Home
  By Author [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Title [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Language
all Classics books content using ISYS

Download this book: [ ASCII ]

Look for this book on Amazon


We have new books nearly every day.
If you would like a news letter once a week or once a month
fill out this form and we will give you a summary of the books for that week or month by email.

Title: Még egy csokrot - Elbeszélések
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.
Copyright Status: Not copyrighted in the United States. If you live elsewhere check the laws of your country before downloading this ebook. See comments about copyright issues at end of book.

*** Start of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Még egy csokrot - Elbeszélések" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.



available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXIX. KÖTET

MÉG EGY CSOKROT

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1897

MÉG EGY CSOKROT

ELBESZÉLÉSEK

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1897



AZ APJA FIA.


I. PÁRBAJ A HAJDANKORBAN.

A tizenkétéves hosszú harcz alatt, a mit II. Rákóczy Ferencz vívott Bécs
ellen, igen szigorú haditörvények voltak hozva a párbajvívók ellen.

Korábbi törvényeink a párbajt csak mint törvényes bizonyítékot ismerték:
mint Istenitéletet. A ki olyan főbenjáró bűnnel volt vádolva, a mit nem
lehetett rá bizonyítani, kötelezve volt a vádolójával életre-halálra
megvívni. A párviadalt a biró rendelte el s a győztes vádlottat
ártatlannak mondá ki a viadal végeztén.

A kuruczvilágban megfordították a szokást; a párbaj halálbüntetés alatt
lett eltiltva, még pedig a magyar táborban épen úgy, mint a németben. A
ki az ellenfelét megölte, annak fejvétel volt a díja; ha kisült rá, hogy
vívásközben bandíta-cselt használt, az úgynevezett Jarnac-vágást
alkalmazta, vagy az ellenfelének a kardját elkapta, akkor a fejvétel
előtt még elébb a karja vágatott le.

Hasonló büntetés érte a párbajsegédeket is.

Akkoriban tudniillik nehezebb feladatuk volt a secundansoknak, mint az,
hogy a pisztolyokat jó erősen megtöltsék s aztán félreálljanak valami fa
mellé, nehogy a neki veszekedett pisztoly mikor elsül, valamelyik
segédnek a pantallonját likaszsza ki: a kuruczvilágban maga a négy segéd
is belekeveredett a viadalba; a mint látta az egyik, hogy a védencze
hanyatlik, segítségére rohant, mire aztán az ellenfél segédében ő is
emberére talált, utoljára három párbaj lett az egyből, hat szál kard
csattogott össze, s legkevesebb három halott maradt a viadaltéren.

A párviadalt tehát eltiltották innen is, túl is, azon helyes indító
okból, hogy általa fogyasztva lesz a legvitézebb harczosok száma a
tulajdon táborban.

Azt pedig, hogy a vitéz hadfiak borozás közben össze ne szólalkozzanak,
egymást csípős tréfákkal meg ne sértsék, elrendelni akkor épen úgy nem
lehetett, miként most. Hogy épenséggel egy pár szép szem miatt, tűzvérű
férfiak fel ne lobbanjanak: az még kivánságnak is sok volna. A kötény a
legveszedelmesebb zászló a háborúban. «Militat omnis amans» mondja a
poézis: «amat omnis militans»,[1] fordítja vissza a próza.

A becsületeért és a szerelmeért pedig nemcsak szokás, nemcsak
illendőség, de kötelesség is, hogy minden férfi a kardjához kapjon. Már
t. i. a ki nemesember és katona. A paraszt elvégzi fütykössel.

Hogy tehát az indulatnak is, a kötelességnek is elég legyen téve, azt az
expedienst találták ki a katonai törvényhozók, hogy az összekoczódó
felek ne egymást hívják ki, ha sérelem van közöttük, halálos tusára;
hanem az ellenséget. Kihívó és kihívott, sértő és sértett, a kartell
szerint, a mint a legelső alkalommal összetalálkoznak egy ellenséges
csapattal, kirugtatnak a középre s fenhangon felhívják az ellenség
legvitézebb bajnokát hősi párviadalra, s akkor aztán azzal a legderekabb
vitézzel, a ki bizonyosan nem várat magára, a két tábor színe előtt
megverekszenek, míg vagy győz valamelyik, vagy ott hagyja az életét.

Ezt úgy hívták, hogy «ellenség előtti párbaj».

Hozzá képzelve azt az egész lovagias korszakot, az akkori fogalmakat, a
rég elenyészett indulatokat, ez a párbaj «négyes»-ben, ez a halál
kontratáncza, – a quadrille golyóval, dákossal, karddal: valóban
regényes lehetett.

De nagyon jó, hogy II. Rákóczy Ferencznek ezen törvényét nem
czikkelyezték be a Corpus Jurisba; mert ha ez ott volna, akkor most az a
helyzet állna elő, hogy valahányszor a magyar parlament egy pár
tüzesvérű tagja heves összeszólalkozás miatt, vagy kiegyenlíthetetlen
véleménykülönbségből jónak látja a Komjáthy-pisztolyokhoz nyulni, tehát
nem egymást tartoznának provokálni, hanem két hasonló kaliberű
Reichsrathját a bécsi parlamentnek.

Akkoriban pediglen nagy tiszteletben tartották ezt a drákói törvényt s
hogy annak végrehajtásánál a legpártatlanabb eljárás legyen követve, a
párbajvívók fölötti itéletmondásnál a katonai törvényszékben a
parancsoló tábornokon kívül még egy világi elnök is hivataloskodott;
annak a városnak a bírája, a melynek a területén a párbaj végbement;
vagy az alispán, ha ez kinn a mezőn történt. Semmi appelláta.

A szigorú itéletnek csak egy javítása volt: a király, vagy a fejedelem
kegyelmezési joga. Rendesen megkegyelmeztek az elitélt párbajvívónak, a
halálitéletét rangja és nemessége elvesztésére s számüzetésre
változtatva. Ezért volt minden halálraitélt három napig a sirhalomházba
kitéve. Ez a három napi bitó-haladék arravaló volt, hogy a hírnök
meghozhassa a kegyelmet idejére. Ha eltalált vele késni, akkor bizony a
szegény bűnösnek a fejével kellett megfizetni az utak hiányos voltát, –
vagy talán a boroknak a bőségét, a miket a staféta útközben a garatra
eresztett.

1705-ből maradt fenn egy ilyen párbajvívásról szóló per, melyben a
vádlott Mayer Károly főstrázsamester (major). Az itélőbirák voltak:
Chassant brigádos, báró Vissenaque ezredes, a Rákóczy hadseregében levő
franczia főtisztek; báró Kessel, a kurucz-német hadak ezredese s lőcsei
parancsnok, Bajcsy György, kézsmárki főparancsnok és alezredes, Arndt és
Unrein századosok; aztán Palásthy hadsegéd és Szarka hadbiró. A
törvényszék kettős elnökségét vitte Berthóthy Ferencz altábornok, kassai
vezér és polgári részről a kézsmárki biró, Kray Jakab.

Hogy miért hívták meg az elnökségre a kézsmárki birót, holott a párbaj
Lőcse határában esett meg? annak magyarázatául szolgál az, hogy a lőcsei
biró súlyos betegen feküdt himlőben: ez a plága grassált akkor a
városban; azért a törvényszék is Kézsmárkon ült össze, a
Tököli-várkastély termében.

A delinquens Mayer Károly lifflandi születésű volt: rigai ó-nemesi
család sarja; eszes, vitéz, de mindenféle rossz szenvedélyekkel teljes
kalandhős; elébb Ágost lengyel király hadainál szolgált, azután jött át
Rákóczyhoz s még egy jó czimboráját, báró Gedent is átcsábítá a
kuruczokhoz.

Ez a jó czimboraságon kívül még sógora is volt. Mayer a hugát birta
nőűl.

A csapodárkedélyű vitéz nem igen nagy lelkiismerettel tartotta meg az
oltár előtti esküjét, a hadjárat alatti barangolásában el-elhagyogatta a
hites feleségét, egyetlen gyermekével, egy kis leánykával; legtöbbször
pénzt is elfelejtett neki küldeni s azok bizonyára inséget is szenvedtek
volna, ha Geden nem segélyezi őket hébe-hóba. Mikor összekerültek, akkor
természetesen eget-földet esküdött a csélcsap a síró feleségének, hogy
kiengesztelje, míg végre a kis leány összebékítette őket.

Azt mind a ketten bálványozták.

Olyan is volt a kis Klarissza már nyolcz éves korában, mint egy kis
ördög. Pajkos, dévaj, nyalánk, hizelkedő, szeszélyes, durczás,
füllentésben kitünő, cziczomás, egy szóval szeretetreméltó.

A milyen csak egy vádorló katonatisztné leánya lehet, a ki soha sem
ismerte ezt a szót: «otthon». Egyik ember nyakából a másikba untalan.
Egyik nap dinom-dánom, másik nap éhkoppot nyelni. Minden dáridóban
résztvenni, szabadszájú urak dévaj beszédein nagyokat nevetni; azoktól
olyan nótákat eltanulni, a miknek hallatára a férfisereg kaczag, a
hölgyek elpirulnak; az asztal közepén tánczolni, hozzászokni a
kéregetéshez s szerepet vinni az inséges duóban, aztán háta mögött
kinevetni a megfejt adakozót. És a mellett jól tudni már nyolcz
esztendős korában, hogy micsoda angyali szépség! Ezt hallani
mindenkitől, ezt látni minden tükörből s ha más nincs, a mosdótálának a
vizéből, s aztán osztályozást tenni a minden oldalról kapott csókban: ez
letörülni való, ez sikongatásokra méltó, ez visszaadni való csók.

Mire viszi ez, ha megnő?

Egyszer aztán Mayernek a felesége egy Lőcsén tartott dáridó alkalmával
legcsalhatlanabb bizonyítékát találva a férje hűtlenségének, a fölött
annyira elkeseredett, hogy félóráig tánczolta a lengyelt a legnagyobb
hévvel s akkor rá egy jó pohár sorbethet ivott. Attól aztán galloppozó
tüdővészt kapott és pár hét alatt áttánczolt a másvilágba.

Az egész világ tudta és beszélte, hogy a fiatal asszony szándékosan ölte
el magát, méltó elbusulásában.

Mayer Károlynak aztán az árván maradt gyermekét magához kellett venni.
Nagy szomorúságot mutatott ez eset után, még nagyobb szeretetet a
gyermekéhez s azt hitte, hogy azzal minden tartozását lerótta, hogy
ezentúl akárhová ment, a kis leányát mindenütt magával vitte, kézen
fogva.

Hanem sógorát ezzel nem áltatta el.

Báró Geden, a mint a testvére gyászos haláláról értesült s annak az okát
is természetesen megtudta, sietett levélben közölni a kedves
czimborájával e fölötti véleményét.

Mindenekelőtt lehordta őt kegyetlenül a kicsapongásaiért s a rossz
bánásmód miatt, a mivel a szegény testvérét a sírba vitte. Azután azt
követelte tőle, hogy rögtön szolgáltassa ki az árván maradt gyermeket ő
neki, majd ő el fogja őt küldeni Krakkóba, az apáczákhoz, ottan
nevelteti; de az apjánál nem hagyja, mert annak a gondviselése alatt
abból a leányból nem lesz más, mint világpéldája.

Hogy ez a követelés nem történt meg kiméletlen vonatkozások nélkül Mayer
Károly személyére, az megint igen természetes.

Mayer Károlyt ez a levél nemcsak mint apát, de mint katonatisztet is
mélyen sértette. Ilyesmit zsebre nem dugnak. A becsületsértésnél vége
minden barátságnak, atyafiságnak: rögtön küldé a kartellvivőit báró
Gedenhez, s kihívatta a sógorát párbajra.

Mind a ketten lifflandiak voltak, a kiknek a párbajvívásról való
fogalmaik egészen elütnek az itt divatozó szokástól.

A segédek kardpárbajban állapodtak meg, halálos kimenetellel: egészen a
Lifflandban használt divat szerint.

A lőcsei temető volt választva a viadal színteréül; a minek éjjel,
holdvilágnál kellett végbemenni.

Tíz lépésnyi küzdőtér volt kiszabva a vívó felek számára: a két végén a
vívópályának volt egy-egy megásott sír, nyolcz lábnyi hosszú, hat lábnyi
mély, a melyike a vívóknak a sír széléig engedi magát szoríttatni, az
azután bele is temethezhetik.

A segédek pedig a sír tulsó szélén állnak fel s e szerint a vívóknak
segítségére nem rohanhatnak.

Másnap reggel báró Gedent ott találták az egyik sírban fekve, több
szurással a mellén, a mik közül egy a szivét járta keresztül.

Mayer Károly elmenekülhetett volna: közel a határ; ha a kis lányt el
akarta volna hagyni.

Hanem az apai érzés volt az egyedüli igaz szivében. Ezt a kis gyermeket
nem tudta ott hagyni minden gyám nélkül az idegen világban; visszament
érte a városba. Onnan pedig éjszaka ki nem bocsátották. Reggelre
kitudódott a halálos kimenetelű párbaj, s Mayer Károlyt azonnal házi
árestom alá helyezték. A párbajsegédek elmenekültek.

A házifogság addig tartott, a míg a kassai főparancsnok Berthóthy
megérkezett. Ekkor a porkoláb bejelenté Mayernek, hogy kocsira kell
ülnie; átviszik Kézsmárkra, ott ül össze a haditörvényszék.

– Hát a kis leányommal mi lesz? kérdezé Mayer.

– Gondoskodtak róla. A kézsmárki biró felesége fogadja örökbe.

– Micsoda örökbe?

– Hát hogyha kegyelmedet főbe puffantják.

– Már most értem.

Odáig tehát magával vihette a kis Klarisszát s az úton hallgathatta a
gyermek fecsegéseit, hogy majd, ha ő nagy lesz, aztán férjhez megy egy
herczeghez, hát akkor milyen szép aranyos, ezüstös bandelièret fog
hímezni az apjának.

Mikor Leibitz város határába érkezet a szekér, a kiséretét képező
lovasság hadnagya odajött, s engedelmet kért a főstrázsamester úrtól,
hogy kénytelen itt e határban a kezeire és lábaira lánczokat rakatni;
mivelhogy ez itt lengyel illetőség, a zálogba tett XIII. város területe:
ha itten megtalálna ugrani a fogoly, neki, a kurucz hadnagynak, semmi
joga nem volna őt üldözőbe venni; azért az elővigyázatnak van értelme.

Mayer major meghagyta azt történni magával, nagy kedvtelésére a kis
Klarisszának, a ki véghetetlen mulatságosnak találta, hogy a papa milyen
csörgő-börgő ékszereket kapott a kezére lábára: ez épen olyan, mint
mikor a dzsindzsi tánczban[2] meglakatolják a tánczosnak a kezeit,
lábait, s így kell neki járni a dali tánczot, hogy az csupa nevetség.
Vajon az apa is tánczolni fog-e ezekkel a csilingelőkkel?

Leibitztól, a mi még akkor nevezetes nagy város volt, csak egy
negyedórányira van már Kézsmárk: akkoriban hatalmas bástyákkal körülvett
erős hely, vízárkokkal, miket a Poprád és Leibitz patak tölt meg. A
város kapuja fölött emelkedik az a hatalmas őrtorony, a mit az egész
Szepesség segített építeni a husziták betörései ellen; az ötemeletes
bástyafalú toronyból nagy messzeségre ellátni, mikor hegyköd nincsen.

De még itt a kapuban sem vették le a lánczokat Mayer Károlyról, hanem
úgy vitték a városházáig a szekéren megvasalva. A lépcsőkön is úgy
kisérték fel, miközben a kis Klarissza, minden lépcső-fokon egyet
ugorva, utánzá a láncz tréfás zenéjét: «Csing-ling! Klingend Ring!
spring, spring, Czinderling!»[3]

Kray Jakab biró elé vezették a deliquenst a leánykájával együtt.

Kray szép, tiszteletparancsoló jelenség volt; ötvenes éveken túljáró
férfi, de még mindig deli termet, tetszetős tekintet; arcza ősmagyar
kifejezésű (családja Sárosvármegyéből eredt); viselete a kézsmárki divat
szerinti, félig magyar, félig német (mint a krónikairó mondja: «halb
Teutsch, halb ungarisch, so seltzam heraus kommet») tudniillik a
zsinóros dolmány mellé kihajtott csipkegallér a nyak körül, s a
sarkantyús sárga csizmákhoz és veres nadrághoz pötyögős bársony pulider.
A válláról pedig magyaros kaczagány helyett, hosszú violaszín
selyempalást függ alá, a minek a szélei talitarka virágokkal vannak
tenyérnyire kihímezve.

A kis Klarissza nem is mulasztotta el azt a czifra palástot azonnal
szemügyre venni, a két kezébe fogva a szegélyét s szakértő vizsgálat alá
fogva annak hímzéseit, a míg a biró az apjával foglalkozott.

– Vegyétek le a lánczokat a főstrázsamester úrról! parancsolá csendes,
mélyen döngő hangon a biró; a beszéde hasonlító a dalhoz, olyan zengése
volt. A hajduk megtették, a mi parancsolva volt. Aztán nyájas arczczal
fordult a fogolyhoz: «én nem tekintem kegyelmedet úgy, mint közönséges
deliquenst; sok országot bejártam életemben; némely nemzetnél nem
tekintik bűnnek, sőt kötelességnek azt, a mivel kegyelmed vádoltatik.
Hanem az igazságot azért a törvény szerint kell kiszolgáltatni. Ha
kegyelmed lovagi szavát adja arra, hogy nem fog e városból megszökni,
sem maga és más ellen semmi erőszakot meg nem kisért, akkor nemcsak
láncz nélkül, de egészen szabadon járhat e városban, itélethozatalig, s
börtön helyett az én házam lesz a lakása, a hol a feleségem és a fiam
szivesen látják kegyelmedet, kis leánykájával együtt vendégül.

Mayer Károly a szivélyes felszólításra a kezét nyujtá a birónak
parolázás végett; mire ez azonban a palástja alá dugta el a kezét, s
félmosolylyal mondá:

– Nem nekem fogja kegyelmed adni a paroláját, major úr, mert én birája
vagyok; hanem ennek a két érdemes polgárnak itt, a kik kegyelmedért
kezességet vállalnak: Frölich Ignácz és Frölich Kristóf uraknak.

– Ah, a nagy mathematicus Frölich Dávid fiai? szólt Mayer Károly. Hogy
ne ismerném e nevet? vissza kellene kérnem a professoromtól a tandíjt,
ha Frölich Dávidot nem ismerném.

– A feleségem bátyjai. Tevé hozzá Kray Jakab.

Mayer Károly tehát a két derék polgárnak köté le a becsületszavát, hogy
a biró által nagylelkű bizalommal engedett szabadságával visszaélni nem
fog.

Erre a két polgár aláirta a nevét a kezességlevélnek, melyben
vagyonukkal és fejükkel jót állnak egyetemlegesen a vád alatt levő
főtisztért.

E perczben lépett be a biró szobájába annak a fia. Ennek is Jakab volt a
neve.

Szép, erőteljes, nyulánk suhancz, valamit tizenöt éves; de
tizennyolcznak is beválna a termetére nézve.

– Eredj, fiam, vezesd el a lovag urat a házunkhoz, inte neki az apja.
Isten kegyelmeddel. Ebédnél majd látjuk egymást.

Az ifju Kray Jakab elvezette a vádlott főtisztet a házukig, s minthogy
nagy volt az utczán a sár, a kis Klarisszát az ölében vitte odáig.


II. AZ APJA LEÁNYA.

A míg az ölében vitte a sáros utczán végig a kis Klarisszát Jakab úrfi,
a gyermek folyvást tartotta beszéddel; «ejh, de szép fekete hajad van
neked: Jakabka! ebből lehetne ám gyűrűt kötni. Aztán az enyimből, az meg
sárga. Abból lennének a betük. Van neked olyan kicsi hugocskád mint én?
Nincs? Hát ki köti fel akkor a nyakravalódat, mikor az iskolába mégy?
Hogy te már nem jársz iskolába? Hát már mindent kitanultál? Hát
tánczolni tudsz-e? Nem tudsz? A selyemtánczot sem tudod? Hát a vánkos
tánczot? Azt sem. No arra meg én taníthatnálak meg. Micsoda? Hogy te
arra nem érsz rá: dolgod van az árkolájban. Hát te katona akarsz lenni?
Akkor légy lovas katona: az nagyon szép. Azt legjobban szeretem. A
pattantyúsok mind olyan csampások. Mindnek be van a füle dugva pamuttal,
nagyot hall, s az orra fekete, mert a lőporfüst megfogja s csak odáig
szokott mosdani. Hoppszá!»

A kapu alatt letette az öléből Jakab a gyermeket, aki aztán köszönés
fejében egy csókot nyomott a lovagja ajkára, a mitől az fülig elpirult.
Klarissza ezt így tanulta, Jakab pedig még sehogy sem tanulta.

Az ifjoncz aztán felvezette a lépcsőn Mayert, a leánykájával, az
anyjához.

Kray Jakabné még maga is gyönyörű szép asszony volt; párját lehetett
keresni az egész Szepességben: karcsú, délczeg termet, szobormintának
való idomokkal; arcza oly üde és tündöklő, hogy a legnagyobbik fia
nővérének adhatná ki vele magát: különösen azok a nagy varázsteljes,
sugárzó fekete szemei, a miktől holdkóros lett, a ki sokáig nézett
beléjük. Szerencse, hogy nem igen szokta ezeket mutogatni.

Aztán az egész arcza, tekintete, minden lénye csupa jóságot árult, el, a
mit nem lehet úgy diribről-darabra részletezni. Meg kellett azt szeretni
első tekintetre mindenkinek.

A kis Klarissza rögtön hozzá is futott és a nyakába kapaszkodott
Kraynénak, összevissza csókolva az arczát. S mindjárt azon kezdte, hogy
az apjától azt kérdé:

– Úgy-e bár, itt hagysz engem, papa, ennél az asszonyságnál? de sokáig
ám.

– Úgylehet, hogy nagyon sokáig itt hagylak leánykám; mormogá szomorún a
kapitány.

Az még nem volt baj, hogy a kis Klarissza úgy megszerette az első
látásra a szép Kray Saroltát, hanem az nagyobb baj volt, hogy az apja is
belészeretett az első találkozásnál.

Mondani lehet a szó szoros értelmében, hogy halálosan belészeretett;
mert azzal a tudattal jött ide, hogy három nap leteltével már odakünn
fog feküdni a vesztőhely sarkánál.

Hosszabb időre is kár az embernek a más feleségébe beleszeretni, de
ilyen rövid időre meg épen nagy bolondság.

Ki tehet róla?

Aztán Krayné is tudta azt jól, hogy ez az ő vendége mi járatban van itt?
Ma és talán holnap vigan mulatnak, poharaznak együtt a házi gazdájával:
kocczintanak egymás egészségére, s aztán ugyanaz a házigazda törvényt
fog látni a vendége felett, s ha a birák eltörik fölötte a pálczát,
bizony leülteti a szegény bűnösök székébe s leütteti a fejét.

Azért nem is lehet érte megróni a háziasszonyt, ha ezt a szomorú
vendéget azzal a gyöngédséggel fogadta, a mi érző asszonyszív sajátja.
Ugyan ki ne iparkodnék kedvét keresni az olyan vendégnek, a kiről azt
tudja, hogy ma még ép, egészséges, daliás ember és holnapután már halott
lesz.

Alig birta Krayné a könyeit visszatartani, mikor a kis Klarissza azt
mondá neki:

– Ugy-e nem haragszol, ha addig, a míg itt leszek, kedves mamának
szólítalak téged?

Azzal a szándékkal volt Krayné épen, hogy ha Mayert kivégeztetik, ő az
ura által halálra itéltnek az árváját gyermekévé fogadja. Ez már
kicsinált dolog volt.

– Úgy lesz, kis leányom.

– És akkor meg a Jakabot is bácsikámnak fogom hivhatni, úgy-e?

Ez is meg lett adva. A kis Klarissza aztán bőségesen hasznát vette az
engedelemnek: egész testvéri ragaszkodással szegődve oda Jakab mellé. A
fiu hozott neki kosárkában spanyolmeggyet. A kis leány kényszeríté, hogy
a hány szemet ő megeszik belőle, Jakab is annyit fogyaszszon el, s végül
az összefogott meggycsutkákat segítsen neki elszakgatni.

Jakab előhozta a kis vendégleánynak a mulattatására a gyermekeknek való
könyvet, az orbis pictust. No hisz azzal jó helyen járt. Tud is az ember
még nyolcz esztendős korában olvasni, ha soha iskolát nem látott.
Klarissza csak a képeket értette a könyvből, a többit Jakabnak kellett
magyarázgatni. De az is falrahányt borsó volt: a kis lány nem hallgatott
az ő magyarázatára; hanem mind ott volt a füle, hogy a papa meg az új
mama mit beszélnek egymással.

Egyszer bele is kottyant.

– Előre megmondom ám, kis mama, hogy őrizd magadat a papától. Az én
papám hamis legény! Szereti az asszonyok a fejét elforgatni! Kivált a
kik olyan szépek, mint te vagy.

Kraynét megnevetteté ez a szó; aztán megint csak könnyezésre fordult a
nevetés, ha rágondolt, hogy ez a gyermek semmit sem tud arról, minő
végzet vár az ő apjára egy pár nap mulva már. Az érző emberek nagy
bánatát csak sötétebbé teszi az a téveteg sugár, a mit a gyermeknevetés
közbe szór.

Nemsokára hazaérkezett maga a biró is. Itthon nem volt biró, csak házi
gazda; kezet szóríthatott vendégével. A biró azt mondá a fiának:

– Eredj ki a kis leánynyal hintázni a kertbe, fiam.

Mikor aztán egyedül maradtak hárman: ő, a neje és a delinquens, akkor
elkezdett a halálos ügyről beszélni.

– Tudatnom kell kegyelmeddel, hogy a birák már mind megérkeztek, s
holnap, reggeli harangszó után, összeül a vegyes törvényszék, Berthóty
és az én præsidiumom alatt, kegyelmed vétsége fölött itélni. Minek volna
az ámítás. Komoly emberek vagyunk, komoly időket élünk s bizony
mindnyájan a szájunkban tartjuk a harangozópénzt, néztünk is, nézünk is
a halál szemébe, hunyorodás nélkül. Kegyelmednek készen kell arra
lennie, hogy a törvényszék halálra itéli. Azért annyit mondhatok
kegyelmednek, hogy egy nyugodalmas órában írja meg a testamentumát.

– Nekem nincs egyéb testálni valóm, csak a kis leányom, mondá a
kapitány, azt pedig már elhagytam és el is fogadtattam.

E szónál Kraynénak meg kellett engedni, hogy a lovag egy forró, de
nagyon forró csókot nyomjon a kezére. Ki ne engedné meg azt egy halálra
menőnek?

– Ezzel azonban még nincs megpecsételve a kegyelmed fátuma, folytatá a
biró; még hátra van a kegyelem útja. Ismerjük mindnyájan a fejedelem
nagylelkét, jó szivét: az egész törvényszék ajánlani fogja a kapitány
urat a megkegyelmezésre. Csak idején rátaláljon a postánk ő felségére s
napjára visszakerüljön a kegyelemlevéllel.

– Ez épen a nehéz kérdés. Ki tudja a fejedelem most hol van?

– Én tudom. Berthóty Kassa alatt találta ő felségét a táborban, egyhamar
nem is készül odább. Én még ma az egész marsrutára előre fogok küldeni
lovakat, hogy a hirmondónk minden állomáson pihent paripát válthasson:
így könnyen megteheti majd az utat oda-vissza a három nap alatt, a mi az
itélet kimondása után siralomházi időnek adatik. Én még egy kis falsumot
is engedék meg az antedatálásban: ugyanis előre megirám a
kegyelem-ajánlásra szóló levelet, s azzal, a mint a törvényszék összeűl,
előre elküldöm a postámat Leibiczig: ott várjon. A mint azután a
bástyafokon az ágyulövést eldördülni hallja, a mely az itélet kimondását
fogja jelenteni: az én futárom azonnal sarkantyúba kapja a lovát s egész
egy állomással megelőzi az itéletkihirdetést.

Mayer Károly nem állhatá meg, hogy mind a két kezével meg ne szorítsa a
birája kezét.

– Kegyelmed valóban mindent megtesz, a mivel csak megmentheti az életét
annak, a kit halálra kénytelen itélni.

– Csak a futár el ne vesztegesse az időt valahogy! sohajtá aggóskodva
Krayné asszony.

– Az, a kire én azt a küldetést rá fogom bizni, bizonynyal se
szándékból, se restségből nem fog egy órát is elvesztegetni hiába.

– Ki lesz az?

– A mi fiunk, Jakab.

E szóra elérzékenyülten borult a férje nyakába az asszony, s megcsókolá
az arczát.

– Te igazán nemesszivű ember vagy.

Tehát ő is helyeselte, hogy Jakab menjen el a kegyelemért.

Az pedig nem tréfás feladat. Három nap három éjjel a nyeregben űlni egy
növendék fiúnak, a ki egy ilyen erőltetett nyargalásban könnyen halálos
bajt hozhat haza magának.

És az anya mégis megköszönte az apának azt, hogy az ő lelke büszkeségét
választá ki erre a veszélyes feladatra.

Mayer Károly kapitánynak kezdett a fején nőni a taraja, a minek a neve
«férfihiúság».

Következett az ebéd, aztán a vacsora; a jó bor mellett a kapitánynak
derült kedve támadt; bohóskodott, adomázott, még egy adagiót is énekelt;
mintha csak lakodalomra készülne.

Klarissza egész késő éjjelig fenmaradt a felnőttekkel, nem hagyta magát
az ágyba bedugni, mikor a két kisebbik fiut, a Marczit meg a Jóskát
aludni küldték, neki hallani kellett mindent, a mit a nagyok beszélnek.
A míg Krayné maga is fel nem kelt az asztaltól, ő sem ment el helyéről.

Reggel aztán későn is ébredt fel; épen mikor az ágyulövés eldördült.

– Hol van hát a gyöngyös násfám?

Ez volt az első szava a felébredéskor.

Tudniillik, hogy Krayné csak azzal birta este lefekvéskor rávenni, hogy
mondja el utána az esteli imádságot, hogy gyöngyös násfát igért neki. (A
régi mamánál nem szokták imádsággal végezni a napot.)

– Csak lassan, kis leánykám, inté őt az oda siető Krayné, előbb szépen
imádkozzunk.

– Hiszen már tegnap imádkoztam.

– Az az esteli imádság volt: most meg a reggeli imádságot kell
elmondani.

Ezzel aztán elkezdett a kis leány nyafogni, durczáskodni.

– Hjaj, kis leánykám, inté őt szeliden Krayné, én nálam nem használ
semmit a nyafogás. A kis leánynak szót kell fogadni. Látod, a kis fiúk
is imádkoztak. Addig nem kaptak reggelit.

– Én nem tudok imádkozni.

– No hát csak tedd össze szépen a kezedet; majd én mondom előtted; te
mondd szépen utánam.

– Jaj, de unalmas dolog ez.

– No mondd szépen. «Jó Istenem, őrizd meg az én apácskámat, – ezen a mai
napon, – mindenféle szerencsétlenségtől, haláltól. Ámen!»

– Jaj! Ezt mindennap elmondjam. Engedd meg, hadd mondjak el egyszerre
több napra valót. «Jó Istenem őrizd meg az én apácskámat hétfőn, kedden,
szerdán, csütörtökön, pénteken szombaton, vasárnap, mindenféle
szerencsétlenségtől, haláltól. Ámen!»

– Isten hallgassa meg, a mit most imádkoztál. Sóhajta fel Krayné.

Attól az ágyulövéstől számítva csak három nap volt még az élet Mayer
Károlyra nézve.

Klarissza fel hagyta magát öltöztetni s megkapta az igért násfát. Azután
csokoládét kapott reggelire.

– Hát a Jakabka bácsi hol van? követelé Sarolta mamától.

– Az elutazott.

– Hová?

– Messzire.

– De mégis hová? Én tudok sok várost.

– Kassára.

– Ott igen jó marczafánkot kapni. Hoz ő nekem valamit onnan?

– Bizonyára azért ment ő Kassára, kis leányom, hogy a te számodra hozzon
valami nagyon, nagyon jót. Ha jól kéred az Istent, hát el is érkezik
vele hamar.

– Oh jaj! hát még a marczafánkot is az Istentől kell kérni! Azt a boltos
mézesbábostól szokták kérni.

Sarolta megcsókolta a fecsegő gyermeket; alig birva felindulását
elrejteni.

Klarissza játszani akart menni, de a kis fiuk nem voltak otthon,
iskolába mentek. Külömben sem szokás a napot játszással kezdeni: a
gyermeknek tanulnia kell valamit. Sarolta oda ültette maga mellé a kis
leányt s tanitotta harisnyát kötni, a mi nem ment ásitozás nélkül.
Nagyon hamar megunta.

– Talán hát jobb szeretnél ábéczét tanulni?

Az vigabban ment.

«A, B, ab; vaskalap; ha megütik, megharap!»

Nagyhamar megtanulta, nótára szedve az alfabet jegyeit. «Ku, err, es,
té, ú, fau, vé! Jaj de nehéz ez az abéczé!»

Ha ennél a háznál így megy ez mindennap, akkor itt nem jó lakni!
Mehetnékje volt már más városba, a hol nem kell imádkozni, kötni,
ábéczét tanulni, egy helyen veszteg megülni. Követelte, hogy hol az
apja?

Eljött az ebéd ideje; az apa még sem érkezett meg.

– Ilyen ez a papa! Tudom bizonyosan, valami korhely czimborák közé
került, leült kártyázni s ottragadt.

Sarolta csitította, hogy a helyett, hogy fecseg, jobb lesz, ha a
ruhájára ügyel, hogy be ne pecsétezze a mártással.

– De az a papa olyan ember is! Ha egyszer belekeveredik, akkor aztán
várhatja az ember késő estig.

Biz az késő este sem jött meg.

Nagy baj volt Klarisszának, hogy az eső elkezdett esni; nem lehetett
kimenni a kertbe, kinézni; csak az ablakból nézhettek ki a piaczra.

A vásártéren napestig rajzott a városi nép; a városháznak egy ablaka
előtt látszott a tömeg csoportosulni, oda bámultak fel. Az volt a
siralomház ablaka.

– Mit néz ott az a sok bolond ember? tudakolá a kis leány Saroltától.

– Bizonyosan ügyes-bajos emberek, a kiknek valami dolguk van a
városházán.

– Nem a! Mert mind az ablakra mutogatnak. Ott van valami nézni való.
Leszaladok, megnézem.

– Ugyan hová szaladnál? Még elkapnának a czigányok.

– Dehogy kapnak. Utaztam én már azokkal is. Czigánykereket is tudok
vetni. Megmutassam?

– Csak hagyd el azt most. Jer el onnan az ablaktól: megfájdul a fejed.

Aztán, hogy este lett, egyre nyügösködőbb kezdett lenni az a lány.
Zsémbelt, zsörtölődött az apja ellen, mint valami ideges asszony.

– De már ez mégis szörnyüség! ennyi ideig künn maradni. Meglásd kis
mama, hogy még éjszakára sem fog haza kerülni. – Ismerem a szokását.
Bizonyosan valami szép menyecskére akadt, s annál csapja a levet. Látod!
Látod! Tegnap milyen szépeket mondott neked? Hallottam! Ma már nem tud
róla semmit. Ma már bizonyosan másnak mondja. Kapott valami kis
fityfiritty majompofát, a kibe belebolondult! Hiszen csak kerüljön haza,
majd meg lesz mosva a feje törülköző nélkül.

– Kedves leányom, feddé a locska-fecske gyermeket Sarolta; az apáról
ilyen tiszteletlenül beszélni nem szabad. Hallod-e, hogy az én fiaim így
beszélnének az apjukról?

– Igen! a jó apáról; a ki hazamegy rendesen. De az ilyen korhely,
csapodár apáról, mint az enyém, a ki minden negyednap kerül haza
egyszer. Jaj, ha te azt tudnád!

Krayné megsokalta a dolgot.

– No várj, kis leányom. A mint az estharangszónak vége lesz, majd én
elviszlek magammal, s aztán felkeressük az apát.

Az esti harangszó után a népség hazatakarodott a piaczról. A rendes
polgároknak vacsora idő van, a legények is enni sietnek, a mint a harang
megkondul, a katonáknak takarodót fújnak a bástyákon s azokat egyszerre
elnyeli a kaszárnya; csőcselék pedig Kézsmárkon nincs, a piacz üresen
marad.

Akkor aztán Sarolta felhuzza a lábára a telekes bocskort, mert ismét sár
van; a kis Saroltát karjára veszi s átmegy vele a piaczon keresztül a
városházához; megáll vele ott annál az ablaknál, a mire a népség eddig
úgy meresztette a szemét, száját.

A kis leány kiváncsi rá: mi lesz itten nézni való?

Aztán kinyilik az ablak, s az erős vasrácsok között megjelenik Mayer
Károly kapitánynak az alakja.

– Nini, az apa van ottan.

– Az ám, ott van az apa.

– De hát mit csinál ottan?

– Be van zárva.

– Hát szabad az én apámat bezárni?

Mayer Károly üdvözlé a vasrácsok közül az utczai látogatóit.

– Jó estét.

– Látod kis leányom, suttogá Sarolta. Isten milyen nagy veszedelmet mért
szegény apádra.

– Pedig hiszen én imádkoztam.

– Csak még nagyobbal ne tetézze.

Sarolta felemelte a gyermeket két kezével az ablakig, hogy apja
elérhesse, s a vasrácson keresztül megcsókolhassa.

Klarissza nem értett ebből a dologból semmit.

Azt látva, hogy apja könyezik, ő is sírva fakadt, átölelte a rácson
keresztűl az apjának a nyakát s összecsókolgatta a szemét, s még
biztatta is:

– Ne sirj apácskám. Majd imádkozunk kis mamával mindennap háromszor az
istenkéhez, hogy szabadítson ki innen.

– Isten áldása legyen rajtad; rebegé Mayer Károly.

Aztán visszabocsátá a gyermeket fogadott anyja ölébe, elszorult hangon
suttogva: «Legyen kegyelmed anyja szegény kis árvámnak.»

– Vessük Istenbe bizodalmunkat! mondá Krayné. A hol legnagyobb a
veszedelem, ott legközelebb a segedelem.

Azzal búcsut inte a kapitánynak, s a kis gyermeket ismét karjára emelte.

Egy muskétás járt fel s alá, karjára vetett fegyverrel az ablak előtti
deszkapadlón. Ez volt a strázsa.

Klarissza összetette előtte kis kezeit.

– Katona bácsi, kérem szépen, bocsássa ki a tömlöczből az én papámat!
odaadom magának a gyöngyös násfámat érte…

Hogy a silbakon álló katona nem akarta kibocsátani Klarisszának a
papáját, a kis lány nagyon megharagudott rá érte:

– No megállj, talpas! Majd ád neked biró uram, ha haza jön.

Akkor azután egész este, mint jó szófogadó leányka viselte magát:
hizelkedett a kis mamának, a cselédet «magázta», egész fitogtatással
jelzé, hogy ő most milyen jó lett egyszerre. A vacsoráért se nyafogott,
hanem megvárta, míg a családapa hazaérkezik; annak magától eléje ment,
nem várta, hogy mondják, szépen kezet csókolt neki, elvette a pálczáját
kezéből s az ablakba támasztotta; vacsora előtt ő is összetette a kezeit
a széke karján, mielőtt leült volna, a hogy a többiek tették, a kik
imádkoztak; maga felkötötte a nyakába a szalvétáját, s szépen evett a
villával, nem nyúlt a tiz körmével a tányérba: mindez a jó magaviselet
pedig csak arra való, hogy mikor vége van a vacsorának (a mi igen nagy
csendben ment végbe) oda sompolyoghasson ahhoz a nagyon komor emberhez
az asztalfőn s annak a nyakába csimpajkozva, szépen megkérje, hogy
bocsássa szabadon az ő papáját.

A főbiró meg akarta vigasztalni ezzel a szóval:

– Ne busulj kis leánykám; ha Isten segít, majd kiszabadul szegény édes
apád.

– De mikor?

– Majd holnapután.

– De én azt akarom, hogy még ma ereszsze haza kegyelmed. Úgy-e haza
ereszti?

– Nem én tartom fogva, hanem a törvény.

– Hát mit vétett a törvénynek az én apám?

– Azt neked nem szükséges megtudnod, kis leányom.

– Pedig tudom is. Azért, mert verekedett valakivel. De hiszen azért van
a férfiaknak az oldalán a kard, hogy verekedjenek.

Kray kedvetlen volt; azt felelte a kis Klarissznak, hogy:

– Nem jó a kis leányoknak nagyon okosnak lenni.

Erre aztán a kis leány elpityeredett; a pityergésből sirás lett: azt
azután olyan tökéletességre vitte, hogy az egész háznép belefáradt az
engesztelésébe; míg végre Krayné azt mondta neki, hogy «ha ilyen nagyon
sírsz, bizony veres lesz az orrod s úgy megnő, mint egy uborka!» a
nagyobb bizonyság okáért oda is vitte a tükör elé, hogy nézze meg benne
magát. Csakugyan nagyon veres volt az orra. Ez elcsendesítette. Hanem
akkor megint elővette a didergés, fogvaczogás; kilelte a hideg; le
kellett fektetni.

Az ágyban megint olyan hánykolódást követett el, hogy minden takarót
lerugdalt magáról: elkezdett félrebeszélni, rémeket látott, az apja után
kiáltozott; hóhért, vérpadot, fej nélkül szaladgáló embereket látott
maga előtt, fogadott anyját agyonijesztgette. Késő éjjel kellett a
doktorhoz futtatni a Thököly várba, hogy jöjjön consultálni a kis beteg
felett.

Doctor Ferrarius el is jött és megtette a diagnozist: «Visiones
apocalyptico-epilepticæ!» Ez ellen a legcsalhatatlanabb csodaszer: az
atropa mandragora gyökér pulverisálva. Ezt azonban csak holdfogyatkozás
éjszakáján lehet felszakíttatni a földből, egy fekete kutya által,
melynek a farkát hozzákötik a mandragorához s aztán messziről
megriasztják, mert a kétágú gyökér, a mit németül Alraunenmännchennek
hínak, a kirántás alkalmával olyan fájdalmas hangot ád ki, hogy a ki azt
meghallja, rögtön szörnyet hal. A fekete kutyáért azonban nem kár;

Jó szerencse, hogy a reczept nem volt praktizálható, mert hogyha lett
volna is mandragora a közelségben s önfeláldozó fekete kuvasz, mely azt
saját élete koczkáztatásával kihúzza a földből, de a lőcsei
kalendáriumban semmiféle Európában látható holdfogyatkozás nem volt
felvéve s így egyelőre az apocalyptico-epileptica visiónak be kellett
érnie egy kipróbált csodahatású «Rp. Flores chamomillæ dr. 2. Sachari
albi dr. 4. Syrupi idæi 30 gutt. aquæ destill. unciam» 1. decoctummal: a
mitől azután a kis beteg láthatólag meg is javult, s reggel félé szépen
elaludt.

Reggel ismét megtette a vizitét doctor Ferrarius, s megnézve a kis
patiens nyelvét, azon aggodalmának adott kifejezést, hogy itt valami
küteg megjelenésétől lehet tartani. Azért meg is változtatta az
orvosságot, rendelvén ellenállhatatlan gyógyhatású «Radices altheæ parvæ
(vulgo papsajt), folia sennæ és syrupus rad. liquiritiæ (vulgo
medveczukor) vegyítéket: a mit azonban a kis patiens sehogy sem akart
bevenni, azt követelve, hogy adja vissza neki a doctor az előbbi
betegségét, a mit a piros orvossággal gyógyítanak; az a fekete orvosság
neki nem kell.

Egész nap volt dolga Kraynénak a kis beteg ápolgatásával.

Ez már a második nap volt a halálitélet kimondása után. Csak letelt nagy
aggodalmak között.

A harmadik volt aztán a hosszú nap! Krayné azt is ott töltötte a beteg
leányka ágya mellett. Valahányszor lódobogást hallott künn a piaczon,
sietett az ablakhoz, ha nem az ő fia érkezett-e meg? Nem is tudta talán,
hogy micsoda út az, a mit annak meg kell tenni? Vagy azt hitte, hogy
segíti a lovasnak a futását, ha nagyon várják?

Ennek a napnak az éjszakáján senki sem feküdt le a háznál. Maga Kray is
egész éjjel ébren maradt. Minden órában kiküldte az ordinánczot az
őrtoronyhoz, hírt hozni, hogy nem érkezik-e még Leibicz felől a futár? A
mint pitymallott az ég, maga sietett el az őrtoronyhoz, a perspectiváját
is magával vitte.

Krayné nagy szívdobogással várta az izenetet.

A közben telt az idő: az óramutató irgalmatlanul közeledett a végzetes
perczhez; csak egy óra volt még hátra attól az időtől, a mikor az
itéletet végre kell hajtani.

És Jakab még sem érkezett vissza. Hátha nem találta Kassán a fejedelmet?

Hátha megtagadta a kegyelmet Rákóczy?

De jaj! hátha őt érte valami baj az úton? Betegség? Martalóczok?
Veszedelem?

Bizony elérkezett már az utolsó félóra is. Kray csüggedten tért vissza
az őrtoronyból: «nem érkezett meg a fiunk!»

Most aztán nem volt hátra más, mint hozzálátni a czeremóniához. A
birónak fel kellett öltözni hivatalos jelmezébe. Mikor az ágyban fekvő
gyermek meglátta őt így, azt kérdezte tőle, hogy micsoda nagy ünnepély
lesz ma? Talán bizony processio?

Már korán reggel hallható volt a dob- és trombitaszó künn a piaczon, a
hogy a katonák felvonultak négyszöget zárni ama szomorú szinpad körül.
Klarissz erőnek erejével oda akarta magát vitetni az ablakhoz, hogy hadd
nézze meg ő is azt a szép processiót. Aztán, hogy ezt nem engedték meg
neki, Kraynét kérte, hogy ő nézzen ki az ablakon, és mesélje el, hogy
micsoda szépeket lát!

És a legutolsó óranegyed is eljött már.

Mayer Károlynak azt mondá gyóntató papja, a ki egész éjjel mellette
volt, hogy nincs remény számára e földön többé; térjen Istenhez és
készüljön a halálra.

– Minden nap készen voltam és vagyok is én arra, mondá az elitélt. Nem
sok elhagyni valóm van a földön; de mégis van valamim: a kis leányom.
Azt szeretném még egyszer meglátni és megölelni.

Épen benyitott a siralomházba a biró. Előadta neki az utolsó kivánságát.

– Sajnos, hogy ettől a vigasztalástól is meg van fosztva kegyelmed,
mondá Kray. A kis Klarissz súlyos betegen fekszik, valami kütege van; ha
az ágyat elhagyja, az neki bizonyos halál.

– Szegény kis leányom! hát még csak meg sem csókolhatom utoljára.

S a keményszívű harczosnak elhomályosultak a szemei a könyeitől.

– Apja után apja leszek neki, suttogá a biró.

E közben a kis leánynak is folyvást az apja volt az eszében. Fel akart
kelni az ágyból, hogy ő az apjához akar menni. Miért nem eresztik hozzá?

A városház toronyórája mély kongással verte el a kilenczet. Itt volt az
utolsó óra.

És a kegyelemért küldött hirnök még sem érkezett meg.

Krayné a beteg vánkosára hajtá le a fejét; az iszonyat őt magát is
rémlátóvá tette.

A posztóval bevont dobok fojtott dübörgése hangzott odakünn. Azután egy
erős férfihang, mely az itéletet felolvasta.

Most egyszerre egy mozsár-dördülés hangzik közbe, mire a piaczot ellepő
nép ezernyi ajkáról egy üvöltés zendül fel: «megállj».

– Mi az? Nézd meg anyám! kiált fel a gyermek.

– Ha megigéred, hogy szépen fekve maradsz, s nem dobod le a takaródat.

– Jó leány leszek. Szót fogadok.

Krayné kitekintett az ablakon.

– Na hát, mit látsz?

Jó lett volna, ha el tudta volna mondani; de nem tudott ám szóhoz jutni
a zokogástól. Majd odafutott a kis leány ágyához, beletakarta őt a
paplanába s úgy vette az ölébe és odavitte az ablakhoz, elfeledkezve
minden orvosi tilalomról, hogy lássa hát, mi az a parádé, a mi odakünn
van?

A nagy piacz tele volt népséggel, az emeletes házak minden ablakából
néző csoportok hajoltak elő, a hány ember, az mind kiabált, integetett,
kalappal, kendővel a városház felé. Annak a kapuja előtt pedig volt egy
feketével bevont állvány, körülfogva muskétás katonáktól, a kik innentől
egész a várkapuig sorfalat képeztek. A fekete állványhoz egy hágcsó van
támasztva; annak a legfelső fokán áll egy nagy szál zöldruhás férfi (a
hóhérok zöldben jártak, nem vörösben); az alsó fokán pedig a kis
Klarissznak az apja. Ennek a kezén láncz van, annak a zöld embernek az
öklében pedig hosszú, széles pallos, arra támaszkodik. Kray Jakab, a
biró, hivatala díszpalástjában ott áll az emelvénynyel szemközt, kezében
a fekete pálcza, – még nincs ketté törve.

«Itt jön! itt jön! A kapuban van már! Jön a hirnök!» kiabálja
összevissza a nép s a támadt mozgalomtól ingadozni kezdenek a fegyveres
sorfalak.

Kray Jakab egyet int a bakónak; arra az visszadugja a pallosát a nagy
kapcsos bőrtokba, s odatámasztja a szegény bűnösök kis széke mellé. Erre
aztán a népzaj lassú morajban elpihen s néhány perczig templomi mély
csendesség támad. Mindenki az őrtorony kapuját lesi, onnan kell neki
érkezni.

Krayné szorosan ölelte magához a bepólált kis leánykát.

Most a külső kapu-utczában egyszerre felzendül a «vivát» kiáltás s egyre
növekedik, a mint a vágtató paripa patkói a kövezetet vágják. «Vivát,
vivát!» hangzik már az egész piacz, itt rohan nyargalvást, tajtéktól
ellepett paripáján a kegyelem hirnöke; kezében a fehér kendőt
lobogtatva.

– Az én Jakab bátyám! sikolt föl a kis Klarissza.

– Az én Jakab fiam! kiált Krayné. S mind a ketten kaczagnak örömükben.

A mint a tér közepére eljut a paripa, ott egyszerre elbukik,
összeroskad; a lovagja lehanyatlik róla, a kezében tartott fehér kendőt
és a pecsétes iratot még akkor is, aléltában is, görcsösen szorítva.

Most azután egyik sem nevetett örömében többé.

Ló és lovas ott maradt a földön; a biró elvette a fia kezéből a pecsétes
levelet s aranygombú birópálczájával csendet intve a sokaságnak,
kihirdeté, hogy ő felsége II. Rákóczy Ferencz megkegyelmezett a halálra
itélt Mayer Károly őrnagynak. És azzal leveteté a fogolyról a lánczokat.
Csak azután rendelte el, hogy az aléltan ott fekvő fiát vigyék fel az
anyjához.

Neki még volt valami elintézni valója Mayer Károlylyal.

– A fejedelem megkegyelmezett az úrnak; de egyszersmind megfosztja
őrnagyi rangjától; kitiltja a hadseregéből, s megparancsolja
kegyelmednek, hogy még ebben az órában Kézsmárkot elhagyja, s huszonnégy
óra alatt az országból kitakarodjék.

– Köszönöm a kegyelmet, mondá Mayer, akkor sietnem kell a kis
leányomhoz.

Klarissz már akkor ismét az ágyban feküdt, mikor az apja odaérkezett
hozzá. Nagyon bágyadt volt: alig tudott a kérdésre felelni.

Krayné akkor nem volt mellette, mert a fiát ápolni sietett, a kit
magánkívül hoztak fel a házba. Kétségbe volt miatta esve. Azt hitte,
hogy meghal a kedves fia.

A hazaérkező apa megnyugtatá: nem lesz annak semmi baja. Katonadolog az
egész. Három nap, három éjjel nyeregben ülni nem tréfa. Pihenés kell
neki, semmi más. A fejedelem bocsánatlevele Szikszónál kelt; tehát
Jakabnak még hosszabb utat kellett megtennie, ezért késett az utolsó
pillanatig. Most csak hagyják őt aludni: az apja mellette lesz; az anyja
menjen a kis leányhoz.

A kis Klarissz jóformán örülni sem tudott, mikor az atyját meglátta,
pedig tudhatta, hogy az a halálból szabadult ki épen. Nagy lehetett a
forrósága, csak úgy lihegett. Az apja ölelte, csókolta, ő pedig inkább
kivánt egy ital czukros limonádét.

Hanem amint Krayné megigazította a feje alatt a vánkoskáját, annak a
kezét mind a két kezével magához szorítá, úgy rebegett hozzá:

– Ne engedd, hogy engem kivigyenek innen.

– Hová, kis leánykám?

– Oda, ki a temetőbe.

– Oh, ne mondj ilyeket!

Mayer Károly félre fordult szemeit megtörülni.

– Lehetetlen őt ilyen állapotban magammal vinnem, suttogá Kraynéhoz
fordulva.

– Hová vinné őt?

– Az útra. Nekem egy óra mulva el kell hagynom Kézsmárkot, s egy nap
alatt az ország határát.

– Oh, bizonyára ezt a szegény gyermeket nem is engednénk ilyen
állapotban útra vinni.

A gyermek még folyvást átölelve tartá Krayné kezét.

– De akkor ez végkép itt fog a kegyelmed terhére maradni, mert én nem
tudom, hogy mikor jöhetek vissza érte. A fejedelemtől számüzetve, nincs
más választásom, mint a császári sereghez átmennem, s akkor olyan
messzeség lesz közöttünk, a melyen át két barátságos kéz össze nem
találkozik.

– Legyen kegyelmed a felől nyugodt. A kis Klarissz a mi leányunk marad.
A hol három gyermek van, negyedik is elfér.

Ezért a szóért meg akarta csókolni a lovag Krayné kezét, de a beteg
leány azt a kezét is elfoglalta magának, mintha irigykednék az apjára, s
ő csókolgatta össze mind a kettőt.

– Csak az Isten megtartaná szegénykét, rebegé a vitéz úr.

– Bízzunk az ő irgalmában, vigasztalá a háziasszony.

– Hírt sem fogok róla vehetni, hogy él-e?

– Csak egyszer tudassa kegyelmed velünk a hollétét, ha a sorsa
megállapodik.

– Azt teszem. Innen egyenesen Bécsbe fogok menni, s ott keresek
alkalmazást a főhadikormányzatnál. Régen kecsegtetve voltam vele, ha el
akartam volna hűtlenül hagyni Rákóczyt. Most, hogy ő maga száműz, nincs
több okom a vonakodásra. Azt fogom tenni, hogy a mint megérkezem, küldök
kegyelmednek egy postagalambot, kalitban. Ha aztán valami gyors üzenetet
akar kegyelmed hozzám küldeni, azt egy vékony papirhártyára írva, annak
a galambnak kormánytollára kösse fel, s akkor ereszsze útnak. Ha a kis
leányomnak semmi baja, akkor a nemválaszolás is megnyugtató lesz. De azt
a galambot, azt csak tartsa kegyelmed tovább is magánál. Forgandó a
sors. Ma nekem, holnap neked. Jöhet olyan idő, mikor azt a szolgálatot,
a mit ma tett Kray Jakab nekem, én tehetem meg ő neki. Bécs nincs
messzebb, mint Szikszó. Ha a kegyelmed fia meg tudott onnan érkezni a
fehér kendővel az utolsó órára, úgy én bizonynyal az óra előtt fogok
megérkezni, ha Kray Jakab feje forog valaha veszélyben.

Ezért a jó szóért megérdemelt a lovag egy forró kézszorítást.

Tán még többre is vihette volna a nemeslelkűség varázshatása alatt, ha
Kray, a biró be nem lép.

– Asszony! mondá a feleségének, a mi vendégünknek egy óra mulva útra
kell mennie, gondoskodjál egy kis útravaló falatozásról. Ez most többet
ér minden szép beszédnél.

Krayné rögtön sietett megfelelni háziasszonyi kötelességének. Délelőtt
lévén az idő, kész ebéddel nem szolgálhatott, de volt jó hideg őz-sült,
tepertős pogácsa, a mi igen jó borkorcsolya a hegyaljai máslás alá:
utazó embernek pompás lakoma ez.

Mindjárt ott a mellékszobában terített fel a számára, a honnan az ágyban
fekvő gyermek szavait is meg lehetett hallani; a lovag jóízűn
falatozott, a közben sűrű hálálkodásnak adva kifejezést Kray Jakab és a
felesége irányában, az ifju Jakab felől is szorgosan tudakozódott s csak
az tartotta vissza hálakitörésének közvetlen kifejezésétől, hogy az most
alszik. Így csak per procura csókolta meg helyette az anyja kezét.

A szekér pontban az óra leteltével előállt. Kray Jakab teljesítette
birói kötelességét, feladta a vendégére útiköpenyegét, s végét szakítva
az érzékeny bucsuzásnak, útnak indítá ő kegyelmét.

