Home
  By Author [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Title [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Language
all Classics books content using ISYS

Download this book: [ ASCII ]

Look for this book on Amazon


We have new books nearly every day.
If you would like a news letter once a week or once a month
fill out this form and we will give you a summary of the books for that week or month by email.

Title: Eppur si muove – És mégis mozog a föld (1. rész) - Regény
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.
Copyright Status: Not copyrighted in the United States. If you live elsewhere check the laws of your country before downloading this ebook. See comments about copyright issues at end of book.

*** Start of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Eppur si muove – És mégis mozog a föld (1. rész) - Regény" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

MOZOG A FÖLD (1. RéSZ)***


available by the Google Books Library Project (https://books.google.com)



Note: Images of the original pages are available through
      the Google Books Library Project. See
      http://books.google.com/books?id=4PdiAAAAMAAJ

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI


NEMZETI KIADÁS


XLIII. KÖTET
ÉS MÉGIS MOZOG A FÖLD. I.



BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1896


EPPUR SI MUOVE

ÉS MÉGIS MOZOG A FÖLD


REGÉNY


IRTA

JÓKAI MÓR


I. RÉSZ


PFEIFER FERDINÁND TULAJDONA

BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1896


TOLDY FERENCZNEK

TISZTELETE S BARÁTSÁGA JELÉÜL

AJÁNLJA

A SZERZŐ.

Kedves barátom!

Midőn jelen regényem irásához fogtam, Te Hozzád fordultam legelőbb is az
úttörők korszakának hősei felől útbaigazitást kérni, s Te oly szives
voltál, hogy míg egy részt nagybecsü utasitásodat meg nem tagadtad, ugy
más részt megigérted, hogy e művemet figyelemmel fogod kisérni.

Akkor élt már bennem az óhajtás, hogy ha kész lesz e művem, s Te
beleegyezel, ötven éves pályád jubilæumán Neked ajánljam azt. Te szives
voltál ezt elfogadni; míg én részemről nem tudhattam akkor azt, hogy ez
az általam nyujtott tiszteletjel mennyire utolsó helyen fog állani azon
emlékek között, mikkel Téged ez örömünnepen a nemzet és trón
elhalmozand; nem csak ez emlékek magas becse miatt, de leginkább az én
művem saját gyarlóságainál fogva.

Mert azokat én igen jól ismerem.

Legtöbb regényem ellen azt vetik, hogy igaz történetnek meglehet hogy
hű, de regénynek nem valószinü. Jelen művem tárgyánál küzdöttem
legtöbbet e nehéz váddal, és érzem, hogy nem hárithatom el azt. Lehet,
hogy regényem meséje igaz, hogy alakjai valóban éltek: de indokolni,
elhihetővé tenni életüket épen olyan nehéz, mint volt az élet.

A martyrokról irhatunk legendát, a hősökről eposzt, a tündérekről
mythoszt: de martyr, hős, varázsló regénytárgy nem lehet.

És mégis az volt.

Senki sem hiszi el már, hogy egy eszményi czélnak, melynek mi mostaniak
már csak jól jutalmazott epigonjai vagyunk, egykor földretiport óriásai
voltak.

Én még együtt éltem nehánynyal e bevégzett alakok közül, kik egymásután
letüntek, s feljegyeztem magamnak, hogyan tüntek le?

Vörösmarty meghalt – szegényen, – idegbénultan.

Garay meghalt – szegénység és feszitett munka miatt, férfi korában
második gyermekké válva.

Bajza meghalt – szegényen, – lelke halálával messze megelőzve teste
összeomlását.

Nagy Ignácz meghalt szegényen, – éveken át félholt idegekkel folytatva
nehéz munkáját.

Kazinczy Gábor lánglelke rogus volt neki, melyen megégett, de tűzhely
nem, melynél melegedett volna.

Czakó meghalt – ifjan, kétségbeesve, öngyilkosul.

Széchenyi meghalt, – óriási lelkében találva önellenségére, ki legyőzte
őt.

A Kisfaludyak, Kazinczy Ferencz, Kölcsey, Katona akkor tüntek el, mikor
én még gyermek voltam. A magyar-utczai rongyos ház, Széphalom düledező
falai, a Kecskemét kapui kis ház még nem rég elbeszélhették, hogyan
éltek, hogy haltak meg?

Annyi dicső közül Te jöttél át velünk az uj korszakba magad. A szellemi
igéret földét keresők Józsuéja. Te tudod egyedül, mit szenvedtek a mi
Mózeseink? Te tudod, mi volt az a puszta? S az a negyven évig vándorlás
a pusztában?

Te tudni fogod, hogy ezek a hihetetlen mesék, a mik regényem alapját
képezik, ha nem valószinüek is, de megtörténtek. Hogy regényem hősének
alakja nem egy ember volt ugyan; de tiz. Hogy e szenvedések, e
lemondások, e csalódások Katona, Kisfaludy Károly, Kazinczy emléklapjai,
s a kitartás, a hűség, a catastropha megannyi dicsőé!

Hasztalan küzdöttem regényem alapeszméjével, bevallom. Gyönge volt
ecsetelésem, hogy a végbement szent harczot valószinüvé tudja tenni a
jelenkor olvasója előtt. Nincsenek meg a viszonyok, nincsenek meg az
indulatok többé, a mik azt létre hozták. Más ország, más város áll a
régi helyén; a mult kor érzelmei felfoghatatlanok. A mi negyven év előtt
a költőnek álma volt, az most teljesedésnek induló valóság; s az igaz
történetre, mit a negyven év előtti korról leirtam, azt mondják ma, hogy
ez csak az én álmom.

Hála az égnek, hogy ez így van.

De én tartoztam e gyönge kisérlettel azon dicsők emlékének, kiknek magas
alakjai az időben és távolságban egyre növekednek. Nem tudta tollam őket
fényesebbekké tenni; de tartozott a hódolattal szent emlékeiknek, s a
proféták szent sirjánál nem kérdik az áldozótól, hogy mit hozott?

És tartoztam e kisérlettel azoknak, kik csüggedést éreznek a megkezdett
mű folytatása alatt, kik félelemmel tekintenek a sötét jövőbe:
«nézzétek! így küzdének azok, kik e művet megkezdék: ilyen sötét vala a
mult!»

Te egyedül jöttél át velünk az igéret földére. Harczolni az életre vágyó
nemzetnek, tudjuk, hogy ott is kell tovább. Engedd meg, hogy az egész
elmult irodalmi hőskor eszményében e csekély, de őszinte nyilvánitását
antisteseink iránt hódolatomnak Te Neked ajánlhassam. Tedd tulsúlykint
jó szándékomat a gyönge kivitel fölé, s tartson meg Téged az ég, kit
annyian szeretünk s tarts meg Te engem baráti szivességedben, ki
legőszintébben szeret.[1]

Pesten 1870.

_Jókai Mór._



ELŐSZÓ.

Eppur si muove!

Mikor Galilei ezt az emlékezetes mondást téve, megdobbantá lábával a
földet: épen csak ezt a kis darabját a földnek felejté el megrúgni, a mi
itt a Kárpátoktól a Dunáig kikerekitve fekszik; az egész föld mozdult,
hanem ez az egy darab állva maradt.

Körülötte minden oldalon a nálánál boldogabb országok előre, a
boldogtalanabbak hátrafelé, de valamerre mindnyájan csak haladtak;
egyedül Magyarország állt egy helyben, és az volt a virtus, az volt az
állambölcseség, az volt a tudomány, hogy helyéből ki ne mozduljon.

Életföltétele volt a vis inertiæ; a tétlenség ereje: «A ki jól alszik,
annak jó lelkiismerete van; a kinek jó lelkiismerete van, az jó ember:
tehát a ki jól alszik, az jó ember.»

Azután akadtak nyughatatlan emberek, a kik azt gondolták, hogy ez a mély
álom mégis nagyon közel rokon a halálhoz s megkisérték a fölébredést.

Egy ilyen nyughatatlan embernek a történetét irom le, a ki meg akarta
próbálni, hogyan lehetne az álló földet mozdulásra birni? E küzdelemben
ő maga összetört, semmivé lett, de még sem tett le a hitről, hogy «eppur
si muove!»

Tisztesség adassék emlékezetének!



A CSITTVÁRI KRÓNIKA.

A debreczeni «nagy erdőn» volt az akkori időben egy hires tanya,
többnyire diákok látogatták, jó boráért, jó gazdájáért; még Csokonai
idejéből emlékezetes hely.

A tanya ivószobája szolgált a humanissimének; vasárnap délutánonként
tömve a nagy terem diákkal, kik az akkori idők rendi szerint hosszú
fekete tógát s háromszögletű sabbeszteklit viselnek s arczaikat
borotválák.

Itt az ócska fenyőfaasztalok, mik tele vannak vésve hajdani és mostani
celebritások neveivel, görnyednek a rákönyökölők terhe alatt.

Csupa merő diák! Botanizálni jártak a nagy erdőn, s annak aztán ne ők
legyenek az okai, ha a szőlőnövény ismertető jelei között Diószegi olyan
hosszasan leirja e növény bogyóinak kiforrott nedvét is, hogy a
tudományszomj Nagy uram csárdájáig elvezeti az embert.

Ott aztán, ha egyszer a felleghajtó, malaczlopó és bőgőtakaró a szegre
került, az ember csak nem állhatja meg, hogy eszébe ne juttassa Nokhéry
ősmondását: «mindig mondtam, hogy ne igyatok; azért mégis mindig
ittunk».

A csoportokban vidám és komoly társalgás keletkezik vegyest. Komoly ott,
a hol az akadémika promocziókról van szó: mennyire megy Bergengócziában
a dáczia? rosta után adják-e a siligót? mennyire rúg fel a siklus?
vizezik-e nagyon a lukmát? engedi-e vaskalapos a kostának a stóla
negyedét meg a párbér ötödét? Ha nagy electio volt, itt cserélték el,
mint valami börzén, a legatiókat, egy kis ráfizetéssel – post festam, –
egy-egy bagolynak, a ki először próbálja a szent követséget, nagyokat
mondanak, mire vigyázzon, ha a szószékbe felmegy: a biróra nézzen
mindig, mert különben belesül a miatyánkba; a patenssel hogy fogja el a
fizetni nem akaró patronust, s ha a papkisasszonynak kondizik, min
kezdje a beszédet? Aztán egyik másik tarisznyából elő kerül holmi
elemozsyna; majd egyik, majd másik kapott hazulról létum nuncziumot; a
mi oly jól esik a szegény diáknak, ki a kókvia semperéhez a mindennapi
pikót nyeli, vagy a kinek a vastag civa három rossz kölyök tanításáért
minden másodnap macskanadrágot főz, vagy a kit, hogy legrosszabbul
legyen, onnan hazulról czibál az ekklézsia, – csak ünnepnap, mikor
absurdumot lát; vagy ha potya kerül, valami baltás kurál, s finom
szatyit vág fel bicsakkal a dárdás, s ahhoz gugyival telt
klipitroklapatorium világit közjóra. Akkor aztán felelevenednek az
élczek, néha gorombák is: letorkoltatik a hálpaklacs, kiboszantatik a
kalefaktor, kijut a guny a grapsáknak; s jaj annak, a ki ezt a
kutyafülünek besúgja! S ha jól gyantázva van, mindjárt kész egy kis
harmónia s abban aztán valamennyi asztal részt vesz, mig a quinquennisek
hatalmas longissimái övig érő füsttel töltik el a termet, hogy alig
lehet már kivenni, nem vetődött-e be vagy egy pullus, vagy egy superbia?
Néha előfordul dévaj tréfa közben valami szukáról való ingerkedés; de
azt nem fűzik meszsze, s nem egyszer felriasztja az egész társaságot ez
a kiáltás: ad arma! s akkor aztán kis botos, nagy botos, előre a
gerundiummal!

De hogy kétségbe ne ejtsem az olvasót a collegiumi műnyelvvel, melynek
megértésére hiába forgatná fel a szótárát, mert nem találná abban
ezeknek felét sem; a másik fele meg nem azt jelentené, mi a szótárban
van: hát inkább azt teszem, hogy mindjárt ide mellékelem a szavak
magyarázatát is.

Tehát «humanissime», ez a diáknak a czime: emberséges ur! a «tóga» az
egy férfira szabott sarkig érő fekete szoknya; a sabbesztekli, az egy
háromszögletü kalap; hívták «felszegezett kalapnak» is; botanizálni
annyit tesz, mint «füveket keresni», közé értve tyúkot és pulykát is; a
miket ugyan Linné nem sorozott oda, hanem ez Linnének a hibája; s e
tekintetben rokon értelmű szó a «suvasztással», mely jelent diák nyelven
tél idején gazdájától nem jól őrzött kerítésnek és fabakternak kályhába
vándorlásra való rábeszéltetését; a «felleghajtó, malaczlopó és
bőgőtakaró», különféle divatszabású köpönyegek elnevezései; mint a hogy
napjainkban hívják őket Talmának, Carbonarinak és Deáknak. – Nokhéry: ez
volt a diákok ősének a neve, a ki a kollegium felállításakor
Debreczenben legelső szubskribált. Ez a szubskribálás megint azt teszi,
hogy engedelmeskedni fog az iskolai törvényeknek, s a mit a szénior
főzet, azzal megelégszik; az a szénior persze a legöregebb jurátus, az a
jurátus pedig esküdt diák.

Ezt mind jó tudni.

Továbbá «akademika promoczio» az, mikor valaki olyan sokat tanult már a
kollegiumban, hogy kénytelen elmenni vele falura, három esztendeig
másoknak eltanítani a tudománya fölöslegét, aztán megint visszajön, s
újra kezdi. «Bergengóczia» minden falu, a hol nem tudni, hogy mi a
dáczia? Ez a «dáczia» pedig nem Dakoromániának egyik óhajtott
alkatrésze, hanem «fizetés». A «siligó», az a gabonafizetés, a «síklus»,
az a készpénzfizetés, a «lukma», az pedig a szüret alatt
összetöltögetett borkonvenczió; képzelhetni, mennyi víz téved a közé! A
«vaskalapos», az a vén pap népszerűsített elnevezése; a «kosta» pedig a
tanító görög titulusa; a «stóla», szó szerint palást: onnan jön, hogy
mikor azt felveszi az illető, tehát temetéskor, kereszteléskor, akkor
azért a palástért kell neki fizetni valamit. A «párbér» minden egy pár
embernek azért való büntetése, a mért megházasodott. Az «electió»
válogatás a legatióban, a «legatió» pedig egy igen czélszerű intézkedés
arra, hogy a szegény diáknak is legyen karácsonja. – «Post festam». Ez a
dátum a mikor kontókat szokás fizetni.

A «pátens» egy olyan levél, a mit ha valakinek megmutatnak, arra annak
fizetni kell, a «patronus» pedig az a valaki, a ki szeret elszökni a
patens elől. «Kondizni», az egy igen népszerű műszó, mely annyit jelent,
hogy «udvarolni» s kenyérgalacsinokkal hajigálózni, szóval «kurizálni».
– Az «elemozsyna» minden, a mi megenni ajánlja magát. A «létum
nunczium», különösen a sonka és kolbászféle, magában hordja «az
örvendetes hír» értelmét. A «kókvia» konyhát jelent, de kollegiumit; a
«semper» mindennapi leves, a «pikó» pedig a hozzávaló kenyér
megszólítása; a «civa» jelent polgárnőt, szabadon fordítva «civisből»
fœmininumra; a «macskanadrág» pedig egy étel neme, melybe, ha egy macska
bele talál lépni, oly tökéletes nadrágot húz fel belőle a lábaira, hogy
viseli, míg el nem kopik. A «czibálás» származik egy latin szótól?
«cibus» – étel, – tehát jelenti azt a szíves gondoskodást, mely szerint
egy falu népe a kebléből támadt ifjú tudósnak babot, lencsét és
karórépát küldöz utána a főiskolába, hogy azoknak lelkesítő befolyásától
annak annál nagyobb buzgalma támadjon, faluja becsületéért híres emberré
képezni ki magát. – «Absurdum» egyszerű fordításban annyit jelent, hogy
«töltött káposzta». Ez a képtelenségek regiójába tartozik. – «Potya» azt
teszi, mikor alkalom adatik ingyen jóllakhatni. «Baltás» ez a
joghallgatók álneve. «Szatyi»-nak nevezik a fehér kenyeret; «dárdás»-nak
azt a kicsi tanulót, a ki a nagyobb diáknak fűt s aztán a kályhalyukban
igen jól alszik. «Gugyi» valamely szeszes italnak a neve; a
«klipitroklapatorium» pedig már a hangzása után könnyen kitalálható,
hogy kulacs. «Közjóravilágítani» annyit tesz, hogy mindenki ihatik
belőle, a ki az asztalhoz férhet. «Hálpaklacs» annak a neve, a ki nagyon
siet a beszéddel; rövidítve ebből: «Hála a papnak, másvilágon is van
kulacs?» Ez a legkellemetlenebb gúnynév a társaságban. «Kalefaktor» az
olyan ember, ki szereti a hallottakat a felsőbbeknek elmondani; «grapsa»
az illető felsőbbség, ha professor, – «kutyafülü» pedig, ha jurátusi
minőségben létezik. «Gyantázni» természetesen a torkot szokás és borral,
éneklés előtt, s az éneklésnek neve: «harmónia». – «Quinquennis», a ki
már theologiát hallgat, «longissima» pedig a hosszúszárú pipa. –
«Pullusnak» neveztetik a más hitű iskolába járó diák; míg «superbia»
(kevélység) névvel ruháztatik fel a diákokkal sok részben rokon
tanulmányu és hajlamu borbélylegény.

A mi pedig a «szuka» szót illeti: ezt körülirnunk nagyon kényes dolog.
Jelent az bizonyos emberi teremtést, mely nem férfi – de nem is asszony;
hanem nem is kis gyerek. Találja ki: a ki tudja! Biz ez rosz szokás, de
talán majd kimegy a divatból.

Végre az «ad arma!» – «fegyverre!» – azt jelenti, hogy valahol a
városban tűz ütött ki. «S nagybotos, kisbotos» ilyenkor azon nevezetes
egyéniségek, a kik a tűzoltásra hivatott tanuló ifjuságot kerteken és
kerítéseken keresztül vezetik a világló veszedelem felé egyenes
vonalban, s az érintett «gerundiumok» nem valami grammaticai formák mint
inkább hatalmas tölgyfa-fustélyok, ólommal beöntve, a mik egy ütésre
minden deszkakerítést bedöntenek, s a miknek hatalmas öklű kezelői a
legátiói electióknál ez érdemeikért tizenkét ifjuval elébb választanak a
sorban jog és igazság szerint.

Már most tehát tudunk mindent.

Hanem mindennek, a mit most tanultunk, kevés hasznát fogjuk venni; mert
itt nem maradunk, bármily nagy élvezet volna is annak a nyirottfejű
deáknak az anecdotáit meghallgatni, a ki a hosszú asztalfőn ülve,
társait megnevetteti s fizetésül a borukat megissza, s a kit a
korcsmáros «humanissime Aszályi»-nak szokott megbecsülni.

Másutt van dolgunk. A pinczében.

Oda Nagy uram csak a válogatott vendégeit eregeti, egy nagy csapóajtót
nyitogatva fel előttük, s az ő hiretudta nélkül oda senkinek belépkedni
nem szabad.

A diákok úgy híják azt egymás között: hogy a «sacro sanctum».

Ennek a szentélynek a két oldalát természetesen hordók foglalják el. Egy
oldalboltjában pedig van felállítva egy asztal, a körül zöldre festett
szalmaszékek; az asztal közepén egy tíz itczés «órros», körül rakva egy
tuczat bádog pohárral.

A sacro sanctum látogatói épen most érkeztek meg. Tizenegyen vannak, a
tizenkettedik szék üresen marad.

Kilenczen tógátusok, kettő pedig az akkori divat szerinti világi
öltözetet visel: szűk, csipőn alul érő zsinóros dolmánykát, körül fehér
bárányprémmel, sokrétű fehér nyakravalót, tászlis inget, virágos tarka
mellényt és sárga csizmát. Ezek «kinnlakók», valószinüleg «baltás»-ok, a
mi a joghallgatók bevett neve. Egyébiránt az is meglehet, hogy nem
kinnlakók, hanem rendbontók, kik minden egyházi, polgári, iskolai és
társadalmi törvényekkel daczolva, önkényüleg levetették a tógát, s a
jóérzelmű népség közbotránkozására elég orczátlanok feszes dolmányban és
sabbesztekli helyett piros csákós süvegben menni végig azon a nagy
hidon, a mely a debreczeni sárlagunák fölött a kollegiumtól a városházig
az utczán végig vezet.

Az egyik diákra pedig, ugyan mondom, nem illik az a nyalka öltözet.
Először, hogy alig ötödfél láb magas, aztán a feje úgy a válla közé van
huzódva, mintha semmi nyaka sem volna; a fej búbján hosszú, arczban
lapos, orra fölfelé fintorult, szája széles és lefelé huzódó, szemöldöke
sertés; s a mi még nagyobb kifogás benne, mind a két lábára sántít, úgy
hogy mikor megy, mintha a Balatonon csónakáznék, úgy dűlöng egyik
csipejéről a másikra. Ez a görbe diák: humanissime Biróczy Sándor.

De annál délczegebb alak a másik ifjú; magas termete, komoly, kissé
erősen nyúlt arcza, szelíd dióbarna szemei, vékony szemöldei,
gesztenyeszín fürtei két csigában kifelé göndörülve, ábrándozó jellemet
adnak tekintetének; csak összeszorított ajkai képeznek a többi vonások
összhangjából kivételt, azokban kemény önakarat, harapós dacz van
kifejezve; hanem aztán a szép sima domború homlok kiegyezteti az
ellentéteket, azon megtisztulva egyesül a két ellentétes kifejezés, s a
lágyságból lesz költői emelkedettség, a daczból öntudat.

Ez humanissime Jenőy Kálmán.

A tógátusok között három alak válik ki; az egyik szertelenül magas,
csontos, szikár termet, kit a hosszú tóga még hosszabbnak mutat, fejét
legörbítve tartja, mintha restellné, hogy ilyen nagyra felnőtt, vagy
mintha elvesztett tárgyat keresne mindig a földön. Kiülő pofacsontjai,
erős álla kemény kitartásról tesznek bizonyságot. Ennek a neve
humanissime Barkó Pál.

Egy másik ifjú izgékony alakjával tünik ki. Arcza első tekintetre
kellemetlen, ragyaverte és veres, de szemei tüzében, arczkifejezésében,
mikor beszél, van valami elragadó, mely őt egyszerre széppé teszi. Ez
humanissime Borcsay Mihály.

Aztán még egy figyelemreméltó alak van: egy pirospozsgás siheder, kinek
izmos karjain megfeszül a tóga s széles öblös melle inkább papruhába
öltözött huszárnak adja ki, mint theologia-hallgatónak. Ez pedig Csuka
Ferencz humanissime, egyúttal «nagy botos», hanem az most nincs nála.

A tizenegy ifjú körülállta az asztalt, mindegyik fogott egy poharat
(annak meg «finak» volt a neve) s azzal rázendítette a diákok bordalát,
mely elébb busongó halott, kisérő melodiával kezdődik, s azután
marsch-ütenyben, végre rohamlépésben megy tovább; egyike a legszebb
bordaloknak, a miket valaha mester alkott:

  «Mulik, mint az árnyék ez az élet:
  Észre sem veszszük, hogy semmivé lett.
      Hej bizony esztelen,
      A ki busul, midőn
  Örömök közt mulathat és vigadhat!
      Észre sem is veszi
      Elsuhan élete;
  Elenyészik, mint az őszi pára köd,
  Megszaporodik ez az életfonál,
  A kotyogó kebelü kancsónál.
      Fogj nosza kulacsokat
      Tölts tele finakokat,
      A fekete bajokat
          Öntözd le!

S aztán megint vissza az első sorra: «Mulik mint az árnyék ez az élet».

Hanem az ének kezdetén az történt, hogy az egyik diák a poharával
feldöntötte a gyertyát s sötétben maradtak. Azért csak végig danolták a
nótájukat s csak azután kezdtek el kiáltozni: «Nagy uram, elaludt a
gyertyánk!»

A korcsmáros jött mindjárt a másik gyertyával s egészen debreczeni
szemet csinált a látottakhoz, mikor a diákok szövétnekét meggyujtotta.
Tudniillik, hogy «debreczeni szem»-nek nevezik azt, mikor valaki nem
akar valamit meglátni, a mit láthatna.

A hosszú asztalon ugyanis nem volt többé semmiféle kancsó; a diákok
kezében nem volt pohár; ott ültek azok csendesen és komolyan az asztal
körül, mindenik előtt egy iratcsomó, az asztalba fúrva ugyanannyi szeges
végű kalamáris. S az asztalfőn, hol a kancsó állt elébb, egy vastag
negyedrét alakú könyv.

A korcsmáros nem kérdett, nem szólt semmit, a fejével bólintott egyet s
aztán kiment.

Az a nagy könyv volt a «csittvári krónika».

1665-ben kezdék el ezt a könyvet szerzeni, ha jól tudom, Sáros-Patakon,
névtelen szerzők.

Nevezetes gyűjteménye volt az mindazon érdekes apróbb és nagyobb
adatoknak, miket a nagymérvű história elfeledett följegyezni lapjaira,
vagy a mit a hatalom vas keze kitépett e lapokból, vagy a miket az
udvaroncz hizelgés meghamisított azokban.

Ezért a neve «csittvári krónika».

«Csitt» azt teszi, hogy «legyünk némák!»

A jezsuiták, a kikről ez a krónika sok kedvezőtlen adatot jegyzett fel,
azt hiresztelték el felőle, hogy ez a válogatott hazugságok és bolond
ötletek tárháza, s még a nevét is elferdítették «Csicsvári krónikának»,
s ha valaki valami nagy bolondot vagy nagy hazugságot mondott, az volt
rá a közmondás, hogy «ez is a csicsvári krónikába való!» Hanem voltak –
kevesen – a kik tudták, hogy mi az? a kik pedig nagyon keresték, soha
sem tudták meg, hogy hol van? Mindig a fiatalság kezén volt az. S a
fiatalság rajongó, jó titoktartó és jó szövetkező.

Ott lehetett találni e krónikában az elfeledett, az eltemetett országos
gyászeseményeket; mindig volt itt valami, a mire fátyolt kellett vetni,
a mit az utókorral el kellett felejtetni; a mire rá kellett fogni: álom
volt az! hazugság az!

Az utolsó Zrínyinek fogsága, ki börtönében elfeledett beszélni.

A harmincznégy gályarab szenvedése, kik mind magyar predikátorok voltak.

Az örök kenderkötél története, a mit Pálffy Antal grófnak holta napjáig
kellett nyakán viselnie, hogy minden perczben megemlékezzék rá, ha
netalán ifjukori rajongása megint elővenné, hogy már egyszer egy ilyen
patriotikus botlásért ezt a kötelet szerezte a nyakára, s a kötél vége a
hatalom kezében van.

Mikes Kelemennek, Rákóczy titkárának, siralmas levelei Rodostó
partjáról.

Caraffa eperjesi mészárlása.

Vak Bottyán viselt dolgai; Józsa vezér járása-kelése.

A pozsonyi diætán elhallgattatott urak titkos története.

Sok nagy uradalom keletkeztének szomorú adatai.

És ezekkel vegyest nagy históriai személyeket jellemző adomák. Mária
Therézia és magyar udvari bolondjának komoly alapú tréfái.

A kecskeméti ráczpusztítás és az erdélyi pórlázadás leirása.

A debreczeni castellum kisértetes rejtelmeinek felvilágosítása.

És ezek közt emlékezetes epigrammok, gúnyversek és erős politikai
pasquillusok.

Ott volt feljegyezve Bercsényi verse:

  «Bátya ne higyj a németnek,
  Akármivel hitegetnek;
  Mert ha ád is nagy levelet,
  Mint a kerek köpenyeged,
  Pecsétet üt olyat rája,
  Mint a holdnak karimája,
  Nincsen abban semmi virtus,
  Verje meg a Jézus Krisztus!»

Az országgyülési gúnyiratok; az emlékezetes «compono, impono» kezdetű,
mit a soproni országgyülésre irtak, a törvénytemetési paródia az
1791-iki országgyülésről.

A gúnyversek, miket József császárra irtak a jezsuiták, Josefus
lutheringusnak csúfolva őt, s a császár válasza rájuk: «aquila non
captat muscas». (A sas nem kapkod legyek után.)

S később aztán a berlini gúnydal, melyben egy posta két tarisznyával jön
elő, az egyikben viszi a császár kedvező rendeleteit, miket májusban
kiadott, a másikban ugyanazoknak juniusi visszavonását.

A sajátságos tariffa, melyet a török a legutóbbi háborúban a foglyok
váltságdíjára megállapított; mely szerint egy német lovas katona 5
forint, egy magyar gyalog 3 forint, egy huszár 10 forint, egy
havasalföldi nyolcz garas.

Mélyen titkolt politikai iratok: Martinovich catechismusa, a
Manch-Hermæon, I. Napoleon proclamatiója a magyarokhoz, az Árpádivadék,
Crouy-család documentumai; s az a végzetes szindarab, melyet XVI. Lajos
lefejeztetéséről irtak, s melyet K...ban elő is adtak a diákok: a XVI.
Lajost személyesítőnek egy álfejét levágva guilotinnal, a miből az lett,
hogy majd az igazi fejét is utána vesztette; – s más ilyen szomorú
emlékű iratok, miket a szerzők sírjának porával porzóztak be!

Azután vallásos tartalmú ritkaságok. Luther aphorismái. A jezsuita
parancsok. A nagyszombati veres barátok tragœdiája. A Bafometh-bálvány
imádóiról szóló mondák. Az őskori ördögidézési formulák. Hatvani
debreczeni tanár bűvészetének emlékezetes hagyománya: a végzetes «cras»
fölirat (holnap) története, a megénekelt rémtörténettel együtt, mit e
hagyományos vers örökít:

  «Infans, ut vervex, puerulus, nupta, maritus.
  Cultello, flamma, fune, dolore cadunt».

  (Bárányként csecsemő, kis gyermek és anya és férj,
  Kés, láng és kötelen s fájdalom által esék.)

A rejtelmes epitaphium története az volt, hogy egy kis gyermek játékból
csecsemő testvérét lekéselte; aztán féltében a kemenczébe bújt, ott
kenyérsütő anyja rá fűtött, az anya kétségbeesetten felakasztotta magát
s a haza érkező férj fájdalmában szörnyet halt. Ez eseményről irandó
epitaphiumra Hatvani jutalmat tűzött ki, s a legrosszabb diák irta rá a
legjobb verset. Persze hogy az ördög készítette azt neki.

Ott voltak a sejtelmes prófécziák messze századokból, a jelen időkre
jóslók és nagy emberek emlékezetre méltó mondásai.

Közben tarkázva voltak a lapok nevezetes arczképekkel. Némely arczkép
olyan is volt, a melyhez nem volt törzs.

És rég elhangzott, eltiltott, a levegőből is kitépett dalok hangjegyei,
miket egykor tárogatókon fúttak, táborban énekeltek s miknek nem volt
szabad hangzani többé. A csittvári krónika azokat is megőrizte. Szerzői
mindenhez értettek, íráshoz, rajzoláshoz, zenéhez, a világ minden
nyelveihez és mindenütt jártak, mindent megtudtak, összeszedtek,
megtakargattak.

Ilyenforma tartalma volt a csittvári krónikának.

Nagy vastag könyvre nőtt már az fel, s minden évben új meg új lapokat
tettek hozzá, mik nem voltak egymáshoz fűzve, hanem közös tábla gyanánt
egy nagy borjubőr borítékkal voltak összefoglalva.

A krónikairók mindig tizenketten voltak. Eskü és becsületszó kötelezte
őket, soha, senkinek, semmi esetben el nem árulni a krónika hollétét. Ha
egy eltávozott a collegiumból, helyette választottak ujat, de annak mind
a tizenegy tag szavazatát kellett birnia. Voltak tanárok, kik diák
korukban szintén résztvettek a krónikairásban, a kik aztán a hatalmi
polczon ülve, ellene fordíták nézeteiket; de már azok hiába keresték a
krónikát ott, a hol az ő idejükben volt, már akkor máshová volt az
rejtve. Reverendissime A ... három esztendeig kutatta a krónikát
inquisitori buzgalommal, s azalatt mindennap rajta ült. Ott volt az a
kathedrája padozata alá rejtve. Ott persze nem kereste senki.

Jelenleg itt van a Nagy uram pinczéjében. De hogy annak melyik odujából
került elő? azt Nagy uram maga sem tudja megmondani.

A krónikairók minden vasárnap összegyülnek a nagyerdői csárda
pinczéjében s bemutatják, a mit azóta szereztek. A többség határoz
fölötte, hogy érdemes-e az a krónikába fölvétetésre? Azután hogy
szabad-e arról másolatot venni, vagy unikumnak marad a krónikában és nem
szabad elterjesztetnie?

A költeményekről többnyire szabad volt másolatokat venni. Akkor ez volt
az irodalompártolás. A kedvencz költő munkáit leirta kiki magának
sajátkezüleg. Ott nem izgágáskodhatott a censura. Egymásközt pedig soha
sem nevezték azt «Csittvári króniká»-nak, hanem «Koszoru»-nak, hogy a
czím ne menjen szét a szelekbe.

Ez idő szerint Jenőy Kálmán volt a krónikások társulatának elnöke.

Midőn a korcsmáros rájuk csukta az ajtót, Jenőy megnyitá a gyülést.

– Barátim. Ma egy hete, mint tudjátok, egy társunk adatát
visszautasítottuk. Ez a «Dungó» dala. Igaz, hogy gúnyvers, minők vannak
a krónikában; népszerű is, mert hiába doboltatta ki a tanács az
utczaszegleteken «hogy a Dungót ne danolják», – az volt rá a felelet,
hogy «csak azért is Dungó» – hanem mind a mellett nem érdemes, hogy a
krónikában a helyet foglalja. Egyikünk sem hypokrita; nem
prédikátoroskodunk, feljegyeztük a legkegyetlenebb itéleteit a
közvéleménynek a legnagyobbak fölött is. S ha egy igazi költő lángesze
trivialitásokba téved, annak is helyet adunk az olympon; Apollo
kihágásai isteni scandalumok s méltók márványbavésetésre; de ha Marsyas
trágárkodik, meg kell nyúzni! Ez a «dungó» egy olyan sárban járó, s a
mellett oly ostoba nóta; szövege undorító, dallama sületlen; csupa
kicsiny nagyságok szidalma, még kisebb nép által, hogy a jelenkor
szégyenleni fogja azt, s a jövőkor átugrik rajta. Azért nem vettük fel
azt a «Koszoru»-ba. Most az a társunk, ki ezt ajánlotta, s ki azt, mint
tudjuk, maga szerzette, e visszautasításért ránk megneheztelt, s ime ma
már meg sem jelene közöttünk. «Genus irritabile vatum». (A költők
ingerlékeny nép!) Tartok tőle, hogy még gonoszabbra is képes. Azért azt
inditványozom előttetek, hogy a mai összegyülésünk legyen e helyen az
utolsó, s jövőre más helyet keressünk.

Mindenki helyeslé az indítványt. Az elnök megbizatik más helyet keresni.
A mentségtelenül kimaradt társ pedig még egyszer felszólíttatik, mielőtt
helyébe más választatnék.

– És most térjünk át a rendre. Biróczy Sándor barátom van feljegyezve
első előadásra.

A kis sánta ember felállt s elővonta bekecse zsebéből az avatag iratokat
s elkezdé recsegő, ráspolyhangú szóval:

– Ismét jutottam több rendbeli satyricus költeményekhez, a mik eddigelé
még unicumok.

– Kérjük felolvastatni.

– Az első Kovács József verse a «kopott nemesekhez».

Rettenetes egy gondolat! E század első felében egy ilyen blasphemiát
versbe szedni merni!

  «Földiek! Lehettek nemesek, meddő tök –
  Fejjel is, ha egyszer van kutyabőrötök.
  Lehettek, ha függnek gunyhótokban ősi
  Atyátoknak rozsdás fegyveri, köntösi.
  Mind nemes az, a ki megmohosult neve
  Elébe egy fakó görcsös «N»-et teve.
  Lám, a régiség is nektek az efféle
  Csuffá lett rangot már eb-bőrre festé le.
  Óh idők, erkölcsök! már ma a nemesi
  Rang az agarak közt csak a nyulat lesi.
  Ah nem! nem ily szinnel kell azt az isteni,
  Szivben lakó nemes rangot lefesteni:
  Mert ráillik árva, keseredett Dózsa
  Katonájára is a koszorús rózsa,
  Ha megsértett szive a felfegyverkezett
  Nemes elszántsággal azért fogott kezet,
  Hogy az elalélt Just a lármás kard nesze
  Által orvosolván, ismét felébressze.
  Azok érdemlik meg azt a nevet, a kik
  Közt a halhatatlan drága Virtus lakik;
  Nem az, a ki a holt ősöknek penészszel
  Bévont érdemik közt szunyókálván vész el.
  – – – – – – – – – –
  Én Nemes vagyok; de nem tudom a nagy Nem
  Fényétől elvakult Apám az e, vagy nem?

No hiszen jó szerencse, hogy akkori időkben az ilyen verseket nyomdai
festék nem sokszorozhatta, mert szerzőjükkel az a hármas fátum történt
volna, hogy először is a publikum beveri a fejét, másodszor a hatóság
lehúzza a bőrét és harmadszor a bőréből kiugratott lelke egyenesen a
pokolra esik.

A tíz biró egyhangulag méltónak itélte a verset a krónikába beiratásra s
engedelmet adott lemásolására is.

A kis sánta diadalizzadtan törlé meg serteborostás homlokát s satyrnak
illő szemöldeivel hunyorítva mondá, hogy van még egy másik is.

Ennek pedig a czíme: «A két forintos Tallér, a Vén Krajczár és Kajla
Márjás együtt való beszélgetése».

Ez pedig egy politiko-financiális gúnyköltemény, melyben a feketebankós
gazdálkodás van kegyetlenül ostorozva.

Egyhangulag felvétetett a krónikába.

A két bemutatott költemény a krónika nagyságához mért papirra volt irva,
hogy egyenesen beilleszthessék.

– Most következik Barkó Pál barátunk.

Ez a hosszú, csontos alak nagy buzgalommal tanulmányozza a keleti
nyelveket, minden üres idejét a könyvtárban tölti, abban görbült úgy
előre a nyaka; a vakáczió idején pedig gyalog elvándorol messze utakra s
kutat ősrégiségeket. Szavát ritkán hallani, pedig tízféle nyelven tudna
felelni akárkinek. Van tőle már egy érdekes ismertetés Juliánról, ki IV.
Béla idejében harmadmagával elindult az ősmagyarokat felkeresni;
visszajött és tudósítá a királyt, hogy a Volgán túl még van egy nagy
magyar nép, mely ősvallását tartja, saját betűket használ. Hanem aztán
jött a mongol csorda s végig sepert egész Európán. Az ősmagyar népet ki
tudja hová terelte el?

Barkó Pálnak azóta mindig az zúg az agyában, hogy milyen derék volna
ezeket az ősrokonokat valahol felkeresni a világ pusztaságaiban.

Most épen az ősmagyar betűket mutatja be társainak. Még a tizenkettedik
században a papok is ezekkel irtak; egyszerű vonalakból vannak azok
összetéve, miket könnyű volt késsel egy négyszögű pálcza négy oldalára
vágni, úgy olvasták a sort felülről lefelé. A magyar hitrege, a régi
pogány dalok ily botokra voltak felróva. A keresztyén hitbuzgalom
elégette azokat, a hol találta. A székelyföldön maradt meg egy templomon
még ilyen irás.

A fiatal krónikások nagy figyelemmel hallgatták az ifjú archæolog
értekezését, s azt is átvették a krónikába.

Harmadik előadó volt Jenőy.

Szent István koronájáról beszélt. Olyan dolgokat mondott el, a miket ma
is csak suttogva lesz jó tovább adni: hogy az a korona mindenestül,
gyöngyöstül, drágakövestül nem ér többet tízezer tallérnál, sőt egy
bécsi ötvös ajánlkozott, hogy ezer tallérból kiállítja mását, mégis
hetvenezer aranyat adott érte első Mátyás idejében az ország, hogy
visszakapja, pedig a hogy a rajta lévő képek és nevek bizonyítják, ez a
korona nem is volt soha szent Istvánnak a fején. Az angelus, a ki azt
hozta, nem valami angyal; hanem αγγελως, a mi görögül «küldöncz»-öt
jelent. Dukas Mihálynak valami embere.

A hallgatóknak hidegen borsózott végig a hátuk. Az ilyen felfedezések
megpróbálják még a legerősebb sziveket is. Épen mint mikor azt kell
hallani, hogy ezt a világot nem teremthette hat nap alatt az Isten; mert
ime itt vannak a geologia bizonyítványai ellene. – Az ember nem szereti,
ha az illusióit háborgatják.

Ez értekezés is felvétetett a krónikába, de utána lőn jegyezve, hogy ezt
soha le ne irja, tovább ne adja senki.

(Biz azt ki is nyomtatták már azóta).

Most következett Borcsay.

A himlőhelyes ifju sokat tartott szavalási tehetsége felől; neki nem
volt elég az asztal mellett ülve felolvasni a maga részét; ő szavalni
szokta azt könyv nélkül és kiállva a középre, hogy a két kezével
szabadon hadonázhasson.

Egy felfordított szürőkád volt a rostrum, onnan mennydörgött alá.

Szavalatának tárgya Csokonay Vitéz Mihálynak egyik titokban tartott
verse volt e czímmel: «Vallás.»

Hajmeresztő poéma.

Megtámadja magát a positiv vallást, gúnynyal és komolyan,
emberszeretetből, istenismeretből. Nem a pápista vallást; valamennyit;
mindenféle dogmát, religiót, legyen annak papja Érsek, Derwis, Boncz,
Rabbi vagy Superintendens! Megtámadja a tornyokat, templomokat s azt
meri mondani, hogy egy czifra toronynak az árából száz szenvedő embernek
lehetne menházat építeni.

E rettenetes költemény egy sötét, félig világított földalatti oduban
elszavalva egy hosszu, fekete ruhás papforma alaktól, más nyolcz fekete
ruhás papforma alak előtt, a legborzalmasabb conspiratió képét mutatta
fel, a mit valaha föld alatt forraltak.

Az egy szál gyertya úgy lobogott az asztalon, a körülülő arczokat
reszkető világításba hozva.

A szavalónak a tekintete pedig egészen fel volt magasztosulva.
Elfeledteté, hogy nem szép, hogy ragyái vannak: a lélek ült rajta,
csillagfény volt körülte. Azt mondják az ilyenre az igazhívők, hogy «az
ördög is szereti a magáét!»

Négy társa tapsolt neki és vivátot kiáltott; hatan hallgattak.

Egy vén theologus azt a megjegyzést tevé rá, hogy ez a költemény igen
szép; de egy századdal korán született és ránk nézve még akkor is nagyon
korán.

A többiek hallgattak.

Jenőy föltevé a kérdést, hogy beirassék-e e költemény a krónikába?

Titkosan szavaztak. Az volt a módja, hogy bezárt öklét mindenki egy
lefordított kalpag alá bedugta, s egy fehér vagy fekete czédulát hagyott
alatta.

Jenőy felemelte a kalpagot. Csak hat szavazattal öt ellen lett eldöntve,
hogy Csokonai ismeretlen verse befogadtassék a krónikába.

Következett a második kérdés: «szabad legyen-e e kölményről másolatot
venni?»

Jenőy feltette magában, hogy «nem»-re fog szavazni. Ha e költemény
kimegy innen, veszélyt fog hozni az egész társulatra. Maradjon ez a késő
kornak.

Aztán mikor másodszor fölemelte a kalpagot, hét fehér és csak négy
fekete czédula volt alatta. Egyik a feketék közül a sajátja.

Tehát «kettőnek» az először «nem»-mel szavazók közül kellett másodszor
«igen»-re szavazni.

Jenőy súgva mondá a mellette ülő sántának:

– Nem tetszik nekem az, hogy először hat, azután hét Vigyáznunk kell
egymásra…

A költeményt aztán mindannyian leirták, Borcsay dictandója után.

Azzal mindenki kiverte a pennáját, becsavarta a kalamárisa födelét s
elrejté azt a tóga zsebébe hátul. Az irásnak e napra vége van.

De még valami van hátra.

Csuka Feri felleghajtójának hármas gallérja közül előkerült egy
sajátságos instrumentum. Olyan mint a klarinét, de a rokon trombitával:
fa a fuvolája, a tölcsére öblös; a fuvója hosszu és vékony, mint a
tollszár.

Ez a «tárogató.»

Tiltott, üldözött hangszer. Kiáltó emlék azokból az időkből, a mikor még
rebellis kuruczok hordták zászlóikat egész Német-Ujvárig s harsogtatták
a szabadság-dalokat.

Össze kellett törni minden tárogatót. Nehogy még valaki belefujjon ez
ördöngős hangszerbe, s arra ismét előrepüljenek annak üregéből mindazok
az alvó dæmonok, a mik egykor a repkedő zászlókon szerettek lovagolni,
nyerítő paripák, csattogó szablyák hangjával véres menyegzőben
párosodni. Rég kiveszett már az ivadékuk is e harczbüvölő hangoknak.
Megégtek a tárogató forgácsaiban. Utolsó riadójuk az volt, mikor a
kemenczében pattogott a fájuk. A nótákat is elfeledte mindenki.

Utoljára fujták e nótákat a budai országgyűlésen a felgyült nemesi
banderiumok előtt, mikor a koronát Bécsből hazahozták; akkor hallatta
még egyszer a tárogató a «Héj Rákóczy Bercsényi!» indulót s aztán azt a
másikat: «Őszi harmat után.» Volt is nagy riadal Budán. Mintha a
félvilágot akarta volna vállára venni a magyar! Hanem már tizennyolcz év
múlva a nemesi felkelő banderiumokat ezzel a marssal vitték a táborba:
«hol lakik kend komámasszony? Kereszturban?» De úgy is vették hasznát.
Mert a másik nóta nagy hamar az lett, hogy «Retirálj, retirálj!
Komáromig meg se állj.»

A csittvári krónika ez eltemetett dalok hangjegyeit is őrzi. Csak
tárogató kell hozzá, mely azokat kiadja; meg ember, a ki a tárogatót
tudja fúni. Mert mesterséges eszköz az. Nehéz kitalálni a fúvásmódját; a
ki nem ért hozzá, egy sikoltó hangnál egyebet nem tud belőle kihozni, a
ki pedig tudja a nyitját, annak annyiféle hangot ad, a hányat kiván
tőle; sír, buzdít, harsog, kesereg, feljajdul, a levegőt hasítja s
megint panaszra fordul, egész a szellősuttogásig.

Maga a szóbeli értelme a Rákóczy nótáinak nem valami különös.

Annak a nótának a szövege, a mit az őrtüzek mellett panaszolt el a
tárogató, így szól:

  «Hejh a sasnak körme között,
  Körme között,
  Hervad mint a lép,
  Szegény magyar nép.
  Lám a német mily kövér,
  Bőribe se fér.
  Mégis mindig többet kér.
  Szegény magyar vér!»

Biz ez együgyü versecske; hanem mikor az a tárogató magyarázni kezdi a
fiatal diák kezében, mennyi emlékezet van abban! A ki hallja, azt
képzeli, hogy élt már akkor, mikor ennek a versnek a történetét
játszották, maga is részt vett benne, aztán meghalt, megint újra
született, a két élet között elfeledte az elébb történteket; hanem
ezeknek a láthatlan lényeknek az érintésére, ezekre a hangokra megint
megzendült a lelkében a megelőző élet minden emléke.

Még kevesebb jelentőségü a harczi riadója:

  «Hejh! Rákóczy, Bercsényi!
  Vitéz magyarok vezéri:
  Hová lettél Bezerédy?
  Nemzetünknek fényes csillagai!
  Ocskay?»

De ennek a nótája már a kétségbeesés rivallása. Az utolsó erőfeszítés
halottébresztő felhivása. Tűz van a hideg fában!

Lám azok a fiatal diákok, hogy hevülnek, hogy ég az arczuk a
kürtriadóra.

Pedig hát mit nekik Rákóczy? Bercsényi? Bezerédy?

Ki volt az az Ocskay?

Tanítja azt valaki? Tudja azt valaki?

A harmadik nótának a verse pedig épen igénytelen. Pedig az volt
legjobban eltiltva, megüldözve; sok ember megheverte miatta a börtönök
reves szalmáját!

Pedig hát mi van azon, hogy

  «Őszi harmat után
  Fujdogál a téli szél,
  Fujdogál a téli szél.
  Zöld erdő árnyékát,
  Piros csizmám nyomát
  Hóval födi el a tél,
  Hóval födi el a tél.»

Hanem ez volt az a dal, a melylyel a kiűzött fejedelem utolsó csapatjai
búcsút vettek a hazai hegyektől.

Az ő piros csizmáik nyomát födte el hóval a tél! S olyan jól elfödte,
hogy soha sem is tértek e nyomok többé vissza.

És még most sem tudja senki, a ki e búsongó búcsúdalt hallja, hogy mi
van abban, a mitől a köny a szemeket eltölti s a keblet elnyomja valami
nehézség.

Egyik lehajtá fejét az asztalra, úgy sirt rajta, a másik félre fordult;
az orientalista hátra szegte fejét, mintha távolba nézne; magának a
tárogatót fuvónak is két kövér csepp víz gördült végig duzzadó orczáján.

A sötét tógás alakok csendesen zengték a tárogató után:

  «Zöld erdő árnyékát,
  Piros csizmám nyomát
  Hóval födi el a tél,
  Hóval födi el a tél.»

… Perduellio volt e dalt énekelni!

Egyszerre a pinczegádorból, mint a behemóth kiáltása, hangzik Nagy uram
jelszava:

«Ad cantum!» (Fel dalra!)

A diákok egyszerre fellökik az asztalon lobogó gyertyát, s a következő
perczben a sötétben felzendül a leglármásabb bordal:

  «Hejh hajh! Igyunk rája!
  Úgy is elnyel a sír szája,
  Ott lesz fáradt testünk
  Csendes hazája.
  – Ez a bortól undorodik; –
  – Ez, mint szapu, sajtár íszik: –
  Ez nem iszik; – ez nem józan; –
  Itt is, ott is, nagy hiba van.
  Ejh hajh! igyunk rája!»

Mire a világosság kivülről megjelent a pinczében, a csittvári krónikának
híre sem volt sehol: kalamáris, iróeszköz eltünt az asztalról, helyette
ott állt a tiz itczés órros az asztalon, s minden diák kezében magasra
volt emelve a bádog pohár.

«Bacche! Éván! Evoe!»

A pinczének egy oldalbenyilója volt az, a hol a krónikások
gyülekezetüket tarták s odáig egy hosszu boltüregen kellett végig
menniök a behatolóknak két sor hordó között.

A szük thermopylæi szorosban feltartóztatni a maguk persáit vállalkozott
Borcsay egyes-egyedül, a míg társai a krónikát eltüntetik.

E leonidási vállalat abból állt, hogy Borcsay holt részegnek tettetve
magát, eléje ment az invasionalis hadnak s gáncsot vetett az egész
tábornak.

Állt pedig e tábor clarissime domine professor Muskotályiból, kit két
esküdt diák kisért lámpásokkal, mely lámpások méltánylandó
elővigyázatból sodronynyal voltak betörésmentesítve, és azonkivül két
iskolaszolgából.

Érdemes lesz megjegyeznünk, hogy épen ez a clarissime domine Muskotályi
volt azon nevezetes egyéniség, a kit a Dungó gunydala egy évtizedre
halhatatlanná tett, s a ki már egy év óta eszi a mérget a miatt, hogy
éjszaka a csufondáros dalokat impertinens nebulok az ablaka alatt
éneklik, s e méregevéstől úgy meghízott, hogy már imádkozni sem tud;
mivel hogy a két keze ujjait nem tudja egymásba tenni a kövérségtől.

Alacsony, köpczös termetét rókatorkos panyóka-mente fedi, mely alól
folytatáskép jön elő a kapcsos reverenda, akkori idők tisztes
viseleteképen.

Az a gonosz paniperda Borcsay tehát azt a hadi fortélyt találta ki, hogy
ő teljesen elázottnak tettetve magát, nagy tántorogva jött az eloltott
gyertyával, rekedt hangon rikácsolva hozzá a megfelelő nótát: «Hol
eloltja, hol meggyujtja, csak a szivem, csak a szivem szomorítja», a
mely nóta közben aztán oly veszedelmes összeütközésbe hozta az előre
lódult fejét a clarissime domine orrával, hogy szinte betörte azt.

Akkor aztán megijedt; hátrahőkölt s merev szemekkel bámult a szemközt
jövőkre.

«Hát maguk kicsodák?»

Olyan élethíven tudta adni a kábult részeget, a ki már senkit sem ismer;
azzal az üvegtekintetü szemmeredéssel, azzal az elejtett szájjal, azzal
a háromfelé esni akaró termettel, hogy első tekintetre szinte elhitte
neki a clarissime a comœdiát s mérgesen rivalt rá:

– Kend otromba részeg. Már engem sem ismer. Én physices professora
vagyok.

Erre a szóra a nagy gaukler bölcs képet öltött, a hogy részeg ember
szokott, mikor okosat akar mondani.

– Az nem lehet! Az én professorom nem jár ilyen késő éjszaka kocsmázni.
Az otthon van már és alszik. Ha pedig kegyelmed a physices professor,
mondja meg nekem, miért csavarodik a paszuly a karó körül balra, a komló
pedig jobbra?

Ezt persze Buffontól kezdve Diószegiig még eddig senki sem tudta
megfejteni; a miért is a clarissime nagyon megharagudott a kapczáskodó
diákra s rárivalt keményen:

– Menjen kend az utamból, kend részeg nebulo! Én inquirálni jöttem ide.

Erre a szóra a megrettenő részeget adta elő Borcsay. Elkezdett sírni,
ordítani, hogy ő most van itt legelőször; térdre esett, esküdött, hogy
soha sem iszik többet; bocsássanak meg neki, irgalmazzanak a fejének!
Megkapta a clarissime kezét, kebléhez szorongatta; s mikor az nagyon
mérgelődött már, mikor a két jurátus és két dárdás is segélyére sietett,
hogy a feltartóztatástól megszabadítsa termetét, akkor meg épen ahhoz
folyamodott Borcsay, hogy előkészületet tett oly kitörésekre, a miket
csak a viharos tenger s a még viharosabb bor szokott előidézni az
embernél, mely szándékolt eruptiótól ijedtében aztán mind az öt
megretirált s lőtávolon kivül helyezte magát. Denique Borcsay e
herczehurczával időt nyert társainak a krónika eldugására; mire az
inquisitio utat tört magának a benyilóig, már akkor nem volt ott más,
mint egy víg társaság, mely a hosszu asztalt körülülve, dalolt és
poharazott.

Az elnöki széken már nem ült Jenőy, hanem sánta Biróczy.

A diákok nem mutattak semmi meglepetést a clarissime megjelenésén.

A csárdázást tiltja ugyan az iskolai törvény, de nem veszik azt
szigoruan: a mit a büntetés mérlege is bizonyít; például a pápai
kollegiumban tíz garas volt a büntetése a kocsmában kapatásnak, s ezzel
egyenlő értékü a más kollegiumokban, hol a büntetést naturáliákban adták
ki (börtön, megdorgáltatás.) Annálfogva nagyon érthető volt a meglepett
krónikásoknak azon törekvése, hogy inkább engedjenek magukra bármily
magas foku kocsmai kihágást bizonyulni, semhogy annak a gyanujába
keveredjenek, a mit épen elkövettek: költemények szavalása! tudományos
értekezés! tárogató-fuvás! krónikaírás! Clarissime domine Muskotályi
ünnepélyes tekintetet akart adni arczának, a mi sehogy sem illett neki.
Az átkozott diák előtt egészen oda volt a tekintélye már. Pedig igazán
tudós ember volt. De szerencsétlen termete miatt kikaptak rajta s aztán
ő is üldözte a diákot. Akárhányszor meglátott az iskola falára
felmázolva veres krétával egy nagy gömböt, annak tetejében egy kis
gömböt, a nagy gömbnek négy vonással kezetlábat, a kis gömbnek két
ponttal, meg egy huzással szemet-szájat festve: alá sem volt írva a
neve, mégis tudta, hogy ő az ott. Még a tanodai táblán is ott találta
ezt a mértani ábrát; aláírva Q. F. D. Még sem volt jó kedve.

– Mit mívelnek kendtek itt? Kérdezé parancsoló orrhangon, s nádbotja
végével odakopogtatott az asztalra.

Sánta Biróczy érzé magát felhivatva az elnöki válaszadásra:

– Az exegeticát fejtegetjük. A kánai menyegző a textus.

– Nem kendhez szólottam. Humanissime Jenőy miért nem ül kend az elnöki
széken?

Jenőy előbb gúnymosolylyal vetette magát hátra székében; aztán diákos
humorral felelt:

– Ennek oka a physica szabályában rejlik: «de impenetrabilitate
corporum» a testek áthatatlanságáról. Mivel hogy Biróczy már ott ül, s
mivel hogy Biróczy «test», s mivelhogy «a testek» áthatatlanok, s így
két test egyszerre egy helyen nem lehet.

– Nemde, nem kend-e a krónikaírás prezidense?

Jenőy bámuló arczot csinált.

– Miféle krónikáé? A krónikon Budensét tetszik-e érteni? vagy Anonymus
Belæ regis notariusét? avagy Szalárdy krónikáját, vagy Márkus festett
krónikáját, vagy a carmen miserabile krónikáját?

– Ne csináljon kend magából bolondot. Kendnek becsületes arczához nem
illik a komédiajátszás. Kendtek itt tiltott conventiculumokat tartanak,
melyeket tilt Leopoldus I. törvénye, kendtek itt calumniákat
támasztanak; miknek büntetése megszabatik a II. 71-ben, a magas udvar és
az országgyűlési követek ellen rágalmazó verseket és pasquilusokat
jegyezve fel róluk.

– Depræcor! szakítá félbe Jenőy. Nekem mint juristának a törvények
idézését jobban kell tudnom; a conventiculumokat I. József törvényei
tiltják: 1599: 25. A calumnia pedig, melyet II: 71. megfenyít, nem
rágalom, hanem igaztalan perlekedés czíme. Az a calumnia, mely a
felséges udvarra vonatkozik I. István II. 53-ban fenyíttetik halállal, a
mely pedig rágalmat jelent az inclyti status et Ordines ellenében, ezt
az 1725: 7 és 9 bünteti kétszáz forintokkal.

A clarissime domine majd kiugrott a bőréből dühében.

– Nem azért jöttem én ide, hogy itt kend nekem a Tripartitumból
prælegáljon; hanem hogy adja elő azt a krónikát, hol van?

– Ilyen nevü állatról közöttünk soha említés sem tétetett.

– Casuista! Jezsuita! A nevekbe kötelőzködöl! Tudom, hogy egymás közt
Koszorunak nevezitek azt. Hol van a Koszoru?

Jenőy folyvást zavartalan humorral felelt:

– Koszorut csak kétfélét ismerek; az egyiket csinált virágból a
menyasszony fején, a másikat babérlevélből a sült malaczon. S minthogy
az egyik sincs e helyütt…

– Tace! Hasztalan a tergiversatio! Mindent tudok. Fel vagytok adva!
Valljátok meg bűneiteket őszintén; az büntetésteket enyhíteni fogja.
Adjátok elő irataitokat.

– Quæras! (keresd!) ordíta közbe egy bassushang. Barkóé volt az. S erre
unisono felkiálta a többi «quæras!» keresd!

A clarissime azzal neki indult a botjával végig kopogtatni a hordókat;
melyik kong? melyik üres?

A részeget játszó Borcsay pedig csak azért is felkapaszkodott egy hordó
tetejére, arra ráült, mint a lóra, a hogy Bacchust festik a kártyán s
onnan kezdett el dalolni:

  «Elindula Szent Péter Rómába,
  Botját veté vállára haragjába:
  Botja végén csutora,
  Csutorában jó bora.
  Iszik, mikor akarja,
  Fülöpöt is kinálja.»

Mindenki előtt ismeretes lesz az a tudományos experimentum, hogy ha egy
hordót, mely nincs egészen teli, alulról megkopogatnak, ott nem ád
hangot; ha pedig felül kopogtatják meg a fenekét, ott már kong; de még
olyan eset nem fordult elő a fent leirt időkig, hogy egy hordó, mely
akonájáig tele van, alulról megütve adjon kongó hangot. Clarissime
Muskotályinak adatott meg ez új «vacuum Torricellianum»-ot felfedezni.

A midőn ugyanis ahhoz a hordóhoz ért, a melyen Borcsay lovagolván,
insolenskedett, s annak a fenekét is megkoczintá nádpálczája
fogantyujával: ime a hangszer felül csak koppant, de alul döngő szózatot
adott.

– Ez az! Inte a clarissime kisérőinek, s azzal diadalmasan fordult az
elámuló diákhoz a hordó tetején. No most rugdalózzék kend! Most
invocálja Bacchust és Gambrinust! Hát kend mit szól ehhez, humanissime
Jenőy? a ki olyan physicus; nem tudná nekem megmagyarázni, mi okozza
azt, hogy ez a hordó alul kong, felül pedig nem ád hangot?

Jenőy zavarodatlanul felel:

– Egyszerü tudomány. Mindenki tudja, hogy a debreczeni bor «fel szokott
fordulni»: ez bizonyosan akkorát fordult, hogy alul került a levegő,
felül a bor.

– Majd végére járunk e nevezetes phœnomenonnak. Spirité! hívjátok ide a
csaplárost.

Nagy uram nem volt messze. Hozta már a kalapácsot.

– Ne törjük rajta a fejünket sokat: monda a clarissimének, megmondom,
hogy ennek a hordónak kettős feneke van; még a háborus világban készült,
s arra szolgált, hogy a rejtekébe dugdosta el a jámbor ember a félteni
való pénzecskéjét. Jelenben pedig semmi sem lévén benne.

– Semmi-e? Szólt gúnyosan a clarissime, a félszája szegletéből eresztve
a szót; no majd mindjárt analisaljuk hát azt a semmit. Nyissa ki
kegyelmed a hordó ajtaját.

Az igen egyszerü műtétel: a hordó feneknek van egy hermetice záródó
ajtaja, melyet egy vastag retesz szorít a fenékhez; ha e reteszt kiütik
belőle, menten ki lehet venni az ajtót.

Clarissime Muskotályi azt sem várta, hogy a jurátus belevilágítson a
felszabadított oduba; hanem sietett kurta térdeit meghajtani s
nádpálczájával belekotorászni a rejtélyes üregbe, hogy annak
elefántcsont fogantyujával kihuzza ebből a corpus delictit. A négy
assistens ugyan segített odanézni; míg Nagy uram kerek hasán összetett
kezekkel sopánkodott a diákok helyett: no jojczakát nektek szegény
latinusok! jojczakát neked csittvári krónika: elárult benneteket a
gézenguz Aszályi!»

A clarissime pedig addig húzta, addig vonta a botja kampójára akadt
papiroszörejü tárgyat, míg szerencsésen kirántotta azt a hordóból, s mi
vala az, egy irtóztató nagy koszoru vereshagyma.

– Ecce! Kiálta fel Jenőy. Ez a harmadik koszoru csakugyan nem jutott
eszembe.

E furcsa trophæum láttára féktelen hahotába tört ki az egész Sisera had;
nevetett maga Nagy uram is. (Hogy az ördögbe változott át az a krónika
vereshagymává?) Még a két jurátus is a clarissime háta mögött megesett a
röhögés ördögenek; nem ugyan fennhangon, de legalább pantomiában; mind
kettőnek a füléig szaladt a szája, s laposra hunyorult a szeme; mikor
pedig a clarissime hátra nézett, akkor hirtelen bekapta mindegyik a
száját s felrántotta a szemöldökét, de ha elfordult, megint csak
kilátszott mind a harminczkét foguk. Míg a szegény mendikás odahátul, ha
egyébbel nem mert nevetni, hát a nyakát huzta le a válla közé s a térdét
emelgette, azzal nevetett.

Hová lett hát a csittvári krónika? Az áruló világosan megmondá, hogy hol
van a rejteke? Egy olyan roppant foliáns, egy «elefantina moles» csak
nem dugható el akárhová.

A clarisime tüzet szikrázott a dühtől. S ebben a dühében meglátott az
asztalon valamit. Annak a láttára aztán földhöz csapta a botjára akadt
hagymafentőt s győzedelmes kegyetlenséggel mutatott az ujjával, a botja
végével arra a bizonyos tanújelre.

– Hehehe! Hát ez micsoda itt clarissimi? Ez a fényes cseppecske itt az
asztalon? Az ott egy tintacsepp!

Valóban egy áruló tintacsepp maradt az asztalon, s ez most mindent fel
fog fedezni.

– Kendtek itt nem ittak; hanem irtak! rikácsolt a clarissime, botjával
az asztalra kopogatva.

Jenőy észrevette társai arczán a veszélyt, melyben forognak. Nincs ahhoz
fogható veszedelem, mint mikor valakit egy hazugságon rajtakapnak; nagy
hősök, kik minden martyriumot ki tudtak állni; nagy gonosztevők, kik
semmi kínzástól meg nem puhúltak, egyetlen rajtakapott hazugság miatt
úgy el tudják veszíteni egész lelki keménységöket, hogy nem birnak
tovább tagadni; végig vallanak mindent.

Ennek hirtelen be kell vágni az útját.

Jenőy daczosan felugrott az asztal mellől s odavágva tenyerével az
incriminált tintacseppre, rázendíté az elátkozott refrainet.

«Csak azért is Dungó!»

Akkor egyszerre valamennyien utána, mint a bomlott óra:

«Dere düre duda Dungó!»

Mint az erdei ördögök fellázadása, olyan volt a bomlott zsivaj, a mi
erre keletkezett; a hány torok, annyi énekelte, s a hány ököl, a hány
csizma sarok, annyi dobolta, asztalon, hordó fenekén a veszedelmes
nótát:

«Debreczenben kidobolták,

Hogy a Dungót ne danolják.

Csak azért is Dungó!» és a többi.

A kitört rebellió egy időre megzsibbasztá a hatalom kezeit. Professor,
jurátus, dárdás elámulva vonult a biztos háttérbe, melyet, a mint a rosz
csont észrevett, «usgye fóre!» felkerekedett, neki az ajtónak; mire
valakinek eszébe jutott volna, hogy utánok menjen, már kinn voltak a
házból.

– Hiszen majd holnap megkaplak benneteket! börzsölködött utánok a
clarissime.

Igen: a diákokat; de nem a csittvári krónikát. Üthetik már ennek a
nyomát; nincs már az a pinczében. Azalatt a rövid idő alatt, a míg
Borcsay részegségi productiójával az inquisitorokat feltartóztatta, a
társak hirtelen szétszedték a krónikát s kiki egy darabot elrejtett
belőle a tógája alá.

Barkónak jutott a borjúbőrboríték, az csattogott olyan nagyon a tógája
alatt, mikor futott. Ki jött volna arra a gondolatra, hogy egy nyalábnyi
nagy pandektát a diákok zsebében akarjon megtalálni? Jenőy megijedt a
tintacsepptől, hogy az motozásra vezet; azért vetemedett arra a
kétségbeesett gondolatra, hogy a pasquill nótáját a kigunyolt nagy
hatalomnak szeme közé rivallja. Ez volt az egyedüli menekülés.

Őket ugyan valószinűleg ki fogják már most majd csapni az iskolából;
hanem a csittvári krónika meg van mentve.

– Valjon miféle bor lehetett az, a mitől ezek a gaz lurkók ily pogányul
lerészegedtek? mondá clarissime Muskotályi, megvizitálva a kancsót és a
bádogpoharakat sorban.

Hát nem volt azokban egy csepp bor sem. Nem ittak azok semmit.

Egygyel több bűnvád rájok nézve.



A RÁKÓCZY HARANGJA.

Másnap reggel hét órakor megszólalt a Rákóczy harangja.

«Dzimm-dzumm.»

Ennek a Rákóczy harangjának is van története.

Dicsően országlott erdélyi fejedelem I. Rákóczy György ajándékozott a
kálvinista Rómának egy óriási harangot, mely több volt száz mázsásnál,
körül szép bibliai mondatokkal átfonva, s az öblén a fejedelmi czímerrel
és a Rákóczy jelmondattal: (non est currentis, neque volentis; sed
miserentis Dei», nem a siető, nem az akaró nyer; hanem a kin az Isten
könyörül).

E dicső nagy harang nem fért el a debreczeni nagy toronyban, annálfogva
egy új tornyot kellett a számára építeni a templom mellé; mely torony
soha sem lévén bevakolva, úgy hivatott, hogy «vörös torony».

Onnan zúgott alá sátoros ünnepeken a Rákóczy-harang nagy felséges
hangja, hogy meglehetett azt hallani még Balmaz-Újvárosban is.

Mikor pedig Debreczen 1802-ben porig leégett, elpusztult a nagy
tűzvészben a vörös torony is. Minden egyéb harang megolvadt, csak a
Rákóczyt megolvasztani nem volt elég egy egész égő torony: azon tüzesen,
de olvadatlan zuhant le az égő gerendák közül, s a talajba vágta magát.
Akkor tudatlan népek odarohantak, hogy jót tegyenek vele, s elkezdték
vízzel öntözni. Ettől azután elvesztette a hangját. Mikor ismét
felhúzták az újon felépült toronyba, nagy szomorodva tapasztalák a
hívek, hogy a fejedelmi híres harang a hajdani hatalmas «bimm bamm»
helyett csak egy szomorú, panaszteljes rekedt hangot ád: «dzimm dzumm!»,
mintha ez is csak kisérteni maradt volna meg a világban, valamint annak
a nagy családnak a neve, melynek czímerét viseli, s melynek utolsó
ivadékát is már az iz-nikmidi kaktusbokrok födik, s a hol még a nevük
előfordul nyomtatásban, a censor vörös plajbásza egy R....y-t csinál
belőle, s a kik fenhangon beszélnek még róluk, csak olyan fuladt hangon
teszik, mint a harangjuk: «dzimm dzumm!»

Nem is szólal az meg már valami örvendetes alkalomra; csak mikor valami
gyász van.

A civis tudja már, mikor azt a hangot meghallja, hogy ez a lélekharang,
egy elszállandó léleknek «szegény bűnös» halálharangja: diákot csapnak
ki az iskolából.

A mi valóban hasonlatos a meghaláshoz. Kiűzetni az «alma mater»
kebeléből. Coriolán keserűsége, Foscari megtört szíve. Ovid könyekkel
hintett versei beszélnek arról nagyban, mi lehetett az kicsinyben, ha a
dicső kollégium florilegiumából egy olyan virág kitépetett, a melyre az
interdiktum rámondta: «mérges növény!» Hová menjen az? mely kert fogadja
azt be többé?…

… A tegnapi kihágás szereplői a sedes elé voltak idézve. Erre húzták meg
a rekedt harangot egyszer. Mikor az háromszor fog szólni, az azt
jelenti, hogy el vannak itélve.

A kollégium előtti tért, meg a nagy piaczot korán reggeltől késő délig
nem foglalkodtatá egyéb beszéd, mint az a nagy eset, a mi most odaben
folyik. Egyik ember a másiktól megtudta, hogy mi veszedelem történt. A
diákok a nagy erdőn verekedtek. De bizony nem verekedtek, hanem ördögöt
idéztek. Azért sem azt tették, hanem összeesküvést csináltak. Új vallást
akartak kezdeni, a melyben nincs se pap, se esküvő. Csakugyan megvertek
egy professort. Jól tették. Nem jól tették! A Dungót is danolták. Egymás
vérét itták…

Ez azután így folyt a talyigásokon kezdve a sulyomáruló, sült tökkel
csábító, mézkenyérkereskedő, pattogatott kukoricza pazarló
asszonyságokon végig, az őgyelgő kurta gubás, zsiros subás, makrapipás
férfiközönségen átszürődve a tulsó oldali paprikás szalonna-bazár
tulajdonosokig, ezerféle változataiban a leleményes fámának.

A kollegium kapui pedig ilyenkor zárva voltak.

A «coetus» termében ült a «sedes». Az összes tanári kar teljes
ornátusában. Elnökölt maga a rector professor, nagytiszteletű doktor
Járai Ezsaiás uram ő kegyelme; a ki maga véghetetlen tudományú férfiú,
nagy archæolog, philolog, orientalista, jurista, exegeta és homileta;
egy szóval: polyhistor! Kit jellemez az együgyű diáknak azon mondása:
«vajha én nekem csak annyi tudományom is volna, a mennyi a professor
úrnak a kisebbik fejében van». Értve alatta azt a diónagyságú szemölcsöt
a nagytiszteletű úr kopasz fején, mely úgy díszlett azon, mint egy
kakastaréj. Pedig olyan apró, összetöpörödött férfiú volt különben a
nagytiszteletű úr; csak hogy vonásai hozzá voltak szoktatva, hogy nagy
tekintélyt tartson velük: mikor a félszemöldökét felhúzza magasra,
mindig magasabbra, a jámbor examinált vagy benevolizált diák úgy érezte,
mintha az ő fejét húzná egyre feljebb vele, s mikor aztán egyszerre
megint lehúnyta azt a félszemét s csak a másikkal nézett rá: szinte
nagyot zökkent a földre leestében a szegény diák.

Hanem azt az egyet el kell ismerni a nagyon tisztelt törvényszékről,
miszerint el volt látva azzal az intézménynyel, hogy a mit nem akart
megtudni egy criminális esetből, hát azt nem tudta meg.

Ilyen intézkedés volt az például, hogy a vádlottakat egyszerre és együtt
vallatták. Kiki hallhatta, hogy a másik mit mondott? ha esze volt, ahhoz
alkalmazta magát.

Ismerjük a «domine Nega» (úrfi, tagadj!) történetét.

Legnehezebb volt a legelső vallatott állapotja; annak kellett nagyon
vigyázni, hogy olyasmit ne mondjon, a mivel az utána következőket
ellenmondásokba keverheti.

Hanem hiszen ravasz rókával volt dolguk.

Sánta Biróczy nem hiába készül prókátornak. Ledisputálja ez a napot az
égről.

– Humanissime Biróczy! szólítá ki őt a középre a rektor úr énekszerű
hangja, melynek azon szép tulajdonsága volt, hogy kottára lehetett volna
szedni, mind hanglejtési, mind ütenykülömbségi változatainál fogva.
Mondja meg kend, kik voltak jelen a kend elnöklete alatt Nagy uram
pinczéjében?

Biróczy még jobban behúzta a nyakát a válla közé, mint egy sánczba;
onnan védelmezte magát.

– Nem emlékezem rá.

– Miért nem emlékezik kend rá?

– Mert részeg voltam.

– Miért volt kend részeg?

– Mert sokat ittam.

– Nehogy végig elmondja kend azt az anecdotát az egyszeri diákról: «mert
szomjaztam, mert bort szomjaztam, mert sok bort szomjaztam»; lévén az
nagyon ismeretes és triviális anecdota. Hanem arra emlékezzék kend
vissza, hogy minekelőtte ittak volna mit cselekedtek?

– Danoltunk.

– S minekelőtte danoltak volna?

– Ismét ittunk.

– Tud kend valamit arról a könyvről, a minek neve Koszorú, vagy
«csittvári krónika?»

– Igenis, láttam egyszer nagytiszteletű Muskotályi professor úrnál.

– Bolond kend! bolond kend! bolond kend! kiálta közbe a jelenlevő úr.
Bíz énnálam nem látta kend; ne hazudjék kend olyan nagyokat.

Biróczy még magasabbra húzta fel a vállát.

– Én csak azt mondom, a mit tudok.

– S mit tud kend a krónika tartalma felől? folytatá a vallatást a
rektor; kezével intve a seniornak, hogy a jegyzőkönyvbe az utóbb
mondottakat be ne vezesse, mert hiábavaló scurrilitások.

– Benne van a «szentek hegedűje.»

Ez pedig egy igen kegyes tartalmú énekes könyv volt.

– Apage satanas! Kiáltott közbe clarissime Muskotályi; volt bizony benne
az «ördögök dudája», de nem a «szentek hegedűje».

– S miért énekelték kendtek a clarissime domine előtt amaz exsecrált
gúnydalt ott a pinczében? Kérdezé a rector.

Biróczy orczátlan vakmerőséggel felelte rá:

– A clarissime domine maga kért fel bennünket arra, hogy nagyon szeretné
azt a nótát meghallani, mert még soha sem hallotta.

(Pedig minden éjjel azzal költötték fel.)

– Satis! mehet kend hátra! Álljon elő sequens, humanissime Barkó Paule!

A hosszú diák kiállt a középre s kezeit egymásba téve, mohamedanus
komolysággal várta a kérdéseket.

– Humanissime! Szólítá meg a középre állítottat a rector; kendtől
okosabb beszédet várok, mint antistesétől, kit perversus embernek
ismerünk mindnyájan. Feleljen kend nekem egész becsülettel, minő
szövetség köti kendteket egymáshoz? Van-e kendteknek adott szava,
egymást el nem árulni?

Barkó egykedvű nyugalommal nyitá fel száját ezen mondatra:

«Vermis szözündin gecsen, kendi dsánindin gecsen.»

A senior nótárius kezében megállt a toll; nem tudta, hogy már most hát ő
mit irjon?

A rector szemöldöke magasra feszült fel.

Egy odvas foga volt: – mikor valamin nagyon tanakodott, a nyelvét erre
az odvas fogra szokta tenni, mintha az abban lakó spiritus familiáristól
kérné a tanácsot, hogy mit mondjon?

– Értem humanissime! Ez törökül van mondva. Annyit jelent, hogy «a ki
adott szavától elválik, saját lelkétől válik el». De már most feleljen
meg kend ezen kérdésemre: tudja-e kend, hogy egy titkos conspiratió
által magát a legfőbb hatalom üldöztetésének tette lészen ki? Mi
védelmezi meg kendet, ha ez kitudódik? Vallja meg bűnét őszintén, hogy
magát megszabadítsa.

Barkó ugyanoly hideg lárvakemény arczczal mondá el válaszát:

«An ki ezdeszti merdumán gurikht, szeres der dsezai Hakk avikht.»

A nagytiszteletű úr még magasabbra feszíté fel szemöldökét s homloka
ugyan csak verítéket izzadott. Ez a nebulo most meg már perzsául felelt
neki. De ő is birt e fegyverrel s nem érzé magát legyőzetve.

Az odvas fog egy ideig tanácskozott a rátett nyelvvel.

– Jól van, humanissime. E mondás perzsául van s azt jelenti: «A ki az
emberek kezétől megmenekült, az fejét az Isten büntető hatalmába
akasztotta.»

A nagytiszteletű úr büszkén jártatta végig e mondat után fél szemöldöke
alól kerekre nyilt szemét a körülállókon, s szótagolva diktálta a jegyző
tolla alá mind az eredeti mondatot, mind annak fordítását; mintha az a
legrendesebb dolog volna.

Most azután folytatta a vallatást.

– Látom édes fiam, humanissime, hogy milyen szép tudomány lakik kendben.
Egykor tán velünk együtt ülhetne cathedrát, sőt annyira vihetné dolgát,
hogy a keleti követségnél tolmácsul alkalmaztatnék s örök hivatalba
jutna. Ha csak ilyen rosz társaságba nem keveredett volna. De még jókor
a megtérés. Valljon meg kend mindeneket, térjen meg a gonosz útról, s
legyen minden megbocsátva azontúl.

Erre aztán a következő választ adta Barkó:

«Teviz birle beklik tözide oturmaktin; Szever birle csikailik tozida
jatmak jekdir!»

A nagytiszteletű úrnak kövér izzadságcseppek kezdtek végig csorogni az
orczáján: ez a nebuló minden tudományából kikérdezi. Ámde van abban a
kopasz fejben elég.

– Értem fiam. Nem zavartál meg a tatár felelettel. Mondásod tatárul ezt
jelenti: «Többet ér baráttal a szegénység porában feküdni; mint
ellenséggel együtt a hatalom trónján fényleni.» Ez bizonyítja kemény
megátalkodottságodat; azért nem is kérdezek tőled semmit; recedas, állj
hátra!

Nem bizony, mert attól félt a doctissime, hogy a negyedik kérdésre
sanskrit nyelven fog megfelelni a haszontalan ficzkó, s ebből épen csak
annyit birt a rector úr, a mennyi abban a kisebbik fejében elfért.

– Sequens! Humanissime Jenőy.

Jenőy a törvényszék elé lépett.

– Nagytiszteletű iskolaszék: kezdé az ifjú; nem várom be a kérdő
pontokat, nem az összevissza vallatást. Tudomásom van a tárgyról s
beszélni fogok felőle önök előtt; nem a hogy vádlott és biró beszélnek
egymáshoz, hanem mint férfi férfiakhoz, ki tisztelettel tartozik azoknak
s becsülést követel magának. Itt két irányú bűnvád van ellenünk
fordítva. Az egyik az, hogy az iskolai fegyelem ellen kihágást követtünk
el: elmulasztottuk a vasárnap délesti templombamenetelt, tiltott ruhában
tilalmazott helyre gyülekeztünk, ott az iskolai előljáróság jelenlétében
féktelenkedtünk, sőt egy tiszteletreméltó tanári személyt gorombául
insultáltunk is. A második vád pedig, mely bennünket terhel az, hogy
mindezen kihágások csak egy nagyobb vétség elpalástolására lettek
elkövetve, mely vétség egy szóban leli kifejezését: «a csittvári
krónika».

– A distinctió tökéletes, szólt közbe nagytiszteletű Járay uram.

– E két váddal szemben kétféle védelem van. Az elsőnél teljes
magamegadás, sajnálata a megtörténtnek, bevallása a vétségnek s nyugodt
elvárása a büntetésnek; a másodiknál pedig határozott elutasítása minden
felfedezésnek, vasbaöntött válaszadás minden kérdésre: «nem akarok! nem
akarok! nem akarok!» Miért kérdik önök, hogy mi az a csittvári krónika?
Nagyon jól tudják önök azt. Nemzedékről nemzedékre adott ereklye az,
melyet mindig a fiatalság őriz. Ülnek itt többen a törvényszék
asztalánál, kiknek kezeirását tartogatják ama lapok; mert hiszen fiatal
korában minden ember szabadelvű, rajongó és felmagasztalt. Azért száll
ez mindig diák kezéből diák kezébe. Mert mikor innen elmegyünk, közülünk
is lesznek főpapok, főhivatalnokok s akkor mi is megfordulunk saját
magunk ellen, a kik hajdan voltunk szabadságszerető, merész gondolatú
fiatal emberek. A csittvári krónika volt, van és lesz; s a milyen
bizonyos, hogy nem azoknál van, a kiknél volt, olyan bizonyos, hogy nem
azoknál lesz, a kiknél van; nehogy megtörténhessék, hogy valamint a
«múlt» üldözi most a «jelent», úgy a jelen üldözhesse valamikor a
«jövendőt».

Rector professor úr mind a két szemöldökét felhúzta erre a szóra, mint a
ki érzi, hogy most nagyokat nagyobbakkal kell megfáczolnia, s nem
engednie, hogy a vádlott a biró fölé emelje fejét.

– Nagyon szeretem, humanissime, hogy őszintén és nyilt homlokkal
beszéltél előttünk. Azt sem titkolom, hogy azon ifjak közé tartozol,
kikhez szép reményeket kötöttünk és sokan szerettünk. Még azon felül az
is köztudomású dolog, hogy nagyanyád a mi főiskolánknak hatalmas
patronája és alapítója. Tehát hármas okunk vagyon, hogy törvény és
szigorúság helyett kegyelmet és bocsánatot hagyjunk erőre jutni. Légy is
meggyőződve, hogy azon illetlen megbántásért, melyet egy hivatalos
személyen s az iskola tekintélyén elkövettél: a megbántottakban találod
a legbuzgóbb kegyelemkérőidet.

(«No ezt nem mondhatnám», dörmögé clarissime Muskotályi.)

– Ámde légy készen arra mind te, mind czinkostársaid, hogy ha ti a
bűnpalásttal eltakart bűnt fel nem feditek, s vasból öntött tagadással
álltok elénk, mink vassal fogunk a vasra visszaütni s nem nyersz
irgalmat előttünk sem te, sem az utolsó közöttetek. Te, a vádlott,
visszavádolod biráidat. Azt mondod, amaz emlékezetes könyvet egykor a mi
kezeink is irták, szaporíták és megőrzék. Ez nem lehetetlen. De a mik
abban a ti időtökig megirattak, sem az égi biró, sem a belső biró azért
a krónikairókat el nem itélheti. A kitől félhetnének a miatt, a mit
irtak, egyedül a világi hatóság. Ez is elég ok ugyan a félelemre. S nem
tagadhatom el, hogy álomháborító gondolat azt tudnia valakinek, hogy
egyszer könyelmű ifjukorában valamit leirt, a mi ha most a százszemű
Argus tekintete elé kerül, vagyonát, szabadságát, fejét veszítheti
miatta. Hiszen ugyanazon krónikában olvashattátok, mert én is olvastam
azt, hogy Bónis Ferencz alispán hogy vesztette el fejét és vagyonát
egyetlen accentus elhagyása miatt: midőn a szatmári kapitány azt kívánta
tőle, hogy küldjön neki «élést» s ő visszafelelt rá: «majd küldök neked
élest» s ez egy accentusi hiba tréfájáért a fejével fizetett meg. Még
friss előttetek Martinovich és társainak emlékezete, kiket egy irott lap
vesztett el. Ámde ti mind ennél többet cselekesztek. Ti propagandát
csináltok hazánk kőszikla alapja, a nemesi rend ellen; ti szarvat
emeltek egyedüli erős várunk, a vallásos hit ellen!

Jenőy arczát elhagyta a vér.

«Jaj nekünk, sugá Barkónak. Itt az odium theologicum!» (A hittani
gyűlölség.)

– Tagadhatjátok-e, hogy ilynemű iratokkal terheltétek meg azt a könyvet,
melynek eddig mást nem kellett kerülni, mint a hatalom pallosát, most
pedig kerülnie kell annak még a nemesi fringiát s a pásztori botot is,
melyek mind üldözésére indulandnak el; hogy a hol megtalálják,
megégessék, nehogy ő legyen az a máglya, a melyen mindnyájan megégünk!
Minő kakodæmon szállta megsziveitek, hogy ily gonosz lejtőnek
rohanjatok? Midőn az ország csak alig szerezte vissza nemesi előjogait,
ti elkiáltjátok magatokat nem kell nemesség! a kutyabőr maradjon a
kutyáé! Midőn csak alig birtuk a német nyelv nyilait kitépni bőrünkből s
áttörhetlen pánczélunkat, a classicus latin nyelvet, felöltöttük, ti
előálltok kiabálni, hogy nem kell a holt nyelv! Pedig a halál utáni élet
örök élet! S ti azt akarjátok, hogy levessük e pánczélunkat s meztelenül
álljunk ki, a magunk meztelen magyarságával a vértezett ellenségnek
ismét?… Csak alighogy türve van egyházunk, még most szedegetjük össze
garasonkint az áldozat-siclust, hogy templomaink helyett, miket tőlünk
erővel elvettek, újakat építsünk; még alig száradt fel az irás
Biharvármegye jegyzőkönyvében, melyben kimondatik ránk, hogy a hol
templomot építettünk, iskolát nem szabad építenünk, s a hol a kántor
tanít csak szóból taníthat, de könyvet nem szabad gyermekeink kezébe
adnia; s ha egy ábéczét lelnek nála, börtönbe vettetik: és ti már azzal
álltok elő, hogy minek a templom? minek a vallás? bolondok, a kik egy
czifra tornyot építenek! és csufságot tesztek azokból, kik a pædagogus
martyr életére vállalkoztak? A budai diætán már törvényjavaslat lett
előterjesztve az iránt, hogy a mi papjaink is nemesi rangnak
örvendjenek; a hogy ki van az terjesztve az oláhok pópáira. Hittük és
reméltük, hogy e dicsőségben részeltet is bennünket a nemzet, s ti most
előálltok s azt mondjátok: minek a papnak a kutyabőr? elég kutya az már
úgy is!

Ez volt a legkeményebb vád, a mi ellen nem lehetett mentség.

– De még nincs vége a bűnök lajtsromának, folytatá a rector. Kendtek még
a magyar koronát is kigúnyolták. Ez nem reformatió tárgya, urak! Azokhoz
a szentekhez, a kik a magyar koronára vannak festve, semmi köze sem
Luthernek, sem Calvinnak, azok a nemzet szent képei, s azok ellenében
nincs iconomachia (szentkép-harcz) és ha ördögök volnának is arra
festve, vagy gúnyképek, még akkor is a mi tiszteletünk tárgyai lennének.
Csak alig múlt nehány tizede, hogy a nemzet ezt az ereklyéjét
visszakapta; milyen nagy triumfális processió volt az, mikor azt
visszahozták az országba! Hogy fogadták zászlókkal, banderiumokkal, hogy
hintettek az útjára a haza szűz hajadonai virágokat, hogy járt fel
tiszteletére Buda várába a nemzet ifja, véne; mert tudta mindenki jól,
hogy ez az a varázsgyűrű, mely bennünket együvé tart. És most egy
csoport gyermek előáll könnyelmű szóval s feszegetni kezdi, mennyit
érhet latszámra, darabonkint azon megbecsülhetetlen kincs; elmondja,
hogy egy ilyen felfordított aranybográcsot egy bécsi ötvös bizony ezer
tallérért is csinálna, sőt különbet; és hogy párosítsa a szentségtörést
a tudatlansággal, még azt is kétségbe hozza, hogy e korona szent István
fejét érte volna, mivel később élt emberek nevei vannak rajta: arczul
ütve a históriát, mely világosan tanítja, hogy a korona két darabból áll
és a külső ágas karikáját küldte a görög despota. Ime ilyen adatokkal
gazdagíták kendtek amaz emlékezetes könyvet: tagadja-e azt kend, vagy
bevallja?

Jenőy összeszorítá vékony ajkait, s azután elszántan felelt:

– Quod dixi, dixi; quod scripsi, scripsi! (A mit mondtam, megmondtam a
mit irtam, megirtam.)

Tízen kiálták utána egyszerre:

«Et nos itidem diximus!» (És mi is ugyanazt mondtuk.)

Tíz társa nyújta egymásnak kezet.

A nagytiszteletű úr most hosszas ideig tartott tanácsot nyelve hegyével
és odvas fogával.

– Fiaim, szólalt meg azután otthoni természetes hangján; most nem úgy
szólok hozzátok, mint biró vádlottakhoz, hanem mint atya gyermekeihez. A
vétekről, melylyel vádolva vagytok, meg vagyok győződve. De
tanúbizonyságaim nincsenek rá. A corpus delictit, a vétkes krónikát el
tudtátok rejteni szem elől, hogy senki rá nem akadhat. Maga azon egy
társatok, a ki töredelmes szívvel és szent borzadálylyal fedezé fel
előttem a legutóbbi lapok adatait…

(– «A hetedik szavazat!» sugá Jenőy Barkónak.)

– Ugyanaz sem volt rávehető, hogy felfedezze, hová rejtétek el e
krónikát? És ha megkaphatnók is azt, ugyan őrizkednénk benneteket «a
miatt» elitélni, mert periklitálnánk általa egész iskolánk jövendőjét, s
a világi hatóságoknak adnánk okot a beavatkozásra. Ellenben erős
indokaink vannak ellenetek az iskolai kihágás, a fegyelem és tisztelet
elleni vétség miatt a legszélső szigort alkalmazni. Azért azt tanácsolom
tinektek, adjátok elő önkényt ama veszedelmes könyvet, ne legyen az
ellenetek fordítva semmiképen; hanem itt mindnyájunk szemeláttára
vettessék be a nagy kandallóba s legyen az ő hamújába eltemetve mind a
ti bolondságotok, mind a mi keserűségünk. Ha pedig megátalkodva
eltitkoljátok azt, legyetek készen, hogy azért a másik bűnötökért, mely
bebizonyítható, a legnagyobb szigorával a törvénynek fogtok megsújtatni.

Most egy ünnepélyes csend pillanata következett. Jenőy végig hordozá
tekintetét társainak arczán. Egy sem süté le szemeit előtte.

– Uraim. Nagytiszteletű iskolaszék! szólt Jenőy; amaz emlékezetes
könyvnek 1802-őt viselő lapján egy jegyzet foglaltatik a margóra irva,
mely így szól: «és e rettenetes tűzveszély közepett, midőn a templom és
kollegium s az egyház melléképületei mind sorban égtek, egyikében a
«gunyhók»-nak két benszorúlt diák maradt meg. E krónika őrei voltak
azok, kik az égő házból ki nem jöhetvén, a földre letették a krónikát és
arra ráfeküvén, öntestökkel védelmezék azt meg az összeégés ellen.

«Factum!» szólt közbe a rector. «Karika János volt az egyik megmentő
neve.»

– Ez ív utolsó lapjának margójára pedig ez «lesz» irva, folytatá
felemelt hangon Jenőy; hogy a midőn e krónikát egy társnak árulása
veszélybe hozta, akkor tizenegy tanuló öntestével védelmezé meg azt a
megsemmisülés ellen, és inkább választotta a számüzetést, az
életpályából kiveretést, hogysem árulója legyen az ereklyének. «Est Deus
in nobis!» (Isten él bennünk!)

A vádlott társak rádörmögték:

«Amen!»

A rector inte nekik, hogy távozzanak ki a teremből.

Az előteremben a jurátus diákok között megpillantá Jenőy az áruló
Aszályit.

– Miért árultál el engemet? sugá neki.

– Miért voltál első eminens? felelt az, kielégített irigység
kifejezésével arczán, miért nyertél el minden kitüzött jutalmat előlünk?
Miért protegált úgy minden ember?

– «Mea maxima culpa!» (Ez az én legfőbb bűnöm) sohajta Jenőy.

Odabenn sokáig nagy és heves disputa volt a nagytiszteletű urak között.
Elhatározott szándék volt, hogy a lázadó fiatalok a tanodából
számüzessenek; csak az itélet fogalmazásában volt erős összeszólalkozás.

