Title: Hangok a vihar után
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Hangok a vihar után" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XXI. KÖTET

HANGOK A VIHAR UTÁN

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

HANGOK A VIHAR UTÁN

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895



A VARCHONITÁK.


I.

Krisztus születése után ötszáznegyvenötödik évben egy addig ismeretlen
része a világnak kezdé a historikusok figyelmét magára vonni.

Egy mesés világrész Ázsia belsejében, köröskörül kétezer mérföldnyi
távolban minden tengerparttól, melynek magas hegyeiről a világ mind a
négy részeiben lakók azt tarták, hogy ott a világ vége.

E hegyek fehér ormai messze belátszanak China, Persia, India és Szibéria
határaiba, szétágazva hosszú lánczolatban.

A rómaiak nevezik Imaus-nak, a csinek Altai-nak, a persák Kafhegynek.

Ezek ama mesés «aranyhegyek», – a földnek öve, melyek a pars
mythologiában az istenség által érző idegekkel vannak ellátva; itt
beszél Isten a földdel, midőn azt akarja, hogy az megrázkódjék az emberi
bűnök terhe alatt, s tövisekkel, szárazsággal, viharokkal áraszsza el a
népeket, vagy midőn azt akarja, hogy édes éltető melegség terjedjen szét
fűbe, fába, s bőség és öröm tenyészszen az egész mosolygó világon. E
hegyek talapzatában van azon roppant zafirkő, melynek viszfényéből támad
az égnek azur-kék színe.

Így szól a pars mythologia.

De nem arany és nem smaragd terem azon hegyek keblében: ereik gazdagsága
vas; a vad geoug nép – a hogy e nevet görög classicusok szokták irni – e
bérczek legrégibb ura, vassal szokott innen kereskedni, ha szabad így
neveznünk a háborút.

Valami tatárfaj volt ez, fényüzésre, kényelemre épen úgy hajlandó, mint
a hogy munkára nem; házait más építé, földjeit más mívelte, selymét,
biborát idegen ország termé, neki csak az elvevésre volt gondja; még
fegyvereit is más kovácsolta; valami kóbor nomádfaj, melyet leigázott,
volt arra kárhoztatva, hogy az Imaus hegyi vasbányákból előhozza a
fegyvernek való érczet, s kardokat és nyilakat kovácsoljon belőle.

Ezek voltak a varchoniták, a legelvetettebb, a legszegényebb valamennyi
rabszolgafaj között, melynek még csak joga sem volt az élethez, nem hogy
örömei lettek volna benne. Asszonyai nem ismerték a piperét, férfiai a
kényelmet, gyermekeik felnőtt korukig nem jártak ruhában, törvényeik,
isteneik nem valának, hajlék, épület kényelme hírben sem létezett náluk,
bornak és kenyérnek még nevét sem hallák; ölhette őket, a ki akarta,
szabadon, mint más akármi vadat, kiket senki sem vesz számba.

És mégis a varchoniták évről-évre szaporodtak, és gyermekeik izmosaknak,
életrevalóknak születtek, és hölgyeik szépek voltak, délczegek,
erőteljesek, férfiaik mindegyike óriás, s a százéves kor náluk még csak
öregségnek sem volt nevezhető, s ha nem volt is náluk vallás és világi
törvény, de volt erkölcstisztaság.

Egyszer egy varchonita nő geoug vadászoktól üldöztetve, ölében vitt
csecsemőjét elrejté a bokrok közé, s maga ellenkező irányban kezde
futni, hogy amazokat másfelé térítve, gyermekét megszabadítsa tőlük.

A durva üldözők nemsokára lelőtték az anyát nyilaikkal, mint valami
kártékony vadat, a csecsemő ott maradt a bokrok között.

Hogy a keleti rege nem lopott eszméje a rómainak, arról eredete
kezeskedik; az ismert világrészeken túl, hol Rómának még nevét sem
hallák, egy vad, elnyomott, erdei közé szorított nép között ismételve
lőn Romulus és Remus regéje.

Egy nőfarkas meghallá a csecsemő sírását s szoptatni kezdé azt. Ez
időtől fogva kezdenek a farkasok mythosi befolyással lenni a
varchonitákkal rokon fajok eseményeire.

Mikor már a gyermek megerősödött s tudott futni és harapni, mint a többi
kis farkasok, akkor ráakadtak nemzetebeli férfiak s magokkal vivék azt
és átadva nejeiknek, azok felnevelék őt ember módra s Bertezena nevet
adtak neki.

De benne volt már a fiuban a szabad vadállat teje, s midőn felnőtt és
ifjuvá erősödék, s társaival együtt durva bőrkötényét maga elé kötve, a
kovácsüllő előtt veré a szikrázó vasat, szikrázó gondolatok támadtak
fejében.

– Hát e fegyver nem volna olyan jó a mi kezünkben, mint azokéban, a kik
ezt velünk készíttetik? monda egyszer egy pihenő órában izzadságaikat
törlő társainak. Hát azért készítünk mi lánczot és kardot, hogy az elsőt
mi viseljük, a másikat ellenségeink? Hát nincs jogunk nekünk megölni
azt, a ki bennünket öl? s használni azt a vasat, melyet magunk
élesíténk? Mit veszthetünk mi, ha vesztünk? Van nekünk valamink, a miért
drága az élet? Próbáljuk meg, jól metszenek-e a magunk kovácsolta
kardok?

Az ifjaknak tetszett a szó, a nők is biztatták őket, s a vének még
emlékeztek boldog, rég elmult időkre, mikről apáik diadalmak meséit
regélték nekik.

Ott körülfogták Bertenezát s áhitattal hallgaták szavait.

– Testvérek! Ime parancsolóink ismét kétszázezer kő vasat ásattak ki
velünk, hogy két hó leforgása alatt negyvenezer kardot kovácsoljunk
belőle. Ez terhes munka nekünk; de én tanácsot mondok, miként segítsünk
rajta. Ha negyvenezer kardot készítünk, minden kard leend öt fontos.
Készítsünk csak tizezeret, de legyen mindegyik húsz fontos. Ez egyre
megy, minden kard négygyel fog felérni, mert négynek a súlya lesz benne.

A férfiak helybenhagyták a tanácsot, s mire a két hó lefolyt,
elkészültek a húszfontos kardok.

A geoug sereg is megérkezék, azokat átvenni. Büszke vezérük lóhátról
beszélt a félmeztelen bőrkötényes varchonita rabszolgákkal, kiket
rövidség okáért csak kutyáknak nevezgetett.

– Te ősz kutya, monda egy kiszemelt vénnek, lépj elő, hadd beszéljek
veled!

– Ez itt vezérünk, első emberünk, Bertezena, szólt az agg, az ifjura
mutatva.

– Mit? ti nektek vezértek van, kutyák? mióta választanak a farkasok
maguknak fejedelmet? Mióta lehet valaki rabszolgák között legelső, a kik
mindnyájan utolsók? Mióta mertek ti magatoknak neveket adni, hogy
egyiket a másiktól megkülönböztessétek, holott mindnyájan egyenlők
vagytok? – No tehát lépj elő, te első kutya! Hol a negyvenezer kard?

Bertezena kinyujtá izmos karjait, melyek vastagok voltak, mint egy
cserfa-ág, fölemelé nagy, büszke homlokát, hogy szinte oly magas volt
gyalog, mint a tatár vezér lóháton, s elkezdé magyarázni a dolgot.

– Dicső vezér, a kardok készen vannak, a kétszázezer font vasat mind
kardnak kovácsoltuk; de hogy mesterségünket megjavítsuk, négy kardból
készíténk egyet, húsz fontosat tízezeret, ekként tízezer karddal annyi
munkát lehet tenni, a mennyit máskor negyvenezerrel.

A tatár oda volt bámulatában.

– Te nagy kutya! Tréfálni akarsz velem ugy-e, hogy így beszélsz? mutasd
azt a kardot.

Bertezena oda nyujtá a nehéz pallost a tatárnak, ki a mint egyet vágott
vele a levegőben, kiejtette azt a kezéből, s dühösen támadt az ifjura.

– Te veszett állat, hát azt hiszed, hogy lehet harczolni ez idomtalan
vassal?

– Azt majd mindjárt be is bizonyítom előtted, monda Bertezena, fölemelve
a nehéz kardot, s könnyeden, mint egy pálczát megforgatá azt a feje
fölött, s azzal úgy hasította vele ketté a tatárt, hogy fele jobbra,
fele balra hullott.

Erre általános csataordítástól zendült meg az erdő; a varchonita ifjak
fölkapták a fegyvereket, nem volt az nehéz az ő kezeiknek, de nehéz volt
a tatárok fejének; igazán négy kardot ért mindenik, mert azon az egy
napon tízezer varchonita harczos negyvenezer geougot vert agyon az erdők
közt.

E naptól fogva nem készített a varchonita nép lánczot magának és kardot
az idegennek.

Bertezena lett fejedelmük, s a geoug nagykhán azon vevé magát észre,
hogy megszünt az Imausnak ura lenni.

Békét is hagyott a varchonitáknak, várva jobb időkre, mindaddig, míg
Bertezena a khán egyik leányát megszeretve, azt nőül nem kérte.

E vakmerőség haragra gerjeszté a nagykhánt; egy fegyverkovácsból lett
fejedelem, kinek király korában sincs mit enni, az ő leányára meri vetni
szemeit! Ezt nem lehete boszúlatlan hagyni. Rögtön fölülteté hadait s
kétszázezer lovassal megindult Bertezena nősülési kedvét elvenni.

A varchoniták engedék őt hegyeik közé jönni, s mikor ott saját
sokaságától nem bírt mozogni, bezárták völgyszorosaikba, s egy tíz napig
tartó harczban kiírták hadát az utolsó emberig.

A tatárfaj e csapástól fel nem bírt üdülni egész Dsingiszkánig.
Leszorult saját határai közé, tért engedve a varchonita nép
kifejlődésének, s bár örökké harczot viselt vele, soha sem bírta azt
többé legyőzni.

E szittyafaj azután évről-évre szaporodott, kibocsátott rajai majd hun,
majd török, majd avar név alatt megismerteték magukat Persiával,
Chinával és Európával; a chinai olcsó hadsorok omlottak fegyvereik alatt
türelmesen, mint a lekaszált fű, s a chinai bölcsek nem győzik
magasztalni császáraik jóvoltát, kik vassal nem bírván többé, arany
lándzsákkal űzték vissza elleneiket. Érts alatta adófizetést.

A varchonita nép megnagyobbodva, lassankint két részre kezde bomlani;
az, mely Chinához közelebb volt, nevezte magát töröknek, a melyik
Perzsiához esett, ogurnak.

Helyzet, életmód és vallás lassankint különbözőkké tették őket; az
ogurok a pars vallást vevék fel, az elemek, nap és csillagok imádatát;
amazok maradtak durvább jelképeiknél, miket szinte nem igen nagy
buzgalommal tiszteltek; az ogurok finomultak, nemesültek külső
viseleteikben, házakat építettek, s azokat csínnal ékíték fel, hosszú
hajaikat szalagok közé fonták, s szűk, testhez idomult öltönyt viseltek;
amazok sátrak alatt laktak, statusbölcsészetük alapja levén, hogy oly
nép nem harczolhat, melynek városai vannak; a melegebb éghajlat
kényszeríté őket fejüket borotválni, s bő öltönyt viselni, végre a
különféle szomszédokkal érintkezés még nyelvüket is úgy elkülöníté
egymástól, hogy utóbb alig maradt egyéb nyoma közös eredetüknek a közös
emlékeknél, mik firól fira maradtak: egyiknek hadi zászlója egy
gyermeket szoptató farkas volt, másiké egy bőrkötény, melyet egykor
Bertezena viselt, s melyet később diadalok emlékei, gyöngyök és
drágakövek ékesítének, s hogy az ország fejedelmei megemlékezzenek
eredetükről, mindkét népnél volt egy nagy ünnepnapja az évnek, melyen a
fejedelmek és vezérek bőrkötényt kötve, az egész nép előtt egy
megtüzesített vasdarabból kardot kovácsoltak.

Az ogurokat különbözőkké tették elvált rokonaiktól a szelidebb hajlamok,
költőibb vallás, nemesebb éghajlat, szabadabb szellem, békésebb
foglalkozások, lovagiasabb harczok és leginkább irásismeretük, melynek
sajátságos rúnáit maig is mindenütt feltalálni, a merre valaha jártak,
az Irtis és Jenisei mellett, durva obeliskokra vésve, a sírokba elásott
kardokon, aranynyal kiverve, s nehéz pénzeiken.

Ezek voltak amaz avarok, kiknek követei a hatodik század második felében
megjelentek Justinián trónja előtt, kardjaikat felajánlva neki, ha
számukra Európában hazát jelölend ki, s kiknek szövetségét a
hetvenötéves császár jó szóval és jó aranynyal vásárlá meg, megtelepítve
őket Pannonia rónáin, védfalul a longobard foglalók rohanó árja ellen.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Miért hagyták ők el őshazájokat, az Imaust, az arany hegyeket, a
vastermő bérczek országát? miért hagyták el a hont, melynek vaslánczait
Bertezena vasnál keményebb kezei összetörték? Miért vándoroltak idegen
földre hazát keresni maguknak? Mit vétettek nekik az ősi biztos bérczek,
hogy megváltak tőlük ismeretlen földeket bevándorolni?…


II.

Alkonyodva tekinte vissza a nap Irgana-Kon bérczei mögül, a kék Túla
partjain égtek az oltár-tüzek, a táltosok esti hymnusaikat éneklék.

Az avar chagán, az ősz Oldamúr haldokolva feküdt sátorában.
Országnagyjai, a gyulák, rhabonbánok és vezérek könyezve álltak ágya
mellett, a vénség ezüstre, az alkony sugárai aranyra festék hajfürteit,
arczán csak a leáldozó nap fénye volt még az élet, a lélek útra készen
állt már.

– Lelkem könnyebbül és testem súlyosabb lesz, monda halk szóval az agg.
Adjátok kardomat, hadd támaszkodom reá; sokszor emeltem azt a csatákon,
most emeljen engem az utolsó csatámban.

S azzal elmélázott újra, s mintha lelke elmaradt volna az utolsó
gondolaton, perczek mulva ismét e gondolatnál sohajta fel.

– Csata, csata! Milyen szép lett volna meghalnom ott! Ott! a kardok
csattogása között, a harczi kürt rivallása mellett, a paripák
dobogásainál. Hijába; megtagadta az élő Isten. Koszorútlan fővel fogok
ülni, őseim között legutolsó.

A rhabonbán csillapítva hajlott a haldokló ágya felé.

– Ne zúgolódjál Oldamúr. Még nem zöldült ki a tubafa ajtód előtt, mely a
halottas házakat jelöli. S ha másnak dicső volt meghalni honáért, neked
dicsőbb volt érte élned. Nem is leendesz őseid sorában utolsó. Fiad,
dicső fajodnak nem rosszabb utóda, folytatni fogja nemzetünk történetét;
adja az ég, hogy soha vége ne legyen annak.

– Igaz. Fiam, Dalma fiam, sóhajta Oldamúr, s e gondolatnál még
halványabb lett mint azelőtt.

E pillanatban fölnyiták a sátor szőnyegeit s beléptek a jósló táltosok.
Hivataluk valami közép volt pap és orvos között, ők voltak a nép jósai
csaták előtt, énekesei csaták alatt és historia-irói csaták után.

A vén Fellengúr a haldokló elé lépett, oly vén volt már ő is, mint maga
a chagán, sok jó és rossz napot láttak együtt feljőni és lemenni.

– Mi hírt hozál a jóslatokból? kérdé a chagán.

– Légy készen halálodra Oldamúr, szólt fejét meghajtva a táltos. Rövid
időd van még csak élni. Ezt izeni Isten neked.

– Meghajtom fejemet, szól Oldamúr átszellemült arczczal. Mint fogadá az
ég áldozatod füstjét?

– Magasan szálla az fel, mint egy reszketeg szobor, s a fellegekkel
egyesült, minek képleteiben mindenütt rád váró hősök alakját láttam.

– Megkérdezéd-e a jósló szüzet a túlvilág felől?

– Épen most beszélte el álmát. Hét nap, hét éjjel feküdt aludva,
eltemetve a sírban. Heted napon fölébrede, s a mit ezalatt a túlvilágon
járt lelke látott, megdicsőült arczczal beszélte el.

(Ez egy sajátságos jóslat neme volt a szittya fajoknál, ideges fiatal
szüzek, képzelethevítő szerek és szigorú bőjt által bizonyos nemébe a
lethargiának merültek, hüvelykujjaikat összeszorított kezükbe fogták, s
hanyatt fekve visszatarták lélekzetüket erővel, s ily helyzetben
elhagyák magukat temetni, s néha hetek mulva ásatva fel, arczukra és
keblükre kent balzsamok által fölélesztettek halálmerevségükből s
beszéltek a sírban álmodott dolgokról. E jóslat nemét hítták «az
elrejtőzésnek».)

– Mi hírt hozott a szebb hazákból? kérdé Oldamúr.

– Ott járt, hova őseid felszálltanak, Istenhez közel, az örökké virágzó
mezőkön, hol a csatákon elhullt hőseink hófehér méneken nyargalva űzik a
futócsillagot s uralkodnak mindazon ellenségeiken, kiket a csatákban
megöltek. Ott űltek őseid a szivárványok felett, arany királyi székeken,
homlokaik körül csillagokból font koszorú. És íme, nyugot felől egy
napsugáros felhő közeledék, melynek aranyos ködéből egy hófehér alak
támadt elő, legtöbb csillaggal ősz feje körül; ki előtt mind fölkeltek a
királyi székeikben ülő alakok s kezeiket fölemelve üdvözlék. E csillagok
a nagy és nemes tettek, oh király, és ez új alak te vagy.

Oldamúr megdicsőült arczczal rebegé: «oh öröm, oh gyönyör!»

A rhabonbán és Fellengúr érzékenyen fogák meg a chagán kezeit.

– Mit mondjak ősz apádnak oda fenn? szólt Oldamúr az elsőhez.

– Mondd meg neki, hogy halálát száz ellen vérével boszultam meg, kiket
hozzá felküldék raboknak.

– És fiaidnak mit mondjak, Fellengúr, kik előtted sírba szálltak?

– Azt, hogy boldog azon apa, kinek fiai a hazáért estek el, s nem hull
annak könyje gyermekei sírján.

A chagán megszorítá barátai kezét.

– Most menjetek, küldjétek hozzám fiamat, Dalmát, s hagyjatok vele
magamra, míg ismét hívni foglak, – e földön utoljára…

A vezérek, országnagyok és vének mind kitakarodtak a sátorból, s utánuk
belépett Dalma.

Szép, karcsú, daliás alak, a fiatalság rózsaszínével arczán, minő
tizennyolcz éves gyermekeké szokott lenni. Nagy, bátor szemeiben királyi
tűz heve lángolt, szabályos, nemes vonásain fájdalmas ihlettség honolt,
bár a megilletődés gyöngébb vonalmait eltiltá arról a szigorúbb
tekintet.

Termetét, mely nyulánk és karcsú volt, mint egy leopardé, kettős
selyemdolmány fedé, az alsó hosszú, térdig begombolt, sárga
aranyvirágokkal, a felső rövidujju, hasított, biborpiros
aranyzsinórzattal; sűrű jaspisfekete hajfürtei három tömött tekercsbe
voltak fonva, fehér gyöngyfüzérek közé, s végeiknél fogva felaggatva, s
még úgy is vállain alul értek. Kezei, lábai oly kicsinyek, oly finomak,
izmai oly gömbölyűek, idomzatosak, piros telt ajkai felett valami alig
észrevehető hamv.

Oldamúr oda inté őt magához.

– Jer közelebb, jer közelebb, fiam.

– Meddig fogsz még fiadnak nevezni engem? szólt Dalma, én leányod
vagyok.

A chagán szomorúan felsóhajtott.

– Terhedre van, hogy férfinak neveltelek?

– Nincs terhemre, apám. Karom megszokta forgatni a kardot és kelevézt, s
ha kell küzdeni hozzám illő lovaggal a harczjátékon, vagy az oroszlánnal
a vadászaton, vagy ellenséggel a csatamezőn, szivem sem gyöngébb, mint
karom; de nem szokás ez: nem látom sehol, hogy nő férfi alakját viselné.
Én nem irigylem a többi hajadonoktól sem mulatságaikat, sem öltözetüket,
sem guzsalyaikat, de szeretném tudni mégis: miért vagyok én tőlük
különböző?

– E rejtély okának titokban kellett maradnia halálom órájáig. Im vedd át
tőlem e titkot és őrizd tovább, mert halálom órája jelen van.

Dalma összerezzenve rogyott e szavakra atyja nyugágyára. A szót elfojtá
ajkain a fájdalom.

– Dalma, ne sírj; szólt intve a chagán. A halál napja örömnap, s férfit
siratni dísztelen. A titok, melyet rád bízok, két nemzet életének a
titka. Az avar és török nép, a mióta Bertezena meghalt, kétfelé
szakadva, átkos meghasonlásban, örök harczokkal rongálta egymást. Ma
győzött egyik, holnap a másik, s a hasztalan győzelmek növelték bár
fejedelmeik hirét, de fogyaszták népeit. Egyszer úgy kifáradt mindkét
nép a harczban, hogy nem volt a ki eltemesse halottait, s a diadal-útról
hazatérő fejedelmek egyike sem talált saját országában egy ép házat,
melyben éjszakára megszálljon. Itt lelkébe szállt mind a kettő,
megszánva önfaját, s kemény szerződést kötött, mely megtiltá a további
harczolást, s felszabadíta minden szomszédot, hogy a melyik e kötés
ellenére hadat gyüjt, arra közerővel rárontsanak. A kötés vége az, hogy
ha e két nemzet közül egyik fejedelmi családjának férfi ága előbb kihal,
annak országa szálljon a másik uralma alá, s így a varchoniták ismét egy
Bertezena-ivadék alatt egyesüljenek. E kötés óta harmadik ivadék ül a
fejedelmi széken, a törökén Disabul, az avarén magam. Mindketten utolsó
férfiai vagyunk családunknak. Sokáig nem született gyermekünk, sem neki,
sem nekem s az volt a kérdés, melyikünk éli túl a másikat? Ha én élem
túl őt, népem szabad marad, ha ő él túl engem, népem rabszolga lesz. Ah
azok, kik e szerződést kötötték, nem gondoltak arra, hogy a rokonokból
támadt ellenségek rosszabb ellenségek az idegennél, s hogy három
emberélet alatt oly messze távoztunk egymástól, hogy örömestebb látnók a
tatárt, a persát urunknak, mint a törököt, vad erkölcseivel, ördögimádó
vallásával, s zsarnoki szokásaival. Ime azonban a férfikor delén túl
valánk már, midőn egyszerre mindkettőnknek gyermekünk született; –
mindkettőnknek leány. Disabul e fölötti dühében minden leányt, ki azon
évben született, a vízbe hányatott: én nyugodt lélekkel fogadtam, a mit
Isten adott, s ime a midőn még senki sem tudott létedről, egyedül nőm,
álomlátásban egy tündér szállott le hozzá, ki e szavakat mondá neki: «a
mit a vak sors eltévesztett, az ember akarata helyrepótolhatja:
gyermeked nem született férfinak, legyen férfivá lelke által. Hireszteld
el, hogy fiad lett, s neveld őt annak. Ha majdan erős lesz a csatákon,
eszes a tanácskozásban, ki fogja mondhatni, hogy ő nem férfi! Az ég
adand neki hírt, hatalmat, hős tetteket s megengedi, hogy túlélje
ellensége családját és nemzete megszabadítójának neveztessék.»

Dalma kegyeletteljes ihlettel hallgatá atyja szavait, szemei
emberfölötti erő lángjaitól látszottak sugárzani.

– Az ég mondá és én esküszöm, hogy úgy lesz, monda fölmagasulva, mint
egy pálma vihar előtt.

– Ne esküdjél korán.

– Mindenki férfinak hisz. Kiálltam a próbákat csatákban és
tanácskozásban. Ütközet hevében szereztem babért homlokomra,
törvénytételben pálmaágat kezembe.

– A legnehezebb próba még hátra van. Karodnak erejét megpróbálta a
harcz, eszed hatalmát a tanácskozás, még szived van hátra: azt meg fogja
próbálni a szerelem.

– Nem tudom, mi az?

– Még nem. De eljön az hivatlanul. Egynek észt, másnak kart adott a
sors, szivet mindenkinek. Hiába mondja a virág: én nem akarok virágzani;
a tavasz eljön és a szív virágai kinyílnak.

– Én ki fogom tépni e virágokat, még bimbókorukban.

– Nem ismered fogadásod nagyságát, Dalma. Feláldozni vagyont, nyugalmat,
feláldozni magát az életet, mind csekélység ahhoz képest, a mi a
szerelem feláldozása. Egy eldobott virág az mind, a túlvilági üdvhöz
képest.

– Semmi áldozat sem nagy, ha a hon élte van mérlegbe vetve.

– Nemesen szóltál. Irasd fel e mondatot palotád minden ajtaja fölé, hogy
olvashasd, akármerre tekintesz, mert egykor szükséged leend rá, hogy
mindig szemeid előtt lássad. Még most e fogadás csak egy elvetett mag,
de majdan óriási pálmatörzszsé fog felnőni, melynek viharokkal leend
örök küzködése.

– Legyen bárminő nagy, a mit fogadék, megtartom azt. Én a mióta éltemet
tudom, csak egy szabályt tanultam ismerni: «első a haza!» – Semmi sem
elég nagy, hogy e névvel mérkőzhessék, nincs gondolat, mely mellette el
ne veszszen: s ha megmentésére kell, hogy meg ne tudja senki női
létemet, esküszöm, hogy a mennyi tért kardom hegyével magam körül
keríthetek, annyira közel hozzám nem jöend senki soha, s ha meghalok,
átok alatt hagyom meg, hogy alakomat, úgy a hogy meghült, porrá égessék.
Hivasd a gyulákat, én esküdni akarok.

– A ki jövendőkre fogad, az Istent hívja fel küzdeni. Én óhajtom, hogy
eskűdjél és mégis félek tőle. Biztatnálak, ha nem akarnád, s ellenkezem
veled, midőn kész vagy reá. Homlokomon izzadság gyöngyözik: oh, az nem a
halál veritéke, hanem azon félelemé, hogy te gyönge leendesz ott, hol a
harcz bizonyos és a győzelem bizonytalan. Oly helyzetben hagylak itt,
melyre gondolni magam is szédülök; oly helyzetben, minőt nem teremte
Isten, minőre nem gondoltak az emberek soha. Isten gyengének alkotá a
nőt, Isten szeretni alkotá a szivet; a természet legszentebb törvénye
az, mely ellen fogadást tevél, s az alól nincs kivétel.

– Én fejedelem vagyok, az emberek közül kivétel. Miért volna a fejedelem
a legmagasabb az emberek között, ha nem azért, hogy csupán nemzetét
szeresse? Miért állana legfelül, ha nem azért, hogy tudjon egyedül
állani? Embereknek törvényt írt a természet: nekünk törvény a hon java.
Én e törvényen kivül mást nem ismerek. Hivasd a gyulákat, én esküdni
akarok.

– Erős lelked megdöbbent. Jobb szeretném, ha szomorúan, ha csüggedt
lemondással tennéd e fogadást. Az erős lelkeknek ellenségük a sors: a
villám mindig a legmagasabb bérczeket sujtja.

– Kivéve azokat, melyek még a felhőkön is túl emelik fejöket. Engedd,
hogy hivhassam vezéreidet.

– Isten segítsen. Óhajtom e harczodat, pedig tudom, hogy a sorssal nincs
fegyver küzdeni.

– Van: – az erős akarat. Isten megirta útját a csillagoknak; embernek
megengedé, hogy irja azt maga. Viharnak, tengernek, angyalnak és
ördögnek van ura; az ember ura önmagának. Érezve a terhet, melyet
vállaimra tettél, kétszerte erősebbnek érzem magamat.

E szavaknál kipirult a férfilelkű gyermek arcza, szemei villámokat
szórtak, szilárd léptekkel járult a sátor szőnyegéhez s a künn várakozó
vezéreket és gyulákat behívta.

Azok körülállták a haldokló chagán ágyát, a vénebbek legközelebb hozzá,
az ifjabbak leghátul maradva.

Oldamúr megfogta Dalma kezét. Nem reszketett az.

– Vezérek, gyulák, rhabonbánok, szólt az agg meglassult, de meg nem
törött hangon, az idő végihez közelg: ez élet be lesz fejezve, hogy újra
kezdődjék a másik. – A haldokló ne gondolkozzék sírhalmáról, hanem
azokról, a kik élve maradnak itt. – Éltem nagy része országomé volt,
utolsó órám egészen övé. A hon ege sohase maradjon naptalan. Midőn
leszállok én, fiam helyembe kél. Midőn én a ravatalra fekszem, ő a
trónra lép; – leáldozó hold hadd lássa meg, mint kél utána a hajnalodó
nap. Kiáltsátok, hogy «éljen a chagán!» midőn tudom, hogy ez nem nekem
szól többé.

A vezérek egyhangúan kiálták: «éljen a chagán!» s Dalmát térdeikre
fektetett paizsra emelték, annak jeléül, hogy fejedelmükké fogadták. –
Az éltető hang oly szomorúan hangzott egy haldokló sátorában.

– Harmincz év előtt hallám e kiáltást, szólt Oldamúr Dalmához fordítva
arczát. Akkor nekem szólt az, most te neked. A te lépcsőid a trónhoz
vezetnek fel, az én lépcsőim a sírbarlangba le.

Ekkor a rhabonbánok közől egyik lépett Dalma elé.

– Ifju chagán, trónra lépted előtt, ősi szokásaink szerint mondd
jelszavad, melyet palotád homlokára irassunk fel arany betükkel. Apád
jelszava ez volt: «Többet észszel, mint erővel». Egy óra mulva a tiéd
álland helyén; mi legyen az?

Dalma komoly, ihletéstől áthatott arczczal viszonzá:

– «A hazáért semmi áldozat sem nagy.»

A rhabonbán vevé kését s egy négyszögű pálczára felrótta a mondatot, az
ogur irás saját egyszerű betüivel, mik egymáson keresztül-kasul vágott
egyenes vonásokból álltak.

– E jelszó esküvés, melyhez uralkodásod napjai vannak mérve.

– Hivjátok Istent! Esküszöm szavamra.

Ekkor két gyula állt elő, két kivont kardot fejeik fölött keresztbe
tartottak, s azokat hétszer összecsapva, csendesen kiálták:

– Isten. Ormuzd. Jóél. Kinek jelképe kard, tűz és napvilág, légy jelen
és halld meg a nevedre tett esküt.

Dalma a két kard alá állt, fölemelt jobbjával érinté azokat, s
reszketéstelen hangon, elfogulatlan kebellel esküdött.

– Esküszöm reád, Isten, Ormuzd, Jóél. Hogy népemért mindent föláldozok,
a mi enyém: éltet és halált, gyülöletet és szerelmet. – Utáljam
bármiként az életet, s óhajtsam a halált: ha népem kivánja, hogy éljek,
élni fogok. Irtózzam a haláltól, s szeressek élni: ha népem javáért
kell, hogy meghaljak, meghalok. Gyülöljek bár, mint tűz gyülöli a vizet,
ha népem java kivánja, hogy megbocsássak: megbocsátok; és szeressek bár,
mint ég szereti a földet, ha népem java kivánja, hogy feledjek, feledni
fogok… Halld eskümet és légy tanum örökké. Isten, Ormuzd, Jóél.

– Én is hallottam azt, szólt Oldamúr, s a túlvilágon emlékezni fogok
reá.

– Vigyázz reám onnan felül, – segíts, ha ingadozom; sujts le, ha
elbukom.

A rhabonbánok kimentek s kürtszózat között adák hirűl a népnek az uj
fejedelemválasztást. A csapatok üdvkiáltása felhallatszott a völgyek
aljából.

– Most járuljatok a vérszövetséghez vezérek, szóltak a gyulák, s a
középre kitették az ősi ereklyét, a szerecsendió-kelyhet, melybe
fejedelemválasztáskor egyesülni szokott a hét vezér vére, annak
jelképeül, hogy ők is így egyesülendenek egy vérré, egy akarattá a
nemzetért.

A vezérek egyenkint odaléptek, késeik hegyével megszúrva karjaikat, a
kehelybe csorgaták a kifolyó vért, ünnepélyes hangon mondva a hulló
vércseppek felett: «a mint e vér kicsordult, akként omoljon vére annak,
ki honához és fejedelméhez hűtlen lesz».

Már hat vezér vére omolt a serlegbe, ekkor a hetedik lépett elő, egy
délczeg levente, sötét szemölde, szakálla úgy illett halovány arczához,
melyet csak a csatában lehetett látni pirosnak.

Most is épen a persa határokról jött vissza, hol négy év óta járt a
seregekkel, és sietve jött jelen lehetni az új chagán beiktatásán.

Odalépett a serleghez ő is, s a mint fehér karját megszúrta, s a bibor
vér felszökellt belőle s ő szilárd érczhangon ismétlé a véresküt, Dalma
egyszerre felrezzent e csengő férfias hang hallatára, s a mint meglátta
a vezért, vére arczába szökellt egyszerre, reszkető ajkakkal, tétovázva
szólítá meg: «Ki vagy te? hetedik vezér.»

Az ifju fölveté sötét, búskomoly világú szemeit Dalmára.

– Nem emlékezel reám? Én Elemér vagyok. Arczom változott-e, vagy szived?
hogy elfeledéd, ki gyermekkorodtól fogva leghűbb barátod volt.

Dalma nyugtalan kebellel tudta rebegni: «emlékezem, emlékezem».

Elemér gyöngéden közelíte hozzá.

– Nem jut-e eszedbe, midőn gyermek valál, kicsiny kis szőkefürtű angyal,
én már nagyobb, vad, ábrándos fiu: együtt eljártunk jó anyád sírjához,
én letéptem a virágot a szirt fokáról, te koszorúnak fűzted azt a
sírhalomra, s ott sírtunk mind a ketten és az oly jól esett… Emlékezel-e
még?

Dalma suttogva felelt: «emlékezem, emlékezem» s lassan haldokló apja
ágyához huzódék, mintha védelmet keresne nála valami kisértő rém ellen,
s kezével tiltva inte Elemérnek.

Oldamúr biztatva szóla hozzá.

– Beszélj a multakról Elemér. Utolsó időm pillanatjai így múlnak el
legkedvesebben tőlem, ha boldog emlékeiteket hallom. Ne sírjon, a ki
engem meghalni lát. Beszéld emlékeidet, hadd haljak meg bennetek élve.

Elemér rajongó tekintettel fordult Dalma felé.

– Midőn legelőször vadászatra bocsátának bennünket, egymás mellett
lovaglánk a futó dámvadat űzve. Egyszerre egy forrás mellett
oroszlánnyomokra bukkantunk. Mint hagytunk fel egyszerre a dámvad
üzésével, hogy oroszlánra vadászhassunk, mely szembe áll és élet-halálra
küzd méltó tusát: király, király ellen! Félreloptuk magunkat a
kisérőktől s felkerestük a fejedelmi állat berkét. Ez nem futott el,
miként a dámvad: az első hívásra kijött barlangjából, megrázta aranyos
sörényét s dörgő ordítással felelt meg szavunknak. Te hevesen vágtattál
felé, én meg akartalak előzni, az oroszlán a fejét földre fektetve,
farkával kétfelől a földet korbácsolá s azon pillanatban, midőn te
kopjádat hajítád reá, felszökött s lábadat megragadva, a földre ránta;
te lábadat nem birtad hirtelen lovad alól kiszabadítani, én hirtelen
leszöktem paripámról, s megragadva két kezemmel az oroszlán száját,
hátrarántottam azt, s míg te késedet szivébe döféd, én fejét torkig
hasítottam. Emlékezel e még?

Dalma sápadtan rebegé: emlékezem.

Oldamúr gyönyörteljes arczczal inte Elemérnek, hogy szóljon tovább.

– Mikor legelső csatánkba vittek mindkettőnket: ott álltunk egymás
mellett, alig várhatva a csatakürt rivallását; keblünkben zajlott a vér,
szemeinkben eddig nem ismert öröm tüze égett. Végre hangzott a riadó. A
te arczod kigyulladt egyszerre, mint az éjszakai égés, nem néztél hátra,
hanem csak előre. Keresztül törtél az ellenség legelső során, keresztül
a másodikon, s egy pillanat mulva ellenségtől voltál körülfogva. Ifjui
heved elragadt, hogy észre ne vedd, miként az utánad jövők nem birnak
nyomodba érni. Az ellenség vad orditással özönle körül, a kardok
villogtak fejed körül, a nyílak pattogtak pánczélodon, s a harcz
közepett ősz apád kiáltása hallatszott, ki kétségbeesetten tört feléd
utat harczfejszéjével. – Ki küzdött akkor oldalad mellett? ki volt az,
ki paizsával betakart, ki felfogta rólad a halálcsapásokat, ki
biztatott, hogy ne csüggedj, s a hova gyönge volt a te csapásod, oda egy
erősebbet sújtott, míg atyád mentésedre megérkezék? Emlékezel-e még?

– Te voltál az, óh jól emlékezem.

– S midőn hosszú táborútakon elesteledve sátorod árnyában pihentél,
fejed ölembe hajtva s karod körülem fűzve; egyik csillag a másik után
letűnt, egyik őrtűz a másik után kialudt, csak én virraszték álmaidnál
ébren, hűségesen, emlékezel-e még?

Dalma atyja keblére rejté arczát, fuldokolva: «Emlékezem, óh hallgass,
óh hallgass!»

– Dalma! Te reszketsz, monda Oldamúr, gyermeke kezét megfogva.

Dalma fájdalmasan rebegé:

– Óh atyám, érzem fogadásom terhét!

– Ily korán! sóhajta Oldamúr. Te küzdelemre híttad fel a sorsot, im az
első szavadra megjelent. Nem gondolád, hogy az ifju, ki négy év előtt
mint jó barát, mint ikertestvér vált el tőled, négy év multával sok lesz
játszótársnak. Vigyázz ez érzelemre! Ma hálának nevezed azt, holnap
szerelem lesz, befogadod, mint barátságot, mint testvér érzelmet
szivedbe, s szenvedélylyé nő fel.

– Már azzá nőtt, rebegé Dalma elfogult kebellel.

– Úgy jaj neked, vagy jaj a hazának.

– Jaj nekem egyedül. Esküm megtartandom, sóhajta a gyermek, s könyeit
elfojtva fölemelkedék apja nyugágyáról, s szilárd tekintettel fordult
Elemérhez.

– Vezér! azok után, miket atyám felőled mondott, legmagasabb
becsülésemre vagy érdemes. Ismerve lelked és karod erejét, olylyá
tekintlek, mintha saját jobb felem volnál. Ezért megosztom veled
fejedelmi hatalmamat, légy úgy tisztelve, miként én magam. Itéleted
annyit érjen, mennyit enyim, hogy a hol én nem vagyok, te ott lehess. Ha
én keleten, te nyugaton, így országunk mindenütt boldog leend.

Oldamúr megszorítá Dalma kezét.

– Értelek, jól értelek.

Elemér elcsüggedt fővel fogadta Dalma kitüntetését. Arczáról ismét
eltünt minden pír s helyet foglalt rajta a búskomoly halványság.

– Oh chagán, rosszul jutalmazod hűségemet, midőn magadhoz hasonlóvá
tész, s azt kivánod tőlem, hogy ott legyek mindig, a hol te nem vagy,
mint az éj és nap, a kik szüntelen egymást kerülik. Én nem tudok nevet
adni az érzelemnek, a mely tehozzád vonz. Örömest lennék árnyad, hogy
soha el ne hagyhass, örömest lennék testőreid között a legutolsó, ki
ajtód küszöbénél virraszt. Én nem ismerék soha sem anyát, sem testvért,
sem szerető leányt; minden érzelmem csak körüled forog. Te tőled távol,
fáj bennem a lélek, s midőn látlak, öröm fog el, minőt másutt nem
érezek.

Dalma parancsolt szivének, s hideg arczczal, hideg szóval felelt:

– Hagyd a gyermekkori rajongásokat, vezér. Hűségeddel nem személyemnek,
hanem koronámnak tartozol ezentúl. Még ma eltávozol. Első utad leend
Disabul királyhoz, kinek mint ennen képmásom tudtul adandod, hogy e
napon az avar trónt elfoglalám. Figyelmeztetni fogod a régóta fenálló
titkos szövetségre, mely Bertezena utódai között él: elmondod, hogy
nyilt szív és testvéri kar tárul a hű szövetséges elé, kemény szív,
aczél kar vár az ellenségre.

– Bízd reám, hogy lefessem előtte képedet, szeretni és félni fog téged
egy pillanatban.

– Most menj, az idő becses. Készülj utadra. Napnyugat előtt megindulj.

Elemér még mindig ott állt a sátor közepén, rajongó tekintete folyvást
Dalma arczán függött, mintha valamit kérne tőle.

– Mire vársz még?

– Egy baráti kézszorítást Dalma. Négyévi távollét után e kegy nem
illet-e meg engem?

Dalma habozva, remegve nyujtá neki kezét, halkan rebegve: «Isten veled».
Szive úgy dobogott, ajkai úgy remegtek.

Elemér szivéhez és ajkaihoz szorítá a nyujtott kezet, melyen keresztül
lelke lángja átömölni látszott Dalma arczába.

– Míg nem hivatlak, addig vissza ne jőjj, szólt ez, erőt vevén szivén.
Isten veled!

Elemér meghajtá térdét Oldamur előtt, annak hideg kezét homlokához vive.

– Haldokló fejedelem, leáldozó nap, rokonimat, kiket nem ismerek, ott
fenn üdvözöld.

– Ifjú vezér, támadó csillag, országomat, melyet elhagyok, megoltalmazd.

– Vezérek, Isten hozzátok. Szólt Elemér könyes szemekkel szélylyel
tekintve, s hirtelen elhagyá a sátort; az őrszemek mindig távolabbról
jövő kürthangja hirdeté, hogy egy vezér eltávozik.

Dalma ott térdelt atyja előtt. Arcza fehér volt, mint a márvány.

– Elégült vagy-e velem? kérdé suttogva tőle.

– Nyugodtan halok meg, szólt az agg, s jobb kezét gyermeke fejére tevé.
Áldásom reád. Adjon az ég neked vaskemény szivet, sűrű harczot, örök
győzedelmet, csatatéri halált. Legyen néped boldogsága oly nagy, hogy
elfeledd miatta saját boldogtalanságod. Tegyen az ég urává minden
ellenségeidnek, tegyen urává tenmagadnak. Légy elég erős koronád terhét
viselni, mely egy főn sem volt oly nehéz, mint a tiéden lesz. Légy áldva
még a túlvilágon is, mert a miről itt lemondasz, azon üdvöt még a
mennyországban sem leled fel többé.

Dalma arczáról minden vér elfutott, valami tündéri átlátszóság foglalta
el a színtelen vonásokat, mikben emberfölötti erő és fájdalom volt
kifejezve, szép feje meghajlott az áldás terhe alatt.

– Vezérek, szólt Oldamúr a körülállókhoz, kik tiszteletteljesen vonultak
a sátor oldalaihoz s most közelebb léptek, – egy pillanat még, s én más
eget, más napot fogok meglátni. Gondoljatok rá, hogy egykor találkozni
fogtok velem s én számon kérendem tőletek, a mit rátok bíztam itt alant.
Amott túl mindent föltalálunk: a napsugáros mezőt, a kedves rokonokat,
az elválhatlan kardot, s a kedvencz paripát, – csak a hazát nem sehol.
Ez az élőknek marad. Az ég a megdicsőült lelkeké, de a hamvaknak is van
joguk azon földhöz, melyben nyugszanak. El ne feledjétek, hogy apáitok
sírhalmait rejti e föld, kik ott pihennek a négyszögű kövek alatt, velök
eltemetett kardjaik mellett. Legyetek egyesültek; az avar fajnak csak
egy félelmetes ellensége van: saját maga… Ki ne húzzátok a kardot
hüvelyéből ok nélkül és vissza ne dugjátok dicsőség nélkül… Vénekre
bízzátok a hadizenést, ifjakra a békekötést… Ha győztök, tudjatok félni,
ha vesztetek, tudjatok remélni; a szerencse elbizottá, a balsors
elcsüggedtté ne tegyen benneteket… Ne legyetek zsarnokai a kisebbeknek,
hogy rabszolgái ne legyetek a nagyobbaknak… Szeressetek mindent, mi
szép, nagy és dicső, – és azt, – mi legszebb, – legnagyobb, – és
legdicsőbb: – a hazát – – legjobban….

E szavakkal szemeit csendesen lehunyta az agg, s kezét mellére bocsátá.

A táltos e pillanatban belépett a sátorba s reszketeg hangon szólt
hozzá:

– Oldamúr, az idő lejárt, készülj a hosszú útra!

Oldamúr nem felelt. Szemei csukva voltak. Lelke a napsugártól aranyozott
felhők között járt már, melyek megdicsőült hősök alakjaival tele úsztak
az alkonyodó nap felé.

Dalma érzé, hogy a kéz, melyet kezében tarta, elhidegült.

– Ő halva van… suttogá alig hallható szóval.

Észrevétlenül jött rá a halál. Csak arra várt, hogy utolsó szavait
kimondja. Úgy szenderült el, mint egy alvó gyermek anyja keblén.

A férfiak zokogva törlék szemeiket.

Ekkor Dalma fölállt, nyugodt, hideg arczczal körültekinte rajtok s erős
hangon, mely ment volt minden emberérzelemtől, monda:

– Vezérek és országnagyok. Takarjátok el a könyeket. Férfinak sírni s
férfit siratni dísztelen. A halál napja örömnap s úgy halni meg, miként
ő itt előttünk, – boldogság. Távozzatok s küldjétek síratni az
asszonyokat.

A férfiak távoztukban bámulattól ellepve suttogák maguk közt: «Ez
valóban keményszivű férfi leend. Miként szerette atyját s a gyáva könyet
mégis visszafojtja.»

Dalma ott állt merően, összefont karokkal, míg mindenki eltávozott, egy
könycsepp nem jött szeméből. Midőn végre az utolsó férfi lépte is
elhangzott, midőn egyedül maradt, reszketve omolt atyja holttestére, a
fájdalom szívszaggató hangján kiáltva: «atyám, atyám!» A köny záporként
hullott szemeiből a holt ravatalára.


III.

Egy sík puszta közepett világítnak a nomád török nép őrtüzei.

A nagy próféta még ekkor nem is született, s Mohamed buzgó hivei azon
időben egy sötét, ijesztő, borzadályos eszmét imádtak, – az ördögöt.

Kitől minden nép borzad, s kit minden rossz kútfejének hisz, ők annak
szentelék keblök vallásos érzelmeit; egy elbujdosott istenségnek tartva
őt, ki elűzetett ősi trónjáról, s most szenved sötét fogságban, de
egykor ki fog törni börtönéből, s visszafoglalja az eget, s megbünteti
mindazokat, kik őt egykor szidalmazák, s fölemeli azokat, kik oltárain
áldoztak.

E sötét hitnek még most is vannak követői Persia legészakibb részein,
kiket a mahomedanismus sem tudott kiirtani.

Az éjfél órájában, mikor a kaszás csillag feljött a láthatárra, akkor
kezdődött a dæmon áldozata.

Egy nagy fekete kő volt a puszta közepén felállítva, azon egy idomtalan
rézbálvány, szétterpedt lábakkal, öblös hassal, iszonyúan feltátott
szájjal, s négy szarvval homlokán.

Midőn az éjféli csillag feljött, egyszerre kioltottak minden tüzet a
sátorokban és mezőkön, a nép arczra vetette magát, a sötét éjszakában
háromszoros ordítással kiáltva: «Astaroth!»

A harmadik üvöltés után a fekete oltárhoz léptek a máguszok, s
meggyujtották alatta a tüzet. Az ércz izzóvá lett lassankint, az éjben
egyedül e rémséges vörös tünemény sugárza szét, a reszkető emberarczokba
világítva, s száján és szemein szikrákat okádva.

Kétféle áldozatot szoktak e bálványnak hozni. Az egyik volt a «keserű
áldozat», másik az «édes». Amazt adák neki, ha gyászünnep volt, imezt
örömünnep alatt; amaz hálaadó, imez engesztelő áldozat volt.

Hét állatot áldozának a természetnek mind a hét rendéből. A keserű
áldozatnál csupa ártó állatokat, a férgek rendéből nadályt, – a
bogarakéból skorpiót, – csörgőkigyót a csúszókból, – egy czápát, egy
ölyvet, egy tigrist és egy férfit.

Az édes áldozatnál az élők szelídjei lőnek válogatva; férgek közül a
biborcsiga, bogarakból a pillangó, a kétéltüek közül a salamander, egy
aranyhal, egy galamb, egy paripa és egy szűzleány.

Oldamúr halálának hirére örömünnepet tartott a török nép. Keserű áldozat
kellett. A halálnak szánt barmok, az embertől a nadályig erős hálókba
burkolva az oltár párkányára voltak már állítva, a máguszok hosszú,
háromágú villákkal álltak készen, azokat egyenkint az égő bálvány nyilt
torkába taszítandók, csupán Disabul, a király megérkeztére vártak még,
ki úgy látszék nagyobb ura volt a bálványnak, mint a bálvány ő neki.

Három distonáló kürtszó nemsokára hirül adá a magára várató kényúr
közelgését, ki fáklyakíséret nélkül, gyalog jött az áldozathoz, s csak
akkor lőn észrevehető, midőn az izzó bálvány közelébe érve, annak
fényétől megvilágosíttaték.

Kemény, indulatteljes vonásait sűrű fekete szakálla tevé még
zordonabbakká, levont szemöldei alól, mint két leskelődő orgyilok,
villámlott elő két sötét szeme. Fegyver volt kötve oldalára jobbról
balról, annak bizonyságaul, hogy ő két kézzel szokott egyszerre
harczolni.

Kiséretében ott lehete látni Jagárt, a fehér hunok követét és
Padmalanhát, az indukét, kik örökké udvarában tartózkodtak, minden évben
megesketve Disabult, hogy a békét meg nem zavarja, sem velök harczot nem
kezd, sem az ogurokkali kötését meg nem szegi, s örök igéretek és
fenyegetések tilalma alatt tartogatva a harczvágyó szörnyeteget.

Disabul inte a máguszoknak s azoknak kellemetlen bántó éneklése,
zsongása között egyenkint az égő bálvány torkába hányattak az élő
áldozatok, a bálvány irtózatos szája az elvesző állatok halálhangjaihoz
képest majd zúgást, majd sziszegést, majd ordítást, majd emberkiáltást
adott vissza.

Disabul elégült arczczal fordult emirjéhez, Kublájhoz, kinek hegyes
szakálla előre állt, mint egy rúd.

– Tehát Oldamúr meghalt, s a király, ki utána trónra ült, még gyermek?

– Még fiatal és sokáig élhet, viszonza Kubláj.

– Astaróthra esküszöm: rövid élete lesz.

Jagár meghallá a felkiáltást s fejcsóválva monda:

– Te azt nem tudhatod nagy király.

– De megtehetem.

– Vétenél a szövetség ellen.

– Ki kötötte azt? Én nem. Ős apám tevé; s azért, mert ős apám bivaly
volt, én nem születhettem-e arszlánnak? Ha a kérődző állatok szövetséget
kötöttek maguk között, hogy ezután csak füvet egyenek, én elütöttem
közülök: én vérszopó vagyok.

– Azt megmutattad, nagy Disabul. Ebéd végén mindig abban gyönyörködöl,
hogy azon rabszolgáid fejeit rakatod tálaidra, a kik felszolgáltak; most
tizenhét esztendeje minden újon született leány-gyermeket a vízbe
fojtatál. Ez a te dolgod, Disabul. Saját népeddel magad parancsolsz, s
ez ellen senkinek sincsen kifogása.

– De már meguntam ezt. Nekem munka kell. Ez a sok apró nép, a ki
köröskörül lakott, mind elpusztult már, vagy elszaladt a világ végire.
Minden ellenségemet megettem, csak szövetségeseim vannak hátra, s most
arra várjak ugy-e, hogy azok egyenek meg engem?

– Emlékezzél reá, hogy az igazság legelső úr a földön.

– Tehát az lesz igazság nemde, hogy egy sima állú ifjoncz, kinek nincs
egyéb érdeme fölöttem, mint hogy szakálltalan, kibőjtöljön engem a
világból s én nagy kegyesen nézzem, mint egy indu boncz, mint hízik ő
bele saját trónusomba, mikor kedvem van őt letaszítni a magáéról?

– Megesküvél bálványod hitére máguszaid előtt.

– Mit nekem papjaim és bálványaim? Parancsoljanak a más világon, e világ
az enyim, itt azt kell akarniok, a mit én akarok.

– Ne feledd, hogy e szövetségre minden körüled lakó nép fejedelmei éber
szemekkel néznek.

– Vakulj meg velök együtt, hogy ne nézhessetek rá! Le fogjátok-e ugatni
a sasokat az égből? Fenyegették-e valaha az egerek a párduczokat?

– Oh nagy Disabul, nem jó az ellenségről megvetőleg szólni. Jusson
eszedbe, hogy Omér khán két év előtt tevepásztor volt s most fél Ázsia
réme s másik felének prófétája.

– Réme a gyáváknak s prófétája a bolondoknak. De fogadom, hogy én
megnövelem prófétai hírét és martyrrá teszem, s ha nem mutogattak még
prófétát kitömve, majd mutogatok én egyet.

– Akkor aligha fogsz ráérni, hogy erődet Dalma ellen fordítsd.

– Te azt hiszed tán, hogy egyenkint hivogatom ki párbajra a nagy próféta
dárdahordozóit? Én nem szoktam vesszővel hadakozni, a hova én ütök, az
beomlik, ha mindjárt kőszikla is. Egyszerre három hadsereget küldék a
lázadó rabszolga ellen, ki Tatárországot hatalmába keríté, mindegyik
százezer emberből áll. Egyik Chorazan felől keríti el, a másik a
tengeren kerül háta mögé, a harmadik egyenesen a sivatagon vág ellene
keresztül, Ha a föld el nem nyeli, meg nem menekül tőlem. Azt pedig ne
gondold, hogy ott megálljak, a hol őt levertem, a míg világ van jobb és
bal felől.

– Mit teendsz?

– Mit teszek? lekaszálom a földet, s ha kifogyok a földből, berontok az
égbe. Nem akarok urat ismerni kívülem. Ti szüntelen vigyáztatok, hogy
hadsereget ne gyűjtsek, melylyel álmos békéteket megháboríthassam. Ez az
Omér, ez az elűzött pásztor királyfiú, ki egy homokpusztát kapott
örökségbe, a ti vesztetekre növelte meg hirét. Midőn határaitokat kezdte
fenyegetni, akkor híttatok fel engem, hogy gyűjtsek ellene hadat.
Tudtátok, hogy arra én legkészebb leszek, mert én nem őrzöm városaim
árkát, vetett füveimet, s szövőszékeimet, a mik nálam mind nincsenek.
Háromszázezer kardot adtatok kezembe. Azt hiszitek, hogy ebből rátok nem
jut egy sem?

– Szavaid fenyegetéskép hangzanak.

– Én is úgy hiszem. A tatár népet eltörlöm ma, az ogurt holnap, a hindut
holnapután s még a fehér hunn és a chinai számára is lesz még nap az
esztendőben. Elég egy úr a földön, lám az égen sincs több nap egynél. Ha
meghaltam, akkor ám jőjjenek elő az apró csillagok, s osztozzanak meg az
égen, de a míg élek, elbujjanak!

– Ez azt teszi, hogy készüljünk a harczra.

– Készüljetek a halálra.

– Ah nagy Disabul, te rosszul látsz sorsod végire. Mi okod van bennünket
bántanod?

– Az az okom van, hogy ti munkás nép vagytok, az enyim dologtól
elszokott, nekem munkás rabszolgák kellenek. Nektek szép nőitek vannak,
az enyimek szegletesfejűek, nekem szép rabnők kellenek. Nekem kardom
van, nektek van fejetek, s nekem ez a fej kell, ha nincs egyéb!

– Egyébre is fogsz találni Disabul, – erős karokra. Áldjon meg az ég, –
monda Jagár s a hindú követtel együtt elhagyá a királyt.

Ez kidühöngött kedélylyel fordult Kublájhoz, önelégülten mormogva:

– Nem megérdemelném-e, hogy bolondok közé legyen felirva nevem, ha egy
hiú esküvés miatt elnézném, mint nő mellettem óriássá egy poronty, s
mint tudakozódik utánam, ha nem haltam-e még meg? midőn elég erőm van őt
még gyermekkorában összezúzni.

– A kinek hatalma van, annak joga van mindenhez, nagy király. Felelt
meghajtva magát az emir.

– Mihelyt seregeink e lázadó Omért eltiporták, megviszed Dalmának
hadizenetünket; vele semmi sem békít ki engem, sem igéret, sem
meghódolás. Egyetlen bűne az, hogy él. Meghaljon.

E perczben kürtszó hallatszék, s messziről kiálták:

– Hirnök a tengerről!

Nehány pillanat mulva egy félmeztelen, lerongyolt öltönyű férfi állt meg
a királyt körülálló testőrök karélyában.

– Uram, hatalmas Disabul, szólt a hirnök fogvaczogva, rossz hírt hozok.

– Akkor jó lett volna, ha magadat ott künn hagyod! Beszélj hát gyorsan,
ha rossz, legyen rövid.

A hirnök nagy lélekzetet vőn és beszélt:

– Hajóidat, melyek hadseregedet a tengeren átszállíták, a tenger közepén
vihar támadta meg. Elsülyedt mind, – a nép a vízbe fult, – egyetlen
gálya jutott a parthoz, azt is a sziklához vágta a hullám, magam
menekültem meg úszva, az ott veszett seregből.

– Dobjátok vissza, hogy legyen a többinél, ordíta Disabul.

A katonák elragadták a hirnököt.

– Oh átkozott vihar! kiálta szakállát tépve a király, hogy fuss a világ
végeig és soha meg ne pihenj! óh átkozott tenger, hogy száradj ki és
láss tulajdon fenekedre! Hajóimat megettétek. Ezer árboczos, tizezer
vitorlás hadam! Egész erdő a tenger közepére ültetve. Egy uszó város,
aranyozott tornyokkal, lobogó zászlókkal, pánczélos hadakkal: minden,
minden oda! Vitézeim a tenger fenekén fekszenek, gályáimat darabokban
hányja ki a partra a hullám.

A király őrjöngő fájdalommal tekinte szét, s meglátott egy katonát,
kinek arcza mozdulatlan maradt.

– Miért nem sírsz, gazember? Nem jön köny szemeidbe? Katonák! vigyétek
és tanítsátok meg sírni! Ezer árboczos hajóhadam! Egyik kezem van
levágva… Inkább volna egyik kezem…

– De mit, szólt újra visszatérő daczczal. Maradt még két seregem. Semmit
sem tesz. Elég erős maradtam még azért. Nincs semmi baj. Ha egyet
elnyelt a víz, kettőt csak nem nyelt el a föld.

Ismét kürtszó hallaték és a kiáltás más oldalról.

– Hirnök közelg.

Nemsokára portól belepett harczos sietett a király elé, lelkendező
szóval kiáltva:

– Hatalmas király, a pusztáról jövök, hadsereged közül.

– Mije hiányzik hadamnak, hogy oly sebesen jövél?

– Semmije sem hiányzik uram, csupán az élet. Hadseregedet a pusztában
érte a Szamum irtószele, s homokfellegekkel temette el. Én az
utócsapatok közül egyedül futottam el tevémen.

Disabul mint a villámütötte fa állt sötéten e rémhírre.

– Átok reád híredért, halálmadár! Hogy hoznák azok holt híredet, a kiket
te hirdetsz halottnak. Ez kemény csapás. Húszezer tevét, százezer
harczost veszíték el ingyen, a nélkül, hogy az ellenségből egy élet
esett volna érte kölcsön… Azért sem sírok. Még van egy hadam. Ez a kettő
úgyis csak szedett-vedett nép volt, merő csőcselék, csak meghalni jó:
gyalázatomra lettek volna. Jól tették, hogy elvesztek. Úgy kellett
nekik, mért nem siettek jobban. Oh a chorazani sereg mindezt ki fogja
pótolni!

Alig mondá ki szavait Disabul, midőn harmadik kürtszó hallatszott és
kiálták:

– Hirnök érkezett.

Elsápadt, elhallgatott mindenki. Maga a király is némán, mereven bámult
a sötétségbe, az érkező alakjára lesve, s visszarezzent, midőn egy
halavány, paizstalan alak tántorgott elé, tétova szemekkel, rebegő
ajakkal.

– Ne szólj! hörgé Disabul, elfedve arczát. Pofád sápadt, mint ki sírból
kelt föl… Légy átkozott, miért remegsz?… Gyűlöletes, reszkető ábrázat!
Honnan hozod a rossz hírt? Égből cseppentél ide, vagy a tenger okádott
ki téged is, hogy engemet rémíts?

– Uram, Chorazanból jövök, hebegé a hirnök.

– Némulj meg örökre… Mért nem tudtad vérrel befesteni arczodat, hogy ne
lenne ily fehér?

– Omér khánnal összetalálkozánk.

– A végin kezdd… Győztetek-e?

– Sereged elhullt. Magam vagyok utolsó, ki megmenekült a harczból.

– Astarothra, nem vagy utolsó, mert nem menekültél meg! ordíta Disabul s
kardját kirántva, ketté hasítá a hirnök fejét.

Azután kiesett kezéből a kard.

– Ég és pokol! mindenem elveszett… mindenem, mindenem. Ez a szép
hadsereg; a válogatott pánczélos hadsereg, mely mint egy ércz buzavetés
terült el egyik hegyoromtul a másikig, arany pajzsaikon a nap tündökölt,
dárdáik hegyével a leszakadó eget képesek lettek volna feltartani,… e
lovas dandárok, mik a széllel futottak versenyt, s ha nyilaikat
kilőtték, elborították vele a napot, s ha őrtüzeiket meggyújták, mintha
a föld tükrözte volna vissza az eget. E hétszáz elefánt hátán emelt
tornyok, mik ijedelmei voltak a harcznak, e hős vezérek, csapatjaik
élén, gyémánttal rakott fegyverzeteikkel s e lobogó sátorok, mik a
halmokat ellepték. Ez mind, mind csak álom? Tegnap volt, és ma nincs?!

Disabul őrült álmodozással tekinte a levegőbe, határozatlan léptekkel
tántorogva, mint egy holdkóros.

Egyszerre elejtett kardjára talált lépni, s annak csörrenése felriasztá.

– Ki tette ezt? ordíta felkapva a kardot. Ki harczol ellenem láthatatlan
kezekkel? Te pokolbeli szörnyeteg Astaroth! Azért emeltelek ide, azért
hízlallak itt, hogy így bánj velem? te pokollal viselős fenevad, most
fiadzz meg, s szülj nekem oly hadsereget, a minőt megettél, vagy oly
dombot hányatok reád, hogy szarvaid sem látszanak ki belőle.

A máguszok elszörnyedve rohantak a bálványt káromló király elé. A
főmágusz eléje állt.

– Szűnj meg szavaiddal, Disabul; ne haragítsd Astarothot még jobban.

– Megharagított ő engem eléggé. Ellenségeim csúfja lettem. Ha az ogurnak
láthatlan Istene van, legalább nem ad neki enni, miként én ez idomtalan
alaknak itt.

A máguszok földalatti csöveken át tompa bőgést hallatának az izzó
bálvány torkából.

– Halld, Astaroth beszél, szólt a főmágusz Disabulnak.

– Mi kell neki? kiálta ez dühvel. Ha éhes, tömjétek meg kavicscsal.

A bálvány egyre bőgött.

– Astaroth édes áldozatát kéri.

– Ehetnék? Három hadseregemet ette meg, jóllakhatott vele; hamarább
ihatnék rá: mondjátok meg neki, hogy igya ki azt a tengert, melybe
gályáim sülyedtek.

– Astaroth édes áldozatát kéri: a biborcsigát, a pillangót, a
salamandert, az aranyhalat, a galambot, a paripát és a szeplőtlen
szüzet.

– No hát adjatok neki.

– Astarothnak tizenhétéves szűz kell, mert a tizenhetes szám előtte
szent.

Disabul leverten hallgatá a máguszt.

– Keveset beszélj jó ember, mert keveset hallgatok. Tégy a mit akarsz.
Háromszázezer hősöm halt meg; küldhetsz utánuk, ha akarsz, még
háromszázezer asszonyt.

– Szűz csak egy kell, de tizenhétéves.

– Mit említed annyiszor? hozass egyet.

– Most tizenhét éve uram minden leányt a vízbe hányattál; a ki akkor
született, azon évből csak egyetlen egy él.

– Tehát legyen azon egy Astarothé.

– Bárki legyen is e szűz?

– Ha apjának szemefénye is és a világ szépsége, esküszöm, áldozat
legyen!

A máguszok egy része eltávozott, az áldozatra szánt szüzet elhozandók, a
többiek azalatt meztelen hátaikat verve szeges szíjkorbácsokkal, ordíták
Astaroth nevét. A nép körül a földön arczra borulva feküdt. Disabul ült
egy leterített tevebőrön.

Még tartott az éj, midőn a máguszok visszaérkezének az egyetlen
tizenhétéves szűzzel, ki az országban élt s megálltak vele a rémbálvány
előtt.

Halavány gyermeteg alak volt az, szenvedő vonásokkal, miket
körülrepkedett szétbomolt hajzata, nagy kék szemeiben félelem ült és
holdas szenvedély. Hófehér ruháját termete körül csavargatá a szél,
annak szelid körrajzait tüntetve ki.

Kubláj emir megrántá Disabul köntösét s mondá:

– Uram király, ez Halila, a te leányod.

Disabul föltekinte s ismét lesüté fejét.

– Átok reá, miért nem fiam!

Halila e pillanatig nem tudá, mi történik vele, de midőn a főmágusz
intésére egyszerre fellángolt az izzó bálvány, tüzet okádva száján és
szemein, s a lány megpillantá atyjának mogorva arczát, hirtelen kiragadá
magát a máguszok kezéből s Disabulhoz futva, annak térdeit átkarolá, s
mintha sejtené, a mit még bizonyosan nem tud, sikolta kétségbeesett
hangon:

– Atyám segíts, engem bántani akarnak!

– Bántottak engem is, szólt Disabul, három hadseregem veszett el
egyszerre.

– Oh de én nem bántottalak soha, miért engeded, hogy megöljenek?

– Az ezen bölcs urak dolga. Ők tudják, mire kell véred Astarothnak?
Beérhette volna harczosaimmal. Különben ők azt állítják, hogy e fenevad
rézgyomrából egyenesen a mennyországba jutsz.