Mikor a lépcső aljáról visszatért a feleségével, azt mondta a biró:

– Nem szeretném, ha valaha ennek az embernek a kezébe jutna úgy az én
fejem, mint a hogy volt az ő feje az én kezemben.

Krayné bámulva nézett az urára.

– Te azt hiszed, hogy ő elfeledhetné valaha azt a hálát, a mivel neked
tartozik?

– Mindig gyülölni szokta az ember azt, a kinek nagyon le van kötelezve.
A jótett – adósság, s az adósság érzése teher. Ez az ember megölte a
felesége bátyját? Annak is tartozott valamivel. Ne adj Isten, hogy még
egyszer keresztezzék az utaink egymást.

Krayné nem osztotta ezt a sötét életnézetet, inkább a fia felől
tudakozódott.

– Fiunk csendesen alszik?

– Nagyon is csendesen. Tartok tőle, hogy rossz éjszakája lesz. Nagy
erőfeszítés volt, a mit elvégzett. Ellenben a felől egészen nyugodt
vagyok, hogy annak a másik betegnek estére már semmi baja sem lesz.

– A kis Klarisszt gondolod?

– Régi biró vagyok. Tapasztalatból tudom, hogy szoktak az emberek
mindenféle nyavalyát tettetni.

– De az a gyermek? Mi oka volna rá?

– Az, hogy jobban tetszik neki te nálad itt maradni, mint az apjával a
kék világban bujdosni. Én azt hiszem, hogy, hála Istennek, semmi baja
sincs.

Ilyen pesszimisták az igazságszolgáltatás emberei mind! A sok évi
vizsgáló bonczolás az emberi lelkekben, megcsontosítja náluk a
szkepsziszt.

Szerencsére épen jött a doktor. Az eldönté a visszás kérdést.

A symptomák után itélve, a krizis tetőpontjára hágott. Szükséges lesz a
synapismus alkalmazása a végtagokra. Az orvosságot is változtatni kell.
Az «anchusa officinalis» megerősítendő két drachma theriacummal. A beteg
csak maradjon állig betakarva s ha nagyon szomjazik, a czitromvíz
helyett mandulatejet kapjon.

A mandulatejet elkészíteni maga sietett a konyhába Krayné, lebocsátva az
ablakfüggönyöket, hogy sötét legyen a kis beteg szobájában, a ki
csendesen szenderegni látszott. (A mi jó fordulat a kórtünetek között.)

Rövid időre aztán visszajött a jó mandulatejjel. Ezalatt az orvosság is
elkészült. Krayné széthúzta az ágyfüggönyöket, hogy a rendes órára
beadjon a kis patiensnek a gyermekkanállal, nagy biztatással a keserű,
kellemetlen szagú patikaszerből.

Csak elámult, mikor az ágyat üresen találta. A beteg gyermek hiányzik a
dunnái közül.

Rémülten rohant át a szomszéd-szobába, s a bámulattól elmeredt, mikor
azt látta, hogy az ő kis patiense ott ül az asztalnál, egy ingben,
mezítláb, s a mit az apja meghagyott a falatozásból, az
őzpecsenyemaradékot ugyancsak pofázza, két marokkal tömve a szájába.

– Az Istenért! Klarissz! Mit csinálsz? kiálta elszörnyedve Krayné.

– Hát jóllakom! Két napja nem adtak ennem. Most helyrehozom, la!

S azzal a két tenyeréről szétüté a morzsákat.

Krayné még mindig azt hitte, hogy a leány deliriumban dolgozik így.

Az pedig felkapta az asztalon álló pohárkát, a máslásmaradékkal s
felhörpenté hirtelen: «Ejh! Ez volt a jó orvosság, ni!» S azzal leugrott
a székről, odafutott a fogadott anyjához s kaczagva csimpajkozott a
nyakába: nem volt ennek annyi baja sem, mint a makk.

A kis Klarissznak bizony nem volt egyéb baja a nagy ijedtségnél; meg
hogy szeretett ott maradni az új mama házánál. Nagy spekuláns volt a kis
leány! A mint az apja eltávozott, nem volt több szüksége a doktor
reczeptjére.

De annál több szüksége volt azokra a szegény Jakabnak; mert az igazán
beteg lett, ágyban kellett feküdni; eleinte a Klarissznak nem volt
szabad a szobájába belépni, csak úgy látta a másik szobából, hogy
hordják a számára a pióczákat, hogy törik a konyhában a csigákat
hajastól a mozsárban: abból főznek neki valami lélöttyöt; csak később,
mikor már túl volt a nagy bajon s szabad volt neki csirke-becsináltra
kapni, engedték meg a Klarissznak, hogy bemehessen a Jakabhoz,
felváltani a mamát a betegápolásnál.

Hogy megijedt, mikor meglátta a kedves bácsikáját.

– Jaj, te Jakabkám, hova tetted a te szép piros orczádat? Csak a nagy
szemeid maradtak meg.

De még a hangja is megváltozott: csak úgy suttogva beszélt az.

– Bizony, kis hugocskám, én sokat kiálltam, majd hogy el nem pusztultam.

– Ah, sok kalandod volt? Elmeséled nekem azokat, ugy-e?

– Elmesélem – apródonkint, majd ha az erőm hazajön. Ha te is szépen
megigéred, hogy az anyámnak semmit el nem mondasz belőle.

– Ne mondjam el? De hát miért ne mondjam el?

– Mert az őtet nagyon megrémítené.

– Hát olyan rémséges dolgokat álltál ki? Oh, kérlek, mesélj el nekem
csak egyet belőle.

– De majd aztán vele találsz álmodni.

– Annál jobb lesz. Én nagyon szeretek álmodni. Sokszor megpróbálom ébren
is, hogyan lehetne álmodni? Az is lehet ám.

– No, hát ülj közelebb és légy csendesen.

A kis leány szemét-száját felnyitva, hallgatott.

– A legelső kalandom volt a poprádi völgyben a farkasokkal. A mint a
hegynyeregről alászálltam, a sűrű fenyőerdőből rémséges vadállatüvöltés,
marakodás hangzott fel hozzám. Ismerem a hangot, azok farkasok odalenn.
Az ordítás emberi segélykiáltásokkal volt vegyítve: ott egy ember küzd
egy egész csorda farkassal.

– Jaj nekem! Nem futottál vissza?

– Hogy futottam volna? Hiszen édes apád kegyelemkérését vittem. Sietnem
kellett. Hátha a szorongatott embert még megszabadíthatom a
toportyánférgektől? Siettem le a völgybe. A farkasok akkorra széjjel is
tépték a szerencsétlen embert, a ki előttem indult neki az útnak. Ha
hamarább megyek, bizonyosan én járok úgy. A mély útban egy ordas jött
rám szemközt, ez az agyarai közt egy emberi kart czipelt, a minek az
ökle még akkor is görcsösen szorítá a kettétört kardnak a markolatát. A
kék huszárokhoz tartozó kurucz vitéz volt a szétmarczangolt lovag.
Vitézül védhette magát, mert az útfélen tizenegy megölt farkas hevert,
csak akkor ránthatták le a lováról, mikor a kardja a markába szakadt.
Egy csoport farkas aztán a tovairamlott lovat üldözte az erdőbe, négy
ordas ott az út közepén huzakodott a szörnyű lakoma maradványain. Én
rájuk rivaltam egy nagyot s azzal közéjök lőttem mind a két
pisztolyommal. Arra két fenevad bukfenczet vetett s kiejtette szájából a
véres iszákot, a mit marczangolt; a másik kettő azonban egyszerre rám
rohant; egyik hátul, másik elől támadt.

– Jaj Istenem!

– Ne félj semmit. Az egyiket levágtam én a fokosommal; az jobb, mint a
kard, mert nem törik el; a másikat meg agyonrúgta a lovam.

– Ah! fuss már! fuss már onnan!

– De nem futottam; mert felismertem abban a marczangolt iszákban a
rézczímeréről a fejedelem postáját. Azért le kellett szállnom, hogy
felvegyem azt.

– Hagytad volna inkább ottan.

– Azt gondoltam, hogy fontos levelek lesznek abban; s jól tettem, hogy
elhoztam; mert az segített a legnehezebb dolgomban. A farkasok sem
üldöztek tovább: bizonyosan elfogták a huszár lovát s ez elég préda volt
nekik mára.

Klarissza megtörülgeté az ifjú izzadt homlokát.

– Ilyen bajba kellett neked jönnöd azért az én rossz apámért!

– Ez még csak mulatság volt. Oktalan állattól nem ijedünk mi meg:
farkassal, medvével mindennapi a kalandunk. Nagyobb félelmem volt a
hajdemákoktól.

– Azokkal is találkoztál?

– Igen. De el ne áruld az anyámnak. A Feketehegyen túl, a hol az
országút mellett van egy nagy vendégfogadó, a tolvajok lánczot húztak az
erdőn keresztül, a miben minden utazónak a szekere fennakadt. A
hajdemákok el voltak bújva a bokrok közé s csak akkor ugráltak elő,
mikor egy utazó a kanyarodónál a lánczban elakadt: azt kifosztogatták s
aztán valamennyit beterelték a vendégfogadó udvarába s ott strázsálták,
hogy hírt ne adhasson a másunnan jövőknek. Magam is csak akkor vettem
észre a lánczot, mikor a sziklafal mögül kibukkantam. De nem sokat
gondolkoztam ám rajta, hogy mit tegyek? hanem sarkantyúba kaptam a
paripámat s neki vágtatva, egy szökéssel keresztül ugrattam a lánczon.
Egy marczona zsivány odaugrott elém, villogó fejszéjét feje fölött
forgatva s belekapott a lovam zablájába, de nekem gyorsabb kezem volt,
úgy lőttem főbe a ficzkót, hogy a lovam alá esett.

– Ah ez derék volt! De hát a többiek?

– Azok nem vették tréfára a dolgot, minden árokból, bokorból elkezdtek
rám lövöldözni, csak úgy fütyölt a fülem körűl a sok golyóbis. Eleinte
azt hittem, hogy szarvasbogár, vagy bögöly s csak úgy hessegettem
magamtól a kalapommal őket.

A kis leány nevetésre fakadt.

– A golyókat hessegetted?

– Az ám. Még nem voltam csatában soha. Először hallottam ilyesmit. Még
mikor a vendégfogadót jó messze elhagytam, akkor is ott dongtak a fülem
körűl; csak a puskadurrogásról gondolom, hogy ólomgalacsinok voltak.

– Bizony, Jakab, ha egy beléd talált volna, azt a papának soha sem
bocsátanám meg; de soha!

– Ez még mind embernek való baj volt, – folytatá Jakab; – de a mi
veszedelem ezután következett rám, arra még most is reszketek, ha
visszagondolok. Ég és föld, tűz és víz mind ellenem támadt, hogy utamban
feltartóztassanak.

– Hanem azt már csak holnap meséld el, Jakabkám. Neked elég volt ennyit
beszélned mára; nekem is elég lesz ennyit álmodnom éjszakára.

Vele is álmodott a hallott rémtörténetekkel a kis Klarissz:
nevelő-anyja, a ki maga mellett hálatta, alig győzte betakargatni az
éjjel a rugkapálózó gyermeket, s nem tudta elképzelni, mit kiabálja az
egyre: piff, paff, bumm! folyvást farkasokat, meg zsiványokat
lövöldözött.

Másnap alig várhatta, hogy rákerüljön a sor a beteg mellett
virrasztásra.

– Itt vagyok Jakabkám, beszéld tovább, hogyan jártál.

– A biz úgy volt, hogy estefelé, mikor Meczenzéfnél új hátas lovat
váltottam, a Babora hegy fölött látok egy goromba sötét felhőt emelkedni
s fenyegető morgás hangzik a távolból. Jó lesz elsietnem, míg ez a
zimankós idő utól nem ér, gondoltam magamban. S nem vártam, míg a
korcsmáros a nyársra húzott ludat megsüti a számomra estebédnek; hanem
lehúztam a ludat a nyársról s eldugtam a tarsolyomba nyersen: majd
megsütöm én azt valami tanyánál útközben, s azzal a lovamra kapva, neki
vágtam a kassai útnak. Hanem a zivatarnak még jobb lova volt, mint
nekem. Először egy olyan porfelleggel borította el körültem az eget és
földet, hogy a lovam fején túl nem láttam, aztán meg neki zúdította a
zegernye záport, mintha csak kilyukadt volna az ég; s a mellett úgy
villámlott, mennydörgött, hogy egy miatyánkot nem lehetett közben
elmondani. És siettem, hogy egy oldalt fekvő nagy bükkerdőt elérjek s
ott valami fa alatt meghúztam magamat, míg az öregében tart a
vihedernek: de azzal is megjártam; mert találtam ugyan egy nagy odvas
fát, a miben a zápor elől szárazra menekülhettem; de a mint épen azon
tanakodnám, hogyan csinálhatnék valami tüzet a pecsenyém számára,
egyszer csak jön egy hétágú istennyila, belecsap a szomszéd bükkfába
iszonyú ropogással. Engemet a szele, meg a nagy kénkő illat majd holt
emberré tett. Volt már tűz elég a pecsenyesütéshez; meggyuladt az erdő,
még a zápor sem birta eloltani, úgy belekapott a cziherbe. Nekem is
elmult iziben az éhségem, futottam ki az égő erdőből, a lovamat kantáron
vezetve. Hallottam, hogy zuhognak a hegyekről alárohanó szilaj patakok.
Nem jó vége lesz ennek, gondolám magamban, s zápor, szél ellenében
ügettem erősen a két árok között, hogy a Bodvát elérjem. De akárhogy
siettem, mégis későn jártam. Mire oda jutottam a Bodva partjára, már
akkor nem volt rajta hid; a megáradt folyam akkor szakgatta le az utolsó
karfákat.

– No, te szegény ember, mit csináltál most?

– Hát én bizony nem várhattam arra, míg a víz lefolyik, mert akkor
reggelig is ott ácsoroghattam volna; hanem lekerűltem vízmentében
keresni, hogy hol szélesebb a víz; ott könnyebb az átúsztatás rajta. De
mindenütt veszedelmes volt az; a sárga iszapos víz egész szálfákat
sodort magával alá; egy-egy megakadt a partban s akkor egész torlasz
tódult föléje fatörzsekből, rekettyéből: a zúgó árban csak úgy keringtek
a forgók. Láttam egy kis bölcsőt úszni a víz közepén, azt elkapta a
forgó, elnyelte hirtelen s aztán nemsokára a tulsó parton dobta ki nagy
messzeségben. – Mégis neki kellett vágnom.

– No csak nem ugrottál bele? Kiáltá a leány s belecsimpajkozott az ifjú
karjába a két kezével. Nem! Na nem szabad beleugratnod abba a csúnya
árvízbe.

– Meg kellett biz annak lenni. Jó, erős paripám volt; alföldi mén:
bízhattam benne. Istennek ajánlottam a lelkemet s beleugrattam az árba.
Magam sem tudom már, hogy vergődtem ki belőle. A víz messze alásodrott
magával, míg egy helyen zátonyra akadtam s onnan kigázoltam a lovammal.

– Szegény Jakabkám, hogy megáztál-fáztál. S ezt mind a rossz papáért
tetted! Hogy nincs itt az üstöke a kezemben, hogy megtéphetném kedvem
szerint. Szegény jó kis Jakabom. Takaródzál be szépen, ha úgy megáztál.

– Dejszen betakargatott engem szépen a sötét éjszaka. Mire kivergődtem
az árból, egészen sötét lett s én a folyó kanyarodásai miatt
elvesztettem a tájékozásomat: nem találtam rá többet az útra. Sötét
lett; csillagot sem láthattam volna, merre van kelet és nyugot? csak a
távozó villámlás derítette fel néha a tájat; és én nem láttam a
villámfénynél sehol egy házat sem fehérleni. Csak úgy találomra
bandukoltam hát előre, a lovam eszére bízva magamat. A pisztolyaimban is
mind össze volt ázva a lőpor; védelmezni sem tudtam volna magamat, ha
rossz emberek, vagy vadállatok megtámadnak.

Végre meglátok egyszer a távolban egy csoport világosságot. Gondolom:
azok ott pásztortüzek, vagy táborozó kuruczok őrtüzei lesznek s arrafelé
tartok. Dehogy voltak azok; elátkozott lidérczek voltak; tüzes emberek,
kik az éjjeli vándort a mocsárba csalogatják. Egyszer csak azt vettem
észre, hogy a lovam lába csülökig süppedez a sömlyékbe: a bolygó tüzek
pedig szerteszét tánczolnak előlem, egyik zsombikról a másikra ugrálva.
A lovam nagyot horkant, de bizony magam is megijedtem. Hirtelen
félrerántottam a kantárszárat s igyekeztem kimenekülni a morotvából:
akkor meg a tüzes lidérczek mind utánam szaladtak, egész az avarig
üldöztek; ijedtemben csupa ördögöknek néztem őket.

– Bizony azok is voltak ők. – Tudták jól, hogy mi járatban vagy s nem
akarták, hogy egy olyan jó prédát, mint az én atyuskám, elragadj a
Belzebub kezéből.

– Ugyan áldottam az eget, de még inkább a kemény földet, mikor
kijuthattam a csunya mocsárból s annál nagyobb volt az örvendezésem, a
mint egyszer a sík fenyéren valóságos égő tüzet látok fellobbanni. Ez
már csakugyan embertől élesztett tűz lesz! Feléje tartottam: mire
odaértem, már a láng lelohadt, csak a parázs izzott nagy halomban,
tőzegből volt rakva. Mellette azonban senkit sem találtam. Akárhogy
meresztettem ki a szememet, körűltekintgetve, csak nem láttam senkit.
Már nem bánom, akárki rakta a tüzet, én melegszem nála s a míg
megmelegszem, a ludat is megsüthetem a parázson. Találtam ott egy
hangafa bokrot, levágtam róla egy hajlós vesszőt nyársnak, arra
felhúztam a pecsenyémet, két szolgafát tűztem a tűz mellé s arra
ráfektettem a ludat, a vessző, a mint a tűztől hajladozik, forgatja azt
magától.

– Én még ezt nem tudtam.

– Addig a lovamról kellett gondoskodnom, hogy valahová kipányvázhassam,
a hol füves hely van. Találtam egy nedves fűzfát, ahhoz megkötöttem,
meghúzgálva előbb az üstökét; azzal visszatértem az elhagyott tűzhöz.
Hát már akkor volt mellette valaki.

– Nos? ki volt?

– Egy csunya vén banya. Borzas fakó haja, nagy bibircsós orra, szakállas
álla; rongyos palást a vállán, a mibe egészen be volt burkolva, a mint a
tűz mellett guggolt.

– Te! Az volt bizonyosan a vasorrú bába.

– Annyi igaz, hogy utálat volt rá nézni. De még undorítóbb volt az a
foglalatosság, a mit mívelt. Egy nagy cserépkorsóból csunya nagy békákat
huzogatott elő, azokat hegyes fanyársakra felhuzogatta s aztán oda
tüzködte az izzó parázshalmaz körűl, a hogy szokták a gardahalat sütni
cserepcsíkon a halászok.

– A te ludad meg ott sült a tűz fölött.

– De elment én nekem a kedvem minden lúdpecsenyétől azonnal: talán soha
sem is kivánok belőle; én csak azokat a kidült szemű békákat láttam, a
mik ott sültek, négy lábukat szétmeresztve, a cserepcsíkon, a vén büdi
boszorkány vigyorgott azzal a másfél foggal a szájában, a mint engem
meglátott s azt motyogta hozzám: «én süti pecsi, te süti pecsi, én is
adi belüle, te is adi belüle.» Én meg csak ott álltam, mint a sóbálvány.

– Ugyan jól jártál, hogy közel nem mentél hozzá! Mert ha egy békát
hozzád vágott volna, magadat is lóvá változtat.

– Majd a nehézség tört ki ijedtemben. Szerencsére eszembe jutott, a mire
az anyám tanított, ha nagy veszedelembe jutunk, az a mondás: «ha Isten
velem, ki van ellenem?» s amint ezt kimondtam, a távolban egy kakast
hallottam kukorítani. Megkönnyebült a lelkem egyszerre. Hátat
fordítottam a tűznek, többet vissza se néztem, akárhogy hivogatott a
pusztai vén boszorkány.

– Ugyan jól tetted, hátrafordulva maradt volna a fejed.

– Felkaptam a lovamra gyorsan s vágtattam a kakasszó tájéka felé s
nemsokára szerencsésen eljutottam egy pusztai tanyához, a hol egy bális
lakott. Ott jó emberekre találtam, ennem, innom adtak, a lovamat is
ellátták, még éjszakára is marasztottak, dunnás ágyat vetettek a
számomra, de én nem maradtam; a mint a ruháim megszáradtak, megitattam a
lovamat s nyeregbe ültem: reggelre Kassán kell lennem. A jó pásztorok
aztán fáklyával vezettek el az országútig, addig az ég is kitisztult, a
holdvilág feljött s én aztán minden akadály nélkül poroszkálhattam
tovább a hadi úton. Mire meghajnalodott, a pirkadó égen már ott láttam
kiemelkedni a kassai székesegyház magas tornyát.

– No már most ez csakugyan elég lesz mára. Elég volt a fáradságból.
Pihenj meg Jakabkám.

Azon az éjszakán mindig úszni akart s egypárszor ki is ugrott az ágyból
a kis Klarissz, Kraynénak nagy ijedelmére s álmában tüzes békákkal
viaskodott.

A Jakab is kezdett már erőre kapni: győzött nála az ifjú természet;
daczára a sok bevett antimoniumnak s a köpölyöknek és hólyaghuzóknak,
szerencsésen kiheverte a baját. Ez nap már az ágyában felülve mesélhette
tovább a kis Klarissznak a viselt dolgait és a kiállott viszontagságait,
– a miket anyja elől eltitkolt; az apja pedig nem is kérdezősködött
utánuk.

– No, hát Kassára megérkeztél már szerencsésen. Ott csak nem bántottak
talán?

– De bizony bántottak volna, ha hagytam volna magamat. De nagyobb baj
volt annál. Kassa városának egyszerre csak az egyik kapuja szokott
nyitva lenni, azon kell bemenni, kijönni: a másik héten aztán a másikat
nyitják ki; akkor épen az északi kapu volt nyitva; én egyenesen a
városházához lovagoltam s ott leszállva a lovamról, felmentem a biróhoz.
Előmutattam neki a haditörvényszék levelét a fejedelemhez, a miben apád
halál itélete mellett a kegyelemkérő ajánlat volt. «Hüh fiam! akkor baj
van!» kiálta fel a biró. «A fejedelem tegnap este elutazott Göncz
városába, oda kell utána szaladnod.» Én nem is mondattam magamnak
többet, hirtelen a nyeregbe kaptam s meg se néztem Kassa szép városát,
ott hagytam a neked igért híres mézeskalácsot s loholtam kifelé. Hát
amint a kapuhoz jutok, szembe jön rám nagy török sipszóval egy csapat
lovaslegény felpántlikázott süvegekkel; elől a megkoszorúzott
czéhzászlóval. A timárlegényeknek volt lakozásuk, legényeket
szabadítottak fel. Jól nyakba voltak már valamennyien. Közepett lovagolt
a felszabadított legény, a czéhmesternek a fia, a hogy később
megismerkedtem vele. Én félre akartam térni az útjokból; de a víg
czimborák egyszerre körűlfogtak s addig nem hagytak békét, míg a
kulacsokból jót nem húztam. Akkor aztán azt mondták, hogy no már most
menjek «kopját szúrni.» – Az a szokás Kassán, hogy a felszabadított
legénynyel mindenkinek kopja öklelésre ki kell állni, a ki csak lóháton
találkozik vele. A ki vonakodik, annak elveszik a lovát s másnapig nem
adják vissza, hanem egy kitömött szalmabábot lovagoltatnak rajta az
egész városon végig, világ csúfjára. A kopjaszúrás pedig abból áll, hogy
mind a két lovaslegénynek adnak az egyik kezébe egy tompavégű kopját, a
másikba meg egy bunkósvégű somfahusángot. Azzal aztán egymásra
nyargalnak s a melyik a másikat kiveti a nyeregből, az aztán a husánggal
úgy elpáholja a legyőzöttet, ahogy csak kedve tartja.

– Jaj! Téged nem szabad megverni, Jakabkám.

– Magam is a mondó vagyok. De a timárlegények nem sokat hajtottak az én
szavamra. Hiába mondtam nekik, hogy a fejedelem stafétája vagyok, sietős
az utam: nem lehetett azokkal beszélni, mind be voltak már kapva még
tegnapról s azzal fenyegettek, hogy elveszik a lovamat, ha kopját nem
szúrok a czéhmester legényfiával. Az pedig egy köpczös, szélesvállú,
czipóhátú kamasz volt, a ki már előttem négy legényt leöklelt a
nyeregből s valamennyit úgy elpáholta, hogy úgy vitték el őket
lepedőben. Láttam, hogy itt nem segít más, mint az én két öklöm. No hát
ide azt a kopját, meg azt a husángot! kiáltám s szembeszálltam a nehéz
ficzkóval. Az ő kopjája csak a köpönyegemet likasztotta ki, de az enyém
úgy orron ütötte ő kelmét, hogy hanyatt bukfenczezett; én aztán
megraktam a somfával úgy, hogy megemlegeti a legénységet holtig.

De ez a kimenetel már nagyon tetszett a kis Klarissznak.

– Ezt ugyan jól tetted; hanem már most ne vitézkedj tovább, maradj
szépen fekve.

Ezen az éjszakán fel-felkaczagta magát álmából a kis leány: «nesze
timárlegény!»

Másnap már szabad volt Jakabnak elhagyni az ágyat néhány órára s kiülni
a napra a nagy karos székben. Klarissza oda igazgatta a fejéhez a
támogató szarvasbőrvánkost s rakosgatta a zsámolyt a lábai alá.

– Hogy megsoványodtak ezek a te izmos kezeid, a mikkel a kassai legényt
elpáholtad. Azt is az apámért tetted.

– Hajh, hiszen ha még csak a verekedés lett volna a legsúlyosabb munka,
a mit az apádért véghez vittem! De volt még annál nehezemre esőbb is.

– Ugyan mi volt?

– Majd elmondom: ha szépen meghallgatod.

Klarissza csendesen figyelt, csak a legyeket hajtotta a cziczfark
legyezővel a Jakab arczáról.

– Hát amint Kassáról kiszabadultam s neki sarkantyúztam a lovamat, hogy
az elpocsékolt időt helyrepótoljam: egyszer csak elém bukkan a
fűzfabozótból egy furcsa ember, a milyent még soha sem láttam az előtt.
Az egész ruhája folt hátán folt, tarkállott azon mindenféle színű
posztó; a fölött volt a nyakában egy rongyos felleghajtó köpenyeg, a mi
hátul ketté volt hasadva, úgy, hogy mikor a szél lebegtette, olyannak
látszott messziről, mintha két denevér szárnya lett volna. A fején pedig
volt egy pofonütött csókaorrú kalap, az tele volt tüzködve
hollótollakkal. Az oldalán levő tarsolyából pedig csomóba kötött
lúdtollak látszottak elő. Bizonyosan garabonczás diák volt. Azt tudom
jól, hogy ha az ember garabonczás diákkal találkozik, akkor legjobb azt
megszólítani, hogy meg ne haragudjék; mert különben megátkozza az embert
s nyakára hozza a fergeteget. Megszólítottam hát. «Quo vadimus?» –
«Váczibus.» – «Quid ibi facimus?» – «Clericatum petimus.» – «Et si non
dabimus?» – «Si dabimus, dabimus, si non dabimus, odábballagábimus.»

– De furcsa az a garabonczásdiákbeszéd!

– A ficzkónak olyan hosszú lábai voltak, hogy gyorsabban ügetett, mint a
paripám; nem tudtam elhagyni. Mikor a «háromvíz közéhez» értem, mindjárt
a Hernádon nem találtam se hidat, se kompot. Amazt leégették, emezt meg
elsülyesztették a futó mezei hadak. Át kellett úsztatnom a folyón. A
garabonczás arra kért, hogy vigyem őt is által. Nem tudtam neki
megtagadni a kivánságát s megengedtem, hogy a hátam mögé felkapjon a
lovam farára. De nem hogy érezte volna a lovam a terhét, még jobban
úszott a vízen keresztül; a garabonczás diák szétterjesztette a két
kezével a hasadt köpenyegét, a szél úgy vitt bennünket, mintha vitorlánk
lett volna. A tulsó parton letettem s búcsút vettem tőle; mondtam neki,
hogy sietős utam van: én lovon, ő pedig csak «per equos apostolorum»
(apostolok lovain) nem utazhatunk együtt. Hát a mint a második folyam, a
Tarcza révéhez érek, már ott találtam a parton ülve: ki is pihente magát
s fűzfából sípot faragott. Boszús voltam, hogy gyalog elém tudott vágni;
de azért mégis átvittem a másik vizen is. Ő a hátam mögött furulyált a
fűzfatilinkón s így szépen kikerültük a veszedelmes forgókat. A tulsó
parton megint elbúcsúztunk egymástól s a harmadik folyónál, az Osvánál,
már megint ott találtam egy fűzfán ülve: a fűzfavesszőre faragott
mindenféle ákom-bákomot. Még itt is átsegítettem a tulsó partra. Mikor
leszállt a lovamról, azt mondta: «no fráter, a miért ezt a barátságot
tetted velem, megtanítalak valami nagy dologra, a mivel sok veszedelmet
elhárítasz magadról.» Én odatartottam a fülemet, azt várva, hogy valami
bűvös-bájos varázsmondatra tanít meg, a mi a csatában golyómentessé
tesz; hát ez volt, a mit megsúgott: «Ha falun keresztül utazol s a
komondorok a lovad után rohannak csaholva, mondd meg nekik, hogy hová
utazol, azzal szépen visszafordulnak s nem ugatnak rád többet.» Én
sarkantyúba kaptam a paripámat s ott hagytam a garabonczást a faképnél.
De még sem maradt el tőlem végkép. A czifrára faragott vesszővel
rácsapkodott a két lábszárára: «gyí te fakó! gyí te kesely!» s azzal
versenyt futott a lovammal a gyalogösvényen. Egyszerre értünk be a
faluba. Ott három falu következik egymáshoz csak egy futamodásnyira:
Zsadány, Nádasd, Kéked. A mint a falusi nép meglátta a garabonczás
diákot közeledni, minden udvarból előjöttek az asszonyok s hozták neki
az aludttejet, hogy kiengeszteljék; engem is megkináltak vele. Engem
boszantott az, hogy a falusiak a garabonczás czimborájának néznek s
amint a lovamat megkapattam, utat vesztettem előtte, hogy lerázzam
nyakamról. De mire a faluból kiértem, már megint ott várt rám az
akasztófa alatt. Ekkor megharagudtam rá: «elmaradj ám tőlem, szélhordta
garabonczása; mert ha kikapom a kardomat, ugyan a hátadra rakok a
lapjával.» Arra a garabonczás rám vicsorította a csúnya nagy fekete
fogait s megfenyegetve a czifra vesszejével, ezt a rontást kiáltotta
utánam: «Signa te, signa! temere me tangis et angis!» Ez a mondás
visszafelé olvasva is épen úgy hangzik, mint előlről: azért van ilyen
rontás benne.

– Jaj! Ird le azt nekem, szólt Klarissza s aztán a betüket egymásután
előlről is, hátulról is végig böködve az ujjával, nagyot bámult azon a
babonaságon. Ebből az egy sorból jobban megtanult betűzni, mint az
ábéczéből.

– Meg is éreztem a rontást nemsokára; mert a míg Nádasdig értem, olyan
hőség támadt, mintha kemencze torkából fujták volna reám. A lovamat
körűlzümmögték a bögölyök, nem birtam róla elverni; csak lépésben ment,
mert egyre a hasához kapkodott, s nagyokat rázkódott alattam. A mezőn
egy ember az arató nép közül megbolondult a napszúrástól s nekem rohant
a kaszájával; alig tudtam előle elvágtatni; a falu végén meg egy veszett
kutya jött rám szembe, a mi már sok embert, állatot megmart; iszonyú
volt a sivalkodás az utczán. Magam is csak úgy menekültem meg előle,
hogy belehajtottam egy víztömpölybe; ott láttam elügetni magam mellett a
fertelmes állatot.

– Miért nem lőtted agyon?

– Hisz egy kutyát meglőni ocsmányság! Alig értem el a falu tulsó végét,
akkor meg tűzi lárma támadt; a nagy hőségben magátul kigyuladt egy góré.
Nem tudom hogy oltották el, mert a csordakút ki volt száradva; még a
lovamat sem tudtam megitatni.

Klarissza nagy részvéttel törülgette a Jakab homlokát; mennyit kiállt
szegény!

Délután, mikor már a hőség majd leszédített, egyszerre csak nagy sötét
fellegek támadnak az égen a hátam mögött, – hangzott a mormogásuk távol
– a bakacsinnal vetekedő kárpit, ezüstnél fényesebb szegélyeivel,
elfoglalta lassan a firmamentumot s ebből a sötétségből egy nagy fehér
sáv, mint egy dűlt oszlop ért le a felhőtől a földig. Jól tudtam, hogy
mi az. Jégeső az ottan. Megjárom, ha utólér! Ármányadta garabonczás
diákja. Ezt a nyakamba zúdítja. Gyorsabb ügetésre nógattam a paripámat,
az magátul is igyekezett, érezve a közeledő nemulasst. De biz a
fergetegnek gyorsabb lába volt, mint az én lovamnak. Nemsokára utólért a
szele, egy egész porfelhőt hömpölygetve maga előtt, a mitől azután nem
láttam se eget, s földet! csak a lovam ösztönére bíztam magamat, hogy
menjen, a merre gondolja. Nemsokára lett aztán világosság; a villám
szakadatlanul lobogott, a mennydörgés hangja egymásba keveredett, ha egy
perczre megszünt, hallhattam a vészverte falvak harangszavát. A zivatar
utólért. Előbb csak az aprajával kezdte: mogyorónagyságuval, aztán
következett az örege; olyanokat koppant a süvegemen, mint egy
parittyakő, a leve meg a csizmám szárán bugyogott ki. Ha baj volt az
elébb az izzasztó hőség, még nagyobb lett a rákövetkező jeges fürdő. Azt
hiszem, ez lett az oka, a miért ilyen nyavalyássá lettem.

Klarissza nem állhatta tovább, sírva fakadt.

– Ne mondd tovább, kedves Jakabkám. Nem hallgatom. Még újra
megbetegszel! Oh az a rossz papa! Szeretnék minden jeget, a mi a te
fejedet érte, az ő hátához verni egyenkint. Majd holnap mondd el a
többit.

A következő napon már szabad volt Jakabnak az asztalhoz ülni s ott
költeni el a maga csirkebecsináltját.

Kray Jakab, az apa, a maga szokott szigorú tekintetével szólt a fiához
az ebéd végén:

– Édes fiam. Ugyan erősen elkéstél a minap azzal a kegyelemlevéllel.
Remélem és kivánom tudni, hogy a késedelem nem a te jóakaratodon mult.

– Nem bizony! sietett belekottyanni a kis Klarissza. Tudná csak a papa,
hogy miket kellett a szegény Jakabnak időközben kiállni.

– Klarissz! hát mire kértelek? szólt feddő hangon Jakab, szemjárásával
az anyjára intve, aztán ő felelt meg az atyjának.

– Nem, édes atyám. Sem én rajtam nem mult, sem útközben semmi különös
viszontagság fel nem tartóztatott; hanem a késedelmet csupán az okozta,
hogy a fejedelem Kassáról Gönczre távozott, oda kellett még utána
mennem. De a mi a megtoldott útnál is nagyobb oka a késedelemnek, az
volt, hogy a fejedelem főhadiszállásán épen akkor nagy zenebona járta.
Valami ütközet veszett el valahol, a vert csapatok összevissza keveredve
tolakodtak a táborba, a kivel csak szóba álltam, az mind káromkodott, s
a szentemet áldotta. Mikor nagynehezen ráakadtam a fejedelem szállására,
az őrt álló sárga mundéros palotásokról, alig akartak felereszteni
hozzá. Az előtermében ott találtam a vezéreket a legnagyobb
ortályoskodásban. Egymást szidalmazták, mindenik a másikat okolta, a
miért az ütközet elveszett. Hej, hogy nem válogatták egymástól a
titulusokat. Azt hittem, korcsmában vagyok. Egyik, a ki legnagyobb urnak
látszott közöttük, azt hiszem a fővezér Bercsényi, mind valamennyit
lepocskondiázta, és esküdött égre-földre, hogy a kit hibában talál,
annak a lábához téteti a fejét. – No itt jó helyen járok a
kegyelemkérésemmel! – Engem csak akkor vett észre a kegyelmes úr, mikor
már harmadszor gázolt a lábamra a sarkantyus csizmájával. – Hát te ki
fia csikaja vagy, mit őgyelegsz a lábam alatt? Nem hordod magad a
pokolba! Mit tátod a szádat? Erre én katonás állásba vágtam magam s
megfeleltem neki bátran: «Én igenis senki csikaja nem vagyok, nevem
nemes Kray Jakab, fia senior Kray Jakabnak, a fejedelem hivének. Jövök
küldetésben, a kézsmárki hadi törvényszék kegyelemkérő levelével a
halálra itélt Mayer Károly számára.» – Dühösen kaczagott fel erre a
szavamra. «Soha jobbkor fiam! De bár két feje volna a Mayer Károlynak,
mint a császári sasnak, hogy kétszer lehetne lenyakazni; a kit párbajban
megölt, a legjobb alvezérem volt, az átkozott! Menj, süttess ludat a
kegyelemkérő leveleden! A fejedelemmel ma nem játszol pitykövet.» Ekkor
én még jobban megkeményítettem magamat. «Még egyéb átadni valóm is van a
fejedelemnek,» mondám. «Ez a táska itt az oldalamon, a lengyelországi
pósta leveleivel.» Erre megváltozott a tekintete s azt kérdé: «Hát ahhoz
hogy jutottál?» Elmondám neki, hogy a fejedelem hirnökét a fekete hegyek
közt széttépték a farkasok, úgy találtam ott ezt a levélzsákot.

– Hát téged nem bántottak? szólt közbe elrémülten az anya.

– Már akkor odább mentek.

– De bizony nem mentek! sietett megczáfolni Klarissza.

– Mit mondtam? Klarissz! inté hallgatásra Jakab a leánykát. Nem
bántottak engem, édes anyám. – Erre a szóra megsimogatta a fejemet
Bercsényi s azt mondta: «Derék legény vagy, fiam. Az apád fia vagy. Csak
minden magyar ember olyan volna, mint a Kray Jakab! Várj, míg kijövök a
fejedelemtől.» Erre a többi urak is kezdtek rám tekinteni: kérdezgettek
a felvidéki dolgokról. Csodálkoztak nagyon, hogy másfél nap alatt ilyen
nagy utat tettem meg; pedig senki sem kergetett. Ekkor kijött Bercsényi
s azt mondta, hogy csak küldjem be a hozott leveleket a fejedelemhez,
majd ő átvizsgáltatja a tanácsosával, de most nagyon fel van indulva; a
válaszért eljöhetek később. – «Nem, kegyelmes uram, mondék én, nekem
nincs elveszteni való időm, holnapután reggel nyolcz órára már
Kézsmárkon kell lennem; én magam akarok beszélni a fejedelemmel és
rögtön. Nem bánom, ha haragszik is, ha az én fejemet leütteti is. Engem
ezért küldtek!» – «Igazi apja fia! dörmögé Bercsényi, nagyot ütve a
vállamra. Kray vér! No hát lépj be az oroszlán barlangjába, ha olyan
nagyon kénytet a mersz.» Be is mentem. Még nem láttam másutt oroszlánt,
csak az orbis pictusban, de mikor ő előtte álltam, a fejedelem előtt,
akkor azt hittem, hogy csak ilyen lehet az. Szörnyen fel volt gerjedve
az indulattól, arcza tűzben lángban égett, a homlokán – nem tudom – de
még a villámló zivatarnál is félelmesebb fergeteget láttam gyülekezni.
Úgy éreztem magamat előtte, mint az őz az oroszlán előtt. Szó nélkűl
vette át a kezemből legelébb a lengyelországi leveleket, s hevesen
felszakította azokat. A míg elolvasta, az arczát vizsgáltam, s láthattam
belőle, hogy nem jó fát tettem a tűzre. Azokban a levelekben nem volt
valami örvendetes hír. Azután mereven elbámult a semmibe, a fejem fölött
elnézve. Utoljára odadobta a leveleket az asztalra, keserűen dörmögve:
«Ezt is ugyan megehették volna a farkasok.» Azzal hozzám fordult,
csendes, mély hangon kérdezve: «Hát még mit hoztál? add ide!» – «A
kézsmárki törvényszék kegyelemajánló levelét a halálraitélt Mayer Károly
számára.» Hah! Hogy szikráztak erre a szóra a szemei, azt hittem, hogy
széttép haragjában. «Megérdemelte a halált!» kiáltá olyan dörgő hangon,
hogy a reszketés fogott el bele. «Hiába jöttél! Ma olyan nap van, a
mikor az égben sem osztogatnak kegyelmet!» És én erőt vettem a
reszketésemen, megmerevítettem az idegeimet; ott maradtam állva és a
rettenetes haragu félisten szemébe nézve, így szóltam hozzá: «Felséges
uram, fejedelmem. Én vészeken, viharokon keresztül törtem idáig, hogy a
halálraitélt Mayer Károly számára kegyelmet szerezzek te nálad. Nehéz
dolgaim voltak rablókkal, fenevadakkal, vízáradással, égszakadással; de
megfogadtam, hogy a legnehezebbet is véghez viszem érte. A legnehezebb
munka nekem, hogy a térdemet meghajtsam, a ki nem térdeltem se oltár, se
ember előtt soha, s összekulcsolt kézzel könyörögjek előtted, légy
irgalmas, kegyelmes a szegény bűnösnek, s hagyd meg az életét.» S azzal
odatérdeltem eléje. El akart fordulni, de én erőszakosan megragadtam a
kezét, s odahúztam az ajkamhoz. Ekkor halk mormogással azt kérdezé
tőlem: «de hát mid neked az a Mayer Károly? az idegen jövevény, a kinek
se országa, se hazája?» – «Nekem senkim és semmim, felelém; de van neki
egy leánykája, a kit én nagyon sajnálok.» Erre a szóra egyszerre
mosolyra vált az a hatalmas oroszláni tekintet. Olyan volt az a mosoly
azon az arczon, mint a szivárvány a zivataros égen, a min még a villámok
czikáznak keresztül. – «Jól van, fiam,» szólt elvéve a kezemből a
kegyelemkérő iratot, fogta pennáját s ráírta a hátára: «A bűnös Mayer
Károlynak elengedtetik a halálbüntetés; száműzessék az országból. II.
Rákóczy Ferencz.» Mikor visszaadta, még akkor is mosolygott. Ki tudja,
mit gondolt?

Az apa odanyújtá a fiának a kezét és megszorítá azt; az anyja odament
hozzá és megölelte, a két fitestvére is összecsókolgatta, csak a kis
Klarissza hallgatott egy nagyot, s aztán egyszerre azt mondá Jakabnak:

– Majd ha én egyszer igazán nagy leány leszek, akkor adok te neked ezért
a szóért egy igazi, de igazi csókot.

Már akkor tudta, hogy vannak igazi csókok és vannak hamis csókok.

Még azután következett az elmesélése a visszatérésnek. Ebben az volt a
legizgalmasabb, mikor Jakab ugyanazokon a vidékeken tért vissza, a miken
a három víz közétől kezdve Gönczig keresztül jött. Akkor azok kalászos
vetéssel terített mezők, virító szőlőhegyek voltak. Most jégtől elvert,
letarolt siralomországa. Kéked, Nádasd, Zsadány környékén nem volt egy
zöldelő bokor, az uton csülökig gázolt a ló a jégben. Reggel még
Éden-kert, este már Szibéria. S a hol délelőtt az izzó nap tűznyilai
lőtték szembe, délután a dermesztő szél szárnyai paskolták hátba. A
kárvallott falvak népe pedig cséppel, vasvillával fogadta; azt hitte,
hogy ő hozta ezt a fergeteget, minthogy a garabonczással együtt érkezett
a falvaikba, s agyon akarták verni.

Úgy kellett neki kerülő utakon elosonni a kertek alatt, míg a jégverte
vidéket a háta mögött nem hagyta. Bizonyosan itt szerezte azt a nagy
betegséget, a minek majd áldozatul esett ifjú szép élete. – Már az útban
érezte a baját, alig birta magát a lovon tartani, mégis csak a nyeregben
maradt egész éjjel, hogy jókor megérkezzék Kézsmárkra a
kegyelemlevéllel. Meg is jött épen az óraütésre, a halálos óraütésre, s
az volt utolsó erőfeszítése neki is, a paripájának is.

Bizonyára méltán felróhatja az imádságos könyve hátuljára Mayer Károly
az ifjú Kray Jakabnak a nevét, mert a mit az megtett ő érette, ahhoz
hasonlót csak egy fiú képes megtenni az édes apjáért.

De hiszen fel is fogadta Mayer Károly, hogy ha valaha Kray Jakabnak, az
öregnek, talál hasonló veszedelem járni a feje körül s ő rajta lesz a
segítség sorja, majd visszafizeti neki ezt a szolgálatot.

Meglássuk, azt teszi-e?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egynéhány hét mulva Kray Jakabné Bécsből kapott egy kalitkába zárt
galambot, egy levél kiséretében. A levelet Mayer Károly írta az
asszonyságnak, tudatva vele, hogy ő a császári udvarnál nagy hivatalba
jutott. Ime küldi azt az igért galambot, s kéri, hogy bárminő nagy bajuk
lesz a Krayaknak, forduljanak hozzá. A Klarisszt ott hagyja
nevelő-anyjánál. Ez a legjobb záloga hű érzelmeinek.

* * *

A postagalambküldés után még sokszor írt Mayer Károly Kray Jakabnénak
levelet Bécsből. Igazsága volt hozzá elég, hogy a levelezést fenntartsa:
abban, hogy a kis Klarisszát otthagyta Krayék fogadott leányának. Ezért
aztán viszonválaszt is kellett küldeni a levelére. Mindkettő nagy
előmenetelt tett a maga pályáján: az apa is, meg a leánya is. A kis
Klarissza sokat tanult, még többet nőtt és szépült, jó magaviselete
folyvást gyarapodott; a nagy Mayer papa pedig kitünő állásra jutott a
bécsi udvarnál; nagyon megszerették: a katonák a hadi virtusáért (meg a
vidám czimboraságáért), az udvaronczok az elmés pletykáiért, a
kormányférfiak is szivesen beszélgettek vele a Rákóczy táborában
gyűjtött tapasztalatairól, az udvari hölgyek pedig a finom udvarlót
jutalmazták benne kegyeikkel. Már kamarás kulcsot is hordott a tomporán,
minél fogva minden időben bejárata volt a legmagasabb helyre is.

De mind ez a dicsőség és a postagalamb együttvéve nem lett volna nagy
biztosíték Kray Jakab biró uram fejének, ha közbe nem jött volna I.
Józsefnek az a kegyes rendelete, mely minden császári hadvezérnek ki
lett adva, a minek értelmében erősen meghagyatott ő kegyelmeiknek, hogy
jövőre nézve mindennemű kegyetlenkedésektől tartózkodjanak, az elfogott
kuruczok vezéreit, főembereit ki ne végeztessék, még repressáliák ürügye
alatt sem. Tartották is magukat a rendelet értelméhez a jó magyar Pálffy
János, Nádasdy, sőt az emberséges Löffelholtz tábornok is, hanem hogy a
méregtarisznya Heisster fogja-e ama császári rendeletet, kivált prima
furia, nagyon respektálni, az igen kétséges kérdés volt.

Pedig éppen ennek a tigris-szivü hadvezérnek a keze ügyébe kellett esnie
a jó Kray Jakabnak.

Rákóczy csillaga leáldozóban volt már; egyik erős várat a másik után
veszté el, a többit erősen ostromolták. Körül volt fogva Érsekujvár,
Murányvár, Kassa, Eger, Lőcse és Kézsmárk s a fejedelemnek nem volt már
csataképes hadserege, hogy csak egyet is felmenthessen a szorongatott
erősségek közűl. Azoknak a várkapitányai aztán többnyire azt tették,
hogy a mint tapasztalták, mennyire fogy a puskapor s penészedik a
magazinban a profunt (de még jobban fogy a hajdani bátorság s még jobban
penészedik a hűség), hát bölcs alkudozásba ereszkedtek az ostromló
császári vezérekkel; néhol már nyélbe is sütötték a kapitulácziót, s
legalább a maguk számára megmentették a veszett fejsze nyelét. Éppen
Kézsmárk városának jutott az a nevezetes szerencséje, hogy annak az
őrsége, a városi polgárokkal egyesülten, makacsul ellenállt az ostromló
császári tábornok erőfeszítéseinek. Heisster hiába töretett rést a
falakon az öreg ágyúival, reggelre azt már a polgárok betömték, s ágyúra
ágyúval feleltek vissza. Mindenütt ott láthatá járni a falakon a város
biráját, a polgárhad vezérét, Kray Jakabot, ahol a legnagyobb volt a
veszedelem s az éjjeli kirohanásoknál, a mik ostromműveletét
megzavarták, hallhatta a merész polgárok «vivát Kray» csatakiáltását.
Fente is rá a fogát erősen, hogy ha megkaphatja, bizony kioltja a
gyertyáját.

Egyszer aztán a kurucz várkapitány kiszámította, hogy «több nap, mint
kolbász,» kapitulácziót ajánlt a császári hadvezérnek, bármennyire
ellenzette is azt a városbiró. Miután azonban a katonák vezére a
Tököli-várat mindenképen fel akarta adni, Kray sem tarthatta magát a
városban s így ő is megnyittatá Heisster előtt a «kurucz-torony»
kapuját, a min aztán a császári seregek azonnal be is vonulának.

Heissternek természetesen a legelső dolga az volt, hogy Kray Jakabot
elfogassa és tömlöczbe vettesse. Ez ugyan a kapituláczió feltételeinek
flagrans megsértése volt, de az ilyen hitszegés már egyszer Heissternek
a régi szokásai közé tartozott s azokat az ember le nem vetkőzheti.

Mikor Kray Jakabné látta, hogy a szerelmetes társát lánczraverve viszik
ki a házból, a legrosszabbat sejté. Tudta jól, hogy a könyörgés
Heissternél nem használ semmit, annak a haragja olyan tűz, a mi a
könyhullatástól még jobban fellobog; nem is fárasztotta magát ezzel a
kisérlettel. Hanem előhozta a postagalambot, megírta kevés szóval vékony
hártyalapra a nagy bajt, a mi a férjét fenyegeti, s azt a levélkét a
galamb egyik kormánytolla körül csavargatva, szabadon bocsátá a kis
szárnyas postát.

Embertől nem küldhetett volna izenetet, az nem is jutott volna el
idejében Bécs városába, de a gyors madarat nem akadályozta röptében a
katonakordon, s eljutott az régi galambduczához Bécsbe annyi óra alatt,
ahány nap kellett volna az út megtevésére egy lovas futárnak.

Mayer Károly jókor megkapta Krayné levelét s nem is volt késedelmes;
azonnal felsietett az uralkodóhoz, bemehetett hozzá minden időben, olyan
kedves embere volt. Előadta, hogy a császári tábornok Heisster minden
népjog, kapituláczió ellenére tömlöczbe vettette Kézsmárk főbiráját;
attól lehet félni, hogy majd a császár parancsolatát sem fogja
tekinteni, ha már a becsület parancsolatának is hátat tudott fordítani s
még ki is végezteti ezt a derék embert.

József császár nem is késett azonnal megírni a kegyelemlevelet, melyben
Kray Jakab kézsmárki birónak, akárminők legyenek is az eddig ellene
elkövetett vétkei, teljes bűnbocsánatot ád, életét és minden vagyonát
biztosítva.

Ki fogja elvinni ezt a kegyelemiratot?

– Én magam! mondá Mayer Károly. Eszébe jutott, hogy futtatá egykor Kray
Jakab a saját legkedvesebb fiát a fejedelemhez az ő kegyelemiratáért,
itt az idő, hogy azt most visszafizesse.

Nem késedelmezett, rögtön nyergeltetett, s a melyik kapuja Bécsnek
Magyarország felé nyilt, azon el-kinyargalt.

Útközt sem pihent meg; minden állomáson friss paripát váltott, s mikor
leszállt róla, csak úgy szakadt a tajték a lóról.

Nem kellett ugyan utközben se kiáradt folyón általúsztatnia, se
farkasokkal viaskodnia, rablók se lövöldöztek rája, garabonczás diák se
küldött zivatart a nyakára, de mégis csak elég szép virtus az egy olyan
előkelő uraságtól, a ki a kényelmes kereveten heverészhetne odahaza,
hogy maga végzi a futár feladatát.

Mayer Károly uram is olyanféle «sokfábólfaragott» ember volt, a kinek a
természetében egyesülve volt a jó is, rosz is vegyest. Lehetett nála egy
kis nagylelkü lovagiasság is, a mi erre a vállalatra sarkantyúzta;
vissza akarta adni azt a nagy tartozását, a mivel Kraynak adósa maradt;
talán az elhagyott kis leányát is óhajtotta látni. Az már több év multán
szépen felnőhetett, meg is okosodott, szép leveleket irt már az apjának,
sőt egyszer leírta a Jakab fiúnak az egész kalandos utazását, mikor az
atyja kegyelemleveléért járt a fejedelem után; tele volt azzal egy egész
czifra táblás «exercitium», azt is elküldte az apjának. Láthatta abból
is, hogy mennyi teher van az ő fejére betáblázva a Krayak részére.
Bizony nem is feledte el azt. De mégis mindannyinál erősebb ösztön volt
az emlékezet: a mi meg a szivére volt betáblázva, a szép Krayné emléke.
Őrült volt, mikor ő rá gondolt.

S a szép asszony, tudtán kívül, maga is éleszté azt a hamu alatt
lappangó tüzet, azokkal a nyájas levelekkel, a miket minden alkalommal
küldözött Bécsbe a lovaghoz. Nála az a levelezés bizonyára tiszta,
ártatlan szívbeli jóság volt. Azt a férfit, a kinek az életét az ő fia
mentette meg, s a kinek a leányát ő fogadta fel gyermekének, olybá
vette, mintha a családhoz tartozó tag, mintha édes testvér volna s azzal
a gyöngédséggel írt mindenkor hozzá.

Elébb azonban minden levelét megmutatta az urának, s el nem küldte
addig, a míg az végig nem olvasta. Kray Jakab nem is talált azokban
semmi kárhoztatni valót.

Csakhogy két külömböző szem egészen más gondolatokat olvas ki ugyanegy
levélből. Mayer Károly a gyöngédséget szenvedélynek vette s azt
gondolta, hogy a szép Krayné is egész szívvel hajlik hozzá.

Ez volt a fő ok, a mi arra a fáradságos nyargalásra felbuzdítá. Előre
elképzelte, hogy a mit a szerelem megkezdett, a háladatosság hogy fogja
befejezni. Az öröm nagy kerítő!

Előre ki is főzte jól az egész tervet.

Megjelenik mint szabadító; az apát a vérpadról hozza vissza családjához.
A hány ölelés, csók azt éri, az mind neki is szól. A megkegyelmezett
rebellisfőnöknek azután, illendőség szerint, fel kell menni Bécsbe,
megköszönni a királynak, hogy életét, vagyonát meghagyta. Azalatt, míg ő
odajár, a hű barát fog gondoskodni a házáról, hogy a durva, győztes
katonaság ne erőszakoskodjék a kipéczézett családon s ő bizonyára igen
jól fogja a családapát adni.

Ilyenforma agyrémekkel volt tele a feje az egész uton, s az az út hosszú
volt, két nap, két éjjel huzódott el bele. Szerencsésen vége felé járt.

Késő este volt, a mikor Mayer Károly az utolsó állomásra megérkezett
Kézsmárkon innen. Az egy kis szepesi város, Sztrázsa, olyan kicsi, hogy
falunak is beillik, de azért híres a korcsmája. Ott tudniillik minden
utazónak meg kell állapodni éjszakára, a ki Kézsmárkra igyekezve,
naplemente után talált érkezni; mert akkor már Kézsmárk kapuját
bezárták, s a városba senki be nem mehet; azért a sztrázsai korcsmának
mindig van vendége.

De ki is volt fáradva Mayer Károly az éjjel-nappali szakadatlan
lovaglástól, minden porczikája kivánta a pihenést. A korcsmárosné is jó
ismerős volt; kaczkiás menyecske, a ki különösen szerette a kétszinű
posztót (a hogy a katona-egyenruhát hijják), azonban a diákokat sem
vetette meg. Ismerték a szép Panna asszonyt Rákóczy palotás hadai s a
hires franczia gránátosok, valamint az erdélyi nemesi ifjak; tudtak
felőle beszélni a szepesi gróf mazurjai s a német veres dragonyosok.
Mindeniknek a nyelvén értett. Pártkülömbséget nem ismert; egyszer
kurucz, másszor labancz kopogtatott be hozzá; mindeniket szivesen látta,
egyformán traktálta. Arról nem tehetett, hogy olyan szép asszony volt.

