Title: Az élet komédiásai (1. rész) - Regény
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Az élet komédiásai (1. rész) - Regény" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LIV. KÖTET

AZ ÉLET KOMÉDIÁSAI. I.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

AZ ÉLET

KOMÉDIÁSAI

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

I. RÉSZ

PFEIFER FERDINÁND TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

Ő CSÁSZÁRI ÉS KIRÁLYI FELSÉGÉNEK

ERZSÉBET

AUSZTRIAI CSÁSZÁRNÉNAK, MAGYARORSZÁG KORONÁS KIRÁLYNÉJÁNAK

LEGMAGASABB KEGYTELJES ENGEDELMÉVEL

LEGMÉLYEBB HÓDOLATTAL

AJÁNLJA

A SZERZŐ.



ELSŐ RÉSZ. NAPOLEON ÖCSÉM.


A MIT KÉT LEÁNY BESZÉL EGYMÁS KÖZT.

– Te, Livia, én azt hiszem, hogy mi mind a ketten megőszülünk, a míg ez
az oltárszőnyeg elkészül.

– Nehéz mintát választottunk. Az «à la Gobelin» hímzés időt kiván.

– Vagy férjhez vesznek bennünket odáig.

– De ha már elkezdtük, be kell fejeznünk.

– Te, Livia, én nem engedem, hogy te férjhez menj addig, a míg én leány
vagyok.

– Nem, herczegnő.

– Csakhogy már egyszer egy «nem»-et is hallok tőled; ámbár ez is csak
körülirása az «igen»-nek. Tudod, hogy te vagy az oka annak, hogy én oly
kiállhatatlan vagyok?

– Nem tudok sem az egyikről, sem a másikról.

– Azáltal, hogy mindig velem vagy, úgy elkényeztettél, hogy más asszonyi
teremtést nem birok tűrni magam körül. Én a fiatal leányokat mind igen
rútaknak találom. Egyedül te vagy szép.

– Szép, ha egyedül vagyok.

– Ne csavard el a szavamat! Eszményi szépség vagy, ha mondom.
Koromfekete haj, s hozzá sötétkék szemek. Egy országot lehet beszaladni,
a míg hasonlót talál valaki. Ez a mindig mosolyra álló finom ajk, a mi
még ha haragot akar kifejezni, akkor is csak egy változatát adja a
mosolynak; s aztán e gyönyörű tiszta fehér homlok. Oh milyen jól teszik
ezek a többi hölgyek, hogy a hajukat à la kanászbojtár lehúzzák a
homlokukra s eltakarják azt az egyetlen bájt, a mit még egyik nő is
szépnek talál a másikon. A te homlokod engem mindig nagyanyám
imakönyvére emlékeztet, a minek elefántcsont tábláját áhítattal szoktam
megcsókolni, pedig nem értem, a mi benne van, – mert latinul van; de
tudom, hogy az mind szentírás.

– Csak a herczegnő jó szíve találja mindezt rajtam.

– Azért is szeretlek magasztalni, mert ez az egy tárgy az, a mivel fel
tudlak ingerelni, hogy nekem ellentmondj. Ezzel az egygyel tudom mindig
hogy megharagítlak. S milyen jó vagy még akkor is, a mikor haragszol!
Nem használod fel a fegyvert, a mivel boszut állhatnál rajtam. Nem
dicsérsz vissza. Más leány azt sipogná: «oh mi vagyok én a herczegnőhöz
képest!» Hah! szeretnék tűt szúrni a nyelvébe annak, a ki azt mondja
szemembe, hogy szép vagyok. Hiszen tudom, hogy az vagyok! van tükröm,
van szemem, látom magamat. Termetem magas, sugár, szoborszerű; vállaim,
karjaim gömbölyűek; vonásaim szabályosak; arczszinem fehér és piros;
ajkaim teltek; fogsorom fehér és rendes; szemeim nem kicsinyek, s van
bennük elég kevélység és tűz; hajam leeresztve térdemig betakar s
aranyat játszik a nap nélkül is. Ez csak elég szépség. De ha én nem
tetszem magamnak!

– Ugyan mi az, a mi a herczegnőnek nem tetszik magán?

– Hát legelőször is ez a termet. Mi szükség volt nekem ily magasra
felnyúlnom? Szobrászmintaképnek növekszem-e? Minden embernek a feje
fölött látok el. Más nőnek lábhegyre kell felállni, ha beszélni akar
velem. Mért nem vagyok inkább alacsony, hajlékony, eleven mozdulatú?
Aztán nem nézhetem a hajamat undorodás nélkül. Miért szőke? Lenne inkább
veres! De ha már a szemem fekete, miért nem fekete a hajam is? Kedvem
volna pert indítani a gondviselés ellen, hogy ha már szőke hajat adott,
miért nem adott hozzá legalább kék szemeket?

– A herczegnő úgy járhatna ezzel a perével a gondviselés ellen, mint
Falbenheim Pompeia baronesse.

– Haha! Ezt jól találtad, Livia. Ez csakugyan csodálatos egy jelenség.
Egy fiatal leány, a kinek az egyik szeme kék, a másik meg fekete.

– S hozzá a haja se nem szőke, se nem fekete, se nem veres; hanem fehér.

– Csak távolból látszik fehérnek és lámpafénynél, úgy, hogy az ember azt
hinné, egy fiatal leány, a ki ősz; vagy albina, vagy rococo parókát
visel; de közelről látva és nappal, van rajta valami halavány szinezete
a szőkeségnek: olyan ezüstszőke. Hogy rajongják körül a férfiak! hisz
láttad! Mindenki őrjöng utána. De én azért még sem szeretnék Falbenheim
Pompeiával arczot, hajat és szemeket cserélni. Nekem eltűrhetlen volna
az a gondolat, hogy rajtam valami felemás legyen. Hogy mikor valaki a
szemembe néz közelről, soha se tudja meg rólam, hogy ki vagyok? Mert
közelről csak az egyik szemébe lehet az embernek egyszerre nézni,
föltéve, hogy a ránéző nem kancsal. S mikor Pompeia kék szemébe néz az
ember, derült, nyilt, őszinte kedélyt lát benne; ha pedig abba a másik
szemébe néz, abba a feketébe: ravasz, csalfa szellem ül abban. Egyik
szemével vonz, a másikkal eltaszít. A haja is oly csalárd. Távolról
nézve szentes matrónáé. Közelről nézve a Loreley haja. – Én ettől a
leánytól félek! Kedélye megigéz, meghódít. Az első találkozásunknál «te
és te» lettünk egymással. Felvillanyoz, ha beszélek vele. Kénytelen
vagyok jó kedvű lenni, ha együtt vagyunk. Irigykedem rá. Megszólom
érette, hogy oly dévaj, csélcsap, kaczér, s magamban évődöm, hogy miért
nem tudok én olyan lenni? Mikor legutóbb elváltunk egymástól,
megcsókolta a szememet. Ez a szemem azóta mindig ég. Jer, tedd rá te az
ajkadat, csókold le azt a varázst vagy azt a mérget, vagy nem tudom, mit
hagyott ott. Az meggyógyít majd.

– A herczegnő túlbecsül engem.

– Nem, Livia. A te kedves ajkad sokszor meggyógyított már engem: egy
okos, szelid szóval; néha egy hallgató mosolygással, a mit én megértek.
Nem az te rajtad a szépség, a mit szemmel lehet látni; hanem az a te
gyémánt kedélyed. A kit csak nemünkön levő teremtést ismerek, az mind
«asszony» a szó legrosszabb értelmében; egyedül te vagy az, a mi a «nő»
fogalmában eszményi. Türelmes vagy, mint egy angyal; szenvedni
mosolyogva tudó, mint egy hitvértanú; gondoskodó, mint egy jó anya;
hűséges, mint egy feleség; engedelmes, mint egy gyermek; pedig az, a
kire ennyi jóságot pazarolsz, rád nézve se nem férj, se nem gyermek, se
nem szülő: csak egy barátnő.

– Óh herczegnő, hadd csókoljam a kezét. Jó hitves, jó gyermek, jó szülő
nagy kincs a földön; de ritkább kincs mindannyinál egy jó barátnő. S ön
nekem bizonyára az volt: gyermekkorom óta.

– De hát mért nincsenek ezek a jó indulatok az én szivemben a mik a
tiedben?

– Azok az én sorsomhoz való tulajdonok, herczegnő. Az ön helyzetében
gyöngeségek volnának azok, nem erények. Önnek más tulajdonai vannak, s
azok is eszmények egy nőben.

– Tudom, Livia. S ha testi szépségemről nem szeretek magasztalást
hallani, úgy még kevésbbé érint kellemesen, ha lelki tökélyeimről vesz
valaki tudomást. Én mindazzal, a mit érzek, tudok, a mi szivemben van, a
mit tanultam, a mi a hajlamom, szenvedélyem: elégedetlen vagyok. Én nem
szeretem magamat!

– Lehető-e, hogy az, a kit mindenki szeret, csak önmaga ne szeresse
magát?

– Szeret-e mindenki? azt sem tudom. Sokan mondják: kevésnek hiszem el.
Hanem, hogy én kevés embert szeretek, az bizonyos, s hogy e kevés közé
nem számítom magamat, annak oka van. A kit közelről ismerek, minden
hibáját látom; s erősebb bennem az itélő, fürkésző szellem, mint a
ragaszkodás és ösztön. Atyámat jobban szerettem, mint anyámat. Ez hiánya
a gyermeki naivságnak, a mi koromhoz illenék. Meg tudom itélni szülőim
sajátságait s azután felkeresem azokat saját magamban. Atyámtól
örököltem azt, hogy ha valami jó tulajdont veszek észre magamban, azt
eltitkoljam, hogy más meg ne tudja, s ha valami jót akarok tenni, azt
oly alattomban tegyem, hogy rajta ne kapjanak. Még valami mást is
örököltem tőle, a mit majd csak utoljára gyónok meg néked, te kis
papnőm; ne hagyd elfelejtenem. Anyámtól örököltem pedig a kétkedést, a
gyanakodást mindenkiben: még saját magamban is. Nem hiszek magamnak,
mert nem hiszek másnak sem. A míg ezt az oltárszőnyeget hímezem, azt
mondom magamnak: «te most ezzel be akarod hizelegni magadat a mennyei
hatalomnál». Mikor a beteg özvegyasszonynak ebédet küldök, azt mondom
magamban: «te most azt hiszed, hogy megvesztegeted az Istent, hogy
segítsen meg valami vágyadban.» Mikor imádkozom, letérdelve, azt hiszem,
hogy komédiázok; épen így vagyok, mikor az anyámat megcsókolom. Pedig
akarok áhitatos lenni; de nem hiszek a szívemnek. Szeretném, ha
szenvedélyeim volnának, mint más nőknek, a mik boldoggá, vagy
szerencsétlenné tesznek. A helyett csak vágyaim vannak, a mik
kielégíthetlenek. Szeretnék valami lenni a magam erejéből. De mindenütt
találok valakit magam előtt, a ki messze megelőzött. Szenvedélylyel
tudtam zongorázni; de a mióta egy hirhedt művésznőt hallottam, nincs
kedvem többé a piánót felnyitni. Ezért tettem le a festő-ecsetet is.
Nőket ismertem meg, a kik a művészetben többre vitték. Szerettem
énekelni is: Patti elhallgattatott örökre. Pedig ezek még csak nők
voltak előttem! Gyönyörűségem telt benne, hogy verseket írjak; míg
egyszer rájöttem, hogy mi külömbség van a férfi által írt és a nő által
írt vers között? A férfi költeménye a százlevelű rózsa, melyben a
himszálak változtak át szirmokká; a nő költeménye pedig a zöld rózsa,
melyben a virág zöld kelyhe szaporodott el szirmok gyanánt. Letettem a
tollat.

– Kár volt. Nagyon szép versek voltak.

– Nem nekünk való az. Mi gazdagok vagyunk és főrangúak. Atyám zászlós úr
s a magyarországi három leggazdagabb birtokosok egyike. Az ő egyetlen
leányának más pályát nyitott a sors vágyai kielégítésére. Ott a high
life tündérvilága, az udvar Olympja. Ez a mi versenypiaczunk. Itt
folynak a női harczok, mikben koronák olvadnak egymásba. S én itt érzem
magamat leggyöngébbnek. Minden eszközöm hiányzik a hódításra. Nem vagyok
se legszebb, se legelmésebb, se leggazdagabb. Mikor azt látom, hogy
mennyien vannak nálamnál magasabban, akkor érzem, hogy milyen alant
állok. És aztán ha jön is alkalom diadalra, a mit mások hódításnak
neveznek: én nem tudok neki örülni. – Mit akartam neked még mondani? –
Mire kértelek, hogy ne hagyd elfelednem?

– Hogy még egy tulajdonát örökölte a herczegnő atyjának.

– Igen. Köszönöm. Pedig rá kellett volna jönnöm arról, a miről épen
beszéltem. Ha én egyszer valaha szeretnék, igazán, szívemből, azt úgy el
tudnám titkolni, úgy eltemetni magamba, hogy soha senki se tudná meg.
Arról gondolkodnám napestig, arról álmodnám éjszaka; de az, a kiről
gondolataim, álmaim beszélnek, e beszédet meg nem hallaná soha, ha
magától ki nem találná. Híve lennék annak a másik embernek, a kinek
nevét viselnem kellene; – becsületét őrizném büszkén; – kötelességemet
ismerném iránta; – gyöngéd volnék hozzá; – és azt meg nem tudná soha,
hogy szívemben nem ő lakozik. Ez atyai örökségem. Anyám beszélte el ezt.
A mióta nagy idegbaja úgy elhatalmasodott rajta: valahányszor hozzá
megyek, mindig elmondja előttem legtitkosabb gondolatait. Ezért félek is
hozzámenni. Azt mondja, hogy fiatal leánynak jókor meg kell tudni
mindent s jobb, ha anyjától tudja meg. Néha olyan dolgokba avat be, a
mik csak orvosnak valók. A női hivatásról oly realisticus részleteket
ismertetett már meg velem, hogy minden kedvem elment tőle. Tehát
anyámtól tudtam meg, hogy atyám ifjú korában egy bájos szép leányt
szeretett, de a ki csak köznemes családból való volt és nem gazdag, de
büszke. E vonzalom nemes volt, mint minden jellemvonása atyámnak.
«Azért» szülői elküldték hosszú utazásra. Körülhajózta a földet s mire
visszajött, akkorra eszményképe rég férjhez ment, anya is volt s talán
boldog. Atyám soha sem közelített hozzá többé; megnősült, rangjához illő
nőt választott, gyöngéd férj lett, gyermekek atyja, példás házastárs: de
azért anyám soha sem találta meg a szívéhez vezető útat. Hajdani
eszményképét holtáig nem látta többé, még a temetésére sem ment el; ámde
valahányszor az a nő súlyos balviszonyok közé került (férje tékozló
volt), mindannyiszor valami titkos kéz kisegíté a bajból őt és
családját. Senki sem ismerte fel a kezet, csak anyám sejté azt. Az
asszonyok e tekintetben clairvoyanteok. Látod: ilyen volnék én is.

– A herczegnőnek nem lesz arra szüksége. Választhat a rangjához illő
eszményképek közül, a kinek együtt adja szivét és kezét.

– Oh, hallod-e, én nagyon válogatós vagyok. Engem nem oly könnyű
megvenni. Annak, a ki engemet arra birna hódítani, hogy én kimondjam
neki a szót: «szeretlek», nem egy erénynyel, de mindazon erényekkel
kellene birnia, a mik egy férfit egy nőnek «urává» tesznek. Annak szép,
deli férfinak kellene lenni, nem elhanyagolt, de nem is cziczomázott
külsővel; arczában nemes kifejezésnek, parancsoló tekintetnek, ráncz
nélküli homloknak. Hangjában teljes változatosságnak kell lenni, hogy
tudjon dörögni, ha indulata fölhevíti, és lágyan könyörögni, ha gyöngéd
érzelmei meghunyászítják. Edzett testének kell lenni, a kit ne lássak
dideregni, ha hideg van; ellankadni, ha fáradt; ne panaszkodjék apró
bajokról minden szellőfuvásra. Legyen ügyes, tudjon verekedni, lőni,
lovagolni s a mellett ne legyen kérkedő, veszekedést kereső; hanem
lovagias és finom. Lelkének is minden tökélylyel kellene birnia.
Jellemén semmi nemtelen vonásnak nem szabad lenni. A jóságnak párosulva
az okossággal. Bátornak és szelidnek kell lennie – mindig a maga helyén.
Beszédében nyugodt humort akarnék találni; de nem léha élczkeresést s
nem sértő sarcasmust. Szeretném, ha kitünő szónok volna. Költői, művészi
hajlamokat, azoknak megfelelő tehetségtől emelve, szívesen látnék nála.
Jó gazdának akarnám látni, de nem fösvénynek. Követelném, hogy szeressen
egész lelkével; de ne féltsen még egy gondolatjával sem. Tudjon nekem
parancsolni, de tudjon nekem engedelmeskedni. És mindezek mellett
követelném tőle mulhatatlanul, hogy nálamnál minden tekintetben
magasabban álljon, még rangban is, hogy ne az én nevem tegye nemesebbé
őtet, hanem az ő neve engem.

– Hát hiszen… itt van princz Alienor…

– Princz Alienor! Hát van neked jó dolgod? Hát princz Alienorra ismersz
te abban az eszményképben, a kit én előtted leirtam? Hiszen igaz, hogy a
rangja magasabb, mint az enyim. Atyja «rendúr» (Standesherr),
mediatizált német uralkodó fejedelem; de a princz maga mindannak
ellentéte, a mit én, mint férfieszménykép jellemvonásait felsoroltam.
Egy férfi, a ki feltünően affectálja a nőiességet, még pedig apró
hibáiban. Arczát simán tartja s azt mondják, még festi is fehérre és
pirosra; vállfüzőt visel, hogy karcsusága kitünjék; inggallérját
szélesen kihajtja, hogy decolletált nyakát mutassa, mint egy kisasszony;
fülében gyémánt függőt visel, s keblébe virágcsokrot tűz, kézcsuklóján
karpereczet hord s a szinházban és tánczvigalomban legyezővel hűsseli
magát. S magaviseletében is mindazt a bizarr törekvést tanusítja, hogy a
férfit megtagadja magában: szereti az aprólékos emberszólást, sensitif,
szenvelgő, ideges, görcsökről, migraineről panaszkodik, ájuldozik, fél a
macskától, rosszul lesz a friss rózsa szagától s végig énekli Rosina
bravouráriáját falzett hangon, mint egy ál-Catalani. Ez ugyan udvarlóm
nekem, de nem eszményképem, – a kivel megtörténhetik az az ő
szerencsétlensége, hogy hozzámenjek; de nem az az én szerencsétlenségem,
hogy belészeressek.

– Ki tudja, herczegnő, hátha a szenvelgett nőies külső csak bohóskodás;
– hátha a mögött egy erős férfijellem rejlik; a mihez mindez csak takaró
álcza?

– Apropos: álcza! Mit szólsz te ehhez a Napoleonhoz?

– Napoleonhoz? Én?

– No ne mereszd rám azt a két égglobust olyan nagyon! Nem a nagy
Bonaparte Napoleon Lajos császárról akarom megtudni véleményedet, hanem
erről a különös emberről, a kit minden ember úgy hí, hogy «Napoleon
öcsém», s a kivel többször találkoztunk itt atyámnál.

– Nem tudok róla mit mondani, herczegnő.

– Akkor én többet tudok mondani. Ez a fiatal ember annak a meghalt nőnek
a gyermeke, a ki ifju korában atyámnak eszményképe volt. Már most, ha
atyám az ő anyját vette volna nőül, akkor én volnék «ő», vagy ő volna
«én». Mégis érdeklő gondolat, hogy vajjon milyen ember lehet az, a kivel
így cseréltünk az életben?

– Nagy bohó.

– Azt látom. De épen azt szeretném megtudni, hogy vajjon csupán
bohócz-e, vagy pedig «Brutus?»

– Nem tudom.

– Te semmit sem tudsz. Volna csak itt madame Corysande!

– Miért híjuk mi Corysandeot madamenak, mikor még kisasszony?

– A franczia oly udvarias, hogy a kisasszonyokat bizonyos koron túl
madamenak czímezi.

– Akkor ő ugyan megérdemli.

– Ő nem oly idős, mint a milyennek látszik azokkal a mély ránczokkal a
szája szögletein. Az csak a sok szájösszeszorítástól van. Sokat
mérgelődik magában. Hidd el, hogy mikor derült kedélyben van, tíz évvel
fiatalabb. A mérgelődés nagyon véníti a nő arczát. Én soha sem fogok
mérgelődni.

– Hogy kerüli azt ki, herczegnő?

– Hát mikor valakire megharagszom, legelőször is azt gondolom meg, hogy
nincs-e annak igaza ellenemben, a ki megharagított? Azután pedig azt
számítom ki, hogy vajjon az a veszteség, a mi a haragoskodás által rám
nézve származik, nem lesz-e nagyobb, mint az a nyereség, a mit a
megtorlás által magamnak szerzek? s ezalatt megalkuszom a haragommal.

– A herczegnőnek az lehetséges, mert a bántalmak legnagyobb részének
elérhetlen magasban áll fölötte; de mit tegyen az olyan szegény
teremtés, mint madame Corysande, a ki azt hiszi, hogy őt mindenki
bántja, sérti, boszantja; a ki minden közönyös szóban czélzást keres; ha
elneveti valaki magát, azt hiszi, ő rajta nevetnek; ha valaki hallgat,
azt hiszi, ő rá haragszik; ha valaki más elvégez valamit, a mi az ő
teendője volt, cselszövényt fedez fel benne, s mindezek ellen nincs
egyéb módja a megtorlásra, mint az, hogy ha megharagszik, hát nem eszik;
azt mondja, a feje fáj, s aztán addig koplal, míg csakugyan megfájdul
bele a feje s kénytelen vele lefeküdni? Ez az ő harczmodora.

– Pedig a mellett olyan áldott jó teremtés. Engem nagyon szeret.

– Épen ez a szerencsétlenségének legfőbb oka. Ő nagyon ki tudja mutatni
külsőségekkel, hogy valakit szeret, s nem hiszi el, hogy a herczegnőnek
más modora van: magát mindig mellőzve látja. Most is azért fekszik.

– Hogyan? Én bántottam volna meg?

– Azt is tudom, hogy mivel! Még pedig igen érzékenyen.

– Te tudod, hogy mi baja?

– Sőt azt is, hogy mi a bajának az orvossága!

– Ah, te kis doktornő? Megtudnád őt gyógyítani?

– Ha a herczegnő megengedné.

– Engedném-e? Sőt kivánom.

– De sokba kerül.

– Sokba? Mibe?

– Egy csésze bouillonba, meg egy jó szóba.

– Hát hisz az mind kikerül a háztól.

– A bouillon – elhiszem.

– Elhiszem, hogy meggyógyítaná; de hogy veteted be vele! Én magam
próbáltam tegnap is odavinni neki a levest; nem fogadta el, azt mondta,
meghal tőle.

– Annak a bizonyos szónak meg kell azt előznie.

– Adtam én neki eleget. Kedvesnek, drágának, angyalnak neveztem.

– De azt az egyet nem adta neki, a mit várt.

– S te tudod, mi az? – Mondd neki hát.

– S a herczegnő beváltja azt?

– Ha te mondod! Ha én megtehetem! S ha meggyógyul tőle!

– Tökéletesen meggyógyul. Egy óra mulva már velünk fog reggelizni, s ha
még arra is felszólítjuk, hogy beszéljen mi nekünk a vármegyében
történtekről, mendemondákról, akkor tökéletesen megifjítjuk tíz
esztendővel.

– No hát fogj hozzá.


A MIT A HARMADIK LEÁNY BESZÉL A KETTŐNEK.

Erre a két fiatal leány felállt a nagy széles himzőrámától s egyet
nevetett egymás szeme közé. Ok nélkül, de csak nevettek.

Livia fél fejjel kisebb volt, mint Rafaela herczegnő. Mindketten
egyforma szabású öltönyt viseltek, egyforma hajfonadékot; az egyiknek
fehér, a másiknak piros thearózsa volt tűzve a hajába.

Livia becsengette a komornát, rendeletet adott neki; a komorna utasítást
vitt az inasnak; az inas öt percz mulva visszatért egy ezüst tálczán,
porczellán csészében gőzölgő édes illatú bouillont hozva: azzal
megindultak mind a négyen. Elől Livia, nyomában a herczegnő, utána a
komorna, leghátul az inas a bouillonnal, lábujjhegyen.

– Szt! – suttogá Livia.

– Csendesen, parancsolá Rafæla.

– Ugyan nem tud vigyázni, hogy ne csikorogjon a csizmája! mondá a
komorna az inasnak.

– A beteget ingerli az, ha szobája ajtajában csak a csizmája ropogását
hallja is egy férfinak.

A beteg szobája ajtaján legelőször belépett Livia, s óvatosan oda
sompolygott az ágyig. Utána jött Rafaela, de az már az ágyfüggönyök
mögött maradt; a komorna az ajtóban állt meg, az inas az ajtón kívül.

A beteg szobája úri kényelemmel volt berendezve, ágya mellett az éji
asztalkán minden színű orvosságok, s válogatott minőségű compressek és
cataplasmák, ő pedig maga ott feküdt bekötött fővel himzett vánkosai
között, mint egy színpadi halott, a kinek bárhogy boszantsa is az orrát
a légy, s bármiket beszéljenek is fölötte a színészek, nem szabad se a
legyet elhajtani, se magát elnevetni.

– Madame Corysande…! susogá Livia.

A lehunyt szempillák még csak meg sem moczczannak.

– Hogy van ön madame?

Erre egy mély nyöszörgő sóhajtás felel.

– A herczegnő küldött önhöz, hogy tudjam meg hogylétét.

Semmi válasz, csak a szájszeglet ránczai vágnak be mélyebben s a
szemöldek huzódnak össze.

– Nem parancsol ön egy kis bouillont?

Erre a szóra épen félre fordítja fejét a megszólított.

Most egészen odahajol föléje Livia s odasug a fülébe.

– Rafaela herczegnő ma este meg akarja látogatni édes anyját.

Erre a varázsszóra egyszerre visszafordult a fej s felnyíltak a szemek.

– Igen, madame. A herczegnő szerette volna önt magával vinni, hogyha
egészsége helyreállt volna.

Most már félkönyökére emelkedett a beteg, s egyik kezével megfogá Livia
kezét, s ajkai megszólalásra nyíltak fel.

– Talán egy kis bouillont… rebegé túlvilágról visszatérő hangon.

Ekkor Livia hátra tartá a kezét a herczegnő felé, a herczegnő a komorna
felé, a komorna az inas felé: az inas átadta a tálczát a csészével a
komornának, a komorna a csészét a herczegnőnek, a herczegnő Liviának s
az odatartá azt madame Corysande ajkaihoz.

Az első korty után már csillogtak a szemei.

– De igaz ez? kérdé erősbödő hangon.

– Csak igya meg ön előbb ezt a bouillont egészen.

Most eltolta magától a csészét.

– Ön engem csak ámít. Csak vissza akar az életre hozni.

– Komolyan mondom. A herczegnő azért akarja anyját meglátogatni, hogy
önt bemutassa nála.

Erre a szóra egy nagy adag bouillon elfogyott ismét. De a gyanú
visszatért.

– Hol van a herczegnő?

– Abban a perczben itt lesz ön előtt, a mint ön az utolsó csepp
húslevest kiitta.

Ez sikeres volt. A csésze kiürült.

– Igazat mondott ön? kérdé most a beteg, egészen felülve ágyában.

– Igazat, madame; szólt most a herczegnő, előlépve, kinek láttára a
beteg egészen friss erővel ugrott fel, paplanát leszórva magáról (teljes
öltözetben szokott mindig ágyában feküdni), s hirtelen megragadva Rafæla
kezét, azt odaszorítá kebléhez, ajkaihoz s elkezdett zokogni.

– Oh herczegnő; ha ön szivembe látna… ha tudná, mit érzek itt belül,?…
Csukják be azt az ajtót! (Az inas csizmacsikorgása hangzott, ki az üres
csészét vitte el.) Én túlboldog vagyok, hogy önnek bizalmát
visszanyerhettem.

– Bizonyosan mondhatom, hogy mindig birta azt. De hogy van ön most?

– Oh nagyon jól. Csodát tett velem ez a kegy. Ujjászülettem.

– Hát képes lesz velem jönni ma estére?

– A világ végére is, herczegnő.

– Akar ön most felöltözni? Segítsen valaki?

– Nem kell senki, felkelek magamtól. Most már kérem, hagyjanak magamra.
Mikor felkelek, imádkozni szeretek, egyedül.

Tehát egyedül hagyták.

Madame Corysande sajátszerű ritus szerint szokott imádkozni, maga elé
tett tükörből, s egy rizsporos dobozkából egy gömbölyű pelyhes tárgygyal
port szórva az arczába, s mindenféle töviskoszorúkkal és testsanyargató
füzőeszközökkel végezve penitentiáját. Azonban mi hagyjuk meg
mindenkinek a maga vallását, s ne háborgassuk a szertartásaiban.

Egy óra mulva, mikor a villásreggelihez le kellett jönni, már teljesen
felkészült pompájában szállt alá madame Corysande, s ki egy órával előbb
épen olyan magas volt termetre, mint Livia, most már épen négy
hüvelykkel mutatott nálánál magasabbat.

A társalgóban még csak Livia kisasszonyt találta madame Corysande.
Rafæla herczegnő még toilettjét végezte szobájában. A lunchehoz
férfivendégekre is számítottak.

Madame Corysande szívét még egy gond terhelte nagyon, s az élénk
kifejezést nyert ajkainak ama bemélyedő szögletránczaiban. Ez a
következő volt. Ha Rafaela herczegnő a mamaherczegnőt meglátogatandja s
Livia kisasszonyt is magával viszi, vajjon melyiket ülteti az első
ülésbe: a madameot-e, vagy Liviát? Ez casus belli lehet.

Annálfogva nagyon szenvedő hangon és erősen baloldalra hanyatló fejjel
kérdezé Liviától:

– Hány órára parancsol velünk a herczegnő, hogy készen legyünk a
látogatáshoz?

– Csak egyedül madame Corysande megy vele, én itthon maradok.

E szóra egyszerre egyenesre állt a madame feje s visszatért hangjának
erélye.

– Igazán? Csak ketten megyünk? (Oh milyen kedves barátnője lett
egyszerre Liviának!) Ön már többször is volt az öreg herczegnőnél
látogatóban, úgy-e?

– A kérdésre pedig azt a felvilágosítást adhatom madame Corysande, hogy
esti hét órára kell készen lenni az uti toilette-tel.

– Este? Miért olyan későn indulni utra?

– Mert Etelváry herczegnő nem fogad korábban.

Madame Corysande megkisérlé közelebb vonni a futóárkot az ostromlott
várhoz.

– A herczegnő különös nőnek látszik.

– Honnan gondolja ön?

– Combinatióim eredményéből. Féléve, hogy ide kerültem a herczegnő mellé
társalkodónőnek, mely minőséget Rafæla herczegnő jósága és finom gyöngéd
tapintata egész a repræsentansnői qualificatióig emelte. És mind ez idő
alatt nem tudtam rávenni, hogy a herczegnő engemet édes anyjához
elvigyen, és neki mint házához tartozót bemutasson. Pedig nincs közöttük
feszült viszony. Rafaela herczegnő minden hétfőn, szerdán, szombaton ír
anyjának levelet s az viszont minden kedden, csütörtökön, vasárnap küld
neki egyet: csak a pénteket hagyják ki; tehát szeretik egymást. Etelváry
herczeg az idő alatt többször meglátogatta nejét, tehát elválva
nincsenek. Mi oka mégis, hogy engem félévig el nem vitt az
anyaherczegnőhöz Rafaela herczegnő?

– Azt ön az első látogatásnál meg fogja tudni.

– Tán valami kedélybaja van?

– Madame Corysande! ha tetszésére lesz, én önnek mindent elmondok az
öreg herczegnőről, a mit tudok.

E szóért kebléhez ölelte madame Corysande Liviát, ideges, csiklandós
gyönyörrel.

– De véghetetlenül boldoggá tesz bizalmas nyiltságával.

– Ha kérdezte volna ön, korábban is megmondtam volna; mert hiszen nincs
benne titkolni való. Etelváry herczegnő nem elmeháborult, de oly
idegbetegségtől van megtámadva, mely eltávolítja a világtól. Ezelőtt
tizennégy évvel az a szerencsétlenség érte, hogy fiat szült, de halva s
a balesetnek saját maga volt az oka: nem ügyelt az életrendre, melyet
ily állapotban a nőknek szigorúan meg kell tartani.

– Én nem tudom mi az? Kérem, ne beszéljen róla. Tiltakozék szemérmes
pruderievel madame Corysande. (Ő még leányka volt.)

Livia csendes mosolyt engedett arczán végig enyészni. Majd megtudjuk,
hogy mi oka volt mosolyogni.

– E balesetnek az a szomorú következése lett, hogy a herczegnő
idegrendszere egészen fel lett dulva. Annak a tudatától, hogy saját
gondatlansága okozta gyermeke halvaszületését, az az önvád nőtt fel
lelkében, hogy ő gyermekgyilkos. Szüntelen meghalt gyermeke lelkétől
látta magát üldöztetve. E rémlátás üldözte minden éjjel, úgy hogy minden
éjjelre más szobában vettetett magának ágyat, hogy a kisértet rá ne
találjon. A herczegre nézve pedig megszünt azontul nő lenni.

– Ezt nem értem. Menjünk tovább.

– Utoljára aztán annyira ment az idegessége, hogy nem birt egy házban
megférni az őt környező világgal; s a herczeget arra kérte, rendeztesse
be számára ide egy órajárásnyira fekvő ősi lovagkastélyát, hadd lakjék
ott saját cselédjeivel egyedül. Ez Etelvár. Köröskörül gyönyörű
ezüstlevelű hársak takarják el a kastélyt.

– Ah az nagyon regényes élet lehet.

– Igen regényes. Reggel öt órakor, mikor a nap felkel, becsukják a
kastélynak minden ablaktábláját, a függönyöket leeresztik; a kapukat
elzárják; a kutyákat eleresztik lánczaikról s megy minden ember aludni.
Éjszaka van. S hogy annál nagyobb legyen a csalódás: az éji őrnek a
távolban minden órát meg kell kiáltani s inteni a jámbor keresztyén
embereket délelőtti tíz-tizenegy órakor, hogy tűzre-vízre vigyázzanak, s
menjenek nyugodalomra. A déli tizenkét óra az éjfél. Ilyenkor kisértetek
nem járnak. Ki vannak játszva tökéletesen. Mikor aztán az éji őr
délutáni három órakor azt kiáltja, hogy «éjfélután óra három!» akkor
felhangzik a matutina harangszó. Hajnalodik. Az ablaktáblákat félig
kinyítogatják a kastélyban. A herczegnő szeret korán kelni. Már négy
órakor felöltözik délután. Akkor kisétál a parkba, élvezni a szép
reggeli levegőt; télen, vagy ha rossz idő van, téli kertjében teszi meg
sétáját. Kocsira, lóra soha nem ül. Este hét órakor kész a reggeli, azt,
ha vendégei vannak, azokkal együtt költi el, s igen eleven társalgó.
Ekkor meggyujtják a lámpákat minden szobában és folyosón, s kezdődik a
nappal. Tíz órakor mise van a kápolnában. Az alatt, míg úr és vendég
ájtatoskodik, a cselédek takarítanak, söpörnek, szellőztetnek, mintha
reggel volna. Pontban éjfélkor jelenti a komornok, hogy kész az ebéd. A
kisértetek órája a dél. Ebéd után, ha nyár van, következik a délutáni
séta az angol kertben; vagy holdvilágnál, vagy lámpafény mellett. Meleg
nyári éjszakán a halastóban horgásznak s a mindig éber hattyúkat etetik.
Lámpa- vagy holdfénynél megnézik a remontans rózsákat s beszélnek róluk,
hogy melyik szebb? Séta után reggeli három óra tájon elkészítik a
kártyázó asztalokat s azután whisztesznek mintegy óra hosszant.
Következik az esteli thea reggel négy óra felé. Van hozzá hideg sült és
sütemények. Mikor aztán a reggeli öt órát harangozzák, akkor minden
ember felkel, jó éjszakát kiván egymásnak és megy aludni. A herczegnő
addig nem bocsát el senkit. S ez így megy napról-napra, évről-évre
következtesen.

– De hisz ez még mind kedélyes dolog. A herczegnő tehát szereti a
társalgást.

– Nagyon szereti. Beszéde szellemdús, társalgása kedélyes, roppant sok
ismeretekkel bír és emlékező tehetsége bámulatos; tud beszélni egyszerre
négy emberhez, folyvást négy különböző nyelven, angolul, francziául,
németül, magyarul, átszökve az egyikből a másikba, intéz egymás után tíz
kérdést az emberhez, s követeli a feleletet, de az alatt, míg a válaszra
hallgat, már egy új tárgyról beszél s megkivánja, hogy más is tudjon
egyszerre beszélni és ügyelni.

– Ah, hisz a herczegnő nekem nagyon fog tetszeni.

– No már nem tudom. Attól függ, hogy hogyan veszi önt? Úgy veszi-e, mint
madameot, vagy úgy, mint mademoisellet?

– Miért?

– Azért, mert egészen más társalgási modort követ asszonyságokkal és
mást kisasszonyokkal szemben.

– Mit ért ön azalatt? Minő más modort?

– Én nem tudom. Mert engem soha sem vitt el hozzá Rafaela herczegnő; én
csak az ő beszédéből tudom ezt.

– Tehát önt soha sem vitte még el az anyjához a herczegnő? S ön
megnyugodott bene?

– Tökéletesen.

Madame Corysande kezdette magát fensőbb lénynek tartani Livia
kisasszonynál. A herczegnő toiletteje elárulta, hogy ma nagyon szép akar
lenni. Ugyan kinek a kedveért?

Mikor mind a három hölgy együtt volt, a herczeg inasa jött jelenteni,
hogy ő excellentiája menti magát, nem jöhet a reggelire, mert elment
vadászni az urakkal, csak ebédre jön haza, méltóztassanak la duchesse és
mesdames egyedül reggelizni.

A herczegnő kérdé az inastól, hogy kik voltak az urak, a kikkel a
herczeg vadászni ment?

Az inas elsorolta őket. (Franczia volt és párisi.)

– Monsieur le Saint Arteaux.

– (Értsd: «Számtartó», magyarázá madame Corysande.)

– Azután monsieur le Jerichó.

– (Azaz Kolompy úr, a «Jerichói trombita» szerkesztője.)

– És monsieur Napoleon öcsém.

Már ennél rendre utasítá őt mme Corysande.

– Ne mondja ön Napoleon öcsém, hanem monsieur de Zárkány.

– Oui madame: monsieur Des-Arcanes.

– Vagy pedig: monsieur szolgabiró.

– Oui madame: monsieur Saule Gaburon.

A herczegnő nevetett. Mindhárman helyet foglaltak az étkező asztal
mellett s aztán a magára maradt három leánynak nagy kedve telt abban,
hogy oly ételnemeket is ízletesnek találjon, a miket máskor csak a
férfiaknak szokás átengedni, s torkoskodjék a paradicsom tiltott
gyümölcseiből, sorba kóstolva kaviárt, paprikás szalonnát, s rá egy
nyelvhegy megégetésére elég chartreuset. És most szóljuk meg a
férfiakat! Hisz egyedül vagyunk. A felszolgáló inas nem számít, mert az
nem ért magyarul.

– Micsoda ember ez a Napoleon öcsém? Kérdé Rafæla herczegnő, egyenesen
Corysandeot apostrophálva. Mit keres ez mi nálunk?

– Szolgabirája ő excellentiájának a főispánnak.

– Azt tudom. De ezenkívül? Ön ismeri őt jól; én akarom, hogy mondjon el
róla mindent.

– Valóban jól ismerem őt, herczegnő; tíz évig voltam boldogult édes
anyjának társalkodónője; egész házuknak minden történetébe be vagyok
avatva, s különösen Napoleonról sokat tudok beszélni.

– De hát gúnyolják őt Napoleonnak?

– Nem azt, herczegnő. Ez neki valóságos keresztneve. Mert ámbátor mi
nálunk augusztus 15-dikén Mária mennybemenetelét ünnepelik, nem pedig
annak a nagy embernek a földrejövetelét, a ki e napon a Marsmezőn
katonai szemlét tart, mégis támad néha egy-egy magyar úr, ki a
Bonaparte-cultusban annyira haladt, hogy újszülött fiát Napoleonnak
keresztelteti, s miután e névnek alig akad még egypár druszája az
országban, az eként kiemelkedő nagy nevet aztán jobban megismerik, mint
magát a családi nevet prædicatumostul: «Zárkány de Sárkányháza». S midőn
még azt is hozzá teszik, hogy «öcsém», ezzel egyrészt azon nyájas
elismerés van egybekötve, miszerint e névnek viselője kedvelt és
társaságba való fiatal ember, másrészt meg jól esik az embernek, ha egy
olyan nagy császári névvel ilyen komázást követhet el.

– Napoleon szülői fennhéjázó emberek lehettek, szólt a herczegnő.

– Csak az atyja. Az rendkivüli ember volt. Mindenhez értett, csak a
kétszer-kettőhöz nem. Szüntelen nagy vállalatokon törte a fejét, a mikbe
belevesztett. Vendégszerető volt, nyílt házat tartott. Jó barátjaitól
nem tudta megtagadni a neve aláírását. Magánál nagyobb urakkal szeretett
együtt mulatni, s mindennek az lett a vége, hogy mikor meghalt, a fiára
egy teljesen szétzilált nagy gazdaságot hagyott, a miből az csak úgy
tudott megszabadulni, hogy minden nagyterjedelmű birtokát eladta,
ménesen, gulyán tuladott, hogy adósságaitól megmeneküljön; míg magának
csak egy kis udvartelket tartott meg, egy régi kastélylyal, akkor aztán
nevetve mondá: «most már igazán Napoleon vagyok Szent-Ilona szigetén».

– Könnyű vérrel tudta azt venni.

– Mindent a világon. Legalább úgy mutatja. Tréfát csinál minden bajból.
Ha fáj is talán neki valami, azt nem mutatja soha. Ő maga élczel a
balesetén legjobban. A hol más ember kérkedik, ott ő ócsárolja magát. S
ha valaki részvéttel van iránta, azt kineveti. Ő maga szivességet tesz
mindenkivel, a ki rászorul, de azt is oly furcsa modorban teszi, hogy a
kit kielégített, azt egyuttal ki is neveti. Még most is megvan a mult
évekbeli udvari kanczellárnál az a folyamodás, melyet egy szegény
földmíves kérésére készített, ki minden forumon elvesztette a perét s
most a kormányhoz akart járulni; ezért kérte fel Napoleont, ki akkor
otthon volt az atyjánál, mint fiatal jogász. Ez aztán nem írt, hanem
rajzolt neki egy folyamodványt, a miben csupán carricaturákból volt
összeállítva az egész perpatvar, a mi a szegény paraszt panaszát
képezte. Ezt vitte az fel a kanczellárhoz. És lám a folyamodásnak teljes
sikere lett. Ha írva lett volna, elvetették volna a papirkosárba: így
minden ember nevetett rajta, a kinek kezébe került; a czifra folyamodás
megjárta a legmagasabb köröket is: derültséget idézett elő; a szegény
parasztnak az ügyét elővették, megvizsgálták; rájöttek, hogy igaza van s
megorvosolták a baját. Az maig is áldja Napoleont nagyhatású
instantiájáért.

– Pedig ő csak gúnykeresésből jött erre az ötletre?

– Arra ő minden perczben kész. S bir a színjátszás minden előnyével. A
mit játszik, az mindig komoly szerep. Nem látszik belőle az a bárgyú
törekvés, hogy mulattasson a bohóskodásával. Csak távol tartja magától
az embereket vele. Még külsejét is el tudja tagadni. Fejét lehajtva,
vállait előrehúzva, mellét begörbítve jár, renyhe léptekkel, mint a ki
el van fáradva, köhécsel is; pedig alakja egy Achillesé, s minden
férfias testgyakorlatban versenytárs nélkül áll az egykorú fiatalok
közt. Hanem ő azért úgy tesz, mint a ki mindentől fél, és minden
embernek kénytelen megengedni, hogy az ő rovására rossz élczeket
mondjon. Mindenkinek hizelkedik, s ritka ember, a ki észreveszi, hogy
hizelgése ironia. A ki elárulja előtte valami gyöngeségét, az kész
zsákmány ránézve. Paródiázó magasztalásával kövérre hizlalja a mások
hiúságait. A ki szereti a magasztalás nektárját, azt ő ez itallal
lerészegíti. Erős utánzási tehetséggel bír s kiváló egyéniségek modorát,
szokásait, ferdeségeit remekül tudja visszaadni; a mivel társaságokban,
nyilvános gyülésekben közderültséget idéz elő. Felel az előtte speechelt
szónokoknak, mindeniket paródiázva: a ki applombbal lép föl, a ki
eredetiskedik, a ki mokányul hánykódik, a ki kenettel perorál, azt ő
mind túlhajtja utánzásával. Másoktól elmondott balgaságokat, mint bölcs
feljegyzésre méltó reminiscentiákat, auctoritás gyanánt idézget. A
megyebizottmányi üléseken szokott egy tudálékos szónok szerepelni,
(abból a categoriából, a melyet «unius libri» – egykönyvűek czímmel
szoktak megtisztelni) ki egy alkalmat sem szalaszt el, hogy beszédébe be
ne fonja Stuart Millt s ne idézzen belőle nézeteit támogató érveket
eredeti angol szöveggel. Rendesen Napoleon felel meg neki, hasonló
kathedrai pedans bölcseséggel s idéz ellenérveket, a mik szintén Stuart
Millnél vannak megírva, szintén angolul. A tudós szónok az
ellenészrevétel által igen megtisztelve érzi magát és bámul: először az
ifjú ember olvasottságán, másodszor pedig a publikum bornirtságán, mely
Napoleon beszédét élénk kaczajjal követi s nem jön rá magától, hogy
mindaz, a mivel őt Napoleon megczáfolta, először is sehol sincs meg
Stuart Millben, másodszor pedig épen nincsen angolul.

– Ez egy haszon nélküli genialitás, jegyzé meg rá a herczegnő.

– De tudja ezt Napoleon haszonra is fordítani. Egyszer például az atyja
halála után, mikor már vagyoni állása felől egészen tisztában volt s
épen a követelések és tartozások kiegyenlítésének sakkfeladványán törte
a fejét, betoppan hozzá egy pénzügyi biztos, megfelelő kisérettel, s
tudatja vele, hogy ő atyja után még a kincstárnak is tartozik ezer és
sok száz forinttal, a mihez az öreg úgy jutott, hogy nagy kertész levén,
mindenféle külföldi virágmagokat hozatott magának, s azokat elvetette.
Azok között volt egy, a mit Cacalia speciosa czím alatt árult a kertész.
A rászák nőttek embermagasra; az öreg csak várta, hogy milyen virág lesz
belőlük? Egyszer aztán megverte egy kertészlegényét, s akkor mindjárt
megtudta, hogy milyen virág az amerikai Cacalia speciosa. Másnap nyakán
volt a fináncz, megmondta neki, hogy ez az ismeretlen molyhos lapú nem
díszvirág, hanem dohány; a rászáit kihúzgálták a földből, megmázsálták
nyersen s csempészett dohánynak véve, elítélték az öreget horticulturai
kisérleteért roppant nagy összegre. Most azt jött behajtani a biztos.
Hogy hívják önt? kérdi Napoleon. «Zubka». – «Hja, akkor önre csak az
alfabét végén kerül a sor.» Hanem a pénzügyi biztos nem engedte
tréfákkal elüttetni a dolgot; azt mondta, hogy a kincstár követelése az
első, azt ki kell az úrfinak fizetni, ha a pokolból veszi is elő a
pénzt. «Tehát megengedi ön, hogy a pokolból vegyem elő a pénzt? jó,
meglesz.» Azzal ott marasztá vendégül a végrehajtót, leveleket írt, s
estefelé jól megvacsorálván vele, felszólítá, hogy nem volna-e kedve
kimenni vele a pagonyba, szalonkára lesni? A biztos szenvedélyes vadász
volt, ráállt, vették a puskáikat, felálltak az út mellé, a honnan a
szalonkákat kapóra lehet várni: szalonka ugyan nem jött, mert már vége
volt az idejének, hanem jött a helyett egy szekér végig az úton, s azon
egy bundás ember; külsejére nézve tehetős bérlő, vagy pálinkagyáros. A
biztos látta őt maga előtt elhaladni, s még köszönt is neki és tüzet
kért tőle, mert tűzszerszámát otthon feledte. Az utas tovább ment; s a
mint Napoleon leshelye elé ért, az kiugrott eléje neki szegzett puskával
s a pénzét követelte. Az utas előadta tárczáját s aztán menekült
lóhalálában.

– Ah, rabolt volna!

– Dehogy rabolt! Csak a biztost tréfálta meg. Az utas saját bérlője
volt, a kivel a tréfára összebeszélt. Azzal odament a rémültében kővé
vált biztoshoz: «No czimbora, van már pénz a pokolból! Kitelik ebből a
birság, s a mi fenmarad, azon megosztozunk: minthogy együtt raboltuk; ne
bámulj, nem árullak ám el.» A czimbora úgy elszaladt erre, hogy hazáig
meg sem állt, otthon referált, hogy a követelés behajthatatlan s azóta
rendkívüli nyájassággal van Napoleonhoz, szentül meg lévén győződve,
hogy az egy olyan titkát birja, a miért a vesztőhelyre kerülhet; azt
hiszi, hogy segített neki egy utast kirabolni.

– Engedjen meg madame Corysande: igaz, hogy ő nagyban szokott veszteni?

– Nem, herczegnő. Nem is kártyázik soha. Versenyparipái soha sem voltak.

– És mégis úgy hallottam, hogy ő nagy dolgokat szokott elveszteni.

Madame Corysandenak erre a szóra az orra és a szemhéjai kezdtek
pirosodni. Közel volt hozzá, hogy megharagudjék és elhallgasson.

A herczegnő azonban megelőzte azzal, hogy elnevette magát s jókedvűen
ragadta meg mindkét kezével Corysande kezét. Erre aztán annak az arcza
is felderült.

– Jól van hát! Azt is elmondom. Tudom, mit akar a herczegnő megtudni.
Nem örömest juttatom eszembe, a herczegnő kivánatára megteszem. Hát
mikor az anyja is meghalt Napoleonnak: én fölszólítottam őt, hogy most
már egészen fölösleges vagyok a háznál, itt nem maradhatok, ajánljon el
valami előkelő családhoz nevelő- vagy társalkodónőnek. Ő ezt is csak
tréfára vette s azzal biztatott, hogy várjam meg, míg megvénül, akkor
majd elvesz. Én kimondtam, hogy nem megyek férjhez s nem várok reá, míg
megvénül. Van itt egy derék öreg úr a megyében, a herczegnő is látta
többször, Kádártai másodalispán, ennek sok tréfát kellett kiállani
Napoleon öcsémtől, ki közel rokona is; egyszer az öreg úr gondolt ki
valamit, a mivel őt visszatréfálja, fogadásra került a sor. Napoleon
öcsém szabódott, hogy ő pénzbe nem fogadhat, mert az nincs: hanem
felteszi a fogadásra anyjának utolsó örökét, legdrágább klenodiumát. A
fogadást elvesztette. Akkor aztán könyező szemekkel mondá a nyertes
nagybátyának, hogy holnap elküldi hozzá azt az anyjától öröklött utolsó
kincset, s kéri, hogy tartsa azt megérdemlett becsben. Az öreg úr
elérzékenyülten fogadta, hogy megőrzi a kincset. Másnap Zárkány Napoleon
engem szépen felpakolt, átküldött Kadártaihoz egy ajánló levél
kiséretében, mely így hangzik: «Ime itt küldöm önnek anyámról öröklött
utolsó drágaságomat, madame Corysandet, valódi klenodium. Tartsa őt
megérdemlett becsülésben.» Az öreg úr igen nyájasan fogadott, s én a
legkedvesebb családba jutottam házánál s csak akkor tudtam meg, mikor
már a fogadás híre a herczeghez is eljutott, hogy én hogy lettem
elveszítve Napoleon öcsém által fogadásban. Ekkor részesültem aztán
abban a szerencsében, hogy a herczeg saját házához hívott meg. Jellemzi
az én esetem mind Napoleon öcsémet, mind a herczegnő édes atyját.
Napoleon öcsém egészen egyszerűen tehette volna azt, hogy akár az
alispánhoz, akár a herczeghez beajánljon, és jót is akart velem tenni.
De ezt a jót is úgy akarta tenni, hogy én ezért mégis boszankodjam rá. A
herczeg pedig nem tűrhette azt, hogy Napoleon tréfája miatt egy nő
helyzete humoristicus világításba kerüljön, s idehozott, hol nem teszek
egyebet, mint a herczegnőt untatom.

– Ellenkezőleg. Hát nem jól mulatunk-e most is? Én nagyon szeretem az
embereket megismerni s ön, madame Corysande, az emberismereti adatoknak
valódi tárháza. A csinált regényeket nem szeretem olvasni, de az olyan
regényt, a mi az életben valóban megtörtént, örömest hallgatom.
Némelyiknek gondolkozom a folytatásán, mi lesz belőle tovább? Ön azt
mondta, madame Corysande, hogy atyám nem tűrhette azt, hogy Napoleon
tréfája miatt más szenvedjen, s azt jóvá tenni igyekezett. Mit gondol
ön, mi köze van az én atyámnak Napoleonhoz?

– Kétféle viszonya van hozzá, herczegnő. Az egyik az, hogy mikor a
Zárkány birtokokat a megyében eladták, azokat a herczeg vette meg s a
vételárból az adóssági terhek kiegyenlítését magára vállalta. Ez igen
bonyolódott feladat volt.

– És a másik? unszolá a herczegnő türelmetlenül.

Madame Corysande nem jött zavarba.

– A másik pedig az, hogy a herczeg e megyének főispánja, Napoleon öcsém
pedig ugyanitt szolgabiró, s így hivatalos kapocs is létezett közöttük:
a mi azonban aligha fog már soká tartani.

– Miért?

– Mert Napoleon öcsém nem szolgabirónak való ember. Tréfát űz a
hivatalából is és tiszttársait inkább rászedni és mulattatni törekszik,
mint nekik segíteni az ügyhalmaz elintézésében. Az a véleménye, hogy ha
bírák nem volnának a világon, az emberek nem perlekednének. Az is nagy
baj, hogy nem viseltetik a felsőbbjei iránt azzal a devotióval, a mi a
társadalmi rendnek fentartója, sőt még az intézményeket is persiflálja.
Most legutolsó casusa az volt, hogy a megyegyülés kezdetén ő is
felvetődik a székvárosba s ott összetalálkozik a megyei főügyészszel az
utczán. Az megszólítja: «mi bajod, kedves barátom?» Napoleon abban a
perczben gondol ki a megszólító számára valami tréfát. «Nagy bajom van,
mondja neki: képzeld, tegnapelőtt behoztak hozzám két oláhot, a kik
lólopással vannak vádolva. Én kivallatom őket, meggyőződöm róla, hogy a
vád igaz, s másnap reggel felakasztatom mind a kettőt. Csak később jut
eszembe, hogy előbb össze kellett volna hivnom a statárialis biróságot:
azt illette meg az itélethozatal. Már most mondd meg, mit tegyek?» «Hja,
barátom, ez nagy baj!» szörnyűködik a főügyész. «De majd rajta legyünk,
hogy azt valahogy elcsináljuk.» «Kérlek, ne szólj felőle senkinek.»
«Dehogy szólok!» Persze, hogy legelső dolga volt a főügyésznek az egész
várost beharangozni vele, micsoda szörnyű balfogást követett el
Napoleon, a ki ellen másnap a megyegyülésben egész vihar támadt a két
felakasztott oláh miatt. Az első vádat maga a kedves jó barátom, a
főügyész emelte ellene. Kadártai alispán mély sajnálatát fejezte ki ez
eset fölött, a román képviselők nemzetiségi kérdést kalapáltak ki
belőle, s a jobboldali ellenzék bűnvádi vizsgálat elrendelését
szorgalmazta a hatáskörét áthágott szolgabiró ellen. Napoleon engedte az
egész záport fejére zúdulni s csak a vihar végeztével szólalt fel:
«hiszen ezt az egész dolgot én csak álmodtam.» A főügyész ekkor dühösen
förmedt reá: «de hát minek kérdezte ön akkor tőlem, hogy már most mit
tegyek?» «No igen, felelt Napoleon, azt tudakoltam, hogy micsoda
számokat tegyek már most a lutriba?» Az erre támadt általános hahota
lehetetlenné tette a gyülésnek a tanácskozáshoz megkivántató komoly
habitus visszaszerzését. A herczeg főispán azután a gyülés végén maga
elé hivatta Napoleon öcsémet, kegyetlenül megmosva a fejét, s tudtára
adva, hogy a gyülésterem nem komédiaház. Alkalmasint ez ügyben jár most
itt Napoleon öcsém.

– Úgy látszik, hogy semmi szíve nincs ennek az embernek, szólt a
herczegnő, egy olajbogyót fenyegetve két ágú villája hegyével, mintha ez
egy keresztülszúrandó férfiszív volna.

– Vagy jól el van nála rejtve. Való, hogy ha olyan emberre akad, a ki
hozzá ragaszkodik, a ki az eszéhez bízik, azt tréfálja meg
legirgalmatlanabbul. A herczegnő is jól szokott mulatni ezen a jámbor
számtartón, valahányszor a herczeg itt tartja őt ebédre. Az öreg
tisztviselő igen derék ember, s mint oeconom megbecsülhetlen, hanem a
világi dolgokban egészen hátra van maradva. Nem olvas egyéb hírlapot,
mint a «Jerichói Kürtöt».

– Ennek a «Jerichói Kürt»-nek a szerkesztője is sokszor látható nálunk.

– A lapot a herczeg tartja fenn, több főúr és főpap társaságában.
Egyébiránt szükséges közlöny azon nézetek képviselésére, a mik más
lapokban nem nyilvánulhatnak.

– De én soha sem láttam, hogy atyám felbontotta volna a számára küldött
példányt.

– A lap tartalma nem igen felel meg ő herczegsége igényeinek. Azonban ha
valami érdekes van benne, azt siet vele megismertetni Dumka úr, a derék
számtartó, ki a maga példányát annál szorgalmasabban tanulmányozza. Ez
az ő egyik oraculuma. A másik Napoleon öcsém. Nincs az a képtelenség, a
mit Dumka úr a «Jerichói Kürt»-ből olvasva, vagy Napoleon öcsém szájából
hallva, el ne higyjen. Ezt tudva Napoleon öcsém, az ország különböző
részeiből küldöz fel közleményeket álnevek alatt a «Jerichói Kürt»-nek,
a miket Kolompy úr, a szerkesztő olvasatlan kiadogat. E közlemények
válogatott csodákat tartalmaznak. Egy helységben csodakútat fedeztek
fel, melynek fenekén egy szent kép látszik. Az a helység egy hegytetőn
fekszik, a hol köztudomásra semmi kút nincsen. Majd leirnak egy pompás
menyegzőt, bájos menyasszonynyal, deli vőlegénynyel, ebben s ebben a
városban; kiket maga a primás esketett. Utóbb kisül, hogy a bájos
menyasszony egy vak koldusnő, a deli vőlegény, a sánta éji őr, s a
primás: a czigány primás. Ismét: képviselőjelöltül kikiáltják egy
választókerületben elveinknek leghívebb támaszát, legnépszerűbb
hazánkfiát; a ki köztudomásra a falu bolondja. Bankot alapíttatnak olyan
jóhitelű társulatok által, a miket a hatóság rögtönítélő birósággal
üldöz, s hálás köszönet szavaztatik kegyes alapítványokért egy-egy
megszökött cridatáriusnak. Jönnek rémhírek! A Balaton jege beszakadt egy
processió alatt, nagyobb hitelesség kedveért a vízbe fúltak árvái
számára öt forint mellékeltetik. Minden husvétkor fölmerül az a rémeset,
hogy a zsidók keresztyén kis fiúk vérét használják fel rettentő
szertartásaikhoz, a miért aztán vagy földindulás következik, vagy a
villám csap le; de a boszú el nem marad. És ezeket Kolompy úr mind
hűségesen kiadja; nem törődik vele, hogy egy hét mulva megczáfolják.

– De hát miért vesztegeti Napoleon ilyen haszontalan tréfára az idejét
és tehetségét?

– Lehet, hogy ez csak Momus sugallata: bohóskodási ösztön. De az is
lehet, hogy mélyebb indokai vannak. Tán épen egyéb szándéka sincs vele,
mint a herczeget néha felderíteni, kit mi ritkán látunk mosolyogni; de
olyankor, midőn Dumka úr komoly prosopopoeiával előadja olvasmányai
eredményét, még néha nagy bámulatunkra, hahotára is hallunk fakadni.
Dumka úr egy hangszer, a min Napoleon öcsém játszik. S azt a művészetet
egész a virtuozitásig vitte. Abban a példányában a «Jerichói Kürt»-nek,
mely Dumka úr czímére jár, rendkívüli dolgok olvashatók hébehóba. «A
török szultán megkérte Victoria királyné kezét, s előkészületeket tesz a
keresztyén hitre áttéréshez». «A római pápa az idén az aranyrózsát a
porosz királynak szándékozik adni, mely igen nagy horderejű esemény.»
«Bismarck herczeg Párisba megy nagykövetnek s helyét Wantrup foglalja el
a cancellárságban.» «A Rotschild-ház liquidál s minden eddig kötött
kölcsönt készpénzben követel vissza.» «Szentpétervárott a nihilisták
kikiáltották a köztársaságot.» «A magyar országgyülésen elhatároztatott
Fiumének egy Horvátország alatt fúrandó alagút általi
visszacsatoltatása.» «Törvényjavaslat a hosszúszárú pipák
megadóztatásáról, minthogy azokon keresztül tovább élveztetik a
pipafüst.» «Nemsokára egy titokteljes mozgalom veendi kezdetét az
országban, melynek vezértagjai elszámláltatnak, köztük van Dumka úr is,
az etelvári számtartó.» Ezeket Dumka úr mind igazhivő pietással mondja
el ő herczegségének, ki hasztalan nevet rajta nagyokat. Dumka úr
megmutatja a lapot, oda van az nyomtatva mind, s minthogy mind e hírek a
későbbi lapokban meg nem czáfoltatnak, tehát igazaknak kell lenniök. Ez
a boszorkányság pedig úgy megy végbe, hogy a legközelebbi postaállomás
Dancsház. Az ottani postamester szobája a casino, a hol az érkező
lapokat az érdemes látogatók elolvassák, s azután küldik szét az
előfizetőknek. Vannak köztük nagy kópék, kik a tréfát tudják tódítani.
Ezeknek szerzett Napoleon öcsém nyomdai betűket, a mikkel az általa
kifundált képtelenségeket Dumka úr «Jerichói Kürt»-je példányába
belenyomatják. A lapban igen nagy spatiumok vannak az egyes rovatok
között, mikbe egy-egy ilyen hír belefér. Igy kap Dumka úr egy extra
lapot, a mi egyenesen in usum Delphini az ő számára van kiegészítve.

– Ah, ez bolondság, szólt a herczegnő, kedve ellen nevetve. Én nem
szeretem az udvari bolondokat.

– Ne feledje a herczegnő, hogy azok már udvarképesek.

A herczegnő még többet akart megtudni.

– S valjon a nők iránt is ily csalfa szokott lenni?

– A legfőbb mértékben, herczegnő; a nőkre nézve épen legveszedelmesebb
modora van. Szelid, alázatos tud lenni irányukban; nincs saját akarata,
föltétlen rabja annak, a kinek udvarol, annak szeszélyeit szolgálja; nem
mond bókokat, de kitalálja a hölgy jó tulajdonait s azoknak tömjénez;
egy lépéssel mindig hátrább marad, mint a mennyire mennie szabad; engedi
magát játékszerül használni s inkább keresteti magát, mint tolakodnék;
egész női társaságot oly élénken tud mulattatni, hogy mindenik azt
hiheti, hogy ő a szíve választottja; majd meg olyan szépen tud
hallgatni, s csak azokkal a veszedelmes mély tüzű dióbarna szemeivel
beszélni, hogy «egy» bizonyosan azt hiszi: «én vagyok az igazi.»

A három leány közül egyiknek az arcza pirosabb lett e szónál, mint volt
eddig.

– És ez mind csak tréfa és színjáték tőle. Megcsalja valamennyit. Most
egy éve négy szép leánynak udvarolt egyszerre, s mind a négy azt
hihette, hogy fogva tartja a lepkét. Gyönyörű göndör bajusza volt, első
ifjúkori dísze. Egyszer csak egy őszi tánczvigalomban bajusz nélkül
jelent meg. Az le volt borotválva símára. Mindenki sajnálkozott rajta s
szemrehányásokat tett neki érte, hogy miért fosztotta meg arczát e
férfidísztől? De legjobban nehezteltek rá e miatt kiválasztottai. Azokat
aztán sikerült kiengesztelnie.

– Oda ajándékozta nekik a levágott bajuszt? szólt ajkpittyesztve
Rafaela.

– Igenis azt tette; de nem azt a bajuszt, mely saját ajkán termett,
hanem azt, a mi egy havannai fajú tengeri virág selymét képezi, s mely
megszáradtan tökéletesen hasonlít mahagoni színével a férfibajuszhoz;
azzal ajándékozta meg őket; s a szegény négy leány bizonyosan hordja ma
is nagy kegyelettel medaillonjában a «Zea mais havannensis»
virágselymét.

– Ah, ez infámia! kiálta fel haraggal a herczegnő, a kétágú villával
keresztül szúrva az olajbogyót, s arra gondolt, hogy azt a vakmerő
szentségtörőt, az egész kigúnyolt nőnem megbosszulásáért érdemes volna
valakinek megbüntetni, vétkéhez méltó kegyetlenséggel.

S e szavaknál a három leány közül egyiknek arcza halaványabb lett, mint
volt azelőtt.

– S szépek voltak azok a hölgyek? kérdezősködék tovább a herczegnő.

– Megítélheti a herczegnő: ott vannak az arczképeik a fényképalbumban.

Rafaela áthozatta a madame szobájából a nevezetes gyüjteményt.
Százhuszonnyolcz arczképet tartalmazott az, mindenféle vidéken grassáló
fényképészek remekléseit, félig fehér, félig fekete arczképeket,
halálfélelemtől mosolygó ábrázatokat, napbahunyorgató fizimiskákat,
levegőnek támaszkodó problematikus poziturákat, világtól elrugaszkodott
bús vitézeket, férfiakat a leglehetetlenebb változatosságban, egymásra
facsart, székre, asztalra felrakott lábakkal, kitört nyakú élő embereket
s rettenetes halottakat, a kik nevetni akarnak, élethíven talált fényes
csizmákat s bőkezűen megnagyobbított orrokat és szájakat, hazai
szerecseneket és világhírű bálkirálynőket a divat minden korszakainak
készletében megörökítve.

És ennek a százhuszonnyolcznak mind tudja madame Corysande az
élettörténetét; még tán annak az egynek is, a kinek a képe egy
vakablakból hiányzik. Mivelhogy az album minden lapján négy fülke van
ugyanannyi arczkép számára.

Azonban siessünk rögtön helyreigazítani egy első tekintetre észre nem
vett hibát. Az album nem 128, hanem 124 egyéniség arczképét tartalmazza.
Egy lapnak mind a négy fülkéjét ugyanis Napoleon öcsém foglalja el négy
különböző kiadásban. Az első magyar népies viseletben tűnteti föl,
árvalányhajas túri süveggel, makrapipa a szájában, karikás ostor a
kezében, valoságos hetyke «nyíri pajkos». A második arczképe egy rongyos
vándorló legény, hamisan alázatos kolduló ábrázattal; kezében egy
gyűrött czilinder, mintha minden rajta levő öltönydarabért, sőt még az
arczvonásaiért is valami kétségbeesett zsibárúst juttatott volna tönkre.

– Mennyit megsirattam én a kópét ezért az arczképért, mondá Corysande.
Azt beszélte róla, hogy ilyen volt egyszer, mikor minden pénzéből
kifogyott, Budapestről menekülnie kellett s gyalog indult meg, így
koldulta át magát félországon hazáig. Egy hétig mindig tudott valami új
helyzetet elmondani a kiállott nagy nyomorúságról. Akkor vallotta csak
meg, hogy egy szó sem igaz abból. Budapesten műkedvelői előadást
tartottak, ő játszott benne egy korhely ágrólszakadtat, annak a képmása
ez a fénykép.

– Milyen ellentéte annak a másiknak.

– Hát még a harmadiknak?

A harmadik arczképe volt az a bajuszhagyott ábrázat, divatos
tánczöltözetben, fekete frakk, fehér mellény, csapott kalap;
arczkifejezése finom, előkelő, a fesztelen elegancziát még a fotograf
sem tudta elrontani rajta. Tökéletes diplomata arcz, s hogy nagyobb
legyen a csalódás, ott van a fekete frakk közepén a nagyszerű belső
titkos tanácsosi csillag, melyről azonban, közelebbről nézve, a
közepéből kimosolygó Ámorfej elárulja, hogy az cotillonérdemrend.

– És most az a negyedik.

Az meg ismét tökéletes ellentéte mind a három megelőzőnek. Egy komoly,
nyilt, egyenes tekintetű férfiarcz; nemzeti díszruhában. Egy valódi úr;
dalia.

Most már melyik ezek közül az igazi?

Az átelleni lap négy fülkéje közül hármat viszont ugyanannyi ifjú
hölgyszépség foglal el; kiket a gonoszkodó madame Corysande szándékosan
csoportosított itt össze.

– Ezek a rászedett szépségek.

Madame Corysande siet megjegyezni, hogy a valóságban sokkal szebbek.

– Hát a negyedik? – kérdé Rafaela.

– Annak az arczképét nem tudtam megszerezni; pedig az a legszebb
közöttük.

A herczegnő aztán tovább lapozgat az albumban s azzal mulatja magát,
hogy a férfiarczokon lavateri tanulmányokat tesz; a mi igen üdvtelen
foglalkozás, mivel hogy az a háromlábú szörnyeteg, a ki bennünket még e
földön halhatatlanokká tesz, rendesen minden férfiarczba szokott
belecsempészni vagy valami bolondost, vagy valami rossz lelkiismeretűt.
Az ember az arczképével nem mer egy szobában hálni.

Mikor vegiglapozta az egész albumot Rafaela, odafordult Liviához:

– Nézd! a te arczképed hiányzik innen.

– Nekem nincs fényképem.

– Nem is fényképezteted le magadat soha?

– Soha.

– Miért nem?

– A ki emlékezni akar rám, emlékezzék rám fénykép nélkül.

– Nézd! Ez jellem!


AZ ALBUMBÓL.

Az urak megérkeztek a vadászatról s ebéd idejéig átöltözni szobáikba
vonultak.

Etelváry Miksa herczeg udvara vendég nélkül is elég népes szokott lenni.
Mikor ide lenn lakott uradalmában, (tavasz és ősz idején) vele volt
orvosa, etelvári uradalmának főszámtartója, titkárja és etelvári
prépostja.

Igenis. Az etelvári herczegi uradalomnak saját prépostja van. Az egyházi
javadalmakat maga a herczegi család alapította, s az etelvári prépost
jövedelme fölér másfél miniszterével. A megürült papi hivatalra a
herczegi családfő maga nevezi ki jelöltjét. Az etelvári prépost a
legfüggetlenebb főpap.

A jelenlegi prépost: nagyságos és főtisztelendő Barcsák Timotheus, a
közbeszédben «pater Timót», hajdan ezredpap volt a huszároknál, a
reverenda alatt most is veres huszárnadrágot és sarkantyús csizmát
visel. Erős, egészséges, duránczai alak, gömbölyű piros orczával,
katonás magatartással. Arról nevezetes, hogy szeret igazat mondani,
nyersen és gorombán mindenütt és mindenkinek. Ezt megkapja tőle a
herczeg is, a herczegnő is, és a fiatal urhölgyek, meg madame Corysande,
a megyegyüléseken a szónokok, a közönség és az elnök. Ez ellen nem véd
meg senkit se fensőbbség, se alázatosság, se párthűség, se hizelkedés.
Soha sem biztos felőle senki, hogy előre üt-e, vagy hátra?

A főtisztelendő úr az első, a ki az ebédhez megjelenik. Ehhez hozzá
szoktatták még a refectoriumban. Mielőtt a herczegi salonba lépne, előbb
útbaejti a konyhát, megtudakozza a szakácstól, mi lesz a menu? betekint
az ebédlőbe, megszámlálja, hányra terítenek; értekezést tart a
pinczemesterrel a felszolgáltatandó borok érdemeiről s csak azután halad
át a szomszédterembe. Az a társalgó. Ott még senki sincs. Csupán a
zenélő óra. Annak meghúzza a zsinegét, mire az a kedveért eljátsza a
«búsul a lengyelt». Azután áttér az olvasóterembe, ott a kerek asztal
beterítve hírlapokkal. Azokkal ő nem rontja az egészségét. Tovább halad
a fegyverszobába, mely egyúttal a férfitársaság gyülhelye is. Még ott
sincs senki. Innen egy becsukott ajtó a herczeg hálószobájába vezet. Az
egyházi méltóságnak oda is mindenkor szabad bejárása van. Kopogtatás
után benyit. A szobában a herczeg van csak jelen és az orvos.

A herczeg ötvennégy éves férfi, magas, egyenes alak. Vonásai híven
emlékeztetnek azokra az ősőkre, kiknek arczképei a czímerteremben néznek
le az új ivadékra; csakhogy az élő arcza halaványabb, mint a festett
kisérteteké: alig látszik élni; ritkán szól, beszéde halk suttogás.
Fején a sürű haj galambfehérré őszült, míg erős szemöldökei s röviden
tartott bajusza hollófeketék. A herczegnek idült szívbaja van, s az
látszik meg rajta, mintha mindig szive rendetlen verését hallgatná.

Most épen orvosa rendeletére valami csillapító port vesz be. A vadászat
felizgatta.

Az orvos régi híve a családnak, szüntelen vele jár. Nagy tudományú,
tapasztalt ember, csak az a hibája, hogy a mit tud, nem tudja elmondani.
Egy toasztot nem volna képes kisütni, ha halottat támaszthatna is fel
vele. S ha valami történetet el akar mondani, a hallgatójának kell
kivontatni a hinárból, hogy benn ne rekedjen. Leírni igen szépen tudná
azt: a tolla ékesen szóló, de disputálni nem született.

Ez a pap pedig valóságos kínzója a doktornak. Ez egy Torquemada. Annál
is több. Homœopatha. Doctor Barbo előtt azzal dicsekszik, hogy hány száz
embert gyógyított ő ki itt a falun a nagy cholera alatt veratrummal!

A prépost az első üdvözlő szó után az orvoshoz fordul.

– Doktor úr, tudja ön, miért itélték Palmert Londonban a garottra?

Az orvos megdöbbenve néz a kérdezőre. Az feleletet is ád neki.

– Azért, mert négy szemer digitalist adott be a feleségének. Hányadik
szemer ez már, doktor úr?

– Főtisztelendő úr! – szól az orvos elvörösödve. – Az orvosi tudomány…

De csak nem mondja tovább.

Régóta készül ezt a papot egy huszonnégy fontos gorombasággal
agyonsújtani, mely így hangzanék: «az orvosi tudomány nem – breviarium.»
– A mint ezt a vérmes pap meghallja, azt rögtön megüti a guta. – Azért a
doktor csak megszánja őt mindig a mondat közepén s engedi még egy kicsit
tovább élni.

– Oh dicső Hufeland! sóhajt fel a prépost, még meg is kínozva kapituláló
ellenfelét.

Azonban a tulsó teremből közeledő lépések új alakulást adnak a scénának.
A herczeg szobájába vezető ajtó előtt két férfihang vitatkozik a belépés
«utóbbisága» felett.

– «Kérem: ön az idősebb.» – «Rang szerint ön az első.» – «Ecclesia
præcedit.» – «Én a házhoz tartozom.»

Csakugyan Napoleon öcsémnek kell előbb belépni. Az a másik úr pedig, a
ki a primogeniturát ekként ráerőszakolta, Kolompi, a «Jerichói Kürt»
szerkesztője és tulajdonosa – egyházi személy, a mennyiben a papok
pénzét költi és a házhoz tartozó, a mennyiben a herczeg pénzét költi.

Különben Napoleon öcsémnek meg volt az az előjoga magához hasonlók
között, hogy mindenütt előlbocsátották, azután arról, hogy ő mit és
hogyan tett, tudták meg a többiek, hogy nekik mit és hogyan kell tenni?
Utánzói voltak. Egyszer a bálban a nyakkendője csokra félrecsúszott: s
félóra mulva minden tánczos féloldalt hordta a nyakkendőcsokrot.

Ezúttal épen azon nagy problema megoldását akarná általa megkiséreltetni
Kolompi úr: vajjon a herczegnek szokás-e, illendő-e kezet csókolni,
mikor az ember a szobájába lép? Ezt ő eddig sohasem tette, s folytonos
lelkiismeretmardosásokat érez e miatt, hogy nem követett-e el vétkes
mulasztást az udvariasság szabályai ellen?

Zárkány Napoleon sugár, csaknem öles termetű ifju, kissé aláhajtva
hordja fejét, mint a ki megszokta, hogy minden emberhez le kell
hajolnia, ha beszéd közben a szemeivel szemébe akar nézni. És ezekben a
szemekben igézet van. Ezek folytonos derűt sugárzanak ki. Még mikor vív
is, karddal a kezében, néha komolyan is; a midőn tornaszabály szerint
folyton egymás szemébe kell nézni a két ellenfélnek: az a szelid, félig
tréfás, félig szerelmes sugárzat egy perczre sem ad helyet vad
villogásnak. Minden mozdulatában bennszületett kellem van, mely ily
magas termetnél feltünő. Minden ember tudja róla, hogy szeret rászedni;
de oly bizalomgerjesztő tekintete van, hogy mégis mindenki hisz neki.

Napoleon öcsém a herczeg elé lépett s megcsókolta a kezét.

