Title: Az élet komédiásai (2. rész) - Regény
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Az élet komédiásai (2. rész) - Regény" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LV. KÖTET

AZ ÉLET KOMÉDIÁSAI. II.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

AZ ÉLET KOMÉDIÁSAI

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

II. RÉSZ

PFEIFER FERDINÁND TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896



NEGYEDIK RÉSZ.
POMPEIA.


AZ ELKÉSZÜLT ZÁSZLÓ.

Az utolsó éjszakát Sipotán azzal töltötte Dumka úr, hogy levelet írt
Etelváry Madelaine herczegasszonynak. Leírta a nehéz nap élményeit, a
sűrű küzdelmeket, az életveszélylyel járó táborozást. Nagyon megdicsérte
Leon ügyességét és páratlan hűségét pártunk és jelöltünk iránt.
Különösen kiemelte gezetleni vakmerő hadi fortélyát, hol, mint egykor
Imre király, egyedül és fegyvertelenül bátorkodott bemenni az ellenséges
felfegyverezett táborba, s annak ellenkirályát hivei közepéből a
históriához hiven kiszakította. Princz Alienor is igen bátran viselte
magát, minden strapácziát vitézül kiállt, sőt még csárdást is tánczolt
Bátokon, s a mi nem kisebb virtus: programmbeszédét igen szépen elmondta
Sipotán ötszáz főnyi díszes közönség jelenlétében. A nép szive meg van
számára nyerve. Hiveink lelkesültek, ellenfél fel sem meri ütni a fejét,
minélfogva a diadal egészen bizonyos, s ha Isten is úgy akarja, mint
magunk, holnap után este a győzelemhirrel és a kiérdemlett koszorúkkal a
princz Etelváron leend, átveendő a győzelem legdrágább koronáját stb.

Ezt a levelet lovaslegény által el is küldte még azon éjjel Etelvárra.

Két órával később kapta aztán a princz levelét.

Első gondolatja az volt, hogy utána megy és visszahozza.

Leonnal azonban közölnie kellett a princz levelét, mert annak szólt. Azt
már nem gondolta meg, hogy ennek rossz hatása is lehet. Ő csak a
princzczel törődött. A fél bankjegyek varázshatalmában nagyon bízott.

Ugy gondolkozott, hogy ha a princz Dancsháza felé vette az útat, akkor
ott nyomja őt az állomásnál; ha pedig Etelvár felé ment, akkor a vasúton
eléje kerül s a perronnál csipi el, mikor fel akar ülni.

Mint láttuk, a princz túljárt az eszén.

A herczegnő kastélyában tehát készültek a diadal hősét nagy pompával
fogadni.

A herczegnő ismét követte régi életrendjét, az éjszakát téve nappallá s
gyöngéd figyelemnek vette azt a gondoskodást, hogy az alkotmányos harcz
hőse az esti órákban fog megérkezni kastélyába.

Az ő reggele délután öt órakor kezdődött.

Ispánok, kasznárok teljesíték az udvarmesteri hivatalt rendezve az
ünnepélyi pompát; a tűzi játék sikerét Stuwer maga és a szép csendes,
derült idő biztosítja; madame Corysandenak pedig tökéletes elégtétele
van huszonnégy kis földészleánynak hófehérbe öltöztetésében, kik a nap
hősének útját virágokkal fogják behinteni, egy kis murillói kövérpofájú
angyalka pedig egy akkora rózsacsokrot fog neki átadni, mely valóságos
rózsalavina már.

Az úrhölgyek is teljes díszben várnak az érkezőre. Livia rádisputálta
Rafaelára, hogy fehérbe öltözzék, a mit a herczegnő csak oly föltétel
alatt fogadott meg, ha mindketten egyformába öltöznek. Olyanok voltak a
zöld ciprus bozót között, mint két villi.

Különös érzés, mondá Rafaela, arra gondolni, hogy az a férfi, a kinek
kedveért most ez a nagy nemzeti diadalpompa készül, egyúttal azzal a
szándékkal jön ide, hogy nekem férjem legyen.

– Igen, igen.

– Milyen nagyon kapsz rajta! Mintha te örülnél rajta legjobban, hogy
férjhez adhatsz s valahára megszabadulsz tőlem. Látod: pedig én nekem
úgy jön ez folyvást, mint egy kinevetni való tréfa, a miből végre semmi
sem lesz. Ez a mi mára várt vendégünk nem lesz az én vőlegényem soha.
Vagy ha vőlegényem lesz is, de odáig nem fogja vinni, hogy engem
elvegyen.

– De igen, herczegnő, igen!

– No hát fogadjunk. Szakíts tíz fűszálat, én meg összekötözöm a végeit;
ha láncz lesz belőle, te nyertél; ha nem lesz, én nyertem.

– De hát mibe fogadjunk? nekem nincs semmim, a mi nem Rafaela herczegnőé
volna.

– De igen van: a szived; s én arra akarok fogadni. Ha én vesztek, akkor
én megyek nőül ahhoz, a kit te szántál nekem; ha te vesztesz, akkor te
mégy ahhoz, a kinek én szántalak.

– De ez nem jól van föltéve, herczegnő! Inkább megfordítva tán; a
férjhezmenés a nyereséghez van kötve.

– Nem, kicsikém, a férjhez ment nő szíve elveszett tárgy: lehet, hogy a
becsületes megtaláló megőrzi azt; de az bizony csak az ő kegyelmétől
függ. Tehát maradunk az előbbinél: ha én vesztek, én ahhoz, a kit te
nekem: ha te vesztesz, te ahhoz, a kit én neked…

A fűszálakat azután kötözte, kötözte, mikor mind meg volt, szétbontotta:
nem lett belőle láncz.

– Én vesztettem.

Rafaela elszórta a jósló fűszálakat. Livia pedig örvendve tapsolt.

Ha tudta volna, hogy minek tapsol?

A legzajosabb ünnepélyi előkészületek alatt nem is igen ügyelt rá senki,
hogy egy poros, sáros alak, alázatosan lehúzott fővel, lomhán
csámpáskodó léptekkel settenkedik keresztül a díszes népcsoporton, s
mint a ki nagyon jól tudja itt a járást, egyenesen megy a corridorra s
nem kérdezősködik senkitől. Az anyaherczegnőt látszik keresni, ki
nyugtalan tevékenységgel jár fel s alá s oszt száz felé parancsot,
hangja folyvást hallik, magyarul, németül, francziául; most épen a két
leányt zaklatja, kik azzal mulatják magukat, hogy madame Corysande
bokrétanyujtó pufók angyalkájának valami felköszöntőt igyekeznek
betanítani, «mért nem végzik már toilettjüket?» (Mi van még hátra? Még
keztyüt nem húztak.)

– Hisz arra ráérünk akkor is, mond Rafaela, mikor az őrök jelt adnak,
hogy a princz közelít.

– Jaj, de azok nem fognak jelt adni, sóhajt fel a díszbokrok közül egy
gyászosan búskomor hang, melyre mindannyian meglepetve tekintenek oda s
ensemble kiáltanak fel a csodálkozás hangján:

«Dumka úr!»

– Hát mi az? Dumka úr? Ön csak egyedül? kérdi a herczegasszony.

– Én magam egyes egyedül; nyög a bánatos férfiú.

– És princz Alienor?

Dumka úr úgy tett, mint a mikor az ember egy legyet akar lecsapni a
kezével a légből, a mi azt jelenti, hogy «hol van az már!»

– Megbukott-e?

– Azt nem tudom.

– Hát mit?

– Csak azt, hogy megszökött a választás elől.

E perczben eldördült az első mozsárlövés a Bátok felé néző domb
tetejéről, s utána még két dörrenés.

– Hát ez mit jelent?

Bátok felől az útkanyarulat végig látható volt a kastély corridorjáról,
ez úton egy hosszan elnyuló lovascsapat kezdett kibontakozni az
alkonyfény aranyozta porfellegből; kilátszottak a zászlók hegyei.

– Hát ott ki közelít?

Dumka úrnak nyitva maradt szeme, szája a bámulattól.

– Nem tudom én.

A lovasság hosszú sora után megint egy egész szekértábor közeledett,
melynek nem akart vége szakadni. Azok is mind fellobogózva.

– Mi ez Dumka úr?

– Nem tudom én.

– Dumka úr! Ön négy éjszaka nem aludt. Nagyon ki volt fáradva. Önt előre
küldték hírhozónak. Az úton elnyomta az álom. Aztán azt álmodta, hogy a
princz Alienor megszökött.

Dumka úr ezt maga is kezdte elhinni. Az csakugyan igaz, hogy négy
éjszaka nem sokat aludt; az is igaz, hogy tegnap óta egy harapást sem
evett, csak minden állomáson egy kupicza szilvapálinkát hajtott fel; az
is igaz, hogy ő a princzet szökni nem látta: de még az a levél is eltünt
(talán nem is volt soha?) a melyikben a princz azt jelenté, hogy ő
szökik. De legigazabb, hogy íme itt jön az egész bandérium és tengernyi
választó népség, a mint szokás megválasztott képviselőt diadalmenettel
kisérni egész a vasútig. Ő azt a másik dolgot bizonyosan mind úgy
álmodta.

– Kedves madame Corysande, legyen olyan jó, gondoskodjék a számtartó
urról.

És Dumka úr engedte magát jól ismert vendégszobájába vezettetni, s ott a
hajdú által lehuzatni a csizmáit s fenhangon pirongatta magát.

– Ejnye, te vén tökfej! Már micsoda bakot lőttél mostan! Csak hiába!
gyöngül az embernek az elméje, ha vénül. Nem birjuk már ki a négy napi
tivornyázást… a hazáért.

S a jó becsületes ember elhagyta magát altatni csak azért, hogy a
herczegasszonynak legyen igaza.

Mikor Dumka úr azt a szót kiejté, hogy Alienor megszökött, Rafaela
diadalmas örömmel ragadta meg Livia kezét s nagyot szorított rajta,
mikor aztán a lövések dördültek, kedvetlenül taszította el kezét
magától.

A herczegasszony előhozatta három lábon álló messzelátóját, hogy a
közelgő menetet távolból is szemlélhesse, s elnézte azt sokáig oly
feszült figyelemmel, hogy az egész körüllevő világ nem létezett reá
nézve.

Rafaela türelmetlen lett.

– Ugyan mit nézesz rajta olyan nagyon? Az egész arczod csupa redő lesz a
távcsőbe bámulástól.

– És mégsem tudok kivenni semmit. Az alkonyég verőfényében minden alak
feketének tünik fel; merő silhouettek.

– Hiszen majd itt lesz egy félóra mulva, s akkor aztán láthatod
színről-színre.

De ez hosszú félóra lett. A lovas csapatok csaknem lépésben jöttek s már
ott volt az égen mind a két fényes plánéta, a mi ez évben az alkonyt
látogatta: a Venus és a Saturnus, mikor az első csoport a kastély elé
megérkezett.

Nyomukban jött egy teljes lovasezred; szakaszonkint különválva, a hogy a
külön helységekben alakultak. Az egyik csoport lovasai sastollas
süvegekkel, panyókára vetett mentékkel, a másiké piros mellényben, fehér
lobogó ingújjal és lábravalóval; a harmadiké hegyes csalmákkal,
kifordított gubákban, a negyedik tarka szőnyegekkel beterített lovakon,
kalapjaik mellett lengő szalagokkal, csizmáik szárába apró nemzeti szín
lobogók tűzve. Közel nyolczszáz lovas. Nem vasárnapi lovagok;
huszárviselt legény mind, vagy annak készülő, s nem rúd mellől kifogott
gebék; mind gyönyörű paripák.

Azok felálltak szép hadirendben a kastély homlokzata előtt.

A herczegasszony előhozatta a himzett zászlót, s kibontva annak
lobogóját, maga tartá azt kezében, a zászló arany bojtját meglebbenté a
szél, hogy a nemzeti czímer kivillant egy perczre; az a pillanat egy
rögtöni éljenriadalt költött a lovas sorban s a riadal közepett érkezett
meg a négylovas kocsi, mely a nap hősét hozta.

Két férfi szállt le belőle: Nagy János uram és Leon.

Leon fedetlen fővel volt. Az út pora haját, szakállát behajporozta.
Olyan volt, mintha egy éjszaka megőszült volna. Saját maga harmincz év
mulva.

S arczkifejezése is olyan komor volt hozzá. A gondolkozó ember
számvetése az, ki azt számítja, hogy a túlvitt népszeretet árát valaha
meg kell fizetni!

Lehet-e az?

Az üdvriadal közepett csendesen haladt fel kiséretével a veranda
lépcsőzetén, hol a hölgyek álltak s ott megállt előttük némán, lehajtott
fővel.

Hová lett a mindig tréfára kész bohó? a nők kedélyes udvarlója, az ötlet
gazdag szónok? Elveszté-e minden erejét, mint Sámson, hogy haját
levágták?

Tudja jól, hogy ez a pompa e kastélyban mind nem ő reá várt, ezek a
virágpiramidok nem az ő számára lettek emelve; ez a kivilágítás nem az ő
örömére lett meggyújtva, ezek az úrhölgyek nem az ő szép szemeiért
öltöztek villiknek, tündérasszonyoknak; ez a zászló nem az ő diadalára
lett himezve, és mégis kötelessége lett ide eljönni és megmutatni: «ime
ez a poros arcz az, a mi titeket képviselni fog; három évig én hordom a
ti neveteket».

De mondani annyit sem tudott.

Kisérőjének kellett azt helyette megtenni.

Nagy János uram régi ismerős volt a herczegasszonynál, sokszor járt
közbe a család és a jobbágyok vitás ügyeinél, békés egyességgel
szüntetve meg a régi villongásokat. Szivesen látott alak volt Etelváron.

– Kegyelmes herczegasszonyom. Engedje meg, hogy bemutassam önnek az
etelvári választóközönségnek egyhangúlag, egyesült örömmel megválasztott
képviselőjét.

Rafaela ajkairól egy önkénytelen «hah» kiáltás csattant fel, melyben
bámulat, diadal és dacz, öröm és harag volt kifejezve, egyszerre
összefonta két karját mellén s úgy tekintett az ifjúra, ki lesütött
fővel állt előtte s gondolá: «és én mindezt loptam, és tőletek loptam
el».

A herczegasszony pedig félkezével a zászlót hátrakapva, önkénytelen
kitörő erélylyel tevé másik kezét Leon vállára, mintha meg akarná
állítani ezt az embert, a ki olyan nagyokat tud lépni.

Perczekig nézett így reá. A mit e perczek alatt gondolt azt nem tudta
meg ember soha. Éveit járta be az alatt a lélek a múltnak és a jövőnek a
fény gyorsaságával.

Végre megszólalt a herczegasszony, halk, szelid hangon.

– Üdvözlöm önt, Etelvár képviselője. A győztesnek mindig igaza van. Öné
a győzelem. Ez a zászló Etelvár képviselője számára készült. Vegye ön
kezemből e jelvényt, s emlékezzék meg arra, hogy e zászlót négy hölgy
hímezte, a kik közűl három kivánta azt, hogy ön legyen Etelvár
képviselője…

(«Oh mind a négy»! mondá magában az a negyedik, s kezeit szíve fölé
tette, hogy az el ne árulja dobogásával ezt a nagy titkot.)

E szónál aztán mondott valamit a megszólított: nem az ajkaival, hanem a
szemeivel. Megjelent bennük a köny.

S egy könyező szem annyit csinál, a hány belenéz.

Nagy János uram úgy látta, hogy jó lesz ennek a jelenetnek véget vetni.
A kérges tenyerű embernek gyöngéd tapintata volt.

– Kegyelmes herczegnő, szólalt meg, rövidre van szabva képviselőnk
gyönyörűsége, a mit vele kegyelmességtek éreztet. Ezernyi, meg ezernyi
nép kisérte őt idáig. Ennek egy része messziről jött; napi járó útat
tett, azokat békében vissza kell bocsátani; más része tovább akarja őt
kísérni egész a vasútig. Kezdeni kell a búcsúzást, mert az sokáig fog
tartani, sokan vagyunk hozzá.

Köszönettel tartoztak a derék embernek mindannyian a siettetésért. Közel
volt hozzá a játszószemélyzet mindegyike, hogy valami mást játszék el,
mint a mi szerepébe van írva.

Leon megcsókolta a herczegnő kezét. És az ajándékozott zászlót is. Épen
ott, a hol Livia hímzése volt. És a leány vette azt észre. S mégis azt
hitte, hogy ez csak véletlen.

– Atyámfiai! kezdé el a szót Nagy János, kézen vezetve le az udvarra
Leont, kinek úgy reszketett a keze, mint egy újoncz szónoké: egy szót
sem tudott volna most mondani. A szekéren jött közönség betódult a
kastély udvarára, s azt félig megtölté. Egy nagy rész pedig künn maradt.
Képviselőnk most útjára távozik. Emlékezzetek rá, mit mondott, mikor a
választási jegyzőkönyvet kezébe adták: «Szegény embert választottatok
meg, a ki még igéretekben sem gazdag». Mert hogy mind az, a mi a
gezetleni kút felett mondva volt, csak merő gúny volt, megszégyenítése a
nagyszájú alakoskodásnak, azt bizonyosan megértettétek. A haza nem oszt
ajándékokat, a haza áldozatokat követel. Ti gazdagok vagytok; az ország
a szegény! Aztán elmondta előttetek, mik egy népképviselő kötelességei,
őszintén, igazán. «Ha tetszem nektek így, akkor elfogadom megbízástokat.
De ha azt kivánjátok tőlem, hogy ámítsalak benneteket, fényes
igéretekkel, hogy játékot űzzek a nép hitével, akkor összetépem a
megbízást; válaszszatok más képviselőt!» Így beszélt hozzátok. És ti egy
szívvel, lélekkel kiáltottátok fel szavára az «éljent». Ez a mi
emberünk. Az ő szavai után ismerünk saját magunkra. Minden ember jobbnak
érezte magát, mint azelőtt volt. Mintha álomból ébresztett volna fel
bennünket. Kivánjunk neki most egy istenhozzádot a viszontlátásig. Mi
adjuk neki szeretetünket; az Úr adja neki lelki erejét; s aztán ne
mondja, hogy ő szegény ember. Gazdag az ilyen ember, mert kincse van, a
mit nem vehet meg semmi pénz, semmi hatalom.

Az egyszerű földmíves szavait dörgő tetszészaj követte onnan alulról.

A tüzijátékosnak utasítása volt: az első szónoklat után megvilágítani a
tájat bengáli tűzzel. Kékes fény áradt el az udvar és környéke felett; a
fény közepett, mint mozdulatlan érczszobor, állt a nap hőse, egyik kezét
a másikkal megfogva, érzéketlen a körüle felzendülő riadal iránt; egy
alak, mely talán él: de nem érez.

A hölgyek a magas oszloptornáczról néztek le reá.

Csábító bűbáj van az ily jelenetben.

A mint az udvaron csoportosúlt nép lecsendesült, a kapun kívül szólalt
meg egy hang.

A görög tűznél látható volt Csajkos uram alakja, ki egy szekérre állt
föl, onnan beszélt a néphez.

– Atyámfiai! Bátok és szomszédságának népe! Mi is osztozni akartunk a
mai nap örömében s csatlakozni akartunk atyánkfiaihoz, kik Etelvár
képviselőjét diadallal kisérték falvaikon végig. Ők azonban elutasítának
minket e szóval: «ti nem osztozhattok a mi örömünkben; ti nem jöhettek
mihozzánk, árok van mi közöttünk, a mi bennünket elválaszt». Micsoda ez
az árok? Az a bűndíj, az a lélekvásárra adott foglaló, a mit
elfogadtunk. Temessük be vele ezt az árkot. Ha a Messiást elárulta Júdás
harmincz pénzért, ki lesz az a Júdás, a ki a mi megváltónkat eladja
huszonöt pénzért? Nem vagyunk mi eladó rabszolgák, nem kell nekünk
lélekfoglaló, alamizsna. Szedjük össze a közénk szórt pénzt, s mert
nincs gazdája, nem tudjuk, ki adta? fordítsuk igazi helyére: építsünk
tanyai iskolákat.

Lázadó tapsvihar követte ez indítványt. Nagy tömegben a lelkesedés
ragadós. Az emberek csak egyenként önzők, együtt nagylelkű a nép.

S e lelkesedés áthidalta az árkot, mely a két tömeget eddig
különválasztá. A gezetleniek kifelé, a bátokiak befelé tódultak, az
udvaron összekeveredtek és aztán egymás nyakába borúltak, ölelték
egymást, kezeiket szorongatták, kedves bátyámnak, kedves öcsémnek
nevezték egymást, megbocsátották a régi haragot, viszálkodást, őszintén,
igazán, egész ivadékokra. Sírtak. Nem lehet az ilyen jelenetet rendezni,
nem mondva csinálni. Királyoknak minden kincse meg nem vásárolhatja azt.
Percz szülte azt s évtized viselte méhében. És az egymást testvérül
ölelő csoportok odarohantak ehhez az emberhez, a kinek varázslatára e
csodák végbementek. Felkapták Leont vállaikra, mint a hinduk Brahma
bálványképét. Csókolták kezeit, ruháit, a mit elérhettek. Nevettek,
zokogtak. Óh, azok igazi könyek voltak! Meggyógyúlt betegek, feloldott
bűnösök, kiszabadúlt rabok, hazatért száműzöttek igazi könyei.