Panna asszony nem is eresztette egy tappot se tovább Mayer Károlyt (régi
jó vendégét), bevezetteté a lovát az istállóba, le is nyergeltette, maga
adott neki szénát.

– Innen ugyan nem megy kelmed tovább hajnalhasadtáig! mondá a lovagnak.
A legjobb tokaji máslás átalagomnak veszem vérét a kelmed kedveért,
nyalka kurucz hadnagy!

– Nem vagyok már kurucz hadnagy, babám, ha az volnék, itt most tűz volna
a talpam alatt; a császár colonellusa vagyok.

– Biz én pedig többre tartom a hadnagyokat, mint a colonellusokat.

– Hát Panna asszony, mi hirt tudsz Kézsmárkról?

– Oda ma be nem megy már kegyelmed! mert zárva van a Tököli-vár kapuja.
Ott lobog már rajta a sárga zászló. Holnap hajnalhasadtakor nyitják ki a
kaput s aztán nagy vesztés lesz. A főbirót, Kray Jakab uramat kurtítják
meg egy fejjel, a bizony. Már fel is van állítva a tőke; magam láttam a
két szememmel, onnan jövök a városból.

– Hány órára van kitüzve a nyakazás?

– A mint a nyolcz órát veri a harang a kurucztoronyban. Trombitaszó
mellett hirdették ki az itéletet.

– S mennyire van ide Kézsmárk?

– Egy kis óra, de a ki nem sajnálja a lovától az ostort, félóra alatt is
begyőzi.

– Hát aztán a biróné asszonyom sajnálja-e nagyon az urát?

– De sajnálja biz’ a jámbor; úgy lót-fut az utczán, mint a háborodott.
Annyit ki tudott könyörögni a német generálistól, hogy halaszsza el
holnapig a kivégezést, hátha addig megérkezik a császártól a
kegyelemlevél. Mondják, hogy postagalamb által sürgette meg Bécsben.

– Ugyebár szép jutalmat adna Krayné asszonyom annak a stafétának, a ki
holnap nyolcz óra ütés előtt a kezében lobogtatná a kézsmárki piaczon az
ötpecsétes levelet?

– Minden aranyát neki adná, még talán egyebet is.

– No hát ne busulj, babám, itt van az én tarsolyomban az az irás.

Elő is vette, meg is mutatta nagyobb hitelesség kedveért a bécsi
paksamétát, a mire kívülről is rá volt irva ez a szó: «gratia».

Az asszonyszív aztán olyan, hogy mindjárt megolvad, ha valami váratlan
éri. Ezért a jó hírért a szép Panna asszony úgy agyba-főbe csókolta a
lovagot, mintha az ő számára hozta volna e kegyelmet. Pedig hát ő neki a
kézsmárki biró se nem ura, se nem atyafia.

Készült is hevenyében olyan fölséges vacsora Mayer lovag számára, a
milyentől még a füle is kétfelé áll az embernek; a boros kancsóknak
pedig nem volt se szeri, se száma.

Igaz, hogy az úton két napra valót koplalt és szomjazott Mayer lovag; de
az is igaz, hogy a sztrázsai csárdában három napra valót evett és ivott.
Verje meg a csoda, hogy még a holnapra való eszét is elitta.

Ott ragadt a csárdában: le kellett fektetni, hogy kialudja magát;
egypárszor felserkent, de akkor is csak bort kért, meg szép asszony
csókját, s addig békét nem hagyott, a míg valamelyiket nem kapta.

Mikor a hasadó hajnal besütött az üvegkarikákon, még akkor is alva
találta a császár futárját: alva és részegen.

A szép Panna asszony nem volt rest felránczigálni a lovagot fektéből:
«Kelj fel már, staféta, colonellus, vagy mi a titulád! ülj már a
lovadra! Kinyitották már a Tököli-vár kapuját; bemehetsz rajta!»

De nagy munkájába került, a míg a lovagot talpra tudta állítani; még
nagyobba annak a megmagyarázása, hogy most nem Bécsben van, a «rothes
Dacherl»-nál, hanem a sztrázsai csárdában.

A mint aztán fel tudta nyitni a szemeit a lovag, megint csak ölelkezni
akart, a szép korcsmárosné alig birta eltaszigálni magától.

– Siessen már kegyelmed Kézsmárkra, mert el talál késni, s az alatt
leütik a szép asszony urának a fejét.

S fogta, ráöntött egy kanta hideg vizet a makutyi lovag fejére.

Attól egy kicsit kijózanodott az, s elkezdett prüszkölni.

Most már majd megtisztul a feje! gondolá Panna asszony, s kiment a
konyhába, hogy hevenyébe korhelylevest főzzön a lovagnak. Gondolta, az
alatt majd felöltözik az.

Hát a mint bejön a párolgó levessel, azt látja, hogy a lovag megint csak
végigfeküdt egy lóczán s ismét horkol.

– Kelj fel! Ne aludjál! Vágd be ezt a jó borsos-levest, egybe
kijózanulsz! Kiabálta a fülébe Panna asszony, s addig-addig ültetgette
egyenesre, támogatta fel a fejét, míg szerencsésen annyira vitte, hogy
az asztalra tehénkedett, s hagyta magát kanállal etetni, mint a tejtől
elválasztott gyerek.

Az a jó borsos savanyú káposztalé aztán csak helyrehozta a gyomrát,
kezdett emlékezni is rá, hogy mi járatban van most. Azt motyogta, hogy
«hol van a sarkantyu?»

Panna asszony előkereste neki valahonnan az ágy alul a ledobott
lovagsarkantyuit.

Az ittas lovag ravaszul nevetett.

– Hehehe! Nem ez a sarkantyu! Korcsmárosné volnál: még sem tudod, hogy
mi a sarkantyu?

– Bomolj meg! Most is eleged van benne. Dörmögé Panna, a hátára ütve a
tenyerével s felhozta aztán neki a szűknyakú «egyes»-ben a
lengyel-pálinkát. Egy kupicza pálinka a korhelyleves után: ezt hivják
úgy, hogy «sarkantyu», – ha előtte iszszák a levesnek, akkor a neve
«patkó».

A szűk, hosszu nyakú egyesből kiszívni a tűzitalt nagy tudomány és
vesződség pedig.

– Huzzad már! szívd ki már! Aztán kösd fel az igazi sarkantyuidat! Én
addig felnyergelem a lovadat! Nézd már milyen magasan jár a nap! Ne adj
Isten: bizony még elkésel a gratiával!

A szép menyecske maga ki is ment az istállóba; felnyergelte,
felsarkantyuzta Mayer Károly colonellus úr paripáját, s azután
elővezetteté a szolgával az udvaron.

Hát mikor már mindez megvolt, s visszatért a vendégszobába, elszörnyedve
látja, hogy Mayer lovag még mindig csak az egyik sarkantyujának a
felcsatolásával vesződik, sehogy sem találja el a csatt peczkével a
szijon a lyukat.

– Mit mivel kegyelmed, colonellus uram, az Isten szent szerelmeért?
Kézsmárkról már idehallik a hét órai harangszó!

S azzal maga odatérdelt a lovag lábaihoz s gyors kézzel kezdte el annak
a sarkantyut felcsatolni a nagy lovaghabdáira.

Mayer lovagnak ezalatt kedve kerekedett a szép menyecskével legyeskedni.

Panna asszony a körmére koppantott.

– Menjen a gutába! Hogy jut eszébe ilyen órában az incselkedés?

Mayer lovag erre odahajolt a menyecskéhez s ezt sugta a fülébe:

– Özvegyasszonyt csinálok a szeretőmből.

Panna asszony talpra ugrott e szavaknál; bizony még a fejkötőjét is
emelgették a hajszálai a fején, annyira elszörnyedett ez istentelen
gondolattól.

– Oh te pokolra hátráló pernahajder! Nem colonellus vagy te, hanem
csamangó: a hóhér czenkje! De ezt az istentelenséget ugyan el nem
követed. Czoki mindjárt! Ki a házból! Vagy seprűvel kergetlek ki!

S azzal hátulról megragadva a lovag vammszának a gallérját, két kézzel,
erőhatalommal kituszkolta a vendégszobából a pitvarba, onnan meg a
tornáczba; a fizetést sem várta be tőle: «majd megfizethet, ha
visszajön, most csak siessen Isten hirével».

Azzal ketten a lovászlegénynyel feltolták a lovagot a nyergébe,
beleillesztették a lábait a kengyelbe; kezébe adták a kantárt, s a ló
fejét Kézsmárk felé fordították. «No már most gyih fakó!»

S hogy gyorsabban menjen, még egy jót húzott a paripa farára a
nyirfaseprűvel Panna asszony. Akkor aztán megkezdődött a futás.

Panna asszony utána nézett, a míg láthatta; a lovag úgy lovagolt, a hogy
részeg emberek szoktak; a paripája többet oldalgott, mint előre ment.

– No, én attól tartok, hogy ezzel a lovaggal nem fogok találkozni a
mennyországban; de talán még a pokolban sem, mert ennek a számára még
ott is extraszobát fognak fűteni!

A míg Mayer Károly lovag a sarkantyuit kötögette hadonázva, az alatt
Kray Jakabné az oltár lépcsőit koptatta a térdeivel, imádkozva, hogy
érkezzék meg jó hajnalra a kegyelem elitélt férje számára.

A hajnal eljött; de nem a kegyelemlevél; Kraynét áthivták a börtönbe,
hogy vegyen bucsut halálba induló szerelmesétől.

– Ne sirj, feleségem, mondá neki az erősszivű ember. Ha az egyik Kray
Jakab kidől, itt marad a másik. Itt marad a fiad.

Aztán a fiát ölelte meg s azt mondá neki:

– Jobb ne légy; de okosabb légy, mint én.

Mire a fiu e szóval válaszolt:

– Bizony mondom neked, apám: se jobb, se okosabb nem leszek náladnál;
hanem hozzád méltó leszek.

Azután kivezették őtet az elitélt börtönéből.

Krayné még ekkor sem tudott megnyugodni az elfordíthatlan végzésben:
olyan nagyon bizott a postagalambban; még jobban annak az
ajándékozójában. Annak az ablakából nézett el arra Sztrázsa felé, a
honnan a hirmondónak érkeznie kellett.

Valami kis porfelleg látszott közeledni a távolból az országuton.

– Ott jön a hirnök! A császár futárja! Kiáltá örömmel Krayné. Várjatok!
várjatok! Mindjárt megérkezik!

Jött is az, igazán ő volt. De nem így szoktak ballagni kegyelemlevéllel.
Hej mikor az övét hozta az ifju Kray Jakab, nem kimélte a sarkantyut, a
fű kalásza seperte a vágtató paripa hasát; ez pedig csak úgy poroszkálva
baktat előre.

– Siess! oh siess hát! sikoltoz a toronyból az asszony, s fehér kendőjét
lobogtatja a tunya lovag felé. Észre sem veszi az. Úgy látszik, mintha
szunyókálna a nyergében.

– Siess! oh siess!

Most egy ágyulövés dördül. Ez jelenti, hogy az elitélt a vesztőhelyre
lépett.

A lövésre a lovag felriadni látszik, s most már nyargalásra birja a
paripáját.

Késő az már. Még a kapuhoz sem ért el, mikor már a második ágyulövés
jelenti, hogy az itélet végre van hajtva, Kray Jakab biró feje a porba
gördült már.

S hogy a lovag nem jutott el a kapuig a második lövés előtt, e fölötti
kétségbeesésében Kray Jakabné aláveté magát a magas kurucztoronyból a
mély sáncz-árokba. Szörnyet halva hozták onnan elő.

* * *

Jöhetett már vágtatva a kopogós köveken végig Mayer Jakab; mire a
piaczra jutott, épen a chamadeot fujták a trombitások. Futhatott már
azzal a levéllel a kegyetlen Heissterhez: azt csak dühbe hozta vele.

– Mit hozod nekem most már ezt a firkát? Eredj: ragaszd oda Kraynak a
fejét a nyakához, ha tudod. A mi megtörtént, én nem csinálhatom vissza.
Ez már megvan. Tegnap beszéltem vele: panaszkodott, hogy csuz van a
fejében. Az enyimben is az van. Az övé már elmult, az enyim még megvan.
Ő a boldogabb.

Mayer Károly úgy tett, mint a ki nagyon sajnálja ezt az elkésést! Hogy
milyen fátum ez már! Pedig maga is így számította ki.

Sietett Heisstertől a Krayék házához.

– Hol van Krayné asszony? Hol az ifju Kray? Kiabált már a lépcsőkön, s
lármájára kijött a tornáczból az ifju (azaz, hogy most már legidősebb)
Kray Jakab.

– Hol van szegény, szerencsétlen anyád?

– Már nem szerencsétlen. Boldog már egészen. Mondá Jakab s feltárta
előtte az ajtót.

Mayer lovag láthatta, hogy mit csinált. Ott feküdtek egymás mellett a
ravatalon a férj és az asszony, egy közös szőnyeggel beterítve.

Mayer lovag most verte már aztán a fejét az ajtóküszöbbe. Hiszen nem így
akarta ő ezt, hogy az asszony is meghaljon. A szép, kedves asszony, a
milyenhez hasonlót nem terem többet a föld. Hogy a férjét el akarta
veszíteni, az csak ő miatta történt, de ha tudta volna, hogy férjével
együtt fog halni, talán azt is inkább megmentette volna.

A kis Klarissz ott ült a két halott lábánál s nem kelt fel az apját
üdvözölni.

Mayer Károlyon erőt vett az érzés. Zokogni kezdett. (Az asszonyt nagyon
sajnálta.) Pörlekedett Istennel, angyalokkal, szentekkel, a fátummal:
miért engedték e szörnyű esetet megtörténni; s felváltva, hol az egyik,
hol a másik halottat csókolta meg.

– Sirhatsz már! Dünnyögött Klarissz. Ha jobban nem tudtál sietni.

– Leányom! Kiáltá Mayer lovag s két ököllel ütötte a mellét. Ég és föld
a tanum, hogy mennyire siettem a kegyelemlevéllel.

– De nem annyira, mint a Jakab sietett a tieddel. Bizonyosan betértél
valahová, egyet nagyot inni. Kipihented magadat: elnyujtoztál. Mikor mi
itt vártunk. Hiszen pehely van a szakálladban: te dunnás ágyban háltál.

– Klarissz! suttogá Mayer lovag elképedve. Az egész teste végig
borsózott e szóra.

– No hát már most mind a kettőnket árvaságra juttattál! mondá a kis
leány. Látod ugy-e? ott áll a Jakab, itt ülök én. Aztán sem én nem
sirok, sem ő. Nem ám; mert még nem hiszszük, hogy ez igaz, a mit látunk.
Azt mondjuk egymásnak: álmodunk most. De majd mikor temetni viszik őket,
majd ha eléneklik odakünn, aztán visszajövünk, s nem találjuk őket
idehaza: akkor kezdődik el a sirás. Neked nem jó lesz azt hallgatni
apám.

Mayer Károlynak sulyosabban hullott a fejére ez a beszéd, mintha az
itéletnapi igazságosztó angyal szavait hallaná. Pedig ezeket csak egy
locska gyerek mondta.

– Én mindent megtettem, szólt a kezeit mellére téve, s úgy mentegette
magát az előtt a csepp gyerek előtt, mintha az valami nagy professor
volna, ő meg egy csinytettet eltagadó kis diák. – «Nem jöhettem
hamarább. Nem időztem sehol akaratból.»

Az csak a kis kezeivel integetett neki olyanformán, mint mikor azt
mondják: «Ugyan ne hazudj, mert rászoksz.»

Akkor aztán ahhoz a másikhoz fordult, a fiuhoz. Az nem tett neki
szemrehányásokat, még csak a szemeivel sem vádolta, le nem vette ő
azokat atyja és anyja halvány arczáról.

Odament hozzá a lovag s megölelte.

– Oh kedves, édes fiam, micsoda szörnyű nap ez, a mit ránk hozott a
balsors! Egy órában apát, anyát vesztettél. De fogadom igazi keresztyén
hitemre, hogy apád leszek a megboldogult helyett, ha már meg nem
szabadíthattam őt. Elviszlek magammal, édes, jó gyermekem; fiammá
fogadlak, s nyitok előtted olyan fényes pályát, a melyen a dicsőség el
fogja takarni a fájdalmas emlékezetet. Ugy-e, hogy velem jösz?

Ekkor egyszerre a szeme közé nézett Jakab a lovagnak, s aztán
megszorítva a kezét, azt mondá neki: «Bizony veled megyek!»

– Tehát akkor megint együtt leszünk, kottyant bele a kis Klarissz.

– Te pedig addig egy kolostorba fogsz menni nevelőbe.

* * *

Mayer Károly lovag ezután a legsürgetősebb dolga után látott. A királyi
kegyelemlevél, ha elkésett is az élethalál kérdésében, de foganatban
marad a vagyonra nézve. Kray Jakab elkobzott javait ki kellett adni
Heissternek, s az mint árvabizomány lett a kézsmárki árvák-atyja
gondjaira hagyva, a két kiskorú fiuval együtt. A temetésről gondoskodtak
maguk a polgárok, a kik a birájukat nagyon szerették. Egyszerre, egy
sirba lettek elhelyezve a szerencsétlen férj és feleség, s a
lelkipásztor igen szép bucsuztatót tartott fölöttük.

Jakabnak, a hogy akkor szokás volt, hogy a temetési czeremoniát a
legidősebb fiu rendezze, nem volt szabad semmiféle elérzékenyülést
mutatnia, sőt a temetésre következő halotti toron sorra kellett neki
poharat kocczantani a megboldogultak mindenrendű tisztelőivel, kik ősi
virtus szerint éjfélig elpokulálgattak a gyászbaborult háznál.

Hanem éjfél után, mikor a vendégek erre-arra eldülöngtek, Jakab
felkötötte az apja ősi kardját, nyakába kerítette a köpenyegét s lámpás
nélkül kiosont a kertajtón. A sötét sikátorokon keresztül eljutott a
temetőig: se a bakterek, se a silbakok nem vették észre.

A temetőnek magas fala volt s a kaput hatalmas vasrács zárta el. Hanem a
diákok azért sokszor belopóztak oda éjszaka, s azt a csinyt követték el,
hogy egy-egy gazdag polgárnak a sirkövére, a hosszu létánia érdemek közé
felirták a megfordított viszonyaikat s a kegyes votumokat megtoldták e
szókkal: «quod Deus avertat». (Ne-adj-Isten!)

Az volt pedig a diákoknak a praktikájuk, hogy ketten kétfelől
belekapaszkodtak egy olyan vasrudba s azt addig huzták, míg meghajlott,
s akkor aztán ezen a tágított résen egy harmadik bajtársuk keresztül
préselhette magát. A mihez másnak három legény kellett, ahhoz elég volt
Kray Jakab egymagában. Két izmos karjával szétfeszítette az ismerős
rudakat, s elébb átdugta rajtuk a fejét; a többi aztán utána csuszott.

Csunya, viharos éjszaka volt! a széltől hajtogatott thujafák, mint
valami nagy boszorkányseprők, paskolták a sirkövön guggoló
márvány-angyalokat; a hold előtt kisértetes alakokat váltva, suhantak el
a felhőfoszlányok; a csontház eszterhaja alatt jajgatva hívta a kuvik
fészkéből levert fiát.

Jakab rátalált szülői sirjára.

Még ez elé nem volt ültetve se tiszafa, se életfa, csak egy nagy vastag
kőtábla volt végig fektetve azon.

– Apám! Édes apám! mondá az ifju. Eljöttem, itt vagyok. Éjfél után
jöttem, akkor talán ti is ébren vagytok. Nem sirtam még érted, nem is
fogok sirni. Köny nem elég arra, hogy téged elsirasson. Vérnek kell a te
véredért folyni! Annak, a ki halálodat okozta, kisérője leszek, mint az
árnyék. És ha megtudom valaha, hogy akaratból tette, megitatom vérével
ezt a te kardodat, lemosom vérével a te czímeredről ezt a te nagy
gyalázatodat. Úgy segítsen meg engem az Isten!

Azzal levágott három szál fűzfa-vesszőt, azokra rámetszette magának és a
két öcscsének a névkezdő betűjét s letűzte azokat a sirhalom fejéhez: ha
megélednének.

Azután azon a módon, a melyen bejött az Isten kertjébe, ki is jutott
onnan. Mikor a torozó vendégek oszladozni kezdtek, már otthon is volt s
mindegyiktől külön elbucsuzott.

Aztán sem hajtotta fejét nyugalomra. Az a jó szokás volt, hogy a
gyászoló háznép a temetkezés napjára boruló éjszakát reggelig virrasztva
töltse.

A férfiak dőzsöltek, a cselédnép mesézett, a gyermekek játszottak
kártyást dióra. Így engesztelték a megboldogult szellemeket.

Jakab odaült az asztal mellé, mikor a vendégek eltávoztak; csak Mayer
lovag maradt ottan.

– Szeretem, hogy erős szivűnek láttalak, mondá a lovag a fiunak.

– A megtörténtek fölött siránkozni gyermekek dolga; felelt az rá. Nekem
a gyalázat a nagyobb gyász. Hogy az apám vesztőhelyen halt meg, mi mossa
le rólam, egész nemzetségemről ezt a nagy makulafoltot?

– A dicsőség, édes fiam. Biztatá őt a fogadott apja. Elviszlek magammal
a harcz mezejére; el innen ebből a gyászos hazából. A nagy Savoyai Jenő
alatt fogunk egymás oldalán küzdeni a babérért, s ez begyógyít minden
sebet, betakargat minden foltot.

– Jól van, fogadott apám: veled megyek, a hová mégy, soha el nem
hagylak, mondá Kray Jakab, kezét nyujtva parolás fogadásra a lovagnak.

Másnap aztán Mayer lovag elvezette a fiatal Kray Jakabot Heisster
tábornokhoz, bemutatva őt, mint a malapropos kivégzett birónak a fiát.
Ez már jó uton indult: a császár szolgálatába állt; a mi szégyent az
atyja bukása ejtett a czímerére, azt ő vérrel mossa majd tisztára.

Heisster megdicsérte a rekrutát s maga is írt mellette ajánló levelet a
nagy Eugénhoz, hogy végzetes hibáját valamivel jóvátegye.

Hanem a kis Klarisszt ugyan nehéz volt a Kray-házból elvinni, mikor
előgördült az uti hintó. Nem volt neki elég, hogy a kis fogadott
testvéreitől elbucsuzzék, a cselédeket is mind sorba vette: kutyától,
macskától alig bírt megválni; utoljára azokra a karosszékekre borult, a
miken fogadott apja, anyja ültek néhanapján; azokat is a könyeivel
öntözte, sorra elsiratta.

– Tudom én azt, hogy soha sem leszek többet életemben boldog: csak eddig
voltam!

* * *

A kis Klarisszt Bécsben az Orsolyaszűzek kolostorába adták, a hol a
háborúban járó katonatisztek leányai nevelődtek.

Mikor Jakabtól bucsut vett a kis leány, azt mondá neki, az apja
hallatára: – Tudod, mit igértem neked, mikor elbeszélted, hogyan
mentetted meg az apámat a fejedelemnél? Mit mondtál neki, mikor azt
kérdezte, mit könyörögsz olyan nagyon egy idegen emberért? – No hát ha
el nem feledkezel róla, én sem feledkezem el róla.

– De hát mi az? kérdezé Mayer lovag kiváncsian.

– Majd megtudod, ha jó apa fogsz lenni, mondá a kis leány, s a szájára
tette a mutató ujját, hallgatást parancsolva Jakabnak.

… A kis leány mögött aztán bezáródott a kolostor ajtaja, Jakab pedig
követte a nevelő-apját az ő útján.

Ezuttal hosszú útja volt. Wratislaw kanczellár megbizásából kellett
Madridig utaznia.

Spanyolország akkoriban osztrák örökös tartomány volt; a miatt folyt a
hosszú háboru, mely fél Europát földrengésben tartá.

A magyar király öcscse, Károly tartotta udvarát a spanyolok fővárosában
ez idő szerint.

Az escuriálban a szigorú spanyol udvari illem teketóriái korlátozták az
erkölcsöket, hanem zárt ablakok mögött annál szabadabb volt minden.

Egy olyan délczeg ifjúnak, mint Kray Jakab, a ki nevelő apja pártfogása
mellett az udvar minden ünnepélyén résztvehetett, bizonyosan fel kellett
tünni, már külső delisége által is; de még érdekesebbé tette őt az a
méla búskomorság, mely arczvonásain visszatükröződött.

Családi tragœdiája nagyhamar ismeretessé lett. A végzetes elkésése a
kegyelemhozó hirnöknek. Most ugyanaz a lovag fogadta őt fiává, mintegy
sorsengesztelő áldozatul. És a fiú oly odaadó ragaszkodással kiséri
nevelő-apját, mintha édes szülője volna.

Még titkai sincsenek előtte.

Pedig az ilyen deli leventének volna mit őrizni. Titkos kézszorításban
otthagyott levélkék; meghívók édes légyottokra; suttogó duennák által
küldött üzenetek; gyöngéd kezek által hímzett cziczomák; ablakredőny
mögül ledobott virágok; összegyűrt stanzák, rimes sóhajtásokkal: a
fiatal szívnek bizony gondot adnak. Ő mind valamennyivel beszámolt a
fogadott apjának.

Mayer lovag csodálkozott rajta.

– Soha ilyen fiatal embert! Fél az asszonyoktól! Hej, ha én volnék a
helyedben! Magad sem tudod, hogy miket dobsz el magadtól?

Jakab minden kisértésnek ellenállt s hagyta a köpenyegét Potifárné
kezében veszni.

Egyszer aztán az a szerencse érte, hogy komolyan belészerettek.

Először csak a balsorsa miatt. A részvét az a lámpásos gyerek, a ki a
szerelem előtt jár. A szép Bonavides herczegnő addig-addig sajnálkozott
a szegény árván, míg rájött, hogy megvigasztalja.

Csakhogy Kray Jakab nem volt az a mindennapi fiatal ember, a ki, ha
egyszer a világba beleszabadult, mint a vacsoravesztő pille, minden
lámpásnak neki repül.

Otthon szigorú erkölcsben nevelték.

Ebben a században a törvény is keményen regulázta a szerelmet: sejtették
bölcs ősapáink, hogy mihelyt szabadságra lesz eresztve az erkölcs,
mihelyt a paradicsomi édességet úton-útfélen árulhatják, mint a
mézes-bábot, következni fognak a hitükre bizott cassával világbafutó jó
czimborák, az ősi birtokukból mezitláb kiballagó földesurak, az önkéntes
rabszolgák, a kik eladják a drága becsületet, hogy vehessenek az árán
olcsó szerelmet, – aztán meg az a sok öngyilkos tacskó és vén bolond, a
kiknek még hirét sem hallani a régi világban.

Jakab most is úgy viselte magát, mintha az anyja szeme kisérné, mikor
lejt a tánczban.

Pedig hogy derék férfi volt, azt megmutatta, ha férfiakkal volt
találkozása. Vitézi tornákban a legbátrabb lovagokkal is megmérkőzött, s
a legszilajabb andaluzi lovat is megfékezte. Csak a nők előtt volt
szemérmes. A melyik sejteni hagyott vele valamit, azt messze kerülte.

Azért aztán annál jobban üldözőbe vették.

Ritkaság az ilyen férfi.

Lám, a gyémánt is azért drága, mert kevés van belőle.

Egy udvari ünnepély után előfogta Mayer lovag a nevelt fiát.

– No, fiacskám, most fogtad már meg a szerencsének az anyját! A
csillagok csillaga, a bűbájos Bonavides herczegnő halálba szerelmes
beléd.

– Ha ő csillag, én meg tuskó vagyok: akkor jó messze esünk egymástól.

– Te sem vagy tuskó, hanem égbenövő pálma, s a csillag is hajlandó
éretted leszállani a tejuton. A herczegnő özvegy.

– Sajnálom a megboldogult férjét, a miért meghalt.

– A herczegnő igen szép.

– Én nem vagyok tükör.

– A herczegnő nagyon gazdag.

– Én nem vagyok eladó rabszolga.

– De a herczegnő beteg a szerelemtől.

– Én nem vagyok astrolog, hogy bűvét lerontsam.

– Gondold meg csak, fiacskám, a gazdag, szép, szerelmes herczegnő
szivét, kezét és vagyonát kész neked felajánlani.

– Köszönöm. Három embert tehet vele boldoggá, ha felosztja szépen. Nekem
semmim sincs, a mit visszaadjak érte. Vagyonom a királyé, kezem a
hazámé, szivem pedig egy kicsiny kis leányé.

– Mit beszélsz?

– Emlékezel rá, uramapám, mikor egyszer egy kis leányt az ölemben
emeltem le a hintóból a kolostorajtóban, s az így szólt hozzám: Tudod,
mit igértem egyszer neked? Ha te el nem felejtkezel róla, én sem
felejtkezem el róla.

– Ugyan mi nagy igéret lehetett az? Akkor kérdeztelek: nem mondtad meg.

– Hát most megmondom. Tudod: egyszer ez a te szép bóbás fejed már a
hóhérnak volt adva. Én nyargaltam akkor világtalan-világig, hogy
meghozzam neked a kegyelmet. Az apám parancsolta, hogy siessek. Mennyi
veszedelmen bukdostam keresztül: magam sem tudom, már rég elfelejtettem,
hanem egyre, a legnagyobbra, még jól emlékezem. Mikor a te legfőbb birád
elé jutottam, a kinek egy szavától függött, hogy élj-e vagy meghalj,
akkor az oly hangon, mely a mennydörgésnél rémületesebb, azt kérdé
tőlem: «Ugyan mi neked ez az ember, a kiért olyan esenkedve könyörögsz?»
Erre én azt feleltem neki: «Nekem Mayer lovag semmim se, hanem van neki
egy kis leánya, a kit én nagyon sajnálok.» Erre a hatalmas ember
elmosolyodott s kegyelmet adott a fejednek. Mikor én ezt elmeséltem,
betegágyamban fekve, annak a kis leánynak, ő azt mondá nekem: «No én
ezért a szavadért, ha majd egyszer nagy leány leszek, adok neked egy
igazi, de igazi csókot.» – Ez volt az igéret, én emlékezem rá, s várok
rá, míg megjön.

Mayer lovag egészen elérzékenyedett erre a nyilatkozatra. Tehát Kray
Jakabot a leggyöngédebb érzés csatolja ő hozzá. Vár arra az igért igazi
csókra. Ettől fogva Mayer lovag békét hagyott Jakabnak a spanyol
donnákkal. A saját leánya jövendőbelijét csak nem szerezhette el másnak.

De nagyon csalódott! Nem a szerelem csatolta ő hozzá Kray Jakabot, hanem
a soha el nem alvó boszu. Nem kellett annak asszonycsók, de férfihalál.

Bizony szép útja van a dicsőségnek! A hogy más országút ki van rakva
kavicscsal, úgy van ez embercsontokkal kiburkolva, a hogy más ösvény
árkában csordogál a hűs kristálypatak, úgy csorog ennek az árkaiban
kétfelől a meleg embervér. Mégis olyan sokan járják.

Hogy I. József király hirtelen meghalálozott, a magyar korona az
öcscsére, III. Károlyra maradt, a ki miatt folyt az a hosszú spanyol
örökösödési háboru. Az utrechti békekötés véget vetett az Európabontó
háborúnak, s Károly jónak látta lemondani a spanyol trónról. Két szilaj
paripát is nehéz egy embernek megülni egyszerre, hát még két szilaj
trónt.

Magyarországot is megint fenyegette a veszély. A török szultánnak nem
volt elég a verés, a mit mesterétől, Savoyai Eugentől kapott: még
egyszer visszajött, megkisérteni, hogy hátha most jobban tudja a
leczkéjét. Rengeteg táborát neki indítá a magyar határnak. Ott volt
abban az ozman birodalomnak minden ereje, pompája, gazdagsága halmozva.

Lenn az Aldunánál, Pétervárad alatt vívták meg a döntő harczot
Magyarország sorsa fölött.

Ebben a nagy küzdelemben jelen volt Kray Jakab is, a fogadott apjával,
Mayer lovaggal együtt.

A lovag ezredesi rangot viselt akkor, s Jakab melléje volt adva
hadsegédnek, hadnagyi kardbojttal.

A kézsmárki gyászeset óta hat év mult már el. Az akkori gyermekifjúból
daliás férfi lett.

Mind a ketten Pálffy János magyar tábornagy alatt szolgáltak, a ki ama
nevezetes hadjáratban az összes lovasságot vezényelte.

Ott is az «elválhatlanoknak» hitták őket. A hol a fogadott apa volt
látható, ott volt a fia közelben.

Egy augusztusi forró nap reggelén kiküldé a fővezér, Savoyai Jenő a hős
Pálffyt, egy háromezer lovasból és ötszáz gyalogból álló dandárral a
Karlóczáig előnyomult ozman hadsereg állásának kikémlelésére.

A magyar vezér nagyon jól akarta végezni a reá bizott feladatot, s olyan
közelre nyomult a török táborhoz, hogy annak az egész előhadát felverte.

Mint a darázsraj, oly rohammal tódult egyszerre az ozmán előhad a kis
kémlelő dandár ellen. Húszezer negyedfélezer ellen.

A magyarok nyilt síkon álltak, védetlen helyen, elszakítva a
derékseregtől.

Körülfogva, minden oldalról megtámadva, csak egy feladatuk maradt, hős
módra ellenállni és elveszni dicsőséggel az egyenlőtlen harczban.

S a hősi ellenállást nemcsak a halottak koszorúja jutalmazta; de a hogy
az igazság hozta magával, még az élő diadal is: az ozman hadsereg négy
órai dühös harcz után, sehol sem tudva a dandár zárt hadsorain
keresztültörni, kényszerült szégyenszemre, veszteséggel takarodót
fuvatni.

Pálffy visszavonulhatott a dandárával Pétervárad alá.

Azonban, mint tapasztalt hadvezér, előre látta jól, hogy a mint ő a zárt
négyszögeket felbontva, elkezd a seregével hosszú vonalban visszahúzóni,
a török lovasság egyszerre a sarkában lesz megint s a felbomlott
hadrendet a magyar hadak veszedelmére fordítja.

Azért a mély útban, mely a karlóczai hegységet a péterváradi fensíktól
elválasztja, hátra tartott egy csapatot, mely a kedvező védponton az
egész dandár elvonulását védelmezze. Maga Pálffy is ott maradt e hátvédő
csapatnál.

Elővigyázatait jól igazolta a megujított roham, a mit a török szipahik,
szarácsik és delirek intéztek a szoros út ellen.

Itt volt a méltó előjátéka a szentpétervári nagy ütközetnek.

Pálffy tábornagy maga is ott harczolt az első sorban. Két lovat kilőttek
alóla. Egyik alvezérét, Breuner tábornokot, midőn lelőtt lováról másikra
akart kapaszkodni, a törökök elfogták.

A kevesek harcza a sokaság ellen egyfelől a hősi elszántság, másfelől a
düh elkeseredése fokozatos erejével folyt és növekedett: azok az
agyagsánczok, mik a mély út falait képezték, megteltek hullákkal, ló és
ember egymásra omolva nevelte a halmot; s az a halom még vonaglott, még
kiáltott, még élt; és új paripák kapaszkodtak rá, új tetemek borultak
föléje; egy zászló kopjája, egy lófark buzogánya meredt elő a véres
torlaszból, a mit az eltemetett zászlótartó még akkor sem bocsátott ki
az ökléből.

E holttetemekből rakott torlaszon lehetett látni egy daliát, a ki az
egyik kezében egy kardot, a másikban egy hadi szekerczét forgatva
küzdött, mint a homéri hősköltemények mythosi alakja. Hátát egy elesett
ló hullájának vetette, mely sebesült lovagját maga alá szorította: annak
a lovagnak az élete drága lehetett a harczi leventének, mert csak azt
oltalmazta, hogy rá ne gázoljanak.

Az ozman delirek hada vissza lett verve, de azon ponton, a hol ez az
ádáz viadal folyt, négyszáz keresztyén hős és még egyszer annyi ozmán
holtteste képezett egy iszonytató halmot.

Pálffy dandára azonban meg volt mentve.

Az a két kézzel harczoló ifju dalia, a bevégzett nagy munka után, nem
törődve a kapott sebeivel, első dolgának azt tartá, hogy a lova alá
szorult vitézt, a kinek tetemén már akkor keresztül-kasul hevertek a
lesújtott törökök, előkereste a hulla-tömeg közül: «Még él!» kiáltá
örömmel megtörülgetve az arczát a portól és vértől, s felvette a saját
lovára.

«Neked nem szabad ellenség fegyverétől elesned!»

Ez az ifju dalia Kray Jakab volt; a megszabadított harczos az ő fogadott
apja: Mayer lovag.

«Nem ellenség vasa öl meg téged!»

* * *

A péterváradi nagy diadal után maga Savoyai Jenő még a csatatéren
léptette elő százados kapitánynyá az ifju Kray Jakabot. Mayer lovagot
pedig, a karlóczai szoros útban kapott sebeivel hazaküldték Bécsbe.

És így Kraynak, fogadása daczára, el kellett maradni attól az embertől,
a kihez azzal a szándékkal szegődött, hogy követni fogja, mint a
lelkiismeret, s ha a titkát kicsalhatja valahogy, akkor megöli. – Annak
menni kellett sebeit gyógyítani; neki pedig új sebeket kapni.

Ott volt Temesvár ostrománál is, s a bánáti hadjárat bevégeztekor
főstrázsamesteri rangot kapott. A zsebében volt már a kinevezés.

Ekkor ismét visszatért Bécsbe, fogadott apját fölkeresni.

Nagyot dobbant a szive, mikor annak az ajtaján belépve, egy szép, karcsú
leányzó jött az elfogadására. Mind a ketten alig ismertek egymásra. A
kis Klarissz azóta deli hajadonná nőtt, csakhogy az arcza elveszté a
gyermekkor üde pirosságát: halovány lett; de azzal is szebb lett. Jakab
pedig a hajdani simaképű ifjonczból szakállas-bajuszos férfiuvá
erősödött fel, arcza és homloka keresztül szabdalva kardvágta
sebhelyekkel, de az is szebb lett.

Mikor aztán egymásra ismertek, – akkor megijedtek.

Nem az, hogy megörültek volna egymás látásának, hanem megdöbbentek. Két
régi szerető, a ki annyi idő óta nem láthatta egymást.

Érezte mind a kettő, hogy valami van köztük; valami nagy mélység, a mibe
le lehet esni.

A leány ki sem tudta mondani Jakabnak a nevét, annyira reszketett;
Jakabnak meg valami úgy facsarta a szivét, hogy szó nem jött a nyelvére.

Véget vetett a tétovázásnak az apa megjelenése, ki a sarkantyúpengéses
léptek hangjára a mellékszobából előjött. Mayer Károly már egészen
kiheverte a karlóczai viaskodásban kapott sebeit: még jobb színben volt,
mint azelőtt. Ismét cziczomázta magát. Meglehet, hogy házasodni is
akart.

Azért is örült talán olyan nagyon a Jakab látogatásának.

– No fiam! hát ismét a mienk vagy? szólt kebléhez szorongatva fogadott
fiát. Ha tudnád, hogy mennyi köny folyt érted, a míg nem láthattunk! No,
ha nem estél a török háboru alatt rabságba, most esel hát abba. Remélem,
hogy egy sebed nem gyógyult be? No az, a mit a kézsmárki házban kaptál,
az még vérzik?

Mind a két fiatal ijedten nézett rá. Pedig a lovag arra a bizonyos
Ámor-sebre példálózott, a mit a «kis» Klarissz igérete nyilazott az ifju
szivébe: «Majd ha egyszer nagy leány leszek, kapsz tőlem ezért a
mondásért egy igazi csókot!»

– «Igen! vérzik», mormogá Kray.

– No, hát gyógyuljon be, mondá Mayer lovag; s azzal egymáshoz ölelte a
két gyermeket úgy, hogy azok kénytelenek voltak egymás keblére borulni,
s azzal, mint okos apa, magukra hagyta őket.

De Klarissz még az ölelő karok között is reszketett, halvány arczát
félre fordította: az igért csók még nem volt megérve.

– Nem feledtél el? kérdezé az ifju a keblére simuló leánytól.

– Isten tudja azt csak, rebegé a leány.

– Bizonynyal tudja. Minden órájában a napnak imádkoztál hozzá. Az ő
angyalai fogtak fel kardcsapást, ágyugolyót rólam, hogy meg ne öljön. Ha
belefutottam a vasba, a te áldásod állította meg a vérhullásom. Tudom én
azt, hogy te szeretsz engem.

– Bár ne szeretnélek olyan nagyon.

– Miért? szivem!

– Mert tudom, hogy nem leszek a tied.

– Ki mondta azt?

– A horoscop.

– Ejh, ne higyj te az ilyen balgaságnak. A jövendő titkait előre ki nem
találja semmi emberi ész. Mit tudnak a felől a csillagok, hogy mi
vagyunk? Nekünk szabad akaratunk van, a mi nekik nincsen.

– Nekem a kolostorban csinálták ezt a horoscopot, s ez azt mondta, hogy
én ott fogom abban a kolostorban végezni a napjaimat.

– No, hát én megczáfolom az astrologusokat, mert megkérem tőled azt, a
mit igértél: azt az igazi csókot; azt pedig csak a menyegzőnk napján
adhatod meg.

– Adja Isten, hogy úgy legyen!

– Még pedig minél előbb. Rajtam nem mulik a sietség. Csak a kis
otthonomat akarom előbb berendezni.

A leány rémlátó szemekkel tekinte kedvesére.

– Te Kézsmárkra akarsz menni?

– Hát hiszen ott van a kis szülői házunk. Emlékezel még a kertre nyiló
ablakra, a honnan egymást hajigáltuk pézsmavirág-fejekkel? Hát nem
szeretsz-e ottan?

– De nagyon szeretek. Ámbár sok szívfájdalmat találok ottan fel.

– Akkor is az enyémet osztod meg. Sietnem kell haza. Össze kell szednem,
a mi vagyonom megmaradt: azt sem tudom, mit hagytak meg? Hét év óta nem
láttam a házunkat.

– Hát csak egyre kérlek. Ha babonás vagyok, ne csodáld, kolostorból
jöttem. Arra kérlek, hogy ha Kézsmárkra mégy, egyedül menj; ne vigy
magaddal senkit utitársul.

Jakab könnyedén vállat vont.

– Ezt könnyen megigérhetem.

– Aztán meg még egyet. Úgy intézd az utad, hogy fényes nappal érkezzél
meg Kézsmárkra, ne maradj estére.

– Ezt is a horoscop mondá? szólt Jakab, aztán nagyot nevetett rajta.

– No, csak te tartsd eszedben, hogy ez nem nevetni való. Mert ha meg nem
tartod, a mire kértelek: hiába imádkozunk érte mind a ketten, még sem
leszünk egymásé soha.

Azzal megölelte kedvesét, de meg nem csókolta, úgy váltak el egymástól.

* * *

Kray Jakab Klarissztól egyenesen a leány apjához sietett. Elmondá, hogy
Klarisszt nőül akarja venni, hajlandóságát már birja. Most még elébb
haza akar sietni, hogy az apai házat rendbehozza.

– Ott pedig sok bajt fogsz találni, fiacskám. A hogy engem tudósítanak,
a magyar udvari kanczellária mégis lefoglaltatta az apád vagyonát, nota
infidelitatis miatt, a házad kapuján hivatalos pecsét van. A
kegyelemlevél, a mit József király általam küldött, eltévedt, vagy be
sem lett téve az archivumba. Azóta József meghalt, Wratislaw, a ki a
levelet kiállította, más országba ment: magam vagyok egyedül, a ki be
tudom bizonyítani hitemmel, hogy a kegyelem útja mindent visszaadott. Én
is veled fogok menni.

– Jó lesz, mondá halkan Jakab, s nem jutott eszébe, hogy már a
kedvesének adott igéret felét megrontotta: hogy nem visz magával
Kézsmárkra utitársat.

Klarissznak tudtára volt az, hogy az ő atyja okozta szándékos elkésése
által az öreg Kray Jakab vérpadi halálát.

Minthogy azt fel nem szabad tennünk, hogy ezt a vétkét Mayer Károlynak a
gyóntató papja beszélte el az apáczafejedelemasszonynak, s ez sugta azt
meg Klarissznak, el kell hinnünk, hogy azt a horoscop mondta el neki. De
tudta bizonynyal.

Ez volt az ő arczának halaványsága; ez volt az ő tagjainak reszketése az
imádott kedves ölelése alatt.

És aztán a második részét is megszegte az igéretének Kray Jakab: azt,
hogy fényes nappalra tegye a megérkezését Kézsmárkra.

A szepességi királyi városok olyan sűrűn következnek egymás után, hogy a
felfelé utazónak egészen tetszésére van bizva a válogatás, hol maradjon
el éji szállásra: Poprádon, Felkán, Sztrázsán vagy Szombathelyen?
Mindenütt jó vendéglátó szállások vannak.

Kray Jakab, ha nagyon hitt volna a horoscopnak, úgy intézhette volna a
dolgát, hogy az utolsó éjjelt Poprádon töltve, hajnalban induljon meg
Mayer lovaggal együtt, a mikor aztán fényes délután érkeztek volna meg
Kézsmárkra. Ő azonban nagyon bizott a lovában, s azt hitte, hogy ha
délben indul is, bejut a szepesi fővárosba kapuzárás előtt. Talán nem is
egész véletlenül történt, hogy ugyanazon az úton, a mit egykor Mayer
Károly, mint gyors futár, méregetett végig, utazott Kray Jakab fogadott
apjával, minden állomáson betérve egy itatásra. Így ütött be, hogy az
alkonyat utólérte a Kézsmárk előtti utolsó helységnél, Matejóczon. Az
ágyulövés hirdeté, hogy a kulcsos városban már felvonták a hidat; a ki
ott nem akar hálni a Gölnicz innenső partján, a piszkos állásban, az
legokosabban teszi, ha Matejóczon lenyergel s megrendeli a vacsorát.

Mikor a vendéglő ivótermébe beléptek az utazók, valami úgy zúgott Mayer
lovag fülébe. Eszébe jutott az a végzetes dinom-dánom, a mit egyszer itt
ebben a szobában szerzett széles jó kedvében. Ejh, ki emlékezik már
arra?

Akkor szép, fiatal, kaczkiás menyecske volt a korcsmárosné, a ki nagyon
tűrte, ha a dereka karcsuságát karral méregették; most pedig egy vén,
ránczos képű, félszemű banya a vendégfogadósné, a kinek csak egy pár
foga van még a szájában, az is csak úgy lóg, mikor megszólal.

Arra nem is gondolt, hogy hét esztendő nagy idő egy világ-rózsája
életében, hogy az arcz ránczait okozhatja a sok festék, a félszem is
elveszhetett emberi baj miatt, a fogak kihullhattak: a vén banya, meg a
hét év előtti czifra menyecske ugyanaz a Panna asszony.

A ránczos képű banyával máskép is szoktak ám beszélni, mint a tűzről
pattant menyecskével. Ennek a keze főtte után még az öt körmét is
beszopja az ember; amannak meg minden ételét fitymálja. A bora sem
izlik, akármilyen jót hoz, mindenért lehurrogatják, s ha híják, nem azt
mondják: «gyere ide rózsám!» hanem «ménkü csapjon a sarkadba, te
boszorkány».

Egyszer aztán megsokalja a sok becsmérelést a korcsmárosné, s odavág a
dőzsölő vendégnek.

– Ejh, de finnyás lettél, lelkemadta, gyönyörű lovagocskám, a mióta
utoljára láttuk egymást; bezzeg mikor a szegény kézsmárki birónak a
kegyelmet hoztad, nem volt a borom rossz, az ételem kozmás: itt
dőzsöltél volna három nap, ha nem tuszkollak. Azt mondtad, hogy «özvegy
asszonyt csinálok a szeretőmből!»

Mayer Károly zsibbadt öt érzékkel esett hanyatt a nagy karosszékben.

Kray Jakab pedig lángra gyuladt arczczal kelt fel az asztaltól, s a
boros kupát, a mit kezében tartott, odavágta a lovag fejéhez.

– Mit tettél, szerencsétlen! kiálta fel, helyéből felugorva a lovag.

– A mivel tartoztam. Adósságom van. Megfizetem.

Ezt mondva, a kardjára csapott.

Mayer Károly visszaerőltette hideg vérét.

– Tudni fogod, hogy felsőbb és alsóbb tiszt között nincs párbajvívás.

– De én is felsőbb tiszt vagyok, mondá Kray, s odadobta az asztalra a
kinevezési oklevelét.

Mayer Károly nagyot sóhajtott.

– Gondolj reá, hogy mi lesz ennek a vége. Te a leányom vőlegénye vagy.
Mi lesz belőle, ha én öllek meg téged?

– Özvegy.

– S ha te ölsz meg engem?

– Apácza.

– Nem gondolsz az igért csókra?

– Én csak az apám leütött fejére gondolok!

Nem váltottak több szót. Mind a ketten siettek a paripáikat
felnyergeltetni s éjnek éjszakáján neki indultak a sík mezőnek, félre
térve az országútról, a merre senki sem jár.

* * *

Másnap, korán reggel, mikor a kézsmárki várkapu felnyilt, egy magányos
lovag ügetett be rajta. Az ifju Kray Jakab volt az.

Csendesen poroszkált végig a korán reggel még üres utczákon.

Mikor az apai ház elé ért, látta, hogy milyen jó lakatok vannak verve a
kapura, nagy pecsét ütve hegyükbe. Tovább ment: nem ide volt jövése.

Meg sem állt a temető kapujáig. Azt nyitva találta; a lovát megköté egy
fához. Aztán elindult a szülői sirját keresni. Három fűzfa vesszőt
tűzött le a mellé. Kettő elszáradt. Két kicsi sirhalom támadt a nagy
mellett. Ott alusznak a kis testvérei. Hanem a harmadik gyászfűz megnőtt
terebélyes fának, s földig hajló ágaival betakargatta mind a három
sirhalmot.

Itt levette a süvegét Kray Jakab, letérdelt és imádkozott.

Mikor az megvolt, kihuzta a kardját; végtől-végig véres volt az.
Összemarkolt egy csomó fűzfalombot s végtől-végig törülte bele a
kardját.

– A mit felfogadtam, megtartottam! Apám! aludjál csendesen.

Azzal visszament, felült a lovára, senkinek sem mondta, hogy itt járt,
kilovagolt a várkapun s aztán el a lengyel határ felé.

* * *

E halálos párviadalért Kray Jakab el lett itélve és száműzetett; de ő
nagy kerülővel ismét visszatért az ország másik oldalán s beállt
közkatonának ujra a nagy savoyai hadseregéhez, s ott álnév alatt ujra
kivívta magának azt az állást, a mit elhagyott. Csak Nándorfehérvár
diadalmas elfoglalása után fedezte fel magát; a mikor hőstettei végett
bocsánatot nyert a párbajért.

Ő lett azután a megalapítója a most is köztiszteletben ragyogó báró Kray
családnak. Az ő fia volt a napoleoni harczokban hirhedett Kray tábornok.

Klarissz a kolostorban cserélt nevet, vőlegényt, fátyolt.



LÁDA! KÉRNEK! JÖSZ-E?

Elbeszélés.


I.

Csáky István gróf uram nagyon gazdag ember volt vénsége felé. Tudniillik
a VIII-dik István.

Hát csak nem is hiába segített annyit imádkozni Brandenburgi Katalin
fejedelemasszonynak. Mert az ám a jó imádság, a mit nem csak az égben
hallgatnak meg, hanem Bécsben is. Ő kegyelmessége szépen elimádkozta a
fejedelemasszonynak negyvenezer aranyját, meg két szép dominiumát.
Azonkívül megszerezte a császártól Hidvárt, Szerencset, Temetvényt,
Szepest. Annál fogva sok volt neki, de nem elég.

Fiatal korában nagyon szép ember volt és igen bőkezű. Marokkal szórta az
aranyat, mikor arról volt szó, hogy megválasztassa magát erdélyi
nagyfejedelemmé. (A mihez csakugyan nagy joga volt, mert ő volt Bethlen
Gábornak a valóságos utódja.) Hanem a vége felé egészen megváltozott a
képe is, meg a természete is. Valami ragyaféle elrontotta az ábrázatját,
s a mint a hetedik klimakterikus esztendeje eljött, egyszerre pazarlóból
zsugorivá lett.

Szepesvárallján volt neki a vár kellő közepén egy szobája, a melyben
egyedül tanyázott. Ennek a szobának a falában volt két ökölnyi lyuk.
Ezeknek a lyukaknak a folytatása volt egy hosszú rézcső, mely tizenkét
singnyi mélységbe szolgált alá. Mind a két cső alatt volt egy sziklába
vágott üreg.

Mikor VIII-ik István grófnak meghozták a bérlők az árendát, a sáfárok a
dézsmát, a birák a füstpénzt, a molnárok a vámot, a bálisok a dácziát, a
bányászok a kuxproporcziót, a tiszttartók a gyapju árát (az
természetesen mind arany és ezüst volt): hát akkor maga elé vette a gróf
a fatálat, a mibe a pénzt leszámlálták s aztán marokkal kiszedve belőle
a tartalmat, leeregette azokat a két lyukon. Az egyiken az ezüstöt, a
másikon az aranyat. Aztán hallgatta nagy gyönyörűséggel, hogy
csörömpölnek a lehulló tallérok, körmöcziek, odalenn a mély
sziklaoduban. Később már nem is igen csörömpöltek: annak a jeléül, hogy
a levezető cső kezdi közel érni a garmada kupját.

Így aztán természetesen soha sem volt pénze. Millióra mehetett az már, a
mit maga alá eregetett ilyenformán; de ahhoz nem lehetett hozzá nyulni.
A várat kellett volna előbb szétbontani, vagy egy hevérkompániát neki
állítani, hogy furjanak tárnát az ő arany-ezüst bányájába, a sziklán
keresztül.

E miatt aztán minden elrongyollott, elvásott, elkopott a vár
kastélyában, mert soha sem volt pénz a megujításra, vagy a tatarozásra.
Senkinek az egész felföldön olyan rossz dikhencz lovai nem voltak, mint
a szepesváralljai grófnak: azoknak minden csontjukat meg lehetett a
bőrükön keresztűl számlálni; a hintajáról levedlett a bőr, s a
csatlósainak a veres nadrágján, zöld dolmányán kékkel, sárgával volt
befoltozva a térd, meg a könyök; a toronyórája nem járt, mert az órás
előre kérte a salláriumot, s a kútból nem lehetett vizet meríteni, mert
új szivattyú kellett volna bele: úgy jártak le bele vederrel.

De semmi sem dicsérte olyan fennen a szepesváralljai gróf fényes
uraságát, mint az a földi falu ott a vára lábánal. Látott már valaki
ürge- vagy hörcsög-odut? Olyan az épen. Egy nagy hepehupás agyagdomb, a
mibe száznál több lyuk van vájva, a lyukakon ajtók, olyanformák, mint a
minők a sertésólakat dicsérik más vidéken. Buzavermeknek lehetne nézni,
ha egy lyuk nem füstölögne fölöttük, a miben fűzfavesszőből fonott kas
csufolja a kéményt. Ezek a zsellérlakások. Egy egész troglodyth-telep: a
kőkorszakból hátramaradt emberi gözütanya.

No ez a falu legalább nem ég le soha.

Az öreg gróf pedig el nem tudta képzelni, hogyan van az, hogy ő neki
soha sincsen pénze. Szidta a tolvaj parasztot, a ki eldugja, a hóhérnak
való sáfárt, a ki be nem hajtja, s panaszkodott a rossz esztendőre. Soha
sem elég ujig a kenyér, s tavasz felé a lovak már csak makukával[4]
élnek.

Azért aztán mindig azon törte a fejét, hogy hogyan, miféle úton-módon
lehetne pénzt csinálni? De annyit, hogy mindig elég volna.

Hát ennek természetesen a legrövidebb útja és a legegyszerűbb módja az
alchymia: az aranycsinálás.

Nincs ennél szebb tudomány a világon.

A retorta egyik szellentyűjébe bedugja az ember a vasuti koncessiót, s a
másikon kijön a két millió… De hová bicsaklott a tollam? Hisz a XVII.
században még nem voltak vasutak. Tehát azt akartam mondani, hogy az
egyik kemenczelyukon betolja az ember az ólmot, meg a «leo ruber»-t (a
veres oroszlánt) s a másik lyukon kijön a «nagy magisterium»-mal a
tiszta szinarany. Ha pedig a «leo albus»-t (a fehér oroszlánt) vegyíti
az ember az ólom közé: akkor megkapja vele a «kis magisterium»
segélyével az ezüstöt.

Egészen tiszta munka ez: csak a veres oroszlánt kell hozzá megkapni,
aztán meg a fehér oroszlánt. Olyan pedig «van».

Csak az a kérdés, hogy «hol?»

Hát a ki erre a kérdésre meg tudott felelni, annál volt a bölcsek köve.

A «bölcsek köve», a mi minden betegséget meggyógyít s a vén embert
megfiatalítja.