Nem volt az szokás, illemszabály, hanem kivételes kegy, csupán az ő
számára; kölcsönös hallgatag elismerése egy megnevezhetlen gyöngéd
összeköttetésnek.

Hanem a hátuljövő Kolompi úr e tényt parancsoló rendszabálynak vette, s
maga részéről is sietett a hódolatnak ez adóját leróni, s czuppantott a
herczeg kezére egy olyan hangos csókot, hogy minden addig
elmulasztottakat kárpótolt vele.

Ezáltal kész prédául esett Napoleon öcsémnek.

Ez a mint észrevette, hogy tisztelt barátja felkapott a nyeregbe,
sietett őt meg is lovagoltatni, s tovább lépvén, a doktornak is kezet
csókolt.

Ennek csakugyan az lett a következése, hogy Kolompi is, a maga szokott
perplexitásában, utána csinálta a kézcsókot a doktornak is.

Harmadik volt a prépost, annak aztán a tenyerébe csapott Napoleon, e
szóval: «servus pater!»

Ekkor ébredt csak fel Kolompi, még mindig kezében tartva az orvos kezét.
A két úr meghökkenten bámult egymásra, az egyiknek úgy tetszett, mintha
vissza kellene kérni, a másiknak pedig, mintha vissza kellene adni az
illetéktelenül lerótt kézcsókot.

Utoljára a doktornak volt annyi esze, hogy nem adta vissza.

A prépost hangosan felkaczagott. Nem tudta eltitkolni, ha a nevetés
rájött. Megfenyegette ököllel Napoleont, a ki minden helyen bolondot űz
s még úgy tesz, mintha nem tudna róla semmit.

– Nos! Hát mit álmodott ön megint? (Czélzás az álmodott executióra.)
Szólt a prépost a megfenyegetettre.

– A paradicsomról álmodom itt mindig, szent atyám; felelt Napoleon öcsém
kenetteljesen.

– De hisz ön oda be nem jut, tiltakozék az egyház embere. Majd, hogy még
magát Ábrahámot is kifigurázza! Ott az ön számára nem lesz kvártély.

– Nincsenek nagy igényeim, szent atyám. Ez a tisztelt pártfogóm itt
biztosított már a számomra, ha a mennybe jut, egy ágyhelyecskét a maga
szállásán.

Kolompi barátunkra mutatott.

A «Jerichói Kürt» lovagja alacsony, tömzsi termet, a kin minden csupa
domonstratio.

A kiborotvált áll demonstrálja a loyalis alattvalót, a kipödrött bajusz
a rendületlen hazafit; attilájának antik gombjai a traditiók hagyományos
őrét, egyik inggombja liliom, az a legitimismus helyreállítása mellett
tüntet, másik inggombja egy halálfő, az a szent Antonius egyesület
tagsága mellett tanuskodik, az óralánczáról lefüggő csilingek egyike
Szentgyörgy-pénz, mely a keresztyén katholikus sportsman jellegével
ruház fel, a másik egy aranytokú íróeszköz, az a szellem lovagját
hirdeti; mellénygombjain szent István koronája, mint az ős alkotmány
jelvénye, balkeze kis ujján czímeres gyürű, aristocraticus tartozandóság
igazolványa, sőt a szolgálattevő személyzet tanúskodása szerint, még a
csizmája talpaira is az országczímer van felvésve. És a mit mond, az is
mindig érzelmeinek és meggyőződéseinek szilárdságát demonstrálja.

Azonban a prépost nem engedi őt ezúttal szóhoz jutni.

– De hiszen ennek a patronusnak magának is pártfogóra lesz szüksége,
hogy a mennybe bejusson.

– Miért? szólt tüntető megrettenéssel Kolompi úr, mint a ki azt tartaná
a legnagyobb csapásnak, a mi rajta megeshetik.

– Azért, mert ujságíró vagy. (Volt oka a tegezésre.) Minden ujságiró egy
héten hatszor vét sorba mind a tíz parancsolat ellen, elkezdve onnan,
hogy «ne csinálj te magadnak xylographiákat!» egész odáig, «hogy ne
kivánd te a te felebarátodnak előfizetőit».

– Akkor bizonyára nem volna rajtunk ég áldása; védé magát és
osztályosait nagylelkűen Kolompi úr.

– No hiszen szép kis ég áldása van rajtatok mondhatom! Csak a subventio
tartja bennetek a szuszt. Nem egy kis jusculumért jöttél-e most is ide?

A főtisztelendő úr nagyon őszinte volt, mert Kolompi megjelenését
Etelváry herczegi lakában rendesen az ő részéről is meg szokta bánni
egynéhány angyal (a kik a bankjegyekre vannak rajzolva.) Ezért a
keserves czélzás a jusculumra.

– Az idők mostohasága… és az emberi hitetlenség… a közöny… Mutatott rá a
vész indokára a betűk nagymestere.

– Ejh mit, zugolódék az egyháznagy méltó bánattal; ti nem értetek hozzá.
A kinek ujság van a kezében, annak át van adva a publikum ládájának a
kulcsa. Csak ki kell tudni nyitni, van ott pénz elég. Tizenhét milliom
lélek közül ha csak minden ezredik prænumerál is a lapodra, herczeg vagy
s te traktálhatsz minket. Mért nem tudod őket megfogni? Mi átadtuk neked
az egész világot, mint a czigány a fiának; hogy nem tudsz megélni
belőle? Kaptál rá szabadalmat, hogy vesd ki az adót a népre: tanuld meg
a módját, hogyan kell azt behajtani?

Ezt a módot csakugyan nem tudta Kolompi úr, s ennélfogva nagyon meg volt
akadva, hogy mivel védje magát?

Napoleon öcsém segítségére sietett.

– Én itt árulást sejtek, mondá fontoskodó arczczal. A kereskedelmi
miniszter, mint tudjuk, szabadkőműves.

– Ah! Ez igaz volna? hebegé bámészkodva Kolompi.

Napoleon öcsém csak a szeme csöndes hunyorításával bizonyított állítása
mellett.

– Még pedig a nagy tanács tagja. Nagymesteri præsumtiv jelölt. Mikor a
walesi herczeg itt járt, a ki valamennyi szabadkőműves páholyok
főmestere, egyszerre odasereglettek hozzá a magyarországi kőművesek,
egész éjjel tanácskoztak vele, s hogy plausibilis ürügye legyen az
értekezletnek, a herczeg százezer fontot hagyott nekik quasi makaón
elnyerni magától, ez volt a titkos subventio.

– Ah, ezt az én lapomban egészen ellenkezően irták le.

– Rászedték önt a ravaszok! A postamesterek, mint rég constatálva van,
mind a szabadkőművesek egyesületéhez tartoznak. Innen magyarázható már
meg, hogy a hitbuzgó lapoknak oly kevés előfizetőjük van. Mit csinálnak
ezek a postamesterek a vidéken? Ha jön valaki a «Jerichói Kürt»-re
előfizetni, lebeszélik róla. Azt mondják neki, hogy a lap meg fog bukni,
a pénz odavész; beírják erővel más lap előfizetői közé. Ha mégis
erőszakosan előfizet, akkor megszekirozzák: minden második száma a
lapjának elmarad. Vagy kap a «Jerichói Kürt» helyett «Alföldi
csimpolyát», tót ujságot, míg megunja. S ha mindennek daczára mégis oly
tömeges a hívek jelentkezése, hogy az igaz ügyet elnyomni nem lehet,
akkor mit cselekesznek? Azt, a mit dicső druszám ott Párisban praktizál
a szabadelvű lapok irányában. Titkos nyomdában újra nyomják a «Jerichói
Kürtöt», titkos szerkesztőség által meghamisítottan, s e hamisított
lapokat küldik szét titkos expeditio által az előfizetőknek.

Kolompi úr a herczegre nézett e szavak után, mintha azt akarná
megkérdeni, hogy szabad-e az ő jelenlétében ilyen dolgokat elhinni?

Hanem a prépost nem kérdezte azt.

A hasára csapott tenyerével, s elkezdett nevetni.

– Bravo Napoleon! A kalapomat tegye az úr bolonddá, nem engem! Majd
bizony miniszterek, királyi herczegek, s valamennyi kőművesek
összeesküsznek azért, hogy egy magyar lapocskát megbuktassanak! Megbukik
az magától azért, mert élvezhetlen.

E szó elfeledteté Kolompival elébb a herczegre nézni, hogy engedelmet
kérjen a tűzbejövetelre. Ennél a szónál a szerkesztő elkezd ember lenni.

– Miért volna a «Kürt» élvezhetetlen?

– Azért, mert átabotában van szerkesztve. Beleraknak tücsköt, bogarat. A
szerkesztőt ha megszorítják valamiért, azt feleli, hogy nem olvasta a
lapját. Aztán goromba, nyers, szószátyár!

Súlyos vádak!

De itt van Napoleon öcsém az interventioval.

– Au contraire! Nekem épen az a kifogásom a «Kürt» ellen, hogy nagyon is
szelid, hogy igen kiméletesen bánik ellenfeleivel. Nem fejt ki elég
zélust.

Ez már sok volt! Azon vád által, hogy a lapja goromba, csak megtisztelve
érezte magát Kolompi úr; de az a vádpont, hogy ellenfeleihez nagyon
szelid, minden védelmi eszközeihez nyulni kényszeríté. Kereszttűzbe
jutott. Napoleon öcsém ellen csinált arczvonalt.

– Én úgy hiszem, szólt, a kötelesség teljesítését érző harczfi
buzgalmával, hogy én a szent ügy elleneseinek mindenkor a
legkiméletlenebbül meg szoktam mondani az igazat.

– Igazat! Mit ér az? Igazat mondjanak a papok, mikor prédikálnak, igazat
mondjanak a rabok, mikor vallatódnak; de igazat ne mondjon egy ujságíró,
a ki előtt egy magas czél lebeg. Kinyomtatni csupán azt, a mi igaz,
annyi, mint gyertyával világítani meg a holdat. – «Gyanusítsunk!» mondá
a nagy Széchenyi. Hát a derék Albufeda mit mond «De insidiis» czímű
könyvében a 456-ik lapon: «ha ellenfeled rossz ember, fogd rá, hogy
bűnös; kétségtelen, hogy vagy elkövette már azt a bűnt, vagy el fogja
követni, sőt ha rá fogod a bűnt, melyet nem is akart elkövetni, miután
már rá van fogva, kedvet kap hozzá.» Ez volna a «Kürt» jelszava,
programmja. Így kell elbánni az igaz ügy elleneivel. Ráfogni. Kitalálni
titkos bűneiket. Ha tagadják, annál gyanusabbak. A hívek nekünk hisznek.

A prépost hahotával kaczagott. A herczeg pedig egy arczvonását sem
mozdítá. A hírcsinálás mestere kétkedve nézett hol a nevető, hol a
komoly arczra, mérlegelve, hogy mi ebben a tréfa, mi a valóság?

Szerencséjére még egy vendég érkezett: a számtartó.

A derék úr kezeit dörzsölte, mert odakinn hideg volt, s ő a keztyűt csak
a szobában szokta felhúzni, ha hölgyek vannak jelen. E kézdörzsölést
Kolompi úr buzdító biztatásnak vette.

– Jöjjön tekintetes úr, az Isten áldja meg; legyen védelmemre. Nézze,
bántják a «Kürtöt».

Számtartó úr megnyomta az orrahegyét a mutatóujjával s kimondá a tábori
jelszót.

– Éljen a «Jerichói Kürt!» Isten tartsa meg sok esztendőkig!

– Ime, itt van egy hű olvasóm! szólt Kolompi úr, belekapaszkodva az
újérkezett karjába. Minden semestrisben ő az első előfizető a nagy
könyvben.

– Még pedig lelkiismeretes olvasó: a ki elolvassa a hírlapot egész
odáig, hogy: «Nyomtatta Gyurián és Bagó». A «Jerichói Kürt» igen jó lap!
A legjobb lap valamennyi között.

– Hát a többi lapokat is elolvassa a számtartó úr? Kapczáskodék a
prépost.

– Nem! kérem. A pogánylapokból csak az ujdonságokat olvasom, s onnan
mondhatom, hogy a «Kürt» valamennyi fölött áll, mert abban minden nap
találok olyan ujdonságokat és kiváltképen táviratokat, melyek semmi más
lapokban nem észlelhetők.

Kolompi kissé meghőkölt. Ez sok lesz a jóból. Ő tudta, hogy az
ujdonságait kilencz más lapból szokta kiollózni, s a táviratokból a jó
publikumnak a tegnapi sütést válogatja, hogy meg ne ártson. Akármi egyéb
magasztalásra készen volt, csak erre nem.

Pedig a nagy œconomnak nem természete az ironizálás. Ő mindig egyenesen
beszél. Illustratiókkal is szolgál a kétkedőknek.

– No hát nem a «Kürt» hozta legelőször, hogy «Rothschild megvette
Palæstinát s a zsidó nemzetet mind az egész világból oda fogja
összegyüjteni?» – Hát azt, hogy «Bismarcknak három fia – az egyik
Franciscanus, a másik Dominicanus, a harmadik Templarius baráttá lett.»

– Ah! kiáltá fel elbámulva a szerkesztő, Templarius! (Ez mégis sok
volt.)

– A hogy a következő lapban meg lett adva a felvilágosítás. A
Templariusok rende helyreállíttatott s vagyonaik visszaadattak.

Ezt csakugyan nem olvasta a saját lapjában Kolompi úr.

A prépost arcza már kezdett lilaszínre válni a sok nevetéstől: Kegyelem!
kegyelem! Ne mondjon többet ilyet, mert megszakad bennem valami.

A derék gazdatiszt pedig egészen komolyan értette, a mit mondott.

– Ime a legujabb számban is, a mi csak épen most érkezett, egész
csoporttal vannak a meglepő hírek, melyek más lapokban nem találhatók.
«Monacoban kiütött a forradalom.» – «Az ashantik fenékbe fúrták az angol
hajóhadat.» – «Nena Sahib angol peerségre emeltetett.» – «A három északi
nagyhatalom elhatározta a törökök kiűzetését Európából. Konstantinápoly
a pápa leendő székhelye.»

– Per amorem Dei! – ne mondjon többet! könyörgött a kaczagó főpap; míg
Kolompi úr, kezét szája elé téve, bámult és a fejét rázta.

– Ez mind itt van nyomtatva. Kérem! szólt a számtartó, előhúzva zsebéből
a «Jerichói Kürt»-öt. Tessék. Itt van. De nini! Még több is van itt! A
mit még észre sem vettem. Egy távirat Rómából: «Timót etelvári prépost
excommunikáltatott, oka a veres nadrág.»

– Apátok lelke! szörnyedt fel a főtisztelendő úr, minden tekintetről
elfeledkezve.

– Itt van; mondá a számtartó, eléje tartva a lapot. Nyomtatva van.

– Az nem lehet! – kiálta felvillanyozottan Kolompi úr. Az nincs az én
lapomban! Ezt a számot én magam revideáltam.

– Pedig íme itt van.

– Hogy történhetik ez?

– Uraim! szólt megnyugtatólag Napoleon öcsém a felháborodott hívekhez.
Mondok egy szót. Van itt egy másik példány is a «Jerichói Kürt»-ből. Ő
herczegsége példánya. Künn fekszik az olvasóteremben, hasonlítsuk vele
össze.

Ez az indítvány praktikusnak látszott; az egész társaságot izgalomba
hozta. – A herczeg arczán szelid mosoly kezdett feltünni.

– Megengedi kegyelmes uram, – szólt Napoleon, hogy a komornyikot
elküldjem a lapért?

A herczeg helyeslően inte, Napoleon a csengetyűvel jelt adott.

– Hiszen közülünk is elhozhatná azt valaki az olvasóteremből,
serénykedék Kolompi úr.

– Nincs még az olvasóteremben, sugá fülébe Napoleon öcsém.

– Hát hol van?

– A konyhában odafenn.

– A konyhában?

– Nem mintha főzni tanulnának belőle, de mivel oly illatos festékkel van
a lap nyomtatva, hogy a herczeg egyszer azt mondta rá: «ennek a lapnak
oly szaga van, mint egy új koporsónak,» s azóta elébb mindig kiterítik a
kemenczére száradni.

De már ezt nem hitte el Kolompi úr. Pedig ez az egy kivételképen igaz
volt. A visszakerült hirlap még azon meleg volt, mint a most sütött
zsemlye.

A herczeg arczvonásain mind jobban erőt vett a mosoly, a mint a most
bekövetkező, hogarthi irónra méltó jelenetet végig nézte. A megdöbbenés,
az elbámulás, az elszörnyedés torzalakító kifejezéseit e különféle
arczokon. A prépost nyitva maradó szájába befulladt a kaczaj, a
számtartó álla leesett, szemöldökei pedig felszaladtak; Kolompi úr
beledugta a fejét az incriminált hirlapba, minden arczvonását az orra
körül iparkodva összegyüjteni; míg Napoleon öcsém maga igyekezett a
legnagyobb rémületet kifejezni, fejét két válla közé húzva s haját az ég
felé borzolva.

– Ez hamisítvány!! Ez utánnyomás!! hangzék fel minden oldalról.

– Felonia! Stellionatus! Larvatus! szólt szerencsétlenkedve Kolompi úr.

– Sőt misdemeanour! hajszolta tovább Napoleon öcsém.

– Igenis az! Ime itt van egy utánnyomott lap! Kiálta felragadva a corpus
delictit Kolompi úr. Itt az elvitázhatlan tény! Kegyelmes herczeg én
kötelességemnek tartom az esetet kegyelmességednek, mint a vármegye
kormányzójának feljelenteni.

A számtartó megrántotta az atilláját hátulról s fülébe sugott.

– Ezt a szolgabirónak kell feljelenteni; az első instantia.

– Igen, uram, Zárkány Napoleon! Én kivánom, hogy szigorú inquisitió
tétessék rögtön ezen mis – izé – angolnevű czudarság felett.

– In flagranti? In facie loci? Biztatá őt a fődeliquens.

– De talán mégis nem illenék itt a kegyelmessége színe előtt. Okoskodék
Dumka úr szerénykedve.

– A törvény nem ismer személyválogatást, szólt a hivatalos tekintély
szigorú hangján Zárkány Napoleon, s tudta arczával jelezni, hogy mikor a
szolgabiró hivatalosan működik, akkor a főispánja is csak «közönség»,
vagy «tanú» – czím nélkül.

S hogy tökéletes legyen az illusió, a herczeg is letette kezéből a
szivart, a mire épen rá akart gyújtani, s a helyett az égő gyertyákat a
komornyikkal az iróasztalra helyeztette, az ott mindig középütt álló
feszület mellé.

Zárkány Napoleon helyet foglalt az iróasztal mellett, s elkezdé a
benevolumot magán a komornyikon, azután került a sor a számtartóra, majd
a publicistára, végül a prépostra. A három elsőnek a hitet is le kellett
tenni. Mindegyiknek el kellett mondani, hogy híják, hány esztendős,
nős-e vagy nőtelen, micsoda vallású, volt-e már befogva, be van-e
himlővel oltva? Azután következtek a keresztül-kasul vallatások, mely
műtét között olyan furcsa kérdések merültek fel, hogy az embert szinte
kivették volna a sodrából, ha meg nem lett volna felőle győzödve, hogy
ezek mind a nagyon bonyolult bűneset kiderítésével függnek össze s egy
organicus egészszé fognak képződni az ügyes vizsgáló biró kezében.
Napoleon öcsém inquisitori hitele meg volt állapítva az által, hogy e
hallatlan cselszövényt úgyszólván megérezte.

A komornyik reszketett és vallott.

– Mikor szokott fölkelni? – Hát a Babette? – Együtt szokták önök olvasni
az újságot? – Mikor hozza ön el a lapot a postáról? – Mit keres ön
ugyanakkor a kocsisnénál? – Melyik korcsmába tér ön be útközbe? – Szokta
ön a miláreszeket valami papirba takarni, a miket innen kivisz?

A számtartó izzadt és vallott.

– Mikor volt ön az aradi vásáron? – Milyen hirlapba volt takargatva az a
kalap, melyet ön a divatárusnénál vett? – A teinsasszonynak vette-e azt
a kalapot, vagy másnak? – Kik voltak azok, a kikkel ön Pestig utazva, a
waggonban egy kiterített plaiden egész éjjel ferblizett?

Következett Kolompi úr.

– Ön a lap szerkesztője? – Meg mer rá esküdni? – Hogy híják a
munkatársait? – Szoktak-e azok valamikor valamit más hirlapokból
kiollózni? – Olvassa-e ön néha lapját? – Mely napjain a hétnek? –
Szokott-e osztrigát enni? – Hol? – Miért ott? – Kik jönnek ott össze? –
Emlékezik-e ön arra a dominóra, a ki önnek a mult hushagyón a Neue
Weltben azt súgta: ismerlek? – Mi összefüggése van ennek a
szabadkőmivesek ismertető signaculumaival? Kikkel játszik ön calabriast?
– Nyerni szokott-e vagy veszteni? Hány előfizetője van, mikor sok van?

Végül jött a prépost; az haragos volt, alig akart deponálni.

El kellett mondania egész életrendjét, szokásait, tapasztalatait, a mi
nem ment minden makacskodás nélkül.

Azután következett a szembesítés.

– Komornyik! ismeri ön ezt az urat? – Szokott adni önnek borravalót,
mikor elmegy? – Mi oka lehet, hogy nem ád? – Kolompi úr! – Mi czélból
érkezett ön e kastélyba? – Honnan ismeri ön a jelenlevőket? –
Tisztelendő úr, ismeri ön ezt a két urat?

Végre kiderült, hogy együtt és külön-külön ismerik és kivétel nélkül
jeles és feddhetlen egyénekül ismerik egymást a tanúk, mely előzmények
után az is constatálva lett a tanuvallomások által, hogy Dumka úrnak a
«Jerichói Kürt»-jében egészen más tudósítások foglaltatnak, mint a
melyek a herczeg és a prépost példányaiban feltalálhatók.

Az egész benevolum alatt a herczeg tekintete egyre derültebb lett; néha
eltakarta zsebkendőjével arczát. Doktor Barbo nyugodt lélekkel
csomagolta össze gyógyszereit, a mik fölöslegesekké váltak.

Mikor aztán az egész benevolum be volt fejezve: a tanúk mind aláirták a
jegyzőkönyvet. Megvan.

Már most tessék a jegyzőkönyvet hitelesíteni, szorgalmazá Napoleon
öcsémet Kolompi úr.

– Én-e?

– Igen hát! mint vizsgálattevő szolgabiró.

– Az ám. De én már nem vagyok szolgabiró. Még tegnap beadtam a
lemondásomat ő kegyelmességének.

– Hát akkor miért vallatott az úr itt bennünket? Förmedtek rá egyszerre
hárman is.

– Önök maguk kivánták s tőlem nem kérdezték, hogy mi vagyok?

– Szörnyüség! sopánkodék a számtartó; még meg is esküdtetett s
kivallatta velem, hogy volt a szalmakalap!

– Tőlem meg az előfizetők számát is kivette, a mit sohsem tudott meg
tőlem senki.

– S még kikérdezett, hogy egyedül ebédelek-e, mikor magam vagyok! veté
szemére az egyháznagy.

– Én már azt hittem, hogy akasztani visznek; jajveszékelt a komornyik.

A herczeg pedig nevetett. Ritka jótétemény volt rá nézve az. Egy neme a
gyógyulásnak. Olyan volt, mintha egy halott elevenülne meg, mintha egy
márványszobor venné fel élő mintája eleven kifejezéseit.

– De én viszem a dolgot a miniszterium elé. A nyilvánosság foruma elé
adom. Interpellálom a kormányt. – Tüzeskedék Kolompi úr, hatalmába
kerítve a jegyzőkönyvet.

A herczeg inte komornyikjának, hogy csillapítsa le a felháborodott
tengert, nem olajjal, hanem pálinkával, ki aztán sorba kinálta az
uraságokat, a chartreuse zöld-arany nedvével.

A szesztől még nagyobb bátorságot kapott Kolompi úr. Ivott, kalácsot
evett és interpellált.

– Majd én jövök most Napoleon urat kivallatni!

De a herczeg félbeszakítá e vállalatát. A nevetés elmult arczáról.
Nagyot sóhajtott: szíve könnyebbülten vert utána.

– Kolompi úr! mondá, jöjjön be velem kabinetembe.

Kolompi úr e szóra békét hagyott Napoleonnak, chartreusenek és
kalácsszeletkéknek s követte a herczeget kabinetjébe, melynek ajtaja
bezárult mögöttük.

A künnmaradtaknak Napoleon öcsém néhány szóval röviden elmondta a
meghamisított lapok történetét, hogy nyomatnak a dancsvári
posta-casinóban Dumka úr példányaiba extra-táviritokat. Dumka úr maga
nevetett rajta legjobban. Elismerte, hogy erősen megtréfálták. Napoleon
öcsém viszont szavát adta neki, hogy a tréfát nem fogják tovább űzni s
ezentúl Dumka úr a «Jerichói Kürt» sajtóterményeit egész természetes
savanyúságukban fogja élvezhetni minden szőlőczukor és spiritusz
hozzákeverése nélkül. S ezzel szent lett a béke. Falun nem szoktak az
emberek a tréfáért sokáig haragudni.

Nem sokára visszatért Kolompi úr is a herczeg kabinetjéből egyedül.
Nagyon komoly és fontos arczot igyekezett csinálni. Kezet szorított
Napoleon őcsémmel. Azt mondta neki, hogy mégis meggondolta a dolgot. Nem
fogja az utánnyomatot hivatalosan üldöztetni, sem egyéb lármát ütni
belőle. A dologba könnyen magas állású személyek is belekeveredhetnének;
ha nagyon firtatnák a mozdító erők kútfejét, még internationalis
kérdéssé fajulhatna el e sérelem; lehet, hogy maga a walesi herczeg is
compromittálva lenne általa, s az mégis az angol trónörökös, s Anglia ez
idő szerint barátságos nagyhatalom; loyalis embernek magánsérelmeit alá
kell rendelni magasabb állami tekinteteknek; azért kéri is a jelenlevő
urakat, hogy tartsák e kényes természetű felfedezést titokban.

Azok meg majd a fejük tetején ugrottak ki az elfojtott nevetésvágy
miatt.

Napoleon öcsém aztán csak azért se mondta el neki, a mit már azok
tudtak. A többieknek sem esett meg rajta a szive. Az már a rurális
gyönyörűségek közé tartozik: lóvá tenni az ujságirót.

Kolompi urnak pedig hát igen nemes intentiói voltak Napoleon öcsém
irányában. Karjába ölté karját s félrevonta magával az ablakhoz.

– Ön tehát elhagyja a megyei pályát? kezdé a belekötést; nem is az ön
tehetségeihez való az. Önnek a magasabb politikai küzdtért kell
választania; ott az ön carriereje.

– Igaz a! szólt Napoleon öcsém felsóhajtva. Csak akadnék olyan mesterre,
a kinél az inasesztendőt kitöltsem.

Kolompi megszorítá a karját s protektori hunyorítással sugá:

– Itt vagyok én. Rég szándékom új fiatal tehetségekkel felfrissíteni a
lapomat.

– Igazán? szólt Napoleon gyermeteg örvendezéssel. Befogadna a műhelyébe
úgy holmit tenni-venni? Aztán nem vernek meg, ha sok papirost elrontok?
Mi lesz a kötelességem? Nekem kell-e a sajtóhibákat bele csinálni a
lapba? Csak arra kérem, hogy a kis gyereket ne ringattassa velem, mert
azt nem szeretem.

Kolompi úr aztán megnyugtatta; először is: kis gyerek nincs a háznál,
azután meg nem physicai működés végett hanem szép tolláért akarja őt
megnyerni.

– Az igaz, hogy nagyon szép toll; szólt önelégülten Napoleon öcsém.
Magam lőttem azt a darút a töbörcsöki pusztán.

Kolompi úr sietett felvilágosítani, hogy nem a kalapja mellé dugott
tollról van szó, hanem az irótolláról: melyre Napoleon öcsém ismét
becsületes őszinteséggel bevallá, hogy biz az ő irótolla olyan csunyát
fog, mint a macskakaparás; de e scrupulusa nagy rögtön el lett
enyésztetve Kolompi úrnak azon felfedezése által, hogy valamennyi híres
publicistának mind fertelmes calligraphiája van. Végre észrevette
Kolompi úr a mókázást: akkor hátbavágta Napoleont s azt mondta neki,
hogy beszéljen vele komolyan. Ő mint vezérczikkiró főmunkatárst akarja
őt lapjához szerződtetni, egyenesen azon kifejtett nézetek miatt, a
miket az imént közrebocsátott. A ki annyira érti in theoria, hogy mint
kell az ellenséggel elbánni, annak in praxi még jobban kell érteni.

Erre aztán Napoleon öcsém egyszerre igen komoly arczot öltött és kezet
adott rá.

– Ha az igaz ügyért kell küzdeni, akkor szivesen felajánlom szerény
tehetségeimet.

Ez már okos beszéd s beillik egy kezdő képviselőjelölt programmjába.

– Aztán illő díjazás is jár vele: a «Jerichói Kürt» havonkint kétszáz
forintot fizet.

– Ah, az nagyon sok lesz! szabadkozék Napoleon öcsém. Hisz annyi
fizetése egy alispánnak sincs. Ha azt megtudják, minden szolgabiró ott
hagyja a hivatalát, elmegy ujságirónak, s időjártával annyi lesz a
lapszerkesztő Budapesten, mint Nagyváradon a gubás.

Kolompi úr sietett őt megnyugtatni, biztosítva a felől, hogy van
gondoskodva róla, hogy a fák bele ne nőjenek az égbe, s magában
megbirálta ezt az együgyű falusi talentumot, a ki elég naiv, ki nem
találni, hogy a számára felajánlott havidíj a herczeg grácziájából
kerül; ki mind kettőjük patrónusa, de ki jót tenni csak kerülő úton
szokott, álczázva, idegen kéz által. Pedig bizony Napoleon öcsém azt is
kitalálta már, hogy ez a havi kétszáz forint a herczegnek alighanem
ötszázba kerül; mert Kolompi úrnak csak le kell belőle destillálni a
maga provisióját.

– Áll az alku!

Kolompi úr aztán sietett a jelenlevőknek egyenkint bizalmasan elmondani,
hogy milyen jó acquisitiót csinált. Viszi Napoleont magával. Most kell
már majd a «Jerichói Kürtöt» megnézni!

Az ifjú Zárkány pedig azt sugta az orvosnak:

– A herczeg tehát azt akarja, hogy menjek el innen.

– Mert az önre nézve jobb lesz. (Az orvos, ha olyan emberre akadt, a kit
szeretett, Demosthenes volt, tudott beszélni.) Rá nézve pedig rosszabb.
Ön mindig földerítette. De a herczegben nincs semmi önzés.

– Majd gondoskodom a mulattatásáról ezentúl a «Jerichói Kürt» utján.

– Ah – a legunalmasabb lap a világon!

– Majd mulatságos lesz az, csak egyszer én kapjam a hónom alá a dudáját.

A befejezés nem váratott magára, mely minden családi vígjátéknak a végét
képezi, t. i. az ebédre meghivó szózat. A herczeg előjött kabinetjéből,
karján vezette Rafaelát, ki mindig maga szokta atyját az asztalhoz
meghívni. Az urak sorfalat képezve üdvözlék a közöttük ellebegő tündéri
jelenséget, ki a viszonzás alatt egy észrevevő pillantást vesztegetett
el Napoleon öcsémre. Az urak rangfokozat szerint követték őket az
étterembe, hová a tulsó lakosztályból madame Corysande és Livia
kisasszony is megjelentek. Az asztalnál mindenki megtalálta a saját
nevét a terítéken, tudta hova üljön. Az asztalfőt Rafaela herczegnő
foglalá el, jobbján ült a prépost, balján a herczeg; áttellenben az
asztal végén Napoleon a két házi hölgy között.

– Az urak olyan sokat nevettek ma, szólt Rafaela szomszédjához.
Felhallatszott hozzám az emeletbe.

– S ő kegyelmessége is osztotta a jó kedvet; mondá az orvos.

– Oh az Isten áldja meg, a ki őt felderítette, szólt Rafaela, gyöngéd
kézzel simítva meg atyja homlokát, mintha azt akarná, hogy soha se
legyenek azon e búskomor ránczok.

– De ne áldja meg! sietett ellenvetni páter Timót. Mert a mi rovásunkra
történt. Mindnyájunkból komédiát csinált megint, még belőlem is!

– Kicsoda?

– Hát ki más, mint ő keme ott ni! Az én antipodesem.

Napoleon szembeszállt a váddal.

– Miért ellenlábas páter Timót?

– Azért, mert ön mindig hazudik, én pedig mindig igazat mondok.

– A mi bizony nagy virtus, mikor az embert az ornatus megvédi az
igazmondás minden kellemetlen következményeitől.

– Ecce! szólt a prépost felserkenten: ez igaz volt. Lám, nekem tud
igazat mondani.

– Mert ön is igazat mond nekem.

– Holott ezer embernek sorba tud hazudni.

– Mert ezer ember is sorba teszi azt velem.

– Tehát a ki önhöz igazlelkü, ahhoz ön is tud hű és igaz lenni?

– Bizonyosan.

– Mindenkihez? Utriusque sexus?

– Ad internecionem! – Bizonyítson mellettem, drága jó madame Corysande!

Mme Corysande olyan jó volt, hogy azt mondta rá: «igen!» A min aztán a
prépost nagyon nevetett, madame Corysande pedig elpirult.

Rafaela pedig fogta a kis arany sóhintőt az étszerei zsámolyáról, annak
a hegyes nyelével felírta e szókat a menulap tiszta oldalára: «utriusque
sexus» – «ad internecionem». E szavakat majd ők Liviával, egy szótár meg
egy nyelvtan segélyével ki fogják hieroglyphozni s megtudják belőle,
hogy az első azt teszi, hogy «mindkét nembeliekhez», a másik pedig azt,
hogy «halálnak haláláig!»

Napoleon öcsémnek a figyelme az egész ebéd alatt teljes mértékben madame
Corysandenak volt szentelve. Őt igyekezett mulattatni. Baloldali
szomszédnéját, Livia kisasszonyt alig tüntette ki egyébbel, mint hogy a
poharát obligat udvariassággal néha-néha megtölté.

Ebéd után a társaság átvonult a társalgó terembe. Rafaela herczegnő
ismét atyja karján, Napoleon öcsém madame Corysandeot vezette.

A társalgó terembe érve azonban, egyszerre szemközt találta magát
Rafaelával. A herczegnő kereste őt.

Rafaela, két kezét egymásra téve, megállt Napoleon előtt s azt kérdezé
tőle:

– Ön szolgabiró?

– Nem többé herczegnő; már leköszöntem.

S miért tette azt?

– Diplomatiai cselfogásból. Megelőztem vele, hogy a közgyülés letegyen.

– S mit fog ön most kezdeni?

– Beállok valami uriházhoz lengyelnek.

– Mi az?

– Az egy fölöttébb szükséges ember egy magyar háztartásnál, a ki a házi
urral együtt vadászik, az asszonyságot mulattatja, a jó boroknak
becsületére válik, pótolja a családban a tékozló fiú helyét, este a
whistpartiet kiegészíti, nappal siratja a hazát, a becsületért
megverekszik, beszél francziául, úgy hogy csak maga érti, s nem
haragszik érte, ha az ismeretlenek grófnak czimezik.

A herczegnő e tréfás őngúnyt e szemrehányással feddé meg:

– Önt Napoleonnak hívják, nemde?

– Nem egészen. Én csak Leonnak írom magamat.

– S miért?

– Hogy megmutassam, mily méltó utódja vagyok apámnak? Nekem nem maradt
más örökségem, mint egy nagy keresztnevem. Én még annak is el tudtam
költeni a felét.

– Ah, az nem szép öntől, hogy atyjáról tiszteletlenül szól!

– Kiszámított ravaszkodásból teszem. Mivelhogy a Sion hegyén ránk
octroyált tíz parancsolat hosszú életet igér azoknak, a kik atyjukat
tisztelik.

– Még életunalom is! Tudja ön, hogy az férfihoz nem illik. A kinek annyi
módja van magát ujjáteremteni, utat törni minden új világba. Nem
választott ön életpályát?

– De igen: szeretnék – úgy – főispán lenni, vagy nagykövet, vagy
miniszter.

A milyen komoly arczczal ezt Leon elmondta, (kit már ezentúl mi is így
fogunk nevezni) olyan komolyan fogta fel azt Rafaela.

– Ez igen szép czél. De a végett, hogy a magasra eljusson, elébb alant
kell kezdeni.

– Úgy hiszem, elég alant kezdtem; de ha tanácsolja a herczegnő, még
lejebb is megyek.

– Először hírt s nevet kell szerezni.

– Az már van. El vagyok ismerve a leghíresebb cotillonvezérnek a
vármegyében. Nagy celebritas vagyok: ha muzsikálnak, az a kár, hogy nem
muzsikálnak mindig.

– Az sem fölösleges érdem. De ön rajzolni is tud. Erről is hallottam.

– Oh akkor bizonyosan áldott apám görögdinnyéiről hallott a herczegnő.
Mikor jogász koromban szünidők alatt hazavetődtem, feledhetlen ősöm,
hogy ne törjem mindig rosszban a fejemet, szüntelen azon törekedett,
hogy nemesebb szenvedélyeket tápláljon bennem, hajtott rajzolni,
kertészkedni. Ő maga az úrban boldogult, világhirű görögdinnye termesztő
volt. Én aztán, hogy mindkét szenvedélyt egyesítsem, délutánonkint
kimentem a kertbe, s a szép síma görögdinnyéit mind tele karczoltam
czifra torzképekkel. Mikor aztán a dinnyék nőni kezdtek, áldott emlékű
életadóm rémülve látja maga előtt Cham és Nadar egész albumát a
dinnyehéjon megelevenülni. Egyet sem engedett a meggyalázott dinnyék
közül asztalára felvitetni; hanem beküldte szekérszámra a városba. Ott
meg kapott rajta a közönség, agióval vették a czifra dinnyét. Erről
lettem hirhedtté, herczegnő.

– Nem csupán erről, szólt Rafaela, ki el sem mosolyodott Leon adomáján.
Vannak, a kik emlékeznek az illustrált folyamodásra, mely a
főkorlátnokságnál oly nagy hatást tudott eszközölni.

– Ez a vétkem még nem jő beszámítás alá herczegnő; kiskorú voltam, mikor
azt elkövettem.

– Én, ha férfi volnék s erős tehetségem volna hozzá, festő lennék. A
festő a legfüggetlenebb úr a földön.

– Igaz, herczegnő; hanem a leghíresebb festő sem más, mint csupán festő.
Abból nem lesz miniszter. Iróból még lett néha miniszter, szinészből is,
sőt nyomdászból és szabóból köztársasági elnök is, de festőből soha még
eddig.[1]

– Hát mért nem lesz ön iró, szinész, nyomdász, vagy szabó?

– A két utóbbi qualificatio csak Amerikára szól. Szinész nem lehetek a
termetemnél fogva. Hisz a suffiták mindig eltakarnák a fejemet, s az
arczjátékomat csak a zsinórpadon élvezhetnék.

– Az nem igaz, ön nem magasabb nálamnál többel, mint két újjnyival.

Valóban, a mint így szemközt álltak, önkénytelen eszébe jutott a rájuk
nézőnek, hogy ez a két alak nehezen talál a világban ilyen magához illő
más párt. Leonnak most már emelten kellett tartania a fejét, hogy
szembenézhessen azzal, a kivel beszél.

– Marad az iró. Nos?

– Megvallok mindent, herczegnő. A bűnbánó vallomás fele útja a
megjavulásnak. Én épen azon merényleten töprenkedem, hogy eladjam a
lelkemet.

– A lelkét? Kinek?

– Egy igazhitű keresztyén rabszolgatartónak, a «Jerichói Kürt» érdemdús
szerkesztőjének, a ki azt igéri, hogy felváltja a Napoleonomat
Péterfillérekre.

– No, és ön gondolkozik rajta, hogy elfogadja-e?

– Nagyon meggondolom. Herczegnő, én ismerem mindenféle módját a
pénzkeresésnek, mely a törvény által nincsen üldözve: eltagadni az
adóköteles tárgyat a financz elől; elnyerni kártyán a jó barát pénzét;
eladni gavallérosan a vak lovat épszemű helyett; felvenni a diurnumot s
nem dolgozni érte semmit, de mindezek között legádázabb vállalatnak
tartom azt, hogy egy ember előálljon s azt mondja ezer embernek: «nekem
most jutott eszembe valami, a mit én leirok; ti pedig ezeren fizessetek
nekem azért, hogy ezt elhagyom nektek olvasni». Hiszen igaz, hogy mindig
szerettem elbolondítani, a kivel tehettem, de annak mindig én adtam meg
az árát; nem tudom, hogyan szokom meg, hogy az a jó becsületes nép, a
kinek publicum a neve, ezentúl nekem fizessen azért, hogy őt mindennap
elámítom.

– De hát tegye ön az ellenkezőt. Mondjon igazat. Nézze az érem tulsó
felét. A ki egy nagy eszméért küzd, az nem ámítja, hanem vezeti a népet
s ez nemes, magasztos hivatás.

– Leteszem a paizsomat, herczegnő s nem védem magam, ez valóban úgy van.
De épen azt nem tudom, hogy van-e bennem elég erő e nagy hivatáshoz?
Számíthatok-e magamra, hogy megközelíthetek egy czélt, a melyhez háttal
fordulva indulok el?

– Hisz a föld gömbölyű. Ha valaki folyvást nyugatnak tart, egyszer
bizonyosan el jut keletre.

– Tökéletesen igaz, herczegnő, de épen az a kérdés, hogy a hosszú úthoz
lesz-e bennem elég kitartás?

– No és ki fog önnek e kérdésre megfelelni?

– Majd tanácsot tartok elébb a védszentemmel.

– Védszentjével? Gondolja meg ön, hogy én vallásos vagyok, s ha e szóval
tréfát űz ön, úgy kettőt sért meg: a szentet és engem.

– S inkább minden szenteket, mint önt, herczegnő. De Isten őrizze
ajkaimat attól, hogy e szóval tréfáljak. Van egy védszentem, a kit
annyira tisztelek, hogy még imádkozni sem merek hozzá, még invocálni sem
merem. Könyörgetlenül száll le hozzám, mikor kétségek között vagyok.
Látogatása nem álom, hanem «jelenés.» Buzdít, vagy lebeszél, vigasztal
vagy megfedd, s a mit tanácsol, azt követem vakbuzgón. Isten engem!

E szavak alatt a herczegnő érezé, minő hatása van a földi halandók
szemei sugárzatának a mennybeli angyalokra, ha szemeikbe néznek.

– Mi a szent neve? kérdé a herczegnő, a varázs alatt.

Most lesüté a szemét Leon, s nem nézett Rafaela szemébe többé.

Aztán halkan mondá:

– Az egy nőnév.

Rafaela jónak látta végét szakítani a beszélgetésnek.

Az a diadala már meg volt, hogy a sarkasmusokkal vértezett embert
kényszeríté pánczélját letenni s az érzés selyemköntösében jelenni meg a
küzdtéren. De azt még nem tudta, hogy megsebesítette-e őt?

«Az egy nőnév?»

Tehát van egy nőnév, mely egy férfira nézve oly kimondhatatlan, mint a
hithű mozaita előtt az «Úr»-nak neve.

Ez nem kérkedés, ez meghódolás.

Rafaela attól tartott, hogy nem fogja magának megtilthatni, hogy álmában
meg ne jelenjen Napoleon előtt, a hogy e mondta, könyörgetlenül és
tanácsát el ne mondja neki.

Büszkesége talált ki valamit az ellen.

– Madame Corysande, nekünk még ma utaznunk kell; figyelmezteté
társalkodónőjét.

– Én készen vagyok.

Napoleon megcsókolá madame Corysande kezét.

– Kérem, madame Corysande, adja át e kézcsókomat a herczegnő anyjának s
mondja meg neki, hogy ez bucsuzó tisztelgésem. Holnap eltünök e
vidékről.

– Hová megy ön?

– Vagy előre: Európát elfoglalni, vagy vissza: Szent Ilona szigetére.

– Honnan tudja ön, hogy mi anyámhoz készülünk? Kérdé tőle hidegen a
herczegnő.

– Az indulás késői órájáról.

A herczegnő sietett bucsut venni a társaságtól. Atyjának megcsókolta a
kezét és arczát s valamit súgott a fülébe. Azután a másik két nővel
eltávozott.

Tartott tőle, hogy ez az ember minden gondolatját kitalálja; még tán
arra is rájön, hogy ő most azért rándul át anyjához, mert ott egész
éjjel nem feküsznek le, s így meglesz óva attól, hogy vele álmában,
büszkeségének ellenére, találkozzék. Az hadd álmodjék ő róla; de az álom
viszonozva ne legyen.

Aztán arra gondolt, hogy ez az ember mindenesetre meg van már sebesítve.
Az a kérdés, hogy hová fog futni sebével? Ha ki a világba, úgy az
ösztönül fog szolgálni neki, hogy magasra törekedjék: egyik fényes
polczot a másik után elfoglalja; lángészszel, szorgalommal a mindennapi
emberek feje fölé emelkedjék, visszaszerezze a mit ősei elvesztettek;
láthatóvá tegye magát, s ez jó lesz rá nézve. Ha pedig vissza fog futni
sebével az erdőbe: hát jól van, ott majd elzüllik, elpusztul s meg lesz
rajta boszulva az a sok gonosztett, a mit ő követett el másokon.

Negyedóra mulva utban volt a hintó a két hölgygyel Etelvár felé.


A MIT EGY NŐ BESZÉL EGY LEÁNYNAK.

– Ah, a kedves madame Corysande! Comme elle est charmante! Milyen régen
kivántam önt már látni. Önt mindenki magasztalja előttem. Szép tudományú
hölgy. Vous étes mariée? Jamais? Annál jobb. Csakhogy elhoztad őtet
hozzám te «arany fáczán». Az Isten áldjon meg, hová nősz még? fel az
égbe? Hajolj le egy kicsit, hogy megcsókolhassalak! Bohó! Most meg
letérdel. Térden is majdnem oly magas, mint én. No jól van. Elmehetsz.
Veled nincs mit beszélnem. Te nem hallgatsz oda. Eredj zongorázni. Jó
volt a zongorát feltalálni azoknak a számára, a kik nem szeretik a
gondolatokat. Eredj, verd agyon az eszméidet a billentyűkön. Eredj.
Eleget megbámultalak. Majd ha ebédelni akarunk, hivatlak. Itt marad a
kedves madame Corysande. Nos, hogy tetszik önnek ez az ócska kastély?
Ugy-e milyen mesebeli vár? A négy donjonnal a négy szögleten, a falai
mind végig befuttatva repkénynyel. Nem lepte önt meg, hogy az ablakok
mind nyitvák, most szellőztetik a szobákat? A cselédek az udvaron a
szőnyegeket most porolják. Nálunk most van reggel. Mikor ott a hársfák
közül a lemenő nap ide veti sugarait. Ön bizonyosan megteszi a maga
jegyzeteit, kedves madame Corysande. Ön okos, figyelmező hölgy. Nálunk
este kelnek s reggel feküsznek. Ez így van jól. Az éjszakai élet jobb,
mint a nappali. Télen úgy sem nagy a külömbség. Akkor az ember nappal
sem lát mást, mint egy alvó természetet. De nyáron nappal a hőség
kiállhatatlan, az ember izzad, egyik kezével mindig a napernyőt kell
tartania, csak naplement után lehet szabadon lélekzeni. Ha egész nap
szél fú, pedig nálunk mindennap fú, éjjelre lecsendesül. Nappal tele van
légygyel minden szoba; éjjel azok is alusznak. Nappal az ember az egész
világot megkapja ráadásul az ébrenléthez. Minden ember jön, megy, kiabál
körülöttünk, a kire semmi szükségünk nincsen, a ki csak
alkalmatlankodik; éjjel nincs körülöttünk más társaság, csak a mit
magunk válogattunk össze: a többi lefeküdt. Nappal az ember az egész
láthatárt körül látja, s arról, a mit lát, százféle gondolat tódul
kedélyére; olyan gondolat, a mivel nem örömest foglalkozik; éjjel pedig
csak azt látjuk meg, a mit szándékosan meg akarunk lámpánkkal
világítani. Aztán meg fordítva: a ki éjjel alszik, az mintha el volna
temetve. Nem elég, hogy nem lát: még sötétség is van körülötte. Mikor e
sötétségben az ember fölébred, olyan nyomasztó azt tudni, hogy most az
egész világ alszik. Számlálni az ébrenlét alatt az óraütéseket s
elborzadni annál a gondolatnál, hogy most éjfél az idő! Gondolkodni az
ismerősről és az ismeretlenről. Eszébe jutnak az embernek a rémmesék és
Pitaval bűntörténetei. Azoknak az ideje van most. S nem találni meg az
elveszett álmot többé a nyugtalan szívdobogástól. Míg nappal az alvásnál
oly megnyugtató érzés, hogy most az egész világ ébren van; zsibong,
munkál, örül, s ha üt az óra (az én hálószobámban öt ismétlő óra van,
mindegyik három perczczel elébbre igazítva; úgy, hogy minden óranegyedet
ötször hallok elkondulni) akkor a tizenkét óraütéssel is, ha
fölébredünk, az jut eszünkbe: most ül le jól megszolgált ebédéhez az
emberiség munkás része; most áldják milliók az Istent, ki asztalukat
megáldotta; s valahányszor álmunk félbeszakad, mindig megtaláljuk annak
folytatását az ablaktáblák hasadékain beszűrődő napvilág vékony
sugarainál. Ön meg fogná ezt az életet szeretni madame Corysande, ha
gyakran eljönne hozzám. Én kérem, hogy gyakran jöjjön el hozzám. Itt is
marasztalnám, de tudom, hogy nagy szüksége van önre ennek a nagy
gyereknek. Valóságos nagy gyerek! Ez az arany fáczán. Olyan túlhalmozott
minden szépségekkel, mint egy arany fáczán és épen olyan semmi egyébre
nem való, mint ránézni. Ennek az arcza még hetven esztendős korában is
olyan lesz, mint most. Ilyen semmit se kifejező szépség. Akarja ön
látni, milyen voltam én az ő korában? Jöjjön velem, megmutatom az
arczképemet. Barabás festette tizennyolcz éves koromban. Semmit sem
szépített rajta: még a termetet egy kissé vaskosabbra vette. Műértők azt
mondják, hogy ez csak látszat, a fehér öltöny a festményeken a derekat
vastagabbnak tünteti fel. No nézzen ön ide. Ugy-e mennyire nem hasonlít
a mostanihoz? Ne mondjon semmi bókot. Én jobban megvénültem mint
koromhoz illik. S ennek tudom az okait. Sok physicai szenvedést álltam
ki. Egy gyermeket szültem és szoptattam. Egy másikat elvesztettem. Az
rettentő szenvedés egy nőre nézve. Avez vous des enfants? Ah, ah,
pardon. Hisz ön nincs férjnél. Elszóltam magamat. Bocsánat, oly
feledékeny vagyok. De az arczvonások elváltozásának egyéb okai is
vannak. Az arcznak minden izomszálaga egy-egy különnemű indulat
behatására jön önkénytelenül mozgásba, s ez fejezi ki az érzelmet. A
kiknek arcza nagyon fogékony az indulat-kifejezésekre, s érzésein nem
tud uralkodni, annak arczán időjártával egészen megosztoznak a
szolgálattevő izomszálagok, s megannyi jellemző kigyóvonalt örökítenek
meg rajta. Jöjjön csak, kedves madame Corysande, ide a tükör elé: hadd
mutatom meg önnek, hogy lesz a fiatal arczból az indulatok befolyása
által vén arcz. Nézze ön, itt a homlokán, ha erősen figyel valamire, s
homlokizmait felvonja, támad három parallel fekmentes kigyóvonal. Ha
haragot fejez ki, három függélyes vonal fut alá. Ezeket mind diagonálban
érinti az a ráncz, mely a félszemöld integető felhuzásától ered. A
jókedvű nevetés, s még inkább a kritizáló hunyorgatás támasztja a
szemszögletből kiinduló négy legyezőforma redőt. A gúny támasztja ezt a
hármas karéjt az orrczimpák fölött, s a kínszenvedés ezt az
állkapocsszeglettől az ajkszegletig húzódó redőt, a duzzogás a felső ajk
fölött képezi ki az összetörekvő redőcskéket, míg a tetszelgés mély
bevágásokat támaszt az ajkszegletek körül. A fitymálás kifejezése az
egyik arczgödröcskét alakítja át mély árokká s azzal egyúttal fél képűvé
teszi az arczot, míg a sok sírás concentricus ívekkel fogja körül az áll
környékét, végre a gőg megkettőzteti a tokát. Lássa: ez az én arczomon
mind meg van. Mind láttam őket támadni, kifejleni; magam is siettem az
öregbítésükhöz, az által, hogy indulataimon nem tudtam uralkodni. Ezért
mondta azt a párisi híres művész, kivel le akartam magamat
arczképeztetni, hogy lehetetlen az arczomat eltalálni, mert az minden
ülésnél más. Vigyázzon ön magára madame Corysande. E tekintetben
tanuljon Rafaelától. Más egyébben ő neki kell öntől tanulnia. Mert az
egy tudatlan és tudvágy nélküli teremtés. Akar-e ön felvilágosítója
lenni, édes jó madame Corysande?

Ez volt az első pihenő, a hol madame Corysandenak alkalma nyilt szóhoz
juthatni.

Madame Corysande oly megzsibbasztva érzé magát, mint mikor egy
primadonna assoluta meghall énekelni egy másik művésznőt, a ki őt egy
egész olymppal felülmulja. Madame Corysande eddig azt hitte, hogy a mi
az előadási tehetséget illeti, abban ő az utolérhetlen nagyságok közé
tartozik, s ime most talált egy vetélytársra, a kivel szemben a
párbeszéd nem lehet más, mint az egyik fél által tartott, s a másik
által «oui»-val és «non»-nal megszakgatott monolog.

– Ja wohl, duchesse.

A beszélgetés németül folyt, francziával vegyest.

– Ön igen okos hölgy, madame Corysande. De úgyebár, az okosságot nem
adják ingyen? A férfi késő vénségeig tanul, az adja neki a főlényt a nő
fölött, a kit gyermekkorában megtanítanak egyre-másra félig-meddig, s a
mint egyszer bemutatják a világnak, be van zárva a háta mögött a
propylæum: azontúl nem tanul semmit. Könyvtára regény és
travellerirodalom. Kitől tanuljon még valamit?

– Igen herczegnő. Hanem auto–

– Az autodidaxie, akarta ön mondani? (A herczegnő nem engedett neki egy
egész szót végig mondani.) Csakhogy az tízszeres fáradságba kerül s nem
is olyan egyéneknek való, a kik vagy házi munkával, vagy mulatsággal
vannak elfoglalva. Ehhez nagy és erős belső ösztön kell; előszeretet
valamely szakmához, külömben a ferde választás egyoldalúvá, a mindent
összetanulás kiállhatatlan tudákos polyhistorrá teszi az asszonyt. Isten
őrizzen a tudákos asszonytól; a hol az leül, onnan férfi, asszony,
gyerek úgy szalad szét, mintha a pestist hozta volna magával. – Uti
figura docet!

A herczegnő elnevette magát, önmagára mutatva. Olyan kedves volt
egyszerre az arcza, mikor nevetett, a szétkuszált redők mindegyike
harmoniába törekedett jönni egymással.

– Még a leányom is elszalad tőlem, pedig én neki csak javát akarom.
Borzad a prælectióimtól. Igaz, hogy nekem kissé brusque előadásom van.
Nem vagyok cziczomázó. Nem szeret egy helyben ülve maradni mellettem.

– Herczegasszonyom! Talán peri…

– Igen, peripateticus módon (dehogy engedte neki a szót egészen
kimondani). Ez a legjobb tanrendszer. Két hölgy, teszem fel, együtt
sétálgat a parkban. Egy pókháló ötlik szemükbe, melynek központját egy
superbe nagy keresztespók foglalja el. Ott megállnak. Kis idő mulva a
kerekre kifeszített háló egyik szélén egy felényi nagyságú pók jelenik
meg. Félénken közelít a másik felé. Az lábait összehúzva mozdulatlanul
vár reá. A kisebbik pók egyre közelebb jön, tartózkodó rukkolásokkal.
Kétszer-háromszor körültánczolja spirálkörben a nagyot. Annak pedig
nyolcz szeme van; mindenütt rálát. Most egészen közelébe ér. Akkor a
nagy pók hirtelen szétpeczkeli a lábait, mire a kis pók ijedten szalad
le a hálóról és siet elbujni a falevelek közé. Ekkor ön megmagyarázza a
tanítványának: «nézze kedves, ez egy jelenet a pókok házas életéből.
Férj és nő. De itt korántsem a férj az erősebb, hanem a nő. Ez a
hatalmas nagy pók, a kié az egész selyempalota, az asszonyság; az a
félénken közelítő pedig, a kinek a kuczkóban a helye, az az úr. Ha rossz
kedvében találja az úr az asszonyságot, az őt elkergeti, sőt ha
megkaphatja, meg is öli». Erről aztán áttér ön a corollariumokra és
applicatiókra!

– Ah!

– Vagy pedig: együtt ülnek a hímzésnél. Két légy a levegőből egyszerre
lecsapódik a cartonra eléjük. Arról ön alkalmat vesz magának elmondani a
«légy physiologiáját». Csak nem mosolyog ön azon madame Corysande, a mit
mondok? A légy alkotása a legfenségesebb tanulmány. Az egy kiváltságolt
lény a világon. A teremtés remeke! Ha az ember azt mondhatja magáról,
hogy ő a világ «ura», úgy a légy elmondhata, hogy ő a világ «úrnője». S
ezt ön megmagyarázza neki.

– De herczegnő! Én nem tudok semmit a légy physiologiájáról, kiálta fel
elszörnyedve madame Corysande.

– Ah menjen őn! Ön tudja azt nagyon jól! De hát miről beszélünk? Lehet-e
botanikát tanítani a hím és nő ismertetése nélkül? Van valami haszna az
ismeretlenségnek? Tudatlanságban kell-e nevelni a leányt, hogy jó
erkölcse legyen? S csak addig kell-e tartani a jó erkölcsnek, a míg az
ismeret megjön? Ez a tan érhet valamit a munkás polgárosztály
leányainál, kik, ha szépek, sok csábnak vannak kitéve, s azért nekik
jobb férjhezmenetelükig nem tudni semmit, a mi női hivatásuk
physiologiai oldalát illeti; férjhezmenetelük után pedig őrizheti őket a
férj, kihez az élet minden phasisában hozzá vannak varrva. De miért
tartják rejtve a természet megtudásra méltó titkait azon körök leányai
előtt, mikben a rang, gazdagság, megszokás a mindennapi csábokat
lehetetlenné teszi; s a kiknél az ismeretlenség nem biztosítja örök
időkre a női erényt, mert később a férj és nő egészen külön sphærában
élnek; s a nőnek mégis mindig minden esetben szilárdnak kell maradnia?
Mit használ egy herczegkisasszonynak nem tudni azt, a mit megtudni
veszedelmes egy polgár leánynak? És elvégre is a női erényt nem az
ostoba ártatlanság őrzi, hanem a bennszületett szívbeli büszkeség. Egy
polgárleány is lehet diadalmas minden csáb ellenében e szívbeli
büszkeséggel, s ennek hiányával lehet egy herczegnő is luxuriöz. Daphne,
a nympha, meg tudta védeni női büszkeségét az erdőn maga a «Nap»
ellenében: míg Danae, a királyleány, a zárt kastélyban, még csak az
aranyeső ellen sem.

Madame Corysande mégis csak kiváncsi volt rá, hogy mi lesz mind ennek a
vége?

– Madame Corysande, kérem önt, nehogy azt higyje, hogy én itt száraz
pædagogiai vitát akarok önnel előidézni. Én, mint anya beszélek önhöz,
saját leányom fölötti aggodalmaimban. Nem vagyok én túlfeszitett agyú.
Ámbár nem volna csoda, ha az eszem összezavarodott volna azok miatt, a
miket szenvedtem. Mert nem a csapás nagysága teszi a szenvedést nagygyá,
hanem a fogékonyság annak átérzéséhez. Gondolja meg ön, hogy a
legnagyobb boldogság küszöbén álltam, a mi egy nőt idvezít; s akkor egy
könynyelmű, oktalan tett: egy pohár hideg víz, egy nyitott ablak, talán
egy felhevülés, örökre megfosztott egész várt paradicsomomtól. Mert
engemet is tanítottak tánczolni, zongorázni, festeni, öt nyelven
beszélni, öltözködni; hanem arra nem tanítottak, a mi a nő életében a
végczél: hogyan kell nem lenni gyermekgyilkosnak?

Madame Corysande homloka kezdett verejtéket izzadni. Sejtette már, hogy
hová megy ki ez az értekezlet.

– Avez vous des enfants?

– Még mindig nincsenek, herczegnő. Felelé madame Corysande eczetesedni
kezdő kedélylyel.

– Az baj. Mert így nagyon körülményesen meg kell önnek mindent
magyaráznom. Lesz ön szives velem az olvasószobámba jönni?

Kénytelen volt vele.

Az olvasószoba az emeleten volt, épen azon terem fölött, a melyben
Rafaela zongorázott. Felhangzottak onnan alulról a változatok, a miket
Chopin ábrándjaiból játszott.

A kastélyban már meggyújtották a lámpásokat, minden terem ki volt
világitva. A legtöbb szobának nyitva volt hagyva az ablaka, s azon
keresztül az éjjeli lepkék minden fajai tódultak be körülrepkedni a
lámpásokat; néha egy-egy denevér is besuhant, a maga zegzugos röptével
bekalandozva a világos termet. A herczegnő nem félt attól. «Ezek az én
fecskéim», mondá.

Künn a ligetben hangversenyeztek az éj dalnokai: a csalogányok.

Gyönyörű éjszaka volt, a hold végig sütött a szobákon, a lámpáktól
vetett sárga árnyékokat ezüstkék árnyékokkal kettőztetve.

A herczegnő rendeletet adott komornyikjának, hogy a reggelit
mindkettőjük számára vigyék fel az olvasóterembe. Rafaelának nem kell: ő
nem szokott reggelizni (t. i. este).

Madame Corysande is elengedte volna azt a reggelit, mert elébb is egy
tojást kellett meginnia nyersen, aztán még theát kapott, a miről nem
tudta kitalálni, hogy ambra van-e benne, vagy ánizs? azután egy
csigahéjalakú csészében valami gyanús rezgő anyagot kellett leküzdenie,
a mi alighanem héjastól összetört kerti csigák kocsonyája lehetett, s
mellé pirított kenyérszeletkék vártak reá, mik meg voltak kenve
valamivel, a mi erősen gyanús volt arról, hogy azt valaha tengeri pók
rejtegette csontkarjaiban.

A herczegnő leeresztette az ablakok elé a függönyöket. A tudományos
értekezéshez nem volt szükség az éjjeli lepkékre.

Gyönyörűen berendezett könyvtár volt ott: de ijedelem fogta el madame
Corysande szivét, a mint a könyvek sarkán a czímeket kezdé olvasgatni.
Ez neki igazán «étrange» irodalom!

A herczegnő legelső ismertetésül kiválasztott számára egy boncztani
atlast, melynek a legelső felnyitására madame Corysandeot az ájulás
kezdte kerülgetni. Nem! Soha rézmetsző vésűje rettentőbb működésre nem
használtatott fel, mint ezeknél az ábráknál.

A herczegnő magyarázott. Madame Corysande kékült-zöldült.

– Mert lássa ön, madame Corysande, szólt a tudományos magyarázat közben
a herczegnő: a mi nőnevelésünknek halálbűne az, hogy a leányoknak csupán
a szellemi kimívelésére gondolunk, s a testet, az állatot elmulasztjuk
rendeltetéséhez megfelelőleg kifejteni. Ezen mulasztás következményei
aztán a boldogtalan házasságok. A physica erősebb az ethicánál. Erény és
erkölcs vele születik a nővel: azt nem kell neki tanítani; de az
életszervezet ismeretét: a belső organismus csodálatos összműködését
kell vele megismertetni. Látja ön, mivé lettem én a miatt, hogy ez
ismereteket annak idejében megszerezni elmulasztottam? A világból
száműzött halott. Hasonló sorstól szeretném megmenteni egyetlen
leányomat. De neki hiába beszélek e tárgyról. Ő egy rigó! Figyelni sem
tud előadásomra, mindig kaczag rajta, s ha öt perczig magyarázok neki
valamit, felugrik és elszalad. Azért nagyon szeretem, hogy önnel
beszélhetek. Én önnek magyarázok meg mindent, s ön aztán enseigneolja
Rafaelát. De talán nem is kezdtem eléggé a dolgok alpháján? Ismeri ön a
nőalkat strukturájának alapzatát? Nem? Akkor én mutatok önnek egy
nőalakot a maga primitiv valóságában.

– Dieu! Rezzent fel galvanizáltan madame Corysande: Une dame sans
habits?

A herczegnő egy szekrény elől félrehuzta a függönyt.

Attól aztán, a mit abban látott, nem elpirulni, de elsápadni volt oka
madame Corysandenak. Az az asszonyság egy csontváz volt.

E látványnyal találkozni különben sem minden emberre nézve kellemetes;
de a mi madame Corysandera nézve még behatóbbá tette az élvezetet, az,
hogy neki a női csontváz minden egyes porczikájának rendeltetését,
előnyeit, hátrányait apróra végig kellett tanulmányozni, s ha
elfordította a fejét, akkor azt még egyszer megmagyarázta neki a
herczegnő. Kitanult boncztanár volt!

Soha még harangszó oly szívből üdvözölve nem volt, mint a tíz órai, mely
a misére jelt adott s félbeszakítva az előadást, madame Corysandenak e
spanyol inquisitori tortura alól felszabadulást hozott. A herczegnő
ájtatosságát a tudományos szenvedély sem csorbítá meg.

– Menjünk most a kápolnába; szólt helyretéve természettani könyveit, s
imakönyvét keresve elő, a mi azon gyönge reményt gerjeszté madame
Corysandenál, hogy talán már most a prælectió be van fejezve.

Rafaela herczegnő nyitott be az ajtón; de csak a fejét dugta be rajta,
előre bocsátva a tudakozó kérdést.

– Csak ketten vannak önök, vagy hárman?

– Csak ketten! mondá a herczegnő, a csontváz elé húzva a szőnyeget. Te
Loripapagály! Csak két szót tud, s azért azt hiszi, hogy beszélni tud.

Rafaela bejött s malitiosus nyájassággal kérdé madame Corysandetól:

– Nos, hogy tetszik önnek anyám könyvtára?

– Rettenetes szép.

– Mit értesz te hozzá? Te aranyfáczán! Neked ha nem regény, hát nem
könyv. Nesze, hozd az imakönyvemet. Ez legalább közös olvasmányunk. No
nyujtsd karodat. Te óriásnő. Milyen gránátos lett volna belőled, ha
férfi volnál. Jer. Imádkozzál, hogy teremtsen az Isten egy hozzádvaló
embert.

A kápolna a kastély balszárnyán volt, az egyik donjont foglalta el.
Belseje fejedelmi pompával diszítve. Művészi remekképek és szobrok a
falakon, az oltár körül. De madame Corysande itt sem tudott ájtatos
hangulatába bele találni; a képeknél, szobroknál is mindig az kisértett
fejében, hogy ez itt a «musculus buccinator», ez a «musculus masseter»,
ez a «serratus magnus», ez a «pronator», ez a «flexor», et cætera! et
cætera!

Fél óra eltelt az ájtatos szertartással.

A kápolnából visszajövet azt mondá a herczegnő Rafaelának:

– Most eredj tőlünk. Ránk nézve hasznavehetetlen vagy. Tudom, hogy te
nem szereted azokat az ételeket, a miket én eszem. Pedig azok
specialiter a női rendeltetéshez vannak alkalmazva. Te a magad különcz
ételeidet szereted. No hát rendeld meg a szakácsnál, hogy mit készítsen
neked külön! Ne koplalj nálam. Eredj, te szép páva.

Rafaela megköszönte az engedélyt, s trillázva futott végig a folyosón.

– Mi pedig menjünk a muzeumomba.

Madame Corysande könnyebbülten sóhajta föl. Tehát nem a könyvtárba.
Mégis használt hát szent Rókushoz folyamodni.

Már a hogy veszszük. A «használás» relativ fogalom.

Madame Corysande a «herczegnő muzeuma» alatt képzelt magának egy
ritkaság-gyűjteményt, antik ékszerekből, becses festményekből, régi
hímzetekből, viseletekből, butorokból; porczellánokat, majolikákat, vén
emlékeket, a hogy ezeket fel szokta az ember találni előkelő nagyúri
családoknál.

Rettenetes csalatkozás várt reá.

Az egy anatomiai muzeum volt. Összeállítva mindazon borzasztó szép
remekmintázásaiból a természetnek, a miken, ha egy kiváncsi laicus
végighalad, egy hónapra elmegy a kedve ételtől italtól, minden
felebarátjától és saját magától.

S e borzasztó muzeumban másfél óráig kellett madame Corysandenak
hallgatni és nézni a herczegnő felvilágosításait pathologiai
mysteriumokról, az emberi belső részek titokteljes működésének
revelatióiról, hypochondriaköltő felfedezéseket; a mikkel a jószivű
előadó annyira megtölté a madame minden érzékét, hogy az valamennyi
megismertetett bajt és nyavalyát érzett már testének minden belső
részében.

– No lássa ön: az igen jó, hogy önnek elmondhattam, szólt a herczegnő
nagyon elégülten. Azt a nagy aranyfáczánt hasztalan hozom ide, mert az
felkapja a szoknyájáról a volan-t, az arczára teríti, hogy ne lásson
semmit.

De bizony madame Corysande szerette volna az egész esőköpönyeget a
fejére borítani!

– És lássa ön: ezek azok, a miket az előkelő családok leányainak
mindenekfelett megtanulniok kellene. Ezen ismeretek hiánya az alapja
minden családi szerencsétlenségnek, oka annak, hogy a férfiak nejeiket
elhanyagolják, hogy a nők boldogtalanok. Megjegyzett ön magának mindent?
El tudja majd mondani a tőlem hallottakat Rafaelának? Nem felejti ön el
ezeket?

(«Tartok tőle, hogy nem», mondá magában madame Corysande).

Most értette már, hogy mi volt az értelme annak a szónak, a mit Liviától
hallott a herczegnő felől; azt is kitalálta már, hogy Rafaela miért nem
hozza el anyjához Liviát soha?

Nem vélünk a világtörténelembe hamis adatot becsúsztatni, a midőn azt
állítjuk, hogy ez volt az első eset, a midőn egy élő testtel felruházott
ember az éjféli rémes tizenkét óraütést, mint szabadulása hangját,
áhította. Madame Corysande úgy volt értesülve, hogy az etelvári
kastélyban az éji tizenkét óra kondulására tálalni szoktak. Ez az
órakondulás azonban az egész kastélyban szabályszerűen van berendezve. A
hogy más uraság családi orvost tart a kastélyában, akként a herczegnő
egy családi órást. A szakács órája három perczczel előbb jár, mint az
étterem órája. A nőcselédség azt pletykázta, hogy ez a kisértetek
confundálása végett van így; azok nem tudják a sok óraütés közül
kiválasztani az igazit; a férficselédség ellenben azt állítja, hogy ez a
tálalás rende végett van így; a herczegnő csak teljesen kihült
állapotban engedi az ételeket feladni: ezért a szakács jeladó
csengetyűje s a komornyik «le diner est servi» jelentése között három
percznyi időköz van hagyva.

És ez a három percz időköz még épen elég arra, hogy a herczegnő madame
Corysande előtt legrejtettebb szekrényét a viaszminta muzeumnak
felfedezze s őt ama borzalmas mysteriummal contemplative megismertesse,
mely II-dik Lajos magyar király és Macduff életében az első végzetterhes
eseményt alkotta.

Madame Corysandeot a hideg lelte. Nehányszor el akart ájulni.

Egy kastély, tele kisértetekkel nem kínozta volna így meg, mint e
borzasztó tudományos előadások.

Még az ebédrehivás után is, a míg a lépcsőn az étteremig lehaladtak, nem
szünt meg a herczegnő az értekezést folytatni materialisticus
életnézeteiről, s meg-megállt a lépcsőn, madame Corysandeot neki
szorítva a falnak, s bebizonyítva neki, hogy minden rossz indulat,
szenvedély, jellemgyöngeség a testi életműszerek hibáiból ered; ez a baj
ilyen lelki állapotot idéz elő, amaz meg amolyant; s a közben ujjai
hegyével gyöngéden érinté áldozatának magyarázat alatt levő
alkatrészeit.

Az ebédhez csak hárman jelentek meg. A herczegnő nem volt bőkezű azon
kegyével, hogy valakit asztalához ültessen. Madame Corysandera nézve az
valódi kitüntetés volt. És mindazok, a kiket e szerencsében «nem»
részesített a herczegnő, valóban, mély hálára lehettek ezért
lekötelezve: mert a herczegnő rettenetes menut tartott.

Csak annyit bocsátunk előre, hogy számára minden ételt csaknem só
nélkül, de igen sok czukorral készítettek.

Aztán minden ételnek czélja volt nála. Hiszen czélja van a szegény ember
ételének is: az, hogy a gyomrot ellássa. De a herczegnő ételeinek
nemcsak a gyomor számára volt nemes küldetésük. Azoknak üdvös hatása
számítva volt a test minden életszervezetére: az egyik ide, a másik
amoda hatott; azokból az ember nem azért evett, hogy jóllakjék, hanem
hogy üdítő, zsongító, lágyító, szíverősítő, vértisztító, izzasztó és
álomhozó szereket szedjen be magába, s ha valakivel együtt ebédelt a
herczegnő, azzal dicsérte az ételeit, hogy ez erről, amaz arról jó: csak
az éhségről nem volt jó egy se; s ha aztán a vendég végigkóstolta az
egész patikát, akkor csakugyan fölösleges volt neki kedves egészségére
kivánni az ebédet.

– No te nagy arczkép! Kiléptél a rámádból? ezzel a szóval köszönté
leányát a herczegnő. Valóságos arczkép! Mozdulatlan minden vonása.
Szoktál gondolkozni valamiről? Érzesz valamit? Éhséget úgy-e, semmit
mást? Szeretsz valakit?

– Igen. Tégedet.

– Senkit. Magadat. Nos, mit főzettél magadnak ebédre?

– A mit a cselédek számára főztek. Az nagyon izletes. Burgonyaleves és
pörkölthús tarhonyával.

– Az pedig egyik sem neked való. A burgonya túlságosan sok fehérnyét ád
a vérnek, a sápkórra tesz hajlandóvá, a paprika pedig izgatólag hat a
zsigerekre. Ezt majd magyarázza meg neki madame Corysande.

De nem hallott abból semmit madame Corysande, mert annak a figyelmét más
tárgy foglalta el. Egy gyönyörű nagy füles bagoly, mely a herczegnő
karszékének támlányán gubbaszkodott. Madame Corysande irtózott a
bagolytól, s nem volt felőle bizonyos, hogy eleven állat-e az, vagy csak
kitömött példánya egy bagolynak? Mindenesetre sajátságos diszítménye egy
karszéknek.

Végre annyira kihült a leves, hogy le lehetett hozzá ülni. Az valami
rókaszinű folyadék volt, melyből a mint egy evőkanállal bevett madame
Corysande, úgy érezte, mintha egy rébuszt vett volna a szájába, a melyet
addig nem lehet lenyelni, a míg a nyelvével ki nem találja a tartalmát.
Ilyet ő még soha sem ízlelt.

A herczegnő előtt állt egy felnyitott doboz, melyből ő kis arany
kanálkával a leveshez hasonló szinű, valami süredéket szedett ki, s azt
a leves közé keverte, hogy még tartalmasabb legyen.

– Ez kænguruh kivonat-leves; magyarázá a herczegnő hüledező vendégének,
ki azt képzelé e szónál, hogy a kænguruh még húskivonat korában is
megtartotta ugrási tehetségét, s irigy szemmel tekinte Rafaelára, ki
azalatt tele tányérral étvágyingerlő burgonyalevest fogyasztott egész
mohósággal.

– Ez a leves az izmok szilárdságát mozdítja elő; igazolá a keserédes
főzeményt a herczegnő. Szükséges azoknak, kik a női idomok plasticai
egyöntetüségét sokáig fenn akarják tartani. Egyék még madame Corysande.

Lehetetlenséget kivánt a herczegnő. Ételei mind olyanok voltak, hogy
azokba csak belekóstolni lehetett, de belőlük enni ép oly erős
meggyőződésre volt szükség, minő az övé.

Az ember nem tudta nála, hogy mit eszik! Tészta boríték alatt gyanus,
rezgő, nyúlós anyagok lappangtak; százféle füvagdalék complicált
hospóttá keverve, rejtegetett félelmes, csúszós, mézgás falatokat,
miknek lenyelésekor végig borsózott az embernek a háta; majd meg csak
akkor vette észre, mikor a foga alatt valami megroppant, hogy most olyan
állatot eszik meg, a minek soha sem vétett életében. Megörül valaminek,
mikor a villájára kerül, azt hiszi, hogy palacsinta, s mikor
beleharapott, akkor veszi észre, hogy kolbász, s mikor lenyelte, akkor
kezdi sejteni, hogy az valami csúszó-mászó állat volt.

A herczegnő menujében lényeges alkatrészt képeztek a hidegvérű állatok,
halak, rákok, békák, kagylók: madame Corysande pedig delejes irtózattal
gondolt mindezekre. Ő a halat sem ette soha, de a hüllőkkel meg épen
nyilt ellenségeskedésben élt.