«Fentnevezett tanulók az iskolai öltöny levetése, világi öltöny
felvevése és törvényellenes kihágások miatt az iskola falai közül
elmenetelre tanácsoltatnak.»

A rector professor az «és törvényellenes» szavak közé ezt kivánta
igtatatni «így», a mikor azt n természetesen úgy hangzanék az itélet,
mintha a diákok minden kihágása a világi öltöny felvevése lett volna, a
miben pedig kettőt kivéve, a többiek nem is részesültek. Ezt Muskotályi
tanár természetesen ellenezte. Már csak a históriai igazság kedveért is.
Azonban egyik jurátus bizonyította, hogy a többieknek is a lószőr
nyakravaló helyett fehér patyolat volt a nyakukon. Ez bizonyított, s az
«így» közbe lett szúrva. Ez enyhítette az itéletet.

Midőn a contrascriba (ellenőr) szava belépésre hivá fel a vádlottakat: a
tizenegyedik után humanissime Aszályi is beszólíttatott. Valószinűleg
szembesítés végett.

Azonban több vallatás nem fordult elő. Az itélet készen volt már.

A rector felolvasá azt a vádlottak előtt.

Öten, mint főczinkosok: Jenőy, Biróczy, Borcsay, Barkó és Csuka az
iskolából mindenkorra kitiltatnak, eddigi bizonyítványaik kiadatása
mellett. Hatan tizennégy napi carcerre itéltetnek, kenyeren, vizen, és
az electióknál, s akademika promotióknál tizenöt társsal hátrább
tétetnek, itéleteik a fekete táblára kifüggesztetnek, s azoknak
foganatba vétele a harmadik harangszónál azonnal megkezdetik.

E komoly, keserű pillanatban kötelességének tartá a rector professor egy
kenetteljes búcsúztatót tartani a számüzött ifjakhoz.

– Szerencsétlen ifjak, mi lészen már most ti belőletek?

De ketté szakította az egész malasztos orátiót a gonoszvérű sánta
Biróczy felkiáltása:

«Ma diák, holnap katona!»

S azzal megindult az ajtó felé azokkal a jobbra-balra sántító
kacskalábakkal, azzal a vállaközé húzott sertehajú fejjel, azokkal az
idomtalan hosszú kezekkel; hogy erre a mondásra és jelenetre az egész
venerabile consistorium oly féktelen hahotában tört ki, mely még a
rector professort is magával ragadta; ki e gnóm alak gúnyos parodiájára
elfeledkezék róla, hogy az orientális népek nem nevetnek nyilvános
helyeken, s kaczagott, hogy a szék rázkódott alatta.

Azután pedig nagyon megharagudott érte.

– Perversus nebuló; takarodjék kend ki innen! A törvényszék auctoritását
eképen compromittálni.

Sánta Biróczy még egyszer visszafordult, csipőjére tette a kezét s egy
olyan heroicus tekintetet vetett büszkén a venerabilis sedesre, hogy az
még egyszer összeomlott a visszatérő kaczagás miatt; mely nem is szünt
meg addig, míg az elitéltek mind el nem hagyták a termet.

Csak Aszályi nem nevetett. Ő megbotránykozottan emelgeté szemeit az ég
felé, kezeit összekulcsolva, s ott maradt, miután a többiek eltávoztak.

Mikor aztán ő már egyedül volt ott, akkor a rector professor arczára
ismét visszatért a birói komolyság:

– És most kenden a sor, humanissime Aszályi. Kend bevádolá társait az
iskolaszék előtt, hogy azok egy tiltott könyvet rejtegetnek a nagy
erdőn, Nagy uram pinczéjében, egy hordó fenekében. Kend nem mondott
igazat, mert a vád alá eső könyv sem a hordóban, sem a pinczében, sem
sehol nem találtatott, kend ez által iszonyú skandalumot idézett elő.
Ennélfogva kend az iskolából örök időkre kitiltatik, kicsapatik,
kiüzetik. Testimoniumába pedig sub rubrika «ex moribus» beiratik e szó
«calumniator!» (rágalmazó.)

Dzimm-dzumm! A második verset zúgta már a Rákóczy harangja, annak
hirdetéseül, hogy a nehéz itélet ki van mondva.

Mikor a harmadik verset fogja rezegni, akkor már mennek a kitiltottak, s
harangoznak nekik, míg a városból kiérnek: mint a hogy szokás harangozni
a halottnak a temető kapujáig.

Három órai idő volt engedve a kitiltottaknak, hogy motyóikat
összeszedjék s azután hátukra véve, menjenek Isten hirével. Nincs már
szolgálatukra dárdás, a ki utánuk czipelje a vászonkuffert.

Délután nem tartatott előadás, hagyományos szokás szerint. Lehetnek hű
barátjaik a szerencsétleneknek, kik el akarják őket kisérni, legalább a
város végéig, talán még tovább is. A hatóság hunyjon szemet a kegyelet
előtt.

Ez a három órai idő pedig épen elég volt arra, hogy a város népessége
mindent megtudjon hegyiről tövire, hogyan, mi mondatott a sedesben? Mi
volt a diákok vétsége? Hogyan védelmezték magukat? Milyen nagy dolgokat
vágott oda a vaskalaposoknak Jenőy? hát Barkó hogy replikázott nekik
tatárul, törökül, perzsául! Hát még a sánta Biróczy, hogy tréfálta meg
őket víg ötleteivel! S most ezeket mind kicsapták. Az iskola szeme
fényeit! Még Borcsay is, a ki úgy prédikált nagypénteken, hogy minden
ember sírt rajta! Rettenetes dolog ez! Olyan diákot kicsapni, mint
Jenőy, a ki példája volt a jó erkölcsnek! No meg olyant, mint Barkó
Pali, a ki tíz nyelven tud beszélni. A rectoron kívül egy professornak
sincs annyi tudománya. Szörnyűség ez! Aztán miért? A «csittvári
krónikáért!» A ki nem tudta is, hogy mi az a csittvári krónika? annyit
tudott róla, hogy az egy tűzre máglyára keresett drága könyv, melyben az
ország minden elvesztett jussai vagynak megirva! melyet két diák, anno
1802-ben a nagy tűzből szabadított ki! S ki árulta el őket? A gézengúz
Aszályi.

De nem is volt tanácsolva Aszályinak, hogy bevárja a harmadik
harangszót, mikor az egész frekvenczia indul, hanem elébb kibocsátották
őt a «gunyhók» felőli hátulsó kapun: úgy menekült tova, szája elé húzva
köpönyegét, mintha az orra vére folyna. Azonban az álnok mendikások
elárulák őt mégis a publikumnak, utána kiabálva: itt a calumniator! s
akkor aztán neki támadt minden kétlábú teremtés, ember, kofa, civis,
gyerek; szidták, pernahajderezték, még a pulykák is utána hurrogattak; s
a mint aztán szaladásnak vette a dolgot, a kofahad úgy meghajigálta sült
tökkel, hogy csupa sárgafekete lett tőle a tógája «heh, te csunya
Kalmunátor!» s legvégül az iskolásgyerekek csürhéje az egész Csapó
utczán végig kergette, utána kiabálva a hagyományos gúnykiáltást «oche!
oche!»

Mikor pedig harmadszor megszólalt a Rákóczy szomorú zöngése, s kinyilt a
főkapú és előjöttek rajta a számüzött diákok, és azután nyomukban a
fekete tógás népségnek egész hosszú cohorsa, (hétszázan!) s ott kiérve a
kollegium elé, még egyszer körbe álltak, s rázendíték az iskolai
búcsúdalt:

  Múzsa–Múzsa–Múzsa–nyáj!
  Indu–huhu–lj patakoknak árnyas
  Berke–hehe–iben
  A Sze–hehe–nt Pieridenéknek
  Boho–hohol–doho–hohog kertjeiben!
  Oszlik bomlik kis seregünk
  Szakadoz.
  Pusztán árván hagyva busan
  Maradoz,
  Le te–hehe–tte szent atyánk lantját
  Muhu–huhu–zsábá–háhák.
  Mars haza hát!

Hát akkor az egész közönség bőgött a sirástól. Soha sem lesz itt többet
olyan bassista, mint Barkó Pál volt. Mikor azokat a szavakat oda dörögte
«szakadoz», «maradoz» az ember azt hitte, hogy csakugyan a szive szakad
meg.

Akkor aztán felnyilt a kör s az öt elitélt megkezdte a maga száműzetési
pályáját az emlékezetes fahidon a körülöttük tolongó népség árja
közepett. A sok érzékeny szívű civis és civa egymást törte, hogy valami
útra valót tömhessen a tarisznyájukba, a togájok zsebébe, «no még ezt a
kulacsot! ezt a kis elemozsynát! ezt a fonatost, ezt a kolbászt; jó lesz
ez a szalonna az útra; hát ez a boszorkánypogácsa! Szegény Csuka Ferinek
foltos volt már csizmája; azt nem eresztették végig a csizmadia állás
előtt addig, míg egy ujdonatúj fischledert nem akasztottak a botja
végére; sőt még Jenőy is tapasztalá, hogy van még egy koszorú a világon,
a minek a költő ez életében is hasznát veheti, egy becsületes sütőné
akkora pereczkoszorút akasztott a karjára, hogy a félországot
beutazhatja vele. Jó volt azt a koszorút elfogadnia, mert az volt az
első és az utolsó koszorú, a mit törekvései jutalmául egész életében
látott. Miután hogy a töviskoszorúk láthatatlanok.

A «Dzimm-Dzumm» zúgása egészen elveszett az emberi rokonszenv zajában.
Maga a harangszó is, mintha ott akart volna maradni csak a kollegium
körében.

A fiatalság elkisérte a nagy erdőig egész tömegestül a számüzött
társakat; sokan mentek velük még a nagy erdőn is végig; egész az utolsó
fákig: a hol a nagy hajdúsági róna keletkezik. Még ottan is kivált
valami ötven a többi közül, hogy ők elkisérik pajtásaikat, a míg csak a
nap fenn lesz az égen.

Jenőy eszükre téríté őket, hogy de már azt nem okosan teszik; nekik
vissza is kell még menniök a kollegiumba, az pedig este bezáratik, s az
azután csunya látvány lenne, ha ennyi diák mind a kollegium falán mászna
be; a mi egyesével egészen rendes közlekedési út gyanánt használtatik.
De legalább addig a pásztorhalmig elkisérik őket.

Nagy hegy az a pásztor-halom ezen a sík pusztán. Talán nem is épen csak
azért hordták azt egyszer oda, hogy a juhásznak, meg a komondorainak
legyen honnan szétnézni a világba. Talán ha elkezdenék azt széthányni,
ezernyi ezer koponya gördülne szét belőle.

A pásztorhalmig elkisérte társait a hű csoport: ott sánta Biróczynak
valami jó gondolat ütött a fejébe.

– De halljátok-e, nem czepelem én ezt a sok sajtot, fonatost, meg hurkát
a világ végeig. Itt a szép asztal: a gyep; csapjunk egy víg lakomát
egymással utoljára!

Jó lesz. Mondá a négy társ, s azzal lerakták mindannyian batyúikat,
miket a népbarátság inni és harapni valóval tömött meg; nem kellett oda
nagy kinálkozás, leheveredtek valamennyien a gyepre, az ott maradók
nagyokat ittak az eltávozók egészségére, míg tartott a kulacsban. Kinek
jutott volna eszébe, hogy búsuljon?

Mikor aztán a nap lement, a bujdosók siettették társaikat, hogy menjenek
haza «hora canonica!»

Aztán összeölelkeztek, kezet ráztak, elbucsúztak. Nem sirt senki! Tud is
sirni tizennyolcz esztendős ember a maga baján!

A hazatérőket eltakarta nem sokára a nagy erdő; a bujdosók ott maradtak
még sokáig, nagyon sokáig a pásztorhalmon üldögélve, s mikor már a
hazatért társak nagy messze lehettek, elővonta Csuka Feri iszákjából a
tárogatót, felállt s megzendíté a dombtetőről azt az üldözött nótát, a
Kuruczok bucsúnótáját, hogy a bánatos méla hang messze bejárta az
alkonyködös rónát. S mikor a tárogató elhallgatott, mintha a nagy erdő
viszhangja volna, mintha az esti szél zúgása volna, hangzott vissza
messzünnen a szomorú dallam az erdőből:

  «Zöld erdő árnyékát,
  Piros csizmám nyomát,
  Hóval födi be a tél
  Hóval födi be a tél.»

Most azután egymás nyakába borúltak és sirtak.

Ez már nem a maguk baja volt.



A FURCSA PATRONUS.

A kiakolbólított diákok aztán csak felkerekedtek s nyakukba vették a
gyalog utat s addig mendegéltek, míg rájuk szállt az éjjel; akkor pártul
fogta őket egy jótékony szénaboglya, a mellé letelepedtek, ott szépen
meg is virradtak.

Reggel, a mint a legelső pacsirtaszó felkölté őket, nem sok kellett az
öltözködéshez, kankalikos kút vedre a pusztában jó volt
mosdószekrénynek, reggeli szellő törülközőnek.

Hová fognak menni? Van-e pénzük az útra? Azt még nem is kérdezték
egymástól.

A mint ballagnak az országút mellett a timpóvirágos gyalog uton, egy
ötlovas szekér jön a nyomukba nagy csengetyűzajjal.

Ha a sánta Biróczy velük nem lett volna, majd lépést tartottak volna
azzal a diákok, mert nincs dicsőbb dolog, mint a gyalogszámosnak nem
hagyni maga elé kapni a szekerest. A mint utoléri őket a szekér, a
bennülő szavára lassítja a kocsis a lovak menetét. A szekérben négy ülés
van, a hátulsóban egy negyvenöt-ötven év közt járó úri ember ül és
pipázik nagy tajtékpipából. Arczszine olyan barna, hogy csak egy
klarinét kellene a szájába, s a legtökéletesebb czigány volna. Ahhoz
valók hamisan összehúzott szemei is, a mik olyan kifejezést adnak az
arczának, mintha örökösen gúnyolná a világot, mely gúnyt roszul takargat
rendetlen bajuszával fedett komoly vágású ajka; pofaszakállt is visel, s
a hogy a szakállába s boglyos hajába akadt pehely és szalmaszál
tanuskodik, nem sokat szokott e két utóbbi rendezésével foglalkozni; sőt
arra is erős gyanú van, hogy ő nála aligha veszne kárba a szerecsen
mosdatás s egy adag szappan, meg egy négynyüstös új törülköző segélyével
alkalmasint sikerülne a mulátból legalább quarteront mosdatni.

Az úri ember megszólítá onnan a szekérből a vadlud formán egymásután
haladó fiúkat.

– Kik vagytok? héj!

Sánta Biróczy visszafelelt hetykén.

– Kicsapott diákok, héj!

– Kicsapott diákok! Állj meg kocsis! E kell nekem. Üljetek fel
valamennyien a szekeremre. Én meg elviszlek benneteket egy kicsapott
ekklézsiába. No, soh’ se gondolkozzatok rajta; egy, kettő, három. Egy
mellém, kettő elejbém, egy a kocsis mellé, egy a saraglyába hátul. Upré
pupos.

Jenőy felelt neki.

– Legelőször is megjegyzem, hogy engem nem szoktak idegen emberek
tegezni.

– Igaz a! szólt a kocsi ura; no hát igyunk bruderschaftot pajtás, aztán
legyünk per tu. Itt a kulacs!

Már ezt a tréfát nem lehetett elutasítani. Ott az útfélen megitták a
bruderschaftot, s aztán lettek mind per tu: kocsis, diák, uraság.

– Már most mondjátok meg, kit hogy hinak?

A diákok sorba paroláztak vele.

Mikor aztán az utolsónak is markába csapott, akkor ő megmondá a magáét:

– No hát engem meg Csollán Bertinek hinak.

Erre nagy zsivaj támadt a diákok között, valami olyan öröm, vagy
káröröm, vagy veszedelemérzet-féle. Hetedhét országon híres név az a
bohó kalandjaival, emberek megtréfálásával: a kinek semmi egyéb dolga,
mint mindenütt valami hallatlan nagy csinyt elkövetni, a hol csak
megfordul; a miről azután megemlegessék. Vagyona is van a csinytevések
árát megfizetni, megmérhetetlen sok. Nem volna diák, a ki ezt az
invitatiót el nem fogadná. Jenőy hirtelen fölkapott a kocsiülésbe,
Borcsay felsegité Biróczyt az első ülésbe, maga a mellé ült, Csuka Feri
a hátulsó ülésen keresztül a saraglyába mászott.

– Hát mért nem maradsz itt mellettem? Kiálta rá Csollán Berti.

– Majd tán bolond vagyok, hogy tűzes taplót dugj a csizmám szárába.
Ismerem a jó szokásodat. Aztán meg azt a tisztességes helyet az öregnek
hagyom.

Az «öreg» alatt Barkó Pali volt értve.

– No hát öreg. Ad ugrandum.

– Én nem ülök fel. Én sietek; mondá egykedvűen az orientalista.

– Hová sietsz?

– Még ma Tiszarévben akarok hálni.

– Hát hisz az az én falum. Épen odaviszlek titeket a pusztámra.

– Hamarább ott leszek gyalog, mondá Barkó s aztán nem is állt többet a
szónak, hanem folytatta a gyalogolást. Köztünk mondva, nem szerette, ha
vele tréfálnak.

A többieket aztán vitte az öt fakó. Felejtve volt egyszerre minden gond:
a kulacs kézrül-kézre járt, s az nem volt olyan kölyökkulacs. A fiuk víg
ötletekkel mulattaták Csollán Bertit; sánta Biróczy elmondta neki a
tegnapi sedes jeleneteit, a mik mulattaták az uraságot nagyon. No majd
segít ő a bajukon, ne busuljanak semmit. Csuka Feri egyszer előhuzta a
tárogatót, s elkezdte rajta a postaindulót fujni, a mitől aztán minden
szemközt jövő nagysebten kitért előlük. Még a császári királyi
diligeanceot is rászedte vele, az is kitért nekik: azt hitte stafétát
visznek, vagy brachiumot; bele is rekedt a legnagyobb sárba, a min
Csollán Berti nagyon jót nevetett.

Nem is történt velük egész Tiszarévig semmi veszedelem. Ott a falu végén
esett csak az a kis malőr, hogy a kocsi egyszerre kigyulladt, bizonyosan
elejtett taplótul; a rajta levők aztán ugráltak ki belőle, kinek orra
törött be, kinek könyökéről maradt le a bőr, Biróczy jajgatott s
torzképeket fintorított, hogy ő most az egyik lábára jobban sántít mint
a másikra, s mindezen nagyon sokat nevettek, de még többet azon, hogy az
elrugaszkodott öt paripa hogy nyargalt aztán Illés proféta lángoló tüzes
szekerével neki a falunak, a sok paraszt hogy szaladt eléjük villával,
cséplővel, hogy be ne menjenek a faluba, fel ne gyujtsák a községet. Ezt
csupa komédia volt nézni. Persze, hogy a diákok batyuja is mind ott
égett. Se baj, van a ki megtéríti a kárt.

Hanem mikor a faluvégi csárdához elértek aztán ballagva, már akkor ott
találták a kis padon ülve az eperfa alatt Barkó Palit; ez már akkor ki
is pihente magát.

– No ugye, jó volt nem jönnöm veletek a szekéren? mondá társainak, mikor
fátumukat előtte elpanaszlák; az én batyum nem égett oda. Pedig abban
van valami őrizni való. Azt nem fizethetné meg Bertók!

Csollán Berti pusztájának ez a csárda képezte az egyik határát, honnan
egy roppant sík pusztán kellett végig ballagni, melyen gulyák, ménesek
legeltek szétszórva. Egy jó órajárásnyira látszott a tanyai lak
mindenféle melléképületeivel. Tömérdek szalmafedelű hosszú házak, szinek
és hodályok, s azok közül egy kiemelkedő s messziről vereslő emeletes
épület, a melyen csak az volt a csodálatos, hogy nem volt rajta semmi
kémény.

Annak a pusztának a neve volt Gődénylak (csendes vonatkozás a benne
lakozókra, kik isznak, mint a gődény). Terjedelme lehetett negyven, vagy
ötvenezer hold, bizonyosan nem tudatik mennyi? mert felmérve soha nem
volt, s egy része víz alatt fekszik, a hova indzsellér nem megy.

Van rajta éktelen mennyiségű lábas barom, a miket soha sem vesz senki
számba; ha a ménesből, gulyából, nyájból és kondából ellopnak a
szomszédok egy csomót, a csikós, a gulyás, a juhász, a kondás be sem
jelenti azt, hanem visszalopja. Mennyi földet szántanak fel s mit vetnek
bele, mit aratnak róla? Isten tudná azt megmondani: az ispán ugyan nem,
kiknek szabad ellátás az egész fizetése; tudniillik pénz semmi, hanem a
mit lophat, az az övé.

A tanyák déli oldalán három hosszú fekete sáncz vonul végig: azok
trágyasánczok, miket nyáron odafortificálnak, s télen, mikor nagy a hó s
aztán egy jó északi szél jön, a felső végén meggyujtanak s hagyják végig
égni. Különben nem tudnának tőle hogyan megszabadulni.

A szérűskertben roppant asztagok és kazlak emelkednek, mikben egy millió
veréb fészkel felül, s két millió egér alul. A számok hitelesek, egy sem
hiányzik abból.

A cselédházak, melléképületek mind sárból vannak verve, fecskerakásból,
látszik is a megvedlett oldalaikon; hanem az emeletes kastély merőben
téglából épült, azért olyan veres, mivel hogy nincsen bevakolva.

Annak meg, hogy miért nincsen bevakolva? az a története, hogy Csollán
Berti egyszer, életének egy nevezetes stádiumában arra határozta el
magát, hogy ő egy nagy emeletes kastélyt építtet, rangjához és
birtokához illőt. Rászánt vagy százezer forintot. A kik jóakarói voltak,
tanácsolták neki, hogy bízza azt valami értelmes építőmesterre; nem ő;
van ő neki egy falusi pallérja, a ki Bikalakán nem csak házakat önt, de
még a templomot is ő építette; majd megcselekszi az.

Meg is cselekedte a jámbor pallér; csak hogy annak is, mikor azt az
emeletes úri lakot építette, mindig csak a templom volt a fejében, s
mikor már készen állt a ház, ablakok berakva, boltozatok kisimítva,
akkor jutott eszébe, hogy hát a kémények hol lesznek? Azokról mindenki
megfeledkezett.

Csollán Berti dühödt lett e felfedezésre, agyon akarta lőni a pallért,
az persze úgy elszökött, hogy soha hírét se hallotta többé. A nagy ház
aztán meg volt, a százezer forint benne volt: de nem lehetett benne
lakni.

Mondta ugyan egyszer Csollán Berti az ő legkedvesebb barátjának, báró
Bálvándinak, hogy ha felmegy Pestre, küldjön le neki egy becsületes
mesterembert. Az küldött is neki egyet különös ajánlólevél mellett; a
kinek aztán Csollán Berti elmagyarázta a baját, hogy ide kémény kellene,
oda konyha kellene. Itt talán keresztül lehetne törni a boltozatot;
amott talán új fundamentumot kellene rakni a pinczétől kezdve; s mikor
végezte, akkor mondá meg neki a becsületes mesterember, hogy ő «órás»
mesterember.

Akkor haragjában abbahagyta Csollán Berti az egész tatarozást: az az
indok is megszünt, a miért belekezdett a kastély-építésbe; be sem
vakoltatta többé azt kivülről, hanem beleköltözött a földszinti részbe,
a kályhák számára csöveket ütöttek keresztül a falakon, s most az
oldalán füstöl a ház; az emeleten pedig járhat keresztül kasul a szél,
ott nem lakik semmi.

Ez tehát Csollán Berti rezidencziája.

A míg a sík pusztán végig ballagtak, elmondá a diákoknak, mért szedte
fel őket az úton.

– Hát van énnekem száznyolczvan mindenféle cselédem, a ki mind itt
termett, itt magzott fel a pusztán. Hatalmas tolvaj valamennyi! A mult
nagypénteken rámröffennek, hogy micsoda dolog az, hogy hát már a
nagypénteket sem tartjuk meg istenesen? Hát hogy tudjátok ti, hogy
nagypéntek van? ’Sz nem hallik ide kereplőszó. Hát hogy a máktörés
hangja árulta el, a mint sulyokkal törik azt a mozsárban. No az igaz.
Még azt sem tudtam, hogy ez is harang? No hát még mi kell? nem kaptok
mákos csikot? De hogy ő nekik nem csak mákos-csikból áll a nagypéntek,
ők már két esztendő óta nem hallották Isten igéjét, azóta nem éltek
Urvacsorájával: nekik az kell. No megálljatok, mondtam nekik, majd hozok
én nektek egész szekérderék légátust, mihelyt vakáczió lesz, s ki adom a
két esztendei elmaradt porcziótokat minden szent dologból. Azonban a
sors kedvezett: szerencsémre öt diákot kicsapnak az iskolából: jó lesz
ez az én híveimnek; holnap prédikálni fogtok nekik mind az öten.

A fiuknak tetszett az ajánlat. Hivatásukba vág. Már az első éves
philosóphus eljár légáczióba s prédikál a vidéki híveknek: azok még
jobban szeretik hallgatni, mint az öregüket; pedig meglehet, hogy azért
a kis prédikátorból nem lesz pap, hanem prókátor, mérnök, orvos; hanem
nem árt az azért neki, ha a kathedrát is kipróbálta. Jenőy, jurista
létére, sőt még sánta Biróczy is, csak úgy hirdették a szent igéket,
mint többi tógaviselő társaik, s akármely órában készek voltak egy
ünnepi beszédet kellő homiletikával előadni.

Ez ellen tehát semmi kifogás nem tétetett.

Aztán a diáknak, ha tréfa, annál jobb; kivált mikor már ennyire vannak,
mint ők. Mert az biz egy se pityergett azon, hogy kilökték.

Csollán Berti, miután hazaért az udvarára, sietett rendelést tenni a
konyhában (az meg a cselédházban volt hátul) a vacsora iránt, ott hagyva
az öt vendéget a rájuk rohanó agarak és komondorok barátságos
fogadásának; a kiket csitítani senki sem jött elő a cselédség közül.

Látták biz azt a kutyairamodást innen is, onnan is a mellékházakból; de
mikor az olyan mulatságos látvány, mikor a megijedt gyalog ember
kézzel-lábbal védi magát a csaholó fenevadak ellen s mászik fel a
keritésre ijedtében, s kapkodja féltett lába-kásáját felfelé. Aztán meg
a diákot soha sem harapja meg a kutya. Nem védi az magát, mint a butyros
házaló, a rőffel; hanem eléje megy szép nyájasan, leguggolva, mint a
hogy tesz most a sánta Biróczy, kiválasztja az ebek közül a
legmérgesebben ugató komondort s elkezd hozzá orrán keresztül beszélni.
A fenevad eleinte elbámul e szokatlan szörnyalakon, megijed; társai
vinnyogva oldalognak el; a komondor nyüzsög, morog, a szörnyalak elkezdi
nyájasan megczirógatni a szép lobonczos pofáját; megölelgeti a nyakát, a
komondor egészen odalesz féltében, utoljára sánta Biróczy felöleli a
nagy lompos vadállatot két karjára, mint valami birkát s úgy viszi azt
az előczihelődött gazda és cselédek elé s kínálja nekik, hogy nem
vesznek báránykát?

– Ejnye öcsém; de hatalmas tolvaj lenne belőled! mondá Csollán Berti. Te
ugyan érted ezt a betyártempót!

A komondor aztán, a mint Biróczy leteszi az öléből, ordítva szalad be a
cselédházba, másnap sem birják előcsalni az ágy alul.

Csollán Berti kiadta a rendeletet, hogy holnap reggelre itt teremjen
minden lélek, mert nagy prédikácziótartás lesz: van légátus elég.

A vacsorára nem kellett soká várni; hamar készen volt az; csak
egyféléből állt: juhtokány volt: kozmás is volt; de azért elfogyott az
utolsó befaló falásig; még a hozzá adott bor is, a mi pedig savanyú is
volt, nyulós is volt, úgy hogy Biróczy egy ollót kért hozzá, hogy mikor
leteszi a poharat a szájátul, elmetszhesse vele a bort. Hanem hát
Csollán Berti házánál az a rend, hogy rossz ott minden.

– Hát már most mit fogtok kezdeni? kérdé vacsora közben Csollán Berti
vendégeit.

– Én nem sokat búsulok, felelt legelébb is Biróczy.

Elmegyek valami prókátor mellé irnoknak, ott bemagolom a just s azután
valami kollegiumban leteszem az exament s ott leszek, a hol voltam.

– No, megállj öcsém, mondá Berti; van nekem egy fiscálisom Pesten, majd
ahhoz berekomendállak; ott jó dolgod lesz, ne félj. Irok neki magam
melletted.

Köszönte alássan.

– Én meg beállok katonának; szól Csuka Feri. Tudok trombitálni. Úgy
fujom a Rákóczi-indulót, mint a parancsolat. Azért bevesznek huszárnak.

– No fráter, te rajtad is segítve lesz; van nekem egy huszár major
sógorom, itt fekszik Kassán; annak irok egy ajánlólevelet melletted:
tudom, hogy pártodat fogja.

Oh, milyen jó lesz!

– Én pedig komédiásnak állok. Nem bánom. Ahhoz van kedvem, monda
Borcsay. Csak egy jó direktorra tudnék akadni.

– Direktorra? Oh, az is van nekem; – kapott rajta Berti. Majd elküldelek
én egy directorhoz, a kinek igen jó társasága van. Csak bízd rám.

Rábizatott.

Következett Barkó Pali. Az nagy komolysággal felelt:

– Én elmegyek Ázsiába, a magyarok őshazáját fölkeresni.

– Ez már nagy szó. Van-e mivel?

– Tudok törökül, tatárul, perzsául, szanszkritul, oláhul, és görögül; s
a mit nem tudok még, megtanulom.

– Hát a pénz?

– Arra nincs gondom.

– No hát majd lesz rá nekem gondom, ne félj pajtás.

Jenőy hallgatott.

– Hát te veled mi lesz?

– Nekem legnehezebb a dolgom. Nekem van egy gazdag nagyanyám, annak a
szeme elé kellene kerülnöm, azt kellene megengesztelnem, s az nekem
nehezebb mint Ázsiába menni, vagy katonává lenni, vagy koldulni.

– Mennykőt! Olyan büszke legény vagy? Félsz tőle, hogy gazdag nagyanyád,
ha meglát, pofon üt s akkor még kezet kell neki csókolnod? No te vagy az
én emberem! Az ilyen kemény ficzkókat szerettem mindig. Hát mondok én
neked valamit. Pesten lakik az én feleségem: jó indulatu, kegyes öreg
asszonyság. Képzelheted; én is vén fiu vagyok már. Annak van szüksége
egy derék titkárra, olyanra, mint te vagy. Vigy el hozzá tőlem egy
ajánlólevelet, ne félj, olyan jó dolgod lesz annál, hogy az öreg
anyádnál sem volt jobb.

Jenőy meg akarta azt köszönni; de nem hajlott meg hozzá a nyaka.

Aztán meg absurdum volt azt ellhinni, hogy Csollán Berti valakivel
valami jót tegyen, a nélkül, hogy a jótett háta mögött valami hallatlan
bolond csiny ne rejtőzzék. Nem lehetett a szavára építeni. Bolondozik az
mindenkivel!

Volt Csollán Bertinek egy stereotyp tréfája, a mit a háznál megforduló
legatusokon rendesen foganatba szokott venni. A patenses diákot ott
marasztá éjszakára, s aztán megajándékozta húsz forinttal. Azután
mulattak, ittak, danoltak, utoljára kártyát vett elő: a diák zsebében
ágaskodott a húsz forint, nem hagyott az oldalának békét, míg Bertivel
le nem ült kártyázni; gondolta, még többet nyer, s aztán Berti rendesen
visszanyerte a diáktól a húsz forintot, még csak egy éjjel se
melegedhetett a diák a pénze mellett. Igy a szegény diáknak meg volt az
öröme is, meg volt a nagy munificzenczia is, még sem került semmibe.

Ez pedig nagyon könnyű mesterség volt Bertinek, mivelhogy először is
virtuóz volt a kártyában; másodszor pedig olyan kártyát adott elő, a mit
már mind ismert a hátárul.

Az öt diáknál is elővette ezt a kópéságot, előbb nagy sort ivott velük,
belemelegedtek a dalba, akkor aztán elővette a kártyát: «nem durnyiznánk
egy kicsit?»

– Ha csak pofoncsapásba nem játszunk! nevetett Biróczy. Most is a pénz
elől szökünk.

– Hiszen a pénz a legkevesebb, hetykélkedék Berti; adok én nektek, itt a
sallariumotok, kifizetem a prédikáczió árát előre. Aztán reggelig majd
visszanyerem.

Azzal kinyomott valamennyi elé egy-egy húsz forintos bankó czédulát.

Jenőy visszautasítá.

– Én nem szoktam meg nem érdemlett szolgálat díját előre felvenni.

Azzal aztán nagyon akadékba hozta társait is: azok is restelték a pénzt
érinteni. Féltek birtokába jutni. Csak Biróczy bizott magához:

– Elveszem én. Aztán ide azt a cartas pictas! Hadd emlegesse meg Berti
barátunk, hogy egyszer életében diákkal is játszott.

– Ez a derék legény! biztatá őt Berti; ebből lesz valami.

Barkó Pali megszánta az áldozatot.

– Ugyan jól jártál, Sándor, hogy a batyud ott égett a szekeren, mert
most azt is elvesztenéd.

– Keverj! oszsz! monda Berti. Ti többiek meg álljatok a háta mögé, s
segítsetek neki.

Sándor protestált ellene.

– Nem kell a hátam mögé kíbicz! Menjetek nyakalni.

Az első játszmát rendesen meghagyta nyerni áldozatának Berti, hogy
belevigye a csávába, a másodiknál már aztán birtokában volt az
ellenfele.

Hanem Biróczynál minden jó akarata daczára is elveszté a második
játszmát is.

Akkor aztán megduplázta a tételt és vesztett folyvást.

Mikor a hatodik játszmát is macs-csal végezte, letette maga elé a
kártyát s azt mondta Biróczynak:

– Te? Ismered te ezt a kártyát?

– Hát hogy ne ismerném a kártyát?

– De a hátuljáról is ismered a kártyát?

– Olyan jól mint te magad.

S azzal kezébe vette az egész csomagot, s elkezdé neki a hátlapjáról
valamennyit megnevezni: ez a makkfelső, ez a veres alsó! «Hát hiszen
mind bolond az, a ki leül kártyázni, a nélkül, hogy a hátuljáról is
ismerné a kártyát!»

– No még ilyen kópéval nem akadtam össze. Már így jobb lesz, ha iszunk.

De ott sem boldogult Biróczyval, akárhogy itatta; győzte az
véghetetlenül. Nem sikerült vele csillagot rugatni.

Ott virradtak meg a kancsó mellett; adomázva, énekelve, áldomásozva;
hanem azért egy sem volt rekedt.

A mint hajnalodott, rákezdték az udvaron a kolompolást. Berti meghagyta,
hogy minden jármosról leszedjék a kolompot s illendően beharangozzanak a
híveknek.

«A készülőt húzzák» monda Berti; no most még egyet szíverősítőül; s
azzal elővett egy átalagot a fali szekrényből, a melyben már jóféle
hegyaljai volt. No még egyet utoljára Biróczy! Te kezded meg az oratiót.
Aztán köszönts fel legalább; még tőled nem hallottam toasztot.

Sándor nagyot húzott az átalagból s aztán felköszönté a gazdát:

– Oh te Berti, te! Adjon az Isten neked három fiat: az egyik legyen
bíró, a másik legyen pap, a harmadik legyen hóhér. A bíró itéljen el, a
pap prédikáljon el, a hóhér akaszszon fel, a mért megittatad velünk azt
a sok rossz bort s most adod fel a jót, mikor már beharangoztak.

Bertinek tetszett ez a felköszöntés.

– No pásztorok, itt van a nyájatok; monda a diákoknak; künn az udvaron
nagyon hangzott már a számos gyülekezet ünnepélyes torokköszörülése. A
diákok talpra ugrottak, körülkefélték a tógáikat, valahonnan keritettek
elő egy fekete táblás könyvet, azt Biróczy kezébe adták, kit is előre
bocsátva, kiindulának a kastély tornáczába; a hol számukra el volt
készítve a pad. A tornácz előtt pedig fel volt állítva két kecskelábra
egy üres hombár, az volt a szószék, hátulról egy felfordított saraglya
fokán lehetett bele felszállni.

Az udvar tele tömve volt már a pusztai cselédnéppel: ki lóczára, ki
szekéroldalra, ki kutkámvára letelepedett, az asszonyféle külön egy
csoportban, a hogy illik, a gyerekek a hiuban fenn, miként valami
karzaton.

Az öt diák megjelenésére nagy susogásra csendesült el az eddigi zsivaj.
A diákok rázendíték a szép harmoniás éneket, melybe aztán lassankint a
népség is belekapott s felvitték aztán a melodiát olyan magasra, hogy az
egeket hasogatta. Szinte megkönnyebbült a szivük szegényeknek, hogy
egyszer valahára kiénekelhették magukat.

(Fogadni mernék, hogy az az úrféle nevetni fog e jeleneten. Pedig nagy
dolog az, mikor a szegény ember egyszer valahára kiénekelheti magát
szíve szerint; mikor két esztendeig nem hallott énekszót.)

Az ének után felkapaszkodott Biróczy a szószékbe, alig látszott ki a
hombárból, de tartott azért egy hosszú prédikácziót a híveknek és nem
sült bele. Meg voltak vele elégedve.

Utána megint éneklés következett s akkor jött a sor Csuka Ferire.

Ennek egy kicsit borizű volt a hangja, s erősen fogta két kezével a
hombár szélét, mintha félne, hogy kiszalad alóla, de annál nagyobb volt
az az érdeme, hogy rövid prédikácziót tartott; mert a mint beszédét
három részre felosztaná, mindjárt azon kezdte, hogy «harmadszor». No meg
hogy a miatyánkban kétszer is elkönyörögte a mindennapi kenyeret; de hát
az is jó a szegény embernek, mert az sokat dolgozik.

Azután megint ének következett s jött a sor Borcsayra.

Ez heves szónok volt: ugyancsak lelkére beszélt a híveknek; elmondott
nekik egy prédikácziót, melyet a superintendens szerzett a debreczeni
híveknek, szemükre vetve fényüzésüket, divat után kapkodásukat,
felfuvalkodottságukat, hiu rangvágyukat, dobzódásukat; mindezen bűnökben
ugyan a jámbor gödénylaki cselédek nem leledzettek, mert nem lehetett
nekik, de hallgatták azért ájtatos szívvel, mert oly ékesen és tüzesen
adta elő a diák az igéket, hogy keresztül is törte egyik deszkáját a
hombár fenekének, úgy hogy az utána következőknek ugyan vigyázniok
kellett, hogy keresztül ne essenek rajta. Végződött pedig a prédikáczió
e jeramiási jóslaton: «ha meg nem javítjátok magatokat, nem találjátok
meg Debreczent Debreczenben.» Helyhez alkalmazva pedig eként: «nem
találjátok Gödénylakot Gödénylakon». A mi a hívekre nagy benyomást
látszott tenni.

Hanem hát minden jó csak úgy jó, ha nem nagyon sok. A három prédikáczió
egy hújjában tökéletesen elég volt a gyülekezet lelki éhét és szomját
kielégíteni; annyival inkább, mert delet haladván az idő, más egyéb
éhség és szomjuság is kezdett közvéleménynyé válni; melynek hogy
tolmácsa legyen: a harmadik prédikáczió után felállt a lóczáról Marczi
gulyás s megtörülve lobogós ingujjával a homlokát ily szókat emelt:

– Immáron uram, bévettük a kivánatos jókat; megelégedtünk a
prédikáczióval; talántán ideje volna, hogy járulnánk az Urvacsorájához.

Csollán Berti rendreutasítá a felszólalót.

– Majd ha kántor lesz kend, akkor dictáljon kend a gyülekezetben, most
pedig üljön le kend, és hallgasson kend. Délben nem vacsorál senki.
Aztán még két légátus van hátra, a ki teli van szent igével.

Marczi hát csak megnyugodott és leült.

És azután jött a szószékbe Jenőy.

De ez már olyan szépen beszélt másfél óra hosszat, hogy az egész
gyülekezet aludt rajta szép csendesen; a nap is sütött az orczájukra;
csak úgy hajtogatták a fejeiket egymás vállára, s csak akkor riadtak új
életre, mikor a kántus rákezdte «A Sionnak hegyét.»

Hanem hát Sion hegye ide, Sion hegye oda, az embernek reggel hat órától
délután háromig étlen-szomjan kegyes mondásokat hallgatni csakugyan több
az elégnél. A negyedik prédikáczió után már az egész gyülekezet felállt,
felczihelődött, hogy ők bizony mennek haza, ezóta minden leves elfutott,
megkozmásodott, ökör, ló nem kapott se enni se inni; az ember is rakásra
hull az éhségtől. Ők mennek.

– Hova mennétek? rivalt rájuk a földesúr. Most jön még az igazi pap.
Ezek csak kölyökpapok voltak. Ez már aztán az igazi.

És azzal kiemelkedett a szószékből (ezuttal helyes kiejtéssel:
«szuszikból») Barkó Pál tiszteletgerjesztő alakja.

A kinek, midőn mennydörgő hangját meghallák, a hívek, akkor aztán
csakugyan visszaültek helyeikre. Ez már igazán pap; ennek van hangja
hozzá. De bizony elhallgatták volna napestig s nem aludtak volna el
mellette. Oh be gyönyörűen beszélt! Mit beszélt, azt ki tudná elmondani;
hanem gyönyörű volt az mind. Egy-egy hangjára minden asszony ríva
fakadt.

Mire elvégzé a prédikáczióját, bizony lemenőben volt már a nap.

Marczi gulyás akkorát nyujtózott a két karjával, mint a csákós ökör két
szarva. De minden ember örült neki, hogy nem jön még egy hatodik pap
onnan hátulról.

De pedig még hátra volt a szent vacsora osztás. Barkó Pali már fungált e
hivatalban egyszer; de ha nem fungált volna is, a híveknek vágyott a
szivük az áldozat után. S a vallásos érzelmeket ápolni kell a köznépben.
Késő este lett, mire az utolsó bojtárlegény az utolsó áldozatpohár után
megtörlé a száját.

Addig pedig nem volt szabad senkinek elhagynia a helyét.

Akkor aztán Barkó megáldá őket. Csollán Berti pedig így szólt hozzájuk:

– Ime, kikaptátok ma az egy esztendőre való sátoros ünnepet. Ez volt az
első nap. Holnap lesz ünnep másodnapja: ismét feljőjjetek, s akkor a
tiszteletes urak ki fogják tőletek kérdeni, hogy mit tanultatok ma?

De úgy szétmentek erre a szóra, hogy másnap egy vízhordó legényt sem
lehetett találni az udvaron; s soha többet Csollán Bertit nem instálta
semmi cselédje, hogy rendezzen számára lelki vendégséget; inkább négy
órát gyalogolt a szomszéd városig, ha meg akart gyónni. (Igy nevezvén
visszaélésképen a nem gyónást.)

A bevégzett munka után ott várta a kegyes missionariusokat a pompás
lakoma. Birkatokány és savanyú bor.

Csollán Berti megint egész éjjel nem hagyta őket lefeküdni. Mulassuk ki
magunkat kedvünkre. Sorba fogta őket kártyázni! most már nem pénzbe, a
keserves leczke után, hanem játszottak «orronverőskét». (Tudniillik,
hogy a vesztesnek a nyertes minden kártyát egyenkint az orrához ütöget,
míg a veres kétszem elő nem kerül a csomóból.) Mindenféle csalás és
paklizás megengedtetik. A ki duplát veszt, egy keresztet húznak a hátára
krétával.

Ez így ment másnap reggelig.

Reggel következett a juhturó, meg a silvoriumnak keresztelt
törkölypálinka. A turónak a vénsége, a pálinkának a fiatalsága volt a
hibája; hanem ezt nem nézték. Délig megint kártyáztak krétára. Akkor
megint jött a lucullusi birkatokány és a karczos, s arra délután megint
folytatták az orronverőskét. A vacsora szintúgy végződött, mint előtte
való nap. Birkatokány. Reggel megint ott virradtak meg a kártya mellett.
Olyan volt már a kártya a sok kézben fogdosástul, hogy bicsakkal kellett
az osztónak egymástól elválogatni s nem egy diáknak a tógáján, sem
Csollán Bertinek a dókáján nem volt egy árva folt sem, a mi
krétakereszttel fel ne lett volna dekorálva.

Mikor aztán megint jött a birkatokány délre, Biróczy megszólalt.

– Behehehe! Hallod-e te Berti. Én már egészen birkává lettem magam is. S
azon veszem észre, hogy ebéd után kérődzni kezdek. Azt hiszem, hogy
nincs már annyi esett birka a pusztádon, a mit el ne fogyasztottunk
volna. Hanem hát a jóból is sok a mi sok, eresz már bennünket odább.

– Óh édes fiaim; nem eresztelek el a nélkül, hogy a mint megigértem,
mindeniteket el ne lássam ajánlólevéllel, meg egy kis útravalóval. De
bizony nem eresztelek el, a nélkül, hogy megemlegessétek, hogy itt
voltatok. Mindjárt irok szörnyen, csak egy kicsit felengesztelem egy kis
vízzel a tintát a kalamárisban, mert biz az beleszáradt. Hanem azért még
nem mentek el holnap ilyenkorig.

A mint Csollán Berti magukra hagyta a fiukat, hogy leveleket irjon a
számukra, azok összeszólalkoztak, megcsinálták a haditervet, hogy mint
szökjenek meg tőle. Egyesével tünedezhetnek el csak. Sánta Biróczyt
eresztik el legelől, hogy egérútat kapjon.

Sok idő telt bele, míg Berti előkerült a levelekkel. Jó vastag
papirosból gyomrozott okiratok voltak azok, olyan vastag betükkel irva,
hogy a tinta mind keresztülitta magát a tulsó oldalra, s olvasni
lehetett volna kívülről is, ha a titulus megint nem fedezte volna a
belső ákombákot.

– No, ez a te leveled Biróczy: szólván spectabilis ac perillustris
dominus egregius Stephanus Korcza assessor urnak Pesten. Ez egy igen
derék fiscalis, a kinél ménkű jó dolgod lesz. Irtam neki, hogy fogadjon
fel prókátorbojtárnak. – Ez meg a te directorodnak szól, nesze öcsém
Borcsay: «Bálvándy urnak, kóbor komédiás directornak. Ibi. Ubi.» A hol
megkaphatod. Most Miskolczon tanyázik. Aztán hozzám is eljőjjetek a
truppotokkal; itt a birkaszinben pompásan el lehet játszani
«Kakambukifornihorgyeminomen» herczeget. – Tégedet Csuka Feri a
trombitáddal együtt jól berekomendáltalak a sógoromnál; nagyságos Sátori
és Bakatori Sátory Lőrincz huszár-főstrázsamester urnál. Nagy betükkel
kellett neki irnom, mert iszonyú süket. Csak jó nagyot kiálts a fülébe,
mikor vele beszélsz. Neked öcsém Barkó Palkó nem tudtam ajánlólevelet
irni, mert van ugyan egy hetvenhetedik unokaöcsém Ázsiában: ott lakik
mindjárt a tulsó széle felé; a ki Uszubu dédapámról maradt el odahaza;
de nem tudom, hogy hiják. Ha megleled, köszöntetem. Hanem a helyett adok
neked a hosszu útra, a minek neki vágsz, valamit, a mi mindenütt jó
ajánlólevél: ebben a bepecsételt csomagban száz darab lázsiás tallért.
El ne felejtsd, mikor kiadod, hogy lázsija van.

És valósággal átadott Barkónak egy hosszu tekercset, melyben csakugyan
pénz volt, és csakugyan az volt ráirva, hogy száz tallér.

Barkó Pali megerőtette a derekát egy halk megköszönésig. A mi nála nagy
dolog volt.

Mégis nagylelkű ember ez a Csollán Berczi!

– Itt vagyon pedig a te ajánlóleveled, kedves öcsém Jenőy. Ezt már
fáinabb papirosra irtam; mert asszonyságnak szól. A feleségemnek. Igen
fáin asszony. Nyáron át Pesten szokott telelni, mint más uraságok. Ez
pártodat fogja majd az én kedvemért. De magad vidd el hozzá a levelet.
De ne dugd a levelet a csizmád szára mellé; mert nem szereti a bagaria
párfümöt. Igy ni, édes öcséim, most el vagytok látva egész életetekre.
Már most még csak az elégett batyujaitok kárát sietek megtéríteni.
Tudom, hogy egy kis fehérnémücskétek volt benne; az a legszükségesebb.
Hát adok mindeniknek a magaméból.

Azzal kihuzta az almáriom fiókot és kinyalábolt egy halom inget,
lábravalót, a mik a legkitünőbb ponyvavászonból voltak varrva, olyan
szilárd mind, hogy holmi vékony pálczának az ütése meg nem érzik azon
keresztül.

Hanem azért csak elvette azt a diák. Szükség lesz arra; akármilyen. Ez a
tréfa kárba veszett.

Nem is ebben volt a furfang bunkója, hanem az ajánlólevelekben, a miknek
előre eláruljuk a tartalmát.

Abban a levélben, melyet Biróczy vitt a fiscalishoz, leendő
princzipálisához, ez az ajánlat volt:

«Praesentibus recommendo tibi fidelem nostrum Alexandrum Biróczy:
capitis bisonis, asotum trimodium, et venerabilis Gringenőrii asseclam
diligentissimum.»

Ezt még egy hirtelen az sem érti meg, a ki diákul tud, úgy hogy
háromszor kell lefordítani, míg az igazi tartalmára rájön az ember,
aztán akkor kisül belőle, hogy:

«Ajánlom jelen soraimmal neked az én hivemet Biróczy Sándort, a
bivalfejüt; a kinek a gyomra három akós; tisztelendő Gringenőrnek
legszorgalmasabb követőjét.» (Gringenőr találta fel a kártyát.)

No most ezzel az ajánlólevéllel mehet Biróczy a pesti tabuláris fiscalis
elé.

A Borcsay levelében nem annyira a tartalom a tréfa, mint a czimzet:
mivelhogy az a Bálvándy nem szinházigazgató, hanem földesúr és báró;
ámbátor nagy pártfogója a vándorszinészeknek. Ezzel sok kölcsönös
kópésága szokott lenni Csollán Bertinek. Ezúttal Borcsay került neki
kapóra.

A jámbor Csuka Feri ilyen tartalmú levelet vitt a huszárőrnagynak:

«Te vén labancz. Itt küldök neked egy diákot, a ki úgy tudja fujni a
Rákóczy-marschot, hogy még a te süket füled is megcsendül bele. Ajánlom
testőrtrombitásnak.»

Hogy mi volt a Jenőynek adott levélben, azt már nem áruljuk el, mert
asszonynak szól.

Annyit minden ismerőse Bertinek tudott, hogy a férj és nő között válóper
folyik. A szegény tapasztalatlan diák nem sejthette azt.

Majd meglássuk, mi lesz belőle.

De hát a Barkó Palinak adott tekercs? Abban már csak igazi pénz van.
Érzik a nehézségén, meg a fogásán is.

Igaz, hogy pénz, csakhogy nem lázsiás tallér; hanem régi kétgarasos;
tudniillik nem az a «Zicsedlinek» tisztelt «30 kr.» feliratos «6»
krajczárra devalvált két garasos, hanem egy forgalmon kívül helyezett
moneta, a mi nem ér többé semmit.

Hanem azért még is beútazta ezzel a pénzzel Barkó Pali Perzsiát,
Tibetet, Chinát, Siberiát s sok-sok esztendő múlva visszahozta azt
szerencsésen, mikor már világhirű emberré lett: akkor visszaadta azt
köszönettel Csollán Bertinek. Itt van, visszahoztam; soha sem nyitottam
fel. Minden pecsét megvan most is rajta. Ez volt a szerencsémnek az
alapja. Az a tudat, hogy száz tallér van a táskámban. Ez segített,
bátorított, nagy merész gondolatok kivitelében lelki erőt adott.
Köszönettel vissza adom azt most önnek. Adjon Isten ezerannyit!

Ki tudja, hát ha a többi levél is haszonra fordul?



HOVÁ VEZETTEK A LEVELEK?

Csollán Berti megint csak ütötte a filkót harmadik este is a diákjaival.
Nagyon biztosítva volt felőle, hogy azok éjszaka meg ne szökdöshessenek
a tanyájáról. Ott volt az udvaron három nagy komondor, négy agár, egy
vizsla, két kopó, meg egy görbe lábú tacskó. Azoktól nincs az a vakmerő
idegen, a ki alkonyat után akár közelíteni, akár távozni merjen ide,
vagy innen, gyalog, mert azok megeszik. Jó rend van ott.

Azonban még is az történt, hogy a mint egyik diák felváltotta a másikat
a kártyánál, a felváltott kiszédelgett a szobából s aztán nem jött többé
vissza. Ugy hogy mikor Barkó Pali megkapta az utolsó orronverőst,
körülnéztek: magukban voltak.

– Hová lett az a sok gézengúz?

– Bizonyosan alunni szöktek, sejté Barkó Pali; megyek, felkeresem őket.

– Fel ne verd, ha alusznak! csillagot rugatunk velük.

(Ez az astronomiai experimentum abból áll, hogy az elaludtnak mezítelen
talpára papirost kötnek s azt meggyujtják.)

Barkó Pali is elpárolgott a szobából s aztán csak várta Csollán Berti,
hogy majd visszajön; – mikor megunta a várakozást, maga is utána nézett,
de sehol sem talált irmagnak való diákot sem a házában. Az udvarra is
kiment, ott is nagy csendesség volt. Hítta a kutyákat, de egy sem jött
elő. Utoljára a cselédeket kurjongatta fel.

– Merre vannak a diákok? hová lettek a kutyák?

A diáknak híre-hamva sem volt már messze földön. Jó lába van annak. Az
az egy pedig, a melyiknek rosz van, fennül Csuka Feri nyakában, az
szalad vele toronyirányában, végig a pusztán. Valahol a Tisza körül
járnak azok már. – De a kutyák nagy sokára jelt adtak magukról. Mint
valami kisértetüvöltés, mint a «wilde Jagd» földalatti kutyakardala
zendült fel egyszerre a rémséges kutyasírás; vékonyan, vastagon,
czifrán, keservesen, siralmas csahintással, ijedős buffogással vegyest.
Honnan jön ez? Merre vannak? Béres, fehércseléd szaladt hetvenhétfelé
kutyakeresni; míg végre rájöttek, hogy valamennyi agár, komondor,
vizsla, kopó, tacskó el van temetve egy üres buzaverembe; a minek a
szája le volt fedve egy szekérkerékkel: onnan üvöltött elő az egész
chorus. Hogy kerültek oda? Bizonyosan az a sánta garabonczás hordta őket
oda valamennyit. Ez volt a közvélemény. No az még rosz helyen fogja
végezni a sorsát.

A mint Csollán Berti rájött, hogy vendégei megszöktek, szörnyű haragra
lobbant.

– Lóra! valahány béres van! Utánuk! Vissza kell őket hozni.

Maga is nyeregbe kapott, nyakába vetette a karikást s vezette az üldöző
csapatot a rév felé. Arra kellett menekülniök.

A Tisza réve pedig, melynek Berti volt a birtokosa, – jó egy
órajárásnyira feküdt a kastélytól; onnan szoktak átkelni komppal a tulsó
oldalra. Egy vastag kötél volt kifeszítve a két part között, ahhoz a
kötélhez volt akasztva a komp csigahurokra, úgy tolták át azt a révészek
a kötélbe kapaszkodva.

Éjszaka volt már, mire a diákok megérkeztek nagy lélekszakadva a révhez.
Ilyenkor már a révész is alszik.

– Üff; nyögött nagyot Csuka Feri, ledobva nyakából a gyepre sánta
Biróczyt. Huszárnak készültem, s huszárlónak fogtak be.

Biróczy azonnal ment a révészt fellármázni.

Annak sehogy sem ment a fejébe, hogy éjnek éjszakáján szállítson át
valakit a Tiszán. Kiváltképen azt az öt legatust, a ki negyednapja ott
prédikált a portán. – Mi járatban vannak?

– Hát bácsi, megvalljuk igazán, szökünk, mondá Biróczy. Holnap vasárnap,
s nekünk a helyeinken kell lennünk, a hol már várnak minket, kit
Csányban, kit Hevesben, és ha ott nem leszünk, lemossák rólunk a
szentelt vizet bécsi szappannal. A kentek hóbortos gazdája meg erővel
itt akar bennünket holnap is tartani, hogy megint tartsunk kendteknek
prédikácziót; aztán a prédikáczió végével kit-kit megkathekizáljunk!

Az öreg révész megszeppent erősen.

– Hát aztán mi az a megkatakizálás?

– A biz abból áll, hogy egyenkint minden ember kiszóllíttatik a középre
s aztán kikérdeztetik, hogy mit tud a szent vallásból? melyek a tíz
parancsolatok? Melyek voltak az egyptomi tizenkét csapások? Kik voltak
az apostolok névszerint? Hogy hítták Nóé fiait? Mi nevük volt József
kilencz testvéreinek?

– Micsoda? kérdé a révész hüledezve.

– Kend csak jól jár; mert kend lesz az első, a kit megkathekizálnak; s
kendre mindjárt az első kérdés jut, hogy kik voltak az ótestamentomot
szerző próféták névszerint, és azoknak fejezetei?

– Az ótestamentomi próféták?

– Talán nem is tudja kend? No majd én megtanítom rá, hogy megfelelhessen
vers szerint.

  «Mózses volt az első, Józsué és Birák,
  Rúth asszony, Sámuel, Királyok, Krónikák,
  Esdrás, Nehémiás, Eszter, Jób, Zsoltárok,
  A Példabeszédek és Prédikátorok,
  Énekek éneke, aztán Jeremiás,
  Ezékjel, Dániel, majd megint Hoseás,
  Ióel, Ámos, Jónás, Abdiás, Mikeás,
  Nahum, Habakukkal, és még Sofoniás,
  Aggeus, Zakariás, végre Malakiás,
  A kiknél többeket nem ismer az irás.»

No mondja el kend utánam szépen; mert ha megkap bennünket Csollán Berti
s visszavitet, ez lesz a kend felelete holnap.

– Csülökre legények! ordítá rémülten a révész. Frissen tegyük túl a
másik partra ezt az öt diákot.

– De hátha utánunk jön a gazda, aggódott Biróczy s visszahoz?

– Ma ugyan nem. Arról már felelek, mondá a révész. Dejsz engem meg nem
katakizáltat vénségemre.

A megrémült révészek olyan hirtelen átrántották a kompot a tulsó partra,
a hogy még semmi borravaló nem tett gőzerői csodát esetlen járművel.

Mire Csollán Berti üldöző hada megérkezett a révgunyhóhoz, az üldözöttek
már rég csendesen aludtak egy puszta szőllőben, egy felfordított boros
kád szellővédő oltalma alatt.

Berti szidta a révészgazdát, minek vitte át a diákokat? hogy merte őket
szökésükben előmozdítani. A révész nem szólt semmit, csak magában
dörmögé a rettenetes szókat: «Esdrás, Nehémias, Hoseas, Mikeas!»

– Frissen utánuk! Vissza kell őket hozni!

(Dejszen, nem eszel ma azokból!)

Mikor a Tisza közepén járt a komp az üldöző csapattal: hogyan? hogyan
nem? az nem tudódik, de megesik akár hányszor véletlenül, mért ne
eshetett volna meg most is, hogy a kötél a tulsó parton elszakadt; a
Tisza épen áradásban volt, elkapta a kompot, a révészlegények megkapták
a kötelet; s az öreg révész olyan ügyesen kormányozta a járművet, hogy a
sebes ár a kötélnél fogva odacsapta azt a parthoz, ott mind
belefordultak a vízbe; szerencsére a part tele volt ültetve fűzfával,
azon kikapaszkodott minden ember szerencsésen pocsékká ázva.

És ezt mind Habakuk prófétának és az ő társainak köszönhetni.

Az elszabadult diákcsapat pedig, miután a tulparton érzé magát,
igyekezett elérni egy közelből fehérlő házat; az pedig egy homoki
szőlőnek elhagyott kunyhója volt. Olyan épület, a melynek csak három
oldala van; a negyedik egészen ablak. Abban találtak egy szegletbe
állított taposó kádat, a mögé letelepedtek.

– Fiuk. Itt a válaszút, – mondá Jenőy – holnap ki erre, ki amarra; ki
tudja, mikor látjuk egymást. Hanem hát most tegyünk egy fogadást: hogy a
kik tizenkét esztendő mulva élünk, ezen a napon, melyen búcsút veszünk
egymástól, ismét felkeressük egymást. A találkozás helye Pest.

Mindannyian megölelték, megcsókolták egymást, felfogadták, hogy tizenkét
év mulva, akármily nagy úrrá, akármilyen koldussá tegye is őket a sors,
egymást Pesten felkeresik «Visszajövök Tatárországból is», igéré Barkó
Pali.

Akkor aztán lefeküdtek egymás mellé a földre, betakaróztak a
felleghajtóikkal s két percz mulva aludtak csendesen az Urban.

Csak sánta Biróczy maradt ébren, tettetve az alvást, s mikor társai már
mélyen szunynyadtak, elővonta zsebéből a Csollán Bertitől elnyert pénzt,
felosztá öt csomóra, egy-egy csomót oda lopott mindegyik alvó társa
zsebébe, titkosan nevetve magában, hogy fognak ezek majd bámulni, ha a
legelső csárdában fizetni akarnak, s aztán belevész a markok a sok
pénzbe. Tudta, hogy ébren egy sem fogadná el tőle a pénzt; azt a pénzt,
a mit ő is, csalót csalva, nyert kártyán. S hogy vissza se adhassák
neki, maga kilopódzott a kunyhóból, kihuzott egy karót a szőllőgarádból
s reggelre olyan messze volt már tőlük, a milyen messze csak fél éjjel
két sánta láb elvihet.

Mint a napból kiröpített bolygó, lódult az öt ifju abba a véghetetlen
semmibe, a minek világ a neve.

Leghamarabb beletalált a sphaerajába Borcsay. El sem jutott Miskolczig,
hogy ott a Bálvándynak szóló levéllel keressen egy szinházdirectort, a
ki aranykulcsos és sarkantyus méltóságos úr. Keresztesen
összetalálkozott egy szinész-társasággal, ott beleszeretett a
primadonnába s mindjárt felcsapott primo amorosonak. A Bálvándynak irt
levél majd szerepelhet máskor.

Csuka Feri is eljutott Kassára; hamar rátalált a lovas kaszárnyára,
onnan az őrnagy lakására; a kihez beállított katonás tisztelgéssel s
átadta neki a levelet.

Sátory őrnagy magas, szikár katona ember volt; mindig olyan magasan
tartotta a fejét, s olyan előre feszítve a mellét, mintha birkózni híná
a világot; kidülledt szemei egy hatalmas sasorr bástyája mögül
gránátokat tüzeltek a szemközt álló szemei közé, kit még azonfelül két
félelmesen kifent bajusz is fenyeget.

A mint az őrnagy elolvasá Csollán Berti levelét, olyan hangon, a minővel
ezredet vezényelnek a concentrirung alatt, rivallt a fiura:

– Hát kend trombitásnak áll be? Hát kend olyan jól tudja a Rákóczymarsot
fujni?

Szegény Csuka Feri láthatta már a hős vérben forgó szemeiről, hogy itt
nagyon rosz helyen jár a Rákóczyval; mondhatta már, hogy ő így nem tud,
úgy nem tud, se Rákóczymarsot, se trombitát fujni; nem hallotta a vitéz
úr, a mit neki válaszoltak, ő csak az ellenfele, vagy áldozata arczáról,
szempillái hunyorításáról, szája mozgásáról fogta el a választ.

– Hát csak tudja kend a Rákóczymarsot fujni! No hát márs legelőször is
az árestomba, 24 órára kurta vasba.

A jámbor fiu csak elszédelgett a haragos úr elől, s átadta magát a
porkolábnak, hogy tegye már most farkasgúzsba. Ez ugyan jól kezdődik.

Hanem már a második perczben elpárolgott az őrnagy haragja. Elgondolá,
hogy hisz ez a jámbor fiu nem tehet arról, a mit az a hóbortos Csollán
Berti irt a levelében s menten futtatá az ordinánczot a rekruta után,
hogy hozza vissza, mielőtt megkapta volna a strófot.

Mikor aztán újra előtte volt Ferkó, akkor meg elkezdett hozzá olyan
csendes hangon beszélni, hogy alig lehetett a szavát hallani.

– Hát fiam, te trombitás vagy? Ha annyiféle marsot tudsz, talán tudod a
«negyvenemberes verbunkot» is.

Hires dallam volt ez valaha. A franczia háború alatt, mikor Debreczennek
negyven huszárt kellett állítani, szerzé ezt a toborzót Bihari, s az
első délelőtt, mikor azt végig játszották az utczán, beállt rá mind a
negyven legény. Ezért a «negyven emberes» verbunk.

Még most is érthető annak a dallama.

Kezdődik azon a nyalka, sarkantyúpengéssel tele tánczon, a mihez a
lábhoz verődő kard veri a taktust, átmegy aztán a távozó vitéz
bucsúszavába, folytatja az indulni készülő paripák robogása s az
ellenséget kihivó szózat; jön rá a csatában pengő szablyák csattogása,
öld, vágd, ne hagyd magad! s aztán ismét a diadaltáncz s a hazatérő
viszontlátási öröme.

Valami csodálatos beszélő nóta az; a minőt soha sem fognak többé
kigondolni.

Hogy ne ismerte volna azt Csuka Feri.

Vitéz Sátory úr leakasztott a falról egy huszártrombitát s odaadta a
kezébe.

Ferkó belefujt hatalmasan.

– Megállj fiam. Nem úgy. Úgy nem hallok belőle egy hangot sem. Hanem
majd én ide végig fekszem a medvebőrre, aztán te oda tartod a fülemre a
trombita tölcsérét s úgy fujod a verbunkot; hadd hallom.

Úgy tett. Végig feküdt a medvebőrre, s fél fülét oda tartva a trombita
elé, hallgatá nagy gyönyörüséggel azokat a recsegő hangokat, a mik még
egyedül voltak rá nézve hangok; a mik süketsége koporsó-födelén
keresztül is lehangzottak hozzá, s a míg a trombita szólt, lehunyta
szemeit s akár hogy titkolta, meg kellett azokat törülgetnie.

– Jól van, fiam; mondta aztán felkelve a medvebőrről, s megveregeté
Ferkó vállát. Látod, ez az egyetlen szó még a világon, a mi hozzám szól.
E nélkül olyan volnék, mint a Kempelen sakkjátszó bábja. Nesze fiam egy
arany: igyál egyet a magad kedvéért. Jövőre is lesz rá gondom, hogy a
torkod ki ne száradjon.

Csuka Ferinek hát jól van dolga, kántornak készült, trombitásnak vált
be; talán nem is vesztett vele.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Következik Sánta Biróczy fátuma.

Egy szép korán reggel ő is csak rátalált tekintetes Korcza fiskális úr
lakására; ki híres tabuláris ügyvéd volt a maga idejében.

Egészen más forma dolog volt hajdanában híres fiskálisnak lenni, mint
most.

Az nem dolgozott tíz segéddel, nagy bureauban, a legnépesebb utczában;
dolog volt először is ráakadni, másodszor nyitva találni az ajtaját. És
végzett mindent maga. A milyen vastag csomagok hevertek ott a legyektől
láttamozott boritékokban, húsz, negyven éves, félszázados, egész
százados jogi perek, azok mind sajátkezű iratai a bennük megvénült
fiskális uraknak; nincs azok közt másolat, írnoki calligraphia, chinai
tintás lenyomat, vagy épen kőnyomatú felzet; igazi megfontolással irt,
veres és fakó betük, miknek a papirja is oly elszakgathatatlan.

Ócska festett szekrény, megtömve avult percsomagokkal,
tintafrecscsenéstől felismerhetlen színű asztalok, bőrszékek, mik agyon
vannak ülve, ezek az egész fényüzései a hirhedett fiskális irodájának.
Festetlen falán egyetlen rámában levő kép egy nemesi czímer, mely nemes
Csollán Barnabás úr halála alkalmát örökité; azon sincsen üveg.

Maga e dolgozó szoba pedig olyan kicsiny, hogy a mint Biróczy benyitja a
belső ajtót, az azzal szemközt álló nagy bolond zöld mázas gömbölyű
kályhához merőben odaszorítja az épen kifelé törekvő principálist, úgy
hogy ebben az egérfogóban okvetetlen egymás lábára kell lépniök.

Mely találkozás alkalmával aztán abban a kellemetes meglepetésben
részesülnek mind a ketten, hogy mind a kettő lát maga előtt egy magánál
sokkal csunyább embert!

Mert az igaz, hogy Biróczy is elég csúnya, de Korcza úr nem engedi neki
oda a pálmát.

A melyik később jön, az a csúnyább.

Korcza úr valami hajszálnyival magasabb termetű, mint Biróczy. Az is
lehet, hogy csak azért van, mert a szürke haját a homlokán magasra
felviaszkolva, hegyes üstökben viseli.

A képe nem hogy ragyás volna, hanem fel van szántva és göröngyösen
hagyva. A himlő kiirtotta a félbajuszát, s csak egy pár szálat hagyott
meg belőle; a megmaradt félbajusz aztán ki van pödörve; szemöldökei
nincsenek, a szemei pedig vörös karikába vannak foglalva. Az orra félre
áll, mintha ő volna az igazság istenasszonya, a kinek viaszkból van az
orra. S mintha meg volna győződve arról, hogy micsoda nagy kincset
kapott ő ebben az ő személyleirásában, ugyan igyekszik is azt
kibányászni; szemével szájával válogatott fintorulatokat idomítva,
mikben gúny, kötekedés, ingerkedés, csufondároskodás, malitia, satyra,
hetvenkedés, boszantás, viszszatromfolás keresztezik egymást remek
változatokban.

Tehát az ajtónyitásnál egymásba ütve az orraikat, áll a két díszpéldány
egymással szemközt.

– Mi kell héj? kiált a principális éles hangon a belépőre. Mért jösz
ide, héj?

– Mert itt akarok maradni, felel rá Biróczy; bekacsázva az ajtón s
betéve azt a hátával.

– Itt e? Quo jure?

– Jure patvaristico.

– Mit? kiált rá a fiskális, olyan képet fintorítva ellene, a milyennel a
pávián a hozzá közeledő «pongó»-ra vicsorít. Hisz ez a csúf pofa minden
embert elijeszt, a ki hozzám akar jönni.

– Mind visszajönnek azok a principális úr szépségeért; válaszólt rá
Biróczy infamis nyájassággal mosolyogva.

Korcza úr elnevette magát. Biróczy egy lépésnyi tért már elnyert a
szobájában.

Csakhogy még addig az iróasztalig, a mely a patvarista számára volt
fentartva, legalább nyolcz lépés volt hátra.

– Hát aztán van-e jó testimoniumod?

– Van bizony semmilyen sem. Elcsaptam magamtól a kollégiumot. Hanem van
egy attestatumom Csollán Bertitől, a ki maga egy fakultás.

Erre a szóra még egy lábnyomnyival beljebb engedte hatolni a
principális.

A «Csollán Berti» név galvanikus hatást gyakorolt a fiskális arczán.
Mind a két szájszeglete felfelé huzódott, még a fülei is hegyesebben
álltak.

Mikor pedig Csollán Berti ajánlólevelét elolvasta, lábujjhegyeire
emelkedett s a homloka ránczaival húzta magát fölfelé, nagyot kiáltva.

– Tyhü! Kutya kutyánszki! Lába-labánszki! (Mert ez volt nála a
káromkodás. «Kutyánszki!» egyszerű felkiáltás. «Kutyánszki-labánszki!»
megerősített kifejezés. «Kutya-kutyánszki, Lába-Labánszki végre mindazon
káromkodások öszszege, a mikért Hadadi gróf Vesselényi Ferencz minden
közemberre 50 pénzt, minden főemberre egy forintot, minden tisztviselőre
3 forintot; ha pedig ön maga szalasztaná ki a száján, saját magára 12
forintot szabott birságul! Hejh minő gazdag jövedelem volna ez mai nap
egy finánczminiszternek! Minő «Befund»-okra kilátás!)

– Hallgasd csak, mi van az ajánló-leveledben! mondá Biróczynak a
fiskális. Recomendo tibi fidelem meum, Alexandrum Biróczy (az hát te
vagy) capitis bisonis (amerikai bölény fejüt. Itt Biróczy fejére tette a
kezét,) asotum trimodium (három akót befogadó bendőt! Itt megtapintá a
gyomrát). Reverendissimi Gringenőr asseclam diligentissimum. A kártya
feltalálójának leghívebb követőjét: (itt megfogta a kezét s az ujja
hegyeit vizsgálta. A ravasz kártyások le szokták vakarni az ujjaik
hegyéről a bőrt, hogy a kártyaosztáskor megérezzék a kártya jegyeit). No
ez szép ajánló-levél.

– Nagyon szép! felelt meg Biróczy azonnal; mert vagy igaz a mi abban a
levélben van, vagy nem igaz. Ha igaz, akkor az is igaz, hogy Csollán
Berti ajánl engem ide; ha pedig nem igaz, akkor az utóbbi sem igaz.

– Jó replika! mondá Korcza úr, s most már a levelet eldugva háta mögé ő
is lehuzta úgy a nyakát a válla közé, a hogy Biróczyé volt. De már most
hát felelj nekem igazán erre a «punctum de utri»-ra. Nem kérdezem tőled,
hogy mit vétettél a kollégiumnak, a miért nem kaptál bizonyítványt a
professorodtól? Hanem azt kérdezem: mit vétettél Csollán Bertinek, a
miért ilyen bizonyítványt adott?

– Megvallom igazán. Elnyertem a pénzét.

– Mit? kiáltá Korcza úr, odatartva az orrát Biróczy orra elé. Te? Pénzt?
Csollán Bertitől? Akkor gyere, ülj le, maradj itt! Hadd tanulok tőled!
Mert még eddig soha senki ez életben Csollán Berti zsebéből pénzt ki nem
birt csikarni. Se én, a ki védő ügyvédje vagyok; se az ellenfél
ügyvédje, pénzét nem láttuk soha; se szép asszony szép szemével, se
viczispán brachiummal, se czimbora kártya útján, se zsivány puskájával,
se égett ember könyörgő levelével, se zsidó kötelezvényével attól ugyan
pénzt soha ki nem izzasztott. Te vagy az első, a ki ezzel dicsekedel.
Nagy prókátor lesz belőled, felfogadlak patvaristának, ott a széked.

Biróczy nem mondatta azt magának kétszer. Még öt lépés volt elfoglalni
való a mondott székig. Úgy sietett, hogy előbb ott legyen, mint a
principálisa a maga álló iró asztalánál. Emlékeztetett a teknősbéka és a
nyúl versenyfutására.

Tehát már most «audiat!»

«Audiat!» (Hallja!) Ez volt a patvaristának a czíme. A «kend»-nél egy
fokkal feljebb.

– Hanem, audiat, egyet elfeledtem kérdezni: tud-e, audiat, olvasni?

– Hogyne tudnék én olvasni?

– No hát olvassa el ezt az irást…

Korcza úr patvaristájának az volt a legelső próbája, hogy el tudja-e
olvasni principalisa irását.

Mert olyan irás volt az, mint mikor a légy beleesik a kalamárisba, aztán
végig mászik a papiroson. Ha mindenki irása hasonlít a maga emberéhez,
úgy Korcza úr irása saját szakasztott mássa volt; oly átkozott rosz
kalligrafia, hogy ha öt-hat napig hevert, ő maga sem tudta kitalálni, mi
tartalma lehet a tintasövénynek; s ilyenkor a kétségbeesetten hozzá
folyamodó másolót azzal torkolta le: «az én dolgom: irni; audiat dolga:
hogy el tudja olvasni».

– No halljuk! szólt, kétszer is rándítva homlokán, Korcza úr. Olvassa
hát.

– Óh, így nem mesterség olvasni, mondá Biróczy, de megfordítva. S azzal
felforditva az irást, olvasá el principálisának a fertelmes ákom-bákot.

– Kutyánszky! Dörmögé Korcza úr. Már most lássuk, tud-e audiat irni? Le
tudja azt híven másolni, a mit irtam? Tessék a toll!

Az asztalon állt egy óriási négyszögletű ólom kalamáris; abba Korcza úr
beleütött egy tollat félszárig, úgy hogy azt azután nem lehetett csak
épen a közepén megfogni. A toll vitorlájának meg az a hivatala volt,
hogy azzal a pipaszopókát szokták tisztítani: a minek az a kettős haszna
lett, hogy a patvaristát elszoktatta attól, hogy a tollat rágja.

– No, tessék a toll!

Korcza úr gonoszkásan nevetett félszemmel, hogy fogja meg a gyerek a
félig tintás, félig pipanedves tollat?

Biróczy körülnézett: ott hevert az asztalon egy nyúlláb, a mivel a
krétát szokták a jegyzék tábláról letörülni; annak a nyúllábnak a körmei
közé szoritotta a maszatos tollat, s úgy másolta le az iratot.

Korcza úr csak a fejét rángatta s az üstökéhez kapkodott erre a tromfra.

Mikor készen volt a másolat, odavitte hozzá Biróczy s bemutatta.

Korcza úr egy pillantást vetett az iratba:

– Nem jól van, nem jól van, nem jól van!

– Mi nincs jól, mi nincs jól, mi nincs jól?

– Azt audiat dolga kitalálni.

Azzal kétfelé repeszté a másolatot.

– Irja újra.

Biróczy másodszor is hozzáfogott, iparkodott egészen híven lemásolni,
még az összerántásokat is s aztán vitte a principálishoz.

Most megint csak egy futó tekintetet vetett az irásra.

– Nem ér semmit, nincs híven másolva.

Azt is kétfelé repesztette.

– Irja újra.

Biróczy még egyszer neki ült; gondolta, az interpunctióban hibázhatott;
most már ezt is híven iparkodott utánozni.

A harmadszori bemutatásnál azonban két ivet vitt principálisához, az
egyik összehajtott tiszta papiros volt, a másikat, a teleirottat háta
mögött tartá.

– Hát e micsoda? Kérdé a principális elbámulva az üres papiroson.

– Ez a szélylyelszakitani való papiros, mondá Biróczy. Majd aztán
odaadom a másikat.

– Kutyánszki! kiálta fel Korcza úr. No hadd lássam hát, nem tépem szét.

Azzal végig nézte az eléje tett másolatot, s ujjával beleböködve,
kegyetlen szigorral ismétlé:

– Most sem jó még; most is hibázik benne valami.

– Hibázik? mondá Biróczy. Tudom már, hogy mi hibázik?

Azzal neki akasztá a tollat az iratnak, végig fecscsentette rajta a
tintát, épen úgy, a hogy a principálisa iratán volt.

A principális se nem nevetett, se nem káromkodott: csak a fejére
ütögetett az öklével gyöngédeden a kefehajú fiunak.

– Lássa maga bukfejes; hogy kitalálja az a maga amerikai bivalyfeje, ha
kénytelen vele. Ez hibázott belőle! Mert tanulja meg, hogy kétféle
disznók vannak az irásban. Az egyik az, a melyik magától cseppen el a
tollból: ez a gyöngelelkű, hülyeszájú, bukott ügyű, vigyázatlan irók
disznója; a másik pedig az, mely a bátran vezetett tollból, mint a
rakéta lő szerteszélylyel, ez a határozott jellemű, biztos ügyű,
magukban bízó, senkitől nem félő irók disznója. Már most tanult valamit.
Hát muzsikálni tud-e?

Az ilyen szerteszét ugráló kérdésekkel szokta Korcza úr a fiatal
gyakornokfélét zavarba hozni.

– Hogy ne tudnék? felelt Biróczy.

– Mert nálam az is szükséges.

– Értek egy fuvó instrumentumhoz, melyet nagy passioval kezelek; és
azután egy húzó muzsikához, de a melyet diák koromban csak télen át és
nagy kényszerüségből szoktam gyakorolni.

Korcza úr titkosan nevetett magában. Most látták egymást először; de már
is értették egymást.

– Hát diktando tud-e audiat irni? kérdé hirtelen sarkon fordulva,
patvaristájától.

– Bizony tudok azt is.

– No hát irjon!

Azzal elkezdett a szobában alá s fel járkálni s nem szólt egy szót sem.
Egyszer aztán azt kérdi tőle:

– No hát leirta, a mit diktáltam?

Majd kigúnyolta volna csunyául, ha azt hallja tőle, hogy hát mit irtam
volna? ha nem hallottam semmit!

Az lett volna rá a felelet, hogy «audiat semmit se tud, ha csak azt
tudja leirni, a mit fennhangon diktálnak».

De a helyett Biróczy kiverte a tollát az asztalhoz s azt felelé egész
készséggel: «igen is leirtam».

Olvassa fel hát, hadd hallom! szólt Korcza úr, zsebébe dugva kezeit s
két kurta lábát szétterpesztve.

Biróczy olvasott:

«Exmissio. Melynél fogva dominus Alexander Biróczy egyszer mindenkorra
kiküldetik, hogy az általa nagyon kedvelt fuvó instrumentumon, a
borlopón, az asztalhoz megkivántató bornak a hordóból előmuzsikálásában
fáradozzék; ellenben a vonó muzsikával, vulgo «fürész», hegedüléstől, az
ellen való antipathiája és rosz lábai miatt fölmentetik; ez a hajdú
dolga lévén.

Korcza úr nagyott prüszkölt nevettében.

– No nem bánom. De közbe iktatandó: az első functio alatt, a míg a
pinczében jár, fütyülni tartozik.

– Elfogadom.

– Nagyobb igazság kedveért. Minthogy már benne vagyunk az alkudozásban,
jó lesz megismerkedni a hivatalbeli kötelességekkel. Mondá Korcza úr s
elővett egy kalendáriumot, mely a szegletén áthúzott madzagnál fogva
volt a falra akasztva; annak a belső üres táblájára voltak feljegyezve a
patvarista capitulationalis föltételei, hogy feledékenységbe ne
menjenek. Tehát:

«1-mo. Fizetés semmi.»

– Köszönettel fogadtatik.

«2-do. Borravaló a hajdué, accidentia a patvaristáé.»

– Kivéve, a hol megvernek bennünket; mert ott én szaladok elől.

«3-tio. Ebéd, vacsora idehaza, egy pohár bor, reggelit hozhat magának,
ha van miből.»

«4-to. Ha a hajdú este le találja magát inni, akkor a patvarista
tisztítja meg a csizmákat.»

– Hát ha a patvarista megelőzi a hajdút e privilegiumában?

«5-to. Az aktákkal a principalist kisérni kell; ha a hajdú hozza, hátul
jön utánam, ha a patvarista, elől megy előttem. Nem a rang végett, hanem
hogy lássam, hogy nem veszít-e el belőlök valamit?»

«6-to. Az asztalnál a pecsenyét a patvarista trancsirozza. Item, bort
hoz fel az asztalra a pinczéből.»

«7-to. Mikor pedig vendégek vannak az asztalnál, s a hajdú az
ételkörülhordással van elfoglalva: olyankor a patvarista ide vigyázzon a
szemöldökömre.»

– Hol van az? Kérem alássan.

– Kutya kutyánszki! Ha az egész világon senki sem látja is a
szemöldökömet, audiat tartozik azt látni, s mikor én így teszek a
szemöldökömmel (itt felfelé rántotta a szemöld-izmát), az azt jelenti,
hogy keljen fel s váltson tányért.

– Mikor pedig én így teszek a szemöldökömmel, mondá Biróczy, vastag
serteszemöldeit összevonva, az azt jelenti, hogy nem váltok.

– Üm! Hát ez is a hajdúra marad? Jól van. 8-vo. Mikor úriszékre megyünk,
velem jön, az úton el nem aluszik s vigyáz rá, hogy a kardját el ne
veszítse a kocsiból.

– Ez az én dolgom.

– «Ha sötét van, s rosz az út, a lámpást viszi a lovak előtt.»

– Ez a hajdú dolga.

– De biz audiat dolga. A hajdú fogja olyankor a kocsit, hogy fel ne
düljön. 9-no. Az úri széken az elitélt deliquensek megcsapatásánál
számlája a botokat. 10-mo. Mind a két táblán minden nap megtudja minő
processusok vétetnek föl s kik a referensek. 11-mo. Határjárásoknál
segít meglépni a meghuzandó vonalt. 12-mo. Az érkező clienseket a
várakozó szobában kellemesen distrahalja. 13-tio. Mikor alispán, vagy
magas patronushoz ebédre vagyunk hivatalosak, a hova a patvarista leül,
ott az utolsó hely. 14-to. A pipákat tisztán tartja. 15-to. Segít
papmacskát szedni a kertben. 16-to. Ha hajtóvadászaton vagyunk, a nyulat
utánam hozza. 17-mo. A főispán urak által adandó bálokban, melyekben meg
kell jelennünk, azokkal a kisasszonyokkal, a kiket más tánczolni nem
visz, tánczolni a patvarista kötelessége.

– No, az az én dolgom.

– Hahaha! kaczagott Korcza úr, szegődöttje sánta lábaira tekintve.

– No csak az az én dolgom.

– És végezetre tudatandó, hogy mikor csengetek, az a hajdúnak szól,
mikor pedig füttyentek, az audiatnak szól, s akkor egyszerre ugorni és
szaladni hozzám!

– Megértettem.

– És most, hogy mindjárt bele állítsam a functióba, itt van ez a megintő
levél, vigye el ezt tekintetes Balhásy fiskális úrhoz.

– Hol lakik? kérdé Biróczy.

– Pesten. Felelt rá a principális, s engedte Biróczyt neki indulni, hogy
keressen fel valakit, a kinek a lakása feltalálható Pesten.

Jenőy két nappal későbben érkezett meg Pestre, mint Biróczy.

Ismét itt a mese a tekenős békáról és a nyúlról.

Azt elfeledte hozzá tenni Phaedrus a meséhez, hogy a «testudo» kocsin
jött a czélhoz, a «lepus» pedig gyalog.

Kálmán megtalálta ugyan zsebében a Sándortól odalopott pénzt; de nem
vette hasznát. Tudta honnan jön? s vissza akarta azt neki küldeni. Az az
ember volt, a ki tud ebédelni a vadkörtefa alatt; de az ingyent csakis a
vadkörtefától fogadja el.

A mint beszállt a «két kecskéhez», (az volt akkor a vidékiek
leglátogatottabb és legolcsóbb vendéglője s még most is meg van az
akkori bokharai állapotban; eltemetve azóta épült paloták árnyékában)
azonnal sietett az úti portól megtisztakodni; szerencsére egyetlen finom
ingét még a Tarnában kimosta, volt mivel felváltania Csollán Berti
rézingét, a mivel elégett ruháiért kárpótolta.

Hanem hát a fiatal termeten minden ruha nyalkán áll, még ha meg van is
viselve.

Kapott ajánló levelére pontosan fel volt irva az asszonyság lakása, a
kinek pártfogására építette legközelebbi jövendőjét; a czímzetnél fogva
sok kérdezősködés nélkül rátalált a házra.

A mint belépett a czímzett lakásba, rögtön feltünt előtte a nagy
ellentét e között, meg a mit Gödényfalván látott.

Ott piszkos szolgáló fogadja, ha fogadja, a vendéget, meg emberlehúzó
komondor; de már az bizonyosan fogadja; itt vállzsinóros inas nyitja az
ajtót, sárga frakkban, piros puliderben; ott dögbőrrel van végig
teregetve a tornácz, sáros csizmanyomok és mezitláb nyomok a soha nem
sikált pallón, pókháló minden szegletben, vaskályhák csövei a papirossal
beragasztott ablakon keresztül dugva, avas brinzadöböz az asztalon,
legyektől belepve, pipafüsttől keserű s penésztől savanyú minden szoba,
a falakról négy-rét hámlik a mész; a bőrszékekből kitolakodik a
tehénszőr, s a ragadós kilincshez félelem hozzá nyulni: itt pedig
gobelin szőnyegek, damaszt függönyök, márvány kandallók; drága vázák
exoticus virágokkal, aranyozott butorok a renaissance divat szerint s
minden szobán végig vonul a magas régiók bűbájos illata. Jenőy kezdett
érteni valamit belőle, hogy férj és nő nem laknak együtt!

Még jobban is megértette azt néhány percz mulva.

A komornyik megértve, hogy az ifju a «nagyságos úr»-tól jön, levéllel,
melyet maga akar átadni a nagyságos asszonynak, sietett be urasszonyához
bejelenteni a jövevényt, miután jól végignézte annak öltözetét. Pesten
nem igen volt már akkor bonton ez a szabás.

Nemsokára visszajött a komornyik s inte Kálmánnak, hogy beléphet az úrnő
szobájába.

Ha lett volna ideje Kálmánnak körülnézni abban a belső szobában, még
jobban meglepte volna az abban uralgó választékos pompa; hanem a
meglepetés más oldalról várt rá.

Előtte állt a jó tisztes öreg asszonyság helyett, a kit Csollán Berti
«az én öregem»-ként emlegetett előtte, egy tizenkilencz éves delnő.

Szép, deli, hódító alak.

Akkori idők divatja szerint szűk, testhez feszülő selyem ruhában, mely a
csodálatos szép idomokat szobrász mintájává alakítá, s melynek alsó
fodra, egy rózsafüzérből képezve, bokáin felül láttatá picziny lábait.
Karcsú dereka széles szalagövvel átkötve, melyet nagy zománczos csatt
szorított össze, felső öltönyének duzzadt dudorai szabadon hagyták
gömbölyű karjait, s bámulásra méltó fehér nyakát és keblét. És aztán ez
az igéző arcz, az ifjuság hamvával! kissé hosszukás szája volt, felfelé
hajló szegletekkel, de ez is oly igézővé tette, s mosolyra vonultában
szerelemgödröcskéket támasztott orczáin; dúsgazdag gesztenyeszín haja a
la giraffe magas fésüre tűzve, még emelte hódító igézetét s a hajat
körülfonó vékony arany láncz egy gyémánt csillagot tartott homlokára
szorítva.

De mit gyémántcsillag e két szem közelében! Ki láthat meg ezeknek
fényétől akármi gyémántot?

A ki ezekbe a szemekbe néz, rögtön megérti belőlük, miért szól a biblia
a «vétkező szemekről?»

E vétkező szép szemek első tekintetére megtudta Kálmán azt, hogy ő
kicsoda? Férfi.

Oh az a furfangos csinytevő ott a vakolatlan házban nagyon számított
arra a megzavarodásra, a mibe ez a diákgyerek fog keveredni, mikor ezek
elé a szemek elé lép; de rosszul számított.

Kálmán nem volt az az éretlen kedély, mely elveszti gondolatai uralmát,
mikor egy tisztes öreg asszonyság helyett, kinél pártfogást keres, egy
hódító divatnőt lát maga előtt; s ilyenkor az nyomja le leginkább, hogy
öltözete kopottas.

Kálmán azt érezte, hogy szíve egészen új, s lelki ereje gazdag. Hanem
azt vette már észre, hogy valami hamis helyzetbe jutott.

– Én nagyságod férjétől jövök. Sietett küldetését előadni.

– Férjemtől? Kérdé félig bámulat, félig nevetés hangján a delnő, s oly
kiváncsi tekintettel nézte végig a fiatal embert.

– Egy levelet hoztam tőle nagyságodnak.

– Nekem? Vajjon mit irhat?

– Úgy tudom, hogy az én csekély érdekemben: a miért előre is bocsánatot
kérek.

Kálmán átadta a hölgynek a hozott levelet.

Az sietve bontá azt fel, s látszott, finom ujjai mennyire óvakodnak be
nem szennyezni magukat a tintás tartalommal.

A míg a delnő végig olvasá a levelet, szép arcza a harag sötétveres
estpirjától kezdett lángolni egyszerre.

A nő olvasott a levélből, az ifju olvasott a nő arczából, s most már ő
is tudta, hogy mi van abban a levélben? S most már ő rajta volt a sor
elpirulni és szemeit lesütni.

A mint a hölgy végig olvasta a levelet, szikrázó szemekkel tekinte annak
átadójára. Hanem a harag villámai elpihentek e sötét szemekben, a mint
az ifjut elpirulva, lesütött szemmel látta maga előtt.

Egy ifju, a ki elpirul és lesüti szemeit egy szép hölgy tekintetétől!

Midőn Kálmán ismét feltekintett, már nem látta a hölgy arczán a
haragpírt, szemeiben a neheztelést. Ismét a szép vétkező szemek voltak
azok; a mik előtt színt változtat a csillag és bűbájtól reszket. Kivált,
ha az a csillag a szívben van.

– Jól van, mondá a hölgy, összehajtva a levelet. Kérem, üljön ön le.

Azzal maga a szófára ült le, s mutatta Kálmánnak, hogy foglaljon vele
szemközt a karszékben helyet.

– Férjem ajánlja önt a levélben, mint tehetséges ifjut, hogy sorsáról
gondoskodjam. Levelét nem olvasta fel önnek?

– Nem.

– Haha! különös. Én nem tudom kitalálni, hogy mi úton gondoskodhassam én
az ön sorsáról?

– Én sem.

– De valamit mégis gondolt ön, mikor férjem ajánlatát fogadta.

– Azt gondoltam, hogy nagyságodnak vannak becses összeköttetései, a
kiknél egy dolgozni kész fiatal embert valami alkalmazásra ajánlhatna.

Már eltagadta azt, hogy épen nála akart magántitkári állomást szerezni.

– Teszem föl egy magántitkári állomást? monda a delnő.

Az ifju némán inte fejével.

– S elfogadná ön azt bárminő körülmények mellett?

Már erre nem felelt.

– Várjon ön: szólt a hölgy; egy jó gondolatom van. Irok ügyvédemnek, s
ön szíves lesz a levelemmel hozzá fáradni.