Elhiszem biz azt. A kinek pénze nincs, annak mindenféle betegsége van; a
kinek pénze van, az egészséges ember. Az életkort pedig akként
osztogatják, hogy a szegény embert egész világi életében úgy hivják,
hogy «te öreg», a gazdag embernek pedig azt mondják, hogy «fiacskám».

Hanem hát hol van a «leo ruber»? vagy legalább a «leo albus»?

Hát azt senki sem tudta olyan bizonyosan, mint magister Eleutherius
Korpahorgyi de Terravár.

Hohó! Nagy ember volt ez! A hirhedett Lully Raymund tanítványa, a ki
Edward angol királynak ötvenezer font kényesőjét változtatta át
aranynyá.

Első «adeptus»!

Nagy summa pénzért sikerült csak a rendkivüli tudóst elcsábítani Rezső
császár prágai alchymista műhelyéből Csáky István grófnak, a
VIII-diknak.

Mert, mint tudva van, a császár is foglalkozott ezzel a tudománynyal.
Aranyat csinálni! És nem csak a népei verítékéből. Az ő laboratoriumában
képezte ki magát Eleutherius mester. Volt néki bizonyítványa is
sárkánybőrre irva, eleusiai betűjegyekkel. Rajta volt Theophrastus
Bombastus Paracelsus névaláirása in optima forma.

Be volt ő avatva az aranycsinálás kétszeres misztériumába.

A régi schlendriánt, a mely szerint Hermes Trismegistos idejében
procedáltak az alchymisták, az újabb XVII. század tudományos szülötte,
mint ócska babonaságot elvetette.

Mi neki a «bibor palást», az «ős Ádám», a «hétszer Jordánban fürdött
bélpoklos Naáman», aztán meg a chaosz, a sárkány, a kigyó? Ezekben a
czivilizált kor embere nem hisz többé. Charlatanéria volt az! Mese az
egész hermeszi aranycsinálás titka.

Ellenben egészen kétségen felül emelkedett az újabb tudományos világnak
procedurája az alchymia mezején; a mi e nevek alatt fordul elő: «Proteus
átváltozása, Orpheus pokolraszállása, Cadmus hadjárata, a Hespéridák
kertje». Ez már az igazi tudomány! Ennek az alapján nincs az a
fürészpor, nincs az a fazékcserép, a mi kellő operáczió mellett a
«titkok kemenczéjén» keresztül aranynyá változva ne jönne elő.

Hiszen fürészpor és összetört fazék Szepesvárallja udvaráról is csak
került ki elég; de biz abból magister Eleutherius minden tudománya
mellett sem tudott még eddigelé aranyat csinálni.

Azaz, hogy igazítsuk helyre a véleményünket. Csinált biz ő aranyat, mert
hiszen arra való volt az «aranybibor», a mit az olvadék közé kevert a
varázspálcza üregéből; csakhogy az eredmény összeszámítása után a
méltóságos házigazda arra a bizonyosságra jutott, hogy az ilyen alchymia
mellett neki minden uncia aranyért tizenkét tulkot kell felhajtatnia
Bécsbe, a mi a rente-konverziónak a legirrationábilisabb modalitása.

Egy gulya már oda van, a miért, rendes áron eladva, lehetett volna kapni
ezer uncia aranyat, míg az aranycsináló kemenczéből nem rezultált érte
több tizenkét darab sárga csikónál.

Ekkor jött egy új fölfedezés: az «antiphlogisticon»!

Tűz nélkül állítani elő az aranyat!

Uj fordulat a tudományos világban.

VIII. István gróf megtudta ezt az ephemeridesekből, de Eleutherius
magisternek még sejtelme sem volt róla, hogy mi lehet az?

Tűz nélkül nyerni az aranyat! Tehát leo ruber nélkül és pallium
porphyrium nélkül.

A tudós tagadta ennek a lehetőségét.

Pedig ott volt a nyomtatott lapon. A czímborítékon szent Flórián, a mint
egy kanta vízzel eloltja a tüzet.

Lehetetlen az!

Nem az, hogy Szent-Flórián eloltja a tüzet, hanem hogy az aranyat elő
lehessen állítani tűz nélkül.

E fölött a gróf és a tudós nagyon sokat el tudtak vitatkozni.

Volt azonban a grófnak egy udvari bolondja is. Akkoriban minden uri
háznál tartottak ilyen butort.

Én bizony elfelejtettem a nevét, s idegen nevet nem akarok neki adni. Az
okos beszédéből úgy is mindjárt ráismerünk, hogy ő az a bolond a háznál.

– Hallod-e komám! monda a bolond. Régóta hallgatom már a ti unalmas
ostoba tereferéléseiteket a tűz nélküli aranycsinálásról, meg a veres
oroszlánról és a rejtett aranyról, de a mit az egyitek elmond, az csak
azért nem ostoba, mert a másik még ostobábbat mond rá. Hát én tudok sok,
igen sok aranyat, a mi átváltoztatható; a veres oroszlánt is ismerem, a
ki azt elhozza, még pedig a tűzzel és a nélkül.

– Mit tudsz? bolond! kérdé a méltóságos gróf úr.

– Hát az a sok arany ott van a Drugeth Katalin leányasszony sárkányos
vas ládájában. A veres oroszlán pedig a György úrfi, a ki veres is,
oroszlán is, ha tűzbe jön. Az elhozhatná azt.

A gróf is, meg a magister is homlokára ütött a tenyerével: itt az
antiphlogisticon! Mondasz valamit, bolond!

– Elő kell keresni IV. György úrfit! parancsolá VIII. István.

Volt a hatalmas úrnak még másik két fia is: egy V. Zsigmond és egy IX.
László, de azok már el voltak látva, részint gazdag házassággal, részint
főispánsággal, az egyik volt a komáromi, a másik a nyitrai főispán; azok
a saját váraikban laktak, nem alkalmatlankodtak itthon. Még csak IV.
György volt hátra, a kinek a számára eddigelé nem akadt se gazdag
feleség, se öreg főispáni szék. Igaz, hogy még nem is volt huszonnégy
esztendős.

Valahonnan előkerítették nagy kereséssel. Az erdőn járt vadászni, egy
őzbakot hozott haza a hátán.

– Hát te miért jársz gyalog vadászni, mint valami kurta nemes? riadt rá
VIII. István. Holott van elég paripád.

– Van bizony, felelt rá IV. György, csak hogy ha a legjobbikat
kiválasztom közülök, hogy kilovagoljak rajta, attól tartok, hogy
visszajövet magamnak kell a hátamra vennem s úgy haza hoznom.

– Karafia! Azok bizony mind jó lovak. Ha jobb kell, szerezz! Nekem sem
volt, mikor ilyen legény voltam, ennél különb; azon szereztem, kicsi
hiján, egy országot. Nekem nincs pénzem, hogy jobbat vegyek.

– Nincs ám, mert édes apám, a méltóságos főispán úr, mind leeregeti a
falba a pénzt, a mi a házhoz jön. Isten csodája, hogy még eddig ember és
ló egymást nem ette meg a nagy inségnek miatta.

– Te pedig, nyáladék siheder, elébb tanuld magad megkötni a
nyakravalódat, minekelőtte az apád tetteit hánytorgatnád. (Ez
tudniillik, hogy nagy tudomány volt az akkori időben: a tíz rőfnyi fehér
patyolat nyakravalót hajdu segítsége nélkül csak tapasztalt férfi tudta
úgy nyaka körül tekergetni, hogy a két vége éppen összeérjen és csomóra
köthető legyen hátul a nyakcsigolyáján.) Nem vagyok én bolond!
Megmondtam már a bátyáidnak is százszor, mikor pénzért tribuláltak,
elmondom neked is, hogy mire gyűjtöm én azt a pénzt magam alatt? Bizony
nem is a lidérczeknek! Hanem azért, hogy ő felsége, dicsőségesen
uralkodó császárunk, királyunk III. Ferdinánd, a midőn a szepesi
főispánságot legkegyelmesebben örökös időkre nekem és maradékaimnak
adományozta, ugyanakkor még nagyobb kegyelemmel is tetézett. Diplomát
adott nekem a felől, hogy a zálogba tett XIII szepesi várost nekem
adományozza, mihelyt a zálogos summát le tudom fizetni a lengyel
királynak s akkor én leszek és utánam a maradékaim örök időkig a szepesi
grófok. Hát erre gyűjtöm a pénzt, ha tudni akarod! És szaporítani fogom
mindaddig, a míg a rézcsövek itten la maguk is szájig meg nem teltek.
Akkor aztán tudom, hogy elég, kibontatom a falakat, s visszavásárlom az
országnak csúfosan zálogba vágott XIII városát, s azon az én nemzetségem
fog uralkodni. Azért jobban tennétek, ha ti is iparkodnátok megtölteni
azt a kettős vermet.

– Tenném biz én szivesen, csak hetedik gyerek volnék! mondá IV. György
urfi, akkor meglátnám, ha valahol pénz van elrejtve a föld alatt,
nagypéntek első éjszakáján, első kakaskukorikoláskor, mikor a tüzes
lidércz felveti magát.

– Ugyan már nem szégyenled magadat? förmedt rá haraggal VIII. István;
egy gróf Csáky urfinak ilyen ostoba paraszt-babonákat ejteni ki a
száján.

– De kérem alássan, olvastam én azt könyvből. A tüzes ludvérczről, a
kinek csirke formája van; meg a baziliskusról, aztán meg a
griffmadárról.

– Miféle bolond könyvben olvastad?

– Hát azok közt volt, a miket a tudós doktor Korpahegyi de Terravár
hozott egy ládával. Ugyanott van a veres oroszlán is, meg a fehér
oroszlán is, a kiket apám uram keres. Egy országban laknak azok.

– Hallgass! Ne beszélj! Mit értesz te ahhoz! torkolta le a fiát István
gróf. A leo ruber egy alchymiai portentum.

– Hát hisz a griffmadár is olyan portentum. Minden nap egy tulkot eszik
meg.

– Eszik ördögöt.

– Hát a leo ruber nem megette már apám uramnak egy egész gulyáját?

– Fogd be a szádat, te oktondi! Az a magisterium magnum. Hadd beszéljek
veled okosan. Hetedik gyerek nem vagy, hanem hogyha az én eszemen
megosztoznál a bátyáiddal, hát akkor te neked csakugyan egy hetedrész
jutna belőle. Mindig töksi voltál. Az is maradsz. De hát az ilyen
emberre leskelődik a szerencse. Hallgass rám. Van pénz elég, meg is
látod. Nem is kell érte griffmadárra ülnöd. Csak nyergeld holnap fel a
lovadat.

– No, az be is válik már griffmadárnak.

– Aztán lovagolj át Hanusfalvára Drugeth Katához; majd adok neked egy
pecsétes levelet, de fel ne törd, mert a grófkisasszonynak szól. Aztán
ott maradsz, a míg beléd nem szeret.

– Hát már ahhoz én hogy kezdjek hozzá?

– Ne félj semmit. Ha mindenben tudatlan vagy is, ehhez az egyhez értesz
præceptor nélkül is. Nekem sem tanította senki, mégis fejedelemasszonyok
szaladtak utánam. Deli legény vagy, ostoba vagy: ennél több ajánlat
neked nem kell.

– Hát én nem bánom, csak apám uram meg ne bánja aztán.

– Ma etesd ki a lovadat, aztán takarodj, siess, csókolj kezet, a mért
ilyen derék mátkát választottam a számodra. Nekem jegygyűrű nélkül
vissza ne kerülj.


II. AZ ŐRPATA.

«Őrpatának» nevezik általában a magyarok az olyan fehérszemélyt, a ki
minden tekintetben el tud lenni férfi nélkül: olyan forma, mint az
«amazon», lehet vénebb vagy fiatalabb. Elég az hozzá, hogy keményszivű,
kegyetlen nemzet.

Ilyen híres őrpata volt egy időben Drugeth Katalin Hanusfalván.

Ha azonban megtudjuk az élete történetét, mindjárt enyhébb itéletet
fogunk fölötte hozni. Nem volt ő mindig ilyen keményszivű, sőt inkább
nagyon is szerette a délczeg Wesselényi Pált, a kivel már el is volt
jegyezve. A vőlegénye azonban Erdélyben járván, ott nagyhirtelen
megismerkedett Apor Máriával; egy kis nagyravágyás is volt a legényben:
főrangra vágyott a fejedelmi udvarnál s azon vette észre magát, hogy
megházasodott s ott maradt Erdélyben, a felesége birtokán.

Mikor ezt megtudta az elhagyott menyasszony, úgy bezárta a szivét minden
férfi fajzat előtt, hogy annak a kulcsát meg nem találta többé senki.

Nem bánta, ha vén leánynak, ha agglantnak csufolják is. Külömben még nem
volt több huszonnyolcz esztendősnél. Szép is volt: délczeg termetű,
sötét szemű, fekete hajú, a hogy az amazonokat szokták hírből ismerni;
de a mellett olyan hideg és komoly, akár egy apácza-fejedelemasszony. A
viselete is olyan volt, hogy inkább vénítette, mint fiatalította volna;
s ha férfival beszélt, az a nyavalyás, azt sem tudta, melyik lábára
álljon előtte, olyan zordon tudott lenni hozzája.

És a mi legfőbb hibája volt: az, hogy nagyon sok esze volt.

Ez szép tulajdonság egy nőben, ha maga van; de nagy baj, ha másodmagával
van; kivált ha az a másik életpárja.

Otthon sok hasznát vette az eszének, mert maga vitte az egész
gazdaságot, s még hogyan vitte! Olyan kordában tudta tartani a
sáfárjait, hogy tőle ugyan egy dénárt sem sikkaszthattak el; s
patvarkodó atyafiak, házsártos szomszédok ellen nem volt neki szüksége
prókátorra: jobban tudott allegálni!

Meg tudta jövendőlni az időjárást egész hónapra, a zodiacusból és a
planéták aspektusaiból, a mi nagyon szükséges volt a mezei munkánál. A
cselédek megválogatásánál alkalmazni tudta a névjelentéseket (mivelhogy
minden embernek a neve jelent diákul, görögül, vagy zsidóul valamit, s
az adja ki karakterét.) Járványok és betegségek ellen igen jól tudta
alkalmazni a signaturákat, melyek a gyógynövények tulajdonságait
elárulják. Az időjárás-observátioit könyv nélkül tudta latinul, magyarul
és németül, a mi maga egy tudomány! Hát még a jövő egész évre való
prófétiákat, a mik közül, hogy csak egyet említsünk meg: új esztendő
napján egy gubicsot feltörvén, ha abban egy pókot találnak, akkor háború
lesz; ha kukacz van benne: áldott bő esztendőt, békességet várjunk, ha
semmi sincs benne: akkor szárazság, inség lesz; azt pedig jó tudni
előre.

A külső, belső gazdaság sorját a kis ujján hordta. Isten bocsá! még a
lovakhoz is értett. A liktáriumai és az élethosszító vizei olyan híresek
voltak az országban, hogy azokat aranynyal mérték fel.

Ezért rendében is volt a gazdasága: nem volt ő nála soha rossz esztendő.

Olyan híre is volt Drugeth Katának, hogy messze földről is hozzá
küldözték az atyafiságban élő családok leányait gazdasszonyságot
tanulni; mert akkor azt kívánták a férjhezmenendő leányoktól. Jól is
voltak szoktatva, de nem kényeztetve; minden hozzájuk illő munkára
ráfogva s a mellett távol tartva a ledér hivalkodástól.

De még nagyobb volt a híre a Drugeth Katalin mesés gazdagságának. Tán
nagyították is. De így kellett lenni. Mert a ki folyvást csak beszedi a
sok pénzt, de haszontalan dologra soha ki nem adja, azt utoljára fel
kell vetni a sok kincsnek.

Azt mindenki tudta, hogy a belső szobájában van egy nagy vasláda, a mi
még a tolvajokat is megszégyeníti, mert ha nagyon próbálgatják a titkát
álkulcscsal, a ládába rejtett pisztolycsövek meglövik a rablót; elvinni
pedig tíz ember sem birja, olyan nehéz a láda az aranytól. Hej de sok
szép úri legény keresgélte ennek a ládának a nyitját, nem is
tolvaj-kulcscsal, hanem az asszonya szivének kilincsénél fogva. Hét
vármegyéből is feljöttek ide a határszéli várba, de még a
lengyel-nyergen is átlovagoltak a kérők; farsang nem múlt háztüznézők s
leánykérők nélkül. Jöttek grófok, bárók, főispánok, sztaroszták, ifjak
és meglett korúak, nagy nevek viselői, nagy birtokok urai.

Ilyenkor szokta azt mondani Drugeth Kata, a vas ládára kopogtatva ujja
bütykével:

«Láda! Kérnek. Jősz-e?»

A láda azt mondta: «Nem megyek, nagyon nehéz vagyok».

S esztendőre még nehezebb lett a láda, Drugeth Kata még egy évvel
idősebb s a természete még egy erkölcscsel zordonabb; s a kérők mind a
saroglyájukban vitték haza a kosarat.

Meglátjuk, mit kap Csáky IV-ik György? ki tudja-e nyitni azt a
bösztör-zárat (vexirschloss) vagy a ládán, vagy a kisasszonya szivén?


III. A LIBAPÁSZTOR.

Abban a levélben, a mit VIII. István IV. György által küldött Drugeth
Katalinnak, szórólszóra ez volt:

«Méltóságos és kegyelmes úrleányasszonyom!

Mások hat lovas hintóval, fényes kisérettel szoktak látogatni az
udvarodban leánynézőbe: én a legkisebb fiamat egyedül egymagában
bocsátom el Te Hozzád.

Hogy ama másokat sűrűn kikosaraztad, ezt én igen természetesnek találom.
Ők mindnyájan azzal a prætensióval jelentek meg előtted, hogy magukat
«uraknak» præsentálják s mentől jobban affirmálták az uraságukat, Te
annál inkább elfordítád tőlük az orczádat, nem akarván magadnak «urat»
venni s magadat «asszony»-nak eladni.

Ime, az én fiam, a legkisebbik (testre is, lélekre is az) üres kézzel
járul eléd, s hidd el nekem, hogy a mi a kezében nincs, az a fejében
sincs neki. Ez egészen Te neked való férj-kandidatus. Azt csinálhatsz
belőle, a mit akarsz. Használhatod guzsalyszárnak vagy fejkötő-bábnak,
tetszésed szerint, viselhetitek kölcsönösen Te az ő süvegét, ő a Te
kontyodat.

Hogy pedig én miért kivánom ezt a házassági frigyet, azt is sincere
elmondom. Te tudom, előre rámondod: «Láda! Kérnek. Jösz-e?» Hát persze,
hogy a ládáról van szó. De ne haragudj meg az igazmondásomért, olvasd
végig a levelem.

Ferdinánd császár-király diplomával rám ruházta a XIII szepesi városok
grófi méltóságát, a mik most a lengyel király alatt vannak. Tudod, hogy
Zsigmond királyunk zálogba tette azokat harminczezer véka lengyel
garasért. Visszakaphatjuk, szívesen adják, mihelyt a váltság-dijat
letehetjük érte. De én ezt magamban meg nem győzöm; hanem ketten,
egyesült erővel, ha Te is hozzájárulsz, meggyőzhetjük. Akkor aztán én a
fiamnak, IV. Györgynek, engedem a szepesi grófságot; magam megmaradok
Szepes főispánjának. És e szerint mind valamennyien jól járunk.
Ferdinánd császár-király visszakapja az országa bitangolt részét; a
lengyel királynak megtelik az üres kasszája, én megszabadulok az
alchymiai műhelyemtől, Te nyersz egy férjet, a ki egy személyben szepesi
gróf és guzsalyszár; a szepesiek pedig egy igazán nekik való kormányzót,
a kinél jámborabb lélek Dobzse László király óta nagyobb rezignáczióval
a maga titulusát nem viselte; de legjobban jár bizonyára a fiam, a ki
Tégedet megnyervén, megtalálja, a mi nélkül addig szükölködött: a
fejét».

Ez volt a levél tartalma.

Ebből látható, hogy a nagy diplomata férfiú egészen praktikus oldalról
fogta fel a vállalatot, s argumentumait ad hominem, azaz, hogy ad
fœminam alkalmazta. Nagy dolog lesz, ha Drugeth Kata meg nem hagyja
magát győzni ilyen helyes okok által.

A levelet kívül is, belül is lepecsételte VIII. István gróf, nehogy IV.
György belekandikálhasson. Úgy adta a kezébe.

Útravaló pénzt nem adott neki. Ingyen a vendégszeretet minden háznál.
Borravaló helyett pedig oszszon igéreteket. Beválthatja majd, ha
szepességi gróf lesz. Csak egy magalőtte vad disznó sonkája volt az úti
iszákjában, meg egy mult heti sütésű rozskenyér. Elfogja azt azért a
kés.

Mikor az erdőn végig lovagolt IV. György, az apja legpompásabb
mentéjében, a mibe kétszer is belefért volna, már akkor minden madár
tudta, hogy mi járatban van? A kakuk, a húros rigó, a szajkó, a
süket-fajd mind őt csufolta.

Hát még, ha az emberek is megtudják!

Mikor a dunajeczi szép tóhoz eljutott, másnap déltájon (az éjszakát egy
üres pásztor-kunyhóban töltötte,) leánydal ütötte meg a fülét. Azt
énekelték, hogy:

  «Kinek van, kinek van
  Karika gyűrűje!»

No már ezek is tudnak valamit!

A tóba ömlő folyó partján hosszú vég vásznak voltak végig teregetve,
fehérítés végett. A leánycselédek csak azt öntözgették tölcséres
kannákkal; jó kedvük volt, daloltak mellé.

A szép zöld mezőn pedig egész falka liba legelészett, a melyiknek az az
ostoba szokása, hogy mindjárt rámegy a kiterített vászonra s
bepiszkolja. Nagy szükség van rá, hogy egy leány azokat őrizze, s zöld
ággal a kezében elhessegesse a vászontelepről, ha arrafelé mennek.

György úrfi megállt tudakozódni, hogy messze van-e még az a Hanusfalva?

Nem fordult a danoló leányokhoz, félt, hogy kinevetik. Inkább odafordult
ahhoz a libaőrzőhöz, a ki a patakparton ült, s akkor is guzsalyszárt
tartva az övébe tüzve, selyemszál vékony lenfonalat eregetett le az
orsójáról egész a víz színéig, a bolond pisztrángok csak úgy kapkodtak
utána.

A leánynak a feje be volt kötve fehér patyolat kendővel, hogy a nap ne
süsse; csak olyan ruhája volt, mint a cselédeknek.

– Isten jó nap, édes hugom! köszönté őt György úrfi. Nem mondanád-e meg,
ha szépen kérnélek, messze van-e még ide Hanusfalva, a hol Drugeth Kata
lakik?

– Fogadj Isten, édes bátyám, felelt szelíd, zengő hangon a leányka.
Nincs biz az már messze, csak ez az erdő takarja még. Hallja kegyelmed a
harangszót? Most harangozzák a delet.

György úrfi kéjelmetlenül vakarta a fejét.

– Ejnye bizony akkor már elkéstem.

– Honnan jön kegyelmed?

– Szepesváralljáról.

– Hát hiszen nagy hamar benyargalhat már a várba.

– Én nyargalnék, de a lovam sajnálja a lábát; elkéstem a déli
harangszóról s nem akarok alkalmatlan lenni az uraságnál azzal, hogy
ebéd után érkezzem be; az ilyen vendéget szidják a gazdasszonyok. Majd
csak itt ebédelek a napnál. Megengeded, hogy ide letelepedjem?

– Tessék, bátyám, szólt a leány, odább húzódva helyadás végett; pedig
elég széles volt a pamlag: az egész Dunajecz partja.

A paripája nem is kérte az engedelmet: nyergestől együtt lehevert a fűbe
s a négy lábával az eget rugdalta.

György oda ült a puha fűbe s lekeríté a nyakáról az iszákot. «A ki
ételt, italt adott, annak neve legyen áldott», dörmögé halkan, a mint
előszedte a tarisznyából a kenyeret, sonkát.

– Ilyen fekete kenyeret esznek Szepesvárallján? kérdé a leány őszinte
csodálkozással.

– De csak ilyen volna mindig elég! mondá György úrfi, leszelve a
kenyérből a maga számára a száraz felsejét, úgyszintén a sonkából is,
hogy aztán a következő tésztájából másik szeletet szabjon le, s a sonkát
a kenyérre fektetve s mind a kettőt a késsel átszúrva, oda kinálta a
leányzónak.

– Nem kóstolnád-e meg ezt a madárlátta kenyeret? nem olyan rossz ám ez,
a milyennek látszik; ennek a sonkának a vad kanját én magam lőttem
tegnapelőtt.

– No ha a maga lövése, akkor csak elveszem. Isten fizesse meg, mondá a
leány becsülettudó szeméremmel; de a világért bele nem kóstolt volna,
hanem eldugta mind a két szeletet a kötényébe. György úrfi azonban
erősen hozzálátott, meg is duplázta az adagot.

A déli harangszóra az öntöző leányok mind abba hagyták a munkát s
odacsődültek nagy zsivajogva a libapásztor leányhoz. Az előkeresett a
nagy virágzó hangafa-bokorból egy nagy posztószél tarisznyát s
kiosztotta belőle nekik az ebédet. Jó tepertőspogácsa volt. Ki volt
számítva minden szájra kettő-kettő. A libapásztornak is annyi maradt.

Az egyiket odanyujtá György úrfinak.

– Hát kegyelmed nem kóstolja meg az én pogácsámat? A magam sütése.

– No ha a te sütésed, akkor csak hozzáállok; pedig már úgy jól laktam,
mint egy prépost. Ihatnám is rá.

De csak azért mondta ezt, hogy eldughassa alattomban a keblébe azt a
pogácsát. Úgy sajnálta azt elfogyasztani, akár csak ha aranyból lett
volna. S azzal indult a folyamnak.

– Csak nem akar kegyelmed a kalapjából inni! mondá a leány, mikor itt
van az én korsóm. S gyorsan megelőzve az úrfit, a kis zöld mázos
korsóját megmerítette a vízből s előbb maga húzott belőle, mint a madár
a vékony csücskéjén keresztül (a hogy illik a kinálkozónak), azután
nyujtá azt a lovagnak, a ki tudott annyi emberséget, hogy ne ugyanabból
a csücskéből szopja ki a vizet, mert az szégyenpirulás volna a leánynak,
hanem a nagyobbik szájából a korsónak kortyogtatá a hideg italt.

– Ejh, de pompás is volt! Hisz ennél még Ferdinánd császár sem ebédelt
jobban! De tudod, még mit csemegézhetnénk? Fogok magunknak pisztrángot,
s azt megsütjük cserepcsikon és megeszszük.

– De mivel fogja kegyelmed?

– Van neked fonalad, adsz belőle.

– Hát a horog?

– Van neked egy gombostűd, s abból majd csinálok.

S így szépen mindent kölcsön kérve a leánytól, kikerült a
halfogó-készülék. György úrfi leült horgászni.

Nagy mester volt ebben: dongó-légygyel csalta a pisztrángot horogra;
nagyhamar zsinegre került egy fél kápláralja.

Az alatt fanyársakat faragott, tüzet rakott targalyból, mikor a tűz
parázszsá lohadt össze, felhúzta a cserepcsikra a halacskákat, oda
tüzködte a tűzhalom körül; só, paprika volt a tarsolyában. Az is
hozzátartozott a gyönyörüséghez jobbra-balra igazgatni a cserepcsikokat,
a míg pirosra sül a hal.

Azt azután úgy szokás elkölteni, hogy az ember a halat nyársastól kezébe
fogja. Pompás lakoma volt az! Elismerték mind a ketten.

– Holnap megint ide jövök, halat fogni, mondá György.

– Biz az jó lesz.

– Te is ide jösz a libáiddal, úgy-e?

– Hogyne, a vásznat még fehéríteni kell, s a libákat őrizni, hogy rá ne
menjenek.

– Ez a sok vászon mind a Drugeth Katáé, úgy-e?

– Az ám.

– Te is az ő cselédje vagy, hugom?

– Eltalálta! Hát kegyelmed kinél szolgál?

– Szepesvárallján, a Csáky főispánnál, szólt György, olyan formát
fohászkodva, a milyet panaszos cselédek szoktak hallatni, a kiknek nem
tetszik a gazda. Úgy-e bár, téged Katiczának hínak? terelé másfelé a
beszédet.

– Hallotta kegyelmed a többi leányoktól. Hát kegyelmednek mi a neve?

– Az enyém meg Gyurka.

– Miféle Gyurka?

– Hát csak olyan «Magajött» Gyurka. Látod, hogy a gazdám ócska mentéjét
viselem. Úgy híttak gyermekkorom óta, hogy a Csákyék Gyurkája.

– Engem is csak úgy szólítanak ám, hogy a Drugethék Katája.

György úrfi megriadt s a süvegéhez kapott.

– De csak nem vagy magad az a budetini gazdag úrnő, a kit annyian kérnek
férjhez, de nem megy.

A leány nagyot kaczagott erre a szóra.

– Ugyan, hogy gondol kegyelmed ilyen zöldet?

György megrestelte a felsülését.

– Hát hallottam én már egyszer egy ilyen mesét, hogy a várkisasszony
parasztleánynak öltözött, azzal csinált tréfát.

– De azért nem kellett volna kegyelmednek úgy megijedni.

– Nem is épenséggel azért ijedtem én meg; hanem a másik másért.
Mivelhogy a Csáky István uram egy pecsétes levelet küldött Drugeth
Katának, hogy arra neki választ vigyek. Hát azt gondoltam, hogy a míg
azt a várkisasszony összeákombákolja, idő telik abba: az alatt én
mindennap lejárhatok cserepcsikon halat sütni. De ha te magad volnál a
várkisasszony, a levelet azonnal átvennéd, a választ megadnád, s nekem
nem lehetne több pisztrángot sütnöm itten a tűz mellett.

– Hát olyan nagyon szereti kegyelmed a sült pisztrángot?

– De bizony csak úgy, ha te veled megoszthatom. Soha világi életemben
egyébre se vágynám: fekete kenyér mellett ezzel is el lennék, ha te is
osztoznál benne.

A leány olyan szépen elpirult erre a szóra. Bizony elértette.

– Jaj! hallja kegyelmed, nem szabad ám ilyenről beszélni minálunk.

– Mért ne volna szabad? Én is nőtlen legény vagyok, te is hajadon leány
vagy. Isten rendelte azt, hogy két fél emberből egy pár legyen.

– Ugyan ne legyeskedjék kegyelmed! Kell is az ilyen szegény leány
valakinek, mint én.

– Hát az olyan szegény legénynek, mint én. Ha te nem kergetsz el innen,
egy tappot sem megyek el innen.

És nem kergették el.

A leányok tovább öntözték a vásznat; a fiatal pár pedig az alatt azt a
mulatságot találta ki, hogy gyűrűt font. Szép mesterség az, a ki azt
érti: a lószőrgyűrűkészítés. Az ember belefonhatja a nevét. Hozzá való
lószőrt lehetett huzni a György úrfi lovának a farkából; a betű szinét
kiadta Katiczának a szép aranysárga haja; György pedig fogta magát,
kihuzott egy szál arany-fonalat az apai díszmente paszomántjából s azt
használta fel erre a szent czélra. El is készült szépen a két gyűrű: az
egyiken volt «Kata», a másikon «Gyuri». Azokat természetesen egymásnak
adták. Hej, de gyönyörködve nézegette mind a kettő, mikor az ujján volt!

Ezalatt a hegyek mögé tünt el a nap, a völgyre árnyék szállt; a leányok
a vásznat összegöngyölíték, a hátukra vették s nagy dalolva készültek
hazamenni. Erre Kata is neki indult a libákat összeterelni s hazafelé
indítani; György úrfi is felnyergelte a lovát s segített lóháton az
engedetlen libatábort hadirendben felvonulásra kényszeríteni. A leányok
pajkosan dalolták:

  «Kihajtom a libám a rétre,
  Magam is kimegyek melléje.
  Míg a libám legelész,
  A rózsám mellettem heverész.»

Mikor a völgy kanyarulatához értek, a hol a patak keresztül folyt az
úton, szélesen elterülve, a parasztleányoknak át kellett gázolniok
rajta; nem sokat ceremóniáztak, felakaszkodtak s térden felül gázolták a
vizet, nagy vihanczolással. Biz a ludaknak sem kellett révész, a ki
átszállítja őket kompon; hanem nagy gágogással repültek neki a víznek, a
tulpartra úszva egymás sorjában; ekkor aztán a Katicza is hozzáfogott a
készülődéshez s szedte le a pillangós czipőket a lábáról.

– Dejsz azt nem engedem! erősködék György, hogy te mezitláb gázolj
térdig a vízben. Az nem illik!

– Csak kegyelmed menjen előre, akkor nem látja más, mint a halak.

– Hát azok se lássák!

Már a halakra is féltékeny volt. Addig-addig biztatta a leányt, míg
rábeszélte, hogy hágjon fel a kengyelébe s üljön fel a nyergébe a háta
mögé, jól kapaszkodjék a nyakába, úgy vitte át száraz lábbal a vizen a
tulpartra.

Ott azután leszállt a leány magától.

– Már most siessen kegyelmed előre. Nekem lassan lehet csak mennem a
ludakkal. Úgy is sok időt eltarisznyázott már itten. Szép postalegény
kegyelmed, no mondom!

György előre baktatott a lovával; de bizony az egész úton folyvást hátra
tekintgetett, mintha elvesztett volna valamit s bangyalogtában el is
ment a kastély kapuja előtt; csak akkor vette észre, hogy hohó, hiszen
ide be kellett volna menni.


IV. MA ADJAK-E KI KENDEN VAGY HOLNAP?

Az udvaron leszállt a lováról György s az oda siető lovászoknak
megmagyarázta, hogy az ő lovának szénát meg abrakot ne adjanak, mert ha
valahol jól tartják, akkor meg nem birja indítani a helyéből; ki nem
akar menni az udvarból; mindig visszafordul.

Azután megmondta a palotás inasnak, hogy ő a szepesi grófnak a fia; a
várkisasszonynyal akar beszélni.

Mindjárt felvezették hozzá: szinről-szinre megláthatta.

Derék egy személy volt Drugeth Katalin. Magas, délczeg termet, a ki csak
úgy néz le az emberre. S milyen szemekkel néz! Nem tűz van azokban,
hanem jég. Olyan a nézése, mint a számkivetés.

Szépnek elég szép volna, csak olyan méltóságos ne volna.

Meg is adta neki a becsületet György úrfi, mert így üdvözölte:

– Szerencsés jó estét kivánok, kedves nénémasszony!

Már hiszen igaza volt neki, a kronologiai datumokat összevetve, mert a
kisasszony valami hat esztendővel idősebb volt, mint ő; de már csak még
sem szereti azt egy huszonnyolcz esztendős kisasszony, ha őt egy
bajuszos kamasz nénémasszonynak tiszteli.

De meg azt is megtette, hogy kezet csókolt neki. Hasztalan küzdött vele
Katalin kisasszony, meg kell annak történni, mint az egy halálnak.
Előhuzta a kezét a háta mögül erőszakkal s nagyot czuppantott rá.

Aztán mindjárt nyomta a markába a nagy pecsétes levelet.

– Ihol van az a levél, a mit kedves nénémasszonynak küld az édes apám
uram.

S azzal, mint afféle jól nevelt ifju, mindjárt letette magát a pamlagra;
a kisasszonyt hagyta maga előtt állni.

A kevély hölgy felbontá a levelet s a míg azt olvasta, háromféle színt
is váltott az ábrázatja, hol elsárgult, hol elvörösödött. Mikor készen
volt vele, ledobta a levelet az asztalra s csak úgy az asztal végéről
száldogált oda a vendégéhez.

– Hát kedves uramöcsém, (ezt a szót különös gúnynyal czifrázta meg,)
kegyelmed csak leánykérőbe jött ide, ugy-e?

– Abba biz én; mi tűrés-tagadás benne, kedves asszonynéném.

– Hát aztán, mit szól kegyelmed hozzá? ma adjak-e ki kegyelmeden vagy
holnap? kedves uram-öcsém?

– Már biz én rajtam se ma ne adjon ki kegyelmed, se holnap; mert hisz én
nem azért jöttem ide, mintha kegyelmedet akarnám elvenni.

– Hanem a ládámat ugy-e?

– De biz a ládáját se mozdítom én meg a helyéből, akármi van benne. Mit
is tennék vele? Nem a kegyelmed kezéért jöttem én esedezni: jusson az
másnak. Hanem itt találtam a kegyelmed udvartelkén egy nekem való derék
kis leányt, a ki a vászonfehérítésnél a többi cselédre ügyelt, a kis
Katiczát. Beszéltem is vele: nem is idegen tőlem. Hát annak a kezét
jövök én kérni kegyelmedtől.

Drugeth Kata bámulásra nyitotta fel szemét-száját. Nem tudta
hirtelenében, hogy bolond emberrel van-e itt most dolga, vagy pedig,
hogy a keserű dióhéj alatt nem lappang-e valami nemes kedély?

– Hogy mondta kegyelmed? Hát nem azért jött, hogy engem feleségül
kérjen?

– Bocsásson meg kegyelmed, megvallom igazán: a mikor kegyelmedet magam
előtt látom, valaki jut eszembe. Nem tudom, megmondjam-e?

– No csak mondja ki!

– Nem bántom-e meg vele?

– Ne féljen semmit!

– Hát az jut eszembe, mintha a megboldogult édes anyámat látnám magam
előtt. De ne haragudjék, kérem, érte.

– Már hogy haragudnám? szólt Drugeth Katalin s kezdett a jege olvadásba
jönni. Jó fiu ez azért, hogy olyan ostobának látszik.

– Hát aztán inkább a tisztelet fog el, mint a szeretet, becses
személyének a látására.

– Köszönöm. De édes atyja, a gróf, ebben a levélben az én kezemet kéri
meg a kegyelmed számára.

– Hát a ládáját nem?

Most már még meg is nevetteté a büszke szobrot a bohókás legény. Mi
lakik ebben?

– A biz egész őszintén rátér erre a kérdésre is. De tisztességes
magyarázatot ád hozzá. Neki azért kellene az én gazdagságom, hogy azt a
magáéval egyesítve, kiválthassa rajta a zálogba tett XIII szepesi
királyi városokat.

– Tudom. Nekem is megmondta ezt. Nem értem ezt a dolgot. Füles bagoly
vagyok én ahhoz.

– Micsoda? Nem érti kegyelmed, hogy minő nagy nyereség lenne abból az
országra, a királyra nézve, hogy a XIII szepesi város, a miket Zsigmond
király a lengyel királynak harminczezer véka lengyel garasért
elzálogosított, vissza legyen váltva s megint Magyarországhoz csatolva?

– Mondom, hogy füles bagoly vagyok hozzá. Én csak annyit értek, a
mennyit tudok. Azt tudom, hogy az a XIII szepesi város, a miket Zsigmond
király zálogba tett: azóta megvan békességben, senki sem háborgatja; az
a három szepesi város pedig, a melyiket Magyarországnak megtartott,
folyvást egyik háboruból a másikba esik, lövetik, pörkölik, sarczolják,
kínozzák, az egyik ellenség a másik kezéből ragadozza el, soha sincs
nyugalmuk. Én bizony azt hiszem, hogy jobban tennénk, ha még azt a
megmaradt három várost is zálogba tennők a lengyel királynál, mint hogy
a tizenhármat is kiváltsuk tőle.

Katalin megállt az okoskodásával. A bohók néha olyan igazat mondanak, a
mire nem tud az ember hirtelen mit felelni. De azért csak bohóság az
mégis.

– Jól van, édes öcsém uram, mondá Drugeth Katalin, megkerülve az eléje
dobott otromba nagy követ. De hát ha más leányt akar kegyelmed elvenni,
hogy kapja meg ehhez apja engedelmét?

– Apám sem kért tőlem engedelmet, mikor megházasodott.

Katalin megint azt kezdte hinni, hogy nagy golyhóval van dolga.

– Jól van, jól van, édes öcsém uram. De azt nem szabad ám elfelednie,
hogy ha kegyelmed az apja beleegyezése nélkül házasodik, hát akkor a
gróf úr kegyelmedet minden birtokából kitagadhatja; meg is teszi.

– Tudom én azt! Hát hiszen éppen azért választottam magamnak egy olyan
szegény leányt, a ki nem vethet semmit a szememre, ha én is szegény
vagyok. Mert ha az uri nagy familiák kisasszonyai közül választanék
egyet s arra mondaná az apám: az nekem nem tetszik, azt a leányt nem is
adnák hozzám, nem is jönne hozzám, üres tarisznyával, üres tenyérrel
megvetne, elfordulna tőlem: nekem nem maradna egyéb a szívfájdalomnál.
De ez a kis libapásztor-leány nem szokott az urasághoz; nem vágyik
üveges hintóra. Tudja már, mert megmondtam neki, hogy van egy kis
majortanyám, a mit áldott anyámtól kaptam ajándékba, azon van egy kis
szalmaház, egy juhnyáj, ketten megélünk csendesen nyaratszaka, télen
pedig nyestet vadászok; abból eltartom tisztességesen.

Drugeth Katalin kezdte hinni, hogy nagy érzés lakik ebben a szívben.

– De hát lehet-e azt hinni, hogy olyan gróffi, a milyen kegyelmed, meg
tudja majd szokni a sok inséget, koplalást?

De már erre a szóra nagyot kaczagott IV-ik György.

– Dejszen hozzá szoktatott már engem az inséghez a maga várában édes
apám uram! Nincs nekem abban tudatlanságom. S nekem aztán már
tökéletesen mindegy, hogy arany-ezüst garmadával rakott pinczeboltok
felett eszem-e a fekete kenyeret, vagy a széna-szalma-boglya felett? Még
jobban is fog esni az a fekete kenyér, ha magam szereztem; s hát még ha
az én kedves kis Katiczám sütötte. Nem veszek el más leányt! soha sem!
Isten engem úgy segéljen.

Drugeth Katalin most már egészen átlátott György lelkén. Helyén van biz
ennek nem csak a szíve, hanem az esze is.

Oda nyujtá neki a kezét szív szerint.

– No hát maradjon itt kegyelmed, édes öcsém uram, a meddig akarja. S
most már csókolja meg ne a kezemet, hanem az orczámat. Gondolja, mintha
az édes anyja orczáját csókolná.


V. KERÜLJ CSAK HAZA.

Csáky VIII. István csak számlálgatta a napokat odahaza: elmult egy hét,
hogy IV. György leánykérőbe elment, s azóta «sem szó, sem tartomány.»
Mikor már a harmadik hétbe fordult az idő, kezdett nyugtalankodni: hátha
valami érte a fiut? Utána küldte a hetes czigányt, hogy nézzen körül
Drugeth Katáéknál, mit csinál az úrfi.

A czigány visszakerült s azt a hírt hozta, hogy az úrfi épségben,
egészségben megvan, ott ül a patak partján és horgászik és segít a
libákat őrizni a libapásztornénak.

– Bolond beszéd! czigány beszéd! mondá István úr, s hitelesebb személyt
küldött ki a kémszemlére: a solymárt.

Ez aztán azt a hírt hozta, hogy látta az úrfit a kastélykertben a
kerítésen keresztűl, fenn volt az almafán, almát szedett s azt a Drugeth
Kata kötényébe hajigálta.

– Ez már jó beszéd, okos beszéd! Almát szedni Drugeth Katával! Ádámnak,
Évának a házassága is ott kezdődött az almafa alatt.

Akkor aztán egészen megnyugtatva várt a fia hazatérésére, a ki a jövő
holdujsággal csakugyan megkerült.

– No hát «széna-e vagy szalma»? kérdezé tőle.

– Azt a lovamtól kérdezze, édes apám uram; gondolom, nagyon jól
tartották; mert mindig vissza akart velem fordulni az úton.

– De hát téged hogy tartottak?

– Mint a galamb a fiát.

– Mondtam ugy-e? Csak egyszer megismerjenek. Hát elhoztad a gyűrűjét a
Katának?

– El biz én. Itt az ujjamon.

István úr nagyot nézett a lószőr gyürűre.

– Hát ez volt a Katának a legszebbik gyürűje?

– Nekem ez volt a legszebb, mert maga csinálta.

– Furcsa gusztus! Hát beleegyezett Drugeth Kata a házasságba?

– Bele bizony. Még az áldását is ránk adta.

– Mi a hét csudát adott rád?

– Mondom, az áldását.

– Hát még kire?

– No meg a Katára.

– Miféle Katára?

– Hát arra a Katára, a kinek ez a jegygyűrűje.

– Micsoda Kata? Hogy hijják? Mi a neve?

– Én bizony ezt elfelejtettem tőle megkérdezni.

– De hát miféle leány?

– Derék, szép, jó leány. Éppen hozzám való. Annyit tudok róla, hogy
libapásztor.

– Tyhű! Ezer lófarkas ördög! Hisz ennek a fiunak elment az esze!

– Hogy ment volna el, mikor soha sem volt?

– Te egy libapásztort akarsz feleségül venni?

– Hát ha azt szeretem.

– Hol a kardom? Egybe kettéhasítalak!

– Az bizony jó lesz, apám uram, legalább akkor két guzsalyszár telik ki
belőlem.

Erre a szóra egyszerre világosság támadt István úr fejében, mert
furfangos, eszes úr volt ő kegyelme. Átlátott az egész szövevényen.
Drugeth Kata bizonyosan megmutatta Györgynek az ő hozzá írt levelét.
Ezért a fiú megorrolt s az apja boszujára a legelső szolgálóval
összekötötte magát. Drugeth Kata pedig, hogy őt megtromfolja, maga is
előmozdította ezt a házasságot.

– No majd kiverem én a te fejedből azt a libapásztort!

– Sohasem azt, apám uram. Még ha olyan apróra összevagdaltat is
kegyelmed, mint a kolbásztölteléket, még akkor is szeretni fogom az én
kedves kis Katiczámat. Hozhatnak nekem helyette akár fejedelemasszonyt,
el nem cserélem értte, fenyegethetnek a bécsi «vas szűzzel», le nem
mondok róla. Ő lesz a feleségem, nem más!

– No azt majd meglássuk!

VIII. István csöndes uraság volt: a magánál kisebb embert csak szolgának
nézte; a fiát pedig kétszeresen rabszolgájának tekinté.

Dühében, mérgében, összekiabálta a hajduit s IV. György úrfit becsukatta
a gömbölyű toronyba, annak is a legfelsőbb szobájába, a honnan bajos
leugrani az ablakból.

Akkor aztán előhivatta Eleutherius mestert s meghányta-vetette vele,
hogy miféle kvalifikált torturákat lehetne alkalmazni György úrfi ellen,
hogy a lemondásra rábirják; de azért a termetét meg ne rontsák.

Eleutherius mester tudott kitalálni több ilyenféle mortifikácziókat.

A legelső az volt, hogy a nyár derekán úgy ráfűtötték az úrfira a
siska-kemenczét, hogy majd elolvadt tőle. De az akarata csak nem akart
megolvadni.

Azután meg besózott hust, száraz halat küldtek neki enni; de innia nem
adtak hozzá. Majd a szájpadláshoz ragadt a nyelve a szomjuságtól, de
azért nem mondatta ki vele ezt a szót: «lemondok a Katiczáról.»

Ez sem sikerülvén, Eleutherius a maga alchymiai tudományával állított
elő olyan gázokat, a mik a belélegzésre nem veszedelmesek, ellenben az
illatuk a pokol konyhájához való. Ilyeneket eresztettek be a fujtatókkal
az úrfi börtönébe. Prüsszögött tőle, de nem renunciált.

Azután azt kezdték, hogy nem hagyták aludni. Oda állítottak az ajtaja
elé két rabot kerepelővel; az egyik elhagyta, a másik rákezdte. György
úrfi ahhoz is hozzászokott.

Megkoplaltatták: eltürte.

Elvették alóla az ágyat: aludt a puszta téglapallón.

– Megálljunk csak! mondá végre István úr. Tudok én valamit, a mi nekem
magamnak a legfertelmesebb distrakczió szokott lenni. Mikor a kapuczinus
gvárdián, meg a lutheranus esperes összeakasztanak egymással itt az
asztalomnál s elkezdenek a dogma fölött disszertálni. Azt én, pedig
kemény természetű legény vagyok, két óránál tovább ki nem tudom állni.
Próbáljuk meg, meddig állja ki az úrfi?

Úgy tettek, megpróbálták. A két tudós theologust felküldték hozzá a
gömbölyü toronyba s ott azok ketten egymással szemben helyet foglalva,
elkezdének az exegesis dialektika hermeneutika fegyvereivel egymásra
puskázni egész zélussal. Az volt nekik mondva, hogy György úrfi
konvertálást forgat a fejében, azért van bezárva. Annálfogva az egyik
pap az egyik fülébe prédikálta a maga bölcseségét, a másik a másikba, az
egyik megakarta tartani, a másik el akarta ragadni. Három-négy óráig
kiállta a szerencsétlen kínpadra vont áldozat a szörnyű torturát, de
mikor már beesteledett, elkezdett az ajtón dörömbözni, irgalmat,
kegyelmet ordított s azt mondta, hogy elveszi inkább az ördögök
nagyanyját is, ha apja úgy parancsolja, csak ezt a két bölcset vigyék a
pokolba!


VI. A LAKADALMAS MENET.

A mint VIII. István értesült IV. Györgynek ilyetén megpuhulásáról, ő is
úgy tett, mint a hogy az elefánt-szelidítők szoktak tenni a vad
elefánttal, hogy tudniillik először megkínozzák, megkoplaltatják, azután
pedig nyájasan beszélnek hozzá s piskótával traktálják.

– No hát, édes fiacskám! ha eszedre akarsz térni, akkor én is
kegyelmesebb apád leszek. Hát ráállsz, hogy lemondasz a libapásztor
Katáról.

– Le is mondtam már.

– Eldobod a lószőr-gyűrűjét?

– Rá is tapostam már.

S igazat mondott benne, mert a keze ujjáról csakugyan eltünt a gyűrű; a
lába ujjára huzta azt fel. Ott is jó helyen van az. A régi perzsák a
lábujjakon viselték a gyűrűiket, azok pedig, a tudósok tanusága szerint,
a mi apáink voltak. És így csakugyan rajtataposott György úrfi.

– No hát igy jól van. Már most hát ráállsz, hogy elveszed a Drugeth
Katát?

– Venném biz én, de úgy vagyok vele, mint az egyszeri czigány a
grófkisasszonynyal, hogy félig már meglenne a házassága, ő már
beleegyezett, de a grófkisasszony még nem. Én nem kellek ám Drugeth
Katának.

– Dehogy nem kellesz! De még a széket is megtörli a kötényével, a hová
leültet, olyan nagyon kellesz. Látod, mi ez? Levél. Drugeth Kata irta.
Olvasd csak, mi van benne? Csunya irás, de nagyon jó. «Nem bánom,
rászánom magam, hogy bekössem a fejem a kegyelmed fiával». No, a többit
még se olvasd. Rólad van szó. Nagyon megtetszettél neki. Még elbiznád
magad. Azt irja, hogy már meg is hozatta a püspöktől a dispenzácziót.
Csak egy héttel hamarább izenjük meg a lakodalom napját, hogy a
tortákkal elkészülhessenek, meg a vadpecsenyékkel. A túzoknak hat napig
kell állnia a páczban. No hát mikor küldjem meg az üzenetet?

György úrfinak a félkotyó módja mellett titokban igen gyors esze volt.
Egyszerre keresztül villámlott az agyán, hogy miféle hamisság van abban
a levélhistóriában? Drugeth Kata bizonyosan meghallotta, hogy őt az apja
itt a toronyban zárva tartja és mindenképen mortifikáltatja: arra
gondolta ki azt a furfangot, azzal kiszabadíthatja ebből a kelepczéből.

Csak egyszer aztán kint lehessen még egyszer a gyepen.

– Hát én nem bánom, felcsapok! Kata csak Kata. Nekem mindegy. Hanem
egyet keményen kikötök, s ha az meg nem lesz, akkor egy tappot sem
mozdulok innen a tömlöczből, ha mindjárt a szakállam keresztül nő is a
falon.

– No ugyan mit kivánsz?

– Hát azt, hogy mikor én lakodalomra megyek egy olyan uri társaság elé,
a milyen a Drugeth Kata kastélyában össze szokott gyülni, hát akkor én
alám egy becsületes igazi derék mént adjanak; mert én olyan görhes
kabalára, mint a milyennel a multkor parádéztam, világ csúfjára többet
fel nem ülök.

VIII. István nagyon megörült a nyilatkozatnak. Hisz ez nagyon olcsó
feltétel!

– Meglesz fiam, meglesz. Ha csak paripa kell.

– De nem a magunk istállójából való paripa, hanem igazi tizenhat markos
angol telivér.

Most már szeretett volna valamit lealkudni belőle István úr: felébredt
benne az egy pillanatra elszundított zsugoriság.

– Nono, fiacskám. Talán tizenöt markos is elég lesz! Aztán a félvér
alkalmasabb a lakodalmi menetre. Gondold meg, hogy ott salvékat lőnek; a
telivér megijed, bokros lesz, kirúg, ledob, meghalsz.

– Nem alkuszunk visszafelé! erősködék György úrfi. Egy hüvelyket sem
engedek el belőle. Vagy lesz ilyen lovam, vagy nem lesz. Ha lesz,
megyek; ha nem lesz, maradok.

VIII. István urnak bele kellett nyugodni a kapituláczióba. Nagy sor:
angol telivérre vesztegetni a pénzt, mikor annak sincs több négy
lábánál; de csak ki kellett szorítani az erszényből: a «láda» majd
kifizeti.

Mikor Eleutherius mester szemrehányást tett e könnyelmű költekezés miatt
István urnak, holott ennek az árából tíz veres oroszlánt lehetett volna
beszerezni, azzal vigasztalta:

– Ne bántsd, komám. Ez a ló fogja nekünk az igazi arany csikókat elleni.

E naptól fogva aztán egészen kerékvágásba zökkent a nagyreményű házasság
dolga: kicseréltettek a jegykendők, sorba jártak a vőfélyek, négy
vármegye lett összehiva a lakodalomra.

VIII. István az ünnepélyes szertartásra a nagybátyját, a jászói
prépostot, Kelement szólította fel, az meg is érkezett a czifra nagy
üveges hintójával, a mit hat kövér ló huzott. Ebbe pakolták bele a két
urat, a prépostot, meg a káplánját, egymással szemközt ülve. VIII.
István otthon maradt Szepesvárban, a hogy szokás az örömapának, hogy a
majdan meghozandó menyét a kapuban üdvözölhesse. Maga helyett elküldé
Eleutherius mestert, felültette a legjobbnak csufolt lovára, a lelkére
kötve, hogy aztán a fiút szem elől el ne bocsássa.

A nászutazás reggelén még új díszruhát is kapott György úrfi (mind
fizeti ezt a «láda»!) Igazi délczeg dalia lett benne.

Szépen kezet csókolt az apjának, mikor elbucsúzott tőle, fogadta, hogy
engedelmes fia marad.

– Úgy is legyen!

Azután nagy muzsikaszóval megindult a nagyszámú násznép Szepesvárról
Dunajecz felé; a várból mozsarak durrogása kisérte őket bucsúzásul.

Mikor Dunajeczen innen, ahhoz a nagy kaptatóhoz eljutottak, a melyiknél
meg szokták pihentetni a lovakat s a prépost lovainak különös szükségük
volt erre, akkor György úrfi oda fordult a kiséretet képező levente
társasághoz:

– No urak, urfiak, daliák, leventék! Lakodalmas menetnél versenyt szokás
futtatni a menyasszony tiszteletére. Ki ér fel hamarább oda a tetőre?

Az sem mindennapi bolondság, versenyt futtatni hegynek fölfelé!
Megtették. Mire nem vállalkozik az ember, a míg fiatal?

Hanem a hatalmas telivér szégyenben hagyta valamennyit: úgy elrúgtatott
a többiek elől, hogy nyomába sem értek, a többi lovasság még a kaptató
közepén járt, mikor György úrfi már fenn volt a hegyi út magasán. A
lovasok aztán kiálltak a versenyből; látták, hogy hiábavaló az
erőlködés.

György úrfi pedig visszafordult egy perczre onnan a hegytetőről s a
megemelt kalpagjával intve a hátrahagyott násznépnek, azt kiáltá nekik
vissza:

– Köszöntetem az otthon valókat!

S azzal sarkantyuba kapta a paripáját s eltünt a szem elől.

Csak Eleutherius mester rugaszkodott az eltünt úrfi után teljes egy
lóerővel. Ütötte a sárkányt a kantárszárral mind a két oldalán. Rosszat
sejtett. Egyszer aztán a griffmadara elbotlott egy kőben s végigvágta
magát az útfélen, az aranycsináló keresztül repült a fején, odanyulva,
mint a béka; az orrát betörte.

De mégis hamarább csülökre kapott a mester, mint a paripája, mert ez
olyan kellemetesnek találta az árokban heverést, a négy lábát felfelé
fordítva, hogy semmiképen sem akart kijönni a pozicziójából.

