Home
  By Author [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Title [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Language
all Classics books content using ISYS

Download this book: [ ASCII ]

Look for this book on Amazon


We have new books nearly every day.
If you would like a news letter once a week or once a month
fill out this form and we will give you a summary of the books for that week or month by email.

Title: Egy játékos, a ki nyer - Regény
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.
Copyright Status: Not copyrighted in the United States. If you live elsewhere check the laws of your country before downloading this ebook. See comments about copyright issues at end of book.

*** Start of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Egy játékos, a ki nyer - Regény" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.



available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXX. KÖTET

EGY JÁTÉKOS, A KI NYER

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1897

EGY JÁTÉKOS, A KI NYER

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1897



DOBRA KERÜLT VÁRAK.

Vége volt a nagy európai háborúnak, a nagy világhódító ott ült már szent
Ilona szigetén, a szövetségesek pedig Párisban restaurálták
Francziaországot. A sok újonnan teremtett királyság, respublika
visszatért a maga régi gazdájához. Az illyriai királyság pünkösd-napja
is elmult, s lett belőle megint magyar partvidék, Isztria, Horvátország.
Czifra élete volt ennek az országnak: egy emberöltő idő alatt hatszor
változtatott urat; volt a velenczei doge birtoka, a római császáré,
azután a muszka czáré, később a franczia császáré, újra a római
császáré, aztán az illyriai királyé, végre hetedszer megint csak
visszakerült a római császárhoz, a ki egyúttal magyar király is.
Legutoljára a francziák vonultak ki a váraiból. Odafenn Bécsben az
udvari hadi főszámvevő hivatal kiadta a rendeletet, hogy ezekből a sok
remanentialis várakból azokat, a mik nem fortificationalis czélokra
valók, el kell kótyavetyélni. Minden áron túl kell rajtuk adni.

A mi szép Fiuménk közelében is van két ilyen vár: az egyik Tersato,
mindjárt a város fölött, a másik Porto Ré mellett Frangepán vára. Mind a
kettőt ott árverezték a fiumei hadosztály-bizottság épületében.

Tersato vára mind távolból, mind közelből tekintve, a regényesség minden
magasabb fogalmainak teljesen megfelel; Frangipáni vára Porto Ré mellett
azonban messziről is közelből is visszariasztó képet mutat: akár
szárazról, akár a tenger felől halad el mellette az utazó, az a
gondolatja támad: «no ott nem szeretnék lakni».

Azonban ez most nem tesz külömbséget: mikor kótyavetyére kerül a dolog,
nem az jön tekintetbe, hogy mi a festőileg érdekes?

Úgy látszik azonban, hogy ennél a nevezetes árverezésnél már a
legközönségesebb előfeltételek sem jönnek tekintetbe.

Ilyen közönséges feltételek például, hogy a venni szándékozóknak
megmutatják legalább az építészeti tervrajzát a dobraütött
építményeknek, hogy láthassák, milyen nagy az? hány szoba, hány udvar,
hány torony van benne? Melyek a lakhatók? Vannak e pinczék? Földalatti
lakások? Semmi sincs abból, itt nem mutogatnak semmit. Ez nagyon
különösnek tetszhetik, a míg az ember meg nem hallja a kikiáltási árat.

– Tersato vár – száz forint! Ki ád többet érte?

– Száz forint! Egy egész várért, a minek a falaihoz a Frangipániak a
seravezzai és brocatelloi tarka márványt gályateher számra hozatták
Olaszországból, s a portáléja kifaragásán a hires kőfaragó Polciatello
egy álló esztendeig dolgozott; a minek a boltozatai művészi freskókkal
vannak feldiszítve, a födélzete veresréz, s az ajtajai faragott
diófából, s egy-egy zár, a hozzávaló mesterséges kulcscsal muzeumba való
remek.

– Száz forint az ára! Ki ád többet érte?

Még csak el sem köhinti magát rá senki, nehogy valamiféle megszólalásnak
vegyék.

Pedig a nagyterem tele van uraságokkal, a kik messze földről jöttek ide.
Mutatják a tarka viseletek; sok minden idegen országból valók, köztük
boszniai és dalmátiai uraságok is, ősi népjelmezeikben. Legtöbb a
fiumei, de vannak Styriából jött német urak is, fülig érő gallérú,
magasra poczkolt vállú redingotokban, sótartóforma kalapokkal, aztán meg
isztriai hajósok, velenczei kereskedők és egynéhány osztrák főtiszt,
mindenféle egyenruhában: tarka gyülekezet!

Senki sem igér de csak egy rézgarast se a száz forintra.

Pedig nem jár abba a várba semmiféle kisértet, egyedül az a prózai indok
veri le az árát, hogy a fentartása nagyon sokba kerül, ez a vár csak
nagy urnak való. Hiszen nagy urak is vannak a világon, csakhogy azok meg
minek jöjjenek Tersatóba? Mit csináljanak itt? Mivel mulassák magukat? A
kik hajdanában ezt a várat építették, kis királyok voltak Dalmátiában,
birtokuk is volt, egy ilyen várhoz való, övék volt egész Veglia szigete,
a gyönyörű dalmata erdők, a mikből Velencze hajóhada épült és a
hirhedett aranybányái a magyar tengerpartnak. Csakhogy ennek mind vége
már. Velenczének sincs már hajóhada, a magyar tengerpartnak sincs már
őserdeje. A velenczeiek kivágták az erdőt, azután jöttek a morlákok,
ráeresztették a kecskéket, azok lerágták a bokroknak még a gyökerét is,
akkor aztán jött a Bóra s elhordta magát a földet. Ott most csak egy
sziklasivatag van. A hires aranybányákról azt sem tudni már, merre
voltak? Az utolsó Frangipáninak a feje pallos alatt esett le, s azóta
nincs ura a várnak. Birtokosa, a katonai kincstár, csak rá fizet, s
ezért szeretne tőle megszabadulni.

Az árverező főtiszt csak alább kezdi.

– Tersato vára! ötven forint! Ki ád többet érte?

Ugyanaz a megátalkodott hallgatás.

Még alább eresztik.

– Tersato vára! Huszonöt forint! Ki ád többet érte?

Ekkor az asztal végén ülő osztrák főtisztek egyike, valami tábornok,
tele érdemrendekkel, megrestellve a sikertelen kótyavetyét, meg hogy az
olaszokat egy kicsit belemelegítse példaadásával az árverezésbe,
közbekiált:

– Huszonöt forint! meg két garas!

Megjárta vele. Senki se indult utána. Rajta maradt a vár huszonöt
forintban, meg két garasban. S még az a boszúsága is megvolt, hogy
minden ember odasietett hozzá gratulálni, s aztán adtak neki mindenféle
jó tanácsokat, hogy mire használhatja a jó várát. A tábornok, a kinek a
nyakán maradt a vár, gróf N** volt, irlandi indigena, a napoleoni
hadjáratok alatt sokat emlegetett név. Ennél könnyebben még egy várat
sem vett be egész katonáskodása alatt.

Következett a sor a második várra.

– Frangipáni vára Porto Ré mellett, ára száz forint! Ki ád többet érte?

– Ugyan ezredes úr! kiálta közbe egy az árverezővel szemközt álló, s
nagy veres esernyőjére támaszkodó, borotvált arczú uraság: ne tréfáljon
itt velünk. Ha már Tersato várat huszonöt forintért meg két garasért
ütöttük el, a Frangipáni várat Porto Ré alatt csak nem kezdhetjük ennél
magasabban.

– Igaza van az urnak! Tehát kezdjük alantabb. Huszonöt forint, ki ád
többet érte? A Frangepáni vár Porto Ré mellett.

Már itt az elébbeni túlovatos hallgatás helyett nagy vidámság zaja
kezdett keletkezni. Összevissza fecsegett, mókázott minden ember: –
hogyan? annak fizetnek-e, a ki megveszi? A Frangipáni várat? Benne is
kell lakni?

Az egész Quarnerót ráadásba! Akkor sem kellene!

A kikiáltási ár egyre alább kezdett szállni öt forintos lépcsőzetekben.

– Húsz forint! Ki ád többet érte?

– Tizenöt forint! Ki ád többet érte?

– Tiz forint! Ki ád többet érte?

Innen aztán már csak két forintos skálákban lépett lefelé a kinálgatás.

– Nyolcz forint! Ki ád többet érte?

Ekkor a terem egyik sötét szegletéből megszólalt egy szelid,
melancholikus hang:

– Kilencz forint!

Minden ember oda nézett.

Az árverező alakját igen jól ki lehetett venni, mert abban a perczben, a
midőn ezt a végzetes szót kimondta, egyszerre úgy szétugrott mellőle az
eddigi indifferens tömeg, mintha valaki azt vallotta volna be magáról,
hogy őt kilencz nap előtt megharapta a veszett kutya.

Az árverező egy magas, nyulánk férfi volt, valami keleties zsinóros
viseletben, a milyen ezen a vidéken nem járja, három sor ezüst gomb a
mellén, ezüstös öv a derekán, a lábain térdigérő sárga sarkantyús
csizmák. Szakállt nem visel, hanem a bajusza kunkora görbüléssel
kutyorodik az orra két czimpája fölé. Arczszine halovány, termetre
szikár, de széles vállú és csipejű; orra vetekedik az olaszokéval, csak
a szemei árulják el tengerszinükkel, hogy északiabb vidékek szülötte. A
kiejtése különben egészen olaszos. Ott áll már régóta egy tömör
oszlophoz dülve, nagy ezüstös kardjára támaszkodva, szemöldökéig
lenyomott nyusztprémes csákóval, s csak azért nem tünt fel eddig
szokatlan viseletével, mert a fiumei kikötőben állandó az ethnographiai
kiállítás. Vannak itten bosnyák bégek is, turbánban, kaftányban.

– Bizony rajta marad! suttogják a közelállók.

– Kilencz forint először! – Uraim! Az egész Frangepáni vár! Kilencz
forint másodszor! – Ki ád többet? – Senki többet? – Kilencz forint
harmadszor!

A dob rápördült. A Frangepáni vár is el volt ütve.

– No uram, ön most hatalmas egy vásárt csinált, szólt hátrafordulva a
veres umbrélás olasz az idegenhez.

Az most előjött a szögletből s odafurakodott az asztalhoz.

Az árverező tiszt úr nyugalommal töltögette be a rubrikákat.

«Frangipáni vár, Porto Ré mellett. Vételár 9 forint. Wiener Währung».

A vevő kivette a vörös bagariabőrtárczát a mentéje zsebéből s
leszámlálta a kilencz darab veres paizsos bankót az asztalra.

– A vevő neve? kérdezé gépies pontossággal az árverező tiszt.

A megszólított egy kissé szétnézett a levegőbe, mintha most jutna csak
eszébe, hogy a levegőben kódorgó nevek közül egyet el kellene fognia
magának s aztán ugyanazon az elébb hallatott mélabús hangon bediktálta:

– Babiagorai Riparievich Metell!

– Enyje uram, önnek a neve sokkal hosszabb, mint a vételár.

– Nem tehetek róla, mondá a vevő, s aztán szótagonkint mondta tolla alá
a hivatalnoknak a veszedelmes hosszuságú nevét.

A körülállók a vállukat vonogatták. – Senki sem hallotta ezt a nevet
kimondani valaha. Semmi baj! Egygyel több idegen a dalmát parton, a kit
nem ismer senki.



AXAMITA LEÁNYASSZONY.

– No uram, ön mondhatom, hogy nagyon jó vásárt csinált, mondta az
árverező tiszt, mikor a tollát az asztal lábához kiverte.

– Tudom, mondá a vevő. Jól ismerem a tárgyat.

– Jól ismeri a tárgyat? No hát gratulálok hozzá.

A tersatoi vár megvevője, a tábornok is kegyes volt megszólítani vevő
kollegáját.

– Alászolgája uram. Még most kezet szoríthatunk egymással.

Kezet szorítottak.

Az idegen hideg mosolylyal felelt.

– Mert ha egyszer a váramat birtokomba vettem, akkor aztán nem
nyujthatunk többé egymásnak kezet, ugyebár?

– Én legalább nem.

Az idegen meghajtá magát feszesen s a számvevő tiszthez fordult.

– Lakik most valaki a Frangipáni várban?

– Oh igen, uram. Egy felügyelő mindig van ottan hagyva. S ugyanazt, ha
akarja ön, meg is tarthatja ott. Jó lélekkel ajánlhatom.

– Hogy hiják?

– Axamita leányasszony.

– Leányasszony?

– Már hiszen majd meglátja uraságod, hogy miféle leányasszony?

– Köszönöm, uram.

Babiagorai Riparievich Metell nem vesztegetett több szót az árverési
helyen, hanem elindult legelébb is valami szekeret keresni a városba.

Hát az nem olyan könnyű feladat.

A francziák minden uri lovat elvittek magukkal, mikor itthagyták az
országot.

A morlák parasztnak a lova a szamár, a szamara meg az asszony.

A kinek szamara van, az már nagy úr, de a kinek asszonya van, az is úr.
Hetivásár alkalmával a tersatoi uton látja az ember, hogyan jönnek
vándorolva a szénaboglyák Fiume felé. Eleinte azt képzeli az idegen,
hogy azok a boglyák meg vannak babonázva, maguktól járnak; később aztán
észreveszi, hogy alant a boglya fenekén két meztelen lábszár lépeget. Az
egész boglya egy leánynak a hátára van felpoczkolva. Ez a jármű. Vásár
után ugyanez a jármű viszi haza a vásárfiát: nyoszolya, láda, hordó,
taposókád a menyasszony hátára felkötve; mellette ballag a vőlegénye, s
a hosszúszáruból pipázik s ha aztán megtalált izzadni (nem a leány,
hanem a férfi), akkor leveti a dolmányát s még azt is a menyasszonya
hátára dobja.

Egyetlen egy kétlovas szekér volt az egész piaczon. Két rossz dikhencz
egy összevissza pántolt szekérrel, a lovak tele csengővel, a gazdájuk
körültüzködve handzsárral, pisztolylyal. Ez valami hajdani knéz ivadéka
lehet, hogy még lovat is tart.

Metell odament hozzá s üdvözlé a maga nyelvén.

– Mennyiért vinnél el engem, meg a holmimat a szekereddel Fiuméból Porto
Réig?

A szekeres leránczolta a tüske borostás szemöldeit s azt kérdezte:

– Hol van az a Fiume?

– Bomolj meg. Itt vagyunk benne a piacz közepén.

– Ez itt Riéka.

– No hát legyen Riéka. Már most bizonyosan Porto Rét sem tudod, hogy hol
van.

– Nem tudom.

– Hanem Kraljeviczát tudod?

– Azt tudom.

– No hát az egyre megy. Hát mennyiért vinnél el engemet Riékából
Kraljeviczába?

– Egy zechinóért.

A morlák még most is zechinóban beszélt. Szeret visszaemlékezni a
velenczei gazdára, a ki az országát elpusztította, szép erdejét
kivágatta, aztán eladta a török szultánnak, abból építette a hajóhadát,
hanem aztán hagyta a knézeket egymással veszekedni, nem bántotta a
szabadságukat; – ellenben gyűlöli a francziát, meg a németet, a ki
utakat csinál az országon végig, s megfogdostatja a népszerű hősöket:
azt mondja, hogy rablók. Azért még a pénzét sem szereti. Zechinóban
beszél. Ellenben a falvak, városok neveit még olaszul sem tanulja meg:
az marad a réginél.

Tehát egy zechino – nem sok – s csakis úgy érthető, hogy a szekeres maga
is Porto Réba való, tehát egyenest hazamegy, s «most» nagy ritkaság a
pénz.

– Megtoldom még borravalóval is, mondá Metell, hanem egész a Frangipani
várig kell engem szállítanod. Tudod, hol van?

– Nem tudom.

– Dehogy nem, ott van mindjárt a városon kívül, a tengerparthoz közel:
az a négytornyú vár.

– Aha! A szkriljevo spital!

– Ha neked úgy szebben hangzik, azt sem bánom. Mit fizetek odáig?

– Egy zsák zechinót.

– Ne bolondozz, atyámfia.

– Én nem vagyok atyádfia. Bolond volt az öregapád. A szkriljevo spitalig
nem viszlek el, ha magad aranynyá válsz is.

Azzal övébe dugta a pipáját, végig huzott az ostornyéllel a két lova
hátán s úgy elzakatolt onnan, hogy hátra sem nézett.

Metell úrnak más alkalmatosság után kellett nézni.

Tán a tenger felől könnyebben hozzájárulható lesz a megvett várkastély.
Felkereste a kikötőt, s beszédbe ereszkedett az olasz hajósokkal. Azok
meg túlságosan is nyájas emberek. Egyet hítt, s tizen ugrottak ki a
szavára; ladik, csónak, dereglye készen állt a szolgálatjára. Majd
megsiketült, úgy ajánlkoztak a világ minden részét beutazni vele.

– Nekem egy tágas kutterre volna szükségem, négy evezővel.

Mind valamennyinek a jármüve kész volt kutterré változni.

– Bútort akarok szállítani a Frangipáni várhoz Porto Réba.

Erre a tiz közül kilencz meghátrált: egynek sem volt ehhez való kuttere.
Mind föltették a süvegeiket s eloldalogtak onnan.

Csak egy vén, meggörbült hátú, ravasz képű olasz maradt meg az alkudozás
terén.

– Oh az én kutteremben elfér minden.

– Mit fizetek?

– Majd megegyezünk. Nem kérek én sokat.

– Tudod, hol van a Frangipáni vár?

– Óh, hogy ne tudnám? Ott van a Castello Vecchio közelében, a Contrada
Davarsi alla Chiesa mellett; nem messze a Punta della Forterezzától,
épen a Rovina előtt; ott kell kikötni a Porticchioban, a hol nagyon
mulatságos látni, mikor az asszonyok mossák a fehér ruhát a Perillon,
ott a Valle di Drazsiczában igen jó «preze» van a hajók számára, oda én
igen szépen elszállítalak téged, uram, minden bagázsiástul.

A hajós hét nevet elmondott Metell urnak; csak magát a Frangipáni várat
nem ejtette ki azok között.

– Bútoraim vannak, a miket oda akarok szállítani.

– Oh azok mind elférnek az én kutteremben. Hordtam én bútorokat a
francziák számára Voloscába, Buccariba, Abbaziába. Oh, értek én ehhez
nagyon.

– A tengerpartról azután majd fel lehet azokat hordatni emberekkel a
várba.

– Egy ember felhordhat mindent, uram! Ohó! Mi nálunk nem szokás, hogy
egy darab collot két ember emelgessen. Un, duo. Fenn van a vállon!

Metell úrnak volt rá gondja, hogy felpénzt adasson magának a hajóssal.
Az a szokás, nem megfordítva.

Azután visszament a városba a zsibárús-boltot fölkeresni, a hol
bútorokat árultak.

A franczia urak után maradt itt sok minden. A kanapéra nem lehetett
ráülni, mint a lóra, hogy lovagoljon rajt az ember. Azt mind itt hagyták
veszendőbe.

Az olaszok kiváncsiak, kivált az ilyen kis városban, a hol minden ember
szemmel tartja egymást, s mind valamennyien az ott ögyelgő idegent. Még
el sem hagyta Metell úr a boltot, már elszárnyalt a híre, hogy a
legfinomabb bútorokat vásárolta össze, még fortepianot is vett és
valamennyi megkapható hangjegyeket hozzá; azután a mi csak olvasni való
regény volt a zsibárusnál, azt mind összevásárolta; de különösen a
németeket válogatta; a francziákat félredobta; a derék vidám Boccacciot
pedig épen a fejéhez hajigálta a nagyon kinálgató boltos legénynek.
Mindezekből olasz észszel könnyen ki lehetett okosodni, hogy a
Frangipani várban valami fiatal leány fog lakni, a kinek még naiv
világnézetei vannak.

Ez több az elégnél, hogy érdeket költsön.

Metell úr délutánig készen volt a bevásárlással, felhordatott mindent a
dereglyére, s épen kedvező szele levén, megindult Porto Ré felé.

A nyári alkonyat sokáig tart, még akkor elég világos volt, mikor a
dereglye vitorláit behúzták, s aztán evezővel odavontatták a hajót a
matrózok a Punta della Forterezzához.

Útközben a görbe hajós megeredt nyelvű közlékenységgel sietett
megismertetni Metell urat új szerzeményével. Jól ismeri ő azt, sokszor
hordott oda franczia urakat. A Punta della Forterezza még hozzá tartozik
a várhoz. Ezt Metell úr még nem is tudta. Hogy ilyen jó vételt tett? Az
ám. A várhoz van csatolva magas kőfallal az a tengerbe benyúló
sziklanyelv, a minek a hegyén épült egy kis erősség, vámház és tán
világító torony is a franczia urak alatt. Az egész épület sárga téglából
van, úgy világít a messzeségből, mintha egy darab arany volna. Most
abban lakik a vár felügyelője: Axamita leányasszony. Onnan közelebb esik
neki lejárni a tengerre halászni.

– Tehát halászmesterséget folytat a leányasszony? kérdezé Metell úr.

– Az ám. Abból él. Aztán meg a maga hét krajczárjából.

– Kitől kapja azt a hét krajczárt?

– Hát kitől kapná? A császártól.

Metell úr kezdett magasabb fogalmakat táplálni Axamita leányasszony
felől, a kit ő mint fundus instructust vett meg a várral együtt kilencz
forinton.

A mint a Perillónak nevezett félhold alakú kőpadnál kikötöttek, Metell
úr azt parancsolá a hajósoknak, hogy a bútorokat szállítsák utána, majd
ő azalatt előre megy Axamita leányasszonyt fölkeresni.

A hajós azt szerette volna megtudni, hogy meddig marad itt az uraság.
Mikor megmondták neki, hogy holnap reggelig, akkor elkezdett
szabadkozni, hogy ő nem maradhat, vissza kell térnie Fiumébe, inkább
reggelre ismét visszajön az uraságért, most fizesse ki. Metell úr birt
annyi gyakorlati észszel, hogy az igért borravalót a bútoroknak a várba
felszállításáért visszatartotta. Azt majd otthon kapják meg.

A parttól sziklába vágott lépcsők vezettek föl a Punta della Forterezza
sárga épületéig, a minek egyetlen vasajtó vezetett a belsejébe. Az az
ajtó azonban bízvást lehetett volna fából is, mert be sem volt téve, s a
kilincsére felfutott folyondár azt árulta el, hogy nem is szokott az
betéve lenni soha.

Metell úr a vasajtón át egy tornáczba jutott, a minek nyitott folyosója
a tengerre nézett. Ennek a boltíve alatt szokott valamikor a vártán álló
őr alá s feljárkálni, mutatják a kikoptatott téglák a padlaton. Most már
nem jár ott senki, mutatja a téglák közeiből felburjánzott vad zsálya.

Innen is egy nyitott ajtón át lehetett belépni a belső szobába. Ablak is
volt azon; de üveg nélkül.

Abban a szobában sem volt senki.

Egy nehézkes lágyfa-asztal volt a közepén, azon egy dohányvágó deszka,
kardpengéből készült aprítóval; az ablakkal átellenben egy hárságy,
leterítve egy viseltes durva katonaköpenyeggel. Egy falbavert szegen
függött egy medvebőrös granátos-süveg s az ágylábhoz volt támasztva egy
nagy szuronyos mangaléta, ráakasztva a tölténytartó.

Mindezek a tárgyak azt az elővéleményt költötték Metell úrnál, hogy
Axamita leányasszony nem lehet valami nagy ellenszenvvel az
egyenruhaviselők iránt. – Minden szétnézegetése daczára sem fedezett fel
semmit, a mi női toilettehez tartozó tárgy volna, még csak egy tükröt
sem. Egy nagyon kicsiny kis Máriakép bronzkeretben, függött az ágy
fölött, s ugyanazon a szegen egy erősen megkopott olvasó
ezüstfeszülettel. Ez meglehet, hogy már női tulajdon.

Talán a szobából nyíló konyhácska többet mutat?

Ott látott Metell úr egy kis tűzhelyt, a min még pislogott a parázs. Egy
pár mázatlan fazék volt a tűzhelyen. Az egyikben tengeri só volt, a
másikban olaj. Egy hosszú zsineg volt keresztül húzva a gerendákon, ezen
lógtak mindenféle szárított halak. A konyhaablakban volt még látható egy
bádog-casserol, a milyenben a katonák szoktak főzni, annak az oldala
lyukas volt. Hanem a tartalma azért nem csurgott ki belőle. Tele volt az
rakva az elmult két évtized valamennyi korszakának és nemzetének apró
pénzeivel, rézzel és ezüsttel, a hogy azokat egy takarékos katona a
zsoldjából félrerakosgatta. Katona és takarékos.

Metell úr mosolygott és bámult.

Ezt a sok éven szerzett kincset, azzal a sok füstön szárított hallal
együtt ugyan ellophatná innen akárki. Nem őrzik, még az ajtók is mind
tárva-nyitva.

De hát hol van az, a ki itt lakik?

Metell úr elkezdte fenhangon hívni nevénél a keresettet.

– Axamita leányasszony!

Semmi nesz sem támadt a kiabálására.

Utoljára megsejtett egy csapó-ajtót a tűzhely mellett, a minő a dalmata
házaknál szokott lenni. Azt felemelte a vaskarikánál fogva, s az alatt
talált egy hágcsót, a mi az épületből levezetett. Lemászott rajta. Az
épület mögött azon a hosszú keskeny sziklanyelven volt egy kis kert. A
jó televényföldet megvédték a magas falak, hogy a Bóra el ne hordja, s e
falak oltalma alatt fügefa, olajfa díszlett, szőlővenyige futott fel a
párkányzatba kapaszkodva, tele hosszú fürtökkel. Az út rozmarinnal volt
szegélyezve. Egy szögletbe megkötve mekegett egy kecske, annak a
bizonyságául, hogy itt nem ő a kertész. A rozmarin-bokrok mögött végre
egy emberi alakot látott meg Metell úr, a ki azzal volt elfoglalva, hogy
valami ismeretlen növénybokor körül magas kupaczokba töltögette fel a
földet hosszúnyelű kapájával. – Azt az akkoriban még idegen növényt ma
úgy hívják, hogy «burgonya».

Magas, csaknem öles alak volt az, széles vállakkal és erős csontokkal.
Öltözete a császári granátosok egyenruhája: a fehér frakk, sárga
hajtókával, kék magyar nadrág, fűzött bakancscsal, fején a felhajtható
úgynevezett holczmüczli. Az egyenruha mellére van varrva a nagy
tenyérnyi bronz vitézségi érem, a miket a napoleonlegyőző sereg
veteránjai kaptak, meg egy kisebb arany érdemkereszt; a hajtókán levő
három csillag jelzi, hogy a vitéz hadfi őrmesteri ranggal kvietált.

Arcza a katonás alaknak napbarnította bronzszinű, kemény, merev
szögletekké redősült vonásokkal, sűrű szemöldei elszántan villogó fekete
szemeket árnyékoznak be, se bajuszt, se szakált nem visel, hanem a
helyett egy pár kardvágás forradáshelyét az arczán, megvetően lefelé
vonuló száját még jobban lehúzza a kurtaszárú pipa.

– Hej, vitéz őrmester! jó napot! üdvözli őt a látogató úr.

Erre a katona abbahagyja a kapálást, s kezét süvegéhez emelve tiszteleg;
s azután mind a két kezével a kapanyelére támaszkodva, azt kérdi, mi
tetszik?

– Bocsásson meg, hogy szorgalmatos munkájában háborítom.

– Mit keres itt az úr?

– Engedje meg, hogy legelébb is megmondjam, hogy ki vagyok. Én mai nap
ezt a várat minden hozzá való fekvőségekkel együtt megvettem. Tehát én
vagyok a vár ura mától fogva.

– A hogy vesszük. Felelt a katona.

– De nem «a hogy vesszük»; mert én azt rögtön birtokomba is akarom
venni. Azt mondják, hogy az ingatlanok mellé még valami ingóság is van
átveendő: valami házfelügyelőnő, vagy micsoda.

– Ugy van.

– A kit Axamita leányasszonynak hínak.

– Úgy híják.

– No hát én azt az Axamita leányasszonyt keresem.

– Akkor nagy szerencséje van az úrnak a keresésben, mert az Axamita
leányasszony itt van. Én vagyok az.

– Pardon! Én azt hittem, hogy egy vitéz strázsamesterhez van szerencsém.

– Hát az vagyok. Strázsamester Axamita leányasszony a Kronprincz
Ferdinand granátos zászlóalj első compániájából, ez idő szerint obsittal
kegyelmesen fellábozva. Hát mi különös van ezen, hogy az ember ezért a
bajuszával az égbe bámuljon?

– Most már emlékezem, mondá az uraság. Hogyne emlékezném, hányszor
olvastam az ujságokban…!

– … Meg a hadi bulletinekben, uram.

– És a hadi bulletinekben, a vitéz dalmata amazon hős tetteit.
Érdemrendet is kapott.

– Kettőt: egyet Austerlitznél, másikat Wagramnál. Tisztté is lehettem
volna, ha irni, olvasni tudnék – jól. Bejártam Moszkvát, Nápolyt,
Párist, – gyalog, puskával a vállamon. Most pedig kapok a császártól hét
krajczár lénungot naponkint, és holtig való lakást a Frangipani várban,
akárki veszi meg. Együtt járok vele. Ha baj az úrnak, nem tehetek róla.

– Ellenkezőleg, strázsamester Axamita.

– Tegye hozzá «leányasszony». Leány vagyok, az is maradok.

– Strázsamester Axamita leányasszony! Én nemcsak, hogy nem sajnálom
kendtől a váramban lakást, sőt inkább még én is teszek a lénungjához
naponkint másik hét krajczárt, s nagyon örülök rajta, hogy kenddel
összeköttetésbe jöhettem.

– Itt akar az úr lakni?

– Magam nem. Hanem valakit akarok idehozni, a ki itten marad, mindaddig,
míg egyszer ismét olyan idők jönnek, hogy elhagyhassa a várat.

– Nekem tudnom kell, hogy ki az? Mert ha csempész, bojnyik, összeesküvő
akarja itt felütni a tanyáját, engemet az én császáromnak adott esküm,
azután meg a Dienstreglement kötelez, hogy azt a Platzkommandónak
azonnal feljelentsem.

– Legyen kend megnyugodva; se csempész, se rabló, se összeesküvő nem
szándékozik itt megtelepedni.

– Azonkívül azt is megmondom, hogy semmiféle boszorkánymesternek,
prikulicsnak, hamis pénzverőnek, méregkeverőnek itt helyet nem adok.
Igaz hitű vagyok, meg nem rontom a vallásomat. Ördögnek nem szolgálok.

– A kit kend szolgálni fog, az nem férfi, hanem leány.

Axamita a holczmüczlijére ütött a tenyerével.

– Ohó, uram! Ez veszedelmes dolog. Leány? Mennyi idős?

– Tizennyolcz éves.

– Tizennyolcz? Aztán szép?

– Igen szép.

– Ahhoz meg épen nagyon rossz hely a Frangipani vár. – Átkozott vár ez
uram! (Axamita a pipája csutoráját, a zápfogára szorítva, dörmögé oda
Metell fülébe:) Ebben a várban nem szabad csókolódni.

– Azt is tudom. – Minden ember tudja, hát előttem sem lehet titok. A
Frangipani várban nem szabad egy férfinak megcsókolni egy nőt. – Az a
leány nekem testvérem.

– Az már más.

– Azonkívül is én csak minden évben egyszer, legfeljebb kétszer jövök
ide azért, hogy megmondjam neki, mi történt az alatt a világban? Senki ő
hozzá más ide nem jön.

– De már arról bizonyos vagyok, uram.

– Azért mondom, hogy én rám nézve igen nagy nyereség az, hogy kendet is
itt tarthatom. Így a szegény hugom mellett lesz egy nőszemély, a ki
szolgál neki, a kivel elbeszélget; s ugyanazzal egy személyben egy
vitéz, bátor katona, a ki őt megvédelmezi.

– Bizonynyal az leszek, uram; erre már kezemet adom.

S e szónál Axamita őrmester leányasszony odanyujtá a tenyerét Metell
úrnak, a minél izmosabb, kérgesebb tenyere soha sem volt granátos
őrmesternek. Metell úr megigérte neki, hogy még egy bál dohánynyal is
megjavítja a bérét, ha jól viseli magát.

– S már most menjünk fel a várba, nézzünk körül, melyik része volna a
legalkalmasabb lakóhelynek? Az egész várat nem akarom bebútorozni; elég
lesz, ha három szobát lakhatóvá teszünk.

– Majd én egyenesen rávezetem az urat arra a három szobára, a többinek
aztán hagyjunk békét.

Axamita bement az őrházba, előhozta a nehéz kulcscsomagot, meg egy
bedrótozott lámpást, a miben már égett a gyertya; a kardja is az
oldalára volt kötve.

– Majd én előlmegyek.



FRANGIPÁNI VÁRA.

A Puntától kezdve fel a várig erős magas kőfal vonul fel, mely tágas
tért foglal körül. A tért mindenütt aszúfű fedi, rozsdás fák törzsei
meredeznek fel itt, amott, levél nélkül; egy-egy kék, vagy sárga
gyümölcs az ágon mutatja, hogy az fügefa volna. A leveleit elhordta a
bóra; magát is elvinné, ha jól meg nem kapaszkodnék a földben.

A kőkerítésnek kifelé két erős vasrács kapuja van: az egyik a kikötő
felé nyílik, a másik a Valle drio Porto Ré országútjára vezet. «Nyílik»,
«vezet», csak szójárás; be van az rozsdásodva mind a kettő, s
keresztül-kasul nőtt rajta a nagy veres bogyójú boróka: a dalmata partok
otthonos bozótja.

Maga a vár tömör négyszögű épület, mind a négy szögletén egy-egy
termetes gömbölyű toronynyal. A négy szárny mindegyikén hét magas ablak
van, földszint és emeleten; csak a tornyok kétemeletesek, hat ablak van
egymás fölött, minden ablakon erős vasrostélyok.

Kívülről rideg, visszariasztó a várkastély alakja, inkább romnak néz ki,
minthogy az alacsony tetőzet nem látszik ki a magas
homlok-párkányfaltól.

Mikor azonban a kapuja feltárul, gyönyörű építészeti perspektiva lepi
meg a belépőt: a vár mind négy szárnyát földszint, úgy mint az emeleten
széles folyosók futják körül, a miket tág ívre hajló boltozatok emelnek,
a földszinti boltozatok oszlopai tömörek, négyszögletüek, rusticus
fejezettel és talapzattal, az emeleteké karcsu pseudojoniai
márványpilléreken nyugszanak; e sok boltozat és oszlop szabályos és
mégis változékony tárlata, mindenféle árnyékaival és tört fényeivel,
megragadó képet mutat.

A széles, négyszögű kőlapokkal kirakott udvar közepén áll a márványból
faragott kút medenczéje; rajta a kettős czímer-paizs egy
marquis-koronával összefoglalva; az egyiken a kenyeretdagasztó oroszlán
(Frangipani), a másikon a szárnyas torony (Zrínyi).

Axamita körülhordozta az új gazdát a folyosókon: a szobákba nincs miért
betekinteni; azután levezette a pinczébe: azt már inkább érdemes végig
nézni, mert annak sok rekesztéke van. Az egyikből egy tágas
cseppkő-barlang nyílik, a mit hajdan mulatóhelynek is használtak; hő
nyárban ott megfagy a víz.

A tágas korridorokról vezetnek fel széles kőlépcsők a folyosókra, s
azokból az egyes tornyokba.

Mindegyik toronyból új meg új, elragadó panoráma nyílik meg a néző
előtt.

A buccarii öböl felé fordult torony ablakából végig látni az egész
kikötőn, a hegyoldalba felemelkedő városon, verestetejű házaival, a
regényes omladványon a város fölött; – a Porto Ré felé tekintő toronyból
a kertekkel, szőlőkkel körülvett városka tünik fel, a komor Zrínyi
várral, – az északi torony a kietlen Karst fehér sziklaoldalára bámul, a
min egyedüli épület a Calvaria, s egyedüli emberlakta hely – a temető.

Legelragadóbb a kilátás a déli toronyból; innen egész a fiumei öbölbe
belátni, háttérben a Monte maggioreval, Cherso és Veglia szigeteivel,
távol tengerről jövő vitorlás hajóival. Ott még a hegyoldalakat őserdők
sötétzöldje borítja.

Metell úr mind a négy tornyot sorba járta. Három szoba egymás fölött,
rovátkos boltozatokkal, képezi e tornyok belsejét. A három első torony
mindegyikének a szobáiban a falak tele vannak firkálva nevekkel, tréfás
és méla mondatokkal, franczia és olasz nyelven; közbe-közbe egy-egy
torzkép. A negyedik torony szobáinak falai nincsenek befirkálva; hanem
valami kezdetleges szobafestészetnek a nyomait mutatják. Ez a torony
abban is külömbözik a többitől, hogy az ajtók küszöbei fekete márványból
vannak, s felül a párkány czopfján egy-egy durván faragott férfi-fő
mered ki.

– Én ennek a toronynak a három szobáját választom a hugom számára
lakásul. Mondá az új vártulajdonos.

– Akkor bizonyára az egyedüli lakható helyet találta ki az úr a várában,
a mibe rögtön beköltözhetni; mondá Axamita őrmester leányasszony.

– Örülök rajta, ha a véleményeink mindjárt a kezdetnél így
összetalálkoznak. Hordassuk fel a bútorokat és egyéb csomagokat rögtön a
hajósokkal. Élelmiszerek pinczéjének, azt hiszem, legjobb lesz a
cseppkőbarlangot használni; mert az folyvást maga ujítja meg magát.

– Ezt is jól gondolta ki az úr. No hát menjünk a bútorokért, a míg
világos van.

(Vajjon mi jót találhatott Metell abban, hogy ennek az épületnek egy
osztálya megujítja magát? Saját tehetségéből, a régi stukkatur réteg
lecsepeg, s új pádimentumréteg kövesül belőle.)

– Még valamit akarok az úrnak megmutatni, mondá Axamita, kinek ez egész
séta alatt ki nem szakadt a pipa a szájából, egyre fujta a füstöt a
kegyetlen komisz dohányból, a mit a katonák számára árulnak.

A földszinti folyosóról nyilt egy kis alacsony vasajtó a szabadba.

Mikor azon kiléptek, Metell urat meglepte a váratlanul talált
kincshalmaz.

Igazán kincs volt: egy kis kertecske, tele délszaki növénynyel. Az egész
kert nem nagyobb hosszában húsz, széltében hat lépésnél. Azt is csak úgy
lehetett a pusztító természettől eldaczolni, hogy roppant sziklákból két
öles falat raktak körüle, a min a hegyekről alárohanó északi szél dühe
megtörik; csupán a tenger felé van egy kis rés törve a falon, a honnan
meredek sziklamélységbe látni alá. A kert el van hanyagolva; látszik,
hogy rég nem laktak itt oly emberek, a kik virágokban gyönyörködnek;
hanem egy terepélyes nagy rozmaringbokor mégis fel van kötözve egy a fal
mellől kihajló vén olajfához, úgy hogy az ott természetes lugast képez s
ez alá van támasztva egy nagy laposkő ülőhelynek.

– Ez az olajfa ér legtöbbet az egész háznál. Mondá Metell.

– Meghiszem azt, erősíté Axamita. Az egész esztendőre való olaj kikerül
róla a házhoz. Még most is van a tavalyiból.

Azzal félretolta a nagy lapos követ s felfedezte az alatta levő gömbölyü
medenczét, a mi csak úgy egyszerűen a sziklába volt vájva; a morlákoknak
ilyen az olajtartó edényük.

– Megkóstolhatja az úr: még most is édes és friss.

Metell úr azt is megtette. Pedig nem azért becsülte olyan nagyra azt a
szép ezüstlevelű fát ott a sziklaoldalban.

– Hanem erről a fáról senkinek se szóljon az úr, figyelmezteté őt
Axamita; mert ha megtudják azok az urak odalenn, hogy itt még egy olajfa
is van: arra külön fognak liczitácziót tartani.

Metell úr elnevette magát.

– Én pedig ezt nem azért mondtam, hogy nevessen rajta az úr. Ezen a
vidéken az a szokás, hogy ha egy darab földet eladnak, s annak
valamelyik szegletében van egy olajfa, vagy egy gesztenyefa, azt nem
adják el együtt a földdel: az a régi gazdánál marad; abból az egy fából
egy egész familia megél; azt beirják külön nagy könyvbe, s mikor egy
olyan fát dobra ütnek, elliczitálnak, akkor lenne ott az úr, majd
meglátná, hogy tudnak itt egymásra igérni az emberek: száz forintjával!
föl, ezerig; kétezerig. A vén olajfa, maronifa: kincs! Ha kikottyantja
az úr, hogy az olajfa itt van, elütik a kezéről; mert az olasz idegennek
fát meg nem enged venni; s akkor aztán tűrnie kell, hogy a vevő
keresztüljár a várán az olajfájához.

– Elfogom titkolni a jókedvemet.

Ideje volt lemenni a tengerparthoz; mert a nap már régen leáldozott s
csak a hosszú nyári alkony tartotta még a világosságot, az ég
narancssárga volt, alján rézvörös gőzkörbe hanyatló, a mi az aczélkék
tenger szinével oly vakító ellentétet mutatott; közelgett az éj s Metell
úrra még jó darab munka várt.

A mint a kikötőhöz leértek, a hajósmester eléjük jött s elkezdte
feltartóztathatatlan ékesszólással magyarázni, hogy az alkonyattal
együtt milyen kedvezőre fordul a szél, ők most könnyen
visszavitorlázhatnak a Buccariba. A Tonnaráról jelenték, hogy roppant
mennyiségű tinhal futott be a halkelepczébe; azt dolog lesz
felszállítani a fiumei halpiaczra. Azért szeretnék, ha az úr megengedné,
hogy a holmit kirakják a partra. Majd reggel aztán visszajönnek mindent
felhordani a várba. Akkor őt is visszaszállítják Fiuméba. A mostani
fuvart azonban óhajtaná a markában látni.

Metell úr nem talált semmi különöst a kivánságban: kifizette a
hajósmestert. Perczek mulva ki volt rakva mindenféle czók-mókja a
partra. A hajósok eloldták a lánczot, kifeszítették a vitorlát, s a sík
tenger hullámfodrain tova sikamolva integettek vissza Metell úrnak: «a
rivederci!»

– Ezek a birbonik most az urat gyöngén bolonddá tartották, mondá
Axamita; az ideig bele nem ártva magát az urak dolgába.

– Nem engem.

– Azok csakhogy a pénzüket megkaphatták az idejövetelért, nem fognak
holnap reggel idejönni, hogy az urat visszavigyék Fiuméba.

– Azt előre tudtam.

– Pedig Porto Réban sem fog az úr senkit kapni, a ki a szekerére
fölvegye, vagy a szamarát odaadja, hogyha innen a vár felől látja az
urat jönni.

– Attól sem ijedek meg! Mire való a két jó láb? Nincs Fiume olyan messze
Portó Rétól, mint Moszkva Páristól.

– Az már igaz.

– Arra is el voltam készülve, hogy ezt a bútorfélét innen a parttól a
várig majd felhordjuk szépen mi ketten magunk.

– Nem, uram, mi ketten nem.

– Hogyan? Kend nem segítene nekem?

– Majd felhordom én magam.

– De ezek nehezek. Egy fortepiano is van itt.

– Fortepiano! szólt megvetőleg Axamita. Hát mikor Wagramnál egy ágyúnk
megrekedt a sárban, s nem bírták kivontatni… eh, mit papolok én a régi
dolgokról? Gyere fortepiano!

Azzal a nehéz hangszekrényt alávetett karral felnyalábolva, felállítá
egyenesen a vékonyabb végére, a vastagabb részét átkötötte hevederrel, a
hátát neki vetette, a hevedert a két hóna alá ölté, s azzal a zongorát a
hátára döntve, megindult vele egyes egyedül, fel a hegytetőnek: még a
lába sem ingadozott. Hozzá szoktatták már az ilyen czepeléshez Axamita
őrmestert még leányasszony korában, a mikor még talán vőlegénye is volt,
s annak a ládáját, nyoszolyáját czepelte így a hátán Fiumétól Porto
Réig.

Mikor az utolsó darab podgyászt is vállára vette Axamita, azt mondá neki
Metell úr:

– Ezt a ládát majd bontsa fel kend őrmester, Axamita leányasszony,
találni fog benne meszet, vasgáliczot, chlórmeszet és hozzávaló
pamacsokat. Mielőtt az udvarról a szobákba felvinné a bútorokat, kérem,
meszelje ki ezzel a keverékkel mind a három szobáját annak a toronynak.

Axamita a szemébe nézett élesen.

– Tehát az úr teljesen ismeri az itteni állapotokat?

– Egészen ismerem.

– Jól van, úgy teszek.

– No hát jó éjszakát, Axamita őrmester leányasszony. Én most ballagok
vissza Fiuméba, holnap estére eljövök másodmagammal. Addig fogja ezt a
borravalót.

Axamita megnézte, arany volt. Ilyen még nincs a fazékban. A szájába
vette az aranyat.

– Azon a kapun a Valle felé kimehet az úr az országútra, utasítá aztán a
vár urát. Nincsen zárva, csak erősen kell feszíteni, mert meglehet, hogy
a sarkába rozsdásodott.

– Talán mégis jó volna ezentúl zárva tartani azt a kaput.

– Nem tudnám ki ellen? Nem jön ide ember, mondá Axamita s neki indult az
utolsó málhával, jártában vígan fütyülve az ismeretes moszkvai nótáját a
nagy Napoleonnak: «Már siess hazádba vissza vert seregem! Nekem ez a
muszka klima nem egem.»



A KIT SEHOL SEM FOGADNAK BE.

A mint Metell a Valle Drazsicza felé nyiló rácsajtaján a várat kerítő
falnak kilépett, egy egészen begyepesedett utat talált maga előtt. Más
vidéken az országút mellékén szokott a fű zöldülni, s a közepén van a
kő; ennek a két oldalán volt a kő, a közepén a pázsit. Az út egy hosszan
elnyuló házcsoport felé vezetett. A házak mind alacsonyak, sajátságos
sárga szinű téglából építve, tetőzetüket korhadt hajópalánkok képezik, a
miket tatarozott dereglyékből hasznavehetlenül kihánytak. Minden házhoz
van egy kis kert, kőrakással körülkerítve. A kertben emberek dolgoznak.
Késő est ugyan már az idő, a csillagok is feljöttek, de az emberek mégis
kapálgatnak a kertben. De vajjon emberek ezek? Az úton végig haladó
léptek hangjára ki-kinéz egy-egy fő a kerítésfal végén, de vajjon néz ez
a fő?

Metell összeborzadt, mikor a legelsőt meglátta.

Ezeken a fejeken nincs emberi ábrázat.

Az egész arcz helyét egy veres duzma daganat foglalja el, mely homlokot,
állat egybefoglalva, valami tökforma gömböt formál. Szemek, orr, száj
csak egy-egy nyilással vannak jelezve e sima gömbön. Azért dolgoznak
alkonyat után ezek a rejtélyes lények, mert a napvilágot nem állják ki a
szemeik. Valamennyi arcz, mind egyforma sima lap, a miről le van törülve
az Istenkéznek minden munkája. Nem lehet megismerni, ki a férfi, ki az
asszony? Már a kis gyermeknek is olyan az arcza. Hát a beszédük micsoda
ez elijesztő rémeknek! Állati süvöltés, semmi egyéb. Talán mégis
megértik egymást? Idegen hiába akarna velük beszélni, még ha le tudná is
küzdeni magában azt a vérfagyasztó borzalmat, a mi egy ilyen arcz
láttára végig fut testén, lelkén.

Metell sietve haladt végig e szomorú házak előtt, s csak akkor vett
teljes tüdejével lélekzetet, mikor az utolsó házat is elhagyta.

Minő rettenetes hely ez!

Úgy hivják e házcsoportot, hogy «Rovina».

Tovább is fű lepi az utat, egész a Contrada della Sanitáig, a hol az
úteltérésnél hat akáczfa van ültetve. Ezt a francziák hozták ide, még
akkor ujság volt Európában.

Metellnek, ha Fiuméba akart visszatérni, rövidebb útja lett volna a
Cisterna di Kalina ösvényét választani. Szándékosan tért emerre az útra.
Egészen bizonyos akart lenni a maga dolga felől.

Azt akarta megtudni, hogy vajjon tökéletesen ki van-e zárva a világból a
Frangipáni vár?

A legelső épület, a mit a Porto Ré felé a Drazsicza völgyből felfelé
vezető úton maga előtt talált, a hajdani Zrínyi vár.

Az is volt már azóta minden, még szinház is, vándor komédiás-trupp
számára, ez időszerint Paulinusok használták kolostorul. Roppant nagy
épület; tizedrésze sincsen lakva; három kaput is végig dörömbölhet a
jövevény, a míg az egyik mögött megszólal valaki. Az a lakott rész.

A nehéz kapun van egy nyilás, azon egy tonzurás fő tekint ki a
zaklatóra, vendéggyülölő ábrázattal.

Metell éjszakai szállást kér. Nem értik. Ha latinul beszél, görögül
felelnek neki, ha görögül szól, dalmata nyelven válaszolnak, utoljára
mindenféle nyelven megáldják, s egy hosszú botra tűzve egy kis
vakarcsczipót dugnak ki eléje. Elveheti a botot is, a czipót is, s
utazhatik vele tovább.

Azután következik egy másik termetes épület. Mai napság templom, furcsa
tetejű toronynyal, akkoriban ærarialis épület volt, sóház. Itt
hivatalnokok laktak. Egy uniformisos úrféle kinn állt az ajtón s aztán
becsukta azt maga után, s mire a jövevény odaért, már egyik ablakban
volt látható, s csak onnan a vasrostély mögül eredt szóba a látogatóval.
Ezzel szépen németül kezdett el beszélni Metell; a mire az is igen
szépen németül válaszolt: «hören Sie, sehen Sie» egyébiránt hivatalos
nyiltsággal kijelenté előtte, hogy olyan embert, a ki a Frangipáni
várból jön, ærarialis épületbe bebocsátani nem lehet. Ez már csak
természetes.

Tehát megtudta, hogy ezek már ügyeltek az ő ideérkeztére a tengeri
oldalról.

Innen elutasítva, felkerült a piaczra, a mi tulajdonképen egy széles
utcza. Annak az egyik oldalán van a Narodna Kavana, nemzeti kávéház, a
másik oldalán az Albergho francese; mind a kettő vendégszálló hely. De
úgy az egyiknek, mint a másiknak az ajtaja előtt nagy fustélyokkal
ellátott marczona csoportok álltak, a kik előre jelezték ellenséges
álláspontjukat, kiabálással úgy mint botemelgetéssel, hogy oda be ne
próbáljon menni. Az utcza közepén kellett maradnia. A kiabálásból ezt a
két szót vehette ki legsűrűbben: «Rovina» és «Szkriljevo».

Innen is elutasítva, a Contrada del Cafféen végig ballagott s megállt a
város legszebb háza, a Casa Tomaz előtt, melyet hatalmas kőfal véd a
szelektől; maga a fal minden hasadékaiban tele nőve piros virágú
verbascummal.

Ennek a czifra vasrács-kapuja előtt a szánalom gerjesztés módját kisérlé
meg. Egy vénasszony jött eléje. De az annyit fecsegett neki, hogy szóhoz
nem juthatott tőle, egymással ellenkező kifogásokkal utasítva el a
kérezkedőt. Úgy látszik, hogy el volt rá készülve, hogy reggelig tartja
beszéddel, de be nem ereszti. Az utolsó mentsége az volt, hogy nincs
itthon az uraság; pedig minden ablak ki volt világítva.

Akkor a Porticcio felé fordult, keresztül a híres Squero felett elvivő
úton, a mit VI. Károly építtetett; ott kezdődik az a házcsoport, a minek
Cala Karinska a neve; az utczának a neve Contrada de Hrtics. Csupa
jómódú gazdák házai, a miknek a kertjei a kies «Drága» völgybe vezetnek
le, tele baraczk-, cseresznye- és fügefákkal, a kerítésfalak befuttatva
szőlőlugasokkal.

Itt, a mint egy háznál bezörgetett szállást kérni, azzal feleltek neki,
hogy rálőttek az ablakból puskával. Az átelleni falról visszapattanó
golyó bizonyítá, hogy a felelet nem volt tréfa. A lövés után pedig azt
kiáltá neki egy goromba mély hang: «eredj vissza Rovinába!»

Tehát itt is értesülve vannak már!

A szép kis Drága völgynek az átelleni hegygerinczén van egy másik
házcsoport, a mit «Bany»-nak hivnak; a rákövetkező völgy neve Lukes. Ez
ősrégi kőris-, szil- és cserfákkal van benőve. Gyönyörű menedék minden
üldözöttnek.

A sötét őserdő mélyében rejtett házaknál megint változtatott a
bejuthatási kisérletén Metell. Üldözöttnek, hősnek adta ki magát.

E házak lakói mindenkor jó egyetértésben szoktak élni az ilyen fajta
néppel. De azért még sem bocsátották be.

– Ha mindjárt maga Scanderbég vagy, sem lépsz be, ha egyszer a
Frangipáni várban voltál!

Már itt is értesülve vannak hát!

Tovább ballagott a csendes éjszakában. Rátért arra a kopár lejtőre, a mi
a Drága völgytől Fiume felé hajlik alá. Puszta, sivatag sziklatájék,
kutyatej, borókabozót az egyedüli növényzet rajta, a csillagos égre
sötéten mered fel egy roppant nagy keresztfa, körülburjánozva agnus
castus bokrokkal. Közel hozzá egy mély, kráteralakú szikladöbörben volt
egy cisterna, a minek a teteje le volt zárva lakattal. A víznek nagy
becse van itten. Az északi oldalán a döbörnek van egy barlangforma üreg
a sziklában, a mi ki van toldva egyszerű kőrakással emberi lakásformává.
E kőkori gunyhóban lakik annak a cisternának az őre, a kire a lakatnak a
kulcsa van bizva. Vándoroknak, búcsújáróknak ő szokta azt felnyitogatni,
s kap tőlük azért valami sovány alamizsnát.

A sivataglakó épen lakomához készült, ürgét fogott, azt sütötte
fanyárson, borókatargalynál. Biz az szegény ebéd.

Metell ennél is megkisérlé a szálláskérést, fényes tallért tánczoltatott
a tenyerében; le is ejté a földre, hogy csakúgy csengett. Nem csalta ki
vele az odujából a troglodythot.

– Rovinában voltál! Kiálta az rá. Ha zsák aranyat hoznál, azt sem
hagynám behozni az odumba. Eredj Isten hirével.

Azután csak arra akarta rávenni Metell, hogy nyissa ki számára a
cisternát, egy ital vizért.

– Elmenj! Nem kapsz! Hagyj nekem békét. Az én cisternámba bele nem
kóstolsz, ha ezüstté változol is, mint a tersatói apostol.

… Metell meg volt elégedve a tapasztalatával. Ilyen hely kellett neki
épen. Egészen megnyugtatva tért le a Fiume felé vezető útra s reggelre
visszaérkezett.



MILIÓRA.

Nagy ritkaság tükörsima tengert látni: a quarnerói öbölben Fiume előtt
gyakori tünemény az.

Lefestve is láttam egyszer ezt a képet. Így tiszta képtelenség. Úgy
tetszik, mintha a festő a legvakmerőbben akart volna visszaélni a
színekkel, hogy próbára tegye a laikus néző hiszékenységét, a kinek el
kell fogadni, hogy ez a tarkabarka simaság itt a tenger, egy darabon
rózsaszínű, másikon topáz-zöld, az előtérben átlátszó ultramarin,
itt-amott hófehér, a hogy egy nyári felleg visszatükröződik benne, a
távolban az ég határán ezüst-fehér, s a hol a partot éri, a buccari öböl
előtt, ott nem hogy a magasra kiemelkedő várost tükrözné vissza, hanem
egy hosszú sötét buzavirágszínű sávval válik el élesen a száraz földtől.
Feketék rajta csak a távolban repülő vitorlák. Magam is azt hittem, hogy
ez a festő színkáprázata; a míg ugyanazt a képet az élő természetben nem
láttam magam előtt.

Ilyenkor élni látszik a tenger, a mi nem ellenmondás; mert a nyugvás a
fenséges, nagy, kiterjesztett egyetemességre szól, a sima tükör alatt
rajként pezsg, forr, viczkándozik a tengervilág ezernyi alakú népessége,
közel a felszinhez, egy-egy felveti magát a víz szinére nagy
locscsanással; amott a libegő sirály csap le egyenesen a martalékja
után; a tin-halaknak egész hadoszlopa húz hosszú ezüst vonalt a sík
tengertükör lazur szinén végig, vezetője magasan fentartja a fejét a
vízből. Nagy néha fölreppen egy repülő hal, indiai vendége az adriai
tengernek, s fecskeröptével czikázza át a levegőt. A tengeri fecskék is
kéjcsónakázást tartanak, párosával ráülnek egy-egy korhadt darab fára, a
mi a felszinen úszik, s úgy engedik magukat himbáltatni.