Azzal iróasztalához lebbent, s leült háttal Kálmán felé, s elkezdett
levelet irni.

Sokszor kinézett a levélirásból s Kálmán úgy vette észre az átelleni
tükörből, hogy azok a szép szemek olyankor mindig az ő arczán függnek.

Végre elkészült a levél, a delnő egy boritékba tette azt a férjétől
kapott levéllel, s valami finom kis hártya ostyával leragasztá a
boritékot.

– Itt van, fogja ön; szólt Kálmánhoz. Ügyvédem majd meg fogja önnek
mondani, hogy mit tegyen.

A levélboritékot rosszul ragasztá le a hártya-pecsét, egészen felvált
róla. Kálmán a papirhoz szorítá azt hüvelykével, hogy jobban leragadjon.
Ha akarta, elolvashatta volna. Talán azért is volt olyan könnyen
lezárva, hogy olvashassa el.

Sietett távozni a szép szemek fényköréből.

– Viszontlátásig; mondá a delnő s szivélyesen nyujtá neki kezét az
eltávozáskor.

E delejes, e bűbájos melegű szorítás e bársonypuha kéztől többet
elmondott az ifjunak, mint a mennyit az irott sorokból meg lehetne
tudni. A szép hölgy neki valóban nagy jóakarója.

Egy perczig úgy jött Kálmánnak, hogy ennyi jóakaratért talán illendő is
volna megcsókolni azt a jóltevő szép fehér kezet; hanem azután csak azt
mondta magában: «majd csak mégis inkább a nagyanyám kezét csókolom meg,
a ki elébb arczul fog ütni!»

Kálmán semmi különös dolgot nem talált benne, hogy a delnő által irt
levél czímzetén Korcza fiskális úr nevét olvasta. Ugyanahhoz kapott
Sándor pajtása is ajánló levelet Csollán Bertitől. Azt mondta, hogy az
neki családi ügyvédje, akkor természetes, hogy a nőnek is ugyanaz az
ügyvédje. Azután a levél hártyapecsétjéről olvasta le a nevet, mely
arany betükkel volt odanyomtatva. Ez a név «Katinka». Biz ezt eddig is
tudhatta, ha akarta. Csollán Berti levelének a czímzetén is ott állt a
«Katalin».

Csakhogy a «Katalin», és a «Katinka» most már két különböző fogalom!

Véletlenül esett, hogy midőn Korcza fiskális urat felkereste Kálmán,
Biróczyt épen útban találta. Annak a Curián kellett valami után
leskelődni. Az ajtóban találkozók közt rövid volt a szóváltás. Sándor
tudatta Kálmánnal, hogy őt a fiskális elfogadta joggyakornokának, s neki
tetszik ez az ember; azzal bevezette principálisához s egyedül hagyta
Korcza úrral.

Kálmán kissé el volt még fogulva, mikor a levelet átadta az ügyésznek.
Ilyenkor legerősebb divináló tehetsége van a gyanunak. Kálmánban pedig
egyébkor is erős keveréke volt a képzelemnek és éberségnek.

Aztán meg Korcza úrnak az ábrázatja egészen arra való volt, hogy a ki
meg akarja tudni, hogy mi van most a fejében, azt szépen leolvashassa a
vonásairól. Azok egy eleven telegráf mozdonyai voltak.

A mint a férj levele kiesett az asszony leveléből, az első perczben az
az ijedtség látszott a képén, amit elképzelhet mindenki, ha egy
ügyvédnek azt mondják, hogy két gazdag pörlekedő cliense egyszerre
kibékült egymással. Hanem azután ránczba szedte a képét, s maga elé
tette mind a két levelet, lesimítva róluk a porzót. Az egyik persze
kőporral volt behintve, a másik aranyporzóval.

A dátum szerint a férj levele volt az első, azt olvasta elébb végig.

Mikor belekezdett, csunyául félre húzta a száját, mintha nem tetszenék
neki a dolog, s minden sor olvasása után félretekintett az előtte álló
ifjura, végigméregette szemével, még pedig úgy, hogy az egyik szemét
behunyta, mint a hogy a műértők szokták egy kép perspectiváját
megitélni. Egyszer az orrához is kapott s alig tudta a markába eltakarni
a nevetés vágyát; majd meg felhúzta a két vállát egész a füléig, mintha
el akarna bujni saját háta mögé. S mikor végére ért, nagyokat csóvált a
fején, sokáig úgy felejtette a száját, hogy az alsó ajkával befogta a
felsőt; mintha azon tanakodnék, mi lesz ebből. Azután felvette a delnő
levelét, s amint azt olvasni kezdte, mind a tíz ujja szétmeredt.

Most már mind a két ajkát behúzta a fogai közé, szemeit a lehetségig
kimeresztve, s utoljára, mikor készen volt a levéllel, úgy feltolta az
összecsücsörített ajkát az orráig, mintha azt a fél bajuszát okvetetlen
fel akarná színi. Mindezek után pedig nagyott kunczogott az orrán
keresztül, s olyan nyájas képet csinált Kálmán felé, mint egy erdei
manó.

– No, öcsém uram, hát magát csak ide küldték mi? Hát mért küldték, mi?
Hát mért küldték ide? szólt meghuzogatva az orrát, s a száját nyitva
hagyva, mintha már a nyelvén volna a további mondás.

– Hogy miért küldtek ide? azt nem tudom; hogy miért jöttem ide, azt
tudom.

– Én megmondom. Magának szép szerencséje akadt. Egy szép asszonynak
secretarius kell. A férj küld neki egyet, s az asszonyság elfogadja az
ajánlottat s elküldi a fiskálisához, hogy a salarium felett egyezkedjék
vele. Magának szép tehetségei vannak e hivatásához, he?

– Nincsenek uram, felelt Kálmán s most már nem pirult, hanem sápadt. Nem
azért jöttem uram önhöz. Nekem balesetem volt, mely miatt el kellett az
iskolát hagynom. Énhibám, nem szépítem. Hasonló sors érte egy barátomat
is, s talán épen annak is én vagyok az oka. Ez a barátom most önnél
joggyakornok.

– Ah a Biróczy! Hát conscolárisok?

– Voltunk, míg ki nem csaptak. Én többet tanultam mint ő, azért ő mégis
mindig többet tudott, mint én. – Tudta az életet. Tőle tanultam meg,
hogy balsorsunk nem helyrehozhatatlan. Az iskolából ki vagyunk tiltva;
de ha magántanulmány útján elvégezzük a félbeszakított jogi
tudományokat, s ha a tanári magyarázatot pótoljuk a gyakorlati év
útmutatásaival, magánúton is tehetünk le vizsgát s azután járulhatunk
censurához. Ezt tőle tanultam meg; s követni akarom. Azért jöttem önhöz,
hogy megkérjem, midőn Sándor barátom gyakornoki éve lejár s ő a királyi
táblai jegyzőségbe lép át, kegyeskedjék engemet ide fogadni ő utána
joggyakornoknak.

– Hehej öcsém? Énhozzám akar maga jönni patvaristának? Tudja-e hogy az
nagyon rosz mulatság? Az én patvaristám nem bálból ki, bálba be! nem
biliárdozni napestig a hét választónál; nem nyulászni, kacsázni, nem
czifra szalüppök után szaladgálni; hanem körmölni, tollat rágni! Azután
az én természetem kiállhatatlan természet. Én az úrfit, mikor legjobban
mulathatnék, akkor fogom be a legnagyobb dologba; mikor legczifrábban
felöltözött, akkor küldöm a legnagyobb sárba; én agyon boszantom az
úrfiakat s fát vágatok velük, mikor unják magukat.

– Mind tudom én azt, szólt szelid mosolygással Kálmán. Híre van fiskális
úr tréfáinak meszsze földön; hanem annak is híre van, hogy keze alól
kerülnek ki a legjobb prókátorok, hogy itt lehet legtöbbet tanulni. Én
ide akarok jönni, ha ön elfogad.

– Ah? S nem akar maga beállni magántitkárnak egy szép asszonyhoz? No jó.
Nem szóltam semmit. Hát most mit akar tenni?

– Haza megyek elébb a nagyanyámhoz s megkisértem őt kiengesztelni. Nehéz
lesz, mert ő igen szigorú asszony.

– Hagyja el, tudom, ismerem a nagyasszonyt. Én ne ismernék valakit
Magyarországon, a kinek valaha pöre volt a királyi táblán? Pedig a
nagyasszonynak sok pöre volt. Ő ismer engem jól. No majd irok én egy pár
sort a nagyanyjának. Ne hőköljön vissza. Nem vagyok én Csollán Berti.
Majd olyan dolgot irok neki, a mitől kiengesztelődik. Hát csak nem
fogadja el, a mit ajánlottak? nem? Ez különös, nagyon különös: de hát
jól van. Hát csak jöjjön vissza hozzám egy esztendő mulva. Addig pedig
tanuljon sokat. Különösen koplalni megtanuljon; mert én nálam nagyon
rosszul él a patvarista.

De már azt a kézszoritást férfiasan visszaadta Kálmán, a mi e szavakat
kisérte.

– Még egy kis elintézni valóm van, mondá. Ez az én bohó barátom Sándor,
mikor legutóljára együtt háltunk, a pénzét megosztva, álmomban, tudtomon
kivül a zsebembe csempészte. Visszahoztam azt. Idáig nem költöttem el
belőle semmit, magamnak is volt, azt ő nem tudta, s egy nap alatt már
otthon leszek. Kérem önt, szíveskedjék ezt majd neki általadni: ne most,
ne úgy, hogy én azt visszahoztam; ridegségnek venné részemről.

– Ahám! Értem. Majd úgy apródonkint adogatom ki neki. Mikor
egyszer-egyszer elfogy a fraternek a pénze. De hát vallja meg, mért
hagyja maga ezt a pénzt nálam?

Kálmán huzódozott a felelettől.

– Kitaláljam? Ez abból a pénzből való úgy-e, a mit az a nagy kópé
Csollán Bertitől nyert kártyán?

– Abból.

– S magának öcsém nem volt még olyan pénz a zsebében a mit kártyán
nyert, s nem akar olyat magával hordani? Furcsa gyerek. De furcsa egy
gyerek.

A fiskális sokáig elóggott-móggott rajta, hogy már minek jönnek ilyen
csodabogarak is a világra, aztán megveregette a vállát Kálmánnak.

– No csak menjen hát haza, öcsém, a nagymámihoz; mire hazaér, az én
levelem is ott lesz. Aztán egy esztendő mulva szivesen látom, ha ugyan
mind a ketten élünk. Én ugyan élek, azt tudom; én száz esztendeig élek,
hanem az ilyen fiatal vér hamar elpusztul: egy táncz, egy lóról leesés,
egy párbaj, szerelmi historia, s vége van. No hát vigyázzon magára.
Mégis csak szeretném tudni, hogy mi lesz időjártával az ilyen fiatal
csontból, a ki egy nap kétszer utasitja vissza a «Herz-Dáma»
szerencsekegyét?

Ezt az utóbbit már akkor mondta el Korcza úr, mikor Kálmán a két ajtó
között volt, s még azután is motyogott magában, a füle mellé dugott
tollat a szájába fogva keresztül, s fel s alá járkálva a szobában, egyik
kezébe fogta az egyik levelet, a másikba a másikat, s tanácskozott a
szájába fogott tollal.

Már most én ezzel az egyik levéllel agyonüthetem az egyik félt, a másik
levéllel a másik félt… Vajjon melyiket üssem agyon?



AZ ÉDES OTTHON.

Ifju barátom, ki e sorokat olvasod, hidd el nekem, hogy sohasem fogsz
olyan nagy úr lenni, mint a milyen most vagy.

Mikor hazamégy az édes otthonba, őszi tanév dicséretes bevégezte után.

Otthon úgy várnak, mint egy királyt.

Az egész év munkájából, fáradalmaiból, nélkülözéseiből te semmi részt
nem vettél, csak a szüretre jösz. Szőlőtő, gyümölcsfa rakott áldással
vár reád, pedig nem ápoltad.

Hugaid, öcséid, már a kapuból várják jöttödet; ölelnek, csókolnak, beléd
csimpajkoznak mikor megérkezel: apád, anyád zokogva szorítnak karjaik
közé. Pedig nem hoztál nekik semmit; csak magadat.

De milyen nagy darab kincs vagy te magad otthon.

Elbámulnak rajtad, mekkorát nőttél! már a szakállad is ütközik, egész
férfi lett belőled.

Az egész ház a tied!

Minden ebédnél ott találod kedvencz ételeidet az asztalon; nem
felejtették még el, hogy mit szerettél olyan nagyon?

Ruhádról, fehérnemüdről más gondoskodik; akarják, hogy deli légy.

Apád komolyan beszél hozzád, mint rangbeli férfihoz, s megajándékoz ősi
pecsétnyomó gyűrűjével; most már érdemes vagy, hogy rád bizassék e
klenodium; anyád sír ha rád néz s mosolya ragyog könyein keresztül;
testvéreid bámulnak.

A cseléd, ki elmeneteledkor neveden szólított, most már ifju úrnak
czímez.

Kutya, macska fölkeres, hozzád törleszkedik, kezedet nyalja.

Egész nap kedvedet keresik; kivánságaidat ellesik, mire kigondoltad, már
teljesítve van.

Mikor alunni akarsz, csizmádat lehúzzák; aztán lábujjhegyen járnak a
háznál, mukkanni sem szabad senkinek, míg te alszol, míg a
szomszédszobából áttörő kávéillat föl nem ébreszt.

S ez így megy mindennap.

Tied az egész ház. Mit? ház? az egész város.

Mikor kimégy az utczára, most már karodba fogóznak családod tagjai, te
vezeted őket. Fenhordod fejedet. – A szemközt jövők nyájasan és
irigykedve köszöntenek. Egy-egy ablakot lopva kinyitnak, s utánad
kandikálnak fiatal gömbölyü leányarczok zöld levelű virágcserepek közül.
Tekintélyes férfiak az utcza tulsó végéről átkiáltják hozzád az
alászolgáját. Régi tanáraid találkoznak veled, s elszörnyednek, ha veled
egy óráig beszéltek, mennyi tudományt felszedtél azóta! Magasról
tekintesz le szegény jámbor öreg urakra, milyen messze lenn maradtak
alattad!

Hát még az élet rózsái, a leányok! Mindnek meg van engedve, hogy
szerelmes legyen beléd. Hivott vendég vagy minden lányos háznál, s az
évek előtti gyermek játszótársnét látod előtted elpirulni, mikor vele
találkozol. Nem esik meg mulatság nálad nélkül; minden asszonyságnak
lehetséges fia, minden kisasszonynak nem lehetetlen vőlegénye vagy;
cotillionban előtánczos vagy, fülig szerelmes vagy; reggelig tánczolsz,
belebetegszel: város minden orvosa siet a náthádból kigyógyítani; kimégy
az utczára, minden ember örül, hogy meggyógyultál; a pap tudatja veled,
hogy hétfőn reggel imádkozott szerencsés meggyógyulásodért az egész
gyülekezettel egyben. Megint csak elmégy mulatni; most már gyöngéden
figyelmeztet valamennyi szép tánczosnéd, hogy ne rontsd meg magadat, s
azért mégis csak tánczol veled. Régi gavallérok sárgulnak az irigységtől
hódításaid miatt: az ifjabbak bálványoznak. Élczet mondasz: mindenki
kaczag rajta. Csak egy nem, a kinek a rovására kaczagnak. Azzal
természetesen párbajt vívsz; természetesen mind a ketten kaptok egy
sebet. Lefektetnek, ápolnak, ajtód kilincsét egyik látogató a másik
kezébe adja, minden úrnő tudakozódtat hogyléted felől. – Apád fejét
csóválja; «ménykü gyerek vagy!» Ő is ilyen volt ifju legény korában.
Anyád feddi érte, hogy mondhat ilyet; hátha megöltek volna? «Mit?
Tégedet? Dejszen az nem megy olyan könnyen». Harmadnapra fölkelsz. Karod
fekete selyemkendőbe kötve. Ugy mégy ki az utczára.

Mindenki gratulál, s balkézzel szorítsz kezet, mert a jobbal nem lehet.
De még ellenfeled most is fekszik. Hah az kapott egyet! A város hőse
vagy. Mindenki bámul, imád, szeret.

És senki sem kér még tőled semmit!

Barátom, ifju legény, örülj ez interregnum napjainak; mert ilyen nagy úr
nem fogsz lenni azontúl soha.

Hanem mindez persze megfordítva van, ha úgy kerülsz haza, hogy az
iskolából kicsaptak.

Hja persze, az egészen más találkozás.

Mindenki szájában eláll a szó a rémülettől, mikor belépsz az apai
házhoz. Mogorva képedről olvassák, mi hozott haza? Héj korbács, héj
nádpálcza! ugyan emlegetnek szaporán. Anyád sírva fakad, s kezeit
tördeli, apád fenyeget, hogy csak madársrétre ne volna töltve a puskája,
mindjárt meglőne vele.

Azt sem tudod, melyik szögletében a háznak húzd meg magad, mégis
mindenki szid. Ruhád szakad, inged szennyes, senkit sem mersz kérni,
hogy segítsen rajtad, senki sem tartozik vele.

Apád ha megszólít: a neved «szamár». Mindenki «Te»-nek nevez, s olyan
megvetőleg tudja azt kimondani. Az asztalhoz nem hiv senki;
szégyenszemmel sompolyogsz oda, s elnyeled a keserüséget, ha egy ételből
neked már nem marad. Utolsó vagy, a kis öcséd után következel.

Kérdezgetik tőled, hogy csizmadia akarsz-é lenni, vagy lakatos?

Akárhová állsz, ott útban vagy valakinek. A tányérváltást sem bízzák
rád, mert azt is eltöröd.

Ha köhögsz, ha beteg vagy, az is a te bűnöd. «Rosz pénz nem vész el.» Ez
a diagnosis, meg az orvosság, a mitől meg kell gyógyulnod.

Az utczán a falhoz lapulva sompolyogsz, s kikerülöd, ha ismerőst látsz;
úgy sem fogadná a köszöntésed. Szép leányok, ifju játszótársak nem
látnak meg, ha melletted ellebbennek; szolgálóiknak sem mersz
legyeskedni, mert félsz, hogy a vargalegény, ki elébb járt ott, rajtakap
s megdögönyöz s az is a tied lesz.

Még a házi kutya is megugat.

Még a gyümölcsfa sem kinál meg. Az is tudja hogy téged kicsaptak s nem
bolond, hogy teneked ingyen körtét teremjen.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez utóbbihoz hasonló kedélyállapotban közelgett az ősi ház felé Kálmán.

Az ősi ház egy kis városban feküdt, mely nem kereskedelmi hely, hanem
inkább gazdasági nagy tanya: nevezzük K...nak. Sok ilyen betűvel kezdődő
városunk van.

A Jenőy ház egy hosszú földszinti épület, □ formára építve, az udvar
szárnyát a cselédség lakja.

Az öreg Jenőyné igen tüzes gazdasszony, pedig már a hatvan éven felül
jár; a haja már fehéredik, de az arcza még most is piros. Soha orvosra,
gyógyszerre a maga bajáért nem költött.

Hatalmas, férfias egy asszony. Már boldogult férjét is oly kordában
tartotta, hogy az öreg úrnak mindent kéztől kellett várni, s soha egy
márjásnál többet nem kapott a zsebébe, mikor kiment. Halála után pedig
egészen az özvegy vitte a gazdaságot, a pöröket, s félelme volt minden
lusta cselédnek, minden pörhuzó prókátornak és az egész dicasteriumnak.

Két fia maradt. Az egyik: Lőrincz, anyja kivánsága szerint a
katonasághoz adatott, ott ember lett belőle; megházasodott a külföldön,
el is esett a külföldön, a neje is utána halt, ezeknek a fiuk volt
Kálmán.

A másik fia Bénjámin, vagy a hogy az egész világ hívja: Béni bácsi.

Ez a legártatlanabb teremtése a világnak.

Jenőyné, hogy nagyobbik fiáért kárpótolja anyai szívét, kit oly meszsze
eleresztett, s kit oly ritkán látott, ezt a kisebbiket aztán egészen
otthon tartotta, otthon nevelte a saját szárnyai alatt, s Béni bácsi már
Isten jóvoltából 47 esztendős s még a városból sem volt ki az anyja
nélkül, s még minden estve elmondja az imádságban, a hogy gyermekkorában
tanulta: a «szegény bűnös fiacskádat», s hozzá teszi: «szerencsés jó
éjszakát kivánok kedves édes anyácskámnak, kedves édes apácskámnak!»
holott ez utóbbinak már húsz év óta meg van adva az ő legcsendesebb
éjszakája; de már Béni bácsinak rájár a szája s új imádságot tanulni
nagy dolog volna.

Béni bácsinak nagyon nehéz feje van. Gyermekkora tizedik éveig nem
engedte az anyja, hogy valami betűismerkedéssel háborítsa testi
növekedését: igaz, hogy nagyon nehezen is akart nőni. Akkor aztán
nevelőt hoztak a házhoz, a ki nagy nehezen rávette, hogy higyje el neki,
milyen nagy különbség van az A meg a B között. Szép idő került bele, mig
azután abba is beleoktatta, hogy ha az ember a három ujja közé fog egy
fekete lébe mártott végű ludtollat, s azt egy fehér papirlapon hol fel,
hol le taszigálja, utoljára csak jön ki belőle valami, a miről más ember
kitalálja, hogy ez nem macskanyom. Sőt nagy kamasz korára annyira vitte
a jó instruktor, hogy még magánvizsgára is meg merték invitálni a
helybeli conrector urat, ki is, hogy az algebrából alaposan
megexaminálja az úrficskát, azon mnemotechnikai feladványt tűzte ki
eléje, hogy «hányszor van meg az egy a kettőben?» A mire Béni úrfi
nagyon hült képet csinált. «No hát hány lába van magának?» jött egy
másik kérdéssel segélyére a conrector. «Kettő!» felelt örvendő
találékonysággal Bénike. «S hány lábam van nekem?» feszegeté tovább a
conrector. «Négy!» A conrector ur aztán nem is volt kiváncsi többet
megtudni az examinandustól, hanem megette az örömebédet, felvette a két
tallért s kiadta a Bénikének a bizonyítványt classis primával, mehet
vele a felsőbb humaniorum cursusba.

Innentul mindig válogatott magántanítói voltak, kiket præfectusoknak
czímeztek. Otthon tanítottak neki mindent. Jól megtanították mindenre. A
magánvizsgán pompás ebéd, busás honorarium várta a vizsgáló deputatiót,
s Béni bácsi mindenünnen szerencsésen meghozta a classis primæ
bizonyítványt. Még az ügyvédi censurán is átesett, s ha lehet hitelt
adni a rágalmazóknak, ő vele történt az meg, hogy mikor a királyi
személynök kérdezte tőle, mit tud a «Nota Rákóczyána»-ról? azt felelte
neki, hogy «a szövegét nem igen tudom, de elfütyölöm, ha tetszik».

– «No hát fütyülje el» – s kapott sufficienst.

Az anyja akkor is fenn volt vele Pesten, mert a nélkül a kardját is
bizonyosan a jobb oldalára kötötte volna fel.

A diplomával együtt aztán a jó asszonyság ismét bepakolta a fiacskáját
flanell közé, s vitte haza, ügyelve rá, hogy meg ne fagyjon az úton.

Odahaza pedig, egyszer meglévén a diploma, kijárta az asszonyság a
főispánnál, hogy Bénikáját a legközelebbi generális gyülésen nevezze ki
assessornak. Ezzel aztán egész emberré lett téve. Nem is volt oly
szorgalmatos látogatója a sedriáknak és congregatióknak több, mint Béni
bácsi, kit gyermeki örömmel töltött el az a büszkeség, hogy ősapja
ezüstös kardját olyankor felkötheti, s úgy mehet végig az utczán, maga
magát jobban megbámulva, mint mások. Tartá pedig magát a zöld asztalnál
az arany hallgatás jelmondata mellett.

Vette azt észre a jó öreg asszonyság, hogy milyen nagyszerüen ütött ki a
dédelgető nevelés a kisebbik fián; de már nem segíthetett rajta. A biz
az ő hibája volt. Hozzá szoktatta, hogy semmit ne tegyen mást, mint a
mit az anyja parancsol, a mit az megenged, s nem volt annyi önmagától
születő gondolat benne, hogy egy levelet irt volna valakinek, ha csak
nem diktálta valaki.

Ezt a hibát helyre akarta hozni az unokájában Jenőyné asszony. Annak a
neveléséhez egészen ellenkező rendszert szabott. Utalva is volt a
természettől, mely a Kálmán gyereknek nagyon sok önfejüséget
adományozott. Ebben már a nagyanyja vére uralkodott. Ez nem tűrte, hogy
mondják neki, mit tegyen? megtette magától is, a mi az ő dolga volt, ha
nem mondták, hogy tegye; de ha mondták, nem tette meg. Lángesze volt, de
a mihez nem volt kedve, azt ha előlhátul «szamarat» akasztottak is a
nyakába, még sem tanulta meg. Ezt a fiut úgy nevelé nagyanyja, hogy
szokjék az élethez. Leküldé Debreczenbe a főiskolába, járjon együtt a
többi szegény fiukkal; tanulja meg, mi a diák élet? Hadd járjon
légácziókba, prédikáljon, tanulja meg, hogy kell emberekkel bánni?
tanulja meg, mit tesz keservesen kenyeret keresni? Hadd utazza be az
országot gyalog; hadd lesse el másoktól, mint kell bajos állapotokból
kivágni magát az embernek? Pénzt csak annyit adott neki, a mennyi
szükséges volt. Tudtára adta, hogy a míg ő él, addig nem kap semmit. Ő
pedig soká fog élni, az ő halálára ne számítson. Törjön magának pályát
az életben. Majd azután, ha nagy ember lesz, ha állást foglal a
világban, akkor megkapja nagyanyja gazdag birtokát, s lesz igazi úr.
Hanem elébb szolgáljon rá.

S nem volt ez rosz rendszer; sok derék ember vált e világban ezen az
úton; a ki életre való volt, annak nem ártott az, ha minél meszszebbre
elküldik a rokonok közül.

Csak ez a végzetes baleset ezzel az iskolai botránynyal ne kuszálta
volna össze az egész jól indult tervet.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Béni bácsi épen kinn pipázik a folyosó alatt egy falóczán heverészve,
nem azért odakinn, mintha föltette volna magában, hogy a tüzes taplóval
felgyujtsa a kendert, a mit most az udvaron a leányok tilolnak és
gerebenyeznek, a mi könnyen megtörténhetik; hanem azért, mert a mama
odabenn a szobában nem türheti a pipafüstöt. A ki pipázni akar, annak
«ottkinn tágasabb!»

Béni bácsi termete nem magas, különösen kurták a lábai. Hanem a mit
termetben megvont tőle a természet, ugyan kiadta neki fejben. Az nagy,
hosszú és széles. Abban bizony, a mi a lokalitást illeti, elférne sok
tudomány. Nagy kopasz homloka egész a tarkójáig tart már, de azért védve
van jól, télen nyáron jó meleg taplósipkával, a mi soha sem szakad le a
fejéből, csupán csakhogy a szobában, az édes mama, vagy a vendégek
iránti tiszteletből, hátra felé fordított ellenzővel teszi a fejére.
Arcza valamivel vénebbet mutat, mint a milyen, kicsiny, összehunyorított
szemekkel, növésnek indult orral, s a fejétől messze elálló hall-élet
műszerekkel; széles szája örök mosolygását elősegíti a harcsabajusz,
egész szája mentében rövidre nyirva s a végein hosszura eresztve, s
mindezekhez járúl kiegészítésül egy hosszú, izmos áll, mely olyan
hosszú, hogy mikor a nyakravalóját felkötik, fel kell tartania a fejét
az ég felé, hogy az állát oda ne kössék. Mert még most is a mama köti
fel a nyakravalóját; a mit egyébiránt indokol azon kor divatja, mely azt
követelte, hogy kilencz rőf hosszú legyen a nyakravaló, a minek
felkötéséhez aztán vagy baráti segítség kellett, vagy a ki egyedül volt,
az ajtókilincshez kötötte a nyakkendő egyik végét s aztán messziről neki
kezdve ugy forgatta bele a nyakát ebbe a pólyába; aztán a két végét
hátul a nyakacsigolyáján kötötték csombókba. Tehát azért ne tessék
senkit megitélni.

Midőn pedig legjobban pipáznék Béni bácsi s semmi egyéb baja nem volna,
mint az, hogy ha az a dohány innen a zacskóból ma elfogy, holnap megint
másikat kell vágni: lát maga elé jönni egy alakot, a kiről úgy tetszik
neki, mintha ismerné. Ez az! De bizony nem az! bizony csak az.

Kálmán öcscse közeledett felé.

Hát biz az kissé meg volt viselve a hosszú gyaloglástól, aztán máskép is
el volt változva az arcza; de azért csak mégis ráismert Béni bácsi, s
jól esett az ábrázatjának, hogy valami oka van nyájasan mosolyogni,
midőn úröcscsét megismeri; fel is kel a padról, elébe megy; s pipáját
kivéve szájából, jobbról-balról szolgál neki egy-egy kapa-dohány illatú
csókkal.

– Hozta Isten. Kedves uramöcsém. Hát már megint ünnepek vannak?

Béni bácsi nem gondolt egyebet, mint hogy a római pápa az ő kedvéért
most még egy sátoros ünnepet állított be az esztendőbe. Annak is azért
örült olyan nagyon, mert a mama egy új redingótot csináltatott neki, s
azt igérte, hogy azt a legelső ünnepnapon felveheti; de hamarább nem.
Szörnyen örült pedig, hogy ő is kap már egyszer ilyen módi franczia
ruhát, a mi a sarkát veri.

– Nincsenek biz itt semmiféle ünnepek, édes urambátyám, mondta Kálmán;
hanem hazajöttem, mert kitiltottak az iskolából.

Béni bácsi megrettent nagyon. Hol nevetésre, hol komolyságra nyúlt az
arcza.

– Ah maga tréfál. Ne tréfáljon no! Hallja no. Ugye nem igaz?

– Nagyon igaz biz az, kedves Béni bácsi; különben nem volnék most
itthon.

– De hát ez iszonyú szörnyüség! Hát hogyan lehetett az?

– Majd elmondom egyszer. Most csak arra kérem édes Béni bácsi, menjen be
a nagymamához és készítse előre erre a fátumra, a mi velem történt, hogy
azután a szeme eleibe kerülhessek.

Béni bácsinak úgy tátva maradt a szája, hogy az állát szinte a mellének
támasztotta.

– Már hogy én menjek be a nagymamához, aztán készítsem elő erre az
esetre? Majd mindjárt kedves öcsém uram; csak egy kicsit hátra megyek.

El is ment aztán olyan nagyon hátra, hogy elő nem került egy hosszú
óráig, hanem bevette magát a félszerbe, a hol a leányok gerebeneztek, s
nagy studiumot fordított annak a kitanulására, hogyan lehet az, hogy a
Zsuzsi azzal az ökölre fogott kenderrel egyszer se vágja bele a kezét a
gereben hegyes szegeibe.

Dejszen Béni bácsit szép mézeskalács volna, a mivel be lehetne
csalogatni a nagymama elé, a mikor az meg fogja tudni, hogy a Kálmánt
kicsapták az iskolából. Az Isten legyen irgalmas kegyelmes minden élő
léleknek ennél a háznál, a milyen patália lesz abból! Dejszen a kedves
uramöcsém ugyan jól kiválasztotta, hogy kit küldjön maga előtt
avantgardának! Ugyan támaszkodhatik ő miatta a folyosó oszlopához, a míg
ő visszakerül.

Hanem hát Kálmánnak nem sokáig kellett odatámaszkodnia; mert a mint
nyílt a konyha ajtó, egyszer csak a nyakába borult valaki; átölelte,
összecsókolta és az nem esett neki rosszul.

A ki pedig ezt a merényletet követte el vele, az egy tizenhat esztendős
leányka volt, vidám, fürge, tűzről pattant teremtés; bogárszemű, fekete
hajú; csupa elevenség az egész.

– Hát te megjöttél? kérdi a bohó gyermek, két tenyere közé fogva Kálmán
arczát, hogy jobban megnézhesse.

Kálmán visszacsókolta a leánykát. Gyöngédségükben valami testvéries
volt.

– Nem jó kedvemből jöttem, sugá Kálmán. Kitiltottak a collegiumból.

A leány erre fürge szemeivel széttekintett: nem hallja-e valaki? Pszt!
Szája elé tette mutató ujját, azzal bevonta Kálmánt a konyhába, ott nem
volt rajta kívül senki. Onnan betuszkolta Kálmánt egy kis
oldalbenyilóba, ennek is becsukta az ajtaját, s ott is halkan suttogá:

– Ezt majd én tudatom elébb a nagynénivel; addig maradj itt.

A lánykának nagynénje az, a ki a fiunak nagyanyja. Czilike árvagyerek,
messzi rokonoktól fogadta örökbe Jenőyné. Kedvencze az öreg asszonynak.

– Majd én beszélek vele elébb.

– De mit fogsz neki mondani?

– Bizonyosan a más hibája miatt szenvedsz: tudom jól.

– Akkor nem fogsz neki igazat mondani. A magam hibájáért lakolok.

– Hol az irásod, a melyben kitiltanak? Valami okát csak megirták.

– Itt van, olvasd el.

A leány nagy bölcs képpel olvasta végig a kitiltó itéletet. Egy perczig
homlokára tette az ujját nagy okosan.

– No látod, már tudom, hogy mit mondok? Csak azt, a mi igaz; a mi itt
van. Meglátod, hogy semmi baj sem lesz. Már most csak várj addig itten,
mig én visszajövök.

– Oh milyen jó kis leány vagy te Czilike.

– No hát csókolj meg szépen.

A lányka ellebbent a kis oldalszobából, s halkan, óvatosan benyitott a
konyháról nyíló ajtón a nagymamához.

Jenőyné épen ruhatára fölött tartott szemlét.

Oh nem a piperéhez valót válogatta; hanem gyönyörüségét kereste a maga
alkotta muzeumban.

Egy valóságos muzeum volt az ő ruhatára. A régi, ötven év előtti
divatok, s a mik azután jöttek; a legelső nemzeti ébredéstől kezdve, a
legutolsó elszunnyadásig. Mert vannak egyes korszakok a népéletben, a
mikről az öltözetek beszélnek. S ezek a selyemre hímzett krónikák nála
osztályozva voltak mind. Arany skófiummal varrott, virágokkal
kihímezett, sujtásos, prémes mindenféle: szoknyák, mik vékony aranyozott
sodronyból vannak egészen szőve, csipkék, halhéjas vállak, főkötők,
tarajjal, rezgőkkel, nyilakkal; mind ezeket nem viseli már senki.

Azután ott vannak egész fiókok tele gyönyörű vászonnemüekkel, mikhez a
kendert, a lent maga tiloltatta, gerebeneztette, fonatta, szövette,
fehérítette. Gyönyörű sávolyos abroszok: erős, elviselhetetlen, s mégis
selyemsima, finom szövetek, minőket boltban soha sem lehetne kapni. Ez
is évről évre szaporodik, és soha sem fogy. Hat leányt ki lehetne vele
házasítani. Mind ennek egy részét Czilike kapja majd, a másikat Kálmán
felesége, ha megházasodik.

Ezekben aztán nagy gyönyörüsége van az öreg asszonyságnak. Előszedegeti,
újra osztályozza. Elmagyaráza Czilikének, milyen világ volt akkor, mikor
ezt a ruhát viselték. Nem olyan foszlány ám ez, mint a mostaniak.

– Aztán ha ruha, hát legyen ruha. A ruha nem arra való, hogy mutogassa,
hanem hogy betakarja a termetet. A régi vállfűző úgy illett a derékra,
mint egy pánczél. Aztán minden ráncza a ruhának elállt a testtől, mintha
mondaná: ne nyulj hozzám! Kötény nélkül semmi ruhát sem viseltek. Még a
királyné is felveszi a kötényt, mikor magyarba öltözik. Úgy illik ez.
Micsoda viseletek ezek a mostaniak, minden feszes, minden nyitva; aztán
rongy minden. Czifra szegénység. Egy bálra fölveszik, reggel a
zsibárusnak adják.

– Egyrészt a férfiak ennek okai, jegyzé meg mély bölcseséggel Czilike.
Lássa nénikém, ők mennek minden divatban rosz példával előre.

– Igazad van, mondá Jenőyné. Igazán igazad van. Ők hozzák be a
legfertelmesebb módikat. Már micsoda utálatos hábitus ez a redengó
megint. Redengo! Marengo! Kaliko! Pulider! Kalamajka! Pogány nevek.
Egyik bolondabb, mint a másik. Redengo! A gallérja a füléig mered, a két
szárnya meg a bokáját veri az embernek. S ez a Béni gyerek nem hagyott
addig békét, addig csivelgett a nyakamon, míg nem csináltattam neki
egyet. Egész maskara lesz benne.

– No de ezt hát így viselik mások; magyarázá Czilike a dolgot,
csomagonként adogatva kezébe nagynénjének az asztalra kirakott
vászonneműeket. De hát az már micsoda gondolat volt a professoroktól,
hogy még a diákokkal is levettették a dolmányt, s aztán találtak ki a
számukra egy soha nem dívott idegen viseletet. Hosszú szoknya egy
férfin, aztán hátul a nyakából egy sarkig lógó lebernyeg, s még a fejére
egy háromszögletű kalap. Uram bocsá. Mikor a minap a legatus itt járt, s
aztán eszembe jutott szegény Kálmánkánk, majd elfakadtam riva.

– Az ám. De csúnya szerzet volt. Meg is irtam Kálmánnak, hogy haza ne
hozd nekem azt a csuhát, a miben olyanok vagytok, mint egy ágról szakadt
jezsuita noviczius. A professorainak meg megirtam, hogy engedjék meg az
én Kálmánomnak, hogy legalább mikor kijár a városba, olyankor emberi
öltözetet viselhessen.

Czilike itt aztán nagyot sohajta.

– Hja bizony, kedves nénikém, de nagy baj lett ám abból. Épen most
tudtam meg, hogy Debreczenből sok diákot kicsaptak, azért, mert a tógát
levetették.

– Ahhá! Szó fia beszéd! Majd azért csapnak ki valakit. Bizonyosan valami
nagy vétket követtek el, s professoraik nem akarják az igazi bűnüket
rájok róni.

Ez az asszonyság veszedelmes nagy psycholog!

– Nem nem, nagynéni! Bizonyosan nem valami aljas vétségért tiltották ki
őket, ha egyszer a mi Kálmánunk is közöttük van.

– Micsoda? Kiáltá Jenőyné, egyszerre az egész halmaz szalvétát a földre
dobva, a mi a kezében volt. Kálmán! Az én unokám!

– Közöttük van. Mondá Czilike.

– Ki mondta ezt neked?

– Olvastam az itéletüket. Itt van nálam.

És oda adta a Kálmántól átvett itéletet nagynénjének.

Az szemüveg nélkül tudott még olvasni, daczára hatvanhatodik
esztendejének, s arcza elszederjesült, mikor végig futott szemeivel a
kezében reszkető papiroson.

– Ki hozta ezt neked?

– Maga Kálmán.

– Hát megjött? Hát csakugyan való? Hol van? Hadd tépem össze.

Kálmán belépett az ajtón.

– Itt vagyok, kedves anyám. Tépjen össze.

A nagyanya indulatosan oda rohant hozzá, s mikor aztán odaért, akkor
keblére ölelte görcsös erőszakkal; összecsókolta fejét, arczát,
homlokát, sírt, érthetlen szavakat fuldokolt: «dehogy téged! nem téged!
Azokat! De valakit összetépek».

Csitt! valaki kopogtat az ajtón!

Czilike sietett a belépőt megelőzni. Csak a postás volt. Franczia ember
volt. «Tres humble serviteurt» mondott s kilencz krajczárt kért egy most
érkezett levélért, azután je vous souhaite bien le bon jour-ral odább
ment.

– A levél néninek szól Pestről. Mondá Czilike. Ismerem az irást. Korcza
fiskalistól jön.

– Add ide! szólt Jenőyné s felszakítá a levelet. Szemei még jobban
égtek, mikor elolvasta.

– Ez is azt mondja. Ez is igazat ad benne. De hisz ez rettenetes dolog!
Hiszen varrták volna őket bele inkább abba a lefordított zsákba, ha
olyan nagyon hozzá tartozik a jó erkölcshöz a férfiszoknya; csukták
volna be, verték volna meg; de ne tették volna egész életükre
szerencsétlenné ilyen semmiségért. Oh azért meg fogok nekik fizetni!

– Kedves anyám, szólt közbe Kálmán. Ne nehezteljen biráinkra. Mi nagyot
hibáztunk.

– Most eredj előlem. Nem kérdem tőled, hogy mit csináljak?

Czilike igyekezett Kálmánt kituszkolni a nagymama szobájából, onnan be
az oldalszobácskába, még azt is rázárta. Félt, hogy Kálmán ismert
egyeneslelküségéből még valamit talál magára vallani, hogy nagyanyja
haragját tanárairól elvonja s megint magát áztassa el. Most nem szabad
neki addig kijönni, míg az első zivatar el nem mulik.

Héj pedig ugyan megindult!

Az öreg asszonyság kirohant a folyosóra s elkezdett Béni bácsi után
kiabálni.

– Béni te! Béni! Gyere be mindjárt. Béni! héj Béni!

Hallotta azt Béni bácsi; de olyan jól eltette magát a méhesben, hogy
élve nem lehetett kézre kapni. A szolgálók pedig kitagadták magukat
belőle, hogy látták volna mai nap. Szegénynek olyan nagyon pártját
fogták a cselédek a nagyasszony ellenében, mikor valami háború volt.

Béni bizony csak nem került elő. Hanem ott fülelt, míg a kiabálás el nem
csillapult.

Csak a midőn a delet harangozták, akkor került elő a biztos menedékből;
azon erős meggyőződése lévén, hogy ha tálaláskor ott nem tartja a fejét
a terített asztalnál, bizony ebéd nélkül marad. Ennél tovább nem állta
ki a blokadeot.

Az ebédlőbe felsompolyogván, csakugyan ott találta már édes anyját,
Kálmánt és Czilikét. A leves is ki volt merve.

Béni bácsi olyan semmiről sem tudó képet csinált beléptekor, mintha most
jönne a szomszéd faluból.

– Ugyan hol a félpokolban jársz már, mikor annyit kereslek!

– Kereszett édesz aszszony-anyám? (Mikor az anyjával beszélt, olyankor
selypített is Béni bácsi; olyan jól illett neki) ott voltam a méheszben.

– Hát nem hallottad, hogy kiabáltalak?

– A méhek nagyon dönögtek.

– Mit? Te? Az én hangomat nem hallottad a méhdöngésen keresztül? Aranyba
foglalni való ritka fülek! No hát üljetek le, egyetek.

Béni bácsi, szokás szerint, elébb elmondá az asztaláldást, két kezét a
szék támláján összetéve: «jövel Jézus, légy vendégünk, a mit adtál, áldd
meg kérünk!» de alig fogott hozzá fenhangon, midőn a nagyasszony
haragosan az asztalra ütött a tenyerével s rárivallt:

– Imádkozzál magadban!

Már ez mégis nagy pogányság, valakit az imádsága közepett
félbeszakítani!

Béni bácsi aztán szépen behunyta a szemeit, mert úgy szükség az, ha az
ember magában imádkozik, s így tett eleget a kegyes megszokásnak.

Azzal mindenki helyet foglalt, s nagy templomi csendességgel
hozzákezdtek az evéshez, – hárman. A nagyasszony hozzá sem nyult az
ételhez.

Béni bácsi gyermeteg szerény törleszkedéssel kérdezé:

– Asszonyanyám nem eszik?

– Már én jóllaktam.

Kis idő mulva megint nem állhatá, hogy meg ne kérdezze.

– Valami baja van?

– Van.

A csuspájznál ismét megkisérlé tisztába hozni a feszült helyzetet.

– Haragszik asszonyanyám?

– Haragszom hát!

– Kire haragszik asszonyanyám?

– Minden emberre!

No, ez mégis egy kis vigasztalás volt. Így abból ő rá kevés jut.

Rettenetes dolog az: egy asszony mellett ebédelni, a ki semmiből nem
eszik és nem szól semmit.

Béni bácsi olyan arczot mélázott, mint a ki el nem birja találni, mi
baja lehet asszonyanyjának?

Talányos is volt a helyzet.

A főbünös, Kálmán uram öcsém, ott ül mellette túl felől; nem látszik az
arczán semmi levertség, nem lehet kivenni a képéből, hogy ő úszott volna
keresztül azon a viharon, melynek Béni bácsi még csak látója, hallója is
rettegett lenni. Sőt még az is megtörténik, hogy poszpásznak barátfület
hoznak fel, (a mit csörögének, herőczének, forgácsfánknak,
borkorcsolyának s nem tudom még mi mindenfélének is neveznek szerteszét
az országban) a mi napkeleti virágnyelven azt jelenti, hogy szivesen
látott vendég van a háznál. Ezt a tésztanemüt mindenki fölöttébb
szeretvén. Szerette azt Béni bácsi is nagyon; s mikor az első tányérral
bepakolt belőle: nagyon nagy ösztöne lett volna megkérdeni
asszonyanyjátul, hogy «szabad még egyszer ebből vennem?» de mikor
rátekintett, elment tőle minden bátorsága, inkább nem kért barátfület.
Sőt inkább nagyon igyekezett mentül hamarább megtörülni a száját, kedves
egészségére kivánni sorba mindenkinek, s megköszönni a mamának a
vacsorát. (Ezt rendesen összetéveszté, ebédnél vacsorát, vacsoránál
ebédet köszöntött.) Majd odakinn elmondja az asztaláldást. – S azzal
tolta hátrafelé a székét s iparkodott kiosonni.

De el lett vágva visszavonulási utja.

– Ti többiek menjetek ki! parancsolá a nagyasszony. Te Béni jösz velem
az irószobába.

Hej, rosszul érezte Béni bácsi e szóra magát nagyon.

Gyerekkorától fogva ki nem állhatta ezt a fertelmes szót, hogy
«irószoba!»

Megfoghatatlan dolog is az, hogy vannak emberek, a kik még akkor is,
mikor már nem járnak iskolába, mikor már nem kényszerü kötelesség a
körmüket koptatni, még akkor is tartanak tintát és kalamust a háznál! s
ha valami eszükbe jut, azt leirják! Milyen jó dolga van az olyan ember
öt körmének, a kinek semmi sem jut az eszébe!

Az irószobába érve, a nagyasszony oda huzta a széket az asztalhoz Béni
fia számára, a hol az iróeszközök álltak.

– Ülj le, és irj.

Jaj de sehogy sem vette a nyaka Béni bácsinak ezt a mulatságot.

– Mit irjak édesz mama?

– Levelet tiszteletes tudós Járay Ézsaiás uramnak Debreczenbe.

– Levelet? sóhajta keservesen Béni bácsi. Hosszut?

– Elég rövid lesz. Megirod a tisztes úrnak, hogy minekutána Kálmán
unokámat olyan irgalom nélkül kitaszították a kollégiumból: én is jónak
látom a kollégium javára tett hatvanezer forintnyi alapítványomat
megvonni és áthelyezni a pataki kollégium számára.

De ettől meg épen borsózott a háta Béni bácsinak. Arra gondolt, hogy a
mint azt a levelet elolvassa az a főtiszteletes professor, rögtön
felgyűri az övébe a reverendája szárnyát, idefut, kapja a léniát s olyan
«körmöst» ád az irójának az öt körmére, a milyent csak valaha
kalligrafiáért osztogattak.

Bátorkodott alázatosan remonstrálni.

– Nem irhatná meg ezt inkább a Kálmán öczéczkém?

– Ugyan legyen eszed! Neki ezt nem lehet irni. Sőt nem is szabad neki
erről semmit megtudni. Érted-e már?

– Értem igenisz. (Nem értette biz azt.) Hát azt irjam ugye Járai
Jeremiász…

– Ézsaiás!

– Ezaiász uramnak, hogy vagy adjanak jó testimoniumot a Kálmán öczémnek,
vagy elveszi tőlük asszonyanyám a fundatiot!

– Irod a menydörgős menykőt! Nem mondtam én, hogy alkudjál vele. Az
alapítványt visszaveszem. Punctum!

– De hát ha még helyrehozzák a tiszteletesz professor urak a hibájukat.

– Én nem hozom helyre a magamét. Deliberatum est! A kinek nem kell a
barátságom, ne kelljen. Soha sem imádkoztam ember előtt.

(«Az bizony nagy hiba!» gondolá magában Béni bácsi.)

Azonban csak mindenképen szerette volna kikerülni az irásbeli
kínszenvedést. Arra a gondolatra vetemedett, hogy kiengesztelje asszony
anyját.

– Ne haragudjék édesz asszonyanyám. Tudja, hogy mit mond a kisz káté:
«ne menjen le a nap a te haragoddal».

– Azt ugyan nem a «kis káté» mondja. Azután mindjárt nem haragszom én,
csak ez a levél egyszer a posta kezében legyen. Te légy rajta, hogy
naplement előtt nyélbe süssed.

– De ne haragudjék, no, édesz asszonyanyám, olyan jó emberek ám azok a
professor urak.

– Jók, jók, hanem azért nem eszel belőlük. Én sem bántom őket. Mehet ki
jobbra, ki balra. Én itthon maradok.

– De ne haragudjék édesz asszonyanyám, a consistorium megbánhatja még, a
mit czelekedett. Hiszen látja: «a ló isz megbotlik».

– Ló! Ló! De egy egész istálló! kiálta most már egészen kihozva sodrából
a nagyasszony. Ne tarts engem itten példabeszédekkel, hanem ülj le és
irj.

Béni bácsi erre megszeppenve kuporodott le a székre, s beleütötte a
tollat a kalamárisba, a mitől a három ujja mindjárt tintás lett; azt
beletörülte a sárga nanking pantallonjába; akkor az is tintás lett; azt
azután letörülte a fehér zsebkendőjével, mitől az is tintás lett; végre
megtörülte a zsebkendőjével az orrát s az orra is tintás lett. – Akkor
aztán nézte a papirost maga előtt, hogy hát azt hogy tintázza be?

– Hát mit irjak, édesz asszonyanyám?

– Legelőször is fogd az ollót, s nyird körül a papirost; az úgy illik,
mikor levelet ir az ember.

Az pedig nagy munka volt; az az ügyetlen olló mindig félre megy s
utoljára is görbére nyiszálja a papiros szélét.

– Tehát mit irjak?

– Majd én diktálom. «Tiszteletes tudós rektor professor úr!»

Béni bácsi első dolga volt egy akkora disznót cseppenteni a papirosra,
mint egy régi poltura.

– Jól van. Ezt már most keritsd körül s ird alá, hogy P. H. Pecsét
helye. Ez a te czímered.

De bizony csak felnyalta azt onnan Béni bácsi. Most aztán a nyelve is
tintás lett.

Elkezdte aztán irni a mondottakat, ragasztva egymáshoz az engedetlen
betüket, s úgy felment a kezdő sorral, hogy a vége majd a diagonalis
szegletet érte.

– Ugyan ne menj fel már azzal a sorral oda a padlásra no.

Béni bácsi aztán másféleképen fordította papirosát, s akkor meg az
egyensúly kedvéért szépen lelépkedtek a betüi a pinczébe. A nagyasszony
mondta a tolla alá a szavakat. «Ne ragaszd egymáshoz a két szót! Ne
szakítsd meg azt a szót a közepén! Annak a «g»nek csinálj farkat, senki
sem ismer rá, hogy micsoda állat? Nagy betüvel ird az Ézsaiást! Most
vége van. Tégy felkiáltó jelt az utolsó szó után. Most jön a datum. Most
add ide a tollat, hadd irom alá a nevemet.»

Hanem elébb még tanácsos volt végig olvasni az egészet, mert itt is
kimaradt egy betü, ott is kimaradt egy syllaba; komma, kólon, sehol sem
volt; azt mind bele kellett foltozni. Akkor aztán a nagyasszony aláirta
a nevét. Ő is görbe betüket formált nagyon, hanem hát ő csak asszony;
nem tartozott nagyon szépen irni. Másban excellált.

Akkor még kópertát kellett csinálni hozzá.

Jaj! Ez ám még a nagy tudomány. Nem árulták akkor azt százszámra a
papiros boltban. Elébb az ivpapirost keresztben kellett meglineázni,
azután, a hol a két vonal találkozott, ollóhegyével keresztül szúrni,
azután az ollóval a vonal mentében végig nyirni; megint szétvenni,
megint vágni rajta, megint összehajtani. Ez nem egy embernek való munka.

Végre annyira haladt a terhes mű, hogy csak le kellett pecsételni. Gyufa
nem volt még akkor, kénfonállal gyujtották meg a jó kecskefaggyu
gyertyát, a mit Erdélyből rendeltek meg.

Akkor aztán Béni bácsi fogta a spanyol viaszkot, meggyujtotta a
gyertyánál, először végig cseppentette a gyertyán, másodszor
belecseppentette a balkeze tenyerébe; harmadszor aztán a levélborítékra,
melyre hatalmas pecsétet mázolt el belőle. Azután megfordítván a
levelet, ráirta a czimet, diktálás után. Megvan! Azzal fogta a tollat s
az asztalhoz verte: a mitől aztán a nagyasszony fehér köténye is csupa
tinta lett, az is hadd emlegesse meg, hogy itt járt!

Hanem aztán mikor fel akarta venni a levelet, az oda volt ragadva a
forró spanyolviaszknál fogva a másik papiroshoz. Nosza megfordítá, hogy
lehámozza a pecsétről az odaszegődött papirost. Azalatt meg odaragadt a
levél a harmadik papiroshoz a czimirat tintájánál fogva. Úgy, hogy mikor
azt a nagyasszony végre készen megkapta, nem állhatá meg, hogy ki ne
mondja felőle igaz véleményét.

«No még ennél disznóformább paksaméta nem utazott K-ból Debreczenbe.»

Nem is volt azután a nagyasszony haragos többé, a mint az a levél fel
volt a postára adva.

Mindenkivel úgy tudta éreztetni szeretetét, mikor jó kedve volt. Cseléd,
családtag melegedett derült arcza napsütésénél. Még a házi állatok is
megérezték, hogy most jó kedve van, a kutya lábaihoz feküdt, a macska
ölébe ült, a bejáró kocza visítva kisérte végig az udvaron, s köténye
szélét rángatta, ha szóba állt vele.

Ilyenkor aztán Béni bácsi is boldog gyermeknek érezte magát. Nem hallott
egy pörölő szót a mamától; és alhatott késő reggelig, a meddig tetszett
neki, a mire Kálmán hazajövetele óta kettős oka volt neki: «Az öcsém
uram olyan sokat studéroz! Egész éjfélig fennül és tanul.» (Egy szobában
háltak, s Béni bácsi azt állította, hogy nem tud aludni, míg a gyertya
süt. De nem volt igaz.)

«Csak hadd tanuljon; monda a nagyasszony, neki magánvizsgára kell
készülnie. S mentül hamarább leteheti, annál jobb ránézve. Különben ő
csendesen tanul, s ha a mi lármánktól tudtál eddig aludni, az is eltart
éjfélig.»

Hja, egészen más zaj az! attul tud Béni bácsi aludni.

Este vacsora után, mikor a konyhai takarításnak vége, begyülnek a
leánycselédek a nagyasszonyhoz: a szakácsné, a tehenesné, a béresné, a
két szolgáló; mindenik hozza a maga kerekes rokkáját; hatodik Czilike,
hetedik maga a nagyasszony: s kezdődik a rokkaconcert. A szerepek
mindenkinek tehetségéhez mérten vannak kiosztva. A legfinomabb fonalat a
nagyasszony és Czilike eregetik selyem sima lenből; a kendert a
törülközőhöz való vászonnak a cselédek kötik fel a guzsalyra, a durva
csepü kóczot a lusta Böske rágja zsákvászonnak való fonállá a kuczkóban
s mindig bizonyoz, hogy nem alszik ő, csak a szemeit hunyja be.

A hét rokka rokonszenves durmolása közben egyik jó mesélő leánycseléd
elkezd valami kedélyes népmondát regélni, arra úgy figyelnek a többiek;
néha a nagyasszony maga is mond egy mesét: neki jól illik a tréfa is; a
leányok dévaj nevetéssel fogadják, ha csintalan kimenetele van az
adomának. A szomszéd szobában nagyon jól alhatik a jó lelkiismeretü
ember ezen harmonicus rokkapörgés, mesemondás alatt. Egyszer-egyszer a
nagyasszony felhivására Czilike a maga ezüst csengésü hangjával elénekli
az ő kedvencz nótáját.

  «Ha a nap végső sugárinál
  A fák közt gyepágyad megett
  Egy mosolygó arcz elődbe áll
  S feléd nyájasan integet.
    Nem más az hű barátodnál,
    Ki békés örömmel kinál.»

Ez a dal úgy hangzik a szunnyadozónak, mint az álmok tündérországából
jövő hangzat, mely még jobban ott marasztja e paradicsomban.

Olyan esték is vannak, mikor maga a nagyasszony is dalol a cselédei
társaságában. Valami régi szövegű, régi dallamu népéneket; úgy illik az
a szájába rokkakiséret mellett:

  «Azt mondják, hogy nem illik
    A táncz a magyarnak;
  Nem, ha neki harisnyát
    S fél nadrágot varrnak.
  Illik gyöngyös pártához
    Kócsagtollas főhöz
  Illik sarkantyús csizmához
    Pillangós czipőhöz.»

Ilyenkor meg épen úgy érzi magát az alvó, mintha gyermek volna,
bölcsőben feküdnék, s édes anyja ringatná a bölcsőt, s dudolná fölötte
az édes altató dalt.

Mikor aztán a fonók elálmosodnak, mikor már Böske még arra is csak a
félszemét tudja felnyitni, ha «czuczát» eregetnek fel az orra előtt;
(tudniillik, hogy «czuczának» nevezik azt az apró kender gombolyagot,
mit a lyányok a hulladékból összegömbölygetnek, a tenyerükön
meggyujtanak, ha lángolva elszáll a tenyérből, utána kiáltanak
«czu-czu-czu!» a merre a czucza elszáll, arra viszik el a leányt férjhez
a jövő farsangon) hát akkor aztán nem erőtetik tovább a dolgot; veszi
kiki a rokkáját, kezet csókolnak a nagyasszonynak, jójczakát kivánnak a
kisasszonynak; mennek aludni, végig nézve konyhát, kamrát; letakarva a
parazsat lábassal, hogy a macska bele ne feküdjék. A bakter nem hiába
kiáltja odakinn: «tűzre, vizre vigyázzatok!»

Reggel öt órakor már megint idebenn vannak a rokkáikkal, s fonnak
együtt, nagyasszony és cselédek, míg megvirrad. De reggel nem mesélnek,
hanem a kisasszony olvas fel az «áhitatosság óráiból.»

E miatt is alhatik Béni bácsi bizony békével.

Két hétre azután, hogy amaz emlékezetes levelet elküldé Jenőyné a
nagytiszteletü úrnak, meg is kapta rá a választ. Este későn jött vele a
trezőmbl-szervitör-ös posta; de azért a fél homályban is eltudta azt
olvasni a nagyasszony.

Ez a levél nagyon borongóssá tette tekintetét.

Járay uram megfelelt a nagyasszonynak. Nem találta rendkivüli esetnek,
hogy Jenőyné Kálmán kitiltása után alapítványát a főiskolától
visszavonta. Azt is helyeslé, hogy azt a pataki collégiumnak kivánta
általadni. Tanácsban sem volt szűk, hogy Kálmán úrfi ott tegye majd le a
vizsgákat. Ő is sajnálta az ifjut. Hanem egyuttal felvilágosítá a
nagyasszonyt a kitiltás igazi okai felől s kérte nagyon, hogy őrizze meg
az unokáját e veszélyes ösvényre való visszatévedéstől.

Hajh, ez a levél nagyon felháborította Jenőyné kedélyét.

Hanem föltette magában, hogy ma nem szól róla senkinek.

Aludni fog rá egyet.

Tegnap este egy mesét kezdett el a fonó lányoknak, a minek a végére ma
este kiváncsiak lesznek. Azt el kell nekik mondani. Senki se sejtse,
hogy ő neki ma milyen rossz kedve van. Majd holnap.

Rettenetes erő kell ahoz, hogy így a nehéz indulatait el tudja valaki
tenni holnapra!

Az est tehát megint csak olyan kedélyesen folyt le, mint máskor. Ha a
mesemondás folytán valami szerelmes historia kezdett előfordulni, az
öreg asszony közbe vágott: «Czilike, Julis te! valami zörög odakinn a
konyhában, nézzétek meg mi az?» A többiek tapasztalt fehér nép voltak
már, azok meghallhatták.

Kárpótlásul aztán megtanította ő maga Czilikét egy bohókás szerelmi
dalra, a mi az öreg asszonynak is, meg a kis leánynak is olyan jól
illett.

  «Azt szokták szememre vetni,
  Kicsiny vagyok még szeretni.
  De tudom őket nevetni!
  Hiszen a kis csupor
  Még hamarább felforr.
  Nem csoda hát,
  Ha a kis lányt,
  Szintúgy tüzeli Amor!»

Hiszen nevetni való tréfa volt az csak.

Azután szokás szerint aludni mentek. Hanem a nagyasszony a szemeit sem
hunyta le ez éjjel. Az a végzetes levél ott feküdt a vánkosa alatt. És ő
neki úgy tetszett, mintha a keblén feküdnék nehéz hegy sulyával.

A reggeli munka is a maga rendén lefolyt; a reggeli után benmarasztá
magánál unokáját a nagyasszony.

– Ide hallgass édes fiam, mondok neked valamit. Tegnap kaptam Járay
uramtól választ azon levelemre, melyben felmondtam a kollégiumnak
alapítványomat. Miattad történt. Azt hittem, hogy igazságtalanság
történt veled. A nagytiszteletü úr felvilágosított az igazi okokról, a
miért te és társaid az iskolából kitiltattatok. Ne szólj közbe! Tudom,
te nem hazudtál egy szóval sem előttem. Itéletedben más ok volt adva, s
Czilike volt az, ki mindig megakadályozott, hogy előttem az igazi okot
elmondd. Örökre háladatos légy ez iránt a gyermek iránt, mert a mit ez
tett érted, azóta hogy itthon vagy, a hogy állt közöttem és közötted,
azt még az őriző angyalod sem lett volna képes helyetted tenni. El ne
felejtsd, hogy ez a leány mindennap hazudott nekem; először életében
hazudott: és te miattad tette! Én, meglehet, hogy azért nem fogom őt
többé szeretni. De te el ne felejtsd neki soha, hogy te érted veszítette
el a hozzá való szeretetemet. Ha azt tudom, a mit most tudok, nem
fogadtalak volna úgy, a hogy fogadtalak. Én tudom azt, hogy mi az a te
vétséged? én! Nagyapád, szegény boldogult kedvesem, épen ilyen délczeg,
büszke, eszes ifju volt, mint te, mikor megismerkedtünk. Rajongása
belevitte egy olyan munkába, a milyenbe te keveredtél most. – Azon
elátkozott könyvben az ő irására is ráismerhettél volna! ha irását
később el nem változtatta volna; hátrafelé döntve a betüket, hogy rá ne
ismerjenek. – Mert eljöttek az üldözés napjai és a kinzó hosszu idő
alatt nagyapádból, a bátor, délczeg férfiból lett egy reszkető nyomorék;
egy világkerülő szerencsétlen. Nézd meg Béni bátyádat, ez annak a
szerencsétlen kornak a szülötte. Te is ilyen fogsz lenni, ha tovább mégy
ezen az úton. Most még senkid sincs, még egyedül vagy; de ha egyszer
lesz, a kit szeretsz, nyomorékká bénulsz az alatt az éjjeli nappali
kínzó tudat alatt, hogy üldözve vagy, hogy fejed, vagyonod egy hajszálon
áll csak; hogy csak bele kell botlani valakinek egy általad leirt sorba
és el vagy veszve. Ezt a kínt csak asszony birja kiállni megháborodás
nélkül, férfi nem. Én nem adok neked tanácsot, hogy mit tégy? Te tudod
azt magad legjobban. Fényes pálya áll még előtted: az lehetsz a mi
akarsz. Utánam gazdag fogsz lenni. Ősi vagyonomat megtízszereztem. – De
a milyen bizonyos vagyok arról, hogy te semmi kényszerítésnek nem
engedsz, olyan bizonyos légy te a felől, hogy én semmi szülői
gyöngeségnek nem fogok engedni irányodban, ha te a neked szánt pályáról
letérsz. Én nem akarom, hogy ország bolondja légy, egy csavargó
Csokonai, egy kigúnyolt Kölcsey, egy ábrándozó Kazinczy. Én azt akarom,
hogy okos és tekintélyes ember légy, a ki családjának becsületére válik.
Mentül magasabbra fogsz hágni, annál magasabbra foglak segíteni. Van
hozzá erőm, tehetségem, vagyonom. Ha pedig leszállsz a porba: ott
hagylak, s egy ujjamat sem nyujtom a felemelésedre. – Most tedd, a mit
akarsz; de rá emlékezzél, a mit mondtam.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Kálmán úgy érzé a leczke után magát, mint a ki a földhöz hozzá van
szegezve. Az álló, mozdulatlan földhöz.

«Eppur si muove!»

És mégis megmozdul ez a föld!



A THEÁTRISTÁK.

Őszi megyegyűlésekre szállingóztak be a székvárosba a tekintetes rendek,
s erre az utczák kezdtek megelevenülni. Béni bácsi is felkötötte az
ezüstös kardját, kiviaszkolta a bajuszát, s örült neki, hogy a cselédek
kezet csókolnak ő táblabiróságának, mikor végig megy a konyhán. Ilyenkor
nagy úr is volt, mert két-három óráig tartván a gyűlések, a mik nála
nélkül meg nem történhettek volna, csak akkor ült ebédhez. A család
ugyan nem várt rá odáig, hanem félretették számára az ebédet s ehetett
egyedül egymagában. Ezt tartotta Béni bácsi a legnagyobb uraságnak a
világon. «Ha valaha nagy úr leszek, mindig egyedül fogok ebédelni!»

Hát egyszer nagy csörömpölve jön haza Béni bácsi, még mikor a többiek is
az asztalnál ültek; szinte keresztülesett a lába alatt kalimpázó ezüstös
kardjában. Mi történhetett vele? Ritka eset volt az, hogy őt valaki
sietni lássa. Mikor már ő a szokott csámpás őgyelgését szaladásra fogta,
nagy dolognak kellett akkor történni.

– Itt vannak! Megjöttek! kiálta izzadságtól ragyogó arczczal.

– Kik vannak itt? kérdé a nagyasszony.

– A theátristák! Megérkeztek a theátristák! Most osztották ki a czédulát
a generális gyűlésben. Az aztán a director! Jaj, de szép ember. Akár egy
viczispán. Kardosan, mentésen jött fel a gyűlésbe, s ott publikáltatta a
nemesi levelét. Igazi nemes ember! Én is olvastam az armalisát. Aztán
czédulát is kaptam. Itt van ni: «Ma felsőbbek engedelmével adatik Béla
futása, énekes vitézi szinjáték 5 felvonásban; irta Kocze Bue,
fordította Napkeleti, muzsikáját szerzette Ruzsicska».

És addig még a kardját sem tette le az oldaláról Béni bácsi, míg végig
nem olvasta a czédulát, minden személyzetével együtt, egész a «vége tíz
óra után»-ig.

Kálmán figyelemmel hallgatott oda mindaddig, míg a személyzet neveit
olvasá; de miután a sok «úr», «ifjasszony», «leányasszony» sorozata
leteltével nem hallotta azt a nevet, a melyet várt, nem ügyelt az
egészre tovább. «Borcsay» nevét leste csupán. Az nem volt köztük.

Béni bácsi letette a nagyasszony elé a szinlapot s aztán könyörgésre
fogta a dolgot.

– Ugy-e kedvesz, édesz, jó mamáczkám, elmegyünk a theátrumba? Menjünk el
a theátrumba! Bizony czak elmenjünk a theátrumba!

Olyan furcsa volt ez a nagy gyerek, azzal a nagy széles karddal az
oldalán, a mint ilyen kunyorálásba esett át.

– Jól van no. Elmegyünk. Ha szomorújáték van, azt én is szeretem.

Béni bácsi nagyot ugrott örömében.

– Ugy-e a Czilike isz eljön?

– Bizony nem is hagyjuk ám magában itthon.

– Ugy-e Kálmán öczém isz eljön?

– Én nem megyek. Tanulnom kell, válaszolt Kálmán.

– Aj, de kár. Pedig milyen szép darab! Abban isz van egy Kálmán, még
pedig herczeg. Az magának druszája.

– No ne búsulj! mondá az anyja, majd eljátszák egyszer a te kedvedért a
te druszádat is: «Lengyelországi Benjámin, vagy a kétgarasos atyafi».

– Jaj, mamáczkám! úgy-e, abba isz elmegyünk?

– Mindenbe elmegyünk, a míg csak itt lesznek; abonnirozunk három
zártszéket.

– Miért nem négyet? Kálmán öczémnek is.

– Ő még fiatal, neki nem kell ülőhely. Mikor neki tetszik, ő is elmehet.

– Nem igen fogok ráérni az idén, mondá Kálmán. Azzal föl is kelt az
asztaltól s ment a szobájába tanulni; ott hagyva az örömében enni sem
tudó Béni bácsit az asztalnál, kinek egymásután visszahordták a már
kivitt tálakat. Azt sem tudta most, hogy mit eszik.

S hogy az öröme tökéletes legyen a nagy gyereknek, még azt is megengedte
neki a nagyasszony, hogy az uj redingotot fölvehesse, mikor elkiséri
őket a szinházba.

De alig is várhatta, hogy azt a hetet harangozzák.

Milyen pompásan illett rá ez az uj tobákszinű redingot, azokkal a fényes
sárga rézgombokkal!

Még az utolsó perczben is volt benne annyi rokoni szeretet, hogy Kálmánt
meginvitálja az együttmenetelre; de az csak otthon maradt.

Igen jó alkalom volt neki az általános elcsendesülés a háznál a
tanulásra.

Késő fél tizenegy óra vetette haza a szinházlátogatókat.

Milyen zajjal jöttek! Micsoda triumfussal rontott be Béni bácsi. Ez volt
aztán az előadás! Ezek aztán a szinészek! Micsoda előadás! Soha sem
látott többet ilyet, de nem is fog látni soha K* városa. Milyen pompás
öltözetek! Milyen királyok, milyen herczegek!

Béni bácsi exaltálva volt! Le sem akarta vetni azt a sárga gombos
redingotot.

De még a nagyasszony is meg volt elégedve.

– Becsületes darabot adtak. Az ilyen darabot szeretem, a miből az ember
épül valamit. Nem csak röhögni megy oda. Aztán igen jeles aktoraik
vannak, azt már meg kell adni.

Kivált az a Bányaváry! A ki Kálmán herczeget adta. Az tetszett nekem
legjobban, heveskedék Béni bácsi.

– De az igazgató a legjobb szinész, monda a nagyasszony.

– Nekem a primadonnájuk tetszett legjobban, szólt Czilike.

Az ugyan Béni bácsinak is legjobban tetszett, de nem merte elárulni.

A szinház persze zsúfolva volt (az aranysas tánczterméből átalakítva).

– Ha mindig így fog nekik menni, roppant ájnámokat csinálnak. Ez volt
Béni bácsi approxamitiv calculusa. Kár, hogy Kálmán öcsém nem volt
ottan.

Kálmán öcsémnek aztán egész a lefekvésig volt mit hallgatni Béni
bácsitól; mi volt a darab tartalma? hogyan kezdődött, mi lett a vége!
Milyen dalok jőnek benne elő? Hogy sírt a közönség, mikor rázendíté a
társaság azt a szomorú nótát, hogy

  «Hunnia nyög letiporva,
  Sírnak a bús magyarok!»

Meg is kísérté Béni bácsi, hogy a maga kappanhangjával elénekelje a
nagyon megszeretett dalt, mely valósággal igen szép ária; de az a
maleficiuma van, hogy harmadfél oktáván jár fel s alá; minélfogva Béni
bácsi, ha fönn kezdte, ott, hogy «Betellett már a magyarnak Búval
töltött pohara:» csak a szemöldöke rángatásával birta jelezni, hogy még
ott is van valami hangjegy; ha pedig aztán alant fogta, akkor meg ott,
hogy «Puszta a Béla udvara!» csak a legörbített nyakával kereste az
elérhetetlen mély hangokat. És végtől-végig kiállhatatlan hamis volt
minden hangja.

Kálmán nem birt magának nyugalmat szerezni tőle, pedig az ő feje épen
tele volt a «zálogperek» mindenféle tekervényeivel, a miknek semmi közük
az előadó művészethez.

Szerencséjére Béni bácsi levetkőzéskor azt a gyászos fölfedezést tette,
hogy a redingótján hátul végig csepegett a fagygyugyertya; mert épen
kikereste azt a helyet, ahova senki más nem akart állni. Ez aztán nagyon
elvette a kedvét. Az ujdonatuj redingot!

Kálmán ugyan megvigasztalta, hogy majd reggel kiveszi ő azt mindenféle
chemiai szerekkel, hogy meg sem látszik; de csak mégis elmetszette ez az
eset Béni bácsi kedvének húrjait, s nagyon lenyomott kedélyben dült a
párnái közé s sokáig nem tudott elaludni. Az, hogy «Hunnia nyög
letiporva» még magában igen szép dolog, hanem hogy az ő redingotja is
faggyu-cseppet kapott, ezt a véletlent csakugyan elengedhette volna már
a balsors Hunniának.

Legalább békét hagyott Kálmánnak reggelig; a midőn öcsém uram nagy
hajnalban fölkelvén, a míg Béni bácsi aludt, szépen kitisztította a
foltot a gallérjából, úgy, hogy a fölébredő, kinek első dolga volt a
redingothoz kapni, azt hivé, hogy csak álmodta azt a rettenetes álmot,
arról a faggyu-cseppről a hátán.

A theátristák első föllépésükkel meghódították az egész közönséget. A
vármegyegyűlésen nem beszéltek annyit a gravaminákról, a rossz utakról
és jogtalan katonai túlkapásokról, mint Varsay szintársulatáról. A
társaság kitünő tagjait egyik előkelő ház a másik kezéből ragadozta ki
ebédre, társas mulatságra, s mindezen alkalmakkal kitünt, hogy a
theátristák nem valami szedettvedett csőcselék, hanem literatus, jól
mívelt emberek. A direktorral nem is lehet másról beszélni, mint
astronomiáról, vagy historiáról. Azokban úgy otthon van, akár egy
professor. Neje, az első hős szerelmesnő, egész tiszteletet parancsoló
alak; s viszont a költői irodalomban jártas; a naivistáné csupa
szemérmetesség, s csak az a kár, hogy idegen szavakat szeret beszédébe
elegyíteni, a miknek az értelmével nincsen egészen tisztában; a komikus
lumpáczik személyesítője a legkomolyabb férfiú a világon; bámulja az
ember, hogy tudja magát úgy elváltoztatni a szinpadon, hogy mindenkit
megnevettet? a gonosz vén intrikus a legbecsületesebb fiu, a minőt csak
kivánni lehet; sőt még maga a czédulahordó is, a törpe, nagyfejű, széles
száju kis Rák bácsi, egy respektabilis persona, ki, mint tudva van, maga
is házi úr Miskolczon, s csak a művészet iránti szeretetből jár együtt a
truppal s egyúttal a társaság szabója; de már másodnap minden embert
ismer és nevén szólít az utczán, s előre elmondja, mi lesz a mai
darabban?

A mi végül a fiatal primo amorozót, Bányaváryt illeti, az egy tökéletes
gavallér, s akárhogy elváltoztatta a nevét és alakját, mindenki tudja
felőle, hogy ez egy alispánnak a fia, vagy Sárosból, vagy Szepesből,
vagy Sopronból; de bizonyosan alispánfi!

Játékrendjük is kitünő; előadják a «Tolvajokat, vagy Moor Károlyt»
Schillertől, a «Fösvényt» és a «Botcsinálta doktort» Moliéretől, «Romeo
és Juliát» Shakespearetől, Kotzebue «Bak-őzét, Zürzavarát», Benyovszky
«Móriczát», Körner «Zrinyijét», Göthe «Faustját» szinre alkalmazva,
operákból Béla futását, Zampát (oh, milyen Zampa Bányaváry!) az
«Arany-időt», a «Harisnyatakács és uszkárnyirót.» Sőt néha annyira megy
a nemes buzgalom, hogy eredeti magyar darabot is kerítenek. (Irja azt
valaki; de nem teszi ki a nevét), mint példul «Bocskay István» és
«Cserni Gyurka». (Ez utóbbiak természetesen a koczkáztatott vállalatok
közé tartoznak; szerző kegyes elnézésért esedezik.) Sugó pedig nem
hallatszik ám az előadás alatt.

Tömve is van mindig a nézőhely. A sedriák alatt sok vidéki uraság van
idefenn; kiket a késő estig ülésező törvényszékek sem tartanak vissza,
hogy a szinházba el ne menjenek.

Hódítás volt az, minden hazafiui frázis nélkül. Vitte a közönséget, nem
gallérjánál fogva, a «hazafiság a nemzetiségnek», hanem az, hogy
gyönyörűségét találta benne.

Csak Kálmánt nem ragadta magával az általános lelkesedés és kiváncsiság;
pedig nagymama és Czilike mindennap elmentek a theátrumba, s vacsoránál
a nagyasszony végig elmondott mindent, hogy mi volt a darabban; össze is
pörölt itéletében sokszor Béni bácsival, a kinek az otromba komikum
tetszett legjobban, a mit a nagyasszony ki nem állhatott. Béni bácsi azt
szerette volna, hogy bár csak egyszer «Kakambukifornihorgyeminomen
herczeget» adnák.

«Az már csak pajtába való!» volt rá a nagyasszony véleménye (t. i. olyan
szinésztársasághoz méltó, mely pajtában üti fel Thalia oltárát).

Kálmánnak pedig minderre semmi gondja sem volt.

Juristai utótanulmányát oly szorgalommal folytatta, hogy már az ötödik
hónapban készen állt a magánvizsga letételére, s így félévet megnyert
életpályáján; ez volt most minden gondja: mentül hamarább szabadulhatni
az édes otthonból és megkezdhetni a küzdelmet a nagy ellenséggel: a
világgal.

Azért neki kisebb gondja is nagyobb volt a szinházba menetelnél.

Egy este pedig, már a hét órai harangszó után jócskán, szalad nagy
sietve haza Béni bácsi: csak most eresztették el a törvényszékből, hol
nagy kriminalis eset tárgyalásában volt szükség a votumára. Béni bácsi
aztán, a mint szabadulhatott, szaladt, a kardját hóna alá kapva; azt
hitte volna az ember, hogy megy most valakit levágni.

De bizony az volt a baja, hogy elkésett már a theátrumból; s aztán a míg
átöltözött magyarból civilbe, mindazon aggódott, hogy senki sem talál
már lenni a cassánál, a kitől bilétet váltson, hogy megy be bilét
nélkül?

– Nem jön el ma sem kedves Kálmán öcsém a theátrumba?

Azt hitte, Kálmán majd csak beviszi őtet is valahogy.

– Nem, bátyám, tanulnom kell.

– Ejnye, minek tanul olyan sokat? még csont nő tőle a fejében. Én
ismertem már egy olyan urat, a kinek az agyvelejében csont nőtt a sok
tanulástól.

De Kálmánt csak ez a fenyegetés sem birta rá, hogy vele menjen. Utóbb is
csak egyedül kellett vállalkoznia.

S csakugyan nem volt már a cassánál senki. Béni bácsi hiába
tébett-lábott alá s fel, hogy valakit elfogjon bilétért, utoljára is
rászánta magát, hogy bevetemedik fizetetlenül a nézőhelyre, mert odabenn
nagy volt már a nevetés. «Sganarellát» adták.

Hát csak befurakodott; gondolta, a billétszedőnének majd megmagyarázza e
betörés indokait, de az sem volt ott; az is elment már a karzatra a
darabot nézni.

Béni bácsi aztán a bűntudat lelki mardosásával huzódott egy oszlop mögé,
hogy ő most fizetetlenül lopta be ide magát. Minden pillanatban attól
remegett, hogy valaki megfogja a karját s azt kérdi, hát maga hogy jött
ide? Ha valaki ránézett, azt hitte, most mindjárt elő fogja kérni a
billétet. A szinpadról Sganarella ha felé fordult, azt várta, hogy rá
fog kiáltani: «nini! ott egy ember áll, a ki nem fizetett be.»

De föltette magában, hogy ez állapoton segíteni fog, s a mint az első
felvonás után leeresztették a kurtinát, keresztülfurakodott az
embertömegen, a redingótszárnyak merész koczkáztatásával egész a
proscenium-lámpákig, s az alatt, míg a czigányok gyantázták a vonót,
kivette az ezüsthuszast a zsebéből s elkezdett vele a sugó félkupoláján
bekoczogtatni.

– Sugó úr! Sugó úr! Kérem! Huzassa fel egy kicsit megint azt a kurtinát.

A súgó azt hitte, valami megtiszteltetés vár valakire, s jelt adott a
függöny felhuzására.

A mint az egy kicsit meglebbent, Béni bácsi nem látva mást a szinpadon,
mint a történetesen ott álló primadonnát, egyenesen hozzá intézé
szavait.

– Ifjasszony. Kérem! Igazgatóné ifjasszony! Jőjjön ide. Kérem alássan.
Nézze, nem találtam a cassánál senkit, hát itt adom meg az ántrét.

S azzal lábaihoz helyezte a huszast, mit az igazgatóné kecses
pukkedlivel fel is emelt.

No, hanem támadt erre boltozathámlító kaczagás az egész teremben.

Béni bácsi hátrafordult s el nem tudta gondolni, hogy mit nevetnek?
Hiszen ő igen ildomosan cselekedett.

– Áh! Ez nagyszerű! Mányifik! Kiálta egy mindenen túl csengő férfihang a
nézők seregéből, mely hang urát mindenki báró Bálvándy név alatt ismeré;
mányifik! Ez még nem volt soha! Ez túltesz Sganarellán! Ezt kérjük
ismételtetni!

Hanem előbb érdemes lesz ennek a báró Bálvándy személyének egy fejezetet
kerekítenünk.



BÁLVÁNDY.

Ez volt amaz emlékezetes úr, a kihez a kicsapott diáknak ajánlólevelet
adott Csollán Berti, mint «vándorló komédiás direktor»-hoz.

Érdemes lesz őt közelebbről körülnéznünk.

Ez Csollán Bertinek tökéletes ellentéte s mégis kiegészítő része.

Elválhatlanok!

Mindig van valami plánumuk egymás ellen, a mivel a régebben kapott
tromfot visszafizessék, a mivel egymást kegyetlenül feltréfálják. Az
ilyen terv néha évekig szövetik, míg egyszer kapóra jön a
foganatbavétel, a mikor aztán tökéletes a mulatság.

Csakhogy a mi Csollán Bertinél sordidus, mocskos tréfa, az Bálvándynál
raffinirozott, elegans patvarkodás. Négy vármegye vidám czimborasága
bele van vonva e komikus guelph és ghibellin-harczba s segít hol az
egyiknek, hol a másiknak, s nevet mind a kettő rovására.

Bálvándy harmincz évet meghaladt férfi, kinek olyan szerencsés
arczvonásai vannak, hogy soha sem vénülnek. Barnapiros arczszin, erős
római orr, szénfekete sűrű fürtök, bajusz, pofaszakáll és szemöldök;
eleven tüzes szemek, s mosolyra álló ajkak. Termete középmagas, izmos,
kifejlett.

Örökké vidám arcz, derült kedély. Az ilyen emberek sohasem vénülnek.

Valami keveréke ez a megcsodálni való jó és rossz tulajdonságainknak,
mikről nem tehetünk, mert nemzeti typus; a kiben egyesítve van a ragyogó
magyar mágnás s a kóbor betyár, a mæcenás és a kéjencz; a kalandor és az
örökös főúr; a hős és a bohócz.

Ha szegény vagy, ha kérni mégy hozzá, odatartja a zsebét, nyulj bele,
végy ki annyit, a mennyivel megenyhülhet a bajod; hanem ha tartozik
neked valamivel s azt akarod tőle megkapni, pörre ereszt s brachiummal
se veszed meg rajta, azt is visszaveri.

Bejárta a külföldet, mindenütt ismerik fényes kalandjáról, mikkel a
magyar sajátságokat ismeretesekké tette; hanem valami komoly
vállalatról, melynek élére úr kellene, nem beszélhetsz vele.

Ha jó barátja vagy, tűzbe rohan, megverekszik érted, aláirja a váltódat
s kifizeti, ha te elmulasztod; hanem szeretődet, fiatal szép nődet
elcsábítja tőled; ha leülsz vele kártyázni, mulatva elnyeri a gyermekeid
csizmájára való utolsó forintodat is, s ha összeveszesz vele,
hidegvérrel agyonlő s kifizeti a temetési költségeidet.

Jeges vizárból saját élte koczkáztatásával kihozza a szegény asszony
bölcsőstül elragadott csecsemőjét; hanem ha történetesen az a gyermek az
övé volt s a szegény asszony kétségbeestében maga dobta a vizbe, veszni
hagyja s fütyülve odább megy.

A szinészek, az az ő szenvedélye. Ha egy jó szintársaságot megtud, azt
messzeföldről elhozatja lakvárosába, s messze földre elkiséri őket
vándorlásaikban. Udvarol minden viganónak, ott lakik a szinpadon;
oktatja a talentumos ifjakat, elviszi őket magával Bécsbe, hogy lássanak
az udvari szinháznál művészi tanulmány mintaképeket; bedobolja számukra
a közönséget s költ a kiállítás pompájára egész szenvedélylyel.

Ezért aztán meg is vannak az ő előjogai. Bizonyos magaslaton áll a többi
fakó publikum fölött. Neki szabadalma van belejátszani a játékba és a
közönségbe.

Az előadás alatt a szereplőkkel egész familiariter bánik. Bizonyos helye
nincsen, mindenütt jár. Ha elkésett úrhölgy érkezett, kínek már zártszék
nem jutott, kerít számára szalmaszéket s leülteti.

Helyeslését nyilvánítja fennhangon: «bravo! nagyon jól van! remekül
volt! Nézzék ezt az alakot! Milyen pompásan van ma öltözve a mi
primadonnánk! Ezt a Drurylaneben sem adták különben».

Ha pedig ellenkezőre van indokolt napirendje, akkor meg épen
fékezhetetlen.

Jön valami szomorújátékban egy rossz szinész, ki mindig részeg, s
elkezdi: «most jövök» nem jut eszébe honnan? «a korcsmából» kiált fel rá
Bálvándy, s menten vígjáték lesz a szomorújátékból.

Megkorrigálja a naivistánét, mikor az betűszerint kimondja magyarán,
hogy «Rikkheli–e–u» – Risöljő! kisasszony, az Isten áldja meg!»

Odakopogtat a lovagostora gombjával a súgó házikójára: «súgj már annak a
hunczfutnak jobban, mert mindjárt belereked!»

Meginti a kezdő debutirozót: «tüzesebben öcsém! nagyobb energiával! el
ne aludjál».

Azután figyelmezteti a közönséget, hogy no most odafüleljen minden
ember; most jön egy szép jelenet!

Ráförmed a rendezőre, hogy ezt meg amazt minek hagyták ki a darabból?

Mikor pedig operát adnak, a kedvencz áriát együtt énekli a szereplővel,
s a solóból duót, a quartettből quintettet improvisál.

Felvonások közben gyakran kiveszi a czigány zenekarmester (az ő
teremtménye és zsoldosa) kezéből a hegedűt s a közönség mulattatására
valódi virtuozitással csodaszép nemzeti ábrándokat hegedül.

És a mellett folyvást udvarol minden szép hölgyarcznak a parterren.

És mindez olyan jól illik neki.

Mindez nagy impertinentia; de Bálvándynál szeretetreméltó még az
impertinentia is.

Egy nap pedig épen mit cselekedett? Bocskay Istvánt adták először, az
igazgató jutalomjátékául, melyre megjelent maga a főispán is, ki
rendesen Bécsben lakott s igen jó előadásokhoz volt szokva, hát ez pedig
kivételképen igen rossz előadás volt. Nagyon gyarló darab névtelen
szerzőtől, ki azóta sem jött magát felfedezni. Aztán senki sem a tudta
szerepét. Csupa hosszú monologokból állt a historia. A kire a sor
következett, odaplántálta magát a sugólyuk elé s onnan el nem mozdult,
míg a maga mondókáját ki nem ásta abból a lyukból. Ásitott szörnyen a
publikum, s a főispán egyre nézegette az óráját, meg a nyilást, a melyen
meg lehetne innen szökni. A szinészek maguk is sültek, főttek
zavarukban; Bányaváry úgy belehúzta magát a keményitett gallérjába, (ő
német vitézt játszott,) hogy szinte elveszett benne. Mikor aztán csak
nem akart vége lenni az első felvonásnak, elvégre belekiált Bálvándy:

– Ugyan édes direktor úr, hagyják abba ezt az unalmas darabot. Nem
látják, hogy a főispán úrnak még ma útra kell készülni. Inkább énekeljék
el szépen Cserny Gyurkát, aztán ereszszenek bennünket haza!

Ez bizony általános tetszéssel találkozott, a közönség tapsolt az
inditványnak, a szinészeknek is megjött a jó kedvük, félrelökték Bocskay
Istvánt, elővették Cserny Gyurkát, az már kedvencze volt a közönségnek s
jól mulatott minden ember.

Hanem hát az ilyen tréfa csak Bálvándynak volt megengedve. Még ennél is
nagyobb merényletet követett el aztán másszor.

Egy este a mi Kálmán barátunk már azon vette észre magát, hogy fél
tizenkettőt vernek az órák a háznál, s az ő családjának szinházlátogató
ifjai, vénei még most sem jöttek haza. Aggódva a nők miatt, utánuk küldé
a tehenesnét, hogy nézze meg, hol vesztek? ámbár kiséretükre velük volt
nem csak Béni bácsi, hanem Böske is, a ki többet számit.

A tehenesné azzal jött vissza, hogy még mindig játszanak odabenn.

Elmult éjfél is; a tűz elaludt, a szakácsné is elaludt a konyhában, az
egész vacsora korommá égett azalatt s nagy későn, egy óra felé került
haza a szinház-látogató nép.

Hát az történt a szinházban, hogy új darabot adtak, melyet még Bálvándy
sem ismert a próbákról, őt is meglepték vele. A közönség pompásan
mulatott mindvégig.

Mikor vége volt az előadásnak, s az igazgató szokás szerint előlépett,
megköszönni a közönség szíves pártfogását, Bálvándy a közönség nevében
felszólalt hozzá.

– No direktor úr, ez igazán pompás játék volt; ilyet még nem láttam
többet. Ezt önöknek el kell még ma egyszer játszani újra!

No még ez nem történt meg, mióta a szinházat feltalálták, hogy egy egész
szinművet elismételtessen a publikum. Az igazgató remonstrált is, hogy a
társaság ki van fáradva, a publikum megkapta az egyszeri belépti dijért,
a mi egy estére illetménye volt; de bevágta a visszavonulási útját
Bálvándy azzal, hogy «nem oda Buda: még egyszer befizetjük az entréet, s
nekünk játszák el a darabot még egyszer.»

S azzal neki indult, a kalapjába összeszedni a másodszori belépti dijat
a tisztelt publikumtól. Ellentmondani senki sem mert neki. Ki örömest,
ki kénytelenül még egyszer fizetett s akkor aztán a szinészeknek sem
volt más választásuk, mint elejétől végig eljátszani megint az iménti
darabot. Ez aztán eltartott éjfél után egy óráig.

Hej, hogy szidták az asszonyságok odahaza a bárót, a kiknek a vacsorájuk
mind kárba ment ez alatt.

Hanem abban a szidalomban is a bámulat adója volt leróva.

A nagyasszony azzal kárpótolta Kálmánt az otthonmaradásért, hogy
rendesen vacsora felett elmondta neki a darab tartalmát.

Hanem egy este elmaradt a szokott referáda; a nagymama rossz kedvvel
jött haza. Hallgatott az egész vacsora alatt.

Kálmán még a philosophiæ professorától hallotta ezt a hármas
aranymondást: 1. «soha töltött puska csövébe bele ne nézz; 2. ló háta
mögött el ne menj; 3. hallgató asszonyt, mikor haragszik, beszédre ne
birj.»

Tartotta magát hozzá.

Ilyenkor még Czilike is csak úgy némán tett-vett az asztalnál; még ő is
remegett, ha a nagyasszonyra nézett, ki csak egy-egy hangos «siccz
innen!» kiáltással jelzé haragját, mely az alkalmatlankodó macskához
volt intézve.

Annál furcsább kedélyállapotban volt pedig Béni bácsi. Azt meg valami
állkapczagörcs látszott bántani evés közben, melyet hasztalan iparkodott
az által leküzdeni, hogy minden falatot olyan keményen megrágott, mintha
csontot ropogtatna; mégis csak ki-kitört belőle az elfojthatlan jó kedv.
Egyszer-egyszer nagyott pukkantott a markába a kitörő nevetéstől.

– Hát te mit röhögsz? rivallt rá a nagyasszony.

Béni bácsi képe már akkor komoly volt.

– Nem én, édesz mama, nem nevetek, czak a köhögész jött rám.

De meg-meg elővette valami titkos csiklandás. Majd a szeme dülledt ki a
visszafojtott mulatságtól.

– Mit nevetsz megint?

– Nem én, édesz mama, czak a peczenyét fujom.

– Hiszen most is hideg!

Utoljára a nagyasszony felkelt az asztaltól s ott hagyta a vacsorát; azt
mondta, lefekszik. Czilike ment vele a szobájába őt levetkőztetni.

Béni bácsinak ez egy kis lelkifurdalást okozott. Ő is sietett nagyhamar
az ebédlőből eltünni, s míg Kálmán leült az asztalhoz a tripartitumot
forgatni, addig ő sebten levetkőzött s letette magát az ágyba.