Eleutherius azonban nem adta fel azért a versenyt, hanem gyalog
folytatta a pályázatot. Majd a lelkét adta ki, mire a dombtetőre
feljutott. György úrfit természetesen ott nem találta; tehát még egy jót
futott utána a domb fensíkján s onnan megint lefelé a lejtőn, a mi már
sokkal könnyebben ment, míg egyszer aztán kibukkant az erdőből a
síkságra, a honnan a dunajeczi völgyre lehetett nézni.

György úrfi ott vágtatott már a part mentében.

A zöld gyepen most is ki voltak terítve a vásznak. A leánycselédek most
is öntözték azokat nagy dalolással: egy leány, fehér ruhában, fehér
kendővel a fején, most is a libákat őrizte.

Eleutherius mesternek minden csepp vére leo ruberré vált, mikor azt
látta, hogy az ő vőlegényül hozott György úrfia megáll a
libapásztor-leány előtt, alig szól hozzá valamit, s a leány ott terem a
háta mögött a lovon. A leányok vihánczoló dévaj rikoltozása felhangzik a
völgyből. György úrfi ellenben hátra sem néz, hanem sarkantyuba kapja a
paripáját s vágtatva tünik el a völgyi uton; a messziről villogó torony
irányában kanyarodott el az égerfák között.

Most már minden késő! Ennyit tudott Eleutherius az alchymiából.

Mit tehetett egyebet, mint hogy leült az útfélre s megvárta, míg a többi
lovagok lassanként felszállingóznak hozzá.

Miután azok egyesével jöttek, nem akarta mindegyiknek külön-külön
elmagyarázni, hogy mi történt? mért ül itt az útfélen, a fejét a két
térde közé sülyesztve? hanem a legelsőnek megmondta érthető alchymiai
stylusban, hogy adja tovább a többinek.

– Ha a leo ruber az anser virgoval összetalálkozik, akkor a magisterium
magnum degeneral, mivel hogy a leo rubernek több affinitása van az anser
virgohoz, mint a mercurius vivushoz s ezért a balneum Proteiből nem lesz
aurum, hanem csak massa Adamitica.

– Megbolondult a mester! kiabálták a vőfények. Abból pedig nem lehetett
ennél a tudománynál egyebet kivenni.

Elvégre a prépostot is felvontatták a kövér paripák a tetőre, az is
megállította a hintaját Eleutherius előtt. De már az eléje lovagolt
vőfélyek elbeszélték neki, hogy a mester meggárgyult.

– No hát, mi történt, Eleutherius mester? kérdé, a hintajából kihajolva.

– Hát a leo ruber, meg az anser virgo…

– De, ebanyád! ne beszélj nekem másvilági bolondságokat, hanem süsd ki
az anyanyelveden, hogy gye igyes mladipán?

– Do pekla! felelt neki a mester. Elrugaszkodott a jó anglus paripán
előre, felkapta az útfélen a libapásztor leányt a nyergébe s
elvágtatott. Üthetjük bottal a nyomát. Ezóta meg is esküdött vele.

– Nye bojsza! biztatá a prépost. Ne félj semmit. Csak menjünk utána.
Tarsolyomban van a dispenzácziója: a nélkül pedig nincs az a parochus, a
ki kopulálja őket; ha csak azt nem akarja, hogy az eperjesi püspök
deficziencziába tegye. Csak ott szoríthassuk őket Hanusfalván!

Az út Hanusfalváig folyvást hegynek alá visz, a Magurán keresztül; a
prépost lovai hegynek fel sem igen rugaszkodtak neki, de lefelé meg
éppen minden lépésnél tanácsot tartottak a négy lábukkal, hogy melyik
legyen az első?

Az a sok falu ott sorban egész Óvárig mind a Drugeth Katáé volt s
mindenütt üdvlövésekkel fogadták a szepesváraljai násznépet és a
prépostot.

– Lövöldözhettek, bolondok! dörmögé a prépost, mikor elszalasztottuk a
vőlegényt.

A hanusfalvai határban meg már éppen mozsárdurrogások próbálták ki az
érkező paripák szivét, s egész ünnepiesen érkezett népcsoport kiabálta a
vivátot a násznép elé.

– Mi van itt ma? kérdezé a prépost a legokosabbnak látszó hanáktól.

– Elkéstek arról kegyelmetek! felelt a szólított. Most esküszik Kata a
templomban.

– Kivel?

– Hát a pan welkomozsnyéval.

A nevével nem szolgálhatott a pan welkomozsnyénak.

A prépost megörült. Ha Drugeth Kata esküvőt tart, akkor az nem lehet
mással, mint György úrfival. Azért sietett az bizonyosan olyan
lóhalálában előre, mert türelmetlenül várt a menyegzőjére. Ilyen a
világi fiatalság!

Hanem azt nagyon természetesnek találta. Meg is hagyta aztán a
kocsisnak, hogy ne zaklassa a lovakat, a czeremóniáról már elkéstek; azt
ő úgy sem kezdheti ujra, az áldással elég jókor fog érkezni, a lakomával
pedig úgy is megvárják. Igy aztán szép ünnepélyes menetben vonulának fel
a kastélyig, a hová éppen akkor érkezének meg, a mikor a templomból jött
kifelé a sokaság, azután a czifra uri násznép, a násznagyok, vőfélyek,
nyoszolóleányok, végre a boldog pár.

Kelemen prépost eléjük járult, de egészen a szájába fagyott az
epithalamium, mikor meglátta a templom lépcsőin karöltve alájövő párt. A
menyasszony csakugyan Drugeth Katalin volt; hanem a vőlegény korántsem
volt IV. György úrfi; mert ez már olyan negyven felé járó, fekete hajú
és körszakállú uraság volt, a kiben a prépost csakhamar megismerte
Wesselényi Pált, Drugeth Kata hajdani kedvesét. Most emlékezett már rá,
hogy hallotta ám valahol Wesselényi Pál özvegygyé lételét, ime tehát
mégis csak összekerült Drugeth Katával.

Drugeth Katalin mosolyogva mutatá be a prépostnak a vőlegényét, ez
órától fogva hites társát.

– De hát engem nem azért hittak ide, hogy Wesselényi Pál uram nuptiáit
czelebráljam; hanem hogy az öcsémet, a Csáky György grófot kössem össze
az ő mátkájával.

– Az is megtörtént már. Együtt tartottuk meg a kettős esküvőt. Ők is
mindjárt utánunk jönnek, csak a neveiket diktálják a pontifikátornak a
matrikulába.

– De már ezt megakadályozom, szétbontom, eltépem! Impedimentum van
közben! A papot elcsapatom, a ki az esketést végrehajtani merészelte,
tüzeskedék a prépost.

– Ne csapassa el kérem, kegyelmességed, azt a papot, csitítá őt Katalin,
mert az maga az eperjesi püspök.

Erre a szóra aztán hosszúra nyúlt a prépostnak az ábrázatja. Ez ellen
már nincsen segítség!

S nem sokára élő szemeivel kellett látnia, hogy jön elő a templomból az
új pár: György az uti köntösében, a menyasszony szintén abban az
egyszerű fehér ruhájában, a melyben őt a vőlegénye elragadta; csakhogy
éppen egy fehér koszorú volt a fején, természetes virágokból.
Tisztelettudók lévén, maguk előtt eresztették a püspököt.

Kelemen prépost savanyú képpel üdvözlé az egyházi főnököt, hanem aztán
csak még sem tudta magában a nemesi vér felgerjedését elfojtani s
szemrehányást tett neki.

– Azt már mégsem tettem volna fel főtisztelendő méltóságodról, hogy egy
gróf Csáky ivadékot összeadjon egy libapásztor-leánynyal?

– Hisz a menyasszony egy Oroszlánkői Jakzsich grófkisasszony, Oroszlánkő
és Pruszka örököse.

Ekkor aztán örvendetes bámulás fogta el az egész szepesváraljai násznép
szivét.

Drugeth Katalin pedig elnevette magát.

– Igy szoktam ám én nevelni a rám bizott leányokat, hogy a míg
hajadonok, senki se nézze ki belőlük a grófkisasszonyt, akkor lesznek jó
háziasszonyok. Miután kiállották a próbát, György öcsém is hű maradt a
kedveséhez, holott csak szegény árva nevelt leánynak képzelte; Katicza
is ragaszkodott hozzá, pedig azt hitte, hogy szegény félportás ármális
nemes az öcsém, annálfogva megérdemlették egymást. Én tartom ki a
lakadalmukat; a kelengyéről is gondoskodom. Csáky István uramnak egy
fillérje sem bánja. A lakodalom után mennek násznépestül haza Oroszlánkő
várába.

De bizony vivátot kiáltott erre az uri és paraszt sokaság egy
szívvel-lélekkel s aztán megszólaltak a török sípok: a násznép sietett a
lakomához s az, ha nem csalódunk, eltartott egy hétig, a mikor aztán
minden ember meg volt elégedve.

Csak Eleutherius mester nem.

Ez az aranycsinálási methodus a leggonoszabbul megy. A kért láda nem
jött el.

Eleutherius mester vissza sem mert többet menni VIII. István urhoz.

A szepesi XIII város is kiváltatlan maradt egész Mária Terézia idejéig.
Biz azokat Lengyelország feloszlatása alkalmával szereztük vissza.

Mikor VIII. Csáky István meghalálozott, a fiai kénytelenek voltak a
falakat szétbontatni, hogy az apjuk által leeregetett kincseket
megkaphassák. Mindegyiknek jutott három szekér ezüst, meg egy véka
arany.



FEJEDELEM ÉS FRA DIAVOLO.

Elbeszélés.

Abban az évtizedében a jelen századnak, a melyben a letaposott fű
kezdett újra kinőni, történt ez a furcsa história.

(Mert a fűnek az a szokása, hogy akárhogyan tapossák, megint újra
kihajt.)

Egy helyen egy főúr tette azt, hogy a magyar tudományos akadémia
felállítása végett, egy évi jövedelméről lemondott, s mikor azt
kérdezték tőle, hogy hát maga hová lesz azalatt? azt felelte: «majd csak
eltartanak itt-amott a barátaim». Másutt meg egy magyar operatársaság
alakult, jó családokból való ifjakból és leány-asszonyokból: azok is
lemondtak a jövedelmeikről, csakhogy egész életük hosszára; hanem aztán
azokat is eltartották a barátaik imitt-amott.

Páli volt ennek az utóbbi vállalatnak a nagymestere. Nagy muzikális
ember, a ki a hires operákat ott Bécsben előadás közben a térdére tett
papiron lekottázta (különben nem kapta volna meg) s abból a partiturából
tanította be a társasága tagjainak, meg a vidéki muzsikusoknak. Azért
pompásan mentek azok az előadások! A «Havasi juhászleány», az «Új
vasárnapi gyermek», a «Schweizer familia», az «Arany idő», a «Csörgő
sapka», «Pikó herczeg», «Lantosok», a «Golkondai herczegnő», «Tancred»,
a «Hamis Catalani». Mind hires operák voltak, a miknek a dallamait
apáink utána énekelték. Némelyikünk még mint bölcsődalra emlékezhetik
vissza arra a coupletre, hogy «Vad uraim hallják kentek! Engem meg ne
egyenek: Mert ha megtudja London, Akkor lesz ám jaj kenteknek, A fekete
bőrötöknek!» A legkedveltebb opera volt azonban «Fra Diavolo».
Mindezekben maga a direktor adta az első partiekat: ő volt a tenor;
gyönyörű hangja volt; még én hallottam énekelni, pedig már akkor öreg
legény lehetett; azt a magas «F»-et olyan tisztán, mint ő, ki nem vágta
senki. A felesége pedig volt a primadonna, és a sopránistáné.

A director jól megtermett férfi volt: ha haragba jött volna, veszedelem
lett volna vele szembeszállni; hanem hát soha sem szokott semmiféle
indulatba jönni, még a szinpadon sem. A mit oda lehetett festékkel
festeni az arczára, az ott volt; ha szerelmes volt: gömbölyű szemöldök,
felfelé meredő bajusz; de az meg nem mozdult soha. Ha az volt az
instructióban, hogy «kihúzza a kardját és vív», kihúzta és vívott; az
ellenfelének a kötelessége volt odaállni, a hova ő szúr, nem az övé,
odaszurkálni, a hol az áll. Ha az énekesnő nem volt elég magas termetű,
mikor arra került a sor, hogy megölelje, ő bizony nem igen keresgélte,
hogy hol van? hanem elölelt a feje fölött; hanem ezt mind elnézte neki a
közönség azért a gyönyörű énekéért.

Aztán az életben is épen ilyen flegmatikus volt. A felesége s egyuttal
primadonnája pedig egészen hozzáillett, ha nem is a szinpadon, de azon
kívül.

Az emlékezetes pozsonyi országgyülésnek vége volt és azzal együtt a
színi évadnak is: közelgett a nyár. Aratás az egész világnak; csak a
szinigazgatónak nem az. A milyen nehéz feladat másnak kitelelni, olyan
nehéz neki kinyaralni. Kulisszák, gárderób, rekvizitumok, partiturák,
mind be voltak már pakolva rendben a nagy nehéz vasasládákba; a
direktornak csak abban kellett még határozni, hogy mely világsark felé
fordítsa Thespis szekerének a rudját? Válogatása volt Kassa, Szeged,
Komárom és Kolozsvár között. Pestre nem volt szabad menni. Mindegyik
városnak volt jó és rossz oldala. Számtalan apró körülmények, a miket
egy bölcs vezérnek eleve meg kell fontolni. Egyik helyen a fő-fő
szinházi mæcenásnak van családi gyásza, másik helyen az orchestrum
(értsd czigánybanda) költözött el; a harmadikon kellemetlen
konkurrenczia van: ezt mind latba kell vetni. Az igazgató ágensei
bejárják az egész országot s neki minden körülményről híven referálnak.

Egyszer ebéd után így szól a direktor a feleségéhez:

– Paktáltam már.

– Kivel? kérdi a primadonna, szokás szerint összehajtogatva az
asztalkendőket.

– Az Avakummal.

– Hová?

– Bukarestbe.

De már erre a szóra mégis csak letette az ifjasszony a szalvétát.

– Hová tetszett csak mondani?

– Bukarestbe.

– Hol van az? Kérem!

– «Itt» van mindjárt, Brassóhoz egy ugrás.

Az ifjasszony rákönyökölt az asztalra s így bámult a direktorra.

– Messze van az, kérem?

– Ne féljen az ifjasszony. (Soha sem tegezték egymást.) Csinált út van
egész odáig és jó alkalmatosság. Brassói oláhszekerekkel hamarább
odajutunk, mint a Hortobágyon keresztül Debreczenbe. Avakum barátunk
egyenesen onnan jött; maga az új hospodár plenipotencziázta meg, hogy
angazsirozza a társaságunkat két hónapra. Fixum fizetés ezer darab
arany; azonkívül a napi «ájnam». A szála ingyen. Belefér hétköznap
hatszáz piaszter, abonamán szüszpandüvel kilenczszáz.

– De olyan messze! Hisz az már az ország határán is túl van.

– Voltunk mink már Zágrábban is: az is kívül van a grániczon.

– Nem is mennék én többet oda vissza. Most is a hátamban van még a
horvát textus. Aztán, apropos, micsoda nyelven fognánk ott játszani?

– Hát természetesen oláhul. Ott nem értenek mást.

De már erre fölpattant az ifjasszony s lecsapta a szalvétát a kezéből.

– De már abból nem lesz semmi!

– Hát volt az a maga instrukcziójában, hogy azt a szalvétát a földhöz
vágja? Nem lehet konverzálni gesztikuláczió nélkül? Nincs itt galleria,
minek az embernek a hangját erőltetni? Elég a próbán, ha csak
markirozunk. Hát miért ne lenne ebből semmi?

– Azért, mert az oláh textust nem tanulják meg a theátristák.

– Hát a sugó mire való? Hát szokta Ártányi úr valaha tudni, mikor a
sugólyuk elé járul, hogy mi lesz az, a mit ő most el fog mondani? Hát
Lengőné asszony a minap a helyett, a mit a sugó mondott neki, hogy
«chaoszból lett a világ», nem deklamálta, hogy «hauszknechtből lett a
világ»? s milyen applauzust kapott érte! Hát nem tökéletesen mindegy-e,
hogy valaki oláhul nem tudja a rolléját, vagy magyarul? Csak a sugó
tudjon oláhul. Azt pedig én garantirozom.

– Az úr könnyen beszél. Az úrnak az egész akcziója abból áll, hogy
megáll a proscenium lámpás előtt, összeteszi a mellén a két kezét s
aztán a két hűvelykujját jobbról balra forgatja egymás körül.

– De bizony forgatom néha balról jobbra is.

– De mink többiek hogy csináljunk akcziót olyan textushoz, a mit nem
értünk?

– Hát mondok magának valamit, a mit megért. Az ifjasszony kap havonkint
két fél jutalomjátékot, a többi szolisták egyet-egyet. Értette ezt?

Ezt már megértette. És valahány aktorral és aktrikszszal alkuba állt a
direktor, a mint azt mondá neki, hogy havonkint fél jutalomjáték,
négyszáz piaszter minimum garantirozva, hát az egyszerre mind tudott
oláhul.

– Most még mondok valamit magának, ifjasszony, mondá a direktor a
feleségének, mikor a társaság meg volt nyerve az argonauta expeditiónak.
Az új oláh fejedelem fiatal férfiú, a felesége meg ifju asszonyság.
Bizonyos, hogy az egyik én belém, a másik meg magába fog beleszeretni.
Nagyszerű ajándékok lesznek.

Senki se keressen ebben a szóban immoralitást. Egy cseppet sem ártott az
se Páli úrnak, se az ifjasszonynak, ha valaki beléjük szeretett.
Schmukkot, aranyórát, igazgyöngyöt szabad volt teremni e világfentartó
szenvedélynek, de egyéb következést az nem vont maga után.

A direktor úr és a direktorné ifjasszony az élet szinpadán épen olyan
hidegvérrel hagyták minden embernek a maga szólóját leénekelni, mint
mikor a lámpások előtt álltak. Mintha csak két márványszoborra pazarolta
volna valaki a szerelmét. Hanem azért az, hogy a közönségből mind a
páholybeli czelebritások, mind a kakasülő tekintélyei a szinjátszók
sommitásaiba szerelmesek legyenek, ez a művészet ügyének előmozdítására
fölöttébb kivánatos.

Egyébiránt az Avakum szavára mindig el lehetett indulni. Görög ember
volt, Brassóban lakott; mindig utazott, eleven hirlapja és börzéje volt
a két országnak, tudott a maga nyelvén kívül még magyarul, szászúl,
németül, oláhul, ráczul és törökül; ha rászorultak, tolmács volt;
különös előszeretettel viseltetett a csempészett áruczikkek közvetitése
iránt; bejáratos volt igen magas uraságokhoz; értett az ékszerek
megbecsüléséhez és eladásához, s még azonkívül a magas politikához;
tagja volt a hetairiának.

Páli ellenben nem értett semmihez, csak a muzsikához; a politikához
pedig még a semminél is kevesebbet értett. Politikus muzsikust még nem
látott a világ. Annálfogva Avakum bácsinak nagyon könnyű dolga volt vele
szemben, mikor a szerződés megkötése után a «Zöldfánál» a társasággal
együtt a bucsulakomán poharazott.

– Láttátok már azt a Bukarestet? Nem láttatok semmit! Olyan nagy város,
mint Bécs; csakhogy szebb. Van benne százharminczhárom templom. Mikor
egyszerre harangoznak valamennyiben, mozog alatta a föld. Mind aranyos a
tornya. A legnagyobb tornya a Kalca, nagyobb volt, mint a szent István
tornya. De ledőlt a nagy harangozástól. Van ottan egy olyan nagy piacz,
hogy beleférne egész Pozsony város. Mikor vásár van, egész Európa,
Ázsia, mind ott van. Huh! Micsoda szörnyű pompa. Itt igazgyöngyöt
árulnak kosárszámra, ott persa shawlokat végszámra. Mikor kirakodnak a
Szentgyörgy templom körül a nagy «hán»-ban: egyik felül a
marketéniákban, másik felül a brassovániákban, középen a szaljánákban:
nincs más pénz, csak arany meg ezüst.

– Hát bor van-e? kérdezé Ártányi úr, a hős bariton.

– Az folyik, mint a Duna! Egy sustákért adnak egy vederrel. Az olyan
szép legénynek, mint maga, adnak ingyen.

– Hát a theátrum milyen? kérdezé a direktorné.

– Bizony nem is olyan rongyos, mint Bécsben a karinthi kapunál; van egy
hosszú promenade: egyik végin a fejedelem palotája, a másik végin a
theátrum; még a tavalyi hospodár építtette életében, a Kallimaki
herczeg, de ez nem theátrumnak építtette, hanem bazárnak.

– Hát a fia csináltatta theátrummá? szólt bele Kovács úr, a
szólótánczos.

– A fia! förmedt rá Avakum. Micsoda fia? Maga ne szóljon, maga csak
tánczoljon. Magának nincs más a rolléjában, mint hogy a bokáját
összeverje. A Kallimaki fia! Kell is az oláhoknak a fia az apja után!
Örülnek, ha az öreg meghalt s változtathatnak. Most van ott a Jankó. A
János vajda. Derék fiatal hospodár. Ott volt Párisban, tanult a
Sorbonneban. Tudja maga, mi az a Sorbonne? No hát ne is kivánja
megtudni. Fain uraság. Tud francziáúl; nem iszik, csak champagneit.

– Szép ember-e a fejedelem? kiváncsiaskodék Betti leányasszony, a fiatal
naivistáné.

– Jaj lelkem, azt ki sem lehet mondani, hogy milyen szép; nagy, magas
termetű, formás ábrázatú: épen olyan, mint a direktor úr; ha bajuszt
ragaszt magának, szakasztott olyan, mint a János vajda. No majd
meglátja!

– Hát a fejedelemasszony szép-e? Ezt már a direktor úr óhajtotta
megtudni.

– Hohó! Nagy uram. Olyan a két szeme, mint a tüzes kerék, mikor
fajerwerk van.

– Hát más egyebe?

– Azt nem látni.

– Tán csak nem jár fátyollal, mint a török asszonyok?

– De úgy jár. Nagyvezér Bajraktár leánya volt. Ott vette el Jankó vajda
Konstantinápolban. Az most is török szokással él. Idegen férfival nem
beszél! Sehova nem jár.

– Hát akkor a szinházba sem fog járni? Hát akkor én kinek énekelek?

– Kinek énekel az úr? Hát van Bukarestben tizenkét ezer hintó, a kin
mind nagyságos és méltóságos bojár urak járnak, a kiknek egy gombja a
süvegén többet ér, mint egy magyar falu! A darabot egy órával későbben
kell kezdeni, a míg a sok uraságok kiszállnak a hintókból.

Most azonban direktorné ifjasszony tett fel egy praktikus kérdést.

– De mondja csak Avakum bácsi, hogy lesz az mégis ezekkel a darabokkal;
ha mi nekünk oláh nyelven kell mindent előadni, Ki fordítja le a
textust? Páli úr hét nyelven tud, de az oláh nincs közte.

– Óh, az a legkevesebb. Ott van a híres poéta Tarakszaki. A ki irta
azokat a híres darabokat. Micsoda? Nem ismerik maguk a Tarakszakit? A ki
nagyobb a Schillernél. De mit mondok? Kocebúnál is nagyobb! A ki irta a
«Mihály vajdát» hat felvonásban. Majd azt kell eljátszani! Mikor a Jankó
vajda nevenapja lesz. Megcsinálja a maguk darabjait Tarakszaki úgy, hogy
senki sem ismer rá, hogy nem igazi oláh darabok. A Tarakszaki! Hah! Nem
ismerik a Tarakszakit!

Ezt annyira szivére, vette hogy nem is beszélt erről a tárgyról többet,
csak annyit mondott még, hogy: «aztán abban a Bukarestben több magyar
embert találtok, mint itt ebben a Pozsonyban.» Ezzel történetesen igazat
talált mondani. Meg is bánta Avakum bácsi és elhallgatott.

* * *

Másnap útra kell az egész társaság. Két zernyesti oláhszekér befogadta
valamennyit. Olyan szekerek is voltak azok. Tizenhárom ló volt
egyik-egyik elé fogva. Brassóból szállítottak Levante-árúkat Bécsbe s
most üresen tértek visszafelé; könnyű volt velük megalkudni. Belül olyan
volt az a vászonsátor, mint egy szoba. Az urak filkózhattak is, ha
akartak. Bizonyosan meg is tették.

A tapasztalatokkal teljes út, ha nem is mult el minden viszontagság
nélkül, de azért csak véget ért egyszer. A vándorok megérkeztek a
százharmincz templom városába. Ott igen jól lettek fogadva; a vakaresti
kolostorban (a hol az új hospodárt szokták üdvözölni az országos rendek)
megvendégelték őket s onnan aztán lovas-bandérium kiséretében, pisztoly
és puskadurrogás mellett vonultak be a fővárosba.

De nem lódított semmit az Avakum. Bukarest csakugyan pompás egy város.
Egy kicsit ugyan sárosak az utczái, de hiszen nem lehet minden város
deszkával kipadlózva, mint Debreczen. Egyébiránt itt minden tisztességes
ember vagy lovon jár, vagy kocsin. A theatristákat nagy hirtelen
elkapkodták szállásra az odatelepűlt magyar iparosok; a direktor
főhadiszállása pedig magában a pompás Brankován palotában volt.
Tartattak üdvözlő szónoklatok is, és azok viszonoztattak; mind a két fél
«vivát»-ot kiálta a végén; az magyarul is, oláhul is csak jót jelent.

A szives fogadás viszonzásaul a theátristák este a fejedelem konakja
előtt serenadeot adtak, elénekelve a legkedveltebb operarészeket s ezzel
is hosszú fogakat csináltak a közönségnek (németül legyen mondva).

Másnap csak potpurrit lehetett adni, nem levén még lefordítva semmi
darab; énekdarabok és nemzeti tánczok voltak; a szinház tele volt; a
közönség lelkesedett; mindent fóráztattak, a battutát háromszor is, a
mihez egy műkedvelő csimpolyás szolgáltatta az obligát tánczzenét: a
bevétel meghaladta a legvérmesebb reménységet is.

A nagy költő, Tarakszaki, még az előadás folyama alatt bemutatta magát a
társaságnak. Az alakja nem felelt meg ugyan a róla formált képzeletnek,
mert sánta volt és pupos hátú; de hiszen egy vitéz harczias nemzetnél
nem is illik, hogy olyan ember töltse az időt a tollforgatással, a ki
délczeg és lóratermett; a poétázás csak a görbéknek való. Ő különben
nemcsak annak a tudatával volt tele, hogy ő a világnak a legnagyobb
költője, hanem arról is teljes önérzettel birt, hogy nálánál szebb és
szeretetreméltóbb férfi nincs a világon. A szinésztársaság minden női
tagjának sorba udvarolt. Tudott magyarul és németül. A direktornál ott
maradt ebéden és vacsorán s adott neki jó tanácsokat. Legelső volt a
nagy hat felvonásos drámáját ajánlani neki előadásra. A direktor birt
annyi tapasztalattal, hogy nem utasította vissza, hanem azt mondta, hogy
«hagyjuk azt legutoljára». Majd mikor a hospodár nevenapja lesz. Előbb
fordítsuk le azt a Fra Diavolot. Hiszen a szöveg betanulásához is kell
egy kis idő oláhul. Tarakszaki megigérte, hogy egy éjszaka lefordítja az
egész librettot, ha az igazgató viszont megigéri, hogy az ő «Mihály
vajdáját» azonnal kiosztja a theátristák között; már ki is vannak irva a
szerepek. Ez a kölcsönös fogadás mindkét részről be is lett váltva. A
költő elhozta az oláh Fra Diavolót, a direktor pedig kiosztotta a
«Mihály vajdát» szerepszámra.

A Mihály vajda rendkívül szép dráma volt, a milyen se a francziáknak, se
az angoloknak nincs, a németeknek meg nem is lehet. Abban minden férfi
kiváló nagy hős, még a törökök is; mert, ahogy a költő mondá: «gyávákat
legyőzni nem dicsőség.» (Mint a világtörténetből tudjuk: Mihály vajda
volt az, a ki Szinán pasát seregestől tönkreverte és Bukarestet a
törököktől visszafoglalta.) Ellenben a ki asszonyszemély volt a
darabban, az meg mind magaslelkü és szentimentális volt. Ennélfogva
Tarakszaki, a mint egy szinészt elfoghatott, azt el nem eresztette
addig, míg a szerepe sajátságairól fel nem világositotta. Néha felment a
szinpadra s megállította a próbát, hogy az összes társaságot betanítsa,
hogyan kell az ő darabját deklamálni. Különösen sok fáradságot fordított
Páli úrra, a czímszerep osztályosára. Ennél a mondatnál így a jobb
kezével fel az ég felé, a bal lábával dobbantani, a fejét hátravetni; a
másiknál így gyorsan hátrafordulni, a két kezével a hajába markolni,
azután az ökleivel az eget fenyegetni; végre a feltalált ellenséget
személyes tusában (egy hosszú monolog alatt) a földre legázolni. A
társaság majd a levegőbe repült nevettében, a ki ismerte már Páli úrnak
azokat a «hires akczióit», a mikre őtet a művészet szent dühe el szokta
ragadni.

De még hatásosabb leczkék voltak azok, a miket Tarakszaki a direktorné
asszonynak tartott, felolvasta előtte a szerepét, mind azokkal az édelgő
szemforgatásokkal és szemérmetes hunyorításokkal, a mik azt művészi
zománczczal ékesítik. Valódi szerelmi vallomásoknak vehette a szakértő.
Azok is voltak. A költő nem titkolta, hogy a bájos primadonna kecseinek
áldozik szíve oltárán.

Csakhogy ezen a téren veszedelmes vetélytársat adott neki a fátum. Magát
a fejedelmet.

János vajda (hogy ő is róla megemlékezzünk) franczia műveltségű férfiu
volt: a restauratió korában küldetett szülői által Párisba, s az akkori
korszellem eszméitől felvilágosítva tért haza, a midőn a magas Porta őt
jelölte ki az oláhországi fejedelmi szék betöltésére. Idehaza rögtön a
korszerű reformok meghonosításán kezdé uralkodói működését. Ő ismertette
meg a bojárokkal a legelső biliárdot, s a nagy hán épületét átalakíttatá
theátrummá s mindjárt uralkodása első esztendejében nyomtatott egy
kalendáriumot helybeli typográfussal, ugyanott a szinczédulákat is ki
lehetett nyomatni.

Hogy a hospodár mennyire udvarol a szép primadonnának, azt tudta az
egész város. Hisz az ő hintaja hordta Páliné asszonyt a palotájától a
szinházig, próbákra úgy, mint előadásokra; az ő dorobánczai czepelték
kosárszámra a direktornéhoz a legfölségesebb kantalup és ispaháni
dinnyéket, a dulcsászás döbözöket és a fakéregbe burkolt kászu-turót s
más efféle ritka csemegéket. Előadás alatt mindig ott ült a páholyában
és ő kezdte a tapsot, ha Zerlina kilépett. A függöny legördültével pedig
azonnal sietett a páholyából egyenesen a szinpadra, sőt az öltözőszobába
is, gyakran a tyukszemére taposva Tarakszaki uramnak, ki szintén ott
leskődött a szentély ajtajában, a miért eleget csufondároskodott vele a
szinészhad: «a mi szabad a hospodárnak, az nem szabad a poétának».
Ilyenkor Tarakszaki III. Richardi positurákba vágta magát.

– Mit nekem Jankó vajda? A két ujjamat a számba teszem, egyet füttyentek
s ő bukfenczet vet a trónról.

Hej, milyen nagyokat nevettek ezen a mondáson.

Pedig kár volt nevetni! Mert az az egy mondása a poétának komoly alappal
birt.

Oláhországban mindig olyan politika volt, hogy az ország maga magától
akart elszaladni. Az egyik rész a törökökkel tartott, a másik az
oroszokkal. Aztán akármelyik került felül, az mind azt tartotta, hogy az
ország pénztára arra való, hogy a paraszt hordja bele a pénzt, az úr meg
szedje ki belőle. Egyszer aztán támadt egy harmadik párt, a melyiknek se
a török, se a muszka nem kellett, se a bojárok nem kellettek, hanem
kellett nekik a «szabadság». Ezt úgy hívták, hogy a «hetairia».

Ennek a titkos társulatnak a tagja volt Tarakszaki, még pedig kiváló
vezéralak benne.

A hetairia főszékhelye azonban nem Bukarest volt, hanem Galacz; ott
lakott a legtöbb bevándorlott görög. A költő is görög indigena volt.

De hát Páli uram társaságának mind ezekhez nem volt semmi köze; nekik
egyéb feladatuk nem volt, mint hogy egyik nap potpurrit játszanak, másik
nap Fra Diavolot, és ismét legmagasabb fejedelmi kivánatra Fra Diavolot.
(Több darab nem volt náluk oláhul betanulva.) Igaz, hogy a hospodár
nagyon szivesen is nézte ezt a darabot, különösen azért a hálókamrai
jelenetért, a hol Zerlina azt énekli a tükör előtt: «igazán nem rút a
növésem!» Ez a dal annyira tetszett a fejedelemnek, hogy valahányszor
benyitott az öltözőbe, mindig azt énekelte: «igazán nem rút a növésem.»
(Pedig egyáltalában hamis volt minden hangja.)

Tarakszaki eleget mondta a direktornak: «adjatok már valami más darabot;
meglátjátok, hogy megharagszik a közönség s valami katasztrófa lesz
belőle». De a direktor mindig azzal vágta ki magát, hogy nagyon el
vannak foglalva az ő darabja betanulásával.

Egy este aztán az történt, hogy a mint Zerlina kilép a szinpadra, a
parterreről egy óriási hagymakoszorú repül a lábai elé.

Ez pedig bizony nem volt a hetairia műve, mert ennek az eredete sokkal
magasabb helyen volt keresendő.

A fejedelemasszony dobatta ezt a koszorut.

Mert «Unnahár» herczegasszony (mint török nő) maga soha sem járt ugyan a
szinházba, de azért voltak, a kik besugták neki, hogy a hospodár mily
hévvel udvarol a szép primadonnának, s ennél a kérdésnél még a
keresztyénasszonyok is pogányokká lesznek.

A szegény primadonna majd elájult erre a megtiszteltetésre, hanem a
szinpadon levő direktor, ki épen a hős rablót adta, egész phlegmával
hajolt le a hagymakoszorúért s azt a karjára öltve, szokott hidegvérrel
így szólt: «jó lesz ez nekünk lencsére!» S azzal énekelt tovább.

Ez az improvizáczió az egész közönség tetszését megnyerte, s a sokszor
látott Fra Diavolo ez este még több taps mellett játszatott végig, mint
egyébkor.

– De bizony jó lesz már valami másról gosdoskodnunk, mondá a direktor az
előadás befejeztével, mert valóban már a verebek is könyv nélkül éneklik
a fákon «Diavolo, Diavolo, Diavolo!» A publikum grácziáját vissza kell
szerezni. Erre pedig csak az az egy mód van, hogy vegyük elő a
Tarakszaki drámáját; vesse palástul a gyomrát kiki a maga szerepének, s
tanuljuk be: együk meg. Ettünk mi már ennél keményebb falatot is, mikor
Zágrábban horvátul játszottunk el egy darabot. Mutassuk meg, hogy mit
tud egy magyar, ha összeszedi magát!

A nemzeti büszkeségre való hivatkozás használt. A szinészprivilegium
alkalmazása után minden ember nekifeküdt az oláh szerepnek, a minek a
tartalmát még nem is sejtette.

(Hogy mi az a szinészprivilegium? azt mindjárt elmondjuk. Mikor valaki a
szerepét a kezébe kapja, megemeli, érzi, hogy «nehéz». Akkor fog egy
plajbászt. A hol hosszú mondásokat talál, neki akasztja a plajbász végét
s aztán diagonalisban nagyot húz vele a sorokon keresztül odáig, a hol
punctumot talál. A mi keresztül van húzva, azt a drámaíró hiába gondolta
ki. Így aztán a darab rövidebb is lesz, meg jobb is.)

Csak Páli maga tanulta be lelkiismeretesen a maga hosszu monologjait, az
első szótól az utolsóig, a mikből egy jótát sem értett. De tudta, mint a
karikacsapás.

A próbák fölségesen mentek, a szerző jelenlétében. Az instrukcziókat
ugyan nem csinálta meg a direktor, csak a szöveget fujta el, ellenben a
többi szinészek inkább csak az instrukcziókat csinálták meg, mint hogy a
szöveget mondták volna; de mind másképen lesz ez az előadás napján.

Nagy izgalmat támasztott a városban már az előkészület is a Tarakszaki
darabjához. A díszletekhez való butorzatot a bojári palotákból
kölcsönözték oda, sőt a czímszerepet játszó direktornak az udvarmester
odaadta erre az estére magának a hospodárnak a valóságos fejedelmi
köntösét, a miben a «vekie» templomban felvonulását tartotta; a magas,
kócsagtollas süveget, a sárga selyem alsódolmányt, aranyos paszománttal
s a félujju zöld kaftánt, a mi sarkig ér, s körül van prémezve drága
fekete rókamállal, meg a görbe kardot hozzá. Ha mindezeket felveszi s
hozzá lefelé görbülő keskeny bajuszt, s a bajusznál kétszerte vastagabb
szemöldököt ragaszt magának, szakasztott olyan lesz, mint maga a Jankó
vajda.

Az iránt, hogy mi van a darabban? senki sem kérdezősködött: nem volt itt
czenzura.

A fejedelem nevenapjára volt kitűzve a darab. Abbonnement suspendüvel.
Minden szabadjegy érvénytelen az előadásra. Még is fulladásig tele a
szinház. Alig várhatja a közönség a függöny fellebbentét. Végre a
fejedelem megérkezik a páholyába, szokás szerint a fejedelemnő nélkül; a
közönség feláll a helyéről s a zenekar hármas tust húz az üdvözlésére.
Azután jön az overtura, összeállítva mindenféle operákból és
népdalokból. Ennek is vége van. A függöny felgördül. Az első felvonás
kezdődik a török táborral. Szinán pasa grasszál. A szinészek rettenetes
dolgokat mondanak a sugó után oláhul. A publikum azt hiszi, ugy kell
annak lenni. Így beszélnek a törökök. A legszebb frázisokat általános
hahota kiséri. Olyan siker, hogy egy szerzőnek a haját kell kitépni
kétségbeesése dühében. De hát hol van «ő», hogy ezt nem teszi?

Tarakszaki nincsen jelen. Másban töri ő most a fejét. Csak komédia volt
ő tőle ez a tragédia. Arra való, hogy jelt adjon vele az összeesküvőknek
a kitörésre.

Ő maga a hetairia szövetségében a blamides rangfokozatában állt, míg
Avakum csak a sistemini közé tartozott.

Erre a napra volt tervezve, hogy mikor a hospodár a szinházban fog
lenni, a fővárosban levő hetairisták egyszerre fegyvert ragadnak, a
szinházat körülfogják, egyidejüleg Galacz felől az ottani hetairia, a
kleftekkel és armatolokkal egyesülten berohan a városba az eforok
vezetése alatt, kiknek fővezére Wladimiresko Tivadar, a fejedelmet
elfogják, a portától való függetlenséget kikiáltják s akkor aztán
kényszerítik a fejedelmet, hogy a népmozgalom élére álljon, az oláh
sereget a török zsarnokok ellen vezesse s ha ettől vonakodnék, akkor
leütik a fejét s kikiáltják a respublikát.

S ez a darab jobban volt betanulva, mint az a másik ott a szinpadon.
Tarakszaki, mint auktor is nagy volt, de mint rendező még nagyobb. Mind
a három «bahtmi» tudta a szerepét, schlagwortra megjelent, s egy
óranegyed alatt elfoglalta a hetairia Bukarestet egy puskalövés nélkül.

A hospodárnak a páholyba hozták a rémhirt.

Annak sem kellett több.

Rohant a páholyából a rejtekajtón le a szinpadra s onnan ajtóstól együtt
be az öltözőbe.

– Nem szabad! sikoltozott a félig kosztümözött primadonna, a betörő elől
a spanyolfal mellé menekülve.

– Jaj, ifjasszony! lihegé a halálra sápadt fejedelem. Végünk van!
Kiütött a ribillió! Le akarják vágni a fejemet.

Erre a szóra Páliné ifjasszony is elfelejté, hogy csak az egyik képe van
kifestve s kiejté kezéből a puderes skatulyát, meg a kendőző-tégelyt.

Az utczáról felriadó lármát itt is lehetett már hallani.

A direktorné azonban eszes asszonyság volt, a ki nem egyhamar veszté el
a lélekjelenlétét. Hirtelen segítséget talált.

– Gyorsan! Gyorsan! Fusson herczegséged ide a mellékszobába. Ott találja
Páli úrnak az öltözetét, öltse fel magára frissen. Borotva is van ott,
lenyesheti vele a bajuszát, szakállát, meg a szemöldökét. Aztán velünk
menekülhet, minket nem bántanak.

Ennél okosabbat csakugyan nem lehetett kigondolni! Elfoglalni a
primadonna férjének a helyét. Hisz ez volt a vágya a hospodárnak is,
csakhogy nem ilyen körülmények között. Ki gondolhatna most a
pásztorórára?

Ez hát jó lesz a fejedelemnek. De mi történik a direktorral?

Páli úrnak csak a második felvonásban levén dolga, ő bizony a szépet a
hasznossal akként egyezteté össze, hogy a míg rákerül a sor, teljes
fejedelmi ornátusban ott őrizze a pénztárt, gondosan felügyelvén, hogy
ingyen senki be ne lopakodjék. Hát egyszer csak elkezd egy egész csapat
marczona képű ficzkó benyomulni az ajtón, a kik semmi szándékot sem
mutatnak a fizetésre.

A direktor útjokat állja e kiáltással: «ungye bilét?»

De azok, a helyett hogy bilétet váltanának, egyszerre csak nyakon
ragadják, felkapják a vállaikra s viszik ki az utczára nagy riadallal.

Hasztalan rugkapál kézzel, lábbal; hasztalan protestál, azok nem
hajtanak se szóra, se pofozásra, viszik ki a tért ellepő néptömeg közé.
Akkor látja aztán a fáklya világánál, hogy mindenünnen fegyveres
csoportok tódulnak elő, a kik egetverő lármával mutogatnak feléje
ököllel és szuronyhegygyel.

Egy szót sem értett az egész dologból.

De csak hagyta magát vitetni, nem bántották, sőt még a dulakodásban
elvesztett kardját is átadták neki.

Azt kezdte hinni, hogy ez ováczió. Talán Bukarestben így szokták
körülhordani a theátrumdirektorokat, mikor jutalomjátékuk van?
Hagyhatták volna az előadás végére.

Végtére a fejedelmi palota elé érve, felállítják a ballustradera, a hol
két oszlop között épen egy embernek való hely maradt.

S akkor aztán elkezdenek irgalmatlanul kiabálni felé.

Csak legalább tudná, hogy mit kívánnak tőle?

A mint széttekintget maga körül, meglátja a tulsó oszlop mellett Avakum
bácsit.

– Mit akarnak ezek? szól hozzá magyarul.

– Tartson valami beszédet a népnek!

– Beszédet? Hogyan?

– Oláhul.

– Hát tudok én?

– Hogyne tudna? A Mihály vajdából.

– Igaz a.

Most jutott eszébe, hogy hiszen egy egész szerepet hord az
emlékezetében, a minek a végén van egy hosszú monolog, annak valami
fejedelemhez méltó dikcziónak kell lenni.

Positurába vágta magát, a két kezét a mellén összetéve s aztán az egyik
hüvelykujját a másik körül szélmalmoztatva.

A mire óriási üdvriadal zendült fel a fegyveres sokaság közt.

Ez a kézmozdulat a hetairisták titkos jele, a miről egymásra ismernek.

Azután rákezdte a monologot. Elmondta csengő szóval, szépen. Nem tudta,
hogy mi van benne, de csak mondta.

Őrjöngő riadalt idézett elő minden mondásával.

Hiszen a népet hivta fel abban, hogy törje össze a jármát. Magasztalta
az oláh nemzetet, mint a rómaiak egyetlen méltó utódát. Fegyverre hivott
minden férfit és asszonyt. Halál a fejére minden idegennek. Végre irtó
háborut üzent a pogány töröknek.

Háládatosabb auditorium előtt soha sem beszélhetett volna.

A felhevült nép nem követelt tőle kevesebbet, mint hogy rögtön üljön
lóra és vezesse a fegyveres hadat az ellenségre.

– Hát most megint mi a kivánság? kérdi Páli Avakumtól.

– Masirozni az ellenség ellen.

– De már az nem az én mesterségem.

– Szóljon hát, nagy jó uram!

– Mit szóljak?

– A mivel a szerepét végzi a darabban.

– Igazság! Az ugyan csak egy sorból áll, de már annak az értelmét
megmagyarázta a szerző Pálinak: «Most azonban előbb bocsássatok a
fejedelemnőhöz, hadd vigyem meg neki a diadalhirt!»

– Helyes! Nagyon méltányos! Hadd menjen a fejedelem a maga feleségéhez s
tudassa vele, hogy micsoda örömnap virradt fel ma késő este Bukarestre!

Megfogták a lábait, felemelték, vitték a palota lépcsőire. Ott tették le
a fejedelemnő lakosztályának az ajtajában.

– Furcsa lesz ebből nagyon, gondolá magában a direktor. Neki is voltak
ábrándjai afelől, hogy mi drága pillanat lehet a fejedelem helyét
elfoglalni, az idegen emberi szemtől soha nem látott tündér szépség
mellett; hanem ilyen helyzetet nem képzelt a fantáziája soha.

Elvégre is a nép kivánja igy. S a nép szava szent! Menni kellett. Egyik
ajtó a másik után következett. Utoljára az is kinyilt, mely a
fejedelemnő szobájába vezetett.

A fejedelemnő pedig az ablaka függönyei mögül mindent látott és hallott,
a mi a palota előtt történt. Hallotta a rettenetes homágiummegtagadást,
a hűbérjog felmondását a fejedelem ajkáról a magas porta ellenében.

Ő pedig egy török hadvezérnek a leánya volt, a szerály politikai
cselszövényei közepett felnövekedve: büszke, uralkodni vágyó és
indulatos. A ki előtt mindennapi megszokott állapot volt a néplázadás,
janicsárzendülés, szultánok letevése, becsukása, újra felemelése,
lenyakazása. És a mellett fanatikus ó-mohamedán.

Gyakran kivánta a direktor szinről-szinre látni Unnahár fejedelemnőt,
már csak visszatorlásból is, miután a fejedelem olyan mindennapos volt
az «ő» Unnahárjánál; most tehát teljesült a kivánsága.

Ámde jól mondja azt a német poéta, hogy «ne kisértse az ember az
isteneket!» A beteljesült kivánság nem vált semmi örömére.

Akarta látni ezeket a tűzkerék-szemeket! Na hát meglátta. Meg a mi
azokon túl van, asszonyi szépség, egész a rózsás körmökig. No hát
megérezte! Mint a vad oroszlán, úgy rohant rá a szép fenevad, fúriai
dühében, s megragadta a torkát a két kezével, elkezdte rázni
kegyetlenül, hogy a fejedelmi süveg csak úgy kalimpált a fején s a
közben tajtékzó ajakkal kiabált rá rikácsoló szókat, a mikből ő nem
értett semmit sem. Csak annyit tudott kivenni, hogy görög nyelven
szidják. Diák korában ő is tanult görögül, de már egyébre nem emlékezik
a gyakorlatokból, mint arra, hogy «Krátesz kai Diogenesz penetesz ézán».
(Kratesz és Diogenes szegények voltak.)

De olyan szegények még sem voltak, mint ő ebben a pillanatban.

Hallotta, érezte, hogy őt most valamiért kegyetlenül szidják, de nem
tudta miért? Csak azt tudta, hogy rossz fát tett a tűzre.

Hej, de megbánta, hogy oláh fejedelemmé lett! Hej, de szeretett volna
inkább otthon lenni Páliné ifjasszony mellett s nyugodtan pipázni, a míg
az a juhtúrós puliszkát elkészíti!

A teremben félhomályosság volt, csak egy lobogó mécses hányta-vetette a
tétova világot egyik falra meg a másikra, ki-kiugratva egy-egy aranyos
szentet a rámájából: a csalódás tökéletes lehetett. Páli úr megkisértett
egy-egy szót kiejteni a mentségére, de a nyelve a szája padlásához
ragadt, azé az asszonyé meg úgy pergett, mint a kereplő.

Egyszer aztán egy almáriumból Unnahár asszony egy selyemzsinórt rántott
elő s azt odaprezentálta a vélt fejedelemnek, félreérthetlen
mozdulatokkal tolmácsolva, hogy az most semmi okosabbat nem tehet, mint
ha magát arra felakasztja.

– De már ebből nem kérek!

Akkor a fejedelemnő egy poharat vett elő, vizet töltött bele s abba
valami gyanus port kevert, azzal kinálta meg az elrémült
pseudo-fejedelmet. Ez természetesen méregital. Ettől meg már aztán
annyira elsavanyodott a kedve Páli uramnak, hogy megfordult, kifutott a
szobából, a dühös fejedelemasszony markában hagyva a fejedelmi
kaftánjának a fél ujját. Azzal rohant ki a palotából, le a lépcsőkön,
lélekszakadva.

A hetairisták, a mint ezt látták, azt hitték, a hősi lelkesedés ragadja
magával: rohan az ellenségre; megint felkapták, kezénél, lábánál fogva
felültették a paripájára s nagy zendülés között tuszkolták előre.

Bánta is Páli, akárhová, csak a rettenetes fejedelemasszonytól minél
távolabbra!

* * *

De még a trupp sem játszta ám végig a «Mihály vajdát».

Hanem a mint a ribillió kiütött, szaladt minden ember a szinpadról,
lemosni az arczáról a festéket, levetni a harczi ruhát, nehogy valami
vitéznek nézzék, s azzal sebtén összepakolták a ládákat, szekereket
kerítettek s akkor aztán «se kocsi, se ló, se ostor nem a tied!»
vágtattak ki a városból az általános zürzavar közepett. Nem tartóztatta
fel őket senki; látták, hogy komédiások. Hadd fussanak.

János vajda pedig ott kuksolt közöttük a direktor bő porköpönyegébe
burkolva, a társzekér hátuljában.

Csak mikor már a városon kívül voltak s megállapodtak, számba venni,
hogy nem hiányzik-e valaki a társaságból, akkor vette észre Páliné, hogy
az igazi ura, a direktor nincsen sehol. Ő szentül azt hitte, hogy az
hátul maradt, szokása szerint az utolsó szekéren, a hol a pénztárnok jön
a kasszával. Ő szokott annak a fedezete lenni.

Ezuttal egymaga jött a kassziros a kétkerekű laptikán, a mibe a direktor
saját mokány lova volt befogva.

– Hát az uramat hol hagyta, kassziros úr? kérdezé a direktorné.

– Azt biz elvitték a rebellisták a hoszpodár helyett a fejedelmi
ornátusban.

– Jézus Mária! sivalkodék a direktorné. Akkor megyek vissza
kiszabadítani. Az uramat csak nem hagyom itt nekik hoszpodárnak!

– Csitt! Ne lármázzon az ifjasszony! rángatta őt vissza János vajda. Nem
sietős annak a dolga! Ha letörli a képéről a maszkot, mindjárt
ráismernek, hogy nem ő a hospodár s majd kiadják az útját; utánunk talál
az! De ha kilármázza az ifjasszony, hogy én vagyok itt az ő ruhájában, ő
meg az enyémben, mind a hármunkat lenyakaznak. Siessünk innen
lóhalálában s hátra se nézzünk, a míg a határon túl nem vagyunk.

De az igazgatóné csak vigasztalhatatlan maradt s az egész úton sirva
sirt, akárhogyan kapaczitálták, hogy legokosabb most a futás, a
visszatérés volna a legnagyobb veszedelem.

Pedig hát ezuttal a futás is veszedelem volt.

Mert a mint hajnal felé egy nagy város alá megérkezének, a mi
alkalmasint Foksán lehetett, nagy trombitaszóval jön eléjük egy lovas
csapat szembe s körülfogja a karavánjukat.

Ezekről meg már senki sem tudta, hogy kicsodák és micsodák? Még a
herczeg sem értette a nyelvüket.

Hiába mondták nekik, hogy ők komédiások, a kardjaik nem arra valók, hogy
valakit megöljenek velük, nem használt semmit, azok mindenre csak azt
felelték, hogy «marsch Ypsilantihoz!» s a kurta szíjkorbácsaikat
suhogtatták hozzá. Közbe pedig sűrűn emlegették ezt a nevet «Jankó
hospodár!» s kutatták a szekerekben, nincs-e ott a hospodár? Még a
vajdát is leszállították s csak a borotvált képének köszönheti, hogy
elhitték neki, hogy ő a direktor, nem más. Egy embernél nagy bárd volt,
az mutatta, hogy mit tennének a Jankó hospodárral, ha megkaphatnák!

Ilyen veszedelem közepett konstatálva van, hogy mindig legbátrabbak az
asszonyok.

– No hát gyerünk az Ypsilantihoz! szólt Páliné asszony, kiülve a pikétre
a kocsis mellé. Majd beszélek én vele, akárki légyen.

Ez is egy rebellisvezér volt. Ez is János vajda ellen ütött pártot.
Csakhogy a míg Wladimireskó a hetairia segítségével csinált lázadást,
addig Ypsilanti az oroszok pártfogása mellett indított zendülést. Amaz
demokrata volt, ez pedig herczeg. Két rebellisvezér pedig egy országnak
sok. Még egy olyan nagy birodalomnak is sok, mint Oláhország! Két dudás
egy csárdában.

A jámbor török agák és ulemák minden véres veszekedés nélkül odább
álltak a bukaresti lázadók elől, s a hol leülhettek, tovább pipáztak;
hanem nagyobb baj fenyegette a hetairistákat Jászvásár felől. Ypsilanti
nem türte, hogy az ő szénájába vágja más a kaszáját s jött az orosz
segítséggel leverni a más által indított lázadást, hogy aztán maga
csinálja azt sokkal szebben. Mind a két lázadó vezér azzal fenekedett,
hogy ha a másikat megkaphatja, bizony lenyakaztatja.

Magas politika ez nagyon! Hogy értették volna ezt meg a szegény magyar
komédiások. Hagyták magukat fegyveres kiséret által a városba hajtatni.

Hanem hát a nagy veszedelem sokkal simábban folyt le, mint remélték; a
mint a bátor amazon, a direktorné, a herczeg elé lépett, ezzel a szóval:
«Én Páliné vagyok, a magyarországi császári királyi operatársaság
direktornéja!» egyszerre nagyon nyájas lett a vezér, levette a süvegét,
franczia komplimentet csinált:

– Nagyon örülök, hogy a véletlen közénk hozta a tekintetes asszonyt
(tekintetesnek titulálta!). Hiréből régóta van szerencsém ismerni.
Hallom, hogy Bukarestben milyen nagy diadalokat aratott. Igen sajnálom,
hogy azok a czudar lázadók onnan kizavarták. Majd megtanítom őket rövid
időn keztyűben dudálni. És akkor tiszteljenek meg egész társaságukkal.

– Köszönjük a grácziáját, kegyelmes herczeg, de elég volt nekünk egy
sütésből egy lepény. Most nem kivánunk egyebet, mint hogy minél előbb
mehessünk hazánkba vissza.

– Az pedig csak akkor történhetik meg, ha én nekem váltságot fizetnek.
Szólt tréfásan nevetve a herczeg.

– Szívesen, ha módunkban van azt lefizetni.

– Egészen módjukban van. El kell nekünk játszaniok azt a híres
darabjukat, Fra Diavolot.

Hej megszeppent erre a szóra a direktorné. Eljátszani Fra Diavolót – Fra
Diavolo nélkül. Az igazi tenor ott lovagol a rebellisek élén fejedelmi
palástban.

– De hiszen itten szinház sincsen.

– Az a legkevesebb. Neki állítok kétszáz plájászt s holnap reggelre
összeütik. Pompás lesz az!

– De azonfelül, ne tessék megharagudni, az uram, a ki a Fra Diavolót
énekli, egészen be van rekedve az éjjeli nagy zürzavar és fáradság
miatt.

– Ah! Azon mi tudunk segíteni. Nincs a világon az a rekedtség, a mit az
orosz kúrával négy óra alatt el ne lehetne mulasztani. Hol van a
direktor úr? Hozzák ide! Négy kozák vetkőzzék neki! Melegítsenek
téglákat, azután hozzanak jeges vizet. Tudják az oroszok a rekedtséget
kigyógyítani.

János vajdának meg kellett adni magát. Ha felvette az igazgató ruháit,
most le is kellett neki azokat vetni, s minekelőtte megmondták volna
neki, hogy miért, úgy megdömöszkölték, markolásztak, forró gőz fölé
tartották, hideg vízzel leöntözték, hogy protestálni sem maradt ideje.

Mikor aztán megint felöltöztették s a herczeg elé állították, ez
hatalmasat ütött a vállára:

– No direktor úr! Hát úgy-e, hogy elmult a betegsége? Most már ki tudja
vágni a magas C-ét.

