Title: Eppur si muove – És mégis mozog a föld (2. rész) - Regény
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Eppur si muove – És mégis mozog a föld (2. rész) - Regény" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

MOZOG A FÖLD (2. RÉSZ)***


available by the Google Books Library Project (https://books.google.com)



Note: Images of the original pages are available through
      the Google Books Library Project. See
      https://books.google.com/books?id=QfhiAAAAMAAJ

JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI


NEMZETI KIADÁS


XLIV. KÖTET
ÉS MÉGIS MOZOG A FÖLD. II.



BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1896


EPPUR SI MUOVE

ÉS MÉGIS MOZOG A FÖLD


REGÉNY


IRTA

JÓKAI MÓR


II. RÉSZ


PFEIFER FERDINÁND TULAJDONA

BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1896



KÖZELEBB AZ ÉGHEZ.

Az ünnepélyek harmadik napját elfoglalta egy igen istenes mulatság: a
templomszentelés.

A megboldogult nagynéne egy fogadalmi templomot építtetett Kordiczán,
még pedig kívül a falún; mert oda, az akkori rongyos viskók közé a
költséges templom nem illett volna. Azt mondják, hogy kétszázezer
forintba került. Bálvándy annyival kevesebb pénzt örökölt nagynénjétől.
– Barátai azzal szokták fenyegetni, hogy «jól viseld magadat! mert ha a
nagynénéd megtudja, hogy gonoszkodol, még egy templomot építtet!»

A kegyes úrhölgy azonban nem érte meg, hogy ájtatos építményét
fölszenteltesse, s e feladat unokaöcscsére jutott, meg is történt egy
füst alatt a statutió alkalmával.

Kálmán csakugyan ott töltötte az éjt a szinészek sátorában s ott aludt
velük együtt a bükklevélből vetett ágyon.

Reggel korán felkölté Bányaváry alvó barátját.

– Ébredj! Aurora musis amica! A hajnal a múzsák barátja! mondá hajdani
praeceptorunk. Viszonozzuk a barátságát. Ez a nap ünnepnap nekünk.
Hallod, már harangoznak! De odakinn az erdőkben is szól az erdők
harangja, a kakuk. Mi nem megyünk a templom-szentelésre. Mit keresnél
ottan? Mit bámulnád a szent képeket: festetteket és élőket? Magasan
vannak azok. Nehéz azokat onnan leimádkozni. – Te jősz velünk. Mi
közelebb megyünk az éghez. Mi felmegyünk az Oltárra. Látod azt a
sziklaormot, a mit a kelő nap megaranyoz? Az az Oltár! Oda mászunk ma
föl. Te, Czilike, meg én. Mi hárman. Ott annyival közelebb leszünk az
éghez, a mennyivel távolabb minden emberi arcztól.

– Jó. Én megyek veletek, mondá Kálmán.

Czilike örült, mint egy gyermek, a hegymászó sétának.

Kálmán csak öltönyt váltani s oldaltáskáját elhozni futott egy perczre
szállására.

Bányaváry összepakolt mindent, a mi az útra szükséges; a vándor
színésznek gyakorlata van már ebben. Evő, ivó-eszközt, s a miből étel és
ital kitelik; vashegyű botokat, tűzszerszámot; fogadott egy kalauzt, ki
őket az oromra fölvezesse, annak a hátára kötötte a podgyászt s aztán
megindúltak jó kedvvel, elébb egy korty szilvaléllel erősítve meg
kebleiket a reggeli friss léghez. Czilike is ivott abból. Szinésznő
korában az embernek mindent összevissza kell inni.

Kálmán puskát is akart vinni.

– Minek az? mondá Bányaváry. «Me lupus… fugit inermem.» (Engem
fegyvertelent kikerül a farkas.) Inkább ha valamit akarsz vinni a
karodon, nyujtsd Czilikének s vigyed őt.

Kálmán meg volt elégedve a cserével; ott hagyta a puskát, karjára vette
Czilikét, s a míg az út oly széles volt, hogy ketten mehettek egymás
mellett, mentek kar karba fűzve.

Bányaváry nem hagyta útitársait gondolatokba elmerülni; tartotta őket az
egész úton beszéddel.

– Emlékszel-e rá, Czilike! mikor tavaly ilyenkor így vándoroltunk a tót
hegyek között az egész truppal. Kifogyott az úti eleség már két nap óta.
Reggeltől késő délutánig nem volt egy harapás a szánkban! s a mi
szamócza az útfélen termett, mind fölettük zölden. Nekem már tűzkarikát
hányt a szemem az éhségtől. Akkor egy kastélyt pillantunk meg az út
mellett; nagyszerű park vette körűl; bekerítve nagy magas kőfallal. Hah!
itt emberek laknak! Ha emberek, étellel élnek. Én ide berontok. Rajta!
felmásztam a falon, beugrottam a kertbe, keresztűltörtem a komondorokon;
fel a kastélyba, ott találtam egy ideális szép fiatal gazdát, meg egy
angyali jóságú, puposhátú asszonyságot. Bemutattam magamat: «én
Bányaváry direktor vagyok, itt haldoklom a truppommal az útban éhség
miatt; nagyságtok mentsenek meg bennünket a haza számára». Hah! micsoda
öröm volt az! Behívták az egész truppot, három napig el nem eresztettek!
a sugó nem fért negyednap a sugólyukba, úgy kihizlalták. S én három
napig udvaroltam az áldott jó puposhátú asszonyságnak s hagytam
ábrándozni a bálványszép házi urat – Czilikével.

– Eredj te, nagy bolond! – feddé őt Czilike, tréfás nehezteléssel.

– Hah! de negyednap már bandériummal jöttek elénk a szomszéd városból, a
hova hivatalosak voltunk! száz kocsi kisért odáig, s taraczk-durrogással
fogadtak, mint egy fejedelmet, s volt aztán minden jó, a mi kell. Hát
nem okosan tettük-e, hogy három nappal elébb nem haltunk meg éhen? Hja,
barátom, a színésznek élelmesnek kell lenni, látni, merni és győzni. Hát
mikor egyszer meghallom, hogy Nyitrán restaurátió lesz: nosza hirtelen
felpakolni, berukkolni, elfoglalni a tért; ez most itt nagyszerű alkalom
aratni babért és huszasokat. Az ám, de egyet kifelejtett a hadvezér a
számításból: azt, hogy tisztujításkor minden ház úgy el van foglalva
vidéki nemes urakkal, hogy még csak egy kiadnivaló kapualja sincs a
városban sehol. Itt vagyunk az utczán, az ég alatt. Az még a kisebbik
baj; de nagyobb fejvakarás az, hogy hol játszunk? A vármegyeház terme
kell magának a vármegyének. Van egy nagy pajta, meg egy sóraktár; de azt
meg az egyiket elfoglalta a fehér tollas, a másikat a fekete tollas párt
kortes-tanyának. S azt ide nem adja a herkópáternek sem. Azonkívül pedig
semmi nagy épület a városban. – Semmi? mondok: hát ez mi? – mutatok rá.
Szent borzalommal rebegik: «Kolostor». No, ha kolostor, hát játszunk
itten. – Barátok laknak benne! – No, ha barátok, hát akkor jó barátok
leszünk. Mondék és beállíték hozzájuk. Egy óra múlva meg volt hódítva az
egész konvent; a confraternium tárt karokkal fogadott keblére, ott
maradtunk náluk az egész tisztújítás alatt. S mondhatom, hogy soha
becsületesebb, fidelisebb pajtásokra nem akadtam, mint ezek a jószivű
barátok voltak.

– S ott játszottatok a klastromban? kérdé Kálmán.

– Ott bizony. A refectoriumot alakítottuk át színpaddá. A tisztes szent
képeket bevontuk nemzeti szinű függönyökkel; – s püspök, kanonok, apát
úr foglalta el az első sor zártszéket a nézőhelyen, s úgy tapsolt, majd
a tenyere szakadt bele. Azóta nagyra becsülöm a pápista papokat. A mi
consistoriumunk mind excommunicálta volna őket. Képzeld: Patakon
megtiltották a diákoknak és professoroknak a színházba járást. Barbarok!
Ha tudnák, hogy mi az a komédiás? Mikor olyan vidékre jutunk, ahol még a
csizmatalpat nem viselik, hanem eszik: egy hét alatt odaszelidülnek az
erkölcsök, hogy még a gyerek is megtanul köszönni. Ráczok, tótok
városában, ha felütjük sátorunkat, az, a ki nyelvünket nem is érti,
odajön, egymás hátára mászik s hallgatja a szavunkat, mint a profécziát,
s tapsol annak a szónak, a mit a ti tehetetlen országgyűlési
articulusaitok fejébe nem vernek soha; ha pedig mi szólunk egyet az ő
nyelvén, ha elővesszük az ő hőseit, Mihály vajdát, Cserni Györgyöt, ha
elénekeljük az ő dalait: extasisba jön, tombol örömében, s összecsókolja
még a körmünk hegyét is s azt mondja: «Kedves magyar!»

Bányaváry maga is el volt ragadtatva túlzásai által.

– Te! mondá Kálmánnak, eléje állva s Czilike kezét megfogva. Ennek az
«én királynémnak» sokkal több hű jobbágya van már ebben az országban,
mint az igazinak!

– Milyen tréfás kedvedben vagy ma, te Sándor! mondá Czilike.

– Hát nem igaz? Nincs-e nekünk fejedelmi birtokunk ebben az országban? –
Miénk az egész országban – minden országút és ösvény!

Akkor aztán rágyújtott a dalra Schiller «Haramiái»-ból:

  «Mily szabad az életünk,
  Kéjjel telt világunk.
  Erdő mélyén fekhelyünk,
  Hold a napvilágunk.»

A hegytetőre haladók előtt újabb meg újabb tájak bontakoztak ki.
Regényes völgyek váltották fel egymást.

Egy ponton megállt Bányaváry, a honnan napsütötte völgyet s a völgyben
elszórt házakat lehetett látni.

– Nézd, bajtárs! minő kép ez! Az a bolond báró azt hiszi, hogy ez a
messze vidék az övé; pedig nem igaz: ez a mienk, övé csak a füst-pénz,
meg a hamuzsír belőle; mienk a gyönyör, a mit e látványban érezünk, s a
miről ő nem is tud semmit. Övé jobbágyainak véres veritéke; mienk a
népnek a szíve: a költőé, színészé. Sivított-e olyan nagyot az orosz,
mikor földes-urát éljenezte, mint akkor, mikor nekünk tapsolt? Mi
vagyunk az ország főurai: a költő, a színész. Engem nem köt a sárhoz a
föld birtoklása: az egész az enyim! A havas hegyláncztól a zöld hasábos
rónáig. S a tornyosuló fergeteg, mely villámczikázva jő elverni a szép
zöld vetést, nekem az is gyönyör: beleéneklek az ég zengésébe! Engem nem
aggaszt a holnap: pedig a halhatatlanságért küzdök! Ma gazdag vagyok,
holnap koldús; egyik se baj! Nem törődöm vele. Nézd meg azt a gyönge
virágszált ott karodon! annyiszor aludt ölembe hajtva fejét koszorúkból
vetett ágyon, a hányszor puszta földön, hideg szalmán; betakarva
biborpalásttal, vagy rongyos köpönyeggel; s az egyforma gyönyör volt
neki. Pedig minek volt nevelve! Hogy se szellő, se emberszólás nem érte
soha! Oh, hidd el, hogy nem az a boldogság, minden nap vetett ágyban
aludni! Nem az a boldogság, minden nap háromszor terített asztalhoz
ülni. A nyomornak is van gyönyöre! S a szabadságnál kezdődik az ember. A
mi azonkívül él: az mind kutya, birka, hangya, vakandok, igavonó barom.
Ne légy te úr soha! Rosz dolog ugyan az üres gyomor; de az üres szív még
rosszabb.

Az Oltár egyik legmagasabb hegycsúcs a Kárpátok hegylánczában, ötezer
lábnyira a tengerszín fölött; a hó csak deréknyárban olvad le róla. Ide
törekedett fel a három ifjú rokon. Dél volt, mire a csúcsra felértek.

Istenek számára való látvány tárult föl előttük. Jobbra Lengyelország,
balra Magyarország. Egy kép, végtelenebb mint a tenger. Elmondhatatlan,
leírhatatlan, lefesthetetlen kép. A lengyel táj fölött keletnek vonuló
zivator omlik végig; idefenn csak a gomolygó hófehér felhőtömeget látni,
melyet felülről megvilágít a nap, s melyből villámok czikáznak, miknek
dörgése nem hangzik idáig, de alattuk sötét, borongós erdő és mező. A
magyar táj fölött derült nyári nap süt, s a völgyekben a megszorult
napsugár arany-ködöt sző, mely az erdős hegyhátaknak változatos színt
ad; a hegyről leomló patakok ezüst tükördarabokkint villognak fel a
völgyek sötétéből, s zuhatagaik távol csattogása egy örök morajt küld
fel onnan alúlról, mely elandalít. A hegyek, halmok a távol láthatárig
váltogatják egymást, s valamennyi fölött, mint kristály bálvány fénylik
a most is jégfedte Kriván.

Az egyetemes hatás az, mely elmondhatatlan: egy szörnyű érzés, mely az
egymáshoz közelállókat egymás keblére borulni készti; mely megnémít,
becsukja az ajkat, s felszabadítja a könyet. Van benne szédület, mely
már nem félelem, hanem gyönyör.

Mind a hárman egy sziklapárkányon állnak, közepén a nő; egyik kezét
Kálmán vállára nyugtatva, másikkal férje kezét tartva, s mind a hárman
szótlanúl néznek alá a lábuk alatt örvénylő napsugáros mélységbe.

– Adj nevet «költő» ennek az érzésnek, mely most mind a hármunkat
betölt: ha ismered azt.

– Ismerem. Ennek a neve: szerelem a földhöz. Mert kétféle vágyat
tanultam ismerni az emberek között a föld iránt. Az egyik az éhség a
földhöz, a másik a szerelem a földhöz. Vannak emberek odalenn, a kik nem
tudnak betelni a földdel; s különösen táplálja ez éhet az alföldi róna.
A földéhes embert bántja az, hogy birtoka csak a láthatárig tart, éhezik
még a láthatár alattit is bírhatni. Koplal, csak hogy több földdel jól
tarthassa vágyát; nem érez senki, semmi iránt, csak földet akar bírni.
Soha sem elég neki, a mi van. Ah, az kinzó érzés lehet. Ha egyszer engem
is meglepne! De nem félek tőle. Engem az a másik érzés tölt el, a mi a
föld iránti szerelem. A hogy ez a roppant óriási mindenség áll, azt
mondani neki: enyém vagy! enyém hegyeiddel, folyóiddal, s vagy én
emellek föl magamhoz, ha van erőm hozzá, vagy ha nincsen erőm hozzá,
lerohanok kebledre s akkor is enyém vagy!

Czilike nagyot sikoltva kapta meg Kálmán kezét, a mint az előbbre lépett
a meredély szélére: azt hitte, leszökik onnan. Kálmán aztán elnevette
magát.

– Hiszen csak poétázás volt.

– De mint megijesztettél! mondá Czilike panaszszal.

– Engemet mind a ketten! mondá Bányaváry. Most büntetésül csókoljátok
meg egymást.

S hogy jobban megfogadják szavát, leült egy mohos kőre, egyik térdére
odavonta Czilikét, másikra Kálmánt s mindkettőnek a derekát egyszerre
átkarolva, kényszeríté őket egymást megcsókolni.

Több volt az, mint testvércsók: a művészet és a poezis múzsa-csókjai
voltak azok.

– Hiszen ti még gyermekek vagytok, mondá Bányaváry; az én gyermekeim.
Oda kell mennetek, a hova én vezetlek. Mi hárman együtt vagy felemeljük
magunkhoz ezt a földet, vagy leesünk rá, akkor is a miénk lesz. De nem
esünk le! Nem lesz mindig a mi nótánk: «Hunnia nyög letiporva!»

Mi természetesebb, mint hogy azt a dalt, mely akkor végig zengte az
egész országot, az Oltár magasán énekeljék mind a hárman. Kinek? a
szikláknak? a sasoknak? a patakoknak?

És aztán egyik dal a másikat idézte elő; Czilikének gyönyörű sopran
hangja volt. Bányaváry érczteljes tenor hanggal birt, s Kálmán hajlékony
discanttal kisérte mind a kettőt. És mind a három énekében melegség volt
és érzés. A sziklák, a sasok, a patakok gyönyörködtek abban.

– Ah e dalokkal fél országot meghódítottunk mi már! mondá büszkén
Bányaváry. S a másik fele is jön. És akkor következik az ország közepe!
még Budapestet is beveszszük velük.

– Az nehéz lesz, mondá Kálmán elmélázva. A nádor nem tűri a magyar
színészetet Budapesten.

– Hejh! Mit nekem a nádor? A hol én leütöm négy sátorkarómat, ott én
vagyok a király; s a nádor maga is csak adófizető publikum.

– De ne felejtsd el, hogy csak «felsőbbek engedelmével» ütheted le a
sátorkaróidat.

– Hát hiszen nincsenek-e nekem magas pártfogóim? szólt keserű gunyorral
Bányaváry. Nem ott leszesz-e te már akkor a nádori udvarnál, mint
rangbeli úr? mire én Pestre felkerülök. S nem fogsz-e megemlékezni
szegény hajdani csavargó bajtársadról? Hahaha! Ne ijedj meg. Nem ilyen
nagy urakra számítok. Vannak nekem jó összeköttetéseim. Ha nagy úrnál
akarsz czélhoz jutni, ne az urat nyerd meg, hanem a szolgáját. A
pestvárosi kapitány jó pajtássága többet ér nekem, mintha az egész
helytartótanács mind keresztkomám volna. Ha könyörgöm, mindig a kicsiny
embereken kezdem. Azoknak az jól esik, s háladatosak érte. Bejutok én
Pestre, mint a hogy a sátoros czigányok bejutnak, a kertek alatt. Nem
kérem tőled, hogy segíts.

Czilike néma szemrehányással tekinte Kálmánra, s a kebléből feltóduló
sohaj elmondá neki: «te minket olyan jól el tudtál felejteni! még majd
jobban is elfelejtesz!»

De nem úgy van.

Kálmán szótlanúl kibontá oldaltáskáját, s egy iratcsomagot vont ki
belőle.

Reszketett a keze, és arcza elhalaványúlt.

Mi volt az?

Az első magyar dráma.

– Nézzetek ide. A míg ti küzdtetek, én is küzdtem. A ti munkátokat
nyomban követi a diadal, az enyim az utókorra vár. Még bevégezve sincs.

Bányaváry mohón ragadá ki kezéből a kéziratot.

– Nézd, szólt Czilikéhez. Ő velünk egy úton járt. Ő fenn az égben, mi
lenn a földön. S mi azt hittük, hogy eltért tőlünk. Hogy elmaradt a nagy
urak salonjaiban. Nem; ő velünk jött.

És elkezdték olvasni a művet; Bányaváry tartotta, Czilike áthajolt a
vállán s úgy olvasott belőle.

Az első lapot csak némán olvasták együtt; a másodiknál Bányaváry
felszökött helyéből, s elkezdett fenhangon szavalni, arcza tűzbe jött,
szemei szikráztak, hangja dörögve adta vissza a költő mondatait, a
mélységnek, a végtelennek, az égnek, a sziklatömegnek!

És közbe kiálta: óh mi szép, óh mi égi gondolatok!

És mikor nem bírt magával, átadta az iratot Czilikének, olvasd te
tovább!

A művésznő kezébe vette azt, s csodálatos ihlettel szavalta a dráma
kiváló helyeit; hangon, mely a szívből jő, s a szívbe hat; hévvel, mely
teremt a perczben, a melyben születik, és csoda élvezetet nyújtott a
szikláknak; – nem: ott ültek körül Olymp fényalakjai: lángarczú Zeusz,
fényes Apolló, mosolygó Idalia, Aglaja, Thalia, Euphrosyne: a Pyeridák
mind, s alant a mély völgyben ott tolakodtak előre az őskor
szellemalakjai; a tömör, igazi emberalakok; a fényes hősök, kik
feltörték a zöld mohát sírjaik fölűl, a kristálytiszta nőalakok, kiknek
keble vérzik a vadrózsa tövisétől, mely szétnyilt sírjaikat belepte; a
fekete rémek, merész körrajzaikkal, a királyi alakok, s a királyokkal
daczoló hősök. Az egész világ megtelt velük fenn és alant.

S a napsütötte alak az oltárkövön tovább idézte az Isteneket az égből s
a hősöket a sírból, s a költő hanyatt fekve a fűben, látta mind a
hármat: a művésznőt, az Olympot és a megnépesült temetőt. Idvezült volt!

Ah, az valóban Isteneknek való élvezet, mikor egy igazi költő lelke
teremtményét egy igazi művésznő ajkán megdicsőülni hallja. Az elevenen
égbe repülés érzete az! A lángvihar, mely Romulust az égbe ragadja, a
tűzszekér, mely Eliást a paradicsomba viszi!

És mikor az a költő tudja azt: lelkének jóstehető ereje bizonyítja, hogy
oly művet alkotott, mely hazája földén mindig első fog lenni, hogy
csillagát még akkor is látni fogják, mikor már napvilágos lesz az ég. És
mikor igaz az, a mit magának jósol.

És a mikor bizonyos, hogy a vele együtt élő nemzedéknek még érzéke sincs
megérezni azt, a mit neki nyújtani fog; hogy az egész világ, mely most
oda alant nyüzsög, mely gyomrának keres, fárad, küzd, csal, lop,
hizelkedik: mind, mind nem érti meg őt! Egyedűl ez a két alak, ki most
előtte áll, érzi és érti mindazt, a mi lelkében szülemlett, s az olympi
fényes arczok, és a sírelhagyó szellemalakok, kik tapsot zúgnak rá.

Pedig hát a nagy gyönyör közepett kár volt észre nem venni, hogy azok a
körülcsoportosuló fényes alakok az égen, nem Zeusz és Isten-udvara,
hanem tolongó felhők, miket a tudósok cumulus névvel jellemeznek, s a
völgyben zúgó szellemalakok nem Bánk bán és Csák Máté és háborgó társai,
hanem záporterhes forgószél, előpostája a zivatarnak. A lengyelországi
vihar átkészül látogatóba Magyarországra.

De ők azt nem veszik észre. Fölötte állnak a viharnak: az éghez sokkal
közelebb, mint a felhő maga.

A mennyei elragadtatás gyönyörét élvezik.

Bányaváry szenvedélyesen szorítja barátját kebléhez.

– Kiloptad belőlem a lelket. Álmatlanná tettél ezzel a műveddel.
Elloptad a nőm szivét tőlem, mert ezentul nem fog egyébről gondolkozni,
mint a te nagy eszméidről, a mikkel betöltéd. De nekem visszaadd mindazt
a mit elloptál. Nekem magadat add ide egészen! Te fiu! Tégedet Isten
csókja ért, hogy vezérvilága légy népednek a sötétben. Ha te azt a
világot elrejted, ha te ellopod magadat mitőlünk: ha te eltagadod a
világ előtt azt, hogy költő vagy, ha te nem szolgálsz annak az oltárnak,
melynél én csak ministrans vagyok, holott te Pontifex; hát én esküszöm
neked itt ezen oltárkövön, hogy én tégedet megöllek. Ne nevess, ne
fitymálj! Nem vagyok olyan erős, mint te; én nem birkózom medvével a
vadászaton, de megöllek orozva, hátulról megtámadva, megöllek mikor
alszol, megöllek a legelső kővel, a mi kezembe akad, ha te megtagadod a
te Istenedet!

Kálmán kaczagva szorítá keblére barátját. Olyan jól esett neki ez a
fenyegetés. Olyan bohó fenyegetés volt ez.

De jó szerencse, hogy egy prózai ember is volt még valahol a közelben. A
kalauz.

A becsületes orosz rég látta már a közeledő fergeteget, s jónak találta
felkiáltani az oltárkövön álló társaságnak, hogy ideje lesz a
hazatérésről gondoskodni, mert mindjárt megázunk.

Bánták is azok!

Érzi is azt az ember, hogy megázik, mikor az égben van? Fél is az ember
a mennykövektől mikor Zeuszszel komázik! Hadd jöjjön az a fergeteg! Ők
látni akarják a vihart egész királyi processiójában!

Ez mind igen szép, véleményezé a kalauz; de ha a felhő ellepi a hegyet,
nem fogják megtalálni az utat a sziklákról lefelé, s hol hálnak akkor?

– Kiverünk egy sast a fészkéből s magunk fekszünk abba.

Ez az indítvány kisebbségben maradt. – Az orosz jószerencsének találta,
ha egy kecskepásztor-gunyhót elérhetnek valahol, mielőtt a fergeteg
éjszakát csinál a nappalból.

Csak egy dalt még onnan a sziklatetőről!

Olyan nehéz megválni az égtől!

Utól is érte őket a zivatar fele útban. A fák közt áthuzódó felhő szürke
éjhomályt borított a rengetegre, mely zúgott a szélnyomástól; a villám
paskolta a sziklákat, hogy azok ordítottak és reszkettek, mint az óriás,
kit anyja megvert.

A zápor aztán moslék patakot eresztett a meredélyen, mely harsogva
futott a menekülők útján, kigyózva keresztül-kasul.

A két ifju egyet gondolt, kezeiket nyujták egymásnak; Czilikét
felültették összefont karjaikra; az pedig shawlját szétterítve, s két
karjával a két ifju fejét átölelve, betakarta a zápor ellen
mindhármukat. Aztán futottak – és nevettek.

S micsoda diadaluk volt aztán, mikor a meredélyen meglelték a
kecskepásztor gunyhóját! Ez már az otthon!

Egy düledezett góré volt az fatuskókból megalapitva s fenyőlombbal
betetőzve. Se ajtaja se ablaka; a szél mindenütt járhatja.

De pompás dolog onnan a zivatart nézni! A sistergő lecsapó villámot, a
fejeiket daczosan felhányó fenyő óriásokat. Néha nagyot roppanik egy, s
kifordul tövéből. S a villámcsattogás, az égzengés alatt ott czirpel egy
tücsök a gunyhó szögletében, mintha az ő dalához való zenekiséret volna
ez.

– Lehet-e ennél szebb jelenete Lear királynak! Kiált Bányaváry s kiállva
a gunyhó ajtajába, elkezdi szavalni az őrült király nagyszerüen őrjöngő
monologját: «Tombolj! üvölts! Hiszen neked nem adtam két országot!»

A jámbor orosz nem győzi a keresztet hányni magára; azt hiszi
ördöngösökkel van dolga, a kik az Istennel perelnek.

A zivatar lassan odább vonul, az égdörgés orgonája mind enyészetesebben
hangzik, csak a fák zúgnak még, panaszosan beszélve egymásnak a goromba
viharról, s a hegyi patakok cascadejai zuhognak csörtetve. A kalauz
targalyat keres össze és tüzet gyujt; azt körülülik jó kedvvel, s a
pattogó tűz csak nevető arczokat világít meg. A vadásztáskából
előkerülnek az estebédhez való kenyér, sajt, szalonna. Fejedelmi lakoma!
Hozzá egy korty a kulacsból. Körüljár. A királyné szolgája után iszik.
Mire a zivatar megszünik s az eső eláll, késő est van; egészen
besötétedett. Tovább menni már nem lehet az erdők sötétjében; de hát
minek is? Nem vagyunk-e itt a legjobb helyen? Mindenünk van, a mi csak
embernek kell. Lombfödél, lobogó tűz, szénafekhely; – szerető szivek
egymáshoz közel. Hát van ilyen szállás több a világon?

Az orosz kalauz elővette furulyáját s édes bús népdalait hangoztatta
rajta. Czilike eltanulta tőle a népdalokat s utána énekelte.

Kálmán az alatt künn járt az erdőben. A pagony esőáztatta füve
virágillatot lehelt; a «körfény» virított javában; a bokrokat ezere a
szentjános bogaraknak lepte.

Mikor Kálmán visszatért a gunyhóhoz, a tűz elhamvadt már, csak a
csillagok ragyogtak a fenyőágak között. Egy koszorut hozott magával,
körfény virágaiból fonva s azt Czilike fejére tette. De a körfény minden
virágkelyhébe egy világitó fénybogárka volt téve s Czilike olyan volt a
koszoruval fején, mint egy tündérnő, kinek hajfürteit zöldfényű
csillagdiadém köríti.

Milyen pompát űznek ezek a koldusok, a kiknek költő a nevük.



LENN A FÖLDÖN.

Hogy odalenn a földön mit végeztek ez alatt? arra az égbe törőknek semmi
gondjuk nem volt.

Hogyan szentelték fel az új templomot reggel, s hogy játszották el az új
bohózatot este, és a mi ünnepély és bohózat a kettő között esik, az mind
megtörtént náluk nélkül, s valószínü, hogy őket sem igen kereste senki.

Este bohózat volt az előadás s azon Bányaváry még mint néző, még mint
igazgató sem akart jelen lenni soha. Ah, a drámai művészek aristocraták!
A bohózathoz nem ereszkednek le.

Másnap reggel már oszlóban volt a vendégsereg. Egy része kocsira pakolt,
más már odább is állt. A kik a mult éjjeli tánczvigalmat végig vigadták,
azoknak még zárva vannak az ablaktábláik, azok még alusznak.

Tánczvigalom is volt oda lenn a földön, a míg Kálmán és társai az égben
jártak, az asszonyságok és kisasszonyok négy óráig járták a cotillont s
másnap Kálmántól nem kérdezte senki, hogy hát ő mért nem volt a
tánczban.

Szekérre voltak pakolva már a szinészek is, s dalolva mentek odább; a
czigánybanda huzta álmosan az utolsó indulót.

Kálmán utánuk nézett, a míg láthatta őket. Neki főnöke családjára
kellett várni.

Merengéséből Bálvándy hangja verte fel.

– Ah bajtárs! előkerültél? Már azt hittem, hogy megszöktél a
primadonnámmal. No no! hiszen rokonod. Az éjjel sok rosz élczet
hallhattál volna a testvéri szeretet nagyságáról. Én védtelek mindenütt.
A herczegnőnek esküvel bizonyítottam, hogy Czilike testvéred. Ugye,
micsoda büvésznő az! Az ember átkozott vágyakat érez rokonságba
keveredhetni vele. Hanem most már végezd hivatalos kötelességeidet s
segíts az úti készületekkel rendbe jönnünk. A főispánék megváltoztatták
útrendjöket s nem Kassa felé utaznak Bécsnek, hanem elébb Debreczen felé
haza jószágukra. E miatt most minden állomáson előre intézkedni kell az
előfogatok végett, a mik a kassai útvonalban voltak megrendelve. Ha
akarod, velem jöhetsz, ki szintén elmegyek Debreczenig; ha jobb szeretsz
egyedül utazni, rendelkezésedre áll a staféta, hanem én azt hiszem, hogy
az öt lovas fogatommal utólérlek.

– Megvárom, a főispán mit parancsol? azt fogom tenni. Válaszolt rá
Kálmán.

– No jól van. Hát csak siess előre. Ha az útban elmaradsz, majd
fölveszlek.

Kálmán föltette magában, hogy csak azért sem marad el.

A mint főnöke kinyitá ajtaját, bement hozzá.

Ő méltósága beszélt hozzá németül, latinul, magyarul és francziául és
ásított sokat, a miből mind megértette Kálmán, hogy neki előre kell
menni sebespostával, előfogatot és esetleg szállást rendelni; s hogy a
grófi család az éj fáradalmait piheni még ez órában.

Borongós volt az idő.

Kálmán hozzáfogott a gyorsutazáshoz s szerzett magának tapasztalatokat
abból a themából, hogy mit tesz stafétán utazni? Rázatta magát
fakószekéren, kukoriczaszár ülésen, egy lovas kordén, nyúzatta a
nyomorult gebéket feneketlen sárban, kihuzta éjjel az ágyából a birót;
rajta tört a bezárkózott postamesterre; pisztolyt szegezve vívta ki a
más utazótól igénybe vett utolsó lovat, összetörte a botját a kocsisok
hátán; könyörgött és káromkodott annyit, hogy annak a törlesztésére
kellene egy általános búcsú; hanem azt kivívta, hogy másnap estére
bevergődött Debreczenbe.

Jaj de egyet kifelejtettek a nagyméltóságu urak a földi számításból.

Azt, hogy akkor épen országos vásár volt Debreczenben.

A «Fehér ló», a «Bika» és a mi kisebb-nagyobb hotel csak van a
világvárosban, az mind oly tömve van első letelepedőkkel, hogy Noé
bárkájában sokkal könnyebben lehetett helyet szorítani egy pár
elefántnak, (s az irás szerint szorítottak is nekik helyet) mint valahol
akárhol egy három tagból álló herczegi családnak és kiséretének.

Szóba sem álltak sehol Kálmán úrfival, mikor szállás után
kérdezősködött. Dehogy van! Még a konyhában is vendégek vannak, még a
pinczetorok is ki van adva. Az ebédlőben is hálnak éjjel, a kiknek aztán
nappal tessék az utczán járkálni, a lovaknak meg fele az udvaron
tanyázik.

Mit volt mit tenni Kálmánnak? Elindult valamely magánházban kisajátítani
a főispánék számára szállást. Sorba járt egy-egy hosszú utczát, minden
házba benyitogatott. Hogy kinevették az indítványával! «Ez nem
vendégfogadó». És valamennyi háznak volt már vendége. Hiszen nem lehet
Debreczenben olyan házi gazda, a kinek valami vidéki ismerőse ne legyen,
s az csak oda száll vásárkor, s ennek a szürét csak nem teszik ki
semmiféle grófért.

Végre talált egy bezárt kaput Kálmán, melyen egy czédula lógott: «ezen
ház minden órán szabad kézből eladó!» No akkor szállás is lesz benne.
Berontott. A kutyák majd lehúzták. Csak nagy viaskodás után keríthette
elő a háziurat: egy kerekhasú tagbaszakadt hazafit; gömbölyű képébe egy
füstölgő makrapipa dugva. A gömbölyű phlegma eszményképe.

S aztán keletkezett közöttük ilyen párbeszéd.

– Jó napot, uram.

– Ha jó, meg kell enni.

– Ön e háznak a tulajdonosa?

– Nem különben levén.

– Nem adhatna ön szállást egy úri családnak?

– Kérdésben a felelet.

– Decséry főispán úr ő méltósága számára kérem.

– Hátha a főapostol volna!

– Csak egy éjszakára volna szükségünk a szállásra.

– Csak egy órára se nálam!

– Sehol sem kapunk szállást Debreczenben.

– Hát ne jöjjenek Debreczenbe.

– De uram, hogy lehet ön oly kemény szivű?

– Mert módom van benne, levén a ház az enyém, s én a háznak az ura.

Kálmán a fogait csikorgatta, s dühösen rontott ki az utczára; a kutyák
megint majd lehúzták.

A mint az utczára kiér s a nagy sokadalomban keresi, hogy kinek
panaszolja el a baját, jön rá szemközt nagy csengő-bengő,
ostorpattogtató zajjal egy ötlovas lengyel szekér, melynek gazdájában
Bálvándy barátjára ismer.

Megállította a kocsit, s odament a báróhoz.

– Akár visszaforduljunk mindjárt.

– Hogy hogy?

– Sehol sincsen szállás a világon.

– A patvarba! Pedig Decséryék itt jönnek a hátam mögött nyomban. Kell
annak lenni.

– Én már mindent elkövettem, a mit ember megtehet.

És azzal elmondta Kálmán a legutóbbi próbatétele nyomoruságos
eredményét.

– Hol van az a ház? kérdé Bálvándy.

– Itt mindjárt előttünk.

– Gyerünk, szólt Bálvándy, leszállva a szekérről s peczérkorbácsával
leporolva leffentyüs lovag csizmáit.

A kapuban őt is megtámadták a komondorok, de egynek olyat ütött a
korbács bunkójával a fültövére, hogy az ordítva futott el s a többit is
magával vitte.

– Ki itt a házi úr? kiálta harsányul Bálvándy.

– Magam la! volt a kerekhasú felelete.

– Ez a ház, a mint olvasom, eladó. Mi az ára?

– Húsz ezer forint! egy vak garas se megy le belőle! volt a hetyke
válasz. A kerekhasú megtámasztotta a hátát a folyosó oszlopához s
felnyomta az orráig a pipáját az agyarával.

Bálvándy hideg vérrel nyult a tárczájába.

– Tartsa az úr a kalapját, itt a húsz ezer forintja.

A kerekhasunak e szóra kiesett a pipa a szájából; elbámult nagyon: de le
is kapta a kalapját, hogy elfogadja a belé tett bankjegy csomagot; mert
azt a pénzt a háza még részvénytársulatok között sem érte meg.

– Ez az úr majd hitelesíteni fogja a szerződést; mondá Bálvándy Kálmánra
mutatva. Ő a királyi tábla felesküdt jegyzője. Tessék bejönni velem.

A házi gazda gömbölyű képe még mindig megőrzé ősi phlegmáját. A pénzt
csak eltette; a szerződést csak aláirta.

Akkor aztán azt mondá neki Bálvándy:

– No már most tessék az úrnak kimenni ebből a házból.

Mák uram meg sem szontyolodott erre a szóra. Ez volt a hajdani háziúr
neve. Tudta ő, hogy ez csak tréfa.

– Nem mindjárt?

– Kérdésben a felelet.

– De csak holnapig itt maradhatok talán?

– Nem én nálam egy óráig is.

– Hát már hova mennék ilyenkor vásár idején?

– Bánom is én, akárhova.

– Nem kapok én most szállást Debreczenben.

– Hát ne maradjon Debreczenben.

– Ennyi mobiliát a hátamra nem vehetvén!

– Én pedig azt az utczára kirakatván.

De már erre Mák uramnak kezdett a képe négyszögletüvé lenni.

A mellére ütött.

– «Százhúsz személy» lévén.

(Tudniillik, hogy Debreczen városának külső tanácsa akkor százhúsz
tagból állott, s azoknak mindegyike «százhúsz személy» nevet viselt.)

– Hja, annyi személynek meg épen nem adhatok szállást! – tréfált vissza
Bálvándy, s azzal, az ablakhoz lépett, kikiáltott a csoportban ácsorgó
vásári léhűtőkre: «Tizenkét legény ide be!»

Jött helyette húsz.

– Enyém a ház. Ez a czókmók kimegy az utczára.

Az ácsorgók rég ismerték bőkezűségéről a tréfás bárót, nem kellett nekik
kétszer parancsolni; egy percz mulva mozdult a helyéből
tornyos-nyoszolya, pohárszék, fiókosszekrény.

Mák uram mikor látta, hogy nem tréfa ez, futott a városházára
igazságért. Ott természetesen azt mondták neki, hogy ha nagyon sürgős
dolga van, jőjjön holnap. Mire aztán visszakerült eladott házához, nem
csak minden butorát az utczán találta; hanem a ház már akkor be is volt
népesítve új székekkel, szekrényekkel, nyoszolyákkal, miket Bálvándynak
csak oda kellett rendelni a városból; az meg az orra előtt volt.

Mák uram csak ült egy darab ideig, a homokra kirakott lóczáján, mint
Marius Carthago romjain, s aztán mikor látta, hogy nem talál részvevő
kebelre, sőt inkább minden ember őt neveti, megharagudott, s felfogadott
nyolcz talyigást s felrakatta a czókmókját, s úgy el-kivándorolt
Debreczenből Balmaz-Ujvárosba, hogy soha onnan még mézes-kalácscsal sem
csalogathatták volna többé ide.

Bálvándy tréfája pedig országos sikert vívott ki. Ez igazán magyar
gavallérhoz illő tréfa volt. Nem is teremnek már a mai világban ilyen
emberek többé!

Mire Decséryék megérkeztek Debreczenbe, kész úri kényelem várta őket
Bálvándy házánál, ki két óra alatt előteremtett házat, tüzet,
szolgálatot.

Kálmán olyasmit érzett, mint mikor a fiatal költő Shakespearet olvassa:
aztán látja saját magát elenyészni mellette. Látta, hogy Bálvándyt el
nem éri. Még ha rendelkeznék is azzal a vagyonnal, mely ilyen ötletekre
képessé tesz: soha nem jőne arra a gondolatra, hogy egy órai ragyogásért
ily könnyen kidobjon nagy összegeket. Pedig az ilyen ötlet hódít.
Megláthatta a Decséry-család arczán annak a ragyogásnak a viszfényét.
Tetszik az ilyen könnyüvérű merész pazarlás.

Bálvándy másnap reggelig volt házigazdája a grófi családnak, akkor
elbúcsuztak, s ő hátramaradt Debreczenben. Tovább kísérni Decséryéket,
mendemondákra szolgáltatott volna alkalmat.

Innen aztán rendezett gyorsfogatokkal lehetett utazni egész hazáig.
Kálmán ismét a főispánnal utazott egy hintóban. Még két napi járat volt
előttük.

Az első nap délutánján ismét egy nem várt úti baj adta elő magát.

A Sebes-Kőrös a mult éjjel a nagy felhőszakadásoktól megáradt s
elszakgatta valamennyi hidját. A vármegye rögtön küldte az ácsokat,
mérnököket s egyéb summus pontifexet; de azok nem bíztattak senkit, hogy
holnapnál hamarább valami praktikábilis átjárást birjanak a víz hátára
varázsolni.

Ide át pedig se városnak, se falunak, se vendégfogadónak még csak híre
sincsen.

A főispán tanácsot tartott a herczegnővel, hogy mit tegyenek ily
körülmények között? Itt az est. – Az ég alatt hálni nem lehet.
Visszafordulni bajos; éjfélig nem érik el az elhagyott mezővárost. Végre
is a főispán elő mert állni egy ötletével.

– Ne térnénk be Szentkeresztre?

A herczegnő először elfintorította rá az arczát s azt mondta: «pfuj!»
hanem aztán vállat vont: «hát mit árt? Egy éjszakára menjünk oda».

Kálmán elbámult, mikor a főispán kiadta a rendeletet a kocsisoknak, hogy
fordítsák a rudat a Szentkeresztre vivő útnak.

Ez volt annak a pusztának a neve, melyet az öreg Decséry eladott a
dúsgazdag parasztnak, Tóth Máté uramnak, kivel Kálmán oly mulatságos
quiproquot játszott keresztül.

Indok odamenni több volt egynél. A vendéglátás egészen természetszerű
állapot volt ebben az országban; a pusztai birtokosnak épen kötelessége
volt az, a mit ő viszont gyönyörüségnek vett. Az a pusztai lak pedig
különösen ismeretes volt a Decséry család előtt. Még egy év előtt saját
birtokuk volt, a hol pihenőt szoktak tartani keresztülutaztukban; saját
tiszttartójuk lakott ottan, s egész kényelemben találták magukat. Most a
gazdag paraszt birtokába jutva, valószinüleg még lakályosabbá van téve
minden. Az ismeretség pedig egész szabályszerű; a ki egy grófnak
száznyolczvanezer forintot fizet le egy jószágért, az négynyüstös
vászonban is beválik gentlemannek, s nem szégyen vele fentartani a
további összeköttetést.

A magas urak tehát egész jóérzettel vették az utat tavalyi birtokuk
tanyája felé.

Este felé járt az idő, mikorra bevergődtek a végehosszanemszakadó rónán
a szentkereszti puszta laktanyájáig. Gulyák, ménesek, juhfalkák verték
fel a port a mezőn; szántott föld kevés volt ott, a legtöbb kaszáló és
legelő. Nyájgazdaság volt az. Karámok, nádból font cserények, esettbőr,
szárító ágasfák, kankalikos kutgémek, hosszú itató-vályuk jelölék az
egyes csordák gyülhelyeit; néhol egy-egy kezdetleges hodály a birkák
számára.

Ez a grófok idejében is így volt.

Csinált útnak semmi híre; hanem egymással egyenközüleg futó, néha
egymást keresztülszelő egyes kocsivágás van tiz is, mint egy ujabbkori
vasút főindóházánál, hogy a szemközt jövő szénás-szekerek kikerülhessék
egymást.

Pompás hat locomotiv van egybe befogva, akkora csálé-szarvakkal, hogy
kapu kell neki, nem ajtó, a hol bemegy; az első tulok nyakára bádog
kolomp van akasztva; fenn a szénás-szekér tetején egy tízesztendős
gyermek ül, pőrére vetkőzve, hosszú nyelű szijostor a kezében, mellyel
hatalmasakat kongat a hat ökörnek, neveiken szólongatva őket; azzal a
torokba fojtott kásás hanggal, a mit csak a paraszt tud; s a mit el kell
tanulni tőle, ha az ember azt akarja, hogy az ökör megértse: «Csákó ne!»
– «Pirók ne!» – «Csálé hó!» – «Hajsz ne hó!» – Mert ha nem ilyen
hőrögetve szólnak az ökörhöz, még azt hiszi, valami úr ül a szekéren s
nem fogadja a szót.

A főispán megszólítá a gyermeket.

– Itthon van-e nemzetes Tóth Máté uram?

A gyerek szilajon nézett rá s elébb gondolkodott, hogy feleljen-e?

– Édes apámat keresik?

– Nem ülnél ide át hozzánk a hintóba? szólt leereszkedőleg a gróf.

– Nem bizony, felelt a gyerek onnan a magasból épen nem leereszkedőleg.
Majd lenne énnekem édes apámtól kutyaporczió, ha itt hagynám a szénát.

– De ha én kivánom?

– Nekem csak édes apám parancsol.

– Hát itthon van édes apád?

– Ott van a szérüskertben, asztagot rak István bátyámmal.

Az uraságok hintajai elkerülték a szénásszekeret s berobogtak a hajdani
tiszttartói lak udvarába.

Mint szokás, a tiszttartóház előtt állapodtak meg, hanem annak
verandáját zárva találták.

Egy kis napbarnította arczú leány szaladt aztán oda, felvilágosítani
őket, hogy «édes anyámasszony itt van a konyhában».

Ez meg a gazdag földész kisebbik leánya.

Az úri vendégeknek tehát át kellett sétálni abba a házba, a hová a kis
leány vezette őket. Az volt a hajdani béreslak. Tóth uram sajnálta
magától a tiszti palotába költözni, jó neki a béresház is.

Az is elég szilárd épület volt; tisztán is volt tartva, csakhogy biz
annak nem voltak szárnyajtói, s az ablakok redőnyeit sűrű levelű
muskátlis cserepek pótolták, az ajtókra pedig lepedők voltak akasztva a
legyek ellen; azokat úgy kellett félrehúzni s bebujni a redőik között, a
padlók pedig gyékénynyel voltak bevonva, hogy a jövőmenő nép be ne
sározza.

A kis leány bátor személy volt; azt mondta nekik, csak jőjjenek utánam,
majd bevezetem magukat a tiszta szobába.

A legnagyobb szoba érdemlé ezt a nevet. Igaz, hogy tiszta volt, fehérre
meszelve; nehéz diófa butorokkal: de semmi fölösleges fényüzési tárgy
nem volt felfedezhető. Semmi képek. Itt a második parancsolatját a
tíznek igen szigoruan veszik; csak egy ódon tükör van a két ablak
között, de abba is megbánja, a ki bele néz, mert úgy félre kámficsorítja
az orczáját, hogy elmegy a saját emberi formájától a kedve.

Minden ülő és fekvő hely fehér gyolcscsal bevonva. Ez a magyar
parasztnak a legmagasabb fényüzése, a hófehér szín!

A magas vendégek helyet foglaltak, a míg a kis leány kiment, hogy majd
behivja az anyját; a ki elébb tiszta kötényt köt maga elé, mert a
konyhán volt, vacsorát főzött az aratóknak.

Nem sokára előkerült a házi asszony. Derék, piros pozsgás menyecske
volt, a konyhai tűztől még pirosabb volt az arcza. Karton ruhát viselt,
és bodros főkötőt. A vendégei iránti tiszteletét azzal fejezte ki, hogy
a kék kötény fölé tiszta fehér kötényt kötött.

– Hozta Isten méltóságotokat! szólt ragyogó nyájassággal, ugyan szép,
hogy nem vetették meg szegény házunkat. Mindig is ide szálljanak, csak
úgy mint a magukéba.

S azzal emberségtudóan lehajolt a herczegnő kezéhez, azt megcsókolni,
saját két kezét messzire tartva tőle: «nem merek a kezéhez nyulni; mert
biz az én kezem csupa vereshagyma; az aratóknak készítettem a vacsorát.
Hiába, szegény ember feleségének magának kell a konyha után látni. Az
apjukom is mindjárt itt lesz: utána küldtem már, de biz annak egy kicsit
ki kell mosakodni, mert sok piszokkal, porral jár a falusi munka».

– Talán tartoztatjuk is az asszonyságot? kérdé a főispán.

– Nem biz engem. Ottan van a lányom, végzi az helyettem. De már csak
németül tudnék, hogy a méltóságos asszonynak annyit tudnék mondani, hogy
Krisztigott!

A méltóságos asszony nagyon nevetett e szóra s biztosítá a házi
asszonyt, hogy tud ő annyit, a mennyit magyarul; a comtesse Dorothea
pedig tökéletesen beszéli a nyelvet.

– Igazán? kiálta fel örömteljesen Sára asszony. No akkor csakugyan
fordul hát a világ. Hát tudja a gróf kisasszony, hogy hiják ezt ni?

Azt biz a gróf kisasszony nem tudta, mert olyan tárgyat, a milyet Sára
asszony a köténye galandja mellől kihuzott, ő soha sem látott: levén az
egy hosszú rézorsó, a melyiknek mind a két végébe, mint a
sarkantyú-pengő, úgy van alkalmazva egy-egy fogas kerék. Nem ismerik azt
Magyarországon túl, az idegennel el lehetne hitetni, hogy ez egy kínzó
eszköz, azzal vallatják Szegeden a rabokat.

– No hát ez egy «derelye-metsző». Tudja gróf kisasszony mi az a derelye?

– Igen, mondá Dorothea. Egy kicsi hajó.

– Dehogy hajó; nevetett Sára asszony. Talán még nem is látott a gróf
kisasszony magyar konyhát, ha megengedi a méltóságos mama, hát én
megmutatom.

Dorothea grófnő bizony nemhogy magyar, de semmiféle konyhát sem látott
soha, a grófoknál nem a konyhán keresztül járnak a salonba, ennélfogva
nagyon kapott az ajánlaton, s meg is kapta rá az engedelmet.

Sára asszony aztán kivitte magával a grófkisasszonyt a konyhába, a hol a
nagyobbik leánya vette át a kormánypálczát, azaz hogy a fözőkanalat. Az
is olyan piros pozsgás volt mint az anyja, de kétszerte pirosabb a
fazékérlelő tűztől. Sára asszony mondá neki, hogy csókoljon kezet a
grófkisasszonynak; Dorothea azt meg nem engedte, inkább ő csókolta meg a
leány orczáját, a mitől az azután még háromszorta pirosabb lett.

Sára asszony azután megmagyarázta a grófkisasszonynak, hogy mi a konyha?
s mirevaló az a sok csodaformájú eszköz, a mi az asszonyok fegyvertárát
képezi.

A grófkisasszonynak új volt ez mind és nagyon tetszett.

Sára asszony pedig intézkedett közben, hogy a magas vendégek számára
pompás lakoma készüljön; szolgáló, béresné szaladt pulykát, kacsát ölni.

Ez alatt előkerült Tóth Máté uram is. Karjánál fogva hozta magával
Kálmánt, a kit az udvaron kapott meg, a mint a lovak elszállásolásáról
gondoskodott.

Tóth Máté uram jókedvüen mosolygott.

– Itt van az a domine ni! a ki engem Pesten huszonötig megcsapatott,
mondá feleségének.

– Micsoda? kiálta Sára asszony. Hát ez az? No iszen vissza is verem hát
most rajta.

Azzal tette vette, odanyalábolta Kálmánt a keblére s a tenyerével szép
gyöngén rávert a hátára.

– No most hát ki vagyunk fizetve! Hát ez volt az a kegyetlen ember? No
ne sírjon. Vertem én már meg magát máskor is. Ugy-e, nem emlékszik rá?
Nem ám. Ott voltam én a maga öreg anyjánál két esztendeig, nevelőben.
Akkor még maga csak olyan csepp volt. Ejh, de rossz gyerek volt. De
makacs egy mérges gyerek volt. No, majd megszelidül, ha felesége lesz.

– Ne trécselj, asszony! vágott közbe Tóth Máté uram, hanem mondjad, hova
tetted a vendégeinket?

– Micsoda? szólt suttogásra nyomva le a hangját Sára asszony. Csak nem
akar kend így a méltóságos uraságok elé kerülni?

– Hát hogyan?

(Már bizony Tóth Máté uramon olyan öltözet volt, mely ha szükebb volna,
Párisban nyári salonöltözetnek viselnék, ha bokában átkötve volna,
Törökországban salavárinak neveznék s díszöltözetnek tartanák; de nálunk
vendégeket elfogadni abban nem szokás.)

– Megy kend mindjárt az ünneplő ruháját felvenni! riadt rá Sára asszony.
Egyszer már megcsapták kendet a gányó-öltözeteért, azt akarja, hogy…

És azzal olyat ütött a tenyerével Tóth Máté uram hátára, hogy az többet
számított a Kálmántól utalványozott huszonötnél.

Tóth Máté uram kotródott is a tettleges utasítás után benyiló
szobácskájába, s mikor onnan megint előkerült, úgy ki volt nyalva, hogy
még a bajuszát is kipödrötte, a mi rettenetesen illett neki.

Igy azután csak beeresztették a vendégeit elfogadni.

Tulajdonképen magát a sarokban meghúzni.

A főispán kezet akart vele szorítani, de Tóth Máté uram keze sehogy sem
volt a háta mögül előrekeríthető. Nem érdemli ő azt a magas
leereszkedést.

Annál jobban beletalálta magát Sára asszony a vendéglátásba.

Ő is visszakerült a konyhából a grófkisasszonynyal, s aztán hozzálátott
a terítéshez. A nagy diófa-asztalt bevonta gyönyörű sávolyosabroszszal s
felrakta rá párjával egymásra téve a ragyogó czin-tányérokat; négyre
terítve.

– Tudom, hogy méltóságtok odahaza ezüsttányérról esznek; de minálunk
csak czin-tányér járja.

A gróf megnyugtatá Sára asszonyt az iránt, hogy biz ott már senki sem
eszik ezüst-tányérról a világon; még király ő felsége is csak
porczellánról ebédel.

Annál inkább megrótta ő méltósága, hogy miért terít csak négyre a
háziasszony? Ők nem akarnak külön étkezni, ők azt akarják, hogy Tóth
Máté uram családja együtt üljön velük az asztalnál.

Ezt a herczegnő is úgy óhajtotta.

– Tehát csakugyan megengedik méltóságotok? No hát akkor még kettőt
ideteszek. (S a míg félrefordult, odasugott életepárjához: «aztán ne
csámcsogjon ám kend, mikor eszik!»)

Ez megint nem tetszett ő méltóságának: «miért csak kettőt? hát a család
többi tagjai?»

– Oh! Azoknak nem dukál idebenn. Az István fiam kinn vacsorál az
aratókkal, meg a béresekkel az udvaron. Különben zúgolódnék a sok
paraszt.

– Hát az a kis hetyke fiú, a ki a szénásszekéren beszélt velünk?

– Oh! a kis Jóska? Annak meg épen nem kell vacsora; kap egy darab
kenyeret, megeszi a szederfa tetején; annak nem kell egyéb. Dehogy ülnek
azok az asztalhoz. Nem kell a gyereknek a jó életet megszokni.

De a herczegnő nagyon követelte azt a bátor tekintetű kicsikét, a ki
őket ide átvezette; Dorothea grófnő pedig Erzsikéért emelt szót, a ki a
konyhán főz; nagy ellenkezés után végre annyi engedményt tett Sára
asszony, hogy: no hát, majd a Juczi elül az ő ölében! az Erzsikének is
lesz téve egy tányér az asztal szegletére; de biz az nem fog ott
megülhetni, mert annak ki s be kell járni a konyhából.

Következett azután egy olyan úri lakoma, a minek alig lehetett elvárni a
végét. Annyi étel, és minden jónál jobb, hogy egy násznépnek elég lett
volna. Mindabból Tóth Máté uram alig mert enni, hogy ne csámcsogjon.
Sára asszony pedig kifáradt a kinálkozásban; sorba erőszakolva minden
vendégét, míg bele nem unszolt a felhordott drága jóból; különösen
pártul fogta Dorothea grófnőt. «De iszen volna csak énnálam egy hónapig,
tudom, hogy nem lenne ilyen halavány, mint most!»

A főispán nem is állhatta meg, hogy magas elismerését ki ne fejezze Sára
asszony izletes konyha-művészete iránt.

– Hja, jó iskolába jártam ám én! monda Sára asszony, egészen elfogadva a
kapott dicséretet, s ölébe kérezkedő kis Juczikájának egy darabot abból
a jó diósrétesből a markába nyomva, a miből pedig a kicsike de egy
falatot sem evett, úgy ellakott a bámulással a szép vendégek fölött, s
úgy elhallgatta azután, a mit az anyja mesélt odább.

– Úgy bizony, folytatá Sára asszony; ennek az úrnak az öreg anyjánál
voltam én örökben. Derék jó asszonyság az; mindig tart magánál egy-egy
árvaleányt, ott van az nála, míg férjhez nem viszik. Munkára szoktatja
valamennyit. Az volt a mondása: inkább olyan úr légy, a ki úgy dolgozik,
mint egy cseléd; mint olyan cseléd, a ki úgy henyél, mint egy úr.

– Az igen okos mondás, jegyzé meg rá a főispán.

– Azt mondta a nagyasszony, hogy nincs csunyább, mint a czifra paraszt,
meg a kopott úr! Onnan ő tőle hozott el engem ez a rossz ember (gyöngéd
taszítás a tenyérrel Tóth Máté uram vállára). Én már második felesége
vagyok: az elsőt a szülei kedveért vette el; azzal nem volt családja,
engem aztán azt mondta ez a rossz ember, hogy a maga kedvéért vesz el.
Mert még az édes apja az én lelkem uramnak (itt a szájára ütött Sára
asszony) ennek a rossz embernek: Engedelmet kérek, hogy kiszaladt a
számom; tudom én, hogy nem illik az embernek mások előtt az urának azt
mondani, hogy «lelkem». Hát az uramnak az apja még csak árendás redemtus
paraszt volt azon a pusztán, a melyiken legelőször megtelepedtünk. Még
az se irni, se olvasni nem tudott. A fiát sem igen taníttathatta, mert
épen akkor volt az a világ, hogy a püspökök eltiltották a kálvinista
gyerekeknek az iskolába járást, az ábéczéket is elszedték tőlük; csak
úgy a tanyákon, hol, ragadt rájuk egy kis nesze az irásnak, holmi vándor
diákoktól. De azért ne tessék ám valami rosszat gondolni, hogy miként
gazdagodott meg az apósom? A hogy a rossz emberek mondják, hogy kád
aranyakat lelt a háza alatt, vagy ahogy a bolond babonások beszélik,
hogy az ördög hordta neki lidércz képében a pénzt: ezt ne tessék
elhinni.

Decséry gróf biztosítá Sára asszonyt, hogy egyik indokot sem engedi
érvényre jutni.

– Elmondom én, ahogy volt, igazán. Hát az apósom épen 1793-ban árendált
ki egy nagy pusztát a Bárodi grófoktól. Keveset kellett értte fizetni.
Az pedig egy olyan rendkivüli istenáldotta esztendő volt, hogy egy évben
kétszer arattunk. Kicsi gyerek voltam, mégis emlékszem rá, hogy
karácsony szombatján arattuk le azt a buzát, a mit augustusban ugarba
vetettünk. Ezen a tájon meg még nagyobb volt az áldás; az apósomnak
annyi szénája termett, hogy alig tudta betakarítani. A következő
esztendő aztán kivette a maga zsoldját. Akkor meg nem termett semmi.
Iszonyú szárazság lett; az emberek megették a lapulevelet s fürészporból
sütöttek kenyeret; takarmány pedig épen nem termett, úgy, hogy az ország
egyik részéből a másikba hajtották a gulyákat, nyájakat, hogy rakásra ne
hulljanak. Egy nagy mocsár az apósom bérlette pusztán akkor egészen
kiszáradt s ez lett ránézve a kincsbánya. Messze földről elhajtották
hozzá a lábas jószágokat kinyaralásra, kitelelésre, s felébe hagyták
nála, még meg is köszönték neki. Az azután való évben meg kiütött a
háború; a sok katonának ruhára, posztóra volt szüksége, a gyapju ára
iszonyuan fölment; az apósom annyit bevett belőle, hogy az egész pusztát
megvehette rajta. S azután is csak mindig volt Isten áldása. Az a
fődolog. Én bizony nem hoztam az uramhoz semmit; mert engem úgy vett el,
ahogy vagyok; – hanem azért Isten kegyelméből már a harmadik pusztát
szereztük meg, s minden gyermekünknek hagyunk annyit, a mennyiből
tisztesen megélhet. Azt tartom, nem is bánja meg, a ki az én leányomat
elveszi.

A főispán csak azt hibáztatta, hogy az a «leányom» nem akar megjelenni
az asztalnál.

– Hjaj, nem jöhet az addig, míg odakinn el nem végezte minden dolgát.
Úgy bizony. Mind ezt a jót, Isten után, az én jó nagyasszonyomnak, a
Jenőynének köszönhetem; mert úgy jártak annak a nevelt leányait messze
földről férjhez venni! Ez az úrfi csak olyan kicsi gyerek volt akkor; de
sokszor eltépte a kötényemet! de megtépászta a hajamat, mikor meg
akartam csókolni. Világért sem engedte magát semmi asszonyfélének
megcsókolni. Nem tudom, most is olyan-e?

Tóth Máté uram jónak látta közbe köhögni.

– Hja bizony, még akkor csak olyan kicsiny gyerek volt az úrfi, mikor én
a nagyasszonyomnál voltam; folytatá megzavarhatlan ékesszólással Sára
asszony; mikor aztán engem ez a csunya ember elvett, tréfálkozva mondta
a nagyasszonyom: «no Sári, aztán majd ha neked leányod lesz, azt én
elvetetem az unokámmal!» «Óh, mondok, nagyasszonyom: majd biz a maga
unokája egy szegény paraszt leányra szorul; nagy úr lesz az; gróf
kisasszonyt kap az feleségül». Én mondom azt; igaz a!

Sára asszony a maga ártatlan együgyüségében bizony nem is vette észre,
hogy jószivü tereferelésével milyen pirosra festette egy pár embernek az
arczát, a kik az asztalnál egymással szemközt ülnek.

De Tóth Máté uramnak megbotránkozott a maga természetes ösztöne.

– Sok mindenféle hiábavalóságot összekalatyolsz bizony te asszony! Ezt
meg én mondom; s az is igaz.

Félbeszakította a felvett tárgyat, a mi azt legjobban illustrálta, az
Erzsike megjelenése a szobában. A konyhai dolognak vége szakadt már s
házi leánynak ilyenkor kötelessége egy pillanatra elfoglalni a maga
helyét az asztalnál, üresen hagyott tányérja mellett.

Csinos ellentéte annak a másik képnek.

A milyen halavány amaz: ez olyan csattanó piros. Az a bibliai Mária, ez
a bibliai Éva.

Az ős eredeti szépség, kinek termete még nem ismer vállfüzőt, mindenütt
gömbölyű, ruganyos, erőteljes; arcza megaranyozva a naptól; sürű tömött
haja hosszan lebocsátott fonadékban mesterkéletlenül. Szava nincs még,
nem tud semmi nyelven; semmi kérdezősködés nem birja rá, hogy megszünjön
néma lenni; de ha egyszer megszólal, akkor csak okosat, csak szépet
mond. Még szemei sem beszélnek semmit; azokat is csak lopva veti fel,
mintha félne, hogy valakinél elveszti.

Kálmán szemei öntudatlanul mérték össze a két alakot, a kiknek
mindegyike neki volt egyszer szánva s nehéz volt az itéletmondás.

No, de ki tudja mit végzett felőlük a sors?

A főispán és a herczegnő is tetszősen szemügyelték a szemérmesen
letelepült hajadont.

– Une beautée rayonnante. Mondá a főispán a herczegnőhöz, szokott
társalgási nyelvén francziául.

S erre Tóth Máté uram azt mondá:

– Beautée paysanne…

A mikor aztán mindenki kérdő bámulattal tekinte reá, Tóth Máté uram
hideg phlegmával adta tudtul:

– Értek én lengyelül is, németül is, olaszul is.

Hanem bővebb felvilágositást nem adott magáról, honnan tanulta meg
mindezeket, midőn az apja még iskolába sem járatta.

A főispán nagyokat ásított már; Sára asszony észrevette, hogy a magas
uraságok álmosak is már. Van gondoskodva kényelmes ellátásukról. Annyi a
pelyhes dunna és vánkos a háznál, hogy akár belefulladjanak. Vetve a
szép fehér ágyak; külön szobában a grófnak, külön az asszonyságoknak.
Azoktól szépen búcsút vettek.

– Majd az urfinak megmutatom én, hogy hol hál?

Egy kis benyiló a kert felé néző ablakkal várt Kálmánra, egyetlen
ágygyal.

– Ez az én uram szobája.

– Hát nemzetes uram hol hál?

– Már mint én? szólt Tóth Máté uram, bundáját leakasztva a szegről. Kinn
a szérün, a szabad ég alatt. Az az én rendes fekvő helyem. Nem alszom én
ágyban, a míg a hó be nem kerget. Mindig a földön. Ott alszik csak jól
az ember.

– No ha nemzetes uram a földön alszik, hát akkor én is ott alszom, mondá
Kálmán s ő is vette a köpenyét.

– De biz azt meg nem engedem: erősködék Sára asszony, megfogva hatalmas
kézzel Kálmán gallérját. Nem ilyen fáin úrfinak való az ég alatt hálni;
maga ott náthát, hektikát kap. Paraszt bőrének való az, a ki már
megszokta. Soha a nagyasszonyom nekem meg nem bocsát, ha itt most
megbetegszik.

Kálmán megnyugtatá a jó házi asszonyt; megszokta ő már azt; a
kollégiumban a hideg téglapadlón aludt s gyalogjáró diák korában sokszor
megvirradt a szénaboglya mellett; jó paraszt lenne már ő belőle.

Ennek aztán tetszetősen mosolygott a gazda is, a gazdasszony is.

– No hát gyerünk a szérüre ágyat vetni.

Künn szép csillagos éj volt. A cselédházaknak minden ablaka sötét volt
már, aludt mindenki. Az istállók előtt horkoltak a földön heverő béresek
s a nyitott ajtókon kihallatszott, a mint a tehenek nagyot-nagyot
sohajtanak.

A szérüs kertben megbontott asztag előtt volt a tegnap szórt garmada.
Drága piramis tiszta buzából. A mellett feküdt egy ember alak, minden
takaró nélkül, meg egy komondor.

A közeledő léptekre a komondor morogni kezdett; arra az alvó felemelte
fejét s felkiáltott: «ki az?» A komondor aztán elkezdte csóválni a
farkát. «Kend az, apám uram?» mondá megnyugtatva a fekvő, s másik
oldalára fordult s aludt tovább.

Tóth Máté uram aztán leteríté az alvó mellé a subáját, s félszárnyával
betakarózva, oda feküdt, fejét, mint puha vánkosra, az édes búza
garmadára nyugtatva.

Kálmán követé a példát.

Óh te legédesebb ágya fáradt testünknek, istenáldotta föld! óh te
legnyugalmasabb takarónk, istenszemekkel teljes ég! Milyen jó lehet
köztetek aludni!

Milyen jó lehet ide lenn a földön!

Nem láttátok, hogyan örülnek a gyermekek, mikor azt mondják nekik: ma a
földön fogtok hálni?

A két egymás mellett fekvő elkezdett beszélgetni egymással.

– Én soká nem tudok elalunni, mikor ilyen tiszta csillagos az ég, kezdé
Tóth uram. Azt hiszem, hogy ha a föld nem fogna, oda kellene esnem
valamelyikbe.

Kálmán aztán beszélt neki a csillagrendszerről s a nehezkedés
elméletéről.

– Ez bizony szép, a ki tudja. Sohajta Tóth uram. De hát parasztnak nem
való mindent tudni.

– Miért nem?

– Mert nem emészti meg az esze. Nincs rosszabb, mint a tudálékos
paraszt. A ki félig meddig tud valamit; de egészen semmit sem. A
parasztnak csak egy dologhoz kell érteni: a földhez; azt pedig
megtanítja neki maga a föld.

A szérüs kertből szabadon lehetett végig látni az egész rónán. A
láthatárig semmi hegy, semmi helység tornya nem emelkedett ki. Olyan sík
volt a föld, mint a tenger.

E sík róna nyugati szélén egyszerre rózsaszínű világosság kezdett
derengeni, hasonló az északi fényhez; vagy valami nagy égés
viszfényéhez, mely messze a föld aláhajlásán túl, a láthatár alatt
keletkezett.

Kálmán figyelmezteté e veres fényre hálótársát.

– Nézze ön! Ott valami nagy vésztűznek kellett kigyuladni.

– Nem vésztűz az, mondá nyugodtan Tóth Máté. – A nádast gyujtották fel;
magam adtam ki a rendeletet, most ki vannak száradva a zsombikok;
esztendőre jó legelő lesz a helyén.

– Tehát még az ott önnek a birtoka? kérdé Kálmán.

– Innentül kezdve odáig és köröskörül felelt a földész.

Kálmán elmerengett ez eszme fölött.

Egy ember, a ki a földön fekszik, ennek a földnek egy akkora darabját
birja örök tulajdonul, hogy a birtoka szélét nem láthatja meg sehonnan:
még a láthatáron is túl van az; a föld boltozatának hajlása takarja el.
S a kié ez a nagy darab a földből, nem ismer puhább fekhelyt a földnél,
s nem tanult mást, mint a mit a föld tanított neki.

Kálmán elkezdett fenhangon gondolkozni.

– És ilyen roppant birtok ura a földön alszik, és gyermekei asztagot
raknak, ökröt hajtanak, cselédekkel esznek!

– Mert ez lesz a mesterségük, a mi után élnek. Nehéz mesterség a föld
után élni, úrfi. Ezer az ellenségünk, s csak a két tenyerünk a jó
barátunk. Ha a cseléd, a szakmányos látja, hogy magam és fiaim versenyt
dolgozunk a sorban: mind egész erővel hozzálát. Ha mi lefekszünk
délutáni álmot aludni, mind végig aluszsza a napot. Nálam minden cseléd
jó cseléd, mert ott vagyok mindig a sarkában. Nem ütöm, verem, nem
szidom én a cselédet; de látom minden tettét. Nem hagyom megtörténni a
rosszat. A megtörténtért büntetni: csak a kárt szaporítja; mert boszút
áll rajtam, a marhámon, a vetésemen, az épületeimen. A fiaim pedig
együtt esznek a cseléddel, hogy lássa a közember, hogy a gazda fiának is
jó, a mit ő eszik; különben fitymál és követel. De mikor azt látja, hogy
a saját fiam is mily jó izűen nyeli a fekete kenyeret, ő is elhiszi,
hogy kakastejjel, varjúvajjal sült kenyér az, s nem kíván jobbat. Így
lehet csak gyarapodni.

– S aztán, ha végig éltük az életet, miért éltünk?

– Miért éltünk? Azért, a miért én éltem. A nagyapámnak nem volt több egy
paraszt telkénél, s én már mind a négy gyermekemre egy-egy négyszög
mértföldnyi birtokot hagyok. Folytassák ők is. Bölcs példa előttünk a
régi zsidók példája; még Izsák fiának szolgálatba kellett állni, s már
József fiai betöltötték a Kanahánt s kiszorítottak belőle minden
idegent. Pedig együgyü tudomány az egész. Soha sem adni ki semmire
semmit, a mi nélkül ellehetünk. Ez a paraszt bölcsesség a
meggazdagodásra.

– De az életnek gyönyörűségei is vannak.

– A miénknek is vannak. Jól esik ételünk, italunk, álmunk, egészségünk
van. A zivatar meg nem hűt, a nap heve el nem lankaszt. A természet
gyönyörködtet. Ifjú korunkban danolunk, tréfálunk, vénségünkben
elmulatunk a pohár mellett. A kit megszeretünk, az után nem sokat
sóhajtozunk: a farsang meghozza a lakodalmat, s később az apróság
csevegése elég öröm mindenkinek.

– Hát a léleknek nincsenek követelései?

– A léleknek? Oh! a lelkiekben sem vagyunk fukarok. A papnak, ki ide
kijár vasárnaponkint, magam fizetek annyit, mint az egész falúja, s
harangot, orgonát én szereztem az egyháznak. Ott nem vagyok fösvény.

– Nem egyedül a vallást értettem a lélek alatt, hanem a tudást. – Nincs
vágya a földésznek mást is tudni, mint épen a földdel való bajlódást?

– Oh! az én gyermekeim is tudnak írni, olvasni, minden zsoltárt könyv
nélkül és ének szerint; a katekhismust és a bibliai történeteket.

– S azon túl nincs semmi könyv a háznál?

– De igen, a kalendárium.

– És semmi egyebet nem kell nekik megtudni soha?

– Nem. Minek a parasztnak a tudás? A mit a természettudományból tanul:
az hitét ingatja meg az Istenben; a mit a törvénytudományból tanul: az
hitét ingatja meg az embertársakban; a mit a történettudományból tanul:
az hitét ingatja meg a királyban; s minek a parasztnak a kételkedés? A
fenekére nem mehet a tudománynak, mert ahoz nincs ideje, ha esze van is
hozzá; s mindennek csak a szinét kapja meg s lesz a féltudós parasztból
istentagadó, pörlekedő, lázongó.

– De hisz önmaga czáfolja meg állítását, ki sokat tanult, mert négy
nyelvet is tud.

– Hja, a mire a nyomorúság tanítja meg az embert, azt megtanulja. Engem
nem instruktorok, nem professorok tanítottak, hanem a nyomorúság. Húsz
éves koromban elvittek katonának, harmincz éves koromban eresztettek
vissza. Megjártam Párist, megfeküdtem Mantuát, jártam Varsóban s
teleltem Lipcsében; fogoly is voltam; sebet is kaptam, rézmedaillont is
hoztam haza. Ott megtanítottak sok dologra. Ott tanultam a nemzetek
történetét is. Majd a fiaim is megtanulják mindezt, mikor elviszik őket
katonának.

– S nem menti ki őket a katonaság alúl?

– Nem. Próbálják meg ők is a nyomorúságot. Ott rendhez, fegyelemhez
szoknak, s annál jobban megbecsülik aztán az édes itthont.

– De hát azóta nem érdekli önt az a nemzetek története, a miben akkor
maga is részt vett?

– De igen is: hogyne érdekelne? Tudom én mindennek a folytatását.

– Tehát járat hírlapot?

– Nem biz én. Az újságba csak azt írják, a mit a felsőbbség megenged.
Minek olvasnám azt? Annál sokkal jobb tudósításokat kapok én. Jőnek
Ráczországból a disznó-hajtsárok, azok elmondanak mindent, mi történik
Törökországban, Görögországban? Aztán jőnek a morva társzekeresek
üvegedényekkel, gyolcscsal; azok hírül hozzák, mi van odafenn változás
Németországban; innen vissza gyapjút visznek. A lengyel lókereskedők
minden hónapban lejárnak hozzám; azoktól megtudom, mit fundál a muszka,
miben tudósok a lengyelek? Moldvaországból jőnek a boérok ökröket
vásárolni hozzám, hírt hallok tőlük oláhokról, tatárokról. Tótországból
itt mennek át az olajkárosok. Taliánországból megérkeznek a bálisok.
Stiriából idáig eljárnak almával a hienczek, meg a krikehájok. – Az
egész világ folyását megtudom élőszóból. Még jobban, mint a
nyomtatásból, ahol elhallgatják a javát. Nekem nincs szükségem ujságra.

– Hát a hazai költők műveit nem szereti olvasni?

– Nem érti azokat a paraszt; nagyon czifrák.

– Az urak meg azt mondják, hogy nagyon póriasak.

– Megvallom igazán, nagyon restelem, ha valami versfélét hallok okos
embertől: mindig a falusi vőfély jut eszembe, a ki «sarokra» darálja el
bolondos meghivóját. Én már azt hiszem, hogy minden poétában kell
legalább egy negyedrész bolondnak lenni. Legalább én ahányat láttam
hányódni, vetődni, mind többé-kevésbbé bolond volt. Veszekedő,
czigányfajta nép. Lám, még az a híres Kovács Mihály is a tömlöczben
veszett el; pedig de czifrán ki tudta rakni a szót! Jobb lett volna a
helyett, ha józan életet követett volna. A poéták mind részegesek. Én
még a halotti búcsúztatómban is meghagytam, hogy versben ne papoljanak
fölöttem.

– De hát a mi magunk magyar nemzetiségének terjesztését nem tartja ön
kötelességünknek?

– Oh! igen is, hogy annak tartom. De az nem megy könyvvel, meg írással.
Annak épen az a módja, a mit én követek. Óh! az urak mind ferde úton
járnak. Kevesen vagyunk az országban: nagyon sok az idegen. Agyonverni,
ha tehetnénk, se akarnók őket, s ha akarnánk, se tehetnők. Azzal, hogy
az urak a diaetán elhatározzák, hogy már ezután magyar nyelven kell írni
a matriculát az idegen fajoknál is: semmire sem fognak menni; csak azért
sem cselekszik. A mágnás urak aranyos ünneplő ruhájától sem fog magyarúl
tanulni senki; hanem az én foltos ködmenemtől: attól lehet tanulni
valamit. – Látja úrfi azt az égést ott a láthatáron két helyen is? A
között a két hely között ezernyi idegen-fajta ember lakott. Rákóczy
alatt hozták be őket a császáriak s itt megtelepítették az üres vidéken.
Víg emberek voltak! Szerettek jól énni, jól inni; hosszú lakodalmakat
tartottak, lármás farsangot. Mikor bő esztendő volt, minden nap hegyen,
völgyön vendégség volt minden háznál. Mikor pedig szűk esztendő volt,
azért nem nyelték az éhkoppot, hanem eljártak hozzám zálogra kérni
pénzt. Az én foltos ködmenemtől mindig telt az; mert én nem adtam ki sem
selyemre, sem czifra kocsikra; az ő leányaik pedig seperték az utczát a
selyem-viganóval. És az lett a vége, hogy a dőzsölő idegent apródonkint
kikoplaltuk az elfoglalt földrűl; egyenkint eladogatta telkét, s vagy
visszament az országába, vagy beállt hozzám cselédnek. Én pedig minden
garast megtakarítok. S minden garasért egy araszszal odább foglalok a
magunk földéből magunknak. Ellenállhatlanúl megyek előre. Csak egy faj
küzd erősen velem: a német. Ahol az megtelepedik, azt nem birja senki
kimozdítani. Az épen úgy tud koplalni, mint én; épen úgy tud napestig
dolgozni, mint én; épen úgy meg tudja becsülni a pénzt, mint én, s nem
hagyja oda a földét, ha egyszer belészeretett; s felliczitálja rám a
hantot. Hanem a városi németet a földmives német is épen úgy segít
kitólni a világból, mint magam. Velem együtt csak eladni megy a városba,
venni soha. Mi utánunk nem lehet annak megélni. – Aztán itt nem bolondul
meg senki, ha szerelmes: hanem családot alapít. Tisztességesen
feleségének él, s megjön rá az áldás. Ez az én foltos ködmenemnek a
tudománya, úrfi. A zöld mezőn, nem a zöld asztalon szerezzük vissza az
országot, úrfi.

– Nem, uram. A zöld asztalnál alkotmányunkat védjük, s az nekünk drágább
még a földünknél is.

– Nem tudok róla, – felelt, bundáját magára vonva a földész. – Csak azt
tudom, hogy valahányszor az urak az alkotmány miatt erősködni kezdtek,
mindig levertek bennünket. A császár csak császár. Magyar magyarnak nem
is tudna már engedelmeskedni. Adót fizetnem kell, annyi bizonyos; a
fiaimat katonának elviszik, az is bizonyos; akár kérdezi a császár az
ország rendeitől, akár kérdezetlenűl viszi el, fizetni, szolgálni nekünk
kell. Mit törjük rajta a fejünket? A követet, a viczispánt mi nem
választjuk; a nemesi juss minket be nem takar, mert mi csak parasztok
vagyunk. Adjon Isten nyugodalmas jó éjszakát!

Azzal nagyot ásított, balfelére fordúlt s rögtön elkezdett horkolni.

Kálmán pedig még sokáig elnézte a lassan mozduló gönczölt s gondolkozott
magában: milyen rettenetes igazsága van ennek a földön fekvő embernek;
milyen nagyot kell fordúlni a földnek, a míg a föld embere át fogja
látni, hogy nem az igazságot kell követnie, hanem fölemelkedni a
földről, és az igaztalanúl mostoha hazát fájdalommal szeretni.

Milyen sokat kell addig fordúlni a földnek!

Aztán ő is csak elaludt, s azt álmodta, hogy maga is szűrdolmányban jár,
ökröket hajt, földet szánt, népdalt fütyörész s szép paraszt leány
bokrétáját viseli kalapja mellett!

Mikor fölébredt, pitymallott az ég; a mező hintve volt harmattal, az
ébredő madársereg zenéjébe, prózai kolomphang vegyült. Két hálótársa már
nem feküdt mellette. Azok rég napi munkájok után láttak. A ház kéménye
már füstölt; ott már főzéshez kezdtek.

A távolban az előresietett aratóleányok danája hangzik. Pedig még a nap
föl sem kelt.

Őt pedig oly nagyon vonzotta valami a földre vissza.



A VÁLÓ ÚTON.

Kálmánnak ismét előre kellett menni, főnöke számára előfogatokat kellett
rendelni. S az elromlott híd helyreállítását sürgetni. A főúr családja
még mind aludt befüggönyözött ablakok mellett. Azok csak nagy későn
fognak útra felczihelődni. Nem is várt Kálmán a kávésreggelire; a mint
belépett a pitvarba, már Tóth Máté uram jött reá szemközt, pálinkás jó
reggelt kivánva, kezében kétitczés palaczkkal; volt abban a palaczkban
fehér üröm, dióhéj, narancshéj, a mitől zöld ragyogást és illatos
keserűséget kapott a hatalmas szilvaszesz, abból aztán Tóth Máté uram
teletöltött egy kis szűk nyakú palaczkocskát, a mit úgy hívnak, hogy
«egyes» s ráköszöntötte az úrfira. Abból azt úgy kell kogyogtatva
kiszívni, hogy tovább tartson az élvezet.

– Nagyon jó ez! domitorium! Csak úgy végig melegíti az embert.

Utána a jó fehér czipóból a gyürkés piros ropogós részit; az egészen
helyre hozza a belső constitutiót.

– Ilyen ám a paraszt früstük, mondá Sára asszony, ki a friss kenyérrel
szolgált.

– Adja Isten, hogy többször is legyen részem benne. Viszonzá rá az úrfi.

A szekér azonban előállt, mely Kálmánt tovaszállítandó volt, jó három
fakó fogva elejbe.

– Pista fiam maga lesz a kocsis, mondá Tóth Máté uram Kálmánnak, aztán
lekiáltott a fiára: «jó ülést csináltál-e az úrfinak, gyerek?»

– Dejsz én oda ülök a Pista mellé, ott jobban elbeszélgetünk az úton,
monda Kálmán, a miért aztán Sára asszony olyan szívesen megveregette a
hátát a tenyerével.

– No hát vegyünk búcsút szépen, ha már menni kell, monda Tóth Máté uram,
megszorítva Kálmán kezét. Egészséggel járjon, úrfi.

– Isten áldja meg, galambom úrfi! mondá Sára asszony is, egészséges
tenyércsapással rázva meg Kálmán kezét. Aztán egyszer majd meglátogasson
bennünket megint. Ugy-e meglátogat?

– Ne beszélj megint olyan dolgokat, asszony, a miknek se füle, se farka,
feddé őt Máté uram; nem minden esztendőben viszi el a Kőrös a hídját,
épen akkor, mikor az úrfi ezen utazik. Ki tudja, utazik-e még ezen a
tájon valaha? Hanem ha mondani akarsz neki valamit, hát adj a
mondásodnak formát. Mondd az úrfinak azt, hogy ha egyszer megkeseríti a
világ, ha megszomorítják az emberek, gondoljon rá, hogy van egy alacsony
ház, a hol minden ember szívesen látja, azért a sok jóért, a mit te
veled éreztetett az ő úri családja egykor; ezt mondd neki. Hanem ebből
semmi sem lesz; ne is legyen, úgy kivánom. Ar úrfi magasra fog vergődni;
hatalmas nagyhirü ember lesz, mi ránk sohse szorúl. De ha egyszer mégis
megtalálják keseríteni az életét a zöld asztalok és a kék szemek, akkor
jöjjön ide hozzánk; itt az Isten szép mezeje, és az Isten szép ege újra
kibékíti azzal, a mi zöld és a mi kék. Ezt mondd neki, asszony.

– No hát ezt mondom.

Kálmán önkénytelen felsóhajtott. Hogy ezek a parasztemberek olyan jól
értenek az időjóslatokhoz!

– Hát te Erzsi, mért nem jősz elő? Mondj hát te is egy szerencsés útat
az úrfinak!

Erzsi vonakodását mentette az, hogy a tejre kell ügyelnie, el ne fusson
a tűz mellett; pirulását mentette az, hogy a tűz nagy.

– Isten áldja meg, monda ő is, kezét nyújtva Kálmánnak; de szemét fel
nem emelte hozzá; hanem a kézszorítás, melylyel elbúcsúzott tőle, olyan
őszinte, oly meleg volt.

Az a «másik» még most alszik.

Aztán az apró szentek is előkerültek; az ökrös szekér kormányzója, a kis
Jóska öltözetlen, azaz, hogy még kalap nem volt a fején, mert fehér
vászon ruhájában alszik éjjel a széna boglyán, jár nappal a mezőn,
különbözés a felöltözött s levetkőzött állapot közt csak a kalap. Ő is
hatalmas parolát adott a búcsúzónak; a kis bátorszemű leány pedig még a
nyakába is kapaszkodott, s meghagyta csókolni az orczáját.

Azzal felült Kálmán a kocsisülésbe Pista mellé. Pista egyet csettentett
a nyelvével a lovaknak; azzal mind a három fakó egyszerre neki
rugaszkodott s vitte a szekeret ostorsuhintás nélkül, csak olyankor
lassítva futását, a mikor zökkenő következett.

A mező szép zöld volt, az esők után bársonynyal volt bevonva a róna, s
az ég felhőtlen kék.

Kálmán olyan sok szépet tudott beszélni a parasztlegénynyel a zöld
mezőkről.

Hanem ebben az élvezetében nagyhamar meg lett zavarva. A legelső
itatónál összetalálkozott a főispán futárjával, ki sürgős levelekkel
jött ura elé. Ez Kálmánnak is hozott egy levelet.

A levél czimiratán megismerte Kálmán Béni bácsi ákombákját. Ebben nem
volt semmi feltünő: nagyanyja leveleire mindig Bénivel szokta iratni a
czimzetet; mert ő maga latinul nem tudott: már pedig tisztességes
embernek úgy illett, hogy a levél borítékján meg legyen adva a «generoso
ac perillustri Domino, Domino, summa cum reverentia», különben azt hinné
a póstás, hogy valami paraszt ír valami zsidónak. – Hanem aztán mikor a
levelet felbontotta, nagyon megdöbbent rajta, hogy a nagyasszony írása
helyett ismét Béni bácsi valóságos és authentikus disznóival találkozik.
Ez az ő írása volt: bizonyítnak mellette a hű kézvonáson kivül a
hitelesítő helyesírási bakok s a szó közepéből kimaradt betük. És aztán
fele, sőt két harmada a megírt soroknak ismét gondosan ki volt törülve;
mint a ki írásközben megbánta azt, a mit írt, de azért mégis csak úgy
küldte el, boszantva a levél megkapóját, hogy nem tudja kitalálni, mi
lehetett számára oda írva.

Valjon mi lehetett oda írva?

A levél kezdődött így:

«Jaj kedves uramöcsém. A mama ugyan nagyon…

Itt ki volt törülve a többi. De még sem volt oly jól kitörölve, hogy egy
nevet ki ne lehetett volna belőle venni. Ez a név volt «Czilike».

Tehát Jenőyné már megtudott valamit az ő találkozásáról a maga
számüzötteivel. A családi crimen laesae Majestatis!

Ugyan sietett, a ki referálta! Ugyan jó rendőrséggel van körülvéve!

A levélben aztán csak itt-ott volt valami olvasható sor, a miből azt
lehetett kivenni, hogy mind a mellett is a szokott pénzküldemény nem
marad el; hanem az a delizsánczon megy; hanem hogy az uramöcsém ugyan
vigyázzon magára.

Ez a levél aztán egészen elvette a kedvét Kálmánnak a kék égtől is, a
zöld mezőtől is.

Lám milyen jó dolga van annak a másik legénynek ott mellette, a ki soha
sem kap levelet a postáról!

Mikor Decséryék a kastélyukba megérkeztek, a főispán tudatá Kálmánnal,
hogy Pestre vissza kell költözniök egy hét alatt.

A tánczmestertől pedig azt tudta meg, hogy a herczegnő unokájával együtt
felmegy ismét Bécsbe, s vele együtt az egész udvari cselédség. Talán
hosszabb ideig, talán egész évig fognak ott maradni.

Ez a hír még növelte Kálmán levertségét.

A kordiczai statutio élményei óta kellett észrevennie, hogy valami
langymelegség mutatkozik irányában a grófi család részéről. Nem azon a
hangon beszélnek vele, a melyen eddig.

Dorotheát sem láthatta többé, csak épen asztalnál, ott meg messze
voltak. A leczkeadásnak vége volt már.

Most aztán mikor közel állt ahoz, hogy őt ne lássa többé, érzé a nagy
ürt, mely utána fog maradni lelkében. Most tudta meg, hogy milyen nagyon
szereti őt.

Lám arra sohasem gondolt, hogy az ember nem lesz örökké Decséryéknél
jurátus, hol csak egy ajtót kell kinyitnia és mindennap láthatja azt, a
kit imád. Egyszer csak neki is el kell hagynia azt a házat, s akkor
azután még sok bezárt ajtó fog állni előtte, a melyek előtt hol
alázatosan kopogtatni kell, hol erőhatalommal elfoglalni a kilincset,
hol aranykulcsot szerezni a kinyitásukhoz, míg oda fog eljutni, hogy ő
ismét színről-színre lássa!

A főispán másnap rögtön elutazott; de kisérőül Biróczyt vitte magával;
Kálmán a kastélyban maradt. A hölgyek csak egy hét múlva indúlhattak a
bécsi útnak. Az öreg Decséry szokása szerint falusi lakában egyedűl volt
visszamaradandó.