– Oh ne ölj meg rémítő szavaiddal, mielőtt a halál megölne. Hisz én nem
szeretem az életet, és nem irtózom a haláltól. Itt vagyok, verjétek
szivembe a tőrt, hajítsatok le magas kőszikláról, csak e rettenetes
tűzbe ne vessetek, óh én irtózom e haláltól!

– De hát ki vállalja el helyetted azt? E pokolbéli királynak édes
áldozat kell, s ha volna is kívüled valakinek egykorú leánya, melyik apa
fogja idehozni saját gyermekét, hogy tégedet kiváltson? Mindenki szereti
gyermekét, mégis csak legjobb lesz te neked meghalnod, kit apja gyűlöl.

– Érzem, hogy gyűlölsz és én nem adtam neked rá okot soha.

– Te nem. Anyád adott rá okot, a miért szült.

– Sohasem hallottam egy édes szavadat. Életemnek egyetlen örömnapja sem
volt. Ha csecsemő koromban kivetettél volna a pusztára, valamely fenevad
felnevelt volna gyermekének s jobb apám volna, mint te vagy. Ha nem
palotádban, hanem egy pásztor viskójában születtem volna, most tán egy
tevehajtsár boldog neje volnék.

– Miért nem vagy az? Én nem voltam rád büszke. Odaadtalak volna az első
tevehajtsárnak, ki kezedet megkéri. Most nem fájna rád Astaroth foga,
mert nem volnál hajadon.

– Oh hisz engem mindenki kikerül, mert jól tudják, hogy haragod van
homlokomra irva, hogy a ki engemet kiván, a te gyűlöletedet kivánja
magának.

– Egy ország veszett el miattad, hát ne gyűlöljön ez ország? Ha
megfordítva állana a sors, s te volnál férfi és Dalma nő, most nem
siratnám elveszett sergeim. Volna másik. Így meg kell hajtanom fejem,
mely soha megalázva nem volt. Mit ér nekem szépséged, arczod, szemeid,
termeted? lennél inkább rút, törpe, kancsal és pupos, – csak férfi
lennél. Mit ér nekem, hogy angyal vagy? Lennél inkább ördög, de férfi…

A bálvány megúnta a sok beszédet és bőgni kezdett. Disabul mérgesen
fordult vissza.

– Mondjátok Astarothnak, hogy ne bőgjön, mikor én beszélek. Áldozatát
meg fogja kapni.

Halila kétségbeesetten kulcsolta át atyja térdeit.

– Atyám! te nem engedheted, hogy engemet megöljenek, itt, szemeid
láttára, oly irtózatos halállal. Ha emberi szív van benned, egy férget
meg kell sajnálnod, melyet így megölnek, nem saját leányodat, kit
térdeidtől hurczolnak el.

– Jól van, monda Disabul. Ne vádolj azzal, hogy kegyetlen vagyok. Ím egy
menekvésre nyujtok utat neked. Ha a nép közül, mely itt köröttünk áll,
találkozik egy férfi, a ki téged nejévé fogad: vízhordó, öszvérpásztor,
vagy bármely rabszolga, kit szépséged bája s halálkínaid megindítnak,
hogy kezedet megkérje tőlem, légy azé. Astarothnak nem kell nő, a kit
már férjhez adtak.

Halila csüggedten, sértett szeméremérzettel hajtá le fejét.

– Mindenféle emberek! kiálta Disabul. Jőjjetek ide, lássátok e leányt, s
nézzétek meg jól: az én leányom ő. Szép, nyájas és jóerkölcsű leány.
Bizonyára jó asszony fog válni belőle. Ki akarja őt nőül venni? Szóljon,
lépjen elő.

Mély csend fogadta a felszólítást.

– Nos? senkinek sincs kedve hozzá? Én rangra nem tekintek, nem vagyok
válogatós. Az elsőnek adom, a ki szól.

Senki sem szólt. Halila szégyen és halálfélelem miatt térdeire roskadt,
s meggyalázott arczát kezeibe rejté.

– Látod: senki sem akar nejévé fogadni, szólt Disabul.

A főmágusz odalépett Halilához, s megfogta kezét.

– Szeplőtelen hajadon, szállj lelkedbe és örülj, hogy tisztán jutsz
Astaroth kebelére.

Halila az égre emelve arczát és összekulcsolva kezeit, rebegé:

– Te láthatatlan Isten, kinek lételét megholt anyám taníta tisztelni
titkos magányunkban, kit annyiszor kerestem, midőn szenvedék, ki
mindenütt jelen vagy, s védője vagy az üldözöttnek, ki szereted azt, a
kit senki sem szeret már! Egyetlen, soha el nem muló Isten! légy velem!
S ha van szemed meglátni szenvedéseim, legyen karod megmenteni belőlük!

– Imádd Astaroth nevét, ki keblébe fogad! riadt a leányra a főmágusz,
felrántva őt térdeiről, s elborzadva rajta, hogy az áldozat idegen
Istent hí segélyül.

– Isten! Mindenható! sikolta a leány, a földre vetve magát. Ne hagyj el
engem!

A máguszok felkarolták őt, s rohantak vele a bálvány felé.

E pillanatban egy magas, délczeg levente lépett a középre, kezében
olajág, oldalán kard. Bátran a máguszok közé lépett s megfogva a leány
kezét, visszatartá őt közülük, s biztatva szóla hozzá:

– Ne félj. Nem hagy el soha, a kihez kiáltál.

E dalia volt Elemér.

Halila égből szállt magas lénynek tekinté a délczeg, bátor arczú ifjut,
s kezét megragadva, kebléhez szorítá s szólni nem bírt köny és elfogódás
miatt.

Elemér bátran körültekinte. Mindenki bámulva néze rá.

– Hát nincs-e férfi az egész országban, hogy egy ártatlan nőnek sírni
lehet? kérdé merész, kihívó hangon.

– Mit akarsz? ordíta rá Disabul.

– E hölgyet megszabadítani.

– Szinte elkéstél vele.

– Vártam felszólításod után, ha lesz-e férfi, ki kezét elfogadja? Nem
volt. Vagy szeretni tudnak rosszul, vagy félni tudnak igen jól.

– Nagyon jól tudták ők, hogy a ki őt meg akarná menteni, magát vesztené
el. Eredj dolgodra botor fiu, s örülj rajta, hogy még fiatal vagy.

Halila megrettent, hogy védője netalán megengedi magát rémíteni, s ismét
visszalép. Átkarolta őt kétségbeesése teljes erejével.

– Oh ne hagyj elveszni engem! Ne taszíts el lábaidtól; végy nődül, én
szeretni foglak, álmaid felett őrködöm, gondolatoddal uralkodhatol
rajtam; rabnőd leszek, ki éjeket virraszt egy pillantásodért, kinek
élete nem lesz kívüled, ki örömében hal meg, ha fölemeled, s lábaid
porát csókolja, ha elgázolod.

– Ne félj, megvédelek, szólt Elemér.

– Hát tégedet ki véd meg? kiálta Disabul, megzördítve kardját.

– Oh ne hagyd magadat elrettenteni, szólt a leány, ha látnád félisteni
alakodat, egy világgal mernél szembe szállani. E tekintethez nem férhet
gyávaság, ez arcz félelmet parancsolna még a puszták vadjainak is. Oh
meg ne rettenj, légy erős!

– Ne félj. Ez olajág megoltalmaz téged, szólt biztató hangon az ogur
levente. S ha gyönge volna az olajág, megvéd e kard!

– S ki vagy te? ordíta Disabul, ki oly fennen beszélsz, midőn előtted
Disabul, mögötted Astaroth áll?

Elemér büszke erőtudattal mondá:

– Én az ogur nép követe vagyok.

Kubláj suttogva mondá Disabulnak:

– Uram, te elsápadál.

– Igazán? szólt ez tántorogva. Észrevehetni arczomon? s azzal erőt véve
meglepetésén, újra kemény hangon kiálta: «Ha mennybéli követ vagy is,
remegj, midőn előttem állsz.»

– Hagyd a haragot Disabul, szólt Elemér. Jól tudva azt, hogy te mennyire
szoktad tisztelni a népjogokat, nem tartám fölöslegesnek az olajág mellé
kardot is kötni s legjobb vitézeim közül kétezeret magammal hozni
kiséretül. Kopjáik hegyét láthatod hátad mögött.

A nap épen akkor kezde pirkadni; Disabul a mint hátratekintett,
reszketve pillanta meg egy hosszú sor fénylő kopját a hajnal első
sugáriban.

– És nekem egy harczosom sincs többé, sóhajta magában.

– Uram, ülj fel trónodra, mert reszketsz, szólt suttogva Kubláj a
királyhoz. Ne vegye észre ez idegen megaláztatásodat.

Egyszerű emelvény volt a trón, két lépcsővel, tigrisbőrrel beterítve,
melyet vastag kerekekre téve, mindenütt a király után szoktak gördíteni.
Disabul csüggeteg léptekkel, elfojtott dühében reszketve tántorgott a
trónig s felült reá és sötét arczczal tekinte Elemérre, mintha ijeszteni
akarná őt tekintetével. De látszott, hogy nem az fél, ki a trón előtt
áll, hanem ki rajta ül.

– Beszélj hát, mit hoztál? szólt a követhez, vagy mit akarsz elvinni?

– Ifju chagánom üdvözletét hozom, ki atyja holta után trónra ülve, erről
téged tudósítni kiván, s irántad való gondolkozása zálogképeit itt küldi
általam.

Ezzel egy utána jövő apródnak inte Elemér, ki szironyos
szarvasbőr-vánkoson egy kenyeret és egy botot vitt a király elé.

Disabul ajkába harapott, s szemei vadul forogtak.

– Kenyeret és botot! hörgé fogai közt. Értem a czélzást. Volna csak meg
chorazani hadam, majd tudnám, melyiket válaszszam?

Elemér elvevé az apródtól a vánkost, s maga nyujtá fel Disabulnak a
jelvényeket.

– Egyik a jó barátság, másik az ellenségeskedés jelképe. Válaszsz
közülök.

– E kenyeret… monda Disabul, s fogait csikorgatta, míg elvevé. – Elemér
büszkébb volt, mint hogy Disabul gyűlöletkifejező torzvonásait nemes
arcza csak egy mozdulatával is megtorolja.

– Chagánom örülni fog jó szándékodon?

– Derék férfi chagánod? kérdé Disabul keresztültörő gúnynyal, s a kezei
közt összelapuló kenyéren látszott, mit gondol e perczben Dalmáról.

Elemér arcza kigyuladt, midőn e kérdésre felelt, midőn Dalmáról kelle
szólnia.

– Félisten a harczban, – angyal a baráti körben, – egész ember a
tanácskozásban. – Ha látod őt, szived megáll a bámulat miatt, – ha nem
látod, utána megy a szeretet miatt. – Ha ellensége vagy, legyőz karja
által, – ha jó barátja, legyőz lelkével.

Disabul arcza sötétvörös lett e magasztalástól.

– Az ég tartsa meg soká, hörgé keserves gúnynyal.

– Kivánom egyúttal, szólt Elemér, hogy a régi szövetséget esküvéseddel
tedd újjá.

– Oh kész örömmel, felelt Disabul, fújva dühében.

– Hogy országunkat haddal sohasem fogod háborítni…

– Esküszöm rá!

– Hogy semmi velünk ellenséges néppel szövetséget nem kötsz.

– Esküszöm rá!

– Hogy trónodat, mely holtod után chagánunkat illeti, jogtalanul más
kezére nem játszod.

Disabul felugrott trónjáról, melle zihált, szemei vérben forogtak. Oly
dühvel, minővel a kalitkába zárt tigris, engedelmeskedni kénytetve
őrzője vasvesszejének, ordíta fel:

– Esküszöm rá! Megesküdjem-e még arra is, hogy korábban meghalok, mint
chagánod?

– Az ég tartson meg tetszése szerint.

Disabul lankadtan dőlt vissza trónjára.

– Kérlek, szólt keserűen. Esküdtess még meg valamire. Ha már benne
vagyunk. Kérj tőlem valamit. Most jó kedvemben vagyok.

Halila még mindig ott térdelt Elemér lábainál. Az ifju észrevette esdő
pillanatát.

– Valóban, még egy kérelmem van hozzád. E hajadont, ki ótalomért
folyamodott hozzám, senki se merje bántani: legyen szabad akarata,
mehessen a hova akar, tehesse a mit kiván, legyen szabad és
sérthetetlen.

Halila felsóhajtott, gondolván magában: «ő nem kivánja, hogy övé
legyek…»

– Esküszöm rá, szabad leend, szólt Disabul.

– Örömestebb lennék rabszolgálód, suttogá alig hallhatón a leány, Elemér
kezét ajkához szorítva.

– És most a magas ég legyen oltalmazód, jó szomszéd, mondá
búcsúüdvözletét Elemér, ha netalán szükséged lenne ránk, csapatjaink nem
messze lesznek tőled.

Ez egyúttal figyelmeztetés volt Disabulnak, hogy vigyáznak reá.

– Szép hajadon, szólt Elemér, fölemelve a lábainál ülő hölgyet, – a
király szava megadta éltedet és szabadságodat, az ég adja meg
boldogságodat is.

– Az ég megadta azt, suttogá a leány, de te ismét elvivéd magaddal! s
gyászló epedéssel tekinte a távozó ifju után, ki nemsokára levente
csapatja élén távozni látszott a fölkelő naptól megaranyozott pusztán.

Mély csend maradt eltávozása után.

A népség hallgatva húzódott félre, a máguszok szomorúan állták körül
bálványukat, mely világított, míg sötét volt az éj s most feketén állt
ott a fényes napvilágban.

Disabul fejét tenyerébe hajtva, elborult arczczal maradt ülve trónján.
Senki sem meré őt háborítani.

Egyszer azonban újra kardcsörgés hallatik s az imént eltávozott hindu és
fehér hunn követek látszának visszatérni.

– Magas király, szólt a hindu, még egyszer visszajöttünk, megtudni végső
határozatod; a harcz nem gyermekjáték; lehet, hogy megbántad
hadizeneted; a napvilág gyakran más tanácsot ad, mint az éj; mi még
egyszer felszólítunk békére.

– Engedelmes férfiut találtok bennem, szólt Disabul megvető nyugalommal.
Letettem a háborúról. Pap leszek. Elmegyek boldog Arábiába keringelő
barátnak. Még szóval sem akarok harczolni ellenetek. Szidjatok,
csúfoljatok ki; én hallgatok.

– Sőt dicsérünk határozatodért, szólt a hindu, nagyot tartva szavainak
hatása felől; fejedelmeink örülni fognak, hogy szavaink súlyát
tekintetbe vevéd.

A hindu követ megelégült öntudattal húzódott vissza.

– Majd vettem volna, szólt Disabul, csak élne még chorazani hadam. A
férgek azt hiszik, hogy ők ejtették el az oroszlánt, a ki meghagyja
magát enni általuk.

A többi követeket meglepé a király szokatlan engedékenysége; egy apró
tömpe bajnok jónak látá e hangulatot hasznára fordítani s kiválva a
többiek közül, a trón elé lépett s fejét lehető magasra emelve, mondá:

– Magas király! én a csuvasz nép követe vagyok.

– Ki az ördögöké? kérdé boszúsan Disabul.

– A csuvaszoké, uram.

– Sohasem hallottam hírüket.

– Országunk hajdan a Bajkál tóig terjedt, most e darab részt te birod,
nem adnád vissza?

– Akár még a Bajkál tavat is hozzá! mondá csúfos nagylelkűséggel
Disabul. Van-e még, a kinek valami kell? kiálta fölemelkedve trónjában s
keserű jókedvvel széttekinte a nép között.

Nehány paraszt összeszólalkozott, egyet kituszkolva maguk közül, az
megrángatta csuháját s Disabul elé lépve, rövid bölcseséggel szóla:

– Uram, magas király! Nagyon sok rajtunk az adó, engedd el felét.

– Igen szívesen! szólt Disabul, hát te másik?

A paraszt sarkában egy hivatalnok következett:

– Uram, magas király! nekünk tisztviselőknek kevés a fizetésünk.

– Legyen kétannyi! Jertek; kérjetek! No csak bátran, állj elő te
vércseszemű, látom pofádból, hogy kell valami. Mi kell? ne vigyorogj,
gondolj ki valamit.

A megszólított szurtos-lisztes legény szétmosolygott a levegőben,
megvakarva tarkóját, mintha nem jutna hirtelen eszébe, hogy mit kérjen,
s azzal ostoba képpel mondá:

– Uram! Egy szélmalmom van, de igen rossz helyen.

– Rossz helyen van? monda gúnyos részvéttel Disabul. Állítsd fel palotám
udvarán, ott jó helyen lesz. Elő ti többiek! Kérjetek, parancsoljatok.
Mimet adjam oda. Kell e boglár valakinek?

S azzal leszakítá boglárát süvegéről.

– Netek! kiálta, azt a nép közé vetve. Kell kardom? Hát övem kinek kell?
Kormánybotom? süvegem? Itt van, vegyétek! osztozzatok meg rajta!

S azzal egyenkint letépve magáról fejedelmi ékeit, a nép közé hányta
azokat, mely czivakodva osztozott meg rajtuk. Az erősebb elvette a
gyöngébbtől s ha egy felkapta, elvette tőle tíz, csak a legapróbb
foszlány és töredék maradt meg a nekik szórt tárgyakból.

A nép szertebeszélte, hogy a király ma különös jó kedvében van.

– Nem maradt más, mint puszta testem! kiálta Disabul, ruháit
felszakítva, miután a nép eloszlott; hát ez kinek kell még? Ah! amott
látok két hullakeselyűt az égen: meghallották szavam. Jertek! Tiétek
vagyok!

A téren senki sem volt már, a népség sátoraiba oszlott. A kétségbeesett
királylyal nem maradt más, csak Kubláj és Halila.

A leányka leült a trón zsámolyára, fejét tenyerébe hajtva, Kubláj
odalépett Disabulhoz s megfogá kezét.

– Térj magadhoz király, még nincs veszve minden.

Disabul vadul tekinte szét, szilaj tekintete majd leányát, majd emirjét
érte. Halila félve kelt föl a trón lépcsőjéről s reszketve fogta meg
atyja balkezét, míg Kubláj jobbját tartá.

– Hát ti miért maradtatok itten? Nincs semmim, a mire várjatok.

– Még van országod, szólt az emir.

– Még van szived, suttogá Halila.

Disabul szomorúan tekinte leányára.

– Minek vagy itt? Szabaddá tettelek. Mehetsz, a hová akarsz.

– Én itt akarok maradni te nálad.

– Hm. Különös. Hogy a vér nem engedi az ember szivét meghülni. Te nem
hagytál el. Ezen nincs mit csodálnom. Gyermekem vagy s ösztönnek
engedsz. De hogy te is itt maradtál velem, te skorpiószívű udvaroncz, te
aranyos légy, ki csak addig dongsz, míg a nap süt, ezt bámulom.

Kubláj mosolygott, alázatos képpel, minő azoké, kik mosolyogni szoktak,
ha bántalmakat mondanak nekik.

– Ez arra mutat, hogy napod még nem ment le végkép, s hogy én fel tudom
azt újra hozni egedre.

– Valóban? Tudsz hadsereget teremteni a puszta földből?

– Le tudom győzni az ellenséget hadsereg nélkül.

– Beszélj, hallgatok rád.

– Menjünk félre. E leány ne hallja, a mit mondok.

Halila apja intésére a trón lépcsőjére visszaült.

– Tudd meg tehát, szólt Kubláj, hogy e hatalmas, dölyfös új chagán
ellen, ki oly merészen küldözi hozzád izeneteit, oly gyanúm van, mely ha
napfényre hozható, egy kardcsapás nélkül ledönti őt trónjáról s téged
ültet bele.

– Mondd e gyanút.

– Nem sejted-e? Én hiszem, okom van hinni, hogy a fiatal chagán, e
félisten, ez angyal, ez egész ember! – sem félisten, sem egész ember,
még csak nem is férfi, hanem leány!

Disabul új lelket látszott kapni e szóra.

– Aranyba foglaltatlak e gondolatodért. Honnan gyanítod ezt?

– Szokásom kétkedni, gyanakodni. Midőn Oldamúr udvaránál voltam, mint
követ, sokszor láttam e fiatal gyermeket, s ha többi kortársaival
összehasonlítám, sokkal gyöngédebbnek találtam vonásait, karcsúbbnak
termetét, bőrét simábbnak, mint férfiaké szokott lenni. Egyszer
harczjátékon tréfából azt mondám neki: «mily szép leány lett volna
belőled, kár, hogy nem vagy az». Dalma vérpiros arczczal szökött fel e
szóra helyéről. «Szeretnéd megtudni, ha férfi vagyok-e?» kiálta rám
büszke tekintettel. «Jer, mérkőzzél meg velem.» S azzal a harczsíkra
szólított, s a mint ott paripáinkkal egymásnak rohantunk, úgy megöklelt
dárdájával, hogy három ölnyire estem le lovamról. Három oldalbordám
törött be s én sajnosan kényszerültem megvallani, hogy e kar nem
asszonyé!

– Miről beszélsz hát? kiálta boszús türelmetlenséggel Disabul.

– Csak hallgasd tovább. Itt rosszul ütött ki a kisérlet, más térre
kellett vinnem gyanúmat. Közel nem lehete férni senkinek, embert nem tűr
maga körül. Egyszer nők társaságában láttam meg őt. Az ország legszebb
hölgyei voltak együtt: egy-egy nap mindegyik, oly bájolók, hogy láttokra
maga a vénség is lángokra gerjed, hogy képesek volnának egy győztes
hadsereg kezéből kiragadni a diadalmi zászlót. Dalma véletlenül jött a
társaságba. Egy tizenhatéves ifju meglepetve lett volna ennyi szépség
láttára. Arczának lángba kelle jönni, szemeit zavartan kelle lesütnie,
szemérmesen fordulni erre, arra s egy-egy tétova szót rebegni ahhoz, kit
legelébb meglát… A mi herczegünk e helyett közönyösen lépett a
hölgykoszorú közé, mindeniket külön nyájasan üdvözlé, bátran társalgott
velök s tekintetében nem volt semmi sovárgás, arczán semmi melegség. Ez
árulá el előttem! Ez nem lehet férfi szive, így csak asszony nézhet
asszonyok szemei közé.

Disabul kedvetlenül mordult reá:

– Tehát ebből áll egész fölfedezésed? Ha titkodnak nincs egyéb
bizonyítéka a szemeknél, az kevés tanuság.

– Oh uram, szólt Kubláj ravasz értelmességgel, a szemekből biztosabban
lehet olvasni, mint a csillagokból. Nem figyeltél-e még menyasszony
szemeire, midőn fejére tették a nászkoszorút s aztán egy nappal később,
midőn azt a főkötővel cserélték fel? Minő különbség a szemek között?
Amaz még leányé volt, ez már asszonyé. Amaz félig csukott, rejtett
világú, ez már nyílt és felragyogó. Avagy száz becsületes ember közül
nem ki tudnád-e ismerni a gyilkost – szemeiből? Amazoknak nyugodt
tekintetével ellenkezőleg nem megtalálnád-e imennek szemeiben azt a
zavart, ijedős gondolatot, mely a bűntudatos lelket elárulja?

– Tudományodért sokat adhatna valami bolond bölcs; mit ér az nekem, ha
nem lehet bebizonyítani?

– Ez csak ok a gyanúra, más azonban a mód azt napfényre hozni.

– Mondjad.

– Nőt kell neki adni.

– S ki kényszeríthet arra valakit, ki kényszeríthet arra egy fejedelmet,
hogy megházasodjék? s még ha tehetnők is ezt, meglehet, hogy ő elárulná
magát a nő előtt, de a nő elárulná-e őt mi előttünk?

– Két kérdésedre egygyel felelek. Leányodat kell hozzá nőül adni.

– Bölcsen beszélsz.

– Őt nőül ajánlva neki, ezt nem utasíthatja vissza. A leány szép,
erényes és szelid; királyi szülött. Semmi ok sincs őt el nem fogadnia.
De van az ellenkezőre. A két fejedelmi család egyesítéseért ezt még a
közjó is kivánni fogja. A varchoniták, kiket a gyűlölet annyi
emberéleten keresztül elválasztott, a szeretet által újra egyesülnek.
Saját országnagyjai fogják őt erőszakolni e házasságra.

– Új vért öntöttél belém, szólt büszkén föllélekzve Disabul. Meg nem
menekülend kezeim közül.

– E titkot senkinek se hagyd gyanítani, nehogy észrevegyék s bennünket
kijátszanak.

– Még álmomban se hallja tőlem senki, monda a király s leányához
fordult.

– Szelíden bánj vele, súgja az emir, hogy ellenünk ne szegüljön.
Hadsereged nincs. Leányod szemeiben van minden fegyvered.

Disabul megfogta leánya kezét s szelíd arczot iparkodék ölteni s
beszédét gyöngéd hangokra erőszakolta.

– Te jó, te szelíd leány. Ne térdelj lábaimnál. Jer keblemre és ölelj
meg. Én jó, szerető apád vagyok. Ha szenvedtél eddig, az csak próbatét
volt, melylyel szived érzelmeit kisértém; ha úgy bántam veled, mint
gyűlöletem elvetett tárgyával, azt csak erényed tisztító tüzének
tekintsed: te tisztán jöttél ki belőle; midőn a halál torkába
taszítálak, még akkor is szerettél; midőn mindenki elhagyott, még akkor
is ragaszkodál hozzám; midőn szabadon bocsátálak, hogy mehess, hová
akarsz, még akkor is visszajöttél hozzám, hogy mellettem maradj.
Jobbomon fogsz ezentúl ülni, trónomon és szivemben első helyen. Minden
szenvedésedet százannyi örömmel pótolom vissza. Felmagasztallak úgy,
hogy a mint került eddig még a leghitványabb is, ezentúl örüljön a
legmagasabb úr is, ha lábaid porát csókolhatja.

Szegény leány, úgy örült ez édes szavaknak! örömének terhét alig bírta
elviselni. Zokogva borult atyja keblére.

– Te engemet szeretni fogsz?

– Szeretni nemcsak én, hanem azok is, kik előtt népek hajlongnak. Ha egy
óra előtt a legutolsó rabszolgának sem volt kedve kezedet elfogadni,
örüljön most a legnagyobb király, ha azt elnyerendi. Álmodjál szépeket.
Álmodd azt, a mi legmagasabb, legmerészebb gondolatja lehet a léleknek
és én valósítani fogom ez álmodat.

– Oh én most is álmodom, álmodom és boldog vagyok, rebegé reszkető
szóval a leányka, s gondolatjai az eltávozott leventét kisérték.

Jobb lett volna nem álmodnia oly boldogan.


IV.

«Legyen néped boldogsága oly nagy, hogy elfeledd miatta saját
boldogtalanságod!»

Ezzel áldá meg a haldokló Oldamúr utódát. Az áldás megfogamzott.
Naponkint új öröm várt az ifju uralkodóra; s az öröm, melyet mint
fejedelem érzett, feledteté vele a fájdalmat, melyet mint nő viselt.
Elemér távolléte által biztosítva érzé magát szenvedélye ellen s erős
határozata volt, őt sohasem hívni maga elé. Bármihez fogott, tetteit
siker követte. A kard aranydicsőséget, kalapács és szántóvas aranypénzt
és aranykalászt termeszte országának. A rokonfajok földére húzódtak
megtelepülni, egyik város a másik után emelkedett folyamai partján, a
kereskedők karavánjai bátorságos vidékein keresztül vették útjokat, s
midőn ez idő szerint a kerek világ minden országait Isten sűrű csapásai
látogatták, az övét kikerülte mind. A dögvész az egész emberiség számát
felére leapasztá, az ő népe szaporodott. Szárasztó szelek, izgatott
népvándorlások éhhalált támasztának a földön, az ő országa paradicsom
volt, mely a körüllevő országokat is táplálta, nem volt szegény az egész
hazában, s mintha még a lelkeken is áldás volna, még a bűn is
elenyészett határairól, úgy, hogy midőn a rhabonbánok egyszerre három
bűnvádlottat találtak az országban, e hallatlan eset elitélésére az
országnagyok gyűlése hivatott össze s előre beszéltek róla az emberek,
mint valami gyászünnepről.

Az egyik egy harczos volt, ki a csatából megszökött.

A másik egy férfi, kit «névtelen» bűnnel vádoltak.

A harmadik egy házasságtörő asszony.

Az itélőszék sorompói nyílt helyen voltak felállítva a Túla partján,
fehér sátorok köröskörül, mik alatt heverészett a fehérbe öltözött nép;
a fehér szín kedvencze volt az ogúrnak, a fekete gyászt csak a bűnösök
viselték.

A trón menyezete is tiszta fehér volt, körülfűzve zöld levélkoszorúkkal.
E népek minden fényűzése a tisztaságban állott.

A tárogató-hangok jelenték, hogy a chagán jő.

A nép tolakodva nyomúlt elé. Az üdvkiáltástól reszketett az ég. Dalma
arcza halovány volt és mosolygott. Az az eltitkolt szenvedély mindig
halványabbra festé azt, de az öröm, mely lépteit fogadta, mégis
visszasugárzott rajta s mentül fehérebb volt az arcz, annál fényesebb
volt rajta a mosoly. A nép tódulása nem engedte őt előre haladni. A ki
egyszer meglátta, nem tudott tőle megválni. Az emberek meg voltak
bűvölve tekintetétől, senki sem tudott számot adni róla, miért szereti
őt oly nagyon? végre levették őt lováról s palotája kapujától kezdve
egész a sorompókig a nép feje fölé tartott paizsain, mint egy érczhidon
kellett végighaladnia.

A könytől nem látta a világot, midőn trónjába ült.

– Uram, erősítsd meg szived, monda neki a rhabonbán, e nap büntetésre
virradt.

– Mindig csak a bűnösöket keresitek föl. Nem tudjátok, hogy a büntetés
jobban fáj annak, a ki adja, mint annak, a ki elfogadja. Miért nem
keresitek fel egyszer az erényt is, s irnátok törvényeket, melyek nem
büntetésről, hanem jutalmazásról szólnak?

– Az erény jutalma önmagának, uram, vagy ha nem az, akkor nem erény.
Nézd e férfit e lealázott homlokkal. Kérdjed bűnét, ő megmondja maga.

A gyászba öltözött vádlott lehajlott fővel lépett Dalma elé.

– Mit vétettél? kérdé Dalma.

– Megszöktem gyáván a táborból egy asszony miatt, felelt az
töredelmesen. Öless meg. Úgy érdemeltem.

– Őszinte vallomásod megmenti éltedet, de bűnöd megtorlásra vár.
Bontsátok szélylyel házát, tegyétek a földdel egyenlővé, ne lakjék fedél
alatt, míg bűnét helyre nem hozza. Ha a legközelebbi harczban bátor
leend, akkor épitsétek fel házát újra.

Ez volt a gyávák büntetése az oguroknál.

A rhabonbán egy másik férfit hozott elő.

– Uram! E férfi az ellenséggel czimborált, honárulással vádoltatik!

– Hazudsz! kiálta Dalma, hevesen fölpattanva trónjáról, e bűn nem
létezik. Átok a hangra, mely annak nevet adott. Ember! mondd, hogy nem
vagy az, mivel vádoltatál. Nevezd inkább apagyilkosnak, gyermekek
megrontójának magadat, de ne adj példát e bűnre, mely Bertezena ivadéka
előtt ismeretlen.

A férfi nyugodtan felelt:

– Nem ismerem e bűnt, melylyel vádoltatom.

– Szeretem, hogy nevét sem mondod ki. Szólj rhabonbán; ugy-e e bűnre
nincsen törvény közöttünk? mert eset nem volt rá soha.

– Uram. Első honalkotóink, kik törvényeinket megirták, hosszú czédrusfa
oszlopokra egy czikket irtak abba, mely szól a «névtelen» bűnről: – «ha
támad köztetek oly vétek, melynek most nincs neve, bízzátok annak
itéletét az Istenre. Állítsatok a síkra egy törpét egy óriás ellenében.
A törpe a vádlott bajnoka, a vádlóé az óriás. Ha a vádlotté bukik, a
bűnöst égessétek porrá, s nevét adjátok egy utálatos bogárnak, hogy a
míg ember él, undorral mondja ki annak nevét.» A vád íme feltámadt, a
bajnokok a sorompóban állnak.

– E bűnt elhinni is bűn! szólt Dalma elirtózva.

E közben a két bajnok a küzdtérre lépett, az egyik egy négyláb magas
zömök, hosszú bajuszú törpe volt, kurta keze, de hosszú dárdája; az
emberek kötekedve kiabáltak utána: «hová viszed te dárda azt a ficzkót?»

Az óriás hét láb magas nyurga siheder volt, egy híres nagyevő, ki
ülőhelyében meg tudott enni egy borjut, s mégis oly sovány volt, hogy a
csontjait meglehetett számlálni a ruháin keresztül.

A gyulák feltartott kard alatt megesketék a bajvívókat, hogy Isten
hatalmán kívül semmi bűbáj segítségökre nem leend, s azzal magukra
hagyták őket.

A harczosoknak szabad volt egymással tréfálózni.

A törpe megállt a középen, megvetve lábát, mint egy czövek, s fölemelve
gömbölyű fejét és gömbölyű szemeit, két ökölre fogott dárdával várt
ellenfelére, míg ez hosszú léptekkel ácsorgá őt körül, megforgatva orra
előtt a dárdáját.

– Kis öcsém! kiálta le hozzá fitymálva. Láttál-e már cserebogarat tűre
szúrva?

– Könnyű neked lóhátról beszélni; válaszolt ez, de majd leszállsz te
onnan.

– Hát szép porontyom, hasra fekügyem-e, s úgy harczoljak veled, hogy
egyenlők legyünk?

– Sőt, hogy egyenlők legyünk, fess czélkarikát a gyomrodra, s a mit azon
kívül találok beléd szúrni, azt vedd úgy, mintha nem történt volna.

E közben a két harczos folyvást ellenkezett dárdáival, az óriás roppant
döféseket intézett a törpe felé, ki azokat mindannyiszor félrecsapta, de
midőn ez ismét vissza akart szúrni, már az óriás döfésen kívül esett.

A törpe végre hátrálni kezde.

– Ne menj oly messze, mert nem tudlak elolvasni.

– Majd megtanulsz könyv nélkül is, jó léczkirály. Köszöntetem a felhőket
oda fenn.

– Kérlek, nagyon vigyázz, hogy rád ne hágjak. Azt nem venném lelkemre.
Sikolts, ha csizmám orra közel lesz, mert szemeim, tudod, hogy nem
látnak meg minden apró férget.

– Kár, hogy hátadon nincsenek szemeid, hogy hátaddal is nézhetnél az
égre, ha el fogsz esni; csufolódék a törpe, ki szüntelen hátrálva a
sorompó körül, egyszerre hirtelen visszafordult s félre ütve az óriás
kopjáját, elveté a magáét s mint egy kis vadkan sebesen alá futott,
fejét annak térdei közé dugva s vaskos karjaival megkapva lábszárait,
olyant rántott rajta, hogy az óriás egész hosszában végig esett a
fövényen, s nagy tenyerével megüté a földet.

A nép riadalt kiáltott. A törpe kirántá az óriás kardját, s annak
nyakára tette lábát.

– Mit izensz fejednek, te hosszú láb.

A gyulák és rhabonbánok erre közbeveték magukat s félrevivék a
bajvívókat.

– A vádlott fel van mentve; az égnek hála, a bűnnek nincs neve, szólt az
ifjú chagán könnyebbült kebellel.

Ekkor a harmadik vádlottat hozták elő, egy nőt lefátyolozva.

– Miért van e nő lefátyolozva? kérdé Dalma.

– Fátyola szégyenét takarja el; bűne házasságtörés.

– E szokatlan bűn szokatlan büntetést igényel. Te rossz asszony vagy.

– Nevezz szerencsétlennek, oh chagán. Én szerettem nagyon.

– Tudtál volna lemondani, szólt Dalma szigorún.

– Az ég tanum, hogy küzdöttem soká. Elrejtém magam elől, kiért tiltott
szenvedélyem hevült, kértem, megesküdtetém, hogy hagyjon el örökre. Ő
elhagyott, s én mindennap imádkozám Istenhez, hogy engedje őt
elfelednem. Már győztesnek hittem magamat szivem fölött, nyugodt valék,
kezdtem büszke lenni erényem diadalára, midőn egy reggelen elfeledék
Istenhez imádkozni segélyeért, s im az napon a férfi, kit kerülnöm
kelle, esküje ellenére előttem megjelent, s azon pillanatban vége volt
lelkem erejének, elvesztém magamat.

E pillanatban kürtszó hallatszék a sorompók előtt, s a nép közt egy ifju
közeledék lóháton a chagán trónja felé. Ez ifju Elemér volt.

Dalma összerendült őt meglátva, kit oly messze hitt, vére arczába
futott. Azzal lihegő kebellel fordult a vádlott nőhöz s tétova hangon
mondá ki az itéletet:

– Asszony, én értem a kisértő pillanat hatalmát, – mely erődet megtöré,
– s bűnöd vádja alól föloldalak!

Azzal délczeg, haragos tekintettel fordult Elemér felé s indulattól
csengő hangon kiálta:

– Miért jövél vissza, mielőtt hivatálak!?

Pedig szivének oly jól esett őt újra látni.

Elemér elfogódottan járult a chagán elé. Dalma arczának szokatlan
szigora elvevé bátorságát, alig hallható hangon rebegé:

– Uram, a mit rám biztál, elvégezém, s ezennel a hatalmat, melylyel
felruháztál, kezeidbe vissza adom, s többé nincs okom tőled távol lenni.

«De van nekem», gondolá Dalma, s míg szíve rég elfojtott örömek alatt
repesett, s a kedves ifjut heves dobogásával üdvözölte, arcza még
szigorubb vonásokat ölte.

– Sajnálom, vezér, hogy szemedbe kell mondanom, miként lelked nem oly
erős, mint karod.

– Szidj, uram, szólt Elemér, felemelve szégyenpiros arczát. Örömestebb
állok előtted a szégyenpadon, mint tőled távol a diadalszekeren.

– Miért jövél vissza?

– Kérdezd meg a fecskét, miért tér vissza a tavaszhoz.

A jó rhabonbán enyhébb fordulatot akarva adni a kínos jelenetnek, mely a
nép előtt egy vezér arczát megalázta, közbe szólt:

– Tán kedvesed van itt, kitől megválnod rosszul esik.

Elemér nagy, búskomoly szemeit Dalmán felejtve, felsóhajtott:

– Igen.

Dalma arcza kínosan vonaglott e szóra. Elemér valakit szeret! gondolá
magában, s bár meg kelle őt nyugtatni a gondolatnak, mégis fájt neki,
hogy ő mást boldogítand.

– Tehát vidd őt magaddal, szólt félre fordítva arczát. Én bele egyezem.
Most távozz előlem.

Elemér tétovázva, elszorult kebellel lépett Dalmához közelebb, s oly
suttogva, hogy más meg ne hallja, rebegé:

– Oh Dalma. Néhány szóm volna hozzád, titokban; hallgass ki engem.

– Mit akarsz? Távozz előlem. Ha országos ügyeim végezém, hivatni foglak.
Távozz előlem.

Az utolsó intés oly indulatos hangon volt mondva, hogy Elemér
felrezzenve állt föl féltérdeltéből s zavarodottan hebegé:

– Látni sem akarod arczomat?

– Jelenléted felháborít! kiálta Dalma lángra gyúlt arczczal s inte, hogy
hozzák elé paripáját.

Elemér szótlanul vonult vissza.

Oh igazat mondott Dalma: az ifju jelenléte felháborítá őt, de nem
haraggal, hanem szerelemmel. Szédülni kezde azon magasságban, melyre
felemelkedék. A szerelem még csak akkor szerelem, ha félteni kezd.

Az ég nem élő emberek számára van teremtve, tán a csillagok is
lekivánkoznának onnan, – ha szivük volna.

Dalma feldúlt kedélylyel tért vissza palotájába. Izgatott szíve
reszketett azon gondolatnál, hogy Elemérrel négy szem között titkos
beszédre találkozni fog, s maga körül gyűjté udvara minden nagyjait,
sorba veendő az országos ügyeket, hogy azok által mentül messzebbre
halaszsza ez időt, s félve attól, a mit óhajtott, sürgeté őket, hogy
dolgaikat siessenek előadni.

Ekkor egyszerre belép egy hirnök, jelentve, hogy Disabultól követ
érkezett, s a chagán elé bocsáttatni kiván.

Dalmának szinte jól esett most e közbejövetel.

Felült trónjára s inte, hogy vezessék elé a küldöttet.

Kubláj volt az, kezén a király egyetlen leányát vezetve, talpig
lefátyolozottan.

Az emir földig hajolva közeledék a chagán elé; már az ajtónál elkezde
hajlongani, s háromszor ismétlé azt, míg a trónig ért.

– Üdvöz légy, ifju fejedelem. Üdvöz légy még egyszer; üdvöz légy
harmadszor is. – Te napja az égnek, pálmafája nemzetednek, hajnala a
dicsőségnek. Légy általam köszöntve királyom nevében.

Dalma összeránczolta szemöldeit, gondolva, hogy ettől félni kell, mert
hizeleg.

Az emir újra kezdé a virágos szókat, ájtatos kenettel ejtve beszédét:

– Ámde lehet nap hold nélkül? élő fa virág nélkül? hajnal hajnalcsillag
nélkül? oh dicső chagán! neved fényéből csak egy sugár hiányzik még, s
im e sugárt királyom saját koronája ágaiból töré le, itt küldve általam
számodra egyetlen leányát.

S ezzel levevé a halavány, reszketeg leány fejéről a fátyolt.

– Ez árulás! gondolá Dalma, s keblén mintegy önkénytelen mozdulattal
szorítá össze palástját.

Az emir éles szemei minden vonására figyeltek.

– Jól tudjuk, oh uram, folytatá ravasz alázatossággal, hogy te
dicsőséged magas érzetében elfeledéd azon kisebb érzelmeket, mik
mindennapi embereket boldogítni szoktak. Te a nőarczot kerülöd, s
szerelmet nem érezél soha. De lásd: e szűz alázatosan közeledik feléd;
nem kivánja ő, hogy dicsőségedet megoszd vele, nem kivánja, hogy
trónodra ültesd, elül ő annak zsámolyán is, s boldognak tartandja magát,
ha egy mosolyodban részesülend. Nézd, miként remeg tekintetedtől.

Jobban remegett Dalma az övétől.

– Jer, fejedelmi leány, szólt Kubláj, boruljunk e magas úr lábaihoz, s
könyörögjünk előtte, hogy fogadjon el téged rabszolgálói legutolsójának.

Dalma rendbeszedé lelki erejét.

– Kelj föl, királyi hölgy. Előttem nem szokás térdepelni.

– Oh hagyd őt ott, szólt Kubláj végtelen alázatossággal. Ha tudnád,
mennyire boldog ő, hogy lábaidnál fekhetik. Születése óta tégedet tanult
imádni. Én neveltem őt, kedvenczem, szemem fénye volt, mert általa hivém
a varchoniták ketté szakadt országát ismét összeköthetni. Még névszerint
sem ismer férfit kivüled, hogy téged ismerhessen egyedül. Te vagy
ábrándjainak képe, álmainak neve, szivének egyedüli gondolatja. Engedd,
hadd maradjon lábaidnál.

Az országnagyok, látva, hogy Dalma mily hidegen, mily haraggal tekint a
leányra, elkezdtek zúgolódni, végre oda lépett a rhabonbán.

– Uram, chagán. Emeld föl a leányt. Melletted üljön ő.

– Ki kérdezett? kiálta Dalma szokatlan haraggal.

– Az ajánlat becsületes.

– Ez ajánlat kárhozatos, suttogá fogai közül Dalma.

– Ezt visszautasítni nem lehet. Elfogadása örök béke, elutasítása örök
harcz.

– Nekem nincs kedvem a nősüléshez.

– A leány szép és ártatlan, hozzád ragaszkodik, királyi törzsnek
egyetlen virága. A kerek földön nem találandsz magadhoz méltóbbat.

– A szerelemre nem elég az, hogy van ok szeretni.

– De a nősülésre elég ok az, hogy a hon java úgy kivánja.

Eddig csendesen beszélt Dalma trónja hátuljába vonultan a rhabonbánnal,
az utóbbi szavaknál hevesen, végre kitört.

– Nem tudod, mit beszélsz, rhabonbán!

Az nyugodtan viszonozza:

– Megszoktam igazat mondani fejedelmem előtt.

– Bolondokkal vagyok körülvéve? kiálta Dalma, türelmetlenül lépve le
trónjából. Oh atyám, segíts onnan a magas égből! Majd erőm hágy el, majd
eszem!

Az országnagyok megzavarva álltak körül, nem is tudva gyanítni a chagán
magaviseletének okait.

– Távozzatok! szólt hevesen Dalma. Vége a kihallgatásnak. Ma kedvetlen
vagyok. Ne jőjjön elém senki semmi kérelemmel. Ma rossz napom van.
Kerüljétek kapuimat.

A vezérek fejcsóválva hagyták el a termet. «Mi lelhette a chagánt? soha
sem voltak ily szeszélyei.»

Kubláj mosolygott. Kezében tartá az indulatok kulcsát.

Susogva mondá Halilának:

– Te itt maradsz; s ott hagyta a leányt.

A férfiak eltávoztával az országnagyok nejei jöttek be a terembe.

Dalma villámló tekintettel nézett végig rajtok.

– Mit akartok itt? Ki hívott benneteket?

A legéltesebb hölgy, egy ősz tisztes matrona előlépve mondá:

– Országunk szokásai azt parancsolják uram, hogy a chagán menyasszonyát
az országnagyok nejei veszik át, s a szent forrásban megfürösztve,
myrtussal megkoszorúzva hozzák vissza őt férjének. Így lesz rajta ég
áldása.

Dalma ingerelve volt, s azon gondolat támadt lelkében, hogy az ajánlott
menyasszonyt minden áron elidegenítse magától s boszúsan válaszolt a
nőknek:

– Az esetlen szokás. Nincs szükségem kopott babonáitokra. Isten nem
vezérelteti kezeit asszonyok által. Takarodjatok előlem. Én nem
hivattalak benneteket, férjeiteket is most küldtem el. Mi dolga
asszonynak ily helyen?

– Uram, chagán, szólt a tisztes agg nő: az ogur népnél az asszony mindig
egyenlő jogú volt a férfival.

– Az akkor volt! kiálta Dalma csattogó szóval, egészen elfeledkezve
magáról. Most másképen lesz. A férj királya nejének, s a nő férjének
rabszolgája! Takarodjatok!

A nők megütődve távoztak el: «Mi lelte a chagánt? soha sem bánt ily
durván asszonyokkal.»

Dalma összefont karokkal állt meg Halila előtt.

A leány reszketve veté fel vad, félénk szemeit.

– Hát én hova menjek, uram? Hát én ki rabszolgája leszek? kérdé
keserűen.

Dalma megfogá a leány kezét s élesen tekintve annak arczába, kérdé:

– S valóban szeretsz te engem?

– Reszketek előtted uram.

– Érzem kezeden. Te félsz tőlem.

– Ez az egy az, mire tanítottak születésem óta.

– Csak félni tanítottak és szenvedni? Látom arczodon.

– Ha látod, légy irántam irgalommal.

– A mit a követ mondott, az mind hazugság. Te nem vagy boldog, te
szenvedsz.

– Nekem a panasz is tiltva van.

– Tiltva van ajkaidnak, de szemeid elárulnak.

– Én semmit sem mondék.

– Szivedbe látok.

– Ha szivembe látsz, akkor öless meg.

– Mit beszélsz?

Halila összeszedé minden bátorságát.

– Mert akkor azt látod abban, hogy én téged nem szeretlek.

Dalma örömét elrejteni nem tudó arczczal ragadá meg a leány kezét, ki
midőn azt hivé, hogy őt halálosan megsértette, nem is sejtheté, mily
örömet szerzett neki.

– Te engem nem szeretsz? Te iszonyodol tőlem ugyebár? magad sem tudod
miért: valami titkos ösztön azt sugja lelkednek, légy hideg irántam?

Halila nem bírta megérteni a kifejezést Dalma szemeiben; elszántan
térdre bocsátkozék előtte:

– Kivallottam; megölhetsz. Ha elhallgatom, szivem öl meg.

– Te nem szeretsz engem? folytatá Dalma, a leány érzelmeit fürkészve,
mert valakit mást szeretsz?

Halila a kérdező kezét magához vonta le.

– Öless meg, oh Dalma. Inkább te, mint atyám.

– Ne félj, szólt Dalma ragyogó arczczal s keblére voná a leányt. Én
védeni foglak. Szeretlek most, mert nem szeretsz. – Halila csodálkozva
tekinte rá.

– Te nevetve gyilkolsz meg engem.

– E csókra esküszöm, boldoggá teendlek. Szólt Dalma a leány homlokát
megcsókolva. Nevezd meg szerelmed tárgyát, s én Istenre fogadom, hogy
tieddé teendem őt, bár ki legyen; elrejtelek atyád haragja elől, hol a
gondolat sem találand reád; hadat kezdek miattad a félvilággal, hogy te
boldog lehess azzal, a kit szeretsz. Nevezd meg őt.

Dalma szive repesett azon gondolatnál, hogy félelmes menyasszonyát
elcsábíthatja – más számára. Halila félénken huzódott tőle vissza.

– Mondám chagán, hogy én csak félni tanultam életemben, de azt
megtanultam jól, megbocsáss, ha szavaidban bízni nem tudok. Attól félek,
hogy te csak azért akarod megtudni e nevet, hogy őt ölethesd meg. Nem
fogom őt elárulni.

– Te nagyon szereted, mert félted őt. Nem kényszeríthetlek, hogy higyj
szavaimnak, de okot adhatok rá. Látod arczomon, mint örülök, midőn
szemembe mondod, hogy nem szeretsz, hogy iszonyodol tőlem, hogy másért
epedsz, oh mert én sem szeretlek téged, én is mást imádok. Értesz-e már
engem?

Halila szivében új világ derült e szavakra.

– Nem volnék nő, ha nem értenélek. Megmentesz magadtól, hogy megmenekülj
tőlem.

– Az égre, úgy van. Mielőtt leáldoznék a nap, kedvesed karjai közt
leendesz. Szólj, érdemes-e ő kezedre? szép, bátor és nemesszivű?

– Egyike vezéreidnek.

– Annál jobb. Közülök bármelyik méltó hozzád. Országom első férfiai ők.

– Nincs több férfi a világon, csak ő.

– Jól van, nagyon jól. Jer közelebb hozzám. Suttogjunk csendesen. Ne
félj, kedvenczem vagy. Hisz nem szeretjük egymást. Akárki bántson, én
oltalmazlak, akármit kivánj, én megadom. Mondd el bizalmasan, mint
szerettél kedvesedbe? Tekints úgy, mintha hölgytársad, barátnéd előtt
szólanál.

– Ah Dalma, biztató szavaid lábaidhoz lánczolnak engem. Te nem is
gyanítod, hogy e rövid élet mily hosszú fájdalom volt nekem. Csak akkor
tudhatnád, mennyire boldogította a halálra üldözöttet az, ki védelmére
föllépett. Egész éltem egyetlen szenvedés volt, s midőn azt egy
borzasztó halállal kellett volna befejeznem, midőn népem ördögeinek
akartak megáldozni, akkor halálos rettegéseimben Istenhez kiálték, e
szóra egy férfi jelent még előttem, kinek arczában Isten arczára
ismerék. Egy maga egy őrült világ ellenében lépett védelmemre, kezemet
megragadva, emberfölötti nyugalommal mondá: «én megszabadítlak téged».
És a mióta ő visszaadta éltemet, azóta szeretek élni.

– Beszélj tovább. Szavaid gyönyörködtetnek engem.

– Oh én remélni sem merem, a mit igértél, őrültség volt tőlem kivallani.

– Szivedre hallgass és légy bátor.

– Atyámra gondolok és reszketek.

– Te csak szerelmedre gondolj. A gyűlölet dolgait majd elvégzem én.

– Ah, hisz azt sem tudom még, hogy szerelmem talál-e viszonszerelmet?

– Nem bizol szivedben? Szerelmed öntudata nem tesz-e bátorrá? Tégy
megbizottaddá, s én elődbe hozom választottodat. Te légy nő és hódítsd
meg őt. Ki ő?

Halila tétovázva tekinte Dalmára, szólni akart, de arcza egyszerre
kigyuladt, s szemérmesen takarta azt el fátyolába.

– Arczom szégyentől ég.

– Büszke légy reá, ha szereted.

A lány szive szorult, mintha vissza akarta volna fojtani a szót.

– Jer, súgd fülembe, szólt Dalma, édes gyöngédséggel vonva Halilát
magához, s az alig hallhatóan rebegé hevülő kebellel a kedves nevet:

– Elemér…

Mint ki véletlenül kigyóra tapodott, sikolta föl egyszerre Dalma, s míg
egy kezével dühösen taszítá el magától a leányt, másikkal hevesen
szorítá annak karját.

Halila ijedten tekinte reá. A kimondott név fölébreszté Dalma szivében a
női féltés szenvedélyeit. Egy perczig villámló haraggal tekinte a
leányra, ki megsemmisülve állt előtte, azután könyekkel teltek meg
szemei, s karjai erőtlenül hanyatlottak alá.

E fájdalmas arcz, e lesütött könyes szemek, e megtört állás, a lehajlott
kezek imádásszerűen összekulcsolva: minden csupa női volt rajta. Ha most
vigyázott volna rá gyanakodó szem, az asszonyt lehetetlen lett volna meg
nem ismernie benne.

– Őt szereti, suttogá magában. Milyen boldog, hogy őt szeretheti, hogy
ezt megvallhatja előtte. Nagyon szeretheti, mert egy korona helyett az ő
szivét választja; oh én is azt választanám, ha lehetne!

Halila rettegve látta, hogy a chagán könyezik.

– Mit tettem én?

Dalma gyűlölettel fordítá arczát Halila felé, oly gyűlölettel, minőt
csak egy szerelemféltő nő szemei képesek kifejezni.

– És bizonyosan ő is szereti e leányt, gondolá magában, hiszen maga
mondá, hogy szeret valakit. A leány szép, ő érte tért vissza parancsom
ellen. Élte veszélyével szabadította meg, bizonyosan szereti őt.

Halila perczről-percze fenyegetőbb indulatokat olvasva le Dalma
arczáról, kétségbeesve veté magát annak lábaihoz.

– Ne higy szavaimnak. Felejtsd el, a mit mondtam. Én megcsaltalak. Nem
igazi nevet mondtam neked. Én soha sem láttam őt, oh hagyd őt élni.

– Mennyire szereti őt! gondolá Dalma. Kész megtagadni, hogy megmentse.

Halila nem bocsátá el Dalma kezét.

– Oh ha büntetni akarsz, büntess egyedül engemet. Esküszöm neked, hogy ő
nem szeret engem, egy szóval, egy tekintettel sem biztatott soha.

Dalma lelkén reménysugár kezde keresztültörni.

– Hátha Elemér valóban nem szereti őt? E gondolat édes nyugalmat
szállíta háborgó indulataira, s boldog eszmék hizelgék körül szivét,
arczán mosolyban törve ki, midőn egyszerre jéghidegen emelkedék föl
szivében a tiltó gondolat: «Te nem lehetsz nő. Te nem lehetsz boldog».

Köröskörül a palota oszlopaira felirva, arany betűkkel ragyogott e
mondat: «semmi áldozat sem nagy a honért».

Dalma megroskadt e gondolat nagysága előtt.

Fölemelé a leányt lábaitól s csöndes szenvedélyhagyta hangon szólt:

– Légy nyugodt. Ha arczomat fenyegetőnek látod, attól ne félj. Te engem
érteni ne akarj, csak bizni tudj.

– Miért vagy hát felháborodva?

– Miért háborog a tenger? szólt Dalma, s utána gondolá: talán annak is
szivet adtak, s megtilták szeretni? Boldoggá teendlek, megigértem azt.
Hiába nézed arczomat. Titkos irás annak minden vonalma, melynek betűit
ember nem ismeri. Adj hálát Istennek, hogy erőtlen asszonynyá teremtett,
kinek szenvedni, sírni és szeretni szabad.

Dalma szédülve kerese támaszpontot kezeivel. Arcza elsápadt.

– Uram, te ingadozol.

– Én nem, hamarább a föld, szólt Dalma, megerősítve magát. Vonulj a
mellékterembe. Majd hivni foglak. Senkinek ne szólj.

Halila engedelmesen távozék.

Dalma reszketve emelé kezeit az égre.

– Atyám! légy velem. Erőm roskadoz: e harcz nem emberi, és én csak nő
vagyok. Vakmerő voltam a sorsot hivni fel küzdelemre, segíts, mert
elbukom. Hozd elém arczodat, azt a haldokló arczot, melynek megesküvém,
hogy el nem árulom magam, hogy ne lássak mást, mint azt, s szivem hideg
legyen, mint a tied, ki már odafenn élsz.

A fohász sikeres volt. Dalma új erőt érze lelkébe szállni, vas-kemény
akarata ismét visszatért. Köszönve inte fölfelé.

– Érzem hideg lehelleted. S azzal ajtóőreit szólítá. Keressétek föl
Elemért, s vezessétek elém; szólt nyugodtan.

– Itt várakozik ajtód előtt, uram.

A vér újra elözönlé Dalma arczát, arra nem várt, hogy ily rögtön
találkozzék vele; «ne még, ne még», inte apródainak, várjatok egy
pillanatig, s azzal sietett trónjához, koronáját feltéve fejére, mintha
e hideg érczövtől várná a segélyt indulatai lángja ellen.

– Most jöhet.

Elemér csüggedten lépett Dalma elé, mint ki erejét régóta gyűjté egy
elhatározó pillanatra, s mindazt kevésnek érzi, midőn a pillanat
elérkezett.

– Szólni akartál velem? kérdé szárazon Dalma.

– Még mindig ily haraggal nézesz reám?

Azon kérő arcz, e fájdalmas hang megdöbbenték Dalmát. Semmi sem oly
csábító a nőnek, mint a férfifájdalom. Inkább jó kedvet erőszakolt
magára, csakhogy őt ily szomorúnak ne lássa.

– Arczom hazug, ha haragot mutat; én örömest beszélek veled. A mit
hibáztál, azt ifjuságodnak megbocsátom. Te kedvesedről akartál szólani,
és ez kellemes tárgy, kivált barátok között, mint mi, kik egymásra nem
féltékenyek. Beszéljünk róla, szép-e? ismerem talán? hol lakik?

– Még eddig csupán szivemben.

Dalma nevetni kezdett, csak felületes értelmét tartva meg a szónak.

– Úgy bizony kicsiny helyen megfér.

– Kérlek Dalma, ne nevess ki, s ne viseld magad úgy mint király, hanem
úgy mint egykori jó barátom. Gondold, mintha most volna az, midőn
egymásnak megfogadtuk, hogy a melyikünk előbb meghal, a másik azt
követni fogja.

– Örömmel hallgatlak.

– Tudod, hogy én bohó, ábrándos, babonás fiu voltam mindig.

– Jól tudom, most is az vagy.

– Szivem mindenha tele volt rajongó képzelemmel, mely az alaktalan ürben
repkedett tétovázva, mint valami bolondos méhe, mely virágok helyett
csillagról-csillagra szeretne szállani.

– Ez gyermekkori betegséged volt.

– A hogy érett a szív, a vágyak tárgyat követelnek maguknak.

– S te azt nagy hamar megtaláltad.

– Sokáig nem az élő világban. Szivemet hölgy emléke nem tudta betölteni.

Végre azon eszmére jutottam, melylyel köznépünk szokott tért nyitni
ábrándjainak.

– Bőjtöt tartottál a «Dev»-ek napján, hogy éjszaka megálmodd, a kit
szeretni fogsz?

– Találtad.

– Kérlek: engedd meg, hogy nevessek fölötted.

– Nekem fájni fog, ha nevetsz.

– S megjelent előtted a jövendő kedves?

– Igen. Azon éjjel háromszor jelent meg álmomban; lelkem túláradott a
gyönyör miatt. Ez álom boldoggá tett és boldogtalanná.

– S föltaláltad-e e tündértüneménynek testi képmását is?

Elemér kétkedve felelt a kérdésre:

– Nem tudom.

Dalma csodálkozva rázta fejét: «nem tudod?» Ez zavart felelet. Tán
ismerőseid közül többekhez hasonlít?

– Csupán egyhez. Vonásról vonásra: szemei, arcza ugyanazok. Könyei és
mosolygása, jövése és távozása oly tébolyitólag híven hasonlítnak az
élőhöz.

Dalma kiváncsisága bámulattá nőtt.

– Kihez?

Elemér odahajolt hozzá, megfogá kezét s rebegve mondá:

– Te hozzád…

Dalma ijedten sikolta fel, s kezét visszarántá.

– Mi bajod? kérdé Elemér.

– Semmi… Gyűrűd megszúrta kezemet.

Elemér folytatá szavait, nem gondolva, hogy minő gyötrelemmel halmozzák
azok el Dalma szivét.

– Azóta ez alakot nem birom elfeledni: nappal napom, éjjel csillagom e
kép. Bárhova megyek, előttem áll; ha elalszom, mosolygást ölt arczára,
mellém ül, megölel, hizelegve kedvesének nevez; arczát arczomra fekteti
s könyeit ölembe sírja s fájdalmasan panaszkodik, hogy fogva van a hideg
égben s nem lehet enyém örökre.

– Elemér! Mit akarsz? Kiálta Dalma irgalomért könyörgő arczczal.

– Mit akarok? szólt Elemér vadul lángoló szemeivel keresztül nézve Dalma
szemein. Meg akarom tudni, hogy létezik-e ily nő az ég alatt? nő, ki
hozzád vonásról-vonásra hasonlít? A ki tulajdon képmásod testben és
lélekben, saját másolatod asszonyi alakban? van-e ily nő, van-e ily nő,
Dalma?

A leány keble majd megszakadt e kinzó kérdések alatt, arcza elsápadt,
feje szédülni kezde, utolsó erejével halkan rebegé:

– Ily nő – nem létezik sehol.

S azzal ájultan rogyott össze.

E pillanat iszonyú világot önte Elemér lelkébe, világot, mely elvakítá,
mielőtt láthatott volna. Egész valója remegett, mint ki Istennek
jelenlétét érzé, s a kedves gyermeket, kit elaléltában karjaival fogott
fel, borzadva tevé le nyugágya zsámolyára, félre fordítá tőle arczát,
mintha félne tekintetével találkozni. Tagjain szent borzadály futott
végig.

Dalma eszmélni kezde s halkan rebegé:

– Elemér.

– Uram.

A leány felemelkedék s félébren suttogá:

– Miről beszéltünk?

Elemér nem birt felelni.

– Arról beszéltünk úgy-e bár, szólt Dalma folyvást félig csukott
szemekkel, hogy van egy szerencsétlen nemzet, melynek élete attól függ,
hogy uralkodója asszony ne legyen.

– Valóban: arról beszéltünk, szólt Elemér félelmes elfogultsággal.

– Te azt kérdezéd tőlem, folytatá Dalma holdkóros álmodozással, hogy ha
egy nőnek egyik kezével szivét, másikkal hazáját kellene megölni, s
választania kellene, melyiket választaná?

– Valóban, erről mind beszéltünk, szólt Elemér mindinkább összeroskadva
a gondolat terhe alatt, mely lelkére súlyosult.

E perczben egyszerre magához tért Dalma s sötét szemeit felnyitva,
körültekinte:

– Hol vagyok? Mi lelt?

– Elszédülél, uram.

– Miért nem jöttél segélyemre?

– Tevém azt, de nem vetted észre.

– Beszéltem valamit az imént?

– Egy hangodat sem hallám.

– Hát az előtt mi tárgya volt beszédünknek? Úgy. Igaz. Te egy leányról
beszéltél, a ki téged szeret. Ismerem őt.

– Egy szót se többet erről, szólt Elemér nyugtalanul. Felejtsd el
szavaimat.

Dalma megfogá Elemér kezét s szilárd hangon kérdé tőle:

– Hivem vagy-e?

– Parancsold, hogy meghaljak, viszonza ez lovagi ábránddal s
bebizonyítom, a mit kérdezél.

– Meghalni könnyű, élni nehezebb. Van egy hölgy, ki téged szeret.

– Nem óhajtom azt tudni.

– E hölgyet szeretned kell viszont.

– Emberi hatalom alatt áll-e a szerelem?

Dalma büszke öntudattal mondá, keblére téve kezét:

– Van, a ki szivéből ki tudja tépni a szerelmet.

– De nem volt soha, ki azt idegen földbe tudta volna átültetni.

– Neked tudni kell: e nő ama királyleány, kit nekem menyasszonyul
hozának.

– Értelek! kiálta fel Elemér.

– Akkor megöltél, hogyha értesz, szólt Dalma elfordítva égő arczát.
Mondd, hogy engedelmeskedel.

– Egy egész világrendszert bontasz szét szivemben! sóhajta Elemér
fájdalmasan.

– Ah! azt hiszed, hogy csak neked van szived?

– Ne lett volna soha! oh így belső seb által vérzem el.

– Sebet vágnak a fán is, midőn új ágat oltanak bele. Ez a leány téged
szeret.

– Azért temessem el?

Dalma indulatosan kiálta fel: Ha értesz és mégsem értesz, akkor rosszabb
vagy nálamnál. Pedig jobbnak kell lenned, mert erősebb vagy.

Elemér fájdalomteljes lemondással nyujtá kezét.

– Tégy velem, mit kivánsz. Én kész vagyok.

Dalma megragadá hévvel az ifju jobbját s némán megszorítva azt,
felmutatott az égre.

– Mit mutatsz ott nekem? szólt búsan Elemér.

– Jutalmadat… susogá Dalma szellemcsöndes hangon.

S azzal a mellékterembe sietve, elévezeté a várakozó leányt.

Halila elpirult és reszketett, midőn Elemért meglátta.

– Oh Dalma, én reszketek előtte, szólt, arczát annak keblére rejtve.

– Ilyenkor legszebb a nő. A szemérempír legbájolóbb szine az arcznak.
Elemér! vedd e gyöngéd kezet.

Az ifju visszafojtá keblében indulatait s elfogadá a leány remegő kezét.

– Vőlegényed kissé szomorú fiu, szólt Dalma mosolyogva. Te rajta légy,
hogy felvidítsd. Szive nem nyilt meg nő előtt soha, te azt tedd, hogy
utánad bezáródjék. Csupán álmok szokták őt háborítni, te tedd őt
boldoggá, hogy ne álmodhasson. Igérd meg nekem, hogy boldoggá teended
őt.

A leány zokogva hajolt Dalma kezére, míg Elemér az őrültséghez volt
közel.

– Most menjetek. A Tula-szigeten ismered rejtett mulató-lakunkat, ennek
magányában töltsétek boldogságtok első havait. Disabul ne aggódtasson
benneteket. Elemér, jusson eszedbe, hogy a kit kezedbe adok, ez üldözött
angyal, kit csak te menthetsz meg ördögeitől, s ki téged Istenként imád.