Nem jó az ilyen jelenetet hölgyeknek nézni!

A nép szerelme veszedelmes csábító, a néptömeg lelkesűlt mámorában
iszonytató varázs van, a felemelt alakot dicsfény, igézet, bűbáj veszi
körűl, a mi elszédít.

(Hát te ily nagy léptekkel közelítsz felém? gondolá Rafaela.)

(Hát te vagy az, a kit én a fűszálakon elvesztettem? aggódék Livia.)

(És büszke volt rá mind a kettő.)

A bengáli tűz most már rózsafényben úsztatta a tündér jelenetet.

A néptömeg, mint egy hullámzó tenger, tovább vonúlt. A lovas csapatok
kardalt énekeltek, azt a hymnust, mely vakmerően vitáz az Isten ellen
egy nemzet mellett; azt mondva a szenvedésekre, hogy «elég már»!

A zsolozsma közé vegyűlnek a fényes tűzijáték ropogásai.

A szikrázó színpompánál vonúl végig egyik csapat a másik után.

– Fölséges jelenet! sóhajt fel magánkívül madame Corysande.

A herczegasszony pedig boszúsan toppantott a lábával.

– És most következik valami, a mi a fölségest egyszerre a
legdrasztikusabb nevetségbe fogja alárántani; most jön a tüzijáték
utolsó része: a név.

Az valóban az egész lelkesedést egyszerre dæmoni kaczagássá átalakító
tréfa lesz, a midőn a tűzijátékos, ki az itt történtekről nem tud
semmit, e végjelenetnél levegőbe bocsátja azokat a röppentyűket, a
mikből a csillagos magasban e betük fognak messze sugárzani: ALIENOR.
Így volt megrendelve.

– Erre nem gondolt senki!

– Hátha mégis gondolt rá valaki; suttogá Rafaela.

A következő perczben már felrobbant a tűzi játék végkitörése, s a
szétlövelő röppentyűk e betüket rajzolták a csillagos égre: LEON.

A tűzijátékosnak könnyű volt Alienor nevéből a betüket felhasználni.

Csak Livia vette észre, hogy Rafaela herczegnő a nagy diadalmámor
közepette néhány szót mondott suttogva komornyikjának, mire az sietve
távozott a park felé.

. . . . . . .

Dumka úr is felébredt egyszerre a nagy diadalzajra, azt mormogta: «hej
de nagy szél fúj odakünn»! s aztán befordúlt a fal felé s aludt jó
lelkiismerettel tovább.


LIVIA FELADATA.

Mikor minden pompának vége volt, azt mondá Rafaela az anyjának:

– Hanem azért nem volt szép tőled, hogy négyünk közül hármat elárultál.

– Bocsánat, kedves herczegnő, én csak «egy» ellen követtem el árulást: a
ki a fekete golyóval szavazott. Nyilatkozzék, ki volt az? s én sietni
fogok, hogy kiengeszteljem.

Rafaela herczegnő egy perczig gondolkozott rajta, hogy ne mondja-e azt,
hogy övé volt a külön szavazat. De Liviának csak fél percz kellett, hogy
őt megelőzze s kimondja:

– Enyim volt a fekete golyó.

A herczegasszony tapsolt, a kebléhez ölelte Liviát s megcsókolta a
homlokát:

– Bravo, kis leány! Most megjártad te szép aranyfáczány! A míg te törted
rajta a te kemény fejedet, hogy felhasználd-e az alkalmat, melyben anyád
bocsánatot kell hogy kérjen tőled, addig Livia megelőzött.

– No hát kövesd meg őt.

– Majd ha egyedül maradunk. Azt nem igértem, hogy publikum előtt teszem.
Te holnap reggel madame Corysandedal haza mégy Etelvárra. Liviát pedig
itt hagyod nálam az én ős-odumban csak egy napra.

– De csak egy föltétel alatt; hogy nem viszed őt a boncztani muzeumodba.

– Még a tájékára sem.

– S nem tartasz neki physiologiai felolvasásokat.

– Ellenkezőleg. Csupán érdekes mendemondákkal fogom őt mulattatni.

– S a cselédek ételéből tálaltatsz neki, a hogy én szoktam magamnak.

– Nem lesz rám semmi panasza.

– És végül, ha Livia is itt akar maradni, ő a maga ura.

Ezen még szegény Livia is nevetett. Ő a maga ura! A ki soha sem volt
más, mint egy mindenki által kényeztetett rab. Mondta, hogy szivesen
marad.

– Tökéletes némber vagy, a ki minden levélhez három utóiratot függeszt,
mondá a herczegasszony Rafaelának. Egy föltétel alatt hagyod itt Liviát
s lesz belőle négy. Tehát áll az egyezség. Ti holnap elmentek: Livia itt
marad; és semmi természettudományban nem részesül.

Óh, a szegény lánynak mennyivel kevesebb gyötrelme lett volna, ha a
boncztani muzeum irtózatait mutogatták volna meg neki órahoszszant, mint
hogy a herczegnőtől oly barátságban részesíttetett, mely elég lehetett
rá, hogy az eszét veszítse bele.

A mint másnap reggel, (t. i. d. u. négy órakor) Rafaela madame Corysande
kiséretében elhagyta az etelvári őskastélyt, hogy az etelvári
herczeglakba visszatérjen: a herczegasszony karon fogta Liviát s elvitte
magával a parkba; ott egy művészien összerakott grotta állt, nyilt
kilátással a tóra, a grottában fatuskókból kivájt székek. A herczegnő
egyikbe leült, szemben az ajtón beható vilálágossággal, Livia ott maradt
a bejáratnál egy, a sziklából kinőtt platánfa tövében.

Szokása volt a herczegasszonynak egyenesen rátérni a tárgyra.

– Az én Rafaelám azt mondta nekem, hogy én elárultam négyünk közűl
hármat. Mi által követünk el árulást? Ha híveink kárára szolgálatot
teszünk az ellenségnek. Ez az első. Híveinknek tettünk-e kárt? Ez a
második. Sem az egyik, sem a másik eset nincsen jelen. Kezdjük madame
Corysandeon. Ő hármunknak bizonyosan híve, de ő Zárkányt is kegyeli. Nem
mondja ugyan szóval, de elárulja az arcza, ha jót, ha rosszat beszélnek
az ifjú felől az ő jelenlétében. Ő nagyon rosszul tudja indulatait
elrejteni, s ha valaki madame Corysandenek az orrát veresnek akarja
látni, hát csak kezdje el előtte Zárkány Leont megszólni. Tehát rajta
nem követtem el árulást. A második vagy te.

Livia remegett.

– Te is hívünk vagy; családunkhoz nőve. Talán nem is tudod az okát, mi
köt oly erősen hozzánk? Nem csak az, hogy mindnyájan szeretünk, hanem a
végzet maga. Te talán nem is emlékezel arra a nagy balesetre, mely után
a mienk lettél.

– Négy éves voltam akkor.

– Annyi, mintha nem tudnál róla semmit. Talán senki sem is hozta azt
neked azóta elő. Nem árt megtudnod. Atyád főerdésze volt férjemnek, igen
kedves hivatalnoka. Egy vadászat alkalmával valami véletlenül elsült
fegyver ott a férjem oldala mellett ölte őt meg. A golyó, mely az ő
mellén keresztül hatolt, még azután férjem arczát is megütötte s örök
nyomot hagyott rajta. Te árván maradtál, apa, anya nélkül. Nekünk Isten
előtti kötelességünk volt apát és anyát adni neked. Mint teljesítettük a
kötelességet? azt te magad tudod. No ne sírj; mert az engem is megindít
s én nem szeretek hozzákezdeni, mert aztán nem tudom elvégezni. Tehát te
is hívünk vagy. De viszont Zárkány Leonnak sem lehetsz haragosa. Ő
kedvencze volt a te atyádnak. Mikor oly szerencsétlenül végezte életét
szegény megboldogúlt, akkor Leon suhancz gyermek volt, s ő is ott volt a
hajtóvadászaton. Ő fogta fel összeroskadó atyádat s azután ő volt az, a
ki érted ment, hogy elhozzon magával kastélyunkba, magadra maradt árvát,
s a hogy te az nap sehogy sem akartál elaludni, ő mesélt neked addig,
míg elnyomott az álom s aztán ölében hozott át a várlakba. Mindez nagyon
régen történt már s azután neked semmi okod nem volt, hogy ő reá
neheztelj, úgy-e bár?

– Nem. Kegyelmes asszonyom.

– A harmadik vagyok én a négy közűl. Azt is tudni fogod, hogy a herczeg
ifjúkorának első ábrándjait egy nő bírta, a ki később Zárkány
Napoleonnak anyja lett. Férjem akarta őt nejévé tenni. Ez a nő
boldogtalan volt aztán teljes életében. Egy hóbortos férj megölte
kedélyét, elprédálta vagyonát, koldussá tette egyetlen gyermekét. Pedig
ennek a fiúnak lángész volt adva, összekötve a genius szilaj vágyaival,
a mik vihették őt égnek vagy pokolnak. Én ezt az ifjút mint egy élő
szemrehányást találtam mindig magam előtt, kinek sorsáért én vagyok
felelőssé téve. Saját végzete herczegi koronát igért neki s az én
végzetem csörgő sipkát adott helyette. Nincs nagyobb szenvedés, mint az
a tudat, hogy másnak szenvedést okoztunk. Férjem megértett engem. Tudta,
hogy a midőn ez ifjút figyelemmel kiséri, az én lelkemnek szerez
nyugodalmat; hogy minden titkos jótettével, mely Zárkány Leont éri, azon
purgatorium tüzét oltja el, melyben az én lelkem ég. Ő vásárolta össze
Zárkány birtokait, midőn fia azokat árúba bocsátá, hogy apja adósságait
kifizesse. Nagyobb árt adott értük, mint a mire becsülve voltak. A
becsületét tehát megmenté Leon: nem szidják kielégítetlen hitelezők. Azt
is tudom, mi czélja van férjemnek e birtokokkal; helyeslem a czélt. Csak
holta után fogják azt megtudni végrendeletéből. Tovább kiséri őt
figyelmével életútjain. Nem fogja kezét, csak az utakat nyitja meg
előtte. Látatlanul kiséri. És ezt azért teszi, hogy engemet
megvigasztaljon. Tudja, mily ideges, mily rémlátó vagyok. Hogy mikor
haragomban egy boszantó legyet leütök, megbánom, felveszem a földről s
ápolom, míg feléled. Én hiszem, hogy ez az ifjú fényes polczra fog jutni
önerejéből, becsületes úton. Én értem őt. Kivánom neki, hogy úgy legyen.
De még azzal sem érem be, hogy őt magas állásra jutni lássam. Én még
annál is többet kivánok neki. Mindent, a mit az én végzetem elvett ő
tőle, vissza kell foglalni az ő végzetének az ő számára. Így gondolkozom
én felőle. Hát lehettem-e akkor áruló?

– Nem… Rebegé a leány, kezdett félni.

– Most jön a negyedik: Rafaela. Ha lehet szó ellenségről és ellenségről,
úgy ő és Leon bizonyára azok. Rafaela bírja mindazt, a mi lehetett volna
Leoné. Azonkívül mindketten mindazt lelki tehetségekben, a mi férfit és
nőt egymástól elkülönít: a mi mindegyiknek kizárólagos jellemvonása.
Leon, mint tizenkét éves gyermek, többször megfordúlt házunknál,
atyjával együtt, ki szüntelen nagy vállalatokba akart kapni férjem
társaságában. Ilyenkor az öt éves Rafaela rendesen találkozott vele. Az
gyakran megesik, hogy leánygyermek a fiú iránt ellenszenvet érez.
Rendesen elfut előle. De Rafaela annyira ki nem állhatta Leont, hogy
üldözte őt. Fintorképet csinált a szeme közé, ha ránézett, s egyszer a
parkban abból a ragadós muharkalászokból, a mikből gyermekek koszorút
szoktak csinálni, egy ilyen füzért a fejéhez vágott, s ez Leon hajához
ragadt. A fiú megköszönte azt, s eltette a keblébe az inge alá. Te! Az
valami rettenetes: arra gondolni, hogy valaki azt a szúrós
kalászcsomagot a mezítelen testén viselje. S Leon ott viselte azt egész
nap. Rafaela kért, könyörgött, sírt, dühös volt érte. De nem bírta őt
rávenni, hogy dobja ki a kebléből e kínzó ajándékot. Az apja erővel
akarta tőle elvenni; annak megharapta a kezét. Akkor férjem szólt hozzá
egy szót. S arra az egy szóra előadta. Későbbi években nem látta őt
Rafaela többé, csak akkor hallott felőle újra, a mikor Leon atyja
meghalt, s ő maga egyszerre szegény lett; alászállt. Egészen
elfeledkezett róla. A társaságban csak mint tréfacsinálóról hallott
felőle beszélni. Újabb találkozásnál megújult nála a régi ellenszenv.
Te! az ellenszenv gyanús egy indulat. Mindig van benne valami elismerése
annak a fölénynek, a mit az anthipathicus alak gyakorol a megigézettre.
Az ellenszenvben már van valami egyenranguság. Aztán, elismert dolog,
hogy a férfi búskomorsága a női szívekre vesztegető hatással bir; de van
a melancholiának egy végtelenűl veszedelmes faja: s ez az, mely a
bohóczkodás álarcza alá rejtőzik. Az a nő, a ki ez álarczot
megbolygatja, fogva van.

Livia hevűlt és fázott.

– Szoktál-e te patiencet játszani? Kérdé rögtön a herczegasszony, kinek
modora volt beszéd közben számtalanszor bebizonyítani, hogy van «saltus
in natura» (ugrás a természetben). Lásd, ez az okos emberek bolondsága,
az otthon oraculuma. Nekünk asszonyoknak ez egy beszélgető társ. Köt
hozzá valami babonás hit. Vakhit. Igazi babona. De hát ki tehet arról? A
ki asszonynak született, sohasem menekül meg minden babonától. A világ
minden reál tudománya ki nem irtja azt belőle. Idegei újra megtanítják
rá. Oh ezek a rettenetes női idegek! Mi megérezzük előre az esőt, a
szelet, az időváltozást, miért ne sejthetnők a sorsfordulatokat is?
Nekem a patience folyvást azt mondta hogy Alienor nem lesz etelvári
képviselő. Nevess ki! Én hiszek a kártyának. És ha képviselő nem lesz,
akkor Rafaela férje sem lesz, mert a nélkül atyja nem kénytelen őt
nagykorusítani, s gyámság alatt álló férfihoz Etelváry herczeg nem adja
leányát. Én nem bánom, hogy így történt. Mit szólsz te hozzá?

Livia úgy tett, mint a kit nagyon érdekel megtudni, hogy mi van a
platánfa lehámló kérge alatt, mit újjaival lefeszegetett?

– Nos, mit szólsz hozzá?

– Hogyan? kegyelmes asszonyom?

– Azt kérdeztem, hogy örülsz-e neki, vagy búsulsz rajta, hogy mai nap
nincs eljegyzési ünnepély az etelvári herczeglakban? A kérő elillant.
Eltűnt, mint egy falravetett fényfantom. S odaállt a helyébe egy igazi
férfi. Milyen nagy lépést tett egyszerre fölfelé! Mert ez magas polcz
annak, a ki meg tudja ülni: persze, annak a ki nem termett rá, csak
kopott bőrszék. Egyik emberre nézve táltos, mely repűl, másiknak pedig
pálczaló. S ő nem fog itt megállni. Merész szökésekkel fog haladni
följebb, míg egyszer szemtűl szembe fog állni. Ez a princz Alienor nem
tetszik nekem. Egy ember, a ki mindjárt odaszületett, a hol meg is fog
maradni. A csillagászatban csak a bujdosókat szeretem, a mik engedik
magukat végtelenül nagyíttatni, a mik közelítenek és eltávoznak.
Mennyivel más ember emez! Mit gondolsz, mi lesz még belőle? Most nyitva
áll előtte a legmagasabb pálya, s mi lehet a pálya végén? Én szeretek
regényt csinálni. Az olyan könnyű és háladatos munka. Az én regényem
vázlata ez: Zárkány Leon a diplomatiai pályán nagy nevet szerez magának,
szolgálatokat tesz országának, a mikért fényes rangot nyer; bámulatos
módon, a mit csak én tudok, úri vagyonhoz jut s mikor a sors minden
elégtételt megadott neki, akkor megkoronázza ezt az utolsóval, egy hölgy
szerelmével, a kiben visszakapja mindazt, a mitől a végzet születése
előtt megfosztá; még az elvesztett nagy családi nevet is. Nos, nem jó
regényvázlat ez?

A herczegasszony annyira bele volt hevülve regénye tervezésébe, hogy
észre sem vette, hogy az a leány elsápad, s szédülve támaszkodik a
platánfának, gyámolt keresve kezével a felfutó repkény indáiban.

A herczegasszony fölkelt helyéről, s aztán Livia vállára támaszkodva,
tovább vitte a leányt magával sétálni.

– Lásd: én ebbe az én regénytárgyamba egészen szerelmes vagyok. Mondták
nekem már, hegy engem rémlátások gyötörnek. Az nem igaz. Hazajáró
lelkekben én nem hiszek. A spiritistákat, médiumokat is mind csalóknak,
vagy megcsaltaknak hiszem. Hanem vannak igenis olyan gondolataim, a
miktől az ember megőrülhet. E gondolatoktól én rettegek és mégis mindig
keresem őket. Ilyenek a végtelenségről való töprengések. Mi van az
utolsó csillagon túl? Ha semmi, hát ennek a semminek mi a határa? Mi a
lélek? Mi az örökkévalóság? Ilyen kínzó eszmém a túlvilágon való
találkozásuk a szellemeknek. Itt a földön elzárhatjuk egymástól
magunkat, van külön társaságunk, bemutatási szabályaink: a kit nem
akarunk elfogadni, az ránk nézve nem létezik. De a szellemek szabadok,
azoknak a számára nincsen zárt hely. Ha már most két olyan szellem, mint
az enyém és Zárkány Napoleon anyjáé, a túlvilágon egymást fölkeresi, kik
közül az egyik bírta azt a kincset, a mit a másik elvesztett, minő
védelmet találok én a másik ellen? – Kinevetsz, látom. – Hát gyerünk az
ellenkező polushoz: a tiszta materialismus szempontjához. Te ismered
Ráfaelát. Alig hiszem, hogy volna férfi, ki hatni tudna rá. Túlkövetelő:
azért közönyös az ismerős alakok iránt. Illemházasságot kész lesz kötni,
azt hiszem. De minő jövendőt igér az ilyen phlegmatikus szövetség?
Rangján alul nem férjesülhet, az bizonyos. Hogy közönséges férfi vegyen
el herczegasszonyokat, olyan regény – lehet ugyan; de általunk nem
olvastatik. De az nem tartozik a lehetetlenségek közé, hogy egy férfi, a
kinek szivét a nemes ambitió is hevíti, felküzdheti magát egy
elérhetetlennek látszó ideálig. A világ ismert már, még pedig itt
Magyarországon, köznemesekből lett grófokat, herczegeket, minisztereket
és államkanczellárt. Az ilyen embernek, a ki legalulról küzdte fel
magát, nagyon meg kellett tanulnia az emberek meghódításának művészetét.
S a parvenuk az asszonyokra nézve legveszedelmesebbek. A nők leggyöngébb
oldala a kiváncsiság. Gazdag embert, eszes embert, jó embert, még
szeretetreméltó embert is eleget árulnak a világ piaczán, de érdekes
embert nagyon keveset. És aztán vannak nők, a kik ebben a nagy
embervásárban, a milyen nagyon idegenkednek attól, hogy maguknak
rabszolgát vegyenek, olyan könnyen megesik rajtuk, hogy urat vesznek
maguknak. Mikor egy nő egy ilyen férfival találkozik össze, a legelső
indulat, a mit érez vele szemben: a harag, a félelem. Haragszik rá, mert
fél tőle. Mindenki gyűlöli az erőset. De a gyülöletben ragaszkodás van.
– Majd figyeld meg Rafaelát, mikor Zárkány Napoleonnak a nevét előhozzák
előtte, mit tesz akkor? Ha magasztalni hallja, ki fogja nevetni, s kész
lesz őt leszólni; de szólja le csak előtte más, akkor képes lesz
védelmére kelni. Figyeld meg. Hozd elő neki egyszer-egyszer, mintha
véletlenűl tennéd. Most már sokat fog róla beszélni a hír. Mondj neki
véleményt róla különböző szempontokból. Meglátod, mily hatással lesz rá?
Törekedjél madame Corysandedal ellenkező véleményen lenni. Kisértsd meg
Alienort magasztalni előtte. Ennek az a hatása lesz, hogy Leonhoz fog
közelíteni. Mert csak kétféle ember juthat közelébe. Vagy az, a kit
előtte megtámadnak, vagy az, a ki őt meg meri támadni. De a kit előtte
czélzatosan magasztalnak, vagy a kiről észreveszi, hogy neki kedves akar
lenni, az úgy jár, mintha a távcsőt kicsinyítő visszafordításban
irányzanák feléje. De hát mit vétettek neked azok a dahliabimbók, hogy a
hányat útban találsz, mind letéped?