De alig foghatott hozzá a dolgához Kálmán, a mint egyszer felugrik az
ágyból Béni bácsi, s a kitörő szenvedély frenetikus dühével rákezd
torkaszakadtából kaczagni. Úgy kaczagott, hogy az ágy reszketett alatta;
a szemei elbujtak a fejében, s a könyei csorogtak végig az orczáján, az
oldalait fogta a tenyereivel.

Kálmán már csak végig várta, hogy hadd mosolyogja hát ki magát kedvére,
míg belefárad s elkezdi az inge ujjával törülni a szemeit.

– Ugyan Béni bácsi, mi volt az a jó, a mitől olyan derült kedve
szottyant?

Béni bácsi kisóhajtotta magát a nevetési fáradságból.

– Jajh! kedves uramöcsém, nagyon mulatságos eset volt az, kár hogy maga
is ott nem volt. Oh az a Bálvándy! Az a báró Bálvándy, de bolondos egy
ember az! Igazán bolondos egy ember. Hát ma, hiszen tudja, Lucretia
Borgiát adták, azt a híres méregkeverőnét. Aztán mikor jönnek egyenkint
az olasz lovagok, s elmondják neki, hogy kit kinek hínak; az egyik azt
mondja: én vagyok Maffio Orsini, a másik azt mondja, én vagyok
«Holoferno Vitelezzo,» hanem rosszul hallotta a sugótul, aztán igen
furcsát mondott; a mire aztán a báró felkiáltott rá, hogy «mi vagy te?
Lityipátyi Vityilló?» Uhhahaha! Bruhehehe. Ühühühühü Jaj de nevetett
minden ember! Én még most is nevetek. Még azután sok furcsát mondott az
a báró, mindig megnevettette a publikumot. Hanem a mamának nagyon rossz
kedve volt. Én nem tudom, a mama nem szereti, ha a theátrumban az
emberek nevetnek. Pedig hát ’sz a theátrum arra való. Egyszer aztán a
mama rákiáltott a báróra; de fenhangon ám, mint a hogy én most kiáltok.
S azt mondta neki: «hallja az úr! maradjon veszteg, üljön le a helyére s
ne lármázzon a darabba; mert mi nem azért jöttünk ide, hogy az urat
hallgassuk, hanem hogy az előadást hallgassuk».

– Nos? És Bálvándy?

– Hát a báró Bálvándy erre oda ment a mamához, szépen kezet csókolt neki
s aztán, hogy megmutassa, hogy milyen szófogadó, engedelmes ember,
elkérte a bilétszedőnétől a kis zsámolyát, azt kitette oda a középre,
arra lekutyorodott, s onnan nézte a darabot csendesen. A publikum meg
röhögött még jobban.

– Hát Béni bátyám mit csinált?

– Én? Hát én is nevettem nagyon.

– Nevetett! Kiáltá Kálmán, nagyot ütve öklével a tripartitumra.

Béni bácsi eltátotta a száját nagyon.

– Hát mit csináltam volna?

– Hát azt csinálta volna, hogy oda megy ahhoz az úrhoz, megfogja a
gallérját s azt mondja neki: «ott az úrnak a helye, a hol a zártszéke
van, menjen innen s az én anyámat ne tegye köznevetség tárgyává».

– Gallérját? hebegé Béni bácsi. (Ez maradt meg leginkább a fejében.) Nem
is nevetett aztán egy garas árát sem többet, hanem lebujt az ágyába,
fejére rántotta a dunnáját, bedugta mind a két fülét s erőhatalommal
elaludt; a mi különben is nagyon könnyen ment nála.

Másnap Hamletet adták.

Régen hiresztelt darab, a mire nagy előkészületek tétettek. Bányaváry a
czímszerepben. Egyuttal az ő jutalomjátéka. Ebédnél Kálmán kifejezé azon
ohajtását, hogy ma ő is elmegy a szinházba.

A nagymama és Czilike nagyon örültek rajta. Úgy is nagyon sokat töri már
magát a tanulással. Csak Béni bácsit bántották homályos sejtelmek, hogy
ebből a rögtöni elhatározásból valami rossz lesz még.

S Béni bácsi emberismerete csalhatatlan volt. Ezt a Kálmánt nagyon
háborította az, hogy valamiféle teremtés az ő nagyanyját nevetség
tárgyává tette. Ha nagy úr, annál rosszabb rá nézve. A nagy urak
gondolják meg azt, hogy már az első megjelenésüknél valami indokolt
gyanut hoznak magukkal, a miért a nem nagyurak őket rossz
elővéleménynyel kisérik, s folyvást policzialis felügyelet alatt
állanak.

Béni bácsi gonosz dolgokat sejtett.

Ebéd után szokatlan dobogást hallott abban a szobában, a hol Kálmán
öcsémet hagyta a Verbőczy mellett. Ilyen dobajjal törvényt tanulni nem
szokás.

Oda lopózott az udvar felőli ablakhoz s bekukucsált a függöny-nyilás
alatt, vajjon mit mivel Kálmán öcsém?

Az bizony eléggé félelmes dolgot mívelt.

A szobában volt egy vaskályha, ember magasságnyi, annak a tetején volt
egy vasurna, mintha egy emberfej volna. Kálmán öcsém arra az urnára
feltette Béni bácsi egyik tapló sipkáját (volt neki nyolcz) s aztán
kezébe véve a kivont ezüstös fringiát, végig próbálta rajta a vivóiskola
vágásait, egymásután, alsó-felső, külső-belső vágásokat, a fintákat, a
cselcsapásokat. Olyan tűzzel dolgozott egymagában a kályha ellen, hogy
rettenetes volt elnézni. Most az orrát! most a fülét! most a nyakát!
Volt mit szenvedni a tapló sipkának! Persze a vaskályha nem védelmezte
magát.

Itt nagy veszedelem készül, gondolá magában Béni bácsi. S nem szólt
senkinek semmit. Csak mikor a hetet harangozták, lepte meg a szinházba
készülőket azzal a nyilatkozattal, hogy «én ma nem megyek!»

– Hát mért nem jösz? kérdé a nagyasszony.

– Nagyon megfájdult a fejem.

– A te fejed? Hol?

– Itten hátul.

– Hát talán nem is vacsorálsz ma?

– De addig talán elmulik.

Dehogy ment volna el ezen az estén a szinházba! Ha mindjárt
Kakambukifornihorgyeminomen herczeget adták volna is!

Kálmán valósággal gyülölte ezt a Bálvándyt. Sokszor látta őt már
városukban megfordulni, s a gyülölet alapja volt az irigykedés. A
gyermek irigysége a férfira.

«Miért hogy az már férfi, én pedig még csak suhancz? Az mindenütt
bennvan, én mindenütt kivül maradok. Az szórja a pénzt, én kéztül várok
minden garast. Az délczeg, hős, izmos termetü, én nyurga, nyápicz,
kákabélü. Az bejárta az egész világot, én még nem ismerek belőle semmit.
Az előcsahos a gyűlésteremben, előtánczos a vigalomban, a hova engem még
nem is eresztenek. A szép leányhoz én verset irok, s míg azon töprengek,
hogyan juttassam azt kezébe, az alatt ez régen el is csábitotta, ott is
hagyta a szép leányt.»

S hozzájárul még a szőke és gesztenyeszin haju férfi gyülölete a fekete
haju ellen. Oh, ez a gyülölet nagyon régi! Talán a franczia-német háboru
elkeseredése is e kútforrásra vezethető vissza. Ez valóságos nemzetiségi
gyülölet!

Kálmán azzal a föltett szándékkal vezette nagyanyját és unokahúgát a
szinházba, hogy ma ennek az embernek valahogyan, még nem tudja hogyan?
de meg fogja mutatni, hogy van nálánál derekabb ember is a világon.

E kemény elhatározással váltott magának állóhelyi jegyet a pénztárnál,
míg a hölgyek rá vártak, hogy majd az ácsorgó publikumon keresztül utat
tör nekik a zártszékekig.

De mindjárt az első szándékánál felsült kegyetlenűl; mert a mint jegyet
váltott, az alatt Bálvándy, ki mindig ott ténfereg a bejáratnál,
meglátva a vele jött két hölgyet, nagy zajjal kiáltott a férfiakra:
«helyet uraim, a hölgyeknek!» s kiáltására, mint Mózes előtt a veres
tenger, nyilt széjjel a láb alatt lézengő csoport, úgy, hogy mire Kálmán
visszakerült, a hölgyeket rég zártszékeikhez vezette Bálvándy, a
legvilágiasabb udvariassággal hajtva meg magát előttük; s azután egy
öreg úrnak látszott valamit súgni, ki épen a Jenőyné széke mellett ült.
Kálmán ráismert az öreg úrban a főispánra.

A főispán bajusztalan, simára borotvált öreg úr volt; bécsi mintakép:
fehér, de göndörített hajjal.

Kálmánnak úgy tetszék, mintha nagyanyja, a főispán és Bálvándy szót
váltanának s aztán mind a hárman ő felé fordítanák arczaikat.

Bálvándy, a mint meglátta Kálmánt, egyenesen hozzá sietett.

– Jó estét, Kálmán barátom, monda neki, mintha legrégibb jó pajtások
volnának. Csakhogy egyszer már látjuk. Jőjjön csak velem. Főispán úr ő
kegyelmessége akarja önt látni.

S ezzel Kálmán csak azon vette észre magát, hogy a félelmes ellenség őt
rohammal elfoglalja, lefegyverzi, rabságba ejti, kezét hóna alá szorítja
s viszi magával, a hová akarja.

Hanem hát az nagyon szép megtiszteltetés volt egy fiatal juristára, a
kit az iskolából kitettek, hogy a főispán úr akarja látni. Vajjon mit
akar rajta látni?

Bálvándy odavezette őt az öreg úr elé, mire az öreg úr elővette
arany-foglalványos szemüvegét s elkezdte tetőtől-talpig végig nézni az
előtte álló fiatal legényt, a ki meg volt győződve róla, hogy őtet most
nem csak a főispán, hanem az összes publikum bámulja, s aztán nem tudta
hirtelenében kitalálni, hogy hát ő már most ennyi bámulással szemben mit
csináljon?

A főispán pedig csak nézte a szemüveggel s nem szólt hozzá semmit, hanem
az arcza valami feszes mosolyra vonult el.

Végre mégis megszólalt ő kegyelmessége; de akkor sem ő hozzá szólt,
hanem a nagyanyjához; rossz, tört magyarsággal.

– Hát ez az a híres krónikairó gyerek?

A nagyasszony ijedtében azt mondta:

– Kérem alássan.

Hanem erre a szóra Kálmánnak nagyot dobbant a szíve.

«Eppur si muove!»

– Igen is, én vagyok az! felelt merészen s rákvörösre gyuladt arczát
fölemelte vakmerően.

– Áh! hallatá a főispán, s aztán letette a szemüvegét, úgy nézte végig
még egyszer az ifjút.

Akkor aztán ismét odafordult a nagyasszonyhoz s annak mondá:

– No majd, ha a gyerek elvégezte a patvariát, odaveszem hozzám
jurátusnak, s aztán majd előbbre fog menni a gyerek.

S azzal inte a fejével, hogy elmehet a gyerek.

Bálvándy ismét karon fogta Kálmánt s vitte magával egy szegletbe.

Kálmán meg volt főve.

– De honnan tudhatja a főispán ezt a dolgot? kérdé zavarodottan
Bálvándytól.

– A palatinustól.

– Hát a palatinus honnan tudja?

– A Pestmegyei gyűlésen előfordult ez az ügy, s valaki nagyon befűtött
értte a kormányférfiaknak, kik a vaskalaposokra nyomást gyakoroltak.

– Ki hozhatta azt elő?

– Azt biz én tettem.

– Hát ön honnan tudja?

– Hja, én mindent tudok. De most legyünk csendesen, kezdődik a darab, s
Hamletet nem szabad megzavarni.

Kálmán csodálatos érzések között találta magát. Megalázva is,
felmagasztalva is érezte magát; a közönség előtt egyszerre jó és rossz
fénybe lett állítva, biztatást is, fenyegetést is kapott, ellenséget
keresett s patronust talált benne, s ez által még jobban érezte, hogy
nekik ellenségeknek kell leniök.

Nem is ügyelt a darabra, saját komédiájával volt elfoglalva; nagyobb
kérdés volt most ő rá nézve a «to be, or not to be?» mint Hamletre.

A közönség tapsolt a kilépő Hamletnek; ő bizony rá sem igen nézett.
Király, királyné összevisszabeszéltek, rájuk sem hallgatott. Csak akkor,
mikor Hamlet elkezdé azt a monologját, a melyben így szól: «hiuság,
asszony a neved!» akkor kezdett meglepetve oda figyelni. Mentül tovább
szónokolt Hamlet, annál jobban bámult reá. Arcza önkénytelen mosolyogni
kezdett. S midőn a jelenet végén a közönség riadó tapssal vegyité a
«fóra Bányaváry!» megtisztelő kiáltást, Kálmán akadozó találékonysággal
koczkáztatá ezt az észrevételt Bálvándyhoz fordulva:

– Hiszen ez – Borcsay!

– Hát ön ezt még nem tudta? mondá Bálvándy. Talán még nem is beszélt a
barátjával, a mióta szinészszé lett? Még nem látta eddig?

– Ha tudtam volna, hogy ő van ez álnév alatt.

– No hát majd felviszem önt hozzá, amint vége lesz a felvonásnak. Ámbár
baráti találkozóra az ilyen pillanatok a legalkalmatlanabbak. A szinész
olyankor, mikor nehéz szerepet játszik, fel van izgatva, s senkit sem
fogad szivesen; kivált a fiatal, heves művész, ki először mérkőzik meg
egy mesterszereppel. Egy király nem büszkébb, mikor audentiát ad, s egy
fejfájós hölgy nem kapricziózább.

A mint az első felvonás végződött, Bálvándy karonölté Kálmánt, hogy
felvezeti a szinpadra. Oda bizony kalauz nélkül menni nem lehet.

Mikor a publikumon keresztül furakodtak, a nagymama előtt is el kellett
menni, a ki természetesen megkérdezé a bárótól, hogy hová viszi a kis
fiát?

Kálmán felvilágositá felőle, hogy Hamletben régi jó pajtására ismert;
ahoz megy fel a szinpadra.

– No aztán bele ne szeress valamelyik szép szinésznőbe!

Ez utasitással bocsátá el Jenőyné unokáját.

Bálvándy ismerte már a szűk ajtócskát, melyen keresztül a nézőtérről a
szinpadra fel lehetett menni, s bátran bevezeté Kálmánt. Ő már otthon
volt a szinpadon.

Ott nagyhamar bemutatta a királynak és a királynénak, úgymint az
igazgatónak és nejének, kik magas leereszkedéssel fogadák az országukat
meglátogatót a dán földön. Azután elindultak keresni Hamletet, a kire
nem volt nehéz rátalálni, mert épen pogányul szitkozódott.

Szidta a lelket!

Tudniillik az apjának a lelkét! Hamlet apjának a lelkét.

«A marha! három bekezdéssel hamarább elkezdi orditani, hogy
«esküdjetek!» mint kellett volna! Az egész jelenetemet elrontotta.»

A lélek, ki ez alatt nagy flegmával és egy rongyos törülközővel
igyekezett a fehér festéket letörülni ábrázatjáról, valódi túlvilági
megboldogult szellemhez illő nyugalommal figyelmezteté a dühöngőt, hogy
ő neki nem lehet a padlón keresztűl látni; ő a szinpad alatt ordit,
mikor a súgó jelt ad. A sugó a hibás, minek adott korábban jelt a
lábával.

«Megölöm akkor azt a sugót! Megölöm!» ordita Hamlet, és valószinüleg meg
is tette volna a mit mond, Shakespeare darabjának egészen új fordulatot
adva ez által, ha először is a kardja már arra a czélra nem lett volna
preparálva, hogy azzal se szúrni, se vágni ne lehessen, és másodszor ha
a sugónak annyi esze nem lett volna, hogy a föld alatt maradjon. Igy
aztán csak beérte a Hamlet egy cserép kantának földre leverésével.

Hanem azért még akkor is dühös volt, mikor Kálmán oda lépett eléje
barátságos üdvözletével.

No persze, lehet is barátságos üdvözleteket visszaadni, mikor az ember
Hamlet! Kivált mikor először Hamlet életében, aztán a marha «lélek»
elrontja a legszebb jelenetét! A kerek nyakfodor sem engedi, hogy az
ember összeölelkezzék, a ragasztott bajusz miatt nem lehet
összecsókolózni, s a keztyü nem engedi a kézszoritást.

És aztán a patvarba is! az ember királyfi! és művész, s azt sem tudja,
hogy a dán király siralmas halálán szomorkodjék-e, vagy a publikumtól
kapott koszoruknak örüljön jobban?

Pedig Kálmán nagyon örült, hogy barátját feltalálhatá.

– Servus! Servus! fogadá őt Hamlet magas leereszkedéssel, a mibe nagy
adag izgatottság vegyült. Servus Kálmán. Valahára te is eljöttél.

– Nem tudtam, hogy te vagy az álnév alatt, menté magát Kálmán.

– Nem tudtad? (Ez egy kis gyönge sértés. Hogy lehet ilyesmit nem tudni?)
Rák! Hol van a Rák! Igazitsa meg a köpönyegemet! Nem látja, hogy kifelé
fordult a szalagja! Hol a puderes döböz!

Rák bácsi szaladt a hajporos katulyával. Bányaváry ott hagyta állni a
látogatóit s maga egy fali tükörnek fordult s elkezdte az arczát
befehériteni.

Bálvándy azt az észrevételt bátorkodott tenni, hogy ne fehéritse már be
jobban az arczát, mert úgy fog kinézni, mint egy gipszfigura.

– Eh! mit ért az úr ahoz!

Ezzel fizeté ki röviden a bárót a művész; pedig az neki nagy pártolója
volt; hanem hát szerep közben ne tegyen senki megjegyzéseket a
szinésznek, ha az élete kedves.

– No majd játék után barátom. Most sietek. Agyiő!

Azzal kapta a fövegét Hamlet s otthagyva barátait, indult sebes
léptekkel, ha jól tudom, Angolországba.

Bálvándy nagyot nevetett magában s még azután egy pár obligat bókot
vetve a naiv Oféliának, vitte vissza a nézőhelyre fiatal Telemachját.

– Ejnye, de hamar visszakerültek, mondá az öreg asszonyság, mintha csak
lekergették volna a szinpadról.

– Egészen úgy van, mondá Bálvándy. A dán királyfi, mielőtt azt a sok
embert, ki most a szinpadon van, mind sorba leölte volna, senkit sem
fogad el. Örültünk, hogy rajtunk nem kezdte el.

– Ah, olyan büszke? monda a nagyasszony. A theátrista.

– Épen azért, mert theátrista; védelmezé őt Bálvándy. Óh az nagy úr, az
a kóbor theátrista! Maga teszi magát azzá, a mi lenni akar. Ostrommal
foglalja el az országát, s övé az, a míg másikat nem foglal helyette.
Nem esedezik diplomáért semmi doctorum collegiumnak. Ott a diploma a
szívében, a lelkében, a hangjában. Adófizetője az egész világ, s még
akkor is adósa marad, mikor már fizetett neki. A hányan látják, annyian
szerelmesek belé. És ő azt tudja jól. Dicsőséggel él és örök reménynyel.
Aranyat eszik! Nem tartozik senkinek barátsággal, még a publikumnak sem.
Ha egy helyen nem jól fogadták, odább megy, keres mást. A kritikus nem
jár nyomában, mint az udvari szinházak művészeinek; neki csak bámulói
vannak. Nincs gondja a vagyonszerzéssel, nincs félelme a veszteség
miatt. Ünnepelt ember, a ki a mellett boldog. És megérdemli, hogy az
legyen. Olyan munkát végez, a mit mindennap nyomban meg kell fizetni a
sorsnak; mert utólagos jutalma nincsen. Elhagyja otthonát, nyugalmas
pályakörét, hogy egyik városból a másikba menjen hirdetni az igét. És
mit hirdet? Érzést, költői igazságtételt, nemes szenvedélyeket;
megszeretteti a hazai nyelvet a nagy urakkal, megismerteti a hazai
történelmet a köznéppel. Oh az a vándor komédiás többet tesz egy maga,
mint a pap, rector, biró, vármegye, és a tudós társaság együtt. Azért én
bolondja vagyok a vándor komédiásnak s nagyon meguralom, a hol
találkozom vele.

Ez a thema felszokta lelkesíteni a bárót; nem is vette észre, hogy
beszédével mily ragyogást gerjesztett két hallgatója szemében: az egyik
Kálmán volt, a másik Czilike.

Hanem a nagyasszony annál inkább sietett e hatást lehüteni azzal az
észrevételével, hogy «az igaz, hogy elég nagy úr a vándor szinész, a míg
fiatal és szeretik; de hát mikor megvénül?»

– De hát nem vénül meg.

– Hát mit csinál, hogy meg ne vénüljön?

– Segít magán. Mikor veszi észre, hogy ereje fogy, s bajai nehezednek,
segítségül hi valakit, a ki terheit segítsen emelni, s az a valaki a
bor. Iszik, ha baja van; ha még több baja van, még többet iszik; míg
utoljára annyit iszik, hogy minden bajának vége lesz, s meghal. De
megvénülni nem engedi magát. Akkor aztán szépen elmarad valahol, s senki
sem alkalmatlankodik neki többé meg csak emlékkő állítással sem, mint
más hires embernek, hanem békében hagyják aludni.

Már e szavaknál ismét a tréfás bohó volt Bálvándy, kinek nehéz a komoly
szavát a gúnyos közül kiválogatni, s dúdolva fordult a czigány felé, ki
a háta mögött állt, hogy kivegye kezéből a hegedűt s a főispán kedvéért
megtegye azt a juxot, hogy az «O du lieber Augustin» dallamának
tizenhatféle variatióját eljátsza rajta, nem törödve azzal, hogy csak
egy festett ponyva választja el attól az országtól, melyben most Hamlet
köszörüli a kardot, melylyel Poloniust meg fogja gyilkolni, és szidja
erősen most már nem a dán király lelkét, hanem Bálvándy lelkét, hogy mit
czinczog annyit a felvonás alatt bolond nótákat, mikor ide valami
kisérteties szinfonia kellene.

Két arcz pedig oly merengve néz maga elé. Kálmán és Czilike. Valjon
miről gondolkoznak?



A SÁRGA VIOLÁK.

E naptól fogva mindennapos vendég lett Bányaváry Jenőyék házánál. (Már
csak hagyjuk meg azt a nevet, a mit maga választott magának. Abban az
időben a társadalmi illem azt hozta magával, hogy a ki ily koczkáztatott
pályára adta magát, idegen nevet vegyen fel; nehogy családját
megszégyenítse.)

Az öreg asszonyság őszinte szivességgel fogadta unokája hajdani
iskolatársát. Aztán Bányaváry igazán mulatságos fiú volt. Ha ott
maraszták ebédre vagy vacsorára, annyi tréfás adomát tudott felhordani,
hogy Béni bácsi ki nem jött a nevetésből; még a nagyasszonyt is gyakran
megnevetteté. Aztán mennyi szép verset tudott elszavalni! S milyen
szépen énekelt gitár mellett! Egész öröm volt vele lenni. Ha pedig
komolyan beszélt, s előadta a nehéz küzdelmeket, miket diadalmasan
legyőzött pályája kezdetén; s utána a rögtöni szédítő sikert: hogyan
lett egyszerre a közönség kegyenczévé! mint törpültek el mellette
versenytársai! Hogy húzták meg tiszteletére a harangokat Vásárhelyen, s
hogy ágyúztak eléje Szegeden! hogy fogadták egész szekérsorral, meg
bandériummal, mikor Miskolczra ment; hogy lett egy nap «per tu» tizenkét
mágnással; már annak ha fele volt is igaz, sok volt.

A nagyasszony a szivesen látott vendég kedveért nehányszor az egész
színésztársaságot meginvitálta asztalához; sőt egyszer szó volt arról is
Béni bácsi részéről, hogy báró Bálvándyt is meghivják velük együtt,
mivel olyan nagyon szereti a szinészeket; de ez az indítvány mégis a
nagyasszony scrupulusai miatt elvettetett.

Jenőyné e három osztályból nem fogadott el senkit a házánál:
«katonatiszt, pap és mágnás.»

Azt tartotta, hogy egy köznemesi házban, a hol eladó leány van, csak
olyan embernek lehet bejárása, a kiről fel lehet tenni, hogy házasodni
akar.

Hát a szinész?

No az egeszen más! Az csak eltürt nemzetiség. A felől mindenki tudja,
hogy csak grácziából fogadtatik el, s maga is érzi a megközelíthetlen
magasságot. Az csak olyan, mint a klavirmester. Nem jön férfiszámba.

Pedig Czilike számára csakugyan érdemes lett volna zongora- és
énektanítót járatni a házhoz, mert olyan szép hangja volt, hogy
ritkította párját. De hát minek az? Az ő férje nem lesz orgonista.

Egyszer, mikor épen a szinésztársaság ott volt ebéden, Béni bácsi
kiszalasztván a szót a száján, hogy Czilike milyen szépen énekel, a
vendég-asszonyságok addig könyörögtek neki, míg rávették, hogy énekeljen
el egyet azokból a szép nótákból, a miket tud.

A lányka irult-pirult, vonakodott: «de hát melyiket?»

Béni bácsi olyan jó volt, hogy választott neki.

– Azt, hogy: «Von der Alpe tönt das Horn.»

– Azt én nem tudom.

– Dehogy nem. Bányaváry úrral a multkor énekelte. Majd kisérni fogja
Bányaváry úr.

Bányaváry aztán vette a gitárrt s elkezdé a német dalt; Czilike is csak
belejött aztán, s amint egyszer neki bátorodott, oly gyönyörűen, annyi
érzéssel, annyi bájjal énekelt, hogy az egész társaság tapsokban tört ki
a dal után.

– Kisasszony! monda az igazgató; nem merek szólani, mert olyan nagy
magasztalást találnék mondani, hogy megbántanám vele.

A nagyasszony pedig büszke volt e sikerre.

– Úgy-e bár, mink is tudunk valamit, a minek még önök is tapsolhatnak?!

Hanem hát szép Czilike! azért nem kell olyan nagyon elszomorodni, hogy
«a havasról szól a kürt!»

… Egyszer aztán eljött az idő, hogy a szintársulat bevégezte játékkörét,
s készült az ország másik szögletébe, új hódításokat tenni.

Az utolsó előadás volt hirdetve; az igazgatóné jutalomjátéka.

Legjobban sóhajtozott ennek Béni bácsi, ki a szép igazgatóné iránt
plátói ábrándokat érzett. Már most ő azt soha sem fogja többé látni.

S csak legalább nyár volna, hogy a kertből valami szép virágcsokrot
lehetne szedni, melylyel jutalom- és bucsúelőadásán legalább
virágnyelven kifejezhetné szive alluvialis rétegeiben elrejtett
hódolatát; de ime, tél van.

Voltak azonban a nagyasszonynak hirhedett szép sárga violái, mikért az
egész város irigykedett rá. Gyönyörű szép teljes sárga violák,
rózsaszinű szegélylyel, mik épen ez időben nyiltak legjavában; tele volt
velök minden ablak, az ott járók bámulatára és irigyletére. Mert a
nagyasszony soha senkinek, semmi barátságért, semmi könyörgésre nem
adott azokból a féltett violákból; egyedül neki volt szabad azokkal
tündökölni az egész városban.

Béni bácsi arra a vakmerő gondolatra vetemedett, hogy e sérthetetlen
családi klenodiumot fogja megrabolni, abból köt bukétot, azt ajándékozza
az igazgatónénak.

Ki is főzte az egész házbetöréssel járó tervet. Mikor a szinházba fognak
menni együtt, Béni bácsi akkor fogja észrevenni, hogy otthon feledte a
zsebkendőjét, a nélkül pedig ő szerencsétlenné van téve; a mama tehát
oda fogja adni a szobakulcsot, a mit magával vitt; ő visszatér, a sok
cserép sárga viola közül mindegyikről lecsippent egy-egy virágot. A
csonkított részt az utcza felé fordítja, a mama nem fogja észrevehetni a
kárt. Azzal aztán egyenesen a szinpadra megy. A bukétot átadja, s csak
így tér vissza a mamához.

Ez így volt kicsinálva.

Az nap pedig még egy bucsú-ebédre voltak a szinészek előbbkelő tagjai a
nagyasszonyhoz híva.

A director magas páthoszszal köszöné meg mindnyájuk nevében a szives
vendéglátást, mire a nagyasszony biztosítá őket, hogy bármikor jőjjenek
is, a házát mindenkor úgy tekintsék, mint otthonukat.

Czilike is olyan jó volt, hogy bucsúdalt énekelt nekik: «Isten hozzád,
te csendes ház!»

A dal végén mindenkinek a szeme könyes volt. Czilike úgy énekelt, mintha
ő érezné azt legjobban, a miről az a dal emlékezik. Azután bucsút vettek
és elmentek.

Kálmán egész lakásáig kisérte barátját, Bányaváryt, s Czilike és a
nagyasszony az utczaajtóból utánuk néztek, a míg láthatták őket. Béni
bácsi pedig egy tükröt tett az ablakba, abból leskelődött a távozók
után.

És azután minden úgy történt, a hogy ő kicsinálta.

A zsebkendő otthonfeledés, az orozva hazatérés, az orgyilkos
virág-levagdalás, a bűnnyomok eltakarása, s a rablott virágcsokor
orgazdai elhelyezése az imádat tárgyánál, ki azt forró szavakban
köszönte meg s egy meleg kézszorítással jutalmazá.

Jaj, de még ha csak a forró szavaknál és a meleg kézszorításnál maradt
volna!

De annál többet is tett. A mit már Béni bácsi sem kivánt tőle.

Azt tette, hogy mikor a szinpadra kilépett, a szép sárga violacsokor oda
volt tűzve a keblére.

«Hüh, lelkem ifjasszony! mondá magában Béni bácsi. Mit csinált! nem
azért adtam én magának a sárga viola-bukétot, hogy kihozza ide a
pikétre! A mama meglátja s menten ráismer, hogy az az ő violáiból való,
mert másnak az egész városban nincs olyan. Már szemügyre vette! Jaj,
csak közel ne lépne a lámpásokhoz, hogy észre ne vehetné! Bárcsak
letenné már a bukétot.»

Hanem az bizony végigjátszotta a sárga viola-bukéttal az egész
felvonást. Nem is értett abból a felvonásból semmit Béni bácsi; mert
mind a nagy veszedelmen járt az esze, mely most mindjárt ki fog tudódni,
s hogy miként vágja ki abból magát?

Aminthogy az első felvonás után oda is furakodott a mamája mellé
kémlelődni, hogy sejt-e az valamit? s miután mindenki elmondá a maga
észrevételeit az eddig tapasztaltak felől, ő is közrebocsátá a magáét:

– De milyen természetes formájú csinált virág-bukétokat viselnek ezek a
szinésznők!

S nagy szive könnyebbségére szolgált látnia az elbámulást mamája arczán,
ki sehogy sem birta felfogni, hogy ilyen kritikát is lehessen mondani
egy új darabról.

Nem vett észre a mama semmit!

Az utolsó felvonás is véget ért azonban, mely után az összes
szintársulat, dalkart képezve elénekelé bucsúdal gyanánt a «jer vidám
csónakos»-t, a mi a közönségnek olyan kedvencz dala volt már, hogy a
vége felé az egész publikum együtt éneklé velük a «Fidelim, Lillám!»
refrainejét. Végül pedig az igazgató, teljes magyar vitézi ornátusban,
tartott egy beszédet a távozni készülő közönséghez, melyben megköszöné
az eddigi szives pártolást, szivébe eltemetni vállalkozott minden
jelenlevőt, s mely kétségtelenül igen szép beszéd volt, csakhogy kissé
hosszú volt; úgy, hogy a közönség szépen haza takarodott, s a szónok még
mindig beszélt; a szinészek is levetkőztek már, az igazgató egyedül
maradt a szinpadon, de az epilognak még sem volt vége; míg a művészi
önkivületből Rák bácsinak ily prózai szava nem rántá le a földre: «aztán
direktor úr, ha elvégezte, itt lesz a kulcs, zárja be a szálát; mert már
én is haza megyek.»

Ily fényes diadallal végződött a játékkör K* városában abbonnement
süspendüvel.

Az utczán minden ember «Fidelim, Lillám»-at énekelte. Béni bácsi olyan
furcsát érzett a szive körül. Boldog volt! Az ő bukétja a végdalnál
ismét szerepelt, s a mama nem látszott ráismerni a violákra, «Fidelim,
Lillám!» csengett a fülébe az egész vacsora alatt. Még a szolgálók is
azt énekelték odakinn a konyhában. Sőt mikor már lefeküdt, akkor is
felébreszté egy-egy korcsmából hazatérő polgártárs éneke «Fidelim,
Lillám!» Már azt várta, hogy a bakter is azt fogja az éneke végén a
«dicsértessék a Jézus Krisztus!» helyett fohászkodni, hogy «Fidelim,
Lillám!» S aztán igen szépeket álmodott. És igen későre ébredett fel.

Még tán akkor sem ébredt volna fel, ha a nagyasszony hangját nem
hallotta volna.

Hanem ez már nem a «Fidelim Lillám»-at énekelte! De nem ám.

– Isten átkozta nyomorult komédiásai! Veszett volna el a mélységes
poklokra az egész rongyhad!

No! most rájöttek a sárga viola tolvajlásra. Gondolá Béni bácsi, s
bebújt s dunnája alá, mint valami erősségbe.

A nagyasszony jött nagy furiával a szobába, messze kicsapva maga előtt
az ajtót.

De nagy meglepetéssel vevé észre Béni bácsi, hogy a félelmesen dobogó
léptek nem az ő ágyához közelítenek, hanem Kálmán öcsém iróasztalához,
ki ott már reggel óta studérozik, koczkáztatva, hogy csont nő az
agyvelejében.

S a mint aztán Béni bácsi félve kikukkantott az ágyfő felett, úgy látta,
hogy a mama nem egy virágcserepet tart a kezében, hanem egy felbontott
levelet. A nagyasszony arcza, mely rendesen piros volt, most szederjés
szint váltott a haragtól.

– Olvasd! Olvasd ezt! Rivalt Kálmánra, eléje vetve a nyitott levelet.

Kálmán elolvasta azt, s szomorúan csüggeszté a le fejét.

Bucsúlevél volt az – Czilikétől.

A kedvencz leány elment a theátristákkal, szinpadi princzesznek, szinész
mátkájának, művészet martyrjának, családja számüzöttének. Azt irta meg
nagynénjének abban a levélben.

Senkinek sem szólt. Semmit sem vitt el magával, mint a rajtavaló
ruháját, úgy szökött a háztól.

Ha utána gondolt a nagyasszony, lehetetlen volt, hogy sirva ne fakadjon,
hogy zokogva ne vesse magát a bőrpamlagra.

– Meg vagyok gyalázva! Világ csufjává téve. Meg vagyok ölve, el vagyok
temetve!

Béni bácsi erre megijedt nagyon; felugrott az ágyból, hosszú fehér alsó
ruháiban, mint egy napvilágra kiszorult kisértet, odarohant mamájához.

– Mama! Édesz mama! Az Isztenért. Ne haljon meg! Czilike! Hozza frisszen
az opodeldokot!

– Eredj a gutába az opodeldokoddal! kiálta rá a nagyasszony, a nagy
sirásból még nagyobb méregbe hozva. Ne ordíts a Czili után. Nem tudod
még, hogy megszökött a komédiásokkal.

Ettől a szótól megint úgy megijedt aztán Béni bácsi, hogy rögtön el
kezdett öltözködni, s mindent viszájáról szedett fel magára.

Kálmán elmélázott mélyen. Olyan nagyon fájt neki valami, még maga sem
tudta, mi? Az-e, hogy az a leány, ki gyermekjátszótársa volt, kit úgy
szeretett látni, ily szótlanul itt hagyta a házat? Az-e, hogy a jó barát
csábította őt el? Az-e, hogy minő viharteljes élet fog várni a leányra
most? Vagy talán az, hogy a mire bátorsága volt a gyönge teremtésnek:
odavetni magát a nemzeti művészet első égő áldozatai közé; ahoz neki, a
költőnek még elég szive nincsen? Az már választott; ő pedig még habozik
és készül magas állású úrnak!

A nagyasszony ráütött kezével az asztalon kiterített törvénykönyvre!

– Hallod-e te! Van-e ebben a könyvben valami paragrafus, mely az ilyen
megsértésért boszút áll, igazságot szolgáltat?

– Nincs, felelt Kálmán.

– No hát a mennydörgő mennykő csapjon az ilyen törvénykönyvbe.

S minthogy a mennydörgő mennykő nem volt elég serény a feladat
teljesítésében, felkapá a nagyasszony maga azt a könyvet s úgy vágta a
földhöz, hogy a fentisztelt magas úr sem tette volna különben.

Kálmán lehajolt a földre, hogy széthullott könyve leveleit
összeszedegesse.

Erre a nagyasszony odarohant Béni bácsihoz, kinek ma a csizma épen
nagyon nehezen akart fölmenni a lábára.

– Te! Te már ember vagy. Vármegye tisztviselője vagy. Ott ülsz a
törvényszéknél. Neked kötelességed utánuk menni és visszahozni őket!

– Nekem! Hebegé Béni bácsi; s aztán csakhogy megkaphatta a
taplósipkáját, a félig felhuzott csizmával kotródott menten kifelé a
hátulsó ajtón a szobából.

A rémületet arcz még soha jobban ki nem fejezte.

A nagyasszony elkezdett kaczagni rajta. Két öklét összeszorítva,
fenyegetőzött és kaczagott; majd a szive szakadt meg, úgy kaczagott.

Azután leült a pamlagra s elcsendesíté magát. Hallgatott sokáig és
bámult maga elé mereven.

Kálmán azzal foglalkozott, hogy a széthullott könyv lapjait ismét
rendbeszedegesse. Nagyanyja félretekintett rá nehányszor.

– Összeszedted már a könyvedet? Kérdé aztán egyszer.

– Igen.

– Soká kell még készülnöd belőle?

– Már készen vagyok.

– Mikor indulsz a vizsgát letenni?

– Holnap, ha akarod.

– Jól van. Ezt szeretem. Ne légy már itthon. Ha a vizsgát letetted,
elmégy patvariára Korczához; ha azt elvégezted, jurátusnak a főispánhoz.
Azután leteszed az ügyvédi vizsgát s Pesten maradsz. Haza nem szükség
jönnöd többé. Ha én látni akarlak, majd fölkereslek. Azután választhatsz
pályát magadnak, a milyet akarsz. Lehetsz úr, lehetsz lump. Adok pénzt
az egyikhez úgy, mint a másikhoz. Csak kettő nem lehetsz az én
akaratommal: komédiás, vagy poéta. Nem beszélek róluk többet: sem a
leányról, sem a csábitójáról. El vannak nálam felejtve. Ha a neveiket
hallom, azt mondom rá: ki volt az? nem hallottam hirét! Nekem semmi
közöm hozzájuk többé. Élhetnek, halhatnak miattam. De neked megtiltom,
hogy velük, akár a himével, akár a nőstényével valaha szóba állj. Pedig
koldulni fognak egykor. De ha én megtudom, hogy te valamelyiket, mikor
az éhhalállal kinlódik, attól egy alamizsna falattal megváltottad, vagy
egy beteg porontyát megszántad a bölcsőben, vagy egy elejtett szóval
védelmére keltél, a hol gyalázni hallottad, ki vagy tiltva a házamból
örökre. Nézz szét. A mim van, kilencz tizedrészét magam kerestem.
Uraság, gazdagság, a mit rád hagyok. Szegény ügyefogyott Béni bátyádnak
nem adsz belőle egyebet, mint holtig való ellátást. Ha tekintélyes
világra való ember leszesz, éltemben kezedre adom minden vagyonomat, s
ha korhely leszesz, ha elprédálod öröködet, hagyom azt tenni; birói zár
alá nem tétetlek; hanem ha lealázod magadat azokhoz az emberekhez
valaha: eltaszítlak és elhagylak veszni, ha éhen, hát éhen! Én adott
szavadat, fogadásodat, nem kérem, én nem esküdtetlek. De te tudod jól,
hogy a mit én fogadok, azt megtartom. Erre emlékezzél!

Kálmán odament nagyanyjához, annak kezét ajkához emelé, megcsókolá, s
azután e szókat suttogá:

Még ma elmegyek…



A MIT A PATVARISTÁK TANULNAK.

Egy hét mulva már ott volt Kálmán Korcza úrnak tintaszagtól
keserü-savanyú irodájában.

A legelső, a ki megérkeztekor agybafőbe ölelte, Biróczy volt. Mondta
neki, hogy már várták; a principalis kapta nem csak az ő ajánlkozó
levelét, hanem a nagymamáét is, a mely pedig ugyancsak meg volt bélelve;
száz forint volt benne.

Még nem beszélhették ki magukat, a midőn Korcza úr is megérkezett. Az
aztán még jobban örült Kálmán megérkeztének.

– Hahá, domine fráter! kiálta, mind a két kezével vállára veregetve: hát
megérkezett? megérkezett? Letette az exament?

Kálmán sietett a kivívott testimoniumot előadni zsebéből.

– Tudom, tudom: «eminens ex omnibus». Mintha látnám. Pataki
bizonyitvány?

– Igen is.

– Volt ott?

Kálmán szörnyű sértett arczot csinált erre. Ez mégis nagy megbántás mind
Patakra, mind ő rá nézve.

Korcza úr kinevette a neheztelésével.

– Jól van jól, domine fráter (az már nem «audiát»), nem kell mindjárt
megaprehendálni. Patvaristának semmiért sem szabad megaprehendálni.
Mindegy az nekem, akárhogy tanult; akármennyit tud: nálam semmi egyéb
dolga nem lesz, mint reggel addig aludni, a meddig tetszik; a haját
szépen felfriziroztatni, délben az ebédhez rendesen compareálni, délután
elmenni biliárdozni; este theátrumba, vagy a nagy gárdistához, lesz
külön szoba, külön kapukulcs; csak hogy éjjel ne danoljon, mikor
hazajön, s a fejét be ne veresse, ha a mészáros legényekkel
összeverekszik. A pénze itt áll nálam; csak parancsoljon vele, s
diktálja fel, hogy mire kellett? A nagymama küld a mennyi kell. Aztán ha
megkiván valami irásfélét, csak szóljon, majd keresek ki valamit; ha
pedig megtalálja unni, csak adja oda az «audiát»-nak, az majd lekörmöli
helyette. A hajdum fogja kiszolgálni: hanem azt már kérem, hogy le ne
itassa mindennap.

Kálmán hagyta ezt a szép instructiót mind a fejére kiöntetni, s nem tett
ellenészrevételeket: ismerte már a principálisa furcsa szokásait.

Hanem aztán ő is megismertette azt a maga szokásaival.

Először is ő volt legelső, a ki felkelt a háznál, s mire a hajdu
felébredt, ruháját, szobáját maga kitakarította; s mire a principális az
irodába került, ő már régen ott ült az iróasztalnál és dolgozott. Nem is
járt se mulatni, se korhelykedni; ült egész nap otthon.

Élvezte az egyedüllételt.

Ez az első foka az uraságnak, mikor az ember kivívta az életben, hogy
saját szobája legyen.

A második aztán az, mikor saját kenyere van.

Végre elérte Kálmán azt a boldogságot, a mi után oly régen vágyott, hogy
van egy kis félreeső odúja, kertrenéző ablakkal; a hol senki sem gondoz
rá, nem lesi, nem beczézi, a hol átadhatja magát annak a gyönyörnek, a
mit a gazdag kedélynek az egyedüllét nyujt.

Mikor üres ideje van, mikor az irodai munka elfogyott: ő hátra mehet kis
szobájába; bezárkózhatik; előveheti ládája fenekéről rejtegetett
kincseit, az átokkal tiltott verseket; elolvashatja őket fennhangon;
deklamálhat, lelkesülhet, könyezhetik: senki sem látja meg. Irhat újat.
Drámát, vígjátékot. Mennydöröghet magas páthosz hangján; kaczaghat a
humoros helyzeteknél; nem leskelődik utána senki, aki azt megkérdené:
megbolondultál-e?

Majd megint, mikor a művészi vágyak veszik elő: rajzónja, festékei
jelennek meg az asztalon. És fest ábrándos tájképeket, szörnyű
jeleneteket saját drámáihoz, phantasticus alakokat: miket nagyon
szégyenlene, ha valaki meglátná. El is titkolja jól. Mikor szobája
nyitva van, semmi nyoma festéknek, képnek, irásnak; a kard is a maga
helyén, mintha nem is harczolt volna az előtt egy órával Csák Máté
kezében Róbert Károly ellen!

Senki sem sejti az ő titkos gyönyöreit!

Az irodában oly prózai szorgalommal másolja az okiratokat, mint egy gép.
Teszi magát, mintha azok a pörök őt nagyon érdekelnék. Eljár Korcza
úrral, ki nagy uradalmak jogigazgatója, az urbarialis törvényszékekre s
oly szorgalommal vezeti azoknak jegyzőkönyveit, mintha őt érdekelnék
legjobban azok az aprólékos nagy bajai az egymás közt veszekedő két
parasztnak, a miknek a vége rendesen az, hogy egyik se kap semmit.
Vannak azután megint más forma perek, a mikben mind a két paraszt kap
valamit: – mogyorót – a fáját.

Az ilyen pereket nem igen szerette Kálmán; mert neki kellett rendesen a
deresnél jelen lenni és számlálni a kiszolgáltatott adagokat; a mi nem
az ő kedélyéhez való mulatság volt.

Egyszer megsokallta az igazságszolgáltatásnak e nemét Kálmán, s mikor az
úritörvényszéken a krimináliákra került a sor, megmondá Korcza úrnak,
hogy ő már haza megy s majd elküldi maga helyett Biróczyt. Hanem akkor
épen nagy szükség volt rá, mert jegyzőkönyvet senki sem tudott oly jól
fogalmazni, mint ő. Korcza úr tehát azzal biztatá, hogy ne menjen el,
holnap érkezik haza a tiszttartónak a leánya, a ki egy olyan gyönyörű
teremtés, a minőt még soha sem látott; aztán mindennap a tiszttartónál
szoktak ebédelni, vacsorálni. Erre a kecsegtetésre hát csak ott maradt
még egy nap, s csinált jegyzőkönyvet estétől reggelig s dirigálta a
streich-terzetett, vocal-solo kisérettel reggeltől délig; hanem a szép
tiszttartó leány nem érkezett meg.

S ezzel a biztatással még néhány napig ott tartották: a szép tiszttartó
leány még akkor sem érkezett meg; valószinüleg nem is volt a világon;
hanem aztán Korcza úr jutalmul az ötödik napon egy papirba tekert
csomagot nyujta át titokban a dominus fráternek, mint «diurnumot», mit
az szerénykedett elvenni; de a principális csak a markába nyomta:
«megérdemlette domine fráter, azért a közrend és törvény érdekében
elnyűtt sok mogyorófáért».

Mikor aztán Kálmán megnézte, hogy mi van a papirosban? talált benne öt
szem mogyorót. Tehát öt napi hivatalos fáradságaért kapott öt szem
mogyorót, meg egy biztatást, hogy majd látni fog egy szép leányt. Mai
világban azt a diurnumot keveselnék.

De hiszen Kálmán nem volt rászorulva az accidentiákra. Korcza úrnál ott
hevert az első hónapra küldött száz forintja. S még egy huszast sem kért
ki belőle. Korcza úr gondolá: még hazulról van neki pénze s jól tud vele
gazdálkodni.

Hanem egyszer egy jogi perben hirtelen sok pöriratot kellett lemásolni,
melyre az illető fél rászánt húsz bankóforintokat, csak hogy másnap
reggelig meglegyen. Korcza úr elmondá e körülményt patvaristáinak s azt
ajánlá nekik, hogy majd a királyi táblától ideszólit egy pár irnokot,
hogy segitsenek a leirásban. Nagyon meglepte azután, mikor Kálmántól azt
hallá, hogy majd leirják ők ketten Sándorral; nem kell osztozó. Le is
irták az okmányokat reggelig s a húsz forinton megosztoztak.

Ekkor kezdte a joggyakornokát közelebbről ismerni Korcza úr.

Mindjárt közölte tapasztalatát a nagyasszonynyal.

Minek következtében azután nem sokára kapott Kálmán hazulról egy
ötpecsétes levelet, melyben volt száz forint, meg ezek a sorok:

«Te kevély Kámbizes!»

«Csak nem akarsz ahoz a pénzhez nyulni, a mit Korczának küldtem
számodra, hogy ne kelljen kérned, számot adnod róla és megköszönnöd. No
hát itt küldöm most egyenesen a kezedbe. Ne adj róla számot; ne köszönd
meg.»

«Alázatos szegény nagyanyád»

«Erzsébet.»

Kálmán mit csinált ezzel a pénzzel?

Nagyanyjának csak a virágos kertjében volt még öröme. Tavaszszal már
kezdődött a tulipán idény, az ő büszkesége eddig. De tavaly óta, hogy a
főispán kertében meglátta a szép Wellingtonokat, azokat a magasra növő
tulipánokat, miknek szirma rózsaszinü, zöld szegélylyel s sötét
csokoládészin és sárga csikokkal, azóta egészen elromlott a kedve.
Azokat pedig csak Harlemből lehet kapni s darabja öt forint. Ily
tömérdek pénzt a nagyasszony a maga gyönyörüségére ki nem ád.

Kálmán meg akarta lepni nagyanyját. Hogy a meglepetés annál tökéletesebb
legyen, a megszerzett húsz darab tulipán hagymát Béni bácsinak küldé,
azzal az utasitással, hogy a Wellingtonokat titokban ültesse el a mama
tulipános virág-ágyába.

Béni bácsi értette az ilyen tréfát, hiszen olyan jó gyerek volt szegény.
Egyszer, mikor nagy eső volt, nem félhetett, hogy a mama meglepi a
kertben; maga lement oda, s húsz régi, egyszerü tulipán hagymát kiásott
az ágyból, s helyébe kaparta a Wellingtonokat. S nehogy a kiszedett
hagymákról rájöjjenek a kegyes csalásra, kenyeret szelt le hozzá s
megette őket kenyérrel a becsületes jó ember. Egy kis német hast kapott
tőle, hanem elmult az magától.

Milyen nagy volt aztán a mulatsága, mikor egyszer csak látta a
nagyasszony az idegen pompás Wellingtonokat kinyilni, a mikről semmi
tudomása nem volt.

Persze Béni bácsi csak kaczagott és tánczolt, mikor vallatóra fogták,
hogy mint kerültek ezek oda?

A legközelebbi havi pénzét aztán következő sorok kiséretében kapta
Kálmán:

«Te csúf ember!»

«Azt gondolod, nem kitaláltam, hogy ez is a te mesterséged volt? (Ide
egyptomi hieroglyphképen egy gondosan megszáraztatott és lenyomtatott
tulipán-szirom volt közbe ragasztva a Wellington kelyhéből.) Hej, de
kevély vagy! Az apádtól maradt rád. Az meg tőlem örökölte. Hanem azért
haragszom rád, szerető nagyanyád, Erzsébet.»

A haragos levelek aztán soha sem maradtak el; telve büszkeséggel, telve
szeretettel, megtömve gorombasággal és pénzzel.

Kálmán válaszai pedig annál rövidebbek voltak. Egyszerű köszönet. Nem
tudott hizelkedni.

S valami titkolnivalója volt.

Minden gondos szülő, ki a nagyvárosba ereszti fiát, gondosan lelkére
szokta kötni, hogy óvja magát a csábító szép hölgyektől? Hány óvja magát
aztán? Bizonyos, hogy egy sem vallja meg.

Kálmánt pedig mindennap meglátogatták a legcsábítóbbak, a
legveszélyesebbek a hölgyek között, s éjféleken túl élveztették vele az
olympi gyönyört, melyet nem jó megismerni emberi idegeknek: – a múzsák.

Kálmán lázadó volt nagyanyja parancsai ellen. Ezt titokban kellett
tartania. Még principálisa is csak úgy véletlenül jött rá egyszermásszor
a poétázásra. Szorgalma az irodában példányszerű volt. Hanem
ügyességéről a pörös dolgok elintézésében nem lehetett hasonlót mondani.
Korcza úr föltette magában, hogy majd ebbe is beleoktatja. Amint
Biróczynak a gyakornoki ideje letelt, s feljebb szállt királyi táblai
jegyzőnek, Korcza úr annak a teendőit is Kálmánra bizta. Az ő dolga volt
azontúl a látogató clienseket elfogadni, azoknak pöreik mibenlétéről
fölvilágosításokat adni, következőleg pöreiket tanulmányozni,
kivánságaikat kihallgatni s azokról főnökét értesíteni; az átadott
pénzeket átvenni, nyugtatványozni; azokról naplót vezetni, a mi fiatal
emberre nézve a legveszedelmesebb próba. Azután versirás és számadás, az
két különböző dolog. Nappal prókátor, este poéta? Ez nem megy.
Valamelyiknek meg kell bukni.

Egy reggel Korcza úrnak személyes informatióra kellett menni valamennyi
septemvirhez; délig megtartott a munka, annálfogva a teendők egész
sorozatát elszámlálta eléje, miket Kálmán sorba feljegyzett naplójába.

– Igaz! szólt Korcza úr, még egyszer visszatérve az ajtóból. Majd
elfeledtem. Ha az a molnár el talál jönni, Tóthnak hivják, a kiről már
beszéltem, hogy valami erőszakoskodási esete van Decséry gróf ellenében:
hát már kiegyeztem vele a gróf nevében. Tóth fizet húsz forintot, én
pedig csapatok rá huszonötöt, s azzal quittek vagyunk. Hát ha idejön az
alatt, csak absolválja, domine fráter. – A hajdu lássa el az embert oda
hátul a fakamarában; de maga ott legyen, mert különben megteszi a
paraszt, hogy egy üres zsákot fog maga helyett püföltetni s ő jajgat
hozzá. Hanem addig el ne ereszsze, míg meg nem fizet; ha le nem teszi a
birságot, tartsa csukva a fakamrában, míg haza jövök. Ha pedig fizet,
adjon neki a pénzről nyugtatványt; viszont a huszonöt botokról Tóth
adjon nyugtatványt, hogy megkapta. Értette? De aztán valami poétaság ne
jőjjön ki belőle.

Korcza úrnál ez volt a megbántás legmagasabb mértéke, ha valamire azt
mondta, hogy poétaság!

Alig ment el Korcza úr hazulról, Kálmán még jóformán hozzá sem fogott a
napi munkához, midőn a kettősajtó külsőjén elkezd valaki koczogtatni,
azután a két ajtó között nagy czihelődés támad, valaki erősen zsúrolja a
talpát, köhécsel, mint mikor az alázatos paraszt készül bekopogtatni, s
nagy czeremóniát csinál hozzá.

– Szabad már no! kiált eléje Kálmán türelmetlenül.

Azzal lassan felnyilik az ajtó; egy halaványkék posztóruhás alak,
fontostalpú csizmában, fején a szürkés hosszú haj nagy görbe fésüvel
hátrafelé simítva, oldalán posztószéltarisznya, megkisérti, hogyan
lehetne felényi ajtónyiláson beférni, mint a mekkorát a termete
elfoglal? mig végre csakugyan megengedi magának, hogy átfeszüljön a
megnagyobbított nyiláson, s akkor aztán elkezd hálálkodni, mindenféle jó
reggeleket kivánva a nemzetes ifjú úrnak, míg végre kisüti, hogy itthon
van-e a tekintetes fiskális úr?

– Nincs itthon. Mi tetszik?

A kopott dolmányú alaknak olyan hamis alázatossággal mosolygó képe van,
mintha mindig valami tréfán törné a fejét, a miről maga semmit sem akar
tudni. Ott megáll az ajtóban s nagy jámborul elkezdi:

– Hát kérem alássan, én vagyok az a Tóth.

– Áh! tudom. Contra Decséry. Fizetni jött?

– Igen is, fizetni jöttem.

– Megkapni valamit?

– Igen is, kapok valamit.

– Hát hallja, kedves földim, engem az egész dolog elintézésével
megbizott a főnököm. Kendnek huszonöt botot kellene kapni.

– Huszonöt botot, ugy-e? Kérem alássan. Oh! köszönöm alássan.

– No, az egyezség szerint. Hanem hát én azt absurdumnak találom
kiszolgáltatni, s elégnek tartom: ha kend nyugtatványozza előttem, hogy
megkapta.

– Hogy megkaptam a nehéz botokat? Értem igen is. És hát nem kell
megkapnom? Oh! milyen kegyes a nemzetes patvarista úr.

– No, hát itt a kész nyugtatvány! Tud kend irni?

– Valami keveset.

– Hát csak firkantsa alá frissen. Mert ha haza talál jőni a főnököm, az
nem fogja ilyen simán elereszteni.

– Ejnye hát ugyan siessünk vele.

A kopott ember odament az iróasztalhoz s igen szép gömbölyű betükkel
aláirta a nevét annak a nyugtatványnak, melyben elismeri, hogy mai napon
az egyezményes mogyorósujtásokat fogyatkozás nélkül a szó minden
értelmében felvette.

– No, ezen átesett kend. Már most csak fizesse kend le azt a kis pénzt;
aztán elmehet Isten hirével.

A kopott ember csak ravaszul mosolygott, az állát simogatva.

– De már azzal a kis pénzzel majd csak megvárom a fiskális urat.

Kálmán mérgesen csapta le a tollat kezéből, a mivel épen nyugtatványt
akart irni arról a 20 forintról. Ez mégis nagy parasztság. Húsz forintot
nem merni az ő kezébe letenni.

– No, hát ha meg akarja kend várni a fiskális urat, akkor menjen kend
ki, a hajdu majd be fogja zárni a fakamarába, míg a fiskális úr hazajön;
ez a parancsolat. Ott várhat kend délig.

– Köszönöm kegyes jóakaratát.

Kálmán csengetett a hajdunak; az elvezette a kopott embert a kapott
utasítás szerint. Már most hadd izzadjon ott a fakamarában délig, ha
olyan pimasz.

Hanem Korcza úr jóval hamarább hazajött délnél, valami szükséges
iratokért.

Kálmán jelenté neki, hogy itt volt a Tóth; megkapta, a mi neki dukált,
itt a nyugtatvány róla.

Korcza úr bele sem nézett az irásba, azt mondta: jól van.

– Hanem a pénzt nem akarta másnak lefizetni, mint a fiskális úrnak.
Annálfogva becsukattam addig a fakamarába, míg haza tetszik jönni.

– Nagyon jól tette. Hát csak hozassa elő a hajduval frissen, mert még
vissza kell sietnem. Várnak ő méltóságaik. Azokat egy rossz paraszt
miatt nem várakoztathatom.

A hajdu nagy hirtelen előtermett a kopott emberrel, ki ismét csak oly
mosolyogva és alázatosan lépett be a szobába; de a kinek láttára Korcza
úr ijedtében felrugta a háta mögött őgyelgő karszéket.

– Ezt csapatta meg, domine fráter! Tyüh! Kutya kutyánszki! Hisz ez nem
Tóth, a molnár, hanem Tóth, a hódmezővásárhelyi compossessor!

Korcza úr az üstökéhez kapkodott s fél lábával tánczolt dühében,
ijedtében.

– Kutya-kutyánszki! Lába-labánszki!

S végre kiterjesztett karokkal rohant Tóth uram nyakába, azt kérlelgetve
ölelvén összevissza: Ne haragudjék, kedves, édes Tóth uram. Lássa!
(szólt szörnyű megvetéssel mutatva Kálmánra.) Ilyen a poéta.

Tóth uram csak mosolygott. Kálmán pedig igen okosan képzelte magát
védelmezni, ha fölfedezi, hogy hiszen nem csapatta ő meg Tóth uramat,
csak épen nyugtatványt vett az «elvben» kiszolgáltatott botokról.

– Micsoda? kiálta Korcza úr, mérgesen csapva a botnyugtatványra. Hisz ez
a védelem rosszabb a vádnál! – E szerint ez a nyugtatvány egy falsum!
Domine fráter e szerint bevallja, hogy egy huzomban hamisított,
csempészett és egy kézre játszott az ellenféllel.

Kálmánnak csak nyitva maradt szeme, szája; ennyi kriminális bűnt fedezve
fel magában.

Hanem akkor már közbelépett Tóth uram.

– Ne tessék zsörtölődni monda, Korcza úr kezét megfogva. A nyugtatvány
igazat mond. Itt a bizonyság; szóljon a hajdu. Megkaptam-e a huszonötöt?

– Igen is meg, bizonyítá a hajdu. Mikor kijött a nemzetes Tóth uram, azt
mondá nekem: Jőjjön kend velem a fakamrába, János, s hozza a pálczáját.
Én most odabenn aláirtam egy nyugtatványt huszonöt botról; ha én azt meg
nem kapom, vagy nekem lesz miatta bajom, vagy annak a becsületes
patvarista úrnak. Hát csak adja kend ki; de ne üssön kend nagyon, mert
ha felkelek, olyan olvasatlan huszonötöt verek kendre a saját botjával,
hogy ötvenrül adhat quietáncziát. Ekképen történt.

Korcza úr elkezdett kinjában fütyülni, s a tarkóját, meg a tomporát
ütögette a tenyereivel.

– Jajajajajajajaj! S még becsukatja a fakamrába! Tóth Máté uramat Tóth
Mátyás helyett! Tudja-e domine fráter, hogy ez a leggazdagabb úr egész
Csongrád vármegyében?

Kálmán meg akarta mutatni, hogy a szóbeli perlekedésre is készült, s
előadá védelmét.

– Én kérdeztem az illustrissimétől, mikor bejött, hogy gróf Decséryvel
való ügyben jött-e? Azt mondta: «igen». Fizetni jött-e? Azt mondta:
«igen». Kapnia kell-e valamit? Azt mondta: «igen». Kérdeztem, huszonötöt
kell-e kapnia? Azt mondta: «köszöni szépen».

Erre mind a hárman nevetni kezdtek: cliens, principális és hajdu.

Tökéletes igaza volt a poétának.

Korcza úr diákra forditotta a szidást; úgy tett, mintha Kálmánt szidná.

– Sed bene ipsi contigit? Quare portat tales braccas cucuricinas?
Vellem, quod accepisset quinquaginta solidos!

A mi magyarul annyit tesz, hogy: úgy kell neki, bár ötvenet kapott volna
keményül, minek jár kukoricza nadrágban?

Aztán folytatta magyarul.

– Persze, hogy a gróf Decséry-féle ügyben jött Tóth uram; persze, hogy
fizetni jött; persze hogy kapni jött valamit. Üljön le domine fráter az
asztalhoz s segitsen a pénzt megszámlálni. Tessék Tóth uram.

Tóth uram tehát előbbre lépett s mosolygó hunyorgással vont elő a
szeredásából egy szatyinggal átkötött nagy csomagot, oda helyezve azt
Kálmán elé.

– Ennek két ezer darab öt forintosnak kell lenni.

– Számlálja meg domine fráter.

Kálmán sorba rakogatta a bankókat egymás hátára. Milyen nagy határ pénz.
Meg van! A principális átvette s ő is megszámlálta újra.

Ekkor Tóth uram egy másik csomagot vett elő a posztószél tarisznyából.

– Ennek meg ezer darab tiz forintosnak kell lenni.

Az is hasonló mustrán ment keresztül.

Aztán még egy harmadik, meg egy negyedik, megint ötödik és így tovább
következő csomag került elő a zsiros iszákból, megannyi tizezer forintok
egy felmarkolásra. Mikor már a tizedik csomót számlálta Kálmán, aggódva
tekintett a bűvös szeredásra, valjon adja-e még? De már lappadni kezd.

A következő csomagot ezzel a szóval kotorázta elő a kopott ember.

– Itt van pedig ötszáz darab százas.

Ötvenezer forint.

Kálmán izzadt a pénzszámlálásban. Ujoncz embernek nagy hőséget okoz az,
mikor nagy bankjegyek futnak végig az ujja hegyén.

Ez is meg volt. No, az excellentiás urak ugyan várhattak Korcza úr
visszatértére.

– No, még ez a kevés. Ez már az utolsó csomó. Harmincz darab ezeres.

Attól izzadt még csak Kálmánnak az üstöke.

S mekkora volt a diadala, mikor kétszer is végig számlálva a veszedelmes
nagy bankókat, a felfedező hevreka hangján kiálthatá:

– Ez nem harmincz, hanem harminczegy darab!

Tóth uram nem hogy meg lett volna lepetve e felkiáltás által, sőt inkább
ravasz, előre kigondolt mosolygással mondá rá:

– Igen is. Tudom. Annak a fölösleges ezeresnek van valami története. Ha
nem sajnálja a tekintetes úr meghallgatni, elmondom. Én ezen lefizetett
summáért megvettem gróf Decséry úr ő kegyelmességének azon pusztáját,
mely az én másik két pusztám között feküdt, hogy onnan könnyebben
gazdálkodhassam az egész birtokom fölött. Annálfogva az ottani lakásba
szándékozom beleköltözködni. Hanem hát megvallom, hogy egy dolgot nem
vettem észre, csak mikor a feleségemmel megvizsgáltuk a vett birtokot.
Hiába: az asszonynak csak hamisabb szeme van; mindjárt meglátta. Hát a
lakás kapujával szemben van egy domb, azon a dombon egy négyszegletü
kerítés, annak a közepében egy márványkő feszület, a melyet a Decséry
grófok állíttattak oda. Tetszik tudni: én kálvinista vagyok. Engem ugyan
nem bánt a más vallása s én a plébánusnak is köszönni szoktam az utczán.
Hanem hát tetszik tudni, hogy az asszonyféle milyen portéka? Annak nem
lehet befogni a száját. A mint az asszonyom meglátta ott a feszületet,
elkezdett darálni, hogy az ő neki oda nem kell! És mindenféléket
beszélt. Tetszik tudni, nagyon szabad szája van az asszonynak. A
feszületet úgy híja, hogy «a fanyelü szent», a mi elég csunyaság tőle.
Elégszer megszidtam érte, de nem fog rajta. Már most találja ezt egyszer
valami idegen meghallani, még feladnak, még becsuknak érte mind a
kettőnket s aztán ülhetünk a tömlöczben nagyméltán. Hát én arra
könyörögném a tekintetes fiskális úrnak, venné rá az eladó gróf urakat,
vinnék el a jószágomról a maguk jószágára azt a tiszteletre méltó szent
képet. Jobb lenne az mind a hármunkra nézve.

– Hja! kedves nagyuram, Tóth uram! monda Korcza úr, ez nehéz állapot
lesz. Az servitus. Az együtt jár a jószággal. Azt bizony nem tudom,
hogyan lehetne onnan elmozdítani. Ahoz nagyhéten búcsújárók szoktak
seregleni, meg buzaszenteléskor, aztán körösztjáró héten…

– Még processio is! szörnyedt el Tóth uram.

– Aztán az az egész domb szentelt föld. Ha a keresztet el akarják vinni
onnan, a dombot is el kell hordatni. S hol van az eladott jószághoz a
Decséry uradalom? Négy napi járó föld. Hisz ez pogány pénzbe kerülne a
grófnak!

– Hát hisz arra való ez a harminczegyedik ezeres! szólt hunyorgatva Tóth
uram. Ezer forintból csak kikerül a költség. Ennyivel fizetek többet a
vételáron kivül, ha a gróf urak olyan kegyesek lesznek a maguk
körösztjét elvitetni tőlem. Elég köröszt már én nekem az a nyelves
asszony.

– No, jól van. Én megpróbálom. Monda Korcza úr fontoskodó képpel. De az
nehéz dolog, nagyon nehéz dolog: nem igérhetek semmi bizonyosat.

– No csak tegye meg a tekintetes úr. Nem leszek ám érte háladatlan.

– Megpróbálom. Tessék ma estére visszajönni. Addig is domine fráter
Kálmán fogalmazzon egy ügyvédi meghatalmazást e tárgyban s Tóth uram
irja alá. Én pedig megirom a nyugtatványt erről a kis pénzről.

Ez volt tehát az a «kis pénz», a mit Kálmán nyugtájára nem akart átadni
Tóth uram. Tóth uramnak igaza volt. A fiskális nyugtáját aztán
megköszönte.

Kálmánnak is motyogott valami köszönetfélét, de ez nem is nézett felé.
Restellte az egész történetet.

Tóth uram aztán nagy hálálkodások után odább állt; Korcza úr a
pénzcsomagokat elzárta egy vasas ládába, a minek a nagy kulcsai egy
szarvasbőr zacskóban álltak, azokat megint elzárta a szekrényébe, a
szekrénye kulcsát aztán végre bedugta az iróasztala nyitott fiókjába.
Ilyenformán aztán, mintha el se zárta volna a pénzt. Csak környezetének
folytonos becsületessége őrizte, hogy mindennap ki nem rabolták.

Akkor aztán szaladt a félbehagyott informatiót folytatni.

A mint principálisa eltávozott, akkor kezdett csak Kálmán papirosaiból
felnézni. A legelső tárgy, a mi szemét megszurta, egy papirosba takart
valami volt az asztalán. Valami lapos gömbölyü, a milyen a pénz szokott
lenni. Ezt bizonyosan Tóth uram tette ide a nagy hálálkodás közben, mint
fáradsági dijt a patvarista számára.

Kálmán felbontá, mi az? Egy két garasos volt.

Hogy felugrott a helyéből mérgesen!

Hiszen az is nagy boszuság, ha az embernek egy tallért ajándékoznak,
mikor nem hajlandó azt elfogadni, de pláne egy két garasost! Egy vastag
veres rézpénzt!

Hogy nem ütheti a hátához!

Tréfálni akart a gazdag paraszt? vagy igazán két garasra becsülte Kálmán
hivatalos kharakterét?

Ez már mégis nagy boszuság!

Most már hova szaladjon utána?

Hanem hiszen majd visszajön estére! Addig hadd álljon ott a két garasos.

A mint e fölötti rossz kedvében nagy mérgesen lépdel végig a kis
szobában, egyszer csak halk kopogást hall az ajtón.

«Szabad!»

A kopogtatás ismétlődik.

«Szabad már!»

Meg ujra kopogtatnak.

– Ejnye, ki az már?

Odasiet, feltárja az ajtót. Ki az, a ki nem tud bejönni?

Egy alázatos, összetöpörödött öreg emberke áll az ajtóban; egész
termetét egy hajdan kék, most már fakó, hét galléru köpönyeg fedi.
Kalapját jó előre levette és a kezében tartja. Kopasz fejének hajaszálai
hátulról előre húzva takargatják mostohául a deficitet. Arczának
soványsága azt látszik hirdetni, hogy ime egy ember, a ki mások
irgalomkenyerén éldegél. Alázatos modora mindenben megegyez külső
megjelenésével. Még a bajusza is oly kurtára van nyirva s csak az orra
előtt van egy kis darabon, mintha az is bocsánatot kérne, hogy bajusznak
bátorkodott születni.

Az alázatos kis emberke szerény meghunyászkodással monda:

– Alázatos szegény szolgája az úrnak.

Kálmán okulva a legközelebbi felsülésén, gondoskodott róla, hogy ezentul
minden kopott külsejü látogatóval a legnyájasabban bánjék s annálfogva
még annál is szerényebben viszonza:

– Legalázatosabb szegény szolgája uraságodnak! Mit tetszik parancsolni?

A szerény emberke fél tenyerét ajkáig emelve, suttogá szemérmetesen:

– Lehetne-e szerencsém a tekintetes fiskális urhoz?

Kálmán pedig mind a két tenyerét mentegető mozdulatra emelve, suttogá
még szerényebben:

– Nagyon sajnálom, de most nincsen idehaza.

A szerény látogató erre valódi inséges szuplikáló hangon könyörge:

– S mikor lehetnék szerencsés itthon találhatni, kérem alázatossággal?

– Bizony nem tudom az idejét megmondani, kérem alázatossággal. A kis
kopott ember az alatt folyvást a kezében tartá a kalapját, s a nyitott
ajtó küszöbén állt.

– Egyébiránt mit kiván uraságod a princzipálisomtól? Kérdé tőle Kálmán,
mert már be szerette volna csukni az ajtót.

A szerény emberke alázatosan félregörbítve nyakát, s két tenyerét egymás
fölött simogatva, nyögé ki:

– Egy kis pénzecskét, kérem alázatossággal.

No biz ezt Kálmán hamarább is kitalálhatta volna. Az első rátekintésre
kivehette, hogy ez is egyike azoknak a kóbor kéregetőknek, a kik
mindennap benyitogatnak Korcza úr irodájába, először munkát kérve, s
minthogy az nincs, egy kis segítségért esedezve, s a kiket Korcza vagy
kikerget, vagy kielégít egy pár krajczárral, a hogy épen kedvében
találják.

Nosza eszébe jutott az elkárhozott két garasos.

Menten sietett az iróasztalához, s aztán nagylelkü pártfogói arczczal
jött vissza az öreg urhoz.

– No hát itt van egy kis pénz, öreg uracskám; szólt markába nyomva a két
garast, már most az Isten áldja meg békével.

Az öreg úr nagy háladatossággal fogadta az emberbaráti adományt.

– Köszönöm alázatossággal a tekintetes ifju úr grácziáját. Az Isten
adjon érte ezer annyit; magamat kegyes jóakaratába ajánlom. Alázatos
szegény szolgája.

Még a becsukott ajtón kivül is hálálkodott; Kálmán utána nézett az
ablakon. Az öreg úr még az utczán is levette a kalapját előtte, mikor az
ablakban megpillantá.

Kálmán azután leült a hivatalos munkáját folytatni.

Egy óra mulva visszakerült Korcza úr; még a folyosón elkezdett kiabálni
a hajdunak, hogy tudassa a szakácsnéval, hogy ma úri vendég lesz itt
ebéden.

– Nem keresett valaki az alatt? Kérdezé azután Kálmántól, a mint
benyitott.

– Valami kéregető. Elutasítottam, felelt Kálmán, fel sem nézve az
irásból.

Korcza úr át sem öltözött, mikor haza érkezett, sőt még a kopott
bőrsipkája helyett is a himzettet nyomta a fejébe.

Kis idő mulva megint hangzott az a gyanus kopogtatás az ajtón, háromszor
egymásután, s a sok «szabad! tessék! herein!» biztatásra végre ki is
nyilt az ajtó s nagy alázatosan tolakodott be rajta az iménti kopott
öreg úr.

Kálmán boszusan csapta le a tollát s már a nyelve hegyén volt, hogy azt
kiáltsa Korcza urnak: «már megint itt van!» de Korcza úr átváltozása
elég jókor elvágta az útját.

A mindig pökhendi arcz, melylyel Korcza a világot fogadta, egyszerre
udvariassá változott a belépő láttára, ugrott a székéről, futott az
érkező elé, utközben bókokat csapva kurta mazurka lépésben.

– Áh! alázatos szolgája excellentiádnak!

Excellentiádnak!

Kálmánnak elakadt a lélekzete.

Ő ezt az excellentiás urat épen most expediálta ki az ajtón egy
sustákkal!

Az excellentiás úr pedig minden bókot kétszeresen visszaadott; egyszer
Korcza úrnak, másszor Kálmánnak hajtva meg magát, finom, de mindig
alázatos nyájassággal.

– Frissen, domine fráter! kiálta Korcza úr, segítsen levetni ő
excellentiája köpenyegét.

– Oh kérem alássan, meg nem engedhetem. Tiltakozék az excellentia. S nem
engedte, hogy valaki szolgálatot tegyen körülötte. Maga leölté a
köpenyét, azt összehajtva letette egy székre s maradt egy szál kabátban,
mely szinte olyan kék volt, mint a köpönyeg, szinte olyan kopott és
bársonygalléru, állig begombolva; úgy hogy a gyémánt keresztnek, melyet
nyakában viselt, csak a felső hegye látszott ki rajta.

– Méltóztassék ide a pamlagra leülni excellentiádnak! Kálmán fráter,
adjon egy zsámolyt ő excellentiája lába alá.

– Óh köszönöm alásan; meg nem engedhetem. Egészen jól van így. Csak hadd
folytassa a munkáját a generose domine Kálmán.

Kálmán szeretett volna kiszaladni a szobából; de nem lehetett. Korcza úr
inte neki, hogy maradjon; szükség lesz rá.

Mintha tövisekre ültették volna le!

– Vártam már excellentiádra; monda Korcza úr. Lesz szerencsém ebéden itt
tisztelhetni.

– Oh enyém lesz a szerencse.

– Tóth Máté elhozta a pénzt. Pontos volt. Méltóztassék azt rögtön
átvenni.

Tóth Máté! Akkor ez hát Decséry gróf!

Most szerette volna már aztán Kálmán a fejét a falba verni! Hisz ez a
kopott öreg úr, a kinek ő két garast ajándékozott, az apja annak a
főispánnak, a kihez ő neki majd jurátusnak kell menni. No ez szép első
találkozás volt. Égett még a füle hegye is.

S ő excellentiája mind ezt nem látszott észrevenni.

Korcza úr előadta az átvett pénzt; a gróf összeszámlálta azt, s azután
még negyven darab ezerest tett hozzá, úgy adta vissza az ügyvédnek, ő is
egy jószágot vásárolt azon, melynek rögtön le kellett tenni az árát.

Ez volt az a «kis pénz», a miért az ügyvéd urat kereste.

Kálmán az ökle hegyével kommantgatá a homlokát s mondogatta magának: «óh
te poéta! oh te bukfejes! Nem volt elég egy nap egy bakot lőnöd, még rá
is kellett dupláznod?»

A pénzszámlálás, a nyugták és ellennyugták kicserélése délig elfoglalták
az időt; akkor aztán Korcza úr félre inté Kálmánt s suttogva adá neki az
utasításokat, hogy patvaristai kötelességéhez képest minő, hová eldugott
palaczkokat hozzon fel ez alkalommal a pinczéből? Maga nyitogassa fel és
szedegesse ki a dugóit.

Kálmán ugyancsak haragudott magára. Kedve lett volna ma nem adni magának
ebédet. Alig akart előkerülni a pinczéből.

Aztán azt a nagy hirkust még csak jóvá sem lehet tenni semmiképen!

Mire visszakerült a palaczkokkal, már akkor a két úr az ebédnél ült: a
levest el is költötték. Az ajtón keresztül hallhatá, hogy nagyon
kaczagnak valamin.

A mint belépett az ajtón, egyszerre elhagyták a kaczagást.

Világos, hogy a két garasnak nevettek.

A gróf ugyan egyszerre oly komoly szelidségbe hozta arczvonásait, hogy
azokon semmi gúnyt nem fedezhetett fel; hanem Korcza úrnak idő kellett
hozzá, ha egyszer nevetésre kuszálta képe ránczait, míg azokat megint
más configuratióba birja összerendezni.

Az egész ebéd fölött valahányszor Korcza úr rápillantott Kálmánra,
minden tekintetéből kiolvashatta a «két garas» fatalis esetét.

Alig várta, hogy vége legyen az ebédnek s aztán osonhasson valamerre.

De pedig nem adatott meg neki az elosonhatás; a mint felkeltek az
asztaltól, Korcza úr megfogta Kálmánt fejénél fogva, ez volt nála a
bevezetési formaság s oda állítá ő excellentiája elé, e szavakkal
mutatva őt be:

– A főispán úr ő excellentiájának leendő júrátusa.

– Van szerencsém; mondá ő excellentiája. Sok jót hallottam uram öcsém
felől beszéltetni. Szép készültségü, jó erkölcsü ifju. Nagyon örülök,
hogy a fiamhoz jő jurátusnak. Nekem is volt már szerencsém egyszer
találkozni. (No most!) Jó szivéről akkor is meggyőződtem. Hanem azt
jegyzem meg uramöcsémnek, hogy ha minden koldusnak két garasával fogja
osztogatni a pénzt, akkor ön soha sem lesz gazdag ember.

Korcza úr röhögött, mint valami erdei manó; ő excellentiája is
mosolygott nagy szeliden. Hanem azért a két garast csak nem adta vissza.

Ebéd után rendesen minden ember más ember, mint ebéd előtt. Ezt a száz
esztendős naptár is bizonyítja. A terített asztal kiegyenlíti az emberek
között a rang-, kor- és pártkülönbségeket.

Ebéd után a patvaristának szabad a principálisa anecdotáin nevetni. Ha
jó nevető publikumot szolgáltat magában, még kedves embernek is fogják
mondani.

A nyájas, alázatos excellentiás úr is kivetkőzik az eddigi feszes
hernyóbáb hüvelyéből, s a fekete kávé és pipa mellett átalakul a
régiekre visszaszállongó lepkévé.

Diákul beszélnek.

Decséry gróf Tacitus válogatott nyelvén; Korcza úr annál keresetlenebb
konyhalatinsággal.

Oh! milyen jól esik mind a kettőnek, hogy kibeszélheti magát az édes
anyanyelvén. Azon a nyelven, a melyben nevelkedett; a melyen
gondolkozik, a melyen éjjel álmában beszél, a melyen az úr Istent
megszólítja és viszont megérti; a mely a királynak és a nemes embernek a
nyelve; a mely megkülömbözteti az urat a paraszttól, a férfit az
asszonytól; a mely a «corpus juris» és a privilegiumok nyelve; a holtak
és az örökké élők nyelve: a világnyelv, mely előtt minden nemzet
meghajol, s a «senki» nyelve, mely senkit meg nem aláz.

Korcza úr csak akkor volt beszédes, akkor volt közlékeny, ha diákul
beszélhetett, s Decséry gróf tündökölt, ékesen szóló lett, úr volt, ha
latinra fordult a beszéd; magyarul csak alázatosan tudott megszólalni.
Ha latinul szól hozzá Kálmán első találkozásukkor, bizonyosan nem kerül
a két garasra a sor.

No, de miután ez a tréfa olyan jó hangulatba hozta az urakat, Kálmán is
engedelmet kért, hogy szinte latin idiomában előadja azt az előzményt,
mely a fatalis két garast az asztalára hozta.

Kiderült, hogy ebéd után ő neki is sokkal jobb előadása van, mint ebéd
előtt.

Ő excellentiája nem győzte tarka zsebkendőjével törülgetni a szemeit,
oly pompás derültségben tartá az a tréfás quiproquo, a mibe Tóth Máté
uram Kálmán félreértése folytán került.

– Ad vocem! monda a gróf, kiverve pipáját. Azzal a Tóth Mátéval még
énnekem valami végeznivalóm volna.

– Parancsoljon velem excellentiád, monda Korcza úr; ismét nyujtva a
dohánydöbözt az illatos véki dohánynyal.

– A neki eladott jószágomon van valami tárgy, a mit szeretnék tőle
visszanyerni.

Korcza úr futott fidibuszért. Kálmán látta, hogy irónnal a vékony
papirszeletre valamit firkant a principális a gróf háta mögött.

– Kálmán fráter! gyujtsa meg ő excellentiája pipáját.

Kálmán a neki nyujtott fidibuson e szót olvasá: «taceat!» (hallgasson!)

– Mi legyen az a tárgy? kérdezé Korcza úr.

– Egy kőfeszület.

– Egy kőfeszület? Korcza úr úgy tett, mintha hasonló tárgynak hirét sem
hallotta volna.

– Igen; egy fogadási emlék-kereszt, melyet nagyatyám állíttatott oda,
midőn a pusztát donatióba kapta. Én bizony egészen megfeledkeztem róla,
mert már husz éve nem voltam azon a pusztán; hanem nőm, a herczegnő,
annál jobban emlékezik rá, s most egészen fel van háborodva miatta, hogy
a családi szent ereklye a jószággal együtt egy schismaticus paraszt
birtokába került; és semmiképen meg nem akarja engedni, hogy a kereszt
kálvinista-kézen maradjon.

Korcza úr nagy füstfellegeket fujt a pipájából s nézett a maga alkotta
ködbe.

– Hja! Ez pedig nehéz dolog! monda farizeus-képpel. A szerződésben
minden ingatlan át van adva; a keresztet pedig sem lábas, sem ingó-bingó
jószágnak nem lehet nevezni; az oda van építve.

Kálmán kezdte érteni Korcza urat; az meg akarja menteni Tóth Máté
számára annak az ezer forintját. Dehogy értette! A poéta!

– De talán ide adná azt Tóth Máté uram szép szerével? Hisz ő semmi
hasznát sem veszi.

– De igen is veszi hasznát. Azon szent ereklye egyuttal búcsújáró-hely;
a pusztán levő csapszéknek főfőconsumensei épen a búcsújárók. A kereszt
eltávolítása által Tóth Máté a regálejában fog nagy csorbulást
szenvedni.

– Hát tudja mit? fiskális úr: egyezzék ki azzal a becsületes emberrel.
Én nem merek a herczegasszony szeme elé kerülni a nélkül a kereszt
nélkül. Tudja, hogy e tekintetben milyen szigorú nézetei vannak; s
megszoktam már, hogy minden kedvét teljesítsem. Átadok önnek e czélra
egy ezer forintot. Talán ennyivel megelégszik?

– Már nem tudom. Meg fogom kisérteni, monda Korcza úr; ott hagyva
heverni az asztalon az előkerült ezerest. Hanem egytől óvom
excellentiádat; nehogy személyesen érintkezzék ezzel a paraszttal; mert
a paraszt nagyon furfangos! Ha észreveszi, hogy excellentiád micsoda
pretium affectionist helyez abban az ereklyében, hogy a kegyelmes
asszony azt minden áron vissza akarja szerezni, majd tizszerannyival sem
elégszik meg. Oh, azt csak én tudom, milyen furfangos a paraszt!

A gróf tehát ráhagyta Korcza úrra, hogy kerülje körül azt a furfangos
parasztot, s igérte, hogy kedvező siker esetén ő sem lesz háladatlan e
nagy szivességeért.

Kálmán most már többet kezdett érteni.

A discursust és negociatiót félbeszakítá azon jelenet, hogy az ajtón
benyitott Tóth Máté uram. Most már minden bejelentés és alázatos
koczogtatás nélkül. Hja, ő is ebéd után volt már, s olyankor Tóth Máté
uram is más ember.

Szemei ragyogtak s fél bajusza ki volt pödörve, a másik fél csurgóra
állt.

– Jelentem alássan, megjöttem.

Ő excellentiája fel is kerekedett mindjárt s igyekezett mentül
távolabbra retirálni Tóth Máté uram elől; nehogy abba a kellemetlen
helyzetbe jusson, hogy valami szót kelljen váltani személyesen azzal az
emberrel, a kinek a jószágát eladta. Háttal ment kifelé a pipázó
szobából az irodába, a hová Kálmán kikisérte. Korcza urat nem engedte
maga után jőni; csak maradjon, végezzen azzal a furfangos paraszttal! Ő
excellentiáját az irodában szépen felöltözteté Kálmán az ötgalléru
köpönyegbe; az ócska redőnyös hintó a vén szürke négyessel már ott várt
a kapu előtt; ő excellentiája hetvennégy éve daczára könnyedén szökött
fel a magas hintóba, s még egyszer biztosítá Kálmánt a felől, hogy
alázatos szegény szolgája marad.

Mire Kálmán visszatért az irodába, már akkorra Korcza úr készen is volt
az egyezményi irattal, melynek értelmében a kérdéses kőkeresztet Tóth
Máté uram Decséry grófnak visszaadja; az pedig saját költségén
elhordatja azt onnan.

– Nehéz dolog volt ezt kicsinálni! monda Korcza úr, vállára veregetve az
örömtől tündöklő Tóth Máté uramnak.

– De meg is szolgálom az úrnak, monda a boldoggá tett férfiú, mihelyt
hazamegyek. Küldök az úrnak egy süldő malaczot.

S azzal ő is sietett a fakó szekerére felkapni, melyet három szilaj mén
vitt hegyen, völgyön odább.

Mikor aztán Korcza úr és patvaristája egyedül maradtak, az ügyéd így
szólt patvaristájához:

– No, domine fráter! Vegye elő naplóját s irja be sub rubro «sportulák,
accidentiák:» «a szent kereszt ügyeért Decséry gróftól 1000 forint, Tóth
Mátétól 1000 frt.»

Kálmán összeharapta az ajkait; Korcza úr észrevette nem tetszését.

– Hát maga mit tenne ez esetben?

– Én? Visszaadnám az egyiknek is az ezer forintját, a másiknak is az
ezer forintját s kivánnám tőlük a honorariumot.

– S akkor aztán kapna a paraszttól egy süldő malaczot; a gróftól pedig
azt a kétgarasost, a mit a patvaristája adott neki. Oh, maga poéta!

Biz úgy volt az. Tóth Máté uram megküldé a malaczot; de biz az is csak
olyan nyársra való malacz volt. A gróf pedig oly módon fejezé ki Korcza
úr fáradozásáért való háladatosságát, hogy a herczegnő sajátkezű köszönő
levelét küldé el neki, sajátkezüleg czimezett boritékban; hanem a két
garas nem volt hozzá mellékelve. A levelet pedig el sem olvasta Korcza
úr, mert németül volt irva, s valahányszor német levelet kellett neki
elolvasni, mindig úgy érezte magát, mintha új, szűk csizmát kellene
kijárnia.



A PER-SIETTETŐ.

Korcza úr a legközelebbi törvényszünet első napján így szólt
patvaristájához:

– Domine fráter! Én holnap elutazom Bécsbe, a hajdun kívül senkit sem
viszek magammal; mához két hétre pontosan visszajövök. Az alatt magára
marad a háztartás minden gondja. Itt a két hétre való konyhapénz; csak
úgy kell főzetni, mintha itthon volnék. Ha ez alatt jőnek a cliensek,
fogadja el őket, hallgassa ki s vezessen a dolgaikról diariumot. Hogy
pedig a hosszú idő alatt meg ne unja magát, itt a pertár kulcsai, vegye
elő sorba a percsomagokat s olvasgassa azokat végig. Az egyik
szekrényben vannak a polgári perek, másikban a bűnvádi perek; a harmadik
szekrény kulcsát még nem adom oda, abban vannak a váló-perek. Vegye ön
sorba a csomagokat, s csináljon belőlük magának kivonatot, olyformán,
mintha referálni akarna a törvényszéknél. A melyik még folyamatban van,
ahhoz irja még saját belátása szerint a következő replikát, duplikát
vagy triplikát. S mindezeket nekem, ha majd visszajövök, terjeszsze elő.

Az ilyen megbízások Korcza úr főfőtréfái közé tartoztak; oda szokta ő
adni a pertára kulcsait, mikor maga törvényszünet alatt kéjutazásra
rándult, mindig a patvaristájának, mert sokszor megesett, hogy az
ellenfél ügyvéde követelte azoknak kiadatását; hanem tíz közül kilencz
esetben az történt, hogy a patvarista azt mondta magában erre a nagy
megtiszteltetésre, hogy «dehogy nem! Majd én itt neked bele ülök a te
dohos aktáidba, s csinálom a kivonatot a nagy bolond processusokból s
kanyarítok replikákat, a mikre az ördög se kért! De alig várom, hogy
hihuzd a lábadat az ajtón! Kereshet aztán, a ki meg akar találni, a
«Hétválasztónál» a billiárd mellett!»

Tíz közül kilencz bizony ezt mondta magában, s ha mondta, bizony meg is
tette.

Hanem néha akadt egy olyan tizedik fajta ember is, a ki belefeküdt a
rábizott periratokba, mint az új fűszeres inas a mandulába és
mazsola-szőlőbe, s a ki aztán Korcza urat hazatértekor egész halom
kivonattal és replika-töredékkel örvendeztette meg. Azokat a
munkálatokat ugyan Korcza úr mind egy betüig hallatlan hiábavalóságoknak
nyilatkoztatta rendesen; hanem magáért a tényért erősen felmagasztalá az
audiátot. «Magából lesz prókátor; látszik, hogy van kedve hozzá!»

Az ilyen ritka species azután mindig kedvencze maradt; azt jurátusnak is
olyan helyekre ajánlotta be, a hol legtöbb gyakorlata lehetett. S amint
ügyvédnek felesküdött, az apróbb pereit ráruházta; úgy vezette bele a
magasztos pályába.

Kálmán is ehhez a tizedik fajtához tartozott.

Amint főnöke eltávozott a háztól, bezárkózott annak irodájába, s onnan
azután csak enni és aludni jött elő. Egész nap a pöriratokban
búvárkodott.

Hanem ezek a pörök ő belőle nem csináltak prókátort.

Érdekelte bennök a lélektani szemlélet, az emberismeret tanulmánya; a
magánviszonyok; a históriai bonyolulat; de ezek mind azt taníták neki,
hogy ő belőle nem lesz jó ügyvéd.

A költő missiója mindig az igazságot védelmezni; az ügyvéd kötelessége a
bűnöst, az igaztalant védelmezni, ha ez a védencze; oly melegen, oly
erélylyel, oly furfanggal, mint a hogy az védelmezné magát; mert ő a
bűnös «alter ego»-ja, s erre esküje, hivatása kötelezi, s ez is
becsületes, szent hivatás. Hanem a költői igazságszolgáltatásnak meg
kell halni benne.

Aztán minő lélektani tanulmányok ezek az óriási perek.

Testvérek veszekednek azon a vagyonon, a mit a jámbor szülők azért
kuporgattak össze, hogy gyermekeik boldogok legyenek. Átkot hagytak
nekik.

Nagy urak pörlekednek szegény emberek ellen, kik éhezve, nyomorogva
költik a pörre utolsó szántóföldecskéik árát.

Szegény árvákat ravasz rokonok kiforgatnak minden vagyonukból.

Világos követelések elnyujtatnak két emberöltő időn keresztül.

A pörbefogott fillér megnő tallérrá a végén.

Furfangos szerződések kétséges pontjai miatt nagy urakból koldusok
lesznek.

Vagy pedig saját hihetetlen bolondságaik miatt lesznek azokká.

Jőnek emberek, a kiknek elemük a veszekedés; s nem élhetnek a nélkül,
hogy minden velük érintkező halandó ügye biró elé ne kerüljön.

Határvillongások száz esztendős folyamának biró nem birja végét vetni.

Márkális, urbáriális perekben torlatot képez a hatalmasabb sérelme a
gyöngébbek fölött.

És végűl «plus valet favor in judice, quam lex in codice.» (Többet ér a
biró kegye, mint a törvény hegye.)