– Ha védeni kell, védeni fogom, szólt ez keserű nyugalommal.

– Most távozzatok a palota rejtek-ajtaján. Röviden bucsúzzatok. El, el!

– A viszontlátásig! rebegé Elemér bánatosan.

– Soha! sóhajta Dalma.

– Légy boldog örökre; szólt a leány, megcsókolva kezét.

Dalma szomorúan tekinte utánuk.

Míg lépteik hangzottak, hallgatózott, s midőn nem hallék többé semmi,
akkor lerogyott térdére, s arczát ágya leplei közé takarva, sírt
keservesen: «Soha sem látom őt többet!»

A könyek elolták a fájdalom tüzét. Azután megnyugodva kelt föl.

– Meg vagyok mentve, suttogá magában. A szív jéggé fagyott.
Megszabadultam azoktól, a kik üldöznek és megszabadultam attól, a ki
szeret. Atyám! ott a magas égben. Elégült vagy-e velem?

E pillanatban hivatlan látogató zavará meg a chagánt.

Kubláj tolakodék elő, mosolygó pofával kérdezősködve Dalmától
menyasszonya felől. Dalma keserű boszúval tekinte az emberre, ki őt
legszentebb fájdalmai közepett háborítá.

A boszú kifejezése lassankint gúnyos kárörömbe ment át tekintetében.

– Vágd le szakállodat, emir s tipord a sárba, szólt neki gúnyolódva. A
leány, kit számomra menyasszonyul hoztál, míg én nem tartám rajta
szemeim, vezéremmel, kit még apja udvaránál megszeretett, megszökött.

Kubláj megnémult, mint kit kővé változtattak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A Tula szigetén, magas nyírfáktól árnyékozva állt azon kis csendlak,
melybe Elemér Halilát vivé.

A sziget mellett el lehetett hajókázni, a nélkül, hogy e lakot valaki
észrevegye. Valami szent tartózkodás tilta mindenkit ott kikötni. A
hagyomány szerint ott voltak eltemetve Bertezena hamvai, s ott szoktak a
fejedelmek összejönni az Istennel, midőn nagy veszély idején tanácsot
kérnek tőle.

A magányos lak egészen fából volt épülve, kivül barna diófával kirakva,
magas ereszeit czédrusfa oszlopok tarták, miknek kigyós tekervénye szent
mondatokkal volt beirva, a falak belseje simított tarka gyökérfából; az
ajtók tábláiba csaták és áldozatok képei faragva. Köröskörül a vadul
összenőtt lombok szentséges sötétje.

Két hó mult azóta. A rejtett lak ajtai nappal mindig zárva voltak, csak
midőn feljött a hold, s a magányos sziget fái susogtak az esti széltől,
lehete látni a széltől félreingatott lombok között megnyilni egy
ablakot, melyen halvány arcz nézett lopva ki, s néha az ajtón egy fehér
női alak suhant ki, félve és futva.

A hold ismét úszik csendesen a felhők fölött, el-elbujva, s átragyogva;
a vizen egy keskeny csónak úszik lefelé; az evezőn kívül még egy férfi
ül benne.

A sziget-parton kikötnek. A hajós megállítja társát.

– Uram, nem kellek tovább?

– Akár elveszsz miattam.

– Örömest szolgálnék még, mert jól fizetsz.

– Első vagy a varchoniták között, a ki úgy szereti a pénzt.

– Tatár volt az anyám, s aranyat csodált meg. Ha megfizetsz érte, még az
ő sírját is megmutatom.

– Nincs rád több szükségem.

– Talán mégis. Megfizettél, hogy beszéljek, most már fizess meg, hogy
hallgassak.

– Valóban. Most juttatod eszembe. Fogadd ezt, hogy hallgatni tudj.

A hajós tenyerét nyujtá az ajándék elé, de az egy gyilok volt, mely őt
sziven üté, s melytől örökre megtanult hallgatni. – A férfi az erdő
sűrűjében tünt el.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A hold fénye besütött a rejtekház ablakán, átlopózva az eléhajló lombok
levelein. Benn egy halvány, megtört férfi alak járt, egy gyönge nő
karjára támaszkodva, sápadtan, mint kisértet.

A holdfény úgy illik mindkettőjök arczához.

– Jer, ülj e kerevetre, szól Halila. Hajtsd fejedet vállamra, kezedet
add kezeimbe.

A férfi bágyadtan hanyatlik ülőhelyére, szép arcza elhervadt, szemeiből
kiégett a tűz, homlokát nem emeli többé oly büszkén.

– Erőtlen vagyok ugy-e bár? szól reszketeg hangon; kezem hideg mint a
jég, s fejem forró mint a tűz. – Szegény nő!

– Miért sajnálsz engem? Én boldog vagyok, hogy ápolhatlak.

– Menyasszonyéjed óta szüntelen. Elhervadtam, mint a letört galy. Valaki
megátkozott engem, s az átok mindkettőnket ért. Te is együtt hervadsz el
velem. Jobb sorsot érdemelnél.

– Ne csüggedj. Még leszünk boldogok, szólt a nő, de ajkai rebegése
tanusítá, hogy zokogását alig birja visszafojtani.

– Gondolod? Gyógyított valaha iraló hasonló betegséget, mint az enyim?

– A vén jós ott a sziget alatt azt mondá rólad, hogy tested ép.

– Hanem lelkem beteg, ugy-e? Azt elhallgatá. Tehát meg fogok gyógyulni
nemsokára?

– Még az éjjel igérte, hogy fájdalmaidtól megszabadulsz.

– Még az éjjel; sóhajta Elemér és gondolá, hogy akkor azután vége lesz
mindennek.

A halál sejtelme csalhatatlan.

Elemér szomorúan tekinte Halilára s megsajnálta a szegény nőt, és azt
gondolá, hogy ne legyen ott, midőn meg fog halni.

– Jó nő. Tehát a vén jós azt igérte, hogy számomra gyógyfüveket fog
küldeni?

– Még az éjjel kell értök mennem.

– Miért éjjel?

– Tudod, hogy nappal félve hagyhatom el rejtekünket.

– Úgy, igaz: hisz mi titokban élünk itt. Senki sem izent, senki sem
keresett, mióta itt vagyunk?

– Nem vettem észre.

Élve temettek el, gondolá Elemér búsan. – No, jól van. – Nemsokára
megszolgáltuk a sírt. Ott is jó lesz feküdni. – Tehát menj a vén jóshoz
derék nő, s aztán megjőjj hamar. El ne feledkezzél, ha a szent fákhoz
jutsz, értem imádkozni.

– Minden gondolatom imádság te érted.

– Köszönöm, köszönöm. Hadd megcsókolnom kezedet. Arczodat ne! Elhervadna
lehelletemtől. – Te áldott teremtés. Ki véd meg téged, ha én nem leszek?
Eredj, – eredj.

– Könyezni látlak, ha visszatérek, mosolyogni lássalak.

– Szegény asszony. Ez minden boldogságod. Könyem, ha távozol,
mosolygásom, ha jösz. Áldjon meg az ég. Áldjon meg úgy, a hogy meg
voltál átkozva eddig.

– Akkor téged kell meggyógyítnia, szólt Halila érzékenyen karolva át
hervadó kedvesét.

– Megállj még, úgy fázom, úgy reszketek. Hiába takargatsz. Perzsia
minden préme sem melegít fel engem. Add ide kardomat. Ne kérdd: minek?
Jól esik, ha megtapinthatom vasát.

Halila oda nyujtá a kardot. Elemér lázas örömmel szorítá ezt szivéhez.

– Igy, most már nem reszketek.

A varchonitáknál ősi szokás volt, hogy mikor a férfi haldoklott, mellé
fekteték a kardot s azzal együtt temették el. Elemér előre gondoskodott
magáról. Azután gyöngéden megsimogatá Halila fürteit: «vigyázz magadra
az úton, az ég oltalmazzon. Légy boldog örökre.»

– Miért mondod «örökre?» kérdé a nő keserű előérzettel.

Utolsó áldása volt az neki.

– Isten veled, susogá, még egyszer megszorítva kezét.

A nő megcsókolá hideg homlokát.

– Míg visszatérek, álmodjál édesen. Bennem minden érzés azt súgja, hogy
te újra felvirulsz. Én boldog vagyok, ha arczod láthatom s álmaid felett
virrasztani nekem mennyei üdv. Mielőtt a gönczöl elfordulna, visszatérek
s a hajnal új napot hoz.

A nő eltávozott, csókot és könyes pillantást vetve vissza a küszöbről.

– Több hajnal nem jön föl én reám, sóhajta Elemér. Légy boldog örökre!
suttogá, midőn az nem is hallhatá már.

A hold méla fénye szüntelen változó alakokat fejte az ingatott lombok
közül a padozatra. Elemér ábrándozva, álmodozva maradt ott magában, s
beszélgetett, vagy tán csak álmodott, s azt hivé, hogy beszél.

– Ketten maradtunk ismét: te és én. Mit akarsz? Hová csalogatsz? Ha nem
vagy élő lény, miért jelensz meg előttem? Miért lopod ki belőlem a
lelket? Miért mosolyogsz rám? Itt és ott, és amott és mindenütt, a hova
nézek, előttem állsz. Látlak, kezedet szorítom, arczodra nézek, hallom
hangodat, beszélek veled. És még sem vagy senki. Nem látja más alakodat,
csak én… ülj mellém… A sírba is velem fogsz-e jőni?… Hm, tudod, mit
gondolok most? Ha e perczben, a hogy így keblemen fekszel, e kardot itt
a te és az én szivemen egyszerre keresztül ütném, hogy soha el ne
válhatnánk egymástól! Mit szólsz hozzá? Azt nemde, hogy kezemet nem
birom megmozdítani. Már félig álmodom és nem tudom magamat ez álom ellen
védni. Azt hiszem, hogy látok, mozgok és beszélek, pedig szemem zárva
van, ajkam néma, kezem mozdulatlan. Jól tudom, hogy ez álom és nem tudok
belőle fölébredni! oh ez érzés öl meg engem! Látod ha élő lény volnál,
milyen boldogok lehetnénk együtt, míg most meg kell ölnöd, hogy olyan
lélekké tégy, miként magad… Te is szeretsz nagyon: oh jól tudom én azt.
De egyre nem gondoltál. Hátha neked itt kell maradnod, míg én tova
szállok? ugy-e, hogy elkomorodtál?… Sirsz?… Nos, miért nevetsz megint?
Ah értelek, ha én meghalok, te is meg tudsz halni, s akkor mindketten
egy helyre megyünk… Tehát a szellemek találkoznak a túlvilágon! úgy
boldogság meghalni… Te is vágyódol oda? Ez örök álomországba, ott
leszünk. Harmadnap este, hogy én elhagyom a földet, te is utánam jösz.
Addig én elkészítem a vőlegényi sátort, napsugárból, szivárványból,
éjszakfényből, fellegborulásból… Ott fogunk lakni örökké… ott fogunk
örökké álmodozni, ott megmondod nekem, ki voltál itt e földön? ott el
nem válunk egymástól soha.

Elemér teljes gyönyörrel emelé föl álommosolygó arczát, s tagjai
reszkettek a kéjtől, mely lelkét elfutotta.

E perczben halkan felnyilt a hajlék ajtaja, s a küszöbben megjelent ama
férfi, kit a megölt hajós a szigetre hozott.

A jövevény csöndes léptekkel járult az alvó ifju elé. Meglátta, hogy
milyen halvány. A láz gyötörte épen.

– Valóban sápadt fiu, dörmögé az idegen. A szerelem megárthatott neki.
Alszik, mosolyog, álma nyugtalan. Szerelemről álmodik. Ijedtségre fog
ébredni.

Ezzel halkan oda vivé jéghideg kezét Elemér arczához, s végigsimítá
rajta.

Az ifju felriadt az ellenszenves érintésre.

– Ki az? mit akarsz? kérdé az előtte álló alaktól.

– Ha megmondom, hogy ki vagyok? megtudod, hogy mit akarok, felele, s
leereszté hosszú köpenyét. Az én nevem Kubláj emir.

Elemér meg sem indult e szóra, keserű mosolylyal mondá:

– Ismerlek. Megtudtad, hogy haldoklom, s eljöttél, hogy meglásd, mint
mulok ki?

– Áldom a sorsot, hogy nem halálod után jöttem.

– Miért?

– Mert akkor nem ölhetnélek meg.

– Balga ember. Tehát dicsőséget akarsz abban lelni, hogy egy haldoklót
megölj, ki félóra mulva ugyis meghalt volna?

– Az az utolsó csepp véred kell nekem, mely még ereidben tévelyg! Te nem
tudod, mit cselekedtél, midőn a király leányát elszöktetéd. Disabul
országát vesztette e miatt. E leányt Dalmának kelle nőül venni, s ha ez
úgy történik, akkor tudva leend, mit másként bebizonyítni nem lehet,
hogy Dalma nem férfi, hanem leány!

Új nap gyuladt egyszerre Elemér szivében. Örvendetesbet nem mondott neki
soha senki, mint halálos ellensége. Megújulva az öröm rohamától
emelkedék fel ágyáról.

– Ah, tehát te vagy az?… Tehát te vagy az mégis! – Világ derül
agyamban!… Most látlak utolérhetlen nagyságodban, oh én bálványom. Most
már százszor kedves előttem a halál, mert várhatok rád a túlvilágon…
Imádlak… Lelkedet bámulom… Szellemed volt az, mi körülem lebegett
mindenütt, a te arczod volt az, mit előttem láttam… Tégedet igért a sors
nekem… Az igéret nem e világra szólt… Lesz hát szebb világ.

– Azt meglátod azonnal! szólt Kubláj, kihúzva kardját. Hajtsd meg
fejedet.

Elemér egyszerre büszkén egyenesedett föl. Visszatérő lelke még egyszer
arczába és szivébe hajtá vérét.

– Mikor hajtotta meg nyakát nemzetembeli férfi a halálcsapás előtt?
orozva jöttél ölni? Tanuld meg hát, hogy az oroszlán még haldokolva is
oroszlán s szemedbe néz és fogat mutat. S ezzel fölkapta öltönye alá
rejtett kardját, megvillantá azt a holdsugárban, kényszerítve ijedten
visszaszökni orgyilkosát, ki magáért kezde már aggódni, s az ajtó felé
tekinte.

– Jőjj. Látod, hogy én nem mehetek; hivá Elemér, félkezével széke
karjára támaszkodva, míg a másikkal kardját emelé.

Kubláj óvatosan közelge vissza, a két kard előbb halkan csattant össze,
a viadal mindig hevesebb lett. Az aczélok szikrákat hánytak a
holdsugárban, végre Elemér egy utolsó csapást mért ellenfelére, mely ha
azt megéri, ránézve is utolsó leende.

Kubláj ijedten ugrott félre, s tétovázni látszott.

– Pihenj meg, szólt gúnyosan Elemér; várd el, míg a halál önkényt elejt,
akkor jőjj nekem. De míg egy ízem mozdulni tud, addig ne közelíts, mert
vezetőnek küldlek a másvilágra!

Kubláj nem merte őt megtámadni többé. A hős azonban érzé, hogy szive
mind lassabban dobog. Vége közel volt már, csak nehány lélekzete
lehetett még hátra. Elemér ezt visszafojtá. Úgy akart meghalni állva,
karddal kezében, hogy ne vegye észre e gyáva, midőn keble utolsót
dobban, hogy ajka csukva legyen, szíve meg ne mozduljon, midőn kebelébe
ütendi vasát… «Oh Dalma szeretlek!» sóhajtá még egyszer, s azzal
összerogyott.

Kubláj fogait csikorgatá, hogy vér nem jött döfés után a sebből, melyet
a haldoklón ejte, s arczán egy torzvonása sem volt a fájdalomnak utána.

Azzal ördögi vérörömmel foglalta el a holt ifju helyét, s annak
karszékében ülve várta, míg Halila visszaérkezik.

A nő gyorsan járt, imádkozott a szent fák alatt, felkereste a jóst, az
gyógyszerül egy tubafa-ágat adott neki férje számára. Halila, mintha
sejtené, hogy e fa lombjai csak a holtak számára zöldűlnek, az útfélen
saját maga számára is szedett gyógyfüvet – haláladó bürköt. Igy jött
aggodalomtól dobogó szívvel a kis hajlékba vissza, s még a küszöbben
susogá:

– Elemér! Jó férjem… Alszol-e? s oda simult és kezét kinyujtá a
kereveten ülőé után.

Azon perczben fölemelkedék az emir, s fagyos gúnynyal kiálta:

– Nem alszom.

Halila hátratántorodék, a szó elhalt ajkán.

Kubláj fenyegetőn húzódott közelebb hozzá:

– A férj itt fekszik lábaimnál. E kardon az ő vére piroslik. Nem
óhajtod-e, hogy a tieddel egyesüljön?

Halila e pillanatban azon ritka nemével a lélek jelenlétének, mely az
őrültség rettentő határán szokott megjelenni, ismerős mosolygást
kényszeríte arczára, s kezét nyájasan nyujtva Kubláj elé, nyugodtan
szólt:

– Hozott az ég!

Kubláj megütközve tekinte a nő szemébe.

– Te engem üdvözölni mersz. Megcsalhatni vélsz-e?

– Üdvözöllek, mint megszabadítómat. Ez ember erővel rabolt el engem.

– Könnyű volt ott a győzelem, a hol nincs ellenállás. Te azonban nagy
könnyen hozzá szoktál szerelméhez.

– Mondd: gyülöletéhez. Nem férjem: tömlöczőröm volt nekem, nem
gyöngédség: kinzás, üldözés, keserv volt, a mit nála találtam.

– Értetlenül beszélsz. Ha gyülölt, miért rabolt el?

– Te nem értesz mindent. A chagán meg akart tőlem menekülni, mert ő is
mást szeretett.

Kubláj meg volt lepetve. Kénytelen magában elismerni, hogy e nő igazat
beszél, mert azt is tudja, a mit ő csak sejtett.

– Tehát a chagán maga szöktetett el vele? Hanem ő örömest ráállt erre,
mert szerelmes volt beléd; nem volt-e az?

– Ő is mást szeretett. Én csak foglya voltam.

– Mást? Nem tudtad meg, hogy kit?

– Álmaiban sokszor beszélt elérhetetlen tündérképekről.

Kubláj összeveté azokat, a miket Elemértől hallott s gyanuja mindig
erősebb lett, hogy Dalma őt szerette és szeretteték általa s tudá
bámulni azon női szivet, mely ennyi lemondásra képes.

– És te miért nem iparkodtál innen megszabadulni?

– Azt csak az ő holttestén keresztül tehettem, s ime láthatod, hogy
nálad nélkül is meghalt volna.

– Mit beszélsz?

– Lassan ölő mérget kevertem étele közé… suttogá Halila, de meg is állt,
hogy magában bocsánatot kérjen Istenétől e hazugságért, melytől lelke
visszaborzadt. Oh mely örömest halt volna meg vele együtt; de most apja
vére lángolt fel szivében s föltevé, hogy élni fog.

Kubláj hitetlenül rázá fejét.

– Im lássad, most is bürköt hoztam a parti ingoványból, míg ő aludt, és
e tubafa-gally is számára van letörve.

Kubláj csodától elfogva kiálta fel:

– Astarothra! e nő nagyobb ördög, mint maga Astaroth! Egy gondolatom
támadt. Én meg akarom tudni, ki volt e férfi rejtélyes kedvese?

– Miként?

– A varchonitáknál ősi szokás, hogy ha valakit meggyilkolnak s gyilkosa
nem ismertetik, a holttestet a legközelebbi rokon ravatalra fektetve
viszi a chagán elé, s felhivja mindazokat, a kikre gyanuja van, hogy
kezüket a holt sebére téve esküdjenek meg, hogy halálában nem vétkesek.
Ha a seb vérzik, az azt jelenti, hogy a gyilkos tette rá kezét. E
törvényszék a Zomotor, a halálujítás. Te elhozod a chagán elé a
halottat. Én balfelől állandok trónja mellett, hogy arczát
szemlélhessem. Minek örülsz?

Halila nem birta arczán eltitkolni az iszonyú örömöt, mely szivében
támadt.

– Azon örülök, viszonza, hogy az is ott leend, a kit gyülölök.

– Te is, a hulla is fátyollal lesztek letakarva; a vérehagyott tetem
senkinek sem leend árulója, a holt arczát nem látandja addig senki,
ekkor egyszerre felrántod róla a leplet. És akkor az, ki neki szerelmese
volt, nem fog-e magáról elfelejtkezve rögtön oda rohanni hozzá s ha el
tudta titkolni szerelmét, lesz-e elég ereje eltitkolhatni fájdalmát?

– Valóban el fogja árulni magát, szólt elgondolkozva tervén a nő.

– Kezet reá, szólt Kubláj örömmel.

– Kezeim között tartom őt; suttogá Halila.

– Kit?

– Azt, a kin boszút akarok állani, szólt a nő, megrázva Kubláj kezét, ki
nem vette észre azt a fenyegető villámot, mely e perczben a hölgy
szemeiből feléje lobbant.

Apja vére lángolt fel a nő szivében.


V.

A honalapítás ünnepére összegyűlt szent berkeiben a nemzetnek színe,
java.

Azon napok emlékére volt ez ünnep szentelve, mikor még a varchoniták
szegény rabszolganép voltak, s puszta erdeikben idegen elnyomó számára
kovácsoltak kardot, lánczot önmaguknak.

Saját kezüktől elejtett vadállatok bőrébe öltözve jelentek meg a
férfiak, saját kezükszőtte öltönyökben a nők, mint egykor Bertezena
idejében; így állt Dalma is közöttük, vállain fényes párduczbőr
keresztülkötve, mely gömbölyü vállát és karjait engedé láttatni, miknek
gyöngéd idomzatán minden mozdulatnál kitünt a férfi-erőre szoktatott
izmok játéka.

A hölgyek szemérmesen tekintének daliás chagánjuk alakjára, büszke
önérzettel a férfiak. És Dalma elpirult, érezve, hogy termetére férfiak
tekintete van függesztve.

A vezérek üllőt, kalapácsot és vasat hoztak elő, Dalma izmos kezébe fogá
a nehéz pőrölyt, s a nép színe előtt a szikrázó vasból kardot kovácsolt,
egyet azok mintájára, mikből négy ér fel egygyel, s azt fölemelve,
fogadást tőn, hogy Bertezena utódait nem engedi rabszolgákká lenni soha.

Szemei könyeztek, midőn beszélt, a nép azt hivé: örömkönyek.

Ekkor nyakába akaszták a fejedelmi kaczagányt s egy magas fatörzsre,
mint trónra, felültették. Hasonló trónról osztá egykor Bertezena
parancsait.

A nép választottai tisztelegve járultak eléje. Jött legelőbb hét agg
rhabonbán, s a legvénebb végig simítva ősz haját, szólt:

– Üdv neked, oh Dalma, ki megtartád, a mit apáid szereztek, lásd hazádat
felvirulva és légy áldott. Boldog, a ki alattad születik, s boldog, a ki
alattad hal meg. Élj sokáig.

A hét vén rhabonbán elvonult, jött utánuk hat vezér: – a hetedik, a
legifjabb, nem volt ott. Senki sem tudta, hová lett.

Pedig neki kellett volna elmondani e szavakat, miket az utána legifjabb
vezér monda el:

– Üdv neked, oh Dalma, ki népek urává tetted nemzetünket, légy erős,
légy hatalmas, három tenger legyen országod határa, s az egész ég legyen
boltozatja. Élj dicsően és sokáig.

A nép azt hivé, Dalma örömkönyeket sír: az volt akkor is eszében, hogy e
szókat Elemér szájából kellett volna hallania.

A vezérek után jött hét ogur nő, tisztes, komoly arczú hölgyek.

– Üdv neked, oh Dalma, szólt az első, ki határainkat megvédted vad
ellenségtől s boldogságot és jóllétet árasztál tűzhelyeink körül. Légy
oly boldog egykor, mint mi mindnyájan vagyunk. Láss örülő családot magad
körül, délczeg fiakat, szelid leányokat, kikben tenmagad légy
megdicsőülve. Élj sokáig.

Dalma keserüen tekinte a szónoknőre, ki oly szomorú gúnyt monda reá
áldásképen.

Hét fiatal szűz jött ekkor elő, vadrózsával s liliommal koszorúzva.
Pirulva, pihegő kebellel járult elé a kiválasztott hajadon, nem mert reá
feltekinteni, midőn rebegő hangon szólt:

– Légy áldva, oh Dalma, ki bennünket hazát szeretni tanítál,
szerelmedért jutalmazzon szerelemmel a sors, mindenkitől légy szeretve s
legjobban szeretve egytől.

Dalma kezeibe rejté arczát.

Végre hét kisded jött elő. Kis vezérök bátran állt a chagán elé s
elmondá rövid üdvözletét:

– Üdv neked, Dalma! s magától utána tevé: «ha megnövünk, mink is veled
megyünk a harczba!»

Dalma sóhajtva tekinte szét. Mindenütt örvendő arczok vették körül. A
nép boldog volt és derült, a fák fel voltak koszorúzva, az erdőben
elszórt sírok beültetve lobogó kopjákkal, csak az ő lelke volt sötét. Az
áldás nem fogott rajta.

Majd jöttek a «hegedősök» húros hangszereiken nemzeti dalokat verve;
megszólalt a koboz és tilinkó, s míg az ifju szittya leányok
hőskölteményeket daloltak, körbe állt a fiatalság s eljárta a
«dalitánczot». Az ifjak kezeikkel a csatát utánozva tánczoltak, közbe a
hölgyek szelid éneklése zengett.

E pillanatában a közörömnek egyszerre szomorú kürthang rivallt meg a
háttérben s míg a mulatozók botránkozva tekintének az ünnepélyt zavaró
gyászhangra, Dalma mellett egy baljóslatú hang szólalt meg:

– Ez a zomotor hangja.

A chagán megdöbbenve tekinte oda. Kubláj állt mellette, trónjára
könyökölve.

A gyászhangok mindig közelebb érkeztek s nem sokára lehete látni a
szekeret, melyen fehér lepellel leterítve s zöld gallyakkal körültűzve
állt a gyászravatal, mellette földig lefátyolozott nő haladt.

A kikiáltó kürtjébe fujt és szólt:

– Dicső chagán és egybegyűlt férfiak! Ez előttetek álló gyász nő nevében
tudtotokra adom, hogy e nő «tetemre hív» benneteket általam, melynek
engedelmeskedni tartoztok haladéktalanul és ha az első vezér, vagy maga
a chagán volna is, a kit e nő hivni fog, az tartozik kezét a meggyilkolt
sebére téve leesküdni a vádat magáról. Szent a törvény és áll
mindnyájunk felett!

A férfiak néma főhajtással fogadák a kikiáltó szavát, maga Dalma is
leszállt trónjából, inte a gyásznőnek, hogy hívja fel mindazokat, kikre
gyanúja van.

Halila csendesen körültekinte sűrű fátyola alól; s a mint a férfiak
egyenkint végig lépdeltek előtte, kérdezve: «van-e rám gyanúd?» némán
inte nekik, hogy menjenek tovább.

Egyet sem hivott a hullához.

– Kire gyanakszol tehát jó asszony? kérdé Dalma, miután az mindegyiket
elutasítá.

Halila ekkor megpillantá Kublájt a trón mellett s rámutatott egyenesen.

– Ő reá! kiálta Dalma megdöbbenve. Ő Disabul követe.

– Tudom. Felelt Halila kikelt hangon s újra inte Kubláj felé.

Ez düh- és félelemtől reszketve huzódék hátra.

– Ez asszony őrjöng! hebegé. Én nem tartozom törvényeitek alá.

– Törvényeink nem ismernek különbséget, szólt Dalma. Ha e nő gyanúja
alaptalan s te ártatlannak érzed magadat, nincs miért rettegned; de ha
bűnös vagy, itt vétettél, itt lakolsz meg.

– De e nő engem félreismer.

– Ismerlek jól, szólt közbe Halila. Magad megvallád, hogy te ölted meg
férjemet; jer, tedd sebére kezedet, hadd szóljon a seb.

Kubláj huzódozva lépett oda s fogcsikorgatva sugá Halilának:

– Elárulál, de el fogsz veszni te is. Gondolj Astarothra.

– Mért nincs tíz életed, hogy férjemért áldozhatnám valamennyit.

– Legyen tehát, szólt Kubláj s kezét vakmerően a holt sebére tevé.

Mindenki elszörnyedve szökött vissza. A vér egyszerre elkezde
felszökellni a sebből s elborítá a szemfedőt.

– Gyilkos! kiáltának az emberek, visszaborzadó dühvel.

– Te vagy e férfi gyilkosa? szólt Dalma szigorú hangon.

– Igen, én! Kiálta egyszerre vakmerően Kubláj, s lásd meg, ki volt az, a
kit megöltem?

S ezzel felrántá a szemfedőt, mely alatt Elemér holtteste feküdt,
hidegen, sápadtan…

Dalma, mint kit a villám ütött meg, rogyott össze a holttetemre,
szívszaggató hangon kiáltva:

– Elemér! kedvesem.

– Hah! Fájdalmad elárult! harsogá Kubláj diadalmámában. Te nő vagy és e
férfi szerelmesed. Trónod enyim.

– Tiéd a vérpad! szólt Dalma fölegyenesedve fájdalmas dühében. Nincs
hatalom, mely megmentsen boszúmtól.

– Így! így! biztatá Halila, megfogva Dalma kezét, ne hagyd őt kezeid
súlyát kikerülni. Törd össze, semmisítsd meg. Ölje meg a bakó, temessék
el a hollók, sirassa meg a vihar, átkozzam meg én!

– Te nem parancsolsz e földön többé! kiálta Kubláj. Én ország, világ
előtt vádollak, hogy nem vagy férfi, hanem leány s országod e miatt
Disabul országa lett, néped az ő alattvalója, te magad az ő rabszolgája.
Tedd le fejedelmi pálczád.

– Fejedelmi pálczám e kard! szólt Dalma, fölemelve azon kardot, melyet
az imént kovácsolt s miként egykor őse, Bertezena, épen úgy vágta ketté
Kublájt, hogy két része jobbra balra hullott.

– És most – kardom mutassa meg: férfi voltam-e, vagy asszony!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nehány hó múlva megkezdé Disabul tatár szövetségesével a harczot a
varchoniták ellen. Dalma keresni látszott a halált, egyetlen jóltevőjét
még e földön. Nem is sokáig váratott az magára, egy dicsőséges viadalban
a sereg élén csatázva elhullott. Holtteste úgy elveszett, hogy senki sem
talált rá többé.

Dalma halála után a varchoniták felkerekedtek egész nemzetestűl s
elmentek jobb hazát keresni. Inkább elhagyták ősi országukat, mintsem
rabszolgák maradtak volna benne.



SHIRIN.

Persia földén vándorlunk… Két árnyék követi léptünket: egyik a naptól
vetett, másik a multak emléke. Minden kőnek, minden dombnak története
van itt, mely beleszövődik a világhistoriába; ezek a rongyos sárpaloták
fényes városok romjaira vannak épülve, s azok a kecskék amott királyok
sírján legelésznek.

Domb emelkedik itt amott, kövek állanak ki belőle, külföldről jött
tudománybuvárok megássák az elhagyott dombokat; senki sem tudja már, mi
volt, mi emelkedett ott? és ők titkos borzalommal olvassák a kiásott
kövekről, hogy ott Ninive feküdt. Tovább mennek, – két-három napi járó
földre s valahány halmot megkérdenek, a romok azt felelik, hogy ott
Ninive feküdt. Egyik végéről nem lehet meglátni a másikat, egy egész
ország fekszik ott eltemetve. A nép elmegy mellette egykedvüen s
csodálva kérdi, hogy mit néznek e halmokon az idegenek, miken
ősemlékezet óta vad bokor és zöld fű terem?…

A régi Persia, Róma vetélytársa, a világhódító satrapák, a fényes
udvarok temetve vannak; sírjaikra senki sem gondol kegyelettel, neveik,
tetteik ott porhadnak a historia hideg lapjain; de a szerelmet, a szelid
ábrándokat megtartogatta a halhatatlan népköltészet, átmentek azok az
élő nép szivébe s a messze kornak tündérszerelméről beszélnek a
hagyomány regéi.

Mi van e nagy halmok alatt, azt a nép legvénebb bölcsei sem tudják
megmondani, de ha kérdenéd, hogy micsoda három halom az ott Kazri-Shirin
mellett, hova a környék ifjú leányai szelid danáikkal szoktak eljárni,
körültánczolva azokat tündéri karéjban? erre mindenki megtudná mondani,
hogy az egyik sírban Ferhad fekszik, a halhatatlan művész, azon nyilik
piros rózsa, a másikban Shirin alszik, a tündérbáju királyné, rajta
nyilik fehér rózsa; közepett fekszik Omaya, a vén gonosztevő banya, a ki
őket megrontotta, ezen terem tövisbokor. A két rózsabokor ott áll
ősemlékezet óta, ágaikkal egymást látszanak keresni, hulló
virágszirmaikkal behinti a szél a tájat, és azért jár évről évre ide a
környék leánya, hogy a rózsát megöntözze és elbeszélje egymásnak Ferhad
és Shirin szerelmét.

* * *

Nyugati Persia egyik legkiesebb rónáját hosszu félkörben szegi be a
Behistán hegyláncz; szelid zöld halmokon kezdődik előbb, melyek mindig
magasabbra hágnak, kopár bérczek, szédületes ormok emelkednek egymás
fölé, legmagasabb, legzordonabb bércz közöttük a Takhtibostan, a «kertek
trónja», mely ugy tűnik fel sötét, lombtalan homlokával a körüle
elterülő Kirmandzsah virány fölött, mintha agg kopasz király lábainál
ülne a viruló menyasszony.

A Behistán hegyláncz egy nyitott könyv, melynek sziklalapjaira népek,
királyok és hősök története van felirva. A sziklák oldalai, az ormok, a
gránitköbök tele irva ékbetükkel, miket bölcsek és költők véstek oda,
csodásan vegyítve a költőileg szépet a történetileg nagygyal, s a hol
kifáradt a bölcs és a költő, folytatá a mondákat a szobrász, odavésve a
néma betük közé a királyok, hadvezérek, csaták, vadászatok élő alakjait.
Minden királynak volt új hire, új dicsősége, voltak költői, szobrászai,
kik új költeményekkel, új szobrokkal faragták tele a bérczeket, s mikor
már nem voltak sem költők, sem királyok többé, előjöttek a vad bokrok,
vad virágok, körülnőtték, körülfolyták a komoly faragványokat s most ott
állnak e másfélezredéves kőalakok, minden évben fris lomb, fris
folyondár által bezöldelve.

A Takhti-Bostan tetejébe, a meredek sziklafalon háromszáz lépcső vezet
fel, s ott egy kiálló emelvényen végződik. A lépcsők fokai vakmerő
kapaszkodót képeznek a sima, egyenes bérczoldalba vágva: a gondolat
őrült merész; a hegytetőn semmi sincs egyéb egy ülőhelynél, éltét kelle
annak koczkára tenni, ki e szédületes lépcsők fokain felmászott odáig,
hogy onnan széttekinthessen.

Most nincs mit látni onnan. Kelet felől a sós puszta sárga látköre vonul
el, a közelben elvadult pagonyok lepik a tetőket, a dámvad megjelen és
ismét eltünik a sűrű rengetegben, csak itt-ott mered fel egy-egy fehér
oszlop félig letörten a magas zöld közől, jelentve, hogy itt temető van.

A hegy oldala mellett zuhogva szakad alá egy tajtékzó patak, százölnyi
magasan fölötte látszanak valami vízvezető maradványai; valaha ott járt
a folyam s most ismét kiszabadítá magát az emberi kéz rakta börtönből s
szabadon zúg, csattog ismét szikláról sziklára omolva, s fergeteg idején
száz mázsás kövekkel hajigálja a völgyet, miket meggyült haragjában a
sziklákról letép s alant ismét összetorlaszt.

A mult században egy csonka szobor feküdt e patak medrében, félig a part
szikláihoz dülve, melyek nem engedték alább hengeredni; talapja nem volt
már, egyik felemelt karja is hiányzott, de arczán még kivehetők voltak a
női vonások, öltönyén a rávésett gyöngyök és virágok maradványa, fején
még állt a gömbölyű tiara, a sassanidák fejékéhez hasonló, s alakjának
plasticai szépségéről még lehete gyanítani a művész lelkesülését, mely a
kőnek éltet adott. Így látta azt egy frank utazó, a köznép által
virágokkal koszoruzva, lombokkal körülaggatva, mert az a hit élt a
népben, hogy a ki e szobornak áldozatot hoz, az szerelmében meg nem
csalatkozik, – és a szerető szív háládatos.

E követ Shirin szobrának nevezik, és a patak maga is Shirin nevet visel.

Ujabb években angol történetbuvárok felkeresték Shirin szobrát és
patakját.

A patak azóta mélyebbre hengerítette le a szobrot. Most fel van az
állítva a part szélire, – virágokkal körülaggatva, mint az előtt, – a
szeretők szíve védje, mint hajdan, – de emberalak nincsen rajta többé.
Az arcz, a diadem, a ruhák rózsa- és gyöngyfüzérei le vannak róla
zsurolva egészen, kopasz, alaktalan kődarab, melyet a nép úgy említ,
hogy a «szép Shirin».

A patak benn a behistani hegyek között fakad, két óriási kőboltozat
alól, melynek mélyedésiben fejedelmi csoportozatok vannak vésve művészi
kéz által.

Az egyik boltozat padmalyán két szárnyas női alak látszik lebegni,
gondosan faragott szőlőlevelek és borostyánfonadékok közepett kezeikbe
nágas koronákkal, mikkel egy középen álló félholdat látszanak kinálni.
Alattuk, haut reliefben faragva, ül egy vén, komoly király sphinxektől
emelt trónjában, lábainál egy ifjudan szép nőalak foglal helyet, épen
úgy, mint a Kirmandzsah völgy a Takhti-Bostan hegy lábainál.

A király fején hat ágú hegyes korona van kettős szárnynyal, hosszú haja,
hosszú szakálla rendezett fürtökbe szedve, melyek helyenként gyöngyökkel
vannak átfűzve, – haj és szakáll. Királyi pálczája magas, földig ér és
fölül liliomban végződik, félkarjával arra támaszkodik. Hosszu palástja
művészi redőkbe van szedve, alóla görbe kard s hátul megnyuló sandalák
látszanak elő: – elől szétnyilva egy lánczszemekből font pánczélt enged
látni, mely apró csillagokkal és keresztekkel van átszőve.

A lábainál ülő női alak bizonyosan a királyné, fején a gömbölyü tiara, a
gyöngy-gombbal tetején, a finoman redőzött öltöny mindenütt tapadva a
tagokhoz, látni engedi az idomok tökélyét, s e mellett a ránczolatok oly
odavetetten könnyük, mintha csak a keresztülkasul font gyöngy- és
rózsafüzérekre volna bizva, hogy azokat összetartsák. Az egész alak oly
nemes és olyan gyöngéd, arczán lélek szól a kőből, minden vonás szelid,
bájos, nem olyan holt, mint más szobrok, látszik rajta, hogy a kéz, mely
alkotá, költőé volt – a szerelmesé.

Egy harmadik alak ifju férfit ábrázol, ki koronát nyujt a hölgynek,
egyszerű talár van rajta, mely válltól sarkig fedi. A kül elemek hatása
elől megvédve, tökéletesen ép maradt e mű, részletei oly finoman vannak
kidolgozva, hogy még a hölgy ruháit kapcsoló rózsák szirmai s a király
pánczéljának egyes lánczszemei is tisztán kivehetők rajta, magának e
három arcznak kifejezése pedig épen meglepő.

A király magasztos tekintettel néz el maga elé, látni rajta, hogy ez
arcz a minden királyok leghatalmasabbikának arcza lehet csupán, kinek
lábai előtt kelet és nyugat reszketve hajtja meg fejét és a ki jól tudja
és érzi hatalmát.

A hölgy szeliden, alig nyiló mosolylyal tekint fel, arczán bűbájos
ábránd dereng szét, mely a kő fehérétől még tündériebb kifejezést nyer.
Bizonyára ez arcz a minden királynék legszebbikének arcza, kihez imádva
fordul minden érző szív, – és a ki semmit sem tud arról, hogy ő szép és
szerettetik.

A harmadik alak egy szomorú arczú ifju.

A bolthajtás mellék gádorai apró domborművekkel vannak tele, miken
szarvas- és vadkanvadászatok vannak ábrázolva, amott lovon, itt
elefántokon üldözik a vadat a férfiak; másutt csaták ábrázolatai,
összekeveredett tömegekkel, miknek legkisebb alakját is csodás
biztossággal egészíté ki a szobrász. Másutt ismét pompás hajók, mik nagy
tavakon úsznak, tele hárfázó hölgyekkel, kik közt egy kopasz vén hárfás
ül középen.

Az átelleni bolthajtás fülkéjét egyetlen óriási alak foglalja el:
ugyanazon hosszu szakállu király lovon ülve, harczi köntösében, fején
korona, kezében bárd és gömbölyű paizs, hátán puzdra, ruhája
sárkányokkal és virágokkal van czifrázva.

E két bolthajtás között egy óriási mű veszi kezdetét, egy vakmerő hegyi
út, mely a Behistan hegylánczot egyenesen ketté vágni látszik. Alig
lehetne elhinni, hogy e merénylet emberi kéz munkája, ha az oldalfalak
mindenütt tele nem volnának ugyanazon ábrándarczú hölgy képeivel,
szobraival; két, háromszáz láb magasra emelkednek kétfelől az áthasított
bérczfalak, miket valami óriás, lőpor segélye nélkül tört keresztül; míg
egyszer félben szakad a mű, mintha a vakmerő kisértő belehalt volna
vállalatába, s nem támadt volna utána senki, a ki azt folytatni merje.

E roppant művek mind egyetlen költői lélek őrült szerelmének emlékei.

Ama csonka szobor a patakban, – a takhtibostani meredek lépcsők, – az
omlott vízvezetők, – a bolthajtások domborművei, – s a behistani átvágás
– mind egy tündéries regének mythosszerű lánczolatát képezik, melynek
szereplői régen elköltöztek, – ki a földbe, ki az égbe, – de emlékét még
ketten tartogatják: egyik a nép, ki danáiban a szerelem csodáiról
beszél, másik a kő, mely e csodákat megörökíté.

Azon időben, hogy Kosru Parviz uralkodott Persián, ezt a helyet, mit
most elvadult erdők lepnek, «paradicsom»-nak hítták. Ez volt Kosru
király legkedvesebb mulató helye, mérföldekre terjedő vadas kertjei,
mikben ezer elefánttal szoktak vadászni a királytigrisekre, tele voltak
a legpompásabb vadak minden nemeivel, maig is ott laknak az elvadult
pávák és struczok, miknek elődei a persa királynők kezeiből ették a
pirosmagú rizst.

A paradicsom pálmafái közől magasra emelkedtek a fejedelmi paloták,
szobrok, istenképek, egy-egy diadal emlékére épült templom, küszöbénél
az emberfejű szárnyas bikákkal, miknek jelképében volt egyesítve a
szépség, ész és érő.

Különösen Kosru Parviz sok új emlékkel és szoborral gazdagítá e
paradicsomot. A görög és római szobrászok seregestől vándoroltak
udvarába, elhagyva a classicus földet, melyen akkor vandalok és avarok
mulattak: mind nem nagy pártolói a szépművészeteknek.

Egy napon birodalma minden szobrászát összehivatta a király, s egy nagy
gömbölyü terembe gyüjté őket össze, melynek egyetlen nagy, ajtó
magasságnyi ablaka vörös selyemmel volt lefüggönyözve, ott maga körül
állítá őket.

– Művészek! szólt a király, ti égiek által ihletett emberek, kikkel meg
van osztva a teremtés hatalma. Parancsomra csodákkal népesítettétek meg
a földet, örökkévalóvá tettétek a hirt, kiragadtátok a mulandóság
kezéből a dicsőséget, megfosztottátok a feledékenységet fogaitól, hogy
ne árthasson velök a halandó nagyságnak; most egy új munka vár reátok,
halhatatlanná tenni azt, a mi legszebb volt valaha az ég alatt,
halhatatlanná tenni az istenség remekét.

A szobrászok találó érzettel suttogták egyszere: «Shirin».

– Ugy van! ő az, kinek emlékét örökkévalóvá akarom tenni, hogy évezredek
mulva is örüljön a föld annak, a mi volt és irigyelje azt. A feladat
nehéz; ki tudna ő rá nézni, a nélkül, hogy el ne vakuljon bele s
erőtlennek ne érezze kezét, hozzá hasonlót teremteni? Nem is fogjátok őt
láthatni, csupán egyszer, csupán annyi ideig, a meddig egy hosszu
lélekzet tart. A kinek ez egyetlen tekintettől lelkében nem marad a kép,
az ne fogjon a műhöz; a ki nem tud beszélő ajkat, mosolygó arczot,
pihegő keblet faragni a kőből, az ne fogjon a műhöz. Mert ha lesz
köztetek, ki őt oly híven állítandja elő, a mint én kivánom, annak oly
magas jutalmat adok, a minőt maga kivánhat, és ha elég bolond volna
koronámat óhajtani, neki adnám; de ha hűtlen lesz a szobor, melyet róla
másoland valaki, megbüntetem, mint tolvajt, mint szentségtörőt, ki
meglopta a szent tüzet, hogy ételt főzzön mellette! a milyen kegyetlen
volt Pallas Arachnéhez, ki istenekkel mert versenyezni, oly kegyetlen
leszek én ahoz, ki kontár kezekkel fog e műhöz. Most álljatok az
ablakhoz és nézzetek.

A király saját kezével megrántá a függöny bojtját s az felgördült a
szobrászok szemei előtt.

Egy gömbölyü kert tűnt eléjök, bókoló pálmáival, miknek fénylő
leveleiről a nap-izzasztotta harmat csepegett alá, a legsűrűbb
myrtusbokrok bozótjai közepett egy kisded tó feküdt, kristály tiszta
vizén keresztül meglátszott a drágaköves mozaik, melylyel feneke ki volt
rakva, négy felől négy corynthi érczből faragott sárkány okádta bele a
vizet, melynek körhabjain a partról belé hullott virágok szirmai
lebegtek.

A kert oly magas fallal volt körülvéve, hogy belőle csak a Takhti-Bostan
tetejét lehete meglátni, de belől nem látszott a fal ridegsége sehol,
oldalait befolyta a borág s még párkányai is be voltak ültetve
falrózsával s tarka, hosszu fűvel, melynek fürtei lehajlottak két felől.

A bokrokon túl hárfahangok hallatszottak, száz meg száz női ajk
harmoniája édesíté meg a léget. Kosru Parviz tizennyolczezer hölgyet
tartott udvarában, kiknek nem volt egyéb dolguk, mint az egyetlenegy
Shirin lelkét felderítni.

Egyszer szétnyilnak a bokrok, a szobrászok lélekzetvisszafojtva
tekintenek oda, s szemök világa vész!

Hat hölgy lép elő, – mind oly szép, mint a hold, egyik szőke, halvány
scandinav szűz, másik karcsú, mint virágszál, Circassia nemes
vonásaival, harmadik barna hindu leány, tagjai fénylenek, mint a
napsütötte ércz, negyedik rózsaarczú, parázsszemű avar delnő, aczél
rugalmu izmokkal, vállai nyíllövés és kardforgatásban domborultak ki,
ötödik szelid chinai leány, szemekkel, mikben titkolt láng ég, tagjai
átlátszanak, mint az alabastrom s hajlékonyak, mintha semmi sem volna
bennök szilárd, hatodik egy æthiop nő, ifjú gyermeki alak, nagy, őszinte
szép szemekkel, fekete arczán az ifjuság rózsái nyilnak, – a hajnal az
éjfél közepében.

Most előlép a hetedik. El veletek holdak! feljött a nap… E hetedik
Shirin.

A körüle állók kecsei arra valók hogy legyen árnyéka az övének. Csak
felhői ők a napnak, általa megaranyozva, senki sem látja őket többé, a
szemnek csak egy sugára van, s az mind Shirin arczán jön össze, csak őt
látják, csak őt bámulják, csak őt nem felejtik el soha.

Oh, ne hasonlítsátok azt, a mi szép, márványhoz, rózsához, liliomhoz; a
kő hideg, – rózsa, liliom hervadandó; nem szép az, a mi csak a szemnek
szép! valami mélyebb rejtelem van a szépség fogalmában, a mit az emberek
éreznek, de nem értenek.

Mi volt az a bűbáj, az a megtörhetlen varázs, a mi Shirin szépségéről
még az utókorra is elmaradt, hogy költők tőle lelkesüljenek föl? – Szép
arcz mindig volt a világon. – Szép lélek volt ez, mely az arcz fölött
lakik, mely olyan bűbájt ad minden vonásnak, hogy költővé kell annak
válni, a ki rátekint!

Ez a csodás vegyülete a lélekkifejezés ellentéteinek volt az, mi őt a
világ minden szépségei között páratlanná tevé; az ajk boldog
mosolygásában rejtve volt a költőibb vágyak utáni fájdalom, a homlok
derűjében méltóság és ártatlanság világolt, a szemekben vágyak könye
alatt égett a szenvedély tüze, s a szempillák csukódása boldogságot és
epedést vont reájok.

A hányat lépett, annyiféle alak volt. Egy pillangó után kapott, s azt
elfogta egy rózsára leszálltán; – mosolygó gyermek volt ekkor, ki tarka
foglyának örül. Ekkor megszánta a lepkét s tenyerére téve, szélnek
bocsátá azt; – lenge tündérnek látszék ekkor ég felé emelt orczával,
mintha utána repülni készülne a könnyü pillangónak. Most valami hidegre
lépett, s felsikoltott; – azt hivé, kigyó van lábai alatt; azután
elnevette magát ijedelmén s kaczagott, mint egy társaival játszódó
najasz; – azok felvették az általa eltaposott virágot, Shirin könyezett
fölötte, megsiratta, hogy elgázol, s keblére tűzte feléledni; – azután
leült a tópartra társaival, azok virágfüzéreket hoztak, átkötözték vele
homlokát, könnyü ruháit, termetét, ő hagyta magát felcziczomázni
mosolyogva; – a leányok valamit sugdostak fülébe, néha mosolyogva
hallgatá a suttogást, máskor, mintha csiklandaná a suttogó szó, eldugta
előle füleit, fejét negédesen húzva vállacskái közé; s egy szóra
összerezzent, méltóságteljes haraggal tekinte társnéjára, délczegen,
büszkén fölemelve fejét, szemei villogtak, szemöldei hajlása öldöklő ív
volt, mint Dianáé, midőn Niobe leányait lelövöldözé.

Azok reszketve simultak meg ez istenasszonyi tekintet elől.

Akkor hidegen inte nekik, hogy távozzanak el, s egyedül maradt,
ábrándozó alakkal eldülve a vízparton, s koszorúja virágait egyenként
szórva a fecsegő habba.

Végre keblére tevé kezét s hosszan felsóhajtott, arczán az örömtelen
boldogság nevezhetlen vágya látszott, mely lassanként rózsálló pírba
olvadott át; ez volt a szerelem, mely nem tud még szeretni. Fél lábával
a vízmederbe lépett, széttekinte szemérmetes arczczal, ha nem látja-e
valaki? s azzal megoldá nyakán és vállain a gombokat, melyek öltönyét
összetarták, és ekkor egy magasztos tekintetet vetett az ég felé, mely
egyedül lehetett méltó arra, hogy benne lakjék. A lebomlott öltönyt csak
a közé fűzött gyöngy- és virágfonadékok tarták még bájos termetéhez, a
leleplezett kar feje fölé volt emelve, mintha a napot akarná kérni, hogy
ne nézzen oly szerelmesen reá.

A következő pillanatban, mint Aphrodite állt a kristály habok között.

A király leereszté a függönyt a szobrászok szemei előtt. Azok még nem
birtak gyönyör és bámulat miatt magukhoz térni. Némely lángoló szemmel,
előre hajolt arczczal tekinte a legördült függönyre, mintha keresztül
akarná azt égetni tekintetével; más szemei elé tartá kezét, mintha a
szokatlan fénytől akarná azokat óvni, ismét más a magasba emelé arczát,
mintha az égben keresné a tüneményt, melyet a földön látott.

– Láttátok őt, szólt a király, most menjetek s gondolkozzatok róla; egy
év mulva e terembe fogtok ismét jőni. Annak, ki hű szobrát adandja,
királyi díj leend jutalma; – annak, ki beleveszt, halál fejére!

A szobrászok ábrándozó arczokkal széledeztek el, legutoljára maradt az
ősz Harun, a király legidősebb művésze, ki ajkaira tett kézzel, hideg,
nyugodt arczczal látszék magában a felvett körrajzokat egybevetni, és
mellette egy ifjú görög szobrász, kit a persa udvarnál elneveztek
Ferhádnak; ez térdeire volt rogyva, s fejét lehajtva keblére, arczát két
kezével elrejté.

– Egy év mulva visszajövünk; – szólt nyugodtan, művészi önbizalommal a
vén szobrász, s a mint észrevette ekkor az ott térdelő ifujt, felrázta
őt méla helyzetéből: – Ferhád, te nem láttad Shirint?

– Még most is látom, viszonzá az ifju.

– Hisz arczod eltakartad.

– Lelkemmel látom őt.

– Jer, siessünk alaprajzainkat megtenni, mielőtt elfelednők e látmányt.

– Oh bár tudnám én őt valaha elfeledni; oh bár feledhetné a szarvas azt
a nyilat, melyet sebében visel! feledhetné a tó a napot, melynek
sugáraitól kiszárad! oh bár viselném én ősz szakálladat Harun, hogy
attól félhetnék, hogy őt elfelejtem.

Ferhád ámolygó tekintettel kelt föl térdeiről s Harun vállaira
támaszkodva távozott el, mint kit egyszerre súlyos betegség lepett meg.

Ez órától fogva ritkán lehete Ferhádot meglátni az udvar palotáiban, s
oly különös volt magaviselete, hogy az emberek kitértek előle.

Maga elé nézett merően, magában beszélgetve, sóhajtva, nevetve; kezeivel
hadonázott, kért, könyörgött, sírt, reszketett, egyszer-egyszer megállt,
s büszkén széttekinte maga körül. Hiába szóltak hozzá, nem hallotta; nem
látott senkit, saját nevére nem neszelt, hanem ha valaki Shirint találta
mondani, akkor öszerezzent, egy hosszút sóhajtott, melyben gyönyör és
kín és örök lelki vágy volt egyesítve, s azzal mintha fáznék, hirtelen
palástjába burkolta magát és futott, míg haza nem ért.

Jó, szelid őrültnek tarták, kit a keleti szokás tisztelni tanított. Hisz
nem első volt ő már akkor, ki Shirint látta és megőrült.

* * *

Egy év fordult, a kitűzött nap elérkezett. A szobrászok felállíták
szobraikat a kerek szobában, azokat a király láttára egyenkint
leleplezendők.

A király megérkezett egész udvari kiséretével, előtte és utána zenészek
serege vonult, egyik sorban fiatal leányok, háromszegletű hárfáikkal,
másik sorban a tilinkósok, kettős sípszárakkal, előttük a kopasz Barbud,
kinek arczképe annyi alakban látható a palota faragványain, mindig a
király körül, ki akár csatába, akár vadászatra, akár törvénytételre
ment, zenészei mindig körüle voltak. Kosru Parviz örökké fuvolahangok
közt járt, álmába zene ringatta el, a hárfapendülések, mik a távolból
hangzottak hozzá, ezüst arczú tündérekként szőtték magokat bele álmaiba,
a hajnalt a tilinkó édesbús melodiája adta hírül neki, a mikor úgy
tetszett, mintha az ablakain besütő rózsapiros sugár zenéje volna ez,
egy úton jövő a hajnali fénynyel; a főzenész le tudta olvasni urának
arczáról a gondolatot, s ha a király Shirin szerelméről ábrándozék,
akkor is úgy tetszett neki, mintha minden hang Shirin kellemeiről
beszélne neki, s valami mondhatatlan édes, meleg, boldog érzést szórna
cseppenként szivébe. Ha csatába ment, lelkén keresztül harsogott a
tárogatók bátorító, elragadó, elkeserítő rivallása, elvadítva,
felbőszítve indulatait, s mikor ismét a királyi széken ült, könyörgő
jobbágyok, megalázott rabok előtt, a zene akkor sem hallgatott,
szelidítve, engesztelve zengett az a trón körül, elűzve a király
szivéről a vérszomj dæmonait, s a boszuálló kardnak élét kiverte a
reszkető hárfapendülés; – s ha a király magános óráiban előjöttek a rosz
szellemek, mik a barbár királyokat szokták üldözni: féltés, elbizottság,
gyanú, kegyetlenség, – a zene szétűzte őket, Barbud hárfája volt a
nemtő, mely Kosruhoz mindig közel volt, gyermekkora óta ellenállhatlan
hatalmat gyakorolva lelke fölött.

A király felült trónjára, udvarnokai körülállták, a szobrászok műveik
mellett vártak a király intésére, azokat egyenkint leleplezendők.

Az első lepel lehullt: a márvány szobor úgy állítá elő Shirint, mint
lepefogó gyermeket, ki mosolyogva tartja kezén a pillangót; a szobor
hasonlított Shirinhez, de nem volt benne semmi melegség, hideg kő volt
az, emberi alakká faragva.

A király hidegen rázta fejét.

– Ez nem Shirin, mondá tompán, elfordítva tőle arczát. Törd össze
szobrodat.

A szobrász reszketve hallá halálitéletét.

A második szobor kitűnt. Ez mint Najászt mutatta fel a királynét,
társaival játszadozva. A szobor tökéletes volt, hanem a szerencsétlen
szobrász elfeledé Shirin arczát s egy más nimfa képét másolta helyette,
nem tudva máskép, csak minta után dolgozni.

– Szentségtörő! Kiálta fel indulatosan a király, megcsalhatni vélsz-e?
Ennek egy vonása sem közös Shirinével; vessz el szobroddal együtt.

A többi szobrászok sem jutottak kedvezőbb sikerhez. A király haragvó
szavával túllármázta Barbud hárfáit, s halált ordíta valamennyi fejére.

Még kettő volt azonban hátra: Harun és Ferhád.

Nyugodt bizalommal lépett most elé az ősz szobrász, s a fehér lepelt
föllebbentve, kitárta szobrát.

A jelenlevők meglepetése önkénytelen zúgás tetszésmorajában mutatta
magát.

A szobor úgy ábrázolá Shirint, mint Venus Anadyomenét, a mint a habokból
felszáll, hosszú hajfürteit szárasztva a napsugárban. Leplezetlen idomai
a szobrászati tökély remekét tüntetik fel, a gömbölyü vállak, karok, a
hibátlan csípő, az izmok leglágyabb hajlásai mind oly magas művészettel
voltak képezve, mely nem hagyott elveszni semmit a remek alakon, a mit
szépnek tartott valaha költő és művész.

Az arcz maga tökéletesen el volt találva, vonásról vonásra megismerheté
benne a királynét, a ki csak egyszer is látta. – Harun önelégült
bizalommal jártatá körül szemeit a teremben levők arczain, kiknek
meglepetése volt művészetének leghizelgőbb dicsérete.

Csak a király arcza nem hizelgett. Még elégületlenebbül, mint a többi
szobrokat, nézte ezt s borúsan hajtá homlokát tenyerébe.

Harun észrevevé a király homlokán a kedvetlenséget s aggódva kérdé:
nincs-e eltalálva Shirin alakja e szobron?

– Találva van és még sincsen találva, szólt Kosru. Ez arcz Shirin arcza,
de e tekintet nem az övé, – ez alak Shirin alakja, szép, idomos: de nem
bájoló, de nem meleg. Ez ajk Shirin ajka, de hol maradt róla az élet,
hol maradt róla a hang? Shirin ajka ha csukva van, sem néma; Shirin
szobrát látom, de hol maradt róla a lélek, hol maradt a szerelem?

– Az élet Isten ajkáról jő, nem ember kezéből; szólt megalázott fővel a
szobrász.

– Vén szobrász, szived hidegen bánt e művel, csak fényét tükrözted
vissza a napnak, de nem melegét; törd össze szobrodat.

Az udvarlók szánó sóhajtásal látták összeomolni a szép szobrot a
kalapácsütések alatt, Harun szomorúan hajtá le ősz fejét.

Még Ferhád volt hátra, az őrült, az eszelős Ferhád, ki az egész idő
alatt nem hallgatott senkire, szobrával látszott beszélni, hozzá
sóhajtott, epedett, lábai mellé leült s megvetőleg nézte az összetört
szobrokat.

Midőn utoljára maradt, büszkén felállt helyéből, lenézte emelvényéről az
egész összegyűlt udvart, azzal lekapva szobráról a leplet, azt messze
elhajítá.

A király megrendülve ugrott fel trónjáról, az udvar csodától elragadva
kiálta fel, nem tarthatva magát: ez Shirin! ez ő maga!

Ez ő volt! Egy márványkép, mely él, szeret, mosolyg, bűvöl! Szobor, hol
az ajkaknak hangja, az arcznak ragyogása, s a szemeknek bűbája van;
minden vonáson, a legutolsó virágon is a művész szerelme látszik, mely
keresztül melegítette a követ, s élő lelket adott neki, mely fölötte és
körüle lebeg. A többiek mind az által iparkodtak igézetet gerjeszteni,
hogy levonták a leplet a női idomok kecseiről, Ferhád mindent eltakart
kegyeletteljes gonddal, a rózsákkal és gyöngyfüzérekkel átfont lepel
redői alá. Oh de e redők alatt a szív dobogását lehete látni, s a félig
eltakart inger tette épen azt, a mi emberien szép, tündérien széppé.

Ferhád azon pillanatot fogta fel, midőn Shirin fürödni készül, s
öltönyét csak a rózsafüzérek tartják még habkönnyű redőkben felséges
alakja körül. Szemei félénk szeméremmel tekintenek szét, keze a naptól
látszik óvni szelid arczát; minden vonás visszalehelni látszik azt a
mondhatlan bűbájt, mely őt minden aszonyok királynéjává tevé, azt a
csodás vegyületet fájdalom és mosolygásból, a gyönyört a néma vágyban, a
tiszta homlok méltóságát; a boldogság közepett támadó epedést
elérhetlenek után, azt a szerelmet, mely még nem tanult szeretni, s azt
a szépséget, mely önmagát nem ismeri.

Mindenki bámulva látta benne Shirin arczát, egyedül a király látta meg
benne Shirin lelkét. Elveté királyi pálczáját, palástját, lerohant
trónjáról, a szobor lábaihoz borult szenvedélyesen s csókjaival halmozá
el azt.

A király magán kivül volt örömében, a hárfahangok víg zenéje örvendő
lelke szökeléseit adta vissza.

– Ferhád! tied a diadal, – mondá a király, kezét nyújtva a szobrásznak.
Egyszer teremte Isten Shirint, te örökkévalóvá tetted őt, kivánj tőlem a
mit akarsz, és birni fogod.

Ferhád sötéten tekinte a királyra.

– Esküdjél meg, hogy megadod a mit kérni fogok.

– Mindent, a mi enyim, a mit adhatni hatalmamban áll, kérj akármit.

– Esküdjél a napra.

A király előhivatá főpapját, s a nap-bálvány aranyképére tett kézzel
megesküvék, hogy mindent meg fog adni, a mit Ferhád kérend tőle.

– Tehát azt kérem tőled, szólt Ferhád, hogy engedd el e szobrászoknak a
halált, kiknek szobraikat összetöretéd.

Az örömteljes meglepetés zúgása hangzott a teremben Ferhád nagylelkű
kivánatára.

– Legyen, mondá a király, nemes kivánatod magadat tesz legnagyobbá, de
még ez nem jutalom remekművedért; szólj, kivánj nagyot, én megadom.

– Ne adj nekem semmit, király. Én nem kérek tőled semmit.

– Mit! koldusnak hiszesz-e, vagy fösvénynek, hogy félsz tőlem jutalmat
kérni? Ha birtokomban van az, a mit kivánsz, tied leend. Kivánj.

Ferhád erre fölemelé lecsüggesztett fejét s a király elé lépve, hőségtől
reszkető hangon monda:

– Kivánok. Add nekem – Shirint!

… Az emberek arczain az ijedtség, a megdöbbenés ónszíne vonult egyszerre
keresztül, félre ugrottak Ferhád mellől, mint ki a villámot hítta le
saját fejére.

Kosru szótlanul ragadta ki egyik harczosa kezéből a dárdát s Ferhádnak
rohant vele, ádáz dühvel; még a hárfák is elhallgattak egyszerre, s
Barbud elfeledé a zenét ijedtében.

Csupán Ferhád maradt nyugodt; a napra mutatott kezével a király előtt.

– Előbb öld meg e napot, melyre esküvél, – monda neki, – azután engemet.

A király kezében aláhanyatlott a dárda. Érzé, hogy esküje által fogva
van.

– Ferhád, te őrjöngsz, te eszelős vagy.

– Tudom; – szeretek. Midőn e szoborra tekintél, nem gondolád-e mindjárt,
hogy ezt a szerelem alkotá? mely magában megőrült, az lehelte belé
tébolyodott lelkét, az él benne most is; Shirin az enyim. Mindenütt
előttem áll, a hol csak járok. Akár alszom, akár ébren vagyok, őt látom;
majd mosolyg, majd eped, majd sír, majd sóhajt; én látom őt, de
közöttünk széles puszta fekszik, forró sivatag: hiába futok felé, nem
érem el. Én birni akarom őt, akarok örülni mosolyának, hallani kaczagása
dallamát, együtt sírni vele, ha sír, s érezni keblének dobbanását.

– Hallgass, tébolyodott! kiálta Kosru; őrűlt kivánatodat megbocsátom,
kérj egyebet.

Ferhád fölvevé kalapácsát, s a szoborhoz lépett.

– Te csak igérni tudsz, király, s ha a megadásra kerül a sor, alkudozol,
mint valami örmény kalmár; én jutalmat kértem tőled e szoborért, te
megesküvél rá, hogy megadod azt, ha esküdet meg akarod szegni, az a te
dolgod, de ha kérésem megtagadtad, e kalapácsütéssel szétzúzom e szobrot
előtted.

– Megállj! eszelős, kiálta Kosru ijedten. Engedj beszélni fejeddel. Te
magad sem tudod, mit kivánsz. Shirin királynő és te koldus vagy.

– Szivem gazdag.

– Nekem három ország hódol, trónom elé mind a négy világrész hordja
kincseit, ritkaságait; a mit emberi kéz kivihet, én megtehetem, még sem
birom Shirin kivánatainak felét sem teljesíteni: nem királynak, hanem
Istennek kellene lennem, hogy lelke óhajtásainak megfeleljek, s mit
tehetnél te akkor?