A legelső nap, midőn Kálmán az étteremben megjelent, a herczegnő behívta
őt szobájába. Abban a szobában szokott leczkéket adni Dorothea
grófnőnek. Dorothea most nem volt az asztalnál; hanem helyette ott állt
az asztalon egy miniature arczkép, mely a gróf-kisasszony képmása volt,
halavány sárga ruhában, mesterséges hajbodrozattal, kezében legyezővel.

– Ön festeni is tud? monda a herczegnő. Láttam egy pár művét. Nézze ön;
férjemnek egy kedves meglepetést akarok szerezni. Le tudná ön ezt az
arczképet másolni számára?

Kálmánnak alig akart kijönni a felelet az ajkain.

– Megkisérthetem, herczegnő.

– Tehát vigye ön e képet magával szobájába, mert nem szabad megtudni a
dolgot; hogy meglepetés legyen.

– Igen is, herczegnő.

Kálmán, kicsinyben múlt, hogy meg nem köszönte a herczegnőnek a
megbízást, hogy el nem árulta, milyen nagy gyönyört szándékozik neki
szerezni a herczegnő.

– Elég lesz önnek egy másolat készitésére egy hét?

– Igen. Elég lesz, rebegé Kálmán, s hangjának reszketése vallá: elég
lesz «két» másolat készítésére.

Mert arra ugyan mérget vehet be akárki, hogy Kálmán egy hét alatt,
egyedűl bezárkózva szobájában ez arczképpel, nem csak az öreg úr számára
fogja azt lemásolni; hanem a saját maga gyönyörűségére is.

Kálmán valódi művész volt. Bölcsőjében nem egy, de két múzsának csókja
érinté. Hátrahagyott képeit most keresve keresik, a mik egykor… De ne
vágjunk az események elé.

Egy hétig nem látta őt senki szobáján kivül máskor, mint az ebéd idején.
Akkor szabad volt neki az élő minta bámulatában elveszteni magát. A
művész tanulmánya volt az. Asztaltól sietett vissza palétájához.

Két másolatot készített az arczképről.

Az egyik a nagyapa számára készült, híven azonos a mintaképpel. Ugyanaz
a mosolytalan madonna-arcz, ugyanazok a lesütött szempillák; a
hajfonadék divatos; az öltöny fekete és halványsárga, kezében a tollas
legyező.

A másik nem a világ számára készült. Ugyanazon arcz, de egy szende
mosoly s az ég felé emelt szemek a dicsőület ragyogását bűvölék reá,
öltönye fehér, kezében liliomszál, s halvány rózsaszín szárnyai vannak.
Angyalnak festé. Ez a maga számára készült. Ezt nem látja meg senki.

Vajjon nem volna bizonyos a herczegnő az édes csalásról? Nem bírna előre
érzett tudatával e szent tolvajlásnak? Hiszen ha meg akarta ajándékozni
az öreg urat unokája arczképével, odaadhatta neki az eredetit s Bécsben
ugyanazzal a művészszel ujra lefestetheté a grófkisasszonyt? Azt is
tudhatta, hogy egy hét nem kell egy művésznek egy arczkép festéséhez. Ez
biztatás volt!

Kálmánnak értenie kellett, hogy a ki a Volta-oszlop correspondens
lapjait föltalálta, nem volt olyan nagy természetbuvár, mint a ki azt
kitalálta, hogyan lehet két festett lappal két szivet úgy egymáshoz
lánczolni, hogy azok minden időn és távolságon keresztűl egymással
együtt érezni meg ne szűnhessenek.

Egy hétnél hamarább visszaadta az eredeti arczképet is, a másolatot is.
Mindenki magasztalta a művészetét, a ki a remekül talált másolatot az
eredetivel ősszehasonlítá; de Kálmánt jobban ittasítá minden dicséretnél
önszivének dobogó magasztalása: az a szive fölé rejtett kép még jobban
van találva.

Azután eljött az elutazás napja. Kálmán mégegyszer részesűlt abban a
boldogságban, hogy egy kocsiban utazhassék szíve bálványával. Az egész
uton meggyőződhetett róla, hogy az most is oly gyöngéd hozzá, mint
eddig; s a rövid ideig tartó langy melegség csak rövid ideig tartó
büntetés volt a gyönge hűtlenségért: azért az egy napért, a mit Kálmán
az ő istenei s azok papja s papnője társaságában töltött, elfeledkezve
azon kötelességeiről, miket a keresztyének Istenének megdicsőült és
«élő» szentei iránt a «Credo» és az «Amo» reá róttak.

Még a Bécsbe utazás reggelén egyszer alkalma volt Kálmánnak Dorothea
körűl a családtag szolgálatait végezhetni; azontul aztán távol esett
tőle.

Nem maradt a főispán házánál a «juraterián», hanem külön szállást
fogadott magának s csak napi kötelességét végezni járt fel az irodába.
Azt adta indokul, hogy ügyvédi vizsgára készül.

Nem volt igaz.

Drámáját írta, azzal volt elfoglalva.

Biróczy hamarább átesett a vizsgán, «præclarum»-mal censurázott;
mindjárt alkalmazást is nyert Korcza úr mellett, mint adjunctus.

Egy napon Biróczy meglátogatta Kálmánt. A kis gnóm arcza komoly tekintet
által tünt ki ezúttal; még vatermördert is kötött, hogy annál
szigorúbbnak lássék. Ő már ügyvéd volt; hozzá nem illett többé a
jurátusi pajkos viselet. Azt külsőleg is kellett jelezni.

– No bajtárs, hát mennyire vagy Kövyvel? ez volt első kérdezése hozzá.

«Kövy» volt annak a nevezetes kézikönyvnek a neve, melyet szerzőjéről, a
pataki híres tanárról nevezték így, s a mi az akkori törvénytudományt
magában foglalta.

– Meglehetősen készen vagyok vele. Mondá Kálmán némi feszengéssel.

– Lássuk. És azzal Biróczy elkezdé Kálmánt examinálni; mint a hogy
szokták fiatal emberek egymást keresztűl-kasul kivallatni a szigorlat
előtt, mintegy próbaképen, hogyan fognak majd megállni a vizsgáló
senatus előtt.

Biróczy sehogy sem volt megelégedve Kálmán feleleteivel.

– Valld meg pajtás, hogy bele sem néztél ebbe a könyvbe két esztendő
óta. Pedig egy hónap mulva nyakadon a censura.

– Ejh, ha egyszer átolvasom, ismét a fejemben lesz minden.

– De hát mit csinálsz te az egész idő alatt? Verseket írsz megint?
Komédiákon töröd a fejedet?

– Ah! Egy év előtt még te sem beszéltél ily lenézőleg a versekről és
komédiákról.

– Akkor még diák voltam, mostan pedig prókátor vagyok.

– Ahá! Tehát azt jelezik ezek a vatermörderek a nyakadon.

– De tegyük félre a tréfát, barátom. Minden életnek czéljai vannak, s
minden czél oda megy ki: hogy az ember magának vagyont, az által
nyugalmas életet, kényelmet, családi boldogságot szerezzen. Mert a
családi boldogság is azon alapul, hogy legyen mit ennünk. Ez a czél még
nekem is ideálom, ezzel a majompofával, s fel akarok hozzá mászni,
ezekkel a csámpás lábakkal. Hát még te, kinek százféle alakban kínálja a
világ minden boldogságát. Nagyanyádtól roppant vagyont lész öröklendő;
kilátásod van olyan házasságot köthetni, mely a mellett, hogy a világ
első szépségével tesz boldoggá, kétszeresen meggazdagít. Előtted áll a
leendő nexusnál fogva az út a legmagasabb állásig. Szeretve, ünnepelve,
irígyelve lehetsz, s nem kell semmi, csak a kezedet kinyújtanod utána.
Más ember a czelli szűz Máriához vándorolna búcsújárva, hálát adni az
égnek annyi ráontott kegyért; te pedig azon vagy, hogy mind kidobd a
hajóból a tengerbe. Egész komolyan beszélek. Korczától megtudtam
olyasmit, hogy nagyanyád tudakozódott nála, vajjon: minő törvényes
eljárások kellenek egyik vagy másik egyenes örökös kitagadásához; hogy
nem Béni bátyádról van szó, azt elképzelheted. Az okát is jól tudom,
hogy miért haragszik rád? A szinészekkel való ismeretségért; költői
hajlamaidért. Ezt meg Aszályitól tudom. Ez a ficzkó most itt rontja a
levegőt Pesten, s azzal foglalkozik, hogy a ponyvaliteratura számára
fűzfa-verseket fabrikál; s Angyal Bandit, meg Brunczvik herczeget énekli
meg alexandrinusokban. Közbe kritikákat is ír mindenről, a mi könyv, az
egyetlen helybeli lapnak. Erre az emberre vigyázz! Már egy helyről
kimart. Ha gazdag ember fogsz lenni, azt nem bánja; akkor neked fogja
dedicálni epithalamiumait, fescennináit, panegyriseit, névnapi ódáit, és
minden nap eljár a tányéraidat kinyalni, hanem ha a költészethez nyúlsz,
ott megharap; mert az az ő moslékja! Tehát innen zivatart várhatsz. Ez
aztán az eged másik felét is elborítja. Egy kis ködöt már vehettél
észre. Minek mondtad azt, hogy Bányaváryné testvérhugod? mikor nem is
igaz. Azt gondolod, a Decséry grófnőknek nagy kedvük van vándor
truppokkal sógorságba keveredni. És végtére, ha kitudódik, hogy te
poétázással foglalkozól, soha senki te reád sem a maga dolgát, sem az
ország dolgát nem bizza többé.

– És mégis azt fogom tenni, felelt Kálmán.

– Bajtárs! mondá Biróczy, értem én a kőltő mondását: «Singe, wem Gesang
gegeben». Daloljon, a kinek dal van adva. De ő rá volt a ki hallgatott.
Egy nagy nemzet. Énekelhetett néki. De kinek énekelünk mi? Nem szedtél
fel elég tapasztalást a mai napig? Ki hallgat rád? Uri rendünk nem is
ért nyelvünkön. A szép asszonyok nem veszik könyveinket szép kezeikbe. A
gazdag mæcenás, ki százezreket ád ki könyvtárára, a holt literaturát
kegyeli, az élővel nem törődik. A nemes ember csak korteskedni szeret; a
liberális hazafi bolondságnak tart minden irkafirkát, a mi nem politika,
s a politikai celebritások virtusnak tartják, hogy ők soha nem olvasnak
semmi költeményt s nem járnak semmi színházba. A papoknál indexre van
téve a költői munka, s a jó palaczkot, meg a tuczat kártyát ők le nem
teszik azért, hogy olvassanak. A parasztnak meg még egészen fogalmán
kívül esik a vágy valami szellemi eledel után: érzéke hiányzik hozzá. A
prókátornak nem kell más, mint az actái, a Tripartituma, meg a Curiale
decretumok; a mérnök csak léniáz és czirkalmaz; az orvos csak receptet
ír, a kereskedő csak kontót készít; költők dalára hallgatni itt senkinek
sincsen kedve. Monddsza: melyiket akarod te ezek közűl meghódítani?

– Valamennyit!

– Büszke mondás. De hát ha egyiket sem? S ha ráadásúl elveszted érette
világi szerencsédet, mely annyi felől arany-tálczán kinálkozik eléd?

– Hallod-e, kedves barátom! Jól tudom én azt, hogy miről van szó. Értem,
sőt tudom magyarázatát adni annak a borzalomnak, a mivel a tisztességes
emberek viseltetnek országszerte az olyan alakok iránt, a kik a szabad
művészet pályáin bolyongnak. Azért mert bolyongnak. Tudom, hogy hamut
hint fejére az az anya, a kinek azt hozzák hírül, hogy gyermeke elment
színésznek. Tudom, hogy száműzve van a világból az a család, melynek
valamelyik tagja az ősi becsületes nevet az irodalom terére hurczolta.
És igazolva van mind e keserűség. A ki látja e rongyosan, éhesen, de
annálinkább szomjasan, mikor nem részegen, kóborgó hadat, mely itt
megszökik, ott elcsapják; mely nem tisztel sem családot, sem
szülőföldet; mely pirosra festi képét, de pirulni nem tud; mely
arczfintorgatással röhögteti meg a hájfejű csőcseléket s
színfalszakgatással riasztja a műizléssel birót; mely tanulni rest,
érezni szívtelen, melynek hivatásáról fogalma sincs, mely bukfenczet is
hányna, ha ahhoz is tanulmány nem kellene; mely koldul és olcsó
szerelmet árul: az bizony méltán siratja meg minden ivadékát, mely ezen
régióval érintkezésbe jön. Az is méltán követeli vissza becsületes nevét
családja sarjától, aki elnézi, hogyan marczangolja egymást össze két
veszett iró, mikor összevész a dicsőség rongyain? Hogy veszik le egymás
fejéről a keresztvizet. Hogy verik bele egymásnak az arczát a sárba, s
akkor aztán hogyan indulnak el azon sáros pofával mind a ketten
ugyanazon közönséghez, mely veszekedésük csömörével van tele: nyavalygó
érzelgéseik unalmas termékei számára olvasókat, vevőket összekoledálni.
Hogy az ilyen fiúnak kiteszik a székét az ősi házból, azt természetesnek
találom. De mit? ha jön egyszer valaki, nem egy, de sokan, a kik azt
mondják: «ide! én nem szolga, de király vagyok itten; arczomat nem éri
el a sár, de eléri a napfény! A mit én hirdetek, az nem az én szégyenem,
hanem a ti dicsőségetek! Én nem koldulok a közönségtől, én kincseket
szórok közé!» S ha akkor az egész ország egy diadalszóra zendűl, ha
akkor az Isten ihlette homlokon kizöldűl a megérdemlett babér, nem
hiszed-e, hogy a büszke családok, legyenek azok grófok, vagy parasztok
(mert nálunk a paraszt is büszke), örömmel fogják keblükre zárni azokat,
kik magasabban állanak, mint ők! S az én leszek, és a kik velem jőnek. S
ha nem teszik? Maradnak odalenn. Mi fölfelé megyünk.

Biróczy elbámult. Ezen a hangon ő soha sem hallotta még Kálmánt szólni.
Az ifjú költőnek ki volt pirulva az arcza, hevesen járt fel s alá
szobájában, s kezei reszkettek a felindulástól.

– Elárultam magamat előtted, mondá hevűlt hangon, barátja kezét
megragadva. Kicsaltad belőlem titkomat, a mit eddig senki sem tudott,
csak én és a hallgatag papir. Szerény, szolgálni kész embernek ismer
mindenki. Nem igaz! Kevély vagyok, mint egy ördög! Nem ismerek erősebb
embert magamnál! Se férfit, se asszonyt! De tudd meg már most, hogy
őrültségemnek systemája van. Egész tervezet van agyamban, hogyan fogok
berontani a világba, mint mennydörgő Jupiter? A testvérhazában most
épült fel az első országos színház. Azok mindig előbbre vannak egy
lépéssel nálunknál. Az ünnepélyes megnyitást magyar drámával akarják
kezdeni. Maguk a főurak és úrhölgyek lépnek föl legelőször s jelenlétük
szenteli fel a színpadot, hogy az előitélet is elismerje róla azontúl,
hogy az oltár, és nem pelengér. Bányaváriék társulata fog utánuk
működni. A legjobb drámára, mely hivatva lesz az ünnepélyt felavatni,
száz arany jutalom van kitűzve. Én írtam egyet, most végeztem el. Vedd
át és olvasd végig. Másnak meg ne mutasd. És akkor aztán, ha elolvastad,
jőjj vissza hozzám és mondd meg igazán: őrültségnek találod-e, hogy a
midőn e mű szerzőjének nevét kérdezendik, büszkén álljak elő s azt
mondjam: «én vagyok az!» s mikor azt bevallom, ne féljek sem attól, hogy
nagyanyám kitagad, sem attól, hogy kedvesem megvet; sem attól, hogy a
világ minden ajtót bezár előttem; hanem ezzel a névvel a homlokomon
követelhessek magamnak helyet mindenütt, hol tisztelet és szerelem
osztja a rangot.

– Magamat is szinte fölmelegítettél, mondá Biróczy; pedig én hideg béka
vagyok. Jól van. Mint mondád, őrültségednek systemája van. Azt látom. El
fogom olvasni művedet; hanem bennem igen szigorú birálóra számíts. Annál
inkább, mert én azt látom, hogy nagyon beteg vagy. S szeretnélek
kigyógyítani. Megvan még egy példányban a műved?

– Már le van tisztázva.

– Azért kérdtem, mert ha nagyon szépnek fogom találni, kisértetbe
jöhetnék, hogy a tűzbe dobjam.

Másnap visszajött Biróczy s átadta az elolvasott művet. Nagyot
hallgatott utána.

– Elolvastad? kérdé Kálmán, kíváncsian vizsgálva Biróczy arczán a
hatást.

– Végig. – Nem árult el annak az arcza semmit.

– S mit szólsz hozzá?

– Gyémánt!

Felelt rá Biróczy, mozdulatlan arczczal s kis idő múlva utána tevé:

– S az is fog maradni időtlen-időkig örökké.

Kálmán szívdobogva hallgatott.

Biróczy nagy vártatva folytatá:

– Azon mű ez, melyhez, ha ötven évig száz lángeszű költő minden remekét
egymás fölé rakja is, megfelelő nagyot nem fog teremteni. Egy fejjel
mindig ki fog látszani valamennyi közűl.

(A lefolyt ötven év igazolta szavát.)

Kálmán szemei égtek; olyan embertől hallotta e magasztalást, a ki
senkinek sem hizelgett soha; a ki még imádkozni sem szokott, hogy még a
jó Istennek se hizelkedjék.

– Hanem…

Most következett a végzetes «hanem».

Kálmán visszafojtott lélekzettel figyelt.

– … Azt a czélt, a melyet te magad elé tűztél, ezzel a művel te el nem
éred. Hisz ezt ma nem érti meg senki. Ehhez egy új nemzedéknek kell
születnie, mely hozzá felnőjön. A mai kor népének a te eszméidet
utólérni röpte nincsen. Kukaczok és alvó pupák országa ez. Camoens fogsz
te lenni, ki halála óráján műveit tűzbe hajítja, hogy nem értő hazáját
megfoszsza tőle. Ennek a te művednek fiókod fenekén kell temetve
maradni, hogy addig, a míg élsz, ne is tudjon felőle senki, csak halálod
után találjon rá az utókor s akkor szörnyedjen el mindenki, mekkora
kincset hantolt el sírodban. Addig ne mutasd senkinek, mert a hájfejűnek
úgy fog esni költeményed hangja, mint a kutyának a hegedűszó; ijedtében
vonít! Senki sem fogja megérteni. A mívelt úri rend háta borsózni fog, s
azt mondja: rettenetes eszmék ezek! A tudós világ nyelved ős eredeti
zamatját nem izleli, s a profanum vulgus ott fog hahotával kaczagni
gondolataidon, ahol alvó rémeket véltél fölébreszteni szivében. Hát a
reproductió hogyan lesz? Hiszen ehhez a műhöz egy csupa világművészekből
csoportosúlt színtársulat kellene. Minden alakja egy remek. Mikor lesz,
hol lesz valaha, talán ötven év alatt egyszer, a mikor egy csupa
óriásokból álló színésznemzedék vállaira ráillenek a te rettentő
dimenziójú alakjaid. A pygmaeok karikaturaként fognak járni e
jelmezekben, mikben lábuk elbotlik. És végül még hátra van egy rém. Az,
a ki a gondolatokban olvas. A minden élőknek és holtaknak ura. Nem az
«Úr»; hanem a Kutya-Censor. Az a te eszméidnek felét legyilkolja. Tedd
el te e halhatatlan művedet, barátom, fiókod fenekére…

– Nem fogok vele elrejtőzni, mondá Kálmán lázas izgatottsággal.
Pályázatra bocsátom művemet. Nem koczkáztatok vele semmit. Vagy győzök,
vagy vesztek. Ha győztem, diadalkapun át vonulok be a világba s akkor
minden jeget megtörtem. Ha pedig vesztek, elégetik jeligés levelkémben
foglalt nevemet, művem fiókom fenekére vándorol s nem jön napvilágra
többé. Harmadik eset nincs.

– De van még egy harmadik is, meg még egy negyedik is, mondá Biróczy.

– Halljam.

– Oh az iránt semmi kétségem sincsen, hogy műértő birák, irodalommal
foglalkozó emberek, kik művedet négy fal között olvasni fogják,
leborúlnak előtte, s kürtölve kürtölendik a világnak, hogy egy
halhatatlannak született mű támadt az országban. Ez másként nem is
lehet. Én ismerem mind a mostani irodalmi tehetségeket; senki sincs
köztük, a ki a pálmát elragadja előled, de nem lesz soha; ezután sem
lesz! Az irodalmi koszorút elnyered. Hanem annál magasabbról bukol.
Műved, melyet mint irodalmi remeket hirdetnek majd előre, a színpadon
paródiává alakul a selejtes előadás miatt.

– Oh akkor Bányaváryékat rosszul itéled meg. Ők lesznek az ünnepélyes
megnyitáson.

– Ismerem őket, láttam Csongrádon. Czilikéd ellen nincs kifogásom. Ő
egyedűl azon alak, ki egy szenvedő erény szerepébe beletalálandja magát,
mert jelleméhez talál az. Már Bányaváryról nem állok jót. Neki szokása
túlságosan tüzelni: a vidéki közönség így szereti azt. Sokat hadonáz és
minden indulatot apróra kifest. Ezzel pedig a te hősödet egészen
eltorzítja. Azt a jellemet, melynek csak nagyszabású indulatai vannak;
mely halálos sérelmét az utolsó kitörés bekövetkeztéig ki nem mutatni
büszke; mely önmagával küzd s uralkodik szenvedélyein, míg azok fölűl
nem kerülnek. Bányaváry ezt nem tudja felfogni. Neki elejétől végig
kiabálni kell. Igy szoktatták. Hát a többi szereplők mit fognak csinálni
magas alakjaidból? A hevesfejű főnemes személyesítője, ki honszerelemből
lázadó, lesz ott egy akasztófától elszabadúlt zsíros szájú betyár; az
agg férfi, kinek kesergésében annyi megható van, lesz egy sápítozó vén
banya; a parasztból, ki együgyű panaszával a kor arczulatát rajzolná, a
színpadon egy szószátyár gányó lesz, a kinek huszonöt bot kell a panasza
végén, s a nagylelkű fejedelmi alak olyan kálvinista prédikátor lesz, a
milyen csak valaha Bergengócziában irásból olvasta a halotti
búcsúztatót. A cselszövődet kifütyülik a komiszkodásáért, s fejedelmi
asszonyod egy derék tekintetes asszony lesz a javából. Én előre látom az
előadást, melynek végén minden ember azt fogja kérdezni: hát ez volt az
a csodamű, a minek olyan nagy hír járt előtte? A második előadással
aztán várnak a jövő évtizedig.

Kálmán mosolygott.

– No ezt tartod te hát a harmadik lehetőségnek; hát a negyedik micsoda.

– A negyedik az, hogy minden úgy fog történni, a hogy te álmodod. Diadal
járt előtted, diadal utánad. Műved győz, színészeid remekelnek. A
publikum bálványozni fog; meghódítod egészen. Meglehet, hogy ugyanazon
színészek, kik Csongrádon csak a népies alakokig tudnak emelkedni, a
másik haza fővárosában, hol egy csupa mívelt közönség nézi őket,
felemelkednek egy ranggal, s lesznek művészek, vagy épen ha Budára, vagy
Pestre sikerül feljönniök, a nemes vetélykedv az idegennel szemközt új
ihletet ád kebleiknek s te velük együtt győzesz. Akkor veszted el
legjobban azokat, a kik rád nézve legbecsesebbek. A bukott poéta még
visszatérhet bűnbánó mezében sértett nagyanyjához, még azt
visszafogadhatja a Decséry kastély; de az olympi győztes el van rájuk
nézve veszve.

– Hát akkor legyen elveszve, mondá Kálmán kemény határozottsággal. Ha
így, a hogy vagyok, eltaszít valaki magától, akkor legyek rá nézve ott,
a hova taszított. Koldulni nem fogok, se kenyeret, se szerelmet. Akkor
tollam lesz anyám és kedvesem. Nem én leszek az első, a ki így élt. De
én így fogok élni.

A két jó barát megszorítá egymás kezét, sokáig némán.

Mikor elváltak, akkor azt mondá Biróczy Kálmánnak:

– Azonban, miután műved benyújtása s a birálók itéletkimondása között jó
tíz hét esik közbe, ezt az időt mégis csak felhasználhatnád arra, hogy a
Pegasusról leszállj s a Tripartitumot és a Kövyt végig lapozgasd, mert a
diplomára szükséged lesz.

– Azt fogom tenni, igérte Kálmán.

S igéretét meg is tartotta; tíz hét alatt nem látott egyéb után, mint a
mi hivatalos feladata volt, készűlt a censurához.

Beiratta magát a vizsgálandók közé s határnapot is kapott már rá.

Végzetes határnap!

Ugyanazon napra esett ügyvédi vizsgája, a mely napon a drámabiráló
választmány volt kimondandó itéletét a pályaművek felett.

Az erősebb indulat elfoglalta agyát a gyöngébb elől. Inkább azon járt az
esze, hogy mi hírt hoz a posta, mint azon, hogy mi véleménye van
Verbőczynek azokról a concret kérdésekről, miket a nagyméltóságos
személynök úr hozzá intéz? Csak megfelelt rájuk.

Másnap az írásbeli vizsgát kellett letennie, azt is folyvást drámája
során aggódva végezte; ki is felejtett irásából itt-amott valamit.

Harmadnap aztán megkapta a diplomáját.

Csak «laudabile» volt.

Háromféle calculust szoktak az ügyvédi diplomában osztogatni:
præclarumot (kitünő), laudabilét (dícséretes), és sufficienst
(elégséges).

Az ugyan tökéletesen mindegy a diplomára nézve akármelyik áll benne e
három szó közűl; de már Kálmánt mégis nagyon bántotta az, hogy csak a
középső jutott neki, a ki osztályában mindig legelső volt, a ki maga
előtt soha sem látott ülni jobbat. Hogy eshetett ez meg rajta? Épen az
utolsó lépésnél.

A diplomanyerés ünnepére Korcza úrhoz volt híva ebédre. Hajdani
principálisa már türelmetlenűl várta az érkezőt: Biróczy is ott volt.

– Csak laudabile. Ezzel a szóval köszöntött be Kálmán, s nagyon
lehangolt képet mutatott.

– Az rossz! Kiálta Korcza úr nevetve. Sufficienst kellett volna kapni!
Minden nagy ember sufficienst kapott a censurán. Én is. Azért még is
csak lett belőlem valami. Reviczky Ádám is sufficienst kapott s lett
belőle kanczellár.

(Ezt állították Kálmán elé jó akarói mindannyiszor, mint utánzandó
mintaképet.)

Kálmán gondolá magában: «vígasztaljatok csak! Hadd muljék el még két
nap, akkor majd megtudjátok, hogy ki vagyok?»

Nagyanyjának sietett megírni, hogy a vizsgát letette s milyen
eredménynyel. Levele együtt érkezett Korcza uréval, ki a nagyasszonyt
megelőzte a dolog körűlményes magyarázatával. Kálmán pompásan felelt, de
az ülnökök között volt egy ellensége a nagyasszonynak, ki ellenében nagy
pört vesztett valaha; annak a boszúja, hogy Kálmán nem præclarumot
hozott haza. A nagyasszony ezt majd elhiszi s az ülnököt fogja szidni
nem mást.

Kálmán pedig türelmetlenül várt a maga napjára. Ólomlábakon jártak a
napok.

Még akkor nem volt gőzmozdony; a postának kellett négy nap, hogy egyik
ország fővárosából a másikba eljusson.

Végre az ötödik napon megkapta a várva-várt levelet Bányavárytól, kire
rábizta, hogy e pályázat eredményéről tudósítsa.

Lázasan dobogott a szíve, reszketett a két keze, mikor a levelet
felbontotta; tüzet látott maga előtt a két szeme, mikor olvasni kezdte;
s aztán elakadt a szíve dobbanása, leesett a két keze ölébe, víz
borította el a szemeit, mikor azt végig olvasta.

A pályadíjt nem ő nyerte el.

Valamennyi pályázó közül egy idegen nyelvből fordított műnek adták ki a
koszorút. Megkapta a babért egy fordító.

Hát az ő remekműve? A késő kor világító koloszszusa? Az irodalom
büszkesége? Hát azzal mi történt?

Egy szó sem volt róla. Még csak egy buzdító említés aprópénze sem járt
neki érte. – Azt figyelembe sem vették!



A NAGYANYA FENYÍTŐ KEZE.

A balhírt hozó levél után Kálmán az utczára sem mert kimenni szobájából.
Azt hitte, bukását minden ember olvashatja a szája görbületéről; hanem a
kapott levelet másnap elküldte Biróczynak.

Az rohant hozzá azonnal, már a mennyire sánta lábaival szokása volt
rohanni.

– Óh Minos, Aeacus és Rhadamanthus! A pokol drámabirálói! Óh szent Midas
király! Te mintaképe a műkritikusnak! Legyetek áldva és dicsőitve
örökké! Barátom, birálóidban ismerd fel legnagyobb jóltevőidet. Mi lett
volna belőled, ha Bányaváry e levél helyett azt küldi, hogy drámád
pályadíjt nyert, s két hét mulva ő és Czilike játszani fogják benne a
czímszerepet?! – Nagyanyád tegnap óta itt van!

Ah! Kálmán mégis csak elsápadt erre a hírre.

– És velem nem tudatta itt létét.

– Nem ám! én is Korczától tudtam meg, ki ezt a hírt velem nagy
titoktartás feltétele alatt közölte. Különösen neked nem szabad azt
megmondanom. Nem is mondom senkinek, csak neked. Az öreg asszony itt
járása nekem szeget üt a fejembe. Egész nap Korczával fiakkereznek, nem
tudom én hova s merre? mikor meg ott van a nagyasszony Korczánál,
folyvást okiratokat készítenek; a mikbe Korcza egy teremtett lelket sem
enged bele pillantani. Én itt veszedelmet érzek. Nagy szerencse, hogy a
drámád megbukott, s most még csak a kordiczai találkozás terhel; ez még
csak «actus minoris potentiae» – a dráma már crimen laesae majestatis
lett volna. Ergo éljen a bölcs Araeopag, mely a bűnt levette rólad. Most
sietek vissza, s ha szerét teszem, kicsalom Korczából, mi hordja itt az
öreg asszonyt?

Kálmán vállat vont. Nem törődőtt már semmivel.

Azonban nem kellett Biróczy jólelkű fáradozásaira várakoznia. A talány
megoldása helyébe jött önkényt.

Alig hagyta el szobáját barátja, midőn nyilik az ajtó s belép rajta a
nagyanya.

Abban az ő szokott házi öltözetében, a melyet otthon a kis városban
szokott viselni; de nem azzal a családszerető arczczal, a mit otthon
megszoktak nála.

Egész megjelenése, tekintete, magatartása valami elutasító,
hozzájárulhatlan gőgöt tanusított. Előkelő dölyf volt az, rideg, nyers
komorság mellett.

Kálmán sietett neki kezet csókolni. Azt engedte; de arczát meg nem
csókolá, meg nem ölelte, mint máskor.

Szótlanul, kinálást nem várva, leült az egyetlen pamlagra s körülnézett
a szobában.

Nagy sokára azután megszólalt.

– Hol van a diplomád?

Kálmán előkereste azt szekrényéből s átnyújta neki.

A nagyasszony belepillantott: elolvasta az aláirt neveket s aztán
visszaadta.

Azután sokáig elhallgatott. Míg egyszer rákezdé rideg száraz hangon:
«milyen ócskák ezek a butorok itten!»

Majd meg elindult a szobában s körülvizsgált mindent, kinyitogatta a
szekrényeket: «milyen durvák fehérnémüid; még ugyanazok, a miket
hazulról elhoztál»; szemlére vette fekhelyét: «hát csak egy pokróczczal
takarózol?» kikutatta dohányos döbözét: annak a tartalmát is ócsárlotta.

– No, jöjj velem, kisérj el.

Kálmán sietett öltönyt váltani.

– Ki varr rád? Esetlenül áll rajtad a ruha.

A ház előtt állt a bérkocsi, mely vitte őket, a hova már mondva volt, a
város egyik népesebb utczájába s ott egy emeletes ház előtt megállt
velük.

Az öreg asszony felment Kálmánnal az emeletbe. A lépcsőre nyiló ajtónál
megállt, kivette a kulcsot táskájából s felnyitotta az ajtót.

– Jöjj be.

Kálmán egy díszesen butorozott szobát látott maga előtt, szőnyegezett
falakkal, a falakon olajfestményekkel. Ez elfogadó terem tekintetével
birt. Innen egy másik szobát nyitott fel a nagyasszony. Az férfi
dolgozószobának volt berendezve: minden legapróbb részletéig az úri
kényelemnek. Az iróasztalon kivül volt benne kártyázóasztal is, és
pipaállvány nagybecsű tajtékpipákkal; könyvtár, melynek nyitott ajtai
díszkötésü műveket engedtek láttatni. Innen megint egy harmadik szobába
léptek át, ez volt a hálószoba, egyszerű, de kényelmes berendezéssel.
Ebből nyílt még aztán egy udvari szoba, kijárattal a folyosóra. Egészen
nőtlen legénynek való szállás, kettős kijárattal.

– Ez lesz a szállásod a jövőre; mondá a nagyasszony s megmagyarázá neki,
melyik szoba mire való lesz?

Aztán felnyitogatta a szekrényeket, «itt állnak fehérnemüid, itt az
ezüst ékszereid, itt porczellánjaid. Tarts jóravaló komornyikot, a ki
mindenedet számban tartja, s ha valakit itthon akarsz megvendégelni,
értsen hozzá. Külső öltönyeid Szekulánál varrasd: az most a leghíresebb
szabó. A virágokat, a mik erkélyeden elvirítottak, mindig vissza kell
küldeni a kertészhez s új nemüeket hozatni helyettük».

E szóval egy függönyt félre vonva egy kettős ajtóról, a kisded erkélyre
mutatott a nagyasszony. Akkor divatozó virágokkal volt az megrakva.

– Most jöjj le velem az istállóba.

Ugyanazon háznál lovak számára való helyiségek is voltak.

Kálmán gépileg engedte magát vezettetni nagyanyja által. Az udvarban
voltak az istállók, az egyik előtt állt egy lócsiszár, meg egy lovász. A
nagyasszony inte nekik; azok kihoztak az istállóból két lovat; az egyik
szép almás szürke volt, derék félvér, a másik becsületes sárga.

A lócsiszár elmondta, hogy az elsőnek az ára ezerkétszáz forint, a
másiké kétszáz ötven; melyiket parancsolják nagyságaik megtartani?

– Hát természetesen mind a kettőt, monda a nagyasszony. A ki lovat tart,
lovászt is tart hozzá, s a lovásznak is kell egy ló, mikor az urát
kiséri valahová. Ügyvédem Korcza úr ki fogja önt fizetni.

A lócsiszár mély bókkal hajolt meg ő nagyságaik előtt s biztosítá a
nagyságos urat, hogy igen jó vásárt tett; a «Villám»-nak az árát
mindenki előtt ezernyolczszáz forintra fogja mondani.

Kálmánnak úgy szorult a szíve mindezekre. Valami baljóslatot érzett e
fényüzésben, melybe nagyanyja bevezeti, a nélkül, hogy kérdené tőle,
akarja-e azt?

– Vedd át kulcsaidat, monda Jenőyné, s aztán a mit szükségesnek látsz
régi szállásodról áthozatni, intézkedjél róla. Ócska butoraidat
ajándékozd az inasodnak.

Folyvást oly száraz hangon beszélt hozzá, mintha nem is volnának
ismerősök.

Kálmán elvégre bátorságot vett magának megkérdeni nagyanyjától, hogy hol
van szállva?

– Én? Már sehol. Kocsim felpodgyászolva Korcza úr háza előtt áll, a hova
visszatérek s azonnal indulok haza. Nem szükség, hogy odáig elkisérj. A
bérkocsis tudja már, hová vigyen. Te rendezd el szállásodat. Itt
irószekrényed kulcsa. Annak a belső fiókjában találod félévre való
jövedelmedet. Az iváni birtokunk jövedelmét átengedtem számodra. Úgy
hiszem kijösz vele. Évenkint nyolczezer forint. Felét szekrényedben
találod, másik felét György-napkor fizeti kezedhez a bérlő. Ha nem
jönnél ki vele, szólj Korcza úrnak, s ő intézkedni fog a többiről.

Kálmánnak a bámulat uralgott minden egyéb érzelmein. Háláját kellett
volna kifejeznie ennyi pazarlásig menő kegy miatt, de alig birta
visszariasztó érzelmeit annyira leküzdeni, hogy nagyanyja keze után
nyúljon s azt ajkához emelje.

A nagyanya észrevette a bámulatban rejlő kérdést, s midőn Kálmán hideg
ajkai érinték hideg kezét, kemény szoritással rántá azt vissza s e szót
mondá:

«Tanulj úrnak lenni!»

S midőn Kálmán elkisérte őt bérkocsijáig, a honnan tiltó mozdulattal
inté őt vissza nagyanyja, még egyszer oda fordult hozzá s ismétlé
elébbeni szavát:

«Légy úr!»

S azzal becsapta a kocsiajtót, elrobogott.

Kálmán felment új szállására.

S mikor végig ment pompás szobáin, mikor körülnézte selyem- és
maroquin-butorait, leveté magát ruganyos kerevetére és – sírt
keservesen.

Tehát semmi sem, csupán csak «úr!»

Hogy ne sirna az, a kinek azt mondják, hogy légy «semmivé!»

A nagyanya boszúállása teljes volt. Az idő jól volt választva hozzá, egy
nagy bukás, egy nagy csalódás napja. Az egész csillagképlet arra volt
összeszövetkezve, hogy Kálmánnak ezt a jóslatot hozza: «ne légy te
semmi; te légy csak úr!»



LÓHÁTON.

Mi a különbség az ember és az úr között?

Az egyik lovon ül.

A kengyelvas a legelső lépés a magasba.

Együgyü vagy? Lóra ülsz: okos ember lett belőled.

Ferde a képed, ripacsos? Lóra ülsz: s szép ember lettél.

Nem kapsz pénzt kölcsön? Lóra ülsz: s helyedbe hozzák.

Nem kap rajtad az imádott hölgy? Lóra ülsz: s beléd bolondul.

Gyáva vagy, félénk vagy? Lóra ülsz: s vitéz fogsz lenni.

A szegény lutheránus papot tiszteletesnek czimezik, ha gyalog jár, s
mikor lóra ül: ministerek és delegatiók elismerik róla, hogy «prépost».

A ló az embernek megnemesítő része.

Már a rómaiaknál «eques» volt a nemes ember czime, s a székelyeknél az
előkelőket «lófő» czimmel tisztelték meg. Még a szentek között is van
két lóháton megjelenő: szent Márton és szent László; – eleget is
zúgolódik a svábhegyi keresztyén polgártárs, mikor a szent László
templomában az oltárképet meglátja, hogy hát már ő azt a lovat is
hozzáimádja-e a szenthez? A régi istenek közül azonban csak az egy
Apolló tartott lovakat: egy négyesfogatot a Phaetonja számára, s egy
hátas-lovat, a Pegazust, mikor poétázott.

A Pegazusnál azonban sokkal többre becsüli a világ az olyan jó
közönséges félvért.

Ezt a tapasztalást Kálmán barátunk tevé.

Úgy találta, hogy mindaz, a mit az iskolában tanult, a mit a fejébe
fölszedett, nem viszi őtet olyan gyorsan előre, mint egy jó hátas
paripa.

Az ifjuság úgy tekintette, mint előhaladó vezérét. Az előkelő salonokban
szivesen látott vendég lett. Tekintélyes uraságok megtisztelék
barátságukkal. Hajdani iskolatársak alázatosan kezdtek hozzá folyamodni
becses pártfogásáért, s elegans úrfiak megtisztelék azzal, hogy pénzt
kértek tőle kölcsön.

De különösen észrevehette lovaggá lételét a Decséry-háznál. Télre ismét
visszaköltözött a herczegnő Pestre, s azon időben Kálmán mindennapos
volt a háznál.

Megtanult szellemdús s mulattató lenni. A mély értelmű költői beszédek
helyett hozzászokott, hogy okosan társalogjon a napi események fölött, s
a nemesebb emberszólás művészetében gyakorolja magát.

Decséryék által a nádori udvarnál is be lőn mutatva. A nádornak akkor
harmadik neje volt; s a fejedelemnő épen fiatal anya, kinek kedveért a
budai udvar minden tőlünk telhető fénynyel lett elárasztva.

Ő fenségiek különösen kitüntették a deli ifjút, kinek egy udvari bál
alkalmával hirhedett magántánczát is megengedtetett bemutatni.

E tánczáért valamennyi fiatal hölgy belészeretett, s Dorothea grófnő, ki
ezuttal először volt bemutatva a nádori udvarnál, a főherczegnő által
üdvkivánatokkal lett fogadva, kegyes czélzatokkal, miktől a madonnaarcz
szépen elpirult.

(Dorothea grófnő nem engedte az arczát udvari-bálok alkalmával soha
kifesteni.)

Ő fensége a nádor maga is kegyeskedett több izben leereszkedő
szóváltásba bocsátkozni Kálmánnal. Mondta neki, hogy az atyját is
ismeré: jó katona volt. Fejedelméért ontotta vérét.

Kálmán nyilvánitá ő fenségének, hogy az ő ereiben is atyja vére buzdul.

– «Csak aztán semmi krónika-irás!»

A csittvári krónika történetét nem birták még elfelejteni.

Amennyi parfume, tömjén, pézsma az úri termekben, azokon még mind
keresztülérzik a Rákóczy korabeli dohos hagyományok szaga! A kábító
cosmeticumok még nem járták át eléggé a nagyot botlott ifjut.

De hiszen botlását eléggé igyekezett helyrehozni.

Ő fensége nem kételkedett előtte több alkalommal kifejezni azon
legmagasabb nézetét, miszerint Decséry főispán ismét egyikét tartotta
azon remek beszédeknek, melyek a tapintatos és loyalis hazafiúi politika
irányzatát legjobban kifejezik.

Ez aztán közvetett dicséret volt Kálmánnak, miután köztudomású, hogy a
főispán beszédeit ő készíti.

Kitavaszodván az idő, meg lett engedve Kálmánnak, hogy a Decséry
úrhölgyeket kisérve, ő is ellátogasson az alcsuthi nyári palotába, hol a
fejedelmi család a meleg hónapokat tölté.

A nádor családja itt egészen fesztelenül élt; körülvéve a néptől, s nem
zárkózva el tőle. A főherczegnő akárhányszor ellátogatott a szegények
gunyhóiba mint betegek ápolója, újszülöttek keresztanyja, s
mostoha-gyermekei és saját szülötte együtt játszottak a
parasztgyermekekkel. Maig is él még az a földész, most már hetven éves
öreg, ki akkor, mint kicsi gyerek, felkiabált a nádori palota erkélyére:
«Palatinus Pista, gyere le már játszani!» S a kinek a bodzafa-puskájából
olyan hatalmasan lövöldözött s a kinek a fekete kenyeréből olyan jó
izüet evett a játék után a Palatinus Pista.

Itt a rózsa-lugosoktól illatos pázsiton sokszor látták a kegyes
főherczegnőt, akkor mosolygó ifju hölgyet, ki mindig fehér ruhát viselt,
kis fiát ölében tartva, mostohagyermekeitől körülvéve, hallgatni a deli
ifjú tréfáit; ki mulatságos népmeséket regélt a kis főherczegnek, miket
ő is nagyanyjától hallott; valóságos eredeti magyar népmeséket Csalóka
Péter kalandjairól, a tréfás czigányokról, a hamis diákokról; itt
dalolta neki a néprománczokat a székely juhászról, a hófehérkéről, s
megmutatta neki a fekete palatáblán egy fehér irallal, hogyan lesz egy
vadászból, meg három tolvajból utoljára gólya? A miken a kis főherczeg
olyan jól el tudott mulatni. A főherczegnő pedig annak örült, hogy
gyermekét kaczagni hallja. A nádor aztán gyönyörködött valamennyinek az
örömében.

S mindennek az lett a vége, hogy Kálmánnak sokkal többet használtak a
székely juhász danái, s Csalóka Péter meséi, miket nagyanyjától hallott
négy éves korában, mint mindaz, a mit azóta tanult.

Egy napon azzal a kellemes hírrel lepte meg Decséry herczegnő Kálmánt,
hogy e napokban meg fogja kapni kineveztetését titkárrá a
Locumtenentialehoz.

Nagy lépés egyszerre.

Ez alkalommal előhozta a herczegnő azt is, hogy a kis főherczegnek e
napokban lesz legmagasabb születésnapja, mely alkalommal igen szerencsés
ötlet volna Kálmántól, ha, mint egykor versirással foglalkozott ember,
egy csinos kis névnapi üdvözlő költeményt szerezne s azt a magas
szüléknek megküldené.

Kálmán ajkába harapott. Nem elég az embernek azt tudni, hogy
szerencséjét egy ölbeli gyermeknek köszönheti, hanem még erről
nyugtatványt is adjon; sőt még a nyugtatványt versekbe is szedje.

– Bocsásson meg, herczegnő! szólt fejét fölemelve. Nagyanyámnak meg
kelle fogadnom, hogy soha sem irok semmiféle költeményt.

– Úgy? monda a herczegnő, különös hangnyomattal. Úgy ne tegye ön. A mit
önnek a nagyanyja parancsolt, azt tartsa is meg. Én csak kértem.

Engedte utána értetni, hogy pedig én is nagyanya volnék önre nézve.

Hanem aztán nem hozta neki elő többé a verset, a minek Kálmán nagyon
örült. A gratuláló versektől mindig iszonyodott. Olyan az, mint a csók a
keztyüskézre.

Két nap mulva aztán kezében volt a kineveztetés amaz irígylendő
hivatalra.

Ennek az áldomását meg is kellett inni.

Kálmán meghivta lakomára magához ifju ismerőseit; azok között
természetesen Bálvándyt is, a kivel igen jó czimboraságban élt, a mióta
ő is lovat tartott. A lakoma vidám volt és költséges. Kálmánra mindenki
ivott egy toasztot; felmagasztalták, mint az ifjuság szeme fényét, mint
gavallért, mint egy férfiút, mint leendő honatyát, mint bőkezű házi
urat. Biróczy kifogyhatlan volt az élczes áldomásokban. Bálvándy
felköszönté Kálmánt, mint mindenütt legyőzhetlen vetélytárst, ki őt
mindenütt kivetette a nyeregből, ahol csak asszonyszem előtt
versenyeztek. A sok áldomás végén természetesen minden poharat, tányért,
csészét összetörtek. Ennek már így kell lenni. Van az üvegesnél és a
porczellánárusnál még elég.

Mikor aztán virradatra nem tudott a fiatalság a maga hevétől hova lenni,
valamelyik bohó megpillantotta a víkardokat a falon, s azt
indítványozta, hogy csináljanak egy rohamot, kiki a maga bálványozott
hölgye nevéért. Csak karmantyúra. A ki az első három vágást adja, az a
győztes.

Jó lesz! A teremben hirtelen félretoltak széket, asztalt, sorsot húztak,
ki kinek jusson? Biróczy felkapaszkodott egy asztal tetejére, ő lesz
majd a bíró.

A czimborák felrakták a sodrony-álarczokat, felhúzták a
szarvasbőr-keztyűket, s megmutatták, ki mit tanult.

A két vitéz, ki a többit mind legyőzte, Kálmán volt és Bálvándy.

«Ne mennénk ki egész testre?»

«Jó lesz; vívjunk egész testre.»

«Plasztron nélkül?»

«Minek a plasztron?»

A két szeleburdi azzal egymásnak rohant s úgy elpüfölte egymást jó
barátságból, hogy mikor kifáradtak s az ingeiket levetették, arasznyi
veres daganatokkal volt tele mind a kettőnek karja, oldala, melle, néhol
a bőr is fel volt repedve. Szerencse, hogy a kardok tompák voltak.

Milyen dicsőség volt az!

Az egész társaság elismeré, hogy Kálmán úgy verekszik, mint egy viador!

Bálvándy azt bizonyítá, hogy még keményebb legénynyel nem akadt össze
soha. S az az egy ütés, a mitől a kezén két köröm egyszerre megfeketült,
még két hét mulva is fájni fog. Elismeré saját hibáját, miszerint ő
mindig a kard lapjával üt, míg Kálmánnak minden vágása tökéletes
élvágás.

Azzal aztán elváltak valamennyien mint a legjobb czimborák s korán
reggel mentek aludni.

Kálmán is lefeküdt, de nem jött szemeire álom. Elbámulta damaszt
függönyein a czifra virágokat és azt gondolá:

«Hogy csalom én itt mostan a világot! Hiszen én nem vagyok sem úr, sem
lovag, sem víg czimbora, sem viador. Sem gazdag szülők örököse, sem
fejedelmek pártfogoltja. Sem nagy ember, sem felfelé haladó hivatalnok,
sem irigyelt udvarló. Ez a pompa, ez a pazar fény, mi körülvesz, nem az
enyém, nem igaz. Ez csak bitorlás, csak hazugság, csak világámítás. Nem
vagyok én semmi, csak egy veszendő költő, kit családja ki fog tagadni,
ki előtt az úri termek bezárvák, kinek nincs más hivatása, mint
szenvedni és elveszni. És mégis az vagyok. Semmi sem vagyok más. A többi
csak hazugság. Meddig tart még?

– Oh nem lehet a lelket elhagyni magától!

Elfelejtheti valaki szerelmét, el boszuját, elvesztett gazdagságát; de
múzsáját soha!

Visszatér az hozzá, akárhányszor elűzi s gyönyörökkel árasztja el
szivét, a minőket asszony ajka nem nyujt.

Ovid a korbácsütés alatt is verset zokog: «jaj, jaj, kedves apám, több
verset szám ki nem ejt már!» S a sors korbácsütésére a lant harmoniája
zendül. Ez vigasztal, ez elevenít, ez megöl!

Hiába vetnek neki gáncsot, hogy elbukjék, csillag van a fején, mely újra
égnek emeli.

Hiába mondják neki, hogy «nincs a ki megértsen!» Zeng a köveknek, mint
Orpheus; zeng a tengernek, mint Ossian; zeng a pusztának, mint Petőfi,
zeng a börtönfalaknak, mint Balassa, vagy a mi érzéketlenebb sziklánál,
pusztánál, tengernél: zeng a papoknak, mint Dante.

Ez nem hagyta Kálmán szemeit lezáródni, álmodni.

«Meddig tudom még eltitkolni, hogy én és a lelkem nem járunk egy úton?
Hogy szomjan jövök ki a tivornyából, boldogtalanul a szerelmi
légyottról, megalázva a dicsőségből?»

Hálószobájának ablaktáblái be voltak téve, hogy sötét legyen; de dolgozó
szobájában egy tábla nyitva volt s azon keresztül, a rózsaszin függöny
szövetén átszürődő napsugár oda világított asztalára.

Azt képzelé, hogy lelke ott ül az asztal mellett.

Az üres papirlapon ottan hever az irótoll hónapok óta érintetlenül.

Híven megtartá fogadását: költeményt nem irt; hivatalos firkálásra pedig
csak ezentúl lesz alkalma. A toll heverhetett.

Egyszer aztán úgy tetszik neki, mintha az elhagyott toll megmozdulna
magától, szárnyával fölfelé emelkedve; mintha iráshoz dűlne féloldalt s
a rózsaszinü napsugárban rezgő hegyével betűket irna az alatta fekvő
lapra.

Aha! A régi mese a magától író tollról! A pók, mely fonalát a toll
szárnyához köti s annálfogva azt fölemeli! Gondolá magában s aztán
elaludt.

Mikor nagy későre felébredt, eszébe sem jutott reggeli visiója a magától
írtó tollról. Rosz szájíze volt, és azt képzelte, hogy a hajszálai
fájnak. Ez az úri mulatság mégis igen sikeres találmány a gondolatok
megölésére.

Másnap a nádorhoz ment el megköszönni a magas kegyet s az nap
Decséryéknél ebédelt.

A herczegnő dicsekedve mondá neki, mily kegyben áll Kálmán – a kis
főherczegnél. Gyakran emlegeti őt, s a gólyává lett vadászt már
megtanulta lerajzolni utána.

E napon Dorothea grófnő is nagyon kedves volt.

Arcza gyakran elárulta, hogy valami titka van Kálmán előtt, a mit nagyon
szeretné, ha valaki besugna neki.

A herczegnő volt az a valaki.

– Ön nem is sejti, hogy Dorothea miben töri a fejét?

– Ah mama, szólt a grófnő szégyenkedve.

– No mutasd meg neki, unszolá őt a herczegnő; ő ért hozzá, ő illetékes
biró.

– Mi az? tudakolá Kálmán kiváncsian.

– Hát mivel önnek nem szabad verset irni, mondá a herczegnő, mosolygó
odapillantást vetve duzzogástól piruló unokájára: Dorothea irta meg az
üdvözlő verset az ön kegyeltjének születésnapjára.

Azzal félig erőszakolva elvevé Dorotheától a félig örömest odaadott
verset, s odanyujtá azt Kálmánnak.

Dorothea az ablak felé fordult, mint a ki neheztel; de lopva mégis
visszapillantott Kálmánra, a míg az költeményét elolvasá.

– Én nem tudtam felőle semmit; magyarázá a herczegnő; neki magának jött
az a gondolatja, hogy ha ön nem irhatja meg a költeményt, megirja ő ön
helyett.

(Biz’ ez jó is lesz így, mondá magában Kálmán; én, a ki értek hozzá, nem
költhetek azért, hogy neked tessem; hanem te, a ki nem tudsz hozzá,
fogsz verselni, hogy nekem tessél.)

– Nos, mit vél ön róla? unszolá a birálatot a herczegnő.

Bizony nehéz volt véleményt nyilvánítani. Mert ha a költőt engedi Kálmán
beszélni, az nagyon fanyar észrevételeket fog tenni. Az eszmék
kezdetlegesek; ismétlés a gondolatokban; ok nélküli szószaporítás; nem
jól választott szavak, a kifejezésekben semmi numerus; teljes
érzéketlenség a mérték és a caesura iránt, dissonáló himcadentiák, sőt
többnyire csak klapancziák, a leányágra jutott lyra erőtlen kifejezése
az egészen.

Hanem ha a szerelmest engedik beszélni! Ah az egészen mást olvasott
belőle.

Isteni erőfeszítése egy szerető nemtőnek, ki gyönge szárnyaival
lelánczolt Prometheuszát fel akarja ragadni a földről. A szerelem
önfeláldozásának tanujele. Tündéri szerelemvallomás ez: álomjelenet
alakjában.

Az imádott szív így adja tudtul a rokonléleknek, hogy vele együtt éréz,
hogy szereti azt, a mit ő. Hogy vetélytársnéjára, a múzsára nem
féltékeny; a szerető férfi bálványának oltárára teszi le áldozatát ő is;
– az nem kérdés, hogy mit?

– «Nagyon szép», monda Kálmán, és ha szive sugta ezt, nem is hazudott.

– Oh nem, tiltakozék Dorothea; én nagyon tudom, hogy sok hiba van benne.

– Így szép, a hogy van. Aláirhatja a grófnő nevét.

– Én nem azért mutattam ezt meg önnek, hogy dícsérje, hanem hogy hibáit
igazítsa ki.

– De hisz akkor ketten irnók a verset, s mind a kettőnk nevének kellene
alatta állani.

– Hát álljon ott mind a kettő, mondá elhamarkodva Dorothea.

A herczegnő sietett a rendes kerékvágásba terelni a társalgást.

– Az még korán volna. Jobb lesz, ha felvilágosítja ön alaposan Dorotheát
a technika hibái felől; a minek szabályait ő nem tanulta.

Kálmán tehát kapott az alkalmon, hogy oktatást adjon a grófnőnek a
prosodiából; hogy felvilágosítsa, mi az a rim, mi az assonance; tartott
neki előadást a numerusról, a magyar nyelv türelmetlenségéről az
inversiók iránt, a különböző metrumokról, mik közül a jambust a magas
sarkú múzsa, a trocheust a magas ruhájú kedveli; és a többi…

Ezek folytán Dorothea még öntanulmány szerint is tudott igazitásokat
tenni üdvözlő költeményén. Úgy ment el az rendeltetése helyére. Meg is
tette a hatását kétségtelenűl.

S ettől fogva Dorothea grófnő, úgy látszott, hogy beleízlelt a
versírásba.

Mindennap egy-egy új költeménynyel lepte meg Kálmánt. Ártatlan
dolgocskák voltak azok: gyermeteg lélek tétova gondolatjai, miket a hő
phantasia lángjai nem lobognak át.

De a szerető szív nem kérdezte azt, hogy minő versek? csak azt, hogy
versek.

Áldozat-galambok az ő istennőjének oltárán, melyen neki tiltva van tüzet
rakni.

Kálmánnak az tetszett legjobban, hogy a családtagok Dorotheát kezdték
«kis költőnőnek» czimezni enyelegve.

Ez pedig két értelmű szó: jelenthet «költőnét» is.

Azért Kálmán nagyobb gyönyörrel melengette szivét a naiv verselésnél,
mint Byron, Goethe, Tasso minden lángjánál.

«Hajh, ha egyszer te fogod azt megérezni, a hogy az én lángom lobog!
Hogy megégsz tőle! Hogy elveszesz akkor!»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A tél közelgett, a budai várlakban fényes idényhez készültek. Három
udvari bál volt tervezve a farsangra, s két hangverseny és műkedvelői
előadás; az elsőbbek az adventre, az utóbbi húshagyó keddre. Az előkelő
körökben nagy volt a titkos összeesküvés – a báli toilettek fölött s a
bécsi és pesti művészek előre meg voltak híva az ünnepélyekben részt
venni.

A Decséry palotában is voltak, a kik előre álmodtak a jövendő
élvezetekről. Ennek a farsangnak még más örömei is lehetnek. A hallgatag
viszony az ifju pár között annyira köztudomású volt már, hogy a
műkedvelői előadás rendezői Dorothea grófnőt és Kálmánt meg sem kínálták
a játékban való részvéttel; ily előrehaladt stadiumában a
szívviszonyoknak már nem volna illendő egy kiszemelt párnak nyilvánosan
együtt játszani.

Azonban mind az édes terveken és ábrándokon egy fekete keresztet húzott
kasul a sors.

A legifjabb főherczeg: a család kedvencze, egy őszi délután torokgyíkot
kapott s a világ minden híres orvosa sem birta megakadályozni, hogy
harmadnapra el ne repüljön oda, hol az angyalkák kardalához fejedelmi
gyermekek hangjára is van szükség.

E szomorú balvégzet hamuba döntött minden ragyogó előkészületet. Az
udvar gyászt öltött, bálokról, hangversenyekről lemondtak; sok főúri
család visszaköltözött Bécsbe, hogy a telet ne töltse a szomorú
városban; Budapest elsötétült egyszerre: ez a gyász betakarta az egész
fővárost.

A főherczegnő kedélye meg volt törve; nem volt rábirható, hogy alcsuthi
kastélyát elhagyja; ott akart maradni kedves halottja közelében, s mikor
már a késő zord idők beálltak, még akkor is mindennap bejárta azokat a
helyeket, a hol kis kedvenczével a napsugáros délutánokat végig
enyelegte: a hol ő az aranyszárnyú pillangók után kis kezeivel
kapkodott. Most már sárga levelek est-lepéi, s majd a beköszöntő tél
hófelhőinek fehér éj-pilléi szállongnak ott a levegőben.

A főherczegnőt még a hópelyhek is ott lepték Alcsuthon. Nem volt
rábirható, hogy Budára felmenjen. Egész napokat eltöltött kis gyermeke
egykori szobájában: elnézegette annak apró ruhácskáit, játékszereit;
gyönyörködött abban a kis ákombák rajzban, a mit a gyermek a gólyává
alakult vadászról rajzolt palatáblájára. Az drágább remekmű volt rá
nézve Rafael minden munkájánál.

S ha megtudta, hogy beteg gyermek van a faluban, azt meglátogatta
mindennap: órákat eltöltött az ágyánál.

A beteg gyermekek pedig rettegtek tőle.

Miért rettegtek tőle?

Azért, mert a herczegnő oly csodálatos dolgokat suttogott füleikbe.
Hizelgett nekik, csókolgatta őket, s hizelgés és csókok közben arra
kérte őket suttogva, hogy majd ha elmennek az égbe (hisz minden gyermek
az égbe jut), vigyenek izenetet az ő kedves gyermekének tőle, mondják
meg neki, hogy anyja mindig, de mindig csak ő rá gondol.

A beteg gyermekek ezért remegtek a főherczegnő látogatásától. A
gyermekek, tudja Isten miért, úgy nem szeretnek az égbe menni, még ha
oly kedves bajtársnak kell is izenetet vinni innen.

Esténkint pedig bezárkózott szobájába a főherczegnő, s késő éjig a
fisharmonika mellett ült és zsoltárokat énekelt az orgonahang mellett.
Úgy sajnálta mindenki, a ki gyászát ismeré. Kálmánt is nagyon meghatotta
kis pártfogójának halála.

Érezte tán, hogy több gyermekmesét nem fog ő regélni már senkinek.

Igen szép, mély költészettel átérzett költeményt szerzett a kedves
gyermek halálára. Most nem kellett őt arra felszólítani, mint a
születésnapi gratulatióra. Most nem volt előtte akadály nagyanyjának
tilalma, nem önérzetének büszkesége. A holt fejedelmi gyermeket
megénekelni már nem hízelgés.

A főherczegnő imakönyvébe tette e költeményt s sajátkezüleg írt levélben
köszönte azt meg a költőnek. Azt igérte neki levelében, hogy bárminő
kivánsága lesz valaha az életben, a melynek teljesültét ő
előmozdíthatja, tudassa vele, s legyen bizonyos a felől, hogy legigazabb
pártolójára talál benne.

Kálmánnak e gyöngéd együttérzés olyan jogokat adott a nádori udvarnál,
mely miatt őt sok magas állású úr irigyelte.

A budai várban pedig hivatalos egyformasággal folytak a napok.

Ő fensége mindennap kihallgatást tartott, s nem voltak olyan napjai, a
miket saját nyugalmának külön szakított volna.

A budai várpalota akkor nagyon egyszerű volt. Félölnyi vastag falait
csak papir szőnyegek boríták, nem atlasz és márványozás, mint most; a
kihallgatási termének butorzatán nem volt sem aranyozás, sem bársony,
székei, kerevetei fehér mázzal fényesítve s zöld bőrrel bevonva. S a
milyen volt a kihallgatási terem, olyan a várakozási terem is. Oldalt
hosszú támlátlan kerevetek, középett egy posztóval beterített asztal,
melynek egyik végén a nádori titkár ül, s jegyzi az egymásután
érkezőket; kiket aztán ő fenségéhez egyenkint bebocsát.

Ez a hivatal éles észt, nagy tudományt igényel. Megtalálni a rang
fokozatát, az értékét a bejegyzett névnek, s a szerint megitélni, ki
bocsáttassék be elébb, ki utóbb? Megismerni a «grata personát», a kinek
mindenek fölött elsőbbsége van. Még a tárgyakat is megválogatni; mert
jön néha olyan kicsiny úr, a ki fontos ügyben jár; az utóbbié az
elsőbbség. S ha aztán egy-egy kihallgatott nagyon sokáig ott felejté
magát a nádornál, bebemenni a kihallgatási terembe valami irattal, hogy
figyelmeztesse az illetőt, hogy más dolog is van itten. Ez rendkivül
fontos hivatal.

Most is tele van a várakozási terem. Mindenféle osztályai a
társadalomnak képviselve vannak benne: egyházi méltóságok, nagy arany
kereszttel mellükön, violaszín palásttal hátukon, fényes díszruhás
küldöttségek s kopott fekete ruhás özvegyasszonyok; vedlett rókaprémes
öreg uracskák, himzett frakkos külföldi nagyságok; falábas obsitos
katonák, kik csoportokba gyülekezve magyarázgatják egymásnak, micsoda
ügyben jöttek ide? s kérdezgetik a titkártól, ki van most benn ő
fenségénél?

«A török követ, Abdi basa.»

«Ah a török követ! No az csak hadd legyen ott hát.»

Valjon mi nyelven beszélhetnek együtt?

Most egy új alak érkezik; már a külső teremben hirdeti sarkantyúpengése,
hogy katona.

Sátory őrnagy az: teljes katonai díszöltözetében, minden érdemrende
felrakva mellére.

Ő nem hoz magával papirost, élő szóval fogja előadni ügyét, s az olyan
hangon fog történni, hogy bizony meghallhatja az ajtón keresztül is az
egész frequentia.

A titkár udvariasan feláll előtte; ő pedig méltóságos léptekkel foglalja
el a tért.

– Ki van odabenn ő fenségénél? kérdi stentori hangon.

A titkár tudja már, hogy szóval felelni itt hasztalanság, s mutatja neki
a leírt nevet.

– Ah, a török követ. Nagyon jól van! Kik vannak előttem felirva? A
titkár megmutogatja szépen.

– Kalocsai praelatus? Természetes. Ecclesia praecedit. Ki a másik?
Megmutatják neki.

– Ah, a kanczellár kurirja! Fontos izenettel. Övé az elsőbbség. Hát még
ki?

Új nevet mutatnak.

– Áh. A jászkun alkapitány deputatióval? Hadd menjen előttem a
főkapitány ő fensége elé. Ki más?

A titkár hátra mutat.

– Mi? Szegény iskolamester özvegye? özvegy asszonynak elsőbbsége van.
Hát aztán?

Több nevet végig húz ujjával.

– Septemvir, tabularis assessor? Ezek várhatnak.

Ezt a szót egész indulatos kitöréssel ejté ki a hadastyán.

Épen ezek feküsznek a gyomrában. Épen ezek ellen jött a panaszát
kiönteni ő fensége előtt.

Mert már nem csupán a fiskálisokkal veszekedik Csollán perének huzása
halasztása miatt; most már a birákra került a sor.

Azokat is végig ostromolta. Nem használt semmit. A válóper mászik nagy
csigaléptekkel, egyik forumtól a másikig, s mikor arasznyit haladt,
megint visszaküldik.

Szégyen gyalázat ez!

Az embernek joga van egy óriási nagy birtokhoz, de nem tudja végit érni,
hogy ezt a jogát kimondják.

Ezért az a nagy haraggal kiejtett szó: «ezek várhatnak».

Kóstolják meg már egyszer ők is a várakozást.

A terem egyre szaporodik újabb tisztelgőkkel, a titkár sorba jegyzi
neveiket; a török basa pedig megvárakoztatja valamennyit. Hja, az fontos
ügy lehet, a miben most Törökország értekezik Magyarországgal.

Sátory őrnagy felhasználja e hosszú pauzát, hogy beszédbe elegyedjék a
kihallgatási terem egyes csoportozataival, azaz, hogy beszél ő azoknak,
azok meg hallgatják. A főpapok, a küldöttségek és a diplomaták.

Valamennyinek egy tárgyról beszél: azokról a pernyujtó, huzóvonó,
vérszívó prókátokról, s azokról a velük egy kézre dolgozó birákról.

– Az egyik a rabló, a másik az orgazda! Jaj annak, a ki minálunk
processushoz kezd! Az unokái sem érik végét. Valamennyi biró, valamennyi
dicasterium van, azt mind valamennyit egy Strafkompániába kellene
összecsapni s elküldeni három esztendőre sánczra!

Hadd hallják a jelenlevő septemvirek és tabularis assessorok!

Hadd egye őket a méreg.

S a méreggel való etetésben voltaképen maga az őrnagy úr jön
legpaprikásabb kedélyállapotba; a szűk díszegyenruha is hevíti, meg az a
sok emberi meleg abban a zsúfolt várakozási teremben; az arcza egészen
neki veresedett már, s a szemei fehérén meglátszanak az erek.

De még azt az alkalmat sem akarja elszalasztani, hogy annak a
himzett-frakkos francziának, a ki szinte ott várakozik, a csókaorrú
shabbesteklivel a hóna alatt, jó magvas francziasággal szintén el ne
mondja, micsoda kriminális gonosztevők ebben az országban mind a
prókátorok, mind az esküdtektől kezdve, fel a legmagasabb forumokig,
valamennyi törvénynyel foglalkozó pharizeusok és irástudók, a kiket ő
most mindjárt úgy el fog áztatni ő fenségénél, hogy nagy csoda lesz, ha
valamennyit rögtön el nem csapja, s minden ezentúli processust a hadi
törvényszéki auditorokra biz, ahogy ez Törökországban van, és úgy van
nagyon jól.

A szegény megfogott idegen hiába szabadkozik, hogy ő egy szót sem ért
francziául, mert ő olasz; mindegy! Meg kell őneki mind azt hallgatni, a
mi neki van szánva. Szabadkozásai, a szája mozgásáról s a válla
vonogatásáról itélve, úgy vétetnek a semmit nem halló úr által, mintha
az ő általa vádlottakat mentegetni próbálná, s annál inkább
megczáfoltatnak.

Szerencse, hogy a teremben jelenlevők egy része olaszul, más része
francziául, legnagyobb része pedig se olaszul, se francziául nem ért, s
így a párbeszéd humoristicumát nem foghatja fel; de a kalocsai praelatus
ő méltósága mindkét nyelvet érti s annálfogva ember fölötti erőt kell
azon belső organumai ellen alkalmaznia, melyek a kaczagás küljelenségeit
előidézik; hogy ki ne törjön belőle a jó kedv, s az egész gyülekezet
láttára, a fejedelmi előteremben, azon violaszín-palástosan és
arany-keresztesen, homéri hahotával ne háborítsa meg az ünnepélyes
düdörgést.

Még azután a sarokban ülő özvegyasszonyt is fölkeresi a fényes
huszárőrnagy a maga részvevő közlékenységével.

– No, ugy-e magát is azok a gonosz rosz prókátorok, s azok az elátkozott
törvényszékek juttatták ilyen nyomorúságra.

Nem biz azt, mert az szegény egy kis nyugdíjért jött folyamodni. De
hiába mondja azt! Sátory őrnagy biztosítja őt a felől, hogy meg fogja
mondani ő fenségének, mihelyt bejuthat hozzá, hogy idekinn is ül egy
szegény özvegyasszony, a kinek mindenét elharácsolták ügyvédek és
assessorok; a mitől aztán a szegény asszony egészen kétségbe esik.

De mikor juthat már be ő fenségéhez az őrnagy?

Most megint érkezik a terembe valaki, a kit meglátva, egyszerre fölugrik
helyéből a titkár s elébe siet üdvözölve.

Mind oda néznek, az őrnagy is, ki az? Egy fiatal ember. Csinos arcz,
divatos viselet, de semmi kitüntető külsőség. Legtöbben nem is tudják,
kicsoda? Egy, kettő látta már talán, s megint elfelejtette: a tabularis
assessorok. Hanem Sátory őrnagy nagyon jól ráismer.

Ez a «gyerek», a kit ő Korcza fiskálisnál egyszer oly keményen
lehurrogatott, s a ki ugyanakkor néző publikuma volt annak a krétával
folytatott párbeszédnek, mely Korcza fiskális diadalával végződött.

A rosz suhancz!

S még a titkár fölkel s eléje megy.

No bizonyosan aféle kutyúpajtások. Bálczimborák! Innen az a nagy
barátkozás.

Egyszerre félrefordítja azonban az érkezettről a figyelmet azon
várvavárt körülmény, hogy a nádor termében az ajtó felé közeledő léptek
hangzanak. Végre valahára a török követ ajánlja magát.

Mindenki kiváncsi rá, a ki belépni nem látta. Török követet nem minden
nap mutogatnak Budán.

Egy Abdi basát! Szép, mellig érő szakállal, tizenhét rőf patyolat,
turbánnak tekerve, feje körül, s abban egy kócsag tollseprű dugva
gyémánt forgóval, rajta sarkig érő kaftán pamlagszövetből, hasán indiai
shawl, abból türkizes pisztoly-markolatok, ezüst-nyelű handzsár
kandikálnak elő! Aztán kilép helyette egy huszonöt éves, szakáltalan
ficzkó, fején egy veres posztó bográcscsal, pantallonban s kék
attilában: s higyje el neki valaki, hogy ő Abdi basa!

No bizony ezért az emberért nem volt érdemes ily díszes társaságot így
megvárakoztatni. S még hozzá a török követ nem is valami tekintélyére
ügyelő komoly diplomata: hanem egy vidáman széttekintgető, jobbra, balra
köszöntgető udvaroncz, ki elvégre még abba a most érkezett fiatal
gyerekbe is belebotlik, azzal barátságosan kezet szorít, s elkezdenek
egymással diskurálni valami olyan nyelven, a mit megint senki sem ért;
hasonlít a zsidóbeszédhez; egy jelenlevő hajóskapitány felfedezi, hogy
angolul van.

A török követ eltávozta után siet a jelentkezők névsorával a titkár ő
fenségéhez.

Nehány percz mulva visszaérkezik s oda siet Jenőy Kálmánhoz, karon
fogja.

– Méltóztassék bemenni ő fenségéhez.

Kálmán bemegy a kihallgatási terembe, és a várakozóteremben maradtak
egymásra bámulnak.

Sátory őrnagy megszorítja kardja markolatát s összeszorítja ajkait,
nehogy akaratja ellen kiszaladjon a száján, a mit odabenn magában
beszél.

– Hát ki ez a ficzkó? s kik vagyunk mi többiek idekinn? s ki vagyok én,
mind valamennyi között? «Pikk auf!» lettem őrnagy minden protectio
nélkül. Lóháton megjártam Párist ezredem élén; és Nápolyt és
Smolenszket. Tizenhat ütközetben láttam a halált mellettem kaszálni. A
fogai helyét most is viselem s a lábam barometrum a kapott golyótól.
Mellemen érdemrendeket hordok hét ország uralkodóitól. S jön egy
pelyhesszakállú suhancz, a ki senki és semmi, és azt előttem bocsátják
be kihallgatásra. Helyet engedtem magam előtt a papnak, a
főhivatalnoknak, a külföldinek, az özvegyasszonynak; de hogy
valamennyünk előtt egy semmi embert, egy piperkőcz ficzkót tüntessenek
ki! Hát hol akkor az igazság a földön?

Az őrnagy szivében forrott a méreg. A vér agyának tolult. A feszes
egyenruha még növelte a hőséget.

Az a fiatal ember pedig nagyon sokáig benn volt a nádornál. Hiába
türelmetlenkedtek idekinn; nem mozdult.

Vajjon mi beszédjük lehet egymással? Egy olyan magas úrnak, s egy ilyen
csekély embernek?

Sátory őrnagy mondá magában:

«Én ennyi idő alatt elfoglaltam az ágyuüteget Kulmnál!»

S a fiatal ember még mindig nem jött vissza.

Sátory őrnagy előtt már kezdett a világ vérben uszni; mint mikor a
lovas-katona a lőporfüst közé rohan s nem érzi már a csata hevében, hogy
él-e? mikor már gyönyörüségnek képzeli a halált, a megnyugtatót a fojtó
lég után.

«Mért nem tudott az a golyó két hüvelykkel alább a csákómba furódni
akkor!»

Kivánsága beteljesült.

Azt a golyót, mely a fején átfuródik, már nem érzi az ember.

Sátory őrnagy egyszerre csak arczra bukott a terem padozatán.

Oda futottak, fölemelték. Meg volt halva.

A nagy forróság, a visszafojtott indulat, a feszes egyenruha; – majd
megmagyarázza azt az orvosi látlelet, hogyan történt?

Rögtön félrevitték a teremből. A kihallgatást ez eset nem zavarta meg.
Legtöbben azt hitték, hogy csak elájult, s majd magához tér.

Kálmán csak több nap mulva tudta meg ez esetet, a mikor a megholt úr
kedvencz trombitása elment hozzá, őrnagya rögtöni halálával együtt azt
is bejelenteni, hogy ő a katonai szolgálatból elbocsáttatott, s hogy
szeretné, ha Kálmán őt valami csendes szolgálatba besegítené.

Kálmánnak könnyű volt ez, jó pajtását Decséryék egy szavára befogadták
házukhoz felügyelőnek.

Arról sohasem volt Kálmánnak sejtelme, hogy Sátory őrnagyot bizony ő
ölte meg, – mikor a nádorral oly hosszasan beszélt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Miről beszéltek hát olyan hosszasan?



A NÁDORNÁL.

Kálmán belépett a kihallgatási terembe. Ismerős volt előtte minden
helyisége a várlaknak; nagyon járatos volt már benne. A nagy
kihallgatási termet üresnek találta, végig sietett annak falon függő
aranyrámás császár-király-képei között, mik rendben következtek egymás
után: nagy állu Lipót, csillagvizsgáló Miksa, Mátyás, négy Nándor,
József a békekötő, s József a philosoph, hódító Mária Theresia,
megsiratott II-ik Lipót, s hadviselő Ferencz, mind eredeti művészi
alkotások.

E terembe nyilik a nádor dolgozó szobája: ő fensége ott kegyeskedett a
fiatal titkárt elfogadni.

E szobának két ablaka nyilik a Dunára, kilátással Pestre.

Nem a mostani, lázas sietséggel öltözködő Pestre, hanem egy szegényes
kis városra. A mostani kevély Dunasor helyén a redout-épülettől kezdve
felfelé egy puszta homokos part terül, melyet az épületfa kereskedők
zsindelyes tutajai borítnak; hol most a Wurm-udvar áll, ott egy mocsár
van, melyet segít táplálni egy közel pálinkafőző bűzös árka: még nádat
is látni a partjain. A tutajokon túl fűzfákkal van benőve a folyam
partja, miknek mentében patriarchális halászcsónakok vontatják apacsúros
hálóikat; a beljebb terülő homoksivatagot nagy messzeségben szakítja meg
az Ujépületnek nevezett rengeteg kaszárnya; a mostani állami vasuti
indóház helyén van a város szemét lerakodó helye; lefelé a dunapartot
cserzővargák, vászonfestők és halászok házai foglalják el; nyers bőrök
végig teregetve a víz mellett. Kék vásznak száradnak a napon. A budai
parton gabonás hajókat vontatnak lovakkal a víz ellenében; idáig
felhangzik a fullajtárok gyihögetése, ostorpattogása; a hajóhid ki van
nyitva az átkelő hajók végett két óra hosszat. A hidfőn felül pedig egy
nagy idomtalan gömbölyü épület tehénkedik ki a partra, egy elmaradt
emlék a törökvilágból, valaha a hidfő védelmére szolgáló bástya körönd,
kivül vakolatlan, fekete az időtől, teteje gula alaku; ezt úgy hivták,
hogy «rundella». A városi tűzoltó eszközök lomtára ez időben.

A rákosi homok sivatagon porfelhőt hajt végig a forró déli szél.

Ez Pest panorámája a budai királyi lak ablakából nézve.

A nádor dolgozó szobája külsejével hirdeté lakójának kedélyét.

Itt nem volt semmi arczkép a falakon; sem nagy embereké, sem szép
hölgyeké. Nagy könyvszekrények álltak egymás sorjában, s a szekrények
közötti állványokon régi görög bölcsek márvány szobrai. A könyvek mind
historiai, államtani, bölcsészeti, törvénytudományi munkák. Az
iróasztallal szemközt Magyarország térképe. Egy márvány asztalon állt
kristály kancsóban örökösen fris víz Mátyás király forrásából; a nádor
erős vízivó volt; s egy fal melletti asztalkán állt az a fövényóra, mely
most a múzeumban látható. Egy szögletszekrény ablakain át tüntek szembe
a Pompeji omladékiból kiásott régiségek; azon időben még ritkaságuknál
fogva is becsesek.

Minden tárgy hideg, bezárt, dolgát elvégzett, életjeltelen.

Hanem a mellékszobából áthangzott egy papagály sikoltozása. A
főherczegnő kedvencz madara volt ez, melyet a kis herczeg halála után
ide felhoztak; mert igen élénken tudta utánozni a gyermeksirást, s ez a
keseredett anyát idegessé tette. (Még István nádor idejében is
találkoztunk e papagálylyal a budai várban: valószinüleg még most is
él.)

A főherczeg az ablakban állt, midőn Kálmán belépett hozzá.

A nádor komoly tekintetű nyulánk alak volt, röviden tartott magyaros
bajuszszal, minőt azon időben viseltek országszerte, magas homlokát gyér
hajzat köríté.

Mikor a belépő ifjut megpillantá, valami szomorú nyájasság derengett át
arczán.

«Dilectissime!» (Kedveltem.)

Latinul szólt hozzá, ez volt kedvencz társalgási nyelve.

Egy kétrét hosszan hajtott papirt tartott kezében.

– Olvastam folyamodásodat; mondá halk, nyugodt hangon a nádor. Kérésed
hozzám az, hogy e jó barátodnak, ki magyar theatrálisták directora,
engedjem meg a budai várszinházban magyar előadások tartását. Óhajtottam
veled ez iránt személyesen beszélni. Ha más valaki adja be hozzám a
folyamodást, egyszerüen azt mondom neki rá, át fogom adni ügyét azon
helytartótanácsi előadónak, a kinek ez a szakmájába tartozik, annál majd
meg fogja kapni a hátiratot, igent vagy nemet. S ha csak arról volna
szó, hogy városunk lakosai egy mulatsággal többet kapjanak, semmi okát
sem látnám, a miért ez tőlük megtagadtassék. De, mivel te nyujtottad be
hozzám a kérvényt és ilyen ügyben: föltettem magamban, hogy veled
hosszasabban beszélek róla s ha lehet, megértjük egymást; azért légy
figyelemmel s jegyezd meg szavaimból, a mire válaszolni szükségesnek
látod.

Kálmán érzé, hogy sorsának fordulópontján áll most.

– Ha csak arról van szó, kedveltem, hogy egy csoport histrio, citharædus
és pantomima fel akarja ütni sátorát Budán, azt mondanám: tessék, akár
itt a várudvaron; de mivel te szólaltál fel mellettük, beszéljünk elébb
te rólad. Te egy nagybirtoku nemesi család ivadéka vagy, kinek
tehetségeit jó szerencse gyámolítja. Van gazdag nagyanyád, ki vagyonát
még éltében rádruházni készül; vannak előkelő pártolóid, vannak gyöngéd
összeköttetéseid. És mindezen erős hatalmak nem elégségesek arra, hogy
tégedet visszatartsanak egy olyan úttól, melyen rádnézve csak az
ellenkezője terem a szerencsének, a gyönyörnek, a megelégedésnek. Már
kora gyermekkorodban az a csapás ért, a mi a legérzékenyebb egy ifjura:
kitaszítottak az iskolából. Ismerem az indokokat, hogy miért? Csekély
büntetés volt az rád nézve. Más országban, – sőt tíz évvel hamarább itt
is – palossal, lánczczal gyógyítottak volna ki e betegségből. Itt csak
dorgálást kaptál elcsábult társaiddal együtt, s azóta csak jóakaró
szemek kisérték minden léptedet. De tudd, hogy minden léptedet kisérték!
Ti ifjak országszerte szövetségeket alkottok: mi czélra? A réginek
megváltoztatására. Nem álltok egyedül. Carbonarik, chartisták, franc
maçonok, jacobinusok, mind egy czélra törekesznek. Épen úgy van
«Jung-Deutschland», mint van «Giovine Italia», csak viszhangja mindannak
az «Ifju Magyarország». S meglehet, hogy a többieknek mind igazuk van.
De miért akar Magyarország megifjodni? Erre felelj nekem!

Kálmán nem látta még be, hogy hová czéloz ez a kérdés s nem tudott rá
felelni. A fenséges úr folytatá.

– A külföldi országifjítokat lehet érteni: szándékuk világos. A nemzeti
érzület felköltése által egy sok darabba szétosztott országot valamikor
egygyé alakítani. Lehet, hogy czélt érnek vele. De ugyan ezt a czélt
éri-e el Magyarország, ha a pihenő nemzeti öntudatot fölébreszti? Rá az
ellenkező vár, mint amazokra. Egy hetorogen elemekből alkotott országnak
elemeire szétbomlása. Tekintsd meg az ország térképét: számláld meg a
megyéket, a mik az ideálodban élő országot képezni fogják, fesd ki annak
leendő határait s borzadj el a jövendőtől, a mit alkotni akartok. Vedd
elő a statisticát s kérdezd meg tőle, ha tizennégyből kilenczet
kiveszünk, mi marad ott? Ez az ország addig él, a míg alszik. Jaj annak,
a ki fölébreszti! Egy darab ideális paradicsom vagyunk Európa közepén.
Addig létezünk, a míg magunkat hozzá nem idomítottuk. Sajátságaink,
kiváltságaink, mindenkit egyesítenek idebenn. A mi jó, az mindenkinek
java, a mi rossz, az mindenkinek baja ide benn. Versenyzés nincs. A
nemesség uralkodik. Egy nyelvünk van, mely senkit nem protegál, de nem
is provocál. Classicus nyelv: a latin. Ez a törvények nyelve, az
igazságszolgáltatás, az iskolai míveltség, a lithurgia, a facultások
nyelve; szószólónk a küldiplomatiában. Ez a mi palladiumunk. Nemesi
intézményeink e mellett biztosítják a nemzeti suprematiát számunkra.
Frank, német, olasz földön a democratia csak egy új franczia, német,
olasz nemzetet hozand létre; a magyar földön a democratia új idegen
nemzeteket fog alkotni s minket elenyészt. S mi panasza van nálunk a
népnek? Adója csekélység; földje jó, senki nem bántja, jól él, nem töri
fejét a nagy államok gondjain; ősi egyszerüségében oly jól megvan, hogy
negyvenezer embert egy szolgabiró egy hajduval békén elkormányoz; nem
irigylik, nem zaklatják nyugtalan szomszédok; jóllakik mindennap s
vasárnap ott imádkozhatik, a hol akar. Ősi erkölcsei, durva egyszerüsége
megőrzi őt a külföldi romlott erkölcsök mételyétől. Ha szegény is, de
nem adós. Nem áll magasan, de nem bukhatik. Nem küzd a pálmáért, de nem
is győzetik le. Alszik; de él! S ti fel akarjátok őt költeni? gyermekek.

A nádor élesen tekinte az ifju szemébe, s látta, hogy annak arczát e
szavakra nem a megrettenés halaványsága lepi el, hanem az ifjui forró
vér hő pirja. Ez tudja, hogy mit fog felelni?

– Fenséges uram! felelt Kálmán a nádor szavaira. Hálás hódolattal veszem
fenséged atyai jóvoltát irántam; a fiui tisztelet válaszol arra.
Harmincz év óta él hazám fenséged kormányzó kezei alatt; változatos
időket élt ez alatt keresztül. Részt vett a világharcz dicsőségében és
áldozataiban, részesül most a béke nyugalmában; de nem a béke
győzelmeiben. Sok ideig volt jelszavunk: «Extra Hungariam non est vita;
si est vita, non est ita: (Magyarországon kivül nincsen élet; ha van
élet, nem ilyen élet). Ez egy szomorú ábránd; mert nálunk nincs semmi
élet. Ha China, ha Japán elzárja magát hermetice a külvilágtól és semmit
be nem fogad, a mit az európai cultura alkot, azoknak van joga hozzá,
mert önmagukból kifejlett barbár kulturájuk versenyt fut a civilisált
világéval; nem kérik kölcsön tudományunkat, fegyvereinket,
államtanunkat, gazdászatunkat, földmivelésünket, iparunkat,
művészetünket; saját maguk teremtik azt; nyomtatnak könyvet, másként
mint mi; alkotnak szövőszéket, másképen mint mi: és azzal, a mit
alkottak, kivívják bámulatunkat. Nekik van joguk falat húzni, tengert
zárni maguk körül, mert ők határaikon belül életet «élnek». De mi
alszunk. Növényéleten tengünk. Magunk magunkat dicsérjük s az idegen
nevet rajtunk, vagy nem ismer bennünket. Legszegényebb népe vagyunk a
földrésznek. S a míg alszunk, észre sem vesszük, hogy elenyészünk. Nem
tűz, nem fegyver fogyaszt el bennünket, hanem az alvás. Főnemességünk
már csak névszerint tartozik hozzánk, itt sem lakik köztünk, mit is
szeretne rajtunk? mit is keresne nálunk? Köznépünk, a hol magánál
míveletlenebb népfajhoz ér, abba tömegestül beleolvad; mert a
míveletlenség nagy kényelem s a piszok ragad. Polgári osztályunk nincs.
A kereskedelem kikerüli országunkat. Külföldi pénz fél hozzánk bejőni. S
aztán nincs egy városa hazánknak, a melyről azt mondhassuk: ez
Magyarország székhelye; ide hordjuk kincseinket, a mit a véres mult
meghagyott s a mit a verítékes jövendő ujra teremt. Koldusok nemzete
vagyunk, kik magukat uraknak álmodják. Hát miért nekünk ez álom?
Ébredjünk fel belőle s lássuk meg, hogy elmaradtunk a sivatagban; míg el
nem takar bennünket a homok s oda nem jutunk, ahova a flamandok, a
basquok, a kikről senki sem tudja, hogy még most is élnek, pedig számuk
millió s nyelvük él – ábéczés könyveikben. Ennél többet ér ébren lenni s
elfogadni a harczot óriási feladataival. Én tudom, hogy ébredésünkkel
más alvókat is fölébresztünk, legyen úgy. Én a magunk faját oly
életképesnek hiszem, hogy nem rettenek vissza a versenytől. Ha nagy lesz
a küzdelmünk, annál nagyobb lesz a győzelmünk!

A nádor szánó tekintettel nézett a fölhevült ifjura.

– Ábrándozó! Mennyire nem ismered saját népedet! Én ismerem azt minden
jó és rossz tulajdonával. Te még nem is születtél, mikor én már vele
együtt éltem. Úgy egymáshoz vagyunk nőve, mint a fő a testhez; legkisebb
baját is megérzi a fő a testnek. Hogy mi voltam e nép közt? arra a
bécsiek csufondáros elnevezése megfelel; a hol nem hínak máskép, mint
«der alte Rákóczy». Én ismerem a mi népünket. Heve szalmatűz; nagy
lánggal fellobban; hamar elhamvad. Mindenre van hajlama, tehetsége, de
komoly kitartása semmihez. Mindenki ért mindenhez, de egy tárgyat
megragadni mindenki restelkedik. A magyar, ha jó katona, felvitte az
őrnagyságig, siet quietálni s megy haza a szülővárosba senatornak; ha
kereskedő s telepe jól jövedelmez, iparkodik földesurrá lenni s ott
hagyja a hajóit; ha jó gazda, hátat fordít a gazdaságának s vagyona
felét rááldozza, hogy tisztviselőnek megválaszszák. Minden csizmadia
azon végzi, hogy szőlőt vesz s vinczellér lesz. A szinész kap rajta, ha
iskolamesterré lehet, s a rektor elszökik szinésznek. Még a tudományos
férfiak is ily ingatagok választott pályáikon: a historicus philologiai
problemákkal vesződik, s a mely professor tíz esztendeig prælegálta a
philosophiát, a tizenegyedikben a physica kathedráját foglalja el.
Csokonay, a hires poéta, harmincz éves korában dohánytermesztővé lett, s
te, kedveltem, ha félretérsz mostani utadról, hogy poéta légy,
bizonyosan mint pictor halsz meg.

