka-tollasok
belefáradtak már a kiabálásba, a vezetők a csillapításba, s a
Szentirmay-párt emberei egyhangulag kezdék sürgetni a szavazatot.

Bizonyosnak lehete tartani, hogy szavazat útján ők fognak győzni. Az
egyszerű felkiáltássali választás ezuttal a Kőcserepy-pártnak szintén
nem használt, mert ellenfeleik álltak az erkélyhez közelebb.

E rossz helyzet régóta bosszantá az érdemes atyafiakat s több izben
megkisérlék már egyes csapatokkal amazok közé nyomulhatni, de itt oly
szigorú rend uralkodott, hogy a zárt tömegen sehol sem lehetett
keresztül hatolniok s mindannyiszor kényszerítve voltak visszahuzódni a
tulsó oldalra.

Az alkalom végre a leggonoszabb tanácsadó; a megyeház udvarának egyik
szögletében nagy rakás tégla volt felhalmozva, jövendőbeli építkezés
végett; egy ideig csak arra használták e téglahalmazokat a tisztelt
választók, hogy felálltak azokra s onnan lármáztak, később azonban,
midőn az ellenpárt a szavazást kezdé sürgetni, mulatságosnak találták
amazokat olyanformán birni más gondolatokra, hogy egynéhányat azon
téglák közül az előttük állókra hajigáltak.

Ez igen jó gondolat volt. Amazok oly sűrű tömegbe vették magukat, hogy
minden elhajított kőnek emberére kellett találni közöttük.

A rossz példánál semmi sem gyümölcsözőbb; az ingerelt, mámoros sereg
egyszerre rohant az alkalomnak s mintha ez így volna legjobban, elkezdé
ostromolni téglabombáival az ellenfél választóit. Ebből pokolbeli lárma
támadt; a Szentirmay-párt emberei nem akarták magukat engedni, s ki
botot, ki csákányt ragadva, elkezdék visszaverni támadóikat, egy pár
zászlót már el is vettek tőlök, s azoknak a nyeleit odaverék a
zászlótartók hátaihoz, a miből ott a szűk, megszorult helyen a
leggonoszabb öldöklés támadt volna, ha hirtelen maga Szentirmay és
Kárpáthy meg nem jelennek párthiveik között, a midőn Zoltán a választók
vállaira emelkedve, a mérges zsivajon keresztülható szózattal hivá fel
választóit, hogy rögtön hagyják el a megyeház udvarát és protestáljanak
ez alkotmánytörő erőszak ellen.

Józan választói igen helyesnek találták e felszólítást, s azonnal
kezdtek a főkapun keresztül kifelé nyomulni.

Az ellenfél az által még vérszemet kapott s a távozóknak rohant egész
dühvel, vége volt a rend, a fegyelem utolsó szinének is; «üsd, vágd!»
hangzott minden oldalról, a bőszült ittas sereg űzte az előle
menekvőket, kiknek hátul maradozói csak úgy birtak a világos
agyonveréstől megszabadulni, hogy elhajigálták megismertető tollaikat s
üldözőik közé vegyülve, ők is kiáltozák: «üsd, vágd!» míg amazok mind ki
voltak az utczára terelve. – Ekkor valaki elkiáltja magát:

«Ki kell őket verni a városból.»

A merész gondolat rögtön pártolásra talál.

– Ki velök a városból! hazáig kell őket verni!

Amazok sem veszik tréfára a dolgot, hanem látva, hogy ez már csakugyan
nem mulatság, futnak, ki merre lát; ellenfeleik mindenütt nyomukban,
egész a város végeig, s hogy a szavuknak álljanak, még az országútra is
ki! Ők haza kergetik ellenfeleiket.

Egy csapat a legittasabb vérengzők közül ez alatt felrohant a lépcsőkön
furkós botokkal, s az ajtóban álló hajdukat földreverve, elfoglalá az
előtermet, felugrált a székekre, asztalokra s onnan ordítá
torkaszakadtából: «le a mágnásokkal!»

Néhányan a gyűlésterem ajtajának estek s azt zárva találván, nekiveték
vállaikat, hogy befeszítsék.

Az ajtó egyszerre felnyilt s a dühödt vakmerők előtt állt Tarnaváry.

– Megálljatok! ordíta rájok mennydörgő szóval, hogy azok ijedten
hallgattak el egyszerre.

– Nem tudjátok-e, hogy ez a hely szent? ez a hely az ország terme! Ki
innen, istentelenek! Takarodjatok ki rögtön, vagy a ki e küszöbre
merészeli tenni lábát, azt én ezennel a kardommal hasítom ketté!

Az ugyan problematikus dolog volt, ha vajjon az a kard kihúzható
állapotban van-e? De a fenyegetés oly határozott modorban volt téve,
hogy a kortes urak jónak látták azt komolynak venni s szépen leszálltak
a zöld asztalról, s a nélkül, hogy újabb ostromot kísérlenének meg a
gyűlésterem ellen, szép csendesen kimentek az előteremből, csak az
ajtóban állt még meg valami coryphæus, s rekedt hangon onnan kezdett el
dictiózni holmit; de azt is úgy túlkiabálta Tarnaváry, hogy maga sem
hallotta, mit beszél. Csak elment azután ő is, a merre a többi.

Tarnaváry dühtől reszketve fordult vissza a gyűlésterembe.

Épen akkor lépett ki a főispán a szobájából a nála volt urakkal, kik az
egész botrány-jelenet alatt nem is mutatták magukat. Most jött elő s a
főispán oly diplomatice mosolygott, mintha nem történt volna semmi.

– Méltóságos uram! ordított rá Tarnaváry, én protestálok ez
alkotmányszegés ellen, s óvást teszek minden lehető eredmény ellen,
melyet nyers erőszak szült.

– Protestálunk! kiálták minden oldalról Szentirmay pártfelei, a mit a
méltóságos elnök úr épen annyiba vett, mintha Bécsben az olasz operában
hallaná, mint kiáltanak bravot a jól kivitt ensemblenak. Szép csendesen
kilépett az erkélyre s ott a számára rendelt helyet elfoglalá. – Az
egész udvaron alig volt egyéb ember, mint néhány marodeur Kőcserepy
táborából, holmi vén fogatlan kortesek, a kik féltették irháikat, s
néhány okosabb honoratior, a ki nem tartotta rangjához illőnek az
utczákon végig verekedni.

– Méltóságos uram, szólt Szentirmay a legcsendesebb vérrel a főispánhoz,
hiszi-e méltóságod, hogy mai napon végre lehet hajtani ez alkotmányos
lépést?

Az elnök Szentirmay irányában legalább volt annyi tekintettel, hogy
kérdését feleletre méltatá.

– Præsentes concludunt. (A jelenlévők határoznak.)

Rudolf egy sarcasticus tekintetet vetett az udvaron lézengő néhány
választóra s visszahuzta magát. A veletartók mindnyájan elhatározák,
hogy együtt el fogják hagyni a megyeházat.

E pillanatban jött Bogozy a maga kokánfalvi híveivel. Mintegy
háromszázan lehettek mindössze; a hátulsó kapun vonultak be az udvarra s
mind az, a mi az első kapun túl történt, tudomásukon kívül esett.

Szép rendben történt bejövetelök; elül lóháton Emanuel barátunk, ki e
pillanatban a legfontosabb embernek képzelhette magát s büszkén
köszöngetett fel kardjával az ablakokból alátekintgető hölgyekre,
különösen a szép Vilmára: milyen diadalt hozott ő most magával.

Utána Bogozy jön, hosszú tenyérnyi szalagja hátig lobog kalapjáról,
kezében rézbuzogányos botot visel, a sallangos dohányzacskó szíja mellé
dugva.

A többi atyafiak is mind sallangos, kaczkiás vitézek, egyik kézben a
rézcsákány, másikban a kotyogós kulacs; gyönyörűség rájok nézni!

Üdvözlik is őket mindenünnen, erkélyekből, ablakokból, a hölgyek
kendőiket lobogtatják feléjök. Kőcserepy kalpagjával köszönt rájok.
Milyen pompás derék fiuk! A főispán rögtön kiiratja nagy betűkkel a
fekete táblára e végzetteljes szót «vox».

A menet szép toborzó lépésben járul a főispáni erkély elé, ott Bogozy
felállítja őket katonás rendbe, s mikor sorban állnak, egyet int nagy
ménkü botjával s megriad egyszerre háromszáz torokból:

«Éljen Szentirmay és Kárpáthy!»

Mi volt ez? hogyan volt ez? álom-e ez? A nyelvek beszélnek-e rosszul?
vagy a fülek nem hallanak jól? Az erkélyen állók elsáppadnak,
elszörnyednek, a főispán felugrik helyéről, mintha alatta sütötték volna
el a bombát s két kezével int, hogy hallgassanak el, a mi által még
rettenetesebbé teszi a veszedelmes éljenordítást.

Bogozy felemeli buzogányos botját és egyszerre elhallgat az egész tömeg,
egy intésére.

Oda mutat botja bunkójával a fekete táblára: «vox!» s azzal egyet int a
kapuk felé:

– Be kell zárni a kapukat.

– Nem szabad! nem szabad! nem kell megengedni! kiáltoznak alá az
erkélyről, mire Bogozy stentor hangon felordít:

– Præsentes determinant! (a jelenlevők határoznak!)

E szóra lehetetlen Tarnavárynak megállani, hogy hangosan fel ne
kaczagjon a teremben.

– Méltóztatott kimondani! szól, odalépve az elnök széke mellé, s egyik
kezével annak támláját ragadva meg, másikkal az előtte álló papirra
mutat, hova az alispán untával tollpróbaképen tizszer, tizenkétszer
leirta ezt a mondást: præsentes concludunt.

– Ne engedjétek a kapukat bezárni! kiálta az őrt álló megyehajduknak
Korondy, az alispán.

Egy pár sujtásos vitéz szót akart fogadni, a mivel azt nyerte, hogy
kilökték a kapun s azután bezárták annak mindkét szárnyát, elébb
megkérdezve, hogy akar-e még valaki kimenni? A felszólításnak rögtön
engedett is néhány jámborabb fél, a ki félt ott maradni a küzdtéren.

Csak Emanuel ficzánkolt még ott egy magában. Bízott nagyon bársony
dolmányában, prémes mentéjében, azt hitte, ahhoz nem mernek nyulni, s
lovát hánykódtatva, váltig iparkodott beszédet tartani az áruló
tömeghez, de soha sem vitte tovább a megszólításnál: «Barátim, kedves
barátim!» Senki sem hallgatott rá. Olyan szép tarka szalag volt
kalpagjára tűzve, maga a tanácsosné kötötte azt csokorba s azt mondá
neki, midőn mentésen, kardosan meglátta: az «én hősöm!» Ezt a hős nevet
meg kell érdemelni! A szép hölgyek mind ő reá néznek. Egyedül ő mentheti
még meg a Kőcserepy-ügyet. Kirántá kardját s a kapuhoz nyargalva,
elkezdé kiáltozni:

– Nyissátok ki a kaput; a ki hozzám mer nyulni, halál fia!

Eleinte nem hallgattak reá, később azután könyörült rajta Bogozy.

– Adjátok ki az urfit a kapun, ha úgy kéredzkedik!

Egy pillanat alatt lekapták lováról az én hősömet, elvették a kardját,
hattyuprémes mentéjét letépték nyakából s kivetették a kapu tetején át,
mint egy macskát. Senki sem kérdezősködött utána többet.

Ez alatt, hogy a szertartás megkezdéseig ne teljék hiába az idő, az
érdemes választók seregéből koronkint előállt egy-egy hangosabb hazafi s
fokos-kiséret mellett épületes verseket mondott a gyülekezet
felvidítására.

Legelébb egy görbedt nyakú, őszbajuszú kortes emelte fel szavát, minden
sor után diadalmasan tekintve végig minden jelenlevő emberen.

  Kőcserepy gavallér. Van zsebében sok tallér,
  Nem kell nekünk inggallér. Lehet Pesten ácspallér!

Az öreg megtörülte utána a száját s a tömeg iszonyatos éljent kiáltott
az ostoba versre.

Hetyke korteslegény ugrott ki utána, s daczosan csóválgatta nyakát, míg
a verset mondta.

  Kőcserepy és Korondy! Minket tovább ne bolondíj;
  Ha megittuk a borodat, mégis megüljük torodat.

A kokánfalviak hires költők ebben a genre-ban.

Jött utána a harmadik; ez már valami notáriusféle ember volt:

  Szentirmay, Kárpáthy hazánk igaz baráti.
  Korondy, Kőcserepy Honunkat nem szereti.

Valaki oda hátul mindjárt rögtönzött reá:

  Kőcserepy uram csak olyan tanácsos,
  A kitől még soha sem kértek tanácsot!

Képzelhetni, hogy ezt a felvonást már nem nézték az ablakokból, a
tanácsosné elájult, a főispánné rosszul lett; milyen szégyen, milyen
bosszúság!

– Ily részeg, ittas csapattal alkotmányos ügyeket kezelni nem lehet,
monda Kőcserepy odafenn elhalaványult ajakkal.

Oh a kedves, délczeg, szeretetre méltó fiuk! Az elébb pompás derék fiuk,
most már részeg ittas, csapat. Pedig bizonyára azóta egy csepp bort sem
ittak. Azelőtt sem itták Szentirmay borát, ha részegek, nem ő itatta le.
Az irigység sem mondhatja, hogy Szentirmay vesztegette meg őket,
Kőcserepy borát itták. Háládatlan hitszegők! Ez a név illik rájok
legjobban. Öt forintot kaptak fejenkint s még sem adták el lelkeiket.

Az urak odafenn végtelen zavarban voltak. A tarkatollas tábor mind künn
szaladgált az utczán, Szentirmay vert táborát kergetve ki a városból, s
mire hírt vettek a veszedelemről, a kapuk be voltak zárva; a fekete
táblán kiirva a szavazat visszavonhatlanul. Mit lehet itt még tenni?

– A kokánfalviak érdemes vezére jőjjön fel egy szóra a terembe! hangzott
alá az erkélyről.

A nemes urak, gonoszat sejtve, nem akarták engedni, hogy Bogozy
felmenjen.

– Hátha tüzes sárkánynyal volna tele mind az egész ház, vajh nem
mennék-e fel? monda büszke önbizalommal a szittya vezér, s távolléte
alatt alhadnagyaira bízva a fővezérséget, megindult ad audiendum verbum,
maga előtt bocsátva hosszú bunkós botját.

Kőcserepy eléje futott, még az ajtóban elfogta.

– Mit cselekedett ön, szerencsétlen ember! támadt rá fogcsikorgatva.

– Ha tudni kivánja nagyságod, megmondom, hogy mit cselekedtem: nagyságod
és czinkostársa, Maszlaczky, az én tiz körmömet használták fel Kárpáthy
Zoltán megrontására, mert ha én le nem irom neki azt az átkozott pert,
nagyságod most nem ül Kárpátfalván; azért én most helyrehozom, a mit
vétettem azon derék hazafi ellen, a kit az úr Isten éltessen sokáig. Ezt
cselekedtem, nagyságos uram.

– Ön gyalázatosan, undokul megcsalt engem; ön egy, egy…

– Mérsékelje magát, méltóságos uram! Tessék meggondolni, hogy én
Kokánfalváról jövök, s kokánfalvi nemes embert még a pap se leczkézzen
meg a templomon kívül.

Azzal rá sem nézett többet, hanem ment egyenesen a főispánhoz. Illendően
meghajtotta magát előtte, a hogy tudta s szépen megállt ott, két keze a
botja végén. A Kőcserepy-párt emberei úgy körülállták, hogy Tarnaváry
minden törekvése mellett sem férhetett hozzá.

Az elnök sokat beszélt az előtte álló vadszittyához, de részint oly
halkan beszélt, részint oly rossz accentussal, kissé hebegve is, hogy a
ki nem volt szokva hozzá, ki nem találhatta, melyik idiomáját gyakorolja
az indogerman szólásnak?

Bogozy csak hallgatta türelemmel; végtül végig várta az egész beszédet,
helylyel-közzel igen megelégedve látszott vele lenni, általában
legkevesebb kételkedést, ellenvetést, avagy tiszteletlen felindulást sem
engedett arczkifejezései közé vegyülni az egész beszéd alatt, mely
kedvéért tartatott, hanem áhitattal állt ott az utolsó szóig, midőn az
elnök úr ő méltósága ismét mentéjébe takargatta magát, azon hittel, hogy
ezt az embert most az igaz útra térítette.

Bogozy ekkor a legnagyobb kegyelettel és deferentiával tevé töredelmes
hangon ezt a végre tartogatott alázatos vallomást:

– Méltóságos uram, egy szót sem értettem ezen gyönyörű beszédből, mivel
nagyot hallok.

Nem ismerem azt a geniust, a ki ebben a pillanatban megőrizte Bogozyt
attól, hogy Kőcserepyék rögtön nyakon nem ragadták és le nem vetették az
erkélyről nyakra-főre. Annyi bizonyos, hogy egyszerre öten-hatan kezdtek
el hozzá beszélni, s ez a beszéd aligha volt valami magyarázat. Bogozy
úgy tett, mintha semmit sem értene, pedig olyan közel jártak az orrához
ököllel, mint egy paraszthajszál.

Túldörgé valamennyi beszédét Tarnaváry harsány szava.

– Ne hallgasson senkire Bogozy! ezek az urak csak időt akarnak nyerni.
Az ő embereik megtámadták a mieinket s gyilkos verekedéssel kiűzték őket
az utczára, a nagyságos urak engedték megtörténni a verekedést s most
megakarják azt újítani; ki akarják nyittatni a kapukat, hogy bőszült
hadaikat önökre bocsássák.

Bogozy e szóra felcsatolta egygyel magasabbra rezes fringiáját s mutatá
tenyérrel, hogy már most ő is beszélni akar.

– Megértém a szép szót, méltóságos uram. Tehát az a szándék, hogy
kinyitván a kapukat, birokra ereszszenek bennünket a künn dörömböző
ellencsapatokkal. Már hiszen ismerik méltóságos és tekintetes uraim a
kokánfalvi nemesség hires krónikáját, a ki nem ismeri, annak im
elmondom. A mióta Árpád e helyen megszállott, Kokánfalva nemes legényei
mindig híres-neves verekedők voltak. Ők pogány vallásuk gyakorlása miatt
még második András király alatt is beverték egynémely úr fejét, s ők
maguk hadat izentek egész Biharvármegyének, mely határaik fölött
igazságtalanul itélt. Negyedik Béla király alatt csak Kokánfalva
mocsárai közé nem jött be a tatár, s ha bement, ott maradt. Dózsa
paraszthadát ezernyi ezerrel verte meg Dobzse László alatt egymaga e
helység, s mióta Mohács alatt siralmasan elesett nemzetünk, hány
különböző úr foglalta el már ezt a vidéket, de nem fizetett Kokánfalva
egynek is harácsot soha, egy harapás kenyeret sem, sem pedig uraskodni
oda még be nem jött senki apja fia, a kit ki nem vertek; még csak
szolgabiró sem járt a tájékon, mióta ember él. Az utolsó győri
insurrectiónál hátát vetette a többi nemesség a franczia seregnek, a
kokánfalviak ott is szembe álltak s megfokosozták a nehéz vasasokat, úgy
mentek azok panaszra Napoleon császárjokhoz, mondván: «nem tudjuk, mi az
a görbe, de nagyon rossz.» Azok a görbék most is kézben vannak, azok a
kezek most is oly izmosak, mint ősapáinké és semmivel sem kisebb bennünk
a tudomány fejek beverésére, mint volt nyolczszáz esztendő leforgása
alatt. Azért, ha azt kivánják a méltóságos urak, hogy most szavazatot
adjunk rendes úton-módon, mi megteszszük azt is rendben becsülettel; de
ha jobban tetszik ökölre bocsátani a határozatot, mi annak is állunk,
kinyitjuk a kaput, s fogadom a Jeremiás keserüségeire, hogy úgy
elkergetjük innen a tarka-tollasokat, mintha soha itt sem lettek volna.

Ez a szép szónoklat mind lehallatszott az udvarra; a kokánfalviak ősi
dicsőségük emlegetésére irtóztató ordításhoz kezdtek, a melyből annyi
volt leginkább kivehető, hogy bizonyára kedvök volna egy új hősi tettel
megszaporítani apáik hírnevét.

A pártok mindegyike végtelen zavarban volt. Szentirmay odafutott a
főispánhoz.

– Méltóságos uram, az emberiség nevében könyörgök, vessen véget e
természettelen tusának, napolja el a választást, oszlassa el a
választókat, különben a legirtózatosabb dolgok fognak ma itt történni.

– Történjék a mi akar! kiáltott közbe daczosan Tarnaváry, a kik
verekedve elhagyták az udvart, azok nem jöhetnek vissza többé.
Méltóságod azt mondta, a jelenlevők határoznak; ime tessék a jelenlevők
határozatát meghallgatni.

Odalenn egyhangúlag kiálták:

«Éljen Szentirmay, Kárpáthy!»

Egy hang sem éltette Kőcserepyt.

– Méltóztatik hallani a jelenlevők kiáltását? szólt Tarnaváry erőszakos
hévvel ostromolva a főispánt.

A főispán hidegvérrel mutatott a fekete táblán kiirt szóra: «Vox!»

– Mi szükség itt szavazatra bocsátani a dolgot, midőn senki sem szól az
ellenfél mellett.

A főispán ismét csak a táblára mutatott.

– Méltóságos uram, szólt Rudolf egészen magán kívül, az lehetetlen, hogy
méltóságod most szavazatot nyisson, hiszen a mint ezek az emberek
egyenkint kibocsáttatnak az utczára, a felbőszült ellenfél rögtön
agyonveri őket.

A főispán vállat vont rá s hideg nyugalommal nevezte ki a szavazatszedő
bizottmány tagjait.

Künn az utczákon már hallható volt a künnrekedt fél vad ordítozása, mely
az üldözésből visszatérve, a kapukat zárva találta s a menekültek által
értesítve lőn a kokánfalviak árulása felől, kik most egyedül bitorolják
a választási tért.

– Be kell taszítani szekerekkel a kapukat, ordíták odakünn, s rögtön
hallható volt, mint rohannak nehéz társzekerekkel a zárt kapunak,
fejszékkel döngetve annak hevedereit, s kövekkel hajigálva a megyeház
ablakaira, honnan minden nézősereg ijedve eltisztult.

– Tessék szavazatra menni, inte a főispán.

– Tessék szavazni! mondák utána Kőcserepy és hívei, gonosz kárörömmel
fordulva Bogozyhoz, kit Rudolf és Zoltán meg akartak gátolni e
merényletben, készebbnek nyilatkozva a lemondásra, mint ily jelenet
előidézését megengedni.

– Önöket mind meggyilkolják odakünn! szólt Zoltán átölelve Bogozyt, s
remegve miatta és társai miatt.

Ez nem volt azon ok, melylyel Bogozyt meg lehetett győzni.

– Csak tessék azt reánk bízni! szólt hegykén s ő maga indult meg
legelébb a szavazat asztalához, mely lenn a nyilt folyosón volt
felállítva.

Ez asztal előtt kellett mindenkinek szavazatát adni s azután kimenni a
megyeház kis ajtaján, melyet kívülről egyre döngettek fejszével s ólmos
bottal.

Bogozy odalenn összesúgott embereivel s kiválasztva azt az ötvenet, a
kik legelébb járuljanak a szavazáshoz, a kis ajtónál szépen bevárta
őket, míg mind elvégzék a szavazást, s akkor megnyálazva tenyerét,
markába szorítá buzogányát s kinyittatá az ajtót.

– Üssétek agyon! ez volt a legelső kiáltás, mely minden oldalról
fogadta, a mint kilépett.

– De ki üt hát agyon? kérdezé Bogozy, megforgatva maga körül buzogányát
s kirohant ötven emberével a sokaság közé, jobbra-balra ütve s véres
fejeket osztva mindenfelé.

– Ti jöttök a kokánfalvi nemesség ellen? ordítá a maroknyi csapat, mint
a sárkány dúlva ellenfelei közt. Ti akartok mi velünk kikötni? Nektek
kell háború? Nesze háború! nesze vitézség.