Az emberek pedig halásznak. Minden poézisben legtöbbet ér a prózai
valóság. Ilyenkor aratás van a vizek alatt.

Szerelmes emberek pedig, a kik párosával ülnek egy csónakban, azok még
okosabban tudják tölteni az időt. A mit maguk el nem mondanak egymásnak,
elmondja nekik az andalító táj, az aranyködbe fátyolozott szigethalmok,
a partok olajfaligetei, a méla csend, s azok azt megértik.

Talán az is valami ilyen boldog pár lehet, a kit egy karcsú sandolin a
part hosszában végig sikamlit a rózsaszínű tükrön.

Csak ketten vannak: egy férfi, meg egy nő. A férfi evez, a hölgy a hajó
hátterében ül, négy rúdra kifeszített sárga ernyő alatt.

A férfi Metell úr, ismerősünk már.

A hölgy-alak arcza és termete örökül látszott rá maradni valamelyikétől
azoknak a hidegvérű istennőknek, a kikről a mythos azt pletykázza, hogy
legfeljebb egyszer engedték magukat valami gyöngeségtől meglepetni:
Diana, vagy Minerva lehetett az őse, talán inkább még a hellen
másodlataikban: Artemis, vagy Pallas, mert az arczéle inkább görög, mint
római. Ez az egyenes homlokkal csaknem egy vonalt képező orr, a vékony,
finom metszésű czimpákkal; ez a classikus szemöld, hosszú, keskeny és
egyenes, ez a csigametszésű száj, ez a telt gömbölyű, kissé előre
domboruló áll, a porczelánhoz hasonló átlátszóságú arczszín, s a
hollófeketeségű tömött haj. Csak a szemei kékek.

A mennyit a termetéből látni, az is egészen szoborminta. Fiatal még
nagyon, csak nem rég hagyta el a gyermekkort.

A férfi egy szép csónakosdalt énekel, rövid pihenést tartva az
evezésben.

  Jőjj lanyha esti szellő,
    Suhanj be ablakán,
  Mondd meg szerelmesemnek,
    Ő a legszebb leány!…

A leány a mély vízbe bámul le, mely most olyan kék, mint az ultramarin.
A sziklapart egész negyven láb mélységig látható, odanőtt spongiáival,
koralljaival s az azok közt heverő holothuriákkal.

Egyszer mosolyra is nyilnak az ajkai, a korallpiros hasadékon át két sor
igazgyöngyöt ragyogtatva.

Az átlátszó kék vízben, mely olyan, mintha a megfordított ég volna, egy
delfin viczkándozza körül a csónakot. Ez a tengerek bajazzója, a ki
ősidőktől fogva arról ismeretes, hogy az emberek jó barátja, a ki
odamegy a fürdő gyermekek közé játszani, felveszi a kedvenczét a hátára
s elviszi, megint visszahozza.

Metell borba mártott zsemlyedarabkákat hajigál a vízbe, s azokat a
delfin elkapkodja s még vigabban ficzkándozik utána.

Ha pedig egyszer-egyszer előveszi Metell a fuvoláját s egy áriát
eljátszik rajta, a delfin odasimul a csónakhoz, furcsa orrát feltartja a
vízből, úgy hallgatja a melódiát, akár meg lehetne vakarni a fejét.

«Simon!» kiált neki Metell. S arra a delfin valami nyögő, süvöltő hangot
hallat. Tudja, hogy ez az ő neve. A halászok így szokták hívni, mikor a
tin-halakra vadásznak, s a delfinek segítenek nekik azokat a hálójukba
kergetni, mint a kopók.

A leánynak a hajában volt egy félig nyilt sárga rózsa. A mint a
csónakból kihajolt, ez beleesett a vízbe. A delfin rögtön elkapta, hanem
aztán rögtön ki is fútta a száján egy hatalmas vízsugárral, úgy hogy a
rózsát a leány elkaphatta röptében.

A rózsának a kelyhében volt egy kis skorpióforma állatkának a héja. Az
útközben ragadt rá a delfin torkából.

– Nézd, van egy udvarlóm a tenger fenekén.

Ezen mind a ketten csöndesen nevettek.

S újra szólt a barcarola:

  «Jőjj lanyha esti szellő.»

S nagyon jó volt az invocatiót ismételni, mert arra a szellőre nagy
szüksége van annak, a ki még ma Porto Réig el akar jutni. Az evező lassú
eszköz.

S használt a hivás, az a buzavirágszínű sáv Buccari felől elkezdett
szélesedni, a tenger tükre fodrot kapott, eltünt róla a sok tarka szín,
a fehér felhők visszás képe, az esti szellő megérkezett.

Ekkor aztán letette az evezőket a kezéből Metell, felhúzta a kis
háromszegletű vitorlát a rúdra, s lekapcsolta a sárga baldachint, a
szellő belekapott a vászonba, felduzzasztá, s akkor aztán magától repült
a tengeren a kis jármű. Metell odaülhetett a leány mellé.

– Milióra! Nem találnád szépnek, mondá neki, átölelve a leány derekát,
ha én most az övemmel a kettőnk derekát átkötném, aztán felfordítanám a
csónakot s lemennénk szépen ebbe az átlátszó világba, a hol a te első és
egyetlen udvarlód lakik?

A leány arcza egy árnynyal sem változott erre a különös kérdésre.

Gondolkozott rajta egy kicsit s csak vártatva adott rá választ.

– Én még szeretnék élni.

– Még a Frangipáni várban is?

– Még ott is.

– Egyedül élni? Úgy élni, a hogy én elmondtam előtted? Magadban,
egyedül, senkitől nem látogatva, nem vigasztalva, nem szeretve?

– De nem is háborgatva.

– Sokáig! Talán évekig!

– Ráérek, fiatal vagyok.

– Zárdában, a hol egyedül lész?

– Hiszen jó társnéról gondoskodtál számomra.

– Tehát igyekezzünk.

Azzal ismét kezébe vette az evezőket, hogy gyorsabban haladjanak.

Hosszú hallgatás után, a mit az evezők egyhangú locscsanása osztott
perczekre, ismét megszólalt a leány.

– Metell! Mondd meg nekem, hogy miért lettünk mi egyszerre ilyen
nyomorultak?

– Akarod megtudni?

– Ha tudnám, talán nyugodtabb volnék.

– Figyelj rá, hogy jól megértsd. Emlékezel Slavoniában arra a szép
kastélyunkra, a hol gyermekéveidet töltötted?

– Hallottam sokszor az anyámtól, hogy az a birtokunk zálogbirtok volt
csak, a mi fölött valami per folyt.

– Kiváltási per az ősi tulajdonos részéről. De hát akkor azt is
hallhattad az anyánktól, hogy nekünk viszont a Bánátban van az ősi
birtokunk, a mit nagyapánk elzálogosított; azért viszont mi is
folytattuk a pert. Mind a két per egyenlő stádiumban haladt előre, egyik
apellatából a másikba. Mind a kettő az utolsó instantia előtt állt, a
hétszemélyes táblánál, az itéletek csak a kihirdetésre vártak. Az egyik
itélet a javunkra, a másik a kárunkra szólt.

– Akkor hát ki lett volna egyenlítve a vesztés a nyerés által.

– Tökéletes a számításod. A mennyit mi kapunk a birtokunkban levő birtok
nyertes tulajdonosától zálogváltságul: épen annyit tartozunk mi
lefizetni annak a birtokosnak, a ki a mi ősiségünket köteles kiadni.
Hanem hát ekkor közbejött valami.

– Micsoda?

Metell elővett a zsebéből egy darab pénzt. Mai nap alig fordul az már
meg emberi kezek között. Ifjukorunkban még igen népszerű pénzdarab volt:
schusztertallérnak hivták. Olyan nagy volt mint a tallér; kettős sas
volt rajta az egyik, s 30 krajczár a másik oldalán. Rézből volt.

– Látod ezt? szólt Metell. Nem hiszed, hogy ezzel itt a közül a két
tengeri fecske közül az egyiket le tudom ütni?

A tengeren szép csendesen ringattatá magát két gerlicze nagyságú madár
egy úszó darab fán.

Metell rézpénze elrepült a kezéből, kétszer is felpattanva a tenger
szinéről, a mihez lapjával csapódott, a harmadiknál csakugyan leütötte
az egyik madarat.

– Kár volt harmincz krajczárt a vízbe dobnod, mondá Milióra.

– Ez nem volt harmincz krajczár, hanem csak hat.

– Hiszen az van rá irva, hogy 30.

– Hát épen azért vagyunk mi szegény emberek. Nagyon könnyen meg fogod te
ezt érteni.

– Az ám. Hallottam én azt már a zárdában is, hogy a mi kenyérnek eddig
egy forint volt az ára, az ezután csak négy garas lesz. Mi azt hittük,
hogy ezentúl igen jó dolog lesz szegény embernek lenni.

– Hanem gazdagnak lenni lesz rossz dolog. Eleinte. Később aztán majd a
szegénynek is. A mikor elfogy a négy garas, s nem lehet megkeresni a
másikat. Különösen tréfás állapot pedig a mienk. A két zálogos pörünk
egyszerre folyt le. Semmi panaszunk sem lehet az igazságszolgáltatás
ellen. Az egyiket megnyertük, a másikat elvesztettük, egészen jog és
igazság szerint. Csak az a kis hiba történt, hogy az ellenfelünk, a ki
ellenünk megnyerte a maga birtokára nézve a pert, minden követ
megmozdított, hogy a hétszemélyes táblának az itélete deczember
harminczegyedike előtt kihirdettessék, a másik ellenfelünk pedig, a ki
ellen mi nyertük meg a perünket, annyi prókátori furfangot hozott
mozgásba, hogy a mi itéletünket csak január elseje után hirdették ki.
Ebből aztán az a kis baj támadt, hogy nekünk el kellett fogadnunk a
zálogváltsági összeget fekete bankóban, nekünk pedig a magunk
váltságösszegét veresszemű bankóban kellene lefizetnünk. A mi pénzt
kaptunk, annak minden ezer forintja kétszázra zsugorodott vissza.
Ennélfogva a zálogos birtokunkból kivetettek bennünket, az ősit pedig
nem adják vissza; s most itt lebegünk a tenger felett, s nincs egyéb
földünk, a hová lehajtsuk a fejünket, mint a tengerfenék, vagy a
Frangipáni vár; ahhoz még egy szerény kis összeg, a mi meghalásra sok,
de a megélésre kevés. Rád bizom a választást: éljünk-e, haljunk-e?

– Én szeretnék élni.

– Hát rólam mit gondolsz?

– Te is! Te is. Neked is élned kell.

– Akkor haladjunk az én váram felé. Majd aztán elmondom, hogy miért
akarok hát élni, ha csakugyan «kell», hogy éljek? Én meg akarom szerezni
azt a pénzt, a mit ily végzetesen elvesztettünk, s aztán kiváltom vele a
birtokunkat.

A leány nagyot nézett a férfira.

– Hát tudsz te valamit, a mivel a világon pénzt lehet szerezni?
Tanítottak téged valamire? Mi akarsz lenni? prókátor? doktor? kalmár?

– Úr!

– Mi hozzávalód van?

– Ész!

– S kitől akarsz te szerezni?

– A bolondoktól. Ne kérdezősködjél tovább. Elhatározott szándékom, hogy
ha most mindjárt a csapás heveny fájdalmában meg nem ölöm magamat, ha te
rá beszélsz, hogy éljek tovább veled együtt, én magamnak elégtételt
veszek a világon. Nekem minden szemközt jövő ember adósom. Meg kell neki
fizetni, a mivel tartozik. Ha kevés van neki, keveset; ha sok van,
sokat. A mennyi van.

A leány rémület kifejezésével tekinte a beszélőre. Az elnevette magát.

– Ne képzeld, hogy kalózzá akarok lenni. Nem szándékozom utasokat
rabolni ki, sem szárazon, sem tengeren. Csak épen egy tudományomnak,
mondjuk, hogy genialitásomnak akarom teljes hasznát venni.

– Tudományod van neked? Genialitásod? Sohasem hallottam én erről. A
mióta csak ismerlek, mindig azt tudom felőled, hogy soha sem szerettél
tanulni.

– A genie nem «tanul», hanem «tud». Hivatás, adomány, talentum, vagy
hányféleképen hivják? Talán inkább inspiratio. – Némely ember holtig
tanulja azt, még sem tudja soha, a másik bele se néz, mégis érti. A
hegedűnek Paganini kezében is csak egy nyirettyűje van, aztán meg a
Regenschoriéban is, azért az egyik mégis kis isten, a másik pedig
szegény kutya. A rajzprofessor kezében is csak úgy ecset az ecset, mint
a Kupeczkyében. Kean, mikor a szerepét nem tudja és részeg, még akkor is
csak «fölséges úr», a falusi komédiás pedig, ha éjjel-nappal azt tanulta
is, csak «hallja kend!» Napoleon káplár volt.

A leány hitetlenkedő módon rázza a fejét.

– De hát mindezeknek az utánzására mégis csak kellett volna valaha egy
hegedűnek, vagy egy ecsetnek lenni a kezedben, a miről én soha sem
hallottam; szinészi tehetségedről nincs valami különös véleményem.
Napoleonná lenni pedig aligha kedvezők most az idők. Mi az a te titkos
adományod?

– Ne kérdezd tovább! Hidd el, hogy van. Álmodozzál felőle, a mennyit
akarsz. Gondold, hogy alchymista vagyok, feltaláltam az aranycsinálást.
Vagy képzeld, hogy valami olyan találmányom van, a mi az egész világot
meg fogja lepni. Teszem föl: ló nélkül hajtani szekeret a földön, vagy
repülni a levegőben. – Ilyesmi. – Gondold, hogy titkos magnetismus
segélyével meg tudom jósolni előre a lutrin kihúzandó számokat, vagy az
állampapirok jövendő árkeletét egész bizonyossággal. Gondolj csodákat,
lehetetlenségeket, csak azt hidd el, hogy a mikor visszatérek hozzád (s
egyszer minden évben eljövök), kincseket hozok neked, azokat fogod
őrizni itten, öt, hat, talán hét évig is, mindaddig, a míg az elvesztett
zálogösszeg együtt lesz. Akkor visszamegyünk az elhagyott világba,
átveszszük ősi birtokunkat s elfoglaljuk azt a helyet, a mi bennünket
rangunk szerint megillet. Addig pedig tűrsz és vársz, mint a halott, a
ki a feltámadására vár.

A leány kezét nyujtá Metellnek.

A Frangipáni kastély közeledett már. A déli tornyának egyik ablakában
gyertyavilág volt. Várták az érkezőket.

– Milyen szomorú hely! mondá a leány. Itt könnyen meg is ölhetnek.

– Mondtam már, hogy emberi teremtéstől itt ezen a helyen ne félj. Sehol
a kerek világon meg nem vagy védelmezve rossz emberektől (de jó
emberektől is), csak itten.

– Mondtad, hogy az a nő, a ki mellettem lesz, annyit ér, mint egy igazi
férfi, bátor, szív és erő dolgában, de az mégis csak egy ember.

– Nem is az a te védelmed, hanem egy «név».

– Egy név? Micsoda név?

– Az a név, hogy «Marguerita».

– «Marguerita»! S mi védelem van ebben?

– Ez egy csodálatos név. Úgy hangzik, mintha asszony neve volna. Talán
az is volt valaha, nem is olyan régen. Hanem most ezzel a rémület
csodáit lehet előidézni. – Ha a Frangipáni várnak minden ablakából egy
sugárágyu kandikálna elő, nem tartaná a partvidék valamennyi vad népeit
olyan rémületben, mint ez az egy szó. – Próbát tehetsz vele majd. –
Megesik, hogy a portoréi asszonyok, erős sirocco idején oda mennek ruhát
mosni a félhold alakú sziklapadra, a hol a széltől védve vannak, de ha a
toronyablakból ezt a szót elkiáltod: «Marguerita»! látni fogod, hogy
egyszerre összekapkodják a félig szapult ruháikat, s elfutnak a valle
felé. – Ha egy halászcsónakot a tengeren olyan közelbe látsz jönni a
parthoz, hogy a halász a toronyból lekiáltott szót meghallhatja, az a
Marguerita névre egyszerre felszedi a hálóját s tovább evez. – Ha
Orbán-napkor a morlák nép a papjával, zászlóival búcsút jár a szőlőtvédő
szent tiszteletére, s történetesen arra a lejtőre is leszáll, a mi a vár
felé van fordulva, a Marguerita névre, a mit a toronyerkélyről
elkiáltasz, asszony, férfi mind félbehagyja az éneket, otthágy papot,
zászlót, Orbán patronust s menekül fel a hegytetőnek. Ezzel a névvel
lőni lehet, mint az ágyúval, kartács, kongrev-rakéta nem tesz olyan
pusztítást, mint ez az egy szó.

– Hiszem, mert te mondod.

Ezzel a szavával egész jellemét vallotta be Milióra. Olyan hite volt
Metell bátyjában, mint egy szentben, több! mint egy papban. A mit az
mondott, az látszhatott képtelenségnek, de mégis szentigaznak kellett
lennie. Azt úgy el kell hinni, mint testünknek feltámadását: – nem
értjük hogyan lesz? de bizonyosan meglesz. – Talán hát a Frangipáni vár
halottja is feltámad még az életre?

A naplement utáni zodiacus-fény dült kúpja még sokáig árasztá kétes
sárga fényét a tájékra, az ég három sávra látszott válni, mint egy
szétnyitott legyező, a középső opálszinü volt, a két szélső aczélkék,
élesen elválva, s csak lassankint engedve helyet a csillagoktól áttört
sötétkék éjszakának.

Alant világított a tenger. Az az ünnepies, rendkívüli önkisugárzás
világítá meg egész egyetemét, a mihez fogható túlvilági kép nincsen.
Minden hullámgerincz sziporkákat hány, az evezőlapátról mintha
tűzcseppek hullanának alá s a habot hasító csónak után gyöngyvetéssel
habzó fénybarázda marad. S a tündéri üvegtengerben ott alant a vizek
birodalmának népei játszák a magok világtörténetét, egy éjszakára
láthatóvá téve emberi szemeknek. A tengerfenék virágos kertje pompázik,
tavasz van talán oda alant? Az állatnövények virágalakú fejei tátognak,
a kagylók kitárják csodás kelyheiket, a százkarú salpa, mint egy izzó
vasdarab, süvölt egyenesen végig a víz alatt, a pillangó alakú rózsáncz,
a tenger denevére röpköd szeszélyesen, a quálok százféle fajzata,
fejkötőt, kalapot, koronát mimelve libeg, függő lámpás gyanánt a körül
megvilágított zöld hullámban; csoda-alakú szalagok kanyarognak
előre-hátra tekergő fordulatokban, s azok közt a tenger milliónyi úszó
szárnyas népe, ezüsttől, bibortól ragyogó pikkelyeikkel, tüskés hátukkal
lepénynyé szétterült, gömbbé hordósult, kigyóvá elnyult idomaikkal,
aranyként villogó merev szemeikkel.

Milióra kihajolt a csónak oldalán, s úgy bámult alá merengve a
csodatüneményes világló tengerbe.

– Oh ne evezz! kéré Metellt, hadd tartson tovább ez az út.

– De pedig jó lesz, ha az evezőt feszítem, dörmögé Metell, s te meg
irányozd a kormányt jobban a part felé. Jó lesz innen sietni. Nézd, hogy
sietnek ott alant a tinhalak erre felé! hogy ficzánkolnak a delfinek!

Milióra ugyan ezt sem tudta felfogni, hogy mi ok lehet ez a sietségre,
hanem azért tette, a mi mondva volt neki, part felé kormányzott.

Egyszer aztán kezdett megérteni valamit, vagy legalább sejteni.

Mélyen a foszforfénytől átlátszó tenger fenekén közeledett valami sötét
árny, egy iszonyú fekete tömeg, egy óriás, egy leviathan. Az elől futott
a többi ragyogó tengerlakó. Oly sebesen haladt a vízben, mint a sas a
levegőben, s idomtalan termete daczára egyet-egyet ficzánkolt, s
olyankor mintha fénykirobbanás tört volna ki a tengerben, tűzoszlop
gyanánt lövellt szét a tüneményes sziporka-özön, egy pillanatra fényes
homályába temetve el a sötét alakot, – a másik pillanatban már messze
onnan sikamlott tova a sötét tömeg.

– Mi az ott? Rebegé Milióra. Látod azt?

– Látom. Az olaszok úgy hívják, hogy «pesce cane».

– Bántja az az embert?

– A természettudósok azzal a melléknévvel tisztelik meg, hogy
«emberevő».

– Megtámadhatja az a mi csónakunkat?

– Annyi neki a farkának egy ütésével összetörni ezt a csónakot, mint
nekem összetörni egy dióhéjat.

– Boldogságos szűz! Oltalmazz!

– Ne félj. Most nem tart felénk. Másfelé veszi az utját.

– Talán jól van lakva?

– A czápa soha sincs jóllakva. A tenger maga nem birja eltartani.
Étvágya örökkévaló. Hanem ezúttal mi megszabadulunk tőle. Látod ott a
scogliót?

A tengeröböl közepéből egy nagy sziklasziget emelkedik ki ezen a tájon,
északi oldalán egészen kopasz és fehér.

– Ott a tenger tükre felett láthatsz úszni egy sorban valami sötét
pontokat.

– Régóta nézém, azt gondolom, valami halak fejei azok ott.

– Nem. Azok nem halak, hanem tehenek. Ide tartoznak abba a kis parti
helységbe, a hol az olajfa erdőcskét látod. Ott nincs se fű, se bokor,
ott nem legelhetnek, azért minden reggel átúsznak a tengerszoroson a
scoglióra, annak a tulsó oldalán, a mi délnek fordul, jó legelő van; a
csorda ellátja magát. Ellenben a scoglión nincsen víz. Az meg ide át van
az innenső parton. Ezért este a tehenek visszaúsznak a gazdáikhoz, a kik
megitatják és megfejik őket. Azoknak a feltartott orruk az, a mit egy
hosszú vonalban látsz elszórva úszni a víz fölött. A mi tisztelt
barátunk ezek után sovárog.

– S meg tudna enni egy egész tehenet?

– Egyszerre nem nyeli le, de ketté harapja, s úgy sikerül neki, majd
mindjárt meglátod.

Alig mult el nehány percz, mely alatt a tenger alól fel lehetett hallani
a delfinek csodálatos szomorú sirását, a midőn egy rémséges bömbölés
üvölte végig az éjszakában. Milióra az előttük keresztben úszó fekete
csoport közül egy szarvasfőt látott magasra felemelkedni, a két első
kapálózó lábával. Azután elbukott a fő s vége volt az ordításnak.

– De már most igyekezzünk ám ki a partra, mondá a testvére, mert a
czápának a tehénhúsra megszokott jönni az étvágya az emberhús után.
Szent Antal segíts! – Forduljunk szél mentébe.

Az áldozatul esett tehénnek az ordítása fellármázta az egész környéket,
a partlakók mindenünnen előrohantak a kalyibákból, ordítozva: «pesce
cane! pesce cane»! az olasz harczi lármája rettenetes, s a vizek óriása
gyáva, ha valaki nagyon kiabál rá, megfordul, elmenekül.

Hanem a «pesce cane» kiáltó szóra egyszerre menekült valamennyi kisebb
jármű a tengerszorosban ki a partra; később valahol Buccari körül egy
brigg ágyuzni kezdett a tengerből felficzkándozó szörnyetegre, a minek
az természetesen nem nagy kárát vallotta.

– Már most én még a tengerre sem merek kijönni többé, se csónakázni, se
fürdeni, mondá szomorúan Milióra, mikor a partot elérték, s a
rémületéből magához téregetett.

Ezt pedig annál jobban szerette Metell. Így már most Milióra a tenger
felől is be volt zárva. Jobban még aligha gondoskodott bátya a féltve
őrzött hugáról, mint Metell. A szárazföldről őrt áll a Marguerita, a
tenger felől a pesce cane, benn a Frangipáni várban Axamita
strázsamester leányasszony. Ki férhetne itten hozzá?

– Az már igaz, hogy itt jól el leszek zárva a világtól.

Metell nem biztatta egy szóval sem az ellenkezőről, hanem kezét nyujtá
neki s vezette a Punta della Forterezza épület felé, a mi a fosforeskáló
tenger világánál valami óriási épületnek látszott messziről.

Milióra egy vakmerő kérdésre határozta el magát.

– De hát miért nem viszesz te engem magaddal oda, a hova te magad mégy?

– Furcsa kérdés! Azért, mert én olyan helyre megyek, a hol te neked
nincsen helyed.

– Micsoda hely lehet az?

– Francziául úgy hívják, hogy «champ des Tartares» – tatártábor.

– Tatártábor? Hol az? Mi az?

– Azt én neked nem tudnám megmagyarázni, mert hiányoznak nálad a
megértéséhez való fogalmak.

– S te a tatártáborban akarsz a számunkra pénzt keresni? Nekem egy
tatártáborról az a fogalmam van, hogy ott a piszok és nyomoruság ütötte
fel a tanyáját.

– No látod? Én pedig azt tudom erről a champ des Tartaresról, hogy ott
van a világ minden kincse és pompája felhalmozva, a mennyi ma elfogy
belőle, holnap kétszer annyi támad helyébe, Egy tündértenger, a mibe a
bolondok folyvást hajigálják bele a kincseket, hogy az okosak folyvást
halászhassanak benne.

– Hát nincsenek ott asszonyok is?

– Az a baj, hogy nagyon is vannak.

– Hát ha én ott volnék, nem halászhatnék én is abból a tündéri
kincstengerből?

– Halásznod sem kellene, utánad repülne. Épen azért nem viszlek
magammal.

– Nem tudom megérteni.

– Nem is akarom, hogy valaha megértsed. Választhatsz a tengerfenék, meg
a Frangipáni vár között, de oda a hova én megyek, nem jösz.
Megátkozhatsz, hogy így eltemettelek élve, de ha magammal vinnélek
«oda», akkor átkoznál meg méltán és igazán.

Milióra elhallgatott. Hozzá szoktatták, hogy a mit nem tud megérteni,
azt el kell hinnie. – Most még egy új talánynyal vizsgálhatta a
csillagos eget: mi az a «tatártábor», a hol mesés kincsek omlanak az
emberek lábai elé, a mik futnak az asszonyok után, s a hová neki nem
szabad menni?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az őrtanyán találtak az érkezők a tűzhelyre letéve egy lámpást, benne
égő olajmécscsel, embert senkit. – Ez azt jelentette virágnyelven, hogy
vegyék fel a lámpást s keressék meg vele az utat fel a várhoz,
Axamitának bizonyosan más dolga van.

Úgy is volt. Az egyetlen cseléd a kastélyban nemcsak major domus,
nemcsak garde-de-dame, kertész, hanem szakácsné is. Axamita vacsorát
főzött az érkező váruraság számára. Pompás vacsorára várta őket. Volt
risotto, sült kappan, articsoka, páczolt hal, még aztán narancs és füge
is és pour la bonne bouche tengeri tulipánok.

– Ejh ha! Axamita őrmester leányasszony, kend ma nagyon kitett magáért.
Pompás vacsorára várt bennünket.

– Hát az ezután is így lesz. A goszpodina tudom, hogy uri ételekhez
szokott.

Miliórának különösen megtetszettek a tengeri tulipánok. (Azt sem tudta,
hogy mik azok?)

– Ez is lesz mindennap.

– Pedig ez nagyon drága csemege, mondá Metell. Fiuméban csak a
pipistrellik asztalára kerül fel.

– Az ám. Mert csak buvárok szedhetik a mély tenger fenekéről, a hol már
rendes ember szeme nem lát.

– De hát hogyan jutott kegyelmed, Axamita őrmester leányasszony, ennyi
mindenféle drága jóhoz?

Axamita komoly arczczal felelt:

– Van ez mind itt a környékben elég. Jómódú emberek laknak itten, a kik
szeretik a jót.

– No hát legyen is minden jó a hugom számára, a mit megkíván.

– Lesz uram. Bizony lesz. Nem lesz rám panasza, mikor visszakerül
kegyelmed megint.

– Aztán ehhez mind hagyok ám itt elégséges pénzt a hugomnál.

– Pénzt? Hát aztán mit csináljak én azzal a pénzzel?

– Mit? Hát kifizeti, a mit bevásárol.

– Hát kegyelmed azt hiszi, hogy én innen kijárok vásárolni boltba,
kafánába, mészárszékbe, aztán «adsza, nesze»! Hisz agyonvernének, ha oda
mennék közéjük. Utczán elhajigálhatnám a pénzt, senkise szedné fel
utánam.

– Hát micsoda? Csak nem «ötön» szerzi kend mindezt?

Axamita büszkén mutatott a mellén levő érdemrendekre.

– Uram! Axamita őrmester leányasszony nem lopott soha.

– Hát akkor ki teremti azt ide mind?

– Ki, no? szólt Axamita, hát – a Marguerita.

Milióra elbámulva csapta össze a tenyereit. Hát még azt is megteszi a
Marguerita? Nemcsak megvédi a várat köröskörül, hanem még el is látja
élelemmel?

Metell úr nem akart erről Milióra előtt beszélni. Inte a szemével
Axamitának, hogy menjen ki vele a folyosóra.

– Micsoda bolondság ez? A mit a rovinoi nyomorultak lopnak, azzal akarja
kend a hugomat eltartani?

– Kövesse meg magát az úr. A rovinoi nyomorultak nem lopnak, és én nem
vagyok nekik orgazdájuk. Ez egy olyan szó, a mi hiányzik az emberi
beszédből. A császárnak van egy dekretuma, a mi azt parancsolja, hogy a
rovinoi nyomorultnak nem szabad éhen meghalni.

– Ez igen emberséges parancsolat.

– Igen ám, de senki sem ereszti őket a házához közel, hogy enni adjon
nekik, helyökbe sem hozza; annálfogva a császár azt parancsolta, hogy
miután a nyomorultaknak se ingyen, se pénzért nem lehet élelmiszerekhez
jutni, tehát ha valamit sötétben, alattomban beszereznek, azért ne
üldözze őket senki; a syndaco jegyezze fel az észrevett kárt, s aztán
küldje fel a lajstromot a fiumei podestához esztendő végén, az fizesse
ki a házipénztárból.

– Ilyenformán szabadalmazott lopás, a mit tesznek.

– Hát mit csináljanak mást? Élni csak kell, ha már az Istennek úgy
tetszett, hogy ilyen állatok is legyenek a világon. Én vagyok ennek a
szerencsétlen fajnak a felügyelője.

– S kend nem fél velük érintkezni?

– Én? szólt Axamita, végig húzva a kezét az arczán. Hát úgy nézek én ki,
mint a ki valakit még megcsókolhat?

(Különös egy mondás, de úgy látszik, Metell úr megértette, mert
belenyugodott.)

– És e szerint mind azt, a mi jövőben a hugom asztalára fog kerülni, a
rovinoi szerencsétlenek szerezgetik össze a környékből.

– Igen. Sötét éjszakákon, a mikor más nem lát, ők ellenben igen jól
látnak a veres szemeikkel, szuroksötétben és tengermélységében. És tőlem
csak az utasítást kapják, s azért háládatosak. Senkinek sem esik kára. A
császár megfizeti, a mit a nyomorultak elvisznek. Sokan nem is
követelik.

Azt mondják, elvitte a Marguerita.

Milióra erre a névre utánuk jött.

– Mit beszéltetek a Margueritáról? kérdezé Metelltől.

– Rendbe jöttünk vele. A mit a Marguerita az én kastélyomba felhord, azt
én majd meg fogom téríteni készpénzben.

– Kinek?

– A Marguerita apjának.

– Hát van annak apja?

– Igen. A császár.

– Miféle császár?

– Először volt Napoleon császár, most pedig Ferencz császár.

Milióra most aztán törhette rajta a fejét, hogy miféle csodalény lehet
az, a kinek két császár az apja?

– Eredj ki az erkélyre, nézd meg most a tengert! mondá Metell a hugának.

– Ah, be fölséges! szólt elragadtatással a leány, a mint az ablakot
feltárta s a ragyogó éjszakába tekintett.

Metell úr pedig nesztelen léptekkel sietett le a lépcsőkön, a míg
Milióra a vidéket bámulta.

– Zárja be kend utánam a kaput, mondá Axamitának. Búcsúzatlanul kell
tőle elszöknöm.

– Nagyon helyesen teszi kegyelmed.

Metell kiosont a kapun, Axamita felment a toronyszobába. Mikor benyitott
az ajtón, Milióra azt hitte, a bátyja jön.

– Metell jöjj ide!

– Már eltávozott, dörmögé Axamita.

– Elment? végképen? szólt Milióra. Búcsúvétel nélkül! Még egy csókot sem
adhattunk egymásnak.

– Ebben a várban nem ád senki csókot egymásnak, szólt Axamita kemény,
mogorva hangon.

– Ki tiltja azt?

– Hát ki? A Marguerita.



KI AZ A MARGUERITA?

Mikor Milióra ilyen egyedül magára hagyatva találta magát ezen a
félelmes csodáktól lakott helyen, elveszett egész lélekereje, leroskadt
a földre s hevesen zokogott.

Axamita ott állt, s hagyta őt sirni, maga is leány volt, tudta, hogy a
sirás megkönnyebbülés. Nála ugyan régen lehetett az, mikor legutoljára
könyezett. Granátos őrmesternek ha fáj valami, káromkodik, azzal
gyógyul.

Mikor aztán Milióra felemelte az arczát a földről, s könnyező szemeit
megtörülve, álmodók módjára hebegé: «minő borzasztó hely ez itt! egyedül
magamban»! akkor odahajolt hozzá s felvette, mint egy gyermeket, levitte
az ölében az alsó szobába, az volt az ágyasház; felvetve az ágy; a
kandallóban ropogott a törpe fenyő; ki is volt füstölve az egész ház
mindenféle fűszerekkel, a mikben gazdagok a dalmata part sziklái; ott
levetkőzteté a leányt, lefektette, betakarta melegített paplannal s
aztán leült az ágya lábához, mint egy leánycseléd.

– Nem olyan borzasztó hely ez kisasszonyom! szólalt meg ekkor Axamita.
Azért, hogy olyan elhagyott. – Én bejártam sok messze földét a kerek
világnak, s úgy találtam, hogy nem azok a legborzasztóbb helyek, a hol
szörnyű a nagy magányosság. A hová az emberek legjobban tódulnak, azok a
legveszedelmesebb tanyák. Én sorba jártam valamennyit, s nem szeretek
rájuk visszagondolni. A moszkvai nagy lármától a «champ des Tartares»
zsibongásáig minden itt zúg még most is a fülemben. S nem tudom, hogy
melyikre gondolok vissza nagyobb irtózattal.

(A champ des Tartares említésénél egyszerre figyelni kezdett Milióra. Ez
az asszonykatona tudhat valamit, a mi az ő sorsával összefügg!
Tekintetével mutatta, hogy szivesen hallgat rá, beszéljen csak tovább.)

– Mert nem ott van a legnagyobb borzalom, a hol jajgatnak és
szitkozódnak, hanem a hol kaczagnak, dalolnak és suttognak. Az eleven
kisértetek a legfélelmesebbek. Jártam közöttük, férfikarddal az
oldalamon, asszonyszívvel a mellemben: nem kaphattak el.

Ez még nagyobb rejtély volt Miliórának.

– Mennyivel jobb itt ebben a kis sziklazugban! folytatá Axamita. Ide
semmi rém se jöhet be. Csendesség van köröskörül, az ember az egész
világnak egy szavát sem hallja. Sírhatnak, kaczaghatnak, tánczolhatnak,
verekedhetnek odakivül, itt csak a méhek döngése hallik, a mik a virágos
völgyekből hazatérnek. Azok is tudják, hogy ezekben a sziklaodúkban nem
bántja őket senki. Lehet háboru odakinn a világban; császárok, királyok
hajigálják egymást a koronáikkal; bevehetik Gibraltárt, Párist, Bécset,
a Frangipáni várat el nem foglalja senki, ennek a kapujáig el nem jön
többet se a Bonaparte, se a Wellington. Tűzbe-lángba boríthatja a
lázadás az egész dalmata partot; feltámadhatnak az Uskókok, a kik
senkitől sem rettegnek, tőlük pedig mindenki, de a Frangipáni várat azok
sem veszik be. Lehet inség az egész világon, lehet romlás, hogy a kik
tegnap üveges hintóban jártak, ma házról-házra koldulnak kenyeret: itt
nem tudnak arról. Odalenn az őrtanyámon nyitott ablaknál áll a fazék
pénz, a hogy összegyűjtém, azt se tudom mennyi? rá sem gondolok, hogy
van. Lehet olyan éhség az egész országban, hogy az emberek a paréjt
eszik fel a földről, a Frangipáni vár lakójának mindig megvan az egyik
napról a másikra valója. Még a vihar sem bántja ezt a helyet. Mikor a
rettenetes Bóra elkezd üvölteni, ordítani a Karst magas sziklái között,
mintha egy egész kisértet tábor huhogna, fütyölne, rikácsolna a felhők
között; mikor a tenger tajtékot túr dühében, úgy ugatnak fel a hullámok,
mint a kutyák, a sziklákra: idebenn úgy hangzik az, mintha csak
orgonaszó volna, s angyalok énekelnének hozzá. Ide nem jön be senki és
semmi, a mi rettent, a mi árt, a mi bánt: úgy takarja be ezt a helyet a
kerek ég, mintha egy üvegharang volna.

– Isten csodája ez? kérdezé Milióra.

– Isten csodája-e, vagy a sátáné? azt nem tudom meghatározni; hanem hogy
emberi észen túljáró tünemény, azt bizonyosan tudom. Tudja minden ember,
a ki a Frangipáni várat ismeri.

– És mi az a csoda? tudakozódék tovább a leány.

– Nehéz azt egy ilyen kisasszonynyal megértetni, a ki gyermeksége óta
szent szüzek kolostorában élt, a hol nem tanítottak neki mást, mint azt,
hogy vannak angyalok és vannak ördögök. Az angyalok szépek, nyájasak,
kegyelmesek; az ördögök rútak, ijesztők, kegyetlenek. Már most hogy
fogja ez megérteni azt, hogy épen azok az ördögök a legfélelmesebbek, a
legkegyetlenebbek (de csak ő rá nézve), a kik szépek és kegyelmesek,
mint az angyalok.

– Ezt igazán nem tudnám megérteni.

– No látja, szentem! Hisz épen azért kereste ki az urabátyja a kegyelmed
számára ezt a csodatermő helyet, hogy azoktól megvédelmezze. Vannak
rablók, tolvajok, a kik tetszetős formában, hizelkedve, mosolyogva
közelítenek a fiatal leányhoz, mikor az még nem is tudja, hogy mi az a
kincs, a mit el akarnak tőle lopni? Azért tette be ide ez üvegharang alá
az urabátyja. Ide azok sem jöhetnek be.

– Azokat is a csoda tartja távol?

– Az.

– S annak a csodának a neve a «Marguerita»?

– Ne vessen keresztet magára ennél a névnél. Az nem rosz lélek.

– Hát micsoda?

– Talán inkább mártir. Egy asszony, a ki sokat szenvedett, s a ki azután
nemének minden szenvedéseért rettentő boszút állt, hanem azt maga sem
tudta.

– Hát ez nem mesebeli rém?

– Annyira nem mesebeli rém, drága kisasszonyom, hogy én még ismertem és
láttam őt. Láttam és ismertem az elején, láttam, de már nem ismertem a
végén.

– Nem értem ezt! Hogyan volt ez?

– Hm! Drága szentem. Nehéz azt úgy elmondani, hogy a kis leányok úgy
megértsék, hogy többet ne akarjanak belőle megtudni. Mert nem jó a kis
leányoknak olyan dolgokat mesélni, a mikkel vele álmodjanak.

– Én nem vagyok már kis leány.

– Jól van jól. Addig boldog, míg az lehet. Lám, én soha sem voltam az.
Soha «kis leány». Mikor beszélni tanítottak, már káromkodni tanítottak.
Nálunk a kis leányokból hamar asszonyok lesznek; egymás között sem
beszélnek egyébről, csak arról: hogyan legyenek asszonynyá? én, a mióta
eszemet tudom, mindig azon tépelődtem, hogyan lehetnék férfivá? Amint
megerősödtem, katonává lettem. Nem válogatták akkor az embert; elbirtam
a puskát, nem féltem a tűztől: férfihelyet foglaltam el. Áldom érte a
Mindenhatót, hogy nem lett belőlem asszony! de holtig fáj érte a lelkem,
hogy soha sem voltam kis leány…

Axamita őrmester leányasszony félrefordult, hogy szemét megtörülje. Úgy
tett, mintha csak a kandallóban rakna friss targalyat[1] a tűzre.

Aztán visszajött Milióra ágyához s leült egy kis faragott zsámolyra.

– Tehát igazán elmondjam a Marguerita történetét?

– Szépen kérem.

– De majd elrontom vele az álmát.

– Nem tesz semmit.

Axamita egypárszor a fejéhez kapkodott, mintegy öntudatlanúl. Azt
takarta a katonasüveg, a mit a katonaregula szerint egész az őrmesterig
még a szobában is a fején kell tartani a katonának. Milióra kitalálta az
értelmét ennek a sipkához kapkodásnak.

– Talán könnyebben hozzá tudna kezdeni, Axamita, ha pipára gyujtana.

– Megengedné a kisasszony, hogy itt a szobájában dohányfüstöt csináljak?

– Óh én azt nagyon szeretem. Az a bátyámra emlékeztet. Ő is szokott
dohányozni. Valami olyan biztató van a dohányfüstben. Az ember azt
hiszi, hogy férfi van közel…

(Tehát már annyit sejt, hogy a férfi közellétében van valami biztató.)

Axamita kivette a süvege felhajtója mellől a kurta pipáját, s megtömte
azt a saját termesztette latakiával, aztán kicsiholt a jószagú
ürömtaplóba s nemsokára gomolygott a szűz hálószobájában az a mézédes
illatú kék füstfelhő, melyet beszívni jól esik Miliórának azért, mert a
bátyjára emlékezteti.

– Tehát, hogy az elején kezdjem, akkor kezdődött ez a történet, mikor én
még ujoncz közkatona voltam.

A raguzai várban feküdtem helyőrségen, a hol a katonai pályafutásom
mindjárt azzal a balesettel kezdődőtt, hogy a francziák megtámadták
Raguzát s az egész helyőrséget foglyul ejték. Nem sokára egész
Dalmáczia, Istria a kezükbe került, de még Horvátország és Slavonia is;
s ők mindezekből csináltak egy nagy királyságot, a mit Illyriának
neveztek. Ennek uralkodót is adtak saját maguk nemzetéből. Sok
mindenféle új dolgokat hoztak be. Még a code Napoleont is. Mintha
kellene az itt valakinek! Itt, a kinek keresete van a szomszédján,
elhajtja éjjel a birkáit, s a ki igazságot akar találni, ráles az
ellenfelére az úton s a bokor mellől agyonlövi; s ott az igazság. Nem
kell ahhoz se syndaco, se törvény. Hanem a francziák nem sokat
kérdezték, hogy mi tetszik az idevaló népnek, mi nem tetszik, hanem
egészen úgy rendezkedtek, mint a kik a maguk gusztusára csinálják az
országot. Legelébb is országutakat csináltak.

Ez olyan kellemetlen viszaemlékezés lehetett Axamitára nézve, hogy meg
kellett újítania a taplót a pipájában.

– Ezt tartja pedig az én népem a legnagyobb ostobaságnak az egész
világon. Országutat csinálni! Mintha nem megmutatná a kecskejárás, hogy
merre van járható ösvény? Aztán meg mikor itt van az istenadta szép nagy
tenger! Lehet ezen utazni mindig egyik várostól a másikig: minek itt a
sziklákat tördelni? De hát ez az ő dolguk volt. Maguk a franczia katonák
készítették az utakat. Minden ezrednek ki volt adva egy darab: ezt idáig
te készíted el! Annak az ezrednek a nevét aztán be is vésték a
sziklaoldalba, mikor elkészült az út. Megpróbálták ugyan a morlákokat is
rá édesgetni szép napszámfizetéssel, hogy segítsenek az útkészítésnél,
de az én fajtámnak megvan az a nemes tulajdonsága, hogy a férfia
dolgozni nem szeret. A férfi mind nemes ember, csak az asszony, a leány
a paraszt. Azok végzik a mezei munkát, a férfi csak parancsol. Különben
sem voltak idehaza. Az idegenek megjelenésére mind ott hagyták a
falvaikat s elmenekültek az erdőbe. Onnan nézték a hegyek tetejéről,
hogy mit csinálnak ezek a furcsa idegenek? hogy építenek városokat,
kaszárnyákat mindenütt az előretolt utak mentében? s várták, hogy mikor
törjenek reájuk? Hanem a francziák nem igen akartak rá okot adni. Nem
vettek el senkitől semmit. Fizettek aranynyal, ezüsttel. Jókedvű ficzkók
voltak; a hol csak letelepültek, mindjárt tánczvigalmat adtak. Hanem egy
hibájuk mégis volt. Rettenetesen éhesek voltak a csókra.

– Mi az? Azt nem értem.

– Nem érti, hogy mi az a csók? Hát kegyelmed soha sem csókolt meg
senkit?

– Dehogy nem. Az apámra emlékszem, hogy sokszor kaptam tőle csókot, de
az nekem nem tetszett, mert mindig megszurkálta a bozontos álla az
arczomat. A kolostorban minden reggel megcsókoltam a Megváltó átszúrt
lábán a sebhelyet, s valahányszor a bátyámmal találkoztam, annak az
ajkát, s ez nekem mindegy volt.

– A csók a Krisztus lábának a sebhelyére vagy a testvérnek az ajkára?
Elhiszem. Akkor hát nem is értheti, a mit mondtam. Tudtam én azt előre.
Hát az az éhség a csókra valami olyan nyavalyaféle. Talán inkább rosz
indulat. Mikor két ember egyszerre meglopja egymást. Az ördög beleveszi
magát a szivébe s kényszeríti, hogy bolondokat cselekedjék. A veszett
kutya harap, a veszett ember csókol. S néha az a csók átkozottabb a
kutyaharapásnál.

– Tudom.

– Tudja? Honnan tudja?

– Hát a Hübnerből:[2] Judás csókjáról.

– Igaz, úgy van. Az üdvözitő átkozta meg talán akkor a csókot, mert
azóta is minden csókban ott van valami Judásból. Ha a francziák
felgyujtották volna a morlákok kalyibáit, ha lemészárolták volna az
elfogott férfiakat, ha korbácscsal hajtották volna a népet úttörésre, ha
a templomokból kihajigálták volna a szent képeket, nem keserítették
volna úgy el, mint azáltal, hogy az asszonyaiktól csókot raboltak. A
kapott sebet hamarább elfelejti a morlák, mint a felesége arczán
felejtett csók nyomát. Olyan féltékenyek az asszonyaikra, leányaikra,
hogy egyik falu népe a másik faluból származott vőlegénynek, ha
akármilyen fényes kelengyét hoz is magával, nem adja mátkául leányát;
özvegy asszonyt férjhez nem vesz itt senki, akármilyen fiatal maradt, a
meghalt férjnek a haragjától még akkor is rettegni kell, s ha egy leányt
erővel elrabol valamelyik szomszéd határbeli férfi, akkor örök vérboszú
támad a két falu népe között. Tehát ezért az egyért a francziákat még
jobban gyűlölték a morlákok, mint azelőtt az olaszokat, németeket,
törököket. Ezek pedig fel sem vették az ő haragjukat: nevettek és
daloltak s tánczoltak az asszonyokkal. (A morlák csak maga tánczol
férfi-karéjban.) Nem lehetett őket bántani, sokan voltak s igen jó
katonák. Egyptomban is jártak ezek, s ott is leverték a hatalmas
mamelukokat. Csak tűrni kellett férfinak, asszonynak. Én akkor, mint
hadifogoly, itt voltam Fiumében, s segítettem a kőhordásnál, a mint a
kikötőt építették. Nagyon jól emlékezem arra a szép tavaszi estére,
mikor teljes szélcsend mellett, lelankadt vitorlákkal jött lassan evezve
a Fiumárába be egy gyümölcsös bárka. A szokatlan formája mutatta, hogy
messze vidékről való; a rajta levő hajósok közül egy sem tudott
semmiféle olyan nyelven beszélni, a mi a környékben divó; különös
benyomott orrú, olajbarna színű pofáik voltak, vastag ajkakkal s
füleikben nagy karika-függőkkel. A hajóteher, a mivel a bárkájuk rakodva
volt, szintén csupa különös, más világrészből való gyümölcs volt, a
minőt én soha sem láttam, sőt talán meg sem mertem volna kóstolni. Hanem
a mi aztán a legnagyobb népcsődületet okozott: az egy nő volt, annak a
bárkának a tulajdonosa. Még az én szivem is megdobbant a láttára. Hozzá
fogható valamit csak akkor láttam, mikor kegyelmed ebbe a házba lépett.
A szent szűzre mondom, olyan nagy a hasonlatosság! Ma épen olyan
szörnyen feldobbant a szívem, mikor a kisasszonyt megláttam. Akár csak
őt látnám kiszállni a hajóbul. A parthadnagy kérdésére, hogy mi ennek a
hajónak a neve? azt felelte a nő olaszul, hogy «Marguerita». Az ő neve
is Marguerita. Port Saidból jön déligyümölcscsel. Megadatott neki az
engedelem, hogy sátorát felüthesse a piaczon és árulhassa a gyümölcseit.
A szájtátó nép naphosszant elbámulta azokat a különös alaku
gyümölcsöket, a mik a sátor alatt fel voltak halmozva; magam is egy
egész vasárnapot, a mikor munkaszünet volt, ott töltöttem ácsorogva, s
hallgattam, hogy kinálja a barna pofáju szolga a kirakott gyümölcsöket:
baraczkokat, a mik fürtökben teremnek, mint a szőlő, ökölnyi bogyókat,
embertenyér alaku ujjas gyümölcsöket, a miknek banaán a neve, az
ingefára nevü szentjánoskenyér formát, az íjasfias papájafügét,
dinnye-alakú gyümölcsöket, a mik pálmafán teremnek, szilvákat, a miknek
tüskéje van: a ki észre nem veszi, megszúrja vele az orrát, hogy
feldagad, mint egy uborka; ketté vágott nagy tököket, a mik megsütve
kenyérizűek! Úgy kelt minden, mintha ingyen osztották volna. A franczia
urak úgy hordták a sátorba a pénzt, hogy hordó telt meg vele. De a mi
még jobban kelt a csodaszép gyümölcsnél, az a csodaszép asszonynak a
csókja volt. Azt mondják, hogy nem volt vele fukar: mindenkinek jutott
belőle, a ki csak megkivánta. A hirére messziről idecsődültek, s vitték
a bűbájos idegen nőt minden mulatságba, a mit a kedvéért rendeztek. S a
szép Marguerita tudott danolni is, tánczolni is. Ez a vár volt a helye
lármás mulatságainak, a hol a szép Marguerita kézről-kézre járt a
tánczban. Két hét nem telt bele, s a gyümölcsös sátor üres volt, a hajó
visszament. Hanem a szép Marguerita ott maradt.

– És ekkor kezdett el a neve átokká, rémületté válni. Tizennégy nap
mulva mindazoknak, a kik egy csókot kaptak a szép Margueritától,
elkezdett a szemük fájni. Aztán feldagadt az arczuk; s utoljára olyan
gömbölyü lett, hogy minden arczvonása eltünt róla, nem lehetett
beszélniök többé, szemeik csak éjjel láttak. És ilyen maradt az arczuk
örök időkre. S minthogy azok, a kik a rettentő szép asszonyt
megcsókolták, aztán megint később odább adták a csókot más nőknek, azok
a nők megint más férfiaknak: egyszer csak egy hónap múlva tele volt az
egész partvidék azokkal a rettenetes alakokkal, a kiknek az arczaikról
le van törülve az Isten teremtő kezének minden munkája. Nők és férfiak,
katonák és parasztok egyformán hordták ezt az ijesztő lárvát! S e
rettenetes baj ellen nem volt segedelem. A leghiresebb orvosokat küldte
ide a franczia kormány, azok kipróbálták minden tudományukat ez
istencsapás ellen. Mind hasztalan. A baj megmaradt, s a ki egyszer
megkapta, azt el nem hagyta többet. Terjedt sebesen, mint a ragály, de
csak azokra terjedt, a kik éhesek a csókra. A morlák nép skriljevónak
nevezte, a francziák Margueritának hítták e veszedelmet, arról az
átkozott varázslónőről, a ki azt idehozta közéjük. Utoljára az ország
kormánya mindenünnen összeszedette az egész partvidékből, a kit csak a
Marguerita meglepett, s a Frangipáni várat rendelte a számukra kórházul.

Milióra kétségbeesetten sikolta fel.

– Legyen nyugodt, kisasszony, biztatá őt Axamita. Ha telides tele volna
is ez a vár a leskelődő vész pusztító porszemeivel, azok ellen meg van
védve az, a ki azt tudta kérdezni: mi az a csók?

Milióra még mindig rémlátásra nyitott karikaszemekkel bámult maga elé
lihegve.

– Hét esztendeje már, hogy ez a csapás tart az országon. Ez alatt a hét
esztendő alatt a «Marguerita» többet elpusztított Napoleon hadseregéből,
mint a mennyit az egész dalmátiai hadjáratban a fegyver elemésztett.
Egymaga boszút állt egész neméért. Igaz, hogy a népet is magával
rántotta. Azoknak a számára meg, a kik a köznépből csúfultak el ilyen
szörnyetegekké, egy kis helységet építettek ide a Frangipani vár
közelébe a francziák, ide telepítették őket mindenünnen. Azután
vesztegzár alá vetették a várat és falut. Hármas kordont húztak
körülötte, s a tengeren czirkáló hajókkal őrizték a bejáratot. Én azután
megszabadúltam a hadi fogságból, bejártam a hadsereggel egész Európát:
elmentem Moszkváig, akkor a mi császárunk szövetségese volt Napoleonnak,
az ezredem oda is elment. Majd megint a muszkával egyesültünk s akkor
Párisig ment a szövetséges sereg, ott is voltam. Mikor visszakerültem
ide a szülőföldemre, már akkor a francziák elmasiroztak innen, megint a
mi császárunké lett az ország. A Frangipáni vár üres volt már. A
Marguerita betegei nagyobb részt kihaltak belőle. A ki életben maradt,
azt itt hagyták a Rovinában. Az ilyen nyomorúlt nem is kivánkozik a
világba vissza többé. Az ott egy temető eleven emberek számára. Annyival
rosszabb, hogy a sirjaikat nem látogatja senki.

Milióra reszketett a láztól ez elbeszélés alatt. Az ismeretlen, az
elgondolhatatlan, a felfoghatatlan boszorkányvarázsa uralkodott egész
lelkén, melynek még a sejtelme is hiányzott arról, a mi az életben a
valóság. Csak a rettenetest, az emberfölötti rémségest értette meg
belőle; hogy van egy rém, a ki megtiltja az embereknek azt, hogy egymást
csókkal üdvözöljék, s a ki ellene vét, attól elveszi az Isten képét;
néma, vak, süket, másvilág-lakóvá alakítja át itt ezen a földön, a ki
megjelenésével a többi embereket megrémíti, a kinek látása a meleg vért
megfagyasztja. S ennek a rémnek a neve «Marguerita». És e név elég arra,
hogy azt az egész várat és ennek a környékét betakarja, mint egy
érczboltozat, hogy ahhoz a világ minden hatalmasai és a sötét erdők
minden gonosztevői még csak közelíteni se merjenek.

Axamita aztán tovább mesélt neki erről a helyről, a mely kivűl esik az
egész világon: milyen jó itten lakni. Szent Antal barlangja a pusztában
nem volt ennél külömb menedék, rémektől körülrajozva, de meg nem
hódítva; míg a leány megszünt reszketni, s valami édes zsibbadás állta
el tagjait s arra elszunnyadt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Adjuk hozzá Axamita őrmester leányasszony mesemondásához a tényleges
valót.

A Marguerita valóban egy sajátszerű epidemicus kór, a minők az
ismeretlen föld egy-egy zugolyában lappanganak, a honnan azt egyszer egy
véletlenül odatévedő idegen, egy hóditó hadjárat átvonuló népe kihozza
magával, s aztán széthurczolja az egész világban. Ezt Napoleon katonái
hozták el Egyptomból. A franczia kormány a rettenetes vészt első
kitörésében akarta elfojtani s a megmérgezett lázárokat mind oda
rekeszté az adriai tengerpart sziklavölgyeibe. Olyanok voltak, mint a
halálraitéltek. Még rosszabbak azoknál. Viselni emberfő helyett egy
ismeretlen állatnak a fejét. Az orvosi tudomány kudarczot vallott e rém
előtt. Ha meg tudott is menteni valakit a haláltól, de az arczát nem
tudta visszaadni. A felgyógyúltak oda voltak száműzve a rovinai
gunyhókba. Mikor aztán a napoleoni királyságok összeomlottak, az Adria
tengerpart ismét Ausztriához került. Az örökséggel együtt járt a rovinai
lázártelep is élő rémalakjaival. Azokat ott hagyták a francziák az új
birtokosnak. A császári kormány sem tehetett egyebet, mint hogy azt az
egész vidéket szigorúan elzáratta az emberlakta világtól. És hogy a
szegény «Marguerita» lázárok (a kiknek már ivadékuk is volt: apró
szörnyetegek!) éhen ne haljanak e vesztegzár alatt, szabadalmat adott
nekik a császár, hogy a mi élelmi szert Porto Réból «ingyen» elvisznek,
azért őket senki ne üldözze, hanem a károsultak jelentsék be a
veszteségüket a sindaconál. Dehogy jelentették.