S a herczegnő olyan kegyes volt, hogy meg is magyarázta neki, mi előnyük
van a vizlakó állatoknak emberi táplálék alakjában? s föltette róla,
hogy azokat majd odahaza is meg fogja honosítani s e czélból
körülményesen elmagyarázta neki, hogyan kell elkészíteni a békát
feketekávé mártással? mit használjon a minestrához, ha azt chinai
holothurokból (tengerpuhányok) készítteti? miért kell két tengeri pókot
használni egy grancevolihoz? hányféle fű, laboda, paréj vagdaltatik
össze a macedoinehoz? mi mindenből áll ezeknek a kis lilaszinű, uborkába
ójtott bogyóknak a tölteléke, a miknek a neve melonzani? A hogy jó
gazdasszonyok szoktak kedveskedni vendégeiknek, mikor azok valami új
ételt nagyon megszerettek. A húsneműekből a herczegnő csupán a vadaknak
engedett polgárjogot, de azok is olyan csodálatos alakban voltak
feladva, hogy az ember inkább hitte volna, hogy az valami csokoládszinű
sajt, a mit felmetszenek előtte, hogy sem nyúlhus; s mikor egy bepáczolt
mahagoni barna tömegről azt az ajánlatot hallotta madame Corysande, hogy
az hód-czomb, fogadást tett magában, hogy még a castorkalapját is
elpusztítja, ha hazakerül, nehogy erre a tárgyra visszaemlékeztesse.

De ezek az ételek mind különösen női életműszerek üdítésére,
zsongítására valók.

E közben a herczegnő egyre zsémbelt Rafaelára, hogy azokból a paraszt
ételekből oly jóizün eszik, s az övéit meg sem ízleli.

– Ezek az ételek neked valók. Soha sem lesz jó hozzád a férjed, ha
ezeket meg nem szokod.

– Mama. Inkább soha se veszek férjet, mint hogy azt a sok csigát, békát
mind együtt elvegyem vele.

– Igy beszél a «menyasszony kacsa». Ön nem iszik madame Corysande? Ön
nagyon keveset eszik és épen nem iszik.

Ital pedig sokféle volt ott: az is mind langyos, mint az ételek. Ez a
fogak épségben tartása végett van így rendelve. Bor, ser nincs azok
közt, de különféle üvegekben árpaviz, kenyérvíz, édes savó, savanyú
czibere, narancsvíz. Ezek közé a komornyik kegyes csalásból egy málnavíz
feliratú üvegbe valami könnyű veres bort csempészett Rafaela számára az
asztalra. Rafaela megszánta madame Corysandeot, s abból töltött az ő
poharába is: a miért madame Corysande örök hálára lett iránta
lekötelezve, e pohár veres bor mentette meg attól, hogy ebéd után a
hideg kilelje.

– Ön, látom, hogy más ételekhez van szokva, mondá a herczegnő. No
várjon, most jön valami, a mi önnek tetszését meg fogja nyerni. A
legnemesebb része a marhának. Ez a kérődző állatoknak egyedüli
alkatrésze, mely érdemes nők táplálékául szolgálni.

Ugyan mi lehet az? Behozták. Egy roppant nagy marhaszív volt spékelve.

– Az állatok szive, mint eledel, erősíti a női szívet. A női szív, mint
tudjuk, egy 8-ad részszel kisebb, mint a férfi szív. Ezért az ösztön
minden ifjú nőnél csirkék s egyéb szárnyasok szivét elkölteni.
Ösztönszerű védelem a cardiopalmus ellen. De leghatásosabb erre az
ökörszív. Egyék belőle madame Corysande…

De nem volt a világnak olyan kincse, a miért azt madame Corysande
megtette volna! Eszébe jutott a troubadour szive, melyet a kegyetlen
férj nyújtott feleségének szarvasszív gyanánt elkészítve, mely után a
nemes hölgy éhen ölte el magát.

– Te sem? kinálkozék Rafaelához fordulva a herczegnő.

– Nem mama; megosztott szívet nem fogadok el.

– Úgy látom, szólt elszomorkodva a herczegnő, hogy az én lakomámat
megint nem osztja velem senki más, mint Jakab.

Erre a névre a szék támláján gunnyasztó bagoly meglibbentette a
szárnyait, s madame Corysande akkor lett bizonyossá felőle, hogy az
csakugyan élő állat. Most aztán annál jobban félt tőle: a mióta
megtudta, hogy azok a nagy világló szemei nincsenek üvegből, hanem
azokkal az emberre ránéz. A pompás éjmadár feltátotta száját a nyujtott
falat elé s lenyelte azt, mint egy gép. A herczegnő nagy gyönyörűséggel
rakta a madár szájába a falatokat egymásután.

– Ez a legokosabb állat a világon. Éjjel van ébren, mint én, s megeszi
azt, a mit én.

Mély szomorúság volt e szavakban. Rafaela könytelt szemekkel nézett
anyjára: kinek egyedüli igaz élettársa egy bagoly, a ki együtt ébred,
együtt alszik, együtt eszik vele. Senki más. A többi mind
kényszerűségből teszi azt, ez az egy rokonszenvből.

A bagoly huhogott. Ez volt az asztaláldás nála. Meg-megrebbenté
szárnyait, mintha el akarna repülni, de azért erősen fogta karmaival a
szék támlányát, mintha a herczegnőt is magával akarná vinni.

Madame Corysande ájuldozott attól a gondolattól, hogy ha ez az ő fejére
találna repülni, s titokban megtapogatta a chignonját: elég szilárdul
van-e az alapzathoz hozzá épitve?

– Ugy-e mily pompás állat? Magasztalá őt a herczegnő. Mily okos arcz,
mily gondolkozó fő, milyen szép szemek! És minő hatalmas karmok! Képes
volna egy férfival megvívni. Csak nőket enged magával bánni.

– Gyönyörű! Rebegé madame Corysande.

– Ha meghalok, önnek hagyom Jakabot, madame Corysande.

– Oh herczegnő, én mindennap imádkozom, hogy az ég tartsa meg sokáig a
herczegnő életét.

Egyszer aztán mégis csak szerencsésen vége szakadt az úri ebédnek.

Rafaela odament az anyját megcsókolni. Ekkor a herczegnő odavonta őt az
ölébe: ezt a diánai alakot.

– No jer ide, te kis ölbeli baba; te parányi. De rég nem voltál az
ölemben. Hát mondd el, hogy viselted magadat azóta, hogy nem láttalak.
Fűztél-e már rablánczra férfisziveket? Hogyan? Egész olvasószámra? He?
Vagy még most is babával játszol? A leveledből nagyon keveset tudok meg.
Nagyon röviden bánsz el az ifjakkal, a kikről irsz. A Jenő jó lovas; a
Béla nagy bohó, az Alienor kiállhatatlanul szép ember. Nos, hát mi
történt tovább? Mi van a Jenővel?

– Még mindig jó lovas.

– Hát a Béla?

– Valamivel nagyobb bohó, mint azelőtt.

– És az Alienor?

– Ép oly szép és kiállhatatlan, mint eddig.

– Azt szeretem, hogy hideg vérrel tudod megitélni a férfiakat. Minden
nőnek van eszményképe. De az nem szükséges, hogy abban az emberben, a
kihez nőül akar menni, eszményképét keresse. Az nagy szerencsétlenség
egy nőre nézve, ha történetesen azt kapja élettársul, a kit bálványoz,
mert annak rabjává lesz. A középszerüség jellemzi a jó férjeket. Az
olyan házasság a legboldogabb, a milyen Zenobiáé volt Odenatussal. A
férj ne legyen se nagyon híres ember, se nagyon eszes. Inkább őseitől
örökölt ranggal birjon, mint olyannal, a mit öntehetségével szerzett. A
nőn fordul meg a család sorsa. Ép nő csinálhat egy beteges férjből
egészséges embert; gyáva férjből nagy jellemet; egyszerű férjből okos
embert és megfordítva: egy túlerős férj mellett a nő elcsenevészhet
betegessé, nagyon erélyes jellemű férj mellett a nő félénk báb lesz, s
fölöttébb eszes férj mellett a nő együgyü, akarat nélküli, gondolkodni
nem tudó lénynyé idomul át. Atyád egészséges-e?

– Most derült volt, hogy eljöttünk. Csókoltat általam.

– Köszönöm. Vidd át neki a viszoncsókot. Mi nagyon gyöngédek voltunk
egymáshoz. Azt te jól tudod. De ő neki hivatása van, a mi nem engedi,
hogy egy asszony szeszélyei nyügözzék. Neki a világban kell élni, nekem
a világon kivül. Övé a nappal, enyim az éjjel. Kérdezősködnek-e utánam
látogatóitok?

– Üdvözletüket mindig megirom levelemben.

E szónál madame Corysandenak eszébe jutott, hogy az ő lelkét is nyomja
egy átadandó üdvözlet.

– Megengedi herczegnő, hogy én is átadjak egy rám bizott bucsúkézcsókot?

– Kitől?

– Zárkány Napoleontól.

– Ah! Napoleon ott volt nálatok? Erről az egy emberről nem irtál
leveledben.

– Nem jutott eszembe, felelt Rafaela.

A herczegnő odanyujtá kezét madame Corysandenak.

– Köszönöm Zárkány Napoleonnak a megemlékezését rólam. Ebből az ifjuból
nagy ember lesz még valaha. Megmondhatja ön neki, hogy én mondtam. Nagy
ember lesz belőle.

– Miért hiszed azt? szólt Rafaela.

– Azért, mert nem akarják őt észrevenni.

A további magyarázatot félbeszakítá egy villámlás, mely a nyitott
ablakon át egyszerre vakító világot terjeszte szét a teremben. A zivatar
oly gyorsan jött, hogy csak az első villámlásra vették észre
megérkeztét.

Az ablakok nyitva voltak, a függönyök csak félig lebocsátva, a
villámfény teljes pompájában jelenhetett meg a lámpákat elhomályosítani.

– Ah mily gyönyörű zivatar! kiálta fel a herczegnő, s egészen
félrehuzatta a függönyöket az ablakokról, hogy teljesen élvezhesse e
nagyszerű tüneményt.

Madame Corysande pedig szerfelett félt a villámlástól és mennydörgéstől;
mikor zivatar közeledett, olyankor ő bezárkózott szobájába, s ha nagyon
mennydörgött, bebujt a dunnája alá, s a mellett az az előitélete volt,
hogy a villám nyitott ablakon át örömest belátogat a házba. A herczegnő
pedig megfogta a két másik hölgy kezét, s odavitte őket magával az
ablakhoz, hogy onnan bámulják e gyönyörű fénypazarlását a természetnek,
e czikázó napsugarakat a fekete éjben.

– Az ilyen ünnepélyes perczben rejlik a teremtés titka, sugá a herczegnő
a reszkető Corysandenek. A kiáradó villanyosság termékenyítőleg hat
növényre, állatra, emberekre. A villámlás alatt terem meg a
szarvasgomba. Ez a tudósok által elismert tény.

S azután olyan szépen elmagyarázta a herczegnő fogva tartott áldozatának
a villanyosság közvetlen teremtő erejét, hogy a jó madame Corysande
lassankint kezdett a villámtól olyanformán félni, mint valami garázda
férfitól.

– Az ilyen szép zivatarok az én ünnepnapjaim, szólt elragadtatással a
herczegnő. Ez az én concertem, az én látványom, a miben a nappal élők
nem gyönyörködnek. Ez alatt elfeledem, hogy a földön vagyok és ember
vagyok. Azért szeretem ezt a vidéket, hogy olyan sok szép zivatarai
vannak. Milyen egyenesen csapott le most az a lángsugár az égből! Mily
dörgő orgonahang ez utána! Mily fölséges éjjeli zene!

Kár, hogy rövid ideig tartott. A zivatar nagyon hamar elvonult a tájról.

De a herczegnő egészen felfrissültnek látszott utána.

Éjfél után két óra volt az idő.

E helyen ebéd utáni két óra.

– Most lesz legszebb idő sétára, madame Corysande.

– Talán a folyosón herczegnő.

– Nem, nem a folyosón. Ki sétálna fedett helyen ilyen időben? mikor
élenynel, villanynyal, ózonnal van tele a lég. Ki a szabadba; a parkban
fogunk sétálni.

A herczegnő csöngetett, s a komornyiknak parancsot adott. A leányok
készítsék el a lámpákat, a gondolát lássák el.

Tehát mégis gondolán fognak sétálni, vigasztalá magát madame Corysande.
Hisz másként nem is lehet. Az utakon most sár van.

De gyanus maradt előtte mégis az a szelid szemszögletből való
félremosolygása Rafaelának, a mit e szavak után feléje vetett. Itt még
valami következik.

Mikor jelezték, hogy készen áll a gondola, a hölgyek felvevék nagy
kendőiket s a kastély hátsó lépcsőjén leszálltak az oszlopcsarnokig,
melynek küszöbét egyenesen a tó habja locsolta. Szép nagy halastó volt,
partjai szegélyezve nymphæákkal. Kövér potykák ugráltak fel a víz
szinére, a tó felett tánczoló szunyogok után kapkodva. Szép, kedves
éjszaka volt; az égen szivárványszikrázó csillagok ragyogtak, a hold
eltünőben volt már a magas fasudarak között; a falevelek hegyén
ragyogtak az esőcseppek, mint megannyi gyémánt; minden fű, fa, virág
tízszerezve adta ki illatát az eső után; kéjmámorral volt tele a lég.

Négy köpczös leány-cseléd kisérte a hölgyeket rudra akasztott
lampionokkal s feltünő volt madame Corysande előtt, hogy az evezősök is
mind nőcselédek voltak.

A rezgő tó tükre messzeveté a lámpák világát, s karcsú hattyupárok
indultak utána a tovasikló csónaknak.

A gondola egy kis sziget felé tartott, mely a tó közepéből emelkedett
ki. A sziget tamariszkbokrokkal volt környezve, s e bokrok keretén belül
széles pázsit-tábla terült el, meg-megtörve egy-egy virágcsoport által,
melyek rózsákból s ritka délvirágokból voltak összeállítva.

Hanem út nem volt e szigeten sehol. – A zöld pázsit szőnyege
szakadatlanul teríté azt be.

– Hol fogunk mi itt sétálni? sugá aggódva madame Corysande Rafaelának, a
mint észrevette, hogy a gondola a szigetnél kiköt.

– A fűben, felelé neki Rafaela.

– Vékony brunellczipőinkben? mondá ijedelmesen Corysande.

– Nem. Mezítláb.

Madame Corysande azt hitte, hogy ez csak tréfa. Hanem aztán rémülve
győződött meg a rettentő valóságról, mikor meglátta, hogy a nőcselédek
hozzáfognak a herczegnőnek és Rafaelánák a lábait megszabadítani
czipőiktől, harisnyáiktól, s ruháikat térdig feltűzködni.

Madame Corysande még aludni sem szokott mezítláb, s a lábát soha negyven
fokon alul levő vízbe bele nem dugta.

Már pedig ezt a mulatságot együtt kell élvezni.

– Je me meurs! rebegé az ártatlan áldozat. Ebbe én belehalok.

– Biztosítom önt, mondá neki a herczegnő, hogy a női organismus
megerősítésére, idegbajaink eltávolítására ez a legsikeresebb óvszer.
Egy séta a harmatos fűben, de még inkább a meleg záportól áztatott
fenyéren. Ezt mindennap megtegyék önök Rafaelával. Korán reggel, hajnal
előtt.

Mit volt mit tenni? Oda kellett engednie magát a halálveszedelemnek s
eltűrni, hogy a szolgálók az ő lábairól is lerántsanak minden oltalmazó
hüvelyt, s öltönyeit magasra föltüzködjék.

A herczegnő maga volt az első, a ki a gondolából kiszökött a gyepre. S
azután a lámpavivő leányokat két oldalt bocsátva, sorba elvezette kedves
vendégeit a térdig érő fűben, megmutogatva nekik a holdfénynél gyönyörű
rózsacsoportjait, yukkáit, cactusait, jazminbozótjait, ficuslugasait,
keresztül-kasul csatangolva a kaszálatlan vadborsóban: kecske-békák,
leveli békák százai ugráltak kétfelől szanaszét az éjjeli sétálók
csoportja előtt; madame Corysande csak azon imádkozott, vajha egy béka
rá ne ugranék a lábára, s lelkét Istennek ajánlotta arra az esetre, ha
egy kigyó találna feltekergőzni a bokáján.

A hajnal kezdett derengeni az ég alján, mire a séta be lett fejezve, s a
társaság ismét visszakerült a gondolához.

A cselédek itt meleg flanellel ledörzsölték a hölgyek lábait, s ismét
felöltöztették azokat a megillető öltönyfélékkel, mely után kényelmes
felfrissülés érzete terjedt el az egész testen; hanem azért mégis csak
azt hitte madame Corysande, hogy holnap ilyenkor nem beszél már ő vele
senki, mert akkorra ő már meg lesz halva; de ha Isten úgy engedi, hogy
élve maradjon, már hisz akármilyen bölcs, okos és kedves teremtés legyen
is ez a herczegnő, de nem látja az őt többet a kastélyában, a hol a
vendégeket éjfélig anatomiai felolvasással, délben kænguruh-kivonattal
traktálják s ebéd után egy óráig mezítláb sétáltatják az ázott füben.

Most már egészen igazolva volt előtte Rafaela, ki anyjának minden
másodnap ír levelet, de csak minden hat hónapban látogatja meg egyszer.

Mikor a gondolából a verandára kiléptek, így szólt a herczegnő:

– Mindjárt reggel lesz; most nálunk mindenki aludni megy. Tudom, hogy ti
másként vagytok szokva: ti nappal éltek. Nem tartóztatlak. A hintó
előállhat. Csókolj meg, te márványszobor s add át e csókot atyádnak.
Madame Corysande: nagyon örülök, hogy önt megismertem. Ne felejtse el
Rafaelával mindazt közölni, a mit önnek megmagyaráztam. Látogasson meg
minél többször. Zárkány Napoleonnak vigye meg viszonüdvözletemet. Ha
útra kel: mondja meg neki, a mit felőle hallott tőlem. Egyébb útravaló
neki nem kell. Jó reggelt! Ti mondjatok nekem «jó éjt».


A VÉDSZENT, A KI LESZÁLL.

Az etelvári kastélytól a «herczeglakig» (a hogy a herczeg úrlakát
nevezték), jó lovakon másfél órai út volt.

Rafaela meg volt elégedve magával és tervének jól sikerültével.

Az a nagyszerű terve sikerült, hogy ki tudta játszani Napoleon öcsémet.
Ez a vakmerő fiatal ember még arra mer gondolni, hogy álmában
találkozzék ő vele. S az álomország csodálatos birodalom! Ott nem azok
parancsolnak, a kik hatalmasok. De sikerült őt kijátszania. Tessék neki
egyedül álmodni akárkiről, de álma nem viszonoztatik. Minő vakmerőség!

Még ugyan hátra van ez a veszedelmes másfél óra, s reggel három órától
ötig a herczeglakban még álmodni szoktak, s az is megesik, hogy a kik az
egész éjjelt ébren töltötték, mikor kocsira ülnek, a szempilláiknak nem
birnak parancsolni; hanem hiszen itt van madame Corysande, majd az
eltöltött éj élményei, a körülébredező természet látványa annyi tárgyat
nyujtanak a beszélgetésre, hogy könnyű lesz mellette ébren maradni.

Az út egy ezerholdas buzavetés síma táblái között vonult el. A
leggyönyörűbb zöld szőnyeg; se buzavirág, se pipacs közte: tiszta buza
ez, jól mívelt földbe vetve; most bujnak a kalászai, s minden levelén, s
végig a kalászok érdes toklászain az eső és harmat billió cseppje
ragyog. A nap most kel föl, s visszfényt támaszt a kalásztengeren,
melyben az utasok futó árnyékát egy fényoszlop kiséri: a füszálakon
támadó szivárvány.

– Nézze herczegnő, szól madame Corysande, minő dicsfény veszi az ön
fejének az árnyékát körül.

– Én látom az én fejem árnyéka körül képződő «halo»-t: de az, mit ön
lát, az a saját árnya körül támadó glória. Kiki a maga szivárványát
látja. Ez a megtört napsugarak tüneménye.

– Ah! a herczegnő is természettudós! sóhajta fel sajnálkozva madame
Corysande.

Rafaela nem állhatta meg, hogy el ne mosolyogjék.

– Ön talán nagyon megeléglette a természettudományokat?

– Ellenszenvem van irántuk, herczegnő, – az én lelkemet a hit tartja
fenn; szeretek hinni a csodákban, a természetfölöttiben, s minden
megmagyarázott csoda, a mit a természettudomány a maga anyagi
mozderejére visszavezet, olyan fájdalmas kiábrándulás érzetét kelti
bennem, mintha valaki megcsalt volna, a kit én híven szerettem. A
természettudomány nem egyébre való, mint az embereket hitetlenekké
tenni. S mit használ a természet rejtett titkait megtudni? Mozditja-e
elő a gyógyászatot egy hajszállal is az, hogy a chirurgia oly nagy
haladást tett? Az orvosok közül csak azt tűröm, a ki delejességgel
gyógyít s a sympatheticus gyógyszerek hatásában hiszek. Ragaszkodom a
földfelettihez s nem engedem magamtól ábrándjaimat elokoskodtatni. Nekem
a mennydörgésben Isten haragja szól s a szivárványban Isten bocsánata
tündököl. Én a fénykört fejünk árnyéka körül felavató dicsfénynek
tekintem. A mindent tudás lehet férfierény; de a nőre nézve
szerencsétlenség az. Minden nőnek szüksége van jó adag tudatlanságra,
hogy fel ne lázadjon a természet ellen annak a tudatában, hogy az emberi
hivatás terheit és örömeit oly egyenlőtlenül osztotta fel a férfi és a
nő között. Irigylem a parasztnőt, a ki mind erről nem tud semmit. S nem
lennék herczegnő: nem kellene ez az egész birtok, a hogy a láthatárig
elterjed, azzal a föltétellel, hogy mindent megtudjak, a mi a
természetben történik.

A jó madame Corysande annyira meg volt telve visszafojtott
gondolatokkal, hogy a mint egyszerre alkalma nyilt beszédének szabad
folyást engedni, ezt a szabadságot teljes mértékben felhasználni is
sietett s beszélt aztán Rafaelának idealis, transcendentalis fogalmakról
annyit, hogy Rafaela szerencsésen elaludt mellette.

S a mint pedig Rafaela szemeit lehunyta, abban a perczben odavitte őt a
csodatevő álomtündér Napoleon öcsémhez. Hogy került hozzá? az homályban
maradt előtte. Mintha ő maga egy rámába foglalt kép volna, mely a hozzá
fohászkodó kértére megelevenedik. Napoleon öcsém hirhedett publicista
lett, kinek munkái általános feltünést okoztak. S mintha mind e művek
alapeszméit az a védszent sugallná lelkébe. Az emberek bámulva kérdezik,
ki adott neki ilyen inspiratiót? Ki? A védszent. Rafaela tudja magáról,
hogy ő az a védszent s haragszik érte magára, hogy miért az? S az ifju
feljebb halad: népképviselő lesz. A védszent most már ott ül a
képviselőház karzatán s hallja a csodáshatású szónoklatot, a mit amaz
ifjú tart a teremben. Ki sugallja neki e remek mondatokat? Ki adja neki
e magas felfogást, ez igaz lelkesülést? A védszent. Rafaela szeretné
elhagyni a karzatot, de nem mehet, meg van igézve. Most eltünik a
védencz. Senkisem tudja hová lett; egyedül a védszent. Ő olvassa
leveleit, miket az távol országokból küldöz; rejtelmes, nagyhorderejű
államtitkokkal terhes leveleket; ki tudja találni e titkos jelirást, ő
tudja, mi nagy mű van rábizva. A mű sikerül. Jutalom, kitüntetés várnak
a visszatérőre. Érdemrendek ragyognak mellén; magas hivatalok várnak
reá. Ki adta azokat neki? A védszent. Az vezeti mindig feljebb, feljebb.
A magas gúla tetejéig. Grófi, herczegi korona, gazdagság vár reá.
Kormányhatalomban osztozik. A védszent még itt sem engedi pihenni. Fel,
fel, egész a gúla tetejéig. Mi van a gúla legmagasán? Egy koporsó. S
abban a koporsóban fekszik egy szép halott szűz, fényes öltözetben, s e
holt hajadonban Rafaela önmagát ismeri meg. – S a védencz odajön a
koporsóhoz és sír fölötte. – És az álmodónak eszében van az, hogy ő most
álmodik. És még arra is tud eszmélni, hogy az álomnak magyarázata van.
Hogy egy leánynak halottul látni magát: menyasszonyságot jelent! S a
fölötti haragjában, hogy miért álmodja most ő azt? szemöldei
összehuzódnak és homlokán veríték gyöngyözik.

Pedig kár a szép herczegnőnek ez alabastrom homlokra gyöngyöket idézni e
miatt, Napoleon öcsém nem várja őt álmában, mert az már ébren van és a
herczeglaki gesztenyefasorok alatt sétál.

Az egyik fasor alatt ő, a másik fasor mentében Livia.

Mind a kettőt egy gondolat hozta ide összebeszélés nélkül.

– Ön a herczegnő elé sétál Livia kisasszony?

– Igen. Ön szintén?

– Könnyű kiszámítani visszaérkeztét. Reggel három óra után Etelvárott
lefeküsznek; a herczegnő akkor elindul, s most már közel jár ide.

– Én is így számítottam.

– Lássa: egy gondolaton voltunk. Hallotta az éjjel azt a nagy zivatart?

– Nem hallottam. Én igen mélyen alszom.

– Egészen megújult utána a természet.

– S ma igen szép, derült nap lesz.

A kelő nap épen az egyenes sétány végén látszott meg, s mint egy arany
folyosón tündökölt végig a gyönyörű egyforma gesztenyefák sorain, a
háttérben meglátszó várkastély minden ablaka tűzben látszott állni a
reggeli fénytől. E hosszú sétány félmértföldnyi vonalban szelte át a
gyönyörű parkot, melynek egyik végéről a másikig lehetett látni.

– Igen kellemes az ilyen reggeli séta, jegyzé meg Napoleon öcsém.

– Én megszoktam, hogy mindig eléje menjek a herczegnőnek, mikor
Etelvárról hazajön.

– Megengedi, hogy én is önnel mehessek?

– A hogy tetszeni fog.

Most egy dülőúthoz értek. Ez az egyenes fasorból a park vadaskerti
osztálya felé kanyarult.

– Most melyik úton menjünk? kérdezé Napoleon öcsém Livia kisasszonytól.

– Melyiket választja ön?

– Én azt hiszem, hogy a herczegnő a dülőúton fog jönni.

– Miért gondolja azt?

– A körülmények összevetéséből. A kocsis, ki a herczegnőt vitte, jó
barátságban van a csaplár leányával, ki a telepen bort mér; mikor
egyedül jön, mindig a csárda felé tér le, s ott meg szokott állni, maga
egy korty törköly pálinkát kap, a lovai egy falat kenyeret a szép
csaplárleánytól.

– De most a herczegnőt hozza.

– Úgy van. De az egész éjjel fennvirrasztottak mindannyian. S most az
úton szépen szunnyadnak az úrhölgyek a hintóban, kocsis, inas a bakon.
Az okos két szürke pedig koczog csendesen s ki nem tér a kerékvágásból.
Hanem a mint a dülő út bekanyarodásához érnek, ott eszükbe jut, hogy ők
erre szoktak járni s eszükbe jut a csemege, a mivel a csaplárleány
fogadja őket rendesen s azzal szépen maguktól rátérnek a dülő útra. Akar
ön velem fogadni, hogy így lesz?

– Nem. Inkább elhiszem.

Azzal tehát letértek a mellékútra, itt már nem voltak rendes fasorok, a
mik külön válasszák őket: mögöttük eltünt a százablakú kastély, előttük
a mindenüvé belátó nap; az összeboruló hársfák boltozata eltakarta őket.

Leon közelebb huzódott Liviához, s karját nyújtotta neki.

Livia szeliden odasimult hozzá, s karjára füződött.

Akkor Leon megállt s karjára nyugtatott kezét másik kezével megszorítva,
azt kérdezé a leánytól:

– Hiszesz-e még bennem?

– A míg csak élek; felelé a leány.

– Ismersz-e még engem?

– Egyedül én téged.

– Viseled-e még gyűrűmet ujjadon?

E szóra lehúzta keztyüjét a leány, s megmutatá ujján azt a vékony
platina gyűrűt (a mit ezüstnek is nézhetett akárki).

És akkor odaszorítá Leon ezt a kis rózsaszinű ujjat azzal a fehér
gyűrűvel ajkához és végtől-végig csókolá azt, halkan suttogva a halk
csókok-közben:

– Én szentem, – én védangyalom. Örömem és szomorúságom. Reményem és
nyugtalanságom. Életemnek egyedüli czélja! Ne dobd el ezt a gyűrűt
magadtól, kérlek. Mindenkinek bolondja vagyok – tréfából, de igazán csak
te neked, mert nálad tartom az eszemet. Hallottál rólam eddig is sok
rosszat, hallani fogsz ezentúl is eleget. Mondani fogják neked, hogy
hűtelen vagyok mindenhez, hogy megcsalok mindenkit, hogy gúnyt űzök
mindenből, a mi rám lett bizva: nép zászlójából, ország czímeréből,
király koronájából, papok pásztorbotjából, holtak keresztjéből, szerető
szivekből. Lehet igaz, lehet nem igaz. De ezt az egy szentséget, ezt a
te jegygyűrűdet meg nem csalom soha. Hiszed-e ezt nekem?

– Mindent hiszek neked, Leon. És én viszont azt mondom neked, hogy ha
mind azt a sok szentséget, drágaságot cserébe kinálnák nekem ezért a
gyűrűért: nem adnám azt oda soha.

Leon szemében könnyek ragyogtak. E drága gyöngyöket nem látta azonban
senki, csak az Isten, ha egyedül volt, s ez a leány: ha ketten voltak.

– S most tanácsodat kérni jöttem; – fogózzál karomba; s hallgasd meg,
mit mondok. Aztán válaszsz, merre menjek? Előttem is válaszút áll most.

Az ifjú pár karöltve haladt a csendes hársak között.

Nem a tündérszép, a tündérkevély herczegnő volt Leon védszentje, kinek
sugallatára várt; hanem egy szegény árva leány!

– Lásd: én belőlem mindenki bolondot csinál. Valóságos jogát tartja
hozzá. Legnagyobb bolondot csinált belőlem az apám. Nemcsak azáltal,
hogy gyermekkoromtól fogva tréfálkozó pajtásának tartott, s abban
gyakorolt, hogy melyikünk tud a másikon nevezetesb kópéságot elkövetni?
de legkülönösebben azáltal, hogy mágnásnak nevelt s szegény legénynek
hagyott. Tanultam én mindent, a mivel egy ember, ha előkelő úr, ha nincs
egyéb gondja, mint a világban élni, nevezetes ember lehet; de semmitsem,
a miből meg lehessen valakinek élni. Azzal, a mit én tudok, egy gróf és
gazdag ember lehet diplomata és miniszter; egy szegény legény lehet
charlatán. S minthogy én az előbbi nem vagyok, roppant hajlamot érzek az
utóbbihoz. Megadóztatni az emberek gyarlóságait! Adót vetni az
együgyűekre, s robotoltatni az ostobákat. Csak két ember tart tőle
vissza. Te és a herczeg. Egyedül az egész világon ti ketten vagytok
azok, a kikre ha gondolok, gyermeknek érzem magamat s azt hiszem, hogy
jó vagyok. Olyankor fölébred egész büszkeségem, s nagyravágyó leszek,
mint egy gyermek. Ne nevess ki érette!

A leánynak hő kézszorítása biztosítá róla, hogy komolyan hallgatnak rá.

– Egy életpályát látok magam előtt, melyen a nagy tehetségek s a nagy
charlatánok futnak. Néha a charlatánok jutnak el a czélhoz, s a
tehetségek maradnak le a pályáról. S mind a kettőnek kell mind a
kettőből birni valamit, s a nagy világ soha sem tudja meg felőlük,
melyik volt az igazi? csak a mikor a függönyt leeresztik, mikor a
haldokló Augustus azt mondja: «tapsoljatok, vége van a komédiának.» Mert
komédiát játszani kell. Azt, a ki kihagyja magát tanulni, a világban
rosszul látják el. Ha azt tudják meg felőle, hogy gyönge, félretolják az
útból, ha azt látják, hogy erős, mindenki szövetkezik ellene. De milyen
bolond vagyok én, hogy úgy beszélek veled, mint egy tanár a kathedrából.

– Én nagyon szeretem azt hallani.

– Az egyik ösvénye a válaszútnak hosszú és tekervényes; ha ezen
elindulok, sokáig nem látsz, néha majd egészen is eltünök előled, úgy,
hogy híremet se hallod. Majd meg olyan híreket hallasz felőlem, a mik
hitedet megingatni jönnek. Szégyenleni fogod magadat miattam.

– Nem fogom azokat elhinni.

– Ugy-e nem? Nehéz megpróbáltatásokat fogsz majd kiállani. Minden
valószinüség kiáltó bizonyítványt fog ellenem adni. Saját szemeid fogják
mondani, hogy hűtelen vagyok hozzád.

– Saját szemeimnek sem hiszek. Azt fogom mondani, hogy álmodom.

– Fogsz rólam olyan hírt hallani, a mely azt hirdeti, hogy mélyen buktam
s oly alacsonyságba sülyedtem, a honnan nem érdemes egy tiszta nőnek
kezével fölemelni. Vagy pedig hallasz rólam olyan hírt, hogy magasra
emelkedtem, dicsőség, világi fény vesz körül, a melyben nem szokták
meglátni a régi szerelmet s el szokták felejteni az egyszerű, hallgató
hű leányt. Bízni fogsz-e még akkor is bennem?

– Akár bukol, akár emelkedel: tudom, hogy visszatérsz hozzám.

– S ha ez nagyon soká fog tartani? Ha év mulik év után, s mindenik év
egy elvesztett halott lesz rád nézve?

– Várok rád s tudom, hogy ha megvénülök is, értem fogsz jönni.

– Magadat is csábítani fog a jó szerencse; a mit gyémánt szived
megérdemel. Reád méltók, nálamnál méltóbbak fognak versenyezni, hogy
emlékemet kitörüljék abból, képemet fölváltsák.

– Nem adom azt oda soha. Ezt a gyűrűt nem cserélem föl máséval soha.

A leány mind a két kezét összekulcsolá, mintha imával akarná védni azt
az ereklyét.

– Áldott jó lelkem. Tehát kész vagy rám várni a végtelen időkig és hinni
és tűrni örömtelenül, s temetve tartani közös reményeinket. Ez a
válaszút egyik ága. A másik ösvény sokkal közelebb ér véget. Az az én
kis Szent-Ilona szigetemre vezet. Egy kis nemesi udvartelek; a mi egész
birtokomból megmaradt. Hogy apám jó hirnevét megmentsem: anyámtól maradt
örökömet is odahagytam hitelezőinek, s most csak Szent-Ilonám van még.
Terem rajta buza és tengeri, a mennyi egy család szükségeire elég. Ha
magam utána látok, újig mindig kitart s adóra is marad. Dohányt is lehet
rajta termeszteni jó sikerrel. Van hozzá egy kis regale, s ha a
tagosztályi per véget ér, a közös legelőből is jut még valami. Kis ősi
házunk kevés tatarozással lakhatóvá tehető s a régi bútorok még
kiszolgálnak egy nemzedéket s én ismertem már embereket, a kik ilyen
házban boldogok voltak. Láttad házunkat ugy-e? Emlékezel a nagy
diófákra, a mik kétfelől beárnyékozzák? Tudod a kis patakot, a mely a
kerten keresztül folyik? a szép gyümölcsfák alja terítve nyáron érett
gyümölcscsel? Nem szeretnél e házban lakni? Nem volnál ott boldog velem?
Válaszsz számomra a két út közül. Kezedbe adtam sorsomat. Ha azt mondod:
menjünk a szent-ilonai házba, ma kihirdettetem esküvőnket s két hét
mulva egymásé vagyunk. S aztán nem fogja hiremet hallani többé senki.
Otthonülő, csendes, hűséges férj leszek, tüzes gazda, jó feleségtartó,
cselédrendbentartó, nagy dohánytermesztő. Hívatal után nem látok,
kártyapajtás nem kell. Nem lesz más örömem, más bánatom, csak a tied.
Akarod-e?

A leány megállt és kezét homlokára tette. Arcza elhalványult. Oly
csábító volt a boldogság eszméje ily közelből. Neki dőlt egy mohos
fának, melyet végig befutott a repkény s tekintete elmélyedt az erdő
labirinthjában.

Olyan jó volna elkezdeni a boldogságot.

Öntudatlanul leszakítá egy levelét az örökzöldnek s azt, mintha válasz
volna, odanyomta kedvese kezébe.

– Ne felelj rögtön reá, szólt Leon, gyöngéden visszautasítva az
ajándékot. Még itt maradok estig, addig gondolj végig azokon, a miket
neked mondtam. Sorsom kezedben van. Küldhetsz, a hova akarsz. A mit
választasz számomra, azt fogadom el.

A leány a boldogság gyönyörével simult még szorosabban hozzá s arczára
visszatért a lángoló pir. Szive magasan dobogott arra a gondolatra, hogy
ő e férfi sorsát most kezében tartja. Egy szavától függ annak fordulata:
«menj,» vagy «jőjj!»

Többet aztán nem beszéltek erről, hanem magasztalták a rigókat, a mik
olyan szép hangversenyt rendeznek az erdőben.

Egyszer a parkból kivitt az út a szabadba.

Mintegy ötven-hatvan holdat tevő szabad tér nyilt meg előttük, melyen az
út átvezetett. E téren már nem voltak szálfák, csak egy-egy
elnyomorodott bokor, néhol a földben hagyott reves tuskók, kiirtott erdő
emlékei.

Göröngyös ugarok, embermagas gazzal, vetéstáblák, a mik virítnak a
pipacstól, csüküllőtől, aszú legelők szikfűvel lepve; egy olyan
gazdaság, a mit a gazdája évtizedek óta felében szokott kiadni. Semmi
háziállat nyoma rajta. Az útakat kétfelől szegélyezi a szerb tövis.

– Milyen szép pénzt bevehet a vad palatinus az idén a papsajtból, mondá
Leon. (Az pedig nem sajt, hanem gyom.)

– Miért hívják azt palatinusnak?

– Diák korában az apja kérkedett vele, hogy az ő fia magyar nemes, abból
pedig minden lehet: még palatinus is. Azóta rajta maradt a palatinus
név.

– Rossz ember ez, vagy bolond?

– Szép harmóniában egyesül nála mind a kettő, s igyekszik egymást
gyarapítani.

– Hogy léteznek ilyen alakok a herczegi kastély közelében?

– Úgy, hogy mikor a herczeg a park kiterjesztése végett a szomszédságba
eső közbirtokosokkal mind kiegyezett telkeik megvétele iránt,
háromszoros árakat adva meg nekik, ez az egy szomszéd (igazi neve
Tukmányi) nem akarta a magáét tizszeres áron alul adni. Ezért a hatvan
holdért hatvanezer forintot kért. A herczeg nem adta meg s e nélkül
készítette el a parkját. Megbánta később nagyon. A palatinus nagyon
kellemetlen szomszéd. Mindenféle boszantás nemeit kigondolja a herczeg
ellen. Vadait ellövöldözi s még azonfölül folyton hajtja a kártalanítási
pöröket az uradalom ellen. A birtoka hosszú, keskeny, az országútról az
erdei csárdához okvetlen az ő tagján kell keresztül jönni, s ezt az útat
ő nem zárhatja el, mert szolgalom kötelezi a fentartására; hanem azt
megteszi, hogy helylyel-közzel az út két oldalán mély vermeket ás, a mik
épen csak hogy megengedik két szekérkeréknek a közöttük átvonulást. A
herczeg megbánta már nagyon, hogy eleinte meg nem adta neki a kivánt
hatvanezer forintot, de azóta valahányszor megkisérték vele az
alkudozást, mindig többet kér; most már nem elég neki százezer forint,
még azonfölül holtig való ellátást követel.

– Pedig ugyan nyomorúságos élete lehet neki itten.

– Kevéssel beéri. Meg van elégedve sült krumplival, meg avas
szalonnával; ruházatra nem igen költ.

– Azt mondják, hogy felesége is van.

– Hol van, hol nincs. Az egyik oka a mostani állapotának épen az
asszony. Legény korában jómódú, ügyes fiú volt; akkor elvett egy szegény
leányt, azért, hogy majd az jó háziasszony lesz. Hanem a leány, a mint
asszonynyá lett, egyszerre megváltozott, elfeledte, hogyan kell
dolgozni, préda, czifrálkodó lett, veszekedő, patvarkodó. Mindennap
verekedtek, s egy-egy nagy ütközet után az asszony elbujdosott a háztól,
időjártával megint hazakerült s újra kezdődött a nibelungenharcz. Még
most is folyik. Az asszony hónapokig odavan. Senki se kérdi tőle, hol
jár? aztán megint beállít, akkor megverik; másnap ő kezdi el a
verekedést s ez megy szépen felváltva. Arról tudni meg, hogy mikor van
itthon a palatinusné, hogy olyankor a férj elmegy kóborolni a régi
ismerősökhöz, azokkal is minden fölött összevész, ott is rendesen
megverik; beül a malom alá politizálni s heczczeli a parasztokat.
Azalatt az asszony, a mi csak elpusztítható van a háznál, azt
elprédálja; mikor aztán odább megy, akkor a férj szépen hazakerül. Néha
el vannak félesztendeig is csöndesen a közös házban; olyankor nem
szólnak egymáshoz. Az egyik a pitvarajtón jár ki, a másik a konyhaajtón.
A mit egymásnak tudtára akarnak adni, azt felirják krétával egymásnak az
ajtajára kivülről; az arra menők olvashatják az egész épületes
levelezést, mely kezdődik a leggyöngédebb czímeken, a mik között a «te
boszorkány» és a «te zsivány» a legszelidebbek közé tartozik. Mikor
otthon van az asszony, akkor a gazda mindennap hátához veri a kozmás
ételt, avas rántást, a fővetlen babot lábosostul, mikor aztán maga
marad, akkor jó dolga van, süthet magának burgonyát, s hogy jól
mulasson, egész nap kártyázik; de minthogy se játszó társa, se pénze
nincsen hozzá, játszik tarokkot egyedül; ha nyer, azt felirja, ha veszt,
akkor nem fizet; ha nem jár jó kártyája, összevész a képzelt
játszótársakkal s felrugja a székeiket s aztán játszik patiencet
egyedül. Ebben telik le az egész egész élete.

– Félelmes embernek mondják.

– Ha valaki megijed tőle, azzal goromba. Kutyára nincs szüksége a
háznál, maga is meg tudja ugatni az embereket.

– Egyszer elmentem a háza előtt, s rám kiáltott, hogy mit nézegetek ott
körül? Pedig bizony nem ő rá voltam kiváncsi, hanem az udvarban egy szép
sárga rózsabokrot láttam.

– Igen. Ez képezi épen az ő büszkeségét. Ez a szép aranyszinű
centifolia. Ennek a dugványát az ő nagyapja a Louvre-kertjéből hozta el
a tarsolyában, a franczia háború alatt s büszke volt rá, hogy a rózsát
Wellingtonnak híjják. Igazán egyetlen példány. Maga az eredeti rég
elveszett; ez pedig egész bozóttá lett már. Nincs olyan ár, a miért e
rózsából hagyján egy ojtóágat, vagy dugványt adna oda az öreg, de csak
egy rózsát is le hagyna szakítani. Azt ő körülkerteli tövissel s nyilás
idején őrzi puskával. Ez az ő symboluma. Koronkint új nevet ad neki. Egy
időben elnevezte Bemnek: Wellingtont elcsapta. Az volt az ő legnagyobb
embere. Azután Napoleont tisztelte meg vele. Most Garibaldinak híjja.

A sétáló pár e beszélgetés alatt elhagyva a park hűs árnyékos fáit, az
ugaron átvezető út hosszában haladt előre, különválva. Az irigy út
választotta őket el egymástól, mely közepén sáros volt, s csak a két
oldalán volt egy keskeny pázsitos mesgye, a min száraz lábbal lehetett
előre haladni egyesével.

Az úttól nehány ölnyi távolban feküdt a vén világkerülő háza. Igazán
feküdt, mint egy kifáradt mastodon, a ki várja már az özönvizet, a mi
eltakarja. Falairól lehullott minden vakolat, kifitítva a ronda
vályograkást; a háztetőn több volt a lyuk, mint a zsindely. Hanem egy
szegletén a rozzant, ronda vityillónak virított egy rengeteg rózsabokor,
mely még a szarufákon is túl emelkedett s ráborult a rongyos háztetőre.
Az a rózsabokor tele volt aranysárga virágokkal, a mik a rózsák között a
mammuthok; mintha arany palást volna egy rongyos koldus vállára vetve;
ez a rózsabokor pedig körül volt kerítve egy tüskesánczczal, a tövisek
egész gyűjteménye volt a körül embermagasságra összehordva, egy minden
ostrommal daczoló mamelon.

A különös védelem annyiban indokolt volt, hogy az udvarnak mind a két
kapuja kidőlt már a sarkából; az járhatott rajta keresztül, a ki akart.

– Menjünk az udvaron keresztül, mondá Liviának Leon.

– Félek, hogy ránk kiált megint az az ember.

– Szabad-e neked félned, mikor én velem vagy?

– Ne tegezz itt! Meghallják.

– Alszik ez a fenevad most.

– Lépteink felkölthetik.

– Ne féljen tőle. Nyujtsa karját. Szabad-e önnek félni, mikor én
mellette vagyok?

– Nem magamért félek. Engem csak nem bánt, de önbe belevesz.

– Ne féljen semmit. Én ismerem őt jól. Tudok a nyelvén beszélni. Jőjjön
oda velem. Én kicsalom az odujából. Meglássa, hogy megszelidül majd. Még
ráveszem, hogy ajándékozzon önnek a rózsából.

Livia gyermeteg odaadással kapaszkodott Leon karjába, a ki aztán odament
vele az egyik ablakhoz, mely legközelebb volt a rózsatőhöz.

Az ablakon nem volt függöny, egy tábláján hiányzott az üveg, az be volt
ragasztva papirral: azt a papirt is kilyukasztotta valami baleset, s ott
be volt ragasztva másik papirral. Livia félrehuzódott az ablaktól,
átallva idegen férfi szobájába belesni; Leon azonban egyenesen oda
plántálta magát az ablak elé s benézett rajta.

Az asztal előtt, melynek egyik eltört lába téglával volt felpóczkolva,
ült a világkerülő. Hatvan éves lehetett, talán ősz, talán kopasz? azt
nem látni, fejébe van húzva a vidrasüveg; minden öltözete rongyos,
szurtos, meszes a faltól, sáros az úttól, zöld a fűtől, arcza
czéklapiros a pálinkától, s szemei tüzesek, orra megfekszi a bozontosan
előre nyuló bajuszt, mely háromféleszínű a dohány mindenféle chromaticus
befolyásától. Kártyázik egyedül. Háttal ül az ablaknak, hogy a nap ne
süssön a szemébe. Kever, emel, oszt, felszedi a kártyát, kiteríti az
ellenfeleiét, elégülten krákog. Tele a marka tarokkal, tous les trois,
quint major.

Leon odavonta Liviát is, hogy nézze azt az embert.

Livia kiváncsian várta, hogy fog ezzel Leon elkezdeni «szépen» beszélni.

Hát úgy, hogy hirtelen ráütött az öklével az ablakfára s bekiáltott
medveriasztó hangon:

– Contra a pagat ultimónak!

A vad ember e szóra és robajra, mint a meglőtt vadkan ugrott fel
helyéből s első ijedelmében az ajtónak akart rohanni, hanem aztán mikor
váratlan látogatójának arczát meglátta, odajött csendesen az ablakhoz, s
kinyitotta a félszárnyat s igen szeliden szólt a békezavaróhoz:

– No, mi kell, barátom, Napoleonkám?

– Semmi barátom! Urad és birád! Fel vagy jelentve, hogy játékbarlangot
tartasz: társaid feladtak, hogy hamisan játszol, s elnyered a pénzüket.

– Csak mindig bolondozol te én velem, Napoleonkám. Szabódék a saját
házában megtámadott.

– Semmi komázás! Azt akarod-e, hogy én menjek be tehozzád, vagy te jösz
ki én hozzám?

A pseudo-palatinus kitekintett az ablakon s igazán meghökkent, a mint
egy nőalakot is megpillantott. A pipáját a túlsó oldalra fordította a
szájában. Pedig az nevezetes pipa volt: a vizsla megállta, annyira
vadszaga volt.

– Te! Ki az? A feleséged? kérdé Leontól.

– Hát ki volna más?

Erre a szóra elkezdett satyrmódra vigyorogni az öreg; kétfelé törülgette
a bajuszát; egész jó kedve lett. Azon örült talán, hogy ime megint
beleesett egy ember a csávába, a miben ő ki lett cserezve. Fiatal ember
elvett egy fiatal leányt. Harmincz esztendő mulva ezek is így fognak
verekedni, mint mi ketten.

– No, hát mért jöttetek ide Napoleonkám?

– Majd megmondom, ha kijösz. Fogni akarom az üstöködet. Veled csak úgy
lehet beszélni. No szedd fel magadat s hozd ki a fejedet. Hanem előbb
szépen gombolkozzál össze.

A vén medve engedelmeskedett; kinyitotta a nyikorgó ajtót s megjelent
látogatói előtt. Alacsonynak látszó, görbedt hátú ember volt, az egyik
válla lejebb állt, mint a másik. Semmisem volt rajta szép.

– A fejéhez van ám nőve a kalapja; mondá Leon.

Erre csakugyan kihúzta a fejét a vidrasüvegből.

– No, annyira már rávettem a medvét, hogy mikor egy asszonyt lát maga
előtt, megemelje a tökfedőt. Velem is kezet szorítanál úgy-e, ha olyan
piszkos nem volna a kezed, hogy félsz, hogy hozzám ragad? Mikor
mosdattak meg utoljára?

A furcsa alak nevetett.

– Hehe Napoleonkám, nem akarok én már szép lenni. Majd a te kezed is
pipamocskos lesz, ha megvénülsz.

Livia bámulta Leont, hogy ezzel a rettegett erdei manóval ilyen hangon
mer beszélni.

Pedig még egy sokkal merészebb kisérletre is vállalkozott Leon. Ez
olyan, mint mikor az állatszelidítő a tigrisnek párolgó nyers hust ver
az orrához.

– Te palatinus; szólt Leon, karját bizalmasan öltve a diogenesi alak
karjába. Nem hiába jöttem én tehozzád; hanem azért, hogy valamit kérjek
tőled.

Livia gondolta magában: sárga rózsát. Volt annál még veszedelmesebb
tárgy is.

– Lásd, én most fel akarok lépni képviselőjelöltnek. Nagyon rá vagyok
szorúlva, nincs miből élnem. Ha bejutnék, egy kis hazaárulásért nekem is
adnának majd valami jó zsiros hivatalt s az nekem jól esnék. Neked nagy
befolyásod van a parasztokra. Kérném a pártfogásodat.

Ez volt az a tárgy, a mivel vad oroszlányt lehetett csinálni a
barlanglakóból.

– Mit? kiáltá fel, szerteszét köpve a szót és a dohánybűzt. Tégedet
választani meg képviselőnek? s azzal kirántá a karját Leon kezéből.
Inkább Rózsa Sándort, Patkót, Bogár Ferkót! Az egész fiatal nemzedék
ágyúból kilőni való! Gyávák, hazaárulók vagytok valamennyien! Murawieff,
Nena Sahib kell nektek, nem országgyűlés! Hozzátok ide Orsinit, arra
rászavazok, aztán a guillotinra, az legyen az alkotmányotok!

Leon ijedt arczczal csapta össze a kezeit.

– Szerencsétlen ember, mit cselekedtél?

Erre az ijedt arczra maga a dühösködő még jobban megijedt.

– No hát mit cselekedtem?

– Miket beszéltél most, két tanú jelenlétében.

– No hát adjatok fel! Aztán mi lesz értte? Hát levágják a nyakamat!

– De nem vágják le a nyakadat; hanem rosszabbat tesznek veled.

– Mi rosszabbat?

– Tudod, hogy mit csinál most a feleséged?

– Az ördög tudja. Hát mit csinál?

– A bíz abban mesterkedik, hogy tégedet, mint őrültet becsukkason s
akkor azután ha bekerültél a vörös toronyba, majd ő veri el a szép
dominiumodat. Már pedig az ilyen beszédért okvetlenül odakerülsz. Ketten
hallottuk. Ha a feleséged ránk hivatkozik: datum Lipótmező.

Livia megszánta a szorongatott embert. Ez már kegyetlenkedés volt az ő
szemében. Egy erős embernek egy gyöngét nem szabad így kínozni.

– Ne féljen Tukmányi úr, szólt bele szelíden; én nem fogom elárulni
Tukmányi urat.

A vadembert meglepte az, hogy saját nevén szólítják. Már hozzá volt
szokva egészen a gúnynevéhez. Először körülnézett, hogy nem más ember-e
az, a kihez szólnak? Azután nagyon meghatotta a kegyes pártfogás.
Hihetetlen, de igaz, hogy a mosdatlan, káromkodástól bélpoklos száj e
szókra idomulhasson.

– Csókolom a kezeit a ténsasszonynak. S azzal, hogy egyszerre más
fordulatot adjon a beszédnek, azt kérdé, hogy: «látta-e már az én szép
rózsámat? Adok belőle egyet a tekintetes asszonynak».

Leon szinlelt bámulattal mondá.

– Te ajándékozni kezdesz Garibaldiból?

– Semmi Garibaldi! förmedt fel a vadpalatinus: annak már vége van!
Garibaldi is pecsovics lett, áruló lett, királypárti lett, megadta
magát. Mazzini az egyetlen igaz ember. Tetszik-e Mazzini-rózsájából! Ha
nem tetszik, nem adok. Ha Garibaldinak mondják, nem adok belőle!

Nagyobb feladat volt az annál, hogy hogyan lehet hozzájutni Mazzinihoz,
mert az jobban körül volt véve gyilkos fegyverekkel rőzse alakjában,
mint valóságban. A vad ember nem restelte vasvillával rést törni a saját
várán, s a szűk nyiláson átfurakodni, koczkáztatva, hogy rongyos
kabátját még rongyosabbá tépi; azon átesve azután, kikereste a rózsák
legszebbikét, azt törte le Livia számára.

Ez olyan ajándék volt, a minőben még nem részült semmi herczegnő. Mi
vette rá a barlanglakót? Livia szelidsége? vagy Leon kegyeskedése? Tán
együtt mind a kettő.

– Látod, szólt Leon, a furcsa háziurhoz, miután Livia szépen megköszönte
az ajándékot; pedig mi ketten olyan szépen megélhetnénk együtt, ha
társaságba lépnénk. Én tudok mindenféle nyelveket: eljárnánk Európa nagy
városaiba; van jó hangom és előadásom; azután mutogatnánk tégedet, mint
magyarországi troglodythot, a ki megeszi a csirkét nyersen s a
cserebogarat elevenen, s majdnem úgy röfög, mint egy ember; sok pénzt
bekeresnénk vele.

– Csak nagy ördög vagy te! Védé magát gyöngén az insultált házigazda.
Azonban más jutott most eszébe. Megfogta Livia kezét, a melyikben a
kapott rózsát tartotta. Hanem arra kérem ám, hogy ezt a rózsát oda ne
ajándékozza ennek itt ni. Mert félek, hogy ojtani talál belőle.

– Nem! Nem adom oda senkinek; szólt kedélyesen Livia.

– Lovagi szavamat adom rá, hogy nem ojtom el a szemeket róla, biztosítá
Leon pathoszszal.

– Ej, a te szavadra nem adok én semmit. Férfiszó, becsületszó, esküvés
mind hazugság; de a fehér személynek hinni lehet: a míg férjhez nem
ment.

– No, de micsoda gorombaság ez? támadt rá Leon, tüntetőleg vonva Livia
kezét karja alá.

– Dejszen nem feleséged ez neked! Mert ha feleséged volna, már azóta
veszekedett volna veled.

– Akarod, hogy megtépázzam az üstöködet?

– Azzal nem bizonyítasz semmit, öcsém, hosszú Napoleon! hanem hát merd
megcsókolni, ha feleséged.

Erre a szóra a füléig lángvörös lett Livia arcza; nem is várt be több
szót, hanem futásra vette a dolgot s Leont is magával ragadta.

A troglodyth kaczagott utánuk; a két oldalát fogta a tenyereivel, a
falnak támaszkodott, azt verte az öklével, úgy kaczagott; a papucsait
felrugta a levegőbe, úgy kaczagott; hanyattvetette magát a kutyakapor
közé, s a lábaival kalimpázott a levegőben, úgy kaczagott. Még a
távolból is hangzott utánok leányszalasztó röheje.

– Minek bántál olyan kegyetlenül e szegény emberrel? duzzogott Livia
Leonra (hogy a félbeszakadt thémát más textussal helyettesítse).

– Mert rászolgált. Mikor szembe áll neki valaki, akkor meghúnyászkodik,
de a mint hátat fordít neki, már rosszban töri a fejét. Ezt minden
mellette elmenőnek érdemes oldalba ütni; ha ma nem érdemli meg, majd
megérdemli holnap; ha nekem nem vétett, vétett valakinek másnak. Ezt meg
kell verni, hogy beszéljen s meg kell verni, hogy hallgasson. Bizonyos
vagyok benne, hogy rászolgált ma is arra, a mit kapott. Ott van ni! mit
mondtam?

– Jézus Mária!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mi történt?

Rafaela álmodott tovább. Az ifjú hős már elérte a gula magaslatát; már
ott áll a koporsóban fekvő ragyogó alak előtt; megfogja annak kezét, s
arra a halott összeszorítja újjait, úgy hogy a kezeik nem birnak többé
elválni egymástól, újj újjba kulcsolódik; akkor elkezd az egész nagy
pyramid ingadozni, egy rémséges robbanás; s azzal holt menyasszony és
vőlegény együtt zuhannak a mélységbe alá.

A herczegnő felriad álmából s ébren is Leon arcza az, a mit maga előtt
lát.

– Mi történt? kérdi felriadva.

– Szerencsére nem nagy baj, felel Napoleon öcsém. A két első kerék
egyszerre zuhant az árokba.

– Hát a kocsis és az inas?

– Az egyik az innenső, a másik a túlsó árokba esett, most másznak ki,
semmi bajuk, csak nyakig sárosak.

– De hogy történhetett ez?

– Bizonyosan aludt minden jó lelkiismeretű lélek, a lovák félretértek a
dülő útra, a hol olyan közelre ásta az a vén gonosztevő a két tiltó
árkot, hogy mind a két kerék belézuhant. Nem mondtam Livia kisasszony?

– Livia! Te itt vagy! Ugyan jó, hogy elém jöttetek. Most mit csináljunk?

– Kiemeljük a megfeneklett hintót, aztán visszafordítjuk; a két cseléd
ilyen sárosan nem ülhet fel a bakra, azok haza mennek gyalog, én majd
hajtom a lovakat.

– Nem jó lesz, ellenezé a herczegnő. Ha ön hajtja a lovakat, atyám
meglát bennünket s ez őt felizgatja. Majd én hajtom a lovakat, akkor azt
hiszi, kedvtelésből tettem.

Hanem akkor a herczegnőnek kell Napoleon öcsém mellé ülni.

Igy sem jó lesz.

– Livia mellém ül; ön pedig uram, madame Corysandehoz.

Igy egészen jó lesz.

Ez alatt a cselédek ismét kerékre állították a hintót. Ugyan áldották, a
ki azt az árkot vájta. Az pedig most hasra feküdt, úgy kaczagott.

Hazaérve Livia mindenkinek eldicsekedett a nagyszerű ajándékkal, a mit a
rossz szomszédtól kapott. Ebéd felett ez volt a társalgás tárgya.
Mindenki tudott felőle valami hallatlan badarságot felhozni, a miknek
összefoglalásából a barlanglakó egy tökéletes majommá visszafajult
darwini ősremekké domborult ki.

… – És ez az ember ezelőtt harminczöt évvel épen ilyen kedélyes, derült,
jószívű, elmés ifjú volt, mint Napoleon öcsém; jegyzé meg végül az öreg
számtartó. Még szép is volt, a leányok bolondultak utána.

… Mikor délután Zárkány Napoleon elbúcsúzott a herczegi családtól, a
kézszorítás közben, mit Liviától kapott, egy repkény levél maradt a
kezében. Ez örökzöld levél azt mondá: «Menj!… Rád várok…»



MÁSODIK RÉSZ. A REND-ÚR.


A «FÜRST» ÉS A «PRINCZ».

Kedves princz Alienor, megbocsát ön, hogy itt az előszobájában egy
férfinak (azt hiszem, a komornyikja volt) egy pofont adék, s egy másik
állatot, a kinek a neme után nem tudakozódtam, innen az ön szobájából
nyakánál fogva kilökék… Ez már az én modorom, ha valahová bekoczogtatok,
a hová nem akarnak beereszteni. Egyébiránt az ön hibája, hogy
elmulasztotta utasításba adni, miszerint azon bizalmas személyek közé, a
kiknek szabad bejárásuk van önhöz, az apja is oda számítandó. Azért
kérem, ne dúlja fel magát, még csak reggel tizenegy óra van: a legszebb
hajnali álom ideje. Ha kivánja, idehozatom a chocoladéját; az
ágyfüggönyöket csak félig huzzuk szét, s aztán beszélgethetünk. Ön
azalatt kibontogatja a hajából a papillotokat, vagy ha ezt a friseur
nélkül nem teheti, felveheti a peplumot, ledülhet a kerevetre, s én majd
kezébe adom a nargiléhjét, kedves princz Alienor. Csak nem szégyenli
magát tőlem? Igaz, hogy én férfi vagyok, s ön ezzel a himzett
hálófőkötővel, ezekkel a függőkkel a füleiben úgy tünik fel, mint egy
kisasszony; hanem hiszen mi benső viszonyban állunk egymással, s nincs
okunk titkolózni, még ha két külön nemhez tartoznánk is.

– Ugyan édes «Fürst Pratz von und zu Nornenstein», széles birodalmad
nagyszámú alattvalói között nem találsz senkit mást, a kit untass, mint
engemet?

– Au contraire, kedves Princz Alienor; én önnek gratulálni jöttem a
születése napjához: huszonkettedik születése napjához.

– Merci! A huszonkettedik nem érdemes a gratulatióra.

– Mert még kettővel hátrább van a huszonnégynél. Lássa ön, épen ezért
jöttem ma önhöz. Mert én nem tartozom önnek a szeretői közé, a kik azért
gratulálnak, hogy ékszereket kapjanak ajándékba, sem czimborái közé, kik
a pezsgőt várják a nyájas üdvözlet után!…

– Hanem az apáim közé.

– Biztosítom önt róla, hogy e szónak csak singulárisa van, mint a
«halál»-nak. Én hoztam önnek valamit a gratulatióhoz. Épen arról akarok
önnel beszélni, hogy szándékom van a hátralévő két fatalis évet
anticipálni, s önt nagykorusítani.

– Már ezt meg lehet hallgatni.

– No úgy-e? Most már kiment az álom a szeméből? Még tán fel is
öltözködnék? El van készítve számára a légfütő szekrényben a burkony és
selyemsalavári, hogy meg ne hűtse magát fölkeléskor a hideg
öltönydarabokkal. Kezébe adjam? Tehát nem volna önre nézve kellemetlen,
ha két évvel ideje előtt birtokába vehetné anyai örökségét s évdíj
helyett egész vagyonával rendelkezhetnék? Nem kivánok minden kérdésemre
választ. Tudom méltánylani azon gondot, melylyel ön szép fogainak és
szájpadlásának tartozik; csak vegye ön tele a száját az anatherinvízzel,
s ha helyesli, a mit mondok, majd bólintson a fejével, ha nem helyesli,
rázza meg azt, én érteni fogok belőle.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Tehát én ki akarom önnek adni anyai örökét. (Mellesleg megjegyezve,
azt nem jól teszi ön, ha a «keleti szőrvesztő szert» használja arra,
hogy karjáról és lábszárairól a férfias pelyhet eltávolítsa, attól a bőr
érdességet kap; a rómaiak azt izzó dióhéjjal szokták elperzselni, attól
a bőr egész nőies simaságot kap.) Azonban kedves princz Alienor, én
önnek anyai örökét csak egy föltétel alatt vagyok hajlandó kiadni két
évvel a törvényes idő előtt, s a föltétel az, hogy ön az apai örökségnek
is átveendi egy részét.

– Ah! Kezdesz érdekes lenni.

– Úgy van, kedves princz Alienor; önt nagyon fösvényül részesíté az apja
mindazon lényeges tulajdonokban, a miket ő maga őseitől örökölt.
Legelőször is hasonlítsa ön össze külsőnket. Én az idén töltöm be az
ötvenedik évet, s bár homlokom tarkóig kopasz s hajam, bajuszom szürkül:
nem festem, nekem az így illik, azért tökéletes délczeg férfi vagyok.
Egészségem vas; kezeimmel patkókat török szét; megvívok a medvével a
vadászaton s megállok a hózivatarban napestig, még be sem rekedek utána.
Ön pedig egy huszonkét éves ifjú, a ki, hogy nőiesebbnek lássák, kitépi
a szőrt az álláról, festi az arczát, ajkait, elfárad a tánczban s
kiszalad a szinházból, ha a darabban lőnek.

– Valóban nagyon külömbözünk egymástól.

– Mikor én ilyen idős voltam, mint ön, már kilencz párbajom volt, egy
orosz ezredest megöltem kardviadalban; háromszor voltam nyertes az
epsomi és longchampsi akadályversenyen saját magam lovagolta paripával;
kezemet, lábamat törtem s kigyógyultam; átúsztam fogadásból a nagy
vizesés medenczéjét Schafhausennél, s felmásztam a Dhawalagiri csúcsára.
Harmincz esztendős koromban ezredese voltam az osztrák hadseregnek s
viseltem mellemen hét ország érdemrendét. Egy praetereálás miatt
odadobtam kardbojtot és érdemrendeket s elmentem hadakozni Abd-el Kader
ellen, mint önkénytes s verekedtem beduinokkal és oroszlánokkal.

– Ezt én mind nem csinálom utánad.

– Tudom. És sok egyebet nem. Én nemcsak athleta voltam, hanem gavallér
is. Én is szerettem az asszonyokat; de nem azokat, a kiknek birása olcsó
gyönyörüség, hanem a kiknek megnyerése fáradság és veszély. Nem én
voltam bolondja a nőnek, hanem az őrjöngött értem. S e genreben nem volt
előttem semmi elérhetlen. Csókot kaptam nyilvános tornában egy
királynétól s elszöktettem a török szultán háreméből a nagy
Bejrám-ünnepi kegyencznőt.

– S utoljára elvetted egy amsterdami kereskedő leányát feleségül.

– De a ki harmincz millió mark aranyat hozott nászajándékul s a világ
első szépsége volt, s huszonnégy kérője közül választott engem, a kinek
nagy szüksége volt rá, hogy uralkodó fejedelmi házam vagyoni állását
rehabilitáljam.

– És egy kis lágy kereskedővért olts bele a Nornenstein fejedelmi
erekbe.

– Sajnos, hogy így van. Ön e vérvegyülék hybriduma. A kiben mind a két
faj jó tulajdonai kárbavesztek. A hollandiból megkapta ön a lágyságot, a
hidegséget, az önzést; a vendböl (mert mi azok vagyunk) a pazarlást, az
élvkeresést, a kevélységet; az első paralyzálta az utolsóban a férfias
bátorságot, a nyugtalan tettvágyat, a lelkesülést: az utóbbi kiölte az
elsőből a családiasságot, a szemérmet, a megfontolást.

– Akkor ez nem az én hibám, hanem a vegyészé.

– Meg a nevelőé. Anyja keze alatt nevekedett ön. Az csinált önből,
férfiból, leányt.

– Látod milyen kár volt, hogy nem te vállaltad magadra Mentor szerepét.
Ha mindennap nyers hússal etettél s jeges vízbe mártottál volna, most
meglehet, hogy méltó utódod volnék.

– Tettem volna azt is, ha ennél nagyobb küldetés nem várt volna rám a
világban. Ön nem is álmodott még eddig arról. Azt hiszi, kedves, hogy a
férfierő csak verekedésben s asszonycsábításban nyilvánult nálam?
Életemnek évtizedei voltak arra szentelve, hogy vasakarattal, szivós
makacssággal küzdjek egy eltaposott ügy mellett, melyre egész Európa
ráépítkezett már, s melyről én még most is le akarom szórni az új
építményeket. S ön erről mit sem tud?

– Rotteckben nem fordul elő a neved.

– A nevem nem, de tetteim igen. Olvasott ön a német «rendurak»-ról
(Standesherren), a mediatizált uralkodó fejedelmekről valamit?

– Már elfelejtettem.

– De azt tán nem felejtette el ön, hogy ősei is uralkodó fejedelmek
voltak «von und zu Nornenstein». Olyan jó uralkodók, mint a
Brandenburgiak, vagy a Coburgok. Egyenrangúak a Görzökkel, Platenekkel,
Nájpergekkel. A kik határaikon vámot szedtek, fővárosukban residentiát
tartottak és testőrsereget, halál és kegyelemjogot gyakoroltak,
újonczokat szedhettek.

– S katonáikat eladhatták, mint a hesseni választófejedelem.

– Azt is megtehették. Kedves princz Alienor, én koczkáztatom azt, hogy
önnek a türelmét kimerítsem, a midőn elmondom önnek a «Pratz von und zu
Nornenstein» uralkodó fejedelmek történetét.

– A kék öreg Istenre Bajorországban! ez sok lesz.

– Nagyon örvendek, hogy egy férfias tényre már kényszerítettem önt. Ön
már káromkodik. És pedig ez volt az ön nagyatyjának kedvencz
erőkifejezése: «beim blauen Herrgott in Bayern!» Az ön nagyatyja még
tettleges uralkodó fejedelem volt Nornensteinban; országfejedelem s
mikor meghalt, kétheti országos gyász volt hirdetve egész Nornensteinra.

– A mit meg is tartottak – a kéményseprők.

– Negyvenkilencz országfejedelemség volt Németország területén.
Souverain önálló birodalom, mely saját törvénynyel, saját pénzzel, saját
mértékkel, saját országos színekkel, saját hadi egyenruhával birt.

– És saját államadósságokkal.

– Mikor a brandenburgi vakmerő erőszakkal bekebelezte a nevezetes két
Giech és Schönberg uralkodó fejedelemségeket, az jeladás lett a többi
apróbb-nagyobb királyoknak, fejedelmeknek, hogy a területükön alapult
uralkodó fejedelemségeket felfalatozzák.

– Királyi cannibalismus!

– Negyvenkilencz uralkodó fejedelem s huszonöt őrgróf egyhangú
tiltakozása áll örökké útjában ez égbekiáltó jogtapodásnak. A
Bundesarchiv őrzi ezüst tokba elzárva a mindannyi Durchlaucht és
Erlaucht pecsétjével szentesített okmányt. A gonosz emlékű bécsi
congressus megkisérté ez országrablást szentesíteni s paragrafusra
szedte jogaink elrablását. Azontúl elneveztek bennünket mediatizált
fejedelmeknek. Csupán Metternichnek volt irántunk rokonszenve, ő
bennünket «szomorú áldozatok»-nak czímezett.

– Kérlek jobbágyi hódolattal, fenséges «szomorú áldozat», majd ha vége
lesz, költs fel.

– Nem fog ön elaludni rajta, kedves princz Alienor, majd mindjárt fog
következni valami, a mi az ujabb kor ivadékát is érdekelni találja.
Annyit talán hallott ön udvarmesterétől, hogy első Napoleon kedvencz
eszméje volt a «rhenusi szövetség», a mi ránk nézve egyértelmű a
paradicsommal. Gaugrófjaink csoportosan harczoltak Napoleon táborában.
Ezért bántak el velünk a győztesek oly irgalom nélkül. Souverain
jogainkat elébb átalakították privilegiumokká. Kimondták, hogy a
«rendur»-ak képezik a német birodalom legkiváltságoltabb osztályát; elől
ülnek az országgyülésen, birtokaik a katonai szolgálat alól
fölmentetnek, s ha nekik tetszik a hadi pálya, bármely ország
hadseregébe szabad választás szerint beléphetnek; a családfők testőröket
tarthatnak s jobbágyaik fölött első folyamodású biróságot
gyakorolhatnak! Gyalázatos alábbszállítása uralkodói hatalmunknak: de
bár töredéke a trónnak, még mindig ereklye. Meg akartuk azt őrizni.
Mikor én önnek anyját nőül vettem, mely házassági tény a Bundesacte
75-ik §-a szerint minden német uralkodónak bejelentendő s azok által
tudomásul veendő volt, azt mondám: jól van, nem akarjátok elismerni a mi
isteni jogainkat in theoria, bizonyítsuk be azoknak létezését in praxi.
Önnek anyja, mint mondám, harmincz millió mark aranyat hozott a házhoz
nászadományul. A Bundesacte 89-ik §-a megtiltja a renduraknak
hitbizományokat alapítani oly nászhozományokból, melyek nem fejedelmi
származású nőtől erednek. De azt nem tilthatták meg, hogy a meglevő
birtokba beruháztassanak. A nornensteini herczegség fővárosában
fejedelmi várkastély emelkedett, nagyszerű városháza épült ötven
lakosztálylyal, gyönyörű szinháza vetekedett a weimarival, s télen
dráma, nyáron olasz staggione volt benne. A mellett az egész terület
utai téglaburkolatú Klinkerutakká alakíttattak át, hogy a mint az utazó
a brandenburgiak területéről a mienkre belépett, bár nem is voltak ott
festett korlátaink, rögtön megtudta, hogy ez Nornenstein tartozandósága.
Egy fogadalmi templomot is kezdtünk el építtetni, de az már
félbenmaradt. A demokratikus lavina, melyet egykor pajkos suhanczok
megindítottak a lejtőn, rohant alá feltartóztathatlanul. A kimondott elv
vonta maga után a következményeket. A midőn a nagyfejedelmek elnyelték a
kis fejedelmeket, ki lett mondva az itélet, hogy a királyokat el fogják
nyelni a még nagyobb császárok, s valamennyit elnyeli a Moloch, a nép!

– Fenséges uralkodó fejedelem, biz Isten, olyan szépen prédikálsz, mint
pater Klinkowström.

– Várjon csak, kedves princz Alienor, még szebben is fogok. Egyszer az a
követelés jutott eszébe a democratiának, hogy az igazságszolgáltatást
egyszerüsíteni kell. Mi a felsőházban hasztalan protestáltunk ellene:
egy pairtolonczozás, s le voltunk szavazva. Elvették tőlünk a
törvényszék jogát s azzal a nornensteini pompás városháza, közepén az
aranyos toronynyal és óraművel, üresen maradt.

– A szegény parasztok nagy örömére.

– A szegény parasztoknak még nagyobb örömük is következett. A molochnak
mentül jobban tágúl a bendője, annál éhesebb. L’appetit vient en
mangeant! Következett a jobbágyok felszabadítása az úri szolgálat, a
dézsmafizetés alól. Egy tollvonással megszüntünk a mi népünknek urai
lenni, hitvány mammonnal fizettetve ki isteni jogainkért. A Dagon
bálvány követelése még tovább ment. Magának vindicálta az egyházak
fölötti patronatus jogát, s mi egy ballotázása után a mezitlábas
képviselőknek megszüntünk az egyház pártfogói lenni, templomunk nem a mi
templomunk volt többé.

– Szegény fejedelmek! Már az úr Istennek sem parancsolhattatok.

– Még nem értünk a keserű pohár fenekére. Astaroth bálvány újra éhezett,
Beliál pokla égett, új áldozat kellett. Kimondatott a nagy carbonari
szövetségben, melynek parlament a neve, hogy nincsenek többé
kiváltságok: minden ember csak ember és semmi más, az én fejem csak
olyan fej, mint a kefekötőé, s az én kezem csak olyan kéz, mint a
cserző-vargáé: mind a kettőnk fejére egyformán kivetik az adót, s mind a
kettőnk tenyere egyformán tartozik azt befizetni.

– A helyett, hogy egy tenyér fizetne meg mind a két fej helyett.

– Még ez sem bírt elűzni az őseimet uralt földről. Uj megaláztatás
következett. Daczára a Bundesacte 33-dik §-ának, mely örök időkre
megállapítja a «Rendurak» férfitagjaira nézve a fegyveres szolgálat
önkénytességét, kimondatott a herodesi rendszabály, hogy minden lakosa a
német területnek alá van vetve a hadkötelezettségnek, kiki azon
országban, mely fölötte souverain, s az én egyetlen gyermekem, ki akkor
két esztendős volt, azért lesz fejedelmi gonddal felnevelve, hogy egykor
a potsdami fändrich csizmáit tisztítsa.

– Nem tettem volna meg neki.

– E cholerahírre önnek az anyja elhagyta Nornensteint s elment
Amsterdamba, elhatározva, hogy fiát minden egyébnek fogja nevelni, csak
katonának nem. Én még helyben maradtam. «Nec civium ardor prava
jubentium!» (Már Horácz tudta, hogy ha a «Burger» parancsolni kezd, az
csak rosszat parancsol.) Vártam a jobb sors fordulatára: bíztam az örök
igazságban, s hittem az európai bonyolulatok non putaremeiben. Végre
eljött az utolsó csapás a vasuti törvények alakjában. Egy, a
gergezenusok ördögszállta disznóiból alakult consortium engedélyt kapott
rá, hogy sínvonalát a nornensteini területen keresztül rakhassa le, s a
civilisatió vandaljai neki álltak a kisajátításnak, lyukat furtak magán
a szent Nornenfelsen keresztül, melyen maga Odin Isten tartotta
ítéleteit hajdan; kettévágták töltéssel a parkomat, pocsékká tették a
vadaskertemet, áthidalták a halastavamat, rést vágtak a hárserdőmön
keresztül, s odafészkeltek az indóházukkal a kastélyom tövébe, a honnan
minden pasasér beleláthatott a számba; a hol nekem magamnak meg kellett
állnom a sorompó előtt s várnom engedelmesen, míg egy vonat birkákkal,
ökrökkel és filiszterekkel rakva végigrobog; s mikor egyszer
hajtóvadászat alkalmával az űzött szarvas után átugrattam a korlátot, a
kriminál elé idéztek s a szemtelen publikánus, a staatsanwaltok
legcretinebb példánya, még hat esztendei várfogságot kért rám:
Nornenstein uralkodó fejedelmére!

– Ez elől aztán elszöktél.