– Ezt mind egyedül az okozza, szólt Kálmán, felhasználva a szünetet,
melyet a nádor saját ötlete megmosolygására tartott, mert nincs egy
központja az országnak, mely a tehetségeket egyesítse, mely irányt
adjon, s a magasabb pályákra vállalkozókat azokon megtelepedni is
segítse.

– S ez így van jól. Hogy a mi féltője van az országnak, az nincsen egy
helyen, hanem szét van osztva. Diaetája s főurainak lakhelye Pozsony.
Kereskedelmének telepei Győrött, Komáromban, Mohácson virágzanak;
tudománya jó helyen van Debreczenben, Patakon, Nagy-Szombatban, Pécsett;
ott díszlik a nemzeti nyelv; Pesten az universitás, az egyházi hatalom
Fehérvárott, Egerben, Esztergomban, Váradon; a vagyonos intelligentia a
falvakon. Pesten a Curia, Budán a helytartótanács. Így van jó helyre
eltéve minden. Próbáljátok meg mindezt egy helyre tömöríteni s
meglátjátok, hogy csináltok egy nagy fővárost; de a mely nem lesz
magyar, hanem német. E téren a német benneteket legyőz, s országotok
közepét foglalja el.

– Küzdeni fogunk vele a győzelemért, s a küzdelem már maga diadal lesz.

– Mivel küzdetek?

– A szellem és tudomány minden fegyverével; tollal, lelkesült szóval,
gyaluval, vésővel és ecsettel. Mindenre van köztünk tehetség; csak a tér
hiányzik számára mindenütt. Tért, mozgást kérünk mi azok számára, a kik
élni akarnak. S ha akkor aztán elvesztünk: magunk hibája lesz;
temessenek el bennünket; megérdemeltük.

– De én sirásótok lenni nem akarok. Félelemmel tekintem újítástok minden
mozdulatát. Elvesztetitek a nemzettel mindazt, a mije van, s nem
szerzitek meg számára azt, a mire vágytok. Nyelvujító tudósaitok
megfosztják a classicus műveltségtől a nemzetet, s csinálnak számára egy
mesterséges nyelvet, a mit a köznép meg nem ért. Utat nyittok idegen
eszméknek s ősi erényeiteket adjátok cserébe. Behozzátok magatoknak a
divatot s unokáitok rongyban fognak járni. Felháborítjátok az alvó
kedélyeket, szabadság jelszava alatt, s egy úr helyett kaptok hetet.
Elcsalogatjátok az együgyü magyart ekéje mellől gyorsan gazdagító
pályákra s ott fogja maga alól elveszteni az ősi földet. Hírt keresni
mentek a világlitteratura és művészet olympi versenyébe s szégyent és
lenézést fogtok hazahozni. Rohammal nem tudtok hódítani, mert ahoz
nincsen elég erőtök, lángeszetek; lassú fáradtsággal sem tudtok
hódítani, mert ahoz nincsen türelmetek. A magyar nem való
Sprachmeisternek, mint a német és a franczia, ki az idegen hibás
kiejtését udvariasan igazítja helyre. A magyar szeme közé nevet annak,
ki szép nyelvét idegen accentussal ékteleníti el. Magamon tapasztaltam,
ki egyszer szólaltam meg magyarul az országgyűlésen s az első
mondatomnál hahota támadt a teremben.

Ezt Kálmán sem tagadhatta, hogy úgy volt.

– Kedvelttem! monda a nádor. Vedd vissza kérvényedet theatralista
barátaid iránt. A magyar úrnak született, nem hisztriónak. Szereti a jó
muzsikát, meg is fizet érte; de maga nem muzsikál senki pénzeért. Tapsol
a kötélen tánczolónak, de maga nem hány bukfenczet. A magyar nem lehet
szinész: mert hiába ragaszt magának álszakállt, nem tudja saját magát
megtagadni, s a festéken keresztül kirí belőle az aristokrata, vagy a
táblabiró, vagy a diák, vagy a paraszt. A magyar restell az arczával
grimászokat fintorgatni a publikum előtt. Nem tud oda tolakodni minden
társaságba, mint a német szinész, hogy emberi jellemeket tanulmányozzon;
s az egész világon nincs számára iskola, hol művészetben képezhesse
magát. S a mi legroszabb, nincs magyar közönség, mely a magyar
művészetet élvezni tudja. A hol theátrálisták megjelennek, kezdik
Schillerrel, Körnerrel, üres padok előtt, utoljára aztán rátérnek
mindenütt az arczátlan bohózatokra: hogy becsődítsék a röhögő vulgust.
Én ilyen csuffá tétetni a magyar nevet Buda várában nem hagyom.

Ezzel visszaadá a nádor Kálmánnak folyamodványát.

Kálmán hódolatteljesen hajtá meg magát, halkan rebegve:

– Én appellálni fogom ügyünket.

– Hová? Én vagyok a fő!

– A főtől a szivhez!



ŐSZI HARMAT UTÁN…

Kálmán folyamodásának az volt az eredete, hogy nem rég levelet kapott
Bányavárytól, ki Fehérvárott volt akkor a társaságával, melyben azt az
elhatározását tudatja vele, hogy meg fogja látogatni a fővárost, ha
mindjárt ezer ördög áll is az útjában, s társaságával akár Pesten, akár
Budán megtelepszik.

Kálmán egyengetni akarta számára az utat.

Buda akkor kedvezőbb hely volt a magyar szinészetre, mint Pest; a várban
magyar hivatalnokok családjai laktak, a Tabán még akkor sok magyar
kereskedőnek szolgált települ, volt kész szinháza, mely török mecsetből
alakíttatott át s Pestről is megkapta a maga illetményét; míg Pesten nem
csak szinháznak való helyiség nem létezett, hanem belejáró közönség is
gyéren akadt; a törvénytudó fiatalság más sivár mulatságokban találta
akkor kedvét, a magyar iparos osztálynak a heczcz és a circusi látványok
tetszettek, a magyar úri rend pedig a német szinházba járt, mely akkor
félelmes vetélytárs volt; kivül monumentalis épület, belől pompa és
deszkáin valódi művészi nagyságok, kik az akkori összes német
szinvilágban is, mint elsőrendű matadorok voltak elismerve. Itt nehezebb
volt gyökeret verni.

Ezért tette meg ama végzetes lépést Kálmán a nádornál Bányaváryék
mellett a Budán felléphetés érdekében.

A nádor kedvezőtlen válasza után nem tett le a reményről, megmondá, hogy
apellál, a főtől a szivhez. Elhatározta magában, hogy elmegy a
főherczegnőhöz. Ő fensége arról biztosítá, hogy bármit kérjen egykor,
abban pártját fogja. E kegyét soha jobbkor igénybe nem veheti, mint
most.

A mint ő fensége termeit elhagyta, rögtön haza sietett, lovát
felnyergeltette s összegöngyölt köpenyét nyerge mögé téve, neki indult
lóháton Alcsuthnak.

Akárhányszor megtette ezt az utat lóháton, jó ismerős volt már vele.
Néhány órai sétalovaglás az – jó lovasnak és szerelmesnek.

Csakhogy van valami, a mi az utakat meghosszabbítja az őszszel, a sár.

Kálmán a budai sorompón túl már tapasztalá, hogy nem lehet most olyan
ügetve járni, mint nyáron. A lova egy párszor vissza is akart vele
fordulni. Délben sűrű köd volt: mikor felszakadt, elkezdett apró
permetező eső szitálni, délután hidegre vált az idő: akkor dara esett az
égből, mintha az egész föld egy nagy instantia volna, melyre porzót hint
valaki onnan felülről, alkonyat felé aztán megint meglágyult, s akkor
szép csendesen szállongtak verébfej nagyságú hópelyhek a szürke légben;
este felé azután megjött a nyugoti szél, az meghozta az ónos esőt, mely
csepp, a míg lehull, de ott egyszerre megfagy s körül bekandirozza az
ember ruháját. És mindenből, a mi leesett, sár lett ide alant.

Jó késő estére vált, mire Kálmán lova az alcsuthi határcsárdát elérte, a
honnan az út a kastély felé letér.

E csárdán túl találkozott egy karavánnal. Öt szekér egymástól
elmaradozva, egy gyékénynyel fedett, egy bőrekhós, a többi fedetlen. Az
utasok jól-rosszul elhelyezkedve rajtuk.

Vajjon kik lehettek? Vásár nem esik már e tájon ilyen késő őszszel.

Kálmán mindjárt kitalálta hogy kik? a mint az első kocsit elérte. Vándor
szinész-csapat.

Örökké útra készen, de sohasem útra készülten. Néhánynak van téli
gunyája is; ócska guba, éjjel ágytakaró, annak a csuklyáját most a
fejére rántotta, csak a makrapipa látszik ki belőle; másik, ki nem
gondolt a jövendőre, kocsistól kölcsön kért lópokróczba van kötéllel
bekötve, fején vízmentes sisak kemény papirosból. Egynek széles karimáju
Rinaldo kalap takarja el arczát, s bőr övébe két requisitum pisztoly
dugva, világ rettentésére. Nagy vasas láda tetején kopott selyem
köpenyegben ül valami némber, bekötött fejjel, mellette az a férfi
alkalmasint férje, mert horgolt paplan van kerekítve a nyakába, nagy kék
madármustrákkal; legjobban járt az, a ki a saraglyában a súgólyuk
borítóba beledughatta a fejét, az ott meg nem ázik.

Az utazók egy kicsit veszekednek egymás között; egymást «az úr»-nak
czimezik; van, a ki próbálgatja, hogyan lehetne ebben az ónos esőben
kicsiholni? Ábrázatféle azonban egyiknél sem látszik, a hideg eső
szemközt ver, az elől mindenki eltakarta legféltőbb részét, az arczát.

A kiknek az ekhós szekér, meg a gyékényes jutott, azok valószinüleg a
társaság előkelőbbjei; tán az igazgató, a primadonnák, az énekesek, a
kiket jobban kell őrizni a rossz időtől. Valószinüleg a ruhatár is ott
van.

Kálmán úgy igyekezett a karaván mellett elsietni. Hátha épen ők azok?
Hátha az esőtől korbácsolt alak maga Czilike? Az embernek olyan rosszul
esik jó barátait nyomorban látni olyankor, mikor nem tud rajtuk
segíteni.

Mikor a gyékényes szekér mellett elhaladt, annak az ernyője alól valami
kedvetlen dalt hallott kiszűrődni: «őszi harmat után fujdogál a téli
szél». Bizonyosan valami nyűgösködő pólyás csecsemőt altatnak vele.
Szinész truppnál mindig van az. Kell az: mert hány darab van, a melyben
kis gyerek jön elő, s azt nem lehet kölcsön kérni.

Kálmán olyan szorongást érzett, míg mellettük elhaladt s csak aztán
nézett rájuk vissza, mikor már a kastélyhoz vezető útra letért. Vajjon
nem Bányaváryék voltak-e ezek? Nem merte megkérdezni az utasoktól, azok
sem sokat nézegettek ő utána.

Egész este lett, mire a nádori kastélyhoz megérkezett. Egy lovász
átvette lovát megjártatni. Kálmánnak csak akkor jutott eszébe, hogy
ilyen sártól összefecskendett állapotban s a szokatlan órában
kihallgatást nem kérhet a főherczegnőtől.

A várnagy az orvoshoz utasítá őt, ki ez idő szerint minden vendéget
elfogadni van utasítva s orvosi belátása szerint enged, vagy nem enged a
főherczegnő elé jutni és csak olyan embereket, a kiknek látása nem hat
izgatólag a szenvedő idegeire.

Az orvos jó indulattal volt Kálmán iránt s szivesen fogadta őt; de mind
a mellett nem titkolhatta el előtte, hogy szerfölött sok nehézséggel fog
járni azon óhajtásának teljesülte, hogy a főherczegnővel beszélhessen.
Először is ilyen sárosan nem mehet be hozzá: az orvos ruhái pedig
rövidek volnának rá, ha azokat venné fel. De nagyobb baj az annál, hogy
a főherczegnő legkinzóbb idegbántalmakba esik, mihelyt valakit azok
közül meglát, a kiket meghalt gyermeke szeretett; úgy hogy dajkáit,
paraszt játszótársait mind el kellett innen távolítani. Kálmán
valószinüleg azok közé tartozik, a kiket a főherczegnő most nem fogad
el. Hanem volt egy jó terve az orvosnak Kálmán számára. A főherczegnő
nagyon kegyeli a betegeket; mihelyt valaki megbetegszik a környékben,
azt az orvosnak rögtön be kell jelenteni. Ő fensége azonnal látogatására
megy. Ő tehát majd ád be Kálmánnak valami olyan orvosi szert, a mitől
egészen nyomorultnak fogja magát érezni, de semmi komolyabb baja nem
lesz: csupán csak hogy kiveri a képét a hideg veriték s kénytelen lesz
ágyba feküdni. Akkor aztán bizonyos lehet felőle, hogy ő fensége rögtön
fel fogja keresni, s ha akkor adja elő a kivánságát, bizonyos lehet a
teljesülése felől, miután az úgy fog vétetni, mint egy haldokló utolsó
óhajtása, s egyúttal a gálába öltözés nehéz föladata is körül lesz
kerülve.

Kálmán nem bánta már, akárhogy lesz; arra is készen volt, hogy bevegyen
hát egy dósis ipecacuanhát. Barátjai már útban vannak, az engedély
kieszközlésével nem szabad késni.

Az orvos azt mondta neki, hogy csak várjon egy kicsit; majd nemsokára
tudják, hogy mikor szabad az orvosnak ő fenségéhez felmenni, akkor
Kálmán maradjon ide lenn az orvos szobájában, vegye be ezt a kis
porocskát egy pohár vizben, azzal feküdjék le, aztán várja be a többit.

Arról fogja pedig az orvos megtudni, hogy mikor menjen fel ő fenségéhez,
hogy itt épen e szoba fölött van ő fenségének az imaterme; abban áll az
orgonaszerű fisharmonika. A főherczegnő az esti órákból egyet, néha
kettőt is azzal szokott eltölteni, hogy e hangszeren ünnepélyes
melodiákat játszik. Az orvos aztán végig várja az ájtatos hangokat, s
azok végeztével teszi esti látogatását magas ápoltjánál, ki azután néha
óra hosszat eltanácskozik vele földi és földöntúli fájdalmakról.

Nem soká kellett várniok. Az orgonahang megszólalt odafenn, az orvos
felölté fekete frakkját, s aztán kimért Kálmán eleibe háromféle port is,
válogasson belőlük, a melyiket jobban szereti, s azzal magára hagyta.

Azt meg kell vallani, hogy egészen új neme az útról érkezett vendég
vacsorával való ellátásának.

Kálmán egyedül maradva az orvos szobájában, sokáig elhallgatta e szent
zsolozsmahangokat, mik onnan felülről alázúgtak. Búskomor, lélekigéző
hangok azok; ha sokáig hallgatja az ember, maga is kivágyik a temetőbe,
s betegnek képzeli magát.

Annál kevesebb kedvet érzett magában a doktor porait beszedegetni, a
miktől még betegebb legyen.

Aztán végig gondolta magában, hogy mégis csak furcsa, nevetséges
szerepet vállalt ő magára, ha egy dosis emeticum árán szerez magának
audentiát, s akkor azután majd adja elő a hazai szinművészet pártolása
végett esedezését egy tengeri-beteg émelygésével torkában. Nem is nagyon
valószinű, hogy a főherczegnő ily késő esti órában beteglátogatásra
szánja el magát. Látta, hogy ez az orvos csak meg akarja őtet egy kicsit
tréfálni; az orvosok humoristicus ficzkók. Nem is maradt ott neki. A
drága jó orvosságait ott hagyta érintetlenül, maga pedig kiment,
fölnyergeltetett, azzal a szándékkal, hogy átlovagol az uradalmi
kasznárhoz; az jobban ért az ő betegsége kigyógyításához, s gyakorolja
is a gyógyrendszert az orvosi facultás engedélye nélkül. Éhes volt.

Jó sötét volt már, a mint a kastélyból kilovagolt; ez úttal
változatosság kedveért északi szél fujt és hó esett.

A mint az útszéli csárda mellett ellovagolt, ott látta a vándor-karaván
szekereit az állás alatt. Az ivóterem útranéző ablakai nyitva voltak, a
pipafüst csak úgy jött ki rajtuk világító küllő alakjában, s a nyitott
ablakon át kihangzott a szabadba a vidám utazók zajos dala. Kivül
megáztak, most belül áztatják magukat, s azzal meg vannak gyógyítva.
«Similia similibus.»

Kálmán úgy iparkodott az éj homályában elvágtatni észrevétlenül a csárda
mellett. Rosszul esik józan embernek barátjait ilyen exaltált állapotban
látni.

Pedig csaknem bizonyosnak tartá, hogy ez Bányaváry truppja.

Akár arra is fogadhatott volna, hogy az ő hangja az, a mely legjobban
kihangzik a borozók dalából. Barátja nagyon szerette a bort, s bor
közben a dalt.

Czilike is valószinüleg ott van.

Hja, a szinész-életben gyakran összeszorulnak az emberek egy
korcsma-szobában. Ez vele jár a hivatással.

Kálmán nem akarta őket «így» látni.

Azt is mentségeül fogadta, hogy addig nem akar velük találkozni, míg
valami kedvező eredményt nem hozhat számukra. Holnap odább fognak menni;
holnap ő könyörögni fog érettük a főherczegnőnél, annak egy szava jobbra
fordítja a félig vesztett ügyet, s akkor aztán diadallal keresheti fel a
vándorokat.

Addig pedig hát hiszen nem tartozik azt senki tudni, hogy hóban, ködben,
sötétben, gyékényes-szekérben, két jó barát kétszer is keresztülment
egymásnak az útján, a nélkül, hogy egy keserves jó éjszakát kivántak
volna egymásnak.

Sietett a kasznár jól ismert lakása felé, mely a majorsági épületek
között volt. Többször is szállt már meg itten; rendesen a kasznár volt
házigazdája ittlétekor; derék vendégszerető úr, jó gazdasszony felesége
és hét gyermeke: apróbb, nagyobb.

A mint lováról leugrott, a kasznárlak udvarában már ketten, hárman
futottak a nyitott konyhából, átvették paripája kantárszárát,
köpönyegét, lovag-ostorát, a gyerekek összecsókolták, mint régi
ismerőst: tuszkolták befelé.

– Van ám itt még más vendég is!

No biz az nem volt nagy ujság Kálmán előtt; vendég nélkül egy nap sincs
a kasznár laka.

Hanem a meglepetés mégis tökéletes volt számára, midőn az étkezőbe
belépett, s ott az asztalfőn meglátta ülni – az ő kedves barátját,
Bányaváryt…

Hujjahó! hogy ugrált fel minden ember a székéről! hogy rohantak a nem
várt vendég elé! Hogy nyalábolta őt nyakon Bányaváry!

– Hát te hogy kerülsz ide?

Ezt Bányaváry kérdezé Kálmántól.

Hiszen Kálmán is épen ezt akarta kérdezni tőle, de amaz megelőzte.

Hát aztán csak el kellett mondania, hogy a főherczegi kastélyból szökik:
a hol a doctor ipecacuanhával akarta megtraktálni.

– No bizony, annál jobb lesz ez a túrós galuska, mondá a háziasszony
Kálmánnak, míg a kasznár leültette őt a saját helyére.

– De hát mért akart az orvos neked ipecacuanhát adni? kérdezé Bányaváry.

– Hogy egy kicsit beteg legyek tőle.

– S miért kell neked egy kicsit betegnek lenned?

– Hogy a főherczegnőnél kihallgatást nyerjek.

– S mi végeznivalód van neked a főherczegnővel?

– Épen a ti ügyetekben jártam.

– A mi ügyünkben? Ne is mondd tovább. Kitalálom a többit. Nádor ő
fensége megtagadta a budai várszinházban komédiázásunkat, s te most
lejöttél ide, hogy a főherczegnő szószólásáért esedezz. Egy lépést se
tégy, kedves öcsém, többet, ha engem szeretsz. Miattunk senki előtt a
derekadat te meg ne görbítsd. Én nem kérdem senkitől: szabad-e, nem
szabad-e? Megyek! Szeretném azt a potentátot látni, a ki nekem
megtiltsa, hogy hazám fővárosában otthon legyek. Nemes ember vagyok:
olyan jó, mint a nádor. Itt a kutyabőr a zsebemben. A mesterségemben
magam vagyok a czéhmester. A várszinházat becsukhatják előttem, de azért
nem maradok az utczán! Felütöm a sátoromat a legelső színben s ott lesz
az archimedesi pont, a honnan a földet kiemeljük a helyéből minden
királyaival és viczekirályaival együtt.

– Figyelmeztetlek rá, hogy itt a nádor egyik tisztviselőjének a lakában
vagyunk.

– Tudom, szólt elkomorodva Bányaváry. Azt is tudom, hogy már maga az az
eset, hogy a nádor kasznárja a Budára törekvő komédiásokat
vendégszeretettel fogadta lakában, annak terhelő bűnül számíttatik be.
Nem is szemtelenkedtem ide magamtól ostoba fővel; hanem látod, ez a
derék ember maga fogott el bennünket az úton; úgy hozott ide a házához,
a ki ide fért, a többinek a csárdába küldött lakomához valót.
Megvendégelte a kiéhezett truppot, mely talán elhull az útban, ha ki nem
eheti egyszer magát. És lásd, ez a derék ember nem kérdezte elébb, hogy
mit fog majd erre mondani ő fensége, vajjon nem veszti-e el a kenyerét?
pedig hét szép gyermeke van.

A tisztviselő közbeveté:

– Én ő fenségét híven szolgálom eszemmel, kezemmel, hűségemmel; de
meggyőződésemet nem adtam bérbe senkinek.

Kálmán úgy érzé vállára nehezedni a hétgyermekes apának e mondását,
mintha Atlas adta volna át neki a földet, hogy emelje egy kicsit.

– Ne aggódjál te mi rajtunk, kedves öcsém! monda Bányaváry. Ha egyszer
ott leszünk, ha a te remekműveddel kezdhetjük meg előadásainkat…

– Nekem semmi remekművem nem létezik, szólt Kálmán elkomorodva.

– Azt én jobban tudom.

– Ha arra gondolsz, a mit az Oltárkövön olvastunk, az nincs többé. A
Kolozsvárra küldött másolatot is visszahozattam, s mind a kettőt
beledobtam a tűzbe.

– Hahaha! nevetett rajta Bányaváry. De én túljártam az eszeden. Ismerlek
jól; tudtam, hogy a képtelen itélet után azt fogod tenni, hogy tollat,
papirost, kalamárist mind a kandallóba vetsz s eltagadod, hogy tudsz
irni. Én tehát a választmány jegyzőjétől egy napra elkértem a művedet.
Nem adta ide. Csak olvasni kértem. Azt megengedte; de úgy, hogy semmit
le ne irjak belőle. Én aztán az egészet megtanultam könyv nélkül. Onnan
égesd ki most.

S hogy Kálmán ne is kétkedjék szavainak valósága felől, elkezdett egyes
jeleneteket elszavalni a tragœdiából.

A kasznárék el voltak ragadtatva a sok szépségtől!

Kálmán tudta Bányaváry felől, hogy annak oly hatalmas emlékező tehetsége
van, hogy egyszer fogadásból megtanulta könyv nélkül az egész
kalendáriumot. Ha ott van a műve, onnan el nem vész soha.

Egy menedéke maradt még.

– De hisz annak az előadását nem fogja megengedni a censura.

– Az az én gondom lesz, szólt könnyű vérrel Bányaváry. Ha tűz esik is az
égből, ha léczszeg nő is a földből, mégis keresztül török vele, s majd
meglátja akkor az ostoba világ, hogy mit bir benne. Meg nem tiltja azt
nekem senki. Egyedül te tilthatod meg. Teszed-e azt?

Kálmán válasz helyett egy sürgősebb kérdést tolt maga elé.

– De hol hagytad Czilikét? hogy nincs itt.

– Őt lefektettük, el van törődve.

– Beteg?

– Nem beteg, csak el van csigázva az úttól. Kutya idő volt és disznó út
hozzá. Ő pedig gyönge teremtés. Hamar megárt neki a viszontagság; abból
pedig terem a mi pályánkon elég. Hideg télben, széljárta teremben,
bálnak öltözve játszani, mikor a néző foga vaczog; áthevülten a
játéktól, sárban, szélben, havas esőben félórát gyalogolni a hideg
szállásig; néha hetekig koplalni, máskor hetekig vendégeskedni, egyik
nap pezsgőt inni, másik nap az ökörnyomból az esővizet, a mellett
folyvást az idegeivel dolgozni, tüdőt, szivet fárasztani, beleélni magát
idegen szenvedélyekbe, aztán veszekedni prózai irigy versenytársakkal;
élvezni mindennap együtt az istenekkel s együtt az ördögökkel: ez,
barátom, a legerősebb idegrendszert is elviseli. Czilike pedig olyan
gyönge. Hanem azért ne féltsd; ma kipiheni magát s mikor a súgó
csengetyüje szól, olyan egészséges lesz, mint Diana. A míg az előadás
tart, addig nem fáj semmi ideg, addig a láz szünetet tart, ismerjük mi
már ezt. Hejh! mikor a te művedet fogja ő szavalni, akkor vagy
meggyógyul bele, vagy meghal utána.

– De akkor mi is felmegyünk Budára! szólt lelkesülten a kasznár.

«Mind, mind!» kiáltozott a hét apróság.

– Hanem még nem feleltél a kérdésemre, szólt Bányaváry. Te tilthatnád
meg nekünk egyedül, hogy művedet előadjuk. Megtiltod-e?

Kálmán nagyot gondolkozva felelt:

– «Nem»…

Nagyot csattant a háta megett…

Csak egy ajtó volt…

… De minden ajtó volt!



MILYEN SZÉPEK A GRÓFNŐ NEFELEJTSEI…

Egy szellemdús franczia herczegnő egy udvari bálban így szólt a mellette
ülő másik herczegnőhöz, egy polka tremblant alkalmával:

– Minő nagy bűvész ez az Offenbach! ha most mi az ő zenéje nélkül látnók
a leányainkat az idegen fiatal emberek karjai között ilyen mozdulatokat
tenni, a guta ütne meg ijedtünkben: így pedig gyönyörködünk benne.

Már az igaz, hogy Orpheustól gyerekség volt a köveket kimozdítani, s a
vadmacskákat maga körül gyüjteni. Offenbach és Strausz ennél nagyobb
csodákat művelnek, az ő zenéjük hangjára jogot kap az idegen fiatal
ember kiemelni a jól őrzött herczegkisasszonyt anyja, garde des damesja
mellől, jogot kap őt keblére szorítani, vele messze elszaladni,
keringelni, a ruháját összetépni, szemei sugárzatát, forró lélekzetét
beszívni: s ez igen természetes jog. Ehez nem kell se pap, se breviarum,
se oltár, se dispensatio, se előleges háromszori kihirdetés, se gyámi
jóváhagyás, se rangegyenlőség, se vallásazonosság, se móringlevél, se
eskü, se tanubizonyság, se reversalis. Egy órára a herczeg kisasszony
azé, a ki hamarább jön.

Semmi észrevételünk sincs ellene.

Különösen gyönyörteljes egy ilyen kiváltságos óra a cotillion idején.
Mondjuk: két óra; ha a vortänzernek emberi józan esze van.

A budai fejedelmi gyász miatt az előkelő társaság nyilvános bálokban nem
mutatta magát, hanem a helyett más úton kárpótolta magát elvesztett
mulatságaiért saját termeiben. Összejöveteleiket a meghivókon nem
nevezték tánczvigalomnak, hanem reuniónak. Megnyitóul egy classicus
philharmoniai concert, azután pedig, – ha a fiatalság megkivánta, – egy
szerény quadrill, egy csendes écossaise, s végül egy ártatlan cotillion.
A fiatalság pedig mikor ne kivánta volna meg?

Decséry herczegnő termeiben nem is volt semmi feltünő abban, ha a hosszú
cotilliont Dorothea grófnő Jenőy Kálmánnal járja. Köztudomásu már a
szülők által is jóváhagyott viszony, s míg egy része a közönségnek
Kálmán szerencséjét tartja irigylendőnek, vannak olyanok is, kik a
nagyobb nyereséget a Decséry részén látják.

Az ifju pár az alatt, míg monsieur Henry a füzértánczot a többi tizenöt
páron figuránként végig dirigálja, rá ér beszélgetni ellenőrzetlenül.

Ki hallgatja ki a tánczolók beszédét? Ki ügyel kézszorításaikra?

– Milyen szépek a grófnő nefelejtsei! monda Kálmán, tánczosnéja kezét
tartva kezében, kinek hajfürteit eleven myosotisokból font füzér
diszíté.

– Szeretném tudni, szólt a grófnő, miért hiják ezt a virágot
«nefelejtsnek».

– Mert e szín az állhatatosság színe.

– Hát a kék szín miért jelent állhatatosságot?

– Mert a változhatlan ég maga is az.

– Ugy-e bár az én szemeim zöldek?

– Nem, grófnő, azok kékek.

– Én mindig zöldnek nézem.

– Tükre nem jól mutat, azt én jobban tudom.

– Tehát legyenek az egész világnak zöldek, önnek kékek.

Egy mindentmondó kézszorítás adott magyarázatot az enigmához. Megzavarta
a társalgást monsieur Henry.

– Engedelmet kérek, de mulhatlan szükségem van nagyságtok nagybecsű
jelenlétére a következő figurához.

S monsieur Henry kérése parancs.

Nyilvános bálokban ő nem salonképes, de a magántermekben korlátlan
uralkodó. Tánczolni kell vele a kinek int. S ha egy pár hiányzik, magát
az öreg herczegnőt is beviszi a colonneba kiegészítő vis-à-vis-nek.

S monsieur Henry oly büszkén is hordja a fejét, mint egy franczia, a ki
tudja, hogy az apja szerecsen király volt; vagy mint egy szerecsen
király, a ki tudja, hogy a fia franczia tánczmester.

Mikor vége volt a tánczfigurának s a párok ismét visszakerültek
helyeikre, Dorothea grófnő azt mondá Kálmánnak:

– Tudja ön, hogy mi most tánczolunk egymással utoljára?

Kálmán nem volt olyan kőfejü, hogy ne értse, miről van szó, de úgy tett,
mint a ki félreérti azt.

– Ah! tehát nem lesz az idén több reunio?

– Talán lesz; hanem ránk kettőnkre nézve nem lesz több reunio!

– A grófnő megijeszt.

– De kérem ne mutassa azt. Nevelőnőmtől tudom, ki azt a lelkésztől
hallotta, hogy a telet valami déli országban fogjuk tölteni, még nem
bizonyos, hogy Olaszországban-e, vagy Portugallban?

– És ha Afrikában fogják is tölteni, az nekem mindegy. Én nem vagyok
Buda-Pesthez lánczolva. Ha önök Lissabonba vagy Nizzába mennek,
áttetetem magam attachéenak a portugall diplomatiai testülethez, vagy a
sardiniaihoz s ott is közelükben leszek.

– De kérem, ne ránczolja össze a szemöldeit: akkor még többet is mondok.
Azt is megtudtam ugyan ezen az úton, hogy ön közel van hozzá, hogy
disgraceba essék, s akkor nem fogja önt senki attacheirozni sem a
sardiniai, sem a portugall követséghez. De ne vonja össze a szemöldeit.

– Hiszen mosolygok már. Hát bánom is én; essem ki a kegyből; azért magam
ura maradok, sőt annál inkább is oda mehetek, a hová akarom, akkor
utazom önök után, küldetés nélkül.

– Az nagyon szép lesz; hanem még egyet tudtam meg, a mi önt érdekelheti.
Azt, hogy önt a nagyanyja ki akarja tagadni. Ne harapja ön az ajkait,
kérem. Látják.

– Az is meglehet, suttogá Kálmán; akkor én szegény ember leszek, s akkor
a grófnő nem fog engem látni többé.

– «Látni» és «meglátni» két különböző szó.

Ez enyhítő ir volt a friss sebre.

Kálmán büszkén fölemelte homlokát.

– De nem maradok soká láthatatlan! Bennem is van valami, a mit sem a
fenséges urak nem confiskálhatnak, sem az édes szülők vissza nem
vehetnek tőlem, s én magasabbra fogok emelkedni, mint a hová márvány
lépcsők vezetnek.

– De ne szóljon ön oly fenhangon. Hogy reszket a keze. Most haragszik.
Rám haragszik-e, a miért ezt megmondtam?

Ha Kálmán azt mondta volna a mit gondolt, azt felelte volna: «igen! te
rád!» És akkor nagyon igazságtalan lett volna.

(Azt akarod, hogy a rám czélzó lövés előtt essem arczra! Meg akarsz
menteni; de elesve!)

Igaztalan volt.

Monsieur Henry egy újabb tánczfejleményt hajtatott végre az összes
armeecorpsal; mikor helyeikre ismét visszatértek, Dorothea azt kérdé
Kálmántól legyezőjével hüsítve arczát:

– Hisz-e ön bennem?

– Grófnő, az én crédóm is az, a mi az öné, hiszek az Istenben, hiszek a
szentekben, önben is; de legjobban hiszek – önmagamban.

– Pogány cultus! De férfinak jól illik. Miután a szenteket is előhozta
ön: szabad kérdenem, hogy ismeri-e ön a szentek történetét?

– Tökéletesen ismerem grófnő; a csodatevőkről, az ascetákról, vagy a
martyrokról akar ön velem beszélni?

– Maradjunk az ascetáknál. Tehát ismeri ön szent Bruno és szent Hedvig
történetét?

– Ismerem, grófnő; de inkább azt mondom, hogy nem ismerem, hogy az ön
ajkairól hallhassam azt.

– Jegyesek voltak, összekeltek, akkor megfogadták egymásnak, hogy soha
nem fogják egymást másképen szeretni, mint égi, angyaloknak való
szerelemmel. És azt megtartották holtig. Együttlétük örökös égben járás
volt, a földön nem voltak soha. Boldogságukat tökéletessé tette a halál.
Egy nap haltak meg. Két külön sirba temették őket, s másnap reggelre a
két sír egygyé lett. Így ismeri ön azt a legendát?

– Így. Hanem még egy másik legendát is ismerek, mely ezzel rokon. Ez
szent Alexisről szól, ki mint fényes gazdag úrfi, eljegyzett egy
csodaszép hajadont, s a menyegző napján elment a világba hirdetni a
bálványdöntő isteni igét. Évek mulva visszakerült ősi házához, mint
rongyos zarándok; ott menedéket kért; befogadták aljas cselédnek. Neje
még akkor is hajadon volt, még akkor is hű volt, még akkor is várta
férje visszatértét. Az pedig mindennap látta őt, mindennap találkozott
vele, ki rongyaiban nem ismert rá és holtáig nem mondta meg neki, hogy ő
volt az, a kire várt.

– Nekem az első legenda jobban tetszik, monda Dorothea s e mondás alatt
oly hévvel szorítá meg Kálmán kezét s oly lánggal tekinte annak szemébe,
hogy meg kellett értenie abból mindent, a mi a legendák mysticumában
rejtve van.

Ugyan jó volt Dorothea grófnőtől, hogy e perczben legyezőjét elejté,
Kálmánnak ideje maradt az alatt, míg azt fölemelte, a szemeit
megtörülhetni.

Az átkozott rabszolgakalmár, a szerecsen ismét jött lánczra fűzni őket,
s aztán vitte őket száraz malmot taposni, nem is eresztette ki hamarább
a hámból, mint mikor a cotillionnak vége volt. S új figurát nem
kezdetett velük. A szivtelen néger!

Mikor Kálmán visszavezette a herczegnőhöz szép tánczosnéját, az még
egyszer fülébe sugott:

– Aztán «Brunó és Hedvig» legendáját el ne felejtse! s a kézszorítással
egy kis nefelejts csokor tévedt Kálmán kezébe.

A herczegnő föladta unokája alabástrom vállára a táncz után a lenge
bajadért, mely azt a meghüléstől megóvja.

Szokás szerint megkérdezte tőle:

– Miről beszéltetek Jenőyvel?

– A nefelejtsekről.

Igazat mondott: az első szó is «nefelejts» volt, az utolsó is
«nefelejts» volt.



A RUNDELLÁBAN.

Egy bástyakörönd volt az a pesti Dunaparton. A törökvilágból maradt
fenn, mikor még Pest bástyával volt körülvéve; az ókori védművek egy
részét képezte. A ki most a helyét keresné, egy új palotasort találna
ottan. Akkor egyedül állt a parton, sötét mogorva falrakás, durván
összerótt kövekből, miket nem ért külső vakolat soha; csak az idők moha
fészkelte meg magát rovátkáikban. Teteje fazsindelyes, sűrűn tarkázva
ujabb foldozásoktól. Esténkint ami denevér a Dunapart felett szállong,
az mind a rundella lakója.

Ezer lépésnyi távolban tőle emelkedik a pompás redout épület, mely a
német szinházat is magában foglalja; újkori stylban a város felé fordult
homlokzata diszes perystillel ellátva, fülkéiben remekül faragott
istenszobrok, fedett csarnoka alatt szállnak le estenden pompás
hintóikból a selyemuszályos úrhölgyek, kik páholyaikba sietnek.

A rundella környékét pedig a város minden rondasága lepi. Itt ütik fel
sátoraikat a fokhagymás kofák, itt űlnek csirkés kosaraik mellett a
kecskeméti tyukászok, ide rakják le a hajósok tört deszkáikat, rohadt
köteleiket; itt gunnyaszt naphosszant a város rongy népe, akinek nappal
lakása nincs; körül a tér beszórva dinnyehéjjal, baromfitollal,
hagymaszárral nyáron, sártól járhatatlan őszszel, egyedül télen van szép
járdája hóból, mint a város többi részének.

Itt ütötte fel tanyáját a vándor magyar szinésztársaság.

A nemes város semmi hasznát sem vette az ódon épületnek; a szinészek
bért igértek érte; az alku hamar megvolt. Az épület a városé volt, nem
parancsolt belőle senki más.

Bányaváry még ott találta a régi emelvényt és gerendázatot, melyet egy
ős vándor társulat még 1815-ben a köröndben összetákolt: azt csak ki
kellett tatarozni s felragasztani rá a festett ponyvákat.

Pénze nem volt ugyan az előkészületekhez, úri barátjaitól kérni nem
szokott; Bálvándy nem is jött vele idáig; okai lehettek Pestre jövetelét
nem pártolni; hanem azért kikerült minden. Óh a vándorszinésznek a
hosszas tapasztalás épen úgy megélesíti a szaglási tehetségét, mint a
rézszinű mohikánnak, ki tudja érezni egy város lakosai közül, melyik az
a kereskedő, a ki kölcsönre ad diszitménynek, jelmeznek való pompát, s
melyik az a lakatos, asztalos, a ki későbbre biztatás fejében dolgozik?

Akadt ember, a ki kölcsönzött és dolgozott szivesen.

A társaság sem halt meg ez alatt éhen. Vannak még patronusok Pest
városában, hogy milyen patronusok? azt meglátjuk később.

A mint a szinpad elkészült, megkezdődhettek az előadások.

Hja, bizony nehezen ment eleinte.

Páholyközönség nem igen akadt; a földszintre jártak a jurátusok, a
karzatra az iparosok; a juratusnak nem igen van pénze, az iparosnak
pedig csak vasárnap van ideje. Azért csak minden másodnap lehetett
előadást tartani. A megyegyűlés hetében elrontotta a bevételt a folyton
szakadó eső, mely miatt a rundelláig sártengerben kellett gázolni. Aztán
az előkelő uraságok itt Pesten mind látták már azokat a darabokat, a
miket ők egymásután előadtak, nagyobb művészektől a német szinházban, s
nálunk még most is fennáll az a nézet, hogy a mi szinmüvet már egyszer
látott az ember, másodszor mit nézzen rajta? hiszen tudja már, hogy mi
lesz a vége?

«Várjatok csak, mondá magában Bányaváry, mikor a pislogó lámpafénynyel a
gyér közönségen végig nézett, majd jön nektek nemsokára valami, a minek
a hirére ostromolni fogjátok a rundella kapuját s ismételni kivánjátok a
darabot hatszor egymásután. Majd jön Kálmán remekműve.»

Hanem egy rettenetes sziklát kell körülhajókázni vele. A minden irók
szikláját: a censort.

A censura uralkodott akkor a nép gondolatai felett.

Budapesten volt négy censor: fiatalabb, öregebb, volt polgári censor,
volt papi censor, annak még a mellett más hivatala is volt, mert hiszen
annyit még nem irtak akkor az országban, hogy négy embernek dolgot adjon
az elolvasása. Voltak közöttük okos, tanult emberek is: ezek voltak a
legrosszabbak, mert ezek ismerték az irónak még az intentióját is s
olvasni tudtak a fehér sorok között.

Jó szerencse, hogy lehetett válogatni, s a közönség elé vágyódó író,
vagy szinész ahoz vihette a művét, a melyik neki jobban megtetszett.

Bányavárynak főtisztelendő Bócza Nepomuk úr tetszett meg legjobban.

Mikor tudatta Kálmánnal, hogy művét ezen kitünő egyéniségnek nyujtotta
be, Kálmán nagyot lélekzett.

A legvitézebb tábornok is fellélekzik, ha a csata előtt való nap azt
mondják neki, hogy a béke megköttetett. Szép az a dicsőség, szép a
csatatéri halál; – hanem az élet is szép!

Főtisztelendő Bócza Nepomuk úr a késő korig meg van örökítve azon
válogatott adomák által, miket az iróvilág fentartott róla. Egy mult
századbeli kisértet, egy korától elmaradt csont, ki a mióta a
seminariumból kikerült, könyvet nem vett a kezébe, azon czélból, hogy
abból tanuljon valamit, csupán azon czélból, hogy törüljön belőle
valamit. Historia, philosophia, physica, rá nézve nem létezett, mindent
a dogma és a traditiók szempontjából itélt meg. A nyelv fejlődésével
lépést nem tartott, az új szavaknak határozott ellensége volt; a mi szót
a Páriz-Pápai száz éves szótárában meg nem talált, azt kitörölte s
félcserélte a hozzá legközelebb hasonló hangzatuval; a szentirással
ellenkező állításokat még versben sem engedett elhangzani. A szerelmes
vers irójától megkövetelte, hogy a megénekelt hölgy férjes nő ne legyen,
az ethicáról és illemtanról saját fogalmai voltak. Az «Isten» és «Szent»
szavakat, ha kis betüvel irva találta, azokat kezdő nagy betükre
kiigazítani el nem mulasztotta. Az «ördög» szót épen nem engedte leirni,
azt kiigazította «feketé»-re; a «barát» szót, minthogy az kapuczinust is
jelenthet, kivétel nélkül átváltoztatta «szerzetes»-re.

És azután mindig otthon ült, s azzal töltötte az idejét, hogy elővette a
más censorok által nyomtatás alá bocsátott műveket, a mik már
megjelentek s azokat újra átvizsgálta, kijegyezve veres plajbászával
azokat a sorokat, szavakat, a miket ő kitörült volna belőlük. Ha nagyon
megbotránykozott, fel is adta kollegáit túlságos engedékenységük miatt.

Censurázott mindennemű könyvet: verseket, szinműveket, zsoltárt, iskolai
kézi könyvet, mathematikát, nyelvtant, prozódiát: (egyikhez sem értett)
még kalendáriumot is, oly pontosan átvizsgálta még ez utóbbit is, hogy a
vásárok lajstromában nem egyszer rajtakapta a kalendárium-csinálót, hogy
az illető helység országos vására épen vasárnapra esnék, a mi meg nem
engedhető; az időjóslati rovatban pedig valóságos népbarát volt;
oltalmazója a munkások érdekeinek: számtalanszor kiigazítva az aratás
idejére jósolt «tartós esőt» – «állandó jó időre», mert a szegény
dolgozó embernek olyan idő kell aratáskor. Nem volt az rossz ember, csak
ostoba.

Ezt választotta ki Bányaváry a remekmű censorául.

Elment hozzá egész alázatossággal, Illustrissimének czímezte; diákul
beszélt hozzá. Ezzel mindjárt megnyerte a kegyét. Előadta, hogy
valamennyi budapesti censor közül önkénytesen őt választotta ki e mű
birálójának, mert nincs a többiekhez elegendő bizodalma, hogy elég
figyelemmel fogják azt megvizsgálni. Fiatal ember műve, s a fiatal
emberek hajlandók a könnyü erkölcsöt hirdetni, szerelmes historiákkal a
sziveket megvesztegetni; azután meg azt a sok új szót belerakják a
munkáikba, a miket csak ők maguk értenek. Az ilyeneket kéri nagyon
szépen kiigazittatni; mert úgy hiszi, hogy ennek a fiatal embernek a
munkája hemzsegni fog ezektől a hibáktól.

Bócza úr tökéletesen meg volt vesztegetve.

Ugyan örült, hogy valahára emberére talált, a ki az ő nagyságát felfogni
képes. Meg is igérte a direktor úrnak, hogy figyelemmel vizsgálandja át
a művet, s három nap alatt véleményt fog róla mondani.

Harmadnap visszament hozzá Bányaváry.

Bócza úr bölcs tekintetű arczczal fogadá.

– Az úr engemet fölöttébb megcsalt. Hisz ez nem valami erkölcstelen
munka, sőt inkább nagyon morális darab, s egyetlen egy új szót nem
találtam benne, a mit kiigazítsak: csupán az orthographiája néhol hamis,
s a jámbusai itt-ott sántítanak.

Boldogtalan censor. A ravasz komédiás denunciatiója által hamis nyomra
engedte magát vezettetni, s míg ő Kálmán művében az erkölcstelen
eszméket, a szerelmi csábitásokat, meg az új szavakat vadászta, az alatt
elszalasztá azt a mély morált, mely abban a szabadság isteni tanait
hirdeti. Az egeret keresve nem vette észre a sast.

Akármelyike a többi censoroknak elejitől végig keresztül húzta volna
veres irlájával e minden hatalmasok talapzatát megrázó költeményt:
egyedül ő nem vette észre benne a fődolgot, a szellemet.

Sőt még meg is dicsérte a munkát.

«Ez a fiatal ember nagyon szépen versifikál: ha diákul irna, nagy auctor
lehetne belőle.»

S visszaadta a művet Bányavárynak a «theatro admittitur» aláirással, a
nélkül, hogy egy sort törült volna belőle.

Bányaváry diadala tökéletes volt.

Két hétig tartott az előkészület az új darabra. Két hétig járta a hír
Kálmán nevével az egész várost, előre kürtölve, hogy most jön egy
portentum, egy remekmű, egy minden fát levágó óriás.

Ez pedig nem jó szolgálat a hirtől. Minden ember még egyszer annyit vár,
mint a mennyit kap. A felizgatott kiváncsiság csodadolgokat igér magának
s a beteggé tett irigység szomjazza az áldozat vérét. Egyetlen
magasztaló tíz kritikust idéz elő.

Bányaváry maga úgy járt kelt a városban alá s fel, mint egy őrült s
ismerőst ismeretlent lefülelt az új művet magasztalva. Szinlapjain
előtte egy héttel elkezdte hirdetni az előadást. Két nap egymásután fog
ugyanazon darab adatni: helyek ára fölemelve, teljes bérletszünettel,
erre a napra semmi szabadjegy sem érvényes. Mind hallatlan merényletek
ezek Pestvárosában.

A szerző személye is fokozta az érdekeltséget: Kálmán az előkelő körök
kedvencze volt; az első előadás napjára a rundella páholyai mind előre
le voltak foglalva. Decséryék maguk kérték fel Kálmánt, hogy számukra is
szerezzen egy páholyt e napra. Gondja volt rá, hogy olyat válaszszon ki,
a hova saját páholyából majd beláthat.

Végre eljött a várva várt, a félve félt nap, mely Kálmán életének
szikláját képezé. Azt a sziklát, melyen hajója összetörik s melyen
világító tornya emelkedni fog.

A zsidó «hosszú nap» nem olyan hosszú nap, mint az, a melyen egy
költőnek első művét szinpadra hozzák. Egész nap láza van, nem tudja mit
csinál? Hamarább ott van a szinpadon, mint maga az ügyelő. Segít
rendezni és szaporítja a zavart. Könyörög minden szereplőnek, hogy csak
az Istenért jól vigyázzon a szerepére, a verseit el ne forgassa,
«és»-eket ne rakjon a szavak közé, mert elrontja vele a jambust.
Egyiknél szeretné, ha öregebbnek álczázná magát, másiknál, ha nem
csinálna magának olyan nagy bajuszt. Reszketve közeledik az
előfüggönyhöz s lesi, hogy van-e már közönség? Útjában van a rendezőnek,
az igazgatónak, kik nem győzik elhárítani maguk elől. Biztató bókokat
mond a primadonnáknak, s a foga vaczog, mikor rizsportól fehér kezeiket
megcsókolja. Retteg valamennyitől. Ha Czilike ott nem volna, ki bűbájos
mosolyával most is oly ismerős, kétségbeesnék azon merénylete fölött,
hogy ennyi jó ismerős arczot átváltoztatott hajdankori rémalakokká, kik
ragasztott orraikkal, álszakállaikkal, vendéghajaikkal,
bádogkoronáikkal, párduczbőreikkel mind őt ijesztgetik. Végre szól a
sugó csengetyűje, a zenekar rákezdi, az igazgató minden szentekre kéri a
szerzőt, hogy menjen a páholyába, ez feltámolyog a lépcsőkön: ugyan jó,
ha három más idegen arczokkal tele páholyba be nem nyit, mig a magáéba
talál. Ott aztán behúzza magát egy szegletbe, a honnan a szinpadra
láthat, de a hol őt a közönség nem láthatja. A közönség persze jól
tudja, hogy az egyetlen páholy, mely látszólag üres, hátterében a
szerzőt rejti, s mint vadász a rókát, úgy lesi minden látcső a páholy
üregét. Iszonyú hőség van, a szív százhuszat üt perczenkint. A karzat
szakadásig tömve, azok türelmetlen emberek, iparos és cselédféle nép.
Kezdenek tombolni. A szerzőt a hideg leli, hogy még sem kezdik a
darabját. Végre másodszor szól a sugó csengetyüje s az előfüggöny
allegoriái a magasba emelkednek. Ünnepélyes csend támad. Szerzőnek egy
gondolat villanik át az agyán. Leugrani a páholyból, elkapni a sugó elől
a darabot s elszaladni vele. Már késő! Az a sarkantyus úr ott a szinpad
közepén megkezdi a mondókáját, belelép a dolgok közepébe: in medias res…

A szerző néz és hallgat.

Óh ez nem emberi idegeknek való gyötrelem! A makkabeusok anyjának
szenvedése hasonlíthat ehez, mikor fiait egymás után leölték szeme
láttára. Hogy gyilkolják a legszebb verseit! Meglehet, hogy jól
játszanak; de ő azt mind egész máskép képzelte. Nem így éltek ezek az
alakok az ő lelkében. Ott van ni! Az az ember meg épen nem tudja a
szerepét; a másikat is belezavarja vele! Nem úgy van! Kihagyták a
legszebb részét a párbeszédnek. Egy össze nem vágó jelenet s elveszett
az egész hatás. Ennek itt csak keserünek kellene lenni, s a helyett
komikussá lesz; gúnyszavainak csak háttért kellene képezni a főszereplő
tragikus kitöréseihez, a helyett előtérbe tolja magát s a közönséget
kaczajra ingerli ott, a hol nem kellene. Bányaváry maga sem látszik
érteni, a mit előad. Egészen másként szavalja szerepét, mint egykor az
oltárkövön. Ah, akkor az olympi láthatatlanoknak beszélt, most pedig a
karzatok népének, s annak be kell bizonyitania, hogy milyen jó hangja
van. Minden úgy üt ki, a hogy Biróczy előre megjósolta. A hevesfejű
főnemes alakja pattogó betyárrá izmosodik, a kesergő agg honfi sápitozó
vén banya lesz, a panaszkodó paraszt képe szószátyár gányóvá mázolódik,
a fejedelmi alakok egyike nem nő fel magasabbra egy predikátornál,
másika nem más, mint egy koronás tekintetes asszony. Egyedül Czilike
érzi, a mit játszik: egyedül az ő alakján lehet tekintetének
megnyugodni. Ő a tökély. A többi aztán annál messzebb esik az ideáltól.

S hogy kínja tökéletes legyen: még odajön Biróczy a páholyába és elkezdi
neki dicsérni a szinészeket, hogy milyen várakozáson felül jól
játszanak. És meg is lehet, hogy jól játszanak, csakhogy Kálmán mindezt
egészen másképen rendezte képzeletében, s az élő alakok nem illenek
össze a lelkében alakult képekkel.

Azután nem elég, hogy Biróczy meglátogatja a páholyát, egymás után jőnek
hozzá ifjú ismerősök, litteratorok, kritikusok; kezdik az obligat
gratulatión s aztán elsorolják kifogásaikat, észrevételeiket. Azokon
egymás között összedisputálnak. Szidják a szinészeket, kik e remekműnek
nem tudnak megfelelni, a közönség nem hallja tőlük az előadást s
felpisszeg rájuk. Kálmán szeretné valamennyit kidobálni a páholyból.

Lopva áttéved tekintete az átelleni páholyba, a hol Decséryék ülnek s
arczaikról olvassa itéletüket.

A herczegnőnek melege van, legyezi magát; csak olyankor tapsol, midőn
Czilike kilép a szinpadra, s a főispánt is készti, hogy tenyereit lomhán
összelappantsa.

Hát Dorothea?

Annak az arcza egészen át van változva. Oly kifejezés ül rajta, a minőt
Kálmán még soha nem látott. Mint egy szobor, oly mozdulatlanul figyel e
mű minden szavára. Félelem-e az? bámulat-e az? mely arczát elmerevíti;
vagy mind a kettő? Rémítik őt azok a gondolatok, a miknek szavait
hallja? Most kezdi-e tudni, hogy ki az az ember, a kit ő szeret? Most
kezdi-e látni, hogy micsoda rettenetes ország az, a minek poézis a neve,
s szivének minden idegei megreszketnek annak fenséges borzalmai előtt?

A mestermű hatása a közönségre nagyon kétséges volt. Tapsoltak eleget
egyes költői helyeknek; de az egyetemes, megragadó hatás, melyet Kálmán
maga várt tőle, elmaradt; hiába mondták barátai, kik páholyába
sereglettek, hogy műve nagyon tetszik; ő érezte az ellenkezőt. Óh az
előadás órájában az iró clairvoyant: azt is megérzi, hogy mit gondolnak
azok, a kik a háta mögött hallgatnak? Nem ilyen a közönség tetszése! A
karzatok tombolnak a hangzatos mondatoknak: de az értelem maga a nagy
közönségre nézve, caviar. Néhányan megértik a szellemet is, ott a
páholyokban. Nagyon jól megértik. Azoknak ludbőrzik a testük tőle s
Kálmán kezdi észrevenni, hogy egy páholy megüresül. Azok félnek hallani
is amaz eszméket, a miknek ő élő szavakat adott. És az egész költői
remek alkotást, a tragicum fenségét, azt nem fogja fel senki. Hiszen ha
nem hiányzanék hozzá az érzék, az egész közönségnek néma elragadtatással
kellene gyönyörködni e végtelen örvényében az eszményi szépségeknek. És
óh a költő érzi azt büszkén, hogy milyen földfölötti szépeket álmodott,
és látni kénytelen, hogy álmait senki sem érti.

Felvonások közben hívták a szerzőt, de nem jelent meg; a rendező
jelenté, hogy szerző nincs jelen. E visszavonulásért Bányaváry lehordta
Kálmánt, szerinte a szerző megjelenése a közönség hivására kétszerezi a
tetszést.

– Művem nem tetszett: viszonzá szárazan Kálmán.

Bányaváry majd megölte e szóért.

– Roppantul tetszett! a közönség meg van dühödve tőle! S aztán a mai
előadás még csak főpróba volt; majd holnap nézd meg, hogyan játszunk
valamennyien! Majd holnap! Hát velem hogy vagy megelégedve?

– Czilike imádandó volt, felelt rá Kálmán.

– No és én? Meg a többiek?

– Csak Czilike volt imádandó.

Az előadás estélyét pompás díszlakoma fejezte be a «hét választó»-nál,
ősi szokás szerint a szerző megvendégelé a szintársulatot, jó barátait.
Hivatalos volt a lakomára kivétel nélkül minden Pesten lakó magyar iró;
még akkor kicsiny csapat.

Ezek ugyan akkor épen nem képeztek valami külön osztályt; mindegyiknek
volt, a mellett, hogy verset és prózát irdogált, tisztességes
keresetmódja. Az elbeszélések szerzője egyuttal városi kiadó; az, a ki a
humoros adomákat irja a «Honi vezérbe», a helytartó tanácsnál
segédfogalmazó; a hősköltemények most kiemelkedett költője magánnevelő
kilencz fiu gyermek mellett; az anthologia gyüjtő egyetemi tanár; a
meseiró tehetős földes úr, nem szorult hivatalra, csupán egy divat- és
szépirodalmi lap szerkesztője nem más, csak lump. Genialis ember, de
minden jellem nélkül, mindig fülig adós, senkinek sem fizet; s a mellett
nagy gourmand; ő maga dicsekszik, hogy minden ebédre egy előfizetőjét
eszi meg a «Mulatságos»-nak (ez lapjának a czíme) s e tekintetben két
ember helyett dolgozik, a mennyiben segédszerkesztője részét is maga
költi el: ez a segéd pedig nem más, mint árva Aszályi, irnokból
laptöltelék-készítővé emelkedve, s princzipálisa által a nagy világ
pártfogásába marasztalva, hogy ott egyék, a hol kaphat. Ezért a
mellékneve: «Potya» Aszályi.

A «potya» szó alatt értik a magyarban, mikor valahol «ingyen» esznek.
Akármit esznek: érett turót vagy pástétomot, csak ingyen ültessék mellé
az embert, az a potya, az jól esik. Néha nem is kinálják, a «potya»
fogalma egyesíti magában az önkénytes megtelepedés művészetét is.
Aszályi egyuttal műbiráló is. Ez a legkönnyebb tudomány, a mihez semmi
tanulmány nem kell. Ez a mesterség leginkább elvezet a potyához: néhol
ebédre hívják, néhol pofonverik érte, s mind a kettő ingyen.

Hogy ne jött volna el főszerkesztőjével, Kovászos urral Aszályi is
Kálmán ünnepi torára. De arról bizonyos lehet Kálmán, hogy senki sem fog
neki orczátlanabb hizelkedéseket szemébe mondogatni, mint Aszályi; még a
princzipálisa Kovászos úr sem, a ki pedig nagy széltoló.

Pedig Kálmán irtózik tőle, ha szemébe dicsérik. De hiszen ebben a
társaságban ne is tartson tőle, hogy a Mulatságos szerkesztőségén kivül
ez valakinek eszébe jusson. Tudósok, irók, szinészek gyülekezetében
senki sem beszél másról, mind kiki a saját viselt dolgairól. A szinész
elmondja, mily diadalokat aratott a vidéken? hogy omlott lábaihoz
koszoru, szerelmes levél, diszbillikom és emlékgyűrű. A humorista
előadja legjobb élczeit, mik most az egész országot felvillanyozzák; a
történetbuvár bebizonyítja, hogy az egész világon minden nyelv a
magyartól származik, zsidók, assyrok, phœniciaiak mind a mi őseink
voltak; a szerkesztő prænumeransai szaporodtát emlegeti; a versiró jó
néven veszi, ha akad olyan szomszédokra, kik legujabb költeményének
kiemelkedő részeit meghallgatják; csak árva Aszályinak jut néha eszébe,
hogy egy-egy körmönfont áldomást megindítson a mai nap hősének
tiszteletére, ki búskomoran ül az asztal végén s lelkével akárhol másutt
kalandoz, csak ott nem, a hol érte isznak.

Később aztán oszolni kezd a társaság: legelébb hazamennek a szinészek,
nekik holnap is erős dolguk lesz, nem szabad sokáig mulatniok. Akkor
aztán a hátramaradottak előveszik az eltávozottakat, s leszólják őket
irgalom nélkül, milyen minden kritikán alul való játék volt, a mit ma
produkáltak. Egynek sincs közülök fogalma a művészetről: Bányaváry
bakternek való, nem szinésznek, a feleségében pedig nincs semmi
szenvedély. Azután elszállingózik a historikus, a meseiró, a hősköltő. A
mint egymás után kihúzzák a lábaikat, elmondatik róluk, hogy az első
nevetséges idióta, a második jó borokat tart, de ha a meséiről beszél,
elaltatja vele az embert; a harmadik nem bir kiadót találni a műveinek,
pedig abban a képzeletben van, hogy ő jobb költő, mint más. A nyelvujító
eltávozta után előhúzzák a hirhedett «Mondolatot,» mely a nyelvjavítók
törekvését teszi nevetségessé. Valamennyi között egyedül Biróczy van
biztosítva minden oldalról; ő se nem iró, se nem szinész, tehát tüz- és
vizmentes.

– Eredj már haza Kálmán, kérlek; mond a bohó fiu, megszánva komor arczu
barátját, hadd szóljunk meg aztán téged is!

Kálmán komolyan veszi a baráti intést s engedelmet kér a társaságtól,
hogy hazamehessen; fejfájásról beszél. Talán úgy is van.

– Dejszen; riad fel Aszályi, Kálmán barátunk csak magasztalóit hagyja
hátra, ha távozik. No hiszen majd meglátod holnap, ha a Mulatságost
olvasod, hogy felmagasztalunk, hogy megkoszoruzzuk a nevedet. A
Mulatságost a nagymamád is járatja. Majd hogy meg lesz lepetve, ha azt a
sok dicséretet olvassa felőled!

Kálmánnak émelygett a gyomra. Sietett a kalapját megtalálni.

Aszályi szegődött hozzá.

– Elkisérlek hazáig. Valami bajod ne történjék az úton.

– Köszönöm; bérkocsin megyek.

– Hát akkor vigy el magaddal. Még a nyomdába kell mennem, hogy a
darabodra megirjam a birálatot, hogy a holnapi lapban megjelenhessen.

– Csak maradj te itt és mulass tovább, a bérkocsi visszajön, s
rendelkezésedre áll.

Azzal valahogy lerázta a nyakáról a műbirálót, s ott hagyta a
kollegatust, hadd beszéljék ki magukat kedvükre a mai nap áldozatáról
is. Hisz a legkedvesebb poszpász, egy ilyen irói lakomán, a kit végül
kés villa nélkül megenni jól izlik, maga a banquett-adó szerző.

No ha aztán arra volt kiváncsi Kálmán, hogy eltávozása után mit
beszéltek a lakomáján ottmaradt jókedvü pályatársak, azt másnap, mikor
későn reggel fölébredt, nyomtatva olvashatá, a még nyomdanedvesen
asztalára tett Mulatságosból.

Ott volt tegnap előadott művének birálata Aszályi irói jegyével.

Egy infamis, piszkolódó, gúnyoros persifflage eleitől végig, melyben ki
van forgatva művének értelme, megtagadva tőle minden költői föllengés,
versei ócsárolva, expositiója absurdummá torzítva, tragicuma
nevetségessé téve, merész iránya denuncziálva, még személyét is
kigúnyolták benne: a tudatlan dandy, az asszonyok kegyencze, ki telivér
költőnek hiszi magát, azért, mert a paripája telivér. S ez így ment két
sűrű oldalon végig.

– S azt az ő nagyanyja holnap már olvasni fogja ekkép!

De mit bánta azt Kálmán, hogy Kovászos úr lapja, meg annak a dárdása mit
irnak ő felőle, meg a darabjáról; egyetlen kérdés fojtott el nála minden
egyéb aggodalmat: mit beszélnek most ő róla Decséryéknél? A láz járta át
idegeit, a míg a látogatási óra elkövetkezett. Milyen arczczal fogadják?

Eh mit? Hiszen bukott meg már fiatal ember elég az első szinművével! Mit
csinálunk ebből országos dolgot? De az nem Jenőy volt, és nem az ő
szinműve. Óriás volt az a pyeridák berkében, s óriás a közélet
mocsarában. Korszakot alkotó lángész, ki ha bukik, a gyávák és törpék
egész legiója örömünnepez felette. Ezt érezte ő maga, ezt érezték mind
azok, kik őt szerették, kik visszatartóztatták. Az ő esése kolosszdülés
volt. Azért kellett, hogy elejtsék. A hétköznapi ember bukhatott, ujra
talpra állt, szeretője se hagyta el, hivatala is megmaradt, anyja sem
tagadta ki; de Kálmánra nézve megbukni egyértelmü volt a
semmivélétellel.

Decséryéknél legelőször is a hölgyeket látogatta meg. A herczegnőt
együtt találta Dorothea grófnővel.

A herczegnő felötlően szivélyes volt az elfogadásban, mindjárt áttért a
Kálmánt oly nagyon érdeklő tárgyra, a tegnapi előadásra.

– Óh, az valóban élvezetes este volt! Én a kordiczai statutió óta nem
láttam magyar előadást; de meg kell vallanom, hogy szinészeink azóta
nagyon sokat haladtak. Különösen önnek a rokona: Bányaváryné; az bármely
idegen szinpadnak diszére válnék. Apropos! Miért mondta ön akkor, hogy
az önnek testvére? hisz a szinlapon ez áll: Bányaváryné, született
Perkátai Cziczelle asszony. No, értem; együtt növekedtek fel, olyan,
mintha testvére volna; igazán kedves teremtés; gyönyörü alak, az ember
mindig maga előtt látja azokat a beszélő nagy szemeit: szeretetreméltó
tünemény.

Miért dicséri ez most olyan nagyon azt a szinésznőt? épen Dorothea
grófnő előtt? Tán azt akarja keserűvé tenni Kálmán iránt, midőn azt a
gyanut hinti el, hogy Kálmánt e szép művésznőhöz tán nem annyira
rokonság, mint szerelem csatolja?

– Kár, hogy a szöveget nem értettem eléggé, monda a herczegnő; csak
Dorotheától tudom, hogy az igen fenkölt mű. Ő el volt ragadtatva általa.

Kálmán Dorotheára nézett.

A szép madonna arcz tekintete nem igazolta nagyanyja állítását. Halavány
volt és szeme félve találkozott Kálmánéval.

Különös volt, hogy Dorothea grófnő ezúttal szabadságot vett magának
nagyanyja jelenlétében Kálmánnal magyarul társalogni, a miből a
herczegnő igen keveset érthetett.

– Igaz, szólt Dorothea. De azok borzasztó szépségek voltak! Én némelykor
meg voltam dermedve, mikor arra gondoltam, hogy ezek az eszmék az ön
lelkében születhettek! Mikor gondolja ön ki ezeket? Mi az a költő, a ki
ilyeneket alkot? Valjon, mikor így közöttünk jár, mosolyog, tréfásan
fecseg velünk: akkor is ott leskelődnek-e a szive közepén ezek a
tűzszemü gondolatok? vagy van valami dæmona, a ki olyankor veszi elő,
mikor egyedül van, s diktál a tolla alá ilyen idegen szavakat? valami
hevítő mérget iszik olyankor, haschischt, vagy mákonyt?

– Nem, grófnő, szólt Kálmán mosolyogva, én egészen józanul szoktam irni.
A gondolatot csak a gondolat szüli.

– De, hogy szülhetik egymást az egymással ellenkező gondolatok? Ez a
titok előttem. Hiszen azt értem, ha a szenvedő szerelmes úgy szól, hogy
sirjak a szavára, de hogyan tud valaki egy gyűlölt alaknak, egy
méregkeverőnek, egy csábítónak sötét lelkéhez méltó szavakat találni? Ki
tanítja őt arra a kitörésére a féktelen dühnek, a mi a sértett becsület,
a féltés kínjai közt szülemlik? Érzi-e a költő mind azt, a mit
alakjaival elmondat; a jót is, a rosszat is? Magából szedi az a
gondolatokat mind?

– Grófnő, a mivel a költő teremt, az a képzelem. Annak a hatalma pedig
egybefoglalja az ismert világot. A költőnek mindent maga előtt kell
látni, a pokoltól az égig.

– Hát saját magát látja-e azután? Kitől tudja meg, hogy a sok alak
közül, a mit maga elé teremt, melyik az ő saját alakja? Kiből beszél az
ő lelke? A féltékenyből, a ki gyilkol? vagy a hizelgőből, a ki csábít?
Hogy állítna elénk valaki egy ijesztő alakot, a nélkül, hogy magát is
olyanná ne tudja idomítani?

– Ah, grófnő, önnek a nézete szerint minden regényt és drámát legelőször
is egy férfiunak és egy nőnek kellene együtt irni, mert azt egyikünk sem
tudhatja, hogy a másik hogyan érez, hogyan szeret, hogyan szenved!
Azonfelül a gyilkos lelkiállapotát csak a gyilkos ecsetelhetné, s a
fösvényét csak a zsugori.

– Valóban azt hiszem. És úgy is van. A férfi költő művében tökéletesek a
férfi alakok, a nők soha sem azok. Aztán kimagaslik mindig egy ideál;
melyben a költő lelke nyilatkozik: én ilyen volnék! Minő hát az ön
ideálja? Szépség, de rettenetes! Boszuálló féltés, melynek királyvértől
csepeg az ujja. Borzasztó eszménykép ez!

Kálmán azt vette észre, hogy az ő napja elé nagy fellegek tolulnak.

De a herczegnő nem hagyta őt elkomorulni, nyájas volt hozzá, mint egy
idegenhez.

– Nos, Jenőy! nemde Dorothea említette már önnek, hogy mi elutazunk?

Már utaznak!

– Igen, de nem tudta a grófnő, hogy hová?

– Flórenczbe megyünk, ott töltjük a telet. Dorothea egészségének jót
teend az olasz lég. Kis unokám mondta, hogy ön is fog utazni
Olaszországba. Az szép lenne, ha ott is felkeresne bennünket.

Kálmán keserűen mosolygott: «az megeshetik.»

– A búcsúzásra még van idő; nem utazunk olyan hamar. Addig még remélem,
hogy sokszor látjuk önt.

Kálmán meghajtotta magát és távozni készült.

– Nem megy ön át fiamhoz, a főispánhoz? Ő már kérdezősködött ön felől.

Kálmán megköszönte szépen a nagy kegyet és a mellék folyosón átment
Decséry főispánhoz.

No az nem fogadta olyan nyájasan.

Boszus arczczal, összeránczolt szemöldökkel jött eléje, s szóhoz sem
engedte jutni.

– Jaj, jaj, kedves Jenőy, mit csinált ön azzal a tegnapi darabjával! Ő
fensége magán kivül van haragjában. Ma reggel voltam az udvarnál; még
olyan indulatosnak nem láttam a nádort. Azt mondta, a szinészekre nem
haragszik; azok őszinte bátor emberek. Nem adta meg a kérésüket, hogy
Budán a várszinházban lépjenek fel, hát letelepedtek egy ólban, s
játszanak az ő daczára. Becsülésre méltó emberek. De az a fiu! itt önt
értette, a ki idejön könyörögni, a kire óra hosszant vesztegetem a
meggyőző indokokat, a kit kézen fogva vezetünk minden előmenetelre, hogy
ez egyszerre oly dühödten megfordítsa a puska agyát s közénk csapjon
vele, az minden fogalmat meghalad. De hogy lehetett olyan őrült censor a
világon, a ki ezt a darabot szinpadra bocsátotta? A helytartótanács
rögtön elmozdította ezt a censort pesti állomásából s áttette
Nagyszombatba. Érti ön a helyzetet, kedves Jenőy?

– Egészen értem: szólt Kálmán, s ismerem a teendőmet.

Nem is magyaráztatta magának bővebben a balhirt, megköszönte azt a
főispánnak s sietett a Decséry palotából haza.

És aztán utközben elgondolkozott rajta, hogy a herczegnő, a ki már
bizonyosan tudta fiától a Kálmánt fenyegető rossz hirt, a helyett, hogy
mint érdekelt fél, a veszélyben forgónak szemrehányó haragos képet
mutatott volna, mint az őszinte főispán tette: még inkább nyájas volt
hozzá. Nyájas volt, mint egy idegenhez!

Kálmánnak első dolga volna hazamenni s megirni leköszönését a fényes
udvari hivatalról.

Még jóformán el sem végezte a maga dolgát Kálmán, midőn rohan be hozzá
nagy zajjal Bányaváry. Borzas haja egészen szét volt zilálva a homlokán,
a mint az ajtón betört s lihegve a pamlagra veté magát. Két nagy
pecsétes irás volt a kezében.

– Nézd! Olvasd ezt! Nem ezt. A másikat elébb. De még is ezt!

– No melyiket hát?

Az egyik hosszú irásban a helytartótanács betiltotta a tegnapi darabnak
többszöri előadását.

– Ezt bizony előre lehetett tudni, monda hideg vérrel Kálmán.

– Könnyü neked ilyen flegmával beszélned! Pattant fel Bányaváry. De én
holt emberré vagyok téve. Megcsináltattam a darabhoz a sok costumeöt,
mind contóra, az mind rajtam veszett; ruinálva vagyok.

Kálmán mondhatta volna a barátjának, hogy hiszen te vagy annak az oka,
nem én; s te még ruináltan is az vagy a ki voltál; de én már senki sem
vagyok; hanem csak még sem ezt mondta neki.

– Azért ne essél kétségbe. A költségeidet majd megtérítem, a darabom
miatt kelt árjegyzékeket kifizetem. Több is veszett már Buda alatt.

– Könnyen diskurálsz! monda boszusan Bányaváry. De olvasd már most ezt a
másikat!

A másik irásból azt olvasta Kálmán, hogy a rundellában játszás a
szinészeknek a nemes város által felmondatik, két hét alatt ki kell
onnan költözniök; mert az ódon vármaradvány földig lerontatik s helyére
sóraktár építtetik.

Bányaváry olyan dühös volt, hogy sirt.

– Ugyan ne légy gyermek! szólt Kálmán. Mi kétségbe esni való van azon,
hogy el kell hagynotok azt a vén denevérfészket? Ha hozzá kezdtünk
valamihez, most már legyen erőnk végig kitartani. Két heti haladék van:
légy nyugodt; az alatt én szerzek számotokra más helyet s játszatok
tovább. Én állok ott, a hova a lábamat letettem. Most eredj haza, láss a
mai előadás után, hogy a közönség kárpótolva legyen. Hogy tovább mi
történik? az az én gondom.

Most már Kálmán gyakorlott fölényt Bányaváry fölött. Az igazi veszély
idején tünik fel a váljegy, a mi a valódi erőt jellemzi.

Apró bajoknak helyt állni, kicsiny urakkal perlekedni, éhezni, fázni,
küzködni Bányavárynak is volt ereje; de a hol komoly volt a baj, ott
csüggeteg lett. Kálmánt pedig épen az emelte fel.

Hogy úgy egyszerre összeesküdött ellene minden: a kritikustól kezdve a
szerető hölgyig! Ez aczéllá edzette lelkét.

Csak azért is!



KÜLÖMBÖZŐ NŐI SZIVEK.

Ez nap Kálmán többé ki sem ment a szobájából s meghagyta az inasának,
hogy senkit se küldjön be hozzá.

Tudta, hogy a crisis kitöréséhez kell egy nap. Azt az időt valahogy
agyon kell verni. Addig nem mutatja magát a világban.

De egy dologban még sem állta ki soká a vesztegzárt; másnap délben mégis
elment a Decséry palotáig; nem ugyan látogatási szándékkal, hanem hogy a
házmestertől megtudjon valamit felőlük.

Meglepetés várt rá. A házmester azt mondta, hogy ma korán hajnalban a
herczegnő Dorothea grófnővel és egész cselédségével együtt elutazott.

Tehát már el is utaztak!

Tegnap még azt mondá a herczegnő: ne búcsúzzunk még, van elég időnk rá.
Azt akarta, hogy bucsuzás nélkül váljanak el.

A házmester Kálmán arczán látta annak gondolatait. Azt mondá neki, hogy
ha beszélni akar a házfelügyelővel, az talán többet tud mondani.

Kálmánnak eszébe jutott, hogy hiszen ez a házfelügyelő az ő régi
iskolatársa Csuka Feri. Felkereste őt kertre nyiló szobájában.

A jó fiú eléje szaladt, mikor meglátta, s örvendve szorongatá a kezeit.
Volt benne annyi baráti józan tapintat, hogy a darabjáról nem kezdett el
neki beszélni, hanem a helyett egy czédulácskát nyomott a markába s azt
sugta: «tedd el, – majd otthon vedd elő, – ő tőle van, – te majd
megérted.»

Kálmánnak kettős oka volt nem váltani vele több szót: egyik az, hogy
gyanus kémszemek lesték, másik meg, hogy a drága papirka tartalmát
óhajtá minél elébb megismerni.

Egy bonbon czukorka borítékja volt ez a papir; a mit úrhölgyek el
szoktak hajigálni a földre, a nélkül, hogy valakinek másnak eszébe jutna
a czukorpapirt felvenni, mint a kinek a szem figyelmeztető intése szólt.

E czukor boritékon e három szót találta Kálmán irónnal feljegyezve.

«– Bruno»,

«– Genua»,

«– Hedvig.»

Ebből a három szóból senki a világon nem ért meg semmit, hanem ő
megértett mindent.

Genuába utaztak. Hedvig: a szűz szerelemben is boldog kedves, kit
Brunójától Genua sem választ el.

Kálmán előtt feledve volt a bukás, az elhagyatás; ez a kis papirdarab
mindent kigyógyított. Eltette azt a kedves arczkép mellé s őrizte, mint
a bűnös a pápai indulgentiát. Az embert nem nyomja a bűntudat, mihelyt
azt tudja, hogy megbocsátottak érte. S ha Dorothea megbocsátott, ha ő
szeret, kivel törődik aztán?

Hanem az mégis bántotta, hogy a herczegnő ily megvető modorban
igyekezett tőle megszabadulni. Ez a nevetségessé lételig megy.

A dacz megszülemlett már lelkében; a kevély ember, ki addig csak
titokban rejtőzött, egész valódi arczával lépett ki vele a napvilágra,
midőn leköszönő iratát a magas uraknak felküldé.

Nem ment többé haza, nem zárkózott el ismerősei elől. Eljárt mindenüvé,
a hova máskor szokott.

Az nap este nagy álarczos bál volt a redoutban. Erre a mulatságra
Decséryék is nagyban készültek; más nyilvános bálba úgy sem mehettek az
udvari gyász miatt. A fiatal pár úgy örült előre ennek a napnak.
Dorothea bizalmasan elárulá Kálmán előtt, minő álczában fognak ők
megjelenni? hogyan ismerhet rájuk. De éjfél után álczát fognak
változtatni, akkor aztán majd meglátja, hogy ráismer-e Kálmán magától?
Kálmán fogadkozott, hogy minden álcza alatt megismeri a grófnőt
járásáról, feje hordozásáról, és – szemeiről. Óh milyen bizonyos volt,
hogy e szemekben nem fog csalódni. Georgiai nő volt az első bevallott
álcza.

Most aztán ennek is vége.

Hanem azért Kálmán elment az álarczos bálba; még pedig álarcz nélkül.
Csak azért is meg akarta mutatni, hogy még mindig él, és tud a világ
szeme közé mosolyogni.

Akkori időkben a redout álarczos bálai válogatott közönséget gyüjtöttek
össze, a dolog új volt, nem unták még meg; s a kétséges jellemű
társadalmi osztályok nem riasztották el még a parquetről a társadalmi
crémet.

Az idén különösen népes és elegáns volt a redout-bál; mint egy
összekevert világ, tarkállott egymást kerülgetve a sok fényes álcza,
minden nép viseletét, szinpadi alakokat, mythosi jelmezeket csodálatos
keverékben egyesítve.

Kálmán ott őgyelgett a tömkelegben s engedte magát az ismerős álczák
csipős tréfáival csiklandatni. Nem volt csiklandós.

Egyszer egy finom kéz karja alá nyul, s Kálmán egy deli álarczos nőt lát
karjába füződni.

Georgiai nő volt: karcsu, gyönyörű termet, dereka aranynyal átszövött
shawlal átkötve, melynek végei domború csipőjén omlottak végig. Gazdag
persa szövetű kaftánja testhez simuló ránczokban bokájáig ért, csak az
alól látszottak ki a selyem salavári dudorai, miknek hasadékából a finom
szattyánpapucs a legparányibb lábakat tüntette elő, a kócsagtollas
turbánról hosszú fátyol függött alá, fénylő, csillámló arany szövet,
mely egyuttal álarcz, csupán két nyilást engedve a két szemnek, s a
kócsagtoll mellett egy lángszinű georgina, akkor még üvegházi ritka
növény gyémánt boglárral odatüzve.

– No, ugye hogy itt van a georgiai nő? suttogá a szép álcza.

Kálmánnak első pillanatban nagyot dobbant a szive.

Hanem aztán, mikor a szemébe nézett a szép álarczosnőnek, megszünt a
szívdobogás: pedig azok is bűbájos szép szemek voltak, de sötétek; de
nem Dorothea szemei.

– De nem az a georgiai nő, a kit kerestél! kötődék vele tovább az álcza.

Kálmánt érdekelni kezdte a kötődés. Valami különös csodát nem talált
benne, hogy titkát ellesték. Decséryék valószinüleg visszaadták a
megrendelt jelmezt a készítőjének, az elárusította azt, s a közben
elbeszélte boldognak boldogtalannak, hogy ezt Dorothea grófnő viselte
volna, ha itt maradtak volna. Így megtudhatta akárki. Hanem, a mit a
szép álcza azután mondott neki, az már jobban kezdte érdekelni.

– Hát te nem utazol Egyptomba hieroglyphokat megfejteni?

– Legnehezebb hieroglyph rám nézve az, hogy miért utaznám én Egyptomba?

– Úgy? A te barátod, Bálvándy akkor jobb archaeolog, mert ő kitalálta,
hogy miért utazzék oda?

– Szerencsés utat neki, és jó uti társakat.

– Egy utitársának a neve: Dorothea!

Ez a szúrás érzékeny volt!

Kálmán egy perczre elhalaványodott. Hanem azután felmelegítette az a kis
bonbon papirka ott a keblében, melyre ama három szó volt irva. A mit
Dorothea irt, az a való.

A szép álczásnő egyet csipett a karján.

– No ne mélázzon ön olyan nagyon! nézze mi jön ott?

Kálmán felriadt, s széttekintett, hogy hát mi jön?

A sok szeszélyes álarcz között valakinek az a tréfás gusztusa támadt,
hogy medvének öltözzék. Melege lehetett, de sok bámulója akadt.

– Ni! Az ön medvéje! dévajkodott a szép georgiai nő. Nem lőné meg még
egyszer?

Kálmán szemébe nézett a csufolódónak. Óh most már emlékezett ezekre a
sötét szemekre!

– Ismerlek szép álcza! sugá fülébe.

– No, csakhogy egyszer rám ismert! sugá az nevetve; azt hittem, hogy a
nevemre sem emlékszik többé. De hát csak most ismert rám?

– Sejtettem már, mikor Egyptomba akart küldeni.

– «Egyptomnak földébe, a szolgálatnak házába!» Látja, még mindig tudok
idézni a szentirásból. Hát mit keresnek az emberek Egyptomban? Ön tudós,
etnograph, nemzetgazdász, – megfelelhet rá. Hát mit keresnek az emberek
Egyptomban?

– Szenvedélyes vadászok nilusi lovakat; régészek mumiákat, festők
sivatagi tájképeket, természetbuvárok a Nilus forrásait, mellbetegek
langy levegőt.

– És szívbetegek? kérdé a szép hölgy.

– Azok nem tudom, hogy mit keresnek ott?

– Kigyógyulást.

Kálmán nevetést erőszakolt.

– Úgy én nekem nincs ott mit keresnem; mert én nem vagyok szívbeteg.

– De lehet, hogy valaki más ha meggyógyul a szívbetegségéből, ön akkor
lesz majd szivbeteg.

– Igazán mondom, szép hölgy, Cleopatra tűjén nincs annyi hieroglyph,
mint a mennyit ma ön velem találgattat.

– Hagyja kitalálatlan, a mi nehéz. Majd megtudja egyszer. Lássa, én
jobban tudom olvasni azokat a hieroglyphokat, a mik az ön arczára vannak
irva. Önnek bánata van.

– Arra több okom lehet egynél.

– És én talán minden okát ismerem.

A szép álcza leült egy jázmin bozót árnyába, s meghivta Kálmánt is maga
mellé.

Kálmánnak egy ötlete támadt.

– Fogad ön el holnap látogatást?

– Az a kérdés, hogy ki látogat meg?

– Egy derék, mivelt férfi, ki nekem jó barátom.

– Ah, azt hittem, hogy ön maga. Hogy talán megtartott a szive számára
Absteigquartiernak.

Kálmánt megundorítá e nőietlen élcz.

– Ah, ne szóljon így! Lássa, erről az élczről megismerném önben minden
álarcz alatt a fiú leányt: a praefectát.

– Ah! persze. Önöknek azon nők tetszenek, a kik eltitkolják
gondolatjaikat; a kik azt mondják: «jer ide!» de akkor nem lesznek
otthon; a kik azt mondják: «örökre» s utána teszik magukban «tegnap!» A
kik nem gunyolják ki önöket szemtől szembe, csak a hátuk mögött. Lássa
ön, én nyiltan megmondom önnek, hogy hasztalan volna még egyszer
megfájdítania szivét miattam, mert én gyógyszer helyett mérget
csepegtetnék sebeibe. Én csak azt keresem, hogy önnek hogyan okozhassak
valami boszuságot?

– Azt én megérdemlem, monda Kálmán; de nem rólam van szó. Nem is
szivügyekről. Nagyobb ügy, a miben önhöz fordulok, nem is egyenesen; de
egy barátom által.

– Ki az ön barátja?

– Bányaváry.

– A szinészigazgató?

– Ugyanaz.

– S miféle ügye lehet annak velem? Az előadásaira nem járok. Tudja ön: a
rundellába nem mehet az ember, mert ott a denevérek a hajába akadnak.

– No hiszen a rundellát lerontatja a város.

– Akkor azok az ég alatt maradnak.

– Épen azért akarom barátomat önhöz küldeni. Ön egykor így szólt hozzám:
«ha azt kivánta volna, hogy döntsem ki a házam minden közfalát s
csináljak belőle szinházat, megtettem volna.» Akkor szememre vetette ön,
hogy nem járok azon barátaimmal egy uton, kiket rögös pályán koldusbot
vezet. Most eszembe jutnak önnek szavai, midőn leszálltam a nagy urak
hintajából s nem taposom többé a lépcsőket, a hol fényes hivatalok
teremnek. Magam számára nincsenek igényeim: én majd elvergődöm a
világban, mint más; de barátaimért, kik idáig követtek, mindent el
akarok követni.

– Kérem, fogadja kölcsön tőlem a fátyolomnak felét: ön szörnyen pirul.
Önnek nehezen esik megalázni magát erre a szóra: «Kérem!» Ne mondja ki
előttem. Az önnek fájna. Küldje el hozzám barátját, az majd megmondja a
többit. Értek belőle, annyit, a mennyi kell. Nekem van egy bérházam az
Országúton, s abban egy tágas terem, melyet polgári báloknak, átutazó
művészek előadásainak gyakorta szoktak felhasználni. Abból könnyen
lehetne szinpad. Kitaláltam önnek a gondolatját?

Kálmán nem állhatta meg, hogy egy kézszorítással ne válaszoljon
«igen»-t.

És mégis valami hideg borsózott végig a testén, midőn e sötét szemekbe
nézett hosszasan, mik orozva lőtték ölő sugaraikat felé az arany fátyol
hasadékán keresztül.

– Tehát megérem, szólt a szép hölgy, hogy ön azt fogja mondani magában:
«mégis csak jó volt, hogy ezzel az asszonynyal összehozott a véletlen!»

Azzal inte Kálmánnak, hogy maradjon, s eltünt az álarczok tömkelegében.

Kálmán nem időzött ott tovább, hanem hazament. Másnap korán reggel
felkeresé Bányavárit s utasítá, hogy hova menjen és mi tárgyban
végezzen? Az napra Czilike ott marasztá magánál ebédre Kálmánt.

Bányaváry erősen kicsipte magát, hogy a szép asszonynál ellenállhatlan
legyen. Czilike maga kötötte csokorra a nyakkendőjét. Szegényke! azt sem
tudta, hogy mi a féltés? olyan volt mint egy galamb.

Bányaváry sokáig időzött a szép delnőnél; Czilike ételei szinte
elromlottak a várakozásban. Ez volt az egyedüli baja.

De végre előkerült a férje. Nem tudott hová lenni dicsőségében.
Tökéletes diadalt aratott. Az úrhölgy meg van hódítva tökéletesen.
Házának termét és mellék szobáit az egész idényre egy aranyért engedte
át a szintársulatnak; sőt a páholysort saját költségén fogja
kiállíttatni. Vigye a Spieszburger már most azt az ócska denevér
kastélyát; nem szorul rá senki! Bányaváry az egész diadalt a szép
háziúrnőnél egyedül saját ellenállhatlan megjelenésének tulajdonítá,
Kálmánnak nem engedett belőle semmit.

Az pedig nem követelt belőle semmit.

Ebéd után búcsút vett Bányaváritól, kivel, a mint sorsa mosolyogni
kezdett, megint nem lehetett beszélni; aztán Czilikét megölelte és
hazament.

Otthon találta már azt, a mit kimaradhatlannak tartott: egy levelet
nagyanyja irásával. Azt tette vele, hogy nem bontotta fel.

Eljött az az idő, a melyben a levelek, melyek úgy szerették a fát,
lehullottak róla. Miért volna egyik levél másforma, mint a másik? Az
elbukott embernek egymásután mondja fel mindenki a szerelmet: barát,
ara, szülő. De mért is tennének máskép, mikor előre megmondták neki,
hogy ne menjen oda, mert elesik, s ha elesik, ott hagyják.

Tehát hagyják ott.