A kokánfalviak perczről-perczre többen jöttek elő a megyeházból, a
verekedés egyre dühösebb lett, az emberek a földre gázolták egymást,
letépték ruháit, beverték orrát, fejét, lehasogatták füleit,
leharapdálták egymás képét, kitépték üstökét, egy-egy ember felugrott a
többiek fejére, onnan csépelte az alatta levőket, míg őt is le nem
tiporták; nem hallgatott már odabenn senki a szavazásra, a főispán s
hivatalnokok felugrottak az erkélyről, bezárkóztak szobáikba, a még
hátra volt kokánfalvi atyafiság kinyitá az utczai kaput s egyszerre
kirohant a csatatérre. Ez a roham dönté el a diadalt; a Kőcserepy-párt
emberei megsokalták az ütleget, s látva, hogy egy új tömeg jön ellenük,
hirtelen visszafordultak, odahagyták a megyeházat s azon az úton, melyen
néhány óra előtt ők kergették el Szentirmay négyezer emberét, most ők
maguk futottak el a kokánfalvi atyafiak előtt, kik megűzték őket a város
végeig, elszedték zászlóikat, fegyvereiket, s úgy tértek vissza a
megyeházához nagy diadalmasan végigénekelve az utczán:

  «Kinyilott a piros rózsa, Szentirmay szakajts róla
  Még pirosabb a mi vérünk, Azért ontjuk, kiért élünk!»

A Kőcserepy-családnál valaki nagy beteg lehet; cselédek, irnokok
szaladgálnak orvosok után, a szállás ajtai be vannak zárva idegenek
előtt, az ablakredőnyök lecsukvák. Mégis keresztül hallatszik:

  «Kinyilott a piros rózsa!»



XIX. JELLEMEK.

Kőcserepynek rossz éjszakája volt. Annyi veszteség mellett Eveline
betegsége volt rá nézve a legsulyosabb csapás. Férje meggyaláztatásán
elájult a túlérzékeny delnő s egész éjjel a legnagyobb kínok közt
fetrengett; ha néhány perczre egészen magához tért, lankadtan susogá:
«minő gyalázat! minő gyalázat!» – és azután ismét elkezdett sírni,
vonaglani, hogy ajkán a kín tajtékja habzott.

Milyen éjszaka ez!

Odakünn az utczákon egész éjjel hangzott a víg zene, a nemzeti induló, a
fáklyák fénye bevilágítá az utczákat. Bizonyosan a nap diadalmas
vezéreinek adnak fáklyás-zenét.

Mégis legalább egy vigasztalása volt a megbukott pártfőnöknek: az, hogy
ha ő gyalázatosan vesztett, de ellenfele is gyalázatosan győzött. A
szégyen közös. A diadallal ők sem fognak dicsekedhetni senki előtt. Az
eredmény által ők is le vannak rántva azok sorába, kik személyeiket
kiemelték, de letaposták az elvet.

Nem marad neki az a vigasztalása sem.

A fáklyás-zene hősei nem találták sem Rudolfot, sem Zoltánt
szállásaikon, mindkettő egész éjjel távol maradt, csak másnap reggel
jelent meg Zoltán egyedül a megyegyűlésen, a midőn a főispán kimondá a
tegnapi nap eredményét. A jelenlevők szavazata Szentirmayt és Kárpáthyt
választá meg követekül.

Mindkét név hangos éljent kapott. Csupán a kokánfalvi választók voltak
jelen a teremben. A karzatok gyéren voltak látogatva, a hölgyek mind
elmaradtak onnan.

Pedig kár volt nekik ez órában Zoltánt nem láthatni.

Halaványan, mint a ki az egész éjt átvirrasztá, kelt fel az ifju az őt
követi székében megerősítő éljenzések után.

Mindenki azt várta, hogy e megtiszteltetést meg fogja köszönni.

– Sokkal szentebbek előttem hazám törvényei, szólt az ifju, nagy sötét
szemeit a gyülekezeten végighordva, hogysem azokat még ügyfeleimnek is
meg engedném szegni. A mi tegnap e szent helyen történt, az örökké
megsiratandó emlék marad én előttem és annak eredményét, midőn reánk
nézve kedvező az, ép olyan kevéssé ismerem el jogosnak, törvényesnek,
mintha az ellenkező esett volna meg, s alkotmányos jogaink durva
megszegése ellen a mint óvást tettem ellenfeleimnél, ép úgy óvást teszek
saját pártom ellen, s a választást semmisnek tekintem. Én oly helyet,
hol alkotmányunk fentartására kellene őrködnöm, el nem foglalhatok azon
az úton, melyre engem az alkotmány megszegése vezetett s a kényszer és
erőszak, mely alulról jő, ép úgy ellenére talál bennem, mint az
ellenkező. Én igazságot keresek, nem diadalt. Azért e választás ellen
mind magam, mind jelölttársam nevében ünnepélyesen tiltakozom, a
küldetést el nem fogadom, s új, jogszerű és törvényesen megtartott
választást kivánok.

E szavak mindenkit megleptek. Az ellenzék itt-amott zúgott utána, mintha
bosszankodnék, de mégis jól esett nekik ez a beszéd, hogy kedvök lett
volna az ifjut sziveik mélységébe takarni; a mi pedig Kőcserepy híveit
illeti, bizonyosan mondhatjuk, hogy Zoltán e váratlan lemondással
legalább egy harmadát azoknak maga részére hódította úgy hogy midőn
néhány percz mulva megzendült az általános éljenkiáltás rá, azt – a jobb
oldalon kezdték.

Maga a főispán is megrendítve érzé magát. Lehetetlen volt neki meg nem
vallani maga előtt, hogy kettő közül ez az igaz ember.

Egész tisztelettel inte Kárpáthy felé s valódi meghatott hangon mondta a
gyülekezetnek:

– A nemes báró lemondását nagyrabecsülöm és elfogadom; az újabb
választásra a jövő hét ugyanezen napját tűzöm ki s férfiui szavamra
mondom, hogy legkisebb szabálytalanságot sem fogok eltűrni! Igérem és
megtartom.

A főispán úr ezuttal őszinte és általános éljent kapott. Azt iparkodott
is megérdemelni.

Szentirmay még a választás éjjelén sietett fel a kormányhoz, a választás
eredményét megsemmisíttetni. A következő hét alatt nagy felügyelet volt
rá, hogy minden vesztegetésnek eleje vétessék.

A kijelölt napra a nemesség újra egybehivatott. Bölcs megfontolással,
józanon, cselekvényök nemzeti fontosságától áthatva jelentek meg mindkét
oldalon.

A szavazás mély csendben, egész kegyelettel ment végbe, legkisebb
botrány, legkisebb undorító tény sem történt. A választók háromnegyede
Szentirmay és Kárpáthyra szavazott. Tehát csak egy negyedrész maradt
Kőcserepynek.

Tehát meg kellett győződnie a felől, hogy nem szeretet, nem becsülés
vonta hozzá az embereket, hanem csak mámor. Midőn kijózanultak,
megvetették.

Oh mint kellett neki gyűlölnie ez embereket, kikről kénytelen volt
elismerni, hogy jobbak, mint ő, mert hiszen azok, a kik kezet
szorítottak vele, még ők is elpártoltak tőle.

Hát még ha arra gondolt volna, a ki szivéhez legközelebb áll, s a kinek
a szive még is tőle legtávolabb van és leggyűlöltebb ellenségeihez
közel: tulajdon leánya?…

A második választás letörlé az első gyalázatát; nem az intézmény volt
kárhozatos, hanem azok, a kik visszaéltek vele, nem a nép volt a rossz,
oh a nép mindig jó, hanem rosszak voltak azok, a kik konkolyt hánytak
közé, s valahányszor hasonló esetek jöttek elő alkotmányos életünk
történetében, annak soha sem a pártviszály volt az oka, mert e nép
mindig meg tudott férni magával, hanem a vezetők lelketlen önzése, hiú
nagyravágyás, személyes ellenszenv, a mi bűn volt, mindig a nagyok bűne
volt, de nem a nemzeté, nem az intézményé.



XX. A NŐ VÉDELME.

A ki a mult évtizedek küzdelmeit együtt át nem fáradta, a ki maga is
részt nem vett azon általános izgatottságban, szenvedélyekben, melyek
akkor az idők urai voltak, az előtt valami exoticus tárgy fog lenni amaz
elkeseredésrőli fogalom, mely egy bukott pártvezér szivét eltölthette.

Szép olvasónéim közül igen sokan még nevelőintézeteikben voltak akkor,
vagy még dajkáik meséit hallgatták, a midőn azon nemzeti galvanismus
felvillanyozta az egész országot, a mire már csak mi vének emlékezünk.
Legyen szabad saját fogalmat alkotnom a vénségről: a ki e század
negyvenes éveit mint férfi érte meg, vén az az ötvenesekben; legalább én
nekem úgy tetszik, mintha nemcsak e század volna ötvennégy esztendős,
hanem én magam is.

Még akkor milyen fiatalok voltunk!…

Kőcserepy tanácsos palotája siralomház. Mindenki kerüli; legjobb barátai
sem találják korszerű vállalatnak hozzá járogatni. Azelőtt mindennap
két-három levelet kapott az ország minden vidékeiből, nagyhírű
férfiaktól, kik benne pártjok támaszát ismerték. Magas kilátásokkal volt
kecsegtetve, miknek elnyerése a fényes sikertől függött. És most mind
ennek vége, senki sem gondol rá többet, elfeledték, nem beszélnek róla,
nem keresik, nem hivogatják, el vannak nála nélkül. A konferencziára
küldött indítványait visszaküldték – hátirat nélkül… Semmit sem
válaszoltak rá… De mégis: néhány betű volt rájok írva vörös iracscsal.

 ;S. C. ;
a. r. t.

Talán csak a lajstromozó betük azok, de ő ezt olvassa belőlök: «Scart».

Scart! Minő gúny! minő megvetés! Scartba tették, mint az egyedül maradt
makkhetest!

Nem mehet sehova falujából, attól félve, hogy mindenütt gúnynyal
fogadják; nem akar senkihez levelet irni, attól tartva, hogy olvasatlan
utasítják vissza; nem viheti családját sehova, mert nem fogják őket
meglátni; nem kereshet magának a közéletben, hivatalában szórakozást,
mert nem fognak semmit reája bízni.

Minő szomorú alak: egy nagyravágyó pártfőnök, a ki megbuktatta pártját.

Valahol egy távollevő megyében rokonai éltek, szegény közsorsú emberek,
a kik a bukás után elváltoztatták neveiket Vályogosyra. Még azok is
megtagadták.

S bár találna otthon, házi körében vigasztalást. De ott érzi még
legjobban elhagyatottságát. Mindenki olyan szomorú körüle. Nincs, a
kivel egy vidám szót beszéljen. Egy búskomoly nő jár a pompás szobákon
keresztül, végtül végig valamennyin, s ismét vissza. Nem beteg már, de
még rosszabbul van, mintha beteg volna; egész nap nem hallani szavát,
csak szemlesütve jár fel s alá, mint a ki mélyen, az őrülésig
gondolkozik valami rögeszmén s csak olykor sóhajt fel nehezen, nem
törődve vele, van-e valaki, a ki hallja, vagy nincs: «minő szégyen, minő
gyalázat!»

Jönnek naponkint a fővárosi hirlapok, a nő mohón ragadja azokat; le van
írva bennök hosszasan, körülményesen, megtoldva, felczifrázva férjének
bukása. Egyszer gonoszul sajnálkoznak rajta, másszor megvetőleg szólnak
felőle és utána mindjárt következnek Kárpáthy ünnepelt diadalai a
megnyilt országgyűlésen. Hogy dicsérik, hogy hódolnak neki! És ők ülnek
itthon, Kárpátfalván…

Minő szégyen, minő gyalázat!

A tanácsos gyakran rajta kapja nejét a hirlapok olvasásán s dühösen tépi
azokat össze s vágja a kandallóba, és megtiltja azokat házába bevinni.
De mi haszna tépi össze? ezer meg ezer példányban olvassák a hirlapokat
az egész országban. Még az inasok is ő róla beszélnek. Példabeszédképen
marad fel a neve. Amarról pedig éneket készítnek, még az arató leányok
is azt danolják a tarlókon:

  «Rózsabimbó borostyán,
  Füzért köt a magyar lány» – stb.[3]

Ilyenkor, ha közel lehetne hozzá és egy kés volna kezében!…

– Ne búsulj, ne légy szomorú; szólt egyszer, midőn nejéhez belépett,
eljön neki is az ő napja.

Vilma ott ült az ablakban és jól tudá, hogy a kiről szó van, az Zoltán.

A férj bizalmasan beszélt neje előtt; leányától is miért titkolózott
volna? Közös ellenségükről volt szó.

Miért titkolta volna el, hogy szive örül, keserűen örül, mert amaz
éretlen gyermek, ki az ő fejére mert hágni, bünhödése elé megy,
irtózatos bünhödése elé.

Itt mégis lassabban kellett beszélni. Ezt mégis suttogva kellett
elmondani.

Van most Pozsonyban egy híres bajvívó, egy hatalmas spadassin, ugyanazon
Dabroni, kivel Tarnavárynak volt esete. E Dabroni nekünk jó barátunk;
most ír levelet, ő is meg van gyalázva az ellenpárt által, miként mi; ő
is dühös, elkeseredett, Pozsonyban minden nap találkozik az úrfival,
módjában van vele beszédbe elegyedhetni, bele köthet. Van-e az úrfinak
valami különös érzékeny oldala, melynek érintésénél elfelejtkezik
magáról, s elhagyja magát ragadtatni indulatától? Ezt kérdezi Dabroni.
Oh van, van; erősen érzékeny oldala van. Meg fogjuk azt ismertetni vele.
A szemtelen kölyök! Bünhödni fog. Véresen fog bünhödni! Ne búsulj. Nem
fogja azt mondhatni senki, hogy Kőcserepyt büntetlen meggyalázta.

S még ezután sokáig suttogtak e tárgyról, borzalmatos, félelmetes
dolgokat, miket jó ember kigondolni is félne. Nem gondolnak rá, hogy
valaki hallgatja őket, hiszen a mi nekik úgy fáj, fájni kell a vérükből
vett vérnek is.

Nézzétek: milyen sáppadt az a leány!

Az apa felkel és hozzá megy, megsimogatja szép fejét; milyen halavány
vagy, édes szép gyermekem!

Hiszen igazán, önzéstelenül csak egyedül őt szereti.

A gyermek nem tehet róla, hogy olyan halavány. Hiszen azt megtiltotta
magának, hogy remegjen, hiszen megállta, hogy fel nem sikoltott, midőn
Zoltánról beszéltek, mintha az a hegyes kard, a miről szó volt, az ő
szivébe döfött volna.

– Eredj gyermekem a szabadba, mondják neki apja, anyja, eredj ki
lovagolni kissé, a friss lég meggyógyít.

A leány megfogadja a szót, felnyergelteti paripáját, felveszi
lovagköntösét. Milyen szép, milyen délczeg benne. Az ablakból is utána
néznek mind a ketten.

Hisz csak ez az egy igaz érzésök van. Ez az egy igaz érzés, mit a
vadállat épen úgy nem tud magától megtagadni, mint a tanácsos úr, kinek
egyéb dolga is van.

A délczeg amazont csak egy groom kiséri, egy parányi törpe lovász; az
emberek köszönnek neki végig a falun: «de kár, hogy nem más leánya».

A mint az utolsó házakat elhagyták, megcsapkodta lovát Vilma s a paripa
vágtatva rohant vele végig az országúton.

Milyen sebesen nyargal: a szél lobogtatja fátyolát, hosszú
lovagköntösét, még sem pirítja ki orczáját.

A kisérő lovász alig bir vele érni, a kisasszony nem fárad el. Már
messze elhagyták Kárpátfalvát, a tornyait is alig látni, s a kisasszony
hátra sem tekint.

A határból is kiértek, már kezdődik az a széles erdő, mely Kárpátfalvát
elválasztja Szentirmától. Régi erdő, nagy tölgyfákkal, télen farkasok is
laknak benne; a környékbeli uraságok nagy hajtó-vadászatokat tartanak
ottan.

Itt megállítja lovát a kisasszony, s odaintve lovászát, leemelkedik
nyergéből; a kantárt odaveti neki.

– Jártasd a lovakat itt alá s fel; várj itt reám, mindjárt visszajövök.
Elmegyek az erdőbe ibolyákat szedni.

Ibolyákat szedni! gondolja magában a lovász. Rég elmult már az ibolyák
ideje, tüske van ott és haraszt; s aggódva tekint úrnője után, ki
egyedül, senkitől sem kisérve, tűnik el előle az erdőben.

Egy gyalogút vezetett az erdőn keresztül; Vilma úgy gondolá, hogy annak
a szomszéd falunál kell végződni, s a mint a fák elfedték a lovász
szemei elől, elkezdett sietni rajta.

A hosszú öltöny, melynek uszályát kezében kellett tartania, gátolta a
sietésben, a lovaglás miatt egészen el volt fulladva. Különben is oly
gyönge, oly erőtlen volt. De az iszonyat erőt adott gyönge idegeinek. Őt
kell megmentenie! Csak erre gondolt, s nem volt szabad fáradtnak,
aléltnak lennie, nem volt szabad félnie a közelgő éjszakától, erdők
sötétjétől, ismeretlen állatoktól; minden, minden más félelem
elenyészett azon egy előtt, hogy őt meg akarják ölni.

Oh bizonyára meg fogják ölni, ha azon irtózatos emberrel összehozhatják.
Zoltán oly büszke, oly heves; egy szó elég neki, hogy a bizonyos halál
elé kiálljon, s amaz ember előtt egy annyitól szeretett ifjút megölni
annyi, mint játék. Meg fogja őt ölni minden irgalom nélkül.

Oh hogy kellett sietnie. Az út oly hosszú, talán el is tévedt rajta; de
nem, harangszó hangzik felé, szivét könnyebbnek érzi rá: az
estharangszó. Még egy keveset kell csak sietnie, csak még odáig tartson
ereje; az erdő tisztulni kezd már, a ritkáson keresztül meglátszanak a
házak. Szentirmát látni a bokrok közül.

Odább már nem mer menni. Egy kis pórleány hajtja haza a mezőről libáit,
azt oda hívja magához.

A gyermek engedelmesen járul a szép úrnő elé.

– Ismered-e a grófkisasszonyt? kérdi tőle Vilma szeliden.

– A Katinka kisasszonyt? hogyne ismerném, ki ne ismerné azt?

– Elvinnél hozzá egy levelet tőlem?

– Akárhányat.

Vilma hirtelen leült a földre s egy levágott fatörzsön tárczájából
kitépett lapra irónnal e sorokat jegyezte fel:

«Zoltán ellen irtózatos terv van készülőben; meg akarják őt öletni. Egy
Dabroni nevű híres vívó van ellene uszítva: ha sikerül őt vele
összeveszíteni, Zoltánt megöli. Siessetek őt megmenteni. Adjátok
tudtára, hogy kerülje azt az embert, a hol csak meglátja. Hozzátok el
onnan, álljatok az ő és a gyilkos fegyverei közé, gátoljátok meg minden
úton e találkozást; tegyetek akármit, hogy őt megmentsétek.»

Vilma reszkető kézzel hajtá össze a levelet.

– Vidd ezt Katinka kisasszonynak rögtön, ha ő nincs otthon, add a
grófnénak; ha mind távol vannak, mondjad, hogy küldjék utánuk, mert ez
sürgetős, nagyon sürgetős levél.

A kis pórleány részvéttel nézett az úrhölgy fáradt arczára.

– A kisasszony oly bágyadt, jőjjön be a mi házunkhoz; nem messze van,
pihenjen meg.

– Köszönöm, sietnem kell vissza.

Eszébe jutott, hogy valami jutalmat kellene adni a kis leánynak a
fáradságért, akkor vette észre, hogy tárczáját otthon feledé. Hirtelen
leszakítá kebléről smaragdos mellkapcsát s oda adá neki.

– Fogd ezt jutalmul és siess. Hozzám ne jőjj többet vissza, mert én már
nem leszek itten.

A kis pórleány csodálkozva tekintett az ajándékra, a mivel úgy sem
tudott volna mit csinálni s látva, hogy az ismeretlen kisasszony ismét
visszafordul az erdőbe, ő is a helység felé tért, s nem birt magának
semmit megmagyarázni abból, a mit látott, a mit hallott. Rögtön sietve
ment a kastélyba, fölkereste a kisasszonyt a kastély kertjében.

Azt a szép rózsa-arczú kisasszonyt, a ki úgy mosolygott mindig, vagy
akarta vagy sem.

S hogy elcsodálkozott aztán, midőn látta, hogy a míg a levelet olvassa a
szép piros arczú kisasszony, az ő arcza is olyan halavány lesz, mint azé
a másiké volt…

– Édes anyám! kiálta Katinka, visszafordulva utána jövő anyjához, s mire
a levelet oda akarta neki nyújtani, már akkor leesett a földre, a sértő
bokrok közé, a nedves kavicsra, élettelen, mozdulatlan.

A pórleány elfutott onnan, mint a ki nagy kárt tett valahol, még a
smaragdos ékszert is elhajította magától s midőn anyja házához
visszatért, ki nem lehetett belőle venni, mitől ijedt meg oly nagyon?

Egy óra mulva, késő este egy fedett hintó vágtatott ki a kastély
udvarából négy tüzes paripával, melynek égő lámpásai késő éjszakai
utazásra mutattak.

Egészen sötét volt már az erdőben, midőn Vilma visszafelé vette útját.

Miután czélját elérte, miután a segélykiáltást hírül adhatá, azon erő,
mely addig fentartá, elhagyta egészen. A magány félelme elfoglalta
lelkét, elzsibbasztá idegeit; érzé, mily segélytelen, mily védtelen
állapotban jár itt e rengetegben, egyes egyedül, a mire ez előtt nem
gondolt. Az út is bizonytalanabb kezdett előtte lenni, mintha nem ezen
jött volna. Semerre sem látott már világosságot, mindenfelé csak az
egyforma véghetetlen erdő. Kiáltani akart, de a félelem visszafojtotta
szavát; egész teste roskadozott, az öltöny is nehéz volt rajta, úgy
vonta valami lefelé, olyan szívesen kinálkoztak a nagy mohos
fatörzsökök, hogy engedje rájok omlani lankadt virágtermetét, hajtsa
rájok forró, szédülő homlokát. Mintha a fák is azt susognák neki, hogy
ne menjen már odább…

Az országúton hagyott lovász nyugtalanul várta vissza kisasszonyát, már
az alkonyat is leszállt s ő még mindig nem jött elő. Kiáltozni kezdett
utána. Senki sem jött elő szavára. Éjszaka is lett, s a kisasszony még
sem került elő.

Kárpátfalván azalatt nagy ijedtség volt a háznál. Hova lett az egyetlen
lány? Éjszaka már! Lóra hirtelen minden cseléd! fáklyákat gyujtsatok,
kérdezzétek fűtől-fától, keressétek mindenfelé.

Maga a nagyságos úr is fáklyával, lovon nyargal kétségbeesetten, a merre
mondják, hogy leánya eltávozott.

Az útfélen ott találják a lovászt a két paripával.

– Hol van leányom? kérdi reszkető ajakkal a tanácsos.

– Elment régen az erdőbe virágot szedni s nem jött vissza.

– Keressétek őt! keressétek! kiált a megrémült apa, s nem gondolva vele,
hogy idegen úr birtoka, a melyet embereivel felkutat, keresztül-kasul
száguldja az erdőt, leánya nevét kiáltozva.

Késő éjfél van már, midőn egy szolga megtalálja a kisasszonyt. Ott
fekszik egy fa tövében, a zöld mohára nyugtatva fejét, – némán,
mozdulatlanul, halaványan.



XXI. A SPADASSIN.

«Ha ti birjátók jól nyelvvel, én birom jól karddal. Én emelek szót
ellenetek a zöld asztal mellett, engemet kikaczagnak; de álljatok velem
szembe a zöld mezőn és akkor titeket, fogadom, megsiratnak. Ti csak
lármázni tudtok addig, a míg valaki tőletek megijed, de háttal mentek
kifelé, ha egyszer valaki jól szemetekbe néz. Hősök vagytok mindnyájan
szájjal, de elsáppadtok egy kivont kard előtt. Ti finom élczeket szórtok
ellenem, én nyilt gorombaságokat adok értök vissza. Száz meg száz ember
bömböl ellenem: le vele! én szétnézek, és a kire ránéztem, elhallgat.
Úgy haragusznak rám, ha lehetne, elvesztenének egy kanál vízben; pedig
tudhatják hol lakom, nem tagadom el szállásomat; mindenki számára otthon
vagyok s minden nyelven megértem a hozzám intézett szót. Pedig engemet
nem mártott az édes anyám sarkam hegyéig a Lethébe, hogy ne fogjon a
fegyver, sem amulettet nem hordok a nyakamban, mely a golyótól megőriz.
És mégis úgy állok közöttetek, mint az oszlop. Magam kezdem szégyelni
magam, hogy az összes magyar nemességben nem akad egy férfi, a kinek
bátorsága volna szavaiért helyt is állani.»