– És a mi mind ennél még nagyobb baj volt, az, hogy a sine nobis épült
vasut elvitte magával a szomszéd városba Nornensteinból az ipart és
kereskedelmet is.

– S neked nem maradt se zsidód, se csizmadiád!

– A mely állam nem tartja meg kötelezettségeit fiai irányában, annak
fiai is feloldva érzik magukat az állam iránti tartozásaik alól. Én
rögtön felmondtam tőkepénzeimet, piaczra dobtam állampapirjaimat,
elárusítottam minden fekvő birtokomat a hitbizományon kivül, s e
pénzerővel kerestem magamnak egy olyan országot, mely hajlamaimnak
legjobban megfelelt, s kitüzött czélom szolgálhatására elég közelséggel
bírt. Ez volt Magyarország. Itt még olcsón lehetett nagy területeket
vásárolni, itt még a földesúr uralkodó fejedelme volt az ő jobbágyainak,
a megvett birtokkal a pallosjog is együtt járt, itt még a kiváltságolt
osztály nem fizetett adót, nem tartozott katonáskodni, a magyar nábob
méltán nevezte magát «kis király»-nak: valóban az volt.

– De te ugyan «pünkösdi király» lettél közöttük. Egy esztendő mulva,
hogy ide telepedtél, kiütött a forradalom, itt is felszabadították a
parasztot, itt is kifizették a kis királyokat papirpénzzel, s aztán
kivetették rájuk az adót, elvitték a fiaikat katonáknak s átszelték a
birtokaikat vasutakkal.

– Az mind igaz; de azért mégis ég és föld a különbség az itteni és az
otthoni állapotok között. A magyarra nézve német vagyok, az osztrákra
nézve magyar. Egyikhez sem köt le semmi tekintet. Azt fogadom el tőlük,
a mi nekem tetszik, s azt adom nekik, a mi nekem nem kell. Otthon
parancsszóval sem tudtam rávenni a parasztot, hogy segítsen nekem szidni
a kormányt: itt megteszi nekem egy kurjantásra. Otthon minden garasomat
számbavették: itt annyi adót fizetek, a mennyiben a becslőbiztossal
megalkuszom; a fiamat megváltottam a katonáskodás alul egy ezer
forinttal, s a vasutvonalat oda traciroztattam, a hol nekem
legkényelmesebb volt, és végül itt azzal és a felől conspirálhatok, a
kivel és a miről nekem tetszik, ha csak dohányt nem csempészek, nem
szólít meg senki.

– Kérlek, nekem valamit el ne mondj ez intriguáid közül, mert tudod,
hogy én vagyok a városban a legpletykább ember.

– Szép férfitulajdon! De annyit mégis megtudhat ön, a mit már minden
ember tud, hogy a midőn 1865. márczius 30-án a frankfurti «rendurak»
egylete Heidelbergben bizottsági ülését tartá: e titkos ülésben oly
határozatok hozattak, melyek az európai bonyodalmakkal szemközt messze
kiható terveket állapítanak meg, s hogy e titkos ülésnek egyik
másodelnöke Fürst Octavian Pratz von und zu Nornenstein, önnek testi
édes apja volt.

– Remélem, hogy azon határozatoknak semmi közük sincs az én
nagykorusításom tervéhez.

– Igen nagy közük van hozzá, kedves princz Alienor. Mint előre bocsátám,
ön a törvényes idő előtt csak akként juthat anyai örökéhez, ha apai
örökének egy részét átveszi; az ön atyjának van férfias bátorsága és
vannak magas ambitiói. Nem kinálom mind a kettőt: engedek közülök
választani. Én mint apa, nem teszek le arról a hitről, hogy ön az ifjú
Achillesként, kit leánynak neveltek, a kinálkozó alkalom esetén rögtön
és meglepően fogja elárulni férfilétét s utána kap a kardmarkolatnak. Én
abban is megnyugvást fogok találni, ha ön távol akar maradni azon
politikai chimaeráktól, a miket mi vének még egyre üldözünk s azt
mondja, semmi közöm nekem a rhenusi szövetségtekhez, apró
fejedelemségeitekhez: az én birtokom Magyarországban fekszik, én azt
akarom szaporítani: ideházasodom; elveszem Etelváry Rafaela herczegnőt,
a ki az országban legszebb, leggazdagabb és tegyük hozzá: a
legszellemdúsabb úrhölgy; itt alapítok családot, leszek ebben az
országban főispán vagy képviselő: feje az aristocratikus demokratiának.
A nornensteini fejedelmek története be van fejezve s kezdődik a
Nornenstein-Etelváry herczegeké. Én ebben is meg fogok nyugodni.

– Talán én is.

– Csakhogy egy körülményt ne felejtsen el. Etelváry Rafaela herczegnő,
bár nem uralkodó princesse, de azért oly büszke lélek, a kit e
sardanapali magaviselettel nem lehet meghódítani. Az csak igazi férfinak
adja meg magát.

– Kivánod, hogy bajuszomat meg hagyjam nőni?

– Nem, kedves princz Alienor; a férfi bizonyítványai a szívben vannak és
a karban; a jellemben és az észben. Önben minden alszik, a mi a férfit
teszi. Bizonyosan megvan, de én azt hiszem, hogy alszik. Ön egész
álomjáró. Ébredjen föl! Adja valami jelét férfilétének! Merjen valamit!
ha megbukik is; nem árt semmit. Nem bánom: legyen az bolondság, de
férfias bolondság. Áruljon el valami ambitiót. Álljon be lázító
coripheusnak a demagógok vagy az ultramontánok közé: nekem az mindegy.
Legyen veszekedő; kössön bele valakibe, hívja ki, vagdalja meg, vagy
vagdaltassa meg magát. Tegye magát nevezetessé valami fogadással: legyen
az távlovaglás, vagy versenyúszás; vállalkozzék valami exoticus
utazásra; alapítson valami férfias klubbot: legyen az tüzoltó, athletik,
rókavadász vagy criquetjátszó klubb; lépjen föl magyar országgyülési
képviselőnek, beszéljen bolondokat, verekedtesse össze a korteseket s
választassa meg magát tenger-bor árán; de tegyen valamit, mert biz
Isten, azt fogja önnek mondani Etelváry Rafaela herczegnő, ha őt
megkéri, hogy: két asszony nem lehet egy háznál. Nos, mit válaszol ön?
Vállat vonogat? Ez a válasz? No hát jól van. A szokott bolondságokban
nincs kedve nyilvánítani a férfiasságot. Juttassa hát azt érvényre az
ész és lelki erő útján. Menjen el Németországba: csatlakozzék a ligához;
ajánlja fel szolgálatát Ehrenbreitstein fejedelmi rokonunknak, annak
lesz esze az ön számára is, meg fogja mondani, mit cselekedjék? tolni
fogja önt előre: annak van egy leánya, nagyon csúf, de uralkodó
fejedelemnő, s azt megkérheti per procura, csak a photographiáikat kell
kicserélniök; a hatalmas összeköttetés elősegítve egy jól vezetett
európai cselszövény által, vissza fogja önt helyezni ősei birtokába,
fényes uralkodói állásába. Nos, princz Alienor, hát a körmeitől kér ön
tanácsot? Feleljen, mi tetszik? Vagy még nem ébredt fel? Kinyissam az
ablaktáblákat? Bántja önt a világosság talán? No a háromezer ördögbe is!
hát ne tegyen úgy, mintha a fogaival nézne s az orrával hallgatna rám,
hanem feleljen! Akarja-e ön rögtöni nagykorusítását s anyai örökének
átvételét azon az áron, hogy valami önhöz méltó életjelt adjon magáról?

– Semmit sem. Várok még két évig s addig csinálok adósságot anyai
örökömre.

– Nem lehet, édes princz Alienor. Legalább sokat nem.

– Miért nem?

– Mert a hitelezők okos emberek.

– El volna tán költve anyai örököm?

– Oh nincs, kedves princz Alienor; mind megvan teljes értékben, és be
van ruházva az ősi hitbizományba.

– Vagy tán túl van terhelve?

– Egy fillér teher sincsen rajta. Olyan tiszta a hypotheca, mint az
Aphroëssa sziget, a mi most merült fel a tengerből. Ott van az anyai
öröke először is egy gyönyörű várkastélyban, mely fejedelmi
rezidencziának volt építve, azután egy góthstylben épült városházában,
azután egy remek dalszinházban, mely igazi trianoni minta, továbbá egy
fegyvertárban, egy fogadalmi templomban, egy muzeumban és végül
huszonnégy mértföldnyi példányszerű klinker utakban. Az egész
harminczmillió márka arany ott van becsületesen elhelyezve. Ez az ön
anyai öröke. Nagy kincs, ha egyszer ismét visszajuthat ön a nornensteini
uralkodói trónra; akkor Nornstein ismét a régi gazdagság gyülhelye lesz,
a várpalota hajdani, tallérokkal kirakott falazatú szobáját behúzhatja
ön papirszőnyeg helyett porosz tallérjegyekkel, privilegiumot oszthat
kereskedőknek és iparosoknak, s korlátot zárhat a vasuton keresztül s
adót, vámot szedhet ismét és balletet tarthat a saját költségén; de a
míg ez a fordulat be nem következik, addig, bizony Isten, nem ád önnek
senki az ön várpalotájára, színházára, templomára, városházára,
országutaira s etczeteráira egy számkivetett osztrák ezüst forintot sem.

– Ezer milliom lobogó mennykő!

– No hála a lorettói szent szűznek, hogy végre mégis káromkodik ön!
Attól féltem, hogy e felfedezésnél el fog ön ájulni, s magamnak kell
majd szalamia-szeszért szaladnom. Csakugyan sikerült önt kiugratnom az
ágyból. Ez már első lépésnek jó. Már most csak folytassa, édes princz
Alienor. Kezdje el az apján, szidja össze minek volt olyan bolond, hogy
ennyi pénzt vert bele olyan beruházásokba, a mik csak fejedelmeknek
valók? Majd ebből azután belejön a mások ellenében kifejtendő erélyes
kedélyállapotba is, s végül az anyagi veszteség gondja rávezeti önt
magáért a nagy eszméért való lelkesedésre s megértendi ön, mit tesz az:
önkéntes számkivetésben lakni az osztrák-magyar monarchiában, az
uralkodó fejedelmi czímerrel pecsétnyomó gyűrünkön? s mi dolgunk van
nekünk mind ez elemek közepett, a mik segítenek nekünk bontani ott, a
hol bontani kell! s majd megtudja aztán, hogy minő eszmelánczolat fűzi
össze az ön nagykorúsításának tényét a heidelbergei rendúri titkos ülés
márczius 30-diki határozataival. Nos princz Alienor, kezdjen hozzá!

De bizony princz Alienor nem kezdett semmihez, hanem azt tette, a mit
haragbajött asszonyok szoktak tenni, hogy elkezdett szótlanul járkálni
fel s alá a szobájában, karjait összefonva mellén, a hosszú, tarka,
selyem peplum lebegett utána, a feje körül kötött hímzett hálófőkötő még
nőiesebbé tette halvány arczát, mint maga az erélytelen harag
kifejezése. Időközönkinti csuklása elárulá, hogy görcsöket kapott.

Fürst Octavian Pratz von und zu Nornenstein csak várta egy darabig, hogy
mikor fog megállani s mikor kezd el beszélni? Mikor látta, hogy hiába
vár, vette a kalapját s otthagyta a princzet.

Mikor az előszobába kiért, a komornyiknak egy napoleondort nyomott a
markába.

– Ez a pofonért. S most menj be az uradhoz és mondd meg neki, hogy ha ő
megteszi a kedvemért azt, hogy valakivel, akárkivel megverekszik, nem
pisztolyra, hanem kardra, a mely affaireban vér folyik: akkor én magam
fogok neki kölcsönözni a nornensteini monumentáira.


A «JERICHÓI KÜRT» GÉPEZETE.

– Nos hát, hogy van ön megelégedve a «Jerichói Kürt» szerkesztőségével,
barátom Napoleon? Megismerkedett ön collégáival, az én munkatársaimmal?
Mind kitünő fiatal emberek. Ott van Buksy úr, nagytudományú férfiú,
fordít angolból, francziából, olaszból… («Német szótár segélyével.» A
zárjelben Napoleon öcsém beszél.) Ő a mi külföldi rovatvezetőnk. A
hányszor Viktor Emánuelt országrablónak, Bismarckot Heródesnek nevezi,
annyi szivart kap a hónap végén extrabonificatióképen. Azután Pökhendi
úr: kitünő tudományos férfiú, a ki ír nemzetgazdászatról, conjecturális
politikáról, egyházpolitikáról és magas diplomátiáról. (Lásd Welker és
Rotteck «Staatslexiconát».) Az a komoly tekintetű, magas termetű szikár
alak különösen megbecsülhetetlen egyéniség. Neve Stomfaksz úr. Az ő
feladata összegyüjteni azon híreket, melyek a pártunkhoz tartozó főurak
körül történtekre vonatkoznak, azoknak megérkezését, elutazását jelezni,
a családjaikban történt örvendetes és gyászos eseményeket felsorolni,
kitünő egyháznagyok mozdulatait figyelemmel kisérni; jótékonyságaikat
elismeréssel jutalmazni, péterfillérek gyüjteményeit megköszönni. Ugrik
úr kezeli a színházrovatot: feladatának teljes magaslatán állva, mellőzi
a haszontalan szépműtani és művészeti szempontokat, egyedül a dogmák
szempontjából birálja meg a darabokat. Semmi sem kerüli el figyelmét e
tekintetben s a visszaéléseket lángostorral korbácsolja. Tapló úr azzal
a szőke kecskeszakállal és ragyás orral, referál a képviselők és méltsás
főrendek üléseiről, szellemdús aperçuekkel fűszerezve a szónokok
előadásait s találó silhouetteket nyirva a kiválóbb alakokról. («S
tanulmányozza a régi lőcsei kalendáriumot adomákért, miket felfrissít.»)
Bámba úr teljhatalmú függetlenséggel dolgozik in spiritualibus. («És in
spirituosis.») Éles, kemény választóvízbe mártott tolla van. Nem kimél
senkit, nem válogatja a szavakat: oda sújt, a hol legjobban fáj és
sohasem revocál. Végül ott találja ön Karakán barátunkat. Ő úgy látszik,
mintha nem dolgoznék semmit, mintha egyéb feladata sem volna, mint
feljárni a szerkesztőségbe a többieket infestálni, elanekdotázni az
időt, senkit sem engedni dolgozni; úgy, hogy mikor jön a
metteur-en-pages a kéziratért, akkor nyakrafőre kap mindenki az ollóhoz
s vágja ki a tölteléket a többi lapokból, míg végre egyesült erővel ki
nem lökik Karakán barátunkat a bureauból, hogy dologhoz foghassanak. Ez
pedig a legszükségesebb tagja a szerkesztőségünknek. Hallgasson ön ide
és bámulja azt a furfangosságot, melylyel én hadjáratunkat berendeztem.
Mint ön és mindenki tudja, a «Jerichói Kürt» feladata mindenkinek
megmondani az igazat. Ezt teszszük. Mindenkit megostorozunk, a ki
ügyünknek ellensége. Ez veszélyes merénylet. Hasonló a keresztes
hadjárathoz. Az igazhivők táborának szüksége van egy «oroszlánszívű
Richárdra», a ki a hitetlenek ellen karddal is kész legyen megvédeni
zászlónkat. Ez a mi oroszlánszívű Richárdunk Karakán úr. Látta ön azokat
a karokat, vállakat? Egy Sámson! Ugy tud vívni balkézzel, mint a jobbal.
Katonatiszt volt, de le kellett neki köszönni a sok verekedés miatt.
Mindenkibe belekötött s mindenkit megpiszkolt. Ez százötven forinttal
van szerződtetve a laphoz, («Ecclesia militans») igenis: azon czélból,
hogy ha a «franc maçon»-nak kedve kerekednék a divatszerű
ellenargumentumokhoz folyamodni s ügyét a kard élére apellálni, az
ordaliákhoz megtalálja nálunk is a maga emberét. E vértezett lovag
pajzsának oltalma alatt mindenki írhat mindent bátran és szabadon.
Czikkeink mind álnév alatt jelennek meg. Karakán barátunk készen áll
azoknak bármelyikeért elvállalni a felelősséget, ha valaki sértve érzi
magát, megverekedni vele. Ugyanő a sajtóbiróság előtt is helyt áll, ha
szükség, s elitéltetés esetén kettőzött honoráriumért kiüli a fogságot.

– És sok párbaja volt már a «Kürt» czikkeiért Karakán urnak?

– Egyetlen egy sem! De csak egy sem. A collegák tudják, hogy mi lakik a
bokorban s még csak mukkanni sem mernek. Őrizkednek a keztyűt ide dobni.

– Lássa ön, ez nagy baj. Ön gondoskodott arról, hogy meg legyen védve;
de nem gondoskodott arról, hogy meg legyen támadva.

– Micsoda? Ezt nem értem.

– Dehogy nem. A «Jerichói Kürt» hadakozik a saját árnyékával, mert nincs
ellenfele. A többi lapok nem vitáznak vele, tudomást sem vesznek róla,
agyonhallgatják. Ligát kötöttek s megállapodtak benne, hogy a «Jerichói
Kürt» akármit mondjon róluk, még ha azzal vádolja is őket, hogy
ezüst-kanalat loptak, az se tekintessék sértésnek. Ebből aztán először
is az a baj származik, hogy a közönségnek tizenkilencz huszadrésze azt
sem tudja, hogy vagyunk-e a világon? a többi lapok nem költik fel
irántunk a kiváncsiságot. De nagyobb baj ennél még, hogy a mi magas
pártfogóink, miután egyedül kiabálunk, senki ellenünk nem mond, egészen
fölöslegesnek tartják a buzgalmunkat; megszününk rájuk nézve égető
szükség lenni. Nem értik, miért haragszunk? miután senki sem bánt
bennünket. Nem fogják fel, mit védelmezünk? miután semmi sincsen
megtámadva; sőt vannak közöttük finyás emberek, a kiknek az ízlését az
æsthetika annyira elrontotta, hogy egészséges, jól odamondott
kifejezéseinket nem találják alkalmasaknak, a midőn ellenünkben hasonlót
senki sem használ. Nekünk az a bajunk épen, hogy nincs ellenségünk, a ki
bennünket mindennap mérgezett nyilaival keresztüllövöldözzön, fogaival
megmarczangoljon, üvegcserepeken meghengergessen, hogy mi azután
sebeinkre hivatkozhassunk s vértanúságunk jeleit bemutathassuk. Nekünk
egy jó telivér ellenségre volna szükségünk, a ki küzdelmeink értékét
kellő világításba helyezze.

– Napoleon! Ön csakugyan nagy ember. Igaz a, hogy az a legnagyobb
bajunk, hogy senki sem akar bennünket bántani. De hát hogy lehet ezen
segíteni? Hogy lehet valakit arra rávenni, hogy támadjon ránk és bánjék
velünk kegyetlenül?

– Már pedig mulhatatlan föltétele egy diadalmas harcznak: egy magát
megveretni vállalkozó ellenség.

– Nem lehetne megvesztegetni valami desperatus zugirót, hogy adjon ki
ellenünk egy pamphletet?

– A pamphlet jó eszme; de a zugiró nem. Először az ilyen nem marad
titokban s nevetségessé tesz bennünket. Azután meg valami üresfejű
piszkolódást visszaverni semmi dicsőség. Nekünk olyan megtámadóra van
szükségünk, a ki a harczot komolyan veszi, a ki meggyőződésből beszél, s
a mit mond, abban eszme, gondolatok magva van, a ki azután a megkezdett
vitát egész hévvel folytatni is tudja, s a ki egyuttal oly társadalmi
állással is bír, mely őt arra kötelezi, hogy kilétét titokban tartsa, s
magára ismerni ne engedjen.

– Napoleon! Önnek van már ilyen embere! A felsőbb körökhöz tartozó
egyéniség? Micsoda?

– Nem szólok többet. Elég volt önnel sejtetnem, hogy mit akarok! A többi
az én gondom.

– Napoleon! ön nagy ember!

Hogy mint járt el ezek után feladatában Napoleon, azt szabad legyen
egyideig eltitkolnunk.

Tíz napra e párbeszéd után egyik pesti könyvárúsnál, a ki abban a hírben
áll, hogy a «Nagy Orient»-hez tartozik, jelent meg egy röpirat, ezen
czímmel: «Mene, Tekel, Fáresz!»

A röpirat általános felpezsdülését gerjesztett s az első kiadása három
nap alatt elkelt.

Magas szempontból itélő ész tünt ki belőle: modora finoman gúnyoros
volt, és a mellett merész; iránya az ultramontán és conservativ eszmék
ellen volt intézve, nem sokat elméletezett, hanem adatokat hozott elő,
jártasságot árult el a magas körökben, élesen jellemezve azoknak
vezértehetségeit, füszerezve előadását csipős adomákkal, repülő
mondatokkal, meglebbentve titokfedő függönyöket, mik alatt még több is
rejlik az elmondottaknál, s nem kimélve még a női hiúságot sem.

Ez már aztán gazdag fogás volt a «Jerichói Kürt»-re nézve: ez méltó
ellenfél volt Leonhoz. Tíz napig volt neki miről írni. Tette is egész
buzgalommal. Kimutatta alaposan a névtelen szerző irányának veszélyes
voltát; ad absurdum vezette le minden okoskodását: adatairól
bebizonyította, hogy azok egytől egyig hamisak; végül kegyetlen beszédet
tartott neki erkölcsiségről, kegyeletről, nők iránti tiszteletről és
mindezen philippicának aláirta a nevét. Első eset, hogy valaki a saját
neve alatt írt a «Jerichói Kürt»-be.

Napoleon öcsémnek e czikkek sok nagybecsű kézszorítást jövedelmeztek.

Hanem aztán tíz nap mulva megint jött a «Mene, Tekel, Fáresz». A második
füzet.

Ez már az eszményi álláspontokat védelmezve, nem feledkezett meg azoknak
megtámadójáról sem. Napoleon öcsém ugyan kikapta benne a magáét. Le volt
benne rajzolva a Dunába ugrásig az a nevetséges szerep, a mire ő
vállalkozott. Egy ifjú, a ki pénzért ráadja a fejét, hogy a
szabadelvűtlen eszmék mellett buzogjon. Meg volt neki mondva magyarán,
hogy zelusa csak nagymérvű hypocrisis és charlatánság. Be volt mutatva a
világnak, mint egy Don Quixote, s egész helyzete a világ előtt a
legkegyetlenebbül lett diffamálva.

Mikor ez a második füzet megjelent, Karakán barátunk dühösen rontott fel
a szerkesztőségbe, hol már Napoleon öcsém dolgozott a válaszon, ki levén
előtte terítve a sértő röpirat.

– Ezért meg kell verekedned! ordítá Karakán úr. Olyan volt, mint egy
bika.

– Először is nem verekedhetem, mert nem tudom, hogy kivel? Másodszor: az
eszmék harczát csak eszmékkel hiszem végigküzdhetőnek; végül pedig nem
ízlésem a verekedés, nem is értek hozzá, nem voltam katona.

– Ez gyávaság! mormogá rá Karakán barátunk.

De annál jobban megnyerte ez a válasz Napoleon öcsém munkatársainak és
főnökének tetszését. Igen is, a szellem harczát a szellem fegyvereivel
végigharczolni! Ez volt az ő jelszavuk is. Nosza tehát: «kaszát, ásót,
vasvillát ragadjatok!» (Értve mindig szellemi ásókat, kaszákat és
vasvillákat.) Valamennyien mind neki estek a névtelen pamphletírónak s
azt a megtámadott főmunkatárs becsületeért szellemi dorongokkal úgy
elcsépelték, szellemi bivalylábakkal úgy megtérdelték, szellemi
kulimászszal úgy bekenték, hogy az, ha egy csepp szeméremérzet van a
testében, kénytelen rögtön incognitó kivándorolni Európából.

De fájdalom, hogy ez egy megátalkodott ember volt, a ki a névtelenség
álarcza alatt nem birt elpirulni s annálfogva ujabb tíz nap mulva jött a
III-dik füzet «Mene, Tekel, Fáresz». Ez még a mennyire lehet felülmulta
az első kettőt. Folytatta az elvi harczot komoly indokokkal is, de
egyuttal nem szalasztá el az alkalmat az ellennézetek pártfeleit arról
az oldalról is megtámadni, a hol legérzékenyebbek voltak: az
egyéniségeket mutatva be, remekül torzított körvonalakban, a kik az
ügyet szolgálják. Itt azután sorban kijutott a «Jerichói Kürt»
szerkesztőségi tagjainak is a fekete levesből; de senki sem került ki a
csávából olyan jól kicserzetten, mint Kolompy úr, a laptulajdonos maga.

De már ez több volt az elégnél. Kolompy ur nem az az ember, ki ily
megbántásokat megtorlatlanul elvisel; sajtópert indított a kiadó ellen,
mivelhogy a szerző nem volt beperelhető.

E pernek kettős haszna igérkezett: először a büntetés, másodszor a
szerző felfedeztetése; mert az kétségtelen volt, hogy ha a kiadó
megkapja a félévi fogságot, a mit fejére kértek, akkor majd kiadja a
szerzőt, hogy üljön be a kóterbe az.

Ámde az a sajátszerű anomalia következett be, mely többször fordul elő
az esküdtszékek történetében: hogy a midőn a biróság elnöke feltette az
esküdtek elé azt a kérdést, hogy «foglaltatik-e az incriminált
pamphletben becsületsértés Kolompy úr személye ellen?» nyolcz
szavazattal négy ellen azt felelték rá: «igenis». Mikor pedig azt a
kérdést tette fel eléjük, hogy «bűnös-e azon czikk szerzője, vagy
kiadója?» arra tíz szavazattal kettő ellen azt felelték, hogy «nem».

E szerint Kolompy úr megkapta ugyan a visum repertumot arról, hogy a
becsületén tetemes kék foltok és bőrlehámlások találtattak; de egyuttal
megvigasztaltatott, hogy ez neki jól esett; fel se vegye!

Most már Kolompy úr Napoleon öcsémnek esett neki, hogy mondja meg, ki
ama vakmerő röpiratok szerzője?

– Én nem tudom.

– Ön nem tudja? Hisz ön vállalkozott rá, hogy szerez nekünk valami
ellenséget, a ki bennünket megtámadjon.

– Hát hiszen szereztem is; hanem azért nem tudom, hogy az kicsoda! Nekem
csak a kiadó ismerősöm. Én azt szólítottam fel, hogy irasson ilyen
irányú röpiratot valakivel; de hogy ő kire bízta ezt, ez az ő titka. Ez
pedig maga is szabadkőműves, s azok inkább el hagyják fürészeltetni a
lábukat, mint valami titkát a Nagy Oriensnek elárulják.

– Vigye a tatár az ön ötletét azzal az ellenségszerzéssel.

– De hisz ön nagyon jól meglehet vele elégedve. A mióta önt ütik, azóta
a párthívei elárasztják önt kegyeikkel. Küldöznek önnek finom borokat,
vadpecsenyét, déli gyümölcsöket, mint valami lábbadozó betegnek. A
subventió bővebben folyik be s az előfizetők száma szaporodik. Ön
ünnepelt férfiúvá lett. Köszönje meg szépen. A kéményseprő mesterség
együtt jár a füsttel.

Kolompy úr és az egész világ azonban nem akart ezzel a nézettel
megelégedni. Az irodalmi körök és a közönség fel voltak izgatva, kitudni
a titokteljes szerző kilétét.

Annyi bizonyos volt, hogy akárki írja e röpiratokat, annak a bécsi és
budapesti magasabb körökben egészen otthonosnak kell lenni, s az
országban szétágazó cselszövényeket legjobban ismerni. Gyanúba vétetett
minden tollfogható mágnás. A kaszinóban a habituék gyanús szemmel néztek
egymásra esténkint s óvakodtak a társalgást irodalmi tárgyakra
átvezetni.

Végre egy világsugár hatott át a rejtélyes homályon.

A füzetek kiadójának volt egy fordítója: ez nem volt szabadkőműves, s
annálfogva elárult egy lényegesen utbavezető körülményt. Az ismeretlen
szerző a röpiratokat eredetileg német szöveggel szokta megküldeni a
kiadónak, az fordíttatja le azután magyarra.

A detectiv politikának a dolga ezzel nagyon egyszerűsítve lett. A mű
szerzője egy olyan főrangú úr, a ki német.

A vak is rátalálhatott, olyan közel esett a rejtély kitalálása. A «Mene,
Tekel, Fáresz» senki sem más, mint Princz Nornenstein Alienor. Ez a
fölfedezés, mint a békalencse, egy éjszaka megtermett, el is terjedt,
virágzásnak is indult. Most már számosan voltak, a kik vissza tudtak
emlékezni rá, hogy csakugyan hallottak ők egyszer-másszor princz
Alienortól ilyen meg ilyen nyilatkozatokat, a mik találkoznak a
füzetekben kifejezettekkel. Ez excentrikus ember. Kitelik tőle, hogy
titokban «ír!»

Princz Alienor először meghökölt, mikor e gyanúsítással a szeme elé
léptek; hanem azután mikor látta, hogy semmi veszedelem nem lesz belőle,
hagyta a megtisztelő gyanút magán száradni, s ha találkozott fejcsóváló,
szemforgató, mutató ujjal fenyegető alakokkal, titokteljesen mosolygott
reájuk. Engedte magát a «Mene, Tekel, Fáresz» veszedelmes nimbuszától
körülderengetni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mi azonban nem késünk azon gyanúnknak kifejezést adni, hogy azokat a
pamphleteket alighanem Zárkány Napoleon maga irogatja, leszidván azokban
saját magát, a hogy megérdemli, teljes kedvtelése szerint.


KARAKÁN BARÁTUNK TRAGOEDIÁJA.

De senki sem fente annyira a fogát princz Alienorra, mint Karakán
barátunk. Fogadta, hogy ha egyszer megkaphatja, bizony princzhust fog
enni! De nehéz összetalálkozni e két úrnak: Karakán úr nem jár a
casinóba, a princz meg a «Kis pipába» nem; az utczán az egyik gyalog
jár, a másik kocsin; a princz a szinházak közül a németbe jár, Karakán
úrnak pedig fogadása tartja oda be nem tenni a lábát; a «Jerichói Kürt»
munkatársai mind telivér magyar chauvinisták.

Egy szép reggel a szerkesztőségben egy ylang-ylang illatú levélke várt
Karakán úrra, melyet felbontva, nagy bámulatára Nornenstein Alienor
princz névjegye akadt kezébe, e rövid sorokkal:

«Uram, izenje meg, hol lehetne önt megtalálnom?»

Ez nagy szó! Nemcsak a merénylet vakmerősége miatt, hanem azért is,
mivel csakugyan nehéz rá megfelelni, hogy Karakán úr hol lakik? Ő minden
harmadnap változtatni szokta a szállását. Az oroszlánnak is van az a
gyöngesége, hogy fél a kakaskukorikulástól. Karakán úr is sok ilyen
kakast ismer, a kik korán reggel azzal kukorikolják fel az embert, hogy
«mikor fizet már?»

Legjobbnak találta a princznek a hotel «Hungáriá»-ban adni találkozót
holnapra. Ott bérelt szobát erre az időre.

Princz Alienor pontosan megjelent a kitűzött órában á la bon enfant
hajfodrozva, kezében napernyővel. A brilliánt gyürüt ujján vékony
aranyláncz csatolta a kézcsuklóját szorító karpereczhez, arcza,
halántékai remekül retoucheolva carminnal és ultramarinnal.

A mint belépett s bemutatta magát, rögtön a dologra tért.

– Uram. Én azt hallottam, hogy ön engemet mindenfelé keres, azon
czélból, hogy velem megverekedjék. Kedves szolgálatot véltem önnek tenni
azáltal, ha magam helyébe jövök. Nekem is épen az a szándékom, a mi
önnek.

– Uram! princz! Ha ez nem tréfa?

– Részemről nagyon is komoly dolog. Én tudom, hogy ön hires kardvívó. Én
akarok önnek egy vágást adni.

– A mennykőbe!

– Egy szép, derék vágást, a mitől az ember a karját két hétig a nyakába
felkötve hordozza, vagy a képére valahová, a hol jobban meglátszik.

– Ohó!

– Igen egyszerű dolog. Én vívni nem tudok, ön pedig mester benne;
annálfogva szükséges, hogy ön az első odavágásnál megkapja a sebet. Igen
világosan beszélek. Nekem szükségem van arra a vágásra az ön testén;
majd azt is elmondom, hogy mi okaim vannak e szükség beismerésére. De
előbb hallgassa meg ön az én ajánlatomat. Én önnel szerződésre akarok
lépni. A hány czentiméter hosszuságú vágást ejtek én az ön karján, annyi
ezer forint fizetésére kötelezem magamat.

– Az istenfáját!

– Kérem, ne káromkodjék ön, az nekem idegrángásokat okoz.

– Hiszen nem káromkodás az. «Istenfa» egy jószagú virág: Artemisia
camphorata, szagos üröm.

– No hát szidjon ön valami másféle bokrot. Hát mit szól hozzá: ha én egy
tíz czentiméternyi vágást hagynék hátra az ön nagybecsű bőrén: nem
volna-e az tízezer forinttal jól meggyógyítva?

– Tízezer forint!

– Ha pedig arra tudná ön magát elhatározni, hogy egy látható helyen, a
homlokon vagy arczon hajtassék végre ilyen műtét, annak minden futó
czentimeterje háromezer forinttal lenne kárpótolva.

– Méltóztatik tréfálni?

– Nem én. Egészen komolyan beszélek, s ha megegyezhetünk a föltételek
iránt, önt nemesi szavammal is biztosítom. Elmondom az indokokat is. Én
egy előkelő hölgynek udvarlok, a ki még ragaszkodik a középkori regényes
lovagiasság eszméihez. E napokban e hölgy a sokat emlegetett «Mene,
Tekel, Fáresz» röpiratról beszélve, úgy nyilatkozott, hogy ez iratok
szerzőjétől nem lovagias felfogás ellenfeleit álnév alá rejtőzve
piszkolni, míg azok nyiltan lépnek föl ellene. A megrovás egyenesen rám
volt czélozva. Nem tudom miért? el van terjedve a vélemény, hogy azon
füzetek szerzője én vagyok. Nem segíthetek rajta. A névtelen szerzőt
illető megrovásokat mind nekem kell fölszedegetnem. Nekem érdekemben van
az említett hölgy véleményét lovagiasságom felől megtéríteni. Már most
remélem, hogy tökéletesen megértett ön engem?

– Tehát komolyan áll az ezer, meg három ezer forint czentiméterenkint?

– A vista fizetve. A hogy önnek tetszeni fog, a karra vagy az arczra.

– Oh kérem alássan, tessék a bőrömből kisajátítani rőf számra azért az
árért, a mennyi tetszik; kaptam én már olyat ingyen is eleget, ebcsont
majd beforr. Itt a kezem rá.

– Tehát a karjára?

– Nem. Inkább a pofámra. Ide ni, a fültől kezdve a szájig. Az lesz önnek
a dicsőség, ha majd a hirhedt viador Karakán Absolon viseli, mint eleven
trophæumot, önnek a manupropriáját a czifferblattján: akár aláirhatjuk,
hogy «Sculpsit Alienor». Ebnek fáj az, nem nekem, harminczezer
forintért.

– Tehát tíz czentimétert enged ön.

– Nem lesz baj, ha hosszabban üt is ki.

– De természetesen, ön nem vág vissza én rám. Mert ha ön is megsebesít,
akkor az egész szerződés semmis.

– Vigyázni fogok.

– De nem sérthet meg akarata ellen a karddal?

– Oh semmi esetre sem. Én nem a «német» szabályvívást követem, melynél a
kart és a kardot előre nyujtják, a hogy Magyarországon is tanulják a
vivást; hanem a franczia modort, mely szerint a kar fel van húzva, s a
kard felemelve. Nézze így, princz Alienor. Mintha ez a bot volna a kard,
s az ön napernyője a másik kard. Én így állok ön előtt en garde: most
czélozzon ide a balpofámra azzal a napernyővel. Csak bátran. Nem fáj az
a kutyának! Úgy ni! Bravo! Pompásan volt. Az első vágásra, a mint a vér
foly, a négy secundans egyszerre közberont, a kardjaikat kettőnk között
keresztbe teszik, s kinyilatkoztatják, hogy a közöttünk fenforgott ügy a
lovagiasság követelményei szerint elintéztetett.

– Ezzel tehát, reménylem rendben volnánk. De már most előbb valami
ürügyet kell találnunk az összekoczczanásra.

– Úgy gondoltam, hogy a «Mene, Tekel, Fáresz»…

– Nem! Annak a szerzőségét nem akarom a világ előtt elvállalni. Valami
mást kell kigondolnunk.

– Nekem van egy jó eszmém. Én ujságíró vagyok.

– Azt tudom.

– Naponkint elszoktam járni a nemzeti szinházba. – Az ön imádott hölgye
jár-e oda?

– Páholya van ott, s minden este ott szokott lenni.

– Tehát a mai előadás alatt jőjjön fel a princz a delnő páholyába, s a
hogy az urak szokták, az előadás alatt társalogjanak mentül jobban
fenhangon. Én azután majd iktatok be a «Kürt»-be egy hatalmas megrovást
a szinházban fenhangon fecsegő úrfiak és úrnők ellen. Ön az által magát
és hölgyét találva érzendi, rögtön küldi a segédeit a szerkesztőségbe.
Ott felfedezik a czikk szerzőjét. A kihívás megtörténik, s önnek
tenyerébe hull a diadal pálmája.

A szerződés ekként mind a két gentleman által megállapíttatván, s nemesi
parolával és kézszorítással megerősíttetvén, nem volt hátra más, mint a
jól betanult szinműnek nyilvános előadása, a mi kétségen kívül igen
fényesen sikerülendett. Karakán úr soha könnyebb mesterséggel nem jutott
még ilyen szép összeg pénzhez, hogy sem az alkalmat elszalaszsza, míg
princz Alienor elég olcsón vásárolta meg azt a dicsőséget, hogy a büszke
Etelváry Rafaela herczegnő szép szemeiért a főváros leghetvenkedőbb
viadorát legyőzte, s azzal egyszerre kimutatta, hogy a szenvelgett
asszonyos külső alatt mi lakik?

Arról nem szükség senkinek tudni, hogy a princz atyjának felfedezései,
igéretei és fenyegetései mennyi befolyással voltak e furfangos tragœdia
fogalmazására.

A szerepek igen jó kezekben voltak. Az esteli előadáson Alienor
fellátogatott Rafaela herczegnő páholyába: szokott fesztelen modorában
ott fecsegett vagy egy félóráig, nem törődve a közönség
elégületlenségével, mely elég háládatlan nem köszönni meg, ha egyszerre
a szinpadon is, meg a páholyban is játszanak. Princz Alienor nagy
megelégedéssel ügyelt a páholy alatt megtámaszkodó Karakán mogorva
alakjára, ki a felvonás közben fejébe vágta kalapját és elsietett.

Ment egyenesen a szerkesztőségbe, megírni azt a bizonyos czikket.

A «Jerichói Kürt» szerkesztőségében az a jó rend uralkodott, hogy ott
minden munkatárs akkor jelent meg, a mikor neki tetszett s azt írta a
lapba, a mi saját testének jól esett és egyik munkatárs a másik rovatát
soha nem olvasta; a szerkesztő pedig egyikét sem, ennélfogva megtörtént,
hogy egy és ugyanazon dolgot két külön rovatban megírták, egymásnak
ellentmondó értesüléssel, vagy a mit az egyik már tegnap közölt, azt a
másik holnap, mint legujabb eseményt adta elő; a revisor, kinek az egész
lapot át kellett volna olvasni mindennap, este beült a kis pipába s
éjfélig ki sem jött onnan, s a metteur-en-pages, ha már egyszer ki volt
valami szedve, akár avult el, akár volt megczáfolva, azt ő belenyomta a
lapba, mert már pénzben volt a szedés, s azt a közönségnek el kellett
fogyasztani; s ha néha az is megesett, hogy a lap nem telt meg, és
sehonnan semmi fiókból nem lehetett már előkeríteni tavalyról felmaradt
szedést, a mivel a hiányt pótolni lehessen, maga a főszedő fogta az
ollót, kivágott egy megfelelő hosszúságú hasábot a legelső istentelen
hirlapból, s beszedette azt a jámbor életű «Jerichói Kürt»-be; csakúgy
szikrázott tőle másnap a kegyes olvasó szeme!

Csupán egy tagja volt a szerkesztőségnek, a ki becsületbenjáró dolognak
vette a hivatását: Leon. Ő is azon furcsa emberek közé tartozott, a kik
szeretnek titokban csupán saját maguk tudtára becsületesek lenni; ösztön
ez, mint a macskánál a mosdás, ki ha besározza a talpát, nem nyugszik,
míg tisztára nem nyalja: a kutya hagyja sárosan.

Tehát Leonnak az a különös szokása volt, hogy későn este, mikor
vacsoráról jött, mielőtt hazament volna, előbb mindig felnézett a
szerkesztőségbe. Ott már akkor egyedül volt a füstölő olajlámpás, mely
elé hosszában lerakta a főbetűszedő a hasábok kefelevonatait, s megint
elhordta onnan, akár nézett beléjük valaki, akár nem. – Leon nem
tűrhette, hogy egy olyan lapban, melybe ő dolgozik, mindenféle banális
ostobaságok jelenjenek meg, s a sajtóhibák legyenek a legmulattatóbb
rész. Minden este ő olvasta végig a kefelevonatot: igazgatott,
szelidített a kifejezéseken, elfogdosta a hircusokat. Őrködött a
társaság hangulata felett. Úgy volt, mint mikor egy józan ember hét
részeggel egybeczimborázva kerül illedelmes közönség elé.

Ezen a napon is megjelent a tete à téte-re a füstölő olajlámpával. Tanuk
nélkül lehetett jelen. Corrector és revisor az új schwechatit
próbálgatta az átelleni gambrinus-templomban. Ő egyedül szedegette egyik
papirlebbencset a másik után elő, melyeknek mindegyikén ott volt először
a szedőgyerek ólmos ujjainak helye, másodszor a masinista hüvelykének a
nyoma, harmadszor a főszedő tenyerének önlenyomata, s kergette végig a
sorokat. És aztán elgondolkozott magában, hogy milyen furcsa az, hogy a
dicsőség útja itatós papirosból van.

Irni meggyőződésével ellenkező dolgokat s azokat még ki is corrigálni és
a többiek hallatlan gallimathiásait is elolvasni és kitatarozni, s
szégyenleni magát maga előtt. Ha szidják, haragot szinlelni, ha dicsérik
azért, a mit ő maga megvet, azt még meg is köszönni. Azonban ez a
nagyság útja.

Hát egyszer az ujdonságok végén rátalál arra a kakuktojásra, a mit
Karakán barátunk igtatott be frissiben a szini előadásról, melyben
azonban a darab czímén kivül semmi sem vonatkozott a művészeti részre,
annál több gorombaság egy számszerint is kipéczézett páholy látogatóinak
a közönséget sértő magukviselete ellen.

Hiszen a dolog érdemére nézve igaza volt a czikkírónak, csakhogy a
rhetori virágok, melyek hozzá voltak kötve, mind olyanok, a minőket az
irodalmi kertből tisztességes ember ki szokott gyomlálni.

Leon nem restelte a fáradtságot, az egész czikket újra írni, s a
pimaszságokat kihagyni belőle, s úgy adni be újra. A metteur-en-pages
ugyan protestált ez eljárás ellen: ez már egészen új szedés, s kilencz
órán túl a 24 krajczár per mille «n» betű duplán számíttatik: Leon azt
is megfizette a saját zsebéből; még egy miláreszt is adott ráadásul.

Voltaképen sejtelme sem volt róla, hogy a gorombáskodás épen Rafaela,
sőt Livia ellen volt intézve. Ő, a mióta e pályára lépett, nem járt se
szinházba, se látogatóba: megfeszített szorgalommal tanult odahaza,
mikor dolgát végezte a szerkesztőségben.

Másnap korán reggel (még csak nyolcz óra volt) szokatlan látogatás lepte
meg Fürst Nornensteint: a fia, Princz Alienor.

Nagy dolognak kellett történni, hogy ez ilyen jókor fel legyen öltözve.
Kifestve ezúttal nem volt.

– Nos? Mi dőlt fel?

– Olvasd ezt, szólt princz Alienor, odanyujtva a «Jerichói Kürt»
festékszagú számát atyjának, melyben veres plajbászszal körülkoszorúzva
tünt elő az olvasásra méltó czikk. A nyilvánosan megrótt főúri társaság
egyik részese Rafaela herczegnő, s a másik én vagyok. Teendőm világos
előtted. Én a szerkesztőségtől lovagias elégtételt akarok kérni.
Leszesz-e párbajsegédem?

A fejedelem érzékenyen ölelte meg trónörökösét.

– Tehát mégis!

A vér nem válik vízzé.

– Ember vagy fiam! Mától fogva tegezni foglak. Rögtön sietek ügyedet
elintézni. Tartózkodjál odahaza; a többi segédeid gondja lesz.

Azzal forrón megrázta fiának a kezét, lekísérve őt a bérkocsijáig, maga
sietett legbensőbb barátját, gróf Kolabinszkyt felzavarni, második
párbajsegédül.

Gróf Kolabinszky szivesen vállalkozott e lovagias feladatra, de
kikötötte, hogy semmi irkafirka ne legyen a dologból, mert az ő melle
rossz, a doktor megtiltotta neki az irást, meg hogy a kocsikkal egész a
harcz szinhelyéig menjenek, mert a gyaloglás az ő egészségének megárt.

A szerkesztőséghez hajtattak egyenesen.

Gróf Kolabinszky, mielőtt belépett volna, beküldte az irodaszolgát
recognoscálni, hogy nincs-e egy ablak nyitva az irodában? mert neki
megárt a légvonat.

Az irodában még nem volt senki más, mint Leon.

A rendúr bemutatta magát és társát Leon előtt; elmondá, hogy ők princz
Nornenstein Alienor képviselői: ki magát és másokat érzékenyen találva
hisz a megjelölt czikk által s annálfogva azon czikk szerzőjét
fölfedeztetni kéri.

Leon nem habozott a válaszszal.

– Azt a czikket én írtam.

Igazat is mondott – betűszerinti értelemben.

– Azon esetben kész-e ön a megsértettnek lovagias elégtételt adni?

– Sziveskedjenek önök e tárgyban az általam felkérendő két barátommal
értekezni, a kik a megállapodást majd tudatni fogják velem.

Ezzel Leon két névjegyét átadta Alienor képviselőinek, megnevezett két
barátjához intézett felhivásával őt ez ügyben képviselni.

Gróf Kolabinszky csak aziránti aggodalmának adott kifejezést, hogy nem
laknak-e azok az urak a harmadik emeleten? mert neki a lépcsőmászás
életveszélyes merénylet. Leon biztosítá róla, hogy mind a két gentleman
első emeleti szállást tart.

Azzal meghajtották magukat; a két főúr eltávozott. Napoleon pedig leült
polemiát írni a «Mene, Tekel, Fáresz» ellen.

Fél óra mulva megnépesült az iroda. Jött nagy zajjal a nemes
czimboraság; felültek az íróasztalokra, leheveredtek a hirlapokkal
terített pamlagokra és élczeltek a főszerkesztőre, a kit feltréfálni
minden munkatársnak legkomolyabb feladata.

Karakán barátunk is berontott. Első dolga volt előkeresni a
hirlap-petrencze közül a saját lapját, abból elolvasni a saját czikkét.
«Hm! de kisimította valaki, én ezt nyomatékosabban írtam meg».

Azért maradt elég ok a megneheztelésre.

– Nem keresett engem itt valaki? kérdé türelmetlenkedve társaitól.

Azok élczeltek rá. Dehogy nem, «Szipoly» úr, «Nadály» úr, ismeretes
uzsorások.

Ő más látogatókra lesett.

– Nem járt itt két idegen úr?

Az irodaszolga mondá neki, hogy korán reggel volt itt két finynyás úr;
bizonyosan mágnások lehettek, mert nagyon fintorgatták az orrukat, mikor
ebben a bokáig érő összesepretlen papirhalomban végig kellett gázolniok,
de akkor még csak Napoleon úr volt itt, azzal beszéltek.

Karakán barátunk bajt kezdett szimatolni. Napoleon egy kis mellék-oduba
húzta félre magát, hogy dolgozhassék; benyitott hozzá s megszólítá.

– Napoleon, te!

– Nix ungrisch! volt rá a rövid felelet a sürgős dolgozótól.

De végleg megállapodott Karakán barátunk gyanuja, mikor félóra mulva két
fiatal urat látott belépni a szerkesztőségbe, kik már egyenesen Zárkány
úr után tudakozódtak, s vele egyedül óhajtottak beszélni, aztán bementek
hozzá, az ajtót gondosan betették maguk után, odabenn igen csendesen
értekeztek és igen rövid ideig, aztán megint kijöttek és eltávoztak.

Karakán alig várta, hogy kihúzzák a lábukat, rohant be Leonhoz:

– Mit akartak ezek az emberek itt?

– Velem volt dolguk, az én magánügyemben.

– Ezek párbaj-segédek voltak!

– Arról nem szokás beszélni.

– Ki igazította ki az én czikkemet a páholyi fecsegőkről?

– Én.

– S ennélfogva most te fogadtad el a kihívást e czikk miatt princz
Nornenstein Alienortól.

– De mi közöd neked az én dolgaimhoz?

– Szerencsétlen! Tönkre tettél! Koldussá tettél! kiloptad zsebemből a
nagy «Treffert!»

Azzal tombolt ki és le és fel a nyomdába; torkon ragadta a szerencsétlen
metteur-en-pagest, addig ki nem eresztette a markából, a míg az elő nem
kereste neki egy határ országos szemét közül az ő eredeti ős igazi
czikkének kefelevonatát, melyet szerencsésen megtalálva, futott
lóhalálában egyenesen princz Alienor lakására.

Princz Alienort ez alatt már siettek felkeresni a segédei.

– Minden a legjobban el van intézve. Az ellenfél segédei kardot
választottak, mi megegyeztünk «első vér»-re, holnap reggel hat órakor a
szentlőrinczi erdőben.

– Sokkal jobb szerettem volna, szólt gróf Kolabinszky, ha zárt teremben
történik; reggel deres a fű, az ember könnyen meghűti a lábát.

(Átkozott önzők az ilyen párbajvívók, hogy azoknak csak a saját
egészségükre van gondjuk: a segédekével nem törődnek).

– Tehát korán kelj, szólt a rendúr, fiának atyai utasításokat adva, s
reggelire igyál egy pohár rhumot, mely fölmelegít, meg egy pár lágy
tojást. Ma délután aludd ki magadat, mert az éjjel izgatott lészsz.

– Ne legyen miattam aggodalmad, szólt princz Alienor, az egész dolog még
csak fel sem izgat. Tapintsd csak az üteremet.

– Bámulatos! oly nyugodtan ver, mintha csak foxhuntingról volna szó.
Nekem az első párbajom előtt egész nap lázam volt, s nem tudtam se ülni,
se feküdni, folyvást szaladnom kellett. Ez a hidegvér már hollandi
örökség. – De tudsz-e te vívni? Megállj, tanítalak egy pár
mesterfogásra. Elhozattam a vívókardokat. Jer, tedd fel a ví-álarczot.

– Ah. Hagyj nekem békét ezzel a tréfával. Az én dolgom lesz az.

– De nem árt ezeket a fogásokat tudni. Állj csak ki a mensurába.

– De megtalálsz ütni.

– No ugyan nagy baj lesz! Életlen karddal.

– Csak mutasd te azt úgy a levegőben, nálam nélkül.

– Nézzed csak. Mikor az ellenfél en garde teszi magát: így ni, a kard
belső felével egyet csapni a keze fejére, mindjárt vége van. Vagy ezt
ni. Kétszer felül egymásután, a második vágás az ellenfél támadó
tempóját szelve keresztül, okvetlenül annak a karját találja. Aztán meg
ezt. Az ellenfél alvágását nem parirozni, hanem a kart felkapni, az
ellenfél vágását átsuhantani s egyidejűleg eléje vágni, ez bizonyosan
pofát talál.

– De ne hadonázz azzal a karddal, mert én csiklándom! Bizonyos vagyok én
magamról, ne félts.

– No hiszen, a mi az ellenfeledet illeti, az iránt egy nagy kő esett le
a szivemről. Megvallom: egy kicsit szepegtem. Ön tudja jól, gróf, az a
mennykő-ficzkó, az a Karakán, a híres krakehler, csak azért van
szerződtetve a «Jerichói Kürt» szerkesztőségéhez, hogy ha jön valaki
elégtételt kérni valami czikkért, előálljon, s azt mondja: én írtam azt!
Aztán tessék vele verekedni, a kit az ezredétől is azért bocsátottak el,
mert mindenkit összevagdalt. Attól féltem, hogy nekünk is őtet fogják
idetolni, s akkor nem lett volna más hátra, mint hogy magam verekedjem
meg a ficzkóval. Szerencsére nagyon jókor jöttünk, s találtunk helyette
egy görbehátú, nádtermetű, tintás ujjú diákot, a ki az első ijedtségben
kivallotta, hogy ő írta a czikket. Igazság! meg se mondtuk neked az
ellenfeled nevét. Micsoda bolond neve is van? valami Napoleon? Sárkány,
vagy Tárkány, vagy Párkány. Nini. Mi bajod lett egyszerre Alienor?

Mi ám? Az, hogy akármiféle Napoleon legyen is az a bizonyos, de ez nem
az az ember, a kivel princz Alienornak szerződése van ennyi meg ennyi
czentiméterre.

– Rögtöni szívdobogás… hebegé Alienor.

– No, az ugyan rosszkor jön! Micsoda kisasszonyoknak való betegség ez!
Igyál egy kis hideg vizet. A Pontius Pilátusra! Hogy ver egyszerre az
ütered! Nem szeretem ezt a bajt sehogy sem. Egészen reszketsz. Még a
szád is fehér lett. Teringettét. Igyál inkább egy pohár rumot, s
lélekzelj egyet nagyot. Hiszen csupa erő, izom vagy. Két olyan ficzkót
megennél kenyérre kenve, mint az ellenfeled. Egy inséges Napoleon.

De princz Alienornak egyszerre az egész kedve odalett. Ez a quiproquo
neki semmiképen nem tetszett.

– Én nem tudom…

– Mit nem tudsz?

– Nem fog-e Rafaela herczegnő megneheztelni?

– Csak nem bántad talán meg a kihívást?

– Oh azt nem. De úgy látom, hogy ti még is követtetek el egy
inconvenientiát a kihívásnál.

– Teringettét! Te adsz nekem leczkét abból, hogy mik a párbaji
convenientiák?

– Journalsértésnél mindig alternativát szokás feltenni, vagy revocálja a
czikkiró a sérelmet, vagy fegyveres elégtételt ád. Ti az elsőt meg sem
kisérlettétek.

A két főúr megdöbbenve nézett egymásra. Az igaz, hogy az első se kérve,
se ajánlva nem igen volt.

A rend-úr kezdett kétségbeesni fia fölött. Az rettenetes volna.

E kényelmetlen helyzetet egész alkalmilag szakítá meg a belépő
komornyik.

– Egy úr van itten, erővel be akar jönni. Nincs látogató jegye. Valamit
beszél Jerichoról, hogy odavaló.

Princz Alienor arczát egy reménysugár deríté fel.

– Bocsásd be.

Karakán barátunk rontott be a szobába. Fujt a sietségtől, s a homloka
csupa izzadság volt.

– Alászolgájuk uraim. Az én nevem Karakán Absolon, a «Jerichói Kürt»
főmunkatársa. Csak most értesültem, hogy önök uraim, princz Alienor
megbizásából, a szerkesztőségben jártak, s ama bizonyos szinházi czikk
szerzője után tudakozódtak. Azon czikk szerzője, uraim, én vagyok!

(– Nos, mit mondtam? dörmögé gróf Kolabinszkyhez Nornenstein fejedelem.)

– Becsületemre esküszöm, hogy én írtam azt a czikket; heveskedék Karakán
Absolon, itt van az eredeti kéziratom, azon módon, a hogy a szedőinas
bepiszkolta a festékes ujjával, itt az eredeti szedés, a hogy én azt
megírtam; az a másik úr, a ki a szerzőséget magára vállalta, csak
átidomította azt; maga ott sem volt a szinházban. Én vagyok a szerző,
igaz, katholikus hitemre esküszöm. Önök tartoznak nekem hitelt adni.
Tanúkkal is bizonyíthatom. S én azt nem engedhetem, lovagias érzületem
tiltja, hogy az én vétségemért más valaki bünhödjék. Én nem bújok el
senki háta mögé. A mit írtam, azért helyt állok, ha ott maradok is.

– (Ettől féltem, dörmögé Nornenstein Octavian rendúr. No ez szép
fordulat. Tudtam előre.) Azután nyugalmat erőltetve, fordult Karakánhoz.
De uram, ha ön lovagiasságra hivatkozik, akkor tán megengedi magához azt
a kérdést intézni, hogy nem találná-e helyesebbnek egy olyan megbántást,
mely nőket is érintett, szintén hirlapi úton helyrehozni?

Most egyszerre mindkét segédjének bámulatára előlépett princz Alienor.
Arcza büszke volt és fejtartása vakmerő.

– Semmi egyezkedés! Én nem kívántam revocálást! Az csak ráduplázás volna
a bántalomra. Én fegyveres elégtételt kértem, s azt követelek.

Nornenstein Octavian fejedelem azt hitte, hogy fiából most a hamis
becsvágy beszél, s csitítva sugá oda neki:

(– Te, fiam. Ez a legveszedelmesebb verekedő a monarchiában.)

Princz Alienor fennhangon válaszolt rá.

– S én nem bánom, ha vívómester is! Ő még dicsekszik azzal, hogy
engemet, és még más valakit, a kinek én védelemmel tartozom, megbántani
merészelt. Én e megbántás emlékét oda akarom neki a pofájára
feljegyezni.

Karakán Absolon arcza ragyogott a dicsőségtől. Oda! oda! Egy tíz
czentiméter hosszúságút!

Fürst Octavian Nornenstein pedig meg volt dicsőülve.

Odament fiához és keblére szorította.

– Most ismerek a saját véremre benned! Épen így szóltam én, mikor egy
névtelen megbántás okozójául egy óriást, az orosz ezredest találtam
magam előtt; gyermek voltam: az meg egy hős; én is azt mondtam, a mit
te. Mindegy! Én megakarom azt az embert ölni! És megöltem.

(Jaj, hogy dörzsöli a képemet a szakállad!)

– Nos, hát uram, Karakán Absolon úr, nevezze meg ön a segédeit, a kikkel
értekezzünk, s mondja meg, hogy a nap folytán hol találhatjuk meg, ha
szükség lesz rá.

A nagy viador mondott két hozzá méltó gentlemant, s olyan nagy volt az
öröme a fölött, hogy ajánlata elfogadtatott, hogy még bucsúra is nyujtá
kezét princz Alienornak, mikor eltávozott. Szerencsére ez jobban
betanulta szerepét, s eldugta a kezét a háta mögé.

– Futó bolond! dörmögé utána Octavian fejedelem.

– Nem szeretnék vele egyedül találkozni valami erdőben; volt gróf
Kolabinszky észrevétele.

A két úr azonnal fölkerekedett és ment azt a két gentlemant
innen-amonnan összeszedegetni, a kik az ellensegédek lesznek; gróf
Kolabinszkynek ismét nem kellett sok emeletet járni, mert mind a két
distingvált úr a kávéházban volt található. Délig rendbehozatott az ügy.

Nornenstein Octavian fejedelem túl a rendén meg volt elégedve utódjának
magatartásával. Első vérre fog menni. Itt minden a pillanatnyi
sugallattól függ. Végtére is Alienorban fel van ébresztve a
férfiszellem; ez volt a főczél: ez a tiszta nyereség. Lehet, hogy ő is
sebet kap; annál jobb ránézve. Az első sebbel fel van az ember avatva
hősnek.

A mellett az urak érdemesnek sem tartották még Zárkány Napoleonnal, vagy
annak segédeivel is szóba állani, s a változásról őket értesíteni. A
dolog nagyon érthető volt. A szegény tintásujjú megszeppent, mikor
megtudta, hogy karddal fognak a nyaka körül járni, s sietett hirtelen
maga elé tolni a conventionatus viadort, az most örül, hogy kihúzhatta a
lábát a sárban hagyott csizmából, s mezítláb megmenekülhetett. Jó lesz
szegénynek békét hagyni.

Hanem ennek a téves felfogásnak azután az a következése lett, hogy
Zárkány Napoleon másnap jóval a kitüzött óra előtt első volt a kijelölt
helyen megjelenésben segédeivel és orvosával együtt, s jó öt perczet
várt, míg a szentlőrinczi úton egy másik fedett hintó is utána érkezett;
melyből megint Karakán barátunk segédei ugráltak elő. Ezek nem hoztak
magukkal feltsert, gondolták, majd hoz a princz.

A két összetalálkozó consortium aztán rettenetes farkasszemet nézett
egymással. Tévedés nem lehetett a dologban; mind a kettőnek az
utasítása: balra a csőszháztól, a tölgyes közepén levő tisztás volt.

– Hát ti mit kerestek itten? Kérdezé Karakán Absolon Leontól.

– Azt én kérdezhetném inkább tőletek, a ki elébb foglaltam el a tért.

– Adjatok nekünk helyet, mi most verekedni akarunk.

– Azt nekem nem szükséges megtudnom. Verekedhetsz, a mennyit akarsz, de
itt, és ebben az órában nem.

– Miért nem?

– Azt mondják el egymásnak a segédeink, ha jónak látják.

– Napoleon öcsém, ne hozz ki a türelmemből. Én nem parlamentairozok
sokat. Nekem ma itt párbajom van princz Nornenstein Alienorral.

– Az nem lehetetlen; mihelyt az enyim be lesz fejezve ugyanazon
gentlemannel.

– No most már elég. Princz Alienor az én ellenfelem. Ő provocált engem
szabályszerüen.

– Az én kihivatásom ép oly szabályszerüen esett meg.

– De ez tévedés volt; félreértésen alapult.

– Erről engem nem világosított fel senki.

– No hát felvilágosítlak én.

– Te pedig nem vagy Nornenstein képviselője.

– No hát vagyok a magam képviselője, s már most én mondom, hogy tisztulj
innen; mert különben velem gyülik meg a bajod.

– Az is megtörténhetik.

– Zárkány úr! Én nagyon röviden szoktam azokkal elbánni, a kik a lábukat
előttem keresztbe teszik.

– Nem kétkedem benne.

– No hát, az istenfáját! vagy elmegy ön innen, vagy velem verekszik meg
elébb.

– S minthogy nem megyek el innen, a míg mások nem engedik meg…

– Hát akkor csak le a kabáttal, aztán ki a gyepre! Egy, kettő, három, az
idő rövid.

– Az megint igaz.

A segédek hasztalan vetették magukat közbe; Karakán henczegett pogányul,
Leon pedig csak vállát vonogatta. Egyik sem akart tágítani. Utoljára is
rájuk kellett hagyni, hogy verekedjenek össze inpromptu.

Levetkőztek. Karakán bikaerejű test volt. Zárkány Napoleon karcsú,
nyulánk; de hosszú karú és lábszárú.

Karakánnak meg voltak a professionatus henczegő modorai. Markába köpött,
mikor a kardot a kezébe vette; mutogatta a foga fehérét, gyönyörüséggel,
valódi étvágygyal mosolygott ellenfelére, ravaszul hátrahúzta magát, s
karját úgy összehúzta, hogy öklével vállát érinté, s mikor előre
csapott, vadállati horkantást hallatott, s a lábával nagyokat
dobbantott. Mindez könnyen megzavarja a tapasztalatlan ellenfelet. Aztán
az volt a szokása a vivásnál, hogy nem sokat törődve a védmozdulatokkal,
első rohamra, mint a medve, legázolta ellenfelét, s annak nem engedett
időt a támadásba átmenni. Ezzel rendesen megpiszkolta elleneseit, s ha
maga is sebet kapott, az nem sokat számított.

Hanem ezúttal mégis olyan vívóval akadt össze, a kinek szintén meg
voltak a maga sajátságai. Leonnak meg abban állt a fortélya, hogy hosszú
karjai voltak, s azokkal úgy betudott vágni az ellenfél kardján
keresztül, hogy az maga sem értette, hogy jutott ahhoz a vágáshoz? A
mellett a hosszú lábainak is jól tudta hasznát venni. Szökelt előre és
hátra. Nem lehetett rárohanással letörni, mert ő épen olyan gyorsan
tudott hátrálni, s hátrálás közben finom, kimért visszavágásokkal
ellenfelének meggyüjteni a baját. Úgy elszökött Karakán elől, hogy nem
birta kardhegyre kapni. «A tánczmesteres istenfádat».

A csetepaténak eredménye ez lett:

Először kapott Karakán barátunk Leontól egyet a jobb pofájára, a mi, ha
princz Alienornak számított volna, megér huszonnyolczezer forintot.
Akkor Leon egy kicsit hagyta magát kergetni, s e közben ott felejtett
neki a mellén egy tizenöt czentimérnyi vonalt, tizenötezer forint
értékben, azután nem tagadhatott meg tőle egy tizenkét czentiméternyit a
karjára, végül megtisztelte pour la dame a kezefejére egy ötezeressel:
úgy hogy az együtt egy igen csinos összeget repræsentált volna, ha
princz Alienortól vette volna eredetét. Az utolsó vágás egyúttal
harczképtelenné is tette ellenfelét. Ez volt az utolsó cotillon-figura.

Mikor princz Alienor a segédjeivel és orvosával megérkezett a találkozás
szinhelyére, már akkor Karakán ki volt terítve a gyepre, s három ember
varrta és ragasztotta össze a bőrét, míg körüle vérázott szivacsok
hevertek.

Alienort az ájulás környezte e látványra.

Leon segédjei nem késtek a felvilágosítást megadni Alienor segédjeinek.
A két munkatárs összeveszett azon tisztesség felett, hogy melyiknek
legyen joga princz Nornenstein Alienornak elégtételt adhatni a «Jerichói
Kürt»-ben megjelent, s mindkettőjük által jogosan sajátul elismert czikk
miatt? Zárkány úrnak kedvezett a sors, a kinek a cartellje különben is
fennáll.

Ezt nem lehetett eltagadni.

És már most az az ember, a ki a gyakorlott spadassint így tönkre
aprította, hogy fog még tánczba kerekedni princz Alienorral.

(– No most már fiam csak hidegvér! dörmögé Octavian Alienor fülébe.)

Princz Alienor halavány volt, mint egy sápkóros leány; hanem azért erőt
vett magán, hogy ideges borzalmát el ne árulja.

Ideges ellenszenve volt a köszörült vas iránt, a mit ott szeme előtt
törölgettek meg a harasztban a vértől. S neki most azt a vasat meg
kellett fogni és szembe állni azzal az emberrel, a ki már egyet
lefektetett a fübe. De meghalni könnyebb, mint visszalépni.

Mikor apja odalépett hozzá, hogy a fekete selyem kendővel átkösse a
kezét csuklóban, hogy az üterét ne érje a vágás, ijedten sugá neki:

– (Neked lázad van.)

Mielőtt az ellenfeleket levetkőztették volna, gróf Kolabinszky, a
segédek egyike, hogy ezúttal a párbajszabályok minden szakaszának eleget
tegyen, föltette a kérdést a vívandók elé, hogy nem hajlandók-e
kibékülni? nevezetesen a sértő fél nem akarja-e a sértést megkövetés
által helyrehozni?

Ezt mindig meg szokták kérdezni, de a felelet rá rendesen az, hogy
«nem».

Ezúttal azonban kivétel történt. E felszólításra Zárkány Napoleon azt
felelte:

«Igen».

És azzal oldalzsebébe nyult, s kihúzott egy iratot.

«Én ezennel nyilvánítom önök előtt, hogy ama czikkben foglalt
megsértéseket bánom és rosszalom, s azokért a sértetteket megkövetem és
tölük bocsánatot kérek, ezt irásban is adom, s felhatalmazom önöket,
hogy e megkövetést hirlapilag közzétegyék».

Princz Alienor új életre feltámadva érzé magát. Egész hévvel ragadá meg
Leon kezét és kérte, hogy nevezze őt ezentúl barátjának, egyedüli igaz
barátjának.

– Erről ismerni meg az igazi gavallért! szólt beavatkozva a
kézszorongatási duettbe Octavian fejedelem. Ez a nemesi bátorság:
elismerni és visszavonni a megbántást férfiasan, ha megérdemli a bántott
fél.

Napoleon pedig nem szorongatta vissza a kezeiket. Csendesen mosolygott.
Gondolta magában: mégis csak én vagyok itt a legnagyobb komédiás;
megkövetést teljesítek egy czikkért, a mit egy harmadik írt, s a miben
az megsértett egy hölgyet, a kit én tisztelek, s egy másikat, a kit
szeretek; s még ezért agybafőbe hagyom magamat dicsértetni.

Leon pedig e váratlan ötletével annyira meghódította a kedélyeket, hogy
még gróf Kolabinszkynak is az jutott eszébe, hogy felső kabátját
rásegítse, nehogy meghűtse magát a felhevülés után, s egy perczre még is
elfeledkezett saját magára vigyázni.


A TRAGOEDIA VAUDEVILLEBEN VÉGZŐDIK.

– Jó reggelt, kedves Zárkány barátom, köszönte be egy reggel Leonhoz
Nornenstein Octavian fejedelem; lássa, már úgy vagyunk önnel, mint a
megszorult adós a jótékony hitelezővel: mentül jobban eladósodtunk nála,
annál többet követelünk tőle. Ön minket lovagias eljárásával teljesen
lekötelezett, s már most azt nyerte vele, hogy le nem rázhat a nyakáról.
Annak a fatális affairenek még folytatása is van. Nézze csak: micsoda
levelet ír nekem az a rettenetes Karakán! Olvassa csak el. Senkivel sem
merem közölni, mert ha kipattan belőle valami, akkor kivándorolhatok a
fiammal együtt Tazmaniába. Egyedül önhöz van bizalmam. Ön olyan nagyon
megnyerte azt. Nos mit szól ehhez a históriához? A ficzkó leirja, hogy
micsoda szemfényvesztési kisérlet volt ő közötte és fiam között. A fiam
megvette az ő pofáját, hogy ráhúzhasson egyet, drága pénzért. Én azt el
is hiszem, ez az ötlet nagyon hajaz az én fiamhoz. Egészen beillik a
conduitjába. A bramarbas ám megkapta a vágást a pofájára; de nem a
fiamtól, hanem öntől, per procura. Persze, hogy ennek most Alienorra
nézve semmi becse nincsen. De Karakán úr csak viseli azt mégis. Már most
ez az ember azzal fenyegetőzik, hogy ha én neki ennyi, meg ennyi pénzt
rögtön le nem teszek, hát ő ezt az egész történetet kinyomatja, minden
hirlapnak megküldi, annyival is inkább, mert Kolompy úr ama párbaj
indokai miatt, de még inkább a következményei miatt neki felmondott,
most ő kenyér nélkül maradt, harcz- és ir-képtelenné lett: ezt a levelet
is balkézzel calligraphiázta. Már most mit csináljak én ezzel az
emberrel? tanácsoljon ön. Agyonüssem-e? Befogassam-e? Vagy kifizessem!
Hogy elhallgasson.

– Egyiket se kisértse meg ezek közül magasságod. Az agyonütést ily
esetben hazai törvényeink tiltják, a befogatást pedig nem rendelik el. A
kifizetés végre semmi czélra sem vezetne, mert a mint a pénz elfogy,
megint itt volna a fenyegetéssel, hogy szólni fog, ha nem adnak.
Magasságod erszénye fölött örökösen egy damoclesi zsebmetszőkés függne.
Hagyja nálam ezt a levelet, holnap reggelig elintézem az egész dolgot.

– Tartok tőle, hogy már eddig sem egészen titok az a cselszövény, a
casinóban csipkelődő észrevételeket hallottam elejtegetni.

Másnap reggel a «Jerichói Kürt» tárczájában teljes szövege szerint
megjelent Karakán Absolon levele Nornenstein Octaviánhoz a princz
Alienorral kötött szövetség meséjével együtt.

Nornenstein Octavián az ágy mennyezetéig ugrott fel fektéből, a mint ezt
megpillantotta: «Perfidia, toronymagas!»

Hanem aztán mikor végigolvasta a czikket, akkor kellemesen volt
megnyugtatva. Zárkány Napoleon zárszavai a közönséget hivták fel itélő
biróul, hogy lehet-e hitelt adni ily izetlen, esetlen eszmeficzamnak, a
mit egy gyanús egyéniség gondolt ki, egy a közvélemény előtt magasan
álló család megsarczolására, mely e kicsikarási szándék és rágalom ellen
legjobb védelemnek találja azt szórul-szóra közölni, átadva a fenyegetőt
a közvélemény törvényszékének. Az egész vad mese különben nem is eredeti
gondolat, szórul-szóra volt az megirva Grandmesnil: «Le duel payé» czímü
vaudevillejében, a mit a Port-Saint-Martinban előadtak, ki is fütyöltek
az első előadásnál. Tehát nemcsak rágalom, hanem még plagium is hozzá.

Fürst Nornenstein sietett Zárkány Leonhoz.

– No ön szépen megijesztett! Hanem aztán megvigasztalt. Így csakugyan
agyon van ütve a mendemonda. De ugyan mondja csak ön: valóban létezik
egy ilyen monsieur Grandmesnil, a ki egy hasonló tartalmú «Le duel payé»
czimű vaudevillet irt?

– Nem tudom; mert én soha sem hallottam a nevét.

– E szerint ez mystificatió? magyarán, hazugság?

– Olyan hazugság, a minőt az ember a rablónak fel van jogosítva mondani,
ki pisztolyt szegez a mellére.

– De koczkáztatja ön, hogy valaki nem restelli azt a fáradtságot, hogy
elmenjen Párisba, s felkutassa a Port-Saint-Martin szinház könyvtárát s
kiderítse, hogy az a darab nem is létezik.

– Az alatt rég elfelejtik itthon az egész ügyet, s ha kiderítik a
mystificatiót, csak engem nevetnek ki érte; én pedig ujságiró vagyok,
rajtam elfér.

– Köszönöm. Már most mit gondol ön, nem jó volna, ha ön ezt az egész
ezer forintot ebbe a hirlapba betakargatva, annak a ficzkónak elküldené.

– De az bizony annak nagyon jól fogna esni.

Ezért ugyan aztán Leon kapott Karakántól egy levelet vissza, melyben
elneveztetik a világ minden nyelvén tolvajnak, rablónak, haramiának;
hanem az ezer forint nem küldetik vissza.

Ezzel aztán princz Alienor első kirohanása a tettek mezejére szerencsés
visszavonulásával végződött, azt azonban mindenki tudta, ha nem mondta
is, hogy ezúttal a nornensteini Pratz dynastiának Zárkány Napoleon volt
a Szobieszkyje.

Azt az érzékeny szivüek megnyugtatására megjegyezhetjük, hogy azért
Karakán barátunk nem maradt kenyér nélkül: átment a radicalis irányáról
ismeretes «Isten ostora» czímű szélsőbali laphoz főmunkatársnak, a hol
tárt karokkal fogadtatott.


POMPEIA.