Hát még a bűnvádi perek! Mily iszonyú tanulmány! Mily sötét országa a
földalatti világnak! A hamisítások, végrendeletsikkasztások, másvilágra
küldések bonyolult tragœdiái, mik a magasabb mívelt körök
selyem-függönyös ablakai mögött játszattak le; alacsony
birtokhajhászvágyak rémeseményei.

És aztán az a nyelv, a min a prókátorok maguk beszélnek egymásról ott a
papiron! Mikor már kifogytak egymás clienseinek földig való
ócsárlásában, akkor nekiesnek egymásnak kölcsönösen, mint két gladiator,
a ki egymást szétmarczangolja bérért. Méregbe mártott tollal szurkálnak
egymás májába. Elmondják, ki mi rosszat tud az ellenfél ügyvédéről? Nem
maradhat olyan piczi kis bűne titokban, a mit valaha gyermekkorában
elkövetett, hogy szemére ne vetnék. Ha kis diákkorában szilvát lopott:
rásütik, hogy tolvaj; ha egy közönyös levelét megkapták, melyben a dátum
ki volt igazítva: rámondják, hogy hamisító; ha szüleit sokat
keserítette: kiderítik, hogy apagyilkos; ha a mészárszékben a
szolgálójának egy hamis huszast adtak vissza: hamis-pénzverő a neve; ha
liberalis nézetei vannak, akkor rebellis; ha a kormányhoz szít, akkor
hazaáruló; ha templomba jár, akkor farizeus; ha nem jár, akkor atheista;
ha kártyázik; akkor «spiller»; ha nem kártyázik, akkor «schnorrer»; ha
van felesége, akkor «hahnrei»; ha nincs felesége, akkor nőcsábitó; ha
van pénze, akkor uzsorás; ha nincs pénze, akkor csirkefogó; ha szép
ember, akkor festi magát; ha nem szép, akkor madárijesztő; ha a kéménye
kigyulladt, akkor gyujtogató; ha az orra veres, akkor részeges; s jaj
annak, a melyiket valaha valami iskolából kicsaptak! Bizonyos lehet
róla, hogy mindenik ellenfele azon fogja kezdeni a replikáját, hogy
ámbár köztudomásu dolog, miszerint az ellenfél érdemes ügyvédjét az
iskolából kicsapták, stb. Néha aztán annyira megy a kölcsönös
nyájaskodás, hogy a biró nem állhatja tovább a dolgot, s veszi a veres
plajbászt s «biróilag» kitörli a gorombáskodásokat; sőt némelykor odáig
megy a dolog, hogy az egyik félnek «emendát» (nyelvváltságot) kell
fizetni; de legtöbbször kölcsönbe esik.

Kálmán mindent megkisértett, a mit főnöke rábizott. Csinálta a
kivonatokat a hosszú perekből; de azért mégis azon vette észre magát,
hogy mikor este, a hosszú munka után lefekszik, nem bir aludni; valami
nyugtalan vágy, valami határozatlan érzet felkölti: nincs kielégítve,
nincs kifáradva; gyönyörei követelnek; s újra papirt, tollat vesz
kezébe, és a mikből nappal kivonatokat irt, a csodaperekből, éjjel
regény- és drámatöredékeket teremt.

Mert az gyönyör!

Sokszor kérdezik a költőtől: hogy tudsz dolgozni olyan sokat?

«Hiszen nem dolgozom: élvezek!»

Miért dolgozol éjjel-nappal?

«Hiszen ha nem teszem ezt, meghalok!»

Csak egy hiányzott neki még. Az ideál.

Kálmán nem tudta még, hogy mi az az asszony?!

Van egy betegség, a miben a szenvedő semmi tárgynak sem látja a színét.
Minden fehér és fekete előtte.

Azt hiszem, Ádám apánk lehetett az első ebben a nyavalyában, mielőtt Éva
alkotva volt.

Az ember csak akkor tudja meg, hogy milyen színe van a világnak? A nő a
szivárvány napja. Azért nem lehet a nő költő. A napból nem látják a
szivárványt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy dél előtt hatalmas kopogtatásra riadt fel Kálmán szétterített aktái
közül az irodában, s midőn sietett a szokásos «szabad» jelszót
elkiáltani, azzal egyidejüleg, egy kategorikus csizmaorr-rugás az ajtón,
kényszeríté az utóbbit gyors felnyilásra, s az iratai közül felmerülő
ifju előtt ott állt egy martiális alak; zöld huszárdolmányban, karmazsin
nadrágban, kardosan, kifent bajuszosan és mérgesen.

Mi már ismerjük ezt az alakot. Ez Sátory őrnagy, Csollán Berti sógora;
hanem Kálmán még csak ezután fogja megismerni.

A hatalmas férfiu zengő sarkantyus dobbanásokkal járult a fiatal ember
elé, s mikor odáig ért, hátravetve lószőrkravátlijában a nyakát s kardja
hegyével megdobbantva a tintapettyes földet, mennydörgé:

– Itthon van-e a fiskális?

Kálmán hivatalos készséggel s a mellett egész udvarias mérséklettel
viszonza, hogy: Biz az nincs itthon.

– Hát hol csavarog ilyenkor? mennydörgé a kardos úr. Mikor megirtam
neki, hogy ma jövök. Mért nem tartja itthon az orrát? Mit hagyja nekem
idehaza maga helyett az iródiákját? Ezt a mamlaszt.

Kálmán erélyesen remonstrálni készült e kifejezés ellen.

– Jól van, jól öcsém! Kiabálhatsz nekem! némítá el a nagy vitéz. Olyan
süket vagyok én, mint a föld! Akárcsak a kalamárisod lyukára tennéd a
szájadat, s abba kiabálnál bele. Beszélhetsz én miattam, a mit akarsz.
Akár az apám lelkét szidod, akár válogatott hizelkedésekkel traktálsz,
az énnekem mindegy. Én nem hallom. Hanem a mit én mondok neked, azt te
meghallod. No hát azt mondom neked, hogy a te principálisod egy gézengúz
pernyujtó gazember. Te pedig annak a bimbója vagy, s épen olyan
akasztófa virága lesz belőled, mint a milyen a principálisod.

Kálmán kővé volt meredve erre a csodálatos megtiszteltetésre, s nem
tudta, hogy mit feleljen rá.

A süket úr pedig folytatá nagy hangon:

– Beszélj! beszélj. Tátogathatod én miattam a szádat, akár csak a
csizmám talpának beszélnél. Már most én itt leülök a kanapéra s
megvárom, míg a principálisod hazajön. Azt pedig kifordítom akkor a
bőréből.

Azzal a kegyetlen úr szétcsapott a pamlagra kiterített pörös okmányok
között, s mi után rohammal elfoglalt egy positiót, abban megerősítette
magát, s ballábát a jobb térdére, arra meg a kardját vetve, várta az
ellenséget, a ki őtet e pivotból ki fogja mozdítani.

Kálmán most érzé még csak magát megakadva. Mit csináljon egy ilyen
hatalmas emberrel szemben; a kinek az az előnye van, hogy huszonnégy
fontos gorombaságokkal lövöldöz, míg saját füleit négyhüvelykes
vaspánczéllal vértezte fel minden ellenséges löveg ellen.

S még azzal biztat, hogy meg fogja várni, míg a principális hazajön: az
pedig Bécsben van, s csak két hét mulva jön haza.

Kálmán arra a bölcs expediensre jött rá, hogy a süket úrral a maga
rendes útján, tudniillik irásban fog correspondeálni.

E szándéka kiviteléhez leült iróasztala mellé s elkezdett egy
válaszfeliratot szerkeszteni a betörő jövevényhez, melyben előadta neki
mind a tényállást, mind az abból következő corollariumokat; végezendő
levén azt egy erélyes tiltakozással minden hasonlatos törvénysértések
ellenében.

De nem készülhetett el vele.

Mert alig járt közepe táján, midőn új ajtónyitást hall, s erre felugrik
a pamlagon ülő mérges úr s elordítja magát.

– Ahán! itt jön a kópé valahára! Szervusz fiskus!

Kálmán kiváncsian tekinte hátra, vajjon ki lesz az a szerencsétlen, a
kit a harczias látogató Korcza úr helyett elfogott? S nagyot bámult,
mikor meglátta, hogy az bizony Korcza úr maga. Ő érkezett meg hamarább a
kitüzött időnél, egész úti-készületestül.

Hanem Korcza úr ismerte már a vendégét.

Csúnya intrikus-képet csinált, mikor végig nézett rajta, s aztán
elkezdte köpönyegét, esernyőjét lerakni egy szegletbe.

A vitéz úr azonban ráment egyenesen, s kravátli-másliját helyreigazítva
s mereven hátrafelé egyenesedve, mutatá be magát.

– Én vagyok Sátory főstrázsamester! uram!

Kálmán megtudta hát, hogy ki ez az?

Most következett, hogy azt is megtudja, hogy hát Korcza úr kicsoda?

A kis vézna fiskális e szóra egész szorosan oda férkőzve a haragos
úrhoz, fölemelkedék lábbujj hegyein hozzá, úgy, hogy a fülét a szájához
tarthatá s azt mondá neki:

«Hán?»

A vitéz úr hátrahajtotta a derekát s elbámult.

– Azt mondom, hogy én vagyok Sátory főstrázsamester! Major a
huszároknál.

Korcza úr most már egész hozzákészülést engedve magának, hajtá
hangtölcsérül alkalmazott tenyerét a balfüléhez s balszemét
összehunyorítva s a szája balszegletét csunyául felhúzva, kérdezé:

«Micsoda?»

Az őrnagy elszörnyedt e természetkivüli tüneményen. Hogy még egy második
ember is lehessen a világon rajta kívül, a ki nem hall semmit.

Odatartá aztán a száját a fiskális füléhez s két tenyerét két oldalt
tartva, hogy a hang másfelé ne illanhasson, ordítá bele a fülébe, ahogy
csak a torkán kifért:

– Sátory major vagyok! Ördög bujjék a süket füledbe.

Korcza úrnak még csak a szempillája sem mozdult.

A vállát vonogatta s a szétterjesztett tenyereivel mutogatá, hogy az
neki még mind kevés.

A vitéz úr kétségbeesve tekintgete szélylyel. Micsoda fegyver nemével
ölje meg már most ezt az embert?

Megtalálta!

Egy nagy darab kréta hevert az asztalon. Azt felkapta, az ajtóhoz
sietett vele, mely barna színüre levén festve, hatalmas nagy betükkel
ezt a kérdést irta fel rá?

«_Süket az úr?_»

Korcza úr aztán kivette a kezéből a krétát s ugyanazon fegyver nemével
ezt lőtte vissza:

«_Kissé nagyot hallok._»

Az őrnagy kivette a krétát a fiskális kezéből s irta a colloquium
folytatását az ajtóra.

– _Pervesztő úr! Mit csinál Csollánné pere?_

Korcza úr előkeresett másik darab krétát a fiókból, hogy ne kéregessék
el minduntalan ugyanazt a darabot egymástól. Irta aztán a választ.

– _Azt, a mit Májor úr: nyugszik._

Kérdezett ismét a major.

– _Mért nyujtjátok ezt a pert olyan nagyon?_

Felelt rá Korcza:

– _Mert nyulik._

Az őrnagy mérgesen firkantott az ajtóra:

– _Az alperesi ügyvéd épen olyan gazember, mint te vagy._

Korcza úr replicázott:

– _Magadra mondd, goromba._

Az őrnagy krétagorombasága így folytatódott.

– _Egy kézre játszotok mind a ketten._

Korcza úr moderálta magát:

– _De nem az úr kezére._

Az őrnagy krétája így fogott:

– _Tolvajok, rablók, mikor akarjátok a pert elvégezni?_

Még rettenetesebb volt rá a válasz:

– _Majd ha az úr meghalt._

És mindez teljes hallgatás mellett mondatott így egymás után kréta
nyelven. A kérdések és feleletek lassankint megtöltötték az egész ajtót
hosszában, úgy hogy az utolsó párbeszédnél már a vitatkozó félnek le
kellett térdelni a padlóra, hogy az ajtó aljára irhassa a folytatását a
hallatlan csunya nagy gorombaságoknak. Kálmán, ki e néma veszekedésnek
szótlan tanuja volt, minden perczben azt várta, hogy a mint az egyik ott
térdel s irja a sort az ajtó aljára, a másik egyszer csak felkapja a
nádpálczát onnan a szegletből s olyan sort ver az egyiknek legmagasabban
álló részére, a mi ilyen helyzetben épen nem a feje, hogy azt süketen is
meghallja. Az őrnagy guggolt épen az emléktábla előtt, irván:

– _Gyilkosok! méregkeverők! meg akartok ölni!_

Korcza úr nem maradt adós.

– _A ki fél a megöletéstől, akaszsza fel magát._

Az őrnagy dühösen hasalt neki még egyszer a táblának.

– _Én titeket összeapritalak kuty_ – (de már ez nem fért oda).

Minthogy pedig több sor nem fért már az ajtóra, Korcza úr fogta a krétát
s keresztül irta az előbbeni sort a maga palimpsestjével:

– _Eb fél az úr rozsdás fringiájától._

Az őrnagy kitalálta a módját a discursus folytatásának. Meglelte a
nyullábat az asztalon, letörülte vele az ajtó felső részéről a már
elmondottakat s olyan magasan kezdé, hogy nagyon is magasan.

– _Én föladlak benneteket a császárnak._

Korcza úr sem volt rest.

– _Nem félek én a császártól sem._

De már erre a mondásra megszünt a némasága a vitéz huszárnak. Földhöz
csapta a krétát s ráütött a tenyerével a kardjára.

– Micsoda! ordíta rettentő sebzett oroszlán hangján. A császárról merte
ezt irni! A császárról! Megyek! Sietek! Megyek a generálishoz, megyek a
viczispánhoz! Hozom a profuszt! Le ne törölje addig onnan az úr azt a
blasphemiát. Le ne merje törülni, míg ujra visszajövök. Aztán ott
maradjon! Aztán el ne tagadja, hogy az úr irta! Egyszeribe itt leszek a
patrollal! De el ne szökjék addig. Jövök a patrollal mindjárt.

S azzal nagy csörömpölve kivágta az ajtót s vágtatott kifelé, folyvást
fenyegetőzve generalissal, auditorral, profuszszal, patrollal,
Krigsgerichttel, míg csak ki nem ért az utczára; hanem aztán a mint az
utczán végig ment, csak még is meggondolta a dolgot, hogy hát hiszen
tulajdonképen miért is félne valaki a császártól? hiszen nem ijesztget
az senkit; meg aztán, hogy akkorra, mire komolyan menne a dolog, régen
letörülnék arról az ajtóról azt az irást; azért hát csak nem ment se
generálishoz, se viczispánhoz; hanem hazacsörtetett szépen a
vendégfogadóba, ott előhivatta hű trombitását Csuka Ferit: «gyere fiam,
tedd a trombitádat a fülemre s fujd el nekem rajta azt a nótát, hogy «ne
szomorkodj, légy víg; nem lesz az mindég így!»

Azzal aztán végig feküdt a pamlagon s hagyta a fülébe trombitáltatni ezt
az egyedül vigasztaló hangot.

Korcza úr pedig diadalmas kézdörzsöléssel járta a pulykatánczot a
megtartott csatatéren.

– Lássa domine fráter, monda Kálmánnak: az ilyent is meg kell szokni a
prókátor embernek.

Kálmán csodálkozva rázta a fejét.

– Nem értem ezt az egész dolgot.

– Hja, biz ez furfangos eset. Egyike azoknak a furcsa bonyodalmaknak, a
mikben mindenik félnek igaza van.

– Tehát az őrnagynak igaza van?

– Tökéletes igaza van.

– És nekünk?

– Nekünk is igazunk van.

– Az lehetetlen.

– Majd megmagyarázom ezt önnek egyszer, s akkor meg fogja érteni. De
most még nem látom idejét. Sietek vissza. Gyors parasztokkal jöttem, s
azok csak épen lovat váltanak; sietek vissza a «Fehér farkas»-hoz.
Látom, hogy ön szorgalmasan tanulmányozgatja a percsomagokat. No majd ha
haza jövök, megnézem, hogy mit dolgozott. Most csak azért szaladtam
haza, hogy önnek kiadjak egy pert abból a szekrényből, a mit zár alatt
hagytam: mert kitelik ettől a hóbortos embertől, hogy az ellenfél
ügyvédét is megrohanja e perért s az engem compromittálna, ha a pert
birói parancs adatná elő velem. Itt van, átadom önnek, ha érte jönnek,
térítvény mellett szolgáltassa ki. Ez a Csollán-Sátory-féle válóper.
Tudja ön, válópereket zárva szoktunk tartani. Azokban olyan családi
titkok foglaltatnak, miket a hallgatás pecsétje őriz. Ilyeneket egy
ügyvéd sem ád gyakornokai kezébe. Én oda merem azt önnek adni: ön komoly
ember. Ha akarja, elolvashatja, ha nem olvassa el, még jobban teszi. De
ha hozzá fog ön az olvasásához, akkor azt a tanácsot adom: ne olvassa
azzal a kiváncsisággal, a mivel egy fiatal ember egy szép asszony
dolgait megtudni hevül, hanem a jogtudós hidegvérével, ki egy kétséges
ügyben az igazságot fürkészi; s ha kedve talál önnek támadni, hogy
véleményt mondjon benne: nem bánom, kisértse meg akár az alperes, akár a
felperes védelmi állását elfoglalni. Irjon benne tetszés szerint
védbeszédet. De akkor ismét azt tanácsolom: ne a lobbanékony ifjú
phantasiájától engedje magát elragadtatni; hanem vezesse tollát az
óvatos ügyvéd paragrafus-ismerete. Itt szabad rabulistának is lenni.
Majd meglátom, a két ügyvéd intentiójából rájön-e a dolog velejére?

– Nem fogok belenézni. Monda Kálmán.

– No ezt legjobban teszi. Ámbátor Tamás vagyok benne.

Korcza úr nem is időzött tovább. Sietnie kellett vissza Bécsbe, hol nagy
perek megujítása s bonyolult cancelláriai ügyek kivánták jelenlétét. A
bérkocsi ott várta már az ajtó előtt, mely Budára átvigye a fehér
farkashoz.

Kálmán ismét egyedül maradt a háznál.

De a szép asszony perével csak nem mert egy szobában megmaradni. Azt
bezárta az irodába s maga elvonult kis kerti szobájába, ott elővette
félbenmaradt költeményeit: jertek múzsák, jertek ti szűz szellemek,
oltalmazzatok meg!

Másnap korán reggel bezárkózott az irodába Kálmán azzal a feltett
szándékkal, hogy ma sokat fog dolgozni. Az iroda egyik ajtaja a
folyosóra nyilt, a másik a többi lakosztályhoz vezetett, melyeken át
egész a konyháig fenn volt tartva a szabad közlekedés, azon czélból,
hogy mikor Jutka asszonynak valami jelenteni valója van, azt megtehesse.

Jutka asszony volt a szakácsné.

Jutka asszony nem tudott sem irni, sem olvasni; sem a számok
összeadásához nem értett.

Minden reggel kapott Jutka asszony konyhapénzre két huszast, ha a
principális úr és a hajdú is otthon voltak; ha pedig maga volt a
patvarista, akkor kapott egy huszast. Boldog világ volt az. Korcza úr
abban a hitben élt, hogy Jutka asszony ebből az egy huszasból nemcsak
elegendő húst, tojást és zöldséget vásárol be, hanem félre is dug
belőle. Ennek ellenőrzése végett Jutka asszonynak minden reggel, mikor a
piaczról hazaérkezett, a patvarista előtt élő szóval el kellett
számlálni mit vett és minő áron, abból az egy illetőleg két huszasból?
mennyit hozott belőle haza? Azt nem cselekedte soha, hogy visszahozzon
belőle, és hogy meg ne károsodjék, gondja volt rá minden fogyasztási
czikknek egy pár krajczárral feljebb tenni a tariffáját; úgy, hogy mikor
a patvarista összeszámította a sorozatot, rendesen az jött ki belőle,
hogy Jutka asszony az egy huszasból, mely áll 50 váltókrajczárból, képes
volt 55 váltókrajczárt kiadni. Ezen aztán mind a ketten elcsodálkoztak
egy kicsit s azután csak megnyugodtak benne.

Mikor tehát Kálmán a benyiló ajtó felől nagy papucscsattogást hall
közeledni, már tudja, hogy most Jutka asszonytól kap hivatalos vizitet.

Ezuttal azonban Jutka asszony nem lép be az ajtón, csak a fejét dugja
be, meg az egyik kezét, azzal integet nagy titkosan, hogy jöjjön csak
hamar.

– Mi baj, mi kell?

– Csak jöjjön hamar, suttog Jutka asszony. Egy szép asszonyság van
itten.

– Hol?

– Hát hol? Itt a vizitszobában.

– Hogy jött oda?

– Én eresztettem be.

– De hát minek eresztette be?

– Hát hiszen ismerem; sokat jár ide. Gazdag kliens!

– Miért nem mondta neki, hogy nincs itthon Korcza úr?

– Mondtam neki. Hogy csak az ifjú úr van itthon. Arra azt mondta, hogy
az mindegy. Beszélni akar valami dologban sürgetősen.

– Ejnye! évelődék Kálmán; hogy már most félbe kell hagynia a dolgot.
Mindjárt megyek.

Egy kicsit körülnézte magát a tükörben, (valljuk meg, a fiatal ember egy
kicsit hiú) aztán ment a díszterembe, az asszonysággal értekezni.

Mekkorát dobbant a szive, a mint a hivatlan látogatót megpillantá.

Katinka volt. A szép asszony, azokkal az igéző szemekkel.

Annak a rejtélyes pörnek a védencznője, a mire még eddig igazán rá sem
mert nézni: sem a pörre, sem a védencznőre.

– Ah! ön a fiskális patvaristája? szólt a delnő, kaczagó hangon, a mint
Kálmánt meglátta. Ejh, nem is mondta az öreg úr, hogy ön itt van. Nem
szép öntől, hogy nem látogatott meg azóta.

Kálmán vörös lett, mint a rák, a nagyon kegyes megemlékezés miatt.

– Nálam minden héten van tánczestély, s ott a fiatal tánczosokat mindig
szivesen látjuk.

Ez egy kicsit lehütötte. Mint tánczost! Hiszen csak hivatalos
functiókról van szó. Valami olyat mondott rá, hogy ha megengedtetik, hát
majd él szabadságával.

– Önt most is dolgában háborítottam? Megbocsásson. Valamit meg akartam
tudni a peremből.

Azzal a hölgy odaült az asztal mellé egy karszékre s lekönyökölt és maga
elé bámult.

Kálmán most volt még csak kegyetlenül megakadva. Talán még másféle pere
is van ő nagyságának.

– Miféle perét méltóztatott érteni nagyságod?

A hölgy erre a kérdésre vidáman felveté fejét.

– Hála Istennek! csak egyféle perem van a világon. A válóperem.

No ez szép kelepcze.

Kálmán elhatározta magát, hogy valami kegyes csalásban fog keresni
kibuvó ajtót.

– Én úgy tudom, szólt szemeit lesütve, hogy ez a főnökömnél el szokott
zárva lenni.

A hölgy egymásba csapta a két keze tíz ujját, s elkezdett dévajul
kaczagni.

– Hahaha! milyen rosszul tud ön füllenteni! Hisz az ellenfelem
ügyvédétől tudom, hogy a pert Korcza úr kinhagyta a gyakornokánál, attól
elvétetheti. De ugyan mondja meg, miért akart ön most nekem hazudni?

Kálmán egyre nagyobb zavarba jött. Ezek a kaczagó szemek megverték, mint
egy gyermeket vesszővel.

– Igaz; vallá meg, a per kezemben van; de főnököm azt bizonyos
utasítások között bizta rám s ez utasítások között nincsen az, hogy
nagysádnak megmutassam e pert.

– Hogyan? Ön maga olvashatja, a mi engem érdekel, én pedig nem?

– Én bele sem pillantottam abba.

– Azt nekem hiába mondja, mert nem hiszem. No ne is esküdjék rá, mert
nem hiszem. Ön olvasta, tudja már, mi van benne? És én is meg akarom
tudni!

– Becsületemre mondom, nem olvastam belőle semmit.

– Annál jobb, akkor együtt fogjuk azt olvasni. No én akarom! A hölgy
daczosan dobbantott lábával. Az én lelkemre megy ez a játék. Akarom
tudni, hogyan játszák!

Olyan jól illett neki a parancsolás.

– Menjen no, hozza ide azt a pert!

Kálmán úgy érezte, hogy az a bűvalak szédítve lódítja őt maga körül;
ámolyogva ment parancsára a végzetes perért.

Katinka nyugtalan mohósággal kapta azt el tőle s sietve oldá fel a
percsomagot őrző hurkokat; kitárva az asztalon a mindenféle alaku
irományt, s asszonyi szokás szerint hátulján kezdve az olvasást.

Azaz, hogy az olvasásból nem lett semmi.

Durczásan csapta össze az egész paksamétát.

– Hisz ez diákul van.

Kálmán megnyertnek vélte a játszmát.

– Hát persze diákul van.

– De hát én ebből most hogy értek meg valamit?

– Azt én nem tudom.

A hölgy boszusan csettentett nyelvével.

– Ön nem is tud semmit.

Azután megkisérté, hogy hátha megtudna belőle mégis valamit, tán egyes
szavakat? Nem ment semmire.

Akkor összetette a kezeit s olyan bánatos hangon könyörgött Kálmánnak.

– De lássa ön, legyen olyan jó, fordítsa le nekem, olvassa el magyarul
csak a vád és védiratot. Hiszen nekem fog az fájni, nem önnek.

– Én nem merem magamra vállalni a felelősséget érte.

A hölgy suttogva mondá neki s megfogta kezét:

– Én nem fogom soha senkinek megmondani azt, hogy ön nekem felolvasott
belőle.

Kálmán úgy érzé, hogy ez a hölgy képes lesz őt rábeszélni, hogy most
menjenek el valahova valakit megölni, azt titokban elásni, soha sem
fogja őt elárulni. Most mindjárt bűntársa lesz.

Van benne valami csábító: egy szép hölgy bűntársa lenni.

Kálmánnak valami ravaszság jutott eszébe. Hiszen okos embernek arra való
a tudománya, hogy a míg latinból magyarra valamit lefordít, az alatt ne
csak ruhát, de kezet, lábat is mást adjon a történetnek. Hiszen teheti ő
azt, hogy megkimélje a szép delnőt az arczpirulástól.

Előkereste tehát legelőször is a felperesi vádlevelet, s elkezdett annak
tartalmán keresztül bukdácsolni. Igazán bukdácsolt. A sok botrányos
kifejezés közül alig tudott száraz lábbal kimenekülni.

A delnő figyelve hallgatá az ellene felhozott vádakat, fél lábát az
asztal zsámolyára nyugtatá s két kezét fölemelt térde körül kulcsolá.
Egyszer csak felpattant.

– Ah, ön engem csal! Ön nem azt olvassa magyarul, a mi diákul ott van.
Azzal odálépett Kálmán mögé s vállán keresztül hajolva, kisérte finom
rózsás ujjával az olvasott sort: mit tesz ez a szó? hát ez a másik mit
tesz? Hát itt egy név van; a mit ön el sem mondott. Mi van ezzel
összeköttetésben?

Utoljára Kálmán megboszankodott; azt mondta, hogy tessék hát leülni a
karszékbe, majd elolvas mindent úgy, ahogy irva van.

Pedig azután kegyetlen dolgok voltak irva. Kálmán érzé, hogy arcza ég,
midőn azokat olvassa: a vádlott előtt, az angyalarczú szép hölgy előtt.

Hát a szép hölgy mit csinált, mikor a vádat végig hallgatta? Nagyot
ásított. Ásított, mint egy szép tigris, liliomfehér két fogsorát
mutatva.

Kálmán csodálkozva és remegve tekinte a szép ásító nőre, ki unja magát,
mikor azt hallja, hogy mily szörnyen rágalmazzák.

Neki keblét szoríták össze a titkok, miket a vádirat feltárt előtte s
megtudta azokból, hogy a bűbájos nő férjét odahagyta a menyegző
éjszakáján; s ki volt mondva a gyanu, hogy a hűtlen megszökés oka báró
Bálvándy volt.

Kálmánnak a szive arczába kergette a vért e név hallatára, s a hölgy
hangosan ásított.

A felolvasó letette maga elé a vádiratot s kérdőleg nézett a hölgyre.
Tán véleményét várta.

– Unalmas és ostoba beszédek, kiálta az fel, hirtelen felvillanyozva.
Olvassa ön fel, mit felelt mindezekre Korcza úr. Hogy védelmezett?

Óh, Korcza úr replikája remeke volt az ügyvédi művészetnek; szándékosan
mondtam művészetet, nem tudományt; mert törvénytudós lehet sok ember, de
a ki e tudományt plastikai alakításra tudja használni, a ki azzal
festeni tud, a ki abból architechtonicai remeket tud építeni, az már
művész; s a ki épen hegedülni is tud rajta, az már virtuóz!

Száraz volt az a replika és unalmas az elaltatásig; de a mellett oly
furfangos, oly bonyodalmas, hogy mire annak az elejétől a végeig ért az
olvasó, nem tudta, merre van dél, merre észak? Elővette az elkövetett
formahibákat, mik okot adnak a per leszállítására, megtette a
kifogásokat az ellenfél tanui ellen; belekötött azoknak erkölcsi
multjába, a vádlóhoz való viszonyába, érdekeltségébe, nem józan
állapotjába. Kivánt ellentanukat előidéztetni, kiknek tartózkodási
helyét kitudni ötvenkét vármegyének dolgot ád; szembe állította az
egymást megczáfoló nyilatkozatokat; bebizonyította, hogy a mi reggel
volt, az este volt, s a mi nappal volt, az éjjel volt. Kiderítette a
lehetetlenségeket, a világos alibit, excipiált a testimonium contra
pudicitiam ellen; megragadt makacsul egy teljesen sötétségben maradott
egy órai időközt, melyről semmi tanubizonyság nem szólt, s abban
megfészkelve magát, onnan szétrombolá az ostromlófél minden ütegeit;
elővette az összes környezetet, mely bele volt keveredve e pörbe, azt
oly kegyetlenül megfésülte, hogy egy jó szál hajat nem hagyott rajtuk.
Végre meghurczolta az olvasót a «corpus juris» minden valamiképen
idevonatkozó paragraphusain keresztül úgy, hogy az teljesen meg lehetett
nyugodva a felől, hogy ezeken kivül a Tripartitumban nem maradt semmi.

Hanem…

Két dolgot szorgalmasan kikerült a replika: a nő jellemének a védelmét,
s a férj jellemének a vádolását.

Pedig négy egész sűrűen teleirt ivre terjedt Korcza úr védirata.

A hosszú felolvasásnak az a hatása lett a szép védencznőre, hogy
türelmetlenül fölkelt ülhelyéből, s el kezdett alá s fel járkálni a
szobában, kezeit összetéve háta mögött.

– Nincs több hozzá? kérdezé aztán, mikor Kálmán elvégezte a felolvasást.

– Eddig van.

Katinka oda lépett az ifjú elé s kezét azon szék támlájára nyugtatva, a
melyen Kálmán ült, szemébe mélyeszté mély tüzü szemeit.

– Mit szól ön ehhez a védirathoz?

Kálmán zavarodottan felelt:

– Főnököm műve.

– De azért szabad önnek véleményt mondani felőle. Mondja meg, hogy
tetszik önnek! Titokban fogom tartani, a mit mond.

Kálmán úgy találta, hogy a torturázó szép szemek szent inquisitiója
előtt vallani kell bűnös fejének. Ki kell mondania a hæresisben
találtatást.

– Megvallom, hogy én nélkülözök benne valamit.

– Mit?

– A mi életet ád embernek és betünek, a melegséget.

– Ugy-e bár?

A hölgy szemei úgy ragyogtak e kérdésnél, hogy a szegény élőparázson
pirított lélek még többet is vallott tőle.

– A ki szeretni és gyülölni tud, az másként irna e tárgyról.

A delnő kitalálta, hogy van valaki, a ki másként tudna irni erről a
tárgyról. Gyöngéden érinté Kálmán vállát ujjai hegyével, és suttogva
mondá:

– Irjon ön egy másik védiratot nekem. Olyant, a minőt ön gondol: hogy
élet van benne és meleg. Senki sem tudja meg kivülem soha.

– Óh! semmi okom sincs a titkolózásra, mondá Kálmán. Főnököm azon
bizalommal van irántam, hogy a legbonyodalmasabb ügyekben kisérleteket
tesz velem, minő védiratot tudnék szerkeszteni; ezen perben is
rámhagyta, hogy irjam meg az adatokból akár a vád-, akár a védiratot.

– S ön nem választotta a vádiratot?

– Még nem olvastam a pert.

– Oly közönyös volt iránta?

– Csak tegnap kaptam rendelkezésemre.

– S tegnap óta nem volt rá ideje?

– Nagysád kegyetlen vallató biró. Kényszerít kivallanom, hogy rettegtem
azt elolvasni.

– Mitől rettegett?

– Rettegtem attól a gondolattol, hogy mocskot lássak szóratni egy olyan
alakra, kit előttem csak fény vett eddig körül.

– És most, miután ezen átesett?

– Meg fogom irni a védiratot.

– És megmutatja azt nekem?

– Elébb közölni fogom főnökömmel.

– Köszönöm, szólt a szép hölgy, shawlját szorosabban húzva karcsu
termete körül, s aztán levetett fél keztyüjét vonta fel picziny finom
kezére, mint ki indulni készül. Majd meglátom, milyen ügyvédem fog ön
lenni! Aztán ha valami felvilágosításra szüksége lesz: keressen föl.

A szép hölgy távozott. Kálmán a főajtón bocsátá ki, s az utczaajtóig
kisérte. Jutka asszony a konyhaajtóból leskelődött utána.

– Hejh! nyelveskedék; ugyancsak sokáig elinformácziózott a téns úr
odabenn azzal a szép asszonysággal!

Kálmán sértett érzékenységgel tekinte végig a nyelves cseléden.

– Jobb lesz, ha a konyhapénzről számolunk.

Erre aztán Jutka asszonynak is elment a nyelvelési kedve. Azt hitte már,
hogy a fölötti örömében már eszébe sem jut az úrfinak megkérdezni, hogy
mi az ára a sóskának?

Kálmánnak minden gondolatját lefoglalta ez a jelenet.

Megálmodta már az asszonyt; de még nem ébredt föl rá, hogy mi az?

Úgy akarta képzeletből kitalálni ezt az isteni rejtélyt. Mintha lehetne
az! Látni kell azt és érezni és idvezülni és szenvedni érte.

Foglalt magának egy magas álláspontot, a mely ifjú kedélyeknek, mikről
az ábrándok szűz hamva még nincs letörülve, oly kedvencz regiója; a
magasztos, lovagias, angyali felfogást.

Ezt a nőt, ki oly szép, oly kedélyes, oly gyermeteg, méltatlanul
rágalmazzák; vádlói undok, ördögi méregkeverők; a bűnök, miket szemére
vetnek, csalóka látszat káprázatai; a mit véteknek mondanak, az csak
szeszély, a botrányok: jogos önvédelme egy üldözöttnek.

Kálmán kifőzte, mint védené ő e hölgyet, ha ügyvéde volna. Fel volt
szólítva rá, két oldalról is, hogy tegye azt. Hiszen csak jogászi
tanulmány volt.

Elővette azt a pert, végig olvasá nagy figyelemmel. Mikor elkezdte
olvasni, akkor reszketett és fázott, mikor végig ment rajta, izzadt és
égett. Valóságos forróláz volt ránézve ez a per.

Azután hozzáfogott a védirat készítéséhez. Mikor belekezdett, reszketett
és félt, mikor elvégezte, lángolt és kihivta harczra az egész világot.

Ha szinbiráló kezébe adták volna védiratát, s azt mondták volna a
kritikusnak, hogy ez monolog egy nagyobbszerű drámából, azt mondta volna
rá, hogy remekmű! Lehetetlen, hogy ha ezt meleg hangon, érző kedélylyel,
hevülő arczczal egy művész előadandja, az egész közönség együtt ne
hevüljön, ne sirjon vele, s végül tapsaiban ne fejezze ki rokonszenvét;
s ha mégis akad oly intrikus szinész, ki mint szinpadi biró a vádlottat
ennek daczára is el meri itélni: bizonyos lehet felőle, hogy a házi
gazdája rögtön felmondja neki a szállást.

Élénk képzelemmel volt abban rajzolva egy hölgynek szivvilága, ki tele
ifjúkori ábrándokkal, gyöngéd érzelmekkel, oktalan szülői intézkedés
folytán egy olyan jellemhez köttetik, mely mindennek ellentéte, a mi
szeretetreméltó.

A nő helyzete ékes dialecticával volt feltüntetve, midőn mindenütt
szennyet talál, a hol fényt keres; durva bántalmat szerelem helyett,
ott, hol maga a szerelem is a legdurvább bántalom. Ellentétbe állítva
egy belső világ a környező külvilággal. A nő tapasztalatlansága,
elhagyottsága, a hozzá legközelebb állók ravaszságával, szándékos
gonoszságával. Minden hibának, botlásnak kutfeje egyedül a férj.
Kiszámított, előrekészített cselszövény maga a nő megszökése a háztól. A
férjet terheli a szándékosság gyanuja: több mint gyanu, a
következményekből eredő tapasztalat. Ő maga is örülni látszik annak,
hogy neje megszökött tőle. Az indok minderre teljesen világos. Ez a nő
gazdag hozománya. E körül fordul meg az egész ördögi cselszövény. A férj
az ördög, a nő az angyal.

Kálmán egészen meg volt elégedve védiratával. Alig várhatta Korcza úr
haza jövetelét. Nem ment ő az alatt Katinkához értesítéseket hozni
magának. Mit kérdezősködött volna tőle? Jobban látott ő ily magasból
mindent, mint az saját maga.

(Pedig, barátom, az asszony egyedül az, a mi nem alkalmas madártávlati
panoramának!)

Korcza úr végre haza érkezett. Elmondatott magának mindent Kálmánnal, a
mi távollétében az ügyeket érdeklő történt.

– Hát a Csollánné peréért nem jöttek el?

Kálmán kikerülte, hogy Katinka látogatásáról beszéljen neki, ha nem
kérdezi tőle egyenesen. Csak annyit felelt, hogy a per még itt van.

– Olvasta ön?

– Elolvastam.

– No azt előre mondtam. Hát aztán csinált benne valamit?

– Egy replikát.

– Persze a vádlott mellett?

– Igen is.

– No azt is előre tudhattam. No majd vacsora után elolvassuk.

Este volt az idő, Jutka asszony már hivogatta az urakat vacsorálni.

Kálmánt nagyon kezdte bántani a lelkiismeret, mikor a szakácsné behozta
a levest; bánta már, hogy elhallgatott valamit a principálisa előtt.
Jutka asszony ki fogja azt pletykázni mindjárt.

Persze hogy kipletykázta.

Alig várta, hogy letegye a tálat az asztalra, már kifurta az oldalát a
titok.

– Ugyan sokat vesztett a téns úr, hogy nem volt idehaza. Ugyan volt ám
szép látogatója: a Csollánné nagyságos asszony. Peres dologban jött a
téns úrhoz, aztán én beeresztettem a vizitszobába. No csak tudom tán,
hogy mi az emberség? Aztán behivtam hozzá az ifjú tensurat. Annak
mondott el a mit mondott. Legalább másfélóráig itt volt. Nem tudom én
mit beszélhetett olyan sokat?

Korcza úr nevetett.

– No majd megtudom én mindjárt a replikából, hogy mit beszélhetett!

Kálmán a forró levesre fogta, hogy úgy elveresedett s magában a
Sz.-Gellért tetejére kivánta annak a megfőzőjét.

Korcza úr aztán az egész vacsora alatt válogatott grimászokkal
tekintgetett Kálmánra, a nélkül, hogy egy szóval magyarázta volna, hogy
mit fintorgatja annyit az ábrázatját?

Még csak azt sem tette, hogy megkérdezze, mi hozta hát ide a szép
cliensnőt? A mivel Kálmán ugyan meg is lett volna akadva.

Arra nem számított, hogy egy malitiósus tanú még az óranegyedeket is
kiszámította, melyeken át e találkozás tartott.

A mint a vacsorától fölkeltek, Korcza úr megtömte selmeczi pipáját a jó
véki dohánynyal, mit Bécsben olyan sulyosan nélkülözött s azzal
bőrpamlagján végigheveredve, monda Kálmánnak:

– No, domine fráter, hozza azt a védiratot, s olvassa fel előttem.

Kálmán végig olvasta azt s gyakran nézegetett principálisa arczára,
mintha mondaná neki: «ugy-e, ez nem olyan taplóból faragott száraz
történet, mint a milyen a te replikád abban a perben!»

A principális nyugodtan pöfékelve hallgatá.

Mikor aztán vége volt a felolvasásnak, kifujta a pipájából a tüzet,
kizavarta belőle a pipaszurkálóval a hamut, kicsavarta a szárából a
szopókáját, megfordította a végén a tillanglét s csak azután, hogy
mindezzel készen volt, simitá végig Kálmán fejét, visszafelé borzolva a
haját s azt mondá neki:

– Óh maga poéta!

Kálmán ingerelve volt az által, hogy legjobb tulajdonságát gúnyra
emlegették s elszánta magát, hogy azt védelmezni fogja.

– De hát mi vétke az én védiratomnak az, hogy poéta vagyok?

– Igen nagy vétke, felelt Korcza úr, házi sipkáját homlokára húzva.
Hiszen ha ön ilyen replikát ád be a védencznője mellett, akkor azt a
férjétől menten elválasztják.

Kálmán egyik bámulatból a másikba esett.

– Hát nem az a válóper feladata, hogy a feleket elválasszák?

– Hohohó! De nem ám. Az a feladata alperesi és felperesi ügyvédnek, hogy
clienseiket a törvényszék el ne válassza.

– Soha?

– Egy bizonyos ideig. Addig az ideig semmi esetre se! Akárhogy kivánná
maga a férj, vagy a nő, hogy fel legyen oldva a házasság kötelékei alul,
az alperesi fiskálisnak, éppen úgy, mint a felperesinek, a maga védencze
érdekében, folyton azon kell fáradoznia, hogy a törvényszék
elhatározását megnehezítse, a tárgyalást messzenyujtsa, a kibonyolítást
lehetetlenné tegye.

Kálmán rázta a fejét, mint a ki nem birja felfogni a dolgot.

– Gondolkozzék ön a körülményeken egy kicsit, mondá Korcza úr, ravaszul
behunyva egyik szemét. Nem rég tanuja volt domine fráter annak a
heczcznek, mit azzal a huszárőrnagygyal ketten elkövettünk itten. Nem
jött ön azóta arra a gondolatra, hogy itt a két perlekedő félen kivül
még egy harmadik titkos peres fél is van, a kinek érdekében áll, hogy ez
a per mentül előbb be legyen fejezve? S ez a harmadik mind a kettőnek
közös ellensége.

Kálmán még most sem értett a dologból semmit.

Korcza úr új pipára gyujtott.

– Tehát, domine fráter, tudja meg legelébb is azt, a mit hogy még eddig
nem tudott, az nem a maga hibája. Az ön védencznője egy «præfecta». Ön
tudja, hogy mi az? Egy családnak egyetlen gyermeke; ki, hogy a család
neve fenmaradjon, atyja által, királyi kegyelem útján, s az ország
beleegyezésével mindazon jogokban részesíttetett, a miket törvényeink
szerint egy férfi élvez. Jószágainak önálló birtokosa; nevét a férje
neve előtt viseli, s gyermekei mind a két nevet örökölik. Sátory Katinka
már gyermekkorában tudta azt, hogy ő családjának leendő feje; a törvény
előtt férfi; akárki lesz férje, arra nézve és az egész világra nézve,
úr! Nem úrnő, de úr! így nevelték. Atyja közel rokon, jó barát és
szomszéd birtokos volt Csollán Berti atyjával. Mind a két úr nagy
birtokszerző, földéhes, gazdaságban telhetetlen uraság. Egynek-egynek a
birtoka rámegy negyvenezer holdra. Ez a két úr, hogy roppant birtokaik
még nagyobbak legyenek, azt csinálta ki egymás között, hogy gyermekeiket
eljegyzette egymással. Akkor Csollán Berti huszonöt éves volt, Katinka
pedig öt éves, Berti délczeg, hetyke legény, Katinka vidám, csevegő
gyermek. Azt persze senki sem mondta meg előre a családapáknak, hogy
tizenöt év mulva Berti egy piszkos, cynicus czimborává fog vénülni,
Katinka pedig egy minden gyönyörüségre termett amazon lesz. No úgy tiz
év multával már kezdett valamit sejteni az öreg Sátory István abból,
hogy ezek a nyughatatlan szemek, a miket semmi gouvernante nem képes
ellenőrizni, még elronthatják az ő jószágegyesítő planumát. S ebben a
tekintetben uralkodói kérlelhetetlenséggel járt el. A hogy egy
princesset feláldoznak országos tekinteteknek, összekötve ifjat vénnel,
tüzet a jéggel, azért, hogy két országból egy legyen, oly makacsul
ragaszkodott az apa a megkötött családi frigyhez s erőtette mindenképen
a dolgot. Katinkának igen fiatal korában meg volt mondva, hogy máshoz
nem mehet nőül, mint Bertihez, ahoz pedig okvetetlen hozzá kell mennie.
Katinka pedig ki nem állhatta Bertit soha; a mit nem is lehet neki rossz
néven venni. Ez volt az oka, hogy a szép leány – daczára heves
véralkatának – húsz éves koráig nem akart férjhez menni. Pedig őrzése
ugyancsak sok bajba került. Mikor az atyja haldoklott, odahivatta
magához a leányát s még egyszer tudatta vele, hogy ha ő meghal is,
Bertit kell férjül választania. Megmutatta neki végrendeletét. Az akként
volt szerkesztve, hogy Katinka akkor lépjen minden birtokának független
rendelkezési jogába, a mikor Csollán Bertalan úrral megesküszik. Csollán
Bertalan úrhoz menyasszonyi hozományul roppant mennyiségű ezüstöt,
készpénzt, gulyákat, méneseket, kondákat, juhnyájakat visz a fiú-leány.
De még jobban megvolt kötve a csomó. Az öreg úr tudta azt, hogy van
Szilágyságban, Zsibón egy kis ház egy hold kerttel; a mely kis ház arról
nevezetes, hogy minden esztendőben más gazdája van, illetőleg minden
esztendőben visszakerül egyszer az eredeti gazdájához. Az új vevő soha
sem lakik benne tovább hat hétnél. Ennek a háznak pedig nem az a titka,
hogy kisértetek huhognak benne, hanem az, hogy az erdélyi törvények
szerint hat hét alatt minden protestáns házas felet elválasztanak; hanem
ez idő alatt erdélyi lakosnak, vagy birtokosnak kell a váló félnek
lenni. Tehát a ki komolyan el akar válni, nem kezdi a perét a
magyarországi törvényszékek előtt, hanem megveszi a zsibói kis házat,
benne ül hat hétig; s mikor elválasztották, a régi gazda visszaveszi
tőle egy kis veszteséggel; míg ismét jön egy másik, a ki megveszi hat
hétre jó nyereséggel. Ezt a zsibói ház történetét Sátory is jól ismerte
s azért azt a megkötést tette végrendeletében, hogy ha netalán valamikor
Katinka és Berti törvényesen elválnának, egész szerzemény birtoka
szálljon azonnal János testvérére, a huszár őrnagyra; a præfectának
maradván csupán az elhagyományozhatlan ősi birtok, tizezer forintnyi
jövedelemmel; Berti pedig tartozzék az egész hozományt visszaadni szinte
az őrnagynak. Már most fráter, kezébe kapta ön a gubancznak a fonalát,
ugy-e bár? A házastársak, azon a napon, a melyen megesküdtek, el is
váltak. Az okokat már tudhatja ön a per adataiból. Szabad vitázni a
felől pro és contra, a kettő közül melyik volt a hibásabb? melyik a
bűnös? De e közben itt jön a fejünkre a harmadik. A legjobban érdekelt
fél. Az őrnagy nagybátya ősi vagyonrészét még gárdista korában
elprédálta, s most egész kravátlija széléig úszik az adósságban.
Hitelezői mindenünnen szorongatják. S neki, mint Tantalusnak úszkál a
szája előtt a gazdagság, a kincs, a dynastai nagy birtok. Csak a
válópernek lenne vége. Úgy de a két prókátor, a férjnek és az asszonynak
a prókátora, olyan furfangos két ravasz csont, hogy nem engedi a pört
eldöntésre kerülni, a míg az őrnagy el nem határozza rá magát, hogy
meghaljon. A míg a præfecta el nincs törvényesen választva, addig az
őrnagy a præfecta ellen pört nem indíthat a neki testált vagyon végett,
s ha meghal az őrnagy, a birtokjog róla megint a præfectára száll
vissza. Ebben a circulus vitiosusban keringelünk előre hátra. Mi válni
nem sietünk, az őrnagy meg halni nem siet. Ezért aztán az őrnagy szid
bennünket, mint két tolvajt s fenyeget emberöléssel és császár
haragjával; a mi rajtunk mind nem fog. Érti ön már most a dolgot
gyökeresen?

– Értem.

– Hogy az őrnagynak is igaza van, meg nekünk is?

– Nekünk nincs.

– Nincs? Hadd halljam még egyszer!

– Nékem egészen más felfogásom van erről.

– Igazán?

– Én most is azt állitom, hogy az én védiratom jobb, mint a főnökömé.

– Kutyánszki!

– Én ott kezdeném a pert, hogy megvenném azt a zsibói házat.

– S elválasztatná a dominát hat hét alatt a dominusától s hat hónap
alatt a dominiumától?

– Visszaadnám neki boldogságát.

– Hahhaha! nevetett térdeit verve tenyereivel Korcza úr, no ez szép
prókátornak indult, mondhatom. Hm, hm! No hát hogy annál sikeresebb
legyen a replika, itt adok még önnek egy dokumentumot hozzá. Használja
fel ezt is. Döntő hatása lesz, mondhatom.

Korcza úr erre előkeresett egy levelet iratai közül. Kálmán a Csollán
Berti által Katinkának irt levélre ismert benne. Most már elolvashatá. Ő
róla volt benne szó. A férjet terhelé az a levél.

Kálmán ismét lesütötte szemeit, s visszagondolt az első találkozásra.

– No és aztán, ha készen lesz önnek a replikája: vigye el domine frater
s mutassa meg a szép özvegynek. S ha az azt fogja rá mondani, hogy ez az
ön replikája jobban tetszik neki, mint az enyim, kiveszem a perből a
magam replikáját; helyébe teszem a magáét. Becsületemre mondom.



A CZÁFOLAT.

Kálmán még nem volt húsz éves, midőn első replikáját megirta. Két napja
hiányzott a huszadik évből.

Oh visszahozhatatlan boldogságu napjai a XX-as szám betelésének!

Az öröm, mely büszkeséggé válik; a remény, mely valóvá kezd lenni; az
álom, mely ébrenlétté alakul; midőn azt mondja a férfi: «ma vagyok
először húsz éves!»

(Kivált ha úgy élte világát, hogy nem sietett elébb harmincz éves lenni,
mielőtt húsz évessé lett volna.)

Kálmán ismeretlen vágyaktól hevülve tisztázta le védiratát, melyet a
legmagasztosabb eszméről irt: egy megtámadott nőről, a ki szép, a ki
szenved.

Hogy szép, azt látta; hogy szenved, azt a szive mondá.

Mily reszkető kiváncsisággal indult meg hazulról, mikor a kész védiratot
a szép hölgynek elvitte. Vajjon mit fog rá mondani?

Elszánta magát, hogy szemei közé fog nézni, és megtudja belőlük, minő
hatással voltak indokai? Nagy elszántság kellett ahhoz!

Katinka még mindig ott lakott, hol legelőször fölkereste Kálmán.

A vállzsinóros inas most már nem fogadta azzal a gyanus szemmel, a mivel
első megjelenésekor. Most már divaturacs volt, nem kopott diák.

Sőt az eléje siető komornyik ismerős mosolygással tudatá vele, hogy
úrnője itthon van számára; csak lépjen be a terembe bejelentéstelen.

Kálmán kissé feszengett: talán mégis zavarni találja az úrnőt?

– Ne féljen semmit, csak menjen bátran. Ha egyszer a komornyik
felelősséget vállal értte.

A szép védencznő a boudoirban fogadta a fiatal jogtudóst. Délelőtti
látogatáshoz volt öltözve fehér mousselin köntösben, melynek széles
himzett szegélyei egymásra hajlottak; fején csipke-főkötő, mely alul
angolos fürtök omlottak vállaira szeszélyesen.

A bájos szalma-özvegy sajátságos mulatsággal volt elfoglalva; boudoirja
valódi állatsereglet volt. Ott volt egy szürke papagály, veres
kormánytollakkal; egy rózsaszinű kakadu, piros bóbitával; egy
buzavirágszin kanári madár; egy pitypalatty, egy fehér gerliczepár;
azután az emlősök osztályából: egy házi-menyét, egy csapat fehér egér,
egy pár tengeri-malacz, egy fekete, egy szürke, meg egy veres mókus, egy
bolognei selyemszőrű öleb, egy tüskés sül, meg egy kapuczinus-majom,
azután egy ezüstkigyó, meg geometra-tekenős béka, meg egy leveli-béka,
és nagy számu aranyhalak.

A delnő egész paradicsommal vette körül magát, mint hajdan Éva anyánk a
bűneset előtt. Azokat az állatjait tanítá és etette. A szürke papagály
kapott tejes-kávét, a kakadu gyümölcsöt, a kanári hámozott zabot, a
pitypalatty buzát, a gerlicze tejben főtt kendermagot, a fülemile
hangyatojást, reszelt sárgarépával s vagdalt kemény tojással, a menyét
mogyorót, az egérkék főtt tengerit, a szürke mókus gesztenyét, a veres
mókus almát, a majom evett mindenből, a mit a többieknek adtak, az öleb
válogatós volt, fitymált mindent, a sül pedig tejet ivott s a kigyóval
és tekenőczczel vitatkozott kedvencz étele fölött; a leveli békának
legyeket kellett hordani: az ezzel élt.

A papagály tanult emberi szavakat mondani, a fürj énekelni, a menyét
fonni, a kis kutya szolgálni, a mókus játszani, a sül és a teknöncz
viaskodni, a béka időt jósolni, a majom tudott mindent.

És ez a sok fenevad mind szabadon járt, kelt, mászott, repült a
szobában. A szép asszonyt mulattatta ez nagyon.

– Ah! kiálta, midőn a belépőt meglátta, eléje szaladva vidáman; mintha
csak ez az egy hiányzott volna még a paradicsomból. Valahára eljött!

Madár, barom erre az egy perczre szétfutott a szoba minden szegletébe.

– El voltam ez ideig foglalva a védirattal. Menté magát Kálmán.

– Talán már készen is van? Szólt csodálkozástól összecsapva kezeit a
szép hölgy.

– Elhoztam, hogy nagyságod birálata alá bocsássam művemet.

– Ah! az nagyon szép. Az is diákúl van?

– Nem. Ezt magyarúl irtam.

– Jó, jó. Úgy is megértem.

(Az «úgy is» magyarázatául fel kell fedeznünk, hogy Katinka és Kálmán
között a társalgás rendesen németűl folyt. A magyar nyelvet az úrhölgyek
azon időben csak a paraszt cselédek irányában használák; a salonok
nyelve német volt általánosan, s egy magyar úrnőt magyarúl szólítani meg
egyértelmű lett volna azzal, mintha valaki az úrasszonyt szolgálónak
nézné el, s a legdurvább gorombaságok közé számíttatott.)

Hanem hát, ha kénytelen lesz vele, magyarúl is csak megérti.

Katinka helyet mutatott Kálmánnak a mozaikkal kirakott asztal mellett,
melyet óriási virágcserép diszített, s maga letelepedett hozzá a
kerevetre.

Kálmán egy költő ihletével s egy jogtudós komolyságával bontá ki a
védiratot s hozzáfogott annak előadásához.

No, szép kis előadás volt!

A gerliczepár belekukurúzott, a fürj közbe pitypalattyolt; a kanári
annál jobban visított, mentül nagyobb hangott hallott. A majom
mogyoróhéjakat hajigált az iratára; a két mókus az egyik pantalonszárán
felszaladt, a másikon leszaladt; a menyét nekiállt az egyik topánka
szalagjának s azt kezdte kioldozgatni; a sül meg a teknöncz bukfenczet
hánytak a szőnyegen; s utoljára a szürke papagáj odarepült a karszéke
támlájára s nagy bölcsen mondogatá az ő magas röptű költői phrázisaira a
maga észrevételeit:

«Schau, schau!»

De hisz így lehetetlen kivánni, hogy hatása legyen a felolvasott
replikának, ha még olyan szép és remek is az egész.

A delnő hasztalan akart rendet tartani a paradicsomkertben; ha egyik
konfidenskedőt elkergette, jött a másik, s mikor azt akarta mutatni,
hogy mindjárt megharagszik rájuk, azt nyerte vele, hogy még a bologneser
is elkezdett ugatni.

Másként kellett segíteni a dolgon.

– Ugyan jöjjön, üljön ide mellém a pamlagra.

Akkor aztán, hogy mellette ült Kálmán, jobban meg tudta őt óvni az
alkalmatlankodóktól; elfogdosta egyenkint a rákapaszkodó állatocskákat s
mind összeszedte az ölébe. A szürke kajdacsot is elfogta lábánál fogva s
odahelyezte a vállára.

A papagáj azonban föltette magában, hogy ezt a pöresetet alaposan fogja
tanulmányozni, s miután több rendbeli közbeszólásokkal nem sikerült a
felolvasót félbeszakítania, végre gyöngéd, könyörgő hangon szólítá meg:
«Kálmán!»

A fiatal ember megdöbbenve tekinte fel, mikor ez a szárnyasállat nevén
szólitá.

A szép hölgy naiv zavarral csitítá a görbe orrú lidérczet, ráütve finom
mutatóujjával annak ostoba csőrére.

– Hallgat, maga szemtelen!

A papagáj aztán megneheztelt, s elrepült az ablakfüggönyfára.

Legalább Kálmán olvashatta háborítlanúl a replikája végét.

Ez volt a java.

Itt irta le a birák tudomására védencznője jellemét, szivvilágát,
ártatlan kedélyét, szenvedéseit. Itt volt az igazi költő.

A szép asszony, hogy jobban érthesse a felolvasottakat, oda hajolt
föléje; tán hogy az irásba láthasson; karját Kálmán háta mögé tette a
kerevet támlájára. Kálmán érzé az arczára hulló fürtök villanyos
érintését s vállával hallotta a hölgy szivének dobogását.

A fölolvasás végén egészen elragadta a Pegazus. Annyira érzette, a mit
irt, hogy maga is könyezett bele. Remekelt.

A szép hölgy karja még mindig ott volt a válla körül.

Ekkor aztán feltekinte rá, s a szemébe nézett, hogy megtudja tőle a
birálatot.

Katinka szemei is ő rajta függtek: a vétkező szép szemek!

A kérdés ez volt: «nos, mit szólsz hozzá, hogy ily tisztának, ily
ártatlannak, ily angyalnak irtalak le?»

– Ez igen szép, nagyon szép, gyönyörű mind; hanem…

Következett a czáfolat.

A czáfolatot ajk mondta ajknak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Kálmán ezen a napon lett húsz éves. Mikor az álom ébrenlétté válik.

Főnökével csak ebéd fölött találkozott. Nagyon gondolkozónak tünt fel.

Korcza úr pedig a szokottnál is szatirikusabb kedvében volt.

– Nos? hát? mit szólt a szép asszony a replikához? kérdezé Kálmántól, ki
maga nem hozta elő a tárgyat.

Kálmán nagyon el volt foglalva azzal, hogy valami húsfélét igen apróra
eldaraboljon, a mit aztán nem evett meg.

– Azt mondta, hogy igen szép…

– No, az természetes. És egyebet semmit sem mondott a replikára?

– Azt mondta rá, hogy nagyon szép.

Korcza úr, fél szemét behunyva, gonoszul sandított a másikkal Kálmánra.

– Én pedig tudom, hogy mondott még rá valamit.

Kálmán úgy tett, mint a kinek semmi sem fekszik most annyira a szivén,
mint a hónapos retket meghámozni.

Korcza úr magában nevetett.

– Én is le szoktam a reteknek a zöldjét vágni a héjával, hanem én nem
eszem meg a zöld levelét; szurdalódék tovább.

Kálmán pedig nem akarta magát engedni, hogy a szórakozottságot
kiderítsék felőle. Merész volt, mint egy vallatott rab.

– Én a zöldjét szeretem.

– Jó is az, mondá Korcza úr, jó hűsítő. Én ide szoktam ragasztani a
halántékomra, úgy kiszíja a forróságot.

Azzal két reteknek a zöldjét a levágott héj lapjával a két halántékához
ragasztotta; olyan volt velük, mint egy kis ördög, a kinek zöldleveles
szarvai vannak.

– Hát azt mondom én magának, Kálmán öcsém, hogy az a szép asszony
mondott még valamit arra a replikára. Azt mondta magának, hogy: mind az
igen szép, hanem hanem «nem igaz!»

Kálmán földre ejté a villáját, a mi igen jó alkalom volt rá nézve egy
perczre az asztal alá eltünhetni. Mire felszínre került, merész volt,
mint egy vallatott rab.

– Nem mondta azt.

– Nem mondta? ismétlé Korcza úr, különös hangsúlyt adva az utóbbi
szónak. Azért nem szükség borssal enni a paradicsommártást.

– Én így szeretem.

– Hát jól van.

A következő ételig békét hagyott a fiatal embernek. Sietve ettek mind a
ketten, mintha egymást kergetnék. Kálmán szaladt elől. De Korcza úr
mégis utólérte, mikor inni akart.

– Kérem, ez az én poharam!

Korcza urat pokoli kedvre deríté az, hogy Kálmán a saját poharát sem
ismeri már.

– No hát, domine fráter! szólt fogpiszkálóját fogai közé dugva, e
szerint az ön replikáját fogjuk az enyim helyett betenni a perbe.

Kálmán most már ijedten tekinte fel rá.

– Ahán! mondá Korcza úr, egyet intve homlokával, s oda könyökölt az
asztalra, azzal a két zöldlevelű szarvval mintegy syllogismus cornutusba
szorítva a frátert, míg a fogpiszkálóval, mint valami kigyófulánkkal
fenyegette.

– Ahán! No, már most lássuk, melyik vergődik önben tulsúlyra, a
prókátor-e, vagy a poéta?

– Nem értem a kérdést.

– Dehogy nem. A poéta azt mondja: én védelmezem ez ügyet, mert meg
vagyok felőle győződve, hogy a vádlott ártatlan; védelmem tüzes,
ragyogó, meggyőző lesz. Ekkor jön a prókátor, s ez azt mondja: a
poétának nincs igaza; én tudom jól, hogy a vádlott nem az, kinek ő
bemutatja; de mert a védelem a védenczre nézve czélszerű, mert igen szép
és ragyogó; tehát én beigtatom azt, a mit a poéta szerkesztett. Ezt
mondja a prókátor. Már most hát mit mond maga, domine fráter?

Kálmán igen könnyű szerrel akarta magát kivágni a dilemmából.

– Ejh! hisz az egész csak jogászi stylusgyakorlat volt tőlem, semmi
egyéb.

– Áh! kiálta Korcza úr, csak jogászi stylusgyakorlat? Csak
scriptoristica? No, már ezt szeretem! Tehát csak studium volt. Csak
exercitium. Az már más. No lássa, az ilyen igyekező fiatal embert
szeretem, a ki a kötelességén túl is studiumot fordít a maga szakmájára.
Már most legyen olyan jó, tranchirozza fel azt a kappant.

A míg a kappant szétszeldelte Kálmán, addig csak békét hagyott neki
Korcza úr, a kappan érdekében; hanem a mint azzal elkészült, nem volt
számára többé irgalom.

– Hát lássa! Ez magától igen szép igyekezet, hogy ilyesmiben gyakorolja
magát. Már most én azt tanácsolnám magának, hogy a studium
tökéletesítése tekintetéből, most állítsa magát az ellenkező szempontra
s irja meg a vádló ügyvéd replikáját.

– Nos, miért ne? szólt hetvenkedő készséggel Kálmán. Azt is
megkisérthetem.

– Mert az ilyenekben élesedik az ügyvédnek az elméje. Ez épen olyan
tanulmány, mint a sakkjáték. A jó játékosnak nem csak a saját tervét
kell átgondolnia, hanem ugyanakkor azt is ki kell főznie, hogy mit
csinálna most, ha az ellenfél volna?

Kálmán már azt hitte, hogy egészen abstract térre vonul át az értekezés,
ott aztán tág a tér: lehet futni.

– Majd megkisértem.

– No, és hogy annál nagyobb erővel foghasson hozzá: majd szolgáltatok én
az ön kezébe egy hatalmas okiratot, a mi az ellenfél ügyvéde kezében
kegyetlen fegyver volna. Én természetesen nem adom oda neki; hanem ön
használja fel azt a maga jogászi stylusgyakorlatához. Majd meglátom, mit
tud akkor, a mikor nem lehet poétázni, nem lehet ideálizálni, hanem egy
szép asszonyt kegyelem nélkül convincálni a feladat.

Kálmán kiváncsivá volt téve.

Ebéd végeztével elkisérte főnökét az irodába. Ott Korcza úr szekrénye
zárt fiókjából előkeresett egy levelet, s odanyújtá neki.

Kálmán a levél külsejéről ráismert arra. Ugyanazon levél volt az, melyet
Katinka Kálmán által küldött Korcza úrnak.

– Ime, ez Csollánné asszony levele, szólt Korcza úr: most vesse ön egybe
azt a kettőt. Azt, a melyet Csollán Berti küldött ön által a nejének, s
aztán ezt a másikat, a mit a nő küldött ön által nekem. Akkor aztán
megtalálja ön a punctum salienst.

Gondolt-e arra Korcza úr, hogy mit cselekszik, mikor Katinka levelét,
Csollán Berti levelével összeolvasásra Kálmán kezébe adja? Tréfának
vette-e a dolgot, a mely által utóljára is a fiatal emberrel nem
történik valami szerencsétlenség? (Elég ideje van még rá, hogy a feje
lágyja benőjön.) Próbára akarta-e őt tenni? Vagy valami ravasz
messzenéző szándéka volt vele? Valamit közbe akart ejteni, a mi a
nevezetes pör bonyodalmait nevelje? Ezekre felelni mostan korán volna.
Hanem azt mindjárt előre megmondhatjuk, hogy Kálmán nem csak az ellenfél
ügyvédi actióját nem készítette el, sőt e napon túl Korcza úrnak más
dolgait sem végezte; az körmölhetett maga; ha pedig egyszer, kivánságból
bekaphatta Kálmánt az irodába, hogy valamit lemásoltasson vele, az oly
hibásan lett elvégezve, hogy Korcza úr irhatta újra maga.



AZ ELSŐ INTÉS.

Régi monda, hogy egy sok leányos apának az volt az első kérdése a kérőbe
jövő ifjuhoz: «volt-e már uram öcsém korhely?» Ha e furcsa
interpellatióra az illető neheztelő visszautasítással viszonza: «dehogy
voltam!» az apa így szólt: «akkor ezután lesz ön korhely!» s nem adta
neki a leányát. Hanem ha a fiatal kérő egészen őszintén vállat vont s
bevallá, hogy bíz ő élte világát, akkor szóba állt vele, s engedte a
házasságról beszélni.

Az a hit, hogy minden embernek ki kell járni egyszer a bolondját. A ki
nem végzi el hajasan, arra majd rákerül a sor kopaszan.

Ez a nézete volt Jenőyné öregasszonyságnak is. Restelte nagyon, hogy a
Béni negyvenöt esztendős koráig ilyen alamuszi; bizonyosan az ötvenes
években jön rá a szeleburdiság korszaka. Szinte örült neki, mikor
tudomására jött, hogy Kálmán unokája elkezd egy idő óta korhely lenni.

Ha Korcza úr meg nem irta volna is, megirta az egymás után jelentkező
sok apró hitelező.

Most már nem lehetett Kálmán ellen panasza.

Nem poétázott többé, nem komédiázott, nem pajtáskodott rongyos
emberekkel, gavallér lett. A dolgot hagyta másnak, mintha kicserélték
volna. Nap-hosszant a szép asszony után volt, azt kisérte a
tánczvigalmakba, estélyekre, azt őrizte a szinházban. (Csak német
szinház volt a világon.)

Ha irt nagyanyjának, most már nem volt olyan kevés szavú, beszédes lett;
leirta, minő mulatságokon, minő előkelő uraságokkal ismerkedett meg,
minő fényes úrhölgyekkel mulatott. Ez az igazi út a magasra! Többet ér a
nagybefolyású urakkal per tu lenni, a magas úrhölgyek által
pártfogoltatni, mint az egész bibliothécát a fejébe szedni.

Az öreg asszonyság a legjobb kedvvel fizeté ki Kálmán adósságait. Jobb
most, mint később.

Azt is megtudta, hogy Kálmán egy szép hölgynek udvarol. Szerencse, hogy
nem veheti el. Így majd elmúlik az magától.

Korcza úr is hagyta a fiatalságot a szelek mentében repülni s egy idő
óta nem bizott rá olyan dolgot, minél mulhatatlanul megkivántatott az,
hogy el ne legyen felejtve. Szerencsére nyári időszak volt s olyankor
kevés az irodai teendő. Ha úriszékre kellett is eltávozni a városból,
egyedül ment a hajdúval. Ilyenkor aztán a gazdasszonynak volt drága
dolga, mert Kálmánt napestig nem látta; azt tehette a konyhapénzzel, a
mit akart.

Kálmán holdjává szegődött a ragyogó csillagnak; az volt az ő Vénusa.
Tőle kölcsönözte világosságát; ha az elfordult tőle, sötéten maradt.

Úgy őrzötte, úgy féltette titkát, és a mellett olyan vak volt, hogy nem
vette észre, hogy azt a titkot csak az nem tudja, a ki kettőjüket soha
sem látta.

Bálban soha sem tánczolt vele, szinházban soha nem mutatta magát Katinka
páholyában; hanem aztán oda volt hozzá lánczolva szemének örök
visszasugárzásával; tán ha egy férfi kettőjük között elhaladt, éreznie
kellett a villanyütést, melyet a megszakított villanyfolyam okozott, s
szükségképen észrevennie az eleven Volta-oszlopot.

És midőn közelében lehetett, nem féltve titkát a világ szemétől; minő
forró napjai az első örömnek! Az ifjui remegés, hogy hátha megsérti őt
imádatával! A bocsánatkérő boldogság. Mint a ki a sorstól egy
mérhetetlen kincset kapott s aztán nem meri azt egyszerre elfogadni,
csak fillérenkint kéreget ki belőle.

Mikor a szép hölgy, kerevetén végig nyúlva, ő pedig lábainál ülve, abban
az olympi gyönyörben részesítik egymást, hogy Kálmán regényt olvasott
Katinka előtt, az pedig hallgatta.

Persze, német regényt. Hol vette volna a magyart? Talán «Erbiát.»
Csokonai, Gvadányi, csak férfiaknak való olvasmányok.

Tehát Kálmán áldotta a németeket, a miért módot szolgáltatnak egy fiatal
ábrándozónak, hogy a világ végeig mindennap olvashasson fel valamit a
maga hölgyének.

S e közben tapasztalá, hogy a hölgy jobban szereti őt még a papagályánál
is. Különben e papagály iránt csak hálát kellett éreznie, mert az
mindennap ezzel a szóval fogadta: Kedves Kálmán! a mire nem taníthatta
őt más, mint Katinka maga. Ez vigyázatlanság! Hátha megtudja az
ellenfél? A szent szék be fogja követelni a papagályt s annak a
tanúvallomását protocollumba veszi! (A mint hogy ez eset meg is történt
valami huszonöt évvel később a haditörvényszéken, mely egy papagályt
forma szerint kivallatott a gazdája ellen; s csak a papagály makacs
hallgatásán múlt, hogy vallomása gazdájának fejébe nem került.)

Hanem az az örökös félelem, tartózkodás; az a féltése a lopott
kincseknek elviselhetetlen kezd lenni utoljára.

Kálmánnak annyiszor nyelve hegyén volt már, hogy elmondja Katinkának azt
a zsibói ház történetét. De nem érzett elég erőt soha, hogy így szóljon
neki:

«Vesd el magadtól ezt a pompás házat; nézd: itt az én szivem a helyett,
lakjál abban!»

Pedig abban a sok jeles regényben, a miket előtte felolvas, akárhány
eset fordul elő ehhez hasonló.

Hogy az ember megvásárolja a boldogságát a vagyonával.

Aztán nem kincs-e maga a férfi, a ki azt mondja?

Az egész világ az övé: annyit foglalhat el belőle, a mennyit akar. Nőhet
olyan nagyra, a meddig az ég tart. S prózában olvasva is bir elég
becscsel. Van egy gazdag nagyanyja, a kit örökölni fog.

Elég buzdító oka lehetne rá, hogy az eladó ház történetét ott Zsibón
megmagyarázza neki.

És aztán ne legyen többé okunk félni a boldogságtól.

Hanem a míg egyik napról a másikra halogatta e merész felvilágosítást,
egyszer a szép hölgy lepte meg őt ezzel a szóval:

– Tudja ön, mit gondoltam? Mához egy hétre elutazom Ostendebe, fürdőkbe.

Kálmán úgy érezte, mintha a fejét beléütötte volna a plafondba.

– Milyen szép volna ha ön is elkisérne oda, szólt a hölgy, lágy bársony
kezével Kálmán mutatóujját megszorítva. Távol minden ismerős arcztól;
nem kisérve leskelődő tekintetektől szabadon járhatnánk az ég alatt, a
tengerparton, kar karba öltve s úsznánk ugyanabban a hullámban.

Kálmán már úszott.

– Én elmegyek önnel Ostendebe.

– Úgy-e bár? Óh be kedves! kaczagott Katinka és nyakába borult. Együtt
fogunk utazni. Én már kigondoltam, ön mint titkárom jön velem.

Itt már ismét Kálmán büszkesége volt érintve.

– Nem, asszonyom, ha első találkozásunkor nem fogadtam el ezt az állást:
ma sem fogadom el. Én mint egyenrangú ember akarom magamat tekintetni.

Katinka kaczagott. Ez tetszett neki.

– De hisz az nagyon sok pénzbe kerül.

– Az az én gondom.

A kevély ördög!

A szép hölgy hagyta futni a vadat ezzel az oldalába lőtt nyillal.

Kálmán ki volt forgatva minden sphærájából.

A legutolsó cseppecskéjét józan eszének is elmosta az a hullám, melyben
együtt úsznak a syrének és a vizbefuló szerelmesek.

Legelső bolondsága volt: Katinkának megirni levélben a zsibói ház
történetét.

Második meg az volt, hogy elhatározta rá magát, hogy azon eszközhöz fog
folyamodni, a mit rajta kívül sok mások elég jól ismernek és használnak
már. Felkeresi Kalendert.

Ez a Kalender pedig nem valami százesztendős naptár, melyben igen bölcs
gazdasági tanácsok s beteljesülő időjóslatok foglaltatnak, hanem egy
jeles tőzsér, a ki előkelő családok ifjait (és véneit is) ki szokta
segíteni a bajból. Hogy miként? azt mindjárt meglátjuk.

Kalender úrat milliomosnak nevezik.

Hogyan lesz az ember milliomossá?

Annál nincs egyszerűbb mesterség a világon.

Ha azt én mondanám, mindenki kinevetne vele. Úgyde nem én mondtam, hanem
Széchenyi István, az a csodálatos ember, a ki egy pisztolylövéstől nem
halt meg, hanem feltámadt s örökkön él.

Tehát Széchenyi István mondta azt, hogy semmi sem könnyebb mesterség,
mint milliomossá lenni. Nem kell hozzá egyéb, mint három szoba.

A középső szobában ül az a valaki, a kiről prædestinálva van, hogy
milliomossá legyen. Mikor a jobboldali szobába kihivják: ott vár reá egy
hollandi, vagy belgiumi bankár. Panaszkodik neki, hogy nem tudja a
pénzét hova elhelyezni. Az otthoni bankok két perczentet fizetnek. Így
nem lehet megélni. A mi emberünk száraz képet fintorít a panaszokhoz.
Bíz itt Magyarországon pedig nehéz a pénzt elhelyezni. Bizonytalanok a
birtokviszonyok, a pörlekedés nehéz, szigorú törvények meghatározzák a 6
százalékos kamatlábat, végre nagy számítások után megegyezik a
hollandussal, hogy egy pár milliót elfogad tőle négy perczentnyi
kamatfizetéssel. Azt viszi a közép szobájába. Ekkor koczogtatnak a
baloldali szoba-ajtón. Jön egy magyar földes úr. Hüh, be izzad az
üstöke. Harmincz lépésnyiről meglátszik az arczán, hogy meg van
szorulva. Elmondja: hogy pénz kellene neki igen rövid időre. Tízszeres
biztosítékot nyujt. Előnyös szerzemény kinálkozik számára. Vagy pedig
építésbe fogott. Vagy a jószágát akarja felszerelni. Az igazi helyét a
pénznek dehogy mondaná meg. Azt pedig a mi emberünk hogy ne tudná? A mi
emberünk begombolja magát, fanyalogva válaszol, hogy a pénz most igen
szűk s igen nagy az ára. Oh, azt a földes úr igen jól tudja, kész is
valamivel nagyobb kamatot fizetni a törvényesnél: az igen természetes
dolog. Végre aztán megegyeznek tisztességes harmincz perczentes
kamatban. A mi emberünk átmegy a középső szobájába, kihozza a pénzt,
megirják a szerződést s minden rendben van.

Így lesz az ember milliomossá.

Eddig a nagy ember adomája.

Hanem fenmarad ám egy nehézség! Azt természetesen nem lehet kiirni a
kötelezvénybe, hogy 30-as kamat fizettetik utána, mert az által a
hitelező a tőkéjét veszítené el; ezen csak úgy lehet segíteni, hogy a
kötelezvénybe akkora tőkét irnak be, mely a kölcsönadottat ötszörösen
meghaladja. Ez igen egyszerű calculus. A kötelezvényeken azonban két
tanúnak is kell lenni, (még akkor váltótörvény nem volt Magyarországon)
s azoknak hittel be kell bizonyítani, hogy látták a pénz lefizetését a
kötelezvényben megirt magasságig. Ez, hogy megyen végbe?

Mindjárt meglátjuk.

A baloldali szoba ajtaján koczogtatnak. Gavallér jő Kalender úrhoz.

– Ah Jenőy úr, hozta Isten!

Oh Kalender úr ismer minden főt, mely az aranyozott ifjuság gőzkörében
egyszer megjelent. Pontos tudomásai vannak minden fiatal embernek
szenvedélyeiről, bohóságairól, remélt örökségéről; mikor látja őket
lovagolni, kocsikázni az utczán: ő tudja, hova vágtatnak?

Eltudná előre mondani Kálmánnak, miért jött? Mennyi pénz kell neki? Mire
akarja elprédálni? Mit gondol a visszafizetésről?

Kálmán szorongva foglal helyet a tőzsérrel szemben.

Nagy munka az első ezer forintot kölcsön kérni! Ezer forintot, mikor még
az ember ezer krajczárt sem tud munkával keresni.

– Uram: szól vizbehaló hangon. Nekem szükségem volna pénzre.

– Sok pénzre?

– Nagyon sokra. Kellene ezer forint.

– Az nem sok, szólt Kalender úr egész atyai biztató hangon.

– Annyira volna szükségem, folytatá Kálmán, neki bátorodva; őszinte
fogok lenni. Nekem ez a pénz utazásra kellene. Nagyanyám gazdag; de e
czélra nem ád. Nem érti, hogy mi szüksége van egy fiatal embernek a
külföldet megismerni.

– Én értem, mondá Kalender úr, s még nem is mosolygott hozzá, pedig ő
már tudta, hogy mi szüksége van Kálmánnak a külföldön tapasztalatokat
szerezni?

– Én még csak húsz éves vagyok; négy év múlva leszek teljes korú. Addig
semmivel nem rendelkezem. Akkor megfizetek, hamarább nem. Ön
felszámíthatja nekem, mit koczkáztat nálam, ha addig meg találok halni.
De ha élve maradok, bizonyosan megfizetek.

– Jól van, mondá Kalender úr. Én szoktam ilyen koczkáztatásokba vágni.
Én merek önnek arra a szakállára kölcsönözni, a mi még csak azután fog
kinőni. Nem is ezer forintot; hanem tízezeret.

Kálmán maga is megijedt ettől a szótól.

– De uram, én nem kivánok olyan sokat.

– Én pedig nem adok kevesebbet. Én ismerem önnek a viszonyait. Van nálam
tízezer forintig hitele. Több nincs. Előre megmondom. Nem akarom, hogy
ön tízszer jőjjön hozzám; egyszerre ki akarom adni, a mennyivel
megemberelem. S aztán én rám többet ne járjon.

Kálmán furcsa tréfás embernek találta Kalender urat. A sok pénz
biztatása elszédítette fejét.

– Hát jól van, mondá, de a fogai vaczogtak, s tagadták, hogy jól van;
fölveszem a tíz ezer forintot.

– Átadjam mindjárt?

– Nem bánom.

Kalender úr átment a középső szobájába s onnan egy nagy aczél-lakatra
járó tárczával tért vissza.

– Tehát legelőbb is leszámlálom ön elé az összeget; azután megirjuk a
kötelezvényt; hatos kamattal. Én többet nem veszek. Az irnokom és
könyvvivőm előttemezik, mint tanúk, a kik előtt ön az összeget még
egyszer meg fogja számlálni, hogy élő szemmel lássák.

Kálmánnak a szemei kápráztak, mikor azokat a rekeszeket meglátta nyilni
a záros tárczában, mik a mesés kincseket rejték magukban. Kalender úr
három nagy csomagot lökött ki belőlük, közönyösen.

– Ez a csomag itt ezer forintot tesz öt forintos bankjegyekben.

– Ha ön megszámlálta, én megnyugszom benne, szólt Kálmán gavalléros
nagylelkűséggel.

– De kérem: megszámláljuk. Pénzt olvasatlan nem szabad elfogadni.

Kalender úr kényszeríté Kálmánt, hogy egyenkint szedje sorba reszkető
kezekkel mind a kétszáz darab bankjegyet.

Kálmánnak megizzadt a homloka ebben a munkában.

– Ez a második csomag szinte ezer forint sorsjegyekben.

– Sorsjegyekben? Hát mit csináljak én sorsjegyekkel. Soha életemben sem
lutriztam.

– Az igen egyszerű dolog. Elviszi ön a legelső pénzváltóhoz; s az igen
csekély rabattért beváltja önnek kész pénzre. Tessék megszámlálni.

– Soha se számlálom én, szólt Kálmán boszúsan; most már jól értve, hogy
a második ezer forinton legalább húsz százalékot kell vesztenie.

Kalender úr hát nem is erőtette.

Felmarkolta a harmadik csomagot.

– És itt van azután további nyolcz ezer forint.

– Hát ezek micsodák? Kérdé rámeresztve a szemeit Kálmán.

– «Értékpapirok,» biztositá őt. Hadik-féle partiálisok.

Kálmán mérgében elnevette magát.

– Uram, ne tartson engem bolonddá. Magam is akták között nevekedtem fel.
Tudom, mik azok a Hadik-partiálisok. A nagy uradalom, melyre ki voltak
bocsátva, csőd alá került; ötven esztendeig nem lesz a pörnek vége s a
részvényeket senki sem váltja be. Ön ezeket a drága értékpapirokat
valahol font számra vette meg egy antiquariusnál. Ez a nyolczezer forint
megér nyolcz garast, többet nem.

Kalender úr is nevetett. Csunya feketefogu nevetés volt.

– Ön elmés fiatal ember! De hát arra nem gondolt ön, hogy ennek a
valóságos két ezer forintnak ráadás is kell. «Czuwág», mint a mészárosok
mondják. Egy kis csont és mócsing a húshoz, hogy kiüsse a fontot.

Most értette már Kálmán a dolgot. Kalender úrnak a szobája csakugyan
tele volt olyan kárbaveszett értékpapirokkal, miket tized, huszad árban,
papiros értékben elkótyavetyéltek. Ezeket aztán arra szokta használni,
hogy mikor jött valami tékozló fiú pénzt felvenni, négy ötödrészben
szolgált neki ilyen jó «mócsing»-gal; a két tanu, ki a kötelezvényt
aláirta, egész jó lélekkel bizonyíthatá, hogy az átvett összeg annyi
volt; a hitelező is megesküdhetett rá, s még maga az adós sem
tagadhatta.

Kálmán szépen vette a kalapját s azt mondta, hogy köszöni alássan a
barátságot.

– Mondtam, uram, hogy ezer forintot kérek. «Ezt» a tízezer forintot nem
használhatom.

Kalender úr ismét nevetett; nem volt megsértve, visszahányta a nagy
tárczába a csomagait.

– Tehát ezuttal nem egyezhettünk meg; szólt szivélyes nyájassággal a
távozóhoz. Egyébiránt mindenkor szolgálatjára állok.

– Köszönöm.

Kálmán bizony nagyon kedvetlenül ment el a tőzsértől. Olyan naiv volt,
hogy még neheztelni valót is talált az ajánlatban.

Föltenni róla, hogy ő ilyen könnyelmű ember! Tékozló fiú!

Valami tervet főzött ki agyában. A mi vágyait is kielégítse, az
eszközöket is megszerezze hozzá.

Csak két nővel kellene boldogulnia: Katinkával és az öreganyjával.

Óh te nagy poéta!

Az egy tőzsérrel nem birtál boldogulni, s majd, azt hiszed, hogy két
asszonyon kifogsz.

Egyenesen Katinkához ment. Már fél nap óta nem látta. Nagy idő!

Szabad bejárata volt már hozzá minden időben; számára soha sem volt a
delnő se beteg, se távol, se piperénél. Nem is szokta már kérdezni az
inast, hogy bemehet-e?

Hanem a mint a lovagvesszejét az előszobában letette az asztalra, úgy
látta, hogy ott már fekszik valami. Egy másik lovagvessző.

«Hm. Ez bizony egy lovagvessző, monda magában. No hát legyen kettő!»

S azzal a magáét keresztbe tette rája.

Már a szalonba áthallotta csengeni Katinka kaczagását. Olyan
gyönyörteljes hang volt az, mint a fülemile csattogása! Magában senki
sem kaczag.

Mikor benyitott a szobájába, Katinka a kereveten ült, két kezét feje
fölé téve s úgy kaczagott, karjaira hajtva fürtös szép fejét; a lábainál
pedig, a furcsa kis rococo székben ült báró Bálvándy.

Ugyanabban a kis furcsa székben, a melyben Kálmán szokott mindennap
felolvasni a szép hölgy előtt.

A báró valami tréfás világi eseményt regélhetett az úrhölgynek, a minek
az olyan nagyon kaczagott.

Kálmán eddig azt hitte, hogy a szép hölgy csak olyankor tud ilyen szépen
kaczagni, mikor ő mesél neki valamit.

A mint őt meglátták, a szép hölgy azért nem szakította félbe kaczagását,
hanem Bálvándy felugrott helyéről s baráti öleléssel szaladt Kálmán elé.

«Servus pajtás!»

Kálmán ezt egy kicsit furcsának találta. Mi szükség és mi illem egy
idegen helyen egy harmadik embernek egy vendégül belépőt ily
familiariter fogadni?

Hát még azután mi szükség annak a harmadik embernek abba a kis guggolóba
visszaülni, a melyben ez az idegen ember szokott otthon lenni?

A harmadik ember észrevette, hogy ez a második ember nagyon szeretné
megtudni, hogy az első ember min nevetett olyan nagyot?

Mindjárt bocsátott közre egy vidám anekdotát.

– Épen most mesélem ő nagyságának a legutóbbi látogatásunkat, a mi közös
barátunknál, Bertók úrnál. A legutóbbi tréfa óta úgy megharagudott
minden jó pajtására, hogy bezárkózott a kastélyába, senkinek ki nem
nyitotta az ajtót, sőt még az ablakait is berakatta téglával félig. Mi
aztán valami tíz vidám czimborával elmentünk hozzá látogatni. Hogy
csaljuk ki az odujából? Épen délutáni álmát alhatta. A kastélya fölött
van egy domb, azon van egy szélmalom. Láthattad Kálmán mikor ott jártál.
A malom előtt volt egy felállított új malomkő, eléje téve egy gerenda,
hogy le ne guruljon; mi a malomkövet szépen neki irányoztuk a kastélynak
s aztán elvettük a gerendát. Nosza az elszabadult malomkő rohant alá,
mint a lavina s olyat ütött a kastély oldalán, hogy annak minden
porczikája megmozdult. Berti azt hitte, hogy a föld esett ki a sarkából
s hajadonfőtt szaladt ki az udvarra. Akkor aztán szép nyájasan eléje
mentünk levett kalappal: «alázatos szolgája! Csak egy kicsit be akartunk
kopogtatni, hogy itthon van-e a gazda?»

Kálmán Katinka arczára figyelt. Nevetett biz az elhagyott férje
anekdotáin is, de csak nem olyan nevetés volt az, mint az elébbeni.

A fiatal jogtudós irigységből valami komoly tárgyra akarta átvinni a
beszédet. Észrevette, hogy Bálvándy fekete keztyüt visel.

– Kit gyászolsz? Valakid meghalt?

E tragikus kérdéssel vélte az általános jó kedvet elronthatni.

Azzal járta csak meg.

Interpellátiójára Bálvándy arcza egyszerre komoly vonásokra nyult meg,
szájszegleteit lehúzta, szemeivel siránk pillongást mutatott, azután
elővette fehér zsebkendőjét s annak szegleteivel megtörülgetve szemét,
reszkető gyászhangon rebegé.

– Szegény nagynéném halt meg. Rám hagyta a kordiczai uradalmát; Isten
nyugosztalja meg szegényt.

Katinka felkaczagott e parodián. Most már aztán úgy nevetett, mint az
imént. Oly bohókás is volt ez a Bálvándy, mikor a gyermekes szepegést
mimelte.

– Épen arra kértem most ő nagyságát, hogy mához egy hétre a boldogultnak
requiemén több régi tisztelőivel együtt a franciscanusok templomában
megjelenni kegyeskedjék.

Kálmán kérdőleg tekinte Katinkára. Mához egy hétre már Ostendében
kellene lenni. A hölgy nem felelt semmit.

– Mához két hétre pedig, folytatá ugyanazon gyászos hangból Bálvándy, a
kordiczai statutio fog végbemenni; a megboldogult hagyományába
ünnepélyesen be fognak iktatni; egybekötve hajtóvadászattal, theatralis
előadásokkal és templomszenteléssel. Ez ünnepélyre is reménykedem
nagysádat meghivhatni alázatos audientián élő szóval. Kálmán barátomat
majd nagy pecsétes levéllel fogom meginvitálni.

«Hijjad, hijjad!» mondá magában Kálmán; «hol leszünk mi már akkor?»

Katinka egy megtagadó szót sem ejtett, ellenkezőleg igen érdekesnek
találta bővebben megtudni mindent a statutió részletei felől.

– Hát aztán mi van azon a jószágon?

– Húsz rongyos falu; meg egy pompás új templom, mit a megboldogult
építtetett.

– Hát aztán hova szállásolja ön el a vendégeket?

– Nagyszerü sátorok lesznek építve az erdőben deszkából.

– Hát a szinészek hol fognak játszani?

– Nagyszerű theátrum lesz a számukra építve deszkából.

– Hát a bált hol tartják meg?

– Nagyszerű redout lesz deszkából.

– Hahaha! Deszka nagyszerüség!

– No majd meglássa nagysád, hogy olyan pompát, olyan mulatságot nem
látott a világ, a mióta József császár az erdőben mulatott. Majd
megmutatom én, hogyan lehet az erdő közepén mulatni?

Katinka egy szóval sem mondta, hogy nem fogja meglátni.

Kálmánt boszantotta az, hogy Katinka olyan nagyon érdeklődik, hogy úgy
el tudja magát foglalni Bálvándyval. Eszébe jutottak mind azok a
rágalmak, a miket a válóperben olvasott Katinka és Bálvándy személyeire
vonatkozólag.

És ő hozzá egy szava sincsen mostan Katinkának. Még csak meg sem
kinálja, hogy üljön hát le.

Elkeseredésében odament a papagályhoz. Az legalább megszokta őt mindig
szólítani, gyöngéd hizelkedő szóval.

Most is megszólította. Azt mondta neki: «te szamár!»

Kálmán föltette magában, hogy addig nem megy el innen, míg Bálvándy nem
távozik. Akkor pedig egy perczig sem fog tovább itt maradni; hanem
együtt távozik vele.

Az a terve, a mit az elébb kigondolt, össze volt morzsolva és a
szegletbe vetve. Érezte szivében nőni a daczot. Polyp volt az.

Katinka megelőzte mind a kettőjüket. Kiadta nekik az utat.

– No, már most menjenek. Készülnöm kell a szinházba.

A hősök kalapjaik után nyultak.

Katinka egyszerre nyujtá mind a kettőnek kezeit a csókolásra.

Kálmán érezé a gyöngéd szorítást kezén; s arra gondolt, vajjon a másikét
is nem szorította-e meg?

Mikor az utczán elvált Bálvándytól, a báró fölényt gyakorló szivességgel
monda Kálmánnak:

– Aztán holnap találkozunk a szép asszonynál s két hét mulva a kordiczai
vadászaton.

Kálmán egy rózsaszinü álom közepett járt, s a rózsaszinben az árnyék
mindenben vér. Két egymásnak ellenmondó szin, két egymással rokon
ellentét.

Most már a féltést is meg kellett ismernie. Attól aztán egészen
elbódult, mint a ki kétféle bort ivott: édeset meg keserűt.