A magas C-ét? Most rekedt már csak igazán be János vajda rémületében. De
semmiféle betüje a skálának nem jött ki a torkán.

– Akkor még egyet próbáljunk! mondá a herczeg. Hozzanak jó erős rhumot
egy pohárral! abba két tojás sárgáját kell ütni, aztán egy gerezd jól
összetörött foghagymát bele; az egészet, a milyen forrón csak lehet,
lenyelni!

Meg kellett történni. Inni, vagy meghalni! Ez volt a kérdés.

– No úgy-e, hogy elmult a rekedése?

– Tökéletesen! mondá az exvajda, nehogy még egy pohárral megitassanak
vele abból a pokoli kotyvalékból.

Akkor aztán becsukták az egész társaságot egy beszerikába, hogy el ne
szökhessenek, adván nekik enni és innivalót eleget.

– No, herczegecském, mondá a primadonna, most már együtt vagyunk a
paradicsomban (t. i. a szószban), úsznunk kell! Mindig kivánta a
herczeg, hogy hejh csak egy huszonnégy órára foglalhatná el mellettem a
direktor helyét! Hát most megvan. Kezdjünk hozzá.

– Hogyan kezdjünk hozzá?

– Azt majd mindjárt meglátja; szólt a direktorné s előkerestetve az
orchestrumból a primhegedüt, azt a kezébe és az álla alá fogta s egy
futamot csinált rajta.

– Mi lesz ebből?

– A herczegnek muszáj betanulni a Fra Diavolót.

– Nekem?

– Nem is másnak. Nyakunkon a hurok. Vagy énekelünk, vagy fölrántanak. Mi
tetszik herczegséged nyakának jobban, a bárd, vagy a hegedű?

– De én soha se énekeltem életemben még csak egy zsoltárt sem. Azt sem
tudom, melyik az «a», melyik a «c» a skálában.

– Dehogy nem énekelt! Hát én hozzám nem mindig azzal nyitott az
öltözőbe, hogy «igazán nem rút a növésem!» Ha akkor tudott énekelni
pajkosságból, most énekeljen politikából.

– Én? A fejedelem? Az Ypsilanti előtt?

– Most nem fejedelem az úr, hanem az én uram, a tenorista! Cserélje
vissza magát, nem bánom; teremtse ide az uramat, maga meg menjen a
sereghez és harczoljon! Az majd fog velem énekelni. A herczeg meg
verekedjék az Ypsilantival. De ha itt akar velem maradni, lelkem úgy
segéljen, el kell énekelnie a Fra Diavolót.

A megszorult exvajdának nem volt más választása, mint hozzáfogni a
szereptanuláshoz.

– No nézze, hiszen nem olyan nehéz ez! biztatá a direktorné, hiszen
minden gyerek tudja már a nótáját.

  «Nézd, ott a hegytetőn
  Egy bátor férfi néz felénk;
    Fegyverén tartja jobb kezét,
    Őrzi eszközét.»

A fejedelem megpróbálta, de egy hang sem volt az igazi, a mit kiadott.

Mikor meg aztán a végstrófában egyszerre fel kell csapni a magas C-ig:

  «Reszkess! Féljed a vakmerőt!
  Inkább nevezd te így őt:
    Diavoló! Diavoló! Diavoló!»

akkor egy olyan óriási gixert bocsátott közre, hogy maga is a füléhez
kapott ijedtében.

– Ezt az elején kell kezdeni! Próbáljuk a hegedű után, mondá a
direktorné, s hozzá fogott belehegedülni taktusonkint a melódiát a
herczegbe. Cis – e – d – gis – h! Nem jól van! Cis – e – d – gis – h! Ne
vegyen mindig «as»-t a «h» helyett. H! H! Nem hallja, hogy H!

– ’sz lám mondom, hogy H! H! H!

Fogalma sem volt az egész solfeggioról!

– Ezt pedig be kell tanulni, ha törik, ha szakad is; mert ettől függ
mindnyájunk élete, halála. Mi veszedelembe döntöttük magunkat a herczeg
miatt, most a herczeg is tegye meg értünk és magáért ezt az áldozatot.

János vajda átlátta ennek a követelésnek a jogosultságát. Ha ő Pálival
szerepet cserélt, most annak a szerepét bizony el kell játszania.

De nem így képzelte ő azt magában!

Órahosszat «ut, re, mi, fa, sol, re, mi, do»-t énekelni a szép
asszonynyal szemben s ránczbahúzott homlokkal tologatni ki a torkából az
engedetlen hangokat. Hanem hát a direktorné remekül értett a
betanításhoz: képes volt, mint a latinok mondják: «a tuskóból is Apollót
faragni». Késő estére be volt tanítva Fra Diavolónak a két fő áriája: a
«zászló dal», meg a «Diavolós» duett; a többit lehet elütni
reczitativoval.

A publikum ugyan nem fogja benne az igazi Páli érczcsengésű hangját
feltalálni; de azt a rekedtségre lehet fogni, s majd helyreüti a hiányt
a primadonna a maga művészi énekével.

Délben az egész társaság Ypsilantihoz volt hivatalos ebédre, a ki
megvendégelte őket főuri munificentiával, kegyes leereszkedésből németűl
beszélve az asztalfőre ültetett direktornéval. Jankó vajda azonban nem
jött fel az ebédre. Ő ott maradt a sekrestyében – izzadni, hogy holnapra
egészen kirekedjen.

Ez alatt a plájászok szorgalmasan tákolták össze frissen vágott
fenyőfából a szinházat. A nagy kopácsolástól egész éjjel nem bírta a
szemét lehúnyni János vajda. Ha a vesztőhelyét szegezték volna össze az
ablaka alatt, nem lett volna rá nézve olyan rettenetes, mint hogy a
szinpadot kótogatják össze, a min neki magát produkálni kell.

Nem volt biz az álom. Mikor megvirradt, láthatta az ablakon keresztül a
rideg valóságot: egy éjen át fel lett állítva a szinház. Pajta biz az,
de a művészet szelleme templommá idomítja azt mindjárt.

A halálharang kondulása nem lett volna olyan rettenetes, mint az a szó,
hogy «menjünk a próbára», a mivel a direktorné invitálta a fejedelmet,
karjába akasztva a kezét.

Hagyta magát vitetni, mint az áldozatra szánt bárány. De hogy miképen
fog ez végződni? arról képzelete sem volt.

Kosztümös próbát kellett tartani. A herczeget felöltöztették Fra Diavoló
jelmezébe; maga a direktorné serénykedett az arczát olasz brigantinak
maszkirozni. Ő maga játszotta Zerlinát.

– Bátorság! Szedje össze magát! suttogá a fejedelem fülébe, mikor
kihurczolta őt magával a szinpadra.

Hiszen elég alkalma volt János vajdának a bátorságát kimutatni az
életben: volt ő nagy vérengző ütközetben, helytállt párviadalban gyilkos
szándékú ellenfélnek; de mi az mindehhez képest! Kiállni egy szinpad
közepére és rettegve gondolni arra a hangra, a mely a saját torkából fog
kijönni, ha nagyon kényszerítik. Rosszabb az arcolei hídnál!

S még hogy tökéletes legyen a kétségbeesése: a mint káprázó szemeivel a
prosczenium faggyugyertyáin keresztül tekint, ott látja az első lóczán
ülni Ypsilanti herczeget, a táborkarával együtt. Azok már a próbát is
akarják élvezni.

Zerlina már elénekelte a maga áriáját, s nagyot szorított Fra Diavoló
kezén, jelezve, hogy most ő rajta a sor.

Fra Diavoló azonban, az a rettenetes hős, a ki «Mindent, kit útban lát,
kegyetlenül halálra bánt», úgy támolygott, mint a kit a hideg lel; a
térdei összeverődtek; a kezével olyan messze tartotta magától azt a
fapuskát, mintha attól félne, hogy elsül; a verestollas kalábriai
vaczogott a fején, a nyaka előrenyult, a bal kezével pedig görcsösen
belekapaszkodott Zerlina viganójába.

Nagy szerencséjére épen ebben a pillanatban robog be nagy kardcsörtetve
egy ordináncz a terembe s nem törődve a művészet szentélyével, fenhangon
jelenti a fővezérnek, hogy a bukaresti lázadók előcsapatja már
megérkezett, s a kozákokkal csatába is elegyedett.

Erre a tiszt urak mind felugráltak, s siettek ki a lovaikhoz. Dobpörgés,
trombitarecsegés hangzott: indúlt a derék had a csatába.

– No csak végezzék a próbát, tekintetes asszony! Kiáltá a direktornénak
távoztában Ypsilanti. Estére visszajövünk az előadásra. Addig is lesz
gondoskodva róluk.

Ez annyit tett, hogy egy csapatot ott hagytak az őrizetükre, mely el ne
hagyja őket szökni.

Még soha ilyen hangosan nem mondták: hála Istennek! mikor egy ütközet
elkezdődött, mint ezúttal János vajda.

Pedig ez rá nézve megint nagyon kritikus megmenekülés volt, mert ennek
az ütközetnek akár az lesz a vége, hogy Ypsilanti győz, akár az, hogy
Wladimireskó győz, ő rá nézve nagyon gonosz következése lehet. Az első
esetben elfogják az álvajdát s az majd megmondja a saját érdekében, hogy
ő nem az, hanem a szinházdirektor; a második esetben pedig ő kerül a
bukaresti lázadók kezébe s azok ő rá, daczára az elváltoztatott
arczának, bizonynyal rá fognak ismerni. Neki mind a két csatázó fél
halálos ellensége. Bárcsak adná az Isten, hogy kölcsönösen mind a ketten
megennék egymást!

Hanem hát «jobb az Isten száz papnál!»

A kiszámított veszedelmek közül egyik sem teljesült be. Ypsilantiék már
délre visszatértek a városba, teljes diadallal. A hetairia serege az
első lovassági rohamra szerteszét szaladt, maga Wladimireskó fogolylyá
lett, azt visszaviszik Bukarestbe, hogy ugyanazon a Philarethmezőn, a
hol a felkelő népet zászlói alá eskette, lenyakazzák. Hanem a vele
együtt jött János hospodárt nem bírták kézrekeríteni. Az a hajczéczú
alatt úgy el tudott tünni, mintha a föld nyelte volna el.

Páliné asszony nagyot lélekzett erre a kifejlődésre, a mit ebéd felett
maga az Ypsilanti herczeg közölt vele. Ő értette jól, hogyan tünhetett
el olyan egyszerre a hospodár? Csak a jelmezt, meg a maszkot kellett
neki eldobálni magától. Most már egy cseppet sem aggódott az ura miatt.
Okos ember az! Majd meglátja ő azt az utat, a merre a világnak nincsen
szája. – Most már vigan lehetett elkölteni az ebédet.

S aztán készülni az esteli előadásra.

Vigan neki! De hát a szegény, üldözött fejedelemnek?

Annak most a legújabb fordulat után még jobban szorúlt a kapczája!

Ha nem kapták meg János vajdát, keresni fogják János vajdát.

– Uram! Csak bátorság! Csak hidegvér! Csak lélekjelenlét!

Igen bizony! Ezer meg ezer debütánsnak mondták azt már, mikor a
rettenetes szinpadra ki kellett lépnie. Ismerik ezt a halálos
szorongattatást mindannyian. Abban a perczben érzi az ember annak az
igazságát, a mit a physikusok állítanak, hogy tizennyolczezer mázsányi
légoszlopot emel a vállán. – Hát még a kinek ezenkívül egy felemelt
pallos is függ a feje felett.

– Nem! Ezt én nem állom ki! szabódék a fejedelem, mikor az előadás előtt
az öltöző-szobában a direktorné elkezdte az arczát Fra Diavolóvá
maszkirozni. – Én kiugrom az ablakon, leütök egy kozákot a lováról s
keresztülvágom magamat az egész Ypsilanti seregen.

– Ugrik a gutába! Csitítá őt a direktorné. Maradjon veszteg. Énekelje el
a partituráját, a hogy tudja. A rendező előre ki fogja menteni, hogy el
van rekedve, a közönség kegyes elnézését kéri.

– De én egy hangnak sem vagyok ura. Semmire sem emlékezem.

– Nem tesz semmit, majd a hol belesül, én közbevágok és folytatom. Ne
féljen semmit. No csak frissen öltözködjék! Már az első felvonásra
csengetnek.

Azzal magára hagyta a szerencsétlen áldozatot s maga is ment öltözködni.

A darab elején van egy hosszú jelenet, a hol egy utazó mylord, a kit
kiraboltak, zsémbelődik a miladyjével, csak azután jön a sor Fra
Diavolóra.

Már folyt ez a jelenés, mikor a direktorné, Zerlinának öltözve,
bekopogtat a fejedelemhez: «fel van a herczeg öltözve?»

– Fel.

Benyit hozzá, hát elszörnyedve látja, hogy a fejedelem még mindig
nappali ruhájában ül ott a tükör előtt.

– Hát még hozzá sem kezdett?

– Nem én.

– Hát a Fra Diavoló-costume?

– Itt nincs.

– Tán még el sem hozatta a garderobe-szabótól?

– Nem én!

A direktorné toporzékolt dühében.

– Most mindjárt lásson hozzá; mert a jelenése következik! Ha velünk
jött, velünk játszszék. Ezer milliom tüzes mennykő!

– Jaj, lelkem direktorné asszony, csak most az egyszer ereszszen innen;
soha többet nem kivánok magának az útjába kerülni.

– Egy, kettő, három! Hozzák frissen a Fra Diavolócostumeöt! Az alatt
improvizáljon a két rabló valami tréfás jelenetet a szinpadon!

A rendező jelenti, hogy az egyik rabló nem játszhat, mert az a sok
sárgadinnyétől megbetegedett.

– No hát játszom én a helyett! mondá János vajda; kapva az egérnyiláson.

– Hát akkor ki a tüzes tatár énekli Fra Diavolót? mérgelődék a
direktorné.

– Én tudom, hogy nem. Ha négyfelé vágnak sem!

Ebben a kétségbeejtő zűrzavarban egyszer csak felhangzik a színpadról
Fra Diavoló «zászlódala», azon az ismeretes érczcsengésű hangon, követve
a publikum kitörő tapsától.

Itt van az igazi Fra Diavoló!

Hogy került ide Páli? azt most senki sem kérdezte: nem is kérdezhette,
mert a nyilt sczénában állt; hanem a felesége elfeledett egyszerre
mindent s kirohan a szinfalak közül hozzá s magánkívül örömében
megölelte és megcsókolá: «kedves édes uram!»

Páli pedig az alatt, a míg nemcsak a közönség, de a saját szinészei is
hangos tapsviharral szakították félbe a játékot, ezt dörmögé a
feleségéhez:

– Páliné ifjasszony, a mért korábban lépett ki a szinpadra, mint
instrukcziója volt, fizet egy forint lehuzást; a mért improvizált, két
forint lehuzást; – a mért illetlenül hangosan csókolt, három forint
lehuzást – gázsi napon.

De nem bánta az, ha félgázsira itélik is azért.

Páli úr aztán leénekelte szépen az egész Fra Diavolót közmegelégedésre s
nem látszott meg az arczán sem az, hogy honnan jött, sem az, hogy hová
megy.

Csak a két rabló duettjénél «lappangva járjunk és csendesen», súgá oda
félszájszegletéből a feleségének:

– Valyontén ki légyen amaz apagyilkoshóhér, a ki azt az áriát oly
kegyetlenül gyilkolja?

– Hallgasson! Az a fejedelem!

– Vagy úgy! Annak szabad gyilkolni…

Mikor vége volt az előadásnak, Ypsilanti herczeg felment a szinpadra, s
a vállára veregetve Pálinak, kegyes leereszkedéssel mondá: «No direktor
úr, hát úgy-e használt az én kúrám a torkának?»

A direktor arcza nem mutatta sem azt, hogy érti, sem azt, hogy nem érti
a czélzást.

Másnap reggel útnak eresztették őket. Hanem János vajda nem várta be a
reggelt: még az éjjel megszökött az erdőkön keresztül s szerencsésen
eljutott Erdélybe, onnan meg Párisba, nem is jött vissza többet
uralkodni.

Mikor Páli úr a truppjával Brassóba megérkezett, összegyüjté maga körül
a társaság tagjait s e szókat intézte hozzájuk:

«Rögtön és azonnal való elbocsáttatás, respektive válóper indítás terhe
alatt megtiltatik mindenkinek, hogy én előttem valaha arról, hogy
Bukarestben voltunk, egy szót kiejtsen a száján».

Ő sem beszélt róla senkinek.

Csak halála után merték suttogva odább adni a rémtörténetet, a
kényszerített hospodárral és Fra Diavolóval.



SZÁZ LEÁNY EGY RAKÁSON.


I. A FEKETE ALBUM.

Fekete? és album? Ez már magában is ellenmondás. Azonban nem tehetünk
róla, azért az mégis fekete és mégis album.

Valahol a zarándmegyei havasok között volt egy helység, de már a nevére
sem én nem emlékezem, sem az a jó barátom, a kitől ennek a mesének a
vázlatát hallottam. Falu volt ott; de már tíz évvel később, mikor én ott
jártam, olyan szép erdő nőtt fel a helyén, hogy a medve is ellakhatott
benne.

Egy kerek tér volt az erdő közepén, a mit nem az ismeretes erdei fák
nőttek be, hanem valami rozsdás, veres levelű bozót, fekete bogyókkal, a
minek megint nem tudom a nevét: a vezetőim sem tudták. Csak annyit
mondhattak, hogy ott sok csont van: koponya is és aztán igen sok kigyó;
azok között derék viperák. Békén hagytam őket. A hegyek közül folyik alá
egy rohanó patak; ennek a neve, ha jól emlékezem rá, «Czermura».
Figyelmeztettek rá, hogy ne igyunk belőle: nem arra való víz. A móczok
azt a hasznát veszik ennek a pataknak, hogy a fehér gyapjuból szőtt
czondráikat beleáztatják, kövekkel lenyomtatva, mint szokták a nyers
kendert, két hét mulva kiveszik a vízből tintafeketére festve.

Ez a hegyi patak bizonyosan valami savanynyal van telítve, az adja meg
neki azt az erőt, hogy a mely sziklákat az útban talál, azoknak az
oldalait alávájja.

Nagyon változatos itt a sziklák csoportozata. Geolognak csupa
gyönyörüség. Van homokkő, óriási özönvízkori csigakövületekkel telítve,
a leggyönyörübb chalcedont, carniolt, csikos achatot ökölnyi
példányokban rugja fel az ember, mikor a hegyoldalt mászsza; a
hegygerinczen bazaltoszlopok orgonasora vonul végig s a bérczpatak
medrét palakő szegélyezi.

Egy ilyen nagy óriási fekete palatábla dűl ki, félig előre hajolva az
alját mosó patak fölé; felülről pirosgyümölcsű, fehérvirágú folyondárok
csüngnek le a párkányáról, egymásba kapaszkodó fűzéreket fonva, két
oldalán rézrozsdazöld és aranysárga rámát képez a kövi rózsa és a
szakavirág (sedum): ez az a fekete album. Fekete, mert palakőből van, a
mi szokása szerint mindig gyászol, s album, mert tele van írva nevekkel.

Legfelül lapidaris betükkel van bevésve a kelet ideje: 1849. augusztus
16.

(Három nappal később – «az» után).

Vannak ott mindenféle irások: szép finom karczolatok, késhegygyel a
fekete kőlapba vésve; otromba, görbegurba betükkel öklözött sorok;
nyomtatásszerű betük, magyar, német és cyrill irásjegyek. Némelyik
mellett vers is van, a másik mellett csak e szó: «Isten hozzád!» Van
olyan, a melyik fölé egy nyillal keresztül ütött sziv van rajzolva,
egyhez meg épen oda van karczolva a név tulajdonosa silhouetteszerű
arczképe is profilban: az látszik, hogy rajzolni is tudott.

Csupa leánynevek.

A hogy meg birtam számlálni, több lehetett száznál, csakhogy a legfelül
eső neveket már benőtte a hírnévtemető növények pereputyja: a szenes
zuzmó (lichen deustus), a földabrosz tarjag (verrucaria geographica) s a
régiségek hitelesítője: az avas pörs (lepra antiquitatis). Tíz
esztendejük volt hozzá, azóta megint elmult huszonöt: valószinű, hogy az
egész albumot betakarták már.

A Czermura is megtette az alatt a magáét. Azon a napon, a melyen a nagy
palatáblára száz leány felkarczolta a nevét, bizonyosan el lehetett érni
annak a legfelső szélét is, ha egyik a másik vállára állt. Tíz évvel
később már úgy alá volt mosva a sziklalap, hogy az alsó széle ember
magasságnyira emelkedett. Ki tudja, hol jár most?

… De hát az a száz leány, hogy került oda azon az egy napon? Ki tudja,
hol jár most?

… Azt a sziklalapot, ha emlékezetem nem csal, úgy híjják, hogy «Tyiatra
Kalmanuluj» (Kálmán király köve).

Régi emlékezetes hely lehet.


II. NÁSZUTAZÁS VILÁGOSIG.

Ernyőtlen parasztszekéren, a minek a fuvarosát állomásról állomásra
hazafiui szónoklattal, bankópazarló bőkezűséggel és főbelövöldözési
fenyegetéssel kellett a tovább utazásra felbiztatni; mellettem az
egyetlenem, a drágám, (még nem voltunk egyéves házasok), oldalamon a
kard, vállamon a puska; a lőcsre akasztva a tarisznya a kenyérrel és
szalonnával, a mivel gazdálkodva kell bánni, mert nem tudjuk, hogy hol
kapunk másikat, ha ez elfogy? előttünk az avar: rétek, miken le van
taposva, de nincs lekaszálva az aszú fű; szántóföldek, a miken nincs
vetés, hanem felmagzott dudvaliget; sziksóval terített, tömpölyökkel
szétszakgatott, bokortalan sivatagok; nagy messzeséget elfogó nádasok, a
mikből csak úgy fúj ránk a mocsárláz miasmája; láthatártájban puszta,
közepén egy kútgémmel, a mit elcsigázott ökörcsorda vesz körül; a kút
fenékig ki van már merítve, aranyért sem adna egy kulacsra való zavaros,
fanyar vizet; éjszakára szállás leégett faluban, melyben nem lakik
senki; mégis van olyan ház, a melyiknek nem égett be a padlása: se ajtó,
se ablak rajta, tele van szúnyogokkal és egérrel; a míg az egyikünk
aluszik, addig a másik hajtja róla a gonosz látogatókat fűzfagalylyal;
máskor változatosság kedvéért éji szállást nyujt egy szalmaboglya; a míg
a szekér tovább czammog a tengelykötő sárban, leszáll az ember s a nádas
szélében igyekszik ledurrantani egy gojzer szalonkát, s teleszedi
kalapját nefelejtssel. Az utóbbi a «kedves»-nek, az előbbi pedig majd
annak a háziasszonynak, a kihez valami emberlakta helyen be fogunk
szállni, hogy ne jöjjünk üres kézzel. Aztán hajnalban, még a
holdvilágnál, ismét tovább. Délig afrikai hőség, délután jön a számum,
az egész világ porrá látszik válni, míg megjön a vízöntő zápor, jéggel
vegyest, s egyetlen köpönyegünkön keresztül bőrig áztat. Egymás szivétől
meg csak felmelegszünk.

Tegnap homoktenger állt előttünk, ma meg egy sík vízár; annak is neki
kell vágni; valahol csak lesz partja. Majd valami folyóhoz érünk, a híd
le van égve, a tegnapi záportól megáradt a folyam, ott várni kell, míg
alább adja; a velünk együtt ottrekedő szekértábor káromkodik helyettünk
is. Ezen is túl esünk. Következnek hegyes-erdős útak, falvakkal, a
miknek a házai úgy el vannak szórva, hogy az egyik faluvég a másiktól
napijáró útat tesz. A ronda, füstös házak kerítése mögül fenyegető
arczok tekintenek ki ránk, néhol fejszét is mutogatnak magyarázatképen,
a nem értett köszöntéshez.

És még mindig megyünk.

Hová?

Hát ugyan hová mennénk? Magyarországot keresni. Görgeyt keresni. Csak
egy helyen van még Magyarország, ott, a hol Görgey tábora jár: ő hordja
magával.

Aztán mit akarunk ottan? Férfiak, asszonyok?

Hát ugyan mit akarnánk?

Oda akarunk állni azoknak a sorába, a kik elmondhatják: «az én két
talpam alatt még van Magyarország, a szuronyom végén ott van a határa!»
aztán lefeküdni is jó lesz az ottan. El akarjuk végezni a dolgunkat úgy,
a hogy végezték a púnok Carthagóban, a makkabéusok a Thábor hegyén, a
lengyelek Osztrolenkánál, a görögök Missolunghiban: verekedünk, a míg a
fegyverben tart; ütünk a puskával, ha elfogy a lőpor; harczolunk a
késdöfésekig. Hát az asszonyok mire valók? Levegőbe röpíteni a
tűzaknákkal a vitatott sánczokat, ha minden veszve van.

Igaz hitemre mondom, hogy ez volt a nászutazásunknak a kitűzött czélja.

S ilyen nászutazást tett rajtunk kívül még ezer meg ezer férfi és nő.

Így került össze az a száz leány is egy rakáson a Tyiatra Kalmanuluj
alatt.

Miféle leányok lehettek azok?

Hát bizony – voltak ottan mindenfélék.

A honvédtiszteket kisérték.

Gyermekészszel, rajongásból, a szülői házat elhagyott hajadonok, azután
a diadal fényes napjaiban eljegyzett mátkái koszorus hősöknek:
árvaleányok, a kiknek egész családjából csak a fegyverhordó bátya maradt
meg, annál voltak «otthon»; hős amazonok, a kik nem szeretőt, hanem
ellenséget kerestek; hűséges cselédleányok, megszokott ápolói egy-egy
hadastyánnak; költői kedélyű hóbortos szüzek, kiket Petőfi versei
megittasítottak; vidéki szinésznők, a kiknek a társulata igazgatóstól
együtt katonává lett s aztán ők is vele mentek ezredleányának;
selyemben, hintóban utazott dámák, kik valami élelmezési biztosra nézve
voltak nélkülözhetetlenek – és azután a «senki leányai», az osztályozás
mindenféle fokán végig egész addig a segéd-markotányosnéig, a kinek a
czíme a hadsereg nyelvén «flinta», – volt ezek közt sokféle rangfokozat.

Hanem azután jött egy nap, a melyik a rangkülömbségeket mind
kiegyenlítette.

A mikor a szekértábor minden oldalról összekerült Görgey táborával.

Görgeynek a hadseregével nem járt semmi asszonyféle. A tiszteknek
odakinn kellett a zászlóaljaiknál lenni éjjel-nappal a mezőn. Az nem
hordott magával fölösleges bagázsiát; itt azután vége volt a regény
világának; Görgey mindenféle nőnemen levő embert félreparancsolt a
táborából. Magam is ott hagytam az én drágámat valamelyik félreeső
alföldi városban.

Én Szalontán találkoztam a fővezérrel. Ott marasztott magánál vacsorára.
Volt benne valami hasonlatos az «Utolsó vacsorához». Akkor is
tizenhárman ültünk az asztalnál. Ejh, valaki meg talál halni közülünk.
Nem ez volt most az aggodalom. «Tizenhárman az asztalnál: ejh, valaki
még élve talál maradni közülünk.»

Soha se hiszi azt el nekem senki, ha azt mondom, hogy az Ur minden
angyalai között arczra és alakra legszebb, leggyönyörűbb a halál
angyala: úgy, a hogy én azt láttam magam előtt, meg a többiek mind, a
kik vele álmodtak, másról nem is beszéltek, csak róla. Hisz rá kell
találnunk: más gondolat nincs! Két óriás fogott össze, hogy bennünket
agyonnyomjon; ha minden magyarnak tíz élete volna, annak is el kellene
fogyni. Hanem az egyik óriást rászedtük; három napi járó földre
elhagytuk magunk mögött, összekuszáltuk az egész haditerve hálózatát; a
míg a gubanczot kibontja, az alatt mi időt, utat nyerünk. Velünk van még
harminczezer harczos (igazi harczos), azok között a két veres sipkás
zászlóalj, a 3-ik meg a 9-ik; száznegyvennégy ágyu; a legvitézebb
huszárok. Amott túl a Maroson áll még egy másik hadsereg, Dembinszky
alatt, negyvenötezer ember: ha ez a kettő egyesül, neki esünk a két
óriás közül az egyiknek s úgy összekapaszkodunk vele, hogy mire a másik
óriás odaér, lesz mind a kettőnkön mit eltemetni neki!

A fővezér azt mondta:

«Még egyszer verekedni fogunk: még egyszer és utoljára. Nem látta még a
világ a honvédet harczolni, csak most fogja látni!»

Ittunk-e bort annál az asztalnál? azt már nem tudom, de hogy tökéletes
ittasan keltünk fel, arra emlékszem.

Ittasan ezektől a szavaktól.

Nem is beszélt senki másról, csak arról, hogy milyen dicsőséges lesz a
végünk! Csodákkal fogjuk megtölteni a történet lapjait! Bámulva és
elszörnyedve fogja olvasni az utókor, milyen volt az a jelenet, mikor az
a csepp oroszlánvér, a mit Isten minden férfiszívbe odacseppentett,
megmérgezi az egész lomha folyadékot, hogy az fölforrtában óhajtja a
sebeket, a miken keresztül kiszökik! S mikor ez egy egész nemzetre ragad
el egyszerre!

Ágyúk bömbölése, granátok pukkanása mellett, kardok csattogása között,
paripák robajától reszkető földön, vonagló holttestek tömegébe szorulva,
védeni a fenlobogó zászlót, míg marokba szakad a kard; elsötétül a szem,
kifolyik a vér, s megnyilik a másvilág. Nem, még ott sem hagyni abba!
Még a felhők között is ujra kezdeni a harczot; ledobálni még a
mennyország kapujából is, a kivel ide lenn megküzdöttünk, s aztán
beordítani a paradicsom kapuján, hogy az angyalok és szentek ijedten
ugráljanak fel a térdeplő zsámolyaikról: «Feltámadást uram! Feltámadást!
Nem nekünk, hanem a hazánknak!»

Milyen szép mámor volt az! A menyegzői éj hajnalhasadtát nem képzelheti
az ember szebbnek.

Ez tartott három napig.

Az alatt Szalontáról elértünk Aradra.

Ott aztán megtudtuk, hogy az a másik nemzeti hadsereg, a melyiknek a
miéinkkel egyesülni kellett volna, nem várt ránk: magában ütközött meg
az egyik óriással, a hátát egy ellenséges várnak vetve; ott semmivé lett
téve.

… Nincs már halál. Elment aludni. Élni muszáj! – Hogyan élni? Az a
porszemek gondja, a miket a szél szerteszét kavar.

Kétezer szekér találkozott össze ezen a ponton.

Kétezer szekér, a minek nem volt hová utazni többé.

És akkor ez a szekér volt a haza, az otthon, a család, az ingó vagyon,
és a menedék. Drága is volt: egy pár lóért szekerestül ezer forintot
adtak. Igaz, hogy magyar bankóban.

Valaki megpendítette, hogy most így, a hogy «együtt» vagyunk, mindjárt
szépen vissza is mehetnénk őseink régi hazájába, Erdélyen, az ojtozi
szoroson keresztül, Etelkuzuba, Lebediásba, Kióvba és így tovább. Nagy
viszhangra talált.

Kisértek bennünket óriási nagy ökörcsordák. Katonanyelven «kétszarvú
bataillonok». A népvándorlás képét ez még teljesebbé tette.

A fővezér hadiszállásán fényes egyenruhájú orosz tisztek jelentek meg,
parlamentaire zászló mellett; a kiknek itt jártáról mesés mondák
támadtak egyszerre a táborban. A főrendű muszkákkal apróbb qualitású
segédtisztek is jöttek; ezeknek kívül volt a helyük. A míg a tábornokok
egymással zárt ajtók mögött tanakodtak, az alatt a főhadnagyok
kedélyesen társalogtak velünk, apróbb kuruczokkal. Mindenik tudott jól
németül. Eljöttek velünk a csárdába, pajtás-poharat ittak, ott volt a
genialis hegedüsünk, Reményi Ede: annak a nótáira nagyon lelkesültek;
utoljára velünk együtt siratták a bús magyar nótát.

Volt közöttük egy fiatal herczeg (eszes fiu), mi közöttünk meg egy hadi
pacsirta (bohó fiu), de mind a ketten geniális ficzkók.

(Hadi pacsirtának hítták a honvédek azokat a tollforgató, de kardhordó
embereket, a kiket a magyar kormány azért küldött minden hadtesthez,
hogy a hadjárat nevezetes eseményeit feljegyezzék; meg is tették, versbe
is szedték: hasznos férfiak voltak.)

A mi hadi pacsirtánk hamar lelkesedett: a víg poharazás között rászaladt
a nyelve, hogy «de bolondok volnátok ti muszkák, ha velünk barátságot
nem kötnétek. Mi ha összefognánk, együtt meghódítanók az egész világot!»
A muszkának sem kellett több. Otthon volt már! Még ő kezdte feljebb.
Egekig magasztalta a magyart. Mit neki a többi dibdáb nemzet! Csak a
magyar hős: a magyarnak van esze is, szive is. Az orosznak nagy okai
vannak a mi szeretetünkért versenyezni. Mi állunk egyedül utjában
Konstantinápoly felé, ha minket megnyerhet, övé a fél világrész. S az új
világrészben, a mely akkor nem Oroszország többé, hanem «Dél-Európa», a
magyar lesz bizonynyal az irányadó nemzet. Az államalkotó faj. A
kormányozni tudó, a vezérléshez szokott elem. A mi főuraink fogják
kiszorítani a szentpétervári udvarból a mostaniakat: a németeket. Onnan
is ki fogjuk verni a németeket, orosz repülőszó szerint «a mi
leggyűlöltebb barátainkat».

Ki ne hallgatta volna e szavakat? (a kötéllel a nyakán.)

Következtek e szavakra a tettek: az ölelkezés, összecsókolózás, a
tánczra kerekedés. Még annál is nagyobbak.

A muszka hadnagy szeretett volna emlékül magával vinni olyan igazi
magyar bankókat. (A hol a tábora letelepedett, ott már az ilyent
mutogatni halál volt.) Kináltuk neki ajándékba: hiszen kétséges értéke
volt már. De nem fogadta el. Aranynyal, ezüsttel váltotta be. Imperiált,
rubelt dobált a magyar bankóért. Pedig csak egy hadnagyocska volt.

Végül, mikor már jól berugott, osztrák tíz forintos bankókat csavart
össze fidibusznak, azokkal gyujtott szivarra.

Másnap már ugyan felszállt az agiója a magyar bankónak: de annyival
lejebb szállt az ágiója a magyar kardvasnak.

Meg volt mérgezve minden ember a muszka tiszt szavától: hiába volna
tagadni.

A mint a magyar fővezérrel összejöttem (még akkor is nyitott volt a
sebe, a mit a fejére kapott az ujszőnyi ütközetben, beduin módra volt
átkötve egy kék-fehér selyemkendővel: O...y doktor barátom ott előttem
távolítgatta el belőle a csontszilánkokat) megkérdeztem tőle, hogy mért
jártak itt a muszkák.

– Fegyverszünetet ajánlottak.

– Békealkudozás végett?

– Van eszükben! Csupán azért, hogy időt nyerjenek bennünket körülfogni.
Nem álltunk rá.

– Az a hír, hogy az orosz fővezér önnek egy pár drága pisztolyt küldött
ajándékba.

– Az náluk szokás. Én viszonoztam neki az ajándékot a magam
pisztolyaival. (Azzal elővette, megmutatta a szép kaukazi művű
ezüstveretes orosz pisztolyokat.) Hanem azért, ha összekerülünk, bizony
a saját pisztolyával lőjük agyon egymást.

Hát nem lőttünk agyon senkit.

Az uj-aradi ütközetben már nem akartunk verekedni. Elfeledtünk mindent,
a mit tizenhat csatában tanultunk.

Láttam ott valamit, a mi most is kiugraszt az ágyamból, ha vele álmodom.
A tollam kartácsokat fecskend engedetlenségében: nem akarja leirni!
Láttam a huszárokat futni! A mi centaurusainkat, a világverő hősöket
futni számra kisebb ellenség előtt. Nem fogott már a kardunk. Nem
találtuk már a szivünket sehol.

Kövezz meg bennünket, új nemzedék: jól teszed! de mindannyiunkat!

… Hol is hagytam csak el?

Ugy «kétezer szekér».

Kétezer szekér állt összetorlódva Arad körül.

Ez volt az utolsó sziget a tengerben.

Az utolsó éjszakán, mint az árvíz, öntötte ki az ágyaikból az embereket
az a hír, hogy a magyar fővezér az egész seregét fel akarja oszlatni
apró csapatokra s azzal guerilla harczot fog folytatni az erdélyi és
bánsági hegyek között; s hogy időt nyerjen a kibontakozásra, abból a
kétezer menekült járműből szekérvárat tömörít az orosz hadsereg utjában
s az alatt, a míg a muszkák azt megostromolják s utjokból
félretakarítják: ideje lesz a havasok útszakadékait elérni.

Hej, de olcsó lett egyszerre a szekér! A melyet tegnap ezeren vettek, ma
kétszázért kinálták. Vágtatott, ki merre látott. A széles utczán alig
birtak a szekerek kimenekülni; délig tartott hajnaltól az utazás a
piacztól a város végéhez.

Nagy esők jártak az elöző napokon. Az út fenékig volt ázva. Egy roppant
nagy faltörő vas ágyu, a mit a temesvári ostromparkról menekítettek
idáig, ott pihent a kátyúban rézsutfekve az uton, nyolczbivalyad
magával. Az elzárta az országutat.

No hát keresztül az árkon, neki a mezőnek, a merre világ van!

De hát van még «világ?»

Hát bizony a szép álomnak most már vége.

A szép álomnak arról a szép halálról.

Nem osztogatják már azt! «Muszáj» élni.

Egy csoport férfi azt mondta: «ejh, minek fussunk szét: maradjunk
együtt, mint hajdan a szenátorok a római forumon! Ezek legalább
biztosították a maguk számára a jó halált. Én is köztük voltam. Igazuk
volt; de nekem is.

Hisz mi az ördögnek is álljak odább? Ha nincs haza, ha nincs magyar
nemzet, ha nincs magyar költészet, irodalom többé! Minek a Tyrtæusok
fajtája? Tele sírni olcsó könyekkel az angyalok csizmaszárát, a kik nem
akartak segíteni rajtunk? Ha a kard kiesett kezemből, pokolba a lanttal!
Kinek éljek?

«Nekem!» csendült meg egy angyalhang. A bizony. Az égben lakó angyalok
ugyan hátat fordítottak, hanem a földön lakó felkeresett, rám talált: a
világosi «romok» alól magával ragadt, a hogy a walkürök elragadják a
csatamezőn feledettet; s azután elnyelt bennünket a vaderdők mélysége,
puszták délibábja.

A világosi nap után öt hónapig nem hallottam egyebet, mint a rigók
fütyölését, kondák kolompolását a Bükk erdejében. Áldott legyen a kéz,
mely ez öt hónapot kitörülte az életemből!

Ott gondoltam ki az ilyen meséket, – a melyekről csak évtizedek mulva
tudtam meg, hogy igaz történetek.

Abban a hosszú hegy csoportban, melyet egy névvel Király-hágó alatt
szoktunk érteni, látni a régi térképeken egy magyar falunevet, a sok
oláh között. A név magyar volt, hanem a lakosai már nem voltak azok.
Valamikor azok lehettek. Az egyes lakosok magyar családi neveket
viseltek még, de már a keresztneveik Ilia, Juon, Vaszilie. Még
nagyobbrészt nemes emberek is voltak a mellett. Tagjai a tekintetes
Karok és Rendeknek, a kiket restauratiók alkalmával szekérrel szoktak
felvinni a vármegyeház udvarára. Sőt az anyakönyveik bizonysága nyomán
még kálvinisták is voltak valaha. Aztán eloláhosodtak, elvesztek a
tengerben. Nem kaptak hitükbeli papot, nemzetükbeli tanítót, pap pedig
kell a halandó embernek, a holt embernek meg épen, hát fogtak, a milyent
kaptak, pópát és dászkált: attól aztán lettek oláhokká; hanem azért
három dolgot még sem hagytak el a régi megszokásból: az egyik az, hogy a
házaikat kívülről bemeszelték; a második, hogy hosszúszárú csizmát
hordtak; a harmadik, hogy a magyarokhoz jó szívvel viseltettek. Az
elmult tél keserves lázongásai alatt sok üldözött magyar család talált
náluk menedéket s azután elterjeszté a jó hirüket.

Megint ujra kezdődött a menekülők vándorjárása.

A legelső csapat volt az Erdély felől futó. A segesvári vesztett csata
után jöttek a leányok, a kik nem találtak a vőlegényeikre többé, ki
Magyarországra. Hozták a rémhirt: «jönnek a muszkák!» Még meg sem
pihentek jól, a mikor szemközt jön rájuk egy másik szekérvonat, telve
leányokkal, a kiket a temesvári ütközet tett árvákká. Hozták a rémhirt:
«jönnek a ráczok!» S a míg azon tanakodtak, hogy együtt induljanak-e a
harmadik útnak? ott lepi őket a harmadik leánynépvándorlás, mely Arad
felől ömlik alá; ajkán e rémhír: «jön a német!»

Most már együtt voltak mind a százan.

Csupa lány. Egyetlen egy fegyveres kisérő nem volt velük. Szégyen is
lett volna.

A legelső éjjel valamennyi szekeres megszökött tőlük. Ott maradtak, mint
a túzokcsapat az ólmos esőben. Most már nem is menekülhettek, csak
gyalog, ha lett volna hová?

Százan voltak, kétszázféle tanácsot adtak maguknak: egy sem vált be.

A zűrzavar, tépelődés közepett jön a hire, hogy roppant porfellegek
közelítenek onnan Magyarország felől.

Vajh! melyik jön?

A jó barát-e, vagy az ellenség?

Valjon mit hoz?

Szabadulást-e, vagy elpusztulást?

Milyen csufondáros keresztkoma a sors! Hogy megtréfálja a
keresztlányait! Se az egyik, se a másik nem volt, hanem egy pár
ökörcsorda, a mit a magyar hadtestek egyike után tereltek. Az nem volt
ütközetben; mikor szétbomlott a hadi rend, az élelmező biztos
eltereltette az utból a hegyek felé. A kétszarvú bataillon nem rakja le
a fegyvert.

A hajcsárok csúf, rücskös, szurtos ficzkók voltak; – de mégis csak
férfiak voltak! A vezetőjük tultett valamennyijén: ez volt a
megtestesült Kalibán.

De azért férfi volt: még pedig hős! Lóháton jött, fegyvert viselt, a
kalapjához piros toll volt tűzve.

Ünnepelt vitéze lett a társaságnak. Körülfogták, majd megették: «édes
bácsinak» szólongatták.

S hogy tűrte a hizelkedést a hamis. Meg is fizetett érte emberül. Olyan
nagy szavakkal, hogy azokat még a mennybéli bankigazgató sem birta volna
kész pénzzel beváltani.

«Ne féljetek leánykáim, biztatá a fehérnépet. Most vagyunk már csak
igazán jól. A magyar hadsereg egyesült a muszka sereggel. Most együtt
fordulnak a németek ellen. Konstantint kikiáltották magyar királynak. A
cserkeszek meg a lengyel ezredek mind átálltak hozzánk. Klapka Bécset
ostromolja. A török szultán átküldte a Dunán Omer basát nyolczvanezer
törökkel, Ledru Rollin kikötött Triesztnél százötvenezer francziával,
Stratimirovics az egész rácz sereggel Perczel Mórhoz állt! Olyan ágyúzás
folyik odalenn a Maros mellett, hogy idáig hallik!

S a leányok a füleikkel a földre fekve, hallgatóztak. És csakugyan
hallották azt a nagy ágyúzást, a mit csodaképen egész Tiszán túl hallani
vélt minden ember: én magam is megesküdtem volna rá, hogy hallom. Az egy
országos nagy halluczináczió volt.

Az a rücskös pofa mennyi csókot kapott ezekért a dicsőséges jó hirekért.
Hogy itatták kulacsaik utolsó maradvány borával.

Reggelre aztán ez is odább állt búcsúvétel nélkül, valamennyi
hajcsárjával. A marhákat átverte Havas-Alföldre.

A száz leány ott maradt százképen megcsalva. Tízezer égrekiáltó panasz
egy tömegben.

Azt a falut, a hová a száz leány menekült, valamikor magyar nép lakta.
Kálvinisták voltak és nemes emberek. Egy kis szigetet képeztek a
tengerben, a mi aztán lassankint elnyelte őket: eloláhosodtak. Először
nem kaptak hitükbeli papot, akkor kitértek a keleti hitre; azután
eldisputálták a vármegyén a nemességüket, utoljára elfelejtettek
magyarul. Csak a hosszúszárú csizma viselete emlékeztetett rá, hogy
valaha magyarok voltak; a bocskort nem vették fel. Aztán még maradt
valami más is: valami elveszthetetlen együttfájása a szívnek az anya
nemes szivével, a mi elkiséri a magyart még az oczeánon túl is, s eltart
még akkor is, mikor az utolsó három szót is elfelejtette már az
anyanyelvből: «Isten, – haza, – kenyér».

Ezek a falusi emberek mondták a leányoknak, mikor azoknak a
kétségbeesését látták, hogy bizony rossz helyre kerültek. Jobb lett
volna nekik ott maradni a hadak utjában. Osztrák, orosz katona nem
bántja a védtelen leánynépet, legfeljebb pajkoskodik vele; hanem ha
egyszer a móczok előjönnek, azoknak a keze között kétszer hal meg az
asszonyféle! Azok pedig bizonyosan ide fognak jönni; mert rég fenik a
fogukat erre a falura, a minek a népe nem csatlakozott hozzájuk.

Erre aztán a leányok országgyűlést tartottak. Igazán országgyűlés volt.
Képviselve benne minden vidék, minden osztály és felekezet. Nagyobb
gonddal nem lehetne egy felsőházat összeállítani.

Mi történjék a leánynemzettel?

Az indítványok nagyon szétágaztak.

Olga, a szép árvalányhajú liptómegyei kisasszony azt indítványozta, hogy
követséget kell küldeni az orosz hadvezérhez, hogy vegye oltalma alá a
hadsereg nem harczoló részét, s fogadja el részükről is a kapitulácziót.
Ez az indítvány megbukott.

Fanny, a feketeszemű bájvirág, regényesebb megoldást talált ki. Nem
messze van már Törökország. A férfiak egy része is oda menekült.
Törökországban a szép hölgyeket nagyon megbecsülik. A kiből szultána nem
lesz, mint bayadere, utczai tánczczal, énekléssel szép életkört
csinálhat még.

Ez a kalandos terv is el lett vetve.

Katicza, az alföldi vad rózsa azzal a tervvel lépett fel, hogy
mindannyian öltözzenek fel oláh fátáknak, s álljanak be a falu házaihoz
szolgálóknak: így majd nem ismernek rájuk az idegenek. Ez legtöbb
kilátással birt az elfogadtatásra, de meghiusult a helybeliek
ellenállásán. Ha ez kitudódik, a móczok felperzselik az egész falut s
leölik a lakosságot.

Erre aztán öten-hatan kezdtek el beszélni, s a zsivajnak az volt az
értelme, hogy meneküljön hát, ki merre lát: száz leány száz felé, a míg
az egyiket kergetik, a másik csak megszabadul.

Végre megszólalt a korelnök, a leányok legidősebbike, a ki maga
választotta ezt a méltóságot. Veronkának hítták.

Hogy szokatlan nagy volt a bátorsága, azt már azzal bebizonyította, hogy
kimondá: hány esztendős? Ritka leánynak van bátorsága azt megmondani (ha
a harminczon tulmegy). Az övé pedig tulment már három esztendővel.

– Harminczhárom esztendős vagyok. Sok szép időt megértem. Ki voltam? Mi
voltam? Senki ne kérdezze, a hogy én sem kérdezem senkitől az ő dolgát.
Most egyformák vagyunk mind. Láttam én már férfiszerelmet is,
férfiharagot is, hétköznapi és ünnepi alakjában. Egyiktől sem kell
megijedni. A ki nem ijed meg tőle, azt nem bántja. Azt is megtettem
egyszer, hogy bementem az állatszelidítővel az oroszlánok kaliczkájába.
A ki nem fél, azt a fenevad sem tépi össze. A kutya is annak szalad
utána, a kit futni lát. Maradjunk szépen együtt. Ha jönnek a móczok,
behuzódunk ide a beszerikába. A mi pálinkás hordó csak van a falu
korcsmájában, azt megvásároljuk, mind ide hozzuk a templom udvarára, a
kerítésen belül sorba felállítjuk. Ha ide betörnek, fogadom, hogy mind a
pálinkás hordóknak fognak nekiesni, s egynek sem fog eszébe jutni, hogy
a templomban is kereskedjék. S ha teleiszszák magukat, békén odább
mennek.

Ez az indítvány aztán tetszett. Egyhangúlag el lett fogadva.

A faluból is voltak ottan többen a leánygyülésen, kiváncsi asszonyok,
férfiak. Az utóbbiak közül feltünt egy magas, sugár legény; arczán olyan
ősmagyar jelleg, mintha Debreczenből való volna. Oláh legény volt ez is:
régi nemes gazda fia. A pópa Gligornak keresztelte.

De nemcsak a deli alakja által tette magát feltünővé Gligor, hanem azzal
a buzgóságával is, hogy a Katicza indítványának pártolást igyekezett a
maga népe közt szerezni: az bizony jó lesz! cselédül fogadni a házhoz
ezeket a szép magyar leányokat. Ő maga ki is szemelt egyet közülök, a ki
legszélről állt a fal mellé huzódva, egy szép szőkehajú leánykát, nem
lehetett még tizenhat évesnél több.

Mikor az indítvány el lett fogadva, Veronka odainté magához Gligort.

– Te neked, úgy láttam, hogy tetszett az az ajánlat, hogy minden ház
fogadjon fel egy leányt cselédnek.

– Igen bizony. De az öregek nem egyeztek bele. A móczok megtudnák és
rajtunk állnak boszut.

– De egy leányt csak be lehetne fogadni egy háztájnak? Az nem tünne fel.
Látod azt a szép szőke leánykát ott, a falnak támaszkodva.

– Hogyne látnám? mikor mindig azt nézem.

– Fogd kézen azt a leányt, s vidd haza az apád házához. Nem való közénk
ez az árva teremtés. A bátyja tábori pap a magyar hadseregnél. A bátyján
kívül más férfinak még a szemébe sem nézett soha. Az egész hadakozás
alatt mindig együtt jártak: a pap a sebesülteket vigasztalta, a huga meg
ápolta. Ártatlan gyermek még. Magunkat, többieket nem sajnálom, hanem
azért az egyért a szívem fáj.

Gligor azt mondta, hogy bizony gondját fogja viselni, ha rábízzák.

– Hát majd este, ha sötét lesz, odavezetem hozzátok. Ne szólj felőle
senkinek.

Akkor aztán azt indítványozá Veronka a társnőinek, hogy örökítsék meg az
ittjárásuk emlékét. Van itt a patak mentében egy óriási palatábla: arra
valamennyien karczolják fel a neveiket. Ki tudja, hátha még egyszer itt
összekerülnek megint.

Így támadt az a fekete album.

Akadt egy áruló a faluban, a ki felkereste a hegyek között táborozó
móczokat és tudatta velük, hogy itt száz úri kisasszony van egy
csoportban. Egyúttal azt is elmondta, hogy a pálinkát mind megvették a
korcsmárostól hordószámra s odavitették a beszerika udvarára. Nem kell
belőle inni, mert meg van mérgezve. A bányák közelében könnyen szerzik a
mirenyt; minden háznál tartanak azt a patkányok ellen.

Éjfél után jár az idő: mindenkit elnyomott az álom a falu házaiban, csak
a leányok voltak ébren, abban a faházban, a mi Isten tiszteletére
szolgál. Ők hallhatták a nehéz lábdobajt, mely megölőik közeledtét
hirdeté. Azok nagy csendben körülfogták a beszerikát, nem is vesződve a
bezárt kerítés ajtajának kifeszegetésével: könnyű volt azon átugrani.

Veronka ott ült a toronyban és onnan nézte, mi történik ide alant? A
borszeszes hordók oda voltak állítva a beszerika ajtója elé. Ha
megiszszák, jól jár vele mind a két fél; ha kiöntik a földre, azzal is
jól jár mind a kettő.

A fejszeütések a hordók fenekére megadták a választ. A széttört
hordókból szétömlött a földre a borszesz, bokáig lehetett benne járni.

– Jertek csak elő, szép méregkeverők! hangzott a támadók kiáltása, s
döngött köröskörül a beszerika gerendafala a baltafokoktól.

Nem lehetett irgalmat remélni.

– Hát így is jól van! mondá Veronka, s azzal leoldozta a nyakából azt a
szép himzett kendőt. Egy üvegcse volt a zsebében, finom illatszerrel:
talán «cservirág-vízzel», azt mind felitatta vele. Akkor aztán egy szál
gyufával meggyujtá a kendőt s ledobta az embertömeg közé, onnan a
toronyablakból.

Egy percz alatt lángban állt a beszerika udvara. A földre kiöntött
borszesz fellobbant a támadók lába alatt s körülfolyta a beszerikát,
elterjedve a deszkakeritésig.

Azokról, a kik az óriási máglyában bennszorultak, nem tudni többé
semmit. Azok a vörhenyeges folyondárok, az a tüskés cziher, a mi azt a
gömbölyű tért felburjánozta, tudna valamit beszélni.

A mi vétkük volt a szegény leányoknak, ez a lángörvény bizony
letisztítá.

A móczok boszuja aztán az ártatlan falu ellen fordult. Annak a helyén
most szép szál erdő tart árnyékot.

A kik elmenekültek a lakosok közül, eltagadták, hogy valaha odavalók
voltak. Még a neve is feledségbe ment az elpusztult helységnek.

A ki elfutott, még azután is üldözték, s ha a ruházatáról ráismertek,
kegyetlenül kínozták halálra.

Gligor a menekülés előtt átöltözteté oláh fátának a pártul fogott
leányt; maga is bocskort kötött s kecskebőrbekecst öltött.

Elől-hátul ellenség volt; ki nem lehetett kerülni, hogy meg ne állítsák.

Eltagadta a születése helyét, azt mondta Hátszegre való.

– Hát ez a leány?

– Ez a mátkám.

– Ha mátkád, esküdjél meg vele. Itt a pópa, azonnal összeád.

Gligor szemébe nézett a leánynak:

– Mit akarsz inkább? Velem együtt élni, vagy velem együtt meghalni?
Szabad a választás.

A leány odanyujtá neki a jobbját.

– No hát, mondd az esküt! kiabálták rá, feje fölött villogtatva a
felemelt véres kaszákat.

– Nem mondhatja, mert néma, mondá Gligor.

A leány nem tudott az ő nyelvükön.

Azért csak összeadták őket, férj és feleség lett belőlük.

De nem bocsátották őket szabadon; ott kellett nekik az ő hegyeik közt
letelepedni, s éjjel-nappal őrt álltak fölöttük, hogy el ne
szökhessenek.

Nem is akartak. Megszerették egymást.

A száz leány közül ez volt az egyetlen, a ki életben maradt.

De ez sem beszélt soha semmit arról a réméjszakáról, mely társnőit
elhamvasztá. Megmaradt következetesen némának. És megmaradt
parasztasszonynak.

Testvére, a tábori pap, a szabadságharcz után a papi pályán fényes
polczot vívott ki magának, egyházi méltóságra emelkedett; nagy vagyont
gyüjtött, s azt halálával mind jótékony, emberbaráti czélokra hagyta. És
huga, az oláh parasztnő, soha sem tudatta vele, hogy életben maradt.
Csak a mikor a derék főpapot temették, akkor láttak a fényes
székvárosban a temetési pompa közepett egy öreg anyókát a hatlovas
gyászhintó után, egy oláh paraszt karjára támaszkodva, bandukolni: ez
volt a nagyhírű főpapnak a testvére. – De még akkor is néma volt.
Magyarul nem volt szabad beszélnie; tehát megtanult némának lenni. Az
utolsó a száz leány közül.



ROMÁNÓ CSIBAKÉRÓ SZIKLARIBE.


I.

A fent leirt czím annyit tesz, hogy: «a czigánynyelv rendszabályai».

Mert a czigánynak a neve nem «czigány», hanem «roma».

Tehát a czigányról van szó, a kiről senki sem akarja tudni, hogy ő
«roma»; mindenki azt akarja róla tudni, hogy ő «czigány».

Az a rejtélyes faj, a ki mindenütt ott terem meg, a hol nem vetették,
mint a parlagföld vadvirága, sehol sincs hazája s mindenütt otthon van:
Orosz- és Törökországban, Angliában és Spanyolországban, németek,
francziák, olaszok hazájában, mindenütt az övé a faluvég, az útmellék,
az avar, a sötét erdő s mindenütt megmarad czigánynak.

Az egész világ ismeri s még sem ismeri senki.