– Kedves Leon, úgy látom, hogy ön nem azzal a szándékkal jött a bálba,
hogy tánczoljon; hanem inkább látni szeret. Látni pedig sokkal jobban
lehet az embernek másodmagával, mint egyedül. Tehát innen a jázminbozót
mögűl legjobban körültekinthetjük az egész világot, a nélkül, hogy
útjába esnénk valakinek, a ki megzavarja beszélgetésünket, azzal a
szeretetreméltó kérdéssel, hogy jól szolgál-e egészségünk? Gyönyörű szép
terem! Az egész Etelváry herczegi palota hasonlít az én nornensteini
várlakomhoz «kicsiben». Csak a felséges szép park hiányzik körüle, a mi
oly mulhatatlanul kiegészítő része egy uri laknak; azok a fenséges
négyszáz éves hársfák, azok a nemesi czímerei egy kastélynak. Hja biz
azt egy varázsszóra előidézni nem lehet. Épületet lehet emelni pénzért,
de a szép terebélyfa ősök hagyománya, s egymást tiszteletben tartó
ivadékok öröksége. A szép ősfák hiánya még sokáig el fogja árulni önök
fővárosáról az ujdonsült nemességet, hogy ez csak egy európai Chicagó, a
palotasorok még magukban nem teszik meg. A másik, a mi első tekintetre
az amerikai keletkező új városokra emlékeztet, egy nagyobbszerű templom
hiánya. Minden világvárosnak van legalább egy cathedráléja, mely messze
kimagasodik a ködből, a miben a többi házak tömkelege összefoly, s
jellemet ád a városnak. Önök ezen könnyen segíthetnének. Csodálom, hogy
rá nem jöttek még maguktól. Ausztria herczegprímása Bécsben székel,
Francziaországé Párisban; az önöké pedig Esztergomban. Milyen könnyen
megtehetnék önök, hogy az is tegye át székhelyét Budapestre, s emelje
gazdagságával, fényével a fővárost. Akkor aztán majd lenne Budapestnek
bazilikája is.[2] Hanem azt persze nem azon kellene kezdeni, hogy a
hozzá tartozó elemeket szószékről és hirlapokból folyton-folyvást
insultáljuk. Nem önt értettem: ön kivétel a sok közül. Annyi bizonyos,
hogy egyik irány a másikat kizárja. Gyárkémények és bazilikák egymás
szomszédságában egyidejűleg nem emelkednek. Prága ős nemesi fényét csak
az Altneu zsinagóga kormos barlangja egészíti ki s a zsidóváros
sikátorai. Én nem azt mondom ezzel, hogy az ujabb kor nemességének meg
kell vetni az üzletet. Ellenkezőleg. Az üzletet magát kell nemessé
tenni. Mi voltunk a földbirtok fejedelmei hajdan; lehetünk mi
pénzfejedelmei a jövőben. Miért engednők a pénzbáró, pénzkirály rangját
másoknak, mikor azokat magunk is megtarthatjuk? Ön előtt bizonyosan
eléggé ismeretes lesz, hogy a katholikus szövetségnek, mely Európa
sorsát intézni fogja örökké, nem a péterfillérek perselyében áll minden
gazdagsága. Az legalább harmadfél milliárd franknyi tőkével rendelkezik:
egy teljes ezer millió osztrák forinttal. S irányt ad a brüsseli és
párisi pénzpiaczoknak. E tőkének nagy része a jelenlegi bizonytalan
viszonyok között rendelkezhető állapotban van, s csak egy kedvező
véleményáramlatnak kell megindulni az ön hazájában, s ez olcsó pénztömeg
önkényt ideomlik, s önöknek egy varázsütésre támad minden intézményük,
eszközük, a mi gazdagodásuknak életföltétele; lesz jegybankjuk,
világkereskedelmük, hitelük, gyáriparuk. Ezek nem dogmaticus
subtilitások, ifjú barátom, ezek korszükségek. Ez föld és kenyér. S egy
ilyen lendületnél az olyan tehetségnek, mint az öné, magas emelkedés
kinálkozik. Egy az ügynek tett jó szolgálat, s ön mint félmilliomos
ébred föl. – Én nem tréfálok. Ön ismeri azt a keleti mesét, a hol egy
bűvös lakban alvónak tizenkét dzsin jelen meg éjjelenkint, kezébe adnak
egy vasvesszőt, aztán ott tánczolnak előtte, nem hagyják aludni, végre
mindenik dzsin odadob neki egy réz aspert, s azzal eltünnek; a nyomorult
így éldegél tizenkét aspernyi alamizsnából. Egyszer az öcscse hál
helyette a megbűvölt szobában, s az a dzsinekre ráver a vasvesszővel, s
ez ütésre azok egyszerre arany-szobrokká változnak. Így lesz önnel is.
Az ön rézaspergyűjtő fönökét rövid időn megérdemlett nyugalomba
helyezzük, s ön lép helyébe, mint lapvezér, s akkor kezében lesz már a
vasvessző, melytől a dzsinek aranynyá válnak. De a fecsegés közben
egészen elfeledkeztünk a társaságot szemügyre venni, mely előttünk
hullámzik. – Ime, itt a magyar «high life». – Ez is új szerzemény: csak
azóta támadt, a mióta sikerült önöknek az udvart megnyerni – vendégül.
Mert még csak vendég az; itthon nincsen. A budai királyi lak nem
rezidenczia még, csak királyi leszálló hely. Most mégis látni már egy
magyar főúr tánczvigalmán fényes katonai egyenruhákat és
rendjeldíszitett férfiakat. De ezek még mind nem a legfőbbek közül
valók. A küldiplomatiának nem a nagykövetei, csak a consulai vannak itt.
A jelenlevő katonai celebritások közül legkitünőbb Falbenheim lovag, de
ő még csak tábornok, bár derék vitéz, ki Sadovánál nagy érdemeket
szerzett s pártunknak kitünő híve: az ő pályafutásának magasabb része
azonban még a jövendőben van. Majd meg fogom önöket ismertetni
egymással. Ő ugyan az irók irányában kissé feszes, mint a kik merő
ellentétei a fegyelemnek, subordinatiónak, hanem önért kivételt fog
tenni, úgy hiszem. Az is feltünő, hogy ilyen ünnepélyeken alig látható
egy főpapi palást. Más ország előkelő terméből az nem hiányzik. Alig
látok többet egy-két violaszín soutanenál, s azok is inkább
akadémikusok, mint prælatusok. A születési aristocratia, az meglehetősen
együtt van. Az ilyen főurak, mint Etelváry herczeg, valóban mindent
megtesznek, hogy az elmulasztottat helyrehozzák. Odahagyják Párist, a
hol annyi a finom élvezet; nem mennek Nizzába, a hyerei szigetekre
telelni, a mit egészségük megkivánna; lelépnek a küludvarok fényes
parquettjeiről, a hol szerepet lehet játszani, s hazajönnek, palotákat
építenek a fővárosban, elnökölnek a közgyüléseken, feljárnak a muzeumba
főrendeket játszani, ölelkeznek a bundás hazafiakkal, szónokolnak
anyanyelvükön, úgy, mint aki nem szokott hozzá, hogy mezítláb járjon a
göröngyös úton; olvassák a németből fordított ujdonságokat magyar
hirlapokból, samaritánus felebaráti szeretettel hallgatják végig
mindazt, a mit a Skala, Coventgarden, Theatre Français, Odeon és
Varietésben külön tálaltak fel, itt együtt; vesződnek a közintézetekkel;
nevelnek szülőiktől elhagyott gyermekeket, adakoznak minden inség és
művészet számára, keresik az elvesztett tehetségeket, szindarabokat
játszanak, tableauxokat componálnak, laczikonyhán árulnak szent czélok
gyarapítása végett, felöltöznek középkori lovagoknak nemesi ünnepélyek
alkalmából, törekszenek a népet kevesebb káromkodásra s több
istentiszteletre szoktatni; munkát adnak az itthoni iparosnak és
kereskedőnek s mindezzel azt nyerik, hogy torzképeket, carricaturákat
csinálnak róluk az élczlapokban: de azért mégis folytatják, mert meg
akarják mutatni, hogy az a «kis» ország, mely nekik ideáljuk, mely őseik
hazája, nem «volt», hanem «lesz». Lássa ön: ez az, a miben egy hiten
vagyunk. De most veszem észre, hogy nagyon is belemerültem a
politizálásba. Önkényt jön. A magyar high life férfiairól beszéltem, s
itt önkényt merül fel az az észrevétel a szemlélő előtt, hogy a magyar
főrend nem az a büszke, önérzetteljes kaszt, a mi az angol, az orosz, a
német, még a cseh is; a magyar mágnás érzi azt, a mit én, az indigena
érez Magyarországon, hogy keresni kell a nagy zsarnok, a közvélemény
jóindulatát, s eltűrni önkénykedéseit. – A magyar főúr már nem is a neve
elé, hanem a neve után írja azt, hogy «gróf», «báró», «herczeg»; mintha
első volna a lába, azután jönne a feje, utoljára a koronája. Hanem aztán
a mi a hölgy-részét illeti a társaságnak, az előtt porrá leszek
feltétlen hódolatomban. Hivatkozhatnám első Sándor czárra, ha szükségem
volna tekintélyekre, a ki azt mondta a magyar hölgyekről egy
tánczvigalomban, hogy «ez egy csupa királynékból álló társaság!» Mily
gyűjteménye a szépségeknek! És mily különfajú szépségek; az arczok
metszése, az arczszín, a szemek, a hajzat, a termet plastikája, mintha a
világ minden nemzetének szépségei tartanának nemzetközi kongresszust. De
mindannyi között, valljuk meg az igazat, legjobban meghódít Rafaela
herczegnő szépsége. Párisnak ezúttal aligha összeütközése nem lenne a
mythologiával. Junónak adná az aranyalmát. Ilyen lehetett Junó
leánykorában. A férfi semmivé lenni érzi magát mellette. Istennő! neked
társul nem elég egy fejedelem, neked egy isten kell férjül. Csak a
végtelen jóság, szelidség, mely arczáról sugárzik, teszi halandókra
nézve elviselhetővé emberek közötti megjelenését. Mennyivel másnemű
szépség az a másik! Az a miénk. A német szépség. Falbenheim Pompeia, a
tábornok leánya. Az a haj nincs rizsporozva, magától oly fehér, mint a
len, mint az oxydált arany. Hosszan zilált hullámokban hagyja leomlani,
hogy lássák, miszerint nem mesterkélt szinű. Mennyi elevenség
arczkifejezésében! Báj, humor, kötekedés egymást fölváltva gyorsan, s
néha bűvszerű összekeveredésben. A szellem egyesülve a szépséggel.
Akarja ön, hogy bemutassam neki? Most épen végződött a franczia négyes,
s ő helyére ment.

– Kérem, magasság!

– Hanem aztán vigyázzon a szivére!

– Nem nagy kár érte, ha elvész.

Ezzel karon fogta Nornenstein fejedelem Leont, s odavezette a magas
társaságon keresztűl Falbenheim Pompeiához, bemutatta őt s aztán utána
dobta az úszó kötelet; eviczkéljen ki a partra ahogy tud.

– Igen örülök, hogy önt megismerhetem, szólt Pompeia Leonhoz;
Nornenstein megigérte nekem, hogy alkalmat ád rá önnek bemutatásával. Én
vártam önre.

Leon úgy találta, hogy Pompeiának a fekete szeme is ép oly szelid,
szende ragyogású, mint a kék. (Ez veszedelmes assaut volt első
fogadásra.)

– Bárónő, tekintse, hogy én a gyenge nemhez tartozom.

– S bánjak önnel irgalommal, nemde? Sajnálom, hogy nem tehetem. Annak
bizonyságául, hogy milyen bizton számítottam önre, nézze tánczrendemet.
Itt a füzértáncz helye betöltetlen van hagyva. Akarja ön, hogy odairjam
az ön nevét?

– Soha fényesebb lapra ne legyen írva a nevem.

– Én azt is meggondoltam, hogy nem koczkáztatok-e vele valamit? Ön
lehetett volna a füzértánczra már más valakivel foglalkozva. De én
kiszámítottam azt is, hogy nincsen. Én ügyeltem rá, hogy mely hölgynek
mutattatja ön be magát. Láttam néhány szót váltani Rafaela herczegnővel
és elválhatlan barátnőjével Livia kisasszonynyal, azontúl senkivel sem.
Princz Alienortól viszont azt tudtam meg, hogy ő foglalkozott a
herczegnővel a cotillonra, s így bizonyosan számítottam önre.

Leon úgy tapasztalá, hogy Pompeiának a kék szeme is ép oly csábító, oly
csalfa, mint a fekete.

Kettészakítá a társalgást a rázendülő polka, melynél Pompeia bárónőt a
tánczosa sietett elrabolni; arra aztán Napoleon is elszédelgett a
társaság közé.

A kinek egy hölgy a cotillonrovatot hagyja fenn, annak nagy oka van e
dicsőségével elbizakodni. A két óráig tartó füzértáncz alatt több idő
van az ellenőrizetlen társalgásra, mint a keringőre. A kedélyes
zürzavarból mindig visszatér mindenki a maga párjához, s két órai
megszokás egymást a maga párjának tekinteni: már egy darab együttlét.

A füzértáncz csak a nyugóra után kezdődött; mikor egy lelkesítő vacsora
behatása vállalkozóbbá teszi a kedélyeket, mikor a mellbokréták már el
vannak hervadva, a hajfürtök lelankadtak, s a csipkefodrok gyürődöttek;
mikor már azt mondja az ember mindenre: bouquettra, hajfürtre, csipkére
és – szívre: hadd pusztuljon, ha elkezdett!

Nornenstein Octavian fejedelem mérgesen jött ki a férfibuffettből. S
fenhangon gondolkozott, úgy, hogy akárki meghallhatta:

(«Átkozott flamand vér! Nem hiába almaboron hízott Mynheer volt az anyai
ősöd! Három pohár pezsgő leüti a lábáról. Én csap alul tanultam inni a
bort, nem folyondár virág tölcséréből. De azért se fogod csúffá tenni a
Nornenstein-czímert!)

Azzal fölkereste Rafaela herczegnőt, s így adta neki elő a bajt.

– Herczegnő! Az én Alienoromon az a baj esett, hogy elcsúszott egy
narancshéjban, s kificzamította a lábát. Sebaj; minden jól lesz. Én
jövök magamat felajánlani a fiam helyett tánczosul, s igérem, hogy
becsületére fogok válni a cserének.

A herczegnő kecsesen nevetett és kezet adott rá. Octavián fejedelmi
rendúr élére állt a colonne-nak, s az egész társaság egyhangú véleménye
az lett, hogy soha még elmésebb, ügyesebb cotillonvezér nem működött a
küzdtéren, mint a minőt a véletlen ajándékozott. Octavián délczeg és
ideges férfi volt, könnyen tánczolt s tánczosnéi repültek inkább, mint
lejtettek vele. Az egész mulatságnak új érdeket, vervet adott az a
körülmény, hogy az öreg gárda lépett a sorompóba, s bizony megszégyenít
minden fiatalt, – Nornenstein hangja, alakja uralkodott az egész
teremben.

Az alatt fesztelen beszélgethetett egy ifjú tánczosnőjével, annak
széktámlájára támaszkodva.

– Én mindent elolvasok, a mit ön ir. És az mind úgy jön nekem, mintha
mindazt a gondolatot ébresztené fel bennem, a mi eddig csak álomban élt
nálam. Mások is írnak e tárgyról; de azokon meglátszik a kényszerített
buzgóság. Az ön mondatain áttündöklik az egyszerű meggyőződés. És aztán
nemcsak azt olvasom, a mit ön ir, hanem azt is, a mit ön ellen írnak. A
«Mene, Tekel, Fáresz» minden füzete meg van nálam. Az egy rendkívüli
ember. Nem is ember, hanem dæmon. Ötletei elkábítók, világnézete képes a
gyönge fejűt elszédíteni; megrémít vakmerőségével, s dühbe hoz
kegyetlenségével, melylyel ellenfeleit megkínozza; gyanusításai úgy
hasonlítanak az igazsághoz, hogy szinte fájnak az olvasónak. Mondja
csak, hogy tudnak az írók egymással ily kegyetlenül bánni?

– Biztosíthatom róla báróné, hogy az nekünk nem fáj. Úgy vagyunk már
trainirozva, mint az angol öklözők; egy ökölcsapás, a mitől más ember
szerte-szét hullana, számításba sem jön.

– Jól van, azt elhiszem, hogy annak, a ki kapja az ütést, nem fáj az, de
hogy nem fáj annak, a ki adja? Hogy nem érzi az ösztönszerű
visszaborzadást saját tettétől egy mívelt, becsületben, erkölcsben
nevelt ember, mikor egy pályatársát lelkileg megsebesíteni, kínpadra
vonni, megölni törekszik?

– Bárónő! a kannibálok nem azért eszik meg egymást mintha haragudnának
egymásra, vagy rossz erkölcseik volnának, hanem: mert egymást megenni
először is hőstett, másodszor pedig delicia.

– És ön azt mégsem teszi soha. Az ön viszonzásai mindig oly nyugodtak,
oly hideg méltósággal vannak tartva. Ez, a mi önre nézve nyert ügygyé
tesz minden vitát. A hidegvér meghódít. Én nem jó volnék az ön helyében.
Én dühbe jönnék s mindent elrontanék, mikor mindent megtámadva látok, a
mi előttem szent. Így aztán nem tudok más boszuállást kitalálni, mint
hogy előveszem a gombostűt s összeszurkálom a «Mene, Tekel, Fáresz»
minden lapját: azt hiszem, hogy azt mind megérzi az, a ki írta.

– Ah, a bárónő tehát egész harczot folytat mellettünk.

– És azonkívül, a hol önt támadja meg, ott ollóval kivágom a sorból az
ön nevét. Szidja a semmit! – Aztán tömjénfüst fölé tartom s ráteszem a
fülemet: úgy hallgatom, hogy sírnak benne a rossz szellemek!

Egy újabb cotillonfigura félbeszakítá e társalgást.

Mikor visszakerültek helyükre, Pompeia, még a táncztól lihegő kebellel,
újra fölvevé az elejtett fonalat. Tudniillik azt a fonalat, a miből a
hálót szövik.

A bókok, a hizelgés már bevégezték szerepüket, következett a bizalmasság
második stádiuma: az ismerősök megszólalása.

– Mily hévvel vezényel a fejedelem ő magassága s maga is átugrik a
kifeszített fátyolon, s kapkodja a felvetett zsebkendőt és pihenés
közben elmondja minden összetalálkozónak, hogy neki most Alienort kell
helyettesíteni, a ki szegény kificzamította a lábát, s aztán mindenki
hasonló komoly arczczal sopánkodik rajta, s ajánlja a jeges borítékot.

– Ezt valóban én is baráti kötelességemnek tartottam emlékezetbe hozni.

– És a mellett mindenki gondolja magában, hogy «az ám: megártott neki
az, a mit a «fehér lapból» tanult».

Pompeia nem akarta azt mondani, hogy megártott neki a bor: elég volt a
«carte blanche»-ra czéloznia.

– Szívdobogást kapott tőle; menté Leon.

– Nem igaz sem az egyik, sem a másik. A princz csak teszi magát
gyöngélkedőnek. Ki akarta magát húzni a cotillonból. Ez az egész. Ő
kényelmes, önző és lusta. Azt nem bánná, ha az egész hölgytársaság őt
mulattatná; de hogy ő mulattassa azt, ahhoz rest. Valami más oka is
lehet. De a restség az alapok. Semmi ambitió nincs benne, még csak a
cotillon-előtánczosi dicsvágy sem. Készebb azt a szégyent eltűrni, hogy
borszédítettnek higyje az előkelő világ, mint hogy kényelmes helyét
odahagyja.

«Cotillon!» hangzék a fejedelmi vezényszó, s arra Leonnak kötelessége
lett hölgye karcsú derekát rögtön átölelni, magához szorítani, s neki
eredni vele a világnak; az ezüst szőke fürtök röptében arczához
verődtek, az egymásnak ellenmondó szempár szemeibe tüzelt közvetlen
közelből: a tündéri zürzavarban el-elhagytak egy tánczoló párt, a
tánczosnőben Leon Liviára ismert. Az nem látta őt meg. Lesütött szemmel
tánczolt.

Ismét visszatértek helyükre.

– Hallja csak ön: ez önt személyesen is érdekelni fogja. Nornenstein
Octavián gyakran eljár atyámhoz, s előttem fesztelenül beszélgetnek.
Természetesen, én vagyok a házi asszony. Egyszer azt mondja a fejedelem
atyámnak: «Ennek az én trónörökösömnek még is kellene már valami állást
szerezni a világban». – «Miért nem küldöd a hadsereghez?» mondá rá az
atyám, ki előtt egyedüli rang a katonai. Ő előtte az, a ki kard nélkül
jár, lehet akármilyen nagy herczeg, de nem lehet férfi. Erre azonban a
fejedelem dühbe jött, s arra fakadt: «tán markotányosnénak küldjem oda?»
Akkor aztán elmondta, hogy micsoda bizarr ötlete volt nemrég a
princznek. Felöltözött hölgyruhába, egészen a journál szerint, s úgy
ment el egyikébe azoknak a báloknak, a hova a hölgyek kiséret nélkül is
beléphetnek, s mulatta magát azon, hogy egy pár fiatal embert
elbolondíthatott. A rendőrség azonban felismerte, s nem látszott tréfára
venni az ötletet. Octavián fejedelemnek sok fáradságába került a dolgot
elsimítani, hogy botrány ne legyen belőle. Harczias hajlamai nincsenek.
Tehát a feketefrakkos világban kell neki valami fényes állást szerezni,
hogy számot tegyen a társaságban. «Lehetne belőle képviselő a magyar
országgyülésen,» vélte a fejedelem. Atyám nagyot nevetett rá. «De hát
ért ő valamit a magyar törvényekhez, alkotmányhoz?» «Annyit, mint a ház
háromötödrésze. Vannak ott poéták, sportsmannok, papok, kereskedők,
vannak világcarricaturái, vannak, kik a tanácskozás nyelvét nem értik;
vannak, kik a buffeten túl nem is keresik a helyüket; mért ne lehetne
Alienor is ott?» – «Az már igaz, mondá az atyám, de hát tulajdonképen mi
haszon lenne ő rá nézve, s mi változás állna be a világban ha Alienor
princz (megelőzvén a nagykorusíttatás) fiadból atyáddá emeltetnék?» –
«Oh Alienor nagyon jó helyen volna ott, mondá Fürst Octavián; ő
nevezetes celebritás fogna ott lenni. Nem a szószéken: az rá nézve
pitoyable debut lenne, hanem a kuliszszák között. Nincs olyan cselszövő
a világon több, mint Alienor. Ez az asszonyi tulajdon nagyon nagy
tökéletességre van benne fejlődve. Pártokat aláaknázni, kormányférfiakat
kitúrni a helyeikből, vakon rohanó töredékeket eszközül felhasználni,
fractiókat összeboronálni nagyon jól értene ő. S a miniszteri székek
nagyon közel vannak a képviselői padokhoz.» – «Tán még utoljára
miniszter is lehetne belőle!» szólt atyám felkaczagva. «No, hát mi
nevetni való van ezen? Egy magyarországi nagybirtokú dynastából? Hiszen
úgy is olyan kevés válogatásuk van már a mágnásokban, hogy kénytelenek a
professorok közül szemelgetni a minisztereket. Mi teszi a jó minisztert?
A jó államtitkár, meg a jó miniszteri ebédek. Csak arra kell ügyelnie,
hogy az osztálytanácsosainak a dolgába bele ne avatkozzon, s valódi
franczia pezsgőt adasson fel. Tán nem láttunk már ilyen minisztereket
még külömb országokban is? Bismarck az iskoláit sem végezte, Persigny
nem tudott helyesen írni s Gladstone fiatal korában a kakasviadalon
kívül egyebet nem kultivált.» Az atyám erre egyre kaczagott. «De hát
mégis miféle ressortot szántál Alienornak?» – «Hát akármelyiket.
Legkönynyebben a honvédelmit.» – «De hiszen magad mondtad, hogy nem való
katonának.» – «Katonának nem, de honvédnek igen: olyan katonának, a ki
csak tartalékul szolgál; hadgyakorlatoknál vaktöltéssel lövöldöz,
háborúban ágyúdörejtávolba campiroz, s a kinek a minisztere végre is
csak akkor köt kardot, a mikor névnap van az udvarnál. Mindez pedig nem
tréfa. Te tudod, hogy mik a végczéljaink? Azokhoz minden eszközt fel
kell használni. – A magyar parlament is egy eszköz. A merre az megindul,
viszi magával Ausztriát is…» – De most vegyen karjára: a vezér cotillont
kiáltott, rajtunk a sor.

Leon ezúttal nagyon kicsinyre szabta az ellipsoid kört, hogy mentül
előbb helyére érhessen Pompeiával.

– Szóljon közbe ön is valamit. A ki ránk ügyel, észre fogja venni, hogy
mindig én beszélek önhöz.

– Igazolni fogja azt az önzésemet, hogy önt örömest hallom.

– Tehát aztán az atyám azt kérdezte a fejedelemtől: «De hát hogyan fogsz
hozzá, hogy fiadat a házba behozd? úgy tudom, hogy a publikumot olyankor
haranguirozni kell: pohárral és szóval.» – «A pohár meglesz, szólt Pratz
Octavián; pénzt szántam rá eleget. Szónoklatokat a fiam nem tud tartani,
hanem van neki egy igen jó barátja, a ki ért hozzá.»

– Az bizonyosan én vagyok.

– Szeretem, hogy kitalálta ön. Aztán mondá: «külömben is le vagyunk
ennek a fiatal gentlemannak kötelezve.»

– Tehát annál fogva én vagyok az ő adósuk.

– Várjon csak, Nornenstein fejedelem nagyon sok jóakarattal van önhöz;
csakhogy abban a hitben – mondom: tévhítben – él, hogy jóakaratot
tanusítani gazdag embernek leginkább pénzzel lehet. Az ő terve princz
Alienort az etelvári kerületben választatni meg, a herczeg befolyásával
– és az ön vezetésével.

– Ah, tehát már emelkedem a sors létrafokán, már kortesvezérré
kandidálnak.

– Teljhatalommal az affaire pénzügyi kérdéseiben.

– A mi a kortesvezérre nézve felér egy syndicatussal.

– Azután elmondtak előttem mindenféle cselfogást, a mikkel választások
idején a választókat megnyerni, elfogni, elijeszteni szokás. Ezeket, úgy
hiszem, sokkal jobban ismeri ön, mint én és azok az urak, a kik az
mondják, hogy ők nagyon értenek a cselszövéshez. Hanem mi nők mégis
jobban értünk hozzá. Úgy-e bár, azok után, a miket önnek elárultam,
valódi megbántás lesz az, ha önt fel fogják szólítani, hogy vigye el
princz Alienort az etelvári kerületbe megválasztatni: «Coute que coute».
És én azt mondom önnek mégis, hogy fogadja el e megbizást. – (Vigyázzon!
Ránk ügyelnek.) – Tegyen úgy, mintha egy szál jáczintot kérne a
virágcsokromból s én azt kinálnám önnek. – Nos, elfogadja?

– A jáczintot nagy triumfussal, hanem a megbizást…

– Azt még inkább. Mondok önnek valamit. Ha beleviszi princz Alienort a
választási mozgalomba, a hogy én a szinészt és a szinpadot ismerem, ő a
fele játék alatt megszökik az előadásból, s akkor ön marad ott a helyén,
kitűzi a saját zászlóját, s maga hozza el az etelvári kerület babérjait.

– Mivelhogy a tábornok ő nagyméltósága nincs jelen, a ki erre az obligát
nevetést ismételje, engedje meg bárónő, hogy azt magam teljesítsem.

– Rossz helyütt alkalmazná ön azt. Ön ismeri jól saját értékét, s annak
a helynek a nagy becsét is, a melyet a képviselői mandátum megszerez. Ön
nem menne oda cselt szőni, áskálódni, hanem nyiltan és lelkesen küzdeni
egy eszméért, a minek még most oly kevés előharczosa van; és a mely
nekem és sokunknak egész lelkünket betölti. Mi a nem közönséges embert
látjuk önben. – S ha önnek mondják azt, hogy a képviselői padhoz a
miniszteri szék nem messze van: az nem hiú szólásforma. Lehetnek, a kik
önben vélik feltalálni azt, a ki egykor maga után viszi Magyarország
vitéz légióit: nem azokat, kik ágyúdörejtávolban táboroznak, hanem
azokat, a kik előre mennek az igaz ügyért harczolni. De vigyázzon ön!
Forduljon meg! A hölgykeringő járja; a herczegnőt látom közeledni: az
önért jön.

Rafaela herczegnő valóban Leonért jött. Megszégyenítette. Ő egy
fordulóra sem kérte fel a herczegnőt. Azért is egy hálósipkás
cotillonrendet akasztott a mellére.

Mikor helyére ért vele, meg is feddé.

– Ön észre sem veszi hajdani ismerőseit. Nagyon elveszté magát az
ezüsthajú tündér szép szemeibe.

– S az ország nehéz gondjaiba.

– Visszaadom önt napjának.

– Még nem, herczegnő.

Azzal Leon meghajtá magát a herczegnő előtt s egy lépést tett Livia
felé.

A leányka elérté a közelítést s karjára támaszkodott. Leon vitte őt
magával. Most már szemébe nézett. A táncz szilaj lejtése közben azt sugá
Leon: «szeretsz-e még?» Livia visszasúgott: «örökké». – Senki sem
hallotta mit sugdostak.

– Természetes! szólt csipősen Pompeia hazakerült tánczosához, ha a
herczegnő elvitte önt, akkor önnek elválhatlanával is kellett egy
fordulót tennie.

– De kedves gyermek!

– Én még sem értem a herczegnőt: mit akar vele? Úgy tartja, mint saját
magát. Ezzel szerencsétlenné teszi szegény leányt. Főrangú úr nem veszi
el, mert tudja, hogy szegény és nem magas születésű, szegény ember pedig
nem mer hozzá közelítni, mert úrnőnek volt szoktatva. Én nem tudom, hogy
mi lesz ebből?

– Én sem tudom bárónő.

A cotillonnak vége lett a legelmésebben szabályozott zürzavar után. Leon
bucsút vett tánczosnőjétől s gomblyukába tűzte a nyert rózsaszín
jáczintot, az Isten kegyelméből uralkodó bálkirálynők becsületrendjének
csillagkeresztjét s a megfordulásnál szemközt találta magát Octavian
fejedelemmel.

Ily nagy munka után a rendúr még csak nem is izzadt.

– Nos? hát? Lehet önnel még prózában beszélni? Ön tökéletes hódítást
követett el. Láttam, ügyeltem önökre. Az egész cotillon alatt a többi
férfitársaság nem létezett a bárónőre nézve: a cotillonjegyek mind ott
maradtak a fauteuiljében heverve, felhasználatlanul. S mily hévvel
beszélt önhöz, és milyen közelből! Hogy az ajkaival mit beszélt? az
persze titok, hanem hogy a szemeivel mit beszélt? azt érthette, a ki
rávigyázott. S még ez a virág is a gomblyukban! Tökéletes a hódítás. Már
most csak törekedjék ön minél gyorsabban gazdag emberré lenni. Egyéb nem
kell. Akarja ön, hogy bemutassam a bárónő atyjának? épen itt jön. –
«Zárkány Napoleon úr.»

Falbenheim tábornok nem tagadhatta el, hogy Pompeiának édes atyja. Épen
olyan világos szőke haja volt; szemöldei és szempillái hasonló fehérek,
s à la Haynau bajúsza, mint két halászmadárszárny verte a levegőt
röptében. Tíz érdemrend volt a mellén.

A kitünő hadvezér, miután a bemutatott úr nevének sem előtte, sem utána
nem hallott semmi felvilágosító minőséget, csakis olyan fejbóllintással
vevé tudomásul a bemutatást. A mit Leon rögtön észrevett s azzal
katonásan, ujjai hegyét homlokához emelve, sietett a mulasztást
készségesen utánpótolni; előadva minősítését:

– Kiszolgált egyéves önkénytes káplár a rezervában a hadseregnél.

Erre megmutatta neki a fogait a bajusza alatt a tábornok, a mi annyit
fejezett ki nála, hogy elmosolyodott.

– Ön leányom tánczosa volt a cotillonban, szólt aztán leereszkedőleg.
Látogasson meg egyszer bennünket.

– Élni fogok ez engedelemmel.

Azzal «jobbra át»-ot csinált és eldefilirozott.

A társaság oszlóban volt. Leonnak még alkalma nyilt a ruhatárban
előkerestetni Pompeia burnuszát és capuchonját s azokat felsegíteni,
azután sikerült neki három kengyelfutó fiatal óriás között a
leggyorsabbnak lenni s éjben, ködben leghamarább feltalálni Falbenheimék
bérkocsisát az urasági szekérvár között s azzal diadalmasan visszatérni
és tartani a hintó ajtaját, a míg a tábornok úr kisasszonyát felsegíti a
hintóba, s aztán becsapni az ajtót, jó éjt kivánni és megmondani a
bérkocsisnak, hogy hova hajtson? a mik mind határozottan kitünő előnyök.

Pompeia, a mint hazaérve, éji toilettjét bevégzé, mielőtt nyugalomra
tért volna, elővett egy dobozkát: olyanformát, a minőkben műkedvelő
entomologok lepkegyűjteményeiket tartják. Azt felnyította. Sajátságos
gyűjtemény volt az. Kártyából kivágott alakok, gombostűvel a doboz
oldalához tűzve. Legtöbb a veres-alsó, de makk-filkók is feles számmal.
Pompeia most elővette a patience-kártyát s kikeresett belőle egy «valet
de coeur»-t, azt kis himzetollójával kinyírta a lapból; aztán hátuljára
oda írt egy nevet: «Zárkány Napoleon».

Tehát csak «valet de coeur!» Csak a «szív szolgája».

Ezt is oda tűzte gombostűvel a doboz oldalához.

Olyan bizonyos volt már felőle.

A sok kártya-silhouette között van egyetlenegy, a «szívkirály» is; hanem
hogy annak a hátlapjára minő név van írva? azt nekünk Falbenheim Pompeia
nem mutatja meg.

Leon is hazatért: ő sem vetette magát az ágyra mindjárt. Előbb kivette a
kebléből azt a medaillont, mely annak a védszentnek a képét rejti, a
kivel ő tanácsot szokott tartani s a míg ahhoz beszélgetett, az is
lassankint elmondott neki mindent szépen.

«Hogy Falbenheim Pompeia téged oly felötlően kitüntetett: az azt
jelenti, hegy te egészen közönyös vagy rá nézve; de van valaki más, a
kit féltékenynyé akar tenni te veled.

«Princz Alienort gúnyolta előtted, leszólta, nevetségessé tette. Tehát
bizonyosan ez az, a kit szeret. Ez a «szívkirály.

«Nornenstein Octavian bemutat téged Pompeiának, őt magasztalja te
előtted, tégedet ő előtte. Belétek akarja vitatni, hogy szerelmesek
vagytok egymásba. Még azzal is biztat, hogy majd valami országos
hitelművelet alkalmával gyorsan szerzett vagyonhoz segít, s akkor semmi
akadály sem lesz közöttetek.

«Ezt Nornenstein Octavian azért teszi, mert fél, hogy Alienor bele talál
bolondulni Pompeia ezüst-arany hajába s fogva marad benne, mint egy
légy.

«Alienor pedig aligha fogva nincs már. Ittasnak színleli magát inkább,
csakhogy ne legyen a füzértánczban társa Rafaelának Pompeia láttára.

«Octavian pedig semmiképen sem engedi, hogy Rafaela megmeneküljön a
játékból; inkább maga áll be fia helyett tánczosának. Tehát Rafaelát
akarja Alienornak megtartani.

«Most azután kioldózik az egész cselszövény csomója. Ezért törekszik
Pompeia meghiusítani azt a vállalatot, hogy Alienort az etelvári
kerületben képviselővé megválaszszák, a mi őt a legszorosabban csatolná
az Etelváry herczeg családjához, míg egy boszantó megbukás, visszalépés
összeforraszthatatlan törést idézne elő közöttük.

«Te vagy az, a ki azt végrehajthatod.

«És így jösz bele, te, barátom Napoleon, ebbe a credoba,
képviselőségeddel, miniszteri karszékeddel, honvédezredesi paripáddal
együtt: – meg azzal a jáczinttal ott a gomblyukadban.»

… Ezeket beszélte az a parányi védszent abban a kis arany dióhéjban
Leonnak.

Leon rázárta a képre a födelet, s «azután» megcsókolta azt, a hogy illik
a sanctuariumnak csak az ajtaját érinteni halandó bűnös ajkkal, nem
magát a szentet; azzal felkaczagott egyesegyedül magában, késő éjszakán.

«Hahaha! Főuraim és delnőim! Hahaha! Hiszen én magam is komédiás
vagyok!»

Azzal elfújta a gyertyát, ágyába vetette magát és elaludt ringatás
nélkül.


HADI TERVEK.

– Méltóságos, kegyelmes és excellentiás uraim! A nagy hadvezér
Montecuculi azt mondta, hogy egy hadjárathoz három dolog kivántatik meg:
pénz, pénz és ismét pénz. Én a most megnyitandó alkotmányos hadjáratra
aláirok a magam részéről háromszázezer márkát; másik háromszázezer
márkát a rendúri egyesület részéről. Kegyelmes herczeg Etelváry,
méltóztassék az aláirást folytatni, s az ívet a többi főuraknak
körüladni.

(Tíz percz mulva visszakerül az ív a mediatizált fejedelemhez.)

– Az eddig aláírt összeg tehát körülbelül két millió forint. Vannak
azonban még távollevő ügybarátaink, kik részvételükről biztosítottak,
több főpap hozzájárulása az elmaradhatlan események közé tartozik, az is
be fog bizonyulni, hogy a «cassa nemonis» nem ábrándkép. Innen könnyen
kitelik a harmadik millió. A negyedik millióra bizton számíthatunk több
barátságos bécsi bankárház részéről, kik vasúti vállalkozás, s országos
hitelműveletek érdekegysége által vannak ügyünkhöz kapcsolva;
némelyiknek legolcsóbban teljesíthető vágya: csupán a magyar nemesi czím
megnyerése.

Borcsák Timót prépost úr nem állhatta meg, hogy azt az észrevételét ki
ne mondja, hogy mégis égrekiáltó: annyi tenger pénzt a tisztelt
választók torkába beletölteni. A rendúr megnyugtatá őt azzal a
mondattal, hogy «a háború nem történik meg vérontás nélkül, s ott is
minden egyes elesett ember annyi pénzbe kerül a hadviselő félnek, mint
egy megválasztott képviselő. Minden halottra negyvenezer forint
hadiköltség jut. Ennyit egy képviselő is megér. Van eszerint eszközünk
eddigelé száz darab képviselőt hozhatni be, a ki saját zászlónkat fogja
követni.»

– Lássuk magát a zászlót!

Az is kibontatik.

A jelenlevő főurak, egyházi és világi méltóságok fölöslegesnek tartják
egymástól parolát venni előlegesen, hogy nem árulják el a titkot: hiszen
a nélkül is «noblesse oblige».

A programm érthető, világos, és mindent magában foglaló. Ezüst táblájú
tokba van foglalva: ezért neveztetik ezüst könyvnek.

A legtöbben jól ismerik már annak tartalmát. Csak néhány faluról jött
adeptus kiváncsi azt végigtanulmányozni. E kiváncsiak közé tartozik
páter Timót, az etelvári prépost.

Kilencz szakasza van a sybillakönyvnek. Első szakasz: vallás és nevelési
ügyek; programm: az œcumeni concilium határozatai, az encyclika. (Ezt
még érti páter Timót.) 2-ik szakasz. Sajtóügy; prgramm: az index, a
syllabus s hirlapokra nézve a párisi szeptemberi conventió, a megintési
rendszer. (Már ezt nem egészen érti.) 3-ik szakasz. Alkotmányügy;
programm: a soproni XII. pont. (Hát azokat ki adja elő?) 4-ik szakasz:
hadügy; programm: az innsbrucki megállapodás codicillusa. 5-ik szakasz:
bankügy; financziális kérdések; programm: a vöslaui értekezlet
eredménye. 6-ik szakasz: kereskedelmi, vám, vasút-kérdések; programm: a
badeni összejövet cartellja. 7-ik szakasz: nemzetközi viszonyok;
programm: a frohsdorfi entente cordiale reciproque. 8-ik szakasz:
külpolitika és socialis kérdések; programm: a heidelbergai rendúri
gyülés jegyzőkönyve. 9-ik szakasz: európai véd- és dacz-szövetség;
programm: a gasteini entrevue corollariumai.

– De hát én ezeket megtudva, épen oly okos vagyok, mint azelőtt. Mondá
ki igazmondó őszinteséggel véleményét pater Timót.

– Vannak, a kik egész fenékig értik a dolgot, főtisztelendő úr, nyugtatá
meg az elnök; mire néhányan a jelenlevő celebritások közül komolyan
bólintának fejeikkel, a többi pedig hallgatott, nehogy kinevessék
tudatlanságáért, mint ezt a faluról jött papot.

«Encyclica, index, konventió, punctatió, codicillus, resultatum,
cartell, entente cordiale, protocollum, corollarium! Ki megy ennek mind
utánjárni a vaticanba és a többi helyekre? talán nem is találna rá ottan
azokra az urakra, a kik útbaigazítsák, hogy hol keresse ezeket? Inkább
aláírja az ember, s elhiszi, hogy a kiknek a neve az ezüstkönyvbe
belekerült, nagyon jól tudják, hogy mit cselekesznek.

Következik a táborkar megalakítása. Elnökség, jegyzők, pénztárnok,
szűkebb bizottság.

Azután kerül napirendre a leendő harcztér topografiai felvétele.

A magyar képviselőház padjainak négyszáznegyvenhárom ülése van,
melyeknek ugyanannyi választókerület felel meg a térképen. Vannak
különböző nagyságú, kaliberű, nemzetiségű, vallású választókerületek.
Vannak drága és olcsó, szabott árú és ingyen megkapható
választókerületek. Vannak kerületek, melyekben az alkotmány iránti
buzgalom hihetetlen nagyfokú szomjat szokott felkölteni, mely okvetlen
eloltásra vár; vannak olyanok, a mikben húsz szavazó jelen meg a
választásra; megint olyanok, a mikben nyolczezer szavazót kell
összehordani tíz mértföldnyi kerületből szekéren; vannak lelkes,
tántoríthatlan választókerületek, kik tűzbe, vízbe mennek a kedvencz
vezérükért, megint olyanok, kiknek minden választáskor új képviselő
kell; vannak választókerületek, a mikért egész niebelungenharczot kell
folytatni, aztán megint olyanok, a miket el lehet lopni. A jó hadvezér
első feladata azt kikémszemlészni, hogy melyik kerület meghódítható?
második kérdés, hogy ki által meghódítandó? ki ott a «possibilis» ember?
Mert nem minden ember mindenütt possibilis. Ahhoz sajátszerű combinatió
kell, mint az orchidæák, calceolariák tenyésztéséhez: saját lég, saját
talaj, saját composttrágya és alkalmas plánta.

A haditanácsnak az a legnehezebb feladata: «possibilis» embereket
állítani fel a «disponibilis» kerületekben. A többi azután az alvezérek
dolga, kiket «kortesvezérek»-nek neveznek, mely szó valószínűleg a
spanyol «cortes»-től származik, s egyike azon idegen szavaknak, a mikhez
a nyelvújítók szentségtelen keze még nem mert hozzányulni.

Ez terhes munka, nem képzelné az ember, hogy mennyi időt vesz igénybe.
Az egy olyan statisztikai tanulmány, a minek pontos összeállításáért
végtelen hálára érezhetné magát lekötelezve az egész tanulmányos világ,
az ezzel foglalkozó szakférfiak irányában. Ez a tudomány igen sok
paragraphusra oszlik. Bár bizonyosak vagyunk felőle, hogy véghetetlenül
untatni fogunk vele mindenkit, kivéve a szakférfiakat és (miért ne
mondanók?) a szakhölgyeket; mégis az utóbbiak kedvéért nem mulaszthatjuk
el, hogy legalább a fejezeteit el ne mondjuk e katechismusnak.

I. Kérdés. Mennyi a választók száma most? mennyi volt a mult
összeiráskor? (Ebből tudható meg, ha fogyott-e, vagy szaporodott? hogy
jó adófizetők-e azok, vagy rosszak? következőleg kell-e oda pénz és
mennyi?)

II. Minő vallásfelekezet mekkora contigenst szolgáltat e számhoz?

III. Minő nyelveken beszélnek ott? (Ennek eldöntésétől függ, hogy
pálinkát kell-e oda küldeni, vagy bort?)

IV. Hány község tartozik hozzá? Azok megint micsodások?

V. Hány volt a többsége a mult választásnál a győztesnek?

VI. Mit igért nekik, a miért megválasztották? s mit nem tartott meg?

VII. Mibe került neki átlag egy szavazat?

VIII. Ki ott a nagybirtokos, a ki feles kukoriczaföldekkel rendelkezik?

IX. Melyik párton vannak a mózes-hitű polgártársak? Vannak-e felmondható
bérleteik?

X. Milyen számarány van a pártok között?

XI. Hány szavazatot lehet az ellenpártból reclamáczió útján
kitörültetni? (Ez a legolcsóbb agyonverése az eleven embereknek.)

XII. Vannak-e ellenjelöltek? jelöltaspiransok? jelöltségért duzzogók, s
más efféle gyanús személyek a kerületben?

XIII. Ha vannak, mi hibáikat lehet felfedezni? Mi puhatolható ki ellenük
egész életük lefolyásából?

XIV. Vannak-e hires verekedők, a kikkel meg lehet rémíteni az
ellenpártot, hogy otthon maradjon?

XV. Kik a legnevezetesebb népvezérek ott helyben? s mit kell nekik
igérni, hogy szolgálataikat rendelkezésre bocsássák? hivatalt, vagy
készpénzt?

XVI. Ki a választási elnök? és a mi emberünk-e az?

A nagyméltóságú bizottság mind e kérdéseket esetről-esetre tüzetesen
megvitatni el nem mulasztotta, s oly szerencsésen oldá meg feladatát,
hogy három napi permanens ülésezés után már csak az etelvári kerület
maga volt hátra.

Az értekezlet feszült várakozással leste az elnök szavait, ki előtt egy
hoszú lajstrom állt, tele kék és veres irallal aláhuzott nevekkel: abba
sokat nézegetett, valjon kit fog jelöltül hangoztatni?

Ő magassága nagyon törni látszott a fejét. Összeránczolta a homlokát, s
felnézett a plafonra.

Ekkor felemelkedék székéből Kolompy úr, ki ott mint jegyző működött s
engedelmet kérve nagy vakmerőségeért, melyet mentsen ki az ügy iránti
nagy buzgalom, e véleménynek adott kifejezést:

– Több hű elvtársaink nevében is bátorkodom azon ajánlatot tenni, hogy
ha az etelvári kerületben diadalunkat biztosítani szándékozunk, ez
csupán egy névnek ægise alatt lehetséges, s e név nem más, mint Princz
Nornenstein Alienor.

– Ahaha! uram; kiáltá fel az elnöklő rendúr, szerteszórva kezéből
plajbászt és lajstromot, ön talán csak tréfál? Az én fiam! Egy
gyermek-ember! Egy tudatlan ficzkó. Egy ilyen magas hivatásban! Mit
gondol?

– Bocsánatot kell kérnem ő magasságától, hogy ezúttal vakmerő vagyok
ellentmondani, de az ügy szentsége kényszerít felemelni szavamat még
azon veszélylyel szemben is, hogy ő magassága neheztelését magamra
vonjam. Hazánknak új, ifjú erőkre van szüksége, s egy ilyennek ismerjük
mi princz Alienort, a ki mind éles elméje, mind széles ismeretei, mind
magas állásánál fogva országgyülésünk legkiválóbb díszei közé fogna
tartozni. Nekünk áll legfőbb érdekünkben, hogy hazánknak ily kedves
fogadott fiát ily erős kapcsokkal lánczoljuk le hazánk földéhez, s a
Nornenstein-nevet kitörülhetetlen betűkkel írjuk be nemzetünk
aranykönyvébe.

E szép beszédet itt-ott helyeslő mormogás követte.

– Nagyméltóságú uraim, szólt erre Nornenstein Octavian mély
megilletődéssel: ha az ajánlat csakugyan komolyan van értve, akkor én
kénytelen vagyok e termet elhagyni, s felkérni ő kegyelmességét,
alelnökünket, herczeg Etelváryt, hogy foglalja el az elnöki széket,
mivelhogy én magam nem elnökösködhetem akkor, midőn a gyűlés családom
tagja fölött határoz.

Azzal fölkelt az asztalfőről, s elhagyta a szobát. Helyét Etelváry
herczeg foglalta el.

– Főtisztelendő prépost úr legjobban felvilágosíthatná a tanácskozmányt
az etelvári kerület viszonyairól, szólt Kolompy úr, páter Timótot
apostrofálva.

Páter Timót egy kicsit vonogatta a vállait, de végre is átlátta, hogy
itt nem lehet azzal felelni, hogy «non sum paratus», hát csak rászánta
magát.

– Hiszen ha parancsolnak velem kegyelmességtek, én elmondhatok mindent,
úgy, a hogy van; de én csak igazat fogok mondani. Ha megengedik?

Felhatalmaztatott rá, hogy mondjon hát igazat: ha már nem tud máskép.

– Tehát az elején kezdve mondhatom azt, hogy az etelvári kerület a mult
választásoknál is mindig rossz kerület volt, mindig megbuktunk benne,
akárhogy felhasználtunk minden rendelkezésünkre álló eszközt. Az arány
ez: 1900 választó közül 900-nál többet mi soha nem tudunk összeszedni.
Ez a mi négy hű községünkből telik ki, melyek névszerint, Már, Bátok,
Kopron és Csiva. Ezek, ha lefoglaltatnak, bizonyosak. Ellenben
meghódíthatlanok Turó, Gezetlen, a kik nyakas kálvinisták, s maga a
választókerület központja és választási helye, Sipota mezőváros, melyben
dominálja az egész lakosságot a csizmadia és fazekas iparüző osztály.
Ezeket semmi pénzen megvenni nem lehet. Ez kurucz nép, a kit
megijeszteni sem lehet. Próbáltuk őket már megszöktetni is a
választástól, olyan formán, hogy elzárattuk őket a katonasággal a
várostól ki a mezőre, a hol még csak vizet sem kaptak, s elébb a
mieinket szavaztattuk le; de azok meg sem mozdultak onnan, étlen,
szomjan kiállták, s leszavaztak az utolsó emberig; még a
kolerabetegeiket is felhordták szavazni. Egy ott halt meg a választás
színhelyén, öt perczczel azután, hogy a szavazatát beadta. Tehát ezer
áll kilenczszáz ellen. Most még egy újabb veszedelem is fejlődött ki. Az
eddig megválasztott képviselő: Nagybaróty Sámuel, régi fajta, balközépi
ember, vonakodik a jelöltséget újból elvállalni; beteges voltát vetve
okul; de a mi nem igaz. Inkább az áll, hogy a menyecske féltékeny, s nem
igen szereti, hogy férje abban a veszedelmes Pestben mindenféle csábító
alkalmaknak legyen kitéve.

(Általános derültség.)

– Erre a neszre, hogy a balközépnek nincs jelöltje, hirtelen ott terem a
szélsőbal, valami Karakán Absolon személyében.

– Ah! az én volt munkatársam.

– No ezt szépen kinevelte az úr, mondhatom. Bezzeg tud az a nép szája
ízén főzni. Igér ez a népnek olyan dolgokat, hogy az embernek a háta
borsódzik tőle.

– Be kell őt fogatni, mint lázítót!

– Jó lenne; de van ám neki annyi emberi esze, hogy a piacz közepén, a
népgyűlés előtt nem mond el semmit, a miért a hatóság rátehetné a kezét
a gallérjára, hanem kijár a mezőre, a tanyára, ott ül össze az egyes
gazdákkal, azoknak mondja el a mit tud, azok megint tovább adják; már
van neki négyszáz szavazója, s nem tudom, hogy nincs-e közte a mienk is?
mert nagyon megérthető igéreteket osztogat ám, a mik erősen hasonlítanak
a communismus tételeihez.

– Fel kell világosítani a népet.

– Hiszen ez az, a mit én is mondok. Szükséges volna egy olyan férfiút
állítani e veszélyeztetett helyre, a ki mind szóval, mind tettel
meghódítaná a közönséget. Azért ha még egyszer megengedik, kegyelmes
uraim, hogy egy kis igazságot elmondjak, csak akkorát, mint egy
mustármag: tehát nem tarthatom titokban, hogy akármilyen derék és eszes
ember legyen is az a princz Alienor, de az Isten áldja meg őtet, a mint
azt a szót kimondja a népgyülésen, hogy «Tisztelt polgártársak!» s a nép
meghallja, hogy nem tudja az «r»-et kimondani, mind fölkiált rá, hogy
«köpje ki a szájából azt a kását, úgy beszéljen!» s azzal vége van.

E nyilatkozatot elfojthatlan közderültség követte.

– Ne aggódjék e miatt főtisztelendő úr, szólt a nyugalom helyreálltával
Kolompy úr. Van arról már gondoskodva kellőleg. Mint hajdan a bölcs
törvényhozó Mózest, ki maga dadogott, kisérte az ékesszóló Áron, Princz
Alienort, a mi legügyesebb, legbátrabb, népszerűbb barátunk fogja
jelöltségi körútjában kisérni, a ki majd meg tudja nyerni hathatós
szóval is a kedélyeket, s leveri a Góliátot.

– S ki legyen ez a nagy férfiu?

– Zárkány Napoleon.

– Micsoda? Napoleon öcsém? kiáltá fel bámulattal Timót prépost.

– Talán nem találja őt elég ügyesnek?

– Elég ügyesnek? Sőt inkább. Hanem mikor Napoleon öcsémre gondolok,
mindig az jut eszembe, hogy bizony jó, hogy én vagyok az ő papja, s nem
ő az enyim; mert ha ő volna az én papom, s nekem kellene azt elhinnem, a
mit ő prédikál, de keservesen szolgálná meg az én lelkem a
mennyországot!

– Kételkednék tán benne?

– Kételkedni nem kételkedem; de nem szeretnék vele medvevadászatra
együtt menni; mert soha sem tudnám, hogy nem az én bőrömet hozza-e haza
a medvéé helyett?

– Van gondoskodva róla, hogy igen erős érdekekkel legyen ügyünknek
megnyerve.

Páter Timót csak fejét rázta; előhuzta a hátulsó zsebéből a
burnótszelenczéjét, nagyot szippantott belőle, s azzal ismételve
megrázta a fejét; aztán elővette zsebkendőjét, az orránál fogva még
jobban megrázta a fejét.

– Nem ismerik kegyelmességtek azt az ifjút. Nagyon csalatkozik az, a ki
azt hiszi, hogy azt az ifjút meg lehet venni; s aztán annak, a ki őt
megvette, csak egy óráig is hive marad. Legyen bár azon ár, a miért őt
megvásároltnak hiszi valaki, pénzösszeg, vagy halálból való megváltás.
Hanem én tudok egy árt, a mivel őt hívünknek biztosíthatjuk. S ez nem
sok: csak egy jó szó. De attól függ, hogy kitől jön? – Ne méltóztassanak
egymásra nézni kegyelmes uraim; az nem ül közöttünk. Az a szó nem
férfiutól váratik.

Általános felkaczagás következett.

Erre aztán a pap tűzbe jött.

– Én nem tréfálok. Ismerem az embereket. Azért kimondom kereken, hogy ha
azt akarjuk, hogy Zárkány Napoleon testtel-lélekkel neki induljon
zászlónk győzelemre juttatásának az etelvári kerületben, erre csupán az
lesz az egyedüli biztosíték, ha ő herczegsége elszánja magát arra az
áldozatra, hogy a választási előmozgalmak alatt kegyelmes családjával
együtt Etelvárra lejőjjön. Egy bokréta a hős kalapja mellé tűzve gyöngéd
és tiszteletreméltó hölgykezektől nagyobb jutalom és buzdítás leendhet a
világ minden kincseinél.

Páter Timót nagyon elbámult, hogy ezt az ötletét nem tapsolták meg.

Gondolta, hogy még jobban meg kell azt magyarázni.

– Úgy gondolom, hogy a kecses herczegnő ez áldozatot meghozhatja princz
Alienor kedveért…

Erre meg már épen sziszegni kezdtek az uraságok.

Az elnök befejezé a kérdést.

– Úgy látom, hogy a tanácskozmány helyesli és elfogadja Nornenstein
Alienor princz etelvári jelöltségét. Felkérem főtisztelendő Borcsák
Timót prépost és tekintetes Kolompy Zoltán urakat, méltóztassanak ő
magasságát a határozatról értesíteni s őt a terembe meghivni.

A mint a két úr a teremajtón kilépett, Kolompy úr azt sugá misemondó
hangon a prépost fülébe.

«Erravit pater!»

Mire az hasonló hangon antiphonált vissza.

«Tace magister!»

– Nem kellett volna a princz és a herczegnő közötti viszonyra
példálózni.

– Már miért nem? Hiszen köztudomású dolog, hogy a princz megkérte
Rafaela herczegnő kezét.

– Igen, de a herczeg azt felelte Octavian fejedelemnek, hogy ő csak
egész embert fogad el vőül, nem felet, s egyenesen attól van
feltételezve, hogy lesz-e kézfogó: hogy megválásztatik-e Alienor az
etelvári kerületben képviselőnek? Mert akkor, hogy a törvény szerint
választható legyen, Octaviánnak a fiát nagykorusítani kell; a
nagykorusítással Alienor egyúttal anyai birtokának tulajdonába is belép.
Itt tehát sok érdek forog a kérdésben.

– És mégis Octavian fejedelem vonakodott tőle.

– Az csak az etiquette végett volt.

– Csak az etiquette végett? Csak tette magát, hogy nem kell neki?

– Hát természetesen. Hiszen már itten is van a deputatió Etelvárról, a
mely meghívja a jelöltség elfogadására Alienort. Főtisztelendőséged a
küldöttség szónoka.

– De már úgy segéljen, az nem igaz. Én nem speechelek. Otthon is
káplányomra hagyom. Nekem egy hétig kell készülnöm a prédikáczióra. Én
nem dictiózok.

– Csak lassan! Már meg is történt. Már ki is van nyomtatva. Itt a
zsebemben a correcturaív a holnapi «Kürt»-ből, a hol le van írva, milyen
szépen beszélt főtisztelendőséged a princznek, s mily dicső szavakat
hangoztatott ő vissza a meghivásra, mely után harmincz terítékű lakoma
következett a Grand hotel Hungariában.

– S mikor történt ez?

– Ma este nyolcz órakor.

– S te nálad már délben két órakor ki is van nyomtatva az, a mi este
nyolcz órakor – nem is lesz igaz!

– De igaz lesz; mert nyomtatva lesz; s nem fogja senki meghazudtolni.

Páter Timót mellére ütött tenyerével, s nagyot fujt az orra alá.

– No ezt még nem tanultam a semináriumban.

A meghivott rendúr ismét elfoglalta az elnöki széket, s aztán töredezett
hangon, melyen érezhető volt a mély meghatottság, köszöné meg a
nagyméltóságú tanácskozmánynak azon elhatározását, melylyel családját
megtisztelni kegyeskedett; fogadkozván, hogy a szeretetnek e
nyilatkozata által örökre az ország sorsához kötve érzendi maga és egész
családja jövendő történelmét.


A HADJÁRAT ELŐKÉSZÜLETEI.

– Drága Pompeia baronesse. Hölgyek ízlése az ilyen dolgokban
csalhatatlan. Milyen tolljelvényt tanácsol ön Alienor számára? A jelvény
igen nevezetes tényező. Ki fogunk osztani ötezer darabot. Hadd viseljék
még a gyerekek is. Jó lesz-e: fehér toll zöld levéllel, arra a név
aranynyal nyomtatva, s mellette piros sombogyók? – No nagyon örülök,
hogy izlésünk így összetalálkozik. – Azután jön a zászlókérdés. Én azt a
szokásos háromszinüt igen mindennapinak találom. – Nem szebb lenne-e
tiszta fehér lobogó, piros és zöld szegélylyel körül? Közepén a név
arany nyomattal. Ugy-e, hogy ez meglepő fog lenni? Alienor neve a
fejedelmi koronával igen jól fog illeni rája. Titokban megsughatom, hogy
Etelváry herczegnő (t. i. az anyaherczegnő) sajátkezüleg himezett egy
fehér selyemzászlót Alienor számára, melynek közepét az országczimer
foglalja el; körüle e szavak aranynyal: «in hoc signo vinces». – Ezzel
fogja őt meglepni a választás napján. Oh a hölgyek igen buzgó
pártharczosok. S hogy értenek a cselszövéshez! Milyen titoktartók!
Gyakran a választás utolsó estéjétől reggelig meg tudják fordítani a
harcz kimenetelét. Én a hölgyek pártfogására igen nagy súlyt fektetek.
Az ő lelkesedésük ragadja magával a férfiakat. Politikai titkokat csak
nők tudnak megőrizni; férfiak azt kifecsegik. Én merném nagysádnak
közreműködését fölkérni, drága baronesse.

– Én is zászlót himezzek princz Alienor számára?

– Annál sokkal több az, a mire igénybe veszem. Nézze ezt a kis
albumformát. Találja ki, mi van benne?

– Költemények?

– Az ám. Lám milyen egyszerre kitalálta, drága baronesse. Egy hires
szerző művei, a kinek neve Meyer.

– «Meyer!» Hisz ilyen név legalább két millió van s egy híres költőt sem
ismer közte a világ.

– Ezt különösen nem, mert olyan apró betükkel van írva a neve, hogy csak
górcsővel lehet elolvasni. Ez a Meyer az osztrák bank Cassendirektora, a
ki azt a költeményt irta ezekre a lapokra, hogy ezeknek mindegyike megér
ötven forintot.

– Ah, tehát állambankjegyek.

– Igen is. Ebben a csomagban van ezer darab ötvenforintos állambankjegy.

– S mit kell én nekem megbámulnom ezeken a jegyeken?

– Arra kérem önt, baronesse, hogy tegye meg nekem azt a szivességet,
fogjon egy ollót s egyenkint mindenik ujdonat bankjegyet vágja ketté:
úgy hogy a metszés épen a kettős sas közepén fusson végig, s azt a
darabot, melyen a férfialak van az oroszlánynyal, tegye aztán ebbe az
egyik boritékba, a másikat, a nőalakkal ebbe a másikba.

– Mi lesz abból?

– Hát hiszen tudom, hogy akárkit kérnék erre a szivességre, mind
ugyanezt a kérdést intézné hozzám: micsoda vad gondolat ezer darab ötven
forintos bankjegyet kétfelé vagdalni? s én nem mondhatom el e
felvilágosítást másnak, mint egy nőnek, ki oly buzgó hive ügyünknek,
mint a baronesse.

– Valóban kiváncsi vagyok rá.

– Tehát ezen a pénzen lelkeket fogunk vásárlani: nem «holt lelkeket»,
mint Gogol regényhőse, hanem eleveneket. Ez választási «foglaló». Ötven
forint egy szavazat ára.

– Ah, már most értem. Nehogy a tisztelt polgártárs zsebre tegye az
ötvenest, s aztán elmenjen máshová szavazni: csak a félbankjegyet adják
a kezébe a szavazás előtt, s a másik feléért megjelenhet akkor, ha hiven
szavazott. Ha elpártol, nem veheti a fél ötvenesének semmi hasznát.

– Kitalálta, baronesse. Az így ketté metszett fél bankjegyek egyik
csomagát elküldjük Dumka úrnak Etelvárra, ki az ottani pártunk
pénztárnoka. Ő ezeket kiosztja azon polgártársak között, kik hiveink
lajstromába beiratják magukat.

– Ezek tehát «választási szelvények», mondá Pompeia.

– A másik csomagot a másik felével a jegyeknek átadjuk Zárkány
Napoleonnak. S ez azt csak a választás utáni napon kézbesíti Dumka
úrnak. Olyan elővigyázati rendszabály ez, mint mikor a tűzmentes
pénzszekrénynek az egyik kulcsa a pénztárnoknál, a másik az igazgatónál
áll.

– Nem tiltja a törvény a vesztegetést?

– Jelöltnek igen. Annak az előmunkálatok alatt még alamizsnát sem szabad
adni, sem borravalót a pinczérnek, mert azt mind megvesztegetési ténynek
nevezhetnék; hanem hogy valaki megjutalmazza azon derék emberek
fáradságát, kik nem sajnálják a közügyért félbenhagyni munkájukat, sőt
éjszakáikat is feláldozni s reggelig virrasztani a tanyahelyeken,
egymást kapaczitálva, néha még ütlegeket is eltürni: ez úgy hiszem, hogy
összefér a törvénynyel és igazsággal. Sem Dumka úr, sem Zárkány Napoleon
princz Nornensteinnak nem rokona, nem alattvalója; magánemberek, a kik
oda szórhatják a pénzüket, a hová nekik tetszik. Valamint a környékbeli
korcsmárosok is megtehetik azt, hogy ha nekik tetszik, mérik a bort a
vendégek számára itczénként egy krajczárért.

– De hátha mégis eszébe találna jutni valakinek a törvény szigorát
komolyan venni? ha a képviselőház vizsgálatot rendelne el, s a kiküldött
tag vallatásokhoz folyamodnék, hogy hol vették Dumka és Zárkány e nagy
összeg pénzt, nem derülhetne-e ki önök ellen valami kellemetlen tény: az
a két úr aligha szokott hamisan esküdni.

– Meggondoltam én azt is, drága szép baronesse. S épen ez hozott arra az
ötletre, hogy önnek a közreműködéseért esedezzem. Tudja ön: úgy vagyunk,
mint a sorshuzásnál, szükségünk van egy ártatlan kézre, mely a
szerencsekerékhez közvetlen hozzányuljon. Ez az, a mit öntől kérek. Ha
ön lesz oly kegyes, hogy a bankjegyeket kétfelé vagdalja, akkor, kérem,
az egyik csomagot adassa fel postára: Dumka számtartó urnak czímezve
Etelvárott, a másik csomagot pedig küldje el hordár által Zárkány
Napoleonnak. A borítékra ne legyen más irva, mint ez: «iratok: érték
nélkül». Ez összeg egy «fond perdu», senki sem tudja, honnan jött a
kezéhez? a czélt, melyre fordítandó, mind a kettő jól ismeri; mennyit
fordítson rá belőle? tetszésétől függ: senkit sem fog találni, a kinek
számot adjon róla. Önnek éles elméje és tapintata eltalálja már, hogy
miért arczátlankodom e kéréssel önnél bárónő. E feladattal csak oly
kivételes lényt bizhatok meg, a kinek magas jelleme s elvbaráti hűsége
elég biztosíték rám nézve arra, hogy ez összeg rendeltetése czéljához
eljut s a ki mégis oly állásban van hozzám, hogy miattam nem
compromittálhatja magát, s még hozzá nő, ki megtudja őrizni a titkot. –
Nos tehát baronesse: ide kölcsönzi-e nékünk ehhez a sorsjátékhoz ezt a
drága szép ártatlan kezet?

Pompeia elmélázott, lesütve kétféle tüzü szemeit és arra gondolt, a míg
a rendúr kezét czirógatta: «így jösz te az én kezemet megkérni; de úgy,
a hogy én akarnám, nem kéred azt! Arra kell neked ez a szép kezem, hogy
segítsen neked abban a sorsjátékban, melyben a nyerőszám dija nem a
magyar országház (dehogy ház, csak gunyhó) iskolapadja; hanem a hatalmas
Etelváry Rafaela herczegnő keze». És aztán kedve lett volna neki azzal a
drága, szép liliomkézzel az egész bankjegycsomagot a főúr szeme közé
vágni.

Hanem valami mást gondolt hirtelen.

– Jól van. Magamra vállalom azt.

Octavian fejedelem megcsókolta a kezét a szép hölgynek.

– Bizonyos voltam felőle. De kérem, e titkot még a tábornoknak sem
szükség tudni.

– Az természetes.

Octavian fejedelem ezzel bucsút vett a baronessetől, s otthon lehuzta a
kocsisának a béréből a farmatring árát, a mit az útközben elvesztett. A
rendúr meg tudja becsülni a pénzt, s egy krajczárt sem enged el a
cselédnek, ha az kárt tesz.

Mikor eltávozott a rendúr, Pompeia kiteríté asztalára a bankjegyeket,
fejét tenyerébe hajtva, gondolkodott sokáig; míg egyszer az arcza
elveresedett attól, a mit gondolt – szégyenében.

Tán ilyen gondolatmenete volt:

«Mily tömérdek pénz egy rakáson!… Egy tábornoknak hét esztendeig kell
szolgálni, míg ennyi pénzt lát… Ötven hivatalnoknak családostul együtt
egész éven át kell ennyiből megélni… S most ezt kidobják az ablakon…
Megissza a homok, elröpíti a szél… Senkinek sem lesz hasznára: csupán
azt fogja eszközölni, hogy ezer ember egy hónapig a korcsmát járja s nem
dolgozik… Eladott lelkek bűndija ez, a miért megválasztanak egy embert
képviselőnek, a ki ezzel az országgal nem törődik… Bolondok adják
bolondoknak… Senki sem számol róla senkinek… Elveszhet a póstán,
útközben: az a két ember összebeszélhet s eldugja felét, akár az
egészet… S ha nem teszik azt; hanem becsületesen arra a czélra
fordítják, a mire küldve van: akkor követik el a legnagyobb rosszat – az
országgal – és két nő szivével… Mert az a nő épen olyan szerencsétlen
lesz az által, hogy Alienort megnyeri, mint a másik az által, hogy
elveszíti… Ez a pénz elég volna arra, hogy egy vagyontalan katonatiszt
árvájának jövője biztosítva legyen vele… Ezen a pénzen mind azt az
álgyémántot, hamis gyöngyöt, a mivel egy szegény baronesse a többi
úrhölgyek között ragyog, igaz gyöngygyé, valódi gyémánttá lehetne
átalakítani…»

Ennél a gondolatnál pirult el önmaga előtt Pompeia. Aztán haragosan
tekintett tükrébe, mintha megfeddné önlelkét, hová akart büszkeségéből
alásülyedni? Hát nem magasabb-e az ő czélja?

Hirtelen elkezdett nevetni. Jó ötlete támadt.

Elővette ollóját, s elkezdé a bankjegyeket kétfelé vagdalni.

S a közben vidáman énekelt.

Mikor készen volt vele: két csomagot csinált a bankjegyekből, azokat
borítékba tette, lepecsételte, czímet irt rájuk.

Azután megállt öltöző-tükre előtt, s saját magára nevetett és
hunyorított szemével hamiskásan. Meg volt elégedve magával.

Shawlját, kalapját vette s saját maga sietett a postára, a két csomagot
feladni.

Visszatértében egy papirkereskedőnél olyan téntát vásárolt, melylyel az
ember saját maga kőnyomda nélkül sokszorozhatja irását.

Vajjon mi cselszövényt gubanczol össze?


A KÉSZÜLŐ ZÁSZLÓ.

– Kedves Leon, parancsodra megtettem, hogy bajuszt eresztettem, s most
úgy nézek ki, mint egy faczér vidéki szinész, a ki az alatt, a míg nincs
engagementje, nem borotválkozik. Már most még arra is rávetettem a
fejemet, azaz a lábamat, hogy rendeletedre pantalon colléet, avec
beaucoup des soutaches húzzak fel, s tetejébe még hosszúszárú csizmát,
hogy mikor végignézek magamon, azt hiszem, valamennyi gamin mind utánam
énekli az 59-iki párisi couplettet: «Il a de bottes, il a de bottes de
Bastien! – Pour battre les Autrichiens!» parancsolsz-e még valamit?

– Ez még csak a costume.

– S mi van még hátra?

– Egy egész népszinmű.

– Szerencsére te énekled benne a főszerepet, én csak némajátékos vagyok.

– De azért neked is kell mondanod valamit; nehogy azt higyjék, hogy
torokgyíkban szenvedsz; mikor felköszönt egy-egy küldöttség (minden
faluvégén várnak rád), akkor mondani fogod: «nagyon örvendek a kitüntető
megtiszteltetésnek», – másutt megint: «át vagyok hatva a hála legmélyebb
érzetétől», «szivemből üdvözlöm önöket, szeretett polgártársaim». –
«Igérem, hogy éjjel-nappal az önök javán fogok munkálkodni».

– Te, én azt nem állom meg nevetés nélkül.

– Ha olyan faluba jövünk, hol tótok laknak, a felköszöntésre ezt
feleled: «Za zwlaštni štesti si držim, wám slaužiti moči».

– Te! Valami olyast ne mondass velem, a miért megdobálnak.

– Ne félj. Ez annyit tesz, hogy «különös szerencsémnek tartom önöknek
szolgálatára lehetni». A kerület végén pedig van egy oláh falu, ott
románul felelelsz az üdvözlésre; «primesce multiemera mea cea mai
ferbinte, din launtru pentru acea». Ez annyit tesz, hogy «fogadja ön
legforróbb, legbensőbb köszönetemet».

– Lelked rajta! én elmondom.

– Az etelvári állomásnál azonban kissé össze kell szedned magadat, s ezt
a tíz sorból álló választ szóról-szóra betanulnod, a mit itt leirtam,
mert ott vár az összes kerületi intelligenczia.

– De már hogy tanuljak én be egy választ egy olyan megszólításra, a
minek a tartalmát senki sem ismeri!

– Én ismerem. A szónok Dumka ur lesz, a pártvezér. Ő köszöntötte fel már
két választás alkalmával a párt jelöltjét, mindkétszer ugyanazzal a
beszéddel, a te kedvedért sem fog újat betanulni; beszéde így fog
kezdődni: «Te, ki kora zsenge ifjuságodtól fogva folyton a haza ügyeinek
szentelted napjaidat», s végződni fog ekként: «melyet is (tudniillik
sorsodnak az élet dagadó hullámaitól hányt-vetett gályáját), hogy
kedvező szellők biztos kikötőbe repítsenek, az mindnyájunknak a
legforróbb óhajtása».

– S nekem ez alatt egy vonást sem szabad félrehuznom az arczomon?

– Nem ám, hanem szép alázatosan le kell hajtanod a fejedet és a csizmád
orrára nézned mozdulatlanul.

– S meddig fog ez a mulatság tartani?

– Ha mindenütt pontosan órára megjelenhetünk, akkor három napig,
különben négyig. Etelvár a kiindulási pont, onnan bejárjuk a hű
községeket. Azoknak a lelkesedését magunkhoz csatolva, elindulunk
meghódítani a hűtlenkedőket, akkor beveszszük általános rohammal a
központot s végül ismét visszatérünk diadallal Etelvárra.

Az elindulás előtti éjjel Leon ott hált Alienornál, hogy el ne mulaszsza
az idején fölkelést. Ő maga segített neki azután a nemzeti öltözetet
fölvenni, a mihez a komornyik nem értett. Ezt itthon is hagyták. A
kortesvezér még a komornyikot is pótolja útközben.

Alienor nagyon megnyugtatva érezte magát az által, hogy ilyen korán
indulnak, a mikor még nem járnak emberek az utczán, a kik kicsufolhatnák
a darutollas kalapjáért.

Leon figyelmezteté őt ugyan jó eleve, hogy az előkészületekről sehol
semmit ki ne fecsegjen; de Alienornál nem állt meg a titok; ő ezt a
tréfát napok előtt sietett elmondani mindenkinek a casinóban, a
salonokban, a boudoireokban, a klubban, a turfon, a minek az lett a
következése, hogy a mint a hintóból leszálltak a vasuti indóháznál, s
szokás szerint a trafiknál útravaló hirlapokkal látták el magukat, a
legelső lap, a mely gyönyörködtetésükre vállalkozott, az ellenpárt
élczlapja volt; mindkettőjük fertelmes torzképével.

A torzkép még hagyján; de a hozzáváló szöveg! Az meg épen egy méregpohár
volt, melyből pókok isznak s varangyok másznak elő.

Alienor elszörnyedt az infamis persifflage olvastára.

– Mit fogunk ez ellen tenni?

– Ez ellen? Már volt rá gondom. Én meg a mi élczlapunkban
torzképeztettem le az ő jelöltjüket, s most viszszük ezt magunkkal
számos példányokban szétosztás végett.

– Hát ez elégtétel? Hisz ezek az embernek a becsületében gázolnak.

– Becsület? Hja, ez most nincs. A választási előmozgalmak alatt minden
becsületről való fogalom és szabály fel van függesztve. Minden neme a
dehonestatiónak felszabadíttatik, s a rágalom három heti moratoriumot
kap. Ez alatt szabad és szokásos a jelöltekre s azoknak a
hozzátartozandóira minden kigondolható nemét a bűnnek és gonoszságnak
ráfogni, s a megtámadottnak azért megharagudni nem szabad. Ez alatt
nincs se párbaj, se törvényszék. Ha te rólad azt mondják, hogy apád
Raubritter; te magad zsebmetsző vagy: neked azt kell állítanod, hogy
ellenfeled veremfeltörésért, váltóhamisításért van kurrentálva. Az sem
fogja magát megbántva érezni. Most a választásokig mind gazemberek
vagyunk. A választás után megint mind becsületes emberek leszünk. Ki
ijedezne a sártól, mikor rókavadászat van?

– Én annak se nagy barátja vagyok.

– Pedig én a rókavadászjelmezedet is bepakoltattam.

– Csak nem akarsz tán veres frakkban bemutatni a választóközönségnek?

– Ki tudja?

Alienor aztán kibékült azzal a gondolattal, hogy e mozgalmas időben a jó
mulatságok közé tartozik: az embernek azt olvasni, hogy mint szidják és
élczelik becses személyét.

– De neked még is jobban kijutott, mint nekem.

– Látod, te azon mulatsz, hogy engem gúnyolnak, én meg azon, hogy téged;
s a közönség mulat mind a kettőnkön. Ezt a lapot visszatérett ott fogod
találni minden ismerős úrhölgynek az asztalán.

– Én még jól jártam: engem csak majomnak rajzoltak, de téged medvének.

– Ezért mi visszatorlásul az ellenjelöltet mint oroszlánbőrbe öltözött
füles barmot fogjuk bemutatni.

– Abominable párbaj!

A vasuti állomásnál, mely Etelvárhoz legközelebb esett, már nagy sereg
küldöttség várta az érkező argonautákat, zászlókkal és
czigányzenekarral. Leszálláskor lelkesült éljenzés fogadta hőseinket.

Princz Alienor csak akkor kezdett valami nyugtalanságot érezni, mikor a
gyorsvonat odábbrohant, részvétlen közönyösséget tanusítva a nagy nap
mozgalmai iránt s ő ott találta magát egyedül, hatvan ismeretlen arcztól
megbámulva s köröskörül fogva; a kik közül egy eléje lépett, egy széles
vállú, kurta nyakú hazafi s azon kezdé, hogy hatalmas tenyerét eléje
nyujtá és bikányi hangon rádördíté: «légy üdvözölt dicső princz
Alienor!»

Alienor úgy tudta, hogy illendő lesz a nyujtott tenyérbe a saját kezét
bele tenni, mire ez aztán ott is maradt; mert a szónoknak az a szokása
volt, hogy ha a megszólított kezét megkaphatta, azt azután az ökléből ki
nem eresztette, hanem ott tartotta a beszéd végeig s minden mondatnál
egyet rántott rajta, hogy a felköszöntöttnek ropogtak bele a csontjai,
csak úgy emelgette a lábait sziszegve; mikor pedig eleresztette a
szónok, akkor nyomott neki az arczára egy akkora csókot, mint egy
papucs.

– No nekem mind szétment a keztyűm ettől a kézszorítástól, sopánkodék
Alienor Leonhoz, mikor felültek a rájuk váró ötlovas hintóba.

– Jobb is, ha lehuzod máskor a keztyüt, mikor kezet szorítasz, mert a
polgártársak kevélységnek tartják, ha valaki keztyüs kézzel csap a
tenyerökbe.

– Csak legalább megmosdanának elébb! – Nyafogott princz Alienor.

– Jegyezd meg, hogy két dolog nem jó megmosva: a szőlő, s a szerető kéz
szorítása.

A mint fennültek a hintóban, újra felharsant az éljenriadal, a czigányok
rázendíték a Klapka-indulót s megindult a díszmenet. Elől negyven
lovasból álló banderium. Por pedig nagy volt az úton s azt mind a
megtisztelt uraknak kellett elnyelni odahátul.

– Jobb szeretném, ha hátul kisérnének bennünket ezek a lovasok, nem
elől, kényeskedék Alienor. Megfuladunk a porban. Nem lehetne őket
megállítni s hátra parancsolni?

Leon megkisérté utánuk kiáltani a lovasoknak, a mire azok még jobban
elkezdtek vágtatni: az ember a felvert por miatt se eget, se földet nem
látott.

– Mire megérkezünk, olyan leszek, mint a vályogvető czigány, lamentált
Alienor s oldaltáskájából előkeresett egy selyem fátyolt, azt köté fel a
kalapjára, hogy arczszinét megvédje a kegyetlen fekete portól.