Teljes jogot érzett hozzá, hogy ezt a másik férfit gyülölje. Mint
jogtudós föltehette volna magának azt a kérdést, hogy miből áll ez a
teljes jog a gyülölködésre? Ketten vitatkoznak egy tárgy fölött. De ha
jogos szerzeményről van szó, akkor Bálvándy a primus acquisitor, ő pedig
csak usurpator. Ez nem helyes jogczím. Két tolvaj gyülölsége az, a ki
egy lopott tárgyon összeveszett.

Ez bizony «exlex» állapot!

Ilyen esetben félredobják a peres felek a törvényt s maguk csinálnak
maguknak törvényszéket.

Kálmán folytatta a rózsaszinü álmot véres árnyaival.

Úgy lesz.

Holnap ismét találkoznak a szép asszonynál, ott azt fogja mondani
Bálvándynak:

«Uram! Nem megyünk mi a Kárpátokba vadászni. Annál én egy szebb
vadászatot tudok, a hol csak ketten leszünk, én és te. Mind a ketten
vadász és vad egyszerre. A melyikünk aztán a «hallali»-ra trombitál, az
vigye a diadal-díjat, a merre akarja: én Ostendébe, te a Kárpátok közé.»

Igen bizony; de Ostendéhez pénz kell, s megint itt vagyunk az
akadálynál. A rózsaszinű álom álmodója repülni szeretne, aztán nem birja
a lábait emelni. Ólomból vannak.

Az agya meg lángolt.

Azon vette észre magát, hogy egyszer csak Kalender úr szobájában van.

Az ember sokszor álmodik ilyet: egyik hely a másikra átváltozik. A vidék
jött helyébe.

– Ah, Jenőy úr, ismét látjuk egymást! üdvözlé öt Kalender úr, kezeit
dörzsölgetve. Miben lehetek szolgálatjára?

Kálmán egy ideig nézett, nézett abba a mély kútba, melyből saját
elváltozott arcza tekinte rá vissza. Egyszer aztán csak beleugrott.

– Felveszem azt a pénzt, rebegé fuldokolva.

– Rendelkezésére áll most is; szólt a bankár, előhuzva fiókjából a
tárczát. Még el sem zárta azt helyére. Tudta, hogy visszajönnek értte.
Tetszik még egyszer megszámlálni?

– Elég, ha az imént megszámláltuk.

– Hm, hm. No jó. Tehát aláirja ön a kötelezvényt?

– Aláirom.

Kalender úr csengetett, mire az ügylet-szobából egy kopottruhás fiatal
ember jelent meg, szájában keresztülfogott tollal.

– Mauler! szólt a tőzsér, híja ön át Pacsnikot is, s aztán számlálják le
ezt az összeget a nagyságos úrnak s előttemezzék a kötelezvényét.

Mauler és Pacsnik urak ügyleti komolysággal odaszámlálták az asztalra a
tizezer forintot. Megvan. Négy ötödrésze értékpapir. Hogy miféle
értékpapir? ahoz a tanuknak semmi köze.

Azok, végezve dolgukat, megint visszavonulnak; hanem azt észreveheti
Kálmán, hogy az iroda üvegajtajának függönyén át folyton figyelve
leskelődik valaki. No, hogy ha netalántán egyszer egy kétségbeesett
kölcsönkérőnek eszébe jutna egy hatalmas ökölcsapással Kalender úr
fejére kvittelni le a tartozását s aztán odább állani a záros tárczával.
Lám a minap is megtörtént vele, hogy egy fiatal adósa kikapta a kezéből
a kötelezvényét, s mielőtt megakadályozhatta volna, megrágta azt és
lenyelte.

– No hát, ez megvolna, szólt Kalender úr, kezét az összekötött
pénzcsomagokra téve. Hanem most még egy kicsiny kis formalitás van
hátra. Mint mondom, csak formalitás.

– Mi legyen az? Essünk át rajta.

– Uraságod még nem nagykorú, mint maga is mondá, de magam is látom.
Törvényeinkből mind a ketten tudjuk, hogy a kiskoruságában fölvett
adósságát az ember a nagykoruság előtt revocálhatja. Szabad neki
megbánni tettét. Ő megbánhatja, hogy pénzt vett fel, s akkor aztán a
hitelező bánja meg, hogy adott; mert nem kap semmit. Erre szoktunk egy
bizonyos præservativát használni. Tessék ide leülni mellém. Tréfaság az
egész. A kiskorú adós azon atyja, anyja, vagy nagynénje nevében, kitől
örökségét várja, egy levelet ír hozzám, melyben biztosíttatom, hogy a
fölvett összeg az illető által nekem meg fog téríttetni.

Kálmán ijedten ugrott fel Kalender úr mellől. Alig talált kifejezéseket
arra, a mit mondjon.

– Mit? Én? Nagyanyám nevére levelet hamisítsak?

– No, csak ne fortyanjon ön fel. Semmi baj sincs belőle. Ezt így szokta
mindenki. És még soha nem volt eset rá, hogy valami baj lett volna
miatta. Ez nagyon természetes. A fiatal ember, mikor nagykoruvá lesz,
tehetné azt, hogy tőlem vett tartozását törvényesen megsemmisítse; de
soha sem teszi, mert akkor kényszerítene engem, hogy viszont a
jótálló-levéllel jelenjek meg, s azt már nem nézi el a kiskorúaknak a
törvény; tehát inkább beváltja nálam a tartozását s akkor visszakapja a
kényes természetű levelet is.

Kálmán csak elszörnyedt.

– E szerint mindaz a fiatal ember, a ki öntől pénzt kapott, önnek a
házából már úgy jött ki, mint hamisító.

– No no, csak ne heveskedjék ön.

Kálmán nem is heveskedett, csak a zsebébe dugta a kötelezvényét, s azzal
azt mondta, hogy «alásszolgája».

– Még egyszer vissza fog ön hozzám jönni.

– Soha ide! mondá Kálmán, s kalapot ragadva, sietett ki az ajtón.

Lázat kapott attól a gondolattól, hogy valaki képes lehessen ő róla
akkora fokát a sülyedésnek föltehetni.

Pedig hát mégis csak vissza kellett egyszer még térnie.

A mire az volt oka, hogy csak a tornáczban vette észre, hogy saját
kalapja helyett a tőzsérét kapta fel, s az nyakig esett a fejébe, amint
föltette. Már ezért mégis csak vissza kellett térnie.

A bankár nevetve fogadta.

– Mondtam ugy-e, hogy visszajön ön még egyszer?

– A kalapomért, szólt röviden Kálmán.

Azután nagyon meg volt lepetve, a mint a kalapjában benne találta a
számára rendelt összecsomagolt pénzt.

– Hát mi ez?

– Az ön pénze. No, ne haragudjék hát. Csak próbára akartam önt tenni.
Mert kétféle gentlemanek vannak a világon. Olyanok, a kiknek a szájokban
van a becsületszó, s olyanok, a kiknek a szivükben van. Most már ismerem
önt. Nem kivánok öntől olyan levelet. Itt a pénze.

Kálmán megdicsérve érezte magát. Még büszke akart lenni.

– Ez már más szó.

Most tehát ő is elővonta zsebéből a visszavett kötelezvényt s átnyujtá
azt Kalender úrnak.

Kalender úr pedig azt tette a kötelezvénynyel, hogy a mindig égő
szeszlámpánál meggyujtotta az egyik sarkát s az égő papirt bevetette a
kandallóba.

– Igy! uram. Ön olyan kevély a becsületére. Az derék dolog. Én elégettem
önnek a kötelezvényét; ez által önnek az adóssága becsületbeli
tartozássá vált. Most már biztosítva vagyok. Jöhetne önnek úri kedve a
kötelezvényét törvényesen visszavonni; de nem jöhet kedve a
becsületszavára kapott tőkét megtagadni. Már most alásszolgája.

Kálmán most már igazán felmagasztalva érzé magát.

Ime azon fennkölt jellemek sorába számíttatik, a kiknek meg van engedve,
hogy egy lekötött becsületszóra vagyonukat tönkre tegyék s fizessenek a
lekötött szóért vagy pénzzel, vagy a fejükön keresztül röpített
golyóval.

Széditő magaslat ez egy fiatal főnek!

És már most itt a kezében a hatalom szenvedélyét, büszkeségét diadalra
vezethetni. Versenyezhet most már azzal a másik «úrral?»

Természetesen legelébb is hazasietett, hogy a kapott pénzt biztos helyre
elzárja. A sorsjegyek átváltásával ráér majd – azután.

A mint hazaért, már a folyosón várta Jutka asszony.

– No csak siessen! Ugyan régen várja már itt valaki a kerti szobában.

– Kicsoda? kérdé Kálmán.

– Ejh, hát ki no? szólt gonoszkodva a szakácsné. Egy gyönyörüséges szép
asszony.

Kálmánnak nagyot dobbant a szive. Talán «ő?» Talán utána jött, hogy
megengesztelje. Kitelik tőle az.

No, de ugyan szépen ráhagyta magát szedni. Mikor nagy szívdobogással
nyitná a kis hálószobája ajtaját, szemközt jön rá a sánta Biróczy.

Ez volt az a gyönyörüséges szép asszonyság.

Kálmán bizony örült is, nem is, hogy ezt a rég látott bajtársát most
ujra láthatja. Épenséggel nem ő róla gondolkozott most. Biróczy pedig
faun-arczának egész nyájasságával igyekezett kifejezni azt az örömet, a
mit magával hozott. Úgy megszorongatta barátja kezét, úgy dörzsölgette,
alig akarta elereszteni.

– Örvendetes hírt hoztam neked.

– No, mi az?

– Decséry főispán izenetével jövök. A főispán hazamegy uradalmába a
törvényszünet alatt s téged óhajt ez alatt magához venni.

– No, és mi örvendetes van rám nézve ebben?

– Hát hogyne volna ez rád nézve örvendetes hír? Te kivántál jurátus
lenni mellette.

– De nem falun kezdeni a jurateriát.

– Te! Ott nagyon jól mulatnak. Válogatott társaság jön össze. Pompás
vidék, kastély és angolkert.

– De miután én se kertész nem vagyok, se vadász; mit csináljak én azzal
az egész kerttel?

– Hát itt Pesten mit csinálsz az egész holt idény alatt, ha csak
mindennap a kerepesi-uti «állathecczbe» nem mégy s vasárnaponkint a
«nagy gárdistánál» a mészáros legényekkel nem akarsz verekedni, vagy a
«Saukopfnál» fekete rigókat fogni.

– Nem szeretek falun, no!

– Egyébiránt pompás könyvtára is van a grófnak, ritka
kézirat-gyüjteménynyel, a miből te becses dolgokat tudnál kikeresni.

– Nem kánikulára való mulatság.

– De hallod-e, lesz ott egyéb mulatság is. Az öreg herczegnő épen most
hozza haza Bécsből, az apáczáktól az unokáját. Valami angyali arcz.
Láttam az arczképét elefántcsontra festve. És nekünk alkalmunk lesz
együtt utazni velük; egy hintóban. A herczegnő maga óhajtja, hogy vele
menjünk, akkor nem fél úgy az alföldi pusztán keresztül utazni. Te
bizonyosan a szép comtessel ülnél vis a vis.

No ez meg már épen olyan dolog volt, mint mikor a gyomorfájós embernek
drága jó ételekről beszélnek. Hiszen most is egy szép arcznak a betege.

– Nem is mehetnék ily hirtelen. Korcza úrnál nem hagyhatom itt a dolgot;
nem vehetek egyszerre bucsut a kapufélfájától.

– Korcza úr ugyan holnap délre itthon lesz, s akkor elbucsuzhatol az ő
szépséges orczájától. Helyetted pedig már naponkint jár az irodájába egy
cancellista, a ki a dolgokat végzi: csodálom, hogy két hét óta nem
találkoztál vele.

Kálmán most már haragba jött.

– No de hagyj nekem békét a te főispánoddal, herczegasszonyoddal és
comteseddel. Én most nem utazom velük, még a mennyországba sem.

– No jól van. Ma látom, hogy ballábbal keltél fel az ágyból. Tehát
aludjál rá egyet. Holnap estére megint eljövök hozzád. Azok várnak három
napig.

– Szivesen látlak, ha itthon kaphatsz. De kár az excellentiás úrhölgynek
a rám való várakozásban csak egy szemernyit is elnyelni a pesti porból;
mert én most nem utazhatom.

– Beteg vagy?

– Igenis: beteg vagyok.

– No majd holnap meglátogatlak, talán akkorra meggyógyulsz. Talán a szép
comtessenek az arczával fogsz álmodni.

Kálmán bezárta az ajtaját, a mint Biróczy magára hagyta, s ki nem jött a
szobájából az nap.

Elővette a leveleket, miket a szép asszony írt hozzá, ujra meg ujra
elolvasta azokat. Szítta magába cseppenkint azt a mámoritó mérget, mely
a lelket az élő emberben különválasztja a testtől. Kereste bennük a
vigasztalást s ha azt megtalálta, kereste az elkeseredést s egyiktől
jobban megrészegült, mint a másiktól.

Késő volt már az éj, mikor aludni ment.

Az a reménye volt, hogy ő róla fog álmodni.

S nem az ismeretlen comtessel, a kiről Biróczy beszélt.

Az álom pedig olyan tündér, a kinek a szeszélyeit nem lehet előre
kitalálni.

Megjelent Jenőy álmaiban egy női arcz; de az nem volt se az ismerős, se
az ismeretlen.

Ki volt hát?

Egy arcz, olyan fényes, mintha Isten volna; – olyan nagyszerű, mintha
ország volna; – mosolygása olyan meleg, mintha a nap volna; –
könyhullása olyan forró, mintha vér volna; – ha szemeit lehunyja, mintha
a meghalás volna; – ha ismét fölnyitja: mintha a föltámadás volna; –
némasága, mintha beszéd volna; – ránézése, mintha hivás volna; –
gyászfátgyola, mintha az örök éjszaka volna; – két szemcsillaga, mintha
két világ volna; megjelenése oly véghetetlen, elmulása oly
elviselhetetlen; egész alakja oly kinzó, oly vonzó, oly keblére záró! –
az egész álom, mintha nyolczszáz év története volna.

Valjon kinek a képe lehet az?

Kálmán nehéz veritéktől izzadtan ébredt fel. És még azután is, még ébren
is, még felöltözötten is sokáig nyomta a keblét ez a megnevezhetlen
látás. Alig birta azt elszórni magáról.

Eh mit? álom?

Álom azt jelenti, hogy aludtunk.

Jenőy úr föltette magában, hogy haladni fog azon az uton, a melyen
megindult. Ne adjon ő neki tanácsot senki. Se ébrenlétében, se álmában.

Pedig még mindig álmodott.

Folytatta a rózsaszinü álmot a vérszinü árnyékokkal.

Jenőy úr azzal a föltett szándékkal hagyta el lakását, hogy a hol
találkozni fog Bálvándyval, ott összevész vele. Ez lesz a legelső dolga.

Találkozott is vele nagyhamar; de nem veszhetett belé. Bálvándy lóháton
jött rá szemközt.

Sajátságos megalázó helyzet az életben! Lovonjáró emberrel találkozni
gyalogjáró embernek. Azt mindenki meglátja; szemével kiséri; annak már a
lova kopogása az ablakhoz csalja a szép hölgyet, az féltesttel kiválik
az egész nép közül. Skandalum!

Miután lovas embert gyalog elfogni képtelenség, megint csak haza ment.
Ott várt rá egy másik lovas ember. Egy huszár. De az csak gyalog
érkezett.

Jenőy úr alig ismert rá a gimbesgombos nyalka vitézben régi jó
pajtására, Csuka Ferkóra.

Hanem azért Csuka Ferkó most is per tu volt régi pajtásával s nem nézte
azt, hogy ő huszár, az pedig csak «diga» (ez a «czivil» czime a
katonáknál), s hogy ő már maga keresi a kenyerét, ez pedig még csak
puffra él, s hogy ő már valami, mert első waldhornista az ezrednél, ez
pedig még csak úrfi s egyéb semmi.

Ugyan össze-vissza szorongatta Jenőy úrnak a kezeit.

No Jenőy úr is örült egy kicsit, hogy a régi bajtárst ujra láthatja.
Megtudta tőle, hogy most szabadsággal utazik haza s Pestet útjába ejté.

De annak még tovább is ragyogott az arcza. Egyéb örülni valója is volt,
mint az első viszontlátás.

– Olvastad-e már a Tudományos Gyüjteményt? kérdezé Jenőy urtól.

Jenőy úr magas bámulással nézett a szemébe. Tudományos Gyüjtemény? Mikor
épen azon gondolkozik, hogy lovat vegyen.

– Hát hogy jutsz te a Tudományos Gyüjteményhez?

– Oh, nekem megvan. Praenumerálok rá. Telik a lénungból. Délutánonkint
összejön a czug körülöttem a rajtsulban s én felolvasok nekik belőle.

– Hisz én is járatom, monda Jenőy.

(Észre sem vette, hogy már hazudni is tud. Az ember kicsiben kezdi.)

– Hát akkor olvastad a legutolsó számát.

– Nem. Még nem vágtam fel.

– Nem vágtad fel? szólt elbámulva a trombitás; no az enyim itt van
felvágva: olvasd el belőle.

– Mit?

– Hát azt a nekünk szóló levelet.

– Nekünk szóló levelet?

– Hisz a czimlapon is fel van már jegyezve.

– Úgy, igaz!

– Valld meg, Kálmán, nem is láttad te azt a Tudományos Gyüjteményt.

Jenőy úr elvörösödött. Haragudott érte, hogy így rajta kapták. Aztán mi
köze ő neki az egész unalmas irkafirkához?

– Látod, pedig azt a levelet jó lesz elolvasnod; mert azt utazó barátunk
irja hozzánk, Barkó Pali, a kirgizek sivatagából; régi krónikairó
pajtásainak. Tudod még, mikor azt a krónikát irtuk?

Kálmán lelkében egyszerre elborult; mint mikor a nap elé tavaszi felhőt
kerget a szél.

– Itt hagyom nálad; olvasd el, szólt Csuka Feri, s majd délután
visszajövök érte, ha nem találnálak, majd küldd el Biróczyhoz, annál
vagyok szállva; az osztja meg velem az ágyát, mint hajdan a puszta
kunyhóban, az üreskád alatt. Tudod, te is ott voltál.

A trombitás letette Kálmán asztalára a gondosan papirba takargatott
füzetet, s azután még egyszer jól megszorongatva kezét, eltávozott,
kemény, verbungos sarkantyupengős léptekkel mérve végig a folyosót.

Kálmán úrfi érzelmeiben valami zürhang maradt vissza. Röstelte azt, hogy
ime, ez a lószagú katona figyelemmel kiséri azt, a mivel már ő nem is
törődik; ez megvonja szájától a falatot, az édes pipát, hogy sovány
lénungjából az egyetlen tudományos folyóiratot megszerezhesse; ez
fáradságos katonai munkája után, mikor a lovát megtisztította, mikor a
zenekarból megszabadult, még összegyüjti pajtásait s olvas fel nekik
abból, a mit a magyar tudomány adhat. És ő, a kinek elől kellene járni,
mert nála van a láng, mely világit, most a legutolsónak a háta mögött
veszi fel azt, a mit az neki kölcsön, használat végett itt hagyott.

Tehát csak fölvette azt és elolvasta.

Egy fiatal magyar tudós levelei voltak azok, itthon maradt barátaihoz
czimezve; miket a Tudományos Gyüjtemény szerkesztősége közrebocsátott.

És azután, amint Kálmán beletévedt ebbe a rengetegbe, el is veszté benne
magát egészen.

A mit olvasott, egész lelkét foglyul ejté.

Egy merész, vasakaratú ifjú férfinak élményei voltak azok, ki egyedül,
segélytelenül, utasítatlanul nekiindult a kietlen világnak, melyet
európai utazó be nem járt soha, hogy nemzete hátrahagyott nyomdokait
kövesse, hogy népét oly szerzeményekkel gazdagítsa, miről azt a nagy
világ majd megemlegeti.

Hős az! oroszlánszivű Richard; annak a szivével, annak a kardja nélkül;
az argonauták társa, az aranygyapju dija nélkül. Columbus vágyával,
karthagói Hanno tűzlelkével, Mózes, ki rabnépének a szabadság Kanahánját
keresi; egy őrült, kinek tébolyodása tudomány; egy proféta, kit az Úr
kettős tüzesnyelvei megszálltak.

Minő egyszerüség, minő igazság a leirásokban. Semmi phrásis, semmi
pathosz: a meggyőző, szemmel látott való.

Ha leirja, hogy a kopár földön hált: nem mondja, hogy az kemény volt; ha
hófuvat eltemette, nem mondja, hogy hideg volt; ha nap nap után nem
talált emberi hajlékot, nem mondja, hogy éhezett; ha vad rablónépek
megüldözék, nem mondja, hogy félt; ha sebeket kapott, ha megkötözték, ha
megsütögették, nem mondja, hogy fájt; ha nem találta azt, a mit elérni
akart, nem mondja, hogy csalatkozott; ha a fáradságtól legyőzve,
összeroskadt, nem mondja, hogy kétségbe esett; – ujra fölveszi magát, s
halad mélyebben az ismeretlen világba. És a mit leir, az csak a
tudomány. A vendégszeretetlen szikláról, a homok-sivatagról csak a
geolog beszél; a sok hallatlan nevű vad nép szidalmaiból a philolog
alkot összehasonlító tanulmányt. – Így beszélnek a dzungárok, így a
burjätek, így a vogulok. Mikor lázt kapott közöttük, tanulmányozta ősi
szokásaikat, hogyan gyógyítanak! Volt hely, a hol megszerették, kinálták
édes otthonnal, édesebb szerelemmel; nem maradt ott, ment tovább, merre
küldve volt. Átvándorolt lehetlen hegylánczokon, s leirta az
embernyomtalan havasok flóráját. Szolgált tatár úrnál rabszolgaként s
vágott ólmot a Koliván tónál, mint elfogott szökevényrab; hált menekülő
zsiványokkal együtt a fehér skorpiók barlangjában, s leirta, mint
természettudós, a bányát, a skorpiót s a zsiványt; kibőjtölte egy
faoduba elbujva az altaji medvét s lerajzolta. Belevesztette a
viharlepte tóba minden öltözetét, de megmentette táskájában minden
iratait. És a mikor a legelső czivilizált emberrel összeakadt: az egy
orosz volt. S a barbár orosz megtudva, minő kincseket gyüjtött a vándor
hosszú utjában, két ezer rubelt kinált neki értte, ha ezeket átadja a
szentpétervári tudományos akadémia ethnographiai osztályának. S a még
barbarabb magyar nem adta azt az orosznak; hanem megkérte a barbar
oroszt, hogy keressen ki a mappán délnyugat felé egy kicsiny várost, a
minek a neve Pest, annak van egy kicsiny tudományos lapja: küldje el
ezeket a leveleket annak ingyen. S a barbár orosz elküldte azokat
Pestre. A barbár magyar nem vette el érttük a két ezer rubelt, s a
barbár orosz nem tartotta meg azokat ingyen. Így kerültek a levelek
haza.

Mi vitte az irójukat tova, mi hozta a leveleket haza? Óh, ha azt nem
értenéd meg!

Az a véghetetlen szerelem, a minek számára nincsen név a földön! A miről
énekelnek a zsoltárok a babyloni vizek mellett; a mitől elhervad az
irlandi lakó a szárazföldön; a mitől lángra gyulad a hideg német, s a
forró franczia megőrül; – s csak te nem éreznéd meg?

Csak te nem tudnád, hogy ki az az imádandó hölgy, a ki álmodban
megjelen; arcza olyan fényes mintha Isten volna; olyan nagyszerű, mintha
ország volna; mosolygása olyan meleg, mintha a nap volna; könyhullása
olyan forró, mintha vér volna; ha szemeit lehunyja, mintha meghalás
volna; ha ismét felnyitja, mintha föltámadás volna; némasága, mintha
beszéd volna; ránézése, mintha hivás volna; gyászfátyola, mintha örök
éjszaka volna; két szemcsillaga, mintha két világ volna; megjelenése oly
véghetetlen, elmulása oly elviselhetetlen; egész alakja oly kinzó, oly
vonzó, oly keblére záró!

Csak te nem tudnád, hogy «ki az?» Te! A költő!



AZ ELEFÁNT-CSONTRA FESTETT KÉP.

Kálmánnak első dolga volt Kalender úrra rajta rontani, annak a tegnap
kapott csomagot pénz és nempénz tartalommal a markába nyomoritani: «itt
van, tessék; a becsületszavamat pedig viszem vissza» s aztán nem várni,
hogy az érdemes úr mit felel rá? hanem szaladni a sárkány barlangjából,
mint a kit a lidércz kerget.

Onnan azután sietett Biróczyhoz. Úgy esett be hozzá, mint a ki most
úszta át a Dunát, s maga is örül neki, hogy nem veszett bele.

– No, itt vagyok! Parancsolj velem. Vigy a hová akarsz.

Biróczy igazi örömmel szorítá barátját kebelére. Ő tudta, hogy honnan
menekült az most meg?

A közben megérkezett a trombitás is. Hát még az hogy örült a
viszonttalálkozásnak! Nem titkolá előtte, hogy «egészen más vagy most,
mint reggel voltál!»

Ismét a régi vagy!

Délben a három fiú együtt ebédelt a Griffben, Kálmánt nem bocsáták el
többé kezeik közül. Délután pedig egyenesen Korcza úrnak szolgáltatták
ki. Nem lehetett neki többé elveszni. Korcza úr pedig, a mint megérté
Biróczytól a helyzetet, rögtön gálába csapta magát, s vitte Kálmánt a
herczegnőhöz, hogy bemutassa őt neki; egyuttal, mint a Decséry család
jószágigazgatójának, magának is volt közlendője a herczegasszonynyal.

– Én leszek a dominus frater tolmácsa; dominus frater pedig az enyim, s
ha valahol belerekedek a német szóba, rántson ki.

A német discursus Korcza úrnak gyönge oldala volt; Decséryéknél pedig az
a családi idioma, a gondolatoknak egymással való közlésére. Magyarul
csak a nagyapa beszél: a főispán is vagdal hozzá, ha rászorul; de erősen
idegen kiejtéssel s törve a szót. Az ifjabb családtagok épen nem
ismerősek a magyar nyelvvel.

A Decséry palota Pest városnak azon részében épült, a hol még akkor csak
kertészlakok álltak; kettős szárnyú egyemeletes épület; nyilt, vasrácsos
udvarral, s hátul nagy kerttel. Még akkor nagyon poros ut vezetett
odáig. S a ki nem bérkocsin ment, (pedig hát arra ki pazarolná a
pénzét?) annak a kapuhoz érve, elő kellett vennie a zsebkendőjét s
leverni a csizmáiról a port. A sárga csizmát már nem viselték; a fénymáz
fel volt találva s a csizmát bizony le kellett porolni, mielőtt a
kastély keményfa lépcsőin felhaladt volna az ember.

A herczegnő kevés cselédet hordott magával; nagyon takarékos volt. Mikor
pesti kastélyában megszállt, a házmester leányát rendelé fel
szobaleányul; egyetlen inasa volt az előszobában, ebből állt az egész
cselédség. Azonkivül rendelkezésére állt a juratus, kinek egy földszinti
szobában volt a lakhelye.

Korcza urat és védenczét nagy várakoztatás nélkül bebocsátá az inas a
herczegnőhöz, ki gazdálkodásból egyetlen szobát tartott elfoglalva
keresztülutaztában. Többet füteni költségbe került volna; pedig a
vastag, nyirkos falazatu kastély termei, örökké csukott redőnyeikkel,
csak derék nyáron melegesznek be maguktól.

Itt a kis szobában fogadta el a tisztelgőket a herczegasszony. Korcza
urat régen ismeré már s Jenőyt hallotta emlegetni. Nem voltak előtte
ismeretlenek. Ott volt az unokája is, kit szintén bemutatott.

A herczegnő kövér, elhizott asszonyság volt, erősen fehér arczszinnel, s
csigákba szedett szürke hajfürtökkel. Tekintete méltóságot és jóságot
sugárzott, meglátszott rajta a vágy, mindig jót tehetni, csak pénzbe ne
kerüljön. Minden szónál nagy nehéz lélekzetet szokott venni, úgy hogy az
ember megsajnálta, mikor beszélt: azt kellett hinni, hogy az neki igen
nagy fáradságba kerül.

A herczegnő csókolásra nyujtá az uraknak félkeztyűbe álczázott kezét s
könnyü kézmozdulattal inte unokája felé: «Dorothea grófnő», hogy annak
is meghajtsák magukat.

Valóban herczegi bátorság kell hozzá, hogy valaki a leányát
Magyarországon Dorottyának merje kereszteltetni, a hol Csokonay
gúnyhőskölteménye e nevet oly csihéssé tette; ámde híhatnák a grófnőt
akár Medusának vagy Hecaténak, azért ő ezzel a névvel is bámulatra méltó
szépség volna.

Mintha elefántcsontra volna festve; halavány arcz, alig látszó
incarnattal, körülfogva aranyfényü, dusgazdag hajfürtökkel, miknek
pompáját az egyszerű fonadék csak növeli. Szemöldei és szempillái
csaknem feketék; alattuk nagy kék szemek: nem azok az unalmas
buzavirágszin kékek, hanem a mély tengerszem kékségéből valók.

Hát az ajkak? Azok a parányi, rózsaszinü csigák. Vajjon mire használja
őket? Vajjon azok a madonnaarczok szoktak-e enni? vagy ajkaikon át is
csak égi malaszttal élnek?

De bizony beszélni is használja e finom ajkakat s midőn Kálmán azt kérdi
tőle:

– Comtesse, wie lange werden Sie in Pesth verbleiben?

Szelid mosolygással felel:

– Morgen reisen wir ensemble!

«Ensemble!» Milyen bűbájos szó! Lehet-e ennél gyönyörteljesebb szó a
világon?

Erről azután rájött a beszéd arra a tárgyra, hogy nem fél-e a grófnő az
alföldi pusztákon utazni? nem tartja-e kellemetlennek a hosszú ut
fáradalmait? és erre mind az volt a válasz, hogy hiszen «ensemble»
utazunk; ott lesz az, a ki bennünket véd és ápol.

Kálmán el volt ragadtatva e csodaszép ajkak minden szavától, mely
gyönyörében csak Korcza úr háborította meg koronkint, ki is a
herczegnővel folytatott párbeszédben minden lépten belerekedt s akkor
aztán egy «wie heiszt man?» interpellatióval fordult Kálmánhoz
segélyért. Nagy munka volt az neki! A herczegnő ama bizonyos kereszt
ügyében akart ügyvédétől utasításokat nyerni s nagy önuralkodásába
került nem kaczagni a szeme közé, mikor ilyeneket mond neki Korcza úr
egész komolysággal: «man musz dasz Kruczifix neu versakramentiren
lassen» (értsd: «ujra beszentelni»).

Mikor aztán a herczegnő felkeléssel jelt ád a továbbmehetésre, Korcza úr
olyan jól érzi magát, mint a rossz diák, a ki az examentből
megszabadult; Kálmán pedig egészen fel van magasztalva.

Ez az «ensemble» szó ezekről a szép ajkakról egy uj világot nyitott meg
előtte. Mint a hogy a szegény bűnös lélek előtt, az angyal hivására
megnyilik a mennyország.

Mikor a lépcsőkőn lehaladva, Korcza úrtól bucsut vett, kétszer is
megcsókolta principálisa orczáját; pedig biz az nem arra való volt.
Könyjei hullottak, mikor megköszöné neki iránta tanusított szivességeit;
a minek azután Korcza úr így nevetett, hogy neki is csupa köny lett tőle
a szeme.

– Jó fiú volt, fráter! monda, megölelgetve Kálmánt. Nagyon szerettem
frátert. Csak a főispánnak is kedvében járjon. Az nagyon sokat fog
tehetni önért. Eddig is nagyon szeretik. No csak haladjon előre. Ha
legközelebb találkozunk, én legyek az, a ki önnek alázatosan fog
könyörögni kegyes grátiájáért.

A fiskális aztán átadta Kálmánt Biróczy kezeibe. A kis sánta meg a
trombitás egész éjjel nem hagyták őt magára. De pedig már fölösleges
volt a strázsálás. Fogva volt ő jobban minden börtönnél, bilincsnél, egy
kimondott szónak varázsával, elmerülve, elsülyedve tengerszem kékségü
szép szemek örvényében.

Az a másik asszony el volt feledve nála!

Másnap korán hajnalban előjárt a nagy utazó batárd, mely elé négy posta
lovat fogott be a császári egyenruhás postakocsis; a juratusoknak
segíteni illett a felmálházásnál. Az ódivatu ablakos hintónak hátulja,
teteje felcsatolt bőröndökkel, dobozokkal lett megrakva; olyan volt az,
mint egy bárka, mely az özönvizet meguszni készül.

Reggel négy óra volt, mikor a herczegnő és Dorothea a kastély emeletéből
lejöttek. Az inas czepelte utánuk uti táskáikat. Kálmán és Biróczy a
hintó ajtajánál vártak reájuk. Kálmán fringia kardját tartotta kezében,
Biróczy nagy ostentatioval engedett felöltönye zsebéből két pisztoly
agyat előtolakodni. Biztató előkészületek egy alföldi utazáshoz azokban
az időkben.

A herczegnő jó reggelt kivánt nekik; megkérdé, hogy reggeliztek-e már?
nem bánta akármit felelnek rá. Kálmán serényen nyujtá eléje kezét, hogy
a hintóba felsegítse a kettős lépcsőfokon; azután a comtesse lebbent
fel, a hátulsó ülésben nagyanyja mellett helyet foglalva. Következett
Biróczy, szemközt jutva a herczegnővel az első ülésben, míg Kálmánnak a
negyedik üres hely kinálkozott, a hol térd térdet ért Dorothea
grófnővel.

Az inas becsapta az üveges ajtót; a postakocsis belefujt a trombitába s
a nehéz bárka megindult a város sorompója felé, kegyetleneket zökkenvén
a primitiv alkotásu kövezeten.

Szép tájai vannak a szivnek! Csakhogy változik bennök a világítás.
Egyszer a hold ábrándos ezüstje dereng fölöttük, másszor az éjjeli égés
tűzfénye, néha az életadó, meleg nap.

A rózsaszinü álomnak vége volt. Kálmán nem érzé többé sem a szenvedélyt,
sem a féltést, sem a gyönyör emlékét, sem a kínt: álom volt ránézve az
egész. Gonosz álom, a melyre azt mondjuk: jó, hogy csak álom volt!

A mi szivének világát bearanyozta most, az volt a nap. Maga az életadó
nap, egy szűzi halovány arcz!

Milyen boldogság egy ilyen bárkában utazni, mely mindenkit olyan közel
hoz egymáshoz; naphosszant kényszerülve vannak szemközt ülni: minden uj
tárgya az utnak alkalmat ad uj beszédet kezdeni. Kálmán magában azt
kivángatta, hogy bárcsak valami regényes, kalandos veszedelem támadna
valahonnan, a miből ő vitézül kiszabadíthatná utitársnőit. Fájdalom, a
sors oly mostoha volt, hogy ezt a kivánságát teljesítetlen hagyta. Nem
támadták meg rablók a hintót; nem ragadták el szilaj paripák; nem borult
föl vele a tiszarévi komp; s így nem adatott meg neki az alkalom, hogy
vitézlő harczban megvivhasson, s habok árjában meguszhasson bámulatának
tárgya előtt. Annál több alkalma akadt kitüntethetni szolgálatkészségét
az állomásoknál, midőn az előfogatot kellett kisarkalni, birákkal,
kocsisokkal perlekedni, vendéglősöket tiszta szobák, tiszta víz s más
egyébb lehetetlenségek előállítására kényszeríteni. Ezekben Kálmán
szokatlan erélyt fejtett ki: Biróczy bámulatára.

– Soha sem hittem volna, hogy te pörölni is tudsz!

Haj, mihez nem tud az ember, ha a nap rásüt?

Délután egy végtelen sik, unalmas rónán döczögött végig a bárka. Az idő
meleg volt. Kálmán egy ideig magyarázta a comtessenek a délibáb
tengerében uszó szigeteket, tündérmeséket gondolva ki hozzá, egyszer
aztán azt vette észre, hogy az elefántcsontra festett szent kép a
tündérmeséken elaludt.

A herczegnő régen tette azt. Az egész uton mindig szunyókált.

Egyszer aztán Dorothea is hátrahajtá szép fejét a hintó puha támlányára
s elszenderült.

Kálmán ott maradt «egyedül», néma bámulatát az átszellemülésig
kielégíteni.

Belenézhetett a napba.

Most látta még csak, minő földöntúli tüneménynyel van találkozása. A
halvány tündéracz ragyogni látszott a körüle ömlő glóriától. Egy
elszabadult hajfürt nehány szála csiklandani látszott az orczáját: oh,
hogy azon segíteni nem volt szabad! A parányi nyitva feledt ajk valamit
látszott suttogni álmában: oh, hogy azt meghallani nem lehetett!

A hintó gördült a szikfüves pázsiton, lekerülve a döczögős országútról a
gyepesült kerékvágásba, az előfogat csengetyűje egykedvűen csilingelt; a
távolban a bölömbika búgása hangzott a nádasokból. A két hölgy aludt, a
két jurátus pedig ébren volt.

– Vigilasne? szólalt meg Biróczy.

– Non. Mortuus sum.

– Sub spe resurrectionis…

(Ez a párbeszéd magyarul így hangzik: «ébren vagy-e?» «Nem. Meghaltam.»
«A feltámadás reményében…»)

Miért beszéltek latinul?

Azért, hogy ha a hölgyek mégis nem találnának aludni!

Talán olyasmi volt a tárgya beszélgetésüknek, a mit a hölgyeknek nem
kellett megérteni?

Körülbelül.

Biróczy folytatá latinul.

– Boldog constellatió a tied.

– Perihelium. (Napközel.)

– Az enyim ecclipsis. (Mikor a hold eltakarja a napot.)

Ezen mosolyogtak egy kicsit.

Kálmán folytatta bámulatát az «alvó nap» iránt.

– Quanta species!… sohajtá fel Biróczy.

Ezért aztán kapott Jenőy könyökétől egy oldaldöfést.

A mit mondott, az Phædrusnak egy meséjében van; annyit tesz, hogy «minő
szépség!» hanem azután következik még egy mondás, a mi már gorombaság:
«… sed cerebro caret» (De nincs veleje). Kálmán emlékezett a folytatásra
s ezért a megtorló könyöktaszítás Biróczy bordái közé.

Biróczy tréfásan mentegetőzék.

– Azért mondanám, mert nem tud magyarul.

– Majd megtanul.

– Ki tanítja meg?

– Én!

– Magasan áll.

– Nőni fogok, míg elérem.

Hanem e vakmerő mondásnál egyszerre elakadt a szó Kálmán ajkán. Elhült
egy látománytól. Az pedig nem volt valami ijesztő látás. A mint e szót
kimondá, az elefántcsontra festett szent kép orczáin könnyű pir
hajnallott által. Talán hallá? Talán érté? Tán attól pirult el? Ha úgy
volna?

Kálmánt megnémítá e bűvös-bájos látvány; csábultan inte Biróczynak, hogy
ne beszéljen tovább; a figyelmeztetésre nem is volt több szükség, mert
egy zökkenése a bárkának egy árkon keresztül ugortában, egyszerre
fölébreszté mind a két hölgyet; a herczegnő uram Jézust kiáltott
ijedtében, Dorothea pedig felnyitá a szemeit és mosolygott. Mint a hogy
mosolyognak, a kik valami kedves álomból ébrednek föl. Kálmánnak olyan
jól esett, hogy ő mosolyog. S a szép szemek aztán ismét lecsukódtak,
mintha hívnák vissza a félbeszakadt álmot.

Hanem a herczegnő nem hagyott többé semmi ilynemű tündéreknek való
élvezeteket meghonosulni a közös bárkában. Elkezdett beszédes lenni, s
minden szavát Kálmánhoz intézte. Meg akarta tőle tudni a távol és közel
látszó tornyok városainak neveit; az utfélen elmaradozó kórók neveit, a
légben elrepülő madarak neveit; megismertette magát családjával; s
miután kikérdezte az ifjut a földrajzból, a természetrajzból és
heraldikából, sorba vette a bölcsészetet, történelmet, a magasabb
államtudományokat s azokból úgy megexaminálta, akár egy professor.
Kálmánnak volt egyéb dolga, mint az elefántcsontra festett szent képre
áhitatoskodni.

S ez aztán így tartott, míg csak a decséri kastély kapuján be nem
hajtattak. Kálmánnak az volt a kötelessége, a mi a malomnak, mikor a
zsilipet felnyitják mögötte: őrölt.

A kastély udvarán már cseléd és tisztviselő sereg fogadta az érkezőket.
Alkonyat volt. A főispán maga a tornáczig lejött anyját és leányát
elfogadni. Volt egy feszes szava Kálmán számára is; utasítá, hogy majd a
kulcsár el fogja vezetni szobájába. Egy széles márvány lépcsőn eltünt
Kálmán elől az idáig bámult tünemény, őt pedig Biróczyval együtt a
kulcsár felvezeté egy mellék csigalépcsőn a juratusok lakosztályába,
mely egy roppant teremből, három kis szobára volt vékony keresztfalakkal
felosztva; a szobák ablakai egy rengeteg parkra nyiltak, melynek
százados hársfái épen akkor rakva voltak virággal, mintha aranyból
volnának lombjaik; s a nyitott ablakokon át beszürődő esti lég mintha
mézzel volna terhes.

– Nos, hát megbántad-e, hogy ide jöttél? kérdi Biróczy barátjától.

Egy hosszú, forró kézszorítás volt rá a felelet.

Ezen az estén nem látta többé Kálmán a grófnőt. A hölgyek fáradtak
voltak, a fiatal juratusoknak szobájokba szolgáltatta fel a szakács az
úri estebédet.

Ah ez aztán más állapot volt, mint Korcza úrnál patvaristának lenni.
Decséry főispán jurátusai már úgy élnek, mint gróf úrfiak. A cselédség
is szokva van hozzá, hogy azokat az ifjakat, a kik ily jogapródi
minőségben a házhoz kerülnek, úgy tekintse, mint a kikből évek mulva
mind nagyságos és méltóságos s ki tudja, tán még excellentiás urak is
lesznek.

Kálmán úgy aludta át első álmát ebben a kastélyban, mint a ki az igazi
boldogság küszöbén belépett.

Másnap a reggelihez már áthivták a jurátusokat a grófi étterembe. Tíz
órakor reggeliztek, ősmagyar szokás szerint, melyet az akkori franczia
divat véletlenül utólért. Jelen volt az öreg gróf is; most is ugyanazon
kék kabátban, s alázatos fejhajtással üdvözlé Kálmán barátunkat; ki nem
birt arczának parancsolni, hogy el ne vörösödjék, mikor az a fatális
«két garas» eszébe jut. Szinte jól esett neki, hogy annál az első
találkozásnál Dorothea nem volt ott; az ő szemei nem láthatták ügyetlen
elpirulását. Később pedig nagyon szerette volna megtudni, miért nincs ő
is itt? talán rosszul lett? De nem lehetett kérdezősködnie.

A reggeli után a főispán szépen kezet csókolt a herczegnőnek. Ugyanazt
tette az öreg gróf is, és az öreg jószágigazgató, s azután a két ifju
is. Az látni való volt, hogy ennél a háznál a herczegnő parancsol.

Kálmán ugyan hozzá volt szokva, hogy olyan asszonyságot lásson, a ki
parancsolni tud; hanem ez még a nagymamánál is jobban ért hozzá. A
herczegnő parancsolatja nem zajos, nem heveskedő; egy tekintet elég
tőle, hogy a halandó tudja: álljon-e, vagy menjen?

– Direktor úr, monda az öreg gróf, ha a herczegnőnek úgy tetszenék, hogy
ma a családi gyülésben elnököljön, sziveskedjék uraságod az iratokat
előkészíteni.

– Már az archivum asztalán állnak, felelt az igazgató.

– Meg voltam felőle győződve mondá az öreg gróf, nagy tisztességgel.

Azzal ismét a herczegnőhöz fordult:

– Kit kíván a herczegnő a két juratus tabulæ regiæ notarius közül a
családi tanácskozmányhoz vonni, mint jegyzőt? a másik ifju úr hadd menne
addig sétálni a parkba. Talán Biróczy úrat?

– Nem, szólt a herczegnő, Jenőy úr jön velünk.

Nagy kitüntetés volt.

Az étteremből átmentek az archivumba, melynek ódon faragványú tölgyfa
szekrényei az ős család levéltárát őrzék, s ott egy hosszú zöld
posztóval bevont asztal mellett helyet foglaltak. A herczegnő elnökölt s
balfelől helyet mutatott Kálmánnak.

A director kibontá az iratcsomagot s egy documentumot kihúzva belőle,
elkezdé azt fenhangon olvasni. Latin okmány volt.

Kálmán nem hallgatta azt az okmányt, hanem rettegésteljesen tekinte a
herczegnő arczára: «vajjon érti ez ezt?»

Mikor az okmány fel volt olvasva, a herczegnő inte, hogy ő akar
beszélni.

És aztán megszólalt a legválasztékosabb classicus latinsággal, a
milyenen csak valaha férfiak beszéltek s szólt a tárgyhoz nagy
bölcsességgel és éles felfogással.

Kálmán azt érzé, hogy forog vele az egész hosszú asztal köröskörül.
Szeretett volna elsülyedni a föld mélységes kebelébe.

Azonban ezuttal a föld alá elsülyedni Kálmánnak nemcsak nem lehetett, de
nem is volt szabad; épen olyan tárgy forogván a családi tanácskozmány
szőnyegén, a melynek előzményeit épen ő ismeré legjobban; az a bizonyos
revindikált kereszt.

Hazakerült már, fel is volt állítva; tiszteletére egy kápolna emelve,
mindkettő ünnepélyes beszenteltetésre vár. Elébb azonban tanácsot kell
tartani a fölött, hogy biztosítva van-e kellő törvényes eljárással az
utókor számára e visszavívott ereklye? nehogy a hitetlenek
beleköthessenek s e tárgyban Kálmánhoz több rendbeli kérdés intéztetett,
mikre meg kellett felelnie.

Mindenki latinul beszélt hozzá.

E tekintetben csak a főispán tett kivételt, kinek igen rossz előadása
volt; s ha elkezdett latinul beszélni, mikor elakadt, ott átcsapott a
németbe, s folytatta németül, míg abban is elakadt, s aztán ismét
visszament a diákba.

Kálmán pedig átkozta magába még azt is, a ki legelőször diák grammatikát
árult Magyarországon.

Még csak az az egy menedékgondolatja volt, hogy talán még is aludtak a
hölgyek akkor, mikor ő a hintóban Biróczyval beszélgetett, s nem
hallották, miről volt szó? Mert ha meghallották, akkor meg is értették.

Ettől a menedéktől is meg lett hát fosztva.

Mikor a családi tanácskozmánynak vége volt, a herczegnő feloszlatá a
gyülést. Kálmánnak pedig inte, hogy maradjon ott.

Kálmán titkolni akarta remegését; de arcza elárulá. Nem birta szemeit a
herczegnőhöz fölemelni.

Mikor aztán a férfiak eltávoztak, a herczegnő lassú nyomatékos hangon
mondá latinul Kálmánnak.

– Non semper, qui oculos clausos habent, dormitant. (Nem mindig
alusznak, a kiknek szemük hunyva van.)

Kálmán arcza lángba borult e szóra.

Erre a herczegnő azt mondta neki:

«Jól van.»

És aztán nem beszélt hozzá többé latinul.

– Jól van. Legyen úgy, a hogy ön mondta. «Fel akarok hozzá nőni!» Tehát
nőjjön ön! Ez olyan devise, a mit az ir a czímere fölé, a kinek ereje
van hozzá.

Most azután fel merte emelni szemeit Kálmán.

– Lássa ön; én az olyan embereket, a kiknek erős akaratuk van, szeretem.
A merészség nemesség. Elmondok önnek egy történetet, a mit talán hallott
is már. A mostani cancellár, fiatal köznemes korában nagybátyja házánál
volt, mikor ahhoz úri vendégek érkeztek, s nagybátyja épen vásárra akart
utazni. A vendégek sajnálták, hogy visszatartják a házi urat a
szándékolt útból s az ifju unokaöcs ajánlkozott, hogy majd ő lesz házi
gazda nagybátyja helyett; mire az öreg úr magas méltósággal mondá: «oho
öcsém, addig még sokat kell nőnöd, a míg az én vendégeimet elfogadni
érdemes leendsz.» Az ifjoncz pedig azt felelte: «és pedig lesz idő, a
mikor a király vendégeit is én fogadom el». És felnőtt odáig, a hol ezt
elérte. Most Magyarország cancellárja, s minden zászlós úr meghajolva
lép be hozzá. Látja ön maga előtt ezt az utat? Nyitva van mindenki
előtt. Csak szív kell hozzá és ész. Önről sokat beszéltek már nekem.
Beszéltessen ön magáról még többet. Én figyelni fogok önre. A mennyit
nyer ön a világ előtt, annyit nyer én előttem. Én csak kétféle embert
látok meg: urat és szolgát. Önön van, hogy milyen alakban tegye magát
előttem láthatóvá? Minden más alakban láthatatlan lesz ön előttem. Ebben
a légkörben nem játszanak regényt; senkinek sincs alkalma hozzá. Itt
csak fényleni szabad: vagy egyenruha, vagy az ész sikere által. Önben
van ész, akarat és erő; használja fel. Gondoljon ön arra, hogy én
emlékezem önnek szavaira s tán tapasztalni fogja, midőn nagy lépcsők
előtt áll, hogy egy láthatlan kéz önnek karja alá nyúl és emelkedni
segíti.

Kálmán annyira meg volt hatva, hogy megcsókolta a herczegnő kezét, pedig
talán etiquette ellen is volt.

Felelni nem tudott semmit annyi jóságra. Nem is volt szükség, mert a
herczegnő még tovább is elhalmozá kegyeivel.

– Önök egymás közt beszélve hibául számíták be Dorothéának, hogy
magyarul nem tud. Ennek az oka egészen a viszonyokban van. Miért tanulta
volna ezt a nyelvet? Hogy megértse, a mit a parasztok egymás közt
beszélnek. Erre semmi szüksége, mert velük nem érintkezik.
Tanácstermeinkben csak a latin nyelvet hallja. Társaságban, közéletben,
az udvarnál németül beszélnek. A külföldön franczia a társalgás.
Énekelni olaszul tanult. Ha olvasni akar, német, angol, franczia
könyvtár áll előtte. Mire használja a magyar nyelvet? Nincs semmi, a mit
megtudjon általa. Csokonai eroticumait nem adhatom a leányom kezébe. A
mit eddig magyar költők irtak, az mind férfiaknak való. Leányokra nem
számítottak. De hát én mégis igazat adok önnek. A leányokból egyszer nők
lesznek s egy magyar férjre nézve orczapirító az, ha neje nem tudja az ő
nyelvét. S meglehet, hogy Dorothea magyar férj neje lesz. Ön azt mondta,
hogy meg fogja őt tanítani magyarul. Nem bánom. Adjon neki naponkint egy
órai oktatást a magyar nyelvtanból.

Kálmán azt hitte, hogy az üdvösség kapuja előtt áll. Nagy önuralkodásra
volt szüksége, hogy el ne árulja e perczben azt a gyönyört, a mi szivét
betölti. Némán meghajtá magát s miután a herczegnő inte neki, szótlanul
eltávozott.

Szobájába érkezve szerencsének vette, hogy Biróczyval nem találkozott.
Ez érzelemmámorban egyedül akart maradni. Ezer fenhéjázó terv született
agyában s valamennyinek a végén, mint a Jákob lajtorjája magasán, ott
ragyogott az az elefántcsontra festett drága szent kép, a kit el kell
érnie, ha még olyan magasan van is.

Fényes ábrándjaiból csak az ebédrehivás zavarta fel.

Most már egész biztossággal lépett be a főúri terembe. Azt hitte, otthon
van abban.

A grófi ebédterem nagy társaság számára volt alkalmazva. A főispán
megszoká, hogy mindig hosszú asztal legyen előtte, körülülve
vendégektől, vagy családtagoktól; kevesed magával nem szeretett
ebédelni. Ha mást nem, vándorszinészeket, utazó diákokat fogatott el az
úton, azokkal pótolta ki az üres helyeket, s egy irnokának állandó
hadkészletben kelle magát tartania, hogy ha történetesen az asztalnál
tizenhárman ülnek, a fatális számot tizennégyre emelni segítsen.

Maga a család és hozzátartozandói is nagy számot adtak ki.

Az asztalfőt elfoglalta a herczegnő; mellette ült az öreg úr jobbról,
balról a főispán, az öreg úr mellett Dorothea grófnő, az ő kegyencze, a
mellett Zuzanne kisasszony, a herczegnő társalkodónéja; a főispánon túl
a három kis grófocska: tíz, nyolcz és hat éves úrfiak; mellettük pater
Demsus, a fölkent fejű nevelő, azokkal szemben azután a két jurátus,
Kálmán Zuzanne mellett, az asztal végén pedig monsieur Henry: a franczia
tánczmester. Ezuttal épen tizenketten voltak.

Ez a monsieur Henry pedig szerecsen volt.

A legtökéletesebb néger arcz, lapos orral, vastag ajkkal, eleven
szemekkel, kondor gyapjú hajjal.

Hanem azért ő volt a társaságnak a lelke.

A mint pater Demsus elmondá az asztaláldást, melyet a többi családtagok
állva és kezeiket összetéve hallgatának végig, monsieur Henry vágta a
legájtatosabb képet s oly nagyot fohászkodott, a milyent csak egy igazi
franczia igazhívő fohászkodhatik, s a mint az amen kimondatott, olyan jó
kedvvel vágta le magát a karszékbe s kapott a kanálhoz, a milyenre csak
egy igazi franczia képes.

Kálmán is utána mondta az ament. S úgy tetszék, mintha azon a hosszú
fényes Jákob lajtorjáján ez lett volna az első hágcsófok. Még soha sem
imádkozott életében latinul. Most először.

Akkor aztán megeredt mr. Henry espritje, s tartotta élczekkel és
adomákkal mind végig a társaságot.

Kálmánnak pedig nem voltak fülei a tánczmester élczei számára, csupán
szemei: Dorotheát lopva bámulgatni; a ki viszont fel nem emelé a szemeit
soha a tányéráról, s fejét félre nem fordítá az egész ebéd alatt.

Mr. Henry pedig több ízben intézé szavait «monsieur Clamant»-hoz, a hogy
ő Kálmánt czímezte; (soh se tudta senkinek a nevét megtanulni,) de attól
feleletet nem kapott. Kálmán aristocrata volt már. – Ebéd után pedig
Biróczyval kisétálván a parkba, a sánta Asmodeus ilyen észrevételekkel
gazdagítá Kálmán ismereteit:

– Hallod-e, én már ezt az egész házat kiismertem. Itt a legnagyobb úr, a
kié minden, az öreg Decséry; de az senkinek sem parancsol. Ennek
parancsol a fia, a főispán. A herczegnő, az parancsol mind a kettőnek. A
herczegnőnek parancsol föltétlenül pater Demsus, a nevelő. Ő
nevelőségére nagy befolyást látszik gyakorolni Zuzanne kisasszony; s
viszont Zuzanne kisasszony ennek a francziába ójtott négernek a
præstigiuma alatt látszik állani. Azért, ha ennél a háznál előre akarsz
menni, azt tanácsolom, hogy járj a kedvébe ennek a szerecsennek.

Kálmán azt felelte neki rá, hogy «nagy bolond vagy!» s hátba ütötte jól
ezért a bolond tanácsadásért.



A MESSZELÁTÓ CSALÁD.

Könnyű a regényirónak, mert ez azt irhatja, a mi neki tetszik; de nehéz
a történetirónak, mert ennek azt kell irnia, a mi igaz. A mai
realisticus korban pedig már azzal sem elégszenek meg, ha valamit
hiteles okiratokkal megerősítve bizonyítunk, hogy valósággal megtörtént;
még azt is megkivánják, hogy felvilágosítást adjunk róla, miszerint az a
mechanica, chemia és electromagnetismus szabályai szerint lehetséges is
volt, hogy megtörtént legyen.

A régi módi spiritus familiarisok nem segítenek ki többé. A «véletlen»
nem fogadtatik el a forgalomban, s a «szerelem» megengedtetik ugyan, de
a genesisére nézve alapos indokolást vár.

Az a kérdés, hogy mi oka lehetett a Decséry családnak a «véletlen» és a
«szerelem» csillagképleteinek a maga egét megnyitni?

Hogy Kálmán gazdag család örököse, az nem elég indok. A Decséryek mégis
ötszörte gazdagabbak és rangjuk magasabb.

Kezdjünk az analysishez.

A Decséry grófok egy «messzelátó» családot képeztek.

A «messzelátás» ezuttal magasabb értelme a speculátiónak.

A messzelátás, vagy mondjuk, hogy speculátió, saját benszületett ösztönt
és tehetségeket kiván. A kibe ez beleszületett, az annak minden
körülményben hasznát veszi.

A Decséry családnak minden tagja: örege, kicsinye ilyen messzelátási
tehetséggel van megáldva (talán még Dorotheát vegyük ki).

Már a kicsi grófoknál is megvan az. A majoresco igen ájtatos, imádkozni
szerető fiu, ki mindennap ministrál a családi kápolnában, mikor pater
Demsus misézik és áhitattal viseli a csipkés choral inget a veres
zubbony felett. A másodszülött gyönge félénk gyermek, ki megijed a
puskalövéstől, s kit a legkisebb szülött is megtépász, mihelyt a nevelő
szeme nincsen rajta; a legkisebb gróf egy mérges verekedő kis myrmidon,
ki mind a két bátyjánál vitézebb, s tűzzel és késsel játszik.

Hanem azért mind a hárman tudják már és előre beszélik, hogy a
legkisebb, a melyik olyan mérges és vitéz: az lesz pap. Lesz belőle
püspök. A másodszülött, az a félénk: az lesz katona. Lesz belőle
generális. A legelső, az az ájtatoskodó pedig: a jövendő főispán. Már
ilyen kicsiny korukban tudnak a hajlamaik ellen való pályákra
spekulálni.

Az öreg apa nevezetes acquisitor. Ő uradalmakra spekulál. Óriási vagyont
szerzett össze ezen az úton. Elád, cserél, újra vásárol, zálogba vesz,
auctiót ád, virtualitásokat vásárol, impetrál, kiváltogat, commassál,
ismeri az egész országban létező nagy földbirtokosok helyzeteit, előre
kiszámítja, mikor kerül egyik-másik nagy dominium kézalatti eladásra,
subhastatióra? előre készen tartja a pénzt, hogy mindenkit
megelőzhessen.

A főispán messzelátása aztán egészen más irányú. Neki magasabb
speculátiói vannak; nem dominiumokra, de egész országra terjednek ki: s
ebben anyja, a herczegnő a vezetője.

Van egy magyar szó: «nexus».

Ez a «nexus» az egyedüli nagy hatalom a világon.

Uralkodók sainte alliancea, pártok, hivatalnoksereg, titkos társulatok,
ligák, jezsuiták, szabadkőműves páholyok, mind elhalványulnak e hatalmas
szó előtt: «nexus».

Ott ül az a birói székben, ott szavaz az urnánál, ott suttog a
boudoirban, ott szónokol a hordó tetején, ott tanácskozik a zöld
asztalnál, ott lovagol a hadsereg előtt, ott nyitja az audientia-termek
ajtait, ott informál a ministereknél, ott tánczol az udvari bálokban,
ott vezeti a menyasszonyt az oltár elé; szerez mindent, a mit ember
vágya kíván: pénzt, rangot, hivatalt, szerelmet, érdemjeleket, kedvező
itéletet, népszerüséget; s kisegít minden bajból; ez a «nexus».

Ennek a nexuscsinálásnak a titkával birt a herczegnő s ő utána fia, a
főispán.

Összeköttetéseik hálózata magában foglalt minden számitásba vehető kört;
a császári és nádori udvartól kezdve a megyei zöldasztalokig.

Egyik intézménye a nexuscsinálásnak volt a családnál a jurátusi
rendszer.

A «jurátus» valami mythologiai személy volt, a kinek létezését még majd
utoljára el sem hiszik.

A húsz éves fiatal jogtudós gyereket egyszerre megteszik olyan nagy
úrrá, a kinek szabad volt kardot viselni az utczán, szabad volt belépni
a királyi kuria titkos tanácskozásainak zárt ajtaján, s feljegyezi az
előadottakat; a ki leülhetett a királyi személynök asztalához, s
tánczolt az udvari bálok grófnőivel; a kinek bizonyságtétele egymagában
annyit ért a törvény előtt, mint a szolgabiróé és esküdté együtt, a
kinek joga volt pecsétes levéllel berontani a nemesi udvarra s annak
birtokosát evocálni, megcitálni, admoneálni, inhibeálni, s szükség
esetén a pecsétes levelet annak a kapujára hivatalosan kiszegezni; sőt a
kinek még az 1723-dik 50. t. cz. országos fizetést is rendelt; s a kinek
mind ezekért kemény esküvést kellett letennie, hogy méltóságát híven
viselendi, s a nagy titkokat, miket megtud, el nem árulandja.

Ez így tartott egy esztendeig.

Akkor aztán letette a censurát, megkapta a diplomát s azzal vége volt a
dicsőségnek, letétették a kardját, becsapták az orra előtt a kuria
tanácstermének az ajtaját, eltették a székét a királyi személynök
asztalától, megszünt a méltóság, a fizetés és a dicsőség, s mehetett
vissza megint szegény ördögnek, a kinek ugyan szépen kell könyörögnie,
hogy az emberekkel sürűn benőtt világban neki is szorítsanak egy kis
helyet.

Tehát ilyen ideiglenes nagyságokat szokott maga mellé szedni Decséry
főispán kettőt, hármat, néha többet is; a kiket aztán másik évben megint
mások váltottak fel.

Neki, mint főispánnak, ugyan szokásosabb lett volna a sok jurátus
helyett egy titkárt tartani, s alacsony gondolkodású emberek azzal
rágalmazták, hogy azért követi ezt a rendszert, mert a titkárnak
fizetést kellene adni, a jurátusnak pedig csak ellátás kell; hanem ez
tévedés volt. A főispánban és egész családjában volt ugyan nagy adag
takarékosság; de a jurátusi rendszer ő nála messzebb látó terv volt.

Ő kiszemelte magának az ország fiatalai közül azokat, a kik ész, vagy
birtok szerint nagy reményekre jogosítottak s azokkal úri házában úgy
bánt, mint saját gyermekeivel. Nem! Jobban, mint emezekkel. S az ifju
kedély háládatos. A legelső benyomások örökké megmaradnak benne.

Mikor az év beteltén egy jurátus megvált a grófi háztól, öntudatlanul
vitte magával azt a láthatlan, de elszakíthatlan fonalat, a mely őt
kötve tartja hozzá.

Aztán a főispán jurátusai nem mentek vissza szegény ördögöknek, kik
könyörögnek egy kis helyért a világban. Tapasztalhatták, hogy a mint
kiléptek a világba, mingyárt találtak ott valami üres helyet a maguk
számára, s az a hely egyre tágult, emelkedett.

Ilyen formán lassankint minden körbe elhatoltak a láthatlan fonalak, mik
a Decséry háznál folynak össze: az ő pártfogoltjai, lekötelezettjei
mindenütt jelen voltak; befolyása alá és fölfelé mindenüvé elterjedt, s
ha Decséry herczegnő valamire azt mondta: ennek így kell lenni, az
bizonyosan úgy is történt meg.

Ekkor keletkezett valami, a mi még eddig nem volt. Valami új, egészen
névtelen dolog.

Nincs is a szótárban; mi az?

Hát például mi az: hogy mikor a csendes megyei gyűlésen a főispán szépen
kihirdetteti a patenst, egyszer csak az asztal tulsó végén feláll
valaki, s azt mondja, hogy a patenst kihirdetni törvény szerint nem
szabad?

Vagy hát az micsoda, hogy mikor a főispán a megye határán megjelen holmi
ujonczozás és adóügy végett, ott egy marczona alakokból álló deputátió
várja, az első alak így mutatja be magát: «én Varju vagyok», a második
így szól: «én Farkas vagyok», a harmadik azt mondja: «én Medve vagyok»,
s hasztalan szabódik a megrettent főúr, hogy «kérem, én emberekhez
jöttem, nem vadállatokhoz»; azok tartanak neki egy olyan értekezést
törvényességről és alkotmányosságról, hogy a föúr a kannibálok között
szeretne inkább lenni.

És hát az micsoda, mikor fiatal, pelyhes állú ifjonczok elkezdenek
titkos gyülekezeteket tartani, s vajudásba hozzák merész, teremtő
lélekkel a megvénült világot?

Valami mozog a porban… a Spitzbergák «élő iszapja» dagad s új alkotásra
készül.

A világ olyanná alakul, a milyenné a fiatalságot nevelik.

Húsz esztendő elég egy metamorphosisra, mely egy egész országot
átváltoztat. De hátha ez a szív, mely az ifju kebel adománya, kitör a
fölötte terülő tengeren keresztül, s egy új világot tol fel a hullámok
közül, Neptun daczára?

Jenőy Kálmán vezérfénye volt az akkori fiatalságnak.

Ez oldja meg a Decséry házhoz jutását, ez az első fogadtatást.

Ha engedi magát vezettetni a magasra, vezetni fogják odáig, a hol a czél
ragyog, ha nem engedi, eldobják s ott hagyják fekünni a földön.

Meglássuk hát, el lehet-e fogni a meteort egy lepkefogóval?

Ha Kálmán az egekben képzelte, úgy Biróczy nagyon is a földön érezte
magát ennél a háznál. Talált olyasmire, a mi egy kezdő jogtudósra nézve
megbecsülhetetlen, két veszekedő társra. Az egyik volt pater Demsus, a
másik monsieur Henry.

Monsieur Henrynak délelőtt volt üres az ideje, a mikor pater Demsus a
kis grófokat mindenféle tudományokban oktatta; pater Demsus pedig
egészen faczér volt az esti órákban, a mik monsieur Henryt foglalták el
a táncztanítással, délelőtt tehát a szerecsen, délután a nevelő jelent
meg a kertre nyiló szobában Biróczyval disputálni. A szerecsen
veszekedett vele a nemzetisége miatt, a pap a vallása miatt: az egyik
szidta a magyart, a másik a kálvinistát. Volt pedig egy órája a
délutánnak, a mikor a nevelő is felszabadult, meg a tánczmester is; a
midőn a kis grófokat a lovászmester elvitte lovagolni; épen azon órában
ment Kálmán is Dorothea grófnőnek a magyar nyelvtant előadni: ekkor
aztán mind a két úr egyesülten rajtarontott az egyedül maradt scytha
hitetlenre s akkor aztán veszekedtek kedvükre mind a hárman, hogy mikor
Kálmán visszaérkezett hozzájuk, csak úgy csorgott az izzadság a
homlokukon. És ezt egész gyönyörrel folytatták így mindennap.

A thema mindennap újból ajánlkozott.

A Decséry palota valódi úr-lak volt. Volt annak pompás könyvtára,
régiség-muzeuma, képgyüjteménye, a miket a gróf-főispán maga szokott
minden vendégének megmutogatni, s néha olyan kedvében volt, hogy behivta
a gyermekeket, nevelőikkel, a jurátusokat, s magára vevén a muzeumőri
szerepet, sorba magyarázgatá a becses gyüjtemények ritkaságait.

Könyvtára egy egész termet foglalt el, melynek felső részét körülfutó
karzaton lehetett végig tekinteni. Mind drága bőrbe kötött könyvek
voltak a tudományok minden ágából, minden élő és holt nemzet nyelvén, a
legrégibb litteraturától a legujabbig. Pompás diszkiadások, miknek ára
ezerekbe megy; csupán fejedelmi könyvtárak számára való ritkaságok; szem
elől rejtegetett magányos művek; óriási kötegek rézkapcsos sarkokkal;
hirhedett térképgyüjtemények; és mindezek szépen rendezve, gyönyörű
szembeötlő osztályozással; a barna bőr, ezüst nyomású sarokkal, a
vallási tartalmú könyvek; a fehér disznóbőr, arany nyomással a régi
classicusok, a sárga borjubőr, veres czímsarokkal a történelmi és jogi
könyvek, a veres maroquin a szép litteratura. Egy osztály a chinai és
japáni könyvek számára, alatta a török és arab vegyest, csillagászat,
történelem és regék.

Mikor mindezeket végig mutogatta a gróf a bámuló ifjuságnak, monsieur
Henry azt a malitiosus kérdést ejté el:

– Hát a magyar litteratura osztálya melyik?

A gróf odamutatott egy szekrényre, melyben hosszú sor kötegek álltak
egymás mellett; felül a szekrényre irva: «Hungarica».

– Ah, hisz ez mind latinul van! Hát igazi magyar nyelven irott könyvek
nincsenek?

A gróf odamutatott egy szegletre; a karzatra felvezető lépcső alatt volt
egy zug; abba volt becsomoszolva egy nyaláb mindenféle nyomtatvány, be
sem kötve, fel sem vágva. Az volt minden.

Ezen a napon Kálmán mikor visszatért a magyar leczkéről, teljes
veszekedésben találta monsieur Henryt Biróczyval.

A szerecsen azt mondta:

«A magyar csak kalendáriumot csinálni való.»

Biróczy azt kivánta Kálmántól, hogy ezért a blasphemiáért segítsen
megdöngetni a monsieurt; Kálmán e helyett nyugodtan azt mondá:

– Vous avez raison monsieur. Még ahhoz is mástól kérjük a csillagászi
kiszámítást.

Máskor megint a régiségtárát mutatta meg nekik a gróf. Az is pompás
gyüjtemény volt: egész kincshalmaz; mű- és szakértelemmel osztályozva,
fegyverek, ékszerek, poharak, edények, régi pénzek, ó emlékek. A gróf
nagy archæolog volt. Minden tárgynak ismerte a korát, a készítőjét, a
lelhelyét s egykori tulajdonosát.

Monsieur Henry aztán egyre ostromolta a grófot ilyenforma kérdésekkel:

«Magyar munka ez a Bethlen Kata nyakláncza?»

«Nem; ez velenczei mű.»

«Hát ez a csüngős ékszer, a mit Dusán menyasszonya viselt?»

«Ez pedig szerb munka. A czifrázatai mutatják.»

«Hát ezek az abrudbányai kőfaragványok.»

«Ezek római emlékek.»

«De ez a czifra buzogány csak magyar termény?»

«Nem, ez cseh maradvány.»

«Ezeknek a huszárkardoknak a készitője csak magyar volt?»

«Nem; rajta a neve: «Fringia.»

«Ezt a szép hólyagos billikomot ki készitette Báthorynak?»

«Brassói szász.»

«Ezek a Tiszában talált rézkardok a magyarok fegyverei voltak?»

«Nem. A Qvádok harczoltak azokkal.»

«De legalább ezek a kőbalták.»

«Azok a kőkor ismeretlen benszülötteinek emlékei.»

«Nincs a régi érmek között a hires Rákóczy fejedelemnek egy emlékpénze?»

«Itt van egy, rézből.»

«De hisz erre is latinul van irva: «pro libertate.»

Ezen a napon aztán volt Kálmánnak mit hallgatni a nagy kakas viadalon
monsieur Henry és Biróczy között.

«A magyar nem való másra, mint gubát és kulacsot készíteni.»

Kálmán ezért a szóért sem hasította ketté a szerecsent, hanem szomorún
azt mondta:

«Vous avez raison, monsieur: ezen a földön marad emléke a sarmatának, a
quádnak, marahánnak, a rómainak, az avarnak, a csehnek, a németnek; de
annak a népnek, mely ezt a földet nagyon szerette, semmi emléke nem
marad itt.»

Megint másik nap a képtár miatt vesztek össze az antagonisták: a
szerecsen azt állitotta, hogy a magyar pictor csak tulipántos ládát
festeni való.

A decsériék istállóiban gyüjteménye állt az angol, arab, norman
paripáknak. Henry magyar ló után is hiába tudakozódott.

«Magyar ló csak forspontnak való.»

Az egész gazdaságot cseh és szász gazdatisztek kezelték; a
néger-franczia hiába kérdezősködött egy magyar ispán után.

«A magyar csak úrnak, vagy parasztnak való.»

Gyakran ellátogattak a decséri kastélyba a szomszédban állomásozó
ezredek főtisztei, vidám, mulatságos férfiak.

Monsieur Henry hamar ismeretséget kötött velök. Tudakolá, itt
születtek-e? Jamais!

«A magyar vitéz csak közkatonának való.»

És mind ezekért a nyilatkozataiért Kálmán nem sietett a szerecsent
mosdatni; hanem ráhagyta, hogy «vous avez raison». Eddig úgy van.

Csupán egy dolgotok van, magyaroknak, mondá egy este a néger, mikor már
Biróczy is elnémult a niebelungi harczban, s ezt az egyet úgy
elhanyagoljátok, pedig az egész világot meghódithatnátok vele. Ez a
minden szépet és nagyszerűt magában egyesítő, eszményi, elragadó «magyar
magántáncz.»

Biróczy féktelenül felkaczagott rá.

«Szénégetőnek tőkén a szeme!»

– De én komolyan beszélek.

– No hát tanits meg engem a magyar solora, szerecsen; hadd hóditom meg
vele a világot, henczegett a kis sánta.

– Oh, önt is igen szivesen: s a mi a hódítást illeti, az tökéletes lesz,
mert a komikumnak is van hóditó ereje. Hanem a kit önnél szivesebben
tanitanék meg rá, a monsieur Zseni (így szokta kiejteni Jenőy nevét).
Önnél nem veszne kárba a fáradságom. No gondolja meg, monsieur Clamant,
naponkint egy órát adhatok ilyenkor, mikor üres időm van, a grófok
lovagolnak. Nem kell érte fizetés. Majd ha ön nagy úr lesz, akkor
meghálálja azt nekem. Mert higyje el ön, hogy a mit minden iskolában
tanult, nem fogja annyira hasznát venni, mint annak a magyar eszményi
magántáncznak, a mire én megtanítom. A feje nem fogja önt olyan magasra
felvinni, mint a két lába hegyei; ha én reám bízza azokat.

Kálmán tenyerébe csapott a szerecsennek.

– Jó. Én megtanulom öntől a magyar magántánczot.

Biróczy malitiosus vigyorgással sugá Kálmán fülébe:

– Te pajtás, nagyon is jól megtaláltad fogadni az én bolond tanácsomat.

Monsieur Henry kész volt az órát is meghatározni, a mikor Kálmánnak e
nagy tudományt be fogja tanítani: délután négytől ötig.

– Az nem lehet, akkor épen én adok órát a magyar nyelvből a grófnőnek.

– Eh, mit tanulnak azon? Csak galuskásszájú parasztok beszélik. Hagyjon
ön fel ezzel a vesződséggel.

Kálmán olyat nézett erre a szóra a szerecsenre, hogy az megértheté ebből
a tekintetből a választ: «hát egy egész mennyországért tele olyan fekete
angyalokkal, mint te vagy!»

A négerfranczia nevetett s aztán azt mondá:

– No hát tanuljunk este, mikor mindenki lefeküdt a háznál, a kerti
pavillon termében.

Igy jó lesz.

De nem vesztett volna el egyet is azokból a drága magyar nyelvtani
órákból Kálmán!

De még csak egy másodperczet sem. Mikor felment a herczegnő szobájába
leczkét adni, az órája rendesen korábban járt, mint a kastély órái, s
mikor vége volt a leczkének, bizonyozott, hogy azok mind nagyon sietnek.

Oh az olympi gyönyörűség volt.

Egymás mellett ülhetni a bálványozott gyermekkel; egy könyvbe nézhetni
vele és mondani ugyanazon szavakat.

Lesni ajkain a megszülető igét, tanítni ez ajkakat miként idomuljanak,
hogy a határozott magyar magánhangzókat helyesen kiejtsék. Kényszeríteni
a lesütött szép szemeket, hogy szemébe nézzenek s találják ki
gondolatait.

És aztán látni az elpiruló mosolyt, midőn hibát követett el az ajk, s az
elégült ragyogást, midőn helyesen talált.

Kálmán úgy érezte, midőn a grófkisasszony szeretetreméltó
irásgyakorlataiban kiigazította az imádandó hibákat, midőn egy kifeledt
betűt közébe szúrhatott az ő betüinek, mintha ez is a gyönyörteljes
érintkezések egyike volna, mikben a nap és a hold találkozik.

Hát az nem volt-e valódi diadal, midőn a tanítvány a feladott penzumot
egy szó hiba nélkül dicsekedve mondta fel? A tantárgy, vagy a tanitó
diadala? Hogy figyelmeztetéseit emlékében tartotta? Hogy azt a hibát, a
miért egyszer megigazította, úgy igyekezett többé el nem követni? Hogy
úgy engedelmeskedett? Hogy úgy óhajtott még többet megtudni? Hogy olyan
szépnek találta mind azt, a mit tanúlt? Hogy később nem volt már neki
elég, amit tanitója bizott rá; hévvel sietett volna előbbre, már magától
érteni, már szavalni akart, már kényszerítette magát, hogy az új nyelven
beszéljen tanitójával? Már meglepetésekre készült.

Nem egy neme-e ez a szerelemvallomásnak?

Kálmán pedig szerelmes volt a tantárgyba is, meg a tanitványba is.

A legkomolyabb illem határai között folytak le a tanórák. A kis
iróasztallal szemközt ült a herczegnő maga az egész leczke alatt és
kötött.

Rettenetesek a nők, a mint ez a négy öklelő szurony egyre vaczog a
kezeik között, s aztán máshova vigyáznak. Ez a legéberebb előörs. Ha a
francziák minden táboruk szélére egy kötő asszonyt ültettek volna, soha
sem lepték volna meg őket a németek.

Semmi gyanus szó nem mondatott s nem iratott le. Kálmán száját már
egyszer megégette az a tapasztalás, hogy a nők mindent kitalálnak. De
bárgyuság is lett volna szavakkal beszélni ott, a hol a lelkek suttogása
hallik.

Valóban szerelem volt az!

Talán ez magyarázza meg azt is, hogy Kálmán oly igyekezettel tanulta
viszont a maga részéről éjfélekig a kerti pavillonban egyedül bezárkozva
a négerrel, a magyar magántánczot.

De az valóban eszményi szép táncz volt. Tűz és méltóság; nemes
mozdulatok és délczeg plastica, erő és kellem egyesült benne, művészet,
rászületett hivatás kellett hozzá. Ah, a kik azt most a szinpadról
látják, fogalmuk sincsen felőle, az úri termekből pedig eltünt egészen.
Még én emlékszem a korra, a melyben hódított. Az utolsó magántánczot a
komáromi főispáni beiktatás ünnepi tánczvigalmán láttam, s a ki azt a
fényes úri néptől bámulva, pompás nemzeti viseletében, egyes egyedül
kilépve a sima parquettre, oly óriási taps mellett járta, az akkori
ifjuság büszkesége volt, Pázmándy Dénes, tíz évvel később Magyarország
első képviselőházának az elnöke, születésére: úr, Istenétől: lángész,
magától: jellem. Az ilyen látványban csak nagy urak rendezte országos
ünepélyek részesültek valaha. Most már el vannak feledve.

Monsieur Henry el volt ragadtatva Kálmán előmenetelétől.

– Született tánczos! Valódi genie! Az ilyen tánczczal tavernicussá lesz
az ember. Ne legyek becsületes ember, ha a jövő farsangon monsieur
Clamant nem fog az udvari bálban tánczolni, s ha nem mint kamarás jön
onnan vissza.

Kálmán maga is érezte azt. A délczeg tánczlépés nagy előny! Szegény
tudós ember, a kinek feje egy egész könyvtár, de tánczolni nem
tanították, mikor felöltözik abba a magyar díszruhába, hogy a méltóságos
és fenséges urak előtt megjelenjék, milyen miserábilis figura az ottan,
hogy botlik el a saját lábában, hogy görbül meg a nyaka, hátul hagyva a
messze elálló aranyos prém gallért, hogy botorkál, hogy ütközik
mindenkibe, hogy reszket az ina, hogy csuklanak el térdei, hogy felejti
el mind azt a mit tud, hogy némul meg és hebeg ostobaságokat, mikor
megszólitják, és mind ezt azért, mert lábait elmulasztotta kiképezni;
míg az a másik délczeg alak, kinek minden mozdulata festői minta: jön,
lát és hódít, és okosan beszél; mert helyén van a lába.

Kálmán kezdte lenézni Biróczyt, mióta ilyen magasra tanult emelkedni (t.
i. lábujj hegyeire). Biróczy észrevette a lenézést s azzal állt boszút
Kálmánon, hogy megmutatta neki, miszerint ő a két sánta lábával mind
azokat a mesterséges figurákat el tudja járni, mikkel Kálmán olyan
nagyra van, s eljárta a szokott délutáni társaság előtt a «harangot», a
«bokázót», a «kigyózót», a «hegyezőt» a «topogót», meg ki tudná
valamennyinek a nevét, s még magasabbra fel birta hányni a lábait, mint
Kálmán a «harang»-ban, hogy a talpát meg tudta csókolni; utánozta a
délczeg megállásokat, hogy az megveszni való mulatság volt. Képzeljünk
egy majmot Apollo mozdulataival.

Kálmán ilyenkor veres volt mint a pulyka. Haragudott a tréfáért. Ha a
versét ócsárolták, azt megbocsátá; de ha a tánczát paródiázták, azért
dühös volt. Elnyögte, ha gunyolta előtte a néger a magyarnak minden jó
tulajdonságát; de a ki már még a magyar magán tánczot is gúny tárgyává
volt képes tenni: az ellen felforrott nemes haragja.



AZ ELSŐ «TE».

Páter Demsus nagyon kedveskedni vélt a családi tanácsban azzal a kegyes
inditványnyal, hogy a keresztszentelési szertartás Péter Pál napjára
tetessék, midőn az öreg gróf nevenapja tartatik. Mint már tudjuk, a
Decséry család igen buzgó katholikus volt. Hanem azért ez az indítvány
még sem talált pártolásra. A herczegnő kimondta kereken: «a mikor az én
Pálomnak a névünnepe van, akkor senkinek másnak ünnepe nem lehet, akkor
egyedül az én Pálomnak van nevenapja».

A családiasság még a buzgóság fölött is uralkodott; ez még a
spekulácziónál is erősebb volt a Decséryek közt.

Minden ismerősük tudta felőlük jól, hogy vendéget az év minden napjain
szivesen látnak, csak a családi névnapokon nem: akkor zárvák a kapuk, s
a portás azt mondja az érkező idegennek, hogy senki sincs itthon. Akkor
egyedül szeretnek lenni: épen csak azoknak a társaságában, a kikkel
mindennap együtt élnek.

És ez igen megmagyarázható különösség. A családi ünnepélyen nem grófok,
herczegnők az emberek, hanem apa, anya és gyermekek. Az öreg
excellentiák csak úgy szeretnek szabad folyást engedni örömkönyeiknek,
mint a közönséges emberek, s a kis grófok csak úgy belesülnek a
köszöntőbe s csak úgy összekapnak az ajándékon, mint a szegény ember
fiai, s a kik egymást szeretik, csak úgy megcsókolják ilyenkor egymást,
mint más jámbor ember.

S mind ez nem úri dolog; nem idegenek számára való látvány. A névnap a
grófi kastélyban zárt kapuk mögötti nap.

Azért azon a napon még a püspököt sem fogadják vendégül. A
keresztszentelés marad István király nagy ünnepére.

A Pál napi ünnepély kezdődik egy ájtatos misén a kastély kápolnájában, a
herczegnő maga adja elő az orgonán Haydn gyönyörű szép hangzatait.

A kápolnából egyenesen az öreg apa termébe vonul a család, a herczegnő
megcsókolja férjét, a főispán és az unokák sorba kezet csókolnak neki, s
azután magára hagyják. Az öreg úr egy óra hosszat imádkozik egyedül.
Akkor kinyitja szobáját és szabad bejönni.

Elébb a herczegnő és a főispán röviden és halkan sok számos évet
kivántak az öreg úrnak, azután jött pater Demsus a három növendékével.

A legnagyobb gróf fiú római tibicennek volt öltöztetve, nagy karikára
hajtott aranyozott kürttel a vállán, a középső schweiczi Senner-bubnak,
aranyozott kaszával, a legkisebbik velenczei gondolierenek, aranyozott
evezővel a kezében.

A tibicen római nyelven tartott hexameter szónoklatot nagyatyájához,
melyből pater Demsus sugásának segélyével közbámulatra szerencsésen
partra is jutott. Ugyanazon szónoklatot irásban is átnyujtotta a
paterfamiliasnak. De sem római szóval, sem irásban nem adta okát, hogy
mért van a nyakában az a nagy kürt?

A schweiczer elmondá németül a kétségkívül igen szép verseket, a mikből
egy szót sem lehetett hallani, a nagy elérzékenyedés miatt. Az
átnyujtott irat bővebb felvilágosítást adott. Hanem a felől az sem
mondott semmit, hogy minek az a kasza a kezében?

A gondoliere azonban annál hatalmasabban elpattogtatá a maga verseit
Petrarca classikus nyelvén, még az evezővel is hadonázott hozzá; hogy
csupa megenni való volt. Hogy minek nála az az evező, majd megtudjuk
talán később.

Az öreg gróf nagyapói gyönyörüséggel fogadá mind a három felköszöntést.
A tibicennek azt mondá: «ago gratisa dilectissime domine; – a
schweiczinak: «danke für die Güte, mein Herr»; a gondolierenek pedig:
«bravissimo signore».

Ekkor a herczegnő eléje vezette Dorotheát. Ez már nagy volt arra, hogy
verseket szavaljon névnapi köszöntőül, nem hozott magával semmi
papirost. Fehérbe volt öltözve, elől gyöngysorokkal kifüzött vállderék
simult pálma-termetéhez, s két tömött hajfonadéka, rózsaszinü szalagok
közé füzve volt hosszan leeresztve hátul. A szép halavány arcz
mosolygott.

Az öreg úr két keze közé fogta szép unokája karcsu derekát, ugy nézett
az arczába; azután megforditá s gyönyörködött hosszú hajtekercseiben,
még a piros szalagot is megnézte. Tetszett neki az nagyon.

– No hát te mit tudsz? – kérdezé ezután tőle a család szokott nyelvén
németül.

Arra aztán a fehér liliomszál odaborult a keblére s már nem mosolygott,
de a helyett elpirult, mintha ahhoz, a mit mondani fog, szin is egészen
más illenék, s szép csengő hangon mondá nagyapjának magyarul:

«A jó Isten tartsa meg édes nagyapámat sok esztendőig minekünk és
szeressen minket, a hogy mi szeretjük.»

Az öreg gróf ajka és szeme nyitva maradt a bámulattól; a meglepetés
hihetetlen volt előtte. Elébb nevetni készült, aztán a köny kicsordult
szeméből, utoljára mindkét karjával odaszorítá keblére szép unokáját s
szőke fejét összecsókolgatva rebegé:

– Az Isten áldjon meg «Tégedet» kedves kis leányom.

A herczegnő tapsolt örömében, a kis gróf fiúk bámultak, a szerecsen
tánczmester azt sugá Biróczynak, hogy így persze sokkal szebben hangzik
ez a nyelv, mintha a béresektől hallja az ember. Az öreg gróf pedig
azután is csak fogva tartá Dorotheát, s kezdett vele beszélgetni, a
lányka felelt neki mindenre magyarul, okosan, meggondoltan, s a míg
magyarul beszélt, folyvást piros volt. (A minek különben természetes
okai vannak.)

A főispán közbeszólt.

– Bizony jobban beszéli a magyarul, mint a nálamnál.

Az öreg gróf ránézett a fiára s azt mondá:

– Tapasztalom.

A főispán híres vadász volt a nyelvtani bakok meglövésében.

– Hát aztán ki tanított meg «téged» magyarul? tudakozá unokájától Pál
gróf.

Erre a piros arczu szűz még jobban elpirult s alig hallhatón suttogá:

– Jenőy úr.

Pál gróf szemei kerekre felnyiltak e névnél.

– Jenőy úr? szólt Kálmánra szegezve szemeit, s e pillanatban a
nagylelküségnek egy erős rohama támadta meg keblét. Egy szép antik óra
volt a zsebében, azt kivonta oly tekintettel, mintha azzal rögtön meg
akarná ajándékozni Kálmánt. De miután Kálmán nem mozdult a helyéből,
csak ő is meggondolta magát; megnézte az óráján, mennyi az idő s
visszadugta azt a zsebébe. – «No Jenőy úr, ezt én önnek nagyon
köszönöm.»

Kálmán nem is kivánt többet.

És ezentul Pál gróf mindig tegezte unokáját. Első eset volt nála az
életben, hogy valakit «te»-nek szólítson.

Mindenkinek titulusa van előtte: nejét a «herczegnőnek», fiát a
«főispánnak» nevezte, ha beszélt velük; kis unokáit «dominusoknak»
titulálta; a parasztnak is azt mondta «uram», a tisztviselőnek
«tekintetes úr», a cselédségnek «monsieur» és «madame» volt a neve, és
soha senkit olyan közel nem eresztett magához, a honnan azt lehet neki
mondani: Te! – Még a herczegnő mopslijának is azt mondta: «Herr von
Kutya.»

És most akadt a világon egy emberi lélek, a kit az Istennel egyenlőn
szólít meg: «te».

Dorothea ezzel a mai nappal sokat nyert a világban Arról már biztos
lehet, hogy őt nem fogják zárdafejedelemnővé tenni, csak azért, hogy az
öcscseinek több jusson a vagyonból. És mind ez miért? Egy bagatellért.

Kálmán büszke önelégültséggel gondolt rá, hogy íme ezt a mai
örömjelenetet mégis csak az ő ellesett discursusa ott a hintóban idézte
elő: neki volt érdeme, neki volt igaza. Ezt másoknak is kell tudniok. S
ha van igazság a földön, ez nem maradhat el jutalom nélkül.

Lám, hogy ragad a messzelátás ennél a háznál még az idegenre is.

Péter Pál napja késő estig a kellemes meglepetések napja volt. Mindenki
hosszú előkészülettel tervezte e napra, mivel örvendeztesse meg az öreg
urat, a főispántól elkezdve a szakácsig, s viszont azután mindenki
megkapta a megfelelő ajándékot, a minek osztályozásához épen annyi
leleményesség kellett.

Persze, hogy mindennek a herczegnő volt a rendezője, ő adta mindenkinek
az eszmét, mivel lepje meg az az ünnepeltet? valamint hogy ő
gondoskodott a viszonajándékokról is, mik Pál gróf nevében kiosztattak.
Mert az köztudomásu adat volt, hogy Pál gróf soha senkinek ajándékot nem
ád. Fizet a mivel tartozik, pontosan; de ajándék, borravaló az ő markát
el nem hagyta még soha. A névnapi viszonajándékok a herczegnő
gondoskodásából jőnek.

Este hangverseny fejezé be az ünnepélyt. A herczegnő és a társalkodónő
zongoráztak; Páter Demsus szépen tudott fuvolázni s monsieur Henry
hegedült; Dorothea grófnő énekelt.

Azután következett a tableau: az eleven rebus, fényes lámpavilágítás
mellett, melyet képviselt a három férfi unoka.

S ekkor derült aztán ki, hogy kinél mi czélra valók a jelvényes
eszközök?

A legnagyobb unoka a kerek kürttel egy nagy P betüt képezett; a középső
a kaszára támaszkodva egy Á-t, a legkisebb egy gondola végén állva, egy
«L» betüt. Együtt hárman a nagyapa nevét.

Pál gróf nagyon meg volt elégedve a herczegnő gyöngéd ötletével. A
herczegnő még most is olyan gyöngéd és szeretetteljes Pál grófhoz, mint
ötvenkét év előtt. És az nagyon szép.

Pál gróf sokáig gyönyörködött az eleven rébusban s végül külön
megköszönte mind a három úrnak, hogy sziveskedtek az ő nevét képviselni,
kinek-kinek a maga választott nyelvén.

Ez lett volna zárjelenete a családi ünnepélynek; de mielőtt a magas
uraságok felkeltek volna ülhelyeikről, előlépett monsieur Henry, a
hegedüvel és nyirettyüvel a kezében, s megkérte az úri társaságot, hogy
még néhány perczet áldozzanak fel annak a meglepetésnek, a melylyel ő
fog kedveskedni.

És erről már a herczegnő sem tudott semmit.

Monsieur Henry az állához szorította a hegedüt, neki akasztotta a
nyirettyűt és egy előjátékkal jelzé a magyar magántáncz dallamát.

A kiváncsian szétbámuló társaság valahonnan a háttérből Kálmánt látta
előlépni. Az ifjú ember testre öntött nyalka nemzeti ruhát viselt,
balkeze csipőjére volt téve, jobbjával egyet pödrött bajusza hegyén, s a
hegedü jelszavára elkezdé délczegen, büszkén lejteni azt az úrnak való
tánczot.

Elragadó szép volt, mikor ezt a nemes tánczot lejté. Gyönyör volt nézni
délczeg mozdulatait. Mint a zeneművészről mondják, hogy «érzi» a mit
játszik, ő is érzé, a mit tánczolt. Minden léptében kifejezés volt.

Az öreg gróf arczán egyszerre két szokatlan tűzű piros folt kezdett
kigyuladni; a feje kiemelkedett vállai közül; fehér haját elől
fölborzolá kezével; azután felállt a székről, mellét kifeszíté,
fölegyenesedett, szemei villogtak, elkezdte a taktust ütni a tánczhoz
tenyereivel, ő is utána lejtett a félvállával a tánczolónak, s
dobbantott a lábával, mikor büszkén dobbantani kellett s pengőtlen
sarkantyúit, maga sem vette észre, hogy össze kezdé veregetni sarkaival.

Általános tapsolás rekeszté be a végzett tánczot.

Most már Pál gróf maga ment helyébe a pirulva visszavonuló ifjúnak.
Megveregeté a vállát, aztán az orczáját.

És azután azt mondta neki, folyvást ragyogó orczával:

– Épen ezt tánczoltam én ezelőtt ötvenkét esztendővel felséges
királynénk, Mária Theresia előtt az udvari bálban. – Ön látta azt
herczegnő ugy-e bár?