– Oh király, viszonza Ferhád, – a költő, a művész közelebb áll Isten
hatalmához, mint a király. A mi hatalmadnak lehetetlen, lehetséges
nekem. A te hatalmad a rombolás, az enyim a teremtés. A mausoleum,
melyet nevednek építtetsz, az enyim is: te alatta fekszel, én fölötte
maradok. Sokat, mit meg nem adhat a kard, megád a szellem. Neked minden
hatalmad sem képes egy perczet elrabolni a halhatatlanságból; én
ezredeket foglalok belőle. Te zenészeid myriádjaival sem taníthatod meg
a szeretni nem tudót érzelmekre, mikre én szemeim járásával megtanítom.
Mi a te paradicsomod? körülkerített börtön; mi a te örömed? aranyos
unalom. Mit adhatsz te annak, a ki boldogság után vágyik? csinálhatsz-e
aranyból szivárványt? Ha egész erdőket ültetsz rózsafákból, találsz-e
bennök szerelmet? ha minden gyöngyét a tengernek összegyűjtöd,
kaphatsz-e azokért egy könyet, melyet a boldog epedés csalt a szerető
szemébe? Tied az ismert föld, enyim az ismeretlen menny. Én többet
adhatok, miként te.

A szobrász szavai után mély csend állt be a nép között, félelmesen
hallgatott mindenki.

A király letevé fegyverét s Ferhádhoz lépett nyugodtan. – Te mondád; –
saját szavaidban legyen itéleted. Ha hét ízben teljesíteni tudod Shirin
kivánságai közül azt, a mit én nem tudok: esküszöm neked, hogy bár
jobban szeretem őt életemnél, neked adom.

Ferhád keble tágult. Istent érze magában.

– Legyen, szólt erős lélekkel, elfogadom az alkut. – Orpheus jutott
eszébe, ki az alvilág kapuit nyitotta meg, hogy visszahozza hölgyét.

A király inte udvarnokainak, hogy távozzanak el; ő maga egyedül maradt
ott Ferháddal.

Ezen idő volt az, midőn Shirin szokott délesti sétáját volt teendő a
kertben, melyre a nagy széles ablak nyilt. A király és a szobrász ennek
függönyei mögé rejtőztek el.

Nem sokára közelgett a királynő hárfás serege, a hölgyek tánczolva,
énekelve képezének csoportokat a bokrok között; andalogva, édelegve jött
Shirin, kedvencz hölgyeivel, a lánykák egy gyöngyházzal kirakott
csónakot húztak elő, melynek felhajló orrán hosszúnyakú ezüst hattyú
díszlett. Shirin helyet foglalt benne, egy lányka arany evezőt fogott
kezébe; másik rózsaguirlandokkal koszorúzta fel a hajót, az árboczot és
a hattyú nyakát; egy harmadik tarka csigahéjból szivárványos
szappanléggömböket fujt a légbe, mik bűbájos ragyogással szálltak fel a
magasba; a többi a vízben úszva követé a csónakot, hintálva azt
jobbra-balra s tréfás enyelgéssel rángatva le társait a habok közé, vagy
felkérezkedve hozzájuk.

A lánykák beszélgettek egymással: ki mit szeretne legjobban?

– Én olyan szép kék ruhát szeretnék, mint ez az ég, szólt könnyelmű
lengeséggel a chinai hölgy.

– Én olyan balzsamot szeretnék birni, mely az ifjuságot örökké
megtartaná, monda a hindu leány.

– Én szeretnék ős hazámban lenni, szólt az avar amazon, bár azon barna
ifjak közül jönne ide egy, kik honn széles körváraink mellett gyors
paripán űzik a futó ellenséget, karjuk kemény, mint a vas, szemük égő,
mint a tűz, hajfürteik szalagok közé fogva, – és az engem elragadna
innen.

Ferhád a királyra tenkintett: – ha ezt Shirin találta volna kivánni!

– Hát te mi után epedsz, oh Shirin? kérdé egy negyedik leány, a hab
közül a csónak párkányára emelve tajtékfehér termetét. Te boldog vagy,
csak óhajtanod kell, s kivánságod teljesült. Kosru király kedvedért a
föld legutolsó végére elküld, hogy meghozassa a mit kivánsz.

Shirin epedve hajtá hátra fejét, hófehér karját leomló hajfürtei alá
téve.

– Oh azért, a mit én szeretnék, az égbe kellene küldenie. Én azt
szeretném, ha itt felettünk a kert egyik falától a másikig egy
szivárvány állna mindig, egyik vége az egyik ormon, másika a másikon. Oh
én úgy szeretem a szivárványt! A Hæmus virányain, a hol én születtem,
annyiszor láthatni azt, – mint gyermek sokszor futottam utána. Itt oly
ritkán látok egyet, azt is csak mikor vihar van, a távol Behistan
fölött; mint szeretném, ha itt volna egy fölöttem, ragyogó hét színével
körülölelné e zöld pálmafákat, s a hol keresztül látni rajta, kék, piros
és lilaszín volna minden, a mi most zöld.

A király Ferhád vállára tevé kezét.

– Hallottad kivánatát; ezt én nem vagyok képes felérni, ha te az vagy,
teljesítsd; mint mondád: aranyból nem lehet csinálni szivárványt, ha
tudod miből lehet, csinálj.

Ferhád nyugodtan mosolygott. Az észnek sok nem lehetetlen, a mi az
erőnek az.

Rögtön hozzáfogott művéhez. A behistani hegyoldalból fakadó patakot
felszorítá zilaj medréből a hegytetőre, onnan mesterséges vízvezetőt
készítve neki, lehozá ezt a dasztadzserdi királyi palotához. Akkor egy
ezüst csőt vezetett körül a kert falán, melyből számtalan kis vékony cső
állt felfelé. Midőn mind ez készen volt, egyszerre ráereszté a csövekre
a behistani patak vizét, mely rögtön ezernyi vékony sugárban lövelt fel
az ég felé, a milyen magasról jött le, olyan magasra szökelve ismét fel,
s a mint a köröskörül visszahulló cseppekre rásütött a nap, ime ott volt
a szivárvány, ragyogó hétszínű tündér-ívével egyik faltól a másikig
hajolva; a zöld pálmafák lombjai, mik előtt keresztül vonult, kék, piros
és lilaszínben égtek.

És azóta mindennap nyolcz óráig ott állt a szivárvány a kert fölött,
magasan, midőn a nap kelt vagy áldozott, alábbszállva, midőn az
emelkedék. Shirin öröme határtalan volt miatta, napjait mindig a kertben
tölté, melynek lége az örökké hulló permetegtől a legforróbb nyári nap
alatt is hűs volt és oly éltető, hogy benne még azon bokrok is, miket
csak leveleikért szokás tartani, miknek virágát nem látta senki, csodára
virágozni kezdtek, s némely virág, mi csak színei pompájáról volt
ismerős, emberek bámulatára, ismeretlen gyümölcsöt érlelt.

* * *

Ismét mult az év, Kosru újra hivatá Ferhádot s parancsul adá neki, hogy
várakozzék a függönyök mögött, midőn Shirin a kertbe fog jönni. A király
leszállt a hölgyhöz, ki ismét szomorúnak látszék; halavány volt, mint a
fehér rózsa, tán az ifju szerelmének átka fogott rajta, tán az ő álmai
kisérték éjjelenként, azok hervaszták el.

– Mid hiányzik, oh rózsák tündére? kérdé a király kedvencz hölgyétől,
mért vagy oly szomorú? Nem elég szépek a paradicsom virágai többé? vagy
rosz álmaid vannak s azokon tünődöl? Tán kedvencz galambodat ragadta el
az ölyv? vagy fehér szarvast láttál a vadászaton, s annak bűbája fogta
meg szived? Szólj, mit hozzak számodra, a mi felvidítson? Fürteidnek
India gyöngyét? homlokodnak Armenia koronáját? ajkaidnak Hybla mézét?
Építsek számodra palotákat fekete márványból, ezüst oszlopokkal, achat
erkélyekkel?

Shirin kelletlenül fordítá félre fejét, mint kényeztetett gyermek.

– Oh én azt szeretném, mondá, ha e patak helyett, mely most e kerten
keresztül folyik, a behistani hegyről egy tejpatak jőne alá, hogy annak
fehér hullámaiból ihatnám, mint vad folyamból, mely virágok között
csergedez, s ha ez a patak fekete márványszobámban, mint fehér szükőkút
lövelne magasra, s én abban megförödhetném. Oh mint szeretnék én
tejpatakot látni.

A király fejet hajtott úrnője kivánatának s visszament Ferhádhoz.

– Hallottad Shirin óhajtását, ha varázsolni tudsz, eredj, változtasd meg
a természet rendét, hogy ezután ne víz fakadjon a Bisutun hegyek közül,
hanem tej.

Ferhád elment; – újra megindult a munka; roppant csatornák vágattak a
hegyek összejövetelébe, nagy kőmedenczék lőnek vésve a sziklák
homorulatán; mikor e mű készen volt, akkor idehajták minden reggel,
estve a Bisutun hegyen legelő nyájakat, s azoknak tejét a nagy
kőmedenczékbe fejték.

Egy napon Shirin hálótermében egy szobrot állítának fel: az örökké ifjú
Hebe szobrát, ki egy alabastrom medencze párkányán állva, a vállára
leszállt sast látszott itatni feltartott aranycsészéből. Másnap reggel,
midőn Shirin fölébredett, s ágyának aranynyal áttört függönyeit
félrehajtá, bámulva szemlélte, hogy az arany csésze szélein gazdagon
ömlik alá a tej, szüntelen tuláradva rajta s a medenczét színültig
töltve.

És a mint ablakán kitekintett, egy fehér patakot látott kigyózva
alázuhogni a Bisutun hegyek közül, mely keresztül folyva a
rózsaligeteken, mint fehér szalag tétovázott a paradicsom virágos zöld
halmai körül.

Shirin el volt ragadtatva kivánata beteljesültén s kéjelgő örömmel állt
bele a medenczébe, lábaival a fehér tejhullámban lubiczkolva s ajkaival
a fehér szobor csészéjéből szürcsölve a felbuzgó tejet; egy tündéri
tünemény, fehér hölgy, alabástrom szobor és tejszökőkút, egy árny nélkül
festett kép, mely csupán fénynyel van rajzolva.

A mint Shirin édelegve füröszté ajkait az arany csésze leomló tejében,
egyszerre egy piros virág szirma vetődik fel abban, s körültánczolva a
kelyhet, épen Shirin ajkaihoz sodródik, mintha csókjáért jött volna.

Shirin felfogá a testszín piros virágszirmot, mely egy lotus levele
volt, s csodálkozva vevé észre, hogy azon rajz és írás van.

Megnézte közelebbről: a bársonysima sziromra egy csengetyűvirág volt
rajzolva apró tűszurásokkal, melyben női alak fürdött. A rajz fölé e szó
volt írva: oh Shirin! alája a mondat: «könyeimben fürdesz».

Shirin csodálkozva olvasá el a mondatot, s akkor egyszerre boszúsan
tépte szét a virágszirmot, s elhinté azt a medenczébe. Hogy széttépte,
megsajnálta, kihalászta ismét darabjait, iparkodék egymáshoz illeszteni
őket s sóhajtva rejté keblébe.

Azután várta: nem jön-e másik virág is a csésze kelyhéből? nem soká
kellett várnia, nehány percz mulva ismét egy másik bukott fel; azt
hirtelen felragadta, s nézte, mi rajz és mi irat leend rajta?

Azon egy nyitott szem volt rajzolva egy sugárzó nap közepében, fölé e
szó: oh Shirin! alá e mondat: «mindenütt tégedet látlak».

Már ezt nem tépte szét a hölgy, hanem elrejté a másik mellé, s várta,
sejté, hogy még egy harmadik is fog jönni.

Az is felvetődött. A szobor és a tejpatak lőnek Ferhád szerelmi postái;
összegöngyölt viráglevélkéi a vezető csöveken át észrevétlen jutottak
Shirin kezébe.

Kibontá a harmadik lotus-levelet, ezen egy rózsákkal koszorúzott halálfő
volt rajzolva, fölé e szó: oh Shirin! alá e mondat: «meghalok szerelem
miatt».

Shirin társaihoz tevé azt is.

Nemsokára jött a király, kedvencz hölgye örömében gyönyörködni.
Szomorúnak találta azt ismét. Szivét nyomta a keblébe rejtett három
levél.

– Miért e ború arczodon újra? kérdé a féltő király. Hajnaltól
naplementig sem tart-e nálad az öröm? Mije van még égnek földnek, a mit
nem birsz?

– Álmodtam, annak jelentésén tünődöm, viszonza Shirin. Egy szép virágot
láttam álmomban, melynek három szirma volt, mindenik sziromra külön kép
festve. Egyikre egy harangvirágban fürdő leány, másikra egy napsugár
közt égő szem, harmadikra egy rózsákkal koszorúzott halálfő. Míg ezeknek
értelmét meg nem tudom, addig nincsen örömem.

A király összehivatá rögtön bölcseit és jósait, hogy magyarázzák meg ez
álmot. Senki sem boldogult vele. Mikor mind megszégyenültek, előhivatá
Ferhádot.

– Ime, monda neki, ismét van Shirinnek egy kivánsága, melyet nem bir
senki teljesítni, s azzal elmondá az álmot.

Ferhád sóhajtott és mosolygott, sóhajtott a szerelemért, s mosolygott a
diadalért.

– A képek im ezt jelentik, viszonza Kosrunak szépen: az első: könyeimben
fürdesz, a második: mindenütt tégedet látlak, a harmadik: meghalok
szerelem miatt.

A király elmondá Shirinnek a magyarázatot, s Shirin megtudta belőle,
hogy Ferhád a titkos szerető.

Három kivánság már betelt, monda Ferhád figyelmeztetve a királynak. Csak
négy van még hátra.

A király aggódni kezdett.

Shirin azonban halvány lett, halaványabb a liliomnál. Csak úgy lengett a
termekben, mintha nem is a földön járna. Senki sem tudta mi baja?

A király aggódva unszolá kérdéseivel, hogy mondja meg, mi bántja? A
hölgy mindennap új meg új szeszélyes kivánatokkal állt elő, miket egy
perczben követelt, a másikban már megunt, a mint szokták a hölgyek,
kiknek minden örömük megvan, csupán egy nincs, a szerelem.

– Oh az én szivemet úgy nyomja valami, szólt egy napon Shirin a
királyhoz. Ma kitaláltam, hogy mi nyomja oly nagyon? Kertembe a magas
Takhti-Bostan hegy orma látszik, e szikla oly kopasz, oly sivár,
valahányszor rátekintek, úgy érzem, mintha egész terhét keblemen
viselném; ha ott a magasban egy gránátalmabokrot látnék virulni, csak
egyetlen egyet, meg volnék gyógyulva ez érzésből.

– De ki tud oda felmenni? gondolá magában a király, s átadá Ferhádnak a
teljesíthetetlen óhajtást.

A művész fogta kalapácsát, s a meredek sziklafalba egyenesen fel elkezde
lépcsőket vágni, merész lángképzete segíté, a gondolat dæmonian vakmerő
volt, a lépcsők csodálatos kiszámítással függtek egymás fölött, s bátor
főnek kellett lenni, ki rajtok fel merészeljen menni, hol háromszáz
lábnyi magasban semmi sincs, a mibe meg lehessen kapaszkodni, csupán
csak az egymással összerótt sziklafokozatok.

Egy napon ismét meglátogatá Ferhád a királyt, s megdöbbentő hangon monda
neki:

– A negyedik kivánság is teljesült.

A király a Takhti-Bostanra tekintett, s zöld fákat látott annak ormán.

– Még csak három van hátra; sugá fülébe a szobrász, s eltávozott.

A király szorongó szívvel keresé fel Shirint, ki azon percztől fogva,
hogy a Takhti-Bostan orma kizöldült, valami édes boldogság dicsfényét
viselte arczán. Egész nap ott ült, a honnan e sziklára lehete látni,
mely egyedül emelkedék a kert magas falain túl; szemei az odavarázsolt
bokron függtek, s néha egész éjszakán át ott énekelt kertje forrásai
mellett, szüntelen a bokrokat nézve, bűbájos éneke hangjait szeliden
zengé utána a takhti-bostani viszhang.

A bokrok és a viszhang! Azt hivé mindenki, azt hivé maga a király is,
csak Shirin tudta egyedül, hogy e bokrok lombjai közül egy epedő arcz
néz le reá, s énekét az zengi vissza; Ferhád volt ott, ki mindennap
életét koczkáztatá érte, hogy a felhőnyi magasból kedvesére leláthasson.

A királyné hervadt, – hervadt. A bölcsek, az orvosok ki nem tudták
találni baját, szava sóhaj, éneke siralom, álma nyugtalanság volt. Semmi
sem vidíthatá fel; nem kellett neki táncz, vadászat, ünnepélyek. Kosru
egy egész palotát építtetett számára, mely egyedül azon kincsekkel volt
tele, miket Heraclius császár hajóiból a szél a perzsa partokra vert;
Shirin szemei meg sem akadtak Badaverd minden kincsein, s Artemizia
palotái tizezernyi aranygolyóikkal, mik a csillagrendszert utánozták,
egy pillanatig sem tudták őt érdekelni.

Szeszélyei, óhajtásai túljártak minden emberi lehetőségen. Kosru
kétségbe volt esve. Oh, e királyoknak elég volt egy szeszélyes asszony
bebizonyítani, hogy ők nem istenek.

Shirin mind jobban halványult. A király félve kérdezősködék bajáról.

– Beteg vagyok, monda Shirin, álmomban egy Amshaspand jelent meg
előttem, egy virággal kezében. Ez azt mondá, hogy tudtomra adandja, mi
bánt? s intésére egész testem átlátszó lett. Akkor láttam megdöbbenve,
hogy szivem fehéredni kezd; ha egészen fehér leend, akkor én meg vagyok
halva; az Amshaspands azt tanácslá, hogy ha meg akarok gyógyulni,
kerestessek egy olyan virágot, minőt ő kezében tartott, csupán annak
illata lesz képes megorvosolni.

– S minő volt azon virág?

– Hosszú sötétzöld szárára lilaszín sisakok voltak feltűzve, s midőn e
kis sisakokat felfordítám, mindegyikben egy-egy fehér galambpár ült.

A király és bölcsei nem nagy botanicusok lehettek azon időben, mert
minden kutatásaiknak sem sikerült a Shirintől kivánt növényt feltalálni.

Ez lett utóbb az ötödik óhajtás, melyet Ferhádra kelle bízni.

Ő elvándorolt a Taurus hegyekig, ott meglelé a jól ismert Anthorát,
elhozá azt a királynak, ki látva a fürtösen lecsüggő kék sisakokat a
kettős galambokkal, megrezzenve hallá a művész intő szavát:

– Ez volt az ötödik kivánat, most csak kettő van még hátra.

A szépek szépe nem gyógyult meg semmi virág illatától; a király sírt, ha
őt látta, s összehasonlítá szobrával; – a szobor oly életteljes, s a
hölgy maga oly holthalvány.

Egész éjjel hallá a hölgy fájdalomédes énekét, ha erkélyén kidűlve néma
kertjébe lenézett.

– Miért énekelsz versenyt a csalogánynyal, oh lelkem hölgye? kérdé a
király gyöngéden, alig merve őt ajkaival érinteni; félt, hogy még a
lehellet is összezúzza.

– Most csak még a csalogánynyal, nem soká a szellemekkel; felelt az
epedő asszony, és mosolygott; – a király sírt.

– Mért beszélsz a szellemekről? A szellemek hideg lények.

– Közöttük fogok majd lakni; minden éjjel lejárnak hozzám, biztatnak,
hogy menjek velök. A rózsa levele földre hull, de illatja felszáll az
égbe.

– Mért vágyódol az égbe tőlem? mi van ott, a mit én nem adhatok?

– Minden más ott, mint a mi itt van. Napnak nincs ott éjszakája,
örömnek, kéjnek bánata. A patak zeng, a fák lombjai tündérmeséket
susognak, az élet folytatása az álomnak, s az álomban megszólalnak a kék
virágok csengetyűi, mik úgy néznek reám ébren, mint megannyi
tündérszemek. Oh a tündérek oly szépek; öltönyük ködből van szőve,
lábaik nem hagynak nyomot a földön, s nem merülnek el a vízben,
pillangó-szárnyaikon szivárványos pávaszemek ragyognak, repülő
hajfürteik közt csillag és harmat szikrázik. Az éjjel egy tóban láttam
őket fürödni, a tó felszine be volt hintve aranyporral, mely nem ült le
a fenekére, hanem fenmaradt a vizen; úgy híttak maguk közé, már velök
mentem repülve, a midőn felébresztettél. Oh teremts nekem egy ily tavat,
melynek tükre aranynyal legyen behintve.

A király elszomorodott. Aranyja volt neki elég, egész folyókat volt
képes behinteni aranyporral, de hasztalan, az mind leült a fenékre.
Hiába törték oly finomra, mint a lisztláng, a pehelykönnyű aranyfüst is
leszállt a víz fenekére, senki sem birta kitalálni a tündéraranyat.

A király remegve és remélve hivatá Ferhádot. Remegett, hogy hátha
teljesítendi az óhajtást, de remélte, hogy az most lehetetlenné vált.

Ferhád meghallá a kivánatot, kiment a behistani virányokra; összefogott
egy millió aranyszárnyú lepét, s azoknak fényporával behinté a kert
kisded tavát, – és ime az arany fenn úszott a víz szinén.

– A hatodik kivánság is teljesült, szólt a szobrász a a királynak.
Csupán egy maradt még hátra, az utolsó egy kivánság.

A király reszketett Shirinért, félté őt a szobrásztól, kinek esküvel
igérte, és féltette a haláltól, kitől nem tudta megvédni.

A szépek szépének szivében emésztve égett a szerelem, de az nem
parancsolójáért égett, hanem egy szegény ismeretlen ifjuért, ki
szerelmében megőrült, s őrültsége hatalmával csodákat követett el
imádott bálványának egy-egy pillanatnyi szeszélyeért; s mig az ifjú
hölgy az ősz király lábainál ülve, hárfával kezében édesbús dalokat
énekelt, mik fájdalomban és szépségben a csalogányéval versenyeztek,
titkon szivében arra gondolt, hallja-e a dalt az ott, ki a magasban
viszhangot szokott rá adni?

Csak egy kivánság volt még hátra, és ők egymásé leendettek. Shirin nem
is álmodá, hogy mind azon óhajtás, a mit ő lehetetlenül kigondol, annak
vállaira roskad, ki őt oly forrón szereti. Egy napon azt mondá a
királynak, arczán örök epedéssel:

– Miért nem vagyok én boldog? Mert nem látom felkelni a napot soha. Ez a
nagy erdős Behistan mind elfogja előlem a hajnalsugárt, úgy szeretném,
hogy ha e hegyen keresztül egy út volna merőben keresztülvágva, hogy a
mint feljön a nap, annak tulsó végén első sugarát megláthatnám.

A király szabadon lélegzett. Előhivatá Ferhádot, s diadalmas arczczal
mondá:

– Halljad Shirin hetedik kivánatát. Ő a felkelő napot óhajtja látni
palotája ablakából; e végett egy utat kiván keresztül vágatni a
Behistánon, hogy annak tulsó végén a hajnal első sugarát láthassa. Menj,
teljesítsd.

– Oh Shirin! sóhajta búsan a szobrász, s vette kalapácsát és ment, az
emberek utána néztek és kaczagták.

Nemsokára viszhangzottak a kalapácsütések Dasztadzserden a szobrász
megkezdett munkájától. Mintha óriások dolgoznának rajta, megfoghatlan
erővel haladt a mű, hegyek omlását, sziklák szakadását lehete hallani
mindennap s ha estenként a királynő palotája tetejére kiült, midőn körül
csöndes volt minden, hallá, mint távoli kisértethangot, a csengő
kalapácsütést s minden ütés után e kiáltást: oh Shirin!

Ott dolgozott Ferhád éjjel nappal. A szerelem őrültséget, s az őrültség
emberfölötti erőt adott neki. A legmerészebb eszmét, mit más kigondolni
félt, ő kivitte, a behistani átvágás mindig tovább-tovább haladt, s a
szobrásznak nem volt elég, hogy műve nagyszerű legyen; még széppé is
tette azt, a kivágott kőfalakra mindenüvé oda véste Shirin arczát,
szobrait, a hogy az szivében élt, mosolyogva, szemérmesen, virágokkal
koszorúzva.

Így támadt a két bolthajtás, mely maig is épen megvan, és a többi képek,
szobrok, a mély kivágás oldalán, miket köröskörül benőtt a zöldelő
folyondár.

Ben Mohamed al Kazvini azt mondja e remekműről a «teremtés csodájában»
(adsaib al mathlukat), hogy a világ szobrászai mind bámulva jöttek ide,
Ferhád műveit csodálni.

A mű ellenállhatlanul haladt, s már végéhez közelíte; Kosru kétségbe
volt esve. Látta, hogy elveszti Shirint, mert ellenének hatalma nem
emberi erő.

Kész lett volna már Ferhádot esküje ellen megöletni, biztatta is
embereit; de ki merte volna azt elvállalni? ki merne egy őrültet
megölni? Az őrülteken Isten keze van, bennök idegen, ismeretlen szellem
lakik, ki merné e szellemet kardja hegyével onnan kizavarni?

A zsoldosok közt nem akadt Ferhádnak orgyilkosa.

A mire férfi nem találkozott, arra volt vén asszony.

Élt Dasztadzserben egy vén jóslónő, Omaya; száz ráncz arczán, száz bűn
lelkén. Ez megtudva a király titkos bánatát, oda ment hozzá egy napon s
felajánlá, hogy ő megöli Ferhádot.

A királyt visszarezzenté a lélek. A bűn elől, melyet keresve keresett,
visszadöbbent, midőn az magát jött ajánlani.

– Esküm tiltja, hogy őt bántassam; – szólt elutasítva a nőt.

– Én nem fogom őt bántani, sem fegyverrel hozzá nem érek, sem mérget
italába nem töltök, sem varázsló szóval meg nem rontom, – mégis el fogom
őt veszteni.

– Akkor ám tegyed, szólt a király, s útjára bocsátá a nőt.

Omaya kiment a Behistan hegyek közé, és felkeresé Ferhádot.

A szobrász épen a szikla párkányán dolgozott, minden kalapácsütésnél
kiáltva: oh Shirin, Shirin! A viszhang utána sohajtá: Shirin, Shirin!

Omaya megállt a bércz alatt és felkiálta Ferhádra:

– Ah Ferhád, minő jó bolond vagy te, hogy egyre Shirin nevét kiáltozod,
midőn ő már tizennégy nap óta halva fekszik, s a király és az egész
udvar régen gyászt viselnek érte.

Ferhád, mint a villám ütötte sas, összerogyott e szavakra, kalapácsát
elhajítá, s maga is utána hullott le a száz ölnyi magasból, s ott,
halhatatlan művei csarnokában lehelte ki forró lelkét.

Azon éjjel nem hallá Shirin többé saját nevének viszhangját.

Másnap kérdé, hogy miért nem folytatják a Behistan áttörését?

– A művész, a ki hozzáfogott, belehalt, mondának neki, éjjel leesett a
szikláról, s nincs a ki megkezdett művét bevégezni merje és tudja.

Shirin hervadtan hajtá le szép fejét keblére.

– Elmegyek a tündérekhez… susogá kinszenvedt arczczal.

És elment a tündérekhez…

Harmadnapra megszünt élni. Elment oda, hol a napnak nincsen árnya, az
örömnek búbánata; hol a csengő virág nyilik, hol a tündérek lejtenek, s
fürödnek aranyos tóban; hol az élet folytatása az álomnak, s a szerelem
egy örökkétartó csók. Ott megtalálta Ferhádot is s azóta nem szünt meg
boldog lenni.

A rózsa levele a földre hullt, de illata az égbe szállt.

A király és az egész ország tizennégy napig siratták Shirint, akkor
eljöttek a shiraszi leányok, s a király engedelmével eltemették őt
Ferhád mellé, egyiknek sírjára ültettek fehér rózsát, másikéra piros
rózsát, hogy a szerelem virága örökké nyiljék azok fölött, kik a
szerelemért haltak meg.

A király pedig, keservében e két sír közé elevenen ásatá el a gonosztevő
Omayát, a ki mindkettő halálát okozta, s tüskét vettetett föléje.

Shirin művészi szobrát azonban azon patakban állíttatá fel, melyet róla
neveztek el, s gyakran édes csalódással merenge rajta, gondolva, hogy
ott mostan Shirin fürdik.

* * *

Dasztadzserd pedig elpusztult, és Babylon és Persepolis és Ktesiphon
omladékit benőtte mind a vad bokor. Kosru Parviz fény és hatalom nélkül
halt meg, futva ellensége elől, ledöfve ön fia orgyilka által, kiben a
sassanidák hatalmas faja kiveszett.

Minden elmult, csak a mi Ferhád és Shirin emlékéhez van kötve, az élt
meg.

A «paradicsom» elvadult; benne csak egy gránátalmafát őriz még a nép. Ez
Ferhád fája volt, melyről kalapácsa nyelét vágta, s mely kihajtott, a
hova lehajítá; a ki szerelemtől beteg, meggyógyul ennek árnyától.

A három sír Kazri-Shirin mellett most is megtermi rózsáit és töviseit, s
a «szép Shirin» szobrát maig is felkoszorúzzák, midőn azon ember-idom
sincsen többé.

A Takhti-Bostan rovatkait, a behistáni faragványokat benőtte a zöld fű
és moha; – mesze földről jőnek néha idegenek, kik bámulva szemlélik, mit
tehet e három embereken túli erő: – művész, – őrült, – és szerelmes? –



FORTUNATUS IMRE.


I. KÉT KÜLÖNÖS VÉGRENDELET.

Történt az ezernégyszázkilenczvenkilenczedik esztendőben Magyarországon
azon különös eset, hogy a fehérvári káptalan levéltárába két végrendelet
tevődött le, melyekhez hasonlatost sem apáink nem olvastak, sem fiaink
olvasni nem fognak soha.

Az egyik végrendelet származott Istenben boldogult néhai Perényi Imre ő
kegyelmességétől, Magyarország nádorispánjától, kit a milyen büszke,
fastuosus embernek ismertünk életében, nem kevésbbé olyannak találtunk
holta után.

Kinek is végrendeletében ily dolgok foglaltatának:

– Hogy, a mely napon ő kegyelmessége meghalálozik, egy hét alatt az
ország minden városaiban és falujaiban levő harangok meghúzassanak, – az
ő holtteste az alatt bebalzsamoztatván, közszemléletre kitétessék, mely
czélra ő maga minden utasításokat leirt a legfigyelmesebb pontossággal,
milyen színű legyen a bársony szemfedő, mely a ravatalt takarja, s
miféle angyalok legyenek azon himvarrással kiformálva? hány gyertyatartó
legyen jobbról és balról? milyen sujtása legyen azon őrök mentéjének, a
kik mellette fognak állani kivont karddal, s hány verset énekeljenek a
kántordiákok a palotában, hányat a palota lépcsőin és künn az udvaron?
Továbbá, hogy első napon csak egyedül a prælatusok látogassák meg
holttetemeit, második napon a mágnások, harmadik napon az alsóbbrendű
clericusok, negyediken a köznemesség rendei, s csak úgy nyittassanak meg
az ajtók a misera plebs contribuens előtt, gondjuk lévén az
ajtónállóknak rá, hogy senkit dísztelen öltözetben, avagy a sokaság
között egy-egy zsidót be ne ereszszenek.

Hatodik napon azután a test az ország primása által beszenteltetvén,
mely urak és meddig vigyék a koporsót vállaikon? hol és kinek adják
ismét által? a templom hány vég fekete posztóval legyen behúzva? s a
családi czímerek milyen ezüstfejű szegekkel legyenek a posztóra
kiszegezve? továbbá, hány arany forintot kapjanak a testőrök? hányat a
ministransok? hány dénárt minden koldus fejenkint? és hány rőf gyászt
minden ember, a ki csak az utolsó tisztességtételen megjelenik és milyen
nagy szál viaszgyertyákat? az előbbkelők sokszínűre befestetteket; –
mind ez szép rendben és igazi keresztyéni előrevaló gondoskodással el
volt számlálva.

Hanem a mit megütközés nélkül nem lehet hallanunk, ez azon rendelete
volt az Istenben boldogultnak, miszerint ő iszonytató nagy vagyonát mind
eltestálta az ország legnagyobb urainak és főpapjainak, legtöbbet
testált pedig magának a királynak, azon feltételt kötvén
végrendeletéhez, hogy holttestét maga a király a Dunapartig gyalog
kisérje, a többi főfő urak pedig névszerint előszámlálva, a Dunán
keresztül Pestváros korlátjaiig, a többi meg nem nevezett legatariusok
pedig egész fel Zemplén megyében levő, általa alapított terebesi
paulinus-rendű szerzet kolostoráig, a hol sírboltba tétessék s e közben
mely falukban álljanak meg, hány mérföldet tévén egy nap, s minden falu
előljárósága hány ezer lépésnyire jövén ki eleibe tisztelkedni, s hány
arany forintot kapván ajándékba.

Ez volt végső rendelete az Istenben boldogultnak és nem hallik, hogy
valaki a legatáriusok közül, bár csak egy is visszautasította volna e
büszke föltételek alatt ajánlott hagyományt, sőt inkább mindenki
iparkodott azt pontosan megérdemelni, még maga a jó emberséges Ulászló
is.

Másik végrendelet vala az öreg néhai Kunhalmi Andrásé, – jól járt
szegény, hogy meghalt, Isten nyugosztalja meg. – Életében szegény öreg
úrnak úgy elvette az úr Isten az elmebeli tehetségeit, hogy már hajlott
korában valami szép czigányleányba belebolondult s azt nagy vesztére
feleségül el is vevé; a kis-tarcsai parochián esküdtek össze, a holott a
plébános nem akarta rájuk adni az áldást, azt állítván, hogy a
menyasszony nincs megkeresztelve és sem a hiszekegyet, sem a miatyánkot
nem tudja. A minthogy igaza is volt. A jó András úr azonban nem hogy a
pap vonakodásában Isten mutató ujját látta volna meg, sőt inkább
kihányatta azt a parochiából, lévén Kistarcsa az ő allódiuma, s
mindenestől kihordatva azt a határra, valami jött-ment kápsáló mendikást
tett meg helyette; a miből aztán nagy per is kerekedett, felment a
szentszékre, az országgyűlésre, még tán a király eleibe is. Szakadt-e
vége valaha, vagy sem, azt már nem tudom. Elég az hozzá, hogy András úr
csakugyan megesküdött a czigányleánynyal, még pedig, minthogy az ismerős
urak közül egy sem akarta elvállalni a násznagyságot, az uradalmabeli
ismaelita hóhér és a faluvégen dorombot csináló czigánykovács
násznagysága mellett. Hogy az ilyen módon szerzett házasságon Isten
áldása nem lehetett, azon nem kell csodálkozni. A világ sok mindenféle
mendemondát összebeszélt, de a miket kár volna feljegyezni. Hogy az
asszony boszorkányságot értett volna s ha akarta, ördöngős mesterséggel
kicsinálta, hogy az ura semmit sem látott, hogy a legényeket a
kulcslyukon eregette be magához, s ha ráolvasott a házra, az egész
háznép aludt hetekig, míg csak föl nem ébresztette. Én bizony mindezeket
nem hiszem. Nem kell az asszonyoknak boszorkányság ahoz, hogy az uraikat
megcsalják, s ha egyszer az asszony kikapó, meg nem őrzi azt sem závár,
sem lakat.

Elég az hozzá, hogy vége felé az öreg András úr annyira megzavarodott
elméjében a sok házi viszontagság miatt, hogy egészen elhagyta magát,
etetni kellett, mint a gyereket, elhitette magával, hogy neki se keze se
lába nincsen; majd meg azon képzelődött, hogy ő egy török basa, kinek
hatalmában áll minden leányt elrabolni a környékből, s aztán egyenkint
ismét a tengerbe hányatni.

Végtére egy napon az ő hűségtelen felesége valami lókupecz szaraczénnal
összeszerződve, végképen megszökött a háztól, melynek hírére az öreg
urat rögtön megütötte a guta. Halála előtt néhány órával emlékező
tehetségei némileg visszatérvén, hivatta a maga lekötelezett embereit,
kik előtt szívének halálos keserűségében olyanforma végrendeletet tőn,
hogy egyetlen fiának, ki első feleségétől születvén, Leventának
kereszteltetett, oly feltétel alatt hagyja solymosi és kistarcsai
roppant kiterjedésű uradalmait, ha az megvetve a háládatlan és csalárd
asszonyi nemet, soha meg nem házasodik; a mely órában pedig azt
cselekedné, veszítse el minden vagyonait s legyenek azok Szalkán Gergely
uramé, kinek becsületes nevét úgy hiszem, híréből mindnyájan ismerjük, a
kik pedig ennek híjával volnának, azok majd megismerendik később.

Hogy az ilyen Isten és természetelleni végrendeletet mily könnyű lett
volna okosabb időkben invalidálni, az kétségbevonhatlan, mert egy az,
hogy a hagyományozott uradalmak csak oly formán voltak keresményei
András úrnak, hogy helyettük az ősi szántói és györöki uradalmait adta
el, s így felőlök nem rendelkezhetett, más pedig az, hogy az egész világ
tudta, miszerint az öreg úr saját elméjét rendbe szedni már régóta nem
volt képes s csakis így juthatott eme háborgós gondolatra.

Ámde midőn e végrendelet tévődött, még akkor Leventa igen kicsiny fiu
volt s jóformán nem is értette, hogy miről van szó, s jó szívénél fogva
több szomorúsága volt apja halálán, mint végrendeletén, később pedig
kiment az egész végrendelet a fejéből, s mire aztán ismét eszébe
juttaták, már akkor sem mód, sem eszköz nem volt annak eltörlésére, de
ha mindkettő lett volna is, nem volt törvényszék, mely az ügyet Szalkán
Gergely ellen felvegye; mert nagyon szomorúan állának akkori időben
Magyarországon az igazság ügyei.

De hogy mindeneket megértethessek, előbb a következő dolgokat kell
elmondanom.


II. A ZSIDÓ ÉS FIA.[1]

Még én emlékezem arra az elzárt városrészre, mely a Gellért- és a
várhegy között egy félkörben hegyes sánczkarókkal s zsilipes gátokkal
elkerítve, egy csoport sűrűn összetömött hegyestetejű házat foglalt
magában, s melyet neveztek akkoriban zsidósornak.

Biz én nem igen sokat jártam bele; hála Istennek, mindig ki tudtam jönni
a jövedelmemmel, s ha nem volt pénzem, összébb húztam a bocskorszíjat, s
az én nevem soha sem állt a rováson. Mulatságképen pedig nem igen
szokott az ember oda menni, csunya, szűk, tekervényes utczái
szántszándékosan úgy el voltak hagyatva, hogy már a ki bele akart lépni,
előre visszaijedt a mindenféle illattól, a házak mellett emberderékig
nőtt a dudva, s a sikátor közepén soha sem száradt fel a sár, miután a
lakosság minden vizet csak az utczára eresztett ki, mint szintén a
szemetet, hamut és baromfitollat is csak egyenesen az ajtaja elé
döntögette.

A házak ajtai maguk oly alacsonyak voltak, hogy termetesebb férfi csak
megbukva juthatott rajtok keresztül, ablakaik közül pedig egy sem
szolgált az utczára, csupán a padlásnak volt egy kirugó eresze, melyen
egy kis lyuk volt fúrva, s ha valaki zörgetett az ajtón, ezen szoktak a
háziak reá lenézni, ha vajjon «kapóhresz»-e vagy nem? ha nem volt
kapóhresz, akkor zörgethetett itéletnapig.

Meszelve sohasem voltak e házak, sőt az volt az istenesebb, a ki mentül
jobban be tudta hányni sárral és foltokkal az oldalát; a mi egyébiránt
igen természetes következése volt azon félelemnek, hogy ha egy zsidónak
gazdag híre futamodott, azt a magyar urak ki nem hagyták fogyni a
kölcsönadásokból, soha nem látom fejébe; a nemes urak és a szegénység
pedig, a hol elől utól kapták, megverték, megdobálták, sőt a mi nem
egyszer megtörtént, a szomszéd városnegyedet lakó ráczok ki is rabolták,
s megölték őket.

E végett mindenik csak azon volt, hogy külsőképen a legnagyobb
szegénységet mutassa, nem lehete őket utczán másként látni, mint
rongyosan, piszkosan, s a leggazdagabb Izsák nevű zsidónak, kiről az a
hír szállt, hogy az egész háza fundamentoma aranyból van rakva, a
rongyos háza tetején beesett az eső, s az ünneplő köntösén több volt már
a folt, mint az eredeti thaby.[2]

Magam is sokszor találkoztam ezzel az öreg zsidóval. Oly alázatosan
köszönt mindannyiszor, s ha a familiájáról kérdezősködtem, azt felelte,
hogy mind a fia, mind a menye földig hajolva köszöntetnek, az unokái
pedig ezerszer csókolják a kezeimet; pedig tudom bizonyosan, hogy soha
híremet sem hallották a jámborok.

A fia, Salamon, mintegy huszonkét éves lehetett ez időben; valami
szokatlan vadság volt éles, fekete szemeiben, mindig úgy járt az
utczákon, mintha valaki kergetné, s ő meg-meg akarna állni, hogy
visszaforduljon rá; a fal mellé húzódva járt szüntelen, s ha találkozott
bármi becsületes emberrel, mintha megijedne tőle, kikerülte, s ha vagy a
pákosz gyermekek, vagy a zászlós urak lovászai kötekedtek vele, nem
szólt, hanem úgy forogtak a szemei, mintha azt szeretné, ha
valamennyinek egy nyaka volna, s azt ő egyszerre kitekerhetné.

Ennek a feleségét hítták Aisahnak. Jó, csinos asszonyka volt, nem lehet
rútnak mondani, hanemha azért, hogy a szemei mindig úgy látszottak,
mintha ki lennének sírva s az arcza, mintha nagyon sokat búslakodnék.
Talán úgy is volt. Azon felül szokás levén náluk a leánygyermekeket
nagyon korán férjhez adni, neki nemsokára két gyermeke is levén, nem
maradt ideje a női szépségnek tökéletes kifejlődésére, a gyermeki
vonások egyszerre anyaivá kényszerülve átváltozni. Hanem azért meg kell
neki adni, hogy az egész zsidósoron nem volt nálánál szebb asszony, s
biz azzal Salamon meg lehetett elégedve, kivált ő, a kinek oly
kiállhatatlan képe volt, hogy nekem ugyan, ha asszony volnék és ő
egyedül volna a kerek világon, még sem kellene.

Két fiuk is volt; ebből állt az egész család. A nagyobbikat hívták
Márknak, a kisebbiket biz én már nem tudom hogyan.

Mindezeket pedig, miket most elmondandó vagyok, egy Péter nevű szolgától
tudom, ki nálam hetes napszámos volt, Izsáknál pedig minden pénteken
délutántól szombat estig szolgált, végezvén azalatt a ház körüli
dolgokat, miután az orthodox zsidó szombat napon még a gyertyáját
megkoppantani is vétkes dolgozásnak tartja.

Ez beszélte nekem, hogy egy pénteki napon az öreg Izsák egyedül ült az ő
belső szobájában, sem fia, sem menye nem valának otthon. A kisebbik
unoka aludt a bölcsőben, a nagyobbikat pedig tartá térdén az öreg Izsák
és egy képet mutatott neki, mely kép ábrázolt egy farkast, a ki
emberszíveket eszik. És annak a farkasnak emberfeje volt festve és az
emberfej Fugger György fejéhez hasonlított.

A kis fiu váltig szabadkozék, hogy ő fél attól a képtől, ekkor az öreg
rámordult:

– Ne félj tőle, hanem gyűlöld! Lásd kis fiam, ez a vadállat im ez
emberarczczal, nagyapád halálos ellensége, Fugger György. El ne felejtsd
ezt a nevet. És azok, kiknek szíveit a fenevad összemarja, apád és
nagyapád és ha majd megnőttök, te és kis testvéred. Tanuld gyűlölni e
vadállatot. Neve Fugger György. El ne felejtsd soha.

A kis gyermek sírt és lekérezkedett és az öreg Izsák még sokat beszélt
neki, miket Péter a tűzhely mellől hallgatott.

Immár jó volna azonban tudni, hogy miért haragudott a vén Izsák oly igen
nagyon Fugger Györgyre?

Kérlek benneteket, a kiknek ez irás kezeitekbe fog valaha akadni, ne
vessétek félre e lapokat, unalmas régiségüknél fogva, mert ámbátor öreg
ember irá meg ezen dolgokat, sok vagyon azokban, mit a késő unokáknak
megtudni jó, bárha megérni nem oly kivánatos.

Valának ezen időkben a zsidók nagy zsarolói az országnak és a keresztyén
urak semmivel sem valának jobbak a zsidóknál, úgy, hogy példabeszéddé
vált nálunk: «ha Izsák kezébe kerülsz, az megnyír, ha a Fuggerébe
kerülsz, az megnyúz».

Az ország minden javai, miket egykor királyaink magok kezeltek Isten
dicsőségére, hazánk jóvoltára, igazságos Mátyás óta annyira elszármaztak
idegen kezekre, hogy nem ritkán megesett a szegény fejedelmen, hogy az
asztalára való pecsenyét a hentesektől kellett neki hozatni és a bort
butelia-számra kéregetni Szathmáry uram ő kegyelmétől, a ki aztán oly
dupla krétával szokta azt felróni, mint a legjobbik csapláros.

A harminczadok, sóbányák, arany-, ezüst- és rézaknák, pénzverők, mind el
voltak zálogosítva, bérbe adva, s még istenesen történt, ha csak zsidó
kézen voltak, az legalább a királynak is adott valamit, bárha a nagyobb
részt magának tartotta, de a hol a keresztyén pogányok tették rá az öt
ujjokat, onnan ugyan ki nem került semmi. Szalkán Gergely, Bakács,
Várday uraimék, kik a kincstár kezelésével valának megbízva, öt –
hatszáz, aranytól és drágakövektől csillogó lovas által kisértették
magukat, ha valahova mentek; szegény II. Lajoson sokszor megesett, hogy
nem mehetett ki, mert nem volt tisztességes saruja, melyet felhúzzon. A
nép jajgatott az adófizetés alatt: a kinek három arany volt az egész
értéke, annak egy aranyat kellett tőle fizetni; és a kincstár mégis
örökké üres volt. Először az adóbeszedő maga lopott, akkor küldtek rá
ellenőrködőket, akkor ketten loptak, végre katonákat küldtek rájuk,
akkor még többen osztoztak; sohasem látott abból a királyi kincstár
semmit.

Vagy megtörtént, hogy egy adószedő előlegezett az országnak a maga
cassájából tízezer aranyat s másik esztendőben azután beszámított
magának tizenkilenczezeret. Kilenczven procentot vett az országtól!

Másik, az egri, soha sem adott számot, hanem volt egy szép sólyom
madara, mely a királynak nagyon megtetszett. A király kérte tőle szépen,
de az csak nem akarta neki odaadni, végre úgy igérte oda, ha elengedi
neki számadásait beadni. Az a madár negyvenezer arany forintba került a
királynak, olyankor, mikor pénztára üres volt. A nemesség által az
ország végső szükségeire befizetett két millió nyolczszázezer aranyból a
királyig nem jutott több hatvanezernél, a többi elolvadt szépen a
közbeeső kezek között.

Úszott fényben és pompában boldog, boldogtalan, csak a király és nép
volt szegény, a mit megitélhetsz kegyes olvasó, ha összeveted az akkori
dolgoknak az árát, átlátván, milyen hallatlan olcsó volt minden, a mi
szegény emberek között forgott, s mily képtelen drága, a mire nagyoknak
volt szükségök. Egy paripát vehettél két aranytól tizenkettőig, az egész
gubacsi nagy puszta száz aranyon kelt el s fekvő birtokodra zálogot sem
adtak. Hanem egy hordó bor harmincz aranyon kelt, egy rókatorkos mentét
vettem tíz aranyon, s ha nem restelleném neked a királyi háztartás
számadásait felsorolni, még azt is elmondhatnám, hogy második Lajosnak
egy téli mentéje, melyet egész télen viselt, nem került többe hetven
aranynál, s az asztalán levő abrosznak rőfét hét ezüst pénzen vették,
míg Bakács uram palástjából az aranynyal áttört bársony rőfe került
tizenhat aranyba és kellett hozzá tizennégy egész rőf, hát még a
hermelin hol maradt? s hol az arany boglárok, meg a bélésnek való
thabyt?[3] melynek rőfe maga harminczhárom arany volt, úgy, hogy ha
kifordította, belül még szebb volt a palást.

És ezeknek az udvarát is a király volt kénytelen tartani, ők
csengő-bongó zenebandákkal jöttek Budára látogatni, az mind a király
rovására ment; Drághfy Bertalan uramnak egy látogatása tizenkilenczszáz
és húsz aranyforintba került, Várday Péter érseké maga ezerbe. Hát még a
sok udvari nép, a tánczosok, az énekesek, a móriók és viaskodók, a
bohócz törpék és az orosz medvetánczoltatók, a koldusok, barátok, a
sólymászok és peczérek hány ezer forintba kerültek a királynak! úgy,
hogy ő neki magának nem maradt élelemre több kiadni valója hetenkint
száz arany forintnál, a minél kevesebbet alig hiszem, hogy fejedelem
költött volna Abdolonymus szidoni herczeg óta, ki maga szántotta a
földét.

Nehogy azonban sokáig untassalak e szomorú tárgyakra való
félretérésemmel, visszafordulok Izsákra és Fugger Györgyre.

Ilyenforma közpréda lévén az ország, jó alkalmuk volt a kapzsi és
zsugori népeknek, a ragadományt egymás kezeiből kitépni, kinek-kinek
meglévén ebben is a maga módja. Szalkán Gergely, Bakács és Várday a
legelején kezdték, gazdag jószágokat ajándékoztatva, vagy zálogba véve a
királytól, az Ujlakiak, Szécsiek és Palóczok már második kézből kapták,
ők a gazdag prælatusokat, káptalanokat, apáturságokat rabolták ki; a
kisebbek atyjokfiait pusztíták, mint Pók Péter – ex familia Mérges – ki
saját testvérét a vízbe taszítá, s hogy onnan kiúszott, dárdával verte
keresztül, a miért azután négyfelé is vágatott; de leggonoszabbak
valának azok, kik erőszak helyett láthatatlan cselszövényekkel jutottak
biztosabb úton a czélhoz, bizonytalan jövedelmű jogait a koronának véve
árendába s ezek között legelső helyen szabad neveznünk Izsákot és a
Fuggereket. Ezek az ország összes rézbányáit birták kétszáz aranyban, s
a világ jól tudta, hogy a rézzel együtt tömérdek ezüstöt is találnak a
bányákban. Amaz a végvárak felszerelését vállalta egykor magára Móré
Jánossal együtt. Móré János azonban meghalálozván, Izsák azt állítá,
hogy a számadások mind nála maradtak és senki sem tudott vele
boldogulni.

Természetesen, két fösvény mindig útjában van egymásnak, s a mit az
egyik nyer, azt a másik irigyli, azért e két ember szüntelen egymás
ellen áskálódott. Százszor bevádolták egymást, s ha akadt egy kövér
koncz, az volt a boldogabb, a melyik azt a másik kezéről elüthette, s az
egymástól nyert bántalmakat rovásra jegyezve, évek multán is elővették
egymást, ha valami út és mód akadt a boszúállásra, a mi gyakran a
legkikeresettebb és legérzékenyebb szokott lenni.

Ezen időkben épen egy zsíros koncz volt kérdésben: a vámok és a
harminczadok bérbevevése, melyet elnyerhetni mind a két vetélytárs
megfeszített erővel törekedett. Nehogy pedig azt gondold jámbor utód,
hogy az ilyen adomány érdemek szerint volt megnyerhető, tudtodra adom,
hogy a ki ilyenkor jobban győzte pénzzel és ajándékkal, azé lett a jó
fejős tehén.

Zsigmond kamarás úr Izsák aranyos hintajában ült, de a hintót Fugger
paripái huzták, a paripákat ismét Izsák skárlát posztójába öltözött
kocsisok hajták, de megint a kocsisoknak ujra Fugger borából lakozott
diák osztá a parancsot.

S ez a circulus vitiosus így ment tovább, ha Izsák lekenyerezte az
asszonyt, Fugger lekötelezte az urat, ma az egyik kapott gyémántos
nyaklánczot, másnap a másik bogláros kardkötőt. Ez a nemes versenyzés
utóbb annyira ment, hogy Fuggernek kifogyott a kézen forgó pénze, s
szétküldözé embereit, hogy kérjenek számára kölcsönt. Izsák ezt
megtudta, és maga sietett neki annyi összeget ajánlani, a mennyit csak
kivánt, olyan kamatra, a minőre Fugger szokott adni másnak. Fugger azon
a pénzen egy merő kárbunkulusokkal kirakott serleget vőn a kamarás
úrnak; mit adjon már most Izsák? Említettem, hogy volt az ő fiának egy
csinos felesége, kinek igen szép fekete szemei voltak, és a kamarás úr
nagyrabecsülte a fekete szemeket. Izsák elküldte hozzá ezt, hogy
kérelmét adja elő.

Az említett pénteki napon igen zivataros idő vala, midőn a kis Márk
félve a villámlásoktól, de még jobban a képektől, miket neki nagyapja
mutogatott, lekérezkedék és elbujt kis testvére mellé, a midőn a ház
ajtaján egyes koppanás hallaték, a mi rendes jel volt, ha valami
házhoztartozó érkezék.

Izsák maga ment le félrehuzni a tolózárt, s csak annyi nyilást engedett
az ajtónak, a mennyi elég volt, hogy egy ember keresztül csúszszék
rajta. Fia jött meg, a Salamon.

A mint felérkeztek a pitvarba, az öreg bereteszelte az ajtót, s azt sem
várta, hogy Salamon kifacsarja átázott köpenyegét.

– No, hát voltál-e a lovászmesternél?

– Voltam, felelt mogorván Salamon, mert a lovászmesterhez küldé őt az
apja, valami igen régi tartozás behajtása végett.

– Hát mit mondott a lovászmester?

– Azt mondta, hogy zsidó kutya vagyok veled együtt, s kirugdalt a
házból.

– S nem igért semmit?

– De igen: azt igérte, hogy ha még egyszer küszöbére teszem lábamat,
agyonkorbácsoltat.

– És te mit cselekedtél?

Salamon szemei forogtak, mint két tüzes lidércz, fogait összecsikorgatá:

– Szerettem volna, úgymond, szivében megforgatni késemet, de nem
férhettem hozzá közel, szolgái miatt; el kelle fojtani boszumat, s a
pórnép csufja közt visszatérnem.

– Nem jól cselekvél, szólt, képét ezer ránczba huzva az öreg. Midőn
megvert, kezet kellett volna csókolnod a nagy úrnak, midőn kirugdalt,
eléje borulnod, s midőn kutyának nevezett, mosolygó hódolattal hajtanod
meg magad, de nem tágítani addig, míg meg nem fizet!

Salamon duzzogva pattogott vissza:

– Hiszen nem alamizsnát kértem tőle, hanem sajátunkat.

– Épen azért rugdalt ki, mert igazságod volt. Nagy vétke az
ügyefogyottnak, ha igaza van. Tűrd békével, ha bántanak: zsidó vagy.

– Érzem. Az utczán sárral hajigálnak utánam; a pór kutyáit uszítja rám,
a nemes cselédeit, s ki bántani nem mer, vagy nem akar, félretér előlem,
ha találkozik velem az utczán, mintha mirigyes volnék. Oh Jehova, minek
teremtél engem!

Izsák feddő szóval monda:

– Az ördög felemeli fejét Istene ellen és zugolódik.

– Mért nem születtem kőnek? akkor nem zugolódnám. De szivem van, és az
sajog.

– A zsidónak ne legyen szive, a zsidónak csak pénze legyen.

Salamon elnyelé a keserű oktatást, s széttekinte mogorván:

– Hát feleségem hol van?

– Elment a kamaráshoz, válaszolt nyugodt lélekkel Izsák.

Salamonban megállt a lélekzet. Mintha nem jól hallott volna, újra
megkérdezé:

– Hová ment?

– Zsigmond kamarás úrhoz.

– Nem jól érthettél apám, szólt a fiu szorongva, én nőmet kérdeztem,
Aisaht, hogy hová ment?

– Jól értettelek és jól feleltem, ha azt mondtam, hogy Zsigmond kamarás
úrhoz ment.

Salamon a hajába kapott mind a két kezével, s kitépett belőle egy
csomót.

– Irgalmas Zebaoth Isten! hát mit keres azon embernél az én nőm?

– A harminczadokat kéri számunkra. Lásd, tégedet akárhová küldelek,
bárha legigazságosabb ügyemben is, kivernek, elutasítanak; Aisah
szerencsésebb, az ő kérését soha sem szokták megvetni.

Salamonnak nyilni kezdett a szeme.

– Soha sem-e? s hát nem most történik az először így? Hát Asmodai nem
veszett el a halepétől, mivel Tobiás kifüstölte, hanem még most is
látogatja a férjek hálószobáit? Jó. Az ördög megbüntetése Isten dolga,
de az asszonyé enyim!

– Eszedet vesztéd-e? Csendesen fogsz beszélni.

– Parancsolhatsz-e a fölforgatott tengernek?

– Ha a tenger fiam volna, parancsolnék neki: az apa királya gyermekének,
s a fiú apjának rabszolgája.

– De a férj is királya nejének! ordíta magán kívül Salamon, de mindjárt
meg is bánta, a mit mondott, mert sírva fakadt, s arczát kezeibe rejté.
Oh hiszen rabszolgája voltam neki! Mint szerettem ezt az asszonyt!

A vén Izsák hátratett kézzel járkált alá s föl a szobában, hegyes
szakálla mozgott, a mint magában valami imádságot morzsolt; néha
félbeszakasztá az imádságot, s megállt fiához beszélni:

– Negyven esztendő előtt én is olyan fiatal voltam, mint te most, és
épen olyan bolond. Majd negyven esztendő mulva te is olyan vén fogsz
lenni, mint én, és olyan bölcs. Bolondság minden a világon és semmi sem
igaz. A becsület? pénz, melylyel a bolondokat fizetik; az erény?
portéka, melyet mindenki árul, senki sem vásárol; a szeretet? uzsorára
adott pénz, melyben a tőke is elvesz; asszonyhűség? szín, melyről a
vakoknak szokás beszélni. Csak egy igaz a világon: a pénz; csak egy
marad meg örökké: az arany. Oh az arany mindent kifizet, ütést,
fáradságot, elveszett éveket. Boldog az apa, ki vermet ásott, hogy
eltemesse holt gyermekét és benne aranyat talált.

– Igazad van, öreg ember; aranyból kellene az ember szivének is lenni,
akkor nem fogna rajta a rozsda.

E beszélgetés alatt újra hallatszék a jeladó koppanás az ajtón. Izsák
lesietett azt kinyitni, s nem sokára feljött Aisahval együtt. Az asszony
remegett, mint a nyárlevél, s nem merte szemeit fölütni.

A kis Márk meghallva anyja szavát, már az ajtóig eléje futott; Salamon
összefont karokkal állt a kandalló mellett sápadtan, s azt kérdezte
apjától, hogy hány forintot érhet az asszony?

Az asszony egy selyemkendőből egy nagy függő pecsétes pergament
bontogatott ki, s szinte kiejté kezéből, midőn átadta Izsáknak, alig
hallhatón rebegve:

– Itt van kineveztetésed a harminczadok bérletére.

Izsák vén létére akkorát szökött, mint egy bak, s összecsókolá százszor
a kutyabőrt, míg Salamon keserű gúnynyal szólt feleségéhez:

– Te asszony, jártál a vásárban, mondd meg, mi a piaczi ára az erénynek?

Aisah erre sírva fakadt, s Izsák keblére borulva, szepegve mondá:

– Miért küldél engem azon emberhez, apám?

Salamon hideg tréfából kezdte őt biztatni.

– Ne sírj itthon. Tartsd könyeidet akkorra, midőn más is fogja látni.
Nem kell semmit elvesztegetni ingyen.

Izsák megsokalta a gúnyt, s keményen kiálta fiára:

– Te ne beszélj oly eszement dolgokat. Ha nagy volt az áldozat, nagy a
nyereség érte; öleld meg a nődet és mosolygj reá.

Salamon kitárta karjait.

– Jer keblemre. Mit félsz tőlem? Lásd mosolygok; jer, ölelj át. Korona
gyanánt fogom hordani homlokomon a gyalázatot. Helyesen cselekedtél,
ölelj meg, csókolj meg engem.

De Aisah nem ment férje karjai közé, hanem letérdelt kis fia mellé, s
kezeit annak fején összetéve, zokogva imádkozott.

– Isten! Teremtő Istenem. Im e gyermek itt nem vétett ellened még soha.
Bocsáss meg neki szülője vétkeért.

A kis fiu már tanulgatott a szentirásból, s hallva anyja imáját, gyermek
észszel jónak látta reá elmondani, mit tud.

– Anyám, a szentirásban így vagyon: «megbüntetem a szülék vétkeit a
gyermekekben harmad és negyed ízig».

Aisah fölsikoltott, s gyermekét ijedten szorítá keblére. Férje fölötte
állt.

– Ez a gyermek magára mondott átkot, szólt Salamon, ez a gyermek
szenvedni fog sokat, üldöztetve lesz, s nyomorultul vesz el a világon.
Ezt a fiut meg fogja verni Isten, mert a Jehova erős boszúálló, ki
megbünteti a szülők vétkeit a gyermekekben. Csókold meg fiam anyád
kezét.

Aisah borzadva távolítá el magától gyermekét mindkét kezével, az pedig
sírva tolakodott vissza hozzá, s kis kezeit összetevé, könyörögve:

– Ne űzz el magadtól anyám. Ki fog engem szeretni, ha te is elvetsz?

Vén Izsák mind ezzel nem sokat törődött. Ő csak jövendő szerencséjét
látta képzeletében. Tengerbe mint folynak a vizek, és vissza egy csepp
sem foly belőlök, úgy látta ő ajtaján, ablakán befolyni a mindenünnen
összegyült kincseket. Ajkai valami hosszú imádságot mormogtak megszokott
hanglejtésben, de Péter, ki a zugolyban ült, nagyon jól jegyzé meg, hogy
e közben arcza majd úgy mosolygott, mintha pénzes zsákjait kötözné: ez
itt arany, amott az vert ezüst, túl rajta a rudakban hagyott ércz; kezei
reszketve látszottak rajtok végig járni; egyszerre megállt ajkain az
imádság, szemei elmeredtek. Tán egy zsákot elszámított, s nem találja a
maga helyén? De igen, igen, ott van az is, arcza ismerős mosolygást ölt,
kezei helybenhagyólag veregetnek rá, s az imádság tovább folyik. Majd
meg olyan arczot mutat, mely Péter megjegyzéseként egyszerre savanyú és
keserű: most bizonyosan pénzt kérnek tőle, hihetőleg olyan emberek, a
kiket gyűlöl, nagy urak, kik lóhátról leköptek, ha mellettük elment, s
kik most a kis ajtóra kerültek. Izsák fejét rázza, vállait vonogatja,
kezeivel összehuzza magán szűk foltos lebernyegét; nincs uraim, nem
adhatok, hol venném a pénzt? Izsák szegény ember; Izsáknak a halotti
köntösre valóját is koldulni kell; hijába! nincs pénz, eltünt a föld
szinéről, mind elásták a parasztok a földbe.

Hosszú imádságát végezvén az öreg, megmosá kezeit, megcsókolá az
ajtófélre irt görbe betűket, s a mint egész szobája be volt táblázva
kemény diófa deszkákkal, egyet azok közöl félretolt, s az ott rejtett
szekrénykéből előválogatott valami elsárgult, kopott, penészes iratokat,
kikereste közőlök a melyik legujabb volt, s azt adá Salamonnak.

– Ez Fugger György levele, melyben nekem a kölcsön adott összeget három
nap alatt lefizetni kötelezi magát, és ha nem tenné, vagy tehetné,
kemény kötéssel fogadja, hogy egyetlen hajadon leányát konyhaszolgálónak
fogja átadni nekem. Vedd ez irást, és menj el hozzá, tudva lakását.
Óhajtom, hogy víg lakmározás között leld, de még inkább, ha imádkozik.
Szólítsd fel, hogy fizessen, és ha fizetni nem tud, hozd el irgalom
nélkül egyetlen leányát udvaromba. Itt mosogassa az utált zsidó
rézedényeit, és hordja a vizet kényes vállain a Dunáról, és sikálja
tornáczom köveit. A pénz becses, de jobb szeretném, ha nem tudna
fizetni, örömest elveszteném érte pénzemet. Eredj és ne késsél. Ha
fizet, kezére nézz, ha sír, meg ne lásd könyeit.

Salamon egy szó ellenvetést sem tett, vette az irást, köpenyét nyakába
keríté, s mint ki örül, hogy hazulról szabadulhat, úgy elsietett.

A zivatar zúgott oda kinn, az eső csorgott a csatornákban, Péter
megszánta a fiut, s előjövén, megszólítá Izsákot.

– Hadd kisérjem el a fiadat.

– Hagyja kend Péter, szólt Izsák, nem kendnek való idő van oda kinn;
gyalázatos nagy a sár, az eső omlik, mint az özönvíz negyven napján. Kár
volna kendnek magát rontani. A kend anyja nemes asszony volt, az apja
urasági hajdu, kend nem arra született, hogy ilyen időben egy rosz
zsidógyereket kisérgessen az utczán; haza talál ő maga is.

– De majd nehéz lesz neki magának hozni a pénzt, nem birja el.

– Nehéz a pénz! csattant fel erre Izsák. Hát érdemelné, hogy valaha egy
batkát lásson, a ki el nem birná azt a pénzt, a mit a vállára tesznek?
Én gyönge vagyok, mint Éli, de ha pénzt kell emelnem, erős vagyok, mint
Sámson.

– De hát ha Fugger megtalálja ölni fiadat dühből? szólt Péter aggódva.

– Óh ha azt tenné! kiálta fel Izsák és sokáig gyönyörködve mélázott e
gondolaton… Akkor bevádolnám őt, mint gyilkost. Ugy van. – Ugy van. –
Levágatnám a fejét, négyfelé vágnák és én nézném.

Aisah lefekteté gyermekeit, s maga a legkisebbik bölcsője mellé guggolt,
ringatva. Izsák járt alá s fel a szobában, s meg-megállt, hallgatózva a
szélzúgás és esőverés közepett, ha nem hallja-e Salamon visszatérő
lépteit?

Az elhagyott utczákon ilyenkor nem járt senki.


III. A FÖSVÉNY UTOLSÓ KINCSE.

Salamon azonban bőrig átázva érkezett Buda tulsó végin levő házához
Fugger Györgynek.