(«No ez szép parádé lesz! mondá magában Leon: egy képviselőjelölt, a ki
lefátyolozott arczczal jelenik meg a választók előtt, mint valami gyanús
magaviseletű dáma.»)

Csak azt várta, hogy egyszer egy nagy tócsa elé érkezzenek, a milyen
volt ott az út mellett elég. «Várj csak! a fátyolod le akar oldódni a
kalapodról.» Aztán segített rajta: egészen leoldozta; a fátyolt
belevitte a szél a pocsétába.

Alienor jajgatott a fátyoláért; de miután az nem volt kihalászható
többé, előrántotta az en tous cast, s felfeszítve azt, ily módon védte
meg por és napsugár ellen érzékeny arczszinét: a mi ismét igen
compromittáló első benyomás a jelöltjét váró publicumra. Parazolt
tartani a nap ellen egy képviselő-jelöltnek, a kinek a jégesőt is
begyűrt kalappal kell fogadni!

De biz arról Alienor nem hagyta magát lebeszélni: ő czigánynyá nem
bronziroztatja magát a magyar alkotmány kedveért s megtette azt a
parádét, hogy kifeszített napernyővel vonult be Etelvár helységébe, s
mikor a diadalkapu mellé felállított hófehér szűzek kereszttűzbe vették
koszorú- és bokrétalövegekkel, vállig rántotta magára a napernyőt, hogy
képen ne találja valamelyik a kassairózsa-bombával.

A helység-ház kapuja előtt várta őt a párt intelligentiája, élén Dumka
urral.

Dumka úrnak asztrakán-prémes panyóka volt a nyakában s nyusztkalpag a
fején, oldalán széles ezüstös pallos, a mihez két ember kellett, ha ki
akarták húzni. De nem is arra való volt. Keztyű is volt a kezén, a minek
az ujjai még túlcsüngtek a bőrhüvelyét nem egészen betöltő kéz ujjain, a
mi nem kevéssé emelte a jelenet ünnepélyességét. A többi honoratiorok is
mind ünnepiesen voltak öltözve.

S ezekkel szemben az üdvözölt nagy férfiú úgy lépett fel, hogy az egyik
kezét a zsebébe dugta, a másikkal pedig feltartá a napernyőt. Félt már,
hogy ez is elkapja a kezét s duettben deklamál vele.

Dumka úr elkezdé áhítattal az üdvözlő szózatot.

«Te, ki kora zsenge ifjuságodtól fogva folyton a haza ügyeinek
szentelted napjaidat.» (És így tovább ugyanazt a szónoklatot, a mit Leon
szóról-szóra elmondott Alienornak.)

Alienor majd a bőréből bújt ki a nevetésvágy miatt, s hogy meg ne sértse
a derék becsületes hazafit, eltakarta az arczát a napernyővel, mint egy
paizszsal s csak egy hatalmas lábára taposása valamelyik fontos talpú
honoratiornak birta annyira ellensúlyozni jó kedvét, hogy az teljes
hahotában ne törjön ki, mikor ama bizonyos «dagadó hullámoktól
hánytvetett gályára» került a sor. Képtelen volt azonban a választ
elmondani a lelkes üdvözletre. Aztán Leon állt elő helyette, körmönfont
viszonüdvözletet rögtönözve a gyülekezethez, melyből senki se értett
semmit; a felharsogó éljenriadal alatt pedig odalépett a megtisztelthez
a környék legmagasabb papja. (Nem a rangját értve, hanem a termetét.) A
tisztelendő úr kinyujtá hosszú karját széles tenyerével, hogy megáldja a
mi választottunkat s miután annak a fejéhez nem férhetett hozzá a
parazoltól, arra tette rá a kezét s megáldotta őt napernyőstől együtt.

Akkor aztán Dumka úr bemutogatta egyenkint a választókerület párthű
honoratiorait: biró úr, jegyző úr, tisztelendő úr, kántor úr, ispán úr,
kurátor úr, catasteri becslő-biztos úr, postamester úr, utbiztos úr, –
juliuscæsari emlékező tehetséggel sorolva fel mind a hatvannak vezeték-
és keresztneveit. Mindazokkal Alienor kezet szorított és nagyon
örvendett, hogy őket megismerheti.

Innen elvitték a helység casinójába, a hol díszlakoma volt rendezve a
tiszteletére, melyen az említett honoratiorokon kívül az eddigi kiséret
tagjai is részt vettek, s melynél a nagy lelkesültséget aligha lehetne
mással kifejezni, mint azzal, hogy az ember, a míg a villáját egyszer a
szájához vihette a rászúrt falattal, addig háromszor kellett a
ráköszöntött toasztot viszonoznia.

Mikor aztán végre princz Alienor mindenkivel per tu lett, akkor
megfogták innen is, túl is, s minden ember elkezdte neki a maga panaszát
az egyik az egyik fülébe, a másik a másikba kimagyarázni, kivánva tőle
egymással ellentétben levő dolgokat, lehetetlenséggel határos dolgokat,
szövevényesen összebonyolult dolgokat, soha senki által meg nem érthető
dolgokat, a miknek kedvező elintézésétől függ a választó kerület jó
indulata. Leon ez alatt nem mozdult a háta mögül s felelt helyette
mindenkinek, s mikor már nagyon szorították, véget vetett a a
dicsőségnek e vezényszóval:

«Urak! Kocsira, lóra mindannyian! még ma nagy utat kell tennünk. A
herczegnő vár bennünket ebédre; s éjjelre még Bátokra kell eljutnunk.»

A jelszó engedelmes fülekre talált. Alienor sietett a napernyőjét
megkaphatni, s első volt, a ki a kocsiba felült. Nagyon örült, hogy
ennek a lakomának már vége van.

A nagy áldomásozásnak azonban az a csodálatos hatása van, hogy a szilaj
kedv még a lovakra is elragad. A tovább robogó alkotmányos karaván,
melynek szekerei eddigelé szépen sorjában követték egymást, most
egyszerre hármasával, négyesével nyomakodott előre; a szekerek
leszorították a lovasokat az országútról a kaszállóra, a csősz az apja
lelkét szidta a megtiszteltnek s a jelöltet vivő kocsis maga is azon
kedélyállapotban volt, a melyben annál jobban hajt az ember, mennél
jobban kérik, hogy ne hajtson.

Mikor a diadalmenet már a herczegnő kastélyának láttávolába ért, egy
töltésen kellett végig mennie, melynek két oldalán szikkadó félben levő
mocsár volt. Ezen a töltésen haladt előttük végig egy oláh szekér, a
melyiken egy félfenekü üres hordó volt, a nyitott részével hátrafelé
fordulva. Leon előrelátta a veszedelmet.

– János, mondá a kocsisnak; jó lesz megvárni, míg a szekér letér arra
Pityód felé, mert az az ostorhegyes nem megy neki annak a hordónak: azt
hiszi, hogy ágyú.

De iszen beszélhetett valaki Jánosnak! Csak azért is kieresztette az
ostort s odacserdített az első lovak közé.

– No most mindjárt megtudjuk, hogy fogott-e az áldás a napernyődön?
mondá Leon, kiszabadítva a lábát a köpenyeg közül s ugrásra tartva magát
készen.

E perczben a kastély előtti dombon elsütöttek egy mozsarat. A lovak azt
gondolták, a hordó lőtt olyan nagyot; azzal félrekaptak, le a töltésről,
mind hintóstul együtt bele a mocsárba.

Leon előre kiugrott s vele nem történt más viszontagság, mint hogy
térdig esett a puha iszapba; de Alienor úgy nyakkant bele a lágy
agyagba, hogy ott maradt az egész megfordított basreliefje, mint egy
szobrász-minta.

Baj nem történt semmi: a megijedt lovak az elszakított hámfával együtt
előre elnyargaltak hintó nélkűl haza a kastélyba, s a szárazra kimentett
képviselőjelöltről a hivei bicsakkal lefaragták a rátapadt agyagot, mint
egy Pompejiból kiásott antik szoborról; hanem a napernyő csakugyan
izzé-porrá törött.

– No, most így nem mehetünk a herczegnőhöz látogatóba; mondá Alienor
tönkrejutott magyar costumejára mutatva, a mint nyugalmát ismét
visszanyerte.

– Sőt épen így leszünk érdekesebbek, vigasztalá őt Leon. Látod ez
kedvező omen; nem is választás, a hol a jelöltet fel nem borítják, s az
a criteriuma a jó szerencsének, ha a felborulás után épkézláb marad. A
sárpróbát már kiálltuk. E salto mortaléval száz perczentet emelkedtek a
chancaid. A hölgyek oda lesznek rémületükben miattad, s a választók
imádni fognak, a mért így besároztad magadat. Ennek a kocsisnak adunk
jutalmul egy fél ötvenest.

– Igen: huszonötöt.

(Ad vocem «fél ötvenes» sugá Dumka úr Leon fülébe. A félbankjegyek
erősen megteszik a hatásukat: tudja ön?)

– Tudom, sugá vissza Leon, a másik féljegyek nekem küldettek meg. Nem
értem, miért nem önnek egyenesen?

– Annak jó oka van. Én a választásnál egyik «bizalmi férfi» leszek, a
kinek ott kell ülni a bizottságban az egész szavazás alatt, s ott csak
nem oszthatom a szavazóknak a bankók másik felét; úgy vannak már
utasítva, hogy önhöz menjenek érte, a kinek itt semmi hivatalos minősége
nincsen.

– Hány fogyott már el?

– Nyolczszáznak akadt gazdája, a ki a nevét beiratta a mi
lajstromainkba. E szerint még legalább százhatvanat kell kiszorítanunk.

– Dolgozni fogunk, a míg csak Dumka úr azt nem mondja, hogy «üres a
tok!»

Ez alatt a szives választók letisztogatták valahogy princz Alienorról a
sarat, késsel, lókefével, a hogy lehetett s felültették a két hőst Dumka
úr kocsijába, s attólfogva aztán szép rendben, csendesen történt meg a
felvonulás a kastélyig: a mozsarasoknak is megizentetett lovas
nyargonczok által, hogy ne ágyuzzanak többet.

A herczegasszony kastélyában csoda történt! Délben tizenkét órakor
talpon volt minden ember, nyitva minden ablak. A mit sok év óta senki
kedvéért meg nem tett a herczegasszony, az alkotmányos izgalom rábirta
arra, hogy az ébrenlét óráit az éjszakáról áttegye a nappalra. Az
agyrémeket, a szeszélyeket, a mik jobban uralkodnak az emberi sziven,
mint a hit és meggyőződés, le tudta győzni erre a napra, tömlöczbe zárta
képzelődését s kijött a napvilágra.

A leglármásabb, zajosabb, izgatottabb napot választotta hozzá; a mikor
száz meg száz alak jön és megy, a kinek örül az ember, mikor jön s örül,
mikor elmegy.

A termekben, a tágas corridorokon hosszú asztalok voltak megterítve
vendégek számára.

A herczegasszony maga divatos öltönyt viselt, a gyűlöletes corsettel, a
mivel a legnagyobb kitüntetést fejezte ki várt vendége iránt.

Ott voltak nála ez alkalommal Rafaela herczegnő, madame Corysande és
Livia. S a herczegnő ezuttal nem gyötrötte őket anatomiai muzeumával.
Ellenkezőleg, épen női kezek számára való munkát adott nekik: azt a
selyem zászlót hímezték.

Mind a négyen dolgoztak rajta a himző ráma négy oldalán, hogy gyorsan
elkészüljön: csak napok vannak még hátra a választásig. A czímer már
kész, selyemmel és aranynyal hímezve, körüle a jelszó ezüsttel áttört
arany betükből, most még csak a szegély van hátra, melyet zöld
babérfolyóka képez, piros bogyókkal; azzal sietnek mind a négyen.

A mozsárlövés tudatja velük, hogy vendégeik közelednek, arra
félbehagyják a munkát, letisztogatják öltönyeikről az odaragadt
selyemszálakat, hogy senki észre ne vegye mit dolgoztak? Nehány percz
mulva azonban szalad be a komornyik, ki a donjon tornyában
kémszemlészett, elhült arczczal, s rémülten jelenti, hogy az «urak»
lefordultak a töltésről az árokba! s nem sokára hangzik a pariparobaj, a
mint a három első ló, az elszabadított hámfával, bevágtat az udvarra.

A hölgyek mind lefutnak az előcsarnokba: s közöttük van egy, a kinek
arcza nagyon elhalaványult.

Ámde nyomban ott terem egy vágtató lovas banderista, ki siet a
megnyugtató izenettel.

– Ne tessék megijedni, kegyelmes asszonyom. Semmi baj sem történt.

– Ki küldte önt? kérdi a herczegasszony.

– A Napoleon úr.

Arra a halvány arczra ismét visszatért az élet szine.

A herczegasszony a két fiatal leányt felküldte szobáikba. Az érkező
vendégek olyan állapotban lesznek, a mikor nem lesz előttük kellemes
fiatal hölgyekkel találkozni.

– Madame Corysande gondoskodni fog róluk.

Óh madame Corysande azt megteszi a legnagyobb örömmel. Szenvedőket
ápolni: ha tán valamelyiknek a homlokán daganat van, azt késfokkal
lenyomkodni, jeges borítékot a zúzott karra kötözgetni, ez neki a kiváló
kedves foglalatosságai közé tartozik.

Nagyon meg kellett volna azonban változni az emberi természetnek, ha a
két fiatal leány onnan felülről a lecsukott redőnyök közül nem leste
volna a szerencsésen bukfenczezett argonautákat, kik nehány percz mulva
minden éljenzés és muzsikaszó nélkül érkeztek meg a kastély udvarára.

Nem volt rajtuk semmi eleganczia. Sáros volt mind a kettő fülig. Hanem
épen az ilyen állapotban tünik ki az igazi ember. Alienorra alig
lehetett ráismerni. Őt mindig liliom- és rózsaarczczal szokta az ember
látni; most a szép fekete pomádétól összefenve, csakugyan elmehetett
volna a vályogvető czigányok közé. A mellett boszus is volt, tenyerét a
félderekán tartotta jajgatva; s úgy látszott, mikor a kocsiból
leemelték, mintha sajnálná a jobb lábát. Pitoyable figura volt. Leon
ellenben, ki annyiban még sárosabb volt, hogy őt le sem kefélték,
ruganyos erélylyel szökött le a hintóból s a mint derült arczczal
sietett a lenn maradt két hölgy elé, a sáron piszkon keresztül is kitünt
belőle az igazi lovag.

– Semmi bajunk se történt, kegyelmes asszonyom! A kocsis nem hibás,
magam voltam az oka a balesetnek.

– Menjenek önök szobáikba átöltözködni. Kérem madame Corysande,
gondoskodjék a vendégeinkről. Dumka úr lesz szives elhelyezni a többi
társaságot.

(– Még most is az a legelső gondja, hogy a hibás cselédet kimentse,
nehogy megbüntessék: sugá madame Corysande a herczegasszonynak.)

– Nem szoríthatok kezet, kedves madame Corysande, a míg meg nem mosdom,
tréfálkozék Leon.

Madame Corysande, a herczegasszony visszavonulása után, teljhatalmulag
rendelkezett, hogy a komornyik segítsen a princznek az átöltözésnél, a
hajdu pedig Leonnak.

– Csak bizzon bennünket sorsunkra, drága jó madame Corysande. Engemet,
tudja, hogy soha nem öltöztetett hajdu életemben, a követjelöltnek, a
míg együttjárunk, én vagyok a komornyikja, azt én öltöztetem, mosdatom,
fésülöm, költöm és fektetem. Ez már a kortesvezér kötelessége és
kiváltsága.

És csakugyan nem is engedte magát ez előjogától megfosztani.

Princz Alienorrról pedig úgy kellett késsel lenyesni az átázott szűk
öltönydarabokat.

– No legalább megszabadultam ez átkozott costumetől, szólt
megkönnyebbülten Alienor.

– Jaj, dehogy szabadultál meg; szegény szánalomra méltó áldozata az
alkotmányos joggyakorlatnak Magyarországon, te! Itt van a bőröndben még
az «Attila». A mit most lehántottam rólad, az csak a «Zrinyi» volt, s ha
ezt is elviseled, hátra van még a «Kazinczy», sőt még egy «Victoria» is
ólompitykékkel, a mit népies látogatások alkalmával fogsz felvenni. Rám
bízta az apád a bevásárlást.

– Minden szentekre! Te egy egész theatregarderobeot hoztál el számomra!

– Nemhogy megköszönnéd.

Alienornak újból fel kellett öltözni magyar lovaggá. Leon még a bajuszát
is kipödrötte neki hegyesre.

– No nézd meg magadat a tükörben, nem különb legény vagy-e, mint otthon?
Ez az egynapi út is egész életszint adott az arczodnak. Mire hazaérsz,
rád sem ismernek, annyira emberi képed lesz.

– S még tűrnöm kell a gorombaságait, mert kezében vagyok kényre-kegyre!

– Minden hölgyszivet meghódítasz ma.

Leon úgy kicsípte magát védenczével együtt, hogy megakadhatott rajtuk
akárkinek a szeme.

A fatal accidentből maradt még némi ború Alienor arczán, hanem azt is
sikerült Leonnak eloszlatni, a mint Dumka úr bekoczogtatott hozzájuk
nyájasan, édes arczczal, hogymintlétük után tudakozódva.

Kész préda Leonnak!

– Ugyan édes Dumka úr. Egy nagy szivességre kérném. Megakarom irni a
«Kürt»-nek a mai dicső nap eseményeit; a nagy sietségben nem értem rá
lefotografiázni azt a remek szép beszédet, a mivel jelöltünket fogadni
méltóztatott, nem szíveskednék nekem azt lediktálni?

Dumka úr pontosan a lépre ragadt.

– Nagyon szivesen! s azzal mindjárt hozzá kezdett a demosthenesi remekmű
megörökítéséhez, mondatról mondatra morzsolva azt Leon elé, ki egész
élvezettel gyorsirta ezt jegyzőkönyvébe, utána mondva minden szót: «te,
ki kora zsenge ifjuságodtól… fogva folyton a haza…» stb.

Alienor csak tűrte egy ideig, hol a zsebkendőjét, hol a keztyüjét dugva
a szájába; majd a kalapja karimáját kezdte el harapdálni; Leon csak
szótagolta tovább a remekművet: «a sors dagadó… hullámain hintáló…
gályádat duzzadó…» Alienor nem állhatta tovább: puff! úgy vágta Leont
hátba, hogy kiesett a plajbász a kezéből; azzal kirohant az ajtón, az
épen szemközt jövő komornyiknak nyakába esett, annak a keblén kaczagta
ki elfojtott érzelmeit, a ki megint bámulatában azt is elfelejtette,
hogy miért jött?

Dumka úr a fejét rázta: azt kezdte hinni, hogy jelöltjüknek a nagy
eséstől alkalmasint megzavarodott az agyveleje. El nem bírta gondolni,
hogy mi nevetni való van azon, hogy «életed gályáját kedvező szelek
biztos kikötőbe fuvallják»; mikor ezen két más jelölt antistes könnyekig
elérzékenyült egykoron.

(– De ugyan minek kényszerítettél engemet ennek a derék becsületes
embernek a rovására nevetni? pörölt négyszemközt Alienor Leonra.)

(– Hát azért, hogy ne csinálj majd a hölgyek előtt olyan kámficsorodott
képet.)

A hajdu ebédre hítta az urakat. A nagy czímerteremben harmincz vendég
számára volt terítve, a többieknek a hosszú corridor szolgált étkezési
helyül, a honnan nemsokára felhangzott a jelöltért mondott áldomások
lelkesült zsivaja. A teremben is fesztelen, jó kedv honosult meg, miután
a magas vendéglátókat megnyugtatá Leon az iránt, hogy semmi nevezetes
baj nem történt, csupán csak a követjelölt «ismerkedett meg» egy kissé
közvetlen érintkezés által a választókerületével s annak kétségtelen
ragaszkodása tanujeleit elhozta magával.

Dumka úr sorba megsugta minden vendégnek, hogy a herczegnő nem szereti,
ha az asztalnál toasztot mondanak. Ezzel saját magát védte meg azon vád
ellen, hogy a jelöltre poharat emelni elmulasztá. Ezt nem vétkes
gondatlanság, de magasabb tekintet okozta.

A fényes úri lakoma végeztével a herczegnő megszólítá Leont.

– Jőjjön velem, mutatok önnek valamit. Princz Alienor maradjon itt a
hölgyekkel. Neki nem szabad azt még látni: mert rá nézve ez
meglepetésnek készül.

Azzal bevezette őt a hölgyek dolgozó szobájába s feltakarta előtte a
készülő zászlót. Aztán elmondta neki, hogy az milyen rövid idő alatt
készült, mind a négy hölgy dolgozott rajta; Rafaela ezt a részt készíté,
Livia amazt; minden betűt elmondott, hogy melyik hölgynek műve, s
elégült mosolylyal fogadta Leon bámulatteljes magasztalásait.

– Ez a győztes diadaljelvénye lesz, ha visszatérnek.

– Mindent el fogunk követni a diadalért, herczegnő.

Azonban bucsút kellett venni. A nap már alkonyatra járt, s még estére
Bátokra kellett eljutni, a hol a hű párt zöme van; ott a jelöltet nagy
dáridóra várják. Sok mindenféle hajczéczú lesz. Kiki sietett magát
ajánlani és megtalálni a szekerét, meg az utitársát. Alienorék számára
ezúttal a herczegasszony legszelídebb fogata állt készen.

Mielőtt eltávoztak, Livia azt sugá Leonnak: «vigyázzon magára».

Leon visszasugott: «van, a ki én értem imádkozik».

Mikor a kocsiba ültek, Alienor azt mondá Leonnak:

– Te! Ez a Livia kedves egy gyermek. Rafaela értékét nagyon növeli az a
körülmény, hogy ők «elválhatatlanok».

Leon ránézett a szemöldéig nyomott kalapkarimája alul s ebben a nézésben
az volt mondva: «te! ha egyszer én fordítalak föl, akkor kitörik a
nyakad».

A díszmenet százhúsz kocsival, ötven lovassal tova robogott az
országúton. Minden szekéren volt egy zászló, minden lovasnál a
csizmaszárba dugva egy lobogó, a jelöltet szállító kocsi koszorúkkal
körülfonva. Minden kalap mellett fehér toll, az ő nevével.

Milyen szép az a dicsőség!

* * *

A honnmaradt hölgyek a lármás vendégsereg tova vonultával a dolgozó
szobát keresték fel. Sürgős volt a munka. A babérguirland sok
pepecseléssel jön létre; nem lehet az időt tékozolni. Alig hordta el a
szél az eltávozók porfellegét, ők már a hímzőkeret mellett ültek s járt
ujjaik közt a hímzőtű szorgalmasan.

– Milyen jó színben volt ma a princz, kezdé el Livia.

– Valóban használt neki, hogy megsütötte a nap s kifútta a szél:
szépsége férfias kifejezést nyert vele, folytatá madame Corysande.

– A változás modorára és jellemére volt legtöbb hatással; mondá a
herczegasszony. Ki van ragadva eddigi tespedéséből: kezd érdeklődni
országos ügyekért; tettvágyra van hangolva. Ember lesz belőle.

– Oh, bizonyosan igen derék ember: oly nyájas és szelíd. Mondá Livia.

– Egészen az én ideálom egy férfiban, tódítá madame Corysande. Én nekem
az ilyen férfiak tetszenek legjobban, a kik szelídek, odaengedők;
követelés, uralkodásvágy nélkül.

– S van jó humora és éles itélőtehetsége, mondá a herczegasszony.

Rafaela nem szólt semmit. Csak Liviára nézett néha, mikor az princz
Alienort úgy magasztalta előtte, mintha kiakarná belőle nézni, hogy mit
gondol?

– Oh én bizonyos vagyok győzelme felől, heveskedék Livia.

Ekkor megszólalt Rafaela herczegnő.

– Azt igen rosszul teszi princz Alienor, hogy Zárkány Napoleont hordja
magával beájánlóul.

– Miért? szólt az anyaherczegnő. Az a legalkalmasabb ily szerepre. Nagy
szónok. Ismeri a népet. Találékony, ügyes, rettenthetlen. Buzgó és
kifáradhatlan. Képes akárkit megnyerni.

– Annál rosszabb princz Alienorra nézve, mondá Rafaela herczegnő.

Erre mind a három hölgy beleszúrta a hímzőtűt a kelmébe és rábámult.

– Hogy érted azt? szólt vállait csodálkozóan vonogatva a herczegasszony.

– Azért ne álljatok meg a munkával; himezve is beszélhetünk. Adj kölcsön
a selyemedből egy szálat, Livia. No nézd, hogy összeszorítottad a
markodat: mintha nem tudom, mit kérnék tőled kölcsön? – Hát ugyan
mondjátok csak, ha a nők is bírnának szavazatjoggal, Nornenstein Alienor
princz és Zárkány Leon közül melyik vinné haza az etelvári kerület
képviselői mandátumát?

– Ah! Hah! szörnyűködék fel egyszerre a herczegasszony, valamint madame
Corysande. Ez sok! Ez sok!

Livia tűjéből pedig kiszaladt a selyem. Ijedten bámult Rafaelára.

(«Te is?»)

Rafaela mosolygó fölénynyel tekinte hol anyjára, hol madame Corysandera.

– No hát jól van. Tegyünk egy próbát. Itt most négyen vagyunk asszonyok.
Csináljunk próbaszavazást. De titokban.

– Hogyan?

– Itt vannak e tányérkán czukor- és csokolád-bonbonok, fehérek és
feketék. Ballotáljunk velük. Mindegyikünk kivesz egy fehéret és egy
feketét a markába. Az egyiket a szájába teszi, a másikat bedugja ide a
hímzőkosárba. A fehér Zárkány Leoné, a fekete princz Alienoré. Aztán
majd meglássuk, hogy hány fehér lesz a kosárban?

– Egy sem lesz! Egyetlen egy sem, heveskedék madame Corysande. Még csak
gondolatnak is, képzeletnek is képtelenség ez.

– No hát tessék a bonbonokhoz nyulni. Mama megengeded? Járulj te is a
tréfához.

A herczegasszony derült kedélyben volt.

– Ah, akkor négyen leszünk s a szavazatok egyformán üthetnek ki.

– De nem, nem! bizonyozott madame Corysande. Egy fehér sem lesz közte!

– Kérlek, szólt Rafaela anyjához; játszál velünk alkotmányos szavazást.

– Jól van, mondá a herczegasszony s első volt, a ki a bonbonok közé
nyult.

– Szavazzunk keresztneveink alfabeti rendje szerint. Indítványozá
Rafaela.

– Akkor madame Corysande az első. Ismétlem, hogy a fehér Napoleon, a
fekete Alienor.

Madame Corysande szenvelgő ízetlenkedéssel kelt föl a hímzőkeret mellől
s járult az asztalhoz, melyen a szavazatszedő urna: a hímzőkosárka állt.
Egyik bonbon belehullott, a másik madame Corysande ajkai közt
szétmajszoltatott.

– Következik Livia.

A leánykának láthatólag reszketett a keze, mikor szavazatát a kosárba
rejté.

– Azután jövök én, mondá a herczegnő. Az ő neve Madeleine volt. És végül
te Rafaela.

A ballotozás bevégeztetett. A szavazatgolyókat kiönték az asztalra – és
íme – oh csodák csodája: három fehér és csak egy fekete bonbon hullott
ki belőle.

Három szavazat Napoleonra és csak egy Alienor mellett!

Három áruló négy közül!

Ez mégis hallatlan valami.

A négy hölgy egymásra bámult.

Az az egy, a melyik a fekete golyót vetette be, az tisztában lehetett a
másik hárommal. De vajjon, melyik volt az az egy?

Rafaela felkaczagott.

– No, úgy-e megmondtam!

Azzal mindnégyen hozzá fogtak – tovább hímezni azt a zászlót.



HARMADIK RÉSZ. ALKOTMÁNYOS HARCZ.


A HÍVEK TÁBORA.

Barátom Leon, mondá Alienor, mikor a kocsiban fennültek, lesz-e még ma
valami ivás? mert én ma már annyit ittam, szokásom ellenére, hogy úgy
emelem már a fejemet, mint Atlas a földglobust. Többet ki nem birok.

– Ne félj semmit, az eddigit kirázza belőled Bátokig a kocsi, s kifujja
a szél, még meg is szomjazol. A korteskedés jó étvágyat csinál, s
kimíveli a torok képességeit. Ma pedig még szörnyű nagy eszemiszomság
vár ránk. Bátokon lesz csak az igazi választási lakzi, s abból úgy sem
maradhatsz ki, mint a menyasszony a lakodalomból. Hanem tanítalak egy
praktikus fogásra. Ha nem vagy erős ivó, s tartasz tőle, hogy
egy–két–tizenkét pohár levág, akkor adass magadnak veres bort, tölts a
poharadba vizet s a borbúl csak annyit, hogy mikor iszod, lássék, hogy
színe van; azután minden pohár-koczintásnál arra legyen gondod, hogy a
poharad tartalmának felét a kettőtök közé eső hazafiak nyakába
locscsantsd, így aztán kevesebb felhajtani valód marad. Hanem inni kell:
ez már regula. Ha vízbe ugrol, vizet kell innod; ha borba ugrottál, bort
kell innod.

Alienor megköszönte szépen a jó tanácsot, s köpönyegébe takarózva,
oldalt vetette magát, s aludt volna, ha minden öt perczben el nem
rikkantja magát egy-egy banderista a fülébe: «éljen a lion úr!» s arra
aztán minden lovas legény rákezdi «a lión úr» (Alienor népies neve)
nótáját: a szokott dallamra.

  «A lion úr azt izente,
  Hogy nincs elég regementje,
  Ha még egyszer azt izeni,
  Mindnyájan el fogunk menni,
    Éljen a pirincz!»

A szomszéd márfalusi lovas legények svábok voltak, azok ugyanezt a
szöveget németül énekelték, a mi igen szépen hangzik:

  «Herr Aljonur liesz uns sagen:
  Er hat nicht genug Soldaten.
  Wenn ers nochmals läszt verkünden:
  Werden alle uns einfinden.
    Es lebe der Princz.»

Azután meg a folytatását az ellenjelöltre vonatkozó szöveggel:

  «Karakánnak nem kell hinni,
  Mert az jégre akar vinni.
  Nincs itt annak semmi jussa:
  Üres a bugyellárussa.
    Éljen a pirincz.»

A márfalusi banderisták műfordítása még sokkal erőteljesebben hangzott:

  «Dem Garakan sollst nit trauen.
  A schlechtes Bier thut er brauen.
  Leer ist immer sein Geldbeutel:
  Hol’ ihm der krumpete Teufel.
    Es lebe der Princz!»

Alienor azon aggodalmát fejezte ki Leon előtt, hogy vajjon Karakán nem
fogja-e magát sértve érezni, ha ezt meghallja?

– Csak te aludjál békével: vigasztalá meg Leon. Azt aztán meg is fogadta
Alienor s minden kocsirázás, éneklés, éljenzés mellett átadta magát a
keserves kocsin alvásnak, a mitől az ember tudvalevőleg jobban elfárad,
mint ha gyalogolt volna.

Egyszer aztán rettentő harczi zajra ébred fel. Lövöldöznek mozsárból,
puskából, pisztolyból rettentő módon, s a világra ébredő ott találja
magát az ütközet kellő közepén. Egy dombtetőről mozsarak durrognak, a
szekeret tomboló lovasok veszik körül, a kik veszedelmesen pisztolyoznak
fel a levegőbe, keresztülkasul a hintóban ülők feje fölött, le a lovaik
hasa alá, a garád mögül korpával csőszájig töltött puskák sortüzelése
ropog; dob pörög, trombitahang rivall, s ezernyi száj kiált
torkaszakadtából valami harczi jelszót.

– No Alienor, itt vannak a mi bátoki híveink!

Nem ütközet az, csak egy kis üdvözlő felköszöntés a lelkesült párthívek
táborából.

Az álmából felriadó jelölt maga előtt látja a tiszteletére emelt
diadalkaput, a mi díszesen ki van világítva sárgatök héjából készült
lampionokkal. (A mi geniális ötlet, akárki fejében termett!) Este lévén
t. i. mintha emberkoponyák lógnának ott, fogaik közül mécsvilágot
derengetve.

Az «éljen» harsogtató sokaság közül kiválik az üdvözlő szónok alakja,
kinek a lovak lábai közt valahogy helyet csinálnak, hogy a hintóhoz
furakodhassék, mivelhogy a jelölt rá nem bírható, hogy a kocsiról
leszálljon.

Hanem az nem akadályozza a buzgó párthíveket, hogy a megállapodott
hintóra minden oldalról fel ne kapaszkodjanak, a bakra, a felhágóra, a
kerekekre, s onnan ne harsogtassák Alienornak a fülébe a saját nevét,
hogy el ne felejtse, míg a diadalkapu magaslatán álló szűzek georgina,
kassai rózsa, pulykaorr, kenyérbélvirág, égő szerelem, pézsma,
boldogasszonytenyere koszorúkkal, s a mi egyébbel az Isten megáldotta,
igyekeznek kocsiját telehajigálni.

Egy nagyszájú kortes onnan a bakról aztán csendet kiabál a többieknek;
«halljuk a szolnokot!»

A «szólnok» egy vén, fogatlan tisztelendő úr, a kit nagyon megviseltek
már az idők. Csak minden harmadik szavát lehet már hallani, s azt is oly
keservesen mondja, hogy az üdvözlő beszéd hasonlít egy halotti
bucsúztatóhoz, melyet egy reményteljes ifjú sírja fölött elzokognak.

– Nagyon be van már «káfolva» az öreg ilyenkor este felé, magyarázza a
nagyszájú kortes a bakról. Kiáltsatok éljent, fiúk, mert külömben nem
lesz ám ennek vége soha! – Aztán Alienorhoz fordult. – Nem hallja ám ezt
az öreg: süket ez, mint a föld.

Csakugyan az is lett a vége, hogy a siralmas üdvözlet végét
agyonéljenezte a türelmetlen publikum, a szónokot pedig felkapta két
ember a vállára, úgy szabadította ki az oratiója hinárjából, s azzal
tódult a sokaság be a faluba, a jelölt hintaján elől-hátúl annyi ember,
a hány ráfér, fél lábbal kapaszkodva. Az éljenriadalt puskalövések
élénkíték, s a kísérő zenekar igyekezett bele még nagyobb zajt keverni.

A hívek arczán meglátszott, hogy ez az este már egy tettdús napnak a
befejezése, s azok az üres hordók nem ok nélkül vannak a tanya udvarára
kihengerítve. A jelölt kisérői, kik mai napság már két díszlakoma
feladataival küzdöttek meg, a harmadik küszöbén épen semmi előnyben sem
látszottak lenni a rájuk vártak fölött.

Bátok nem olyan helység, a hol előkelő uraságok laknak; itt nagy
vendéglő, tánczterem nincsen, hanem van egy nagy hajdani urasági
dohányszárító pajta, a mi azóta, hogy a hajdani úrbéresek az úri
szolgalom alól felszabadultak s a legelőelkülönítés megesett, a
községnek jutván, üresen áll; váltig törik rajta a fejüket az előljárók,
hogy mit csináljanak egy olyan épületből, a minek harmincz öl a hossza,
s hat öl a szélessége? Dohányt meg már nem termesztenek.

Hát most ezt az épületet szerelték fel a díszlakoma helyiségeűl. Elfér
benne ötszáz vendég kényelmesen, három hosszú asztal mellett. A falak
zöld galyakkal és lobogókkal, a gerendázat virágfüzérekkel van festőileg
feldiszítve.

Az a kis baj meg van ugyan benne, hogy a száz esztendős dohánypor úgy
belevette magát a padlóba és gerendázatba, hogy azt akárhogyan
kitakarították, az ember az első belépésnél azon kezdi, hogy nagyot
tüszszent, s ha az a sok ember elkezd majd egyszer mozogni, vagy épen
tánczolni, s megrázza az épületet, nem győzik majd egymásnak a sok
«kedves egészség» kivánást megköszönni.

– Itt fogunk mi lakmározni? kérdé Alienor Leontól, gyanusan szimatolva a
levegőt; hisz itt megfulladunk az emberi kigőzölgéstől.

Biz azok az úri vendégek nincsenek parfümeozva. Szűr, a hogy megázott,
ködmen, a hogy megkeseredett, csizma, a hogy a szántásból hazajött, azon
módon jelenik meg a tisztességadásra; az asszonynép sem fürdött
otkolonban, pedig az is szép számmal van képviselve, nem ugyan, mint
vendég, mert az úri szokás, az asszonyfélét is az asztalhoz ültetni; de
mint néző sereg; s mind ez Alienor essbouquethoz szokott szagérzékét nem
kellemesen csiklandozza. De hát mit akarunk? «Monsieur, c’ est la
guerre».

Itt nem sokáig czeremóniáznak: asztalhoz ülnek mindjárt. A középső
asztalnál a főhelyre ültetik a jelöltet, mellette kétfelől a
tisztelendő, a ki megérkezésekor felköszöntötte, és Leon, tovább Dumka
úr és az együtt jött honoratior kisérők; háta mögött az a nagyszájú
kortes, a ki úgy látszik, hogy itt a «rendező».

Mögöttük van egy padozaton felállítva a czigánybanda, derék falusi
művészek, a kik remekül tudják játszani a «Kerekes András nótáját»,
hanem a primásuk ambitionatus ember, s hogy most egy princzet kaphatott
a színe elé, el nem engedi magának azt a dicsőséget, hogy végig ne húzza
a háta mögött «Ördög Róbert» opera kivonatát, a mi Alienor zenefinynyás
idegeinek ördögi élvezeteket szerez.

No de hozzák az ételt, s ez minden más beszédtárgyat háttérbe szorít.

Malomkő nagyságú cseréptálban czinóbervörös lé között tornyosuló
húsfalatok. Mi lehet ez?

– Pörkölt hús, kegyelmes princz! kinálkozik vele a nagyszájú kortes. Én
magam készítettem. S azzal oda tartja eléje a nagy tálat.

– Ah, tehát maga a szakács; mond Alienor, mire a nagyszájú arczáról
rögtön eltűnik a mosolygás a neheztelő duzma felhői mögé.

– Nem szakács; siet Leon helyrehozni a tévedést. Csajkos uram helybeli
birtokos; ő egyenesen a jelölt iránti tiszteletből vállalkozott a
nemzeti eledel elkészítésére.

– Ah tehát nemzeti eledel? mondá Alienor, s nagyon kiváncsi volt
megtudni, hogyan kell abból azzal a nagy fakalánnal valamit kivenni? s
mi abban a megenni való?

Végre Csajkos uram (kinek most már tudjuk a nevét,) megszánta a jelölt
gyámoltalanságát, fogta a nagy kanalat, s rakott neki a tányérjára
annyit a paprikásból, hogy azzal elmehetett volna napszámba kukoriczát
kapálni.

Egy másik polgártárs viszont egy tál eczetbe csinált zöld paprikával
kinálta meg; azt mondván, hogy ez magyar ananász. Abból is kellett
kivenni egyet a becsületért.

Alienornak tökéletesen elég volt abból a nemzeti eledelből egy falat.

Azt mondá rá, mikor szóhoz tudott jutni (mert a lélekzete két perczig
elmaradt utána) Leonnak:

– Te! Én azt hiszem, hogy én most vitriolban főtt csörgőkigyóhúst ettem
meg. Ez valahol kirágja magát az oldalamon.

– Harapj hozzá egyet abból a magyar ananászból.

Alienor gyanakodva nézett rá, de miután azt látta, hogy Leon maga egész
gyönyörűséggel harapja ketté azt a zöld gyümölcsöt, s csak úgy harsog a
foga alatt; ő is neki bátorodott s bele ízlelt: akkor vette aztán észre,
mikor már rágni kezdte, hogy hisz az égőparázs zöld burokban, a mi az
embernek a száját agyonégeti. De kiköpni nem merte, mert nagyon nézték;
most rá kellett tenni az életét, hogy bátorságát kimutassa: hát csak
lenyelte valahogy. De sietett hirtelen egyet inni utána, hogy eloltsa,
mielőtt a gyomrát kiégetné.

Az a poháremelés pedig egyenes felhívás volt a jobbján ülő papnak, hogy
felemelkedjék, s ekként kezdje a szót.

– Az előttem szólott kegyelmes jelölt úrnak felköszöntésére sietek
válaszolni; (Süket lévén, a jó lélek, azt hitte, hogy mikor a jelölt
iszik, akkor egyúttal toasztot is mond) s elkezdett aztán egy bibliai
felköszöntést elzokogni Józsefről, ki az ő testvéreinek az inség idején
enni és inni ád. Csakhogy a toasztot senki sem hallgatta, mert nagyon
hosszú volt, és igen jámbor volt: beleéljeneztek neki; ő azért csak
mondta tovább. Már egy másik toasztot is elmondtak közbe, a czigányok is
rákezdték a Luiza-csárdást, a szónok azért csak tátogott folyvást, s a
vele szembenülő Leon hallgatta nagy áhítatosan és szemöldökével
igyekezett kifejezni a mondatokkal tökéletesen találkozó véleményét, a
miknek soha se lesz vala vége, ha Csajkos uram oldalba nem üti az
elpusztíthatlan toasztmondót egy tótkalap nagyságú tállal; melyre
odatekintve, a szónok e nem várt rhetoricai fordulattal végezé
toasztját: «túrós csusza! De már abból eszünk!» – Aztán leült.

– Ezt meg a feleségem készítette! dicsekedék ragyogó orczával Csajkos
uram, a tálat Alienor elé tartva, s a közben odasugott gordonka hangon
Leon felé. (Ilyet tudom a hetvenhetedik öreg apád sem evett fejedelem
korában, ott Nornensteinban!)

Már az igaz, hogy pompás eledel volt: apró csipedett, fehérsárga, mint a
kisasszony böre, úszott a zsíros tejfelben, s elkevert morzsált kapros
túróban, a mi sűrűn volt fedezve apró vágott tepertyűvel.

– Hát ez micsoda? rebegé Alienor Leonhoz fordulva; tűzkő, friss oltott
mészszel, légylábakkal keverve, és csizmatalp darabokkal felczifrázva, s
dehogy mert volna belőle enni: attól félt, ez is megharapja, kivált
mikor egy galuska, a mit fel akart szúrni, kiugrott a villája alól,
olyan kemény volt. Leonnak az sem ártott meg. Úgy evett, mintha egész
nap kaszált volna, s most látna először főttet. Meg is nyerte a hívek
tetszését. Az az igazi ember, a ki jóízűen tud enni. Mit ér az olyan
vendég, a ki csak turkapiszkál a jó ételben.

Közben harsogtak a lelkes áldomások. Biz azokat nem gyorsirta le senki,
mert nem is lehetett az asztal egyik végétől a másikig hallani, csak
látni, hogy ki mit beszél. Bizonyosan mind jót kivántak Alienornak, s
ilyenkor a felköszöntő szónokkal nemcsak összeinni, de összecsókolózni
is napirenden levő kérdés volt.

Alienor alattomban az asztal alatt felnyitotta mindig zsebében hordott
otkolonos üvegét, a markába töltött belőle, s azt olyan mozdulatokkal
simította végig a homlokán, mintha valami gondolatokat terelne össze
benne.

Lassankint kezdett rossz kedve lenni a sok megivott vizes veres bortól,
a mivel a világot bolondította. Leon vette azt észre s odasugott valamit
Csajkos uramnak, mire az tenyerébe csapott, s azt mondá: igaz a! s azzal
ugrott a menyecskék közé.

Épen akkor hozták fel a káposztás rétest, azon módon tepsiben
összegöngyölítve tekercsben, mint az alvó kígyót.

– Ahol jön még a boa constrictor! Ijeszgetőzött Leon. De már abból nem
eszünk. Asszonyoknak való az a csemege. Hagyjuk azt a tánczos
menyecskéknek.

Erre a szóra odapenderült a néző tömeg közül a czigányok elé nyolcz
darab idei menyecske, a kik most farsangon mentek férjhez, szép, eleven,
ruganyos alakok, piros arczokkal, tüzes szemekkel, a népdivat örökszép
viseletében: fekete mellénykék, széles piros vállcsíkokkal, átkötve
fehér csipkekendővel, a fejükön aranycsipkés, lobogó pántlikás főkötők;
a százránczú tarka szoknya fölött színes selyemkötények, s azok ott
elkezdtek egymással tánczolni: nő nővel, egyik kezét csipejére téve,
másikat vállára nyugtatva. Azon vidék sajátszerü táncza volt ez: a nők
toborzója. Valóban eszményi szép táncz; szelíd, ábrándteljes: a zenéjét
sem tudja más, csak az ottani czigány húzni.

Alienornak rendkívül megtetszett az.

– No, ugye, hogy ezért magáért érdemes volt Budapestről Bátokig jönni?
mondá neki Leon.

Alienor figyelmét különösen lekötötte egy karcsú, darázsderekú,
bogárszemű menyecske, a ki tripla villámokat szórt felé a szeméből, s a
selyem szoknyájával söprötte előtte a tért. Úgy suttogott hozzá az a
selyem viganó!

– Az épen Csajkos uramnak a menyecske leánya: húshagyókor ment férjhez,
ott a férje, a jegyző, abban a molnárszinü dókában: világosítá fel Leon,
ki ismert a hajdani szolgabirói járásban minden embert, s különösen
menyecskét.

Hiszen szép az a csupa asszonyok táncza; de mégis csak többet ér az, ha
férfival van tarkítva. Csak hogy legény kell a gátra, a kinek elég
oroszlán szive legyen, odarontani a villik közé és megbontani a tündéri
phalanxot.

Taszigálnak is előre egy-egy legényt, hogy merjen közévágni; de az még
egyik sem ivott annyit, hogy ezt meg merje tenni.

Egyszer aztán kitör a zsivajból egy harsány «ujuju!» mely a vállalkozó
vakmerőt jelezi, s a bámuló társaság egy vendéget lát felugorni az
asztal mellől, a kiről senki sem tette volna ezt fel.

Dumka úr ez: a jámbor, szelíd, higgadt eszű férfi. Csak egyszerre
lecsapja az asztalra az ezüstös kardot, a mitől addig meg nem vált volna
a világért, ledobja nyakábul a panyókát, kiugrik a középre, az egyik
vállát felhúzza, a másikat aláereszti, összecsapja a két tenyerét,
rácsap a csizma szárára, szügyébe vágja a fejét, belekiált a czigányba:
«hogy volt hogy?» s azzal elrikkantja a csatajelszót: «utczuczucza! szűk
az utcza!» közibe veti magát a menyecske csoportnak, egyet mindjárt
nyalábra kap, s azt úgy megpörgeti, forgatja, mártogatja, hogy senki
jobban, s míg a sarkával kirakja a taktust, addig még el is dalolja a
nótáját a kopogósnak: «száraz dió csörögdögél, – a vén asszony
dörögdögél, – hap, hap, hap, – eb lesz pap, – egyszer voltam, kicsaptak!
– hogy minden ember majd szétdül a nevetéstül. Ugyancsak tapsolnak neki.

Ez tűzbe hozza Alienort. A bátorság ragályos. Soha sem hitte volna, hogy
Dumka úr valami dologban merészebb legyen, mint ő. A versenyvágy is nagy
dolgokra kényszeríti az embert. Alienor ráadta a fejét arra a
vakmerőségre, hogy a szép paraszt menyecskét, a kinek férje ott áll vele
szemközt, az apja meg a háta mögött, kiszakítsa a falkából, átölelje, s
elkezdjen vele csárdást tánczolni.

Ez már férfias tett! Bizton melléje állítható Fürst Octavian Nornenstein
bajrámünnepi kegyencznő rablásának. Az bizonyosan látatlanul történt,
fekete éjszaka, alvó őrök mellett, ez pedig ötszáz paprikaevő ember
láttára.

S a menyecske épen nem volt vad. Inkább ő forgatta a tánczosát, mint az
őtet; oda is tapadt hozzá, ha átszorította s nem hunyta le a szemét, ha
bele akart nézni. A közönség tapsolt, éljenzett; a zene is biztatta:
«szorítsd hozzád: nem anyád!» Egyszer csak az történt, hogy Alienor a
szép farsangi menyecske rózsaarczára egy csókot nyomott.

Ettől aztán maga is megijedt.

Emlékezett rá, hogy látott ő egyszer egy népszínművet, a hol egy ilyen
úrfiadta csókból rettentő három felvonás származik, a csókadónak
irgalmatlan agyonveretésével végződő.

De nem így van ez az életben.

Annak a csóknak egészen más lett a következése. Az lett belőle, hogy a
mint Alienor azt a menyecskét eleresztette, nyalábra kapta őt magát egy
másik, ez forgatta meg; attól is kapott egy csókot. Attól megint elkapta
a másik, úgy vándorolt kézről-kézre. Megforgatták, megcsókolták. Hisz a
mi képviselőjelöltünk ez. A ki a képviselőjét megcsókolja, csak annyi,
mintha saját magát csókolná meg.

Aztán szép fiú is volt Alienor, megérdemlette e tisztességet.

Azzal ugyan meg is lehetett elégedve.

Elhalmoztatott a szeretetnek legcsalhatatlanabb jeleivel.

Csakhogy a szeretet jeleinek van aztán örege is.

A mint az idei menyecskék kézről-kézre sorba adták, jött a nagyja a
mulatságnak. A derék tenyeres talpas asszonyságok magok is kedvet kaptak
a folytatáshoz: mindjárt legelől maga Csajkosné asszonyom, a szép
süldőmenyecske szülője, két karral átérhetlen termetű hölgy, piros
karokkal, mint a czékla; kerek, ragyogó orczával: az kapta ölre a mi
jelöltünket: a ki most tudta már meg, hogy mit tesz a jelöltnek egy
csókot rabolni? azt, hogy kap utána százat ingyen. És minő csókokat?
Hatalmas, őszinte, jó szívvel odaszánt, tetézve adott csókokat,
foghagymától emlékezetes csókokat, káposztás rétestől ihletett csókokat,
czuppanó csókokat, a miktől a füle megcsendül, s az állkapcsa
félrelódúl. Közel volt hozzá, hogy Orpheus sorsára jusson; a mitől
egyedül az mentette meg, hogy egyszer csak bekiált valaki a nyitott
ajtón ezzel a rémszóval: «tűz van a faluban»!

S az ablakon át csakugyan látható volt a tűzfényben vereslő ég.

A társaság képe rögtön megváltozott.

«Ezt a Karakán emberei tették»! ordíta a zsivajon keresztül Csajkos
uram, s azzal rohant minden ember, egymást taposva, az ajtónak.

– Csak a jelöltre vigyázzatok! figyelmezteté őket Leon; az ajtónál
megszorult tömeg agyonszorítással fenyegetett minden gyöngébb alkotású
embert. Elvégre is Leon felkapta Alienort a nyakába. «No most már
hasonlítunk ahhoz a képhez, a mit a bolond lapban adtak rólunk».

Igy vitte ki Alienort a zűrzavarból, mint Aeneas Anchisest Trója romjai
közül, s addig meg sem állt vele, míg szállására nem jutott, a pap
lakára, a ki maga is félstólája kárbavesztével menekült haza a nagy
veszedelemből.

Pedig hát semmi baj sem volt. Egy kukoriczagóré gyulladt meg a mezőn,
pásztor gyerekek vigyázatlansága miatt. Csajkos uram maga jött a
megnyugtató hirt bejelenteni.

Alienor félholtra volt fáradva. Ennyi szeretetet és ragaszkodást végig
élvezni, csakugyan sok egy napra: kivált neki, a ki a világ leglustább
emberének ismerte magát. Tíz mértföldet vágtatni, feldülni, három
lakomát végig enni, inni, utoljára meg tánczolni, s fiatal és vén
asszonyokkal csókolózni, más idegeknek való.

– Most már menjünk aludni; mondá Leonnak.

– Még nem lehet kedves barátom. Itt van még Csermő uram, Bátok
nagyérdemű birája, a ki megérkezésed óta itt vár reád a folyosón ülve. A
lakomára sem jött fel, csak azért, hogy józanon maradjon a derék ember.
Néhány szóval el akarja mondani Bátok helység leglényegesebb panaszait,
ezt még ki kell hallgatnod. Ez egy igen derék, okos ember.

– No hát hadd jöjjön be, mondá Alienor, nagyot ásítva, s két lábát
szétvetve, végig vágta magát a pamlagon.

Csermő uram, az érdemes helységbiró csakugyan igen derék, okos és tanult
ember volt; de épen ez volt az ő tulajdonsága, a miért őt Alienor fél
óra mulva a bátoki legmélyebb kút fenekére kivánta.

Mert épen fél óráig tartott az az egy pár szó, a mivel Csermő uram a
képviselőjelölt úrnak Bátok község égető kérdését érthetővé tenni
megkisérté.

Elmondá neki Bátok község keletkezésének történetét, hogy települtek ide
le az ősök, hogy nyerték privilegiumaikat? hogy vették el azokat tőlük,
hűnek maradtaktól a protestáns erdélyi fejedelmek, s hogy nem adták
vissza a császáriak? Hogy kerültek földes uraság alá? Hogy volt faizási
joguk az erdőben, a míg erdő volt, s hogy lettek szőlődézsmások az
erdőkiirtás után? Hogy kaptak sok vizet a Tiszaszabályozás után, a hol
azelőtt legelő volt? Milyen commassationalis pereket folytattak a földes
uraság ellen? Hogy kötöttek végre egyezséget? Hogy bánták azt meg? Hogy
semmisítették meg a szerződést? s hogy bánták meg ismét, hogy a
szerződést megsemmisítették s a törvényre apelláltak?

Hasztalan ásított Alienor egyiket a másik után: a derék ember nem félt,
hogy elnyeli; folyt ajkairól az előadás, mint a csergedező patak. Úgy
tudta azt a dolgot, hogy nincs az a prókátor, a ki jobban értsen az
informáláshoz.

S nem haszontalan mendemonda volt, a mit előadott. Idézte a törvényeket
II. Ulászlóból, Mária Theréziából, pontosan évszám és paragraphus
szerint. Hivatkozott az 1836-iki és 1842-iki idevonatkozó
törvényczikkelyekre, a miket a tisztelt jelölt úr bizonyosan nagyon jól
fog ismerni; felemlegette a curialis decretumokat és kegyelmes királyi
leiratokat, a mik e tárgyban történtek.

Alienor már a mutatóujjával támogatta fel a szeme pilláit, hogy le ne
ragadjanak. A rettenetes derék ember még mindig nem érte fenekét a
tudományának.

Elmondta, ha micsoda kisérletek történtek ez ügyben a lefolyt
országgyűlés alatt. A volt képviselő mikor nyujtotta be a kérvényt,
hányadik szám alatt utasíttatott az a kérvényi bizottsághoz, hogyan
tette az azt át az igazságügyminiszteriumhoz, hogy indorsálta rá az
igazságügyminiszter, hogy az a belügyminiszterre tartozik, hogy adatott
be új kérvény megint? hogy utasítá ezt a kérvényi bizottság most már a
belügyminiszterhez, de időközben belügyminiszter is más lett,
igazságügyminiszter is változott, most meg a belügyminiszter indorsálta
a kérvényre, hogy ez az igazságügyminiszterre tartozik.

Alienor közel volt hozzá, hogy felugorjék, nyakon ragadja a derék,
becsületes, okos embert, s valamennyi miniszterével együtt kidobja az
ajtón.

Végre Leon megszánta, félbeszakítá az előadást.

– Jól van, édes biró uram. Mindezt írják le még egyszer, s küldjék fel
kérvény alakban Budapestre. Ezúttal majd olyan képviselőjük lesz, a ki a
kormányférfiakkal tud beszélni, s ha nem hallgatnak ránk, akkor
megbuktatjuk őket. Most pedig hagyja a jelöltünket kissé magára. Tetszik
tudni, hogy még ma mily fontos nagy feladat vár reá?

Csermő uram okos ember volt. Engedett az indokoknak, s nagy
emberségtudással búcsút vett és eltávozott, igérve, hogy még visszajön.

Alienor azonban gyanakvó aggodalommal kérdezé Leontól:

– Te, úgy e bár, ez csak ürügy volt tőled, hogy még ma valami nagy
feladat vár rám? Én már alszom.

– Ne is álmodj arról, hogy alszol. Persze, hogy fontos feladat vár még
ránk. Ez a nap koronája.

– De már én köszönöm, nem kivánok semmiféle koronát. A mi még van,
halaszszák holnapra, reggelre.

– Már ez pedig olyan dolog, a mit nem lehet reggelre halasztani; mert
ennek okvetlenül sötét éjjel kell végbemenni.

– Mi a csoda az?

– Hát mi volna más, mint fáklyászene? Hogy képzeled azt, hogy egy ilyen
nap végbemenjen fáklyászene nélkül? Hisz az annyi volna, mint bucsú
mézeskalács nélkül. Ha fáklyászenét nem kapnánk, azt írná rólunk minden
újság, hogy kivertek bennünket. Az a lyuk, a mit a kalapunkon a
szuroksziporka éget, a diadalunkat szentesítő (L. S.) «Locus Sigilli».
De azt már el kell fogyasztanod.

– S még dictiózni is fognak?

– De még milyen szépen. A jegyző lesz a szónok. Annak a szép
menyecskének a férje, a kit megcsókoltál. Most reszkess a bosszujától;
nem lesz az nagy, de hosszú.

– S ki fog neki válaszolni?

– Ha akarsz, te magad.

– Az nem jó lesz; mert én azt fogom neki mondani, hogy menjenek már
aludni!

– Hát akkor majd én felelek neki.

– De csak röviden.

– Lehet is azt! Mikor az érdemeidet kell elősorolnom: a mi valóságos
«embarras des richesses».

– Én közbe fogok kiáltani, hogy hazudsz!

– Hallod, már pufog is az öreg dob. Jön az elkerülhetetlen sors!

A zenehanggal egyidejüleg ébred fel az utczát bevilágító fáklyafény is.
S jött a tengernyi sokaság az utczán végig imposans látványt képezve,
elől a hány kuvasz volt a faluban, egymást keresztül-kasul ugrálva,
utána az összes mozgósítható gyerekhad, virtust csinálva belőle, hogy ki
tud jobban czigánykereket hányni? azután a zenebanda az öreg dobbal;
végre nagyon sok száz fáklyavivő, kik közt zászlókiséret mellett lépdelt
a felköszöntéssel viselős szónok; az asszonynép kétfelől a kerítés
mellett.

Mikor az ünnepélyes menet a paplak elé ért, hol a tisztelt követjelölt
volt szállva, százszorosan zendült fel a lelkes éljenriadal. A házigazda
miatt ugyan zendülhetett, mert az már lefeküdt és aludt: Alienor nagy
irígységére; hanem a megtisztelt férfiak tudták már kötelességüket, hogy
ilyenkor meg kell jelenni a tisztelgők előtt, s kimentek eléjük. Az
utczaajtó mellett volt egy felfordított ladik. (A helységet sokszor
járta a vizárja.) Erre a rostrumra állította fel Leon Alienort, hogy
mindenki gyönyörködhessék benne. Mire a tisztelgők szónoka, az
egyenmagasság elérése végett, egy széket kért magának szószékül; azt
hoztak is neki, arra felállt s aztán rágyújtott a hatalmas szónoklatra,
a minőhöz hasonlót nem hallott még Bátok.

Mintha helyre akarta volna hozni azt a hibát, a mit Csermő uram, a
helységbiró elkövetett az által, hogy szűk látköréből nem tudott más
feladatot szabni a jelölt elé, mint Bátok község agrari panaszainak
megorvoslását: addig Mujkos János jegyző európai magaslatra emelkedett,
s tartott egy hatalmas leczkét a jövendő képviselőnek az európai
bonyodalmak fontosságáról, a német hegemoniáról s a franczia
imperialismusról s azoknak Nagy-Brittannia ellen irányzott
szövetségéről, az orosz terjeszkedésről Chinán át Afghanistán felé, Nagy
Péter czár testamentomáról s az ebből Törökországot fenyegető veszélyes
complicatiókról; az északamerikai bankkrizisről és a veszélyesen terjedő
szabadkőmívességről s annak válfajáról, a nazarénusságról: közben
megemlékezett Magyarországról is, melynek feladata lesz az öt világrész
közül legalább kettőt megmenteni örökölt bajaitól.

Nagyon szép beszéd volt az, csakhogy nagyon hosszú volt és semmi
kilátás, hogy a szónok berekedjen. Olyan hangja volt annak, mint a
víz-duda. A közönség sokalta is már.

– Végezd már Jancsi! mert a körmünkre ég a fáklya! Kiálltott bele
Csajkos uram; de a mit veje ura egészen hallatlanná tett, s most már
áttért annak az elemezésére, hogy mit vár az öt világrész attól a
férfiútól, a kit az etelvári kerület megválaszt képviselőjének? Itt
azután tetőtől talpig feldicsérte Nornensteini Alienor herczeg úrfit,
megrakva őt a bölcseség és erényesség minden válfajaival. S ki tudja,
hol végezte volna, ha az a fatális incidens közbe nem jön, hogy egy nagy
csikasz komondor a fáklyások közé tévedvén, azok addig rugdalták innen
oda, onnan ide, míg a nyomorult pára a középre menekedett, s ott meg a
zászlónyelekkel fogadtatván barátságtalanul, utoljára a végső szűk
menedékbe, a szónok széke alá furakodott be; de ott sem pihenhetvén meg
üldözői miatt, tovább rohant, s a széket is magával vitte: a szónok épen
Gibraltár magasán járt e perczben, onnan esett le a földre; képzelhetni,
hogy betörte az orrát.

Se baj! Katonadolog! Rögtön készen állt Leon a remek szónoklatra egy még
remekebb rögtönzéssel megfelelni.

Követte nyomról-nyomra a felköszöntő szónokot Nagy-Brittanniába,
Oroszországba, Törökországba, átment vele a Csendes-tengeren; idézett
angol és arabs mondatokat kitünő államférfiaktól; világosságot derített
a socialismus és saintsimonismus tanai körül, az atheismussal sokat
foglalkozott, s Anglia egyedárúskodását megtámadta erősen;
kiterjeszkedett Magyarország legégetőbb kérdésére: a jus placetira s
miként hinné azt megszüntethetőnek? S végül miután elmondta nézeteit a
proletariatus szép jövendője s az erényegyesületek szükségessége iránt,
áttért a mi tisztelt jelöltünknek megismertetésére. Először is
feldicsérte annak apját, minden ivadékát; összeköttetésbe hozta a
geneologiáját a híres Crouy Chanell családdal, s ez által egyenesen
Árpádtól származtatá le, majd elmondta mindazt a szépet és jót, a mi
magáról a jelöltről köztudomású.

A fáklyák az alatt egyenkint leégtek, a közönség sötétben maradt, a
kakasok kezdtek éjfél utánra kukorítani.

Leon csak folytatta.

Elmondta Alienorról, hogy az milyen vitéz a harczmezőn, milyen bölcs a
tanácskozásben? mily híres költő és hány tudós akadémiának a tagja? A
mellett mily jótékony? Hány kisdedóvó intézetnek az elnöke, hány
bölcsődének a megalapítója? a ki minden jövedelmét a mezítelenek
felruházására fordítja az ó- és az új-világban.

(– Soká fogsz még itten szemtelenkedni? dörmögé a fülébe Alienor.)

(– Csak a míg az utolsó fáklya is kialszik.)

S csakugyan szavának állt; kihúzta addig a speechet, a míg az utolsó
legény is eldobta a körmére égett szurokcsutakot, s sötétben maradt a
tisztelgő sereg.

Akkor aztán végzé e szavakkal:

– No már most jojczakát kivánok mindnyájunknak; különösen a mi szeretett
hazánknak! «Éljen»!

Alienornak az a véleménye volt, hogy az embernek egy ilyen választási
körút végeztével lehetetlen, hogy olyanná ne legyen a bőre, mint a
bagaria: először a portól és napégetéstől, másodszor attól a sok
érdemetlen magasztalástól, a mit nyilvánosan szemébe mondanak.

– Majd lesz annak bőjtje is, csak várj; vigasztalá őt Alienor.

De már most csakugyan ideje volt lefeküdni, a nap fáradalmai után.

Alienor előbb kénytelen volt egy olyan lefekvés előtti foglalkozást
elvégezni, a mi csak a töröknél szokásos: a «thüharet»-ot, az éjszakai
mosakodást (vagy az «abdestán»? nem merünk rá megesküdni.)

– Kétezer polgártársnak a tenyere… dörmögé felhangon… Kétszáz vaskos
delnőnek a csókja… Minő tenyerek! Minő csókok!

Csak azután tudott lefeküdni, hogy azoknak az emlékeit selyembőréről
lemosogatta.

Azután levetette magát az ágyba. Azt hitte, rögtön el fog aludni.

Az pedig olyankor megy legnehezebben, mikor az ember nagyon ki van
fáradva. Zúgott, forrott a fejében a mai nap zűrzavaros képe: zeneszó,
űdvkiáltás, lövöldözés most engedett mind ki a füléből, mint báró Demanx
vadászkürtjéből a belefagyott hang; Leon már rég horkolt a másik
szobában, ő még egyre forgott az izzó kínveremben, a minek pelyhes ágy a
neve, s mikor már azt hitte, hogy végre mégis kibékülnek az agyában
összeveszett tömeges rémalakok egymással s a bódulás álomba megy át,
akkor egyszerre megharsan az ablaka alatt valami rémületes hang,
hasonlatos ahhoz, a mit Cooper Fennimor világhirű amerikai regényeiben
leír: mikor a rettentő oneida indiánok éjjeli orvtámadással megrohanják
az álomtól elnyomott utasok tanyáját, s egyszerre rázendítik ötven
torokból vérszomjas riadójukat.

Alienor rémülten ugrott ki az ágyából… Első dolga volt a gyertyát
elfujni. (Asszonymódra mindig gyertyát égetett, mikor aludt.) Azután a
sötétben átrohant Leo szobájába, ott feldöntötte az éji szekrényt
gyertyatartóstul, órástúl, poharastúl.

– Mit keressz itt? rivalt rá Leon.

– A revolveremet! Nem hallod? Az ellenség megrohanta a házat.

– Eredj aludni szépen. Mi jut eszedbe? Hisz ez a helybeli dalárda. Neked
énekelnek most itten notturnót. Nem hallod?

Csakugyan «notturno» volt. Valami szárazföldi barcarole.

«Szunnyadjál csendesen… Csak csendesen… Csak csendesen…

Pianissimo… csend… des… sen…

S azután fortissimo fel a hetedik égig:… aludjál csendesen!!! hogy attól
még a mákonyrészegnek is fel kellett volna ébredni.

– Mégis jó volna a revolverrel egy párszor kilőni az ablakon, attól
talán elszaladnának ezek a mi tisztelőink, mondá Alienor.

Leon megszánta, kiszólt az ablakon a tisztelt dalárdának.

– Nemes barátim. Nem ebben a szobában alszik a képviselőjelölt, hanem a
kertre nyilóban, oda lebegjenek el zengedezni.

De a dalárdának is van ám esze. Nevetnek ők ezen az állításon. Tudják
jól, hogy a kerti szobában Rebék asszony alszik, a gazdasszony, az pedig
minden gyanun felül áll. Van hatvan esztendős. Azért csak ott maradnak s
az első dal végeztével újra összhangolni kezdenek: «cis, e, d, gis»!

– Hallod-e Alienor! ezek nem egyhamar hagyják abba. Ismerem a
repertoirjukat. Egyszer már nekem is végigénekelték szolgabiró koromban.
Most következik a «Jer vidám csónakos, jer Fidelim»! Azután a «Múlik,
mint az árnyék, ez az élet» s ha még el nem felejtették, a «Mars
műhelyén, vér mezején»! szép dalt. Hanem annyit bizonyosan mondhatok,
hogy legutolsó az a gyönyörű «éji őr dal» lesz: «Midőn minden
állatsereg. S az emberek nyugosznak: Csak a kisértet ténfereg. Csak a
rossz lelkek kullognak: Én lándzsám kezembe ragadom. A várost
bebarangolom. Hu – hu – hu – hu! – Huhuhu – hu! Kiáltom! Huhuhu!»

Alienor megsemmisülve rogyott Leon ágyára, mint egy agyonvert ember. Ott
még sem kapta olyan közvetlen első kézből a megtiszteltetést, mint a
saját ágyában.

– Mondok neked valamit, szólt Leon: gyújtsunk gyertyát. Ennek az éji
szekrénynek a fiókjában bizonyosan lesz kártya; (hiszen papnál vagyunk)
pikétezzünk addig, a míg ebben tart.

Alienor azt mondta, nem bánja. Gyertyát gyujtottak; csakugyan
megtalálták a kártyát, s aztán egy ágyban fekve, egyik innen, másik
onnan elkezdtek a paplan fölött kártyázni. Csakugyan kijátszottak hat
játszmát, mire az utolsó dalra került a sor.

De már a végső «huhuhu» biztató cadentiájánál csakugyan elnyomta az álom
Alienort s ott, Leonnak lábtól fekve, elaludt; a másik perczben elaludt
Leon, a harmadikban a gyertya, s ott aludtak egy Munkácsy ecsetére méltó
genrekép: két korhely, egymáson keresztül hajigált lábakkal, betakarva
elszórt kártyákkal, s megvilágítva a tartójába beégett, fel-fellobbanó,
füstölgő gyertya kanócza által.

Ha ezt Octavián fejedelem láthatná!

Princz Alienor aztán aludt édesdeden (pedig vánkos sem volt a feje
alatt; ez mind Leonnak maradt) és álmodott csodadolgokat, összeállítva
bőszült fantázia által a lefolyt nap tarka eseményeiből. Vágtatott
megszilajult gőzkocsikkal, s beleesett egy bortengerbe: segítség
kiáltásaira népsereg jelent meg, mely leitta róla a bortócsát, úgy
szabadult meg. Megmentőinek a neveit mind meg kellett tanulnia, s
azokkal mind kezet szorítani és a sornak nem akart vége szakadni. Dumka
úr tánczolt előtte és szónokolt egyszerre, s arra ő neki kézen fogva,
mint a menuetteben vissza kellett tánczolni és szónokolni. Aztán minden
ember tánczolt, ott volt a herczegnő is, az öreg; mintha az akart volna
vele minden áron tánczolni. Félt tőle. Felmenekült Leon nyakába, akkor
Leon tánczolt vele, mint a medve. Akkor Leonnak vis-a-vis-je támadt
Csajkos uramban. Az meg a feleségét vette fel a nyakába, úgy tánczolt.
Neki egy vakmerő gondolata támadt. Hirtelen megragadta a deli amazont,
lekapta férje nyakából, saját vállaira emelte, s azzal kétezer fáklyás
ember sorfala között veszszőt futva, a kik mind azt énekelték neki,
«aludj csendesen»! elrohant a két mázsás eszményképpel a vállain, haza
rohant Octavian fejedelemhez, betört az ajtaján: «itt van! méltó
pendantja a bajrámünnepi kegyencznőnek: ez az én menyasszonyom: áldj meg
bennünket». A fejedelem erre dühbe jön, puskát ragad; ő elől, a
megrabolt férj hátul keresztül lövik őt; de nem érnek vele semmit: a
bőre olyan vastag már, mint a krokodilusé. Most az üldöző férj egy
fakanál paprikás pörköltet tart feléje, azzal akarja megmérgezni, míg az
a rettenetes káposztás rétes, mint eleven anakonda fonódik lábszárai és
dereka körül, s megfojtással fenyegeti.

Valódi jótétemény volt ránézve az a duplapuskaropogás, a mivel az álmát
elriaszták összeszorult kebléről.

Ez volt ugyanis a kissé drasticus jeladás a rendezőség részéről a
fölébredésre.


AZ ELLENFÉL TÁBORÁBAN.

Alienor úgy érezte magát, mint a kit gyöngén kerékbe törtek.

– Te Leon, panaszkodék egyik tagját a másik után próbálgatva, hogy az
övé-e még, bajtársának, ki a mint ébredt, egyszerre ugrott is ki az
ágyból, s első dolga volt a hidegvíznek menni és kegyetlenül
megmosakodni. Te Leon! Mindennap így fog ez menni?

– Óh nem. Most egy kis változatosság áll be a dologba. Ma az ellenpárt
vidékét fogjuk meglátogatni. Ott minden egyéb lesz, csak fáklyászene
nem.

– No hála a magas égnek! Csakhogy már a jó barátok közül kiszabadulunk.
Vágyom már az ellenségek után.

Alienor azt hitte, hogy a tegnapi nagy dáridó után a csatatért rakva
találja csatában elesettekkel; hogy úton útfélen fognak heverni, a kiket
a bor lábaikról levert. Nem ismerte a kortes természetét. «A gárda
iszik, de meg nem adja magát»! Évkönyveinkben nincs följegyezve olyan
eset, hogy egy kortes egy nap annyit ivott volna, hogy másnap újra ne
tudta volna kezdeni.

Mire a két hős kilépett a paplakból, már szekéren, lovon találta tegnapi
kisérő seregét, mely harsány üdvriadallal fogadta ünnepeltjeit.

A tisztelendő úr még egy bucsuztatót zokogott az eltávozók fejére, azzal
hintóikba ültek s vágtattak seregestül, és énekelték Alion úr nótáját és
közben lövöldöztek, a mint illett. Nehány ember ingadozott; de a lováról
le nem esett senki.

– Szeretném én ezt a tábort valahogy elveszteni magamtól, mondá Alienor
nyilt bizalmassággal Leonnak.

– Ne busulj, mindjárt elmaradnak.

A mint kikaptak a gyepre s elértek a hármas halomhoz, a honnan
meglátszott a legközelebbi falu tornya, ott egyszerre, a mint kétfelé
válik az út, a domb előtt felállt a lovas bandérium szép katonás
rendben. Itt aztán a szekerek is megállapodtak, s kiki leszállt a
kocsijáról.

– Itt bucsut veszünk a hiveinktől; mondá Leon Alienornak, a ki aztán
odament a lovasokhoz, megdicsérte lovaikat; megkérdezte tőlük, hogy nem
fáj-e valamijök így szőrin ülni a lovat? S még egyszer kezet szorított a
notabilitásokkal. A kisérettel asszonyok is jöttek: azok fenmaradtak a
szekéren; ott volt a darázsdereku menyecske is.

– No Alienor, biztatá Leon védenczét, nem adsz egy bucsúcsókot a szép
tánczosnénak?

De köszönte az szépen a ráadást, s örült nagyon, mikor már fennülhetett
a hintóban, s egészen megkönnyebbült a lelke, mikor azt látta, hogy
elmarad és visszafordul az egész szekérvár. S nem verik már a port a
szemébe, s nem kiáltják a fülébe a keresztnevét.

Egy kocsi sem kisérte már. Még Dumka úr is hazaküldte a magáét a
díszköntössel és az ezüstös karddal együtt, egészen czivilbe öltözött, s
átült a jelölt úr hintójába a szemközti ülésre. Még aztán Csajkos uram
csatlakozott hozzájuk a nagy nemzetiszin szegélyű fehér zászlóval: a
kocsis mellé ült fel. Többen nem voltak.

Mikor mind fennültek, akkor azt a kérdést intézé a kocsis Leonhoz, hogy
melyik úton induljanak el?

– Hát csak arra, a hol az a falu tornya ragyog.

– Az ott «Gezetlen!» mondá a kocsis, aggodalomteljesen mutatva ostorával
arra felé.

– Az ott Gezetlen! ismétlé Csajkos uram a bakról és Dumka úr a szemközti
ülésből duettben.

– Hát hiszen tudom, hogy Gezetlen, elégszer voltam benne adót exequálni.
Szeretnek ott engem nagyon. Épen azért megyünk belé, mert ő Gezetlen.

A három polgártárs nagyon csóválta a fejét, még a lovak is csóválták a
fejüket, azonban csak neki indultak Gezetlennek.

Nagyon csendesek lettek azonban valamennyien.

Leon biztatni kezdte őket:

– No Csajkos uram; most danoljuk már a nótánkat: magunk vagyunk hozzá; –
s ő maga kezdte rá: «Fürge legény a Karakán! Kendermadzag van a nyakán!»
– De csak nem akart neki senki kontrázni. – Nagyon szolid életet kezdtek
el folytatni. – Aztán meg Dumka úrba kötött bele: «No kedves urambátyám,
Gezetlenben vannak ám még szép menyecskék, azokkal tánczolunk ám még
nagyot;» a mire Dumka úr nagy mogorván azt felelte, hogy a Luczifer
tánczoljon az egész Gezetlennel!

Fele útján Gezetlennek, mikor a nagy tábla kukoriczaföldek közé
jutottak, jött rájuk szemközt valami egylovas szekér, az az egy ló az
első lábára sántított, s a hátulsóra meg volt merevedve; egy ökölnyi kis
gyerek hajtotta, a hányat ütött rá az ostorral, annyit rántott a száján
a gyeplővel, s így igen jó taktusban tartotta. A hátulsó ülésben pedig
egy növendék leány ült bekötött fejjel.

A mint az uraságokat megpillantá a szekéren ülő leány, megállíttatá a
lovat, mely kivánatnak az sokkal könnyebben tett eleget, mint a szekér,
mely szeretett volna még a lejtőn egy kicsit odábbmenni.

– Álljanak meg! Álljanak meg!

Az urak is megálltak aztán.

– Ez a Jakab korcsmáros leánya, mondá Csajkos uram. A Száli.

– A biz a Száli! bizonyítá Dumka ur.

– Csakugyan a Száli! erősíté a kocsis.

– No mi baj Száli? kiálta rá Leon.

– Jaj, rettenetes nagy baj van, tekintetes, nagyságos uraim;
jajveszékelt a Száli, mindjárt a siráson kezdve. Bele ne menjenek ma
Gezetlenbe az Isten szent szerelmiért; tele van a falu gyilkosokkal,
haramiákkal. A mint tegnap este a tátele kitüzte az odaküldött fehér
zászlót a ház-hiuba, egyszerre odarohantak, voltak legalább ezeren,
késsel, baltával, fokossal; csunyául káromkodtak, az Istent szidták;
minden ablakot bevertek; az ajtót bedöntötték, minden itczés poharat
összetörtek, rontottak; a tátelének a fejét három helyen beszakították;
most megyek be a tilógusért Sipotára, hogy jöjjön ki visum repertumot,
meg flastrumot adni a szegény tátelének. Van legalább ötszáz forint ára
kárunk. Ki tudja, ki fizeti meg? Ha ma éjjel mind meg nem ölnek
bennünket, hát soha se érjem a holnapi napot. Be ne menjenek ma
Gezetlenbe tekintetes, nagyságos uraim; a gyilkosok ott állnak a falu
végén, s mind valamennyit gulyáshúsnak felaprítják!