Nem bontotta fel nagyanyja levelét.

A helyett ő irt hozzá.

«Kedves nagyanyám!

Felbontatlan küldöm vissza leveledet, mert nem akarom megtudni, mily
keserű lettél ellenemben. Elismerem, hogy annak lenni igazad volt. De
nem akarom megtudni soha, mit szóltál, mikor elűztél magadtól? Köszönöm
eddigi jóságodat hozzám s örökre háladatos maradok érte. Jövendőre pedig
iparkodom munka és erőfeszítés által megérdemelni helyemet a világban s
nevemnek becsülést szerezni. Akárhogy érzesz irántam, én holtomig
szeretni és áldani foglak.»

Ebbe a levélbe tette nagyanyja levelét.

Azután megnézte iróasztala fiókjában, mennyi pénze van még? Mintegy
kétezer forint volt. Azt magához vette, azzal a szándékkal, hogy a
levéllel együtt átadja azt Korcza úrnak. Attól a percztől fogva, melyben
a nagyanyja őt kitagadta, ez a pénz többé nem az övé: becsületes ember
visszaszolgáltatja azt annak, a kinek joga van vele rendelkezni.

Apró adósságait majd kielégíti lovai, butorai árából: azok tulajdonai
voltak.

Azután majd megtanul szépen összehuzódva élni…

Korcza úr szokása szerint igen szivélyesen fogadta Kálmánt.

– Hahó! Itt jön az én poéta barátom! kiáltá, nyakába ugorva az ifjunak.
Hát mi hír az Olympon?

– Az Olympon? mennydörög. Viszonzá Kálmán ifju kedélyességgel. Sőt be is
ütött a száraz mennykő. Már be is adtam a hivatalomról lemondásomat.

– Ah! szólt, egyszerre ijedtté formálva arczát a fiskális, s mi oknál
fogva?

– A darabom miatt. Az nagy visszatetszést szült a magasabb helyeken.

– Bah! Balgaság! Pedig az egy igen szép darab. Aztán igaz abban minden.
Historicum. S ön olyan jól érthetővé teszi a dolgot, hogy mikor az ember
azt látja, hogy most már gyilkolni mennek, magam is a peniczilus után
nyultam a zsebembe, hogy én is megyek velük.

– Talán épen az nem tetszett.

– No de azért kár volt leköszönni. Ha ön ebben a darabban leirt egy
rossz királyi familiát, egy hét mulva irt volna egy másik darabot,
melyben egy jó királyi familia jön elő; s helyre lett volna ütve a
dolog. Cuncta licent poetis.

Kálmán nagyot nevetett Korcza ur felfogásán.

– Hát most aztán mit fog csinálni?

– Nem esem kétségbe; kezdem, a hol más fiatal ember; zsebemben a
diploma, az után meg kell tudnom élni, beállok valamelyik hires
ügyvédhez segédnek s mint más szegény legény kezdem a szorgalmas
dolgozáson.

Kálmán azt várta, hogy Korcza úr szét fogja tárni karjait s azt mondja:
«gyere hát egyenesen én hozzám!» Biz az nem tette. Inkább nagyon is
fanyar képet csinált.

– Bűn volna azt tenni! Azt a gyönyörű poétai tehetséget az unalmas akták
közé eltemetni. Aztán nem magának való állapot ez a prókátorság kedves
barátom. Mert ha még csak abból állna a tudományunk, hogy unalmas
replicákat irjunk, hogy vesződjünk mások prózai anyagi érdekeivel, hogy
védelmezzünk ex offo ügyeket, miket igaztalanoknak tartunk, hogy
veszekedjünk pályatársainkkal, hogy exequáljunk a koldustarisznyáig
elmarasztalt szerencsétleneket, az csak hagyján; hanem van mindezeken
felül egy soha ki nem meríthető studiumunk, a birói kegy: ez az utolsó §
a Corpus Jurisban: «plus valet favor in judice, quam lex in codice».
(Többet ér a biró kegye, mint a törvény hegye.) Mennyi furfang, mennyi
megalázkodás, mennyi törleszkedés a nemszeretett alakokhoz, mennyi
lélekbódítás, és gyakran mennyi merész ajánlattétel szükséges e téren,
hogy «jó prókátor» legyen az ember neve. Mert nem az ám a jó prókátor, a
ki jó replikát ír, hanem a ki megnyeri a processust! Ön barátom, nem
abból a fából van faragva: ott ön nem él meg. Maradjon ön poétának: ott
fényes nevet fog ön kivívni, és halhatatlan lesz.

Kálmán megértette, hogy Korcza úr gyöngéd modorban utasítja el magától s
meg kellett magában vallania, hogy felfogása egészen helyes.

– Aztán nincsen is ön arra szorulva, hogy a körme vakarásával keresse a
kenyerét, veté utána Korcza ur.

– De arra vagyok, viszonzá Kálmán. Azt tudja ön, hogy nagyanyám
kitagadás terhe alatt tiltá meg nekem, hogy költői pályára lépjek, a mi
iránt ellenszenve van. Meglehet, hogy ezen ellenszenv még legyőzhető. De
a másik tilalma már asszonyi haragból ered. Egy szinész elszöktette
házától kedvenczét, nevelt leányát. Ő azt a megfertőztetés
legutálatosabb nemének tartja. Azóta kizárta magát a világból. Semmi
ismerőséhez nem jár, s senkit házánál el nem fogad. Gyülöli a
szökevényekben az egész világot, s gyönyörűség neki, azt hallani, hogy
azok itt-amott milyen nyomorban élnek. Azt tiltotta meg nekem átok
alatt, hogy ezekkel az ő számüzötteivel valaha érintkezzem. S én mily
felötlő modorban szegtem meg mind a két törvényét! Első művemet a
kiátkozott szinész csapatnak adtam át előadásra. Ő olvasta ama lapból,
melyet járat, a lesujtó birálatot s rögtön levelet irt nekem.

– Nos? nos? S mi van a levélben? sürgölé Korcza úr.

– Nem tudom, nem bontottam fel.

– Nem bontotta fel?

– Tudom, hogy végelválásunk van benne. S nem akartam nagyanyám arczát
látni e pillanatban. Tudom, hogy szavai mérget és haragot tartalmaznak;
nem akartam, hogy azokra emlékezzem. A tényt tudom, ki vagyok tagadva.

– No de mindenből nem lehet ön kitagadva; csupán az öreg asszonyság
szerzeményeiből. Azt ön jól tudja, mint ügyvéd, hogy az ősi vagyonból
önt ki nem tagadhatja senki; az apja vagyonát ön követelheti
nagyanyjától.

– De a tulajdon nagyanyám ellen csak nem fogok pert kezdeni!

– Kedves barátom, a processusainknak fele testvérek, rokonok, szülők és
gyermekek között folyik.

– Mások tehetik, de nekem elviselhetetlen volna az a gondolat, hogy én
azt a jámbor kegyes arczot, ki gyermek koromban annyiszor mosolygott
reám, hidegen boszantó keresetlevéllel szomorítsam el, hogy öregségének
éjszakáira kínzó álmatlanságot küldjek, s utoljára még azt az apai
hajlékot, a melyben megvénült, elexequáljam a feje fölül.

– Pedig bizony mások így tesznek, barátom.

– Én nem fogom azt másoktól megtanulni.

– Hát mit fog ön tenni?

– Azt megmondom. Visszaküldöm nagyanyámnak levelét olvasatlanul; irtam
hozzá egy kisérő levelet. Az összeget, a mi még nálam van, hozzá
mellékelem: a levél vételétől fogva nem tekintem azt magaménak. Arra
akartam önt kérni, tisztelt hajdani principálisom, hogy mint nekem régi
jóakaróm, s nagyanyámnak ügyvédje, intézze el ez utolsó ügyet kettőnk
között úgy, hogy nagyanyám sértve ne legyen általa.

– Mutassa, mit irt neki?

Kálmán átnyujtá levelét Korcza úrnak.

Korcza úr nagyon dörzsölgette hüvelykujja bütykével az orra hegyét,
mintha boszantaná valami.

– De hát nem is védelmezi magát? Még csak meg sem kisérti magát
kimenteni?

– Mikor tudom, hogy nincs igazam.

– Hja, kedves barátom, ha azok a kik tudják, hogy nincs igazuk, előre
megadnák magukat, a szegény prókátorok mind éhen vesznének el. Hogy akar
ön ügyvéd lenni, ha a saját ügyét sem tudja védelmezni?

– A más ügyét meg tudnám védni, a más érdekében tudnék könyörögni; de a
magam ügyében csak biró tudok lenni, nem ügyvéd.

– Biró? kiálta fel Korcza úr, triumfáló arczczal. Miből itél a biró? Az
előtte fekvő irományokból. Hát itélt már valaha biró lepecsételt
levélből? No mondja ön: ön elitéli a maga ügyét egy felbontatlan levél
nyomán. Ha én vagyok az ügyvédje, nem azt fogom-e kiáltani: én
appellálok a vak birótól a látó biróhoz s kérem az első biróságot
hivatalából elcsapatni!?

– Én bizonyosan tudom, hogy mi van a levélben, a nélkül, hogy olvastam
volna.

– De miután ön nem Cagliostro, s miután én Cagliostronak sem hiszem el,
hogy a lepecsételt levél tartalmát kitalálja: annálfogva nagyon kérem
önt, hogy olvassa el elébb azt a levelet, a mire felel.

– Uram, egy dolog szent és örök szivemben: a szülőim iránti tisztelet.
Ezt a forrást nem akarom megmérgezni. Megharagudhatom barátaimra,
meggyülölhetem kedvesemet; de nagyanyámat nem akarom gyülölni.

– Jó, – tehát ne olvassa ön a levelet, hanem engedje meg nekem, hogy én
bontsam fel, s én olvassam el. Ha az van benne, a mit ön sejt, nem
szólok semmit, lepecsételem a saját pecsétnyomómmal s ráirom, hogy én
szakítottam fel; de ha más van benne: akkor megengedi ön, hogy
felolvassam ön előtt?

Kálmán egy perczig habozott; az alatt Korcza úr nem várta be a válaszát,
hanem felszakítá Jenőyné levelét. Kálmán az ablak felé fordult s az
utczára bámult.

Néhány percz mulva Korcza úr szava hangzott hozzá.

Hallgasson ide.

Kálmán visszafordult s bámulva látta, hogy az ügyvéd szemei mily
nedvesek.

– Hallgassa ön meg, mit ír önnek a nagyanyja:

«Kedves szeretett gyermekem.»

«Olvastam az ujságban, a mit a nyakamra küldenek, a darabodról irt
piszkolódást. Tudom, kitől jön? A ki egész életedben ellenséged volt; az
irigy kutya! A ki mindig árulkodott nálam is te reád. Bizonyosan tudom,
hogy nem úgy van, a hogy irja. A te darabod szép, okos, jeles munka.
Tudom én azt. Nyomtasd ki, s küldd meg nekem is; hadd olvashassam.
Hanem, hogy a szinészek gyalázatosan játszottak benne s megbuktatták
szántszándékosan, azt elhiszem annak a czudar critikusnak. Ez igaz lesz.
Tudom, hogy el vagy keseredve most az egész világ iránt és vajmi méltán.
De ne légy leveretve. Mutasd meg azért is, hogy nem vagy az a kicsiny
ember, a kit egy marok sárral el lehet temetni. Fiatal vagy még, van
tehetséged, van tudományod: nem hiányzik más nálad, csak a tapasztalás.
Szerezd meg azt is. Eredj el utazni. Most tél van; eredj Olaszországba.
Szerezz magadnak ismeretet a világ felől. Járd be az egész világot, úgy
jöjj haza. Korcza urat fel fogom hatalmazni, hogy utazásodban mindig
ellásson a szükséges költséggel. Ne légy magadtul fösvény. Aztán
időközönkint, mikor ráérsz, irj nekem levelet a messze földről. Felejtsd
el mindazt, a mi ide haza bántott; de emlékezzél meg a te mindig szerető
nagyanyádról!»

Kálmán a végszavaknál már Korcza úr nyakába borulva zokogott; az öreg úr
pedig kaczagott féktelenül és a könyei hullottak mellette.

– No ugye, hogy ez egy kicsit másként hangzik, mint a kitagadás? Hát
domine kollega, fog-e ön máskor is elolvasatlan levélre felelni?

Kálmán egészen fel volt emelve a földről. Nagyanyjának bénító tilalma el
volt emelve lelkéről, vissza volt adva a költészet szabad mezejének. Még
lelkének legtitkosabb vágya is ki volt találva: utazás a külföldre,
repülés a földhöz tapadó helyzetből, és utazás Olaszországba, hová
lelkének eszményképe előre ment. Ott utól fogja őt érni; a hogy óhajtá,
a hogy híva lett; ismét látni fogja őt!

A nagy örömben nem vette észre a levél hátterét: hogy el lesz távolítva
messze földre s hosszú időre azoktól a nagyanyja által gyűlölt
alakoktól, a kik miatt az öreg asszony már évek óta gyűlöli a világot;
nem fog találkozni Czilivel és csábítójával.

A nagyanya szerelme unokája iránt a válságos ponton túl is megmaradt,
hanem a gyűlölete a meggyalázó leány iránt: az is együtt maradt meg
vele.

Jenőyné még egyszer megkisérté, hogy unokáját megmentse, s a háládatlan
meggyalázók vesszenek el ő nála nélkül.



APELLES CSIZMADIÁI ÉS AZ IGAZI CSIZMADIA.

Kálmán valódi költői lélek volt, mely könnyen felejt, könnyen emelkedik.
Ma kész a temetőbe örökre lemenni, s holnap ismét lepkéket kerget.

A physiologok könnyen kimagyarázzák e tüneményt. A költőnél a képzelem
uralg az emlékezet fölött: s a remény a képzelemé, a bánat az
emlékezeté.

Nagyanyjának levele a sötét éjjeli tájképet, mely jövőjét alkotá,
egyszerre nappali tájjá varázsolta át. Fel volt szabadulva szelleme,
bevallhatá nyiltan, hogy kicsoda?

Az egész emberiség más alakot öltött előtte. Minden ember, a kivel
összetalálkozott, azon kezdé beszédét, hogy szörnyűködött a
helytartó-tanács önkényes eljárásán, mely szinművének adatását betiltá,
nagyon biztatták, hogy ez az ügy a pestmegyei gyülésen nagy zajt fog
kelteni; a vezérszónokok hevesen meg fogják a miatt támadni a kormányt.
Kálmán úgy tapasztalá, hogy a főurak elvesztett kegyéért cserébe a
közönség kegyét nyerte meg.

A betiltás adta meg művének a dicsfényt.

A második, a miről beszéltek hozzá, a méltatlankodás a «Mulatságos»
bírálata fölött. Az is javára szolgál egy irónak, ha bírálója igaztalan
szigorral támadja meg. Még Kovászos úr is sietett neki elégtételt adni,
egy hozzá irt levélben, melyben mentegeti magát, hogy segédszerkesztője
tudtán kívül csempészte be azt a piszkos bírálatot a lapjába, ő maga
mámoros volt, nem olvashatta el, csak mikor már a lapja megjelent. De
azonnal intézkedett, hogy a lap példányai visszaszedessenek s más lapot
fog nyomatni helyette; ime itt a kefelevonat, melyben Kálmán műve
átkozottul fölmagasztaltatik. S ez az áldozat neki most ötven forintjába
kerül. Aszályit pedig rögtön elcsapta.

Kálmán megküldte neki az ötven forintot, de kérte, hogy ne nyomasson
azért új lapot. A mi már irva van, hadd legyen irva. Nem is jelent meg a
helyreigazító lap soha.

Még Aszályitól is kapott bocsánatkérő levelet. Ő maga sem tudja, hogy
mit irt? Szintén részeg volt. A censor mind kitörülte bírálatából a
dicsérő passusokat. Most aztán kenyerét veszté miatta. Ha ma húsz
forintot nem kap, hogy a kosztadóját kielégíthesse, nem kap enni.
Felhatalmazza Kálmánt, hogy a levelét közölje a hirlapokban. Kálmán
megküldte neki a húsz forintot s levelével pipára gyujtott.

A harmadik thema végre, a miről minden vele szóbaálló polgári
kötelességének tartá véleményét elmondani, volt maga a költői mű.

Ha egy német fogadhatott arra, hogy ő náluk minden ember orvostudor, ki
a fogfájósnak tanácscsal szolgál, úgy a magyar fogadhat arra, hogy
nálunk minden ember szinbíráló, ki a szinműszerzőnek tanácsot tud adni,
hogyan kellett volna és hogyan lehetne még tökéletessé tenni a művét?
Mindenki tudna egy-egy vonást javítani rajta. Egyiknek a scenirozás
ellen van kifogása; másik anachronismusokat fedezett fel a mesében;
harmadik adatok birtokában van, melyek a történelmi hős alakját egészen
más színben tüntetik föl; negyedik a szükséges egységet nélkülözi benne;
ötödik a nyelven találna ráspolyozni valót; hatodik szeretné az egészet
megrövidíteni, mindegy, akárhol; hetedik nagyon élesnek találja az
alakok körvonalozását; nyolczadiknak azok inkább kissé elmosódottak;
kilenczedik a lélektani fejleményt nem látja elég világosan; tizedik a
felvonások végét tudná csatányosabbá tenni; tizenegyedik egészen
fölöslegesnek tarja az utolsó felvonást; tizenkettedik még egy Ifflandi
érzékeny jelenetet óhajtana végbefejezésül; tizenharmadik
reminiscentiákat vél benne feltalálni Shakespeare és Aristophanes
műveiből; tizennegyediknek a mű tendentiája nagyon is ultra democrata; a
tizenötödiknek minden remek volna benne, csak ne lenne az egész olyan
dynasticus szinezetű… – és végül valamennyi szinész, a ki benne
játszott, mind tudna valamit igazítani a szerepén, hogy jobban illjék a
testére, különösen jobban a szájba stylizálni szeretnék a dictiót.

«Apelles csizmadiái!» mondja magában a szerző.

Azután, hogy búcsút vegyen Bányaváryéktól, kiknek sorsát jó kézbe hiszi
letéve azóta, hogy Bányaváry oly örömtelten jött haza Csollánné
látogatásából, s elmondja nekik, hogy utazni fog Olaszországba: délfelé
elvetődött hozzájuk a szerző, miután délig Pest minden nyilvános helyén
engedte magán a beneventatio és kritika minden műtétét alkalmazni.

– Én meg úgy kereslek, mint a tűt! Kiálta őt meglátva Bányaváry. Rám van
bízva, hogy vigyelek el magammal ebédre egy különös patronusunkhoz és
Mæcenásunkhoz.

Kálmán nagyon ferde képet csinált erre a két szóra. «Patronus, Mæcenas»,
csak ezekről beszéljen most neki valaki!

– Ki az? kérdé, kezét kirántva Bányaváryéból.

– Ne ijedj meg tőle. Egy becsületes csizmadia mester a magyar-utczában.
Tseresnyés uram, rendes szinházlátogatónk, s az egész társaság
csizmáinak kiállítója.

– Az már más.

– A derék úr maga volt itt, bennünket meghíni egy kis barátságos
lakomára s rám bízta, hogy téged is híjalak meg, mert főleg a te
tiszteletedre van rendezve e mai lakoma.

– Oda elmegyek, mondá Kálmán.

Jó tiszta hideg idő volt; a fagy pompás járdát csinált a rundellát
környező sárból, a vendégek gyalog mehettek Tseresnyés uram házáig.

Bizony nagy megbántás is lett volna Tseresnyés uram házára nézve, ha az
elé üveges hintóval járattak volna, mert az olyan egyszerű kis viskó
volt, a milyent csak valaha a régi Pest város ócska bástyafalához
ragasztottak, s a mik, mint egy csoport fecskefészek az eresz alatt,
képezték a «magyar» utczát.

Tseresnyés uram házát könnyű volt kitalálni közülök: az alacsony kapu
fölött ott lebegett kinyuló vasrúdon a czímere, még pedig nem a nemesi
czímer, hanem az iparczímer: egy arany oroszlán, mely piros csizmát tart
a kezében, föléje irva: «Nemes Tseresnyés Márton», alája őszinte régi
szóval «csizmadia mester». Nem titkolta, hogy nemes ember. S nem
szégyelte, hogy csizmadia. Amaz őseinek érdeme, ez pedig az övé.
Különben török szó: ettől származik, hogy «csizmedzi». A csizmadiát irta
«cs»-vel, a Tseresnyést «Ts»-el; abban a nyelvújításnak hódolt, ebben az
ősi hagyományt tartotta fenn.

Kis házának három osztálya volt. Az utczára nyíló szoba egyúttal a
műhely, azon túl jön a konyha, egyúttal a nőcseléd lakása; azután jön
egy tiszta szoba az udvarra, egyúttal ebédlő, ha úri vendég származik a
házhoz. Még hátrább van azután, de már csak fából, egy kamra, egyúttal a
legény hálószobája.

Bányaváry már ismerte a járást, ezért a kapun keresztül egyenesen a
konyhaajtónak vezette Czilikét és Kálmánt, a hol az öreg szolgáló
fogadta őket nagy szivességgel s nyitotta előttük a tiszta szoba
ajtaját, s kinálta, hogy tessenek leülni.

A tiszta szobában már fel volt terítve. Jó ősi czintányérok az asztalon,
metszetlen poharak s szarvascsont nyelű kések. «Pakfong», «Alpacca»,
«Chinaezüst» még akkor nem volt feltalálva, a czinkanálnak meg kellett
vallani, hogy biz ő csak czinkanál, semmi más: olcsó ércz, de becsületes
jellemű.

A tiszta szobában ágy is volt vetve, érkezhető tisztes vendég számára,
volt bőr pamlag, bőrszékekkel, fiókos szekrény, pohárszékkel és egy
könyvtár, melyben nem volt más, csupán magyar könyvek: valamennyi
megviselve a sok használattól.

A négy falat Tell Vilmos történetének négy képe ékesíti, mely képek
iránti előszeretet sejtő pillantást enged vetni Tseresnyés uram
kedélyvilágába.

(Még akkor a magyar képzőművészet nem látta el magyar történelmi
képekkel az országot, a litographia még nem is volt nálunk ismeretes; az
említett képek rézmetszetek voltak, kiszínezve.)

Azonkívül még egy kép volt látható a rámában a pamlag fölött: ez
Kalvinus János képe, kinek talárránczait a miatyánk, hiszekegy és
tízparancsolat apróbetűs sorai képezték.

De ime nyilik az ajtó s belép ő maga: a patronus, a háziúr.

Egy ötvenes években járó férfi, sovány, szikár termettel, fejét gyér
hajzat takarja, hosszú bajuszt s félhold alakú arczszakált visel,
sarkantyús csizmát hord és kurta dolmányt s e nemzeti viselet fölé kötve
a jelvényes bőrkötény. Kezében pedig egy ujságlap van. Körülbelől akkora
terjedelmű, mint mostani hirlapjainknak egy negyed része; ez a magyar
politikai hirlap: Kulcsár lapja.

Ha meg akarnók erőtetni emlékezetünket, rájönnénk, hogy ez alakot láttuk
már egyszer: ugyanaz volt az, a ki Csollán Berti kérdezősködésére a
«vadállatok heczcze» után azt felelte, hogy oda okos ember nem jár.

Tseresnyés uram komolyan közeledik vendégei elé: az ő arcza sohasem
szokott változni sem mosolyra, sem haragra. Arról sem bánatát, sem
örömét nem olvassa le senki. Vannak, a kik látták őt ünnepélyes
alkalmakkor tánczolni is, akkor sem hagyta el méltóságos komolysága. A
mit mond is, mind komolyan van mondva, tréfálni nem szokott soha.

– Hozta Isten mindnyájukat! szólt vendégeihez, tessenek helyet foglalni,
s a kinek melege vagyon, vesse le a kabátját. A szoba igen be van fűtve,
s mikor kimennek, meghűtik magukat. Engemet pedig ne tessenek megitélni
azért, hogy a bőrkötényt fentartottam: ez az én mesterségemnek a
ruházata. Őseink dárdával harczoltak, azért ők pánczélosan vannak a
képeken lefestve; mi mesterségünk szerszámaival harczolunk, azért a mi
pánczélunk a bőrkötény. És addig nem lesz Magyarországból semmi, a míg a
magyar ember szégyenli maga előtt a bőrkötényt.

Helyesléssel találkoztak nézetei.

– Épen most olvasom ezen ujságból, mondá a jól meggyűrt hirlapot letéve
az asztalra izmos tenyeréből, miszerint Angliában egy tudós feltalálta,
hogyan lehet gőzzel vontatni a hajót víz ellenében, sőt egy másik tudós
vasból készült kerékvágásokon tesz próbatételt gőz által hajtott
szekéren. Az ujságiró hozzáteszi, hogy «higyjék a bolondok». Én pedig
azt mondom, hogy jobb volna, ha odamenne a magyar és megnézné, mit
csinál az anglus és tanulna tőle, mint hogy kicsúfolja őtet, mert a régi
mythologia szerint még a napot is lovak vontatták az égen, ma pedig már
tudjuk, hogy a föld forog körülötte és semmi ló azt nem húzza, tehát
miért ne lehetnének titkos erők, melyek a hajót és szekeret is vontatni
képesek?

– Egészen osztom önnek a nézetét, mondá Kálmán, megszorítva a mester
kezét.

– Arról előre is bizonyos valék, mondá Tseresnyés uram; meggyőződtem
erről önnek a darabjában is, melynek minden szavánál azt mondám
magamban: ezt, ha énnekem költői talentum adatott volna, én is így irtam
volna. Ez olyan, mint az arany, ezen változtatni nincs mit. De nehogy
azt higyje ön, mintha én önt jó izű ebéd helyett, híg levű dicséretekkel
akarnám megvendégelni, azért csak annyit mondok, hogy arany az mind. S
ha százszor előadnák, százszor végig nézném, s mindennap újat találnék
benne. Hanem csak egy hibája van…

(No most jön Apelles csizmadiája.)

– Az a hiba nem a darabban van, hanem a publicumban. – Nem értik… Hogy
is kivánhatnók tőlük, hogy ez a nép, mely eddig majomkomédiával,
fabábszinházakkal, bikaheczczel, kutyaviadallal, kötéltánczosokkal,
Bänkelsängerekkel, bérért birkózókkal találta lelki mulatságát, most
egyszerre a legmagasabb gyönyörűség elfogadására legyen képes. Paprika,
fokhagyma kell ennek, nem ambrozia. Papramorgó, nem nektár!

Nevettek rajta; pedig Tseresnyés úr nem azért szólta ezeket, hogy
nevetést gerjeszszen velük.

Az egyetlen nőcseléd, ki szakácsné, gazdaasszony és szolgáló volt egy
személyben, felhozta a párolgó leveses tálat, s egyúttal meginvitálta a
vendégeket, hogy tessenek helyet foglalni.

Az asztalfőhöz ülteté a házi gazda Czilikét, jobbra melléje Kálmánt,
balra Bányaváryt, ő maga az asztal végére ült, elébb nehány perczig
összetett kézzel s behunyt szemmel megállva széke mögött, a mi
valószinűleg imádkozás volt.

Általában mindig oly komoly arczot csinált Tseresnyés uram, mintha arra
gondolna, hogy van egy láthatatlan számvevő a háta mögött, a ki minden
szavát följegyzi, s a mondottakat egykor fejére idézi: azért nem is
szokott soha olyasmit mondani, a mit előbb teljesen át nem gondolt
volna.

Megvárta, hogy előbb a levest megegyék. Igen illedelmetlen házigazda az,
a ki a vendégeit a leves evés alatt beszélgetésre kényszeríti. A
levesevés alatt minden ember kizárólag a maga ura, a leves evés alatt
még a siralomházban levő rabot sem szabad megháborítani. Ez azzal a
kiváltsággal jár, a mivel a mákvetés, hallgatás kell hozzá.

A szárazhús, vagy mint Erdélyben mondják: a sóbanfőtt, vagy mint
Borsodban mondják, a tehénhús, vagy mint Komáromban mondják, a marhahús,
már nem csak megengedi, sőt egyenesen követeli, hogy beszélgessenek
mellette. Boldog családnál, hol háziasszony van, az az ő kötelessége,
ily özvegy háztartásnál e kötelesség a családfőre marad. Utasítani a
vendéget, hogy melyik a legjobb darab? hogy mártást is vegyen hozzá, s a
mártáshoz zöld ugorkát, vagy veres czéklát, és burgonyát, vagy mint
Erdélyben mondják: pityókát, vagy mint Debreczenben mondják: kolompért,
vagy mint Gömörben mondják: földi almát, vagy mint Komáromban mondják:
krumplit.

– Hja bizony, kezdé Tseresnyés uram. Én nagyon jól emlékezem rá, mikor a
krumpli legelőször bejött Magyarországba. A jó II. Lipót király alatt
volt az, a ki olyan jó akarónk volt. S olyan rövid ideig élt. A nép nagy
idegenkedéssel viseltetett az új tápláló növény iránt. Azt hiresztelték
felőle, hogy az által a buza elveszti az árát. A megyékben ingyen
osztották a vetőmagját, de senki sem akarta azt elvetni. A királyi
bálokban, hogy módiba hozassék, mert a módi nagy mester! meg volt hagyva
a princesseknek, hogy hajaikat krumplivirággal diszítsék fel, s a
koronajószágokban a tiszttartóknak megparancsoltatott, hogy több hold
földet a krumpli növényeivel ültessenek be. De így is nehezen akart az
terjedni. A tiszttartók azt mondták felőle, hogy a sertések sem akarják
enni az idegen gumókat, a népnek pedig olyan nagy volt ellene az
irtózata, hogy az uradalmakban puskás csőszökkel kellett őriztetni a
krumplivetést, hogy a dühödt paraszt éjjel ki ne tépje a földből. Hanem
aztán, a mit a módi meg nem tett, megtette az inség. Jött a siralmas
1816, a mikor a mostoha időjárás miatt országos éhhalál következett be;
a buza lerohadt, a kukoricza, vagy mint Erdélyben nevezik, a málé, vagy
mint Bánátban nevezik, a török buza, vagy a hogy az Alföldön hívják, a
tengeri, nem érett meg, akkor tanulta meg a nép, hogy mi az a burgonya?
Isten áldása! Az megmaradt a föld alatt s gazdagon fizetett ápolójának.
Azóta kedvességre jutott a burgonya s most már terjed mindenfelé.

Ilyen históriai magyarázatokkal fűszerezé Tseresnyés uram ebédjének
legszárazabb alkatrészeit s Kálmán érdekkel tudta azokat hallgatni.
Bányaváry azonban nem titkolá, hogy a burgonyának legnagyobb érdeme
abból áll, hogy az ember nyeldeklő műszerének közepén megakad s arra
okvetlen egy pohár bort kell utána küldeni, hogy rendeltetési helyére
lemenjen.

Kálmán szükségesnek találta a beszélgetést több tárgygyal ellátni.

– Tseresnyés uram sok jót és rosszat tapasztalt már e hazában?

– Jártamban, keltemben, vegyest mind a kettőt. Csizmadia vagyok, az apám
is az volt. Syntaxisig jártam az iskolákat, középszerű tanuló voltam,
láttam, hogy valami lumen mundi nem lesz belőlem. S megmondtam az
apámnak, hogy kézműves akarok lenni. Az apám azt mondta: jól van, legyek
csizmadia. Az okát is feltárta előttem, miért? Minden mesterség alá van
vetve a módinak; egy ideig fölfelé megy, azután aláfelé. A Szepességen
sok ideig gazdag emberek voltak a finom patyolat készítő takácsok,
látszik, milyen szép házakat tudtak építeni; egyszer feltalálják
Angliában a géppel szövést, az angol gyolcs finomabb és olcsóbb lesz,
mint a szepesi patyolat s a takács azóta alig keresi meg a száraz
kenyeret. Hires nagy urak voltak a kassai paszománt csinálók,
aranypillangó verők, skófium készítők, filigrámos ötvösök; egyszer bejön
a gyászruhás módi az országba, pantallont, zubbonyt ölt minden ember, s
az ötvösök kimaradnak a világból. Semmi sem volt olyan aranybánya, mint
a Hegyalján asszubort termeszteni, mint Lengyelországba máslással, négy
puttonossal kereskedni. Egyszer megosztoznak a hatalmak Lengyelországon,
a francziák behozzák a pálinkát, az oroszok tökéletesítik azt, nálunk is
kezdi megismerni a nép «alamázia» név alatt, s attól fogva a tokaji
vinczellér hagymát eszik fekete kenyérrel a drága máslás és négy
puttonyos átalagok mellett. Nagy hatú gazdag kereskedők voltak a
komáromiak; minden hajós legénynek diónyi ezüst gomb, tenyérnyi ezüst
láncz volt a mentéjén, télire teli volt a kis Duna hajókkal, talpakkal.
Egyszer elkezd a kormány sánczokat építtetni, a kereskedői telepeket
elzárja, s azzal egyszerre visszaesik minden a maga szegénységébe.
Vékával méri az ezüstöt a mosonyi liferans, s a bankópénzt
megszelelteti, mint a kukoriczát, egyszer beüt a devalvatió, s a tegnapi
gazdag ember holnap koldulni jár. Még a legmagasabb pályafutásnak is
megvan a lejtője: itt egy grófi család, a kinek őse, mint szegény úr,
lóháton szerezte iszonyu birtokait háborús időben; amott egy herczeg, ki
juskulumos tót diákból lett udvari kegyenczczé, paloták urává; egyet
változik a világ, más uralkodó jön, s grófok, herczegek ivadékai újra
aláesnek szegény urakká, szegény diákokká. Tudósok tudománya, vitézek
vitézsége, minden kimegy a módiból; csak a csizmadia mestersége nem megy
ki a módiból soha. Ezért mondta az apám «légy fiam csizmadia», nagy úr
nem lesz belőled, de koldus sem lesz belőled; ragyogni nem fogsz, de
pironkodni sem; hired nem lesz, de kenyered, borod, becsületed mindig
lesz, akár háború van, akár béke; akár asszony uralkodik, akár férfi az
országban; akár éhség van, akár bőség.

Bányaváry bókot akart mondani a mesternek.

– De bizony hire is van Tseresnyés uramnak. Ismeretes messze földön a
hazai művészek és irók buzgó pártolásáról.

E szót is egészen komolyan vette Tseresnyés uram, elébb nagyon megrázta
a fejét, mintha ki akarná rostálni a mondásból mindazt, a mi csak
polyva, hogy csak a tiszta buza maradjon meg belőle. Végre feltekintett
a mázos tányérjára festett tarka virágok közül.

– Mert úgy van az, hogy sok országot, világot bekóboroltam én jártomban,
keltemben, egyszer mint vándorló mesterlegény, másszor mint a regement
csizmadiája, s tudom jól, hogy mennyi szebb és jobb van annál, a mi a
mienk. Jártam Bécsben, Párisban, Münchenben, Génovában, láttam a csupa
palotákból álló utczákat, s a kápráztató gazdagságot mindenekben. Láttam
az idegenek fővárosait, néztem iparukat, bámultam művészetüket. És
azután haza jöttem ide. De azt a mink most itthon van, nem ahhoz mérem
hozzá, a mit odakinn találtam, hanem ahhoz a mivel idebenn találkoztam
akkor. Pestnek akkor ez volt a szélső utczája, a hol most vagyunk, ennek
egy szűk lőrésén keresztül, a mire kiláttam, az a temető volt. Még most
sem paloták a mik annak a helyén vannak, de legalább granáriumok. A
nagyhid-utcza helyén vonult végig a várost védő árok, egy bűzös,
dögleletes hely, tele hányva a partjai szeméttel, tört cserepekkel, s
annál rosszabb dolgokkal; a város felőli része pedig egy rőzséből fonott
s sárral kitapasztatott kerítéssel elpalánkolva, a mit befutott a földi
tök. Még most sem boulevard biz az, mi annak a helyén van, de legalább
utcza. Innen egy korhadt révházhoz vezetett az út, a honnan nagy
veszedelemmel szállított át embert, barmot a más partra egy ócska
repülőhid, melynek kilencz fentartó dereglyéje a Margitszigetig nyult
fel, mint egy falka vadlúd. Még most sem dróthíd köti ott össze a két
várost, minőt Bécsben, Párisban láttam, de legalább hajóhid. A városház
szomszédjában még most sincsenek díszes épületek, de legalább nincs ott
már a sertésállás, a mit ifjú koromban ott láttam. De talán untatom is
önöket ezekkel a régi dolgokkal?

Kálmán biztosítá felőle Tseresnyés uramat, hogy növekedő érdekkel
hallgatja mind azt, a mit beszél.

– Akkor még csak három vendégfogadó volt a városban, úgy hogy a budai
diaetára felsereglett vendégek számára a vásáros bódékat kellett
felállítani, hogy legyen elég szállásuk. Akkor még, ha kordoványt
akartam venni, ráczul kellett beszélnem, más nyelven meg nem értett a
bőrkereskedő; ha fontos talpért mentem a timárhoz, azzal budai sváb
nyelven kellett beszélnem, a mi olyan a németben, mint a hiencz a
magyarban; ha pedig valami dolgom volt a városházán, a diák nyelvet
kellett törnöm; s ha valakit az utczán magyarul szólítottam meg, úgy
lökött oldalba, hogy elég volt feleletnek. Messze elmehettem, a míg egy
boltot találtam, a hol könyvet lehetett kapni; egy lebúj volt az az
országúton, annak a fenekén lehetett az ócskaságok között előkeresgélni
egy-egy dohos kötetet, a mi magyarul volt nyomtatva, tíz tulajdonos neve
egymás alá irva a táblájára, a mint kézről kézre maradt. A ki kitanulta
belőle a tudományát, sietett eladni; magának nem tartotta meg senki. Hát
a mindennapi mulatság mi volt? A mesterlegények, meg a diákság minden
este összegyűltek poharazni, azután éjjel fölkeresték egymást,
összeverekedtek, egész ütközetek folytak az utczán. A ruhájáról
kiismerte az egyik czéhbeli a másikat, s ha egyet külön kaphattak, azt
halálra verték. Az egész külvárosi rondafészek egy tolvajtanya volt, s
kivülről a mezei lovas zsiványok egész a vámházig portyáztak s nem
egyszer a sorompónál rabolták ki az utazókat. Ez az utcza itten végtűl
végig egy rossz hírű barlangja volt a feslettségnek, a hova este hat
órán túl tisztességes ember a lépteit csak szégyenkedve irányozta.
Vásárok alkalmával pedig aztán beszabadult a városba a sok vidéki betyár
gavallér, s olyan istentelen dinomdánomot csapott, hogy a jámbor polgár
nem mert kinjárni miattuk az utczán.

Kálmán elfeledte, hogy enni is kell, annyira figyelt a csizmadia
beszédére.

– Csak az tudja, hogy meddig mentünk? a ki azt látta, hogy honnan
indultunk el? mint én, folytatá Tseresnyés uram. Én láttam téglát
téglára rakni, nyomot nyom után haladni; én láttam a ligetet, mikor
ültették, az utczát, mikor kimérték. S engem nem hagy el a reménység,
hogy előre megyünk. Ott áll már a múzeumunk, még ugyan kevés van benne,
de egyszer még szük is lesz, ha mindent összehordunk; a tudományos
akadémia már létesülni készül; magyar színművészetet látunk a
fővárosban; már könyvnyomdánk is van, sőt hírlapjaink is; okos is,
bolond is, s mind a kettő szükséges. Már nevelődik a fiatalság, az
iskolák, az universitas évről évre népesülnek, s kezdenek magyar
könyveket árulni nyilvános boltokban. Már kezdik az emberek egymást
megbecsülni s nem viaskodnak egy város lakói egymással, csak azért, mert
külön czéhbe valók, mert külön nyelven beszélnek, külön vallást hisznek;
kezdik átlátni, hogy nincs olyan kicsiny ember, a ki a másikra nézve
szükséges ne legyen. Még a vallást is tolerálják. Már a tolerált hitüek
templomaikat kezdik fölépíteni. És én láttam az időket, mikor mindez nem
volt, mikor mind ennek az ellenkezője volt. És én nem estem kétségbe
soha. Olvastam tudós Katona Mihály uram munkájában, hogy vannak apró
állatocskák, mik a tenger alatt folyvást építenek s sziget emelkedik ki
a munkájuk után. Ebben az apró polypusok munkájában hiszek. Mind abban,
a mi lett, nekem is van egy kis részem; csekélység, de valami. Egy
tégla, egy fa, egy fillér. A hol középület keletkezik, egy napig ingyen
dolgozom mellette; ha új könyv jelenik meg, azt megszerzem, sorba
állítom thékámban s gyönyörködöm benne; ahol adakozni kell, leteszem a
tizesemet, a hol magamhoz hasonló csekély embereket buzdítani kell, nem
kimélem a szót; a hol nemzeti ünnepély van, megjelenek ünneplő ruhámban;
a hol nagy hazafit kell megtisztelni, elmegyek vivátozni az ablaka alá;
ha szinészek jönnek a városba, ott vagyok tapsolni. S mi ez mind?
csekélység, porszem. De porszemekből áll a pyramis. S ha hozzám hasonló
csekély emberek százan, ezeren, tizezeren, hátha százezeren?! egyet
fognak gondolni, uram! a fillérből kincs lesz, a téglából város lesz, a
tapsból riadal lesz; a betűből könyv lesz, a könyvből bibliotheka lesz,
a népből nemzet lesz!

Kálmán melegen szorítá meg az egyszerű iparos kezét, míg Bányaváry
mosolyogva sugá fülébe, «no ugy-e eredeti egy bohó ember ez a mi
csizmadiánk?»

A közbejött malaczpecsenye tranchirozása félbeszakítá az épületes
beszédeket.

Bányaváry illendőnek találta a szíves házi gazdának vendégszereteteért
hizelgő bókokat mondani.

– Már az igaz, hogy Tseresnyés uram nagy pártfogója a hazai művészetnek
és tudománynak. Van is jó híre az egész országban. Valahány szinész
megfordult a fővárosban, mind elhordja jó hirét messze földre. Olyan
pompás malaczpecsenyét nem lehet kapni sehol Pesten, mint itt.

Bányaváry szinpadi páthosszal mondá mindezeket s az asztal alatt
megnyomta Jenőy lábát.

Tseresnyés uram pedig nem volt az az ember, a ki a hizelgő szónak örül.
Valódi orientalis komolysággal arczán felelt rá.

– Mindezeket pedig nem azért mondám el önöknek, hogy megismertessem a
magam érdemeit, a mik csekélyek; hanem hogy megismertessem önökkel a
maguk kötelességeit, a melyek nagyok. Hinni és tenni. Én öreg ember
vagyok és csizmadia. Mégis hiszek és teszek. Önök fiatalok és lángelmék.
Önök csüggednének el? Én tudom, hogy miért beszélek? Nem vagyok
bőbeszédű. Többet gondolok, mint a mennyit elmondok, de a minek idejét
látom, hogy kimondjam, azt kimondom. Önök, uraim, nagyon hamar
csüggednek. Ön Jenőy uram, a darabja előadása után úgy járt az utczán,
mint a kisértet. Én sokszor találkoztam önnel. Önök, kiknek a világ
előtt hírnevük van, nem is gondolják azt, hogy egy-egy ismeretlen alak,
a ki önök elől félve lapul a falhoz s szótlanúl emeli meg a kalapját,
mennyire iparkodik kitalálni, valjon mely régiókban járhat most ennek a
lelke? Ön nagyon le volt verve. És lássa, nem volt igaza. Én is ott
voltam az ön művének előadásán; minden szavát úgy szívtam magamba, mint
a mennyei mannát, s ha egyszer nyomtatva lesz, a biblia helyett fogom
olvasni. De hogy elő nem adják többször, azt nem bánom. Ön uram, magának
irta azt a darabot, meg még tíz embernek, a kik közül öt még ezután fog
születni. Ez nincs az elején kezdve. A fecske is a földön tanítja a
fiait repülni, nem az égben. Ön nem gondolt a hallgatóira. Nem versben
kell azokkal beszélni, hanem prózában. Mit ennek a népnek, mely most
törüli még az álmot a szemeiből, azokat a nagy históriai alakokat
mutogatni, a miknek a saruját sem éri fel a fejével? A nyaka ficzamodik
ki bele, ha felnéz hozzájuk. Mit érti most valaki azokat a rengeteg ősi
erényeket, a mai hivalkodó, haszontalankodó korban? Ki beszéli most azt
a súlyos, gondolatokkal teljes nyelvet ebben a locska fecske világban?
Elébb ezt a világot magát mutassa ön meg nekik. Hozza ön a szinpadra
azokat az alakokat, a kik most léteznek: a parlagi úrfit, a henczegő
katonát, a nyaffadt úrhölgyet, a szeleburdi udvaronczot, a gyomrának élő
haspókot, a felfuvalkodott földes urat, a renyhe parasztot, a részeges
néptanítót, a kupak tanács ostoba biráit, aztán a részrehajló
hivatalnokot, a félkézkalmárt, az álszenteskedő vén kisasszonyt, a
kardcsörtető szájhőst – és a tudálékoskodó csizmadiát, hogy egyenkint
mindegyikünk magára ismerhessen benne: íme az én vagyok ott! Azután
mutassa fel őseink alakjait: «íme ezek voltak ők!» Ostorozza meg,
gúnyolja ki mostani hibáinkat, gyarlóságainkat, mulattató, vidám, csipős
módon: «nevessetek!» azután idézze fel előttünk őseinknek magas
erényeit: «sírjatok!»

Bányaváry úgy kaczagott ezen a tréfás beszéden, majd megfulladt a torkán
akadt malaczpecsenyétől. Hanem Jenőy nagyon elhallgatott.

– Eredeti egy ember Tseresnyés uram! kiálta hangjához jutva Bányaváry.
Igazán classicus tanácsokat tud adni. Jenőy, ezeket jegyezd fel
magadnak.

De Kálmán egészen komolyan felelt rá.

– Valóban följegyzem. Sajnálom, hogy e jó eszméket most nem
valósíthatom, mert hosszabb időre el fogok utazni.

– Ah ön külföldre megy?

– Oh igen! sietett Bányaváry megfelelni Kálmán helyett. Kálmán barátunk
boldog ember. Ő külföldre mehet.

– Nem, uram, szólt komolyan a csizmadia. A magyar nem boldog, ha
külföldön jár. A mások boldogsága sérti az ő lelkét. Én tudom; mert sok
földet bejártam Európában. S mely országba fog utazni?

Ismét Bányaváry felelt meg Göthe classicus mondatával:

– A hol a czitromfa virágzik.

– Tehát Olaszországba? Talán Velenczébe?

– Még odább, monda Kálmán. Genuába, s talán messzebb is.

– Genuába? monda elgondolkodva a csizmadia, s összeszorítá sokáig az
ajkát; de aztán csak mégis kinyitotta újra. No, no. Ott valami más is
virágzik, nem csak a czitromfa!

Kálmán füléig vörösödött erre a szóra. Hiszen neki is más virágon jár az
esze; – de hát mit tudhat arról ez a csizmadia?

Hiszen nem is az ő virágjára czéloz az.

– És sokáig akar ön ott mulatni? kérdé a csizmadia, miközben a fekete
kávét tölté Kálmán csészéjébe furcsa kis kétfülü réz masinából.

– Tán egy pár évig.

– Egy pár évig? Hm, hm; szólt a csizmadia elgondolkozva. Akkor merem
önnek ajánlani, hogy szerezze meg az ismeretségét az én hajdani gazdám
fiának, a kinél Génovában legénykedtem; a lakását és nevét följegyzem
önnek a jegyzőkönyvébe.

– Igen megköszönöm, monda Kálmán, odanyújtva a jegyzőkönyvét a
mesternek.

– Így ni, szólt az: belejegyezve a nevet és lakást s visszaadva a
tárczát. De el ne mulassza ön meglátogatni ezt a jó embert Génovában;
mert attól majd meg fogja ön tudni, hogy mi virágzik még Génovában a
czitromfán kívül, s azt önnek jó lesz megtudni.

Azután pipákat hozott elő a mester a fekete kávéhoz, Czilike
engedelmével, a ki hozzá volt már szokva minden kiméletlenséghez, s
átengedé a discursus vezetését Bányavárynak, ki aztán kifogyhatatlan
volt az anecdotákból, míg a korán beálló téli est távozásra nem inté a
vendégeket, kiket süvegelve kisért ki a kapuig a házigazda, s még ott is
utánuk nézett, míg a szegleten be nem fordultak. Nagy szerencséjének
tartotta ezt a látogatást.

– No ugy-e hogy furcsa egy bohó ember ez a Tseresnyés uram? monda
Bányaváry útközben Kálmánnak. Valóságos politikus csizmadia! S milyen
érzékeny dolog tőle, hogy még Génovában is szerez Kundschaftot a régi
majsztere fiának. Azt fölkeresd ám.

– Okvetlenül. De mire példálózott az öreg, hogy ott más virág is nyílik,
mint a czitromé, s azt meg fogom az olasz vargától tudni?

– Hát az a más virág bizonyosan «cipripedium» (czipőczím), szólt
Bányaváry, nagyot nevetve gúnyos ötletének.

Kálmán nem azt a virágot gondolta.

Az a virág pedig, a mire Tseresnyés uram czélzott, a Genuában virágzó
Carbonari-szövetség volt, s a vele együtt élődő másik virág, a szent
titkos politzia, mely a Carbonarikat kutatta.



A HOL A CZITROMFA VIRÍT.

Utazni!

Olaszországba utazni!

Szeretője után utazni!

Fiatal szívvel utazni!

Lehet ennél boldogabb út a földön?

Kálmán a lehető legegyenesebb útat választotta ki magának. Postakocsival
Triesztig, onnan vitorláshajóval Velenczéig, onnan ismét a postával
Genuáig. Egész odáig meg nem pihent, még csak a Dogék városának csábító
nevezetességeit megnézni sem. Majd ha vissza fog térni.

Hanem egy dolog még is eszébe jutott. A vendéglői házi szolgát minden
városban megvesztegetni, hogy kérdezősködjék sorban minden vendéglőben
az ezen át utazott Decséry herczegnő után.

Kedvezett neki a szerencse. Megtudta, hogy Decséryék ugyanazt az
útrendet követték, a melyet ő; csakhogy tovább időztek mindenütt.
Triesztben töltöttek egy napot, Velenczében kettőt. Triesztben
hátrahagyták az utasítást, hogy netalán utánok érkezendő leveleket és
csomagokat hová küldjenek Velenczébe, melyik fogadóba? A velenczei
fogadóban ugyanazon utasítást hagyták hátra genuai szállásuk
feljegyzésével. Mindenütt utánok lehetett találni, mint a szép
Thetis-csigára rá lehet találni a rózsaillatról, melyet maga után hagy.

Ezt Kálmán kedvező előjelnek vette.

Éjjel nappal utazott aztán, hogy Genuába juthasson. Szándékosan más
vendéglőt választott, mint a melyben, tudtával, Decséryék voltak
szállva. Férfi büszkesége nem engedé, hogy azzal a magas hölgygyel, ki
unokáját búcsúvétel nélkül hozta el tőle, csak úgy találkozzék, mintha
semmi sem történt volna közöttük, s azt sejtesse vele, hogy ő egyenesen
utánuk jött. Szemmel akarta őket tartani, kisérni nyomaikat, rejtelmes,
költői furfangok utján sejtetni közellétét s mikor a véletlen ismét
összehozza őket, abban kellett valami drámai hatásnak lenni.

A szép madonna arcz képmása, s a bonbon papirka a három rövid szóval,
melegítette keblét.

Mikor aztán a kiküldött szolga visszaérkezett abból a vendéglőből,
melyet Decséryék szállásokul feljegyeztek a velenczei fogadóban, azt
tudta meg tőle, hogy a herczegnő egy igen szép principissával együtt ott
volt ugyan szállva, de tegnapelőtt elutazott; s sem azt nem hagyta
hátra, hogy hová megy? sem azt, hogy mikor jön vissza? Az egész, a mit
meg lehetett felőle tudni, hogy kiséretével együtt a Santa Barbara két
árboczos födélzetére szállt, mely hajó Livornot, Civita Vecchiát,
Nápolyt, Palermot, a pyraeusi kikötőt és Cyprust érintve, Alexandriába
vitorlázik s így a rajta elutazottakat akár a sardiniai királyságban,
akár a toscanai nagyherczegségben, akár a római egyházi államban, akár a
két Sicilia fél és egész szigetein, akár az épen most felszabadult s
azóta divatba jött Hellászban, akár Egyptomban lehet keresni…

«Egyptomban!»

Mit mondott az a georgiai nő az álarczos bálban?

Kitől kérdezzen még valamit? Mit kérdezzen még valakitől?

Minden kérdésére ott állt a felelet: a véghetetlen tenger?! Találd ki,
mit morog annak az örök hulláma? találd ki, mit rejt annak a sötétkék
mélysége? találd ki, mit beszélnek vele a láthatáron lehanyatló
csillagok? találd ki, mi folyik benne olyan melegen egyik földoldalról a
másikra? Találd ki, mi világít fel belőle éjszakánkint? Találd ki, hogy
mi lakik egy asszonyi szívben?

Kálmánnak csüggedt töprenkedései között eszébe jutott a czímzet, a mit
Tseresnyés uram írt a tárczájába.

Megfordult a sarkán, hátat fordított a tengernek s felkereste a génovai
vargát. Ez a megfordulás képezte egész életének megfordító tropicusát.

Ide jőtt mint ifju, visszatért mint férfi.

Oh igen is, a génovai vargától megtudta, hogy mi virágzik még
Olaszországban?

Egy szövetség, melyet nem tart semmi össze, csak egy eszme; de az
erősebben összetartja, mint a vérrel irott szerződések, mint az Alkorán
és az Evangélium, mint a szent fogadalom és chrisma, mint a rokoni
kötelék, mint a fejedelmek szent szövetsége, mint az önérdek, mint a
bűnrészesség, mint a fanatismus.

Tagjai annak ifjak és vének, férfiak és nők, herczegek és kézművesek,
papok és katonák, diákok és tanárok, utazók és foglyok, gazdagok és
szegények, tudósok és irást nem ismerők, orvosok és betegek, honfiak,
idegenek és számüzöttek. Ott vannak a kezei, fülei és szemei a
vatikánban és a bagnókban, a molók néptömkelegében, a piazzák
zürzavarában, a templomok sekrestyéiben, a katakombákban, a
kávéházakban, a zárdákban; a fogadókban, a kaszárnyákban, a cardinalisok
titkos gyülésében, az Abruzzok rejtett barlangjaiban, a lazzaronik
csapszékeiben, a fejedelmek báljaiban, a dugárusok csónakjaiban, a
postaházakban, a földön, a vizen, s a szemek mindenütt látnak, a fülek
hallanak, a kezek cselekesznek. És a mit egy látott, hallott, azt tudja
mind; és a mit egy tesz, azt teszi mind.

Hogy Kálmán mély, rajongó kedélyét e varázserejű szövetség magához
ragadta, az igen természetes. A mit az az «ifju» szövetség tanít, az az
ő lelkének is törvénye volt rég, csakhogy nem volt még így codifikálva.
Ebben a themában az olaszoktól nagyon sokat lehetett tanulni.

Bűbájos iskola az. A titokszerű működésnek, a hihetetlen
önfeláldozásnak, a megtörhetlen kitartásnak, a soha el nem felejtett
czélhoz törekvésnek, a kölcsönös összetartásnak, az engesztelhetlen
szenvedélynek, a hallgató mindent tudásnak csodálatos iskolája az, mely
fél század óta belejátszik Europa történetébe s műve folytonosan épül,
halad, soha meg nem pihen.

Ez Galilei hazája.

Kálmán nem csak a csizmadiával ismerkedett meg Genuában, hanem sok más
nevezetes alakokkal, a kikről nem való regényben beszélni.

És ebben a szövetségben azután mindent megtudott, a mi messze-messze
földön történik. E szövetség előtt kitudhatlan titkok nem léteznek.

Megtudta azt, hogy a Santa Barbarával elutazott magyar hölgyek nem
utaztak a hajóval tovább Civita-Vecchiánál. Ott kiszálltak és elmentek
Rómába.

Rómában a herczegnő kihallgatást eszközölt ki magának ő szentségénél, az
egyház látható fejénél. Megtudta azt, hogy mi indoka volt e
kihallgatásnak?

A herczegnő lelki feloldást kért azon teher alól, miszerint unokáját
eljegyezte s az által egy schismaticus irányában lelki rokonságot
vállalt.

Ő szentsége, tekintve az enyhítő körülményt, miszerint e lelki rokonság
egy schismaticust érdekel, megadta neki a kegyelmes feloldást.

Innen Nápolyba ment a Decséry család; még mindig egyedül.

Nápolyban azonban összetalálkoztak egy más úton jött magyarországi
utazóval, kinek neve: báró Bálvándy.

Ez az úr kisérte őket kirándulásaiknál a Vezuvra s a Pompejii
ásatásokhoz.

Innen azután a grófi család és a báró a Bellerophon angol hadihajón
átutaztak Egyptomba.

A madonna arczú grófnő megkapta a tengeri betegséget s a magyar signore
nagy figyelmet tanusított ápolása közben.

Egyptomban együtt látogatták meg a Sphinxet, a Memnon szobrait, a
pyramisokat. A magyar signora sátora a magyar signorinák sátora mellett
volt fölütve.

A szövetség szeme mindenütt meglátja őket, s ha egyszer hozzájuk kötötte
láthatlan pókfonalát, annálfogva mindenütt nyomukra akad.

Kálmán szövetségeseitől mindent megtudott, a mi lelkének egész
átalakulását bevégezze.

Nagy átalakulás volt az!

Maga előtt látta a példákat. Az ifjut, ki szerelmét letépi magáról, hogy
egy eszmének szolgáljon; a főurat, ki koczkára teszi fejét, vagyonát,
szabadságát; a katonát, ki nyugodtan szegezi homlokát a töltött fegyver
elé; a papot, ki egyházi esküjét egy még erősebb fogadalommal töri
össze; a nőt, ki neméről lemond, hogy férfi munkát végezzen; az iparost,
a ki éhezik és rongyban él, hogy fillérét másnak adhassa; a földönfutót,
ki egyik ország határától a másikig engedi magát üldöztetni, s megint
visszatér; az ősz apát, ki gyermekeit egyenkint föláldozza, s a
gyermekeket, kik egymás véres nyomdokaiba lépnek; a rajongót, ki
meggyőződésből gyilkol, s aztán ízekre hagyja magát szélylyel tépni, de
senkit el nem árul; s a kik mindannyian egy eszméért élnek-halnak; és
aztán a költőt, kinek minden dala ez eszmét zengi vissza, s végül az
egész népet, mely e dalt, ez eszmét a tűzzel, vassal, lánczcsörgéssel,
anathemával üldözött eszmét százféle változatban énekli, titokban
kinyomtatja, elszórja, kapkodja, terjeszti, kézből-kézbe adja,
visszariaszthatlanul, elaltathatlanul.

Akkor kristálylyá vált lelkében az a titkos nedv, a miből a gyémántok
lesznek; az a tudat, hogy vannak az életnek magasabb csillagzatai, a mik
jobban melegítenek, mint egy halványfényü madonna arcz!

Kálmán maga előtt látta azt a népet, mely egykor olyan nagy volt, hogy
az egész világ nem volt neki elég, hogy a lábait kinyujtsa, s mely aztán
olyan kicsiny lett, hogy minden szomszéd lába rajta nehezült; mely
egykor proconsulokat adott Galliának, Germaniának, Hiberniának,
Palæstinának, s melynek most királyokat adott Gallia, Germania,
Hibernia, Palæstina; mely egykor három világrészt egyesített egymagában,
s mely most kilencz felé törve nyögött egymásba függő lánczszemek alatt;
mely egykor a civilisatio napvilágát hordta egyik oceántól a másikig s
melynek Rómája most az ellentétes nap: sugárokkal, melyek feketék. És ez
a minden erőszakkal elnyomott, minden ravaszsággal elaltatott, ízekre
tépett, provincziákra szakgatott, osztályokra elkülönített s minden
darabjában egymásnak ellenségévé tett nép, feje fölött a vaticánnal,
lába alatt a camorrával, oldalában az idegenek szuronyaival, kezein
lábain az európai szent szövetség lánczaival, elkábítva a babonától,
elszoktatva az erélytől, megfosztva nagyságától, kitörülve a
historiából, ez a nép még arra gondol, hogy újra föltámadjon, s
megkötözve, elaltatva, eltemetve, emelgeti maga fölött a koporsófödelet,
s a koporsó födelére rakott egész világrész sírhalmát, s e sírhalom
fölött «requiem æternam»-ot éneklő egyes, kettős és hármas koronák egész
chorusát!

Óh szegény öreg asszony, ki elküldted kedvencz unokádat Magyarországból,
hogy ne legyen otthon azoknak veszélyes társaságában, kik meg akarják
mozdítani az álló földet, ugyan jó helyre küldted Italiába!

Olaszországi utjában mindenütt ez eszme fogadta, kisérte Kálmánt. A
velenczei nyelv nélküli oroszlán azt mondta neki, hogy ő a vallomást nem
tevő szövetkezettek ős emléke, a Collissæum boltive, a hozzá támaszkodó
rongyos facquinnal; a hamvak alól kiásott Pompéji halottpalotái, a
kitörő Vezuv tüzharagja, a tengerbe elmerült s onnan ujra kiemelkedett
Serapis temploma, másnak egy gyönyörködtető látvány: ő neki beszélő
titok. A nemes arczu nép másnak csak festői minta; de neki nem csak
modell, hanem prototyp. S a szép föld, narancsligeteivel, üde
rizsföldeivel, szőlővenyige girlandokkal szegélyezett utaival,
granátalmás kerteivel, andalító tavaival, cziprus környezte villáival,
csodagrottáival, szentjánoskenyérfáival: másnak csak szép táj, de neki
panaszkodó haza. És ő már tudja azt, hogy a földmíves, mikor rizsföldén
csatornát huz, mikor útja mellé szőlőt ültet, magában arra gondol, hogy
csatornája, szőlőlugosa gát fog lenni az idegen lovas tömegek rohamának;
mikor házat épít, arra gondol, hogy a terracenak lőrései, a pinczének
mentő kijárásai legyenek; s mikor sovány ételének felét megvonja
szájától, arra gondol, hogy a másik fele jó lesz azoknak, a kik majd
egyszer valamikor eljönnek és azt mondják: «reggel van». És hogy a
szentjános-kenyérfának nem csak gyümölcse van, hanem tövise is, és az is
szent.

Persze, hogy a szegény öreg asszony odahaza mind ezt nem tudhatta. Ő
csak azt tudhatta, hogy unokája a föld legszebb országában melegszik a
legaranyabb napsugár fényénél. Ő csak a szép festményekben
gyönyörködött, miket Kálmán haza küldözött: tájképeket, hires műremekek
másolatait. Kálmán hasznos mulatsággal foglalkozik Olaszországban. Mint
festő tökéletesíti magát. Boldog az az anya, a kinek a fia, (ha már azt
mérte rá az Isten, hogy valami szabad művészethez ragadjon hozzá) a
festészetre adja magát. Az komoly, valódi művészet; követői szelid,
otthonülő emberek, szorgalmasak és józanok; nem lázítanak, nem
háborítanak; békében élnek főurakkal és papokkal; megbecsültetnek,
megértetnek minden idegen által s munkáikban a teremtőt magasztalják. De
jaj, háromszor jaj! annak az anyának, a kinek a fia költővé züllött el.
A költészet fellegekben járó pálya; követői vad, nyughatatlan emberek,
vérüket gyorsítja a mámor, rövid élet, hosszú szenvedés jelöltjei,
ellenségei a hatalomnak, a hétköznapi észnek, a világ megállapodott
rendének, s mert az idegenre nézve érthetlenek, saját népüknek
háborgatói, s a mit alkotnak, az nem a teremtő műveinek dicsőitése,
hanem a világ tökéletességének vakmerő ócsárlása.

Azért Jenőyné nagy örömmel bontott fel minden csomagot, melyet Kálmántól
kapott Olaszországból. Milyen szép cartonok, mily gyönyörü tusch és
sepia rajzok, mily eleven aquarellek! Hát még mikor olajfestményeit
küldé haza! Gondosan bepakolva ládákba, mint valami kincset. Úgy is
tartá azokat otthon Jenőyné, mint valami kincset. Arany rámába
foglaltatta valamennyit s a díszszobába, a hová őket felakgatta, még
Béninek is csak az ő engedelmével volt szabad bemenni. «Ugy-e? tudnál-e
te ilyet festeni ha a nyakadat levágnák?» mondá a bámuló nagybátyának.
Az pedig biztosítá, hogy nem ő, ha mindjárt még egy nyakat adnának is
neki az eddigihez.

Nem is volt rest Jenőyné unokájához leveleket irni. Levelei mindig tele
voltak erőteljes gyöngédséggel, őszinte és goromba kifejezéseivel a
nagyanyai szeretetnek; s nagyon válogatatlan megjegyzésekkel. Végül
rendesen megdorgálta Kálmánt, hogy miért nem irja meg, hogy van-e még
pénze. Ő csak nem találhatja el innen a «Mátyus földéről, hogy mibe
kerül az élet Taliánországban?» Küldött neki pénzt kéretlenül is.

És aztán a míg nagyanyja levelei az otthoni eseményekről tudósíták, a
génovai varga leveleiből megtudta azt, hogy mi történik távolabb a
világban.

A szép madonna arcz s az Antinous alak mindig egymáshoz közel.
Egyptomból átkisérte őket a láthatlan pókfonál Athenæbe. Ott is
együttlétükről tanuskodott. Onnan áthuzódott velük Sztambulba. S
elmondott mindent a fonal másik végén ülőnek.

Elmondta neki, hogy Egyptomban nem csak a beteg mellek, hanem a fájó
szivek is találnak gyógyulást. Hogy a szép férfi úgy követi csillagát,
mint hajdan a három szent királyok. S hogy a madonna szivesen fogadja a
«tömjént és mirrhát». Ave! Ave!

Kálmán átlátta azt, hogy neki a madonnából nem marad más, csak az
arczkép, s az imádat nagy messzeségből.

Később aztán Konstantinápolyt is elhagyták, s együtt ültek hajóra a
Márvány-tengeren.

Még egyszer rájuk talált a pókfonál az orsovai vesztegintézetben.

Ott kellett a keletről bejövőknek a vesztegzár hosszu napjait eltölteni.

Vajjon hogyan űzték el egymástól az unalmat?

Ott azután magyar földre léptek. Ott elszakadt a pókfonál. Oda már a
szövetség nem terjed. Az a mozdulatlan föld országa. Az a Hyperboræok
országa.

Erről az országról már csak nagyanyja leveleiből tudott meg valamit.

Hirlap?

Valóban hirlap is volt abban az országban. Azt járatta is magának Kálmán
s megesett, hogy minden hónapban egy számot megkapott belőle. Abból
azután megtudta azokat a nevezetes, hazájára vonatkozó dolgokat, hogy
Afghanistánban az angolok ujabb vereséget szenvedtek; hogy Hudson Lowe
Napoleon testamentumát nem akarja kiadni; hogy Kolokotroni nem akar
részt venni a görög miniszteriumban, hogy Cyprus szigetén a szultanina
név alatt ismeretes aprószőlő az idén nem jól termett; hogy
Zummalacarregui a spanyol kortezeket egy új pronunciamentoval lepte meg;
hogy Japánban a Daimio fellázadt a Mikado ellen, hogy Waszilcsikoff
herczeg megy Teheranba Tatsitseffet felváltani a követségben; hogy a
softák és a mamelukok, valamint a palikárok és a fanarioták nagy
aggodalmat okoznak a portának. Néha aztán arról a városról is olvasott
híreket Kálmán, a miben épen akkor lakott, s olyan hireket, a miknek ott
helyben senki se látója, se tudója nem volt. Hát Magyarországról nem
szólt a magyarországi hirlap? De annak is volt egy szegletke szorítva; a
melyben feljegyeztettek az ilyen nevezetes események, mint: Szaffi Kuli
Khán ő kegyelmessége Pesten keresztül utazott, a mi elég örvendetes hir;
meg hogy nagyméltóságu Bábaváry septemvir úr valóságos belső titkos
tanácsossá neveztetett ki, a mi elég megdöbbentő sorsfordulat. Voltak
vidéki érdekes események is följegyezve, mint például, hogy
Ráczkereszturon egy ötlábu birka jött a világra, három szarvval és csak
egy szemmel; hogy Znió-Várallyán egy tót öt békát nyelt el álmában, s
azokat a suliguli savanyu viz mind kihajtotta belőle; hogy Pozsonyban
egy öreg asszony öt számot álmodott, lutriba tette s nyert rajta tizezer
forintot. Egyebet nem igen lehetett benne olvasni. Mert ha a
megyegyülésekről iratott valami, azt a censor mind kitörülte; ha
országos balesetekről iratott valami, azt a censor megint kitörülte; ha
vallási dolgokról iratott valami, azt a censor épenséggel kitörülte; ha
pedig olyan közügyekről iratott valami, a mikhez a censor nem értett, de
már azokat elejétől végig kitörülte. A tapasztalt ujságiró aztán inkább
meg sem sem irta, a miről előre tudta, hogy a censor ki fogja törülni.
Kész kiszedett czikk mindig tartatott készletben a nyomda fiókjában,
hogy a mekkora darabot a censor kitörül, akkorát ismét bele
foltozhassanak a lapba. S néha aztán a jámbor olvasó el nem tudta
gondolni, hogyan került Don Zuniga y Requesens nevezetes beszéde a
dunántuli superintendens beiktatási czeremoniája közé, vagy az
Unkiars-Skelessi békekötés zárpontjai mennyiben terhelik Zöld Marczi
árva fejét? Néha aztán az elfojtott elmésség kitört az ujságiróból s
kárpótolta magát teljesen neutralis téren. Ilyenkor szikrázott a
genialitástól: «egy bolond anglus azt állítja, hogy ő a répából czukrot
csinál! Bizonyosan disznó czukrot!» «egy bolond anglus (mindig anglus,
más nemzetre nem szabad élczelni, mert azokkal mind diplomatiai
egyetértésben élünk) azt akarja, hogy ő a levegőt meggyujtja, s az úgy
fog égni mint a gyertya. Hála Istennek, nekünk van faggyunk elég, nem
szorultunk a levegőre.» Azután jött egy kis nemzeti hizelgés: «egy
előkelő anglus, ki itt átutazott, azt mondta, hogy ha angol lord nem
volna, magyar nemes szeretne lenni. Bolond Anglus!» (Már t. i., hogy
miért nem akar előbb «magyar nemes» lenni, aztán csak angol lord?) Volt
aztán referada is a fővárosi szini előadásokról, a mikből az olvasó ily
tanulságos és épületes észrevételeket rakhatott félre: «Bányaváry úr ma
kitett magáért», «Bányaváryné asszony jól forgatta magát». Végül, ha még
valami két ujjnyi helyre nem telt szöveg, egy kis anecdota a czigányról:
az örök czigányról.

Hanem a mit meg nem tudott a hazai hirlapokból Kálmán, azt megtudta
nagyanyja egyszerűen igazatmondó leveleiből. Hogy nyomoruságos a világ
odahaza most is.

De senkire nézve sem olyan nyomoruságos, mint a kinek a sors a költő
töviskoszoruját nyomta fejébe.

Az öreg asszony Kálmán külföldre utazta óta felköltözött Pestre.
Megtartotta ugyanazt a szállást, melyet Kálmán számára fogadott egykor,
hogy ha kedvencz unokája egyszer másszor haza látogat, itthonára leljen.
De itthon ne maradjon!

«Rossz világ van itten.»

«A nemzeti erkölcs oly szilaj, oly bárdolatlan.»

«A tanult emberek oly ostobák az ő latin conversatiójukkal.»

«A napestig pipázó táblabiró oly indifferens.»

«A gazda oly földhöz ragadt.»

«A paraszt oly önző, oly részvétlen.»

«A főpapság olyan dölyfös, a falusi pap olyan vaskalapos.»

«A főur olyan idegen.»

«Az urhölgy olyan élvsóvár.»

«Az ifjuság olyan sivár, olyan léha, olyan korhely.»

«A genialis ember olyan kalandor.»

«A gazdag ember olyan fösvénypréda.»

«Az ősmagyar olyan cynicus.»

«A mívelt magyar olyan más nemzet majma.»

«A szabadelvü olyan szájhős.»

«A kormány híve olyan farkcsóváló.»

«A katona olyan gép.»

«A kereskedő olyan csaló.»

«Az iparos olyan kontár.»

«A kormány olyan erőszakos.»

«Az egész ország olyan szegény, olyan elhagyatott, olyan pusztulásnak
indult.»

«Senki sem szereti a hazáját; a ki szereti, csak töltött káposzta,
pörkölt hus, turós lepény alakjában szereti: így azután nagyon szereti,
meg is eszi, meg is hízik tőle; minden embernek a hasában a hazája.»

«Ezek várnak itthon mindenkire.»

«De a költőre nézve még másik is. A nyomdász, ki csak kalendáriumot ad
ki, a szerkesztő, a ki ingyen dolgoztat, a publicum, a ki kölcsön kéri
egymástól a könyvet, s egy könyvből egész vármegye olvas sorba; a
censor, a ki a gondolatait legyilkolja; a pályatárs, a ki irigykedik rá;
a kritikus, a ki beszennyezi, a ponyvairó, a ki elfoglalja helyét; a
tudós, a ki megveti, a komédiás, a ki megbuktatja s az atyafiak a kik
kizárják a házukból.»

Ezeket olvasta Kálmán ismét és ismét nagyanyjának minden leveléből, élő
példákban felmutogatva.

És aztán olvasta nagyanyjának örömét a fölött, hogy olyan szépen halad a
festészetben. Hogy művészszé emelkedik, a kinek nem Liptó vármegye
határán végződik a világ. Hogy megtalálta a pályát, melyen hirszomját
dicsően kielégítheti. Csak előre!

S valóban a legnehezebb megkisértés volt ez az utolsó Kálmánra nézve.

A sors fokozatosan vitte őt keresztül valamennyin.

Kezdte az ijesztő csapáson, kitiltották az iskolából. Nem hunyászkodott
meg bele.

Aztán jött a bűbájos hölgy. A láng, melynél annyi ifju genius
leperzselte szárnyait. Nem olvadt meg benne.

Majd a nagyravágyás dæmona: ki fölvezette a szédítő magaslatra, a honnan
a hatalmasok kegye tejjel, mézzel folyó Kanahánt mutogat. Nem szédült el
bele.

Megpróbálta a szivét a valódi szerelemmel: elkötözte azt rózsa
lánczokkal, aranyfonalakkal, hogy ne tudjon haladni; ott sem maradt
fogva, rózsaláncz, aranyfonál szakadt inkább.

Ráeresztette a próbatevő sors a maga dæmonait, kik Jób vetéseit
elpusztítják, s magát bélpoklosan a szemétdombra fektetik: a bukás, a
megszégyenülés maró ördögeit, s azután a jó barátokat, kik eljönnek
Jóbnak szemrehányásokat tenni, azért, hogy oly nyomorulttá téve fekszik
a szeméten.

Még sem tagadta meg keblének Istenét.

Hanem ez az utolsó megpróbáltatás erős volt.

Egy vetélytárs Isten.

Egy másik múzsa, ki csókjaival elhalmoz. És egy kedvesebb múzsa.

Óh a festészet nemtőjének ihlettjei boldogabbak, mint a kiket Castalia
forrása itat.

A költő szenved, mikor teremt, a festő pedig kéjeleg. A költőnek
zsarnoka a szenvedélye, a festőnek jó barátja. A költő nagysága
nemzetének láthatáráig tart; a festő nagyságát a kerek világ határozza
körül.

A festők mind oly életvidámak; az emberi indulatok közül a szelidebbek,
a nemesebbek fejlődnek ki náluk, derült kedély, társaságkereső jó kedv
jellemzi őket. Életkoruk példaszerű magasságig tart; a mesterművészek
mesés aggkort érnek, s még akkor is fölfelé emelkednek. A költő ritkán
őszül meg, s ha korát meghaladta, alább száll, elnémul, élő halott lesz.

És Kálmánnak választása volt a kettő között. Az egy év alatt, a mit
Olaszországban töltött, mesterei bámulatos haladásáról tanuskodtak a
festészetben. Első rangu tehetséget ismertek fel benne. Akadémiai
pályaműve az első jutalmat nyerte el a flórenczi festészeti iskolánál. E
művének másolatát hazaküldé nagyanyjának.

Az öreg asszonyság válasza ez volt rá:

«Kedves jó gyermekem!

Könyes szemekkel gyönyörködöm remek szép munkádban s napestig meg nem
tudok válni a nézésétől. Nem győzök eléggé hálákat adni az egek urának
azon mennyei sugallatáért, hogy tégedet általam Olaszországba küldetett.
Ha pápista volnék, száz misét mondatnék örömömben. Látom, hogy dicső
ember lesz belőled, becsületet fogsz hozni nevedre. Megérdemled
áldásomat. Azok pedig, a kik átkomra szolgáltak rá, érzik annak súlyát
fejükre ereszkedni. A nyomorultak! Mindennap látom és hallom
balsorsukat. A világ megvetése jár nyomaikban. A leány, ki meggyalázott,
büntetve van a férfiban, a ki által meggyalázott. A komédiás had
részeges és csapodár! Az asszony szemei mindig kisirva. Szöknének már
innen, ha adósságaiktól lehetne. Üres falaknak játszanak, pedig már
megkapták az engedelmet, hogy Budán játszhassanak, a várszinházban.
Mindenki ócsárolja őket. És méltán. A kontárok, a kik a te remek művedet
is úgy megbuktatták. Nem is érdemelnek mást, mint hogy elpusztuljanak.
És mezítláb, rongyosan fognak kiseprüztetni a városból, melyet
beszennyeztek. Ezt még meg akarom érni. És aztán egy marok sárt hajítani
utánuk. Legyenek elátkozva. Te pedig légy megáldva, én édes gyermekem,
öregségem napjainak világossága, a kin szemeim gyönyörködnek s haladj a
te fényes utadon előre s emeld fel az élet végső partján járó jó öreg
anyádat.»

Ez a levél felnyitotta Kálmán szemeit.

Tehát azért volt az ő utraküldetése, hogy amazok elpusztuljanak! Tehát
bukásnak indultak, s a világ elhagyta őket! Tehát a sárhoz vannak
ragadva, s a sárral dobáltatnak! Tehát a művész borba öli lelkét s a
művésznő szelleme könyekbe fullad!

No hát anyám, csak légy pápistává, s mondass fölöttem requiemet, most
már megyek haza! Ha elhagyta őket a világ, én nem hagyom el. Pihenj el
ecset, jövel irótollam; jövel népet ébresztő korbácsom: menjünk haza!



AZ ÁRVASÁG KEZDETE.

Mikor Kálmán nagyanyjának ezt a levelét kapta, épen az évnegyed vége
felé járt nála. Tudniillik annak az évnegyednek a vége felé, a mikor a
pénzt szokta a nagyanyjától kapni, mindig sajátkezüleg irt levél
kiséretében. Óh, kedvenczének maga fáradt a levélirással, ahoz nem
requirálta Bénit, a vén gyereket.

Kálmán sietett elhatározásával: a pénze is a vége felé járt; volt ugyan
sok mindenféle holmija, a mit eladhatott, fiatal emberek ideiglenes
szállását ékesítő pompa; hanem az ilyesmi kincstár akkor, mikor
veszszük; mikor eladjuk: szűken ereszt. Nagy nehezen tudott annyit
összetarlózni belőle, a mennyiből a hazautazás kitelik.

Ez alatt váratlanul megérkezett a szokásos évnegyedi pénzzel terhelt
levél. Mint rendesen, két ezer forint volt becsomagolva. A pénzt kisérő
sorok elmondták Kálmánnak, hogy no most már haladjon a megkezdett pályán
előre; igyekezzék Florenczből Rómába. Az öreg asszonyságnak bizonyosan
az a fogalma volt a festő művészetről, hogy annak Olaszország levén az
elismert hazája, abba mentül mélyebben halad befelé valaki, annál többet
tanul. Kezdheti Velenczében, aztán mehet Florenczbe, de mikor aztán
Rómába eljut, akkor a művészet kellő közepére emelkedett fel. Tehát
menjen Kálmán Rómába.

«Aztán ha Rómában fogsz lenni, nekem ott lerajzold azt a hires képet:
Krisztus az olajfák hegyén. Azért ha kálvinista vagyok is, a szép szent
képeket nagyon szeretem. S aztán siess, hogy az ünnepen jelen légy,
mikor a Szentpéter templomának a kupja ezer meg ezer fehér görög tüzzel
van kivilágítva, s aztán a tizenkét óra-ütéskor egyszerre vörös görög
tüzzé változik mind az ezer meg ezer. Ezt jól megnézd, s aztán nekem
megird. Azért ha kálvinista vagyok is, a szép ceremoniákat nagyon
szeretem. Tudod, hogy odahaza is mindig megnéztem az úrnapi processiót;
mikor a molnárok tizenegyen vitték a zászlójukat, s a prépost feje
fölött a senatorok emelték a mennyezetet. Milyen lehet még ez Rómában, a
hol a pápát viszik a trónusán! Azt nekem majd apróra mind leird.»

Ha Kálmán nem értette volna az öreg asszonyság szándokait, még azt
hihette volna, hogy annak a kedélyét vénségére csöndes apostasia szellői
kerülgetik. De nagyon jól értette. Az öreg azon volt, hogy Kálmánt
mentül távolabbra eltuszkolja otthonról. Addig nem nyugodott, míg
Velenczéből el nem nógatta Florenczbe; most már az sem elég távolság
neki. Azt hiszi, hogy ha ezer mérföldnyire elkergethetné, akkor az majd
elfeledne valamit, a mit otthon hagyott.

De az nem feledte el azt a valamit.

A két darab újdonatúj ezer forintos veres bankjegyet összehajtogatva
betette tárczája fenekére. Ennek felváltatlanul kell visszavándorolni
Magyarországba.

Uti málhája nem állt egyébből, mint legszükségesebb ruháiból, s művészi
cartonjai és vázlatai gyüjteményéből. Haladéktalanul utazott haza.

Nem vonzotta többé semmi Olaszország felé; missiója volt az észak.

Szigorú takarékossággal utazott, hogy költségével kijöjjön, s Istriából
Sopron felé ment visszatérő társzekerekkel, minthogy azok fele áron
szállították, mint a postaszekér.

Mégis kifogyott az uti költségből s már Sopronban a zsebórája arany
lánczát volt kénytelen eladni, hogy tovább utazhassék.

Győrben egy üresen lefelé induló gabonás hajón alkudott ki magának
helyet Pestig, s a mit annak fizetett, az már pénzének utolsó maradványa
volt; a két darab újdonúj ezeres tárczája fenekét őrzé.

Az esetlen tölgyfahajó sok viszontagságot állt ki az úton, erős déli
szelek gyakran kiverték a partra, sokat időzött utközben, s mikor már
Pesthez közel járt, Szent-Endre alatt a gabonahajósok balvégzete
utolérte, egy tőkére ment; a viz alatt lappangó fatuskó kilyukasztá a
fenekét, s ott nyomban elsülyedt. A rajtalévők áldhatták a mennyeket,
hogy bőrüket megmenthették a szárazra.

Ott elveszett Kálmánnak is minden málhája s féltve őrzött műkincsei,
rajzai, tanulmányai. Abban a fekete bársony zubbonyban, a mi rajta volt,
meg a fakó kalabriai kalapban menekült meg a dereglyén.

Innen gyalog sorban került haza Pestre.

Szokva volt már művész korából a gyalogoláshoz – és ahoz, hogy semmi
málha se nyomja a vállát.

Egyenesen a régi szállására ment, a hol most nagyanyja lakott.

Nem kellett tudakozódnia, hogy jó helyen jár-e? itt lakik-e még, a kit
keres? messziről útba igazódhatott.

A hol nagyanyja jelen van, ott Béni bácsinak is közelben kell lenni.

Béni bácsi el nem maradna a mamától a világ minden dicsőségeért, mert
akkor ő nem volna élő ember. Ő lakja az első szobát, mely mindjárt a
lépcsőre nyílik. Ő most is olyan boldog gyerek, mint valaha, egyedüli
baja csak az, hogy a mama még most sem türheti a dohányfüst szagot a
szobában. Itt pedig ebben a bolond városban nincsenek a házakhoz
ragasztva barátságos méhesek és kendertiloló szinek, a hova az ember
kivehetné magát dohányozni. Tehetné ugyan a kávéházban, de oda a mamát
nem viheti magával, egyedül pedig bajos dolog oda menni, az ember még
valami rossz társaságba keveredhetnék. A «kozákok» ott leskelődnek az
ilyen emberekre. Béni bácsinak oly réme volt a «kozák», mint bizonyos
politikusoknak fél századdal később.

Hanem azért tudott magán segíteni. Hogy otthon is legyen és mégis
áldozhasson Vulkánnak, a tűzistennek egy pipa dohánynyal, hogy kedvére
füstölhessen saját úri kényelmében, tulajdon szobájában és papucsaiban,
arra a leleményes ötletre jött, hogy kinyitotta az ablakot, feltérdelt
egy székre, kifeküdt az ablakon, kidugta az utczára a fejét, bedugta a
fejébe a pipaszárt s le eresztve a longissimát a parterre ablakáig, úgy
fújta a füstöt a széles világba. Maga otthon volt, a feje pedig az
utczán volt, a szobájában pipázott és még sem a szobájában pipázott.

No ha azt a nagy ragyogó fejet azzal a hosszan lelógó pipával meglátta
Kálmán, arról aztán csak rátalálhatott szállására, világító torony
nélkül.

Köszönt is az utczáról a vigan füstölőnek, de annak más járt akkor a
fejében, mint hogy a köszöntőre rá ismerjen. Örülhetett Kálmán, hogy a
fejére nem köpött viszonzásképen.

Felhaladt az ismerős lépcsőkön s benyitott a jól ismert ajtón. Saját
hajdani szobája volt az, a hol olyan boldog embernek érezte magát
egykor.

Béni bácsi akkor is az ablak hidján keresztül hasaló helyzetben mutatta
magát, saját énjének jobbik részét az utczán feledve, s csak arra
pillantott fel, mikor valaki a vállára ütött.

Ki az a valaki?

Béni bácsi egy idegen embert látott maga előtt, a kinek a képe naptól
barna, szakálla bajusza idegen metszésü, ruhájának szabása olaszos, s
egy perczre az a gondolatja támadt, hogy ő most maga is Rómában van, s
itt van előtte egy talián, a kivel rögtön taliánul kell beszélni. Annyit
beszél neki a mama egész nap Taliánországról és kivált Rómáról.

Azonban egy szó sem jutott eszébe taliánul.

– Jó estét Béni bácsi!

Az ismerős hang folytán felébredt érzelem Béni bácsiban legelőször is az
ijedtség volt; s ennek legközvetlenebb jelensége az, hogy az
ablakvánkost hirtelen kikapta maga alól s a földre ledobta. Mert ennek
meg az a története, hogy a mama, a ki hallgatag elnézéssel türte Béni
utczára kipipázó szokásait, csupán az ellen szokott tiltakozni, hogy azt
a szép himzett ablakvánkost nehogy összepiszkolja, mert az a Kálmáné:
Kálmánnak azt bizonyosan valami szép kisasszony himezte; hát azt ne
kuszpitolja. Béni bácsinak pedig, mint minden gyereknek, épen azért
nagyon jól esett ezen a himzett ablakvánkoson végig tehenkedhetni,
minthogy nem volt szabad. Most azután, a mint Kálmánra ráismert, azt
hitte, hogy no ez most majd tart criminális executiót az usurpált
ablakvánkosért, s úgy megrakja a szobában maradt részét, hogy jobban sem
kell; azért iparkodott hát azt hirtelen ledobni a földre. Így talán rá
lehet fogni, hogy magától ment oda.

Hogy azonban Kálmán nem tartott ily atyafiatlan beköszöntőt, hát
egyszerre megtért a vidámsága. Félkezével folyvást kinn tartva a pipát
az ablakon kivül, mert azt behúzni most sem szabad, a másikkal magához
ölelte úröcscsét s agyba-főbe csókolva, azt a kérdést intézte hozzá,
hogy hát «itt van!» – azután, hogy itt marad-e már most sokáig?

A mire megnyugtató választ kapva, rögtön következett az a rég táplált
óhajtása, hogy «ugy-e már most lefest engemet is?» melyre biztató
kilátást nyerve, sietett megtudni, hogy vajjon a magyar díszruhájában-e,
hogy az arany zsinórokat is le tudja-e festeni uramöcsém? Arany
festékkel festi azt ugy-e? De a pipáját is oda fogja festeni? Hogy az
nem illik a díszruhához, inkább a taplósipkához; végre megnyugodott
abban, hogy uramöcsém lefesti őtet mind a díszruhában, mind a
taplósipkával és a pipával a szájában; akkor aztán ő is engedett magához
kérdést intéztetni.

– Itthon van-e nagyanyám?

– Igenis, kedves uramöcsém, odabenn van a harmadik szobában.

Hanem azután engedelmet kért uramöcsémtől, hogy nem megy be vele a
mamához; tudja, a pipát elébb ki kell színi, mert ha csak félig szíják
ki, hát bajuszt kap.

– No hát csak szíja ki jól a pipáját, hogy bajuszt ne kapjon; biztatá őt
Kálmán, s arra Béni bácsi menten ki is hajolt az ablakon megint, jó
messzire kitolva a fejét az utczára, valljuk meg igazán, leginkább
azért, hogy mind abból, a mit ezen időben «odahátul» a szobában beszélni
fognak, semmit se hallhasson meg. Ösztöne sugta, hogy ebből a véletlen
hazajövetelből hej nagy patália lesz most megint. Az uramöcsémet
bizonyosan a festő akadémiából is kicsapták.

Azt bizony jól sejté. Az öreg asszonyság kezéből kihullott az
«áhitatosság órája», mikor az ajtón belépőt meglátta.

– Te Pesten! suttogá elképedve.

Kálmán arcza pedig szilárd férfias nyugalmával tudatá, mielőtt szólt
volna, hogy miért jött.

– Visszajöttem anyám, szólt, nagyanyja kezét ajkához emelve.

– Nem kaptad utolsó leveleimet?

– Azok következtében jöttem vissza. És most már itt maradok.

Jenőyné bámuló tekintettel néze rá.

– Leveleim következtében jöttél s itt maradsz? Én azt irtam neked
azokban, hogy menj Rómába.

– És én a helyett hazajöttem.

– Azt irtam neked, hogy légy művész.

– S én a helyett leszek költő.

– Én neked pénzt küldtem arra a czélra.