Szegény Livia! tudja is ő, hogy mit csinál most.

– Úgy-e bár, mit szólsz hozzá? Férfinak is elég délczeg Zárkány Leon?

– Nem tudom – kegyelmes asszonyom, rebegé a szorongatott leány.

– Eredj te csetre! Hiszen csak néztél rajta egyszer végig? s csak van
eszményed arról, hogy mi egy szép férfi? Vagy talán te szent vagy?

– Igen, kegyelmes asszonyom; monda, nem is eszmélve arra, a mit mond,
Livia.

A herczegasszony kedélyesen felkaczagott e vallomásra.

– Óh be naiv gyermek! Ő szent akar lenni. Jól van gyermekem. Tartsd ide
arczodat, hadd csókoljam meg. Végrendeletemben egy apáczakolostort fogok
alapítani, s annak fejedelemasszonyává teszlek téged.

S ez nem volt a herczegasszonytól üres szóbeszéd. Ő sokat gondolkozott
Livia sorsa felől, s megszokta őt azon kivételes lények közé számítani,
a kik szerelemből nem tévednek a házas élet rögös útjára, sorsuk
szerinti férjet pedig nem választhatnak, s e miatt a kolostort tartják
legkedvezőbb menedéknek. Gondoskodott róla, hogy e helyzetet mentül
fényesebbé tegye fogadott leányára nézve.

E szempontot foglalva el aztán, sikerült a herczegasszonynak egy egész
éjszakát arra fordítani, hogy Liviát épen olyan nagy mértékben
kétségbeejtse lélektani fejtegetéseivel, mint a minővé tette egy éjjel
madame Corysandeot boncztani előadásaival.

Szegény leány egész agyonrémülve hagyta el a herczegasszonyt másnap. Az
ethika, az æsthesis, a nemesis, a religió, a metaphysica, psychologia és
a biotica, s még azonfőlül a költői igazságszolgáltatás is, mind
közreműködtek abban a feladatban, hogy Zárkány Napoleont Rafaela
herczegnő élettársává emeljék. Még csak egy kis női cselszövés volt
szükséges, hogy a sikert elmulhatlanná tegye. Az áldott jó
herczegasszony igen jó kézre vélte azt bízni, a midőn Liviát ruházta fel
e hivatással: épen úgy, mint mikor madame Corysandeot hatalmazta fel rá,
hogy Rafaela diæteticai felügyeletét viselje.

Hanem Livia kisasszony annyira szent még sem volt, hogy a herczegasszony
utasításait követte volna; hanem azt tette, hogy ezentúl a két ifjuról
se jót, se rosszat nem beszélt Rafaela előtt.

Félt tőle és az anyjától.

Félt azoktól, a kik úgy szerették: jóltevőitől, második anyjától s
fogadott testvérétől.


CSATAVESZTÉS UTÁN.

Hasztalan volna elsorolnunk a neveiket azoknak a kiváló férfiaknak, a
kik a két főúr, Nornenstein és Etelváry elnöklete alatt, rendesen az
etelvári családi palotában gyülésezni szoktak, mert azokon nem igazodnék
el a historia. A magyar főrangú körökben a legtöbb kiváló egyént nem
arról a nevéről ismerik, a melyikkel a főrendiház jegyzője szokta
szavazásra felhívni, egymás között ők bámulatosan furcsa neveket
használnak, a melyeket a legheterogenebb tárgyaktól vettek kölcsön. Házi
és mezei állatok, emberi tagok és közhasználatban lévő tárgyak, élnek,
uralkodnak és házasodnak ottan, némelyiket csak a czíméről emlegetik;
mást három éves korában saját magának adott becze-névről; valamelyik egy
hires tánczosnőnek udvarolt, s most csak annak a neve alatt ismeretes,
másik megint egy régi római költőt fosztott meg nevétől, még az egyházi
méltóságok sincsenek kivéve e sors alul; a kiknek az apjuk mestersége,
vagy nemzetiségi különlegessége válik prædicatumukká. Némelyik maga is
tudja, hogy mi neve? más előtt holta napjáig is titokban marad, hogy
kinek hívták? Így például a két klubb-elnök közül az egyik: Nornenstein,
tudja azt, hogy őt társai egymás közt «Nagymogulnak» hívják: míg
Etelvárynak sejtelme sincs róla, hogy más név alatt társai nem
emlegetik, mint a «Carthausi»; a mire hallgatag modora szolgálhatott
ürügyül.

A «Nagymogul» sehogy sem volt megelégedve a választások eredményével. Ki
is fakadt egész keserűen a bizottsági ülésben:

– Ennyi tengerpénzt elprédálni s ily kevés eredménynyel! Már hiszen
uraim, azt Oroszországban is megszoktuk, hogy ha valamit meg akarunk
nyerni, akkor vesztegetni kell; de legalább ott az, a kit
megvesztegettünk, az a mi emberünk lesz; nálatok is elfogadják a
douceurt, de utána, mint Othello asszonyai, megtörlik a szájukat, s azt
mondják: «nem ettem.»

– Ez leczke a vesztegetőnek: mondá rá az igazmondó prépost.

– A leczkét nem fogjuk elfelejteni s másodszor nem lát ilyen választási
campagnet Magyarország, mint az idei volt.

Kolompi úr letéve a jegyzői tollát, jónak látta tódítani a panaszt.

– Legsajnosabban sújtott bennünket az etelvárí roppant nagy árulás; a
hol épen azon ember, kit bizalmunkkal elhalmoztunk, szedett rá bennünket
oly perfidül, saját pénzünkön választatva meg magát.

Ennél a szónál lázas pirosság gyulladt ki Etelváry herczeg arczán; ez a
vád megszólalásra bírta a «Carthausit».

– Én nem hiszem, hogy Zárkány Leon bármily becstelenséget tudott volna
elkövetni.

Kolompi úr kapkodott a tárczájához: «Kérem alássan, nekem adataim
vannak: a félbankjegyek.»

Nornenstein visszanyomta őt helyére.

– Hagyja ön azokat nyugodni. Zárkány úr bennünket erősen megtréfált,
annyi igaz. De mi e tréfáért még csak egy szemrehányással sem férhetünk
hozzá közel. A legkorrectebb volt az eljárása. Ő felhasználta minden
eszközét a választási küzdelemnek, hogy a mi jelöltünket győzelemre
segítse. Az utolsó eszközök oly drasticusak voltak, hogy az én Alienorom
előlük megszökött. Én is megszöktem volna azok elől. Zárkány egyedül
maradt és megválasztották őt. A pénzkérdésben pedig egészen
gavallérmódra viselte magát. A választás után rögtön még Sipotáról
megküldé nekem a rábizott huszonötezer forintot.

– No hát huszonötezer forintunk mégis megmaradt; vigasztalódék a
prépost.

– Dehogy maradt! én igen természetesen visszaküldtem azt neki, azzal a
szóval, hogy semmi közöm a pénzhez, nem tudok felőle.

– Hát akkor mégis nála veszett! kapott rajta Kolompi.

– Bár nála veszett volna. De ő azt hozzá csatolta rögtön a bátokiak
által felajánlott összeghez, s most a mi saját pénzünkön fognak
építtetni a tanyai és községi iskolák. – Seminariumok, demagogok
számára. – Mert az «egyház és állam» csak ellenségek, de az «egyház és
iskola» riválisok!

– Azt kellene kitudni, hogy ki árulhatta el az összeilleszthető
bankjegyek titkát? mondá a fejét furfangokon törő Kolompi.

Nornenstein fejedelem ajkát pittyeszté.

– Könnyű kitalálni. Az osztrák nemzeti bank hivatalnokai között
szabadkőművesek is vannak, a kiknek a révén minden cselszövény czéljához
talál.

– Én meg fogom támadni lapomban az osztrák nemzeti bankot.

– Csak dugja ön hüvelyébe kardját, s ne támadja meg a nemzeti bankot.
Lássunk a magunk dolga után. Vegyük számon, hogy kikre számíthatunk.

Furcsa játékot játszottak az urak. Európának csináltak új térképet.
Lehet játék, lehet komoly világváltozás.

Számításba jött minden közreműködő.

A sok alkatrész között, mely a világtörténet óraművét mozgatja,
Magyarország is helyet foglal. Ő ez óraműben az «ütő». Csak akkor
vesznek róla tudomást, mikor üt. Mikor nem üt, akkor akár ne is volna az
óraműben. Hanem ha egyszer aztán nem üt, akkor mégis utána járnak, hogy
miért nem üt?

Ennek pedig különféle okai vannak.

Pedig számítani kell rá, mert félmillió szuronynyal és karddal figurál
az európai concertben.

A bizottság tagjainak a nézetei igen szerteszét ágaztak.

Volt egy csoport, mely kifogyhatlan leleményességet tanusított azon
akadályok feltalálásában, a mik Magyarországot visszatartják minden
európai actióba lépéstől. E csoportnak Etelváry herczeg látszott a
központja lenni.

Nornenstein fejedelem lassankint rájött arra a bizonyosságra, hogy
Magyarországon nincs olyan conservativ elem, mely az alkotmányos életet
meg tudja vetni. Különféleképen értelmezik azt; de mind úgy féltik,
mintha a lábuk alatt levő föld volna. Pogányok! nem kivánkoznak az égbe,
a hol nincs constitutió.

Végre kijött a türelméből és kifakadt:

– Uraim! alkotmányos élet csak nagy államoknak való. Kis államok
elpusztulnak vele. A duódecz fejedelmecskéket nevetségessé tudták tenni;
pedig azoknál sokkal nevetségesebbek a duódecz Pittek és miniatur
Robespierrek: köpönyeg nagyságú országoknak toronymagas államférfiai.

Ez aztán egész vitát keltett föl a gyülekezetben, melyet elvégre
Falbenheim tábornok a Brennus karddal vélt Nornenstein részére
eldönteni.

– Hát hiszen beszéljetek, urak, a mit akartok. Csináljatok parlamentet,
kormányt, a hogy tetszik. Nekünk arra semmi gondunk. A mikor arra kerül
a sor, hogy közbe kell vágni, akkor a katonai kormány adja ki a
parancsot, s a kinek az nem tetszik, annak a dolga a hallgatás. Akkor
majd el fog dülni, hogy kik vezetik a monarchia sorsát: a szónokok-e,
vagy a custozzai hősök?

Az igaz, hogy ezzel a buzdító felvilágosítással a vita szépen el lett
csendesítve. Nem okoskodtak többé: elhallgattak vele.

Alig bírta Nornenstein Octavian elvtársait ismét annyira belemelegíteni
az ügybuzgalomba, hogy czélravezető terveinek részleteit kellő
figyelemmel meghallgassák. Az ülés tagjai apródonként megszökdöstek.

Az ülés után Nornenstein Octavian hintajával hazavitte Falbenheim
tábornokot.

Útközben azt mondá neki;

– Kár volt az uraknak azt mondani, hogy a katonai kormány minden, ők
csak addig valamik, a míg ennek úgy tetszik.

– Hisz az úgy van Európaszerte, s azt a nagy férfiak maguk is tudhatják.

– Tudják is: de szeretnek úgy tenni, mintha nem tudnák s megorrolnak
érte, ha ezt valaki fenhangon felfedezi többek jelenlétében.

Nornenstein Octavian ez estén nem is ment a casinóba; hazatért
lefeküdni.

A korai hazatérés annyira feltünt Vendelinnek, hogy azt kérdé tőle:

– No! Talán valami baj van?

Vendelin komornyik volt a fejedelemnél. Régi szolga, a kinek már joga
van ilyen kérdést intézni urához.

– Mi közöd hozzá? Eredj a pokolba! válaszolt neki Octavian fejedelem,
becsapva maga után hálószobája ajtaját.

Percz mulva aztán csengetett neki.

– Parancsol magasságod?

– Nem parancsolok Vendelin. Bocsáss meg, hogy megbántottalak. Rossz
kedvem van. Ki vagyok fáradva. – Csináld meg éji toilettemet.

– Mibe fáradt ki magasság? Kérdé Vendelin egy alacsony szekrényt nyitva
fel, s abból egy pokróczot vonva elő.

– A komédiajátszásba fiam. Egész nap komédiát játszani: minden embernek
mondani valamit, a mi nem igaz, s átvenni tőle, a mit az hazudik vissza.
S ez így megy egész nap.

– Nehéz sors! mondá Vendelin, egy tigrisbőrrel bevont tábori ágyra
terítve ki a vastag fehér pokróczot.

– Igazán úgy vagyok, mint Midás borbélya; ha te nem volnál még, nekem is
egy lyukat kellene ásnom a földbe, abba kiabálnom bele, hogy «Midas
habet aures asininas».

– Annyival jobb, hogy én belőlem nem nőnek ki nádszálak.

– Igaz, Vendelin, utolsó és egyetlen hívem vagy a világon. Az ember
ötven esztendős koráig sokat megtud, ha tanulni szeret. Volt idő, mikor
azt hittem, hogy alattvalóim szeretnek: megtudtam, hogy a hátam mögött
összeesküdtek. Hittem azt, hogy souverainem kegyel: megtudtam, hogy
semmivé akar tenni. Gondoltam, hogy hű hozzám az «asszony». Elhagyott,
mikor rám unt. Aztán azt képzeltem, hogy szeretnek az «asszonyok».
Megöleltek és megcsaltak. Egyetlen fiam mindig azon töri a fejét, hogyan
szedjen rá? s előle kell legjobban rejtegetnem titkaimat, mert akárkinek
elárulja. Szövetségeseket keresek s minden alkalommal azt veszem észre,
hogy nem én lovagolok rajtuk, hanem ők én rajtam. S mind ehhez még jó
pofát kell csinálnom s nincs más, kinek elpanaszoljam, hogy miért van
rossz kedvem, csak a komornyikomnak.

– Hát panaszolja el, magasság, majd én az alatt levetkőztetem.

– Elébb nedvesítsd meg a pokróczot.

– Bocsánat: előbb kiviszem a gyertyákat a szomszéd szobába.

– Megint igazad van Vendelin. Nehogy úgy járjak, mint János király, a
kit a komornyikja szint így szokott esténkint borszeszes pokróczba
bevarrni, s egyszer a gyertyától meggyulladt a borlél, s a jámbor
fejedelem nyomorultul elégett a pokróczban. Látod: ezt sem tudja rajtad
kívül senki, hogy engem minden éjjelre borszeszes pokróczba varrnak be,
úgy tartom fenn sokat elhasznált életerőmet. Ha egy ember tudná rajtad
kívül, azóta ott volna figurám az élczlapokban, szépen bepólálva. Te
vagy az egyedüli igaz barátom; viseled a livrémet, s hagyod magadat
leszidatni és küldöztetni.

– Kegyeskedjék csak hanyatt feküdni ide a pokróczra.

– No hisz az igaz, hogy viszont te is parancsolsz nekem s én sem fogadok
szót másnak, csak neked. Egymáshoz szoktunk Vendelin, huszonöt esztendő
óta. Az idén megtarthatnók az ezüst menyegzőnket. Szeretnél-e még
Nornensteinba visszakerülni? A fejedelmi palotába?

– Nyújtsa ki a lábát magasságod! Hisz így nem tudom bevarrni.

– Közeledünk hozzá, Vendelin; bár minden ellenem esküdött is. Ezek a
magyar urak csalnak engem. Én azt hiszem, hogy ők a mi hajónkon csak
«blinder Pasasir»-ként utaznak. Azt nem bánják, ha a tyúkszemüket
kivágom, hanem már az eleven húsukba nem engednek belemetszeni. Mihelyt
valami merész vállalkozásról van szó, egyszerre azzal állnak elő: hogy
így meg úgy! a magyar nép vére kimélendő. A kék úristenre
Bajorországban! Ha én nem kimélem az én német népem vérét.

– Ne tessék úgy rugdalózni, mert felfordúl a tabourette.

– Csak a fiam volna egy tizedrésznyi férfi abból, a mi én vagyok! Még
egy olyan nyomoruságnál is, mint egy magyar képviselőség, kudarczot
vallok vele. Tudod, hogy ki segített ehhez a bukáshoz? Ki nem találnád,
ha fejedre állnál sem. A szép Pompeia baronesse. Miért is voltam én
olyan bolond, hogy azokat a félbankjegyeket ő rá bíztam? Azt hittem,
szereti Alienort, tehát legjobban rajta lesz a győzedelmén. Nem
gondoltam, hogy túljárjon az eszemen s észrevegye, hogy e győzelem
egyúttal Rafaela herczegnő kezét is megnyeri számára. Ezt hiusította meg
az a leány. Senki sem tudja, hogy ő tette, csak én. Annak a bárgyú
Kolompinak azt mondtam, hogy a szabadkőművesek tették a nemzeti banknál.
Elhitte és el fogja majd hiresztelni. Csak ezt a Falbenheim tábornokot
tudnám valakivel helyettesítteni, hogy kidobnám a hajóból baronessével
együtt! Azóta Alienor mindig az ezüsthajú szépségnél ül. De keresztet
húzok a szép Loreley számadásán végig. Tudod, hogy mit csinálok?
Alienort a bukás daczára nagykorusítom, s akkor fenntartom az eljegyzési
viszonyát Etelváry herczeg leányával. Biz ez egy kis mesalliance lesz.
Egy magyar herczeg nem sokkal nagyobb rang egy cserkesz herczegnél, vagy
egy oláh bojárnál. De gazdag és nagy befolyása van ebben az országban.
Ha kilátás volna valami európai actiora, nem gondolnék rá; mert akkor
ott volna fiam számára az ehrenbreitsteini uralkodó fejedelem leánya. De
az a kilátás most nagyon homályos, s a míg kitisztúl, tartok tőle, hogy
Alienor valami bolondot csinál. Az a Pompeia veszedelmes egy varázsló.
Olyan mint Circe. Hogy kidobatott velem ötvenezer forintot! Tartotta
volna meg magának! Akkor most megvethetném. Így pedig rettegek tőle. –
Miért nem bíztam reád azt a dolgot? Azért, mert azt gondoltam, hogy
elcsensz az ellenőrzetlen pénzből, mint a hogy bizonyosan megdézsmálod a
szivaraimat, a boros palaczkjaimat s perczenteket veszesz a
szállítmányosaimtól. Ezt én jól tudom, s nem lármázok érette.
Természetesnek találom, s azért tudom, hogy tűzbe-vízbe mennél értem.
Rád kellett volna bíznom ezt is. Legalább a te tőkepénzed is szaporodott
volna. Szépen szereztél mellettem: úr lehetnél, ha akarnál; még is itt
maradsz nálam szolgának. Ez szép tőled. – Hát Alienort megházasítom.
Vegye el a szép herczegnőt. Azzal Pompeia baronesse megszünik rám nézve
veszedelmes lenni. Mit szólsz hozzá? Tudom, hogy azt mondod most
magadban, hogy «micsoda hebehurgyaság!» Hát ha időjártával úgy fordul a
világ, hogy a cselekvés ideje eljön, akkor princz Alienorra nézve épen
olyan nagy baj lesz, hogy már egy magyar herczegnő neje van, mint volt
rám nézve az, hogy a hollandi bankárleányt elvettem. De gondoltam én
erre. Halld csak milyen messze lát az én eszem! Mikor legutóbb a fiammal
együtt Etelvárott voltunk, egy ottani parasztnak fia született.
Kieszközöltem, hogy híják meg Rafaelát és Alienort keresztkomáknak. Már
most ide figyelj. Ha egyszer arra találna szükség lenni, hogy Alienor az
ehrenbreitsteini fejedelemkisasszonyt vegye nőűl – az, hogy ő Rafaelával
keresztszülői rokonságba lépett, ok lesz arra, hogy elválaszszák őket.
Antonelli bibornok lekötelezettem: a pápa megteszi a kedvemért s úgy
hiszem, hogy Rafaela herczegnő, ha egyszer Alienor felesége lesz, örülni
fog, ha elválhat tőle. Úgy-e, hogy messze jár az eszem, Vendelin?

– Engedje az éji italt a szájába töltenem magasság.

S azzal a karjára emelte a rendúr fejét a komornyik, s megitatta őt egy
csücskés edényből, mint valami pólyás gyermeket. Aztán felhúzta a
zeneszekrény óraművét, mely háromféle melancholikus dallamot játszott
egymásután szakadatlanul. E nélkül a nagy ember nem tudott aludni.

– Auh, Aauh! Mit szólsz hozzá Vendelin? – Eredj, imádkozzál helyettem.


A JÓTÉKONY BAZÁRBAN.

Egy emberbaráti intézmény javára jótékony bazárt rendeztek Budapest
előkelő és hirneves hölgyei: szépségek a főuri és művészi körökből. Az
emberiség rosszabbik fele (mint tudva van, a férfi-nem!) sietett e bájos
adószedő hivatalba, tartozását leróni.

Egy hideg sültekkel és liqueurökkel kereskedő trónmennyezetben egyike
volt a bájos Hébéknek Falbenheim Pompeia barónő, breton pinczérnőnek
volt öltözve, tarajos csipke főkötővel, kurta nagyvirágos szoknyában,
mely alól kikandikáltak a rózsaszinű selyemharisnyák. Asztala
leglátogatottabb volt, nagy grácziával tudott kiszolgálni, s remek
talentummal birta a boltja előtt elsunnyogó urakat odacsalogatni.