A kapuk már be voltak zárva. Ott kellett neki zörgetni tovább félóránál,
a míg kinyitották. Az eső ez alatt egyre vágta, a szél csipősen fútta
orczáját; de mit neki szél és eső! mikor lelkében sokkal nagyobb
égiháborút viselt. Elmérgesülve gondolt sorsára, és végig tekintve
mindazon szenvedéseken, miket a mióta eszét tudta, meg kellett érnie, és
nem találva semmi okot, mi által azt megérdemelte volna, keserű
gyűlölettel látott maga körül mindent, utálta apját, nejét, gyermekeit,
a világot, melyben élt, a hazát, melyen bujdosott és a sorsot, melynek
alá volt vetve.

Ős valójában igaz az, hogy rossznak senkisem születik, hanem a sors
kénye-kedve hányja az embereket.

Nagy sokára kinyiták az ajtót Salamon előtt, számtalan lépcsőn keresztül
felvezeték őt Fugger György elé.

Ez egy őszhajú vén gonosztevő volt, szüntelen mosolygó sunyi ábrázattal,
úgy, hogy a csupa édeskedő nyavalygásban a nyaka egészen félre nőtt.
Mentül jobban mosolygott rád, annál bizonyosabb lehettél felőle, hogy
meg akar ejteni, s ha a kezedet szorongatta, akkor már tudhattad, hogy
megcsalt.

A mint ez meglátta Salamont, természetesen rögtön gyanítá, miért jön? s
elé szaladt a mogorva képü ifjúnak, azt megölelte, megczirógatá,
megveregeté tenyerével gyöngédeden Salamon pofácskáit, s bármint húzta
vonta amaz kezét, ez csak szorongatá váltig, s kinálta székkel és
frissítővel.

– Hozott a jó sors Salamon.

– Én és a jó sors nem járunk egy úton, felelt Salamon durczásan, – nem
is hozott semmi, magam jöttem. Ismered ez irást?

S ezzel jó távol tartva, megmutatá neki kötelezvényét.

– Ismerem Salamon, hogyne ismerném? szólt Fugger nyájas készséggel
dörzsölve kezeit, az én irásom.

– Jól van. Tehát tudod, mit foglal magában. Fizess.

– Ejh Salamon, milyen szomorú vagy, szólt Fugger gyöngéd részvét
hangján, mi lelt jó fiu?

– Ne mondj jó fiunak engem, én rossz vagyok, nevezz kutyának és fizess.

– Hehe, Salamon. Te rossz kedvedben vagy ma, nagyon rossz kedvedben, ha
holnap jöttél volna, gazdag kamattal fizetném vissza tartozásomat, mert
holnap kapom meg a harminczadok bérletét Zsigmond úr bizonyos igérete
szerint.

– Azt ugyan nem. Mert azt a vén Izsák, ki engem fiának nevez, már ma
este elhalászta előled.

Fugger e szóra csaknem kiesett modorából.

– Ej, ej! Az lehetetlen, jó barátom. Én nagyon lekötelezve hiszem magam
iránt Zsigmond urat, igen nagyon.

E perczben a fösvény éles szeme, mintha keresztül hatna Salamon lelkén,
föltalálni látszott azon a keserű bánat okát, melyet a bántott férj nem
birt elrejteni.

– Nézd barátom, szólt megfogva Salamon kezét, csak tegnap ajándékoztam
Zsigmond úr feleségének két szép sor olyan gránátgyöngyöt, melynek
mindegyike ragyogott, mint feleséged fekete szemei.

Fugger összerándulni érzé e szóra Salamon kezét, mintha villanyütés
sajgatta volna meg.

– Hehej! mert igaz az, hogy a te nődnek szép fekete szemei vannak, és
Zsigmond úr nagyon szereti a szép fekete szemeket.

Salamon dühösen kiáltá közbe:

– Ördög és pokol!… s azután hidegen nyujtá elő a kötelezvényt, – fizess!

Fugger karjába ölté kezét.

– Lásd, édes jó barátom, én tudom jól, hogy te milyen derék, becsületes
ember vagy. Megmondhatja apád, mennyiszer mondtam neki: ez a fiu méltó
volna arra, hogy magasrangú férfiuvá legyen, csak azt sajnálom, hogy nem
vallásomat követi, mert soha sem keresnék leányom számára más férjet;
ezt én mondtam! igaz hitemre. Azután lásd, te magad is tudod, hogy
sokszor van a legvagyonosabb ember is azon helyzetben, hogy ha hirtelen
megszorítják, nem képes két márjást lefizetni, pedig egy hét mulva
leszámlálhatna tíz ezer aranyat.

– Ne fáraszd magad beszéddel. Ha fizetni nem tudsz, leányodat viszem.

– Ne mondd azt, édes jó barátom.

– Magad kötelezted rá magadat, itt van irásodban. Konyhaszolgálója leend
a vén Izsáknak.

– Hogy a vén Izsák kivánhatta ezt, azon nem álmélkodom, de hogy te, ily
nemesszivű, fiatal derék ember kényszeríthetnél egy gyöngéd fiatal
hajadont, hogy atyai házát elhagyva, aljas szolgálatokat teljesítsen,
ezt nem vagyok rólad képes föltenni. Sőt bizonyos vagyok róla, hogy ha
gondoltál is valaha ilyesmit, a mely perczben az én leányomat meg fogod
látni, térden állva kérsz bocsánatot Istenedtől, hogy egyik angyala
ellen ily nagyot vétettél.

– Zebaoth egy Istenre!

– No no, csak ne esküdjél. Elébb lássad meg őt, s azután mondd el, a mit
akarsz.

Fugger György e szavakkal magával voná Salamont néhány szobán keresztül,
s midőn végre egy lefüggönyözött üvegajtó elé ért vele, ott megállítá s
szép csendesen fölemelé róla a függönyt, hogy Salamon beláthatott a
szomszéd szobába.

A fiu szeme elé kapta kezét, mint a ki fényes napba tekintett.

Egy leányt látott a szűz Mária képe előtt térdepelni, imádkozva, a kihez
hasonlatost az én világi életemben nem láttam soha, sem könyvekben nem
olvastam.

Hiába is iparkodnám őt gyenge tollammal leirni, hiába hívnék segítségül
poéták szokása szerint napot, rózsát, liliomot és pogány
istenasszonyokat, ő szebb volna mindazoknál. Elhiheted jámbor utód, hogy
én már átéltem az élet balgaságait, de ha azon kék szemekre gondolok,
magamat is elfog az érzés s ha azon túlvilági mosolygást magam elé
képzelem, nem gondolhatom szebbnek a paradicsombeli angyalokat.

Nem is lehetett ő egyéb, mint egy angyala az égnek, kit azért adott a
világ legnagyobb bűnösének a könyörületes Isten, hogy legyen a ki érette
imádkozzék, de az istentelen fösvény még tulajdon imádkozó angyalát is
képes volt eladni; de meg is lakolt érte érdemei szerint. Hanem
mindezeket csak később fogom majd előadni.

A szép Judit, – mert más néven nem ismerte őt senki, – ha Isten sokátűrő
kegyét meg birta nyerni bűnterhelt apja fejére, nem egyszer nyerte meg
szépsége és jósága hatalma által az ellene zúdult rendeket és köznépet
is. Sokszor rajta rontottak már, hogy házát szétbontják, de a szép
Judittal találkoztak benne s le volt fegyverezve az ádáz harag azonnal,
ha őt könyörögni látták.

Bizonyára azon pillanatban is apjáért imádkozott a boldogságos szűz házi
oltára előtt, midőn apja a függönyt Salamon előtt föllebbenté, s ez
meglátva a leányt, szivéhez és szemeihez kapott.

Fugger, látva, hogy Salamon lélekzete elállt, hogy arcza hol sápad, hol
pirosra gyulad, hogy szemei zavargó tűzben égnek és minden íze reszket:
gonosz mosolygással tekinte az ifjúra, s megszorítá annak karját,
mondván:

– Ez az én leányom.

S azzal visszabocsátá az ajtóra a függönyt és elvonta onnan a fiut.

Salamon vissza akart rohanni az ajtóhoz, s magán kívül hebegé:

– Velem kell jőnie!

Fugger gúnyos alázattal folyamodék az ifjúhoz.

– Tehát nem tudnál irgalmat érzeni láttára? meg tudnád őt alázni? Láttad
szép szemeit, imádkozó ajkát, gyöngéd habtermetét, esdő kezeit, és nem
szánod őt?

– Követelem őt! Kiálta Salamon, s égő orczával, lihegő kebellel lépett
az ajtó felé.

Fugger elállta útját, s mintegy gyönyörködve az ifjú fellázított
szenvedélyén, hideg mosolylyal mondá:

– Megállj jó barátom. Még egy szóval sem mondám, hogy nem fizetek. Ne
kapd oly mohón a dolgot, még van annyi pénzem, a mennyivel ki tudlak
elégíteni. Jer kincstáramba.

– Nem kell pénzed nekem, nekem leányod kell! ordíta elvakult
szenvedélylyel Salamon, s azzal ketté szakítva Fugger kötelezvényét, azt
annak lábaihoz veté.

– Barátom, jó Salamon, mit cselekszel? szólt Fugger, színlett
álmélkodással, bár titkos örömét alig birta rejteni.

– Leányodat akarom birni, hörgé Salamon. – Fugger nevetett.

– Te bolond vagy, fiam. Vedd fel irásodat és ragaszd össze. Nem vagy te
eszeden.

Salamon sirva rogyott össze, s Fugger kezét megragadva, égető csókjaival
halmozá el.

– Oh Fugger, add nekem e leányt.

– Édes fiam, szólt Fugger, megsimogatva az ifjú fejét, mindjárt
befogatok hintómba, s haza küldelek szépen, megizenvén apádnak és
feleségednek, hogy mikor hagymázban vagy, ne bocsássanak ki hazulról.

– Oh ne gúnyolj, ha már őrültté hagytál lennem. Féreg vagyok, melyet
lábaid alá tapostál, de add nekem leányodat és Leviathan leszek, ki egy
világot ad neked érte. Hiszen magad mondád, hogy férjet nem keresnél
számára kívülem.

– Ha zsidó nem volnál.

– Ha kivánod, akár pogány legyek.

– De neked nőd van és gyermekeid.

– Mert még nem öltem meg őket, de Urielre! ki jobb kezemet fogta, midőn
a kés benne volt, ha még egyszer találkozom velük, nem lesznek többé.

– Hát apád, a vén Izsák, ki fogná őt vezetni, ha te elhagyod?

– Vezesse őt a koldusbot! kivánom szivem mélyéből neki.

– Badar beszéd fiam, badar beszéd. Apád nélkül te koldus vagy, s ha
elvennéd leányomat, egy koldusból csinálnál kettőt. Látod, én is szegény
vagyok. Üldöz a balsors. Alig kuporgattam össze valamicskét a végvárak
felszereléséből, pedig tisztességes úton kerestem, fillért fillérhez
adva, nem volt egy hamis pénz közötte; neki jön Móré János véletlen
halála, a számadások elsikkadnak, apád szépen kimosta magát, az egész
baj az én nyakamba hárul, s elvesztem birtokom, még szinte meg is
köveztek. Most újra néhány megtakarított forintom volt, mind a
harminczad-bérletre költöttem, s íme látod, e hivatal is elmult rólam, s
házam, mindenem adósságba megy. Eredj te vissza. Majd leányomat valami
tisztességes birtokos nemeshez adom, épen kéri egy – s te pedig gazdag
ember lehetsz és lesz sok gyermeked.

Salamon tántorogva felállt, de el nem ereszté Fuggert. Valami nagy,
rémes gondolat járhatott lelkében, mert arcza elsáppadt, s a hang
háromszor megakadt torkában, midőn szólni akart.

– Te azt mondád, hogy vagyonodat egy eltévedt számadás miatt vesztetted
el, mely Móré János révén sikkadt el. Én tudom, e számadás hol van?

– Vén Izsák kezében hihetőleg.

– Nem merte azt magánál tartani, de elpusztítani sem, nehogy bűntársai
saját veszélyük nélkül elárulhassák. Egy elhagyott pinczeboltba van
elfalazva. Kívüle csak magam ismerem a helyet. Én elvezetlek oda, te
vezess leányodhoz engem.

Fugger alig birta elfojtani örömét. Önkénytelen hévvel ragadá meg
Salamon kezét, s mohón megrázva azt, azonnal magával akarta őt vinni.

– Jer, vezess oda.

Salamon az első lépésnél megdöbbenni látszott. Föltünt lelke előtt Izsák
reszkető alakja, a halvány nő, a síró gyermekek, kiket el volt árulandó
s lábai megtagadták a tovább menetelt. Fugger éles tekintete észrevevé a
habozást s fölrántva az ajtót fedező függönyt, odavoná őt.

– Vess egy utolsó pillantást reá.

Salamon szenvedélytől ittasan rogyott össze a küszöbnél, s mentől tovább
nézte a leányt, annál inkább eszét veszté, ez óra kiforgatta őt
lelkéből; csókolá apja halálos ellenségének lábait és elárulá családját
egyetlen mosolyáért e leánynak.

És a leány csendesen elmerülve imádkozék a boldogságos szűz képe előtt
apja életeért, nem tudva semmiről, a mi a mellékszobában történik.


IV. PÓK MÁRTON.

Ugyanazon Pók Imrének, ex familia Mérges, ki saját ifjabbik testvérét a
vízbe vetve, keresztül szúrta, volt egy bátyja, Márton, a ki pedig Budán
hóhér vala.

És pedig ezen embert nem a nyomorúság vitte ezen utálatos mesterségre,
hanem a dicsvágy. Ő valami büszke tudott arra lenni, hogy az emberek
félre tértek előle, ha az utczán megpillanták, s hogy annál borzasztóbb
legyen, meghagyta nőni hosszúra ritkás kesely szakállát, görbe nagy orra
volt, mint a keselyűnek, s kiülő hideg szürke szemei, hogy irtózat volt
reá nézni.

Háza messze kívül volt a sorompókon, azt ő, mintha messziről ismeretessé
akarná tenni, kívül befestette veresre, s az ormójára feltett egy kopasz
halálfejet.

Mikor vesztenie kellett valakit, akkor volt neki ünnepe. Felvevé vörös
palástját, s oly kevélyen lépegetett az elitélt háta mögött, mint valami
triumpháló hadvezér. S mentül ritkább neme fordult elő a kivégzésnek,
annál nagyobb volt az ő öröme; oly szivesen, oly buzgósággal bánt a
kerékkel és harapófogóval, mint egy remekelő mesterember a maga
munkájával, s mikor saját elitélt testvérét kellett neki felnégyelni,
azon egész nap teljes ornatusban járt a városban alá s fel.

Irtózott is tőle minden ember, még a ki semmit sem vétett is, borzadva
látta őt maga előtt, s ha véletlenül ki találta a nevét szalasztani,
keresztet vetett magára.

* * *

A vén Izsák várta éjfélig Salamont. Mindenki aludt már a háznál, csak
Péter virrasztott vele.

Az öreg ezalatt valami kemény táblájú könyvet vett elő dugaszból, s
abból olvasott és abba irogatott holmit.

Én bizony nem tudom igaz-e, nem-e? de följegyzem, mert nagyon beszélik,
hogy azon könyvbe Izsák haragrovásai lettek volna feljegyezve. Ki mit
vétett ő ellene, s kit hogy torolt ő vissza?

Perényi Gábor diákja, Ambrosius, a ki inventálta a dolgot s tudott
zsidóul olvasni, mondá, hogy azon a lapon, melyen Fugger György neve
állt, lettek volna ilyenféle számadások.

Az egyik oldalon:

«1496-ban Fugger György kieszközölte, hogy a zsidók a királyi városokból
kitiltassanak.»

Másik oldalon:

«1499-ben Móré János számadásait eldugva, Fugger György nyakába
hárítottam a végvárak felszerelésében támadott hibákat. Megbukott
miatta… Szemet szemért!»

Tovább amott:

«1505-ben Fugger György elsőszülöttemet Rubent, méregkeveréssel és
varázslással vádolta. Ruben a kínpadon halt meg.»

Túlnan ismét:

«1506-ban Fugger György két éves gyermeke elveszett. Dajkája azt mondá,
hogy a vízbe esett. Fiat fiért!»

A legutolsó sorok ezek lettek volna:

«1521-ben Fugger György a rézbányákat elárverezte kezemről.»

«1522-ben a harminczadok bérletét én nyertem el. Fugger bukott. Vért
vérért, pénzt pénzért!»

Az ilyen boszúrovás egyébiránt nem új dolog. Olasz velenczéseknél is
szokásban van ez, s Izsák onnan származott Budára.

Ez utolsó sort nyilván akkor irta oda, midőn amaz éjszakán Salamonra
várakozék, fél fülével az utczára figyelve, ha nem hall-e lépéseket?

Már éjfél után járt, a midőn az utcza végén csakugyan léptek kezdettek
hallatni, de mintha többen jönnének egyszerre. Izsák aggódva hallgatott,
a léptek mind közelebb jöttek, s háza elé érve ott megállának, s
nemsokára hallatszék a kopogás az ajtón.

Izsák fölkelté Aisaht, hogy tekintsen le az eresz nyilásán, ki van ott?
mire a nő sápadtan jött vissza, jelentve, hogy egy csoport férfi áll a
ház előtt fáklyákkal kezükben.

– Ne nyissátok ki, szólt Izsák, előbb tudjuk meg, mi szándékuk? s azzal
vevé a mécset s leballagva a tornáczra, reszkető hangon kiálta:

– Ki van ott? mit akartok?

– Nyiss ajtót a király nevében! harsogá egy rekedt hang, öklével
megdöngetve a kaput. – Én vagyok itt – Pók Márton.

Az öreg kezéből kiesett ijedtében a mécses, a sötétben alig találta meg
az ajtót, s a hogy kinyitá azt, betódult rajta a sokaság; csupa
fegyveres darabantok, kik mindjárt megfogják Izsákot két kezénél fogva,
s a fáklyákkal szemei közé világítának neki.

– Te vagy Izsák, a tőzsér? kérdé tőle egy hadnagy eléje lépve.

– Én vagyok, mit akarsz velem?

A hadnagy erre elővőn szó nélkül kebléből egy összegöngyölgetett
pergament s azt kitekergetve, megfogá két szélénél fogva s elkezde
olvasni belőle.

«E mai napon és esztendőben, úgy mint urunk születése után való egy ezer
ötszáz huszonkettedik évben, Lætare vasárnap után következett pénteki
napon, délesti tizenegy és félórakor a legmagasabb nádori és az ország
veszélyes állapotja alatt permanens törvényszék által

Itéltetett:

Miszerint Izsák nevezetű tőzsér, úgymint a kit hitsorsosai vén
Melchizedechnek is neveznek, közönséges nevén pedig a köznép által arany
mankós koldusnak hivatik, e mai napon és órában saját fia Salamon által
bevádoltatván, hogy az ország által reá bizott élelmi szereket a
végváraktól csalárdul megvoná, e bűnös nyereséget Móré Jánossal
megosztani segített, s annak számadásait meghalálozásával
elsikkasztotta, – ámbátor a törvények előtt a fiu tanubizonysága az apa
ellen meg nem állhat, de mindazonáltal a felségsértés és hazaárulás
vétkeire nézve hazánk törvényei e részben kivételt tesznek, s ily
nefandus bűnökre nézve a vérségi rokonok bizonyítványait nemcsak
elfogadják, sőt meg is jutalmazzák; ennélfogva a kézhez adott
irományokból napnál világosabban kiderülvén a fent nevezett vádlott
kemény bűnei, a büntető igazság teljes szigoránál fogva, hogy az ország
vészes napjaiban minden gonoszaknak rettentő példa szolgáltassék, a
vádlott minden további perorvoslat, mentség, exceptio és apellata
mellőzésével, a kegyelem útjának elzáratásával, vagyonának és polgári
becsületének elvesztésére itéltetik; bárhol található jószágai
elkoboztatván, háza földig lerontatván, s maga és harmadízigleni utódai
homlokaikon megbélyegeztetvén… A bírák csak Istennek számolnak itéletük
felől.

Költ Budán, a királyi várban, mint feljebb. Bátori István, Magyarország
nádor-ispánja.»

Izsák ez itéletet nem hallotta végig. A mint a hadnagy odáig olvasá,
hogy Salamon volt árulója, összeesett, mint a gutaütött, s a mint a
poroszlók elereszték karjait, leesett a földre, kopasz fejét a
márványhoz ütve.

A hadnagy erre félre állt s előlépett Pók Márton, vörös köpönyegében úgy
állva a lobogó fáklyák között, mint – Isten bocsá – Belzebub.

Némán inte háta mögé. Két hóhérlegény izzó serpenyőt és bélyegvasat
hozott elé. Pók Márton neki gyürközék s a mint Aisah gyermekeit ölelve
keblére, zokogott, megérinté annak vállát.

Az asszony feltekinte, s csak akkor járt végig agyán az eszme, hogy az
itélet őt és ártatlan családját is bünteti! Iszonyúan felsikolta s
gyermekeit keblére kulcsolá, mintha ön testével hinné őket megmenthetni.
S a mint a bakó odalépett, akkor annak kezét ragadta meg, azt százszor
össze-vissza csókolá és rimánkodott keservesen:

– Oh ne bántsatok minket. Mi soha sem véténk senkinek; hagyjatok
bennünket elbújdosni, mi elmegyünk oly messze, hogy embernek szeme soha
ránk nem talál.

Pók Márton kirántá kezét; ekkor a nő térdeit ölelte át, és a kicsi
gyermekek odatérdeltek eléje, összetéve kezecskéiket.

– Te nem bánthatsz bennünket ily iszonyúan, oh hiszen te jó ember vagy,
szemeidben irgalmat látok, oh ne fojtsd el azt szivedben. Tán neked
vannak honn gyermekeid, gondolj reájuk és könyörülj az enyimeken; hogy
tudnád ez ártatlan tiszta homlokokat eléktelenítni? Meggyalázni soha le
nem mosható bélyeggel, oh légy könyörülő ember! és mi egész életünkben
érted fogjuk imádni Istent, és tégedet fogunk nevezni egyetlen
jóltevőnknek a világon…

Pók Márton kétfelé törlé vézna bajszát s az egyik tüzes bélyeg után
nyúlva, hideg vérrel mondá:

– Hóhérnak panaszkodol.

Többet aztán Péter nem látott és hallott, mert megborzadva a jeleneten,
de még attól is tartva, hogy még őt is valami atyafiságba találják
keverni s hevenyében még el is bánnak vele, felmászék a padlásra s ott
kibújva az ablakon átkúszott a szomszéd háztetőre, a honnét lejutva
aztán, nyargalt hazáig, s ez napságtól fogva elkezde őszülni, a minthogy
fél esztendő alatt fél feje szürke volt.


V. KÉT SZIV TALÁLKOZÁSA.

Szomorú az én lelkem, midőn e dolgokról kell írnom. Elhagyott bennünket
a felséges Isten, és elfordítá arczát a magyartól, hogy ne értené maga
magát, hanem szolgálna például minden országoknak, hogy mivé lesz a
nemzet, mely önmagát nem szereti?

Mi, kik értünk boldogabb időket, dicső Mátyás király uralkodása napjait,
a midőn a magyar négy-öt nemzettel csatázott, kivül győzött, belül
virágzott, a midőn a külső országok fejedelmei Budára folyamodtak
bajaikban segítségért, a római szent pápa bennünk veté bizodalmát, s a
nagy kegyetlen pogány török megalázva esedezett békességért; a midőn
Budavára minden nemzetbeli tudósok gyülekező helye vala, a király
könyvtárt, académiákat állított, a prælatus urak iskolákat építettek,
templomokat gazdagítának, a zászlós urak a külföld miveltségével
nemesíték hősies jellemeiket, s a köznemes, a mellett, hogy a harczmezőn
dicső babérokat arathatott, ráért Horácz ódáit olvasni és Cicerót és
Tacitust tanulni, s ha aztán országgyűlésbe ment, tudott beszélni
okosan, s még a szegény parasztság is, a mellett, hogy mindenben bőséget
látott, járhatott az iskolába; – sóhajtva gondolunk vissza mi, kiket
Isten bölcs akaratja kiválasztott, hogy e késői napokat megérjük, és
lássuk hazánk hanyatlását. Nem keressük most a harczot, hanem kerüljük
azt és odajutánk, hogy a kik egykor remegtek tőlünk, most azoknak
irgalmáért esedezünk. A török kegyetlen nagy haddal közelgett országunk
határaihoz és ide benn fenékkel van fordulva minden, össze van törve a
fellázadt pórság, s a barmokkal egy rangba helyezve; egymás ellen lázadt
köz- és főnemesség, s az országgyűlések nem különb látványt nyújtanak,
mint a Bábel tornyának építése. Proximus ardet Ucalegon! de mi azért nem
hogy a magunk házára ügyelnénk, hanem a szomszédból koldulunk
segítséget. Üresek a várak, lovak állanak az iskolákban, rozsdás a kard
és penészes a könyv, minden tizedik nemes tudja leírni a nevét, s akad
mágnás, a ki azt sem tudja, milyen szűrben jár az öreg Á? a miért aztán
el lehet velök hitetni, hogy az egyptomi fő czigány vajda hidat
eszkábált a Fekete tengeren keresztül, azon jön segítségünkre hetven
sátoralja czigánynyal, minden sátor alatt hétezer ember van; holott
annyi az egész, hogy Lajos király felfogadta László vajdát a maga
czigányjaival golyóbisokat önteni. Nincsen rajtunk áldás, még a jótett
is kárba vesz. Határozunk sokat, teljesítünk semmit: sok a törvény,
kevés az igazság.

Venit ineluctabile fatum; míg ide benn rablásra, czivakodásra,
törvénytelenségre van kihúzva a kard, addig végváraink egymás után esnek
el: nincs ember, a ki védelmezze, vagy ha van ember, nincs a mivel
védje, sem lőszer, sem élelem. Már a török Belgrád alá közelg; Hannibal
ante portas! és a kemény szikla, melyen ádáz ereje annyiszor megtörött,
már-már ingadoz; a várnagyok, Both János és Oláh Balázs hiába sürgetik a
várerősítésre való segélyt, messziről kiáltanak, nem hallik odáig. A
minap zsoldosok fogadásáról volt a szó, s ime egy pajkos inas az
udvarból kilopott egy czifra babát, melyet az udvari hölgyek játékszerül
készítének Kazimir lengyel király fiának s azt az összegyült rendek közé
vivén, felmutatá: «ime ilyen katonákat készítének a mi hölgyeink a haza
védelmére», melyre is, fogván az aranyos czifra bábot az összegyűlt
nemesség, egész ünnepélyesen felakasztá azt egy fára. Az eset híre
messze elment, s az országban annyira gyűlölni kezdték e miatt a budai
udvarhölgyeket, hogy még az országgyűlésen sem restellették több izben
előhozni, hogy azokat onnan rögtön eltávolítsák.

Egészen ellenkező eset volt azonban, midőn egy napon a végső
szorongattatás idején egy bepakolt láda érkezék Both János belgrádi
alvezérhez, melyet az felbontván, bámulatára sokatérő hölgyi ékszereket,
gyémántos kösöntyűket, igaz gyöngyöket, kárbunkulus gyűrűket, bogláros
pártát, briliánt rezgőt és nyaklánczokat talált, melyeket egy névtelen
levél kiséretében egy ismeretlen budai hölgy azon utasítással külde
hozzá, hogy azokat menten pénzzé téve, árukon lőport és golyót szerezzen
a várba.

A nemes küldemény épen jókor jött, bárha csak csepp volt, a hol tenger
kellett; a többi küldemények, mik a fő várparancsnok Móré Tamás kezébe
jutottak, mind rossz útra térvén; ez a könnyelmű ember a sánczépítésre
küldött pénzen czifra filagoriákat építtetett magának, s a min golyókat
kellett volna szerezni, azon ő hollandi tulipánokat vásárlott.

Ezen kegyes ajándék azonban jó kézbe került, Both János becsületes ember
levén, ki is rögtön kihiresztelé a környékben, hogy a ki a nemeslelkű
adományt pénzért meg akarja venni, jelentse magát.

Vala akkor a környékben leggazdagabb földesúr Kunhalmi András fia
Leventa, ki ekkorig nagyon elvonulva élt kistarcsai jószágán, kerülve a
világot, valami skepticus gondolkozásmód miatt gyűlölve az embereket, s
még inkább az asszonyokat. Nagy jövedelme mellett oly igen szigorúan
élt, hogy az előtt apja csatlósai is többet engedtek maguknak; ha
vádolták, hogy miért húzza ki magát mindenből, azt felelte: «mindenki
lopja az országot, én csak a magamét takarítom, két-három esztendő mulva
úgy is vége lesz a hazának, akkorra legalább legyen valamim, a miből
Francziaországban megélhessek.»

Ilyenforma nyilatkozatok után azt hitték róla az emberek, hogy ez egy
idejekorán megvénült ember, pedig inkább azt kellett volna tudniok, hogy
még nem is volt fiatal, s lelkében kemény jég alatt aludt még minden
melegebb érzés.

Akármit hallott az ország baleseteiről, csak keserűen mosolygott; ennek
mind így kell történni, török gazda kell e népnek! s midőn hallá a budai
nők esetét az aranyos bábuval, arra is azt mondá, török hárem kell ez
asszonyoknak!

Midőn azonban egyszerre azon adományról jutott hozzá a hír, melyet Both
Jánosnak küldött egy ismeretlen hölgy, megütközék rajta: «tehát volna
még valaki, a ki a hazát szeresse?» és épen egy hölgy, ki hogy ezt nem
hiuságból tevé, mutatja az, hogy nevét sem közlötte senkivel.

Leventa rögtön megraká szekerét pénzeshordóival, s felmenvén Belgrádra,
magához váltá mindazon drágaságokat, nem kérdve, hogy adják? hanem dupla
árát ajánlva mindennek, a min ismerősei nem győztek eléggé bámulni.

A magához vett ékszereket pedig felvitte Budára, azzal a szándékkal,
hogy kitudva azok küldőjének nevét, annak azokat visszaajándékozza.

Az ékszereken rajta volt a készítő ötvös neve, melynél fogva könnyű volt
neki azt felkeresve, kitudakolni, kinek számára készíttetének azok?

A felszólított ötvös azonnal megfelelt, tudtára adva Leventának, hogy
azon ékszerek egyről-egyig Fugger György leánya, a szép Judithé, voltak
köztük olyanok is, miket édes anyjától örökölt, még anyjának jegygyűrűje
is.

Leventa még jobbban megütközék ez értesülésen. Fugger György neve oly
ismeretes volt széles ez országban, hogy a kit e néven neveztek, azt
csak gyülölni lehetett.

Minthogy azonban már feltevé magában, hogy azon ékszereket visszaadja
tulajdonosnéjának, és hogy egy Fugger-családból való asszony azt ne
mondhassa, hogy nagylelkűségben őt fölülmulta, rábízá az ötvösre, hogy
adja kézhez az ékszereket, ő maga pedig, a nélkül, hogy látta volna a
leányt, visszautazott Kistarcsára.

Alig ért azonban haza, midőn újra küld hozzá Both János, hogy nem
volna-e kedve ugyanazon ékszereket még egyszer megvenni? mert a
rejtélyes hölgy azokat ismét visszaküldé.

Ez eset még jobban felrázá Leventát egykedvű lelki zsibbadásából s újra
megvevén az ékszereket, ismét elindult Budára, azokat az ötvös útján
megküldve Fugger Judithnak, csupán anyja jegygyűrűjét tartva meg
magánál.

De hol találkozzék vele? Apja gyülölt küszöbét sehogy sem akarta
átlépni, azt pedig átallotta volna, hogy az utczán valaki meglássa őt
Fugger leányával beszélni; oly nagy volt ellene való præsumtiója.

Kitudá azonban valahogy, miszerint a hölgy reggeli roratéra a Szt.
György téren levő kápolnába szokott járni. Elhatározta magában, hogy ott
bevárja.

Reggel tehát megjelent a templomban, s ott hol Judith helyet szokott
foglalni, a mellett letérdelt.

Alig zendült meg az orgona, halk ruhasuttogást halla maga mellett, s a
mint föltekinte, elkápráztak szemei, valamelyik angyalt hivé maga mellé
leszállottnak a templom oltárképeiről, oly igéző volt a melléje térdelt
leány alakja a minthogy nagyon sokan is valának, kik ott az ő arczáról
tanulták az imádságot.

A leány egyszerű fehér ruhába volt öltözve, fekete fátyol fején, semmi
ékszer rajta, még csak egy kis gyűrűcske sem, pártája értéktelen fekete
gyöngyből, de ha sokáig nézett rá az ember, úgy tetszék, mintha fényes
gloria derengne szép feje körül.

Leventa egészen rajta feledé szemeit a kedves tüneményen s lassankint
úgy kezdé érzeni, mintha az egész templom zengő angyalaival az ő szívébe
szállna le, s ott imádkoznék annak közepében a szép halvány leányka.

Nem vevé ezalatt észre, hogy egy férfialak egy oszlopnak vetve vállát s
barna köpenyével orráig eltakarva arczát, mily vadul néz égető fekete
szemeivel hol ő reá, hol a leányra.

Leventa felhúzá ujjára a megtartott gyűrűt, s a mint a lányka énekes
könyvében az utolsó sorra került, ő odanyult kezével s elfordítá neki a
lapot.

Judith megrezzenve pillantá meg az ifju kezén anyja gyűrűjét s egyszerre
megtudva róla, hogy ő az, ki ékszereit vissza szokta váltani,
önkénytelen tekinte rá s a mint szép szemei találkoztak az övével,
egyszerre piros lett, mint a kigyulladt hajnal s mintha elvesztené
kebléből az áhítatot, hirtelen fölkelt helyéről s könyvét véve, távozni
indult. Leventa követé s az ajtóban megkinálta őt szentelt vízzel. A
lányka keze reszketett és szíve oly hevesen dobogott, midőn ujjai a
vizet érinték.

Leventa gyönyörben elmerülve látta őt a vérmezőn keresztül elhaladni, a
midőn egyszerre egy forró kéz megszorítá karját s egy sötét alak
baljóslatú arczczal állt meg oldala mellett.

– Ki adott neked jogot, suttogá az alak hevesen, hogy e hölgy mellé
letérdelj? Ki adott neked jogot, hogy hozzá szólj, hogy utána menj? Ki
adott neked hatalmat, hogy látásodra elpiruljon?

Leventa végig nézett hidegen a kérdezőn s vállat voníta.

– Én nem szoktam minden kérdésre felelni, nem is hadakozom a nyelvemmel;
ha bajt keressz velem, itt és itt megtalálsz, nevem Kunhalmi Leventa.

– Az enyim Fortunatus Imre.


VI. A KINCSTÁRNOK.

Ha az 1523-dik évben Budáról a bécsi kapun kiindultunk, a zugligeti
erdők közül egy pompás kastély teteje látszott be hozzánk, mely az
előtti évben még nem volt ott és az azutániban már ismét nem volt ott.

Láttam mikor épült, és azt is, mikor lerontották és állíthatom, hogy az
utóbbi munka alig tartott rövidebb ideig, mint az első. Éjjel-nappal
ezer ember dolgozott felváltva az építésen s minthogy télszak volt az
idő, hogy a vakolat száradjon, szüntelen fütötték az épületet; elveszett
a munkában több ötven embernél.

Mikor aztán készen volt a palota, tömérdek ablakkal, nagy kapukkal,
rejtek-ajtókkal, titkos lépcsőkkel, elfedett pinczékkel, valaki ráirta
az oldalára éjjel nagy veres betűkkel:

«Congeries lapidum, multis congesta rapinis!»

Ez volt a Fortunatus Imre palotája, az ország kincstárnokáé.

Hol vette magát e név Magyarország zászlós urai között?

Ez volt ama zsidó fiú, Salamon, ki megkeresztelkedvén, a sacramentomban
Imre nevet kapott, a Fortunatust a sors toldta hozzá. Apja vagyonának
harmadrészét kapva, Fuggerrel közösen birta egyideig a harminczadokat,
pénzzel és csúszással részére hódítá a legfőbb urakat, nem ritkán lehete
háza előtt állva látni Szalkán Gergely és Váradi uraimék ő kegyelmeik
aranyos hintajait.

Mindezen urak pedig adóbeszedői voltak az országnak, kik látva Imrének
szándékaik iránt való engedelmességét, elhatározák magukban, hogy őt
megteszik főkincstárnoknak, neki adván be számadásaikat. Igy jutott fel
a nagy polczra a hajdani Salamon, és így bizonyultak be az írás szavai,
hogy nem az igazaké a kenyér, nem a gyorsaké a futás, nem az erőseké a
diadal.

Innen tudhatod azután jámbor utód, miért nem volt pénze soha az
országnak, hogy még a király maga is kölcsön kérte az utravalóját, ha
valahova akart indulni.

Tudta ezt a nép is, s látva, mi czélra fordítják véres veritékit,
felmondott az adófizetéssel, úgy, hogy ötvenkét vármegye közül csak
tizenkettő küldött fel adót, azok közül is többen csak egy tizedrészit a
kivetettnek. Zólyom alig 800 forintot; a hatalmasabb főurak, mint János
vajda, épen egy batkát sem. Mert a mit a magyar kincstárba vetettél,
akárcsak a kútba dobtad volna, avagy töltögetnéd vele a danaidák
hordóját, fele az adóbeszedőnek, fele a kincstárnoknak jutott, a
közpénztárban hálót köthettek a pókok.

Átkozta őket az egész ország, de mi haszna? a panaszostól hízik meg az
ember, mentül jobban szidták őket, annál jobban folytak a dolgaik, míg
fejük felett égett a ház, ők tánczoltak az égő fedél alatt, úgy, hogy
egy külső országi követ, ki szerencsésen eljutott Budára, a nélkül, hogy
az uton éhen halt, vagy kiraboltatott volna, s meglátta az ottani
fényűzést, bámulva vallá meg, hogy még embert nem látott halála előtt
oly vignak, mint a magyarokat. Belgrád alatt ágyudörgés, Budán trombita-
és hegedűszó; – négy rhénes forint uti-pénz a Krakkóba küldött követnek,
négyezer forint egy olasz énekesnek; – hatszáz pánczélos kisérő Szalkán
Gergelynek, mikor ebédelni megy, kétszáz rongyos katona Szabács vára
védelmére.

És míg Nándorfejérvárnak egy ledőlt tornyát három esztendeig nem birták
felépíteni, Szerencsés Imrének egy egész palotát három hónap alatt tréfa
volt a hegytetőre rakni.

S vajjon mit gondoltak e jó urak, midőn ily rosszul viselték gondját a
hazának? Hiszen jól tudhatták, hogy ha a haza elvész, senki sem veszt
benne annyit mint épen ők. A paraszt akkor sem fog két dézmát fizetni, a
köznemes akkor sem lesz kénytelen kétszer meghalni, de a nagy uraktól
majd elveszi a török földbirtokaikat, s az érsekek helyett majd
derviseket küld moshéekká változtatott szentegyházainkba. Mindnyájan azt
hivék ők, hogy egymaguk külön-külön is képesek lesznek majd megvédeni a
hazát, és mindazok, a kik élni nem tudtak a hazáért, de meghalni is
tudtak érte, mert ha volt is a magyarban dölyf és dacz kelletinél több,
de azért a hazaszeretet sem fogyott el nála, s ha zsarolta is a pénzt
igazságtalanul, de el is tudta azt költeni fényesen.

Nem így gondolkoztak azonban a Fuggerek, és nem így Fortunatus Imre, de
a mit gyűjtögetének, megtakarították szépen, utánuk nem élt a szegény,
zárva volt kapujok mindig, s köntösükön belől volt varrva a zseb, nem
kívül.

Sőt a jó Fugger György oly bölcsen okoskodék, hogy mindazon vagyont, a
mi nem az ő körmére került, egy kalap alá szerezze, miszerint Szerencsés
Imrét leányának szánta férjül, s csak arra várt, hogy mikor üt be már a
török az országba? hogy vele együtt előre kiküldött kincsei után
elszökhessen Velenczébe.

De a leány sehogy sem állhatta ki Imrét, a mit onnan magyaráz ki, hogy
egy napon letekintve ablakából a szép Judith, két szegény
koldusgyermeket látott, a mint felnéztek rá, egy kis kenyérért
könyörögve; a jószívű leány megszánta a szegény párákat, s lemenve
értük, felvezette őket szobáiba. Rongyosak voltak szegénykék és éheztek.
A jó leány szánakodva tudakozódék tőlük, hogy hát apjuk, anyjuk nincs-e
nekik, hogy ily árvaságra váltak? Azok aztán elbeszélték neki, hogy az
anyjukkal és öreg apjukkal nagyon kegyetlenül bántak, és őket is
megkínozták, a kisebbiket azóta a nehézség is töri, házban nem szabad
lakniok, hanem nappal bujdosnak s éjjel egy kriptában rejtőzködnek,
hanem az édesapjuk, az nagy gazdag, hatalmas ember, övé az a nagy palota
ott a Zugligetben; de nem tudják, hogy miért nem akarja őket soha
fölvenni, ha aranyos hintóban mellettük elvágtat?

Judith elborzadva érté meg ebből, hogy ezek Szerencsés Imre gyermekei, s
a mint homlokaikra lelógó hajfürteiket félresimítá szegénykéknek,
eliszonyodva látta ez ártatlan arczokat eléktelenítő bélyegsütés nyomait
azokon. Ez órától fogva rejtve ott tartá a két kis gyermeket egy kerti
kunyhóban, ételt, italt, tisztát adott nekik, s akép gondoskodék róluk,
mint egy igazi édesanya; de valamikor Szerencsés Imrével összejött, s az
szerelmesen kezde felé sandalogni, oly gyűlölettel és undorodással
tekinte rá, valamint egy undok kigyóra szokás nézni.

Vedd már most hozzá az ifju Leventával való találkozását a templomban:
midőn annak kezén anyja gyűrűjét megpillantá, tán nem arról álmodott-e
szüntelen, hogy ez annak jegygyűrűje is lehetne? hiszen ily ifju és
tiszta lelkeknek gyakran nem kell több egy pillantásnál, hogy egymást
azonnal ismerjék, ők pedig azonkívül az ékszerek kétszeri
visszacserélése által eléggé föl lehettek egymás lelkéről világosodva.

Ne csodálkozzál tehát, ha más napon az első találkozás után már annyira
ment az ismeretség, hogy Judith megvárta a kápolna ajtóban Leventát, s
nem sietett el előle, midőn az melléje lépett. Leventa azon kezdé a
szót, hogy megköszönte a jó leánynak a hazának tett ajándékot, mire
Judith azt felelé, hogy a balkéz soha se tudja azt, amit a jobb kéz
cselekszik.

Leventa itt meg nem állhatta, hogy azt a jobb kezet kezébe ne vegye és
meg ne csókolja. S a mint a leány azt szemérmesen vissza akará húzni,
azt mondá neki:

– Bár lehetne e kéz örökre enyim.

A leány komoly természetű volt, s látva, hogy az ifju sem tréfál,
komolyan felelt:

– Lovag, üres kezet tartasz kezedben…

– Isten áldásával van az tele, felelt amaz.

– Én szegény vagyok.

– Én is az leendek.

– Az én apám gazdag, de vagyonain átok fekszik.

– Az én apám is gazdag volt; vagyonait ő maga átkozta meg; de nevem jó,
és karom sem rosz, s úgy is ide s tova alig mondhat egyebet tulajdonának
a magyar, mint hölgye szerelmét, és a magyar hölgy férje becsületét. Ne
cseréljünk-e?

A leányka megszorítá az ifju kezét, és rámosolygott boldog andalgással,
s besuhant háza ajtaján.

Leventa, a mint megfordult, szinte beleüté az arczát Szerencsés Imrébe,
ki mindenütt nyomban követte őket leskelődve, s a mint annak dühös
szikrázó szemeit meglátta, megfogá annak mellén a kabátot, s megrázá őt
ököllel, és ámbátor ő neki nem vala szokása szitkozódni, mindazáltal
ismerve már a maga emberét, s felfortyanva azon a gondolaton, hogy egy
ilyen gyűlöletes személy merészli egy oly angyalra vetni a szemeit, a
kit ő lelkéből imád, nem állhatá meg, hogy annak ott számos emberek füle
hallatára ilyen szép szavakat ne mondjon:

– Hallod-e te Isten nélkül született, pogánynak neveltetett,
szentségtörővé kikeresztelkedett felemás rongyember, te országcsaló,
világlopó, az ördögnek hetvenhétszer eladott lelkű uzsorás; te árvák
megrontója, hazaárulók orgazdája, spionok atyamestere, te minden
ellenségből összetoldott-foldott csapása az országnak! azt mondom
tenéked, hogy ha sehonnai jött-ment létedre, még valaha ebben a tarka
világban én velem össze mersz jőni, a ki becsületes nemes embernek
születtem, s kinek czimerében két kétfarkú oroszlány tart buzogányt
keresztben, annak emlékére, hogy legelső hősöm két ember számban
harczolt a csatában, hát én akkor kapom azt az egyik buzogányt az egyik
oroszlány kezéből, s minthogy neked úgy sincs nemesi czimered, úgy
festem azt a hátadra, hogy a míg élsz, ott hordozod. Most pedig takarodj
az utamból!

A sokaságnak tetszett az ilyen beszéd, minthogy gyűlölték Fortunatust, s
bármily hatalmas úr vala, örülhetett neki, hogy a mult eső miatt lágy
volt a föld, különben göröngygyel nagyon meghajigálták volna.

Ezen casus után attól tartva, nehogy a vén Fugger, kitől minden
gonoszság kitelik, leányát erővel is kényszerítse Fortunatushoz menni,
azon bölcs utat választá Leventa, hogy elméne Szalkán Gergelyhez, s
elmondá neki, hogy ő házasodni akar. Megörült ennek Szalkán Gergely a
már előttünk tudvalevő okokból. Hanem az ifju előadá, hogy ő neki
mindenféle akadályai vannak, a leány apja Fugger György, a szép Juczikát
Fortunatushoz akarja adni.

– Ne búsuljon semmit öcsémuram; mondá neki Szalkán Gergely, majd teszünk
mi arról; s Leventa bátran keblébe dughatá kezeit, jól tudva, hogy
ezuttal oly hatalmas pártfogóra akadt, ki, ha akarja, Fortunatus Imrét
sehol ez Magyarországon megesküdtetni nem fogják. Ezt akarni pedig igen
nagy oka volt Szalkán Gergelynek, ő levén Kunhalmi András örököse, ha
annak fia meg házasodik.

E miatt Fortunatust Fugger Juczikávali eljegyzése dolgában minden
oldalról érte a veszedelem. Examenre fogták a catechismusból, – ebből ő
nem tudott semmit, visszaküldték, hogy tanulja meg. Kipuhatolták, hogy
neki még élő felesége van, kivel zsidó korában megesküdött, s kérdést
csináltak belőle, ha vajjon a keresztyénné lett zsidó fel van-e oldva
elébbi házassága alól? vagy ha nincs, ki oldhatja őt fel az alól?
keresztyén lelkipásztor-e, vagy zsidó rabbinus? avagy újra zsidóvá
legyen-e, vagy a felesége legyen keresztyénné? s hátha az asszony nem
akar elválni? vagy hátha úgy választják el, hogy nem leszen szabad újra
megházasodnia? Egy szóval: ebből egy oly complexus zavar keletkezett,
melyet csak egy zsinat lehetett képes megoldani, az pedig nem tartódott
ebben az esztendőben, s ekép Fortunatus Imre majd a fejére állt dühében,
még sem tudta kivinni, hogy Fugger Juczikával megeskessék, s el nem
tudta gondolni, mit véthetett ő Szalkán Gergelynek, hogy ily szertelenül
üldözőbe vette?

Ezalatt Leventának naponkint alkalma volt a szép Judithtal összejöhetni,
ők boldogak voltak azon reménységben, hogy egymásé fognak lenni; előre
beszélgettek róla, hogy Leventa kineveztetvén a király által szabácsi
hadnagynak, mint fogja magával vinni Juczikát, s mily boldogan töltendik
ott majd a mézesheteket, az ágyuk dörgése között, naponkint harczolva a
törökkel. Leventa hírt, nevet szerez, s elüzi vára alól a pogányt
dicsőségesen, vagy ha el nem üzheti, eltemeti magát és szép Judithját
annak romjai alá.

Csupán csak e kinevezésre várt még, hogy Juczikát rögtön maga mellé
lovára ülteti, s ott hagyva az öreg Fuggert Fortunatusnak, elragadja
magával Belgrádba.

Míg e kineveztetésre várakoznék, melyet számára Szalkán könnyen
kieszközölhetett, naponkint tervezgetve magában, melyik sánczot hogy
fogja majd megerősíteni, hol furat majd tűzaknákat, s hogy vetteti fel
petárdával ostromlóit? egyszerre csak jön híre, hogy a török már Szendrő
alatt van, s ha az elesik, rögtön Szabácson van a sor.

E pillanatban kapta meg szabácsi kormányzóvá kineveztetését Leventa.

De nem maradt ideje e fölött örülni, mert a mint az inventariumot kezébe
adák, szomorúan tapasztalá, hogy az előtte való kormányzó a sánczokat el
hagyta pusztulni, hogy kerteket csinálhasson helyökbe, – az élelmi
szerekkel kereskedést űzött, úgy, hogy most gabona sincs benn, hogy sok
pénzt ne legyen kénytelen kiadni, a várőrség felét elbocsátotta, kutat,
vizvezetőt be hagyott omolni, és sem ágyukról, sem munitioról nem
gondoskodott.

Hogy minden hiányt fedezni lehessen, kellett volna rá készpénzben
legkevesebb harminczezer arany forint. Leventa felment a királyhoz,
elmondva neki a fenyegető veszélyt. A szegény ifju fejedelem, ki
tizenkilencz éves korában már meg volt őszülve, csak sóhajtani tudott, s
tudtára adá, hogy ő nem segíthet, mert kincstára üres.

Különös! gondolá magában Leventa, hogy a kincstár üres, és a kincstárnok
gazdag, s azzal elment a királynéhoz.

Ez a derék asszony mindig segített az ország hasonló bajában, de most
sirva volt kénytelen megvallani, hogy már saját fejedelmi ékszerét is
mind zálogba adta, s Szalkán Gergely épen akkor érkezék vissza azon
tudósítással, hogy sehol sem tudott pénzt kapni kölcsön a királyné
számára.

– Tehát kerítek én, mondá Leventa, s felajánlá minden birtokát a hazának
ajándékba.

– Megállj csak egy szóra öcsém, szólítá őt félre Szalkán Gergely, te e
vagyonokkal nem rendelkezhetel, azt bölcsen tudhatod.

– De ha a haza kéri azokat.

– Biz akkor sem. A végrendelet erős.

Leventa felsóhajtott. Egy nagy, nemes gondolat szállotta meg lelkét.

– Rendelkezni fogok vagyonaimmal. És nem nősülök soha.

– De ki biztosít téged arról?

– Becsületszavam.

– Rosz cursusa van a szerelmes emberek szavának öcsém; neked vagyonaidat
nem szabad sem eladnod, sem elajándékoznod, ha csak tökéletes
biztosítékot nem nyújtasz a végrendelet curatorainak arról, hogy soha
meg nem házasodol. Arra pedig csak egy eset van; ha tudnillik valamely
harczoló szerzetbe lépsz, teszem fel a templáriusok, vagy a Johanniták
közé.

Leventa egy pillanatig gondolkodott, ha vajjon szeretőjét veszítse-el,
avagy hazáját? a másik pillanatban kezet nyujta rá és felavattatá magát
a Johannita rend lovagjai közé.

Csupán azt kivánta még kieszközöltetni, a mit a királyné meg is igért
neki, hogy Fugger Juczikát valamely kolostor szent szűzei közé engedjék
elvonulni, s azzal elkészíté az adománylevelet, melyben jószágait a
hazának visszaajándékozza, rögtöni segélyt kötvén ki belőlök Szabács vár
számára.

Fortunatus Imre a mint meghallá, hogy legnagyobb ellensége vagyonai
dobra vannak ütve, egyszerre sietett azokat megvenni, hogy legalább pénz
által érhesse el azt, hogy birtokát elfoglalta, s a kistarcsai és
solymosi prædikátumokat saját neve elé bigyeszthesse, és a kunhalmi
kastély homlokáról ledobathassa a czímert, melyen két kettős farkú
oroszlán keresztben tart két ominosus buzogányt.

Szalkán Gergely pedig e fölötti dühében még aznap folytán tudtul adá
Fortunatusnak, hogy Fugger Juczikávali házasságának többé semmi sem áll
egyéb utjában, csupán csak egynehány ezer arany forintnak fizetése.

Legalább veszett fejszének nyele került vissza.

Épen az azt megelőző évben, 1522-ben történt, hogy a szent János rend
lovagjai kemény harczok kiállása után kénytelenek voltak odahagyni
Rhodus szigetét, melyen oly sokáig dicsőségesen küzdöttek a pogány
törökkel.

E derék rhodusi vitézeknek az volt hitbeli fogadásuk, hogy a hitetlen
ellenséggel örökké harczot viseljenek; mire nézve, midőn Rhodust
elhagyni kénytetének, nagy részük átjött Magyarországba, szent fogadását
e helyen teljesítendő. Ez okból választá Leventa e rendet, melybe
felavattassa magát. Még senki sem tudott felavattatásáról. Mert
Szalkánnak jó okai voltak azt ki nem beszélni, míg Fortunatus le nem
teszi a rászabott díjat. Ellenben szabácsi kormányzóvá kineveztetése s
nemeslelkű ajándéka már közbeszéd volt a városban s így Judith is
meghallá azt.

Másnap korán reggel, midőn a templomba menne, tele boldog reménységgel,
mert azt hivé, hogy már most Leventa neje fog lenni, ime térdeplő
székéhez egy rhodusi lovag járul, hosszú fekete selyem köpenye egész
alakját fedezte, szélei fehér keresztekkel szegélyezve, miket
töviskoszorúk fontak egymáshoz, mellén nyolczágú ezüst kereszt fénylett
piros alapon rózsakoszorúval és herczegi koronával diszítve, alatta egy
másik kereszt, ez aláirással: «pro fide».

Judith nem is igen nézett a lovagra, hanem énekelt buzgón maga elé tett
könyvéből, s ime a mint a lap utolsó során járna, a lovag kinyújtá kezét
és fordított az énekeskönyv lapján.

Judith megdöbbenve látta meg a fordító kéz ujján anyja gyűrűjét
ragyogni, s a mint az előző látáskor láng gyulladt egyszerre szívében,
akként állta el szívét halálos jéghidegség e perczben.

Föltekinte a lovag arczára és vőlegényét ismerte meg benne. Keble
elszorult, csaknem elájult e látványon. Leventa szomorúan szorítá meg
kezét, s kivezeté a templomból a félig elalélt leánykát.

– Mit cselekvél? kérdé zokogva Judith, s úgy fázott, a mint kedvese
keblére borulva, azon a hideg pánczélt megérezé.

Leventa elmonda neki mindent. Judith hallgatott kétségbeesett arczczal,
de midőn azt mondá neki, hogy őt egy kolostor boldog magánya fogadandja
oltalmába, akkor kiderült a leány arcza, megcsókolá kedvese kezén a
jegygyűrűt, s miután összebeszéltek, hogy holdfeljötte előtt egymással
még egyszer utoljára találkoznak, Judith megkönnyebbült szívvel tért
vissza a szentegyházba s ott órákig elimádkozék, könyörögve az Istennek,
hogy tegye őt elég erőssé azon áldozatra, melyet hoznia kell s oly jól
esett neki hallani, midőn az Isten szolgája a halál utáni élet
gyönyöreiről beszélt, azoknak öröméről, kik egymást ide alant szerették,
s oda fenn ismét találkozni fognak.

* * *

Fortunatusnak azon percz óta, melyben Judithot megpillantá, nem volt egy
nyugodt szívdobbanása, mentül több akadálylyal kellett küzdenie az ő
elnyerhetésére, annál nagyobbra nőtt szenvedélye, s mentül jobban
iparkodott Judithtal megismertetni szerelmét, annál jobban gyűlölte ez
őt.

Az említett napon hazaérkezvén Judith a szentegyházból, apja szokott
hizelgő módjával elővevé leányát, összeölelgeté, csókolgatá, eldicsérte
szép arczát, szemeit.

– Te szép leányom, te kedves gyermekem, szemem világa, gyönyörűségem;
micsoda kincs volna a világon, a miért én téged odaadnálak! Pedig ugyan
csak törekesznek engemet tőled megfosztani. Hehe… a gonosz, rosz
emberek. Az ifju Szapolyai, meg Várkonyi, a főispán, s az Ujlaki fia,
Dezső. Igen bizony. De én nem adlak egyiknek sem; majd én úgy
vesztegetem el egyetlen lányomat. Külömb vőlegényt szereztem én már
számodra: derék, szép fiatal legényt! a kihez fogható az egész országban
nincsen, karcsú, deli és jószivű, és olyan, hogy ha kivánod, egy
országot vehet meg számodra.

Judith borzadva hallgatá apja szavait; míg az öreg csak kimondá
utoljára, hogy ez a drágalátos vőlegény nem más, mint Fortunatus Imre,
ki ott leskelődött a szomszéd szobában, s az öregnek egy hívó szavára
berohant az ajtón, s magát Judith lábaihoz veté.

A leány undorodva fordult félre, mire Fortunatus hevesen megragadá
kezét, s elkezde neki indulata mámorában őrült dolgokat beszélni.

– Oh ne fordítsd el rólam arczodat, inkább a nap ne süssön rám soha.
Hagyd elmondanom, hogy én téged szeretlek, őrült vagyok, meghalok és
elkárhozom bele, hogy egy ölelésedért kész vagyok a kínpadra lépni, a
vesztőhelyre egy csókodért, hogy imádlak Istenem gyanánt s nem kivánom a
mennyországot, ha téged bírhatlak.

Judith iszonyodva huzódék hátra, Fugger megtaszítá könyökkel
Fortunatust, fülébe sugva:

– Ne beszélj olyan eszement dolgokat. Szólj neki palotáidról, rangodról,
kincseidről. Ez érdekli az asszonyokat.

– Mindenem tiéd! rebegé Imre. Tégy koldussá, én királynővé teszlek.
Parancsolj, és oly széppé teendem számodra a földet, hogy maga a menny
irigyelni fogja azt tőled.

Ily nyelven okos emberek nem beszéltek soha, csak a kinek az esze
tisztul. Judith lerázá kezéről az imádót, s megerősítve szívét, ő is
mondott neki valamit.

– Kincstárnok úr! Te engem nőül akarsz venni. Nehogy azonban
megcsaljalak, másnak állítva magamat, mint a mi vagyok, tudtodra kell
adnom, hogy nekem már két gyermekem van.

Fugger és Fortunatus bámulva néztek egymás szemébe. A leány alig volt
tizenhat éves, s mindenki tisztának hitte őt, mint a nap.

– Úgy van, folytatá a leány. Nekem két gyermekem van már, s csak úgy
mehetek hozzád nőül, ha ezt tudva, e két gyermekkel együtt kész vagy
elvenni, kiket rögtön eléd hozok.

Ezzel a szomszéd szobába suhant a leány, s míg a két férfi kőbálványnyá
válva bámulatában várta, hogy mi fog történni? előhozta kezén fogva
Fortunatus Imre szerencsétlen megbélyegzett gyermekeit.

– Ezek az én gyermekeim, – szólt, őket Imre elé állítva, akarsz-e atyjuk
lenni?

Fortunatus, a mint megpillantá általa elárult, eléktelenített arczú
gyermekeit, felordított, mint a kit torontálpók csípett meg, s kezével
elfedve szemeit, egy szót sem mondatott magának többet, hanem elrohant
onnan, mint ha a fúriák korbácsával verték volna.

Fugger magán kívül volt dühében; dult-fult, tombolt. Kényszeríteni akará
leányát, hogy a kincstárnokhoz menjen nőül, de Judith erős lélekkel
felelt:

– Engem nem kényszeríthet senki, én Istené vagyok. Holnaptól kezdve a
karmelitanők kolostorának leendek lakója, s addig a Szent János vitézek
oltalma alatt állok; ki engem érint, Isten menyasszonyát érinti.

Fugger dühösen távozott el Fortunatust felkeresni.

Fortunatus Imre, a fúriáktól üldöztetve, futott, mint az eszeveszett, s
minthogy hintaját nem találta Fugger kapuja előtt, hogy az emberekkel ne
találkozzék az utczán, egyenesen a gyalog-ösvénynek fordult, mely a
vérmezőről a Zúgligetbe vezetett, hogy ottlevő házát minél előbb
elérhesse.

Az idő alkonyatra vált már, s az út az ó-temetőn vitt keresztül, mely
kétfelől a hegyoldalon terült, sűrűn benőve már elvadult bokrokkal és
fákkal.

Fortunatus csak akkor vevé észre, hogy a temetőben jár, midőn a fák
ágaikkal összehajolva feje fölött, egészen elsötétíték az útat, s
félelmesen tekinte körül, egy-egy félig kidőlt sírkeresztet látva
fehérleni a sűrű zöld között.

Összeborzadt, mindenféle ijesztő gondolat támadt lelkében, s mindenütt
alakokat vélt látni, kikről azt hivé, hogy már el tudta őket feledni:
apját, nejét és gyermekeit. Nem mert sem jobbra, sem balra tekinteni,
csak futott egyenesen keresztül a temetőn, a fehér sírkövek földből
kiemelkedő kisérteteknek látszottak előtte, s a fűben világító
szentjános-bogárkák lidérczszemeknek.

Pedig ez igen kies hely volt, nekem legkedvesebb estéli sétám, melyet
mindennap megszoktam látogatni, s ha jött volna is valami ijesztő, csak
azt mondám: «ha Isten velem, ki van ellenem?» s soha sem bántott semmi,
és ha utolért is azon helyen valamely gyászgondolat, az bizonyára nem
volt egyéb, mint az arra való gondolás, hogy a kik itt alattunk
nyugosznak, mennyivel dicsőbbek voltak egykor s mennyivel boldogabbak
most, miként mi.

De Fortunatust üldözé a rém; mert ki Istentől elfordul, annak megjelenik
az ördög, így ő minden kiszáradt fában a vén Izsák átokra kiterjesztett
száraz karjait vélte látni; a síró asszonyi szobrok a kripták felett
mind az ő feleségét ábrázolták előtte, s minden levélsuttogás az ő
gyermekeinek rebegése volt fülében.

Már a tulsó széléhez közelíte a temetőnek, a midőn egyszerre fölkapva
lesütött fejét, két alakot láta maga felé közelíteni, kik közül az egyik
úgy hasonlított a vén Izsákhoz, a másik pedig Aisáhhoz.

Fortunatus rémképeket vélt látni, kiket az éjszaka elbocsátott, hogy őt
megüldözzék, nem is gondolá egyébként, mint hogy az alakok lábai nem
érnek a földre, hanem csak úgy lebegnek a légben, a merre valami
láthatatlan szél viszi őket.

Imre elfeledé e borzalmában, hogy megkeresztelkedett, s öntudatlanul
rebegé a zsidó védmondatot: jobb felől Gabriel, balfelől Michael,
előttem Raphael, hátam mögött Uriel, fejem fölött – fejem fölött – fejem
fölött… Nem jutott eszébe az ötödik szent név, mely feje fölött van, s
egy kuvik repült el akkor feje fölött, háromszor kiáltva le rá
haláljóslatát.

Fortunatus halálos félelemben visszafordult, de nem mert újra végig
futni a sötét temetőkerten, hanem meghúzta magát egy nyitvalévő kripta
ajtajában, azt vélve, hogy a két rém el fog majd mellette haladni, s nem
veendi észre.

De szerencsétlenségére épen úgy hozta az örök gondviselés, hogy
ugyanazon kripta volna ez, melyben Izsák és Aisáh, mint már föntebb
említettem, éjszakánkint hálni szoktak. Imre tehát csak hallá mindig
közelebb jönni a csoszogást, még mélyebben húzta magát a fal mellé, a
hideg veriték csurgott le arczán, s a vér verése elakadt szivében
Egyszerre belép mindkét alak a sírbolt ajtaján, melyet midőn Imre a
sötétségben észrevett, mintegy félájultan térdeire rogyott, s szemeit
behunyta, nem képzelve mást, mint hogy elkárhozását látandja meg velök.

Az alakok mindig közelebb jöttek hozzá. Egyik végre megbotlott benne.
Imre érzé a vén Izsák thaby palástjának ismeretes suhogását arcza körül.
Valami hideg csontkéz érinté arczát, ujjaival végig futva rajta s végig
tapogatá vállait és karjait.

És azután halla ilyen suttogó szavakat, melyekben alig volt valami
emberi:

– Mit háborgatod a halottakat?

Imre halálos zsibbadást érze tagjain végig terjedni.

Mit háborgatod a halottakat? kérdé újra a hang, az öreg Izsák hangja, ki
a sors csapásai alatt megőrült, s azt képzeli, hogy most halott, s egész
járása-kelése a világon nem egyéb, mint egy hazajáró léleké.

– Mit akarsz itt te élő? A halottak országa szomorú ország; itt sorban
mind apák feküsznek, kik életökben kincseket gyüjtögettek, s kiket fiaik
koldusokul küldöttek ki a világból. Éjfélenkint bús szél keletkezik,
mely őket felkölti álmaikból, halotti lepedőiket magukra terítik s
mennek nagy búval, bánattal bejárni a világot; bekoczogatnak a házak
ablakain, melyekben laktak; az ágyat, melyből kihaltak, fölkeresik; az
asztalról, melynél életükben ültek, a rajt feledett morzsákat fölszedik;
oh a halottak fáznak és éheznek. Eredj innen élő, míg órád nem üt;
nap-nap után múlik, és te közénk jövendsz halványan, sápadtan, némán,
hidegen, akkor keresd fel te is szűk odúdat. Addig eredj, ma vigadj
holnapig, – a halál után nincsen vigalom…

Imre a rémülettől a kétségbeesésig üldöztetve, maga sem tudá hogyan?
neki rugaszkodott s eltaszítva a vén kisértőt, nyargalt hegynek fölfelé
s addig lélekzetet venni sem állt meg, a míg házához nem ért, ott pedig
csak beesett az ajtón s úgy el volt fulladva, hogy egy szót sem tudott
szólni.

A mint lassankint magához kezde térni, nem mervén egyedül maradni
szobájában, felhivatá magához csatlósait, oda ülteté őket maga körül,
megparancsolá kulcsárjának, hogy hozza fel a legjobb borokat, s az
Istenre is kért minden embert, hogy igyanak, a mennyi beléjük fér, és
énekeljenek valami víg dalt.

A sok csőcselék népnek nem kellett nagy biztatás, rövid idő alatt úgy
lerészegedett egész cselédsége, és ő szinte velük együtt, hogy alig
ismeré már egyik a másikát, és kiki magamagát.

A bor kivert minden ijedséget Fortunatus fejéből, ki sokszor használta
már ezt az orvosságot, ha testi vagy lelki baja volt, lerészegedve a
sárban fetrengésig: rendesen használt neki.