– S én visszahoztam a pénzt, mert más czél után megyek. Itt van anyám.
Köszönöm jóságodat. Én határoztam sorsom iránt. Beszéljünk róla
nyugodtan: ne jöjj indulatba. Tekints úgy, mintha egy idegen ember állna
előtted, a ki számot ád s aztán eddigi állásáról leköszön. Elhatározásom
szilárd, megmásíthatatlan. Te nagyanyám figyelmeztettél arra, hogy van
egy másik, még nagyobb anyám, hazám, a kinek leghívebb gyermekei,
legédesebb testvéreim, nyomorban, gyalázatban fetrengnek, midőn szent
szülőjüknek szolgálnak. És én azért jöttem haza, hogy ezeknek az én
testvéreimnek a sorsát, akármi legyen az a jövendőben, legyen nyomor és
gyalázat, velük megoszszam. Ne kisérts meg semmit, hogy lebeszélj, nekem
fájna szavaidra tagadólag felelnem; de kénytelen volnék vele. Tudom, mit
cselekszem; tudom, hogy nálad minden szeretetről lemondtam ez által.
Veszteségem súlyát fel tudom fogni, de erős vagyok azt elviselni. Ma és
ez órában látsz magad előtt utoljára. Én mindig imáimba foglallak
ezentúl is, de téged kérlek, hogy felejts el; mert én élni és halni
akarok úgy, a hogy te nem akarod.

E szókkal letette nagyanyja elé a visszahozott pénzt, s most már keze
után sem nyult. Idegenek voltak egymásnak.

Az öreg asszony meg akarta mutatni, hogy unokájának vére foly az ő
ereiben is. Épen olyan hideg vérrel állt fel előtte, s épen olyan
nyugodt hangon felelt neki.

– Jól van. Te határoztál; én is. Te választottál magadnak pályát; járj
rajta. Te választottál közöttem és azok között, a kiket gyülölök. Élj
velük. S hogy könnyebben rájuk akadhass, hát azt is megmondom, hogy hová
fordulj? Keresd fel a városban a legpiszkosabb kávéházat; ülj le a
legrongyosabb korhelyek mögé; a ki azok között legtovább ott marad
kártyázni, a ki legtovább iszik, azt várd meg, s mikor az kitántorog az
ajtón s végig esik a sárban, azt emeld fel, s csókold meg az arczát, az
a te kedves testvéred, a kit magadnak választottál, s aztán vezesd haza
a feleségéhez s aztán élj velük boldogul.

– Köszönöm, anyám. Ezt az utolsó parancsodat megfogadom. Isten veled.

S azzal, a nélkül, hogy hajdani úri szállásán körültekintene, sietett
távozni.

Béni bácsi elfogta a szélső szobában, kiégett már a pipája.

– No hát, kedves uram öcsém, most a bagázsiáját felhozatni megy, ugye?

– Nem biz én.

– Hát hol a bagázsiája?

– A Duna fenekén.

– A–a! Azok a szép képek is?

– Azok is.

– Ejnye! pedig én azt gondoltam, hogy milyen szép lesz azokat estére
végig nézegetni. De különben semmi baj sincs?

– Nincs, Béni bácsi.

– No hála Istennek.

Ezzel aztán egész megkönnyebbülten engedé tovább menni uramöcsémet Béni
bácsi s minthogy a mamát sem hallotta lármázni, újra megtöltötte
pipáját, újra rágyujtott, s újra kidugta a fejét az ablakon; ez uttal
ügyelve, hogy a himzett ablakvánkost félretolja a könyöke alól, minthogy
már megérkezett annak jogszerű tulajdonosa.

Csak arra rezzent fel, mikor a mama kijött a szobából. Azt pedig
megtudta abból, hogy a mama úgy csapta be maga után az üvegajtót, hogy
minden üvegtábla csörömpölt bele.

– Rákönyökölhetsz már a himzett vánkosra, monda keserű gunyorral az öreg
asszony. Tied az már. És tied már minden. Magad vagy az úr a háznál.

E szótól aztán úgy megrettent szegény Béni, hogy a pipát kiejté a
kezéből az utczára.

– Tied már minden! Nem osztozol már senkivel. Nem kér már belőle senki.
Magad parancsolsz mindenből. Ura vagy minden birtokomnak.

S azzal az öreg asszony két karját szeme elé fogva, keservesen sírni
kezdett s bement a hálószobájába, ott lefeküdt az ágyba egész öltözötten
és tovább sírt.

Béni bácsi pedig leült a székre, melyen addig térdelt, két tenyerét két
térdére fektetve, s bámult maga elé mereven. Felfoghatatlan rémségü
gondolat volt az ő előtte, hogy ő legyen ura minden birtokuknak, hogy ő
parancsoljon mindenből. Ha halálitéletét hallotta volna, nem esett volna
le tőle úgy az álla.

Még a pipáját is ott hagyta az utczán, nem ment le érte.

Hát Kálmán hová tért?

Mikor az utczára kilépett, olyan idegennek érezhette magát ebben a
városban, mintha nem a Duna vetette volna ki a partra, hanem a tenger
valamelyik délamerikai város kikötőjébe.

Nem volt szüksége az idegen szabásu öltözetre, a változtatott
szakállviselésre, hogy ismeretlenné legyen. Próbálja meg akárki, menjen
ki az utczára kopott öltözetben, húzza le a kalapot a szemére, arczán
mutassa belül viselt gondjait s végig mehet a városon a nélkül, hogy
valaki megszólítaná.

Léptei ösztönszerüleg vitték egy hosszú széles utczán végig, mely
kivezet a városból. Az utczának egy darabon volt gyalogjárdája, másutt
megint nem volt. Egy helyen épen márványból volt a járda, ott eszébe
jutott, hogy ezen a márványon ő sokat járt valaha. Ott volt egy úri ház,
a minek a kapuja fölött nagy kőczimer volt kifaragva. Ez a kapu is
ismerős volt. És az emeleten egy ablak nyitva volt; azon keresztül egy
ismerős walzer zongora dallama hangzott le hozzá. És neki úgy rémlett,
mintha most oda fel kellene mennie, a hol olyan szépen zongoráznak, és
kiállni a fényes társaság elé a sima parquetre, és sarkantyus bokáit
összeütni s a délczeg magyar magántánczot riadó tapsok közt eljárni, s
aztán addig nézni egy elefántcsontra festett madonnaképre, míg
megelevenedik s akkor megkérdezni tőle: «Oh grófnő, szép grófnő,
virulnak-e még a nefelejtsek?»

A kapus megszólítása téríté magához.

– No uram, jól megnézte ön már magának azt a czimert ott a kapu fölött?

Ez sem ismert már rá. Pedig de sokszor tisztelgett neki azzal az ezüst
gombos nagy buzogánynyal.

A megszólításra Kálmán tekintete leszállt a fellegekből s csizmáira
esett. Biz azok sárosak voltak a hosszú gyalog úttól. S másik párnak
ezuttal nem volt birtokában. A mi rajta volt s a mi a szivében volt, az
volt mindene. Se pénze, se szállása.

Eszébe jutott nagyanyjának keserű utasítása: «keresd fel a legpiszkosabb
kávéházat».

Ez utasításnak a legjobban engedelmeskedett, ha lépteit a Zrinyi felé
fordítá. Ott állt ez akkor hirhedett barlang az országút és hatvani kapu
szegletén. Egy alacsony emeletes ház, melynek a teteje is emeletes,
kétszerte magasabb, mint a házfal.

Ez igazán olyan idegen hely volt Kálmánra nézve, a hol még életében soha
sem járt. Gyülhelye minden korhelynek, kártyásnak, szállástalan
csavargónak, zsebmetszőnek, híres verekedőnek.

Az alacsony ajtón belépve, oly vastag athmosphaera fogadja az érkezőt,
pipafüstből, emberbüzből, pálinkaszagból tömörülve, hogy ott mindjárt a
levegőbe beburkolhatja magát, mint Jupiter, mikor nem akarta, hogy
lássák. Három pislogó lámpa küzdött a félhomálylyal, de hamar megadta
magát, s vörös holdudvart kerített maga körül. A terem hoszszában tömör
oszlopok voltak; a mik mellett könnyű volt elosonni a tolvajkereső
commissárius, vagy a hajhász hitelező szemei elől. A szögletbe hajló
terem két osztályában két tekeasztal volt körülállva munkában izzadt
tekézőktől, a szögleten volt a kávés rekesze, melyben felbodrozott haju
fiatal kisasszony ült, a kinek épen udvarol valami félrecsapott kalapu
jurátus. Az ablakoknak mély fülkéik vannak, és mindazok az alakok, a kik
e fülkéket megtöltik, a kik az oszlopok mögött letelepedtek, oly
kétségbevonhatlan vágyat árulnak el a meg nem láttatás után, hogy a
mellettük elhaladó megbántani véli őket az által, ha rájuk néz. Rácz
disznóhajtsárok török dohányt színak asztal alá eresztett csibukból;
kopott zugprókátor suttog vedlett uzsorással valami meg nem hallani való
ügyről; mámoros rongyhad bóbiskol fejére húzott kalappal, zsebébe dugott
kézzel az üres asztal előtt; részeg mészároslegény traktál puncscsal
szedett-vedett korhely kompániát; hárman-négyen kártyáznak egy asztalnál
s öten-hatan a hátuk mögött bele beszélnek a játékba; egy szinházi
tapsoncz állhatatosan fütyül valami operát végig; egyes, lopva elsuhanó
alakok, mint Macbeth árnyképei a pipafüst ködfátyolában, s ismét egy-egy
félrészegen bebukó alak, ki odakin elkezdett veszekedés, dal, lárma,
röhögés zaját folytatja idebenn.

Kálmán szétnézett, hogy hová bujjék el itten? Minden szögletnek volt már
valami troglodyth lakója. Az ajtó mellett volt még egy üres asztal. Azt
nem igen szeretik, mert minden embernek útjába esik. A mellé leült s
kért magának fekete kávét. Nagyon jó az, mikor az ember egész nap nem
evett.

A mint a szemei hozzá szoktak a füsthöz, elkezdte a barlanglakókat
szemügyre venni. Egyetlen egy ismerős arczot nem látott közöttük. Egy
egészen más világ lakói voltak azok, mint a miben ő eddig lélekzett.

Az idő telt, s a kávéház népessége szaporodott. A kis asztal mellett még
volt egy hely, de oda senki sem telepedett le.

Kálmán tenyerébe hajtá fejét, és úgy érezte magát, mint a kit az örvény
megkapott s forgatja körül. Megszünt gondolkozni.

Egyszer megfogja valaki a kezét és a fülébe sug:

– Jenőy úr.

Kálmán széttekintett, hogy hol az az úr, a kit hínak? Már azt sem akarta
hinni, hogy az az ő saját neve.

A megszólító ott ült az asztal másik oldalán.

– Ah! ön az, Tseresnyés uram?

A csizmadia arcza csak olyan komoly volt most is, mint máskor; pedig
Kálmán arcza mosolyogva fejezte ki a viszontlátás örömét.

– Hazaérkezett ön, s most már itthon marad? kérdezé Tseresnyés uram.
Aztán be sem várta a feleletet, hanem tovább folytatá: «Körülbelől
ugyanazon oknál fogva találkozunk most e helyen mind a ketten; ön is
arra vár itt, a kire én: Bányaváryra».

– Ide szokott jönni?

– Minden este. Már bizonyosan itt van; de ilyenkor még egy zárt szobában
ül, a hol nasivasi bankot adnak, s onnan csak éjfél után kerül elő.
Engem oda be nem eresztenek, mert ahoz különös protectió kell, s engem
már ismernek, hogy nem vagyok sem játékos, sem kozák. Ott ül ő már
bizonyosan és játszik. Meglátjuk rajta, hogy nyert-e vagy vesztett? Ha
nyer, akkor az egész lumpkompániát megtraktálja, ha pedig vesztett,
akkor összevész velük. Akár megtraktálja, akár összevész velük, a vége
az, hogy kilökik az ajtón. Akkor aztán az én dolgom, őt karon fogni és
haza vezetni.

– A nejéhez?

– Nem oda, hanem hozzám. A neje Budán lakik, és odáig nem volna hatalom,
mely elczepelje; hanem a szomszéd utczáig valahogy elcsalom s otthon
aztán a kis szobában lefektetem. Mert úgy sajnálom, hogy ilyen szép
talentum így rongálja agyon magát.

Kálmán megszorítá a kézműves kezét.

– Ugy-e bár; monda a csizmadia, most már ketten majd csak könnyebben
vigyázunk reá.

A csizmadia nem kérdezte sem azt, hogy miért látja most itt Kálmánt, sem
azt, hogy miért látja ily kopott, sáros ruhában? tudta ő azt mind igen
jól.

Nem is kérdezősködött tőle olaszországi élményeiről, inkább ő beszélt
neki azokról, a mik itthon történtek az alatt, hogy Kálmán odajárt, a
szinészekről, a tudósokról, a közönségről.

E közben lassan eltelt az idő. A pinczérek ismerték már Tseresnyés
uramat, s nem háborgatták kérdezősködéseikkel, hogy mit parancsol?
inkább összehordták neki a hirlapokat, a miket olvasni szokott.

Éjfél után aztán nagy zajjal jöttek elő a zárt szoba lakói, a
kártyahősök.

Elszomorító alakok, vad indulatoktól feldult arczokkal, öngyilkos
tekintetü szemekkel, kíntól, vágytól halálsápadtak, a veríték a homlokon
feledve.

Azok között volt Bányaváry is.

Már ittas volt; énekelt. A kezében egy török megygyfa csibukszárral
hadonázott s hangosakat csapott vele egy asztalra.

– Pinczér! Te lusta ficzkó! Hol vagy? Puncsot ezeknek az uraknak!
Puncsot iszik ma minden ember!

Nyert…

S aztán maga körül telepíté a barlang legkorhelyebb népét, tálat
hozatott elő, abba rhumot töltött czukorral, azt meggyujtá s a lángoló
tálat körülülő csorda közepett elnökölt és verte az ütenyt valami
utczariasztó dalhoz.

És aztán ivott mindenkivel Bruderschaftot.

S mentül részegebb lett, annál inkább követelte, hogy ő iránta minden
ember tisztelettel viseltessék.

Annál jobban nevetett rajta mindenki.

Azt a megygyfa pipaszárt úgy viselte a kezében, mint valami királyi
pálczát. S haragudott érte nagyon, ha megfogták a királyi pálczát a
kezében, mikor meg akart vele valakit ütni.

– Ki vagyok én, te rabszolga? rivallt a felszolgáló pinczérre.

Az gunyos megalázkodással felelt:

– Ő felsége Mátyás király.

– Fia a nagy Hunyady Jánosnak, veté utána a részeg.

«Éljen Hunyady Mátyás király!» ordíták kaczagva a korhelyek s felemelék
őt székestűl a levegőbe.

Tseresnyés uram szomorú komolysággal monda Kálmánnak:

– Valahányszor sokat iszik, mindig azt állítja magáról, hogy ő Mátyás
király. Ez a bolondsága – szegénynek. S ezek a lumpok tudják azt már s
csúfot űznek belőle.

Hunyady Mátyásnak is görbe orra volt s borotvált arcza; Bányavárynak is.
Az utóbbi józan korában is szivesen hallotta, ha feltünőnek találták a
hasonlatosságot közte és a nagy király arczképe között; ha pedig egyszer
a pohár fenekére mélyebben tekintett, akkor meg épen bele lehetett vinni
ebbe a bolondságba.

A kozákok között volt egy infámis fancsali pofáju ficzkó, a kiben minden
áron Czilley Ulrikra akart ráismerni, s biztatta a barátait, hogy
álljanak rajta boszut László bátyja kiontott véreért; öljék meg. Azok
váltig hitegették, hogy régen összeaprították azt már; de csak azt
erősítette, hogy nem jól aprították össze; s utoljára is, mikor egyszer
jó közel jött hozzá a Hunyady családnak ez esküdt ellensége, olyat
húzott neki a fejére a királyi meggyfapipaszár jogarral, hogy annak
összehorpadt a cilindere.

Ebből azután nagy lázadás támadt; a Garák és Ujlakyak letaszították ő
felségét a trónusáról, míg Czilley egy dákó után kapott felségsértési
dühében; a pinczér sietett puncsos tálát megmenteni a rebellio
szinhelyéről; mire aztán Tseresnyés uram és Kálmán felugrottak az asztal
mellől s veszélyben forgó felséges urukat iparkodtak az ajtón
kivonszolni; a mi nem ment a nélkül, hogy a meggyfapipaszár még
egynéhány igazságos és megszolgált ütleget jobbra-balra ki ne osztott
volna, mely ütlegekért viszont Tseresnyés uram és Kálmán vették át a
neki szánt oldalba ütéseket, míg az ajtóig el tudtak vele hatolni.

A veszett Czilley azonban utána szaladt a dákóval s hozzácsapván vele,
szentül agyonüti Bányaváryt, ha Kálmán eléje nem tartja a karját, a
midőn aztán a tekebot az ő karján tört ketté s csak a hátán csapott
végig Bányavárynak, azt egyuttal az ajtón is kisegítve.

Az utczára aztán nem üldözték; sőt rögtön becsapták utána az ajtót, hogy
a czirkáló tűzőrség meg ne hallja a lármát.

A két jó barátnak fogni kellett kétfelül Bányaváryt, hogy el ne essék,
vagy vissza ne menjen.

A hátát tapogatta és büszke arczot csinált.

– Láttátok ez ütést? Mikor Bécset ostromoltam, s mint kém beszöktem a
vívott város kapuján, egy kereket hajtva magam előtt, az őr azt mondá:
te ficzkó, épen olyan orrod van, mint Mátyás királynak, s nagyot húzott
a pálczájával a hátamra. Igaz-e, hogy a hátamra húztak, vagy sem?

– Igaz, fölséges uram, hagyá helyben a csizmadia; de már most siessünk
Bécs kapuja elől; mert ott kicsiny híja, hogy Mátyás királyt meg nem
lőtték.

– Árulás volt! mondá a szinész. Áruló volt a saját titkárom, ki sátorom
falán megjegyezte a helyet, a hol ülni szoktam.

Ennél a szónál eszébe jutott a gyanakodás.

– De hát ti kik vagytok «csiribiri emberek»? (Ez is Mátyás király szava
volt.)

– Hát nem ismer már fölséged? esedezék nyájaskodva a csizmadia.

– Ahán! te vagy a czinkotai kántor. Te neked is megigértem, hogy dupla
itczét rendelek a számodra. Gyere vissza a kocsmába, hadd tapasztalom,
megfogadták-e parancsomat?

– Nem vagyok én a czinkotai kántor, fölséges uram; szabódék a csizmadia.
Én csak az a bizonyos varga vagyok.

– Oh úgy; az, a ki azzal jött hozzám, hogy «róka fogta csuka, csuka
fogta róka, varga fogta mind a kettő». Hahaha! Még most is nevetek, ha
eszembe jut. S mit kivántál tőlem jutalmul? Száz botot. Felét az
ajándéknak előre lefoglalta a sáfár, felét az ajtónálló. Nem ez itt az a
sáfár?

– Nem fölséges uram, sietett Kálmánt kimenteni Tseresnyés uram: hiszen
tetszik ismerni. Ez Galeotti, fölséged krónikairója.

– Ah! A tudós Galeotti? szólt nyakonölelve Kálmánt az ittas ember.

– Menjünk tehát felséges uram, haza, hadd írja le a tudós Galeotti
felséged viselt dolgait e mai napról.

Ebben megnyugodott a képzelt király s ráállt, hogy haza menjen.

De nagy mesterség volt az, szép szerével elcsalogatni a szomszéd
utczáig, a hol Tseresnyés uram háza volt; mert az ittas ember minden
lépten megállt s disputába elegyedett vezetőivel.

– De hová haza? Fel budai királyi várlakomba?

– Oda most nem mehetünk, mert az most be van zárva s a kapus aluszik.

Ekkor aztán megbikacsolta magát, hogy miért van a királyi várlak éjszaka
bezárva? Ez már megint annak a Szilágyi Mihálynak a cselszövénye, meg az
ő áruló szakácsának, Lábatlannak; holnap Fejetlent fog belőle csinálni
rögtön.

A csizmadia csitította, hogy hiszen ő maga rendelte el: hogy «egyszer
volt Budán kutyavásár!» A kóborló kutyák kirekesztése végett van a vár
bezárva.

Nem nyugodott meg benne, erővel a várba akar rontani.

– No hát jól van, mondá a csizmadia. Menjünk a várba. A felséges asszony
úgy is nyugtalanul várja már felséges férjét.

Ez használt.

– A feleségem? szólt visszahőkölve a szinész s nagyon meggondolta magát.
Oda ne menjünk. Derék asszony, jó asszony; és én nagyon tisztelem őtet;
de tudjátok, hogy Mátyás király balkézre is házasodott. Csitt! El ne
mondjátok azt valakinek. Meg ne tudja az az áldott jó asszony; mert
minden csepp könyjeért tenger vért fogok ontani. E drága könyekért!

Akkor aztán elkezdett sírni.

Ez alatt valami nehezen bekanyarodtak vele a magyar-utcza szegletén.

Ott valami boltczímeren megakadt a szeme.

– Ez itt az én czímerem! Hogy jön ide az én czímerem? A holló, szájában
a gyűrűvel.

Hasztalan volt vele disputálni, hogy az nem holló, hanem oroszlán, s nem
gyűrű az a szájában, hanem sós perecz: ő annak látta.

– Hát jól van, felséges uram; mondá a varga. Amoda van egy lámpás;
menjünk odáig, ott majd megállunk s a mint ezek a házak szépen sorban
elmendegélnek mellettünk, majd mikor ez az ajtó is odaér a lámpás elé,
akkor megnézzük, hogy mi van rajta?

Azt biz elhitte az ittas ember, hogy a házak mendegélnek s elhagyta
magát édesgetni a lámpásig, útközben azzal kínozva a szegény csizmadiát,
hogy «miért nincs a csóri csukának mája?»

A lámpástól már csak ötven lépés volt Tseresnyés uram kapujáig, hanem
itt megint új veszedelem következett. A czukor-utczán végig jött ügetve
a czirkáló lovas őrszem, s a lódobajra felriadt Bányaváry.

– Hah! ez ottan Holubár! kiálta a patról-káplárra mutatva, Holubár, a
cseh óriás! ott jön engemet vitézi tornára hívni. Készen vagyok. Le
foglak dobni a porba, gőgös óriás, hogy a csontod törik bele. Lovamat
ide gyorsan, hadd taszítom őt a porba! Lovamat ide!

És azzal csibukja meggyfanyelét dárdául kapva hóna alá és a jobb
markába, készült megrohanni a lovas czirkálót.

– Felséges uram, a lova nincs közel, mentegetőzék a jámbor varga, hanem
kegyeskedjék felülni a nyakamba, majd aztán úgy attakirozzuk meg a cseh
óriást.

S azzal lekuporodott a handabandázó elé, a kit Kálmán felsegített a
csizmadia vállaira. Tseresnyés uram aztán, a mint a nyakába kaphatta ő
felségét, s hóna alá szoríthatta a két lába szárát, neki iramodott vele,
de nem Holubárnak, hanem saját hajléka ajtajának, a hol már nyugtalanul
várta az öreg nőcseléd, s meg sem állapodott vele addig, a míg a hátulsó
szobájába érve, hátáról a vetett ágyba le nem dobhatta; a hol aztán ő
felsége kezeit, lábait szétnyujtva, rögtön elaludt, ideiglenes kimulása
perczében e szót dörmögve: «meghalt Mátyás király, oda az igazság!»

Tseresnyés uram szomorú arczczal fordúlt Kálmánhoz.

– Ez minden este így megy – variatiókkal.

Kálmán kábult agygyal ült le az ágy mellé, mintha ő rá is ragadt volna
bajtársa mámorából valami.

– Minden este én hozom ide haza; beszélt tovább Tseresnyés uram, mert
különben az utczán elesik s vagy kifosztják a tolvajok, vagy beviszi a
patról. Mikor olyan nagyon sajnálom, hogy ilyen szép talentum így
pusztul el.

– Hát a neje? kérdé Kálmán szorongva.

– Az tűr és hallgat. Az egy szent, egy angyal, egy martyr. Budán lakik,
a vár alatt egy szűk utczában, egy kis szobában. A szomszédok látják,
hogy reggelig ég a gyertya ablakában s ő az alatt varr, úgy hiszem
pénzért dolgozik. Egész éjjel várja a férjét. Mert néha mikor
elkártyázza a pénzét, korábban otthagyja a kávéházat s kevésbbé ittas,
aztán hazamegy. Soha sem tesz neki szemrehányást és senkinek sem engedi,
hogy férjéről valami rosszat mondjon. Hanem este, mikor valami olyan
szerepet játszik, a hol szenved a nő, akkor igazi könyeket látnak a
szemében. Azt mondják, hogy «érzi» a szerepét.

Kálmán a szék támláját szorongatta markával és mondá magában: «óh kedves
bajtársam; de közel vagy hozzá, hogy ezzel a székkel itt a fejedet
bezúzzam!»

A vén nőcseléd azalatt sonkát, kenyeret tett az asztalra és két kést
mellé.

– Mi ketten még ma nem vacsoráltunk, uram, szól a varga; tartson velem.
Essünk át rajta.

Kálmánnak jól esett a kinálás, mert az nap még nem evett. Hagyott
magának szelni a sonkából, kenyérből s hozzálátott jó étvágygyal.

– Én meg vagyok felőle győződve, mondá a csizmadia, hogy ön az egyedüli
ember, a ki Bányaváryt ki tudja gyógyítani ebből a betegségéből. Önt
nagyon respektálja. Szívére beszélni nem ér semmit. Mikor kijózanodik, ő
maga teszi magának a legnagyobb szemrehányásokat, s az ember még
kénytelen vigasztalni. Hanem ha valaki a megszokott hajlandóságának
útját tudná állni; ha ön például az előadás után, a mikor felhevülten
megy a betegségévé vált ragályos társaságot keresni: szépen haza vinné,
otthon valami nemes mulatsággal, valami felolvasással elfoglalná, vagy
ha csak annyira vihetné is, hogy ne jőjjön át Pestre, hanem üljön be egy
budai korcsmába, a hol nincsenek ezek a lumpok: hát lassankint
kigyógyítaná a bajából. Mert baj ám ez, nyavalya, mint a lunatikusság,
mint a nehéz kórság, a mit gyógyítani kell.

– Úgy fogok tenni, szólt Kálmán, megszorítva a csizmadia kezét. Lássa
ön, én minden tanácsát megfogadtam önnek és köszönettel tartozom érte.
Felkerestem Génuában, a kihez utasított; s nem bántam meg. Aztán
megemlékeztem arról, a mit ön mondott, hogy hagyjak békét a nagy
historiai alakoknak; nyuljak bele a mindennapi életbe s azt mutassam fel
a közönségnek. Az alatt, míg Győrtől nagy lassan szállított a
tölgyfahajó, neki ültem egy vígjátékot írni; mikor a hajó elsülyedt,
épen készen lettem vele. Három napi munka. A tragoediámon három évig
dolgoztam. De ennek több sikere lesz. Mindenemből csupán ezt mentettem
meg. Holnap átadom Bányaváryéknak. A míg erre készülnek, addig nem fog a
mi barátunk korhely társaságba járni. S mire ez elkopik, akkorra készen
lesz a másik. Soha sem engedem kijönni a munkából. Ez kigyógyítja majd.

– No annak ugyan örülök, hogy tudtam önnek olyan tanácsot adni, a minek
hasznát vette, hát már most még egy indítványt próbálok tenni. A siker
elbízottá teszi az embert. – Milyennek találta ön ezt a mai vacsorát?

– Fölséges volt!

– A kenyér nem nagyon barna?

– Igen jó ízű.

– No hát az én indítványom odamegy ki, hogy ez a barna kenyér, ez az
egyszerű vendégség, ez a puszta falazatú szoba, önnek, ha akarja,
rendelkezésére áll. Ne értsen félre. Nem kinálok ajándékot, az nincs is
módomban. Hanem ha ön meg van elégedve ilyen kevéssel – (s ön bölcs,
ember, hát hogy ne volna?) – akkor én megalkuszom önnel, hogy évenkint
nyolczvan forintért önnek szállást és ellátást adok. Fizethet majd az év
végén. Nyolczvan forintot csak megkeres odáig valahogy.

Kálmán összeszorítá ökleit és fogait; valami fájdalmas érzés akart
kitörni testének minden porusán.

– Én tudom azt, hogy micsoda helyzetben van ön most, folytatá a
csizmadia, s urát is adom, hogy miként tudom? Önnek a nagyanyja itt
lakik Pesten; nem volt nehéz megtudnia, hogy én vagyok az a hóbortos
ember, a ki azt a szegény komédiás fejedelmet estenkint magamhoz haza
hozom, hogy el ne pusztuljon. A nagyasszony gyűlöli ezt az embert; ön
jobban tudja, hogy miért? Egyszer a nagyasszony magához hivatott azalatt
az ürügy alatt, hogy Béni bácsinak szabjak csizmát. A jó Béni bácsinak
tizenhárom tyúkszeme nőtt, a mióta a pesti kövezetet a pesti topányokban
járja, egészen sántít bele. A nagyasszony bennem helyezé bizalmát, hogy
talán tudok még olyan lábhüvelyt önteni, a miben Béni bácsi lábai
békében elférjenek. Akkor azután szóba állt velem s egyik szó a másikat
adta. Kikérdezett, hogy miért hordom én estenkint a részeg komédiást
magamhoz haza. Mért nem engedem, hogy feküdjék ott az utcza közepén?
hadd menne rajta keresztül valami társzekér a sötétben; vagy botorkáznék
végig a hidon, talán majd belebuknék róla a Dunába. Azután elmondta
nekem azt is, hogy miért haragszik rá olyan nagyon? Hogy fogadott
leányát, szép ártatlan angyalt, elcsábította, elszöktette, meggyalázta.
Az nem volt elég, még önt is, kedvenczét, unokáját szintén elcsábította,
szép, fényes, nagyra törekvő pályafutásából kitérítette, nagy urak
barátságától, atyafiságától megfosztotta; jó szerencse, hogy ő arra a
gondolatra jött, hogy önt külföldre kiküldje; ott ön híres festővé lesz
s elfelejti a komédiás atyafiságot. Meg is mutogatta a nagyasszony a
szép festményeket, a miket ön haza küldött. Azután, hogy azok nekem is
nagyon megtetszettek, azt mondta, hogy nekem ád belőlük egyet,
választhatok tetszésem szerint, ha megígérem, hogy felhagyok azzal a
bolondsággal, hogy azt a korhely, kártyás, részeges komédiást
ápolgassam. Én erre aztán azt mondtam neki, hogy azt semmiképen nem
cselekszem. És óvtam a nagyasszonyt, nehogy megtalálja önnek írni, hogy
ezek az ő gyűlölt emberei mily nyomoruságban vannak, mert ön abban a
perczben falhoz vágja a festékeit, hazajön, és épen úgy fogja azt a
sárba esett igazgyöngyöt felszedegetni, szennyeiből tisztogatni, miként
én magam. Ezért aztán a nagyasszony nagyon megharagudott rám,
összeteremtettézett, cseszkónak, csiszliknek, repülő csizmadiának
nevezett, megtagadta az egész magyar csizmadia czéhet s azt mondta, hogy
nem kell a Béninek több csizma, járni fog ezentúl czipőben, és hogy már
most azért is meg fogja önnek írni, hogy Bányaváryék milyen állapotok
közt vannak, s ha akkor ön haza merészel jönni, az ő házába be nem lép,
sem az ő abroszához többé nem törli a késit, hanem mehet az utczára és
tanulhatja a nyomoruságot; mert ő minden vagyonából majoratust csinál s
abba beülteti Béni urat. Én nem feleltem rá többet semmit, a fülemre
húztam a köpönyegemet s iparkodtam ki a házból. És ime bekövetkezett, a
mit előre mondék. Önt itt látom, beszennyezett, sajnálatra méltó barátja
fekhelyénél; sáros csizmái tudatják velem, hogy messze útról gyalog
jött; és így gazdag nagyanyjának vagyonához többé semmi köze. Ön maga
mondá, hogy egy vígjátékot írt, s írni fog többet; ebből tudom, hogy ön
el van határozva szegényül élni, szegény íróként élni. Itt vannak az
okai előbb tett indítványomnak. Szűk szobácska, barna kenyér, házi
eledel. Mi kell több? A többit belül viseli ön. Talán nem vénülünk meg
együtt. Talán jön oly idő, a mikor ön ismét paloták lépcsőin fog járni,
a mikor a magyar írónak saját háza lesz, saját úri fogata lesz. Talán
nem lesz. Talán itt fog ön mindvégig ez oduban maradni. De ez biztos
odu. Házam rongyos, de adósság nincs rajt, két kezem munkája mindig
kenyeret ád, s azt kétfelé törjük. Talán ez a rongyos ház arra van
hivatva, hogy egykor majd a késő unokák, mikor palota lesz már a helyén,
bucsut járjanak majd hozzá s mondogassák egymásnak: itt állt hajdan az a
vityilló, a honnan annyi fény sugárzott egész országunkra: emeljetek
kalapot, mikor ezen mentek. A házat rég lebontották, gazdája nevét
mindenki elfeledte; de vendége nevénél örökön örökké melegedni fogtok.
Legyen ön vendége ennek a háznak.

Kálmán a kézműves nyakába borult és érzelmei túlömlöttek ajkain,
szemein. Hevesen zokogott.

Volt már otthona!

És ebből a szűk oduból, ebből az archimedesi pontból megmozdította a
földet…



A HŐSNŐ.

Kálmán tollat és tintát kért házi gazdájától, hogy még az éjjel
átdolgozza új szinművét. Ha készen lesz vele, majd ledül a pamlagra s
alszik ott.

Fényes reggel volt, mikor Bányaváry mámoros álmából felébredt, s akkor
úgy rémlett előtte, mintha egy gyertya még mindig égne az asztalon; a
minek gombává nőtt kanócza csak vereslik és büzöl, de nem világít. Az
asztal mellett pedig mintha egy ismeretlen ember ülne, arczával két
karjára borulva és álomtól elnyomva.

Ez nem lesz igaz, mondá magában Bányaváry; azzal felugrott az ágyból, az
ágy mellett volt egy kőkorsó, meg egy dézsa, mind a kettő tele vízzel. A
korsó víz felét kiitta, a másik felét a dézsa fölé tartott fejére
öntötte, azután az egész fejét bedugta a dézsa vízbe, s azután megint
kihúzta onnan s az asztal felé tekintett. Az az eltakart arczu ember még
mindig ott ült.

Ejh én még most is álmodom, gondolá magában s vette a szék karjára
készített durva vászontörülközőt, jól megdörzsölte vele arczát, szemeit,
a fejét köröskörül; hanem az asztal mellett ülő alak csak nem akart
eltünni onnan. Végtére is kénytelen volt elfogadni, hogy a mit lát, az
valóság.

Hogy ő maga hogyan került ide? arról már voltak homályos sejtelmei; sőt
az iránt is kezdett tisztába jönni, hogy ő maga valami szinházigazgató,
a kinek ma valahova haza kell menni; hanem hogy ez a másik alak hogyan
került ide, és ki fia? arról mentül jobban gondolkozott, annál jobban
megfájdult tőle minden hajaszála. Mert a részeges embernek a fejéből
kiűzött esze a hajaszálaiba menekül s másnap úgy érzi, mintha minden
szál haja egy külön élő öntudatos állat volna.

Úgy fél ettől az arcznélküli embertől!

Oda lopózott hozzá: valjon mi lehet az az írás, a mi előtte hever?
Beletekintett. Szinmű! Elolvassa a kitárva talált lapokat. Nagyon
érdekesnek találta a dolgot. Szépen kihúzta az alvó könyökei alól a
többi részét is az irásnak s kiosont vele a kertbe. Az alvót hagyta
aludni, a gyertyát hagyta égni.

Rövid idő mulva fut be lélekszakadva az öreg szolgáló Tseresnyés
uramhoz, hogy Bányaváry úr megbolondult: ott kinn szaladgál a kertben,
valamit olvas, kaczag és tánczol, ugrál s a mi fődolog, mind
összetapossa az ugorkaindákat.

Tseresnyés uram föltevé magában, hogy megszemléli a dolgot; de a
kertajtóban majd feltaszította a szeleburdi, a ki szétszórt hajjal
rohant be a házba, ragyogó arczczal kiabálva: «ez Kálmán! ez Kálmán!» s
a kis szobában nyakába borult a felriasztott alvónak: «te vagy az
Kálmán!»

És aztán összevissza csókolta.

Kálmán csak nézett rá hallgatva, míg az kérdést kérdésre intézett hozzá.

– Hogy jösz ide? Te irtad ezt? Ránk gondoltál? Hogy vagy? Mi bajod?
Szeretsz még bennünket? No ne nézz hát rám ilyen komolyan, ne verj meg
ezzel a hallgató arczoddal! Részegen szedtél fel az utczán ugy-e? úgy
hoztál ide? Mondd ki, hogy czudar ember vagyok: aztán ölelj meg.

Kálmán nem mondta neki, hogy czudar ember; hanem azért megölelte.

– Tudod, bajtárs, ilyen a szinész élete, magyarázá egész komoly képet
öltve Bányaváry; ha nagyon jó dolga van, elkorhelykedik, ha nagyon rossz
dolga van, akkor is elkorhelykedik. Nálam az utóbbi eset van. Iszom,
hogy ne gondolkodjam. De most már másképen lesz minden! Te visszajöttél;
veled új korszak kezdődik meg ránk nézve. Orozva elolvastam legujabb
művedet. Homéri tréfa! Csupa élet. Meghódítjuk vele a hűtlen közönséget
újra. Alig várom, hogy Czilikém olvashassa. Jösz velem oda, ugy-e?

Tseresnyés uram közbe szólt, hogy elébb reggelizni illik; már készen áll
a szalonna, kenyér és szilvorium.

– Nem iszunk pálinkát, szólt magas megvetéssel Bányaváry. Mi dolog volna
az, ha Czilike megérezné ajkainkon, hogy pálinkat ittunk. Pfúj! Jösz
hozzám Kálmán, ott fogunk reggelizni együtt, ugy-e bár?

Kálmán rá hagyta, hogy jó lesz.

Azzal bucsut vettek a jó házi gazdától s karöltve neki indultak
Bányaváry szállását felkeresni.

Az Budán volt a vár alatt, egy szűk sikátorban, mely a Horváth-kertre
torkollik.

Útközben elbeszélte Bányaváry Kálmánnak egy évi viszontagságos
küzdelmeit a szinészetnek a fővárosban. Tengődés volt az és nyomorúság.
Százszor megszöktek volna, ha az adósságaik engedik. Ezek szegezték le a
nyomorúság folytatásához. A kísérlet arra volt jó, hogy bebizonyítsa,
miszerint nincs Magyarországnak fővárosa, nincs a magyar szellemnek
hódító ereje.

Kálmán csak hallgatott.

Útjuk a gyümölcspiaczon vitt keresztül. Bányaváry megállt egy kofánál, s
egy papirdobozt tele vásárolt szilvával; egy másik sátor alatt pedig
szarvasokat szerzett be.

– Ez a mai reggelire való. Tudod, Czilike nem állhatja ki a kávét,
gyümölcsöt szeret reggelizni.

Kálmán úgy tudta, hogy Czilike odahaza nagyon is szerette a kávét.
Értette a többit. Takarékosságból mondott le e fényűzési czikkről. Nem
telik rá.

A hidon áthatoltak, onnan egy szűk márványlépcső vezetett fel a budai
Tabán városrészbe, melynek egyik, labodával benőtt utczájában Bányaváry
megtalálta azt a vályogból épült kicsi házat, melyben saját szállása
volt.

Itt lakik Czilike: egész nap egyedül. Egyetlen kis udvari szobában.

– Te most maradj hátra, súgá Bányaváry Kálmánnak. Én hadd menjek előre!
elkészíteni az angyalomat a meglepetésre.

Abban is kellett valami theatralikumnak lenni.

Bányaváry maga nyitott be elébb az ajtón. Czilike már a varróasztalnál
ült s a mai előadáshoz készíté a jelmezeit. A szinész melodrámai
reminiscentiával bocsátá maga előtt a papirdobozba rekesztett szilvákat,
rekedt hamis hangon énekelve: «hajdan almát nyújta Páris, a szerelem
isten-asszonyának».

Czilike mosolyogva nyujtá neki kezét.

– Nos? Nem ver engem az én angyalom? kérdé a férj; itt a hátam, fogja
azt a légycsapót. Már megint korhely voltam.

Czilike szeliden ingatá fejét.

– Hát nem haragszik? Ugyan haragudjék egyszer egy kicsit, szidjon meg
jól. Kössön meg az asztal lábához czérnával, hogy ne szökhessem el. Azt
sem teszi? Hát magam verjem meg magamat? Azt akarja, hogy magam verjem a
fejemet a falba? Panaszkodjék legalább egy szóval.

Czilike fölkelt, megölelte a hazatérőt, és szeliden sugá fülébe:

– Csak hogy itthon vagy, és nincsen semmi bajod.

– De ha azt tudnád, hogy mit hoztam még magammal? akkor örülnél még
igazán.

– Nekem nincsen semmi vágyam.

– Teszem föl mégis! Ha egy blattra föltettem volna mindent, a mi az
enyim és a tied, s azt mondtam volna, hogy «va banque!» vagy «semmi» –
vagy «Jenőy Kálmán», s aztán megnyertem volna.

Czilike felsikoltott e szóra.

E perczben megjelent Kálmán az ajtóban, s a másik pillanatban nyakába
borulva zokogott a sokat szenvedett nő.

De nem zokogott a fájdalomtól, hanem az örömtől.

«Kálmán, oh kedves Kálmán!»

– Bizony úgy van az «kedves Kálmán!» És nem elég, hogy ő maga jött;
hozott magával egy új remekművet. Új, ismeretlen genre! a mitől meg lesz
bolondulva a publikum; két nap alatt betanuljuk és előadjuk, s aztán
megint leomlanak a trombitaszóra Jéricho falai. Neked hódító szereped
van benne! Én pedig leszek a mokánygavallér! Kibujok a bőrömből, ha csak
rágondolok is, s az nagyon jó lesz rám nézve; mert azt a régi bőrömet
utálom és levetem. Majd meglátod, milyen más ember leszek az új
bőrömben! Kálmán örökre velünk marad most már. Együtt emelkedünk.
Egyedül a múzsáknak fogunk ezentúl élni, és teneked. Majd meglátod.
Sehova egy tappot sem fogok menni ezentúl Kálmán nélkül; s ha valaki egy
pohár borral meg mer még kínálni, feladom a politzájnak, mint
méregkeverőt: egyedül a lelkesedéstől leszek még ezután ittas, s a
hozzád való szerelemtől.

És mind ezt térden állva deklamálta el a szinész, s Isten látja a
veséket: ő abban a perczben mind ezt igazán érezte; ki tehet róla, hogy
este kilencz óra után megint más gondolatok vették elő, a miket szinte
olyan igazán érezett.

Czilike olyan hamar kész volt megbocsátani; de mit? megbocsátani? hisz ő
neheztelni sem tudott soha. Ő soha arczának egy bánatos vonásával sem
árulta el, hogy szenved: szenved az önválasztotta pálya nyomora, s az
önválasztotta férj nyomorúsága miatt. Tűrt, és abban volt a hősnő. Mint
mondják, csak a szinpadon szokott sírni, mikor szomorú szerepe van;
olyankor jól esik neki, hogy kisírhatja magát: a játék, a müvészet
rovására.

És férje mind ezt tudja jól.

– Nézd ezt az angyalt! szól Kálmánnak. Látod, hogy egy hanggal, egy
tekintettel sem tesz szemrehányást; nekem, az ő bűnben elsülyedett
gyilkosának; ő, a ki ellen én mindennap hétszer követek el halálbűnt, s
ki engem mindennap hétszer megvált a pokolból. Nem, ilyet nem látott a
világ soha.

Kálmánt pedig boszantotta ez az ömledezés.

– Hagyd abba pajtás az exaltatiót. Majd egyszer vígjátékban irok le egy
olyan férjet, mint te vagy, s egy olyan nőt, mint Czilike, s akkor majd
lát a világ, a mit még nem látott. Hanem most beszéljünk prózában. Én
nem azért jöttem az operentiák mögül haza, hogy a te rendkivüliségeidet
tanulmányozzam, hanem hogy komolyan felvegyek egy ügyet, melyet mindenki
elesettnek hisz. Én nem hiszem. Kezdjük újra. Itt van egy mű, mely egy
új ismeretlen nem; egészen a mai életből véve, a mai kor nyelvén irva.
Ha ez sikerül, akkor megtaláltuk az igazi útat. Én azt hiszem, hogy ez a
Kolumbus tojása. Mindenfelé keressük a magyar nemzetet; kinn Ázsiában,
fenn a jeges tengernél, hátul az ős historiában, magasan a fényes
ranguaknál, csak ott nem keressük, a hol van, körülöttünk és a mai
napon. Feszítsük meg erőnket. Te még ma ezt a müvet kiszerepelteted,
estére nincsen előadás, mert csak minden másodnap játszatok, tehát
tarthatunk belőle olvasópróbát. Ha tagtársaidnak kedvük van hozzá, két
nap alatt betanulhatják szerepeiket s harmadnap előadhatjuk a darabot;
mire ti elkészültök a betanulással, akkorra én készen leszek az új
szimüvemmel; és így folytatjuk tovább. Oh egész sorozata a tárgyaknak él
már a fejemben. Nem hagyunk magunknak pihenni egy napot sem, míg
kifordítjuk a sarkából ezt a lusta mozdulatlan közönséget, mely
központja minden lételünknek; a míg ez nem lüktet, addig nem ver a
nemzetben semmi ér. Tehát kezdjünk hozzá ma és rögtön.

Bányaváryra mindig elhatározó volt az első benyomás; ha valaki
lépten-nyomon követte volna, hogy a jó benyomást, mint morphiumot,
minduntalan befecskendezze a bőre alá: még egészséges embert
csinálhatott volna belőle. Már olyant, a milyenné az ember a morphiumtól
lesz.

Kálmán megjelenése egyet fordított rajta. Elfoglalta őt olyan munkával,
mely szenvedélyét felkölté, azt a szenvedélyt, mely erősebb a
kártyadühnél, a borszomjnál, a gyönyörvágynál: a dicsvágyat. Nem ért rá
sem a kártya, sem a tivornyaczimborákat felkeresni, míg az új szinműre
készült.

És a siker tökéletes volt.

Harmadnapra előadták a hirtelen betanult vigjátékot, s a lusta,
mozdulatlan közönség ki volt lódítva helyéből. Ez kellett neki! Kép, a
melyben magára ismer; nyelv, a melyet megért; humor, mely kedélyével
rokon; satyra, mely meg van érdemelve.

Kálmán nevének dicsőség, Bányavárynak tele szinház.

S mire az egyik szinmű kopottá lett, akkorra Kálmán készen volt a
másodikkal, azután a harmadikkal, és egyre szórta magától a kincseket,
mint Bosco, mint Philadelphia.

Bámulat tárgya lett!

Félév alatt az egész ország zengett a hirétől. Tizenkét vidéki
szintársulat vitte szerteszét a Budáról elhiresült szinmüveket, s a
közönség meg volt hódítva általuk.

S mi volt e hatás titka?

Az, a mit a csizmadia fedezett fel Kálmán előtt.

Hogy a közönség elé állítá azon mindennapi alakokat, kiket mindenki
ismer: a parlagi úrfit, a henczegő katonát, a nyaffadt úrhölgyet; a
szerelmes vénleányt, a pénzért házasodó úrfit, a gyomrának élő haspókot,
a kevély főurat, a renyhe parasztot, a részeges kántort, a
kupaktanácsot, részrehajló hivatalnokot, a fösvényt, az álszenteskedőt;
– mindazokat, a kiknek nevetségessé tétele igazságszolgáltatás a
közönség előtt.

Ez gyujtott, ez hatott, ez hódított.

A közönség felismerte az alakokat, miket a költőnek csak fantaziája
vezetett eléje; azok, a kik magukra ismertek bennük, dühösek voltak
értte; s a sikert csak növelte dühösködésük. Az egész tudós világ pedig
meg volt lepve, hogy ime egy új csoda támad, a ki bebizonyítja, hogy
közönséges, egyszerű, mindennapi nyelven lehet a legszebb költészetet
irni; a ki halomra dönti az eddigi fogalmakat a virágokkal terhelt
poezisról, az idegen mintára szabott műnyelvről, s bűbájjal beszél,
mikor érthetően beszél.

És mily bámulatos munkaerő volt az!

Tizenkét nap alatt, néha három éjszaka alatt egy új művet alkotott,
melyben eredeti volt minden gondolat; önkényt szülemlett minden helyzet.
És közbe-közbe aztán egy-egy szomorújátékot is irt, mintegy saját
gyönyörűségére s az egyszer megkapott közönség kezdett megbarátkozni a
nagy históriai alakokkal is, s a magvas jámbusokkal, és a magas sarku
tragikus pathossal.

Nem kellett már a közönséget Tseresnyés uramnak és a hozzá hasonló buzgó
embereknek egy-egy jutalomjáték alkalmával keservesen összetoborzani:
dült az magától. Este egész processio-járás volt a hidon keresztül
Budára. Hej ha még Pesten játszhatnának! De hát ott már nincs arravaló
hely. A rundella lebontva, a Csollánné-féle terem szűk, a nagy szinház
idegen múzsa papjaié; jó, ha Budán van helye a magyarnak.

De hiszen megtelt a szinház mindig ott is; s a társaság soha nem látott
boldog napokat élt azóta. Nem volt már adósság; tele volt a pénztár,
fixumot fizettek, kiegészítették a ruhatárt, és a mi fődolog volt
Czilikére nézve, Bányaváry azon nagy munka napjai alatt nem járt
tivornyázni, hazament, tanult, jó férj volt. Czilike nyert legtöbbet
Kálmán diadalaiból.

És Kálmán?

Ő pedig esténkint a nagy diadal után hazament Tseresnyés uram házához s
megosztotta annak rántott levesből álló vacsoráját.

Arra az egyre nem gondolt még senki, hogy a költőnek nem lehet puszta
dicsőségből megélni; honorarium, irói tantiéme még nem volt felfedezve.

Hogy létrejött e mythoszi csoda, az iró anyagi jutalmazása, ez az eszme
csak nőtől születhetett. Ha férfi alkotta volna, az nagyon durva műnek
jött volna ki a kezéből.

A dolog eredete pedig az.

Bányaváry azt mondá: a szinész akkor korhelyedik el, mikor vagy nagyon
rosszul megy a dolga, vagy nagyon jól. És nem mondta hiába. Mert a mint
egyszer aztán nagyon jól kezdett menni a dolga, akkor azon vette észre
magát, hogy megint eljár kártyázni, kocsmázni. Ő ugyan azt a czímet adta
neki, hogy csak egy kicsit mulatni megy; s szilárdsága bebizonyításául
éjfél tájon rendesen hazament, vagy inkább vezettette magát a
szállására; de az is igaz, hogy rendesen oly felmagasztalt állapotban, a
minőben az ember istennek képzeli magát, a környezete pedig négylábu
állatnak.

Kálmán komolyan megdorgálta egyszer e visszaesésért; de ugyan pórul járt
vele. Bányaváry ezuttal nem hagyta a morphiumot befecskendezni a bőre
alá.

– De hát mit iskolamesterkedel te itt én rajtam? förmedt rá a megnőtt
taraju jó barát. Apám vagy te nekem? vagy kuratorom? Gyerek vagyok én?
vagy rabszolgád? hogy nekem parancsolni akarsz. Ha én iszom, igyál te
is!

Kálmán nagyot sohajtott és nem szólt neki többet, sőt napokig fel sem
kereste.

Bányaváry valódi őstypusa volt a fajának. Mesésen ragaszkodó és
bámulatosan háladatlan, a kinek neje ellen hűtlenséget elkövetni annyi,
mintha más embertől egy krajczárt kérnek; mindenki iránt nagylelkű és
generozus; csak az iránt nem, a kinek tartozik vele.

Hanem megkapta azután ő is a magáét egy olyan helyről, a honnan
legkevésbbé várta.

Egy reggel, mikor Bányaváry szokásos mámorából felocsudva, a maga
stereotyp szinpadi bűnbánó frázisaival körülvevé a maga türelmes
angyalát, így szólt hozzá az angyal.

– Kedvesem. Te ilyenkor, mikor józan vagy, igen jó ember vagy, mikor
pedig részeg vagy, akkor magaddal egészen tehetetlen vagy, semmit sem
tudsz arról, a mi veled történik. Hát én ezen segíteni fogok. Ha nekem
még egyszer éjszaka ittasan jösz haza, én tégedet úgy megverlek, hogy
másnap rá fogsz emlékezni róla, hogy mi történt veled előtte való nap?

A férj természetesen nagyot nevetett a tragikus fenyegetésnek, s elkapva
egyet azok közül a szörnyű verekedést igérő parányi kezek közül, azt
csókjaival halmozá el, esküdve égre földre, pódiumra és szuffitákra,
hogy ilyen élvezetben csakugyan okvetlenül részesülni óhajt, mert az
valami difinyós dolog lehet, ilyen drága porczellán kezek által
megveretni.

Egy másik reggel aztán jó korán látogatást kapott Kálmán Bányavárytól.

Talán azzal jött, hogy tőle bocsánatot kérjen, hogy kiengesztelje? Oh
dehogy. Az nem lett volna theatristatempo. Az nem szokás. A megbántást
elszokták ott felejteni másnapra; s ha a megbántó elfelejtette, a
megbántottnak kötelessége hasonlót cselekedni; mikor újra összejönnek,
azon kezdik, hogy ugyan hideg van odakinn, ha hideg van; s ha meleg van,
akkor ugyan meleg van.

Bányaváry kaczagva nyitott be Kálmánhoz, ki akkor is irt.

– Hallatlan dolog történt velem bajtárs, hallatlan! Tarts vizet
készen a szobában, hogy ha el találsz ájulni a kaczagástól, hát
fellocsolhassalak.

– No ugyan mi történt?

– De engedd meg, hogy Tseresnyés uramat is beszólítsam, mert ezt nem
elég egy embernek hallgatni; ehhez publikum kell, a ki tapsol. Mert ez
olyan scéna, a mihez a te vigjátékod mind csak bliktri.

– No hát híjj rá publikumot.

Bányaváry átkiabálta a műhelyből Tseresnyés uramat, ki jött a szokott
bőrkötényével, és az orrán nagy kerek ablaku pápaszemével.

– De tegye le azt a pápaszemet, mert nem tud tőle nevetni.

– A nevetés nekem nem nyavalyám.

– Fogadjunk!

– Az sem nyavalyám. Ha tetszik a történet, hát majd tapsolok.

– No hát ide tessék hallgatni. A mult éjjel ismét «bene sonantibus»
kerültem haza.

– Azaz, magyarul: «jól berugva», tolmácsolta Tseresnyés mester.

– More patrio két hűséges czimbora eskortirozott hazáig, s ott a kezembe
adván a szobám kilincsét, megtámasztott az ajtófélnek, a gondviselésre
bízva a további felügyelést.

Kálmán kedvetlenül csettentett a nyelvével s félrefordítá a fejét. Hogy
beszélheti el ezt ilyen nevető képpel maga az, a kin megtörtént?

– Az én martyrom, az én angyalom, mint mindig, úgy tegnap is, ébren
várakozott reám. De ezuttal, mint valódi arkangyal. Hahaha!

Kálmánnak viszketett a tenyere; szerette volna az ő kedves barátját
kidobni a szobából.

– Hahaha! A mint kinyitom az ajtót, s betámolygok, fejjel előre: elém
toppan ez a kis Szentivánéji tündér; ez a parányi czukorbáb s így szól
hozzám egy statarialis biró komolyságával: «megmondtam ugy-e, hogy ha
még egyszer részegen jösz haza, hát megverlek!» azzal egy szót sem szólt
többet, hanem kikapta ezt a meggyfapipaszárt a kezemből, a másik kezével
megkapta a viktoriadolmányom szélét hátulról, felrántotta a fejemre;
leszorított arczczal az ágyba s olyan sort vert a hátamon végig –
hahaha! – hogy itt látjátok a helyét most is, hahaha!

S nagy kaczagás közt felhúzta a ruháit a hátáról s feltárta a corpus
delictit, és meg kell vallani, hogy az egy olyan becsületesen elpaskolt
hát volt, keresztben-hosszában megrakva veres, kék, zöld vonásokkal, a
milyent csak valaha visum repertum alá mutogattak.

«Hahha!»

Ez a hang Tseresnyés uram ajkait hagyá el. Első eset volt tán férfi
korában, hogy nevetett. Nem is folytatta, újra komolylyá tette arczát;
hanem ujjával előre bökve, mondá aræopagi bölcseséggel:

– Nagyon jól cselekedtetett…

Kálmán pedig felugrott helyéről, s aztán Bányaváry is felugrott, és
egymás nyakába borultak és nevettek, vagy sírtak! – vagy mind a kettőt.

Hogy Czilike olyan vitéz asszony! Az a kis szelid teremtés!

– Barátom, folytatá Bányaváry a bámuló dicsekedés hangján. Az egy
heroina! Eleget iparkodtam én kimenekülni a keze közül; de nem birtam a
fejemet kiszabadítani a vas marka alól. Az orleansi szűz nem verte úgy
az angolokat, Zenobia a rómaikat, Rozgonyi Cziczelle a törököket, mint a
hogy az én Czilikém az én hátamat elverte. – Szegény gyerek! Aztán
reggelig nem csinált egyebet, mint irósvajjal kenegette, meg vizes
itatóspapirossal borogata a csata sebhelyeit.

Erre ismét összeölelkeztek Kálmánnal.

– Hanem hát idáig a nevetni való, mondá Bányaváry; de most következik a
komoly dolog. Reggel, mikor kialudtam magamat, s felébredtem,
természetesen egy szóval sem kérdeztem, hogy mi az, a mi hátam mögött
arra emlékeztet, mintha az éjjel azt álmodtam volna, hogy szökött katona
voltam s megveszszőztek? Hallgattunk a dologról mind a ketten. Hanem az
angyalom nagyon komoly volt, s mikor vége volt a reggelinek, így szólt
hozzám: «Bányaváry! Mától fogva a pénztár az én kezelésem alatt áll;
majd a zsebbeli pénzt én adom ki neked; egy tizesnél többnek nem szükség
nálad állni». Én a meggyfapipaszáromat nézegettem, s úgy találtam, hogy
az egyik vége meg van hasadva. Felelék rá «jól van». Azután iszonyú
bölcseséggel előkeresett nekem egy hosszú számadást, s azt parancsolta,
hogy nézzem azt végig. Néztem, mert muszáj volt; de nem tudtam, mit
lássak rajta? Az egy összeállítás volt, hogy a te szinműveid után mennyi
a tiszta bevételünk? Hogy tudott ilyen pontos számadást vezetni? én
ehhez soha sem értettem. Akkor aztán így szólt hozzám: «nekünk
fölösleges jövedelmünk van abból, hogy Jenőy szinműveit előadjuk. Te
eddig azt hitted, hogy e fölösleg elkártyázni s részeg czimborákkal
megitatni való, s arra nem gondoltál soha, hogy egyetlen barátunk, ki a
művészet és irodalom ügyeért mindenét föláldozta, vagyonát, rokonságát,
rangját, szivét: az most egy szegény kézmüves kenyerét osztja. Ezentúl
minden szinmüve előadásaért a tiszta jövedelem egy huszadrészét át
fogjuk neki adni. A tegnapi előadás jövedelme ennyi volt: ebből az övé
lesz ennyi. Nyugtatványozd, s vidd el neki magad, és aztán hozz
nyugtatványt tőle. Itt aztán semmi kedélyeskedés többé. Adok, hogy adj;
teszek, hogy tégy!» Ez a világon a rend. – Így beszélt az velem,
barátom; mint egy philosophus, mint egy jogtudós, mint egy bankár. Én
megadtam magamat; elhoztam a pénzedet; add meg te is magadat, és vedd
fel, a mit küldött; mert különben egyikünk se kerüljön a szeme elé.

Kálmán egy szót sem szólt, csak megszorítá némán barátja kezét.

Az pedig odaszámlálta az asztalra az első irói tantiémet, pengő
huszasokban.

– Igazsága van az asszonynak! «do, ut des; facio, ut facias; do ut
facias, facio, ut des». Adok, hogy adj; teszek, hogy tégy; adok, hogy
tégy; teszek, hogy adj. Valjon melyik collegiumban tanulhatta ezt!

Kálmán az első honoráriumot azonnal átadta Tseresnyés uramnak: fordítsa
a legszükségesebbekre.

– A nyugtát majd megirjuk otthon tenálad; mondá barátjának.

Az pedig úgy őrült neki, mint a bolond, hogy őtet a felesége megverte,
hogy már most ő ezentúl jó ember lesz; kártyázni épen nem fog, mert a
pénztár kulcsa ezután az asszonynál áll; bort sem fog inni.

– S minthogy valamit inni csak kell, mondá Kálmánnak, midőn
felkerekedtek, hogy együtt átmenjenek Budára a kis hősnőhöz: tehát
ezentúl estenkint theát fogok inni. Úgy van, theát! Leszek valóságos
«teatoteller». Theavedelő.

Az már szabad!

Tseresnyés uram pedig fogta az asztalán hagyott pénzt, s elment vele a
szabómester komájához, csináltatott Kálmánnak egy új öltöző ruhát; ezt
tartotta legszükségesebbnek.



A BOLDOG SZERELEM.

Zengett már az ország a hires költő nevétől.

Ország? Miféle ország?

A közép osztály, a ki kabátban jár, abból is, a mi városban lakik, abból
is, a mi magyar, ez a költő közönsége.

A falu népe nem tud még róla semmit, a szalonok népe épen annyit. Ott
még hideg van.

Nem kell tőle félni, hogy a magasztaló hír valami szemrehányást szórt
volna azoknak arczába, kik őt elfeledték: nem hat az fel odáig.

Olyan könnyen elfeledték, mint egy elrepült kanári madarat.

Ő még tartogatta az arczképet; de az arczkép rég nem emlékezett már ő
reá.

A szép madonnaarcz sok országot bejárt azóta, s megtudta magáról azt,
hogy szép. Öntudatára jött annak, hogy mindenütt hódit. A sors nagyon
jól tett Kálmánnal, a midőn nem adta neki kincset. Oh az ilyen
megmérhetlen értékű szépség birása nem annak való, ki szerelme tárgyát
féltve őrzi, ki a táncztermek szegleteibe huzódva, szemeivel kiséri
istennőjét s arczmozdulataira figyel; ki gondolatait találgatja, ki
lelkét oda adja neki, ki ruhája suhogására tűzbe jön, ki egy mosolyától
boldog lesz, s azt a mosolyt irigyli mástól; ki annyit követel, a
mennyit maga oda ád; kinek ez a kincs az egész világ.

Jobb volt neki őt elveszteni.

Katinka azt mondta egykor neki: «én ismerem a magam nemét!» Ismerte ő
Dorotheát is. Olyan kedély befolyása alatt, a minő Kálmáné volt, nem
maradhatott az tizenhét éves korán túl; a következő évek még
arczkifejezését is átváltoztatták; a szende, megnyult vonások tündöklő
telt idomokká alakultak. Ez nem volt többé az ő ideálja.

A Decséry-család nem is sokat időzött olyan közel Kálmánhoz, hogy
véletlenül hintajával az utczán elgázoltathassa; többnyire Bécsben
laktak.

Vége volt már a rövid ideig tartott szenvelgésnek: az idyllel együtt
feledve lett a magyar beszéd és költői zsengék. A grófkisasszony nem irt
többé verseket, s a főispán minden generalis gyülésen, melyre Bécsből
lerándult, egymás hirét elhomályosító nevezetes nyelvtani bukfenczekkel
örvendezteté meg a tekintetes karokat és rendeket.

Bálvándy volt az az ember, ki Kálmán helyét betölté. Az a férfi, a ki a
nőknek tetszik. Mert tud előttük ragyogni és meg nem hódol nekik. Ő az
ideál. Szép, délczeg alak, a testi ügyesség, edzett egészség, életkedv
mellett örökké derült kedély, büszke és bátor, bőkezű és szerencsés. A
szivében ugyan üresség van, mint a Saharában, de ez – férfi erény! Ezt
szeretik a nők.

Aztán prózai indokok is vannak.

A Decséry főispán családja nagybirtokú; de birtokaik egy része
majoratus, legnagyobb része csak fiágat illet: a leány maga szerény
násztárgy volna, ha az öreg apa kegye nem biztosítaná a felől, hogy
roppant szerzeményéből egy millió készpénzt fog neki hagyományozni, ha
kedve szerint megy férjhez; még pedig százezret azonnal a menyegző
napján leszámlál a boldog vőlegény kezébe.

És erre a százezer forintra, és később az egész millióra igen nagy
szüksége volt Bálvándynak. Roppant birtokaihoz, mik három megyében
feküdtek, igen sok adóssága is volt: azok között szorongató adósságok
is, a miket csak nagy uzsorával lehetett rábirni, hogy aludjanak tovább.

Ez volt az ő érdeke Dorothea körül, nem a szép arcz.

Viszont Decséryéknek is volt érdekük a bárót megnyerni.

Először is az a német uralkodó herczeg, ki három év előtt Dorotheáért
őrjöngött s a ki nem lett volna rossz vőlegény, hirtelen beleszeretett
egy énekesnőbe, s azt elvette. Azután Bálvándy igen nagy úr volt; tudták
ugyan, hogy adóssága is sok van, de egy millió mindent helyrehozhat. És
végül még egy körülmény volt, mely mellette szólt. A politikai
combinatio.

Kanczellárváltozás volt: a bécsi kormány erősebbre akarta fogni a zablát
a duzzogó vármegyék szájában, s a főispánoknak kiadatott a rendelet,
hogy minden lehetőt és lehetetlent elkövessenek az ellenzéki szellem
korlátolására.

Bálvándynak három megyében volt birtoka, s a szerint, a mint azon
megyének szelleme irányadó volt, alkalmazkodott ő is. Ha például
Pozsonyban volt: ott olyan jó kormánypárti ó-conservativ úrként viselte
magát, mint akárki más. A megyében és városban akkor ez volt az áramlat.
«Csak nem fogok valamennyi mágnásbarátommal végig duellálni, hogy
ellenük beszéljek!» Ha pedig azon megyében jelent meg, a hol Decséry
volt a főispán: ott meg olyan véres száju kurucznak mutatta be magát, a
milyennel csak valaha főispánokat ijesztgettek. «Csak nem fogok
valamennyi jó pajtásommal összepofozkodni, hogy ellenük lépjek fel!»
Ungmegyében pedig megtette, hogy fellépett mint nemzetiségi izgató. Ha
Pozsonyban volt, eljárt a jezsuiták predikáczióira a pietista
grófnőkkel; ha Decséry székvárosában volt, ott papkergető protestáns
volt; ha pedig Ungba került, ott kezet csókolt az orosz pópának s járta
a búcsút levett kalappal a szűrös emberekkel együtt.

S miután mindez olyan könnyen ment nála, igen természetes volt az
okoskodás Decséry főispán részéről, hogy ha ez az ember családi
kötelékekkel az ő érdekeihez lesz fűzve, hát akkor ennek legkisebb maga
megerőltetése nélkül sikerülend azt a szerepet, a mit Pozsonyban
játszik, az ő vármegyéjébe is áthozni. Sőt még talán az országgyülésen
is lehet majd számítani a szavazatára.

Mert az országgyülésen úgy szokott eleget tenni minden kötelezettségének
a báró, hogy egyszer tartott liberális szónoklatot conservativ
befejezéssel, máskor conservativ szónoklatot liberális befejezéssel,
nehéz idők alkalmával pedig mindig az «absentium ablegatus» ült a
helyén. Akkorra talált valami ürügyet elutazhatni valamerre.

Ha tehát ezt az embert meg lehetne állandósítani, az egy lépés volna a
Decséry grófoknak a herczegi czím elnyerésére.

Csak a főszemély nem volt még meghódítva: az öreg Decséry. Mert ő itt a
főszemély, miután az övé a pénz.

Az öreg úrnak pedig mindig van pénze, és sok pénze. Százezer forint
nélkül az ő háza soha sincs. És az a pénz mind az unokáinak van szánva.
Csakhogy az öreg úrnak sokkal több kedve van a százezrein és millióin
jószágot venni az unokája számára, mint férjet. Azaz, hogy attól függ,
hogy milyen lesz a férj? És e tekintetben az öreg úr makacs volt. Neki
Jenőy Kálmán nagyon megnyerte a tetszését. Nagy hibának tartotta, hogy
ez kiesett családja kegyéből. Azt ugyan ő sem helyeselte, hogy Kálmán
ilyen excentricus pályát választott s magas összeköttetéseit oly
egyszerre félbeszakította, hanem azt hitte, hogy nem tart ez sokáig.
Minden fiatal embernek el kell járni a maga bolondját: hát ennek ez a
bolondja. Hadd poétázza ki magát; nem kell útjába állni, majd megunja
rövid időn s aztán megint rendes ember lesz belőle. Milyen ritka erény
ennél a fiatal embernél a takarékosság, a munkásság s az otthon maradási
ösztön. Az ilyen embernek, ha egy leányt oda adnak egy millióval, a
fiaira tíz milliót fog hagyni. Ilyen szemekkel látta ő Kálmánt maga
előtt, s hallani sem akart másról. Ő azt állította, hogy eszére fog az
még térni. Ő nem tesz le róla, hogy az ajándékba adott két garasáért
visszaadhassa neki a milliót.

De ha a leány nem szereti már?

Ejh, csak még egyszer meglássa őt magyar magántánczát eljárni, ismét
belebolondul; Kálmánnak csak még egyszer szét kell rugni sarkantyus
lábaival vágytársai között s azok úgy fognak jobbra-balra hullani, mint
a hogy elhullottak az ő vetélytársai, mikor a herczegnőnek udvarolt. Nem
hiába adta ő neki ajándékba emlékezetes aranyóráját. Az az óra még ütni
fog!

Hanem egyszer aztán hirül hozták az öregúrnak, hogy az öreg Jenőyné
megharagudott az unokájára a csavargó életpályáért, kitagadta a
szerzeményéből, s majoratust csinált belőle Béni fia számára, Kálmánra
nem néz egyéb, mint a csekély nagyapai birtok; az is csak nagyanyja
halála után. Ez nagyon leszállította az érdemeit. Így bajos dolog őt
tovább is szeretni.

Az öreg úr nem restelt e tárgyban személyesen elmenni Korcza úrhoz és
tudakozódni a történtek után. Pedig nem igen szokott különben falusi
kastélyából kimozdulni. A herczegnő és unokái jártak tetszés szerint a
világban, a merre dolguk volt; ő nem kísérte őket sehova.

A mit aztán Korcza úrtól megtudott, az egészen elrontotta a kedvét.

«Pedig olyan derék fiatal ember volt!»

Ezen hangulatban kereste őt fel aztán Bálvándy, decséri kastélyában,
hová kedvetlenül haza utazott. Az idő jól volt választva a látogatáshoz.

Ócska már az az adoma, melyben a fösvény nagyapó előtt a gavallér kérő
mint takarékos ifju mutatta be magát, hogy beszélgetés közben két
gyertya közül elfujt egyet, hiszen egynél is megérthetik egymást, hogy
az eldobott fidibuszt felvette ujra használás végett s hogy a
cselédeknek két krajczárosokat osztott borravalóul; hanem azért Decséry
grófnál is sikerűlt annak alkalmazása. Bálvándy minden embert meg tudott
ragadni a gyöngéinél fogva. A nagyanya előtt pazarló volt, ragyogott, a
nagyapa előtt józan volt és takarékos.

Elmondta az öreg úrnak, hogy most adta el valamennyi angol paripáját, a
mik igen nagy tőkepénzt képviseltek. Az angol lovak ellen különös
haragja volt az öreg úrnak: nem ment a fejébe, hogyan ülhet valaki
tízezer forintos lóra, hogy foghat be egyszerre húszezer forintot a
hintaja elé, mikor a saját nevelésű csikaja, a mi egy garasába sem
kerül, épen oda elviszi, a hova az angol paripa, sokkal szebb is, nem
olyan sovány s télire megnő a szőre, nem fázik meg olyan könnyen.

S miért adja el Bálvándy az angol paripáit? Mert a jövő évet utazásban
akarja eltölteni. Miféle utazásban? Menyegzői utazásban. Kit akar
elvenni? Ekkor aztán rájöttek a tulajdonképeni tárgyra. Az öreg Decséry
nem mondott mindjárt igent. Azt felelte, hogy ő neki ebbe a dologba
semmi beleszólása. A mit a herczegnő és a főispán parancsolnak, az
történik meg; ő csak olyan ötödik kerék a szekérben, olyan eső után
köpönyeg, olyan pictus masculus, a kivel csak akkor tudatnak valamit, a
mikor már megtörtént. Hanem azért Bálvándy azzal a nyugodt hittel
hagyhatta el a kastélyát, hogy ha az öreg úr maga nem fog is felfáradni
Bécsbe a menyegzőre, de az igért nászhozomány bizonyosan ott fog lenni.
Később a herczegnő maga is leutazott Decsérre unokájával együtt az öreg
úrhoz, s ez alkalommal a családfő nagy húzódozva bár, de csak mégis
kezükbe adta az igért százezer forintot. A többit a szerint fogják
megkapni, a hogy az elsővel bánni tudnak.

Egyéb akadály nem állt az összekelés útjában.

Kálmán? – Szegény Kálmán! Ki gondolt még ő rá?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy reggel ragyogó képpel, szétborzolt hajjal, visszájáról felkötött
nyakravalóval rohan be Kálmánhoz Bányaváry, nyakába borul, megöleli,
megcsókolja; s aztán e szókat rebegi:

– Barátom! Apa vagyok!

Csak olyan szinpadi páthosszal ne mondta volna.

Kálmán kérdő tekintetet vetett rá.

Bányaváry pedig elérté a tekintet kérdését.

Büszke önérzet sugárzott arczáról.

«Fiu!»

Ez volt a felelet.

Micsoda öröm, micsoda büszkeség, micsoda kérkedés, micsoda
szerencseelismerés van abban a szóban! hogy villannak meg a szemek, hogy
gömbölyödik ki az arcz, hogy tágul a mell annál a szónál «fiú»! – míg ha
azt kellene mondani, hogy «csak leány», milyen halk volna a hang, hogy
vonna egyet a váll, hogy sütné le az ember a szemeit, hogy húzná
hosszúra a képét.

Hanem hát «fiú»!!! s annak már most híres, nevezetes keresztapa és
keresztanya kell!

– Czilikém téged választott keresztapának.

Kálmán örömmel elfogadta a választást.

– A keresztanya választását pedig rám bízta. Én Csollánné asszonyságot
választottam. Nincs ellene valami kifogásod?

– Semmi. Nagy tisztelője vagyok.

– Akkor hát szaladok hozzá, őt is felkérni.

– Ő nagysága még ilyenkor öltözőasztalánál lesz.

– Oh elfogad ő engem ott is – mondá Bányaváry hebehurgyán, aztán
megbánta, hogy ezt kiszalasztá a száján, sietett a magyarázattal. Tudod,
a szinésznek kivételes állapota van: azt nem tekintik úgy, mint más
embert.

Azzal futott tovább. A konyhában megölelte a vén szolgálót, a műhelyben
Tseresnyés mestert, mindeniknek eldicsekedett vele, hogy neki fia van, s
miután még az utczán is minden előlutól talált ismerősét a falhoz
szorongatta, s addig odább nem eresztette, a míg nem gratuláltak neki
ahhoz a hirül esett szerencséhez, hogy neki fia van, végre eljutott
Csollánné asszonysághoz.

Katinka a keresztelős háznál találkozott össze Kálmánnal.

Kedélyesen felkaczagott, mikor kezét nyujtá neki.

– E szerint még is csak, mint «egy pár» megyünk a templomba!

– Még pedig a kik az egyházi törvény szerint lelki rokonságba
keveredtek, folytatá Kálmán.

Katinka Czilikéhez lépett aztán, kinek arczán a földi bájak
legédesebbike ragyogott, az anyai öröm. A delnő kezébe vette a kis
gyermeket.

– Ah, minő szép szemei vannak «már»!

(Ez tán soha se látott még kis gyermeket, s azt hihette, hogy annak is
kilenczed napra nyilik ki a szeme, mint a kis macskának.)

A templomba egy kocsin ment a keresztapa a keresztanyával, a kis
gyermeket együtt tartották a keresztvizre s a neveiket egymás mellé
irták be az anyakönyvbe.

Kálmánnak mind ez nem okozott meleget többé.

A keresztelői lakomán a szép delnőnek pajkos jó kedve volt; hanem
elménczségei úgy látszik, hogy még otthon készültek, s itt az
alkalmazásban sehogy sem akartak sikerülni. Ő Kálmánt búsongó, levert
tekintettel vélte maga előtt látni, annak pedig nagyon jó kedve volt, s
semmi erőtettség nem látszott a jó kedvében.

«Megállj! Majd mindjárt megtalálom én nálad azt, a hol fáj!»

A keresztanya gondoskodott a lakoma pompáját növelő
czukorcsecsebecsékről. Aztán a czukorfurcsaságok között voltak olyanok,
melyek kegyeletes emlékeket foglaltak magukban, aranyakat rejtő dobozkák
a keresztelő lelkész s a szülésznő számára, kinek-kinek rá irva a neve.

Kálmánnak jutott egy finom pálmarostból fonott kosárka
czukor-virágokkal. Katinka maga adta azt át neki kérve, hogy tekintse
meg, mi van a virágok alatt.

Kálmán fölemelte a kosárkából a virágokat s talált azok alatt egy arany
nyomatú fényezett papirjegyecskét. Azok az arany betük tudatták a
Decséry és Bálvándy-családok minden főrangú ismerőivel, hogy e két
család a házassági frigy által mai napon boldog összeköttetésre lép
egymással. Ma esküdtek Bálvándy és Dorothea grófnő.

Katinka égő kárörömmel leste Kálmán arczának elváltoztát. El fog-e
szomorodni? ki fog-e csordulni szeméből a köny? vagy tettetni fogja,
hogy nem fáj, és ügyetlenül? vagy bort fog inni rá s mámorba fojtja
igazi érzelmeit?

Egyiket sem érte el vele. Kálmán nyugodtan mondá:

– Régen tudom ezt. S én azt hiszem, hogy boldog pár lesz belőlük.
Bálvándy igen derék férfi, ki egy nőt boldogítani tud.

Katinka ajkába harapott.

És Kálmán még olyan tréfás volt, hogy nyájasan nyujtá neki a kosárkát.

– Nem tart meg a virágok közül egyet emlékül, szép nagysád?

Ez megsebesíthetlen ember. – Vagy pedig valami titka van; de mí?

Hol van neki az érzékeny része?

Most a czukorsüteményeket tartó ezüst tálczát talapjáról leemelve, onnan
egy iratot vett elő Katinka s azt szétbontva, odanyujtá Bányavárynak.

– Ez pedig az én kedves komáim számára hozott keresztelői ajándék.

Bányaváry elolvasta az iratot, kiejté a kezéből, térdre esett Katinka
előtt, megcsókolta a kezét, megint felkapta az iratot; oda tartá Kálmán
elé: «nézd», a pap elé: «nézze!» odafutott vele Czilikéhez: «olvasd!»
Egyiknek sem engedett annyi időt, hogy egy sort is elolvashassanak
belőle; végre felugrott vele egy székre, s onnan a magasból olvasta el
maga az irat tartalmát.

Nádor ő fensége különös kegyelmét tudatá ez irat Bányaváryval, melynek
folytán a magyar szinésztársulatnak megengedtetik ezentul hetenkint
egyszer egy este előadást tartani a pompás pesti német szinházban.

Hah, micsoda öröm volt az! Bányaváry kivül-belől összecsókolá a drága
iratot, Czilike vánkosaiba rejté zokogó arczát. Ez volt az ő vágyaiknak
netovábbja, az ő álmaik legmerészebbike. Hogy milyen nagy ez emberek
öröme, azt Kálmán arczáról láthatá legjobban a delnő. És a midőn Kálmán
megszorítá kezét s melegen súgá: «köszönöm ezt önnek! Ez az ön műve
volt!» akkor kitalálta Kálmán titkát. – Ez örül Czilike boldogságának.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ezekben a napokban meglátogatta Korcza urat Jenőyné nagyasszony.

Az asszonyság igen szigorú tekintettel jött, Béni urat magával hozva, ki
ezúttal csak a jobb lábára sántított a tyúkszemei miatt. Korcza úrnak az
arcza pedig még mozgékonyabb volt, mint egyébkor, a mint a nagyasszonyt
meglátta. Fekete tubákkal boszantotta az orrát, hogy annál mérgesebb
legyen.

– Tessék helyet foglalni.

A nagyasszony leült a pamlagra, Béni állva akart maradni, míg a mama rá
nem rivalt: «ülj le, ha mondják!»

Akkor aztán Korcza urat szólítá meg.

– Nos, fiskális úr, készen van-e már az, a mivel megbíztam?

– Még most nincs készen.

– Hát mikor lesz meg?

– Hogy mikor lesz meg? ismétlé a kérdést Korcza úr.

– Igenis, mikor lesz meg?

– Hát mi lesz meg?

– Ejnye! Zebedeus áldottát! Most meg már azt kérdi, hogy mi lesz meg?

– No igen, a nagyasszonynak annyiféle processusa van nálam, hogy azt sem
tudom, melyiket sürgeti?

– Én nem sürgetek egy processust sem. Ön tudja jól, hogy mit sürgetek?
Egy dologért járok önhöz, jól tudja. Azt mikor készíti el már? Erre
feleljen nekem kereken és egyenesen.

– No hát felelek erre a kérdésére a nagyasszonynak kereken is, egyenesen
is, s ha kivánja, triangulariter, és hexaéder alakban és minden
geometriai forma szerint. Az a dolog az én kezem által soha és
semmiképen nem lesz meg.

A nagyasszony elszörnyedve állt fel helyéről, mire Béni bácsi is
hirtelen felpattant.

– S miért nem?

– Azért nem, mert én nem fogok a nagyasszonynak abban a hóbortjában
segítségére lenni, hogy az egyik gyermekét, a jót, a lángeszűt,
kitagadja, azt, a ki nekem csak egy évig volt fiam s még is úgy
szerettem, mint a magamét, s ennek a másiknak meg majoratust csináljon.
Száradjon el a kezem, ha én ebben a munkában a nagyasszonynak egy
körömvakarintással is segítségére leszek.

A nagyasszony is felfortyant erre a szóra.

– Akkor keresek magamnak más ügyvédet.

– Keressen a nagyasszony.

– Elviszem öntől minden peremet – azonnal!

Erre a fenyegetésre nem is szólt semmit Korcza úr, csak kinyitotta a
szekrényét, kinyalábolt belőle egy csomó összekötött aktát, s a nélkül,
hogy azt mondaná, hogy «tessék»: odafektette a poros iratokat Béni bácsi
ölelő karjai közé, ki csak bámúlt, mint a sült hal, a mint az
összehordott pörcsomagok egyre magasabbra kezdtek nőni nyalábjában, úgy
hogy a legfelsőt már az állával kellett neki leszorítani, hogy a
többiről le ne csúszszék.

A nagyasszony pedig következetes akart maradni a maga haragjával és
büszkeségével.

– Jól van, elviszek rögtön mindent más ügyvédhez. Van még prókátor
Pesten elég! Elviszem az úr adjunctusához, annak adom. Hogy hívják azt a
sántát?

– A sántának neve Biróczy. Lakik az öt-pacsirta utczában Nro 50. Csak
tessék hozzá menni az egész czókmókjával. Úgy is egy másik asszonynak a
processusait is most adtam át neki. Nem akarok többet asszonynyal
bajlódni, se széppel, se csunyával.

– Engem a csunya asszonyok közé számít az úr, ugy-e?

– Nem csak a csúnyák közé, hanem a rosszak közé, a rossz szivű, rossz
indulatú, kegyetlen asszonyok közé. Most már megtudta tőlem a
nagyasszony, a mit még eddig nem tudott, s már most nem bánom, tegyen a
mit akar; lökje ki az unokáját, a nemes, derék, lángeszű ifjut a
szemétre: abból ott is gyöngy lesz; ezt a hosszú állú mamlaszt meg tegye
majorescójává, vegyen neki grófságot, hogy legyen neki még két szarvával
több, öltöztesse fel aranyba, s mutogassa pénzért, mint mexicói
vadkirályt, vigye fel Bécsbe, vétessen el vele valami kifestett vén
banyát, hogy legyen a ki ebédnél felköti neki a nyakába a hangedlit.

Még többet is mondott volna ebből a fogásból Korcza úr, ha a nagyasszony
meg nem lódítja Béni urat, ki csak állt ott és kiváncsi volt meghallani,
hogy mit tud még az a kis ember felőle? Aztán csak mennie kellett azzal
a sok ölébe rakott irással.

– Még elhallgattad volna, hogy ócsárol szemtül szemedbe! agyarkodott rá
a nagyasszony, mikor a kapu alá kijutottak.

– De édesz mama, hiszen igazat mondott; mert nekem csakugyan nagyon nagy
állam van.

Hanem aztán meggyült a baja Béni bácsinak azzal az átkozott sok irással
az ölében. Nem voltak hozzá készülve, hogy szekérrel jöttek volna; ebben
a városrészben pedig Szent Fiakkernek semmi állomása nincsen; annál
fogva gyalog kellett czepekedni a terhes aktákkal egész az öt-pacsirta
utczáig; a nagyasszony ugyan maga is átvett nehány percsomagot, hogy
Béni bácsin könnyítsen; de azért még is annyi maradt annál, hogy nem
bírt vele. Egy-egy engedetlen csomag, mint az angolna kicsúszott a többi
közül, mikor azt fel akarta venni, a többi mind utána esett, a szél
szétterigette a leveleket, utczagyerekek kergették a messzerepült irást.
A nagyasszony dühös volt, mint az oroszlán, mikor Biróczy lakására
elértek.

Este összetalálkozott Korcza úr Biróczyval.

– Volt önnél a nagyasszony?

– Volt.

– Elfogadta ön az ügyét?

– El.

Korcza úr nagyot bámult s megtaszítá két kezével Biróczy két vállát.

– Maga? Kálmán testi-lelki jó barátja? S elvállalja az ő
exhæredatiójának ügyvitelét? Aztán vállat vont. Különben igaza van. Ha
ön el nem vállalja, elvállalja más. Van Pesten háromszáz prókátor. Ha az
ember úgy veszi fel a dolgot… Jó barát ide, jó barát oda!

Korcza úr nagyon fintorgatta az orrát.

– De ne tessék pedig úgy venni a dolgot. Épen azért, mert jó barátja
vagyok Kálmánnak, vállaltam el ez ügyet. A hivatalos okiratba sikerült
egy záradékot becsúsztatnom, mely épen beletalált a nagyasszony
eszejárásába s egészen megnyerte a kedvét; s ez a záradék így szól: «ha
pedig Kálmán unokám felhagyna azon baráti viszonynyal, melylyel most az
ittlevő szinésztársaság iránt viseltetik, ha elválnék Bányaváry uramtól
és azt magától elhagyná, akkor Benjámin fiam tartozzék a neki átadott
majoratus jövedelmének felét Kálmánnak átengedni».

Korcza úr egyet rántott a félbajuszán.

– «Nesze semmi: fogd meg jól!» Ez a záradék nagyon sokat érne, ha – meg
ha –. Mert hiszen emberi észszel számítva úgy lehet okoskodni, a hogy ön
tette, hogy egyszer valamikor csak nem lesz Kálmán ezekhez a fatalis
komédiásokhoz hozzá varrva, s akkor bekövetkezik a «ha». Ámde nagy
kérdés, hogy Kálmán a mellett az izgatott életmód mellett, a melyet ő
folytat, az emberi erő fölötti munkásság mellett, annyi szenvedés,
nélkülözés közepett nem hal-e meg addig, a míg…

– A míg Bányaváry barátsága félbeszakad?

– Nem. A míg Béni a neki hagyott majoratussal tökéletesen tönkre nem
jut. Mert arra leharapom az ujjamat, hogy a mint a nagyasszony Bénit
belehelyezi a birtokába, az a nélkül, hogy valaha egy jó lovat tartott
volna, vagy valami urat játszott volna, a legrövidebb idő alatt tönkre
megy csupa élhetetlenségből, s mi haszna akkor Kálmánnak a híres
zarádékból?

– No én meg hát azt mondom önnek, s erre én is leharapom az ujjamat, még
pedig a lábam ujját, hogy nem vetek neki félévet, hogy Kálmán el fogja
magától űzni ezeket az ő barátait, legelől Bányaváryt magát.

– Ah, hisz ön úgy beszél, mint egy próféta!

– Hát csak hadd legyek próféta. Fél évig ne beszéljünk egymással erről a
dologról. Addig különben sem igen jövünk majd össze, mert én hosszú útra
megyek, ki Bécsbe és Párisba.

– Mi a gutát? Csak úgy mulatságból?

– De egy részt Béni bácsit kisérem, a kit a nagyasszony kiküld, világot
látni.

– Ah! A tinót Bécsbe hajtják, hogy visszajőjjön mint tulok. S ön a
pásztor?

– Meg még más cliensemnek a dolgában is járok.

– Párisba?

– Oda is.

– Ecce! Én soha sem vittem annyira, hogy olyan cliensem lett volna, a
kinek Párisig megy a causája.

– Hja, van annak, a ki érti magát.

– Fungum! Szólt fittyet vetve Korcza úr a tova biczegő kollégának, s
aztán nagyon megdicsérte az ottmaradt társaság előtt a távozót. Jeles
ész! Még azt is megtanulta tőlem, a mit magam sem tudok.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy meredek kapaszkodónál a brünni országúton két posta gyorkocsi érte
utól egymást, ott aztán, a míg a lovak lépésben vontatták föl a kocsikat
a hegyhátra, az utasok tetszés szerint leszálltak és gyalog ballagtak a
szép őszi fűvel benőtt gyalog úton.

Az első kocsiból egy daliás termetű férfi szállt ki, karját nyujtva az
utána kilibbenő úrhölgynek, kinek arczát kék selyem fátyol födte, a
második kocsiból pedig egy nehézkesen tapogó zömök úri ember mászott alá
a lépcsőkön, lábai posztó félczipőkbe dugva, nyakára széles nagy kendő
körítve, mely hosszú állát is befoglalta. Az utóbbi, miután útitársát
hasztalan biztatta, hogy szálljon ki az is, kénytelen volt rászánni
magát, hogy egyedül ballagjon a kocsi mellett, de fentartva azt az
elővigyázatot, hogy félkezével a kocsiajtó kilincsét folyvást fogva
tartsa, nehogy egyszer a postillion azt a perfidiát kövesse el, hogy
megvagdalja a lovakat, en carriére elnyargaljon, s őt itt hagyja a morva
erdők közepett.