A TATÁR TÁBOR.

Milióra csupa angyalokkal álmodott, a kiknek nincsen emberi arczuk.

Mikor felébredt, már fényes reggel volt; a nap besütött az ablakán.
Axamita ott várt reá, hogy felöltöztesse. Milióra nevetett rajta, hogy ő
nála most a szobaleányi szolgálatot egy granátos őrmester teljesíti,
egész uniformisban. Jó kedvre ébredt, úgy mondják, hogy «jobb lábbal
kelt fel az ágyból». A reggelije is készen várt rá: kávé kecsketejjel.
Azt jó étvágygyal elköltötte; Axamita megfésülte és befonta a haját (az
őrmester ehhez is ért). Azután megmutatta neki a fali szekrény kincseit:
a sok olvasnivaló könyvet, a miket Metell válogatott ki a számára. Sok
mulatságot igérő czimek. Robinzon Cruzoe története, Telemach, Gulliver
utazásai, Klimius Miklós, Bertuch képes könyve. Milióra még eddig nem
olvasott egyebet, mint a Hübnert és a «Martyrok oszlopát». Ezek itt
bizonyosan mulatságosabbak lesznek. «Én majd fenhangon olvasom, te meg
hallgatod, Axamita, ugy-e? Aztán majd együtt nevetünk rajtuk.»
Miliórának az a képzelete volt a történetes könyvekről, hogy azoknak a
meséin okvetlenül nevetni kell. S nevetni sokkal jobban esik az embernek
másodmagával, mint egymagában. «Igen, mondá Axamita, de majd csak
estenden, lefekvés előtt; nappal az embernek egyéb dolga van, mint
könyvet olvasni.» «Hát ugyan mi dolga van az embernek?» «Azt majd
mindjárt megmondom. Én főzöm az ebédet.» «Hát én mit csinálok?» «A
kisasszony meg zongorázik.» «Min zongorázom»? «Jőjjön csak le az alsó
szobába, ott van a fortepianó.» «Tudod te, hogy mi az a fortepianó?»
«Ohó! Hányszor háltam benne!» (Biz azt a katona urak szokták ilyesmire
használni, mikor holmi elhagyott kastélyokba bekvártélyozzák magukat,
igen jó nyoszolya lehet!)

Milióra örvendve csapta össze a kezeit, mikor Axamitával leballagva az
alsó szobába, abban a zongorát megpillantá, a hangjegy-halmazzal.
Mindjárt le is ült eléje s elkezdett rajta játszani, ez volt a kedvencz
mulatsága.

– Mégis jó ember ez az én bátyám, úgy-e? szólt egyszer aztán Axamitához.

– Mégis jó hely ez itten úgy-e? viszonzá rá Axamita.

– De hát délután mivel töltjük az időt? Mit csinál itt az «ember?»

– Azt is megmondom. Nekem van egy veteményes kertem, abban kapálok,
öntözök, ültetek, a kisasszony pedig a virágos kertjét gondozza.

– Hát van itten virágos kert is?

– Menjünk oda, majd meglássa.

Axamita levezette a kisasszonyt a hátsó ajtón át a kis rejtett zugba, a
hol a régi olajfa állt. Milióra csak elbámult, mikor az ajtón belépett,
tele volt az a kert mindenféle szép virággal. Hogy kerültek azok oda?
Azt Axamita tudja, aztán meg azok az emberek, a kik csak éjjel látnak, a
kiknek a császár szabadalmat adott, hogy a mit kinn az ég alatt
találnak, a mit megkivánnak, magukkal vihessék. Lesz itt új virág
mindig. Azok elhozzák éjjel a Puntához. S reggelre Axamita elülteti a
kis kertben, úgy lesz az, mint a tündérmesében.

Most már teljesen boldognak érezte magát Milióra. Egyik virágtól a
másikhoz futott, fogta az öntöző kannát, sorba megöntözte; bele is
melegedett, a kendőjét feldobta az olajfára, az arcza egészen
nekipirult. Azután letekintett a tenger felé nyiló résen abba a
mélységbe, mely meredeken hanyatlik alá a hegy lábáig.

– Itt csak nem jöhetne fel ember!

Meg-meg fölnézett az égre.

Ez a kis kertecske úgy függ az ég és a föld között.

– No én megyek a konyhába ebédet főzni, mondá Axamita.

– Ebéd után pedig majd megint mesélni fogsz nekem olyan szépet, mint
tegnap?

– Hát szép volt az a mese?

– Nagyon szép volt a Marguerita meséje. Azt még többször is el kell
mondanod, hogy jól eszemben maradjon.

Már nem találta rettenetesnek. Egészen gyermek volt még. Ugyan az a
rémrege este megrikatta, nappal megnevetteté. A sötétben a fejére húzta
a takaróját, hogy meg ne kisértse valami olyan arcz nélküli rém, nappal
pedig kiváncsian kukucsált keresztül a kerítésfal résein Rovina felé,
hogy nem láthatna-e meg egyet ezek közül az Isten csoda-állatjai közül.

– Délután tudod mit mesélsz el nekem, Axamita? Említetted tegnap, hogy
te voltál a «tatár táborban» is.

– Nos aztán? szólt Axamita nagy nyersen.

– Hát elmondod nekem, hogy milyen az a tatár tábor?

– De már azt nem mondom el!

– Miért nem mondod?

– Mert nem tudom.

– Nem tudod elmondani azt, a mit a két szemeddel láttál?

– Nem hát! Hiányzanak nálam a szavak hozzá. Ott voltam, emlékezem reá,
most is előttem áll, mégsem tudom elmondani.

– Olyan gyönyörű, vagy olyan rettenetes?

– Olyan gyönyörű és olyan rettenetes együtt.

– Csak azt mondd meg hát, hogy hol van az a tatár tábor? Melyik világ
végén?

– Ez bizony egyik világ végén sincsen, hanem ott van a világ közepén. A
tatár tábor Párisban van.

– Eredj! szólt felkaczagva Milióra s a hátára ütött Axamitának. Te engem
gyöngén bolonddá tartasz.

Axamita vállat vont, s a szájába dugta a pipáját, aztán ment a konyha
után látni.

Milióra még azután is nevetett. Micsoda bolond ötlet, azt mondani, hogy
Párisban van a tatár tábor!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Pedig hát ott volt.

A világváros legfényesebb részét foglalta el, a Palais Royalnak az
udvarát.

Csaknem ötven esztendeig látta a félvilág a «tatár tábort» egy
fabódékból, deszkasátorokból, emeletre tákolt gerendatornáczokból egymás
hegyire-hátára halmozott tömkeleget a Palais Royal udvarán
garázdálkodni.

Annak a Palais Royalnak az udvarán, mely királyok s azok fölött uralkodó
miniszterek és kegyencznők számára épült, túlhalmozva a művészet minden
kincseivel; melynek termeit, folyosóit, diszlépcsőit és titkos feljáróit
nagy történelmi események, kéj, pompa, olympi istenmámor jelenetei
tették emlékezetessé; mely milliókat nyelt el s milliárdokat okádott ki
(a Missisippi aranynyá vált hullámaiban) s aztán megint népeket nyelt el
és vértengert okádott ki (innen indult ki a forradalom); hát ennek a
dicsőségtől eltelt palotahalmaznak, a praktikus utókor, hogy hasznát is
vegye, deszkasátortömeget ragasztott a fényes corridorjaihoz, s ott volt
a világ zsibvásárja félszázadon keresztül.

Ennek a gúnyneve volt a «champ des Tartares.»

Azonban, a mire a franczia ráteszi a kezét, még ha szemét is, virággá
változik. Az a deszka Babel úgy fel volt cziczomázva ékítményekkel, úgy
befestve tarka fénymázzal, úgy tele aggatva drága függönyökkel, elrejtve
virágok, felfutó folyondárok közé, hogy azt senki sem vehette észre,
hogy fából van. Az óriási bazár árutornáczai közepett egy circus is
volt, legalább annak hívták, de nem volt az lovak számára készült
porond, hanem a válogatott emberi bolondságok szinpada. Az is csupa
deszkából volt, de úgy felczifrázva, szőnyegezve, kivül-belül befestve,
megaranyozva, délvirágok csoportjaival körülvéve, hogy a ki meglátta,
azt hitte, ez a Nagymogul kioskja.

A két sor árubódé s az emeletes facsarnok az ezeregy éjszaka
legvakmerőbb tündérmeséjén is túltett változatos pompapazarlással; itt
volt felhalmozva, a mit izlés, művészet, bizarr szeszély, emberi érzékek
felmagasztosítása végett előteremt: aranymives boltok ékszerhalmazai,
keleti szőnyegek, divatöltönyök, pipere, művirág, toll, drágaprém,
festmények, szobrászati művek, eleven madarak tárlata, velenczei
kristályok, órák egész raktár számra, félbeszakítva egy-egy kávéháztól,
melynek falai csupa tükörből vannak, egy-egy étteremtől, melynek
bejáratánál ki vannak rakva a ritka vadak, halak, délgyümölcsök a mik
odabenn az asztalra kerülnek, süteményes boltoktól, és
könyvárus-kirakatoktól. Minden ragyog, illatoz, mosolyog, csábít. De
leginkább az, a mi eleven. A lepkeraja az asszonyi szépségnek. Azok a
szép nők, a kik azt kiálták a bevonuló szövetségesek elé palotáik
erkélyéről: «vivent nos amis, les ennemis!» (Éljenek a mi barátaink, az
ellenségek) s a mely nap meghódította a muszka, angol és német Párist,
másnap meghódították ők mind a hármat. A világ legkönnyelmübb népe, gond
nélkül, fájdalom nélkül, lelkiismeret nélkül. A vétkezés remekművészei.
A mint a szövetséges seregekkel együtt beözönlött a világ fővárosába a
barbárok minden nemzetének idegen csoportja, ők felvették valamennyinek
a viseletét. Máskor Páris adta a divatot az egész világnak, most Páris
vette át az egész világ divatját. Nehány évig egy folytonos maskara-bál
volt itt az élet, s a szép hölgyeknek minden bolondság jól illett. Nem
volt olyan elhihetetlen, szörnyeteg csodachimærája a pipere-cultusnak
(mert ez több volt már mint divat, ez vallás volt!), a mit a «boule
rouge» kecsei elragadóvá ne tettek volna. Ott rajzottak egész nap a
babyloni népcsődületben. Délig a tatár tábor sétányain, délben az
éttermek asztalainál, este a szinházaiban (volt több is a Palais
Royalban), éjjel a kivilágított barlangokban, miknek punchterem,
játékház volt a neve.

Különös zagyvaléka volt a kiáltó ellentéteknek ez években a világváros.
Egy nagy nemzet, mely eddig a félvilágnak osztott parancsokat, mely
trónokat alakított s azokba a saját fiait ültette idegen országokban,
mely adófizetőjévé tette egész Európát, s aztán a műizlésével, a
divatjával, a művészetével még egyszer meghódította, még egyszer
adófizetőjévé tette; most letiporva, meghódítva, megkötözve a
hyperboræok minden szegletesfejű népei által, türnie kellett azoknak az
uralmát, dölyfét, üldözését és nevetni hozzá.

A házakban gyász, az utczákon tivornya. Minden családnak volt, a kit
megsirasson: a jó hazafiak zárt ajtók mögött, leeresztett ablakfüggönyök
alól lestek ki az utczára, s kinn a boulevardon ölelkezve járt a
hazatért royalisták serege a diadalmas idegennel, a ki nemzetét leverte.

A piaczok, az utczák szegleteiről vakarták a régi neveket, a mik
diadalmas időkre emlékeztettek. A Vendôme-oszlopra húzták fel nagy
mesterséggel a világhódító óriás szobra helyébe az ólom liliomot;
kevesebb gonddal csomagolták a rokkantak esplanadeján a Szent-Márk
szárnyas oroszlánját, hogy visszavigyék, a honnan ide került,
Velenczébe. Annak a helyébe is egy liliombokor jött ólomból. A nagy
diadalivet bedeszkázták; Desaix gyönyörű érczszobrának burkolatot
csináltak. Egészen mezítelen volt az ércz-alak; s a bronczcsábító ellen
védeni kellett a similor erényt.

Az új franczia király jó, becsületes ember volt, verseket is irt, azok
is becsületes versek voltak. Ha mások jobb verseket nem irtak volna,
mint ő, poétának is megjárta volna. Épen úgy, mint a hogy Francziaország
királyának is megjárta volna, ha nem épen Napoleon császár után érkezett
volna meg. De mindannak daczára, hogy olyan kedves ember volt, neki is
voltak ellenségei. Majd egy szabólegény állt elő, azt állítva, hogy ő
XVI. Lajosnak a fia, az igazi trónörökös, majd meg egy faczipőkészítőnek
a fia hozta a bizonyítványait, hogy ő az igazi dauphin, őtet illeti meg
a királyi trón; utóljára egy faóra-készítő állt elő a világot
felvilágosítani, hogy ő az igazi, valóságos XVII. Lajos, Mária
Antoinette kedvencz «Louis Charles»-a. Szegény XVIII. Lajos azt sem
tudta, melyik ellen védelmezze biczegő trónját. A visszatódult emigrans
sereg, a hajdani marquisk és vicomtok mind azt követelték, hogy a
dominiumaikat, a miket a forradalom elkobzott, adják vissza nekik, s a
püspökök, az apátok, hogy a templomaikat, kolostoraikat, a mikből a
respublika pantheont, szinházat, kaszárnyát csinált, megint alakítsák
vissza. A mi mind lehetetlen volt. Olyan okos ember lett volna elég, a
ki parancsolni tudjon, de olyan bolond nem akadt, ki engedelmeskedjék.
Páris még mindig az idegen invasióé volt. Ha ezelőtt fegyverrel a
kezében özönlötte el a világvárost az idegen sokaság, most pénzzel a
zsebében rohanta meg. Rendet nem lehetett tartani, mert az ember nem
tudhatta, hogy az a garázdálkodó maskara, a kit utczai verekedésért
befognak, nem valami muszka herczeg-e? s az a veszedelmesen kihivó
magaviseletű hölgy, a ki fényes nappal nyilvános botrányt csinál, nem
valami hatalmas angol mylordnak a myladyje-e?

Valamint, megfordítva, arról sem lehetett bizonyos a rendőr, (ha
egyátalában kiváncsi akart lenni ilyen aprólékosságokra) hogy az a nagy
applombbal terjeszkedő hatalmas muszka herczegforma úr, azzal a sok
érdemrenddel, nem a legközönségesebb zsebmetsző czég tagja-e? s az az
úrhölgy, a ki négy lovas hintón hajtatott idáig, szerecsen inas hordja
utána a persa shawlját, nyaklánczán, övcsatján borsónyi gyémántok, nem
valami kalandornő-e? s hogy valóságos gyémántok-e azok, s igazi fekete-e
az a szerecsen? Azt pedig épen hiába való fáradság lett volna kitanulás
alá venni, hogy ebből a hemzsegő tarka-barka hangyabolyból ki minő
nemzethez tartozik? mert a ki itt azt a hosszú lengyel krakoviánkát
viseli, az nem lengyel, hanem börze-agioteur; azok a hosszú sarkantyúk,
a mik a kozák pantallon alól kimerednek, s a hölgyek uszályát
fenyegetik, hozzájuk a zsinóros mellény, a kifent bajusz, azok nem
valami magyar urat jelentenek, az a boltos legények divata; a Stuart
Mária főkötőt meg épen nem az angol myladyk viselik, hanem a
breda-utczai lorettek. Azok a mult századbeli alakok pedig, a kik
pötyögős culotteban, puderezett máslis hajjal, keresztbe dugott karddal
őgyelegnek előre-hátra, épen úgy lehetnek hazatért emigránsok, kik
mindenhez hívek maradtak, még a parókáikhoz is, mint próbára siető
szinészek, vagy a Ranelaghból hazatérő maskarák.

Hozzá van szokva a világ minden bizarr, rendkivüli viselethez; senki
semmiben sem ütközik meg, s a tarkabarka zagyvalékot csak a társalgási
modor teszi egyformává: illem, tisztesség, udvariasság mind a száműzött
fogalmak közé tartozik. Nem a régi franczia nép ez, de nem is a mostani.
Az egész világ bolondjainak a gyűlhelye van itt, a kik találkozót adtak
egymásnak a föld minden részéből, egy helyen, a hol minden szabad. Dévaj
kaczagás, arczátlan megszólítások, czéda mozdulatok, leplezetlen
hivogatás, kótyavetyén osztott kegyek, inyencz élvvadászat lót-fut,
kergeti egymást, leskelődik áldozatára, kérkedik, ha megtalálta, árulja
a becsületét s dicsekedik szemérme veszteségével.

Egy szakadatlan zsibvására ez a kéjnek, a gyönyörnek. Az egyik azért jön
ide, hogy mire vesztegesse a pénzét, a másik, hogy mijét adja el érte? S
megvehető minden! Egymás mellett árulják a boltokban a hamis gyémántot,
meg az igazi gyémántot, s mind a kettő megvehető azokkal együtt, a kik
azt viselik, külömbözik csak az áruk.

S ha egy-egy büszke hölgy-alak megy végig néha a tarka pillangóraj
között, herczegnői tekintettel, állig begombolt egyszerű, de drága nehéz
bársony köntösben, a ki elnéz az emberek feje fölött, s istennői
fenséggel ignorálja a fényes csőcselék hódolatát, az a legveszedelmesebb
valamennyi között. Az is megvehető, csak az ára igen nagy.

Azok az arczképek, ott végig egy hosszú tornáczban, a legszabadelvűbb
öltözethiánynyal, mind megvehetők, az eredetijeikkel együtt.

S mikor néha a czifra sokaságon egy fekete ruhás szerény alak furakodik
keresztül, hogy a főlépcsőkhöz juthasson, mely a «monsieur» (Artois
herczeg) lakásához vezet, hóna alatt a bőrtárczával, melyben a legujabb
sürgönyök vannak, az is megvehető sürgönyöstül együtt.

Mert a tatár tábor egyuttal arra is szolgál, a mire most a
hirlapirodalom, a hirek elterjesztésére. Itt tudni meg mindent
legelőször, a mi a nagyvilágban történik, és azt is, a mi nem történik.
Itt van a pletykavásár. A publikum maga a reporter. Gyorsabb ez, mint a
gőzsajtó. Délben (csillagászi időszámítás szerint) a börze-agiotage
ideje van, a ki a börzéről jön, ide siet, itt folytatja. Minden ember
járja az aranyborjú körtánczát. Egy órával később egész pompájában van a
tatár tábor, akkor jelenik meg az elegáns világ, pazar ragyogását
bemutatni; a galleriák akkor essbouquettól és eau de mille fleurtől
illatoznak; két órakor jön az emigráns aristocratia, akkor a csarnokok
illata átváltozik pézsmává; három órakor megnyilnak a restaurateurok
pincze-ablakai: a kápri- és szerecsendiómártás szaga csalogatja a
közönséget a gourmand asztalhoz; ekkor egy kicsit megritkul a
népcsődület, sokat elnyelnek az éttermek, de még maradnak elegen, a kik
nem szoktak ebédelni, vagy még nem kaptak valakit, a ki megebédeltesse
őket; azoknak a mulattatására előjönnek az utczai énekesek, muzsikusok,
a vándor csemegeárulók, akkor a félzsoldon levő katonatiszteké, meg a
Kairó-utczai kisasszonyoké a világ, s kezd úrrá lenni a csarnokok
légkörében az ánizs, eltaposott narancshéj bűzével vegyítve; este felé
aztán, mikor meggyujtják az ezernyi argand-lámpákat,
chevreux-gyertyákat, akkor összekeveredik a nappali raj azzal a
másikkal, a melyiknek mind az arcza, mind a toiletteje éjszakai
világítást kiván, s akkor aztán parfume, ételszag, dohányfüst, aroma,
elöntözött bor-, pálinka-gőz összeelegyül a forró emberi lélekzettel s a
gyertyák bűzével, úgy, hogy otthon találja benne magát minden ember. Hét
óra felé aztán, mintha kisepernék, úgy kitisztul minden, de még akkor is
ott helyben marad, a mi eltünt, a szinházba zsufolta össze magát. A
Palais Royalnak két nagy szinháza van, s azon kívül számbavehetetlen
spektákulum barlangja, minden zaj, minden nép azokba költözött. Ott
folytatják a nagy zsibvásárt zene és énekszó mellett. Éjfél felé
kibocsátják megint a rajaikat a komédiatemplomok s tódul elő kaczagva,
dalolva, kiabálva az egész Babylon, s a mint jön, úgy el is vész a
punchtermekben, a miknek kivilágított ablakain láthatók a szilaj
taglejtések, a tánczmozdulatok, a walzer hangjai mellett, míg egy-egy
ajtónyitásnál végig lehet látni egy-egy fénytől ragyogó termen, melynek
csupa tükörfalai sokszorozzák a drága Carcel-lámpák, a sinumbrák fényét.
Azok ott játéktermek; tömve mindig; a legszebb hölgyeket ott látni, a
legfényesebb toilettekben, és azok nélkül is, ott pezsgőt is adnak a
játszóknak ingyen. Ezek a harmoniabarlangok igen szép haszonbért
fizetnek a kormánynak, s szabadalmuk van rabolni trente et quaranteal,
biribivel és roulettel. De csak éjféltől három óráig, nyitott ajtóknál,
azontúl zárt ajtók mellett. Ez a napirend a tatár táborban, így
vázlatosan ismertetve. Vannak idegenek, a kik a Palais Royal tatár
táborán kivül nem láttak Párisból egyebet; idejöttek s addig ki sem
mozdultak innen, a míg mindent meg nem tudtak, a mit megtudni érdemes
volt.

Csak késő éjjel három óra után, mikor a Palais Royal óriási kertjének
hársfái töltik el fölséges mézillatukkal a salakjaitól megszabadult
levegőt, akkor látni ott a lámpák világánál egyes köpenybe, talmába
burkolt csoportokat, a kik egymást csöndesen köszöntik, halkan
beszélgetnek. Ezek azok a férfiak, a kik megmaradtak francziáknak és
becsületes embereknek, a nélkül, hogy száműzetésbe keveredtek volna.

Mondják, hogy néha maga Artois herczeg is lejön egy melléklépcsőn fényes
palotájából, ilyen késő ejjeli órában, a gyéren látogatott kert fasorai
alá, friss levegőt, hársillatot belélekzeni, és talán még más egyebet
is.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hogy mindezeket Axamita őrmester leányasszony, daczára annak, hogy
szemeivel látta, mégis, hogy nem tudta elmondani Milióra kisasszonynak?
azt már körülbelől lehet gyanítani.

Valamint az iránt is lehet némely fogalmat elvonni, hogy miért nem hozta
a hugát ide magával Metell?

Hanem, hogy őt magát mi hozta hát ide? ez még mindig olyan kérdés, a mi
komoly válaszra vár.



A CARAMBOL-PARTIEK.

Ott járt már napok óta Metell a Palais Royal hirhedett tornáczaiban s ő
is azok közé tartozott, a kik éjjelre is ott maradnak. Megtartotta
nemzeti viseletét s az előny volt ránézve. Ez első tekintetre megvallja
az idegent, míg ha incroyablenak öltözik, az lerí róla, s elárulja, hogy
messzeföldről jött.

Semmit sem csinált még, semmibe sem vágott bele, nézelődött.
Tanulmányozta a szerepet.

Nem árult el kiváncsiságot, érzéketlen maradt a festett és kifestett
szépségek kecsei iránt, nem barátkozott senkivel, a ki belekötött,
eljárt mindenüvé, a hova mások járnak; őrizkedett a szinházban
észrevétetni, hogy értett a darabból valamit, a balletban ő is a
szinpadnak szegezte a kukucskáját (Gucker), de tovább nem vitte a
studiumot; de Vitry restaurateur-jében ebédelt, a hol ötven franc a
teríték ára, de bort nem ivott; a képek közül a hirhedett paripák
aczélmetszeteit nézegette s esténkint ellátogatott a játéktermekbe;
egy-egy louisdort feltett a rouge et noirra, ha elvesztette, ha
megnyerte, abbahagyta; nem űzte tovább. Nép volt a játékasztalok körül
tömérdek. Közönséges szerencsevadászok. Olyan spelunkákba is betévedt, a
hol szakértő játékosok űzik a mesterségüket fáraóval, makaóval. Vannak
közöttük, a kik ahhoz is értenek, hogyan kell a balszerencsét
megjavítani? Hogy kémnek ne tartsák, egy pár játékra meghagyta magát
fogni, de vigyázott magára, nem hagyta magát tűzbe vinni. Ezek mind
közönséges rablók és olyan áldozatok, a kik, ha sokat vesztettek, bele
ugranak a Szajnába.

Azokon ugyan nincs mit sajnálni, a kik azért, mert elhagyták nyerni a
pénzüket, beleugranak a vizbe; mert azért mentek oda, hogy a másiknak a
pénzét elnyerjék s abban az esetben ők is épen olyan hidegvérrel nézték
volna el, hogy hogyan öli bele magát a vizbe az a másik. Olyan ez mint
az amerikai párbaj, a hol, lelke szerint, mind a két fél gyilkos.

Az igazi előkelő úri világ nem itt volt.

A dandyk, az incroyableok egy caffée chantant-ban gyülekeztek össze, a
hová két louisdor belépti dij mellett lehetett bejutni. Ott hires
művésznők produkálták magukat, ezért a magas entrée.

Ebben a kávéházban a pinczérek és marqueurök mind válogatott szép
hölgyek voltak, XIV. Lajos korabeli apródoknak öltözve s azok között
valódi királynénak tünhetett fel a hódító szépségű Corysande, a kinek,
hogy nagyobb legyen az illusio, támlásszékül a westfáli királynak a
hajdani trónusa szolgált, a honnan a kávéhoz a czukrot osztogatta.

Hanem ez csak a külszin volt. Míg a productióhoz való tribune hátul
volt, s ott, a ki az ál-Catalanit akarta hallgatni, szürcsölhette a
kávéját, találgathatta a czukorbonbonokra irt verses charádákat,
csinálhatott szerelmi cselszövényeket a madameokkal és myladykkal, addig
a főérdek a négy tekéző-asztal körül tömörült össze.

Ez, mint mindenki tudja, szép férfias és ártatlan mulatság. Azért néha
nők is gyakorolják, és olyan emberek is, a kik nem ártatlanok.

Mind a négy tekeasztalon hiányoznak a lyukak, a mikbe a lapdák szoktak
hullani, ezeken csak carambolpartiekat játszanak. A legérdekesebb neme a
tekejátéknak, valódi tudomány.

Itt már nem a vakszerencse dolgozik, a hogy a kártyában, hanem ész és
testi ügyesség együtt a szerencsével.

Rendesen mind a négy tekeasztal el van foglalva, de aztán lassankint egy
körül csoportosulnak a nézők, azok között szép hölgyek is, a
legfényüzőbb toilletekben. Annál az asztalnál bizonyosan a játékosok
tornája folyik. Vannak, a kik ebben a tudományban mesterek, de vannak
olyanok is, a kik már professorok!

Nincs a kártyának az a neme, a minek olyan szenvedélyes áldozói
legyenek, mint a minők voltak ez időben a carambol-partie sectariusai.

Mintha az elmult két évtizednek óriási népharczai mind erre a kis
négyszögletű zöld térre szorultak volna össze, úgy keresték a találkozót
egymással Nagy-Britannia, Gallia, Borussia, Scythia (azaz Oroszország),
még az Oceánon túli nagy keletkező ország képviselői is, s küzdöttek a
«zászlóik» becsületéért, dákóval és csontgolyókkal. Itt volt az igazi
Marengo, itt Austerlitz, itt a Borodino!

A francziák azonban itt is győzelmesek maradtak volna az egész világ
fölött, ha az angoloknak e téren is nem lett volna egy Wellingtonjuk.
Egy lord Severland. A tekézők nagymestere. A kinek dákóhegye előtt
reszketett Borussia, meghajolt Hibernia, adófizetővé lett Scandinavia!

Ott dönti őket halomra a vitézi tornában győzhetlen fegyverével, keskeny
karimájú à la Welling-tonját előre bodorított félwuklijára billentve, s
felmeredő inggallérjai közül lenézve az egész világot. Most épen
Amerikát kényszerítette capitulatióra, kinek szégyenét a malomkő
terjedelmű Bolivár karimája sem képes eltakarni.

– Amerika is oda már! Európa rég meghódítva! Melyik világrész van még
hátra?

A győzelmes viador meglátja a bámulók között Metellt, a kit nagyon is
exoticus öltözete nem kevésbé tesz feltünővé, mint minden európaitól
elütő arczjellege. A szeméből kiolvasta, hogy ő is ért ehhez a
tudományhoz, és hogy vágya volna a megmérkőzéshez. Elárulja ez magát.

– Uram! szólt, lökbotjával a tekeasztalra mutatva, Metellhez. Nem
tetszik pour l’honneur du drapeau? Oroszok vagyunk?

– Nem. Magyarok vagyunk.

– Annál szebb. Ez ritkaság. – Kétszáz louisdor a partie.

Metell tudta azt úgy is.

– Az nekem nagyon magas tét, mondá húzódozva.

A győzelmes viador végig nézett rajta, szánalomhoz hajazó kifejezéssel s
aztán azt mondá:

– No hát legyen huszonöt louisdor. Én úgy is játszom. Csak azért, hogy a
trofeumaim között egy ázsiainak az exuviái is legyenek.

Metell sem az «ázsiai» illetékesség, sem az exuviák előleges
igénybevétele ellen nem tett kifogást, hanem szétnézett dákó után.

– Szolgálok az enyimmel, mondá Severland lord, megkrétázva a lökbotja
hegyét, – ne legyen az a hit, hogy a botom meg van babonázva. Egyszer az
egyikünk lökjön vele, másszor a másik.

– Ki kezdje? kérdezé Metell.

– Mindig az, a ki provokálva van!

– Szeretem az igazságot. Vessünk fel pénzt?

– No hát vessünk. Mi az ön jelszava?

– Császár.

A felvetett pénz az arczképpel fordult felfelé az asztalon. A mylord
átnyújtá Metellnek a dákót.

Metell aztán le sem tette azt a kezéből, a mig a partiet végig ki nem
csinálta.

– Bravo Ázsia! mondá a lord. Ez emberül volt végezve. Engem lökéshez sem
hagyott ön jutni. – Hanem hát folytassuk. Dupla, vagy semmi!

Metell elfogadta a felhivást s megkezdte a második játékot. Be is
végezte, a nélkül, hogy az ellenfelének egyéb dolga lett volna, mint
számlálni a lökéseket.

– Hisz ez egy vadembertől egészen jó! mondá a mylord. Duplázzuk meg még
egyszer a tétet.

Már ekkor kezdtek Metellnek szövetségesei támadni. A legyőzött nemesek
oda álltak a háta mögé és lesték minden lökését.

Ezúttal sem hibázott el egyetlenegy lapdát is. A leglehetetlenebb
állásokkal is kiczirkalmazta az összekoczczantót. A harmadik játék is az
övé volt.

A mylord most már csak a jelszót ismételte.

– Dupla, vagy semmi. A tétel kétszáz arany volt már.

A közönség egész érdeklődése Metell játéka körül összpontosult.

A negyedik játékot is megnyerte – felváltás nélkül.

Ekkor már négyszáz louisdor volt a pénztárban.

A mylord azt is megduplázta.

Mikor Metell az ötödik játékot is megnyerte, a nélkül, hogy a dákót csak
egyszer is visszaadta volna a gazdájának, a néző közönség frenetikus
tapsban tört ki e diadal fölött. Borussia, Scandinavia, Hibernia saját
kudarczaikért visszaadott megtorlást láttak ez ordáliában.

Ámde Nagy-Britannia nem szokta magát megadni a veszteség után.

– Dupla, vagy semmi! hangzott a mylord szava újra.

Nyolczszáz louisdorra ment föl a tétösszeg.

Kezdettől végig ünnepélyes csend volt a játék alatt. Ez már a hatodik
játék volt. – Példátlan eset, hogy valaki hat játék carambolt megnyerjen
egymás után, a nélkül, hogy a játszótársát egyetlenegyszer is lökéshez
juttassa.

Mikor ez is megtörtént, a néző közönség varázslatnak kezdte hinni a
dolgot. – Ez nem mester, ez professor! Még a professorok között is a
dékán!

– Dupla, vagy semmi! ismétlé lord Severland.

Metell egy szó nélkül hozzá kezdett a játékhoz. Egy apródnak öltözött
pinczérnő egy pohár jeges barbarasseal kinálta meg; abból egyet
szürcsölt s nyugodtan fogott a munkájához. – Csupa mesterlökés volt, a
mit csinált.

A hetedik játékot is megnyerte.

Már ekkor a pénztárban háromezerkétszáz louisdor volt felhalmozva.

Ekkor kezdett a néző közönség szétszállingózni Metell légköréből. – Ez
nem hogy mester, nem hogy professor: hanem «kozák» (gréque). Ettől jó
lesz távol maradni.

Most már mindenki azt képzelte, hogy érti már, miért mondta ez az idegen
a győzelmében telhetetlen mylordnak az első megkinálásra azt, hogy neki
a kétszáz louisdornyi tét nagyon magas! Ez játékos-psychologia. Ha az
első összemérkőzésnél a mylord azt látja, hogy fenhatós ellenféllel
került össze, megköszöni a mulatságot, s abbahagyja a játékot, kétszáz
louisdor veszteséggel. Így pedig bele lett sodorva, a
játékos-agyafurtságnál fogva, mely a szerencse erőszakolásában bízik,
hogy mindig duplázza a tételt, mindig mélyebben gázoljon bele a
koczkáztatásba; ez kiszámítás volt. Az idegen egy professionatus
játékos. Jó lesz tőle távol maradni.

– Dupla, vagy semmi! ismétlé hidegvérrel az angol.

Egész halommal állt már az arany a pénztárban. Metell előbb egy pohár
forró punchot hozatott magának, s tűrte egész fásult egykedvűséggel a
közönségnek a szemszúrását azalatt, a míg azt kanalankint felszürcsölte.

A szép éjpillangók, a játékbarlangok ragyogó szépségei ezalatt ott
sertepertéltek el mellette, – egy ilyen nagy nyereségben levő játékos
egyszerre érdekessé kezd válni. Némelyik csaknem az ölébe ült, olyan
közel törleszkedett hozzá. Egy delnő, a kinek akkora kalapja volt, hogy
mikor föléje hajolt, mind a kettőjük fejét eltüntette az ernyője alatt,
azt sugá a fülébe, hogy a «a hetedik játék után joga van önnek
visszahuzódni».

Háromezerkétszáz louisdorral érdemes is lett volna.

Lettek volna, a kik azt vele igen kellemes társaságban megoszszák.

Metell fölállt a punch mellől s jelezé, hogy kész folytatni a játékot.

Mindig «victor prœcedit» (a győztes kezdi).

Csak úgy ment a nyolczadik játék is, mint az eddigiek. Metell a
legcsodálatraméltóbb geometriai feladatokat hajtotta végre a
tekeasztalon. Játéka művészet volt már és remeklés.

Egész a legutolsó lökésig mind valamennyit mesterileg eltalálta.

Csak az utolsó taszítás volt még hátra, s ennél következőleg álltak a
lapdák.

Mind a három egy vonalban a tekeasztal közepén. – A közbeeső, a fehér, a
Metell lapdája; innen rajta a kék lapda, túl a veres.

A körülállók lélekzetüket visszatartva lesték, hogy mi lesz ebből. Senki
se hallatott még csak egy sziszszenést sem.

Hatezernégyszáz louisdor függött ezen az egy lökésen.

Tanult játékosok tudják jól, hogy az ilyen configuratióban levő
tekelapdáknál háromféle kisérletet lehet tenni, hogy a közbülső lapda a
két szélsőt megérintse.

Az első a jól kiszámított visszalökés (rekuzé), a fehér megüti a verest,
attól visszalöketik s ráfut a háta mögött levő kékre. Ennek a sikere egy
harmadperczre kiszámított gyorsaságtól függ.

A második a quart. Borotva-élnyi élességgel eltalálni a fehérrel a veres
lapda oldalát s akkor negyedik szegletélre visszakerülni a kék lapdához.
Ehhez igen jó szemmérték kell.

A harmadik pedig a terz. Ez a legnehezebb; de nemsikerülés esetén, ha a
lökés elég erővel volt intézve, még egy visszatérő quintben eredményt
igér.

Senkinek sem volt kétsége az iránt, hogy oly remekjátékosnak, mint ez az
idegen, akár az első, akár a második módszer a legbiztosabban sikerülni
fog.

Százhuszonnyolczezer frank ez az egy lökés!

Metell sokáig látszott magában tanakodni, mintha válogatna, egyszer már
a dákó hegyét neki is mérte a fehér lapda aljának, a mi a rekuzé lökése;
de aztán csak megváltoztatta a szándékát, s a két biztosabb mód helyett
választotta a legnehezebbet, a terzlökést. A körülállók boszúsan
csettentettek a nyelvükkel. Ez valóságos feladása a játéknak. A lapda
terzre is elkerülte a kék lapdát, meg quintre is. A dákó a mylord kezébe
került, a ki aztán szintén nem tette le azt addig a kezéből, a míg mind
a harminczkét lapdát meg nem csinálta. A nyolczadik játék el lett
vesztve. – Ó-Anglia győzött.

– No uram! ön most Anglia leggazdagabb lordjának ajándékozott
százhuszonnyolczezer frankot! suttogá Metell fülébe az a nagykalapos
delnő.

Metell vállat vont, mint a kinek hatezernégyszáz louisdor nem is pénz.

Arról pedig mindenki meg volt győződve, hogy az idegen champion
szándékosan adta föl a nyert játékot; és mégis oly gavalléros módon,
hogy ellenfele nem érezhette magát ez által megsértve.

Ez nemcsak mester, nemcsak professor, hanem gavallér!

A mylord azonban ledobta a queut a tekeasztalra s oda lépett Metellhez:

– Uram!

– Mylord!

– Tud ön l’hombret játszani?

– Játszottam már.

– Azt kérdeztem, hogy «tud»-e ön játszani l’hombret.

– Tudok.

– Akkor szívesen látom önt holnaptól kezdve nálam, minden nap éjfélután
egy órakor.

S azzal a kezébe nyomta a névjegyét, czímével és hotele körülirásával
ellátva.



A L’HOMBRE.

A l’hombre urak játéka, még pedig nagy uraké.

A sakkjátékhoz is éles ész kell, de mégis sakkjátékos lehet akárki,
ázsiai, afrikai nevelés mellett is, de hogy l’hombret játszszék valaki,
ahhoz európai műveltség kell.

A l’hombre valamennyi más kártyajátéknak a furfangjait egyesíti magában.

A l’hombre-játszónak egy mathematikus mnemotechnikájával kell birni, a
mellett egy hadvezér tervalkotó tehetségével, széles látkörrel, minő egy
diplomatáé, lavateri physionomia-ismerettel, és azután – megfelelő
protectióval «Szerencse» istenasszony részéről.

De még ez sem elég.

Bírhat valaki minden tehetségével a festőnek, a zenésznek, azért mégsem
lesz belőle «művész», ha hiányzik nála a «szikra». Ilyen a
l’hombre-játékosnál a játékérzék. Némely ember egész életén át játszott,
szenvedélye volt, a nélkül, hogy játékérzéke lett volna. Ez az ihlet, a
mit a múzsa választottjának homlokára lehell, csak olyan, mint a másik
kilenczé. – A tizedik múzsa: a «Fortuna». – A többi kilencz mind aggszűz
maradt, – no, férjhez ugyan ez se ment, de kérője mindig van sok, kérők,
a kik nem ijednek vissza attól, a mit ez a hölgy világosan a kezében
hord s a mitől minden becsületes férfinak illik idegenkedni, sőt kérve
kérik tőle a szarvat: (a bőségszarvat).

De még ez sem elég.

A l’hombre-játékosnak psychologiával is kell bírni.

Mert nem elég jó játékosnak, nem elég szerencsésnek lenni, hanem az a
feladat, kitalálni, hogy mikor, és kinél érvényesüljön a tudomány és a
szerencse? – számítani az indulatokkal, a szenvedélyekkel, a
temperamentumokkal, a nemzeti sajátságokkal, – a külesemények
befolyásával, a szerencsés szerelem, az elkeseredés, megcsalatás, a nagy
öröm, a heves indulat mind igen nagy tényező a l’hombre-asztalnál.

A ki a l’hombrenak szentelte az életét, az épen oly nagy és minden erőt
igénybevevő feladatot vállalt magára, mint a ki azt tette fel, hogy
egész életén át a vámpolitikát fogja tanulmányozni, vagy a
jogcodificálásba merül bele. Azzal az apparátussal, a mely az embert jó
l’hombre-játékossá teszi, bátran miniszterré lehet akárki. Lesz is
akárhány.

De még mindez nem elég.

Még egy fődolog van hátra.

A «zóna».

Tudjuk, hogy a szeszélyes istenasszony a földgömböt gurigázza a lába
alatt. Ezen vannak a zónák. Az egyik zóna alatt teremnek csak a garasok,
a másik alatt a tallérok, aztán az aranyak, de a legfelső alatt a
százezrek. Ide bejutni, ebbe a zónába, ez a mesterség, ez a polaris
expeditio. Azt nagy jégtengerek veszik körül!

Mert mit ért Orpheusnak, hogy olyan jó muzsikus volt, mint Paganini, ha
csak a vadállatokat gyűjtötte össze publikumnak, a kik nem fizetnek
belépti díjat. Sőt még Plutó is csak aprópénzzel fizette ki. Nem elég a
nagy talentum, a terrenum a fődolog. A genienek zóna kell.

Csakhogy ebbe a legfelső zónába nagyon nehéz eljutni.

Mivelhogy a l’hombre fenséges művészetének nemcsak olyan emberek
szentelik az életüket, a kik valaha miniszterré lehetésről álmodoznak,
hanem olyanok is, a kiknek egyenes életfeladatuk ebből az egy
tudományból megélni.

Azért ezen zónának a lakói nagyon válogatók és kizárólagosak.

Mivelhogy az igazi gentlemant az utánzottól olyan nehéz mai nap
megkülönböztetni, mint az aranyat a similortól.

Az, hogy valaki tylburin jár, s szerecsen inast tart, nem bizonyít
semmit; az érdemrendek, a szalag a gomblyukban tréfadolog, még az
ajánlólevelek sem érnek semmit, azok mellett lehet valaki világcsaló,
kalandor, professionátus kártyás. Az ilyen professorokra vigyázni kell,
hogy valamikép a high life szentélyeibe be ne vehessék magukat.

Jó szerencse, hogy e kizárólagos körök bennszülötteinek van valami
ösztönszerű tapintata, a mivel a jött-ment kalandort, a maguk fajtája
közül ki tudja ismerni, épen mint az omagua indiánok kiismerik a közéjük
lopózott cheeppewas indiánt – a szagáról. – Van valami neme az
impertinentiával párosult modestiának (furcsa hybridum), a mibe bele
kellett élni az embernek magát, hogy autochtonnak lássék. A ki ezt
otthon az apai kastélyban meg nem tanulta, ha utánozni akarja, elárulja
magát. Hiába nevezteti magát az inasával grófnak, hiába udvarol a kis
tánczosnőnek, hiába tart versenyparipákat, hiába osztogat louisdorokat
borravalónak, azok odafenn megérzik rajta, hogy nem közéjük való. A
kávéházban, a turfon, a bettinghousban, ott szóba állnak vele, tartják a
tételeit, játszanak vele makaot, carambolt, ahhoz minden idegen
hozzáférhet, a nyilvános játéktermekben nincs rangkülönbség, senki sem
restelli, ha olyan pénzt nyert el, a mit valaki a közpénztárból
suvasztott el, vagy a párisi kloakák bérletéből kapart jelő. – Gazember
volt-e a játék előtt, öngyilkos lesz-e a játék után az ismeretlen
partner? senki sem kérdezi. Ha incorrectnek találta a játékát, fölkel és
ott hagyja, még jó éjszakát se kell hogy kivánjon neki. Hanem, hogy
valaki az igazi high lifeból azt mondja valakinek az ismeretlenek közül:
«uram, ha tud ön l’hombret játszani, lépjen be ezzel a névjegyemmel a
rue de Rivolii palotába», ehhez kell, hogy megérezzék rajta az, a miről
az omagua indiánok megismerik egymást.

Ez az elővigyázat annyival inkább parancsolva volt ezekben az időkben,
mert Páris a kerek világ minden kalandorainak gyűlhelye volt ekkor, tele
idegenekkel, a kik nemcsak Párisra, de egymásra nézve is idegenek. A
számüzetésből visszatóduló franczia arisztokráczia maga is annyi
nagyhangzású czímet hozott egyszerre forgalomba, hogy az ember szinte
szégyenlette magát, ha a neve előtt nem volt valami gróf, vagy marquis,
ellenben az igazi herczegek sem átalltak minden lépten-nyomon olyan
vállalatokba kezdeni, a mik nagyon közel rokonok a szédelgéshez.
Alchymia, perpetuum mobile, repülő léggömb, bölcsek köve, jövendőmondás
s más efféle világbolondítás egyenesen a legfelsőbb aristocratia
légkörében nyerte származását, úgy hogy az igazi úrnak még a saját
osztálya iránt is nagyon óvakodónak kellett lenni.

Ezt a bűvkört törte keresztül Metell. Megtalálta a Behring-szorost a
legfelsőbb jégzónába.

Az, a mit a carambol-partienál tett, az az omaguának az illata a maga
őserdejében. Azt csak igazi vegyületlen kék vér teszi meg, hogy egy
egész tőkepénzt, a mi már a kalapjába be van seperve, s a mit egész
korrekt módon tett tulajdonává, minden segítsége nélkül a vak
szerencsének – nem utána járva, de felhivatva, hogy ezt visszaöntse
megint az asztalra, még pedig oly modorban, mely az ellenfél büszkeségét
meg nem sérti; ez egy olyan vonás, mely a nemes ember alakját
kiegészíti, s grand seigneur-ré üti.

Ez nem tartja azt a tele kalap aranyat elég egyenértéknek azért, hogy
aztán a másik perczben az egész társaság háttal forduljon felé és
azontúl minden ember elnézzen a feje fölött, a kivel összetalálkozik. Ez
tudatni akarja, hogy ő igazi úr!

És czélt ért vele. Meghivták a rue de Rivoli-i palotába s azontúl otthon
volt benne.

Itt volt az aristokrata körök zárt játékklubbja.

A Palais Royalban szoktak játszani mulatságból, a rue de Rivoliban a
játék volt a czél. Itt nem voltak se kaczér világszépségek, se frissitőt
körülhordó női apródok, se római canephorák, ide nem volt másnak
bejárása, csak férfinak, s nem míveltek mást, mint a játékot, nagy
pénzben.

Metell nem tünt fel különös szerencséje által, hol nyert, hol vesztett;
s azt tartották felőle, hogy igen szépen játszik.

Gyakran játszott magánál gyöngébb játékosokkal, s nem mérgelődött rajta,
ha azok megverték. Ilyenformán a rokonszenvek kezdtek feléje hajolni. A
kisebb erők csoportot képeztek a nagyobb körül, a kik előharczosuknak
kezdték tekinteni. – Volt ott egy orosz herczeg, a nevét nem jegyezte
fel a krónikánk, a ki impertinens szerencsével játszott s nem is
restelte, hogy érzik a præpotentiáját.

Ez addig tartott, míg Metell össze nem akadt vele, azontúl vége volt a
prestigenek. A magas klub egész érdekkel kisérte azt a tusát, mely
elvégre e két erős champion között kifejlődött. Remek tornák folytak le
a zöld asztalnál, a miknek a vége az lett, hogy az orosz herczegnek
nagyon rossz kedve volt.

Mi volt Metellnek a nyeresége? azt nem lehetett tudni, mert ebben a
klubban nem raktak készpénzt az asztalra. Egy névjegy hátára irta fel
mindenki az összeget, a mivel veszteségben maradt, s azt másnap délig
beváltatá. A veszteségét igazi gentleman nem szokta elpanaszolni; arról
pedig, hogy mennyit nyert, még a nem gentleman sem örömest beszél. – Az
orosz sokkal gazdagabb volt, mintsem megszokott fényüző életmódján a
kártyaveszteség valami változtatást tett volna, – és épen úgy nem
lehetett másfelől Metell szokásain észrevenni, hogy kedvezett neki a
szerencse. Visszahuzódva élt, bár a kényelmet és jó izlést nem tagadta
meg magától. A hol kellett, adakozó és bőkezű is volt; résztvett a
mulatságokban, azt kereste a mi jó és drága, de a mi a legdrágább, azt
kikerülte, az asszonyt.

Pedig az a lélektani tapasztalás régóta meg van állapítva, hogy az a
négy hölgy (a kártyában) mindig az ötödik számára keres. Tiszta hazugság
az, hogy «a ki az egyikben szerencsés, az a másikban szerencsétlen», – a
ki a játékban szerencsés, akad szerencséje annak a szerelemben is.

Metellnek nem volt ez a szenvedélye. Pedig ezek ikrek! Sok elhihetetlen
történik az életben. Azoknak a sorába tartozik az a csodaeset, hogy egy
fiatal, életteljes, keleti véralkatú dalia felkerüljön (mondjuk, hogy)
Babylonba; a hol a Mylitta-cultus templomaiban áldozik a világ minden
népe, azokat mind sorra járja, s úgy jöjjön ki belőlük, mint József
Potifárnétól, – annyival jobban még, hogy a köpenyegét sem hagyja ott.

– Kőből vagy te? kérdezék tőle gyakran gentleman czimborái.

– Nem én. Csakhogy én még nem találtam asszonyt, a ki nekem igazán
megtetszett volna.

Ez is valami új! Egy férfi, a ki drágára tartja magát.

Futnak utána, kerítgetik, csábbal körülhálózzák, – de nem hagyja magát
elfogni.

Talán valami ábrándos szerelem tartja igézete alatt? Talán hűséget
esküdött valakinek s azt megtartja? – Vagy talán olyan titokban tudja
vinni a dolgát, hogy senki se jöhet rá?

Találgathatták azt Arra, hogy miért rakja félre a szerencsejátékban
nyert pénzt egy úri légkörben növekedett fiatal gavallér, soha sem jött
rá magától senki.

… És hátha egyszer csakugyan rá talál arra az asszonyra, a ki igazán
megnyeri a tetszését?

Megválik, mi lesz belőle?



LADY ADAMINA.

A rivoli-utczai l’hombreclub, az csak a «hivatal» volt: bizonyos
órákban, beavatott habituék számára nyitva; ott nem volt hölgytársaság,
ott szódavizen kívül egyebet nem ittak. Ez a komoly hivatás palotája
volt, épen mint a börze. A l’hombre és a börzejáték között külömben is
sok hasonlatosság van. A börze ebben az időben szintén a Palais Royalban
volt, egyenesen a tatár táborba lehetett belőle kilépni. Az igazi
mulatság mégis csak itt volt virágjában. Ez volt a Mohamed paradicsoma.
Ugyanazok az alakok, a kik a l’hombrenél, meg a börzecoulisseoknál
végezték a nehéz munkát, egyenesen oda siettek a Palais Royal
játéktermeibe, azt a munkát, gyönyörre felmagasztosítva folytatni. Itt
mindjárt talált az ember vesztesége esetén feledtető vigasztalást, s a
nyeresége számára kellemetes elhelyezési módot.

Metell is mindennapos látogatója volt a tatár tábor
gyönyörbarlangjainak. De csak ízlelgetni látszott a poharat.

Úgy tudott járni a veszedelmes tündérraj közepett, mint a szakértő
méhész a méhei közt: egy sem csípte meg. S ennek a tündérméhnek a
csípése veszedelmes.

Leghirhedettebb alakja volt a tatár tábornak a restauratió első éveiben
a rejtélyes lady Adamina, teljes czime szerint lady Adamina Sidney-Abba.
Összetett név: egy angolból, meg egy keletindiaiból. Némelyek szerint
leánya egy keletindiai nábob családdal összeházasodott angol lordnak,
mások szerint özvegye. Fényüzése után hozzávetve akármelyik lehet.
Fogatai feltünők, lovagláshoz angol és arab paripákat tart. Mikor angol
ménen lovagol, női nyeregben, akkor fátyol takarja az arczát, mikor meg
arab paripát ül meg, akkor keleties öltözetet visel, a turbán
paradicsom-madara csak árnyékozza, de nem takarja arczát; olyankor ez
arcz a maláji faj epedő olajbarna szinét mutatja; a sétányon, a nappali
toilettehez ki van festve liliom- és rózsa-szinre; este szinházban néha
a sötét ruhához márványfehér arczot visel, máskor meg tiszta fehér
ruhához, fehér csipkefátyolhoz meghagyja a természetes barna arczszínét.
Mindegyikkel elveszi az embereknek az eszét.

Pedig nincs neki semmi szüksége az imádóinak az eszére, a magáéval sem
tud hová lenni; minden bolondságot, a mi a közönség izgalmára szolgál, ő
talál ki, s mire a többiek utána csinálják, akkorra ő másikat indít meg.

Maga talál ki exoticus divatokat, mikben első nap kinevetik, de második
nap már megtapsolják. Látni a fején Stuart-főkötőt, lófarkas sisakot,
turbánt, prémes kucsmát, orosz gyöngyös pártát, s mind jól illik neki.
De legjobban meglepő akkor, mikor semmit se tesz fel a fejére, hanem
férfiasan felborzolja a haját, s magas kravátlit köt. Ilyenkor tökéletes
lord Byron-arcza van, a kihez külömben is meglepő hasonlatossággal bir.

Hanem a termet, az arczvonások tökélye, a feltünő megjelenés, a pazar
pompa még mind nem igazolná a varázst, a mit lady Adamina az egész tatár
tábor férfi-közönségére gyakorol, hanem ezek a szemek! Egyetlen fekete
gyémánt van a világon (az is Párisban van), de annak a tüze nem
szokatlanabb, mint ezeké a szemeké. S hogy tud velük játszani! Minden
tudományát az asszonyi varázsnak könyvnélkül tudják ezek. Meggyujtanak
és megfagyasztanak. Villámaikkal a szívig tudnak lőni; a ki a sugáraik
közé tévedt, mintha a pókhálóba keveredett volna, ki nem szabadúl többé.
S mikor ezzel a lankatag epedéssel árasztanak egész delejfolyamot, az
képes egy szentet a lábáról elejteni.

S lady Adamina bőven használja a varázs hatalmát. Nem titkolja, hogy
hódító hadjáratot visel az egész férfinem ellen. Nincs olyan rétege a
társaságnak, a mit felzavaratlanul hagyna. A herczegektől a diákokig
mindenütt keresi a maga őrültjeit. S minden izléshez tudja alkalmazni
magát. Tud ábrándozó lenni, mikor olyan bolondja van, kinek ez tetszik,
s aztán megint szilaj bordalokat énekelni s carmagnolet tánczolni, mikor
másforma bolondok közé kerül.

S a kit egyszer hálójába keríthetett, azt azután tökéletesen ruinálja.
Egy fiatal elsassi diák főbe lőtte magát miatta. Egy porosz báró elvált
érte feleségétől. Egy orosz herczeg rá költötte a fél vagyonát. S a
varázsló szépség az egyiket kifosztogatja, a másikra elpazarolja, de
boldoggá nem teszi egyiket sem. Még azzal senki sem dicsekedhetik, hogy
meghódította volna. Tudja magát mindenképen védelmezni. Annyira
mindenképen, hogy egy westfáliai gróf, a ki megunta a tréfát s komolyan
vette az ostromot, egy ökölcsapást kapott tőle, hogy két hétig
viselhette a szeme alatt a nefelejtset.

Azt mondják, hogy nincsen szive.

A mesebeli ördög, mikor asszonyi alakot vesz föl.

Telhetetlenebb hódító Attilánál.

Vagy talán az van vele, a mi már annyiszor megtörtént, hogy még nem jött
elő az a férfi, a ki megtalálja a szívéhez való kulcsot? Pedig mindenik
azt hiszi, hogy hátha ő nála van.

Ahhoz is nagy bolondság kell, hogy valaki a lutriba rakja be a pénzét,
abban a hitben, hogy hátha az ő száma jön ki; de még nagyobb bolondság
kell ahhoz, hogy valaki egy szép asszony lelkére bizza a lelkét, azt
képzelve, hogy hátha az övét tartja meg.