A megszeppenés nagy volt. Csak Leont nem hagyta el a jó kedve.

– Hahhó hugám! Korábban kelj fel, ha engem bolonddá akarsz tenni. Rá se
hallgassunk uraim. Ismerem már ezt a fogást. Régi kortestempó: eleibe
küldenek a közeledő jelöltnek egy ijesztő postát vérengző rémhirekkel, s
ha aztán a gyönge szivű visszafordul, megszalad: nagyot nevetnek rajta.
Mondd meg nekik hugám, a kik elejbénk küldtek ezzel a hirrel, hogy nem
veszek belőle: magam is azzal kereskedem. Hajtson kocsis!

A Száli még ezután is esküdött mennyre, földre, hogy de biz a tátele
fejét nem proforma szakasztották be három helyen; de már arra nem
hallgatott senki; az urak a jelölttel robogtak tovább Gezetlen felé.

Az a biztos derült kedv, a mivel Leon ezt a hírt fogadta, egészen
megnyugtatá Alienort, kinek számtalan hasonló fogást mesélt el a a
kortesvilágból, a mikor a küzdő ellenfelek egymást rászedni törekesznek.

Ő maga ugyan meg volt győződve róla, hogy a mit Száli elbeszélt, az mind
egy szálig igaz; de nem akarta elrémíteni embereit; attól tartott, fele
úton visszafordulnak. Igy pedig még ők nevettek nagyobbat.

Csak akkor győződtek aztán meg a valóságról, mikor egy nyárfaerdőből
kibukkanva, maguk előtt látták Gezetlent.

Gezetlen «kulcsos» város volt: a mennyiben köröskörül levén
szőlőskertekkel befoglalva, abba akárhol csak az egyenes úton lehetett
bejutni, mint egy avar körsánczba. Dülő úton, «kertek alól» megkerülni
sehol nem volt rá mód.

Az az egyenes bejárás ugyancsak meg volt szállva az ellenségtől.

Roppant népcsoport, asszony, férfi, gyerek hemzsegett a két szőlő-garád
között, s hogy minő szándékkal? ezt tanusíták a botok, csákányok, miket
a levegőbe emeltek, midőn a kibukkanó hintót a fehér zászlóval a bakon
megpillanták, valamint az üvöltő riadal felzendülése, a minek magja is
volt egy hatalmas kőzáporban, mely nem érte ugyan el a hintót, de a jó
szándékot legalább kimutatta.

– Jó lesz visszafordulni, véleményezé a kocsis.

– Jó lett volna becsavarni a zászlót, s nem mutogatni messziről.

– Csendes vér, urak; mondá Leon, széttekintve a csatamező területén. Nem
eszik a levest olyan forrón, a hogy főzik.

– De én nem akarom magamat a magyar alkotmányért skalpoztatni,
tiltakozék Alienor.

– Ne félj semmit, míg engem látsz.

– Én visszafordulok.

– Nem fordulsz vissza. Én vagyok a kortesvezéred. A vezérnek
engedelmeskedik minden ember. Most én kommandirozok. Nem vagyok én
vándorsáska, hogy engem nagy lármával el lehessen kergetni. Másforma
peteket is láttam én már! Mi az egy határigazítási per itéletének
végrehajtásához képest? ott igazán csatát kell vívni. Ezek mostan jó
emberek, jó kedvük van. Odamegyek, s ha beszélek velük, lebeszélem a
szűrt a nyakukból.

– Az Isten szerelméért, oda ne menjen ön, kiáltá Dumka úr.

– Leon, én nem bocsátlak; heveskedék Alienor.

De már akkor ő le is ugrott a kocsiról, s a kocsisnak azt parancsolta,
hogy álljon félre addig a lovakkal a nyárfa árnyékába, míg ő
visszakerül.

Hogy pedig semmi kétség ne legyen az útat elálló népcsoport szándéka
iránt, az úton fölfelé egy lovas legény jött száguldva, a ki a mint
hangtávolba jutott, fokosát megrázva a levegőben, ezt az izenetet adá
tudtul:

«Be ne próbáljatok jönni, a ki rézangyalatok van! mert a kutyák iszszák
meg a véreteket!

– Ejnye de szép kanczád van Bandi; szólt Leon, odalépve a legényhez; meg
sem ismernéd a lóhátról a szegény embert.

A lovas herold abbahagyta addig egy kicsit a káromkodást.

– Hát addig, a míg a kutyák meginnák a vérünket, nem adnál egy kortyot
abból a kulacsból? szörnyű meleg van ám ma.

A szilaj legény csak leakasztotta a kulacsot a nyakából s odanyujtotta
Leonnak. Az jót huzott belőle.

– Magad bora van ebben úgy-e Bandi? Érzik rajta, hogy nem a Jakab mérte.
Hát termett-e sok?

Ezzel aztán belekeveredtek a discursusba. A lovas legény szép csendesen
léptetett Leon mellett; az kikérdezte minden otthon levő pereputyjának
állapotát, katonaviseltségét, vőlegénységét, azt a szép bokrétát kitől
kapta a süvege mellé? s az a nyeresége volt belőle, hogy a kölykek nem
hajigálhatták meg a szőlőgarád melől, a kisérő lovas legény miatt.

– Hát ki a pártvezér? Kérdé végre Leon. Ugy-e bár Tukmányi úr?

– Az: a vad palatinus! Disznó turja ki a töviből!

– Szeretitek úgy-e?

– Mint az ördög a malaczot.

Leonnak nem nagyon kellett tudakozódni a pártvezér holléte iránt; mert a
mint odaért a népcsoport zöméhez, hol egy pár trikolor zászló is
diszelgett, ő maga jött eléje.

Azaz, hogy nem egyedül maga, hanem feleségestől együtt.

Igenis; az alkotmányos izgalom csodákat képes előidézni. Etelvárott
kényszeríté az éjjel élő herczegnőt a fényes nappal előtt is kinyitni
ablaktábláit s a parlagi házban kibékíté a férjet és feleséget: most
együtt járnak korteskedni, s ha a férj kifogy a szónoklatból, az asszony
soha.

Most is karöltve jönnek Leon elé. A barlanglakón csak az a különbség van
azóta, a mikor legutoljára láttuk, hogy jól kiette, itta magát a
faluzásban, s tökéletes kiegészítő részére talált visszakerült élete
párjában. Még a vonásaik is hasonlítanak egymáshoz; két veszekedő
élettárs arczkifejezése rendesen egymáshoz idomul. A delnő öltözete ép
oly piszkos volt és sasoktól tépett, mint a férjeé, lábain két felemás
czipő, fején horgacsolt főkötő volt, de abból mint szeg a zsákból,
törtek elő minden lyukon a fésületlen fakó hajpamatok; hanem aztán
mindent jóvá tett egy irgalmatlan nagy veres haraszból készített rózsa,
a mi a feje búbjára volt feltűzve. A karján hosszú szalaghurokra
akasztott ridikült hordozott, mely gyöngy helyett tökmagokból volt
hímezve, s tartalma súlyos lehetett.

– Szervus, kedves czimborám, Palkó! üdvözlé a nagy férfiut Leon,
tenyerébe csapva kordiálisan. De megnőttél, a mióta nem láttalak.
Üdvözlöm szép nagysádat, tekintetes asszony. Ejnye, de jól néz ki!
Csókolom a kezét.

S meg is tette, a mit mondott. Kezet csókolt a vad palatinusnénak. A
mivel azt rögtön annyira lefőzte, hogy a mint egy pákosz kölyök Leonra a
nyelvét öltögette, azt a derék amazon úgy becsületre tanította, hogy
rögtön eleredt az orra vére.

– Hát miért nem akartok minket beereszteni, kedves czimborám? enyelgett
Leon a félelmes ellenségi főnökkel. Ugy megijesztitek az embert, még a
vére is meghül.

– Hát mit kerestek itten! förmedt rá Leonra a vezér, kirángatva a kezét
annak a markából.

Erre aztán Leon a karja alá ölté a kezét, s hamiskodó arczkifejezéssel
sugott oda neki.

– Te, pajtás, hát olyan sok pénzetek van, hogy magatok kibirjátok a
választást? nem kell ellenjelölt?

– Van az ördögnek! a zászlókat is úgy kértük össze az asszonyoktól;
egyik a fehér szoknyáját adta ide, másik a vöröset, a harmadik a zöldet:
abból csináltunk trikolort.

– Hát akkor mi a patvarnak akadályozzátok meg, hogy az ellenjelölt
bejöjjön a faluba, a ki pénzt hoz, meg enni, inni valót? Hát szárazon
akarjátok dicsérni az urat? Azt gondolod, hogy én ezt a majmot azért
hordom a hátamon, hogy megválasztassam képviselőnek? Van eszemben! de
hát hadd költse a pénzét a bolond: úgyis annyi van az apjának, hogy
felveti, mint nagypéntek estén az elásott pénzt. Aztán tudod, nekem is
csak marad belőle egy kis «psóres». Az ilyen szegény legénynek, mint
magam, tíz-húsz ezer forint is jól esik. De bolond volnék, ha el nem
venném. Hahaha.

– Hehehe! már ennek a troglodyth is nevetett.

– Ugy-e Palkó, hiszen emlékezel rá, hogy még eddigelé minden
választásnál megtette Gezetlen azt a tréfát, hogy engedte az
ellenjelöltnek megnyittatni a tanyáját, kitüzetni a zászlóját, eljárt
oda meginni a borát, hazahozta a mészárszékből az ingyen vágott húst,
tánczolt neki, ivott neki a választás napjáig; akkor meg aztán ellene
szavazott mind egy lábig; de csak irmagnak se kapott az egy votumot
soha. No, nem úgy volt?

– A biz úgy volt.

– Hát mit akarsz mostan, új rendet csinálni? mit állod el a bornak az
útját, a mi a szomjasokat enyhíteni jön? Csak nem hiszed tán, hogy ha
behozom hozzátok azt a fancsali feszületet, az egész táborod mind hozzá
áll, s pápistává lesz a kedveért?

– No már attól nem félek; hehehe! A viaszbábtól nem szoktam félni. Olyan
mézeskalácshuszártól nem ijedek meg.

– Hát akkor szépen beeresztesz benünket a faluba.

– Tudod, nem félek, az ördögtől sem félek. A pénzetektől sem félek.
Hozzátok ide, nem vesztek meg rajta senkit. Hanem te tőled magadtól még
is félek. Te átkozott calefactor vagy! Ha téged beszélni hagyunk,
befűtesz nekünk, attól félek.

– Palkó! ugyan legyen eszed! Hisz ismered a programmunkat. Lehet azzel
valakit Gezetlenben eltántorítani? A «Jerichoi Kürt» elveivel meglehet
ingatni valakit Gezetlenben? Meg biz a botot! De olyan bolond sem leszek
ám, hogy azt én itt elprédikáljam a piaczon, s beveressem a fejemet.
Hanem mindössze is annyit fogok mondani, hogy édes atyámfiai! itt hozok
nektek hat tulkot.

– A hetedik a jelölt.

– No ne gorombáskodjál! Mert hátba váglak itt a táborod közepén!
Csókolom a kezét, kedves nagysád, hogy megadta neki a hátbavágást
helyettem. Ugyan szedje ránczba kérem, ezt a rakonczátlan kópét! – Hát
az lesz az egész, hogy itt a csapszék, itt a mészárszék; a hol a
zászlónk kitűzve, minden embernek ingyen mérnek a választási szent
napig. Adja Isten egészségetekre szeretett polgártársaim! S azzal
«ámen!» Ha pedig valami veszedelmes dolgot találnék mondani, a mi
ellenetekre volna, hát hiszen ott leszesz te; ott lesz Tarifás rektor
uram (már akkorra az is odafurakodott, s a két beszélő közé dugta a
veres orrát) majd megczáfoltok rendén. Hát hiszen intelligens emberek
előtt beszélünk, a kiket nem lehet elbolondítani. Először szóltok ti;
kifejtitek programmotokat; azután szólunk mi, s végül megint a tietek az
utolsó szó. – Te! hiszen az valami gyönyörű komédia lesz, mikor ez a
német el kezd magyarul beszélni, a ki nem tudja az «r»-et kimondani,
aztán az orrán át nyekeg; – hogy akarod ettől a mulatságtól megfosztani
a publikumot?

A vad palatinus már nevetett; de Tarifás a rektor keményen tartotta
magát.

– No, én csak félek az urakat beereszteni a városunkba.

– Micsoda? Kiáltá fel Leon; hát magyarok vagytok ti? Háromszázan vagytok
s féltek egy szál némettől? Még csak közel sem meritek magatokhoz
ereszteni?

– No hát nem félünk, azért sem félünk! kiáltott közbe türelme hagyottan
Tukmányiné nagyasszony, karjára gyűrve a füzős oldaltáskát. – Jöjjenek
elejbénk! Nézzenek a szemünkbe. Halljuk a szép szót. Itt is van ész
elég. Nem félünk a nagy uraktól. No hát tessék besétálni.

– Köszönöm, óh tisztelt honleány, tekintetes asszony! kegyes
pártfogását. Bátor leszek további kegyességét magam és társaim számára
kikérni.

Az asszonyság aztán megtette érette azt a barátságot, hogy a
gyermekeknek megparancsolta, hogy ne merjenek az eltávozó után
hajigálni; úgy látszik, ennek a phalanxnak ő volt a commendánsa.

A kocsin maradtaknak nagy volt az elbámulásuk, hogy Leont épkézláb
visszatérni látták; de még nagyobb lett, mikor elmondta alkudozásai
eredményét; hogy nemcsak akadálytalanul bemehetnek Gezetlenbe, sőt a
zászlójukat is kitüzhetik a tanya fölé, s azt onnan senki le nem fogja
tépni. Sőt mindezek fölött még az is megengedtetik nekik, hogy
programmjukat a népgyülés előtt a vásártér közepén elmondják.

– Ön ezermester! nyilatkozék Dumka úr.

– Valami spiritussa van: véleményezé Csajkos uram, megint kibontva a
zászló lobogóját.

– Utoljára mégis csak az lesz a vége, hogy itt agyonvernek bennünket,
sóhajtá Alienor.

– Te pedig legkevésbé sóhajtozzál. Te mondtad, hogy bár csak már
ellenséget látnál. Hát itt van.

– Ellenséget látni! igen; de nem verést kapni.

– Mais c’est le guerre, monsieur.

A hintó tehát megindult a helység felé. Az ellenfél tábora szépen két
oldalra sorakozott előtte, nagyszerű gúnyhahotával fogadva a közbül
elhaladókat.

Bezzeg hallott most már Alienor egyebet is, mint hizelkedést! Egy
csoport a gúnydalt énekelte rá: «nincs a németnek…» (bizonyos
öltönydarabja), másutt meg a póznára akasztva mutogatták fel az
élczlapban megjelent torzképét, s egy siheder óriási kulacsot vitt a
hintaja előtt, nagy meszelőrudra tűzve, arra volt irva: «in hoc signo
vinces». S a vexillifer egyre süvöltözé: «éljen Alienor, zászlónk
vezére!» (Ez a rektor ötlete volt.) Mire száz meg száz torok bömbölte
rivallva: «éljen Karakán Absolon!» Egy suhancz bele kapaszkodott a
jelölt hintaja kocsifogantyujába, úgy szaladt mellette, visítva: éljen
Karakán! a tulsó oldalon pedig egy czigányasszony futott vele versenyt,
egyik kezében egy visító malaczczal, a másikban egy ökörkolomppal.
Valahonnan egy bógácsból összeragasztott koszorút dobtak a hintajába.
Szép változatosság a tegnapi diadalúthoz.

A Jakab kocsmája előtt volt a megállapodás: az volt a fehér zászlósok
tanyája.

No hiszen nem fogadták itt Alienort üdvözlő szónoklattal; hanem a mint a
Jakab meglátta azt a fehér zászlót a bakon, jajt kiáltott ijedtében, s
maga felfutott a padlásra, a felesége meg le a pinczébe. Csakugyan igaz
volt, a mit a Száli mondott. Jakab feje be volt kötve, s az ablakai mind
beverve. A tanyára betérő urak csak nagy könyörgéssel birták előcsalni a
pinczéből az ifjaszszonyt, hogy adjon nekik egy kis vizet – megmosdani.

Szívszakgató volt az érdemes hölgy panaszát hallani, kivált midőn az
összetört üvegek rémes recsegését elmondta. A rémület ékesen szólását
toll nem képes visszaadni. Itt ismét kitünt az a bizonyos varázserő,
melyet Leon gyakorolt a vele érintkező emberekre, s melyről nem tudni, a
szemeiben, vagy hangjának érczében rejlik, vagy delejes fascinatiónak
nevezendő-e? de annyi bizonyos, hogy a mint azt mondta a halálra rémült
asszonynak, hogy az eddigi szenvedések ötszáz forinttal kárpótoltatni
fognak, hogy ezentúl Dumka úr számlájára éjjel-nappal mindenkinek, a ki
érte jön, a székben marhahús és juhhús méretik ingyen, a söntésben pedig
idei nyolcz krajczáros, a mennyi csak elakar fogyni szintén ingyen: az
ideges reszketés egyszerre mintha el lett volna fujva az asszonyság
tagjairól, keze nem reszketett, feje nem vaczogott többé, a hangja is
megjött egyszerre, sőt gyógyulása még a padláson levő férjére is
elragadt, annak is csodamódon begyógyultak egyszerre a fején ütött
veszedelmes sebek, a mint a lépcsőn alá sietett e szóra.

– Te Leon, elmehetnél nyavalyatörősöket és betört fejüeket gyógyítani a
világba, monda Alienor, ki egy perczre elfeledte, hogy maga is a betegek
sorába tartozik.

A népség ezalatt felgyülekezett a térre, mely a korcsma előtt volt. A
korcsmával szemben a község háza.

Közepén volt a kút: annak a kámváját ez alkalommal befedték egy
keresztbe tett pinczeajtóval, elmés találékonysággal rögtönözve abból
szószéknek való emelvényt. Az ajtó jó vastag volt, a szónoknak nem
kellett attól tartani, hogy keresztül esik rajta, s megfürdik a kútban;
míg jó volt neki tudni, hogy alatta víz van; ha rosszul beszél,
beledobják.

De ki beszélne ilyen helyen rosszul? Beteg ember és képviselőjelőlt mind
igen szépen szokott beszélni.

A Jakab korcsmájában levő uraságok nem sokára, lelkes éljenzések szünni
nem akaró vihara közepett látták megjelenni ellenjelöltjük személyét, a
nép vállain emelt Karakán urat.

Dehogy «urat!» Geniális gondolat volt tőle egészen parasztnak öltözni,
lobogós borjuszájú ingben, meg abban a másik öltönydarabban, a mi a
németnek nincsen; pitykés mellénye volt, turi süveg a fején, meg
tulipános szűr a nyakában. Soha sem mondta volna senki, hogy nem most
szalajtották el a Bakonyból a disznókonda mellől.

A lelkes szónoklat is egészen abból a szűrkelméből volt szabva.

«Szeretett testvéreim. Látjátok, hogy én nem vagyok úr. Szegény paraszt
vagyok, miként ti is. Szüleim alacsony származásuak voltak: magam is
tenyerem törésével keresem hazánk véráztatta földéből verítékkel sózott
kenyeremet».

– Soha sem volt kártyán kívül más szántóvető eszköz a kezében, jegyzé
meg rá Leon, közbevetőleg.

«De hát miért kell minekünk, ti nektek a népnek, hazánk véráztatta
földét verítékünkkel kövérítenünk? Azért, hogy az urakat hizlaljuk, a
kik bennünket kirabolnak, lenéznek, kicsufolnak, eladnak, mészárszékre
hordanak».

A többit elnyomta a tetszésnyilvánítás.

Alienort kezdte a hideg lelni. A fogai vaczogtak össze.

A szónok azután áttért egyenesen az ide most megérkezett urakra. Azokat
ugyan szépen learczképezte. Az egyik: a számtartó, az nem más, mint
Faraónak a tiszttartója, a ki a szegény néppel téglát vettet, s még
polyvát sem ad hozzá; a sarczoló, commassáló, szegény zselléreket
telkeikből kibecsülő vén gonosztevő, kinek több a bűne, mint fején a
haja szála. (No nekem kijutott szépen; monda Dumka ur) A másik, az ifju
óriás, az a Napoleon: no hisz ezt ismerheti Gezetlen, mint hajdani
kegyetlen adóexequáló, ujonczbehajtó, tömlöczbecsukató, közmunkára
elhajtó istentelen törvényszolgát, ki most ifjú és férfi létére nem
szégyenelte eladni magát, beállani rabszolgának, a papok és főurak
zsoldjába, tányérnyaló kutyának.

– Hüh! szörnyedt fel Alienor.

– Hahaha, kaczagott fel Leon.

A szónok folytatá: ime most pedig, hogy gyalázatosságait megkoronázza,
még beáll majommutogató komédiásnak, s idehoz közétek egy orángutángot,
hogy válaszszátok meg képviselőnek.

Ekkor aztán következett Alienor.

No ha tegnap nagyon megcsömörlött a magasztalásoktól, hát ma megkapta
mindannak az antidotumát. Borzasztó csodaszörny volt, a minek most
leírták, párosulva benne az irtózatos a nevetségessel.

Alienornak most már melege volt: még izzadt is. Soha sem hitte volna,
hogy jöhessen egy olyan helyzet, a melyben ilyen dolgokat mondhasson el
valaki füle hallatára.

Nem jutott azonban eszébe a harag; hanem a félelem.

A hallgatóság fenyegető helyesléskiáltása megrémíté.

– De hát nincsen itt katonaság, fináncz vagy pandur, a ki az ember
életét megvédelmezze? Hisz ez felakasztat itt bennünket sorba.

– Csigavér! csitítá Leon. Félóra mulva mind megváltozik az, csak hagyd
te azt én rám. Vagyok én olyan legény, mint Karakán. Két vége van a
botnak.

Miután ellenfeleit olyan szépen helyben hagyta, áttért Karakán barátunk
saját becses személyére, hogy ki ő, és minő alapelvek nyomán szándékozik
Gezetlent a paradicsom központjává varázsolni, ha megválasztatik.

Az adó természetesen leszállíttatik, s azt is csak akkor fizeti az
ember, mikor már kiszakad a tarisznyája a sok pénztől, az adóexecutió
neve még a szótárból is kitörültetik. (Lelkesült éljenzés.)

A katonáskodás megszüntettetik: minden ember nemzetőr lesz, a ki az
ellenséget puszta megjelenésével elkergeti. (Zajos taps, tetszéshangok,
különösen a hölgyközönség részéről.)

Dohányt termelni szabad lesz mindenkinek, a trafika eltörültetik.
(Általános helyeslés.)

Az államadósságokra egyszerűen kimondatik, hogy azokat nem fogadjuk el.
(Zajos tetszés.)

(«Mi van még?» szólt alá a szószékről a szónok. Kétfelől ott álltak
mellette pártvezérei, Tukmányi és Tarifás a rektor.)

(A vasut) sugá neki Tukmányi.

«Igen is. A potyománd-gezetleni vasút országos kamatbiztosítás melletti
létrehozatala első feladatunk legyen.» (Lármás helyeslés.)

(Nevelésügy) sugá Tarifás uram.

«Igen. Fősúlyt kell fektetnünk a népnevelésre, különösen az
ütenyrendszernek az iskolába behozatalára, (Erről sokat beszélt neki a
rektor, annálfogva nem tudta tisztán, hogy mi az?) és a felnőttek
oktatására. (Mit felejtettem még el?)

(Egyházi javak) sugá Tukmányi úr.

«Igazság! Semmi sem olyan méltányos, mint hogy a papok jószágát vegye el
az állam, annak több szüksége van rá. A papok dolgozzanak, a hogy mi
dolgozunk. Az apostolok is dolgoztak. Ki vámszedő volt, ki halászott.
(Ez is tetszett nagyon.)

(No még mi van?)

(A nemzeti bank.)

«Épen a nyelvemen volt. Nem kell nekünk német bankó: csináljunk magunk
nemzeti bankot; nem kell annak semmi ezüstalap; ha nem fogadja el a
külföld, legalább magunknak marad, annál több pénzünk lesz. (Ezt már
csak gyöngén éljenezték meg: ebben az egy kérdésben megszünik a
kedélyesség.)

(Mi a végszó?)

(A polgári házasság.)

«Igen is. A polgári házasság. E nélkül hazánk alkotmánya nem tökéletes.
E nélkül nincs meg a polgárok közötti tökéletes egyenlőség. A polgári
házasság okvetlenül behozandó.» (Erre már csak sporadice éljeneztek.
Bánták is azt!)

Éljenzés nélkül végezni pedig a beszédet öreg hiba volna egy jelölttől.
Vette azt észre Karakán, s annálfogva még egyszer rágyújtott arra a
lelkesítő thémára, hogy minden bajainknak az okozói az urak, ezek
nyúztak bennünket századok óta: elkezdve II. Ulászló alatt, a mikor
Dózsa Györgyöt tüzes vastrónusban süttette meg Szapolyai János.

Erre aztán megéljenezték a szónokot is, Dózsa Györgyöt is, meg Szapolyai
Jánost is.

Végezte. Nagy munka volt. Bele is izzadt erősen. Meg is törlé a homlokát
a lobogós ing ujjával, igaz parasztlegény módjára: a miért újra
megéljenezték.

(– Mind agyon vernek ma bennünket; szurkolt Alienor, ki mindezt a
korcsmaablakból hallgatta és nézte.)

És most következett a szónokok másodika: Tukmányi úr. Ő mászott fel az
emelvényre.

Neki nem kellett arra hivatkozni, hogy ő kinek az embere? Látták.
Rongyos volt. Azzal bizonyította be a szegény emberek iránti szeretetét.

Hangja rekedt és recsegős volt, s előadása nem kellemetes.

Hanem, hogy mára való esze több volt, mint a tisztelt jelöltnek, az
bizonyos.

Sietett megmagyarázni az egybegyülteknek, hogy miután meghallották a
jelölt remek programmbeszédét, annak buzditó szavait ne akként vegyék
ám, mintha már most itt volna az ideje az urakat tettlegesen eldöngetni;
mert ennek rossz következései lennének. A képviselőjelöltek és kisérőik
személye szent és sérthetetlen, a ki azoknak a fejét beveri, a
szolgabiróval meg a csendbiztossal jön barátságtalan érintkezésbe;
katonaságot küldenek érte, az ellenállókat megszurkálják, s a vezéreket
becsukják egy pár esztendőre: mert most a zsarnokoké a hatalom.
Annálfogva az a lelkes szózat, mit a jelölt úr hallatott, hogy «fenynyen
villogtassuk ellenségeink feje fölött fegyvereinket» csak mint bibliai
mondás értendő. Csupán alkotmányos fegyvereinkről van szó:
szavazatainkról; azokat villogtassuk. Méltó haragunkat pedig temessük
keblünkbe és most hallgassuk ki az ellenpárt szónokait, igazságunk
bevehetetlen várának sánczaira könyökölve, s nagyokat köpve azoknak
ostromlóira, kik nem érdemesek arra, hogy botjaink végét beszenyezzük az
ő megérintésükkel.

– Ez derék, okos, becsületes ember: rebegé Alienor könnyebbült szívvel.
Ebben van keresztyéni érzés.

– No én bennem nem lesz annyi keresztyéni felebaráti szeretet; mondá
Leon, mert én megdögönyöztetem a két kedves barátomat, most mindjárt a
saját népe által.

– Tehát csakugyan ki akarsz hozzájuk menni?

– Veled együtt.

– Ilyen úri ruhában? mikor fel vannak bőszítve a fekete kabát ellen.

– Ezt le is vetjük. Hoztam magammal más costumeöt is. Te felveszed a
rókavadász piros frakkot, én meg a franczia zuáv egyenruhát a mult
jelmezbálról.

– Csak nem bolondultál meg?

– Sőt egészen megokosodtam. A fekete kabátot gyülölik; de az egyenruha
imponál nekik. Meg lesznek lepve. Én csak kiosztom a szerepet. Te angol
vagy, én franczia. A többit bizd rám. Most siess öltözködni. A közönség
már türelmetlenkedik. Siess. A szinpadon vagy. Nincs hová menekülnöd,
mint a sugólyukhoz. A fejed épsége, az életed függ tőle, hogy jól
játszál. Ha most innen elfutunk, utánunk szaladnak, s kékre-zöldre
páholnak. Közéjük kell rontanunk merészen, mint egy operette libretto
eszeveszett hőseinek, s azon lennünk, hogy mi veressük meg velük az ő
vezéreiket. Tertium non datur; itt más választás nincs.

Alienor ráadta fejét a veszedelmes komédiára. Nem mert Leonnal
ellenkezni. Ez volt egyedüli védelmezője a savannák indiánjainak
wigwámjai között. Csak felvette a veres frakkot, a mint látta, hogy Leon
egy fütty alatt felrántja a zuáv kantust, a veres bugyogóval. Leon még
koszperdrül is gondoskodott a számára, s a kiegészítő háromárboczos
kalapról, s hogy tökéletes legyen a costume, feltűzött a mellére egy
nagy ezüst cotillonrendcsillagot. Aztán maga is felkötötte a kardját. No
már most «all right» – «vogue la galére?»

Künn rettentően halljukozott már a kiváncsian türelmetlen sokaság.

Az idegen, felötlő egyenruhák láttára rögtön a bámuló meglepetés
hallgatásába halt el az eddigi zaj; útat nyitottak előttük, s a
legközelebb állók még kalapot is emeltek nekik, a míg a kútig
eljutottak. Itt Leon felsegíté előbb Alienort, s maga egy erélyes
szökéssel melléje ugrott, s rögtön kezdé a megszólítást.

«Felséges nép!»

(Felséges! Nem: «hallják kentek!» nem: «ti barátim!», hanem «felséges!»)

«Mert ez a czím illeti meg a suverain népet, kinek szine előtt szabad
legyen néhány szót szólanom.»

«Nem szükség magamat bemutatnom a népnek, ismer engem a nép: tudja
mindenki, hogy én vagyok Napoleonnak öcscse.»

Erre kellemetes morgás támadt, hiszen az egész világ úgy ismerte, hogy
«Napoleon öcsém».

(Még csak nem is lehet megczáfolni! dörmögött Tukmányi úr).

«Annak a dicső nagy Napoleonnak, a ki Solferinónál legyőzte az osztrákot
s a kinek köszönhetjük, hogy nem ül többé nyakunkon a cseh zsandár és
mindnyájunkat be nem csuktak Olmüczbe, Józsefstadtba, hanem szabadon
megválaszthatjuk képviselőinket. Éljen a hős franczia nemzet! Éljen az
én dicső bátyám és druszám Napoleon!»

Ezt az éljent lehetetlen volt megtagadni.

No már egy éljent kicsikart a hallgatóságból.

«Ez az én tisztelt barátom pedig, kit ime önöknek bemutatok, a nagy nevű
princz Alienor, uralkodó fejedelmi sarj, fia annak a hatalmas Angliának,
mely a magyar menekülteket vendégszeretően fogadta, melynek hatalmas
hajóhada előtt reszket az egész világ; azon hatalmas Angliának, mely
minden elnyomott népnek leghívebb barátja, mely Lengyelországot már
felszabadította, s most meg Magyarországot fogja felszabadítani a járom
alól.»

(Te! Ezért meg a kormány akasztat fel, szepegett Alienor.)

(English spoken mylord! dörmögött rá a szakálla közül Leon s folytatá:)

«Igen, a dicső Angliának küldötte ő: az angol hajóhad commodorei
egyenruhájában, mellén a Viktoria regia érdemrendével.»

(Hisz az vizi virág! kiálta fel tudákosan Tarifás rektor úr.)

«Az ám; mert ha borvirág volna, akkor ő is az orrán hordaná azt, mint
Tarifás uram.»

Tarifás úrnak igaz, hogy nagyon veres orra volt, annálfogva a
hallgatóság nagyszerű röhejben tört ki a találó visszavágására a
szónoknak.

Már meg is nevettette őket. Ez a második bevett sáncz.

(Mondtam, hogy ne engedjük ezt az embert szóhoz jutni! dörmögé Tarifás
úr.)

«De hát mit keres egy ánglus a magyar országgyülésen? Azt kérdi tőlem a
felséges nép. Megfelelek rá. – Nagyon helyesen mondá az előttem szólott
igen tisztelt képviselőjelölt, kinek tehetségei és hazafiúsága előtt én
mindenkor meghajlom, hogy az adófizetést végképen meg kell szüntetni. Én
is egy véleményen vagyok vele. De nem mondta el az én tisztelt barátom,
hogy mi módon hiszi megszüntethetőnek az adófizetést hazánkban: pedig ez
a nyele a dolognak. No majd megmondja ez az ánglus. Mert tudd meg, óh én
népem, hogy mikor dicső nagybátyámat, azt az első Napoleont, a többi
potentátok leverték 1816-ban, akkor nagyszerű hadikárpótlást csikartak
ki tőle, a melyből Magyarországra is jutott nyolczszáz millió. Ezt a
pénzt azonban, a helyett, hogy akkor kiosztották volna a nép között, a
hogy illett, inkább megtartották és betették az angol bankba. Ez most is
ott van. Ez az ország pénze. Ez azóta kamataival együtt felmegy két ezer
millióra. Ezt a két ezer milliót kipörölni az angol bankból és nekünk
juttatni, leend feladata az általam bemutatott képviselőjelöltnek.

(Hüh, hisz ez felségsértés, a mit te itt beszélsz. Én elszaladok innen,
monda Alienor.)

«Nye krics, ha angol vagy», dörmögött rá mérgesen Leon; el pedig nem
szaladhatott, mert fogta a karját.

Ez a felvilágosítás pedig rendkívül tetszett a hallgatóságnak. Lám, ezt
Karakán úr vagy nem tudta, vagy elhallgatta előttük.

«S ha azt megkaphatjuk, nem hogy mi fizetnénk az államnak, hanem az
állam fizet nekünk. Mert legelőször is hadsereget nem fogunk tartani.
Ebben én is egyetértek tisztelt barátommal, Karakán úrral. De semmiképen
nem helyeselhetem azt a módszert, a mit ő nekünk a helyett ajánl. A
nemzetőrség! Nem kell a nekünk! Itt van Czuppan uram, itt van Dézsás
uram, a kik negyvenyolczban nemzetőrhadnagyok voltak, tudják jól, mit
tesz nemzetőrnek lenni? Familiás embernek házát, tűzhelyét elhagyni.
Kenyéren vizen Nagy-Bányáig gyalogolni, szűr nélkül, kalap nélkül
hazaérkezni; itthon a feleségnek hült helyét találni. Nem hiszem, hogy
még egyszer kedvük legyen a «bőrseregbe» beállani.

(«De nem bizony! De kell biz a kányának!» kiáltozának minden oldalról a
hallgatóság öregebb férfiai.

A nemzetörség tehát formaszerint megbukott.

«A mi jelöltünk azonban majd megtanítja az országgyülést arra, hogyan
lehet a mind a katonáskodást megszüntetni, mind a nemzetőrséget fel nem
állítani. Ezt úgy híják, hogy «garantia». Ha Francziaország meg tudja
védelmezni Algirt, pedig az pogány nép, Anglia pedig Kelet-Indiát, a ki
csupa czigány: ketten együttvéve hogy ne védelmezhetnék Magyarországot
is, s akkor nem magunknak kell fáradni vele; a mi igazság is: mi
háromszáz esztendeig védtük egész Európát; most védjen bennünket Európa.
Mi majd csak nézzük.

Ez igen érthető és természetes megoldása volt a védelmi rendszernek.

«A mi az államadósságok kérdését illeti, arra nézve a tisztelt előttem
szólott barátom nézetei ellen semmi kifogásom nincsen, csupán azt
szeretném hozzátétetni, hogy minekelőtte kimondanók, hogy az
államadósságot nem kell fizetni: fölöttébb szükséges volna, hogy az
állam minden egyes polgárának a a magánadósságát vállalná el magára, s
abból is lenne államadósság. Így legalább addig is, míg azok
eltörültetnének, nem csak mi szegény adósok nem fizetnők a keserves
uzsorát az adósságainktól; hanem a czudar hitelezők maguk is fizetnék a
saját követeléseikért járó kamatokat.

Ez meg már oly világos pénzügyi projectum volt, hogy azt lehetetlen egy
hallásra meg nem érteni akárkinek; hangzottak is sürűn a fölkiáltások:
«De jól beszél! Nagyon jól beszél! Halljuk, halljuk!»

(Te Leon! Ne bolondítsd a népet ily infámis módon! zsörtölt rá fel a vad
palatinus.)

(Ha ilyen százmázsás bolondságok alatt le nem szakad ez az ajtó, a min
állunk, hát akkor sokat megbír, mormogá Alienor.)

«Halljuk! halljuk!»

«A mit a dohánytermesztésről mondott a nagyon tisztelt előttem szóló:
azt az eszmét sem találom egészen tökéletesnek. Mert hogy mi szabadon
termeszthessünk dohányt, az nagyon helyes kivánság; hanem, hogy minden
ember termeszthessen dohányt, az már csak istentelenség volna. Hát akkor
ki veszi meg a mi dohányunkat, a mit magunk el nem pipálunk? A mi
jelöltünk oly törvényjavaslatot fog behozni a képviselőházban, mely
szerint dohányt csak a kisbirtokosoknak szabad termeszteni, a
nagybirtokos vessen zabot, abból is megél. A kormány pedig ezentúl is
vegye meg a dohányt. Tehát legyen szabad dohány, ne legyen fináncz, de
maradjon meg a trafika.»

Rémséges éljenkiáltás fogadta ezt a törvényjavaslatot.

(No bizony még elbolondítja a népet a kezünkről, aggodalmaskodék
Tukmányi úr. Elég már a pletykából Napoleon!)

«Mi van még? szólt hozzáfordulva Leon. Úgy! A potyománd-gezetleni vasút.
Hát hiszen, felséges polgártársaim, ha csak vasút kell, az olyan könnyű
dolog, hogy azt minden képviselő rázhat ki a kabátja újjából a maga
választóinak. De az a kérdés, hogy kell-e nekik? Hát mi a haszna a
népnek a vasútból? Az, hogy a buzának az ára felmegy, s a szegény nép
drágábban veszi; a talián napszámosokat behozzák, s azoktól az itthoni
munkás nem jut keresethez. (Igaz a!) Százötven derék becsületes
polgártárs van Gezetlenben, a ki azzal tartja a családját, hogy fuvarba
jár; a mint ide vasút jön, agyoncsaphatja a lovát, s beállhat vasúti
bakternek: vége a keresetének. De legfőbb az, hogy ki nem tudná, mikor
tavaszszal megáradnak az erek, ha azoknak a lefolyását egy hosszú vasúti
töltéssel elzárják, minden kertészgazda ki lesz öntve a házából, mint az
ürge. Hát ezért kell Gezetlennek a vasút, hogy békát termeszszünk
káposztás-kertjeinkben.»

(«Nem kell! Nem kell! Veszszen meg a vasútja! Igazsága van neki!»
hangzott fel a tömeg közül.)

(Te asszony, ördög bujjék a sarkadba; nyájaskodék Tukmányi úr gyöngéd
élete párjával: minek szóltál a mellett, hogy ezt ide beereszszük?
Tudtam én, hogy ez nagyobb akasztófáravaló, mint mi vagyunk. Kiliczitál
bennünket a helyünkből. Már most eredj, tedd jóvá a dolgot. Eredj,
csinálj valamit a kölykekkel.)

Az a valami abból állott, hogy a gyöngéd élettárs felbiztatott egy
csoport vásott iskolakerülő suhanczot, hogy csináljanak sárból
galacsinokat, hozzávaló anyag van az árokszélen elég: jó szikkadó fekete
agyag; azzal aztán, mikor legjobban beszél a szónok, teremtsenek oda a
füle közé.

Leon ezalatt folytatá a hátralevő themát:

«Helyeslem nagyon, hogy a papok jószágai elvétessenek; de nem az állam
által, a hogy tisztelt előttem szólott kifejezé, hanem mi általunk,
nekünk több szükségünk van arra.

(Hisz ezért meg excommunicálnak bennünket! hüledezett Alienor.)

Igyekeztek itt-amott Leonnak közbe kiabálni az ellenpárt kortesvezérei;
kik vették észre a romboló hatást, a mit beszéde költött, de nem bírtak
vele, olyan hangja volt, mint a jerichói kürtnek; dűlt előtte a fal.

Még csak a bankkérdést igyekezett megoldani: felvilágosítva a tisztelt
előtte szólottnak azt a tévedését, mintha a magyar nemzeti banknak nem
kellene ezüst alap; de nagyon is kell, sőt inkább az kell; de hát mire
való a quóta? Ha az osztrák adósságnak harminczas quótáját hátunkra
nyomták, akkor az osztrák bank ezüstjének harminczas quótája is minket
illet, úgyis a mi bányáinkból került az ki. Ez ismét igen elfogadható
propositió.

(Te, hisz ez meg épen communismus! szörnyűködék Alienor.)

E közben vette észre Leon azt a szép törekvést, hogy a kis polgártársak
hogy furakodnak a kút közelébe, nyomogatva a markaik közé gömbölyű
sárgombóczokat, s sejtette a strategémát. Várt, míg egészen közel
jönnek, akkor rátért a nevelésügyre.

«De tisztelt felséges polgártársaim; merőben kénytelen vagyok
ellentmondani egyben a tisztelt előttem szólónak s ez az, hogy ő a
népiskolába be akarja hozatni az ütenyrendszert. Tehát üttetni,
botoztatni akarja a mi gyermekeinket? Ezt a gyönyörű sarjadékot, melyre
örömmel tekintünk, e kedves magzatokat, a haza reményeit ismét
mogyorófával, virgácscsal akarja, mint a barmot üttetni. Mit? hogy nem
igaz? Hát nem világosan kimondá-e az ütenyrendszer behozatalának
szükségét a népiskolába? Oh ti ártatlan gyermekek, hát azért ujjongtok-e
ti, hogy ezentúl mindennap tizenkettőig vágjon benneteket a rektor? Ez a
ti nyereségtek a követválasztásból? Hej te Pista Marczi, Gyurka!
tapogathatod a helyét előre is.

A gyerekhad felzendült!

Karakán sem vette tréfára a dolgot.

– Tiltakozom szavaim elferdítése ellen! rikácsolá, fel akarván
kapaszkodni harmadiknak a két szónokhoz az emelvényre; de abban a
perczben Pista, Marczi, Gyurka úgy teremtették nyakon, pofon az
agyaglövegekkel, hogy egyszerre látást-hallást vesztett, s visszaesett a
párkányról.

(«Nesze üteny!» sivalkodék a fiatal «krethi és plethi.» A rektornak is
jutott belőle vagy kettő, sőt Tukmányiné asszonynak is letrafálta egy
löveg fejéről a piros rózsát.)

Leon úgy tett, mintha nem is tudná, mi történik oda alant, biztos volt
róla, hogy őtet meg nem dobják.

«Nagyon sajnálom, folytatá a szónoklatot, hogy az érdemes ellenjelölt
urat kénytelen vagyok nézeteiben megtámadni, mert én a legnagyobb
tisztelői közé tartozom, s teljesen meghajlom előtte, nem tekintve azt,
hogy ő csak egy zsidó gyerek.

Ez volt a legnagyobb petárda.

Azt mondani az ellenjelöltről, hogy zsidó! Ez kegyetlenkedés.

Lám Karakán olyan emberséges volt, hogy az ellenjelöltről nem mondott
mást, csak azt, hogy az német, sehonnai, tolvaj, majom és szamár, s ezek
elég irgalmatlanok a végsőre vetemedni, s azt fogni rá, hogy ő «zsidó»!

Már most, hogy czáfolja azt meg?

Az ellenfél pedig felülkerült.

– Igenis, az! hát mi tagadni való van rajta? A zsidók is derék emberek.
Ismertem az apját is, becsületes pipakupakoló volt Gyertyámosban; a
Jakab szomszéd is mindjárt ráismert, a mint meglátta. (No a szegény
Jakab erre a mondásra rögtön elbújt egy üres kád alá, hogy meg ne
kapják.)

– Nem igaz! Hazugság! Gyalázatos, szemtelen hazugság! Le vele!
kiáltozának Karakán főemberei.

(No most már végünk van! sóhajta fel Alienor.)

– Hazugság? rivallt éles hangon Leon. No hát majd én bebizonyítom, hogy
ő zsidó. Én bebizonyítom a saját beszédéből.

Erre mégis kiváncsiak voltak még Tukmányiék is.

«Hát nem hallotta-e az egész közönség, hogy mit mondott utoljára? A
polgári házasság okvetlenül behozandó. Hát mit tesz ez? Azt, hogy a ki
már megunta a feleségét, az odamehet a jegyzőhöz, leteszi az öt forintot
s az rögtön elválasztja tőle; s akkor aztán másik öt forintért
összeesketi valami szép zsidó lánynyal: a kapufélfa lesz az oltár. Ez az
a polgári házasság.»

Meggondolandó, hogy a hallgatóság vegyítve volt feles számú
asszonyokkal, minden korosztályból.

«Ezt éljenezték meg az urak ő kegyelmeik olyan nagy lelkesedéssel!
folytatá Leon. Jó volna úgy-e a maga öregét oly könnyű szerrel
kifirunczvanczigolni kinek-kinek a házból, aztán új menyecskét haza
hozni? Bezzeg Tukmányi uram is ugyancsak tapsolt két első lábával a
polgári házasságnak. Tetszenék úgy-e, a hűséges jámbor hitestárs helyébe
a vadaskerti csapláros Rákhelét a házhoz szólítani a polgári házasság
útján?

Tukmányi úr e nem várt orvtámadás ellen gyors és erélyes védelemre
készült, de nem volt ideje rá: mert a hűséges hitvestárs ott volt a háta
mögött, s az, a mint Leon eltalálta azt a kulcsot, melylyel szivéhez
lehetett férni: se kérdett, se hallott többet, hanem marokra fogta a
tökmagos ridikült s olyat húzott vele Tukmányi úr fejére, hogy az a
nyelvébe harapott tőle; s aztán nemcsak egyet, hanem igen sokat azzal a
ridiküllel; az pedig nehéz volt mindenféle sok czók-móktól és a zenéhez
a recitativot is hangoztatá.

– Hah, te vén akasztófáravaló! Hát Rákhel kell neked! Polgári házasság
kell neked! Nesze Rákhel! Nesze polgári házasság! (Az pedig mind egy-egy
ütés volt a fejére, a hátára.)

S a jó példa nem maradt követetlen. Egy féltékeny asszony százat csinál.
Ez a nyavalya a legragályosabb a világon. A sok ifjú és vén menyecske
rohant a hallgatóság közé, kiszemelni a maga életpárját, mintha félne,
hogy már viszik is polgárházasodni, s húzta-vonta ki onnan, ha
megtalálta. És a míg a bőszült zűr-zavarban Alienor utolsó óráját hitte
már elérkezettnek, addig Leon pokoli gyönyörűségét találta benne, hogy
még olajat töltögessen a tűzre, s a dühbe jött asszonyokat még
névszerint is heczczelje az uraikra.

– Ugy-e Siskáné asszonyom, úgy-e Bendekné asszonyom; nem kell már a
parasztházasság, polgári házasság lesz már ezután! Majd lesz itt farsang
egész esztendőn át!

Azok aztán mentek a jussukat keresni tíz körömmel.

De senki sem járt olyan gonoszul, mint maga a legelől szólott nagyon
tisztelt képviselőjelölt, a ki a herczehurczából kifelé menekülvén, épen
egy csoport hajlottkorú matróna keze közé került. E haragos amazonok
bosszúálló tenyerei közül csupán tulipános szűrének hátrahagyásával bírt
a biróház ajtaján bemenekülni, még ott is üldöztetvén a jogaikra
féltékeny legitim házastársak felzúdult cohorsai által.

Leon diadala ezuttal tökéletes volt. Ellenfelét sikerült nemcsak kiverni
a sakktábláról egészen, de meg is veretni saját emberei, s mi még
rosszabb, saját asszonyai által.

S hogy győzelmét, jó hadvezérként, még teljesen fel is használja: a mint
a helyzetnek kizárólagos ura maradt, ismét felhangoztatá az emberzajt
túlkiáltó hangját.

– Felséges nép! Halljad tovább beszédemet.

Olyan nagy volt már varázshatalma a sokaság felett, hogy csend lett
szavaira: abbahagyták a veszekedést szépen.

– Én elmondám mondandómat, s hálát rebegek érte a felséges népnek, hogy
azt kihallgatni kegyeskedett. Most azonban, uraim és úrnőim, hallgassák
meg azon szavakat, melyeket tisztelt jelöltünk fog önök előtt elmondani.

Most rettent csak meg Alienor.

(Csak nem bomlottál meg, hogy velem is akarj beszéltetni?)

– Ő herczegsége angolul fog szónokolni! melyet kegyes engedelmükkel én
bátorkodandom zengzetes hazai nyelvünkön tolmácsolni.

(Eredj a gutába! Nem tudok én semmit angolul könyv nélkül egyebet, mint
Hamlet monologját Shakespeareból.)

(No hát elmondod azt; de csak hamar, itt nem lehet sokat teketóriázni.)

S Alienornak nem volt más menekülése, mint előállani, neki köszörülni a
torkát s elmondani a gezetleni kút tetején azt a szép philosophi
beszédet «Hamlet»-ből: «to be, or not to be, that is the question».

Nem sült bele. Elmondta végig; a hallgatóság áhitatos figyelme mellett.

Akkor aztán előállt Leon és megmagyarázta a beszéd tartalmát, melyet a
Shakespeare-commentatorok mind e mai napig hasztalan törekedtek
tökéletesen felfogni.

– Uraim és úrhölgyeim. Az elmondott szavakban dicső jelöltünk szentül
megfogadta azt, hogy mindazon programmtételeket, melyeket én szerencsés
voltam önök előtt bemutathatni, az utolsó betűig beváltani
kötelességének tartandja. A három nyári hónapot, mikor nincsen
országgyülés, mindig Gezetlenben fogja tölteni, s akkor mindenkit
szivesen lát úri asztalánál. Vesztegetni a mi jelöltünk nem kiván; az
nem is szép s Angliában nem is szokás; de ha valakinek valami titkos
kivánsága volna a mi uri barátaink közül, azt Dumka úrnak elmondhatja, a
ki két szóból is ért, olyan ember. A mi jelöltünk maga is nagy gazda, ő
küldeni fog olyan egyptomi mumiabuzát, a mi százhatvan magot ad, olyan
jerseyi káposztamagot, a minek a feje egy lépés, olyan yorkshirei emsét,
a ki hat mázsára meghízik s olyan aargaui tehenet, a ki negyven itcze
tejet ád; a hölgyeknek pedig olyan brahmaputra tyukokat, miknek
strucztolluk van, minden nap kétszer tojnak s kakasuk nem kukorikol,
hanem énekel: hogy megemlegessék róla. A reményteljes fiatalságnak
pedig, míg csak a mandátum le nem telik, kijár minden napra Ábrahám
boltjában a medveczukor.

(Ez mind benne van Hamlet monologjában.)

– Egyébiránt áldást, békességet kiván mind közönségesen s élete
legfelejthetetlenebb napjai közé fogja számítani ezt a mai szent
csütörtököt.

Az általános éljenzés elnyelte a többit, a két ifjú hőst vállaikra
emelték a férfiak s úgy vitték a fehér zászlós tanyáig vissza.

– No te Leon, monda Alienor, ha minket ezért a sok veszett bolondért, a
mit te itt most elmondtál, rögtön perbe nem fog s be nem csukat az
államügyész, akkor ugyan hiába eszi a kormány kenyerét.

– Soh’ se búsulj. Azért, a mit a képviselőjelölt és kortesei beszélnek a
piaczon, ép oly kevéssé szokták perbe fogni, mint Macbeth
személyesítőjét, a miért Duncan királyt megölte.

– No de már most iramodjunk innen, a hogy csak a lovaink visznek!

– De gutát iramodunk! Most jön még a feladat gyakorlati része. Ha
elfoglaltuk a csatatért, azután kell néznünk, hogy hadizsákmányt is
ejtsünk.

– Hadizsákmányt?

– Igen bizony. Szavazatokat kell gyüjtenünk most hevenyében, a míg
melegek az embereink; azért jöttünk ide, nem pedig a te angol
szavalatodat meghallgatni, a mit a concert spirituellben is hallottam én
már tőled. Aztán meg ember az ember. Én legalább annak érzem magamat.
Nem tudom, te mi véleményen vagy? Én megéheztem. Most harangozzák épen a
delet. S a legközelebbi falu fél napi járásra van. Én odáig ki nem
állom.

– Hát majd ád valami ebédet Jakab.

– No nézd! Ez bizony azt hiszi, hogy én neki kortese vagyok s Jakabbal
akar megtraktáltatni. Kell ez nekem! Menjen csak Csajkos uram Nagy János
uramhoz: ismeri úgy-e? biróviselt ember; jelentse be az asszonynál, hogy
odamegyünk hozzájuk ebédre: négyen leszünk. Mi meg addig vessük le ezt a
jelmezt, öltözzünk vissza tisztességes embereknek; mert Nagy János uram
nem szereti a tréfát.

– Hát ez nem látott így bennünket?

– Dehogy jön olyan ember, mint Nagy János uram, ilyen helyre!


NAGY JÁNOS.

– Hát az a Nagy János megint miféle Isten teremtése?

– Ez, barátom, egy közönséges paraszt ember, a kinek van húsz, jó
években harminczezer forint évi jövedelme, s ki a mellett télen-nyáron
maga lát a gazdasága után, sehova nem megy, a hova nem kénytelen, s nem
beszél, a míg nem kérdezik; de ha aztán menni kell valahová, onnan el
nem marad, s a mit kérdeznek tőle, arra megfelel.

– Ugy látszik, hogy az nem tartozik a mulatságos genreek közé.

– Épen nem. Hozzá csak azért viszlek, hogy ott kipihend magad. Kapsz
nála igen jó ebédet. Ne félj semmit a tegnapi vitriolban főtt csörgő
kigyóhustól: jó konyhát tart. Még toaszttal sem kell lefizetni az ebéd
árát. Ebéd után pedig minden szégyenkedés nélkül lefekhetel. Ne félj
addig, a míg ti hárman, Dumka úrral és Csajkos polgártárssal, ki ide, ki
amoda el nem feküsztök, akár szavát se halld. Én előttem néha-néha
megszólal, ha jó kedvében találom.

– Furcsa bagoly!

A hetes jött is már Nagy Jánoséktól, hogy szivesen látják az uraságokat:
tessék odaköltözni kocsistól, lovastól, podgyászostól.

– Tehát nem a kutyák iszszák meg a vérünket?

Nagy János egyedül lakott tágas kőházában a feleségével. Harmadik
asszony volt már és három-négy esztendős kis gyerekek játszottak a
folyosón. Ezek a legkisebbek, vannak nagyobbak is. Maga életerős
hatvanas férfi, felesége szelid, kellemes modorú, csinos menyecske,
élete javában.

Nagy János uram nem igen nyujtogatta a más keze után a magáét
szorongatás végett, hanem a ki meg akarta az övét fogni, azét
visszaszorította.

Lakásában otthonias kényelem volt, minden paraszt pompa nélkül. Semmi
sem volt kirakva tüntető szemlére: se cziczoma, se könyv. Nem szokott ő
sem azzal dicsekedni, a mije van, sem azzal, a mit tud.

A vendégeket olyan traktára várták, hogy leülhetett mellé a chinai
császár! S ez az első vendégség volt útközben, a hol a tisztelt jelölt a
szives házigazdának semmivel sem fizette meg az ebéd árát.

(Az etelvárit sem véve ki: ott a fejedelmi koronája volt a díj.)

És talált Alienor valamit, a mit ha megtudott volna érteni, emlékezete
igaz gyöngyei közé foglalta volna: igaz szeretetet.

A ház asszonya úgy fogadta őt, mintha édes gyermeke lett volna. Az anyja
nem kényeztette jobban: pedig az már ugyancsak elkényeztette. Felhordott
elé mindent, a miről gondolta, hogy izleni fog neki, s olyan mézesen
tudott kinálkozni mellé, hogy a kinálás maga fűszerezte az étkeket.
Aztán olyan szívesen el tudott sopánkodni a princz által kiállott nagy
veszedelmeken. Micsoda nagy porban kellett utaznia, milyen rekkenő
melegben! Hogy le is fordult a töltésről a hintóval, de a jó Isten
őrizte drága életét, áldassék érte szent neve! Hát még ezek közé a
gyilkosok közé bejönni! Milyen gonosz nép! Óh, hogy merte koczkáztatni
kedves szép fejét: ha ezt szülői tudnák!

S annál a szónál köny ragyogott a szemében. Drága gyöngy.

De Alienornak nem volt szive hozzá, hogy az ilyen drága gyöngy értékét
meg tudja becsülni. Látta ő ezt a könyet tulajdon édes anyja szemében is
ragyogni. Ott sem értette meg, hogy mi az? Önző volt, a mióta csak
eszmélt.

– No de legyőztük az ellenségeinket! mondá, a házigazda szemébe
tekintve.

Nagy János nem felelt, csak a fejét ingatta csendesen, ez azt jelenté,
hogy «nem». Le is sütötte a szemeit tányérjára: ő szégyenlette magát a
kérdező helyett.

– Ön nem volt ott a népgyűlésen? Folytatá Alienor. (Olyankor bátor volt,
mikor magánál félénkebb emberre talált s Nagy Jánost annak nézte.)

– De hallgattam azt egy házból.

– S miért nem jött ki a nép közé?

– Nem nekem való hely az.

– Ön úgy látszik, hogy aristokrata.

Nagy János nem felelt, csak a vállát vonogatta.

Alienor azt hitte, hogy nem értette meg az idegen szót.

– Hogy ön: gazdag ember?

– Igen, az vagyok: van hat fiam és három vőm, s mind a maga emberségéből
keresi a kenyerét.

– Nem úgy értettem, hanem hogy büszke ember?

– Felfogtam a szót, kegyelmes princz. Nem vagyok büszke, csak válogatós.
Mint maga a törvény, mely cenzust szab meg, s a szerint nevezi az
embereket egyeseknek és nulláknak, a hogy azon felül, vagy azon alul
esnek: csakhogy az én censusom más, mint a milyet a törvény állít fel.

– S milyen az az ön censusa?

– Minthogy parancsolt velem a kegyelmes princz, tehát megmondom. Annak a
gyülekezetnek, mely előtt kegyelmességtek szónokoltak, fele asszony és
gyerek nép volt; tehát szavazatnélküli szájak. A másik felének fele
összecsődített napszámos nép, szolgalegények, az adóalapot eltagadott
mesteremberek, lakhely nélküli fuvarosok, czigányok: tehát nem
választóképes egyének. A megmaradt rész, mely valóban szavazattal bír,
állt azokból a kertészekből, zsellérekből, kik egy viskóval birnak,
melyben két lakrész van, a mit az adókivetők elől nem lehet eltagadni s
annálfogva emberszámba mennek a szavazás alkalmával s a kiket mi, a hogy
tetszett mondani, «aristocraták», egyszerűen «gányók»-nak és
«duhaj»-oknak szoktunk nevezni, és igaz, hogy a társaságukba nem
kivánkozunk. Azon a népgyülésen nem láttak kegyelmességtek egyetlenegy
telkes gazdát sem. De azért itt nincs aristocrátia, mert ez azt jelenti,
hogy a «jók uralkodása». Itt a duhajok uralkodnak. Választások
alkalmával az ő akaratuk teljesül, ők jelölnek s nekünk nincs mit
tennünk, mint vagy arra szavaznunk, vagy itthon maradnunk. Mert sem a
fejét, sem az ablakát senki közülünk beveretni nem akarja; sem attól nem
akar reszketni egész éven át, hogy a pajtaját felgyujtják, a lova füleit
levagdalják, a vetését lelegeltetik, az ujságba kiiratják a nevét s
legyalázzák, hát inkább félrehuzza magát és hagyja őket ilyenkor
uralkodni. Ez a duhaj nép az én rétemen legelteti a marháját, az én
szénámon telelteti ki a lovát; az én szőlőmet szedi meg, s azt hordja be
a heti vásárba; ha fuvarba fogadom, megdézsmálja a gabonámat; ha
munkaidő van, olyan napszámot követel, mint egy kiküldött hivatalnok, ha
munkát nem ad neki más, maga nem keres, hanem éjjeli munka után lát; ha
pénze van, azt mentül előbb megiszsza, ha nincs, hét rétbe gyüri a
gyomrát s inkább koplal, mint hogy kosarat fonna, vagy töltést csinálna
napszámba. Ezekkel nem hogy magamfajta ember keverednék egy társaságba,
de még a béreseim is kizárnák maguk közül azt, a melyik olyan korcsmába
belépne, a hol a duhajok isznak. És énnekem nem fér össze a
természetemmel, hogy a kikkel egész esztendőn át éreztettem, hogy tőlük
őrizkedem, a választások alatt odamenjek közéjök, velük együtt inni,
csókolózni, ölelkezni. S a mi a legfőbb: hallgatni azt, a mit ők
beszélnek. Hogy én hallgassam azt, mikor nekem a duhaj elkezd hazafiui
erényekről beszélni! ő, a duhaj! a ki az adófizetést csak a
nemteljesítésből ismeri s a katonáskodás elől vagy megszökik, vagy
nyomoréknak teszi magát, lúdtalpúvá neveli a gyermekeit, hogy be ne
váljanak! és nekem! ki minden negyedben ott vagyok az adóhivatalban
tartozásomat leróni, s soha az államot egy font csempészett dohánynyal
meg nem csaltam; a ki magam a szabadságharcz alatt az utolsó
fegyverletételig harczoltam a hazáért; mind a hat fiammal sorba
leszolgáltattam a katonáskodást; a kinek a hozzájárulását megtalálják
minden adakozásnál, a hol emberiség, közművelődés, nemzeti intézet
követeli az önkénytes áldozatot! Ez az én censusom, kegyelmes princz. A
ki ezen felül esik, az az egyes, a ki alul esik, az a nulla. S már most
aztán menjek én oda közéjük s nézzem el és hallgassam el, hogy nekem ott
álljon fel az asztalra egy Tukmányi s beszéljen előttem
nemzetgazdaságról, az ország felvirágoztatásáról! ő! a kinek kidül a
háza oldala; nekem! a ki a magam keze keresményéből építettem fel az új
iskolaházat. Vagy hogy elém álljon a részeges rektor, a kit tegnap
hordtam le keményül, mint egyházgondnok, a miért a gyermekeknek az
algebrát és a hazai történetet hitványul tanítja, s ma meg engemet
tanítson ugyanaz legmagasabb pénzügyi tervezetekre s Európa nagy
történelmére, s végül mind a ketten toljanak fel elém egy követjelöltet,
mint Karakán, s az mondjon nekem egy programmot, józan, ép öt érzékkel
biró, írni-olvasni tudó embernek: ő! a kinek az úr Isten csak egyet
felejtett el megadni a tökéletességei kiegészítéseül: egy pár czímeres
nagy szarvat.

Általános hahota tört ki, miközben Alienor azt mondá Leonnak:

– Egy «drole de corps» ez a mi gazdánk.

Ő nem talált benne mást, csak furcsaságot, hogy ezek a parasztok egymás
között épen olyan chinai falat tartanak, mint a nagyságos, méltóságos,
kegyelmes és fenséges urak odafönn: holott egyforma sáros csizmájú
ficzkó valamennyi.

– De aztán a mi beszédünkkel meg volt ön elégedve, Nagy János uram?
szólt, bátorságot véve mókázni a házi gazdával, a ki elárulta magáról,
hogy vele mindent szabad elkövetni.

– Tökéletesen. A mit princzséged szavalt, azt ugyan nem értettem, mert
angolul nem tudok: de annyit kivettem belőle, mert skándálva mondta el,
hogy jámbusokban volt írva: tehát vers volt.

– Ah! Észrevette, hogy skandáltam? No de Napoleon beszéde csak jó volt?

– Nagyon jó volt. Egészen hozzá illett a közönségéhez. Én megértettem
azt. A ki maga félbolond akar lenni, abból egész bolondot csinálni
virtus. Arra az «adjon Isten»-re, a mit Karakán mondott, jobb «fogadj
Isten»-nel nem lehetett volna válaszolni. De énnekem az arczom égett
volna ki a szégyentől, ha engemet látott volna valaki, a mikor azt a
beszédet hallgattam. Egyik vőm házából hallgattam azt, a leeresztett
ablakfüggönyök mögül. Oda sem a kiváncsiság vitt, hanem valami más. Nem
szeretem a gyalázatoskodást. Megmondtam Tukmányinak a népgyülés kezdete
előtt: «Hallja az úr: feleljen érte, hogy minden szép rendben menjen
végbe, és az ellenjelöltnek és kisérőinek valami goromba tettel
megbántásuk ne történjék; mert itt leszek én, meg a hat fiam és három
vőm.» No én nem vagyok valami termetes ember (csak hat láb magas volt,
egy rőfnyi széles vállakkal), hanem a fiaimat tetszenék látni! «Aztán ha
valami tettlegességet találnának kezdeni az ellenjelölttel a duhajok,
akarom mondani, a tisztelt polgártársak, a mi a községnek szégyenére
válnék, hát akkor előjövünk ám mind a tizen a petrenczerudakkal, aztán
öt percz mulva nem lesz ám egy csepp népgyülés se a vásártéren.» Mondok.

– Az Isten áldja meg érte, mondá Leon.

– Én csak a község becsületét őrzöm; úgyis elég rossz hírben állunk. Nem
kivánok én a követjelöltektől semmit, csak azt, hogy hozzanak olyan jó
törvényeket, a mik mellett az ország boldogulhat. Azért szégyenlek oda
menni, a hol szónokolnak; mert úgy beszélnek hozzánk, mintha éhen halók
volnánk s ők ráznák le a mannát az égből, s olyan ostobák volnánk, a kik
mindent elhisznek. Mikor idejönnek, össze-vissza csókolnak, ölelnek,
kedves János bácsinak neveznek, s a mint a választási oklevelet
megkapták, s betették a sarkukkal maguk után az ajtót, soha többet
felénk se jönnek; s ha mi megyünk fel hozzájuk, ránk sem ismernek. De
hagyján! a magunk apró bajai! De hát azok a szép programmok, a mikben
országos nagy dolgok vannak igérve. Nem mondom, hogy azokat
teljesítenék; de csak legalább ne olvasnók a neveiket szavazások
alkalmával a távollevők között.

Ez unalmas beszéd alatt legalább hatot ásított Alienor, minden
tartózkodás nélkül.

– Jobbat mondok én: szólt bele a háziasszony. A mi kedves vendégeink el
vannak törődve. A mult éjjel bizonyosan nem is aludtak. Engedjük őket
lefeküdni és kipihenni magukat. Tudom én, hogy szeretik az urak a
délutáni álmot. Paraszt ember is szereti, hát még a ki ezt a törődést
nem szokta.

Ezért az indítványért még Alienor is hálás köszönetét nyilvánította a
házi asszonynak, őszintén megvallva, hogy ő minden porczikáját úgy érzi,
mintha másoktól kapta volna kölcsön s azok most mind visszakérnék.

– Bizonyosan meg is csömörlött a lelkem drága princz, attól a sok zsiros
ételektől. No ez ellen meg épen jó lesz egy kis megkenés.

Alienor soha hírét sem hallotta e falusi prophylactikus gyógymódnak, s
azt hitte, mikor ágyba fektették szépen levetkőztetve, s aztán a
berendelt béresné elkezdte a hátát izmos tenyereivel megdömöczkölni, a
karját, csuklóit megropogtatni, hogy szétmegy minden csontja izeiből, a
kenő asszony azonban nagy műértelemmel kidagasztotta a hátából a csömört
s utána úgy elaludt a princz, mint egy ürge.

Dumka urat is lehúzta a feje a kanapéra s rögtön elkezdett a szinhelyén
horkolni, míg Csajkos uram kiment a méhesbe, átadni a testét a délesti
nyugalomnak. Csak Leon maradt ott Nagy János urammal az asztalnál,
melyről mindent eltakarítottak, csak a boros üvegeket és a poharakat
hagyták ottan. A két férfi még kvaterkázott tovább és hallgatta a másik
kettő horkolását.

– Biz úgy van az kedves János bátyám, kezdé rá egyszer Leon,
odakoczintva poharát a házigazdáéhoz.

– Hát hiszen én mindent megértenék és mindenben megnyugodnám. Még abban
is, hogy mikor arról van szó, hogy Etelvár kerületének szószólót kell
küldeni az országgyülésbe, akkor ilyen ember, mint ön, jön ide ajánlani
képviselőül olyan embert, mint ez a herczeg. Az urak odafenn jobban
értik, mint mi, hogy ennek miért kell így történni? Hanem egy dolgot még
sem tudok magamnak megmagyarázni. Azt beszélik, én nem tudom: igaz-e?
hogy ez az úr itt, Dumka úr, a választóknak négy faluban már fél
bankjegyeket, ötveneseket osztogatott, szavazataikra foglalóul.

– Igaz.

– És hogy azok a lefoglalózott választók azt a biztatást nyerték, hogy a
választás napján bankjegyeik kiegészítő felét az ön kezéből fogják
megkapni. Igy hallottam.

– Az is igaz.

– No már most ez az, a mit nem értek. Hogy ön tréfát űz a választókból,
azt értem; a ki tánczolni akar, annak dudás kell, a ki muzsikál, nem
pap, a ki prédikál. Hogy ön angol princznek mutatja be a jelöltjét, azt
is értem; ezeknek itt vagy zsíros süveg kell, vagy koronás csalma, vagy
közülök való paraszt, vagy idegen potentát. De hogy ön: Zárkány
Napoleon, a ki szolgabiró korában börtönbe csukatta azt a peres félt, a
ki önt meg akarta vesztegetni, s a ki semmi ajándéknak hozzájárulható
nem volt, hogy ön most magára vállaljon olyan megbizatást, mely nem
egyéb, mint pénzzel való megvesztegetése a népnek, a midőn az mint biró
itél az ország politikai vezetői felett! hogy ezt ön elvállalhatta: ez
az, a mit nem tudok megérteni.

Napoleon öcsém most kelepczébe volt szorítva. Ezek a paraszt emberek
veszedelmes őszinteséggel tudják a becsületbe vágó kérdéseket föltenni,
úrféle ezt hallatlanná tenné s csak a háta mögött szólná meg érte.

Leon odanyujtá jobbját Nagy János elé, az asztalra fektetve, tenyerével
fölfelé. De Nagy János nem tette bele a magáét.

– Fog ön hinni a szavamnak?

– Attól függ, hogy mint lesz mondva?

– A félbankjegyeket nem én osztottam ki, az tehát nem az én bűnöm.

– De a másik felét ön fogja kiosztani a szavazóknak.

– No hát én erre adom önnek szavamat, hogy a nálam levő félbankjegyekért
senki, de senki nem fogja jelenteni magát: visszakapja egy csomagban az,
a kinek sajátja.

– No akkor a csodák világa következik be!

– Kételkedik ön abban, a mit mondtam?

– Uram! Én nem ismerek Bátokon, Csiván, Kopronon és Máron olyan embert,
a ki egy fél ötvenesnek a másik felét otthagyná, mikor elveheti.

– És én mégis azt mondom, hogy sem én, sem senki más a nálam levő
bankjegyeket a választók megvesztegetésére kiosztani nem fogja és hogy
azt azok maguk sem fogják kivánni. Erre becsületemet kötöm le.

Rögtön beletette a kezét Nagy János uram Leon tenyerébe.

– Ez a legnagyobb szó, a mi után csak az elhivés következik: ámbátor
megvallom, hogy ezt épen olyan vakon kell hinnem, mint a feltámadást; a
mi szintén nehezen fog menni, de azért szent, hogy meglesz. Tehát tudni
most sem tudok semmit, de hinni: hiszek.

– Én pedig tudok is, hiszek is.

– S ez épen az elsőbbsége az úrnak a paraszt fölött.

A beszélgetést egyszerre nagy hangos beszéd szakította félbe: valaki a
folyosón künn a házi asszonytól tudakozta lármásan, hogy megebédeltek-e
már az urak? be lehet-e hozzájuk menni? mire a házi asszony azt felelé,
biz azok most nagyobbrészt alusznak, de Zárkány úr, meg a gazda ott
ülnek még az asztalnál.

Azt a nyers, ráspolyzengésű hangot a bennlevők is felismerték, s bámulva
mondák egymásnak egyszerre:

– Tukmányi!

– A vad palatinus!

Már akkor nyitott be rájuk, előre tolva a hosszúszárú pipáját, a mit az
agyarai közt tartott.

Egy karmolással több volt az orrán, mint reggel; egyéb változás nem
történt az arczán. Csak úgy mosolygott, mint máskor, ha jó kedve van,
vagy ha haragszik.

– No te gézengúz! kiálta barátságos ökölfenyegetéssel Leonra. Minket
ugyan szépen lefőztél! Az ördög se bír többet ezzel a néppel, úgy
elrontottad. Most aztán igérjen neki valaki többet! S még az asszonyokat
is a nyakunkra huszítottad. Engem a feleségem úgy elvert, mint a szapult
ruhát. Soha se veri ki többet senki a fejéből a vadaskerti csapláros
Rákhelét. S csak legalább igaz volna. De az a leány rám se néz. Mégis
majd kikaparták a szememet érte. De megállj, tüzes béka bujjék beléd.
Ezt nem viszed el szárazon. Ezért rettentő boszút fogok állni rajtad.
Meg azon az ánglus herczegen, a ki Árpádtól származott! Milyeneket
tudtál kigondolni! s csak úgy hevenyében! – Az Isten éltesse Nagy János
uramat! hát úgy-e, hogy jól viseltük magunkat? úgy-e, hogy szavamnak
álltam?

Ezzel odalépett az asztalhoz s felvett egy boros poharat.

Leon megfogta a kezét:

– Ugyan ne igyál már többet, hisz most is tele vagy.

– Igen, rossz vinkóval. Annak pedig csak egy orvossága van: az, hogy
igyék az ember rá még több bort, de jót: úgy-e bár Nagy János uram?

A gazda azt mondta neki rá, hogy «tessék».

Akkor aztán barátságból mutatott Tukmányi úr egy «Kunststuckot» azzal a
pohár borral: a míg azt egy hajtókára felhajtotta egyet sem kortyantott,
sőt inkább az ivás alatt énekelve húzta végig ezt a virtuózkiáltást:
«paóóóón».

«Bravó! Jól sikerűlt».

– Kaszakő csapjon beléd! mondá aztán, leülve hüségesen Leon mellé, s a
pipáját az asztalra felnyujtva. De kikészítettél bennünket. Tudtam, hogy
ha tátogni engedünk, hát lehúzod az angyalokat az égből lábaiknál fogva.
Milyeneket hazudtál a populénak! Én is csak tudok hozzá egy kicsit, de
melletted juhászkutya se lehetek. Ugyan, hogy tudtad kigondolni azt a
két ezer milliós hadikárpótlást? Még a gyerekeket is felbőszítetted. A
rektornak az ablakát mind bekenték fekete sárral, a felesége meg jól
megverte a polgári házasságért; olyat húzott a karjára a sodrófával,
hogy most vízzel borogatják. Az egész népet elbolondítottad. De azért
boszút állok. Nem is gondolod hogyan? Nagyon furcsa lesz az. Igazi
nemezis lesz. A miben vétkeztél, abban bünhődöl. No de én nem haragszom,
már kibékültem, no itt a kezem.

– Félek tőle, hogy elsül.

– Már hogy a «disznóláb is elsül?» ezzel azt mondod, hogy az én kezem
disznóláb? No jó. Még azt is zsebre kell tennem. Megis pofoztattál: az
is az enyém lett. Majd kikapsz te ezért mind egyszerre. – No hát igyunk
még egy «páóóóónt», nem a te egészségedre ám, ne gondold azt, hanem a mi
kedves házigazdánk, Nagy János uram egészségére, a gezetleni választók
jövendő pártelnökére.

– De már az nem leszek uram. Mindent rám mérhet az úr Isten. Megteheti,
hogy árestáns legyek Illaván; de hogy pártelnök legyek Gezetlenben, már
azt az egy keserű poharat csak el hagyja tőlem múlni.

– Csak nem kell idejekorán tiltakozni. Hiszen nincs már szó Karakánról.
Úgy elszaladt az a püfölés elől, hogy lóháton sem lehetett utólérni. Még
a szűrét is itt hagyta az asszonyok keze között. Pipogya ember! Kell is
nekem többet ilyen nyámnyila követjelölt! Nem tudom, hogy gázolt ki a
sömlyékből, ha beletévedt? Kuruttyolhat ott a békáknak! Minek fog olyan
dologhoz, a mihez nem ért? mondtam én, hogy nem való medvének a papucs!
Többet ide ne tegye a lábát, mert én dobom ki, a nyakánál fogva!

A másik kettő meg volt felőle győződve, hogy Tukmányi olyan részeg, mint
a tök.

Akkor pedig nem ismerték az ő természetét.

Ő józanon is volt olyan részeg, mint más ember, mikor már sok borfélét
bevett, s a mit ennek a tetejébe ivott, az őtet már egy cseppel sem
tette részegebbé, mint a milyen éhomra volt.

Tudta ő most is, hogy mit beszél.

Mind alapos volt a fenyegetés, a mit ő hallatott.

Künn az utczán zeneszó és sürű rivallgás közeledett Nagy János uram háza
felé. Nem valami különös tünemény egy ilyen napon.

– Gyerünk csak az ablakhoz, nézzük meg, mi az? mondá Tukmányi. S miután
a másik kettő nem fogadott szót a meghivásra, ő maga ment az ablakhoz,
kikönyökölve rajta s a hosszúszárú pipát kilógatva az utczára s nem
törődve az indecens poziturával, melyet az asztal mellett ülők irányában
tanúsított.

A lárma, zenehang, rivallgás egyre közelebb jött, végre az egész
népcsoport megállt Nagy János uram háza előtt. Nagy tömeg volt. Ott
elcsendesültek. Akkor egy hórihorgas legény felemelve a nemzeti zászlót,
elkiáltá magát recsegő hangon:

«Éljen Zárkány Napoleon, képviselőjelöltünk».