Ilyen és még ilyenebb beszédeket lehetett hallani minden nap a pozsonyi
nyilvános helyeken, hol az akkori politikai élet hirhedett férfiai
szoktak összegyűlni, amaz általunk már bevezetett és Tarnaváry által
kivezetett egyéniség szájából, kit mi carmin és ultramarin arczáról s
Dabroni névről ismerünk.

Jól tudta mindenki, hogy kivel van dolga! Egy rabiatus renommista, kit
keresztül-kasul kergettek már egész Európában lovagias vértettei miatt,
s ki most azért ül itt, hogy mint a veszett állat a düh vagy ösztönétől
vezetve, másokat összemarjon.

A szabadelvű párt első megjelenésénél visszautasította, s a
conservativek nem tartják szerencsének, hogy hozzájok szegődött, mert
többet árt elveiknek, mint használ; veszekedő hevessége miatt nem lehet
miatta tanácskozni, kénytelenek conferentiáikkal elbúni előle; semmire
rá nem vehető, semmi tekintélyt nem tisztel, az ülésekben minden kérdést
túlhajt, s e miatt a legkellemetlenebb szövetséges, a minőt csak
képzelni lehet.

Nyilvános hetvenkedéseit jól tudja mindenki s iparkodik őt, a mennyire
lehet, kerülni. Az embernek nagy előnye van e tekintetben mindenki
felett. A ki egész életében egyebet sem tett, mint örökké
magánviadalokban gyakorolta magát, a ki saját életével annyit sem
törődik, mint egy elvetett szivarcsutakkal, a kit semmi emberi érzéshez
hasonló nem háborgatott soha, a ki büszkeségét helyezi abban, hogy saját
magát sem becsüli többre egy kósza vadállatnál, melyet ha valahol az
erdőben lelőnek, senkinek sem szükség rajta sajnálkozni: az ilyen
emberrel senki sem állítja örömest magát szembe, hanem inkább kikerülik,
hadd menjen másfelé s okosságnak tartják, nem állni útjába.

E kihívó magaviselet azonban annál tűrhetlenebbé kezdett válni, minél
hevesebbek, minél ingerültebbek lettek az országház termeiben a viták. A
fiatalság dühöngött, forrongott; egy alkalommal Dabroni a beszédjére
zajgó karzatot tömegestül gyávának nevezte; a megsértettek
összecsoportosultak járatos kávéházukban, dictiókat, határozatokat
tartottak a meggyalázó ellen, s midőn a legjobban fel voltak a kölcsönös
hevülés által tüzelve, akkor lépett be a kávéházba Dabroni s gúnyosan
mosolyogva foglalt helyet egy asztal mellett, mintha azt kérdené a nemes
ifjúságtól: «zavarom önöket talán?»

Ezt a szégyent nem lehetett tűrni tovább. Egyike a legismertebb ifjú
szónokoknak felhevült arczczal lépett hozzá, s felszólítá a dühönczöt,
hogy hagyja el azt a termet szépszerével, mert itt senkinek sem tetszik
az ábrázatja.

Dabroni hideg, kárörvendő önbizalommal kelt föl s kérte a felszólítót,
hogy legyen szives őt szállása és honléte adataival megismertetni.

Az ifjú szónok odaveté eléje látogatójegyét, melyet Dabroni büszke
mosolygással dugott keblébe s azzal meghajtá magát és eltávozott.

A felszólító ifjú hevesen kérkedett még azután társai előtt, hogy mint
fogja ő megtanítani becsületre ezt a mangeur des petits enfants-t, ezt a
kis gyermek-nyeldesőt, ezt a hetvenkedő Bramarbast! Úgy meg fogja őt
vagdalni, hogy maga sem ismer többé magára.

Két napig azután egyébről sem beszéltek, mint a bekövetkezendő
párbajról, mely Dabroni és a fiatal ellenzéki szónok között ez s ez
napon korán reggel véghez menend; úgy beszéltek arról előre, mint valami
nagy operai előadásról, melyet az érdekeltek mentül inkább köztudomásra
akarnak juttatni.

A fiatal ellenzéki szónoknak jámbor öreg anyja volt, ki meghallva
egyetlen gyermekének e vakmerő vállalatát, nem késett rögtön hozzá
rohanni, s addig sírt, addig könyörgött előtte, míg az ifjú egészen
meglágyult anyja könnyeitől; az ő kétségbeesett arcza mellett elfeledé
társai túlzott várakozásait, az ő jajszavától nem hallhatá ellenfeleinek
és minden ismerősének gúnyhahotáját.

«Elmegyünk innen fiam, mondá a jó aggnő, átkarolva egyetlen gyermekét,
oda, a hova hír sem jön a világból, ott fogunk elfeledve élni, a hol
senki sem beszél rólad, egyedül én, a kinek te mindene vagy.»

Az ifjú ingadozott, elveszté önakaratát s végre beleegyezett, hogy
anyjával még azon éjszakán elhagyja Pozsonyt, melynek reggelén meg
kellett vívnia Dabronival.

Az ifjú szónokról nem is lehetett többé hallani semmit. Valószínű, hogy
igen boldog ember lett belőle, s fogott rajta a szerető anya áldása.

De Pozsonyban lett gúnykaczaj, midőn a határozott órában segédei nála
nélkül jelentek meg a küzdtéren, szégyenpironsággal tudatva, hogy társuk
véletlenül eltávozott.

Mily hahota támadt ebből.

«Ime ilyenek a ti bajnokaitok! Ilyenek vagytok ti mind! Vitézkedtek
nyelvvel, szóval, s csak olyan vitézek vagytok, mint a milyen hazafiak!»

Ez örökös gúnyt kellett minduntalan hallaniok a leghatározottabb jellemű
férfiaknak; a tömeg előtt mindig ezzel lőnek megalázva, legszilárdabb
álláspontjaikon mindig e vád tette őket megalázottakká, úgy, hogy végre
nem volt más szabadulás e kínzó ingerkedések elől, mint a
legbátrabbaknak előlépni a jók java közül, s vagy leverni ezt a dühödt
embert, vagy megmutatni neki, hogy nem félnek általa megöletni.

Hisz ő is épen csak ezt akarta.

Az akkori politikai világ első kedvenczei között emlegeté az ifjú
Kárpáthyt, kiben a honfierények példányát bámulta ifjú és öreg, kit
pártfelei szerettek, ellenei becsülének, a nők imádtak. Olyan lélek, a
minő alak; szív és arcz egyaránt nemes. Mindenki azt mondja: nagy
jövendője van…

Milyen gyönyörűség volna ezt a szép, ezt az imádott gyermeket, a ki oly
boldog, mint nemes, és oly okos, mint szép, a kinek olyan nagy jövendőt
igérnek, – egy ostoba karddal ledöfni! Lelőni onnan, mikor legjobban
bámulják!…

Sehol sem találkozhatni vele, mert ő nem keresi a léha társaságokat,
csak választottjaival jő össze. De van nyilvános élete: a zöld asztalnál
mégis rá lehet találni. Jön alkalom, midőn egy fontos kérdés
megvitatásánál elhagyják az alsó tábla főnemesi tagjai székeiket, hogy a
felső táblánál foglaljanak helyet. Ide Dabroninak is bejárása van.
Születése által neki is jutott egy szék az ország legfelső
törvényhozóinak zöld asztalánál. Itt nem kérdik tőle: van-e esze,
hivatása, szilárd jelleme? még azt sem kérdik: tud-e magyarul? elég,
hogy czímere van.

Ez épen szép alkalom most: a karzatokon a legdíszesebb nép. Mindkét párt
hősei remekelnek eszes, lelkesítő szónoklatokban; a hallgatók éljenzése
szaporítja a hatást.

A véletlen úgy hozta, hogy Szentirmay után Zoltán iratta fel magát a
szónokok közé. Dabroni sietett az elnökhöz, utánok iratni nevét.

Azt sem tudta jóformán, mi lesz a megvitatandó tárgy, azt pedig épen
nem, hogy a megelőző két férfi mit fog beszélni? de hogy ő mit felelend
nekik, arra már előre készen volt, fel is jegyezte előre magának egy
széles papirra s az egész ülés folyama alatt újra meg újra átolvasta
azt, hogy minden szót a szerint mondjon.

Midőn Zoltán helyét visszafoglalá, midőn az éljenzés lecsillapult,
felállt a bajvívó, s gúnyos arczát Zoltánra szegezve, hozzá intézte
szavait.

– Minő különös az, hogy az előttem szólt két úr szavai rendesen úgy
összhangzanak egymással, mintha különösen megegyeztek volna benne. Én
nem kutatom, mi gyöngéd összeköttetés csatolja egymáshoz a két urat a
magánéletben? de bárki előtt is méltán feltünhetik azon fiúi
ragaszkodás, melylyel Kárpáthy úr eszmejárása a nemes grófét követi…

Mit beszélt, mit nem beszélt még aztán Dabroni? azt hallani sem lehetett
többé a rátámadt zajtól, csak azt látta minden ember, mint halványul el
Zoltán, mint kel föl helyéből, oly fehéren, mint egy halott, s
szótlanul, visszatorlástalan elhagyja a termet rögtön.

A tanácsterem reszketett a karzatok dühös tombolásától.

Ekkor Miklós báró felállt és nem várva be, míg csendesség lesz, az egész
zaj fölött uralkodó szóval dörgé:

– Én felszólítom a rendeket és a hallgatókat, hogy a szónok iránti
megvetésöket szavazzák meg egy néma hallgatásban.

Egyszerre olyan csendesség lett, mint a sírban. Ez meg volt szavazva.

Dabroni arcza pedig a siker dicsőségétől ragyogott, mint a kinek a
polgárkoszorút sikerült elnyernie.

Szentirmay semmi hatást sem mutatott arczán; ő tökéletesen tudott
indulatain uralkodni.

Jól tudá, hogy Zoltán miért távozott el; előre sejtette azt. Meg kellett
előznie az ifjút. Meggátolni őt abban, a mit teendő volt, helytelen és
kivihetlen eszme lett volna, de megelőzni lehetséges.

Két ifjú mágnás ült Rudolf mellett, azoknak halkan, egykedvűleg odasúgá:

– Legyetek szivesek ülés után velem jönni.

Szivesen igérkezett mindkettő.

A mint az ülésnek vége lett, Rudolf rögtön kocsijára ült két meghívott
társával együtt s hajtatott Dabroni szállására.

Az még akkor nem volt otthon.

Rudolf és barátai helyet foglaltak szobájában s rá vártak, míg megjön.

Nemsokára hallatszott, a mint fütyölve jött fel a lépcsőkön s föltett
kalappal lépett be termébe.

Némely embernek tetszik az, hogy odahaza úgy érezheti magát, mintha
korcsmában volna.

Rudolf sietett vele elvégezni dolgát.

– Önnek szándéka volt engem megsérteni, szólt hozzá egész nyugalommal.

– Úgy hiszem, viszonzá a báró, hogy nem önt volt szándékom megsérteni,
hanem más valakit.

– Tudom. Nálamnál gyöngébb embert.

– Úgy tetszik, mintha ön féltené őt.

– Az meglehet. Úgy hiszem, hogy én megelőztem őt.

– Nem tagadom. Ámbár bizonyosan tudom, hogy ő is fel fog keresni.

– Az kétségtelen. Hanem már én egyszer megelőztem. Mikor van önnek üres
ideje?

– Akár holnap.

– Elébb nem?

– Délután nem divat ily ügyeket elintézni.

– Tehát ön nem találkozhatik reggelnél elébb velem?

– Becsületemre mondom, senkivel sem.

– Melyik önnél a legkorábbi óra?

– Hat, reggel. Elébb nem öltözöm.

– Jó. A többit lesz ön szíves elintézni segédeimmel.

Rudolf azzal eltávozott, a többit társaira bízva, kik a találkozás
helyét és a fegyvernemet egymás között elvégezik.

Alig távoztak el, midőn két új látogató jelent meg Dabroninál.

Zoltán küldöttei voltak.

Egy kis találkozásra hívták meg a dunai ligetbe, másnap hat órára.

– Lehetetlen korábban szolgálnom önöknek nyolcz óránál, felelt Dabroni;
el vagyok foglalva becsületbeli dologgal. Ha azt végeztem, legfeljebb
nyolcz órakor parancsolatjokra állok.

Megegyeztek a nyolcz órai határ-időben.

Tehát mind a kettőt egymásután!

A spadassin örült, tánczolt jó kedvében; egymásután mind a kettő, két
lövésre két madarat.

Újra csengettek szobája ajtaján.

– Tán még egy harmadik is jő?

Miklós báró nyitott be hozzá.

– Frater! kezdé, nem is üdvözölve Dabronit a báró. Azt tudod jól, hogy
te egy alávaló ficzkó vagy, s én csak csak azt bánom nagyon, hogy még
eddig ki nem vertelek innen. Ma aztán betelt a mértéked és én azt
mondom, hogy ne tovább! – Te meg vagy bolondulva saját bámulatodban s
azt hiszed, hogy az emberek félnek tőled, azért, hogy utálnak. Ezt a
hitedet egy kissé meg kell már ingatni. Ha te neked tetszik a gyilkos
szerepe, én nekem meg tetszik a bakóé, s ha te az észszel vívott
tanácskozmányokba mindig a kardodat veted, illő, hogy akadjon valaki, a
ki egyszer már azt a hátadhoz verje. Reménylem, hogy a hova hívlak, ott
leszesz.

– Avec plaisir, sietett mondani a spadassin, neki az gyönyörűség volt.

– Korán hajnalban.

– Csak ezt nem tehetem. Hat órakor találkám van és nyolczkor ismét.

Miklós haragosan dobbantott lábával.

– Ördög vigyen el. Nem tart az olyan soká. Hat és nyolcz között még két
óra idő van, hétkor vagy eljösz, vagy itt várlak a kapudban s erővel
viszlek el magammal.

– Oly sürgetős?

– Igen, oly sürgetős. Mert ha hosszú időt adok, meg találja tudni a
főlovászmester s megakadályozza a találkozást. Nekem sietés kell.

– Kitől tudná meg? szólt Dabroni, nekem nincs öreg anyám…

Ez gúnyos czélzás volt a párbaj elől megszöktetett fiatal emberre.

Miklós báró igen drasticus feleletet adott rá:

– Frater, te szeretsz kifogásokat tenni, midőn találkozókra hívnak, ha
ezt tudom, korbácsot hozok magammal és tanúkat.

– Elég! kiálta fel bőszülten Dabroni. Hét órakor jelen vagyok. Küldheted
tanúidat mindjárt!

– El ne késd az időt, szólt a báró hátat fordítva neki s markába tört az
ajtó kilincse, midőn azt kinyitotta.

Dabroni pedig ugrált és fütyült örömében és sipkáját hajigálta fölfelé
és felragadva a szegletből egy vítőrt, úgy megvívott vele egymagában,
mintha minden döféssel egy-egy köztiszteletre méltó bajnokát a
közvéleménynek szúrná szívén keresztül.

Rudolf az utczán találkozott még Zoltánnal.

A mint egymást megpillanták, elébb úgy tetszett, mintha megdöbbentek
volna, azután pedig jó kedvvel siettek egymást üdvözölni.

Milyen jó kedvű, milyen kedélyes iparkodott lenni mind a kettő. Karon
fogták egymást s végigsétáltak Pozsony utczáin, le és fel a Dunaparton;
mennyi tréfás beszélni valójok volt ez alatt! Apróságok, útbaeső
csekélységek mennyire érdekelték őket; lehetett felőlük beszédet
kezdeni, hosszú, közönyös beszédet.

Ebéd ideje is volt már, valóban észre lehetett venni; az órák ötre
jártak délután, milyen tréfás dolog az, hogy ezt ők nem vették észre a
nagy beszélgetés közben.

Rudolf meghívta Zoltánt, hogy ebédeljen ma ő nála. Ő elfogadta szívesen,
úgyis oly régen ebédeltek együtt.

Ismét karöltve, vidáman visszatértek Rudolf szállására; felsiettek a
lépcsőkön, oly gyorsan, mintha fogadásból tennék: ki hamarább oda ér?

Zoltán elébb nyitotta ki az ajtót, de mégis Rudolfot akará előre
bocsátani; Rudolf ellenkezett, hogy ő itthon van; Zoltán azt állítá,
hogy ő is itthon van, a miből nagy nevetség lett.

A mint így kaczagva belépnek, egyszerre megdöbben mind a kettő.

Az előszobában hölgyi felső ruhák voltak lerakva, minőket utazók szoktak
levetni.

Ki van itt? kérdé Rudolf elősiető cselédjétől.

– A nagyságos grófné és a kisasszony.

– Nőm és leányom.

Hogy elsáppadt egyszerre mind a két férfi!

Mint a kit valami nagy bűnös tetten kapnak. Egy perczig nem tudtak mit
szólani.

Rudolf hamarább magához tért.

– No, az ugyan különös, hogy mi így meg vagyunk lepetve, szólt tréfás
mosolylyal, a helyett, hogy örülnénk, úgy nézünk, mint a kik megijedtek.

Azzal megragadá Zoltán kezét s vidám arczczal vitte őt magával szobáiba.

A legelső ajtó-nyitásnál mind a két hölgy nyakában volt Rudolfnak.

Sírt mind a kettő szótlanul, keservesen.

– Mi bajotok? kérdé Rudolf csodálkozva. Mi történt veletek? Miért
jöttetek ily hamar utánunk? mi csak egy hónap mulva vártunk. Azt
hittétek ugy-e, hogy meg fogtok bennünket lepni valami tiltott kalandon,
valami hűtlenségi csínyen? De hát örömötökben sírtok-e így?

– Nem, nem, szólt Flóra, nézd ezt a levelet.

És azzal átadá Rudolfnak a titkos tudósítást Kőcserepy leányától.

Rudolf végig olvasá azt és elmosolyodott rajta.

– Hát ennek köszönhetjük, hogy ily jókor látunk benneteket? Oh, mi
kedves bohók vagytok ti. Nesze Zoltán, olvasd.

Zoltán is elolvasá az iratot és ő is nevetett rajta.

Katinka úgy intette őt, félig sírva, félig haragosan, hogy minek nevet?
mikor ők már három nap óta kétségbe vannak esve e miatt.

Igazán kétségbeesve? Oh, azért a gyöngéd vallomásért százszor össze kell
csókolni azt a gyöngéd, remegő kezecskét, azt a testvéri kezecskét.

– Tehát te remegtél miattam? Te féltettél engem? Nem szeretnéd, ha
elvesznék?

Erre a szóra ismét újra kellett kezdeni a sírást.

A két férfi kénytelen volt még jobban nevetni.

– Ezek a bohók azt képzelik, hogy itt Pozsonyban csak úgy lövöldözik le
az embereket, mint a madarat, monda Rudolf kötekedve, s összeölelgeté
kedves szép nejét.

Katinka ellenben elfordult Zoltántól, s úgy haragudott rá, hogy olyan
könnyen tudja venni a dolgot.

– De hát kedves kicsikém, azt képzeled-e, hogy engem minden bohó
embernek módjában van, hírem, tudtom nélkül megölni? De abba még én is
bele szólnék. Nem láttál-e még soha lőni, vívni? Hát félek én valakitől?
És épen egy ilyen szájhőstől, a milyennel a te titkos tudósítód
összehoz. Egy ilyen ügyetlen ember, a kit mindenünnen kidobnak,
elvernek, s a ki csak dicsekedni tud, s legfeljebb olyan emberekkel köt
ki, mint Tarnaváry bátyánk, a kikről tudja, hogy nem értenek a kardhoz.

Rudolf is segített az eszmét bővíteni.

– Az igaz, hogy gyönyörű hidalgóval rémítettek meg benneteket.

– Valódi don Quixote de la Mancha.

– Egy gyermekijesztő Bramarbas, a kinek a gyávasága példabeszéd.

– Ez pompás tréfa volt akárkitől.

– Hihetőleg valami szenvedő lovag műve lehet, szólt Rudolf, tréfásan
karolva át szép neje karcsú derekát s édes csókot nyomva annak szép
piros arczára; valami szenvedő lovagé, a kinek az imádottja nagyon sokat
kacsingathatott ránk a szinházban, vagy a termekben, s a ki az által
hitt bennünket imádottja előtt népszerűtlenné tenni, hogy titeket ide
rendelt.

A két hölgy végre maga is oly mulatságosnak találta az esetet, hogy
elhagyta magát csábítani a férfiak jó kedvétől s abban egyeztek meg
kölcsönösen, hogy akármint történt, nagyon jól ütött ki, hogy ők
hamarább eljöttek egy hónappal a várt időnél, már most nem is maradnak
el Rudolftól egy napra sem többé.

– De már holnapig mégis el kell maradnotok, szólt Rudolf jókedvűen, mert
itt az sincs, a hova letelepedjetek. Elébb rendbe kell hozatnom
szállástokat, tehát reggelig csak vándoroljatok át Szencziékhez, ők
ugyis nagyon egyedül vannak, majd holnap azután hozzám költözhettek.

Ez igen természetes volt. Hiszen ez oly rövid idő.

A pitvarnok azonban jelenté, hogy fel van hordva az ebéd. Rudolfnak ki
kellett menteni magát. Biz azt nem az ő szakácsa főzte, csak a casinóból
szokta hozatni, hanem a mi tán az ételek választékosságából elmaradt,
azt kipótolá a viszontlátás édes öröme, egy-egy gyöngéd kézszorítás, egy
tekintet több élvet ad az istenek minden olympi lakomáinál. Estig az
asztalnál ült a kis család, vigan tréfálózva, enyelegve. Zoltán ma
kifogyhatlan volt az elménczkedésben.

– Hogy féltettünk titeket, szólt Flóra gyöngéden odasimulva férje
átölelt karjához, mikor távol voltunk tőletek; az ember olyankor a
legnagyobb veszélyt is elhiszi azokról, a kiket szeret.

Szegény asszony! És a midőn a legnagyobb veszélyben voltak azok, kiket
szeret, oly nyugodtan, oly aggodalomtalan hajtá le fejét az egyik
keblére s nézett mosolyogva a másikra.

Azok poharat koczintottak szeretteik egészségére. Éljenek azok sokáig és
legyenek boldogok!

Soká nem lehetett fenmaradni; a hölgyek fáradtak voltak a sietős út
miatt, nyugalomra volt szükségök. Zoltán magára vállalta, hogy őket
elkisérje Szencziékig.

– Holnap reggel hét órakor jőjj szállásomra, szólt Rudolf Zoltánhoz,
valami dolgunk lesz együtt.

– Hét órakor? monda Zoltán meggondolkozva; eljöhetek.

– Ah, ti oly korán keltek fel? kérdé Flóra.

– Megszoktuk falusi életünkben, tréfálózék Rudolf, nejét és gyermekét
megcsókolva, megszorítá Zoltán kezét is, és a midőn ilyen vigan
enyelegve kezet szorítottak, az egyik gondolta magában: «jó barát,
holnap megbosszullak!» a másik pedig gondolá: «kedves gyermek, holnap
megelőzlek.»

Zoltán kétfelől karjára fűzé a két hölgyet s készakarva kerülőt tett
velök, hogy mentül tovább együtt lehessenek; milyen boldog lehetett!

Hallhatá, érezheté, mennyire szeretik; nem volt előtte titok, sőt hit és
való, hogy egy drága szivet bir, mely gazdag szerelemben és hűségben, s
azt tőle el nem rabolhatja senki ez életben.

Ez életben!

Még Szencziékhez is fel kellett mennie velök, még ott is végig kellett
hallgatnia, mennyire féltve, mennyire szeretve van; midőn elbúcsúzott
onnan, a legkedvesebb mosolygás a világon kisérte ki, s a legédesebb
hang kérte, hogy holnap reggel tíz órakor jőjjön el értök, őket
Rudolfhoz vezetendő.

Holnap reggel tíz órakor! Elhozza-e ezt az órát az ő számára a holnap?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hetet ütött pontban az óra, midőn Zoltán Szentirmay ajtaján csöngetett.

Hallotta ő a hat órát is ütni és az ötöt is és éjfélután minden órát.
Még a nyolczat is meg fogja hallani.

A pitvarnok nyitotta ki az ajtót s kérte Zoltánt, hogy csendesen lépjen,
mert a gróffal szerencsétlenség történt.

Zoltán a földet érzé emelkedni lábai alatt.

– Mi történt? kérdezé reszketve.

– A gróf korán reggel kikocsikázott, nem vette észre, hogy zekéje
oldalzsebében egy töltött pisztoly volt, s a mint a lovak
megbokrosodtak, ő kiugrott, a pisztoly véletlenül a kerékhez csapódva
elsült s a grófot megsebesítette.

– Veszélyesen?