Lady Adamina mindennapos látogatója volt a rouge et noir banknak s maga
is résztvett a játékban. Az arczán soha sem lehetett észrevenni a
változást, akár nyert, akár vesztett.

Itt találkozott vele legelőszőr Metell.

Muszka barátja mutatta be neki. Ezt találta a bosszuállás legsikeresebb
nemének a klubban szenvedett veszteségeiért.

– Melyik szinre szokott ön tenni? kérdezé lady Adamina.

– Én mindig a veresre.

– Akkor én a feketére teszek.

Azzal odatolták az aranyaikat a játékasztalra.

– Néze ön, milyen jó gondolat ez, mondá lady Adamina, odamutatva egy
ékszerkereskedő kirakatára.

A játékterem két oldalán egyúttal apró boltocskák voltak, a mikben
ékszereket, ritkaságokat, csemegéket és virágokat árultak. A szerencse
kegyenczei mindjárt közel találhatták, a mit vásároljanak és azt is, a
kinek azt elajándékozzák.

Az a jó gondolat, a mi lady Adaminának a tetszését úgy megnyerte, egy
eleven szegfűcsokor volt, a minek a tartóját egy kigyó képezte: remeke
az ötvösművészetnek; az egész smaragdokból összeállítva, a két szeme
rózsaszinű gyémánt.

Az ékszerész azt állította, hogy az a mű antik, a középkorból való. Lady
Adamina ellenben azt vitatta, hogy az keletindiai mű, ráismer a
zománczozatáról.

Metell bebizonyította, hogy szakértő, ő ehhez hasonlót tud valahol,
csakhogy az gyík, de a zománczozás épen ilyen, németalföldi munka. E
közben egészen elfeledkeztek a tételeikről ott a rouge et noir asztalon.

Egyszer aztán egy pipacsszinű selyemruhás hölgy megérinti a legyezőjével
Metell vállát, s azt mondja neki halkan:

– Uram, önnek már tizenhatezer frankra gyűlt a tétele.

(Az asztalon hagyott tétel minden fordulónál megduplázódik, ha folyvást
annak a színe jön elő a kártyában.)

Metell azt mondta: «Köszönöm, madame». S tovább fűzte az érdekes
eszmecserét lady Adaminával és az ékszerészszel.

Néhány percz múlva már a kabátja szárnyánál fogva rántotta meg a piros
ruhás hölgy.

– Uram, legyen önnek esze! A tétele harminczkétezer frank.

– Bánom is én! – Azt is megtudnám mondani, szólt ismét lady Adaminához
fordulva, hogy kinek a műterméből került ki az ékszer.

Egyszer csak nagy zaj, zúgás támadt a hátuk mögött. Kaczagnak,
szörnyűködnek. A bank a mai napra megszünteti a játékot. Metell
otthagyott téte hatvannégyezer frankra sokszorozódott, s ezzel a mai
pénztár szét van robbantva. Metellnek jelenti a croupier, hogy a pénz
ott az asztalon, mind az övé.

– Hát csak csomagolják össze, majd rendelkezem vele.

S hátra sem néz. Hanem azt kérdi az ékszerésztől:

– Mi ennek a szegfűcsokornak az ára?

– A szegfűcsokornak?

– No igen. Ha eladó.

– Itt minden eladó. Azért van kitéve.

– Hát mit fizetek érte?

– A szegfűért? Tiz soust.

Metell kivett egy francos darabot, s visszaadatott magának fél francot.

– Szabad önt megkinálnom a csokorral mylady?

S lady Adamina elfogadta a szegfűcsokrot és odatűzte a ruhája fodrai
közé.

Még így nem látták a szemeit lángolni, mint ebben a pillanatban.

És ettől fogva mindennap szegfűcsokrot viselt a keblére tüzve.

– Ugyan mivel hódítottad meg ezt a hölgyet? kérdezé tőle pár hét mulva a
muszka.

– Azzal, hogy nem hódolok neki.



A DRÁGA FÜTTY.

Sok embert ismerünk, a ki magát tönkre juttatta a játékon. De ugyan
ismer-e valaki egyetlen egy olyan embert, a ki a játékon vagyont
szerzett?

Pedig azt a pénzt, a mit valaki elvesztett, más valakinek okvetlen el
kellett nyerni.

Ennek bizony az a titka, hogy a ki százezer frankot nyert, az
kétszázezeret szokott elkölteni. A kártyanyereség éget. Nem enged
aludni. Aztán a kinek a játékban lángesze van, az az életben
szórakozott; itt mindenkinek kész préda, rászedi az ékszerész, kárpitos,
a kocsigyáros, a tiszttartó, a cselédjei, szeretői. Megvétetik vele
ékszerekben az újat antik gyanánt, s szerelemben az antikot új gyanánt.

Az egyik felizgatott szenvedély nem hagyja elszunnyadni a másikat.

Egy olyan ritka madár, a kivel mindez nem történt meg, volt Metell.

Feltünő szerencséje volt minden játékban, arról mindenki beszélt már, de
a mellett nagyon óvatos volt. Nem fösvénykedett, úri módon élt, de nem
pazarolt. Annak az aranyozott társaságnak, mely keblébe fogadta, minden
dáridóiban részt vett, de valami híres bolondság elkövetésére nem hagyta
magát elragadtatni.

Mesemondáshoz hasonlít ez. Külömben más emberek nem azért szoktak
Párisba sietni, hogy ott az erényes életből a magasabb tanfolyamot
bevégezzék.

Találgatták is a rejtélyét az úri czimborák. A muszka ezt a magyarázatot
adta neki: Ez a Babiagorai Riparievich, a mint a neve mutatja, valami
orthodox hitű magyar. Ezeknél gyakran előfordúl az, hogy valami
fogadalmat tesznek, s azt aztán fanatikus szigorral megtudják állni. Ha
az oláh megfogadja, hogy két esztendeig nem fog pálinkát inni s erre a
papja előtt, két égő gyertya mellett megesküszik, hát akkor nincs az a
hatalom, a mi két esztendő lefolyása alatt egy csepp pálinkát bele
tudjon diktálni. Hanem aztán, a mint a két esztendő letelt, akkor beül a
kocsmába, addig ki se jön onnan, míg mindazt, a mit elmulasztott, le nem
itta. Ilyenforma fogadalma lehet tán Metellnek is.

Az angol más magyarázatot talált. Metell praktikus ember. Tudja jól,
hogy az asszonyt a hideg tartózkodás hódítja meg legbiztosabban. Ez az ő
látszólagos közönye ravasz kiszámítás, a minek a sikere már is
észrevehető. Lady Adamina egészen átváltozott, a mióta Metell igézete
alatt áll. Eddig ő uralkodott a férfiakon, most az uralkodik ő rajta.
Utána jár, minden szavával elárulja, hogy ő a meghódított. A sok
bolondos divat helyett most oly öltözetben jár, mely minden idomot
eltorzít s hozzá széles karimájú bolivárt visel, a mitől még az arczába
sem lehet látni. Komoly, mélázó igyekezik lenni. Szép ezt a játékot
messziről nézni. – Vajjon melyik marad a végén a győztes? Metellnek
sikerül-e a tündéri Adaminát odabűvölni, hogy az megkérje őt férjül?
vagy pedig lady Adaminának, hogy Metell kérje meg őt feleségül? Az első
esetben Metell ér czélt, mert egy mesés gazdaságú feleséget kap, a
másodikban pedig lady Adamina, mert akkor a szeme közé fog nevetni
Metellnek: «hiszen csak ezt akartam!» s azzal egygyel több bolondja van
a gyüjteményében.

Egyik sem járt közel a valóhoz.

Ki találhatná azt ki, hogy ennek a mosolytalan arczú ifjunak a szeme
előtt szüntelen ott áll egy árnykép: mikor a kártyát osztja, mikor a
poharát megtölti, mikor a szép asszonyok szemeibe néz, mikor a világ
minden bolondsága körül rajozza, egy leánynak árnyképe; a ki egyedül,
magában jár egy puszta, elhagyott várkastély toronyszobájában, s
hallgatja a tenger mormogását, a sirokko zúgását, a hojszák síkoltását
és számlálja a napok jöttét és lementét, örömtelenűl, félelmek,
rettegések között és nem gondolkozik egyébről, mint hogy mikor jön
vissza a bátyja őt e rettenetes magányból megváltani? Milióra árnyképe
áll szüntelen közötte és a világ minden örömei között!

Meglehet, hogy ő is azt mondja magában a lüktető vérnek: «Várd végét a
fogadalomnak: ha letelik az időm, akkor majd úszszunk abban a
gyönyörben, a mit most nyelvhegygyel sem ízlelünk!» Hanem addig őrzi
magát, vigyáz, megtakarít és szivéhez nem enged senkit közelíteni.

A tatár tábor közepett volt egy circus, a miben a restauratio korszaka
alatt látványos színdarabokat szoktak előadni. Fából épűlt, mint a
tatártábor többi része. Külömben egész más volt a czélja, mint a színi
előadás. A krónikairók azt jegyezték fel róla, hogy olyan jól érezte
magát benne az ember, mintha a kalifák háremébe jutott volna. A
páholyokban, a színfalak közt virágzott az igazi költészet, a mihez nem
kell se jámbus, se rím. Botrány is volt elég, s azok miatt eleget főtt a
feje a rendőrfőnöknek; már az a fenyegetés is hallatszott, hogy
lebontatják az egész barakot.

Sok ideig adták benne azt a mythologiai szinművet: «Ariadne Naxosban», a
mi az aranyfiatalságnak kedvencz darabja volt. A színigazgatónak minden
este más Ariadnét kellett fölléptetni, mert a tegnapinak rendesen akadt
egy Bacchusa (az előadás után), a ki Naxos szigetéről elszöktesse,
azonban volt készletben mindig elég.

E fölött nagyon sok tréfa támadt: az erkölcs őrének, a policzájnak
ugyanannyi hivatalos boszúság. Hanem hát nem tehetett ellene. A mi az
isteneknek szabad, azt az embereknek talán csak nem lehet bűnül felróni.

Egyszer aztán a színigazgató, hogy compromittált reputatióját
helyrefényesítse, új darabot hirdetett, a miről bizonyos lehetett, hogy
azzal mind a közönségnek, mind a kormányköröknek teljes megelégedését
fogja kivivhatni. A darab czíme volt: «Bonaparte szerelmi kalandjai.» (A
szerző nevét nem jegyezte fel a historia.)

«Bonaparte szerelmi kalandjai.»

Még élt a világrendítő óriás, ott Szent Ilona szigetén, s már komédiát
játszottak róla Páris városában, a francziák előtt. Komédiát az ő
kicsúfolására, s annak az egész csodákkal teljes korszaknak, a mit
lánglelke alkotott, gyalázattá, nevetséggé prostituálására. – Lehetett
ez? Hihető ez?

Hát ha lehető volt az, hogy nehány lépéssel odább, magában a dicsőséges
Theátre Françaisban, melynek művészei egyedül voltak kivéve az egyházi
anathema alól, a kiknek kizárólagos szabadalmuk volt minden franczia
szinész fölött, hogy ha meghalnak egyházi szertartás mellett, s szentelt
földbe legyenek eltemetve; hát ha ebben a fenkölt csarnokban
megtörténhetett az, hogy Mars kisasszony egy este violákkal diszített
öltönyben lépett fel a színpadra, s arra őt, a múzsák választottját, a
franczia művészet csillagát oly általános fütyülés, tombolás fogadta,
hogy vissza kellett vonulnia az öltöző szobájába, levetni a violás
öltönyt s felvenni egy másikat liliomokkal s abban jelenni meg a
szinpadon. Akkor aztán végnélküli taps fogadta. – Fordult a világ. – Az
ibolya a Napoleonidák kedvencz virága, a liliom a Bourbonoké. Most a
liliom évadja van. No hát, ha ez a Theâtre Françaisban megtörténhetett,
mi nem eshetik még akkor meg a tatár tábor deszka bódéjában?

A palais royali circus csak annyiban felelt meg a nevének, hogy körönd
volt, de nem egyúttal porond is. Azt a tért, a hol más circusban a lovak
szoktak futni, s az acrobatai erőmutatványok csodái mennek végbe, támlás
padsorok foglalták el, a karzatok páholyokká voltak szakgatva, a miknek
az előszobáiban vacsorálni is szoktak, s a mikből rendesen oly dévaj
lárma, nevetés, feleselés szokott az előadás közé vegyülni, hogy a jó
földszinti közönség válogathatott benne, hogy melyik szindarabot
élvezze: azt-e, a mit a színpadon adnak, vagy azt, a mi a páholyokban
folyik. Abban az egyben mégis megtartotta az előadás circusi
természetét, hogy bevett szokás volt egyik páholyból a másikba
átugrálni, vagy a földszinti páholyból fölmászni az emeletibe az
oszlopok díszitésein. Ezt a gymnastikát produkálták nem csak az urak, de
a hölgyek is. – A játszó személyzetre bonbonokat hajigálni egészen a bon
tonhoz tartozott. A proscenium-páholyból megkinálni egy pohár pezsgővel
a primadonnát, mikor az áriáját végezte, a courtoisie legildomosabb
kifejezése volt. Hogy a közönség beleénekeljen az előadásba (néha
egészen mást, mint a mit a színpadon zengedeznek), az volt a mindennapi
külön élvezet. Az énekelt szöveg lefordíthatatlan volt – még francziára
is. A rendőrségnek erős rendelete volt, hogy botrányok kikerülése végett
hölgyeknek nem szabad a földszinti nézőhelyre menni. Annálfogva a
parterre tele volt hölgyekkel, a kik férfiruhában jöttek. Így aztán nem
volt botrány.

Néha-néha pedig az történt meg, hogy a legérdekesebb jelenet közepett a
közép erkélyt elfoglaló klubbpáholyból egy stentori hang lekiáltott egy
jelszót a közönség közé, például ilyenformát: «a kamara megszavazta a
miniszteriumnak az ujoncztörvényt!» – vagy pedig ezt: «az aacheni
congreszus leszállította az egy milliárd hadi kárpótlást kétszáznegyven
millióra!» Akkor aztán az egész közönség felkeveredett: az egyik hírnél
elkezdtek az emberek egymással ölklöződni (a royalisták dühösek voltak,
hogy katonamentességi kiváltságuk megdült), a másik hirnél pedig egymás
nyakába borultak és tapsoltak, kaczagtak, ellenben mind a két körülmény
között tódult minden ember a kijáratoknak, szerencsére köröskörül ajtó,
ablak volt a circus, s törte magát okos, bolond, a börze csarnokai felé,
a mik ott voltak a szomszédban, a Palais Royal másik udvarában s sietett
el nem maradni az arany borju körüli tánczból. Az első hírre nagy lett a
baisse, a másikra még nagyobb a hausse; a nézőtér olyan üres lett,
mintha tüzi lárma söpörte volna ki; a szinészek azért csak játszották
tovább a darabot; de a mint végezte a coupletjét valamelyik, kikiáltott
a színfalak közt ácsorgó börzesenzálnak: «végy!» – «adj el!» s az
orchestrumban összevissza ment a muzsikálás, mert a zenészek nem a
taktust számlálták, hanem az agiót.

Az egyik prosceniumpáholy rendesen lady Adamináé volt, még pedig az, a
melyiknek a mellvéd párkánya olyan alacsony, hogy a szinpadra könyököl
ki A csodálatos asszonyi tünemény nagyobb vonzerővel húzta a közönséget
a cirque royaleba, mint maga az előadás. Az ő szüntelen izgó-mozgó
alakja, az ő villámszóró szemei, merész mozdulatai, kaczajjal vegyülő
fenhangú fecsegése, az ő minden emberi fantáziát megszégyenítő
öltözetei, néha-néha a darab közé szórt élczes, szúrós, sikamlós
calembourgjai, a páholyába tóduló dandykkal való morikálása, óriási
virágcsokrai, a magával hordott kis kutyája, a kit néha (ha egy kedve
elleni szinész debutirozott) közbe ugattatott a játéknak: olyan
megszokott kiegészítő része volt mind a cirque royale előadásainak, hogy
azok nélkül a közönség élvezete nem is lett volna tökéletes.

Ezen az estén azonban sajátszerű meglepetést szerzett lady Adamina a
közönségnek.

Először is már a darab kezdete előtt beült a páholyába, nem jött, mint
szokás, az előadás folyama alatt, lármázó kiséretével, ott kinn kezdett
discursust folytatva, ismerőseit az átelleni páholyokban üdvözölve,
ananászait kosár számra maga után hozatva, a miket előadás alatt
kezeivel szokott tisztogatni s a héjával a muzsikusok orrát czélba
hajigálni. A húzó harmonikáját sem hozta el ezúttal, pedig igen szépen
tudott rajta muzsikálni; de a mi egészen meglepő volt, oly egyszerű
toilletteben jött, a minőt megint senki sem visel egész Párisban: Stuart
Mária sapakot a fején, állig begombolt merino-derekat könyökig érő
keztyükkel, még azonfelül egy velenczei csipkekendő a mellén keresztül
kötve, a haja mind felszorítva a sapak alá, csak két göndör tincs lóg le
elől a füle előtt az arczára, a mi annak nagyon komoly kifejezést ad;
nincs kifestve, a rendes emberi halványságot természetes pír derengi át
orczáin, hiányoznak még a kaczér legyecskék is: szépségflastrom fekete
pontjai.

S aztán egész egyedül jön, a páholya ajtaját bezárja maga után, s a
színpad felé forduló karszékbe helyezkedik el, a honnan alig veheti
észre jelenlétét a közönség.

Ma azzal akar feltűnni, hogy szépen viseli magát.

Új darabot adnak. Ezt komolyan kell nézni. A közönség ma élvezni akarja
az új szellemi tápot, ezt nem szabad elrontani. Lady Adamina maga is
figyelemmel akarja hallgatni az előádást, s kizárja a háborgató
társaságot ez estére a páholyából.

Egy ember számára azonban mégis kivétel van téve. Az bizonyosan birja
azt a titkos koczogtatási utasítást, a melyre az ajtót felnyítják a
számára. Ez Metell.

– Sokra vitte a dolgát! mondogatják, a kik meglátják őt lady Adamina
páholyában az úrnővel szemközt leülni. – Ez már kiváltság! – Nagy
megkülömböztetés! – Mást mindenkit ott kinn marasztanak, egyedűl ennek
szabad a myladyvel egy eau de mille fleurst szívni. – No igen, mert
Metell igen jól tud hallgatni s ma ez érdem. – Nézzétek, milyen komoly
arczot tud csinálni! – A világért el nem mosolyodnék, akármi furcsát
szólnak, tesznek a színpadon. – Nem is nézi, nem is hallja talán? Úgy
bámul maga elé merev szemekkel, mintha valami szigetet keresne az
oczeánon…

… Hát talán épen azt is keresett? Azt a tengerektől elrejtett szigetet,
a minek emlékét mi annyiszor lerajzoltuk gyermekkorunkban. Két egymás
mellett álló szomorúfűz, a miknek a derekai között a sötét kéreg
körvonalaiból egy fehér szellemalak támad elő, mellén összefont
karokkal, szegletes kalappal a fején. De sok helyen lehetett ezt
feltalálni nálunk, rajzban, himzésben!

Pedig hát mi volt nekünk a szentilonai száműzött? Egy hatalmas ellenség,
a ki ellen apáink rég pihenő kardjaikat újra kiköszörülték.

Azért mégis róla ábrándoztunk; mink és valamennyi zúgolódó népe a
világnak, fel a hipperboræok névtelen nemzetéig, a kik mind az ő képét
tartogatják szentképeik között, s várják visszatértét.

Egy alak, a kit emberi mértékkel nem lehet megmérni; a világtörténet
minden kolosszai között a legmagasabb: nem ember többé, hanem egy eszme,
mely halhatatlan! Maga egy egész korszak, s ez a korszak a
csodatörténetek összessége.

S ezt a bálványt, ezt a félistent, ezt a hitrege hősét gúnykaczaj között
hurczolták végig a tatár tábor circusában, Francziaország szivében s a
sziv kamaráját képező Palais Royalban.

Kikomédiázták, mint egy nevetséges kalandort, a ki a hét főbűnt egyesíté
magában s mind a hétnek a parodiája lett.

A közönség tombolt és üvöltött! Igen is: tapsoltak. A hazatért
emigransok, a kik ott folytatták, a hol húsz év előtt elhagyták, s azt
hitték, hogy egy egész új világalkotást el lehet a helyéből kaczagni; a
francziák, a kik harczoltak az idegen zászlók alatt s visszatértek, a
kozákok, a poroszok árnyékában; azok most őrületes tapsolást miveltek a
komédiabódéban, a hol minden fényes alakját az ellenséges multnak, s a
nemzeti dicsőségnek, silány komédiás banda, röhögő uri csőcselék
mulattatására seprüzte végig a porondon, s cancant járatott a nemzeti
szentekkel.

Ez ő nekik tetszett.

Mentől tiszteletreméltóbb volt az alak, mentől gyalázatosabb a szinpadi
maszk rajta, annál nagyobb volt a szini hatás. Történelmi magas
catastrophák, hálószobai csetepatévá lealjasítva nagy sikert arattak.
Utálatos nóták, hősök és martyrok szájába adva, ismétlés diadalában
részesültek; maga a főalak Bonaparte Napoleon, kéjencz és kalandor,
nőcsábító és iszákos, a vétek, nevetség, rossz indulatok, gyávaság
minden torzalakjaiban kificzamítva jött, ment, sunnyogott, bujkált,
futva futott, siránkozott, csapodárkodott, és a mi mind ennél
megbocsáthatlanabb, deklamált irtóztató rossz verseket.

De azért tetszettek azok.

Ez volt az, a mi Metell arczának azt a kifejezést adta, mintha
valamennyi embernek a feje fölött egy távol tengereken uszó szigetet
keresne a szemeivel.

Az idegenek, a kik az óriást legyőzték, nem gyönyörködtek ebben a
parodiában.

A legyőzött csodahőst csak a saját honfitársai rugdalják meg a földön
fekve; az ellenség tiszteli benne saját győzedelmét. – Angol, német,
orosz nem tudott ennek tapsolni.

A darab nő-alakjai között, a kik a megcsufolt hőst, bolond módra
ránczigálták végig a botrányok remekművén, ott volt madame Hamelin is.

Az a tüneményes alak, a kinek naparanyozta creol arcza három korszakot
ragyogott be, a directoriumot, a consulatust és a császárságot, s
fényéből sohasem vesztett. Istennője volt a társaságnak. Második
uralkodója Francziaországnak; szelleme, bájai, szive által. Most ezt is
a szinpadra hozták.

Személyesítőjeül szereztek valahol egy igazi creolnőt.

Annak a szerepe is csupa förtelem volt, a mit nem is igen iparkodott
művészi finomsággal enyhiteni. Sőt szándékosan-e, vagy véletlenből,
egész álczájában, viseletében, modorában hasonlított lady Adaminához.

A közönség ezt észrevette, s kezdett neki annál jobban tapsolni.

Metell nem ügyelt rá. Szemei folyvást azokat nézték, a mik távol vannak.
Az elhagyott kastélyt az adriai sziklaparton, – a búsongó leányt az
egyetlen olajfa alatt, – a Marguerita emberarcztalan rémalakjait,
füleiben zúgott a bóra fütyülése, a tenger csattogása, a rovinai élő
halottak állathangjai. Képzeletében megalkotta azt a jelenetet, a mikor
délczeg vitorlahajójával ki fog kötni a puszta vár alatt, s Miliórát
lehozza az ölében az elátkozott toronyból, hogy soha vissza ne térjen
többet. Lady Adamina már másodszor legyinti meg a lehuzott keztyűjével,
hogy nézzen csak oda a szinpadra, mi történik ott?

Folytatása annak, a mi eddig történt.

Leirhatatlan jelenet egy férfi és egy nő között, a kik közül az egyik
Bonaparte Napoleonnak, a másik madame Hamelinnak van álczázva.

Metell nézte a jelenetet egy darabig. És aztán mentől tovább bámult,
annál jobban fellázadt egész lelke. A visszás érzések a láz egész
paroxismusával rohanták meg idegeit. Undor, harag, düh, viszketeg,
csábulás váltakozott a jelenet fordulatainál kedélyében. – Napoleon jön
Waterloo után madame Hamelinhez, dühöng mint egy őrült, rendeleteket
oszt, hogy a lőporraktárt fel kell gyujtani s Párist a szövetségesek
fejére dönteni. (A borzalom torzképe.) Azután következik az idyll
parodiája a bukott hős és a creolnő között. Azt félbeszakítják a
kozákok, a kik meglepik a kéjházat s betörnek fáklyával a kezükben,
keresni Napoleont. Azt a hölgy elbujtatja a karszék alá, melyen maga ül.
A kozákok ott találják meg, s gallérjánál fogva húzzák elő az asszony
szoknyája mögül. Napoleon rimánkodva könyörög, a royalista had a
parterren tombolva tapsol és kaczag…

Metell nem birt magával tovább, hirtelen szájába dugta a két ujját, s
két olyan hatalmas füttyöt bocsátott közre, hogy keresztül hasította a
tapsvihart és kozák kardalt.

Olyan hatalmas fütty volt az, hogy félbe is szakadt rá rögtön a taps is,
a nóta is, közönség és komédiáshad egy pillanatra elmeredt a bámulattól
e kolosszális vakmerőség felett.

Lady Adamina felugrott a helyéről, s megragadta Metell kezét.

– Hiszen te «egy egész» férfi vagy! – Kiálta fel. – No hát én is «az»
vagyok! – Gyere, verjük szét a szinpadról ezt az egész komédiáshadat!

Azzal felugrott a páholy mellvédére, felkapta a szoknyája szegélyét s az
övéhez tűzte be: szarvasbőrnadrág volt rajta, s a másik perczben már a
szinpadon volt, egy szökéssel a comparzeria között, kikapta az egyik
kozák kezéből az égő fáklyát, s elkezdte azzal a többit püfölni. Metell
ugyanazt mivelte a másik oldalon. A kezébe kapott szurokfáklyával annak
a komédiásnak, a ki Napoleont parodiázta, egy olyan égő csillagot
nyomott a hátára, hogy az ordítva futott a szinfalak közé s vitte
magával a lángját a hátán. Ketten két fáklyával szétverték az egész
szövetséges ármádiát.

Hanem a közönség egy részének ez a fordulat a drámában sehogy sem akart
tetszeni. A royalisták, a mouchardok interveniáltak s az orchestrumon
keresztül segélyére rohantak a szinpadi vert seregnek.

– Ne hagyd magad! «Ketten» vagyunk! kiálta lady Adamina. Vagy ki tudja,
ki volt már akkor? a nőruha le volt tépve róla; fejéről a Stuart Mária
sapka és álhaj lehullott, arcza, alakja férfié.

Nem is kellett Metellnek nagy biztatás, ha már egyszer benne volt a
dühében; s ha csak magával a petit maitre haddal lett volna dolguk, ők
ketten az egész publikum ellen meg tudták volna védeni a hadi állásukat.
A dandyseregnek nem tetszett a sziporka szóró fáklyák püfölése,
sajnálták a szép ábrázatjukat, meg a calicotikat, a kinek a szikra a
tászlis czopfjába akadt, annak füstöt vetett a haja! A páholyok
közönsége pedig biztatta a vakmerő ellenállókat, azoknak tetszett ez a
tréfa. Hanem egyszer aztán a fegyveres rendőrség is belevegyült a
szinpadi harczba, s egy ilyen nagyhatalomnak az interventiójára minden
eszes hadvezér capitulálni szokott.

Csakhogy ezek ketten rég búcsút vettek már az eszüktől, az egyiknek
talán soha nem is volt.

– Ne hátrálj Metell! Dugd bele a fáklyád abba a nagy ládába ottan.

S Metell olyan bolond volt, hogy szót fogadott.

Abban a ládában pedig azok a tüzijátékhoz való készletek voltak
felhalmozva, a minek a darabot be kellett volna fejezni, ábrázolván
Páris ostromoltatását a szövetséges seregek által.

Egy pillanat mulva lobogott, ropogott, süstörékelt valamennyi tűznap,
római fáklya, bengáli fény, az elsülő röppentyűk iramodtak
szerteszéjjel, alá, fel, földszint, haránt, a publikum közé, fel a
páholyokba, általános riadalmat költve mindenfelé; a vége az lett a
tréfának, hogy meggyuladt a szinpad, s leégett az egész circus. –
Szerencsére emberélet nem esett áldozatul. – Harmadszor égett le már
azon a helyen a szinház harmincz év alatt. – Előre gondoskodva volt
felőle, hogy elég nyilás legyen az oldalain, a hol a közönség
kimenekülhessen, s aztán elég tüzifecskendő a közelben, hogy az égő
circus az egész tatár tábort s vele együtt a Palais Royalt is fel ne
gyújtsa.

A két hóbortost természetesen galléron csipték a rendőrök s nehogy a
feldühödött royalisták széttépjék őket, hirtelen beültették egy zárt
bérkocsiba s a rendőrségi palotához hajtattak velük.

– No ez tiszta munka volt, mondá a leálczázott lady Adamina Metellnek.
De mit mondunk a rendőrfőnöknek majd, ha kiváncsi lesz kérdezősködni?

– Én megmondom nyiltan és nyugodtan, hogy engemet, az idegen nemzet
fiát, lelkem mélyéig felháborított az a merénylet, hogy Francziaország
fővárosában a franczia nemzet dicsőségét bemocskolják. Nem tűrhettem,
hogy egy óriási alakot, a ki nekem ellenségem volt, de azért az egész
világnak bálványa, fejével lefelé fordítva mutogassanak. Én is
harczoltam ellene; verekedtem lovag módra, legyőzött. A ki győztes
ellenfelemet meggyalázza, engem kétszeresen meggyaláz. Nemes ember
vagyok. Nem tűröm a piszkot.

– Hahaha! Nevetett lady Adamina. No ez ugyan szép védekezés lenne. Ezért
bizony mind a kettőnket kivinnének a csillagásztorony sétányára s
letérdepeltetnének egy kicsit arra a helyre, a hol sokszor találni a
kavics között ólomgolyókat, a mik félre mentek a czéltól. Már most csak
hagyj engemet beszélni majd, te csak mindenre azt mondd, hogy
«sacrebleu!»

A mint hogy a legelső dolga az is volt lady Adaminának, hogy a
rendőrségi palota foglári szobájában minden bútort és ablakot
összetörjön, s a porkolábot felpofozza, s azután is pogány szitkozódást
kövessen el, a míg csak a rendőrfőnök elé nem vezetik.

Az pedig sokára került elő, mert neki is a tüzet kellett nézni. Egész
kormos volt még a képe, s azzal is haragosabb kifejezést öltött, a mint
a két hátrakötött kezű gonosztevőt eléje vezették.

– Monsieur et madame! horkantott rájuk.

– Messieurs! s’il vous plait! kiálta fel lady Adamina.

– Lépjen elé az «úr!» mondá a rendőrfőnök, Metellhez fordulva.

Lady Adamina a sarkával visszarugta Metellt.

– Czoki! Én vagyok az úr! – S azzal kevélyen odaplántálva magát a
rendőrfőnök elé, büszkén felemelt fővel mondá: «Az én nevem, lord Adam
of Camelborough; Wellington herczeg unokaöcscse; a térdszalagrend
lovagja!» – s hogy annál nagyobb nyomatékot adjon a szavának, felrugta a
térdével a himzett cotillonját (a saluppe már rég le volt tépve) s a
lábát feltéve a rendőrfőnök iróasztalára, láthatóvá tette a térde fölött
átkötött rendszalagot, a himzett jelmondattal.

Erre a névre egyszerre megváltozott a rendőrfőnök hangulatja.

– Vegyék le ő lordsága kezeiről a bilincseket! parancsolá rögtön a
porkolábnak.

Ezt a kegyelmet természetesen Metellre is ki kellett terjeszteni, a
mylord ő helyette is felelt, átölelve szabaddá lett karjával Metell
nyakát: «ez pedig az én barátom, Babiagoriai Riparievich Metell, raguzai
knéz, nem tud, csak dalmátul».

– Hein! mondá a rendőrfőnök meghökkenve ettől a franczia orthographiával
leirhatatlan névtől.

– Elhiszem azt. Magamnak is két hétbe került ezt a nevet megtanulnom.
Hát aztán? Akar ön még egyebet is megtudni?

– A patvarba is! Hogyne akarnék! önök nyilvános lázadást csináltak, s
fölgyujtották a Cirque Royalet?

– Fogadásból történt. A fogadást megnyertük. A kárt kifizetjük. S azzal
vége van az ismeretségünknek.

– Azzal nincs vége, mylord, önök flagrans bűntényt követtek el.

– No no, csak semmi komédiajátszás. Mi szerfölött leköteleztük a
kormányt azáltal, hogy megszabadítottuk ettől a spelunkától, a mit az
örökös botrányok miatt maga is le akart romboltatni. Köszönő leiratot
várunk a minisztertől. Tessék megcsináltatni a számlát, mivel tartozunk!
Bennünket várnak a klubban. Ha ma este hiányzani fogunk a
l’hombre-asztalnál, holnap Nagy-Britannia követe ki fogja kérni a
papirjait.

– De mylordok! Ez nem megy olyan hamar. Én önöket ki nem bocsáthatom
addig, míg eleget nem tettek, addig személyeikkel kezeskednek.

– Hát csak csináltassa meg ön szaporán a számlát. Ön tudja a circus
becsárát, mert a kormány meg akarta azt venni, adja hozzá a birságokat,
mik a csendzavarás, verekedés eseteinél getlemanek számára vannak
kiszabva, s aztán fizessünk, fizessünk! s oszszunk ujra. Minek az időt
vesztegetni?

A rendőrfőnök belátta, hogy tökéletes igazsága van a mylordnak. Ha
valaki lord Adam of Camelborough, akkor lehetetlen, hogy igazsága ne
legyen. A számla tíz percz alatt elkészült, az itélet statarialiter
kimondatott, a két excedens gentleman a leégetett circusért, a kiosztott
ütlegekért, az összetört butorokért, a porkoláboknak osztott pofonokért
tartozik összesen háromszázhetvenkétezer frankkal, s ez összegben in
solidum elmarasztaltatik.

Ez egy-egy részre tesz 186,000 francot. – Drága fütty volt.

Metell szemei oda a távolba bámultak. – «Szegény leány, ha én ezt most
kifizetem, ugyan soká várhatsz az elátkozott várban!»

Lord Adam egy napoleonaranyat vett elő a tárczájából.

– Egyszerüsítsük a számadást, mondá Metellnek, vagy az egészet, vagy
semmit.

Metell rábólintotta a fejét.

– Fej-e, vagy sas?

– Fej.

És Napoleon háladatos volt a védelmezője iránt, a felhajított arany a
mellképpel fölfelé esett le a földre.

Az egész fizetség lord Adam of Camelboroughra maradt.

A mylord rögtön utalványt irt a bankárjának az összegről, s azzal kezet
szorítottak a rendőrfőnökkel s meginvitálták egy pohár punchra az «arany
pokol»-ba, a minek a létezéséről volt tudomása a rendőrségnek, de a
helyét nem tudta, hogy hol van?

Azzal szabadon bocsátották őket.

Lord Wellington unokaöcscse előtt nagyobb respectusa volt a franczia
rendőrségnek, mint az egész franczia miniszterium előtt, mint a királyi
udvar előtt, sőt mint maga Artois gróf titkos cabalája előtt is.

Mikor kiléptek a rendőrhivatalból, lord Adam megölelte, megcsókolta
Metellt. Nem volt már lady Adamina, adhatott neki csókot.

– Ez derék tréfa volt.

– Csakhogy sokba került.

– Nézd, milyen szépen ég még most is a circus. Pénzünkben van. S mi még
csak pipára se gyujtsunk a magunk tüzével?

– Dehogy nem!

– Hajtsunk oda!

S odahajtattak a bérkocsival a Palais Royalhoz, keresztül furakodtak a
néptömegen, a pompiereken, könyökkel törtek maguknak utat egy halomra
hányt gerendatömegig, a mi még izzó volt. Lord Adam kihúzott egy égő
léczet a zsarátnokból, s meggyujtotta nála a pipáját! Aztán Metellnek
szolgált vele.

– Ez a legújabb találmányú tűzszerszám, holnap kérek rá patenst.

A közönség felismerte a két hóbortost, s megtapsolta őket.

Aztán utat nyitott előttük s engedte a kocsijukhoz visszatérni.

Drága fütty volt, de megérte az árát.



A MI NINCS AZ ARANYKÖNYVBEN.

A míg a klubbig hajtattak, Adam lord a következő okos beszéddel
mulattatá Metellt.

– Ez biz egy kis baj. Nem neked, hanem nekem. Nem a pénz, az bagatelle,
hanem egyéb. – Nekem most innen úgy el kell mennem, hogy akár meg se
virradjak Párisban. – Te itt maradhatsz, téged ünnepelni fognak, divatba
jösz, hanem rám nézve tágabb a világ. – Neked nincs angol herczeg
nagybátyád, a kit a magadviselete compromittáljon, de az, hogy nekem
van, még csak a kisebbik baj. A nagyobb veszedelem rám nézve az, hogy
most mindazok a fiatal és öreg gentlemanek, a kiket én mint lady Adamina
magam előtt térdeltettem, a kikkel szerelmes verseket szavaltattam, a
kiket rossz kedvemben felpofoztam, a kiknek gratiából a czipőm hegyét
megengedtem csókolni, a kik az álhajam egyes szálait gyémántos
medaillonokba rejtve viselék a keblükön, a kik pénzüket őrült módon
vesztegették el egy mosolygásomért – hát ezek most engem mind sorba
halálra fognak keresni. – Valamennyi imádómmal mind sorba meg kell
verekednem. Ezt csak úgy kerülhetem ki, ha egy időre eltüntetem magamat
a világból. – Elmegyek utazni valami vadországba, a hol nem bukkanhatok
ismerősre. – Félesztendő alatt majd csak kifújják a haragjukat a jó
barátaim. – Te csak annyit mondj, ha kérdezősködnek felőlem, hogy jól
tudod, hol vagyok, de nem mondod meg. Ellenkezőleg azt mondanák rólam,
hogy gyáva vagyok és megszöktem. Ha cartellel keresnek, azt nevemben
átveszed, s megigéred mindenkinek, hogy fél esztendő mulva visszajövök.
Addig minden ember meggondolja a dolgát, s fél esztendő mulva nevetni
fog rajta. Ha valaki nagyon erőszakoskodik, vagy sértő kifejezéseket
használ ellenemben, azzal helyettem megverekszel. – No, és már most
ölelj meg, csókolj meg: jó pajtásod vagyok. – Átadom a lakásom, a
pénztárom kulcsát, annyit költs belőle, a mennyit akarsz. – A rue de
Vivienneben van egy kis ház, 98-ik szám alatt, abban lakik egy szép kis
hölgyecske: ez az egy tudta felőlem azt a titkot, hogy nem vagyok
asszony. – Elfoglalhatod nála helyemet ha akarod. – Csak féltékeny ne
légy, mert akkor megkínoz. – A lovaimat mind tartsd meg, s az epsomi
gyepen futtasd, a melyik be van irva. A téteimet fizesd ki, vagy seperd
be, neked a turfon is szerencséd lesz. Ha leveleim érkeznek lady
Adamina, vagy lord Adam czim alatt, azokat bontsd fel, olvasd el és
intézkedjél bennük. – Arra az esetre, ha az úton el találnék pusztulni:
(az ember nem tudhatja, a krokodilusok eszik-e meg, vagy a rézbőrüek?)
tégedet teszlek meg általános örökösömnek… Hanem azt, hogy engemet a
lady Adamina szerepéből kiugrattál, hogy engemet kényszerítettél arra,
hogy férfi voltomat és igazi nevemet egész világ hallatára kikiabáljam:
ezt nem hagyom neked oda ingyen: ezért megtorlást fogok rajtad venni! –
Adieu!

A kocsi a klub kapuja előtt megállt, Metell kiszállt belőle, Adam lord
pedig tova hajtatott.

És Metell elhitte neki, hogy van olyan angol a világon, a ki azért
szökik el egy helyről, mert attól fél, hogy nagyon sok párbajra-kihivást
fog kapni.

Metellnek egy hétig volt dolga lady Adamina ügyeivel, két hétig lord
Adaméival; azontúl senki se beszélt többet se a lordról, se a ladyről.
Ha Napoleonnak elég volt két esztendő, hogy elfelejtsék, hát neki hogy
ne lett volna elég két hét? Ki tudja merre kóborolt a széles világban?
Metell soha sem kapott tőle levelet.

Ő pedig folytatta, a miért idejött: játszott és nyert.

Három évszak mult már el azóta, hogy Miliórát magára hagyá. Még nem
vitte annyira, hogy visszatérhessen hozzá.

Mert a játékosok közt vannak bizonyos conventionális szabályok, épen
mint a professionatus öklözők közt, a kik közül ha az egyik a másikat
félholtra verte, tartozik annak, ha a daganatait kiépülte, revancheot
adni s a kihivására ismételten helyt állni. Így a játékos is, a ki az
ellenfelét kifosztotta, kötelezve van, becsület szerint, visszatérni a
klubba, ellenfelével, a mikor annak kedvez a szerencse, játszani,
kötelezve van minden tételt tartani, bármilyen magas legyen is, így
aztán megtörténik rajta az is, hogy veszt. Az egyszeri nyereséggel csak
a rouletteasztaltól szabad tovább szaladni, de a ki a klubban nyert, s
azzal odább fut, annak a neve kalandor, Hochstapler, kozák. A magas
világban nem szabad a győztesnek nyugalomba menni a csatatérről, onnan
csak a rokkantak távozhatnak. Egy nap elmaradni a klubból, annyi, mint a
börzéről kimaradni.

Egy reggel, (úgymint délben tizenkét órakor) midőn Metell hálószobájában
a kandalló előtt ülve, szürcsölgetné a cacao-nedvet, nagyokat ásítva az
Augsburger Allgemeine Zeitung felett, lépteket hall a titkos lépcsőn,
mely ágyfülkéjéhez vezetett kívülről.

– Mi a tatár! Hisz ez csizma!

Azon a lépcsőn csak suttogó czipőkben szoktak idejárni, ezek pedig
csikorogtak.

A rejtek-ajtó megnyilt, s egy férfi lépett Metell elé. – Nem lehetett
rajta csodálkozni, hogy ennek is van tudomása erről a titkos lépcsőről,
lord Adam volt az, az ő saját hôtele volt az, a miben Metell lakott.

Első tekintetre alig akart Metell ráismerni, lord Adam bajuszt viselt,
felkunkorítva, s az arcza bronzszinü volt a napsütéstől. Az öltözetében
is valami sajátszerű idegen typus volt, fantasta jelmez idegen
népviseletekből összeválogatva, fején vörös fezt viselt, a mit a
szobában sem szoktak levenni, hanem a mellett hosszú szárú csizmát a
lábán.

A kezében volt egy vadász-korbács.

De a mi a furcsa öltözetnél és elváltozott arcznál jobban idegenszerűvé
tette megjelenését, az a tartózkodó hidegség volt, a mi sugárzott a
tekintetéből, mint a jéghegyről.

– Uram! szólt, merev kézmozdulattal intve Metellnek, hogy csak maradjon
ülve és folytassa a reggelizését, míg ő maga a kandalló elé állt,
karjait összefonva. (Ez azt jelenti, hogy se nem ölelkezünk, se kezet
nem szorítunk.)

Metell észrevette a lord tekintetéből, hogy őt itt most egy veszedelmes
játék fenyegeti. Gyakorlott játékosok az ellenfél arczából ki tudják
találni, hogyha rájuk matts vár. Vajjon miféle atoutk lehetnek a
kezében? Jó játékosnak a saját kártyájából ki kell találni azt, hogy mi
lehet az ellenfele kezében. – De vajjon mi fekhetik a talonban?

Felkelt és oda állt vele szembe.

– Ön visszatért az útról?

– Igen is. Bejártam egy ismeretlen országot arra Ázsia felé, a hol még
nomád népek laknak. Scythiának, vagy Pannoniának, vagy Illyriának, vagy
nem tudom én, hogy minek hivják. Az emberek nyersen eszik a szalonnát.

Metell ebből körülbelől hozzá vethetett, hogy merre járt a mylord?

– Ettem is belőle, nem rossz. Aztán voltam egy nagyobb városban, a hol a
tyúkot akkor eszik meg, mikor még kisasszony.

Metell kitalálhatta, hogy ez a «backene Händl» hazája, Bécs. Bólintott a
fejével, mutatva, hogy érti.

A mylord elővett zsebéből egy szivart. A kandallóban parázs volt; ha
akarta, rágyujthatott nála; hanem nem tette.

– Ha ismeri ön ezt a várost, akkor tudni fogja, hogy abban van egy
utcza, a mit úgy hívnak, hogy «Bankgasse».

Metell arra is némán intett fejbolintással.

– Abban az utczában pedig nincsen semmi bank, hanem van két nagy ház, a
miknek a neve «magyar királyi udvari cancellaria».

Metellnek arról is látszott tudomása lenni.

– Hát már most, miután ön ezt is ismeri, akkor azt is tudni fogja, hogy
e két ház egyikében létezik egy könyv, azaz hogy nem egy, hanem sok, a
minek a neve «aranykönyv».

Metell most már szóval mondta: «tudom».

– Tudja?

Lord Adam hátranézett, mintha a Dolland-féle tűzadó gépet keresné a
szivarja rágyujtásához. Azt meg is találta, megnyomta a billentyűjét, a
platintapló lángot adott; hanem azért nem gyujtotta meg a szivarját,
visszadugta az oldalzsebébe.

– Akkor azt is tudja ön, hogy ezt azért hívják aranykönyvnek, mivelhogy
ezekbe van felirva mindazoknak a neve, származása és czímere, a kik
Magyarországon és a hozzácsatolt tartományokban valaha nemes emberek
voltak és most is azok.

– Úgy van!

– No hát én egy álló egész hónapig ültem ezek előtt a penész-szagú,
papir-skorpió-rágta könyvek előtt; végig olvastam mind valamennyit, de
ezt a nevet: Riparievich de Babiagora nem találtam se elől, se hátul
egyikben sem.

Metell most már tudta, hogy mi kártya van az ellenfele kezében? Minden
matador. Ezt úgy híják a l’hombreben, hogy «grandissimo».

– Tovább megyek, folytatá lord Adam. Én itt nem hagytam félbe a dolgot,
hanem tovább kutattam; hivatalról-hivatalra jártam, keresve ezt a nevet,
míg végre rátaláltam a főhadügyi számvevőségnél, a hol ez a név:
Babiagorai Riparievich Metell előfordul, mint vásárló, a ki egy kastélyt
megvett a fortificationalis alaptól valahol a dalmatiai tengerparton.

Metell elsápadt.

– Útra keltem, folytatá lord Adam. Jártam szekéren, tengelyverő sárban,
homokban, tutajon, csónakon, öszvérháton, szamárháton, gyalog; elmentem
a tengerig, felkerestem ezt a várost, a hol ezen a neven hivott
egyéniség nyilvános árverésen megvett egy ócska kastélyt, beszéltem
azokkal, a kik őt látták, s meggyőződtem felőle, hogy az ön volt.

Lord Adam megint elővette a szivart s a szájába dugta, de csak nem
gyujtotta meg a másik végét, hanem a korbácsával ütögette a csizmája
szárát s elnézett Metell feje fölött.

– Már most hát én azt kérdezem öntől, mi oka van önnek a Babiagoriai
Riparievich Metell nevet viselni, holott az nincs a magyarországi nemes
emberek aranykönyvében sehol? Ha önnek ez valóságos neve, akkor ön nem
nemes ember, csak annak adja ki magát, tehát kalandor, akkor önnel nincs
másnak beszéde, mint ennek a korbácsnak. Ha valami titkos gonosztett az
oka annak, hogy ön a valódi neve helyett költött nevet használ, akkor
egyet füttyentek ezzel a sippal itt a korbács nyelén s arra rögtön
feljönnek a fogdmegek, s elfogják önt. Ha valami politikai üldözés az
oka annak, hogy ön álarcz alá rejtőzik, akkor adok önnek öt perczet,
hogy összeszedje holmiját s meneküljön e rejtek-ajtón át, a merre tágabb
a világ!… Ha azonban azt találja ön nekem felelni, hogy mi köze önnek
mylord az én felvett incognitomhoz? nekem épen annyi jogom van magamat
ennek meg annak hivatni, mint volt önnek arra, hogy magát lady
Adaminának hivassa; én meg akartam tréfálni a világot, s a kit legjobban
megtréfáltam, az ön maga, a tréfa sikerült volt! – No hát ha ezt fogja
ön nekem felelni, akkor én majd küldök önhöz két gentlemant, a kiknek ön
meg fog nevezni másik két urat s aztán azok majd megállapítják, hogy
mikor és hogyan utazzunk el a svájczi határra, s hány lépés barrièreről
lövöldözzünk egymásra, míg egyikünk meg lesz nyugtatva. Tessék uram
választani a négy eset közül.

Ilyen hangon szokták a l’hombreben kimondani ezt a szót, hogy
«grandissimo».

Hanem még azért, a kinek tele van a keze matadorral és atout-couleurrel,
nem bizonyos a diadaláról. Lehet, hogy egy másik azt mondja, hogy
«nullissimo» – a ki meg bizonyos felőle, hogy egy ütést sem csinálhat –
s akkor azé a nyert játék.

Ilyen hangon szokták ezt a szót kimondani, halkan, nyugodtan, a hogy
Metell válaszolt.

– Egyiket sem választom a négy közül. Riparievich Metell tenni fogja
azt, hogy életének legsúlyosabb titkát elmondja őszintén az ő
«barátjá»-nak, lord Adam of Camelboroughnak, s meg van nyugodva felőle,
hogy mikor mindent megtudott, lord Adam of Camelborough kezét fogja
nyujtani Riparievich Metellnek.

– Jó! mondá a lord. S most már meggyujtá a szivart s leült egy
karszékbe, sarkantyús csizmáit szétnyujtva.

Riparievich Metell pedig megtöltötte a csibukját török dohánynyal,
parazsat tett rá, s leült a mylorddal szemben s aztán összefujták a két
füstfelleget. Ez is összekeveredés.

– Mindenekelőtt a felől légy egészen megnyugtatva, hogy eredetem a
legtisztább nemesi vér. Apai őseim zsupánok voltak s egy közülök dynasta
volt Andronikosz idejében, anyai ágról pedig egész az első magyar
honfoglalókig vihetem fel a családfám törzsökét. Ősi birtokai
családomnak kis királyságnak nevezhetők, a mi természetesen csak az
otthoni barbár viszonyokhoz mérve bír értelemmel, mert a magyarországi
kis királyság egész jövedelme nem érne fel egy irlandi farmer
bevételével. Most azonban még ez a birtokom is a levegőben függ, s én
csak prætendens vagyok, mint valami elűzött fejedelem.

– Nálunk tanulni nem szokás; mi hasznát venné az ember? Hivatal,
prókátorkodás a köznemességnek való. Mi mágnások legfeljebb nyelveket
tanulunk, hogy utazhassunk a külföldön, gyakoroljuk magunkat a lövésben,
vívásban, lovaglásban; de azért katonává nem leszünk. A kit pedig a sors
valami különös lángészszel áldott meg, az megfelelő tért talál
tehetségeinek kifejtésére a zöld asztalnál, a hol kártyáznak és
tekéznek. – Én különös kedvencze voltam minden játéknemben a
szerencsének. – Pelyhes állú gyermekképen megküzdöttem a
leggyakorlottabb játékosokkal. – Ezért nagy volt a tekintélyem még
odahaza apám előtt is. Mert «kártyás»-nak csak azt a férfit nevezik, a
ki veszt; a ki az apjával kártyaadósságokat fizettet ki, azzal
fenyegetőzve, hogy főbe lövi magát. Az olyan ifjú ember, a ki jól
játszik, a kinek mindig elég pénze van, az tekintély mindenütt. Korhely
csak a vesztes. És én ezt egészen helyes nézetnek is tartom, ha az
emberek, a kik egymás pénzét elnyerni leülnek, egymásra nézve idegenek,
vagy talán épen ellenségek is; vagy pedig annyira gazdagok, hogy a
veszteséget meg nem érzik. Hanem ott, a hol én tehetségeim hatalmát
éreztettem, az a baj volt, hogy a kik egymás pénzét elnyerni összeülnek,
mind ismerősök, jó barátok, és mind olyan emberek, a kiket a veszteség
tönkre juttat. Hanem hát erre az ember nem gondol. Épen úgy, mint a hogy
a börzejátékban nem kérdezik azt, hogy hány ember fog beleugrani a
vízbe, ha a contremine sikerül? Azt mondják, ne mászsz a fára, nem esel
le róla. – Egyszer azonban egy igen közel rokonomat (unokaöcsém volt és
igen jó czimborám) vertem meg kegyetlenül a játékban. Mikor a pénze
elfogyott, erőltetni akarta a szerencsét, adósságra játszott s vesztett
igen nagy összeget. Egyetlen fia volt az apjának, a ki nekem nagybátyám.
Az apja megtagadta tőle a kártyaadóssága kifizetését. S az én öcsém a
negyvennyolcz órai haladék leteltével golyót röpített az agyán
keresztül.

– Ekkor az apja odajött hozzám s azt mondta:

«Édes öcsém. A fiam meghalt miattad. A te átkozott kártyagenied ölte őt
meg. – A példája, tudom, hogy nem fog elriasztani senkit! azért az
emberek mégis csak játszani fognak, játszani kártyával, játszani a
boldogságukkal, a becsületükkel, az életükkel. – Hanem te nem fogsz
többet játszani, édes öcsém. – Mert ha én meghallom, hogy te még valahol
ezen a világon kártyát vettél a kezedbe, bárha csak orronverőkét
játszani is, hát akkor én téged agyonlőlek… Nem hivlak ám ki párbajra, a
hol még te is meglőhetsz engem, hanem rád lesek, mikor az ajtódon
kilépsz, s agyonlőlek, mint egy veszett kutyát… Emlékezzél reá!»

– Én ettől a naptól fogva nem nyultam többé kártyához, azaz, hogy csak
úgy magamban játszottam, két szalmaemberrel, mert azt elhagyni nem
lehet. Úgyis mindig nyereségben voltam. A képzelt nyereséget naplóba
jegyeztem, kincs volna, ha valóság volna, s asztagot rakhatnék a
szalmaemberekből, ha azok mind főbe lőtték volna magukat az én
szerencsém és tudományom miatt. – De eleven emberrel nem játszottam
többet. – Nemcsak a nagybátyám fenyegetése miatt, ámbár megvallom, hogy
nem kellemes prognosticon hátulról lelövetni valaki által, a ki ellen az
ember nem védheti magát. – De nem is volt erre szükség. Nekem mindig
előttem állt az a kép, a mit unokaöcsém mutatott végzetes utolsó
játékunk alatt. Ez az izzadó homlok, ezek az elmerevülő szemek, ez a
kínjában fütyörésző száj, mindig ezt láttam magam előtt. S az a
tekintet, a mivel az utolsó játék után lecsapta a kártyát az asztalra, s
fölkelve, megtörülte az arczát, s aztán azt kérdezé: «hány óra?» ezt a
pillanatot nem tudom kiirtani az emlékezetemből. Tőlem kérdezte, hogy
hány óra? Azért kérdezte, mert tudta, hogy negyvennyolcz óra csak
ránézve az élet. Ez elég volt arra, hogy engem minden kártyás
társaságtól elriaszszon. Én tőlem ne kérdezze többet a játszótárs, hogy
«hány óra most?» Nyolcz esztendeig nem látott játszani senki.

– Ekkor egyszerre egy olyan csapás ért, mely megfosztott minden
vagyonomtól, mintha az mind egy kártyalapra lett volna föltéve.

– Nagy jogi értekezés kellene hozzá, hogy azt mind megérthetővé tegyem,
hogyan történt mindez, s idegen fogalmakba akkor is nehezen volna az
egész beilleszthető. Az állampénzjegyek devalvatiója volt a balsors
alapja, a mivel nekem tartozott más zálogváltságban, azt lefizette
fekete bankóban, a mit meg nekem kellett volna lefizetni másnak, az azt
veres bankóban követelhette tőlem. Valóságos rouge et noir – nagyban,
száz milliókban! Tönkre jutottam általa.

– Ha csak magamat ért volna ez a végzet, azt mondtam volna, leszámoltunk
a sorssal, a mit én tettem mással, azt tette velem más. Nagyon jól
történt. S azzal mentem volna az unokaöcsém után.

– Hanem ketten voltunk a bajhoz. Volt egy hugom, ártatlan gyermekleány,
tizenhat éves, zárdában növelték. Az a szépség, a miből készülnek az
angyalok és az ördögök. Nagyon szerettem szegény leányt. Neki sem volt
rajtam kívül senkije. Szülőink elhaltak; ő gyermekkora óta kolostorban
élt; férfival, a gyóntató papon kívül, még nem beszélt. Meg kellett őt
ismertetnem kétségbeesett helyzetünkkel, s mikor mindent megértett,
akkor felajánlottam neki egy igen kellemetes és regényes módot, a mely
által egymással összeölelkezve szépen bevégezhetjük az életet.
Visszariadt tőle, azt mondta, hogy ő még szeretne élni. Pedig még nem is
tudja, hogy mi az, a mit úgy hívnak, hogy «élet»?