Hanem a mint az utóbbi úr az első kocsiból leszállt urat megpillantotta,
egyszerre megváltoztatta szándékát, elhagyta a saját kocsiját s a hogy
tyukszemei és a botosok engedték, kitárt karokkal sietett a másik úr
felé lelkendezve; «áh báró Bálvándy!»

Hanem aztán visszahökkent, mikor a fiatal hölgyet is megpillantá, ki
amannak a karjába kapaszkopott.

A daliás úr pedig szivélyesen nyujtá neki kezét.

Servus, Béni bácsi! S aztán sietett őt megismertetni nejével, a
grófnővel.

Ettől fogva aztán Béni bácsi őt is állandóul grófnak czímezte, mert azt
a gorombaságot csak nem követhette el, hogy egy grófnőnek a férjét báró
urnak sértegesse.

– Hát hová, Béni bácsi?

– Párisba! kiáltá Béni bácsi dicsekedő arczczal, mintha az volna
Brünnhöz a legközelebbi állomás.

– Ah, az dicső! Hát akkor együtt megyünk.

– Maguk is Párisba mennek?

Ejnye de megörült Béni bácsi ennek a szónak.

– Vigyenek engem is magukkal a maguk kocsiján! könyörgött gyermekes
hangon. Van ott még hely elég. – A szobaleány kisasszony átülhet az én
helyemre. Nem leszek én alkalmatlan.

A báró valamit súgott a hölgy fülébe, – mire az azt mondta hogy «yes».

– Hát jól van, Béni bácsi, jőjjön velünk.

– Mert, tudják, az édes mama küldött velem kísérőnek egy fiskálist, de
én attól félek.

– Miért fél tőle?

– Azért, mert sánta.

– Mert sánta?

– Az ám. Aztán ha zsiványok találnak bennünket megtámadni az erdőben, ez
a sánta meg nem védelmez, ellenben tudja, hogy hol van elrejtve a
pénzem, s elárulja, ha megijesztik.

A fiatal házaspár nagyon jól mulatta magát Béni bácsinak ez alapos
félelmén s el lett határozva, hogy magukhoz ültetik őt a saját
gyorskocsijukra. Ez az egész útra kész mulatságtárgy lesz. Azért a
szobalánynak sem kell kiszorulni a kocsiból; elférnek négyen is.

Béni bácsi tehát csak elébb még visszaszaladt a hátulsó kocsihoz; azaz,
hogy csak mondta, hogy szalad, de inkább megállt s megvárta, míg az a
kocsi helyébe jön, akkor aztán megmagyarázta a sánta fiskálisnak, hogy
őt milyen véletlen szerencse érte, hogy Bálvándy grófékkal utazhatik egy
szekéren.

Biróczy is úgy találta, hogy az nagy szerencse; hanem ott azután nem
szabad ám sem pipázni, sem elaludni a kocsiban.

– No majd hát tubákolni fogok, hogy el ne aludjam.

– Az bizony jó lesz.

Még egyre volt kiváncsi Béni bácsi.

– Valjon ugyan az a grófkisasszony az, a kit Kálmánnak el kellett volna
venni.

– Egészen az.

– Ejnye de bolondul tette Kálmán öcsém, hogy nem vette el.

(Akkor te nem volnál majoresco, szamár!) Mondá magában Biróczy. Aztán a
nyakába akasztotta Béni bácsinak az oldaltáskáját, hogy már most
vigyázzon rá maga, mert abban van a passusa, s azt majd előkérik.

A hegyhátra érve aztán beültették Bálvándyék magukhoz a vén gyereket, a
kin igen jól mulatott egész Hohenstadtig a grófnő, a hol éjszakára
megszálltak, a midőn Biróczy ismét átvette védenczét.

Béni bácsi nem titkolá, hogy leginkább azért szeret itten, mert nagyon
fél a zsiványoktól. Moor Károlyból tudja, hogy a cseh erdők tele vannak
rablókkal, sőt ethnographiai ismeretei folytán, miket vásárok alkalmával
ponyvára festett gyilkos történetekből öregbített, nagyon jól tudja,
hogy az a bizonyos Schinderhannes itt ezen a környéken űzi borzalmas
utonállásait. Ő ugyan nem fél, mert az aranyai úgy el vannak dugva,
bevarrva valahová, hogy azokra senki rá nem talál, a többi pénze pedig
váltókban van. Látott-e már Bálvándy váltót? Megmagyarázta neki, hogy
milyen az? Majd arra is rávitte a feje, hogy a grófnőnek szépeket
mondjon; egy lélekzet alatt gratulált neki, hogy ilyen derék emberhez
ment nőül, és sajnálta, hogy nem tisztelheti sógorasszonyának.
Megismertette az édes mamája szokásaival, s tudatta vele, hogy most ő
majoratus birtokosa, melyet mamája alkotott, midőn Kálmánt kitagadta; ha
a jó szive engedte volna, a mennyi esze volt, még azt is megtette volna,
– hogy az ifjú házasok előtt Kálmán mostani állapotját elbeszélje, de
olyankor mindig elszorult a torka a jó öreg fiunak, mikor eszébe jutott,
hogy ő most Kálmán öcscsének a részét is maga eszi meg az ebédnél, s
valahányszor egy beafsteaket ketté vágott, a kisebbik felét mindig
otthagyta a tányérján.

Bálvándy tökéletes mulatságot tudott csinálni a bohó fiuból, örökös
félelmével, gyámoltalan naivságával, jó szivű ostobaságával. Dorothea
grófnő maga is kegyeskedett vele tréfálni, mit az igen nagyravett, s
este mindent elmondott Biróczynak, a kivel egy szobába került össze
hálni.

– De hát nem veszi maga észre, szólt neki goromba Biróczy, hogy ezek az
urak magából bolondot űznek?

Azért azután komolyan megneheztelt Biróczyra; kikérte magának, hogy ő
irányában ily kifejezéseket ne használjon, mert azt nem tűri el
senkitől.

Olyan kedves volt, mikor megharagudott, az egész képe olyan lett, mintha
vörösrépa léből álló tenger színe alól bukott volna fel vele.

És tartotta a haragot. Prágába érve, külön szobát nyittatott magának, s
kereken megmondta Biróczynak, hogy ő neki ne legyen mindenütt a
sarkában, mert ő nem gyerek. A vendéglőkben mindig Bálvándyék
társaságában étkezett, s evett olyan furcsaságokat, a minőket azok
hozattak. Berlinben pedig egészen felmondta a barátságot Biróczynak.

– Mit kisér engem az úr mindenüvé? Menjen az úr vissza Pestre. Eltalálok
én már Párisba más társaságban is. Nem kell az én hátam mögé hajdu. Mit
kisér engem, mint a hajdu? Én már irtam a mamának levelet, hogy nekem a
maga kisérete nem kell. A mamától kaptam is rá választ, itt van, magának
szól, olvassa; ebben tudatja magával, hogy ne strázsáljon engem mindig;
én azt tehetem, a mit akarok, oda mehetek, a hova akarok. Hát engem ne
kisérjen mindenüvé, mint a hajdu.

Biróczy pedig egész hidegvérrel azt mondá neki, elvéve tőle a
nagyasszony által neki irt levelet:

– Én nem kisérem magát; én is megyek oda a hova nekem tetszik. Én megyek
oda, a hol nekem dolgom van.

– De én most épen Homburgba megyek.

Béni bácsi csak kipattant vele, hogy miért akarja lerázni a nyakáról
Biróczyt.

– Hát akkor nekem is Homburgban van dolgom.

Béni bácsit nem valami gonosz szenvedély ösztökélte, hogy Bálvándyékkal
a homburgi fürdőt is útba ejtse; de mivel kedves barátja olyan sok csuda
dolgot beszélt előtte az ottani játékbankról, szörnyű kiváncsi lett
meglátni, hogyan nyerik el az emberek azt a tömérdek sok pénzt. Ő maga
ugyan részt nem fog venni a játékban, az ő aranyai jól be vannak varrva,
nem is tudni hová? a többi pénze pedig váltókban van, de szeretné látni,
hogy miképen játszik más? A báró is fog játszani s a grófnő is azt
mondta, hogy ő is próbál szerencsét. Ez nemes szenvedély.

Hanem hát az alkalmatlan Biróczy csak oda is beszemtelenkedett a pompás
játékterembe.

Az első este mindjárt csoda dolgokat látott Béni bácsi. Látta Dorothea
grófnőt mosolygó arczczal elveszteni száz louisdort a rouletten, még
csak a szempillája sem rezzent meg közben; Béni bácsi pedig majd
odaejtette a fejét a zöldasztalra bámultában.

Még nagyszerübb volt a rouge et noir asztal melletti élménye: ott
Bálvándy vonta magára a közfigyelmet. – Milyen hideg vérrel mondá:
«mille francs» és tette az aranytekercset a vörös lapra, megnyerte a
tételt, rajta hagyta a vörös lapon. A tétel megnégyszerődött, lett
belőle nyolcz ezer, tizenhat ezer, harminczkét ezer franc, akkor a
fekete jött ki, a croupier behúzta az egészet. – Béni bácsi majd hogy
sírva nem fakadt. S Bálvándy akárhányszor ismétlé azt a bravourt. Béni
bácsi mikor már nőni látta azt a káprázatos halmazt aranytekercsekből,
úgy szeretett volna közbe kiáltani: «vigye el ön már! húzza már be!» –
Elgondolta magában, hogy ha ő előtte egyszer úgy heverne már
harminczkétezer frank, dehogy koczkáztatná tovább, megtömné vele
zsebeit, extra postát fogadna, s úgy elhajtatna innen, hogy soha többé
nem látná őtet Homburg. Egyszer meg aztán azt a maneouvret csinálta
Bálvándy, hogy négyszer rajta hagyta egymás után a tételét a veresen,
akkor átment vele a feketére, ott megint négyszer egymás után nyert és
parolit tartott; hatvannégyezer frankot nyert, azt azután beseperte s
azt mondta, hogy ez vacsora előtt elég lesz.

Béni bácsi most kezdte még csak bámulni Bálvándyt. Hisz ez nagy ember.
Nem hiába felé is van fordulva minden lorgnette, kivált azoké a szép
kisasszonyoké, a kik francziául beszélnek és szintén játszanak. Vajjon
mind grófnők azok?

Vacsora után, (melynél közbevetőleg mondva, Béni bácsi osztrigát is
evett s pezsgőt ivott rá, a báró vendégelte meg) újra visszamentek a
rouge et noir asztalhoz.

De már ezuttal tökéletesen kilelte a hideg Béni bácsit, úgy megfázott és
megizzadt Bálvándy játékának nézésébe. Hej ha ő neki bátorsága volna
egyet azok közül a dugaszba eltett aranyak közül kifejteni s szintén
feltenni a báró kártyájára. De hátha el találná veszteni. Mert az volna
jó, ha az ember bizonyosan tudná, hogy nyer; akkor nem volna olyan nagy
vétek a kártyázás.

Nem nézhette tovább ezt a dolgot. Bálvándy egész halmaz aranyakat
vesztett, s megint garmadával seperte vissza. Ez a látvány lunaticussá
tette Béni bácsit. Haza ment szobájába és lefeküdt azzal a
meggyőződéssel, hogy Bálvándy reggelig szétrobbantja a bankot. De
világért sem tudott elaludni; akár hogy lehunyta a szemét, mindig maga
előtt látta azt a fényes termet, azokkal az aranyéhes emberi vadakkal;
megterítve előttük a zöld etető, a min úgy szórják az aranyat, mint
otthon a kukoriczát. Ha pedig elaludt, azt álmodta, hogy ő maga is
nyakig ül az aranyban: egyszer meg szétgurul minden arany, s akkor egy
ingben, mezitláb marad ott.

Reggel összetalálkozott megint Biróczyval. Kegyes volt őt észrevenni.

– No! Ugy-e látta, a báró micsoda szerencsés ember. Egyszer már nyert
annyi aranyat, hogy az volt egy mázsa.

– A bizony, mondá Biróczy, elvesztett az éjjel vagy harmadfélszázezer
frankot.

Itt megállt a lélekzetvétel Béni bácsi torkában. Ez olyan nagy dolog,
hogy egyszeri hallásra meg sem érti az ember.

Kétszáz ötvenezer frankot elveszteni. Mit csinálna ő, ha az ő rajta
esett volna meg? Azt csinálná, hogy borotválkozás előtt felszína egy
nagy csomó burnótot az orrába, hogy mikor a nyakán van a borotva,
hirtelen nagyot tüszszentsen, s azzal a feje oda essék maga elé. Vajjon
Bálvándy mi módon fogja magát elölni?

De hátha nem igaz az egész dolog? Ez a sánta fiskális csak őtet akarja
itten most boszantani. Lehet is annyi pénzt elveszíteni! Hisz az már
tolvajság volna!

Persze hogy nem igaz egy szó sem az egészből! Hisz itt jön a báró épen a
szobájából a comtessel a karján s olyan jó kedvük van mind a
kettőjöknek, a milyen nem lehetne valakinek, a ki a mult éjjel
harmadfélszázezer frankot veszített. Még Béni bácsit is meghíjják a
reggelizéshez, a báró szarvasgomba pástétomot hozat és sherryt iszik
hozzá. No bizony, a ki kétszáz ötvenezer frankot elveszített, az nem
eszik szarvasgomba pástétomot, nem iszik hozzá sherryt, nem tréfál Béni
bácsival, nem szorongatja titokban a grófnő szép kezeit. Annak nem ilyen
piros az arcza, annak nem ragyognak így a szemei; az nem ád aranyat
borravalóul a pinczérnek. Mesebeszéd, a mit az a fiskális vele el akart
hitetni.

Béni bácsi a világért meg nem merte volna kérdezni más embertől, hogy
igaz-e, a mit a fiskális mondott?

Pedig biz az igazat mondott.

Hanem Homburgban egy napig sem időztek tovább Bálvándyék. És így Béni
bácsi is ment velük odább. – Elég is abból ennyi! Egyszer megpróbálni a
szerencsét, zsebre tenni a mit a jó sors adott s aztán képpel sem
fordulni a játékbarlang felé; ez a legokosabb principium. Béni bácsi meg
volt felőle győződve, hogy Bálvándy hozza magával a félmázsa aranyat, a
mit az ő szeme láttára elnyert. Vajjon hová tud ennyi pénzt majd
eldugni, hogy az úton el ne lopják?

De egyuttal azt is tapasztalá, hogy a sánta fiskális mindenütt velük egy
úton jár, mintha ő volna az a proverbialis «pœna pede claudo», a ki a
bűn üldözésére ki van küldetve.

Reménylé, hogy Párisban majd csak nyomát fogja veszíteni. Nem az; ott is
mindig a gallérjához volt varrva: a hova ők beszálltak, ott telepedett
le az is; a hova ők mulatni mentek, megjelent az is; már pedig Béni
bácsi elég megvetően bánt vele, rá sem nézett. Ha még azt sem érti el,
ugyan vastag bőre van.

A báróék pedig rendkívül nyájasak voltak az öreg fiu iránt: valóban
kényeztették, mint egy gyermeket. Csupa öröm volt velük együtt látni
Párist. A báró többször volt már itten, egész rendszerrel tudta sorba
venni az élvezeteket, szinházak, báltermek untig adtak Béni bácsinak
gyönyörködni valót. Az tetszett neki különösen, hogy a báró és a grófnő
nem tesznek úgy, mint más unalmas házaspárok, kik egymástól számon
kérik: hová mégy? hol jártál? hanem az egyik keresi a mulatságot itt, a
másik amott: egyszer megint összekerülnek s meg vannak a napjukkal
elégedve. Például az alatt, míg a grófnő a theatre françaisban
ismerősöket fogad el páholyában, az alatt Bálvándy a foyerben keresi a
lenge öltözetű ismerősöket, meg elviszi magával Béni bácsit a Closerie
des Lilasba, a hol oly barátságos tekintetű leánykák mosolyognak az
emberre, s az Béni bácsi keblének olyan jól esik. Ha mondjuk, Béni bácsi
keblének, értjük alatta csak a szivét, nem pedig a tárczáját: mert annak
ez a mulatság nem esik olyan jól. A dugaszban elhozott aranyak bizony
olyan gyorsan elrepültek tőle, mintha Rinaldo kezébe jutott volna
útközben. De se baj, arra valók a váltók. Azokat mindig pénzzé lehet
tenni. De mi úton módon lesz abból a váltóból pénz? ez nem ment Béni
bácsi fejébe sehogy. Mert tudta ő azt, hiszen törvénytudós volt, hogy ha
az ember egy másik ismerős embernek pénzt ád, attól kötelezvényt vesz,
két tanu aláirja magát, hogy az ő szeme láttára számlálták le a pénzt,
három ezüst huszast értve egy forintban, az irásra ütnek három pecsétet,
azután a tőkét fél évvel elébb felmondják: hát az az egyik ember annak a
másik embernek tartozik azt a pénzt ugyanazon penészes huszasokban
visszafizetni; s ha nem fizet, hús esztendős processus vallja kárát; de
hogy valaki Ázsia széléről ide jőjjön Párisba, egy akkora papirossal
mint két fidibus; a min se tanu, se pecsét: azt megmutassa egy idegen
embernek, a kit soha se látott, s arra az az idegen ember belenyuljon a
fiókjába s a Pesten lefizetett ezüstöt kifizesse neki igazi
Louisdorokban, ez a mesék közé tartozott előtte. Vajjon nem fogja az a
bankár őt egyenesen kinevetni ezzel a kivánsággal? nem löki ki az ajtón?
vagy épen talán még be is csukatja? A sánta fiskálishoz pedig nem akart
fordulni; tehát mégis csak rá kellett szánnia magát, hogy egy bérkocsit
fogadjon s annak meghagyja, hogy erre az írásban mutatott helyre
szállítsa el őt rögtön és vissza is hozza. Az a bankár czímzete volt.

Béni bácsi eljutott szerencsésen a franczia bankár üzletszobájába, s ott
előmutatta a váltóját, ugyan fogva az egyik fülét, nehogy az az ember
ott a rácson belül kikapja a kezéből s hirtelen lenyelje.

Az az ember a rácson belül megnézte az aláirásokat, s azt mondta, hogy
minden rendben van: aranyban tetszik-e a pénz, vagy bankjegyekben?

Béni bácsi előre bocsátotta, hogy vele németül beszéljenek, s aztán
bölcsen felét aranyban, felét bankjegyekben kérte ki a pénznek.

A bankár pénztárnoka aztán udvariasan felkérte, hogy sziveskedjék a
váltóra ráirni a giroját, mikor a pénzt átveszi. Akkor az volt a szokás:
nem tudom most is az-e?

Béni bácsi ettől a szótól nagyon megijedt. Mit irjon ő? «Girot.» Micsoda
állat az? Nem lehet a valami jó. Neki még otthon keményen meghagyta a
mama, hogy semmi nemű papirosnak alá ne irja a nevét külföldön. Ő nem
irja le a nevét sehova.

Akkor viheti a váltóját vissza, nem kap pénzt.

Béni bácsi kétségbeesetten hajtatott vissza szállására. Pedig már alig
volt annyi pénze, hogy a fiakert kifizesse. Most mit csináljon, ha a
váltójára nem adnak pénzt? Éhen kell meghalnia ez idegen országban, és
gyalog hazamenni Magyarországba, ennyi tyukszemmel. Felkereste
patronusát Bálvándyt s előadta neki, hogy micsoda veszedelemben van. Már
akkor per tu voltak s kedves barátomnak hitták egymást.

– Mit csináljak kedves barátom?

Bálvándy hasztalan tartott neki egész előadást a váltók természetéről, a
«giro» nem ment Béni fejébe. Ő inkább meghal éhen, de alá nem irja a
nevét semmi váltónak.

– Hát add ide, majd aláirom én az enyimet, monda Bálvándy, s arra aztán
kiveheted a pénzt a bankártól, miután a pesti bankár saját rendeletére
állította ki a váltót.

Ezt nem értette aztán még csak Béni bácsi!

Dehogy engedte, hogy Bálvándy az ő váltójára irja a nevét: hátha
elrontja vele az egész váltót, s aztán igazán nem kap érte semmit.

– No hát add ide, kifizetem én a váltód értékét! mondá a báró, aztán
majd bekaszszálom magam. – Mennyiről szól? – ötezer frank. Itt az ötezer
frankod.

Azzal nem messze ment, csak a chatouljáig; azt kellett felnyitnia.
Belemarkolt, kivett öt darab ezeres bankjegyet s odaveté az asztalra. Ez
a pénz, hol a váltó?

Béni bácsi reszketve gombolá be a mesés nagyságu összeget s szörnyen
bámult, mikor a báró becsengette a vendéglői szolgát, ráirta az ő
váltójára a saját nevét, átadta az idegen cselédnek, elküldte vele a
bankárhoz s tíz percz mulva az idegen szolga már itt is volt azzal a
pénzzel, épen olyan bankjegyekben s átadta azt a bárónak a nélkül, hogy
elvesztett volna belőle valamit.

Béni bácsi el volt kábítva e könnyü pénzzelbánás igézete által. Ez a
Bálvándy nagyszerű ember!

E naptól fogva nem volt Béni bácsinak más óhajtása, mint hogy vajha ő
egyszer visszaszolgálhatná Bálvándynak ezt a nagy baráti szivességet s
hasonló fényes úri könnyüvérüséget tanusíthatna irányában. Ez óhajtását
több ízben ki is fejezé előtte. Bálvándy megköszönte, nem volt rá
szüksége.

Hanem egy nap mégis akadt ilyen szerencsés alkalom.

– Kedves barátom, mondá Bálvándy, hirtelen fel kell vennem egy kis
összeget, magam vagyok a váltón az elfogadó, s hiányzik róla egy girom.
Tehát ha azt a szivességet meg akarnád tenni.

Hogy ne akarta volna Béni bácsi? De örűlt neki nagyon, hogy Bálvándyval
egy papirra irhatja a nevét. Azt már megtanulta tőle, hogy az a váltóra
irt «giro» semmi bajt nem okoz: az csak olyan, mintha egy szerelmes
levélnek irná alá magát az ember; azt akárki megteheti, akárkinek
szivességből; az csak holmi kereskedői formalitás. Hogyne irta volna oda
a nevét, ha egyéb nem kivántatik tőle. Azt sem nézte meg, mennyi az
összeg, mikor van a lejárat? Kinek a rendeletére kell fizetni? Nem az ő
gondja az.

És aztán el is felejtette az egész dolgot s beletelt két hónap, hogy az
eszébe sem jutott.

Ezt a két hónapot folytonos tanulmányozások közt tölté. Tanulmányozta a
szép grisetteket s tanult tőlük francziául beszélni.

Csak az egy feszélyezte, hogy ez a sánta fiskális mindenütt az útjában
ténfereg.

Egy reggel aztán, mikor épen a theájához törögette fel a lágy tojásokat
Béni bácsi, beállít hozzá egy soha nem látott úr s azt kérdi tőle, hogy
van-e kedve, azért, hogy ezt a hosszú czédulát megmutatja neki, most
rögtön hetvenötezer frankot kifizetni?

Béni bácsi értett már annyit francziául, hogy ezt a dolgot semmiképen
meg ne értse. Hogy ő fizessen hetvenötezer frankot? azért a czéduláért?
Soh se látott ő hetvenötezer frankot életében.

A kellemetlen úr azt kérdezte tőle, hogy nem az ő névaláirása-e ez a
bemutatott hosszú fidibuszon?

Most emlékezett már rá Béni bácsi.

– Hja kedves mosziő, ez csak «giro», ezt úgy hivják, hogy «giro», én
itten csak «giro» vagyok. A pénzzel Bálvándy báró tartozik, a gazdag
Bálvándy, a gazdag Decséry comtesse férje! Tudja?

A kellemetlen mosziő biztosítá Béni urat, hogy tudja ő ezt jól, de
miután az acceptans nem fizetett a határidőre, tehát a «giron» van a
sor; annak kell fizetni hetvenötezer frankot. Ha pedig nem fizet, akkor
méltóztassék ezt a másik két urat, a ki az ajtóban áll, követni a
bérkocsiig és onnan tovább: mert a személyfogság ellene is épen úgy
megadatott, mint az acceptans ellen.

Béni bácsi erre a szóra elfelejtett francziául, ríva fakadt és diákul
beszélt.

– Tamen ego nihil feci: iste Bálvándy omne fecit. Ego nihil scio; iste
Bálvándy scit…

De biz annak a mosziőnek «scio» – «non scio» – «feci» – «non feci»
mindegy volt, még egyszer megkérdezte Béni bácsitól, fizet-e? no ha nem,
hát azzal átadta az ajtóban álló két mosziőnek, a kiknek mindegyike egy
két láb hosszú ólmos bottal volt ellátva; azok Béni bácsira feladták a
felső kabátját, fejébe nyomták a kalapját s azzal karon fogva vitték le
a bérkocsiig, ott mind a ketten beültek hozzá, egyik melléje, másik
szemközt, s szörnyen vigyáztak rá, hogy meg ne ugorjék.

– Hová visznek, kérem? rebegé Béni bácsi.

– A Clichybe, felelé az egyik kérlelhetlen.

Béni bácsi pedig elgondolta magában, hogy ezekből a párisi börtönökből
az ember egyenesen a guillotin alá kerül; hallotta elmeséltetni a
septembrisatio történetét s nem adott volna ebben az órában a fejéért
egy fületlen gombot.

Egészen kikocsikáztatták a városból, behajtattak vele egy rideg, kevés
ablakkal kifelé szolgáló épület udvarára: az a Clichy. Ott azután
átadták a porkolábnak, megmondták a numeróját s a foglár bevezette őt
egy hosszú folyosón át egy szobába, a hol már volt akkor egy másik úr
is.

Az a másik úr volt báró Bálvándy.

A báró nagyon boszus volt, a bajusza sem volt ma kipödörve, sem a haja
felfodorítva; hanem a midőn meglátta Béni bácsit, azzal a
kétségbeeséstől elkékült ábrázattal bebukni az ajtaján, a mint az
zokogva a nyakába borult, és azon kezdte a könyörgését, hogy ne hagyja
őt elveszni: akkor nem állhatta meg, hogy el ne kaczagja magát s azontul
megtartotta a régi kedélyét.

– Minek iratta velem alá azt a «girot», bömbölt Béni, gyerek módra.

Bálvándy pedig nevetett.

– Hát azért, öreg fiu, hogy ha ide kerülök, ne üljek itt magamban, légy
itt te is, hogy együtt elmulathassunk. No hát nem szeretsz ott lenni, a
hol én vagyok?

Béni bácsi kénytelen volt erre a szóra belenevetni a sírása közepébe,
hanem aztán azt kérdezé súgva:

– De nem visznek bennünket innen a guillotinra!? vagy nem deportálnak
Algirba?

– Bizony nem tudom én; mondá Bálvándy, kapva a tréfán.

Béni bácsi kegyetlenül felsóhajtott.

– No ne búsulj, biztatá őt Bálvándy; ha vesszük észre, hogy baj van, egy
éjjel leöljük az őreinket s az ablakból leereszkedünk lepedőkön.

De ez ellen meg határozottan tiltakozott Béni bácsi; ő nem gyilkol, és
még kevésbbé ereszkedik le kötélen az ablakból, inkább áttéteti magát
innen más szobába; de ilyen merényletnek bűntársa nem lesz.

– No ne félj semmit, öreg fiu, biztatá Bálvándy: tréfa az egész, egy pár
nap alatt kiszabadulunk innen; megesik az ilyesmi sok gentlemanen. Ez
gentlelike tréfa. Már odaizentem a jegyzőhöz, hogy küldje ide a
hitelezőmet. Valami ostoba filister lehet. Két szóval kiegyenlítem vele
a dolgot. Addig pedig reggelizzünk egyet. Mindjárt hozza a foglár a
reggelit.

No iszen volt Béni bácsinak kedve a reggelihez, kivált a milyennek ő
képzelte a tömlöczben kiszolgáltatott früstököt; a hogy azt a
vármegyeháznál látta otthon. Az ám prófunt, meg czibere leves! Közben
egy kis mogyorófa is. (Vajjon nem csapják-e meg itt az embert?)

De aztán elbámult, mikor meglátta, hogy a foglár egész pompás luncheont
terít fel a fogolynak. Szarvasgomba pástétom is van, és sherry.

Jaj ha ez még itt is szarvasgomba pástétommal és sherryvel él, akkor
mégis aligha igaza nem lesz annak a sánta Biróczynak. Hej csak ő azt a
sánta Biróczyt el ne cserélte volna ezzel a báróval soha. Most már
egészen felteszi róla, hogy ez minden este el tud veszteni
kétszázötvenezer frankot. Így azután persze, hogy a nagy Mogul maga is
az adósok börtönébe jut. Csak az a sánta Biróczy jönne még elő egyszer!
Dehogy tudott Béni egy falatot is enni, akárhogy kinálta a báró.

A foglár jelenté kis idő mulva, hogy eljött az ügyvéd, a ki az
elfogatási parancsot kieszközölte ellenük.

Hadd jöjjön be!

Sánta Biróczy lépett be az ajtón.

Béni bácsi repült a megszabadító angyal elé, átkarolta, összecsókolta,
kedves Biróczy bácsinak nevezte: «látja mivé lettem, szabadítson ki
innen».

Biróczy pedig azon igyekezett, hogy saját magát kiszabadítsa Béni bácsi
karjai közül, s aztán igen hideg vérrel mondá neki:

– Nem kellett volna önnek ide iparkodni; de már most ha itt van, hát
üljön le csendesen, fogja a fejét kezébe s várja el, hogy mit végezek én
ezzel a másik úrral itten?

– Ah, tehát ön az, a ki engemet elzáratott? kérdé Bálvándy, egyik lábát
a másikra vetve s fogait piszkálva; a miért megint viszont Biróczy az
egyik lábát egy szék támláján keresztül tette s úgy diskuráltak
egymással.

– Igenis, én vagyok az ön váltótulajdonosának megbizottja.

– Röviden! Mennyibe kerül, hogy innen kiszabaduljak rögtön?

– De velem együtt! kiálta közbe Béni bácsi!

– Ön tudni fogja. Hetvenötezer frank a váltóadósság.

– Azt tudom. De most pénzem nincs. Birtokaim jövedelme tízszer annyira
megy, mint ez a tartozás. Én azonban nem várhatok addig, míg igazgatóim
a pénzt utánam küldik. Ön ismeri helyzetemet. Nekem ki kell szabadulnom
még ma. Elég lesz-e, ha az ön megbizójának kötelezvényt adok
százötvenezer frankról, a mit jószágaimra rögtön betábláztathat?

– Nem kell neki kötelezvény. A pénz kell neki, vagy fogva marad ön.

– De mikor kétszer annyit igérek teljes biztosíték mellett. Száz
perczent nyereséget.

– Nem kell neki semmi nyereség.

– De hát ki az ördög az a hitelező?

– Egy asszony.

– Hogy híják?

– Sátory Csollán Katalin.

– Ahá! Kiálta fel Bálvándy s most már felugrott a székéről. De már így
értem a dolgot. Ön Csollánné megbizásából kisért engem ugy-e mindenüvé?

– Alighanem.

– Most már tisztában vagyok. Ez hát asszonyi boszú. Lássa ön, egyszer
épen így jártunk mi együtt azzal a szép asszonynyal gyöngéd utazáson,
épen így elvesztettem Homburgban a pénzemet, épen így kerűltem a
Clichybe; akkor ez az asszony engem kiváltott innen, megszabadított a
hitelezőimtől; én pedig juxot csináltam belőle, hogy akkor itt hagytam a
faképnél s megszöktem tőle. Most megkaptam a tromfot. Ugyebár ez így
volt kicsinálva, hogy ön utánam járjon, a váltóimat összevásárolja,
aztán a mézes hetek kellő közepett megragadja a galléromat s elcsukasson
a feleségem mellől? Erről ismerek arra a szép asszonyra. Boszuálló
istennő!

Biróczy fejének bólintásaival hagyá helybe Bálvándy mondatait. Béni
bácsi pedig messze feltátotta a száját ez utólérhetlen magyarázatára a
siralmas történetnek; a mibe belekeveredni az ő nagy fejének ugyan semmi
oka sem volt.

– No már most Béni pajtás, szólt nevetve Bálvándy, csak vessük meg az
ágyunkat idebenn, s tegyük magunkat egész kényelembe, mert az, a ki most
bennünket egy lepkefogóval elcsipett, innen ugyan addig ki nem ereszt,
míg a feleségem otthon pénzt nem kerít, s vagy ő engem, vagy téged az
anyád innen valahogy ki nem vált.

Ez volt pedig az a szó, a mitől Béni bácsi újra sírva fakadt.

– Jaj! a mama! Az édesz mama, ha megtudja, hogy a fia tömlöczbe került,
idegen országban! Kedvesz édesz jó Biróczy. Ne hagyjon itt. Maradjon itt
velem. Siessen haza. Mondjon el mindent a mamának, de ne szóljon neki
semmit arról, hogy hol vagyok. Vigyenek haza, ne hagyjanak itten! Adják
át a majoratust Kálmán öcsémnek; aztán jöjjön az ide, üljön a helyembe;
én meg hadd megyek haza a kis szobába, a hol a taplósipkám áll. Nem kell
nekem ez a Páris!

Aztán elővette a köhögés és prüszszögés, hogy nem tudott tovább
beszélni.

Biróczy pedig megmondá az ultimátumát a bárónak.

– A jegyzőnél le van téve a meghatalmazás. A mikor tetszeni fog önnek
fizetni, az átveendi; én még ma utazom vissza Pestre.

– «Re quasi optime gesta!»

– Igenis. Legjobban végezve az ügyet.

– Tisztelem a szép cliensnőjét.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor Biróczy Pestre visszaérkezett, első dolga volt Csollánnéhoz
elmenni. A szép delnő arcza ragyogott a diadaltól, mikor megtudta, hogy
terve milyen tökéletesen sikerül. Ismerte ő Bálvándyt jól, tudta, hogy
az vesztegetni fog, adósságokba keveredik; bizonyos volt felőle, hogy
mézes heteibe egy ilyen tréfás episodot sikerülend bejátszania.

– Hah! mondá, szép fogait összeszorítva, s két kicsi öklét egymáshoz
ütve, «az egyik» már megkapta, a mit kellett.

Biróczy felnézett sovány mumia képével a dacztól piruló istennői arczba
és gondolta magában: «én tudom, hogy ki az a «másik»?

Biróczyval egyidejüleg érkezett Pestre Dorothea grófnő is.

Katinka megtudta, hogy a grófnő keservesen kikelt ő ellene a
társaságokban, gonosz asszonynak nevezte, a miért a férjét az adósok
börtönébe záratta.

– Haha! kaczagott fel Katinka; de hát még akkor milyen gonosz leszek, a
mikor kiszabadítom!

Ismerte Katinka a viszonyokat jól. Akár előre megmondhatta volna, hogy
mit fog az öreg Decséry mondani az ő kedves unokájának, mikor az sírva
panaszolja el neki nagy szerencsétlenségét, hogy nászútjáról egyedül
kellett visszatérnie, férje ott maradt a Clichyben.

«Nagyon jó helyen van ott. Csak hadd maradjon ott.»

Ez volt az öreg véleménye és nem más. Semmi könyörgés nem volt képes
megindítani, hogy pénzes ládáját megnyissa veje urának kiszabadítására.

A herczegnő pedig nagyon restelte a dolgot, mert az ő műve volt
Dorotheának Bálvándyval végbement házassága, de annyi pénze senkinek sem
volt. Kölcsönt kellett keresni. Egy mentő gondolatja támadt. Felkészült
az útra Doretheával együtt s megtették a hosszú utat télvíz idején
Bécstől az alföldi pusztáig, a hol Tóth Máté uram lakott.

A paraszt család oh milyen nagy örömben volt, mikor úri vendégeit
szegény házában elfogadhatá. – Csak most tudták meg, hogy Dorothea már
asszony. Jaj de milyen sápadt!

A herczegnő aztán elmondta őszintén, hogy unokája szenved, mert férjének
adósságai vannak, miket ki kell fizetni; de nagyatyjától nem akarnak
kérni, inkább idegentől vesznek fel kölcsön; ezért fordultak Tóth
uramhoz.

A jámbor földműves pedig azt hitte, hogy a világon minden ember oda jut
el, a hova elindult: és így nem is képzelt egyebet, mint hogy Dorothea
Kálmánhoz ment nőűl, a kivel olyan nagyon szerették egymást; a
nagyasszony, a Jenőyné, bizonyosan zsugoriskodik, nem ád nekik pénzt, s
most a miatt zavarban vannak. Annálfogva a legnagyobb szivességgel
biztosítá az úrhölgyeket, hogy a legjobb helyre jöttek hozzá; az utolsó
garasát is kész volna odaadni Dorothea grófnő férjeért, csak
parancsoljanak vele. Ez pedig nagy mondás volt, mert Tóth Máté uramnak
csak egy raktárát kellett megnyitnia, ha rongyos hetvenötezer frankot ki
akart rázni a dolmánya ujjából. A felesége is biztatta, hogy bizony csak
adjon a mennyit kivánnak.

A herczegnő teljes biztosítékot igért; nem csak ő és unokája fogják
aláirni a kötelezvényt, hanem maga a báró is.

– Miféle báró? kérdé megdöbbenve Tóth Máté uram.

– Hát báró Bálvándy, Dorothea férje.

– Báró – Bálvándy – a grófnő – férje? ismétlé apróra szakgatva a mondást
Tóth Máté uram s nagyon hosszúra nyúlt egyszerre a képe, míg feleségének
a szemei úgy tettek, mintha tormareszelésből kerültek volna elő.

– S mennyi volna az, a mire szüksége volna? kérdé fanyar hangon Tóth
Máté uram.

– Hetvenötezer frank.

Tóth Máté uram aztán vállába húzta nyakát nagy alázatosan.

– Hol venne annyi pénzt egy ilyen szegény paraszt ember, mint én. S
elkezdett aztán parasztmódra panaszkodni, hogy nincs ára semminek, nem
tudnak eladni se búzát, se ökröt; gyapju, kender mind a nyakán veszett,
marhadög is volt; kénytelen lesz jármos ökröket vásárolni; míg utoljára
az kerekedett ki belőle, hogy neki magának is kölcsön kellene valahol
felvenni pénzt, csak kapna valahol. Egy szóval nagy lett egyszerre a
házánál a nyomorúság.

Vették-e észre a változás okát az úrhölgyek? Annyi bizonyos, hogy üres
kézzel tértek vissza Bécsbe.

Semmivel sem nagyobb szerencsével járták be a világot Bálvándy
jószág-igazgatói. Hitelintézetek, takarékpénztárak akkor nem voltak az
országban. A bécsi bank magyarországi földbirtokra nem hitelezett, nem
is tehette, hiányos telekkönyvezés miatt; hisz fel sem voltak mérve a
nagy jószág-complexumok. Magán hitelező pedig ijedten csapta be a
ládáját, mikor azt a szót hallotta, hogy a kölcsönveendő pénz egy az
adósok börtönében ülő főúr kiszabadítására kerestetik. Ez átkozott rossz
investitió. Azzal a biztatással nehéz valakitől pénzt kiénekelni, hogy
majd az ő pénzével egy második hitelező fog kielégíttetni; soha sem
tudhatja, hogy akad-e majd egy harmadik hitelező, a kinek a pénzével meg
majd őtet fogják kielégíteni. Az idei termények pedig már rég el voltak
adva, semmi kilátás, hogy három-négy hónapnál hamarább a 75 ezer frankot
előteremthessék. Milyen roppant idő a mézes hetek korszakába beleékelve!

Még az a lehetőség lett volna, ha az öreg Jenőyné nagyasszony elbúsúlja
magát s hogy Béni fiát haza kapja, kifizeti a fatalis tartozást
Csollánnénak, s aztán ő egyezkedik ki Bálvándyval.

Biróczy azonban feléje sem ment Jenőynének Párisból hazatérve; s mikor a
nagyasszony rajta rontott s követelte, hogy hova tette az ő fiát, még
Biróczynak állt feljebb; előmutatta a nagyasszony saját levelét, melyben
meghagyja neki, hogy eressze Bénit a maga esze után. Ő hát Berlinen túl
nem is törődött vele; ő azután Csollánné megbízásából, annak a költségén
utazott. Ő nem tehet arról, ha Benjámin úr Bálvándy báró dolgába
beleártotta magát. Most már ülhet ott, a míg Bálvándyt kiváltják.

– De hisz ez iszonyú szégyen gyalázat! sopánkodék a nagyasszony.

– Dehogy az. Dicsőség. Ha haza jön, híres ember lesz belőle.

– Menjen a pokolba! Sok-e az a pénz, a miért be vannak csukva?

– Bagatell! Hetvenötezer frank.

– Hüh! hetvenötezer micsoda? Hisz az egy egész dominiumnak az ára.

– Azt hiszem, hogy ha a nagyasszony a garmadi birtokát eladná, azért
kapna annyit, s kiválthatná Bénit vele.

– Ejh, mit? Azt nem adhatom el; az ősi birtok; az Kálmánnak az öröksége,
ha egyszer én meghalok.

– De mit törődik a nagyasszony Kálmánnal? Hamarább meghal az, mint a
nagyasszony.

– Maga infámis ember! Éles késeket forgat meg a szivemben.

– Én csak prókátor vagyok; a ki tanácsot ád. Eladhatja bátran a
nagyasszony Kálmán ősi birtokát s kiválthatja rajta Béni fiát.

Jenőyné dühbe jött erre a jó tanácsra: tudta, hogy csupa keserű gúny van
abban. Összehurkolta a hímzett tarisznyáját, mintha a szivét is
belehurkolná, s megindult az ajtó felé. Mikor aztán fogta a kilincset,
azt mondá Biróczynak:

– Azért sem váltom meg egyiket is! A ki bolond, legyen bolond. Az egyik
haljon meg hát éhen, a másik a tömlöczben; maga pedig sánta ördög – a
kötélen!

Azzal becsapta maga után az ajtót.

Biróczy pedig azontúl minden harmadnap kapott egy levelet Párisból, Béni
bácsitól: maszatos, czirmos, poczás leveleket, kétszer összegyűrt,
spanyolviaszkkal elégetett, ferde leveleket, girbe-gurba sorokkal beirt
leveleket; később fáin papirosra irt, nefelejts füzérekkel körülvett,
csipkés szegletű szerelmes leveleket, a mikben könyörög, hogy szabadítsa
ki őtet e siralmas fogságából, mert ő nem állja ki tovább, ő felakasztja
magát. Ezeket a leveleket mind elküldözte Biróczy a nagyasszonynak.

Talán maga Bálvándy sem volt türelmetlenebb szűk szállásán. Pedig az is
próbát tett leveleivel mindenütt: irt nejének, ipának, napának, az öreg
Decsérynek, tiszttartóinak, Kalender úrnak, Biróczynak; legkisebb siker
nélkül. Senki sem segített rajta.

Mikor aztán már nagyon sokáig tartott ez a rossz mulatság; mikor már
elmúlt két hónap, három hónap; akkor egyet gondolt Bálvándy s még egy
levél irására szánta el magát.

Az a levél szólt Katinkának.

Tíz nap mulva e levél elküldése után aztán itthon volt Bálvándy.

Hanem azontúl, hogy visszaérkezett, mindig nagyon ki voltak sírva a
szemei Dorothea grófnőnek.



A JÉG HÁTÁN.

Dicső úttörői a magyar múzsának, kik «akkor» átjártatok a Duna jegén a
művészet oltárán áldozni! (igazán áldozni.)

Otthonotok nem volt; saját háza még nem volt Magyarország fővárosában a
magyar szinészetnek. Idegen művészet háza fogadott be zsellérül, idegen
szinigazgató engedett át számotokra kegyelemből egy napot egy héten: a
legrosszabb, a legsoványabb napot: a pénteket.

Üveges hintó sem várt rátok, mely Budáról áthordjon Pestre; de meg
lánczhid sem volt, melyen a hintó átjöhetett volna, a hajóhidat
kiszedték a jég elől; s mikor visszatértetek, otthon nem várt rátok
meleg szoba, meleg étel.

És ti mégis törtétek az utat: átjártatok a zajló Dunán, ingó
lélekvesztőn, később a jég hátán, fagyban, hóban, gyalog, éhezve, fázva,
pirulva a szégyentől, és pirulva a dicsőségtől, és pirulva a hideg téli
széltől.

És az ujságok nem voltak tele keserves panaszaitokkal!

Késő éjjel, hosszú előadás után, mikor már minden lélek alszik, még a
város olajlámpái is, akkor látják (kik látják? a partőr és a csillagok),
hogy botorkál hosszú zilált sorban egy csoport didergő ember a ropogó
havon, keresztül a Duna jégburkolatán, némelyik pálczája végére akasztva
batyuját, mások párosával czipelve fedett kosaraikat. A hideg éjszaki
szél vigan seper végig a sík jégmezőn, s arczaikba veri a sziporkázó
havat. – Királyok és királynék azok, kik hónuk alatt viszik koronájukat
s batyuban biborpalástjukat.

A szél eltakarja nyomaikat hóval s másnap (– és negyvenév mulva) nem
tudja senki, hogy ők itt jártak.

És mégis itt jártak! És örömmel várták a keserves péntek napot, hogy
mint egy tolvajbanda, mely nemzetének dicsőséget lopni jön; mint czigány
csapat, mely lyukas becsületünket foltozni bandukol, hogy új
lelkesedéssel léphessenek föl az idegen ház fényes termében s
bizonyságot tegyenek róla, hogy még «él a magyar».

És mily fényes bizonyságot!

Mindenki sajnálta őket. Igen is, sajnálta; ez volt az érzés. Hogy kell
ilyen szép tehetségeknek a szűk, ismeretlen ködös világban, dicstelen
elveszni! Ha más nemzet művészei volnának, világra szólna a hírük,
pompában, kényelemben élnének.

Jöttek hozzájuk idegen szinigazgatók, kik csábító ajánlatokat tettek
nekik, hívták őket Bécsbe, Drezdába, Majlandba, gazdagon biztosított
szerződések mellett. És volt tehetségük hozzá, hogy bármely más nemzet
nyelvén képezhessék tovább magukat, mert megtették kérkedésből, mint
szinlapjaikon olvasható, «hogy lássa a világ, mit tud a magyar?» hogy
játszottak Pécsett németül, Ráczkeviben szerbül, Bukurestben románul egy
pár darabot, nemzeti fraternizáláskor; tehát elmehettek volna, nyitva
volt előttük a világ minden ajtaja.

De a szivük volt ide nőve ebbe a földbe, az nem eresztette őket;
gazdagság, dicsőség csábjai nem bírták azt innen kitépni; részvétlenség,
mostoha viszonyok, szenvedések nem bírták kiszárasztani innen.

És ők minden pénteken áthozták kopott palástjaikat és fényes
tehetségeiket a jég hátán az «idegen» Pestre.

Egy péntek napon Aszályi sorba futkározta az előadásra átjött magyar
szinészek és szinésznők öltöző-szobáit, meghívogatta őket ma estére
előadás után egy kis vacsorára Csollánné ő nagyságához.

Mi volt Aszályi Csollánnénál? Lótó-futó, mindenes, titkár. A szinészekre
nézve pedig kritikus, ingyenjegy, potyaczimbora.

Az ilyen meghíváson az illetők természetesen hogy kaptak. A bizony épen
nem lesz rossz, az előadás után a helyett, hogy az ember neki indulna
bujdosni a jégen keresztül haza Budáig a fűtetlen farkasordítóba, s
keresni az üres fiókot, hogy kerül-e ki még belőle valami
szalámimaradék? bizony, a helyett beleülni az üveges hintóba,
elkocsikázni az úri lakásba, hozzáülni a pompás lakomához, s reggelig
elpoharazgatni, sőt még talán egy kis «parázs» ferbliben némi
útiköltséget is beszerezni a könnyűvérű uraságoktól. Mindannyian
csókolták a kezeit a nagyságos asszonynak: nem fognak elmaradni.

Csak Czilike köszönte meg szépen a nagyon megtisztelő meghívást: ő nem
mehet el a lakomára, neki haza kell sietni, mert kis fia magában van
otthon a dajkával. Ez valóban eléggé érvényes indok. Hanem Bányaváry
csak menjen oda és mulasson. Majd őtet elkiséri a szinházi szolga, ki a
szinpadi ruháját kosarastúl utána viszi.

Czilike különben is hozzá volt már ehhez szokva; gyakran ment egyedül
haza Budára. Bányaváry ilyenkor elmaradt Csollánné thea-estélyén; de
Czilike annak is örült, hogy odajár: az tisztes társaság; onnan férje
mindig józanul kerül haza, tartja fogadását, bort nem iszik, csupán
théát; az pedig ártatlan dolog.

Tehát Czilike egészen megnyugodott abban, hogy majd egyedül fog
hazamenni a szolga kíséretében. Aszályi nem is igen erőtette tovább.

Épen Jenőy Kálmánnak egy új darabját adták, ő maga is megjelent a
szinpadon; őt is meghívta Aszályi Csollánnéhoz, a mire Kálmán azt
felelte, hogy ha lehet, elmegy.

De hát nem lehetett.

Mert az történt, hogy az idő, erős déli szél mellett nagyon meglágyult
volt, tavasz felé kezdett már járni, a Dunán a jég nagyon meggyengült,
szekerek már több nap óta nem járták, s még hozzá az egész előadás alatt
szakadt az eső, a mi a jeget még jobban felporhanyítá; a miből az lett,
hogy mikor Czilike az előadás után öltözőszobájából kilépett s a
szinházi szolgát felkérte, hogy a kosárba kötött ruháit hozza át utána
Budára, az kereken kimondá, hogy ő biz az apja üdvösségeért sem megy ma
át Budára, mert a jég csupa korhadt már, s neki csak egy nyaka van, azt
pedig nem koczkáztatja. Nem is állt tovább szóba senkivel, hanem
valamelyik buvó ajtón át megszökött, Czilikét magára hagyva, hogy
keressen a hol akar magának Budára kísérőt.

A szegény asszony meg volt ijedve. A szinpad üres volt már; a szinészek
mind elsiettek a vidám lakomára, Bányaváry is; csak a lámpaoltogató volt
még jelen, az pedig azt a tanácsot adta neki, hogy legjobb lesz, ha ő is
utánuk megy. Csollánné bérkocsija még itt vár. Hogy is menne ily czudar
időben neki a Duna jegének, a hol senki sem kószál már.

Czilikének pedig haza kellett menni, mert kis fia otthon volt.

Künn sötét volt, az eső esett; az órák tizenegyet vertek; és ő el volt
szánva, hogy egyedül is átmegy Budára. Óh egy anyának a bátorsága oly
nagy, mint a nőfarkasé, mikor gyermekét félti. Mit annak az éjtszaka? a
vihar? a rémek?

Neki indult, hogy megy haza egyedül.

Mikor aztán az előcsarnokba kiért, egy oszlop mögül egy férfi alak
lépett eléje.

Kálmán volt.

– Megvártalak. Tudtam, hogy senki sem lesz, a ki haza kisérjen ebben az
időben. Te pedig okvetlen haza akarsz menni. – Hát nyujtsd a karodat s
kapaszkodjál belém.

Oh mint meg volt nyugasztalva szegény asszony!

Hát mégis van egy lélek a földön, a ki az ő lelkével együtt gondolkozik,
a ki óhajtásait kitalálja, a kinek a karjára támaszkodhatik, a ki őt
szereti: egy testvér…

Átfonta Kálmán karját, hozzá simult, hogy egy esernyő alatt jobban védve
legyenek; rebegett neki valami olyast, hogy «áldjon meg az Isten!» s
azzal neki indultak a zimankós zápornak egyedül.

Magyarország két ragyogó geniusa.

A Dunapartra érve, a partőr figyelmezteté őket, hogy a jégen járni már
életveszélyes dolog; minden órán várják, hogy megindul.

– Nekem át kell mennem! Nekem kis gyermekem van oda át! kiáltá
szenvedélyesen a nő s magával ragadta kísérőjét.

Könnyen volt öltözve, lábain vékony brünell czipők, (a gummi felczipők
még akkor nem voltak feltalálva) s az idő és az út nem volt ez
öltözethez való.

A szél szemközt vágta nekik a záport s az esernyőt hasznavehetlenné
tette, a jég fölött már néhol magasan állt a víz, s nem lehetett tudni,
lék-e az ott, vagy esővíz tócsa. A sötétben semmi lámpafény nem világítá
meg a veszélyes utat, úgy kellett nyomot nyom után keresve előre
botorkálniok.

Egy helyen már meg volt repedve a jégburkolat s alulról fölfelé
jégtáblák torlaszolták el az utat. Kálmán karjára vette Czilikét, így
emelte át a jégtorlaszon.

Tovább hatoltak.

A nő öltönye, lábai csuron víz voltak már s ekkor megállt az eső,
megfordult a szél, megint csípős hideg kezdett lenni; az ázott öltöny
csonttá fagyott rajtok.

A budai parton már nagy szakadások voltak a jégen, s ott keresztbe tett
deszkák szolgáltak átjáróul.

A vékony jégtábla úgy hajlott lépteik alatt, úgy ropogott, mikor végig
haladtak rajta.

«Óh gyermekem, óh kis fiam!» rebegé magában az anya.

Ne remegjetek! Ha az a jég olyan vékony volna, mint a papir, nem
szakadna az le: a ti fejeteket egy-egy csillag őrzi, mely nem hagy
elsülyedni!

A budai partnál el volt már válva a jég a parttól, hanem egy csónak volt
kikötve, eshető életveszélyben mentőszerül; azt a csónakot Kálmán oda
húzta a jég széléhez esernyője fogantyújával s azon keresztül kijutottak
a partra.

Onnan aztán sietve mentek a szinésznő lakásáig. A sietségben az a jó
volt, hogy a rájuk fagyott öltöny ismét átmelegedett.

Szerencsésen elérkeztek haza. «Nincs semmi baj?» kérdé Czilike még a
bezárt ajtón át a cselédtől, ki a kapunyitásra elősietett.

– Semmi baj, a kicsike alszik.

Akkor aztán meg volt vigasztalva egészen.

– Isten veled! szólt Kálmán, mikor Czilikét már jó helyen tudta; én
sietek vissza.

– Vissza? rebegé Czilike. Ugyanazon borzasztó úton? Ah én nem
eresztelek.

– Pedig vissza kell mennem.

– Nem. Nem! én nem eresztelek. Szerencsétlenség ér. Halálos beteg fogsz
lenni. Maradj itt nálunk.

– Nem maradok itt nálatok, nem ér semmi szerencsétlenség: visszamegyek.

És azzal beerőteté Czilikét az ajtón, s maga sietett vissza a Dunához.

A szél egészen megfordult s erős északi széllé vált: a jég elindulását
ez szokta siettetni.

Szerencsére a budai parton senki sem őrködött, a ki az olyan embereket
elfogdossa, a kik a halálveszedelemmel daczolni akarnak.

A mentő csónak még mindig lebegett a vízen, annak az ormáról át lehetett
szökni az ingó jéglapra s aztán vissza ugyanazon az úton, melyen idáig
jött.

Egy pislogó lámpa a pesti parton adott irányt, hogy merre menjen? Kettős
oka volt sietni.

Mikor a pesti partra felkapaszkodott, három gyorsan egymásután következő
villanás riasztotta fel az éji sötétséget, s azután három dördülés az
éji csendet.

A gellérti ágyúk villámai és dördülései voltak azok, mik a jég
megindulását jelzék.

A Margit-sziget táján egy fehér vonal támadt a barna jéglap fölött, mely
egyre tovább terjedt s tompa harsogó moraj emelkedett a távolból.

Nem sokára aztán a pesti parton is hangzott a három ágyúlövés, annak
jeléül, hogy itt is kezd indulni a jég.

Kálmán futott haza, ha egy óranegyedet késik, a mozgó jégtáblák közül
kell kimenekülnie.

A mint haza ért, hirtelen levetette átázott ruháit, s átöltözött
Csollánné estélyéhez.

Izetlenség lett volna tőle a meghívást el nem fogadni. Miért is kerülte
volna e nőt? hiszen nem szerette már.

Katinka termei azon időkben mindig nyitva voltak a hazai tudósok és
művészek számára. Nem is pusztán szeszély volt az tőle.

Mikor Kálmán megérkezett, már a vendégek mind együtt voltak. Már a
theázáson át is estek; csak a vacsora volt még hátra.

Katinka is szivélyesen fogadta az utoljára érkezőt, s nem kérdezte tőle,
hogy hol késett olyan sokáig.

– Most még csak Bálvándy van oda, mondá Aszályi, ki udvarmester, kukta,
felszelő és kulcsár volt Katinkánál.

– Arra nem várunk, mondá Katinka.

– De hisz az nem is jön ma el. Az jó helyen van most! mondá Aszályi és
Kálmán szemébe vigyorgott.

Hát hiszen hogyne lehetne jó helyen Bálvándy? gondolá magában Kálmán,
hanem azért mégis oly valami sértőnek, oly valami kiállhatatlannak
találta ezt a vigyorgást Aszályi pofáján, hogy nem tudott menekülni
attól a gondolattól, hogy ő neki ezt a vigyorgást onnan valami drastikus
módon kellene letörülni.

No de azután igen jól mulatott minden ember. Jött a pompás vacsora,
melynél Aszályi, ki bortöltögető, toasztmondó, anecdotaregélő volt
Katinkánál, az egész társaságot derült kedélyben tudta tartani.

Egy-egy jó czimbora sajnálta nagyon, hogy Bálvándy mért nincs itten
most.

– Dejsz az jó helyen van! felelt mindannyiszor Aszályi, s hunyorgatással
jelezé, hogy ő meg is tudná nevezni azt a nagyon jó helyet.

Kálmán azt gondolta, hogy mind ez az ő boszantására mondatik s fel sem
vette.

Ő csak arra gondolt, hogy milyen jó volt neki a jégen visszajönni; ha
most odaát rekedt volna, még Czilike nevét rágalmazhatták volna ő
miatta.

Ismét lőttek a budai várfok ágyúiból; az étterem ablakai reszkettek
bele.

A mulató társaság közül valaki azt mondta: most indul a jég.

Más azt felelte rá: ugyan jó, hogy mi nem vagyunk rajta.

De hát arra, a ki pár óra előtt a jégen keresztül futott, hogy kis
gyermekénél lehessen, senki sem gondol?

No az bizonyosan jó helyen van már.

Kálmán Bányaváry arczára figyelt. Az nem ivott bort: állhatatos volt.
Hanem a mellett ragyogott a jókedvtől.

Vacsora után a szinészek összeálltak quartettet énekelni. Majd a házi
úrnő ült le zongorája mellé s művészi játékával elragadá a társaságot.
Aszályi a társaság nevében unszolni kezdé Bányaváryt, hogy énekeljen el
valami szép sonatát. Az rá hagyta magát venni, s eléneklé az Erlkönig
dalát; Katinka kísérte énekét a zongorán.

És Kálmán gondolta magában: Czilike most tán épen ezt a dalt dudolja kis
gyermeke bölcsője felett: a szél dörömbözése az ablakon a kiséret hozzá.

Kálmán el nem távozott a teremből, mikor a vendégek nagy része a
kártyázó szobákba vonult vissza, s két arczot kísért mindég figyelemmel.
S mentül jobban figyelt rájuk, annál jobban összeszorult a szive.

Később tánczolni kezdtek, zongoraszónál. Katinka a jókedvű szinésznőkkel
versenyt tánczolt. Kálmánnak békét hagytak. Valaki elhiresztelte róla,
hogy mellbeteg.

A reggel is együtt találta a mulatozókat.

Még akkor is jutott eszébe valakinek felsóhajtani Bálvándy után.

De hisz az most nem jöhet.

Reggel Katinkának az az ötlete támadt, hogy ki kellene kocsikázni a
Dunapartra, megnézni a zajló jeget. – Rögtön bérkocsikat hozatott
Aszályival, ki lovászmester, forspont-biztos volt nála s az egész
vendégsereggel kihajtatott a Dunapartra. Kálmán oda is elment velük.

A Duna zajlása nagyszerű volt. Egész jégtorlatok rohantak sebesen a
megdagadt ár fölött s ropogva omlottak egymásba, házmagasra feltolulva.

– Vajjon Czilike haza jutott-e az éjjel? Kérdé a bámulat közepett egy
kiváncsi soubrette.

– Óh az bizonyosan otthon van, vigasztalá meg Bányaváry.

És még egyszer eszébe jutott valakinek előhozni, hogy az a Bálvándy mért
nincs most itt.

– De hisz az most nem jöhet ide! mondá Aszályi furfangos arczczal.

Egyik partról a másikra átmenni még gondolatnak is képtelenség volt.
Katinka azt a szeretetreméltó indítványt tette kedves vendégeinek, hogy
már most ő miatta mindannyian ide rekedtek: tehát menjenek vissza az ő
házához, s maradjanak ott addig, a míg a Dunán ismét át lehet kelni;
mely kedves indítvány közlelkesedéssel fogadtatott, csupán Kálmán
köszönte meg azt a maga részéről: neki Pesten van itthon, ő haza mehet.
Haza is ment, senki sem tartóztatta.

A mint azonban a váczi-utczán végig haladt, szemközt találkozott
Bálvándyval. Azért, hogy kedvesét nőül vette, nem kerülte őt ki Kálmán,
sőt mint régi ismerőssel minden találkozásnál szóba állt vele.

– Az éjjel sokat emlegettünk Csollánnénál: mondá Kálmán; mért nem jöttél
el?

Bálvándy vállat vont.

– Én nem tudtam semmit róla, hogy Csollánnénál társaság van, engem nem
hítt oda senki.

Kálmán elbámult; nem értette a talányt; kezet szorítottak, s mentek
egyik fel, másik alá.



A THEA-IVÁSTÓL.

Megint kitavaszodott szépen. A mit onnan lehetett leginkább megtudni,
hogy a «csigá»-ban hónapos-retket árultak már.

Ez a «csiga» egy szegletház a Sebestyén-tér egyik oldalán. A ki nem
restel oda elfáradni, most is olyannak fogja találni, a milyen volt ez
előtt negyven évvel. Alacsony emeletű ház, szűk folyosókkal,
falépcsőkkel. A mostani és az akkori «csiga» között csak az a különbség,
hogy akkoriban itt volt a fővárosi irók, tudósok és művészek gyűlhelye.

Abban az időben még kedélyes emberek voltak a magyar szellemi bajnokok:
keresték egymás társaságát s tudtak együtt mulatni.

Itt ismerkedtek meg egymással az irodalom későbbi nagyszerű matadorai;
itt olvasták fel egymás előtt költeményeiket; itt beszéltek egymásnak
vakmerő reményeikről, s szövetkeztek nehéz vállalatokra: minők voltak
például egy szépirodalmi zsebkönyv kiadása, aczélmetszetekkel! Óriási
merénylet akkor!

Kálmán is gyakran megfordult e kedélyes körben, s az ifjabb nemzedék
vezérének tekinté, a miért az öreg urak nehezteltek is rá egy kissé.

Nem tartották tudósnak. Megrótták érte, hogy olyan sokat dolgozik. A
nagy hatást, melyet a közönségre gyakorolt szindarabjaival,
népszerűség-hajhászásnak nevezték. A higgadtabb kedélyek aggódtak
szabadelvű iránya miatt. Olyan irók, kik hivatalt viseltek, vagy arra
aspiráltak, igyekeztek tőle távol állni. Egy pár iróban, ki Kálmán
szelleme által túlszárnyalva érezte magát, a költői ér kritikai
aranyérré fajult el. Az irodalom grófjai és herczegei pedig, a kik a
magyar tudományos akadémiát szervezték, úgy tettek, mintha soha sem
hallották volna a nevét.

De Kálmánt mindez nem bántotta. Ő költő volt Isten kegyelméből és
gyönyörét találta abban, hogy az legyen.

A «csiga» rendes látogatói közé tartozott Biróczy is, ki a jogtudományi
szakban figyelemreméltó értekezéseket közlött s vakmerő volt a hazai
jogelveket birálgatni.

És aztán, a kit a napnak minden órájában itt lehetett találni: Aszályi.

Ez is az irodalomhoz tartozott. Irt álnevű birálatokat, szerkesztett
naptárt egy kövér nyomdásznak, s csinált népies verseket, melyek
rendkívül rosszak voltak, rendkívül nagy kelendőségnek örvendtek, s a
kiadó által rendkívül olcsón díjaztattak.

Hanem azért Aszályi tele volt dicsekedéssel fényes honorariumokról;
hanem azért mindenkitől kért legalább egy forintot kölcsön; hanem azért
mindenki szerette nagyon.

Ez úgy látszik, mintha egy lánczolat volna: csupa ellentétes
paradoxonokból.

Aszályi a nagyúri körökben is «benfentes» volt; minden pesti uraságnak
és asszonyságnak a házától összeszedte a pletykákat, s ha nem kapott,
csinált maga: és azokat oly mulattatóan tudta előadni.

S a hol a pletykákat legszívesebben hallják, az nem a kávénénikékből,
hanem a tudósokból álló kör. Nincs olyan háladatos termőfölde a
mendemondának, mint a melyet tudósok és művészek taposnak.

Ezért a «csigá»-ban Aszályit sokkal szivesebben látja minden ember, mint
Jenőyt; ámbár az előbbiről mindenki azt mondja, hogy haszontalan ember;
«nekem is tartozik egy forintommal», «nekem meg kettővel», aztán mindig
hazudik: de azt mulatságosan adja elő. Jenőy pedig oly zárkozott, oly
fásult, talán önhitt is?

Egyszer már magának Kálmánnak is feltünt, hogy a mint ő belép a
pályatársak mulató-termébe, a jelenlevő vidám társaságnak, mintha
egyszerre megette volna a csibe a kenyerét, úgy félbeszakad a jó kedve;
Aszályi, ki fenhangon mesélt valamit, egyszerre elhallgat, s aztán
kotródik hátrafelé.

Nem állhatta meg, hogy meg ne szólítsa e miatt Biróczyt.

– Hogyan lehet az, hogy a mint én ide belépek, az egész társaság hangos
jó kedve egyszerre elhallgat.

– Meg akarod tudni az okát? Már régen vártam, hogy ezt kérdezd, mondá
Biróczy. Akkor ülj le velem ide a szögletbe.

Kálmán azon idő óta, hogy Biróczy elvállalta nagyanyjának az ügyeit,
többek között az ő kizáratását is az örökségből, egész tüntetésig vitte
a Biróczy iránti barátkozást. Büszke volt egy kedvetlen arczvonással is
azt mutatni, hogy ő rá vagyonának elvesztése hatással van.

– Nagyon kérlek! mondá, leülve Biróczy mellé egy ablakmélyedésbe.

– No hát halld meg az egészet. Emlékezel arra az éjre, mikor a Dunán
megindult jég két napig itt tartóztatta e budai szinészeket s azok
között Bányaváryt is, a sógorodat?

– Azt az éjt mi együtt töltöttük, sietett Kálmán felelni.

– Igen Csollánnénál. Emlékszel rá, hogy valaki fölemlítette akkor, miért
nincs itt báró Bálvándy? S arra a mi barátunk Aszályi azt felelte: «De
hisz az jó helyen van!» – Emlékezel arra a mosolyra, a mivel rád
tekintett?

– Emlékezem.

– No hát tudd meg, hogy attól fogva mostanáig ez a mi «közös barátunk»
azt hireszteli, hogy báró Bálvándy azon az éjszakán, késő előadás után
egyedül karon fogva kisérte át hugodat, Bányavárynét Budára; s míg férje
a pesti parton rekedt, az alatt ő a budain maradt. Ez volt az a «jó
helyen van az!»

Kálmán egy szót sem várt többet; felugrott helyéről, s halványan, mint
egy szobor, oda lépett a társaság közé, s egyenesen Aszályi előtt állt
meg.

– Hallja ön! monda neki reszkető hangon, és egész teste úgy reszketett,
mint a hangja. Ön azt állította, hogy azon az éjszakán, melyen a Duna
jege megindult, hugomat, Bányavárynét báró Bálvándyval látta karöltve
Budára átmenni…

Aszályi sarokba volt szorítva. Itt nem volt más menekűlés, mint
orczátlannak lenni.

– Igen is. Állítom, mert láttam, monda merész daczczal. Ott voltam
Csollánné bérkocsijában, hogy Bányavárynét elvigyem az estélyre. Ott ült
a kocsis mellett Csollánné inasa is; az is látta, a mit én. Bányaváryné
kijött a csarnokból, akkor az oszlop mögül előlépett egy férfi, a ki reá
várt, s együtt mentek karöltve a Duna jegére. Kétszer is szemükbe
néztem. A nő hugod volt, a férfi pedig Bálvándy báró…

– Az a férfi én magam voltam, te gazember! kiálta Kálmán, s azzal egy
olyan pofont adott a rágalmazónak, egy olyan hatalmas, csattanós,
igazságos pofont, hogy az épen elég volt utolsó szavához sanctiónak.

A pofonütött rohant – nem elégtételt venni, hanem a tükörhöz, mintha
szemeivel akarna meggyőződni, hogy csakugyan pirosabb-e az ő képének az
egyik fele, mint a másik? S csak azután jutott eszébe dühösködni, hogy
«ez vért kiván!» mikor már meggyőződött róla, hogy Jenőy felcsapta a
kalapját a fejére és elhagyta a termet. Akkor aztán körülnézett, hogy
kit válaszszon a társaságból secundánsának? S miután kiszemelte a
legbékésebb öreg tudóst, kinek emlékezetes híre marad azon jó akaratu
törekvéséről, miszerint minden hajdankori persa és assyriai császár
nevét a magyarból származtatta le, akképen bizonyítván be, hogy az egész
világ a magyaroktól eredt; tehát azt a jó öreg urat rohanta meg Aszályi
azzal a felhivással, hogy legyen ő neki a véres boszú munkájában
párbajsegéde; de mire a békeszerető öreg tudós csak annyit mondott, hogy
«Nabukodonozor». A mi tudvalevőleg e magyar szótól származik:
«nebolondozzonazur».

Kálmánnak csak egy kollegája ment utána: Biróczy. Úgy sietett, de mégsem
érhette utól a sánta lábaival; úgy kellett utána kiabálni, hogy várja
meg. Kálmán aztán megállt és bevárta.

– Jól tettem, hogy egy pofont adtam neki? kérdé Biróczytól.

– Nem jól tetted. Kettőt kellett volna neki adnod.

– Fogsz segédem lenni az ezután történendőkben?

– Segéded? Csak nem hiszed tán, hogy az a ficzkó téged párbajra kihív? A
mikor ez verekedni fog, akkor én kengyelfutó leszek a török szultánnál.
Te ebbe a házba ez életben többé be nem lépsz.

Kálmán keserűen bólintott fejével.

– Ő pedig már holnap itt lesz; föl lesz kötve a karja a nyakába; el
fogja mondani, hogyan vívott veled párbajt, ő téged kimélt, mert a
nemzetet nem akarta ily nagy embertől megfosztani, a te golyód pedig
keresztülment az ő karján. A tudós elhisz mindent, a mi nem abstract
theoria, s egynek sem fog eszébe jutni, hogy a kapott sebet látni
akarja. A végső esetben megteszi egy két krajczáros hólyaghuzótapasz, s
a ficzkó mint vitéz ember fog parádézni, te pedig többé nem jösz ide őt
megczáfolni.

– Nem.

– Azonban ne beszéljünk már most a ficzkóról. Hanem kérdezzük azt, hogy
miért hiresztelte ő ezt a rágalmat? Mert ingyen senki sem tesz rosszat.
Mi haszna volt neki e rágalomból? Ennek a történetnek valami genesise
van.

– Nem találok rá.

– Vesd össze a körülményeket. A ficzkó jól látta, hogy te voltál az, a
ki hugodat a jégen átvezetted. Közbevetőleg: az derék vállalat volt
tőled, az ingó jégen oda és visszairamodni s még az estélyen is
megjelenni, mintha csak a hajadat fodroztattad volna az alatt. De erről
majd máskor beszéljünk. A ficzkó tehát tudta, hogy te voltál a kisérő,
és mégis Bálvándyt hiresztelé annak; hiresztelé pedig olyan nyiltan,
hogy várnia kellett, hogy az neked is füledbe megy. S erre az esetre
olyan bizonyos lehetett arról az egy pofonról, hogy akár öt forintot
vehetett volna rá fel a zálogházban. Kellett neki ez? Alig hiszem. Tehát
valakinek másnak kellett.

Kálmán egyszerre megállt, mintha egy nagy kő állt volna eléje, a min nem
tud átlépni.

– Mit tudsz?

– Hallgass rám s ne hadonázz az utczán. Eredj át szép csendesen Budára
és keresd fel Bányavárynét, attól majd megkapod a felvilágosítást.

– Hát ő kitől tudja ezt?

– Tőlem.

– Hallod-e? Mi érdeked van neked e dologban, hogy beleártod magadat?

– Érdekem? Úgy! Igaz. Hiszen én magam mondtam, hogy érdek nélkül semmi
sem történik a világban. Nekem magamnak ugyan nincsen. Hanem hát én
prókátor vagyok s van egy kliensem, a kinek az érdeke bir engem
mozgásra.

– Ki az?

– Azt is megtudod, ha Bányavárynéval beszélsz. Csak eredj át hozzá
egyenesen, de most mindjárt és sietve; mert ha hirtelenében nem szólsz
vele, meglehet, hogy aztán soha sem beszélsz vele az életben.

– Te megrémítesz!

– Rémülj meg, ahogy csak tudsz; hidd a legrosszabbat, a mit csak
képzelsz, s aztán siess, ahogy csak birsz.

Kálmán nem vesztett több pillanatot a szóbeszédre; hanem futott a
csónakhoz, mely hamarább átszállítá Budára, mintha a hidra lekerült
volna.

A míg Kálmán átjutott Budára, agyában mint egy elátkozott kaleidoskop
képletei, váltakoztak a talány tényezői. Mindazokat, a kiket gyülölt és
szeretett, mindenképen iparkodott egymásmellé, egymással szemközt
helyezni, összevetette az érdekeket, a szenvedélyeket, a lehetségest és
a képtelent; de nem birt világot deríteni maga körül.

Mikor Czilikéhez belépett, azt úti bőröndjeinek bemálházásával
foglalkozva találta.

– Mi ez? kérdezé Kálmán szorongó kebellel.

– Én utazom, monda a nő, kinek arcza piros volt a fáradságtól, és szemei
a sirástól.

– Hová? kérdezé Kálmán.

– Nagy a világ… ez volt rá a felelet.

Kálmán hevesen ragadá meg kezét.

– Czili! Mi történt veled?

– A legrosszabb, a mi történhetett.

– Szólj világosan; mert elvesztem az eszemet!

Ekkor aztán odaomlott a keblére a nő, megeredtek a könyei, fuldokolva
zokogá: «ő nem szeret engem többé!»

– Kicsoda? Bányaváry?

– Ő mást szeret.

– Kit?

– «Azt az asszonyt!»

És a hogy a könyeken keresztül szikráztak a szemei Kálmán szemeit
keresve; a hogy arcza lángvörössé pirult: e tekintetből meg kellett
értenie Kálmánnak, hogy ki «az az asszony?»

«Csollánné?»

Czilike a sértett szűzérzet undorával fordítá félre arczát. Ez volt az
igenlő válasz.

– Őrült az az ember?

– Én bolond! szólt a nő, arczára tapasztva kezeit; a ki örültem annak,
hogy kigyógyítottam őt egyik szenvedélyéből! Hiszen mikor mindennap
ittasan jött haza, rút volt, de az enyim volt. Szégyenlettem magamat
miatta; de szeretett! Most már józan; de másé. A borczimborák csak
pénzét rabolták el, a theaestélyek a szivét. Ő most már szép, deli és
boldog. Én pedig el vagyok temetve.

– De hisz az lehetetlen; te csalatkozhatol, vigasztalá őt Kálmán; pedig
saját maga előtt egész világosságban állt már az egész talány. Annak az
asszonynak az egész cselszövénye. Ezért kellett Czilike felől ezt a
rágalmat elhiresztelni, hogy ő Bálvándy kedvese: hogy a férj annál
jobban elidegenedjék tőle. Hisz az ilyesmi oly valószinű. Bálvándy
bolondja a szinészvilágnak – s minden szép művésznőnek udvarol. Tudja
azt felőle minden ember.

Czilike letörlé könyeit, egy hosszas keserveset sóhajtott s aztán
nyugodt hangon beszélt.

– A mit tőlem hallottál, az való. És nem az a legszomorúbb benne, a mi
az én fájdalmam. Én azt eltűröm valahogy. Azt mondják: ez a mi sorsunk;
szinészházaspárok nem vénülnek meg együtt. De a késen, a melylyel így
megszurtak, még méreg is van, s az már megöl. Oh mért jöttél most
hozzám? mért akarod ezt tőlem meghallani? Eredj innen; és hagyj engem
innen futni! Holnap úgy is meghallod, mindenki beszélni fogja az utczán.

A nő kétségbeesetten veté magát arczczal a kerevetre; de már nem tudott
sirni.

– Az Istenért! Mi az? Mondd meg nekem! Könyörgött Kálmán, odahajolva
fölé s gyöngéden kényszerítve a vonagló nőt, hogy üljön melléje és tegye
forró homlokát vállára.

– Tehát tudd meg én tőlem azt, a miért soha sem fogsz megbocsátani se
nekem, a mért megmondtam, se magadnak, a mért megkérdezted. Te ismerted
azt az embert, a ki veled együtt mint gyermek lángoló hazaszeretetből
követett el olyan vétket, a miért életpályájáról letaszították; te
ismerted azt az embert, a ki azután rajongó szenvedélylyel lépett az
életútak legáldatlanabbjára, és szerzett ott babérkoszorút,
töviskoszorút, és viselte mind a kettőt büszkén; te ismerted azt az
embert, ki szülőid csöndes hajlékából, a hol csak a boldog nyugalom
lakott, a család kedvenczét elvitte magával s aztán jártak együtt és
osztoztak nyomorban és dicsőségben és nem gondoltak a visszatérésre
soha; te ismerted azt az embert, a kivel kezet fogva megindultál
daczolni az egész világgal; összetűzni a nagy urak hatalmával,
meghódítani a gunyolódó közönyt, felébreszteni egy alvó országot; a
kiért eltaszítottak pártfogóid, kitagadott nagyanyád, elhagyott
kedvesed; te ismerted ezt az embert, a ki ama felejthetlen napon, ott a
havasi csúcson, úgy beszélt hozzád, mint egy nemzeti szent! – ez az
ember most egy szép asszony szép szemeiért elfelejt bennünket, elhagyja
hazáját, s elmegy külföldre idegen nemzet művészének.

Kálmán karjai aláhanyatlottak, elbámult maga elé, halkan susogva.

– Ez csak egy rossz álom.

– Oh ez nem álom. Ez bizonyos, való. Azon nő ügyvédje beszélte el azt
nekem. Bányaváry gyakran említé, mennyi fény, mennyi jutalom várna rá,
ha nem e nyomorult kis nemzet lángelméje volna? minő fényes igéretek,
minő csábító meghivások érkeznek hozzá a világ minden részéből; és ő
annyiféle nyelven volna képes játszani! Most aztán kezembe van adva az
egész dicsvágy kulcsa. Az a mi barátunk, a ki nekem azt elmondta,
fölfedezte előttem, hogy a csábító meghivások amaz asszony
cselszövényei. Ő kötött szerződést egy külföldi szinigazgatóval, hogy az
Bányavárynak nagyszerű összegeket ajánljon fel szerződési dijul, miket
amaz asszony megkétszerezve térítend meg az impresariónak. S aztán ő
maga is azon külföldi városban fog letelepedni. Az ügyvéd azt mondá,
hogy neki ezt, védencznője érdekében kell megakadályoznia; mert ily
botlás válóperét az ő kárára fogja eldönteni. És Bányaváry el fog hagyni
minket és menni fog annak a szép asszonynak a szemei után külföldre, s
átesküszik idegen oltárhoz, idegen Istenhez.

Most azután Kálmánon volt a sor, hegy elkezdjen zokogni, a hogy csak egy
lelke mélyében megsértett férfi zokoghat, ki egy egész élet
összesalakzott keserüségeinek enged kitörést túlterhelt szivéből.

Oh milyen félelem gerjesztő zokogás volt az!

Egyszerre elfojtá aztán; vége volt. Felállt; megszorítá Czili kezét.
Azután megölelték egymást. Kálmán megcsókolá a nő homlokát, s ez
ölelésben, e csókban ez volt mondva: «mi soha többé nem látjuk
egymást!…»

Kálmán mint egy álomjáró ment ki az utczára. Gondolatainak rémtáborától
nem látta maga körül a külvilágot. Alig tudta, hogyan ért haza? S minek
ment haza?

«Hogy mit teszek? azt nem tudom. Reggel leütöttem egy embert; estig még
megölhetek egy másikat. De kit? Talán magamat, hogy olyan bolond voltam,
hogy épen én vittem őt azon asszonyhoz, a kitől magam annyira irtózom?
Ah a szép vadásznő nem csak a vadállatot tudja sziven lőni.»

Azt gondolta, hogy a szép asszonynak fog levelet irni.

Hozzá kezdett.

«Asszonyom! Oh milyen kegyetlen rossz szivű daemon ön! Hogy kikereste
azt az egyetlen fájó részt a szivemben, a melyen halálra sebezhető
vagyok. A mikor már magamnak nem fáj többé semmi csapás, semmi
veszteség: akkor megöli ön azokat, a kiket szerettem. Ön megismerte az
oltárt, a mely előtt térdeplek, s letépi róla az oltárképet. Önnek nem
elég, hogy bennünket élve eltemessen; még a neveinket is meg akarja
mérgezni az utókor előtt. Van-e önnek Istene? Van-e önnek hazája? Van-e
önben emberi szív? Nincs! A ki önt megismeri, az istentagadóvá lesz, s
megundorodik a szerelemtől. Átkozott legyen a pillanat, a melyben önnek
pokoli szép szemeibe beletekinték. Éljen ön addig, a míg fájni fog önnek
az élet! Éljen ön addig, míg a világ mosolygása gúnykaczajjá válik önnel
szemközt!»

S mikor aztán annyit összeirt, akkor széttépte az egész levelet. «Oh én
kábult eszem! Mire nem tanácsolnál még? Hogy felfokozzam ennek az
asszonynak a gyönyörét az által, hogy az áldozatnak kínordítását
hallatom vele. S aztán mi nekem ez asszony? Mi jogom nekem ő hozzá?
Miért tegyek én ő neki szemrehányást? Hát nincs-e velem szemben egy
férfi?»

Kálmán tűzbe dobta a levél rongyait s sietett a szinházhoz.

Péntek volt, ismét a magyar szintársulat készült a nagyvárosi szinházban
előadáshoz, odasietett, ott meg kellett találnia azt, a kivel beszéde
van.

Nem is ügyelt az emberekre, a kikkel az utczán találkozott, pedig az
ilyen hires embert sokan ismerik s mutogatják egymásnak. Ha ügyelt volna
rájuk, észrevette volna, hogy minden ember bizonyos respektussal
kotródik félre az útjából. Reggel óta nagy hire futamodott már annak a
monumentális pofnak, a mivel a rágalmazót elcsendesíté.

A szinháznál tudták meg azt leghamarább; nagyon természetesen. És ott
örültek neki legjobban. Ajh, de nagy az öröm Izraelban, mikor egy
kritikust felpofoznak! Az egy közös jutalomjáték az egész társaság
számára. Azt az esetet mindenki úgy adja tovább, mint egy közös
ellenségen vett diadalt. Aztán hogy tódítják! Hányat bukfenczezett utána
a feltisztelt? hogy esett az asztal alá?

Annálfogva valahány szinészszel, kardalnokkal, szinfalhordóval
találkozott Kálmán, a kitől Bányaváry után tudakozódott, az mind
sajátszerű vigyorintással tekintett először az arczába, másodszor a
kezében levő pásztorfogantyús, görcsös, vadszőlővenyigebotra, a mi
akkori divatpálcza volt. Gondolta mindenki: ennek a botnak még ma valami
dolga – de lesz!

Oda igazították Kálmánt az ügyvezetői szobába, hogy ott fogja találni
Bányaváryt.

Egyedül találta.

Bányaváry is értesülve volt már a «csigában» történt jelenetről, s e
miatt zavarban érezte magát Kálmánnal szemben. Azt neki kellett volna
megtenni rég, a mit Kálmán tett; mert ezt a Bálvándyról költött
mende-mondát ő is hallotta, de még csak nejének sem szólt miatta. Az
olyan vállalatnál, a milyenben ő törte a fejét, még nagy lelki
könnyebbségül szolgál a férjnek, ha a nejét is hasonlóval rágalmazzák.
Annálfogva most nem tudta, hogy milyen képpel fogadja kedves barátját?

No, ebből a zavarából nagyon hamar kisegítette őt Kálmán.

Egyenesen eléjelépett s így szólítá meg:

– «Te Borcsay!»

Borcsay! Az igazi név hallatára mindjárt elsápadt a szinész és sejtette,
hogy mi következik most?

– Te Borcsay! Én ma megtudtam azt, hogy te el akarod hagyni nődet és el
akarod hagyni a magyar szinészetet. Nődet egy szebb asszonyért, hazádat
egy nagyobb hazáért. Azt, hogy nődhez hűtlen lettél, végezd el
tensziveddel, ha van szived; hanem azért, hogy nemzeted ügyéhez hűtlen
akarsz lenni, velem lesz számadásod. Én nem könyörgöm, nem rimánkodom
előtted; hanem azt mondom neked, hogy ha te hűtlen lész ahhoz az
oltárhoz, melynek jó és balsorsban hűséget esküdtünk, én tégedet
megöllek. Leütlek orozva hátulról: leütlek a legelső kővel, a mi a
kezembe akad; leütlek minden lélekfurdalás nélkül.

Bányaváry saját szavait hallotta visszhangzani, a miket az Oltárkövön
Kálmánnak mondott. És egyszerre visszatért rá a szive. Furcsa vándorló
szív volt az; hol otthon volt, hol másutt volt, – úgy kellett
hazahivogatni.

– Isten ugyse: igazad van, monda Kálmánnak: agyonüthetsz; megérdemlem.
Komisz, alávaló fráter vagyok. Mondhatnám ugyan mentségemre, hogy
elkeserített a nőm hűtlenségéről költött hír s boszú vezette
félrelépésemet; de nem érdemli az a silány ficzkó, a ki e perczig
voltam, hogy az a másik ember, a ki ezentúl leszek, az ő mentségére egy
szót elvesztegessen. Gyalázatos, silány ember voltam. Igazad van. Nézz
ide!

Azzal elővonta belsőzsebéből a külföldi impresarióval kötött
szerződését, s megmutatta azt Kálmánnak – és azután négy darabra
szakította azt és a háta mögé vetette.

– Vége van és nem lesz többé…

S azután érzékenyülten nyujtá kezét Kálmánnak.

De Kálmán nem viszonzá azt.

– Te nem nyujtasz nekem kezet?

– Se én neked, se te énnekem! A míg csak Csollán Berti piszkos tenyereit
szorongatták kezeink, addig kölcsönös kézszorításunktól nem lett egymás
keze szennyes; de most mind a kettő az lesz. Mi nem vagyunk sem barátok,
sem rokonok többé, csupán két adós és két hitelező, a kik egymásnak
mindenükkel tartoznak, az utolsó lehelletükig. Szólj, tartozom-e én még
neked valamivel?

– Semmivel. Te mindenedet áldozatul hoztad. Diktáld fel, mivel tartozom
én? Én is fizetek. Ha nem teszem, üss agyon.

– Borcsay! Ráemlékezzél, hogy a mit most teszünk, az nem komédiajátszás.
Én két évig jártam a karbonárik iskolájába, s a szénégetőknél az ilyen
embert, mint te vagy, «holt szén»-nek nevezik.

– Ne adj súlyt szavaidnak fenyegetéseiddel. Nagyobb félelem énnekem nőm
néma ajkát látni, ki ellen annyit vétettem, s ki soha nem hányta azt
szememre.

– Vissza fogsz hozzá térni, és utazol, a hová ő.

– Mikor kivánod?

– Holnap.

– És társaságom?

– Ma tartja utolsó előadását a fővárosban; az éjjel összeszedi sátorfáit
és vándorol tovább.

– S a mit eddig építettünk, az mind összeomlik?

– Hadd omoljék! Az én fejemre omlik. Te menekülsz alóla.

– Tehát menekülök.

– És soha Budapestre többet vissza nem térsz.

– Van egy fogadásunk, mely majd ide s tova betelik; hogy tizenkét év
lejártával találkozunk itten Pesten.

– Te meghaltál: nem jöhetsz.

– Igaz. Mit kivánsz még tőlem?

– Azt, hogy engemet felejts el!

Azzal megfordult Kálmán s indult kifelé. Bányaváry utána sietett s
rimánkodva kérlelé:

– Hát e szóval válsz el tőlem, hát nincs számomra egy vigasztaló
tekinteted?

Kálmán visszafordult s sötéten ránézett.

– A míg a városban vagy, addig rám emlékezzél! ha tovább mentél, akkor
felejts el!

S akkor sem hagyta a kezét megfogni.

Elhagyta a szinházat, a nélkül, hogy visszanézett volna rá.

Az egész épitmény, a minek felrakásában annyit fáradott, saját öklének
egy ütésétől összeomlott és hullott saját fejére.

Bányaváry rögtön tudatta társaságával, hogy ma lesz utolsó előadásuk
Buda-Pesten. Meg voltak elégedve a hirrel. Kivánkoztak már azok is a
vidéki húsos-fazekak után az «igéretnek» földéből vissza!

Azután sietett át nejéhez. Hozzálátott, hogy segítsen neki a
málházásban; Romeo jelmezét odapakolva az ő öltönyei közé.

Czilike kérdő bámulattal tekinte rá.

Bányaváry csak annyit mondott e tekintetre:

– Kálmán ott volt nálam. Ma játszunk utolsót. Holnap megyünk «mind»
Miskolczra.

Czilike nem szólt, csak egy-egy eltitkolt köny hullott szemeiből a
becsomagolt szinpadi czifraságokra.

Bányaváry valóban meg volt térítve. Alapjában nagyon jó volt az ő szive,
csak hogy örökösen felügyelő kellett a szivének. Ha eszébe jutott, hogy
mennyire megbántotta angyali jóságu Czilikéjét, sirt, mint a gyermek, s
a másik perczben már játszott, mint a gyermek.