– Talán nem.

Zoltán értette a többit, Rudolf megelőzte őt a párbajban és meglövetett;
egy pillanat mulva ott térdelt ágya előtt.

A szobában nem volt Rudolfon kívül más, mint az orvos.

A véres öltönyök oda voltak levetve a pamlagra.

A gróf arcza most is ugyanazon nyugalmas kifejezéssel birt, mely mindig
sajátja volt. Halk, de töretlen hangon kérte orvosát, hogy engedje egy
pillanatra Zoltánnal maradni.

– Kedves Zoltán, szólt a sebesült az előtte térdelő ifjuhoz, én
veszélyesen meg vagyok sebesülve, még félóráig öntudatomnál vagyok,
azután beáll a láz és másik félóra mulva nem élek. Hogy miért történt
ez? azt te jól tudod, de soha sem fogod senkinek mondani. Véletlen
szerencsétlenség ölt meg, ezt mondd családomnak. Ezzel a halállal
tartozom neked, tartoztam azoknak, kik téged szeretnek ezen a világon és
a másikon. A ki engem megölt, most e miatt kénytelen elhagyni ezt az
országot, s te többet fel nem találod őt. Amott asztalomon van egy
hozzád czímezett boriték, azt vedd magadhoz és majd ha nyugodt óráidban
leszesz, bontsd fel és olvasd el: két levél van abban, az egyiket én
irtam, a másikat édes anyád, mindketten halálunk órája előtt, annak
előérzetében: mindkettő halállal hitelesített. A két irat meg fogja
veled tudatni, hogy nincs okod pirulni, midőn emlékeinkre gondolsz, e
két irat megnyugtatja lelkedet, ha volna annak még gyanúja a halottak
iránt.

A tóduló vér meggátlá Rudolfot a további beszédben, pedig csak lassan,
suttogva szólt. Zoltán az orvost akará szólítani, hanem Rudolf kezével
intett neki, hogy maradjon. Minek volna pazarlani az időt?

Percz mulva ismét beszélhetett.

– Egy kérésem van hozzád. Hogy e szörnyű mesének vége szakadjon, hogy
meg legyen az czáfolva örökre a világ előtt, vedd nőül leányomat. Ez el
fogja hallgattatni az átkozott vádat…

Az ifju úgy zokogott, hogy nem tudott egy szót is felelni.

– Igérd meg nekem, hogy szeretni fogod őt.

A néma kézszorítás felelé az igent.

– Igérd meg, hogy semmire sem gondolsz egyébre, mint hogy őt boldogítani
fogod.

A még erősebben szorító kéz azt látszott mondani: igen; hanem elébb
bosszút állok érted.

– Ez igérettel tartozol az én becsületemnek és az ő szerető szívének.

A haldokló szívét jobban nyomta a halál kezénél az a gondolat, hogy
Zoltán is találkozni fog amaz iszonyú emberrel, hogy fel fogja őt
futtában is keresni, vagy rá talál várni az s vakmerően megjelenik a
kitűzött órán még egy áldozatra. Azért követelte ez igéretet oly nagyon.

– Most küldj el családomért. Te maradj mellettem.

Néhány percz mulva ott voltak a haldokló ágya előtt mind a hárman.

Rudolf már nem tudott szólni, csak mosolyogni tudott még rájok.

Flóra nem hiheté, nem volt képes a gondolatot befogadni, hogy Rudolf
meghaljon; még tegnap oly kedves, oly vidám és ma halott. Ez lehetetlen.
Ily irtózat nem történhetik meg a világban. Nem is tudott sírni, egy
könycsepp nem jött ki szeméből. Tréfa ez, álom ez, hazugság e látvány?
Érzékei csalják.

Rudolf odaszorítá halvány ajkaihoz a kedves nő kezét. Ah, ne tréfálj,
szökjél fel ágyadból, nevess, kaczagj, mondd, hogy enyelegtél velök,
hogy meg akartad őket kínzani, hisz az lehetetlen, hogy te meghalj. Ne
tagadtasd meg az Istent!…

Hanem a két gyermek úgy zokog.

Hát ők hiszik, hogy ő meg fog halni? Rudolf odavonja magához kezeiket s
egymásba teszi azokat: úgy szorítja össze mind a kettőt.

A másik kezével Flóráét szorítja kebléhez, s olyan édesen, olyan
mosolyogva tekint reá.

Ezek a szép mosolygó szemek úgy megtörnek, úgy elhomályosulnak
lassankint, ez a deli arcz úgy elsáppad, elfehérül és a nő azt képzeli,
hogy az ő szemei homályosulnak el, az ő arcza lesz halovány.

Egyszerre lecsúszik mind a két gyöngéden szorító kéz s erőtlenül esik le
a párnára. «Anyám! anyám!» sikolt kétségbeesetten a leány, Flórát
átkarolva; az pedig hidegen, aléltan rogyik le keblére, nem a köny,
hanem a nehéz gyötrelem hideg veritéke csorog alá arczán.

Zoltán csengetésére megjelennek a cselédek, jön az orvos is. A két
hölgyet el kell távolítani innen. Rudolfnak nincs többé szava hozzájok,
Rudolf arcza nem mosolyog többé senkire.

Milyen rövid a halál útja…

Az óra három negyedet üt nyolczra. Zoltán halkan kérdi az orvostól:

– A golyót kivették-e a sebből?

– Itt van az, szól az orvos; a mellén bement és kijött a hátán.

Zoltán elveszi a golyót és zsebébe rejti. Ugyanazt magát fogja
visszaküldeni a gyilkosnak.

Az idő már közel, sietni kell; még egyszer megcsókolja Rudolf hideg
arczát, s a nélkül, hogy kedvesét megölelné, sietve elhagyja a házat.

Hátha az üdvösség maga várna reá, nem hagyná-e azt el, hogy felkeresse
azt az embert, a ki Rudolfot megölte!

Alant bérkocsija vár reá.

– Sietve hajts! tíz percz alatt a ligetben legyünk!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Kőcserepy leánya beteg; nehéz lázbeteg.

Napok óta nincs senkinek nyugta a háznál, egyik orvos a másikat váltja
fel. Senki sem találja el valóban, mi a kór oka? Egyik forró lázhoz
sejt, másik ifjukori vérforgásnak tulajdonítja a kiismerhetlen bajt,
harmadik himlőt gyanít. Beszélnek-e valaha az orvos előtt arról, hogy a
lélek is fáj?

A beteg nem tűrhet senkit maga előtt, egyedül a vak leánykát.

Néha olyan okosan beszél, máskor meg összezavar mindent. Egyszer az üres
szobában is embereket lát, a kik nincsenek jelen; másszor a jelenlevőket
sem látja s a puszta erdőről beszél, melyben eltévedt.

Egy reggelen oda szólítja vak ápolónéját.

– Add ide ruháimat, felöltözöm.

Liza nem meri azt magától tenni, hanem elküldi az ott levő cselédet,
hogy kérdje meg a nagyságos asszonytól: szabad-e az?

Eveline rögtön siet oda. Már akkor Vilma öltözködik; felveszi ruháit,
czipőcskéit felhúzza. Egész teste reszket, mint a nyárfalevél.

– Hová akarsz menni? kérdi tőle Eveline. Az orvos megtiltotta, hogy
fölkelj. Mit akarsz?

A leány arcza vadul elpirul, sötéten ránéz anyjára és öltözködik tovább.

Eveline szigorúbb akar lenni; keményebb hangon kérdezi:

– Miért öltözöl?

A leány egészen elváltozott hangon felel:

– Mert meg akarom őt menteni.

– Mit megmenteni?

– Megmenteni őt, hogy meg ne öljék.

– Kit meg ne öljenek? kérdi Eveline elcsodálkozva.

– Kit? kit? szólt a beteg kigyulladt arczczal. Mintha nem tudnátok?
Hiszen ti akarjátok őt megöletni. Ti! ti!

És rámutatott anyjára reszkető kezével.

– Gyermekem, Vilma! kiálta ijedten Eveline, s oda futott hozzá.

– Ne nyulj hozzám. Ne nyulj hozzám. Ti meg akarjátok őt öletni. De én
nem engedem, nem engedem meg.

– Miről beszélsz, gyermekem? én leányom. Kedves gyermekem. Térj
magadhoz.

– Miért akarjátok eltagadni, hát nem hallom talán a kardcsattogást? Hát
nem hallom, hogy verekesznek az erdőben, hogy csattognak a kardjaik. Oh
Zoltán, Zoltán, megálljatok! Én jövök. Oda rohanok közéjök, kardvasaik
közé. Engem öljetek meg. Oh Zoltán, ne vívj! Tedd le azt a kardot. Megöl
az az ember!

A lázbeteg e szavaknál átkarolá előtte térdelő anyját és érezheté az a
forró, égető csókokról, mikkel a beteg leány hagymáza rohamában keblét,
arczát, ajkait elhalmozá, mennyire szereti az – nem anyját, hanem azt, a
kit ők üldöznek.

Ah! ezt nem mondta meg soha a philosophia!

A leány erőtlenül rogy össze, ágyába fektetik ismét; egészen magán kívül
van már, össze-vissza beszél, de minden szavának az a vége: «megölik őt,
és megölnek engem! Oh Zoltán, oh kedves Zoltán!»

A tanácsosné ott áll az ágy fejénél és reszketve szól férjéhez, ki oly
sáppadt, mint ő:

– Nézd, nézd és hallgasd, mit beszél!…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hat órakor vívott Rudolf a spadassinnal, nyolczkor következett Zoltán.

A hét óra közbeesett. Ez volt Miklós báró találkája.

A spadassin nem futott el Rudolf megölése után; gondolá: még ráér két
óráig maradni: elvégezni dolgát Miklóssal és Zoltánnal s azután veheti
nyakába a világot.

Miklóssal kardban egyeztek meg; egy nagy tánczterem üres helyisége volt
a diadaltér.

Hét órakor együtt voltak a vívók és a segédek. Az ajtók bezárattak; a
segédek tudósíták a feleket, hogy a szükséges előkészületek rendbe
vannak hozva.

Azok kezdtek szótlanul vetkőzni.

Milyen pompás izmok, mily szilárd termet mind a kettő. Dabroni meztelen
karján minden izom külön élni és mozogni látszik, a kéz csuklója
szabadon mozog, a nélkül, hogy a könyök megmozdulna, s egy feszülésre
minden izom kidomborodik, csak épen az tágul ki, a melynek a csapást
kell intézni; – Miklós báró herculesi termetében kevesebb az arány. A
természet nagyon is gazdagon akart nála kiállítani mindent; széles
vállai egy egész világ emelésére látszanak szánva és kinyujtott karjánál
eszünkbe jut a történet, midőn puszta ököllel küzdött félóráig a dühödt
vadkannal. Egy ütés érjen meg ettől az ököltől és ha vasból vagy is
öntve, megtértél alkotódhoz!

Midőn a vívók szembeállíttattak, akkor előhozzák a kardokat. Egyiknek
sem voltak azok kezében addig. Jó két aczél kard, három ujjnyi széles
lappal, fedett vas keresztpaizszsal, minő a vívó kardokon szokott lenni.
Bizonyosak lehetnek benne, hogy el nem törik az semmi csapásra. És azt
jó tekintetbe venni, midőn két oly vívó áll szemközt, kik nem szoktak
karczolásra játszani egymással.

Miklós már ekkor tudta, hogy Rudolf meglövetett. Láthatni egész arczán,
hogy most is erre gondol. Miért nem előzhettem őt meg? gondolja magában.

– Siessünk, siessünk, uraim, sürgeté Dabroni a rendes formaságokkal
elfoglalt segédeket, én reám még egy harmadik is vár.

– Az Istenre mondom, szól Miklós oroszláni morduláshoz hasonlatos
hangon, ez a harmadik hiába fog reád várni!

– Gondolja méltóságod? szól gúnyos mosolylyal Dabroni.

– Azt meglátod.

– Akar még méltóságod valamit látni? kérdi tőle a spadassin csufondáros
gyöngédséggel.

– Semmit elébb, mint a te véredet! kiált Miklós, kezébe ragadva az
odanyujtott kardot s olyat dobbant lábával, hogy az épület megrendül
bele.

Mind a két vívó állásba teszi magát; a kinyujtott kardok összeérnek, a
mint köszörült éleikkel végigcsúsznak egymáson, olyan bántó hangot ad
ez, hogy az ember szíve borzad bele.

Egy hosszú perczig halotti csend van a teremben; a segédek
félrevonultak.

A két kard egymáson fekszik. A két vívó szemei egymást keresik, a düh
szikráival Miklós szemei, a gúny kigyóigézetével Dabronié.

Miklós kezdi meg a harczot.

Egy merev csapással hirtelen leüti ellene fegyverét s mint a villám csap
egyszerre hozzá, neki a fejének.

Ha a spadassin védte volna magát elkésett kardjával e rettentő csapás
ellen, kardostul, fejestül úgy hasította volna az ketté, hogy az
itéletnap sem csinált volna belőle egyet. De e helyett hirtelen hátra
ugrott, egész testét hanyatt vetette, kardját is visszakapta s engedte
az ádáz csapást maga előtt elsüvölteni; a kard hegye nem járt messzebb
teste előtt egy hüvelyknél.

A másik pillanatban már ismét helyén volt. Legkisebb zavar, megdöbbenés
nem látszott arczán. Még inkább ragyogtak szemei, mint a gyakorlott
játékosé, ki ellenfelét furfangosan meg tudta csalni.

A támadottból most ő vált támadóvá; a testét előre hajtva, egészen alá
csúszott ellenfele kardjának, s cselvágásaival kényszeríté azt sokkal
közelebbről védni magát, s ezáltal őt rövidebb távolságra bocsátani.

Miklós segédei a hideg verítéket érzék arczaikon. Látni lehete, hogy
Dabroni sokkal gyorsabb vívó, mint Miklós, ki ellenfele mesterfogásait
roppant ereje és lélekjelenléte daczára is nem mindig elég sikerrel
birja meghiusítani.

Már egy lépést kénytelen volt visszafelé tenni. Ellenfelét ez még
merészebbé teszi. Ő is egy lépést tesz előre.

– Ne féljen méltóságod, én követem!

Még gunyolódni is ráér, gyakorlottsági fensőbbsége érzetében.

Miklós haragosan vág hozzá e gúnyra. Dabroni felfogja kardjával a nehéz
csapást s végigeresztve azt kardja élén, a keresztpaizs lapján engedi
elveszni annak mérgét s azzal vissza egy alvágást intéz a báróra,
egyikét azon gonosz csapásoknak, miknek sebe gyógyíthatatlan; s a mint a
báró hirtelen annak védelmére fedetlenül hagyja baloldalát, egy
oldalcsapással odavág nyakához.

Hah! az éles kard behatott!

A két segéd iszonyodva takarja el arczát. A báró nyakából egyszerre
vastagon ömlik alá a vér, elborítva egész mellét.

A következő pillanatban egy irtóztató ordítást hallani; Miklós a düh vak
elszántságával rohant ellenfelére. Egy kardvillanás látszott, egy
csattanás hangzott és azután – ott feküdt a földön a spadassin,
szótlanul és sáppadtan.

A segédek odafutottak feleikhez.

– Nincs semmi baj! dörgé Miklós, kezével befogva sebét. Egy kis érvágás
az egész. De ez nem fog vívni többet!

Amazok elszörnyedtek. Az irtóztató csapás keresztül vágta a kardmarkolat
védő paizsát és keresztül a markolatot a kézzel együtt; a spadassinnak
nem maradt, csak a csonka karja.

– Istené legyen a dicsőség! hörgé Miklós, s nyugodtan segítette mezetlen
melléről letörölgetni a vért, míg az orvos azt a roppant mély sebet
nyakán összevarrta…

… Ah, hogy futottunk (mint gyermekek) néhány hét mulva utána, midőn
legelőször kijött az utczára, fekete ragasztványnyal fedve gyógyuló
sebét, hogy mutogattuk őt egymásnak, s hogy szerettük volna megcsókolni
azt a drága sebhelyet és azt a kezet, a mely azt visszaadta!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Pontban nyolczat ütött az óra, midőn Zoltán a ligetbe megérkezett.
Segédei már vártak rá.

Fél kilenczig semmi hír sem jött ellenfeléről. Akkor érkeztek meg annak
segédei.

Odamentek Zoltánhoz, s kimentették ügyfelöket elmaradásaért, a ki vele
sem ezuttal, sem soha többé meg nem fog vívhatni, miután egy megelőző
párbajban jobb kezét elvesztette.

Zoltán valami hideg borzadályt érze végigvonulni lelkén. Nem Rudolf
elszállt szelleme volt-e az, ki őt láthatatlan alakban védve környezé és
most elszáll tőle, hogy messze, messze, ott a magasban számot adjon
azoknak, kiknek megfogadta: mint viselé gondját egyetlen gyermeköknek?…



XXII. A KEMÉNY SZIVEK.

A kárpátfalvi kastélyban napról-napra nagyobb a gyász.

Nagyon beteg a kisasszony, mindig-mindig rosszabbul lesz, talán soha sem
is gyógyul meg.

Minden éjjel új meg új rémlátásokkal képzeleg; álmodik kinyitott szemmel
és beszél fenhangon azokhoz, a kikkel álmodik.

Atyja, anyja felváltva ülnek ágya előtt; ha az egyik éjjel, a másik
nappal virraszt mellette, s azután elmondják egymásnak: miről beszélt,
mit álmodott? s hosszan-hosszan eltöprenkednek fölötte.

– Ki lakik itt a mellettem való szobákban? kérdezé egy reggelen a beteg,
fehér ujjával megkoczogtatva az ágya melletti elszőnyegezett falat, ki
zongorázott itt az éjjel, a másik teremben? Itt mellettem jobbra!

A tanácsos gyöngéden végigsimogatja gyermeke lázas homlokát.

– Üres szobák azok, jó leánykám, nem lakik ottan senki. Az a folyosó is
el van rekesztve, a mi oda vezet.

– Nem, nem. Én mindent jól hallok, bizonyítja a beteg; néha egyet pattan
a zongora húrja, s olyan soká eldöng magában. Éjszaka mindig járnak
kelnek odabenn, csoszognak, tipegnek, lábujjhegyen járnak, a ruháik
suhogását hallom.

– Nincs ott senki, nincs ott semmi, édes gyermekem.

– Oh van. Itt egy ajtó van az ágyam lábánál; tudom, hogy ott van,
csakhogy a szőnyeg elrejti. A mult éjszaka épen éjfélkor megnyilt az az
ajtó ágyam mellett s kijött rajta az a fehér asszony, a ki itt mellettem
lakik; milyen halavány volt és milyen szomorú! Egy ideig ott állt az
ágyam lábánál és nézett rám csöndesen, aztán közelebb jött s ide ült az
ágyam szélére, szépen mellém.

– Nem lehet az, kedves leányom, én ültem itt ágyad szélén egész éjjel és
senki más.

– Oh dehogy ültél itt. Én híttalak téged is, meg Lizát és a szobaleányt
is. Egyitek sem volt itt, csak az a fehér asszony. Itt ült egész éjjel
az ágyam szélén s le nem vette rólam a szemeit. Gondolta magában: «te is
nemsokára ott fogsz lakni, a hol én lakom».

Kőcserepy még azon órában átszállíttatá betegét az épület tulsó
szárnyába, távol a befalazott szobáktól.

Pedig hát – én Istenem – mi volt ott? Egy puszta berakott fal: kő és
mész, semmi más. És azon belül? üres tér, puszta levegő, a melyről tudja
minden okos ember, hogy az nem egyéb, mint oxygen, hydrogen és
carbonicum; az oxygen támasztja a rozsdát a zongora hurjain, attól
pattogtak le azok; és az a kép ottan rámájában nem egyéb, mint vászon és
apróra tört festék, nem szállhat az le onnan.

Ez világos dolog minden okos ember előtt és mégis a legokosabb emberek
egyike nem merte beteg leányát azon szobák közelében hagyni, a hol
Kárpáthy Zoltán édes anyja utolsó óráit leküzdé.

Vilma nehéz, hagymázos forró betegségben volt. – Minden ideges embernek
nem is jó volt vele érintkezni. Az orvosok maguk tanácslák Kőcserepynek,
hogy különösen Evelinet tartsa távol, mert a betegség ragályos. Ezt a
betegnek nem volt szabad észrevenni. És még más valamit sem volt szabad
neki megtudni, a mit gondosan titkoltak előle.

Pedig a betegnek mindig azon jár az esze, hogy valamit kitudhasson,
megálmodjék, kitaláljon, a mit előre rejtegetnek.

– Hol van Liza, az én Lizám? kérdé többször. – Nem láttam már régen.

– Itt volt, gyermekem, szólt nyugtatóan a tanácsos, de te aludtál akkor,
nem láthattad. Majd visszajön nem sokára.

– Majd, majd, szólt a beteg elcsillapulva, ha eljön, ébreszszenek fel.

Mikor legsúlyosabb volt betegsége, akkor mindig Zoltánról álmodozott; ha
ő róla kezdett el beszélni, az reszketés volt az egész háznál, mert
akkor hideg gyöngyök izzadtak homlokán, akkor arcza kipirosodott, mint a
láng, akkor őrülés volt nézni azt a fájdalmat, a mi vonásaira nekezült
és hallani azt a hangot, mely sikoltásaiból a zárt ajtókon keresztül
hatott.

Az atyának átölelve kellett őt tartani és úgy takargatni vonagló gyönge
testét, mert ki akart szökni ágyából, s odavetni magát az égő szemei
előtt látott alakok közé, kik alig két-három lépésnyire tőle éles
kardokkal vívnak halálos tusát. Oh mint sikoltott, hogy takarta el
arczát. Most épen a szivébe döftek: piros vére csordul.

És ezt a tanácsosnak végig kelle nézni, végig hallgatni, érezni mind
azt.

Egy napon Kőcserepy levelet kapott Pozsonyból. Reszketett a keze, midőn
felbontotta. Abban tudósíták, hogy Dabroni egy kardcsapással örökre
ártalmatlanná van téve.

– Hála neked, mindenható Isten! rebegé a kemény szivű férfi, hogy nem
történt meg az, a mit ő oly bizton elrendezett. Közbe tevé igazságos
Isten embertörő karját, hogy meg ne történhessék az. Oh milyen jól
esett! Ez még reményt ad. Ez többet fog érni a gyógytudomány minden
íreinél.

Futott a levéllel betegéhez.

– Nézd, kedvesem. Kárpáthy Zoltán él. A ki meg akarta őt ölni, annak az
egész kezét levágták. Nem fogja őt bánthatni soha. Nézd, olvasd.

A beteg hitetlenül rázta fejét.

– Nem hiszem, ezt csak úgy gondolták ki, hogy engem elámítsanak. Engem
mindig bolonddá akarnak tenni; minek az? Tán azt nem tudom, hogy Liza
hol van? az én vak leánykám. Azt mondják, hogy itt járt, mikor én
aludtam. Oh tudom én, hogy ő hol jár. Tán nem tudok én mindent? Tudom
én, hogy Liza meghalt. Tán nem hallottam én, hogy kopácsoltak a mult
éjjel ide fenn az emeletben; tán nem tudom, hogy az ő koporsóját
szegezték be akkor? Kivitték a kerti lakba, ott énekelték el, tán nem
hallottam én azt? Szegény kis leánykám, még arra sem lehettem ott, hogy
a koszorút én tegyem fel a fejére! a halotti koszorút; még meg sem
csókolhattam utoljára. Én előttem azt hazudják, hogy él…

A tanácsos meg volt fagyva és szólni nem tudott. Hogy olyan átható
képzeleterejök van a betegeknek, a mi nekik egy puszta hangról elmondja,
a mik történtek.

– Minek titkolnak én előlem mindent? A multkor a postasíp szólt a házunk
előtt, a cselédek átvették a levelet az udvaron s mondogatták nagy
halkan: fekete pecsét. Egy óra mulva bejött anyám. Ki voltak sírva a
szemei, de nem akarta észrevétetni velem. «Kitől kaptál levelet?»
kérdeztem tőle. «Ilvayéktól», felelte. «Csókoltatnak téged». – Hogy van
Matild? – «Nagyon jól», mondta anyám, «e napokban ment férjhez». – Igen,
férjhez ment a sírba. Tudom, hogy az volt irva a levélben. Minek
titkolják azt előttem? Mindenki meghal, a ki engem szeretett, – minden,
– minden…

A gyermek eltakarta szemeit és sírt volna, ha tud.