– Hát akkor aztán elgondolkoztam az egész világi állapoton.

– Hát hogyha szabad hatalmas nagy embereknek, államférfiaknak rouge et
noirt játszani nyomorult apró emberek ellenében, a kiknek összesége
«nép», s a kik nem is tudták, hogy ők most játszanak; ha szabad nekik
azt mondani: ti, a kik feketére tettétek egész vagyonotokat, holnaptól
kezdve, mert a vörös jött ki, négy ötödével szegényebbek vagytok! ha
szabad egy ország biróinak, legfelsőbb törvényszékeinek, kegyelmes és
méltóságos urainak, az itélőszék zöld asztalán makaót játszani s
ugyanazzal a törvénynyel, ugyanazzal a decretummal az egyik embert úrrá,
a másikat koldussá tenni, hát akkor mi teher nyomja az én lelkemet, ha
én kártyán, tekeasztalon, a hol egyenlő fegyverekkel küzdünk, elnyerem
annak a vagyonát, a ki ugyanazzal a szándékkal van én irántam? Ha
nagyban és milliókban szabad diadalmaskodni a ravaszságnak, a furfangos
észnek, a combinatiónak, hát kicsiben miért lenne az vétek?

– Többé nem láttam magam előtt öngyilkossá lett áldozatom
kisértet-alakját.

– Revanche!

– Matchot kaptam, pedig nem játszottam, – játszani fogok és visszaadom.

– De hátra volt nagybátyám fenyegetése. Ez a Damokles kardja fejem
fölött.

– Kitaláltam a módját, hogyan kerüljem ki.

– Nem fogok én olyan országban játszani, a hol ő valaha megfordul.
Eljövök Párisba, itt érvényesítem végzetes tudományomat. Ismeretlen
emberek között, a kiknek az ellenfél vesztesége nem fáj, gazdag emberek
között, a kiknek a saját veszteségük sem fáj.

– Ezért vettem fel egy ismeretlen nevet, a mely nincs benne a
hetvennyolcz kötet arany könyvében a magyar és erdélyi udvari
cancelláriának.

– De hátra volt a legnagyobb akadály. Mi történjék addig a hugommal, a
míg én mindkettőnk számára az ősi birtokot visszaszerzem?

– Ott, a hazámban, senkire sem bizhatom, mert a ki rokonom, az a
legnagyobb ellenségem. A kolostorba vissza nem vihetem, mert ott az a
regula, hogy a ki azt egyszer elhagyta, azt oda többet vissza nem
veszik. Hát magammal hozzam? ide Párisba – bolondoknak? Bevezessem a
Champ des Tartares tündérvilágába, hogy kezdje el a világismeretet
mindjárt a poklokon?

– S mikor nekem az egész eszemre, hidegvéremre, szemeimnek argus voltára
oly nagy szükségem van, folyvást azzal a gonddal legyek elfoglalva, hogy
miféle veszély érheti őt akkor, a mikor nem látom?

– Vagy ne törődjem vele? Keresse ő is a szerencséjét Babylon piaczán, a
hogy én? Még rosszabbul, mint én?

– Valami terv támadt az agyamban.

– Az osztrák kormány épen akkor árvereztette azokat a várakat, a mik az
ismét birtokába került dalmata tengerparton, a kincstárra nézve
fölösleges terhet képeztek. Azok között van egy, a minek a régi neve
«Frangipáni vára» Porto-Ré mellett. A franczia uralom alatt ezt a várat
kórháznak használták egy rettenetes ragály betegei számára, a minek
Marguerita a neve.

– S ön e ragály-kórházba dugta el nővérét! kiálta fel, helyéből
felszökve lord Adam.

– Igen jó helyen hagytam ott. A kastélyt átkozott rossz híre megvédi
minden rossz ember, de egyúttal minden jó ember közeledtétől is. Mintha
bűvkörrel volna elvarázsolva.

Az a dæmon pedig, a ki a dalmát sziklapartok oduiban leskelődik
áldozataira, ártatlan gyermeket meg nem támad soha. Hugomnak e menhelyen
egyetlen nő áll szolgálatára, a ki nevezetes egy személy. Katonaruhában
jár, mint granátos őrmester obsittal elbocsátva; valamennyi napoleoni
hadjáratot mind végig szolgált, férfi szívű leány. A hugomat igen jó
társaságban hagytam. De nem akarom őt e szomorú magányban ott felejteni,
a honnan ő elő nem jön, a míg én érte nem megyek. Folytatom, a miért én
ide jöttem, pénzt nyerek a számára. A mit nyertem, azt eldugom,
megtakarítom. Mikor azzal az összeggel fogok birni, a mi elég, hogy
zálogban hagyott uradalmunkat kiváltsam, akkor úgy itt hagyom Párist, a
tatár táborral s l’hombre-clubbal együtt, mintha soha sem láttam volna,
s azontúl a Babiagoriai Riparievich név ismét szétfoszlik a levegőben.
Addig azonban az igazi nevemet föl nem vehetem, mert bizonyos vagyok
felőle, hogy a mint nagybátyám megtudja tilalma megszegését, utánam jön,
s a mit megmondott megteszi. Egy este az utczán fognak találni meglőve,
s én még csak meg sem fogom mondani a gyilkosom nevét. És azután az a
szegény leány várhat ott a porto-réi kastélyban, míg megvénül. – Ez az
én rejtélyem. Elmondtam őszintén, igazán. Már most választhat ön, hogy
mit tegyen velem.

Lord Adam azt tette, hogy odament hozzá és megölelte.

– Köszönöm. Minden jól van. Jó barátok maradunk. Arról, a mit én
kikutattam, senki sem tud semmit. Arról, a mit te most elbeszéltél
nekem, senki sem fog megtudni semmit. Hogy e felől tökéletesen nyugodt
lehess, én úgy hagyom el Párist, hogy senkivel sem beszélek. Kisérj el
Havreig, hogy ellenőrizhess. Hajóra ülök és elmegyek valamelyik Indiába.
S ha valamikor még egyszer az életben összetalálkozunk, akkor te már nem
vagy Riparievich Metell, hanem valaki más, a kit én soha se láttam, s a
ki velem sohase beszélt. Kisérj el.

– Nem kisérlek sehová, mondá Metell. Nekem egy gentleman adott szava
nagyobb bizonyságot ád, mint a saját öt érzékeim.

Megölelték, megcsókolták egymást, úgy váltak el.



A VIRÁG NAP NÉLKÜL.

Egy leány szive, a ki még nem tudja, hogy mi a szerelem.

Absolut ártatlanság csak egy ifjú leány lelkében található.

Olyan az, mint a csigák közt a «virgó». A pecten, a conus, a murex nem
lát, szemei nincsenek, azért még sem téveszti el, hogy a kagylóját
hófehérré idomítsa, mikor a többiek mind színesek, ragyogók, tarkák. Nem
tudja, hogy ő «szűz»: – épen azért az.

Még álmai sincsenek. Az álom is megzavarja már az ártatlanságot. Az
álmodott csók is folt a fehéren.

Milióra nyugodtan tűrve várt elátkozott magányában. Nem tudta még, hogy
az magány.

Naptára nem volt, azt sem tudta, mennyi idő mult el azóta, hogy itt van.
Az évszakok sem magyarázzák azt itt meg. A nyár melegét enyhíti a
tengeri szellő, tél pedig nincs. Virág folyvást nyilik, ha egynek az
évszaka elmult, jön a másik; gyümölcs is érik, felváltva egymást. A fák
levelei örökzöldek, nem hullanak le őszszel, nem hajtanak újra
tavaszszal. Csak egy fája van a vidéknek, mely számlálja az évszakokat,
a fügefa. Juniusban megérleli az első gyümölcsét, aztán augusztusban a
másodikat, a harmadik szedhető lesz szeptember vége felé, a negyediket
novemberben adja, hanem akkor aztán azt mondja: elég volt, levetkőzik,
eldobja leveleit és aludni megy.

Ebben az esztendőben még az sem történt meg.

A fügefa novemberben a helyett, hogy a leveleit elhulllassa, új sarjakat
hajtott s januárban már tele volt új gyümölcscsel, a mik ugyan azért
nagyon sokáig fognak megérni, de mégis azt hazudják, hogy nyár van.

– Nézd, szólt Milióra Axamitának, az idén a fügefa már ötödször hoz
gyümölcsöt.

– Elég baj az, mondá rá a strázsamester leányasszony.

– Ugyan miért volna baj? hallod!

– Azért, hogy a mely esztendőben a füge ötödször is terem, abban az
esztendőben éhhalál van az országban.

(Egészen helyes nézete volt Axamita leányasszonynak. Mikor a füge a
dalmata parton ötödször is gyümölcsöt hoz, abban az esztendőben a Fruska
Gorától és a Vellebittől fel egész a Krivánig és a Babia Goráig inség
van az egész országban. S ezt a füge nem valami emberbaráti
rokonszenvből teszi, hogy ötödször is gyümölcsözik, mintha ő akarná
egyedül eltartani az egész éhező emberiséget, hanem ennek az az oka,
hogy abban az esztendőben folyvást a sirocco uralkodott, és még egyetlen
egyszer sem jelent meg az adriai tengerpartokon a hajósok réme, a bóra.
A hajósok szidják, átkozzák a bórát, mert a hajóikat zátonyra kergeti,
hanem ha az kimarad, az nagy veszedelem a szárazföldön élőknek. Ha egész
éven át a sirocco járja a tengert, akkor a quarneroi partokon ugyan örök
nyár van, de egyúttal odafent Magyarországon, Karinthiában és
Ausztriában folyvást esik az eső. Ebben az évben oly nedves időjárás
volt, a minőre emberek nem emlékeznek; tengerré vált minden folyam,
árvíz borította el a lapályokat, vetések kirothadtak, egész országszerte
nem volt ez évben aratás. Igaza volt hát a fügefának.)

Milióra nem akarta azt elhinni. A Frangipáni kastély ablakából bármerre
tekint a szem, gabonával bevetett földet nem lát, ott csak falakkal
védett szőlők vannak, egész hegyoldalak escarpokkal végig vonalazva, de
barázda nincs.

– Hát mi hogyan fogunk akkor élni? Ezt kérdezé Axamitától.

– Bizony többször fogunk halat és ürühúst látni az asztalon, mint
kenyeret. Az idén ez nagy ritkaság lesz.

– Hiszen város közelében lakunk, a hol pénzért mégis csak lehet kapni
mindent. Ha az országban nem termett, elhozzák máshonnan. Fiumébe hajók
járnak.

– Hiszen van, a míg van; de ha így tart a világ, majd elviszik az
uskókok.

– Kik azok az uskókok?

– Azok csak az igazi Isten csodái. Minden uskókban hét ördög lakik, s
száz uskók, ha összeszedkőzik, több egy hadseregnél.

– S hol laknak azok? A pokolban?

– Ott nem, bár ott volna a helyük; sőt sokkal közelebb laknak a
mennyországhoz mint mi, a segnai hegyek között.

– Merre van az a Segna?

– Négy órai távolságra van gyalog ehhez a mi kastélyunkhoz, és a
Maltempo csatornán, az ő evezős ladikjaikkal még közelebb. Innen, erről
a tájról arra felé hajót nem igen látunk vitorlázni s ha onnan felülről
jő erre felé valamiféle jármű, akkor minden ember, a ki a part közelében
lakik, siet eltorlaszolni az ajtaját s a tornyokban félreverik a
harangokat, azokon csak az uskókok jönnek. Az uskókok csak ötön szoktak
vásárolni.

– Hogyan «ötön»?

– Az öt ujjukkal. Vassal és ólommal fizetnek.

– Furcsa emberek! Hát nincs nekik pénzük?

– Dehogy nincs! Valamennyi uskóknak teli van aggatva a dolmánya, a
mellénye, a szeredása, azután meg sipkája köröskörül tallérokkal. Az az
ő dicsekedésük. A mit készpénzben rabolnak, azzal teleaggatják a
ruháikat; de fizetni csak a handzsárral, meg a pisztolylyal szoktak. Az
asszonyaik, leányaik is épen olyanok, úgy felczifrázva, felpénzezve;
csupa skarlátpiros ruhát visel valamennyi. Náluk nem dolgozik soha
senki, csak esznek, isznak, mulatnak, s mikor kedvük szottyan, mennek
rabolni, le a völgyekbe, be a városokba, s ki a tengerre.

– S senki sem tudja őket legyőzni?

– Próbálták azt: a mi császárunk, a török császár, a velenczei dóge;
törődtek is az uskókok akár a «duzsdé»-val, a «fekete Arapinával». Rájuk
sem hederítettek. Ha nagyon sokan jöttek ellenük, akkor otthagyták a
városukat Segnát, s úgy eltűntek a sziklaörvények között, hogy senki sem
talált rájuk. Mikor aztán a hatalmasok hadai hazamentek, s őrséget,
kormányzóságot hagytak hátra, még új lakosokat is telepítettek a
városba: éjjel előjöttek a barlangjaikból az uskókok, megrohanták a
várost, leölték az őrséget, hivatalnokokat, az új lakosságot pedig
megtartották rabszolgáiknak s aztán folytatták, a hol elhagyták.

Miliórának kezdettek tetszeni ezek az uskókok.

– Máskor meg azt próbálták meg ellenük, hogy felbíztatták a scogliók
lakosait, hogy a maguk apró, lapos fenekű hajóikkal kezdjenek hadjáratot
az uskókok ellen; annak meg az lett a vége, hogy az uskókok egy éjjel
hajókra ültek, feleveztek Fiuméba, s ott az egész város láttára
elfoglaltak nyolczvan kereskedő hajót, úgy vitték vontatva maguk után
haza Segnába. Soha se ment utánuk a hajókért senki.

– Te! ezek derék ficzkók lehetnek.

– Mondhatom. A hozzájuk közel eső vidékeket, Licat és Carbairét csaknem
egészen oda hagyta a lakosság a szomszédságuk miatt. Akkor a szigeteknek
estek neki: azokat pusztították el. Száz meg száz nótájuk van
hőstetteikről, a mik elhihetlenek; de mégis igazak. Egyszer Velencze egy
három födeles gályát küldött ki ellenük, Veniero kapitány alatt. Az
uskókok egy zivataros éjszakán csónakaikkal meglepték a gályát,
lemészárolták a hajóskatonákat; a kapitányt hajójával együtt elvitték
Segnába s ott aztán csaptak egy nagy dáridót, a hol a velenczei
kapitánynak sorba kellett tánczolni az uskókok asszonyaival; mikor már
nem birta tovább, akkor levágták a fejét, kitépték a szivét, azt
megfőzték s aztán szétosztották: az volt a lakoma vége; minden
tánczosnéjának jutott belőle egy darabka.

Milióra elbámult rajta, hogy az uskók asszonyok hogyan osztoztak meg egy
férfi szivén. Mintha azt más asszonyok is nem tennék!

Ekkor hallott legelőször férfi-szivről beszélni.

– Sokan csak mesének tartják azt, hogy uskókok vannak a világon,
folytatá Axamita. Néha tíz, néha húsz esztendeig, néha egy egész
emberivadékon át nem hallani róluk semmit. Pedig ott vannak ők az ő
sziklafészkeikben; csakhogy az egész környék retteg tőlük: szivesen
megadja nekik a sarczot, s nem meri feladni senki. Az egyik lábukkal
Törökországban állnak, a másikkal Dalmátiában. Ha a mi császárunk
katonái szorongatják őket: akkor átugranak Boszniába; ha a török basa
jön ellenük: akkor behúzzák magukat a magyar tengerpartra. Akkor aztán
nem üldözhetik őket. Néha úgy összeveszítik a törököt, osztrákot, olaszt
egymással, hogy egész háború lesz belőle. Ők maguk félre állnak lesbe s
kirabolják mind a két hadakozó félnek az élelmi szállítmányait. Néha
egyik hatalmas potentát akkora erővel tör rájuk, hogy szétmorzsolja
őket: akkor azt hiszi mindenki, hogy ki vannak irtva. Tíz esztendő mulva
megint csak itt vannak az uskókok. Nem nemzetség ez, a kit ki lehet
irtani. «Uskók» annyit tesz, hogy «szökevény». A ki csak valahonnan más
országból megszökik, görög, román, olasz, horvát, magyar, oláh, czigány:
mind az ő számukat szaporítja. A nyelvük is olyan zagyvaléka valamennyi
másnak; nem beszél azon más, csak ez az ezer ember odafenn. Aztán ezek
soha sem házasodnak: a mely asszony megharagszik az urára, odaszökik az
uskókokhoz, a mely leányt a faluból kisöprűznek, oda viszi hozzájuk a
szalmakoszorúját, ott kap becsületet; czigányasszony, török rabszolganő
magátul is jön elég. S ha nem jön, elhozzák. Kikutatják messze földön a
legszebb lányokat; éjszaka meglepik, mikor vizért megy a kútra, mikor
fürdik: elkapják, elviszik erővel, soha senki sem hallja a hírét többet.
Talán maguk sem kivánkoznak többé vissza. Víg élet van az uskókok
között; s délczeg daliák valamennyien!

Milióra keresztet vetett magára.

– De ide nem mernek jönni a Margueritától, úgy-e? kérdezé remegve
Axamitától.

– Bizony nem mernek idejönni; mert semmit sem féltenek annyira, mint a
szép pofájukat s semmitől sem félnek, csak a csumától s arról tudják,
hogy itt lakik.

Axamita leányasszony rémlátó okoskodása sokkal alaposabb volt, mint igen
sok conjecturalis politika. Az éhinség az év elején már a dalmata
partokon is beköszöntött; a sík földön a Karston túl rég otthon lakott
már, s azzal az egész partvidéken elkezdődtek a hagyományos
rablójáratok. Egyik nap itt, másik nap amott rohanták meg a hegyekből
alájövő fegyveres bandák eleintén a falvakat a völgyekben, aztán a
városokat is a partvidéken. A harmadik stadium, mikor a tengeren
kezdenek el rabolni. Majd az is bekövetkezik!

Katonaság kevés volt. A monarchia nagyban lefegyverzett. Csak a
kikötőket tudták őrizni. A városoknak maguknak kellett gondoskodni a
védelmükről, s czirkáló őrjáratokat tartani, a kik az éjjeli
orvtámadásokat elhárítsák. Ezt tették Porto Ré-ban is.

Ennek aztán legelső sorban mindjárt a szegény rovinai lázárok adták meg
az árát. Minthogy Porto Ré-ban egész éjjel czirkáltak a fegyveres
őrjáratok, a Marguerita áldozatai el lettek zárva az egyetlen kereseti
kútforrásuktól: a császár utólagos megfizetésére utalványozott ingyen
elvevéstől. Nem lehetett többé lopni. Nem volt se hús, se kenyér.

Ennek a hiányát aztán másodsorban megérezték a Frangipáni vár lakói is.
Nem volt többé, a ki az asztalukat ellássa az eddig megszokott
tápszerekkel. Axamita leányasszony ugyan termesztett burgonyát, ezt a
Francziaországból elhozott új növényt, s az igen jó volt
kenyérpótléknak; de az is fogytán volt már, csak a tenger adott enni,
halakat, meg csigabigát. Minden hétre hét bőjtnap esett. Néha egyéb sem
volt ebédre, vacsorára, mint azok a hosszú rózsaszínű rákok, a scampik,
a mik csak Fiume körül tenyésznek. Milióra ezzel is meg lett volna
elégedve de a rovinai lázárok annál kevésbé. Ezek a tenger-adta
vacsorához csak a kényszerűség nyomorában nyúlnak; mert nekik a hal és
rák étele kiállhatlan kínokat okoz az egész bőrükben. Éjjel az
üvöltésüktől nem lehet aludni. Csak egy orvossága volna a bajuknak: a
kenyér. Azt meg hiába kérnek: nincs.

Attól lehet félni, hogy mire kitavaszodik, a rovinai nyomorultak
koloniája az utolsó élő lényig kivesz! Félni? Hát félti ezeket valaki?
Senki sem más, mint Milióra. Ki fogja akkor az ő menedékét védelmezni az
egész világ ellen és a jó emberek ellen. Az olyan jó emberek ellen, mint
az uskókok, a kik a szép leányokat elragadják, s aztán a szép leányok
úgy megszeretik őket, hogy vissza nem kivánkoznak tőlük többé? Ilyen
uskókok másutt is lakhatnak, nemcsak Segna vidékén.

Hírt nem lehetett a világból hallani sehonnan.

Metell bátyja itt is feledte talán már Miliórát.

Axamitának nagyon sok biztatásába került mindennap lebeszélni Miliórát,
hogy fel ne üljön a kis halász csónakjukba, s el ne induljon a bátyját
felkeresni a «tatár táborban» azzal a csónakkal.



DELI MARKÓ.

Január vége felé már annyira fokozódott az éhinség, hogy a rovinai
nyomorultak éjjel a tövises acanthus leveleit ették meg, a mi a
Frangipáni vár kerítése mellett termett. Milióra nem állhatta ki az
állati üvöltésüket: olyan volt az, mint mikor az éhező kutya a bezárt
ajtón kívül nyihog. Axamita egyszer azon vette magát észre, hogy az ő
éléstára üres; krumplit, sárgarépát mind kihajigált a kerítésen Milióra
a nyomorultaknak.

– De már most mi magunk mit eszünk?

– Tudod mit? monda Milióra. Neked van pénzed; Fiume nem messze, onnan
hozatunk lisztet, vagy málét, aztán sütünk pogácsát.

Hiszen az igaz, hogy Axamitának volt pénze egész fazékkal: arany is volt
közte; de hogy menjen el ez a pénz Fiuméba, s hogy jőjjön onnan liszt
képében vissza? Ez volt a nagy kérdés.

– Van neked csónakod, Axamita. Azon te elmehetsz Fiuméba korán reggel s
estére vissza is kerülhetsz.

– De addig a kisasszony egészen magára marad itt a várban.

– Hát nincs-e az a vár érczharanggal letakarva?

– Az megint igaz. De nem fog a kisasszony nagyon félni itt magában?

– Hiszen van zongorám: nem vagyok egyedül.

– De hát a kecskét ki feji meg, ha én nem leszek itt?

– Azt is megfejem én.

Axamita ráhagyta magát beszélni, hogy elvitorlázzon a halász csónakjával
Fiuméba. Az «Ostro» kedvezett a menetnek, s a visszajövetnél majd segít
az evezőlapát.

A strázsamester leányasszony tehát korán hajnalban útra kelt, a sok
mindenféle pénzt a patrontásába töltve; a kardját is felkötötte s mellé
a spanyolnád botot, a mi a hajdani osztrák-magyar hadseregnél az
őrmesteri rang díszes jelvénye volt.

Szép derült idő volt, a minő idebenn Magyarországon csak ápril végén
szokott lenni; Milióra egész nap a kertjében lehetett: a tavaszi virágok
javában nyíltak már itt januárban, hogy a bóra egy álló esztendeig nem
kefélte végig a vidéket, minden földfolt kizöldült. Délben megfejte
Milióra a kecskét, s nem ebédelt egyebet, mint kávét. Estig csak eltelt
az idő; de a mint lassan bealkonyodott, elővette a nyugtalanság: az
egyedüllét szomorú érzete. Ha könyvet vett a kezébe, azt sem tudta, hogy
mit olvas? ha zongorájához ült, azt sem tudta, hogy mit játszik?

Nem volt maradása a várban: lement a puntához; azt gondolta, hogy ha ott
várja Axamitát, az hamarább megjön.

A nap lement már: az ég narancssárga volt, a tenger aczélkék. A portoréi
sziklapartról egy hosszú, haránt felmeredő alkotvány nyúlt be a tenger
fölé: ez a szomszéd tinhalász figyelő állványa, két egymás mellé
leczövekelt árbocz, közben lépcsőfokokkal, a tetején pedig egy kis
kathedrával. Innen lesi naphosszant a halász, hogy jön-e a tinhalak
csapatja erre felé, hogy azután ha azok az elterjesztett hálóba
bevetődnek, a kelepczét hirtelen rájuk zárhassa.

Milióra sokszor elnézte ezt a munkát onnan a punta verandájáról. Olyan
közel volt ahoz a «tonnara», hogy át lehetett egymáshoz kiabálni.

Sokszor föllármázta ő a halászt, ha az elaludt odafenn a
csillagvizsgálójában: «héj, Pablo apó! jönnek a tinhalak!»

Ebből egy kis ismeretség fejlődött ki.

Más halandó ember elfutott, ha Miliórát meglátta; nagy itt a babona: azt
hitték, a Marguerita lelke kisért az elhagyott várban; az öreg Pablo nem
félt már attól a rossz szellemtől, a ki az embereket csókolódzásért
megkínozza: biztosítva volt már ez egy veszély ellen. Axamitával össze
is jött többször a tengeren, mikor halásztak, attól megtudta, hogy az
nem lélek, hanem élő teremtés, annak is igen jó lélek: még csak a
panaszkodásával sem bánt senkit.

Ezen a napon még a tonnara is üres volt. Pablo apó pedig nem szokott
máskor a leshelyéről hiányzani, csak hogyha nagy fogást tett s azt aztán
a bárkáján beszállította Fiuméba.

De végtül végig, a mennyire a szem ellát, olyan üres volt a tenger, hogy
egyetlen egy vitorla sem látszott rajta sehol, sem egy halászbárka, sem
azok a dereglyék, a mik Fiuméból Veglia szigetére, vagy Buccariból a
Scogliora szállítják a munkásokat, a kik reggel odamennek, este
visszatérnek. Még a tenger is ki van halva.

Ha Milióra egész nap azzal nem lett volna elfoglalva, hogy a kert falai
között pepecseljen, aztán meg folyvást a tengert nézze a puntáról, ha
csak egy tekintetet vetett volna is a torony ablakából Porto-Ré felé:
akkor észrevehette volna, hogy a város egész lakossága hogyan fut,
menekül fel a Karst hegyei közé, apraja, nagyja, minden lábas jószágát
maga előtt hajtva.

Estére nem maradt ember az egész városban. De élelmi szer sem maradt:
eltakarítottak onnan mindent. Hanem a rovinoi lázárok, azok ott maradtak
a kalyibáikban. Azok este felé kiültek a házaik tetejére s onnan
hallatták azt a házi állatokéhoz hasonló üvöltést.

Végre egy fekete pont a tengeren! Valami csónak közelít Buccari felől.
Ez bizonyosan Axamita.

Milióra le nem vette a szemét arról a közeledő járműről; az alkony pedig
egyre növelte a homályt, mentül közelebb jött a csónak, annál kevésbé
lehetett a benne ülő alakot kivenni. Egészen besötétült, mikorra a
csónak a puntáig érkezett. Milióra kiállt a legszélső sziklára, mely a
tengerbe kinyúlik s onnan integetett az érkező elé kendőjével. Halk
evezőcsapásokkal egészen közelébe siklott a csónak. Akkor vette észre
Milióra, hogy a benne ülő nem Axamita, hanem az öreg Pablo.

– Nos Pablo! Mi hír? Jó estét!

Az öreg halász behúzta az evezőlapátokat, s aztán kiugorva a partra, a
lánczánál fogva kihúzta a bárkáját a szárazra, s ott azt fenékkel
fölfelé fordítá.

– Oh hála a mi Asszonyunknak. Boldog jó estét, kisasszony. Engedd meg,
hogy elrejthessem itt a kis bárkámat a szikla mögé, nehogy ezt is
elégessék az istentelenek.

– Kicsodák?

– Hát nem tudod még? Nem mondta meg senki! Jaj de rosszak ezek az
emberek! Pedig ők már mind elfutottak, fel a hegyekbe. Hát hiszen ott
van már Fiuméban a Deli Marko!

– Ki az a Deli Marko?

– Azt sem tudod még? Hát a pokolból való uskókok vladikája. A mult éjjel
lejött dereglyéken két század magával Segnából. Csak kétszázan voltak;
de ördögök valamennyien. Álmában lepték meg a várost, a katonaságot, meg
a rendőrséget leverték, megkötözték; a lakosságot kirabolták, mindent, a
mi csak élelmi szer, összeszedtek, még a kereskedő hajókról is, a
császári őrházakat lerombolták, s még az éjjel jönnek visszafelé egész
zsákmánynyal s útba ejtik Buccarit és Porto-Rét. A lakosság mind
elszaladt már előlük.

– Hát Axamita? kérdé Milióra, leginkább e miatt rettenve meg.

– Hát biz azt, kisasszony, magam szemeivel láttam, mikor a jámbor lélek
ma reggel bevitorlázott a moloba; még ki sem szállhatott a csónakjából a
mint a zsiványok a dereglyéikből rárohantak, megkötözték. Nekem az volt
a szerencsém, hogy mögötte jöttem egy pár puskalövésnyire, s be volt
húzva a vitorlám; aztán meg hal nem kell a rablóknak: azt otthon is
kapnak eleget; nem tartották érdemesnek, hogy üldözzenek. De már akkor
rajtam kívül nem is őgyelgett senki a Quarneroban. Buccariban tudtam meg
menekülő hajósoktól, hogy mi történt Fiuméban az éjjel.

– Mit csináltak Axamitával?

– Én bizony tartok tőle, hogy felakasztották, vagy ha eleresztették is,
levágták az orrát, meg a füleit; mert az a szokásuk ezeknek, ha egy
katonaruhást megkaphatnak. Azt bizony hiába várod ma haza, jó
kisasszonyom. Csak eredj haza a kastélyba s zárd magadra az ajtót, s ne
gyujts világot az ablakodban; mert az éjjel még bizonyosan itt haladnak
el az uskókok. A rettenetes uskókok, oh én szegény fejem, hová fussak el
előlük?

– Hát én?

– Te könnyen dalolhatsz! Te tőled fél az egész világ, még az uskók
ördögök is. Azt hiszik, te vagy a Marguerita. Te csak maradj a
kastélyodban. Ne félj, oda nem törnek be. Téged meg a rovinoi lázárokat
nem bánt semmi ördög. Jaj de boldogok azok a rovinoi nyomorultak
ilyenkor. Csak felvehetném egynek a pofáját holnap reggelig: nem kellene
az nekem tovább! Oh boldogságos Miasszonyunk Lorettoban! csak az
uskókoktól szabadíts meg! Huszonnégy fontos gyertyát adok: csupa
viaszkból. Becsületemre mondom. Semmi homok nem lesz benne.

(Ezt a megerősített fogadalmat csak azok értik, a kik látták a tersatoi
vár alatt a nagyhírű lorettoi kápolna minta épületében lerakott
fogadalmi viaszgyertyákat, a miket a jó dalmaták nagy veszélyekből
kiszabadítás emlékeül, mint fogadott ajándékot hátra hagytak. A huszonöt
fontos gyertyának csak a felső része viaszk: négy ötöde homokkal töltött
bádog, viaszszal borítva. Megcsalják ezek még a mennybeli szenteket is!)

Milióra azon vette észre magát, hogy egyedül maradt: a jámbor Pablo úgy
eltűnt valamerre a parti sziklák között, hogy jó éjszakát sem kivánt.

Egyes egyedül maradt ezen a rettenetes helyen.

Előtte a morajló tenger, háta mögött a lakatlan Frangipáni vár, a minek
a falai tele vannak karczolva halálkínt szenvedettek átokmondataival.
Élő hang körülötte csak a delfinek sirása a vizekben, s a lázárok
üvöltése a kőfalakon.

Egészen elzsibbasztá a félelem. Ha már odafenn lett volna a várban,
kandallója előtt; ha zongorájához ülhetett volna, ha ágyába rejthette
volna magát: talán elnyomhatta volna rettegését; de nem volt bátorsága
most ebben a sötétben egyedül fölmenni a várba, végig haladni a kongó
folyosókon, a szűk lépcsőkön; oda volt kárhoztatva ahoz a kőpadhoz, a mi
a punta őrének szolgált valaha ülőhelyül.

S ott aztán elővették a jövendő rémlátásai. Mert nem azok a
legfélelmesebb kisértetek, a kik halottaikból visszatérnek, hanem a kik
születésüket megelőzik. Mi lesz vele ezentúl?

Egyedül, elhagyatva, egy ismerős lélek, egy tanácsadás, egy gondolat
nélkül; attól az embertől, a kihez vér szerint tartozik, elszakítva
ismeretlen országok által: annak a parancsára ide lekötve! És most már
senkinek még csak tudomása sincs arról, hogy ő itt van. A kik tudnak
róla, azok azt hiszik, rémalak, s elfutnak, mikor meglátják.

A mint így bámul ki a láthatárba, nézve, hogy merül el egyik csillag a
másik után a tengerbe, egyszer csak úgy tetszik neki, mintha Fiume
tájékán hajnalodnék.

Korán volna még januárban ilyenkor a hajnal, aztán nem is arra van
napkelet, aztán nem is ilyen a pitymallat fénye. Tűz volna ott talán.

A vérveres derengő fény azonban közeledni látszik, s nem sokára egészen
átfogja a Quarneroi tengercsatornát. Egy óra mulva ki lehet venni, hogy
mi az? Egy egész hajóraj közelít. A tenger be van szórva csillagokkal.
Száz fáklya vagy talán szurokserpenyő lobogása az; a vezér hajóról
görögtűz sugárzik szerte.

Nem sokára hangja is támad a jelenésnek: erős férfihangok kardalát hozza
magával a szél. A diadalmas uskókok térnek sziklahazájukba vissza:
azoknak a győzelmi danája ez!

A fénylő fáklyák raja egyre közelebb jő, a harczi dalhoz ütenyt vernek
az evezők, száz meg száz lapátütés hangja egész harsogássá válik. A
Frangipáni vár falainak visszhangja utána zengi a dalt és a harsogást.

Milióra ott látja őket már a közelben végig sikamlani a hullámtükrön: a
rém-mesék alakjait. A kik ellenségei a császároknak, királyoknak,
szultánoknak és köztársaságoknak, s a kiket együtt valamennyi nem bir
legyőzni soha. Századok óta irtják őket s ime most itt vannak! Ott
viszik magukkal egy egész kirabolt város zsákmányát. Magukat a császári
színekre festett dereglyéket, az evező-padhoz lánczolt katonákkal. Ezek
most az ő rabszolgáik. A rabszolgák eveznek; az uskókok dalolnak és
isznak. Könnyű csónakjaik úgy sikamlanak tova a víz felett, mint a
sirály; négy evezős van mindenikben és három fegyveres, az egyik
kormányoz.

A csónakok raja közepett jönnek az elrabolt dereglyék. Ezek közül az
egyik a vezér hajója. Megismerni az árboczhegyen kigyózó veres
lobogójáról. A vitorlarudak tele vannak aggatva szines lámpácskákkal, s
a hajó orrában bengáli tűz ég.

E vakító fénytől megvilágítva áll a hajó közepén az uskókok vezére: Deli
Marko. Gyönyörű ifjú férfiarcz, karcsú, idomzatos termet, viselete csupa
skarlát és arany; dolmánya, mellénye négy sor aranypénzzel kirakva,
kalpagjának színe nem látszik a ráfűzött imperiáloktól és
soveraignektől, aranynyal himzett török övébe drágakövektől csillogó
markolatú handzsár és pisztolyok tűzve; biborköpenyegét fél vállán
lecsüggve tartja a zománczos arany láncz. A tűzfénytől beragyogva olyan,
akár csak maga a pokolbeli fejedelem.

Milióra úgy látta ezt a tüneményt közeledni, mint egy álomképet. A punta
folyosójának vastag oszlopa őt elrejté szem elől, a hol ő rejtőzött, ott
sötét volt. Úgy sem tudott volna elfutni: olyan volt, mint a ki álmodik.

Szemeit ott feledte e tündöklő alakon.

Ha ilyenek az ördögök, akkor jó ellenük imádkozni, mert nagyon szépek.

A mint a puntával egy magaslatra ért a vezérdereglye, akkor Milióra még
valami mást is meglátott rajta, mint a deli férfi bűvalakját: egy embert
az árboczhoz kötve. Az Axamita volt.

Milióra ráismert. S abban a pillanatban elfeledkezett minden veszélyről,
s elsikoltotta magát: «Axamita!»

Sikoltásának viszhangja támadt a rovinoi kalyibák tetőin guggoló
nyomorultak vészüvöltésében: azok is ráismertek Axamitára; s üvöltöttek,
mint az ebek.

E sikoltásra a pokolbeli fejedelem parancsoló mozdulattal inte a
kormányosnak, mire a vezérnaszád rögtön a part felé vette irányát s
nehány percz mulva elérte a félhold alakú kikötőt.

Ekkor a vezér az árboczhoz kötözött alakhoz fordult s ezeket a
kérdéseket intézte hozzá, csengő, erőteljes szóval, hogy azokat Milióra
is meghallhatá a punta verandáján.

– Ez az a vár?…

– Ő volt az, a ki kiáltott?…

– Azok ott, a kik üvöltenek?…

A válaszokat nem hallhatá Milióra; csak azt látta, hogy a vezér egy
csendes fejmozdítására két uskók harczos odaugrott az árboczhoz s egy
percz alatt feloldozták Axamitát. Aztán egyet intett a kezével s akkor
előhozták Axamitának a kardját és a nádpálczáját, aztán meg a
patrontását. A vezér ez utóbbit megrázta: csörgött benne a pénz. Azt is
odaakaszták a nyakába.

Aztán a mutató-ujjának egy mozdulatával inte Axamitának, hogy kiszállhat
a hajóból.

– Megállj! rivalt rá, mikor Axamita már a parton volt.

Axamita egyenesen állt, a hogy a katona szokott a főtiszt előtt.

– Azt mondád, kenyérnek való lisztet akartál vásárolni úrnőd parancsából
a rovinoi nyomorultak számára. No hát tanuld meg, hogy az uskókok nem
bántják a gyöngéket, hanem csak az erősöket! a mit a gazdagoktól
elvesznek, megosztják a szegényekkel. Mennyi pénzed van, lisztet
vásárolni?

– Harmincz forint.

– Azért kapsz harmincz zsák lisztet. Drágállod? No hát legyen hatvan!

(Abban az éhinségben egy zsák lisztet sem lehetett harmincz forintért
kapni.)

Hanem az átadásnál nagy nehézségek támadtak. Nem akart senki a partra
kilépni. Először maguk az uskókok tagadták meg az engedelmeskedést,
azután meg a rabul ejtett katonák. Hasztalan fenyegette őket
pisztolylyal a vezér, nem fogadtak szót.

– Hát gyávák lettetek mind? Ti nem követnétek Deli Markót még a pokolba
is?

S ezt mondva ő maga kiugrott a dereglyéből a partra. Senki sem követte.

A kormányos tolmácsolta társai véleményét.

– Megyünk veled Deli Markó a pokolba is, s megverekszünk a Drómóval is,
de a hol a Marguerita lakik, oda ki nem szállunk, ha mind megnyúzatsz is
bennünket. Mi a lisztet innen ki nem hordjuk.

– Jól van. Hát akkor itt hagyom nekik az egész dereglyét, minden benne
levővel együtt. Szálljatok ki belőle!

A vezér nem tréfált. Minden embernek ki kellett szállni a
vezérdereglyéből a csónakokba.

Akkor aztán a vezér megfogta a dereglye lánczát s azt bele akasztá a
kikötő vaskarikájába.

– A mi benne van, az mind a tied, monda Axamitának. A dereglyét
visszaadhatod a császárodnak, az az övé. Ne hálálkodj, alkun vetted; hol
a pénz?

Axamita leteríté a köpenyét a sziklára s elkezdte a tarsolyából
kimarkolt pénzt leszámlálni.

Ezalatt valami álomszerű harmonia hallatszott a rovinoi házak felől;
mintha a kutyák összebeszélték volna, hogy dalárversenyt tartsanak, s
zsolozsmát üvöltsenek chorusban. A Marguerita lázárainak éjjel látó
szemeik vannak: azok meglátták, megértették, mi megy végbe ott a parton.
Kenyeret hoztak dereglyével, abban nekik is lesz részük. Örömüvöltés
volt az.

Ez a zűrhang elvette Miliórának az eszét. Azt képzelte ő is, hogy az a
fényes alak bibortól, aranytól ragyogó, de a nemes férfi bűbájtól még
jobban ragyogó, valami földöntúli lény, egyike a tündér fejedelmeknek, a
kikről könyvei regélnek, s az ellenállhatlan varázstól vonzatva,
elhagyta sötét rejtekét s a punta lépcsőin alá sietett a partra.

Megjelenésére rémületes üvöltés támadt az uskókok között. «A
Marguerita!» ordíták a csónakokon s belekaptak az evezőkbe, minden
irányban szétlódulva a parttól.

A vezér pedig délczegen felemelt fővel tekinte a közeledő leányra.

– Fuss! Fuss, Deli Markó! ordíták a knézek. A Marguerita megcsókol!

– Bolondok! Gyávák! kiálta vissza a vezér. – Deli Markó egy tábor
férfitól sem ijed meg, egy leánytól rémülne agyon tán?

Milióra villi-alakja körül az éjjeli szél lebegtette a repkedő fehér
fátyolt, a zöldre változott bengáli tűz fénye olyan sápadttá tette az
arczát, a minő azoké a sír-aráké; nagy, sötét szemeinek nem volt semmi
fénye.

Az uskókok vezére még sem ijedt meg tőle. Egy lépéssel még eléje is ment
s délczegen szembeállva a tüneményes alakkal, e kevély szókra fakadt:

– No hát nem adom pénzért a dereglyémet terhével együtt, hanem adom e
tündérkisasszonynak egy csókjáért.

E szóra a leány egyszerre visszadobbant, s két kezét visszatiltólag
emelte a vezér elé, szemeiben halálos rémület volt kifejezve.

De a csók szóra még más valaki is felszólalt. Axamita leányasszony
egyszerre odaugrott Deli Markó elé, s kardját kirántva, azt keresztbe
tette előtte.

– Azt pedig nem kapsz, vajda, a míg én élek.

E vakmerő támadásra kevélyen rántá ki övébe dugott handzsárját a vajda
és feje fölé emelte azt büszke tekintettel. Annak a fegyvernek az ütése
villámcsapás.

De Milióra odalebbent kettőjük közé, s megfogta a vajda karját, hevesen
lihegve e szókat:

– Te azt mondád, nem bántod a gyöngét, a nyomorúltat. Én gyönge vagyok
és nyomorult. Ne bánts hát.

Deli Markó gyönyörtelt tekintettel nézett a könyörgő leány arczára. Most
már nem volt a sírok tündérarája, hanem földi nő, könyező szemekkel,
rebegő ajkkal. Deli Markó alá ereszté felemelt karját, s aztán gyöngéden
mondá francziáúl: «honneur au malheur».

S azzal a handzsárja pengéjét kapva a kezébe, a markolatával nyujtá azt
Milióra felé, s ismét francziáúl szólt hozzá.

– Bocsáss meg, ha megbántottalak, s ölj meg e fegyverrel, ha még valaha
megbántalak.

Axamita türelmetlenűl kiálta közbe.

– Itt van a pénzed, le van számlálva már!

De Milióra még egy köszönő szót is adott hozzá, összetette kezeit, imára
kulcsoltan nyujtva a vajda felé.

– Légy áldott a jó tettedért.

– Fogadásunk tartja, szólt Deli Markó, a dúsgazdagokat megalázni, s a
szegényeket felemelni. Tartsd meg emlékűl ezt a fegyvert. Oltalmazni fog
ez téged. Ha valaha fenyegetne valaki: e handzsárt vedd kezedbe. Ráismer
minden ember, a ki Liguria vidékét lakja, s rettegi ennek a gazdáját;
nem fog bántani senki. Isten veled!

Azzal bibor-köpenyét vállára felvetve, leszökött a partról a dereglyébe,
odakiálta a legközelebbi csónakosnak, ahhoz átszállt s aztán rivalló
parancsszóval sorakoztatá a naszádokat. Egy sípszóra sortüzet adott mind
a kétszáz harczos a csónakon, s a búcsuzó üdvlövés után rákezdték ismét
a riadó csatadalt, az evezők ütötték hozzá a taktust.

Az egész tünemény tovaszállt, mint egy túlvilági álom. Milióra ott állt
még a parton és utána bámult, míg az utolsó tűzcsillag is eltünt a
láthatáron, míg a déli szél egy hangot elhozott a riadó kardalból.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor reggel ágyából kikelt Milióra, azt hivé, hogy a tegnapi éj
eseménye csakugyan mind álom volt.

Hanem a mint ablakából kitekintett, meggyőződött róla, hogy ez való. A
dereglye ott himbálódott a kikötőben s Axamitának nagy dolga volt annak
a kiürítésével. Azok a rovinoi csodaszörnyek segítettek neki benne. Most
már elég közelről láthatta őket Milióra, hogy még jobban irtózzék tőlük.
A kutyának az arcza tud örömet kifejezni, az ő lárvájuk rosszabb annál,
még erre sem képes.

Axamita kiosztá közöttük, a mi nekik való volt. De a mi az uri asztalra
volt rendelve, ahhoz nem engedte őket nyúlni, azt mind maga hordta fel a
várba. Aszalt déligyümölcs, csemege, szalámi annyi volt, hogy egész
esztendőre kitartott s a hol makaroni van és parmai sajt, ott nem kell
az étrend miatt aggódni többé. Az éhinség a Frangipáni kastélyban és
Rovinoban megszünt. Egyszerű csodatétel volt biz ez; de ezt mégis csak
Deli Markó vitte véghez. Ha a rovinoi nyomorultak tudnának dalolni,
milyen hősballada lenne ebből!

De annál jobban meggyült Axamitának a gondja más egyéb miatt.

Mikor ki lett ürítve a dereglye, akkor eloldá azt a lánczáról, s
nekiereszté a hullámoknak, hadd menjen a merre neki tetszik, az ilyen
lelt tárgyat nem üdvösséges dolog tartogatni, hadd találja meg más!



VAKOK ÉRTEKEZNEK A SZINEKRŐL.

Ez az éj eltelt az így szerzett élelmi szerek elhelyezével. Tündérmese
volt ez, olyan mint a «terülj meg abrosz!» regéje. El kellett fogadni,
hogy igaz történet. – Hisz ennek az egész sziklaországnak a históriája
maga sem más, mint a tüneményes regék halmaza, nem lánczolata.

Másnap Axamita nagy lakomát csapott a várban Milióra számára. A mit az
meghagyott, elfogyasztotta ő: katona gyomra volt. Bor is került az
asztalra, jó dalmata vörös bor. Abból Miliórának igen kevés kellett,
Axamitának annál több.

A bortól beszédessé lett a két leány, előhoztak egyet is, mást is. Az
uskókok rettenetes hatalmát, a rovinai lázárok nagy örömét, aztán a Deli
Markót. Azt egyik jobban le tudta irni, mint a másik. Nagyon megnézték.
A süvegtollától a himzett topánkájáig le tudták őt rajzolni. De a belső
emberre nézve nagyon eltérők voltak a néző pontjaik. Axamita egy fenevad
kalózt látott benne (őt árboczhoz kötözteté), Milióra ellenben egy
fejedelmi nemesszívű lovagot.

– No, ilyenné lett, a mikor a kisasszonyt meglátta, hagyta rá Axamita.

– Oh bizony nem akkor. Mert még a szinemet sem látta, a mikor téged
szabadon bocsátott s megalkudott veled a lisztre.

– No hát nem jól mondtam. Csak hallotta még a kisasszony szavát, arra
juhászodott meg. De ez igaz. Mert hát úgy történt a dolog, hogy mikor én
Fiumében partra szálltam, egyszerre körülfogtak az uskókok, én pedig nem
tudtam róla semmit, hogy Fiumét elfoglalták. Azért, mert katonaruhában
járok, s mert kardot rántottam, úgy védelmeztem magamat, mindjárt fel
akartak kötni egy árboczra. Arra én megmondtam nekik, hogy leány vagyok;
tudom, hogy az uskók, a ki leányt öl, meg van átkozva. Akkor aztán
vezérük elé vittek. Deli Markó kikérdezett, hogy mi járatban vagyok? Én
elmondtam neki mindent, hogy egy árva, elhagyott kisasszonyt szolgálok a
Frangipani várban, annak akarok a pénzemen kenyeret vásárolni, meg a
rovinoi nyomorultaknak, a kik éhen halnak. Láthatja, hogy ez az én
pénzem, a hogy azt félreraktam mindenfelé való táborozás alatt, van
közte olasz bajocco, francia sous, orosz kopek, bajor batzen, ereszszen
utamra. Erre azt mondta a Deli Markó: «no majd meglátom, hogy igazat
beszéltél-e? odaviszlek a Frangipani várhoz, s ha van ott elátkozott
herczegkisasszony, meg pofátlan emberállatok, hát akkor annyi kenyérnek
valót adatok a pénzedért, a mennyi elég lesz valamennyiteknek, de ha nem
mondtál igazat, felhuzatlak az árboczra.» Azzal mindjárt kiköttetett s
addig mindig fenyegetett, a míg a puntáról a kisasszony szavát nem
hallotta. De olyan is volt az, mintha a mennyországból kiáltott volna
alá valami Szerafim.

– No meg a rovinoi lázárok kiáltása is ott a háztetőkön.

– Az meg olyan volt, mintha egy pillanatra kinyitnák a pokol szelelő
lyukát s az elkárhozottak üvöltése hallatszanék fel chórusban.

– Arra aztán mindjárt szabadon bocsáttatott, látod?

– Meg is alkudott velem könnyen, de mégis az egész dereglyét
rakományával együtt csak akkor adta ki, mikor a kisasszonyt meglátta.

– S nem is pénzért akarta már adni, egy csókkal is beérte volna.

– De azt nem kapott a czudar!

– Te! ha erővel elrabolta volna tőlem azt a csókot, akkor én most
kétségbe volnék esve miatta; de hogy önkényt nem adtam meg neki, mikor
kérte, azért nagyon fáj a szívem.

– Az aztán nagy baj.

– Pedig hát én azt sem tudom, hogy mi az a valódi csók?

– Én sem.

– Édes az, hogy úgy kivánják? Éget az, hogy félni kell tőle? Mikor
kimondta azt a szót, szívem oly sebesen kezdett el dobogni; csupa láng
lett az arczom tőle, a másik pillanatban meg aztán reszketni kezdtem,
még a fogaim is összeverődtek.

– Igézet az.

– Vajjon ha megcsókoltam volna, az történt volna-e, hogy az én lelkem ő
vele megy, az övé meg itt marad?

– Tartok tőle, hogy az így is megtörtént.

– Hátha az ember csak úgy a lelkében csókolja meg a másiknak a lelkét,
az is vétek-e?

– Úgy gondolom, hogy az.

– Hátha az embert álmában éri az, hogy megcsókol valakit, azért is
megbünhődik-e?

– Álmában bizonyosan.

– De hát álmában az embernek nincsen esze. Aztán álmában nincs itt a
Frangipáni várban, hanem szép-szép vidékeken jár, a hol minden férfi,
asszony, skarlátpiros ruhát hord és balladákat énekel.

– Jobb abból fölébredni! Az embernek álmában még jobban tud fájni a
szíve, mint ha ébren van.

Milióra elnevette magát.

– Tudod, hogy min kaczagok most? Hát olyan drága egy csók, hogy egész
dereglyét rakományostól kinálnak érte?

– Biz az olyan.

– Hisz akkor én egy egész flottát szerezhetnék össze csupa csókból!

– Szent igaz. Én láttam is már olyan nőket, a kik azt meg is tették.
Gyémántokat, palotákat, herczegi koronákat vettek csókokért. Többet ér
az a föld minden kincseinél, többet ér a mennyei üdvösségnél. Legalább
azt mondják.

– De hogyha jobb a mennyei üdvösségnél, akkor annak is jó a ki adja.

– Én is azt hiszem.

– De hát akkor a férfi miért kinál még árt is érte?

– Azért, mert a férfi a kérő, ezt úgy rendelte az Isten. A párisi tatár
táborban gyémántokkal fizetik meg a csókot, az igazi tatár táborban
tevékkel, juhokkal, de mindig a vőlegény a nagylelkű.

– Hát az nincs sehol, hogy a csókot csak csókért adják cserébe?

– Olyan országban még nem jártam.

– Miért van az?

– Azért, mert az arának csak egy kincse van, a mit odaadhat.

– A szépsége?

– Nem bánom, legyen a szépsége.

– De hisz a leány szemében a vőlegény még sokkal, sokkal szebb.

– Azt én nem tudom.

– Mit gondolsz? vissza fog-e ő még egyszer ide jönni?

– Félek tőle, hogy visszajön.

– Miért mondod, hogy félsz?

– No csak azért, mert Deli Markó lehet, hogy a maga sziklafészkében
fejedelem, vajda, de a császár birtokában csak rablóvezér, harámbasa, a
ki ide csak pusztítani, zsákmányolni, öldökölni jár.

– Mit vehetne el mitőlünk?

– Tőlem semmit, de más valakitől elvehetne valamit.

– Gondolod, hogy azt a megtagadott csókot? De én azt akkor sem adnám
meg.

– Mondtam már, hogy az uskókok erőszakos emberek. Ők semmit sem úgy
vesznek, a hogy más. A leánykérés sem járja náluk, hanem a leányrablás.
Nem is menyasszony, a kit nem úgy ragadtak el erőszakkal. Hogy itt a
Frangipáni várban nem fogja követelni a maga csókját a Deli Markó, a
felől nyugodt vagyok; a Marguerita névtől az uskók is retteg, jobban,
mint a csumától. A fejét nem félti, hanem a pofáját igen. A vallást nem
tartja, hanem a varázslatot féli. Láthattuk, hogy még csak a partra
kiszállni sem volt kedve a kétszáz rabló közül, de csak egynek sem, a
kik pedig a pólai kikötő ágyúi torkának is neki mennek. De hogy ha
egyszer a Deli Markónak eszébe jút betörni ebbe a várba, s igaz uskók
leánykérő módjára nyalábra kapni a kiszemelt aráját s aztán elfutni vele
a tengerre, vagy az erdők közé, a hol aztán már nincs hatalma a
varázslatnak, hát az ellen nem tudom, hogy mi oltalmat ad Isten?

– Hát látod-e, Axamita: most mondok neked valamit. Én, a mióta ezt a
férfit megláttam, nem tudok egyébről gondolkozni, mint ő róla; álmodni
sem tudok egyébről, mint ő felőle. Olyan én előttem, mint egy csodatevő
szent. Akárhova nézek, mindenütt őt látom, az ő szép szemeit, az ő
gyönyörű arczát, az ő imádni való ajkait. Ezeket az ajkakat én százszor
összecsókolom, az egész alakot karjaimmal átfonva tartom, magamtól el
nem eresztem; mondok neki olyan szavakat, a miket jaj, ha meghallana ez
a tiszta levegő! Hanem ha ez az ember idejönne hozzám hivatlanúl,
engedelem nélkül s ha szemében, szájában a tündérek varázsát hordaná is,
s ha magára a királyok pompáját felrakná is, s ha kivont karddal, tüzelő
fegyverrel fenyegetne is, így kényszerítene, hogy menjek el innen vele,
hát nem mennék el. Ha erőszakkal elragadna, védném magam a tőrömmel, a
tíz körmömmel, még sem hagynám magam elragadni. S ha erővel elvinne
magával, ha a kezeim megkötözné, a fogaim közé szorítanám ajkaimat, s
addig fojtanám vissza a lélekzetemet, míg meghalnék bele, de még sem
adnám meg neki azt a csókot, a mit nem akarok neki megadni.

– Ezt elhiszem, szólt Axamita. Ez egészen igaz. Én is úgy képzelem.
Hanem ha egyszer úgy találna ide vetődni Deli Markó, mint üldözött
földönfutó, megtépve, lerongyolva, megsebesítve, oltalmat, menedéket
könyörögve a maga élő védszentjétől: hogy akkor ezzel a nyomorult
földönfutóval nem fog-e a védszentje is elfutni innen? ezért nem merném
a kezemet a tűzbe tenni!

Milióra nagy bámúlásra nyitotta fel sötét mélytüzű szemeit, mint a ki
előtt egy látvány bontakozik ki. Valóban ilyen csábalakban még nem
mutatták az álmai eszményképét… Rongyosan, véresen, futó vadként
menekülve… Ez a legveszedelmesebb ábrándkép egy imádott férfialaknál. Jó
volna nem álmodni róla!



A GUZLA.

Az uskók fejedelem várát még nem irta le se toll, se rajzón. Idegen, a
kinek az a sors jutott, hogy azt megláthassa, nem beszélte ki, hogy mit
látott? Nagyon jó oka van a hallgatásra a póznára tüzött fejnek. Ilyenek
szokták ékesíteni a vladika várának ormait minden időben. Ez az ő
ornamentikája.