A kinek nem kellett nagy csalogatás, az Leon volt.

A választás óta nyomta valami olyan gondolat a lelkiismeretét, hogy ő
Pompeiának egy «csókolom a kezét»-tel tartozik, de nem volt könnyű
kitalálni a módját, hogy azt miként adja át neki?

A benső viszonynak, a mi közte és a «társaság» közt az előtt oly szépen
virágzott, egyszerre vége lett a képviselőséggel, az urak igen feszesen
fogadták a köszöntését, s ha Nornenstein fejedelemmel, vagy Falbenheim
tábornokkal találkozott a casinóban: azok rendesen úgy ejtették a
dolgot, hogy épen akkor egy harmadik emberrel beszédbe eredjenek. Tehát
otthon nem tehette tiszteletét Pompeiánál.

Most azonban, hogy a bárónő felcsapott pinczérnőnek, ezáltal édes
mindnyájunké lett, s egy forintért ád mindenkinek sonkaszeletet és jó
szót.

– Bizony mégis csak rám ismert: feddőzék enyelgő szóval a bárónő. Ezer
éve, hogy nem láttam.

– Pedig mutogatnak engem mindennap.

– Hol?

– Nem az állatkertben; hanem abban a nagy kiállításban, a hol a haza
bölcsei vannak összegyűjtve. Én is egyik viaszfigura vagyok ottan.

– Még nem is kivánhattam önnek szerencsét hozzá. No ezt a pohár sherryt
ingyen kapja: a választási diadalára.

– A másodikért aztán majd duplán fizetek.

– Sonkaszeletet is adok, de ne falja be egyszerre, hogy tovább tartson.

– Óh majd kérni fogok még többet is.

– De akkor igen hosszú lesz a számla. – Mondja csak: mikor tartja ön a
«szűz beszéd»-ét? Akkor elmegyek az országház karzatára.

– Úgy igen sokáig fognak epedni a bárónő tisztelői szónoklatra lelkesítő
megjelenése után, mert én azon kevesek közé tartozom, a kik «szűz
hallgatással» igyekeznek kiérdemelni a képviselőház elismerését.

– De hát mi okból?

– Mert annyi ragyogó lument látok ottan magam körül, hogy átallom
közöttük meggyujtani a magam mécsecskéjét.

– Ezzel traktáljon meg mást: mi nagyon jól tudjuk, hogy ön jó hallgató
az országházban; de az értekezleteken mindenkit meglep találó
észrevételeivel; a szakbizottságokban felismerték, mily kincset bir
tanulmányaiban s el is halmozták munkával, a mi legfőbb foka a
méltánylásnak. Sajnálom, hogy ilyen rövid ideig marad ön itt.

– Kevés ideig maradok «itt» bárónő! Inkább megeszem azt az egész sonkát,
ha tudom, hogy ittlétemet tűrheti.

– Az «itt» alatt nem értettem az én boutiquemet, s az egész sonkát sem
adom; mert ebből nekem épen ötven forintot kell beárulnom, a mire önnek
tíz napi diurnuma felmenne. Hanem azt értem alatta, hogy kevés ideig fog
ön az országházban maradni, mint képviselő.

– «Kikérnének» talán valami kriminálitásért?

– Hasztalan igyekszik ön vágásaimat élczekkel védeni. Én találok. Önt
rövid időn elviszik diplomatiai hivatalnoknak a külügyminiszteriumhoz, s
akkor el kell hagynia Budapestet, a sándor-utczai palotát és minket is.

– A bárónő mindent tud.

– Vannak nekünk «Dyonisius-füleink».

– A nőknek sok közös tulajdonuk van a királyokkal.

– Ön carrierejét már nem is vaspályán, de repülő gépen teszi meg.
Diplomatiai állásra jut.

– Őszintén megvallva bárónő, ezt az egész szerencsét annak köszönhetem,
hogy a magyar ember három dolgot nem szeret: angolul tanulni, külföldön
utazni, és levelet írni; én történetesen mind a hármat megszoktam; a
külügyminiszteriumnak szüksége volt egy hivatalnokra, a ki magyar is
legyen, az országház tagja is legyen, s a kit aztán Pontiustól Pilátusig
lehessen küldözgetni, s a kinek ha azt mondják, hogy «hau du ju du?» azt
ne felelje, hogy «meg ne üss német; mert visszaütlek!» – Ilyen több nem
volt, csak én: faut de mieux kiszemeltek diplomatiai commis voyageurnek.

– Ön nagyon érti ennek a hivatásnak a fontosságát!

– Miért?

– Mert kicsinylőleg beszél róla,

– Tehát annyira diplomatának hisz már a bárónő, hogy minden szavamnak az
ellenkezőjét kell elhinni?

– Óh nem. Mindig és mindenkinek az igazság ellenkezőjét mondani: ez csak
«udvarlónak» való erény; nem «udvaroncz»-nak. A ki mindig és mindenkire
nézve Macchiavelli, az rossz Macchiavelli. A diplomatának nem szabad
mindenkit megcsalni: annak kell valakit tartani, a kihez igazán hű.
Annak kell néha igazat is mondani. Néha igazat mondani annak, a ki utána
kémkedik: azért, hogy el ne higyje: máskor hazudni annak, a kit szeret,
azért, hogy megnyugtassa.

– Hisz a bárónő engem nagyobb bölcsességre tanít, mint valamennyi
professorom.

– Ott nőttem fel, a hol ezt mindennap tanítják. Férfi, asszony,
közreműködik ebben. Az udvaronczoknak már a gyermekei is intrikálnak.
Komornát, komornyikot és fodrásznőt nagyon megbecsüljön kegyed az
udvarnál, mert azok nevezetes személyek.

– Eddig is nagyon tiszteltem őket.

– Lassan szürcsölje azt a sherryt s egyék meg egy pogácsát közben.
Valamit akarok önnek elmondani. Én ismerem azt a pályát, a mire ön most
elindul. Olyan gyors benne az emelkedés, mint a léghajóval fel; de olyan
gyors benne a bukás, mint a léghajóból le. S az egyszer megbukott
diplomata holt ember örök időkre; kivált ha alárendelt egyén volt. Sok
ilyen halottal fog ön találkozni a maga útján, a kik intő például
maradoznak el mellette. Különösen egy feltünő alakkal fog ön találkozni
mindjárt az első napokban. A nevét (az igazit) nem mondom meg: a leirás
után ráismerhet. Meg fogja önt lepni: az új hivatalnokokat rögtön körül
szokta fogni. «Vas kakadu»-nak gúnyolják. Valaha szénfekete erős haja
volt, melyet feje közepén felviaszkolva viselt, mint egy kakadu-bóbítát,
most már megvénűlt, képe ezer ráncz, de azért minden ráncz most is
mosolyogni törekszik s a régen megőszült haj viaszkenőcscsel most is
kakadubóbítának van a feje tetején feltarajozva.

– Találkoztam én ezzel már valaha!

– Ez egy igen nevezetes diplomata volt egy időben, s a monarchiának
teljhatalmú képviselője egyik aldunai fejedelemségben. Kilátása volt
egykor konstantinápolyi nagykövetté lehetni. Azon országnak nyughatatlan
népe van; minduntalan elégedetlen a fejedelmével. A vas kakadunak
határozott utasítása volt kormányától, a fejedelmet gyámolítani az
elégületlen pártok ellenében. Híven és buzgalommal járt el benne.
Egyszer hirül hozzák neki ügynökei, hogy egy osztrák főtiszt jár a
fejedelemségben, a ki a népet erélyes mozgalmakra buzdítja. A diplomata
jelentést tesz miniszterénél s kérdést intéz az iránt, hogy kettőjük
közül melyik képviseli a kormány politikáját? Hiszen ha szükséges a
fejedelmet elejteni s az elégületleneket partfogolni, hát azt a vas
kakadu is megteszi. Azt a választ kapta, hogy csak maradjon az
utasításai mellett s gyámolítsa a fejedelmet. A főtiszt azonban csak
folytatta az alattomos izgatást. Egy napon aztán felzendült a fejedelem
ellen a népe, s annak választania kellett, hogy leverje-e a forradalmat
tűzzel-vassal, vagy elfusson előle? A vas kakadu épen akkor érkezett a
fejedelmi palotába, mikor erre a kérdésre csinálták a választ. A
fejedelem aranyát épen akkor öntötték viasz közé, úgy szállították
hajóra. Ő maga álöltözetbe rejtőzött s a vas kakadu szerencsésnek érezte
magát, ha vele egy hajón, matróznak álczázva menekülhetett. Sietett fel
miniszteréhez nagy méltatlankodva, s elmondá, hogy ő azt tette, a mi
neki parancsolva volt. «Igaz, felelé neki az államvezér; s ha a
fejedelem leverte volna a forradalmat, ön nagy kitüntetésben részesült
volna; de mert a forradalom került felül, ama főtiszt foglalandja el az
ön helyét, ön pedig nyugdijba lép és diplomatiai pályáját befejezettnek
tekintheti.» Attól a naptól fogva ez az ember egy halott, a kit etetnek;
de a kivel nem beszélnek. Kegyvesztettnek «kell» lennie: azért, mert
hűséges volt. Minden miniszteri bureauba feljár, panaszkodik,
szorgalmaz, nyügösködik, ajánlja magát mindenféle szolgálatra.
Hasztalan: semmire sem alkalmazzák. El van temetve. Hazajáró lélek, a
kit szemtől-szembe megtagadnak; a kit, a tükrén kivül senki sem akar
észrevenni. S ilyen ember van igen sok; nagyobbak is; csakhogy azok
megnyugosznak sorsukban s nem járnak ki sarcophagjaikból. Ez az egy
ránczos képű, fehérhajú diplomata azonban folyvást szaladgál és
mutogatja példájában a nagyravágyó udvaroncznak, hogy mi lesz a
diplomatából, a kit elgázol a véletlen? Ha a fejedelem verte volna le a
forradalmat, akkor a főtiszt ment volna sánczra.

– A bárónő figyelmeztetése nagy becscsel fog előttem birni.

– Beszédmód! Ön nem is hallgatott arra, a mit mondtam. A szomszédnőm
türlütütüjét nézte folyvást.

– Becsületemre! Azt sem tudom, mi az a türlütütü?

– No hát, ha jó barátjának tart, igérje meg nekem, hogy mikor válságos
helyzetekbe jut, e felől engem értesítni fog. Én megtudom önnek mondani,
hogy kinek higyjen, kinek ne.

– Legnagyobb büszkeségemnek fogom tartani, ha önnel diplomatiai
levelezésbe léphetek, bárónő.

– Ez megint façon de parler! No fogja ezt a pogácsát, aztán tegye el a
zsebébe. A papirborítékot ne hajítsa el oda haza.

Leonban nagyon kevés diplomata lett volna, ha azt a papirt, a mibe a
pogácsa takarva volt, azonnal vizsgálat alá nem vette volna. Elbámult.
Ez volt az eredetije annak a levélnek, a mely a bátokiakat a
félbankjegyek titkáról felvilágosította.

Leon el nem rejthető meglepetéssel hajtá meg magát Pompeia előtt.

– Ismeri ön most már a barátjait?

Leon arczán sajátszerű mosolygás derengett.

– Én tökéletesen értem önt bárónő.

– Tehát meg fog bizalmával tisztelni ezentul?

– Mindenkor, bárónő.

(Ha még ennyi hatalmas kegyjel sem elég valakinek, hogy beleszédüljön
abba a sötét verembe, a minek nagy költönk a szerelmet nevezi!)

– Kedves egészségedre kivánom a reggelit, meg az ebédet! szólalt meg a
nagy suttogásban levők háta mögött egy mindkettőjök előtt ismerős hang:
Alienoré. – Vagy talán még vacsorálni is itt szándékozol?

– Ah! olyan régen itt volnék?

– A perczeket nem számláltam, hanem a sonkaszeleteket és a pogácsákat
igen. Öt szelet sonka, kilencz pogácsa. Ez még bátoki banquettnek is
elég.

– Akkor úgy jártam, mint a nagybátyám, ki szenvedélyes sakkos. Egyszer a
kávéházban, mikor el van merülve a gambitpartiban, odamegy hozzá a kis
czukrászleány egy kosár molnárostyával: kinálja vele. Vidd tova, nem
kell! A czukrászleány azonban csak ott maradt s az én bátyám
játékdühében egyenkint az egész kosár hohlhippent megeszegette. Akkor
észreveszi a czukrászleányt; «Mit állsz itten? Mondám már, hogy nem kell
a molnárostyád!»

– Az adomázás olyan némely embernek, mondá rá Alienor, mint a
tintahalnak a festék: ha meg akarják fogni, felleget csinál belőle maga
körül s a ködben elmenekül. – Pompeia bárónő hivatalosan meg fogja
mondani neked, hogy mennyit fogyasztottál el a jótékony czél érdekében?

Pompeiát pedig ez a hivatkozás egy kis zavarba hozta; mert ő csakugyan
nem jegyezte azt, hogy vendége mit és mennyit fogyasztott el a
beszélgetés alatt? Hamis adatot mondani pedig compromittáló lett volna
olyankor, midőn itt áll a «coeurroi», a ki ellenőrizte féltékeny
szemmel, hogy mennyit kapott a «valet de coeur?»

Zárkány könnyen kisegítette őt a zavarból.

– Urak nem szoktak számlára fizetni, hanem tetszés szerint! mondá hetyke
munificentiával, s azzal kivett zsebéből egy százfrankos aranyat s ezt
Pompeia rózsás tenyerébe csúsztatá. Még aztán kapott tőle egy tüntető
kézszorítást is, Alienor szemeláttára.

Leon sietett menekülni a tündéri Abruzzokból. Nem volt több kiadni való
százfrankosa. Ezt az egyet valaki más számára hozta ő ide. – De az a más
nem volt itten.

Rafaela herczegnő Liviával együtt az utolsó nap mondott le a bazárban
közreműködésről. Hirtelen elutaztak a herczeggel együtt, s nem mondták
meg elutazásuk okát.


A RÓZSA CSIPKEBOGYÓI.

Az a véletlen, a miért az Etelváry herczegi család oly rögtön elhagyta
Budapestet, az a szomorú hir volt, hogy az anyaherczegnő súlyosan
megbetegedett.

Rafaela meg sem pihent a herczeglakban, hanem sietett egyenesen az ős
kastélyba, hol anyja lakott, s nem is vitt magával senkit madame
Corysandeon kivül. A herczeg is szabadságot kért a főrendiháztól, s az
egész időt neje kastélyában tölté. Liviára volt bízva, hogy a
herczeglakra felügyeljen.

Először életében volt egyedül.

Milyen nagyon egyedül!

A roppant nagy palota vendégek nélkül, lakók nélkül; a kulcsár a
cselédekkel csak takaríttatni jár bele, s már délben minden ablaktáblát
betesznek.

Mennyi buskomorság lakik egy ilyen lakatlan, fényes úri palotában!
Kivülről már kezdik a deszkaburkolatot felrakni a homlokzat
faragványaira, belül a szőnyegeket, bútorokat vászontakaróval vonják be,
a terrasseról már eltüntek a narancsfák.

Livia nem szeretett a visszhangos termekben időzni. A míg csak tartott a
nappal, künn időzött a szabadban.

Késő ősz volt. A parkban mindenütt a platánok lehullt leveleit söpörték
össze a napszámosok; a halomrahányt amerikai diók kopáncsait hántották
le a gyermekek, s a kertészlegények kezdték a kényesebb növényeket
kiszedni a virágágyakból s a pawlowniák ágait bekötözni zsuppal. Az
ember bucsuzott a szép természettől.

Egy-egy lapályoson már megütötte a dér a virágokat; az őszi rózsának
csak csillagai ragyogtak még, levelei már szárazak voltak; a fák lombja
festészi képtelenség egyetemét mutatta fel; aranysárga facsoportok,
keverve lilaszín, vérvörös, rézbarna bohóczokkal, mik közül élesen
kirítt a virginiai boróka érett bogyókkal rakva, mint egy nefelejcs-kék
lobor, és a rézzöld thujafa-csoportok, az erdei iszalag, a faltakaró
bércse biborvörös szint hazudott lehullása előtt. A természet bucsuzott
az embertől.

Livia délutánonkint, mikor az őszi nap végig aranyozta a park sétányát,
besütve a láthatárról a terebély gesztenyefák boltozata alá, ott járt
végig a lehullott suttogó sárga levelek közt. A csalogány elköltözött
már. Az őszi erdő mulattatói, a mókusok, azok czinczognak most a fákon s
hajigálóznak üres makk- és mogyoróhéjjal. A szajkó kiált közbe nagyokat
s a harkály kopácsolja a fákat, mintha a közelgő tél kopogtatna a
csendes erdőben, kérdezve: «szabad-e?», az állatok is érzik, hogy övék
már a világ, a szarvasok csordánkint jönnek fel legelni a kastély
pázsitos udvarára s az ezüst fáczán ott hivogatja egymást a park
díszbokrai közt, s a magányos sétáló előtt repked.

A virágok helyén bogyók vannak már, az ibolyáé sötétkék, a gyöngyvirágé
karmazsinpiros, a vadrózsák tele csipkékkel és azokkal a furcsa
gubanczos lapdákkal, a mikről azt tartják, hogy a bölcsőbe téve a kis
gyermeknek álmot hoznak.

Kár, hogy nem alszunk már bölcsőben!

Idáig jöttek ők – tavaly tavaszszal – egymástól különváltan.

Itt ennél a nagy hársfánál tértek be a mellékútra. Ott nyujtotta neki
karját az ifju s azt kérdezte: «szeretsz-e még?»

Igaz az. A vén repkény, a minek szára olyan bozontos, mint az őzláb, még
most is ott kapaszkodik fel arra a fára, a hogy akkor, midőn egy levelet
leszakított róla.

Meg van-e még az a repkénylevél valahol!?

Azóta még csak másfél év mult s mily örökkévalóság volt az!

Akkor kéz kézben haladtak itt végig.

Az ifju azt mondá neki: «nézd: kezem kezedben, szivem szivedben most;
akarod-e, hogy itt maradjak? Ott füstölög a kunyhóm a távolban, akarsz-e
velem elrejtőzni abba?»

És ő azt mondta neki: «menj!»

S mily messze haladt azóta!

Csak fölfelé messze? vagy talán a távolba is?

Meg van-e még az a repkénylevél valahol?

Azóta hírneves férfi lett belőle. Szidják és magasztalják. Jól teszik.
Egész férfi csak az, a kinek ellenségei is vannak. A képviselői padról
fontos hivatalra lépett elő. Megismerték tehetségei kincsét. Jó volt
neki elmenni.

De vissza fog-e térni?

S majd ha a nagy világot birni fogja, emlékezni fog-e még arra a kis
világra, a mi egy szerető leánynak a szive?

Livia tovább bolyongott azon a magános úton, melyen nem jött rá szembe
senki.

Minden tárgyhoz emlékei voltak kötve, s minden emlék újra éledt
szivében.

Még azok a vándorhangyák is épen így jártak keresztül az úton egy
szakadatlan vonalban, mint akkor, mikor ők azt mondták egymásnak:
«vigyázzunk: rájuk ne tapossunk a kis rovarokra, mikor mi magunk
boldogok vagyunk!»

Hát más boldog emberek mért taposnak rá azokra a férgekre, a kinek
embertárs a neve? férgekre, a kik őket nem bántják soha, csak hogy épen
útjukba akadnak?

A keresztúton volt egy kőfeszület: valami régi fogadalmi emlék; egészen
betakarták már a fák, fél oldala sárga volt a mohától; Livia a kereszt
előtt letérdepelt és imádkozott.

Miért imádkozott?

Hogy gyógyítsa meg az ég jótevőjét, a herczegasszonyt.

Az ég látta, hogy az imádság szivéből jött. Rá nézve rettegés volt az a
gondolat, hogy a herczegasszony meghalhat.

A herczegasszony halála napvilágra hozhat oly titkokat, a mik az ő
reményeinek halála lehetnek. Végrendelete Leonról is szól.

Súlyos betegsége alatt, talán végórája előérzetében, mindent el fog
mondani Rafaelának, a mit ő vele közölt már Leon felől. S ha Rafaela
anyja végóhajtását élte vezéreszméjeül találja fogadni!

– Óh, ég, ne hagyd meghalni őt!

Akkor aztán a sötét kőszobor és a mohos fák megfeddék őt.

«Tettető! hypocrita! Imádkozol jótevőd életeért, azért, hogy a magad
szerelmét megvédd.»

Az esti szél végig zúgott a zörgő lombok között, a berek árnya beszélt:

«Önző lélek! Ki útjában akarsz állni a sorsnak; hová reménykedel? Mi
jogod van elhomályosítani egy felkelő csillagot? Az ifjura, kit kötve
tartasz emlékeddel, magas pályafutás vár; dicsőség, hatalom, fény: a
mihez te csak árnyék vagy és gyöngeség.»

«Ha el tud feledni téged, egykor az ország első nagyságai közé
emelkedik: ha hozzád ragaszkodik, veled együtt lemerül a fenékre.

«Hogy mersz szeretni? hogy mersz hinni? hogy mersz reményleni?»