Az a keményszivű ember ott a beteg leány ágya előtt úgy érezte, mintha
az a nehéz kemény szív morzsáról morzsára őrlődnék ott belül és hullana
ezer darabra, s mindenik darabja olyan nehéz volna, mint egy nagy súlyos
kő…

– Hát mi nem szeretünk-e téged? kérdezé leányától az apa, a kinek úgy
fájt ez a gondolat. – Hát mi nem szeretünk-e téged?

A gyermek végighúzta homlokán reszkető kezét.

– Oh, oh! nem úgy kellett volna engemet szeretni, nem úgy…

– Nem úgy? Miért mondod azt, gyermekem?

Vilma sokáig gondolkodott, azután egyszer érthetetlen mozdulatot tett
kezével szemei előtt, halkan susogva:

– Hiszen már úgyis vége van mindennek.

A tanácsos fájdalomtól leroskadva ölelé át egyetlen lázbeteg gyermekét.

– Mi nem szerettünk tégedet? oh hogy mondhatod azt, hogy mi nem
szerettünk téged!

A leányka csendesen megfogta atyja kezét és odavivé szivéhez.

– Érzed-e, hogy mi van itten? Szív. De azt nem tudod ugy-e, hogy ez
miért dobog olyan fenhangon. Oh azt senki sem tudja, sem ti, sem az
orvosok. Csak hárman tudták még és azok is mind meghaltak. Mindig
kérdeztétek tőlem, miért vagyok oly szomorú és azzal akartatok
felvidítani, hogy őt szidtátok előttem. Elmondtatok róla minden rosszat,
gyaláztátok, gyűlöltétek és mégis azt kérdeztétek: miért vagyok olyan
halavány? Elkezdtétek őt üldözni, kihajtottátok atyai házából s ide
hoztatok engem, hogy szívjam azt a levegőt, a mit ő megátkozott; őt
koldussá tettétek, elvettétek mindenét, hogy engem pompában temessetek
el. Úgy fájt, úgy fájt az nekem és ti nem tudtátok azt soha. Nem volt
elég, hogy elvetettétek jószágait, utoljára elvettétek még életét is.
Leölték őt hidegvérrel, irgalom nélkül, minden irgalom nélkül. Átverték
a szivét, az ő szivét! azt a kedves szivet, azt a kedves, édes szivet!…

A szegény leányka összekulcsolta e szóknál kezeit halvány ajkai előtt, s
oly fajdalommal emelé szemeit ég felé, oly túlvilági fájdalommal, hogy
egy ördögnek megesett volna rajta a szive.

– Leányom, kedves jó leányom! rebegé az apa és nem tudott neki többet
mondani. Hisz a lázbeteg tudja, hogy mit beszél, de nem azt, hogy mások
mit beszélnek hozzá?

– Látod, látod! milyen szépen megélhettünk volna máskép, szólt a beteg
leány. Mi otthon és ő itten. Hisz ő nem bántott titeket soha, nem volt
szükség őt üldözni. Mi laktunk volna a magunk házában és ő itt a
magáéban és soha sem szóltunk volna egymásról senkinek. Mi haszna
vettetek el mindent? házát, birtokát, még a jó napvilágot is? Már most
lakhattok egyedül ebben a nagy házban, egyedül ebben a nagy világban.
Hát mit ér az már most tinektek?

Ily őszintén csak a láz beszélhet, ilyen nyilttá csak az teszi a szivet,
a ki minden sziveket lezár, s mig lezárná, kibocsátja azoknak titkait, s
míg elhallgattatna, beszédessé teszen.

A tanácsos úrnak egy nagy gondolatja támadt ez órában. Ezt a gondolatot
nem űzte el szivéből. Ezt menedékének tartá. Egészen más gondolat volt
az, mint a minőkkel eddig szivét elterhelé, egészen ellentéte azoknak.

– Légy nyugodt, kedves gyermekem, szólt, odahajolva leányához. A kiről
beszéltél, annak semmi baja sincsen. Erről én téged meg foglak győzni.
Igérd meg, hogy nyugodt fogsz lenni addig, hogy nem gyötröd magadat.
Hogy meggyógyulsz… énnekem… az én örömemre.

A beteg felsóhajtott, s midőn atyja eltávozott tőle, halkan susogá
magában:

– Nem lehet az; nem lehet az úgy. Majd megtudom én azt nemsokára.

Kőcserepy sietni akart azon eszmével, melyet magában forralt. Az
orvossal találkozott a teremben, odahívta őt magához tanácskozni.

Elmondá előtte őszintén, nyiltan, mit tapasztalt, mit tudott meg és mit
akar most tenni.

Az orvos tökéletesen helyeselte szándékát. Ha valami, még ez segíthet a
beteg állapotján.

Kőcserepy azt is elmondta neki, hogyan és mi módon akarja e szándékát
létesíteni. Az orvos elbámult rajta.

Az apa tört hangon rebegé:

– A világot magát odaadnám érte.

Erről tudósítani kellene Evelinet is. A tanácsosné a legiszonyúbb
kínokat állta ki ezen napok alatt. Ha eszébe jutott valami, úgy sírt,
hogy minden szobán keresztül hangzott; napok óta szemeit sem hunyta le
soha, s ha leánya mellett nem volt, minden órában küldött izenetért,
hogy van?

Az volt a különös, hogy még ma épen nem tudakozódott felőle.

Kőcserepy az orvos kiséretében ment nejét fölkeresni. Az ajtóban megállt
kissé hallgatózni, semmi neszt sem hallott.

Elébb benyitott csendesen, széttekintve, ha nem zavarja-e meg? A
nagyságos asszony ott ült iróasztala előtt és nagy figyelmesen irt
kitárt naplójába.

Arcza halaványabb volt a szokottnál, de tökéletes nyugodt és csillapult.

Férje megszólítá, mire föltekintett, s inte nekik, hogy üljenek le; ő
irt tovább.

– Kedvesem, szólítá meg a tanácsos, miután sokáig vártak reá. Valami
sürgetőst irsz?

Eveline e szóra letevé tollát, s könyökét az asztalra téve, állát
hüvelykujjára nyugtatá, s mint ki nagyon el van telve megkapott
eszméjétől, elkezdé:

– Arról irok, hogy milyen különös az, miszerint az emberben két egészen
különböző lény dolgozik: az ész és a szív, s a szerint, a mint az egyik
vagy másik lesz túlnyomóvá, változik át az ember jelleme, sorsa, élete;
úgy, hogy mondhatni: mindenki két különböző embert foglal magában, az
egyik az ész, a másik a szív embere. A szív és az ész két különböző
ember…

A két férfi megdöbbenve bámult egymásra. Eveline szemeiben és homloka
kifejezésén volt valami, a mit nem jó volt sokáig nézni.

Kedvesem, szólt Kőcserepy, én Vilmáról akarok veled beszélni.

– Úgy? szólt a tanácsosné nagy kedvetlenül. Majd mindjárt. Elébb ezt a
fejezetet be kell végeznem. Mert a szív és az ész két különböző ember.

Azzal vevé ismét tollát és naplójába mélyedve, irt tovább.

Az orvos és a férj fölkelhetett tőle, el is mehetett onnan,
beszélhettek, a mit akartak.

– Irgalmas Isten, suttogá a férj, megfogva az orvos kezét, midőn lassan
eltávoztak a szobából, ez a nő meg talál tébolyodni!

– Talán már nem, mondá az orvos.



XXIII. CSENDESEN.

A tanácsos szobájába tért, s leült levelet irni.

Volt egy nagy, fekete bőrbe kötött naplója, melyben levelezéseit szokta
följegyezni, az eredetieket mindig magánál tartva; abban voltak
összegyűjtve legtitkosabb iratai, a könyv táblájára fényes betükkel volt
sajtolva e sor:

«E könyv holtom után elégetendő.»

A legutolsó levél, melyet irt, Dabronihoz szólt.

Végtől-végig olvasá azt és újra és ismét elolvasá. Ezzel a bűnhödéssel
tartozott magának. Nagyobb, nehezebb vezeklés volt az neki, mintha
télben, fagyban, mezitláb kellett volna bűnbocsánatért mennie ellensége
sírjához; minden sor egy kegyetlen szemrehányás volt abból, egy saját
fejére visszaesett kő.

Ő maga kinozta ez eszközeivel a gyűlöletnek saját édes gyermekét. Minden
tőrszúrás, melyet gyűlölete tárgyának szánt, elébb az ő szivén ment
keresztül; minden balsors, a mit másnak készített, az ő lelkét sujtotta
jobban.

Hogy olyan titoktartók a gyermekek! Miért nem őszinték szülőik iránt?
Miért nem hiszik el, hogy azok őket igen szeretik?

Ha kérdezték a szomorú leánytól, miért olyan sáppadt, miért oly méla?
hogy nem felelt reá? És senki sem birta azt kitalálni.

Most már az is világos volt a tanácsos előtt, hogyan tévedt el Vilma a
szentirmai csalitban? A féltett kedves életét megmenteni indult el ő,
azon gyönge, töredékeny testtel, midőn ők idehaza az iszonyú boszútervet
koholták, talán épen akkor, midőn ő ama levelet irta Dabronihoz,
elbízott, elkeseredett lélekkel irt a kétségbeesett leány vad erdő
szélében, reves fatörzsre hajolva mentő óvást titkon imádott ifja
rokonaihoz, reszkető kézzel, reszkető szívvel.

Ezt elébb kellett volna tudni!

A nagy, hatalmas férfi vevé kezébe a tollat, hogy irjon.

Oda kezdte a levelet mindjárt a másik levél alá:

«Kárpáthy Zoltán úrnak.

Uram.

A mit soha nem hallott tőlem senki, azt ön im irásban olvashatja tőlem:
megbántam, a mit cselekvém. Jól tudom, hogy önnek joga van örülni, a
midőn én sirok, de sokkal jobban ismerem önnek szivét, mint hogy önnek
ez örömétől rettegjek. Egyetlen gyermekem halálos beteg, s
képzelődésének az a kisértő réme, hogy ön meggyilkoltatott. Hála a
Mindenhatónak, ez nem történt meg: ön él és egy szavával, egy
megjelenésével megmentheti szeretett leányomat, a ki Istentől egyedüli
örömem. Én ismerem az áldozatot, a melyet ön hozand, a midőn e küszöböt
átlépi, de hiszem, reménylem, hogy ön még sem fogja azt megtagadni az
emberek legszerencsétlenebbikétől

Kőcserepytől.»

Milyen nehéz, milyen keserű bűnhödés!

Hova lettek a büszkeség, a világszereplés bálványai, a midőn ezen
levelet irta, hová lett az öntelt, elbizott hiuság, mely eddigi életét
vezette? Mennyi lemondás e nehány sorban, mennyi önmegalázás!

A levelet letisztázta a tanácsos, s tiszttartóját hivatva, rábizta, hogy
vigye el azt Szentirmára.

Zoltán és Szentirmayék a gyászos nap után rögtön eljöttek Pozsonyból,
Rudolf bebalzsamozott hulláját magukkal hozva Szentirmára.

A nemes hazafi szerencsétlen végzetének híre az egész vidékre gyászosan
hatott, s midőn Kőcserepy meghallotta azt, szive nagyot dobbant, mintha
őt vádolná abban.

Ez nem jó munka volt, ennek nem kellett volna így történni.

A mint a levelet elküldé, ismét beteg leányához sietett a tanácsos.

A leányka egészen magánál volt; a hagymázos lázroham után az elbágyadás
tiszta perczei következtek.

Az apa odaült betege ágyához.

– Hol fáj, én édesem? én kedvesem?

– Itt és itt, szólt a leányka, szivére és homlokára téve kezeit. Tudtam
én, hogy az megöl engem.

– Miről beszélsz, kis leánykám? édes szivem!

– Tudod te jól, atyám, hogy mi az? Nagy fájás az. Ha Liza élne,
megmondaná, mert ő tudta azt. Mondtam neki mindjárt, hogy ebbe a házba
bejöttünk. Mikor ide fenn a sok vendég kaczagott, vigadott, mi akkor
odalenn a platánfák alatt sírtunk, mert tudtuk jól, hogy ezen a helyen
meg fogunk mi halni. Oh ha arra vigyázott volna valaki!

– Mire kellett volna vigyáznunk? – kérdé a tanácsos, oly közel hajolva
beteg gyermekéhez, hogy annak legkisebb suttogását meghallhassa.

– Ha arra vigyáztatok volna, midőn ebédeltünk, hányszor nevetett rajta
más ember: ni, ez a két leány legízesebb falatját tányérján felejti!
Ilyenkor azt mondják, hogy távollevő rokona éhezik. Mi kezet szorítánk
Lizával és mi értettük, hogy mit tesz az? Mikor eljártunk a templomba
imádkozni, tréfáltak velünk; mit lehet ebbe a falusi templomba járni?
Miért imádkozhatik két ilyen gyermek? Mi tudtuk, hogy miért? Minden
virágomnak, minden ruhámnak volt valami neve, valami jelentése: nem
tudta azt más, csak Liza. Nem is fogja azt megtudni senki. Halottak
estéjén meggyujtottunk három viaszgyertyát, az egyik vagyok én, a másik
vagy te Liza, a harmadik ő… Leghamarább leégett az övé, azután a tied,
kis leánykám, azután az enyim… De egyik sem soká maradt a másik után…
Mit csinálnak a gyermekek?… Játszanak magukban játékot… De azt a játékot
érteni kell… érteni kell! mert a nélkül nem ér semmit.

Látszott, hogy mihelyt Zoltán eszméjére tér vissza a beteg, rögtön
előjönnek a veszélyes kór jelenségei is. Kétségtelen volt, hogy
rágondolni és meghalni – egy dolog.

A tanácsos nyugtalanul nézte óráját. Kiszámította százszor is, hány
percz alatt érhet Szentirmára a tiszttartó, hány alatt jöhet vissza
ismét? De a véletlen lehetőségei kinozták. Hátha nem találja ott
Zoltánt? Hátha az megveti kérelmét és nem jön el?

Az orvos ismét uj gyógyszert rendelt; a tegnapit félretéteté, mint
elvetette a tegnapelőttit és az azelőttit is. Egyik sem tudott
használni, mint nem javítand a mai sem. A tudomány hatalmának itt vége
van.

– Uram, segíts, uram gyógyítsd meg leányomat! rimánkodék a tanácsos,
kétségbeesetten szorítva meg a távozó orvos kezét.

– Én csak a természet szolgája vagyok, felelt a tudományok embere; itt
Istennel kell küzdenünk.

A tanácsos álmatlan aggodalommal járt egyik szobából a másikba. Már
bealkonyodott s a közelgő éjszakával a beteg kórjelenségei is
súlyosabban kezdtek mutatkozni. Szentirmáról még semmi válasz sem jött.

Odakünn fergeteges, zivataros idő kezdett beállni; az egyszerre
elfeketülő éjszakát csak a távoli villámok deríték fel olykor, miknek
mordulása mindinkább közelgett, a sík rónán végigüvöltő szél csikorogva
forgatta az uj szélvitorlákat a háztetőkön, miken a Kőcserepy-czímer
pompázott, egyszer nagy csörömpölve dobott le közülök egyet.

Milyen gonosz éjszaka! Ki mozdulna ki ilyenkor csendes kandallója
mellől, hogy útra keljen?

A beteg oly szánalmasan nyögött, lihegett… Oh! és senki sem tud segíteni
rajta.

Megint nagyot villámlott odakünn. Az ég oly sokáig eldörög utána.

De mégis… mintha ez már nem az égzengés volna. Ez kocsizörej.

Hintó hajtatott be a kastély udvarára. Ez valóban megkülönböztethető.
Hintógördülés. Pedig a tiszttartó könnyű szekéren ment el. Tehát valaki
jött. Idegen.

De ki?

A tanácsos sietett az érkező elé.

A mint a folyosón végigment, hallá, hogy a lépcsőkön felfelé jön valaki
s a kísérő pitvarnoktól felőle tudakozódik.

De ez nem férfi hangja volt, hanem nőé. Úgy tetszék előtte, mintha ezt a
kedves, csengő, gyermeteg hangot ismerné már valahonnan; de nem tudott
rá egész tisztán emlékezni.

A folyosó szögleténél szemben találkozott vele. Egy szép, sugár leányka
volt az, egész gyászruhában.

Kőcserepy megdöbbent előtte. Ez Szentirmay leánya. Azon Szentirmayé,
kinek oly gyászos halála volt. Ez a fekete öltözet nem őt vádolni jön-e
ide ez órában? ez a szomorú gyermek nem azért jött-e most, hogy ő neki
megmondja:

«Egyért egyet, apáért leányt!»

Oh nem. A galamb fájdalmának nincsen mérge. A szomorú leányka nyájasan,
szeliden siet a háziúr elé s gyönge kezét nyujtva neki, részvevő,
bánatos hangon tudakozódik Vilma felől.

Hallotta a tiszttartótól, hogy barátnéja beteg. A levél nem találta
Zoltánt Szentirmán, Marionhoz kellett elkísérnie anyját Kőhalomra. A
tiszttartó utána ment sürgetős levelével. Ő pedig rögtön sietett át
Kárpátfalvára, a jó Vilmát meglátogatni, a kivel úgy szerették egymást,
s a kit oly régen nem látott. Tán ha őt meglátja, örülni fog.

Kőcserepy oly forrón szorítá a kezében felejtett kis kezet… Ártatlan,
boldog gyermek, kinek még fogalma sincs a rosszról, a rútról, a
gyűlöletesről!

Ezalatt a beteg szobájához értek, Kőcserepy előbb nyitott be óvatosan.

«Csendesen, csendesen!» suttogá a beteg, fehér ujját fölemelve. Arcza
szokatlan égő pirosságán látszott, hogy ismét rossz éjszakája
következik.

Katinka odalépett ágyához és kezébe fogta társnéja kezét.

Valami vidám mosoly deríté fel egy perczre a leányka arczát, a mely
azután ismét eltünt onnan.

– Te is őt gyászolod ugy-e? kérdé barátnéja fekete öltönyére mutatva.

Katinka tudta már a tiszttartó által Vilma rögeszméjét: azt hivé, hogy ő
is Zoltánt gyászolja.

– Én atyámat gyászolom, felelt Katinka és nem állhatá meg, hogy ennél a
szónál könyei meg ne eredjenek. El kellett takarnia arczát.

A beteg leány közelebb vonta magához barátnéját s félelmesen
széttekintve kérdé tőle:

– Őt is megölték?

– Oh nem, felelt Katinka, e perczben inkább barátnéjára, mint saját
bánatára gondolva; véletlenül halt meg.

– Úgy? véletlenül? suttogá a beteg. Gondolod te, hogy véletlenül halnak
meg az emberek? oh én ezt jobban tudom. Sokkal jobban tudom.

És szemeivel atyjára nézett merően, sokáig, hogy a nyugodt, bölcs férfiú
a vért érzé zsibbadni ereiben, és nem állhatá ki e kísérteti tekintet
néma szemrehányását.

– Csendesen, csendesen kedvesem, suttogá Katinka, a lázas beteg fejét
kezébe emelve.

Milyen gyöngéden, mily édesdeden tud bánni a beteggel. Mintha tulajdon
testvére volna!

A tanácsos úgy elnézi, majd a szive szakad meg bele.

Katinka tudja már, mi fáj olyan nagyon Vilmának? s suttog fülébe
megnyugtató szókat.

– Ne félj, Zoltán itthon van Szentirmán. Valaki megirta, hogy veszélyben
van és mi érte mentünk.

A beteg szemei úgy ragyognak e szóra. Valaki! gondolja magában. Az a
valaki én voltam. De azt te ne tudd meg soha.

Azután ismét elkomorodik arcza, szemei tétova járnak szét a szobában, a
régi hagymázos visiók ismét visszatérnek.

– Még nem bántották őt, suttog halkan vissza, de majd bántani fogják.
Hallod, hogy köszörülik a kardot? én már hallom. Ott voltam, mikor
beszéltek róla, hogy megöljék. Eredj, eredj oda, ne hagyd őt elmenni.
Beszélj az atyámmal; csak egy szót szólj neki és semmi sem fog
megtörténni, szólj vele Katinkám, kedves jó Katinkám, siess.

A tanácsos ott áll az ágy fejénél és hideg borzadály jár végig testén, a
midőn ezeket hallja.

A beteg miket fog még beszélni.

Reszkető kézzel fogja meg az ifjú barátnő kezét.

– Hagyjuk nyugodni a beteget, kedves grófnő; kegyed is fáradt, térjen
szobájába, a mit elkészítettek számára azóta. Ne csókolja meg most, ne
hajoljon reá; jőjjön velem, látogassa meg nőmet, majd holnap reggel
meglátogatjuk ismét Vilmát.

– Eredj, eredj! suttogá a beteg is. Beszélj atyámmal, beszélj anyámmal
érte. Ne időzz sokáig.

Kőcserepy gyöngéd erőltetéssel vonta el Katinkát leánya ágyától. Attól
félt-e, hogy a beteg leány láza közepett valami irtóztató titkot fog
előtte kimondani? vagy attól rettegett, hogy azon férfi leánya, ki most
ő miatta nyugszik a föld alatt, míg az ő lázbeteg gyermekét ápolja,
annak kórragályát szivhatja rokonidegzetű testébe? Vész és romlás
lehellete járt ő körüle, jól érezé. Jó volt abból mindenkit
eltávolítani.

Sietett Katinkát átvezetni Evelinehez.

A tanácsosné most is íróasztalánál ült és naplóját írta.

Kőcserepy mondá neki, hogy Szentirmay Katinka kisasszony van itt, ki
Vilmát látogatni jött el.

E szókra fölkelt a tanácsosné s Katinka elé járulva, megölelé és
megcsókolá homlokát. Azután leültette maga mellé s hideg sötét szemeivel
végignézve rajta, elkezdé:

– Hallom, hogy édes atyja a gróf elutazott.

– Meghalt, igazítá ki Katinka, kit a megszólítás kellemetlen idegenül
érintett.

– Egy dolog az, kedvesem, biztosítá Eveline hideg méltóságos hangon. A
halál csak elutazás. A ki innen elköltözik, átmegy egy másik
csillagzatba; onnan ismét egy másikba és onnan egy harmadikba, és így
megy végig minden csillagzaton és ez az örökkévalóság.

Katinka nem sok vigasztalót talált ebben a fölvilágosításban, a mit
Eveline azután még érthetőbbé kivánt előtte tenni.

– Igy például meghal az apa, másutt: például az Uranusban vagy a
Mezarthimban, ugyanakkor ujra születik; utána meghalnak gyermekei,
egyenkint azok is követik atyjokat, s az Uranusban vagy Mezarthimban
ismét reá találnak és ez az igazak jutalma.

Katinka nem felelt e bölcs szavakra semmit; a tanácsosné elmélázott
sokáig, egyszerre fölkelt helyéből s nyugtalanul lépett néhányat a
szobában, azután megállt a szoba közepén.

– Igen, de hátha a gyermek hal meg előbb, azután a szülők? kérdezé
magától nyugtalanul. Mi történik akkor? mi lesz abból?

És aztán elkezdett alá s fel sétálni heves léptekkel, fejét tenyerébe
hajtva.

Kőcserepy kezét nyujtá Katinkának.

– Gyerünk innen, súgá halkan, nagyot sóhajtva. Menjünk tova.

Az árva leány úgy reszketett, mint a falevél.

Milyen borzasztó éjszaka ez!

Ottkinn tombol a zivatar, a szél csavargatja a fákat, mik nyögve, zúgva
hajladoznak haragos rohanása alatt; a zápor úgy vágja az ablakokat,
mintha kövecscsel hajigálnák, az orkán olyanokat taszít rajtok néha,
mint az ágyúdördülés; azok a csikorgó, csörömpölő szélvitorlák forognak
erre-arra, mintha nem tudnák már, hogy merre kerüljék ki a vihar
haragját.

Milyen rút, átkozott éjszaka ez odakinn!

De iszonyúbb, vérfagyasztóbb éj van a kastélyon belől. Senki sem
aluszik. Gyertyákkal, lámpákkal futkosnak egyik szobából a másikba, a
gyertya kialszik olykor a sietők kezében a nagy szélrohamtól, mintha
minden ajtó-nyitásnál egy gúnyos, mérges szellem leskelődnék, a ki a
lángot elfúni törekszik, s késlelteti a sietőket munkájokban.

Oh bizonyára Kőcserepy tanácsos örömestebb volna ez órában kinn a
zivataros ég alatt, s hallgatná egy puszta árokpart mellé huzódva a
lakatlan rónán a villámok dörgő csattogását, a szél üvöltését, mint hogy
ott üljön a csöndes, langy szobában, mely biztos szőnyegekkel, meleg
kárpitokkal van elzárva a viharnak még csak hangjától is, s hallgassa
ott azt a halk nyögést és azon őrjöngő szavakat, mik egy halálfehér
beteg ajkáról ellebegnek.