Ez a vár nincs Segna városában; tekervényes mély hegyi utak vezetnek
odáig, a miken még paripa soha sem járt (kivéve a mesékben megénekelt
királyfi lovát, hanem az természetesen olyan ló volt, a melyik egyik
hegytetőről a másikra tudott ugrani), s a hol a sziklafolyosó megnyilik,
egy mély völgy tárul elé, a minek a ködülte fenekén fekszik a vár,
körülfogva mint egy amphitheatrumtól, meredek sziklafalaktól, a miknek
hegyes csompói meztelen, kopáran nyúlnak fel a felhőkbe. Élőfának hire
sincs az egész völgyben, csak boróka-bozót zöldül a sziklák közt, a mit
nem rághatott le a kecske. Vetés sem zöldűl sehol. Itt nem dolgozik
senki; nem szántanak, nem aratnak. Csak mindig mulatnak, vendégeskednek.
Másutt legalább az asszony dolgozik, annak a keze munkája látszik a
szikláktól elfoglalt piczi kertecskében, itt az sincs; az asszonynak az
a dolga, hogy szép legyen. Aztán meg, hogy vitéz legyen. A szemeit nem
ronthatja hímzéssel, varrással, mert azokra szüksége van a czéllövésnél.

A szikla-oldalba vágott, hosszú lépcsősor vezet fel a várkapujáig, az
egész építmény hasonlít valami kész romhoz, a minőket a Vág-melléki
hegytetőkön külömbeket látunk, épen olyan meztelen falak, egymásra
téltúl illesztett kőkolonczok halmaza, miket még a vakolat sem ragaszt
össze, külömbséget csak a tető képez; korhadt faderekakból a rendetlen
szarúfák, a miken még a kéreg is rajta van; itt zsindely, amott
venyige-kéve a födelék; egy tornyot épen réztető diszít; azt bizonyosan
valami hajótörött gálya fenekéről fejtették le. Az északi bástya
ormozata végig terítve van kifeszített juhbőrökkel, a kapubejárat tömör
boltozatából azonban három hosszú rúd mered elő, a miknek mindegyikére
levágott emberfő van tűzve; az egyik fejnek hosszú szakálla van és
turbánja, a másiknak kurta bajusza és medve-kalpagja, a harmadik simára
borotvált, veres lecsüggő sipkával. Egy teljes politikai programm,
világosan érthető.

A várudvar elég tágas, akár tánczra, akár verekedésre; a napos oldalát
szőlőlugas futja körül, bemohosult indáival. Imitt-amott nyaktörő
rozzant folyosó vezet egyik lakosztályból a másikba, a mik mind arról
nevezetesek, hogy nyilás ugyan van elég a falon, de becsukni való ajtó,
ablak sehol. A hideg ellen ott van a bunda, meg a tűzhely; ki zárná ki a
szabad levegőt a házból? Az uskókok nem ismerik a rheumát.

Csak épen a fejedelem ágyasházának van ajtaja, az azután vasból van,
lőréssel ellátva. Agynak ugyan hire sincs benne, mert ilyenen az
uskókoknál a király sem hál, hanem vannak egész halommal drága keleti
szőnyegek a földön és a falakon, s pompás fegyvereknek egész
gyüjteménye.

De a mi a legnagyobb nevezetessége a fejedelmi hálószobának, az a
«Krónikák fája». A terem közepén van felállítva egy hatalmas
tölgyfatörzsök, terebélyes ágaival a boltozatig nyuló. Ez alulról kezdve
meg van rakva sürűn – felszegezett emberfülekkel. S az uskókok vénei meg
tudják nevezni végtől-végig, melyik fül melyik csatában megölt hatalmas
ellenségé volt, velenczések, osztrákok, törökök, görögök, spanyolok,
horvátok, még szerecsenyek is. Egy egész tárgymutató, fülekre felosztva.
A tuskónak még sok ága van üresen, mely új fejezetczimekre vár. Ez az
uskók nép «arany könyve». Ez egyúttal azoknak a hősöknek a neveit is
hirdeti, a kik ez ellenségeket megölték. Mindegyikről szól egy ballada,
s azt éneklik a guzla mellett.

Ah, az a guzla hatalmas egy alkotvány. Abban van egy népnek a története,
alkotmánya, igazsága, abban vannak a törvényei, a polgári és büntető
codexe, a vallása, a canonai, a nemzetközi szerződései; abban az európai
garantiái, a mandátumai, stipulatiói; abban van a programmja, a
politikai hitvallása, abban van a meghalt czár testamentuma, a próféták
jóslatai, a költők és államférfiak minden édes és keserű hazugsága! A
mult, jelen és jövendő. Lehetetlen dolgok, a miket mindenki hisz és a
mik talán nem is lehetetlenek. Ez mind benne van a guzlában.

Ez a guzla pedig egy idomtalan brugó, hasonló a mi czigányaink
bőgőhegedűjéhez: egy öblös félhordó forma alkotvány, behúzva
kecskebőrrel, s ellátva hosszúnyakú fogantyúval, a mire négy húr van
felfeszítve. Ott lóg ez minden csárda szobafalán a dalmata tengerpart
vidékein. A jövőmenők csak leveszik a falról, a míg az ürü megsül a
tűznél, muzsikálnak rajta, s énekelnek hozzá. Olyan muzsika az, hogy
minden ember tudja; a görbevesszőből készült nyirettyüt hol a vékony
húron, hol a vastagon kell végig húzni: mindjárt zene lesz belőle. Szép
zene: megértik; a nóta is olyan hozzá: egyszer le, másszor fel, néha
nagyon fel, néha meg nagyon le; búskomor melódia. Soha sem szedte
kottára senki, tetszés szerint hagyja magát idomitani; azért mégis úgy
elszomorodik rajta, a ki hallgatja. Hát még a ki a hozzávaló verseket is
szívére veszi. Szerelmes történetek, a mik rendesen halálon végződnek.
Az anyák természetesen gonoszok: nem akarják a leányaikat ahhoz adni, a
kit szeret. A szerető természetesen hős, azaz, hogy zsivány, a
vetélytárs pedig zsarnok, aristocrata: hajdu, vagy pandur. Nagy vérontás
lesz annak a vége. Vannak, a kik hőskölteményekre is fel tudják a guzla
húrjait ajzani. Azok már öreg guzlások. Mert itt nem a fiatal hangot
illeti meg az éneklés, hanem az öreget. S aztán ahhoz jó emlékezet is
kell. Meg a fiatalnak nem is illenék, hogy a hajdani hősök vitéz tettei
fölött gajdoljon, mikor neki módjában van, hogy hasonló csodadolgokat
maga kövessen el; ellenben az öreg szemeknek már nagyon illik könybe
lábbadni, mikor azokról a vitézekről szól a nóta, a kikkel ifjú korukban
együtt harczolt a guzlár.

A vladika várában csak a legvénebb férfiak maradtak otthon, meg a fehér
nép, az alatt, míg az egész uskók férfisereg fegyverfogható része a nagy
rablókalandra járt. Délután melegen sütött a nap, a várudvaron
tánczoltak a leányok.

Az uskók leányok igen szépek, szívalakú arczuk, hegyes finom állal,
nagy, mandulametszésű fekete szemeik, finom fehérpiros szinük, karcsú
ideges termetük, apró kezeik, lábaik, térdig érő hajuk. A míg leányok,
addig nagyon szépek, nagyon tiszták arczban is, szívben is; arczukat,
testüket hideg vízzel mossák; – hanem a mint férjhez mennek, azontúl nem
szabad nekik megmosdani többet, soha, a míg élnek, a záporesőn kívül más
víz nem éri arczukat. Ez a szokás még abból az időből maradt, a mikor az
egész világ minden szökevénye egy csoportba verődött s uskóknak kezdte
hivatni magát, s hogy a török bajtársaknak is engedélyeket tegyenek,
ráálltak, hogy disznóhúst soha sem esznek, a mustot kiforrás előtt
megfőzik, hogy borrá ne legyen, úgy iszszák; az asszonynak nem adnak
lelket, hanem fátyol helyett azzal takarják el az arczát idegen férfi
előtt, hogy nem engedik megmosdani. – Azoknak aztán olyan a szive is,
mint az arcza.

Nagyon egyszerű az uskók leányok táncza, összefogóznak kezeikkel körben,
s aztán lábaikat előrefeszítve, a guzla dallamára egyszer jobbra,
másodszor balra karajlanak; olyankor, mikor az énekes elhallgat s csak a
guzla játszik, valami jajszerű kiáltásba egyesülve, a mi úgy hangzik,
mintha siratnának valakit: «óh – óh – óh!» Aztán megint újra kezdik.

Az öregek, a gyermekek pedig körülülik a guzla énekesét, a ki a dümmögő
hangszert térde közé fogva, reszeli a fűzfanyirettyűvel, s épen
hozzáillő rekedt hangon énekli a «Deli Markó, a királyfi» balladáját,
csak olyankor tartva szünetet, mikor a kecskebőrtömlő reá kerül sorban,
hogy nagyot húzzon az édes fekete borból.

Az asszonyok ez alatt a roppant nagy földszinti teremben készítik a nagy
lakomát: tizenkét ürü sül nyárson; mind elfér a nagy tűzhelyen, a füst a
nyitott ablakon jár ki. A hazatérőket várják pompás lakomával. Meghozta
már a hírét diadalmas jövetelüknek a sziklatetőkre állított őr; még a
tengeren meglátta őket a roppant sok vontatott dereglyével. Nagy
zsákmány lesz. Úgy illik, hogy erre a napra elénekelje a guzlás a «Deli
Markó, a királyfi» balladáját.

Egészen fehér már haja, bajusza, szakálla az öreg hegedűsnek, a kezein
csak a csontok, meg az erek látszanak. Olyan, mint egy próféta, a ki
magával is elhitette, hogy mind igaz az, a mit ő énekel, és olyan, mint
egy poéta, a ki szentül hiszi, hogy az valóságos vers, a mit énekel és
nagyon szép. – Izlés dolga.

  «Rjéka alján van egy sziklabarlang,
  Abban alszik a hős Deli Markó,
  Deli Markó, a Kraljevics fia,
  Az utolsó nemzeti királyfi.
  Meghagyá az őriző Vilának
  Deli Markó, hogy a míg ő alszik
  A Rjéka sziklabarlangjában
  Senkit ő hozzá be ne bocsásson,
  «Csak ha jönne az én drága kincsem,
  Margarita, aranyvirágszálam,
  A ki elment tavaly, Szentgyörgy napján
  Messze, messze, el a másvilágba,
  Megigérte, onnan is lejön még:
  Az ha jönne engemet keresni,
  Annak mondd meg, hol van Deli Markó.
  Vagy ha jönne hű lovam Durindó,
  Kit ott hagytam csatatéren fekve
  S azt nyerítné: gazdám ülj nyeregbe,
  Annak nyisd meg hármas kriptaajtóm.
  Vagy ha jönne jó kardom, a Szablya,
  Kinek vasa ketté tört kezembe
  S az kopogna gyémánt markolattal
  Hármas három ajtómon zörögve,
  Annak engedd meg, hogy rám találjon,
  Addig Deli Markó nincs sehol sem.»
  És a Vila úgy tett, a hogy mondák:
  Csináltatott hármas három ajtót
  Deli Markó alvó barlangjára.
  Egyik ajtó volt kovácsolt vasból,
  A másik volt hófehér ezüstből,
  A harmadik tiszta színaranyból,
  És nem tudta soha senki többet,
  Hogy hová lett Markó a királyfi?
  Hangos erdőn a kakukkmadár szól,
  Mind azt kérdi, hol van Deli Markó?
  Mindig kérdi, s mindig újra kérdi,
  Hogyha tudná, nem kérdené többet.
  Bolygó lidércz lót fut a morotván,
  Éjjel fénylik, úgy szaladgál szerte.
  Úgy keresi, hol van Deli Markó.
  Ha meglelné, nem szaladna többet.
  Kakukkmadár, és bolygó lidércztűz
  Senki sem más, mint a szép menyasszony.
  A menyasszony, a szép Margarita,
  A ki elment messze másvilágra,
  Felfogadva, vissza is jön onnan,
  Felkeresni kincsét, Deli Markót.
  Se kakukknak, se bolygó lidércznek
  Nem nyitá meg ajtaját a Vila.
  Harmadszor hát jött a Margarita,
  Jött a maga szűz leány képében,
  Odajött az őriző Vilához:
  «Hol van az én kincsem Deli Markó?
  Hadd költsem fel, hogyha mégis alszik.
  Én vagyok az ő szerette hölgye,
  Kit eljegyzett Markó hitveséül.
  Bizonyítja ez a három gyűrű.
  Egyik jegygyűrűje vert aczélból,
  A másik van hófehér ezüstből,
  A harmadik tiszta szinaranyból
  Mind a hármat ő huzá ujjamra
  Szentgyörgy napján este naplementkor».
  «No ha te vagy a szép Margarita,
  Deli Markó eljegyzett arája:
  Ha a három gyűrűt tőle kaptad,
  Akkor bizony rá is fogsz találni,
  Itt van, itt van három bezárt ajtó.
  A vas ajtót üsd a vas gyűrűvel,
  Ezüst ajtót az ezüst gyűrűvel,
  Arany ajtót az arany gyűrűvel.
  S mind a három feltárul előtted.»
  Csak azt tette a szép Margarita,
  Felnyitotta mind a három ajtót,
  A zárt ajtót három jegygyűrűvel:
  Ott találta alva Deli Markót.
  «Ébredj, ébredj, kedvesem, királyfi!»
  – «Ki vagy, ki vagy, a ki engem költesz?»
  «Én vagyok arád a Margarita».
  – «Honnan jösz hozzám, te szép leányka?»
  «Nagy messziről, messze túlvilágról».
  – «Minek jöttél hozzám másvilágról?»
  «Megigértem, hogy meglátogatlak».
  – «S mit hoztál el nékem másvilágról».
  «Mátkacsókot, a mit megigértem».
  Erre így szólt hozzá Deli Markó:
  «Jaj menyasszonyom, szép Margarita
  Másvilágról visszajött arának
  Csókja nem kéj; hanem nagy pokolkín.
  Jaj lesz annak, a kit csókod érint,
  Még az anyját is átkozni fogja».
  Visszaszólt a Margarita erre:
  «Jól találtad, édes vőlegényem.
  Hogyha engem megcsókoltál volna,
  Élve juttál volna a pokolra,
  Ne is csókolj engemet meg addig,
  Míg ajkam meg nem tisztul a vésztől!»
  Azt kérdezte erre a királyfi:
  «Mit tegyek, hogy megtisztulj a vésztől?».
  Azt felelte erre a menyasszony:
  «Akkor tisztulok meg csak a vésztől,
  Ha megfürdöm a Rjéka vizébe.
  Rjéka vize, ha számon fölül ér,
  Megdagadva ellenség vérétől,
  Idegennek, népet elnyomónak
  Patak számra kiontott vérétől,
  Hogyha abban én megfürdöm egyszer,
  Akkor mátkacsókom elfogadhatd».
  Szólt haraggal erre a királyfi:
  «No hát menj és oszd az idegennek,
  Ellenségnek, népet elnyomónak,
  Azt a csókot, azt a kíngerjesztőt.
  Én nem ontom annak még a vérét,
  Nem nyerített jó lovam Durindó,
  Nem mondá még: gazdám ülj nyeregbe,
  Nem dörömbölt jó kardom, a Szablya,
  Fekszenek még, halva, ketté törve.
  Addig nekem nincs miért ébrednem.
  Majd hogyha jön jó lovam Durindó,
  A ki, hogyha egyet ütök rája,
  Által ugrik velem a nagy Kerkán:
  Egyik partról a másikra ugrik;
  Hogyha kettőt ütök rá, olyat szök,
  Hogy a Vellebit hegyére felvisz;
  Hogyha hármat vágok rá haraggal,
  Olyat rúg a sziklán négy patával,
  Hogy a hegység megrendül alatta,
  Város omlik idegen fejére,
  Temetője lesz a hitetlennek;
  Majd ha mondja jó lovam: «megyünk már
  Hegyszakítni, zsarnokot temetni!»
  Majd ha eljön jó kardom, a Szablya,
  Kivel hogyha vágtam egy csapással,
  Pánczélos lovag hasadt kettőbe,
  Hogyha vágtam két nehéz csapással,
  Szikla nyilt meg, út támadt előttem,
  S hogyha vágtam hármat elbusulva,
  Lehullott a szultán koronája;
  Majd ha mondja jó kardom: «megyünk már
  Érett gabna – ellenség – aratni!»
  Akkor tudom, hogy itt van a hajnal,
  A ki az én napomat felhozza,
  Akkor aztán megdagad a Rjéka,
  Az idegen véritől megárad.
  Ugy megárad, hogy szádon fölül ér,
  Ha vizébe fürdeni belé állsz,
  Szép arám tündéri Margarita.
  Attól aztán úgy megtisztul ajkad,
  Egész tested kis körmöd hegyéig,
  Oly fehér lészsz, mint a hó hegy ormán,
  Akkor aztán megcsókoljuk egymást.
  S olyan édes lesz bizonynyal e csók,
  Mint a rozmarinról megszedett méz,
  Mint az asszú édes muskotály bor,
  Mint az édes anyatej, oly édes.
  Még annál is édesebb lesz e csók:
  Olyan édes, mint a boszuállás!»

Az öreg guzlás még sokáig elfolytatta volna ezt a balladát; nyújtható
az, mint a szent Iván éneke; ha a hegyek mögül nagy puskaropogás nem
szakította volna félbe az idylli mulatságot. Ez azt jelenti, hogy
érkezik már a diadalmas hősök csapatja.

Nosza félbehagyták erre a leányok a koszorú-tánczot s rohantak a
várkapun keresztül fel a hegyi útnak az érkezők elé.

Sokszoros örömet hoznak azok a számukra, gazdag vásárfiát, szép czifra
ruhákat, selymet, török kelmét, hajbafonni való szivárványszalagot,
arany, ezüst ékszert! Hát még a sok csemege, a mi urak asztalára volt
szánva, a nevét sem tudni, kinek hívják? nádméz rózsavízzel, mandulával
keverve, boldog országok zamatos gyümölcse, konty alá való édes bor,
pálinka! De a mindezeknél drágább és becsesebb, a mi a vőlegényi
kelengyének a kiegészítő része, olyan, mint a «mátkatál» hegyébe szúrt
aranyos narancs, olyant is hoznak most magukkal bizonyosan, – minden
nősülő legény egy levágott ellenségfejet. – Mert addig az uskók
legénynek nem szabad megházasodni, a míg egy ellenségfejet valahonnan
nem kerített, az a móring! A nélkül nem mehet nőül a legényhez
becsületes leány, még özvegy asszony sem. – Ilyenkor azután annál
nagyobb az öröm a sziklavölgyben, kezdődik a farsang! – Minden legény
elhozta bizonynyal a diadalmi jelt, a levágott főt, s odateheti azt a
menyasszonya apjának a lábához, mint elengedhetetlen váltságdíjat. –
Ezért futnak olyan sivalkodva a lányok fel a hegytetőnek, a honnan az
érkező diadalmasokat várják.

Ott van az a nevezetes szikla, a mit úgy hívnak, hogy «áldozatkő».

Egy óriási csompó, a mit a helyéről el lehet mozdítni, ha tizenkét
legény belekapaszkodik. Hanem az is uskók legény legyen, a kinek
aczélból vannak az izmai. Ha ezt a nagy csompót előre tolják, egy mély
barlang nyílása tárul elé. Ebbe szokták az uskókok rablókalandjaik után
a magukkal hozott foglyokat belökni. Idáig élve hozzák el őket, mert a
fogoly nekik a teherhordó barom, a ki a zsákmányt görnyedve hozza idáig.
De már a hegy tulsó oldalára át nem viszik őket, hogy szemükkel se
lássák azt a völgyet, a hol az uskókok sziklafészke van elrejtve. Ott
tartják őket a szerint, a milyen jó kedvükben vannak. Ha a foglyokért
váltságdíjat küldenek a hozzátartozóik, akkor hazaeresztik őket.

Ha azonban se váltságdíj, se elegendő zsákmány, hanem a helyett súlyos
sebek voltak a kaland eredménye; ha valami derék vitézük esett el, akkor
a mint a bortól, a táncztól és a guzlától felhevültek, előhurczolják a
barlangból a foglyokat, s ott az áldozatkövön levágják a fejeiket. – A
szép leányok maguk hengergetik alá a csonkított hullákat a lejtős
meredeken s odakiabálnak a völgyben száguldó farkasoknak, mintha bátyáik
volnának: «nesze, ez a tied!»

Az idáig elhozott zsákmányt pedig aztán a leányok hátára kötik fel;
akkor ezek váltják fel a teherhordó állat tisztét. De örömest teszik.

Ezúttal fogoly is sok volt, zsákmány még több, de levágott fej semmi. –
A foglyokat egyelőre a barlangba zárták; a nehéz áldozatkő lenyomtatta
ismét a barlang nyilását.

No de kárpótolta a szerető sziveket ezért a csalódásért a kiosztott
ajándékok sokasága. Aztán nekik nincs tiltva a csók se a lakodalom
előtt, se a vértől áradt Rjékában megfürdés előtt, mint a Deli Markónak
és a Margaritának, kiki ráakad a maga párjára.

De a zsákmány olyan nagy, hogy maguk a leányok nem birják azt egyszerre
elczepelni; még a fiatal menyecskéket is el kell szólítani a tűzhely
mellől, csak a vén banyák maradnak a nyárson forgó pecsenyét őrizni a
várban. De a férfi vállát teherhordás nem gyalázza meg soha.

A diadalmas csapat csak szétszórt csatákban érkezik meg a várba,
rendetlen puskaropogás és szilaj dalolás közt; az otthon levő öregek
nagy riadallal fogadják az érkező csoportokat.

Mentül többen érkeznek, annál hangosabb lesz a dicsekedés. Minden újan
érkező új csodatetteit mondja el az uskók vitézségnek, de kifáradhatlan
valamennyi a dicső Deli Markó magasztalásában.

Ő az és senki más, a kiről a guzla beszél. A barlangból jött elő, a
hármas érczajtón keresztül. Az ő lova a Durindó, az ő kardja az a
szablya, a minek csapásairól a ballada énekel. Az a szablya, a minek
senki ellen nem állhat, a ki porból lett és porrá lesz. De ez a szablya
mégis elmaradt valahol, ott az átokverte vár alatt, az éjféli tünemény
kezében. Az ő maga, a királyfi menyasszonya, a félelmetes Margarita! A
kinek a csókjától minden férfi pokolra válik. Deli Markó attól sem ijedt
meg, most is kérte tőle azt a csókot. De a Margarita most is csak azt
mondta: «majd ha a Rjéka vize úgy megáradt ellenség vérétől, hogy nekem
a számon fölül ér, mikor benne fürdöm, akkor leszek tiszta, akkor
csókollak meg téged». – Így mondja azt a guzla is. – Deli Markó ott
hagyta nála a szablyáját, a minek csupa gyémánt a markolatja. – Majd
visszamegy érte!

Ott jön ő maga a legutolsó csapatnak az élén. – Ő maga ül lovon. Az a ló
nem botlik, nem szédül, nem csúszik el a sziklán. Ha mélység állja
útját, által repül rajta.

Nem is lehet más, mint a mesék királyfia ez a fényes alak, a kiről senki
sem tudja, hogy honnan támadt? csak azt tudja, hogy a mióta az uskók nép
között megjelent, diadalról-diadalra vezérli a fegyvereiket, s tele
marokkal szórja az aranyat, ezüstöt.

Valamennyi leánya az uskók nemzetnek mind bele van bolondulva. Az
üdvösségüket is odaadnák érte.

De ő rájuk sem mosolyog. Deli ifju arcza halvány és szomorú!

Majd nem soká lesz már ily szomorú!

Itt jön a gyertyaszentelő! Ez a menyasszonyok napja. Ekkor menyasszony
lesz minden hajadon leány, a ki csak pártát visel a sziklavölgyben;
vőlegény lesz minden legény, a kinek csak jobb kéz felé van az övébe
dugva a handzsár markolatja.

Akkor majd megjön a Margarita is a Frangipáni várból, visszahozza Deli
Markónak a zálogba hagyott szablyáját.

És akkor az uskók legények mind előhozzák a foglyaikat a barlangból, s
ott az áldozatkövön kiki levágja a magáénak a fejét, hogy a hegyi patak
megdagad az ellenség vérétől, míg az a Margarita ajkán fölülig ér, s
akkor aztán ő is megtisztul, s férjhez megy a királyfihoz, a Deli
Markóhoz.

A guzla mellett így danolta a hős ballada folytatását a fehér szakállú
vén troubadour, míg az uskók leányok a lobogó máglyát körültánczolták
karéjban, a férfiak vadul üvölték utána a rémdal végsorait, sokféle
mámortól megittasultan.

Deli Markó pedig hallgatott és nézett a tűzbe szomorú, mozdulatlan
arczczal.



AZ ILLATOS FÜVEK.

Sehol annyi fűszer-illatos növény nem terem, mint a dalmata tengerpart
szikláin. Minden pázsit, bokor, cserje, rekettye csak úgy lehelli ki
magából az ambrát, a pézsmát, a tömjént, mikor február elején a tavaszi
verőfény átmelegíti a buja tenyészetet; olyan illatár tölti meg a léget,
hogy az ember egy más világ lakójának képzeli tőle magát; e csába, illó
mámorlégben az érzékek felmagasztosúlnak, a kéjérzet minden ideget
megittasít. Ezek az illatozó füvek mind bűnrészesek azokban az
ábrándokban, a mik e partok lakóit a rendes észjárástól elcsábítják.

A virágoknak az illata a beszéd, a mivel az emberekhez szólnak.

Olyan tolvajnyelv ez, a mit azok is megértenek, a kik nem hallgatnak rá.

Milióra összeszedte a jószagú füveket kis uradalma minden szikláiról s
felhordta a szobájába, éjszakára odarakta az ágyába.

Szokás ez azon a vidéken.

S az illatos virágoktól álmok jönnek. (Fogjuk rá a virágokra.) Milióra
megtanult már álmodni. És minő álmokat!

Valami reszketeg ösztön azt súgta neki: nem vétek-e az ilyen álom? Hát
még a visszagondolás az álomra!

Jó volna, ha meg lehetne gyónni valakinek! A pap talán megmondaná, hogy
az bűn volt, s kiszabná érte a vezeklést. De hát itt pap sincs. Metell
bátya erre nem is gondolt, mikor itt hagyta a kis hugát, hogy a jámbor
keresztyén leánynak legalább minden vasárnap meg kellene gyónnia. Ő
bizonyosan szabadkőmüves, nem gondol a szentségekkel. Vagy talán azt
gondolja, hogy ha egy kis leánytól el van véve minden alkalom arra, hogy
valami bűnt elkövethessen, akkor annak egészen felesleges dolog lenne el
nem követett bűnök meggyónásán törni a fejét.

Axamitának csak elmondhatná azt, hogy mit álmodott – alva; de hogy mit
álmodik ébren, azt, azt!

Pedig az el nem mondott érzés kínozza a szivet.

Hát egyszer az illatos virágok ennek is megsúgták az orvosságát.

A kis leány, a ki nem mondhatja el a szíve baját, leirja azt versekben.

Ez az általános orvosa minden sebhedett szívnek: ez a minden titkok
bizományosa, a vers! Nem tanítják azt, mégis mindenki tudja. A mi
prózában szégyenleni való volna: versben dicsekedni való. A titok meg
van gyónva; csakhogy metrumokban. Nincs kimondva, mégis el van mondva. S
a papiros olyan jó titoktartó, mint a pap.

Először jönnek bátortalan kis stanzák, ritornellek, félig eltiltott
sohajtásokkal; azután megjön a bátorság egy epedő, kesergő románczhoz,
utoljára rávetemedik a versekben gyónó a legnagyobb vakmerőségre,
balladába kap. Elmondja mind, mit álmodott?

Hol veszi a hozzávaló tudományát? – Könnyen megy az. A dalmát parton
úton-útfélen terem a népballada; minden cseléd, minden pásztorleány azt
énekli, ha valaki a mezőn letelepszik a kapáló asszonyok közelébe, egész
napestig hallhatja, hogy énekelnek egy balladát a másik után. Rím nem
kell ahhoz, csak egyforma hosszú soroknak kell lenni; a szöveget
mindenki megtalálja minden útjában, a gondolatokat megadják az illatos
virágok.

Milióra, meg az ő százféle démutkái, istenfái, mentái és bazsalikomai
ezt a balladát gondolták ki: «Deli Markó, a királyfi».

Fogadni lehet rá, hogy volt olyan jó ballada, mint az a másik, a mit a
guzlás énekelt. A hős bizonyosan abban is olyan vitéz volt és olyan
szerelmes, s az utána epedő leány épen olyan boldogtalan, mint az a
másik, s a balsors épen olyan kegyetlen mind a kettőhöz. De a csodák, a
mik őket végre mégis egymásévá teszik, még szörnyüségesebbek.

Milióra nagyon meg volt elégedve a balladájával, annyiszor felolvasta
azt magának, hogy egészen könyv nélkül tudta már. De még dalt is
szerzett hozzá, az is könnyen megy itt; Menta, Artemisia, Salvia, Viola,
a virágok múzsái még a dallamot is megsugják. Azt eljátszotta
zongoráján, s el is énekelte hozzá a verset. Mikor egyedül volt, mikor
senki sem hallotta.

Hiszen nem is volt «egy» emberi léleknél több a közelében, a ki
meghallhatta volna, az egy jámbor Axamita. Az ő rá nézve az egész világ.

Pedig ha nehéz megőrizni a leánynak egy titkot, még nehezebb eltitkolni
egy verset. Axamita, azért ha strázsamester is, mégis csak leány, annak
a leánynak, a ki valami névtelen érzéssel küzd, olyan nehéz ennek a
másiknak el nem mondani, mi bántja? – Egyszer mégis annyira ment
Milióra, hogy elzongorázta Axamita előtt a saját szerzeményét, a ballada
áriáját, mit szól hozzá, szép-e?

– Biz az nem valami nagyon szép. Ilyet a kecskepásztorok dudolnak
odakinn, véleményezé a hallgatóság.

– No hisz az a szép. – Milióra most már ingerelve volt az áriája
kedvezőtlen fogadtatása által s szerzők szokása szerint erőszakolni
akarta a teljes sikert. – Hát ha a szöveggel együtt fogod hallani, akkor
majd egész szépnek találod te is.

De mégis meg akarta tartani az incognitot, úgy akart ismeretlenül
diadalhoz jutni. Valami ártatlan ámítást gondolt ki.

– Én ezt otthon, az apám házánál hallottam, mikor még igen kis leány
voltam; egy öreg guzlástól, a ki ott hegedült és énekelt, mikor a
vendégek mulattak nálunk. Akkor nagyon jól megtanultam, most újra
eszembe jutott.

Axamita végighallgatta a hős balladát.

Miliórának az arcza lángolt, mikor vége volt a dalnak, a szemei
tündököltek a nagy delejes tűztől.

Az utolsó accord után odatekintett egyetlen hallgatójára.

Axamita nagyot ásított és nyujtózott az élvezet után.

– De hosszú volt ez a nóta! – Ebből állt az egész elragadtatása.

Milióra meg is neheztelt érte.

– Hát nem tetszik neked ez, te! A szép királyfi balladája?

– Biz azt kár volt a kisasszonynak a vén guzlástól eltanulni; nála is
hagyhatta volna.

– Te utálod a hősöket?

– A hősöket szeretem, hanem a zsiványokat nem szeretem.

– De Deli Markó.

– Zsivány.

– Az uskókok vajdája, te!

– Az uskókok egytől-egyig mind zsiványok, s a vajdájuk haramiavezér, nem
más.

– Hát a hősköltemények, a mik hérószaikat megörökítve,
ivadékról-ivadékra szállnak, a népballadák, a mik jobban megőrzik a
nemzeti vezérek tetteit, mint a kőbe faragott emlékek?

– Csupa merő hazugság, dicsekedés az egész. Tudnak vitézkedni a hegyek
között, lesből orozva lelőni a közeledőt; tudnak éjszaka megrohanni alvó
békés városokat, s irtóztató kegyetlenkedésükkel elrémíteni a meglepett
polgárembereket; de nyilt verekedésben soha sem álltak helyt se
olasznak, se magyarnak, se töröknek, se németnek, a francziának meg még
a hátába sem mertek kerülni, azt úgy megbecsülték. Birkalopók,
orr-fül-levágók, hajótörött népeket kifosztogatók, ez az egész
vitézségük. Láttam én vitéz embereket százezerével, mindenféle
nemzetbelit, de uskók nem volt közöttük. Láttam Borodinonál egymásba
omlani a hősöket legio számra, láttam őket szuronynyal, puskaagygyal
verekedni egész harczvonalban. Hallottam kilenczvenezer haldoklónak az
ordítását egyszerre, az volt a hős ballada. Mit akar ez a riha nép a
maga rongyos dicsőségével? Lesből lövöldöz, éjjel támad, de a szurony
elől a lyukába búvik.

– Ejh, te nem ismered őket.

– Hiszen közöttük születtem, náluk nyomorogtam, tőlük szöktem meg;
ismerem a fajtájukat kívül-belül, laktam a szikla-odújukban, a mit ők
királyi várnak neveznek, a minek a padlója márványból van abban a
balladában, az ám, olyan márványból, a mit a kecskék készítenek; az
oszlopai bearanyozva: igenis, korommal; a királyi trónus egy fatuskó,
betakarva medvebőrrel. Hát még azok a bájos szép tündérek ott a
balladában, a kiknek a lépései alatt bazsalikomvirág támad az útfélen! a
bizony! húsz lépésről megérezhetők az avas faggyuról, a mivel magukat
bekenik, mert mosdaniok soha sem szabad.

– Menj! Belőled az irigység beszél.

– Az irigység? Mit irigyelnék én az uskókoktól, morlákoktól?

– Hogy nem vettek férjhez.

– No azon van mit irigyelni! Hahaha! Kellenének nekem! Maga a királyfi
sem kell nekem! Csak higyje a kisasszony, a mi abban a drágalátos
balladában van! Milyen szépen ki van kerekítve Deli Markó, a királyfi;
hej, mikor a lakodalmát üli, előveszi a lantját, meg mellé ülteti a
trónusára a feleségét s az asszony énekel, ő meg veri a lantot. Veri
bizony az uskók vőlegény lakodalma napján nem a lantot, hanem a
feleségét, s úgy énekel hozzá az asszony, hogy csakúgy ordít. Ez ott a
menyegzői szokás. A Deli Markó is úgy tesz a magáéval, ha foghat egyet
valahol. Hahaha!

De már ennél a szónál olyan haragba jött Milióra, hogy odaugrott
Axamitához, s a szájára ütött neki a tenyerével.

Axamita ettől még jobban belejött a nevető kedvébe. Engedte magát
Miliórától ütni, tépáztatni s azért mégis csak elmondta, hogy milyen
módon szokott az uskók vőlegény belekötni a menyasszonyába a
gyönyörteljes menyegzői éjszakán? Azt mondja neki mikor feküdni mennek:
bontsd le az opánkám! Ha azután a menyasszony nem tud hozzá, hogyan kell
a férfibocskort lebontani, mert annak mestersége van, akkor azért
döngeti meg a vőlegénye, miért oly ügyetlen? ha pedig le tudja bontani a
bocskorát, akkor meg azért páholja el, mivelhogy ártatlan hajadonnak nem
volna szabad azt tudni, hogyan oldják meg a férfibocskort? Ez lesz a
Deli Markó menyasszonyának a sorsa is, mert az uskók királyfi is
bocskorban jár, mint a többi.

Ezért az utolsó szemtelen rágalomért aztán Milióra kilökte a szobából
Axamita leányasszonyt.

Axamita megtudott már annyit a dologból, mintha csak ő lett volna a pap,
kinek meg szokás gyónni.



A BÓRA.

A handzsárját ott hagyta Milióránál a hős uskók vajda azon az első
találkozás éjszakáján. Gyönyörű fegyverdarab volt, a markolata kirakva
türkizekkel és gyémántokkal. Azok ugyan csak olyan selejtes fajta
gyémántok voltak, de mégis igaziak. Meggyőződést szerzett magának erről
Milióra, mikor a markolat gyémántjaival e két betűt az ablakra
karczolta: D. M. Csak azért tette, mert Axamita még a handzsártól sem
maradhatott, hogy meg ne szólja; azt mondta, hogy azok csak mármarosi
gyémántok rajta. Hazudott, igazi gyémántok voltak, mint a milyen igazi
királyfi maga a Deli Markó.

Mennyiszer elővette ezt a handzsárt Milióra az ágya feje alól, forgatta
a kezében, hogy tudna-e vele ő is vágni? (Az uskókok amazonjai együtt
harczolnak a férfiak sorában.) Aztán ehhez a gyémántos markolatú kardhoz
hozzá idomította az egész eszményi alakot, ahhoz megint mindazt, a mi őt
körülveszi: csupa fény és pompa volt ez, mesés hatalom és kimondhatatlan
dicsőség. Tündérország van ott. Mind rágalom, a mit az Axamita beszélt a
honfitársairól, meg azoknak a feleségeiről! A vén leányok mind
emberszólók, hát a melyik még bakancsos őrmester is hozzá.

Egy reggel aztán azzal keltette föl Axamita a kisasszonyát, hogy nézzen
csak ki, mi van a tengeren? S azzal félrehúzta a függönyt a mély
ablakfülkéről.

Milióra kiugrott az ágyból s csak úgy hálóköntösében odafutott az
ablakhoz s kitekintett a tengerre.

Az egész tengeröböl, a hosszú csatorna, a hogy a Frangipáni vár
toronyablakából egyfelől Fiume, másfelől Buccari felé végig látni, tele
volt kisebb-nagyobb dereglyékkel, a mik duzzadó vitorlákkal közelítettek
felfelé.

Egy pár nagyobb árboczos hajó távolabbról látszott közeledni.

A dereglyék meg voltak rakva veres sipkás hajósokkal és barna kávészin
ruhás katonákkal.

– Mi ez? kérdezé Milióra reszketve.

– Hát biz ezek a hajósok ott a veres sipkákkal a scoglióták. Ezek
értenek csak hozzá, hogy lehet a segnai tengeröböl sziklái közé
behatolni. Ezek aztán a nagyobb hajóknak is kalauzúl szolgálnak, hogy
sziklazátonyra ne menjenek. Azok a katonák ott a dereglyéken horvát
granicsárok, a legjobb lövők. Azokon a nagy hajókon pedig hegyi ágyúkat
hoznak öszvérekkel, látom a pattantyúsoknak a süvegein a piros lófarkat.

– Mit akarnak ezek?

– Hát egy kicsit az uskókokat megtánczoltatni.

– Jézusom! Hisz ezek vannak két ezeren is!

– Hja! Ha még csak ez volna minden! A császári generálisok soká
készülődnek, hanem akkor aztán nagy erővel jönnek. Egy másik hajóraj meg
a tulsó oldaláról a Quarneronak, Veglia szigetéről indúl egyszerre, s
ugyanekkor bizonyosan jön a horvát grániczról egy hegyi csapat, hogy az
uskókokat hátba fogja. Most kezdődik már majd a haddelhadd! Mindjárt
szűk lesz a világ Uskókországban! No most, vitéz Deli Markó! Most ülj
fel arra a paripára, a ki egyet rúg s rá dönti a hegyet az ellenségre!
Most kapd fel már azt a kardot, a mivel egyet vágsz s száz fej esik le
utána! Most kezdődik már a hős ballada. De én tudom annak a végét.

– Te tudod annak a végét?

– Én ám. Láttam már egyszer ilyen tánczot. Akkor is három oldalról
mentek így az uskókokra, a kik iszonyú sok rablást követtek el a
tengeren. Még én akkor gyerek voltam, nagyon kicsi leány, a kit ott
felejtettek az útfélen egy sziklaodúban; három nap nem ettem egyebet,
mint pesce cannellát a tengerparton. De most is emlékezem rá, mikor
visszatértek a hajók a katonákkal, a vitorlarúdak végig tele voltak
aggatva uskókokkal, a kik úgy lógtak ott, mint a fenyőmadarak a tótnak a
póznáján; a velenczei gályának az árboczkosaráról pedig egy nagy
vaskalitka csügött alá, abban volt az elfogott uskók vajda, mint egy
majom a ketreczében. Csak úgy kalimpázott valamennyi, a mint a hajót
hányta-vetette a hullám.

Milióra a kétségbeesés dühével emelé ökleit a magasba, kitörő
sikoltással kiáltva fel:

– Hogy az Isten bocsásson rájuk olyan szélvészt, a mi a tenger fenekére
sülyeszsze valamennyit!

– Micsoda? Kisasszony! Kegyed a mi császárunk katonáit átkozza?

– A vihar pusztítsa el őket, mielőtt odaérnének!

Azzal felszakítá az ablakszárnyakat s messze kihajolva szétterjesztett
karjaival, úgy kiálta fel az égre:

– Hol vagy te vihar? Hol vagy te fergeteg? Szélvész? A ki a hajókat
elsepred. – Te bóra! – Te rém! – Hol alszol? Jőjj elő! – Verd a
sziklákhoz őket! Hej bóra! bóra! Szörnyeteg! Rohanj ki! Üvölts! ordíts!
dühöngj!

Axamita erővel vonszolta el az ablaktól a leányt.

– Mit csinál kisasszony? Minden szentek nevére! Ne tegye azt! Ne híja a
szelet! A bórának a nevét sem jó kimondani, mert mindjárt megjelen. Jaj,
itt senkitől sem félnek, csak egyedűl a bórától; szidnak, káromolnak
Istent, szenteket, szűz Máriát, sorban, de a bórát meg nem meri
káromolni senki. Lisztet hintenek neki, mikor dühöng, hogy
lecsillapítsák; kést hajigálnak vele szemközt, hogy megsebesítsék, de
meg nem szólítják, mert attól rettenetessé lesz.

Milióra aczélzott erővel tépte ki magát Axamita kezei közül s
visszafutva az ablakhoz kikiáltott rajta:

– Bóra, te czudar kutya bóra! dögölj meg, ha alszol! sántulj meg, bénulj
meg, mászva mászsz! zsákba légy bekötve, korsóba befojtva, odúba
bezárva, ha most elő nem jösz! Bagolyszárny üssön pofon; attól is
elgunnyadj! Bóra! bóra! bóra! Jőjj elő! Hadd köpjelek le!

– Boldogságos szent szűz! Lánczos lobogós teringette! Hisz ez
rettentőbben káromkodik, mint egy dragonyos káplár! Kisasszony! Térjen
eszére. Legyen Istennel! Micsoda beszéd ez egy kis leánytól!

Akkor aztán Milióra térdre omlott s eltakarta az arczát a két kezével, s
zokogva rebegé:

– Hiszen én őt szeretem…

Tudta azt már Axamita régen.

Hanem az mégis új dolog volt előtte, hogy az a szerelem egyszerre így
átváltoztasson egy csendes kis, mindenben megnyugvó keresztyén leánykát
a viharhivó mesebeli vilák egyikévé. Mégis nagy ördög az a szerelem!

Alig tudta azután annyira vinni a leányt, hogy felöltöztesse. Akkor meg
egészen elhagyta magát: a hová leültették, ottmaradt. Egész nap nem
szólalt meg, csak nézett maga elé nagy bamba tekintettel. Rossz tündér
az a szerelem.

Délután elnyomta Milióra szemeit az álom, a börtönlakók sokat alusznak.
Ütközetekkel álmodott, a mik a földön kezdődnek s a fellegek közt
folytatódnak tovább, azután meg lenn a tenger fenekén. Arra ébredt fel,
hogy nagyon zörgetnek az ablakán, s hangosan sirnak odakívül.

Azok ugyan nem a csatában elhullottak, s nem a tengerbe fuladtak lelkei
voltak (ámbár senki sem tudhatja, hogy nem laknak-e bennük?), hanem azok
az apróbb és nagyobb viharmadarak, sirályok és hojszák, a mik derült
időben a tenger felett röpködnek. Most úgy tele ülték a várfalak minden
párkányát, hogy csak úgy feketéllett tőlük, majd beverték a torony
ablakait. Aztán épen úgy tudnak sírni, mint valami kétségbeesett ember.

– Aha! gondolá Milióra, ezek nagy vihart éreznek! Mégis használt az én
átkozódásom.

(Csak későn ne jőjjön, az alatt rég elérhette Segnát a hajóraj.)

Egy tekintet a távolba még jobban meggyőzte róla, hogy igazat álmodott.
Az ég egészen opálszinű volt, a naptányérnak nem volt semmi fénye, úgy
lehetett bele nézni, mint a holdba. A legközelebb eső buccarii öböl
sziklapartjai alig voltak kivehetők s Veglia sziklahegyei mintha csak
felhők volnának a messze távolban. A láthatár eltünt a ködben, egy
vitorla sem volt látható a tengeren; ennek a felszíne pedig vakító fehér
volt nagy messzeségben. A vészmadarak sikongásain keresztül hallatszott
a távolban a partőrök kürttutulása, a mikkel a hajósoknak, halászoknak
jelt adnak, hogy siessenek haza a partra; ők is úgy ismerik már az
előjeleit a zivatarnak, mint a viharmadarak.

Axamita is előjött a toronyablakok vastábláit három oldalon bezárni:
«valami idő lesz!»

– Csak hadd legyen.

Alig voltak az ablaktáblák betéve, a midőn megdördült a Karst hegyek
mögött a hivogatott patvarnak a legelső morgása. Köröskörül egyszerre,
mint most születő hóhegyek tolakodtak elő a bérczek mögül a gomolygó
felhők, vakító fényes ormaik közül alig látszott ki a villám; nem is
lobbant, csak pislogott, pedig szakadatlan volt a dörgése odafenn.

Megelőzték a királyi rém jöttét a kengyelfutói, a tánczoló szélforgatag,
a porkavaró viheder, a kik előtte rohannak, porfelleget szalajtva az
utakon, a hegyhátakon végig, a porözönben tépett erdők hímvirága,
lepkebábok milliói kavarognak, a miktől vérveres lesz a fal, mikor
hozzácsapódnak, mintha véreső hullana; a forgószél beletánczol a
tengerbe s ott víztölcsérré alakul át, széles krinolinjával felsodorva a
hullámot orsóderekába, míg oszlopfejével a felhőt támogatja, mely a fél
eget elborította már bakacsin sötét palástjával; nem fehér már a felhő,
hanem fekete; a tenger pedig haragos zöld; csak a sziklapartok veresek,
mintha izzók volnának.

Mintha mindazt a haragját, a mit egy egész esztendeig visszatartott ezen
a tájékon, most egyszerre akarná kiadni, olyan bőszülten jár a zivatar,
minden villám egyenesen csap le, sziklába, tengerbe; egész lángoszlopok
lövellnek alá az égből, a miknek rettentő ropogását pokoli skálával
dörgik vissza a nagy fiumei öböl bércz-amphitheatrumának falai; az egész
vár megrázkódik egy-egy mennykőcsapás után, mintha össze akarna omolni.
– A villámlobogás pillanatokra vakító fényt áraszt el a toronyszobában.

– Hadd zárjam be a negyedik ablak tábláját is, mondá Axamita.

– Nem! Nem. Én ezt szeretem nézni, tiltakozék Milióra s odaült az ablak
hidjára s gyönyörködve nézett ki a zivatarba.

A felhők egészen beborították már az eget, eddig olyan volt az ég a
Frangipáni vár fölött, mint egy üvegharang, most olyan, mint egy
koporsófödél. A zápor úgy ömlik, hogy egészen eltakarja a tájat. Eleinte
a zápor, azután következik a jég. Elsőbb csak apró jégmogyorók, azután
jönnek rendre a parittyakövek, a görcsös buzogányfejek a mennyei
fegyvertárból; csakúgy csattog az ablakok ércztábláin, mint a kartács.

Axamita szentelt fűzbarkákat hajigál a kandallóba, s mormogva imádkozik,
félbeszakítva az áhitatoskodását egyszer-egyszer holmi katonás
kifakadással s azzal a keserves észrevétellel, hogy «minden
veteményünknek vége, oda a szép virágok is!»

És Miliórának nem jutnak eszébe a szép virágok. Ő neki másutt jár a
lelke.

– Vajjon oda is eljut az a zivatar, a hová ezek mentek ma reggel?

Axamita a fejét csóválta az ilyen kérdésre.

– Ne féljen, lelkem kisasszony, meg nem áll ez Cyprus szigetéig.

Annak nagyon örült Milióra.

A haragos vihadar nem is időzött itt sokáig, nagyon sietős útja volt; az
adriai partok régen nem kaptak a villám korbácsából, újat hozott, el
akarta nyűni rajtuk; mennydörgő táborával tovább szállott, mint valami
sötétkék éjszaka a láthatártalan távolban. A mély sötétségen keresztül
mint ijesztő kisértetek árnyai szálltak hosszan rémfehér
felhőleviathánok, csaknem a tengerszínen úszva. Aztán nemsokára
felszakadt a felhőkárpit a nyugati láthatáron; a lemenő napsugár küllői
végig lövelltek a tájon a felhőmennyezet alatt, s akkor egyszerre
meglátszottak a buccarii partok, a vegliai hegyek, a mik délután oly
messze távolban enyésztek el, most mintha egészen közelben volnának;
tegnap még zöldek voltak, ma fehérek; be vannak takarva jéggel, hóval.

Valami éles, sivító szél kezd fújni, a mi a torony ablaktábláit
meg-megrázza dörömbözve; az széttépi a vihar hátramaradt palástját
rongyokra, s ezeket a rongyokat megfesti biborra az alkony fényében, a
nagy lángözönben csakúgy bújkál egy-egy foltja a smaragdzöld égnek; a
tenger pedig azalatt aczélkék; a feldúlt hullám nem tükrözi vissza az
eget; fehér barázdákat szánt rajta végig a szél.

– Ez a bóra? kérdezé a kisasszony a leányasszonytól.

– Nem. Ez még csak a boretta, a kisebbik leánya. Azután jön a nagyobbik,
a borina, az még gonoszabb.

– Szeretném én azt a nagyobbikat látni.

Ilyen kivánságot még nem ejtett ki a száján halandó ember. Mert elég az,
megismerkedni a bórának a kisebbik leányával is, a nénjéből ne kivánjon
senki.

Axamita nagyon is megbotránkozott e mondáson. Egy fűzbarkát vett elő a
tükör mellől, s dörmögve mondá: «ne hallgasson az ég az ilyen beszédre.»

Milióra pedig odaugrott hozzá s dühösen kapta ki a kezéből a szentelt
barkát s azt összetörte, morzsolta, úgy szórta széjjel.

– Én akarom, hogy hallja meg! Ha félsz velem lenni idefenn, eredj le a
szobádba, nincs rád szügségem; én gyönyörködni akarok a viharban. Hagyj
magamra.

Axamita el is ment a szobából. Neki nem volt olyan erős szíve, hogy az
égi hatalmakkal merjen daczolni. Pedig hányszor állta meg a helyét a
golyózápor között, mennyi halálvésznek nézett a szemébe, hányszor
csapott össze öldöklő fegyverrel, az mind nem félemlíté meg. És ez a
gyönge leány, a ki még alig több, mint gyermek, képes az égiek és
földalattiak haragját is fölidézni, s nem bánná, ha olyan világromlást
támaszthatna elő, a miben ég, föld összeomlik, csakhogy azt az alakot
megmenekülve lássa, a kibe szerelmes! Ilyen szörnyeteg az a szerelem!

Milióra pedig odaült az ablakba és gyönyörködött a viharban, míg a nap
egészen lement.

Mikor az ég besötétült, akkor a tenger lett fehér, a tajtékzó
hullámbarázdák egymás hátára tódultak, úgy siettek délkelet felé. Hány
hajót vertek már azóta a segnai sziklazátonyokra?

Pedig ez még csak a boretta, a bórának kisebbik szülötte. Majd éjszakára
megjön a nénje is, a borina. Ez nem olyan szenvedélyes, mint a huga, a
szeleburdi szélara, a ki villámkorbácscsal kergetteti magát a
vőlegényével, az meg az előle futót jégzáporral dobálja hátba; ez a
borina a rigolyás, szeszélyes, makranczos hopponmaradt vénleány, a
veszekedő agglant, a ki egy óra alatt tízféle indulatra változik,
perlekedik a kandallóban égő tűzzel, huhog, mint az elkárhozott
rosszlélek a kürtőben s csikorgatja a szélvitorlákat, mintha az ő fogai
volnának, azután sirásra fogja a dolgot, úgy jajgat, könyörög az ajtón,
ablakon, hogy bocsássák be, s dideregve rázza meg a csukott táblákat,
egyszerre memmeg felkaczag, süvölt, fütyül, rikoltoz mindenféle
kisértetek hangján, aztán megint marokkal csap valamit az ablakhoz,
talán jégdarát, akkor úgy tetteti magát, mintha elbóbiskolt volna, nem
kell neki hinni, a veszekedő aggszűz nem alszik igazán, csak arra vár,
hogy a házban levők hadd szenderedjenek el, akkor egyszerre
összegyüjtött haraggal tör ki újra, hogy a kandalló lángja messze kicsap
a rostélyon keresztül s a gyertyaláng lefelé lobog; egy dörgő csattanás
hangzik végig az épületen s arra aztán mintha ördögök szabadultak volna
be csoportostól a házba, olyan vihogás, üvöltés támad, kárörvendő
gúnykaczaj; rugdalják az ajtót, dörömbölnek az ablakon, dobolnak a
háztetőn, huhognak a kéményodúkban, s e pokoli hangversenyhez a
fellázadt tenger harsogása adja a zenekart.

Axamita fölkelt az ágyból, megnézni, hogy micsoda ajtót szakított fel a
szél a folyosón? s azt újra bereteszelte, bekötözte, aztán felnézett
Miliórához, hogy nincs-e valami ablak rosszúl bezárva a szobájában, meg
hogy a kandallójára fát rakjon. Elcsodálkozott rajta, hogy a kisasszonyt
még most is felöltözve találta, úgy ült az ágya szélén.

– Talán ez már a borina? kérdezte tőle Milióra.

– Úgy van, kisasszony, ez a borina.

– Ez már a rosszabbik szél?

– Ez olyan szél, a melyikben tíz hajó közül odavész kilencz.

– Hát a tizedik?

– Az Isten csodájára megmenekül.

– Hát az minek menekül meg?

– Nem tudom én.

– Hát mikor a bóra maga jön?

– Akkor száz hajó közül egy szabadúl meg, a kiket a sík tengeren kap, de
még a kikötőkben is összezúzza őket; gyakran a trieszti kikötőből
kidobálja a gályákat a piacz közepére.

– S ez azután az igazi bóra?

– Ez az, maga az öreg.

Ennél a szónál Milióra felkelt a fekhelyéről, s míg Axamita a kandallóra
rakott száraz targalyat, az alatt ő a tenger felőli ablakhoz sietett,
hirtelen felnyitotta az ablakszárnyakat, s kikiáltott az éjszakába:

– Hej bóra! szelek nagyanyja! Ne küldözd a leányaidat, hanem gyere
magad, ha élsz még, meg nem haltál.

A nyitott ablakon át a besüvöltő szél egyszerre eloltotta a gyertyát,
meg a kandallóban égő tűzet; koromsötét lett.

Axamita odarohant Miliórához, elránczigálta őt az ablaktól, s aztán
nyalábra kapva, elhurczolta onnan; belevágta az ágyába, s betakarta
paplannal, dunnával, mérgesen dörmögve: «már most bújjék a takaró alá,
hogy meg ne fagyjon, a míg a bóra tart, addig nem lehet tüzet rakni a
kandallóban.»

Alig tudta az ablakot betenni Axamita, úgy nyomta azt befelé a szél.

Milióra magára maradva, hallgatózott a sötétben.

Ez hát a bóra? maga az öreg?

Még csak a hangjáról ismerni rá, az is felséges.

Ez nem sír, nem űvölt, nem tart pihenőket, kiáltása folytonosan
égzengés, mely egyre erősödik s az egekig emeli a hangja harsogását.

Az embernek a keble érzi a rajta fekvő légoszlop nehézségét.

Az álom lehetetlenné lesz, a szemek nyitva akarnak maradni, mintha meg
akarnák látni azt a földfeletti rémet.

Egy pillanatra való szünet sincsen.

Odafenn a vihar orgonázik, idelenn a sziklákat korbácsoló hullámok
csattogása döng.

Mikor megvirradt, Milióra bámulva látta, hogy a tenger felé nyiló
ablaktáblák alsó része jégvirággal van borítva.

Itt van a tél!

A dalmata part nem ismeri a telet, annak itt évszaka nincs, csak a bóra
hoz el belőle mutatónak egy napot, vagy kettőt, hármat, onnan hazulról a
maga hazájából, a Kárpátok közül, vagy még odábbról, az ukrán
pusztákról; a tél meg a bóra együtt utaznak, a kettőt csak együtt
ismerik.

Milióra szétnézett a toronyablakból; alig ismert rá a vidékre. Hová lett
innen a tegnapi tavaszzöld? Hol vannak a virányok, a ligetek? Hol a zöld
pázsit, a zsenge tavaszi növényzet? Kopár, avar, parlag minden.