A cselédek természetesen confidenter kezdtek lenni velük együtt
dorbézoló gazdájukkal, kinek a mint a bor fejébe ment, szemei ragyogni
kezdtek, s valahányszor a csatlósok valami szerelmes dalt kezdtek el
énekelni, mindannyiszor luxuriosus vágyódással sohajta fel:

– Hej, miért is vannak asszonyok a világon!

– Biz öcsém nem is azért ám, szólt egy ittas fullajtár gazdája vállára
ütve, hogy az ember bolond fővel, mint úri magad, az ablak alatt
énekeljen nekik, s kívül nyelje az éhkoppot.

– Ugy-e bár?

– Bizony, ha énnekem annyi pénzem volna, mint neked, nem sóhajtoznék én
egy fillér árát sem, hanem oda mennék az öreg Fuggerhez, s azt mondanám
neki, kell erszény pénz de hány? hogy adod leányod?

– Mit beszélsz? De hátha nem adná?

– Eladná az a lelke üdvösségét is.

– De hát, ha a leány vonakodnék?

– Hátha nem akarna jókedvéből, lenne rosz kedvéből asszony. Hanem oda
legény kell a gátra, nem olyan ficzkó, mint te, a kire, ha a macska
ránéz, elfakad sírva.

– Ki meri ezt mondani? kiáltá fel Imre, neki dühödve a bortul.

– Magam la. Ha tagadod, jer velem, adj még mellém két jó legényt s ebben
az órában elraboljuk szeretődet. Most hát mutasd meg, hogy ki a legény a
gáton? Most beszélj, ha akarsz.

Imre agyát ellepte a bor és szenvedély köde. Ilyenkor egészen más ember
volt, mint különben. Egyébkor gyáva és fösvény, mámorában dühös volt és
pazarló. Hirtelen előkeresett asztalfiókjából egy hegyes spanyoltőrt, s
azt dolmánya alá rejtve, szétnézett cselédei közt, ha akarják-e igazán
követni.

Azok kaczagtak nagyon, hogy még ilyenkor is gyilkot dug öve mellé, a
helyett, hogy kardot kötne.

E pillanatban lépett be Fugger a szobába, ki Fortunatus után sietve,
öreg lábaival csak most érkezett fel, s csodálkozva látta, milyen
állapotban van az egész ház népe.

– Lupus in fabula! kiálta a várnagy kaczagva, s a peczérek nyakába
borultak az öregnek s össze ölelgették, s megkeresztelték borral, hogy
inni nem akart.

– Bolondok tornya ez? kérdé Fugger elálmélkodva.

Imrének fejében voltak már a jó spanyol borok (mert a sehonnainak nem
tetszett az idehaza termő), minél fogvást bátorságot vett magának Fugger
elé járulni, úgy cselekedve, mintha nem tántorogna, s megfogá annak
kezét és véve egy fáklyát, sorba vezeté őt termein keresztül. Valahány
teremben, mindenütt felnyitott előtte holmi rejtek-ajtócskákat s oda
tartva a fáklyát, unszolá Fuggert, hogy tekintsen beléjük. Telve voltak
mindazon rejtek-fülkék megannyi drágasággal. Egyik szinültig aranynyal,
másikban hordó számra az ezüst, egy kirabolt ország kincsei feküdtek
itt.

Fugger egyik csodából a másikba esett; valóban méltán nevezték a
kincstárnokot Fortunatusnak, mert a mi egyetlen szobájában fel volt
halmozva kincs, többet ért Fugger minden birtokánál. Imre soha sem
engedett senkit e szobákba lépni, annál csodálatosabb volt tehát, hogy
most önkényt fölfedé minden elrejtett drágaságait, miknek látása úgy
elvevé Fugger eszét, hogy észre ne vegye, miszerint már Imre is elveszté
a magáét. A mámor, mely rettentő ijedelmét felváltá szivében, egészen
kiforgatá őt önmagából. Oda fordult Fuggerhez s minden izeiben
reszketve, kérdezé tőle:

– Fugger, tetszenek-e neked e kincsek?

Az nem tudott rá mit felelni.

– Hallod-e Fugger, én vesztemet érzem. Ezek a kincsek megszólalnak
éjjel, mikor magam vagyok, s ha hozzájuk nyúlok, égetnek mint a parázs,
ha még egy éjjel itthon kell hálnom, vagy felakasztom magam a
lámpáshorogra, vagy kihányom az ablakon ezt a sok átkozott kincset.
Pedig kár volna értük, nagyon kár: – tudod mit, cseréljünk házat, legyen
az enyim a tied, úgy a hogy van, te pedig add nekem a tiedet.

Fugger hirtelen fölszámítá magában, hogy mit érhet az ő háza minden
benne levővel együtt? Egy tizedrészét sem annak, a mit Fortunatusé. Mért
akar hát ez cserélni? Talán nagy kincset álmodott az ő háza alá elásva?
Az nem lehet, hisz ő maga építteté azt.

– Ugy-e, szólt Imre még jobban reszketve, te nem félsz az élő
kincsektől?

Fugger azon gondolatra kezde jönni, hogy Fortunatus a lelkiismeret
furdalásaitól háborodott meg.

– Imre, mi lelt?

– Egészen oda vagyok, félek idehaza maradni; szólj, nincs-e házadban
valami rejtett szobácska, melyben el lehetne bújni? Engedj oda menni
engem s te magad légy az úr enyimben.

Fugger egészen meggyőződött Fortunatus elmezavaráról, s rögtön hivatá
annak csatlósait s befogata hintajába, felülteté őt s megparancsolá,
hogy vigyék a várban levő házába, átadva nekik kulcsait.

Maga pedig hátra maradt, a kincseket őrizendő, miket nem birt többé
elhagyni. Pénzmámorában alig hallá, mint vonul alá a hegyen az egész
szolgasereg danolva, ujjongva ura hintaja után. – Ő elzárta az ajtókat,
ablakokat s ment turkálva pénz és drágaság között, s arcza ragyogott, a
mint egybeveté, mennyit nyert ő Fortunatus házán s milyen keveset adott
neki érte!… Leánya nem jutott eszébe.

Az arany és ezüst pengett, a gyémántok szikrát hánytak, az öreg arcza
mosolygott; egyszerre mintha a föld alól jőne, valami kiáltás üt fülébe:

– Fortunatus Imre!

Felriadva tekinte körül, nem látott semmit, kiment az egyik teremből a
másikba, minden szoba üres volt, a csatlósok eltávoztak, Fugger egyedül
volt az egész házban. Sietett ismét elzárkózni.

Alig volt újra a kincses teremben, ismét megszólalt a kiáltás:
Fortunatus Imre!

De most már észrevevé, hogy a kiáltás az út felől jő s az ablaktábla
nyilásán kitekinte s meglátva ott egy ősz embert egy összetört női alak
karjára támaszkodva állani, lekiálta rá mérgesen:

– Mit akartok?

– Hírt mondok neked Fortunatus Imre, szólt az öreg, utolsó hírt rád
nézve e földön. Isten álomban mondá nekem meg azt, hogy első lehessek,
ki ezt neked tudtul adja.

– Itt nem lakik többé Fortunatus, itt én lakom, Fugger György.

– Oh, te vagy az? kiálta az öreg. Számodra is van izenete Istennek
általam. Fugger György ez éjszakán elveszti legnagyobb kincsét, egyetlen
leányát.

Fuggernek hajszálai borzadtak az égre. Csak ekkor jutott eszébe leánya.

– Ki vagy te vészmadár? kiálta le borzadva.

– Én vagyok Izsák, a vén Izsák, kit te megöltél s ki téged kínozni a
sírból visszajár.

– Te vagy a nyomorult? Fortunatus apja.

– Roszul mondád Fugger, az én nem vagyok. Egy gyermeked huszonkét év
előtt elveszté a dajka, az nem esett a folyamba, hanem az én kezembe, én
neveltem őt fel, hogy érezze fajom szenvedésit, s ő árult el engem, és
lett Fortunatus Imre. Ne hajíts követ az égre, mert fejedre vissza esik…

Fugger nem hallá már ez utolsó szavakat. Egy percz alatt, mint a villám
rohant végig lelkén az egész őrült történet. Saját fia és saját leánya
egymás által, egymás miatt elveszve, elkárhozva! Elfeledve rögtön
aranyat és gyémántot, felkapott egy kést a még terített asztalról, s
lerohanva a lépcsőkön, megragadá Izsákot mellbe s keresztül verte a
késsel. Az lerogyott a küszöbön, befecskendve vérével a házat és
megátkozva azt minden benne lakóival együtt.

Fugger pedig nyargalt eszeveszetten, ordítozva Fortunatus nevét, s látta
a hegyről a fáklyás menetet sebesen közeledni háza felé, az ittas
csoport danája néha felhangzott hozzáig.

* * *

Ez alatt szomorú eset történt Fugger házában.

A mint az öreg eltávozott Fortunatus után, az összebeszélés szerint,
megjelent ott Leventa utoljára találkozandó kedvesével.

A két szerencsétlen egymás keblére omolva sírta ki fájdalma könyeit, a
búcsú oly sokáig tartott, s már Leventának távoznia kellett, és a leány
még sem tudott megválni tőle.

Egész ez ideig soha meg nem csókolták még egymást, mert bármily nagy
volt is szerelmük, az egymás iránt való tisztelet még annál is nagyobb
maradt.

De most az utolsó búcsúzásnál majd megszakadt a leány szíve. Elgondolá,
hogy hát soha se lássa többet, a kit annyira szeretett, s átölelte
kedvesének nyakát, oda szorítá őt magához és ezt rebegé dobogó szívvel:

– Csak egy csókot – s aztán haljak meg Istenem.

S lám az Isten kegyelmes volt, mert a mint Leventa hévvel kebléhez
ölelte gyöngéd szeretőjét, s égő ajkát annak ajkaira nyomva, hosszan,
édesen szívta annak bűvösbájos csókját, ime a leány szive megszakadt, s
lelkét átlehelve kedvesébe, holtan maradt annak karjai közt.

A legédesebb gyönyörben, minden fájdalom nélkül vette őt magához Isten,
megengedve neki, hogy kedvesének nemes keblén hagyja el a rosz világot.

Leventa azt hitte egy ideig, hogy kedvese csak elalélt, s várta, hogy
még majd fölébred, hogy szólni fog, s rá mosolyog, de a leány hideg
maradt, s az ifju csak örülhetett, midőn megtudta, hogy kedvese halott.

Lefekteté őt fehér ágyára, kezecskéit összerakta keblén, megsimogatá
hideg homlokát és elgondolá magában, hogy fogja-e őt Isten ily széppé
tenni majd a feltámadáskor?

Aztán még egyszer megcsókolá, hálát adott Istennek, hogy őt
megszabadította és vevé kardját, megkeresni vele az útat kedvese után.

Meg is találta nem soká. Szabácson ő volt az utolsó férfi, ki a várat
védve dicsőül elesett.

* * *

Fortunatus Imre ez alatt szépen megérkezék Fugger házához részeg
czimboráival, ott a háznál senki sem tudott még semmit Juczika esetéről;
Imre nagy zajjal elfoglalá a házat s csatlósait ott hagyva czivakodni
Fugger cselédjeivel, maga sietett a leány hálókamrája felé.

Ugyanazon szobácska volt ez, melynek ajtaján keresztül Fortunatus, még
mikor Salamonnak hítták, legelőször látta meg a leányt s melyről annyit
tudott azóta álmodozni.

Az ér úgy lüktetett halántékain, midőn ez ajtót fölnyitotta, lélekzete
égette ajkait, az ágyhoz lépett, félrevoná a menyezet függönyét s azzal
elborzadva szökött vissza… Az egy halott volt, a kit ott látott.

A világ elfordult vele, csak állt ott elmeredve, mint a ki meg van
babonázva s nem tudott sem futni, sem kiáltani. A rém elállotta minden
tagját. Érzé, hogy veszte közelít.

Fugger pedig, a mint rohanna a hegyről alá felé, nem nézve az utat, csak
a közelséget, egy mély vízmosás széléről lebukott s kezét és lábát
kitörve, ott fetrengett a mélységben, minden testi fájdalmánál nagyobb
levén kétségbeesése, hogy leányát nem szabadíthatja meg tulajdon fiától.

Lőn azonban, hogy a Hatvannál összegyűlt nemesség megtudva azon esetet,
miszerint Fortunatus Imre a török zultán követével czimborálva,
szántszándékosan hagyta védtelenül a végvárakat, az e fölött támadt első
dühben meggyilkolá a követet, s holttestét bele veté egy tóba,
Fortunatusra pedig kimondá az itéletet, hogy máglyán égettessék meg.

Ugyanezen az éjszakán tehát, melyen im e dolgok történtek, jövének feles
számmal több csapat nemesek és kalandosok, s fölfelé tartván Imre
palotájához, meglelék Fuggert összetörve az árokban. Ez meghallva, hogy
mi járatban vannak, kétségbeesésében elmondá nekik, hogy Fortunatust az
ő házában keressék, s az Istenre is kérte őket, hogy a mint megkapják,
üssék agyon, mert az ő neki édes gyermeke; s ha nem kapják, gyujtsák rá
a házat, mert ott kell neki rejtőznie.

A nemesek nem érték a dolgot, hanem azért körül fogták mind a két házat,
s Fugger nemsokára láthatá, hogy mint lángol föl egyfelől saját háza,
másfelől Fortunatusé.

Ott meghalt az útfélen egy óra mulva, nem tudhatva meg, hogy mi lett
leányából és Fortunatusból?

Ilyen dolgok történtek az ezerötszázhuszonharmadik esztendőben ez
Magyarországon; a jó Isten tudja, mi lesz még belőlünk?



A KALÓZ-KIRÁLY.


I.

A vihar elcsendesült, a tenger kinyugodta magát, a sík vízszinen üres
hordók, tört árboczdarabok libegnek, síremlékei elsülyedt hajóknak.

A vészhojszák mind eltüntek a zivatarral együtt, ki tudja, mely
sziklákra térve vissza; a tenger felett most a repülőhalak ügyetlen
ficzánkolásit látni, tartós jó idő előjóslatául.

Egy a vihart kiállott brigantine huzódik nagylassan végig a csaknem
szélcsendű tengeren; minden kéz mozgásban van rajta a viharokozta károk
helyrehozásában, a segélyárboczok helyre vannak állítva, most azokat
pántolják körül, a legények a levegőben csüggve dolgoznak, a tépett
vitorlákat göngyölgetve, a hajó erősen féloldalt fekszik, a mi arra
mutat, hogy a zivatarban kihányták belőle a fenéksúlyt.

A hajótömő kalapácsok ütésein, s a csavarkerekek kattogásán kívül nem
hallik egyéb hang, mint a kapitány szava, ki a főárbocznak támaszkodva,
egy térképről iparkodik kiismerni a helyet, hova a vihar által
elveretett. A delejtű mozdulatai mindig erősebben látszanak őt
tájékozni, olykor közbe-közbeszól egy altiszt egyhangú kiáltása, ki a
fenékfonállal a tenger mélységit méri. Végre a kapitány keresgélő ujja
egy szigetcsoporton állapodik meg, s a legnagyobb hidegvérrel mondja: «a
Los Ladrones előtt vagyunk». Azon pillanatban egy hang kiált le az
árboczkosárból: föld! A kapitány, a nélkül, hogy arczán egy vonás
elváltoznék, ismétli hidegen: «Los Ladrones».

Azzal nyugodtan összegöngyölgetve a térképet, egy kis ezüstsípot vesz
elő, s jelt adva vele, parancsot oszt altisztjeinek, hogy a hajós nép
fölött tartsanak törvényszéket azon eseményekért, mik a mult éji zivatar
alatt történtek.

A rablószigetek néhány mértföldnyi távolban látszanak előtte, ágyúi
nincsenek, vitorlái meg vannak rongálva, és ő mégis oly nyugodt lélekkel
oszt itéletet emberei fölött, mintha otthon a legnagyobb biztonságban
ülne az esküdtszéki padon.

– Ki parancsára hánytátok a tengerbe a betegeket? – kérdi a kapitány,
szigorú arczczal fordulva a legénységhez.

– A doctor parancsolta, – felel egy vén hajós.

– Ön tevé azt, Scudamore? – kérdi a kapitány visszafordulva, hogy egy
magas, szikár férfi arczába tekinthessen.

A felszólított arcza egyike volt azoknak, melyek első tekintetre
szelideknek, símáknak látszanak, vonásaik, ha mosolyognak, képesek
csábítók lenni, míg egyszerre egy el nem takarhatott gúny, vagy
boszúrándulat ördögi torzképpé nem kuszálja a behizelgő tekintetet.

– Ön maga parancsolá, Rolls kapitány, – szól mosolygó arczczal s
édes-lágy hanglejtéssel az orvos, mintha valami nemes cselekedetről
volna a szó, melyet túlszerénységből hárít el magáról. – Midőn a hajó
lyukat kapott, ön leizent, hogy a fölösleges terhet a vízbe kell hányni.
A tengerészek elébb kihányták a fenéksúlyt; ön újra leizent, hogy ki
kell hányni a mit még lehet. Ekkor kivetették az ágyúkat, az ágyúkért
pedig nagy kár volt, mert azokra nem kevés szükség van, kivált, mikor az
ember a Los Ladrones szigeteket látja maga előtt, de még ezzel sem volt
a hajó megszabadítva; ön újra sürgetősen parancsolá, hogy mindent bele
kell hányni a tengerbe, a mi haszontalan teher a hajón. Úgy de már ekkor
semmi sem volt haszontalan teher a hajón, csupán az ezüstrudak és a
betegek. A legénység tanakodni kezdett, hogy melyiket vesse ki a kettő
közül? Én feleltem a tanácskérésre. Az embert nem kérik tőlünk számon,
ha Londonba érünk, de az ezüstöt igen; s ime, tanácsom által az ezüst
megmaradt, és a hajó megmenekült.

– Doctor Scudamore, – szólt a kapitány hideg nyugalommal, – ön ez
embertelen tettért rangjától megfosztatik, vasraveretve a hajófenékbe
fog vitetni, s Londonba érve, átadatik a királyi törvényszéknek.

– Vitorla! – kiálta a kormányos a kerék mellől. Többen odatekintve,
aggodalmas suttogással rebegék: kalóz!

Scudamore bántó mosolygással fordítva sötétzöld szemeit a kapitány felé,
mintegy rögtön elrekedt hangon mondá neki gúnyosan:

– Úgy hiszem, hogy czélszerű volna büntetésemet néhány órával
elhalasztani, addig az ideig önnek, vagy másnak szüksége lehet rám.

– Az nem tartozik önre, viszonzá Rolls kapitány, orvos nélkül meghalni,
vagy orvos által tengerbe dobatni, körülbelül úgy is mindegy.

– Hehe. Látja ön, pedig utóbb is jobb lett volna önnek, ha legelőször
mindjárt a betegekkel könnyebbítette volna meg a hajót, a helyett, hogy
ágyúit vetteté ki, mert amazok ott jól ellátva szoktak lenni ágyúval, s
nehezen hiszem, hogy kölcsön lehessen tőlük kérni. Hanem hiszen ez az ön
dolga.

A kapitány némán inte, hogy az orvost vigyék a hajó fenekére. Azzal
parancsot adott ki, hogy az ezüstrudakat a legalsó üregekbe elrejtve,
mindenki rendelt helyére álljon, elkészülten bármely támadásra. Maga,
fegyvereit kezébe véve, szokott emelvényére állott, s a nélkül, hogy
útjából legkevésbbé eltérne, minden vitorlát felhuzatott, s a függő
ágyakat a mellvédekhez támasztatá.

A kalózhajó ezalatt teljes vitorlákkal repült a brigantine felé. Már ki
lehete venni fekete zászlóit, s egy ágyúlövés, melynek golyója a
brigantine vitorlái között süvöltött el, volt az első megszólítás a
rablók részéről.

Rolls kapitánynak nem volt ágyúja, azt viszonozni. E hallgatást
félelemnek magyarázták a kalózhajón, s egy rabló, kiállva a hajó orrára,
átkiálta iszonyu dörgő hangjával a szócsövön keresztül:

– Hahó! a kapitány egy szóra!

– Jertek ti kettőre! – volt rá a felelet, s egyszerre minden árboczra
felrepült a hadi zászló.

Irtóztató ordítás támadt erre a kalózhajón; a kapitányi emelvényen egy
magas, szürke mellényes férfi, vörös övvel, rekedt, rikácsoló hangon
osztá parancsait, mire a vitorlák fele behuzódott, s a könnyű hajó egy
merész fordítással szél elé került a brigantinnek, egyet sem lőve rá
ágyúval, mint oly biztos martalékra, melyet kimélni kell.

A kalózhajó orrára egy csodálatos emberi szörny volt faragva, a hajó
névképe, a tengeri ördög, a kalózok baromtréfájaként Davis kapitány
tulajdon képmása, kinek pofáját egy szétpattant kartács úgy
összeszaggatta, hogy nem lehetett benne egyebet látni egy eleven
halálfőnél.

A kalózok daemoni vakmerőséggel csaptak a brigantine mellé, melynek
védői még mindig néma mozdulatlanságban vártak rájok. Azon pillanatban,
mikor a horogkarmok a párkányba vágódtak, Rolls egy intésére megdördült
egyszerre a tengerészek sortüzelése, mire a füst eloszlott, a két hajó
már szorosan egymáshoz volt kapcsolva, a lövés néhányat leölt a kalózok
közül, a többiek félrerugva társaik holttestét, iparkodtak a brigantine
bordáin felmászni, nem törődve a rájok irányzott lövésekkel. Pillanat
múlva férfi férfi ellen küzdött, szemtül szemben, karddal és késekkel.
Dühvel támadt az egyik, hidegvérrrel védte magát a másik, egyik sem
félve a fegyvertől s nem törődve sebeivel.

A tengerészek jól küzdöttek, Rolls kapitány bátor nyugalommal ült
helyén, farkasszemet nézve a halálfejű vezérrel, ki már harmadszor lőtt
reá, a nélkül, hogy ez csak fejét is félrekapta volna.

– Lássalak! – kiáltá végre dühösen Davis: – te vagy-e hát az ördög, vagy
én? utánam gazemberek! s azzal fogai közé kapva kardját, jobbjával egy
súlyos kalapácsot forgatva feje felett, a brigantine födélzetére ugrott,
kettőt a tengerészek közül egy percz alatt agyonsújtva. A kalózok
agyarkodó ordítással veték magokat a tört résre, s a tengerészek ijedten
kezdtek hátrálni, inkább elrémülve a kalózvezér halálfő arczától, mint
kezei erejétől.

Erre Rolls nyugodtan kivonta egyik pisztolyát övéből.

– Te nem fogsz engemet eltalálni! – kiálta rá vigyorogva a halálfejű
kalóz, szemei rémes forgatásával iparkodva zavarba hozni a kapitányt. Ez
lőtt, s a kik azon pillanatban Davisra tekintettek, egy véres csillagot
láttak meg homlokán, a hol a golyó befúrta magát. A kalóz egyszerre
mindkét kezével kapta meg pőrölye nyelét, s azzal állóhelyében holtan
összerogyott.

A kalózok egy pillanatig megrémülve vezérük elestén, már el akarták
hagyni az elfoglalt tért, midőn egy közülök diadalmas hangon felkiálta:
hurrah Barthelemy! s azon pillanatban vad ordítás támadt a brigantine
közepén. Hat kalóz azalatt, míg az egyik oldalon folyt a csata, csónakra
szállva, megkerülte az ostromolt hajót s épen akkor kapaszkodott fel a
födélzetre, midőn a meglőtt kozárvezér összerogyott. Azok is futni
akartak vissza, midőn egy közülök, egy fiatal, karcsú, napsütötte arczú
legény, kondor fürtökkel s villogó szemekkel, a középen ülő kapitányhoz
szökött, s azt hátulról átnyalábolva, felkapta a levegőbe, s arczczal a
földre vágta, s kikapva kezéből a fegyvert, térdeivel leszorítá.

– Senki se mozduljon, vagy mind el vagytok veszve! – kiálta a fiatal
rabló bátor, csengő hangon, s a zavarba jött tengerészek, vezérüktől
megfosztva, lerakták fegyvereiket a födélzetükre tóduló marczona képű
alakok előtt.

A diadal Barthelemyé volt, az ifjú kalózé; társainak első dolga az lőn,
hogy őt vállaikra fölemelve, vezérüknek kikiáltsák, borzasztó átkok
között esküdve neki ördögre, pokolra és halálra örök hűséget.

Egy herkulesi termetű alak felkapta őt karjára, mint egy gyermeket, s
felmutatva őt a vérben kaczagó alakoknak, dörgő hangon kérdezé:

– Ki érdemli, hogy vezéretek legyen, jobban, mint Rooberts Barthelemy?

– Senki! senki! – harsogák egyhangulag.

– Akarjátok, hogy legyen vezérünk, kapitányunk, királyunk?

– Hurrah! – hangzék háromszorosan.

– Megálljatok! kiálta – Barthelemy a Herkules vállairól. Valakit nem-et
hallottam kiáltani.

– Ki volt az? – ordíta az athleta, – szeret-e valaki a halállal
tréfálni?

– Ne tüzelj, Skyrme, ne tüzelj, jó óriásom. A szólás szabad. Lépj elém,
lord Sympson, te szóltál választásom ellen. Lépj elé, derék lord, mondd
el, mi kivetőt találsz bennem?

A kalózok egy magas, szőke férfiút tuszkoltak baromi nevetség közt
Barthelemy elé, ki léha félszegséggel állt meg előtte, s megvetőleg
nézett végig az új kapitányon, kezeit zsebeibe dugva.

– Okosat szólj nemes lord! – monda Skyrme, fölemelve izomteljes öklét
Sympson feje fölött, – mert különben a nyelvedbe harapsz.

– Azt tenném, ha nem mondanád is, – viszonza Sympson, aristocraticus
nonchalancszal jártatva végig szemeit érdemes társain. – Azt tudjátok,
hogy az én apám lord Sympson volt?

– Hogyne tudnók! – kiáltának röhögve mindannyian.

– Az én apám megátalkodott ellensége volt Jefferienak, annak a
semmirekellő lordfőbirónak, a ki Monmouth bukása után rendre akasztatá a
derék angol protestáns nemeseket. Ez akasztatá fel az én apámat is.
Ezóta nekem nem kell a pápista még kalózvezérnek sem! Ezért nem kellesz
nekem te sem Barthelemy, mert te is pápista vagy!

Skyrme, a helyett hogy főbeütötte volna a lordot, felkapta őt a másik
karjára, s a rablók hahotája közt összeszorítá őt Barthelemyvel, kivel
ott barátságpoharat kellett inniok, miután Barthelemy rabló-becsületére
mondá, hogy a mióta megkeresztelték, soha templomban nem volt, s papot
soha életében nem látott.

Ezzel ünnepélyesen feltevék az új kapitány fejére a vöröstollas
vezérkalapot, s tovább tértek a zsákmányfelosztásra.

Barthelemy leült egy felfordított tonnára, térdeire fektetve a
feketekönyvet, melybe veres betükkel voltak beírva a rablók nevei
sajátkezű keresztkarmolásaikkal, s fenhangon egyenkint felolvasá azokat.
Néha a felszólított névre senki sem felelt, s csak hosszabb hallgatás
után dörmögé egy másik: meghalt, elesett. Azt rögtön kitörölték a
sorozatból.

Ekkor eléhozatá a kalóz Rolls kapitányt, kinek a rablók kezeit lábaihoz
kötözték, s letevék az árbocz mellé.

Barthelemy megemelé előtte kalapját egész udvariassággal.

– Bocsánatot, kapitány úr, hogy ezek a ficzkók önt ily kellemetlen
helyzetbe tették; ön derék katona, igen vitézül viselte magát. Oldjátok
föl ezt az érdemes férfiut.

– A kezeit is? – kérdé egy torzonborz szemöldökű kalóz, kétségeskedő
tekintettel a vezérre.

– Mindenesetre Asphlant, kivált ha a kapitány úr szavát adja, hogy nem
fog ellenünk semmit elkövetni akarni.

– Én nem adom szavamat semmire, – válaszolt Rolls.

– No az sem baj; én azt mondám, hogy minden esetre oldjátok fel kezeit,
a mi dolgunk vigyázni, hogy valamelyikünket főbe ne üssön. Most tehát
lesz ön olyan szives, kapitány, hogy minket felvilágosítand hajója
tartalmáról, melyet oly vitézül védett. Ön a Mindszent-szigetekről jön;
bizonyosan becses terhet szállít.

– Önök elfoglalták a hajót, szabadságukban áll annak minden zegezugát
felkutatni, én magam nem vezetem önöket sehova.

– Ismét igaza van önnek. Legények, a födélzet alá!

A kalózok egyszerre rohantak le a födélzetlyukakon, s miután egy óra
hosszáig a hajónak minden részecskéit összemotozták, azzal a szomorú
tudósítással tértek vissza Barthelemyhez, hogy nincs ebben az egész
hajóban egyéb egy tonna kétszersültnél és egy hordó víznél.

Rolls nem állhatta meg, hogy a csalatkozott rablók dühén el ne
mosolyodjék.

– Tapasztalhatták önök, hogy ágyúim sincsenek, s gondolhatták belőle,
hogy mikor már arra került a sor, hogy azokat a tengerbe hányassam, már
akkor egyéb teher nem maradt a hajón.

– Valamennyi ördögökre! – ordítá Asphlant, földhözvágva sipkáját; – hát
ezért evett ólmot s ivott rá tengervizet ennyi jó legényünk, hogy egy
üres almáriomot foglaljunk el patkányostul? Ön, kapitány, csalárd egy
ember! Mit kellett önnek védelmezni ezen a hajón?

– Becsületemet, felelt Rolls büszkén.

– Azt pedig, ha elvettük is öntől, rajtunk nincs segítve, – szólt
kaczagva az óriási Skyrme. – Mit szólsz hozzá Moody?

A megszólított mogorva, hallgatag legény volt, kurta pipáját fogai közé
szorítva, összefont karokkal a karfánál guggolt. A gomblyukában függő
ezüstsíp gyaníttatá, hogy a kalózok főhajósa.

– Mit tréfáltok annyit? – szólt vissza félvállról, – furjátok ki a
fenekét ennek az üres bárkának s hagyjátok a tenger alá sétálni az egész
rongy népet.

– Az Istenért, uraim! – kiálta fel e szóra a fogoly tengerészek közül
egy hang, s egy ember hátrakötött kézzel odavágta magát Barthelemy
lábaihoz s szájával annak csizmáit iparkodott megcsókolni, míg szemei a
legnagyobb kétségbeesés kifejezésével fordultak a rablóvezér arczához.

– Az Istenért, uraim! ti derék, vitéz, tiszteletre méltó férfiak! ti
hősök, ti félistenek! az egekre, az ördögökre, és mindenre, a mi
előttetek szent, kérlek benneteket, ne öljetek meg engemet. Öljétek meg
társaimat mind, azok megérdemlik, a gonosztevők, a kik tinektek
fegyveres kézzel ellentálltak; de én nem bántottalak titeket, nekem soha
fegyver sem volt a kezemben; az egész csata folyamán be voltam zárva a
födözet alá, csak most hoztak előre ezek a derék, jó férfiak.

A rablók egy része bámult, más része kaczagott.

– Uraim, dicső vitézek, korunknak imádott hősei, hallgassatok meg engem,
kérlek mindenre, a mi előttetek szent; én Scudamore orvos vagyok, egy
üldözött ember; épen olyan üldözött, mint ti vagytok; énnekem semmi
közöm sincs ezekhez a többiekhez; én Rolls kapitánynak halálos ellensége
vagyok. Kérlek benneteket, tegyetek különbséget közöttem és ezen emberek
között, ne zavarjatok engem össze ő velök. Oh, kérlek benneteket,
legyetek irántam irgalommal, s engedjétek meg, hogy lábaitok porát
csókolva, magamat alázatos szolgátoknak vallhassam.

Skyrme undorodva fordítá félre arczát, mig Moody hozzárúgott a porban
csúszó-mászó emberhez, kire mindenki a legmélyebb megvetéssel tekinte
le.

– Rolls kapitány, – szólt Barthelemy, – ez ember, úgy látszik, ön által
volt elitélve.

– Csak vádolva, nem elitélve. Az itélet a londoni királyi itélőszék elé
tartozik.

– Oh, ne menjünk azért olyan messze, – szólt közbe Skyrme, jovialis
arczával; – tessék előadni a vádat, mi helyettesíteni fogjuk a királyi
itélőszéket. Barthelemy leend a lordfőbiró, mi belőlünk kitelnek a
sheriffek, az aldermannok. Tessék előlépni, fővádló úr, a törvényszék
teljes.

Rolls hideg vérrel fordítá félre arczát, s egy szót sem válaszolt.

Scudamore, ki az élteért remegő ravaszság rókatekintetével vizsgála
minden körüle levő arczot, hirtelen közbeszólt:

– No nézzék, uraim, nézzék azt a megvető arczot, melylyel önök
indítványát fogadja, nézzék, milyen büszkén, milyen gúnyosan tekint le
önökre, mintha szégyenére válnék ily derék férfiakat fogadni el
itélőbirákul. Oh én alávetem magamat önök itéletének, én elismerem önök
birói illetőségét fölöttem, megnyugszom itéletükben, nem is akarom, hogy
igazságosabb, bölcsebb és tekintélyesebb birák előtt álljak valaha. Én
magam elmondok mindent, a mivel vádolva vagyok.

– Azt megtiltom önnek! – kiálta hevesen Rolls.

– No látják, uraim. Még parancsolni akar itt, itt, a hol önök a
jogszerinti urak, nem akarja engedni, hogy elmondjam saját vádam
lényegét. Igenis! Mert tudja jól, hogy akkor nem én leszek, hanem ő lesz
az elitélt. Tehát hallják, uraim, de kérem, hallgassanak ide, mert a
miket akarok mondani, nagyfontosságú dolog; vétségem ebből áll: mi a
Mindszent-szigetekről tömérdek ezüstöt hoztunk magunkkal.

– Hohó! ez jól kezdi. – Kiálta közbe Asphlant, közelebb nyújtva fejét,
hogy jobban halljon.

– Az úton zivatar támadt, a hajó lyukat kapott, s a kapitány parancsot
adott, hogy a haszontalan terhet ki kell szórni a hajóból. Mikor már nem
volt egyéb, csak a betegek és az ezüst, az lőn a kérdés, hogy a kettő
közül melyiket hajítsuk a tengerbe?

– No és ön, mint aféle orvos, természetesen a betegeket tartá meg, –
monda Skyrme.

– Koránsem, én az ezüstöt hagyattam meg, s most ezért akar Rolls
kapitány engem megbüntettetni.

Barthelemy elborzadva fordult félre ez embertől, míg Rolls lángoló
dühvel tekinte reá.

– Ohó kapitány, – kiálta föl Asphlant: – tehát az ön hajóján ezüst van!
Hova rejtette ön azt el?

– Azt nem fogom megmondani.

– Nem-e? oh a spanyol csizma és a hüvelykszorító majd ki fogja azt önből
tudakolni. Kötelet ide, kötelet!

– Mit akartok? – kiálta Barthelemy, merészen jártatva végig szemeit
társai fölött. – Hát inquisitio birái vagyunk-e mi, vagy szárazföldi
itélőszék, vagy fölesketett jogtudorok, kikhez illik kinzással tudni ki
az igazságot? Nem, barátim; ne mondja senki, hogy a tengeri rablók
belekontárkodnak az autodafék hivatáskörébe. Mi, kik a szabad tengerek
vitézeinek nevezzük magunkat, mi ne tisztelnők-e a szabadságot? Ha Rolls
kapitány nem akarja fölfedezni hajója rejtekhelyeit, nagyon jó,
elviszszük azt a kikötőbe, ott szálankint szétszedjük, s ráakadunk az
ezüstre, a nélkül, hogy valami oly tényt követnénk el, mely bennünket
beszennyezne.

A kalózok hurráht ordítottak kapitányuk beszédére, s hozzákezdték
kötözni a brigantinet saját hajójukhoz.

Scudamore, ki eddig is csak azért nem árulta el az ezüst hollétét, hogy
Rolls kapitányon kihűthessék a rablók boszújokat, most látva, hogy
megmenekült, fölszólalt.

– Ne fáraszszátok magatokat, uraim, mit hurczolnátok magatokkal ezt a
rozzant hajót; oldjatok föl engem, s igérjétek meg, hogy élve hagytok,
és én oda vezetlek benneteket, a hová az ezüst el van téve.

– Vegyétek le a bilincseket az orvos úr kezeiről! – szólt Barthelemy,
legényeinek intve, – biztosítom önt, hogy mi egy hajszálát sem fogjuk
meggörbíteni, mutassa meg a rejtekhelyet.

Scudamore, szabadon érezve kezeit, örömteljes hizelgéssel iparkodott a
rablókkal sorban kezet szorongatni, kik boszankodva taszigálták őt el
maguktól; Moody épen eldugta a kezeit hóna alá, mivel azt nyerte, hogy
Scudamore a nyakába borult, átölelte, s addig csókolta, a hol csak érte,
míg csak Moody teljes erejéből el nem öklözte őt testéről.

Az orvos szemeit törölve állítá, hogy sohasem érezte magát boldogabbnak,
mint e pillanatban.

– No csak előre szaporán, – kiálta Asphlant egyet taszítva rajta, míg
egy másik kalóz megfogva az orvos két kezét, úgy vontatta őt el magával,
mialatt ez, visszaforgatva fejét, egyre sírt és esküdött, hogy ő holta
napjáig lekötelezett híve maradand az egész válogatott társaságnak.

A rablók nem sokára visszatértek, a megtalált ezüstrudas ládákat hozva
vállaikon víg ujongatás közt. Barthelemy parancsolá nekik, hogy hordják
át mindazt a kalózhajóra, mialatt Scudamore a legnagyobb
szolgálatkészséget iparkodott tanusítni, maga emelgetve a ládákat a
rablók vállaira, s őket egyenkint kedves jó barátjainak nevezve, daczára
annak, hogy ezért azok viszont minden kitelhető csúf nevekkel illeték, s
ráordítoztak, hogy ne nyúljon az ő jószágaikhoz.

Legutolsó volt Asphlant, ki a födözetre feljött. Baromi elégültséggel
mondá:

– Itt nem hagytunk semmit, kapitány! a hajó gavallérosan ki van
takarítva. Már most akarod-e, hogy kifúrjuk a fenekét? vagy jobb lesz,
ha e ficzkókat felakasztjuk sorban a vitorlapóznákra s engedjük a hajót
úszni, a merre neki tetszik, hadd mulattassa majd azokat, a kik vele
találkoznak?

A rablók hahotája tanusítá, hogy az ötlet nagy részvétre talált. A
tengerészek hidegen néztek maguk elé, míg Scudamore reszkető
barátságoskodással iparkodék egyik vagy másik rabló karjába fűzni a
magáét, folyvást bizonyítva, hogy ő nem tartozik amazok közé.

– Csendesen, – kiálta Barthelemy, szigorú arczot öltve. – A hajót nem
fogjátok kifúrni, sem a hajósnépet felakasztani. Ez illenék holmi
spanyol caperekhez, holmi nyomorú tunisi tengeri zsebmetszőkhöz, de nem
mihozzánk, angolokhoz és francziákhoz. Az ilyenek rontják a zsiványok
becsületét, mint a spanyolok és törökök; hát azt akarjátok-e, hogy
minket azokkal összezavarjanak? Mi magunk gyalázzuk-e meg a kalóz nevet?
elismerve, hogy annak semmi köze sincs a becsülettel. Hát Róma legelső
lakosai nem rablók valának-e? s nem hősöknek tartattak-e a yeomannek
Angliában? A mi hivatásunk új színben előállítani a flibustier nevet. –
Rolls kapitány, ön egész hajós népével együtt szabad, s mehet merre
akar.

A rablók közt zűrzavaros lárma támadt e szavakra. Sokan helyeselték a
kapitány szavait, néhányan annál dühösebben iparkodtak azokat
megczáfolni.

Barthelemy lábával dobbantott.

– Van, a ki ellenem akar szegülni?

– Vagyunk! – kiálta Moody, eléje lépve, s oly közel vive a kapitány
arczához fogai közt feltartott pipáját, hogy szinte kiszúrta vele
szemét. Én mondom, hogy bolond vagy, kapitány, s minden kalózok szokása
ellen cselekszel, s ha vissza nem húzod szavadat, én magam lövök bele a
hajóba.

– Azt hiszed? – szólt Barthelemy. – Skyrme! fogd nyalábra ezt az embert
s kössétek őt meg a főárboczhoz.

A rablók elszörnyedtek; Moody volt köztük a legvénebb, a
legtekintélyesebb kalóz, kit soha egy kapitány sem mert megbüntetni.
Rooberts újra inte Skyrmenak, s az megragadva a főhajóst, minden
rugkapálódzásai daczára hozzá kötözte őt a főárboczhoz, úgy, hogy az két
kezével az árboczot ölelte s hátát kifelé fordítá s folyvást
szitkozódott, káromkodott, a pipát szájában tartva.

– Van még, a ki ellenkezni akar? – kérdé Barthelemy.

A rablók közt egy elfojtott morgás volt hallható, de szavát senki sem
hallatá.

Ekkor Rolls kapitányhoz fordult Barthelemy, s mialatt egy papirszeletet
s írónádat vett elő táskájából, mondá:

– Rolls kapitány! Ön, reménylem, hogy szerencsésen fog megérkezni
Londonba hajójával. Igaz ugyan, hogy ön ezt üresen fogja megbizói kezébe
juttatni, hanem ön arról nem tehet. Minek tanusításául ime én következő
bizonyítványt adok önnek, melylyel magát otthon igazolhassa: «Mi, szabad
lovagjai a szerencsének, bizonyítjuk mindazok előtt, a kiket illet,
miszerint Rolls kapitány, a «Neptun» brigantine főnöke, általunk a sík
tengeren megtámadtatva, noha a kiállott zivatar miatt ágyúit és vitorlái
egy részét elveszté, magát ellenünk másfél óra hosszat a legvitézebbül
védelmezte s mindaddig meg nem adta magát, míg kilencz emberünket s
magát főkapitányunkat személyesen megölve, általunk tökéletesen el nem
nyomatott, s csak így engedett bennünket a reábizott ezüst birtokába
jutni.

Rooberts Barthelemy, kapitány».

– Tegye ön hozzá, – szólt közbe Rolls, – hogy így is csak Scudamore
árulása juttatá önöket a zsákmányhoz.

– Helyesen, – mondá Barthelemy, és azt is oda írta.

– Uraim! – kiálta közbe Scudamore remegve, – hát én velem mit akartok?

– Semmit sem, – szólt Barthelemy. – Azt megigértük önnek, hogy egy
hajszála sem görbül meg általunk.

– Igen, – kezdé ez siránk hangon, – de ha a kapitányt szabadon
eresztitek s engem nála hagytok, mi történik velem?

– Azt én nem tudhatom, – szólt Rooberts vállvonítva.

Skyrme hangosan fölkaczagott. Ez gyönyörű mulatság!

– Az Istenért! vagy mit is mondok? – hebegé Scudamore, Rooberts lábaihoz
vetve magát. – Uraim, ne adjatok engemet ez ember birtokába vissza, ő
nem fog irántam irgalmat ismerni. Ő egy rettenetes ember.

– Hahaha! – kaczagott Skyrme. – Kapitány, el ne rontsd ezt a tréfát. Ha
már elereszted a kapitányt, hadd vigye magával az orvost is; milyen
fölséges mulatság lesz abból, ha ezt az embert majd otthon előveszik
azért, hogy nekünk szolgálatot tett.

– Uraim! ti derék férfiak! – szólt Scudamore, átölelve Rooberts térdeit.
– Ti csak tréfáltok én velem. Titeket mulattat az, hogy én így kétségbe
vagyok esve, de ti nem akartok engem igazán elveszteni. Hiszen ti nem
feledhetitek azt, hogy én nektek fontos szolgálatokat tettem, és fogok
tenni még többeket is; én orvos vagyok, tinektek orvosra van szükségtek,
vegyetek engem magatok közé, én épen olyan ember, olyan ördög leszek,
mint ti, nem fogok szégyenetekre válni, sohasem bánjátok meg, hogy velem
megismerkedtetek. Kérlek, könyörgök! szóljatok egy szót a kapitányhoz
mellettem. Oh ti derék, ti emberséges emberek; te szeretetreméltó vezér,
ezzel a hősi arczczal, nyujtsd kezedet, hadd csókoljam meg.

– Keljen fel ön, – szólt röviden Rooberts. – Valóban, orvosra szüksége
van társulatunknak, én felfogadom önt.

– Mit? orvost mi közénk! – ordítá az árboczhoz kötözött Moody, – orvost,
ki ha meglövik valamelyikünk kezét, lábát, azt elfürészeli? Elevenember
faragót? Méregkeverőt, ki miatt még csak meghalni sem lehet nyugodtan?
Nekem nem kell! nekem a hajóra ne hozzátok, mert én megölöm.

– Moody! – kiálta Rooberts, – egy szavadat se halljam többé. Én akarom
és úgy lesz. Te parancsolsz a kötelekkel és vitorlákkal, egyébre semmi
gondod.

– Kérlek, jó uram, – szólt Scudamore könyörögve közelítvén Moody felé. –
Ne keserítsd derék kapitányunkat, hisz te olyan jó embernek látszol, én
téged nagyon foglak szeretni.

– Gyere hát közelébb, – szólt Moody, – ide mellém, hadd lássalak. – S
mikor annyira ment hozzá Scudamore, hogy lábaival elérheté, egyet rúgott
rajta, hogy szinte hanyat esett.

– Legények! – kiálta erre Rooberts. – Hozzátok elé a tengeri macskát!
verjetek harminczat ez ember hátára! a ki parancsaimnak ellenszegül,
meglakol.

A kalózok hirtelen előhozták a kilenczágú korbácsot, melynek mindegyik
végére gomb volt kötve.

– Csak tétovázás nélkül, – parancsolá Rooberts. – A büntetés alól nincs
kivétel.

Moody szemei kidagadtak a düh miatt, a mint a kilenczfarkú macskával
közel mentek hozzá, elkezde dühösen rugdalózni jobbra balra, a mivel azt
nyerte, hogy ott ütötték, a hol épen hozzá jutottak, s úgy megrakták
tetőtől talpig, hogy még a pipa is kiesett a szájából végtére.

Rooberts hidegvérrel várta végig az executiót, melynek végeztével
odahivá Scudamorét, hogy írja alá nevét a kalózok névkönyvébe.

Scudamore mohó örömmel kapta el a kezébe nyujtott írónádat, s oly
borzalmas vígsággal írta oda nevét, mely magukat a rablókat is
megdöbbenté s azzal kaczagva fordult Rolls kapitány felé, gúnyosan
kiáltva:

– Ha eljut ön Londonba, adja hirül a kormánynak új alkalmaztatásomat.

Skyrme vállára tette iszonyu tenyerét s fogai közt mormogá: «Te ficzkó,
belőled gyönyörű ördög lesz valaha».

– Legalább is akkora, mint bármelyik közületek.

E pillanattól fogva oly otthon érezte magát az orvos új körében, mint
bármelyike a kalózoknak. Mint valami pokolbeli nemeslevelet mutatá föl
társai előtt a lajstromot, aláírt nevével, kérkedő tekintettel utalva
bűnszabadalmára, s oly arczczal nézve le Rolls kapitányra, mint valami
újdonsült kamarás, ki most kapta meg az aranykulcsot, egykori
kollegáira.

– Most, Rolls kapitány, – szólt Rooberts, – ön ismét hajója birtokába
teheti magát. Azonban, nehogy úgy járjunk, hogy orvosáért cserében
főhajósunkat itt felejtsük önnek: oldjátok el Moodyt az árbocztól.

Két kalóz teljesíté a parancsot, erősen őrizkedve a főhajós lábaitól, ki
csak azon törekedett, hogy valamelyiket emberül megrughassa. Midőn
kezeit szabadon érzé, első dolga volt azt, a melyik legközelebb állt
hozzá keze föloldozói közül, irgalmatlanul pofonütni, második pedig az,
hogy kurta pipáját fölszedte és szájába dugta.

– Moody! – szólt a kapitány, összefonva karjait: – az imént
megbüntetélek, mint kapitány alattvalóját; most, hogy kiálltad a
büntetést, ismét úgy állunk szemben, mint férfi férfi ellen, ha tehát
sértve érzed magadat általam, végy fegyvert kezedbe: én kész vagyok
neked bárminő lovagias elégtételt adni, s ha kivánod, megverekszem
veled.

Moody egy szót sem felelt; csak hirtelen leveté kabátját, felgyűré
ingujjait, leoldá nyakravalóját, s villogó szemekkel tekintgete szét
fegyver után.

– Adjatok neki fegyvert, – mondá Rooberts. – Mi kell? pisztoly vagy
kard?

– Adjatok kardot, – hörgé rekedten Moody, – így közelebb leszünk
egymáshoz.

– Csináljatok helyet ti ficzkók ennek a derék férfinak; menjetek a keze
ügyéből, mert ő azután vágni fog, a kit csak elől utól talál. Megbocsát
ön, Rolls kapitány, hogy hajóján végezzük ügyünket, de a mely közönség
előtt történt a sérelem, az előtt kell véghez menni az elégtételnek.
Nos, Moody, készen vagy-e? adjatok jelt, ha készen van.

Moodynak azonban nem sok készülés kellett; a mint a kezébe adták a
kardot, miután annak lapjával egyet jót húzott az átadó hátára, dühösen
nyargalt a kapitány felé, s kardtávolnyira érve hozzá, ott elkezdett
csodálatosan dühös vagdalkozásokat tenni minden oldalra, úgy, hogy ha
tizenkét ember állt volna mellette köröskörül, azt mind a tizenkettőt
okvetlenül össze-vissza kaszabolta volna; csupán csak annak az egynek
nem ártott, a ki előtte állt.

A kapitány csak tréfálni látszott vele. Alig mozdította meg néha-néha
kinyujtott karját a dühös csapások ellen, miket ellenfelének dühe nem
engedett kiszámítani.

– Vigyázz hát! Most mindjárt a kardomba futsz, – Moody! ki ne üsd a
szemedet. Ide nézz, öreg, hisz nem ott állok, a hova vagdalsz. Ne üss
hát olyan nagyokat felém, hisz azt kell hinnem, hogy meg akarsz ölni.

Valódi bandita-párbaj: a vívók egyikének dühe, másikának ingerkedései, a
körülállók durva nevetése, gúnyoló, boszantó megjegyzései lovagok
bajvívásán nem szoktak rendén lenni, valamint azon törekvés sem, hogy az
ember ellenfele kardját balkézzel elkaphassa, a mit Moody egypárszor
szinte megkisértett, de sikeretlenül.

A kalózok hahotája még dühösebbé tette a főhajóst, ki tökéletesen kijött
a sodrából, midőn egyszer félretekintve, megpillantá, hogy Scudamore
orvos szintén ott ül a kaczagók között, sebészi szereit szétterítve
térdein s ördögi zöld szemeivel gyönyörteljesen hunyorgatva felé. Már ez
oly dühbe hozta a kalózt, hogy rögtön ott akarta hagyni a kapitányt s
fogcsikorgatva az orvosra rohant.

– Hohó, jó öregem, a tengerbe ne szaladj! – kiálta Rooberts, utját állva
a kalóznak, mire ez elfeketült képpel neki fordult, s balkezét szeme elé
tartva, vaktában veté magát ellenfelére, kit egy kegyetlen csapással
vélt megsemmisíthetni, úgy, hogy kardjának hegye a földben állt meg.
Rooberts kikerülé a csapást, s egy döféssel keresztülszúrta a főhajós
jobb karját; a roham miatt markolatig ment rajta keresztül a kard.

Moody azon pillanatban bal kezébe kapta át a kardot; a két küzdő, mell
mellhez szorulva, állt egymás mellett, midőn Rooberts hirtelen banditai
ügyességgel a földre hajtá le ellenfele kardját s lábával ráhágva,
lefegyverzé azt, s mellberagadva, odahajítá társai közé.

Scudamore szolgálatteljesen futott a megsebesült ápolására.

– Ide ne jőjj! – ordíta az rekedten, – hozzám ne érj, mert megráglak,
úgy teszlek a sebemre, mint az orángutáng a falevelet.

Az ember nem engedé sebét beköttetni, dúlt-fúlt maga körül, véresen
dulakodva társaival, kiknek nagy munkába került, míg egyik kezét
leköthették egy targonczához; még azután sebesült karjával öklelődzött;
mikor ezt is lefogták, lábaival iparkodott lehetőleg befolyást szerezni,
s mikor már azokat is árthatlanokká tevék, akkor harapott, mint egy
veszett állat. Csak midőn száját végre fölpeczkelék, lehetett az
orvosnak a sebet bekötözni, s a vért elállítani.

– Milyen romlottak az öreg úr fogai; – szólt Scudamore gonosz
hunyorgással tekintve Moody torkába. – Egy párt alkalmasint szükség lesz
belőlök kihúzni.

Moody csak egy vadállati ordítással felelhetett e borzasztó
fenyegetésére az orvosnak, kinek nem haraphatta el a kezét, midőn azt
ép, egészséges fogain végigjártatá.

Rooberts ezalatt feloldoztatá a többi megkötözött tengerészeket,
tudtukra adva, hogy fegyvereiket megtalálandják mind a kormányosi
kabinetben, melynek kulcsát akkor adandja át, midőn ő is elhagyja a
brigantinet.

Azzal Rollshoz lépett, nyájasan meghajtá előtte magát s kezét nyujtá
neki.

A tengerész rövid gondolkozás után elfogadá a nyujtott kezet.

– Jól van – monda – elfogadom, azon reményben, hogy egykor ismét
találkozni fogunk.

– Az, reménylem, hogy minél hamarább meg fog történhetni. Nekem valami
sejtelem azt súgja, hogy én önt egykor diadalmas csatában fogom megölni,
Rolls kapitány.

– Nekem pedig azt sugja valami, hogy én önt, Barthelemy Rooberts, fel
fogom egykor akasztatni.

– Köszönöm a jó szándékot. Apropos: önnek nincs több egy hordó vizénél
és egy tonna kétszersültjénél. Ez nem fog eltartani hazáig.
Bátorkodhatom önnek a magaméból ajánlani?

– Elfogadom. Reménylem, hogy az ára ki van fizetve.

– Oh, szót sem érdemel. Szivesen adnék önnek egy pár ágyút is kölcsön
Rolls kapitány, nehogy minden himpellér meggyalázhassa önt, míg útban
lesz.

– Azt nem tanácslom önnek, mert ha két ágyúm volna, aligha meg nem
kisérteném elrablott ezüstöm visszafoglalását.

– Ön derék fiu. Tehát majd máskor találkozunk. A viszontlátásig.

A két kapitány megrázta egymás kezét. A rablók ezalatt áttakarodtak
saját hajójukra, néhány tonna vizet és kenyeret hengerítve át
ellenfeleik hajójára. Barthelemy átadta a tengerészeknek a kormányszoba
kulcsát, s azzal egy szökéssel hajója párkányán termett, a hajósok
nehány csáklyalökést adtak a brigantinenak, kifeszítették vitorláikat,
háromszor hurraht kiáltottak, sipkáik levegőbe hajigálása mellett, s
félóra mulva két ellenkező irányban repülő vitorla látszott a sík
tengeren, egymástól mindig messzebb, messzebb távozva.


II.

Rooberts Barthelemy neve ismeretes lőn az Oceanon.

A hollandi és portugal hajósok reszkettek előtte, ha a sík tengeren
vitorláit megismerék, s ha kétségbeesett üldözés után biztos kikötőbe
menekültek, Rooberts utánuk rontott, s ott a kikötő ágyúi előtt fosztá
ki őket, s ha megtámadák, összelöveté az egész partvárost s felgyujtá
erősségeit.

Vége-hossza nem volt a kalandoknak, miket róla az emberek egymásnak
beszélni tudtak.

*

Hispaniola déli partján, egy kies völgy hajlásában áll egy kis faház,
eleje befutva szőlővenyigével, ablakában virágcserepek, ereszén
tollászkodó galambok, ajtajában törleszkedő fehér macska.

Kétfelől mellette sövénynyel körülkerített gyapotültetvény terül,
melynek négyszegü zöld tábláit oly jól esik messziről meglátni az
utazónak, ki Szent-Domingo belsejéből jő s egész nap rengeteg
hegyszakadékok közt utazva, estenden meglátja ezt a kis kunyhót,
füstölgő kéményével, nyugalmas völgye mélyén.

Ugyan ki lakhatik abban?

Néha a holdéj csendében édes zengzetes dal hangzik föl a völgyből. A
hajósok, kik édes vizet meríteni kiszállnak, bámulva hallgatják azt a
magányban.

Vajjon ki lakhatik ottan?

Egy alkonyatban könnyű csónak evezett e parthoz, három férfi ült benne;
egy kiszállt, a másik kettő ott maradt.

A partra szállott szép barna, életvidám arczú ifjú volt; ajkai, szeme
tele szenvedélylyel, göndör fürteivel szabadon enyelgett a szél, s azok
alatt őszinte, tiszta homlok derült.

Oly vidáman tekint széjjel, mint ki messzeútról szülötte földére lépett
s ismerősen jő elébe minden fa, minden bokor.

Vállán egyszerű tengerészzubbony van, fején kerek szalmakalap, fehér
inggallérra ki van hajtva tágan kötött nyakkendője fölé; valami kedélyes
hajóslegénynek vélhetjük, ha rátekintünk, ki hosszú tengerjárása közben
útba ejtette ősi házát, hogy egy rövid órára meglátogathassa.

Az ösvény most is úgy van, mint a hogy elhagyá, valamivel járatlanabb
még, mint akkor; a galambok ép úgy tollászkodnak, a fehér kandur ép úgy
mosdik az ajtóban, mint azelőtt.

A jövevény csendes léptekkel közelít a küszöbhöz, halkan fordítja el a
kilincset s feltárja a kis hajlék ajtaját.

Ott benn nagy karosszékben vén, elaggott asszony ül, ez a jövevény
nagyanyja; körüle három ifjú lyány, – kettő szőke, a harmadik barna,
csillagszemű, hajnalarczú; a kettő a jövevény testvére, a harmadik, a
legszebbik – eljegyzett arája. Ott ülnek guzsalyaiknál, finom
gyapotfonalat fonva.

A mint megpillantják a belépő ifjút, felsikoltnak valamennyien: Villiam!
a két testvér eléje fut és nyakába kapaszkodik, a nagyanya nem tud már
futni, csak karját tárja elé, legutoljára marad a menyasszony, hogy
leghosszabban maradhasson keblén.

Van öröm. Alig találják helyét a kedves jövevénynek, ültetik ide is, oda
is, – kiki maga mellé; száz kérdést intéznek hozzá s egyre sem várják be
a feleletet.

– Egy egész éve, hogy nem láttunk; – szólt az öreg anya könyező
szemekkel.

– Egy egész örökkévalóság – rebegi a menyasszony, fejét vállára hajtva.

– Úgy-e nem hagysz el bennünket többé? – kérdi a legifjabb testvér,
bátyja nyakába akasztva magát, mintha az által lekapcsolhatná őt.

– Egy óráig maradhatok. A hajó a magas tengeren áll, míg legényeim édes
vizet töltenek a hordókba.

– Tehát még mindig távol kell lenned tőlünk? – kérdé sóhajtva az öreg
asszony.

– Fájdalom, igen. Azt hivém, hogy rövidebb idő alatt érhetek czélt, de a
sors ellenem van; mikor már azt hiszem, hogy elértem, ismét tovább
taszít. Kétszer volt már kis vagyonom, szerencsétlen esetek
mindannyiszor megfosztottak tőle, s ismét újra kellett kezdenem.

– Szerencsétlen esetek? – szólt az ifjabb testvér, elragadva a beszédből
egy szót; – hajótörések úgy-e, meg tengeri rablók?

– Igen, a hajótörések.

– Hát a tengeri rablók nem? mi téged legjobban féltünk azoktól;
mennyiszer beszéltünk róla, hogy ha azok elfognának, megölnének, s
aztán, hogy megsirattunk akkor mindig.

A jövevény mosolygott.

– Ne félts te azoktól engem, jó leánykám. Nem bántanak azok engem.
Legfölebb vagyonom veszik el, s ti engem szivesen fogadtok, ha a nélkül
jövök is vissza, úgy-e bár?

– Bár el se mennél soha; – rebegé a szép menyasszony.

– Nem, kedvesem; azt nem akarhatom, hogy ti éltetek fogytáig itt e
telepítvényen szűkölködjetek; oh, én boldogságban, jólétben akarlak
benneteket látni; el akarlak vinni valami szép, nagy városba, a hol
barátságos nép közt élhessetek, hogy e szép arczokat ne süsse el a nap,
e gyöngéd kezeket ne durvítsa el a munka. Meglássátok, én még megérem
azt.

– Tedd hozzá: «ha Isten segít!» – szólt közbe az öreg anya. – Istennel
kell kezdeni minden munkát, úgy fog az Istennel végződni. Szoktál-e még
imádkozni Villiam?

Az ifjú felsóhajtott.

– Sok ájtatos imádságra tanítottál egykor, anyám.

– Azokat el ne feledd. Lásd, mi teérted mindennap imádkozunk.

– Igen bizony, – erősíté a kisebb testvér. – Én is, meg Julietta is.
Nagyanyánk imádkozik a könyvből, s mikor ő elvégezte, mi meg azután egy
hosszú imát mondunk el, a miben előszámláljuk mindazt a jót, a mit néked
Isten megadjon, s mindazt a rosszat, a mitől megőrizzen; vihartól,
betegségtől, hajótöréstől, éhségtől, szomjuságtól, czápáktól,
vademberektől és kiváltképen Rooberts Barthelemytől.

Az ifjú nyájasan tekinte le a leányka fejére.

– S miért Rooberts Barthelemytől? – kérdé tőle mosolyogva.

– Mert az egy gonosz, istentelen kalóz, a kinek senki sem állhat ellen,
ki az ördöggel van czimboraságban, s a kiket elfog a tengeren, mind
lassú tűzön égeti meg, vagy a tengerbe fojtja.

– Ez talán nem lesz igaz. Rooberts sohasem bánt senkit.

– Oh, mi tudjuk jól, mert mi mindennap ő róla is megemlékezünk
imádságunkban.

– Igen? ő róla is?

– Úgy ám. Mindennap háromszor keresztet vetve magunkra, imádságunk után
teszszük, hogy az Isten merítse el a tenger fenekére ez átkozott
szörnyeteget, ki miatt téged mindennap féltenünk kell.

– S ti mindnyájan megszoktatok emlékezni Roobertsről imáitok végén? –
kérdé az ifjú sorba átölelve a kedves lánykákat.

Azok sírva és nevetve csüngtek nyakán.

– Julietta! – szólt az egyik, – énekeld el Villiamnak a dalt, a mit róla
s a kalózról készítél.

– Te dalt készítél rólam s a kalózról? – kérdé hizelgő arczczal az ifjú.

Julietta arcza rózsapirossá gyúlt, előbb átölelteté pálmakarcsú derekát,
szemérmesen huzódva vissza, azután eléneklé a dalt, belső melegségtől
rezgő édes hangon:

  «Útra kelt a fehér galamb
  Utána a sötét ölyű,
  Az egyik az én kedvesem,
  A másik a kalózvezér.
  Közöttük állj erős Isten!
  Adj jobb kézzel, adj bal kézzel,
  Szellőt a galambnak,
  Villámot az ölyvnek.
  Az én galambomat
  Hozd vissza fészkére.
  A fekete ölyűt
  A tengerbe sújtsad!»

– Érted? – szólt az ifjabb testvér; – az a galamb te vagy, és az az
ölyv: az Rooberts Barthelemy.

Az ifjú csókjaival árasztá el mind a három szép leányzót, a kik közül
egy sem tudta, egy sem sejté, hogy a kedves, édes testvér és a még édesb
vőlegény, ki őket oly forrón karolja, az maga Rooberts Barthelemy.

Úgy van. Egykor Barthelemy neve Villiam volt. Az a csendes hajlék látta
őt felnőni, az a reszketeg öreg nő tanítá őt imádkozni, ezek a vidám
gyermekek taníták őt szeretni.

Két család vándorolt ide, egyik Irlandból, másik Corsicából s itten
telepedett meg; apa, anya nagyhamar elhalt az idegen éghajlat alatt, s a
két családból lett egy; Julietta mint Villiam testvére nőtt fel annak
menyasszonyává.

Szegények voltak, s Villiam szivét bántotta, hogy kedvesét és családját
nyomorban lássa, s a jobb sors után ábrándozót sokszor lehete látni,
mint állt kunyhója küszöbén, elmerengve a sík tengeren futó hajók után,
s gyakran találkozék az édes vizek forrásainál partra szállt hajósokkal,
s hallgatá azok mesés kalandjait, aranyfövényt termő országokról,
kincsek partjairól, tengerész szerencséről, s ha ilyenkor visszatért
kunyhójába, szavát sem lehete venni.

Egy napon elhatározá magát, tudtára adva családjának, hogy az ő
boldogságukért elmegy szerencsét keresni, búcsút vőn azoktól, s
fölszegődött egy rabszolga-kereskedő hajójára.

Mint siratták, midőn elment, mint omlottak karjaiba, mint futottak
utána, ismét és ismét újra kezdve a búcsúzást; mint feledé el szűz
tartózkodását a szelid menyasszony az elválás pillanatában, s mint
karolta őt át hevesen, zápor csókjaival s özön könyeivel borítva el
arczát, s mint rogyott le a parton fájdalmától elalélva, midőn a csónak
tengerre szállt, a testvérek fehér kendői még azután sokáig lobogtak,
utána integetve a távolból; óh mindez örökké elevenen maradt meg Villiam
szívében; pedig abba később sok mindenfélét írt be a sors.

Szorgalmáért és becsületességeért megszerették a hajón, előbb
kormányos-segéd, később maga lett kormányos, s már útban volt hazafelé,
józanul megtakargatott keresményével, már látta képzeletében a kunyhót,
a családot, melynek jobb sorsot fog adni, midőn egyszer rajtok csap egy
kalózhajó, s rövid ellenállás után elfoglalja hajójukat.

Villiam egymaga tíz ellen védte magát, hasztalan, a túlnyomó erő
legyőzte. Már villogtak a mellének szegzett kések, midőn a kalózok
kapitányának rekedt hangja hallatszék:

– Azt a ficzkót nem kell bántani! Hozzátok őt elém élve.

A kalózok vállaikra kapták az ifjút s vezérük elé vivék.

Villiam borzadva néze annak halálfej-arczára. Davis volt az, a tengeri
ördög.

– Te derék verekedő vagy, – szólt Davis bántó fahangjával, – kár érted,
hogy becsületes embernek termettél, derék kalóz válhatnék belőled.
Ficzkók! adjatok neki inni kulacsaitokból.