Estig azt hitte magáról, hogy egészen ki van már békülve saját
jobbfelével, hogy Czilikét boldoggá tette és nemes elhatározására
kezdett büszke lenni. Egy hatezer forintos szerződést tépett ma
szélylyel. És mindezt az imádott Czilike s az imádott nemzeti müvészet
kedvéért tette.

Ha tudta volna, hogy ez a szerződés a szép asszony pénze ára, alább is
hangolhatta volna a lemondás fölötti büszkeségét.

Az utolsó előadás jó sikerrel ment végbe. Az igazgató búcsúbeszédet
tartott a tisztelt publikumhoz, megköszönve annak azt a rettenetes nagy
hazafiui önfeláldozást, hogy eljárt három óráig mulatni magát egy
huszasért.

Azután a nők hazamentek az úthoz készülni és kipihenni magukat, mert
reggel korán kell útnak indulni; a férfiak pedig hátramaradtak, hogy még
egy búcsúpoharat ürítsenek a «vörös ökörben» régi jó patronusaikkal. Ezt
mindenki igen természetesnek találta.

Czilike is helyeselte, hogy Bányaváry is menjen a társasággal; ne vonja
ki magát a többiek közül. Bányaváry erősen esküdött, hogy éjfélen túl
nem fog maradni.

Czilike ismét a hivő nő volt, s ő maga biztatta már legjobban a férjét,
hogy mulasson, a meddig tetszik, és igyék a többi jó barátokkal.

Szegény asszony! már örült neki, ha a férje «csak» iszik.

No, de Bányaváry erős volt abban, a mit megfogadott; ha ő egyszer
megfogadta, hogy nem fog inni egyebet, mint theát, hát akkor azt meg is
tartja. Igaz ugyan, hogy a theát olyan erősen megrhumozva szokta inni,
hogy az bizony punchnak is beillett; de az mégis csak egészen másnemű
hatással van az emberre, mint a bor, vagy a ser. Neki tehát a
búcsúlakomán is külön-theát szolgáltattak bor helyett, s azt ő nagy
tüntetéssel iszogatta; míg társai boros poharakkal koczintottak, ő a
füles-csészét emelte az áldomáshoz.

Azért derült kedélyben volt. Magával hozta a guitarreját is, s mikor a
társaság kivánta, egy-egy szép románczot énekelt saját guitarre kisérete
mellett. Énekelt szerelmi hűségről, s úgy ragyogtak a könyek szemében.

Olyan jó fiu volt a jó Bányaváry! Mindig érezte ő azt, a mit beszélt;
csak az az egy baja volt, hogy reggel mást érzett, este megint mást;
ugyanazon emberi lény iránt mást, ha távol van s nem látja, s mást,
mikor közel van és beszél vele.

Mikor Bányaváry a negyedik csésze theát itta, akkor az jutott eszébe,
hogy hajh mennyivel zamatosabb volt az a thea, a mit ő máshol szokott
inni.

Igaz, a thea sokkal zamatosabb, ha kettecskén iszszuk, mint ha nagy
társaságban. Ez a theának a sajátsága.

S azután nagyon elővette a gondolkozás.

Megnézte az óráját, úgy találta, hogy éjfél felé közeledik az idő;
eszébe juttatta magának, hogy mit igért Czilikének? hogy éjfélre haza
kerül. Azért is búcsút vett az egész jó czimboraságtól, kitől örökre,
kitől a viszontlátásig, nyakába keríté a karbonariját, betakarta vele a
guitarreját s indult a holdvilágos utczának nehéz szivvel.

Mégis csak nagy dolog az, mikor az ember tudja, hogy ebben az órában reá
két helyen is várnak, az egyik helyről elmaradni.

Igaz, hogy a feleség is derék asszony, szép asszony is; de az a másik
hölgy mégis csak bűvösebb. Az egyik nagy művésznő a szinpadon; de oda
haza, a férje előtt nem tud komédiázni. Ah, ez a másik épen ahhoz ért.
Aztán az egyik az enyim, a másik pedig a másé, a mi az értéknek
különböző súlyt ad.

Talán most is ott sétál az orgonabokrok lugasai között, hófehér ruhában,
mint egy villi?

Úgy tetszik, mintha az esti szél is orgonafavirág illatot hordana
szerteszét.

Két utczán volt választása végig menni. Az egyik jó tágas, téres,
világos utcza, mely egyenesen a hidhoz vezet; a másik egy szűk mellék
utcza, mely nem épen a hidnak kanyarodik.

Mikor a szeglet elé ért, elkezdett magában okoskodni.

«Hát illik-e, férfias dolog-e így megszökni, búcsúvétel, köszönés
nélkül? Vétek volna-e az, ha még legalább egy utolsó istenhozzádra
megjelenne az ember? Nem volna vétek. Az ember a feleségét tiszteli, és
azon van, hogy keserüséget ne okozzon neki; szereti is örökké; de a szép
hölgy nem kiván örökkévalóságot, annak csak a boldog percz kell.
Megszünik-e az örökkévalóság örökkévalóságnak lenni, ha egy perczet
kivesznek belőle? Nem szünik meg. Az ember csak vesz, de nem ád. Plato
azt mondta, mikor kérdezték tőle, hogyan szeretheti Phrynét, holott az
őt nem szereti? «hisz a hal sem szeret engem, de azért én szeretem a
halat.» Pedig Plato bölcs volt, ki meri azt mondani, hogy nem volt
bölcs? Csalás, hitetlenség lenne-e ez? Nem lenne. A mit megfogadtam,
hogy Pestről elmegyek, azt megtartom; hogy Czilivel maradok, magyar
komédiás maradok, azt is megtartom. De azt egy szóval sem fogadtam meg,
hogy a bűbájos hölgygyel többé ne szóljak. Ezt tehát nem tartozom
megtartani. És elvégre is minden restelni való dolog csak akkor lesz
restelni valóvá, ha kitudódik. Ezt pedig nem tudhatja meg senki; tehát
szabad.»

Mint tudva van, a theának is megvan a maga részegsége s a maga
mámor-philosophiája.

És Bányaváry egyet vetett az oldalán s besomfordált a szűk utcába, mely
nem vezet egyenesen a hidhoz.

Mi, kik már egyszer jártunk ebben az utcában, emlékezni fogunk rá, hogy
az abban az időben még csupa nagy telkekből állt, mik nagyrészt deszka
palánkokkal voltak befoglalva. Kivételképen volt ott két egymással
szemközt levő falkerítés, melyeknek kapui két urasági kertbe vezettek.
Az egyik volt a Decséry grófoké, a másik Csollán Katinka úrhölgyé. Az
úri lakházak homlokzata más népesebb utczára nyilt mindkettőnél. A
hálószobák osztálya pedig mind a két úri lakban a kertre nézett. Innen
leste egykor Katinka Kálmánt, a mint Dorothea grófnő mellé felült a
hintóba.

Decséry főispán ez időben épen itt időzött az átelleni kastélyban. Egy
este a főúr behivatta magához a ház felügyelőjét, Csuka Ferit.

– Ugyan édes Csuka; monda neki. Tudja hogy én milyen rossz alvó vagyok.
A legkisebb neszre fölébredek, s akkor aztán hiába fekszem le magamat,
jobb ha felöltözöm magamat. És azután rendesen tizenegy órakor felé
idejön az utczába valami német szinész, vagy medikus, vagy diák, vagy
nem tudom micsoda? marad megállni a másik kertajtó előtt, fogja a
guitárret, s elkezdi énekelni. Nagyon szépen énekel, s én hallgatnám
hozzá neki örömest, csak nappalkor énekelne. De mindig éjjelkor énekel,
és addig hosszú énekel, míg a kertajtón nem beeresztik. Bizonyosan a
szobaleánynak csinálja az udvart, szegény ficzkó. Hanem én mindig az
első álmomból ébredek fel, s nem tudok többet megaludni. Ugyan kérem,
édes Csuka, legyen olyan jó, szoktasson el valami szép módon ezt a jó
embert innen az ablakom alól.

– Óh majd elszoktatom én azt szép módon: vállalkozott rá Csuka Feri.

– De ne valami goromba módon ám! nem szeretném, ha megsértene,
megbántana, megkeserítene szegényt; hanem egészen szép módon.

– Csak tessék rám bizni. A legszebb módon elszoktatom én azt innen.

Bányaváry tehát nagy szívdobogás közt érkezett el az ismeretes
kertajtóig. Valami kopogó szellem odabenn azt mondta neki, hogy de
bizony mégis legalább hárommal a tíz parancsolat közül lényeges
ellentétbe kell ő neki itten jönni.

Hanem a hold olyan szépen ragyogott, s az a jáczint és narczis illat,
melyet a kertfalon áthintett a harmatos szárnyú szellő, olyan ismerős
volt már előtte.

«Hiszen utoljára történik!»

«Csak még ma legyen szabad vétkezni; holnap aztán kezdjünk el
vezekleni.»

«Még ma szabad legyen megittasodni a tündérek számára való gyönyörtől,
holnap aztán elkezdünk prózai emberek lenni és mindennapi kenyérrel
élni.

Tudni való, hogy minden ember két emberből áll: egy jó emberből, meg egy
rossz emberből. Ez a kettő küzd egymással: hol az egyik van fölül, hol a
másik. Az a kérdés csak, hogy a legutolsó fordulónál a jó ember maradjon
fölül. Most este épen a rossz embernek van fölénye: de reggel bizonyosan
a jó ember fog ismét uralkodni s gondja lesz rá, hogy a rossz embert
keserű lelkiismeret-mardosásokkal büntesse meg.

Ha már idáig eljött: innen már nem eresztette tovább a szívdobogása.

Félrecsapta válláról a kárbonárit, kebléhez fogta a guitarret, s mint
szokás, rázendíté a szerelmi epedések ismeretes dalát, melynek utolsó
accordjaira meg szokott nyilni a paradicsom ajtaja.

«Leise flehen meine Lieder durch die Nacht zu dir…»

De alig vegyült forró ábrándja szavának meleg lehellete a jáczintillatos
szellő közé, mikor az átelleni kert ajtaján kiugrik egy lesben álló
rémalak s egyenesen neki esik hátulról.

Ez persze Csuka Feri volt.

Csuka Feri minden előleges «hogy volt mint volt?» nélkül kikapta a
troubadour kezéből a guitarret, s olyat vágott vele egyet a fejére, hogy
kalapborda, guitarreborda mind tönkre horpadt az összeütközésben; azután
egy másikat meg a hátán végig azzal a zengő műszerrel, hogy annak minden
hurja lepattant iziben, s csak a guitarre nyaka maradt a markában.

Azzal aztán, mint egy elfoglalt trophaeummal fenyegetve, kiáltá az
iramodó minnesänger után Csuka Feri:

«Wart verfluchter Komediant, werd ich dir geben abscheuliche Lieder
singen von Läusen, Flöhen!»

Bányaváry futott, a hogy birt.

A holdvilág Csuka Ferinek arczába sütött, ő pedig háttal volt neki.
Annálfogva ő Csuka Ferit jól megismerte, az pedig csak annyit vett ki a
félhomályban, hogy itt van egy borotvált képü énekes, a ki németül
gajdol, ergo német theatrista; ezt hát szép módjával majd elszoktatja ő
innen!

Bányavárynak e perczben tehát semmi sem jutott olyan elevenen eszébe,
mint Kálmán fenyegetései a kárbonári boszuval. Azt hitte szentül, hogy
most az egész csittvári krónika titkos társulata őt lesi, őt kergeti,
őtet veri agyon, amint szava megszegésén kapja: – Biróczy denuncziálja,
Jenőy elitéli, Csuka Feri exequálja; futott is aztán végig a szűk utczán
s nem várt kevesebbet, mint hogy az utczaszegleten meg Barkó Pali
Ázsiából fogja útját állni, s úgy ellazsnakolja valami Chinából hozott
bambusznáddal, hogy minden keleti nyelven jajgathat bele; csak akkor
mert hátra tekinteni, mikor a széles utczára kijutott, melyet hosszában
sütött végig a barátságos holdvilág. Itt kezdte csak futását közönséges
ostromlépésekké lassítani; de folyvást nagy bölcsen az utcza közepén
tartva magát s aggályosan kerülve minden kapumélyedést, melyeknek
akármelyikéből ugorhat ki egy összeesküvő kárbonári s rárivallhat: hát
te hol jársz itt most?

Mikor a német-szinház téren végig bandukolt, eszébe jutott mind az, a
mit a városban átélt: diadalai és keserűségei. És azok a hivek, a kik
mindkettőben osztoztak vele.

És eszébe jutott, hogy mind az a siker, a mit annyi diadallal, annyi
szenvedéssel ők mindannyian kivívtak, most egyszerre hamuvá omlott,
egyetlenegy szép asszony szép szemeinek tüze miatt, – kezdheti ujra
valaki más.

Ettől azután nagyon kijózanodott.

«Bizony silány fráter vagy te, kedves barátom», monda a «jó ember» a
«rossz embernek», a ki nem kisértette meg magát védelmezni, hanem
kiegyengeté összegyűrt kalapja horpadásait s arczára rántva
kárbonáriját, tolvajként osont át a hidon; felsietett a szállására, a
kapukulcscsal nesztelenül nyithatott be lakába. Csend volt itt már.

Czilike hálószobájában éjjeli mécs égett. A szelid teremtés nyugodtan
aludt özvegy fekhelyén; kis gyermeke ott feküdt mellette s kicsi kezét
anyjának szájához tartá fölemelve. Az álmodó ajka valamit látszott
beszélni a kicsi kéznek, a mitől az az alvó gyermek úgy nevetett
álmában.

… És Bányavárynak nem volt bátorsága megcsókolni az alvó arczot. Azt
hitte, hogy az a guitarre utána jött láthatlan lábakon, s egy
láthatatlan kéz még egyszer a fejéhez fogja azt vágni!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap nem volt magyar szinészet többé Budapesten.



A PUSZTÁBAN!

A szinészek eltávozása után másnap már ott volt Kálmánnál Biróczy.

– Nagyanyád küldött hozzád. Óhajt látni.

– Tudom miért. Kegyébe akar fogadni ismét, hogy Bányaváryéktól így és
ily örökre megváltam. Biróczy! ügyvédi talentumod iránt teljes
elismeréssel vagyok. Te kényszerítettél engem, hugomat, Bányaváryt, hogy
így elszakadjunk még a helytől is, a hol valaha találkozhatnánk, hogy
még a kivánság is kihaljon belőlünk egymást valaha látni. Ez neked
sikerült. S te akkor azt gondoltad magadban: megmentem ez által
védenczem vagyonát, a mi végveszélyben forog, (hiszen én is ismerem a
válóperét) a midőn egy harmadik által elkergettetem azt a szinészt, a
kiért magát az egész világ előtt kompromittálni készült; s egyuttal ezt
a harmadikat is szerencsés emberré teszem; mert nagyanyja az által
kibékül vele. Jó ügyvéd vagy, jó barát vagy; elismerem; szorítsd meg a
kezemet, ölelj meg; hanem aztán eredj innen s ne jőjj hozzám többé;
psycholognak rossz vagy. Én nagyanyámhoz nem megyek többé.

– Ah! ezt csakugyan nem adja ki az én lélektanom. Te, a gyermek,
haragtartó akarsz lenni egy öreg nő, nagyanyád ellenében.

– Nem, Biróczy. Szeretem őt és tisztelem. De arra az utra, a melyen én
elindultam, ne jőjjön velem senki, csak azok, kik ugyanazt a czélt
akarják elérni, a mit én, és szenvedni azt, a mit én. Én elképzelem,
hogy nagyanyám mit akar nekem mondani. Egyszer már hallottam tőle. «Légy
úr!» Átadja, ha egyebet nem, apai örökömet s a becsületes megélhetésre
az is elég. Nem fogadhatnám el azt. Nevezz bolondnak: talán az vagyok.
Nekem nem kell az ajánlott jólét. Ha csak az kellett volna, most
lehetnék boldog, hirneves rangbeli ember. Lehetne családi boldogságom,
előkelő hivatalom, körülem pompa, előttem fényes jövendő. Mind erről
lemondtam; bele mentem abba a pusztába, a mi kietlenebb puszta, mint a
melyen egy barátunk Ázsiában bujdokol. Ő a régi nemzetet, én a jövő
nemzetet keresem. Hiszed, hogy most egy falusi tekintetes úr mindennapi
terített asztaláért fele utamról e pusztából visszatérek. Nem, barátom.
Nem fordít engem innen vissza sem nyomor, sem csalódások, sem fáradalom.
Akarok szegény lenni és dolgozni abban a munkában, a miért a legrosszabb
napszámot fizetik. Vagyunk többen, kik erre egyesültünk. Mindnyájan
látjuk magunk előtt az utat, s nem ijedünk vissza tőle. Tudjuk, hogy
nélkülözés, nyomor vár ránk, hogy a siker, a jutalom jeltelen sírjainkra
sem fog már találni; és tudjuk jól, hogy össze kell roskadnunk alatta.
Még sem térünk ki az útból. A nyomor szövetségesünk nekünk s a szenvedés
adja az erőt. A költő, a lángész, ha egyszer falura kivette magát,
elveszett az irodalomnak. És én már nem volnék élő ember a nélkül. Úgy
vagyok vele, mint az arsenicumevő: ha abba hagyja a méregevést, meghal.
Ha egy napom van, a melyen nem dolgoztam, szerencsétlen vagyok. Ezt a
pusztaságot az én lelkem mindennap betölti. Abban a paradicsomban, a
hová te hivsz, meg kellene őrülnöm. Hogy én most adjam át magamat egy
olyan boldog életnek, melynek mindennapi feladata puskával a vállon
cserkészni az erdőt, szép hölgyek szemébe bókokat mondani, czimborákkal
reggelig poharazni, kártyaasztal mellett lesni a vak szerencsét! Hisz ez
rám nézve a kétségbeesés örökkététele volna! Hagyjatok engemet magamra.

– Nem addig, a mig sophismáidra nem felelek. Nagyanyáddal kibékülésed
nem térít ki utadból; csak eszközt ád annak sikeresebb folytatásához.
Nem lehetsz-e iró tovább is, ha vagyonod lesz?

– Nem! Én ismerem magamat s magamról az egész fajtámat. Legjobb műveim
azok, a miket megirni az éhség kényszerített. Sokszor ellankadtam volna,
ha az nem üldöz, hogy holnapra kenyér kell! A boldogság szelid poétákat
teremt. A csapások, a csalódások, az egyedülhagyatás a költő aethere. A
jóllét zsír és fagygyu neki. Én szeretem azt a világot, a melyben senkim
sincsen. Hagyjatok egyedül. Jól érzem magamat: nem kivánok senkit és
semmit. Lehet, hogy szenvedek, lehet, hogy szegény vagyok; de a
természet olyan gondos, hogy a mellbeteget megfosztja attól a tudattól,
hogy melle romlott, s az irót attól a tudattól, hogy szegény. Bajtárs!
Eredj vissza. És többé hozzám ne jőjj.

Biróczy csüggedten ment vissza – Korcza úrhoz, ezzel a szóval:

– Megbuktam! vegye ön vissza az asszonyait!

Azoknak ugyan ne is került legyen többé szemeik elé Bíróczy. Maguktól is
rajta mentek Korcza úrra, rimánkodni, hogy már csak mégis vegye vissza
ismét a pöreiket, ez a sánta (tettek hozzá többféle epithetont) mindent
elront.

Még a nagyasszony csak hagyján, de a hogy Csollánné szidta!

A szép delnő nem birta neki elfelejteni Bányaváry elüzetését. Ő valóban
rajongott ezért a szinészért s dühös volt az ügyvédére, a miért
megakadályozta, hogy Bányaváry miatt vagyonát elveszítse.

A megtorlás e szenvedélyének kijátszásáért legközelebb találta Kálmánt.

Katinka bérbefogadta Aszályit, hogy mint a kullancs, mint a fűnyüg,
ragaszkodjék bele Kálmánba. Segélyezte, hogy egy lapot adjon ki (ez volt
az első subventionált lap Magyarországon), melynek azon mellék feladata
mellett, hogy a léhaságot, ürességet, könnyü erkölcsöt, asszonyi és
férfiui hiuságot, s a pongyola irályt meghonosítani segítsen, az volt a
főkötelessége, hogy mindent, a mit Kálmán bár hova irt, irgalom nélkül s
az igazságérzetnek minden nyoma nélkül lerántson; egész irói jellemét
nevetségessé, gyülöletessé tegye, utána leskelődjék, a hatalmasok előtt
mint lázítót, a közönség előtt mint árulót denuncziálja, barátait ellene
uszítsa; legérzékenyebb sebeiről a hegedést felszakítsa. A boszuálló
asszonynak jó volt ez az eszköz, s Aszályi jó volt ilyen eszköznek.

Volt közönség, a melynek ez mindig tetszett.

Hanem volt azután egy kicsiny csoport; e dögvész ellenében a szent ihlet
chrysmáját kente homlokára; a költészet apostolainak nevezhetjük őket.
Egyformán lelkesülve mind egy magasztos eszméért, egyformán elszánva
fáradni jutalmatlanul, és ott halni meg a szellemek csataterén. Mind
szent nevek még most is előttünk. Hőseink, kik a honfoglalókkal egy
sorban állanak. Egyedül fenmaradt nemességünk családfájának törzsökei.

Ah! minő munka volt az, a mit ők akkor véghezvittek.

Magyar folyóiratot adni ki, közönség nélkül, kiadó nélkül! Jó szerencse,
hogy egy áldott nyomdász vállalkozott rá, hitelbe nyomtatni a lapot s az
előfizetéseket felszedni.

Csekély közönségnek irtak. Három–négyszáz előfizető jelentkezett. Hogy
is lehetett volna kivánni, hogy olyan folyóiratnak nagy közönsége
legyen, mely nem ad divatképeket, mely nem közöl napi pletykákat, mely
nem hizelkedik a magas köröknek, mely nem foglalkozik érdekes
botrányokkal, mely nem politizál, mely egyedül nagy és nemes eszmékkel
akar hatni.

De mégis hatott.

De mégis mozdult tőle a föld! Minden mag, a mit ez a szent csoport
elvetett, pálmának nőtt fel azóta; s a forrás, a mit Mózes-vesszejük a
sziklából fakasztott, ma terhes gályákat hord.

Dolgoztak éjjelt nappallá téve, s nem jutott munkájuknak sem díj, sem
dicsőség.

Országgyülés, vármegyék, insurrectio, tudós társaság összevéve nem
mozdított ez országon annyit, mint az a nehány megszentelt nevü ember.

S minő apró kövek állták útjokat akkor! Most csak kövek: de akkor
Csimboraszszók!

A szerkesztő maga volt a corrector, s Kálmán nemcsak novellákat és
aestheticai értekezéseket irt, hanem a lapborítékokat is csirizelte
Tseresnyés uram segítségével s felirta rájuk a levélczimzetet. Azonkivül
a lap netaláni deficitjeért is magára vállalta a kezességet.

Ez volt azután a hic Rhodus, hic salta!

Mikor az első esztendei zárszámadáskor azzal a felfedezéssel lepte meg a
nyomdász, hogy nemhogy haszon maradt volna a lapon, de száz egész forint
a hiány a költségvetésből, a mi aként támadt, hogy egy dolgot kifeledtek
az előleges budgetből, tudniillik, hogy a mit censor úr ő méltósága
kitörülget a lapból, a helyett aztán friss szedés kell, s ez éven át
felmegy száz forintra. A censor okozta költségekre nem gondoltak ők, az
impraktikus poéták!

Most ez hát bizony a vállalatot terheli.

A nyomdász ugyan megkapja a maga száz forintját az új előfizetésekből,
hanem már most az új negyedévi bevétel annyival kevesebb lesz; pedig az
előfizetők is nem hogy szaporodtak volna, de sőt inkább azon
körülménynél fogva, hogy a mult ősz nagyon esős volt s a kukoricza
megpenészedett, még tíz perczent el is maradt belőlük. Így aztán lehet
még egy évig az új előfizetéssel dugni be a likat, folytatni a
vállalatot, de akkor bizony baj lesz. S nem csak baj lesz, hanem szégyen
is lesz.

Kálmánt nagyon bántotta ez a veszteség; azonkivül Tseresnyés uramnak is
hátralékban volt már egy negyedévi angáriával, s kezdte megtanulni, hogy
az ugyan nagyon elősegíti a poétát a költésben, ha éhezik és fázik;
hanem ha még tetejébe adósságok terhe is nyomja, s azt tudja, hogy a mit
most erre az üres papirra irni fog, annak az árával már régen tartozik
valakinek, az nagyon megbénítja a karját.

Tseresnyés uram kitalálni látszott Kálmán töprengésének okát.

Egy napon azt mondta neki:

– Nagy jó uram. Ön egészen elfelejti a mit tanúlt, értem a festés
tudományát. Szabad volna-e önt felkérnem hogy fessen le engemet illő
honoráriumért?

Kálmán mosolygott az ajánlaton; épen akkor betűcsömör volt a derekában.
Sajátságos betegség az: ismerik, a kik folytonosan foglalkoznak irodalmi
munkássággal; hogy egy-egy időre úgy megutálja az ember a betűt, úgy
undorodik a tintától, s ha a haláltól válthatná is meg magát vele, vagy
ha aranyakat igérnének is minden sorért, nem volna képes egy gondolatot
leirni. Ilyenkor hasztalan minden erőltetés, nem jön ki a tollából az
első szó, vagy ha kijön, úgy megharagszik rá az ember, hogy rögtön
kitörli.

Egy épen ilyen betű-utáló napon (amilyen minden írónak van, még a ki úgy
megszokta is a folytonos munkát, mint az arsenicum-evő a maga
méreg-adagját) jött elő Tseresnyés uram a maga ajánlatával.

– Igaza van mester – mondá Kálmán, – még ma veszek vásznat és festéket,
próbáljunk más mesterséget is.

És azután úgy tapasztalta Kálmán, hogy nagyon jó az, ha az ember két
mesterséget tud. Nappal festhet, éjjel írhat. Az alatt, a míg fest,
megpihen az írástól; s a míg ír, addig megpihen a festéstől. Folyvást
pihen. A festésközben visszakapja a kedvét az íráshoz, s az írásközben a
festéshez. Folyvást mulat.

Tseresnyés uram arczképe nagyszerűen ütött ki. Olyan volt ezüst-gombos
magyar dolmányában, hogy szinte megszólalt. A vén szolgáló, mikor Kálmán
kifordúlt a szobájából, belopódzott a képet megbámulni s megcsókolta a
drágalátos arczot; persze, hogy egy akkora darab a szájához ragadt
belőle, mert még nedves volt a festék. Sebaj! Kálmán helyreigazította a
csók nyomát megint.

Mikor készen volt az arczkép, Tseresnyés uram azt mondá:

– Erre tehát lehajlik egy negyedév.

Értette alatta az esedékes húsz forintot.

– Ez bizony nem is rosz kereset, – mondá Kálmán; – e mellett még könnyen
el lehetne irodalmaskodni.

– Úgy lesz – veté rá Tseresnyés uram. S azonnal kifüggeszté a műhelyébe
az arczképét, hogy láthassa minden ember, a ki csizmát rendel, s kapjon
kedvet utána.

Csakhogy igen sok embernek van szüksége csizmára, a kinek nincs szüksége
arczképre. A második szobában dolgozó mesterembernek nem igen akart
jönni munkarendelője.

Egy napon mégis került egy hal a varsába. Wasztl volt az, ki Tseresnyés
uramnál rendelt meg magának kordovány-csizmát, s ott meglátta azt a
képet. Ejh, az neki nagyon megtetszett. – Mibe került? Tseresnyés uram
azt hazudta, hogy ötven forintba. Kegyes czélokra a hazugság meg van
engedve.

Wasztl pedig az az ember volt, a ki ilyen luxust megengedhetett magának.
Egy özvegy fűszerkereskedőnét vett el, s most már emeletes háza van.
Hanem azért Tseresnyés uram, ki Wasztlt még hentes-inas korából ismerte,
csak most is «te Wasztli»-nak híja őt, az pedig viszont Tseresnyés
uramat «majszter bácsi»-nak, s az egész városban senkit sem tart
tekintélynek, csak Tseresnyés uramat.

Tehát Wasztl azt mondta az ötven forintra, hogy az még nem is sok. – Hol
az a piktor?

El is dobta rögtön a kezéből a fordítófát s a térdéről a lábszijat
Tseresnyés uram, s vitte Wasztlt a mentezsinórjánál fogva a konyhán
keresztül a másik szobába, a hol Kálmán atelierje volt felütve, s e
szókkal mutatá be ragadományát: «Itt a kuntsaft!»

– Hát Wasztli! kit akarsz lefestetni? magadat, vagy az asszonyodat?

Wasztl önelégülten mosolygott.

– Már majd csak magamat. Az asszonyom le van már festve fiatalabb
korából. Nem sajnálom magamért az ötven forintot.

Kálmánnak kellemesen hangzott ez a szó (a fél deficit törlesztése!)

– Hanem én egészen akarnám magamat lefestetni, hallja az ur, ahogy
állok.

– Ne félj, lefest téged ez az ur mindenestül, még a sarkantyús-csizmádat
is odafesti, meg a zsinóros-mentédet is.

– De sőt inkább egészen mente nélkül és csizma nélkül akarnám magamat
lefestetni.

– Mi a kánya? – mondá Tseresnyés uram, elbámulva: – pőrén, egy szál
vászonban?

– Sőt egészen a nélkül; csupán egy nagy zöld levélkoszorúval köröskörül,
ahol kell.

– Tréfálsz te Wasztli.

– Nem én.

Tseresnyés uram nem kérdte másodszor Wasztlitól, hogy tréfál-e, mert
attól tartott, hogy meg találja Wasztlit verni; hanem Kálmánhoz fordult.

– De hát szokás ez a bolond positura?

– Oh! igen – nyugtatá meg Kálmán; sőt külföldön az ilyen szép kifejlett
herculesi termet lefestéseért, természetes mivoltában, a festők szoktak
fizetni. Sőt ez ránézve valódi becses tanulmányt fog képezni.

Tseresnyés uram csak a fejét rázta.

– De hát mi a hét kőnek teneked az ilyen förtelmes figura, Wasztli? Hisz
azt kidobja a feleséged a szobából.

– Hát hiszen nem is viszem én azt a szobába.

– Hanem eldugod a padlásra?

– Dehogy dugom a padlásra! A mi specerei-boltunknak a czége: «a vad
emberhez», kell nekem ez a kép boltczimernek az utczára, hogy hadd
csudáljon ott engem minden ember!

Tseresnyés uramban felforrt a harag e hármas szemtelenségre.

– Micsoda? Hát te azt hiszed, hogy ez az ur olyan piktor, a ki
boltczimereket fest? Ma veres oroszlánt fest, holnap fehér elefántot
fest, holnapután téged fest le vadembernek? Annak köszönd, hogy nincs
itt a szobában a fordítófa, mert majd megtanítanálak én téged mindjárt
becsületre. Pusztulj, takarodj, ide ne jőjj többé a házhoz!

Tseresnyés uram nagy haragjában megkapta két kézzel Wasztl gallérját,
ugy tolta ki az udvarra. A nagy mahumed-ember csak nevetett és
könyörgött: «de hát legalább a csizmámat adja ide majszter bácsi, a
miért ide jöttem».

– Csizmát sem adok többet; ha vadember vagy, járj mezitláb!

Tseresnyés uram egész felindulással ment vissza Kálmánhoz.

– A neveletlen ember! S még szóba álltunk vele.

– De pedig kár volt elkergetni, mondá Kálmán; mert pénzt hozott volna a
házhoz, s a munka egyre megy.

– Ejh! egy művésznek nem szabad bizonyos fokon alul leszállni.

– De hisz ön maga mondta, hogy addig nem lesz belőlünk semmi, a mig
szégyeneljük a bőrkötényt.

Tseresnyés uram úgy meg volt szorítva ez emlékeztetés által, hogy ki
kellett fordítania keble minden titkos gondolatjait.

– Igaz, azt mondtam. Nem szabad szégyenelnünk a bőrkötényt és semmiféle
becsületes munkát, nekünk többieknek. De ön nem jön velünk egy
kategóriába. Mikor Abdolonymus király maga kényszerült az eke szarvát
megfogni, az az egész országára nézve volt szégyen. Mikor Dobzse László
király kontóra nem kapott húst a mészárszékből, az egész Magyarországnak
volt gyalázat. Ha ön megalázza magát, mi vagyunk megalázva, mi többiek,
kik önt tiszteljük, bámuljuk, és én inkább két órával dolgozom többet
naponkint, mint hogy engemet irigyeink azzal gúnyoljanak, hogy «ahol van
ni! a ti nagy emberetek boltczimereket fest!» Nem, azt meg nem engedem.
Tudok én annál az ön számára okosabb foglalkozást. Van itt egy műárus, a
ki képekkel is kereskedik. Fessen ön tájképeket. Azokat az én ismerősöm
bizonnyal megveszi. Vannak gazdag polgárok, a kik szeretik a szobájukban
a szép tájképeket, azoknak a képeknek lesz kelete bizonnyal.

Kálmán rá hagyta magát beszéltetni a csizmadiától, hogy tájképeket
fessen.

Két gyönyörű művet tett vászonra: az egyik volt egy sík alföldi puszta,
tiszta, derült nyári éggel, a távolban a gémes kut, közepén egy alacsony
ház, virágcserép takarta ablakokkal, az eresz alatt a kukoriczafonatok,
a padlásablakban a paprika-füzérek, a ház előtt parasztszekér, utra
készen, az egész képen áldott melegség ömlik el, minő egy csendes nyári
délest varázsmelege a pusztán. A másik kép szintén a pusztatáj volt
éjjel. A háttérben az elsötétült falusi lak, csak egy ablakában ég a
mécses; a szérün három férfialak fekszik, lábaiknál egy komondor, a hold
előtt egy fekete felhő vonul el, ezüstszegélyű, s a távol Tisza
kanyarulatai csillognak a viszfényben a ködös láthatáron.

Kálmán maga meg volt elégedve a két művel. Tseresnyés uram azt mondta,
hogy nagyszerüek; de eszébe jutott Apelles csizmadiája, s nem mondá el,
hogy van egy nagy hibájuk a képeknek: az, hogy a közönség nem érti meg
őket.

Azért csak elvitte azokat, köpenyege alá takarva a műárushoz.

Hejh! de szomoruan hozta őket vissza.

– Nem értenek a mostani emberek az ilyen képekhez! – szólt, kibontva
gondosan betakargató nagy kendőjéből a becses műveket. – Az ostoba
műárus, mekkorát nevetett neki, mikor meglátta a képeket. Hogy hát
micsoda ez? Egy sík puszta, a min semmi sincsen, még csak egy bokor
sincs? Hát ez landschaft akar lenni. Ha valaki landschaftot akar
festeni, azon kell lenni kősziklának, zöld, sárga és veres levelű
fáknak, vizesésnek, melyben meztelen nymphák fürdenek, a hegytetőn régi
módi várnak, a vár tornyában órának, hogy oda igazi órát lehessen
betétetni, mely üt és muzsikál. Az ilyenre aztán akad vevő. – Ha pedig
éjszakai tájképet akar valaki festeni, ne kimélje az effectust, a hold
süssön istenigazában, a felhők között legyen villámlás, a távolban
legyen egy égő ház s annak a fényénél legyen valami gyilkos verekedés.
Ezt majd megveszik – talán. Hanem ha rögtön akar ön fizetendő munkát
kapni, hát akkor vannak a műárusnál mindenféle fancsali képek; ő azt
mondja, németalföldi iskola, nagy hollandussipkás Magdolnák, és
pulideres Pilátusok. Azokat a műárus lemásoltatja, de ott kell nála
dolgozni, hogy meg ne lássák; mert azokat a képeket ő aztán
felakasztatja egy husfüstölő kürtőjébe, s mikor jó füstösek, akkor
eladja őket régiséggyüjtő magyar főuraknak. – Ilyen munka kapható
azonnal.

Kálmán földhöz vágta az ecsetjét s azt mondá Tseresnyés uramnak:

– Uram! Megtanulhatnám-e én még a csizmadia mesterséget? Beállok önhöz
inasnak!…

Tseresnyés uram nagyon komolyan csóválta a fejét erre a kifakadásra. Nem
tetszett neki, hogy az ő mesterségét, mint utolsó menedéket nézze
valaki. Szép tudomány az, a ki igazán érti!

– Csak maradjon mindenikünk a maga mesterségénél. A mi halad, az nem
marad. Napjára várjuk a vásárt. Megjön az ideje annak is. A mi a
csizmákat illeti, azoknak most lesz itt az ideje. Jön a szolnoki vásár:
itt van ötven pár készen a kamrában felaggatva, azokkal lerándulok
Szolnokra; lesz pénzünk elég. S ha nekem lesz, önnek is lesz; majd
visszakapom én azt öntől, mikor meg nekem lesz rá nagyobb szükségem.
Egyszer a csizmadia segíti ki a hinárból a művészt, másszor meg a művész
a csizmadiát. Hát nem jó lesz-e így?

Kálmán megszorítá jó öreg házi gazdája kérges tenyerét s aztán csak
fölvette ismét a rajzónt s hozzáfogott, hogy egy olyan muzsikáló órához
való tájképet vázoljon. A mig festett, szépen kidolgozhatta a fejében
azt az elbeszélést, a mit majd az éjjel fog leirni a lapja számára.

Hajh az a lap pedig csak nem akart felvirágozni. Dicsérte azt minden
ember. Remek dolgok, nagy eszmék jönnek benne, elismerék; hanem elő nem
fizettek rá. A munkatársak, kik annyi lángészt, annyi tanulmányt, annyi
merész kezdeményezést halmoztak benne össze, mind ingyen dolgoztak:
kenyérkereső óráikból, éjjeleik nyugalmából vonva le a drága időt. S már
az évnegyed is a vége felé közelgett s ujra fenyegetőleg tornyosodott a
láthatáron a deficit: Csimborasszo akkor, száz és még nem tudom hány
forint! Honnan azt előteremteni? Kálmán feje főtt abban nagyon.

– Ne ránczolja ön ugy össze a homlokát! Itt jön már a szolnoki vásár; jó
lesz minden!

Aztán három nappal a szolnoki vásár előtt, mikor Tseresnyés uram épen
adogatná le a kamarában felaggatott csizmákat az öreg szolgálónak, ki
azokat a nagy vásáros ládában műértőleg elhelyezgeté, a biczegő
szalmaszék kicsuszott alóla, ő leesett s kificzamította a lábát bokában.

A borbély, a ki helyre tette a lábát, azt mondá, hogy ez veszedelmes
ficzam: egy hétig nem szabad felkelni vele az ágyból, s három hétig nem
állhat a patiens lábára.

– Servus neked szolnoki vásár! sohajta fel Tseresnyés uram, stoicus
nyugalommal.

Ez a csapás egészen felzavart minden emberi számitást.

Mi haszna a sok csizma a kamarában, ha nem lehet vásárra menni. Pesten
minden ember czipőben jár; itt nem veszik azt a ránczos torku, fontos
talpu, hatalmas hegyes orru jószágot; másra meg nem lehet bízni a drága
portékát. Biz elmult a szolnoki vásár, a nélkül, hogy Tseresnyés uram
csizmái jelen lehettek volna rajta.

És ez aztán nagy baj volt. Minden nap egy nap; a vén cseléd egy nap azt
jelenté, hogy az egyetlen utolsó legény is elvitte a vándorló könyvét,
mert szűknek találta a kosztot; másik nap azt jelenté, hogy Kálmán
tensur nem akar többé fekete kávét inni ebéd után, azt mondja, hogy az
nem jót tesz a mellének. Pedig bizonyos, hogy csak ez tartja benne a
lelket, mert alig nevezhető az evése evésnek.

Tseresnyés uramnak ez a szó nagyon keservessé tette az ágyban fekve
maradást. Nagyot mordult, de nem szólt semmit.

– Pedig, mondá a vén cseléd, ma is láttam az utczán Béni urat a nagy
fejével két szép almáspejen kocsikázni ki a Városligetbe.

Erre megszólalt Tseresnyés uram.

– Láthattad Béni urat kocsikázni; de az eleibe nem szükséges az a szó,
hogy «pedig». Mert az kötőszó, s Béni ur paripáinak Kálmán ur fekete
kávéjával semmi összeköttetése. Hanem nyisd fel az almáriomot, vedd ki
onnan az ezüstgombos mentémet, vidd el a zálogházba, ha fölkelek, majd
kiváltom; s Kálmán urnak fekete kávéja legyen minden ebéd után; mert az
neki szükséges.

Az öreg cseléd kivette a tisztes ezüstgombos mentét, s kivitte az egyik
ajtón, a másikon pedig visszahozta; dehogy adta azt a zálogházba: volt
egy pár megtakarított forintocskája magának; azt szedegette elő, hogy se
gazda, se vendég ne vegye észre a szükséget a háznál.

A gazda nem is vette észre, hanem a költő gyanakodó, álomlátó,
necromanta. Kálmán egy reggel azt mondá magában: «elmegyek, lefestem azt
a boltczímert».

Akárhogy megharagszik is Tseresnyés uram, ő felkeresi a maga vad
emberét. Ugyan furcsa volna egy művésztől, ha már e democrata életmódra
adta magát, ha még válogatna a tárgyakban, mikor ötven forintot
kinálgatnak a kezébe.

Tehát keressük fel a Fidzsi szigetet.

Hajh de ugy tapasztalá, hogy a mig ő késedelmezett, azalatt valami
szerencsésebb Magellán már felfödözte a Fidzsi szigetet s Wasztl
fűszeres boltja előtt immár egy akkora festett vadember ijesztgeti a
járó kelőket, a mekkora csak egy másfélöles vászonra felfér, a mire
valaki nem sajnált öt forint ára festéket felmázolni. Igaz ugyan, hogy a
vadembernek mind a két lábán kifelé voltak a lábhüvelykujjai, nem
befelé, mint másnak; hanem hiszen épen ez a derék a vadembernél!

Kálmánnak tehát ez az utolsó reménysége is vízzé vált. Szomoruan fordult
vissza. Hogy még a festett vadember is igy le tudja az embert verni!

Mikor aztán a két kezét a két üres zsebébe beledugva, tovább őgyelgett
az utczán, akkor kezdé magában érezni, hogy mi az ember, a ki már semmi
sem, csak egy lump! egy rongy!

A kinek semmije sincs, csak a rajtalevő rongy!

De hát a kinek belül, e rongyok alatt kincsei vannak, a ki érzi magában,
hogy lánglélek lakja szivét, agya tanulmányokkal terhelt, ujjai hegyében
teremtő művészet, és mégis rongy! semmi, csak rongy!

A kincseket, a lángészt, a tudományt, a művészetet nem látja senki, csak
azt látja, a mi kivül van: a rongyot…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Tseresnyés uram mintha érezte volna, hogy Kálmán miben töri a fejét,
olyan nyugtalanul viselte magát a fekhelyén.

– Felkelek; dörmögött ingerülten. Nem maradok tovább fekve. Nincs már a
lábamnak semmi baja. Mankóval fogok járni.

És nem hagyta magát lebeszéltetni, hogy kis hálófülkéjéből ki
nesántikáljon, megnézni, mi történik a műhelyben?

Hajh bizony ott szomoru dolgot látott; a legények mind elpusztultak
onnan, a mig ő beteg volt, egyedül maradt ott az inas. No majd
visszajönnek, vigasztalá magát. De még a műhelyajtó is be van zárva;
munkaadók sem jönnek már.

Azért is hogy jönnek! Épen most dörömböz valaki az ajtón. Nyisd ki,
gyerek. «Valami pajkos suhancz lesz, a ki megveri az ajtót s odább
szalad.»

Azért is, hogy nem pajkos suhancz! mert az Tóth Máté uram maga, a ki
belép a műhelybe, hátratolva izzadt homlokáról a poros kalapot.

– Isten jó nap, mester uram! Köszönt be ismerős kedvvel a földész; hát
nem jött el szolnoki vásárra…

– Nem ám. Akkor kellett épen kificzamodni ennek a rossz lábnak. Inkább
tört volna el; de utána egy héttel.

– De már most semmi baj sincs, ugy-e? Lehet járni rajta? Csizmát is
huzhat rá.

– No azt huzhatok rá, akár ötven párt, mert mind a nyakamon maradt, hogy
nem vihettem a vásárra.

– Hát hisz az jó. Épen azért jöttem mester uramhoz, hogy ha nem hozta el
a csizmákat, hát én jövök értük s viszem mind; kell már a sok cselédnek.

– Micsoda? szólt elbámulva Tseresnyés uram, hát Tóth uram nem vett
mástól csizmát, hogy engem a szolnoki vásáron nem talált?

– Már hogy vettem volna? Mikor harmincz esztendő óta a mester
csizmájában járok, magam, cselédeim! Hiszen kiátkozna minden béresem a
világból, ha nem Tseresnyés uram bőrét viselné, magam meg okvetlenül
megsántulnék a más csizmájában. Nem ért ahhoz minden ember! Tudomány az,
pedig nagy: hogy olyan legyen a csizma, mintha az embernek a lábára
volna öntve, s ugy járjon benne egész nap, hogy meg ne érezze. Azt
mondják, hogy a csizma csak csizma! Dehogy csizma! Nekem az olyan csizma
nem csizma, a melyiket mindennap sámfázni kell; hol a sarkamat szorítja,
hol a szegek ütnek át a kérgen, hol a talpa görbül meg, hogy ugy jár
benne az ember, mint a macska a dióhéjban, utoljára félremegy a sarka;
ha megázik, kitörik az oldala, s a ki azt akarja, hogy fel ne törje a
talpát, a vállára akasztva viselje a bot végén. Nekem az ilyen csizma
nem csizma, s a melyik csizmadia ilyen habdákat csinál, az jobban tette
volna, ha beáll kispapnak s lett volna inkább kanonok. Azért én, ha
Amerikában laknám is, oda is magam után hordatnám a mester csizmáit,
mert azok aztán az igaziak!

E csizmographiai értekezés nagyon felemelte Tseresnyés uram kedélyét.
Mind igaz az! Azonfölül indokolta Tóth uram Pestre jövetelét még azzal
is, hogy valami háromszáz mázsa gyapjucskát kellett felszállitania a
kereskedőhöz, a minek most vette fel az árát: hanem ez csak mellékes
dolog, főtárgy a csizma.

Tseresnyés uram tehát vevé a kamrakulcsot s elindult sántikálva a
kamrába. – De ördögöt sántikált. Egészen elfeledkezett róla; hiszen
nincsen az ő lábának már semmi baja. Hogy bolonddá tette a borbély! Még
mankóra szoritotta volna.

Tóth uram behivta az utczán lézengő kocsisait s kihordatta velük a
kamrából a megvett csizmákat a szekérre. Akkor aztán nem bánta, ha egy
pohár törkölypálinkára betérnek a tiszta szobába, a hol egyuttal fizetni
fog.

Tseresnyés uram megjegyzé, hogy most a tiszta szoba ki van adva egy
fiatal urnak; de az most nincs itthon, bemehetnek tőle: különben is igen
jó ember.

Hát a mint Tóth Máté uram belép a tiszta szobába, s meglátja ott azt a
felakasztott két tájképet, meglepetve mutat az egyikre:

– Nini! Hisz ez az én házam!

– S ez Tóth uram háza volna?

– A biz e; még azok a lovak is az én lovaim, s az a gyerek ott a
szekéren, a meg az én fiam. Hát az a másik kép?

– No, már azokra az emberekre csak nem ismer Tóth uram, a kik ott a
szérün alusznak?

– Hátha azokra is ráismerek? – Aztán ki pingálta ezeket a képeket?

– Az én lakóm. Hiába mondanám a nevét. Nem ismeri azt Tóth uram.

Tóth Máté ravaszúl hunyorított a félszemével.

– Jól van hát no; én nem ismerem. – Aztán mi végre vannak ezek a képek
pingálva?

– Hát csak a végre, hogy ha valaki megvenné őket.

– Teszem, hogy én is megvehetném azokat, mint akárki más? De nézd csak,
még a tarka macska is ott van a folyosón!

– Megveheti biz ezeket Tóth uram is; ha megadja az árát.

– S mi légyen az ára?

– Száz forintért vesztegetik.

– Még nem is sok. Megadom értte. Hej! hogy megörül neki az anyjuk.

Tseresnyés uram nem akart hinni szemeinek és füleinek. Soha Tóth Máté
uram hiábavalóságokra egy garast ki nem adott, s most száz forintot sem
sokall két képért.

De nem is százat, hanem kettőt húzott ki Tóth uram a bugyillárisból.

– Én csak százat mondtam, vonakodék a mester.

– No igen: egyért egy, a kettőért kettő; s én mind a kettőt viszem; már
tudniillik, ha eladó. Én ugyan azt a piktort nem ismerem, hanem a
házamra ráismerek; itt a pénz: a két kép az enyim.

Tseresnyés uram meggyőződött róla, hogy: de már ez nem tréfa.

– De már most meg kell hát ismerkedni Tóth uramnak a képek festőjével
is; maradjon itt nálam ebédre, akkorra az is hazajön.

Tóth uramnak nem kellett több marasztás: ő biz itt marad; ugyis valami
hiba van az egyik képen, a mit meg kell a festőnek mondania.

(Ime, ez is Apelles csizmadiája!) – gondolá magában Tseresnyés uram.
«Már ugyan mi hiba lenne ezen a képen?»

– Hja, azt maga nem érti, mester; szólt alattomos mosolygással Tóth
uram: mert maga csak csizmadia; de a piktor majd megérti. Az a hiba,
hogy ezen a képen a házam ajtaja be van csukva. Azt akarom megmondani a
piktornak, hogy annak a háznak az ajtaja nincsen becsukva… Majd megérti
azt az a piktor.

Tseresnyés uram tehát leültette a vendégét, hogy várja meg az ebédet, s
a piktor hazatértét. Hogy az idő unalmassá ne váljék s az ebédet is
könnyebben várhassák, Tóth uram behozatta a szekérről a tarisznyát, meg
a kulacsot. A tarisznyában volt sonka, fehér czipó, a kulacsban vörös
bor. Jól esik azzal ebéd előtt az éhséget szelidíteni. Hozzá is láttak
mind a ketten.

E közben Tóth Máté uram mindent apróra megbámult, a mit a szobában
talált: a festő-állványt, a palétát, a hosszú nyelű ecseteket.
Tseresnyés uramnak nagy dolgába került lebeszélni, hogy a palétára
kinyomott olajfestékeket meg ne kóstolja; jó lehet az kenyérre kenve;
pedig úgysem kóstolta volna meg: csak kötődött a mesterrel. – Egyszer
aztán megakad a szeme egy nagy csomag nyomtatványon, a mi fel volt
halmozva egy szögletbe.

– Hát ez mi az Isten csodája, ez a sok?

– Mivelhogy az én lakóm nem csak festő, hanem iró is; egy folyóiratot ád
ki, a melyből bizonyára többet nyomatott, mint a mennyi elkelt, hát a
többi most itt van.

– S mi lesz ezekből?

– Majd talán a sajtos megveszi fontszámra.

– S mi legyen abban a nyomtatásban?

Tseresnyés uram kapott a kérdésen; előhúzott egy csomót az ottveszett
nyomtatványokból, föltette a pápaszemét s elkezdett Tóth uramnak
felolvasni egyetmást belőle.

Tóth Máté uramnak egyik jobban tetszett, mint a másik. Tetszett neki,
hogy a versek olyan szépek, hogy mindenki megérti, s a próza meg olyan
szép, mintha vers volna. Mennyi új dolog van benne, mennyi tanulság!
Napestig elhallgatná az ember.

Tseresnyés uram pedig kész volt napestig tartani a felolvasást.

Az ebéd ideje úgy is elmult, Kálmán nem jött haza; azt pedig se gazda,
se vendég, se szakácsné a világért meg nem engedték volna, hogy az ő
hazatérte előtt tálaltassék fel a leves; őt meg kell várni az ebéddel,
ha minden étel elromlik is.

S az idő csak telt. Hol a gazda szelt egy darabot a sonkából, hol a
vendég. Ha az egyik letette a nyomtatványt, fölvette a másik, s az
olvasott belőle; Tóth uram egyre jobban belehevült a kötött és kötetlen
költeményekbe.

Utoljára elfogyott a sonka, kenyér, kiürült a kulacsból a bor; gazda és
vendég azon vették észre, hogy beesteledett. S ők jól laktak a nélkül,
hogy az ebédet felhozták volna.

Akkor aztán Tóth Máté uram fölkerekedett.

– De már tovább nem várom a maga lakóját; az bizonyosan elmaradt másutt
ebéden. S nekem még ma el kell indulnom a szekerekkel; hanem hát egyet
mondok. Mi az ára egy ilyen csomó nyomtatásnak?

– Biz az négy forint.

– Csak? No hát én ezt az egész határ papirost mind megveszem csomónkint
négy forintjával s hazaviszem magammal. Nagyon szép dolgok vannak ebben.

– Igen, de mit csinál Tóth uram negyven példány folyóirattal, a miben
negyvenszer vannak meg ugyanazok a dolgok?

– Nem kell miatta aggódni! Furfangos a paraszt! Hát tudja mester, az én
házam útban esik, megfordul nálam évenkint száz utazó úr is, a ki csak
beszáll hozzám, mintha vendégfogadó volnék; mikor aztán szivesen láttam,
akkor elhálálkodik s szeretné tudni, hogy mivel tartozik! Semmivel sem,
az a felelet. Magyar vendégszeretetből láttuk el. Hát ezentúl minden
embernek, a ki hozzám beszáll, arra a kérdésre, hogy mivel tartozik? a
markába nyomok egy példányt ebből a nyomtatásból: itt van, uram, ezért
adsz négy forintot, aztán Isten áldjon meg. Mind emberére akad ez egy
szálig; a mit magamnak tartok meg: a leányom estenkint olvasni fogja
előttem.

Tseresnyés uramnak egy szó kifogása nem lehetett a praktikus fogása
ellen az előfizető vadászatnak lesből; azért átvette Tóth Máté uramtól a
kárbaveszett példányok árát tiszta lelkiismerettel, s kihordatta a
csomagokat a szekerére.

Gondolta magában: de már vége felé közelít a világ; soha Tóth Máté uram
egy ötgarasos naptárnál egyéb nyomtatásba pénzt bele nem ölt, most
szekérderékkel vásárol be papirost.

Kálmán még akkor sem jött haza.

Tóth Máté uram még egyszer visszatért a mesterhez.

– Mester! aztán annak a piktornak el ne felejtse megmondani, hogy hiba
van a képen: az én házamnak az ajtaja nyitva van ám! De megálljon, még
mást is mondok. A gyapjut drágábban adtam el hatszáz forinttal, mint a
feleségem mondta. Ezt a pénzt itt hagyom, s megrendelek értte egy képet
annál a piktornál. Én ugyan nem tudom, hogy ő ki légyen? nem is
gyaníthatom, de az ilyen piktor nagy furfangos. Kitalál mindent. No hát
fesse le nekem az a piktor azért a hatszáz forintért az én házamat
belülről; úgy, ahogy egy szobában ülünk egy asztalnál: a feleségem, meg
én, meg a nagy fiam és a nagy leányom, meg a kis fiam, meg a kis
leányom; aztán magát is fesse oda a piktor, az asztal mellé; tudja.
Furcsa kép lesz abból. Hanem hát csak mondja meg neki; majd megérti az
azt.

Tseresnyés uramnak még a pápaszeme is elbámult a markába tett sok pénzre
s a lelkére kötött megbizásokra. A millenium közeledik! Jön az üstökös
bizonynyal. A zsiros parasztból mæcenas lesz; Kálmán gondjait átveszi, a
kinek soha sem volt képekre, betükre gondja.

Igy rendelte a mindenható úr Isten; a kinek csudálatosak az ő utai.

Csak hát jőne már Jenőy úr haza.

Az ebéd egészen elromlott már, a szakácsné hiába szaladgál ki az
utcza-ajtóba lesni, hogy jön-e már? mert az nem jön.

Bujdosik a pusztában. Milyen nagy puszta egy nagy város! Végig járja az
utczákat. Mind oly puszták! Tele emberekkel, kik őt nem ismerik többé.

Elmegy a palota előtt, melyben a szép madonnakép lakott; tán most is ott
lakik. Az ablakon át zongoraszó hangzik le; talán az játszik ott. Milyen
pusztaság van ott ő rá nézve!

Végig bolyong a szép delnő háza előtt, melyhez annyi szívdobogás
vonzotta egykor, az ablakokból nyiló virágok hajladoznak alá. Milyen
pusztaság ez!

Elsompolyog a ház előtt, melyben olyan nagy úr volt egykor; hol fényes
estélyeket adott; melynek kapuja, redőnyei most be vannak csukva; ott
nagyanyja lakik; milyen pusztaság ez!

Végigmegy a kávéházak előtt, mikben a tüzvérű fiatalság egykor lelkesítő
szónoklataira hallgatott. Új nemzedék tölti azokat most be, mely a
főuraknak bókol. Milyen pusztaság ez!

Megkerüli a fényes szinházat, mely diadalainak tanuja volt egykor, s
melynek oldalán még most is ott sárgul egy régi magyar szinlap rongyos
töredéke, eltakarva új falragaszoktól. Milyen pusztaság ez!

Végigámolyog a Dunaparton, s átbámul Budára; hol egykor őt fogadta a
legfensőbb úr valamennyi urak között. Milyen pusztaság az!

És e pusztaságban ő egyedül bolyong: az «egyedül idegen»: a magyar iró,
a magyar művész.

A késő est veti vissza a szűk utczába, melyben lakik. Nem jut eszébe,
hogy délelőtt van-e, vagy délután, csak a sötétség mondja neki, hogy
este van.

Az utczaajtó be van már zárva, mint szokott korán zárva lenni; csak a
műhelyajtó van még nyitva, onnan hat ki egy vékony fénysugár.

Kálmán lopódzva közeledik az ajtóhoz, mint a ki tudja már magáról, hogy
ő semmi sem többé, csak egy rongy.

Leskelődik és hallgatózik.

A műhely közepén, a tőke mellett ül a csizmadia; de előtte nem fekszik a
munka, hanem a zsoltár.

A csendes zúgban áhitattól fenkölt arczczal énekli:

«Szeretem és áldom az úr Istent! Mert meghallgatá az én kérésemet…
Melyért imádom őtet örökké!»



KORTES DOLGOK ÉS CSALÁDI BAJOK.

Senki sem fog azon csodálkozni nálunk, hogy ilyen heterogen elemek egy
sorban említtetnek. Kivált a régi időkben sokszor össze voltak ezek
bonyolulva.

** megyében, melynek Decséry volt a főispánja, ősidőktől fogva nem volt
conservativ párt soha. Épen azért a tens rendeknek, minthogy semmi
ellenmondójuk nem volt, igen csendesek voltak a gyűléseik, higgadtak a
tanácskozmányaik, s legillendőbb hangon fogalmazvák a határozataik. A
főispán, solo, volt a gyűlésben a kormánypárt, de ő mint elnök csak nem
veszekedhetett az egész congregatioval, s ha tette, válogatott
stylusával mindig nagy derültség volt a hatás, melyet gerjesztenie
sikerült. Különben pedig igen derék főispán volt.

Egyszer aztán a bécsi udvari kanczelláriában azt határozták el, hogy
minden megyében, a hol még nincs meg kell alakítani a conservativ
kormánypártot: a főispánok azért vannak a világon, hogy ezt tegyék.

Decsérynek is kiadatott ez a rendelet, a mi neki aztán nem kis főfájást
okozott. Honnan vegyen ő * * megyében conservativeket? Bár legelébb
vetőmagot küldtek volna neki hozzá. Pedig ha nem teszi, királyi
komiszáriussal fenyegetik a vármegyéjét.

Nagyon erős szövetséges volna e czélra a veje, Bálvándy; a kire a leánya
férjhez adásakor egyenesen számított is; de a párisi fatalitás miatt
épen az ellenkezője történt meg annak, a mire számított. Hogy a Decséry
család gazdag nábobjai addig késedelmeskedtek az adósok börtönébe került
vő kiváltásával, a míg az magához a szép üldözőhöz fordult, s attól meg
is nyerte a szabadságát, abból két nagy baj származott, egy családi baj,
meg egy politikai veszedelem.

A családi baj még hagyján; hogy tudniillik a kiszabadulás után Bálvándy
nagyon is sokat tett a Csollánné iránti háladatosság kifejezésére, s nem
csak a pénzt, hanem más, nem pénzbeli tartozásokat is sietett neki
lefizetni, s sokkal inkább igyekezett a szép szalmaözvegygyel
elfeledtetni Kálmánt, mint saját feleségével; hát ez bizony elég nagy
baj Dorothea grófnőre nézve, hanem utoljára is az csak az ő magán baja,
de sokkal nagyobb kár az, hogy a mulasztás miatt Bálvándy az egész
Decséry családra úgy megneheztelt, hogy se ipát, se napát azóta meg nem
látogatta, a főispánnal épen csak a megyegyűléseken szokott találkozni,
ott is csak azért, hogy a főúrnak «malleus»-a legyen.

«Malleus»-nak nevezik a «kalapácsot» diákul. A zöld asztal mellett aztán
ez a titulusa egy olyan hatalmas, vagy főrangu, vagy eszes, vagy
kitünően goromba szónoknak, ki egy másik szintoly minőségű celebritásnak
apróra megtörésében találja hivatását; ki, a mint ellenfele megszólal,
siet magát utána feljegyeztetni s a rhetorika minden eszközeivel
agyonkalapálja az «előtte szólót». Ezért a «kalapács» czim.

Ehez pedig háromszoros hivatása volt Bálvándynak, mert főrangu is volt,
eszes is volt, goromba is volt.

Ezt tehát nem szerette a főispán. Egyszer meg is mondta gyűlés után a
vejének, hogy nem illik közel atyafiaknak ilyen csunyául bánni
egymással; de arra Bálvándy azt felelte neki, hogy «Kein Bruder in der
Politik».

Conservativ pártot pedig kellett csinálni * * megyének, akárhogyan.

Hiszen lehet «akárhogyan». Van ott egy sereg prælatus, egynehány főúri
gazdatiszt, akadnak községeikkel nem egyező jegyzők, egy csomó
hivatalvadász fiatal ember, talán egy kis sértett hiuság is szolgáltat
némi contingenst, és legvégül ideparancsolhatók más megyékből olyan hű
barátok, a kik ebben a megyékben is birnak fekvő vagyonnal, hogy a
publikus téren tegyék meg a maguk kötelességét. Ily elemekből aztán csak
megalakul, ha nem is egy tábor, de legalább egy phalanx, mely bolond
kedvét találja abban, hogy az egész vármegye minden szellemi ütlegeit
felszedje a hátára minden gyűlés alkalmával.

Ezen eljárásból származott azon eset, hogy Jenőy Benjamin úr is megkapta
az intést, miszerint nem azért hagyatott helyben legmagasabb helyeken
majorescová tétele, hogy otthon ápolja a tyukszemeit, hanem hogy ha úgy
kivántatik, a kellő időben jelenjen meg ** megyében, s segítsen a józan
pártot nagybecsű személyével öregbiteni. E felhivásnak eleget is tett, s
a nagyasszony kiséretében átköltözött az iváncsi uradalmába, a honnan
aztán szorgalmasan feljárt a székvárosba megyegyűlésekre és
pártértekezletekre, szörnyen elbizva magát, hogy jutott valahára egy
olyan társaságba, a hol az ő tanácsát is kikérik, s okos dolognak
tartják azt, a mit ő beszél.

Az ekként megalakult pártnak szüksége volt egy fényes manifestatióra,
melylyel lételét a világ előtt tanusítsa, s erre egy igen jó alkalom
lett rendezve.

Volt akkor a szomszéd testvérországnak egy nem igen népszerű herczegi
kormányzója, kinek missioja lett volna a magyarországi megyéket
beutazgatni a főispánok kiséretében s a nyerendő ovatiókban az új
politikai rendszert inaugurálni.

Kezdetett a diadalkörut épen ** megyével. A herczeg jött a főispánnal, a
megye határán kellett őt a józan párt küldöttségének elfogadni.

A küldöttség csak megvan, de hát ki fogadja el?

Hiszen van a pártnak egy püspöke is, a ki nagy ékesenszóló, az ugyan
elfogadhatná ő herczegségét, a mi a szónoklatot illeti; de miután az
elfogadás alatt nem csak szép rhetorikai tropusokat értünk, hanem
egyuttal az egész frequentiának úri módon való megvendégelését is, az
pedig úgy bele kerül két ezer forintba, mint egy krajczárba; s miután a
püspökök már akkor is tudták, hogy két ezer forint olyan Isten adománya,
a mit halálos vétek az ablakon kidobni, annálfogva a kitünő szónok azzal
mentette ki magát e megtisztelő bizalom alól, hogy ő neki nagy
vértolulásai vannak, a mik nem engedik meg a hosszas szónoklatot. Egy
másik úrnak nem voltak ugyan vértolulásai, de őszintén megvallva, nincs
elég helyisége annyi úri vendég ellátására. Egy harmadik úrnak meg lett
volna elég módja az utóbbira, de az meg a szónoklattartástól irtózik
annyira, hogy készebb itthagyni a vármegyét, mint speechelni.
Addig-addig tagadta ki magát minden ember e tiszteségből, míg utoljára
valakinek eszébe jutott, felkiáltani: hát hisz itt van «Béni bácsi!»
Igazság! Itt van Béni bácsi! kiálta fel aztán az egész értekezlet
egyhangulag: hisz már ennél jobbat nem is kaphattak volna.

Béni bácsi csak nevetett eleinte; aztán kezdett nagyon felfuvalkodni
arra a gondolatra, hogy ime ő legyen egy ilyen tekintélyes férfiakból
álló testület vezetője. Egy kicsit szabódott, egy kicsit kérette magát;
de elvégre belenyugodott e megtiszteltetésbe és ráhagyta magára nyomni a
díszes szerepet, a mi senkinek sem kellett.

Csak azután, mikor a dominiumába hazakocsikázva nagy fennyen elkezdett
dicsekedni Andrásnak, a liberiás hajdunak a nagy dicsőségről, a mi őket
érte, világosítá fel róla a vén cseléd, hogy ez nekik nagyon sokba fog
kerülni: ellátni az egész vendégsereget, urát, hajduját, kocsisát. Hát
még a hosszú diákszónoklat!

E két feladat csakugyan nagyon lehütötte Béni bácsi kedvét. Ejh, azt a
megtiszteltetést nem lett volna szabad addig elfogadni, míg a mamától
meg nem kérdezte, hogy hát ő mit szól hozzá? Mert hát ha már most a mama
azt találja mondani, hogy ő bizony nem ad ebédet annak az egész Sisera
hadnak! No az lesz a szép dolog.

Béni bácsi maga meg sem merte volna vallani ezt az édes mamának, ha a
becsületes, jószívű András per sundám bundám elő nem hozta volna otthon
a nagyasszony előtt, minő dicsőség érte a familiáját.

A majoresco dobogó szivvel leste, hogy mit fog a mama erre mondani?

Hát mit mondott volna? Magán kivül volt örömében, hogy végtére is az ő
kedves magzatját ilyen nagy tisztelet éri! De bizony elszánta magát,
hogy a herczegi kiséretet herczegi módon fogja ellátni. Kerüljön, a mibe
kerül. Béni bácsinak ujdonat új magyar díszruhát rendeltetett Pestről
Klaszszy Venczel classicus ollója alól, s hozzá ezüstös csótárt a
díszparipa számára.

No még azt is! hogy Béni bácsinak lóhátról kell beneventálni a
herczeget: holott ő soha lovon nem ült.

És végtére a latin szónoklat! Azt ugyan elkészítette számára a helybeli
tiszteletes, s Béni bácsi tanulta azt éjjel-nappal, s egyszer-egyszer
már volt is abban a hitben, hogy tudja azt könyv nélkül; de mind a
mellett is, mikor a végzetes nap reggelén felöltöztették abba az aranyos
mentébe, paszomántos arany-sarkantyus csizmába, mikor feltolták arra a
czifra lóra, mikor a kisérő hajdu eszébe jutatta, hogy a beszéde ezen
kezdődik: «excelsissime princeps!» hát akkor nem tudta Béni bácsi, hogy
mi szorítja olyan nagyon a lábát? a czifra csizma-e, vagy a ló, vagy a
diák dikczió? s eleven sejtelme volt róla, hogy valaki le fogja dobni a
hátáról, vagy a ló, vagy az oratio, vagy a herczeg.

Azonban elvégre is ilyen veszedelem nem végződik olyan komolyan, mint az
ember képzeli magában. Béni bácsi kitett magáért hatalmasan, oda
lovagolt az érkező herczeg kocsijához, a kit midőn meglátott, s azt
látta, hogy az nem olyan herczeg, a milyent ő «Angelo, Padua
zsarnokában» szokott látni, hanem egy hosszúképü német, kurtagalléru
porköpenyegben, úgy megkonfundálódott, hogy az egész latin szónoklatból
egy ige sem jutott eszébe. Hasztalan súgta odahátul András «excelsissime
princeps». Ő bizony a helyett azon kezdé, hogy:

«Alá szszolgája!»

És folytatá azzal a praktikus üdvözlettel, hogy: «köszönteti az édesz
mama, sziveszen látja egy kisz vaczorára».

A herczeg nagyot nevetett, a banderium iszonyú viváttal ütötte el a
dolgot; a herczeg mellett ülő főispán boszusan adott jelt a kocsisnak
indulásra, s azzal robogott hintó és banderium a Jenőy kastély felé,
Béni bácsit is vitte a lova nyargalvást, úgy hogy senki sem érte utól,
még András sem: s ennél fogva hamarább hazaért, mint az egész banderium,
sőt hamarább hazáért, mint a lova, a mennyiben a veranda előtt keresztül
bukott a lónak a fején s így fél ló hosszával megelőzte magát az angol
telivért.

Nagy baja nem történt, csak hogy épen a térdein kirepedt a karmazsin
öltözet, de viszont az a haszon lett a mutatióból, hogy az udvarára
érkező herczeget, most már a zsebéből előhuzott igazi latin szónoklattal
fogadhatá, mely ezuttal, gyalog lévén, s fogván a két fülét, az
olvasáskor nem dobhatta le a hátáról.

A hivatalos lapban aztán csakugyan ennek a szónoklatnak a szövege jelent
meg, nem azé a másiké. Pedig az sokkal jobb volt: mert igaz volt. A
nagyasszony olyan ebéddel fogadta a herczeget és kiséretét, hogy
csakugyan vacsora lett belőle, a hogy Béni bácsi igérte; s e lakoma
alatt Béni bácsi, daczára a szűk magyar öltözetnek, annyit bevett a
mindenféle jóból, hogy vége felé per «urambátyám» kezdte traktálni a
herczeget. Az excelsissime nagyon is jól mulatta magát vele, sőt egyszer
meg is kérdé tőle, hogy hát ő nem házas-e még? mire Béni bácsi azt
felelte, hogy «Non, sum adhuc virgo». (Nem, még hajadon vagyok) a mi
általános derültséget gerjesztett: a herczeg eltette azt magának örök
emlékeül.

A nagyasszony el volt ragadtatva örömében, hogy az ő fia így tud komázni
grófokkal és herczegekkel.

Voltak azonban, a kik ezt a parádét nem nézték olyan kegyes szemmel, s a
megye székvárosában mindenki duzzogott miatta.

Ilyenkor szokták azt mondani, hogy «oportet, ut fiant scandala».
(Szükséges, hogy legyenek botrányok.)

Csakhogy a milyen nagyon szereti minden ember a skandalumot, ha már
megtörtént, annyira kevés azoknak a száma, a kik a botrány
megcsinálására is rászánják magukat.

Pedig valami olyan szelid macskazene forma nagyon elkelt volna a
főméltóságok megérkezése estéjén a székvárosban.

Hiszen valami nagy városban e miatt nem igen jön az ember zavarba, ott
megvan a hozzávaló materiale nagyhamar, csak síp kell és repedt
serpenyő: ember akad elég; hanem egy olyan provincialis székvárosban az
nem megy olyan könnyen: ott minden ember ismeri egymást; s az inast és
diákot hamar fülön csipi a majszter és a professor; felnőtt ember pedig
restel az utczán nyávogni és rikoltozni.

Hanem hát annak is kitaláltatott a módja.

A míg Béni bácsi a megye egyik határán igyekezett a Jenőy-család
becsületét helyrehozni, melyet a Kálmán öcs annyira kompromittált: az
alatt a megye másik határán közeledett valami harmincz szekér, megrakva
a borsodi és hevesi kortesek legválogatottabb példányaival, Bálvándy
szedte őket össze s vitte magával a harmadik vármegyébe demonstrálni.
Belekerül a tréfa nehány ezer forintjába; hanem megérdemli azt a
rávesztegetett pénzt. Majd elbánnak ezek a főispán úrral, a kivel a
saját megyebeli nemessége csak simán szokott enyelegni. Ezek majd
csinálnak skandalumot; ha csak arra van szükség.

Az alkotmányos kéjutazó társaságnak útjába esett Csollán Berti birtoka
is. Ők most is igen jó pajtások voltak Bálvándyval. Csollán Berti eljárt
Bálvándyhoz, mikor a városba ment, s ott ebédelt az asztalánál,
mulattatva Dorothea grófnőt bundaszagú eredetiségekkel, s a kölcsönös
tréfálásnak nem volt se vége, se hossza a két úr között.

Mikor Csollán Berti megtudta, hogy Bálvándy a szomszéd vármegyéből hoz
korteshadat **megyébe, ajánlkozott maga neki: «aztán szivesen látom az
egész társaságot délre a pusztámon».

Ez nem volt megvetendő ajánlat; egy nap ingyen tartani ki valami
nyolczvan lovat és másfélszáz jól evő és még jobban ivó embert.

Bálvándy tehát kiadta a rendeletet a kolomposainak (ő maga elég óvatos
volt, nem jőni érintkezésbe a truppjával), hogy a Tiszán túl a legelső
állomást majd Gődénylakon tartják; oda várja őket Csollán Berti délre.

Meg is érkeztek rendén, be is kötözték a lovaikat az istállóba; s aztán
bementek Bertihez tisztelegni a kastélyba.

Oh! Berti igen szivesen fogadta őket, eldiskurált velük, röhögött az
élczeken; e közben pedig jócskán elmult a dél, míg elvégre egy öreg
kortes bátorságot vett magának, meginterpellálni a szives házigazdát,
hogy jön-e már az az ebéd? mert majd ők nagyon elkésnek, pedig még ma
messze el kell menniök.

– Micsoda ebéd? kérdi Berti elbámulva.

– Hát hiszen ide tetszett bennünket hívni délre.

– Híttalak ám «délre», de nem «ebédre». Ki mondja azt, hogy délben enni
kell? Lám a gólya sem eszik, mikor delel.

A nemes urak azt hitték, hogy ez csak valami tréfa; s szétnéztek a
háznál, hogy kit és mit kaphatnának meg? mert hiszen, ha egy pár tinó,
vagy egynehány birka van az akolban, abból majd nagyhirtelen ebéd lesz,
ha lerántják a bőrét. De nem találtak ők Berti házánál sem egy cselédet,
sem semmi megehető hússal biró állatot, sem egy krumplit, sem egy
harapás kenyeret; Berti mindent, a mi mozdítható és megehető,
elszállított előlük a megelőző napon a tiszai szigetre.

Keresték aztán az éhes hadak, hogy megverik; de akkorra Berti úgy
elinalt, hogy a porát se láthatták.

A dühbe jött nép fel akarta gyujtani a házát; de a kolomposok
elcsitították őket: «drágán fogja Bertók ezt az ebédet megfizetni».

Úgy kellett aztán nekik étlen szomjan az esteli állomásukig elvergődni.

Hogy Bálvándy ezért majd nem marad adósa Bertinek, arra bizton
számíthat.

Azon a napon, a melyen Decséry főispán magas vendégével a székvárosba
megérkezett, még akkor fogadva a hivatalosak és káptalanok üdvözlő
küldöttségeit; a mint beesteledett s minden tisztességes ember álomnak
ereszté fejét: egyszerre csak éktelen ordítás veri fel az éjszakai
csendet. Olyan lárma, a milyent ebben a városban soha sem hallottak.
Tapasztaltabbak macskazene név alatt ismerik azt.

A förtelmes zaj a főispán lakását választá czélpontjául.

Senki sem tudta elképzelni, kik ezek a rettenetes tisztelgők? honnan
jöttek? mi a nevük? Közéjük menni nem tanácsos, sötét is van; de
hasztalan megy oda kémlelődni akárki is, mert azok vad idegen ábrázatok;
egy lelket sem lehet közülök felismerni.

Hanem ez azért a macskazenére nézve mindegy; ezt elég förtelmesen
fujják.

Valami gúnydalt énekelnek a főispán ellen, melynek mosdatlan verseit,
mint a zsoltár szövegét az előénekes, úgy kiáltja ki valami rekedt hang.

Ha arra a hangra rá lehetne ismerni!

Most egy nevet kezdenek kiabálni.

«Fujjad Csollán! Mondd Csollán! Hová lett a főispán?»

A vers aztán elmondja a helyeket, a hol a főispánt megilleti az időzés:
s azok között a pokol még a legilledelmesebb hely.

S újra rárivallják nagy röhögés között:

«Fujjad Csollán! Mondd Csollán!»

Az irgalmatlan ordításnak csak a késő éjszaka vetett véget.

Hajnal előtt már a vendégszerepét bevégzett korteshad ismét útban volt
hazafelé; otthagyva **megye székvárosában a macskazene iszonyú
következményeit.

A herczeg rögtön visszautazott a maga országába. Decséryt felhívták
Bécsbe; **megyének királyi biztost küldtek a fejére, s a székvárosban
történt hallatlan botrány megtorlása «delegatum judiciumra» bizatott:
annak lett a feladata kikutatni, kik voltak e perduellis botrány okozói?
s ki volt annak a vezetője?

«Csollán Berti!»

Ez a név hangzott mindenütt. Őtet idézték meg legelőször. Hasztalan
protestált, hogy ő otthon ült e három nap alatt Gődénylakon. Száz tanu
állt elő ellene megesküdni, hogy ő volt az, a ki előénekelt ama hires
macskazenében. Az alibit meg nem tudja bebizonyítani, mert egy nap
minden cselédjét elküldte a háztól, két nap meg a nádasban lappangott,
félve a rászedett kortesek boszujától. Olyan bizonyos lehet róla, hogy
egy esztendőre becsukják a vármegye házához, mintha már kezében volna az
itélet.

Ez aztán kapitális tréfa volt Bálvándytól. Decsérynek macskazenét
adatni, s Csollán Bertit csukatni be értte.

Sietett is mindenki elismerését kifejezni Bálvándynak, a ki csak közel
férhetett hozzá. Lakásán folytonos ünnepély volt, s az ünnepélyek
társalgási tárgya természetesen a politikai események.

S e dinomdánomnál, hol a mulatság savát, borsát a Decséry főispánt ért
kudarczok képezték, kellett vinni a házi asszonyi szerepét – Decséry
Dorothea grófnőnek. Hallania kellett a keserű élczeket, látni a
kárörömöt saját férje és vendégei arczán minden nap. Mikor azt a hires
macskazenét adták a főispánnak, akkor neki épen egy víg tánczestély
fényénél kellett szégyentől égő arczát mosolyra kényszeríteni, és
hallgatni az egymás után érkező vendégektől, hogy mi történik most az
utczán?

És Dorothea tudta jól, hogy azt a botrányt férje rendezte.

Dorothea egyebeket is tudott már arról a férfiról, a ki az asszonyoknak
ideálja.

Hanem a nők sokat eltürnek: megbocsátanak.

A férj csapodárságát meg tudják bocsátani szerelemből, vagy megfizetnek
érte hasonló pénzzel.

Hanem egy dolgot ritka nő bocsát meg: azt, ha a férj az ő szülőit
bántalmazza.

A Decséry családnál különösen nagy volt a ragaszkodásuk a családtagoknak
egymáshoz. Dorothea bálványozta atyját s azt legtökéletesebb embernek
tartotta a világon. Mint családapa Decséry igen jó ember volt s Dorothea
nem emlékezett rá, hogy valaha szülői házánál egy könyet ejtett volna;
őt atyja oly nagyon szerette.

Mit tudott ő arról, hogy mi az a pártgyűlölet? hogy mikor valakire azt
mondják, hogy «országos gazember!» ez csak egy politikai műszó, mely
jellemet nem sért. Mind a két fél használja azt. Hiszen honszeretetből
teszik.

És azután visszagondolt arra az emberre, a ki tudott hazát szeretni, a
nélkül, hogy gyűlölt volna; a ki hordta szivében a szabadság eszméit,
adott nekik lángszavakat, lett martyrjuk; hanem annak családjához, a kit
szeretett, csak tisztelettel közelített mindig. Hajh! ez az ember még
most sem ejt ki tollából egyetlen keserű szót sem a Decséry család
ellen, pedig hivatása volna, hogy azt tegye, pedig divat volna s
publikumot csinálna vele magának. És ha azt tenné, igazolva volna érte,
mert ők eltaszították őt maguktól. De az nem szól ellenük soha.

Dorothea járatta magának mind a két lapot, a melybe Kálmán irt és a
melybe Aszályi piszkolt. Folyvást figyelemmel kisérte mind a kettőt és
mindig jobban kezdte bámulni azt az embert, a ki a sors csapásai alatt
meg nem görnyedt, folyvást magasabbra emelkedik. Aszályi
piszkolódásaiból pedig megtudta azt, hogy minő sorsa van Jenőynek? A
silány polemiának egyik elengedhetlen érve az, ha a megtámadottnak
szegénységét szemére vetheti; ha elmondhatja, hogy az ellenfél lapjának
nincsenek előfizetői, csak teng; a szerkesztők, munkatársak koplalnak; a
főmunkatárs, hogy éhen meg ne haljon, kénytelen a mázoláshoz fogni;
zsidószatócsokat meg csizmadiákat festeget öt forintért.

Oh minő kínpad ezt olvasni Dorotheának.

Azt is jól esik a silány polemiairónak kihiresztelni, hogy az ellenfél
nagy beteg, vért köhög, halálos mellbetegségben van. Ezt ha megtudja a
publikum, nem mer majd a lapjára a jövő félévben előfizetni; hátha a két
forintja ott vész.

És Dorothea tudja jól, hogy a beteg költőnek nincs senkije, a ki gondot
viselne rá, hogy el van hagyva saját családjától is. És még sem átkozza
azokat, a kik őt elvetették.

És Dorothea szive minden bántalmat kettősen érez; egyszer magáért,
másodszor az elhagyottért.

Ah, az egész lelkével az övé volt! De követelte, hogy úgy szeressék, a
milyenné önmagát teremté. Ez a másik – senkié sem; nem is kivánja, hogy
szeressék.

Az szeret még most is; midőn kedvesével együtt mindenét elveszté. Emez
meghidegült; mert nejének csak szivét kapta meg, de kincseit még nem.

Ah, amaz őrzi még most is bizonyosan a nefelejtseket!

Nem csak a nő, a férj is érezte azt jól, hogy ők terhére vannak
egymásnak; de a hölgynek akarta engedni az előjogot, hogy ezt elébb
kimondja.

A Decséry főispánon elkövetett sértés napján túl nem lehetett ennek
haladni. Másnap Dorothea így szólt férjéhez:

– Uram, én el akarok innen utazni.

– Bécsbe kiván ön menni szülőihez?

– Nem. Erdélybe óhajtok menni.

– S meddig óhajt ott maradni?

– Hat hétig.

Bálvándy nem is kérdezte nejétől, hogy mit akar csinálni Erdélyben;
olyan jól értették egymást.

– Együtt fogunk utazni ugy-e bár? kérdezé hideg udvariassággal.

– Remélem. Legalább oda.

– Vissza külön? Hanem erre nézve egy dolog szükséges, hogy külön
jöhessünk vissza. Mind a kettőnknek protestansokká kell lennünk.

– S ez öntől nagy áldozat lesz: miután hatalmas püspök nagybátyja
haragját vonja magára vele.

– «Azután» majd visszatérek az orthodox hitre megint; ön szinte azt
teheti; hogy családját kiengesztelje.

– Az az én magán ügyem.

– Ismeri ön bizonyos zsibói háznak a történetét, mely annyiszor
változtatja gazdáját?

– Ismerem.

– Tehát kivánja, hogy azt a házat megvegyem?

– Le fog vele kötelezni.

Bálvándy kész volt szép nejét lekötelezni az által, hogy miután Európát,
Afrikát beutazta őt kisérve, hogy kezét elnyerje, még egy kis útat
megtegyen érte Kolozsvárig, hogy elválhasson tőle.

Olyan rövid idő elég volt, hogy kiszeressenek egymásból, hogy egymást
meggyülöljék.

Bálvándy nem nézhetett Dorothea grófnőre a nélkül, hogy annak szemeiben
azt ne lássa, hogy az most egy távol levő alakot lát ő rajta túl; s ha
olyan közel lépett hozzá, hogy arczát érinté, látta a megdöbbenő
tekinteten, hogy most kettőjük közül egy láthatlan alakot riasztott el.
Minden gondolatja a nőnek az elhagyott szeretőé, s ezek a gondolatok
kinn ülnek a homlokon.

A próza is belejátszott a kedvetlenség melancholicus zürhangjába.
Bálvándy nagyon rá volt szedve pénzbeli számításai által. Az öreg
Decséry az első könnyelmüen elpazarolt százezer forint után semmit sem
akart adni unokája férjének. Várjanak az ő haláláig. A boszantó dacz
után, melylyel a főispánt visszatromfolá, még arra is számíthatott, hogy
Dorothea grófnő öröksége a végrendeletben úgy körül lesz vaskerítéssel
foglalva, hogy abba a férje be ne léphessen; sőt kitelik tőlük, hogy
Dorothea egészen ki lesz zárva az úri vagyonból.

Bálvándynak nyüg volt már ez összeköttetés, s örült rajta, hogy a nő
volt az első, ki az erdélyi hat hetet indítványba tette.

Dorothea csak Kolozsvárról irta meg szülőinek, hogy Bálvándytól elvál.

A családi tanácsban nagy lett e miatt a zavar.

Dorothea indokait lehetetlen volt nem helyeselni: nem élhet oly férjjel,
ki atyját, s az egész Decséry családot oly világraszóló sérelmekkel
illeté; – de az eszközök, melyek e válást lehetségesítik, minden
Decséryt kétségbeejtettek. A leghivebb katholikus családnak egy tagja
kitér hitéből és protestánssá lesz. Minő gyász ez az egész családfájára!
Pedig más útja az elválásnak nincsen. És azután ha elvált is férjétől,
csak protestans úrhoz mehet nőül; s így örökre el van veszve a családra
nézve.

Decséryék azt hitték, mikor Jenőy Kálmán volt a kegyben, hogy az fog
áttérni Dorothea kedvéért, és ime megfordítva történik: tulajdon
családjuk tagja lesz apostata. Ez keserűbb döfés volt még a politikai
bukásnál is. S el kellett türni, nem lehetett segíteni rajta.

Azzal vigasztalták csak magukat, hogy hiszen, ha egyszer elvált
Dorothea, visszatérhet ismét az elhagyott oltárhoz, a mi ugyan
egyértelmű leend az örök zárdaszűzi élettel, mert férjhez nem mehet,
mint katholika; s ez örömtelen ifjuság lesz rá nézve; de a család ősi
hagyománya csorbítatlanul megmarad; a Decséry családból sóha sem vált
felségáruló, rebellis, emigrans és protestans; vagy ilyennek neje.

Milyen nagy volt azután a család felháborodása, midőn a válóper
lejártával a consistorium itéletével együtt Dorothea grófnőnek azon
határozott nyilatkozata is megérkezett, hogy ő megmarad annak, a mivé
kitért.

Ez megfoghatatlan makacsság! Rokonait akarja-e halálra keseríteni vele?

A legöregebb Decséryt ez a hír úgy lesujtotta, hogy többet ki nem lépett
a szobájából.

Dorotheával azonnal tudatta a család, hogy ez elhatározása után semmi
részt nem fog kapni a vagyonból, azon százezer forinton kivül, a mit
Bálvándyhoz vitt hozományul, s a mit az vissza tartozott neki adni
elválásukkor.

Dorothea pedig arra gondolt, hogy van Pesten egy beteg költő, ki valahol
elhagyatva fekszik kórágyán. Annak még talán vissza lehetne adni az
életet.

Csakhogy mindez késő volt már.



CORRECTURA.

A tizenkét év határa közeledett már, melyet az egykori krónikások maguk
elé tűztek, hogy akkor Magyarország fővárosában ismét összejöjjenek.

És adjuk meg nekik az igazat: bizonyára valamennyien vissza is
emlékeztek erre a fogadásukra.

Kettő bujdosni volt közülök: Barkó Pali és Borcsay. Az előbbi világhírű
orientalista abban az időben: az angol Geografical Society és a Club of
Travellers tagja, az angol kormány pártfogoltja és Tibet előkelő tudósa.
A másik volt Borcsay Mihály, művészi nevén Bányaváry. Hárman pedig
Pesten laktak: Jenőy Kálmán, Biróczy Sándor és Csuka Feri.

Az akkori hirlapoknak kevés gondjuk volt ugyan még személyi hirekre;
hanem Jenőy Kálmán mégis sokkal nevezetesebb alak volt, már azon időben,
mintsem el lehetett volna hallgatni róla azt a hírt, hogy veszélyesen
beteg. Megtudta ezt Biróczy is és Bányaváry.

Biróczy Triesztben volt egy kereskedelmi per fölvétele végett.
Bányaváryék társasága pedig Miskolczon tanyázott. Biróczy, amint ügyvédi
föladatát bevégezte, sietni szándékozott haza, Pestre; Bányaváry pedig
úgy intézkedett, hogy Miskolczról egész társaságával idején átköltözik
Egerbe, hogy Pesthez közelebb legyen. S onnan aztán az emlékezetes
határnapon feleségestül átmehet Pestre; daczára Kálmán tilalmának, ki
azt mondá neki: «te nem jöhetsz hozzám, mert meghaltál». Már előre ki is
csinálta magában az élczes beköszöntőt, melyben halottaiból feltámadását
bejelenti Kálmánnak. Csuka Ferinek nem kellett utazni, ő most is
házfelügyelő volt a Decséry-palotában.

Ekkor aztán a sors egy fekete keresztet húzott az egész számításon
végig. Legelső volt Biróczy, a ki e gyászkereszt ágában fennakadt.

Mikor Triesztből a horvát határszélre ért, fegyveres határőrök fogták
körül kocsiját, s azt mondták, hogy szálljon le; itt fog maradni negyven
napig vesztegzár alatt.

– Ki parancsolta így?

Egy nevet mondtak neki, melyet akkor hallott először Európa: «a
cholera».