Nem köti magát a földhöz, «nem szereti czigány a szántást», hanem a mi
munka másnak nem kell, azt ő rá hagyják, a mit tűz mellett, a mit
vízben-sárban kell elvégezni, a mi az idegeket kipróbálja, az az ő
mestersége.

Nem tanul semmit, s mégis ő mond jövendőt az okos embereknek, ő
gyógyítja meg a nyavalyásokat, kiveti kártyával a szerencsét a szerelmes
szíveknek s kipörgeti rostán a veszett tárgy eltolvajlóját.

A törvényről annyit tud, hogy az az ő üldözésére van kitalálva s azzal
összetalálkozni veszedelem; azért annak útjából kitérni ezer furfangja
van.

A kihez ragaszkodik, azért guzsba hagyja magát csavarni, de a kit meg
akar csalni, azt leveszi lábáról, ha négy van is neki.

Az arcza mindig gyászol, hanem a kedve piros: a nyomorúságból is tréfát
csinál s a mije nincs, annak nem érzi hiányát.

A legszegényebb és a leggazdagabb embere a földnek: a türelmében akkora
kincset bir, mint más a pénzes ládájában, a gulyájában, a dominiumában.
Gúnyt űz a hidegből, a viharból, a koplalásból, a nyomorúságból: «jaj de
hideg van odakinn!» mondja, kidugva az ujját a ponyva sátor hasadékán;
«jó ez a köpönyeg, de az idő nem hozzá való», «jeget ettünk, vizet
ittunk»… stb. s ha azt kérdik tőle: «minek neked ez a sok gyerek?
czigány!» azt mondja rá: «hát kire maradna ez a nagy világ?»

Alázatos és mégis büszke, csak azért marad leghátul, hogy össze ne
keveredjék. Titkolózó, zárkózott, összetartó. Mindig verekedik egymás
közt; de soha se megy biróhoz panaszra; a maga vajdájának
engedelmeskedik vakon s attól nem appellál.

És aztán vannak bámulatot keltő tehetségei, a mikben a lángész hatalma
nyilvánul. A hangjegyet nem ismeri és a zenéhez mégis ért; jobban, mint
a ki tanulta. Keze alatt a száraz fa sirni tanul, a bélhur beszél, s a
hang érzelemmé magasztosul. Maga után csalja lelkünket, azon veszszük
észre, hogy nem a hegedüjén, hanem a szivünkön játszik, magyarázza
legtitkosabb gondolatainkat, megszólalásra birja bánatunkat, felidézi
mohfedte emlékeinket, tüzet éleszt ereinkben, indulatokat ébreszt,
szemeinket megnedvesíti, ellágyít, kibékít, majd meg elröpít az
andalgások ábrándvilágába s aztán neki zúdít a harczi kedvnek, hogy
felejtsük a mankót a hónunk alatt, a köszvényt a lábunkban, a hivatalt a
vállunkon, a csillagot a gallérunkon, s neki akarunk rohanni a
félvilágnak dicsőségünkben, elkeseredésünkben; kerget a nyiretytyüjével,
a tárogatójával a czigány. Pedig hát «mit neki Hekuba?» «haza?» – «hir?»
– «szabadság?» – «dicsőség?»

Csak a magyarországi czigányról beszélek. A többit nem ismerem.


II.

A magyarországi czigány az egész világon szétszórt czigánynépnek a
törzse, az arisztokratiája.

Nemcsak nagyobb szellemi tehetségeinek számbavevése indít ez állításra,
ámbár ez is erős bizonyíték. A magyarországi czigányok közül katonai,
papi és polgári pályákon is találkozunk kitünőségekkel. Volt egy czigány
tábornokunk, nem rég szenteltek fel a váczi dioecesisben egy czigány
plébánost s Rácz Palinak, a közkedvességű zeneprimásnak, huszonhárom élő
fia közül ügyvéd, mérnök, hivatalnok, orvos, tanár cseperedett már fel s
tán csak egypár marad meg «czigánynak». Olvasottság, tudománykedvelés
meghonosult náluk; sokan közölük házakat, földeket szereztek; többen a
szavaló, éneklő művészet terén fényes neveket vívtak ki maguknak, a
mellett példás családi életet élnek; (azt kell látni, hogy szereti
czigány a rajkóját!) egymás elhagyott árváiról gyöngéden gondoskodnak s
fiaik a hadseregben jó katonák s minden tekintetben magasan fölötte
állanak az orosz és oláh medvetánczoltató kóbor czigánynak, az angol
lócsiszárnak, a szláv üstfoltozónak és a porosz kényszerített takácsnak;
zenélni pedig sehol se tud a czigány, csak nálunk, másutt csak gajdol.
(Egyes lángelméket kivéve, mint Sarasate.) Ezért külföldön a magyar
czigányt fajrokoni nagyon respektálják.

A valóságos elsőszülötti jogát azonban a magyarhoni «romá»-nak a positiv
tudományos kutatás igazolja: a philologia.

Először is a «roma» nyelvben csupán a magyarhoni czigányoknál van meg a
három idő: jelen, mult és jövő; minden más czigánynyelvnél csak kettő
van használatban: a jelen és a mult. A jelen fejezi ki a jövőt is.
Azután a magyarországi «roma» nyelv a leginkább hasonlatos a hindosztáni
idiomákhoz s csupán magyar szavakkal van keverve. Minél távolabb innen,
annál többféle nyelv keveredett vele, magával vivén a magyart is; úgy
hogy a magyar czigányszavak még az angol czigányoknál is feltalálhatók.

Ez bizonyítja, hogy távol hazájukból kivándorlásuk után Magyarország
volt az, a hol legelőször állandóul letelepedtek az indus származású
«romá»-k.

Ki tudja, milyen büszke nemzet lehettek valaha ott őseik hazájában, a
hol a fán ingyen terem a kész kenyér, s finom gyapjut hullatnak a
virágtokok, s az embernek nincs más dolga, mint az ingyen kenyérért,
ingyenruháért hegedüvel, sippal dicsérni az Istent. S aztán nem ismerni
magánál nagyobb urat…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A czigány nyelv szótárában nincs kifejezés erre a szóra: «jóllaktam», de
erre a szóra sincs: «köszönöm». Mikor a czigány azt akarja mondani
«köszönöm», ezt így fejezi ki: «nehezet cselekszem»…


III.

Magam is elbámulok rajta, hogy lettem én egyszerre ilyen tudós emberré?

Hát ezt én mind most tanultam Alcsuthon.

Tudniillik, hogy az én fenséges princzipálisom, Rudolf koronaörökös
főherczeg meghagyván nekem, hogy a magyar korona alatti országok
népeinek ismertetésénél a legszakavatottabb tudósokhoz forduljak,
mulhatatlan kötelességemnek találtam a köztünk élő érdekes népfajnak
ismertetése végett ő fensége óhajtása szerint, legmagasabb
nagybátyjához, József főherczeghez folyamodni, mint a kiről köztudomású,
hogy a «roma» nép nyelvének tanulmányozásával régóta behatóan
foglalkozik s kinek eddigi buvárlásait külföldi nyelvkutatók s többek
között a kitünő osztrák szaktudós, Miklosich is bőven felhasználták.

Ő fensége, József főherczeg, legkegyteljesebb készséggel ajánlá fel
minden e téren szerzett, kéziratban levő, munkáját s meghívott magához,
«mivelhogy magyar ember többet végez szóval, mint irásban». S különösen
azért is, mert három irásban levő tudományos művén kívül még egy csak
«fejében levő, irásban nem létező munkát» is helyezett kilátásba, a
czigányok szokásai-, vallásai- és életmódjairól.

E kegyteljes meghívásnak engedve, tettem a napokban hódoló látogatásomat
az alcsuthi kastélyban.

De előbb beszéljünk Alcsuthról.


IV.

Az alcsuthi uradalom egy négyszögmértföldnél nagyobb területet foglal
el. Még ezelőtt hetven évvel ez az egész tájék egy nagy kietlen
pusztaság képét mutatta. Vadvizes völgyek, a mik büzhödt mocsárokon
végződtek, kopár sziklahátak, meztelen, sivár agyagdombok, aszú,
tövisbozótos legelők vettek körül hosszú bogárhátú vályogtanyákat, a
mikben a birkások teleltették juhnyájaikat. Ez volt az egyedüli
gazdaság: a birkatartás.

Mikor József nádor átvette az alcsuthi «pusztát», az egész nagy
területen nem volt több, mint három élő fa: egy fűzfa vizenyős lapályon,
egy diófa a legelősikon, és egy tölgyfa a hegytetőn. Még most is megvan
mind a három; kegyelettel őrizve, ápolva, körültámogatva. Egyéb fa nem
volt. Az ákácz még nem volt ismeretes Magyarországon, s a platán még
akkor csak a fejedelmi díszkertek vendége vala Európaszerte.

És József nádor elhatározta, hogy ebből a sivatagból fog egy
mintaparadicsomot alakítani.

De még ha csak a sivatag pusztával kellett volna felvennie a nehéz
küzdelmet! Hiszen a föld olyan jó «gyermek»; megjavul, ha javítják; de
nagyobb ősbozót volt ott az emberi társaságban.

Az egyik szomszédság voltak a «bicskei» nemes urak.

Azok a hirhedett verekedők, a kiket szekéren hordtak vármegyéről
vármegyére, tisztujításokra, alkotmányos jogokat gyakorolni furkós
bottal; a kiknek segítségét igénybe vették bracchiumok, repositiók
alkalmával. Le van irva «Rab-Ráby»-ban ezeknek a vándor hőseknek a vitéz
működése egy ilyen «önbiráskodási» harczban, a mire hajdani jogi
praxisunk felszabadított bennünket. Nem parancsolt ezeknek se a
vármegye, se a dicasterium soha!

A másik szomszéd pedig volt a dobozi compossessoratus. Mind csupa nemes
urak, a kik a szántás-vetés mesterségeig, még e rövid kilenczszáz
esztendő alatt, hogy Árpáddal bejöttek, meg nem alázták magukat. Rendes
foglalkozásuk volt ez ideig lovakat eladni, a nélkül, hogy lovakat
vennének. Ha paraszt tenné, azt mondanók, hogy «lopás», de nemes ember
nem «lop», csak «hódít». Az elhódított lovakat átverték a Dunán a
szigetségbe; ott eladták styriai lócsiszároknak, s azok vitték odább.
Ezt úgy hijják, hogy «szabad kereskedés». Utazni nem is igen mert senki
Dobozon keresztül, mert ott valami ingóját bizonyosan kisajátították. S
aztán panaszra menni a szolgabiróhoz a doboziak ellen, tiszta bolondság
lett volna; ugyan ki ne ismerné ezt a szép nótát:

  «Ha a főbiró háborgat,
  Lopok neki egy pár lovat;
  Behajtom az udvarára;
  Még meg is hí vacsorára.» (Akkor volt az!)

József nádor föltette magában, hogy ezekből a kevély, rakonczátlan,
tolvaj népekből, becsületes, munkás, okos embereket fog alakítani, s a
mint a táj képe lassan átidomul kopár sivatagból áldástermő viránynyá, a
rajta lakó ember is átnemesül vad, szilaj duhajból derék honpolgárrá.

S a kettős munka már a második nemzedéknél be van fejezve. Mind a kettő
teljesen sikerült.


V.

József nádor mély kedélyű messzelátó lélek volt; megáldva gyöngéd
érzésekkel, regényes hajlamokkal és gondviselésszerű helyes tapintattal.

Első házassága valódi érdekfeszítő regény. A két császár, Ferencz és Pál
között vihartjósló ellenséges viszony támadt, mely válságos hadviseléssé
fenyegetett elfajulni. A bécsi udvar ekkor József főherczeget szemelte
ki arra a küldetésre, hogy Szentpéterváron a felförmedt földi istenek
haragját lelohaszsza.

Az indulatos, erőszakoskodó Pál czár dölyfös haraggal fogadta az ifju
fejedelmi sarjat, s az udvaroncz sereg uralkodója kedélyhangulatát
éreztette vele. Csak egy szív nyilt meg előtte: a czár legifjabb
leányáé, kedvencz gyermekéé. A míg a diplomaták a hódító hadjárathoz
készültek Ausztria ellen, az alatt József is végezte a maga hódítását, s
a czár csak akkor tudta meg, hogy a béke meg van kötve, mikor a kedvencz
leánya Alexandra megvallotta neki, hogy az ifju főherczeg birja a
szivét. Ekkor aztán ő is meglágyult, s a szövetség egyszerre lett
megkötve az apák és gyermekek között.

A Szentpéterváron végbement esküvő után Pál czár elrendelé, hogy a
hazájába térő ifju házaspárt száz hintó kisérje, udvari néppel rakva a
határig; valamennyi hintó ujdonat új legyen. A főudvarmester azonban
jónak látta az új hintókra kapott pénzt zsebre tenni, s a helyett ócska
hintókat festetett meg újnak, azokat állíttatta elő a nász kiséretére.

Az elindulás perczében Pál czár, a mint gyermekeitől búcsut vett, az
utánuk következő hintókat megállíttatá s a tollkésével az új festésen
vakarást tett, meglátta az alatta levő régi fénymázt. S azzal az egész
díszkiséret, a főudvarmesterrel együtt, nászút helyett czakkompakkostól
Szibériába kocsikázott.

Az orosz czári mátka csodaszép volt s a lelke hű képmása arczának.
Virágkorában halt el. A nádor ürömi birtokán van egy keleti stylben
épült kápolna, abban aluszsza Alexandra Pavlovna örök álmát. Alakja most
is ép és romlatlan, (épen mint a krasznahorkai csodahalotté, Serédi
Andrássy Istvánnéé). A mi hogy fel lett fedezve, ez a története.

A czár szeretett leányát egész keleti pompával rendelé eltemettetni,
arany koronával a fején, drágaköves nyaklánczokkal és kösöntyükkel
felékesítve s egy orosz prépostot, tizenkét énekessel együtt rendelt
Ürömre, a kik ott naponkint isteni tiszteletet tartsanak a kápolnában a
kedves halott fölött. A sírbolthoz vezető ajtónak három kulcsa volt: az
egyik állt a nádornál, a másik a czárnál, a harmadik a prépostnál.

A szabadságharcz után József nádor családja elköltözött Magyarországról:
az ürömi prépost és az orosz énekesek gondolták magukban, hogy ha az
élők elmultak, hát a halottak mért ne mulhatnának el? S egy szép napon
eltüntek Ürömről. Senki sem kérdezősködött utánuk.

Hanem körülbelül egy év mulva érkezik egy levél Miklós czártól István
főherczeghez, a ki akkor Schaumburgban lakott, a melyben tudatja vele a
czár, hogy a mostoha anyja sirját Ürömön az őriző prépost és énekesei
megszentségtelenítették, a kriptát feltörték, a halott arany koronáját,
ékszereit elrabolták és megszöktek vele. Ékszerek és korona már kézre
kerültek, a sirrablók ott ülnek már a szibériai ólombányában, jöjjön fel
tehát a nádor fia Szentpétervárra s vegye át a megtalált ékszereket és
vigye vissza a fenséges halott anyjának. István főherczeg azonban maga
nem mehetett, az öcscsét, József főherczeget küldte maga helyett
Szentpétervárra, ő vette át a koronát az ékszerekkel, neki lett
meghagyva, hogy sajátkezüleg koronázza meg és ékesítse fel azokkal holt
mostoha-anyját. A felnyitott koporsóban még akkor is változatlan ép volt
az örök alvó. – Legyen csöndes álma a koronája alatt!…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


VI.

Az alcsuthi puszta a rómaiak idejében castrum helye volt, az itt talált
latin feliratos régiségeket, kőkoporsókat, fegyvereket, pénzeket mind
felküldték a nemzeti muzeumba. Nem régen is talált egy sváb közbirtokos
a földén egy szép faragványú nagy római sirkövet, de nem akar tőle
megválni.

Egy hegytetőn pedig most is áll még egy «pogányvár» fundamentuma: tán a
várkunok uralmának emléke?

Milyen nagy óriás az idő! Ezer éves lépésekben támad a nyomán ugyanazon
a helyen új élet. Római, avar, magyar. Hát a jövő ezer éves lépés mit
hágy itten?


VII.

Még nem egészen hetven esztendeje, hogy József nádor a legelső élő fát
sajátkezüleg ültette az alcsuthi pusztán s a legelső parasztgyereknek
ábéczét adott a kezébe s ma már nép és vidék mintaképe annak, a minek
«kell» lenni az egész országnak valaha.

A kopár agyaghalmokat rengeteg erdő fedi, a tölgy összeborul az egykor
egyetlen magányos ős szálfa körül, a szálas fenyőerdő kanyargó utjain
őzcsapat szökell keresztül s a gyümölcstermő pagonyban a fáczánok huznak
végig. A magas tetőről, merre a szem ellát, mindenütt nevető tájék,
dicsekedő halmok, arany szántóföldek, pompázó bársony rét, hivogató
liget, mámoros szőlőhegy; közben fehér házak, fák közé bujt falvak,
asztagokkal körülvett majorházak, legelésző gulyák, birkanyájak,
ménesek. A kopár sziklaoldalból kőbánya lett, melynek óriási prizmái
mint egy hófehér új várrom szakadéka, tünnek fel a távolban És alant a
falu közelében a fejedelmi kastély tornyos templomával, melynek óraütése
mértföldnyire hallik, körülfogva a nagyszerű parktól, melynek lombjai
közül messzire kiragyog a pálmaház roppant üvegkupolája.

Egy átelleni ormon a megdicsőült nádor márvány-emléke, melyet hálás
gazdatisztjei emeltek, a késő időknek tanuságul.

Az alcsuthi kert már régóta hires az országban, mint anyatelepe
valamennyi diszkertnek, a honnan exoticus fáinkat szerezzük. Csakhogy a
miket mi araszszal mérhető fehér és veres levelű bokrocskákul
ápolgatunk, azok ott terebélyes óriások. S mind ezek a növényország
aristokratái, a világ öt részéből összehordott czifra nevű, czifrább
levelű, virágpompájú növénymágnások tiszteletteljesen veszik körül azt a
plebejus őst, a félig korhadt fűzfát, melynek egyik ága már a földre
kivánkozott, csak az alája tett apostolok tartják. Társul szegődik hozzá
egy roppant terebélyes meggyfa, mahalepbe ójtva, a mit József főherczeg
édes anyja, az utolsó nádorné nagyasszony ültetett saját kezével valaha.
Évek előtt lecsapó villám kettéhasította a fát, de a gyermeki kegyelet
újra föléleszté: a lehasított törzset feltámaszták, erős sodronyokkal
összeszorították; s a fa ujra összeforrt és tovább őrzi ültetője
emlékét. Minden fának krónikája van itt: a hálás utódok elmondják, mikor
lett ültetve? kinek az emlékére? az utolsó fák helyét hogyan jelölte ki
legkisebb fiának a megboldogult nádor halála előtt három nappal.

A pálmák háza, az orangeria, az orchideak melegházai s az egész kertet
tropicus tenyészetre ösztönző artézi kút és vízvezetés már a nádorfi,
József főherczeg alkotása. Ő építteté a gyönyörű templomot is, mely
Storno építész mesterműve és a nagyszerű könyvtárt, mely tele van
nagybecsű ritka művek gyüjteményével.

Hanem hát mindez csak pompa, uri luxus, a mire azt mondjuk: «jó, a ki
teheti». De hát hol a haszonhajtó része a nagy alkotásnak?


VIII.

Hiszen ez az igazi fényoldala Alcsuthnak, a haszongazdaság. Ménei,
merinó juhai, tehenészete világszerte hiresek az uradalomnak s az idén a
szántóföldein 82 fontos a buza.

De meg is látszik a gazda szeme a gazdaságon.

Épen a nagy vihar után való napon mentem oda, olvasom azóta, látom is
szememmel, milyen károkat tett a lábon álló gabonában a zivatar, de nem
az alcsuthiban; az már akkor be volt takarítva, csépeltek is rendre.

Szép jelenet volt az, mikor a fiatal ispán jelenté az urának, hogy az
idén kétötöddel erősebb a termés, mint tavaly s az egész biztos helyen
van már s arra a főherczeg megemelte előtte a kalapját: «ön derék ember,
látom, hogy értelmes, szorgalmas; megérdemelte a bizalmat; kinevezem önt
ezennel kasznárrá». (Ha mindenütt ilyen hamar érné az érdemet a
jutalom!)

S ilyen emberekből áll az egész gazdatiszti kara. Valamennyien mind
magyarok, régiek, kiket az atyja nevelt, szoktatott munkára s azoknak a
sarjadékai. A hajdani hetvenkedő bothősöknek munkában megnemesített
ivadéka. Ez a két Józsefnek, a nádornak és fiának a műve.

«Meg akarom mutatni, hogy a magyarnak mindenre van esze, minden jóra
képes, hiába rágalmazzák.» (Arany szavak.)

Főtisztek, ügyvezetők mind a hajdani alcsuthi parasztokból kerülnek ki.
Beutazzák a külföldet, hazajönnek ismeretekkel gazdagon, de olyanok is
vannak, a kik külföldön találnak megbecsülést; a híres Le Roy Louisnak
főkertésze alcsuthi növendék, a derék Bárányos. A hirhedett méhész,
Parti Károly, alcsuthi molnár fia, a méhészeti kiállításon új
kaptárjával az első pályadíjt nyerte el s találmányával elhódította
Dzirdzon elől a méhek birodalmát. Hirlapokba is ír s úgy magyaráz, mint
egy professor. De azért most is ott molnár az alcsuthi «Kis Svájcz»
patakmalmán.

A templom és a könyvtár pompás kiállításában csak alcsuthi lakatosok,
asztalosok remekeltek versenyt.

Hát a hires verekedők? a dobozi nemes urak? Azok most a legjobb aratói
az uradalomnak. Ha némely évben rosz az aratás, József főherczeg gondol
ki valami új dolgot: csatornát huzat, tavat ásat, sziklákat hordat össze
fiók alpesekké, a miken havasi növényeket honosít meg, ezt mind a nemesi
karok (nem «és rendek» többé) hajtják végre. Igen jó munkások és a
mellett nagy a becsületük.

A hol nyolczvan év előtt az átutazónak még a rúd mellé kötött lova sem
volt biztos, most nyitott ajtó, ablak mellett alszik éjjel földesúr és
gazda.

A legutolsó hős a «régi gárdából» nehány éve halt meg. Persze Illaváról
került haza. Rózsa Sándor bandájában volt nagy ember. Mikor haza
szabadult az utolsó capitulatió után, szétnézett: látta, hogy oda az ősi
erkölcs! itt most minden ember dolgozik, rosz világ van! Elbusulta
magát: megivott egy liter pálinkát s azzal kifeküdt a gyepre s reggelre
megfagyott. Szép tárgy egy ponyvaköltőnek!

A falvakban kitünő iskolák oltják az új nemzedékekbe az ismereteket;
egyet a főherczeg tart fenn, másikat a kálvinista hivek. A kisdedóvó, a
nőipariskola Klotild főherczegnő alkotása. S hogy a nép védve legyen az
uzsora ellen, fel van találva számára az önsegélyző takarékpénztár. Nem
szórják itt az ingyen ajándékot sápitozó szájnak, hanem megtanítnak
minden embert megélni a maga keze, esze után.

Hanem a nyugdijazott cselédek hivei már egész telepet képeznek.

És in fine fináli, ez a legfőbb facitja a dolognak: 70 év előtt volt a
tiszta jövedelme ennek az uradalomnak holdankint 8 váltó krajczár, most
pedig 8 ezüst forint. Ez ám a honfoglalás!


IX.

József nádor azon kezdte, hogy maga is ott lakott az új telepen, a mikor
még az ültetett fák nem adtak árnyékot, a maga jobbágyai közepett. Még
akkor jobbágynak hitták a földmívest.

Rég gyermekkoromban hallottam még az adomákat a «Palatinus Pistáról», a
kit játszótársai, a parasztgyerekek, csak ezen a néven szólongattak,
felkiabálva rá az udvarról: «Palatinus Pista, gyere le játszani!»

S aztán a kis nádorfi együtt játszott velük katonásdit s evett az ő
fekete kenyerükből.

István főherczeg igen szelid, jó fiu volt.

Bezzeg nem az volt az öcscse.

A Palatinus Jóskát már nem kellett a paraszt gyerekeknek hivogatni,
felkereste az őket magától is; együtt nyargalászott velük,
felkapaszkodva a legszilajabb csikókra, csak úgy szőrén, kantár, kötőfék
nélkül; az Isten őrizte, hogy kezét-lábát nem törte egypárszor. Ez már
nem érte be az egzeczéroztatással, hanem igazi ütközeteket játszott. A
szomszéd faluból, Etyekről átjöttek a sváb gyerekek nagy csoporttal,
kötelőzködni; azokat ő az alcsuthi fiuk élén kegyetlenül ellazsnakolta.
Egyszer egy sváb fiunak betörte a fejét, annak az apja feljött nagy
panaszszal a nádorhoz a Jóska herczeg ellen, hogy az ő Hanzijának a
fejét betörte. «Hát tudod mit? mondá neki a nádor; majd a legközelebbi
alkalommal, mikor a gyerekek megint háborúst játszanak, törje be a te
Hanzid az én Jóskámnak a fejét és én nem fogok te hozzád menni miatta
panaszra».

Egy birkózó pajtása József kis herczegnek, a kivel legtöbbször
mérkőzött, a mult évben halt meg; Nádasdinak hítták. Most is emlegeti.
Keleti Károly (a statistica nagyherczege) máig is viseli a homlokán egy
kardcsapás emlékét József főherczegtől, a főherczeg meg ő tőle egyet az
állkapcsán. Úgy gyakorolták a kardvívást, sisak, plastron, keztyü
nélkül.

Egyszer meg egy német professort, a ki iránt Jóska herczegnek különös
ellenszenve volt, úgy eltett láb alól, hogy késő estig rá nem találtak;
s csak a vallástanítója lelkérebeszélése után vallotta ki, hogy mit
csinált vele? A nagy park közepén áll egy Belvedere, abban voltak
összegyűjtve a római műemlékek a castrum helyéből; a míg a jámbor tudós
azokat tanúlmányozta, a kis Jóska herczeg rázárta az ajtót, s azzal
hazament szépen s hagyta keresni a tudóst napestig.

S még iskolás gyerek volt, a mikor már megízlelte a csatatüzet. Egyszer
tizenegy olasz katona szökött meg a budai várból s azok a Vértes erdei
között megkezdték a brigantaggiót. Négy vármegye lovas és gyalogpandurja
egyesült az üldözésükre s utoljára odaszorították őket az alcsuthi sűrű
pagonyba, a hol aztán nagy lövöldözés mellett tudták őket elnyomni.
Persze, hogy a kis József herczegnek is ott kellett lenni, hogy
megtudja, milyen hangja van a golyófütyölésnek.

Hányszor vett részt már azóta az ilyen konczertben?


X.

Hányszor vett részt azóta a nádorfi az olyan aratásban, a hol a
lekaszált kalász Isten képét hordja! Ott volt a nagy világcsatákban,
mint dandárvezér; a 66-iki háboruban az ő ágyuié volt az utolsó szó.
Mikor Pozsonynál félbeszakítá az ütközetet a fegyverszünet izenete,
olyan fekete volt az arcza a lőporfüsttől, hogy a mint a kifáradt
tisztikarral együtt ebédhez ült a «Zöldfában», a jó öreg Palugyay «Herr
General»-nak czímezte.

«Hát nem ismer már, öregem, hisz egykor jó barátok voltunk!»

És annyi füstfelhő, golyózápor közül mindig sértetlenül jött elő.

Golyó kikerüli, vadkan meg nem tépi, darázs meg nem szúrja.

A vadkant soha sem lövi, mindig késsel szokta felfogni (pedig egyszer
beletört a kése s majd Zrinyi Miklós sorsára jutott), s a méhek közé
tévedt tolvajdarazsakat kiszedi a kezével: nem bántják.

«Bizonyosan tisztelik Árpád vérét», mondám rá, mikor a szememmel láttam
ezt a merényletet.

«Jobb magyarázatát adta ennek az x-i plébános, szólt a főherczeg;
szerinte valami olyan rossz illata lehet a kezemnek, a miért a darazsak
irtóznak beleharapni».


XI.

Egy esztergályosműhelyen keresztül, melynek csak egy soha be nem zárt
üvegajtaja van az udvarra, lépünk be a nádorfi dolgozó-szobájába,
melyben csak fegyverek és könyvek, – és tűzoltó-készletek képezik a
pompát. Mert József főherczeg nem csak a magyar honvédségnek
főparancsnoka, hanem az Alcsuth és vidéke összes tűzoltóinak is.

S ott áll előttünk az a férfiu, a ki harmadfélszázezer magyar honvédnek
vezére, a margit-szigeti paradicsom pazarkezű megalkotója, a magyar
földesurnak s a magyar családapának igaz ős mintaképe, – s a szegény
czigányok nyelvtudósa: napbarnította arczának erőteljes vonásaiban,
nyugodt, szelid tekintetű szemeiben a jóság és erély van kifejezve, a
bajusza hegyesen kipödörve, öltözete csipőig érő fekete kabát, semmi
nyakravaló, hosszúszárú, kecsege orrú huszárcsizmákba huzott szürke
nadrág; – a fején, ha künn jár, türt karimájú szürke turi kalap, sem
bot, sem ostor soha a kezében; még csak egy kutyát sem hord magával.
Csak a folyosón hever egy félig szélhüdött bernáthegyi, a mely nem bir
már fölkelni. Hajdan a kis gyermekek játszótársa volt; most nyugdíjban
tartják.

«Tizenöt esztendeje adta ön szavát, hogy eljön Alcsuthra, valahára
beváltotta». E szókkal fogadott.

Mondom, hogy most sem ingyen jöttem, vinni akarok valamit.

Rudolf trónörökös ő fensége hozzáirt leveléből már értesülve volt a
főherczeg a hozzá intézett igényekről s előkereste a kivánt iratokat.

Én azt hittem (a hozzám irt leveléből itélve), hogy holmi apró
jegyzetekről van szó, a miket egy dilettáns philolog nagyobb hivatása
közben fenmaradt üres óráiban összegyüjtögetett s kapok a kezembe két
terjedelmes, kidolgozott opust, a melyik közül az egyiknek a czime
«Románó csibakéró sziklariben», a másiké «Románó ugrikánó alanengéró
libró» (czigány összehasonlító szótár).

Az első terjedelme 156 nagy folió lap, a másodiké 641.

– Ezt hagyjuk éjszakára!

– Csináljon vele a mit tetszik.


XII.

– Ugy jár ám az, fenséges uram, a ki egy szerkesztőnek a kis ujját
nyujtja, mint a ki ama másik gonosz szellemmel komázik: most már, hogy
ily sokat kaptam, nem elégszem meg vele: még többet kivánok. Hire jár,
hogy a fenséges asszonynak mily remek rajzgyüjteménye van tájképekből és
népviseletekből, hátha még abból is kaphatnék, a mi Rudolf trónörökös
urunk munkájához való.»

«Az is meglehet».

Pontban tizenkét órakor ebédelnek az alcsuthi kastélyban; igazán
magyarosan: magyar konyha, magyar borok, magyar szó, semmi más. Mindenki
magyarul beszél itt, a főherczegi pártól és gyermekeiktől kezdve az
utolsó cselédig. A főherczegi család, az udvarhölgyek, a főudvarmester
és szárnysegéd, a nevelők megtöltik a hosszú asztalsort. József
főherczeg a földi boldogság legnagyobbikát élvezi bizonynyal; – két szép
leány, kiknek fejlődő bájait emeli a lélekből kisugárzó fenség, két
szép, piros arczu, nyilt tekintetű okos fiu; hát még az a kis
Correggio-féle angyalka, a ki mosolygó kegyosztással nyujtja a
harmatkezét csókolásra mindenkinek sorba; és mind valamennyinek a nemes
vonásai, indulatai, kedélye egyesülve az egyszerüségében oly hódító édes
anya arczán.

A művészi tehetség az egész főherczegi családnak öröke. Mária és Margit
főherczegnők természet után rajzolnak és festenek biztos kézzel, vagy a
hogy a művész-jargon mondja: «sarkas vonásokkal». Klotild főherczegnőnek
a művészi alkotásai előtt már szabad feltenni a kritikai szemüveget is.
Egy olajfestménye (gróf Zichy Irén úrhölgy, mint czigányleány) feltünést
vívna ki bármely képtárlaton; aquarelltájképei pedig mind a művészi
felfogás, mind a technikai kivitel dolgában csodálatra ragadnak. Nem
kevésbbé becsesek a magyar népviseletekről felvett színvázlatai.
Reményem van, hogy Alcsuth leirásánál a főherczegnő saját rajzai fogják
diszíteni a szöveget.

Nagy kár, hogy egy része az albumnak elveszett. Soha az alcsuthi
kastélyból el nem loptak semmit, s épen a főherczegnő albumának
egy-részét tüntette el valami szentségtelen kéz. Hiszen lopott volna el
inkább ezüstöt, aranyat, senki meg sem emlegetné érte. A főherczeg adna
ezer forintot, a teljes büntetlenség biztosítása mellett, annak a derék
embernek, a ki az elvitt képeket visszahozná. Megigértem, hogy ezt
publikálni fogom, talán lesz sikere.

Az egyik művészi élvezetet felváltja a másik. A főherczegnő két bájos és
szellemdús udvarhölgye, gróf Zichy Irén és báró Bocksberg Paula (az én
feledhetlen kedves barátomnak, Almássy Pálnak az unokahuga) felváltva
játszanak nagy művészi darabokat a zongorán. Mikor a magyar népdalokra
kerül a sor, Klotild főherczegnő, két leányától átölelve, oda áll a
zongorázó hölgy mögé s aztán együtt éneklik mind a négyen a pusztai
nótát. Tündéri quartett!


XIII.

És még mindig nem következik a románo csibakéró sziklariben.

Elébb az exegesisén kell kezdenünk, hogy támadt egy magyar főherczeg
keblében az a gondolat, hogy ő a czigányok nyelvét tanulmányozza?

Fiatal korában jött az az eszméje, hogy ő a magyarok eredetét szeretné
feltalálni. Hogyan? A nyelvészet nyomán.

Ha a czigányok őseredetét fel lehet vezetni Hindosztánig, miért ne
lehetne a magyarokét is Ázsia belsejéig?

De hát vajon igaz-e az is, hogy a czigányok Hindosztánból származtak?

Ez a kérdés volt a kiindulási pontja.

A Vasa-ezrednél, kinn Lombardiában, a hol a főherczeg az 50-es évek
elején szolgált, volt 36 czigány katona. Azokat József főherczeg
egyenkint magához hívta, külön mindegyikét kikérdezte egyes szavak
jelentése iránt, míg meggyőződött róla, hogy az igazi szavakat mondják,
nem csalják meg. (Eleinte megpróbálták). Mikor e szavak össze voltak
gyüjtve, akkor megtanulta tőlük a ragozást, a szókötést, a declinatiót,
a conjugátiót, jó studium volt a grammatica viva.

Mikor Magyarországra visszakerült, már akkor jól tudott czigányul.

Egyszer egy erdélyi városba kerülve, a vendéglőben ebédelt együtt több
tiszttel, a kikkel akkor a polgári hivatalnokok is együtt tartottak. Ott
volt a Bezirkscommissär is. – Nagy úr volt akkor egy Bezirker!

A terem közepén egy czigánybanda huzta – a polkát, meg a mazurt.

– No most elhuzatom velük a nagyidai keserves nótát, mondá a kerület
főnöke.

– Bajosan teszik meg, szólt a főherczeg. A czigány nem igen áll
kötélnek, ha a maga nemzeti gyászát akarják vele elhuzatni.

– No majd én megmutatom, hogy nekem megcselekszi!

A főherczeg erre odaszólt czigányul a primásnak.

– Húzd rá neki azt a nótát, a melyikért huszonöt botot kell kapnod, én
minden botért, a mit kiállsz, száz forintot adok.

A primás ráhunyorított, s azt mondta rá: «csácsó»! s a mint a nagyságos
úr ráparancsolt, hogy huzza el a nagyidai nótát, rárántotta neki a
Rákóczy-indulót.

A Bezirker majd a bőréből ugrott ki dühében, de a czigány olyan ártatlan
képpel esküdött mennyre-földre, hogy ez az igazi nagyidai nóta, hogy
inkább adott neki egy fertálybankót, csak ne huzza tovább.

– «Jobb szerettem volna én ennél a huszonöt botot!» szólt nagy búsan a
primás.

(A főherczeg szerint a czigányok gyásznótája nem a nagyidai vereségről
szól, hanem az őshazájukra való visszaemlékezést tolmácsolja).

Azután folytatta József főherczeg a czigánynyelv tanulmányát korábbi
nyelvészek munkái, pld. Liebig nyelvtana nyomán, s külföldi utazásaiban,
a más nemzet czigányai között.

Egyszer egy nagy német városban akadt egy vén czigány-asszonyra, a kinek
a czíme csak ez volt: «Die alte Hexe». – Ennek a bátyja az akasztófán
halt meg, úgy szintén az apja is, – valamintségesen a nagyapja is; –
tehát jó familiából való. – Ő maga azonban «egyptomi bűvészet»
segélyével csodakurákat művelt s hetedhét országban híres volt felőle.
Különösen a makacs női bajokat, a mik minden orvosi tudományon kifognak,
csalhatatlanul meggyógyította. Két magas fejedelmi hölgy is, kik közül
az egyik a főherczeg rokona, fölkeresé a csodatevő czigány-asszonyt,
József főherczeg kiséretében. Mikor a főherczeg a czigány-asszonyhoz
belépett, megszólítá őt a maga nyelvén: «te vén asszony! hát mért
hazudod te azt, hogy te egyptomi vagy, hiszen tudod, hogy mink Indiából
jöttünk ide!» Nagyot lobbant az öröm a vén asszony fekete arczán az édes
czigány szóra. «Hát hogy ne tudnám? De hát azoknak a fehérbőrüeknek
nagyot kell hazudni, hogy elhigyjék! Csak te hallgass! Téged nem csallak
meg, de ha ezek meg azt kivánják, hát hadd legyen nekik, a mit kivánnak.
S azzal elővette az egyiptomi varázs mondatokat, (a mikkel a zsizsiket
üzik ki a lencséből) aztán disznózsirból elkészítette a csodatevő írt, a
minek a reczeptjét a mágusok hagyták hátra papyruslevélre irva. József
főherczeg nem árulta el a csodaszer titkát a magas úrhölgyek előtt s
azok bizonyosan meggyógyúltak tőle. – Nagy orvos a hit!

Külföldön a czigányok közé fehérek is keverednek, hanem azokat az igazi
czigányok magasról lenézik, s csak a legaljasabb szolgálatra használják;
azt tartják, hogy ezek rontják a czigány becsületét. Nálunk nem szokás
ez.

Egy öreg magyar czigány primás, a ki a főherczegnek nagy kedvencze volt,
összeirt egyszer a számára egy egész czigány szótárt is. Csak az a baj
van vele, hogy az öreg primás a czigány nép Kazinczyjának képzelte magát
s olyan új szavakat csinált a miket semmi czigány meg nem ért. Például
erre a szóra «ágyu», a mi a czigányban nincs meg, összeragasztott két
szót «ágy-gyúl», úgy hogy most meg egy czigány Szarvas Gábor kellene
hozzá, a ki a szótárát kinyelvőrölje.

De nagy praktikus hasznát is vette József főherczeg a czigánynyelv
ismeretének. A csehországi hadjárat alatt rajta kaptak egy czigányt,
hogy a poroszok részére kémkedik. Más tábornok főbelövette volna rögtön,
talán a főherczeg is, ha nem czigány a kém; – így azonban maga elé
hozatta s elkezdett vele czigányul beszélni. «Mit fizetnek neked a
burkusok, a miért nekik hírt viszesz?» – «Hát, hire válogatja: van
olyan, a melyikért száz tallért, van olyan, a melyikért ezer tallért
adogálnak.» – «Aztán hány púrdéd van otthon?» – «Egész kápláralja; csak
azokért adtam rá a fejem». – «Hát én nem bánom, hordj hirt felőlünk a
burkusoknak; ha te nem teszed, megteszi más; hanem aztán viszont én
nekem meg hozz hirt a burkus táborból, hanem nekem nincs ám annyi
pénzem.» – «Neked pirincz megteszem én azt a te aranyos szép szavadért
ingyen.» – S az egész hadjárat alatt az a czigány család volt a
főherczegnek a legjobb hadi kéme – a poroszok költségén. Azok száz
szemmel strázsálták az öreg czigányt, hogy el ne árulhassa őket, hanem
az a purdéitól küldötte az izenetet, s azok az arasznyi porontyok olyan
pontosan elmondták a rájok bizottakat, mintha irásban hozták volna.

Ezután kezdett a főherczeg az összehasonlító nyelvészeti tanulmányhoz.
Először az európai különféle czigány idiomák eltéréseit tanulmányozta
át, azután fordult az ázsiai rokonszerü nyelvek egybevetéséhez. Hogy
ebbe a vizsgálatba belemélyedhessen, meg kellett ismerkednie a
szanszkrit, arab, török, hindusztani nyelvvel, irodalommal,
irásjegyekkel.

Ennek a tanulmánynak az eredménye a «románó csibakéró sziklariben».


XIV.

Ha előttem nem feküdnének kitárva ezek a vaskos könyvek, a mikben minden
szó József főherczeg ismert férfias betüjegyeivel van irva, alig tudnám
elhinni, hogy egy uralkodó családbeli főherczeg, a kinek rangja annyi
nehéz hivatást, gazdagsága annyi élvezetet kinált s a ki mindannak meg
is felelt, a családi élet örömei, a hadjárat viharai közepett, annyi
változatos munka mellett, melybe a honvédelem szervezésétől kezdve a
kertalkotás, artézikútfuratás, állatnemesítésen keresztül a tüzoltó
szerek tökéletesítéseig minden egybe van halmozva, még ilyen kimagasló
és széles alapon épített irodalmi művet is képes legyen létrehozni, a mi
maga elég volna egy emberélet szerzeményének.

A «románo csibakero sziklariben» czímtábláján a magyarországi
czigányvajdaságok egyikének czímerét viseli vignettül: egy futó töviskés
disznót, szájában cserággal.

(Én is találtam egy ilyen vajda-czímert, Gomán Ádám vajda ezüst
buzogányára kiverve; ez meg egy férfi, a ki két hátulsó lábain álló
lovat tart kötőféken; egy harmadik czigányvajda czímert viszont egy
mellcsattról rajzoltam le: két oroszlán tép egy kigyót.)

Ez összehasonlító nyelvtanban elő vannak adva a magyarországi
czigánynyelv szabályai, ragozásai, szókötései, számos példákkal
értelmezve, s viszonyítva a szanszkrithoz.

Kiderül e tanulmányból, hogy a czigánynyelvtan szabályzata nem más, mint
a szanszkrité, elszegényülten.

A szanszkritban van három nem, három szám, a czigányban csak két nem:
férfi és nő, és két szám, egyes és többes.

A szanszkritban van nyolcz eset szerinti ragozás: nevező, birtokló,
tulajdonító, szenvedő, szólító, kiható, segítő, állapító; a czigány
nélkülözi a nyolczadikat, de a hetedik kifejezi a kihatót és távolítót.

A szanszkrit igék 5 alakra, 14 időre és módra oszlanak s 10 nyelvtani
osztályba soroztatnak; a czigány igék 6 alakra, 11 időre és módra s 4
nyelvtani osztályra szorítkoznak.

Legközelebb áll a czigány nyelvtan szabálya a prakrithoz, a népnyelvhez;
egyes szavaiban pedig legtöbb hasonlat van a hindusztánihoz.

Most segélyül jön a «romano ugrikano alamangéro libro», melynek
rovataiban a tudományos buvárkodó a czigány nyelv egyes szavait,
kifejezéseit, egész mondatait egymás mellé sorakoztatja a szanszkrit,
prakrit, hindusztán, bangali nyelvekkel. Azután kikeresi az egyes
szavakat, a mik a czigány nyelvben otthonosak, a kashmiriak, seikok,
mahrattok, szindhik nyelvéből. – Itt sem áll meg, folytatja a nyomozást
a malabári, tamuli, telingai, czingáli és maldivi nyelvek rengetegeiben.
– Talál nyomokra a persában, a törökben, a kurdban.

Hatszáznegyvenegy folyólap van megtöltve a keleti nyelveknek e
szónyomozásával: valóságos nyelvészeti kincstár.

Egy pár összehasonlított mondatot kijegyeztem belőle:

Magyarul: «Az Isten nem hal meg, az ember nem él örökké.»

Czigányul: «Deved na merel, manusz na csele dzsivel.»

Hindusztánul: «Dev na murri, adini (török szó) na lek szint.»

Magyarul: «A hold nagyobb, mint a csillag.»

Czigányul: «Csonhi barader, ház szinna.»

Hindusztánul: «Csand hej bara, szubi szitara.»

És ehez járul még az összehasonlítás a magyar czigánynyelv, és az angol,
cseh, franczia, török, görög, német, lengyel, orosz, spanyol és nubiai
czigánynyelv között.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ehhez a munkához hozzászólni én nem vagyok illetékes, ide egy egész
tudós társaság kell!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nekem két nap tartott, a míg keresztül küzdöttem magamat rajta. Már most
én is azt mondhatom, a mivel a czigány fejezi ki a «Köszönöm szépen»-t.

– Fenséges uram; nagyszerü munka ez! Hanem hát én nem tudok hizelkedni.
Csak azt mondom, hogy ki kellene ezt adni.

– Még kell hozzá irnom.

– Ki kell nyomatni így, a hogy van.

– Félek a kritikusoktól.

– Hiszen fenségedet nem csipik meg a darazsak.

– De ezek nagyon nagy darazsak.

– Hiszen ha én a kritikusoktól megijedtem volna, akkor otthon maradtam
volna Komáromban prókátornak.

– Hát én akkor mit olvastam volna? No de lássa, én sem tudok hizelkedni;
visszaadom a kölcsönt a czigány nyelvtanért.

De végül mégis megigérte ő fensége, hogy meg fogja irni a Rudolf
trónörökös könyve számára a magyar czigányok szokásait, jellemrajzát,
nyelvét, s aztán a mint le lesz tisztázva, sajtó alá adja a Romano
csibakéró sziklaribent.

Isten éltesse sokáig!



AZ UTOLSÓ MÓR KIRÁLYOK.

Történeti elbeszélés.

Most, mikor épen egész földrészünket izgalomban tartja egy rettenetes
merénylet, melynek czélja egy egész nemzetet kiűzni Európából, nem lesz
érdektelen visszatekintenünk arra a küzdelemre, mely egy másik mohamedán
népet Európának egy másik félszigetéről elűzött. Ezek voltak a mórok.

Nyolczszáz esztendőn keresztül képviselői a tudományosságnak, építészeti
izlésnek és a költészetnek Európában. Ott vannak még most is a pompás
épületcsodáik Spanyolországban, mik nagyságukat hirdetik: a «nap kapuja»
Toledoban: egy óriási boltív, két toronyra támaszkodva; a sevillai
bámulatos szép mecset, Giraldonak nevezett tornyával, a mire köröskörül
kanyargó csigauton fel lehet lovagolni; az Alcazarnak nevezett palota,
olyan királyok számára építve, a milyenek nincsenek már a mostani fakó
világban; s mindenekfölött a leirhatatlan «Alhambra», a minek termei
olyanok, mint egy templom és ablakfülkéi mint egy-egy szoba s az egész
alkotás mégis oly gyöngéd, mint egy filigránmű, vagy mint egy méhsejt;
oszlopsorai olyanok, mint egy pálmakert; az egész, mint egy álom. Kővé
vált álom.

S még egy ennél pompásabb remekműve is volt a mór építészetnek, a minek
neve volt «Az-Zahra»: a khalifa kedvencz nejének palotája, ezer
oszloppal; a hány, annyiféle szinű márványból, (miket Bizancz és Róma
küldött ajándékba a hatalmas Abdulrahmann-nak), gerendái aranyozott
czédrusfából; a királyi teremben volt egy vízmedencze, melyben egy arany
hattyu uszkált, csodálatos önmozdító gépezettel, s boltozatáról egy
roppant nagyságú igaz gyöngy csüggött alá, a bizanczi császár ajándéka;
a terem nyolcz ajtaja ébenfából és elefántcsontból volt; aranytól és
drágakövektől ragyogó. Tizenötezer ajtó volt e palotán. Körüle tündéri
kertek, a délszak ritka állatjaival tele.

Ezt az egész palotát elpusztította a «civilisatió», a hitbuzgóság; csak
a szétszórt kőhalmaz maradt meg belőle.

És elpusztította azt a népet is, mely benne lakott. A szent igaz hit
diadalának örve alatt kiirtotta azt a nemzetet karddal, máglyával, mely
nyolczszázadon át nevezte a pyrenæi félszigetet hazájának, s az alatt
paradicsomot csinált belőle, s mely jobban ragyogott lovagias
erényektől, mint palotái aranytól és drágakövektől.

De nem irthatta ki a szellemüket, mely fennmaradt költészetük
örökragyogású remekműveiben; nem törölhette le a csillagokat az égről, a
miknek a mór tudósok (századaik egyedüli úttörői) adtak neveket; ott
ragyognak a legfényesebb csillagok: Achernár, Algol, Aldebarán, Atair,
Deneb, a mik hirdetni fogják, míg a világ világ lesz, hogy volt egyszer
egy mór nemzet, a minek a gyökereit ugyan kitépték a földből, de az ágai
belenőttek az égbe: azokat nem tudták onnan letépni. De még a földről
sem tudták őket kiirtani. A míg csak az emberek számolni fognak: az 1,
2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 0 tudatni fogja velük, hogy a mindennapi
megélhetés eszközét, az arab számokat is a mór míveltség hagyta
örökségbe a világ egyedurainak.

Hanem hát… a keresztyének sorsán javítani kellett!

Akkor is.

De a mórokat még sem űzték volna ki Európából a civilisatió és igaz hit
kozákjai, ha segítségül nem hívták volna a pogány isteneket s azok közül
is épen azt a kettőt, a melyik vak: a vak-szerencsét és a vak-szerelmet.

A mórok végpusztulása inkább regény, mint történelem. A kettő annyira
egymás kezére játszik.

* * *

A történelemben vissza kell mennünk egész IV. Henrik spanyol királyig, a
kit a kortársak ezzel a nem igen hizelgő melléknévvel tiszteltek meg: «a
tehetetlen».

Egy történetíró így szól róla:

– E király uralkodása nem volt egyéb, mint színpada és diadalma a bűnnek
és fajtalanságnak. A király és királyné, azoknak a miniszterei és
kegyenczei, püspökeik és országnagyjaik mind valamennyien csúfot űztek
az erényből, az igazságból, a vallásból és a szeméremből. A királyné még
fátyolt sem takart kicsapongására. Henrik együtt mulatott a felesége
szeretőivel, azok meg a király szeretőivel, s így éltek gyalázatos
egyetértésben, egymás vetélytársai, féltékenység nélkül, példát adva a
spanyoloknak magasról jövő gyalázatukkal.

Ez a fejedelem még atyja életében nőül vette a navarrai király, Dom Juan
leányát, Blankát. Hanem ez erényes nő volt, s Henriknek nem feleség
kellett, hanem kéjhölgy. Rövid időn elválasztatta tőle magát. Az atyja e
fölötti bánatában meghalt s Henrik a trónra került.

Most aztán körülnézhetett, hogy kedvére való asszonyt találjon. Meg is
lelte; Johanna, a portugall király, Alfonz huga épen olyan nő volt, a
milyent ő kívánt.

Azt pedig megtudhatta a kegyenczétől, Villena marquistól, a ki jobban
ismerte Johannát, mint a vőlegénye. Azért nőül vette. V-ik Miklós pápa
engedélyt adott neki a második házasságra, bár első neje még élt.

A házasság megkötésével úgy illett, hogy Henrik király a nyilvános
szeretőjét útnak ereszsze. Ez Sandóval Katalin kisasszony volt; kinek
aztán megint volt egy másik szeretője a király mellett, Cordone Alfons.
– Henrik bevádolta Cordone Alfonzot, azért, hogy az ő szeretőjét meri
szeretni, s a legkatholikusabb törvényszékek halálra itéltek egy fiatal
embert azért, hogy egy «kisasszonyt» mert szeretni, a kinek a király –
nem volt férje.

A kisasszonyt pedig – megtették fejedelemasszonynak egy
apácza-kolostorba.

Azonban, hogy a szép leány helye üresen ne maradjon, hoztak a helyébe –
egy még szebbet, donna Guyomare kisasszonyt: az osztozott a királynéval
a férj szívében. S minthogy Johanna királynénak e szerint csak egy
félszív jutott, ő meg a magáénak felét odaajándékozta Villena
marquisnak, a vőfélyének.

E fölött a kegyencz Villena, meg a sevillai érsek a királyi palotában,
sőt épen a király jelenlétében összeszólalkoztak, az egyik a
kisasszonynak, s másik az asszonyságnak fogta pártját; a
szemrehányásokból gorombáskodás lett; összeszidták, lepiszkolták
egymást, utoljára az érsek a marquist pofoncsapta; az meg belekapott az
érsek hosszú szakállába s csunyául összeverekedtek.

Ezért aztán Johanna királyné megszégyelte magát, s kiadta az utat
Villena marquisnak, s aztán annyira vitte a szégyenkedést, hogy
megszerezte magának helyette a király háznagyát, De la Cueva marquist. A
király teljes beleegyezésével.

Ezek voltak a keresztyén erkölcsök Spanyolországban.

Henrik király teljesen bele volt abba egyezve, hogy a feleségének ne ő
legyen a férje, hanem Bertrand de la Cueva. Az együtt elköltött vacsora
után ő maga karonfogva vezette el a kegyenczét a királyné hálószobájának
ajtajáig, ott jó éjszakát kívánt neki s maga megfordult és ment inni,
meg aludni.

Nem is csináltak belőle semmi titkot. Mikor egyszer a király a bretagnei
fejedelem követének elfogadására nagy ünnepélyt rendezett, Dom Bertrand
a királynő színeit öltve fel, s paizsára annak a névelőbetüit tűzve ki,
kihirdetteté, hogy a meghivott lovagoknak csak azon föltétel alatt
engedi meg az ünnepélyen megjelenést (ha hölgyet kisérve jönnek), ha ő
vele elébb lándzsát fognak törni. Valamennyi lovag mind elfogadta a
kihivást s Bertrand lovag legyőzte a tornában valamennyit – a királyné
tiszteletére.

A király – nézte páholyából.

E diadalmas nap emlékére meg ugyanazon torna színhelyén kolostort is
emeltetett, Saint Jerome del Passo név alatt.

A királynénak ezután nem sokára leánya született, a kit anyja nevére
Johannának kereszteltek.

Henrik király magán kívül volt örömében.

A szülés alatt jelen kellett lenni a királyné szobájában az
anyakirálynénak, a király öcscsének, Alfonznak és hugának Izabellának s
az ország nagyjainak, hogy tanui legyenek, miszerint az ujszülött nem
úgy lett odalopva.

A mint a kis porontyot bepólálták, azon módon bölcsőstül együtt vitték
az országgyülés színe elé, a hol az ország nagyjai és követei mindnyájan
felesküdtek a kis ujszülött hűségére s elfogadták őt leendő
királynőjüknek.

Bertrand lovagot e nagy nap örömére a király kinevezte Ledezma
herczegének. Meg is érdemelte.

A következő évben ismét egy trónörökössel ajándékozta volna meg a
királyné Spanyolországot, ha a véletlen közbe nem játszott volna.

A királyné egy szép nyári délután, karszékében ülve, elszunnyadt, a nap
forrón sütött be az ablakon keresztül. Az akkori idők divatja szerint az
ablakok mind olyan gömbölyü, pohártalp alaku darabokból álltak, a mik
ólommal voltak egymáshoz foglalva. Egy ilyen gömbölyű üvegdarab, mint
valódi gyujtólencse, a nap sugarait tűzpontba gyűjtve, a királyné fejére
irányzá, s attól az alvó hölgy szép fekete haja egyszerre csak lángot
vetett. Az ijedten felriadó királynőre e természettani tapasztalás igen
ártalmas következésű lett. Elveszté gyermekét, s igen sokáig beteg volt
utána.

Ez alatt a két kegyvesztett főúr: Villena marquis s a toledoi érsek,
ráért a cselszövényt kifonni, szőni. Alattomban összegyűjték az
országnagyokat s azok aláírtak egy nyilatkozványt, melyben e négy pont
képezte az elégületlenek keserűségeit: 1. Miért nem veri ki a király a
mórokat az országból? 2. Minek engedi, hogy tanácsosai pénzért adják el
a birói hivatalokat, az ilyen birók aztán megint pénzért adják az
igazságot, s nyomorgatják a népet? (a mi nagyon jól odaillik az első
kívánság mellé, hogy tehát a mórok által birt országrészben is ilyen
zsiványság állíttassék helyre!) 3. Hogy merte Ledezma herczegnek
adományozni a király a szent Jakab-rend nagymesteri czímét, holott ez
csak Alfonz infanst illeti meg? (Ez már olyan keserűség, a mihez
spanyolnak kell lenni, hogy megértse valaki.) 4. Hogy Johanna herczegnő
nem a király gyermeke, hanem Bertrand lovagé.