Egy gazember oda tartá Villiam ajkaihoz a rummal tölt calebasset; ő
undorodva fordítá el tőle száját. A kalózok poharaiból inni annyit
jelentett, mint szövetségükbe fölvétetni.

– Haha! – kaczagott a kapitány ajktalan fogai közül. – Te durczás legény
vagy. Láttál-e már embert kikötve a közép árboczhoz, mikor a nap
legmelegebben süt? vagy hallottál-e olyas tréfát, midőn valakit
meztelenül nyers bőrbe varrnak, s kiteszik az égető déli sugárba, a
mikor a testéhez tapadt bőr összefacsarodik rajta?

– Kínozhatsz, – szólt Villiam nyugodt odavetéssel.

– Azért sem kínozlak, – szólt Davis. – Legények! oldjátok fel ezt a fiút
s megbecsüljétek, valaha nagy ember lesz belőle. A mióta kalóz vagyok,
ez az első suhancz, a ki daczolni mer velem; vigyázzatok rá, még valaha
utódom leend.

Villiam ott maradt a kalózhajón, s azt remélte, hogy tán egyszer majd
egy hatalmasabb ellen le fogja győzni, s akkor ő is megszabadul.

Egy hét sem mult el csata nélkül, a kalózok megtámadtak minden hajót,
mely látkörükbe tévedt, magukénál sokkal nagyobbakat, s mindig győztek;
az ellenfél vesztett vagy megadta magát, a szerencse a rablókat
pártolta.

Egyszer végtére két hadihajó fogta elő a tengeri ördögöt. Villiam most
már teljes reményében volt a szabadulásnak. Az ellenfél hajóin nyolczvan
ágyú volt s kétszáz ember; a rablókén harmincz ágyú s hatvan ördög.

Mikor észrevették a kalózok, hogy nem futhatnak el többé, vakmerően neki
támadtak az egyik ellenfregattnak s az első ágyúsortűzzel egy tüzesített
golyót lőttek annak lőporkamrájába. A gálya a levegőbe repült; erre a
másik üldöző megfordítá vitorláit, s gyáván elfutott a kalózok elől.

– Ez hát a becsületes embernek sorsa? – gondolá magában Villiam, midőn
körülte a győztes kalózok diadalhahotája hangzott s azzal a legközelebb
állóhoz fordult, s megszólítá:

– Adj innom a poharadból.

A megszólított kalóz Skyrme volt.

– Nagyon jól van, ficzkó! – kiálta a Herkules, széles tenyerével az ifjú
markába csapva; – tudtam, hogy ez lesz a vége!

Azzal a kapitány elé vezette az ujonczot, s ott az egész nemes társaság
színe előtt e nevet írta a fekete könyvbe az ifjú: Rooberts Barthelemy.

Így lett Villiamból Rooberts Barthelemy.

*

A testvérek, a menyasszony, az öreg anya kisírták, kiörülték magokat. Az
óra mult, a jövevénynek ismét menni kellett.

Egy fillért sem adhatott családjának, pedig hajója kincsekkel volt teli.
De az rablott jószág volt mind, s Villiam nem vihetett átokterhelt
vagyont azon födél alá, mely alatt kedvesei laktak szegényül, de lelki
tisztaságban.

Az ősz anya megcsókolá, megáldotta, fejére sírta könyeit, a leánykák
elkisérték a partig; Julietta átölelte nyakát, a két testvér hátrább
maradt, hogy a szeretők édes titkos beszélgetéseit ne zavarják.

– Mikor fogsz ismét visszajönni? – kérdé suttogva a leány.

– Majd ha boldoggá tehetlek.

– Engem csak szerelmed tesz azzá. Az én boldogságomért nem kellene a
tengeren túl menned, az én boldogságom az volna, ha mindig láthatnálak.

– Így gondolkoznak a gyermekek; bár maradhatnánk örökké azok. De lásd:
szegény ember keze alatt szegény minden, még a boldogság is.

A leány fejét csóválta.

E közben egy bokros csalithoz értek, mely a partot eltakarta a szem
elől; itt megállítá az ifjú a leánykákat.

– Ne jőjjetek tovább; társaim durva hajósok, nem akarom, hogy elválásunk
érzelmeit zavarják. Térjetek innen vissza. Öreg anyánk vár reátok.

A két testvér sok csók, ölelés és köny után visszafordult, a menyasszony
még ott csüggött az eltávozó nyakában, s forró hangon suttogá:

– Vigy el engemet magaddal.

Az ifjú egész valójában megrendült e szóra, s elsápadt arczczal nézett a
leányra, ki mint tépett folyondár karolta körül vállait.

– Mit gondolsz? Te velem jönnél – a tengerre?

– Oh én boldog volnék mindenütt, a hol te vagy. Én nem félném a
zivatart, a te arczod látása ott is bizalommal töltene el engem. Boldog
volnék, ha oszthatnék minden veszélyt, minden nyomort, a melynek te most
magányosan mégy elébe; s ha nem akarná Isten, hogy valaha czélt
érhessünk, legalább együtt halhatnék meg veled.

Az ifjú arcza mindig jobban elsötétült. Mennyi szerelem! mennyi
önfeláldozás! egy megnyilt paradicsom előtte. De a paradicsom ajtajában
áll az angyal a lángkarddal és azt mondja: vissza innen, a te neved
Rooberts Barthelemy!

– Sokszor gondoltam reá, – szólt a leány rebegve, – hogy ha majd egykor
haza jősz, s kérdeni fogod, hol van Julietta? miért nem szalad előmbe?
akkor majd egy virágos halomhoz fognak elvezetni és azt mondják: várt
sokáig, a várásban megtört szive, elhervadott, most itt pihen; nem
fogja-e ekkor azt mondani szived: miért nem vittem őt magammal?

– Ne szólj! ne szólj! – kiálta fájdalmában elfulladva az ifjú. – A mit
kivánsz, az lehetetlen. Eredj vissza.

A leány fehér lett, mint a liliom, karjai lefoszlottak kedvese nyakáról,
termete összehanyatlott, szép feje vállaira hajolva.

Az ifjú karjaiba fogta az elalélt leánykát s lefektetve gyöngéden a
selymes pázsitra, egy csókot nyomott halavány arczára s azzal elfutott a
sűrű bokrok közé, mint kit az őrültség kerget.

*

Barthelemy feltüzé vörös tollát kalapjára, társai közé lépett, szemeiben
nem köny ragyogott, hanem tűz; ő ismét Rooberts volt, a büszke, a
merész, a kalandos rablóvezér.

Fejének büszke tartása, szilaj tekintete, elhatározott mozdulatai
megtagadák az egy óra előtt szelid, ábrándos vőlegényt.

Első tekintetre észrevették éles szemei az arczokon elterjedt
mogorvaságot; eltávozása óta megváltozott a rablók hangulata vezérük
iránt. Valaki kitalálta és megsúgta nekik, hogy a vezér szerelmi kaland
után jár.

– Mi bajotok? – kiálta Rooberts, végig jártatva szemeit arczukon. –
Miért néztek oly savanyú pofákkal szemembe? szóljatok.

A rablók félrehuzódtak durczásan, Moody zsebbe dugta kezeit, s kurta
pipájából majd kiszítta a lelket, s a fellegeket nézte.

– Beszélj te, vén Lucifer, mi lelte e suhanczokat? mijök fáj?

– Hm, vezér, – szólt a rabló összefonva karjait, s hátát megvetve egy
korongnak. – Tudod-e, hogy mi hite van a kalóznak? Ez a hite: nem félni
senkitől és nem szeretni senkit.

– Jól tudom. Hát félek-e én?

– De szeretsz. S a ki szeret, az sóhajtozik, a ki szeret, az érez, és a
ki érez, az nem való kalóznak!

– Tehát ti azt hiszitek, hogy ha én tán egy némberről találnék
gondolkozni, nem volnék olyan jó, mint bármelyik közületek?

– Nem volnál az, vezér! A ki szerelmes, az mindig a jövendőre gondol, s
elébb-utóbb arra vágyik, hogy valami csendes fészekbe félrehúzhassa
magát, s ott boldogul élhessen, halhasson és megvénülhessen
másodmagával. Az mindig a holdvilágot nézi, s megborzad, ha
megszólítják, az megveti társait s jobb akar lenni náluknál. Az ilyen
kép mi közénk nem való. Látod, vezér, én sohasem szerettem életemben
senkit, senkit, mondom, még csak magamat sem, s ezek a vad ficzkók itt
körüled, mind úgy állnak itt, mint az ágról szakadt, kinek sem apja, sem
anyja, sem felesége, sem szeretője. Az ilyen való tengerre, az ilyen
való tengeri rablónak, a kinek, ha a vihar ordít, a golyó süvölt, nem
jut eszébe a csendes gunyhó és a szerelmetes leány. Nem számunkra
termett ez a virág! Ma megölel, megcsókol, holnap megcsal és elárul.
Egyszer jutott csak eszünkbe, hogy Párisból egy hajó némbert
szállíttassunk magunknak. A Salpetrièreből válogattuk őket; legalább nem
kellett attól tartanunk, hogy beléjök szeretünk. Ejh, az sem tartott
sokáig; ez a kalóznép nem sokat szokott tréfálni; ha megdühítik, nem üt,
hanem gyilkol, egy hónap alatt alig maradt egy-kettő belőlük. Az ilyen
érzelmek erkölcstelenítik a kalózt.

– Tehát ti azt hiszitek, – viszonzá Rooberts, merően szemébe nézve a
rablónak, – hogy keményebb szívetek van, mint nekem, mert semmisem
világít rajta keresztül? Ezt alkalmatok lesz bebizonyítani rögtön.
Figyeljetek rám. Az éjjel egy portugal kereskedelmi flottával fogunk
találkozni a sík tengeren, negyvenkét kereskedőhajó, két erős hadigálya
kiséretében jő a Todos los Santos szigetek felől, pénzzel s árúneműekkel
megrakodtan. Ha akartok merényletet látni, mely csodálattal töltendi el
a félvilágot, jertek velem.

– Tán csak nem állítod azt, hogy e negyvenkét hajót el akarod foglalni?
– kérdezé Skyrme.

– Azt nem, hanem megtámadni azt, mely a leggazdagabb teherrel megrakodva
jő, s ott az egész flotta és valamennyi hadihajó színe előtt elfoglalni
s mind a többi negyvenegy hajó közől elhozni azt magunkkal.

A rablók kétkedve tekintének Rooberts arczába, nem tudva, ha tréfál-e,
vagy komolyan beszél?

– Itt lesz alkalom megmutatni, kinek van helyén a szíve! – monda
Rooberts, száz ember fog jutni mindegyikünkre, s módjában leend
egyenkint mindenkinek minden perczben egy olyan csodát követni el, hogy
maga is elbámuljon rajta később.

– Kapitány; – monda Asphlant, hosszú gondolkozás után, – ez határos a
lehetetlenséggel.

– Egy percz előtt sziveitek keménységével dicsekedtetek mindannyian; úgy
látszik Moody nem jól tolmácsolta érzelmeiteket, midőn azt mondá, hogy a
kalóznak semmitől sem kell félni, s nem nézni a jövendőt. S ti akartok
engem merészségre tanítani? Menjetek! a ki fél velem jönni, közel a
part, kiszállhat, s menjen anyjához haza! én, ha harmad magammal maradok
is, a mit kimondtam, megteszem, mert én nem csak akkor tudok bátor
lenni, ha rumtól vagyok ittas, miként ti, hanem akkor is, midőn arczom
még kedvesem könyétől nedves!

A rablók megalázva huzódtak félre, megdöbbenve vezérük óriási
vakmerősége előtt. Rooberts észrevevé a nagy, de kedvetlen hatást, s
buzdító jó kedvvel fordult újra feléjük:

– Hát aggódtok-e ti, midőn én elől megyek? Hát ha én azt mondanám
tinektek: jertek velem a tenger fenekére, rohanjuk meg a tengeristent s
húzzuk ki szakállánál fogva a napvilágra, én elől megyek! nem jönnétek
velem? Hát ha azt mondanám, izenjünk hadat a félvilágnak s vitorlázzunk
be a Themse torkolatába és vessünk tüzet a Towerbe! én elől megyek!
elmaradnátok-e? Ha azt mondanám: nyomoruság a földi harcz, jertek velem
a pokolba! Nem jönnétek-e oda is velem?

A rablók dühödt lelkesüléssel ordítának fel: veled megyünk! s kezeiket
nyujták Barthelemynek, ki azokat sorba megrázta.

– Igy, vén fiúk, így! Mi a szerencse fiai vagyunk, s a szerencse
védistene a vakmerőknek. A tenger rabszolgánk, a vihar játszótársunk,
örömünk a halál! A mire más gondolni sem mer, mi azt véghezviszszük.

– Hurrah! Éljen Rooberts Barthelemy! – ordítá az egész sereg, süvegeit
hányva a levegőbe.

… Az est leszállt, a kis kunyhóban kézösszetéve imádkozék három angyal,
hogy az átkos szörnyeteg Rooberts Barthelemyt, ki a tengeri utazóknak
réme, az Isten sülyeszsze el a tenger fenekére…

*

Az éj előjött, myriad csillagaival nézte magát az ég a tenger tükrében.
A látkörön negyvenkét hajó tünt elő, egymástól szabályos távolságnyira.

Kedvező szelük van, a legénység nyugodtan alszik mindenütt: az őrök az
árboczkosarakban ásítozva hirdetik, hogy egy vitorla közelít szemközt, a
kapitányok megértik a tudósítást s másik oldalra fordulva ismét
elalszanak.

A szemközt jövő hajó rövid ideig tétovázva, végre egyenesen a középen
álló hajók egyikének, a Tritonnak tart.

A Triton kapitánya épen nyugodtan alszik függő ágyában, midőn a
hajóspatron belép, s jelenti a közelgő hajót.

– Hát tisztelegjetek neki, – szól ez morogva, s magára vonja paplanát.

A szemközt jövő hajó erre megáll, egy dereglye oldódik el róla, melyben
hat ember ül, s erős evezőnyomásokkal a Tritonhoz siet.

A dereglye senkit sem látszik nyugtalanítani, odaérve, a férfiak közül
három benne marad, másik három fölkapaszkodik a fedélzetre.

Egy közülök a kapitány után kérdezősködik, kivel sietős beszédje van.
Mutatják neki a kabint, melyben a kapitány alszik. Ez belép, a másik
kettő az ajtóban marad.

– Mi baj már ismét? – kiált fel boszúsan a kapitány, kiemelkedve
ágyából; erre az idegen csendes hangon viszonzá:

– Egy szót se uram… Én Rooberts Barthelemy vagyok.

A kapitány megmerevült a borzalomtól. A kalóz nem szegzett mellének
pisztolyt, nem fenyegette halállal; csak annyit mondott neki: én
Rooberts Barthelemy vagyok.

– Mit akar ön? – kérdé ez fogvaczogva.

– Ön ellen semmit, szólt a kalóz. – Csupán egy kérdésemre kérek
feleletet: mondja meg ön nekem, e negyvenkét hajó közül melyik van
legbecsesebb teherrel megrakodva?

– Azt kérdi ön, melyik van legbecsesebb teherrel megrakodva?

– Ha ön lelkiismerete elleni dolognak tartaná e kérdésemre válaszolni,
akkor az ön hajóját viszem el magammal; ha pedig becsületével
összeférhetőnek találná engemet megcsalni hamis adatok közlése által,
akkor bizonyos lehet ön róla, hogy vasat fog enni és tengert fog inni
rá.

A kalóz határozott beszéde, az ajtóban álló marczona arczok látása,
csakhamar határozatra birták a kapitányt. Igérte, hogy meg fogja a
kérdéses hajót mutatni. Különben teljes reménye volt, hogy ha a kalózok
azt meg merik támadni, bizonyosan ők vesztenek rajta.

– Öltözzék fel ön és jőjjön velünk, – mondá Rooberts.

– Hogyan? én önnek hajójára?

– Nehogy elárulhasson ön bennünket, jelt adva a többi hajóknak. Semmi
ellenvetés. Nekem a legjobb hajót kell bírnom, ha azt nem akarja ön,
hogy megelégedjem az ön hajójával. Előre!

A kapitány engedett a kényszerítésnek, felvette ruháit s a három rabló
által közre fogva, a nélkül, hogy saját embereit figyelmeztetni merné,
követé a kalózokat a csónakba, mely a hajóhoz ismét visszaevezett.

A többi hajókról azalatt nyugodtan nézték, mint értekezik az idegen hajó
a Tritonnal, s nem találtak az egészben semmi gyanakodásra méltót.

Az elvitt kapitány a tengeri ördögre érve, kimutatá Roobertsnek azt a
gályát, melyet az keresett, becsületére fogadva, hogy a legdrágább
terhet viszi. Hanem azt elhallgatta, hogy ugyanazon hajó negyven
ágyúval, s százötven főnyi őrséggel van ellátva.

A tengeri ördög rögtön megfordult, s a mutatott hajó felé kezde farolni.

Egy nagy három-árboczos gálya volt az, nehézkes alkattal, fölczifrázott
orra, fedélzetének alkotása, talajzata egészen ódivatú kereskedelmi
hajóra mutatott.

A kalózhajó már oly közel jutott hozzá, hogy a hangot át lehetett egyik
hajóról a másikra hallani. A kalózhajón legmélyebb csend volt, a
legények mozdulatlanul álltak vitorla-köteleik, evezőik, vagy ágyúik
mellett.

Ekkor, midőn minden szem a mindig közelebb ért hajóra volt függesztve,
melynek patronjai álmos közönyösséggel várták a közeledő hajót,
legkisebb rosszat sem sejtve: a foglyul hozott kapitány észrevevé, hogy
senki sem figyel reá, egyszerre felugrott a hajópárkányra, s
teletorokkal átkiálta a másik hajóra: «fegyverre legények» s azzal a
vízbe veté magát, s sebesen visszaúszott hajójához.

Mindez oly gyorsan s oly véletlenül történt, hogy a kalózok első
meglepetésükben nem tudták, hová legyenek?

A megközelített hajó legénysége egy percz alatt fel volt lármázva a
kapitány intő kiáltása által figyelmeztetett patronoktól, s a kalózok
meglepetve látták meg egyszerre a túlnyomó erőt, mely ellenükben állott.

Néhányan tétovázva tekintének egymásra, s szó esett, hogy meg kell
fordítani a vitorlákat, s a lehető legrövidebb úton menekülni a
vakmerően keresett veszélyből.

Barthelemy megvetően tekinte le félvállról, s karját nyugodtan
összefonta.

– Hisz ezek csak portugalok! mondá gúnyos lenézéssel.

A rablók fölkaczagtak ez ötletre, s rögtön neki oldaltak a portugal
hajónak, melynek védői annyira meg voltak lepetve e kaczagva közeledő
rémcsoport láttára, hogy ágyúikat, fegyvereiket a legügyetlenebb
modorban lövöldözték ki jobbra-balra, minden irány nélkül, s még egy
vitorlájában sem tettek kárt a tengeri ördögnek, midőn az már
csáklyáival belekapaszkodott; egy percz múlva födözetükre ugráltak e
vakmerő ördögi alakok, veres öltözetök, marczona arczaik, csodás
vakmerőségük elrémíté a megtámadottakat, nem tudták fegyvereiket
használni, nem hallották vezéreik szavát, elhányták lőszereiket s
ugráltak a tengerbe.

A harcz egyre tartott a megtámadott hajón, melynek ágyúlövései
fölriaszták a többi negyvenkét hajót is, azok is elkezdtek jobbra-balra
lövöldözni, azok csupa segélylövések voltak: harczba elegyedni egynek
sem volt kedve. A kalóz ott az egész flotta közepett öldöste le a
megtámadott portugalokat, kiknek fele elhullt a harczban, míg kalóz csak
kettő esett el.

Barthelemy urává lett a hajónak, s azt a tengeri ördög után köttetve,
bámulatos gyorsasággal kivitorlázott vele az egész flotta közül.

Ekkor jött még csak elő a két hadihajó, melynek a flottát kelle védni, s
üldözőbe vette a zsákmányával futásnak eredt kalózt.

Barthelemy egy ideig engedé magát kergettetni, s mikor aztán a két
sorhajót elég messze elcsalta maga után, egyszerre visszafordult, s
embereit szétosztva a két hajóra, szembeállt üldözőivel.

Azokat meglepni látszott e vakmerőség, egyideig tanakodtak magukban,
utóbb visszafordíták vitorláikat, s míg a rablók kaczagva várták, mi fog
kisülni ügyetlen, esetlen, oldalozó mozdulataikból? félbehagyák az
üldözést, visszatértek többi hajóikhoz; a kalózok pedig nagy nyugodtan
vitorláztak el a távol tengerbe, rablott kincseikkel.

*

A rablók vígan kötöttek ki Guyana partjain. Volt pénz! nyolczezer arany
moidorest találtak az elfoglalt hajón tonnákba lerakva, egész füzéreket
keleti gyöngyökből, miket a braziliai fejedelem küldött a portugal
királynénak ajándékba s ládákat megrakva drága szövetekkel, Dél-India
legbecsesebb árúneműivel.

S arra való volt-e a kalóznak a pénz, hogy azt tán kamatra adja? a drága
szövetek, hogy beüljön velük a boltba s azokat rőfszámra kimérje? Oh
nem. A rabló hite ez volt: ittasnak lenni, míg az utolsó aranyban tart,
s nem józanulni ki addig, míg az utolsó aranya van. A ki félretett
valamit osztalékából, az áruló volt, s a ki el akart vonulni közülök
pénzével, hogy becsületes emberré legyen, – azt megölték.

Jól ismerék a szárazföldön e hitét a kalóznak. A kalóz csak akkor szállt
a szárazföldre, midőn pénze volt, midőn élvezni, kincseit mentül
rövidebb idő alatt s mentül nagyobb gyönyör között elszórni kivánta. A
tengeren reszkettek előttük, a szárazon tárt karokkal fogadták, –
nemcsak a hölgyek és asszonyságok, oh még maguk a férjek is.
Bizonyítványok vannak róla, hogy az ördögszigeteken, a Surinam
folyamban, még a főhivatalnokok, sőt maga a kormányzó is vetélkedtek a
hozzájuk szállt kalózok iránti vendégszeretetük tanusításában.

Igaz ugyan, hogy tizenöt nap alatt nyolczezer aranyat költöttek el a
rablók, s az egész város hölgyei, az első dámától az utolsó szolgálóig,
selyembe és kashmirba lőnek öltöztetve, s a drága gyöngyfűzér, mely ő
felsége a portugal királyné szép nyakát volt diszítendő, a kormányzó
feleségének nyakát fonta körül, de volt is hegyen-völgyön lakodalom, a
gubernator termeitől kezdve az utolsó csárdáig, a kalóz egyikből ki, a
másikba be, amott gavallér, itt betyár, egész nap ivott, tánczolt,
verekedett és szerelmeskedett; tizenöt nap alatt nem volt vége a napnak,
sem az éjszakának, egy folytonos mámor volt az gyönyörökkel felfokozva,
egy tengere az élvezetnek, melynek nem lehete elérni a fenekét.

Mikor aztán ki volt merítve minden gyönyör, mikor már nem volt a
városban bor, melytől le ne részegültek, hölgy, a kit ne öleltek, s
szerető, a kit meg ne vertek, és férj, a kivel baráti poharat ne ittak
volna; mikor tudniillik az utolsó moidor is elgurult: akkor felültek
hajóikra a rablók, kitörlék a mámort szemeikből s szétnéztek új munka
után.

Hírt kaptak egy gazdagon terhelt brigantine felől, mely e partokhoz
közeledék. Estefelé meglátta a kormányos a hajót a távol láthatáron.

– Vigyázva! szólt Barthelemy. Ha észrevesz bennünket, ideje marad
előlünk elfutni. A két gálya itt marad, Kennedy hadnagy vezérlete alatt.
Bocsássátok el a sloopot, negyven ember üljön bele, azok velem fognak
jőni. Így gyanutalanul fogjuk megközelíthetni a brigantinet.

S ezzel maga kiválogatott negyvenet kalózai közől, köztük Skyrmet az
óriást, Scudamoret, alkapitányát Glasby Henrit, Asphlantot, Moodyt és
Sympsont, a nemes lordot.

Ezekkel a távol tengerbe vágott.

Oly bizonyosnak hivé, miszerint a brigantinet reggelre elfogja, hogy
szokása ellenére, még arról sem győződött meg elébb, hogy van-e a
sloopra elég élelmi szer felrakva?

Az éj sötét volt, a sloop egész éjjel folyvást repült a felvett
irányban; Rooberts várakozása szerint reggelre lőtávolságnyira kellett a
brigantinehez lenniök.

S íme feljön a nap, széttekintének a láthatáron: és a brigantine nincs
sehol. Laviroznak jobbra-balra, az egész látkörön nem bírnak vitorlát
felfedezni.

A brigantine bizonyosan észrevevé őket s az éj oltalma alatt elfutott
előlük.

Barthelemy dühös volt, nem akart szégyennel visszatérni hajóihoz, s
tovább üldözé a brigantinet, majd erre, majd arra változtatva meg
futását.

Nyolcz napig kószált alá s fel a tengeren, folyvást daczolva ellenkező
szelekkel és tengerárral; nyolczadnapra elfogyott minden elesége, s
kénytelen volt horgonyt vettetni s sloopja dereglyéjét visszaküldeni
hajóihoz, melyektől már harmincz mérföldnyire eltávozott, hogy számára
onnan eleséget és segélyt hozzon.

Barthelemy s társai a sloopon maradtak, egyedül, mozdulatlanul a tenger
fenekéhez kötve.

A legszigorúbb számítás szerint három nap kellett a dereglyének, hogy az
elhagyott hajókhoz érjen, s ugyanannyi, hogy visszajőjön. Hat napig
kellett ím ezeknek a sík tenger színén egy ponton állaniok.

Egy hét előtt minden bőségben úsztak, a bor patakban folyt előttük, most
az égető nap alatt osztoztak az utolsó falat száraz kétszersültön, s
epedtek egy ital vízért.

Végre Barthelemy azt találta ki, hogy árboczgerendákból összekötöztetett
egy tutajt, s két embert elküldött rajta egy hordóval a partot keresni.
A végeltikkadás órájában érkezett vissza a tutaj; a küldöttek csakugyan
partot találtak, s megtölték a hordót valami mocsárvízzel, s hoztak egy
nyaláb retekfajta növényt.

Mocsárvíz és retek! fejedelmi lakoma volt ez a kalózoknak. De nemsokára
ez is elfogyott, s már hatodnap is elmúlt, a dereglye még sem jött
vissza, s a tutajnak lehetetlen volt a tenger ellenkező zajlása miatt
másodszor a parthoz közelíteni.

A kalózok kétségbe voltak esve s zúgolódni kezdettek.

– Haszontalan ficzkók, monda dörmögve Moody. Elkorcsosult kalózok, kiket
még az éhség is legyőz, pedig még csak három nap óta koplaltok. Veszni
indult a világ! még a kalózok is gyávák. Bezzeg nem ilyenek voltak az én
időmben, mikor még én fiatal voltam, mikor Olonais volt a kapitány. Egy
hétig nem ettünk egyebet száraz gyökereknél, s akkor Vera-Cruz kellő
közepéből hoztunk magunknak ennivalót a kormányzó asztaláról.

– S ti a szárazföldön is mertetek harczolni? kérdé Asphlant hihetetlen
arczczal.

– Bizony nem is ingadozott a talpunk alatt a föld, mint a tiétek alatt,
ha a partra léptek; egyszer Olonais vezérlete alatt huszad magunkkal
egész Havannah kapujáig hatoltunk.

– Nem hallottam hírét, hogy valaha elfoglaltátok volna azt a várost.

– Bizony kicsinyben mult. Szerencséjére a kormányzó hírt vett róla, hogy
ily kevesen támadtuk meg a városát, mielőtt kezünket torkára tehettük
volna.

– S ti aztán bölcsen visszamentetek, a merről jöttetek.

– Könnyű arról most beszélni; kétszáz katonát küldött utánunk a
kormányzó egy hadihajóval, mi csak két csónakkal voltunk. Egyúttal a
hóhért is elküldé utánunk, hogy a hol elcsípnek bennünket, a part
melletti fákra sorba fölakgasson.

– Ti aztán szépen elkerültétek őket.

– Bevártuk őket. Mikor jó messzire elcsaltuk őket Havannahtól, én és még
egy másik hozzám hasonló ördög, a ki nem vénült meg, miként én, a
csónakokról a vízbe bocsátkozánk, s fúróinkkal a hajó alá úszva, annak
fenekét nyolcz helyen kilyukasztók. Hej, hogy merült el egyszerre az
üldöző gálya, hogy ordítottak segítség után a katonák, hogy eviczkéltek
a vízben, könyörgő kezeiket feltartva. Ekkor Olonais visszafordult a
csónakokkal, s a mint a katonák fejei kilátszottak a vízből, egy nagy
pallossal egyenként leütögette őket mind, csupán a hóhért hagyta meg
közülök, kinek fejét megismeré a veres sipkáról, s azt visszaküldé a
kormányzóhoz, nyájasan köszöntetve, hogy neki nincs szüksége hóhérra.

– Derék legény volt ez a te kapitányod, Moody. Valjon hol dicsőült meg?

– Hjaj, különös vége lett neki.

– Legfeljebb is felakasztották.

– Sokkal különösebb; egy csatában a vad indiánokkal sebet kapott s
elfogatott. A gazemberek ruhástul együtt megették szegényt.

– A dereglye! Kiálta a kormányos e pillanatban s egyszerre mindenki
odahagyta a vén kalózt meséivel együtt, hogy az érkező dereglye felé
tekintsen. Rögtön ráismerének s felszedve horgonyaikat, kifeszített
vitorlákkal repültek az érkezőkkel szemben.

A sloop legényei megismerve a dereglyén ülőket, hurrahkiáltással
lebegteték fövegeiket, míg amazok szótalanúl ültek padjaikon, mintha nem
találnának annyi okot az örömre a viszontlátásban, mint társaik.

Skyrme volt a dereglye vezetője. A mint a sloophoz ért, levert, boszús
arczczal lépett át annak karzatára s a hajósok minden oldalról támadó
kérdéseire: «hoztál rumot, húst, kétszersültet?» boszúsan felele:
«semmit», s míg azok elbámulva néztek rá felelet után, Skyrme reszkető
ajkakkal fordult Barthelemyhez:

– Kapitány, meg vagyunk csalva, elárulva, semmivé téve.

– Mit beszélsz?

– Mindkét hajó, melyet Kennedyre bíztál, eltűnt, elhagyott bennünket.

– Lehetetlen.

– Úgy van. Két nap kerestük őket, hirük sem volt sehol; ott járókelő
halászoktól tudtuk meg, hogy a mint bennünket elvesztének szem elől,
minden vitorlát felhúztak és a tengerre szálltak.

A düh és kétségbeesés vad ordítása hangzék fel e szavakra; a
megcsalatott társak égnek emelt késeikre esküvének száz halált az árulók
fejére. Barthelemy fehér volt, mint a fal.

– Találkozni fogunk velök; monda rekedt hangon. Egy perczig sincs idő
tétovázni, előre fiúk!

Skyrme tétovázva kérdezé: hová?

– A tengerre! szólt büszkén előre utalva Rooberts.

– Igen, de így? egy falat kenyér, egy ital víz nélkül.

– A legelső hajó hozni fog számunkra mindkettőt. Jaj annak, a melyikkel
legelőbb találkozunk, ördögökkel fog küzdeni, a kik szomjaznak – vizet
és embervért.

– De hátha napokig nem találkozunk senkivel?

– Negyvenen vagyunk. Ha két napig zsákmányt nem kapunk, akkor
tengerész-ebédet adunk egymásnak, a kire a sors fog esni, annak vére
ital, teste eledel lesz a többinek. Negyven napig van eleségünk! az
utolsók örököljék a boszúállást. Előre!

A kalózok vad ordítása széthangzott a néma vizek felett, a mint merészen
neki vágtak a magas tengernek. Még aznap szemben találtak két jól
fegyverzett sloopot, melyek Deseada sziget felől jöttek.

A rablók vizet és embervért szomjaztak. Ihattak mind a kettőt, dühös
védelem után elfoglalák a két sloopot. Nem tartottak meg egyebet róluk,
mint az élelmi szereket és ágyúkat. A hajókat elsülyeszték.

Több napig járták ismét keresztül-kasul a tengert, a nélkül, hogy
valamit foghattak volna, tápszereik ismét elfogytak s a mint az utolsó
adag vizet feloszták maguk között, akkor sejtének meg egy bristoli
gályát a láthatáron.

Utána rögtön! A bristoli hajó futni akart előlük. Egész nap üldözték,
annyi vitorlát felhúztak a sloop árboczára, hogy az néha keresztül
csapott a vízbe, de estefelé elfogták a nehézkes anyányi gályát, mely
látva, hogy nem menekülhet tovább, megadta magát minden védelem nélkül.

A kalózokat kiizzasztá az egész napi erőfeszített üldözés s arczaikon
nem egy fenyegető vonását lehete látni azon vágynak, hogy boszújok
hevéért az üldözöttekkel vetessenek tengeri fürdőt.

Barthelemy a födélzetre kapaszkodott, hol a hajóslegénység kalaplevéve
várta.

– Hol kapitánytok? förmedett reájok.

Leghátul állt a jámbor, nem volt nagyravágyó. Onnan kellett előhúzni, s
mikor Barthelemy elé hozták, ottan térdre esett.

– Kelj fel, ne térdelj. Emeljétek föl, hogy egyenesen álljon.

Két kalóznak kellett a kapitányt erőszakkal fölemelni térdeiről, ki
miután látta, hogy a földön nem engedik térdelni, fölemelte lábait s a
levegőben térdelt. A kalózok dühe egyszerre nevetésre vált.

– Mivel van hajód megrakva? – kiálta rá Rooberts.

A megszólított szépen kérte, hogy bocsássák el, mert nem tud beszélni,
ha fogják, s azzal nagy remegve kivallá, hogy hajója spanyol borokat
szállít.

– E szavad megment; – mondá Barthelemy, míg a rablók ujjongva hajíták
fel a levegőbe a kapitányt, mint egy laptát, s azzal szétfutottak a hajó
üregébe, nemsokára ketten, hárman hengerítve fel roppant nagy
vasabroncsos hordókat. A szegény kapitány ott állt nagy szomorúan s a
rablóknak, kik kötekedve kérdezgeték tőle borainak nevét, ketté tört
szájjal felele, nagyokat sóhajtva:

– Malaga.

Szegény ember legaggodalmasabban pislogott a hajónak egy elrekesztett
része felé; a rablók észrevették aggodalmát s feltörték a rekeszt,
fölfedezve a gondosan rejtegetett cervelatkolbászokat, s úgy tértek
vissza, azokat füzérenként akasztva nyakukba, mint valami igazgyöngyöt.

A kapitány nagy nyalánk volt, konyháját a legfinomabb ételekkel látta el
és jó mennyiségben, ketreczei kappanok s kalekuti pulykákkal voltak
tele, miket dióval hizlaltak, hogy húsok jobb ízű legyen.

A gonosztevők e szép állatokat mind egy lábig előhordták.

– Hol a borbély? – kiáltozának, – eret vágni! s előtuszkolák Scudamorét,
hogy becses sebészi műszereit a kappan-nyaknak amputálásában gyakorolja.

Scudamore gyönyörködve koppantgatá el a rikoltozó madarak fejeit, miket
a bristoli kapitány egyenkint látszott megsiratni, s mikor a
legutolsóval készen volt, egyszerre megkapta a sóhajtozó tengerész
üstökét, metszőkését gégéjére téve s baromfiai sorsára juttatja
szegényt, ha Skyrme elég jókor oldalba nem üti, úgy hogy hanyatt essék.

– Azt hittem, hogy most meg ezek fognak következni, szólt ördögien
kaczagva az orvos.

A kalózok ezalatt hozzáfogtak a baromfiak koppasztásához, azokat
jól-rosszúl felapríták, Scudamore segítsége nélkül, ki minden pokolra
esküdött, hogy ő nem barmokat, hanem embereket metélni szegődött.

A drága sok szép pulykát aztán bele hányták három nagy rézüstbe,
megfűszerezték jól fehér borssal, foghagymával s nyers kabeljauval s
tüzet raktak alá.

– Oh, a barmok! – sóhajta fel a bristoli kapitány. – Kabeljaut tesznek a
pulyka-hús közé.

A mint félig megfőtt a bográcsos eledel, körülülték, késeikkel
kotorászva benne; a jámbor kapitányt is odaültették maguk közé, s
kinálgaták, hogy egyék; a szegény nekiült, s látva, hogy már ezeket az
áldozatul esett állatokat úgy sem mentheti meg, legalább megvolt benne a
dicséretes törekvés, hogy három ember részét kiegye belőlük.

Ebéd végeztével előhordták a semmirekellők a kapitány befőtt
gyümölcseit, miket ő szépen lekötve hólyaggal eltett saját használatára
s azokat ott szemeláttára fölbontván, megették.

A nyers füstölt húshoz szokott gazemberek marokkal ették a drága
pistácziákat, a befőtt ananászt, candirozott batatát, s még azt mondták
nagy fitymálva, hogy jobb annál a vereshagyma.

S hogy itták ama felséges borokat! tán ama kis szűknyakú üvegekből,
miket az ilyen borokhoz használni szokás? nem, beütötték a hordó
fenekét, s kalappal merítettek belőle, vagy a csap alá tarták torkukat,
s föl nem keltek, addig, mig aztán föl sem kelhettek.

S a milyen szélesen folyt torkukba a bor, olyan szélesen folyt torkukból
a dal, a legvadabb tivornyabőgés, melyhez valaha zsiványok csinálták a
szöveget; a bristoli kapitánynak is innia kellett saját boraiból, ki
mentül többet ivott, annál erősebben kezdte hinni, hogy ő maga a
rablóvezér, ki egy hajót elfogott és kirabolt, s kinálta a rablókat,
hogy akaszszák föl egymást, egészen ellenkezőleg Scudamoréval, ki a bor
hatása alatt valami becsületes embernek képzelte magát, a ki rablókat
fogott; a miből az lett, hogy az orvos és a bristoli kapitány
összevesztek és jól eldöngették egymást, s a kapitány erősebb levén,
Scudamorénak két kiütött foga bánta meg a tréfát.

Ezzel amaz diadalmasan ült a rablók közé s versenyt dalolván velük, oly
enthusiasmusra ragadta őket, hogy Skyrme felugorva helyéből, egy egész
borrá vált tengerre esküvék, hogy akkora pohárból fog a bristoli
kapitány egészségére toasztot inni, a mekkorából még nem ivott senki.

Meg is tartá szavát, eléhozatván egy tiz akós hordót, tele malvasiai
borral, annak beüté fenekét, s azután beleállt, úgy ivott belőle a
kapitány egészségére, ki majd hanyattdült nevettében, rettenetesen
mulatságosnak találva, hogy valaki benne üljön a pohárban, melyből
iszik! nem félve attól, hogy le találja magát nyelni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Három nap és éjjel folyt szakadatlanul a dorbézolás az elfoglalt hajón.

Harmadnap összeölelkeztek a részeg rablók a részeg kapitánynyal, s még
néhány hordó bort átszállítva saját sloopjukra emlékül, útnak
eresztették, elbucsúzva tőle, szivére kötvén, hogy ha Barbadoesba ér,
utasítson hozzájuk egy pár gazdag kereskedőhajót, a mire épen szükségük
van.

A bristoli kapitány azonban, mire Barbadoesba ért, kialudta mámorát, s
eszébe jutottak legyilkolt tyúkjai, mint szintén a boraiban véghez vitt
pusztítás, s gondolta, hogy majd küld ő egy pár mulatságos hajót a
kalózok számára, igéretéhez képest.

Rögtön felkeresé a kormányzót s elmondá neki balesetét, s annyira vette,
hogy ez hadihajók hiányában rögtön felszerelt egy kereskedelmi gályát
huszonnégy, s egy sloopot tíz ágyúval s azokat Rogérs és Gréves
kapitányok alatt a vakmerő rablók után küldé, kik nyiltan ott czirkáltak
a kikötő előtt.

Ezek még akkor is mámorosak voltak, még tartott nekik a borban s a mint
meglátták a közeledő hajókat, prédának tekinték s ellenök fordultak.

A gálya és a sloop közel hagyták őket jőni s a kalózok első
ágyúlövéseire nem feleltek.

Ez még merészebekké tevé őket s átkiáltva hozzájuk, hogy zászlóikat
ereszszék le s adják meg magukat, egészen közel huzódtak ellenfeleikhez.
Azok hallgattak csendesen.

Azon pillanatban, midőn a kalózok csáklyáikat kiveték, hogy a gályába
kapaszkodjanak, egyszerre megdördültek annak ágyútelepei s a rablók
könnyű préda helyett félelmes ellenséget láttak maguk előtt, ki két
oldalról rémséges ordítással rohant reájuk.

A veszély egyszerre kijózanítá a rablókat; elhallgatott az eddigi vad
össze-vissza kiabálás, s csak Barthelemy szava hallatszék, ki a
legnagyobb veszély perczében érezte magát mindig legerősebbnek.

A legvadabb kereszttűz közepett megfordíttatá vitorláit s védte magát
mindkét megtámadója ellen, s a mint egy jól irányzott lövéssel egy
perczre zavart idézett elő az ellenfél egyik hajójában, azon percz elég
volt neki arra, hogy ennek elébe kerülve, a két hajó közül kimeneküljön.

Erre rögtön minden vitorláját fölvonatta és futott. Üldözői utána. Jó
két vitorlás volt mind a kettő. Roobertsnek lehetetlen volt előlük
megmenekülni.

Az ágyútüzelés egyre tartott, a kalózhajó menekülve védte magát, a másik
kettő hol innen, hol amonnan iparkodott eléje kerülni, nem tágítva tőle;
ekkor egyszerre elhallgattak a kalózok ágyúi, Rooberts a tengerbe
hányatta azokat.

A kalóz-sloop rögtön megkönnyült legnagyobb terhétől, s azon
pillanatban, midőn ellenei azt hitték, hogy menthetlenül el van veszve,
– oly könnyen és oly sebesen, mint a sirály, – kirepült közülök, a
szélnek adta minden vitorláját és megszabadult.

Üldözői mindig hátrább maradtak tőle, végre egészen felhagytak a
kergetéssel, s visszatértek a kikötőbe.

Mint a megkergetett darázs, repült a kalózhajó New-Foundland felé.
Huszonkét hajó volt az ottani kikötőben. A kalózoknál nem volt sem ágyú,
sem lőpor, csak düh és kés.

A mint a kikötőbe értek, megütötték a dobot, megfútták trombitáikat,
felhúzták a fekete zászlókat s mind a huszonkét hajó legénysége a partra
futott előlük.

A kalózok kiválasztották a legjobb hajót maguknak, a többit kirablák és
felgyújtották. A barbadoesi leczke még égett lelkeikben, lángokat
kellett neki valahol szerezni. A míg ennek emléke tartott, nem menekült
meg előlük senki; kivált ha barbadoesi hajó került kezeikre, annak még
az egereit is megölték.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A szerencse fordult, Rooberts ismét felülkerült. Volt kincs, volt hír
minden napra. Adófizetője volt minden tenger; utóbb a hajókról nem vett
el egyebet, mint a készpénzt, s azok nem is védték magukat ellene;
pompás hajójával, melynek orrára a szerencse istenasszonyának aranyos
jelképe volt kifaragva, sorra járta a kikötőket, az ott talált hajókra
kivetette az adót, azok lefizették szépen; sőt ha hinni lehet a hírnek,
még biztosító-leveleket is lehete nála váltani – előre.

A minden országbeli kormányok megtilták alattvalóiknak a kalózok számára
élelmi-szereket szolgáltatni: azon is könnyű volt segíteni. Az angol
telepítvényekről rendes időszakonkint Afrikába élelmi-szereket szállító
hajók indultak el, úgy intézve a dolgot, hogy a kalózokkal
összetalálkozzanak; egyet kettőt lövettek magukra s azzal erőt hagytak
magukon venni, s átadták az egész terhet; a rablók igen jó fizettek.

Egyszer druszája Szent Barthelemy kikötőjében szállt meg a kalóz s
kiszállt mulatni egész népségével.

A lakosok kivilágíták városukat, a kormányzó török muzsikával ment
eléjök, s tűzijátékot rendezett tiszteletökre, és az asszonyságok bált
adtak kedvükért!

A rablók tudtak mulatni! igaz, hogy náluk a tánczvigalom orgiával
szokott végződni, s az orgia verekedéssel, de a szép asszonyságok ép oly
kevéssé irtóztak a csóktól mint a bevert fejektől, mert hisz a rablók
szórták az aranyat.

A kalózok gavallérok voltak, selyem ruha, arany csipke, tollas föveg
volt rajtok, zsebeikből két-három aranyóra láncza lógott elé, s ujjaikon
gyémánt és karbunkulus villogott; igaz ugyan, hogy a csipkék rummal és
pálinkával voltak parfümözve, s a széptevő szájából omlott a hagyma- és
dohányillat, az is igaz, hogy az aranyórák mellé pisztolyok és kések
voltak dugdosva, mikről még a vér sem volt letörölve, s a gyémántos
kezek feketék voltak a puskaporlángtól, de a jó asszonyságok mind ettől
nem irtózának, mert tudták azt a szokását a kalóznak, hogy az addig el
nem megy onnan, a hova kiszállt, mig egy gyűrűt érez az újján s egy órát
a zsebében.

Nem hizelkedett a rabló semmiért, fizetett mindent készpénzzel, s a
milyen tele szájjal káromkodott, olyan tele marokkal szórta az aranyat.

Mi csodálni való van rajta, ha a kormányzók ilyenkor eltévesztették az
ajtót, s a kiket az akasztófához kellett volna vezetniök, asztalaikhoz
ültették.

A szent-kristófi kormányzó el akarta Barthelemyt kergetni a kikötőjéből,
no hát mit nyert vele? ez elégette a hajóit, meglövöldözte a városát; a
szent-bertalani okosabb volt, bemutatta a kalózvezért a feleségének s
gazdag ember lett belőle.

Valahány ház, annyi szokás. Nálunk azt mondanák rá az emberek, hogy az
nagyon furcsa.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Szép creolnő volt a kormányzó felesége, szemei tüzével ki tudta égetni
az emberből a szivet, s kiszívni a lelket piros ajkaival. Arczán
halovány volt az epedés szine, de ha a szenvedély napja kisütött rá,
fokonkint tért meg arra a vér ragyogása, előbb mosolygó rózsaszín, majd
derülő hajnal, utóbb égő bíbor.

Óh e szinek változatát látni és azt okozni és élvezni: ez az őrültség
iskolája.

Mindenkit elragadt ez őrültség, kivéve a férjet magát, de senkit sem
annyira, mint a kalózkirályt Barthelemyt.

A férj, egy derék kövér ember, ott ült a lakoma alatt Barthelemy
mellett, átellenben ült vele a creol asszony. Rooberts ittas volt bortól
és szerelemtől.

– Nézd ezt a nőt, szólt a férjnek, elkezdve neki saját feleségét
dicsérni; ilyen arcz, ilyen szemek! ez a méltóságos termet! egy
szökevény istennő, ki elhagyta paphosi templomát, hogy Keletindiába
jöjjön; nézd, nézd most e szemeket! a hogy felénk villámlanak, mi
szükség napra, csillagokra, midőn ezek világítnak?

A férj azonban nem igen nézett oda, sokkal bölcsebb dolognak találta
ennél szemeit behunyni s úgy tenni, mint a ki alszik.

Rooberts megrázta a gallérát az ittas alvónak.

– Miért nem vagy ellenségem, miért nem találkozom veled a tengeren, hogy
akkor megölhetnélek? Királylyá tenném magamat, hogy őt királynévá
tehessem.

A férj sem látott, sem hallott, a mint Rooberts elereszté gallérát,
ismét visszaesett székébe és elbólintott.

Körül vad dana és pohárcsörgés hangzott, a rablók mindegyike akadt már
párjára s a női kaczagás, csevegés között bátran dörgött a kalóz
káromkodása, mint valami igen erős neme a gyöngédségnek s néha egy-egy
tréfás fiu azzal mulattatá környezőit, hogy pisztolyait kilövöldözte a
szobában.

Rooberts égő reszketéssel nyujtá poharát a creol hölgynek, az kiivá azt
a kalózkirály egészségére az utolsó cseppig, s midőn levette ajkairól, a
kalóz már lábainál térdelt.

Szép gömbölyű nyaka volt a creolnőnek, a kalózt bántá az a gondolat,
hogy e szép nyakat semmi ék nem fonja körül s levette saját nyakából a
tizezer dollárt érő gyémántlánczot s azt a hölgyére csatolta. Tehette-e
ezt a nélkül, hogy a hölgy fejét kebléhez ne szorítsa? s ha már oda
szorította, ugyan ki kivánhatná tőle, hogy meg is ne csókolta volna?

A rablók mind oda néztek s olyan hurraht ordítottak rá, hogy a boltozat
rengett bele s ökleikkel doboltak az asztalon, s salvékat lőttek
pisztolylyal.

A férj aludt, mint a tök.

Barthelemy odahajtá fejét a hölgy ölébe, a creolné ujjai játszottak a
kalóz fürteivel, Rooberts átölelte annak karcsu derekát.

– Jer velem, én elrabollak, suttogá neki hevesen; megveszlek férjedtől,
adok egy milliót érted! ha kell neki egy egész flotta, százával hajtom
ide a hajókat, mint egy nyáj juhot. Jer velem, elveszem az ördögtől a
poklot s azt változtatom paradicsommá számodra, elhalmozlak kincsekkel,
elhalmozlak gyönyörrel, jer velem.

A creolnő szerelemittasan hajolt a kalóz vállára s engedé magát őrült
öleléssel szorítni annak keblére.

Rooberts szép, bátor és életteljes ifju volt, és a férj aludt csendesen.

– Igy kapitány, kiálta Moody, ki egy szegletben ült pipázva és
körülrakva kiivott palaczkokkal; így szeretlek. Idd ki a gyönyör poharát
fenékig s aztán vágd a falhoz.

E perczben hirnök lépett be, sürgönyöket hozva a kormányzó számára.

A kalózok szóhoz sem engedék jőni a ficzkót.

– Fel ne ébreszd! nem látod, mi édesdeden alszik? Jobb lesz, igyál!

A hirnök három percz alatt tökéletesen részeg volt s a mint a kormányzó
nejét Barthelemy mellett látta ülni bizodalmas, szerelmes suttogásban,
részeg ember eszejárásával odavitte Barthelemynek a sürgönyöket, hogy ő
olvassa el.

A kalóz elébb a földhöz akarta vágni az iratot, midőn annak borítékjára
tekintve, e szót olvasá annak keletén: Hispaniola.

Rooberts arcza egyszerre elkomorult; hevesen felszakítá a sürgönyt, s a
mint olvasni kezdé, szemei elmerevültek, arcza elsápadt, keble
elszorult.

«Uram, – szólt a levél, – a szent-domingói fekete rabszolgák e napokban
fellázadtak, megrohanták a védtelen gyapotültetvényeket, s azokat
parthosszant fölégeték, elpusztíták, az ültetvényeseket irgalom nélkül
legyilkolák, nem kimélve férfit és nőt, aggot és gyermeket. Hispaniola
északi partján egyetlen kunyhó sincsen többé.»

Rooberts arczán a hideg veriték folyt végig: szemei mereven néztek maga
elé, ujjai görcsösen törték össze az elolvasott levelet, azzal egyszerre
felugrott helyéről, a nyakán függő creolnőt eltaszítá magától, s olyat
vágott öklével az asztalra, hogy a kalózok mind elhallgattak egyszerre,
s meglepetve néztek reá.

– Vége a vigalomnak! ordítá Rooberts irtózatos hangon. El a hajóra
rögtön, szakítsátok ketté a gyönyört s jertek a harczba!

A rablók még mindig nem birtak magukhoz térni bámulásukból. A creolnő
csábító arczczal, élveteg tekintettel simult közel a kalózvezérhez, s
annak kezét megragadva, égő ajkaihoz szorítá.

Barthelemy Moodyt kereste szemeivel. A vén rabló sokat ivott, de egészen
józan volt.

– Azt mondád, szólt Rooberts, hogy ürítsem ki a gyönyör poharát, aztán
törjem össze. Én összetöröm azt, mielőtt ajkaim izlelték volna.

S azzal kirántá kezét a creolnő kezeiből s kardját kivonva, kiálta:

– Előre, Hispaniola partjaira!

A rablók elragadtatva vezérük lelki hatalmától, irtózatos hurráht
kiáltának neki, s poharaikat elhajítva s hölgyeiket lerázva nyakukról,
ittas lelkesüléssel tolongtak utána, a széttépett gyönyör karjai közül,
a tengervihar küzdelmei közé.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A hajó kikötött Hispaniola partján.

Rooberts egy egész nép kincseit igérte kalózainak, csak e nép vérét
kérte magának.

A kikötőben egy hajót sem talált, csupán néhány halászbárka lappangott
itt-amott; ezek tulajdonosai beszélték, hogy a fellázadt rabszolgák a
partvidéket elpusztítva, tömegestül a sziget belsejébe vonultak.

Rooberts partra szállt, s futott, mint egy őrült, az ismerős kunyhó tája
felé.

Már látta a dombot, mely a kis völgyet elfedé előtte, lassan,
szívdobogva folytatá lépteit, mintha félne meglátni szemeivel azt, a mit
lelkével már lát, csendesen felment a dombra. E dombról lehetett lelátni
épen az ő kunyhójára. E dombon hagyta el legutoljára kedvesét, itt mondá
az neki zokogva: vigy el engemet magaddal; itt jóslá meg neki: egykor
jönni fogsz haza, s kérdeni fogod, hol menyasszonyod? miért nem jő eléd,
hogy kebledre hulljon?

A rabló szive elszorult. Még egy lépés, – most a dombtetőn áll, – egy
vén szomorúfűz eltakarja előle a kilátást, annak ágait félrehajtja, s a
völgybe alá néz.

Puszta a völgy, letarolt mezők sárgulnak a zöld ültetvény helyén, s hol
a kis nyugalmas gunyhó feküdt, csak egy fekete folt sötétlik.

Szótlanul állt ott a rabló. Szemei mozdulatlanul néztek oda, egy sóhaj
sem jött ki ajkán. Mintha meg volna halva, lerogyott; arcza elbukott a
fűben, szive dobogása megszünt.

Tán ott aludt volna el örökre, ha bántó álmai nem jőnek, ha végig nem
kellett volna álmodnia a rémes, véres jeleneteket, mint rohan vad
ordítással a vérszomjú ördögi had a csendes magányos lakra, mint térdel
benn egy szobában a három lány, s a vén anya, most fölhajítják a
házfödélre a kanóczot, az ajtót kővel betörik, ajtón, ablakon át berohan
a gyilkos fajzat, megragadják hajaiknál fogva áldozataikat, azt az ősz
zilált hajat, a szegény öreg anyáét, s azt a hollófeketét, azt az
annyiszor összecsókoltat, az imádott menyasszonyét.

Ha a sírban aludt volna, ilyen álomra ott is föl kellett volna ébrednie.

– Ah! ordíta a kalóz, felugorva ájultából, mint ki halálkínos
kisértet-nyomást szakaszt le szivéről, s vadul dobogó kebellel tekinte
körül szemeit törölve s homlokáról az izzadságot. Jó, hogy csak álom
volt, rebegé magához térve. Egy tekintet a völgybe megmutatá, hogy ez
valóság, nem álom.

Őrjöngve szökött fel fektéből, s kétségbeesve rohant le a völgybe, a
gunyhó romjaihoz; kedvesei nevét kiáltozá, fölhányta a hamvakat, az
üszköket, mintha ott akarná őket találni, körülnyargalta a tájat,
vizsgálva az iszapban meglátszó lábnyomok közt, ha nem találja-e köztük
kedveseiét is? Csupa néger nyomok voltak, dulakodó emberbarmok
lábnyomai, sehol, sehol a kedves tündérpicziny lábacskák helye. El
voltak veszve ők.

Csak egy küszöb állt még az ősi kunyhóból, korommá égve, a rabló azt
átölelte, megcsókolá, s érzé, hogy szemei elhomályosodnak a könytől.

– Hah! kiálta föl, kitörülve szemeiből a könyet, nem vizet a tűzre,
hanem olajat! nem sírni most, hanem boszút állani! A rabló siralma
vérontás! Boszút állok az emberiségen, boszút a világon teérted
meggyilkolt családom! Ne adj nekem több nyugalmat föld! váljék a pohár
ürömmé ajkaim előtt s gyűlöltté szivemben minden indulat. Egy örömem
volt, egy nyugalmas eszméje lelkemnek, erre gondolék mindannyiszor,
midőn könyörgő embereket láttam előttem térdepelni, s megkegyelmeztem
nekik. Ez öröm, e gondolat ki van tépve szivemből örökre, nincs irgalom
többé senkinek. Halld meg átkomat pokol és rendülj meg bele; im e marék
hamv, melyet meggyilkolt családom porából fejemre szórok, a hány
porszeme van e fekete hamvnak, annyi fekete ördögöt küldök én te neked.

A rabló átkozva vágta fel az égre a felkapott hamvat, mely onnan fejére
permetezett vissza, s a mint elhangzott az átok, lerogyott térdére, s
megcsókolá a küszöböt, és zokogott csendesen.

– Én Istenem, én Istenem, én uram, ha büntetni akartál engemet, miért
nem sujtál a kősziklához tengerviharodban? miért nem veszítél el éhség,
fegyver által? miért nem juttattál vérpadra? miért engedéd meg, hogy az
én vétkemért a te angyalaid bünhödjenek!

A rabló zokogott keservesen; a megátkozott hamv csendesen szállongott
vissza fejére.

* * *

Az erdőből kivezető úton egy utas jött, öszvérét hajtva maga előtt.
Barthelemy útját állta. Az ember megijedt a zord alaktól, s védszentjeit
kezdte emlegetni.

– Honnan jösz? kérdé tőle a kalóz.

– La Vegából. Jó hirt hozok, a lázadók legyőzettek, a part hosszában fel
is vannak már akasztva.

– Rossz hirt hoztál nekem! Egy sem menekült meg közülök?

– Néhány százan egy elfoglalt hajóra ültek, s elfutottak Afrika felé.

– Köszönöm. Mehetsz utadra.

A hirmondó fejcsóválva távozott, nem érthette, miért búsuljon valaki a
felett, hogy a lázadók le vannak győzve, s mit örül, hogy egy csomó
megszabadult belőlök?

* * *

– Mi lelt kapitány? kérdé Moody a hajóhoz visszatérő Barthelemyt, arczod
sápadt, mint a halotté.

– Semmi, viszonzá ez tompán. Csak a szív volt benne meghalva.

A rablók nem kérdezősködtek tovább. Tudtak mindent. Valahányszor egy
eltávozott közülök, messziről kémek kisérték, ezek látták Barthelemyt a
feldult ház romjain kétségbeesve, s mind félelmes hallgatással vonultak
félre a sápadt arczú ember elől.

Rooberts kabinjába zárkozott, s egy térképet vőn elő, figyelmesen
látszott azon az Afrikába vezető utat vizsgálni. Arcza sötét volt, de
szemei villogtak olykor.

Egyszer kopogtatást hall ajtaján, haragosan fölnyitja azt.

– Ki háborgat most?

– Én, kapitány, felelt Scudamore. Itéletedre van szükség.

– Távozzál, jőjj holnap. Ma nem fogok kegyelmet osztogatni.

– Nem is kegyosztásra hivlak, hanem törvénytételre. Három ficzkó,
használva azon időt, midőn társaink partraszállva elittasodtak,
megszökött tőlünk s a sziget belsejébe akart menekülni. De én nyitott
szemekkel alszom, s csak két szemem van, de mind a száz ficzkót fogom
vele.

– Engem is, nemde?

– Nincs különben kapitány. Nekünk szükségünk van egymásra, a ki minket
el akar hagyni, az áruló. Nekünk nem kell megengednünk, hogy legyen út
hátralépni, csak előre. A ki hozzánk esküdött, az a miénk örökre, az a
pokolé, azt meg nem szabadítja innen semmi hatalom, s ha nem akar velünk
élni, haljon meg!

– Elfogtátok a szökevényeket?

– Mind a hármat. Csak egy mérföldnyire voltak már La Vegától, midőn
beértük őket.

– Hozzátok elém egyenkint.

Scudamore ördögi gyönyörrel ment a szökevényekért s az elsőt közülök
sajátkezűleg hozta fülénél fogva a kapitány elé.

Az egy gyáva, sápadt ficzkó volt, kit erővel kényszerítettek a rablók
közöttük élni.

– Oh kapitány! kiálta ez, térdre esve Rooberts előtt, ha Istent és az
angyalokat hiszed, hagyj engem e pokolbeli helyről eltávoznom. Ti
mindnyájan elkárhoztok és a poklokra fogtok szállani, engedd, hogy én
megmentsem lelkemet a gyehenna tüzétől. Oh evangeliumi szentek,
könyörüljetek én szegény bűnös fejemen!

A kalózok irtózatos kaczaja követé a könyörgő szavait.

– Meghalsz, mondá Rooberts hidegen, s inte a rablóknak, hogy végezzenek
vele.

– Kapitány! az Isten irgalmáért, csak nem akarod, hogy így haljak meg,
gyónás és utolsó kenet nélkül, lelkem vesztére, az örök kárhozatra?

– Várj, majd én meggyóntatlak, mondá ördögi kaczajjal Scudamore, s a
hurkot az elitélt nyakába illeszté.

– Oh Istenem, oh én uram teremtőm, senki sincs itten, a ki egy imádságot
elmondana előttem? oh én annyit tudtam és mind elfeledtem köztetek.

A kalózok kaczagva hurczolák a boldogtalant az árbocz alá, ki egy eszébe
jutott ének zsolozsmáját kezdé ordítani, melynek szövegét rég elfeledte.
Egy percz mulva az ének is elhalt, az elitélt az árboczon függött.

Ekkor a másikat hozták elé. Ez is közrabló volt, kezeit lábait össze
kellett kötözni, hogy a kapitány elé vihessék, folyvást szidta,
piszkolta a kalózokat.

– Igen, elszöktem közületek, mert meguntam ez utálatos piszkos életet,
mindennap szenvedni, fáradni, nyomorogni, s ha az ember egy kis pénzre
tett szert nagy életveszélylyel, azt meg kidobálni az ablakon. Százszor
is el fogok tőletek szökni.

– Egyszer sem többet, vigyorgá Scudamore, kinek úgy látszott, hogy
sokkal nagyobb hivatása volt bakónak, mint orvosnak lenni.

Rooberts némán inte kezével, s a rabló függött.

Ekkor a harmadik szökevényt hozták elő. Rooberts meglepetve kiálta fel:
Glasby Henry.

Maga a «Bonne Fortune» kapitánya volt a harmadik szökevény.

Nemes, szelid arczú ifju volt Glasby, őt is erővel tarták maguk közt a
kalózok, mert legtöbb tengerészismerettel birt közülök; szelídsége, jó
szive ismeretes volt mindazok előtt, kik valaha a rablók kezébe
kerültek, ő védte azokat társainak dühe ellen, gyakran saját erszényéből
fizette ki váltságdijaikat, sok hajót megmentett az elsülyesztéstől
társait lekönyörögve, s bacchanaliáikból mindig kivonta magát. Társai
ezért nem is nagy becsben tarták, s szüntelen gyanus szemmel őrzék. Már
egyszer megkisérté a szökést, akkor megkegyelmezték, most bizonyos volt
elveszése. Rooberts arczára az első meglepetés után ismét visszatért a
hideg, érzéketlen nyugalom. Scudamore éhes vigyorgással várta az
itéletet.

Glasby nemes elhatározottsággal lépett Rooberts elé.

– Kettőre már kimondád az itéletet, szólt remegéstelen hangon, nincs
okod kedvemért kivételt tenni. Csupán egyre kérlek, e kis értéktelen
medaillont küldd el Norfolkban lakó anyámnak. Menyasszonyomnak egy fürte
van abba zárva, kit látni akartam: miért meghalok.

Rooberts összerendült e szavakra. Mereven nézett Glasby arczára.

– Neked menyasszonyod van, kit látni akartál? kérdezé tőle elfulladva, s
azzal odament, leoldá kezéről a lánczokat; menj vissza hajódra, én téged
felmentelek…

– Kapitány! kettő már függ, kiálta dühösen Scudamore, épen azt látva
menekülni, kinek halálát legjobban kivánta. A harmadik kötél emberére
vár.

– Arra huzzátok fel a legelsőt, ki itéletemnek ellene mondani merészel!
szólt Rooberts vadul széttekintve a zord arczokon, s becsapta maga után
kabinja ajtaját.

A rablók hallgattak mind.

E percztől fogva Rooberts egészen megváltozott.

Szive fásult volt minden iránt, meg nem indítá semmi, de ha nőt hallott
sírni, akkor futott onnan, azt nem birta elviselni.

A kegyetlenségig szigorú volt legjobb embereihez, a legkisebb mulasztás
sem kerülte el büntetését, minden este büntető órát tartott, melyen a
megrovottakat irgalom nélkül a hajófenékbe vetteté, vagy
megkorbácsoltatá, vagy főbelöveté. És mégis, volt egy ember, kit bántani
nem mert és nem engedett: Glasby. Fölmenté őt a Bonne Fortune
kapitánysága alól, s magához vette.

Egész éjszakákon át elbeszéltetett magának Glasby családi életéről,
anyjáról, menyasszonyáról, s úgy hallgatta, oly figyelemmel, újból
elmondatva magának az annyiszor hallottakat.

Nem irgalmazott senkinek. Az elfoglalt hajókat meggyujtá, vagy
elsülyeszté, sem megadás, sem könyörgés meg nem hatotta, de ha volt egy
asszony a hajón, s annak esdő szavát meghallá: visszaadta mindenüket,
semmit el nem vett a hajóról, s hagyta azt szabadon menni.

Nőt nem érintett soha, sem szerelemből, sem haragból; kedvese jutott
eszébe mindig, kedvesének halála, és ha férfit látott, kedvesének
meggyilkolói.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy napon összegyűjté mindkét hajón levő kalózait a Commodore födözetén.

– Fiuk, mondá nekik, az élet unalmassá kezd válni itt, a szerencse
kendőzött arczczal jő elénk, s önként kinálja kegyeit, nincs senki
többé, a kitől félhetnénk ezen az oldalán a világnak; prédát eleget
találunk, dicsőséget, hírt annál kevesebbet, nincs hozzánk méltó
ellenség sehol. Menjünk tovább. Ez a portugal és hollandi kereskedőnép
annyira fél már tőlünk, hogy szinte szeret bennünket, jerünk oda, hol
még nem tudnak felőlünk, angolok és francziák közé, hol az elbizott
hadak bátran alusznak tengerparti váraikban, hol a szerencse még
begyeskedő hajadon, ki csak erőszakos kéznek engedi letépni aranyalmáit,
ott foglaljunk magunknak hirt, nevet, hol a bölcs jogtudósok száz
czikket igtattak törvénykönyvbe ellenünk, menjünk oda, tépjük ki a
lapot, mely rólunk szól, s rójjuk helyébe azt, hogy a bátrak számára
nincsen törvény irva.