«Hogy mersz gondolni arra, hogy versenytársa légy Rafaelának? Te!
Kegyelemkenyéren élő koldus! Ügyetlen, félénk teremtés; ő vele, egy
istennővel!»

«S ha megtörténhetnék az, a mi képtelenség, hogy a kinek választása van
ő közte és te közted, téged válaszszon: volna-e vakmerőséged e diadalt
elfogadni? Nem volnál-e egész életeden át örök szemrehányás
tennenmagadnak!»

Az egész rengeteg minden falevele ellene zúdult! Az mind Rafaela
vazallja volt. Mellette csak az az egyetlen egy repkény-levél szólt… a
mit Leon elvitt.

«Minden látható és láthatatlan ellentmond a te vágyaidnak. Szépség,
gazdagság a vetélytársnénál; köznapiság, szegénység te nálad».

«A sors igazságszolgáltatása kivánja, hogy a mit elvett e férfitól, azt
visszaadja neki. – Boldogult halottak túlvilági üdve, nyugalma rejlik e
fátumban. – Hazafiúi kötelessége lesz, hogy úgy tegyen. Megvetné,
kinevetné minden józan ember, ha azt tenné, hogy mikor Magyarország
leggazdagabb leányát bírhatná, engedje egy idegen nejévé lenni, csak
azért, hogy a te két szemed ne könyezzen».

«Szörnyeteg vágy az, a mi után te epekedel!»

«Kisérted az Istent, hogy tud-e lehetetlent létrehozni?»

«Essél kétségbe és mondj le róla!»

Szinte könnyebbség volt szivének, mikor az erdőszélét elérte s eléje
tárult a róna; hogy a haragos fák zúgása elmaradt mögötte.

A tarlón még kéklett a buzavirág és szarkaláb, a sík róna még világos
volt az aranyban égő alkonyégtől. Az egész rétet bevonták finom selyem
hálójukkal azok a kis parányi pókok, a miknek tanyája az aszú fű, s a
mik minden őszszel megszövik a mezők szemfödelét. Úgy csillámlik tőle a
róna a napsugárban. A légben hosszan úszik az ezüstből selyemmé szőtt
ökörnyál: «késő asszonyok nyara» más néven, mint egy láthatatlan világ
izenete a földhöz.

Livia tovább barangolt az ismerős úton, mely az elhanyagolt telken
vezetett keresztül az országútig. Odáig szokott minden este elmenni,
várva Rafaela visszatértét.

Félt tőle s még is vágyott utána.

Izenetet várt, a mitől rettegett.

Az út egy gyepes, mohás rónán vitt keresztül. Az most tele volt
kökörcsinekkel. Letépett egy csomót e szép rózsaszín tulipánokból s
körültűzködte vele kalapját. Azokról is magára gondolt.

«Ti is olyan virágok vagytok, mint én. Pusztán jelentek meg a föld
szinén s mikor virágoztok, még nincs öltönyötök. A zöld levelet csak a
másik tavasz küldi utánatok; mikor már nem vagytok többé virág».

Tovább kanyargott az út; a barangoló leány eljutott Tukmányi rozzant
házáig. A nagy rózsabokor előtt megállt, levett szalmakalapját két
kezében tartva s ott elmerengett hosszasan.

Milyen különös, hogy a sárgarózsa csipkebogyói feketék!

Egy virágbokor, mely gyászol.

Eszébe jutott, hogy, itt e rózsabokor előtt mondá azt kedvese: «igen, ez
az én feleségem!» – Feleségem! Ah minő lángveres lett az arcza akkor! Ah
minő halavány most! «Ő az én feleségem…»

– Szép jó estét «kisasszony!»

Összerezzent e köszöntésre.

Az odujába hazatérő barlanglakó üdvözölte így.

Alig volt képes neki valamit rebegni elfogadás fejében, annyira
megzavarodott.

– Azon bámult úgy-e kisasszony, hogy mi lesz a rózsából, ha megérik?
Hecsepecs. – Eltette-e azt a rózsát, a mit adtam?

– Oh igen. Szépen megmaradt szárazon.

– Ez szokása a sárga rózsának. Hát már most vigyen el még egy csipkét is
róla. Lássa: az fekete. Ha mellé teszi a sárga rózsának, együtt kilesz
belőlük a nemzeti szin.

– Köszönöm.

– A kisasszony nagyon szomorú!

– Az vagyok.

– Miért szomorkodik?

– Mert úrnőm nagyon beteg.

– Már nem beteg, mert meghalt.

– Szent Isten!

– Meghalt biz az. Ebben az órában. Az orvostól tudom, a kit lóhalálában
vittek oda a hullát bebalzsamozni. Hallgassa kisasszony. A harangszó
idehallik a kastélyból.

Livia két kezét összekulcsolva szorítá feje fölé.

Oh Isten! Isten! Isten!

És elkezdett zokogni kétségbeesetten.

– Ejh, milyen nagyon megsiratja a kisasszony a szegény boldogultat! Jól
járt az már! Mind utána megyünk egyszer.

– Jaj én nekem! Jaj én nekem!

S a mint kezeit tördelte, kulcsolta, azt a kis vékony platinagyürüt
észrevétlenül lerántotta az ujjáról. Leesett az a fübe.

A vad ember észrevette a veszteséget s fölemelte azt a földről.

Livia zokogva futott vissza a herczeglak parkja felé.

A vad palatinus suhanczos kötődéssel kezdte el a futó után dalolni a
gyerekek gúnydalát:

  «Kinek mije elveszett,
  Sírva ríva keresi,
  Apja, anyja megveri:
  Nálam, nálam megleli».

Livia megdöbbenve állt meg s elkezdte magát körülnézni, hogy mije
veszhetett el? Egyszerre kezére tekintett és észrevette a gyűrű hiányát.

Halálsápadttá vált. Minden meggondolás nélkül visszafutott a vademberhez
s összetett kezeit ajkaihoz emelve, könyörge neki.

– Az Isten áldja meg, adja vissza a gyűrűmet!

– Ahán! tudunk szépen könyörögni úgy-e? Hátha nem adom ingyen? Hátha azt
találom kivánni, hogy jöjjön el a gyűrűjeért éjfélkor: odalesz akasztva
a kőfeszűlet lábujjára az erdőben?

– Eljövök érte! Rebegé a leány. Óh édes, jó Tukmányi úr, adja vissza!

– Heh te akasztófáravaló vén gazember!

(Ezt egy harmadik személy hangoztatá közbe, s Livia megrettent a hangtól
s látványtól egyaránt. A vályogház ablakán egy szörnyű fej dugta ki
magát: a vad palatinus életpárjának rettentő ábrázata.)

A vad embert még kedvesebb hangulatba hozta ez a közbeszólás. Most már
kettőt bosszanthatott egyszerre.

– Hátha azt teszem, hogy ennek a fertelmes boszorkánynak adom a
gyűrűjét, s azt mondom, hogy csókoljon neki kezet, a miért vissza adja!

– Meg fogom csókolni a kezét.

Erre a bozontos asszonyfő megint visszahúzódott az ablakból, elébb jól
kiöltve a nyelvét Liviára.

Tukmányi röhögött.

– No hát ne sírjon no! visszaadom ingyen. Nem olyan fekete az ördög,
mint a milyennek festik. Lássa, eldughattam volna a gyűrűjét, hadd
kereste volna, hadd sírt volna érte. Pedig bizonyosan jegygyűrű lesz! No
ne féljen. Az jó jel, mikor egy leány elveszíti a jegygyűrűjét s aztán
megint megtalálja. Ne féljen semmit. Elfogja venni az, a kit szeret. Én
tudom, hogy kit szeret? Haragszom rá, ellensége vagyok. Engem megcsalt,
meg is veretett. Minden embert megcsal. De magát nem fogja megcsalni. Én
gyülölöm. Reactionarius, pecsovics, hazaáruló, feketesárga! Hanem azért
jó férj lesz belőle. No ne féljen! Az az, hogy csak féljen; mert
akasztott ember özvegye fog lenni. Ha én egyszer megkaphatom azt a
hazaárulót: én felakasztatom. – No itt a jegygyűrűje. – No ne szégyelje
magát. Félrefordítom a fejemet, nem látom meg, ha megcsókolja. Hahaha!
Milyen bolond az ember, a míg fiatal. Hahaha.

Azzal kunczogva, dünnyögve, rázkódva ment a háza felé, s a mint az
ajtaján be akart nyitni, s azt megütötte a homlokával, mert zárva volt,
elkezdte a bezárt ajtót rugdalni.

– Hej! te tüskére való boszorkány! Nyisd ki az ajtót! Süket disznó a
boglyában! Nem hallod? Eressz be!

Beeresztés helyett nyakon öntötték az ablakon keresztül egy fazék
lúggal.

Erre a vad palatinus felszedett egy nyaláb rothadt almát a fa alól, s
azzal kezdett az ablakon át bombázni. Rothadt alma berepült, kirepült, a
két házastárs szidta egymást minden csúf névvel, hogy a széles rónán
végig hangzott a lármájuk.

Livia futott onnan. S a míg e veszett lármát hallotta, folyvást üldözte
az a gondolat, hegy ez előtt harmincz évvel ez a két ember hogy nevezte
egymást «angyalomnak, egyetlenemnek!»

Csak az erdő sötétje nyugtatá meg.

Itt a suttogó fák oltalma alatt megállt, megpihent. Százszor meg
százszor megcsókolá azt a visszakerült gyűrűt. Valami, mint az
álomlátomány, felmagasztalá lelkét. Nem gondolt lemondásra. Nem volt
kétségbeesve. Az a gyűrű azt mondta neki: «Küzdj! Ne engedd jogodat.
Szentebb az minden jognál a földön. A szív joga az!»

Úgy vette azt, mintha a láthatatlan védangyal nyújtotta volna eléje a
kezét. Bátorság támadt szivében megragadni ezt a segédkezet.

Valamit határozott. Valamit tenni akart.

Először életében mert tenni valamit, a mivel önmagát védje.

Az erdőszélből egy kis parasztleány jött rá szemközt. Kosara tele volt
vadrózsacsipkével. Megkinálta vele Liviát. Urak szeretik ezt
vaddisznópecsenyével. Húsz krajczárért mind odaadja.

Livia azt mondta neki, hogy megveszi azt tőle mind; de kosarastul. –
«Úgy ötven krajczár lesz az ára».

– De haza is kell vinned. Tudod, hol van a távirda?

– A hol dróton beszélnek?

– Oda viszed s ott hagyod. S egy levágott fatörzs mellé leülve, egy
papirszeletkére e sorokat írta:

«Nornenstein Octavian fejedelemnek Budapesten. – Etelváry Madelaine
herczegasszony meghalt».

Azt borítékba tette, egy forintot zárva mellé s átadta a kis leánynak.

Ezt a levelet vidd el ahhoz az úrhoz, a ki a dróttal izen, s add át
neki. Tőle megkapod az ötven krajczárodat.

A távirdász visszaadott a kis leánynak a forintból ötven krajczárt,
tovább adta a sürgönyt, s aztán nagyot bámult, mikor az ott hagyott
egész kosár csipkebogyót meglátta: holott neki se felesége, a ki azt
czukorba törje, se vaddisznója, a mihez elköltse.


A MEGTALÁLT KÖNYEK.

Mire Livia hazaért a herczeglakba, már akkor ott várt rá a hintó, melyet
érte küldtek, hogy siessen rögtön az ó-kastélyba. Madame Corysande írta
hozzá azt a néhány sort, melyben tudósíták az anyaherczegnő haláláról.

Rögtön útnak öltözött s még alkonyvilágnál megérkezett a herczegnő
kastélyába.

Megérkezésekor madame Corysande fogadta. A meghalt herczegnőhöz még nem
bocsáták. Az ilyen magas halottnak előbb nagy toilettet kell végeznie,
mielőtt a közönség elé jöhetne. Hirhedett orvosok vannak elfoglalva
azzal a nagy munkával, hogy testét az enyészettől megóvják csodahatású
balzsamokkal.

Liviát Rafaela herczegnőhöz vezették.

Rafaela épen gyászruháját próbálta fel.

Minden cselédnek ki volt sírva a szeme, a kikkel Livia találkozott.

Ő maga is elkezdett zokogni, mikor Rafaela kezét nyujtá neki.

Rafaela megölelte őt és megcsókolá.

– Te is tudsz sírni; sugá neki halkan. Mindenki tud sírni, csak én nem.
Azt hiszem, csak mások láttára nem tudok sírni. Bezárkóztam szobámba,
hogy egyedül legyek. Hasztalan! Nem tudok sírni. Nincs könyem. Oh milyen
rossz az! Nem tudni érezni! Látom előttem halva azt, a kit úgy
szerettem, a kinek egész életemben nem tudtam kimutatni azt, hogy
szerettem, és még a ravatalánál sem tudom nyilvánítani, hogy mit érzek?
Jéghideg vagyok. Nézd, milyenek a kezeim. Kívül-belül ilyen vagyok.
Pedig tudom, hogy mit vesztettem? A mit nem pótol ki semmi és senki!
Tudom, hogy milyen rettenetes egyedül maradtam a világban. Tudok
kétségbeesni miatta; de nem tudok sírni.

– Óh herczegnő, hisz önnek még atyja is van; egy angyali jóságú, szerető
szív, sietett Livia a vigasztalással.

(Hajh milyen nagyon megszenvedett e leány azért a mondásért valaha!)

E szónál tűzfényben ragyogtak Rafaela szemei. Megragadta Livia kezét:

– Úgy-e bár! Angyali jóságú szív. Olyan gyémánt szív, a milyen nincs a
földön második. Egy ember, a ki csupa erényekből van összealkotva; a
kiben hibát nem lehet találni, a kit mindenki szeret, a kinek árnyékában
nyugszik az üldözött, a kihez fordul özvegy és árva, a kire bízza a nép
frigyládáját, a király koronáját; egy szent! Az én édes jó atyám. Úgy-e
hogy az? úgy-e hogy az? Livia!

S ez indulatkitörés közben oly hévvel szorongatta kebléhez az ifjú
barátnét, hogy az nyugtalankodni kezdett miatta.

– Óh majd megtudod te azt, hogy mennyire szeretem én az én édes jó
angyalom, apámat! Mit fogok én érte tenni? Majd megtudod te azt, de csak
később.

És azzal összecsókolá Livia arczát hévvel, indulatosan, mint egy
szerelmes nő.

– Nem ma. Majd később. Ma sírás napja van. Eredj szobádba, sírd ki
magadat. Hagyj itt engemet, én nem tudok sírni. Óh nekem oly gonosz
kemény szívem van.

Annál kevésbbé bocsátá el magától Liviát madame Corysande.

– Csodálatos természet ez a Rafaela herczegnő! panaszkodék Liviának; más
úri családban az a szokás, hogy mikor halott van a háznál, a család
kiköltözik, s épen csak a gyászszertartás idejére jön haza. Ez meg itt
maradt s egész környezetét itt tartja az előkészületek alatt, ebben a
megbüvölt kastélyban.

– Madame Corysande! Ön csak nem fél talán a kisértetektől? mondá Livia,
kit bántott madame Corysande affectantiája. A madamera nézve igen
kellemetlen volt az, hogy a herczegnő épen ott halt meg, a hol neki is
jelen kell lenni.

– Oh hagyja el, kedves Livia. Van is szüksége kisértetekre egy olyan
kastélynak, a hol a «benczék» járnak.

– «Benczék?» madame Corysande!

– Én nem is tudom, mi kedve telik a parasztnak, «Benczék»-nek híni őket?
kik alatt mi tiszteletreméltó benedictinus szerzeteseket értünk; ezeket
a fertelmes állatokat! Huh! ott mászik egy a falon! Livia! Csengessen az
inasnak!

– De hát mi az?

– A legrettenetesebb állat a világon! Borzasztóbb a rhinocerosnál. Most
mindjárt repülni fog. Én elájulok, ha rám repül.

Livia öltönyére repült. Madame Corysande felsikoltott. Sikoltására
beszaladt a szobaleány. A mint az meglátta a rettenetes állatot,
elhajított mindent a kezéből s kiszaladt; bekiabálva az inast. Az inas a
jajveszéklés okát megértve, sietett egy porseprűvel, egy csípővassal,
meg egy rézlapáttal segítségre.

– Jaj hozzá ne érjen! igazgatá madame Corysande, gyöngéden seperje le a
lapátra! Meg ne szorítsa nagyon a csípővassal, meg ne ölje itt a
szobában! Nyissa ki az ablakot, úgy dobja ki.

Persze a nyitott ablakon aztán három repült be az egy kidobott helyett,
a kik ott leskelődtek már a redőnyök között, s azok ellen újra kezdődött
a hajtóvadászat; egy fenevad magának az inasnak a nyakára repült: arra
az is elbődült s elkezdett francziául imádkozni: «Sacré’! diable d’une
punaise volante;» elhányta a fegyvereit s megfutott az egyenlőtlen
tusából.

– De hát mit vétettek ezek a jámbor rovarok, hogy úgy félnek tőlük?
kérdé Livia.

– Azt, hogy oly irtóztató halott bűzük van, hogy lehetetlen velük egy
szobában megmaradni. Ezek a repülő poloskák. A ki egy ilyen állathoz
hozzá ér, tengeri betegséget kap tőle, s ha egyet eltaposnak a szobában,
ott minden embert kilel a hideg. Ez az átka ennek a vidéknek. A közeli
nádas a hazájuk, onnan jönnek elő őszszel; addig békén vannak a nyári
szálláson, akkor aztán beszállásolják magukat a körülfekvő kastélyokba,
úri lakokba, kolostorokba. Szegény ember házába nem szállnak be. Ezért
tartotta a boldogult herczegasszony a baglyot a szobájában; hogy az
felfalta rögtön a szörnyetegeket, a mint az ablakon bejöttek. Én nem is
tudom; minek teremtett a jó Isten ilyen állatokat? Csak akkor van tőlük
bizton az ember, ha sötét van a szobában. Madame Corysande előtt a
repülő poloskák egészen háttérbe szorították azt a nagy gyászt, a mi ezt
a palotát befátyolozza ez éjszakán.

– Hát akkor oltsuk el a lámpát.

– De a sötétséget nem szeretem. Kivéve, hogyha ébren maradunk és
beszélgetünk egymással.

– Én ébren maradok, madame Corysande, s ha ön beszélni fog, én hallgatom
azt.

– De egyszer-egyszer még is szóljon közbe, hadd tudjam, hogy ébren van.

– Hiszen nem vetkőzöm le.

– Én sem. Hiszen tudja, kedves Livia, én nem vagyok babonás, de a mint
sötét lesz, oly elevenen látom magam előtt a herczegasszonyt, mintha
előttem feküdnék most is. Az utolsó perczeig nem bocsátott el maga
mellől. És nekem meg kellett hallanom mind azt, a mivel végső gondolatai
foglalkoztak. Rafaela herczegnő is ott volt mellette. Az utolsó órájában
azt mondá Rafaelának: «Jer ide, csókolj meg egyszer, kétszer, háromszor,
négyszer: – az arczomat, az ajkamat, a homlokomat, aztán eredj át a
terembe, ülj le a zongorához s játszd el nekem Beethoven es-dur
sonatáját. Kedvencz darabom». Mikor aztán Rafaela kiment a szobából,
megfogta a kezemet a herczegasszony s azt mondá: «én azalatt, a míg ő a
sonatát végig játsza, jobblétre szenderülök; nem akarom, hogy itt
legyen, mikor haldoklom. Férjemnek adtak-e álomitalt? Ő is aludjék. Ne
fájjon neki ez az óra. (Húzza közelebb a székét hozzám, kedves Livia.)

Azt Livia szívesen megtette.

– Akkor aztán elkezdte nekem a herczegasszony az utasításokat, kiadni,
hogy minő halotti öltönyben legyen felöltöztetve? Hol van az mind előre
elkészítve? Azután így szólt: «tudja ön, miért kértem most Rafaelától
négy csókot? Az négy ember búcsúcsókja. Mert mikor már a koporsóban
leszek, akkor nem szabad arczomat senkinek megcsókolni többé. Megmondom
az okát, miért? A mint lelkem elszállt, halandó részemet be fogják
balzsamozni. Akkor aztán elmondta nekem, hogy mi az a bebalzsamozás? Ah
Livia! A herczegasszony még az utolsó órájában is olyan kegyetlenül bánt
velem, hogy én belőlem a borzalom és iszonyat által kiölt minden érzést.
Elbeszélte, hogy ezelőtt harmincz esztendővel még ezer forintba került
ez a műtét, mert persze balzsamot, moschust, chinaport, kajaputolajat
használtak hozzá; de most már a Cannal-Francina rendszer mellett csak
mercurius sublimatus corrosivust és arzenicumot alkalmaznak; aztán
kinyittatott velem egy titkos szekrényt, abból előkerestetett velem
mindenféle lepecsételt üvegeket: elmondá, melyikben milyen rettenetes
méreg van? Mérgek font számra! Azokat ő előre elhozatta, hogy az orvos
készen találja. A hideg kiráz, ha rágondolok. Repülő mérgek, a mikhez az
orvos maga sem nyúlhat puszta kézzel, s mialatt a műtétet végrehajtja
üveg álarczot visel. És azután elmagyarázta nekem a herczegnő tudományos
alapossággal, minő vegyszer az, a mit majd az ő ütereibe és viszereibe
nagy mesterséggel be fognak fecskendezni, a mi testét enyészhetlenné
teendi; hogyan fog ez a mütét végbemenni? Nem szeretném, ha ezt hallotta
volna ön, Livia kisasszony! Én nem merek a herczegnő ravatalához
közelíteni azok után, a miket elmondott. Különben is borzadok mindentől,
a mi a halálra emlékeztet. És aztán végül oly szelíden szólt hozzám:
«Ezért nem szabad az arczomat megcsókolni senkinek, madame Corysande,
majd akkor! egy ilyen érintéstől veszélyes kütegek támadnak az élő
arczán. Ezt elmondja ön mind a négynek. Kedves Corysande»… Kettőnek már
elmondtam: a harmadik alszik.