A herczegnő érzékenyülten inte szempilláival. Talán épen akkor, talán
épen ezért a tánczáért szerette meg Decséry Pált. Veszedelmes egy táncz
az.

– Mikor azt a tánczot eljártam, folytatá Pál gróf, ő felsége a királynő
férje odajött hozzám; fiatal szép gyerek voltam; megveregette az
orczámat, azzal kivonta a zsebéből ezt a gyöngyökkel rakott órát, s azt
mondá nekem: «viselje ön – ennek a táncznak emlékeül». Hát most én
mondom önnek: «viselje ön ezt ennek a táncznak az emlékeül.»

Kálmán, ha a bécsi szent István tornyának az óráját nyomták volna a
markába, nem érezte volna azt nehezebbnek, mint ezt, a mit most kezébe
adtak.

Mindenki oda volt a bámulattól, s e bámulat okát ő maga tudta legjobban
megmérni.

Decséry Pál gróf, a ki soha senkinek ajándékot nem adott, még csak egy
pálczalovat sem vett a tulajdon unokáinak, most megajándékozza ez
idekerült fiatal embert családi ereklyéinek legkedvesebbikével; a hármas
értékű emlékkel, melyet ő maga is fenséges kezekből kapott, kedves
emlékezetü ifjúkori délczeg tánczáért. S most odaadja azt ennek az
ifjúnak, a ki épen olyan deli most, mint ő volt akkor.

És egy pár szem épen oly rejtett ragyogással tekint rá e perczben, mint
akkor Pál grófra.

Kit ne szédítene el az ilyen diadal?

Mikor szétoszlott a társaság, a néger azt mondá Kálmánnak:

«Nos uram, hát mivel megy ön magasra, a fejével-e vagy a lábával?»

Biróczy pedig kicsufolá.

«Bajtárs: neked csak az óráját adta oda az öreg úr; de ha engem
meglátott volna tánczolni, nekem ideadta volna magát a tornyot!»

Az irigység beszélt belőle.

Kálmán könnyen álmodhatott arról, hogy hármat már megnyert a partieből;
az öreg grófot, a herczegnőt, és a szépek szépét. Még a főispán hátra
van.

De elkövetkezett az idő, hogy a legnagyobb lépést a családi kegyben
mégis csak – feje segítségével tegye meg.

Marcalis ülés közelgett. A főispán behivatá magához Kálmánt s akkor
elmondá neki, hogy ő bizony nincsen szokva ahhoz, hogy beszédeket
fogalmazzon, különösen az előtte nem igen tört útu magyar nyelven; azért
rábizza Kálmánra, hogy készítsen valami megnyitó beszédet a számára, a
mihez egy pár eszmét szolgáltat neki. A beszéd érthető legyen és ne
nagyon czifra. Valami furcsa szavak ne legyenek benne: nehogy úgy járjon
az ember, mint a mult megyegyülésen, a mikor az lévén a szájába adva,
hogy «nagyon kecsegtetem magam», ezt úgy ejté ki, hogy «nagyot kecseget
etem magam» erre pedig egy kortes felkiáltott: «kedves egészségére
váljék!» a felzendülő bruhahában a főispán aztán kérdezé mellette ülő
sógorától: «was hab i gsagt?» – «Du hast gsagt, dasz du an groszen
Stierl allein gegessen hast.»

Ez aztán a legkényesebb megbizatás s a titkok legdrágábbika.

Beszédet készíteni egy nagy főfő uraságnak, a mi annak eszméit
kifejezze, a mi annak belső énjét mutassa a világ előtt; és pedig úgy,
hogy azt a világ soha ki ne találja, hogy ez nem annak az igazi énje.

Ez valóban a legnagyobb bizalmat föltételezi. Bűntársi részvét egy
Istennek és embereknek tetsző munkában.

Kálmán oly gonddal és figyelemmel felelt meg a feladatnak, mely
sokoldalu tehetségéről tanuskodék. Ez a legnehezebb munka, a mire költői
kedély vállalkozhatik. Beszédet készíteni másnak, olyat, melyben sok szó
legyen, és kevés eszme, virágok nélkül, gondolatok nélkül, szárazon,
diplomatikus tárgykerülgetéssel, üres bombasztokkal és hivatalos
applombbal. Ezt is meg tudta csinálni. Kinjába került ugyan; de mit meg
nem tesz az embernek az édes esze a zsarnok szivéért?

Az elkészített beszéd megnyerte a főispán tetszését; a megyegyülésen
megéljenezték érte. A sógor azt sugta neki: «mi bajod van ma? kezdesz
okosan beszélni».

Kálmán barátunk a főispánnál is kegybe jutott.

Otthon volt már egészen.



ARIADNE.

Katinka egész nap várta, hogy Kálmán meglátogatja s hogy délelőtt nem
jött el hozzá, türelmetlen lett, kikocsizott, elhajtatott a kávéház
előtt, a hol az aranyos fiatalság ácsorogni szokott, de ott nem látta
meg Kálmánt; délután kihajtatott a városligetbe, összejárta a csalitok
összes útjait, a csendes kis szigetbe leszállt, a hol együtt szoktak
négylevelű lóherét keresni, s fűszálakat összekötözni: lesz-e koszoru
belőle? de ezúttal se négylevelű lóherét nem talált, se a koszorú ki nem
jött, se Kálmánt nem lelte sehol.

Este elment a német szinházba, volt dolga a látcsövének, hogy fölfedezze
a kit keres, de ott sem látta, mint szoká, páholyával szemközt
támaszkodni elválhatlanját.

Akkor aztán haragosan hazament, s megtudva, hogy Kálmán egész nap nem
kereste, levelet írt neki s azt elküldte inasától Kálmán lakására.

Az inas visszajött azzal a szóval, hogy a tens úr ma délután elköltözött
Korcza úrtól gróf Decséryék palotájába s azokkal holnap reggel utazni
fog falusi jószágukra.

Katinka összetépte a visszahozott levelet s kivitette maga elől a
vacsorát. Azt mondta, hogy verjék a szakácsnak a fejéhez; rossz minden.

Azok nem verték a szakácsnak a fejéhez az ételeket, hanem elköltötték
szépen s nevettek nagyot az úrasszonyukon.

Óh azt Katinka nagyon jól tudta, hogy ő rajta mindenki nevet. Imádói,
védő ügyvédje és cselédei mind nevetik.

Föltette magában, hogy majd csinál ő mind valamennyinek egy olyan jó
tréfát, a min nem fognak nevetni.

Bezárkózott a szobájába s ott virradt meg felöltözötten a pamlagán.

Lakásának ablakai keletre nyiltak, azokból épen a Decséry-palota
kertjébe lehetett látni, melynek erre az utczára egy magas falkerítése
volt, alacsony kijáró ajtóval. A kerten túl volt az udvar, melyre
szintén be lehetett látni a szomszéd ház emeletéből.

Katinka, a mint a hajnalsugár derengett a redőnyökön át, odaült az
ablakához s a szomszéd ház udvarát leste.

Látta, a mint a cselédek előhuzzák a kocsiszinből a hintót, a mint
felpakolják a bőröndöket, azután eléje fogják a lovakat, a kocsis felül.

Ekkor aztán elővette távcsövét.

A kastélyból lejönnek az utazandók. Egy nehéz termetü asszonyság, egy
lepkejárásu fiatal lányka, egy sánta ember, meg egy karcsu ifjú; óh erre
ráismert minden mozdulatáról.

Először felül a hintóba a termetes úrhölgy, azután a leányka, azután a
sánta ember, utoljára «ő». Tehát szemközt jut a leánynyal.

A kocsiajtót becsapják; a kocsis kiereszti az ostorát, a hintó kigördül
az udvarról.

Katinka sirt keservesen.

Most már megtanulta, hogy a féltékenység olyan gyógyszer, a mit, ha a
szerelmesnek szép okosan kanalankint adogatnak be, attól még betegebb
lesz; de ha egyszerre bolond fővel mind az egész orvosságos üveggel fel
találja hajtani, – hát meggyógyul tőle.

De hisz ő nem akarta Kálmánt meggyógyítani.

Már pedig itt az ellenméreg jelenlételéről is meggyőződhetett.

Ettől azután nagyon fájt benne valami. Tán a szív? Nem: csak a hiuság.

Az, hogy őtet most kinevetik. Mit gondol Korcza, a ki mindent tudott, és
Bálvándy, a ki büszke lesz rá, hogy puszta megjelenésével így
elkergetett egy nálánál kedvesebbet.

Ez a boszuság bizarr tanácsokat suttogott fülébe.

Az napra kiadta a rendeletet, hogy senki számára nincsen otthon: beteg.

Pedig azért sem volt beteg; hanem levelet írt; mikor készen volt vele,
háromszoros sűrű fátyolt vetett a kalapjára, hogy senki meg ne ismerje
az utczán s maga felvitte a levelet a postára, maga adta fel. Azt ugyan
senki ki nem találja, hogy kinek írt ő most levelet?

Három nap nem eresztett senkit a szine elé. Mindig beteg.

Bálvándy pedig mindennap kétszer hagyta ott az előszobájában
látogatójegyeit.

A negyedik napon aztán csodamódra meggyógyult s megengedé, hogy
látogatóit bebocsássák.

A legelső volt természetesen Bálvándy.

– Ah, asszonyom! kiálta a báró; az égre! ne ijeszgesse ön a világot
betegsége hirével. Három nap alatt egyebet sem tettem, mint egyik orvost
a másik után húztam ki a házából, követelve tőlük, hogy mit csináltak
önnel? mi baja van? – míg valamelyiktől megtudtam, hogy veszélyes
«febris acolomannicus»-ban szenved. Az Istenért: gyógyíttassa magát.

– Köszönöm, már meggyógyultam, viszonza mosolyogva a hölgy.

– Allopathice, vagy homoeopathice?

– Csak paraszt-kurával.

– Tehát sympathetice.

– Nem olyan czifra ennek a neve. Valóságos parasztkura.

– No arra kiváncsi vagyok.

– Hát megismertethetem vele. Negyednapja irtam a férjemnek, hogy jőjjön
fel Pestre.

– Ah! Kegyed kivánja őt látni?

– Nemcsak látni kivánom, hanem ki akarok vele békülni.

– Mi czélból?

– Hát mi egyéb czélból, mint azért, hogy azután együtt éljünk, mint
tisztességes házastársakhoz illik?

– Mint tisztességes házastársakhoz illik! ez remek. Kegyed megy ő hozzá
haza? vagy ő jön kegyedhez haza?

– Azon majd megegyezünk.

– Ah, ez mennyei tréfa. Katinka nagysámat a gödénylaki birkateleltető
salonban képzelni, ez minden phantasiát fölülmul.

– Tudni fogom azt lakhatóvá átidomítani.

– És a gazdáját is?

– Simulni fogunk egymáshoz.

– Megfésüli és megmosdatja minden szombaton este?

– Kérem tisztelettel beszélni róla: ő nekem férjem.

– Hja, azt nem tudtam.

– Még többet is mondok. És én neki neje vagyok.

– Áh! Ezt meg még Berti sem tudta.

– No önök meg fogják látni. Mi mind a ketten hibáztunk, s mi mind a
ketten megbocsátunk egymásnak, s azontúl úgy fogunk élni, mint…

– Mint Philemon és Baucis. Kegyedről fölteszek mindent, az asszonyok
mindenre képesek. Még arra is, hogy a férjükbe beleszeressenek. De
Bertiről nem teszem föl ezt a lehetőséget. Az nem áll kötélnek.

– S hátha már meg is tette volna.

– Micsoda?

– Ma kaptam meg a válaszát, melyben örömmel fogadja meghivásomat;
holnapután itt lesz.

– Ha ugyan tizenhat ökörrel keresztül tudja magát vontattatni a
poroszlói töltésen.

– Várok rá, míg megjön.

– Én is.

Akkor aztán egy kicsit elnevette magát Katinka; de egyszerre megint
komoly, haragos képet öltött.

– Ne haragudjék nagysád, monda Bálvándy, én egészen bele találom magamat
kegyednek a kedélyébe. Hiszen nem hiába tanulmányoztam e kimeríthetetlen
tudományt annyi hódolattal. Ariadne azt mondja magában: no ha Theseust
elvitte a tenger, én már most a többit is utána dobálom; ezt a bolond
Bálvándyt, a kire azért haragszom, mert olyan jó fiú, meg a válópört, a
miért majd Korcza úrnak lesz a képe egyszerre hosszú, aztán meg a kedves
nagybátyának, a huszár őrnagynak, a kik mind agyon lesznek rettenve, ha
én a férjemmel kibékülök; tehát jövel Bacchus!

– Kérem, az én férjemet ne csúfolja Bacchusnak.

– Hiszen az Isten volt; azért hogy szerette a bort. No de én meg
Neptunus leszek, a ki Theseust visszahozza Naxosra.

– Már akkor Csollán úr itthon lesz.

– Dehogy lesz! Nem eresztem én azt be Pestre. Eleibe kűldök egy csoport
Angyal-Bandit, visszaszalajtom Gödénylakra, vagy felgyujtom Pesten a
«két kecskét» s akkor ő nem tud hová szállni s visszafordul.

– Óh nem fog a «két kecskébe» szállni. Már én gondoskodtam neki
szállásról másutt.

– Hol?

– Azt nem mondom meg önnek.

Katinka csakugyan nem hagyta magából kivallatni, hogy hová fogja
elrejteni Csollán urat? Hanem hát Pest még most sem London: azon időkben
pedig még csak Páris sem volt. Könnyü a vendégfogadókat ellenőrzés alatt
tartani.

Volt az úri-utcza torkolata előtt egy ház, mely azt gondolta magában,
hogy ő bizony kikönyököl az utczára; s ha gondolta, hát meg is tette. Ez
a «fehér hajó». Mai nap már senkinek sem megy a fejébe, mi oka lehetett
annak a háznak a szegletével keresztbe fordulni a világgal szemközt;
hanem történetünk korszaka világosan kimagyarázza azt. Ez a ház
vendégfogadó, tárt kapuja egyenesen elnyeli a szemközt jövő utczát;
mondván az utazónak: «hova mennél tovább? itt az utolsó ház, ide térj
be». S a fehér hajónak azon időben igaza volt. Túl rajta csak a német
szinház van még, nagyobb messzeségben a Marokkáner-ház, meg a
Mocsonyi-palota. A Wurm-udvar helyén náddal felvert mocsár terül el s
távolból háboritatlanul sárgul a ködökön át a «Neugebäud» vigasztalan
tömege.

Tehát a fehér hajó a szélső vendéglő a város közepén.

Ide bérelt ki szállást Katinka az ő kedves férjének, mit az el is
fogadott, ámbár hajlamai inkább vonzották a «griff»-hez, vagy a «vörös
ökörhöz». De hát csak megtette az asszony kedvéért, hogy végig hajtatott
az egész városon a lókészségével.

Bizony megnézni való útiszerszám volt, a min megtette a parádét. A
hintón a sok kovácsigazítástól több már a vaspánt, mint a fanemű, s a
fedelén több a lyuk, mint a bőr; az egyik első kereke eltörvén az úton,
annak a helyébe kölcsönkért parasztszekér hasonló alkatrésze van
requirálva. A sárhágója valahol elmaradt az uton s az ajtaja be van
kötözve madzaggal, hogy ki ne nyiljék. De mind nem tesz az semmit;
mindegy volna annak, ha új volna is, azért akkor is be volna fecskendve
tenyérnyi vastag sárral. A fekete sár Poroszlónál ragadt rá, a sárga sár
Hatvan körül, a zöld sarat Czinkota alatt szedte fel s a veres sarat itt
a pesti határban szerezte.

Hanem a négy ló, az már kitett magáért. A rudas egy tizenhat markos
gémnyaku szörnyeteg, a ki nem szégyenli a giráff-fejét még magasabbra is
emelgetni; no ha ő nem szégyenli, hát szégyenli a nyerges, a kit bántani
látszik az a gondolat, hogy ő másfél marokkal alacsonyabb a barátjánál,
s azért le is sunyja a fejét a két konya fülével csunyául. Ámbár Csollán
Berti véleménye szerint az rendes szabály, hogy a nyerges mindig
alacsonyabb legyen valamivel, mint a rudas. A gémnyaku rézderes, a
konyafülü pedig szürke volt addig, a míg ki nem verte a szeplő. Hanem
mind a kettőnek kitünő tulajdonságai vannak. A konyafülü szürke,
rendesen a mint észreveszi, hogy a kocsis fel akar ülni a bakra, nem
várja meg, hanem neki iramodik, majd kikapja alóla a szekeret, s ha az
szerencsésen felszökhetett s nem törte ki a lábát, viszi a szürke
árkon-bokron keresztül a bárkát, mentül jobban huzzák a száját, annál
jobban harapja a zablát, ragadja a szekeret; az első állomáson aztán
kifárad, akkor elereszti fülit-farkát, nem bánja, akárhogy biztatják az
ostorral; azt mondja a másik lónak, no már most húzz te!

Ekkor következik a gémnyaku mulatsága. Ennek meg az a jó tulajdonsága
van, hogy a mint rámarad a húzás sorja, megköti magát, megáll egy
helyben, nem akar inditani. Üthetik azt mindenféle ütőeszközzel, akkor
meg épen hátrálni kezd, meg felrugdal, s ha a kocsis nem akarja a fogát
kirugatni, vagy a kocsit az árokba faroltatni, hát kénytelen utoljára is
leszállani az ülésből, s zablájánál fogva vezetni a lovat, a míg
megindul. S miután ezt a mulatságot tizszer-tizenötször ismételte, akkor
aztán belemelegszik a gémnyaku s koczog előre pompásan, nagyon jó ló
aztán; csakhogy bele kell vezetni. Ilyenformán délig huzza a kocsit a
szürke, délután a deres, a mi legszebb munkafelosztás.

A gyeplüs, az nem huz semmit; az csak tánczol. Igen vidám gondolatjai
lehetnek az egész úton, mindig tánczol, soha sem jár a szerszámban.
Nyilván ujoncz hátas ló lehet, a kit most fogtak be először. Különben
igen szép állat; nemes félvér. Talán abbeli büszkeségből hagyja rá az
ostorhegyesre, hogy az húzza az egész kisafát; a mit az meg is tesz
becsülettel, lévén ő szegény hosszú sörényű, hosszú farku mokány paripa;
a kivel hogy milyen mostohául bánnak, bizonyitják a szőrébe
csimpajkozott bogácsok és koldusdiók.

Hanem csengetyü, az van mind a négynek a nyakában, úgy hogy
előtte-utánna megáll bámulatára a nép, mikor végig vágtat a hatvani, meg
az úri-utczán, be egyenesen a fehér hajó tátott torkába; a hol olyan
szerencsésen viszi neki az ügyes kocsis a hátulsó tengelyével a
szegletkőnek, hogy Csollán Berti nem is ugrik, de repül ki a hintóból s
úgy mázoltatik a falhoz, hogy lemegy a képéről valami. Talán a bőr? Nem
biz a, csak egy kis piszok.

Berti meg se ütődik ezen. Megmondja a kocsisnak, hogy micsoda véleménye
van a Krisztusról, meg a szentekről, s azzal rendben van minden. Az
egyetmást a hausknecht viszi utána a kocsiról a készen tartott szobába;
a ki után nyomban megjelenik a pinczér, kinek a fél szeme be van kötve,
alkalmasint a vasárnapi bálban megütötték, s kérdezi, hogy nem tetszik-e
valamit parancsolni?

Bertinek persze az volna a legelső kötelessége, hogy borbélyért küldjön,
s emberi formába igazittassa magát, hogy még ma este felkereshesse a
feleségét, a ki finynyás úrhölgy. Hanem hát ez marad holnapra.

– Micsoda megnézni való van itt most Pesten? Ez az első kérdése a
pinczérhez.

– Kabale und Liebe von Schiller, a szinházban.

– Nem kell nekem. Nem értek én németül többet, mint azt a szót, hogy
«bezahl»; azt is csak ritkán értem. A Schillert pedig csak úgy veszem
be, ha bor.

– Azután itt van egy optisches theater.

– Hát az micsoda? Kutyakomédia?

– De az is van. A kerepesi úton, a Stocker-udvarban van ma is nagy
heczcz, a mit az uraságok nagyon látogatnak.

– Miféle heczcz? te félszemü Cupido!

– Hát kutyák, meg bikák és bivalyok verekesznek egymással.

– No a kell nekem! van ott entrée?

– Persze hogy van. Egy tizes a belépés.

– De már oda elmegyek.

Berti rögtön csapta a hóna alá a fokosát, megtömte a dohányzacskóját, s
azon sárosan, szurtosan megindult a heczczet megnézni, ráijesztgetve a
kellnerre, hogy valami el ne veszszen a szobájából, mert akkor azt a
másik szemét is kiüti.

Az ajtó küszöbén szemközt találkozott felesége házi kisasszonyával, ki
annál gazdasszonyi szerepet viselt; e csinos hölgynek csak félszeme
volt, a másikat, mit himlőben vesztett el, egy homlokáról lecsüggő
hajfürttel szokta elmaszkirozni.

Ezen kisasszony már itt várt a nagyságos úrra, s kényes természetü
izenettel volt megbizva úrnőjétől, a miért is Bertók urat elfogván az
ajtóban, bizalmas suttogással monda neki.

– Kérem nagyságos úr, négyszem között akarnék önnel beszélni.

Dehogy engedte volna el Csollán Berti, ha egyszer valami bolond jutott
az eszébe, hogy azt el ne mondja. – Észrevette a küldött hölgy
fenemlített fogyatkozását.

– Te kellner! kiálta a messzefutott pinczér után, – gyere csak vissza,
hozd ide azt a félszemedet, ez a kisasszony négy szem között akar velem
beszélni, aztán kettőnknek nincs több háromnál.

A sértett hölgy erre dühbe jött, azt mondta neki «maga goromba, maga!» S
azzal bevágta az orra előtt az ajtót, s re infecta, izenete elmondása
nélkül visszament az úrnőjéhez. Képzelhetni, hogy miket fog otthon
referálni.

Bertók tehát nem ment Katinkához megérkezése estéjén, hanem ment a
heczczbe.



A HECZCZ.

Hát bizony a kevésbé mívelt közönség mulatságáról is csak kell
gondoskodni. Nem minden ember áll a kultura azon tökélyén, hogy a német
szinházat látogathassa, mely a magyar nemesi felkelő hadsereg
pénztárából épittetett fenséges magas nádorunk magas pártfogása alatt.

A kerepesi-úton még nagy a sivatag. A hirhedett Zrinyi kávéházon túl a
nagy messzeségre kitolt Rókus kórház tömör alakjáig nem látni egyebet,
mint néhány kisvárosi csárdát, a mik világért sem kérkednek oly magas
nevekkel, mint «magyar király», «angol királynő», «Pannonia», «Európa»,
beérik ők mindenféle jámbor állatok neveivel; egyik «vörös ökör», másik
«fehér ló», harmadik «griff»; a környezetök is mind olyan földszinti
falusi hajlék, csak az egy Beleznay-kastély zavarja a szép
összhangzatot. Az út maga sokkal sárosabb és gödrösebb, mint az országút
maga, mert az országút a vármegyéé, az utcza pedig a városé. A
Grassalkovich telken, mely még félszázad előtt temető volt, palánkkal
körülvett kert van, melyben fejős kecskék legelésznek. Valami nagy úr
mellbeteg, annak a számára tejelnek a kecskék.

A mi bolt csak az utczára nyilik, abban mind paprikás szalonnát árulnak,
vagy változatosság kedvéért pálinkát.

Ha aztán az ember a járdátlan úton bokáig érő sárban eljutott addig a
magas kőfalig, mely egy három utczára szolgáló szöglettelket vesz körül,
ottan megtudja, részint a falra felkapaszkodó vakmerő suhancz sereg
vihogásáról, részint a belülről kihangzó, jobb ügyhöz méltó kitartással
püfölt öreg dobnak pufogásáról, hogy itt valami van!

Hanem hát dolgot ád megtalálni a bejárást. Van annak a kerítésnek ajtaja
három is, de az mind be van szegezve; hanem mindig akad, a ki útba
igazítja az idegent (az itt lakó úgy is tudja a járást), hogy a szomszéd
földszinti házból kell a theatrumba bekerülni; az udvaron meg egy
kocsiszinen keresztül, a hol aztán egy élemedett hölgy elfogja az embert
s megfizetteti tiz kemény krajczárig s akkor aztán beléphet a
paradicsomba.

Az ott úri kert volt valaha. Hogy hova lett belőle a kastély? azt nem
tudja senki. Talán nem is volt. Most egy kerek deszkaemelvény, mint egy
amphitheatrum foglalja el a közepét, melyen gyalulatlan deszkákból
rögtönzött padok vannak a quiritesek számára összeütve, az első padot
úgy hivják, hogy első hely, az a méltóságos katonatiszt urak, s a
nagyságos nemesség számára van fenntartva. Egy pár ákáczfa, mely
beleesett a szinkörbe, meg van hagyva azon módon: a korlátokat hozzá
szegezték. A szinkör homlokjától ölnyi magas mellvéd választja el a néző
helyet, mely köröskörül erős kapukkal bezárható. Egyik kapu fölött aztán
van még magasabb emelvény, azon egy szinpad forma ponyvaalkotmány,
telefestve csataképekkel; abban van az opticum theatrum. – Előtte egy
tricotba öltözött vad-ember üti az öreg dobot s fujja a klarinétot
egyszerre, alatta pedig van a rekesz, melyben a heczczre való állatok
tartatnak; a csaholás és rekedt bömbölés odabenn sejteti, hogy most
alkalmasint a szerepüket tanulják.

A közönség igen válogatott. Az első sort jól táplált arczok foglalják
el: hentes, mészáros, timár legények és azoknak kaczkiás urhölgyei, kik
a hátulsó padokon másznak keresztül; közbevegyül egy-egy duzmadt
szalonnakereskedő a szomszéd mezővárosokból; ripők magaviseletü jurátus;
hetyke nyiri pajkos, csizmadia legény, fiatal diák, nyárspolgár, s
mindenféle szemenszedett nép. Ki hova letelepszik, ugyan körülnézi
magát, ki mellé jutott? s őrzi a két zsebét, hogy ki ne vegyenek belőle
valamit.

A theátrum mellett egy elzárt rekeszték az úri lózsé, a hol lovas
katonatisztek, gavallérok, s magasabb rangu kártyások szoktak
bebocsáttatni, a kik nem a szinlap szerint fizetnek. De bizony még a
főtisztelendő urak is bevetődnek ide, nagy egyházi gyűlések alkalmával.
Az egész theatrumról épen egy ilyen tudós úr krónikája nyomán van
szerencsém tudomással birni. Végül a karzat szélén ott látni egy szál
poroszlót is, ki a mindenütt éber szemmel őrködő világi hatóságot
képviseli; ugyanazzal a fegyverzettel, a mit mult századi elődei
viseltek.

Az előadás már megkezdődött: a dob elhallgatott, helyet adva a
kintornának, mely akkori időben ujság volt e földön; s minthogy a dob
elhallgatott, annál fogva Csollán Berti sem tudhatta a kerepesi uton,
hogy hol van az az olympi látvány, a melybe ő be akar menni?

Szerencsére jött rá szemközt egy bús hazafi, kopott tetejü kalap a
fején, s kurta galléru kék köpenyeg a vállán; minthogy a köpenyeg alól
két pár fejelés csizma látszik elő, nem nagy bátorság kell hozzá, hogy
ráfogjuk, miként ez a derék ember csizmadia.

– Ugyan hallja kend, majszter, szólítá meg Csollán Berti, nem tudná
nekem megmutatni, merre van az a «heczcz?»

A kurtaköpönyeges megállt, végig nézett a kérdezőn; meggondolá, hogy mit
mondjon és a szerint felelt meg neki.

– A bikaheczcz és kutyaheczcz olyatén mulatságok lévén, a mikbe lelkes
eszü minőség testi állapotját megjelentetni nem szokta, annál fogva én a
nemzetes úrnak ezen elmebeli kivánságának hiányosságát tapasztalataim
értelmében be nem tölthetem; hanem gyorsítsa a nemzetes úr lépéseinek
nyomdokait előre, amottan leng egy úri ember, kurirstiblik hüvelyébe
rekesztett lábakkal, az nyilván egy czélra törekszik; attól megnyerheti
a kellő felvilágosodást.

Bertók nagyot nézett a szónok szeme közé. Még ilyen kikanyarított
stylusban nem hallott beszélni. Aztán pedig követve a figyelmeztetést,
azt se mondta neki, hogy «ülj fel a hátamra», hanem elkezdett ugyancsak
szaladni az előtte haladó kurirstiblis úr után.

A mester pedig megállt és utána nézett, s mély meggyőződés hangján
monda:

«Aztán ne legyen földindulás?»

Bertit pedig az inditá e gyorsított haladásra, hogy az előtte menő
alakban felismerte Bálvándyt. Kivánkozott már utána régen. Azért is
sietett, hogy utolérje s miután Bálvándynak egy gömbölyü jockey sipka
volt a fején, a mint utolérte, jót ütött a sipkájára a tömött
bőrdohányzacskóval: «servus német!» Bálvándy pedig a kezében levő
kutyakorbácscsal abban a nyomban visszacsapott az üdvözlő lábszáraira:
«servus kozák!» Arra aztán úgy tettek mind a ketten, mintha egymásra
ismernének s rettenetesen örültek a találkozásnak.

Bálvándy is épen a heczczbe igyekezett, azért volt a kurircsizma és a
korbács, mert abba a publikum is beleszól néha.

Mindjárt fogta karon az ő kedves barátját s vitte egyenesen a jól ismert
lebujokon keresztül a diszes theátrumba, még a belépti dijat is ő tette
le érte.

«Ma reggelig együtt mulatunk.»

Az előadás javában folyt már akkor. Legelső látvány volt az opticum
theatrum; fababák játszottak s egy talián magyarázta a dolgot németül.
No azzal nem sokat vesztettek, a kik elszalasztották; már ugyan mi
bolond értelme legyen annak, hogy előjön egy ember puttonynyal a hátán,
talyigával a kezében, elkezd tánczolni, akkor a puttonyból apró gyerekek
ugrálnak ki, azok is tánczolnak, akkor a talyiga átváltozik
krokodilussá, elnyeldesi a kis gyerekeket; végül a puttonyos ember
megfogja a krokodilus farkát s megint talyiga lesz belőle. A ki pedig
arra hallgatott, a mit az olasz beszélt németül, attól meg épen nem lett
okosabb.

Nem ér e semmit: hanem a kutyaheczcz, az a valami!

A két úri vendéget az olasz feltolta az úri lózséba; a hol az a pompás
mulatság volt a vendégeknek fentartva, hogy közel hozzájuk állt egy
vizes kád, abban volt egy kézi fecskendő, azzal koronkint a falkeritésre
felkapaszkodott ingyen publikumot végig fecskendhették. A sok
lefecskendett kölyök sivalkodott és pusztult a falról, s két percz mulva
megint ott volt valamennyi.

«No lássuk már a kutyákat! türelmetlenkedék a publikum, egy felgyürt
ingujju mészáros legény ütögette nagy somfa-fütykössel a mellvéd
oldalát, nyomatékot adva a népakarat szavának.

Az opticum theatrum függönye legördült, s a helyett megnyiltak a rekesz
kapui.

Egy bagaria csizmás peczér kivezetett örveinél fogva két szelindeket; az
egyik sárga volt, a másik csikos; a sárga nehezebbnek látszott,
erősebbnek, de a csikos gyorsabbnak igérkezett.

– No ki fogad a csikosra a sárga ellen? Kiálta a páholyból Bálvándy.

– Én a sárga mellett! kiálta vissza a mészáros legény.

– Kettőt egyre! monda Bálvándy s két fényes tallért odadobott a földre.

– Meggubellirozom! hangzék a műkifejezés a legény részéről, s ő is
behajítá a maga tallérját.

Jó helyen van az ott. Majd fölszedi, ha vége lesz a heczcznek, a ki
nyertes marad.

A peczér leoldozta a két szelindek nyakáról az örveket s azután
összeereszté őket. A publikum elkezdte a kutyákat uszogatni.

«Alló Szuitli! fogd meg Lion! putz! putz! ksz, ksz!»

Szuitli és Lion pedig elkezdték egymást szembe nézni s növekedő
morgással jelezték a kettőjök közötti feszült viszonyt, hátulsó
lábaikkal rugdalva a port.

Mielőtt azonban kitörhetett volna a két nagyhatalmasság között a háboru,
egy vásott kölyök ottan a kőfal tetején, a kit az imént pofon
vizipuskáztak, azt a mulatságos boszút szerezte meg magának, hogy onnan
a magasból egy nagy czirmos macskát hajitott le a szelindekek közé.

E váratlan interventio azt eredményezte, hogy a két ellenséges szelindek
egyszerre coalitiót csinált a közös ellenség, a czirmos ellen, s mind a
ketten neki estek.

De a macska is fel volt fegyverkezve; alkalmasint kölykes volt; ilyenkor
a macska vakmerő és dühös, az elől rárohanó Szuitlinak a szeme közé
ugrott s olyat csapott az öt körmével az orrára, hogy annak egyszerre
elborította a pofáját a vér.

«No mi ez?» morgá Szuitli, visszahátrálva a nem várt erélyes
ellenállástól; s az alatt a gyors mozdulatu czirmos a nagy melák Lionnak
felszökött a hátára s dühös vakmerőséggel marta, pofozta a nagy bolond
állatnak a fejét, kicsipkézte neki a hegyes füleit. A megtépázott
szelindek orditott és szaladt, mint valami englische Reiterint hordozva
a macskát a hátán; míg egyszer a czirmos aztán észrevette az akáczfát, a
mihez a mellvéd volt szegezve, engedelmet kért, felugrott rá, s egy
percz alatt fenn volt a tetején.

A két meggyalázott szelindek neki a fának! Üvöltött, ugatott mind a
kettő dühösen a macskára fel, s ugrált nagy bolondul utána. Az pedig
meghúzta magát csendesen egy ághoz lapulva, csak a felborzadt farkát
csóválta tigris módra.

A publikum fel volt lázadva: «marsch Lion, kuschti Szuitli!» hangzott
minden oldalról, a peczér kergette a kutyákat a fától; de azok csak
megint oda futottak vissza, s nem akartak az egymás közötti párbajról
addig semmit tudni, a míg ez a macska ott van.

«Le kell onnan kergetni azt a macskát!»

Ez volt az általános közvélemény. A baloldali publikumnak igen szép
hantok estek keze ügyébe, azokkal kezdte a macska védműveit bombázni;
míg a jobboldalon a vizipuska levén kéznél, azzal intéztettek egész
vizkartácsok a megátalkodott ellenség felé. A macska azonban el volt
szánva várát az utolsó emberig fel nem adni s a bombardirozásnak csak az
lett az eredménye, hogy a baloldali hantok mind a jobboldali publikum
nyaka közé hullottak vissza a fáról, a jobboldali vizipuska pedig a
baloldal fejére idézett rögtönzött záporesőt: úgy, hogy utoljára
könyörögni kezdtek egymásnak, hogy kössenek valahogy békét s ismerjék el
a macska állását «status quo»-nak.

Talán össze lehet a kutyákat marakodtatni így is.

Az egyiket megfogta a peczér, a másikat a talián; elvonták őket a fától,
szemközt állították egymással; összeverték az orraikat, rátették egyiket
a másiknak a nyakára; annyira vitték őket, hogy már összeágaskodtak s el
kezdték egymásnak a torkát fojtogatni; akkor megint egy végzetes
«mernyau!» hangzott a fáról, s akkor a két kutya megint abba hagyta a
harczot s ment neki a fának, a macskára ugatni.

A publikum dühös volt; a kik egymás ellen fogadtak, ki voltak játszva,
bolonddá téve, «azt a kutyát! azt a macskát!» ordította ki egy, ki más;
utoljára Wastl, a felgyürközött mészáros legény úgy hajította a somfa
botját a fára ugató kutyák közé, hogy azok vonítva futottak el onnan. Ez
a darab megbukott, a publikum fütyölt, káromkodott, a gyerekkarzat a
kőfalon hujjahót kiabált, a peczér futott a kutyáit kikergetni a
küzdhomokról, nyakába húzva a fejét, melyre minden oldalról szállt az
üdvözlet rohadt alma képében. Csak az egy szál drabant állt meg a helyén
rendületlenül.

A zivatar csak arra csillapult el, midőn a talián megjelent a küzdtéren,
s felkeresve az odahajigált tallérokat, azokat az illető fogadóknak
visszaszolgáltatta; engedelmet kérve a tisztelt publikumtól s a
nagyméltóságú főnemes uraktól, hogy a nem várt esemény miatt a «római
állatviadal» ily fiascot szenvedett; a miért is kárpótlásul egy más
mutatványt fog helyettesíteni, mely jelenleg nem volt a programmban: a
«chinai császár ekvipázsa».

Erre a szóra egyszerre örvendetes zsibongásba ment át a népzaj; sokan
voltak már, a kik ezt ismerték. Ah! valami nagyon derék, a chinai
császár ekvipázsa!

A talián kihoz egy kis háromlábu asztalt, az be van vonva fehér
papirossal. Arra rátesz egy arasznyi nagyságú arany várat: az a chinai
császár hirhedett nyári palotája (a mit később Palikao herczeg oly
diadalmasan elfoglalt.) Annak van egy hüvelknyi magasságú arany kapuja,
azt a talián egy csipetnyi aczélkulcscsal felnyitja. Akkor egy akáczfa
levelet tesz a nyelve alá s elkezd azzal valami furcsa muzsikát
csinálni: az a chinai tábori zene. Arra megindul a nyitott várkapun
keresztül a chinai császár ekvipázsa.

Jön ki a kapun hat fekete szörnyeteg, hat óriási bolha; miknek a lábai
pókfonálnyi vékonyságú aczéllánczczal vannak megkötve, ennélfogva húznak
maguk után egy szunyog nagyságú hintót, mely aczélból van, a kerék
küllői oly finomak, mint a lepkebajusz, s a pompás hintóban ül ő maga, a
legkövérebb, leghatalmasabb bolha, a minden bolhák császárja!

A fütyülő nyelvsipolásra megindul a díszmenet a fehér asztalon, s
körüljárja annak gömbölyű párkányát, jól ügyelve, hogy ő felsége
hintaját fel ne fordítsa. S midőn visszatér ismét a palotához, akkor a
hintóban ülő bolha leszökik helyéből, meghajtja magát a publikum előtt,
ismét felül, és behajtat a palotájába.

Van mit megcsodálni a bohóságon.

Először azok a finom aczéllánczok, mikkel a bolhák lába meg van kötve,
valódi remekei az emberi türelemnek. Azután csodálkozásraméltó, hogy
miként tud valaki egy ilyen apró vad állatot ennyi tudományra
betanítani.

A talián nem volt fukar a mutatványával; felvette az asztalkát karjára,
s körül hordta, hogy a közönség közelből is megláthassa a tudós
szörnyetegeket, s elvégre felvitte azt szokás szerint az úri páholyba
is, hogy egy kis obligát extra borravaló reményében a magas nemesség
előtt is még egyszer produkáltassa növendékeit.

Csollán Berti szitkozódott bámulatában. Ez volt nála a
tetszésnyilvánítás szokott neme.

S midőn a chinai császár az ő kedveért is leugrott a hintóról, s üdvözlé
a nézőket, nem tagadhatá meg magától azt a gyönyörüséget, hogy azt ne
mondja:

«O tu Spitzbub!»

S azzal egyidejüleg jobb hüvelykujjának megfordított körmével
megroppantá a fenttiszteltet!!!

Mint minden felséggyilkolási szörnytettnél, úgy itt is az első hangja a
hatásnak, az elszörnyedés felhördülése volt.

– Mit cselekedtél! kiáltá Bálvándy; megölted a chinai császárt!

Hanem a másik perczben ugyan fogta ám már a talián Bertinek a gallérját.

– Gyilkos, rabló, haramia! Megölted az életem fentartóját! Oda vagyok!
Koldussá vagyok téve.

– Ne búsulj; biztatá őt Berti. Küldök helyette egy egész skatulya
bolhát.

– De fizetsz érte háromszáz forintot; kiáltá most egy másik hang, az meg
a talián pajtása volt, a peczér.

– Nem bolondultam meg. Az egész világon ingyen adják a bolhát.

Erre asszonya, gyereke a komédiás hadnak, mind rá röffent, oda
szorították a páholy szegletébe s nagyon közelből kezdték neki
magyarázni, hogy gyilkosság ez és rablás, ezért háromszáz forintot kell
fizetni.

Bálvándy ez alatt felült a páholy mellvédjére, onnan gyönyörködött Berti
veszedelmében. Berti vette azt észre s menten barátja nyakába keríté a
vizes ponyvát.

– Jaj barátim, mondá a komédiásoknak; nincs én nálam semmi pénz, mert én
nem vagyok valami úr, hanem egy bolond vagyok, a kit most visznek fel
Bécsbe a vörös toronyba. Ez meg itt a doktorom ni, a ki ide hozott. Ezt
fogjátok meg, minek hozott ide?

A komédiások elhitték. Nem is sok kételkedni való volt benne. Akkor
aztán mind Bálvándynak estek neki, hogy minek hoz ilyen helyre egy
bolondot, s mért nem vigyáz jobban a kezére? már most fizesse ő a kárt.

Bálvándy nem tagadhatta sem az egyiket, sem a másikat, kénytelen volt
alkura fogni a dolgot.

– Ejh, mit? háromszáz forintot? Hiszen egy nemes embernek is csak
kétszáz forint a homagiuma, ha valaki megöli. Paraszt gyilkolásért nem
fizetünk többet huszonöt forintnál.

De a talián bebizonyította, hogy ez a bolha magas származású bolha,
valódi castiliai hidalgó vére foly benne. Utoljára aztán csak
megegyeztek száz forintban. Bálvándy kifizette.

Bertinek most tetszett már aztán ez a tréfa tökéletesen!

Most következett az előadás legnevezetesebb része, a bikaheczcz.

A szomszéd ház tulajdonosa mészáros volt, ott állt az udvar hátulján a
vágóhid, a hol a heczczben elesett és megsebesült marhákat menten le is
vágták. És ennek kettős haszna volt.

Az egyik az, hogy az alsóbb rendű polgárság, különösen a magyar ajku
lakosság, valami nemesebb élvezetben is részesült; a másik meg az, hogy
a tülekedésben kifáradt bikák husa sokkal porhanyóbbá és így
élvezhetőbbé vált a közönségre nézve. Minélfogva mind erkölcsnemesítési,
mind diætetikai szempontokból a heczczek hatóságilag is pártfogoltattak.

Annál inkább sajnálom, hogy az épen előttünk folyó jelenet leirásánál
mind azt a lelket gyönyörködtető látványt le nem irhatom, melylyel
egy-egy megdühített bika és egy bivaly-bika párharcza kecsegtet; nem
azért, mintha a szörnyű küzdelem borzalmaitól kihullana a toll a
kezemből; hanem azért, mert ez az olympi küzdelem épen nem mehetett
végbe. A bika ugyanis, a mint a ketreczből a bivalybikát ráeresztették,
attól úgy megijedt, hogy párbaj elfogadása helyett neki futott a
mellvédnek, s azon a magas falon csodamódon keresztül vetette magát,
ugrott az, mint az angol paripa, és kapaszkodott, mint a leopárd s
közrémületre a publikum között termett. Szerencsére nem volt kedve ott
mulatni, hanem neki futott a kert kapujának, azon az első rohammal
keresztül törte magát, mint egy bajazzo az abroncspapiron, akkor aztán
neki a legszélesebb utczának!

Ezzel a komédia átplántálta magát a szabadba: a mészáros legények
botokkal, pányvákkal, szelindekekkel rohantak a szökevény után, mely
bömbölve futott be a városba, ordítás, ugatás, bömbölés, sikoltás
hangzott sok ideig, míg utoljára diadalmasan elfogták valahol a piaczon
a dühöngőt kutya és embererővel, s akkor aztán hozták vissza nagy
diadallal a vágóhidhoz; a fülei le voltak tépve, a nyelve kilógott,
hátul az inait harapdálta a Szuitli, a farka ott maradt a csatatéren
keresztül szúrva; Wastl fogta az egyik szarvát nagy büszkén: ő volt az,
a ki a kötelet rá merte vetni a bika fejére, annak a hosszú kötélnek a
két végét aztán annyi utcza-gyerek fogta két felül, a mennyi a széles
kerepesi-úton hozzá fért.

Beszélték, hogy a bika legázolt és feldöfött valami hat vagy hét embert.
Biz azt nem számlálta meg senki. Ki mit kapott, azt számította
mulatságai közé.



A HIRHEDETT ERŐMŰVÉSZ!

Bálvándy e nemzeti mulatság után fölülteté kedves barátját egy
bérkocsiba, hogy igérete szerint minden élvezeten keresztül vigye, a mi
csak félszázaddal ezelőtt Budapesten kinálkozott.

Legelőször is átvitte Budára a «három kapás»-hoz «csájá»-ra. A három
kapás, az egy lebuj, a «csája» pedig valami ételneme; mind a kettő
divatban volt akkor, a csájához rácz ürmöst ittak és rácz nótát
énekeltek. A csaplárosnak volt egy kancsal szolgálója, azzal Berti egy
kis regényes cselszövényt kezdett, megfogadta neki, hogy a mint elválik
feleségétől, mindjárt őtet veszi el; igért neki egy tizest, ha
megcsókolja az orczáját, a mit a bájos Hébe kért magának rézpénzben
kiadatni; nem volt elég hite, hogy ne hamis tizes legyen az, a mit ilyen
hiábavalóságért osztogatnak.

Innen aztán a jó barátok odább mentek; nem a nélkül, hogy egy ott maradt
szerb gajdosnak a csizmaszárába tüzes taplót ne dugtanak légyen.

Berti este kivánta a fürdést. Bálvándy elvitte őt a sáros fürdőbe, ott
egy garasért megusztatta magát Berti a tükörfürdőben, más harmincz
darab, garasos gentleman társaságában.

Következett a csónakázás vissza Pestre, az is az élvezetek közé
tartozott. Ekkor már éjfél felé járt az idő. Napirenden állt a
szolgálóbál a «nagy gárdistánál». Ott a két jó barátnak sikerült a
hentes legényeket, meg a fiakkerlegényeket összeveszíteni; mikor aztán
ütlegre került a sor, akkor elszaladtak, felkiabálva az alvó várost
azzal a rémszóval, hogy «tűz van!» s becsengetve sorba minden kapun.
Végre befogadták őket a mindig vendégszerető Zrinyi otthonos csarnokai.
Ott talált Berti egy csoport kozákot, a kik nasivasit játszottak, leült
közéjük. Először ő nyerte el minden pénzüket, azután azok nyerték el
minden pénzét. Akkor beledühödött a játékba, kölcsön kért Bálvándytól
száz forintot. Bálvándy pedig ismerte Csollán Bertinek azt a jó
szokását, hogy kártya közben kölcsön kapott pénzt sohasem szokott
megfizetni.

– Nem adok én, ha csak valami zálogot nem adsz.

– Hát mit adjak? A pipámat?

– Az nem ér öt garast.

– Hát a bekecsemet?

– Ingyen se kell.

– Kötelezvényt?

– Add ide azt a gyűrűt az ujjadról.

– Ez a feleségem jegygyűrűje.

– Bánom is én. Holnap visszaváltod.

Hát aztán Berti odaadta zálogba a jegygyűrűjét, a felesége nevének
előbetűi voltak bele vésve. Ha visszanyeri a pénzét, meg is adja tán a
száz forintot; ha pedig azt is elveszti, vesz másik karikagyűrűt öt
forintért; Bálvándy őrizheti a zálogot.

Aztán csak el is vesztette a száz forintot is. Ilyenformán elmulatott
reggelig és mind e mulatságot a Bálvándy pénze bánta, a ki aztán reggel
felé még haza is vitte barátját a fehér hajóba s le is fekteté szépen.

Berti aludt kilencz óráig. Akkor felébredt, eszébe jutott lassanként,
hogy nem otthon van Gödénylakon; azután apródonkint arra is rájött, hogy
most Pesten van! Sőt idő multával az iránt is tisztába jött magával,
hogy ő most a felesége hivására jött ide, nagyszerű kibékülési
szándékkal, s hogy e szerint a legelső kötelessége az volna, hogy
megborotválkozzék. Rémlett előtte, mintha tegnap este meg is mondta
volna a pinczérnek, hogy neki a borbélyt rendelje ide kilencz órára.

Már kopogtat is valaki az ajtón. «Herein!»

A feltáruló ajtón egy alakot lát belépni Berti, a ki ismerős is, meg
ismeretlen is. Hirtelenében nem jut eszébe, hol látta? Pedig hát Wasztl
az, a mészáros legény, a kit a tegnapi állatviadalon volt szerencséje
tisztelhetni.

Wasztl prémes bekecset viselt és báránybőr kucsmát.

A kucsmát letette a székre; azután leveté a bekecset, azt felakasztotta
a szegre; azután a lobogós borjuszájú ingszárat felgyürte a válláig.

Berti csak nézte, hogy mi lesz már ebből?

Wasztl a nyakravalóját leoldotta.

Akkor aztán odaplántálta magát Berti elé, mondván:

– No hát, itt vagyok!

– Látom, vak apád, hogy itt vagy; de hát mért vagy itt?

Wasztl előbb a jobb markába köpött, azután a két tenyerét
összedörzsölte, azután kifeszítette a karját s így szólt:

– No hát hadd látom, ki üt engem a földhöz?

– Üssön a földhöz a hét ágú mennydörgő mennykő! Hát mit jösz te én
hozzám? bunfordi!

– Hogy mit jövök én ide az úrhoz? Hát nem az úr hitt engem ide?

– Én híttalak? Hát mikor hallottad te az én szavamat?

Wasztl a két tenyerébe csapott, mint a ki el van szörnyedve ily
hallatlan vakmerőségen.

– Hiszen nyomtatva van: ekkora betükkel ni, mint az öklöm!

– Mi van nyomtatva te?

Wasztl odahúzta Bertit az ablakhoz s a fehér hajóval átellenes
Teleky-ház szögletére mutatott, a hol nagy falragaszt bámult egy csoport
nép, a falragasz közepét egy mázsákat emelgető hercules alakja tette
nevezetessé.

– Nem tudok én olyan messziről olvasni.

– No hát innen közelebbről. Hát ez micsoda?

Azzal kinyitá Wasztl Berti szobaajtaját s ott láthatá Berti ugyanazt a
herculeses hirdetményt felragasztva, ezzel a tartalommal:

«_Csollán Berti._

A török szultán első akrobatája, ezennel felhivja Budapest minden
birkozóit küzdelemre; a ki őt földhöz tudja vágni, annak száz forint
jutalmat igér!»

Berti háromféle szint váltott e rémsorok olvastára.

Ott volt saját ajtajára ragasztva a veszedelmes felhivás.

– No hát! Az úr az a Csollán Berti, vagy nem az úr az? Kiálta rá
nyersnyakasan Wasztl pajtás.

– Zsiványság, akasztanivalóság az egész dolog! tört ki ijedt haraggal
Berti. Tolvaj volt, gézenguz volt, a ki ezt csinálta. Eredj a
pokolfélegyházába! Én nem vagyok se birkozó, se vasgyuró, se acrobata;
nem tudok az egészről semmit.

– Ohohohohó! uracskám! henczegett Wasztl, öklével Berti orra alatt
hadonázva. Nem megy ám az: így akarni kibújni a hajczéczuból; mikor már
az egész város, minden utcza-szeglet tele van ragasztva a czédulával;
most már csak ki kell állni a gyepre.

– Áll ám a kutyád, meg magad. Én nem birkózhatnám, nekem nem ez a
mesterségem. Most is Hexenschusz van a derekamban. Valami gazember
bolonddá tette a várost.

– De nem oda Buda! Nem ütjük azt azzal el! Ismerem én már ezt a tempót.
Tavaly is így tett épen egy amerikai komédiás, kihirdette, hogy a ki
őtet földhöz vágja, száz forintot ád neki, mikor aztán meglátta ezeket a
karokat itt ni… Látja az úr ezeket a karokat? (E szónál Wasztl
összehúzta, megint kiegyenesítette a vastag karját, melynek közép izma,
mint egy kis malacz domborodott ki). Hát akkor annak is épen úgy az
inába szállt a bátorsága, aztán az is azt mondta, hogy ő csak tréfált,
nem akar birkózni; utóbb meg alkura fogta a dolgot; ötven forintot
igért, de nem engedtük ám: hanem ki kellett neki állni a platzra, s
birkózni kellett. Aztán úgy is oda teremtettem a földhöz, hogy három
oldalbordája betört. Nem jön az többet Pestre birkózni! De majd az urat
is elszoktatom én erről a mesterségről.

– Kedves barátom, kezdé Berti könyörgésre fogni a dolgot: becsületem
szentségére esküszöm, nem vagyok én, nem is voltam soha komédiás. Valaki
bolonddá teszi a nevemben a várost. Én tiszaháti földes úr vagyok.
Hagyjon nekem békét édes barátom.

Ezt az indokolást pedig igen képtelennek találta Wasztl pajtás.

– Üm, de ez már furcsa. Az embert ide bolondítják, az embert felültetik.
Az ember azt gondolja, hogy a mi nyomtatva van, az már «gedruckt», az
olyan, mint a szentirás. Én nekem az a száz forint olyan bizonyos,
mintha a zsebemben volna. Nekem az úr száz forintot vesz ki a zsebemből,
ha nem akar birkózni. Én már előre egy új bekecset is vettem magamnak
erre a kontóra a kohlmarkon.

Mutatta a felakasztott bekecset.

– Hogy volt ez a bekecs?

– Tíz forint.

– No hát megadom azt a tíz forintot, s aztán menjen édes barátom Isten
hirével.

Wasztl nagyon megcsóválta a fejét.

– Ejnye no, ez már mégis nagy szörnyüség! Így bolonddá tenni az embert!
No hát nem bánom. Én jó bolond czimbora vagyok. Ide azzal a tíz
forinttal. Ne mondja, hogy veszekedő ember vagyok. Minden ember tudja,
hogy a Wasztl olyan jó gyerek, mint a tej.

Berti markába nyomta a tíz forintot s tuszkolta aztán kifelé az ajtón.
De Wasztl csak nem mozdult. Úgy állt ott, mint egy vas-szobor s nyájasan
mosolygott.

– Tudja az úr, csak mégis sajnálom, hogy úgy szeliden, ha nem is a
földre, csak ide a pamlagra le nem vágtam, hogy legalább tudná meg, hogy
ki vagyok? Nem pénzért, csak úgy barátságból.

Berti köszönte neki szépen; nem akar sehova lebukfenczeztetni, még a
pamlagra se, se ingyen, se barátságból; inkább megkinálja még egy kis
dohánynyal a vasgyurót, töltse meg a pipáját a zacskójából, a mit az
aztán meg is tesz. S úgy fogja fel a dolgot, hogy a dohányzacskót is
megtartja; Berti a világért sem meri azt tőle visszakérni; még inkább
kicsihol a számára a maga szerszámával s pipájára teszi az égő taplót s
várja, míg Wasztl nagyokat szí a pipából, s a dohány igazán meggyullad.

Akkor aztán Wasztl is nagylelkü kezd lenni.

– No, tőlem ugyan olcsón megszabadult az úr. Tudja, én jó gyerek vagyok,
olyan mint a tej. Hanem majd mindjárt jön ám a Krautsuppen Tóni, a
Kilenczveklis Jóska, meg a signore Mangiacatto, no azokat majd nehezebb
lesz ám lerázni a nyakáról, mert azok nagy krakélerek.

Berti még egyszer nagyot íjedt.

– De hát mik azok?

Wasztl megmagyarázta.

– A Krautsuppen Tóni egy fiakker mester, a ki minden verekedésben benne
szokott lenni. A Kilenczveklis Jóska egy zsákhordó, a ki két tele buzás
zsákot egyszerre elvisz a vállán; a talián meg egy sajtáruló, a ki maga
is hercules volt valaha. Már találkoztam velök a Zrinyiben, ott
tanakodnak, hogy melyik jöjjön elébb az urat a száz forintért
gavallérosan megzökkenteni.

Még csak ez a biztatás kellett a Berti fejének.

– Azokkal nem fog ám az úr olyan könnyen elkészülni, mint én velem. Azok
nem hagyják magukat ilyen apró pénzzel kifizettetni. Mert hát én jó
gyerek vagyok, mint a tej. Hanem hát előre figyelmeztetem az urat a
tempóikra; mert én ismerem mind a hármat. Sokszor mérkőztem velük; de én
velem egyik sem bir. A Krautsuppen Tóninak az a fogása, hogy mikor
összekapaszkodik az ellenfelével, egyszerre csak lesunyja a fejét s
olyat üt vele a társának a gyomrára, hogy az mindjárt elájul bele. A
Kilenczveklis Jóska meg, mikor fogja az embert, aztán nem veszi észre, a
vállával ugy fellöki az állkapczáját, hogy a foga törik ki bele. A
taliánnak meg az a szokása van, hogy egyszerre megkapja az embernek a
karját, s keresztül dobja a vállán. Hát ezekre a tempókra jó lesz
vigyázni. Mert azok füge gyerekek. Nem olyan jámbor fiúk, mint én.
Istennek ajánlom az urat.

A mészáros legény elment. Berti kinézett az utczára, látta, hogy most
már egész népcsoport áll az utczaszegleten, s magyarázza az ő felhivását
kiki egymásnak.

Ez átkozott rossz tréfa, akárkitől jön!

De hát kitől jön?

Törte rajta a fejét. Bálvándyra fogta volna; de az merőben lehetetlen.
Tegnap este találkoztak, azóta reggelig egy pillanatra sem váltak el,
ezeket a plakardokat pedig előbb ki kellett szedetni, nyomatni,
censurára küldeni, kiragasztatni: az egy egész napi munka. Kinek a
munkája?

Senkié másé nem lehet, mint Katinkáé.

A feleség akarta a férjet így megtréfálni, azért a sok boszantásért, a
mit a férj szokott ő vele elkövetni.

Más magyarázata nem is lehet.

Boszujában és rémületében Berti rögtön befogatott, maga előre beült a
hintójába, elbujt a sártakaró bőr alá, ott kushadt, míg felszerszámoztak
s úgy elkihajtatott Pest városából, hogy még az orrát sem dugta ki a
napvilágra, a míg a vámon túl nem voltak.

S még az a boszusága is megvolt, hogy nem is dohányozhatott, mert a
zsacskóját elvitte Wasztl.

Csak időre, évek mulva kapott egy czédulát Pestről, melyre ez volt irva:

«Hát hogy tetszett a fehérhajói komédia?»

«Bálvándy, komédiás direktor!»

Ez volt az egyik visszatromfolás.

* * *

Bálvándy pedig még az nap délelőtt ellátogatott Katinkához.

– Ne várja biz «azt»; mondá a szép asszonynak; tegnap este megjött,
leült kártyázni, elvesztette utoljára még a jegygyűrűjét is, s azzal
hazament.

Katinka ráismert a gyűrűjére.

Piros lett a haragtól.

– Adja ide azt a gyűrűt azonnal.

– Dehogy adom! Nagy pénz árában van ez nálam.

– Hát mit akar vele?

– Felkeresem vele azt, a kinek az ujján maga szép asszony örömestebb
fogja ezt látni. S annak adom.

Katinka azt mondta Bálvándynak, hogy

«Maga nagy ördög!»



HÁTRAFELÉ FÖLFELÉ.

– Bizony megcsókoltad te a feszületet, kedves barátom, mikor a püspök
odanyujtotta eléd; kötődék Biróczy az ő kedves barátjával, Kálmánnal, a
mint vége volt a keresztfelszentelési szertartásnak, mely István király
napján a Decséry család templomában megtartatott. Ez alkalommal a vidék
notabilitásai meghivattak; a püspök maga pontificált, két kanonokja
kiséretében; Dorothea grófnő énekelte a magánhymnuszt a zenekarban,
gyönyörű csengő sopran hangjával; az olyan fiatal emberek pedig, mint
Kálmán, kardosan, magyar ruhában szolgáltak a közrendnek. A püspök aztán
közölt velük minden szent áldást, nem kérdezve, ki igazhivő, ki eretnek?
Biróczy termetének rendkivülisége által fel volt mentve a szolgálat
alól, s olyan helyről nézhette a szertartást, a hol nem osztottak
tettlegesen kifejezett malasztot.

– No de, valljuk meg, hogy örömest tetted, folytatá a csipkelődést
Biróczy. – Azt a helyet érinték ajkaid a mi urunk Megváltónk aranyból
formált alakján, a melyet egy perczczel előbb a mennyei szépségű
Dorothea grófnő ajkai érintének s így kétszeres volt az áldás. Hát még,
ha a mi urunk Idvezitőnk nem volna ott a két csók között.

De már ezért Kálmánból kitört a nemes harag.

– Eredj! Te Momus! Egy lélekzettel szidalmazod a szűz erényt, a jó
barátodat és az Idvezítőt.

– Én pedig semmit sem mondtam, a mi, ha úgy történnék, azért akár a szűz
erény, akár a jó barát, akár az én Idvezítőm haragra gerjedne.

… A szent szertartást úri lakoma fejezte be, melyben Kálmán a
főasztalhoz jutott, a hol a notabilitások ültek. Az alsóbb rendű
vendégseregnek a mellékterem virult. A főasztalnál ültek a grófi család
tagjain kivül a püspök és két kanonokja; két testvér Dombrádi, mindkettő
nevezetes egyéniség. Az egyik, az idősebb, háromszáz ötvenkét fontot
nyom, a fiatalabbik sokkal karcsubb, az csak háromszáz negyvenháromig
vitte. Vas szék, vas ágy kell nekik, más minden pozdorjává törik
alattuk. S ha valaki megbámulja csodás előmenetelüket, annak büszke
dicsekedéssel mondják, hogy az még mind semmi, de van egy harmadik
testvérük, az még tizenhat fonttal nyomatékosabb. Egyszer Pesten voltak
mind a hárman, hozattak maguknak egy bérkocsit. A mint az első testvér
lejött a kocsihoz, a fiakkernek tátva maradt a szája ijedtében, mikor a
másodikat is meglátta, a haja szálai ég felé emelték a kalapját, de
mikor a harmadik is előállt, közé vagdalt a lovainak, s úgy elvágtatott,
hogy még talán most is szalad.

Jovialis két derék ember. Omlik belőlük a jó kedv. Adoma, áldomás ki nem
fogy annál az asztalnál, a hová ők leülnek.

Ott van a helybeli tiszteletes is, a kálvinista pap; a gróf minden
ünnepélyes alkalommal asztalához szokta őt hivni; a mit pedig az nem
igen nagyon kiván; nincsen ő az ilyen úri étkezéshez szokva, s aztán
mindig megfekszi egy hétig a lakmározást. Otthon az «emberem» (így híja
a feleségét) még azonfelül leszidja, hogy minek ivott olyan sokat, mikor
ismeri már a természetét.

A jó öreg tiszteletes kapott rajta, hogy egy «nostrast» sejthetett meg
az asztalnál: «üljön ide mellém uram öcsém», könyörge Kálmánnak, aztán
figyelmeztessen, kérem az egekre, hogy mi a megenni való; valami kigyót
vagy békát meg ne egyem ennél az úri asztalnál; ha pedig látja, hogy
nagyon sokat találtam már inni, adja tudtomra szép hegedű szóban, mondja
azt, hogy nagyon erős ez a bor!

Aztán csak meg is kérdezett mindent Kálmántól, hogy mi az, a mit most
hoznak? Az a makaroni nem valami kigyófajta e? Mert ha ő valami kigyót
meg talál enni, attól ő mindjárt meghal.

Hogy elitélte magában a két kövér kanonokot, a kik még a csigabigát is
megeszik tuczat számra. Nekik való az, mert pápisták.

Föltette magában, hogy nem fog bort inni; de aztán csak lehetetlen volt
megállni a fogadását, az egyik kanonok hires toasztmondó volt;
megkivánta a constitutiója, hogy minden étel előtt, s minden étel után
egy toasztot mondjon, s mikor ez a jogczim elfogyott, akkor a felebaráti
szeretet diktálta reá azt a kötelességet, hogy ha még van valaki az
asztalnál, a ki nem volt felköszöntve, megtoasztozatlanul ne maradjon.
Ezuttal harminczketten ültek az asztalnál. Toasztjaiban rendesen
testvérére szokta a felhivást intézni: szállok az urnak. Azt mondta rá:
«állok elébe» s tölte poharába. De miután a szónok toasztja hosszú vala,
a fölhivott nem várhatta végét, közben kiitta poharát, s végül ujra
töltött. Ilyenformán az egyik harminczkét poharat üritett, a másik
hatvannégyet. Az égi gondviselés őrködött fölöttük, hogy semmi káros
következménye ennek nem volt.

Tehát Kálmánra is jutott egy toaszt. A kanonok úr eldicséré annak minden
őseit, őtet magát, jó tulajdonságaival, végül a fölötti sajnálkozását
fejezte ki, hogy miért ily jeles, kitünő ifjúnak eretnekül élni a
világban, s óhajtá, hogy az a boldogságos szűz, kinek képmását a kastély
is őrzi (gyöngéd czélzás Dorothea grófnőre) szelid tekintetével vezesse
a derék ifjút az igaz útra.

De már ez ellen a tiszteletes felpattant! Gróf ide, püspök oda, ő a maga
vallását kisebbíttetni nem engedi. Ő a maga nyájából ily becses juhot
elcsábíttatni nem enged.

No ebből azután tökéletes lett az asztalfölötti mulatság. A tiszteletes
a vallási vitatudományban nagyon jártas férfiú volt, csak úgy lapdázott
negyedfél mázsás embereivel s tűzbe jövén, annyi borfélét beszedett,
hogy Kálmán jónak látta a lábát megnyomni az asztal alatt s fülébe
sugni: «tiszteletes uram, nagyon erős ez a bor.»

– Ha erős, ne igyad fiam! Vágott neki vissza a lelkesült harczos, s a
harcz vége aztán az volt, hogy Biróczynak be kellett jönni azzal az
izenettel, hogy a tiszteletes asszony ideküldött, hogy menjen haza, mert
baj van, s arra azután a gróf intésére Kálmán hóna alá vevé a
tiszteletest egyfelül, másfelül Biróczy s elvezeték szépen a parochiáig,
folyvást épülve szent Ágoston citatumain; otthon pedig szépen
lefektették s nem kellett neki ringatás.

– Látod bajtárs, mondá visszatértükben Biróczy Kálmánnak: ez az élet
philosophiája. A hithűség és buzgalom ilyen vedlett vakolatu házba
vezet, a nagy urak gratiája pedig olyan palotába, a milyenbe
visszamegyünk; «flecti, non frangi» (hajolni; nem törni), ez a jelszó a
jó magyar nemesi czimerre. Te már megtaláltad a «gradus ad
Parnassum»-ot. Ott ugyan nincs Parnassus, de van más. Szépen lépegetsz
fölfelé és – hátrafelé. A hányat fölfelé, annyit hátrafelé. Hanem okosan
teszed. «Sic itur ad astra.» (Így haladnak a csillagokig.) Lesz belőled
nagy úr, méltóságos úr, grófnő férje, Istennő férje; boldogságos szűz
malasztja száll rád, égből és földről. Ha olyan szép fiú volnék, mint
te: én is úgy tennék mint te.

– Részeg vagy te bajtárs nagyon.

– Az meglehet: akkor támogassuk egymást; mert te is az vagy. Én ha
vagyok, bortól vagyok; te pedig szép szemektől vagy ittas. Ha a
Katzenjammer előjön, nem tudom, melyikünknek a feje fog fájni jobban?

Mikor visszatértek a terembe, a toasztozás még egyre folyt; a férfiak
még az asztalnál ültek, a hölgyek már elmenekültek onnan. Kálmánnak egy
pillanatra alkalma volt Dorotheával összetalálkozni az amabilis
confusióban.

A grófkisasszony megszorította a kezét és fülébe sugta:

– Most mondá atyám, hogy mához egy hétre statutióra vagyunk hivatalosak
a kordiczai uradalomba. Elmegyünk mind, ön is velünk jön!

Az a hang, az a szemragyogás, a mivel e szó mondva volt!

Kálmánnak nagyot dobbant a szive.

Ez a kordiczai statutio volt az, a mi elől szerelemféltő dühében
megszökött, s ez az, a mire szerelmi boldogság diadalával fog sietni
most!

Az ebédnek vége volt, az asztal felbomlott; mindenki sietett ő
nagyságának, a püspöknek kezet csókolni.

– Ő is!



A SZIVÁRVÁNY KÖZEPETT.

A Korda folyam ős forrása az északi Kárpátok között fakad. Egy magas,
meredek sziklafal közepéből, három öles magasból tör elő oly erős
rohammal, hogy öt ölnyi ívboltot képezve omlik alá. Csodálatos boltív! A
ki alatta áll, e folyton változó prizma gyémánt boltozatán keresztül,
örök szivárványnyá törve látja az eget. A ki pedig távolról nézi, mikor
a nap rásüt, a zuhatag finom vizporában egy kerek aureolet lát, minő a
léghajósoknak jelen meg néha a felhők között, egy akkora szivárványt,
mely egy emberpárt befogadni elég.

Ez a hely a tökéletes magány hazája. Északról, nyugotról a meredek
sziklafal zárja el, melyből a folyam előtör; a zuhatag innen egy
áthatolhatlan bozóton, őserdők egymásra omlott faderekain keresztül
harsog tovább; keletről pedig egy mély hegyszakadék tátong mellette,
melybe ha valaki alátekint, annak fenekét ellepve látja a
szarvasagancsoktól, miket tavaszszal e bujdokló állatok oly helyeken
hánynak le, hová ember nem közelít.

Fenn a sziklafalon az ős fenyőerdő koronái zúgnak a szélben. Egy óriási
szál: egy koloszsz a többiek között, épen azon barlang szikla padmalya
fölött vert gyökeret, melyből a folyam előtör, onnan emeli fel örökzöld
guláját a többiek közé; onnan felülről a vadszőlő venyigéje szövetkezett
sötétzöld ágaival s lekúszott rajta, lehúzták mindig éretlen fürtjei
egész a tövéig; egy elszabadult indája lecsüng a vizesésig, s annak az
ütésétől szökell, mintha a vén, komor fenyő gyermekjátékkal mulatná
magát.

A sziklafalon megtűző nap sugarai kétszerezik a nyár melegét, a zuhatag
örök permetege üdíti az átfült léget, a mi tropikus légkört varázsol elő
s a légkör nedves melegében a bércz minden hasadékában kövér növényzet
telepszik le, a fülfű zöld rózsái, a szaka sárga koszorui virítnak le
róla, s a hol más nincs, zöld moha folytatja a tarka himzést.

A vizesés alatt, a fényes üvegbolt alatt, öles páfrányok ernyőznek körül
pálmaalaku legyezőikkel egy mohos követ, melyet a felfutó alkekengi
koszorúz meg, narancsveres kelyheivel. A meleg árnyékban csoportokban
virulnak, mint egy fejedelmi diszkert, az erdők drágaságai: orchydaeák,
cypripediumok csodaszép bokrétái, virágok, mik pillangókhoz, legyekhez
hasonlítanak; miknek alakja tarka női czipő, fészkén ülő madár; illatja
mesés szerelemhevítő.

A folyam tajtékzó hulláma tova utat tör magának a gubanczos máhola és
málna bozótok között, mik összeverődtek a vadvenyigével, iszalaggal; s a
hol egy-egy kis csöndes szögletet talál a völgyben, mely egy eltévedt
hullámának nyugvóhelyet ád, azt úgy felékesíti nefelejtssel, sötétkék
csengetyü virággal, piros havasi rózsával.

Egy helyen nagy kanyarulatot tesz a folyam, s ott a kerület zátonyán egy
csalit támad veres fűzből; festői ellentét a komor fenyő sötétéhez. E
törpe fákon hosszú sorban fehér gömbök függnek alá, messziről
virágbimbóknak nézhetni őket. A fügemadár fészkei azok, miket
csodatudománynyal a fűzfa gyapotjából tud szőni, varrni. Ezek is az
emberhang számüzöttei.

S a mint alább a ködös mélységben újra megjelenik a folyam, mint egy
smaragdzöld tengerszem, megszorulva egy völgykatlanba, ott annak a
tengerszemnek a partján látszanak egymás mellett a legősibb
czölöpépítmények, egy mesterséges gát, a mellett sorba épült gömbölyü
gunyhók. Azoknak a lakói a hódok. Ezek a bölcs vizi épitészek. Egy
kiveszni induló faj, mely csak ott lakik még, a hova ember el nem jut.

Ezt a helyet még nem taposta emberi láb.

A ledült fatörzsön országgyűlést tartanak a czinczérek, e hosszú bajuszu
bogarak; egyedüli urai annak az erdőnek. Határozataikat bizonyosan
jegyzi a fák kérge alá rokonuk, a betüiró czinczér.

Az erdei méh még csak fiainak gyüjti a mézet az odvasfa üregébe. S ez az
egész lég mézillattól terhes, e levegő maga mámorít, andalít s titkos
érzelmeket költ fel.

S e titkokat magyarázni itt vannak az erdők szószólói: a hol a zuhatag
zajong, ott szeretnek énekelni a madarak is, ott hangzik a rigó kihivó
fütytye, ott zúg a süketfajd szerelemféltő haragja, s mintha folytonos
csókok csattognának a levegőben: az a fülemüle danája.

És az alább hanyatló nap egyre szélesebbre terjeszti ki körül a bűvös
szivárvány kört e tündértáj fölött; az andalgó azt várja, hogy ott a
szivárvány környezte mohos kövön meg fog jelenni az erdők istennője, a
hűs permetegben testét megfüröszteni.

S valóban, ha elvár addig, míg leszáll az est, részesül abban a ritka
gyönyörben, hogy a páfrán levelek legyezői szétnyilnak s előjön közülök
a meztelen syrén.

Ah, mily elragadtatás volna e látvány egy vágyódó természetbúvárnak.

Az a «syrén» egy nagy fekete, meztelen szörnyeteg: ritkaság az állatok
között; teste idomtalan, mint egy vastag kigyó, apró lábai vannak s
fejéből két mozgékony vörös czafrang nőtt ki, a mi még rémesebbé teszi.

De kincs ez a természetbúvárnak; mert nehéz őt élő alakjában
megláthatni, kerüli az embert s minden más állatot, a napfényt, a zajt.
Olyan helyen él csak, a mit nem háborítnak soha. Nedvet és meleget keres
árnyékos helyen; lassan tud mozogni s semmi védelme nincsen, egyedül az
a borzadály, melyet látása gerjeszt. Senkit nem bánt, mégis irtózat
ránézni.

Ezé a syréné a szivárvány környezte tündérgrotta a Korda-folyam forrása
alatt.

A kordiczai statutio két hét helyett két hónap mulva lett megtartva,
jóval későbben, mint a hogy Bálvándy kitűzte.

Ennek pedig az volt az oka, hogy a fődolog, a vendégek elhelyezése, nem
engedett magával alkudni.

Az uradalomhoz csakugyan húsz falu tartozott, s azok között Kordicza
volt a metropolis. Ezt a czimet nem csak azzal érdemelte meg, hogy
valamennyi között legnagyobb, de egyuttal legrongyosabb, legpiszkosabb
is volt.

Mikor Bálvándy megtekinté új uradalmát, s végig járta azt a hosszú sáros
utczát annak a székhelyén, s meglátta azokat a fából tákolt kunyhókat,
mik egyetlen vasszeg alkalmazása nélkül épültek, s miknek már a falun
kivül érezni a büzét, hát akkor mindjárt rájött, hogy ő itt a statutiot
meg nem tarthatja; mert a sok vendéget nem tudja hova eltenni.

Arról a kisegitő eszközről is le kellett mondania, hogy hirtelenében
deszkából egy közös kastélyt építtessen, a miben valamennyi vendégét
eltegye. A meghivott vendégek feleségestül, kisasszonyostul fognak
jönni; azokat egy nagy pajtába összerekeszteni nem lehet. Aztán meg
Bálvándy Csollán Berti hirére sem vágyott; a kihez jámbor ember
rettegett vendégül szállni.

Azt gondolta ki, hogy egy szeles éjszakán felgyujtatta Kordiczát s a
rongyos házak aztán végig leégtek, szenynyes vaczkok, szurtos czókmók,
büzös limlom minden oda égett bennük.

Akkor aztán összeszedte Hevesmegyében, Zarándmegyében a maga hires
faragó embereit, felküldte őket Kordiczára, s két hónap alatt olyan új
falut építtetett a leégettek számára, hogy csakúgy tündökölt! Ellátta a
maga jobbágyait házi butorokkal, vászonnal, edénynyel, hajtatott fel
nekik egész csorda tehenet, úgy, hogy mikor a statutio napja eljött, a
minden vidékről csoportosuló vendégsereg egyesével, családonkint egy-egy
külön paraszt házhoz jutott szállásra, a hol hálálkodó jobbágynép
szolgálta ki s leste még a kivánságát is. Ez a lehető legnagyobb
kényelem a világon.

Pedig háromszázat haladt az úri vendégek száma; kocsis, hajdu, inas
azonkivül.

A kordiczai erdőben pedig rögtönzött vadásztanyák voltak alakítva az
összes vendégsereg befogadására; egy roppant nagy bálterem deszkából,
apróbb nagyobb étkezési tanyák. Egy domboldalban négy szakaszra osztott
szakács tanya, külön tüzhely úrnak és cselédnek. Óriási sütő kemenczék.
A szabadban nyitott laczikonyhák; nagy félszerek a boros hordóknak,
szárnyékok a vágó marhának.

Egy olyan roppant birtoknak, mely három vármegyében fekszik s
Galicziával is határos, a statutiója is nagyszerű. Törvény szerint,
minthogy szerző félről maradt a birtok az öröklőre, minden szomszédot
meg kell a beiktatásra hivni, s minden megye hivatalos előjáróságának
jelenlétében kell annak végbemenni.

S nemcsak a nemességnek, hanem a parasztságnak is jelen kell lenni. S az
mind az új földes úr vendége. Hanem hiszen nem is történik ilyen
szertartás holmi dibdáb jószágocska miatt: sem adásvevés alkalmával,
hanem midőn valami nagy uradalmat kap valaki ingyen, királyi
kegyelemből, vagy korábban elholtnak szerződéséből. Az ilyen úr hadd
traktáljon!

Ilyenformán aztán a statutión olyan vegyes társaság keveredik össze, a
milyent soha az életben szántszándék, vagy vakeset össze nem bir
állítani. Papok és tisztviselők, falusi birák és notáriusok, kis
birtokosok és mágnások, bocskoros rusznyákok és strucztollas úrhölgyek,
az uradalom minden szomszédságából hivatalosak az ünnepélyre. Igy
rendeli a törvény. Még Galicziából is jöttek át telivér lengyel urak és
úrhölgyek s segítenek tarkítani a vendéggyülekezetet.

Annálfogva senki sem csodálkozik azon, hogyha olyan embereket talál
itten, a kikkel máskor még csak szóba sem állt. Mindenki hivatalosan van
itten.

Az egymásután érkezők bediktálják neveiket a jegyzőkönyvbe. S a Decséry
család neve megtűri, hogy Dorothea grófnő neve után következzék
Csollánné, Sátory Katinka neve. A világban sehol másutt nem állhatnának
egymás mellett. Nem a rangkülönbség miatt; Katinka is nemes nő és
gazdag; hanem jó hire miatt. Egy nő, ki férjével nem él együtt, a
Decséry családdal egy társaságba másutt nem jöhet. Csak a statutión; az
is hivatalos személy. Egyik birtoka határos a kordiczaival, valamint a
Decséryek egyik uradalma. Bálvándy azzal vette rá Katinkát, hogy jöjjön
el a statutiójára, hogy visszaadta elzálogosított jegygyűrüjét: minden
kárpótlás nélkül. Azt nem mondta meg neki előre, hogy Kálmánt is ott
fogja találni.

Kálmán sem talált valami megbámulni valót azon, hogy a neve előtt egy
rég elfeledett nevet látott meg: Aszályiét. A minőség is utána volt
irva. «Mint Csollán Bertalan úr meghatalmazottja.»

Találkozott is vele: de nem állt vele szóba; pedig az nagyon dörgölőzött
volna hozzá. Kálmán nem akarta észrevenni.

– Te! monda Bálvándy Kálmánnak. Látod azt a hosszú nyaku mendikást?
Fogadok veled tiz aranyban egy fületlen gomb ellen, hogy ezt a kazuárt
azért küldte ide Berti, hogy mikor javában folyik a statutio, felálljon
protestálni.

– Mi jogon?

– Semmi jogon. Csakhogy megzavarja a mulatságot. A legale testimonium
kérdésére: hogy mi jogon protestál, azt fogja felelni, hogy okait
előadni van ideje egy évig a királyi tábla előtt. Erre is fogadok veled:
tiz aranyat, egy fületlen gombra.

Kálmán ezt felelte rá, «nincs elveszteni való fületlen gombom».

S ezt az előleges véleményt aztán minden ismerősének elmondta Bálvándy,
a minél fogva Aszályi akármerre fordult, mindenütt mosolygó képekkel
találkozott. Előre ki volt találva a rébuszsza.

A statutio emberemlékezet óta mindig az ünnepélyes hivatalos
beiktatással szokott kezdődni: a birtoklevél felolvasásától a hant
kézbeadásáig. A kordiczai statutió nem ezen kezdődött.

A megérkezés utáni napra volt rendezve egy hajtóvadászat; ez volt az
ünnepély előzménye.

És annak is megvolt a maga jogosult indoka.

A statutio egyuttal határjárással is van összekötve. – Hogy a határjárás
végbe mehessen, az új birtokos utakat vágatott az őserdőkön keresztül s
ez alkalommal az útcsináló jobbágyok nem kevesebb mint kilencz medvével
találkoztak; azok közül egyet megpuskáztak, de elmenekült; egy másik vén
maczkó pedig az őt zavaró rusznyáknak a hátáról mind letépte az
irhabőrt.

Tehát legelső feladat volt ezeket az autochton lakóit az őserdőnek
felvilágosítani a felől, hogy változott a birtokos, s az új gazda
kisajátítja a medvének a bőrét, mert különben ez utóbbi teszi meg azt a
tréfát, hogy szétriasztja a határjáró legale testimoniumot.

Elébb meg kell tisztítani az erdőt a fenevadaktól.

Nem is volt e bevezetés ellen senkinek semmi kifogása. A hajtóvadászat,
kivált ily magasrangu vadakra, mindég olyan hevély, melyben magyar,
lengyel, orosz örömest bele melegszik; a mulatságnak ez volt a jobbik
fele: a medvebőrre már előre ittak.

Hatszáz hajtó volt kirendelve, a kik hajnal előtt megindultak
állomásaikról, míg az uraságok a villás reggeli után húztak sorsot a
helyekért.

A magyar hölgyek a lengyel delnőkkel versenyeztek a merész
vállalkozásban, hogy a vadászatban ők is részt vegyenek. Természetesen
mindegyik mellé jutott egy védelemkész cavalier servant, s azonkivül egy
jó lövő orosz puskás.

Még Decséryné a herczegnő is kegyeskedett azon óhaját kifejezni, hogy a
vadászkörnek egy olyan pontjáig, a hová még kocsin el lehet jutni,
Dorothea grófnővel együtt elmegy, melyre Bálvándy kinyilatkoztatá, hogy
van egy szép kerek tisztás a folyam parton, a melyet a sorshuzásból a
herczegnő kedveért külön zár, s ott ő magának tartja fel azt a
szerencsét, hogy a hölgyek fölött őrködhessék, a miben Decséry főispán
is igérkezett vele osztozni. A többiek sorsot húztak, ki hova álljon? s
melyik hölgynek, melyik lovag legyen a védője?

Egy kis kegyes csalás volt biz abban az egész sorshúzásban, hogy ki hova
jusson és kinek a társaságában. Ugy rendezte azt Bálvándy, hogy mindenki
meg legyen elégedve a helyével is, meg a kiséretével is, a mi nem nagy
boszorkányság egy olyan sorsjegyes zsacskó mellett, melynek több
rekesztéke van s a belenyuló csak azt a nevet húzhatja ki belőle, a
melyet a rendező akar.

Katinka ezt a nevet húzta: «Korda-fő.» Mikor aztán a férfiak is helyet
húztak, s keresni kezdte mindenki a maga párját s rá is talált, Katinka
is kiváncsi volt megtudni, hogy «ki lesz az én gavallérom? Ki húzott
Kordafőt?»

– Én voltam az a szerencsés – állt elő a válaszszal Kálmán.

– Ah haha! Katinka elkezdett kaczagni. Nézze csak: rá nem ismertem önre.
Hát ugyan hová tette ön a bajuszát? Jaj be rút ön így! Bocsánat! Hisz a
főispán is önhöz hasonlít. Ez most bécsi divat ugy-e?

– Az, hagyta rá Kálmán s engedte a szép hölgynek, hogy azzal a szép
szájával az ő rovására nevessen; s azon ürügy alatt, hogy Kálmán milyen
rút lett, kitüntette ragyogó gyöngy fogsoraival, hogy ő meg milyen szép?

– No hát ha egymásnak jutottunk, induljunk a helyünkre, monda a szép
asszony s előre bocsátva a vezető rusznyákot, megindult a gyepes
ösvényen.

Kálmán ajánlkozott, hogy majd viszi az ő fegyverét is, de Katinka nem
fogadta el.

«Elbirom magam is.»

Kálmán utána ballagott.

A delnő ruganyos léptekkel haladt előtte a meredek hegyi úton fölfelé,
karcsu termetének délczegségét emelte a kurtán feltüzött feszes vadász
öltöny; s a daru tollas férfi kalap még több büszkeséget ruházott rá.

Fél óráig haladt az ösvényen fölfelé, a nélkül, hogy egyszer
visszanézett volna Kálmánra. Csak amint egy tisztásra értek, a honnan
egy szép havasi tájkép bontakozott ki szemeik előtt, állt meg egy
pillanatra s megszólítá kisérőjét.

– Nem fáradt ön el?

– Nem. Talán kegyed kiván megpihenni?

– Oh én nem fáradok el soha.

S azzal a nélkül, hogy egy pillantást áldozna akár a szép tájképnek,
akár kisérője csúf arczának, inte a vezető rusznyáknak, hogy menjenek
tovább.

Itt már elhagyta őket az ösvény s csak a vezető tájékozása után kellett
haladniok az őserdőn át, a hol százados vén fatörzsek voltak
keresztül-kasul düledezve. Azokat átlépkedni női ruhában kritikus dolog
lett volna. Az orosz ajánlotta szolgálatát a delnőnek. Annak az sem
kellett; feltudott szökni az útját álló faderékra s onnan megint le, a
nélkül, hogy ruhájának a fodra fellibbent volna.

Egyszer aztán olyan helyre értek, a hol a hegyről alárohanó Korda egy
széles árkot képez. Az orosz lehúzta a csizmáit, s térdig gázolva a
vizben, átczammogott rajta; gondolta magában, az utána jövőknek sem fog
megártani egy kis egészséges lábfürdő.

– Átvigyem önt rajta? Kérdé Kálmán a hölgytől. Neki vízmentes
vadászcsizmái voltak.

– Ah. Hiszen egy ölnyi széles sincsen, válaszolt Katinka s jobb kezébe
kapva puskáját, nekifutott az ároknak s könnyedén, mint a zerge,
átugrott rajta, s aztán a tulsó partról visszanézett társára.

Most aztán Kálmánnak is meg kelle mutatnia, hogy tud ugrani. Ő is utána
szökött.

A vezető igérte, hogy most mindjárt eljutnak a Kordafőhöz, már hallani a
vizesés zúgását. Ez az út aztán már egészen tornászoknak való volt.

– Menjen ön előttem! parancsolá itt Katinka Kálmánnak. S nem kivánta
segítségét, ha ruháival belekeveredett a csipkebokorba.

Végre elértek ahhoz a meredek hegyszakadékhoz, mely a Korda-főt eddig
hozzájárulhatlanná tette. Az új birtokos gondoskodott az átjárásról, egy
óriási, tiz öles fenyőszálat kivágatott az innenső parton s a keresztül
dülő koloszsz lett az átvezető hid. Annak levagdalták az ágait s azon
kellett végig haladni a tiz öles mélység felett, mely tele volt a
szarvasok elhányt agancsaival.

Ez egy szál fenyőből álló hidra lépve, Kálmánt mégis rávitte az
emberszeretet s a gavalléri kötelesség, hogy Katinkát megkinálja
kezével.

– Fogódzzék kezembe, nehogy leszédüljön.

Katinka elfogadta a nyujtott kezet s engedte magát vezettetni a
veszedelmes hidon.

Mikor a közepére értek, akkor hirtelen megragadta mindkét kezével Kálmán
kezét s azt mondá neki:

– Ha én most itt el találnék szédülni s lerántanám önt magammal oda az
agancsok közé.

Kálmán átkozott humorral mondá erre rögtöni ötletként:

– Inkább én essem azokra az agancsokra, mint azok én rám.

Katinka boszus negéddel ütött Kálmán kezére.

– Menjen, nem kell többet a keze.

S azzal átbalanciroztak a folyam forrásáig.

A nap még nem jött elő a hegyek mögül; a szivárvány még nem volt jelen;
a szép látványnak még hiányzott a tündéri szine.

A kinek legkevesebb érzéke volt a tájkép rendkivüli szépsége iránt, az a
rusznyák vezető volt. Az mindjárt leült egy mohos kőre, elővette a
szeredásából a fokhagymát, meg a szalonnát s elkezdett pánizálni.

Katinka fogta magát, odaült mellé, beszédbe ereszkedett vele, elkezdett
kérdezősködni feleségéről, gyermekeiről, egész pereputyját kitudakolta,
a közben kinálgatta saját pálinkás butykosával, a mi rhummal volt
megtöltve. A jó embernek ez tetszett legjobban az egész discursusban. –
Meg is felelt neki emberül; ivott, mint a kefekötő, s aztán elaludt,
mint a juhász-bunda.

Kálmán pedig ez alatt elővette az albumát, meg a rajzónját s megkisérté
lerajzolni ezt a festői képet s aztán kétségbeesve tapasztalá, hogy ez
az ő festői talentumát meghaladja. Akkor aztán fogta a puskáját s
felállt egy kőre, s azt hitte, hogy most neki az a kötelessége, hogy
lesse a medvét.

Mikor aztán a rusznyák elaludt az Úrban, várva a boldogabb feltámadást,
Katinka is otthagyta a jámbort s oda lépett a vizesés tündérboltozata
alá, s oda leült arra a páfrányoktól körülárnyalt mohos kőre: a syrénnek
a trónjára.

– Barátom! Szólítá meg Kálmánt csipős hangnyomattal. Ugy-e nagy baj az,
hogy innen nem lehet elszökni?

Kálmán visszafordult s hidegen kérdezé:

– Miért?

– Azért, mert ide a falra fölmászni nagyon veszélyes; erre a hid felé
pedig útját állom «én».

Erre aztán mind a ketten elnevették magukat.

– Egyébiránt nincs miért ott állni önnek és lesni a medvét, a míg a
hajtás el nem kezdődik; annak is csak a vége felé, ha erre közeledik a
zaj. Addig leülhetne ön ide mellém, ha fogadása nem tartja az
ellenkezőt.

Kálmán tehát a vállára vetette a puskáját s odament Katinkához és leült
mellé a mohára. Talán syrénnek is szokott híme lenni, mely odaül néha.

(Szegény syrén! Hogy irtózunk tőle, a miért olyan rút. Pedig az közelből
és sokáig nézve oly gyönyörű teremtés; annak a finom barna bőrén
keresztül meglátszanak az erei, mintha üvegből volna, egész a szivéig
látni. A szép asszonynál ez nincsen úgy.)

– Kegyed többször is volt már hajtó vadászaton, hogy úgy ismeri a
szokást? kérdé Kálmán.

– Oh nagyon sokszor! mondá Katinka s a térdei közé fogott puskára
támaszkodott, olyformán, hogy a csőnyilásra tette a két kezét, s a két
kezére nyugtatta az állát. Atyám sokszor elvitt magával. Lőttem is nagy
vadakat.

– De igen kérem kegyedet, ne tegye a fejét a puskacsőre.

– Miért ne?

– Mert el talál sülni.

– Ah dehogy sül el!

– No én nagyon kérem.

– Jó! tessék velem parancsolni. Az önnek oly rettenetesen jól illik,
mikor parancsol; mint a milyen rettenetes rosszul illik nekem, mikor
engedelmeskedem.

– Nem tanították rá, monda Kálmán csipősen.

– Az igaz, hogy nem tanitottak rá, monda a delnő, a kőfalnak támasztva a
fegyvert; inkább az ellenkezőre, s ez nekem sok boldogtalanságot
okozott.

Nagyot sóhajtva folytatá, maga elé nézve, s két összekulcsolt kezét
térdei közé szorítva.

– Gyermekkorom óta ahoz szoktatott minden: apám, nevelőm, rokonaim, hogy
én leszek a családban az úr; nem nő, asszony, hitestárs, hanem «úr».
Mindenben szabad voltam. A mit kivántam, azt tehettem. Szabad volt
minden. És aztán csak abban az egyben kötöttek meg elszakíthatatlan
lánczczal, a miben a legutolsó jobbágy leány is szabad, hogy azt
választhatja férjül, a kit akar. Rám nézve külön törvényt alkottak, a
miben ki volt mondva: ez lesz a férjed, senki más! Pedig hiszen a
Teremtő Ur Isten már maga is megbánta ezt a vállalatot. Én is azt tettem
volna, a mit Éva, hogy ha nekem kiszabják, hogy itt van egy ember, nincs
több a világon csak ez az egy, ezének kell lenned; és ha az a férfi
ideálképe: hát választom helyette az ördögöt. És velem még megfordítva
bántak: nekem férfi helyett az ördögök legnevetségesebb alakját, Asmódit
jegyezték el.

Kálmán furcsán csóválta a fejét. Katinka észrevette azt.