Barthelemy lelkesülten akart szólani társaihoz, mint hajdan szoká, most
rosszul sikerült az neki, nem az a hang, nem az a lélek szólt belőle,
mely hajdan, ki volt szívében hamvadva a tűz, melynek egyetlen szikrája
elég volt máskor a többieket lángragyujtani. Most csak hidegsége által
lehetett hatnia.

– Kalózok! folytatá karjait összefonva. Én tinektek kincseket igértem,
ti én nekem igértetek vért. Váltsuk be mindketten szavunkat. Itteni
munkánk valódi koldulás. Nyomorult kalmárok hajóit kifosztogatni, kik
védelem nélkül adják át áruikat, s mit érnek azok a mi kezeinkben? csak
elajándékozni jók. Én elvezetlek benneteket oda, hol a kincsek hazája
van, Afrika partjaira, hol a hajók aranyporral megrakodva járják a
tengert, hol a feketék királyai aranyfövényen alszanak, s a fekete
harczosok arany fegyverrel küzdenek. Mi elraboljuk e hajókat, mi kiássuk
az aranyfövényt a kaczika alól, s őt fektetjük le helyébe, mi kiveszszük
a néger kezéből a drága fegyvert, s adunk neki helyette olcsóbbat –
vasból – szivébe!

Már ez a hang tetszett a rablóknak, helybehagyó zúgással felelének rá
egymásnak integetve, a Commodore legényei mind érdekesnek találták ez
indítványt, azonban a Bonne Fortune legénysége durczás képpel hallgatott
s vállait vonogatta.

Rooberts észrevevé a különböző hatást. Szép csendesen beburkolta magát
bő köpenyébe, s a legszelídebb, biztatóbb hangon mondá, kezeit eldugva
köpenye alá: volna tán köztetek, kinek ez eszme nem tetszik, lépjen elő,
mi kifogása van ellene? mondja el bátran, én meghallgatom.

A Bonne Fortune legényei csoportosulni, sugdosni kezdettek, végre kettő
kivált közülök, s megrángatva ruháit, elszánt daczczal a kapitány elé
lépett.

– Igen is, rosszaljuk indítványodat kapitány, monda az egyik, s a másik
is rábillentett fejével, s társaik is rámordultak.

– Rosszaljátok fiaim? kérdé édeskés hangon Rooberts, mondjátok miért?

– Mert nekünk nem unalmas az, hogy most jó dolgunk van, s veszélyt nem
találunk sehol, prédát mindenütt; szólt az egyik.

– És nem találjuk mulatságosnak azt, hogy ismeretlen veszélyeket
keressünk ismeretlen aranyországokért; szólt a másik.

– A hol törvénykönyvek vannak irva ellenünk.

– S a hol királyi hajóhadak védik a kereskedést.

– Minket nem a dicsőség ösztönöz, hanem a zsákmány.

– És örömestebb lakunk ott, hol tőlünk félnek, mint a hol nekünk kell
félnünk mástól.

– Ha te mitőlünk vért kivánsz, azt itt is onthatunk számodra, a mennyi
kell.

– De azért csupán, hogy te boszút állhass a négereken, kik kedvesedet
megölték, nem megyünk ezer mérföldnyire bajt keresni.

Rooberts elsápadt mint a fal.

– Tehát ti itt akartok maradni édes fiaim? szólt gyermeteg, hizelgő
hangon. Ti szerettek itt lenni és féltek amott? ej, ej, édes fiaim,
gondolkodjatok csak egy perczig.

– Már meggondoltuk, felelének azok daczosan.

– Nagyon jól van, mondá Rooberts, s azzal egyszerre szétcsapta magáról
bő köpenyét, s egy pillanat alatt két pisztolylyal mind a két rablót
főbe lőtte.

A többiek egy perczre rémülten álltak ott, a másik perczben dühösen
zúdultak fel Barthelemy ellen, szemeik és késeik villogtak körüle.

– Mit! ti szólni merészeltek, midőn én parancsolok? El veletek gyáva
semmirekellők! ordítá mindent túlharsogó hangon Rooberts s felkapva egy
vastag kötéldarabot, vakmerően közibük rontott, s jobbra-balra ütötte
vele az elégületleneket, kik annyira zavarba jöttek uralgó merészsége
által, hogy elfeledve ellenszegülési vágyaikat, szétfutottak.

– Verjétek őket vasra mind. Kenyéren és vizen maradnak három nap, három
éjjel! a ki egy igét kimond ellenem, a tengerbe vele! kiáltá Rooberts, s
egy pillanat alatt le volt fegyverezve a «Bonne Fortune» legénysége a
«Commodore»-é által, s a merészebb társak által farkasgúzsba kötve.

– Nagy merényt követsz el, súgá Glasby Rooberts fülébe.

– Ej, én nem félek sem embertől sem ördögtől! felelt a rabló daczosan.

A hajók még az nap útnak indultak Afrika felé.

Harmadnap kitelt a «Bonne Fortune» legénységének büntetés ideje.

Hogy el ne szökhessenek tőle, Rooberts minden tengerismei eszközt, s
minden ahhoz értő tengerészt áthozatott a «Commodore»-ra.

Mindamellett egy éjszakán, midőn még négyszáz mérföldnyire voltak az
afrikai partoktól, a «Bonne Fortune» eltünt.

Mint Rooberts előre látta, e hajó a legelső tengerviharban zátonyra
akadt s népségével együtt elveszett.

Rooberts ezért nem hagyott fel tervével, ereje megfogyott általa, de
bátorsága nem.

Egy reggelen, a mint feltisztult az ég, a láthatáron egy kiálló fekete
hegycsúcsot látott meg a sík tenger felett, ez volt a Cap-Corso.

– Itthon vagyunk, mondá Rooberts ujjongó kalózainak s elkezde alá s fel
czirkálni a kikötő előtt.

Azon időben gazdag egyedárusága volt a franczia kormánynak a
mézgakereskedés s miután minden egyedáruságnak legmérgesebb ellenszere a
csempészet, a cayennei partokon szüntelen őrködtek a franczia hadihajók.

Kettő rögtön észrevevé a gyanúsan kószáló tengerirablót s dugárusnak
vélve, utána eredt. Rooberts elcsalta őket annyira, hogy a Capról meg ne
láthassák a harczot s akkor megfordulva rájok, rövid viadal után elfogta
mind a kettőt.

Az egyiket elsülyeszté, a másikat megtartá magának s legénysége egy
részét átszállította rá, Skyrmeot téve kapitányává, elnevezte a hajót
«Kopó»-nak.

Az elfogott francziáktól megtudva, hogy a legfélelmesebb két angol
hadigálya, a Weymouth és Hirondelle eltávozott s hónapokig vissza sem
tér, bátran bevágtattak a kikötőbe.

Az angol királyi afrikai társaság legpompásabb hajója, az «Onslow» épen
ott állt horgonyon.

A kapitány és a tisztek künn voltak a parton, a kormányzó valami bált
adott a kedvükért; onnan láthatták a kormányzó ablakaiból, mint rohan
egyenesen a kalóz hajójokra s mielőtt visszasiethettek volna, minden
emberök megadta magát.

Gee Fennimore, az Onslow kapitánya, dühösen evezett oda egyedül a rablók
hajójához, s pisztolylyal kezében követelte Roobertstől, hogy adja
vissza hajóját s verekedjék meg vele becsületes emberek módjára s ne
orozva rohanjon rá.

Roobertsnek annyira megtetszett az eredeti ajánlat, hogy ő egy meglepett
hajót visszaadjon tulajdonosának s újra verekedjék érte, miszerint
kijelenté, hogy kész azt elfogadni.

Emberei is mind zajosan elfogadták a kihivást, hanem ekkor az Onslow
saját legényei álltak elő, hogy ők nem harczolnak Rooberts ellen, hanem
inkább kérik, hogy vegye őket is társaságába.

Gee kapitány kétségbeesve lőtte ki pisztolyait a gazemberek közé s
felszólítá Barthelemyt, hogy ha egy csepp büszkeséget érez kebelében, be
ne mocskolja rablói hirnevét és becsületét az által, hogy e
semmirekellőket társaságába fogadja, kik veszély idején elhagyják
kapitányukat.

– Tudja mit, derék kapitány? szólt Rooberts vigan konversálva a
csónakban úszkáló ellenféllel, ön annyira jeles ember, miszerint nem
tudnám lelkemre venni, hogy önt hajó nélkül hagyjam. Íme itt hagyom
önnek az Onslowért cserében saját hajómat, a Commodoret, mondhatom, jó
vitorlás és sokat ér, noha az árát nem határozhatom meg, mert én nagyon
olcsón kaptam. A hajóslegénységet csupa emberszeretetből kénytelen
vagyok elfogadni, mert ön bizonyosan megtizedeltetné őket, hanem a
sorkatonáit visszaadom önnek, tegyen velük, a mit akar, a szárazföldi
patkányokért nem kár.

Ekként az egész kikötői nép szemeláttára kicserélé a kapitánynyal
hajóját s a régi Onslow helyett «Royale Fortune» nevet festetett rá nagy
aranyos betűkkel s még vagy három előkapott angol hajót kikutatva,
mindkét gályával elvitorlázott Calabar felé.

A calabari útban csupa időtöltésből kikirándult egy része a rablóknak a
sík tengerre a Kopóval Skyrme vezérlete alatt, ott épen útjokba vetődő
hajók felkutatására.

Egyszer egy ily kirándulásból sebesen tért vissza a Kopó a Royale
Fortunehoz, jelentve, hogy két gyanús gályát vett észre a láthatáron,
melyek rögtön feléje tartottak, aligha hadihajók nem lesznek, csak annak
köszönheti, hogy minden vitorláját felhúzta, hogy kiszabadult közülök,
azonban nyomában vannak.

– Hadd jőjjenek, mondá Rooberts távcsövével szétkémlelve a tenger-síkon,
s nemsokára megpillantá a két vitorlát, mely a távolban úgy látszott,
mint két sirály.

– Ezek nem hadihajók, mondá Rooberts, inkább hasonlítanak kalózokhoz;
kifeszített vitorlákkal jönnek felénk. Ugyan megjárhatják velünk.

– Haha! monda Skyrme, még csak ez volna hátra. Fogtunk el már kereskedő-
és hadihajót eleget, most még kalóz-hajót kell fognunk, hogy az is
legyen.

A legények mind kiváncsian néztek a sebesen közeledő két hajó felé s
nevetve mondák egymásnak: ez bizonyosan úri gályának nézi a miénket
pompás alakjáról, hogy fog majd kérezkedni tőlünk, ha megfogott
bennünket!

Moody szemei elé tartá tenyerét, majd az egyiket, majd a másikat s
szinte kibújt a szemeiből a nagy nézés miatt. Egyszerre összecsapja mind
a két tenyerét, elhajítja a kalapját s elkezd czigánykerekeket hányni, s
azután lefekszik a földre s kaczag, hogy szinte megfullad bele.

– Moody! megőrültél? kérdé Rooberts. Ez az ember sohasem kaczagott
életében, mi lelt Moody?

– Hát még sem ismeritek azokat a hajókat, a mik ott jönnek? kérdé ez
félig felülve, de azután megint hanyatt vágta magát és elkezde kaczagni
és alá s fel henteregni a födélzeten, míg le nem fogták s úgy meg nem
markolták, hogy nem kapálózhatott.

– Beszélj hát, vén tébolyodott, mi lelt?

– Ha azt megmondom, mind kibujtok a bőrötökből. Hát nem látjátok azt a
két hajót ott? Hát nem ismertek rájok? Hisz ez a tengeri ördög és a
hollandi gálya, melyek elszöktek előlünk, bennünket a tengeren hagyva
éhen, szomjan veszni s most szemközt jönnek reánk az ágyúink torkába!
Hát nem érdemes ez, hogy az ember örömében megbolonduljon?

A kalózok irtózatos örömordítása túlhangzá Moody kaczaját; bódult,
vérittas örömmel nyargaltak fegyvereik után, felmásztak a
vitorlakötelekre, hogy jobban láthassák a közelgő hajókat s addig is
ökleikkel fenyegetőztek feléjök.

Tehát feltalálták valahára az árulókat, kik társaikat ott hagyák az
inséges éhhalál torkában az égő tenger tükrén, s kik most önkényt jönnek
gyilkoló boszújok elé.

E gondolat még Barthelemyt is annyira elragadta, hogy arcza
halaványságát lángoló pirosság kezdte földerítni. Ajkainak némasága
tagadá lázas örömét, de arcza meghazudtolá.

– Csendesüljetek el! mondá kalózainak, hagyjuk őket közelebb jönni;
huzódjatok a mellvédek mögé, hadd higyjenek bennünket olcsó prédának s
hadd hüljön meg sziveikben a vér, midőn arczainkat rögtön megismerik.

A rablók félre huzták magokat csendesen: amazok hanyatt-homlok
vitorláztak ellenük. Már jól ki lehete venni a hajó orrára faragott
undorító tengeri ördögöt, s a mint az elrejtőzött kalózok egy vagy más
alakot megismerének rajta, fogcsikorgatva suttogák: ez ő! ez is itt van.

– Készen tartsátok fegyvereiteket, mondá tompa alhangon Rooberts.

– Nem kell oda kés, körmeinkkel szedjük széjjel őket, suttogá Asphlant.

A tengeri ördög lőtávolba érve, egyszerre minden árboczára felrántá
fekete zászlóit s egy lövés, melynek golyója a Royale Fortune vitorlái
közt suhogott el, volt a fölszólítás, hogy álljanak szóba.

Barthelemy hajóin mélységes csend volt.

A tengeri ördög vakmerően oda vágott közéjök, a hollandi gálya valamivel
hátrább maradt.

– Hahó! kapitány elő! hangzék a tengeri ördögről a kiáltás.

– Ez Kennedy szava! suttogá Barthelemy, s azzal inte, hogy rántsák föl a
zászlókat.

A mely pillanatban a tengeri ördög kalózainak rémületére felrepültek a
fekete zászlók a megtámadott hajók árboczaira, egyszerre felszökött
Rooberts a mellvédre s dörgő hangon visszakiálta:

– Én vagyok itt, gaz árulók! Ismeritek-e még Rooberts Barthelemyt?

A megtámadók, mintha egyszerre lelküket vesztették volna, megnémultak,
Kennedy ijedten ugrott le egy csónakba, s azt eloldva a hajótól, a
hollandi gályához iparkodott menekülni, a többiek eszeveszetten hányták
el fegyvereiket s a rémület őrültségével ugráltak a tengerbe.

Ez a fáradságuk nemsokára meg lett könnyítve; két teljes lövés jobbról
és balról a Royale Fortune és a Kopó valamennyi ágyútelepeiből néhány
percz alatt összezúzta a közbeszorult tengeri ördögöt, egy irtózatos
ordítás hangzott fel s a roncsolt gálya mindenestül elbukott a víz alá.

Kennedynek ezalatt néhányadmagával sikerült a távolabb maradott hollandi
gályára fölkaphatni, mely akkor egyszerre megfordítá vitorláit s elkezde
kétségbeesetten rohanni a part felé.

Rooberts utána mind a két hajóval.

Amazok kiszórtak minden terhet hajójukból, utóbb még az ágyúkat is, s
ezek föláldozása által sikerült nekik elérhetni a partot, mielőtt
Rooberts hajói eléjök kerülhettek volna.

A parton nagy tömegekben álltak a calabári négerek, bámulva a tengeri
csatát.

Kennedy hirtelen csónakra szállítá embereit s a nélkül, hogy egy
lövéssel megkísértené az ellenállást, kimenekült a partra.

– A szárazföld sem ment meg titeket; monda Rooberts, parancsot adva,
hogy bocsássák el a legnagyobb dereglyét.

Arra föltétetett nyolcz ágyút, negyvenedmagával beleült s parancsolá,
hogy evezzenek a parthoz.

Kennedy észrevéve, hogy Rooberts ki akar kötni, elkezde nagy lármával
beszélni a négereknek, elmondva nekik, hogy ezek tengeri szörnyetegek,
kik országukat elfoglalni s lakhelyeiket fölgyujtogatni jöttek, ne
engedjék őket a partra kiszállani.

A négerek nőttön növekedő zajgása tanusítá, hogy a kalózok lázító
szavainak sikerült a vad népet társaik ellen uszítani, a négerhad
nemsokára kő- és nyílzáporral fogadta a dereglyén közeledőket.

– Ezt még jobban szeretem, dörmögé Barthelemy. Egy csapással kettőt:
árulót és szerecsent. Aratása van ma a boszúnak, nevenapja a halálnak.
Tüzet közéjök!

A dereglye ágyúi megdördültek, halált okádva a négerek közé, a kartács
utczákat sepert a meztelen tömegek között, a negyven férfi ágyúk dörgése
közt partra szállt tízezer néger ellen.

Kennedy és társai kétségbeesett védelemre buzdíták a calabáriakat s azok
vérengző dühvel rohantak a kiszállt kalózokra, nyilak és hajítódárdák
fellegeivel borítva el azokat. A nyilak és hajítódárdák záporától alig
esett el két-három kalóz, a többi hidegvérrel nyomult előre zárt
sorokban, s egyenkint lövöldözé le a néger had legkitünőbb vezetőit.

A szerecsenek látva, hogy legnagyobb óriásaik, kik száz emberrel értek
fel a harczban, messziről hullanak el, láthatlan golyók által találva,
mielőtt rézbárdjaikat elleneik sorába vághatnák, elkezdtek
összezavarodva hátrálni, odahagyták gunyhóikat, felfutottak egy meredek
kősziklára, hová nem lehetett őket követni, magukkal ragadva Kennedyt és
kalózait.

Onnan aztán nem lehetett őket lecsalni többé.

Rooberts őrült kéjelgéssel járt végig a csatatéren, egyik holttestről a
másikra lehetett neki lépni. Megszámlálta őket. Mind menyasszonyáért
estek áldozatul.

– Ez áldott munka volt, suttogá magában, nyolczszáz négerrel feketébb a
pokol.

– Uram, szólt Scudamore, felriasztva a kapitányt véres elmerengéséből.
Leggonoszabb ellenségeink megmenekültek szemünk láttára. Csak egy mód
van őket elérhetni, megölhetni menedékük közepett.

– S mi azon mód?

– Hiába mondanám neked, nem vennéd hasznát, de hatalmazz föl engem csak
félórára mindent tehetni, a mit jónak látok, s én igérem, hogy az árulók
fejeit elhozom neked, a nélkül, hogy egy emberéletet elvesztegetnék a
magunké közül.

– Szeretném látni.

– Hallani fogod, látnod nem szükség, ez hadicsel, mit tőlem úgy sem
tanulhatnál el. Menj hajódra vissza és várj magad után.

Barthelemyt megdöbbenté a vakmerő beszéd. Egy neme a mámornak fogta el
lelkét a kiöntött vértől, rá hagyta magát beszélni, hogy visszatérjen a
hajóra, s engedje az orvosnak tenni, a mit akar.

A mint a kapitány nem láthatá többé, mi történik a parton, Scudamore
parancsot adott a kalózoknak, hogy forduljanak a négerek elhagyott
lakásaira s gyilkolják le azoknak védtelen családjait.

A durva boszúittas nép ujjongva teljesíté a parancsot, a négerek a magas
szikláról nézték, mint gyilkolják le asszonyaikat, mint vagdalják
gyermekeiket a kősziklához, s mikor mindent megöltek, mint gyujtják fel
gunyhóikat, hogy a füst hozzájuk csapkod fel róluk.

Ekkor előállt Scudamore s felkiálta hozzájuk:

– Ime négerek, láttátok, mint gyilkoltuk le családaitokat. Ti magatok is
hasonló sorsra fogtok jutni egyig, ha meg nem adjátok magatokat, s a mi
barátainkat, kiket magatokkal hurczoltatok, ki nem bocsátjátok.

Kennedy észrevevé a cselt s átkozódva monda ellent.

– Ne higyjetek a szavaknak, ördögi ravaszság az egész, mi nem vagyunk
nekik barátjaik, mi nem ismerjük egymást.

– Kennedy, ne légy gyáva, szólt szemrehányólag Scudamore, miért
tagadnád, hogy velünk egyetértve biztatád fel e barmokat, hogy ágyúink
torkába jőjjenek. Légy bátor és hajigáld le őket derék társaid
segélyével késeink hegyébe, ah egy kalóz száz négerrel felér, ne hagyd
el magadat!

A négerek fenyegető kifejezésekkel kezdték Kennedyt és társait
körülfogni, ez aggodalmasan mentegeté magát.

– Derék férfiak, ne higyjetek ez ördög szavainak, mi sohasem láttuk őt,
ők nekünk ellenségeink.

– Ah Kennedy, te szégyenünkre válsz, hogy tagadhatsz meg bennünket,
midőn fekete lobogód van, mint nekünk? Ha sohasem láttuk volna egymást,
miről tudhatnám én, hogy a te balválladon egy akasztófa jegye van, mit
Dowerben sütöttek rá, mikor a pellengéren álltál.

A négerek rögtön megragadták Kennedyt s lerántva válláról az öltönyt, a
mint az orvos szavainak valóságáról meggyőződtek, levetették lábaik alá
a kalózt, egy fölemelte rézfejszéjét, lábával leszorítva áldozatja
fejét.

– Egy hajszálát meg ne merjétek görbíteni! ordítá szinlett dühvel
Scudamore. A másik perczben lecsapott a bárd, s a sziklatetőről lerugták
Kennedy fejét.

Azután a többiét is.

Mire a félóra letelt, Scudamore visszatért Roobertshez, s odamutatva a
megrakott dereglyére, mondá:

– Itt az árulók fejei…


III.

A passzat-viharok időszaka beállt. Mindennap hajótörésekről lehete
hallani. Az ég és a tengerek elemei szakadatlan csatában voltak
egymással, elnémítva az emberek kisszerű harczait.

Barthelemy hire pihent. Az angol és hollandi factoriek jól tudták, hogy
hajói a Cap-Corso kikötőjében horgonyoznak. Ki merne ily időben a
tengerre szállani, hogy az Istent kisértse? A legbátrabb kalóz szive is
remeg, ha eget és tengert egy éjjé válni lát, melyben csak a villámok
világítnak. Ördögnek kellene annak lenni, nem embernek, ki e világítás
mellett, a mennydörgés és viharordítás közepett harczra merne szállni.

Barthelemy nyugszik Cap-Corso partjain, kalózai isznak, mulatnak,
vendégeskednek; mit tehetnének egyebet e rettentő időben, midőn minden
reggel friss hajóromokat hány ki a tenger a partra?

A kormányok ez idő alatt csendesen gyűjtögetik hadihajóikat a vakmerő
kalóz ellen, ki egy egész világrészt meg mer támadni egyedül; csupán a
whydaci kikötőben tizenegy hajó áll már készen, mik a 80 ágyús «Salamon
király» s a 110 ágyús «Fecske» után várakoznak még, hogy a
passzat-szelek elmultával rögtön meginduljanak Rooberts elfogására.

* * *

A vihar tombol, a tenger föl van háborodva, a fekete fellegek oly alant
járnak, hogy uszályaikkal szinte a hullámokat söprik, s a tenger oly
fehér, mikor tajtékos habhegyeit a felhőkig feltolja.

A láthatár sötét lilaszinbe van borulva, melyet örök villogások
szaggatnak keresztül. A lilaszin ború fenékszinében egy küzdő hajó
látszik felcsavart vitorlái fehér keresztezetével, ugyanaz mindannyiszor
feketén tünik elő, midőn a villámlobbanás megfehéríté körüle a tájat.

Ez a King Salomo.

Egy délczeg háromárboczos hadigálya, mely körül ablakos három
födélzetével úgy látszik a habok között, mint egy háromemeletes ház,
szárnyakkal. Ablakai és lőrései most mind be vannak szegezve.

Az eső hull, a hajó körül a fekete hojszák s a fehér vészmadarak
röpkednek sikongva, a hab mélye olykor fölveti a hajót körüluszkáló
czápákat, mik éhesen néznek fel egy pillanatig mozdulatlan hideg
szemeikkel a remegő hajósokra.

Minden ember keze tele van dologgal; Trahern kapitány a középen áll, a
legmerészebbek a vitorlákon csüggnek, azokat kötözve tekercsbe, egy
része a kidült árbocz helyébe iparkodik fölállítani a segélyárboczot,
amott a szivattyúk működnek munka által felhevült legények kezei alatt,
a kormányt négy ember fogja, megfeszítve minden erejét, ha egy-egy
erősebb hullámroham jő a hajó ellen.

A megnyugvás perczeiben beszélgetnek egymással a kormányon állók.

– Minő vihar! Lehetetlen, hogy kikötőbe jussunk valaha.

– Az imént csaknem fenmaradtunk az égben, úgy felhajított bennünket a
hullám.

– Jézus segíts! Úgy hull a menykő, mint az érett vaczkor, most mindjárt
belénk üt.

– Csitt, látjátok a szent Elm tüzét? ott az árbocz hegyén, szólt
Philipps, a kormányos, társaihoz.

– Szent György, ne hagyj! ott lebegnek valamennyi árboczon, mint valami
gyertyavilág, suttogák azok borzadálylyal.

– Ez rosszat jelent, a szent Elm lángja csak a veszendő hajók árboczán
szokott megjelenni. Nézzétek, hogy tánczolnak.

– Vigyázz! kiálta a kapitány a kormányosoknak. Már késő volt vigyázni;
míg ők az árboczokon megjelenő villanytüneményt bámulák, egy iszonyu
hullám közelge a hajó felé, mintha egy egész átlátszó hegyláncz indult
volna meg. Minden törekvés hasztalan volt a hajót elfordíthatni előle, a
legmagasabb árbocznál magasabban közelge a roppant vízhegy, hányva a
tajtékot legtetején. Az emberek a mellvédbe s a kötelekbe fogództak.
Egyszerre sebesebben emelkedik fel a hajó, felhajítva a toronymagas
hullám tetejére, a másik perczben tulsó oldalára csapott át, árboczaival
a vízbe vágva, s egy utó-hullám keresztülözönlött rajta.

Néhány percz mulva ismét egyenesen állt a gálya, megfürösztve, mint egy
elbukott hattyú, az emberek megrázkódtak a víztől s tovább láttak
dolgaik után.

– Nézd, az Elmtűz még most is ott van az árboczon! kiáltá Philipps, ha
pokolbeli tűz nem volna, e hullámcsapástól el kellett volna aludnia.

– Ezek a vészmadarak is éreznek valamit, hogy mindenütt nyomunkban
vannak.

– Jack azt állítja, hogy ő a mult éjjel látta a tengeri kísértetet.

– Való ez Jack?

– Miért mondanám, ha nem láttam volna? ti aludtatok, én magam voltam a
kormányon. Egyszer a távolból egy hajó alakja jött felénk. Alig látszott
a vízben úszni, s szél ellenében haladt. Ember-alakú árnyak mozogtak
rajta, úgy téve, mintha vitorlákat húznának alá s fel, a kapitány mint
egy ködalak járt jobbra-balra. Én ijedten rákiálték a kisértetre s erre
az egyszerre eltünt szemem elől, de még ezután is elég jól hallám a
szélzúgás s a habok csapkodása közül a kísértetalakok szavait, s a
rémhajó köteleinek verődését a vitorlafákhoz.

– Ez rosszat jelent.

A kormányosok félénken tegintgettek szét az elborult látkörön, mint
szokott az, ki rémmeséket hallott.

– Nézd! nézzetek oda, mondá Philipps, egyszerre a szürke homályba
mutatva, szent György nevére mondom: a rémhajót látom ott.

Társai lélekzetüket visszafojtva követék szemeikkel ujjmutatását. A
villám lobbant s valamennyien keresztet vetének magukra.

– Ott van!

– Mit láttok ott? kiálta a kapitány, észrevéve kormányosai meglepetését.

– A kisértethajót uram… szólt reszketve egyik.

Trahern szemügyre vette távcsövével a mutatott tárgyat.

– Az nem kisértethajó, monda kevés vártatva.

– Mi volna más, uram? Lehetne-e élő ember, ki ily viharban kifeszített
vitorlákkal szálljon a tengerre, miként ez? Nézd, mily sebesen közeledik
felénk! a hullámokat megveti, és repül mint madár.

– Ez nem kisértethajó, ismétlé a kapitány, hanem kalóz!

– Eleven ördög, dörmögé Philipps.

– Bizonyosan Barthelemy lesz, mondá Trahern. Minő kár, hogy közel nem
juthatunk hozzá, most elfognók rögtön. De ki tudna csatázni ily
viharban?

A kalózhajó sebesen közelgett a King Salomo felé. Néha elborítá a
hullám, másik perczben ismét egyenesen állt s folytatta irányát.

– E vakmerő ficzkók! kiálta Trahern. Úgy látszik, még ők iparkodnak
velünk összejönni.

– Ezek nem emberek, szólt Philipps. Ha ember rohanna így hullámokon
keresztül, százszor összetörhetné magát hajóstól együtt.

A kalózhajó világosan üldözni látszék Salamon királyt, vele egy szél alá
érve, minden módon azon törekvék, hogy mellé juthasson. E törekvése
azonban mindig meghiusult a hullámzaj miatt, mely mintegy felsőbb
hatalom, kénye-kedve szerint hajigálta mindkét hajót jobbra-balra, s ha
egyszer-egyszer lőtávolságnyira hozta őket, a másik pillanatban ismét
félmérföldnyi távolba lódítá.

– Más jó lélek ilyenkor Istent imádna, szólt Philipps. Ezeket meg a
vihar sem ijeszti vissza. Hah! minőt csapott most egyszerre a villám a
két hajó közé. Az ég tüzei tiltják a közeledést.

A kalózhajó rögtön behúzta minden vitorláját s nemsokára lehete látni,
hogy a nagy dereglyét eresztik a vízre s abba húsz kalóz beleül s
elkezdenek evezni a Salamon király felé.

A hadihajón kétszáz fegyveres volt s nyolczvan ágyú; Trahern el nem
képzelheté, mit akar e tizedrésznyi nép ellene?

A dereglyét hányta-vetette a hullám, de a húsz ficzkó evezőcsapásai szél
és hullám daczára közelébb juttaták azt a gályához.

Ekkor a dereglye párkányára egy óriási férfi lépett fel, meg sem
tántorodva a hánykodó hab tetején s szájához illesztve a hangcsövet,
dörgő mély hangon átkiálta:

– Trahern kapitány, Rooberts Barthelemy felszólít ezennel, hogy add meg
magadat neki a King Salomo népeivel együtt, életre halálra!

A felszólító Skyrme volt.

Trahern előállítá fegyvereseit s megboszankodva a kalózok vakmerőségén,
mely a szemtelenséggel volt határos, parancsot adott, hogy az ágyúkat
irányozzák ellenük. Tüzérei azt felelék, hogy az ágyuk mind meg vannak
nedvesedve.

– Az hazugság! kiálta Trahern, hisz fedve vannak mindig.

– A ki ellenáll, irgalom nélkül meghal! hangzék újra még közelebbről
Skyrme dörgő szava. A tengerészek sápadtan néztek maguk elé.

– Mit bámultok semmirekellők! kiálta Trahern. Fegyvert fogjatok s
törjétek össze a vakmerő gazembereket!

– Mit? hát halandó emberek ezek? kiálta fel Philipps, a kik ellen
küzdeni, a kiket megölni lehet? Látott már valaki ördögöt meghalni
valaha? Köszönöm! én ördögökkel nem harczolok.

S ezt mondva elveté fegyvereit magától.

– Mi sem, egyikünk sem! kiáltozák valamennyien, fegyvereiket
kilövöldözve a légbe és elhajigálva. Trahern egyedül hagyva látta magát.

– És ti ily szégyent akartok hozni magatokra, hogy tízszer kevesebb erő
előtt lerakjátok fegyvereiteket! Emberek! térjetek magatokhoz, hisz ezek
sem lelkek itt.

Azokat semmi erő sem birhatta rá, hogy fegyvereiket a rablók ellen
irányozzák, kik csáklyáikkal már a gálya oldalába kapaszkodtak.

– Védni fogom hát én egyedül magam a hajót, kiálta kétségbeesetten a
kapitány, s felragadva egy karabint, a rablók közé lőtt vele.

Nem talált senkit, mert saját emberei félre rángatták kezeit, s nem
engedék, hogy másodszor lőhessen megtámadóikra.

Egy percz mulva a kalózok urai voltak a Salamon királynak.

A nép nem mert nekik ellenállani, oly pokolbeli magasságon állt már
hirnevük, hogy a mit ők akartak, semmi sem volt lehetetlenség, a remegő
mindennapi emberek elveszték lelküket e másvilági lényeknek hitt
szörnyekkel szemben, s hol tizannyian voltak, még csak az ellenállást
sem merték megkisérteni.

Ha okiratok nem bizonyítanák, hihetlen volna, hogy húsz kalóz egy
nyomorult dereglyével a legnagyobb vihar közepett elfogjon egy
hadihajót, melynek nyolczvan ágyúja, kétszáz fegyverese s bátor
kapitánya van.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A tizenegy hajó a whydahi kikötőben csak a passzatszelek elmultát s a
King Salomo megérkeztét várta, hogy Rooberts ellen kiinduljon.

A passzatszelek még javában dühöngtek, mikor már Rooberts ott állt a
whydahi kikötő előtt, maga után vontatva a Salamon királyt.

A Royale Fortune minden árboczán fekete zászlók lobogtak, a két vitorla
közé egy négyszegű zászló volt kifeszítve, azon egy ijesztő rémkép:
lándzsával keresztülütött csontváz, kezében fövényóra és keresztberakott
csontok, vérző szive lábainál feküdt. A Kopó zászlójára pedig egy vörös
palástú férfi volt festve, kezében lángoló pallossal, melynek hegyére
halálfő volt szúrva. A főárboczokon Szent György lobogója kigyódzott.

A vihar zugása közepett a King Salomo elfogott zenekarának pokoli
dobpörgése és trombitaharsogása szólt, melyhez irtózatos dalt énekelt a
vad kalóz nép. Így vitorláztak be a kikötőbe.

A legelső lövésre mind a tizenegy hajó megadta magát. Rooberts
valamennyi hajó kapitányait a Royale Fortune födélzetére összegyűjtve,
ott pompás lakomát rendelt számukra, melyhez azok rövid kinálás után
hozzáültek, egyetlenegyet kivéve, Fletchert, ki határozottan megtagadta
a rablók asztalához való leülést, a velök együtt ivást és dorbézolást.
Barthelemy megengedé neki, hogy tetszése szerint háttal üljön az
asztalhoz.

Ebéd vége felé, mikor a bor földerítette a kedélyeket, Roobertsnek jó
kedve támadt, megengedé a kapitányoknak, hogy hajóikat tőle
visszaváltsák, megalkudván velök nyolcz fontnyi aranypor-harácsban.

Azok rögtön készek voltak letenni a sarczot, Fletcher ezt is megtagadta;
ő úgy mondá, rablóktól nem fogad el kegyelmet, s hajóját nem veszi meg,
hogy becsületét eladja, tessék vele a kalóznak azt tenni, a mit akar.

Úgy szólt, mint valódi angol.

Rooberts rögtön parancsot adott ki, hogy tüzet kell vetni a Fletcher
hajójába, s azt megégetni minden rajta levő áruneműekkel egyben.

Asphlant vevé át a teljesítendő parancsot, ki nemsokára visszatért azon
jelentéssel, hogy a kérdéses hajó áruneműi nem egyebek, mint nyolczvan
néger rabszolga, s miután nem bizonyos róla, hogy a szerecsent
meglehet-e gyujtani, mit tegyen velök?

Rooberts szemei pokoli tűzzel villogtak.

– Szerecsenek? kérdezé fogcsikorgatva. Hányjátok őket a tengerbe, hadd
úszszanak.

Asphlant egy szót sem szólt többet, hanem indult a parancsot
teljesíteni. A gentlemanek ittak tovább.

Mulatságukat időközönkint félbeszakasztá egy-egy irtózatos vérfagylaló
halálordítás, arra egy perczig félbeszakadt a tivornyaének, megállt az
ajkakhoz emelt pohár, másik pillanatban folytatták a mulatságot. A
vigalmat tüzijáték fejezte be, Fletcher felgyujtott hajója, mely
lángjaival köröskörül megvilágítá szépen a kikötőt.

A négerek párosával voltak egymáshoz békózva, és a tengeröböl tele volt
czápákkal; valahányszor egy párt belehajítottak a tengerbe, körül vér
lepte el a habot, a halálordítás alatt mindannyiszor egy poharat üríte
ki Rooberts, felordítva: «a hispaniolai gunyhóért!» A néger mind ott
veszett és Rooberts még sem volt ittas.

Késő éjszakán váltak el a kapitányok tőle, szerencsés viszontlátást
kivánva neki. Rooberts mind valamennyinek bizonyítványt szolgáltatott az
átvett harácsról, mely az okiratok közt fönmaradva, ekként hangzik:

«Mi, a szerencse lovagjai, tudtára adjuk mindenkinek a kit illet, hogy
**hajó **kapitányától nyolcz font aranyport harácsul fölvettünk, melynek
következtében az említett hajót szabadon bocsátók. Kelt pecsétünk és
saját aláirásunk alatt, a whydahi kikötőben 1722. év január 13-án.
Rooberts Barthelemy. Glasby Henry.»

A vihar megszünt, rá csendes éjszaka következett; feljött a hold,
tündérvilági fényt árasztva szét a tengeren; Rooberts karjait összefonva
állt hajója párkányán a távol csillagokra bámulva.

Mennyi bort és mennyi vért elpazarlott, hogy magát leittasítsa,
hasztalan! sem bor, sem vér többé mámort, feledést neki nem adott.

Oh nem feledést, azt az édes öntudatlanságát a léleknek, helyette inkább
emlékezetet, fájó viszhangjait a multnak.

Ezek a csillagok valami bűverővel vannak a lélekre, ha sokáig néz rájok
az ember, kilopják belőle a lelket, s odaviszik, a hova nem akar, a hova
menni fél.

Mit látott Rooberts a csillagokban? Ifju éveit látta bennök, szeliden
ragyogó képekben lefestve, egy egészen más életet, annyira különbözőt a
mostanitól, mintha vagy ez, vagy az csak álom volna.

Pedig így volt. Ott enyelgett körüle a három gyermekleány, vadvirágból
koszorút füztek homlokára, szelid csókkal odatűzték, játszadoztak,
nevetgéltek. A pálma oly halkan susogott.

Együtt ültek a kis gunyhóban, az anya a nagy karszékben veszélyekkel
kalandos mondákat regélt, mik hirneves bajnokokkal estek, a leánykák oly
félve tekintgettek az elsötétült ablakra, melyen a puszta éj kezde
benézni, a mint a kandalló tüze lassanként kialudt, míg Villiam keble
nyugtalan vágyaktól kezde dagadni, megküzdeni ez ismeretlen
veszélyekkel, s olyan hirnevet szerezni, mint azon hősök, kiket a rege
örökít. A pálma oly halkan susogott.

Épen így sütött a hold, a déli táj holdéje fényesebb, mint az északi
nappal. A szép, szerelmes menyasszony keblére simulva szólt: mint
szeretlek, mily boldog vagyok, együtt fogunk élni halni. Villiam keblére
hajtá le fejét, s az egész mennyországot tartá karjai közt. A pálma oly
halkan susogott.

A lányka kinn ült a zöld partokon, fehér kendője lebegett a szélben, ott
várta epedve, várta imádkozva; mint repesett szive, midőn vitorlát
látott közeledni, a távol láthatáron ismerni vélte a nyulánk árboczokat,
melyek szemei előtt feltüntek, s lelkével százszor bejárta a tért, mely
közöttük feküdt, keble hevült, lelke égett a vágy és az öröm miatt,
látva, hogy az mindig közelb-közelb repül, csókjait hinté elébe…

– Micsoda hajó lehet az, kapitány? kiálta Rooberts mellett Moody durva,
dörmögő hangja.

Rooberts összerázkódott, fölriasztva éber álmaiból, s félig ijedten,
félig haraggal tekintett a kérdezőre.

– Micsoda hajóról beszélsz?

– Arról, melyet tovább félóránál bámulsz velem együtt, azok a nagy
vitorlák, mik a láthatáron föltüntek.

Rooberts csak akkor vevé észre a hajó alakját, melynek képét
ábránd-ittas lelke átszőtte álomképei közé, s mely sebesen látszott
közeledni a tengeröböl felé.

– Hahó! Elő a Kopóval! kiálta Rooberts. Talpra fiuk!

– Ma nem! kiálta egy ficzkó a másik hajóról. Menjen a Royale Fortune, ti
ittatok eleget, mi józanok vagyunk, s józanul az apám lelke se harczolt.

– Micsoda beszéd ez?

– Ez olyan beszéd, hogy nálunk ma este elfogyott a rum és czukor, míg a
Royale Fortuneön még a hal is punchot iszik.

– Hát gazemberek, én gyártom a czukrot meg a pálinkát, hogy tőlem
kéritek azt? Ha elfogyott, szerezzetek. Ahol a láthatáron egy portugal
gálya, az hoz czukrot, a mennyi kell, rohanjatok utána s itassátok meg
magatokat.

A gálya ezalatt oly közel jött, hogy vitorláit meg lehete számlálni a
fényes éjszakában s akkor egyszerre visszafordult s elkezde ismét
távozni.

– Utána sietve! Kiálta Rooberts. Nézzétek. Már észrevett bennünket és
menekülni kiván. Skyrme! munkára gyorsan, ne hagyjátok megszabadulni.
Vadászatra Kopó, hajrá!

A Kopó rögtön kifeszíté minden vitorláját, a főhajó legénysége
prédaszomjasan rohant önkénytesen a Kopó födélzetére, s a kedvező szél
nyomása alatt üldözőbe vétetett az ismeretlen gálya, mely mindig
közelebb-közelebb érve a Kopó által, nem sokára azzal együtt letünt a
láthatárról.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez a gálya volt a «Fecske», a legfélelmesebb angol hadihajó, a két
legvitézebb kapitány vezénylete alatt, az egyik volt Ogle Dávid, a másik
– Rolls!

Midőn Barthelemy valamennyi hajónak urává tette már magát, melyek ellene
ki voltak küldve, akkor a Fecske egyedül indult meg őt fölkeresni és
legyőzni.

A kikötőhöz érve messziről meglátták a félreismerhetlen kalózhajókat s
egyenesen rajtok akartak ütni; előbb azonban egy félelmes zátonyt
kellett megkerülniök, melyet «Franczia zátonynak» neveznek. S a kalózok
e visszavonulást félelemnek magyarázva, üldözésükre rohantak.

A Fecske csak haladt előre, a Kopót a sík tengerre csalta maga után, s
mikor már annyira el voltak, hogy az ágyúdörgés nem hallatszott a
kikötőig, akkor utól hagyta magát érni.

A rablók egyszerre ordítva ránták fel fekete zászlóikat az árboczokra s
nyílsebesen vágtattak a Fecske mellé. Skyrme legfelül állt, hosszú
csáklyáját kapaszkodásra tartva készen.

– Barthelemy és a halál! ordítá a rablósereg rettentő hangon.

Azon pillanatban irtózatos mennydörgéssel szólaltak meg a britt hajó
ágyútelepei, egyszerre pusztító tüzet szórva a kalózok soraira s
füstfellegbe borítva a Kopót.

A mint a füst szétoszlott, a rablók még elrémülve álltak, mintha a
közéjük ütött villám megfosztotta volna őket a gondolkozástól. A
födélzeten irtózatosan szétzúzott holttetemek hevertek, a fekete zászló
le volt lőve az árboczról, csak Skyrme állt még és nem veszté el lelkét.

– Előre gazemberek! ordítá dühösen, mit bámultok magatok elé? huzzátok
föl újra a zászlót s ki a csáklyákkal!

A kalózok erre hirtelen fölhúzták újra lobogójukat; «előre!» ordítá
Skyrme mennydörgő hangon.

Erre egy második roppanás dörgött le a britt ágyúkról rájok. A zászló
ismét leesett, de leesett Skyrme is, egy ágyúgolyó mind a két lábát
elsodorta.

A rablók elveszték lelküket; odarohantak a kormányoshoz s kényszeríték,
hogy forduljon vissza s kifeszíték vitorláikat a menekülésre.

– Ne hagyjátok magatokat! ordítá Skyrme az árboczba fogózva, szégyen
gyalázat reátok! kapaszkodjatok a hajóba s rohanjatok a födélzetre,
haljatok meg hős halállal!

A vén kalózok erre végső vakmerőséggel kezdék hajójukat a Fecskéhez
közel faroltatni, s már-már sikerült azt elérhetni csáklyáikkal, midőn
egy harmadik lövés recsegve törte ki a főárboczot, vitorláival együtt,
leterítve azt a vízbe.

Veszve voltak. Még csak harczolniok sem lehetett többé.

– Vessétek a zászlót a vízbe, ne kapja meg az ellen! hörgé rekedten
Skyrme, kinek óriási termetéből csak fél teste volt még meg. Rohanjatok
a lőporos kamrába s lőjetek bele a hordóba.

Öt kalóz rögtön pisztolyt ragadva futott a födélzet alá s egy pillanat
mulva mennydörgő ropogás hallatszott, a hajó közepéből magas füstoszlop
lövellt fel sebesen; egyéb kárt nem tett. A lőpor kevés volt arra, hogy
a hajót szétvesse. Az öt kalóz kinlódva és átkozódva feküdt a kamrában,
feketére égve, mintha előre átalakultak volna ördögökké. A kormányost
földreveté a pukkanás, ki mintha egyéb baja sem volna, a castor kalapja
után kiáltott, mely a tengerbe repült.

Az angolok rögtön elfoglalták a legyőzött hajóroncsot, melynek födözete
csak holtakkal és sebesültekkel volt megrakva.

Ez utóbbiakat fölszedték és bekötözék.

– Hozzám ne nyuljatok! ordítá Skyrme emberentúli dühvel, mindkét kezébe
kardot ragadva s kétségbeesett viadalt kezdett a földön fekve. A
legbátrabb katonáknak alig sikerült lefegyverezni a béna óriást, kinek
midőn roppant kezeit lebilincselék, hogy lábait bekötözhessék,
lánczaival tépte szét kötelékeit s azzal még egy utolsó erőfeszítéssel
kettészakítá a kezére vert lánczot és meghalt.

Barthelemy ezalatt, hogy az idő ne teljék munka nélkül, egy Indiákról
jövő hajót fogott el.

A hajó kapitánya, Hill Jonathan, jovialis ficzkó volt, a kalózok
hivására leült velük reggelizni, az első pohár után te és tu lett
valamennyivel s második után felhívta őket pohárversenyre, fogadva, hogy
ő valamennyit képes leinni.

A nemes versenyzés alatt minden ivónak sorba kellett énekelni a maga
nótáját; Hill Jonathannak kettő-három is volt; «énekeld el most te a
magad nótáját Barthelemy!» szólt ez végre a kalóz-vezérhez fordulva.

– Én nem tudok dalolni; felelt ez hidegen.

– Ej pedig eltanulhattál volna egyet azok közül, miket úton-útfélen
énekelnek rólad, teszem föl ezt: «Útra kelt a fehér galamb, utána a
sötét ölyü; az egyik az én kedvesem, a másik a kalózkirály.»

Barthelemy összeborzadt.

– Hol hallottad te ezt a dalt?

– Hohó öcsém, egy gyönyörű szép lánykától, kihez hasonlóról a lelked sem
álmodott soha; kár, hogy már mást szeretett.

– Szólj, mikor? hol?

– Hja, regényes kaland volt az. Hispaniola partján horgonyoztam épen,
midőn a szent-domingói négerek föllázadtak; huszadmagammal voltam a
parton édes vizért, midőn a távolból sikoltozást hallok. Gyerünk! mondék
társaimnak, segítsünk, ha szükség van ránk s puskáinkat ragadva
rohantunk a zaj felé. Három leány jött a dombon alá, háromszáz négertől
üldözve. A fekete gazemberek ujjongva rohantak utánuk s mindig közelebb
érték őket. A leánykák nem futhattak gyorsan, mert egy nagy karszékben
öreg anyjukat hurczolták magukkal. Hajrá! kiálték én, ne hagyjuk őket
elveszni s egyszerre közéjök lövettem a fekete ördögöknek. Azok
szétfutottak rögtön s míg ismét összeszedhették volna magukat, én és
matrózaim nyalábra kaptuk a szegény üldözötteket s árkon-bokron
keresztül csónakainkhoz futottunk velök. Mondhatom, hogy az a szép kis
leány olyan könnyű volt, mint egy kis madárka, elvittem volna ölemben a
világ tulsó végeig.

– Beszélj tovább… suttogá Barthelemy, alig érthető hangon.

– Ugy-e? érdekel, hogy szép leányról van szó? Pedig emlékezett ám rólad
is ez a szép leányka, de hogyan? Ő készíté rád ezt a dalt, mely neked
nem igen hizelg. Volt neki valami kedvese, ki messze útra távozott,
szegényt mindig féltette tőled s ahányszor imádkozott érte, mindig utána
tevé, hogy Rooberts Barthelemyt sülyessze el az Isten a mély tenger
fenekére. Szegény leány, hogy szerette azt az eltávozott fiút! minden
hajóst megkérdezett, a kivel csak összejöttünk, nem látták-e azt a
gályát, melyen Villiam elutazott? nem beszéltek-e ő vele? úgy fájt a
szívem szegényért! Én elhagytam őt Dublinban; nem tudom, rátalált-e már
azóta kedvesére?…

Barthelemy lassankint elkábult e beszéd alatt, ajkán elállt a lélekzet,
szemei meredten néztek maguk elé, halálsápadt arczán valami tébolyodott
mosolygás vonult szét.

– Nézzétek! a kapitány megőrült! hogy mosolyog! suttogták a kalózok
elborzadtan kelve fel székeikről.

– Mi lelt öcsém? kiáltá Hill, vállára ütve Roobertsnek; ez hirtelen
összerendült az érintésre s arczán az őrült mosolygást mély bús
melancholia váltá fel.

Fölkelt az asztaltól s megfogva Hill kezét, félrevonta őt magával,
karját karjába ölté s a hajó orrába érve vele, tompa, el-elfulladó
hangon mondá neki:

– Kapitány! Ez a nap utolsó napja életemnek. Érzem, tudom, hogy ma
elfogok veszni. Nem szükség kérdezned, miért? az az én bajom. A kalóznak
is vannak babonái. A hajós előre tudja, hogy el fog veszni, ha a
tengerrémmel találkozott. Az én lelkemnek is van ily réme, ma
találkoztam vele; nem tudom hogyan, mi által? de el fogok veszni. Az
elfogott King Salomo fenekében tízezer font sterling aranypor van
elrejtve; ha én el fogok veszni, ez aranyat vedd magadhoz – kárpótlásul
elrablott javaidért.

Hill végigbámult a kalózon s azzal visszament a többiekhez.

– Kapitánytok olyan részeg, hogy azt sem tudja már, mit beszél.

Egy óra mulva a kalózok legnagyobb része az asztalok alatt hevert
ittasan, alig kettő-három ült még az asztal mellett, győzve a versenyt
Jonathan urral, midőn a kormányos kiáltása hangzék:

– Vitorla jő! Nagy vitorlák!

E kiáltás néhányat kijózaníta a kalózok közül, s a kik föltápászkodva a
jelentett hajó elé néztek, mindnyájan megismerék benne a mult éjjel
látott hajót.

Valami névtelen ijedtség fogott el mindenkit. Hirtelen fölrázták ittas
társaikat mámoros álmaikból s mutatták nekik a közelgő hajót és siettek
Roobertssel tudatni a hírt.

Rooberts észrevevé arczaikon az ijedelmet. Hidegvérrel monda nekik:

– Ez bizonyosan a tegnapi portugal czukrász, ki a Kopó elől fut s a
kikötőbe akarva menekülni, két tűz közé hozza magát.

– Ez nem portugal czukorhajó, uram, szólt egy kalóz remegő hangon,
szolgáltam rajta, mielőtt hozzád átszöktem, jól ismerem; ez a «Fecske».

– Nos? szólt megvető mosolylyal Rooberts. És ha az volna, az én uri
barátim nem volnának elég merészek vele összetalálkozni?

– A hajón százhúsz ágyú van s egyike ez a legjobb vitorlásoknak.

– Mind nem tesz semmit. Kik a kapitányai?

– Az egyik Ogle Dávid, a másik Rolls.

– Rolls! ismétlé magában megdöbbenve Rooberts.

– Tehát még is jól sejtettem. – Föl fiuk! üssétek meg a dobot, föl a
zászlókkal, feszítsétek ki a vitorlákat, készüljetek a csatára! Nem kell
félni, a harcz Istene velünk van.

A rablók futottak fegyvereikért, a tüzérek ágyúikhoz álltak, Rooberts
kabinjába távozott, vezéri öltönyét fölveendő.

Nemsokára előjött ismét, fején széles karimájú kalap, hosszú vörös
tollal, melyet rubincsatt foglalt a szalaghoz, drágakövekkel himzett
öltönyét becses persa shawl szorítá derékban át, nyakába széles
arany-láncz volt vetve, melyről pompás gyémánt-kereszt szikrázott, övébe
gyöngyökkel kirakott pisztolyok voltak dugva, úgy lépett elő, oly
büszkén, úgy fölékesítve, mint egy vőlegény, ki menyegzőjére indul.

A rablók szeme mind ő rá volt irányozva. Mindenki azon hitben élt, hogy
ő előtte semmi sem lehetetlen.

Barthelemy odainté magához Moodyt, s fülébe súgott:

– Vén bajtárs, nem sejted-e, hogy ez az óra nehezebb lesz mindazoknál,
miket eddig keresztül éltünk? Erősen kell magunkat viselnünk.
Megkisértjük teljes vitorlákkal elvágtatni az ellenség előtt; elfogadjuk
az ő ágyúlövéseit és visszaadjuk. Ha leárboczoztak bennünket, akkor
iparkodunk a partra menekülni; ha ez nem sikerül, belefogózunk az
ellenségbe s vele együtt a levegőbe röpítjük magunkat.

– Nagyon jól van, dörmögé a vén kalóz, pipáját fogai közt tartva.

– Még egyet, Moody. Ha el találok esni, ragadjátok fel holttestemet s
vessétek a tengerbe. Ott a tenger fenekén akarok feküdni.

A kalóz rábillenté fejét s rámormogá: «jól van».

Ezzel mindenki helyére állt. Rooberts kivonta kardját s nagy büszkén
fölemelve fejét, kiálta: «fel a horgonyokkal!»

A horgonyt felhuzták, a vitorlák kifeszültek, mindkét hajó szélsebesen
közeledett egymáshoz, lobogó zászlókkal.

A mint egy vonalba értek, egyszerre neki fordultak egymásnak. A «Fecske»
először lőtt; hatvan ágyú dördült meg egyszerre. A Royale Fortune
kiállta a lövést, egy vitorláját sem veszté el miatta s csak három kalóz
esett el.

– Hajrá! kiálta Rooberts, miénk az előny! s azzal negyven ágyúval
visszaadta a lövést a «Fecskének», mely nagyot hajolt a dördülés után.

Akkor egy magányos pisztoly-lövés hallatszott a «Fecske» fedélzetéről és
Rooberts hanyattesett egy ágyúra holtan.

A golyó épen szívén ment keresztül.

A kormányos Stephenson látta őt lerogyni és nem véve észre rajta a
sebet, rákiálta:

– Ne feküdjél le kapitány, hanem nézz bátran a veszély elé s vívj, a
hogy férfihoz illik!

E pillanatban magasan szökellt föl melléből a vér.

Stephenson ezt látva, kétségbeesetten ugrott le az emelvényről,
odahagyva a kormányt s vad ordítással veté magát Rooberts testére,
hangos zokogással kiáltva fel: «meghalt!»

A veszélyes pillanatban megbénítá a rablókat e vészkiáltás, névtelen
ijedtség fogta el sziveiket, ordítva rohantak a kapitány holttestéhez
valamennyien.

Moody jobbra-balra taszigálta őket, s a holttesthez érve, azt fölkapta
hirtelen, s a korláton keresztül belehajítá a tengerbe.

Roobertssel oda volt a kalózok lelke. Sem harczra, sem menekülésre nem
gondoltak többé. Azon pillanatban gyáva önfeledéssel hányták el
fegyvereiket s megadták magukat. Senki sem tudta, mit tegyen: mint egy
fejevett test, összerogytak önmagukban.

Csupán Scudamore gondolt valamire. Megpillantá az ellenhajón Rolls
arczát, s kanóczot ragadva futott le a lőpor-terembe.

Annak ajtaja előtt Glasby Henryt találta kivont karddal.

– Hát te miért állsz itt? riada rá.

– Hogy téged be ne bocsássalak, felelt Glasby, kitekerve a kanóczot az
orvos kezéből és elgázolva azt.

– Hej Asphlant! Moody! kiálta Scudamore. Itt áruló van. Segítsetek
betörni a lőporkamarát.

Kiáltásaira zaj támadt a kalózok között. Egy része föl akarta vettetni a
hajót, a másik ellenszegült, Glasby azalatt, míg a két fél egymással
tusakodott, teleönteté vízzel a lőporos hordókat, s mire a kalózok
hozzájutottak, nem tudták azokat többé föllobbantani.

Egy óra mulva minden harcz nélkül el voltak fogva.


IV.

A serleg habja ki van öntve, fenekén csak a sepreje van még, töltsük ki
azt is.

Hill kapitány a csata alatt felkerekedett saját hajójával, s a rablók
aranyát magához véve, szépen odább állt vele.

Az elfogott kalózokat saját hajójukba zárva vitték a Cap-Corsóba vissza.

Még e baleset sem birta őket megtörni.

A sebesültek nem engedték magukat bekötözni, letépték kötelékeiket, s ha
bilincsre verték őket, leszoríták lánczaikat a fájó, vérző sebekre, s
úgy vesztek el átkozódva, nem békülve ki sem Istennel, sem emberrel.

A többiek vad rabló-dalokat énekeltek s gúnyos tréfáikkal boszanták
őreiket.

Egy közülök kezében méregetve a kiszolgáltatott kenyéradagot, nevetve
mondá: Ti ki akartok bennünket száraztatni, hogy a kötelet
megkiméljétek; e száraz kenyértől úgy megsoványodunk, hogy elfügghetünk
bátran egy czérnaszálon.

Párosával voltak összebilincselve egymáshoz. Egy közülök elkezdett
imádkozni, énekelni, a másik, a ki hozzá volt kötve, oldalba rugja
keményen.

– Mit akarsz ezzel elérni? kérdi tőle.

– A mennyországot! felel amaz kegyesen.

– Te? a mennyországot? rég átugrottad azt velünk együtt. Mi a pokolba
evezünk. A kapitány már ott vár reánk, mi is rangunkhoz illő módon
fogunk ott föllépni, s mikor bevitorlázunk a pokol kikötőjébe,
tizenhárom lövéssel fogjuk őt üdvözölni. Hurrah Barthelemy!

A szegény megtérő bűnös nem szünt meg énekelni és imádkozni, társai
átkozódása közepett, míg azok egész komolysággal nem folyamodtak a
hajóskapitányhoz, hogy mentse meg őket azon embertől, a ki ordításaival
a többiek jókedvét zavarja s magát méltatlanná teszi ilyen jeles
társaságra, vagy legalább vetesse el tőle a közrend föntartása végett az
imádságos könyvet.

A kalózok legveszélyesbjeit a «Fecskén» tarták fogva, köztük volt Moody
és Asphlant.

Azok ott összebeszéltek, hogy egy éjszakán kitörve börtönükből,
legyilkolják mind a két kapitányt, s egy még hatalmasabb kalóz
társulatot alakítsanak.

Egy közülök jónak látta magát megmenteni a többiek árán s elárulá a
tervet. Már akkor a rablóknak sikerült lánczaikat lefürészelni, s
azontul éjjel-nappal kelle őket őriztetni.

Scudamore a Royale Fortuneön hagyatott, meg volt neki engedve, hogy
szabadon járjon-keljen, s a sebesült kalózokat ápolhassa, a kik engedték
magukat ápolni.

Egy éjjel felbiztatá Scudamore a kalózokat, hogy az ő segélyével
szabadítsák ki magukat s inkább haljanak meg harczolva, mint
kivégeztetve. A kitörés pillanatában elárultatott az összeesküvés, s
nehogy ujra lehessen azt kezdeni, a mint a Cap-Corsóba értek, rögtön
összeült a hadbiróság, rövid úton elitélendő a kalózokat.

Csak két osztályt kellett közöttük tenni; egyikbe jutottak a főnökök,
másikba az alárendeltek, amazok határoztak mindent, emezek csak
teljesíték. Amazokat tréfásan elnevezték felső parlamentnek.

A felső parlament dolga rosszul ütött ki.

Halálra itéltettek valamennyien; köztük Moody, a vén hajós, Asphlant,
Sympson a nemes lord és Scudamore.

Csupán egyet mentettek föl: Glasby Henryt.

Nemes jellemét már hiréből ismerék, sokan köszönhették neki éltüket,
vagyonukat; sokszor menekülni akart a kalózok közül életkoczkáztatással,
mindannyiszor elfogták. A törvényszék szabadon bocsátá őt egészen.

Tehát végre mégis megláthatta menyasszonyát.

* * *

A hirhedett kalózok elpusztulása széthangzott az egész világban. Sokan,
igen sokan siettek hálát adni az Istennek, hogy e rémtől megszabadítá a
világot. Három fiatal leányzó sorba járta a dublini templomokat,
hálaimákat susogva az éghez, hogy meghallgatá kérésüket s a rettentő
kalózkirályt a tenger fenekére juttatá, s utána tevék rebegve: «és őrízd
meg a mi kedvesünket Villiamot, s hozd őtet mihozzánk vissza!»…

… Az ő kedvenczük, Rooberts Barthelemy száz ölnyi mély víz alatt feküdt
korallok és tengeri csigák között.



UTÓHANG A «VARCHONITÁK»-HOZ.

«Mennyi bombaszt!» fogja mondani a _századvégi_ olvasó, ha a kuriozitása
rávitte, hogy ezt az elbeszélést átlapozza.

És igaza lesz. Biz ez már mind bombaszt _mai napság_.

De hát ennek az elbeszélésnek is eczetágya van.

Nem regénynek készült ez, hanem drámának.

1853-at irtunk. A Bach-korszak virágévadját. A földön feküdt minden. A
magyar kezdte megszokni a kényuralmat, a rabrendet, az idegen szót, az
új intézményt. Nem volt már semmi reagálás – (a szabad, a nemzeti
irányban), csak még egynehány exaltált poéta keblében.

No azokról meg gondoskodva lett a censura intézménye által.

A nyelvünket nem értette senki az államalkotó elemekből: elkezdve a
helytartón, folytatva a megyefőnökön, a rendőrfőnökön, a biztoson, a
végrehajtón keresztül, egész le a Schulrathig. Csak a censor kötelessége
volt érteni az átkozott finn-ugor idiomát.

A miket most Te, boldog idők szülte olvasóm, furcsa bombasztoknak
fogadsz, abban az időben egy refractárius magyar irónak jajkiáltásai
voltak az alvó nemzethez, áthelyezve a khokonorhegyi szakadékok közé,
szájába adva soha nem élt királyoknak és királyleányoknak; de megértve,
átgondolva egy élni akaró tetszhalott nemzettől.

Ez a mű, így regényalakban, csak jóval később, egy enyhébb korszakban
láthatott napvilágot: eredetiben ez drámának született. S ide kell egy
pár korrajzoló kontúrvonás.

Két censor volt ez években a magyar irodalom fölötti birói székbe
ültetve.

Az egyik firtatta a könyvalakú termékeket és a hirlapokat. (Könnyű volt
neki: mindössze négy hirlap jelent meg Pesten.) Ez egy malitiózus,
rosszindulatú, hóhérnak született pribék volt. A nevére nem emlékezem. A
kit meggyűlölök, azt el szoktam felejteni.

A másik egy becsületes, jóakaratú, élni és élni hagyni szerető teremtés
volt: ennek a nevét megtartottam, «Csehall»-nak hítták. Erre volt bízva
a színművek, és színi előadások ellenőrzése.

Én tehát, a ki már akkor is ravasz, furfangos politikus voltam, előre
tudva, hogy ilyen hazafiui frázisoktól duzzadó _regényfélét_ a
nyomdafesték reprodukálni nem fog a Nr. 1 censor szigorúsága miatt, azt
fundáltam ki, hogy ugyanezt, mint _színművet_ fogom a lethargiás
közönséggel inhaláltatni: Csehall úr kegyes elnézése mellett.

A stratagéma teljesen sikerült.

Az én derék, becsületes Csehallom a kövekező referádát nyújtá be a
rendőrtanácsosnak a «Dalma» czímű drámámról:

«Dieses _Spektakelstück_ ist ein _Machwerk_, welches geeignet ist, durch
exotische Decorationen und kuriose Costüme ein zahlreiches Publikum ins
Theater anzulocken.»

Az Isten áldja meg ezért a jó rekomendáczióért.

A «Dalma» előadása a nemzeti szinházban meg lett engedve. A hatás nem
maradt el. Talán egyéb is közreműködött, mint az exotische Dekorationen
és a kuriose Costüme.

Fenn is tartotta magát egész addig, a míg a Bach-rendszer fennállt.
Akkor aztán félretettük, mint a hogy kiteszszük a szobából a vaskályhát,
mikor a tavasz kinyílik. – Így lett később belőle regény. – Veszett
fejsze új nyélbe sütve.

_J. M._



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Jónak látjuk megjegyezni, hogy az itt előadandó dolgok
csupán az akkori idők szellemét, s nem a szerző véleményét jellemzik.

J. M.]

[Footnote 2: Akkoriban divatos kelme.

J. M.]

[Footnote 3: Akkoriban divatos nehéz virágos selyemkelme.

J. M.]



TARTALOM.

  A varchoniták  1
  Shirin  81
  Fortunatus Imre  112
  A kalóz-király  169
  Utóhang a «varchoniták»-hoz  257


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

42 |férfi vagyok-e? |férfi vagyok-e?»

50 |Orömestebb állok |Örömestebb állok

56 |Oless meg |Öless meg

72 |lett. az |lett. Az

80 |jobb bazát keresni |jobb hazát keresni

83 |sziklákról létép |sziklákról letép

101 |fakadjon a Bísutun |fakadjon a Bisutun

111 |Kazri-Shirín mellett |Kazri-Shirin mellett

127 |víssza hozzá |vissza hozzá

145 |fekete szemeível |fekete szemeivel

153 |míndig segített |mindig segített

180 |egyet teszítva |egyet taszítva

226 |tndnak felőlünk |tudnak felőlünk

232 |Barhelemy hajóin |Barthelemy hajóin]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Hangok a vihar után" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.