Azt hiszem, hogy még a mai világban is akadna olyan férj a polgári
osztályban is elég, a ki az ilyen gorombaságért megharagudnék. Henrik
király megijedt tőle.

Azt mondta, hogy «jól van no, hát hiszen csak ne haragudjatok, inkább
megteszek mindent; ha akarjátok, megteszem az öcsémet, Alfonzót
királynak. – Legyünk ketten királyok.»

De mikor már egyszer megengedte, hogy az öcscse is király legyen, az
ellenzék semmiképen sem találta jónak, hogy a páratlan napokon az egyik
legyen a király, a párosokon meg a másik; azt mondta, nekik egy is elég!
Ezen aztán fegyverre kaptak. Mind a két igaz keresztyén párt felülteté a
maga harczosait; nagy hadsereget állítva ki, hogy egymást leverje. Csak
aztán, mikor már mind a kettőnek meg volt a nagy tábora, jöttek rá, hogy
egyiknek sincs pénze a hadviseléshez.

Akkor aztán elkezdtek diplomatizálni, azon fordulván meg a dolog, hogy a
sok össze-vissza keveredett istenfélő uraság hogy tudná valamikép szép
szerével, egy kis méregporocska által, egyik a másikat eltenni láb alól?

Két férjhezmenendő kisasszony volt a játékban. Ezek körül fordult meg az
egész cselszövény.

Az egyik kisasszony, Johanna már három esztendős volt: a legfőbb idő,
hogy valakit férjhez adjanak. A vőlegény se volt valami aggastyán, az
ellenkirály Alfonz epen tizenegy évet számlált. Hogy az egyik Henrik
királynak a leánya, a másik meg testvére, az nem baj: azon majd segit a
szentszék.

A másik kisasszony volt Izabella, Henrik és Alfonz királyok testvére,
ezt az ellenzéki pártfőnökök Villena testvérének szánták nőül, a
Calatrava-rend nagymesterének.

A szép Izabellának azonban nem kellett a neki szánt vőlegény. Azt bizony
valahogy útközben megmérgezték.

S hogy aztán az egyensúly helyreálljon, a másik vőlegényt, a fiatal
Alfonz királyt is megmérgezték. A két menyasszony özvegyen maradt.

Johanna királyné pedig ez alatt élte a világát egy új kedvese oldalán, a
kinek neve Dom Pedro de Castella, a kivel utoljára meg is szökött.

A szép Izabellát azután férjhez akarták adni a portugall királyhoz, dom
Alfonzóhoz, azt Henrik király szerette volna neki férjül. Villena
azonban inkább akarta Izabellát nőül vétetni Alfonzo király fiával, a
trónörökössel, Dom Juannal. Izabella pedig egy harmadikat gondolt, s
hirtelen hozzá ment Dom Juannak a fiához, első vőlegénye unokájához, Dom
Hernandóhoz, a ki már akkor, mint Arragonia királya, maga sem volt
valami gyerekember.

Azok az öreg apával kínálták, s ő meg az unokát választotta.

Henrik és Villena ekkor megharagudtak Izabellára, kibékültek egymással,
előhozatták Johannát, az elsőszülött leányt, a kit az ellenzék már
fattyunak nyilvánított, azt ujra királyleánynak deklarálták s Villena
szerzett a számára mindjárt vőlegényt is, XI. Lajos franczia király
testvérét, Guyenne herczeget.

Persze, hogy azt is megmérgezte valaki.

A szegény Henrik királynak aztán nem maradt más, mint az, hogy
kibéküljön szépen a testvérével, Izabellával. A kibékülést nagyszerű
lakoma követte. A lakoma után Henrik király elkezdett pokolbeli
hascsikarásokról panaszkodni s reggelre, – fölvéve az utolsó halotti
szentségeket, – átadta lelkét a jobb világba.

Hiszen csak nem kivánhatja valaki, hogy az igazhitű Spanyolországban
valaki, a kinek van egy elveszteni való koronája, a testvérével
elköltött békelakoma után még egy napot éljen?

Nem sokára Henrik király után a felesége is meghalt, Johanna királyné.
Azt a testvére, Alfonz, portugall király mérgezte meg. Nem tűrhette
tovább a huga kicsapongásait – s ez volt a legegyszerűbb mód őt
gyökeresen kigyógyítani belőlük.

Csak a kis leánya, Johanna, maradt utána; a kiről azt állították, hogy
nem igazi leánya Henrik királynak, sőt voltak, a kik azt hiresztelték
felőle, hogy még nem is az anyjának a leánya: hogy Johanna királyné úgy
szedte őt fel a szeméten.

Hanem azért a castiliai főrendek őt kiáltották ki királynőnek. Már akkor
hat esztendős volt és harmadszor özvegy! Három vőlegénynyel jegyezték el
s mind a hármat elpusztították előle.

A mint a rendek kikiáltották castiliai királynőnek, rögtön akadt
negyedik kérője is. Ki lett volna más, mint az anyjának testvérbátyja és
gyilkosa, Alfonz, portugall király?

Az eljegyzés nagy pompával ment végbe Placentiában, a castiliai rendek
hűséget esküdtek Alfons királynak és a kis Johanna királynénak, a ki
férjhez ment a nagynénje férjének az öregapjához. A pápa adott rá
engedélyt.

Ebből természetesen háboru lett.

Ferdinánd, Izabella férje nem akarta engedni az öregapjának a castiliai
trónt, haddal támadt rá, megverte az öreget s kényszerítette haza
kotródni.

Ekkor az öreg Alfonz király azt gondolta ki, hogy átment
Francziaországba XI. Lajoshoz s felajánlotta a trónörökösének, VIII.
Károlynak Johannát – a saját feleségét. Ez már az ötödik férje lett
volna a most már tizenkét esztendős kis királynénak. A pápa engedélyt
adott nekik az elválásra.

Azonban a franczia király nem fogadta el az ajánlatot.

A kis Johanna azonban már el volt választva a férjétől, a hatvannyolcz
esztendős Alfonztól. Ennek már okvetlen új férjről kellett gondoskodni.

Az öreg Alfonz unokájának, Ferdinándnak épen akkor született egy kis
fia. Senki sem fogja rendkívülinek találni, hogy a nagyapa, miután
elvált a feleségétől, hozzáadja azt – a dédunokájához!

A két király a békekötésnél abban egyezett meg, hogy Johanna férjhez fog
menni a most született dom Juan trónörököshöz, mihelyt az tizennégy
esztendős lesz, s ha dom Juan az alatt meg talál halni, akkor az utána
születendő akárhányadik herczeghez, a míg csak egy be nem válik.

De már ezt megsokalta maga az annyiszor férjhez adott s özvegyen hagyott
ártatlan kis leányka s azt mondta, hogy inkább kolostorba megy.
Otthagyta a nagy világot valamennyi egymással veszekedő s egymás bőrére
alkudó királyaival együtt, s belépett a cenimberi Clarissa-nénék
zárdájába s «Johanna testvér» név alatt felvette a fátyolt. Ott meg is
vénült.

Még egyszer aztán e történet végén látni fogjuk őt, a mint negyvenöt
éves korában ugyanez a Ferdinánd király, Izabella férje, meg fogja őt
látogatni, hogy – mint hetedik vőlegénye – megkérje őt feleségül,
daczára a rokonságnak, az egyházi fogadalomnak s a kettőjüket még jobban
elválasztó mérhetetlen gyülöletnek. – De odáig még sok változásnak kell
történni a világban.

*

Ennek a Ferdinándnak volt az a kiérdemelt mellékneve, hogy «katholikus».

Hogyan érdemelte ki ezt a melléknevet? azt mindjárt meglátjuk.

Izabellával való házassága, Henrik király megöletése s Johanna herczegnő
zárdába csukatása által szerencsésen egyesíté Ferdinánd az aragoniai,
castiliai és leoni királyságokat, a miknek eddig külön uralkodóik
voltak, a kik természetesen folyvást czivakodtak egymással.

Most végre, hogy a három tartománynak egy feje lett, itt volt az ideje a
szép granadai királyságot kiragadni a mahomedán mórok kezéből.

Csakhogy azok még a három egyesült királysággal szemben is nagyon erősek
voltak.

Kalifájuk, Muley Haszszán, kit a mór történetírók Albohacen melléknévvel
tisztelnek meg, kitünő hadvezér és uralkodó volt.

Attól sem lehetett tartani, hogy a törzsöke kivész, mert tizennégy fia
volt, s bár ő maga öreg legény volt már, de a felesége szép és fiatal, a
legelőkelőbb mór fejedelmi ág szülötte Aisah, a ki mellett még remélhető
volt a családfának növekedése. S Albohacennek a szive is eleven volt
még. Hiszen az volt épen a veszedelme. Neki és az egész mór nemzetnek.

Ferdinánd nem tudta, hogyan kell kikezdeni a hatalmas szomszéd törhetlen
erejét? Izabella segített neki hozzá.

Volt Izabella királynő udvarhölgyei között egy kitünő szépségű leány. A
keresztyén nevét nem jegyezte föl a történetíró. Csak a mór neve maradt
fönn, a hogy a saracén költői hízelgés megörökíté: «Zoraia» – a mi
annyit tesz, hogy «hajnalcsillag».

Ha a szép Zoraia a mohamedán hitre akart volna térni, akkor békében meg
lehetett volna az első feleséggel, Aisáhval; mert a pogány izlámhit
szerint semmi vétség nincs abban, ha egy férj két, három, négy feleséget
tart és szeret; ámde Zoraia keresztyén akart maradni s csak oly föltétel
alatt boldogítá Albohacent szerelmével, ha a király elűzi magától eddigi
feleségét.

A ki a napba néz, az megvakul, Albohacen király két napba nézett, Zoraia
két szemébe: hogy ne vakult volna meg?

Elűzte magától az első feleségét és eddigi gyermekeit.

Mikor az anyakirálynő, gyermekei hosszú sorától körülvéve, kivonult
Granadából, egy egész népsokaság kísérte őt a kapukig; gyalog egész az
Arduan várig vonult vele a sokaság, a hová száműzve lettek s azontúl
minden éjjel hallhatá a cordovai királyi várlak kertjei körül az új,
ifjú, szép királyné a búsongó gyászdalokat, a miket a mór énekesek
daloltak a szerencsétlen királynőről és árva gyermekeiről.

Zoraia igen jól be volt tanítva szerepére Izabella királynétól s elég
kemény szive volt azt jól végig játszani.

Mikor első gyermeke született: (szép kis angyalképű fiu volt) Albohacen
oda jött hozzá s ölébe véve ujszülött kis fiát, nagy rezgő ezüst
szakálla betakarta azt egészen.

– A míg ez a te szép ezüst szakállad betakarja a te kedvencz fiacskádat,
mondá neki Zoraia, addig marad ő csak boldog. Halld csak, mit énekelnek
a mór dalnokok elűzött fiaidról? «Majd visszatérnek ők s a hitvest, kit
szerettél, gyermekével együtt ledobják a palota tetejéről, s a
gyermeknek, a kit ölelsz, az asszonynak, a kit csókolsz, az ebek iszszák
föl a vérét, s a sakálok hordják szét a csontjait.»

S addig suttogta ezt az ősz szerelmes Albohacen fülébe, míg az egy éjjel
kiküldé leghívebb kiválogatott eunuchjai csapatját az Arduan várhoz,
hogy öljék meg valamennyi gyermekét, a ki Aisahtól született.

Késő éjjel érkezett meg az orgyilkos csapat a vár elé, melynek felvonó
hídja a király parancsszavára leszállt előttük, s bebocsátá őket a
várba, a hol egyszerre lefegyverzék az őröket s hozzá fogtak a
mészárláshoz.

A kis Zehrot, a ki akkor tanult még beszélni, csak az apa meg az anya
nevét tudta kimondani: ott szúrták agyon a dajkája keblén.

A játékos Yotát, a kezében tartott czifra babával együtt hajították ki a
várablakon a hat ölnyi mély sánczárokba.

Eutemyt, az okos, tanulékony fiut felakasztották selyemzsinóron az ágya
mennyezetére.

Orkánt, a ki betegen feküdt az ágyában s nem bírt elfutni, párnái alá
takarva fojtották meg.

Jubánt, mikor térden állva könyörgött, hogy engedjék élni, hisz ő nem
akar királyfiú lenni, fejébe vert szöggel végezték ki.

Harunt, a ki elbujt előlük a kandallóba, úgy ölték meg, hogy
rágyujtották a szandálfamáglyát, s megégették az illatos tűzön.

Caabost, a ki költő volt, ott találták a kereveten ülve, a mint Tanzáit
írta, s nem vette észre, mi történik körülötte a világban, míg egyszerre
a leütött feje esett a keze elé a pergamentre – s a kéz még leírta a
nádszállal a kigondolt utolsó rimet: mikor már nem volt feje!

Benzaráht, a magust és astrologot, agyonitatták orvosi szereivel,
beletöltögetve mindenféle halálos mérget.

Yohayát, a vidám czimborát, belefojták egy hordó malvasiai borba, a hogy
saját maga választá a halálnemek közül a legkellemesebbet.

Abderám és Aliben derék daliák voltak már, kardot ragadtak megtámadóik
ellen s védték magukat: azokat csak saját halottaikkal kicserélve tudták
megölni az orgyilkoló zsoldosok.

Abdalát pedig, a ki bölcs volt, s a támadók elől a várlak lőporos
pinczéjébe menekült s ott azzal fenyegetőzött, hogy felvetteti
támadóival együtt a várat a légbe, azzal a csalfasággal szedték rá, hogy
megesküdtek neki, miszerint «megkegyelmeznek a fejének». Aztán, a mikor
előjött és kezükbe adta magát, akkor az igaz, hogy a fejét nem bántották
– arra megesküdtek, – hanem derékban fürészelték ketté a nyomorultat. S
mindezt azért, hogy Zoraia kis porontya nyugodtan alhassék Albohacen ősz
szakállának árnyékában.

Mikor aztán összeszámolták a halottakat, úgy találták, hogy csak
tizenketten vannak: pedig Albohacen király fiainak száma tizenhárom. Egy
hiányzik!

Boabdil az, a kit a népajk «kis királynak» nevezett el: kegyencze a
népnek. Az eltünt.

A legidősebb királyfi, Abdalah, volt anyjának kedvencze. Talán azért,
mert olyan gyönge idegzetű volt. Legidősebb létére alig volt erősebb egy
hajadonnál s most is gyermekesen ragaszkodott anyjához. Az anyja
szobájához közel hált mindig s fegyvert sem tartott a keze ügyében
védelemre. Szelid, jó szivű fiu volt a «kis» Boabdil, még Abdalah
korában is.

A nagy királyfi-öldöklés alatt Aisah hálóterme maradt az utolsónak, a
hová az orgyilkosok betörtek. A háló szobáknak érczajtajai voltak,
azokat úgy kellett elébb küszöbeikből kivágni.

A királynő hálóterméből fel lehetett menekülni a háztetőre s onnan
kötélhágcsón leereszkedni a kertbe, a kertből aztán egy föld alatti
folyosón át a hegyek közé.

Albohacen király, mikor elrendelé, hogy fiait legyilkoltassa, egyuttal
megparancsolá, hogy az anyát ne bántsák. Arra el tudta szánni magát,
hogy a fiukat kiirtsa a világból. Kicsiny korukban sokszor megtépték a
szakállát, szófogadatlanok, hittagadók voltak, apjuknak sok boszúságot
okoztak: tudott mindegyiknek külön-külön valami olyan hibájára
visszaemlékezni, a miért rászolgált a halálra. Nem tisztelte atyját!
Szeme közé nevetett! Letépte kedvencz virágát! Gúnyolta az alkoránt!
Rabnőt szeretett! Bort ivott! Haljon meg. Hanem a feleség, a régi hű,
szerető hitvestárs ellen nem tudott kitalálni semmit, a miért szivében
haragot hazudjék. Az csak szeretett, boldogított, tűrt. Annak az
emlékezete hosszú évsoron át, egész az első menyegzői napig csak az
örömök szakadatlan története volt. Azt nem tudta megöletni.
Küldönczeinek megparancsolá, hogy Aisáht, ha futni akar, engedjék
menekülni. Ha fiai védelmére kel: engedjék magukat szuratni, vágatni
általa, de fegyverrel meg ne sértsék.

A gyilkolás rémlármája alatt Aisah rabnői mind elfutottak úrnőjük
mellől, csak a saját menekülésükre volt gondjuk; csupán egy néger
rableány maradt meg mellette: a kegyencz rabnő, «Hiva».

A rabnő biztatta úrnőjét, hogy a merre a többi rabnők elfutottak, ő is
meneküljön Boabdillal együtt.

Hanem az anyai szív a vész pillanatában olyan rémeket is megsejt, a mik
még szem és fül előtt el nincsenek árulva. Aisah sejté azt, hogy az
orgyilkosok az árulással is szövetkeztek. Czinkosaik a kertben vannak
elrejtőzve; a futó nőket menekülni hagyják, de ha férfit kapnak, azt
megölik.

Azt mondta Hivának:

– Add ide öltönyeidet Boabdil herczeg számára.

A rableány átadott mindent, egész az érczkösöntyűig, a mik karjait és
bokáit átszoríták, még a haját feltartó ezüst abroncsot is.

Aisah átsietett Boabdilhoz s előkereste azt ágya fenekéről, a hova az
rémületében elbujt, s öcscseinek halálsikoltása elől párnái alá dugta
fejét.

– Siess! szólt Aisah. Öltözzél át Hiva öltönyeibe rabnőnek.

– Mit használnak nekem Hiva öltönyei, Hiva dióbarna arczszíne nélkül?
szólt remegve a királyfi.

– Azt is megkapod, szólt az anya s egy üvegből olajat töltött
gyapotcsomagra s azzal bekente Boabdil arczát, nyakát, mellét, karjait
és lábaszárait s a bőr egyszerre dióbarna lett attól az olajtól. Aztán
feladta rá a leányruhákat, s karjaira s lábszáraira felcsatolta a
kösöntyűket.

– De ez én rajtam még mind nem segit, szólt Boabdil. Hiszen mindenki
tudja, hogy a négereknek gyapjas, göndör hajuk van: az én hajam pedig
hosszú és sima.

– Azon is segítünk. Aisah fogta az ollóját és lenyirta kopaszra Boabdil
fejét.

– Hanem azért még mindig nincs gyapjas hajam.

– Az is lesz.

Aisah visszament hálótermébe, a hol Hivát elhagyá.

– Még valamit kell ideadnod: a hajadat. Térdelj le elém.

Hiva letérdelt és lehajtá a fejét.

Akkor aztán Aisah fogta jobb kezébe – nem az ollót – hanem a handzsárt s
leütötte vele a rableány fejét – tőből.

Aztán, mint a vad indiánok szokták, a fejbőrrel együtt vette el a haját.

Az anya tudott gyilkolni, mikor az utolsó fia, a kegyenczfiu életét
kellett megmentenie: meg tudta ölni az utolsó, hűnek maradt rabnőjét.

S azt nagyon jól tette. A mint a megölt leány testéről a derekát
átszorító bőrövet leszakítá, abban egy vékony hártyára írt levélkét
talált, a miben ez a leány is meg volt bizva a gyilkolás vezetője által,
hogy a királynét és Boabdilt el ne hagyja: ha menekülni találnának, őket
hű ragaszkodás szine alatt kövesse, s rejteküket, ha megszabadulhatnak,
Albohacen zsoldosainak elárulni siessen.

Megérdemelte halálát. Ez volt a legveszélyesebb áruló!

Most azután Aisah, a véres skalppal sietett vissza fiához. Boabdil
felsikoltott e látványra s hideglelést kapott a szörnyű műtét alatt, míg
anyja a «szükséges» gyapjuhajat koponyájára szorítá az ezüst
hajabroncscsal.

– Így! csak sírj és reszkess! mondá neki Aisah. Így legjobban
hasonlítasz egy rabszolgálóhoz.

Azután lehuzta Boabdil ujjáról azt a nagy pecsétnyomó gyűrűt, a minek
smaragd kövébe talizmán mondat volt vésve. Apjától kapta azt a királyfi,
mikor a huszadik évét betölté. Ezt a gyűrűt Aisah a megölt rableány
hüvelykujjára csusztatá fel.

Azután hálóterme párnáiból, szőnyegeiből máglyát rakott az ágyfülkében,
arra a rabnő hulláját ráfekteté s a máglyát felgyujtá.

Azzal fiát kézen fogva, a háztetőre felmenekült, onnan kötélhágcsón a
kertbe leereszkedett s futott vele végig a kerti utakon, erőszakosan
vonszolva maga után a reszkető, tántorgó herczeget.

A bokrok között megzörrent valami, suttogás hangzott:

– Két asszony! Hadd fusson!

Senki sem bántotta őket.

A máglya pedig ez alatt az elhagyott hálótermet megtölté füsttel; mikor
az orgyilkosok betörték az ajtót, a füst egyszerre lánggá változott s
összeperzselé a berohanókat.

Mire el birták fojtani a tüzet, hogy az egész várat hamuba ne döntse, a
királyné hálóterme fekete katlanná volt kiégve; a hamu között egy
megfeketült csontdarabon meglelték a smaragdos gyűrűt s azzal számoltak
be Albohacennek:

– Ime itt van elsőszülötted, Boabdil!

Albohacen olyan gyászpompát rendezett elsőszülött fia tűztől megmaradt
csontjainak eltemetésére, a minő csak egy holt királyfit s egy gyászoló
királyapát megillet.

A gyászravatalt ő maga egy sánta lovon ülve kisérte, szürke
zsákzubbonyba öltözve, s a feje turbán és sisak helyett véres kendővel
volt bekötve.

A szép Zoraia is ott volt a temetésen, s palankinjából kihajolva, több
izben megmutatá a népnek, hogy szemei könyeznek.

A granadai nép nem tudott még semmit a nagy királyfigyilkolásról.
Közötte azt a hírt terjesztették, hogy a királyfiak anyjukkal együtt
odaégtek a véletlenül kigyult várba.

Mikor a királyi sírbolt ajtaját bezárták a vélt Boabdil herczeg
koporsója mögött, Albohacen leveté magát a földre, s szakállát a porba
keverve, üvölté fia nevét.

– Oh Boabdil! Oh én kedvencz fiam! Miért hagytál itt engemet?

S öklével üté a kripta érczajtaját.

Ekkor egy vezér furakodott a gyászkiséreten keresztül Albohacenig, Abu
Said; vértezete csupa por, öltözete csupa rongy, arcza csupa veriték s
megrántva a király gyászköntösének bő ujját, így szólt hozzá:

– Ne ütögesd olyan nagyon azt a kriptaajtót, király, s ne kiabáld
Boabdil nevét olyan hivogatva; mert ha csak az a kivánságod, hogy
feltámaszd őt e világra, az már megtörtént. Boabdil megmenekült az
anyjával álruhában s elfutott Cadixba s onnan jön most rád, összegyüjtve
az ellened lázított elégületlenek hadait mindenünnen.

Albohacen a mit nem akart elhinni Abu Said szavainak, elhitte egy
pillanat mulva a köröskörül föltámadó népzajnak. Abdulah küldönczei a
sarkában jöttek Abu Saidnak, kinek kiséretét levágták, s azok most
Granada minden piaczán kihirdették a szörnytettet, hogyan ölte le
Albohacen, a Zoraia átkozott szép szemeiért, valamennyi fiait, egyen
kívül, a ki megmenekült, hogy boszút álljon a többiért.

A nép mind az utczán volt most, a gyászpompát bámulni. A királyi keserv
töltötte el a nép szivét is, most az egyszerre megtudta, hogy ez a
keserv csak tettetés volt: a kit sírva kisérnek, az nem a király fia, s
a ki sírva kiséri, az a gyilkos.

A zendülés egyszerre lángra lobbant. Egy város, egy nép egyesült
ordítása kiálta halált Albohacen és Zoraia fejére.

Jó szerencséje volt a királynak, hogy kiséretében hozta magával
válogatott ötszáz vitézét: azok hirtelen kardra, lóra kaptak, maga a
király az élükre állt s ugyanazon gyászköntösben, korona helyett a véres
kendővel homlokán vágott fellázadt népe közé, utat törve magának ki a
városból. Vitézei kiszabadíták; de azt még sem akadályozhaták meg, hogy
a feldühödt nép a háztetőkről rothadt gyümölcscsel és sárral ne
hajigálja meg azt a palankint, melyben Zoraiát vitték, a kinek átkozott
nevétől viszhangzott egész Granada.

S a míg a kivert király, ifju feleségével véresen, sárosan menekült ki
Granada egyik kapuján Castillo vára felé, az alatt Alhama felől a másik
kapun a nép üdvriadala mellett vonult be a régi feleség, Aisah, a
föltámadt Abduláhval.

A nép, első dühében, koronavesztettnek nyilvánítá a gyermekeit
legyilkoltató királyt s Abduláht emelte a trónra.

Albohacen pedig futott hivei maradványával Castillo vára felé.

A Siera del Ballo hegyormaira fölérve, egy szemközt jövő hadsereg
fegyvereit látta villogni a sikon. Testvére Zogal jött eléje csatakész
dandárai élén.

– Jókor jösz! kiáltá elé Albohacen. A veszély nagy!

– Bizony nagy! mondá Zogal.

– Fiam föllázadt ellenem s elűzött.

– A fiad, Boabdil kicsiny ember. Kis ember: kis veszély! Hanem a nagy
veszély, a mi ellened jön, az, hogy Ferdinand, Castilia és Arragonia
királya jön rád minden hadaival. Hagyd te a szegény kis Boabdilt most a
királyi pálczával játszani s fordulj az igazi ellenség felé.

Ferdinánd cselszövénye a legtökéletesebb volt. A szép Zoraia édes mérges
szerelmi suttogásai kétfelé szakíták a mór nemzetet, Granada föllázadt
saját királya ellen. Boabdil elűzte a trónról az apját, tizenkét
testvérének gyilkosát s most az egymással meghasonlott mór nemzet két
ellenséges táborra szakadva, pusztítja egymást; most van az ideje rajtuk
rontani és semmivé tenni őket.

Ferdinánd előre készült e csapásra, hadai elhelyezve álltak Granada
határán, s a mint hirét vette Boabdil lázadásának, egyszerre betört nagy
haderővel, minden hadizenet nélkül, ürügyet sem keresve, a granadai
királyságba.

Igen jó volt a terv. Először semmivé tenni Albohacent, ki csak félkézzel
küzdhet most, mert másik karját otthagyta Granadában, s aztán ha ez le
lesz törve, elbánni a maradékkal.

Hanem egyet kifelejtett a számításból. Azt, hogy az a félkéz is elég
erős lehet őt megverni. Mikor Ferdinánd Jaen és Castilla között rátalált
Albohacen és Zogal mór hadaira, azok őt a reggeltől estig tartó
ütközetben úgy megverték, hogy Cordováig meg sem állt futtában, s csak
ott tudta összeszedni űzött hadait.

A granadai nép most látta, hogy mi volt rá nézve Albohacen?

Igaz, hogy kegyetlen volt saját fiaihoz, de nemzetét hősileg megvédte.
Utálták és imádták. Leköpték a nevét s aztán lecsókolták. Átkozták és
áldották egyszerre.

Aisah ekkor fölbiztatta királylyá tett fiát, Boabdilt, hogy ne engedje
mind apjának a babérokat! Ha elvette tőle a koronáját, vegye el tőle a
koszorút is. A castiliai király vert ellenség. Az most össze van törve,
megfélemlítve, sebeit kötözi. Jó lesz rajta törni s folytatni az apa
által megkezdett diadalt. Vegye fel apja vértezetét, húzza ki apja
kardját.

Hajh, de ha Boabdil megkapta az apja kardját, mit használt neki, ha nem
kapta meg az apja szivét? Mikor ő támadta meg Ferdinándot, a kit
Albohacen megvert: az az űzött ellenség visszafordult a fiu ellen,
kiverte a gyönge kézből a nehéz kardot, szétszórta a tapasztalatlan
vezér által kormányzott sereget, s magát a kis Boabdilt is foglyul ejté,
a ki még futni sem volt elég ügyes.

Csak Boabdil gyönge szive s gyönge karja volt az oka, hogy Ferdinánd
győzött. Őt magát testőrcsapatjával együtt elfogták, de vert seregét még
a csatatéren összeszedte alvezére Ilhami s a Guadajoz tulsó partján
ismét hadirendbe állítá.

Ekkor megérkezett Cordova alá Albohacen serege is.

Három hadsereg egyszerre egy csatatéren, melyeknek mindegyike külön
ellensége a másik kettőnek.

Csak abban válogatnak épen, hogy kettő-kettő közül melyik a keserűbb?

Albohacen választott.

Oda küldé Ferdinándhoz a hírnököt, Yaime lovagot, ez izenettel:

«Te menj haza békével: téged nem támadlak meg. Ha akarod, leszek olyan
jó barátod, a milyen jó voltam ellenségnek.

Add ki nekem elfogott fiamat, a gyáva Boabdilt. És az elfogott mór
lázadókat, kik az én alattvalóim. Azt is tudatom, hogy mit akarok velük.
A közharczosokat megtizedeltetem, a vezérek sorsot húznak, egy fehérre
egy feketét. Gyáva Boabdilnak pedig választást engedek e négy között:
vagy lemossa vérével gyalázatát, vagy belefojtatja azt a vízbe, vagy
eltemetteti a föld alá, vagy hamuvá égetteti azt a máglyán. Választhat.
Te pedig menj békével a te országodba vissza. Én aztán majd megverem a
lázadóim táborát jobban, mint te megverted.»

Kegyetlen izenet volt. Nagyobb kegyetlenség lett volna ráállni. De
Ferdinánd még annál is nagyobb kegyetlenséget követett el.

Ha kiadta volna Boabdilt és fogoly társait, hát azokat megölette volna
Albohacen, aztán a lázadóknak fejére csapva, visszahódította volna az
engedelmességre s a kétfelé szakadt mór nemzet ismét egygyé lett volna.
A megölt királyfi vére fölött majd kizöldült volna a fű, de nem zöldült
volna ki az Alhambra márványudvarán!

Ferdinánd maga elé hozatta Boabdilt, s aztán az ő hallatára mondatá el
Yaime lovaggal a kis király előtt Albohacen nehéz izenetét.

Akkor aztán szelid tekintettel fordult Boabdilhoz.

– Hallottad, Abdulah, Albohacen izenetét. Már most válaszsz. Az én fiam
akarsz-e lenni, vagy Albohacené?

E szóra rémületes sikoltással veté magát a reszkető Boabdil Ferdinánd
pánczélos keblére s annak hosszú palástjába igyekezett betakarózni.

– Atyám! Atyám!

– Hallottad, Yaime lovag, szólt Ferdinánd király, vaskeztyűs kezével
megsimogatva Boabdil fejét. Mondd meg Albohacennek, hogy a saját fiamat
csak nem adhatom ki az ő boszujának.

A nyomorult kis király sírva csókolta a vaslemezeket Ferdinánd kezén, s
igyekezett szívdobogást találni a pánczélja alatt.

– Hanem ez nem végződik a könyekkel, édes fiam; mondá Ferdinánd, mikor
egyedül maradt a kis királylyal. A hűség hűséget követel.

– Híved és szövetségesed leszek egész népemmel együtt. A te ellenséged
az én ellenségem lesz, ha véremből való vér volna is. A merre te
fordulsz arczczal, én is arra fordulok; s a hova indulsz, ott oldaladon
állok.

– Sokat igérsz. Vajjon megtartod-e?

– Esküvel pecsételem meg!

– De mire esküszöl?

– A prófétára és az Alkoránra.

– A te prófétád nekem nem prófétám, a te Alkoránod előttem nem szent
könyv. Az én czimem «a legkatholikusabb király»; hitem tiltja más esküt
elfogadni, mint a keresztre tett esküt.

Boabdil megdöbbent:

– Akkor többet kivánsz tőlem, mint Albohacen apám; mert azt kivánod,
hogy járjak meghalva a földön. Hiszen ha népem megtudja azt, hogy én a
te szent jelvényedre esküdtem meg, akkor én a nép előtt halva vagyok,
holt kutya vagyok.

– Nem fogja megtudni, s te élő király maradsz. Ez eskütétel csak kettőnk
között történik.

– A falaknak füleik vannak.

– Olyan helyen fog végbemenni az eskü, a hol emberi szem meg nem lát,
emberi fül meg nem hallja beszéded, mi kettőnkön kívül. A Gudajoz
közepén van egy kis kopár sziget. Egyetlen bokor nincs rajta, a hová
valaki elrejtőzhessék. Ott állíttatok fel egy sátort. Ketten két külön
csónakon oda evezünk s kiszállva, a csónakokat visszaküldjük. A sátorba
lépve, annak függönyeit lezárjuk, s akkor azt, a mi odabenn történni fog
kettőnk között, nem látja és nem hallja senki. Gondolkozzál ezen holnap
hajnalig s akkor határozd el, hogy velem jösz-e, vagy Albohacenhez mégy?

Szegény kis Boabdil! Jobban félt a haláltól, mint a megaláztatástól.
Reggelig megalkudott királyi büszkeségével, muzulmán hitével s azt izené
Ferdinánd királynak, hogy őt fogja követni.

Tudta azt Ferdinánd jól; már készen is állt a sátor a homokszigeten.
Furfangos alkotmány volt. Függönyei úgy voltak felrakva, hogy egy
zsinorbog feloldására köröskörül a földre hulljanak.

A sátor közepén volt felállítva az oltár a kereszttel és a kitárt
evangeliummal.

A két király megérkezett két külön csónakon, s belépett a sátorba, mely
bezáródott mögöttük.

Senki sem volt jelen a szigeten.

Hanem a Guadajoz két partján fel voltak állítva hadirendbe a mór és
spanyol hadak, hogy legyenek tanui a két király szövetségkötésének.

Az, hogy mire esküdtek kölcsönösen, kiki a maga hitére? maradjon örökre
titok.

Ferdinánd diktálta az esküt a mór kis királynak, s míg ez rebegő ajkkal
mondá azt utána, megrántá a zsinórt megfeszítő bogot, s arra egyszerre
lehullt köröskörül minden lepel a sátorról s a két sereg a folyam két
partján ott látta Boabdilt az oltár előtt térdepelni, kezét a
keresztyének szent evangeliumára téve.

Az egész mór sereg, mely Boabdil hive volt, láthatta kis királyát
térdepelni a kereszt előtt! S még a kereszt, ha ellenséges jelvény volt
is, de szent jelvény: Istent jelent. De térdelni az idegen király
lábánál! A megvert ellenség lábainál, a kit a vén mór király, Albohacen,
úgy űzött maga előtt, mint az oroszlán a tevecsordát!

Ezzel a ravasz csapással Ferdinánd megverte mind a két ellenséget:
Boabdilt is, Albohacent is.

Albohacen meg volt verve az által, hogy Boabdil a maga seregeivel
Ferdinándhoz csatlakozott; de ezzel önmagát is megverte Boabdil nagyon.

Az öreg mór király visszahuzódott hegyei és várai mögé; Abdulah hazament
seregével Granadába, Ferdinánd magukra hagyta őket. Most már el volt
vetve a mag: csak várni kellett, míg a vetés kalászba megy.

A nyilvános megaláztatás után nem volt Abdulahnak maradása Granadában.

Nem bántották őt, csak megvetették. Nem lázadtak föl ellene, csak
kerülték a palotáját. Ha kilovagolt az utczára, nem kelt föl előtte
senki, nem üdvözölte a nép, csak a háta mögött kiáltá utána egy-egy
félig sajnálkozó, félig gúnyolódó hang a melléknevét; de nem a hajdanit,
a kegynevet: nem azt, hogy «Boabdil»; hanem az ujabbat: azt kiálták
utána, hogy «ott megy a Zogojbi!»

«Zogojbi» azt jelenti, hogy «kis boldogtalan».

Ez a gúnynév elég volt arra, hogy Boabdilt megfoszsza a koronájától.

Ennek a fiatal fejedelemnek olyan vékony pókfonalakból volt szőve a
kedélye, mint egy érzékeny lánykának, őt egy sértő szóval is el lehetett
űzni.

Éjszaka, anyjával együtt elszökött királyi palotájából, elfutott a
tengerpartra, Almeriába, ott felvette őt Ferdinándnak egy hadi gályája.
Hová menekülhetett volna jobb helyre, mint egykori ellenségéhez, második
atyjához?

A granadai nép csak a szökés utáni nap vette észre, hogy király nélkül
maradt.

Ekkor eszébe jutott az elűzött király: a hajdani hős, a dicsőséggel
ismerős. Azt most visszahivta.

Albohacen újra elfoglalta a trónt s kezébe volt letéve a mór nemzet
sorsa. Új századokat adhatott annak életéhez.

De gondoskodva volt róla, hogy azt ne tehesse.

Ott volt mellette a legszebb asszony alakjába öltözött dæmon, Zoraia, a
«hajnalcsillag!» Igen, «esthajnalcsillaga» a mór nemzetnek, a kit
Izabella ármányos cselszövénye küldött oda egy nép megrontására.

Ezek a szép szemek addig sirtak-ríttak, ezek a szép ajkak addig
sugtak-búgtak, a míg a vén király jó eszét elvették. Zoraia rávette a
királyt, hogy fogja üldözőbe az elfutott Boabdil egykori hiveit, mert a
míg azok ki nincsenek irtva, addig az ő trónja ingadozik s Zoraia kis
fia nem fog arra feljutni soha. Pedig a kis poronty már olyan nagy volt,
hogy magától fel tudott mászni a trón lépcsőjén, dajka segítsége nélkül.
Ennek a kedvéért érdemes volt egy éjjel álmaikban meglepetni Granada
békés polgárait, kik Boabdil trónraültetésében gyanusok voltak, s
leöletni szinét-javát a mór népnek.

Zoraia még tovább feszítette az ideget. Az első vérfürdő után még
szaporodott az elégületlenek száma. Zoraia kipéczézte azokat, a kiket
gyülölni valami oka volt, s újja hegyén volt a halál; a kire rámutatott,
az holt ember volt.

Egyszer aztán túlfeszült az ideg, ketté törött az íj: a felboszantott
nép üszköt, fejszét ragadt, megrohanta a király palotáját s másodszor is
elűzte Albohacent Granadából.

A vén hős, Zoraiával és kis gyermekével együtt az éj sötétében menekült
a zápor és vihar közepett, kisérve a futását védő vitéz testőr-csapat
által. Reggelre egy várához ért, melynek felvonó hidja parancsára
leszállt előtte. Mikor a vár udvarára benyargalt, azt kérdé az elésiető
várnagytól:

– Micsoda vár ez?

– Ez a te Arduán várad, felelte neki a várnagy.

– Csak ide ne jöttünk volna! dörmögé a király összeborzadva.

Abban a várban ölték meg az ő parancsára, Zoraia kivánatára, az ő
tizenkét fiát. A derék tizenkét fiut!

No de semmi. Megmaradt még a tizenharmadik: az egyedüli gyáva, a kinek a
szégyene olyan nagy, hogy a többi tizenhárom számára mind elég
szemfödélnek.

– Akarjátok-e, hogy ismét Boabdil legyen a királytok? Kérdé Albohacena a
várőrségtől.

Azok csak e nevet dörmögték vissza: «Zogojbi».

Elég már annak ez az egy szó, hogy verve legyen.

– Akkor gyűjtsétek össze hiveim hadát, parancsolá a király, menjen gyors
futár Zogál öcsémhez, hogy siessen segélyemre: a Zogojbi Ferdinánd
oltalama alatt fog visszatérni. Előbb megverjük a castiliait, azután
megtörjük a granadai lázadókat.

Másnap estig már tekintélyes sereg csoportosult össze Arduan várában a
környékben lakó hű saracen nemzetségből, kik inkább akarták trónon látni
Albohacent minden kegyetlenségévél, mint a kis Zogojbit minden
szelidségével.

Másnap reggel nagyon sokára talált felkelni az ő hajnalcsillaga s addig
nincsen reggel.

Mikor Albohacen fel akart öltözni, nem találta sem az öltöztető
szolgáját, sem a borbélyát, sem a medencze hordóját, egyedül kellett
felöltöznie.

Kiment, hogy megdorgálja a rest népet és valamennyi termét mind üresen
találta. Egy ajtónálló sem volt ott.

A folyosóra ment, onnan az udvarra. Egy csatlós, egy testőr sem
ácsorgott sehol. A nagy kaszárnyatermekben egy harczos sem volt, az
istállókban sehol egy lovász, de még egy paripa sem volt. A felvonó hid
le volt eresztve, a kapu nyitva. Maga a toronyőr is hiányzott.

– Hová lettek? Kérdezé a visszhangzó falaktól.

– Hahahá! hangzott egyszerre a gúnykaczaj a várkastély lapos tetejéről,
s Albohacenre a bolondja csörgőssipkás feje bólongatott alá; fogadjunk,
komám, egy marék likas mogyoróba, hogy kitalálom mit keressz? azt
keresed, hogy hová lettek a vitézeid, ugy-e?

– Hová lettek a vitézeim? kérdé a bolondtól a király.

– Szárnyaik keltek; elrepültek.

– Merre? Hová?

– A hová te soha sem jutsz, ha csak repülni nem tanulsz: Granadába.

– Boabdilhoz? A Zogojbihoz?

– Nem Boabdil hivására mentek; hanem Zogáléra. Öcsédet, a hőst kiáltotta
ki a mór nemzet királyának, s minden sereged melléje állt.

– Hát senki sem maradt e várban velem, csak te?

– Óh én sem maradok itt veled; de azért maradnak itt elegen, a kik nem
maradnak el tőled e várban. A zöld teremben ott találod a kis Zehrot, a
ki most tanulja a dajkájától az apa, anya nevét kimondani. Szolgáid,
hogy még jobban tudjon beszélni, még egy szájat nyitottak a szíve
fölött, most kettős gagyogását hallod. Ha az ablakon kinézesz a
sánczárokba, ott találod a kis játékos Yotát, a mint a zörgetyüjével a
patkányok között királyosdit játszik. Eutymi a jó tanuló fiu ott függ a
sárga terem boltozatáról lecsüggő selyem zsinóron, s olvas neked bölcs
szúrákat az Alkoránból. Orkán, szegény, a ki beteg, ott nyög a
lefüggönyözött kamrácskában, megláthatod, ha betekintsz. Jubám a hátad
mögött jár, a mikor a folyosón végig mégy, s a palástodba takarózik,
hogy a gyilkosok meg ne találják. Harunt előidézheted a kandallóból;
csak szítsd fel a tüzet alatta, mindjárt leszáll. Caabost, a versirót az
erkélyen találod, a mint fej nélkül irja a verseit. A feje előtte áll, s
diktálja a kezének, mit irjon? Benzaráht, az alchymistát, megleled a
műhelyében: aranyat főz, s az olvadt érczet iszsza s nagyokat rikkant
mámorában az aranyitaltól. Yohaya fiadat keresd a boros hordókban:
meghallod a neszét, mikor bugyborékol. De ha Abderám és Aliben szobáiba
lépsz, előre tartsd a pajzsodat, mert azok karddal csapkodnak maguk
körül. Hanem Abdala fiadat aztán megtalálod két helyen is, fele itten,
fele ottan a hogy ketté fürészelték. Ez lesz a te társaságod, Albohacen!
és senki más, mert én is itt hagylak: elröpülök. Ha meg akarsz innen
szabadulni, tanulj repülni, a hogy én.

Azzal a vártető magasáról leveté magát a bolond a mélységbe. Nem volt
több szüksége a mór királynak bolondra, elég bolond volt ő maga.

Albohacen meggyőződöt róla, hogy egyes-egyedül hagyták Arduan várában,
Zoraiával és kis gyermekével, a kik miatt annyit föláldozott! Az egész
országát.

S a bolond igazat mondott neki. – A mint végig járta az üres termeket,
lassankint megnépesültek azok ijesztő kiséretekkel, megöletett fiainak
rémalakjai jöttek elő minden zugból, minden kinyitott ajtón szemben
találkozott velük, nyögésük, fuldoklásuk halálsikoltásuk hangzott eléje
mélységből és magasságból. – Ez megfosztá eszétől.

Zoraia, kinek szép szemei okozták ezt a nagy romlást, rémülve vette
észre, hogy ő egy tébolyodottal van bezárva egyedül egy puszta várba. Rá
akarta beszélni Albohacent, hogy meneküljenek onnan.

– Hová?

El a tengeren túl, Afrikába, hol Fez Marocco fajrokon népe még kész
fegyvert fogni az elűzött király mellett s uj szaraczén haddal fog
átkelni a Geber-al-Tarik szoroson.

Ez a gondolat még fölélénkíté Albohacen lelkét tompa őrjöngésből. Zoraia
pedig bizonyosan azt tervezé, hogy ha egyszer ráveheti Albohacent, az
őrültet, hogy üljenek lóra s fussanak innen, akkor majd úgy ejti az
utazást, hogy a castiliai határon bukkanjanak ki s ott azután majd
hazatér kiküldő asszonyához, Izabellához, s beszámol neki az elhozott
királyi férjjel: «íme, én elvettem az eszét, te vedd el a koronáját!»

Albohacennek őrültségét egészen másfelé fordítá Zoraiának ez ötlete.

– Átmegyünk Fezbe, a hol a mórok paripái nem futnak, hanem repülnek.
Mért ne repülnének? Ha a gálya repülhet a víz felett, miért ne
repülhetne a mén a föld felett? Akkor ezek a rémek sem jöhetnek utánam.
Hisz ezek oda vannak tapadva ahhoz a helyhez, a hol a vérük kifolyt. Ide
vannak kárhoztatva e falak közé. A szabadba nem jöhetnek ki.

S hogy bebizonyítsa, hogy legyilkolt fiai nem mehetnek utána a szabad ég
alá, felvezette magával Zoraiát és kis gyermekét a várpalota tetejére.

– Lásd! Elmaradtak tőlem! Tiltva van nekik a napfényben megjelenni.

Azután szétnézett maga körül onnan a magasból. Őrült képzelete
benépesíté körüle a vidéket.

– Az ott a Geber-al-Tarik tengerszorosa, a hol Tarik vezér
hatszáznegyven év előtt átkelt a mór harczosokkal. Látom a vitorláikat
repülni a kék víz felett. Már a partra szállnak. Tizennégyezer harczos,
pánczéllal, pajzszsal, kócsagos sisakkal. Minden paripának négy szárnya
van. Hallod, hogy süvöltenek a légben? Orrlyukaikon tűzsugár lövell elő.
Hallod a prüszköléseiket? Hallod, a mint csengenek a kengyelvashoz ütődő
szablyák? hogy pendül az íj a kilőtt nyil után? – Repüljünk eléjük.

Azzal felragadta két felől két izmos kezével Zoraiát és kis gyermekét s
leveté őket a szédítő magasból.

A kis királyfi ugyanabba az árokba hullott alá, – kezében a zörgetyüje,
– a melybe a játékos Yotát ledobták s most már aztán osztozhattak
egymással – a patkányok birodalmán.

Albohacen pedig nem nézett utánuk; hanem csak fel az égbe, el a
messzeségbe: onnan jöttek felé tízezrei a szárnyas lovasoknak.

– Én is közétek repülök! kiáltá, s neki indult, a hogy a bohócza
megtanítá a repülésnek. – Még most is repül; mert az Al-Haviját, a
hetedik pokol messze van. Arra pedig ki volna jobban érdemes, mint az a
király, a ki elvesztegette nemzetét, népének országát, boldogságát – egy
halavány asszonyi arcz szép szemeiért.

Gyorsan következik a vég! Minden veszni induló nemzetet azzal ver meg az
Isten, hogy mikor legnagyobb veszedelme következik el rá, akkor egymás
között veszíti össze.

A mórok nem tudtak egymásnak megbocsátani. Nem gyűlöltek már senkit
olyan nagyon mint egymást, nem harczoltak már senki ellen olyan jól,
mint egymás ellen. Két pártra szakadva, mind a két fél a másikat nevezte
árulónak, bitorlónak, zsarnoknak s dühítette a maga hiveit a saját faja
ellen. Mind a két fél azt állította, hogy az ország nyomoruságát a másik
fél idézte elő. Mind a két fél tapsolt a kárörömtől, ha versenytársa a
közös ellenség előtt kudarczot vallott.

S a közös ellenség, a castiliai, folytatta a maga művét, mint a hogy a
csillagász kiszámítja az aspectusokat. A hozzá menekült Boabdilt
segítette nagybátyja Zogál ellen. A nyilt csatában Granada előtt spanyol
lovagok harczoltak a mórok sorai között, döntő csapatokban. Csak két
királyi sarja volt még az ős Barmeczidáknak, a kik egész néptörzs
voltak, mielőtt Izabella a szép Zoráiát oda küldé hozzájuk. Most ez a
kettő, a két utolsó egymás ellen harczolt. És harczolt addig, a míg az
egyik elesett. Az Zogál volt, az utolsó hős. Más krónikaírók azt
állítják, hogy a vesztett csata után átmenekült Afrikába. Mindegy az.
Csak elveszett, ha élve, ha holtan.

Boabdil, a Zogojbi diadalmasan vonult be ősei királyi városába; egyedüli
unokája a nagy mór királyoknak. Most már senki sem jött – ön nemzete
közül – koronáját elvitatni tőle.

Hanem eljött a «segítő», a szövetséges társ: Ferdinánd.

Mikor Boabdil, a Zogojbi, ősei királyi városába beült, akkor azt mondá
neki a szövetséges: «ki innen! – ez az enyim, – te magad is az enyim
vagy!»

Ekkor nyiltak fel a Zogojbi szemei. Ekkor hangzott végig az ébredés
jajkiáltása az egész mór nemzeten: «Fel, kardra, lóra, bástyára!
egyesülj nép a közös ellenség ellen!»

Késő volt már. Az önmagától szétzilált nemzetnek nem volt magva többé.
Hőseinek szine-virága megölve, önkezétől szétszórva a tengeren túl. A
vas ellenség pedig szorosra húzta az áttörhetetlen gyűrűt az utolsó
menedék, Granada körül.

Minden védelem hasztalan volt. Ferdinánd nem rohanta meg a bástyákat,
hogy alkalmat adjon a móroknak hősi küzdelemben végezni történetüket;
csak kapuikat zárta el s mikor kiéheztette őket, akkor megengedte nekik,
hogy rakják le a fegyvereiket a győztes lábaihoz, a ki megverte őket –
egy szép asszony szép szemeivel.

Boabdilnak a békekötésnél meghagyta Ferdinánd királyi czímét és gazdag
évdíjat biztosított számára.

De Boabdilt soha se hítta többé királynak senki. Akármerre járt-kelt
hajdani birodalmában, mindenki, a kivel találkozott, ezzel a névvel
köszönté: «Zogojbi!»

Egy évnél tovább nem birta ezt elviselni; otthagyta roppant birtokait
Ferdinándnak, palotáit, uradalmait eladta 800 ezer aranyért s
átköltözött Afrikába, a honnan ősei kijöttek: Fezbe.

Egy ütközetben, a mit a feziek a marokkói császár ellen vívtak, egy
szakálltalan, csaknem leányarczú lovagot láttak vívni a legdühösebb
harcz tömkelegében, ki vézna termetét meghazudtolá rettenthetlen
bátorságával s ott sebektől elborítva elesett.

Mikor a bey elé vitték, az ráismert.

– Szegény Boabdil! A Zogojbi!

… Ez volt a vége a mórok hétszáznyolczvankét esztendeig tartott
dicsőséges uralmának Európában.

Ferdinánd győzött, Izabella győzött, az igaz hit győzött. A mórok nem
uralkodtak többé Spanyolországban.

De mielőtt történetünk véget érne, még egy alakhoz kell viszatérnünk, a
kit el is felejtettünk már talán, mint a hogy elfelejtette őt a maga
idejében az egész világ.

Gondoljunk vissza arra a kis királyleányra, a kit nyolcz esztendős
koráig hatszor férjhez adtak, hol nagyapákhoz, hol unokákhoz, ma
született s még ezután születendő herczeghez; egyszer megkoronázták,
másszor fattyúnak nyilvánították, s utoljára bezárták egy kolostorba.
«Johanna testvér» még most is él, midőn Ferdinánd, egykori üldözője és
meggyalázója, majd apósa, majd násznagya, majd vőlegénye, majd
börtönőre, elfoglalta Granadát.

A cselszövő királyné, Izabella, nem soká örülhetett diadalának. A halál
nagyobb úr még a királyoknál is.

És Izabella halálával az a veszedelem szakadt Ferdinánd király fejére,
hogy előkerült Fülöp nagyfejedelem, visszakövetelni a castiliai
királyságot, a mi Izabelláé volt, s Fülöpöt illette meg, ki neje («őrült
Johanna») után a királyné törvényszerinti örököse volt.

Ez ellen nem volt, csak egy segítség.

Az özvegy király számára ott volt a kész menyasszony a cerimberi
zárdában, a kit Johanna testvérnek hívnak. Ennek még közelebb joga van a
castiliai trónhoz, mint Izabellának volt, fel tehát leánykérőbe!

Az új menyasszony ugyan már negyvenöt éves, harminczhét év óta a
Krisztus eljegyzett mátkája, nem is szép már. Azonkívül az ország rendei
is kimondták rá, épen Ferdinánd követelésére, hogy fattyú. De ez mind
nem tesz semmit. Egy kis piros festék megfiatalít azonnal; a pápa nincs
messze: engedélyt ád egy apáczafejedelemnőnek a férjhez menetelre, ha
kell. Dom Emmanuel, a portugall király, kinek országában lakik a
menyasszony, kiadja őt, ha erősen kérik s az ország rendei írnak arany
tintával egy másik pergamentre határozatot, mely Johannát törvényes
királyi utódnak nyilvánítja.

Minden készen is volt már: pápai engedély, királyi adott szó, piros
festék és arany tinta, csak egyen mult: magán a menyasszonyon; Johanna
testvér azt felelte: «én nem leszek földi király felesége!»

S ezen az egy szón szétomlott az egész fényes építmény, a mit Ferdinánd
annyi vérrel, annyi csonthalommal összealkotott.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: «Harczol minden szerelmes.» – «Szerelmes minden harczos.»]

[Footnote 2: Valószinűleg török emlékű táncz ez: «dzsindzsi» törökül azt
teszi, hogy «láncz».]

[Footnote 3: Legkisebb rézpénz a Szepességen – hajdan.]

[Footnote 4: Felaprózott lenmagpogácsa az olajütő sutúból.]



TARTALOM.

  Az apja fia
  Párbaj a hajdankorban  1
  Az apja leánya  10
  Láda! Kérnek! Jösz-e?  80
  Az őrpata  88
  A libapásztor  91
  Ma adjak-e ki kenden vagy holnap?  99
  Kerülj csak haza  103
  A lakadalmas menet  107
  Fejedelem és Fra Diavolo  116
  Száz leány egy rakáson
  A fekete album  148
  Nászutazás Világosig  150
  Romano csibakéro sziklaribe  168
  Az utolsó mór királyok  192


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

35 |között, kogy |között, hogy

109 |meg, bogy |meg, hogy

114 |a püspököt, |a püspököt.

169 |legtitkosabb godolatainkat |legtitkosabb gondolatainkat

170 |dicsőség?» |«dicsőség?»

182 |«Herr General«-nak |«Herr General»-nak

217 |tartsd a pajzsodat |tartsd a pajzsodat

222 |níncs messze |nincs messze

222 |ferjhez menetelre |férjhez menetelre]





*** End of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Még egy csokrot - Elbeszélések" ***

Doctrine Publishing Corporation provides digitized public domain materials.
Public domain books belong to the public and we are merely their custodians.
This effort is time consuming and expensive, so in order to keep providing
this resource, we have taken steps to prevent abuse by commercial parties,
including placing technical restrictions on automated querying.

We also ask that you:

+ Make non-commercial use of the files We designed Doctrine Publishing
Corporation's ISYS search for use by individuals, and we request that you
use these files for personal, non-commercial purposes.

+ Refrain from automated querying Do not send automated queries of any sort
to Doctrine Publishing's system: If you are conducting research on machine
translation, optical character recognition or other areas where access to a
large amount of text is helpful, please contact us. We encourage the use of
public domain materials for these purposes and may be able to help.

+ Keep it legal -  Whatever your use, remember that you are responsible for
ensuring that what you are doing is legal. Do not assume that just because
we believe a book is in the public domain for users in the United States,
that the work is also in the public domain for users in other countries.
Whether a book is still in copyright varies from country to country, and we
can't offer guidance on whether any specific use of any specific book is
allowed. Please do not assume that a book's appearance in Doctrine Publishing
ISYS search  means it can be used in any manner anywhere in the world.
Copyright infringement liability can be quite severe.

About ISYS® Search Software
Established in 1988, ISYS Search Software is a global supplier of enterprise
search solutions for business and government.  The company's award-winning
software suite offers a broad range of search, navigation and discovery
solutions for desktop search, intranet search, SharePoint search and embedded
search applications.  ISYS has been deployed by thousands of organizations
operating in a variety of industries, including government, legal, law
enforcement, financial services, healthcare and recruitment.



Home