E láthatatlan rém, melynek minden lépése egy temető, akkor járta be
először e világrészt. A népirtó angyal, kinek elég a kimondott nevétől
megrettenni és meghalni. A csodálatos pusztító, a ki békét hagy annak, a
ki szeme közé nevet, s átlép azon, a ki daczol vele: nem bántja.

Az országok határain kordont húztak ellene, keresztül-kasul; hanem a
fekete vonalokon a halál angyala átment, csak az emberek akadtak fenn
rajtuk.

Biróczy a horvátországi zárvonalnál akadt fenn.

Felső-Magyarországon már dühöngött a vész; Zemplénból, Abaujból a
döghalál borzalmával együtt közeledett a kitört pórlázadás iszonyata.

Ekkor kerekedett fel Bányaváry csapatjával együtt, hogy Miskolczról
átköltözzék Egerbe.

Miskolczi ismerőseik váltig marasztották, hogy ne menjenek. Jó emberük
volt a város biró is, a városi orvos is. Az első tréfás kedélyű, bátor
szivű ember volt, ki csak nevetett azon, hogy valaki meg tudjon halni
dinnyétől, uborkától; nagyon biztatta a szinészeket, hogy ne menjenek
innen sehová; folytassák előadásaikat, minden nap vigjátékot adjanak,
hadd felejtse félelmét a gyönge szivű nép; mulassanak, mint eddig az
Avason. Az orvos pedig tudományosan bebizonyítá, hogy ide a cholera nem
fog eljönni, mert az a hegyes vidékeket kikerüli; de Bányaváry csak
menni akart, neki más okai voltak Pesthez közelebb jutni, mint a
járványtóli félelem.

A jó ismerősök aztán elkisérték őket egész a város végeig; ott nagy
áldomással búcsút vettek tőlük s útnak eresztették.

Első nap eljutottak Mező-Keresztesig. Már ott is vették észre, hogy nem
igen nagy vendégszeretet tárja eléjük a kapukat. Mindenféle alkalmatlan
emberek nagyon követelik tőlük az útlevelet. Soha pedig ember
emlékezetére útlevéllel nem utazott ez ideig senki jó Magyarországon.
Hanem azután, mikor Eger alá megérkeztek, a hol az a jó vörös bor terem,
a hol a szinészeket mindig olyan jól fogadják, minden ház nyitva
előttük: ott egyszerre körülfogták a város határán az érkező truppot
puskás és vasvillás emberek, le sem hagytak szálni senkit a szekeréről,
hanem minden pereputtyostul behajtották őket a városi bitangmarhák
rekeszébe, s hivatalosan tudtokra adák, hogy onnan be nem bocsáttatnak a
városba, a míg a két heti vesztegzárt ki nem állják.

Bányaváry könyörgött, rimánkodott, protestált, nemesi levelére
hivatkozott; mind nem használt semmit. A kordon kérlelhetlen volt. Az
éjszakát ott kellett tölteniök a marharekeszben.

Reggelig annyi gratiát nyertek, hogy a bikarekeszből kibocsáták őket
azzal a föltétellel, hogy menjenek vissza oda, ahonnan jöttek.

Szörnyű áldások között újra útnak eredett a karaván vissza Miskolczra.

Negyednap estéjére kerültek ismét az Avas közelébe.

Már az nagyon gyanús dolog volt, hogy az út két oldalán az árkot
hosszában megrakva találtak dinnyével, uborkával. Itt valami országos
razzia ment végbe a dinnyeföldek ellen, melynek valamennyi a «cucumis»-
és «pepo»-fajhoz tartozó kopasz fej irgalom nélkül áldozatul esett.

A város sorompójához érve aztán tökéletes lett a meglepetés.

A honnan négy nap előtt áldomással bocsáták el őket, most
szuronyszegzett puskák meredtek eléjük.

«Vissza! ide nem szabad bejőni!»

Bányaváryék nem ismertek rá a négy nap előtti jó barátokra. Azok
polgárőrségi egyenruháikban, csákósan, kardosan álltak a sorompónál. A
városbiró kegyetlen tekintetű arczczal osztá parancsait, s a városi
orvos egy nagy nádpálczával a kezében tiltakozott minden jövevény
bebocsáttatása ellen.

Bányaváry megkisérté hivatkozni a négy nap előtti barátságra; de senki
sem akart már arról tudni: «Vissza! Ide be nem hozzátok a cholerát! Már
a szomszéd Zsolczán van!»

– De hiszen mi az ellenkező irányból jövünk! Eger délnek esik!

De nem lehetett azokat a geographiával kiengesztelni, maradtak a
visszautasításnál. A szinészekre az a sors várt, hogy amint egy városból
kimozdultak, többé semmi városba be ne mehessenek. Ki voltak lökve a
szabad ég alá.

Ez már Bányavárynak sok volt! Elkeseredésében fölébredt benne egy adag
Coriolanus; s miként Cajus Martius Corioliban, akként rántott ő is
kardot, s kivont szablyával rohant neki a sorompónak, – elszántan
truppja jóvoltáért feláldozni hősileg életét. Szerencsére a
szuronyszegzett puskák okos emberek kezében voltak, a kik midőn látták,
hogy valaki rohan a szuronynak, ügyeltek rá, hogy meg ne szúrja benne
magát, s így Bányaváry vitézül elfoglalta a sorompót, felnyitotta
karavánja előtt s diadallal vezette azt be az elfoglalt városba.
Utoljára aztán az őrállók is nevetésre vették a dolgot, s azt mondták,
hogy csak tréfáltak velük. Kivéve az orvost, a ki dühösködött, hogy ő
most már nem áll jót a város életéért. – Annyira megváltoztatta előbbi
véleményét a rémület, mely mint árnyék vonul a cholera előtt.

Bányaváry azonban kiadá rendeletben a szinészeinek, hogy senki meg ne
próbáljon halni közülök cholerában; mert akkor a többit agyonverik.

Szerencséjükre másnap, mikor a cholera kiütött, Zsolcza felől jött be.
De még nagyobb szerencséjük, hogy az egész halálvész alatt egyetlenegy
szinésznek sem lett semmi baja, pedig duskálkodtak a drága sok dinnyében
s gyümölcsben, a mit más halandó ember megfogni sem mert. Fél is a
szinész valamitől!

Hanem egy napon mégis beteg lett valaki – és az épen Czilike volt.
Valószinüleg meghült és görcsöket kapott. – Ő titkolni akarta baját, de
Bányaváry meg volt miatta rettenve, és sietett az orvost elhívni. Már
akkor nagy volt a halálozás a városban; és nem volt ellene gyógyszer sem
kertben, sem patikában, sem imádságos könyvben.

Az orvos nagykésőre érkezett el Bányaváryékhoz. Nem lépett volna be egy
világért a szobába, csak félig kinyitotta az ajtót s a küszöbben
megállva, egy pálczát tartott maga elé, annak a hasított végébe volt
csiptetve egy szelet füstölő papiros, melyet meggyujtva, ugy forgatott
maga előtt, mint egy szélmalmot, hogy a vészes miasmát elhárítsa
magától. Nem is kérdezte Czilitől, mi baj? csak ránézett az arcára s
azzal a háta mögött tintával, papirral ácsorgó kanczellistához
visszafordulva, diktálá hivatalosan: «irja amice: Kholera 132; – nem
lehet rajta segíteni.» Azzal betette az ajtót, megtörülte az arcát
kámforos, eczetes zsebkendőjével és odább ment.

Másnap halva volt – az orvos; Czilike pedig kialudta magát és fölkelt
épen.

– – – Ketten tehát már nem lesznek ott a találkozón Kálmánnal: Biróczy
és Borcsay…

A halálvész rémhire Pestet is fölzavarta. A magas uraságok előre
kivonultak jószágaikra: dögvész idején veszélyes dolognak tartatik nagy
városban lenni; a törvényszékek, dicasteriumok szünetet tartottak; nem
maradt Pesten más, csak a könnyüvérü fiatalság, a német szinészek és a
helyőrség.

Azaz, hogy maradt biz itt más ember is; hanem Csollánné számára nem
maradt más.

Katinka azt vette a fejébe, hogy ő ezekben az időkben ugyanazt a
szerepet fogja eljátszani, a mit Boccaccio decameronejának hősnői a
florenczi halálvész idején. Mindennap víg társaság volt nála,
összegyüjtötte maga körül azokat a szeretetreméltó könnyü kedélyű nőket,
a kiknek víg szeszélye az övével találkozott; azután a mulatni szerető
ifjakat, a mulattatni tudó szinészeket s a mindkettőben kitünő
katonatiszteket. Ott azután kigunyolták a halált.

Minden délután késő estig kihallatszott az utczára Csollánné kertjéből a
czigányzene, víg kaczaj és pohárcsörgés. A halál tán fel sem meri ott
ütni a fejét, a hol ilyen vígan vannak.

Egy reggel aztán jött a rémhír, hogy itt a cholera! az első halott
fekszik a ravatalon.

Hol?

Itt a Csollánné házával átellenben; a Decséry palotában.

Ki az?

A házfelügyelő, Csuka Ferencz. Tegnap még erős izmos férfi.

Hogy eltünt egyszerre az egész florenczi társaság!

Este már nem volt zene, kaczaj, pohárcsörgés a kertben. Estig tizenkét
halottat számlált a város.

Akkor aztán menekült a városból, a ki csak mehetett; a fiatalság haza
családjaihoz, a német szinészek fel Gráczba, Bécsbe. Még a helyőrség is
kivonatott a városból, s a tisztek is eltüntek. Áthelyezték őket Váczra,
Gödöllőre.

Katinka egyedül maradt.

Egyedül maga és kedvencz állatjai: a fertelmes tekenősbéka, a még
fertelmesebb majom, s a legfertelmesebb Aszályi. Az csak nem futott el
sehova. Biztatta magát azzal, hogy a csalányba nem üt a mennykő. Az csak
megjelent mindennap Katinkánál, s hizelgett a házi asszonynak, vagy ha
az rossz kedélyben volt, a papagálynak; melynek egy idő óta az a
szenvedélye volt, hogy minden tollát kitépte a csőrével, s mint egy
koppasztott lidércz ült a támláján; azóta nem is beszélt, csak mikor
Aszályit meglátta, olyankor mondott annyit, hogy «filou»; a mit Aszályi,
nem franczia, de görög nyelven értvén, a legfinomabb hizelkedésnek vett.

Tehát Katinka unta magát nagyon.

Mikor ennyire egyedül maradt egyszerre, akkor kezdte meglepni azon
gondolat, hogy senkije sincs. És hogy egyedül neki nincs hová
elmenekülnie a városból.

Ekkor eszébe jutott valami. Hátha mégis?

Épen azon időkben tudta meg, hogy Bálvándy elvált a nejétől.

Még egy lépés, és egészen közel lehetnek egymáshoz.

Hiusága azt hizelgé fülébe, hogy ez elválásra semmi más nem ösztönözheté
Bálvándyt, mint egykori szerelmének s fogságból kiszabadítójának emléke.

Ehez a hiu reményhez menekült. A magány, a félelem, az unalom rávette,
hogy levelet irjon Bálvándynak, ki akkor Aradon volt. A levélben
fölszólítá Bálvándyt, hogy adja el neki azt a bizonyos zsibói házat;
most már ő is el van szánva, a köteléket széttépni, mely őt egy gyülölt
férj foglyává teszi. És azután nem álland közöttük semmi akadály, hogy
örökre egymásé lehessenek. Siessen Pestre, hol őt tárt karok várják.

Ezt a levelet nem lehetett a postára bizni. Abban az időben nagy fatumuk
volt a leveleknek; a postán vasvillával keresztül lyukgatták,
megfüstölték valamennyit, a gyanusakat fel is bontották, elolvasták, ugy
pecsételték le ujra. Katinka tehát Aszályit készitette fel az utra,
rábizva a levelet, hogy vigye el azt maga személyesen Bálvándynak.

Aszályi épen ilyen küldetésekhez való ember volt, a miknél kilátás van
nagyon sok gorombaságon keresztül menni és mindannyiért jól
megfizettetni. Ilyenben pedig bőven volt része annak, a ki az első
cholera idejében négy vármegye és három városi municipium határán
keresztül utazott.

Megérkezett szerencsésen Aradra; ott azt tudta meg, hogy Bálvándy kinn
időzik magyaráti kolnájában. Az a kolna igen szép emeletes mulató
kastély volt a nagy szőlő közepett; csak hogy még most messze volt a
szüret: oda Bálvándy aligha vonult egyébért, mint a kholerától féltében,
hogy a külvilágtól egészen elzárja magát.

De Aszályi hiven utána kocsikázott oda is a szép asszony levelével.

A mint a kolna udvarára megérkezik s az eléje siető ispánnak megmondja,
hogy ő Pestről jött, az le sem hagyja szállni a szekérről, hanem
odakiált a szőlőmunkások közé valamit Decebal nyelvén, mire négy markos
oláh legény előugrik, lekapják Aszályit a szekérről kezénél lábánál
fogva; hasztalan kiabál, nem értik a nyelvét, meg ha értik, sem hajtanak
rá; levetkőztetik tetőtül talpig s egy kád vízbe ott a kolna folyosóján
beledugják, megbuktatják. Aszályi, a mint a víz a szájába megy, borzadva
érzi, hogy az eczetes víz; odavagyok! gondolja magában; hisz ezek
emberevők! elébb páczba tesznek, hogy puhább legyen a husom. Könyörög
nekik, hogy ne egyék meg! Azok intenek neki, hogy csak várjon; ne
nyugtalankodjék, még több is jön, a közben pedig fogják a nyakát, hogy
el ne szaladhasson. Mikor aztán jól kiszívatták a bőrit az eczetes
vízzel, akkor jön egy ötödik kannibal, egy irtóztató nagy serpenyő izzó
parázszsal. Már megsütnek! gondolja magában Aszályi, s elkezd görögül
könyörögni az oláhoknak, azt hiszi, hogy a görög hitüek azt csak
megértik. Azok pedig a legnagyobb komolysággal kiemelik az eczetes
vízből, kezénél lábánál fogva a parázs fölé tartják, a parázsra
köménymagot és fenyőmagot hintenek s Aszályit ugy felfüstölik rajta,
mint valami kassai sonkát.

Akkor aztán nyájasabb arczok jelennek meg a belső házból; inas és
komornyik; hoznak Aszályi számára ujdonatuj ruhákat, felöltöztetik
tetőtől talpig kényelmes uri gyapotszövetekbe, a mik illatoznak az
otkolontól s akkor azt mondják neki, hogy hozta Isten, tessék besétálni:
a báró ur odabenn van.

Aszályi alig tudott magához térni első rémületéből.

– No ez, mondhatom, hogy furcsa neme a vendéglátásnak; sopánkodék
Bálvándy elé kerülve, kinek iszonyu kámfor- és otkolonszag tölté be a
szobáját.

A báró nevetett.

– Egy kis praeservativa, kedves barátom, hogy valaki ide ne hozza
magával a cholerát, ha már olyan kedves akart lenni, hogy ebben a
veszedelmes időben hozzám vendégül szálljon. Már most kezet
szoríthatunk. Hát mondja csak, micsoda fátum hozta önt ide?

– Ő nagysága, Csollánné levelével jövök: szólt bizalmas mosolygással
Aszályi.

– Még levél is! szólt boszusan Bálvándy. Mi az ördögért küldöz most
nekem levelet? Hát nem tudta önre bizni az izenetét, ha már ide küldte.
A levél legjobban elhordja a miasmát. Hej komornyik! Valaki keresse elő
a teins ur zsebéből azt a levelet, aztán kéngyertya füst fölé kell
tartani, meg chlor mészbe mártani, ugy hozni be. A melyik a levelet
megfogta, be ne jőjjön a szobámba.

Az eként megfertőztelenített levelet azután a komornyik felszakítá s
Aszályi egyfelől egy csipővassal, másfelől a komornyik egy papirosnyiró
ollóval fülön csipvén, kétfelé terjeszték, hogy olvashassa a báró ur.

A levél igen válogatott nyelven lehetett irva, azt elhihetjük, hanem a
chlormésznek, a min keresztül ment, az a sajátsága van, hogy a tintának
elveszi a szinét, minden három szó közül kettő volt csak olvasható, a mi
az eszmék szépségét egészen lerontá. A lényegét az indítványnak azonban
mégis csak megérté belőle a báró.

Hanem egészen furcsa kedvében találta most ez a levél.

Házassági rózsakötelékről beszélni annak, a ki épen most tépett le
magáról egyet, a mit messziről a legkedvesebbnek hitt, épen annyi,
mintha szilvával kinálnának valakit, a kit épen a hideg lel. S a kit
épen a szép madonna arcztól lel a hideg; s a ki a világélvező szép
delnőt már olyan nagyon ismeri! – S még hozzá az általános
kedélytelenség, a mit a cholera félelme terjeszt.

A mig a szép madonnaarczot birta, addig megvolt az inger a vétkező szép
szemeket fölkeresni; de a mióta utólszor látta könyezni elvált neje
szelid szemeit, fájt neki, ha visszagondolt rájuk s untatá amazoknak a
ragyogása. Dorotheát nagyon sajnálta, midőn végképen elveszté, s épen
oly mértékben fanyalodott el attól a gondolattól, hogy már most Katinkát
nyerte meg végkép.

Valami bolondos ötlete támadt a szép hölgy levele nyomán.

Bálvándy ahoz az iskolához tartozott, melyet Csollán Berti alapított
meg. Egy ilyen tréfás csintevőnek, ha valami bolond ötlete támadt, az
azt elmondatlan vagy végrehajtatlan nem hagyta, ha mindjárt a legjobb
barátja, szeretője, felesége, ipa, napa, király ő felsége, vagy maga az
Ur Jézus, vagy a saját bevert feje szenvedett légyen is miatta. Annak
meg kellett történni.

Különben is tartozott Bálvándy még Katinkának egy ilyen csintalansággal,
viszonzásul a párisi letartóztatásért. Azt nem feledhette el, mert az
egész fordulat családi életében, a váló pörig, mind ezen az egy
feltréfáltatáson alapult. A Katinkának hozott udvarlás azóta csak a
Decséry család iránti boszu volt, felhangolva mindennapi érzéki
vágyaktól; most, hogy a Decséryék ismét idegenek lettek ránézve, Katinka
számára nem maradt szivében más, mint az unottság; még lejebb hangolva
az érzéktompító félelemtől, mely a dögvész árnyában mindenüvé elterjedt.

Tehát ez a bolondos ötlet azon kezdődött, hogy azt mondá Aszályinak:

– Jól van, édes barátom; a szép asszony meg akarja tőlem venni azt a
bizonyos zsibói házat. Ön sejti talán, hogy miért?

– Igen. Hogy hat hét alatt véget vessen a váló perének Erdélyben.

– Kitalálta. A ház iránt majd megegyezünk. A többiről pedig, a mi a
levélben foglaltatik, majd beszéljünk ebéd után.

Bálvándy gondoskodott róla, hogy pompásan megvendégelje tisztelt
látogatóját. Magyaráti pinczéje híres volt s Aszályi nem volt idegen a
jó bortól. Ebéd alatt Bruderschaftot ittak, ki tudja, hányadszor?
Aszályi azon emberek sorába tartozott, a kivel az ember per tu van, a
meddig a bor gőze ki nem megy a fejéből; de másnap már megint csak ujra
kezdi vele a kendezést.

Aszályi különben is beszédes volt, a bor még jobban fel szokta nyitni a
száját. És az a tulajdonsága volt, hogy akármiről beszélt, az mind olyan
tárgy volt, a mit jobb lett volna elhallgatni. Hiányzott nála az érzék,
megtalálni az időt, helyet, az embert az elmondandó anekdotához.

Ezuttal arról histórizált Bálvándy előtt, hogy Katinka milyen jól
mulatott a cholera előtt mindenféle urak, urfiak, válogatott
svalizsértisztek társaságában, s hogy a cholera hirére hogy futott szét
valamennyi; s hogy unja most magát a szép asszony. Az ám!

– De hát tudod-e, hogy mit irt nekem most a levelében? szakítá félbe a
vidám pletykázást Bálvándy.

– El akar válni Bertóktul, azt tudom, de rögtön.

– És férjhez akar menni rögtön.

– Ah!

– Ugyan ne tedd magad, te ravasz kópé; hiszen jobban tudod, mint én.
Hiszen te hozzád fog menni.

– Én hozzám? hebegé Aszályi s letette az ajkához emelt poharat. Ne
tessék tréfálni!

– Te meg ne fintoríts ilyen pilátusképeket! Hiszen itt a levélben
megirta az egész dolgot nekem.

Azzal kivette zsebéből Katinka levelét s a többit eltakarva, csak a
végsorokat engedé Aszályinak olvasni.

«Szóljon ön Aszályinak őszintén: ő nekem egyedül hivem.»

Aszályinak a szeme elmeredt e szók olvastára.

– Az mégis hihetetlen! Hiszen igaz, hogy Katinka szentem mindig igen
nyájas szokott lenni hozzám, sokszor kitüntet gyöngédségeivel, gyakran
theázunk egyedül este; sőt megengedi, hogy toilettjénél jelen legyek,
legtitkosabb ügyeibe is beavat; de ezt a szerencsét még sem értem.

– Dehogy nem érted! Bruder! Gondold meg csak, ő most elválik a férjétől;
itt marad név nélkül, se leány, se asszony. A világban pedig azután is
élni akar; mulatni és minden társaságban résztvenni, mint eddig. Ehez
férj kell.

– Ahán! Egy szóval palást! röhögött Aszályi.

– Hát igen: palást! kisérte őt Bálvándy cholericus nevetéssel.

– Olyan férj, a ki nem haragszik meg semmiért! hahaha! S arra én lennék
épen jó, hahaha!

Erre Bálvándy nagyon komoly arczot öltött.

– Azt nem tudhatod, kedves barátom. Az asszonyok szeszélyei
kiismerhetlenek. Ez a nő annyira beléd lehet bolondulva, hogy a
kedvedért képes lenne elmenni Pátyodra rektornénak.

– De már akkor inkább én megyek Pestre hozzá nagyságos urnak.

Bálvándy ezt még praktikusabb életmaximának találta.

– Kedves barátom: őszinte akarok hozzád lenni. Tudhatod, hiszen nyilt
titok volt, hogy én Katinkának legbensőbb tisztelői közé tartoztam. Az
voltam ránézve, a mi az apa a leányához.

– Ühüm; köhintett bele cynicus ostobasággal Aszályi.

– Ő is nagyon ragaszkodott hozzám. E mostani levelében azért közli velem
elhatározását, hogy mint a ki sorsa iránt mindenkor nagyon érdeklődtem,
nyilvánítsam e felől nézetemet. Hát én, hogy meggyőzzelek őszinte jó
akaratom felől, sok szót nem szaporítok; hanem cselekszem. Először a
zsibói házat átengedem Katinkának ingyen, azután pedig átadom neked e
chatouillet, ebben vannak Katinkának minden hozzám irt levelei: ezeket
általad visszaküldöm neki mind; a legutolsót kivéve. Értesz-e már
engemet?

Aszályi mindent értett; részeg volt; nyakába borult kedves barátjának,
nyakon fülön csókolta azt és sirt. Melodrámai jelenet volt.

Bálvándy aztán sietteté, hogy ne tartsa magát itten fel tovább; siessen
boldog lenni, feladatta rá az előbbi ruháit, feltétette a szekérre s
elszállíttatta vissza Aradra, a hová Aszályi csak este későn érkezett
meg.

Akkorra már kipárolgott a fejéből a bor, s akkor kezdett el csak
gondolkozni róla, hogy tulajdonképen kicsoda ő, és mit visz most magával
a köpönyegzsebében? Az, a kit magában tisztel, a leendő férje egy nagyon
szabadszellemü urhölgynek, s az, a mit zsebében visz, az egy csomag
gyöngéd levelezés, melyet leendő nejének egykori és talán még
visszakerülendő benső tisztelője küld épen ő általa vissza.

Egy perczig járt az a gondolat Aszályi fejében, hogy ezt a csomagot bele
hajítsa a Marosba s aztán maga beálljon katonának, hanem csak egy
perczig, a másik perczben jobb tanácscsal szolgált a gyomor.

Ejh, mit? Nem olyan elviselhetetlen szerencsétlenség az. Egy szép
asszony, a ki nem tehet róla, hogy ezelőtt tizenkét esztendővel is szép
volt. A hűség, ártatlanság egészen relativ fogalmak. Az asszonyban ez
csak pretium affectionis. Fő dolog az, hogy gazdag asszony. Akkor bezzeg
nem kellene öt forintért kalendáriumtölteléket irni, nem kellene a téli
kabátot nyáron németszóra adni, valamennyi vendéglőben sorban kontózni,
s mikor az ember az egyik utcza végéről a másikra akar menni, a várost
körülkerülni, hogy a hitelezői minden boltajtóban el ne fogják. Akkor az
embernek volna saját háza, kocsija és cselédje, a kin tekintélyét
gyakorolja.

Igaz, hogy biz ez csak «palást». – «Palást» biz ez; de meleg van alatta.

Aszályi sorsával kibékülten érkezett vissza Katinkához.

Már akkor a szép urnő kétségbe volt esve a magány, az unalom és a
rémület miatt.

Mindennap harmincz halottat vittek el ablaka alatt. Már a kertrenyiló
szobába költözött át, hogy ne lássa a sok temetést s ne hallja a sok
énekszót.

Azért nem is lehet csodálni, ha Aszályit megérkeztekor a legnagyobb
örömmel fogadta. Oh be kedves embere volt neki! Egyszerre felderült az
arcza. Nevetett mint egy gyermek.

Mondja el, szerencsésen járt-e?

Aszályi kedélyes akart lenni s elmondta mind azt, a mi vele történt.
Katinka kitörő kaczajjal fogadá a bepáczoltatási történetet, mit Aszályi
elmondatlan nem hagyott volna egy világért.

Ott azután komolyságra fogta a dolgot Aszályi, a hol a Bálvándyval
folytatott párbeszéd következett. Ünnepélyes lett és gyöngéd.

«Barátunk» mindent elmondott nekem; a hogy nagysád kivánta hozzá irt
levelében. Nemeslelküen beleegyezett mindenbe.

– No! – és? kiáltá fel ragyogó arczczal Katinka.

– A zsibói házat ajándékba engedi által nagysádnak; hat hét mulva
nagysád szabad lehet. Azután pedig. – Itt nagy lélekzetet vett Aszályi.

– Nos nos? sürgeté Katinka türelmetlenül.

– Itt küldi nagysádnak hozzá irt leveleit.

– Leveleimet? kérdé Katinka fülig elvörösödve. – Minek?

– Annak jeléül, hogy mindenbe beleegyezik.

– Beleegyezik? – Katinka bámulni kezdett.

– Ő helyesli nagysád elhatározását és azontul semmi sem áll boldogságunk
utjában.

Aszályi e nyilatkozatnál szétterjeszté karjait, mint a keresztre
feszitett Molay Jákob, a «Templáriusok» czimü tragoediában, s extasisra
torzított pofával mosolygott az urhölgyre.

Katinka most fogta csak fel, minő kegyetlen tréfának tették áldozatává.

Első dühében a lovagkorbácsa után kapott; hanem hirtelen eszéhez tért s
a csengetyűhuzót rántotta meg.

Aszályi még akkor is úgy állt, mint Molay Jákob a keresztfán, mikor a
komornyik belépett a csengetésre.

Katinka így szólt a cselédhez:

– Ezt az embert, ha még egyszer idejön, ki kell dobni az ajtón!



ALKONYSUGARAK.

Kálmán pedig egyedül feküdt kórágyán. Egyedül a népefogyott fővárosban,
ismeretlen szűk tanyáján betegen.

Betegsége nem az uralkodó mirigy volt. Ez a rút, arcztorzító ragály
elkerüli azokat, a kikre már egy szelidebb nemtő szárnyai vetnek
betakaró árnyat.

Kálmán mellbeteg volt. Ez a költők és művészek és szeretők kiváltságos
betegsége. Az a sápadt arczú nemtő, a ki elébb barátságot köt
áldozatával, lassan, szeliden készíti el a túlvilágra; ha látja, hogy
fél a sirtól, halasztást enged neki, még egy tavaszt; az alatt
megbarátkoztatja a zöld fűvel, mely alatt olyan édes az álom; engedi
reményleni az utolsó óráig; minden érzékét felfokozza, lelkét
megszépíti; gondolatainak erőt ád, tollának varázst, ecsetjének teremtő
ihletet, szerelme fájdalmainak boldog édességet; és aztán szépen,
csendesen, mosolygó arczczal elaltatja.

Ez a költők, művészek és szeretők kiváltságos halála; kik meghalnak,
mert alkottak, mert szerettek…

A mellbetegek nem félnek az egyedülléttől.

Lelkük távolbalátó: meg tudják látni azokat, a kiket szeretnek; meg
tudják álmodni azoknak a gondolatjait, a kik nincsenek jelen.

Csak ketten ápolják a beteget: az iparos házigazda és vén cselédje; a
költő beszél nekik csodaálmokat, mikkel azokat vigasztalja; azt mondják
rá: igaz, úgy van az.

– Hogy nem jön a nagyanya, unokáját végnapjaiban meglátogatni!

– «Ő akar jőni; de nem lehet. A halálharangszó zúg minden faluban s az
visszariasztja. Az egész országban dúl az epemirigy. Ő maga nem fél
attól, de fia kétségbe van esve. Szegény Béni bácsi! hogy mosdik minden
nap húszszor erős boreczetben, hogy visel előlhátúl nyakába kötve
kámforos zsacskókat, hogy iszsza féltében az erős pálinkafélét, hogy
meszelteti ki szobáit chlormészszel naponkint, hogy imádkozik ötször
napjában, hogy mond le pipájáról, kedvencz ételeiről, s kényszerű
bőjttel sanyargatja testét. Anyja bizonyosan nyugtalankodik Pesten
maradt unokája miatt; készül is az utra, hogy eljöjjön értte, elvigye
magával a vészes légkörből; de olyankor kétségbeesetten borul nyakába a
vén gyerek: mamám, ne hagyjon itt magamra; mamám, én meghalok itt
egyedül, mamám, ne menjen Pestre; ne hozza ide a kholerát. S az öreg
asszony szive megesik gyámoltalan vén gyermekén s elodázza jövetelét:
majd holnap!»

A beteg látnoki képzelme így mondja el ezt.

Hát arról a másik nőről mit beszél, kinek arczképe keblét el nem hagyja
soha; a mit elővesz, mikor egyedül marad, s elmereng vonásain.

Gondol az is ő reá? Tudja már, hogy mit vesztett benne? Tudja már, hogy
senki sem szerette őt rajta kivül igazán? Jönne már hozzá. És bizonynyal
el is fog jőni; hanem az már késő lesz.

A beteg nincs mindig ágyhoz kötve. Néha fölkelhet nappal, s egy vázolt
kép alakjain dolgozik tovább. A falusi lak az; csendes otthonias
szobájával; a családdal körülült asztal. Csak egy kép nincs még
bevégezve rajta; saját alakja. Éjjel pedig eszébe jutnak remek
gondolatok, azokat elmondja ápolóinak; a mester leirja azokat papirra.

S a kit annyian szerettek, oly egyedül távozik innen!

De nem. Egy napfényes délután örömsugárzó arczczal jön be a vén
házigazda, hogy előkészítse a kedves meglepetésre ápoltát, s fölsegítse
rá tisztesebb ruháját; mert a festéshez a kopottat használta.

– Tudtam én, hogy ez az egy el fog jönni!

Melyik hát az az egy?

Kálmán arczán még pirosabbra gyultak a halálbetegség rózsái. Melyik jött
el hozzá azok közül, a kikre ő várt?

– Ez aztán az asszony, a ki ilyenkor be mer jönni a kholerás Pestbe,
hogy kedves betegét meglátogassa!

Melyik asszony? Az anya, vagy a régi eszménykép?

Koczognak: szabad-e? s kinyílik az ajtó. Betekint rajta két mosolytól,
részvéttől ragyogó arcz. Nem is egy; de kettő.

Tóth Máténé asszonyom az, s Erzsike leánya.

Ah! nem a nagyanya, nem az eszménykép: a hajdani cselédleány, a durva
paraszt családja érkezett meg.

Sára asszony betegvigasztaló kedélyességgel siet oda Kálmánhoz,
egészséges két tenyerébe fogja annak átlátszó kezét.

– Ejh lám! Nézze meg az ember! Hisz mi azt olvastuk az ujságból, hogy
maga nagy beteg; pedig hát olyan jó szinben van, mint a szakasztott
rózsa. Szaladj mindjárt, feleség! azt mondja az uram; hozzátok el abból
a dögleletes Pestből. No, hála Istennek! csakhogy fenntaláljuk. Ugy-e,
nincsen semmi baja?

Azzal odaölelte keblére Kálmánt. Dehogy van már baja.

– No hát ölelje meg ezt a leányt is. Úgy ni! Azért hoztam ám magammal,
hogy segítsen, ha egymagam el nem tudnám innen vinni. Mert hát azért
jöttünk ám ide, hogy elvigyük magunkkal. Tseresnyés uramat is elviszszük
magunkkal; bezárjuk a házat, vissza sem eresztjük egyiket sem, a míg el
nem mulik a veszedelem. Magát pedig, kedves Kálmán urfi, azután sem
eresztjük el magunktól. Ott marad mi velünk. Majd meglátja, milyen
egészséges lesz ottan! A friss tejtől, az illatos méztől, a tiszta
levegőtől, hogy meggyógyul ottan! Aztán meg a mi szeretetünktől… Lesz
ott magának szép csendes lakása, a hol elfestegetheti azokat a
megszólaló szép képeit, s irhatja azokat a gyönyörűséges költeményeit,
még a madár sem háborítja ott. Ugy-e, hogy eljön mivelünk?

Kálmán csak szomorúan ingatta szép eszmeterhes fejét; de szólni nem
tudott, el volt a szíve szorúlva egészen.

– Szólj hát neki te, leányom, kérd te őtet; talán a te szavadra majd
jobban hallgat.

A paraszt leány (egész alakja csupa élet, egész arcza csupa szemérem)
oda borult gyöngéden Kálmán keblére, hallhatá szívének egészséges
dobbanását, a leány átkarolva őt, azt mondá neki:

– Legyen ön a mi fiunk!…

Kálmán lelke felszabadult a test gyöngesége alól. Köny helyett mosoly
jött szemébe. Megcsókolta a piruló leányka homlokát ihletten.

– Az Isten áldjon meg téged a te jóságodért, kedves szép húgom, a miért
bátyádnak fogadtál engem. Ez a te szavad volt, a minek utóljára örültem
a világon. A mi bennem lélek, veletek megy; ott fog köztetek lenni
mindig. Megtalálsz virágaid között, mikor elhervadnak; megtalálsz a
falevélben, mikor lehull; meghallasz az esti harangszóban, mikor
elenyészik; s mikor megemlékezel rólam, mindig arczczal szemközt fogok
veled állani. Ide festem majd e képre saját arczomat is közétek, s aztán
mindig otthon leszek. Hanem ez az én roskatag alakom itt marad ezen a
helyen, és itt sem sokáig marad már.

A leány megtalálta a bátorságát; nem hagyta magát visszariasztani.

– Lássa, mi most olyan egyedül vagyunk; ebben a félelmes időben. Pista
bátyánk sincs a háznál.

– Hol van ő?

– Elvitték katonának Galicziába. Híttuk haza ebben e nagy zűrzavarban;
de azt irta, hogy nem jöhet: az őrállónak nem lehet elhagyni a helyét.

– Látod, kedves jó húgom, én is ilyen harczos vagyok; én is őrt állok a
legveszélyesebb vártán. Nekem sem szabad elhagynom a helyemet. Az Isten
haza segíti majd bátyádat: engemet is elsegít valahová; s mi mind olyan
boldogok leszünk, ahogy megérdemeltük.

Már itt aztán Sára asszony nem állhatta meg, hogy hangos zokogásra ne
fakadjon; a midőn aztán Tseresnyés uram meginté, hogy a zokogással ne
ingereljék a beteget; mert az ilyen szenvedők nagyon makacsak és
boszankodók. Ha erőtetik, csak a baját sulyosítják vele.

Pedig Sára asszony csak mégis megkisérté még egyszer, hogy Kálmánt
rábeszélje: milyen jó helyet készítettek neki a kocsiban, puha
vánkosokból, jó sarju-szénából; úgy elvinnék, mint a szedett szőlőt;
édes savóval itatnák, attól sokan meggyógyultak már ilyen betegségből, s
késő vénséget értek. Kálmán tagadólag inte.

– Én Istenem! sóhajta Sára asszony, mikor az ölemben hordtam, mint kis
gyermeket, milyen jó gyermek volt akkor!

Aztán mikor látta, hogy már csak el kell menni, búcsút vett Kálmántól
Juliskával együtt; de a konyhában állomást tartottak. Mint a kik arra is
készen voltak, hogy Kálmán nem lesz rávehető, hogy velük elmenjen;
telehozták a szekérderekat mindenféle házi jóval: főzelék, friss vaj,
tojás, aszaltgyümölcs került elő a szekérből, a mit a halálvész alatt
mind nem lehetett kapni Pesten. Sára asszony maga nekigyűrközött a
főzésnek; gyönge csirkét ölt, megmutatá a vén cselédnek, hogyan kell
finom becsináltat készíteni abból, a milyenhez a Kálmán úrfi volt szokva
a nagyanyja házánál; lassan beszéltek, hogy a szó be ne halljék, meg ne
tudja a beteg, hogy ők mégis itt vannak; s csak azután, hogy a vén
cseléd kihozta az edényt Kálmán szobájából s elmondá, hogy a beteg igen
jó izűn vacsorált, alig hagyott meg valamit a finom becsináltból, akkor
ültek fel a szekerükre, lelkére kötve a mesternek, hogy őket tudósítsa
aztán Kálmán hogylétéről, és a szolgálónak, hogy nagyon sűrűre ne
csinálja a rántást a becsinálthoz.

A cholera egyre aratott, a kaszált rend meglátszott odakinn a három
temetőben. Ez a három sirkert volt a váczi-úti, kerepesi és
ferenczvárosi.

Kálmán betegségében látszólagos javulás állt be: a végbefejezés
előpostája. A szenvedő úgy érzi ilyenkor, mintha egészen magához tért
volna. Fájdalmai megszünnek, keble megmenekül szorongatásaitól, fel tud
kelni, s vágyik ki a szabadba. Jótékony nemtő, ki az élet álarczát
teszed fel, mikor a halált hozod!

Hanem Kálmán philosoph volt és természetbuvár. Őt a halálangyal nem
ámíthatá el. Tudta jól, hogy ez a végnek a kezdete. Készen volt már
régen. Műveit befejezé, nem hagyott félben semmit; irodalmi műveit
átnézte, kijavítá, nagy festményén megtette az utolsó ecsetvonást s
akkor azt mondá Tseresnyés uramnak:

– No már most gyerünk el szállást nézni!

Szállást nézni? Hová?

Szép nyári napok jártak, hosszú, csendes, verőfényes alkonyattal. Kálmán
jó házigazdája karjába kapaszkodva elindúlt szállást nézni, a vén cseléd
kisérte őket.

Végig mentek a hosszú országúton. Túl a házsorokon terül a váczi temető:
abba tértek be, körüljárták. Ott pompás síremlékek sorakoznak egymás
mellé, gondosan ápolt halmok, emléklapok. Mikor azokat bejárták, Kálmán
azt mondá gazdájának:

– Ez nagyon is pompás szállás nekem.

Onnan aztán hazamentek. Kálmán aludt reggelig csendesen, mint a ki
egészen meg van gyógyulva.

Másnap megint azt mondá házigazdájának:

– Menjünk szállást keresni másfelé.

Elmentek aztán hárman a kerepesi temetőbe, sivatag homok téreken
keresztül. Ott már sem pompa, sem hűs árnyék nem volt. Kálmánnak még sem
tetszett a szállás.

– Ez nagyon közel van a városhoz.

S azzal hazatértek ismét.

Harmadnap a beteg költő arcza rózsásabb volt, mint valaha, szemei
ragyogtak és minden idege új életre látszott kelni.

– Menjünk szállást keresni.

E délután elvitte kisérőit magával meszsze ki a marhalegelőn,
vásárálláson, káposztaföldeken túl, a ferenczvárosi temetőig. Az már jó
csendes szállás.

A ferenczvárosi sírkert közepén volt egy emelkedett halom, azon egy
kőfeszület.

– Ez jó hely itt, monda Kálmán. De még ez is nagyon közel van.

S azzal kiszámlált kétszáz lépést a kőkereszttől keletnek, egész a
temető árkáig; ott megállapodott.

– Itt lesz nagyon jó. De még ez is nagyon közel van.

Azután odahivatta a sírásót, s kialkudott vele ott azon a helyen egy
sírnak való területet, ki is fizette neki az árát.

Akkor visszamentek a kőkereszthez, a költő leült a feszület talapzatára,
az iparos és cselédje oda telepedtek a lábaihoz.

A főváros alantabb fekve terült a távolban, a nyári aranyos porködben
elmosódva. Néztek rá és nagyot hallgattak.

– Miért mondá ön, szólt megtörve a hallgatást Tseresnyés mester, hogy
még ez is közel van?

– Mert nem akarom, hogy álmomban háborgassanak, felelt Kálmán.

– Óh uram! Ki háborgatna bennünket e csöndes helyen?

– Ki? szólt Kálmán, és égő arczát a sápadt ég felé emelte. Azok, a kik
ezután születnek. Ez a hely itt egykor város fog lenni, és porainkat
összekeverik a paloták vakolatával. Igen, igen! Ez a nagy homok puszta
itt körülünk paloták hosszú sorával lesz beépítve. Száz meg száz iparüző
gyár kéménye fogja fekete füstjével szőni fölénk a szemfödelet, s
gépeinek zúgása fogja képezni a föld szívdobogását, mely bennünket ébren
lenni készt. Terjeszkedni fog az égsark minden része felé a kővé vált
élet, s a sírokat beépítik utczasorokkal! Az elvetett magból czédrusfa
lesz! A hosszú Dunapartot fejedelmi házsorok koszoruzzák, s azok között
a tudomány, művészet, ipar, kereskedelem monumentumai! A köztéreken a
hirhedett ősök érczszobrai fogják hirdetni multunkat. A királyi Duna
tükrét állóhidak ölelik át, érczből, kőből: örök építmények. Gőzhajók
seregei lepik el folyamunkat, miket csak hirükből ismerünk még most, s
vasutak hosszú vonalai fognak összetalálkozni városunk alatt, mikről még
most csak külországok beszélnek. És lesz népünk, a mely hazájának örül,
mely nevének díszére munkál, lesznek nagy embereink, kiket a világ
bámulni fog, lesznek hőseink, dicső szellemeink, kikben újjá születünk,
lesz életünk, melynek szűk lesz ez a város; leszünk nemzet, mint még
soh’ se voltunk, és az utókor irójának nem kell költeni, hanem csak a
valót leirni, hogy dicsőítse hazáját. Nézzétek, ott emelkednek az
aranyos ködben a palotasorok, a fényes alakok, a félistenek, a pantheon,
az akadémia, a diadalra siető nemzeti seregek, lobogó zászlóikkal, a
koszorus szobrok, az örök világosság: a népek szabadsága!

(«Óh én uram Istenem, légy irgalmas szegénynek, könyörge a vén cseléd;
mily szörnyü láz-álmai vannak!»)

(«Hallgass, némber!… inté az iparos. A próféta beszél!… Ő látja azt
mind, a miket mond!»)…

Mikor a temetőből hazamentek: Kálmán azt mondta, hogy oly könnyünek érzi
magát, mintha a föld nem is volna a lába alatt, mikor jár. Nem volt
szüksége vezetője karjára támaszkodni. Előre sietett.

Mikor az országúton megálltak pihenni, egy szegletkőre leült,
tekintetével merengve a széles hosszú utczán, mely üres volt és
nesztelen.

– Nézzétek, szólt, kigyulladt arczczal; a milyen hosszú a tér, olyan
tele van néppel; mint egy hullámzó fekete folyam, úgy mozdul előre a
százezernyi fő. Mi uszik ott középett? Egy ravatal. Mik lobognak
körülötte? Háromszinű zászlók, fátyollal bevonva. Két felül a két
palotasor ablakai, erkélyei tele bűbájos hölgyarczokkal. Mi hull? Eső?
Nem: köny! Mit visznek ott a fáklyafénynél? A nemzet szállítja nagy
halottainak hamvait a Pantheonba. Mit énekel az a százezer ember? «Nincs
itt többé, hanem feltámadott!» Halljátok ezt a zúgást? Látjátok ezt a
katafalkot? Látjátok, hogy emelkedik minden az ég felé? A házak, a
népek, a szellemek? Látjátok?

… A hosszú országúton egy kötélverő fonta, háttal haladva előre, hosszú
zsinegeit s a legkülömb palota volt az egész utczában a «két pisztoly»
csárda.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap nem birt Kálmán az ágyból fölkelni. Tagjai levonták, idegei ki
voltak merülve.

Ápolóival sem beszélt már, egész délelőtt szótalan volt. Csak délután
kezdett el nyugtalan lenni. Minden órában megkérdezte, hogy senki sem
jött-e? Mintha várt volna valakit.

«Senki.»

Ki jönne most te hozzád, elhagyott ember, az elhagyott városból?

Mentül alább hanyatlott a nap, nyugtalansága annál inkább növekedett.
Mindig az ajtót nézte: senki sem jön-e?

«Senki.»

Az alkonyodó nap már égetőn kezdett besütni ablakán, hogy a függönyt
eléje kellett húzni.

Kálmán kérő tekintettel nézett az ablakra. Elérték néma kérését,
félrehúzták a függönyt, kinyiták az ablakokat, hadd jőjjön be friss lég
és meleg napsugár.

Olyan volt már az arcza e napsugárban, mint az aranyozott alabástrom.

Most zörget valaki az utczaajtón. Kimegy a cseléd, megnézi, ki az?

A posta hozott egy levelet Jenőy Kálmánnak.

Kálmán kezébe veszi azt, s a mint a czímiraton meglátja az ismerős
vonásokat, valami túlvilági mosoly dereng át arczán. Int, hogy nyissák
fel a pecsétet.

A felnyitott levelet kezébe fogja és olvassa.

«Kedves, örökké szeretett Kálmánom.»

Ha megbocsáthatsz szenvedéseidért, miket én okoztam, úgy irgalmasabb
lészsz irántam, mint az Isten, ki oly súlyosan büntet engem én
vétkemért. Engedj reményt, hogy vétkemet jóvá tehessem. Mindent eldobtam
magamtól, a mi valaha hozzám tartozott, hogy téged visszanyerhesselek.
Egyetlen imám van, hogy te boldog légy, s ha én adhatok valamit
boldogságodhoz, az egyetlen üdvöm lesz a földön. Lelkemet kínozza a hir,
hogy te beteg vagy. Sietek hozzád; de feltartóztat az országos vész,
vesztegzár alatt vagyok. Levelemet küldöm előre, hogy mondja el
helyettem, mennyire szeretlek; mennyire szenvedek! Óh várj reám, és
fogadj megbocsátva

örökkön örökké Dorothea.

… Az alkonysugár oda sütött a feltárt levélre; s onnan vissza Kálmán
arczába. A míg végig olvasá az édes szavakat, megdicsőült mosoly
ragyogta körül dicsfénybe boruló arczát. Azután lehunyta a szemeit. És
nem is nyitotta fel többé. Hanem a mosoly, az ott maradt az arczán.



«VOLT. NINCS. LESZ».

A népirtó angyal még mindig két kézre fogott kaszával aratott. A
harangszó egész nap nem hallgatott el a városban.

Tseresnyés uram elfásult arczczal állt háza ajtajában. Épen a protestáns
paplakról érkezett vissza, ahol azt adták tudtára, hogy az egyetlen
lelkipásztor is ágynak esett, talán meg is hal estig.

Már most mit mondjon odabenn az ő halottjának? Ki fog téged eltemetni?

Ott megállt a kapujában, a kalapja a hóna alá csapva, ahogy feledte még
a paplakon; hajadonfővel jött végig az utczán, s aztán csak bámult maga
elé a szemközti zöld mohos tetejű rongyos házakra. Azok nem mondtak neki
semmit. Holttenger volt a fejében.

Egyszer valami mély hang riasztja fel mélázásából, s amint odatekint,
egy magas férfi áll előtte, idegen szabású hosszú öltönyben, feje
előregörbült, mintha mindig a földön keresne valamit, arczbőre barna és
cserzett, mint a pergamen, szakálla két ágra eresztve.

– E házban lakik Jenőy Kálmán? – kérdi az idegen.

Tseresnyés uram elébb végig bámulta a kérdezőt, mintha azon
csodálkoznék, hogyan szólalhat meg ily idegen alak magyarúl? Aztán
megbámulta a hozzá intézett kérdést, hogyan mondhatja azt valaki, hogy
«itt lakik-e Jenőy Kálmán?» S aztán ő kérdezte meg az idegentől:

– Kicsoda ön? S miért keresi Jenőy Kálmánt?

Az idegen földalatti bassushangon megfelelt rá.

– Az én nevem Barkó Pál. Keresem Jenőy Kálmánt azon fogadás végett,
melyet tizenkét év előtt tettünk egymásnak, hogy e napon Pesten
összejövünk: öt ifjú jó barát. Én eljöttem Tübetből.

A csizmadia le akarta venni a kalapját e szóra a fejéről; de miután azt
nem találta a kopasz tarkóján, lehajolt a jövevény kezéhez, megcsókolta
azt, s azt mondá neki:

– Szelim aleikum; hozott az Isten, atyám! Küldve jöttél. Lelkipásztor.
Jenőy Kálmán itt lakik, és bizony te reád vár.

Azzal bevezeté a jövevényt a hátulsó szobába, a hol jó barátja várt reá,
letakarva szép selyem-szemfedővel.

Barkó Pál arczán egy vonás sem mozdult meg. Odaállt a ravatal elé, két
kezét egymásba téve, és úgy állt ott mereven; szemeit az
alabástrom-arczra függesztve.

Mikor aztán sokáig állt ott, és egy szót sem szólt, akkor azt mondá
Tseresnyés uram, hogy ő elmegy a sirkő után nézni, melyet már
megrendelt; maradjon ott addig a jövevény.

Az nem szólt rá semmit.

Tseresnyés uram elment, vissza is jött; a jövevényt még akkor is azon a
helyen találta olyan némán, olyan mozdulatlanúl, ahogy ott hagyá.

– Atyám! monda neki, a sirkő kész. A halottasszekér itt van; hatósági
parancs szerint sietni kell az eltakarítással! – mehetünk.

A messzeföldről jött látogató szótlanúl lépett hátrább, hogy helyet
adjon a koporsóvivőknek, a kik leszegezték a födelet, s még azután is
arra a helyre bámult, mintha a födélen keresztül is barátja márvány
arczát látná mindig.

Mikor kivitték a koporsót, Tseresnyés uram előhozta a gyászfátyolt, nagy
csokrot kötött belőle a maga kalapjára, Barkó Pál hosszú kurdsüvegére s
Miska inas sipkájára. Az öreg szolgáló is kapott egy fekete nagy kendőt.

Nagy fényüzés nem telt a végtisztességhez, de e tisztesség őszinte volt.

Mikor a koporsót fölemelték a fekete hintóra, Tseresnyés uram a sirkövet
is föladatta. Egy négyszögű márványkoczka volt az; egyik lapjára ez volt
bevésve: «Volt. Nincs. Lesz.» – a másikra a halott neve és az évszám.

Tseresnyés uram kérdezé Barkó Páltól: jól van-e ez így? ez némán ingatta
fejét; és Tseresnyés uram tudta már Décsy ozmanographiája nyomán, hogy a
keleti népeknél ez a tagadó fejcsóválás azt jelenti, hogy «jól van».

Akkor aztán megindult a menet. Négyen voltak hozzá. Tseresnyés uram volt
a kántor, Miska inas az énekkar, Barkó Pál a lelkész, s a vén szolgáló a
zokogó kíséret.

S Tseresnyés uram olyan szépen énekelte a csizmadiainassal együtt a
vigasztaló bucsudalt, mint akármely kántor:

  «Már elmégyek az örömben:
  Paradicsomnak kertében,
  Lelkemnek üdvösségében…»

Így hagyta el a haza fővárosát nemzetének legfényesebb költője. Az
utczák üresek voltak, senki sem nézett utánuk. Minden ember sietett az
ablakát lefüggönyözni, mikor a gyászéneket hallotta közeledni, s a
szemközt jövők kitértek előle a szomszéd-utczákba. A halál félelmes nagy
úr volt akkor.

A ferenczvárosi temetőbe vitték a koporsót, ott várt rá a csendes hely a
kereszten túl, a part mellett, ahogy ő kiválasztá azt magának. A
halott-hordók ott leereszték a sirba a drága terhet s aztán siettek
odább! nekik még sok dolguk volt végeznivaló.

A sirásónak is dolga volt más sirnál; kapott rajta, hogy a kisérők
magukra vállalták a behantolást.

Előbb imádkozni kellett.

Barkó Pál letűzte bambuszbotját maga elé, arra tette hosszú süvegét, s
keresztyéni módon elébb elimádkozá a Miatyánkot magyarúl, azután
persáúl, azután arabúl, azután tatárúl, utoljára szanszkrit nyelven.

Az ima után a férfi és a gyermek eléneklék az ott marasztó dalt:

  «Menj el a nyugalom Csendes éjjelébe,
  A gyászos sirhalom Megnyilt kebelébe.
          Közanyánk ölébe.»

A második versbe már belevegyült a vén cseléd tört hangja is, és Barkó
Pál zúgó bassusa.

  «Hová a világi Bajok nem tódulnak,
  A test kivánsági Hol mind elnémulnak.
          Végképen elmulnak.»

A búskomor dal hangjai elenyésztek a homokpuszta csendjében; felváltotta
őket az a rejtelmes dobogás, a mi a mélybe aláhulló göröngyök zuhogása.

Mikor a halom készen állt, Tseresnyés uram így szólt Barkó Pálhoz:

– Segíts, uram, a sirkövet felállítani; ti pedig, cselédeim, menjetek
haza.

És azután Tseresnyés uram felállitá a sir elé a márványkoczkát, de nem
úgy, a hogy más siremléket szokás, kifelé a névvel, befelé a
jelmondattal; hanem úgy, hogy a név aláfelé lett fordítva, lekerült a
földbe, felyül maradt e három szó: «Volt. Nincs. Lesz.»

Barkó Pál nagyon hevesen ingatta a fejét; keleti szokás szerint azt
jelezve, hogy igen jól van.

Mikor az is megvolt, akkor Barkó Pál elővevé övéből a delejtűt, letette
a sirkő lapjára; azután bambusz-botjával megmérte, hány sing távolságra
van ez a kő a nagykereszttől a dombon? A bambuszbot felsőgombját
lesrófolá s annak az üregéből chinai pergamenpapirt vont elő, s arra
ismeretlen ákombákokat rótt fel valami kék irallal; a tekercset megint
visszadugta a bot üregébe.

És azután két kezét összefogva, sokáig ott állt a nagy kereszt
talapkövén, s a maga előtt elterülő városra bámult.

– Mit látsz magad előtt, uram? – kérdé tőle nagysokára Tseresnyés
mester.

– «Ninive romjait» – felelt az utazó.

Hajh; ugyane helyről három nappal elébb, az, a ki most ott a négyszögű
kő alatt nyugszik, az emelkedő Párist látta!

Odább indultak.

– Hová megyünk most? – kérdezé Tseresnyés uram a tudós utazótól.

– Te, jó ember, mégy haza a Magyar-utczába; én is megyek haza
L’Haszszába, a Dhawalagiri hegy alatt.

S azután mentek együtt szótlanúl a városon végig; a hosszú ország-uton
végig; a kecskeméti kapun keresztül; ott a Magyar-utcza sarkánál
megálltak mind a ketten, mintha el akarnának válni. Barkó Pál két kezét
tenyereivel egymáshoz közel vivén, azokat Tseresnyés mester felé tartá.
Tseresnyés mester tudta jól, hogy ez a keleti üdvözlés módja, s arra az
a viszonzás, hogy az üdvözölt viszont szorosan egymáshoz lapítva
tenyereit, két kezét a másik két tenyer közé fekteti: «Szálem!»

Ekkor mégis bátorkodott egy kérdést intézni a hirhedett utazóhoz:

– Vannak-e tehát még Magyarországon kivül magyarok?

A tudós gondolkozott sokáig, úgy felelt.

– Még nem találtam meg őket; de én hiszem, hogy vannak.

És azzal, a helyett, hogy elváltak volna egymástól, az utazó tovább
kísérte a kézművest a Magyar-utczában, lakása kapujáig.

Ott aztán Tseresnyés mester nyujtá neki a kezét kézszorításra.

És akkor viszont az utazó tudta meg, hogy az a jel, a miről a
szabadkőmüvesek ismernek egymásra, kik kézszorítás alatt a középső
ujjokat befogják.

Most az utazó kérdezett.

– Hát Magyarországon belül vannak-e még magyarok?

A kézmüves gondolkozott sokáig.

– Nem találom őket; – de én hiszem, hogy lesznek.

– «Szálem!»

Azzal egyik ment, másik maradt.



KERESIK ÉS NEM TALÁLJÁK.

Ugyan pusztán maradt a magyarutczai kis lak; a jó öreg házigazda egész
nap eljár kel a hátulsó szobában, a hol a költő lakott. Semmit meg nem
szabad abban mozdítani a helyéről. Ott hever a toll az asztalon, ott
vannak elszórva az ecsetek a festőtábla mellett. Nem szabad senkinek
hozzájuk nyulni.

És idestova nem is lesz senki, a kinek tiltani kell, hogy hozzájuk
nyuljon.

A temetés utáni napon eljött faluról a Miska gyereknek a mostoha apja;
azt mondta, hogy haza viszi a fiát. Rosz kölyök ugyan, vásott gonosz
csont s otthon csak tehernek van; de már mégis ilyen veszedelmes halálos
időben csak nem hagyhatja itt ebben a városban, ha mostohája is.

Néhány nap mulva meg a vén cselédnek még vénebb nénje jött be faluról
szamaras kordéval; szegény koldus asszony, kinek magának is alig van mit
enni, s kis putriban lakik valami falu végén. De ott csendes a világ;
nem halnak az emberek, hát csak elviszi magával a testvérét ebből a
fertőzött városból.

Tseresnyés uram tehát maga maradt a háznál, s egyedül beszélgetett a
pókkal, ki a szegletben szemfödeleket sző s fogoly legyeket énekeltet, a
halálóra-bogárral, ki páratlan számokat ver az ágydeszkák között, s a
szuhval, ki a kemény fában perczeg.

«Látjátok. A vásott rosz fiuért eljött a mostoha apja, elvitte magával.
A vén cselédért eljött a nénje, a koldus asszony s elvitte magával. Csak
ahoz, a ki egyetlen volt az egész országban, nem tudott eljönni se
szülő, se szerető asszony. Pedig ez olyan dicső volt! Pedig ők olyan
nagy urak!»

A pók, a szuh, a halálóra-bogár elhallgattak, ha ezt meggondolták.

Csak ő hozzá nem jöttek el azok!

Naphosszant elüldögél e szobában Tseresnyés mester s ujra meg ujra
elolvassa Kálmán költeményeit s úgy beléjük merül, hogy azt sem tudja, e
világon van-e?

Azt sem veszi észre, hogy valaki rányitja az ajtót s egy gyászba
öltözött öreg asszonyság jő be és leül vele szemközt a pamlagra. Az
asszonyság előkelő urhölgy s ha a lelki gyötrelem úgy meg nem
változtatta volna arczát, talán mindjárt rá is ismerne a mester. Azonban
bámulva, mint az álmából ébredő, intézi hozzá ezt a kérdést:

– Mi tetszik itt asszonyom?

A nagyasszony még mindig büszke urnő: még mindig restellné, ha
gyöngeséget árulna el a közrendü ember előtt, tud hangjának parancsolni.

– Hol van Kálmán fiam?

– Az égben van, nagyasszonyom.

– Hiszem Isten irgalmától, hogy ott van. Szólt tompán, elfojtott
bánattal az urhölgy. Most sirját keresem. Vezessen ön el hozzá.

Erre a szóra egészen fölébredt a mester. Odament az urhölgy elé s
keményen arczába nézve, monda neki:

– Nem vezetem el önt oda, asszonyom.

– Nem? kérdezé rábámulva Jenőyné.

– Nem.

Az urhölgy még mindig büszke volt, felkerekedett helyéről, azt mondta,
hogy «majd megkérdezem tehát mástól» s azzal azt sem mondta fia
ápolójának, hogy «Isten áldjon»; hanem eltávozott.

Ment a lelkészi hivatalba tudakozódni.

A protestáns lelkész ugyan már felgyógyult; de Jenőy Kálmán temetéséről
nem tudott semmit. Talán katholikus szertartással temették el.

Az öreg asszony végig tudakozta e város minden parochiáját. Jenőy Kálmán
neve nem fordult elő semmi halotti anyakönyvben.

Ekkor egy gyönge reménysugara támadt, hátha nem is halt meg Kálmán,
hanem valahova falura menekült. S halálhire csak hirlapi vak lárma, a mi
annyi embert halottnak kürtölt már, a kik aztán még késő vénséget értek.

Elment oda, a hol a gyászszertartásokat rendezik. Ott azután megtudott
annyit, hogy azon ifjú, a ki Tseresnyésnél lakott, valóban el lett
temetve, de hogy hová? arról már nem tudnak neki számot adni, mert azok
az emberek, kik akkor a gyászhintóval voltak, maguk is meghaltak már.
Hiszen nagy idő az! van már két hete is!

Most sorba vette a temetőket. A sirásóknál tudakozódott. Azok nem tudták
nyomra vezetni. Ki tudná, a lezajlott országos zűrzavarban ki hova
jutott a frissen kaszált rendben, ha a sirkövek és keresztek meg nem
mondják a nevét.

Azok pedig nem mondták meg.

És Tseresnyés mester keserű gyönyörüséggel mondogatá odahaza a kis
szobában a póknak, a szuhnak, a halálóraverőcznek:

«Keresi most!… Csak hadd keresse… Ott nem talál rá… Majd visszajön és
sírni fog itten!…»

E napokban egy finom levelet is kapott Tseresnyés mester, melynek szélén
gyászkerete volt kivül belül.

Ezt a levelet Dorothea grófné irta a kézművesnek: «Kedves jó úr»-nak
czimezve őt, szépen s könyörögve előtte nagy alázatosan, hogy ha az
elhunyt Jenőy Kálmánnak hagyatéka között megtalálható volna egy elefánt
csontra festett női arczkép, azt ő drága kincsek árán megváltaná tőle.

«Keresi ő is!» mondá a mester a néma laktársaknak. Csak hadd keresse.

Irt aztán megnyugtató választ a grófnénak. Ne aggódjék az elefántcsontra
festett arczkép miatt. Ott nyugszik az az eltemetettnek keblén. Hat láb
mélyen a föld alatt: és vele együtt azok a száraz nefelejtsek, mik egy
kis fehér szalaggal voltak összekötve; és az a levél, a min utolsó
tekintete megtört. Mind együtt feküsznek a költő szivén, s együtt
alusznak vele boldogan. Legyen a grófnő megnyugodva.

De hogy hol nyugosznak? azt vele sem tudatta.

És nem sokára megjött ismét a nagyasszony.

Most már nem dölyfösen, hanem alázatosan könyörögve jött.

– Kedves jó uram. Kérem, – könyörgök: vezessen el szeretett Kálmánom
sirjához engem.

– Nem vezetem el önt oda, asszonyom.

– Uram. Nincs rettenetesebb fájdalom, mint mikor az ember nem tud sirni.
Nekem nincsen könynyem. Látja, én nem tudok sirni. De a szivem akar
megszakadni.

– Tudom. Jól van úgy.

– Ön iszonyú kegyetlenséget követ el velem.

– Tudom. Úgy akarom. Én láttam, mit szenvedett ő éveken át, most ő már
nyugszik; már most szenvedjen ön. Én láttam, hogy küzdött ő az élettel,
most küzdjön ön már az ő halála emlékével. Itt e négy fal között vérzett
el cseppenkint a rettenetes munkában, hogy nemzetét felébreszsze.
Süketeknek és némáknak beszélt. Következzék el az idő, hogy az egész nép
keresse őtet, és legyen az ő sírja is olyan süket és olyan néma. Én nem
vezetem el az ő sírjához sem önt, sem a most élő ivadékból senkit; hogy
ne állíthassanak fel hamvai fölé kőre vésett hazugságokat. Majd egy jövő
ivadék, mely érdemes lesz hozzá, fel fogja őt találni, – gondoskodva van
arról, – s megdicsőiti hamvait. De én nem mondom meg senkinek soha, hogy
hová van eltemetve. Ne háborgasson többé, asszonyom.

Azzal bevonult háló kamrájába a mester, s magára zárta az ajtót, ott
hagyva egyedül a nagyanyát.

Jenőyné azért nem utoljára tett nála kisérletet. Időközönkint
meg-megjelent nála: azt hitte, egyszer tán jobb kedvében találja.
Megkisértett nála mindent. Igért neki sok pénzt, haragjával fenyegette,
még sirni is megtanult előtte. Mind hasztalan fáradság volt: azt se
pénz, se harag, se köny nem változtatta meg.

A közben pedig mindent megkisértett az öreg asszony, hogy megtudja, a
mit keres. Felhivta hirlapok utján mindazokat, a kik tudnak felőle
valamit, nagy jutalom igérete mellett. Hiába volt: a vén cseléd s az
inas fiú nem olvasnak hirlapot, nem is jöttek vissza Pestre. Talán el is
haltak. Olyan olcsón adták azt akkor.

És azután maga mindennap végtül végig járta a temetőket, sorban
elolvasva a legkisebb sirkeresztnek feliratát is. Egy sem beszélt az ő
Kálmánjáról.

Pedig tizszer is elment mellette.

Tizszer is elolvasá a márványkoczka felső lapjára irt három szót: «Volt.
Nincs. Lesz.» és nem tudott meg belőle semmit.

És e bolyongásaiban többször találkozott össze egy másik gyászruhás
hölgygyel, a ki még fiatal volt; de a kinek madonnaarczán a szenvedés
sietteté az idők rombolásit. Az is keresett egy sírt, melyen nincsen
név.

Mikor egymást meglátták, félretértek, hogy ne találkozzanak.

Az is sorba olvasta a kőemlékeket, a kis fakereszteket; az is sokszor
elment a márványkoczka mellett, az is elolvasá sokszor a rejtelmes három
igét: «Volt. Nincs. Lesz.» De annak megsugott annyit a szive, hogy
valahányszor e sír mellett elhaladt – szépen bezöldült az már! –
mindannyiszor leszakítson egyet azokból a sirhalmokon otthonlakó
sárgavirágokból, a mik tán a halottak nefelejtsei, s egy perczig
elgondolkozott rajta, vajjon ki lehet az a boldog, a kiről azt mondja a
kő, hogy «Volt.» – «Nincs.» és «Lesz.»?



A HARCZ VÉGE.

Tizenharmadik évre keletkezése után, tehát még három évvel meghaladva a
trójai háború tartamát, csakugyan eldült a Csollánék pere.

Bölcs, minden oldalra kielégítő, salamoni itéletet hozott az araeopág.

A felek között nem lévén bebizonyitva az engesztelhetlen gyülölet, sem a
hűtelenség, sem semmi impedimentum matrimonii nem forogván fenn, a
házasság felbontatlan marad, a nő tartozik férjéhez visszamenni, a férj
pedig tartozik őt visszafogadni; még pedig az itélet világos kifejezése
szerint: a férj tartozik nejét minden rangjához illő és uraságától
kitelő diszszel és fénynyel hazavinni, – s azon túl béke legyen a hivek
között.

Tehát Menelaus csakugyan visszakapta a maga Helenáját tizenhárom
esztendő mulva.

Csollánné maga sem bánta ezt már.

Van egy rettentő nemezis a szép asszonyokra nézve, a kik semmi más
czimet nem igyekeztek megérdemelni, mint azt, hogy «szép asszony.» Ez a
nemezis pedig az, hogy jön egy idő, a mikor csak a czim marad meg.
Némely szép asszony olyan hirtelen el tud változni; elég egy év rá, hogy
bámulói azt kérdezzék tőle: «talán beteg volt?» Vonásai félremennek, a
mi báj volt az arczon, az formátlansággá ferdül el; a kaczér kacsintás
ideges vidrángássá örökül meg; szépítő-szerek, kecs-pótlékok honosulnak
meg a pipere-asztalon, a tükör nem akar többé hazudni, míg végre egy
hűtlenné lett imádó egészen fölébreszti álmából a szép asszonyt.

Katinkát Bálvándy kiméletlen tréfája költé fel e szomorú ébrenlétre.

Ekkor vette észre, hogy kezd a szépsége kimenni a divatból.

Nagy kegyetlenségnek tartják, mikor egy bosszuálló férfi a szeretett
hölgyet meglövi pisztolylyal, legyilkolja tőrrel, pedig az még mindig
szerelem. Az a minden gyilkolásnál nagyobb kegyetlenség, midőn úgy
hagyja ott, hogy mindenki nevet rajta.

Arra pedig számíthatott Csollánné, hogy a mi két oly kiméletlen ember
kezébe jutott, mint Bálvándy és Aszályi, az rongyokra tépve kerül
közforgalomba.

Tapasztalá, hogy a halálvész elmulta után is kerülik a háza táját. A
nevetségessé lett asszonyt jobban kerülik, mint a rosz hírű nőt.

Most már maga sem bánta, hogy ha a válóperében hozott itéletet a legfőbb
törvényszék is megerősíti. Városunott lett. Vágyott a birkabégetés után!

Csupán az iránt kivánta magát biztosíttatni, hogy Csollán úr megszokott
comfortját falun se nélkülöztesse vele. Ez az itéletben körül is volt
irva, s egy bizottság kinevezve, mely a nő és férj vagyonát külön
szabályozza.

Csollán úr a törvények iránti legmélyebb tisztelettel, s a szépnem
iránti legbuzgóbb hódolattal veté magát alája az itéletnek.

Mint kötelességévé volt téve, személyesen jött fel Pestre az
asszonyságot hazaszállítani, nagyszámu társzekerekkel, mik a delnő
butorait voltak a Tiszántulra elczepelendők. Itt Pesten vásárolt számára
ezüst-fogantyús, tükörablakos nagy utazó-batárt, a mibe három lépcsőn
kellett felszállni; abba két legszebb lovat fogatott a saját méneséből,
s mi legelegánsabb frakkot talált a zsibvásáron, azt vásárolta meg saját
magának, és a frakk fölé a legfinomabb felsőkabátot vette meg ugyanott a
Kohlmarkton; a mely öltöny alig volt még viselve, s vagy egy púpos
törpéé lehetett valaha, vagy egy őrültek házába került szabólegény
fuscherozhatta el, mert a szárnyai oly rövidek voltak, hogy a frakk vége
hosszan kilógott alóla, míg az ujjai Bertinek a körme hegyéig értek,
úgy, hogy mikor ebédhez ült, fel kellett azokat gyűrnie, hogy a kést,
villát fel ne szedje velük. Czilinder-kalapot pedig a legmagasabbat
választá ki, szintén a zsidópiaczon: az volt az ő bazárja. És mikor igy
teljes parádéban, megpomádézott hajjal, kiviaszkolt bajuszszal, keztyűs
kézzel jelent meg Csollán Berti, még sokkal piszkosabbnak tűnt föl, mint
mikor nem volt megmosdva és megfésülködve.

Ily készülettel hajtatott hitestársa háza elé Berti. A lovakat fehér
parókás kocsis hajtotta három-szegletű kalapban, s hátul a bakon
szerecsen inas kapaszkodott a szijjba, veres frakkban. Alapos gyanu van
rá, hogy az a fehér paróka juhászkutya szőréből telt ki, s hogy ez a
szerecsen kisuvikszolt képű czigánygyerek.

A tizenhárom év utáni törvényparancsolta találkozás méltó volt a tisztes
párhoz.

Csollánné asszony, ügyvédje Korcza ur jelenlétében fogadá el érte jövő
férjét, a minek az a világos czélja volt, hogy Csollán Bertire
felügyelet gyakoroltassék az itélet által rászabott disz és pompa
kifejtése körül.

Nem lehetett ellene kifogás.

Csollán Berti a legilledelmesebb kapriolokkal üdvözlé az asszonyságot,
oly dróton rángatott udvariassággal, mintha bakakáplártól tanulta volna
a menuette-tánczot.

Viszont Katinka nagysám oly szenvelgő édeskedéssel fogadta a megtérő
férjet, mint egy fejedelemnő, ki népe javáért elhatározta magát – egy
barbár hospodárnak nyujtani kezét.

És Csollán Berti megmutatta, hogy ő kezet is tud csókolni.

S minthogy fejébe vette, hogy ily elegans uri asszonysággal, a kit a
törvény neki itélt, az itélet megsértése nélkül nem illik másképen
beszélni, mint németül, ez a tudomány pedig őnála igen kevés szóból
állt, annálfogva a beköszöntés nem igen ment e többször ismételt
szavakon túl: «Kisstihand», mi az ünnepélyes találkozást kissé
nehézkessé tette eleinte, mig közbe nem jött Katinka ölebecskéje, a kis
kövér, túlhizott mopszli, mely minden előkészületet megtett, hogy
Csollán Bertit megugassa; de nem volt már hozzá hangja, csak
pantomimikával mutatta, hogy ugat, – melyre aztán Csollán Berti,
segitségül véve egész Adelungot, ezt a helyes megjegyzést hallatá:

– Ist die hund fett!

A min aztán Katinka akkorát nevetett, hogy minden betanult érzelgése
kárbaveszett bele; s azután arra kérte Bertit, hogy csak beszéljen
magyarul.

Berti a szabadsággal élve, megérteté az asszonysággal, hogy ime, eljött
érte, hogy őt ősi kastélyába minden rangjához illő s uraságától kitelő
pompával elszállitsa; mely után Korcza ur megmagyarázva neki az itélet
értelmét s lelkére kötve sok szép erkölcsi tanácsot, átadá egymásnak a
hitestársakat. – Oh! milyen boldogok voltak, hogy végtére egymáséi
lehettek!

Csollán Berti egy spanyol hidalgó grandezzájával vezeté le a lépcsőkön a
nagyságos asszonyt; a hidalgóból csak egy hiányzott: a kalap a fejéről;
azt világért föl nem tette volna, hanem vitte a hóna alatt, öblével
kifelé fordítva.

Mikor Katinka meglátta a pompás hintót, fehér parókás kocsist és a
bakonálló szerecsent, egy kissé megduzta az orrát. Ez már túlzása a
kötelességnek, s egészen tüntetésnek látszik. – Nem vagyunk Bécsben, itt
Pesten nagyon megnézik az embert e miatt. Aztán minek a lovak nyakára a
csengő?

Azonban ellenvetését egy másik észrevétel alá burkolta.

– Nem ragadnak el bennünket ezek a paripák? kérdé huzódozva a félelmetes
bárkától.

– Kiszti hand, madám. Kutser hüt dich schén, néger pasz auf, nachher
brrr!

Berti mindent elmondott, a mit a vizslatanítás műszavaiból
elprofitírozott, s igy rávette az asszonyságot, hogy beüljön a hintóba,
a minek az ajtaját ha egyszer betette valaki magára, akkor aztán ki nem
tudott belőle jőni, mig valaki más onnan kivülről a fogantyú nyakát ki
nem tekerte valahogy. Berti odaült melléje, czilinderét térde közé
fogva, mert azt a bárkában föl nem tehette.

A jármű szerencsésen eljutott a «vörös ökörig», a nélkül, hogy a
vadlovak elragadták volna; ott megállt. Az asszonyság kinézett az
ablakon, hogy mi lesz még?

Hát a «vörös ökör» udvarából kihozott egy béres két szép csákós szarvú
ökröt, kolomp volt a nyakukon; pompás két tulok volt. Azokat
odaakasztotta a lovak elé.

– Mi ez, uram? kiálta Katinka.

– Still! Kommt noch etwas! – csitítá a szerető férj.

S azzal megint egy oláh legény kihozott két derék fekete bivalyt,
azoknak meg csörgő volt a nyakukon; ezeket meg az ökrök elé csatolták.

– Ah, uram, hisz ez csúfság! kiáltott fel a delnő, s ki akart ugrani a
kocsiból; de nem lehetett, mert nem birta az ajtót felnyitni.

– Nix csufsák. Énnekem az itéletben van meghagyva, hogy minden
uraságomtól kitelő pompával szállítsam haza a feleségemet. Én ezzel mind
a birói itéletnél fogva tartozom. Tudom én, hogy mi az én kötelességem.

E kötelesség betöltésére aztán legvégűl még két szép szürke csacsit
hozott elő egy czigány gyerek, azokat meg a bivalyok elé kötötték.

Katinka sirt, dühöngött, mérgében kijött minden asszonyi formájából
(nincs eszményibb rút, mint egy dühöngő asszony); de menekvésre nem volt
mód, s Csollán Berti mindenre csak azt felelte változatlan hidegvérrel,
hogy azt őneki a törvény parancsolta ekkép, s ő tudja, hogy mi a
kötelessége.

És azzal megindult a csodálatos nyolczasfogat, még pedig neki a
hatvani-utczának, végig az uri-utczán, úgy fel a váczi utczára, onnan ki
a Kuria elé, s igy a kecskeméti kapun át az országutra; a paripák
csengetyűje, az ökrök kolompja, a bivalyok csörgője megtette a maga
hatását; a béres közbekongatott a két kézre való ostorral, az oláh
legény tilinkózott, s az első csacsira felkapott czigány gyerek a
posta-marschot fujta. Soha ehhez hasonló parádét sem az előtt, sem azóta
e helyütt publikum nem látott.

Katinka a hintó mélyébe húzta magát, s fátyolát háromszorosan vonta
arcza elé; de mégis hallania kellett azt a vidám hujjahót, mely kísérte,
fogadta minden utczán végig; egy-egy csodakiáltásban hajdani udvarlói
valamelyikének szavára vélt ismerni, s lehetetlen volt a nagy zsivajon
keresztűl föl nem ismernie Aszályi éles rikács hangját, ki mindenütt a
kocsihágcsó mellett haladva kísérte a diszmenetet, s röhögve kiáltozta
be hozzá: – «Alázszolgája, drága nagysád! szerencsés utat kivánok!
alázszolgája, alázszolgája!»

Katinka minden csepp vérével megérzé a költő átkát: «Éljen ön addig, a
mig nevetségessé fog lenni; oh, be rossz szive van önnek, asszonyom!»



A KÖLTŐ ÁLMA.

Negyven év mult.

A hogy a költő megálmodá: minden emelkedik az ég felé: házak, népek,
szellemek.

Hol a homok sivatag volt, ott most uj város terül; a rongyos
vityillókban, mik a város közepén itt ott elmaradtak, nem ismer őseire
az ujdonszületett palotasor. A Duna tükrében a világ legszebb panorámája
bámulja magát. Álló hidak kötik össze a két ifju várost, érczből,
gránitból: rajtuk a világ-kereskedelem jár keresztül, és alattuk
gőzhajók serege hord mulató népet, üzért, utazót, s vontatja a rakott
kikötőkbe szállitó hajóit. A szigetek kis paradicsomok. A Rákos homokját
népkertek, mulató virányok árnyékozzák be; a puszta térnek négyszögöle
annyit ér most, mint hajdan egy egész hold, s egy hold belőle egy kis
uradalom. Mint a szív erei, futnak össze a főváros óriási indóházaiban a
világ minden részéből megtérő vasutvonalak. És élet pezsg kivül és
belül. Nem koldusbot többé a tudomány és müvészet; nem martyrium többé a
honszeretet, nem összeesküvés többé a szabadelvüség; – nem lázadás többé
a népjog; – nem barbarismus többé a nemzetiség. Emelt homlokkal
találkozik egymással minden ember, nincs rangkülömbség: mindenki polgár,
mindenki nemes, mindenki dolgozik; s minden munka gyarapit.

Négy öt palotája van már a fővárosban a hazai szinmüvészetnek, s
mindannyi versenyez egymással külső, belső ragyogásban.

A szellem bajnokainak száma nem csapat már, hanem tábor; – s a mit
beszélnek, Európa fővárosai viszhangozzák.

Nem halott már az eltemetett nemzet; hanem élő, növekedő óriás, ki évek
alatt századok mulasztását siet helyrepótolni.

Nem ellenség már a koronás fő, hanem a testhez hozzánőtt agy, ki vele
együtt érez, együtt él.

Nem idegen többé a honfi honában: saját nyelvét hallja az ország a
trónon, a törvényhozó testületben, a kormányzatban; s a tudósok ünnepe,
kik azt mivelik, országos ünnep, a nép s a tudós egymáshoz közeledtek s
megértik egymást.

Felébredt már minden nemzet s az ébren levők versenyeznek egymással, nem
karddal, nem üszökkel: hanem iskolákkal, gyárakkal, szellemi
vetélkedéssel.

Harmincznégy nyomda működik a fővárosban, s naponkint százezer hirlapot
küld szét a sajtó az ország népeinek minden nyelvén.

Szabad a vallás; nincs többé páriája a lelkiismeretnek.

Gyors az igazságszolgáltatás keze, s a rendet maga a nép közérzülete
védi.

A katona is honpolgár, s minden honpolgár jó katona; a nemzeti hadsereg
táborozási kisérleteit a hadászok tapsai fogadják.

Nem vakszerencse és istenkisértés többé a földmivelés, hanem tudomány és
finomitott ipar.

A gyáripar, a képzőművészet a világtárlatokban méltó helyet foglal el az
ország számára.

Külföldi tőkepénznek van bizalma elhelyezkedni e hazában, bátor
vállalatok termékeny aranykort idéznek elő e földön és e föld alól.

Idegen ha jő fővárosaiba, meglátja muzeumaiban a nép multját, –
tanodáiban jövőjét.

Megtízszereződött a főváros lakossága, s emelkedésével nem sülyedtek alá
a megyék székvárosai: együtt emelkedtek vele.

Az a vas ember ott a József-tér közepén bámulva nézi most, hogy mi
történik körülötte.

Eppur si muove! – A hazátlan koldusok, a költők, a művészek, a tudósok,
a szellem előharczosainak jelszava megy teljesedésbe.

És azokról az előharczosokról nem emlékeznék-e meg a boldogabb kor?

Oh igen! A boldog nép háladatos. A művelt nép ismeri a kegyeletet.

Pantheont építenek, szobrokat emelnek, a mikben megdicsőítsék azokat,
kik előre mentek, s kiknek vezető nyomai után indultak el a milliók –
jobb hazát keresni – idehaza.

Hogyne hangzanék azok között Jenőy Kálmán neve?

Az utókor igazságos. Irigység, gyűlölet, megvetés, részvétlenség,
bosszuvágy, kevélység, – kik éltében üldözői voltak, rég a porban
alusznak már; a még élő kortársak is agg emberek már; de az ő alakja
örökké ifju maradt, s a remekműhöz, mely korát megelőzve született,
hozzá nőtt az uj nemzedék, mely elég nagy már, hogy azt megértse, hogy
azt bámulni tudja.

Hová lett az a dicső szellem hamva, a ki a nagy harczot megkezdé, a ki a
nagy diadalt megnyerte? Szobrot emeljetek e sír fölé!

De hol van e sír?

De ki tud arra rávezetni?

Rég halva az egyetlen honpolgár, ki őt eltemette, s sírjának titkát
magával vitte a sírba. A holtig hű kézmüves keserüen elutasitott
mindenkit, a ki titkáért esengett előtte. Azt mondá, hogy nem jó barát,
ki barátja temetésére el nem tudott jönni. Ha azzal menték magukat, hogy
nem jöhettek a halálvész, a vesztegzár miatt, azt felelé nekik, hogy
volt egy ember, kit nem tartott vissza sem halálvész, sem vesztegzár,
sem nagy távolság, hogy eljőjjön: de annak a nevét sem mondta meg
senkinek. Majd ha eljön az a kor, melyet a költő megálmodott, midőn a
sírokat is beépítik palotákkal, akkor majd megtalálják a felfordított
kövön a rég keresett nevet. A vén iparos kétszer látott már a város
terjedése alatt igy beépülni régi temetőket új városrész utczáival: a
mostani háromnak is az lesz sorsa. E hittel temette titkát a sírba.

Csakhogy csalódott.

A későbbi kor jobban kegyeli ősei temetőjét s az épülő utczák kikerülik
a sírkerteket, a költő sírját nem háborgatja senki.

És a hirlapokban nagy értekezés foly a felett: hol lehetnek e drága
hamvak eltemetve?

Azokat a nemzeti kegyelet fel akarja venni a por közül, s elszállitani
Pantheonába; a költőjét ércz szoborban akarja feltámasztani, s jajszóval
kiáltja, hol vagy?

És a halottak oly makacsok; nem felelnek, hagyják magukat keresni.

Ekkor érkezik a tudományos akadémiához egy levél Keletázsia belsejéből,
a Himmalaya hegyláncza alól, egy vén tudóstól, kiről már azt hitte
mindenki, hogy meghalt.

Barkó Pál még élt és tudatta, a mit olyan nagyon kerestek.

«Menjetek ki a ferenczvárosi temetőbe: a kőkereszttől a dombon menjetek
száztíz singet Kelet-Kelet-Éjszaki irányban; ott találtok egy négyszögű
követ, azon e három szó: «Volt. Nincs. Lesz.» E követ emeljétek fel;
talapján megtaláljátok, a mit kerestek.»

Hajh! Milyen üdvriadal volt az, mikor a keresett név napfényre került!
Hajh! Milyen nemzeti pompa volt az, mikor a drága hamvakat aranyozott
érczkoporsóba áttéve, elszállíták pór és por tanyájából a fényes
üdvleldébe! Mi hullámzik oly feketén végig e palotasor között? Népár. Mi
emelkedik ki oly fényesen abból? Ravatal. Mi lobog körüle? Gyászszal
bevont diadalzászlók. Mi hull oly melegen az utra? Zápor? Nem. Köny.

Ah, ha e pompát toll le tudná irni.

Minő uri s néptömeg! Minő lelkesült szónoklatok!

És midőn a szobrot leleplezik, s az érczalak megjelen az isteni derült
ég alatt, egy szabad téren, melyet egy fiatal város épületei fognak
keretbe, – kezében a lant és az irás, mely örökké él, és arczán a
művésztől megörökített fenkölt mosoly: hajh milyen üdvkiáltás az! hogy
hangzik az végig utczáról utczára terjedve. A város kiált! Az ország
zeng, és szava elhallik az égi sphaerákig.

Késő alkonyig hullámzik körüle a nép, még mikor a hold feljön is,
felváltani a nappalt, s ezüst fényt von a költő alakjára, akkor is
tömegek járnak őt megnézni. Csak lassan oszlanak el; – mindig kevesebben
maradnak ott: – az éj nyugalomra int; – csend lesz. De mikor már
mindenki eltávozott, még egy alak marad ott: egy gyászruhás urhölgy, agg
már és megtörött. Haja hófehér, és vonásaiban hajdani madonnaszépség
romjain élő hosszu szenvedés.

Az urhölgy odatapadva két összekulcsolt kezével a szobor talapzatához,
néma bámulattal tekint fel az érczalak fenkölt arczára. Talán virradatig
is ott fogja nézni!…

… Decséry Dorothea! Te összetörtél; ő pedig örökké ifju maradt!…

* * *

Hát a többiekkel mi történt?

Hová lettek az első szellemi harcz többi bajnokai? A tudósok, a költők,
a művészek, kik azon töviseket szedték Jenőy Kálmánnal?

Ki tudja azt?

Talán elhaltak mind.

Talán még most is van, a ki él közülök. Talán van tudós, ki most is
éjjel-nappal folytatja a munkát, mely nemzetének életet, neki csak
szenvedést, nélkülözést ád, a mig él?

Talán még most is lézeng egy-egy hirhedett művész és művésznő közülök,
itt-ott, elfeledve, elnyomorodva. Talán azon megtört alaku nő, kit az
utczán kopott ruhájáért lenézesz: a hajdani Czilike, s talán az a
tántorgó alak, kit utadból félre löksz: a hajdani Bányaváry; talán azok
pályatársaik titkolt jótékonyságából élnek? Talán azt is büszkék
elfogadni? Talán el is vesznek egymás után szótalan, nyomorban; mert
panaszaikkal nemzetüket megszégyeniteni még most is fájna nekik.

No de minden jól lesz. Ha meghaltak, pompásan eltemetjük őket, s
mindegyiknek szobrot emeltetünk.

* * *

A föld pedig, melyet ők megmozdítottak, csendesen fordul előre tovább.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –



TARTALOM.

MÁSODIK KÖTET.

  Közelebb az éghez  1
  Lenn a földön  13
  A vál-uton  39
  A nagyanya fenyítő keze  57
  Lóháton  64
  A nádornál  80
  Őszi harmat után  89
  Milyen szépek a grófnő nefelejtsei  99
  A rundellában  104
  Különböző női szivek  122
  Apelles csizmadiái és az igazi csizmadia  136
  A hol a czitromfa virít  153
  Az árvaság kezdete  167
  A hősnő  188
  A boldog szerelem  201
  A jég hátán  236
  A thea-ivástól  245
  A pusztában  265
  Kortes dolgok és családi bajok  286
  Correctura  300
  Alkonysugarak  315
  «Volt. Nincs. Lesz.»  324
  Keresik és nem találják  329
  A harcz vége  334
  A költő álma  340

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.



      *      *      *      *      *      *



Transcriber's note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

26 |konyhából a grófkiasszonynyal |konyhából a grófkisasszonynyal

49 |becsütetes nevet |becsületes nevet

50 |kelbükre zárni |keblükre zárni

51 |Azézt kérdtem |Azért kérdtem

54 |tekíntetes asszony |tekintetes asszony

83 |Epen úgy van |Épen úgy van

99 |ez az Offenhach |ez az Offenbach

112 |Es meg is |És meg is

117 |óríás a közélet |óriás a közélet

143 |az ő kötelesége |az ő kötelessége

146 |Tsercsnyés uram |Tseresnyés uram

149 |íllendőnek találta |illendőnek találta

149 |bókokat mondaní |bókokat mondani

174 |Béni bácsí pedig |Béni bácsi pedig

256 |nemzeted ügvéhez |nemzeted ügyéhez

264 |Csuka Ferí exequálja |Csuka Feri exequálja

282 |fehér czípó |fehér czipó

319 |Aztán míkor |Aztán mikor

339 |a kecskeméti-kapun |a kecskeméti kapun





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Eppur si muove – És mégis mozog a föld (2. rész) - Regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.