A míg lázas látmányai tartottak, kín volt nézni a beteg küzdelmeit. A
felhevült agy rettentő képzelme az arcz minden vonásaiban kifejezé
magát, s e nyugodt, szelid angyal-tekintetet egy elkárhozott
torz-arczulatává alakítá. Ott mentek végbe szemei előtt a
legiszonyatosb, a legundokabb gyilkosságok, megnevezte az embereket, a
kik azt elkövetik, látta arczaikat vonásról vonásra; minden mozdulatot,
minden döfést. Hogy védi magát az áldozat! hogy rogy össze, hogy foly
minden sebéből a vér; hogy kiált segítség után!

Mennyivel jobb volna e helyett a zivatart hallgatni!

Éjfél tájon elcsendesült a kór s tisztább perczek álltak be nála.

Megismer mindenkit, atyját odahívja magához s kéri, hogy nyissa ki
iróasztalkája fiókját.

– Találsz ott az imakönyvem alatt egy összehajtott levelet, öt fekete
pecséttel.

Kőcserepy meglelte azt a mondott helyen és odavitte hozzá.

Vilma elvette tőle az iratot és két kezébe fogá.

– Ez az én végrendeletem…

– Végrendeleted! sóhajta fel fájdalmas meglepetéssel a tanácsos.

– Ne félj! szól a mindent félreértő beteg, csak arról rendelkeztem, a mi
az enyim. Ruháimat, a minek úgy sem vennétek ti hasznát, himzéseimet,
hagytam az én kis leánykámnak, a ki már azóta vár reám valahol. – Más
végrendeletet kell tennem. – Mert ez már nem ér semmit. – Oszszátok ki
ruháimat a szegény leánykák között, a kik olyan jók voltak, hogy mindig
köszöntek, ha velök találkoztam. – A kis ezüst perselyemben a
megtakarított pénz van, névnap és ünnepélyek alkalmával kaptam azt mind,
s félreraktam mind az én kis leánykám számára, hogy neki hagyhassak
valamit. Arra sincs szüksége többé. Kerestessétek fel Szentirmán azt a
kis parasztleányt, a kinek egyszer egy idegen hölgy levelet adott az
erdőben Szentirmay Katinka számára; adjátok neki ezt a pénzt: viselje
magát jól és legyen boldog…

Itt néhány perczig elhallgatott a halvány beteg; a csendes szobában nem
hallatszott más nesz, csak annak a parányi féregnek a kopogása, mely úgy
el tudja magát rejteni az ágyak deszkái közé s midőn megszólal, azt
mondják, hogy ez a halálóra. Ott van ő a nagyurak hálószobáiban is, mint
a szegényekében s tizenegyet szokott ütni egymás után.

– Emlékedben tartod-e atyám, a miket beszélek? kérdezé a beteg. El ne
felejts azokból semmit is; mert én azt mind igen komolyan mondom, s
kivánom, hogy úgy történjék.

A tanácsos megcsókolá kedves betege halvány kezét s úgy fájt neki, hogy
az őt nem tudja szeretni.

– Azután, szólt a beteg, ismét erőhöz térve, itt a balkezemen egy fekete
gyűrű, saját hajamból van az készítve; legyen ez a gyűrű Szentirmay
Katinkáé. Viselje ő azt. És ha férjhez megy, adja ezt a gyűrűt annak, a
kit szeret: hűséges lesz hozzá a sírig!…

– Oh én kedves gyermekem! zokogott a tanácsos, égő arczát betege fehér
köntösébe rejtve.

A gyermek rátekinte s keserű, hideg bánattal mondá:

– Te neked pedig és édes anyámnak hagyom drága ékszereimet, hagyom ezt a
pompás kastélyt, – ezeket a gazdag jószágokat, kincset, birtokot,
gyönyörű kerteket mind, mind az egész szép világot! milyen gazdagok
lesztek utánam! Minden, minden rátok marad.

Oh ez volt az út a megőrüléshez!

A tanácsos úgy várta volna még, hogy szóljon valamit hozzá, egy
engesztelő, egy vigasztaló szót… A gyermek elhallgatott és elfordult a
fal felé, alig hallhatóan susogva:

– Csendesen… csendesen… csendesen…

Kőcserepy felkelt ágya mellől, s éjnek éjszakáján felment irodájába, a
szemközt találkozó cselédeknek halkan susogva:

«Csendesen, csendesen.»

Azok lábujjhegyen jártak a folyosókon végig. Még a zivatar is érteni
látszott a csillapító szót, mintha neki lett volna az mondva, s
elhallgatott, ellankadott – csendesen, – csendesen…

Odafenn az irószobában dolgozott egyedül a tanácsos.

Szemei előtt amaz öt fekete pecsétes levél volt letéve az asztalra,
mindig arra nézett, úgy irt tovább; mintha eszméjét mindig ugyanazon
tárgyhoz vezetné vissza s onnan indulna ki újra.

Néha könnyebbült sóhajjal tekinte fel a magasba; mintha azon betük, a
miket leirt, súlyos, nehéz adósság mázsái volnának, a mit lelkéről
lerázott.

Arczáról végképen eltünt ama megszokott mosolygás; egészen más volt
tekintete, ily komolyan, ily megtörve.

Éjfél után egyet ütöttek az órák a kastélyban, a folyosókon élénkebb
léptek hangjai hallatszottak. A kapus csengetett; az ajtók nyulós
nyikorgással nyiltak fel. Kőcserepy nem hallotta sem az óraütést, sem a
csengetyűt, sem a további neszt. Lelke egészen másfelé járt.

Azt sem vette észre, hogy valaki benyitja irószobája ajtaját, s csendes
léptekkel, miknek zaját elfogja a padlózat szőnyege, iróasztala elé
járul; csak akkor rezzent fel, midőn az érkező, lámpája világkörébe
érve, vele szemtül szemben megáll.

Ez ő…

Egészen átázva, összecsapzott hajfürtökkel, felhevült arczczal állt a
tanácsos előtt Kárpáthy Zoltán.

Az alig birt szemeinek hinni, annyira megfoghatlan volt előtte, hogy ez
ifju, ki neki annyi keserűséggel tartozik, ily viharos éjszakán
megjelenjen halálos ellensége hivására, azon ősi kastélyában, melyből őt
csufosan kijátszották; – hogy vigasztalást hozzon abba ellenségei
fájdalmának.

Szólni sem tudott hozzá sokáig. Az ifju maga lépett hozzá közelebb és
monda:

– Ön hivott engem és én eljöttem, uram.

– Ilyen zivatarban? rebegé Kőcserepy.

Zoltán mondhatta volna erre, hogy ha Rudolf halálának emléke távol nem
tartott tőled, ez a zivatar nem gátol akkor. De nem szólt semmit. Ezen
bú-alázta arczot látva, lehetetlen volt neki szemrehányást tennie,
lehetetlen volt őt meg nem szánnia.

És az nem válik soha ifju szívének szégyenére és jellemén nem ejt semmi
csorbát, hogy a midőn ez igazán, mélyen szenvedő embert ott látta maga
előtt, néhány nap alatt megőszült hajjal, megvénült, szomorú ránczokkal
jelölt arczczal, kisírt szemekkel, elfeledé, hogy mennyit vétett ő
ellene? s kezét nyujtá elé…

Milyen boldoggá tette őt az által!

Hogy szorítá meg azt a megbocsátó kezet a bánatos apa, s hogy szorítá
azután szívéhez!

– Ön nemes… ön igen nemes… ennyit birt rebegni.

Az ifju felöltönye csuronvíz volt. Kőcserepy észrevette azt s készteté,
hogy tegye kényelembe magát, oda vezette a kandallóhoz, segíté levetni
kabátját, leülteté a tűz mellé.

– Mint otthon. Mintha otthon volna ön, mondogatá neki s rövid
gondolkozás után kimondá: hisz ön úgyis itthon van már.

Zoltán csodálkozva tekintett a tanácsosra.

Az iróasztalához sietett, s azon iratot, melyet épen most szerkesztett,
odavivé az ifjuhoz, átadva neki, hogy olvassa el.

Zoltán a legelső soroknál megilletődve hajtá azt össze.

Törvényes cessio volt az, melyben Kőcserepy a Kárpáthy Abellinotól nyert
engedélyt a kárpátfalvi és madarasi uradalmak iránt visszaruházza
Kárpáthy Zoltánra.

– Mit akar ön ezzel, tanácsos úr? kérdé Zoltán egészen megzavarva.

– Csak az igazságot. Ön törvényes birtokosa e javaknak, más mindenki
csak bitorló. Ezt nekem szemembe mondá az én tulajdon leányom. Én
visszaadom önnek jószágait és magam elmegyek innen. Elég gazdag maradok
még akkor is. Csak leányom maradjon élve; nem cserélek senki
gazdagságával. Ő nekem mindenem. Csak most érzem azt, midőn közel állok
elvesztéséhez. De nem fogom őt elveszteni. Haza megyünk szép budai
lakunkba, a hol ő olyan boldog volt, ott ismét boldog fog lenni; nem
törődöm én többet sem a világ zajával, sem a gazdagsággal; ő lesz az én
kincsem, örömem, boldogságom. Nem lesz olyan boldog ember több, mint én.
Hiszen már ez is azt mutatja, hogy ő megszabadul, hogy ön eljött ilyen
zivatarban. Az ön látása meg fogja fordítani betegségét.

Zoltán oly igazán szívéből szánta ezt az embert, a kit néhány nap
szenvedése olyan éretté tett, ki önfeledt izgatottsággal engedi magát
egyetlen valódi indulatja által elragadtatni s gyermeteg lelkesültséggel
csügg fájdalmas illusióin.

Tehát valóban csak csalódások volnának azok?

Igazán rá volna mérve azon büntetés a sorstól, hogy elveszítse azt az
egyetlen kincset, a mihez érzéssel ragaszkodott s tán ez ártatlan
gyermek szenvedéseinek nem tudja más orvoslását a végzet, mint hogy őt
oly hazákba hívja, a hol ismeretlen eszme a fájdalom?…

Oh ki tudna erre megfelelni? Hiszen hányan halnak meg ifjan és szeretve,
viruló szépséggel arczaikon, boldog reményekkel szíveikben! s ha kérdi
valaki: miért?… «Szerette őket Isten, mert ifjan haltak el»… azt
válaszoljuk rá.

– Jerünk hozzá… monda a tanácsos, az ifju karjába öltve kezét; Zoltán
felölté megszáradt kabátját s kétkedve kérdezé:

– Nem zavarjuk-e ez órában?

A tanácsos egy perczig gondolkozott; azután azt mondá Zoltánnak, hogy
elébb le fog menni, hirt hozandó betege felől; addig legyen olyan jó,
hogy várjon itt reá.

Kőcserepy eltávozásával Zoltán egyedül maradt a teremben.

Ugyanazon terem volt az, melyben huszonegy év előtt az öreg Kárpáthy
János végrendeletét mondolá az egybegyűlt férfiak előtt, a melyen annyit
sírtak valamennyien.

Az éjszaka csendes volt körüle és a méla hallgatásban végigvonultak e
kastély falaihoz kötött emlékei egész életének: elkezdve a nem ismert
időkön, a csecsemő évnapjain, a születése órájában reá mosolygó szemek
megtört halálsugárán, végig a gyermek-örömek öntudatlan boldogságán,
melynek édességét csak akkor tudjuk eléggé ismerni, midőn a távolból
tekintünk vissza rája; a nélkülözéseken, az újra kezdett élet
mindennapos küzdelmein, a keserű elváláson, s az üldöző titok
kétségbeejtő ködalakjain és ismét vissza a nem ismert, a soha nem látott
alakokig, kikről csak képzelete beszélt olykor lelke előtt… És most ime,
ismét itt van a kastély falai között, melynek küszöbe megátkozott kő
gyanánt feküdt eddig útjában. Ide jutott vissza, csodálatos úton,
szeszélyes játéka által a sorsnak.

Az egész igazán úgy tűnik föl előtte, mint egy álom, mint egy
csodálatos, tüneményes álom.

– Jó reggelt, Zoltán!

E különös éber álomból egy édes ismerős hang ébreszti fel egyszerre.

Megrezzenve tekint fel. Katinka áll háta mögött.

Épen reá gondolt most is. Lám az erős képzelet élő alakot teremt, a
leányka valóban ott áll előtte s őt nyájasan köszönti.

– Hogy jösz te ide? kérdi Zoltán, ki Kőhalomról egyenesen jött
Kárpátfalvára, Szentirmát nem is érintve s így Katinka idejöttéről
mitsem tudott.

– Meghallottam, hogy Vilma beteg, eljöttem őt meglátogatni. Ugy-e nem
tettem semmi rosszat? Ezt anyám is megengedte volna.

Zoltán megszorítá a jó leányka kezét. Nem tettél-e vele rosszat? Hogy
ápolni, megmenteni siettél annak gyermekét, a ki neked még többet
vétett, mint énnekem?

– S hogy vagy ébren ilyen késő órában?

– Megtudtam a tiszttartótól, ki érted ment, hogy ide hívnak s én tudtam
bizonyosan, hogy te eljösz. Egész éjjel vártam reád. Most tudtam csak
meg a cselédektől, hogy megérkeztél. Mindjárt siettem hozzád. Látod, a
mint elindultam Szentirmáról, már akkor közelgett a zivatar. Sejtettem,
hogy az téged útban talál és nem fog visszatartóztatni, hogy átázva
érkezel meg. Azért öltönyöket hoztam számodra; itt vannak e kis
böröndben. Öltözzél át. Látod, megbetegedhetnél e nedves ruhákban. Isten
veled.

Azzal elfutott a kis kedves leányka, ki házi asszonyi gondosságában el
nem felejté, hogy a kit féltünk, annak nemcsak arczképét kell magunkkal
hordoznunk, hanem egészségére is gondot kell viselnünk.

Zoltán érzelemtölten tekinte utána.

Csupa szeretet! csupa tiszta színarany szeretet!

Ennek a hosszú éjszakának nem akart vége lenni. Zűrzavar, zajos
futkosás, ajtók csattogása, s csitító suttogások, lábujjhegyen járás
minden szobában, folyosón.

Valami babonás vén dajka keresve-keresi viselt kalendáriomában, micsoda
nap lehet ma, szentséges atyám? nem ez-e Kárpáthy Jánosné halálának
éjszakája, ki ott benn koczogtat szellemujjaival a befalazott ajtókon
keresztül s számot kér azokról, kiket valaha szeretett? Mit keresed
jámbor lélek a napokat? más évjárás, más időszámlálás van ott, a hova a
halottak megtérnek. Egymásra következik a hiba és a vezeklés, s nem vár
az aratással az időkre.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Zoltán régen készen volt már átöltözésével, midőn Katinka visszajött
érte. Épen a betegtől jött. A jó leányka arcza egészen fel volt dulva és
szemei zavartak.

– Nagyon rosszul kell lennie, súgá Zoltánnak, irtózatos, a hogy háborog.
Hallgatni is rettenetes, a miket beszél. Mindig tégedet lát megölve és
egy halavány asszonyról ábrándozik, a ki ebben a kastélyban meghalt s
meggyilkolt fiának hulláját viszi karjai közt. Nincs hova fektesse… Oh
az iszonyatos!

Zoltán sietett Katinkával a beteg szobája felé. A leányka tudatá vele,
miszerint Kőcserepy az orvossal együtt legtöbb jót remélnek abból, ha a
lázbeteg őt meglátandja s meggyőződik róla, hogy él. Hiszen ne féljen
tőle, tevé utána, kedves bátorító nyomással szorítva meg Zoltán remegő
kezét. – Oh más oka volt annak remegni…

Még a szőnyeg-ajtón keresztül is hallható volt a beteg fájdalmas sírása,
nyögése. Itt szembe jött Zoltánnal az orvos, s tudatá vele, hogy a
kórállapot épen most van a válság pontján: ez az élet és halál
elválasztó pillanatja. Talán az ő arcza ismét az innenső partra hívhatja
vissza a már két világ határán tétovázó lelket. A beteg szobáját csak
egy halvány tejüvegű lámpa világítá; a háttér, honnan az ajtó nyilt,
egészen sötét volt.

Ebből a ködös homályból támadtak elő a beteg kínos látványai, a fehér, a
véres alakok, a sápadt arczok, a ködtermetek, a merev szemű kísértetek,
az ismeretlen csoportok, a koporsóból előszálló rémek.

Senkire sem ismert; akárki jött ott be az ajtón, azt valakinek
elnevezte, a kitől fél, s irtózott minden jelenlevőtől.

A tanácsos reszketve ült ágya mellett egy alacsony zsámolyon s fehér
reszketeg kezét tartá kezeiben.

Ekkor ismét nyilt az ajtó s a háttér sötétéből lassan előlépett Zoltán.

A beteg egyszerre fölemelé fejét vánkosairól, ajkai nyitva maradtak,
szótlanul rebegve, szemeinek ragyogása leirhatatlan gyönyört fejezett
ki, karjait reszketve terjeszté ki, arczai rózsákkal mosolyogtak; néhány
perczig volt így hang, mozdulat, lélekzetvétel nélkül, azután
visszahanyatlott fehér párnáira, arczáról elmúlt a lázas pirosság, csak
az édes mosolygás maradt meg rajta.

Néhányszor végighúzta kezét homlokán, nagyokat lélekzett s pillanatok
múlva csendes, nyugodt tekintettel nézett szét a szobában, mint a ki
terhes álomból ébredt fel.

Zoltán odalépett hozzá közel:

– Hogy érzi magát kegyed? kérdé tőle gyöngéd susogással.

– Igen jól, viszonzá a beteg, s odanyujtá kezét Zoltánnak. Köszönöm,
hogy meglátogatott ön.

Ezentúl mindinkább magához kezde térni. Mindenkire ismerősen tekintett;
megfogta atyja kezét s odavonta őt magához.

– Kedves atyám, súgá fülébe, hogy jön ide Kárpáthy?

– Mint e kastély ura, mint e jószágok birtokosa.

Vilma mindkét karjával átölelé e szókra atyja nyakát és megcsókolá annak
orczáját.

– Látod, ez igen jól van. Ez nagyon helyesen van.

És a nagy hatalmas úrnak ez az ölelés, ez a csók és ezek a szók jobban
estek, mint a mi az egész világon azokon kívül létezik.

– Így akartad te és én így tettem. Ő vissza fog ide költözni, mi pedig
elmegyünk innen haza, budai kéjlakunkba, a hol úgy szerettél mindig, a
hol olyan boldog voltál és ott ismét boldogok leszünk sokáig, sokáig.

– Köszönöm, jó atyám. Köszönöm, kedves jó atyám. Én értem tetted ezt. Oh
ha tudnád, milyen boldoggá tettél vele! Hogy szeretlek! Hogy örülök, a
miért szerethetlek! Nem kell azt hinnem, hogy igazságtalan vagy. Azzal a
boldog gondolattal, hogy te jó, igaz vagy, atyám, fogok meghalni. No ne
sírj hát, hiszen oly édes, oly édes az…

De a tanácsosnak lehetetlen volt ezen szónál nem sírnia.

– Egy óra előtt nagyon rosszul voltam, szólt hozzá a beteg vigasztaló
hangon, az rettenetesebb volt a kárhozatnál, féltem és irtóztam
mindenkitől, tőled is. És most olyan jól érzem magamat, úgy szeretlek,
úgy örülök neked. Ne sírj hát, hisz egy jó halál többet ér egy rossz
életnél. Hol van anyám?

A tanácsos felsóhajtott e szóra.

– Ő nagyon beteg.

– Nagyon beteg? ismétlé Vilma. Szegény anyám. Mondd meg neki, hogy én őt
nagyon szerettem.

– Ő is nagyon szeretett téged.

– Tudom. Csakhogy nem tudta azt úgy kimutatni. Hiszen mindenki szeretett
engem. Most már mindent tudok. Olyan jó azt tudni, hogy engemet mindenki
szeretett. Te is, kedves Katinkám, te is. Milyen jó voltál! A mint
meghallottad, hogy én beteg vagyok, mindjárt jöttél hozzám ápolni,
vigasztalni. De én is megemlékeztem rólad. Ugy-e, kedves atyám?
Megmondtam, hogy ha meghalok, ezt a fekete gyűrűt, mely saját hajamból
készült, adják teneked, legyen ez a te jegygyűrűd, viselje majd, a kit
szeretsz és hű fog az lenni, a míg csak él, hozzád.

Nem nézett e szóknál Zoltánra és az sem ő reá, de azért úgy értették
egymást.

A tanácsos gyöngéd aggodalommal szólt gyermekéhez:

– Pihenj egy kevéssé, kedves leánykám, aludjál.

– Majd később, még most nem, rebegé ez, szétzilált hajfürteit arczából
félresimítva. Hiszen már reggel is van. Úgy szeretném látni a hajnalt, a
szép hajnalt, a mint az ablakomon besüt. Fordítsátok arra fekvésemet.

Katinka felkarolta beteg barátnőjét, az atya odaigazítá vánkosait;
arczával az ablak felé fordulhatott, mely már akkor világosodni kezdett.

Odakünn az éji zivatar után vidám mosolygó hajnal keletkezett, a mély
égen pirosló felhőcskék úszdogáltak; a hajnali harangszó csengett a
vidék fölött, tündéri vigasztaló szókban.

A beteg keble nyugtalanul kezde hullámzani… Mégis, mégis olyan szép ez
az élet!…

Valami nyomta még szivét… Idáig rejtegette azt… Hová vigye tovább még?…

Szemei Zoltánt keresték, oda fordult hozzá és arczán két hajnal pirja
derengett: a nap hajnaláé és a szívé.

– Ugy-e ön nem haragszik én reám? szólt hozzá engesztelő, reszketeg
hangon, s kezét nyujtá felé.

– Oh nem, oh nem, sietett mondani Zoltán, megfogva az eléje nyújtott
kezecskét. Soha sem.

– Ön megbocsát nekem azért, a mit szenvedett.

– Kegyed nem véthetett nekem soha.

– Ön megbocsát atyámnak, suttogá a beteg alig hallhatóan.

– Szivemből.

– Köszönöm, köszönöm. Még egyet kérek öntől. Ugy-e ad ön nekem egy kis
helyet, egy kis helyet itt a közelben; tudja: ott a fenyőfák alatt, a
melyek mindig zöldek, a miket ön megtartott magának, midőn mindenét
átadta, ott egy kis helyet énnekem.

Az ifju szive elszorult e szókra, nem tudott egy szót felelni rájok.

Katinka is odaborult a beteg ölébe, az apa szép fejét tartá kezei közt;
köröskörül volt véve szerető szivektől.

– Ugy-e majd Katinkám, suttogá a beteg, sokszor meglátogattok ottan
engem; virágot is ültettek oda, s ha rám emlékeztek, nem csúfoltok ki
azért, – hogy olyan sokat szenvedtem?…

– Oh ne mondja azt, kedves Vilma! esenge Zoltán, magához ölelve a beteg
leánykát. Kegyed meg fog gyógyulni és sokáig fog élni még boldogan.

És a midőn ezt mondá neki, mindig erősebben szorítá őt keblére, mindig
jobban átölelé karjaival omlatag termetét, ajkai csaknem a leányka
arczát érinték.

És a beteg leány, a mint ott feküdt az ifju karjai közt, szép tiszta
szemeit fölemelé hozzá, két hófehér kezét összetevé lankadó keblén, s
felsóhajta:

– Oh én most vagyok legboldogabb, – legboldogabb.

És egy szerető, egy üdvözült mosolylyal bezárta szép szemeit…

… Légy boldog, kedves gyermek… a te boldogságodat többé nem zavarja
semmi.

Künn a hajnalharang utolsó kondulásai rezegnek szét a tájon.

Ti, kik ott álltok körül, boruljatok le és imádkozzatok csendesen…
csendesen…

Csendesen!

A nap most löveli legelső sugárait az ébredő tájra, ott künn a toronyőr
kiáltása hangzik a magasból:

«Hajnal van, szép piros hajnal!»…

… Halott van, szép fehér halott!…



XXIV. FÉNY ÉS ÁRNY.

Milyen különös dolog az!

Mikor az egyik oldalon lemegy a hold, akkor a másik oldalon feljön a
nap. Az egyik félig elsűlyedve, a másik félig fölmerülve. Talán épen
egymás szemébe néznek?

Milyen különös az!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Meghalt a szép kedves leányka s mennyi változást hagyott itthon
halálával.

A halál még nem oly szomorú, mint a milyen szomorú a temetés. Erre a
nagy mondásra egy kedves barátom tanított meg, a ki azt temette el, kit
legjobban szeretett.

A halál még szép, nyugalmas, vigasztaló, – hanem a temetés a szomorú, a
gyászos, a kétségbeejtő.