– No hiszen ön ismeri őt. De az egész világ ismeri, hát nem ez-e az
igazi neve? Lássa ön, ezelőtt két hónappal bezártam magamat, s éjjel
nappal törtem a lelkemet, hogy mi legyen belőlem? utoljára arra a
gondolatra jöttem, hogy irok annak az embernek, jőjjön értem, vigyen
haza, lakjunk együtt, törődjünk össze. Akkor az feljött Pestre, összeült
kártyázni Bálvándyval; feltette kártyára a jegygyűrümet s elvesztette
azt. Azzal haza ment, nekem azt se mondta: «jó éjszakát».

Katinka lehúzta a karikagyűrűt az ujjáról s mutatta Kálmánnak.

– S Bálvándy aztán visszaadta a gyűrüt nagysádnak?

Kálmán jó vágást hitt ezzel a delnőnek adni.

– Igenis, Bálvándy azt nekem visszaadta. Semmi titok nincsen benne.
Bálvándynak is volt egy talánya életem rejtélyei közt. Csak volt. Már ki
van találva. Itéljen fölöttem, a ki Istennek érzi magát. Életemnek
legborzasztóbb napján, a minek neve menyegző, mikor kétségbe voltam esve
az utálat miatt, megsértve a legdurvábban, megalázva egy ember által, ki
nekem hűséget esküdött, s egy szolgáló miatt még az nap megalázott,
kigúnyolva, megcsúfolva, semmivé téve, ez az egyetlen ember volt, ki
menekülésemre kezet nyujtott. Az igaz, hogy rossz menekülés volt; mert
azt a világ nekem meg nem bocsátja soha, de én magam megbocsátottam azt
magamnak. Megfizettem érte mindenkinek. Senki iránt sincs tartozásom.
Bálvándy járhat felőlem, a merre neki tetszik. Rá sem gondolok többé.
Lucifer ott maradt a paradicsomban; Éva pedig bujdosik a paradicsomon
kivül.

Katinka eltakarta két kezével arczát.

Kálmán félt, hogy most mindjárt sirni fog. Nem biz az, kaczajra fakadt.

– No már csak nem mondhatja senki, hogy nem kegyes elmélkedésekkel
töltjük az időt: íme én önt már félóra óta bibliai magyarázatokkal
mulattatom. Az így van nálunk kálvinista leányoknál, sokat tanítanak
nekünk a bibliai történetekből. Apropos; nem lett ön még pápistává? –
Még nem? – No én azt hallottam.

Katinka e beszéd alatt megkisérté jegygyűrűjét egy hangafa sima ágaira
sorba felhuzgálni: egyikre sem illett, Utoljára csak felhúzta a
hüvelykujjára. Neki persze Csollán Berti gyűrűje minden ujjára tág volt.

Kálmán nevetett a kérdésre, hogy nem lett-e még pápistává? s azt felelé
«még nem».

E közben feljött a hátuk mögötti sziklaorom fölé a nap. És abban a
perczben ott állt előttük az a csodaszép tünemény: a szivárványos
dicskör. A reggeli szellő a vizesés boltivéből elporló ködnyi
vizcseppeket nyugat felé terelte, s az örök vizpermetegben megjelent
Iris hétszinü sugáröve, mely a két alakot két öles kerületben fogta
körül.

Ah minő szép tünemény! mondá magában mind a kettő, de fennhangon mondani
nem merte: félt, hogy a másik kitalálja nevetni. Pedig e látvány minden
érzéket felfokozott.

A helyett Katinka élczelni kezdett.

– Úgy ülünk itt e szivárványban, mint Jupiter és Juno; csak a pávák
hiányzanak. Most jön a zsidó mythologia után a görög mythologia. Jó
kedélyes istenek voltak azok. Juno boldog lett egy virág
megszagolásától, s Jupiter olyan becsületes ember volt, hogy
megnyugodott benne.

– Nem egészen: tudott magáért boszut állni, felelt meg Kálmán a kissé
szabad ötletre.

– No hát hogy egy dologban hasonlítsunk Jupiterhez és Junohoz,
veszekedjünk egy kicsit: azok is mindig czivakodtak. Ugyan mondja meg
ön: miért futott el tőlem olyan egyszerre?

No erre a kérdésre régen készült már Kálmán; de még most sem volt rá
készen. Nehéz arra megfelelni.

Katinka nem is hagyott neki időt a felelésre: tovább kérdezett.

– Megbántotta önt valaki? Én vétettem-e önnek valamit? Féltékeny volt ön
valakire? Vagy csak egyszerüen meggyülölte a két szememet, s nem akart
többet beléjük nézni? Feleljen ön nekem, miért szökött meg? Feleljen,
mert innen nincs hova menekülni. A rusznyák holt részegen alszik.
Egyedül vagyunk. S ön még nem tudja, mit tesz az, egyedül lenni velem az
egész világon? Én gyilkos kedvemben vagyok.

S azután, hogy megmutassa, milyen gyilkos kedvében van, összetette a két
kezét s mintha Istent imádna, úgy tekinte könyörögve Kálmánra, s ismétlé
a kérdést lágy, érzékeny panasz hangon: «mondja meg, miért hagyott el
engem?»

– Mondja meg, miért gyülölt meg engem?

– Jól van asszonyom, monda Kálmán, ön őszinte volt hozzám, én is az
leszek. Elmondom önnek az utolsó egy pár napnak a történetét. A mi odáig
van, az egy boldog álom. Szokott az ember álmában boldog lenni, ugye
bár? és aztán visszagondol rá, de nem beszél róla. Az álom folytatása ez
volt. Az istennő azt mondta imádójának: «én el akarok menni olyan
helyre, a hol ragyogni lehet;» «jó, legyek én is egyik tükre a te
ragyogásodnak.» Az nap elmentem egy uzsoráshoz s felvettem tőle két ezer
forintot, lekötöttem érte tizezeret, a mit vissza kellett volna fizetnem
bizonyos idő mulva. Ezt csak el kell kezdeni s azután egész a hegy
lábáig legördülni egymásután következik. De hát édes álmában az embernek
esni is gyönyör. S az én álmom igen édes volt. Még most is gyönyörrel
gondolok rá. Ha végig hagyják azt álmodnom, talán azon végződik, hogy
egyenesen a halálba lépek át belőle. S ki tudja, hátha az is gyönyör.
Még azt senki sem jött vissza elmondani, mit érez a sziv, mikor
megszakad. Minden készen volt nálam: becsületszóra felvett pénz, vakon
induló szenvedély, mámortól ittas vágy. Akkor elmentem önhöz. És akkor
fölébredtem. Eleinte mindig haragszunk arra, a ki álmunkból fölébreszt;
hanem egy percz mulva átlátjuk, hogy az jót akart velünk. Egy napig
kinzott a szívnek minden keserü érzése. Ez a nap is feledhetlen lesz
előttem örökké. Hanem másnap már ébren voltam. Láttam magamat és mindent
körülöttem úgy, a hogy van. Olyan útra léptem, a melyen veszendőbe megy
a becsület maga. Oh én ezekért a minden földi ragyogványt felülmuló
szemekért a földet körül kerültem volna, s átmentem volna saját magam
ellenlábasának. Én ott laktam ezekben a szemekben! Úgy laktam bennük,
mint a holdkóros a holdban. Oh engem ez az emlék még akkor is melegíteni
fog, ha valaha megérem, hogy megőszülök. De folytatása ennek nincs. Én
elmondtam önnek a magam ábrándját: hölgy, ha szeretsz, ne szeress mást;
se vagyont, se ragyogást; dobd el azt; vesd végét váló perednek, ne
bándd, ha nagy birtokodat elveszted, leszünk szegényebbek, mégis
gazdagabbak; ez volt az én ábrándom; ön mást mondott: «férfi, ha
szeretsz, ne szeress mást, se jövőt, se férfi hirnevet, se becsülést, se
életpályát, dobd el értem mind, ne kérdd, mint mond a világ; itt nálam
egy másik világ, lakjunk abban.» Én hallgattam önre. S ha akarta, ezért
a másik világért meg tudtam volna halni: mert ez a másik világ két ember
számára elég nagy; de asszonyom, három ember számára már nagyon kicsiny.

– Tehát Bálvándy volt az oka mégis! kiáltá fel Katinka haragra gyultan.
Az Isten verje meg érte.

És aztán eltakarta arczát kezével és zokogott.

Kálmán hagyta őt sírni. – Hiába volt már az.

Katinka meg is bánta nagyhamar, hogy olyan gyönge volt; s letörülve
könyeit, büszke arczot öltött s aztán keserű hangon mondá:

– No és ön aztán megtalálta maga körül mindazt, a mit álmában
elhanyagolt. – Látta, hogy életpályáját folytatnia kell; hiszen még nem
is végzett; még könyvének van eljegyezve; az a hites felesége; a legelső
esküvő az ügyvédi hitletétel. Ez után kell látni, nem az asszony után.
Ebben igaza volt. Hogy az uzsorásnak visszaadta a kölcsönvett pénzt –
azt is tudom és egészen helyeslem. Ön emberré akar felnőni. Ez
tiszteletreméltó törekvés. – Hanem egyet még elhallgatott ön. A fő
dolgot. No csak gondolkozzék rajta. Ugye milyen közel ülünk egymáshoz?
Kezeink találkoznak. És még is egy nagy, nagy hideg Alpes áll közöttünk.
Nem érzi ön a szelét a mint ráfúj az emberre? Én érzem. Mi az?

Kálmán félretekintett. Tudta ő azt, hogy mi az? De azt nem szokták
megnevezni.

«Az, hogy már mást szeretek!»

De Katinka nem hagyta őt menekülni ezzel a félrenézéssel.

– Fordítsa vissza az arczát felém, kérem, ha nem sajnálja. Úgy. – Oh,
barátom. Az mind nem igaz, a mit ön beszélt. Az ön tekintetében nem
leskelődik az a sárgaszemű szörnyeteg, a minek féltés a neve. A ki félt,
az küzd; a ki félt, az tesz; az elfutásnak neve «megijedés». Ön megijedt
attól, a kit vágytársának hitt, összehasonlította magát azzal, s nem
volt hite se önmagában, se én bennem, hogy győzni tudjon fölötte, s mert
a küzdelemnek a tárgyát nem tartotta elég érdemesnek, inkább bánatot
fizetett és elfutott előle.

De már ezt erős dolog volt Kálmánnak elnyelni. Kissé találva is volt.
Bálvándyval szemben mindig több volt nála az irigykedés, mint a
féltékenység. A szép nőnek abban igaza volt, hogy az irigykedés gyáva, a
féltékenység vakmerő.

– Tehát elmondok önnek mindent, – mondá Kálmán, nem azért, hogy védjem
magamat kegyed ellen, kinek még a haragját is tisztelem, hanem hogy egy
történetnek lélektani megoldását nyújtsam. Engem több társammal együtt
egy ifjúkori fogadás kötelezett, hogy mi minden tehetségünkkel, egész
életünkkel a szegény, önfiaitól is elhagyott nemzet újra felélesztésének
munkájába kezdünk: tollal, szóval, karddal, hegedűvel, eszmével és
iparral. Azok az ifjak, kik ezt felfogadták, mind megindúltak már azt a
göröngyös utat törni: oly útakat, a hol előttük kevesen jártak, s a kik
jártak, azoknak a jeltelen sírjai nem buzdítják a továbbhaladásra az
utánuk jövőket. És mégis mindig jönnek utánuk. Egyik barátom megindult
új világot hódítani, mint színész; másik óvilágot keresni, mint tudós;
harmadik az igazságot buvárkodja; negyedik a nemzeti zenét élesztgeti,
és mind a koldúsbottal kezeikben, a fekete kenyérrel jutalomképen. –
Azon a napon, melyen utoljára voltam önnél, találkoztam e barátaimmal.
Mindenik haladt, mindenik küzdött ez alatt; csak én nem mondhattam
semmit; egyedűl azt, hogy «éltem az életet». Pedig én voltam közöttük az
első, a legerősebb. Rám volt bízva a legdrágább: a nemzeti nyelv
győzelemre juttatása. És én nem tettem semmit. – Örültem az örömnek. –
Ráismertem magamra. Elítéltem magamat. S végrehajtottam magamon az
itéletet. Pedig ez nekem fájt jobban. Ez történt velem, asszonyom.

Kálmán lelkesülten emelte föl ragyogó arczát. Azt hitte, hogy most
szányakat öltött, nem követheti őt az a hölgy. Oh, mintha az mentsége
lehetett volna!

– Most fogtam már meg önt; szólt Katinka kegyetlen mosolylyal. – Önnek
magas missiója volt; nagyszerű, merész, őrjöngő hivatás. De hát ki
mondta azt önnek, hogy én e hivatásának útjában állok? Szólt ön én nekem
erről valaha egy szót is? Kérdezte-e tőlem valaha: hát te nem akarsz-e
ily eszményi, ily őrjöngésbe vezető útra együtt jönni velem? A mit ön
akart, azt kivánhatta tőlem. Ha azt kivánta volna, hogy döntsem ki a
házamnak minden közfalát s csináljak belőle színházat, megtettem volna;
ha azt akarta volna, hogy játsszam, mint komédiásné az ön által írt
színdarabokban, megtettem volna: ha költő akart ön lenni, ha nem akadt,
a ki műveit kiadja, én mindenemet arra költöttem volna, hogy a mit ön
ír, minden gunyhóban olvassák; – ha fájt önnek, hogy idegen nyelven
társalkodom, megesküdtem volna, hogy soha más szót senkihez nem ejtek,
mint a mit ön emelni akar; termet nyitottam volna és menhelyet
mindazoknak, a kik hasonlót tesznek, mint ön és jó barátai, s a míg
nekem van egy falatom, nekik is lett volna; – kifordítottam volna a
főváros képét mostani formájából s ős divatokat erőszakoltam volna a
közönségre; tettem volna önnel együtt mindent, míg mind a ketten együtt
vagy a Pantheonba, vagy a bolondok házába nem kerülünk!… De hát szólt ön
én hozzám ilyen szót valaha? Az ön muzsái voltak én rám féltékenyek?
Miért? Nem férhetnek meg én velem mind a kilenczen egy házban? Nyügöztem
én önnek olympi felszállását? Vagy a poesisnak asceták kellenek, mint az
evangeliumnak? Gyötröttem én önt? Rontottam-e rideg szeszélylyel a himes
ábrándokat? Talált-e ön bennem hideg, számító prózai kedélyt, melytől a
költő megundorodik? Nem voltam-e önnel szemben tetőtől talpig szív? – De
nehogy azt gondolja ön, kedves barátom, hogy én itt most önnek egy
eldobott portékát árulok s még rádicsérem az elocsárlottat! – Nem, csak
önt akarom saját maga felől felvilágosítani; mert látom, hogy ön egészen
tévedésben van önmaga felől. – Ön tőlem elfutott, azt mondja, mert
barátait akarta követni arra a rögös pályára, a hol a koldusbot vezet s
az éhen elholt tudósok sírjai jelölik az állomásokat. Ulysses és Circe
története. És aztán hová menekült ön? – Tán ment azoknak a tudósoknak a
nyomdokába, kik kevesebb tehetséggel, mint az öné, irdogálnak itt amott,
szűk körű olvasó közönségnek? Nem oda ment ön. Hanem fellépett az
excellentiás urak hintajába s vitette magát azon az úton, a melyen nem
göröngyök, de sima parquettek fogadják a vándort; jó, ha ügyesen
tánczolni tud ez úton! a hol nem babérfa és koldusbot, hanem magas
hivatalok és fényes czímek teremnek, s a hol a statiókat nem kidült
poeták sírjai, hanem magas rangfokozatok képezik. – Erre az útra indult
ön meg, ezen haladt már jó nagyot – és most idáig szerelmes ön egy
nagyméltóságú, angyali szép madonna arczba, – ni!

Katinka mutató ujját végig húzva a két szemölde felett, végzé be a
mondást.

Kálmán elbámulva tekinte a hölgy arczába. Abban ugyan megláthatta, hogy
mi az a «sárgaszemű szörnyeteg?»

Katinka hosszasan elhallgatott e szó után. Kálmán pedig hosszasan ott
felejtette tekintetét a hölgy arczán.

És mennyi mindent tud mondani egy nő ajka, mikor be van csukva. Oh ő
tanulmányozta e csudálatos hieroglyphokat, mik egyetlen szépségvonal
kigyózatából állnak elő. Hogy tud ez egyetlen apellesi vonal duzzogni,
szemrehányni, megszomorítani, aztán ismét csábítani, bízni, elandalodni,
vágyakat kifejezni, mikre nincsen szó, csak száj.

A hajtóvadászat zaja a minden hangot elfogó sziklafaltól nem tört fel
idáig, ha felhangzott is, a zuhatag örök moraja elnyelte azt, nem
zengett azon keresztül más, csak azok a panaszhangok, azok a csókok a
levegőben, miket a fülemülék szórnak.

S a mint feljebb jött a nap, a szivárvány boltíve annál alább szállott,
a bűvkör annál szorosabbra vonult össze az egymás mellett űlők körül, a
fényes kristály boltozat prizmája gyémántfényt szórt alakjaikra.

Sok idő mulva felnézett Katinka Kálmán arczára s megszólalt.

– Még a bajuszát is levette a kedvükért! hogy hozzájuk illjék. Mint a ki
szökni készül; mint a ki azt mondja: «engem olyannak ne ismerjen többet
senki, a milyen eddig voltam! «Szegény Kálmán! Hogy darabolja el magát
apródonkint. Mindennap egy kis morzsácskát kivánnak belőle. Ma tegye meg
a kedvünkért ezt, holnap amazt; hogy tagadhatná meg? De mikor az egész
emberről van szó: arra nincsen válasz. Mindenki ád neki egy kis
részecskét a szivéből s Kálmán azt őrzi, mint a kincset. Tanulnak tőle
magyarul; behívják családi ünnepélyeikre, emlékeket ajándékoznak neki, a
főispán megkéri, hogy csináljon számára beszédet; a comtesse duettet
énekel vele a zongora mellett; kap nyájas pillantásokat, egy titkos
kézszorítást, velük megy utazni, tartja a szenteltvíztartót, mikor
imádkoznak s azt hiszi, hogy már most szeretik. Oh én nem mondom azt,
hogy önnel játszanak! Meg nem sérteném önt a félvilágért azzal, hogy azt
lehetőnek tartsam. Én hiszem, én bizonyos vagyok felőle, hogy önből
híres nagy ember lesz, akármely úton indul el, s azok, a kik önt
magukénak nevezhetik, büszkék lesznek arra. De az, a mi magasan van, az
egyúttal messze is van! Mikorra jut el ön oda? Azt hiszi ön, hogy azok a
főurak leányai úgy előlegezik a szerelmet, – mint más bolond asszony? És
ha tenné? Ha megeshetnék az életben az, hogy egy fiatal embernek, a ki
nem főrangú, csak azért, mert eszes, derék ifjú, odaadnának egy leányt
mágnási családok legelőkelőbbjéből, mert szeretik egymást, mivel fizetné
meg az a fiatal ember ezt az ajándékot? Mindenével úgye? De hát ön nem
tudja még, hogy mi az a «minden»? – Minden! Tegnap odaadta ön a
bajuszát, holnap meg fogja hajtani a térdét az oltár előtt, mely
kedvesének oltára; mert azt csak nem hiszi ön, hogy a vakbuzgó Decséry
család egy grófnőjét protestanshoz adják nőül? – és holnapután meg fogja
ön hajtani a térdét azon emberek előtt, a kik a magasramenőknek
bálványai. – Mit? ön fejével tagadva int? – Hát hiszi ön, hogy Decséry
Dorottya imádójának szabad lesz Decséry főispán ellenében a nógrádi
feliratot pártolni? hogy az a fiú, ki a Decséryek karján lesz bevezetve
a nádori udvarhoz: ott majd a kuruczot fogja játszani? Azt ám: Palatinus
Pistának a lovát! Ott nem ír ön hazafias verseket; ott nem emeli ön fel
nemzetének semmi porba esett dolgát; ott nem fog ön magyar komédiásokat
pártfogolni, hanem szolgálni fog azért a szép arczért, a kit meg kell
szolgálni.

Kálmán a fogait csikorgatta össze: ez az asszony a szívét szurdalja
keresztűl-kasul szavaival.

– De ez mind nem lesz így. Ne szomorodjék ön el rajta. Gyermekjátékok
ezek csak. Nem vár önre a szép madonnaarcz, a míg ön felnő nagy emberré.
Kész nagy emberek is vannak már a világon, s a legelső jó alkalomnál úgy
elfelejtik önt, mintha sohase szorították volna meg a kezét. – No no! –
Ne ugorjék fel mellőlem. Nem akartam önt meghazudtolni. – Önök
valósággal szeretik egymást; s soha sem fogják egymást elfelejteni. És
így megtörténhetik, hogy majd tán tíz év mulva ismét összetalálkozik ön
Dorottya grófnővel: (mert hiszen ön csak nem lesz örökké Decséryéknél
juratus?) akkor aztán ön már tekintélyes úr lesz. Híre, rangja,
gazdagsága elég. Dorottya grófnő pedig már valószinüleg özvegy lesz,
valami német uralkodó herczeg özvegye. No de azért még mindig igen szép
lesz; mert hiszen a főrangú hölgyek nagyon meg tudják őrizni arczukat az
erős naptól s szivüket az erős szenvedélytől. – Akkor aztán meg fogja őt
nyerhetni. – Akkor aztán az öné lesz.

Itt kitört végre a szenvedély a hölgy szivéből.

– Hanem akkor aztán mi különbség lesz kettőnk között?

Kálmán e szóra felháborodottan akart felkelni helyéről.

De a hölgy megragadta kezét egész hévvel és nem bocsátá.

– Tán azt hiszi ön, hogy ezek az angyalarczok mindvégig szentek
maradnak? hogy a kiknek a fejük olyan magasan van, azoknak a lábuk nem
botlik soha? Asszonyok vagyunk mind! Egyikünknek csak ott van a szive, a
hol a másiké. Én sem vagyok angyal: nem hazudom, nem ámítok. De ha én
vétek ön ellen, ha én önt megharagítom, engem megverhet, bezárhat,
eltaposhat s ha megszán: újra megbocsáthat; de ha az a magas hölgy
szivig sérti önt: azt mosolyogva kell önnek fogadni, azt eltitkolni és
hizelegni kinzójának soha ki nem engesztelt szívvel. Nos, fusson ön
innen. Nem bántam önnel elég kegyetlenűl eddig?

Kálmán felállt s a szivárványos ködön keresztűl a világba bámult. Ezek
olyan tövisek voltak, a miknek hegye bentörik.

– Hogy került ön ide erre a helyre? Hall ön valamit a hajtóvadászatból?
Semmit. Ez a hely kívül esik mindenen. Hogy kerültünk mi egymással itt
össze? Talán az én kedvemért? Talán az ön kedveért? Talán a véletlen
hozott össze? – Nem jön ön arra a gondolatra, hogy ön azért van most
itt, hogy ne legyen ott, a hol most másnak van jelenete? Ez az egész
statutió, hajtóvadászat nem kicsinált terv talán? A Decséry grófoknak
sok heverő pénzük van s a Bálvándy báróknak sok igényük: s a báró
Antinous alakja nagyon odaillik a madonna arczhoz. Nem érti ön ezt még?
Ah, ha én önnek volnék, nem állnék itten, hanem venném a fegyveremet s
berohannék a vadászkörbe, koczkáztatva, hogy meglőnek medve helyett, s
keresném a magam vadját s a magam vadászát.

Kálmán ura lett indulatainak. Átlátta, hogy neki e tárgynál nem szabad
nevetségesnek lennie. Azért is nagyot nevetett, s leheveredett a fűbe.

– Én bizony nem megyek a bozótnak; nagyon jól érzem magamat itten,
hahaha!

És mikor így nevetni látta, elfacsorodott rajta a szíve a szép hölgynek.
Tudta, hogy milyen nagyon fájhat az annak?

Akkor aztán oda térdelt melléje s megragadta Kálmán kezét, s
legszenvedélyesebb könyörgésre fogta a dolgot.

– Ah Kálmán, bocsásson meg, hogy így bántottam önt. Nem igaz, a mit
mondtam. Nem igaz, felejtse el. Csak a rosz szív mondatta velem;
szeretni fogják önt. Hűségesek lesznek önhöz. Hisz az nem lehet máskép.
A ki önt egyszer megszerette, az önt el nem felejtheti soha: az meg
fogja önt tartani, az meg fogja önt érdemelni. Óh csak én, csak én nem
voltam képes önt megérdemelni!…

És azzal leborult zokogva a zöld fűbe, könyjeivel szaporítva a harmatot;
oda borult Kálmán lábaihoz; szép sylphid termete vonaglott kínosan a
pázsiton fekve.

És Kálmán arra gondolt, hogy milyen véghetetlen mélység és magasság egy
nőnek szerelme. Az ember elszédül, ha hosszan néz belé.

A nap egyre magasabbra szállt, a lég forró volt, virágillatártól,
fenyőambrától terhes, a magasban hangzottak a fülemüle csókok; a vízesés
szivárványa egészen alálapult már a földre, mintha egymáshoz akarná
szorítani őket Iris büvős szalagjával.

A nő csupa gyöngédség volt, a nő csupa asszony volt. Asszony, minőnek a
természet remekbe alkotá, hogy még a bűne is szép legyen. Egy tündér, ki
boldogsággal öl meg. Egy istennő, a ki meghódol.

E perczben csörtető robaj közelíte a völgy felől.

A sűrű tövisbozóton keresztűl törtetett valami erőszakos alak a
meredeken fölfelé, Kálmán fölugrott és fölkapta fegyverét.

A távolból alant a völgyben zajos lárma hangzott s egyes
puskaroppanások.

A tar galy recsegett a közeledő nehéz léptei alatt, a tépett cziher
ropogott, felriadt vadmacska rohant előre köpködve, prüszkölve föl a
száraz faderékra, futó róka, nyest iramodása előzte meg közeledtét, s
vijjongó madársereg repkedett fölötte, miknek fészkét eltaposta. A zaj
maga is elég nagyszerű volt, mely közeledtét hirdeté. Maga nem adott
hangot.

Egyenesen arra tört a vízesés felé. Talán ide szorították.

Nem soká váratott magára. Előzuhant a fenyőbokrok közűl.

Pompás fekete nőstény medve volt, hat lábnál magasabb, sűrű lompos
szőrű.

Két lábra állva jött. Egyik első lábával törte maga előtt a bozótot. Két
fiát hozta magával.

Az egyik kis medvebocs a szájában volt, derekánál fogva fogai közé
szorítva, a másikat jobb első-lábával szorítá magához.

A bozót és a vízesés között volt egy húsz lépésnyi tisztás. A mint a
menekülő fenevad a tisztásra kiért, akkor látta meg a lesben álló
ellenfélt. Kálmán arczához emelve fegyverét várt reá.

A medve egy ijedt hördülést hallatott s egyszerre megtorpant. Azzal
félreugrott s eddigi irányát megváltoztatva, oldalvást menekült, merre a
hegyszakadékon átdöntött fenyőt megpillantá.

Kálmán könnyen agyonlőhette volna, de nem tette. Tudja Isten miért nem
tette? Talán megsajnálta az állatot, mely nő és anya, s gyermekeit siet
megmenteni. Kitelik tőle: a poéta! Elég az hozzá, hogy csak czélzott
utána míg láthatá, a mikor aztán eltünt a szemei elől, akkor leereszté
puskáját. Megtörténik az ilyen eset ujoncz vadászokon akárhányszor.

– Miért nem lőtte ön meg? – kiáltá rá hevesen a delnő.

Kálmán ránézett s aztán azt felelte:

– Megnyirkosodott a lőpor a puskám serpenyőjében a vízesés alatt. (Akkor
még kovás puskák divatoztak.)

Pedig nem volt igaz.

– Ah, minő kár!

Azonban a medve nem menekült el olyan könnyen, mint akarta. A mint a
hegyszakadékhoz ért, az egyik bocs, melyet ügyetlen kezében tartott,
megriadt a meredélytől, s kiugrott az anyja öléből s elkezdett
botorkálni vissza a bozót felé.

Az anyamedve otthagyta az ostoba kölyket, s a másikkal, a mit szájában
czipelt, át futott sebesen a ledöntött fenyőszálon. Ott azután már meg
volt menekülve. Fel a sziklák közé senki sem üldözhette.

Hanem ott egy pillanatra megállt. Az innenső parton hagyott kölyke
elkezdett szükölni, nyivákolni, s ezt az anyamedve meghallotta.

Vissza jött érte.

A szájában vitt fiát eldugta egy bokorba s maga rászánta magát, hogy még
egyszer megtegye ezt az útat.

– Ah, a medve visszajön! kiálta a hölgy s magasan lihegő kebellel futott
a kőhöz támasztott puskájaért.

Kálmán egy perczig azt hitte, hogy védelmére lesz szüksége s eléje állt
a hölgynek, ha a medve támadó szándékkal jőne, hanem a másik perczben
már látta, hogy oltalma felesleges, a vadállat nem jön támadni: fiát
keresi.

Nem jött kihívó fenyegetéssel, ordítva, két lábon; hanem lelapultan
osont, s nyihogva kereste a bokrokat, elbújt fia végett.

Hogy rátaláljon, még egyszer végig kellett czammognia a tisztáson. Félve
kapkodta fejét a vadászok felé, nyugtalanul morgott, nyöszörgött, mintha
mondaná: ne bántsatok, én sem bántalak titeket, engedjetek a fiamat
keresnem.

Megtalálta a kölyket.

Akkor aztán örömrivajjal vihánczolt fel, s szájába kapta azt és
felemelkedett vele, mintha dicsekednék, hogy ime megtalálta, vagy mintha
köszönné, hogy nem bántották.

– Álljon félre az útamból! csengett Kálmán fülébe a hölgy szava.

Megdöbbenve tekinte vissza.

A hölgy ott állt mögötte, ballábát előre toppantva, jobb lábán nyugtatva
termetét s puskáját hevült arczához emelve czélzott a vad állatra.

Az anyamedve is észrevette őt, s elkezdett sírni, mint egy ember. Oh
annak valódi emberi értelme volt. Lehetetlen volt azt a sírást nem
érteni.

– «Ne bánts engem. Hiszen nő vagy. Látod, én is anya vagyok. Kis fiamat
szabadítom. Ne légy kegyetlen hozzám.»

Sírhatott annak.

Egy percz alatt egymás után dördült el mind a két cső, s az anyamedve
összerogyott.

Még akkor sem ordított, csak sírt; még akkor is szájában tartá fiát. S
mikor aztán kénytelen volt azt szájából kiereszteni, mert a vér ömlött
rajta, akkor utolsó haldokló mozdulata is az volt, hogy két vonagló
talpát utána nyújtá ki, s oda vonta még egyszer magához. Úgy múlt ki.

Mikor az anyamedve elterült, a kis medvebocs odabújt hozzá, emlőjét
keresni, mely tejet nem ád többé.

Kálmán puskájára támaszkodva állt és mélázott.

A szép hölgy pedig odafutott az elejtett vadhoz, felkapta nyakánál fogva
a kis medvekölyket s karjára vette azt; azután ballábát az elejtett vad
fejére téve, diadaltól égő arczczal nevetett, az összevérzett állattól
csupa vér lett mind két keze és himzett fehér inggallérja s az a csipke
mellfodor végig, hullámzó szép keblén. Csupa vér mind. És ekkor lekerité
nyakáról a vadászkürtöt, s a völgy felé fordúlva, megfújta a «hallali»
jelszavát hosszasan, erőteljes tüdővel.

«Tuhú – tuhú – tuhúúú!»

A bérczi viszhang százszorosan adta azt vissza.

És e perczben, tán a soha nem hallott hangra, megjelent a mohlepte
trónuson – a syrén.

Előjött odujából megnézni, hogy mi új történik itt?

Pedig szemei nem a napvilág számára vannak alkotva, ugyanaz a vékony
bőr, mely egész alakját födi, szemeit is betakarja, az alúl piroslanak
elő rubinfényű szemcsillagai. S ez átlátszó bőrön keresztűl minden belső
része látszik lüktetve, lélekzve, pihegve. Rózsaszínű kopoltyúi
idomtalan nagy feje két oldalán tapogatóznak a légben: feje alatt van
két kicsiny lába, vagy keze, azon alúl egy vastag kígyóalak hátsó lábak
nélkül.

Kálmán elámultan nézte őket. A két tüneményt.

Amott egy csodateremtmény, mely úgy hasonlít egy szép nőhöz. Emitt egy
csodaalak, mely úgy hasonlít egy kigyóhoz.

Mind a kettő szép és iszonytató…



A HŐSTETT.

A hallali kürt szavára minden oldalról feleltek vissza a kürtök, a
völgyből, a hegy túlsó részéről, s siettek elő a vadászok, a kik
legközelebb álltak a helyhez. A többinek, kik a völgy felül álltak,
medvemunka lett volna oda felkapaszkodni; azért nem is fogtak hozzá.

A lövésre, kürtszóra csak felébredt nagy nehezen a rusznyák is. Ő ugyan
azt állította, hogy nem mulasztott ő semmi kötelességet, mert hiszen
mikor egy olyan szép fiatal asszonyság, meg hasonló uraság egymással
beszélgetni akarnak, olyankor a hűséges jobbágynak legfőbb kötelessége
az, hogy feküdjék a fülére s aludjék.

Katinkának pedig épen semmi beszélgetni valója sem volt ezentúl kisérő
gavallérjával; egészen elfoglalta nagyszerű vadászdiadala; megmérte,
hány arasz az elejtett medve? megbecsülteté vadásztársaival, hány mázsát
nyomhat? S a mi mind ennél nehezebb kérdés volt, hogy viszik azt el
innen? Azon az egy szál fenyőn végig négy ember hogy menjen át
saraglyával? Végre kitalálták: kötelet húznak keresztül a szakadékon, a
medvét négy lábánál összekötve beleakasztják, s aztán úgy keresztül
vontatják a levegőben. Kár volna neki itt veszni. Pompás lábszőnyeg lesz
a bőréből. Katinka azt ágya előtt szándékozik tartani. A husa is pompás,
ámbár most sovány a szoptatástól; de a talpai fejedelmi asztalra való
inyenczségek. Azokat Katinka meg akarja ízlelni.

Hát a kis medvebocs? Annak már most nincsen anyja, hát ki fogja ezután
szoptatni? Ne tessék miatta aggódni. Katinka ő nagyságának igen érzékeny
szive van, ő azt magához fogja venni; jobb dolga lesz nála, mint a
nagyságos mamánál volt. Kávés kalácson és czukros mogyorón fog
felnövekedni s egész életére gondoskodva lesz életéről, nyugodalmáról és
ketreczéről.

Olyan kedves kis állat is volt. Úgy bujt kegyes pártfogónéja keblére,
furdalva gyönyörű orrocskáját annak csipkefodrai közé, s tapogatózva
gyerek módra ügyetlen talpacskáival. Katinka egészen belészeretett.
Talált már jegygyűrűje számára helyet. Felhúzta azt a kis medvebocs
egyik ujjacskájára. Egészen rávaló volt. Ott is hagyta.

A mint aztán a medvét nagy kinnal átvonszolták a szakadék másik
oldalára, ott dorongra vette azt négy izmos orosz s vitte az egyre
szaporodó vadásztársaság kiséretében a főhadiszállásra. Az orosz
nagyokat sivított örömében: szokása jajgatni, mikor örül.

A fővadásztanya azon a kerek tisztáson volt fölütve, a hol Decséryék
tartottak állomást Bálvándy és a főispán kiséretében. Ide hozták az
elejtett medvét.

Egyetlen diadaljele volt az a mai hajtóvadászatnak. Egyébre nem volt
szabad lőni, csak medvére. Került ugyan a hajtásba négy medve is, de
azok mind kitörtek. Egy vén hím közülök (pedig alkalmasint vén medve
volt) kapott is négy lövést négy különböző vadásztól, de nem jól
találták; elvitt a bőrében minden golyót. Majd mikor egyszer mégis
elejtik, egy egész gyüjteményt fognak a bőre alatt találni, a mit
egyszer-másszor emlékbe kapott, a rusznyákok vas szegeitől kezdve a
lengyelek vágott ólmáig. Hanem bíz ez keresztül törte magát a vadászokon
s elment arra alá az erdőnek.

A nősténye a két fiával ellenkező irányban tört ki a vizesés felé. Senki
sem képzelhette, hogy azon a meredeken fel tudjon kapaszkodni. De épen
ott talált emberére, sőt asszonyára, ki két derék lövéssel leteríté a
nemes vadat.

El kell ismerni, hogy derék lövés volt mind a kettő: az egyik a tüdején
ment keresztül, a másik a szivét szakította el. Minden vadásznak
becsületére válnék.

Az egész társaság magasztaló riadallal fogadta a nap hősnőjét s maguk a
Decséry főurak és főhölgyek sem maradhattak ki az általános
lelkesedésből, minél fogva elismerő szavakat is váltottak a vitézlő
amazonnal. Sőt a herczegnő maga felajánlotta az utazó lábzsákot
ideiglenes tartózkodási helyül a kis medvebocs számára, s az a hintóban
helyeztetett el, odaköttetvén a feje a zsák szájához, hogy el ne
szökhessék.

– Gratulálok nagysádnak! monda Bálvándy Katinkához. Megmentette az egész
társaságnak a becsületét. Ezek az urak mind úgy lőttek, hogy valamennyi
megérdemlette a «bajuszt».

– No de legalább lőttek: szólt Katinka neki hevült arczczal; de az én
vitéz kisérőm még csak el sem sütötte a puskáját, mikor a medvét látta
ránk jönni. Bizonyosan azt gondolta, hogy ha kilövi a puskáját, hát
aztán mivel védelmezi majd magát a medve ellen?

Jaj de nevettek rajta. Szegény Kálmán csak úgy bujdokolt lesütött fővel
a bokrok között. Felé sem mert Dorotheának nézni, gondolta, hogy az is
nevet.

Rosszul lőni is elég nagy vétek; de épen nem lőni, az már főbenjáró bűn.

Pedig hát nem volt szabad a bokorban elbujnia; mert szükség volt rá. Nem
addig van az. A vadásztörvénynek sanctiói is vannak.

– Most tehát drága nagysád ezért a remek lövésért fel lesz avatva
ünnepélyesen czéhbeli vadásznak, mondá Bálvándy.

– Hogyan?

– Annak bizony egy kicsit katonás szertartása van. A győztes vadász, ki
legelőször lőtt nagy vadat: elejtett áldozatán keresztül fektettetik és
ünnepélyesen megcsapatik.

– Ah! Mivel?

– Ha férfi, puskavesszővel; ha hölgy, egy virágszállal.

– No az nem fog fájni.

És azzal körültekintett, talán azt nézte, a többi hölgyek nem
pirulnak-e? Nem. Mind nevettek. Így szokás ez.

– No ha meg kell lenni, monda a delnő, lebocsátkozva az elejtett vad
mellé s lehető legkecsesebb helyzetet foglalva a lovagnővé üttetés
szertartásához, mi alatt a holt vadállat nyakát átölelte karjaival, de
fejét nevetve hátrafordítá.

– No hát ki üt meg?

– Kálmán barátom! kiálta Bálvándy; tessék csak előjönni onnan a
bokorból. Az ön hivatala ez, ki a hősnő kisérője volt.

S azzal kiszakítva a haraszt közül egy magas szál réti füzényt, mely
aljától hegyéig rózsaszin virágocskákkal van bevonva, odanyomá azt
Kálmán kezébe s előre tuszkolta ő kegyelmét.

– Aztán nagyon ne üssön! szabódék pajkosan, nevető arczát felé fordítva
Katinka.

Ne féljen tőle.

Kálmán végig húzta rajta a piros virágszállal a hivatalos hármat; nem
fájt abból semmi a hölgynek; hanem neki.

Akkor aztán az általános éljenriadal között felszökött helyéből minden
segítség nélkül a vadásznő, s most már az ő jogai léptek gyakorlatba.

– Már most tessék azoknak, a kik eddig nevettek, előbbre kerülni.
Nevessünk mink is.

– A rossz lövőket meg szokás büntetni.

Azok meg bajuszt kapnak. Puskaporral mázoltatik az az ábrázatjukra, s ez
viszont a győztes jogaihoz tartozik.

Katinka saját finom fehér ujjacskáját mártogatá a lőporos tülökbe, s a
nedves fekete mázzal végrehajtá az irgalmatlan itéletet a vádlottakon.

A kinek már volt bajusza, az kapott hozzá folytatását a bajusznak, egész
a füléig; s a kinek már úgy is a füléig ért a bajusza, az kapott hozzá
kecskeszakállt lőpormázból; s egy lengyel gavallér, ki olyan malitiosus
volt, hogy bajuszszal és körszakállal jelent meg a vadászaton: azért nem
menekült meg az autodafétól; világos szőke szemöldökei voltak: Katinka
festett neki feketéket. És mentül több arcz jelent meg a társaságban
ilyen furcsán földíszítve: a hölgykoszorú annál hangosabb hahotában
fejezé ki e fölötti jó kedvét.

Utoljára maradt Kálmán. A legfőbb bűnös, a ki még nem is lőtt. A gyáva!
Végig kellett néznie társai executióját. Mikor eléje kellett állania a
büntetést végrehajtó hölgynek, el volt rá készülve, hogy az egész
torzképpé fogja mázolni az arczát azzal a maradék puskaporral.

Katinka pedig a legkisebbik ujjának a hegyét mártá bele a fekete mázba s
nagy gonddal egy pár olyan bajuszt rajzolt a bűnhöncznek a sima ajkára,
a milyen volt az a mit feláldozott. Azután kivett a zsebéből egy kis
gyöngyházfésűt, annak a tokján volt egy homorú tükör, a miben az ember
az egész arczát megláthatta; azt eléje tartá s durczás szemrehányással
kérdezé:

– Nos? hát nem ilyen volt-e?

Az összeverődött vadásztársaság nekitelepedett a vadászlakomának. A szép
zöld pázsit volt ülőhely és terített asztal. A lakoma fölségesen izlik;
mikor az ember kenyeret, sonkát maga mellé rakhat le a fűbe s a kése
hegyére szúrt szelettel kinálhatja meg vidám szomszédnéját, iszik vele
egy kulacsból, s merít számára vizet a folyócska kristályából, mely
mindenféle drágalátos köveken, galyakon keresztül csergedez tova. Száraz
galyból vadásztűzet raknak, nyers veszsőre szúrt szalonnát, kenyeret
pirítgatnak rajta s a pirított kenyérre a pírított szalonna zsírját
csepegtetik.

A nap hősnője és Decséryék, Bálvándy és Kálmán egy tűz körül
csoportosultak, több vadász úr és asszonysággal együtt. A puskákat
felakasztották a fákra s kiki leheveredett a fűbe, a hogy tetszett.

Bálvándy szokott kedves modorával mulattatá Dorothea grófnőt, megtanítá
őt azon nevezetes tudományra, hogyan kell a parázsnál pirított szalonna
szelettel a kenyérszeletet bezsirozni. A komtesznek nagyon tetszett ez a
művészet. Sokat nevetett rajta.

Kálmánnak pedig fél szeme mindig ott volt rajtuk. Eszébe jutottak azok a
kegyetlen mondások, a mikkel az a haragos asszony szúrkálta tele a
szivét.

Mikor az ember fiatal és szerelmes, még azért is haragszik, ha
imádatának tárgya más férfival jó kedvüen tud beszélni. Annak csak az ő
számára kellene hangjának lenni, más embernek mind azt kellene mondania,
hogy «nix deutsch».

Hanem hát a szép fiatal lányok ezt nem igen teszik s a szép fiatal
legényeknek ez sok keserüséget okoz.

Katinka pedig még jobban észrevette Kálmán oldalpillantásait és rossz
kedvét s elkezdett e miatt vele csipkelődni.

A világtól elkapatott hölgyek szeretik azt fitogatni, ha valaki fölött
hatalmuk van. Dehogy engednének el neki egy élczet valami elkövetett
ügyetlenségért. Neki már meg kell nyugodni abban a hivatásban, hogy a
szép asszony ne csak nevessen az ő rovására, hanem az egész társaságot
mulattassa vele.

Kálmán türte azt mind szelid kedélylyel. A minélfogva aztán mind az
egész társaság bátorságot vett magának őt élczeivel elhalmozni.

Furcsán esik ez az embernek, mikor azokat egy szép leány is hallja, a
kibe szerelmes.

De mégis volt egy ember, a ki védelmezte: a főispán. Az pártját fogta a
jurátusának. De abban meg épen nem volt köszönet, mert olyan furcsákat
mondott, hogy annál jobban nevetett mindenki. Néha csak azért védelmez
egy ember valakit a többiek ellen, hogy azok a többiek aztán annál
jobban csipjék.

Egyszer, mikor megint félremélázott Kálmán, pákosz vadászeb elvitte az
orra elől az elkészített piritosát. Volt rá kaczaj! Még a kutya is ő
vele tréfálódik. Pedig hiszen kezében van a bot.

– De hát önnek hiában van fegyver a kezében? nevetett Katinka. Se lőni,
se ütni nem szokott? S kecsesen szopta be finom piczi ujját, mely zsiros
lett a kenyértől. Vajjon lemosta-e róla elébb a vért?

Kálmán végre megszólalt a maga védelmére.

– Soha sem használok semmiféle fegyvert asszonyok ellenében. A medvét is
meglőhettem volna; eléje mentem, puskavégre vettem, nem futottam meg
tőle, de a mint megláttam, hogy a gyöngébb nemhez tartozik, nem
bántottam. Én nőt nem tudok ölni, még ha medve is.

Egészen költőhöz illő mentség lett volna, a ki egyuttal fiatal gavallér
is. Bók a hölgyeknek, hódolat az eszmény iránt, tisztelete az ideálnak
egész az állatvilágig. Azonban Bálvándy közbeszólása elrontotta a
sikert.

– De barátom Kálmán, ha a hímét láttad volna a medvének, annál még
jobban eszedbe jutott volna az udvariasság érzete.

Kálmán nyakig elvörösödött.

– Azt megpróbálhatja velem akármiféle hím a világon.

– Teringettét! ez kihivás!

– No uram! csitítá Katinka: ez mauvais genre, élczekért felförmedni! A
vadásztársaságban minden szabad. Még a hölgyek is kapnak sok olyan
meghallani valót, a miért máskor tenyerükkel felelnének vissza. Itt
pedig mindenki jó pajtás.

– Hát hiszen nem veszekszünk mink, szólt Bálvándy: au contraire. Én
Kálmán részén vagyok. Neki igaza van. Tessék nézni, micsoda puskát vitt
magával: hisz ez el nem sül. Nem tudom, ki választotta ki a számára?

Azzal Bálvándy fölállt, leakasztotta Kálmán puskáját a fáról s mutatta
mindenkinek, milyen rossz annak a zára; azzal csakugyan nem tanácsos
medvére menni.

– Máskor barátom, ha vadászatra mégy, saját fegyveremet adom a kezedbe,
azzal lőni fogsz. Most pedig valld be, hogy rá csettentetted bizony te
kétszer is a puskádat a medvére, de nem sült el, s mentve van bátorságod
hire.

– Úgy van úgy! erősíté Katinka is, jóltevői nagylelkűséggel tekintve a
mentegetettre.

Kálmán észrevevé az aranyhidat, melyet menekülésére építettek s
visszavonult rajta. Különben is meggondolta, hogy egy nevető csoport
közepett egy festett bajuszú gyerek, a ki haragszik, nagyon nevetséges
figura volna. Senki sem mondaná, hogy «fejébe ment a szive», hanem azt,
hogy «fejébe ment a bor».

Más irányt adott azután az egész mulatságnak a rusznyák legények által
rögtönzött nemzeti táncz az odasereglett pórleányokkal, idylli dudaszó
mellett, melynek végeztével a vadásztársaság felkerekedett, kiki vette a
puskáját s készült a hazatérésre.

Bálvándy komolyan látszott venni Kálmán kiengesztelését, oda ment hozzá,
mikor az a puskáját felvette.

– Dobd el azt a rossz dióverőt, pajtás: annak csak a formája puska.
Inkább ha akarsz valamit vinni a válladon: hozd az én «Lazzarinomat». Én
úgy is a lovakat hajtom; mert a kocsisom be van kapva erősen, nem
bizhatom rá a hajtást. Te kisérhetnéd a hölgyeket.

Ez meg már épen nagylelküség volt! Bálvándy oly helyzetet választott
magának hazatértig, a hol mindig háttal fordulva kell lennie a
hölgyekhez, s egészen Kálmánnak engedte át a partiet.

Kálmán pedig nem szeretett ajándékba adott szerencsét élvezni, s csak
daczból is a kocsinak arra az oldalára került, hol az öreg herczegnő
ült, nem a hol Dorothea grófnő foglalt helyet. Hanem azért Bálvándy
Lazzarinoját csak a vállára vette.

Azzal megindult a vadászmenet, a medvét lombokkal díszitett
bivaly-szekérre tették; a nap hősnője és a bajuszt kapott vadászcsapat
követte a diadalszekeret, utánok jött a könnyű bricska Decséryékkel;
Bálvándy ült a bakon, mellette a főispán. A hintó mellett balfelől ment
Kálmán, mögötte egy rusznyák puskás, öreg legény, ki magyarul is beszél
s mesékkel, népmondákkal mulattatja az úrhölgyeket. Legalább
felszabadítja Kálmánt az udvarlás kötelességétől.

Még más valaki is segít neki ebben a feladatban. Egyszer csak az előre
haladt vadász csoportból hátramarad egy alak s csatlakozik a Decséryék
kiséretéhez.

Aszályit ismerik meg benne.

Valjon miért sompolyog ide? sem az emlék, mely Kálmánhoz köti, sem a jó
szándék, melylyel Bálvándy iránt viseltetik, nem magyarázza meg e
különös ragaszkodást.

Megmagyarázza hát ő maga.

– Uraim! Báró úr, gróf úr, hebegi a hosszú nyaku ember, sápadt hüledező
képpel, azok a vadász urak oda elől arról beszélnek, hogy az a vérmedve,
a mi négy lövést elvitt, nem futott el messze, hanem elrejtőzött itt
valahol a sűrűben.

– Az bizony meglehet, monda rá Bálvándy.

– És hogy annak az a szokása, hogy visszatér arra a helyre, a hol
megsebesítették s a kit akkor elől-utól talál, azt mind összetépi.

– Annak bíz az a szokása.

No kapott ezen a thémán a vén rusznyák.

– Hjaj, kivált ha a boszorkánymedve talál az lenni; akkor aztán vigan
vagyunk.

– Mi az a boszorkánymedve? rebegé Aszályi.

– Hát nem tudja az úr? Szörnyű állat az! Mikor az jön, nem várja ám,
hogy a vadász lőjjön: ő lő a vadászra, fél mázsás, egy mázsás kő semmi
neki; felkapja két kézre, úgy hajít vele, mint a parittyával; s a kit
eltalál vele, azt sem mondja többet, hogy «bikkmakk!»

– Auh! csodálkozék ijedten Aszályi.

– Aztán abban áll a boszorkánysága, hogy akárhány golyót lőnek rá, csak
elkapja a markával, mint a legyet s a szájába teszi, lenyeli. Másnap
mind ott találják a golyóbisokat utána, megkövetem alásan, nem mondhatom
meg, hogy miben?

– No ezzel veszedelmes állapot volna találkozni, sóhajta Aszályi; s
melyik oldalra futott el a medve?

– Erre félénk ni.

Aszályi menten át is került a hintónak a tulsó oldalára, igen helyes
ursopsychologiával okoskodván aként: hogy ha jönni talál a veszett
medve, vagy lesz respectusa a grófok, főispánok és a földes úr előtt,
akkor másfelé fordítja haragját, vagy nem lesz, s akkor elébb azokat
eszi meg; csak van annyi izlése a medvének? ő védve marad.

Kálmán gondolt valamit magában, de még csak végig gondolni sem merte.
Ejh! A sors egy nap kétszer még vadász-szerencsét sem ad.

Már alkonyodott az idő; a nap a magas hegyek között korán aláhanyatlik;
midőn a vadászmenet egy völgybe érkezett le, melynek egyik meredélyét ős
fenyőerdő borítja, míg a másik hegyoldal talán valamikor végig
leéghetett s most sűrű boróka-bozóttal van benőve; csak itt-amott mered
fel a csalitból egy-egy magasabb kevéslevelű veresfenyő.

Sivár, kietlen vadon, sem legelő állatnak, sem vadásznak nem való, a
tisztásain piros és kék áfonya terem özönnel: azt sem szedi senki.

Mikor a hosszan elnyúlt vadászmenet dereka a bozóton keresztül hatolt,
egyszerre csunya morgás keletkezik a vadonban; a hajtók rémletes
ordítása veri fel egyszerre az erdőt; nehány puskaroppanás hallatszik
itt-amott, azután kisértetes jajgatás, mint a halálra tépázott vadász
segélyordítása és közbe az az ádáz mormogás, a miről olyan jól rá lehet
a medvére ismerni.

Itt jön!

De hogy honnan, azt nem lehetett a sok csalóka viszhang miatt hirtelen
kivenni.

Egyszer aztán kiemelkedett a fekete szörny alakja a boróka bozót közül.

Óriási állat lehetett, hat lábnál magasabb. Valami kétszáz lépésnyire
volt Decséryék kocsijától s úgy látszott, mintha egyenesen feléjük
tartana.

Valaki rálőtt a bozótból; mire a medve hirtelen felkapott egy roppant
nagy követ, valóban mázsás kő lehetett s nagyot ordítva hajítá azt a
vadász felé. A következő perczben már látszott a vadász, a mint egy
veres fenyőre rémülten felkapaszkodott.

– Jézus segíts! kiálta a vén rusznyák. Ez az ördöngős medve maga.

Aszályinak sem kellett több, futott a merre medvét nem látott. A túlsó
oldalon volt egy vadrózsa bozót, azt megúszta kegyetlenül, s levetve
magát a földre, úgy tett, mint a ki halott. Így csak nem bántja a medve.

– Hopp! itt baj lesz! monda Bálvándy. Hol a fegyverem?

– Jó kézben van, felelt rá Kálmán s elhatározottan foglalt helyet egy
fenyőfa mellett, felhúzva a puskának mind a két sárkányát.

– De bajtárs, aztán jól czélozz: inté őt Bálvándy. Korán ne lőjj;
közelre bevárd és sziven találd: mert az ilyen nagy vad kemény sebeket
elvisz.

– De hiszen lőheted azt akárhol uram: dörmögé a vén rusznyák; elkapja az
a golyót a markával. (A fogai összeverődtek, keresztet hányt magára.) Óh
uram. Holnapra mind fekete czukor lesz belőlünk.

Kálmánnak lázasan dobogott a szive.

Itt van tehát az alkalom imádatának tárgyát védelmezhetni; előtte
bebizonyíthatni személyes bátorságát. Ezt már csak úgy csinálta ki a
sors, mintha professionatus regényiró volna.

Pedig az ilyen találkozás bizony megpróbálja a fiatal sziveket.

Mikor az a roppant fekete fenevad csörtetve rohan előre. A szemei sem
látszanak ki a bozontos szőrcsombókok közül. S jön egyenesen a vadászra.
Ritka hideg vér kell hozzá, hogy az a válságos tiz lépésre bevárja a
maga ellenfelét, a honnan azután biztos a lövése.

Kálmánnál a hidegvért pótolta az akaraterő.

Nagy ösztöne volt rá, hogy bátor legyen.

Olyan közelre várta be a nagy fenevadat, hogy csak az utolsó boróka
bozót választotta már el tőle; a medve abból is kilátszott féltesttel, a
mint két talpára állt.

Kálmán akkor czélzott rá és lőtt.

A medve nagyot mordult és nem esett el.

– Mondtam, hogy elkapja a golyót! ordítá hátul a rusznyák.

A medve keresztül tört az utolsó borókacziheren is s hat lépésnyire állt
Kálmán előtt.

Akkor legbiztosabban vette czélba a fejét az állatnak és rálőtt. A medve
megrázta a fejét s fel sem vette a lövést, csak egy kicsit hátrahőkölt
tőle.

«Fel a fára: fel a fára!» kiáltozák Kálmánnak a rusznyák is, a báró is.
Most már csak ez az egyedüli menedék a megdühödött vérszopó ellen.

Hanem Kálmán a helyett, hogy eldobta volna a puskát, s hirtelen
felmászott volna a bórfenyőre: megkapta a cső végét, boldog felét
fordította a puskának s egy ugrással a medve előtt teremve, olyat sózott
a medve fejére, hogy az azt kiáltotta rá, hogy:

«Doszta!»

«Doszta» pedig oroszul annyit tesz, hogy «elég».

Csak a szégyen, a düh, a kétségbeesés összes hatványainak egyesülése
magyarázhatja meg, hogy a fiatal ember e merényt elkövesse.

Mert ha nem ezt tette volna, hanem megfogadja a mit kiáltoznak hozzá:
hogy kapaszkodjék fel a fára, hát akkor az történt volna, hogy a medve
utána kapaszkodott volna, s mikor utolérte, egy butykost huzott volna
elő a medvebőr kebléből s megkinálta volna egy kis pálinkával.

«Nyek sza lubi, pán jáger!»

Mert hiszen nem volt az se vérmedve, se boszorkányállat; hanem egy
hosszú rusznyák legény medvebőrbe öltöztetve, s aztán nem is a
regényirói végzet rendezte ezt a jelenetet, hanem Bálvándy úr. Össze
volt arra beszélve az egész társaság, minden hajtó, minden vadász bele
volt avatva a tréfába; csak Aszályi nem. Azt is azért ijesztgették
agyon, hogy közölje félelmét Kálmánnal. Azért cserélte el Bálvándy
Kálmánnal a puskáját, melybe golyó helyett bodzafa bél volt leverve;
azért beszélte a vén rusznyák a meséket a boszorkányos medvéről.

Egy kis megérdemlett leczke akart ez lenni tréfa alakjában a hetvenkedő
fiatal embernek, ki minden vadásztársát megsértette azzal a
nyilatkozatával, hogy azért nem lőtt az első medvére, mert az nő volt;
jönne csak a hím? Mintha a többiek nem a hímet szalasztották volna el.
No hát próbálja meg, mit tesz a hím medvével találkozni?

Hanem csalatkoztak a kisérletben.

És a szegény rusznyák fejének kellett megszerezni azt a psychologiai
tanulmányt, még pedig puskaagygyal informálva (szerencsére vastag feje
volt, s a medvebőr enyhitette a kommantást) miszerint egészen más ember
az az úr, ki a Kordafőnél Katinka asszonyság előtt azzal producálja
magát, hogy rá sem lő a medvére, mely menekül s fiait menti: meg az az
úr, ki a Decséryek hintója előtt, a madona-arcz szeme láttára helyt áll
annak a medvének, mely támadva jön és Dorothea grófnőt fenyegeti.

Az orosznak ettől a tudománytól persze akkorát nőtt a feje, mint egy
czipó; hanem azért mások okultak belőle.

Katinka a kalapja mellől minden diadaljelvényt letépett, mikor ezt hirül
vitték neki, s Bálvándy ki volt vetve a sánczából.

Kálmán pedig annál nagyobb zavarba jött, mikor megtudta, hogy ez csak
tréfa. Nagyon elkedvetlenedett rajta. Tehát az egész társaság mind
összeesküdött ő ellene, egy maga ellen. És valamennyi között egy
rokonlélek sem találkozott, a ki őt figyelmeztesse, hogy micsoda
kegyetlen tréfa van ellene készülőben?

Bálvándy sietett őt kiengesztelni.

– No bajtárs. Most valóban úgy viselted magadat, mint valódi bátor
vadász. Te azt nem tudhatád, hogy nem igazi medvére lősz, s golyótlan
puskával lősz; mondhatom neked, hogy ezer ember közül egy teszi azt meg
veled, hogy a medvét, mely két jó lövést fel sem vett, még a
puskaagygyal is megfejelje. A medvebőrt megkapod tőlem emlékül. És
egyuttal a festett bajusz-viselés büntetése alól is fel vagy oldva.
Hölgy festette, hölgy törülje le. Dorothea grófnő lesz olyan kegyes.

Kálmánt nem kellett erre kötéllel vontatni.

Dorothea grófnő elővette finom batiszt zsebkendőjét, hogy a rehabilitáló
műtétet végrehajtsa, s midőn Kálmán odalépett a kocsi azon oldalához, a
hol ő ült, halkan sugá neki:

– Eleget integettem önnek; de nem vette észre, hogy jöjjön erre az
oldalra, én megsugtam volna, hogy mivel akarják önt megtréfálni? A
szegény álarczos medvét sem ütötte volna ön akkor olyan nagyon fejbe.

(De bár agyon csaptam volna, gazdástul együtt!) gondolta magában Kálmán,
míg a grófnő zsebkendője orra alatt babrált.

Azonban a festett bajusz oda volt száradva, azt a száraz zsebkendő le
nem vitte; a grófnő nem sokat gondolkodott mit tegyen? a zsebkendő egyik
szögletét saját legédesebb ajkaival megnyálazá s e mennyei ambroziával
törölte le onnan a megszégyenítő bajuszt.

Ettől aztán Kálmán egészen meggyógyult.



MI VAN A FENYŐK MÖGÖTT?

Ez órától fogva Katinka nem szólt többet Kálmánhoz. Gyűlölte őt.

Érezte a megaláztatást a két vadászkaland moráljában. Ugyanazon férfi az
egyik asszony mellett gyáva bölcs, a másik mellett eszeveszett hős.

Ő akarta Kálmánt megszégyeníteni Decséry Dorothea előtt, s mennyire
megalázta Kálmán őt!

Oh azért nem dobta el magától. Ne higyje azt soha a kegyetlen ifjú, hogy
egy asszonyt, a ki csak szerelmének élt, úgy el lehet magától
szakítania, azzal a szóval: «most már mást szeretek». Még sokszor
keresztül fog ő botlani abban a fényes pókszövetben, a mit egy
megbántott asszony haragja útjain átkötöz.

Még most csak főzi magában, hogy mit tegyen?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A vadászat után az egész vendégsereg ki volt fáradva, s mindenki meg
volt elégedve azzal a rendezéssel, hogy kiki hazamehetett a maga paraszt
házához, s ott fesztelen kényelembe tehette magát.

Az úrfiak még este sorbavették a hölgyes házakat, s Bunkó bandájával
serenádot adtak az ünnepelteknek, azután hagyták őket aludni, reggelig
egy kocsizörgésnek sem volt szabad megháborítani a pihenők nyugalmát.

A statutio ünnepélyes végrehajtása szabadban történt meg. A zöld
pázsiton hosszú asztal volt felállítva, annál elnökölt a beiktató
alispán, székeken, lóczákon körülülték az asztalt a meghivott vendégek,
első sorban a hölgyek és urak, másodikban a parasztok.

Katinka is megjelent. Kissé későre is készült el a reggeli toilettjével;
fekete lovag köntöst viselt, piros hajtókával, lóháton jött ide; fején
prémes négyszögü lengyel kucsma volt, fehér tollal, öv helyett aranynyal
áttört shawl szorítá karcsu derekát.

Abból, hogy legkésőbb jött, az a jó támadt, hogy mindenkit fölkeltett
maga előtt, a ki az ő számára fentartott hely előtt telepedett le s
legalább mindannyinak jutott valami selyem ruhája suhanásából, ragyogó
szeme pillantásából és parfumje futó illatából, a míg végig feszengett
az egész soron, miután az ácsorgó paraszt-tömegen nem akart keresztül
furakodni.

A szertartás szokott hivatalos komolyságával ment végbe; a
birtokbavételt igazoló okiratokat felolvasta a megyei főjegyző, a mire
következett volna a birtokot jelképező hant ünnepélyes átadása. Előre
volt az készitve egy fatálban, egy ökölnyi pázsitdarab, közepéből kinőtt
fiatal fenyővel, a lágy földbe benyomkodva fényes ólomércz, czinóber és
malachit darabok, s ragyogó marmarosi gyémántok. Mind a kordiczai
uradalom terményei. Ezt kellett a beiktatottnak majdan kezébe adni.

Előbb azonban hangos fenszóval felhivattak a jelenlevők a főjegyző
által, hogy ha netalán valakinek kifogása volna e birtokbahelyezés
ellen, óvástételét most itt a helyszinén végezni el ne mulaszsza.

Mindenki el volt rá készítve, hogy az az előrenyuló nyaku ember ott az
asztal végén azért furakodik olyan keményen az asztalhoz, mert ő
protestálni jött ide. Aszályinak hivják. Tegnap óta semmivel sem lett
kellemesebb; a medve elől menekülés a vadrózsa bozóton keresztül az
arczából chaldeai ábéczé-lapot csinált.

– Én protestálok! kiálta hosszú kezét az asztal közepéig benyujtva, hogy
mutató ujja hegyével a zöld posztót megbökhesse. Kérem ezt a
jegyzőkönyvbe vétetni.

A főjegyző komoly képet csinált; hozzá sem nyult a tollához, hanem
tréfás hidegvérrel mondá rá:

– Már be van irva.

A társaság nevetett.

Aszályi pedig folytatá:

– Protestálok és óvást teszek, mint tekintetes nemes nemzetes és vitézlő
Gödénylaki Csollán Bertalan úrnak, úgy is mint nagyságos és tekintetes
sátorallyaujhelyi Sátory Katharina asszonyság törvényes férjének és így
gondnokának meghatalmazottja.

– Hazugság! hazugság! hazugság! kiálta fel indulatosan Katinka, korbácsa
gombos végével ütve ugyanannyit az asztalra.

– Kérem szavaimat protocollumba vétetni! Recsegett Aszályi hangja.

– Már be vannak irva, előre! monda gonosz nyugalommal a főjegyző.

– És az én szavaimat is utánuk! kiálta Katinka, korbácsnyelével ütögetve
azt az átkozott protocollumot.

– Majd azokat a margóra.

A közönség nagyon mulatott ezen a tréfán.

Aszályinak még egy dolgot kellett elmondani:

– A tiltakozás okai elé fognak adatni egy esztendő lefolyása alatt a
tekintetes királyi tábla előtt.

– Ez is be van már irva, monda a főjegyző. Tessék megnézni a
jegyzőkönyvet.

A hallgatóság nevetett a tréfás ötletnek: mint mikor valakinek az
adomája végét előre kitalálja a másik, a kinek mondja. Hanem Aszályi nem
ment oda megnézni, mi van a protocollumban? Dehogy nézte! ő megtette, a
miért ide volt küldve, s azzal igyekezett kikeveredni a sokaság közül s
eltünni akármerre; ráhagyva a többiekre, hogy vivátozzák majd meg a
földesurat, midőn a jelvényes hant átadatik neki a birtokos képében.

Pedig az a tréfa, a mit Csollán Berti ezzel a pajkossággal rögtönzött az
ő kedves barátjának, Bálvándynak, nem volt olyan csekélység. Ez a játék
nem megy tökmagba.

Csollán Berti ugyan nem fog a törvényes egy év alatt semmiféle indokokat
bejelenteni a királyi táblán; hanem Bálvándynak ez mégis egy évi
kordiczai jövedelmébe kerül.

Mert a kordiczai uradalom áll egynehány négyszög mértföldnyi erdőből,
melyből, ha a birtokos egy fogpiszkálót magának lemetszett, hát azzal
annak az egész évi haszonvételét kimerítette. Fa van, de út nincs, sem
vevő hozzá. A mi főjövedelmét képezi, az a huszonkét falu jobbágya által
fizetett dézsma, robot, füstpénz és kocsmáltatási jog. Ez sokra megy. De
most az a huszonkét falu egy esztendeig egy árva garast sem fog fizetni
Bálvándynak, mert mindenki azt mondja: hát ha te nem vagy az igazi
földesur? holnap jön utánad a másik s az ujra megveszi rajtam.
Hátralékot behajtani pedig – hogy mit jelent? azt tudják a kik
próbálták.

Tehát ezzel a tréfával egy év jövedelme a kútba van ejtve.

De futott is a tett szinhelyéről Aszályi, a hogy csak négy mokányló
vihette a szekerét, melyet jó közelbe rendelt, hogy rögtön
menekülhessen, a mint idejét látja.

Puskát nem vitt ő magával védelemre, de a gyorsaságban bizott.

Jól tudta, hogy kétszáz forint a birsága egy olyan «actus majoris
potentiæ» elkövetésének, mint mikor például egy nemes embert keményen
eldöngetnek, s kétszáz forint Bálvándy úr előtt nem nagy pénz.

Igaz ugyan, hogy ez azzal a másik kétszázzal, a mit Csollán Berti igért
jutalmul, épen négy. De mégis úgy hozta magával az izlése, hogy jobbnak
találjon kétszáz forintot veretlenül, mint négyet bevert fejjel.

Annál fogva ugyan örült, mikor látta, hogy senki sem nyargal a szekere
után, hogy nem üldözik. Hiszen nevettek rajta. Tréfának vették.

Azonban mikor legjobban örülne a szerencsés megmenekülésnek, egyszer
csak rákiáltanak a mély útból: «megállj!»

A kiáltás asszonyi hang volt és szemközt jövőtől eredt.

Aszályi meglepetve látta, hogy egy lovagnő ugrat a kocsija mellé, a
kiben Sátory Katinkára ismert.

A delnő az erdei gyaloguton eléje került a menekvőnek.

Nem igen jó szándékai lehettek iránta, a hogy arczáról s csillogó
szemeiből ki lehetett venni.

– Meg ne moczczanj! kiálta a delnő a kocsisra; mert lelőlek!

A pisztolyok ugyan a nyeregkápában hevertek, de ez az asszonyság tud
lőni! az már be van bizonyítva. A kocsis tehát szót fogadott; a fejére
rántotta a lópokróczot, hogy ne is lássa mi fog történni? Tudta, hogy
nem őtet kergetik.

– Mi tetszik? hebegé Aszályi.

– Beszéljünk németül, hogy ez a paraszt ne értse mit szólunk, monda
Katinka s szemközt fordítá lova fejét a kocsiban ülővel. S már most
hallgasson ön rám. Látja ön mi van a balkezemben? Erszény. Ebben van
ötven arany. Én tudom, hogy ennek felét se igérte önnek Csollán, ezért a
gyalázatos óvástételért, s hogy meg fogja-e adni? azt még ön sem tudja.
Én tehát ezt az erszényt adom önnek, ha most visszajön és rögtön a
biróság előtt kinyilatkoztatja, hogy óvástétele csak tréfa volt, s azt
meghatalmazója nevében visszavonja. S látja ön, mi van itt a másik
kezemben? Korbács. Arról pedig egészen bizonyossá tehetem önt, hogy
Csollán Berti nem fogja önt úgy elverni karikás ostorral, ha
megkaphatja, a mért óvását visszavonta: mint a hogy én elverem önt itt
most mindjárt, a mért ön elég orczátlan volt, saját jelenlétemben
Csollán urat az én gondnokom és uram képében megnevezni s az én jogomon
az ő megbizásából tiltakozni. Már most tessék a választás! Jobb
kezemből, balkezemből?

A megforditott hős nem menekülhetett a dilemmából.

Egyik felől a csábító sárgák, másik felől a fenyegető korbács.

Pedig megveretni egyáltalában nem kellemetes dolog; de asszony által
megveretni meg épen nagy alkalmatlanság; az ember még csak panaszra sem
mehet miatta, mert kinevetik.

Az asszonyság pedig nagyon komolyan beszélt.

– Határozza el ön magát, mert én nem akarok sokáig diskurálni!

– Visszamegyek. – Rebegé Aszályi, ösztönszerüleg nyujtva elé a tenyerét,
talán békekötésre, vagy az erszény elfogadására.

Katinka gyöngén belecsapott az eléje nyujtott tenyerébe a korbács
őzkörmös nyelével, s eltette az erszényt.

– Majd akkor kapja ön meg a pénzt, mikor visszavonta a tiltakozást. No,
hát csak fordítsa vissza a lovait.

Aszályi felránczigálta a pokrócz alul a parasztot, s megmagyarázta neki
kézzel lábbal és pantomimikával, hogy vissza kell menni, a honnan
eljöttek, mely kivánságnak nagy búsan tett eleget a földi, sejtelmei
levén az iránt, hogy ebből aligha az nem lesz, hogy őtet is végig
fektetik a határdombon, s emlékezetnek okáért jól elhegedülik ősi szokás
szerint. De hát csak engedelmeskedni kellett.

A statuáló alispán még javában tartotta a beiktatási szónoklatot a
hivatalos vendégsereghez, midőn Aszályi ujra odafurakodott az asztalhoz.
Most már azzal a mosolygó prætensioval jött, hogy ezuttal mindenki előtt
kellemetessé fogja tenni magát.

Bátorságot vett magának a szava közepén félbeszakítani az alispánt.

– Kérem alássan! még ne tessék bezárni a protocollumot.

Az alispán mérgesen tekinte rá: épen ott szakította félbe, mikor azt
mondta: «daczára annak, hogy»

– Hogy mer?

– Nagy dolgot akarok mondani! Visszavonom az óvástételt. Ime ezennel
ünnepélyesen kinyilatkoztatom mint tekintetes nemes nemzetes és vitézlő
Csollán Bertalan úr meghatalmazottja, hogy elébbeni tiltakozásom csak
tréfa volt és így semmis.

Szegény jó becsületes Aszályit, csakhogy meg nem verték ezért a
helyreigazitásért. Az alispán megharagudott rá, a miért új contextust
kellett a beszédében kezdenie, a főjegyző a miért új jegyzőkönyvet
kellett fogalmaznia. S valamennyi birák uraimék, a miért egy esztendei
nem fizetésnek már most ezzel kiesett a feneke. Hej de szidták minden
oldalról.

Hanem hát Aszályi hozzá volt már ahoz szokva. Akkor érezte magát
elemében, mikor nagyon szidták; kivált szemtül szemben. Az neki
gyönyörüség volt. Csak a tettleges szidást nem szerette, az ütleget.
Hanem azt is felvette, ha hasznát látta.

Nagyobb gondja volt most az, hogy hol találja meg a szép asszonyt a
saláriummal?

Nem soká kellett keresnie; Katinka az inasa által küldé meg neki a
papirba csomagolt aranyakat. Az erszényt nem adta hozzá emlékül.

Aszályi nem hitt az inasnak, s felbontá a papirost: mind arany volt biz
az. Valjon meg van-e mind az ötven?

De hogyan számlálja meg annyi ember előtt? meglátják! Ugy tett, hogy az
egyik markába fogva az aranyakat, a másik kezével egyenkint áthelyezte
azokat, s leeregeté a jobbik zsebébe. Fejet csóvált, ötvenegynek
számlálta. Azután a másik markába vette mind s egyenkint áteregette a
bal zsebébe. Megint ötvenegy volt.

Meg akarta mutatni, hogy milyen nagy a becsületérzése!

Addig sompolygott, addig feszengett, míg oda birt oldalogni, a hol
Katinka, Bálvándy és a lengyel földes urak beszélgettek egymással egy
csoportban. Ott alázatos szemtelenséggel rávigyorogva Katinkára,
felmutatá a fölösnek talált egy aranyat, két ujja hegye közé szorítva s
a hű sáfár piruló becsületérzetével mondá:

– Nézze csak. Egygyel több volt.

Katinka végig nézett rajta, büszkén, haragosan, leránczolt szemöldökével
a pólusig taszitva a közeledőt s azt mondá neki:

– Nem tudom, miről beszél ön?

S azzal hátat fordított neki, a mit Aszályi alázatosan megköszönt, s
azután véglegesen eltünt.

Azt mégis kitalálták sokan, hogy a tiltakozás visszahuzatása kinek a
műve volt?

Aztán törhette rajta a fejét, a ki akarta, miért lett olyan hive
egyszerre Csollán Sátory Katalin Bálvándy bárónak?

Az ünnepélyt természetesen nagyszerű lakoma fejezte be.

A lakomán minden volt kapható, a mit az öt világrész az inyenczek
számára terem, a parasztok számára künn a szabadban egész ökröt sütöttek
s hordóból csorgott a bor, az úri rend egy hosszú deszkapalotában
mulatott.

A deszkapalota hossza kivülről meglépve, lehetett husz öl, az a tér
pedig, melyen a lakoma folyt, valami tizennégy, egy ölet foglalhatott el
még a czigány zenekar erődített állása. De hát kinek jutott volna eszébe
az iránt kérdezősködni, hogyhát a hiányzó öt ölnyi tér mit rejthet
magában?

A zenekar emelvényén túl sűrű fenyőlombok takarták el a tért, egész
sudár fenyők frissen levágva voltak sorba rakva egymás mellé s ha valaki
kiváncsi volt a fenyőgalyakat szétvonni, azokon túl megint egy nagy
gyékényfalat talált, mely sűrűn be volt tüzködve boróka lombokkal.

A lakoma eltartott este hét óráig; akkorra minden élvezet ki volt már
merítve. A hajduk meggyujtották a csillárok gyertyáit, a szarvas
agancsokból rögtönzött kandelaberek esti fényt adtak a mulatságnak. A
szép hölgyek szemei még bűvösebben ragyogtak annál.

És Kálmán észrevette annál a nagy világosságnál, hogy ő rá semmi sem
ragyog.

Katinka szemeivel nem találkozott többé, és saját napja előtt valami
sötét test állt szüntelen: Bálvándy.

Valóban kezdte tapasztalni, hogy a kész nagy embereket többre veszik,
mint a készülőben levőket.

Unta magát. Félrehuzódott egy szögletbe s azt várta volna, hogy valaki
menjen oda hozzá és kérdezze meg tőle, hogy miért van olyan kifordított
kedve?

De biz ilyen valaki most nem találkozott.

Valami izetlenséget érzett. Talán csak a pezsgő volt nagyon erős?

Mi van közel a végtelenséghez? A tenger, a hegy, a szép hölgy arcza, a
ki igéri, hogy majd egyszer szeretni fog.

Eszébe jutott mindaz, a mit valaha attól a másik szép asszonytól
hallott: az édes is, a keserű is, s úgy vette észre, hogy elrontotta
vele a vágyát, minden egyéb édes és keserű után.

A czigányzene, a lárma, magyar, német, lengyel nyelven; a női kaczagás,
mint egy zürzavaros álom kábította fejét: ugy érezte magát, hogy nagyon
rosszul van.

S valami határozatlan vágy azt mondá neki, hogy ha ő abba az ismeretlen
sötétségbe bejuthatna, a mi ott a fenyőkön túl van, ott ő meggyógyulna
valamitől.

Egyszerre három taraczklövés hangzott künn; mire nagy suhogással váltak
kétfelé a felállított fenyők, két oldalra omolva; s a mögöttük levő
borókás gyékénysátor, mintegy szinpadi függöny vonult fel a magasba.

Mi volt a háta mögött?

Szinpad!

Valóságos, igazi theatrum; pompás díszitményekkel; a háttérben egy
festett havas, hólepte várorommal, elől jégcsapos-ereszű gunyhók. S e
gunyhók előtt lengyel ruhákban egy csoport férfi és nő; kik a függöny
felemelkedtével rákezdték azt a szivgyujtogató kardalt lengyelűl:

«Estye Polszka nye zginyela!» (Nincs még veszve Lengyelország.)

Ah, minő meglepetés volt ez!

Szinpad, szinjáték! A vad rengeteg közepett. A lengyel és magyar
határszélen, a hol magyar és lengyel urak és úrhölgyek összetalálkoztak,
s danolják egymás nótáit.

Magyar és lengyel. Két nemzet, a ki alszik. S mint Hamlet mondja: «talán
álmodik is».

A kardalt rettenetes tapsvihar fogadta; az igazgató alig tudott szóhoz
jutni, hogy elmondja, miszerint a magyar szinjátszó-társaság a magas
uraságok előtt ez alkalommal «Benyovszky Móricz» czimű vitézi
szinjátékot fogja előadni.

Abban a szinház-igazgatóban Kálmán Borcsayra ismert.

Kálmánnak nagyot dobbant a szive! Ez a meglepetés ő rá nézve volt a
legmegkapóbb. A hatalmas földes urnak sikerült a messze Ungvárról
elhozatott szinész-társulatot oly rejtekben tartani egész a függöny
felgördültéig, hogy vendégeinek egyike sem tudott a felől semmit.

És Kálmán ott látta maga előtt azt az embert, a kit anyai átok alatt
kerülnie kellett. A nagyot dobbanó szív mondott neki valamit. Csakhogy
azt, a mit a szív mond, olyan nehéz megérteni. Szemrehányás volt-e az,
hogy ime, milyen jól megtartottad, a mire az a haragos nagyanya
kényszerített, hogy másfél éven túl csak egy sort nem irtál a
szökevényeknek, sem útjaikba kerülni nem akartál, megőrizted magadat
tőlük? Ijedelem volt-e ez a szivdobbanás, hogy íme, összetalálkoztatok!
hogy kerülöd most ki őket? hogy óvod meg magadat, hogy velök ne beszélj?
hogy vonod magadra amaz öreg boszuálló haragját? Vagy talán öröm volt az
a szivdobbanás?

Annyi bizonyos, hogy Kálmán igen vigasztaló gondolatnak találta, hogy a
féloldalra dült fenyők árnyéka ideig-óráig tartó menedéket szolgáltatott
a zugnak, ahová bevette magát; ott Borcsay nem látja meg.

Oh, ne tessék remegni! A szinész nem lát meg a szinpadról senkit. Reá
nézve az egész egymásra zsufolt embertömegnek csak egy enharmonicus nagy
ábrázatja van. Ez óriási arcz aként nevet, aként sir, aként figyel,
ahogy ő akarja, vagy aként fütyül, ahogy maga akarja, de ő csak egy nagy
vonását látja onnan a magasból; hanem ha egyetlen ember a tömeg figyelme
között fecsegni kezd, azt az egy embert meglátja a szinész, s úgy
hiszem, hogy mint a gyilkos arcza fénykép gyanánt ott marad a
meggyilkolt szemének hártya-reczéjén: a szinész is örökké elhordja annak
az egynek a képét, s látja maga előtt.

Kálmán ott állhatott volna akár magnesium világitásban Borcsay előtt, az
nem látta volna őt meg.

De majd mikor jön az a másik, a kinek asszonyi szemei vannak! Mert azok
egészen más hatalmú szemek.

Kálmán remegett és izzott, midőn Afanásiát kilépni látta. Czilike volt
az.

De alig ismert rá.

Az egy ihlett művésznő volt, a kit maga előtt látott; a természettől
bájakkal, csengő hanggal megáldva. De ki adta neki az ihletet, mely
arczát körülragyogja, arczvonásainak e nemes szenvedélyt; hangjának a
szivhez beszélő igaz kifejezést; ki tanitotta ily szépen szavalni a
parasztok népének nyelvén? Ki tanitotta e plasticai mozdulatokra, e női
finomságra? Kitől vette az izlést az öltözékben, egész külső
megjelenésében? Ki magyarázta meg neki, mennyi elég a szinpadon, hogy az
actio művészet legyen: ne nyegle produkálás?

Hiszen nem volt még akkor szini növelde.

Oh! a közönség el volt ragadtatva általa. A magyar és lengyel úrhölgyek,
s a rusznyák parasztok odahátul a terem végében. Pedig magyar és lengyel
úrhölgyek talán épen úgy nem értették a szavalat szövegét, mint a
szegény rusznyák parasztok oda hátul.

Kálmánt magát hatotta meg legjobban ez a tünemény. Hisz ő költő volt. Az
ő ideálja volt ez. A mit képzeleteiben álmodott.

Nem is rejtette magát most már a fenyőgalyak közé. Előbbre furakodott,
hogy jobban hallhassa a művésznőt.

Czilike egy hosszú monologgal küzdött. Mindenki figyelve hallgatott rá.
A rusznyákparaszt szájára tette a markát, hogy még szuszogásával se
zavarja a csendet, s a lengyel főnemes hangtölcsért csinált a
tenyeréből, hogy egy szavát se veszítse el a művésznőnek; a
legérzékenyebb helyén a búsongó magánbeszédnek megpillant egy arczot a
művésznő a földszinten, s egyszerre elfeledve Kamcsatkát és Koczebuet,
örömrepeső mozdulattal tesz egy előrelépést s a kedves meglepetés
utánozhatlan hangján kiált fel: «Kálmán!» A másik perczben aztán
észreveszi magát; nagyon elszégyenkedik: a harmadik perczben ismét uralg
önmaga fölött, és folytatja panaszos magánbeszédét, most már igazi
könyekkel szemében.

Mind az önfeledt örömkiáltás, mind az elpiruló zavar, mind a visszatérő
nyugalom oly művészi, oly elragadó volt, hogy a közönség meg volt
bolondulva gyönyörében.

Hát még Kálmán!

A mint a függönyt leereszték, törte magát keresztül a
fenyőgaly-torlaszon; nem törődött már sem fehér pantallonjával, a mit a
fenyőágak zöldre tarkáznak, sem két szeme világával, mit a boróka
tűlevelei fenyegetnek; sem azzal, hogy mit mondanak odalenn az ismerős
szép hölgyek? sem azzal, hogy mivel átkozódik odahaza a kérlelhetlen
öreg anya? hanem rontott keresztül fenyőgalyakon, gyékény-függönyön fel
a szinpadra, s ott sirt egy percz mulva Czilike karjai között.

Ott volt ő igazán otthon. Ott talált azokra az ölelő karokra, a mik csak
szeretetet adnak, nem követelnek érte semmit.

– «Oh Kálmán! oh kedves Kálmán!»

– No, hagyj hát belőle nekem is! szólt közbe egy férfihang, s átvette
Czilike karjai közül saját ölelésébe Kálmánt Borcsay, vagy pardon!
Bányaváry úr. Benyovszky Móricz sima arcza nem gátolá, hogy barátját
összecsókolja, s a lengyel számüzött jellemétől nem ütött el, hogy
magyar barátját szivesen lássa. A sibériai szenvedés, s a kamcsatkai
kormányzó szigorú rendszabályai ugyan kissé érdessé tették s nem
állhatta meg, hogy szemrehányásokat ne tegyen a megölelgetett jó
barátnak.

– Valahára mégis találkozunk! Ugyan jól el tudtál előlünk rejtőzni;
hiredet sem hallottuk. Pedig te hallhattad a mienket. Nagyanyád
megátkozott ugy-e, ha hozzánk valaha közelítesz? Megtartottad a
parancsát. Hanem csak addig tarthattad meg, míg velünk nem találkozol.
Tudtam én azt. Csak az kell, hogy Czilikét meglásd a szinpadon, s
elestél a lábadról, ha mindjárt olyan piedestálon állsz is, mint a
Nelson szobra. Arczra esik az előtt az egész világ, a merre járunk.
Ugy-e, micsoda művésznő! Bámulatos. A szinpadon kivül pedig olyan
ügyetlen gyerek, mint egy iskolás leány. No majd meglátod! Mert most
velünk maradsz, a míg itt tanyázunk ennek a bolond bárónak az erdejében.
Eszeveszett ember. Ezer forintot dobott ki azért, hogy itt játsszunk az
ő statutióján. Volt is nekem szükségem az ő ezer forintjára! Hanem a
publikumért jöttem. Meg akartam magunkat mutogatni a lengyeleknek. A
magyarok már ismernek bennünket; ide értve tótokat, ráczokat, oláhokat.
Azokat mind meghóditottuk. Most a lengyeleken a sor. No, majd sokat
beszélek én neked erről. Mert tőlünk most már el nem maradsz, a míg itt
leszünk. Pompás szállásunk van. Egy deszka-sátor, a minek feneke nincs.
Négy czölöp a földbe verve, arra friss bükkgaly teritve: az az ágy.
Neked is verünk le mellénk négy czölöpöt, s úgy alszol rajta, mint egy
kis Isten. – Egész éjjel nem hunyjuk le a szemünket, mindig mesélni
fogunk. A társaságom ott alszik a borjuszinben; tudniillik, mikor a
mécsbél elfogy s kártyázni nem lát többé. Mi pedig el fogjuk egymásnak
mondani, két hosszú év óta mi történt? Hát csak eredj vissza a
publikumhoz, s ha van, a kitől elkéredzkedjél, mondd meg neki, hogy most
Czilike parancsol veled. Ugy-e kedvesem: te azt parancsolod Kálmánnak,
hogy velünk maradjon, a míg el nem szökünk tőle? Látod, ő parancsolja.
Annak pedig szót kell fogadni. Nos, ugy-e eljösz? Nincsen tán valakid
ezek között a, ránézni nem szabad, úri arczok között, a ki féltékeny
legyen rád? Hiszen odalenn nem megy a szerelem olyan hamar. Ott még
elébb meg kell vénülni, meg kell nőni, meg kell gazdagodni: kedvbe kell
járni, rá kell szolgálni, móringlevelet irni, papnak kihirdetni, mielőtt
szabad szeretni. Hát még most nem félsz senkitől; még most nálunk vagy
otthon. Tehát gyere haza!

Kálmán valóban úgy érezte, mintha ott volna az otthon.

A sugó elsőt csöngetett a második felvonáshoz, tisztulni kellett a
szinpadról. Kálmán visszavándorolt a közönség közé a fenyő-kulisszák
közül.

Ott minden ismerőse kérdésekkel ostromolta.

– Ki az a szép szinésznő, a ki önre lekiáltott? kérdezé összehunyorított
szemekkel a herczegnő az ifjú embertől.

A főispán ugyan már tudatta a herczegnővel, hogy ki az; mert többször
látta az öreg Jenőynével a k.-i szinházban, sőt beszélt is vele, s
tudta, hogy Czilike Kálmánnak valami közeli rokona.

Annálfogva senki sem várt Kálmántól, mint jól nevelt és világban jártas
ifjútól más választ, mint azt, hogy «valami távoli rokonom».

– «Ez nekem testvérhugom», felelt Kálmán.

Csak unoka-huga volt; de jól esett szivének, ha egy fokkal közelebb
hazudhatta őt magához.

Pedig bizony Aszályi is ott van és mindent lát és hall, s bizonyos, hogy
mindent el fog árulni az öreg asszonynak odahaza.

De hát arra nem gondol senki.

A játék folyik; jönnek benne tréfás helyzetek is. Rák bácsi
extemporizál; a sugó ugyanazt teszi; két palaczk áll az utóbbi előtt;
Rák bácsi megakad, kéri a sugót, hogy sugjon hamar; «elébb egyet iszok!»
felel rá a sugó; s a közönség jól mulat rajta.

(Én ugyan ezzel a nyelvtani botlással koczkáztatom, hogy a magyar tudós
társaságból kiteszik a szűröm; de már egyszer historicum, hogy a sugó
azt mondta, hogy «elébb egyet iszok»; a miből azt kell sejtenem, hogy
ennek a szónak két külön formája van: «iszom,» verbum deponens;
«engedem, hogy igyam»; «iszok», ez pedig verbum activum: «cselekszem,
hogy igyam». S a sugó cselekedte azt; s a közönség olyan jól mulatott
rajta, mint a direktor magas páthoszán, s a primadonna könyhullatásain.)



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Azóta ő is megtért dicső kortársaihoz. Budapest 1879.

J. M.]



TARTALOM.

ELSŐ KÖTET.

  A csittvári krónika  7
  A Rákóczy harangja  36
  A furcsa patronus  54
  Hová vezettek a levelek?  72
  Az édes otthon  98
  A theátristák  124
  Bálvándy  132
  A sárga violák  148
  A mit a patvaristák tanulnak  157
  A per-siettető  181
  A czáfolat  208
  Az első intés  217
  Az elefánt-csontra festett kép  242
  A messzelátó család  257
  Az első «Te»  269
  Ariadne  278
  A heczcz  286
  A hirhedett erőművész!  297
  Hátrafelé fölfelé  304
  A szivárvány közepett  308
  A hőstett  335
  Mi van a fenyők mögött?  349



      *      *      *      *      *      *



Transcriber's note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

8 |hazulról czíbál |hazulról czibál

10 |szótól? «cibus« |szótól? «cibus»

13 |marsch-ütenyben-végre |marsch-ütenyben, végre

13 |Eszre sem |Észre sem

20 |En Nemes vagyok |Én Nemes vagyok

50 |már men nek |már mennek

59 |olvaj valamennyi |tolvaj valamennyi

75 |Enekek éneke |Énekek éneke

97 |férfiasan vísszaadta |férfiasan visszaadta

147 |nagy nrakkal |nagy urakkal

184 |kicsaptak. Bizonyos |kicsaptak! Bizonyos

229 |távozik vele |távozik vele.

232 |Kalmán ijedten |Kálmán ijedten

248 |reményében…» |reményében…»)

261 |értekezést törvényességrő |értekezést törvényességről

274 |mível tartozik |mivel tartozik

300 |veszedelmes felhivás |veszedelmes felhivás.

303 |rossz fréfa |rossz tréfa

362 |Kálmannak, hogy |Kálmánnak, hogy





*** End of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Eppur si muove – És mégis mozog a föld (1. rész) - Regény" ***

Doctrine Publishing Corporation provides digitized public domain materials.
Public domain books belong to the public and we are merely their custodians.
This effort is time consuming and expensive, so in order to keep providing
this resource, we have taken steps to prevent abuse by commercial parties,
including placing technical restrictions on automated querying.

We also ask that you:

+ Make non-commercial use of the files We designed Doctrine Publishing
Corporation's ISYS search for use by individuals, and we request that you
use these files for personal, non-commercial purposes.

+ Refrain from automated querying Do not send automated queries of any sort
to Doctrine Publishing's system: If you are conducting research on machine
translation, optical character recognition or other areas where access to a
large amount of text is helpful, please contact us. We encourage the use of
public domain materials for these purposes and may be able to help.

+ Keep it legal -  Whatever your use, remember that you are responsible for
ensuring that what you are doing is legal. Do not assume that just because
we believe a book is in the public domain for users in the United States,
that the work is also in the public domain for users in other countries.
Whether a book is still in copyright varies from country to country, and we
can't offer guidance on whether any specific use of any specific book is
allowed. Please do not assume that a book's appearance in Doctrine Publishing
ISYS search  means it can be used in any manner anywhere in the world.
Copyright infringement liability can be quite severe.

About ISYS® Search Software
Established in 1988, ISYS Search Software is a global supplier of enterprise
search solutions for business and government.  The company's award-winning
software suite offers a broad range of search, navigation and discovery
solutions for desktop search, intranet search, SharePoint search and embedded
search applications.  ISYS has been deployed by thousands of organizations
operating in a variety of industries, including government, legal, law
enforcement, financial services, healthcare and recruitment.



Home