Utána valamennyi, ki vékonyan, ki vastagon, egy riadó «éljen»-t! melyre
még a pamlagon alvó Dumka úr is felhorkantott, álmában rebegve: «hogy
volt? hogy?» Mire aztán Tukmányi odahajolt hozzá és a fülébe kurjantott:
«éljen Zárkány Napoleon, etelvári követjelölt!»

(Ne muzsikálj a fülembe, czigány! morgott rá az alvó s tovább horkolt.)

Tukmányi pedig, miután még kétszer ismételteté jeladással a riadó
jelszót, most már diadalérzettel dugta a pipát a szájába s győzedelmesen
lépegetett Leon elé, minden lépésnél felemelkedve a sarkáról a lába
hegyére.

– Nesze! Megkaptad! Ha te elverted az én követjelöltemet: elverem én
most a tiedet! Te veled magaddal! Ránk liczitáltad a képviselőséget: már
most maradjon rajtad! Te idehoztad a hátadon a princzet: már most vigyen
téged haza a hátán a princz! Én megválasztatlak képviselőnek tégedet
magadat. És ezzel aztán annak a te húszezer forintodnak is fucscs! Kapsz
a princztől ezt ni: fűgét! Ez az én boszúm! Mondtam úgy-e? Pernicies tua
ex te Israel! Agyiő húszezer gyönge forintok! Majd megemlegeted te még a
vad palatinust! Megválasztatlak, te hétfejű sárkány! Oda nyomom bele a
hét fejedet a képviselőházba. Szervusz neked húszezer ártatlan forint!

Azzal kaczagva, röhögve eltántorgott; még az ajtót is nyitva hagyta maga
után. Ott künn aztán összeölelkezett a kortesekkel s együtt dalolta
velük a frissensült új nótát:

  «Napoleon a fiskális!
  Pöröl az a királylyal is.
  Kivívja jussunkat Zárkány:
  Bár rajta üljön a sárkány!
          Éljen Napoleon!»

A princz és a számtartó még erre sem ébredtek fel.

De felébredt valami más alvó: a gyanú Nagy János uram szivében.

Oda állt Leon elé, olyan közel, hogy a bajuszaik hegyei érintkeztek.

– Mi volt az a húszezer forint, a miről az a részeg ember példálódzott?

Leon elmondta neki az egész dolgot, szórul-szóra, úgy, a hogy történt.

– Tehát semmi igaz sincs az egész húszezer forintból?

– Azt elhiheti ön.

– Csak az ő elbolondítására lett az mondva. S már most ez az ember,
abbeli hitében, hogy önt húszezer forinttal megkárosítja, mindent el fog
követni, hogy önt megválasztassa s ön maga által buktattassa meg a
princzet?

– Kitelik tőle.

– Pedig hát egy szó sem igaz abból az ajánlott pénznyereségből? No jól
van. (A gazda még gyanakodott,) Hát mit szól ön hozzá: ne fogadjam el
ezek után a pártelnökséget Gezetlenben?

– De kérem, hogy fogadja el: sietett Leon válaszolni.

Nagy János most már megszorítá a kezét ifjú vendégének.

– Jó. Most már nem csak hiszem, a mit hiszek, hanem tudom is, a mit
tudok.

(Hogy mit tudott meg e szóból Nagy János uram, az majd kiderül az
események további folyásából.)


A KÖZÖNYÖSEK TÁBORA.

Alig lehetett lelket verni a két alvó úri emberbe. A harmadik ott a
méhesben szintén elaludta azt a nagy lármát, a mit a polgártársak
csaptak a ház előtt. Nem volt semmi tudomásuk arról a nevezetes
fordulatról, a mi az alatt történt, a míg ők a túlvilágon voltak. Az
egyetlen ember, a ki ezt megmondhatta volna nekik, a herczegnő kocsisa,
csak másnap reggel ébredt fel. Annak meg olyan baja volt. Azt is ott
hagyták Nagy János uram gondviselése alatt, s innen tovább az ő jó négy
lova vitte az urakat, a miket Nagy János uram legifjabb legény fia
hajtott.

Alienor egészen felfrissülve érezte magát e pár órai alvás után. Talán a
béresné magnetizáló tenyere is járult a fölépüléséhez.

– Mit kellene ennek a mi háziasszonyunknak ajándékba küldeni ezért a
szíves ellátásért? kérdezé Alienor Leontól.

– Ha már olyan nagylelkü kedélyállapotban vagy, hát tedd meg azt, hogy
vedd fel a karodra a kis háromesztendős leányát, s kérdezd meg tőle,
hogy hívják? Ezzel egész életére boldoggá teszed az anyját.

Még útravalóval is telirakták a szekerüket.

A Pista legény kiereszté az ostort, a lovak egyszerre neki rugaszkodtak,
s a szekér kirobogott az utczára, a háziak sokáig köszöngettek még
utána.

A Jakab korcsmája előtt nagy csoport vigadó ember lézengett. «Jó jel!»
mondá Csajkos uram.

Ugyancsak ő figyelmezteté az urakat, mikor a templomon túlhaladtak egy
házra: «ez a rektor lakása».

Rá lehetett ismerni a besározott ablakokról.

– No ez kemény darab munka volt; jegyzé meg Alienor. Remélem, hogy ennél
nagyobb már nem jön.

– Dehogy nem jön! sóhajta fel Leon. Most jön még az örege.

– Micsoda? megint ellenség?

– Az még csak jó volna.

– Az Istenért! meg ne ijeszsz! Csak nem jó barátok ismét?

– Se nem ellenségek, se nem jó barátok; hanem a legrosszabbak: a
közönyösek. Az eddigiekkel gyerekmunka volt elbánni, ahhoz akármelyik
koczakortes ért; de a mi most jön: a sipotaiak, azok próbálják meg a
mestert, hogy mit tud? Azokat egyenkint kell megmozgatni a helyeikből, s
mindegyiknek az ajtajához más kulcs kell, hogy betudjon az ember
hozzájuk jutni. Sipota az a félelmes hely a kortesnek, a mi a köd és
szélcsend a hajósnak. Abban pedig háromszáz szavazó lakik s dönt, mert
választási hely.

Dumka úr szomorúan bólintott rá a fejével: a biz úgy van.

Jó este volt már, mikor megérkeztek Sipotára, a minek a külseje falu, a
belseje város, még emeletes házak is vannak a piaczán. Itt lassan
kellett hajtani, hogy a döczögős kövezeten el ne harapja az ember a
nyelvét.

Nem volt itt sehol semmiféle zászló kitüzve, a min Dumka úr mód nélkül
csodálkozott. Hisz ő küldött ötven darab zászlót ide Stipsics úrnak, a
ki hajdani hű pártbizományos, s a zászlók kitüzésének specialis
nagymestere. Nem kapta volna tán a levelet, hogy hol vegye át a
zászlókat?

Kapta biz azt Stipsics úr, de a másik kabátjában felejtette az
okuláréját, s mikor hazament, akkor jött a majorosa jelenteni, hogy a
tanyán dobkórt kapott két tehén, siessen a troikárral. Akkor aztán
megtalálta a kabátját az okúláréval, de otthon felejtette azt a másikat,
a melyikben a levél volt; majd a választás után megtalálja s akkor el
fogja olvasni.

Itt bizony senki rájuk se hederített.

Nem is várta őket senki, nem is állta el az útjukat senki.

A «nagy» vendéglőben, a hogy az «arany sas»-t nevezték, nem fértek el
mind valamennyien, mert csak egy üres szoba volt, a többit elfoglalták a
katonatisztek, a kiket gyalog és lovas hadakkal iderendeltek a választás
alatti rend és béke fenntartására. Dumka és Csajkos uraknak tehát el
kellett menni a régi «fehér lóba», a hol jobban is el lettek látva;
hanem azért Dumka úr, a mint átöltözött, visszajött az urakhoz, hogy
együtt menjenek a casinóba.

Ez a gyülhelye az intelligentiának épen átellenben van az «arany
sas»-sal. Vállalkozó urainknak nem nagy utat kellett tenni odáig. Dumka
urat előre küldték a lépcsőn, hogy dörzsgyufák segélyével csináljon
világosságot a hátul jövőknek, mert ott sötét van, s a lámpás luxus.

Innen egyenesen a casinóba lehetett bebukni, a szó szerinti értelemben,
a folyosó fél lábbal magasabb levén, mint a szoba pádimentoma; úgy, hogy
oda az idegen vendég rendesen azzal a szóval szokott beesni
«aláz-szolgája» helyett, hogy «utczu kutya, disznó, emez amaz!» kijövet
pedig annál nagyobb balletfigurával vehetett bucsút: «a herkópáterét!»

Az ott mindjárt a «szála» volt, a minek a közepét egy tekeasztal
foglalta el; annál gyakorolta magát egyes egyedül a karombolpartieban
egy rendkívül borzas hajú ifjú úr, a ki a belépő uraságokat, látván,
hogy idegenek, rögtön felvilágosította a billiardnak arról a
malitiájáról, hogy az kutyául húz, s a golyó minden lökés után még egyet
őgyeleg rajta a maga contentumára, mielőtt megállna valahol.

Miután a princz sem ahhoz nem mutatott nagy kedvet, hogy billiárdozni
kezdjen, sem a falakra körülakasztott kardforgató tableuxokat nem
szándékozott sorba nézni; az olvasószobában pedig mind olyan hirlapok
voltak az asztalra felterítve, a miket az ember otthon még tegnapelőtt
olvasott: e szerint indikálva lett benézni a kártyázó szobába.

Ott már csakugyan volt négy úr, a ki egy asztalnál ült és paskevicset
játszott: mint tudva van, ez az ország nagy hálára van kötelezve e
hirhedett hadvezérnek; azért is nevezték el a kedvencz tarokkjátékot az
ő nevére.

Az is bizonyos, hogy mikor valaki paskevicset játszik (föltéve, hogy
lelkiismeretes ember, érti a dolgot és pénzbe megy a mulatság), akkor
arra nézve a külvilág meg van halva, s sokkal könnyebb egy imádkozó
törököt feleletre bírni, mint egy paskevicsjátékost. Annálfogva, mikor
Leon bemutatá az uraknak a bevezetett vendéget teljes czíme szerint:
«Princz Nornenstein Alienor» senki azt se mondta neki rá, hogy «tessék
leülni!» s valószínű, hogy ha Leon Dumka urat meg azzal mutatta volna
be, hogy ez meg itten IX-ik Pius pápa, egy hajszállal sem eszközölt
volna vele nagyobb hatást.

Nem volt mit tenni, mint várni a később érkezőkre.

Ezt nevezik aztán «csallóközi szerencsének!» (T. i. mikor az ember át
akar menni a vizen, s épen ott találja a révben a kompot.) A legelső, a
ki az ajtón utánuk benyitott, maga Nagybaróthy Sámuel úr volt, az elmult
országgyűlésen képviselője a kerületnek.

Nagybaróthy Sámuel úr egyike volt azoknak a meghatározhatatlan
kifejezésű arczoknak, a miket, ha az embernek mindennap bemutatnak,
mindennap megint elfelejti a tulajdonosának a nevét, a kiről az
országház folyosóján, miután jól kidiscurálták vele magukat a collegák,
a mint hátat fordít, mindenki azt kérdezi egymástól: hogy híják ezt a mi
barátunkat? aztán egyik se tudja megmondani; a kit a gyorsirók és
riporterek minduntalan összetévesztenek egy másikkal, meg egy
tizenharmadikkal, a kik épen olyan megjegyezhetetlen alakok, mint ő s a
kinek folytonos hadjárata van a szerkesztőkkel, kik minduntalan a «jelen
nem voltak» lajstromába sorozzák a nevét, holott ő ott volt és
szavazott.

Leon sietett egymásnak bemutatni a két celebritást: a volt és a leendő
képviselőt. Mind a kettő szerfölött örvendett ennek a különös
szerencsének.

Leon azonban mindjárt karon fogta Nagybaróthy urat, s átvitte az olvasó
szobába.

– Legelőször is egy kérdést, a mire őszinte feleletet kérek. Akarsz-e
újra föllépni képviselőül e kerületben? mert ha akarsz, akkor ebben a
városban, a mi egészen a tied, fel se nyitjuk a szánkat; megyünk odább.
Igen, vagy nem?

– Igen nagyra becsülöm, hogy ilyen megtisztelő kérdést intézesz hozzám.
Ezt vártam is tőled. Én tehát egész határozottan mondhatom neked, hogy
nincs a török szultánnak, meg a persa sahnak, meg a nagy mogulnak:
együtt a háromnak annyi kincse, a miért én rá hagynám magamat vétetni,
hogy még egyszer odaragadjak ahhoz az amerikai bőrhöz, a mivel az
országház padjai be vannak húzva. Én kimondtam, hogy visszavonulok, itt
sem leszek a választások alatt, megyek feleségestül Koritnyiczára. Én
már kiszolgáltam a magamét. Elég volt abból három esztendő. Kínlódjék
más is.

– E szerint nem lesz semmi kifogásod az ellen, hogy összehíjam a sipotai
választókat, a mi jelöltünk programmbeszédének meghallgatása végett.

– Bátran teheted; csak azt ne kivánd tőlem, hogy én is oda menjek, mert
én még a hírétől is irtózom minden dictiózásnak.

– Jól van. Akkor gyere vissza Alienorhoz s mulassátok magatokat együtt,
míg én eljárok a nyomdába a meghivó falragaszokat kinyomatni.

Azzal újra visszavitte a kiszolgált államférfiút a præsumptiv utódhoz s
rájuk hagyta, hogy keressenek valami olyan közös themát, a mi fölött
eldiscurálhassanak: a mi ment, a hogy mehetett. Nagybaróthy úr sokakat
ismert Alienor ismerősei közül; csak hogy azok mind nem azok voltak, a
kiket Alienor ismert, s végűl kérdezősködött a fivére felől, a ki
függőket visel; mire Alienor felvilágosítá, hogy az apjának csak egy fia
van, s veheté észre az elbámulásból, hogy ez most azt nézi az arczán,
hogy hát most miért nincs kifestve? Aztán hogy ő is mondjon valami
kellemetest: hogy milyen sokszor látta őt a képviselőházban nagy tetszés
közt szónokolni; a mihez aztán megint Nagybaróthy úr csinált furcsa
képet, mivelhogy az ő fényes szónoklatai, a miket három év alatt (igaz,
hogy mindig általános nagy tetszés között) tartani szokott, rendesen ez
egyetlen szóból állottak: «elállok!» Leon ez alatt futott a nyomdába.

A nyomdász maga nem volt otthon: a mocsári szalonkáknak az ideje volt s
ilyenkor ő a lesben szokott ülni. Hanem otthon volt a faktor: a ki egy
személyben betűszedő is, meg nyomdász is; ő az egész személyzet, a
gőzgépet is személyesítve. Azonkivül olyan siket, hogy mikor jön hozzá
valaki, csak nyujtja neki előre a papirtülköt, a minek az egyik nyilását
a saját fülére illeszti, míg a másik az izenet elfogadását várja.

Épen betüszedéssel foglalkozott Lapczi úr, mikor Leon berontott hozzá s
nagy figyelemmel hallgatá az alagúton keresztül azt a megbizást, hogy
Nornenstein Alienor meghivóját ki kellene holnap reggelig nyomatni;
három sorból áll az egész.

Az érdemes szakférfiú nagy szomorúan tette le a kezéből a sorozót, a
homlokáról a papiros ernyőt, s a szeméről a pápaszemet s fejét búsan
megcsóválva, mondá:

– Az lehetetlen.

– Mi rajta a lehetetlen? kurjantott a hangcsőbe Leon.

– Hát ez ni. Most szedem a holnapi szinlapot: «Moor Károly». A felhívás
czíme pedig Nornenstein Alienor. Mind a kettő «verzál». – A kettőben
együtt fordul elő öt darab O betű. A szekrényben pedig nincs több, csak
négy verzál O betű. És így a két szedés egyszerre nem «állhat», egy
«formába» sem tehető.

– Hát nyomják ki elébb a színlapot, aztán a plakátot. Kiáltotta fülébe
Leon.

Ez meg már oly megvetést keltő kivánság volt, hogy Lapczi úr még csak
feleletre sem méltatta azt, hanem letette a hangcsövet, s folytatta
tovább a szedést.

És igazsága volt. Mikor ő maga az egész nyomdászszemélyzet. Aztán van a
rendelkezésére egy Guttenberg korszakából való fasajtó, a mit neki
magának kell háromrét feltakarni, a papirt beleilleszteni, megint
háromrét letakarni, azután a hengert a nyomdafesték fölött
meggurítgatni, s ismét a szedés fölött végig dömöczkölni; akkor a rámát
ráfektetni, s végül a sajtórudat kétszer-háromszor rárántani. A míg így
ötven szinlap elkészül, akkorra épen éjfél van s az embernek aludni is
kell.

Leon nem tudott máskép segíteni a dolgon, mint hogy felkereste a
szinigazgatót a kávéházban (az nap épen nem volt előadás) s rábeszélte,
hogy engedje Moor Károly vezeték nevét csak egy O-val nyomatni; a mit
sikerült tőle megnyerni, annyival inkább, mert még az iránt is meg
kellett alkudniok, hogy holnap délelőttre a vendéglő nagy termét engedje
át gyűlésteremnek, ott levén külömben felállitva a szinpad. Két páholy
árában letett egy darab százas ratifikálta a szerződést.

Igy aztán sikerült Leonnak megoldani azt a bonyolult kérdést, hogyan
lehessen a szinlapot is, meg a meghivót is kinyomatni holnap reggelig?

Alienor pedig az alatt haza is ment, le is feküdt.

De majd megette Leont, mikor az elmondta neki, hogy a gyülést
holnaputánra hívta össze.

– Hát miért nem holnapra? Hisz én, ha egy egész napot itt kell ülnöm
ebben az átkozott fészekben hiába: hát megzöldülök az unalomtól!

– Csak ne jőjj tűzbe. A harag nem egészséges. A meghivóknak kell egy
nap, hogy azokat a közönség meglássa a falon. Te pedig nem fogod magadat
megunhatni az alatt. Van gondoskodva felőle. Délelőtt látogatásokat
teszünk. Meg kell tisztelnünk a társaság sommitásait, a kiktől a kedvező
fogadtatás függ. Már tudtul adtam az irányadó czéheknek és
közintézeteknek, hogy azokat is meg fogjuk látogatni. Ez jó hatással
lesz. Délután majd deputátiók jönnek hozzád, s a mi üres időd marad, az
alatt meg kell tanulnod könyv nélkül azt a rövid kis szónoklatot, a a
mit holnapután elmondandó lész a gyűlés szine előtt, este pedig
díszelőadás lesz a tiszteletedre, azt végig kell nézned és ugyancsak
tapsolnod annak az úrnak, a ki Moor Károlyt és Ferenczet fogja játszani,
– egy személyben, – a ki ugyan nem választó, de nagy kortes s sok helyre
bejár.

– Hüj! Tyhüj! Atya úr Isten Bajorországban! Szörnyedezett el Alienor.
Hiszen Napoleon Lajosnak nem került nagyobb munkájába magát
Francziaország császárjává megválasztatni, mint nálatok valakinek magyar
képviselővé.

– Az is igaz. – Hagyta rá Leon, s aztán ő is lefeküdt.

Alienort aztán egész éjjel háborgatták mindenféle deputátiók, a mik nem
jönnek ugyan fáklyászenével, hanem az embernek a bőrén annál érzékenyebb
emlékeit hagyják üdvözlő csókjaiknak.

Másnap reggel azt mondta Leon, hogy most legelső látogatás a
csizmadiaczéhnél leend: mert ma heti vásár van, később ki kell menni a
mestereknek a piaczra.

Princz Alienort ketten Dumka úrral közre fogták, hátul Csajkos uram
kisérte: semerre se szaladhatott el. Kellett neki menni a csizmadia
czéhházhoz.

Ott nagy frequentia fogadta; leültették az asztalfőre. Leon tartott az
egybegyültekhez egy beszédet, melynek folytán kifejté, hogy ő és
jelöltje a magas politikában a Bentham-iskolához tartoznak, melynek
alapelve, mint ezt tudni méltóztatik, az, hogy a czéheket fenn kell
tartani, s a bécsi susztereknek nem kell megengedni, hogy itt nálunk
boltot nyithassanak.

Ez a beszéd nagyon tetszett.

Dumka úr, ki egy kissé hátra maradt az urak eltávozta után, csakhamar
utólérte s ragyogó orczával tudósítá őket, hogy ez a látogatás a legjobb
eredményeket szülte: itt most bizonyos harmincz szavazatot nyertünk. Be
is írta azt a lajtromba.

Innen a fazekas-czéhbe mentek. Ott azt szónokolta Leon, hogy a
legközelebbi világtárlaton a sipotai cserépkorsóknak első helyre kell
tétetniök.

(– Húsz bizonyos szavazat! rebegé Dumka úr, a jegyzőkönyvébe firkantva.)

Azután meglátogatták Golyhó urat, a legtekintélyesebb fűszerkereskedőt,
a ki a boltjában fogadta őket, a pudlin ülve, s onnan beszélt le
hozzájuk a lábait lógázva, s odaveregetett Alienornak a vállára, olyan
kontemfinter, mintha Sipotán csakúgy henteregnének a princzek, a közben
tartott neki értekezéseket a hazai kereskedelem hátramaradásának
indokairól, végül biztosította magas pártfogásáról. (Ez tekintélyes
ember a városban, súgá Dumka úr: a hova ez szavaz, a kereskedők mind
odamennek.)

– De már most, ha a «fehér elefántnál» voltunk, akkor a «fekete
kutyához» is elmenjünk; mert ezek rivalizálnak, s ha megtudja, hogy
amott voltunk, itt meg nem: ellenségünk lesz.

A «fekete kutya» meg posztókereskedő volt. Az finom, udvarias ember
volt. Alienornak még a csizmáját is leporolta; s a legvékonyabb hangon
biztosítá az urakat, hogy ennél nagyobb szerencse a házát soha se érte,
s kényszeríté őket a boltból a szobába bemenni, bemutatta nekik a két
fiát, az egyik rajzolt, a másik hegedült. Alienornak meg kellett nézni a
rajzokat, s meg kellett hallgatni egy Chopin-etude-öt, s végül
megigérni, hogy mind a két ifjú lángészt becsinálja valami akadémiába
odafenn Budapesten.

– Lesz-e még sok ilyen látogatásunk? kérdé Alienor.

– Csak egy helyre megyünk még: Brnyasztevics Tózsó úrhoz. Ez okvetlen
meglátogatandó. Itt szerbek is laknak s azoknál mindennap megfordul,
nagy szükségünk van a barátságára. De nézd, micsoda szerencse. Épen itt
jön az utczán Brnyasztevics úr. Szervusz goszpodine!

Azzal Leon elfogta a szemközt jövőt: beszédbe eredt vele, még pedig
ráczul, s a hogy a tősgyökeres szerbek szoktak, egyszerre beszélt mind a
kettő, kérdezett is, felelt is, még pedig igen fennhangon, végre
Brnyasztevics Tózsó úr úgy látszott meg lett nyerve ez ügynek, mert
elváláskor megszorította a kezét Alienornak. Olyan hideg volt a keze,
mintha jégbe lett volna hűtve.

– Ki volt ez az úr, a kinek a neve kimondásához két ember kell: egyik a
ki prüszszent, a másik, a ki kedves egészségére kivánja.

Ez a város oráculuma.

– S mi programmot mondtál neki a nevemben?

– Ő azt kivánta tőlünk egy lélekzet alatt, hogy szabadítsuk fel Boszniát
és Herzegovinát, az oláhoktól vegyük el a templomot s az omladinát
törvényczikkelyezzük be, én még mindezek fölé azt is megigértem neki,
hogy törvényt fogunk hozni, melyben a szakállviselés megtiltatik. Ennek
nagyon megörült s felcsapott rögtön.

– Talán borbély?

– Persze hogy az.

– Ejnye, ha tudtam volna! Megkértem volna, hogy borotváljon meg. Már
három napja, hogy nem vagyok megborotválva; csak úgy ég a képem.

Leon nevetett. Gondolta magában: «Szegény princz! ő azt hiszi, hogy
nincs megborotválva».

– Hová megyünk még?

– Hát a paphoz. Azt csak nem kerülhetjük el. Szükségünk van az áldására,
meg a szavazatára.

S ha már a paphoz elment Alienor, a tanítót hogy kerülhette volna ki? a
kit Leon professornak szólított, s nagyon megdicsérte a szép rendet, a
mit iskolájában talált.

A polgármestert pedig épen nagyon illendő volt meglátogatni, mert ez
igen sokat tehet.

De megbocsáthatlan bűn lett volna elmellőzni Igriczi Lőrincz fiskálist,
a kinek legtöbb kliense van, s ő a takarékpénztár ügyvédje: tőle függ,
hogy a választó polgárok váltói felmondassanak-e, vagy
prolongáltassanak? a mi igen hatályos coëfficiens a választások
alkalmával. Ezt tökéletesen lekenyerezte Leon azzal a biztatással, hogy
ha Alienort választják meg, Sipota is kap törvényszéket.

(– No ez legalább tizenöt szavazatot hoz magával! örvendett Dumka úr, s
bejegyezte ezzel a contingenssel a jegyzőkönyvbe.)

– Járunk-e még sokat? kérdezé Alienor, összeroskadó félben. Nekem a
lábaim már kiálltak. Hisz ez az athletaklubb tagjainak való: Ezen a
rémséges kövezeten! Ugy hiszem, szándékosan rakták ezeket a köveket így
le, hegyeikkel fölfelé, hogy elvegyék az asszonyoknak a kedvét a házból
kijárástól. Nem koldultunk még elég szavazatot össze?

– Még nem, felelt őszintén Dumka úr; még hiányzik hatvan szavazat.

– Üssük azokat már agyon!

– Az nem lehet; a katonaság nem engedi.

– No. Vége van. Nem megyünk több látogatóba, mondá ki Leon. Most már
megyünk vissza a tanyára ebédelni.

– Csunya hidegvérü nép ez a sipotai! Sehol sem marasztottak meg ebédre.
Pedig a vendéglői lakomától már borzadok monda Alienor.

Borzadhatott is. Sütötték már a számára a birkaczombot, a mit úgy adnak
fel eléje, mint «Reh-filet à la prince Alienor».

A mint azonban hazafelé mennének, az utcza tulsó végén jön rájuk
szemközt egy úri ember, fején szajkótollal diszített vadászkalap.
Kezében lovagostor; mintha ő volna a legnagyobb vadász és lovas a
városban.

– Hó! ez elől meg kell szöknünk! mondá Leon, visszarántva karjánál fogva
Alienort.

– Miért? szólt elbámulva Dumka úr, hisz ez Potyási barátunk.

– Épen azért tünjünk el előle.

– De ez a leghíresebb kolompos a városban. Első kortes.

– Tudom én azt. Csakhogy ez olyan ember, a kinél egy kézszorítás ötezer
forint. Ez a nulla. Azon fölül kezdődik az egyes.

Ettől a szótól aztán Dumka úr megszeppent.

– De hová meneküljünk? Már észrevett bennünket s nekünk tart.

– Meneküljünk be ide Kalán mesterhez.

Kalán mesternek a kapuja fölött egy pléhtábla lengett, a mire egy
szétterpesztett olló volt kifestve: a mi azt tanusítá, hogy szabó.

– De hisz oda is utánunk jön.

– Azt nem teszi, mert tartozik Kalán mesternek húsz forintjával már
három esztendő óta.

Csakugyan bemenekültek e biztos várba.

– De hát mit csináljunk idebenn? patvarkodott Alienor. Csak nem teszünk
Kalán mesternél Staatsvisitet?

– Szabatunk vele Dumka úrnak egy paletot-t.

Dumka úr hasztalan szabadkozott: neki kellett magát feláldozni a
közügyért, hogy Sipotáról paletot-t vigyen haza.

– Az alatt Csajkos uram maradjon a kapuban, s lesse, hogy elment-e már a
félelmes ember? s adja hírül.

Kalán mester semmi rendkívülit sem talált benne, hogy ily
megtiszteltetés érte. Ő nem csak szabómester volt; hanem versíró is. A
hol csak üres papirost talált, azt mindjárt teleirta verssel. Megigérte,
hogy délutánra kész lesz. Nem a paletot, a mit Dumka úrra szabott, hanem
a győzelmi költemény, a mit a princz számára fog varrni.

Hogy Csajkos úr sokáig nem jött be, (az a veszedelmes úr bizonyosan ott
ólálkodott az utczán) Leon előkerestette Kalán mesterrel azokat a szép
verseket s felkérte, hogy legyen szíves azokból a princznek néhányakat
felolvasni, mely kérelemnek bőségesen elég lett téve.

(«Ez is egy szavazat!» vígasztalá magát Dumka úr, mikor végre Csajkos
uram jelt adott, hogy ki lehet már jönni.)

«Egy országot egy lóért!» rebegé Alienor, ki közel volt hozzá, hogy
valamelyiknek kisérői közűl a hátára kapaszkodjék s úgy vitesse magát
haza.

Otthon aztán, a mint az ebédet kiki a háta mögé dobálta, Leon nem
hagyott neki addig nyugtot, míg elő nem vette a számára készített
programmbeszédet, s meg nem tanultatta könyv nélkül. Akkor aztán
elszavaltatta maga előtt az egészet: oktatva védenczét a szavak magyaros
kiejtésében, hogy a kettős betűket világosan megpattogtassa: az «ő»-t az
«ü»-vel, a «b»-t a «p»-vel semmiképen fel ne cserélje: a mondatok végső
tagját francziásan meg ne húzza; ne hadarjon, hanem csendesen
potyogtassa a szót, s a végső három sort emelkedett hangon, teljes
torokerőltetéssel mondja el; mert akkor lesz nagy a hatás.

– Nem! ilyen kegyetlen kínzást még az udvarmesterem sem követett el
velem kis gyerek koromban! sóhajta fel Alienor, mikor Leon felszabadítá,
hogy «mára elég lesz, majd holnap reggel még egyszer előveszszük».

Most menjünk a szinházba!

Még aztán Moor Károlyt végig nézni! Sipotán!

Ezen az éjszakán már az forgott a fejében Alienornak, hogy ő megszökik
ez elől a dicsőség elől. Csak azt várja, míg Leon lefekszik aludni.

Csakhogy ez a szándéka a miatt nem volt kivihető, hogy Leon egész
reggelig nem feküdt le. Kinyittatta magának a vendéglő nagy termét, a
hol a szinpad volt, s ott csinált Dumka úrral, meg Csajkos úrral egész
éjjel – statisztikát.

Mert ez a leglényegesebb része a feladatnak. Összeírni névszerint mind a
híveket, s azután felosztani őket, kit, honnan, milyen alkalmatossággal,
melyik kortesvezér felügyelete alatt kell majd behozatni? hogyan
gondoskodni ellátásáról? ha a tanyára kiment, utána küldeni, lefülelni,
behozatni erővel; ha beteg, kihúzni az ágyból; ha halálán van, bíztatni,
hogy várjon még egy kicsit, és aztán vigyázni, hogy a sok közűl valakit
el ne fogjon a kánya! a hol ingadozást venni észre, oda apostolokat
küldeni szaporán a megtámasztás végett. Ez nagy munka!

Reggel aztán nem volt mit tenni Alienornak, mint megadni magát és
nekiöltözni a programmbeszédnek; a mit még egyszer elrecitáltatott vele
Leon.

– Soha életemben ilyen nyomorultul nem éreztem magamat, mint most;
panaszkodék Alienor, izgatottan járva fel s alá a szűk szobában, mint a
menazsériás tigris a ketreczében. Mintha egy óra mulva kivégezni
vinnének. Ha egy ajtót becsapnak, minden ideg megrándul a nyakamban.
Csak már átestem volna rajta.

Leon vigasztalá, hogy «ez csak az első alkalommal van így; harmadik,
negyedik választásnál föl sem fogod venni».

– Dejszen, nincsen az athleta-klubban az a gyors futó, a ki engem
utolérjen, ha még egyszer azt mondják, hogy menjünk képviselőjelöltnek!

– Jó lesz egy kis veres bort innod.

Leon hozatott Alienornak veres bort. Attól meg úgy elkábúlt a feje, hogy
az egész programmbeszédet elfelejtette. Hirtelen aztán hideg vizet ivott
megint nagy mennyiségben, a mivel aztán úgy megbolondította a gyomrát,
hogy egészen odalett.

Végre eljött a rettegett percz. Megérkezett a küldöttség, mely a
jelöltet meghívja a gyűlés elé. Dumka úr volt a szónok.

«Te, ki kora ifjuságodtól fogva…»

Egy szóval: a közönség felgyülekezett s várja a programmbeszédet.

A jelöltet a folyosón át vezették azon ajtóhoz, mely a szinpadra nyílik.
Az leendett a szónoki emelvény. A hallgatóság a nézőhelyet foglalta el.

«Tele van a terem!» sugá örvendezve Dumka úr.

Mikor Alienort bevitték a színpadra, azt hitte Sidrák, Misák és Abednego
tüzes kemenczéjébe taszították bele. Ember hátán ember volt a teremben,
s a kánikulai hőségben úgy sütött fel a színpadra az embertömeg, mint a
befütött kemencze. Gőzfürdői athmosphaera volt.

Alienort az ájulás környékezte. Az a gondolatja jött, hogy onnan a
trempolinról leugorjon: lehetetlen, hogy ez a vastag levegő fenn ne
tartsa: keresztül uszik rajta, az emberek fejei fölött. Ott előbb Leon
bemutatta őt a választóknak, s aztán felkérte, hogy adja elő
programmját.

Alienor megküzdött vele. Elmondta a betanult beszédet, oly hangon, a
milyenen beszélhet valaki, a kinek egy gyapjus zsákot tettek a mellére;
nem hallott abból senki semmit. Hanem azután előállt Leon s elmondta,
hogy ime rövideden ezek azon alapelvek, a mik a jelölt politikai
meggyőződését képezik, s a miket ő bátor lesz bővebben kifejteni.

Tartott ezután egy szép, komoly és okos beszédet, melyben mindazt
elmondta, a mit a választóknak szükséges volt megérteni. A beszéd hét
negyed óráig tartott.

Alienort az alatt a halál minden gyötrelmei környékezték. Neki is ott
kellett állni az alatt tolmácsoló barátja mellett. Nem látott ő már
emberarczokat, csak kék és zöld chaoszt a szeme előtt, s nem hallott
beszédet, csak egy megszünni nem akaró patakzúgást a fülében, közte
süvöltő szélrobajjal (ez volt a közönség helyeslő éljenzése). Az
izzadtság csorgott végig a hátán, s a lába szárai bizseregtek, mintha
hangyák szaladgálnának rajta, s az egész épület mintha köröskörül
forogna vele.

Hét negyed óra alatt a választó közönség is, a jelölt úr is porhanyóra
meg volt főve; akkor aztán kitöltötte őket a serpenyőből a szakács. Meg
lehettek vele elégedve.

Alienor maga sem tudta, hogy került vissza a szobájába.

– No barátom, mondá Leonnak, mikor ujra visszanyerte öt érzéke
használatát, a dahomeyi szultán, a ki az idegeneket kullancsokkal tölt
verembe vetteti s úgy kínzatja halálra, hozzátok képest kegyelmes ember.

– Ugy-e meg vagy vele elégedve?

– Nem kivánom az ismétlését.

A siker azonban kézzelfogható volt.

A gyülés után egyik küldöttség a másiknak adta a kilincset, megannyian
teljes megelegedésüket nyilvánítva a hallott dolgokkal. Ott volt Nagy
János uram is Gezetlenből s nyilvánítá, hogy ez a mai beszéd már egészen
jó volt.

De legkedvesebb meglepetés várt Alienorra akkor, a midőn a sipotai
érdemes csizmadia czéh küldöttsége megjelent előtte, s elhozta számára a
mesterlevelet, melynek tanúsága szerint Nornensteini Pracz Alienor
princz megválasztatott egyhangulag a sipotai becsületes csizmadia czéh
tiszteletbeli tagjának, miről is a pecsétes levél mai napon
kiállíttatott.

– Te! mondá Alienor Leonnak. Hát már most én ezeknek a csizmadiáknak
collegájuk vagyok? Nagyon jó. Legalább, ha ezentúl Octavian fejedelem
nem akar pénzt adni, azzal fenyegethetem, hogy kiakasztom a czégért a
lakásom elé: «princz Nornenstein Alienor csizmadiamester ajánlja magát a
tisztelt közönségnek sarukat és topányokat foldozni».

Délután felé már Alienoron kezdtek mutatkozni gyönge symptomái a
bekövetkező sárgaságnak.

Dumka úr és Csajkos úr nagy dologban voltak.

Egész délután szaladgáltak alá s fel a városban, s jöttek haza kipirult
orczával, izzadó homlokkal, jelenteni Leonnak, ki egy helyben ült, mint
valami jótékony czélú tombola pénztárnoka: «a Csonka Nagy Mihály aláirta
az ívünket!» Azután megint: «a Kulimász Gergő annyi, mint bizonyos!» –
«Megfogtuk szerencsésen Talyiga uramat, a fiával együtt.»

– Töbörtsög Máté azt igérte, hogy akkorra haza jön a hosszú fuvarból.

– «Annak a szegény Czoki Péternek felmondták a kölcsönét a
takarékpénztárnál: egy pár sort kellene írni Igriczinek!»

Leon jegyzett és correspondeált.

Közbe-közbe felszaladt Kalán mester, hozta a diadalnótát a jelölt úr
számára. Nagyon szép vers volt. Egy óra mulva megint előkerült: nehány
új strófát hozott, a mik még annál is szebbek voltak.

Leon segített neki azokat eldalolni.

Alienor közel érezte magát a csendes megtébolyodáshoz.

– Te Leon; nyögé elhaló szóval. Én már magam is annyira bele vagyok
heczczelve ebbe a választási izgalomba, hogy azt képzelem, ettől függ
Magyarország felvirágzása, Európa békessége, a keresztyénség diadala, és
mindnyájunknak lelki üdvössége s ha megbukunk, nem marad számomra más
hátra, mint levegőbe röpitenem magamat egész Sipotával együtt.

Délután hat órakor Dumka úr és Csajkos úr azzal a leverő hírrel tértek
meg, hogy még mindig hiányzik huszonöt szavazat, s az már sehonnan elő
nem teremthető. A túlsó párt még annyival erősebb.

– De uram s én Istenem, monda Alienor: hisz még ellenjelöltünk sincsen.

– Dehogy nincsen! Lamentált Dumka úr. Csak titkolja még az ellenfél a
nevét. De meg van az dugaszban. Az utolsó órán rukkolnak elő vele.
Mindig így szoktak tenni az ármányosak.

– No hát már most majd én is gondolok ki valamit; mondá Leon. Én megyek
ki szétnézni a városban. Dumka úr maradjon itthon.

Azzal nyakába vette a várost.

Késő este vetette haza.

– Heureka! Monda az otthon levőknek. Megtaláltam, a mire még szükségünk
van. Lesz még negyven bizonyos szavazatunk.

– Halljuk! – De halljuk!

– Hát legelőször is tíz bizonyos szavazatot fedeztem föl: – hol? – a
cholerakórházban. Ott van tíz darab reconvalescens beteg, a ki senki
másnak nem jutott eszébe. Holnap korán reggel meglátogatjuk a kórházat,
s mind a tíz szavazat bizonyosan a miénk, s ez az egész lakosság közt a
legjobb sensatiót fogja költeni.

Erre még Dumka úr is fintorgatta az orrát.

– A második felfedezésem még nevezetesebb.

– Halljuk! – De halljuk!

– A mózeshitű polgártársak e városban harmincz szavazattal rendelkeznek.
Most tudtam meg, hogy az éjjel a sakternek fiú magzatja született.
Elővettem: rábeszéltem, hogy hívja fel princz Alienort a vallási
felavatás szertartásánál keresztapának. A derék férfiú megigérte.

– Mit? Micsoda az? vágott közbe Alienor.

– Óh, igen egyszerű czeremonia. A keresztapának ott semmi egyéb dolga
nincsen, mint a végzett szertartás után leülni a terített asztalhoz. Az
operateur akkor elkezd chaldeai nyelven imádkozni; azután fölvesz egy
poharat, telve borral, azt megizleli, tovább adja. Az asztal körül mind
sorban megizlelik, míg visszakerül az a keresztapához, a ki a maradékot
fenékig kiiszsza. Az egy igen szép patriarchális szertartás.

No ez ugyan jó gondolat volt Leontól! Ezzel minden semita eredetű
honpolgár a mi jelöltünk számára van megnyerve!

Ezzel a három főkortes vezér kiosztotta egymás között a szerepeket. Az
éjjel Leon a felső városban, Csajkos uram az alsóban fogják sorba járni
a korcsmákat s a polgárokat kapaczitálni, míg Dumka úr otthon marad a
«Fehér lóban» s az érkező izeneteket átveszi, a tisztelt jelölt urat
pedig hagyják ez éjjel magára, hogy kedve szerint kipihenhesse magát.

Abban maradtak aztán.

Reggel három órakor, mikor Leon hazafelé vándorolt a
korcsma-inspiciálásból, szemközt rohan rá, ijedt ábrázattal Csajkos
uram; ezzel az örvendetes hírrel:

– Az éjjel princz Alienor megszökött, Dumka úr pedig megbolondult!


A NŐ SEGÉLYE.

– Mi történt? Kérdé Leon, megfogva Csajkos uram gallérját két kézzel,
hogy tovább ne rohanjon.

– Hát tudom én? Reggel, mikor az utolsó tanyán elvégeztem az
inspiciálást, mentem haza szépen a «Ló»-ba; a kapuban majd összeütöttük
az orrunkat az aranysasi házszolgával: egy levelet hozott Dumka úrnak.
Mondtam, hogy én majd átadom neki, azt mondta, hogy ő maga akarja átadni
neki, erre én azt mondtam neki, hogy jól hátbavágtam. Erre ő azt mondta,
hogy elszaladt. Akkor beviszem a levelet Dumka úrnak. Dumka úr, nem
tudom én, részeg volt-e, álmodott-e valamit? a mint a levelet elolvasta,
kiugrott az ágyból, hasba lökött, azt mondta, hogy szaladjak mindjárt,
fogassak be; elszökött a princz! ő szalad utána. Akkor én kifutottam az
istállóba, nagyot ütöttem a kocsisra, hogy mért nem fog már? Aztán
segítettem neki felszerszámozni; Dumka úr ezalatt felpofozta a pinczért,
hogy mért nem siet a számadással? azután kijött, megpálczázta a kocsist,
hogy mért nincs készen? a kocsis aztán végigverte a lovakat. Nagy
verekedés volt ott! Mikor már ment a szekér, akkor dobta le nekem ezt a
levelet a számtartó úr, hogy hozzam el a tekintetes úrnak, olvassa el,
de pofon ne üssön aztán maga is!

Leon átvette az összegyűrt levelet s kisimította annak ránczait a
térdén.

S aztán olvasta a levelet fenhangon.

«Uram! Négy nap óta hagyok már magamból önök által bolondot csináltatni,
olyan nagyot, a milyen valaha a Bedlamen kívül szaladgált. Járok
nyaktörő útakon, részeg parasztok táborával, szorongatok piszkos
tenyereket ezer számra; eszem és iszom egy vályúból mozsdatlan
vadállatokkal, olyan méregkeverő szakács-készítette ételekből, a mikkel
valahol rabokat vallatnak.»

– De uram! Az én magamfőzte paprikásom!

«Tánczolok kemenczevastag, csúf, hájszagú boszorkányokkal.

– De uram! Az én feleségem!

«Hallgatom a sok botozni való parasztnak a sápítozó panaszait.

– Mink: botozni való parasztok!

«Neki megyek a halálveszedelemnek a banditák táborába: le hagyom magam
szidatni egy bitang kalandor által majomnak, szamárnak, tolvajnak s
ráhagyom magam vétetni, hogy szavaljak a pecsenyégek és kalmukok előtt
angol verseket.»

– Mink pecsenyégek és kalmukok!

«Engedem magam lenézetni egy nálamnál nagyobb aristocrata, egy
parasztgazda által. Sorba látogatok boltost, szabót, csizmadiát,
gelencsért, borbélyt, czirógatom őket, koldulom a barátságukat. Leczkét
tanulok és mondok fel, mint egy diák, lapáttal meríthető emberbűz
közepett, sőt még csizmadiamesterré is meghagyom magamat tétetni. De a
mi még most akar bekövetkezni, az már több az elégnél! Hogy én
cholerabetegeket menjek látogatni, s onnan húzzam ki a ragályos ágyból a
szavazókat! S hogy én Nornenstein Alienor princz, a kinek az ősei a
zsidókat csak a ghettoban tűrték meg, most elmenjek ujszülött
zsidógyereket felavatni; annak keresztapjává lenni; a sakterrel, meg
tizenkét más hitsorsosával egy pohárból inni: azt nem teszem meg, nem az
önök rongyos képviselőségéért, de a spanyol királyi koronáért sem.
Csinálják önök a választást, a hogy tudják. Mondják meg, mennyi pénz
kell rá? Vegyenek meg annyi gazembert, a hány csak eladó, a mi áron csak
kapható! de tőlem se egy jó szót, se egy kézszorítást, de legkevésbbé
zsidókkal való komázást nem kaphatnak többé. Én itt hagyom önöket.

«Közölje ön e levelemet a másik két úrral is.

«Princz Alienor Pratz von und zu Nornenstein.

– Tyhü, a ki áldotta! kiáltá el magát Csajkos uram. S én ezért az
emberért egész éjjel ittam! De ezt nem viszem haza.

– Mit csinál Csajkos uram?

– Mindjárt, mindjárt. Csak a torkomba dugom az újjamat, aztán egy kicsit
a fal felé fordulok. Hát hogy is mondja csak az a levél? «Mozsdatlan
vadállatok». – «Méregkeverő szakács.» (Ez én vagyok!) «Kemencze-vastag
boszorkányok!» (Tyhü, ha azt a feleségem meghallja!) «Pecsenyégek és
kalmukok.» (Ezek meg valamennyien vagyunk) s még «rongyos képviselőség!»
No megállj princz! Ha rongyos, nem veszed rád. – Hüj! csak azok a
félbankók ne volnának! – Uram! Szabad nekem ezt a levelet elvinnem?
(«Önnek is szól.») Megyek haza! Megmutatom a híveknek. Csak akad ember,
a ki nem fogad el ötven forintot úgy, hogy jobbról-balról pofoncsapják
vele. «Vegyenek meg annyi gazembert, a hány csak eladó!» Eladó van, de
nem gazember; gazember van, de nem eladó.

– Mit csinál Csajkos uram? Csak nem akar a falra fölmászni?

– De biz oda akarok. – S addig nem is nyugodott, míg le nem tépte a
falról azt a plakátot, a mi azt hirdette, hogy «Éljen Nornenstein
Alienor képviselőjelölt.» Azt tizenhat felé tépte s elszórta a szélbe.

– De hát aztán mi lesz ebből Csajkos uram?

– Hogy mi lesz? Várjon csak, hadd szaladok előre egy kicsit.

Mikor aztán már akkora egérútat vett Csajkos uram, a honnan gondolta,
hogy Leon nem éri utól: akkor elordítá magát.

«Éljen Zárkány Napoleon, etelvári képviselőjelölt!» s azzal, a hogy csak
a lábai bírták, nyargalt végig az utczán, minden alvót felordítva az
álmából a fentebbi csatajelszóval.

Leon nem szaladt utána, hogy a száját befogja, hanem felment a
szállására, a hol most már egyedül maradt.

Előkereste bőröndjéből azt a csomagot, mely a félbankjegyeket
tartalmazza.

E bankjegyekhez egy vegytani tintával sokszorozott levél volt
mellékelve.

«Polgártársaim. Azokkal a félbankjegyekkel, a miket önöknek a választás
czéljából kiosztattak, az urak önöket rá akarják szedni. A szavazás után
meg fogják önöknek mondani, hogy minden fél bankjegynek a másik fele ott
van a szomszéd faluban. Ha a «vitéz»-es rész Bátokban van kiosztva,
akkor a «leány»-os rész Máron: két ember ragaszsza össze a magáét, s úgy
lesz belőle egész. Erről meggyőződhetnek, ha a szomszéd helységek
összehasonlítják a fél jegyeiket: a mit jó lesz előre tudni.»

Az, a kire bízva volt a bankjegymanipulatio, el is végezte azt híven,
csak azt a perfidiát követte el, hogy mind a két csomagnak megcserélte a
felét. Ezt nem is volt eszében Dumka úrnak vizsgálat alá venni. Látta,
hogy félbankjegyek s kiosztotta azokat. Először Bátokon, Kopronon, majd
Csiván és Máron; az első két falu kapta a vitézes feleket, a másik kettő
a leányosokat.

Ezt tudva, fogadta el a másik csomagot Leon. Biztos lehetett felőle,
hogy a mint a polgártársak figyelmeztető anonym levelek által értesülve
lesznek, kiegyenlítik maguk között a dolgot s haragjukban fel sem jönnek
Sipotára, azt hiszik, hogy félig meg vannak csalva, beérik a nyereség
felével, s a másik feléért visszacsalják ők a lélekvásárlót egészen.

A végkatastrophára is bizton lehetett számítani. Hogy Alienor nem várja
be az utolsó stádiumot, arra mérget lehetett venni.

És így ezer szavazat otthon fog maradni.

Leon tehát megtette azt a barátságot Pompeia bárónőnek, hogy Alienort
megszabadította az etelvári képviselőségtől, s ezzel a szép Rafæla
herczegnő jegygyűrűjétől is.

És Pompeia bárónő elveszíttetett Nornenstein fejedelemmel ötvenezer
frtot azért, hogy el ne veszítse – Alienort.

Leon elgondolkodott rajta.

… Milyen nagy a nők szerelme!

… Milyen nagy a nők csalfasága!


A VÁRATLAN ELLENSÉG.

Még javában aludt Leon, mikor már látogatója jött.

Ama félelmes ember volt, a ki elől tegnap az utczán elszökött. Potyási
úr!

Ez a rettenetes egyéniség, a kinek egy kézszorítása ötezer forint.

Leon összeborzadt és eldugta mind a két kezét a paplan alá, egész a
füléig húzta a takarót.

Az a veszedelmes ember pedig odalépett hozzá és leült az ágya szélére,
rámeresztve azokat a kalapácshalforma kiülő szemeit.

– Jó reggelt kedves Leonkám; jó reggelt.

Leon összevaczogtatta a fogait.

– Jaj, ne bánts. A hideg lel.

– No majd mindjárt mondok én neked valamit, a mitől rögtön meggyógyulsz.
Most kaptam ezt a levelet, a mi Bátokon volt kiragasztva a községház
kapujára. Olvasd.

– Jaj, nem dughatom ki a kezemet, mert fázom.

– No hát majd elolvasom én neked.

Azzal elolvasta neki ugyanazt a levelet a polgártársakhoz a
félbankjegyek ügyében, a mit Leon már régen ismert.

– Nos, mit szólsz hozzá?

– Nagyon fáj a fejem; nem értek belőle semmit.

– Hát én majd megmagyarázom neked. Alienor hű községei megtudták, hogy a
kiosztott bankjegyek két összeillő félt képeznek; szépen kiegészítették
azokat; azt mondták: megcsalt a német; megharagudtak a jelöltjükre, s el
sem jönnek a választásra. Nagybaróthy fel sem akar lépni, Karakán
megfutott; a gezetleniek téged kiáltottak ki jelöltnek. Most te vagy az
egyedüli jelölt az etelvári kerületben. Megválasztatásod bizonyos.

– Jaj, nem bánnám én, csak a gyomrom ne émelyegne.

– De annyira bizonyos, hogy «zikher».

Leon csak didergett.

– No már most. Tudod: semmi nincs hátra, mint egy kis alkotmányos
előkészületet tenni a megválasztás alkotmányos megünneplésére. Hiszen
tudod te ezt. Bankett, fáklyászene, tollak, lobogók, etcætera. Ez mindig
az én gondom szokott lenni. Már ehhez én értek legjobban. Más ember
kétannyiba keríttetné. De én kiteremtem félannyiból. A mult választáskor
Nagybaróthy idenyomott a kezembe háromezer forintot, aztán belekerült a
czókmók meg a dinom-dánom ötezer forintba. No ez nem is sok; ötezer
forint egy alkotmányos actusnál. Ez a nulla. Ezen felül kezdődik az
egyes.

(Mondta ezt Leon már tegnap.)

– Tehát marad fenn a mult választásról kétezer forint lebegő adósság.
Ezt az új képviselőnek kell elvállalni. Ez már alkotmányos usus, jól
tudod. A képviselő a kerületét cum beneficio inventarii kapja meg. Ez az
adósság be van táblázva az ő kerületére. Jó hypotheca. Okos ember kevés
szóból ért. Én tudom, hogy te nem vagy gazdag ember: nem akarlak nagyon
megtaksálni. A háromezer forint «minus»; az már a tied: ha még kétezer
forintot kiszorítasz hozzá, abból én kinyögöm a választási parádét. Nos
mit mondasz rá? Ha most nincs pénzed, add meg felét, a többit
elküldheted majd a képviselői napidíjakból; elvárok vele, nem zaklatlak
érte.

De már ekkor Leont úgy rázta a hideg, hogy egy szót tízfelé harapott a
vaczogó fogaival, a míg ki tudta mondani.

– Látom már, hogy doktort kell hívnom hozzád. Megyek, mindjárt hozom
Séra urat.

De mire Potyási úr visszajött a doktorral, már akkorra Leon megszökött a
szállásáról, s a pinczérnek azt mondta, hogy egész nap oda lesz.

– No megállj! Megbánod te ezt! Mondá a veszedelmes férfiú, végig csapva
azzal a korbácscsal csizmája szárán, s ment más vadat keresni.

Délig akárkivel találkozott a városban Leon, mindenki gratulált neki az
etelvári képviselőséghez, s kérdezősködött, hogy van-e már intézkedés
téve, hogy kitűzzék a zászlaját, s kiragaszszák a kiáltványait? Nincs?
Hát miért nincs? Kire van bízva? Senkire! – Akkor aztán minden ember
akart lenni az a valaki, a ki ezt elintézni magára vállalja.

Délután azonban már nem gratuláltak neki s nem ajánlkoztak a plakátjait
kiragasztani.

Elment a casinóba. Itt most nagy dolognak kellett történni, mert sokan
voltak s még a paskevics hívei sem kergették a pagátot. A billiardot
körül ülték a mandanellen, egész gyűlés-szine volt a társaságnak; s a
jelenlevők arczán észrevehető volt a zavar, a midőn Leon közéjük lépett.

Jelen volt Nagybaróthy úr is.

Miután egy darab ideig nézett Leon és a társaság szótlanul egymás szeme
közé, egyszer csak eléje ment Nagybaróthy úr s belépett in medias res.

– Hát tudod, kedves barátom, épen a bekövetkezendő választásról
tanakodunk most s igen jó, hogy te is itt vagy; előtted nincs titkunk. –
Arról bizonyosan értesültél, hogy Nornenstein princzre megharagudtak a
hívei, a princz bucsút vett a kapufélfától, s most azok abstineálnak: s
ezzel a többség elesik; most a gezetleniek, kiktől Karakánt
megszöktetted, a mi igen jó tréfa volt, téged kiáltottak ki jelöltjüknek
s toborzanak melletted. A tréfa tréfa volt: egészen hozzád illő; de azt
te bizonyosan nem veszed komolyan. Gezetlen szélsőbal, s hogy te, ki –
megbocsáss a nyiltságért – eddigelé a jobboldal híve voltál, most
egyszerre mint szélsőbali képviselő foglalj helyet az országházban,
minden politikai morál ellen volna. Egészen más, ha a balközép
választana meg, a mit csak egy subtilitás választ el tőletek: de
egyszerre a szélsőbal! Ez «saltus in natura!» – Volt is róla szó
eleinte, hogy pártunk téged karoljon fel: ma délben azonban barátaim,
pártunk vezérférfiai, rám jöttek, s addig unszoltak, erőltettek, a míg
kénytelen voltam a közóhajtásnak engedni, s ujból elfogadni a
jelöltséget. Reménylem, hogy ez által nem érzed sértve magadat. Ifjú
vagy még, ráérsz carrieret kezdeni, s nem válik szégyenedre, ha az e
téren tapasztalt veterán előtt visszavonulsz, a mit annyival is nagyobb
raisonnal tehetsz, mivel ha kenyértörésre engeded jönni a dolgot: nékünk
itt Sipotán a körülfekvő falvakban hatszáz bizonyos szavazatunk van, míg
Gezetlen és a hozzáhajlók nem képviselnek többet háromszáznál. Azért
most az egyszer nyugodjál meg ezen elhatározásunkban kedves barátom.

(Ah! a török szultán, persa sah és a nagy mogul bizonyosan valami
nagynénjét örökölte tegnap óta, s így léptek fel egyesített kincseikkel
rávenni Nagybaróthy urat e lehetetlenséggel határos
véleményváltoztatásra? Nem biz az, hanem hogy a nevezetes férfiú restelt
ötezer forintot kidobni a bizonyos megbukás hitében: mit örömest
rászánt, mikor bizonyossá lett a győzelem.)

Potyási ott ült a kályha mellett, s önelégülten csapdosta a korbácsával
a lábszárait; (partem pro toto) – Leon egyszerre megértette az egészet.

(«Sic vos non vobis»! Ő küzdte keresztül az egész hadjáratot. Ő
semmisitett, térített meg egész táborokat, s most azt mondják neki:
«Servus öcsém, köszönjük a barátságot: eredj haza!»)

Egy perczig sem csinált kedvetlen arczot. Oda csapott Nagybaróthy
tenyerébe jó kedvűen, s megrázta a kezét barátságosan:

– Vivat Soroksár! kedves bátyám. Van eszemben képviselőségre gondolni!
Előre megmondtam neked, itt ezen a helyen, a hol most állunk, hogy ha te
fel akarsz itten lépni, a kis ujjamat sem mozdítom meg.

– Igen. Ezt el kell ismernem. Loyalisan léptél fel irántam. Akkor azt
mondtam, hogy nem akarok. De azóta barátaim annyira rám estek…

– Jól tetted, hogy engedtél a kivánságuknak, csatold hozza még az
enyémet is, s aztán Isten éltesse Etelvár képviselőjét, az én kedves
bátyámat: Nagybaróthy Sámuelt!

S azzal akkorát csapott a tenyerébe, mint egy kis pisztolylövés;
összecsókolóztak: az egész társaság riadó éljenben tört ki, s mindenki
sietett Leonnal most már kezet szoritani. Potyási is. Most már nem
ötezer forint a kézszorítás (legalább nem Leonnak).

– Hát nem lel már a hideg?

– Soha sem is lelt engem.

– Csak engem bolondítottál el.

Leon súgva mondá neki:

– Nem akartam az öreget kiszúrni. Tudtam, hogy nagy kedve van elmenni.

Ekkor aztán Nagybaróthyhoz fordult:

– De nem addig van ám az, kedves bátyám, hogy «a mór megtette
kötelességét, a mór elmehet»; hanem mit mond a biblia: «adj bort a
szomorodott szivűnek». Ha megszomorítottál, meg is vigasztalsz ma. Ezt
nem viszszük el szárazon. Én ma inni akarok, de nagyot.

– Meglesz pajtás, meglesz! Kapott rajta nagy örömmel a jeles hazafi.

– De nehogy valami korcsmába invitálj meg, mert attól már irtózom;
vannak neked jó magyarádi boraid odahaza. Aztán azt a csupa
férfitársaságot is megeléglettem már.

– Ne félj, bruder; nálam lesz a lakoma. Készülnek már az asszonyok. Lesz
ott szép leány is; van gondoskodva róla. Ismerősök a tavalyi
casinóbálokból. Vigan leszünk.

– Kivilágos kivirradtig!

Mindenki elismerte azt az egyet, hogy ez a Leon megennivaló fidelis
czimbora. Nem ront ez el semmi mulatságot.

Hanem ezért Potyási úr, a ki nagy praktikus, jónak látta
összeszólalkozni egynehány czimborával, hogy e percztől fogva soha se
ereszszék ki a kezükből Leont, mindig legyen vele kettő-három, a ki
kisérje; mert kötve kell hinni a komának! Ha ez most a gezetlenieket
értesítheti a történtekről, vagy beszélhet velük, a mint holnap
feljönnek a választásra, megteheti azt, hogy a sváb falukból jövő
választókat megijeszti, a ráczokat meg elcsábítja s a szavazásnál még
majd elverik rajtunk a port. Legjobb lesz pedig, ha a mai esti
vacsoránál leitatjuk az öcsémet, hogy holnap délig azt se tudja: a
földön van-e vagy a mennyországban?

E dicséretes szándékkal ölelte és kisérte karonfogva minden ember Leont
egész addig az óráig, a mikor Nagybaróthyéknál meg kellett jelenni.

Leon, természetesen, a legszivesebben látott vendég volt a háznál. A
háziasszony juristakori tánczosnője volt. Kedves emlékek! Aztán Napoleon
szép, igéző szemei mindenütt hódítottak. Veszedelmes volt azokkal
játékot kezdeni. A bekövetkezett lakománál egyik áldomás a másikat érte.
Körömpróbáig kellett inni a poharat. Leon mindjárt vette észre, hogy
ezek most őt le akarják itatni. Ez kellett neki épen. A kecses
háziasszony maga is bele volt avatva a kegyes complottba, mely egy
alkotmányos czél elérésére terveztetik, s ott maradt az asztalfőn, még
mikor a fagylaltot elhordták is. Tudva van, hogy a mig a házi asszony
ott ül, addig senkinek sem illik az asztalt elhagyni. Leon ott ült a
jobbján, s a kecses hölgy saját szép mollett kezeivel töltögetett a
poharába, s az átellenben ülő férj nógatta a koczczintásra.

A szép házi asszony kiváncsi is volt. Azt mondták neki, hogy Leon igen
érdekes alak, mikor leiszsza magát. Az is volt. Toasztjai majd költői
fellengésben úsztak, majd a humor tüzében röppentyűztek szerte; adomái
megnevettették az egész társaságot: mikor elmondta a négy nap élményeit
princz Alienor társaságában, roppantak a vállfűzők zsinórjai a nagy
kaczagástól.

Közbe-közbe udvarlói tisztjéről sem feledkezett meg Leon, s hizelgő
bókokat mondott kecses szomszédnéjának, el-elszalasztva egy-egy áruló
sóhajt ajkairól.

«Hiába, csak a mi szép, örökké szép marad!»

– Hej ha én akkor már szolgabiró lettem volna, a mikor jurista voltam!
(Egy veszedelmes oldalpillantással azokból az igéző szemekből a házi
asszonyra.) Nos uraim: ezt a poharat a legszebb asszony egészségeért az
egész vármegyében!»

– Te Leon; mondá féltréfával Nagybaróthy. Ha te ilyen veszedelmesen
kezdesz udvarolni a feleségemnek, akkor én nem viszem fel az asszonyt
Budapestre.

(«Ah, gondolta Leon, még magad jösz kapóra elém. Milyen szépen lelőlek
most!»)

– Ah, azt elhiszem. Az ürügy hamar készen van, a miért a képviselő urak
itthon hagyják a feleségeiket. A kis Fifine azóta bizonyosan kijárta már
az énekiskolát.

– Micsoda kis Fifine? kapott bele a háziasszony.

– No, az a kis reményteljes csemete, a kit a képviselőház taníttat ki
énekesnőnek. Egyébiránt a szinháztéri pogácsaárulónő többet tudna felőle
beszélni.

«… Sssss!» hangzék az asztal tulsó végéről. Potyási úr már vette észre a
Leon képéhez emelt puskát s látta, hogy most mindjárt lelövi
Nagybaróthyt, mint egy szalonkát.

Leon azonban hallatlanná tette az ő pisszegését, s részeg ember
szelességével folytatá csak azért is:

– De iszen ismerjük a képviselő urak kópéságait! Mikor otthon
elpanaszolják a feleségnek, hogy micsoda szörnyüség attól a
pártelnöktől, hogy tiz órára teszi a conferentiát s éjfélutáni két óráig
nem ereszti haza a törvényjavaslatok tüzetes tárgyalásából a tagokat!
Szép kis tárgyalások azok.

«Zárkány! Zárkány!» Kiáltának most már többen közbe.

Erre a figyelmeztetésre úgy tett Leon, mint a ki hirtelen meghökkent, s
a hogy részeg ember szokott, mikor észre veszi, hogy egy vasvillára való
ostobaságot vetett az asztalra, azt hirtelen igyekezik még egy petrencze
még ostobább magyarázattal eltakarni.

– Óh kérem, én a világért sem czéloztam Nagybaróthy barátomra, ő kivétel
a többiek közt. Ő példánya a jó férjeknek. A mint a nyolcz órát üti, ő
kel fel a klubban a helyéről és megy haza. A szinháztéri mandoletti
boltba pedig csak azért szokott bepillantani, hogy a kedves feleségének
egy kis friss dióskalácsot, meg pogácsát vigyen haza.

Ezzel a mentséggel aztán tökéletesen a víz alá buktatta szegény
Nagybaróthyt; mert ez soha sem szokott nyolcz órakor hazamenni, pogácsát
sem vitt a zsebében haza soha.

Potyási odaszaladt Leonhoz s a fülébe súgott:

(– Gyere már haza, kedves barátom. Szükséged van a nyugalomra. Tudod,
reggel a hideg lelt.)

(– Nagyon részeg vagyok már, úgy-e? Sokat ittam.)

A házi asszonyság is felkelt és asztalt bontott, s igen fagyos
tekintettel s feszes magatartással hagyta el a társaságot.

Leon tökéletesen el volt készülve. Ugy kellett a kalapot a fejébe
nyomni, mert azt sem tudta, hogy az mire való? Aztán két czimbora
kétfelől a karjánál fogva, nagy vesződséggel vezette haza az arany
sasig. Utközben minden házba beakart menni. A szállásán aztán
levetkőztették, lefektették s rábizták a pinczérre a szobakulcsot, hogy
majd ha csenget, nézzen fel hozzá, – úgy holnap délfelé.

Nagy volt aztán a pinczér bámulása, mikor félóra mulva hallotta a
csengetést s felszaladva a szobába, ott találta azt a holtrészeg embert
az iróasztal mellett ülve s leveleket pecsételve.

Leon a legnyugodtabb hangon mondá neki, hogy rendeljen számára rögtön
egy lovas embert, a ki a két levelet elvigye.

Az egyik szólt Nagy János uramnak Gezetlenbe.

A másik Csajkos uramnak Bátokba.

Nehány percz mulva ujra csengetett a pinczérnek.

Visszakérte az egyik levelet. A Bátokra szólót.

Meggyújtotta azt a gyertyánál s elégette.

Az a hajszálrugón ketyegő finom bolondság, a mi az emberi szív
óra-művében megvan (a míg el nem kopik), s a mit becsületérzésnek
neveznek, ezt még a mámor sem bírta elaltatni, ez megsúgta neki azzal az
alig hallható óra ketyegésével, hogy lehetetlen az, hogy ő a bátokiak
segélyéhez folyamodjék s győzzön olyan emberek szavazatával, a kik
Nornenstein Alienor borát és pénzét elfogadták.

Csak a gezetleni levelet küldte el.

De nem is volt többre szükség.

A petarda megtette már a hatást.

Másnap a választásra felgyült városi és vidéki választók előtt az elnök
egy levelet olvasott fel, melyben Nagybaróthy Dániel ur kijelenté, hogy
ő neki családi körülményei s egészségi állapotjai nem engedik a
képviselőség elvállalását, minélfogva barátai bizalmát megköszönve, kéri
jelöltetését visszavonatni.

Nagy lett erre az ijedelem.

Futottak Nagybaróthy szállására, ott azt tudták meg, hogy az már korán
reggel el is utazott családostól Koritnyiczára.

A gezetleniek, kik a piacz baloldalát foglalták el, az alatt lelkesülten
hangoztatták Zárkány Napoleon nevét.

Az elnök határidőt tűzött ki a másik pártnak jelölt fölállítására.

Potyási lótott-futott jelöltet keresni: de minden ember hátra dugta
előle a kezét, tudták, hogy ez drága kézszorítás.

Lassankint terjedt a lelkesülés s a jobboldalon álló csizmadiák is
elkezdték hangoztatni Zárkány nevét, a nagybaróthi tábor kezdett
átpártolni.

A végzetes határidő is letelt, most csak egyetlen egy mód van még
fordítani a dolgon, azt megsúgta Potyási úr az elnöknek.

A közönség csak egy nevet hangoztat már: Zárkány.

Egyhangú lesz a megválasztás.

Csupán egy lényeges kérdés akaszthatja azt meg.

A jelölt a választás színhelyére idéztetik.

– Van-e önnek választói igazolványa?

Ezt kérdé tőle az elnök.

Azt pedig ezer ember közül kilenczszáz kilenczvenkilencznek nem jut
eszébe a tárczájában hordozni. Pedig ebbe bele lehet kötni, ha nincs;
mert a törvény azt mondja: választható csak az, a ki választó.

De épen Leon volt az az ezredik ember, a ki azt elő tudta adni.

– Itt a budapesti választói igazolványom; s minthogy a törvény a
huszonnégy éves kort és a magyar nyelv tudását is feltételül szabja a
képviselőnél, elhoztam a keresztlevelemet is, meg az iskolai
bizonyítványomat: méltóztassék belőlük meggyőződni.

Csak akkor esett hanyatt minden ember bámulatában.

Hát ez már akkor, midőn hazulról elindult, tudta azt, hogy itt őt fogják
megválasztani képviselőnek.

Irtóztató ember ez! Ilyen fiatal létére.

Mi lesz belőle még, ha a bölcseségfogai kinőnek?

S hangzott aztán az általános felkiáltás: «éljen Zárkány Napoleon,
Etelvár képviselője!»

S nem volt egy falragasz, nem egy kitűzött zászló a városban, mely azt
előre hirdette volna.

Alienor késő éjjel rendelte meg a pesti kocsit, melyen hadjárata
színhelyéről elmeneküljön. Másnap reggelre ért be Gezetlenbe. Ott le sem
szállt a kocsiból, lovakat váltott s utazott tovább. Délután lett, mikor
Bátokra eljutott. Nem kellett neki sem étel, sem ital, csak friss
előfogat. Ki se dugta a fejét az ernyő alól, hogy meg ne lássa valaki, a
ki ráismerhetne. Ebben az átkozott hosszú épületben tánczolt ő a falusi
nymphákkal s azoknak az öreg anyjaikkal. Még a csóktól is elment már
minden kedve. A gyomra émelygett, ha rágondolt. Minden poézisát
elvesztette előtte az élet. A mint befogták a lovakat, jó borravalót
igért a kocsisnak, ha még ma eljut vele Etelvárra. Késő este volt, mikor
a herczegnő kastélya mellett elhajtatott. Osonva akart keresztülmenni
előtte, de a kocsis okvetlenül meg akarta a lovait itatni az út közepén
lévő kútból, s az alatt ideje volt kikémlelni a hintó ernyője alól.

A herczegnő palotájának minden ablaka ki volt világítva, s a narancsfák
sorba rakva a terrace előtt, tele aranyalmákkal.

A kapubejárat nemzeti színű szalagokkal volt felpiperézve s az ősi
faragványok virágfüzérekkel átfonva.

Az udvar közepén állt egy roppant nagy gúla, melyen sorba rakott veres
és fehér virágú pelargoniumok képeztek egy óriási «ÉLJEN»-t. A corridor
boltívei mind szőnyegekkel feldiszítve, mig a kastély legmagasabb tornya
hegyéről egy földet seprő nagy trikolór zászlót lebegtetett meg
koronkint a feltámadó esti szél. Holmi ácsok, szőnyegészek mindenféle
állványokon, karzatokon dolgoztak még ez éjjeli órában is, s a kastély
melletti tó szigetén erősen építettek valami échafaudeot: az bizonyosan
a tűzijáték számára lesz.

És ez mind az ő tiszteletére készül.

És ő ennek mind hátat fordít.

Egyszer-egyszer úgy rémlett neki, hogy be kellene hajtatni arra az
udvarra s megkérdezni: ébren van-e, vagy alszik már az a szép leány, a
kinek ő róla kell gondolkozni, ha ébren van, s róla álmodni, ha alszik?
De csak elmult az is. A négynapi erőtetett tevékenység, izgalom után még
mélyebben esett vissza erélytelen lomhaságába.

Nem kellett neki már se istennő, se nympha, ha még küzdeni is kell érte.

A méreg ette belül, ha rágondolt, hogy milyen hóborodott hadjáratra
engedte magát rávetetni.

A parkból szép csengő soprán énekhang zendült fel, kisérve egy másik női
alt hangtól.

– Siessünk kocsis!

Alig várta, hogy a kocsizörgésben elveszszen az a csábitó dal.

Éjfél volt, mire az etelvári postaház előtt megállt a hintó. Sietteté az
előfogatot: reggelre az indóháznál kell lennie. Még nagyon is korán
érkezett. A reggeli vonat csak tiz órára érkezik meg. Tehát öt óráig
ülhet ott egy helyben. Nagyon haragos volt. Az állomásfőnök azt kérdezte
tőle, hogy honnan jön. Megmondta neki, hogy Sipotáról. «Ejnye, nem tud
valami hirt a princzről? Itt azt beszélik, hogy a gezetleniek levágták
mind a két fülét.» Alienor megtapintotta a magáét. Még meg volt. Azt
mondta, hogy nem tud róla semmit. Azt kérdezte tőle az állomásfőnök,
hogy hová akar menni? Mondta neki, hogy Budapestre. «Ah, hisz akkor
iszonyú kerülőt tett ön szekérúton. Sipotához csak egy napi járat a
dancsvári állomás: arra mehetett volna.»

Erre Alienornak egy rémgondolatja támadt.

Ha Dancsvár csak egy napi járás Sipotához, akkor Dumka úr meg Leon a
vasuton még eléje kerülhetnek, megfoghatják, visszavihetik.

Ez a rémület felkölté benne az akaraterőt.

Azt kérdezte az állomásfőnöktől, hogy lehetne-e innen különvonatot
kapni?

Ez a kérdés gyanússá tette őt a hivatalos úr szemeiben. Kinézte a
szemeiből, hogy nem jó járatban van.

– Szabad a becses neve után tudakozódnom?

– Igen hát. Princz Nornenstein Alienor!

Erre aztán csinált neki a főnök furcsa bókokat, egymás után hármat is. S
futott, a sarkával előre, be az irodájába s egy óra mulva fűtve volt a
gép. Alienor princz könnyebbült szívvel ült fel a waggonba. Ide már nem
jöhet utána a kortes!

A tíz órai vonattal csakugyan megérkezett Dumka úr, a hátán czipelve a
bundáját, a mit kölcsön kért Dancsváron.

– Kit tetszik keresni? kérdezé tőle az állomásfőnök.

– Nem látta a princzet? súgá az érdemes úr.

– Dehogy nem. Most ment el két óra előtt különvonattal Pestre.

– No akkor jójczakát kivánok.

Azzal bement a váróterembe, levetette magát a bundájára s azt mondta a
szolgának, hogy őtet fel ne költse estig. Nem tudta azonban a szemeit se
behunyni. Fölkelt, kocsit keresett, felvetette rá a bundáját s hajtatott
Etelvár felé.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: A franczia commune harcza előtt.]

[Footnote 2: A 60-as években még nem volt Budapestnek bazilikája.]



TARTALOM.

I. KÖTET.

ELSŐ RÉSZ: NAPOLEON ÖCSÉM.

  A mit két leány beszél egymás közt  5
  A mit a harmadik leány beszél a kettőnek  15
  Az albumból  37
  A mit egy nő beszél egy leánynak  63
  A védszent, a ki leszáll  86

MÁSODIK RÉSZ: A REND-ÚR.

  A «Fürst» és a «Princz»  109
  A «Jerichói Kürt» gépezete  123
  Karakán barátunk tragœdiája  131
  A tragœdia vaudevilleben végződik  150
  Pompeja  153
  Hadi tervek  169
  A hadjárat előkészületei  180
  A készülő zászló  186

HARMADIK RÉSZ: ALKOTMÁNYOS HARCZ.

  A hivek tábora  207
  Az ellenfél táborában  228
  Nagy János  256
  A közönyösek tábora  269
  A nő segélye  287
  A váratlan ellenség  291


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

12 |jellemvonásait folsoroltam |jellemvonásait felsoroltam

12 |hirágcsokrot tűz |virágcsokrot tűz

12 |s a szinvázban |s a szinházban

20 |tesz bízalmas |tesz bizalmas

42 |Mégfenyegette ököllel |Megfenyegette ököllel

45 |királyi herezegek |királyi herczegek

48 |kíálta felvillanyozottan |kiálta felvillanyozottan

52 |De a herszeg |De a herczeg

53 |ís belekeveredhetnének |is belekeveredhetnének

58 |S mít fog |S mit fog

59 |kímentem a kertbe |kimentem a kertbe

63 |Ha ki a vílágba |Ha ki a világba

64 |ísmétlő óra |ismétlő óra

65 |mondjon semmí |mondjon semmi

78 |készíttetí? miért |készítteti? miért

79 |Osztönszerű védelem |Ösztönszerű védelem

93 |Egy élétpályát |Egy életpályát

96 |park kíterjesztése |park kiterjesztése

129 |On nem tudja? |Ön nem tudja?

147 |ís rájuk |is rájuk

154 |kívétel a sok |kivétel a sok

159 |ífjú tánczosnőjével |ifjú tánczosnőjével

161 |második stádíuma |második stádiuma

165 |az nem híú |az nem hiú

165 |vítéz légióit |vitéz légióit

172 |magyar képvíselőház |magyar képviselőház

182 |Őtven forint |Ötven forint

226 |annyit bizo-zonyosan |annyit bizonyosan

248 |vasút kcll |vasút kell

249 |»Helyeslem nagyon |«Helyeslem nagyon

273 |míndennap megint |mindennap megint

276 |Az is ígaz |Az is igaz

277 |csizmadíaczéhnél leend |csizmadiaczéhnél leend

287 |patriarchális szertertás |patriarchális szertartás

291 |viszgálat alá |vizsgálat alá

297 |mondett kecses |mondott kecses

300 |egészségí állapotjai |egészségi állapotjai]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Az élet komédiásai (1. rész) - Regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.