Az a folytonos temetés!

Először eltemetik a halottat, rátapossák a földet kezeikkel, lábaikkal,
mintha meg akarnának győződni felőle, hogy csakugyan meghalt és el van
jól temetve.

Azután hazajönnek; eltakarítják a szobákból a megholt öltözeteit, nem
nézheti azokat sírás nélkül, a ki oly nagyon szerette. Elteszik,
eltemetik lassankint, a mi reá emlékeztetne.

Délben egy hely üresen marad az asztalnál; egy nagy, megmérhetetlen
üresség! csak egy kis tányérka helye a fehér abroszon és mégis nagyobb
pusztaság a föld minden sivatagainál!

Este egy szobába nem gyújtanak világot. Egy ágyat nem bontanak fel
többé, egy nevet nem mondanak ki hivólag soha, soha. A ki említi is,
csak sóhajt magában s mindannyiszor temetkezni látszik: temetgeti bántó
emlékeit.

Eveline jár alá s fel a kastélyban, kezében egy szépen bekötött könyvet
hord.

– Ez Blair Hugó æsthetikai munkája, ezt kell olvasni Vilmának, ez épen
neki való mű.

És jár vele szobáról szobára, egyik emeletből a másikba, a kastélyból ki
a kertbe és a kertből ismét vissza.

– De hol lehet? merre mehetett? mondogatja magában halkan, az imént itt
volt; már nincsen itt. Hol keressem most?

Kérdezősködni nem mer utána senkitől, mert attól fél, hogy valaki azt
találja neki felelni: hogy «meghalt».

Néha azután mégis eszébe jut, hogy hátha csakugyan meghalt! és akkor
rohan szobájába, ágyára veti magát és sír! sír keservesen, hogy az egész
házban szerte hangzik.

Azután csak ismét fölveszi a könyvet s megindul szobáról szobára szomorú
keresésével, benyit minden ajtón, szétnéz és magában susogja: «már itt
sincsen».

És így megy ez a temetés első nap, második nap, harmadik nap. Negyednap
társzekerek jelennek meg a kastély udvarán, felraknak rájok butorokat,
házi eszközöket. A cselédség egy része útra kel velök. Sok ismerős
arczczal ismét kevesebb lesz, sok szoba üresen marad.

Ötödnap ismét folytatják a temetkezést. Evelinet a nagy fedett hintóba
ültetik.

– Különös, mondja ő, hogy Vilma jobb szeret atyjával utazni, mint én
velem.

A fedett hintó is kigördül az udvarról, a hátralevő butorokat mind
szekerekre szállítják, az utolsó cseléd szava is elmúlik a folyosókról,
csak egy üres hintó áll még útra készen a kijárás előtt.

Az egész nagy, puszta kastélyban egyes egyedül van a tanácsos.

Nincs többé onnan mit eltemetnie.

Ott jár a Kárpáthyak családi könyvtárában, e nagy, idegen képekkel,
idegen okiratokkal tele teremben, melyben semmi nyoma sincs még az ő
ottlétének.

Ki ismerne rá a hatalmas, büszke arczra ez órában?

Ez arczról, mely örökké mosolygott, jó barátra és ellenségre egyaránt,
hogy letörölt egy mindenkinél hatalmasabb úr minden hazug édességet,
minden csalárd ragyogványt.

Szomorúan, alácsüggesztett fővel áll meg néha jártában s elbámul maga
elé; mit bámulhat olyan nagyon azon az előtte heverő tollon? Majd
fölveszi, kezében forgatja, de másutt jár addig gondolatja! S tán később
is, ha tollat veend kezébe, ez a gondolat fog eszébe jutni, ez az
elűzhetetlen, ez az eltemethetetlen gondolat.

Majdan léptek hangzanak a folyosón, mikre a tanácsos magához tér, az
ajtóhoz siet, hogy kinyissa azt az érkezők előtt.

Ismerősök jönnek.

Tarnaváry, Kovács és Varga Péter, a volt jószágigazgató.

Szomorúan üdvözlik a tanácsost és ő sem mosolyog eléjök, mint szokta
egyébkor.

Foglaljanak helyet.

Ünnepélyes tényre hívta őket ide Kőcserepy.

A Kárpáthy-birtok engedélyének visszabocsátása végett annak valódi
urára.

Megigérte azt haldokló gyermekének. Merne-e valaha reá gondolni, ha ez
igéretet nem teljesítené?

A nagy komoly férfiak leültek a terem asztala körül, olyán messze
egymástól a hosszú asztal mellett, mintha mindenik távol szeretne
maradni.

A törvényes munka annak rende szerint be lőn fejezve köztük, a tanácsos
sajátkezű iratában átadá a lemondást.

Midőn a tanúk részéről is alá volt irva, akkor látszott arczán valami
halvány mosolygás, épen nem hasonló azon hajdanihoz, melylyel a világ
előtt szokta magát álarczozni, ez olyan mosoly volt, mely nem tud
magáról semmit, csak azt tudja, hogy látja az, a kit senki sem lát.

Ez a sóhajtás azt látszik lehelni:

– Ugy-e meg vagy elégülve velem? Már most térj menyországodba haza…

Az eddigi szavak mind igen hivatalos hangon és formában voltak mondva;
az ilyen perczekben úgy őrzi minden ember arczát, hogy azon valami
kifejezést ne áruljon el.

Azután még egyszer összeolvasták az okiratokat, aláirták, s
előttemezték, pecséteiket reá nyomták, a nélkül, hogy valaki valami
mondanivalót találna, a mit a másikhoz intézzen.

A tanácsos fölkelt, azon ismeretlen mosolytalan arczczal, melynek
szomorúsága ép oly változatlan volt most, mint hajdan a mozdulatlan
nyájasság. Meghajtá magát az urak előtt, kik hivására megjelentek,
felölté készen álló úti kabátját, fölvette fövegét s távozni készült.
Folyvást egyetlen fölösleges szó nélkül.

Tarnaváry sem szól hozzá mind ez ideig, s iparkodott nem nézni rá; félt,
hogy kemény villogó szemei sérteni találják a bánatos férfit.

Hanem az ajtónál találkozniok kellett s ott nem állhatá meg Tarnaváry,
hogy ellenségének, ki a sors legsúlyosabb csapása után úgy megadta
magát, őszintén, férfiasan kezét ne nyújtsa.

Kőcserepynek jól esett az. Talán várta is. Megszorítá Tarnaváry kezét és
azon pillanatban mind a két férfi arcza ellágyult, elérzékenyült.

A hétszemélynök éles, nyilazó szemeiben is látszott valami hivatlan
vendég, valami ismeretlen csillogó nedű.

A tanácsosnak, úgy látszott, volt még valami mondani valója, s most
idejét és alkalmát látta azt elmondhatni. Ez a tartós kézszorítás
bátorítá őt arra.

– Midőn az ifju Kárpáthy lemondott uradalmairól, szólt oly tört hangon,
melyről alig lehetett megismerni, hogy ez az övé, akkor ő egy bezárt
szobát tarta fenn magának e kastélyban és egy bekerített folt földet a
fenyvesek alatt, a hová más senkinek ne legyen szabad lépni. Most én
távozom innen, most az én emlékeim maradnak itt. Legyen szabad nekem is
egyet kérnem e kastély leendő uraitól. Egy kis szobácska itt, egy
darabka föld odakünn én rám nézve is kedves emlék. A hol leányom
meghalt, a hol ő el van temetve, ne legyen azon két helyet látogatni
joga másnak, csupán nekem és még egy embernek. Hogy ki az? ezt tudni
fogja az ifju Kárpáthy és elég, hogy ő tudja. Isten legyen önökkel.
Mondják meg Kárpáthynak, hogy én őszintén, szivemből kivánom neki, hogy
legyen boldog.

Azzal felnyitá az ajtót a tanácsos s vissza sem nézve többé, oly
hirtelen eltávozott a folyosón, hogy midőn az őt kisérni óhajtók a
lépcső aljára értek, ő már kocsijában ült.

Onnan még egyszer üdvözölte őket; azután a hintó kigördült az udvarról,
a három férfi kiment utána egész a kapuig, elkisérték szemeikkel a
hosszú utczán végig, míg csak a távol jegenyesétány végén be nem
kanyarodott… A távozó egyetlen egyszer sem nézett vissza.

A mint az utolsó házakon túl az országút a fenyvesek felé tér le, ott
megállítá kocsiját, maga leszállt, bement a temetőbe, fölkeresett egy
szép virágos sírhalmot, mely ezüstös rácscsal volt körülkerítve. Még
most csak egy egyszerű fehér kő jelöli a helyet, a pompás fehér márvány
síremlék még nem készülhetett el; ott azon kő előtt leborult,
összecsókolá, megölelgeté azt…

Van-e olyan hideg, olyan nehéz, olyan kemény kő több, mint a sírkő?…

Egy virágot leszakított a sírról. Különös, hogy fűnek, fának, virágnak
van élete, csak ő neki nincs! – Ezt a rózsát ő maga ültette, alig három
hete fejlett ki rajta a legelső bimbó. Napról napra leste, számította,
mikor fog kinyilni?

Ime a rózsa kinyilt és ő már halva van.

A letört virágot tárczájába rejté.

«Isten hozzád, Isten hozzád.»

A sír ott maradt virágozni, hervadozni… A tanácsos utazott tovább…
csendesen… szomorúan… egyedül…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Míg Kárpátfalva egyik felén egy bús, bánatos férfi távozik el, egyedül,
senkitől nem kisérve, senkitől vissza nem óhajtva és soha vissza nem
kivánkozva, a másik oldalon az alatt zöld ágakból színes lobogókból
diadalíveket készítenek, az utakat egyengetik, a házak falait meszelik
mindenütt, mint valami közelgő sátoros ünnep előtt.

A régi, a kedves birtokos fog visszatérni.

Tárjátok ki a kapukat, tárjátok ki a sziveket, hogy jöhessen és
mehessen, a hova neki tetszik.

Tartsátok akkorra örömeiteket, lakomáitokat, keresztelővel, lakodalommal
várni kell reája, mintha mindenkinek vendége, komája, násznagya lenne, a
kire vártok.

A gyermekek tanulják az ő dalait, a leánykák öltözzenek fel ékesen azon
napra.

Az öregek előre beszélnek róla, a köny is kiesik szemökből, hogyha
mondják:

– Visszajön a régi gazda!

A ki úgy szeretett mindnyájunkat, a ki velünk kezet szorított.

A délczeg legények tisztogatják lovaikat, fényesítik szerszámaikat,
kalapjaik mellé bokrétákat tűznek. A határig eléje fognak menni a kedves
jövevénynek, a kit számukra visszahozott Isten!

Lám, megmondták ezt ők még akkor, midőn elvált tőlök!

Minden rossz esztendő, a nem-szeretem napok, miket a bitorló új gazda
alatt eltöltöttek, csak arra tanítá meg őket jobban, milyen boldogok
voltak ők az eltávozott, a megsiratott gazda alatt.

A falu bölcsei is jobb napjaikat látták közeledni: még most is ott
hevert helységök ládájában a megigért örökváltság díja, még csak kamatra
sem adák, mert csak azt hitték, hogy hiszen ha meg nem jön Zoltán a
zsenge kenyérre, majd csak megjő az új borra, avagy pedig karácsonyi
disznótorra; – jókor lesz, ha husvéti páskabárányra érkezik is; –
akármikor jön, csak eljön, végre is neki kell megnyerni a perét, mert az
az igazság Isten előtt, s az Isten nem késik soká.

És ime úgy is következett az; mint a villám terjedt el a hír, hogy
Kárpáthy Zoltán visszafoglalja ősei uradalmát s visszahozza falvaiba a
régi aranyidőket.

A család régi hű tisztviselői, a hajdani jó cselédek, kiket a másik úr
meghatalmazottja szétriasztott, összeszedkőztek annyi vármegyéből újra s
ott voltak napjára a kárpátfalvi kastélyban. A száműzött bútorok, a
falakról elvándorolt képek, miket a volt jószágigazgató tartogatott
magánál, visszaszállíttattak, elfoglalták régi helyeiket; a családi
czímer újra kitűzetett elfoglalt helyére, a palota homlokára és a kapuk
fölé. Minden visszaváltozott úgy, a miként volt évek előtt, hogy midőn
Zoltán visszajön, mindenét helyén találja; még azt a szeretetet is, a
mit a szivekben hagyott.

Szentirmán is múlni kellett a gyásznak.

Rudolf végrendeletében az volt irva, hogy Zoltán az ő halála után hat
héttel nőül vegye Katinkát, kivel oly régen szeretik egymást, őt ne
gyászolják tovább.

Azt egyedül Zoltán tudta, hogy e végrendeletet Rudolf még halálos sebe
előtt irá, és hogy azt a sebet miért s miként kapta és hogy házasságukat
miért sietteté?

Nem csak szerelmi, hanem becsületbeli tartozás is volt az.

E nemes férfi nevének tisztán kellett állania a világ előtt; e házasság
az utolsó kételyt is elhallgattatá.

A fájdalom lassan-lassan elveszté éleit, helyet adva boldogabb
reményeknek és az igazaknak azon jutalmuk van, hogy nekik még
fájdalmaikban is van valami édes. Gyönyör nekik a visszaemlékezés, bárha
keserű is, s őket a bezárt sír nem fenyegeti rémeivel, megbánással,
lélekfurdalással.

Szentirmay végső órájának titka egyedül Zoltán előtt volt ismeretes;
csak ő sirathatta őt keserű szánalommal szivében, de annál édesebb
szeretettel; a többi megnyugodott abban, hogy ezután ő leend
családjoknak feje.

Flóra vigasztalá magát azzal, hogy hiszen elég sokáig volt boldog, s
ezentúl gyermekeiben leend az. Oh az igaz jellemek nem iparkodnak
terhére esni Istennek és embereknek panaszaikkal a megváltozhatatlanok
fölött, hanem köszönettel fogadnak jót és rosszat, a mi onnan felülről
jön.

Zoltán kezéhez vevé ősei örökét, jobb ismerőit összehivatá házassága
kitűzött napjára. Minden zaj és külpompa nélkül kellett annak
megtörténni. Ki akart volna lármás vigalmat ülni, hat héttel Szentirmay
tora után?

Ugyanazon napra halasztá jobbágyainak örökváltságát is.

A szertartás egész egyszerűséggel ment végbe, Zoltán megtiltott minden
ünnepélyt, minden ragyogványt; úgy is, mi a világ minden ragyogványa
olyan két bűbájos szem ragyogása mellett, a minő az oltár előtt szűzen,
szemérmesen reá tekint.

De ha minden fényt és ragyogványt megtiltott is, azt csak még sem
tilthatta meg, hogy minden vidékből tengernyi nép özönöljék a templomba,
s a kik ott vannak körüle, mindenkinek szemeiben ragyogjon valami, s
minden szív és lélek ki legyen világítva az ő örömében.

Ünnep volt e nap minden háznál, s ez órától kezdve ezernyi nép számítá
élete boldogabb szakát.

Fényesebb pompával még senki sem ülte meg menyegzőjét és több igaz áldás
senkire sem szállott esküvője napján.

Ne hallgatott volna-e meg annyi igaz óhajtást Isten?

Ne örültek volna-e azok, a kik onnan a magasból lenéznek, midőn a boldog
ifju kebléhez ölelé régen-régen szeretett kedvesét, a kiért annyit
szenvedett, annyit áldozott, a kit elvesztett és visszavívott, a kihez
hű volt örökké és a ki által boldog fog lenni halálig?…

… – Hol van Vilma? kérdi Kőcserepy neje megérkező férjét, kit egyedül
lát leszállni hintajából. A tanácsos sohajtva karolja át nejét és nem
tud neki mit felelni.

Ime a fény és az árny…



XXV. RÉGI JÓ BARÁTOK.

Mikor az ember hosszas ideig távol van valami helytől, a hol ismerősei
laknak, s egyszer ismét véletlenül visszakerül oda, nem első dolgának
találja-e sorba kérdezősködni hajdani ismerősei felől, megtudni kiből mi
lett, kivel mi történt? s olyan jól esik azután, ha azt mondják, hogy a
jók, a becsületesek most is élnek, boldogulnak, jól folynak sorsaik, a
rosszak, a ravaszok pedig megbuktak, elpusztultak, gyalázatba estek.

Az ember szereti azt mondani ilyenkor: «szegény emberek», pedig nem
igaz, nem sajnálja őket, csak alakoskodik; belül azt érezi, hogy «úgy
kell nekik, megmondtam előre, hogy ez lesz a végük», s meg van elégedve
a sorssal és titkon hálát ad Istennek, hogy őt megőrizte bajtól,
gyalázattól, s engedte előre haladni, becsületesnek maradni.

A midőn kárpátfalvi ismerőseinket elhagyjuk s visszatérünk Pestre, épen
akkor legújabb ujdonságul fogjuk hallani kedves Maszlaczky úr kudarczát.

Csak egyszer történt meg rajta, de már százféle változatban tudják azt
előadni.

A tény körülbelül annyi, hogy kedves Maszlaczky úr egy kézre játszott a
felperessel, mint alperesi ügyvéd és miután meg hagyta magát vesztegetni
a felperes által, hogy a pert cliense számára elveszítse, akkor ismét a
felperest is rászedte; az nem restelt lármát ütni ellene és saját magát
is bajba keverni, hogy ő rajta bosszút álljon. Ebből aztán igen csúnya
lárma lett, Maszlaczky úrra száz meg száz féle undokság sült ki;
szerencséje volt, hogy vele együtt igen sokan belekeveredtek a kérdéses
csávába, s így ő valami hangosabb bűnhődés nélkül úszott ki belőle.

De mégis ott veszté, a mi rá nézve drágább volt jó hírnél és névnél:
ügyvédi oklevelét.

Silentiumot kapott örök időkre. Többé soha semmiféle pert nem szabad
folytatnia.

Azt hitte ugyan, hogy ezen a bajon könnyen segíthet. Akad fiatal
okleveles ügyvédre, a ki nevét odaadja neki, hogy annak jelszava alatt
ügyködjék. Nem talált senkit. Nem volt olyan szerencsétlen ember a két
fővárosban, a ki eladta volna magát, hogy háta legyen egy olyan
embernek, a kit mindenfelől ütnek.

Még Bogozyt is előkereste; fényes igéreteket tett neki, ha ajánlatát
elfogadja.

A jeles fiatal ember alázatosan köszönte a megtiszteltetést, de nem
fogadhatta azt el, mert sokkal nyugodalmasabb kilátásai vannak; az ifju
Kárpáthyhoz folyamodott valami ispánságért, a ki ugyan haragszik rá a
követválasztás óta s nem tudja neki megbocsátani, hogy a kedveért
ellenfeleit főbe verte; ha ez elutasítja, akkor megpróbálja még elébb
Kőcserepy úrhoz folyamodni iródiákságért, majd azután gondolkozik róla,
ha elfogadja-e Maszlaczky úr ajánlatát vagy sem?

Maszlaczky úrra nézve megszünt a világ «kedves barátom uram» lenni.

Ismerősei, ha az utczán találkoztak vele, kikerülték; régi, messziről
mosolygó ábrázatok úgy kapták félre a szemeiket róla, mintha soha sem
látták volna; hajdani pártfogóit ha meg akarta látogatni, egyet sem
talált otthon. Talán ki volt már adva az arczképe minden kapusnak, hogy
ha ilyen és ilyen ember talál jönni, senki sincs a számára odahaza.

Boldogabb napjaiban gyakran találkozott az utczán egy nyomorult rongyos
emberrel, ki embertől vissza nem emlékezhető idők óta járt ugyanazon
rongyos atillában, télen épen úgy, mint nyáron, s lábán egyebet nem
lehete látni soha félregázolt sarkú csizmánál, de igen a lábait a csizma
hiányosságain keresztül.

Ez valami silentiarius ügyvéd, a kit régen-régen valami csempészetért
hallgatásban marasztaltak el, s a ki azóta csak úgy tengett-lengett a
fővárosban, emberek irgalmából. Néha meg-megszánta valaki, adott neki
vagy egy kötélre valót, a mit az még inkább beivott, mint hogy
felakaszsza magát.

Maszlaczky úr emlékezett ez alakra élte fényesb szakából, gyakran
találkozott vele az utczán, milyen alázatosan szokott köszönni mindig;
csaknem a földig eresztette le a kalapját előtte, pedig annak is alig
volt már karimája és hogy szokott ő olyankor félre nézni, mintha nem
látná a nyomorút, mintha nem hallaná azt a hangosan elmondott: «servus
humillimus, domine spectabilis, bonum mane præcor!»

Midőn senki sem akart többé Maszlaczky úrra ismerni, a midőn keresztül
mehetett a város legnépesebb utczáján, a nélkül, hogy valakivel
találkozzék, a ki a kalapját megemelintse előtte, egyszer
összetalálkozik a silentiariussal.

A rongyos, szurtos alak messziről nyájasan nyújtá eléje kezét, s ha nem
is vette le ezúttal kalapját oly mélyen, mint hajdan, de annál
ismerősebb és örvendetesebb hangon kiálta eléje:

– Servus humillimus, domine spectabilis; quomodo dignetur valere? Hogy
mint méltóztatik szolgálni az egészségének?

S azzal megfogá mosdáshoz nem szoktatott tenyereivel Maszlaczky úr kezét
és megszorongatá azt barátságosan.

Maszlaczky elszörnyedt; csak akkor tünt fel előtte, milyen mélyen
kellett buknia!

Ellökte útjából azt az egyetlen embert, a ki kezet szorított vele és
futott haza, fel a negyedik emeletbe s nagy kedve volt akkor meg onnan a
negyedik emeletből kiugrani az ablakon.

Ez az este megszöktette Pestről.

Összeszedé, a hol pénzei voltak s gondolkozék rajta, hogy hova vonuljon
el, a hol szépen összehúzódva, takarékossággal és uzsorával
tisztességesen elélhessen holtig. Az mégis bántotta nagyon, hogy így be
hagyta vágni pályáját; annyi küzdés után ily csúful lejáratni magát.
Olyan kedve lett volna még valakin megboszulni magát, valakinek a vállán
kiemelkedni szigorú helyzetéből. Minden ember magasabban állt nálánál.

Mégis úgy tetszék neki, mintha akadna még egy emberre, a kit
megrémíthet.

Kárpáthy Abellinotól talált irományai között holmi hányt-vetett
szerződéseket, avult kötelezvényeket, miket az hihetőleg gondatlan volt
tőle visszakérni, vagy a miket tán sürgethetett, de azon választ nyerte,
hogy biz azok eltévedtek, meglehet, hogy erről ellenokmányokat,
térítvényeket is kapott Maszlaczky úrtól, s igen valószínű, hogy azokat
régen felhasználta parókája fodrozásához. Itt még szerencsét lehet
kisérleni.

Könnyű volt a Kárpáthy-család bankárjától, a ki rendes apanageát utána
küldözé, megtudni, hogy Abellino jelenleg Graefenbergben van; ott
készíttet magából egészen új embert.

Azon időben kezdett leginkább Priesznicz neve és a
hidegvíz-gyógyrendszer hírre kapni nálunk; Abellino is elvivé
Prieszniczhez roncsolt tagjait, adjon neki helyettök másokat.

Maszlaczky úr elszántan utána indult.

Gondolta magában, ha annak a huszonnégyezer pengőnek, melyet ő szerzett
a bárónak, csak felét el lehetne tőle disputálni, az nem megvetendő
halászat lenne.

Az ő sérelme világos; egy nagy perben tizenkét esztendeig fáradott, arra
költött és annyi szép és nagy sikerű munkáért még sem kapott semmit.
Igaz ugyan, hogy az ő saját balgasága, miszerint a számára biztosított
összegről önként lemondott Kőcserepy részére, hogy leánya kezét
megnyerje és hogy attól úgy elhagyta magát riasztatni. És már most ott
nincs is mit keresni: a leány is meghalt, a jószág is vissza van adva
Kárpáthynak, élők, holtak, igazság és hazugság, jog és csalás, olyan
czifrán össze vannak keveredve, hogy a ki ebbe a tömkelegbe bele meri
magát mártani, soha ebben az emberi életben abból többet ki nem kerül.
Itt nincs más orvoslat, mint Abellinot támadni meg; majd az talán
megijed, s ott hagyja a bőre egyik felét, csak hogy a másikban ne
háborgassák.

Ez üdvös gondolatok közt látta meg Maszlaczky úr Graefenberg csörgedező
patakjait és susogó fenyőfáit s elgondolá magában, hogy ha e sok szép
patak mind-mind tinta volna, s ezeknek a fenyőfáknak minden tűlevele
egy-egy irótoll volna, még sem volna elég, hogy azt a pert teleirja, a
mi most az ő fejében össze-vissza van gubanczolva.