Livia gyöngéden megszorítá madame Corysande kezét.

A negyedik, nem tudom, megérkezik-e idejére?

(Kit tart a negyediknek?)

– Ezután egészen elcsendesült s hallgatni látszott Rafaela zongora
hangjaira. Mikor a sonáta utolsó accordjai elhangzottak, a dicsőült
lélek is elszállt velük együtt. Én átmentem Rafaelához, alig bírva e
szót kirebegni «ő jobb hazába tért». Rafaela kezei csüggedten estek
ölébe. Aztán felállt, nagyot sóhajtott, arczát végigsimította kezével:
nem könyezett. «Atyám tudja már?» kérdezé. «Nem: ő alszik». – «Akkor ne
költsék fel, hagyják szunnyadni; majd én intézkedem». S nehogy
felköltsék az alvó herczeget, ő maga fogott hozzá azt a munkát végezni,
a mi egy férfinak is nehezére esik. Szegény Dumka úr, úgy sírt, hogy
semmi hasznát sem lehetett venni. Nekem kellett a leveleket megirnom s a
táviratokat fogalmaznom. Egy táviratot küldtem Zárkány Napoleonnak is.

Hah, milyen ideges rángással taszítá el egyszerre Corysande kezét Livia.

– Mi lelte önt? Talán egy bogár szállta meg?

– Igen. Egy rovar! rebegé Livia.

– Hozzá ne nyúljon! Le ne rázza itt magáról!

– Nem. Nem. Majd kimegyek vele a folyosóra!

Livia elhagyta a szobát. S várhatta aztán madame Corysande vissza,
tengeridőkig. Beleőszült a várakozásba. Ha meggyujtotta a gyertyát,
rögtön elkezdtek kisértetes bőgőhúr hangon donogni körüle azok a
félelmetes szárnyas ördögök, ha pedig eloltotta a világot, ott állt
előtte a holt herczegnő alakja, a mint magyarázza neki a titkos vegyszer
hatását a holt ember ütereiben és viszereiben. Ki pedig nem mert volna
menni a folyosóra, hogy utána nézzen Liviának, ha azt az egész kastélyt
neki ajándékozták volna is.

Livia lázas remegés közt járt alá s fel a hosszú folyosón, melyet csak
az egyik végén világított meg egy ligroinlámpa.

Tehát Leonnak is táviratoztak.

Ő vele is tudatva van, hogy a herczegnő meghalt.

Az a pillanat pedig elhatározó.

A midőn a legnagyobb gyász közepett megjelen valaki, a ki vigasztalást
hozhat.

A nők szive legkönnyebben megnyerhető a koporsó mellett. Azon arcz,
melyet a fájdalom daguerrotypja felvesz, a szív hártyáihoz tapadva
marad. Ez a benyomás kitörülhetetlen.

Erre számított ő, a midőn Nornensteinnek táviratozott. Hisz Alienor
nemes, derék férfi. Méltó Rafaelára. Boldog lehet mellette.

A herczegnő rangjára oly büszke. Vágyait teljesülve láthatja benne.

És most egy másik kéz lerontja az egész kártyavárat!

Ha Leon is el fog jönni? Ha ő is megjelenik akkor, a midőn a női szív
legfogékonyabb egy férfiarczot kitörülhetlenül befogadni! Ha ő hozza meg
a vigasztalás balzsamát!

Oh mint kétségbe volt esve a leány! Oh mint járt kezeit tördelve végtől
végig a hosszú folyosón, s mint Jákob a pusztában küzdött az angyallal,
a ki nem sajnál egy szegény halandóval tusakodni; ne történjék ez meg!
Véletlenek, csodák, rendkívüli sorsszeszélyek jőjjenek az ő segitségére!

Az a másik leány nem tud sírni! Az is nagy kín! De ő meg nem tud
imádkozni! Ez még nagyobb.

Nem tudja, mit kérjen? és nem tudja kitől? Szabad-e egy ilyen kéréssel
megjelenni Isten előtt? van-e a szentek között egy, a ki az ilyen vágyak
teljesüléseért közbenjáró legyen az ég és föld között?

Oh az rettenetes; kivánni valamit kétségbeesetten, a miért imádkozni
szentségtörés! Imádkozni most egy leánynak földi boldogságért, a midőn
jóltevője, második édes anyja halva fekszik, s minden sóhajtásának az ő
mennybeli üdveért kellene fölszállni, midőn az volna kötelessége, hogy
imazsámolyára térdelve, olvasóval és imakönyvvel közeledjék az ég
kapuihoz.

Madame Corysande elvégre megsokalta Livia künnmaradását, s a hetedrészig
kinyitott ajtón kiszólt hozzá:

– Livia, kedves! bejöhet már. Elaludtak a rémek. Majd csak megoltalmaz
bennünket mindannyitól a jó Isten.

Igaz. – Igaz. – Ki is takarna be ellenük más? – Csak te eredj nyugodtan
aludni, szegény leány. – Corysande távirata nem találta Leont
Budapesten; mert az távol jár most, kevesen tudják, hol? a te izeneted
pedig czimzetére talált, meg lett értve: és értéke elismerve. – Octavián
fejedelem és fia útban vannak már Etelvár felé.

A boldogult szelleme pedig útban van a mennyország felé, csillagok
útjait, szellemek útjait nem kell előttük járó imádkozásnak az égre
rajzolni: az ima csak a földiek tekervényes, homályos útjain gyújt
világot.

Octavián, a mint a táviratot kapta, rögtön sietett Alienort felkeresni s
tudatni vele, hogy mi történt; tartsa magát az utazásra készen teljes
gyászruhában: ő maga meg elfutott a «Jerichói Kürt» szerkesztőségébe, a
gyászhírt tudatni, s a maga részéről a következő közleményt beiktatni a
személyi hírek közé:

«Octavián von und zu Nornenstein fejedelem a mai napon egyetlen fiát és
fejedelmi utódját Alienor von und zu Nornenstein princzet nagykorúnak
jelentve ki, a fejedelmi előjogokról lemondott s azokat örökösére, most
már Alienor von und zu Nornenstein fejedelemre ruházta át!»

Meg is várta Octavián, míg abból a lapból egy példányt kézisajtóval az ő
számára lehúztak; azt azon nedvesen zsebébe dugta, s aztán sietett
Alienort a vasútra vinni magával.

Az egész úton aztán folyvást tartotta beszéddel Alienort. Az pedig
szeretett volna aludni, de világért sem lehetett. Az öreg úr
kifogyhatlan volt.

– Fürst Octavián. Ha a te szád gőzmalom volna, irtóztató pénzt
bekeresnél vele; a mennyit tudsz darálni pihenés nélkül.

– Ahhoz is gyakorlat kell.

– Miért nem szivarozol inkább?

– Tudom, hogy te nem szereted a füstöt.

– De hát mért nem hagysz engemet aludni?

– Azt is megmondom. Halottas házhoz megyünk. Mikor valaki egész éjjel
nem aluszik, olyankor nagyon érzékenyek lesznek az idegei. Nagyon
előnyödre fog szolgálni, ha úgy leendesz disponálva, hogy a gyász látása
könyekre fakaszszon.

– Ha ezt valaki meghallja, darabot ír rólunk: «Agg szinész és fia».
Eldugom előled otkolonos üvegemet, képes vagy szalmiakszeszt cseppenteni
közé, hogy megríkasson.

– No no! Te nálad ugyan nem sok kell ahhoz. Hiszen Wagner «Walkür»-jének
előadásán, meg «Siegfried halálán» úgy sírtál, mint egy Niobe. Ez is egy
jó asszonyi tulajdon nálad. Ha megharagítanak, sírva fakadsz. Ha a
ballerinád nem jelenik meg a légyotton, megsiratod. Könnyebben áll nálad
a sírás, mint a hajdani híres színész Czelesztinnél, a ki megrendelésre,
közkivánatra tudott sírni.

– Hát akkor annyival inkább engedj aludni.

– Nem engedlek, mert én bizonyos akarok lenni a dolgom felől. Nézd csak,
milyen szépek itt a kukoriczák!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap reggel maga Rafaela tudatá atyjával anyja halálát.

– Egész éjjel egymással beszéltünk, mondá a herczeg.

Az a lelke volt a herczegnőnek. Teste már be van balzsamozva.

A herczeg régóta nem alszik ágyban. Szívbaja nem engedi. Nagy karszékben
szokott szunnyadni felöltözötten.

– Vezess a ravatalhoz.

Rafaela kezét atyjáé alá ölté s levezeté őt a földszinti nagy teremig,
mely gyászpompával volt már feldiszítve; de még nem feltárva a látogató
közönség számára.

A gyertyák meg voltak gyújtva már a koporsó körül s két szerzetes ott
imádkozott mellette.

A herczegasszony ott feküdt a koporsóban halotti mezében.

De Rafaela könyeit még ez a látvány sem indítá meg.

Ez épen nem.

Az a halott arcz nem hasonlított az ő anyjához. Minden ráncz el volt
rajta símulva; egyetlen vonás nem maradt meg az élőből. Idegen arcz volt
az, sima és fényes. Nem olyan, mint a szegény ember halottjának az
arcza: derült, mosolygó, nyugalmas; ez egy föúri halott, kinek testéből
a tudomány érczet, pergament csinált s elvette vonásaiból az üdvözültek
magasztosságát; helyette a műtői pepecselő kéz egy mumiamosolyt
mesterkélt reájuk.

Rafaela visszataszítva érzé magát e látvány által.

Minden érzetét ellenszenvesen érinté az a gondolat, hogy a bálványalak,
a kit ő édes anyjának nevezett, nem lehet az, a mivé a gyermeki kegyelet
a halott anyákat átalakítja: egy mennylakó szent; hanem a mivé a
tudomány alakította át: egy múzeumi tárgy.

Úgy fájt neki ez a gondolat; majd a szivét metszé keresztül s ez a
fájdalom még mélyebben fojtá el könyeit.

Kényszeríté magát e borzalmat leküzdeni s nem törődve madame Corysande
óvásával, odahajolt, hogy megcsókolja az alak arczát.

Egész teste összeborzadt tőle.

Az orvos elővigyázó volt. A bebalzsamozott hulla arczát bevonta az
arsenas sodæ után vízüveggel.

Nem «személy» az többé: hanem «tárgy».

E pillanatban a hátulsó ajtón két alak lepett be a gyászterembe. A
viaszgyertyák megvilágíták arczaikat.

A herczeg eléjük lépett.

– Nornenstein fejedelem, Alienor princz…

– Nem princz többé, mondá Octavián. Hanem Alienor Nornenstein fejedelem
tegnap óta.

Alienor pedig odalépett Rafaela elé. A leány kezét nyújtá neki.

– Nézze ön: szegény anyám.

Alienor érzékeny szivü volt (nem is aludt az éjjel), e szóra ellepték
szemeit a könyek; a mint a ravatalhoz ért, zokogni kezdett.

S erre, mintha a lebilincselő varázs tört volna szét Rafaela szive
fölött: egyszerre kitörtek az ő könyei is.

«Oh édes, egyetlen jó anyám»; sikolta fel s odaveté magát a halottra,
átölelve annak lábait és azután sírt hosszasan, bőségesen: egész lelke
mélységéből.

S mikor kisírta magát, akkor oda fordult Alienorhoz és megszorítá annak
a kezét, halkan rebegve.

– Köszönöm. Nagyon köszönöm önnek.

Alienor tekintete azt kérdezé, hogy «mit»?

– Hogy megtaláltam a könyeimet.

Alienor is hozzá adta az övéit.

S az összevegyült könyek frigye szentesítő erővel bír.

Legalább a költők azt mondják.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A herczegnőt nagy pompával temették el az etelvári családi sírboltba:
jelen volt közel és messze környékből minden tisztelője, úr és szegény.

Csak egy nem jött el a temetésre. Zárkány Napoleon. Azt bizonyosan nem
találta még fel a gyászhír. Ki tudja, hol járt az alatt?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nornensteinék még a temetés utáni napot is ott tölték a herczegi
kastélyban. Úgy utaztak fel együtt Budapestre.

Az utolsó nap estéjén Rafaela herczegnő oda ölelte magához Liviát, s azt
sugá neki:

– Kicsikém. Menyasszony vagyok. Nornenstein Alienor fejedelemmel mai
napon eljegyeztek atyáink.

Livia arcza ragyogott a boldogságtól. Tehát mégis csak vannak olyan
szentek, a kik közbenjárnak az ég és föld között a szegény halandók
olyan vágyaiért, a miket nincs szó kifejezni!

… De ne keverjük mi a szenteket a halandók történeteibe…! Kí tudja, mi
lesz a vége?


MAGYARORSZÁG BÉCSBEN.

Bécs belvárosának utczatömkelegében van egy szűk sikátor, a mit
Bankgassénak tisztelnek.

Ez eldugott utczában van egy komor külsejű ódon palota. Ez Magyarország
háza Bécsben, régi nevén «magyar királyi udvari canczellária».

Zárkány Leon új hivatalával e házban talált foglalkozást.

Ezt a házat Magyarország számára építteté Mária Terézia. Telkét Nádasdy
canczellár vette meg Bécs városától s másfél századon át e magyar főúr
nevére volt ez átírva, csak az utóbbi években lett Magyarország nevére a
bécsvárosi telekkönyvben bekebelezve. E helyről intézték közel másfél
századon át Magyarország sorsát. Benne minden a szeretett királynőre
emlékeztet, s az emlékek bizonyítják, hogy a kegyelet kölcsönös volt.

A palota az örökkévalóság számára látszik építve lenni. Tömör falai most
is oly épek, mint százötven év előtt voltak, kívül rajta időbarnította
faragványok, homlokán az aranyozott Szent-István korona és országczímer,
belül fejedelmi pompa maradványai. Csak maradványai. A politika
vandaljai, mikor kimondták, hogy Magyarországnak el kell tünnie a
fogalmak világából, e palotát is elfoglalták, s legelső dolguk volt a
lépcsőház gyönyörű aranyozott arabeszkeit – bemeszelni! Csak nehány
teremben láthatók még a plafondoknak e remek arany czíkornyázatai, miket
az építészek mintául rajzolnak le ma is.

A termeket remekművű nagy olajfestmények ékesíték, a miken Mária Terézia
megannyi ünnepélyes historiai momentumban van ábrázolva hű magyarjai
között; első kép, midőn a koronázásra indul, elől lóháton a tárnokmester
szórja a pénzt a nép közé; második, midőn megkoronázzák; harmadik, midőn
megesküszik az alkotmányra; negyedik, midőn az arany sarkantyú
lovagrendjét alapítja; ötödiken az a jelenet van megörökítve, midőn a
megtámadott királynő kis fiát bemutatja az ország rendeinek s azok
lelkesülten kiáltják: «vitam et sangvinem pro rege nostro!» E képeket
ponyvákkal betakarták, félretették, hogy ne lássa senki. A termek
renaissance-kori bútorzattal voltak feldiszítve: aranyozott karszékek,
pamlagok, miknek szövete sok ezret érő gobelin kézmü; külön-külön a
himzőfestések egy-egy remeke mindegyik humorisztikus állatmesék
ábráival; azokat leküldték a félszerbe. Alkalmatlanok irodai
használatra.

Nem jutott hasonló szerencse a nagy tanácsterem falait takaró felséges
gobelinszőnyegeknek; ezeket a szeretett királyasszony ajándékul kapta
XV. Lajos franczia királytól; három remek mythologiai csoportozat
istenalakokkal heliconi tájképek között. Azoknak a felső részébe,
mintegy a ráma risalitjául, a megrendelő királynő odahímeztette
Magyarország czímerét. A politikai vandalok aztán neki álltak s
beragasztották csirizzel, papirossal a magyar czímert a gobelinon! a
papirosra aztán megfelelő terjedelmű emblemákat festettek! Csak a
negyedik gobelin menekült meg az iconomachusok haragja elől, azáltal,
hogy egy félreeső pitvarba szorult; ez ábrán a művész sajátszerű
phantasiája a bikával játszó Európát és társnőit, híven az
ethnographiához, fahéjbarna szerecsen hölgyekül állítja elő.

Az antik órák, broncz- és ébenfaállványaikkal, a pompás
kristálycsillárok, zománczozott kandeláberek felhordattak a padlásra.
Útjában voltak a czivilizáczió egyformaságának. A két nagy
porczellánkályhát csak tömörsége őrzé a ninivei rombolástól,
mindegyiknek tetejét tizezreket érő aranyozott broncztrofeumok képezik,
muzeumi ritkaságok ez idő szerint.

S a szép, fénymázolt, aranyozott thékából (kellett az máshová garde des
robesnak) kihányattak a «liber regiusok». A magyar nemzet «arany
könyve», historiai kincse! mely ötvenezer nemesi családnak nemeslevelét
őrzi; mikben minden magyar nemesnek ősi czímere gyönyörű festői remekben
van megörökítve, felírva ősapjának érdemei, viselt dolgai, miként nyerte
a nemességet, szentesítve királyi névaláírással. Hatvankét könyve
Magyarországnak, huszonhét könyve Erdélynek aranyozott pompás
bőrkötésben. Egy históriai unicum! – Belökték azokat egy sötét lomtárba
mind, az egereknek. De az egerek jó emberek voltak: nem ették meg.

Mikor aztán Magyarország és Ausztria között megtörtént a kiegyezés,
Magyarország visszakapta a saját házát is Bécs városa közepén. Most itt
vannak a király személye melletti miniszter lakása és hivatali
helyiségei, valamint a magyar kormány többi tagjai részére fenntartott
szállások. Itt üléseznek az országos bizottságok Magyarországból, s
adják folytatását minden évben a vitam et sangvinemnek: «avenam quoque!»

A régi gazda aztán neki fogott megint lecsiszolgatni a bemeszelt
aranyozásokat: előkeresgette padlásról, félszerből az antik bútorokat,
kargyertyatartókat, órákat, csillárokat, miket a műértő, a
régiségkedvelő ha meglát, a hideg leli ki örömében. A régi gazda neki
állt a becsirizelt gobelinoknak s kávésöprűvel, káposztalével
letisztogatta róluk a maszatot, kiszabadította az országczímert; a
gyönyörű históriai képeket kitataroztatta, (egy csakugyan eltévedt
belőlük, az, melyen Mária Terézia a királydombra fellovagol. Ki tudja,
melyik excellenz padlásán lepi a por?) S az aranykönyveket is felkereste
a lomtárból, s minthogy a szép fénymázas théka már nem volt sehol, (négy
lába volt, elment) összeácsolt a számukra egy deszkaállványt s rárakta
kincseit. És aztán hozzá látott az aranykönyv folytatásához. – Már azóta
egy új (hatvanharmadik: az erdélyivel együtt kileczvenedik) «királyi
könyv» is megtelt félig.

Leon nagy gyönyörűséggel tanulmányozta ez érdekes könyvet. Az ujabbkori
nemesség diplomáit.

A hajdankori czímerekben kardos vitézek, lovagok, levágott török fők,
üstökön fogva, vagy pallos hegyére szúrva; nyilak, sasok, griffmadarak,
oroszlánok tündökölnek. Az újkor nemesi czímereinek jelvényei a
korszellemet képviselik.

Az Aesculap-bot a felkúszó kigyóval az orvosi érdemeket jelenti; törő
kalapács van a bányász czímerében; egy vasöntőde alapítójának czímere
fogaskerék; egy vasúti igazgatóé mozdonykerék; az irodalmi érdemek
nemesi jelvénye keresztbe tett toll és pálma, hármas halom mögül
kiemelkedő arany nap; a békekötésnél működött diplomatáé galamb
olajággal; a pénzügyi téren emelkedett nagyság nemesi jelvénye a nevét
visszaadó arany hegy; arany méhek és arany buzakévék jutottak az
œconomusnak; az erdészet és faüzlet terén kitünt új nemes czímere zöld
fenyőfa arany mezőben; a kereskedőé vasmacska; az első gyorskocsizás
megalapítójáé felszerszámozott fehér ló; a vizépítészé ezüst csatorna; a
mérnöké arany czirkalom; a bortermelőé három szőlőtő; a biróé serpenyő
és pallos. A heraldica jelvényszótára nagy supplementummal szaporodott
meg. Elmésebb ötletet alig találni a sok között, mint egy derék
vászonkereskedőét, ki magának egy arany mezőben álló, felül koczkás
oxford ingbe, alul fehér vászongatyába öltözött griffmadarat választott
jelvényül. Azt is megtudta végül Leon, hogy egy igen kedves ismerőse,
egy lovagias megjelenésű bankár miért visel télen-nyáron ibolyát a
gomblyukában? Ennek a nemesi czímerében négy szál ibolya a jelvény.