A fügefákon nincs már levél. Azokat elébb pozdorjává sodorta, aztán
letépte a bóra, s a meztelenül a puszta ágon maradt zöld gyümölcsök
fejeit paskolja egymáshoz, míg megfeketülnek. A jeget, a havat, a mi a
zivatar alatt esett, úgy elseperte, hogy annak a maradványát csak a
sziklahasadékok között láthatni még; aztán kitépte az illatterhes
növényeket, a miket a jég lepaskolt, gyökerestül; most már a kiszárított
földet magát tépi fel, morzsánkint, mintha ráspolylyal reszelné, úgy
sepri magával a murvát s aztán, mint a kőesőt, úgy zúdítja azt a
letarolt fákra, ha talán még egy levél ott talált volna valamelyiken
maradni.

A tengeren nem látni a távolba, mintha porfellegbe volna borulva, úgy
takarja azt a köddé szitált tajték, hanem a közelben toronymagasra
emelkedő hullámhegyek omlanak egymásba, hogy a sziklákon felcsapó
viztorlat egész a várablakokig locscsan fel s mint egy átlátszó boltozat
dül vissza megint az örvénybe.

S fenn a magas égen egy felhő, egy pára nem látszik, egész sötétkék a
mennyboltozat, a fogyó hold fehér csónakja úszik rajta, azt is mintha
fenekével felfelé fordította volna a vihar. Az ég és a tenger élni, a
föld halva lenni látszik, ember, állat, se közel, se távol; ma a bóra
egyedül a «világ ura!»

S ennek a látványnak Milióra tapsol: «ah milyen szép!»



EGY A SZÁZ KÖZÜL, A KI MEGMENEKÜL.

Pedig ez az északi vihar kegyetlenül bánik az emberi idegekkel. Mikor az
ég így megindul ismerkedni a földdel, az az emberre nézve
elviselhetetlen. Ez a folyvást magasabbra emelkedő harsogás, mely
szünetet nem tart, az őrjöngésbe kergeti az embert; agyát, mintha a
rászakadó ég szorítaná össze. Aztán elnézni azokat a nyomorult fákat, a
kik oda adták már utolsó levélrongyaikat a kegyetlen rémnek, mégis tépi
őket, földig hajladoznak előtte, úgy könyörögnek neki, hogy irgalmazzon,
ez a búskomorságnak az iskolája! (Talán épen a bóra az oka, hogy a
dalmata parton oly sok lélekbeteg támad?)

A két asszonysziv közül a katonaviselt leányé adta meg elébb magát.
Axamita nem állhatta tovább, hogy be ne jőjjön Miliórához s térdre ne
boruljon előtte, megragadva a leány kezét.

– Hát téged mi lelt?

– Oh kisasszony! nem hallja ezt a vihart?

– Hogyne hallanám.

– Nézze csak, egy élő fa nem marad a vidéken.

– Hiszen látom.

– A rovinói nyomorultak feje fölül már mind lehordta a háztetőt, s
beleröpítette a tengerbe.

– Oda még nem láthatok.

– Az egész adriai part hosszában tele lesz ma tört hajók palánkjaival.
Ki segít az árvákon, a kiknek az apjai ott vesztek?

– De hát mért térdelsz én előttem?

– Azért, hogy szüntesse ön meg ezt a vihart.

– Megőrültél-e? Én szüntessem meg a vihart?

– Igen, igen; mert ön a tündér, ön az a «vila», a kinek a szavára a
vihar feltámad. Ön maga sem tudja tán, hogy tündér; de én már tudom,
láttam az éjjel, mikor a sötétben fénylett az arcza, villámlottak a
szemei, önnek a szavára jöttek elő a szelek!

Milióra szemei úgy villámlottak újra. Kéjelgett abban a hitben, hogy ő
hát a «vila», a ki meg tudja indítani a vihart, tetszett ez neki. Maga
is akarta hinni.

Axamita még a lábait is csókolta a lánynak, úgy könyörgött neki.

– Szüntesse meg már ezt a rettenetes vihart! hiszen lesöpör bennünket a
földről.

Milióra kaczagott. Úgy csiklandozta a szivét az a felfedezés, hogy neki,
a nyomorult, tehetetlen, senkitől nem ismert, senkitől nem keresett
lánynak olyan hatalom van adva, hogy egy kiáltásával leseperheti a
földről a rajta élőket.

– Hát hogy szüntethetném én ezt meg?

– Oh hiszen tudja ön azt jól! Minek mondjam el? Csak egy igézésébe
kerül. Egy varázslat és megáll a szél. Vegye a kezébe ezt a handzsárt,
menjen ki vele a kis kertbe, aztán hajítsa el ezt szél ellenébe, ezzel a
kiáltással: «állj meg! térj meg!» A hol az elhajított handzsár a földben
megáll a hegyével, ott vérnyom marad, a bora lába megsebesül benne,
egyszerre megsántul; s aztán haza megy biczegve. Oh vegye fel ezt a
handzsárt és tegye meg ezt a rontást! A szent anya hét sebeire kérem!

– Ugyan kelj fel; ne bolondozz! Jobb lesz, ha tüzet raksz, s megfőzöd a
kávémat.

– A míg a bóra tart, addig nem lehet tüzet gyujtani ebben az egész
várban.

– No hát eredj le a pinczébe, rakj ott tüzet! ott nem fújja el a szél.

Axamita keresztet vetett magára.

– Uram irgalmazz! Csakugyan rossz tündér.

– Én vagyok rossz tündér? Miért?

– Hát nem tudná tán, hogy a mely háznál a pinczében tüzet raknak, azt
megszállják az ördögök?

– No hát majd én csinálok tüzet magam a pinczében, hadd látom, milyenek
azok az ördögök?

Axamita felugrott térdeltéből s két fülére tapasztva a kezeit, kifutott
Milióra szobájából. A pokolbelieket nem jó kisérteni. Azok ellen nem véd
meg a strázsamester pátens.

Miliórának pedig nagy gyönyörűsége volt abban, hogy ez a szél az ő
szavára fúj így. Végig nézett az egész Canal Maltempon, a merre a
hajórajt eltávozni látta.

Egyszer aztán úgy tetszék neki, mintha a fehér hullámtajték között egy
tánczoló fekete pontot látna koronkint felmerülni.

Mi az? valami csónak, a mi a Karst sziklapartjainak oltalma alatt
igyekezik errefelé hatolni. Ott, igaz, hogy nem érheti a bőszült
szélroham, de a hullámok odazúzhatják a sziklához.

A száz hajó közül megmenekült volna ez az egy?

A távcsővel kivehette, hogy három ember ül a csónakban; mind a háromnak
veres sipkája van, mint a scogliók halászainak szokott lenni.

De ugyan mi oka lehet ennek a három embernek arra, hogy ilyen
itélet-időben arra vállalkozzék, hogy a Maltempo csatorna sziklapartja
mellett, a bórán keresztül felfelé hatoljon?

Hirt hozni talán a többiek balsorsáról.

Elnézte sokáig, hogy tánczol a hullámok tetején az a csónak. Eltünik a
hullámhegyek mély völgyeibe; aztán megint kiemelkedik a tajtékzó
habtorlat gerinczére.

Egyszer aztán a három ember közül csak kettőt hozott fel a csónak
magával; a harmadikat bizonyosan lesodorta a hullám.

A megmaradt kettőnek már most aztán három helyett kell dolgozni. Így még
nehezebb a munka.

A szél egyforma erővel zúg.

Milióra hosszasan elnézi ezt a küzdelmét az emberi féregnek az isteni
hatalmak ellen, s kezdi tisztelni a férget.

Valamit gondol.

Hátha van valami abban a babonában? Mibe kerülne megkisérteni?

A csónak megint eltünik a hullámtorlatok közé. Aztán megint előjön. Most
már csak egy embert hoz elő magával, azt, a melyik a kormányt tartja.
Ennek már most nem lehet evezni, csak arra törekedhetik minden testi,
lelki erejével, hogy a csónakját a felfordulástól megóvja.

Milióra kezébe vette a handzsárt s rászánta magát lemenni a kertbe, hogy
megkisértse a varázslatot.

A míg az ajtókat ki tudta nyitni, egész küzködésébe került a neki
feszülő légnyomás ellenében. Vállvetve is dolgot adott felnyitni a
kertajtót.

Milyen látvány fogadta ott!

Virágait nem téphette össze a szél, mert azok magas kőfallal voltak
védve minden oldalról, hanem pocsékká verte a jég, s aztán a vihar annyi
tépett lombot, nyárfahimporbarkát, pillangó-bábot szemetelt oda abba a
szögletbe, hogy alig látszottak ki belőle a virágok kórói.

Ahhoz a szép olajfához azonban nem fért hozzá sem a szél, sem a jégeső,
az ott olyan furfangosan be tudta magát venni abba a menedékbe, a honnan
már talán száz év óta fittyet hány a bórának és az ő két pogányszivű
lányának. Hanem valamit mégis gondoltak ki azok hárman, a mivel a daczos
olajfának az elevenjére tapinthassanak. Egy vén vad szőlőtörzs
kapaszkodott meg a gyökereivel a vár tövében s annak az emberkar
vastagságú szárai felkusztak egész a vár falára, még a tetejébe is
belekapaszkodtak az indái. Most a bóra meg a két lánya ezekből a kuszó
indákból egyet lepaskolt, kiszakgatott a falból, s azzal már most aztán,
mint egy hosszú ostorral igyekezik oda suhogtatni az olajfa koronájára.

De már az olajfát megszánta Milióra. Egyszerűen is segíthetett volna
ugyan rajta, ha az elszabadult szőlőindát tőben lecsapja a handzsárral;
hanem most már gyakorolni akarta a hatalmát, a mit megtudott, haza
kergetni a vihart.

– Állj meg! térj meg! kiált a szél ellenébe fordulva, s aztán hegyével
előre hajítá bele a bórába a handzsárt; az nagyot repült s megállt a
nagy szeméthalmazban. De biz annak a pengéjén nem látszott semmi
vérnyom; nem is sántult meg tőle a bóra, csak olyan jó kedvvel fútt,
mint eddig. Többször is megkisérté még Milióra a babonát; de nem találta
el a módját, a vihar nem vett tudomást róla.

Ez egy kicsit megszégyeníté. Hogy az ő parancsszava olyan keveset
használ. Kitekintett azon a falrésen, mely a tenger felé szabad kilátást
nyitott, hogy hát ott tart-e még a vész? vannak-e még nagy hullámok?

Csak úgy, mint eddig, mese az mind a tündéreknek a hatalmáról.

Hát abból a csónakból, meg a rajta ülő emberből mi lett azóta?

Egyszer csak az is előkerült megint. A csónak egyedül. Nem ült már senki
benne. Nincs már kin könyörülni.

Ez nagyon elkedvetleníté.

Most már csak az olajfa megvédelmezése járt még az eszében.

Hogy azt a vastag szőlőindát, a mi mint egy elszabadult kutostor
csapkodott a széltől csóválva, levághassa, fel kellett másznia annak a
faltörésnek a kiálló kövein odáig, a hol a handzsárjával a felkúszott
törzsökszárt elérheté; mert az ott erősen gyökeret vert a fal
ragasztékaiba.

Mikor már oda a magasba felhágott, egy pillantást vetett a résen át a
mélybe s majd alászédült onnan.

Ugyan azt a veres sipkás férfit látta ezen a szőlőfonadékon felfelé
kapaszkodni, a ki nem rég a csónakon volt. Az bizonyosan kiúszott a
partra, s most ide akar feljönni.

De miért ide? s miért ezen az úton? Mint tolvaj, mint betörő,
koczkáztatva azt, hogy a nyakát kitöri.

Ha most Milióra azzal a handzsárral elvágja a szőlőinda fonadékait ott
fenn, a hol azok a falba nőttek, az egész le fog hullani a mélybe a
rajta levővel együtt.

Az erős szél meg-meglódítja néha az egész venyigehálót, s olyankor a
felkapaszkodó férfi úgy lebeg rajta, mint a pók a fonadékán.

Egyszer aztán felemeli a férfi az arczát az ég felé, alig egy ölnyi
távolban a réstől.

Milióra egyszerre ráismer.

– Deli Markó!

A férfi lihegve, szótalanul néz fel reá.

– Te vagy a királyfi? kérdi hevesen Milióra, s szemei vad tűzben
szikráznak. S a szemek elmondják, a mit az ajk nem mond tovább: Te jösz
engem erővel elrabolni, váradba erőszakkal feleségül vinni; csókot rabló
módra venni? S jaj annak, ha e szemek beszédét meg nem érti! egy csapás
azzal a jatagánnal a szőlőindára s a vakmerő lánynéző összezúzott
tagokkal fog heverni a sziklamélységben.

– Nem! Lihegi az ott alant. Én vagyok a menekülő uskók. Egy üldözött
«skókó.»

Ez a szó megszelidíté a lányt: «üldözött skókó.»

Ledobta a handzsárt s messze aláhajolva a résen, alányujtá a kezét a
menekülőnek, s felsegíté azt a kőfalra kapaszkodni.

Ott látta maga előtt azt az alakot, a kiről félt álmodni, lelke
ábrándképét, ázott rongyokban, mezítláb, fegyvertelenül, fagytól
dideregve, véresen.

Ilyen alak az, a mitől a lányoknak a lelke elvész.



A MI EGYSZERRE MEGJÖN.

Hanem az utolsó szavak után elkezdett tántorogni a menekült, a feje
nekivitte a kőfalnak s bizonyosan bezúzza a homlokát, ha Milióra meg nem
ragadja. A végső küzdelemben kimerült, elhagyta az eszmélete,
összeroskadt.

A lány átölelve tartá két karjával: a jeges, szemetes földre csak nem
engedhette leesni.

Ott volt hát a karjai között álmainak tüneményképe, élettelenül,
nyomorultan, emberek és elemek haragjától elgyalázva, szája szederjes,
fájdalomtól nyitva, megtört szemei félig zárva pilláik alatt;
hátraszegett fejéről alácsüggött az összecsapzott haj.

Milióra felvette őt az ölébe, maga sem tudta, hogy ilyen ereje van,
azután beczepelte a kis oldalajtón át a vár folyosójára.

Körülnézett: hová rejtse itt el? Fel nem viheti a szobájába, mert ott
Axamita meglátja, az pedig ellensége a skókónak, az a császár katonája,
az elárulhatná.

Szemébe tűnt a pincze ajtaja. Valami jutott eszébe. Ott tüzet is lehet
rakni, nem oltja ki a bóra. Elhurczolta odáig az alélt uskókot;
felnyitotta a nehéz vasajtót. Emlékezett rá, hogy a pinczegádor
fülkéjében áll a gyertya, s a kezdetleges tűzszerszám, a mivel azt meg
lehet gyújtani. Akkor tanulta ezt ki, a mikor a nyomorultak számára
felhordta a télire eltett burgonyát. A pincze volt az éléstár. Nagy,
tömör oszlopokon nyugvó boltozatok, a mikben valaha a Frangipániak egész
helyőrség számára való élelmet és lőport tartottak. Most is ide volt
felhalmozva a Deli Markótól vett mindenféle elemozsina.

Miliórának a sötétben kellett tapogatózni, a míg a lépcsőkön leszállt s
rátalált a lisztes zsákokra, a mikre a félholtat lefektethette. Jobb
fekhely még most nem volt a számára itten.

Azután szövétneket gyújtott s szétnézett a sötétben valami után. Ott
talált egy szögletben szárított ürübőröket; azokból jó fekhely készül. A
feje alját levendulacsomagok adják ki.

De fődolog tüzet rakni, a dermedt alaknak erre nagy szüksége lehet.
Hanem a pinczében tüzet rakni veszedelmes: először azért is, hogy a ház
megtelik ördögökkel; de még inkább azért, hogy a pincze megtelik
füsttel, ennek az ablakai télire mind be vannak zárva.

Eszébe jutott, hogy van még e várpinczének egy nevezetes rejteke, egy
cseppkőbarlangocska, annak a kürtője felmegy az udvarra s a kútba
szádallik, azt hát nem lehet bedugni.

Csodálatos kis hely! Mintha tündérek építették volna remekbe. A tetőről
alányuló pillérek, a mik össze vannak ragadva a földből felemelkedő
oszlopokkal, orgonasipok, idomtalan gnomok alakjai; ez a csoport itt
valóságos mennyezetes ágy, lefüggő kárpitokkal, a mik kőből vannak, ez
jó lesz itt nyoszolyának, a skókó számára. Fejedelmi hálószoba! Mikor az
olajfa tüze ropogva fellángol, aranynyal, ezüsttel van bevonva minden
fala, a kőoszlopok, kőfüggönyök átlátszanak, mint a kristály. És a
mellett az a jó van benne, hogy a barlang tél idején meleg.

Ugyan mert volna-e máskor ezen a helyen egyedül lenni a lány?

Hát még egy férfival egyedül lenni?

Igaz, hogy az a férfi még most halott.

Olyan halott, a milyennek a népballada mondja: a királyfi mélyen alva a
tündérbarlangban, a ki a táltosa nyerítésére vár, s a menyasszonya
költögetésére nem akar ébredni.

Ott fekszik előtte halottan. A leánynál van az élete. Hogyan kellene
neki azt visszaadni?

Milióra lehajolt az uskók lábaihoz s elkezdte azokról a bocskorszíjakat
leoldani. Úgy-e bár, így tesznek az uskók menyasszonyok lakodalmuk
estéjén? Az opánkák félig le voltak szakadva, a szíjak átázva, nehéz
azokat lebontani annak, a ki még nem tanulta.

Azután az ázott köntösöket kellett levetni róla. Nem átallta ezt a lány?
Hiszen márványalak volt az, a mit leleplezett; egy szobor: Isten
legszebb művészremeke! Így kellett vele tennie, hogy életre hozhassa.
Csak egy széles tűsző alakú bőr öv volt a derekán, ahhoz nem mert
hozzányúlni. Most azután következett az erős munka: borszeszszel,
pokróczdarabbal, aztán meg villanyos tenyereivel végig dörzsölni az
elfagyott, megdermedt alakot, nyitva levő szájára lehelletet fújni, de
úgy, hogy ajkaik egymáshoz ne érjenek, aztán föléje hajolni és lesni,
hogy tér vissza az élet szine az arczra, hogy dobog fel a szive, hogy
szelidül át a halál álommá?

Már alszik. Mély álma van. Halálra ki van fáradva.

Milióra olyan nyugodtan ül mellette, mintha otthon volna, betegét
ápolná. Az ázott öltönydarabokat kiteregette száradni az oltárkövekre.

A jó háziasszony figyelmének mindenre ki kell terjedni. A míg drága
szenvedője alszik, ő lopva elszökik mellőle, felmegy a szobájába, onnan
egész nyalábbal hoz le mindenfélét, a mire majd szüksége lesz ennek, ha
fölébred, hoz neki gyapju-pokróczot, a mivel betakarja, majd a tűzhely
után lát, ibrikben, lábasban főz, süt mindenfélét, a fölébredő készen
találjon mindent.

Úgy veszi, mintha ennek már így kellene lenni.

S nem is várhatja, hogy vége legyen az álomnak, a mint az alvó egy
ébredező mozdulatot tesz, fogja a csészét a párolgó punchcsal, karjára
emeli az ifjú fejét, s rá erőlteti az első kortyot.

Az azután megissza az egészet.

Csak akkor tekint szét, s azt kérdi: «hol vagyok?»

– Jó helyen.

Nagyon is jó helyen volt, a feje egy dobogó sziven.

– Marguerita! hebegé az uskók vezér.

– Hát legyek a Marguerita, ha te Deli Markó vagy!

Az ébredező csakugyan azt képzelhette ezen a helyen, hogy ő a guzla
által megörökített királyfi, nem más.

Hozzá tette a lány, komolyan, nem mosolyogva:

– Azért ne félj tőlem, nem csókollak meg.

Annak pedig úgy látszik, hogy nem volt ettől nagy félelme.

Sőt épen nem látszott szivére venni a királyfiról szóló ballada verseit,
a mikben Deli Markó elébb a Durindó lovát, azután meg a jó kardját, a
szablyát akarja feltalálni, hanem megfogta a leány kezét s odavonta őt
magához.

Milióra hevesen taszítá őt vissza fekhelyére.

– Mit gondolsz? Ez itt a Marguerita háza!

Ekkor tért magához félmámorából az uskók.

– Úgy! Igaz! Hisz a Frangipáni várban vagyok. Hogy kerültem ide?

– A tengeren át menekültél a harczból.

Erre az uskók vezér eltakarta tenyerével az arczát.

– A harczból! a kudarczból.

Milióra azt hitte, hogy sír, s aztán nagyon megszánta. Oda simult hozzá
kérlelgetni.

– No ne keseregj. Légy férfi! Ne sirj! Látod, én sem sirok. Jőjj: egyél
és igyál. Jó lakomára vártalak.

S azzal odahordta eléje, a mit számára sütött, főzött, tartotta a térdén
a tálat, a míg az fektében evett, s gyönyörködött benne, hogy az milyen
mohón falja az ő főztét, a tál fenekéig üríti; azután megitatta a boros
csobolyóból. Azután leült a lábához, két térdét kezei közé fogta s azt
mondta neki:

– No most már beszéld el, hogy mi történt veled?

Az uskók vezér fél könyökére dült és mesélt.

– Németek és taliánok jöttek ellenünk ezer hajóval, nekünk csak száz
csónakunk volt. Az övéik gályák voltak, a mieink csak ladikok. Húszan
voltak egy ellen.

Mesélt aztán a menekült olyan csodahős tetteket Miliórának, a mik egy
árnyékot sem engedtek azoknak a hős balladáknak, a mikről a guzlások
gajdolnak.

Nem is győzte volna le a vitéz uskókokat az a tengersokaságú német és
talián, dicsekedék az uskók vajda, ha az áruló horvátok, a rabszolgának
született granicsárok, azután meg a hitszegő pogány török, a bihácsi
basa a hátukba nem támadnak s Zengget el nem foglalják orozva tett
rohammal. Ekkor aztán a tengeren harczoló uskók hősöknek el volt vágva
az útjok a sziklavölgyükbe való visszavonulásra, az ott maradtaknak meg
a társaikkal egyesülhetésre.

Milióra mindezt hallgatta hivő arczczal, s egy igazi uskók asszony
átkozódó közbekiáltásaival.

Az uskók vajda folytatta a meséit. Nem maradt hátra más, mint
keresztültörni a németek és taliánok hajóhadán s a tenger felé
elmenekülni. Érkezett a nagy zivatar.

– Azt én küldtem az ellenségre! szólt közbe a leány.

– Az ugyan átkozott tréfa volt tőled! szitkozódék az uskók hős. A
viheder nem válogatja, ki a német, ki a morlák? egyformán a sziklához
paskolja a hajóikat; én a buccariczai partok felé akartam a népemmel
elmenekülni, hogy majd ott az erdőkbe bujdokolunk, de a vihar egyre
veszettebb lett, először csak a boretta jött ránk, azután a borina,
utoljára meg a vén anyjuk, a bóra.

Milióra a haját tépte kétségbeestében:

– Ezeket mind én küldtem!

– Elég bolondul tetted! Ha tudtad, hogy olyan szád van, a miből szelet
tudsz fujni, jobb lett volna, ha csukva tartod. Minket pusztított el ez
a nagy szél, utoljára csak a magam csónakja maradt meg két evezősömmel,
azokat is egymásután leseperte a hullám, mikor kifáradtak; utoljára
egyedül maradtam a csónakomon, s akkor felfordította azt a vihar, alig
tudtam kiúszni a tengerből.

A leány a földhöz verte magát, úgy sírt és jajveszékelt.

– S én még azt mondtam neki: jobban, jobban!

Az uskók engedte, hogy csak hadd tépje a haját, hadd henteregjen a
földön, úgy kell az asszonynak.

– No, ne sírj már, elég volt; megkerültem. Fogadást tettem a lorettoi
szent szűznek s az kiszabadított. S nem elég szép csoda-e tőle, hogy
épen ide hozott te hozzád, a kit szeretek?

– Igazán szeretsz? kérdezé a leány, könyein átsugárzó örömmel tekintve
az ifjúra.

– No, hát hogy ne szeretnélek? Csak nem bolond fővel kapaszkodtam fel
ide, ezen a nyaktörő úton, erre a vár fokára, hanem azért, mert tudtam,
hogy téged itt talállak. A kapura nem akartam menni, mert azt a császár
katonája őrzi, a kardos leány, a ki bizonyosan agyonlőtt volna.

– Hát én értem jöttél ide? rebegé Milióra. Hát én reám gondoltál? Látod,
én is annyit gondoltam terád!

– Igazán mondod azt?

– Bizony mondom. Majd megtudod ezt mindjárt. A míg te harczoltál, én
költeményt irtam rólad. A te harczodról, meg a mi azután jön. Ha akarod,
elolvasom. Hanem igyál előbb abból a csobolyóból.

A vajdafi nem mondatta ezt kétszer magának. Ivott és gyönyörködött
benne, milyen magas páthosszal olvassa fel a leány az ő hős tetteinek
leirását.

Egyszer aztán eldugta a leány a keblébe a költeményt, szégyenkedett azt
tovább olvasni.

– No hát ott mi jön? Hisz nincs még vége. Mért nem mondod tovább?

Ott már az következett, hogyan viszi haza a dicső királyfi a maga
menyasszonyát ősei fényes sasfészkébe s micsoda nagy boldogság lesz majd
ott a részük.

A leány csak nekierősítette magát, hogy elolvassa azt is.

– De fordítsd félre addig az arczodat.

Az pedig csak azért sem fordította azt félre.

A szégyenkedő leány aztán a kötényével takarta el az ifjú arczát az
alatt, a míg a balladája végét, a szerelmes részét nagy suttogva
elolvasta.

Megtörtént. Azt is elmondta hát már a leány – versekben – hogy milyen
édes gondolat az ő urának felesége lenni!

Az uskók vezér megszorítá érte a kezét, s szomorúan mondá:

– Csakhogy most ettől az ősi váramtól ugyan messzi estünk. Legjobb
vitézeim ott vannak a tenger fenekén; népem virága levágva, magam
földönfutó, a kit kergetnek. Se aranyam, se vasam. Meztelen vagyok. Azt
sem tudom, merre meneküljek? És én azért mégis esküszöm teneked, hogy
visszatérek ismét, mielőtt a hold kétszer megújul, itt leszek. Új erővel
jövök, olyan hatalommal, mely szétszórja ellenségeinket, s rettentő
fegyveremmel boszút állok a szenvedett kudarczért. Akkor azután ismét
fényesnek, dicsőnek fogsz látni, és akkor velem jösz oda, a hol őseim
királyi vára daczol a félvilággal, s felülsz mellém az én trónusomra.
Ott azután majd nem fogunk félni – én a te csókodtól, és te az enyémtől.

A leány nagyot sóhajtott.

– Csak olyan rövid időt ne mondtál volna, jobban elhinném, hogy úgy
lesz.

– Mit? te nem hiszesz abban, a mit Deli Markó igér?

– Mindent elhiszek. Óh, meg ne haragudj rám! Tudom, hogy vitéz vagy,
csodákat tudsz tenni. De én félek, nagyon félek!…

– Mitől félsz?

– Attól, hogy téged megölnek. Olyan sokan vannak. Magad mondtad:
köröskörül fogtak, német, olasz, horvát, még a török is. Reszketek, hogy
még egyszer odamenj közéjük.

– Ne félj! Mi még többen vagyunk! Ne hidd azt, hogy én az én népemmel
együtt magamra vagyok hagyva. A Newa jeges partjától a Fekete tengerig,
s le onnan a görög szigetekig, végig az egész adriai parton egy hatalmas
szövetség mozgatja a népeket, földrengés lesz belőle, ha az egyszerre
megindul. E szövetség neve a «Hetairia». Benne vannak az oroszok,
oláhok, hellenek és az igazhivő szerbek az egész Karst és Balkán mentén
és a Czerna-Gorában. Vezetőink Párisban laknak, onnan intézik a
világharczot. Neked mindent elmondhatok, mert feleségem vagy már. Nálunk
így megy a házasság. Előbb együtt laknak, a legény meg a leány, mint
hűséges társak, egy tálból esznek, csak azután, ha bebizonyult, hogy tud
az asszony az ő urának hűségesen szolgálni, akkor jön rá a sor, hogy
szeretgessék egymást, s ha azután meg vannak elégedve egymással, akkor
következik a pap, a ki összeesketi őket, de igazi férj és feleség csak
akkor lesz belőlük, a mikor az asszony a csatában a férje oldalánál
tölti a puskát.

Milióra egészen el volt ragadtatva ettől a házassági előirányzattól.
Leült az ő urának a lábához. Az pedig nyilatkozott előtte.

– Hát hogy lásd, milyen bizodalmam van hozzád, elmondom, hogy hová
megyek és mikor jövök vissza? Én most, ha a te segítségeddel innen
kiszabadulhatok, Párisba sietek. Ott van a mi országunknak a titkos
feje, a kinek mi mindnyájan engedelmeskedünk. Ő ennek a tengerparti
birodalomnak a választott császárja, a kinek a zenggi, raguzai,
cattarói, zárai králok csak vazalljai. A nevét nem mondom meg neked,
mert azt kibeszélnünk még a legkedvesebb feleség előtt is tiltva van.
Hanem az arczképét megmutathatom. Azt velem hordom mindig, mint egy
csodatevő ereklyét. Itt van a derekamra kötött tüszőmben. Ennek nem
találtad meg a nyitját, úgy-e? Tanuld meg, hogy máskor tudjad. Hanem
előbb esküdj meg rá, hogy ebbe a képbe bele nem szeretsz, mert ez
gyönyörű szép férfi, nálamnál százszorta szebb.

Milióra hevesen tiltakozott minden mozdulatával ezen állítás lehetősége
ellen.

– No de esküdj meg előbb, hogy nem szeretsz belé! kötődék az uskók vajda
a leánynyal s addig nem adta ki a markából a medaillont, a mit a tüszője
rejtekéből vett elő, a míg Milióra esküvel nem fogadta, hogy nem fog ő
beleszeretni senki férfiába, bárha angyal lenne is.

Akkor aztán odaadta az arczképes medaillont a leány kezébe.

Hát a mint ezt az arczot megpillantá Milióra, csak elsikoltotta magát
egyszerre, s mind a két kezével ajkához szorítva, elhalmozta azt
számlálatlan csókok özönével.

– Hát te így tartod meg az esküdet? rivalt rá a vajda, s öklét emelte
rá.

Milióra pedig gyönyörtől kaczagva mondá neki.

– Hiszen ez a bátyám, az én Metell bátyám, s azzal alázatosan odahajtá a
fejét az ökölcsapás elé.

Az uskók vezér pedig, ütés helyett, szeliden megsimogatá a leány fejét s
egészen más hangon mondá neki:

– Tudom én azt jól.

De nemcsak más hangon, hanem más nyelven is mondta ezt, eddig azon a
szláv idiomán beszélt hozzá, mely e vidék lakóinak anyanyelve, ezt az
utolsó szót már francziául mondta, a hogy a legelső találkozásuk
alkalmával is megszólítá.

S egyúttal egészen más ember is lett az uskók. A takarópokróczot egész
classicus redővetéssel kanyarította termete körül, hogy az mint egy
görög hősszobrot, rögtön salonképessé tette, s akkor aztán egész
nagyvilági courtoisieval beszélt a kisasszonyhoz.

– Tudom én azt igen jól, Milióra kisasszony. Első idejövetelem is az ön
bátyjának parancsára történt. Ő megtudta, hogy ezen a vidéken éhinség
van, s ha a nép szükséget szenved, akkor az ő testvére is nélkülözni
kénytelen, s azt mondá nekem: eredj oda, lásd el népünket élelemmel a
sziklafészkeinkben s a húgomat télire valóval. Én ezt a magam módja
szerint végrehajtottam, kissé nagy huzakodásba került, de a czél el van
érve.

Most aztán még nagyobb hévvel szorongatá az ifjú kezét szíve tájára a
leány.

– Hogyan? Te az én bátyámtól jösz? Te láttad őt? Ő küldött ide?

Az uskók hódolattal felelt.

– Hogyan is mertem volna én különben, alattvaló vajda, az én uramnak, a
mi leendő czárunknak a huga előtt megjelenni, ha urunk által küldve nem
lettem volna?

Milióra megijedt, hogy most már ilyen nagy távolság támad majd közöttük.

– Nem! Nem! Csak maradjunk annál, hogy te Deli Markó vagy, a kraljevics,
én pedig a te menyasszonyod, a kit a sziklaváradba fogsz haza vinni,
addig pedig itt várok rád.

– Ahhoz az én czáromnak az engedelme szükséges.

– Oh, ő abba bele fog egyezni, mert ő engem nagyon szeret. Aztán te
annyi hőstettet fogsz elkövetni, hogy nem tagadhat meg tőled.

– Harczaim diadalkoszorúját a te kezedből várom.

Ez igazán lovagias mondás volt. Igazi hős lovagok, a kik hexameterekben
és alexandrinusokban beszélnek, sem mondhatnának szebb vallomást a
szívük választotta hölgynek.

– Mikor térsz vissza hozzá? tudakolá Milióra.

– Még ma, a mint innen menekülhetek.

– Vidd neki csókomat!

– Kár, hogy azt átvennem nem lehet.

– De lehet, szólt Milióra, hamiskásan mosolyogva, levélben, papiron.
Könnyen megy ez. Itt van a papir, ez a költemény, a mit neked
felolvastam, ennek a háta üres lap, a hajtűm ezüst vége jól fog irón
helyett; csak annyit irok rá: «Csókollak ezerszer, Miliórád». Nesze,
vidd el neki. Ebből majd megtudja azt is, hogy mi szeretjük egymást.

– De majd azt fogja gondolni, hogy ezt az ezer csókot nem ő neki, hanem
Deli Markónak szántad.

– Hát mit tegyek?

– Ird fölé a nevét.

– Igazság az! Hisz a nélkül nem tudná, hogy neki szól ez.

És Milióra szépen fölirta az üzenete fölé a bátyjának a nevét, nem azt a
Babiagoriai Riparievichet, hanem az igazit, a melyik benne van a
magyarországi aranykönyvben. Úgy adta át azt költeményestül együtt az
uskók hősnek.

Az elzárta azt tüszőjébe.

– Két hét mulva ő nála leszek. Csak most innen menekülhessek ki gyorsan
és biztosan.

– Kigondoltam én azt már igen jól, mondá Milióra.

– Ha ezeket az összeszakgatott köntösöket újra fölveszem, mindenki
megismer bennük, hogy uskók vagyok.

– Nem is azokat veszed föl, hanem ezeket itt ni.

S azzal Milióra előhúzott egy csomagot a zugból, a mit szobájából hozott
le. Az ő saját öltönyei voltak benne.

– Ezeket vegyem föl?

– Hisz olyan sima arczod van, mint egy leánynak, termeted is olyan
karcsú. Kicsinynyel vagy magasabb nálamnál. Minden ruhám rád fog illeni.
S ez nagyon jó bugyola lesz neked. A ki innen meglát kimenni, mind azt
hiszi, én vagyok, tőlem pedig félnek, elfutnak, a Margueritának vélnek,
senki sem fogja utadat állni ebben az álczában, bátran keresztül mehetsz
vele a határon.

– De hogy jutok ki innen a várból? Azon az úton, a melyen feljöttem, nő
gúnyában nem kúszhatok.

– Arról is gondoskodtam már. Axamita a várkaput mindig zárva tartja, a
kulcsok az övébe vannak dugva. Hozzám rendesen délben, meg este szokott
feljönni, máskor odalenn van a puntában – és fon. Nem tudja leányvoltát
megtagadni, fon, mikor nem látják. Majd ma, ha feljön hozzám, pálinkát
adok neki inni, addig itatom, míg elalszik, akkor aztán elveszem tőle a
kulcsokat, s kibocsátalak a várkapun. A kert rácskapuja a Valle felé
nyitva van, arra, Rovinon keresztül legjobb lesz menekülnöd.

– Angyal vagy, szólt az uskók vitéz, megszorítva gyöngéden a leány
kezét.

Milióra nagyot fohászkodott.

– Szeretnék még nagyon sokáig együtt lenni veled, szólt két kezét az
ifju vállaira téve. De ha menned kell, menj mentül elébb.

És aztán sokáig nézett az ifjú szemébe, míg könyei el nem takarták
előle. Hogy még ilyenkor sem szabad egymásnak egy csókot adni! Nem,
egyetlen egy búcsucsókot sem. Úgy kell megválni egymástól csókolatlanul.
Ebben a rettenetes házban, a hol annyian haltak meg azért, mert csókot
adtak és vettek.

Milióra ruhái egészen ráillettek az uskók hős termetére. A vállfüző
segített hozzá. Mikor készen volt az öltöztetéssel, Milióra maga is meg
volt elégedve a művével. Tökéletes asszonyi alak állt előtte.

A valóságos «lady Adamina».

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A szél megállt. Úgy szokta, egyszerre megszakad, mintha a tengerbe ölte
volna magát, s a hullám még sokáig zúg, csattog, de már ellenfele
eltünt, a lég csöndes, a nap egyszerre melegen süt, a jég, a hó szennyes
patakokban olvad alá a szikláról.

Axamita leányasszony azt gondolta, hogy most már mégis ideje lesz
letenni a kezéből az orsót s felnézni a toronyba a kisasszonyához és
meggyújtani a kandallójában a tüzet és aztán ebédet főzni. Felballagott
a várba.

A mint a várkapun belépett s azt ismét bezárta, a háta mögött megütötte
az orrát a nagy füstszag.

– Eh ha! Valahol ugyan tüzelnek, még pedig olajfával.

Egybe megakadt a tekintete az udvar középen álló kutállványon, a füst
abból jött elő.

– Ohó! Az én kisasszonyom csakugyan megtette azt a hóbortot, hogy a
pinczébe ment le tüzet rakni a reggelijéhez. Mind az ördögé leszünk ma!

Előbb azonban kitekintett a kertajtón, nem találja-e őt ottan?

Miliórát nem találta ott, hanem igenis a handzsárt a hegyével a földbe
furódva. Néhány vércsepp is volt látható a jéghalmazon. Bizonyosan az
uskók megsértett lába hagyta ottan. Axamita meggyőződött felőle, hogy ez
a bóra lábának a vére. A megsántult rém azért ment haza gunnyasztani.
Már most bizonyosan tudta, hogy Milióra tündér, a ki elő tudja hivni a
vihart és vissza tudja kergetni az odujába. De jó volna, ha több
rendbeli ördögökkel nem töltené meg ezt a kastélyt.

Azért is most már elszántan indult a pincze felé, hogy Miliórát felhivja
onnan. Nem jó dolog az, a mit most cselekszik.

Nem is jó volt, de már meg volt.

Axamita felnyitá a pinczeajtót, a mi soha sem szokott kulcscsal bezárva
lenni s már a lépcsőgádorból látta, hogy a cseppkőbarlang szádából erős
tűzvilág szüremlik ki.

Még épen a barlangban rakni tüzet, a hol a manók tanyáznak!

Keresztet vetett magára s szent Györgyöt hivta segítségül. Azzal
nekibátorítva magát, robogott előre a barlang száda felé, mint mikor
Borodinónál ágyúüteget ostromolt.

Csakhogy ez félelmesebb látvány volt egy ágyúütegnél.

A barlang bevilágítva a közepén rakott tűztől. A stalaktit bálványok, ki
átlátszó fehér, ki ragyogó vörös, és valamennyi között áll, háttal a
tűznek fordulva, maga a Vila, a tündér, fél kezét a csipőjére téve, a
pokol fecskéi, a denevérek úgy röpködnek délczeg alakja körül.

Axamita még most sem engedte a gyáva félelemnek, hogy erőt vegyen a
szívén. Megismerte a földalatti alakon Milióra ruháit, s azt hitte, hogy
őt látja maga előtt.

– De ugyan, kisasszony, az Isten szerelméért, mit csinál idelent? Ne
játszszék a tűzzel. Jőjjön fel a szobájába.

Azzal odament a félelmes alakhoz s megfogta annak azt a kezét, a melyik
a csipőjére volt téve.

Erre az a hölgyalak a másik kezével hirtelen torkon ragadta s olyan
erővel, a minővel túlvilági lények rendelkeznek, úgy vágta Axamitát a
falhoz, hogy a lélekzete elállt, s ugyanakkor leszakította az övéről az
egész kulcscsomagot s aztán rohant ki a pinczéből.

Axamita, az első rémületből felocsudva, annyira visszanyerte, ha nem is
a bátorságát, de a kötelességérzetét, hogy utána futott a nőalaknak, s
még jól láthatta, a mint az a hosszú oszlopos corridoron végig suhanva,
a várkapuhoz rohant, azt a kulcscsomaggal felnyitotta, a kulcsokat
lehúzta, a kapun kiugrott, azt bevágta maga után s aztán a kulcsokkal
újra bezárta.

Axamitának a homlokán csurgott a veriték.

Milióra megszökött a várból!

Ez volt az első gondolatja.

Aztán jött a másik: felfutni a toronyba s onnan utána nézni, hogy merre
szökik?

Rohant fel a lépcsőkön a legfelső szobába.

S a mint oda benyitott, maga előtt látta Miliórát, a valóságos élő
Miliórát, a ki nyugodtan jött eléje az égő kandalló elől, s azt kérdé
tőle szeliden: «Nos, Axamita, strázsamester leányasszony, hát mi
történt?»

Egyszerre két helyen jelen van! Ez a «Vila»!



AZ UTOLSÓ JÁTSZMA.

Babiagorai Riparievich Metell szokatlan órában tért haza a szállására,
ebéd után hat órakor, a mikor minden gentleman vagy a színházba, vagy a
clubba megy, de haza semmi esetre sem.

Még mindig ott lakott lord Camelborough Adam palotájában. Az tartozott
neki ezért még hálával, különben távolléte alatt a cselédjei mind
eladogatták volna a ritkaságait, porczellánját és ezüstneműit.

Mikor a boudoir ajtaját felnyitotta az óralánczán függő kis kulcscsal,
az a meglepetés várt rá, hogy a bezárt szobában egy férfit talált az
ottománon heverészve és szivarozva, a kit eltávozásakor nem hagyott
ottan.

A meglepetés azonnal átváltozott örömre, a mint az ottománon heverő
szemközt fordult feléje.

– Ah, lord Adam! Ön megérkezett?

– Épkézláb, a hogy ön látja.

– No ennek sokszorosan örülök, hogy ön itt van.

– Magam is, de mi az ördögért nem tegezzük mi egymást?

– Már egészen megfeledkeztem, hogy így szoktuk. Nekem ugyan egészen
apropos jöttél most meg.

– Hogyan? Talán kifogyott a pénztárad?

– Ellenkezőleg. Megtelt. Már el akartam hagyni Párist.

– A gutát! Hát egészen rendbeszedted a dolgodat? Minden juhocskád a
szárazon van? a hogy a német mondja.

– Mind. A pénzem itt van egy arasznyi papiron, a fiumei Augustich házra
szóló váltóban.

– Az igen jó firma.

– Hát te azt hogy tudod?

– Hiszen jártam Fiuméban. Tudod, «akkor».

– Igen, de azóta az uskókok kirabolták Fiumét.

– Annak a háznak nem tettek kárt. Hát már te is tudsz erről a putsról.

– Itt van a hirlapban. Ez a hír határozott épen, hogy minél előbb
elmenjek; azt irják a lapok, hogy Deli Markó a fiumei kaland után
Porto-Rét is meglátogatta, s az én Frangipáni váramba is be akart törni,
s csak a rovinoi lázárok rémpofáitól riadt vissza. Szegény húgom, hogy
félhetett!

– Ne búsulj! Azóta már tönkre verték az uskókokat az osztrákok és a
törökök, a hajóikat is elsülyesztették.

– De a legújabb hirek szerint Deli Marko maga elmenekült, s annak az
átkozott ficzkónak nem lehet hinni, a míg eleven. Azonfelül még azt is
irják a lapok, hogy egész Dalmatiában éhinség van, azt sem tudom, hogy
szegény húgom nincs-e a legnagyobb nyomorban? alig várom, hogy ott
lehessek mellette, s elhozhassam magammal arról az átkozott helyről.

– De csak nem akarsz engemet úgy itt hagyni, hogy még csak ki sem
beszéltük magunkat egymással.

– Ellenkezőleg. Ez az egész éjszakám a tied. Épen most adtam számot a
közjegyzőnek egész rám bizott vagyonodról, hogy visszatértedig vegye át;
ezt mind átnézheted.

– Vesződjék vele a közjegyző, ha rá van bízva; én egyébről akarok veled
fecsegni, a mi nem kerül a bélyegzett papirosra.

– No igen, azokról is számot adok. Itt van egy csomó kartell; ezek közül
a behasított fülűek később a küldőik által visszavonattak, kielégítő
magyarázat után, az átlikasztottak pisztolylyal, a levágottak karddal
lettek elintézve egész lovagiasan, minden nagyobb szerencsétlenség
nélkül. Ez a teherlap egészen tiszta, semmi kihivás nem vár rád; Lady
Adamina rég el van felejtve, csak az egy muszka gróf duzzog még, a kinek
mylady korodban egyszer egy pofont adtál. De azt is megnyugtattam azzal,
hogy ha visszatérsz, egy csókot fogsz neki adni arra a helyre.

– Vagy egy kardcsapást, a hogy jönni fog. – Hát aztán?

– A versenyparipáid közül kettő nyert, egy pedig kitörte a nyakát.

– Béke hamvaira!

– A leveleidet, a mik érkeztek, felbontottam, s a melyikre tudtam,
válaszoltam; itt találod őket az iróasztal fiókjában, a válaszok
másolataival együtt.

– Majd ha egyszer nem lesz egyéb dolgom.

– No még aztán hátra van az értesítésem arról a kis hölgyről, a ki a
vivienne-utczai 98-ik számú házban lakik, s a ki egyedül volt arról
értesülve, hogy lady Adamina nem az ő neméhez tartozik.

– Ah! A Brilianta! Hát meg van még?

– Megvan és folyvást ragyog; utasításod szerint, nem voltam reá
féltékeny, s ennélfogva nekem semmibe sem került, úgy hiszem, hogy a
muszka jobban tudja, hogy hol laknak a hitelezői?

– S a búcsúestét nem töltöd nála?

– Nem. Azt átengedem neked. Legyen a búcsúból viszontlátás.

– Ah, nagylelkű jó barát! És te mivel akartad tölteni az éjszakát?

– Nevess ki érte. Mandolinon játszom.

– Mi az ördög? Mandolinon? És kinek?

– Hát csak magamnak. – Megvallom neked őszintén, hogy mikor arra a
szegény leányra gondolok, ott abban a puszta várban, úgy lehangolódik a
kedélyem, szinte sírhatnám. Olyankor bújok az emberek elől. Bezárkózom
négy fal közé, s előveszem a mandolint és egyedül magamban eldanolom azt
a csónakdalt, a mit utoljára danoltam neki, mikor gondolámon a
Frangipáni várig vittem. Azt igértem szegénynek, hogy majd mikor
visszatérek hozzá, hogy magammal hozzam, messziről meghallja ezt a dalt,
a mint közeledem a csónakommal.

– Ah, ez nagyon szép! Egy barcarola, a miről rád ismernek. Hát nekem nem
danolnád azt el?

– Bohóság! – Kinevetni való. – Minden embernek vannak ilyen gyöngeségei.
– Én mikor szegény kis hugomra gondolok, akkor ellágyulok, megolvadok. –
Szegény kis majmocskám!

– No hát vedd kézbe azt a mandolint. Ha te ráérsz barcarolát danolni, én
ráérek azt hallgatni. Képzeld, mintha lady Adamina volnék s annak
danolnád.

Metell felvette a mandolint és dalolt hozzá.

  «Eljött az esti szellő,
    Ringatva csónakom,
  Az ő nevét susogta,
    Kiért imádkozom
      Reggel gondolámban,
      Este nyoszolyámban:
        Milióra! Milióra!»

– Nagyon szép! Igen szép gondolat, ismerős dallal tudatni messziről
megérkezésedet! Ő a torony ablakából fogja azt hallgatni s aztán lefut
eléd a partra. Te is így gondoltad ezt ki, ugy-e? Ez szép találkozás
lesz.

S aztán Metell még a második és a harmadik versét is eldalolta a
csónakdalnak, akár meg is tanulhatta azt tőle Adam lord.

– Tehát te nagyon szereted a hugodat, Metell?

– Voltaképen az egész nőnemből ezt az egyet szeretem igazán.

– S nem fáj a szived, mikor itt hagyod Párist, a Palais-Royalt, a tatár
tábort, azért, hogy a Quarnero szikláit meglásd újra?

– Bizony semmit sem hagyok itt a miért visszakivánkozzam.

– Ejh, hát én sem vagyok senki rád nézve?

Metell megölelte lord Adamot.

– Te kivétel vagy rám nézve az egész emberi fajból. Mikor asszonynak
hittelek, akkor is úgy szerettelek, mint egy jó barátot. Tudod, hogy én
ezt nem szoktam mondani.

– Hanem tettekben nyilvánítod. Például most, a midőn elhagysz, úgy
szólván menekülsz előlem.

– Igaz, tudod, az irántad való szeretetembe egy neme a félelemnek
vegyül.

– Tőlem félsz?

– Igen. Te azt mondtad nekem egyszer, mikor búcsút vettél tőlem, hogy
egyet nem bocsátasz meg nekem soha, azt, hogy kényszerítettelek női
álczádat elvetni s férfi alakban jelenni meg. – Ezért valahányszor rád
gondolok, mindig olyan érzés fog el, mintha egy lefizethetetlen nagy
adósságom volna nálad, a mi elől legjobb lesz megszöknöm. S mikor elém
jösz, mosolyogva megölelsz, kezet szorítasz, rám bizod a vagyonodat, a
szeretődet, az ellenségeidet, sőt még a lovaidat is, még sem tudok attól
a gondolattól menekülni, hogy itt van nekem egy igen kedves jó barátom,
a ki engem nagyon szeret, hanem azért mindig azon töri a fejét, hogyan
találjon ki valami olyan tromfot, a mivel nekem ezt az elrontott
mulatságát visszatorolja.

– S ebben a hitedben megerősít az, hogy én egy izben az igazi nevednek a
titka után fürkésztem. De hiszen láthatod, hogy a mint az adataiddal
felvilágosítottál, megnyugodtam a titkolódzásodban, s tovább nem
háborgattalak semmi kérdezéssel. Ha neheztelnék rád, nem volnék most
itten, nem szorítanám meg a kezedet.

– Én mégis érzem azt, hogy nincs köztünk minden kiegyenlítve. Ez olyan,
mint mikor a társaságunkban valaki egy másik gentlemannek valami olyan
élczet mondott, a min a többiek nevettek; annak egész életén át készen
kell arra lennie, hogy azért az egy élczért valamikor okvetlenül kell
jönni olyan alkalomnak, a mikor a társaság őtet fogja, ha lehet, épen
olyan nagyon kinevetni; ha ez nem lehet, épen olyan nagyon megsiratni.

– No hát quitteld le ezt a tartozást ma s légy egészen tehermentes velem
szemben.

– Mivel?

– Azzal, hogy ne készülj még holnap reggel a dalmatiai utadra, hanem
jöjj el velem még ma este a l’hombre clubba.

– Én nem kártyázom többet.

– Micsoda? Te nem kártyázol?

– Tudod jól, hogy miért tettem eddig? mi vetette újra kezembe az
elátkozott kártyát? Azt a czélt már elértem. Hugomnak a vagyonát, a mit
a diplomaták és financierek elsinkófáltak, én a magam tudományával a
játékasztalnál, tisztességesen, gavallérosan visszaszereztem. Többet
semmi okom nincsen játszani. Ezentul csak egyedül fogok l’hombrezni
szalmaemberekkel.

– De még ma el kell velem oda jönnöd. Ez a velem való végleszámolásod.
Tudod, hogy a mint én abba a társaságba, a hol mint lady Adaminát
adoráltak, most mint lord Adam belépek, a legfurcsább helyzetben fogom
magamat találni. Nem tudhatom, hogyan fogadnak? Egy hamis megállás és
rám omlik az egész világ. Ennél a visszatérésnél olyan szükségem van egy
jó barátra, mint a jobb kezemre. Elől, hátul szememnek kell lenni.
Szükséges, hogy legyen egy gentleman barátom, kivel karöltve járhassak a
termeken végig. Ez mulhatatlan kötelességed, hogy te, a ki annyi kényes
ügyben képviselted személyemet, mellettem légy és biztosítsd
tanuságoddal, hogy ezek az ügyek rendben és lovagiasan vannak elintézve.

– Igazad van! Ezt a tartozásomat le kell rónom.

– Tehát még ezt az éjt a clubban töltjük együtt. S onnan elmegyünk a
Vivienne-utczai házba.

– Ha a muszka meg nem előz.

– S csakugyan komolyan boszut állt volna rajtam a muszka lady Adamináért
egy separat invásióval, minden mandatum nélkül, az én suverain
országomba? – No akkor a restauratióhoz komolyan hozzá kell látnunk.
Brillianta Francziaország, mi: Anglia, Russia, Austria együtt valóságos
triple alliance.

– Én kimaradok a szent szövetségből.

– De majd rajta leszek, hogy a muszka is kimaradjon, én a
continentál-zárt helyreállítom. A többi ország mind fœminini generis,
csak «Albion» masculini.

A két ifju a titkos lépcsőn keresztül hagyta el Camelborough palotáját,
a nélkül, hogy a cselédség megtudta volna igazi gazdája hazaérkeztét
világkörutjából.

A clubban még akkor nem játszottak, csak egy pár öreg úr sakkozott, hogy
teljék az idő. A két belépő ifjut egyszerre körül fogták az ismerősök,
Adam lord sokkal szivélyesebb fogadásra talált, mint a milyent képzelt.
Rászedett udvarlóinak elpárolgott már a haragja, a tréfát sikerültnek
találták s a mi komoly utóhangja volt, azt a conventionatus
pisztolydurranás, kardcsattogás kiegyenlítette. A két karöltve járó
ifjut Orestes és Pyladesnek nevezték.

Csak az egy muszka fintorgatott különös képeket.

– Te talán még nem kaptál elégtételt? szólítá meg őt lord Adam egyenesen
belékötelőzködve.

– Vettem magamnak azt, igen is.

– Ugyan hol?

– A rue Vivienneben, a hôtel des acaciasban.

– Távollétemben… fitymálódék lord Adam.

– Jelenlétedben is, ha úgy tetszik.

E hetykélkedésre lord Adam oda sugta Metell fülébe.

– Te! Foglald le nekem ezt a muszkát.

– Hogyan?

– Nem bánom én, akárhogyan. Ülj le vele kártyázni.

– De én már megfogadtam, hogy mától fogva nem kártyázom többet.

– Postdatáld a fogadásodat egy nappal – az én kedvemért.

– Jól van. Hát a te kedvedért. Pour la dame.

– A míg te az ellenséggel szemben harczolsz, az alatt én elfoglalom a
rue Viviennei redoutot.

– Úgy hiszem, nem nagy ostrom kell hozzá.

Azzal Metell felhivta a muszkát a játékra. Annak úgy is tartozott
revancheal.

Ezuttal Metell rosszul játszott, folyvást vesztett. A kártya is oly
szeszélyesen járt rá nézve, mint még soha. A mellett olyan hibákat
követett el, a mikért egy kezdő játékos is pirulna.

Valami egy óra mulva a muszka megsokalta a folytonos balsikert ellenfele
részéről.

– Ön ma nincs jól disponálva.

– Az ám, másutt jár az eszem.

– Akkor jobb lenne, ha abba hagynók a játékot.

– Miattam ne. Majd később belemelegszem.

– Az én kedvemért ne folytassuk.

– Nem az ön kedvéért játszom.

– Ha pedig a dioscur kedvéért játszik ön velem, akkor meg épen
fölösleges áldozatot hoz a baráti kötelességnek, mert Brillianta ma este
elutazott s rajtam kívül nem mondta meg senkinek, hogy hová? Mylord
ezóta vissza is került a hôtel des acaciasból a saját hôtelébe, s
boszujában maga főzi otthon a punchot.

– Ez jó tromf volt, mondá Metell, akkor csakugyan összeszámolhatunk.

Azzal elkezdték a táblán följegyzett számokat összeadni.

E közben egy clubszolga jött oda Metell háta mögé s ezt sugá a fülébe:

– Egy idegen úr van odakinn az utczán, batardban, sürgős izenetet hozott
Dalmatiából.

Metellnek Milióra jutott az eszébe. Voltaképen mindig is az járt az
eszében, ez az izenet csak elevenebben odahozta őt eléje. Nem is
gondolhatott másra.

Engedelmet kért játszótársától, hogy egy pár pillanatra eltávozhassék.
Bevett szokás volt, hogy idegent, szabályszerü bevezetés nélkül a
l’hombre-club palotájába be nem eresztettek, hanem ha a clubtagok közül
valakinek dolga volt, sürgetősen elintézni való, az kimehetett az
utczára s ott végezhette azt el zaklatójával.

Tél volt az idő, február közepe, Metellnek fel kellett öltenie a
ruhateremben a sok galléros redingotját, s úgy menni ki az utczára.