Megérkezve a fürdő-intézetbe, rögtön tudakozódott a nagyságos báró után.
Nem tagadták előtte, hogy itt van.

Mikor lehetne vele találkozni?

Akármikor. Graefenbergben nem csinálnak a curából titkot, folyvást lehet
a betegekkel találkozni.

Odavezették Maszlaczky urat a kérdezetthez.

Künn a szabadban négy ölnyi magasságról omlik alá egy
emberkar-vastagságú zuhatag, az alatt állt valami nagyon kevés
öltönynyel ellátott emberi alak.

Maszlaczky úr azt hitte, hogy meg kell annak ott halni rögtön.

Erre az arczra sehogy sem emlékezett. Ilyen kopasz fővel és piros
pofával ő még nem látott embert, a kit ismerjen.

Mondák neki, hogy az ő nagysága, a báró.

Nem merte elhinni, a míg az ki nem jött a zuhany alól, s meglátva
Maszlaczky urat, azon vizesen át nem nyalábolta.

– Servus, kedves barátom uram!

A lucskos alak azzal futott végig a harmatos fűben mezitláb, inte
Maszlaczkynak, hogy csak menjen utána, ki még ez ideig shwalját sem
merte levetni nyakáról, hogy a reggeli légtől torokgyíkot ne kapjon.

Bámulva kullogott a futó báró után. Mire azon szobába ért, a hol eltünni
látta, már akkor a nemes báró nyakig ült egy kád jéghideg vízben s oly
lubiczkolást vitt véghez, hogy Maszlaczky a szoba legszélső szegletében
sem volt előle tökéletesen biztos.

Ilyen állapotban alig lehet peres dolgokról beszélni.

Elvárta, míg a nyugodtabb részei következnek be a curának.

Nemsokára két izmos fogdmeg állt be, azok kiugratták a bárót a vízből s
fogtak egy csomó vizes pokróczot, azzal körültekergették, bepólyázták,
mint egy mézeskalács kisdedet, s lefektették szépen, hogy izzadjon.

No most nem szaladhat el! gondolá Maszlaczky úr. Különben is, ha az a
czél, hogy izzadjon, hát segítsünk egy kicsit rajta.

– Legkedvesebb méltóságos úr, méltóztatik-e még emlékezni azon kellemes
időkre, a midőn a Kárpáthy contra Kárpáthy per alkalmatosságával annyi
kedves pillanatot töltöttünk el együtt?

– Hagyja el, kedves Maszlaczky, hagyja el, replicázott Abellino onnan a
sok pokrócz közül. Infamis idők voltak azok, az a semmiházi charlatan,
az a doctor Mauz milyen iszonyatos kínzást vitt rajtam véghez. – Miért
is nem lőtte akkor főbe, kedves Maszlaczkym, akkor mindjárt, a hogy
összevesztek. Tíz esztendőt elrabolt az életemből, nem tízet, de húszat,
a legszebb időmet. – Az a sok só, a mit akkor megétetett velem, mind
most izzad ki rajtam; Oh ez a Priesznicz valóságos Isten áldása, ha jó
fatumom ide nem hoz, régen a föld alatt vagyok, régen.

– Az ugyan nagy kár volna, sietett nyilatkozni Maszlaszky úr, magában
gondolván: az kellene még csak, hogy te is meghalj, mielőtt illendően
eret vághatnék rajtad.

– Oh kedves Maszlaczkym, én egészen más ember vagyok most, olyan tál
aludttejeket megeszem reggelire négy-öt font fekete kenyérrel, a
milyennek a láttára kilelt volna máskor a hideg; minden csontom
helyreáll, új vérem támad, a hideg víz keresztül-kasul mossa egész
belsőmet, még a bőröm is elváltozik, mint a kigyóé tavaszkor; milyen
élet van itt, milyen élet! No majd meglássa: korán reggel felkelünk,
mosdunk, fürdünk, nyargalunk a jó friss esőben, mert itt mindennap van
eső, mezitláb szaladgálunk, nem képzeli ön, milyen gyönyörűség mezitláb
járni a hideg harmatos fűben, a jó tocsogó sárban. Majd meglássa ön, ha
csak egy hónapig lesz is itt, mennyire átváltozva érzendi magát; ez a
Priesznicz úgy kimossa, úgy kiszapulja önt, hogy maga sem ismer magára.

Maszlaczky úr gondolta magában, hogy szeretné látni azt a Prieszniczet,
a ki a silentiumot le tudná mosni róla.

Abellino nagyon szeretett beszélni erről a tárgyról.

– Majd meglássa ön, kedves Maszlaczkym, az első két hét nem igen
kellemetes, a míg az ember hozzá nem szokik a zuhanyhoz, hanem azután…

– De instálom alássan, vágott közbe türelmetlenül Maszlaczky, én
korántsem azért jöttem ide, hogy itt mosdjam és fürödjem s igyam a vizet
napszámban…

– De hát miért? Itt nem szabad más curával élnie, Priesznicz azt meg nem
engedi. Priesznicznek csak egy gyógyszere van és az a hideg víz.

– Köszönöm alássan. Én nem vagyok beteg, semmi bajom sincs, azaz, hogy
tulajdonképen igen is nagy bajom van, hanem azon nem segít sem a
hydropathia, sem az allopathia, sem a homeopathia, sem az isopathia,
etc. græca, mert az egészen exoticus valami baj.

– Halljuk, halljuk, kérdé Abellino kiváncsian, a ki még csak távolról
sem remélte azt, hogy Maszlaczky úr őt választandja orvosának.

– Méltóztatik tudni, hogy Kőcserepy tanácsos engemet milyen rútul
rászedett.

– Hogyne tudnám. A leánya kezét igérte önnek, s azután ráfogta, hogy a
nejébe szerelmes, s megugrasztotta onnan. Ez genialis ötlet volt tőle.
Már hiába, kedves Maszlaczkym, én magát szeretem, de azt meg kell
ismernem, hogy Kőcserepy ezúttal igen elmés volt.

Maszlaczkynak kedve lett volna Abellinonak nekiesni, s a mint ott a
pokrócz között nem mozdíthatta se kezét, se lábát, jól meggyomrozni.

Ennél azonban sokkal okosabb tromfot is tudott.

– Persze, persze; jó elmésség volt Kőcserepynek az én követeléseimet
kivetni a nyakából s azokat mind méltóságodra hárítani vissza.

Abellinot elhagyta a kaczagás. Kezdett jobban figyelmezni Maszlaczkyra.

– Mit hárított ő rám vissza? kérdé nagy szemeket meresztve.

Maszlaczky úrnak volt egy irtóztató nagy kabátzsebje, abban egy
szokatlan terjedelmű sárga bőrtárcza; azt most elővette, kibontotta,
holmi avas papirost előkutatott belőle s azt kiterjesztve hajtásaiból,
odatartá a pokróczba takargatott férfi elé.

– Tetszik ezt látni. Ez méltóságod irása, melyben nekem ötszázezer
forintot kötelez a Kárpáthy Zoltán elleni perben tett fáradozásaimért.

Abellino kezdett izzadni.

– Azt méltóztatik tudni, hogy én követelésemről lemondottam volna azon
esetben, ha Kőcserepy úr föltételeimet teljesíti. Miután azonban ez meg
nem történhetett, én kénytelen vagyok elébbi követeléseimet ismét
igénybe venni.

– De ki fogja önnek azt kifizetni? kérdé Abellino s nagyon kiváncsi volt
a feleletet hallani rá.

– Kőcserepy úr aligha, mert ő a jószágot vissza is engedte Kárpáthy
Zoltánnak, az még kevésbbé, mert neki semmi köze hozzám.

– Talán bizony én? Kérdé megrémülve Abellino.

Maszlaczky úr igen jónak találta mosolyogni azon, hogy Abellino ilyen
ügyesen meg tudja fejteni a rebusokat.

– Valóban, igen is.

Abellino úgy meg volt rettenve, hogy egy szóval sem birta magát
védelmezni.

Maszlaczky úr közelebb lépett hozzá.

– Azt tetszik gondolni talán, hogy én magamat ki engedem játszatni?
Talán azt mondja méltóságod, hogy én erről a követelésemről lemondtam?
Van erről valami irás? nincs egy betű sem. A szó nem bizonyít. Verba
volant, scripta manent, a szó repül, a sor marad. Van méltóságodnak csak
egy sora tőlem, hogy én követelésemről ezért, vagy amazért lemondok?
Avagy talán azzal hiszi méltóságod magát védelmezhetni, hogy az a jószág
kezére nem került soha? Hja, de tehetek-e én arról, hogy méltóságod
cessiót adott róla Kőcserepynek, hogy huszonnégy ezer rongyos forintért
elprédálta egész úri birtokát? Tanácsoltam én ezt méltóságodnak? Nem
méltóságod erőszakolta-e rám a cessiót, nem erőnek erejével küldött-e
Kőcserepyhez?

Abellino mind erre szót sem tudott válaszolni. Elébb a kezeit iparkodott
kiszabadítani a pokrócz közül, majd a nyelvével keresett valami
megfelelő igét, de nem birt kibontakozni sem így, sem amúgy; Maszlaczky
úr ott ült a lelkén, a nyelvén, a tüdején, mint a boszorkányos macska a
mesében, melyet az álmodó nem bir magáról elhajtani.

Végre kétségbeesett ordításban tört ki:

– Héj! segítség! gyilkosok! rablók! meggyilkolnak! segítsetek!
szabadítsatok meg!

A nagy riadalra összeröffent a fürdői cselédség, a szomszédok, ki félig,
ki sehogy sem öltözötten, egy-egy pokróczczal a nyakukban, víztől
csepegve, borzasan, lucskosan rohantak Abellino szobájába, ki
kézzel-lábbal kapálózott pokróczai közepett s egyre gyilkost és tüzet
kiabált.

Maszlaczky úr ijedten húzta magát egy szögletbe s égre-földre esküdött a
szobába tolongók előtt, hogy ő egy ujjal sem bántotta a nemes bárót,
kiforgatta előttük zsebjeit, hogy ám nézzék, hogy ő nála sem pisztoly,
sem peniczilus, sem semmi egyéb öldöklő eszköz nincsen. A méltóságos úr
minden bizonynyal megőrült, talán a vér a fejébe ment a hideg víztől, s
attól egyszerre megzavarodott.

Alig bontották ki Abellinót a pokróczok közül, a midőn ez neki rohant
Maszlaczkynak, s ha el nem csípik ideje korán, az sül ki, hogy ő akarja
azt megölni, nem az őtet. Csak arra kérte visszatartóztatóit, hogy
engedjék meg neki, hogy a nyakát kitekerhesse annak az embernek.

Azt persze nem engedték neki, hanem a helyett eltávolíták Maszlaczky
urat, Abellinot pedig a zuhany alá vitték s addig húzták a fejére a
vizet, a míg azt nem mondta, hogy nem haragszik.

Abellino azonban tüstént felmondta a curát Priesznicznek.

– Vagy én nem maradok itt, vagy azt az embert kergessék el innen.

A fürdő-tulajdonos leleményes ember volt. A mint megértette eleitől
végig a két úr közötti viszálkodás okát, rögtön sietett Maszlaczky úr
szállására, s ott igen udvariasan bocsánatot kért tőle ezen rendkívüli
eset miatt, a mi közte és a báró között történt. Azt nem kell olyan
érzékenyen venni. A báró úr nem rosszaságból cselekedett úgy.

És itt bizalmasan megsúgá neki, hogy a báró úr igen jeles, derék ember
ugyan és minden tekintetben nagyon okos és értelmes, hanem néha-néha
valamely monomaniában szenved, az a sajátszerű rögeszméje van: hogy ő
neki nincsen lelke és hogy azt tőle bizonyosan ellopta valaki. Ez az
ötlet igen mulatságos bohóság egyébkor, hanem néha-néha oda fajul, hogy
eszébe jutván, miszerint neki magának lelke nincsen, a hozzá legközelebb
állóét kivánja elvenni; s biz ilyenkor nem tanácsos holmi vékony
testalkatú embernek jutni melléje, mert hasonló lélekállapotban az
emberek rendkívüli ideg-erővel birnak s egy kézszorítással képesek
valakit megfojtani.

Egy óráig sem maradt tovább Maszlaczky úr Graefenbergben.

A más világon ám cseréljen vele lelket, a kinek tetszik, de ezen az
innensőn ugyan bizony senki se áhitozzék utána.

Soha e percztől fogva nem látta Abellino többé Maszlaczky urat.

Hanem azért csalatkozott, ha azt hivé, hogy megszabadult tőle. Ha
személyesen nem tehette tiszteletét, jöttek a levelei, a mikben három
tömött lapon keresztül kért, könyörgött, fenyegetőzött; biztatta, hogy
megidézteti, becsukatja, exequáltatja; ingerelte, hogy béküljön ki,
bőszítette barátságos egyezségek ajánlatával, a kétségbeesés örvényébe
hajtá hű szolgálatainak fölemlegetésével.

Abellino bújt, futott előle egyik városból a másikba; Maszlaczky úr
levelei mindenütt reá találtak, s olyan ravaszul voltak álarczozva, hogy
Abellino mindig felbontá azokat. A czímzet ismeretlen kéztől, néha
francziául vagy németül volt irva. Mikor már azt hitte, hogy
egyszer-egyszer jól elrejté magát valahol, megint csak kapja a
veszedelmes leveleket, s ismét fut odább, mint a hajtott róka.

Végre kiköltözött az országból; ekkor már nem találhatott rá Maszlaczky
úr olyan könnyen levél útján, tehát elővette a hirlapokban.

Abellino majd itt, majd amott bukkant egy őt illető szerelmes
nyilatkozatra valami külföldi lap hátulján.

«Báró K. B. úr felszólíttatik Maszlaczky Gábor által, hogy ki nem
fizetett ügyvédi díját térítse meg, különben az egész nevét ki fogja
tenni.»

Vagy pedig:

«Báró Kárpáthy Béla úr, kinek tartózkodási helye nem tudatik, vagy maga,
vagy meghatalmazottja jelenjen meg ez s ez napon Maszlaczky Gábornál
fontos ügyek elintézése végett.»

Azután:

«Báró Kárpáthy Bélával igen nevezetes közlendői vannak Maszlaczky
Gábornak.»

S több ilyenféle.

Abellino dühösebb volt egy vért szagolt kannibálnál; nem tudott magán
segíteni ez ember ellenében. Hiszen ha feleselni kezd vele, pörbe
keveri, ha párbajra hívja, pört indít ellene, ha megdöngeti, pört akaszt
a nyakába és abból soha sem lehet kikeveredni, soha kiszabadulni, soha
végét szakítani.

Végre is Zoltán sokalta meg a dolgot s felszólíttatá Maszlaczkyt, hogy
szabja valami árát annak a lemondásnak, miszerint nem hozza többet
összeköttetésbe a Kárpáthy nevet saját becses nevével, s békét hagy
Abellinonak és Kőcserepynek és a többi jámbor embereknek.

Maszlaczky először százezrekről beszélt, hanem azután leszállt egész
ötezer forintig. Ez mindenféle sportulákkal és költségekkel együtt
megint fölment hatezer forintra; ezt azután kifizetteté neki Zoltán
Kovács által, átvevén tőle Abellino ott feledt iratait s tudtára
adatván, hogy már most azután úgy elhallgasson ám ezzel a bajával, hogy
szavát se hallják, mert ha még egyszer valahol valami úton-módon
előhozza ezt a tárgyat, Zoltán nem fog sokalni öt forintot egy
korbácsért és kétszázat azért a gyönyörűségért, hogy azzal Maszlaczky
úron hatalmaskodást kövessen el a magyar jus privatum criminale
értelmében.

Ez a drasticus szer használt. Azóta nem tudnak Maszlaczky úrról mások,
mint azok, a kiknek pénzt kölcsönözget irtóztató uzsorára. Azoknak pedig
úgy kell, minek mennek hozzá. Egy-kettő megszökik néha a felvett
pénzzel, minden psychologia daczára; a többin visszavásárolja azt az
érdemes úr.

Más ember vesztését veszteségnek híják, az övé mindig rajtavesztés, s az
ilyenre mindig azt szokták mondani az emberek:

«Nagyon sajnálom, de ugyan örülök rajta.»



XXVI. A LÁTNOK ÉS A VILÁGTALAN.

Mulnak az évek. Isten tudja hány esztendő, hány század, hány ezred mult
el azóta?

A míg a pálmafa törzsöke kőszénné válik a föld gyomrában, a míg egyik
helyen elhagyja a tenger régi partjait s másutt új medret mos magának, a
míg egy nagy világvárost népeivel együtt elfed, eltakar a por és a moha,
a míg egy-egy állatfaj úgy kihal, hogy későn előkerülő csontjait a
muzeumokba viszik bámultatni, a míg megváltozik az éghajlat, hogy a
datolya-pálma helyén fenyő teremhet, hisz ahoz ezer meg ezer esztendő
kell!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A régi homályos múlt ködéből kitünik még két félig elmosódott alak,
kikre néha visszaemlékezünk.

Az egyik ott ül a dunai lánczhid oszlopán, nagy szellemének ez örök
emlékén. Lábai előtt terül két zajos város, lábai alatt folyik égszínt
játszó folyam.

És ő oly szomorún, oly mélán néz alá, mintha látná mindazt, a mit más
nem láthat és semmit abból, a mit mások látnak.

Oh e sasszemekre nézve nincs többé világa a napnak, a sarkaiból
kiforgatott lélek visszásan vet minden sugárt a szív sötétjébe, egy
összedúlt világ van ott belől, a mit a teremtés keze kétségbeestében
összerontott.

Mennyi sötétség ül e sűrű fekete szemöldök alatt! elég volna
napfogyatkozásnak. Milyen halaványság e dúlt arczulaton! Elég volna
halálnak.

Olyan búsan, olyan merően mit tudhat nézni semmi tárgyat nem ismerő
szemeivel? Ha kérdenék, mit mondana? Ha mondana, ki értené? Ki értené, s
ki tudná elviselni lelkén?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Messze, távol Gæfenberg hűs hegyei között roskatag ősz férfi támaszkodik
a levágott fenyőtörzsre, erőtvesztett vonásain a kelő nap fénye ragyog,
sugárait nem látja ő, csak melegét érzi annak.

Miért néz mégis áhitattal kelet felé? Tán kedvesebb is van rá nézve ott
a kelő napnál?

Oh mint fájhat nem láthatni azt, a miről örökké gondolkozik! Köröskörül
az egész világ be van zárva előtte. Szemeinek nincs világa többé.

Egy élő halott, a ki hallja, mint szegezik le koporsóját és a mit
kiáltott, a mit jelentett, az csak képzelet volt, nem látta, nem
hallotta senki. Megtaposták a földet fölötte; azt mondták, hogy meg van
halva és senki sem kérdezte többé: vajjon talán ez a szegény halott ott
a sír fenekén nem érez-e? és nem fáj-e neki valami?…

… Ez volt a vége hazánk két legnagyobb fiának: Széchenyi István és
Wesselényi Miklósnak, kiknek még csak a nagy szellemek szokott díját sem
adta meg a nagy világ: «a dicsőitést a nem lét után.»

Legyenek e szerény sorok azon emlékkő morzsái, melyet számukra
elfeledtek emelni.

A nagy szellem nem azért nagy, hogy jutalmat várjon vagy az életben,
vagy a halálban, vagy a túlvilágon, hanem azért nagy, mert nem tud
kicsiny lenni.

Ti pedig, Kárpáthy Abellinók, Berzy Tivadarok és a többi, és a többi –
szeretetreméltó képmásai könnyüvérű barátainknak, haladjatok tovább is
mulatságosabb pályáitokon, okulva mások szomorú végzetén, s ne
hallgassatok a poéták unalmas prédikáczióira, a kik úgy is csak azért
korholják mások viseletét, mert ők nem tehetnek hasonlóan.[4]

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Utolsó szavunkat végezzük Zoltánnal.

Mióta ő megtért ősei lakába, azóta a kárpátfalvi kastélynak nincsenek
rémei, de van örömhangja reggeltől napestig. Ő kivívta magának a
sorstól, hogy neki néhány évet előlegezzen a menyországból, mert a
boldogságot nem elég megérdemelni, azt alkotni is kell tudni.

Késői években egy hirlapi hirdetményben olvasá Zoltán, hogy egy hirtelen
elhunyt különcz főúr budai villáját fogják nyilvánosan árvereztetni.

Valóban elszomorodott rajta.

Az egész család úgy elpusztult, egymás után, egyik a másikat követve.
Pedig bizonyára senki sem átkozta meg őket.

Zoltán rögtön elrendelé ügyvédénél, hogy azon villát minden benne levő
tárgygyal együtt vásárolja meg számára; ne jusson semmi idegen kézre
abból, a mi valaha Vilmáé volt, azon leányé, a ki oly nagyon szeretett
és olyan sokat szenvedett.

Olcsó áron lett elprédálva minden, a hogy szokott költséges bohóságokkal
történni, miket csak elmúlt tulajdonosuk becsült.

Később maga meglátogatta a helyet Zoltán. Szép neje karján lépett az
elhagyott kertbe, hol évek előtt legelőször találkozott Vilmával, s hol
úgy féltette kicsikéjét. Most mindarra visszaemlékezett.

A termekben mindenütt az elhunyt leány képe. A meghalt tanácsos
mindenütt maga előtt akarta őt látni.

Künn a kertben el volt hagyva minden, míveletlen elparlagult szőlő és
kert; az útak benőve fűvel. A két fiatal szerető ott áll egymást
átölelve; olyan szomorú mind a kettő – és mégis olyan boldogok!…



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Ez tény. Ő fensége az üdvözült főherczeg-nádor személyesen
jelen kivánt lenni a szinház megnyitásán s e szándékában történt
változást egyedül az akkori rendezőség elhamarkodása idézte elő. J. M.]

[Footnote 2: «Közteherviselés» = az adófizetés általánosítása:

«örökváltság» = a jobbágyok megváltása pénzen az urbéri szolgálat és
dézsma alól.

_J. M._]

[Footnote 3: Ismeretes országgyűlési dal azon évekből.]

[Footnote 4: Még e regény irása idejében Széchenyi István és Wesselényi
Miklós életben voltak.]



TARTALOM.

  I.  Egy nemzeti ünnep  1
  II.  Úri mulatság  6
  III.  A kedves barátom uram  44
  IV.  Ézsau lencséje  71
  V.  Egy philosoph nő  80
  VI.  Szentirmán  101
  VII.  Az örömnap  108
  VIII.  A befalazott ajtó  117
  IX.  Az emancipált család  134
  X.  Gyásznapok  144
  XI.  A czenki szenvedő  235
  XII.  A hétszemélynök levelei  238
  XIII.  Az élet martyrja  253
  XIV.  A titok  267
  XV.  Egy férfi-szó  302
  XVI.  Alku egy veszendő lélekre  311
  XVII.  A lemondás  324
  XVIII.  Rossz diadal  332
  XIX.  Jellemek  410
  XX.  A nő védelme  413
  XXI.  A spadassin  421
  XXII.  A kemény szivek  442
  XXIII.  Csendesen!  449
  XXIV.  Fény és árny  469
  XXV.  Régi jó barátok  477
  XXVI.  A látnok és a világtalan  488

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

8 |exalispánkisaszony közül |exalispánkisasszony közül

33 |«szép« melléknévvel |«szép» melléknévvel

35 |köszöhetni a főispán |köszönhetni a főispán

45 |fiscalis úr mindenését |fiscalis úr mindenesét

62 |viharokkoz edzett |viharokhoz edzett

70 |«örökváltság |«örökváltság»

74 |«kedves barátom» |«kedves barátom»!

105 |helységháza, paklakok |helységháza, paplakok

125 |kelyzete ki legyen |helyzete ki legyen

141 |többít így |többit így

186 |sem jutottam. |sem jutottam.»

187 |Mí közöm |Mi közöm

237 |az halhatatlan.« |az halhatatlan.»

292 |elolvasott-sem |elolvasott sem

311 |engedélyt mngszerezni |engedélyt megszerezni

319 |En, Maszlaczky |Én, Maszlaczky

353 |szót vesztegetn |szót vesztegetni

402 |és Kárpáthy!« |és Kárpáthy!»

415 |magyar lány |magyar lány»

435 |hanem a nehez |hanem a nehéz

445 |mondta anyám |mondta anyám»

454 |inkább ba-átnéjára |inkább barátnéjára

469 |gyújtanak vílágot |gyújtanak világot

470 |utána senkítől |utána senkitől]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Kárpáthy Zoltán - Regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.