Aztán jönnek a nemességből bárói, grófi rangra előléptetettek czímerei.
Egész combinált tableaux-k. Négyes mezők, még egy tetejükbe jött
ötödikkel rigolirozva. Újkori érdemek, új symbolumokkal.

Gyakran elnézegette Leon azokat a nevezetes történelmi festményeket, a
mik Magyarország házának elnöki termeit ékesítik. A kecsteljes királynő
hű magyarjaitól körülvéve. Van azokon mit nézni, mint művészi
alkotásokon is. Azonkívül minden alak egy jól talált arczkép. Mind
nevezetes államférfiak, főfő zászlós urak, magas rangú úrhölgyek
képmásai azok. Az öltözetek egész jelmeztanulmányt képeznek. Az akkor
divatozó franczia hímzetpazarlás, magyar szabású dolmányra, mentére
alkalmazva, csizmák skófiummal hímezve, nyusztkalpagok kócsagtollal, s e
kócsag, nyuszt-, párduczbőr között simára borotvált arczok, a piros,
duzzadó, erőteljes magyar typus a versaillesi, trianoni udvaronczok
mintájára borotválva, hajporozva, hátul szalaggal átkötött varkocscsal!
Egy magyar dalia, ki kardjához kap, királya védelmére lelkesülten, s
hátul a czopfja billeg, s bajusza, szakálla sehol sincs. Torzkép nekünk
most. Pedig történelmi arczkép.

A magyar Pompéji omladékai közül nemcsak antik szobrokat és szőnyegeket
ástak ki, hanem eltemetett élő embereket is.

Leon megismerkedett azokkal az alakokkal, a kik az épület falai között
évtizedek óta voltak eltemetve. Jó hazafiak, derék emberek, nagy
talentumok: még költői tehetségek is. Lappangó életet éltek eddig;
üldözve, gyanúval kisérve egyfelől, félreismerve, kitagadva másfelöl.

Most a rejtett életerő újra felmelegedett bennük. Levegőhöz jutottak,
mely életfeltételük volt. Lett tárgya dicsekvésüknek. Elbeszélték nehéz
küzdelmeiket – tehetetlen kézzel – a hatalom emberei ellen: a kettős
szenvedést, önmagukért és honfitársaikért; megmutogatta kiki, a mit a
nagy hajótörésből megmentett; ott vannak a királyok pecsétnyomói, a
tányérnagyságú érczminták az uralkodók homorművű alakjaival. (Egyen
hiányzik a kettős sas a magyar orczágczímer körül: ez Ferencz pecsétje.)
A canczellárok roppant ezüst országczímer mintái; az ezüst szekrényben
őrzött levél, mit a nagy királynő egészen sajátkezüleg írt hű
magyarjaihoz, fekete szegélyű papiron (meghalt férjét gyászolta akkor).
Aztán előhordták a tarkabarka adomákat a lefolyt korszak embereiről, a
kik épen olyan élő halottak, olyan járókelő mumiák lettek most, mint
voltak ők eddig.

S e mumiák némelyike – be sincsen balzsamozva.


A VAS KAKADÚ.

A legelső tanuja az ősidőknek, a ki Leont Magyarország bécsi házában
fogadta, mindjárt a folyosón, volt egy mops. A hajdani kávénénikék, a
nyugdíjazott államhivatalnokok oly elválhatlan kisérője, mint Szent
Péternek a kakas; egy agyonkényeztetett állatfaj, mely kiveszett a nagy
ápolás miatt, melynek utolsó deficiensét rég el is parentálták a német
lapok; ime egy legeslegutolsó példánya még itt maradt, Bécsben ugyan, de
Magyarország házának födele alatt: a mopsznemzet utolsó ivadéka.

A mythologiai állat széles, fekete, feltűrt orrával megszagolgatta az új
kor jövevényét, végig nézett rajta, classificálva, hogy tekintetes-e,
vagy nagyságos, vagy épen excellentiás? Registrálta. Leon bizalmaskodó
fittyet pattintott felé. Arra elmordult. Semmi confidenskedés! Akkor
aztán Leon megemelte előtte a kalapját. Akkor a mopsz egyet csóvált
felkunkorodott farkával, s megrázkódtatta zsemlyeszínű bőrét. A
bemutatás megtörtént.

De már a második személy, a ki a kőlépcsőn Leont fogadta, csakugyan a
vas kakadú volt.

Épen olyan, a minőnek őt Pompeia leirta. Képe úgy tele rajzolva
ránczokkal, mint egy földgömb meridianusokkal, postavonalakkal,
vasutakkal és folyóvizekkel. Két kis hegyes, szürke bajusz, erősen
kifenve felső ajka fölött s egy festő ecset az alsó alatt, s a mily
nyugtalanul tánczol a két hegyes bajusz beszéd közben, épen olyan
szökelléseket követ el a nyugtalan szemeket őrző szemöldökpár, mely még
hegyesebb, előreállóbb, mint a bajusz. A névadó kakadu-bóbita, a
felfésült haj, alul tőben sárguló ősz, felül pedig rőtlilaszin, hajdani
rosszul sikerült hajfestés emlékeül.

A nevezetes férfiú felülről jött, Leon pedig felfelé indult a lépcsőn. A
vas kakadu egyszerre ráismert és nevén szólítá; pedig soha sem látta.

A legelső lépcsőnél már tegezték egymást.

Kész volt Leont felkisérni a lépcsőn, bár épen most jött le rajta.

A második lépcsőn elmondott neki egy adomát a volt osztrák
miniszterelnökről. («Ha szárazság van Magyarországon, miért nem öntözik
a parasztok a buzájukat?»)

A második lépcsőn elpanaszolta neki, hogy a volt osztrák
igazságügyminiszter, született magyar gróf, a palotájában levő pompás
freskókat a plafondon bedeszkáztatta takarékosságból, hogy kevesebb fa
fogyjon télen a fűtésnél.

A harmadik lépcsőnél megmutogatta neki azokat a bizalmas leveleket, a
miket a mult, jelen és jövendő államférfiak ő hozzá irogattak.

A negyedik lépcsőnél elszámlálta Leonnak azokat a fontos szolgálatokat,
a miket ő közvetlenül és közvetve az országnak s az ország egyes fiainak
tett; hányat szabadított ki annak idejében a fogságból? Hány menekülőnek
szerzett suttyomban útlevelet?

Az ötödik lépcsőn beavatta Leont az odafenn működő új és régi
államférfiak jellemrajzába, szokásaiba, gyöngeségeibe.

A hatodik lépcsőn megismertette őt azokkal a veszélyekkel, a mik a
magyar diplomatát az osztrák, orosz, német, horvát cselszövők részéről,
a cseh feudálisok machinatióiból, s a katonai körök féltékenysége
folytán fenyegetik.

A hetedik lépcsőn figyelmeztette őt több rendbeli gyanús egyéniségekre,
a kiktől jó lesz őrizkednie, mert azok kémek, agent provocateurök,
tizkulacsos reporterek, a kik minden kormányt szolgálnak, egyiket a
másiknak elárulják, s utoljára valamennyinek a titkait összeszedik,
hazudnak hozzá egy csomót, ezt kinyomatják, de nem adják ki, hanem
elküldik a kefelevonatot a kormányoknak, fenyegetőzve: hogy ha meg nem
veszik azt tőlük drága pénzen, akkor könyvárusi útra bocsátják. Ezektől
őrizkedjék, mert ezek csak azért barátkoznak, hogy valami titkot
kikapjanak!

A nyolczadik lépcsőn aztán elmondá, hogy ő nem olyan ember, mint azok.
Az ő keblében egész Sybillakönyvei vannak eltemetve az állam magas
politikájának s ő tőle azokból vasharapófogókkal sem lehetne soha egy
szót is kicsikarni. Próbálták már őt megvesztegetni a külhatalmak; de
hasztalan! (Következett a kilenczedik lépcső.)

Itt elmondá, hogy pedig bizony ráférne. Az a kis nyugdíj, a mit az
államtól húz, épen felényit tesz a mostani pénzviszonyok között, mint
tett ezelőtt harmincz évvel, és szüken lehet kijönni vele Bécsben.

A tizedik lépcsőn aztán elkezdett keservesen panaszkodni a
kormányférfiakra, a kik nem tekintik az ő nagy szolgálatait, a miket a
közügynek tett; folyvást biztatják, de mindig adósak maradnak
igéreteikkel, s így töltetik el vele egész életét, meddő reménykedésben.

A tizenegyedik lépcsőn kisírta magát.

A tizenkettediken becsületszavát vette Leonnak, hogy őt előljárói
figyelmébe fogja ajánlani. A tizenharmadikon ő kötelezte magát
becsületszavával, hogy Leonnak minden válságos perczben jó tanácscsal,
figyelmeztetéssel fog szolgálni.

Végre, mikor már az ajtó előtt állt Leon, akkor elővont a zsebéből egy
hosszúra összehajtott ívet. Szerény felhivás egy elszegényedett, de
szemérmes úri család felsegélésére. Leon megértette a dolgot s
megváltotta magát egy ötössel, a mi lelkiismeretesen beiratott a
lajstromba, melyben már nagyságos és excellentiás nevek pompáztak, kék,
zöld, veres és violaszín tintával irva, arany, ezüst, gyémánt porzóval
behintve. Láthatta Leon, hogy milyen előkelő társaságba került.

Még aztán az ajtót is kinyitotta előtte, bevezette az előszobába,
bizalmasan odasúgott az irodaszolga fülébe, s mint a ki e helyen
legjobban otthon van, sietett őt bemutatni a hivatalszobában s
megismertetni a jelenlevő urakkal. Aztán ajánlotta magát.

A hivataltársak már előre nevettek Leonnak.

«Már elcsipte a vas kakadú!»

Aztán elszámlálták neki, hogy lépcsőről-lépcsőre mikkel traktálta. Úgy
volt szóról-szóra. «Végül kért öt forintot egy szemérmetes úri család
számára?» Erre már nem akart emlékezni Leon.

Mindenki úgy ismerte a vas kakadut, mint egy alkalmatlan, tolakodó,
nevetséges, dicsekedő egyéniséget, a kire soha senki se biz semmit; a ki
bejáratos ugyan mindenhová, de a kit mindenünnen kilöknek. Egy szomorú
clown a diplomatiai circusban.

Leon azért soha sem tagadtatta el magát előle: sajnálta a szegényt.
Bizony szomorú sors: a harmincz év előtt előszabott nyugdíjjal élni mai
világban. Sokat fecsegni azonban nem engedte látogatóját, hanem mindjárt
az első adoma után belelépett «in medias res» azzal a kérdéssel, hogy
hát ama bizonyos szemérmetes úri család hogy éli világát? S minthogy
arra még mindig ráfért a jó emberek résztvevő figyelme, egy ujabb öt
forint szerencsésen befejezte a hosszúnak igérkezett discursust. A miért
aztán viszont a vas kakadú szolgált Leonnak egy csempészett szivarral,
egyik látogatástól a másikig elfeledve, hogy Leon nem él dohányfüsttel.
Olyan embert, a kiről tudta, hogy szivarozik, nem is szokott megkinálni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A politikai láthatár vereslett. Nagy zivatart jósolt. Ama bizonyos
fekete pontok kezdtek bomba alakot fölvenni.

Az a szövetség, melynek egyik ágát Nornenstein Octavián fejedelem
képezte, úgy látta, hogy az ő búzája virágzik.

Nornenstein Octavián ez időben áttette lakását Bécs közelébe. Badenben
bérelt ki egy nyári palotát a maga számára s az lett mindennapi gyüldéje
az egyetértőknek.

Járt oda mindenféle ember. Diplomaták, katonák és papok, honfiak és
külföldiek.

Mióta Zárkány Leon az új pályán működött, többször találkozott Octavián
fejedelemmel, a ki most minden alkalommal igen barátságos volt iránta.

Ez nem ritka tünemény. Két ismerős, a ki Budapesten csak immel-ámmal
köszönti egymást, ha Bécsben találkozik össze, kezet szorít s
párbeszédbe ered.

Nornenstein Octavián még meg is hivta magához látogatóba Leont, mely
előzékenységet Leon a látogatás megtevésével viszonzott is. Octavián egy
szót sem beszélt vele ez alkalommal politikáról. Elmondá neki, hogy
Alienor most Etelváron ül, a szép herczegnőt eljegyezte: az őszszel
fognak egybekelni. Leon tudta ezt már és sajnálatát fejezé ki, hogy
jelen nem lehetett az anyaherczegnő temetésén, kit nagyon tisztelt; de
külföldön járt akkor épen: későn kapta a gyásztudósítást.

Octavián azt sem kérdezte tőle, hogy hát merre járt? Tudta úgy is.

Azután azt is elmondá neki, hogy Falbenheimék is feljöttek Bécsbe. A
tábornok elő lett léptetve altábornagygyá. Sokszor eljár ide a szép
Pompeiával együtt, a mikor hölgytársaság is van együtt; ha egyszer
olyankor ide vetődnék Leon, régi jó ismerősökre találna.

S miután áttérve a bécsi szinházakra, ezt a tárgyat is alaposan
kimeríték, mint igen jó barátok váltak el egymástól. (Jó barátok t. i.
az olyan emberek, a kiknek egymás irányában nincs se kérni, se adni
valójuk semmi.)

Leon pedig tudta azt jól, hogy miért van ott Bécs közelében Nornenstein
Octavián? Azt is jól tudta, hogy miért sietett a megszakadt ismeretség
fonalát vele összekötni; még azt is tudta, hogy ez a fonál hogyan téved
a szép Pompeia ezüstszőke hajfürtei közé?

S most íme ez az Ariadnefonal ránézve az új labyrinthban.

Csakhogy ezúttal Ariadne fonala Theseus eltévesztésére van szánva.

Az pedig a legtökéletesebb labyrinth, a mibe Leon jutott.

Egy fiatal magyar diplomata, a ki ezt a mesterséget eddigelé csak a
vármegyén tanulta: aztán most egyszerre belejut az udvari légkörbe, a
mit a hagyományok otthonról pestisesnek és ragályosnak hirdettek előtte,
úgyszólván szája elé tett zsebkendővel lépett bele, s meg volt felőle
győződve, hogy itt minden ember ellensége neki s fajának.

S aztán a helyett azt találta, hogy ellenkezőleg, inkább mindenütt
kényeztetik, előre vonják, követelik tőle, hogy jól érezze magát.

Nem a vén Bécs ez most, hanem a fiatal, az élni, mulatni akaró Bécs, a
kinek még akkor a Krach köszvénye nem szállta meg a csontjait, fiatal
volt az egész világ. Ifjak voltak a paloták, ifjak az iparvállalatok,
ifjak a börze új vezérei, ifjú a constitutió, a diplomatia: ifjaké volt
a világ.

Ezt rögtön érezheté a kérvényezők seregéről, a kik egész nap ostromolták
az ajtaját s jöttek a legheterogenebb tervekkel a nyakára, mikhez mind
az ő nagy befolyású pártfogása igényeltetett, kiséretében a csáb,
szemfényvesztés minden műfogásainak: a szem káprázott a millióktól, a
mik csak egy helyeslő mosolygásába kerülnek s a szép hölgyarczok
mosolygásától, a mik milliókat érnek.

S hogy helyzetének fontosságáról meggyőződjék, egymást követték a
kitüntetések ránézve a magas és legmagasabb körökben, a miknek,
akármilyen erős önbirálattal nézett is végig saját magán, nem tudta okát
adni. Titkos protectió tolja-e előre? vagy főnökeinek van arra
szükségük, hogy megbizottjuk állásának tekintélyt szerezzenek? (Mint a
hogy a Lipótrend lovagjává tesznek egy szinészt, hogy elhíhassák az
udvari concertbe deklamálni.) Többször a legkényesebb megbizásokkal
küldték el a berlini és párisi diplomácziai körökhöz, s hogy eljárásával
meg voltak elégedve, azt bizonyítá, hogy a megbizást ismételték.

Akárhová ment, mindenütt feltalálta ugyanazt a szinpadot, ugyanazokat a
komédiásokat. Ninivét, Babylont, Sybarist, az Astarte ünnepélyeket, az
arany borjú körüli tánczot, Párisban, Berlinben, Bécsben, s ő úgy
játszott és úgy tánczolt velük, mintha elfelejtette volna egészen a
gezetleni szegény paraszt baját s az etelvári erdő repkénylevelét. Pedig
a szive fölött hordta mind a kettőt. Azt hitték, mulat. Azt hitték,
könnyelmű, csapodár, csélcsap. Hogy kifecsegi a rábizott államtitkokat.
Pedig ez csak művészete volt. Mindenkit megcsalt: komolyan és tréfából;
csak azt nem, a kinek hűséggel tartozott.

S ez nehéz feladat ott, a hol a jövevény mentől előbbre hatol, annál
nehezebben tudja elhatározni, hogy kinek tartozik tulajdonképen
hűséggel? A hol van «látható» és «láthatatlan» kormány. Kezek, a mik a
határozatot aláirják, és kezek, a mik a határozatot keresztül húzzák.
Ligák, szövetségek, a mik egymás tervei ellen dolgoznak. Titkos
kézszorítások egyetértő jeladása pompásan elmondott nyilvánításokkal
szemben. Czukorral bevont bombák és lőporral töltött bonbonierek. S a
hivek tábora fenn a hegy magasától le a völgy mélyéig terjed. Kié itt a
hűség? Azt azután csak a szive mondja meg az embernek!

S a szív: az olyan ritkaság a magas helyeken. A szív, mely fel tudja
fogni: mennyi verítéket hullatott el a szegény földmíves, a mig azt a
forintot megszerezte, melynek millárdjai vesznek el egy kimondott szó
miatt; mennyi könnyet hullatott el a szegény anya, míg felnevelte egy
fiát, a minőnek százezrei hullanak egy kardmarkolatára ütő kéz miatt.
Ezt a szót, ezt a csörrenést alig várják ott, hogy meglehessen adni.

S a félvilágrész készül az itéletnapi találkozóra. Ninive, Babylon,
Sybaris tánczol, tömjént éget Astarténak; de az alatt a Dagon
templomában fegyvert halmoz össze.

Titokban keresik a szövetségeseket.

Igéreteket tesznek.

«Ha te ellensége leszesz az én ellenségemnek, én prédául adom neked az
én barátomat.»

A mi útban áll, azt el kell hárítani. Ha megy: cselszövénynyel; ha megy:
pártalakítással; ha nem megy: erőhatalommal.

«Tegnap ellenségek voltunk ketten; holnap szövetkezzünk ketten,
holnapután egy harmadikat megverjünk ketten. S aztán megint lehetünk
ellenségek ketten.»

Hogy reszket már az a kard magától is a tokjában! Hogy vibrálnak a
dobverők a kifeszített bőrön érintetlenül is! Hogy búg az ágyu torka,
mikor a szél végig fuj előtte!

A háború a levegőben függött: megérve. Megkaphatta, a ki utána nyult.

A gezetleni szegény embernek pedig nem kellett a dicsőség, hanem a béke.
S a gezetleni szegény ember, az az egész ország.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy késő tavaszi estén Leon rendeletet kapott, hogy készüljön Párisba.

Ez ugyan anachronismusnak látszik. A gyorsposták és távirdák idejében
még futárok által küldözni leveleket. Hanem ez bizony így szokás. Mély
barátságban élünk egymással, hanem azért nem hiszünk egymásnak, s nem
tudunk szabadulni attól az előitélettől, hogy minden ország kormánya
hódol annak a rossz szokásnak, hogy a diplomatáknak küldött leveleket
felbontogatja (a műtét nyomot sem hágy), a sodronyon küldött izeneteket
pedig lemásoltatja s egész bureaut tart, melynek feladata a titkos
irásjegyekben küldött sürgönyöket megoldani. Nem tudjuk: alapos-e a
gyanakodás? de mélyen gyökeredzik s ezért a titokban tartandó izeneteket
titkos jegyekben is irják, be is pecsételik s még azonfelül az
elszállításukat is a legmegbizhatóbb emberre ruházzák.

Leon rögtön sietett szállására, uti málháját összecsomagolni.

A megőrzendő sürgönyt magát azon oldaltáskájába zárta, a melyet az egész
úton, szijra kapcsolva, a vállán szokott viselni, annak a kulcsa pedig
az óralánczán fityegő csecsebecsék közé volt rejtve.

Hogy annál nesztelenebbül elosonhasson, inasát elküldte a legközelebbi
casino-vendéglőbe, hogy hozzon számára valami estebédet, akkor aztán nem
lesz kénytelen reggelig kimenni a házból s minden vele találkozónak a
kérdésére felelgetni.

Mert arról az egyről ugyan bizonyosnak kellett lennie, hogy abban az
órában, a melyben azt a sürgönyt az ő kezére bizták, már tudják e
küldetését olyan helyeken is, a hol nem kellene tudni.