Nemsokára valami dördülés, vagy csattanás hangzott odakinn; nem lehetett
jól kivenni, hogy mi, sem azt, hogy az utczán történt-e, vagy a
folyosón? Az urak idebenn egyébbel voltak elfoglalva.

Nehány percz mulva Metell visszatért a játszószobába, a hol társát
magára hagyta. Feltünhetett volna arczának szokatlan sápadtsága; meg az,
hogy a hosszú redingotot itt sem vetette le. Azonban ki törődik azzal,
hogy egy játékos, a ki vesztett, miért sápadt arczú? a felöltőt pedig
igazolta az, hogy menni készül.

– Mennyi a veszteségem? kérdé a muszkától.

Az megmutatta neki a táblát.

Metell elővette a tárczáját az oldalzsebéből és fizetett.

– Micsoda dördülés volt az odakinn? kérdé a muszka. Lőttek, vagy ajtót
csaptak be?

– Ajtócsattanás volt, mondá Metell, kissé rekedtes hangon.

– Ön most hazamegy?

– Egyenesen haza.

– Jó éjszakát.

S még megajándékozta Metellt egy szivarral, a mit az meggyújtott a
gyertyánál s aztán kezet szorított s szivarozva ment le a kocsijáig.

Mikor a rejteklépcsőn felment a hálószobáig, már csakugyan otthon
találta lord Camelborough Adamot. A punchégetésnél kapta.

– Nos? Hát te már abbahagytad a játékot? kérdé Adam lord a belépőtől.
Ilyen korán?

– Valami jött közbe, a mi félbeszakított, mondá tompán Metell. – A
nagybátyám rámtalált s lehivatott az utczára.

– Nos? De csak nem tett veled valami bolondot?

– Csak azt tette, a mit megigért, keresztül lőtt.

Azzal leveté magáról a bő burkonyt. Akkori divat szerinti hosszú, sárga
selyem mellény volt rajta, az egész mellény csupa vér volt.

– Te meg vagy sebesítve?

– Még pedig halálosan. – Ne csengess a cselédeknek, kérlek. Nem kell a
dologból lármát ütni. A gyilkost nem szabad üldözni. Jó volt ez így. Nem
kell nekem orvos. Tudom, hogy meg kell halnom. Egy pár órai időm van
csupán, a míg eszméletemnél vagyok, s azt jól fel kell használnom. –
Maradj mellettem. – Rád kell bíznom minden ügyemet, a mit félbehagyok. –
Senki mással nem közölhetem ezeket.

Adam lord a kerevetig vezette barátját s karjaival tartá fenn, míg az
elhelyezé a fejét a vánkoson. Már ekkor sok vért kellett vesztenie.

– Nem tennéd le a szivart a szádból? mondá neki Adam lord.

– Nem. Nagyon jól szelel. Azt hiszem, hogy eltart addig. Ha szivességet
akarsz velem tenni, kérlek, told ide az irótámlányt, hadd irok levelet a
hugomnak.

S Metell hanyat dőlve szivarozott és irt. Az egyik kezét a sebére nyomva
tartá, a másikkal irt. Néhány percz mulva azt mondá:

– Igazad van. Ez a szivarfüst kápráztatja a szememet.

S eldobta a szivart. Néhány szó leirása után megint felsohajtott.

– Biz én nekem így is káprázik a szemem. Nem tudom mi lelte, alig látom
a mit irok. Kérlek, hajolj ide fölém s mondd fönnhangon, hogy mit irtam.

Adam lord odahajolt Metell fölé s leolvasta neki a papirról, a mit az
tétovázó betűkkel odairt.

– Kedves Miliórám. – Én haldoklom. – Keresztül lőttek párbajban. – Nem
mehetek érted. – A pénz, a mit neked igértem, megvan. – De te ne váltsd
ki azon az ősi birtokot. – Maradj távol mindenkitől, a ki rokonunk. –
Az, a ki neked ezt a levelet át fogja adni, egyuttal a váltót is
odaadja, a mely vagyonodat képviseli. – Ő majd elfog magával vinni
szomorú magányodból, keres számodra boldogabb menedéket, úgy fog rólad
gondoskodni, mintha helyettem bátyád volna. – Ez az én egyetlen igaz
barátom, lord Adam of Camelborough. Isten oltalmazzon. Légy áldott! –
Bátyád Metell.

Az utolsó szavak olvastára megölelte a haldoklót Adam lord, s halkan
suttogá:

– Elfogadom a rámbizottat.

Metell kezét nyujtá neki s megrázta szótalanul Adam lord jobbját.

Azután összehajtá a levelet, belerekeszté a pénzről szóló váltót, s
lehúzta az újjáról a gyűrűjét, azt odanyujtá lord Adamnak, hogy
pecsételje le a boritékot. Majd a gyűrűt is átadhatja Miliórának,
családjuk czímere van rajta.

– És most hivass nekem egy papot, görög unitus pópát; ne orthodoxot,
mert azoknál a gyónás nem járja. – Teher nyomja a lelkemet. – Azt
hiszem, hogy az a mesterség, a mivel én vagyont szereztem, egészen
hasonlít a banditáéhoz. – Ki tudja, hogy itélnek odaát a másvilágon? –
Tesz-e külömbséget az a codex a kártyás és a tengeri rabló között? –
Pedig szeretnék a másvilágon legalább olyan helyre jutni, a hol megint
megláthatom az én szegény kis Miliórámat. – Kedves kis ártalan madárkám!
– Ő nem tud arról semmit, hogy én mi úton szereztem számára ezt a pénzt?
Az ő lelkére nem vet árnyékot. Azt hiszi, a léghajót találtam fel, azzal
szereztem. Azt ám. Megyek is már rajta fel az égbe. – Szegény kis árva
majmocskám! – Nem fogom már neki énekelni a barcarolát, mikor a part
felé közeledik a csónakom. – Bajtárs! Tudod mit? énekeld te helyettem
azt a dalt, mikor arrafelé vitorlázol a maltempói csatornán végig. – Adj
ide egy hangjegy papirt, én lekottázom azt neked, tanuld be. –
Örvendeztesd meg vele majd szegény kis bolondomat. – Aztán eredj, hozass
nekem addig egy pópát. – Siess vele, míg a hagymáz utól nem ér.

És aztán leirta az eléje tett vonalozott papirosra a csónakászdal
hangjegyeit iromba vonásokkal, a míg lord Adam odajárt papot keresni.

Biz ez nagy időbe kerül, a míg az ember Páris városában, késő éjjeli
órában egy görög unitus papot feltalálhat. Mire a pópával visszatért
lord Adam, már akkorra Metell készen volt – a hangjegyzéssel is, meg az
élettel is.

Mikor a pap odatartá neki a fülét, hogy gyónja meg neki lelke terheit,
Metell gyönge lélekzetével elkezdé neki a barcarola utolsó verseit
dudolni:

  «Menj vissza esti szellő,
    Suhanj be ablakán!
  Mondd meg szerelmesemnek:
    Ő a legszebb leány!
      Nyomj ott ajakára
      Egy csókot éjszakára,
        Milióra… Milióra…!»

A pópa megáldotta, felodotta… Ezt bizony megbocsáthatják neki a
tulvilági itélő birák!…



ÉS NEKI MÉGIS IGAZA VAN.

Szép temetése volt Metellnek. A tatár tábor minden celebritása ott volt
a végtisztességtételén. Lord Camelborough Adam pompás gránitobeliszkot
rendelt meg a sirkőfaragónál legkedvesebb barátja hamva fölé. Csupán egy
clubtagot nem lehetett ott látni a temetésen, a muszkát; bár a
gyászjelentést neki is megküldte a lord, sajátkezüleg czímezve. Ezért
föl is tette magában Adam lord, hogy a mint visszatér, ki fogja őt hivni
párbajra.

A muszka azonban megelőzte őt, mikor lord Adam a palotájába visszatért,
már ott várt rá a salonjában.

– Ön nem jött el a mi barátunknak a temetésére! szólt a lord, egyenesen
rátámadva a muszka grófra.

– Nem mentem el, viszonzá a gróf, mert nem akartam azt koczkáztatni,
hogy az egész világ füle hallatára mondjam önnek szemébe azt a három
szót, a mit ott, a hol önnel találkozom, ki kell mondanom. Ön lord
Camelborough Adam kém, orgyilkos és szemfényvesztő.

– Három nehéz szó!

– Három olyan szó, a miért nem szokás megverekedni, hanem a miért vagy
bocsánatot kérünk attól, a kinek ez mondva volt, ha el tudta hárítani
magáról; vagy kirekesztjük a társaságból, ha nem volt mentsége.

– Halljam önnek a vádjait, gróf úr.

– Meghallja. Önnek tudomása volt Metellnek egy titkáról, miszerint egy
nagybátyja, a kinek az egyetlen fia öngyilkos lett Metell
kártyaszerencséje miatt, azzal fenyegette őt hogy ha még egyszer kártyát
vesz a kezébe, ő ott, a hol előtalálja, keresztüllövi. Ezért viselt
Metell Párisban álnevet. Ön megtudta Metellnek az igazi nevét, s
denunciálta őt a nagybátyja előtt, a kit könnyű volt azután feltalálni,
minthogy ő is ugyanazon nevet viselé, s azon a vidéken, a hol ő lakik,
minden ember tudja, hogy az ő fia lőtte magát főbe. A nagybátyja
idejött, az ön utasítása nyomán rátalált Metellre, épen mikor kártyázott
s megölte őt. Ez az ön műve volt.

– Ön nagyon pontosan van értesülve, gróf úr.

– Igen pontosan. Itt van nálam a nagybátyájának hozzám irt levele, ebben
értesít körülményesen az egész esetről, miután épen én voltam azon az
estén Metellnek a játszó ellenfele. Azért tudatja velem az egész dolgot,
nehogy ártatlan embereket üldözzenek miatta. Ő volt a gyilkos. Ez ő
náluk dalmatáknál divatos szokás; vérboszunak hívják. Ha processust
akarunk ellene indítani, menjünk Ragusába, ott igen jó törvényszékek
vannak. Ő ezt a levelet a hajóraszálláskor irta hozzám. Ebből tehát
kisül, hogy ön kém volt, a ki egy gentlemant elárult, orgyilkos volt, a
ki a jó barátját megölette, és végül szemfényvesztő, a ki obeliszkot
faragtat annak a számára, a kit meggyilkoltatott. Igaz-e ez a három
állítás?

– Mind a három igaz.

– S van önnek rá valami mentsége?

– Van.

Azzal lord Adam szétgombolta a mellénye csipkefodrait s az inge alól egy
nyolczágú arany csillagot vont elő.

E csillag láttára a muszka csak lesütötte a fejét. – Egyszerre vége volt
az arczán a támadó büszkeségnek. Rabbá tett fogoly lett belőle.

Lord Adam, azzal az öntudatos büszkeséggel, mely lefegyverez, lépett
megtámadója elé s egész bátran tekinte a szemébe.

– Jöjj a dolgozószobámba, mondá neki, ott majd megtudod a többit.

Azzal ő maga előre ment, vendégét engedte hátul jönni.

A könyvtárakkal körül megrakott s nagy térképekkel diszített szobába
érve, helyet mutatott a pamlagon az orosznak; ő maga egy kerekes székbe
vetette magát, a zsinórra akasztott arany csillagot ujja körül
szélmalmoztatva.

– Te tudod, hogy mi ez a csillag? A szojusz blagodensztoiga jelvénye, a
minek te is tagja vagy. Ez az egyessége minden szabadságra törekvő szláv
népnek, a mihez tartoznak a hellenek, oláhok s talán majd a magyarok is.

– De te angol vagy. Hogy kerülsz bele?

– Az nem tesz semmit. A hol csak szabadságharcz van a világon, mindenütt
találsz angolokat. Majd lesznek Moldvában, lesznek Hellászban is, ha a
hetairia megindítja cselekvését. Én már tettem is valamit, azért birom
az arany csillagot. Az én nevem «Deli Markó».

– Micsoda? te voltál az, a ki az uskók népet fellázítottad s a dalmata
partot fellármáztattad velük?

– Az szép kis lárma volt. Az osztrákoknak egy hadsereget kellett miatta
mozgósitaniok; már eddig egy pár millió forintjuk füstöt vetett.

– De hát mit vétettek neked épen az osztrákok?

– Azt is megmondom. Azt is tehetném ugyan, hogy a magas pathos hangján
beszéljek veled, hogy fenkölt diatribákat zengedezzek szabad népekről, s
azokat elnyomó zsarnokokról; de ezt hagyom akkorra, majd – mikor az
angol felsőházban fognak megtámadni az ellenfeleim; itt most négy fal
között s te előtted nem erőteltem meg a fantáziámat, igazat mondok. A
lord kanczellár engemet proponált Bécsben nagykövetnek, s erre
Metternich azt felelte, hogy nem bánja, küldjön ő felsége akár egy egész
okos embert, akár egy egész bolondot követül Bécsbe, de ne egy
félbolondot. Élcznek elég jó ez egy osztrák minisztertől. Én erre aztán
azt mondtam, no hát legyünk egész bolondok, hogy megnyerjük Metternich
tetszését. S megcsináltam neki az adriai tengerparti lázadást. Voltam
három hónapig uskók fejedelem, hordattam magam előtt dárdára tűzött
fejeket s viseltem háborút két nagy hatalom ellen szárazon és tengeren.

– Csakhogy már most vége van a fejedelemségnek is, meg a hadviselésnek
is.

– Csak most kezdődik mind a kettő. Most jön a java. Én teszek, a míg ti
cunctatorkodtok. Ezért kellett meghalni Metellnek, mert ő is a halogatás
embere volt. Én nem vagyok az. Valahol, valakinek el kell kezdeni a
dolgot. Ypsilanti tűzze ki a zászlót Moldvában, Germanos Mauromichalis a
Peloponnesusban, Moreában, én fölveszem azt az adriai parton, a hol
Metellnek lett volna kötelessége a szabadsághősök élére állni. Mert nem
tette, meghalt.

A te kötelességed pedig, a mint meghallod, hogy a Karst és a Vellebit
között újra fellobbant a harcz, a hajóddal, a mi rád van bizva, betörni
a cattaroi öbölbe s fegyverre hívni a fekete hegyek lakóit.

Lord Adam olyan hangon beszélt a muszkához, a minőn vezér szokott
beszélni az alárendeltjéhez.

– Én tudom a kötelességemet, szólt a muszka, csakhogy előre mondhatom,
hogy az a vállalat most a legnagyobb nehézségekkel fog járni. A segnai
rosszul sikerült lázadás talpra állította az osztrákokat; most azok
minden pontot megszállva tartanak, minden közeledő hajót megmotoznak s a
mint egy puskalövést meghallanak, azonnal minden oldalról ott teremnek,
szétverik a csoportozókat.

– Csakhogy nem fogják a puskalövést meghallani. Van nekem egy új
találmányom: olasz alchymistától szereztem. Nézz ide. Itt egy csipetnyi
gyapot. Az ember azt gondolná, rheuma ellen akarom dugni a fülembe. Nem;
pisztolyba teszem, golyót a tetejébe. Most nézd azt a pléh
kályha-ellenzőt, ugy-e nincs rajta lyuk? Egy, kettő, ugy-e most már
keresztül van lyukasztva?

A pisztoly csöve egy kis fehér füstöt lövellt ki, alig észrevehető
lánggal és semmi durranással.

– Nos, látod? Ez a néma fegyver. A ki el nem árulja magát se
lobbanással, se durranással. Elejti az osztrák előörsöt észrevétlenül,
leöli az előcsapatot, hiradás nélkül; golyózáporral borítja el bokrok
mögül, sziklaodukból az ellenséget, a nélkül, hogy az tudná, honnan jött
a lövés? s aztán a mellett olyan ártatlan portéka, hogy mindenütt be
lehet csempészni. Ugyan ki gyanakodnék rá? Azt hiszik, vatta, téli
kabátba béllésnek való.

– Rettenetes stratagéma! szólt elszörnyedve a muszka. S te ezt akarod az
uskókok, morlákok kezébe adni? De hisz ezzel te az egész hadviselési
rendszert fel fogod forgatni, az nem lesz többé harczolás, hanem tömeges
orgyilkolás.

– «Mais c’est la guerre!» mondá lord Adam vállvonva.

Hát bizony «ilyen a háború!»

– Metellnek is kifogása volt ez ellen, folytatá Adam lord. Most már nem
szól ellene.

– Olyan kedves barátod volt és megöletted.

– «Mais c’est la politique.»

Hát bizony ilyen a politika.

– Van egy igen kedvező hadállásom, a honnan az új mozgalmat
megindíthatom, folytatá Adam lord. Egy elátkozott vár az adriai
tengerparton. Nem rég, az illyr királyság idejében, ott tartották a
francziák azokat a betegeiket, a kiket az a ragály lepett meg, a mit
Egyptomból hoztak magukkal, Marguerita a neve. Ettől az asszonynévtől
jobban irtózik osztrák és dalmata, mint a kartácstűztől. Még a tájékára
sem mernek közelíteni a skriljevospitálnak. Pedig ezt a ragályt nem
kaphatni meg más által, mint ha egy férfi és egy asszony egymást
megcsókolják. És erre a Frangipáni várban igazán nagy a kisértés. Ott
lakik a legszebb leány, a kit valaha életemben láttam. Oda rejtette el
Metell barátunk a hugát, mint biztos helyre, addig, a míg ő számára
itten mi tőlünk egy kis vagyonkát összekapargat a kártyán. Ezt ő nekem
maga fedezte fel.

– S te aztán oda mentél és elcsábítottad a leányt.

– Nem egyszerre. Mert a milyen szép, olyan bámulatra méltó. Mint a
havasi csúcs, mikor hajnalfény éri, rózsaszinű, mikor közel érjük,
tiszta fehér. Mikor az első találkozásnál, diadalmas hadjáratom után,
fejedelmi pompában jelentem meg előtte, mint nagylelkű szabadító, (akkor
már az éhhalállal küzdött) három lépésnyire nem bocsátott magához közel,
kész volt inkább rám huszítani emberképű kutyáját s a kutyaképű
embereit, hanem mikor másodszor kerültem eléje, mint üldözött skoko,
rongyosan, tépetten, kimerülten, akkor ölébe vett, elrejtett sötét
oduba, ott levetkőztetett, én ájultnak tetettem magamat s a míg
villanyos kezeivel életre dörzsölt, mondhatom, hogy még csak el sem
pirult az arcza. Olyan ártatlan, mint egy gyermek s oly heves
fantaziájú, mint egy háremhölgy, egyesülve benne a szűz és a tündér.
Igazi dalmata leány, jég közepéből kisugárzó tűz. Mint a felhőből a
villám, úgy delejezik ki belőle az eszményi gyönyör-szikra. Csak egyszer
látott, s ettől a benyomástól múzsává alakult át, nézd, ezt a verset, a
mit Deli Markóról irt: ennyi láng három költőnek elég volna, hogy
meleget öntsön a verseibe.

A gróf meglátta a ballada hátlapjára irt levelet.

– S mikor neked adta ezt a verset a leány, akkor a bátyjához is irt
izenetet s nem tudva, hogy az álnevet visel itt, az igazi nevét irta
oda, te ő tőle tudtad ezt meg. És így Metellt a hugától elvett
fegyverrel ölted meg.

– «Mais c’est la diplomatie.»

Hát bizony ilyen a diplomatia.

– S most azután nem elég, hogy Metellt eltetted a láb alól, hanem még
vissza is akarsz menni a dalmata partra, hogy a védtelenül maradt leányt
prédára ejtsed. Bizonyosan rád bizta őt végakaratával a haldokló, mint
legjobb barátjára, hogy hozd el onnan, vidd el oda, a hol legjobb helye
lesz. És te, minthogy a Frangipáni várban, az egyiptomi mirigy rémes
árnyékában szerelmeskedni magad sem mersz, elviszed őt magaddal a zenggi
sziklavölgyek közé az uskókok népéhez, a kik elébb elrabolják az
asszonyt, azután megszolgáltatják, azután megverik, azután élik vele
világukat, s csak azután esküsznek meg vele az oltárnál, s az a leány, a
ki oly ártatlan, és oly lángoló vérű, követni fog vakon, őrülten! s
büszke lesz rá, hogy meggyalázod, azt hiszi, királynévá teszed!

– «Mais c’est l’amour!»

Hát bizony ilyen a szerelem!

– És aztán ott a vad, szilaj erkölcsű nép között, melynek minden vallása
a babona, a hol minden kalandort Deli Markónak s minden csavargó nőt
Margarita tündérarának néznek, ő csakugyan annak fogja hinni magát, s
megy veled és társaival minden csatába, portyázásba, rablókalandba;
tölti a fegyvereiteket, s dalolja a csatadalaitokat s viszi utánatok a
csatában levágott ellenség fejét, üstökénél fogva, és tánczolja a kolót,
átugrálja a tüzet, a fekete bortól megittasodva, s dalolja a véres
hőstetteit egy orgyilkos csordának.

– «Mais c’est la poésie!»

Hát bizony ilyen a költészet.

– És aztán, ha csáléra talál menni az egész dolog, ha kiesik a világ
feneke, ha az osztrákok, meg a törökök szétverik a dalmata lázadók
csoportjait, a ladikjaikat elégetik, a váraikat széthányják, a
fegyvertáraikat lerombolják, élelmiszereiket elveszik, a megmenekült
zendülőket beszorítják az emberlaktalan sziklák közé, éh, szomj,
zivatar, ragály, nyomor martalékául: akkor te előállsz s azt mondod az
osztrák Kriegskomissärnek: «Az én nevem lord Adam of Camelborough,
Wellington herczeg öcscse, a Bathrend tulajdonosa, nekem minden
hajszálam szent és sérthetetlen, követelem a passe partout-mat.» A szép
leányt pedig, a tündérarát otthagyod az uskókoknak, nézzék özvegyednek s
vessenek rá sorsot, hogy kié legyen?

Lord Adam elnevette magát:

– «Mais c’est le jeu!»

Hát bizony ilyen a játék!



A VÁRVA VÁRT MEGÉRKEZIK.

Hát bizony ilyen a játék!

Az ember vagy nyer, vagy veszt.

S néha a nyereség még rosszabb, mint a veszteség.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Metellnek ugyan kedvezett a szerencse. Nyert magának egy szép obeliszkot
a Père La Chaise temetőben, a hugának egy kapitálist, meg egy dicső
vőlegényt, meg egy uskók királyi trónust. Mind a kártyán nyerte,
tisztességesen. Nyugodtan pihenhet most már a gránit-oszlop alatt, s
játszhatja a l’hombret a csontemberrel odalent. Miliórának a sorsát a
legjobb rendben hagyta.

Lord Adam és a gróf két külön hajón egyszerre vitorláztak ki a roueni
kikötőből. Az egyik az angol Delphin briggen utazott, a másik az orosz
Borodinón. Az angol jobb vitorlás volt, elhagyta az oroszt; azonban úgy
egyeztek, hogy megvárja az anconai kikötőben az utóbb érkezőt.

A titkos szövetség szabályai szerint lord Adam parancsolt az alsóbb
rendű tagnak, az orosznak azt kellett tenni, a mit ő mond. A román
szövetségesek és a görög hetairisták is mind készen voltak a
cselekvésre. Ha a kitörés egyszerre minden ponton megtörténhetik, a
siker el nem maradhat. Odafenn Szent-Pétervárott aztán gondoskodott róla
az összeesküvők központi bizottsága, hogy az orosz czár siessen a maga
haderejével a feltámadt románok, görögök és szerbek segítségére, s ha
tétovázni talál, akkor ki volt rá mondva, hogy elfogják, minden
családtagjával hajóra pakolják s átszállítják Amerikába, idehaza pedig
kikiáltják a köztársaságot, mely nyolcz országot egyesít magában: Nagy-
és Kis-Oroszországot, Lengyelországot, a Krimet a Kaukazussal, Moldvát
Oláhországgal, Hellászt, Szerbiát egész az Adriai tengerig és
Magyarországot.

Ez a nyolcz név volt a nyolczágú csillagra felirva. S ez nem volt
ábránd, a mit fiatal rajongó diákok agya forralt ki; ez egy igen komoly
tervezet volt, a miben magas világi állású főurak, diplomaták, hős
hadvezetők értettek egyet, nagy catastrophák, véres, izgalmas harczok
következtek ebből.

Az orosz hajó négy nappal később érkezett meg, mint az angol.

Az alatt Adam Lordnak ideje volt személyesen kémszemlészeteket tenni a
dalmata partokon, gyors röptű vitorlás csónakával. Halásznak volt
öltözve, a chioggioták viselete szerint, s minden nyelven tudott
beszélni, ebben bámulatos lángesze volt, egy hónap alatt a legvadabb
idegen nyelvnek birtokába tette magát, s úgy tudott játszani minden
szerepet, mint még soha szinpadon nem játszott senki. A milyen
felismerhetetlen volt nála lady Adamina szalüppjében a férfi, épen olyan
sejthetetlen maradt a chioggiota halászzubbonyában, vagy Deli Markó
szurkájában az angol mylord. Valódi csodaművész veszett el benne.

Kémszemléi alatt meggyőződött felőle lord Adam, hogy az osztrákok a
dalmata partokat nagyon jól őrzik, ellenben a török partokra senki sem
ügyel. Az orosznak könnyű munkája lesz, Skutari felől fellázítani a
fekete hegyek lakóit, hanem az övé annál nehezebb. De mégis kész volt a
tervével.

A Frangipáni vár környékét még mindig varázs takarja be. Azt csak nagy
távolban tartják kordonnal körülzárva, a hogy a pestises vidéket
szokták, de vizsgálódni bele nem megy senki.

Ide eljutni könnyű munka lesz, a chioggiota halászok végig szoktak járni
az egész Quarnerón, az a csatorna oly gazdag halakban, hogy még a távol
Chioggia lakóit is eltartja.

Egy halászcsónakon ellehet szállítani azt a veszedelmes új találmányt, a
hang nélküli lőszert ebbe a várba, innen aztán kézen-közön ki lehet azt
osztani a közel hegyek közé menekült uskókoknak. Ha azok egyszer a
lőszer birtokában lesznek, az osztrák zárvonal őreit észrevétlenül
lepuskázhatják, s éjszaka meglephetik Zengg városát. A puska csak öl, de
nem durran, az alvókat nem ébreszti fel a harcz, könnyen halottakat
csinálnak belőlük. Aztán nyomulhatnak előre mindig sötétben, némán
bujkálva, nem küldve maguk előtt fegyverropogást, nem hagyva mögöttük
élő ellenséget, míg egyszer csak egész hosszában égni fog a dalmata
part, a nélkül, hogy valaki látná a lángját, fellobban az akna, a
nélkül, hogy valaki hallaná a dördülését!

S ez az új pokolgyujtogató-szer könnyen becsempészhető a partőrök és
czirkáló hajók minden fürkészkedése mellett. A kutató dounièrek nem
találnak mást a csónakban, mint táblákba rétegezett gyapotot, rendes
csomagokban, arra pedig szükségük van a paplancsinálóknak, legfeljebb
azt fogják rá mondani, hogy ez bizony egy kicsinyt fehérebb is lehetne.
Nem is álmodnak róla, hogy abból minden csipetnyi egy emberhalál.

S ezt a rémséges országfelforgatási tervet milyen varázszsal ragyogja be
a vele összeszőtt szerelmi dráma.

Egy tündérnek született leány, a ki el van átkozva egy boszorkányos
várban, elrejtőzött álomra, s ott vár a megváltó lovagjára, a ki a bűvös
karddal levágja az őriző sárkánynak a fejeit.

A leány csupa ártatlanság, csupa szerelem. A ki mikor a szivét odaadja,
nem számít, nem követel, nem irat házassági szerződést, nem móringoltat,
nem esküdtet meg, csupán azt kivánja, hogy szeressék.

A bátyja levele jó helyen van elrejtve lord Adamnál a tüszőben, egy kis
arany szelenczébe, a hol még az arczképe is megvan, az a miniatür
festmény, a mit még akkor ajándékozott a barátjának, a mikor azt
asszonynak hitte. Váltó, levél és arczkép hermeszileg elzárt rejtekben
vannak, ezeket jól meg kellett őrizni a tengeri utban, a hol az ember
hajótörést is szenvedhet.

Ha ezt a levelet megkapja a leány, minden aggodalom nélkül követni fogja
azt a jó barátot, a kire őt a bátyja rábizta.

S hová vinné őt a Deli Markó máshova, mint a maga királyi várába. A
ballada is azt kivánja, a mit maga Milióra álmodott ki.

Azok lesznek aztán az olympi gyönyörök napjai, diadalmas harcz és
diadalmas szerelem közepett. S aztán az ember akkor végezheti el, a
mikor akarja, – a harczot is, meg a szerelmet is. Ha megunta, azt mondja
rá: «egy kis félreértés volt» s aztán hat hónapra elnapoltatik a bill.
Egy kis epizód volt. Punctum. Két év mulva elveheti a mylord a neki
szánt herczegasszonyt, s tíz év mulva ott ülhet a gyapjuzsákon s
csinálhat a mostani tréfájával ellenkező politikát. Deli Markó, meg a
tündérszép arája! Erről ne beszéljünk többet.

«Mais c’est la jeunesse!»

Hát bizony ilyen a fiatalság!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Már dagasztja a szél a vitorlát! Kedvező szél fuj a Maltempo-csatornán.

Az a halász, a ki a parthoz oly közel sikamlik tova Porto Ré felé,
mandolint is hozott magával.

Mikor a Frangipáni vár négy tornya előbontakozik a partvidék bűvös
panorámájából, a halász előveszi a mandolint s elkezdi énekelni a
csónakászdalt.

Szép hangja van, olyan csengő, mint egy asszonyi althang.

A tengeren messze elszokott hangzani a dal.

Szép derült az idő, meleg tavaszi nap van, a vándor halak csoportjai
hosszu ezüst vonalakat húznak a tenger tükrén végig, a repülő halak
denevérröpttel czikáznak a légben a szitakötők után.

  «Eljött az esti szellő,
  Ringatva csónakom…»

A halász, daloltában le nem veszi a szemeit az egyre közeledő Frangipáni
várról. A komor épület ablakai az alkonyodó naptól úgy ragyognak, mintha
tűzlángban égnének.

Az énekes úgy képzeli, mintha az egyik toronyablakból fehér kendőt
lobogtatna feléje valaki.

Ez a fehér kendő egészen felizgatja minden érzékeit. Nem lát, nem hall,
nem gondolkozik másról.

Várják, – megismerték, – szeretik!

Csak felfelé néz, nem ügyel a tengerre.

Mélyen a tengertömeg indigósötétjében jön közeledve valami fehér árnyék.
Valami vízalatt járó hajónak lehetne nézni, oly roppant tömeg. Két szeme
oly rémesen világít. A vízlakók riadva rohannak szerteszét az útjából, a
delfinek sirása felhangzik a mélyből.

Idefenn a barcarola végaccordjai ringanak el a hullám felett: «Milióra…
Milióra».

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Rég elmult az igért határidő, a mikorra Deli Markó visszatérni
fogadkozék, s azóta nap mult nap után s az eljegyzett menyasszony
komolyan vette a dolgot, minden este ott bámulta a torony ablakából a
tengert, kérdezgetve a feltünedező vitorláktól, melyik az övé? Vitorla
kelt, vitorla szállt! de a Frangipáni vár előtt egy sem kötött ki. A
leány álmodott tovább. Mindennap ujra álmodta azt, a minek meg kell
történni. Olyan bizonyos volt az előtte, mint a credonak a tételei, a
mikből egy szónál sem szabad felakadni.

Vissza fog jönni!

Ha ma nem, hát holnap. Aztán megint holnap.

Axamita alig hallotta a szavát ezóta. A katonaviselt leány félt is tőle,
mint a Vilától s nem merte háborgatni. Csak úgy messziről nézte, hogy
mit csinál? Esténkint, mikor beállt az apály, Milióra lejött a
kastélyból a partra a valle Drazsicza felé. Itt a sziklapart
ellapályosodik, s tengerapálykor felbukkannak a fenékről a
conglomerátsziklák, a mik ott zátonyt képeznek. Miliórának különös kedve
volt ezeken a sziklákon végig lépegetni, s aztán egyikére a
legszélsőknek letelepedni, ott a czipőit, harisnyáit lehúzta s aztán a
lábaival lubiczkolt a vízben, a mit a láthatáron lehanyatló nap, hosszú
tűzoszlopként aranynyá változtatott. Egy egész arany hid volt az, mely
az ő lábánál kezdődött s a napban végződött.

Axamita nem háborgatta őt ebben a gyönyörüségében. Vannak, a kik ezt
nagy gyönyörüségnek találják, napleáldoztakor a tengeren végig bámulni.

Hanem egy délután mégis megszólította Miliórát Axamita.

– Jó lenne, kiasszony, ha mostanában nem mosogatná a lábacskáit a
tengerben, az öreg Pabló beszéli, hogy a halászok egy pesce canét láttak
a csatornában. Tudja? Egy pesce canét.

– Ismerem. Találkoztam egyszer vele, mikor a bátyám idehozott. Szép
szörnyeteg!

– No akkor hát nagy szál viaszgyertyával tartozik a kisasszony a
lorettói szent szűznek, hogy megmenekült a bátyjával, mert a pesce cane
nagyon szereti a fehér húst.

– Itt a parton csak nem támadhat meg.

– Igaz, hogy a czápa nem szeret a fejével a szikláknak neki menni, hanem
a farkával leüthet valakit onnan.

– Jól van. Majd magammal viszem a handzsáromat jövőre.

– De kisasszony, a czápa ellen meg nem véd a handzsár.

– Nekem van egy könyvem, a miben az áll, hogy a buvárok, ha a czápával
találkoznak, bátran alája úsznak, a czápa lefelé nem tud harapni, éles
késsel végig hasítják a gyomrát.

– Jaj, kisasszony, azok a czápák vagy nagyon gyermekek lehetnek, vagy a
buvárok lehetnek valami óriások, vagy pedig azok lehetnek valami jó
keresztyének, a kiknek mindent el kell hinni, a mi könyvben nyomtatva
van.

Erre aztán Milióra kikergette őt a szobából, hagyjon neki békét a
kutyahalával.

Másnap reggel aztán lelkendezve tört be hozzá Axamita.

– A mit megmondtam! Most már itt a Zeár-öböl körül csatangol a czápa. Ma
reggel korán a rovinóiak usztatták a juhaikat a tengerben,
gyapjunyiráshoz készülve, a mint egyszerre csak ott termett a roppant
szörnyeteg, azt mondják három öl a hossza, a farkával kettőt lecsapott a
birkák közül a tengerbe, s rögtön el is kapta mind a kettőt. Ezt magam
láttam a puntáról.

– Nem tudtad meglőni a puskáddal?

– Jut is az embernek eszébe a puska, mikor a czápát meglátja. De
egyszerre olyan lesz ott a legbátrabb ember is, mintha kővé változott
volna. Aztán annyi annak egy puskagolyó, mintha megymaggal lőnének egy
medvére. Én esküszöm a tersatói szent kápolnára, hogy zárva tartom a
rácsajtót, ha a kisasszony meg nem igéri, hogy nem megy ki a szélső
sziklákra.

– Hát inkább megigérem.

Azután daczból azt tette, hogy egész nap le nem jött a szobából.

Nem kellett már neki se zongora, se meséskönyv, a kis kertjét is
elhanyagolta, a jégverés után nőhettek benne a bokrok összevissza. Egész
nap az ablakban ült, s a tengert nézte, aztán valami jutott az eszébe,
abból verset csinált. Az volt az öröme. Mindenféle fadobozból, görbe
fából, meg zongorahúrokból csinált valami olyan eszközt, mint egy guzla,
ahhoz nyirettyűt, a mihez a saját hajszálait használta fel s aztán azon
a hangszeren próbálgatta a Deli Markó nótáját elczinczogtatni. A mit az
Axamita főzött, az nem izlett neki, hanem maga sütött magának a
kandallóban hamupogácsát, azzal élnek az uskók asszonyok. A nyers
kecskebőrből opánkát szabott magának, meg bocskorszíjat, abban járt.
Aztán azzal a handzsárral száz vágást tett a levegőben, s megkisérté
vastag galyakat keresztül vágni vele. Azt hitte, hogy emberfőt is le
tudna már azzal csapni. Még puskával lőni is megtanult volna, de Axamita
azt nem adta a kezébe, azt mondta, hogy a lövés hangja fellármázná a
halászokat, partlakókat, azt hinnék róla, hogy valami veszedelem van a
tengeren. Miért nem tudnak hát olyan puskaport feltalálni, a mi nem
durranik! zugolódék magában.

Feltalálták már. Hozzák is már!…

… Igen szép meleg nap volt, hajnaltól alkonyatig a tengeren rajzottak a
halászbárkák, a merre csak a szem látott; a rovinói lázárok a valle
Drazsicza öblében szedték a spongyiát, meg a holothurokat. Az ő nyomorék
fejük épen arra való, hogy a buvármesterséget űzzék, nekik ott legjobb a
tenger fenekén, az ő szemeik ott látnak.

Milióra elnézte naphosszant ezt a nyüzsgő életet a tengeren. Valami
varázshatása van e látványnak a szárazföld lakójára. Azok a vizen járó
emberek egy fokkal magasabb lények, mint mi vagyunk. Az a nagy kék
mindenség nekünk titokteljes ismeretlen világ, ő nekik életadó otthon.

Milióra azzal szokta mulatni magát, hogy mikor a halászok csónak-rajai
megjelentek a tengeren, egyet kiválasztott közülök s aztán fogadott rá
magában, hogy az lesz, a melyik a legközelebb fog jönni a puntához.
Egész odáig egy se szokott merészkedni. Szerencséje volt mindig
eltalálni az igazit. Ennek a családnak különös szerencséje volt a
játékban, talán ha lutrira tett volna Milióra, ott is nyert volna.

Ime, most is ugyanaz a csónak, a mit messziről kiszemelt
választottjának, jön kifeszített vitorlával egyenesen Perillo felé.

Ez a neve a Valle Drazsicza azon meneteles részének, mely félkör alakban
sekélyesen hajlik alá a tengerbe.

A halász készen lehet már a fogásával, mert úgy látszik, hogy nem szedi
a végtelen hálót a ladikjába, hanem csendesen ül a kormánypadon, s még
arra is ráér, hogy mandolinját pengesse. Fiatal lehet tán és szerelmes?

A habok elhozzák a dal hangját egész a várig; ki lehet venni a dallamot
a partverő hullámok csendes zúgásán át.

A leány szíve nagyot dobban. Ez a dal oly ismerős. Messze kihajol az
ablakból, úgy figyel rá, már a szavakat is kivehetni: «eljött az esti
szellő…»

– Metell bátyám! sikolt fel örömmel a leány; az első pillanatban az jut
eszébe, hogy a bátyja jön, az énekli az ismerős csónakászdalt. Azt
igérte.

A másik perczben aztán elszomorodik. Ha őt most innen elviszi Metell
magával haza, a magyarországi uradalomba, a hol nincs se tenger, se
szikla, csak végtelen nagy síkság, s azon semmi más, csak búza,
tengerszámra búza, s a hol nincsenek se vitéz uskókok, se dicső hős Deli
Markó, csak robotoló jobbágyok meg kolomprázó ökrök, hát ő neki meg kell
halni!

Hanem aztán a mint közelebb jön a csónakos, kivehetőbb lesz a dal,
észreveszi, hogy ez nem Metell hangja, az erőteljes vibráló bariton
volt, ez pedig lágy, hizelgő althang. Ki ez hát?

Van távcsöve, azt híja segélyül.

A napnak háttal van fordulva a danoló férfi, az arcz egészen árnyékban,
nehéz kivenni a vonásait.

A mit se szem, se fül ki nem talál, kitalálja a szív.

Őt hozza a csónak, szeretőjét hozza. A vőlegényt, Deli Markót, az oly
várva vártat!

Egészen ráismer, bizonyos felőle, hogy ő az! Ide jön! errefelé tart!

Ekkor eszébe jut neki Axamita. Ez a császár katonája, a kinek őrt kell
állani a puntán, töltött fegyverrel. Ez megismerheti Deli Markót, ha a
Perillóba bejön a csónakjával, útját állhatja, még meg is ölheti. Ezt
meg kell akadályozni!

Ablakából kihajolva egy néma csókot küldött kezével a közelgő csónakos
felé, s azzal kezébe kapva handzsárját, lefutott a puntához Axamitát
keresni.

A strázsamester leányasszony ott áll a veranda alatt, hosszú puskája
csövére támaszkodva, nagy medvebőr csákója a fejébe nyomva. Merev
tekintettel nézett ki a tengerre.

Milióra odarohant hozzá a szobán keresztül, s megragadta a katonaleány
kezét.

– Azt a csónakot nézed, ugy-e?

– Azt.

– Azon jön az én kedvesem, az én vőlegényem!

– Deli Markó, a királyfi!

– Ismerem.

– Ő ide fog jönni én hozzám.

– Akkor Isten legyen irgalmas szegény lelkének!

– Te meg akarod őt ölni?

– Én nem.

– Hát ki akarja bántani?

– Nézzen oda a kisasszony a tonnára tetejére. Látja, hogy lobogtatja
Pabló azt a veres zászlót. Ez azt jelenti, hogy itt látta a közelben a
czápát. Látja, hogy menekülnek mind egyszerre a halászok a csónakjaikkal
vissza Buccariza felé, ki a partokra. Innen jön a szörnyeteg a Valle
Picola di Sercica felől; látni arról a csillámló sávról, a mi a tenger
tükrét felzavarja; a delfinek, a dentálék, a tinhalak menekülnek előle
seregestül s ugrálnak fel a tengerből a levegőbe. Ha vissza nem tér
sebesen Deli Markó, vége a királyságának.

Milióra megrettenve látta, hogy az egész Zeár öbölből hogy igyekszik
valamennyi halászbárka a Punta Gavranicshoz menekülni; balról a Rovina
felől a lázárok süvöltése hangzott rémséges chorusban, a kik a
tengerfenekén szivacsszedő buváraikat hivták vissza kuvikvisításaikkal,
az a csillogó vészes sáv pedig sebesen közeledett egyenesen
átlagvonalban a punta felé.

S a csónakos még folyvást dalolt, pengette a mandolint s hagyta a sík
hullámon repülni a gondoláját: «Milióra! Milióra!»

– Vissza! Vissza! síkolta kétségbeesetten a leány, a punta verandájának
mellvédjéről messze kihajolva.

Egyszer aztán a csónakos is észrevette a veszedelmet.

Akkor hirtelen kezébe kapta a két evező rudat s elkezdett feszítni a
part felé.

Visszatérni a buccarizai öböl felé már késő volt, egyedüli mód volt a
menekülésre a Perillo sekély medrét elérni, a hova a tengeri szörny nagy
testével, saját veszedelme nélkül be nem rohanhat.

– Siess! siess! kiáltott a leány eléje. Erre jőjj! Erre jőjj! A Perillo
felé.

S azzal maga lefutott a punta mellvédjéről egyenesen le a Perilloba.
Szikláról sziklára ugrált a sekély vizen keresztül. Axamita utána rohant
a vakmerőnek, kit vissza tartani nem tudott.

– Ide! Ide! kiáltozott a tengerből kimeredő sziklán állva a leány,
fátyolát lobogtatva, hivogató jelül. – A csónakos kétségbeesett
erőfeszítéssel tört a hullámokon keresztül. Egyszer aztán egy nagy
csattanás hangzott s arra a csónak minden benne levő terhével együtt két
ölnyi magasra repült fel a levegőbe. S azután épen olyan magasan szökött
fel az ormótlan csodaszörny, idomtalan viczánkodással, fehér hasával
felfelé fordulva, s rettenetes száját hat sor éles fogaival kerekre
feltátva. Egy perczig ott kalimpázott összevissza csónak, ember és
tengerszörny: fekete árnyképek az arany ég lapján. Pokoli vizió képe! A
másik pillanatban aztán a rémlátvány minden alakja eltünt a tengerbe: a
hajó, a hajós és a czápa.

Milióra a kétségbeesés őrjöngésével veté magát a tengerbe. Övéig ért az
apály hulláma. Kezében volt a handzsárja. Segítségére akar rohanni a
kedvesének. Az emberevő szörny csak hasával felfelé fordulva tudja
elnyelni az áldozatát, mert a szája lefelé nyilik. A Perillo medre
sekély és sziklás, a háttal lefelé fordult óriás megfeneklett a zátonyon
s ott vergődött zuhataggá csapkodva fel szörnyü testével a hullámokat.

A leány úgy elvesztette az eszét, hogy képes volt odarohanni a
szörnyeteghez, s egy handzsárral megtámadni azt a rettenetes állatot, a
mit még a zátonyon is egész sereg férfi kell, hogy legyőzzön; a kinek
nem árt se szigony, se puskagolyó.

A vén Pabló onnan a tornácz tetejéről, a rovinói lázárok a part
szikláiról rémült üvöltést támasztottak e borzasztó jelenet láttára, de
senkinek sem volt oroszlánszíve, hogy utána rohanjon a leánynak. Még
Axamita is megdermedve állt meg a sziklán, pedig az ő kezében puska
volt, a mi sok halált adott néha napján. Nem merte azt kisütni a
tengerek királyi fenevadára, a viz alatti pokol fejedelmére.

Nem ám, mert nem volt szerelmes. Senki sem volt az, egyedül a leány. A
Deli Markónak a menyasszonya.

Annak volt bátorsága mellig érő hullám közepett odarontani egészen a
közelébe a hánykódó leviathannak.

A három öl hosszú csodaszörnynek össze volt csukódva a szája. Ha
kinyítja, olyan az, mint egy barlangajtó; ha összecsukja, a hat sor fog
egymásba záródik, oly erővel, mint egy gőzgép fürészfogai. Lefelé
fordított fejének hegyes orrán, mint a gőzkatlanból, süvöltött elő a
forró füst, gőz, túrva maga előtt a habokat, mintha igazán ő volna a
mesék sárkánya.

A falánk szörny még a lőgyapot csomagot is elnyelte. A gyomrába került
salétromsav és kénsav aztán egyszerre megpezsdült odabenn, s elkezdett
veszedelmesen dolgozni. Ez zsibbasztá meg egyszerre a czápa kolosszális
erejét; a forró gáz mint a guta elkábította egy percz alatt az
agyvelejét. Így történhetett meg az a mesébe való csoda, hogy egy
gyöngéd fiatal leány egy ilyen tömérdek fenevadnak a gyomrába üthesse a
handzsárját, nagyot hasítva rajta.

Ettől a döféstől aztán a czápa bendőjét feszítő gáz egyszerre végig
repeszté nagy pukkanással a szörnyü állat egész hasát. Miliórát csak az
őrzé meg, hogy a kitörő gáz egy hullámhegyet borított a fejére s a
tenger fenekére taszította le, ott aztán eszméletét veszté.

Most már utána rohant Axamita s felkeresve a kisasszonyát a habok
között, kihozta őt a partra, s hozzá fogott, hogy életre költse.

A rovinói lázárok pedig, a mint látták, hogy a czápa megveszekedett,
neki álltak csáklyákkal, kötelekkel, s belekapaszkodtak negyvened
magukkal, kivonszolták az óriási tetemet a Perillo lépcsőpadjára, a hol
a portoréi asszonyok szokták mosni a ruháikat. Ott azután felbontották a
belsejét.

Érdekes inventarium, a mit feljegyeztek ennek a czápának a bendőjéről a
fiumei krónikák. Találtak benne a lőgyapot-csomagon kivül, mely halálát
előmozdította, s melyet, mint veszedelmes süstörgő anyagot rögtön
visszadobtak a tengerbe, még két birkát, két delphint, egy vizmerítő
bőrcsebret és egy egész férfit.

Ezt odafektették a sziklapadra.

Milióra épen akkor tért magához.

Első szava, a mint életre tért, ez volt:

– Hol van Deli Markó?

– Itt van, monda Axamita.

Milióra odanézett, de nem ismert rá.

– Hisz ez nem ő.

Az a roncsoló gáz, a mi a czápa gyomrában kifejlett, néhány percz alatt
úgy elékteleníté azt az eszményi szép arczot, hogy nem lehetett
ráismerni többé. Olyan lett a feje egészen, mint azoké a rovinói
lázároké: egy sima gömb, szemek, száj, arczvonások nélkül.

Milióra összeborzadt.

– Hát még a levegőn át küldött csókért is boszút áll a Marguerita?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ezt a megölt czápát Magyarország akkori nádorispánja, József főherczeg
kitömette s a budapesti magyar nemzeti muzeumnak ajándékozta.

A kik muzeumunkat meglátogatják, ne mulaszszák el e külömben is érdekes
természetrajzi ritkaságnak egy kis figyelmet szentelni.

Ez egy históriai czápa.

Nagy költőnk, Vörösmarty azt kérdi a «fóti dal»-ban: Hol van a hal, mely
dicső volt és remek?

No ez egy olyan hal volt.

Ez a hal egy harapással lenyelte Austriának és Magyarországnak egy
dalmatiai hadjáratát s obligát harmincz millió forintnyi rendkivüli
kiadását.

De kár, hogy fiakat nem hagyott maga után!



EGY JÁTÉKOS, A KI NYER.

A ki most a mi gyönyörü Fiuménkat meglátogatja, el ne mulaszsza, hogy
kirándulást tegyen a szomszéd Abbaziába. Az egy darab Olaszország. Ott
még láthatni (az uri kertekben) a maradékait azoknak a tölgyfáknak, a
mikből Velencze hajóhadai készültek. Egy ilyen két ágra nőtt óriást ma
is annyi forinttal fizetnének, a hány gyűrűt számlál a törzsöke, de ma
nem eladó már. Magas és fenséges uraságok vették oltalmuk alá a
partvidék ösvényeit. Ott járhatni még a szabadon tenyésző babérfa
erdőkben, minek törzsét, koronáját befutotta a thearózsa, melynek buja
sárga virágai akkor nyilnak legszebben, mikor nálunk, a Karston innen,
csikorgó tél van. Ott csak tavasz van és ősz. A gyümölcsfa januárban
virágzik, s áprilban szüretet ád.

Van ott egy ócska templom a tengerparton. Kolostor is volt, most
egészben eladó. Igen olcsón meg lehetne kapni. A szőlő egészen
beborította a falait, még a tornyába is felfutott már, s a haranglábat
is befonta. Igen szép lakás esnék benne. Északnak a tengeröböl a
kilátása, a tündériesen kiemelkedő Fiuméval, s a komor Veglia szigettel;
délnek pedig épen egy kis temetőre látni rá, mely szintén a kolostorhoz
tartozik, hozzá is van kőfallal csatolva. Itt nyugszanak a kolostor
hajdani apátjai, perjeljei, századok óta egymás mellé sorakozott
sirhalmokban, márvány- és vaskeresztek tartogatják neveiket. Ez is vele
jár a házzal. A vevő ezt is megkapja, de egy kis szolgalommal, a sirokat
és kereszteket abban az állapotban kell neki meghagyni, a miben átveszi.
Ezért nem akad talán vevője, bármilyen olcsón kinálják. Nem minden ember
szereti, ha az ablakából egyenesen a temetőre láthat.

Pedig van egy teremtés, a kinek ez mindennapi gyönyörködése. Egy vén
kisasszony. Ott lakik egy közeli házban. Sajátságos külsejű emeletes
épületecske ez. Onnan soha ki nem mozdul. Azt mondják, hogy már hatvan
éve ott lakik. A nevére sem emlékezik már senki. Azt mondják, hogy
valamikor nagyon szép volt. A nép ajkán az a monda jár felőle, hogy
valamikor a vőlegénye odaveszett a tengerbe, s ez megzavarta az eszét.
Azóta mindennap várja vissza a kedvesét. Az porrá lett, ő megvénült! de
azért még mindig várja s egész éjjel lámpát éget az ablakában, hogy ha
jön a tenger felől a kedvese, odataláljon hozzá.

Ez a világból kimaradt nő – Milióra.

Eleinte a hatóság vette gondjai alá, a Frangipáni várból erővel kellett
őt eltávolítani, később aztán hozzá szokott az abbaziai házhoz, a minek
az ablakából mindig látni a tengert és a temetőt. Axamita holtáig vele
maradt, s azontúl a leány egyedül lakik a házában. Élelmiszert az
idegenek hordanak a számára.

Mikor az abbaziai útakon bolyongunk, a sarkunkban kullog mindenütt egy
csendes őrült (ilyen sok van ezen a vidéken). Van neki egy hegedűje
diófából, azon spárgából vannak a húrok; hozzá egy vonója, a min lószőr
helyett zsineg van. Azon ő mindenféle szép barcarolákat hegedűl. És a
magányos ház ablakából egy nő tekint le mereven, s ez azt hiszi, hogy ő
hallja azokat a szép nótákat, a mikről a másik őrült azt hiszi, hogy ő
azokat hegedűli.

*

A rovinói lázártelep azóta végkép elpusztult már. A Marguerita még
megjelenik itt-amott szórványosan, de már az áldozatait nem rekesztik ki
a világból: külön osztályuk van a kórházban; de tökéletesen kigyógyítani
még ma sem tudnak belőle senkit.

Deli Markó, a Kraljevics, pedig azóta is fel-feltámad a három ajtós
barlangjából s meg-meggyujtja a harczi fáklyát a dalmata sziklák között,
énekelnek róla egy-egy új balladát az uskók guzlások – és az angol
reporterek.

*

Ez a regény tizenkét évvel ezelőtt iródott: azóta a regényes abbaziai
babérligetből híres fürdőtelep alakult, pompás palotákkal, villákkal,
sanatoriumokkal különösen a magyarok kedvencz üdülő helye: az apátság
temploma még mindig megvan, tornyában az óra jelzi az időt, harangja a
hajnalt, delet és alkonyt; – hanem a sírkeresztek már eltüntek a
kertjéből.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Targaly: erdős vidékeken ismert szó, jelenti azokat a
száraz galyakat, a mik maguktól lehullanak az erdőn, s a miket a szegény
nép csomóba kötve czepel haza a hátán.]

[Footnote 2: A bibliai történetek népszerű kivonatának kézikönyve azon
időkben.

J. M.]



TARTALOM.

  Dobra került várak  1
  Axamita leányasszony  6
  Frangipáni vára  17
  A kit sehol sem fogadnak be  23
  Milióra  28
  Ki az a Marguerita  45
  A tatár tábor  56
  A carambol-partiek  67
  A l’hombre  75
  Lady Adamina  80
  A drága fütty  85
  A mi nincs az arany könyvben  101
  A virág nap nélkül  113
  Deli Markó  120
  Vakok értekeznek a szinekről  132
  A guzla  137
  Az illatos füvek  149
  A bóra  154
  Egy a száz közül, a ki megmenekül  165
  A mi egyszerre megjön  171
  Az utolsó játszma  185
  És neki mégis igaza van  196
  A várva várt megérkezik  203
  Egy játékos, a ki nyer  217


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

1 |franczía császáré |franczia császáré

18 |tagas korridorokról |tágas korridorokról

77 |lesz-játék után |lesz-e a játék után

86 |rítka madár |ritka madár

86 |le nem ítta |le nem itta

98 |térdszalagrend lovagja! |térdszalagrend lovagja!»

138 |végíg terítve |végig terítve

143 |feltárul előtted. |feltárul előtted.»

182 |ölte volna nagát |ölte volna magát

220 |Lady Adamlna 80 |Lady Adamina 80]





*** End of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Egy játékos, a ki nyer - Regény" ***

Doctrine Publishing Corporation provides digitized public domain materials.
Public domain books belong to the public and we are merely their custodians.
This effort is time consuming and expensive, so in order to keep providing
this resource, we have taken steps to prevent abuse by commercial parties,
including placing technical restrictions on automated querying.

We also ask that you:

+ Make non-commercial use of the files We designed Doctrine Publishing
Corporation's ISYS search for use by individuals, and we request that you
use these files for personal, non-commercial purposes.

+ Refrain from automated querying Do not send automated queries of any sort
to Doctrine Publishing's system: If you are conducting research on machine
translation, optical character recognition or other areas where access to a
large amount of text is helpful, please contact us. We encourage the use of
public domain materials for these purposes and may be able to help.

+ Keep it legal -  Whatever your use, remember that you are responsible for
ensuring that what you are doing is legal. Do not assume that just because
we believe a book is in the public domain for users in the United States,
that the work is also in the public domain for users in other countries.
Whether a book is still in copyright varies from country to country, and we
can't offer guidance on whether any specific use of any specific book is
allowed. Please do not assume that a book's appearance in Doctrine Publishing
ISYS search  means it can be used in any manner anywhere in the world.
Copyright infringement liability can be quite severe.

About ISYS® Search Software
Established in 1988, ISYS Search Software is a global supplier of enterprise
search solutions for business and government.  The company's award-winning
software suite offers a broad range of search, navigation and discovery
solutions for desktop search, intranet search, SharePoint search and embedded
search applications.  ISYS has been deployed by thousands of organizations
operating in a variety of industries, including government, legal, law
enforcement, financial services, healthcare and recruitment.



Home