A chifreolt sürgönyöknek kulcsa van. A hány, annyiféle. Külön titkos
írás az, a melylyel az uralkodók egymás között leveleznek; megint más, a
melylyel a külügyminisztereikhez irnak; ismét más, a melyen két ország
külügyminisztere értekezik egymással; s külömböző a titkos irás, mely a
nagykövetek és kormányaik között folyik, s mindannyitól eltér, a mi a
kormányok és kiküldötteik által használtatik. A sürgönyök megoldásának
kulcsát egy jelszó képezi, a mely jelmondat betüi szabályozzák az
alphabetet; úgy, hogy a kezdő ABC betük minden szónál más betüre esnek.
A jelszóban «A» betünek nem szabad lenni. A ki e jelszót nem bírja,
semmiképen sem olvashatja el az írást, mert az egyik szó a másikra rá
nem vezet.

Ezt a jelszót magát is gyakran felcserélik.

Azon sürgönynek a nyitját képező jelszó, mely Leonra volt bízva, ez
volt: «Non semper idem».

Ez olyan titok, a mit még az sem tud, a kinek a sürgöny szól, a míg a
megbizott nem közli azt vele. Leon még a tárczájába sem jegyezte azt
fel, elégnek találta emlékébe felróni.

Csöngettek bezárt ajtaján. Egyedül volt; azt hitte, az inasa tér vissza
s sietett az ajtót kinyitni.

Tökéletes volt a boszusága, a mint a belépőt megismerte.

A vas kakadú volt.

– Szervusz barátocskám! Jaj de szaladtam! Csuron víz vagyok. Utolért a
zápor s én otthon hagytam az esernyőmet. Ne haragudj, hogy ilyenkor
háborgatlak. De téged legközelebb találtalak. Tudom, hogy nem dobsz ki.

No bizony ezt Leon nem tudta olyan bizonyosan.

Akárkit sem látott volna most szivesen, ezt az embert pedig legkevésbbé.
Azon is csodálkozott nagyon, hogy most eső eshetik odakünn, holott
félóra előtt, mikor hazajött, tiszta derült volt az ég. Hanem a kóbor
diplomata leolvasta azt a gondolatot az arczáról s eléje került a
gyanunak, nehogy Leon azt higyje, hogy ő most a városi park kertészével
öntöztette le magát tetőtől talpig, hogy ürügye legyen Leonhoz
berontani.

– Ilyen ez a Bécs! Az ember soha sem tudja, hogy esernyővel menjen-e ki
az utczára, vagy sétabottal? A Neubauban a nap süt, a Lipótvárosban a
szél fú, s a belvárosban eső esik. S én otthon hagytam az esernyőmet.

– Nekem pedig nincs több egynél, s azt nem adhatom kölcsön, mert
szükségem van rá.

– Nem is kivánom, majd haza jön az inasod, s hoz nekem egy comfortáblet.
Addig megengeded, hogy itt lebzseljek nálad.

Csak ez kellett még!

– Leülhetsz, ha akarsz, az előszobában; de a szobámba be nem jöhetsz.

Leon nem akarta vele tudatni, hogy útra készül, a mit annak a csomagolt
málhák rögtön elárultak volna.

– Hehehe! Valami kellemes találkozás? enyelgett a kopott államférfi.
Valami szép fiatal hölgy van odabenn?

– Az hát. Hagyta rá Leon boszusan.

– Zavartam a pásztorórát? hehehe!

– Igen, zavartad. S most eredj le a házmesterhez, küldd el azt kocsiért,
mert az inasom soká nem jön meg, s ha nem volna aprópénzed, szivesen
szolgálok vele.

S aszal Leon kivette tárczájából az obligát öt forintot, a stereotyp
szemérmes úri család jutalékát, s oda akará azt nyomni a tolakodó
markába, hogy megszabaduljon tőle.

Ez azonban ezuttal nem fogadta el a kegyadományt, hanem sajátságos
mosolylyal hajlott oda Leonhoz, fülébe súgva:

«Non semper idem.» (A mi azt teszi, hogy «nem mindig ugyanaz».)

Leon meghökkenve rántá vissza fejét, s rábámult a furcsa vendégre, ki az
ő titkos jelszavával köszönt be hozzá.

Az egy ideig gyönyörködni látszott Leon elbámulásában, azután csendesen
az oldalzsebébe nyult, s onnan kivett valamit, a mit a markában tartva
oda mutatott Leonnak.

Ez azon aranypecsét volt, mely jelvénynyel a kormány legbensőbb
megbizottai igazolják magukat. Ezt a titkos jelvényt csak a
legválságosabb perczben szokták megmutatni; csak a legnagyobb
kényszerüség idején. Némelyik soha napvilágot nem lát, s mint
lepecsételt hagyaték jut vissza megbizójához, a megbizott halotti ágya
mellől.

E jelvény látása, mint galvan szikra hatott Leonra. Ennyire még nem
csalta meg ember soha, mint ez az ütött-kopott nevetséges alak.

A kopott diplomata súgva mondá neki:

– Nem minden ember az, a minek látszik. Ugy-e bár? semmi szép delnő
nincs rejtve a szobádban, Leon?

– Nincs.

– Hanem útra készülsz s azt nem akarod senkivel tudatni?

– Ugy van.

– Akkor beeresztesz a szobádba.

Leon elől bocsátá a vendégét.

– Nem esik ám az eső odakünn, hanem magam locsoltam össze a kalapomat a
szökőkutnál, hogy ürügyem legyen hozzád berontani. Már össze is
pakoltál: látom. Itt ebben az oldaltáskában van az a sürgöny, a mit el
kell vinned, úgy-e bár? Csak azért kérdem, mert azt el fogják tőled
lopni. No, légy felőle bizonyos, hogy ellopják. Akármit csinálsz,
akárhová teszed, ellopják. Ki van már adva a rendelet, hogy ezt a
sürgönyt minden áron kézre kell keríteni. Ebben van Európa legközelebbi
jövendőjének sorsa. A jelszó, mely vagy elolt, vagy meggyujt. Én a
tartalmát is tudom. S bizony mondom, hogy drágább lakmározást Cleopatra
nem követett el akkor, mikor a 80 ezer sestertiát érő gyöngyöt eczetben
felolvasztva lenyelte, mint én eszem ma, a ki lenyelem ezt a titkot, a
miért engem «Olcsó Jánosnak» neveznének bizonyos urak, ha százezer
forintért odaadnám azt nekik. Ha nem ismernének úgy téged, mint a hogy
ismernek, már azóta itt volna az asztalodon három darab váltó,
ugyanannyi százezer forintról szóló, azért a barátságért, hogy csak egy
éjszakára engedd át ezt a lepecsételt levelet s mondd meg a jelszót, a
mi a cryptographia kulcsául szolgál. Azt nem merik tenni. Hanem el
fogják tőled lopni. Már ki van adva a rendelet. Innen Párisig két nap,
két éjszaka. Nem is gyanítod, milyen emberek indulnak el erre a
vadászatra s milyen cselszövénynyel kerítenek meg. Ha férfinak nem
sikerül: sikerülni fog nőnek. Mikor legkevésbbé gyanítod, akkor lopják
el; a hol legbiztosabbnak fogod magadat érezni, ottan lopják el tőled.
Hasztalan mondod, hogy a testedhez fogod kötni, hogy rajta hálsz. Ha
száz szemed lesz, mint Argusnak, nekik százegy kezük lesz, s a
százegyedik meglop. No már most eléggé megijesztettelek. Ne félj semmit!
Csak tréfa volt. Már most beszéljünk komolyan. Kell egy szivar?

– Köszönöm: csak gyujts rá magad.

– Igaz: te nem szivarozol. Hát mondom, hogy ez csak tréfa. Az egész
sürgöny csak tréfa. Az a sürgöny, a mit most viszesz, épen arra való,
hogy ellopják. Azokat bolonddá tenni való, a kik vadásznak rá. Van nekik
reményük, hogy nagy megvesztegetés árán valakitől mástól megkapják a
titkos írás kulcsát is, ha tőled meg nem kaphatják. De rólad sem mondtak
le! Őrizkedjél a szép asszonyoktól! Csak azt mondom, hogy őrizkedjél a
szép asszonyoktól! De hát mi az ördögért őrizkednél a szép asszonyoktól?
Te bizony csak ne őrizkedjél a szép asszonyoktól, hanem vedd őket, a
hogy vannak. Hadd lopjanak meg. Lopd meg őket te jobban. Ez a sürgöny, a
mit magaddal viszesz, áltudósítás. Ezt te elő se add azoknak, a kikhez
küldve vagy, még ha el sem lopják is tőled. Élő szóval mondd el, a mit
tudatnod kell. Hogy mit kell tudatnod: azt kérdezd a saját szivedtől és
fejedtől. A szived érzi, az eszed ismeri azt, a mit elő kell adnod. Az
igazat mondd mindenütt. Ne légy ravasz, ne titkolózzál, őszintén és
mindenki előtt a valót, az igazi helyzetet mondd el és azt, a mit az
egész ország kilencz-tizedrésze kiván. Ha nem fogják elhinni, csak
azért, mert igaz; ha az ellenkezőjét fogják elhinni: az baj lesz, de nem
nekünk. Ha elhiszik, az jó lesz mindenkinek. Most semmi utasításod
nincs. Látsz, tudsz mindent, a mi előtted és mögötted van. Semmi
ravaszság nincs rád bizva. Ha küldetésed be lesz fejezve, akkor
visszahivatol. Ha új utasítást kapsz, sürgönyeid titkos irásának kulcsos
jelszava ez lesz: «Virtute puer».

Leon kénytelen volt föltétlenül hinni ez embernek.

– Hiszesz nekem?

– Hiszek.

– Ismersz már most?

– Ismerlek.

– Még sem olyan jól, mint én téged. Más embernél azon kezdtem volna, a
min te nálad végzem. A pénzkérdésen…

(Tehát mégis!)

– A mi pénzt az útra kaptál, az épen csak saját szükségleteidre való.
Azonkívül még sok kiadásod lesz. Urat kell mutatnod, hogy mindenütt ott
lehess. Splendide kell föllépned és imponálnod külsőleg a veled
érintkezőknek. Feladatod lesz: feltünővé lenned. Fogadd ezt a csomag
pénzt. Ne kérdd, ki küldi, ne számláld meg, mennyi? Én sem tudok róla
többet. Nem adsz róla nyugtát, s nem adsz róla számot. Nincs kinek. Tedd
el gyorsan! Az inasodat hallom csoszogni a lépcsőn. Kérlek, szidj ki
előtte nagyon. Nevezz szemtelen tolakodónak. Fenyegess, hogy a lépcsőn
dobsz le, ha még egyszer idejövök. Megszoktam én azt már. Tőled az igaz,
hogy nem. Te nem szoktál a kéregetőkkel gorombáskodni. Te a zsebedbe
nyúlsz, markukba nyomod a pénzt, úgy rázod le őket a nyakadról. Hát csak
ezután is tégy úgy velem. Add ide azt a keserves öt forintost annak az
inség-szenvedő szemérmetes úri családnak a részére s aztán mondd rá:
hogy több is veszett Buda alatt! Mások meg is taszigálnak, a kiknek az a
modoruk. A kinek leghívebb szolgája vagyok, annak a kapusa botot fog
rám, ha közelítek. Úgy csúfol minden ember, hogy a «vas kakadú».

Csengettek.

A kopott emberke háttal ment kifelé, alázatosan hajlongva Leon előtt, s
köszöngetve és hálálkodva neki latin nyelven, hogy az inas ne értse:
«ago gratias, domine illustrissime; Deus omnipotens faciat felicem summa
cum benignitate dominationem vestram. Sancta trinitas et omnes beati
sancti vigilent super passus vestras. In gratiam angelorum vos
recommendo».

– O du verfluchter Eisenkakadu! Kiáltá el magát a háta mögött valaki,
rekedten dörgő hangon s egy indiscretus kéz odamarkolt a szépen
felviaszkozott üstökébe s azt hátulról előre simította, míg egy goromba
csizmaorr a térdhajlásába rúgott. Nem az inas volt a belépő: hanem
Nornenstein Octavian fejedelem.

A kis kopott ember ugyancsak sietett a rendúr hóna alatt
keresztülsurranni s a lépcsőt elérni: a magas úr még oda is utána
kiáltott:

– Csak én nálam mutasd meg a bóbitádat, te szemtelen jótékonysági
adószedő! majd olcsó lesz a czukornád! Orczátlan egy ficzkó! Csupa gummi
elasticumból van. Akárhogy ledobja az ember, megint felugrik, koldul egy
szemérmetes család részére, s a mint megkapja az ötforintot, egyenesen
megy a Hotel Imperialba s pezsgőt parancsol magának. Kellemetlen
vendégtől szabadítottam meg önt, kedves Leon!

(Au contraire. Mondá magában Leon.) De azt az új vendéget csakugyan be
kellett vinnie a belső szobájába.

Nornenstein Octavián még ott is úgy gesticulált, mintha semmire másra
nem gondolna, mint arra az innen kikergetett alázatos emberkére.

– Hogy eresztheti be az ilyen embert a szobájába, kedves barátom?
zsörtölt Leonra. Hisz ez egy valóságos komisz kém. Muszka és porosz
zsoldban álló kém. Ez egy olyan ember, a kinél a koldulás csak ürügy.
Azt nézi, hogy mit lophasson el? Ettől az embertől őrizkedjék ön. Ez a
«hárombetűs» emberek osztályába tartozik, a kikre a boltos legények e
három betűvel figyelmeztetik egymást, D. M. S. (Der Mann schnipft).
Vigyázzon a kezére, mikor itt jár.

S e közben Octavian fejedelem szemei fürkészőleg járták be Leon
szobáját, megakadva tekintetükkel az oldaltáskán.

Leon azt mondá nyugodtan:

– Engem még nem loptak meg soha.

És tudott parancsolni arczvonásainak, hogy azok egy rándulással se
árulják el az e válaszban rejlő malitiát.

– Nos? hát? Ilyen nagy előkészületeket tesz ön? szólt, másfelé fordítva
a beszédet Nornenstein, s a félig csomagolt bőröndre és égyéb
utitáskákra mutatva.

Leon foga alá szorítá az ajkát. Az ember kénytelen néha megfogni a
száját, hogy ne beszéljen.

S azt már tudta Leon jól, hogy két nagy tudomány van a világon, a mivel
messze földet be lehet utazni: az egyik tudomány «nem hallani», a másik
«nem felelni».

Nem hallotta, hogy mit kérdeztek és nem felelt rá.

– Nos, megkapta ön levelemet?

Már erre mutatta Leon a fejével, hogy nem kapta.

– Micsoda? Nem kapott semmit? Ez mégis szörnyűség! Itt van a zsebemben a
postai vevény, három nap előttről! Tehát csakugyan igaz! Hogy minden
levelemet elfogják és előbb a cabinet noirba viszik, felbontják,
lemásolják, s csak azután kézbesítik. Most már tetten kaptam őket.
Panaszt fogok tenni a miniszternél. A levéltitok szent! No hanem ezúttal
ugyan felsültek vele. Az egész levelemből nem tudtak meg többet, mint
azt az ártatlan dolgot, hogy én ma a badeni villámban estélyt adok, s
arra néhány régi kedves ismerősömet meghívom. Ön is azok közé tartozik
kedves Zárkány. Ön ismerősei nagyrabecsülését kivívta. Igazán helyesen
van mondva: kivívta! Megállította az embert az úton, kihúzta a
hintajából, mellére szegezte a pisztolyt s azt mondta: «ideadod a
nagyrabecsülésedet? vagy meghalsz»! Az ember meg van babonázva általa.
Az ember! De hát még az asszony. Önnek nincs fogalma arról, hogy micsoda
pusztítást követ el az asszonyi szivekben? No majd meglátja ön! Micsoda
szerencsés sejtelem volt tőlem, hogy ide feljöjjek! Pedig csak egészen
véletlen. Az irodában volt dolgom s akkor jutott eszembe, hogy hohó!
hisz az én barátom, Leon is itt lakik. Hátha nem kapta a levelemet? Az a
cabinet noir! No lett volna az én fejemnek zivatar: szép szemek
villámaiból és könyeiből, ha önt ma elő nem tudom adni.

Ismét csengettek.

Leon nem ment az ajtót kinyitni; nyitva hagyta azt szándékosan. Majd
rátalál, a ki jön, hogy nincs bezárva.

Az inas jött az ételes kosárral.

Azalatt, míg az motyogott az előszobában, Octavian el akart készülni
Leonnal. Megfogta a kezét.

– No csak el fog ön jönni hozzánk Badenbe?

– Alig tehetem, magasság; mert holnap reggel találkozóm van.

– Micsoda? Tête a tête, vagy rencontre? Mindegy no. Egyik a kettő közül.
Hány órakor kell önnek ott lenni?

– Reggel félkilenczkor.

– Megvan! Akkor bizton eljöhet ön hozzánk Badenbe: a reggeli öt órai
vonat visszahozza. Nem kérdezem, párbaj-e, vagy szerelmi légyott, a mi
önre vár? Az mindegy. Ha párbaj, nem árt neki egy éjjeli dinomdánommal
megvetni az ágyát. Experto crede Ruperto. Én mindig külömb dolognak
találtam, ha valami rencontre várt rám, víg czimborákkal eltölteni a
megelőző éjszakát s illuminált fővel menni neki a halálveszélynek, mint
otthon ülni, testamentomot írni, s bűneimen bánkódni. Ha pedig szerelmi
kaland az, a mi oly elhalaszthatatlan, annak megint higyje el ön, semmi
sincs annyira javára, mint egy átdőzsölt éjszaka. S egy nagyon kicsiny
kis hűtelenség, a minőre önt képesnek hiszem, csak hatványozza az
utólagos szenvedélyt. Ez a phantasiát föleleveníti. No hát kezet rá! El
fog ön jönni hozzánk az éjjel. Falbenheimék is ott lesznek.

Leon meg volt akadva.

Inasa teríteni kezdett, s figyelmezteté, hogy a beefsteak megfagy.

– Csak költsd el a beefsteakedet magad, fiam; mondá neki a rendúr, s
nesze, igyál hozzá egy pohár bort is. Urad ma nem vacsorál itthon.

Annyit vett észre Leon, hogy nagyobb teriméjű bankjegy volt az, melyet
Nornenstein inasa markába nyomott, mint a mekkorával egy pohár bort
szoktak kifizetni.

– Nem tagadom meg magamtól azt a szerencsét, hogy magasságod estélyén
jelen legyek; mondá Nornensteinnak kezet nyujtva.

– Ah, az utolsó biztatás fogott, enyelgett hamiskodó szemhunyorítással a
rendúr. Ezt tudtam én. A szép Loreley is ott lesz. Csak aztán el ne
felejtse ön azt a másik légyottot miatta!

– Két rencortreért cserébe.

– Micsoda két rencontreért?

Nincs kedvem az öreg generálistól összeapríttatni magamat.

– Ah, az öreg kardcsörtető nem öli meg a leánya udvarlóit.

– Lehet, hogy azok maguk teszik meg egymásnak ezt a szivességet. S én
ismerek a közelben valakit, a ki erre aligha nem kész.

– Ah! Badarság! Az a valaki nincs a közelben. Arra már szavamat adom. Az
a valaki most Etelvárott ül s segít hímezni a szép Rafaela herczegnőnek.
Az biztos helyen ül.

Ennél a szónál valami daemoni ötlet villámlott keresztül Leon agyán. A
rontás, a rombolás gondolatja volt az. Rossz gondolat.

Nem kellett volna neki megkívánni a daemonok gyönyörűségét, a kik annak
örülnek, ha azt látják, hogy az emberi bolondság mint szakítja a saját
fejére a legszebben fölépített fellegvárakat. Nem tudott ellentállani
annak a csiklánynak, hogy megtréfálja azokat, a kik vele játszani
akarnak. Nem gondolkozott tovább rajta, hogy mi lehet még abból?

A daemoni ellenszenvhez aztán még egy kis emberi igazságérzet is
vegyült. Lehet-e azzal a gondolattal kibékülni, hogy Rafaela herczegnő
egy olyan férj neje legyen, mint Alienor? a ki őt már abban a perczben
sem szereti, a midőn megesküszik erre az oltár előtt. Nincs olyan
közönyös idegen, a ki ne sajnálja tőle azt a meg nem érdemlett kincset.
Minek is választotta őt Rafaela? Nem talált széles Magyarországon
magához illő alakot? Főrangú, délczeg, nemeslelkű ifjak között nem
válogathatott? Ez a báb tetszett meg neki? Rangkórság az uralkodó
szenvedély nála? No hát bünhődjék benne!

– Az esteli vonatnál találkozunk; mondá a menni készülő Nornenstein
előtt meghajtva magát.

– Nagyon fogunk rajta örülni.

– Legnagyobb tisztességnek veszem megjelenhetni.

Mikor a rendúr eltávozott, Leon utasítást adott az inasának, hogy úti
bőröndjével másnap várjon rá az indóháznál, most pedig készítse elő
tánczvigalomhoz való öltönyeit.

Az inas az oldaltáskát is a többi útimálhák közé akarta tenni.

– Ne bántsd, azt magammal viszem.

– Hogyan? Az oldaltáskát tánczvigalomba?

– Oda. Csak tedd le.

A míg átöltözött, az inge alatt viselt kis medaillon, azzal a
védszentképpel még egyszer megszólítá: «nem jobb volna-e, ha ezt az
estét azzal töltenéd, hogy levelet írj annak, a kinek minden gondolatja
te vagy; a kinek egyedül mondhatod el minden titkodat? nem jobb volna-e,
ha az ő szeretettől dicsfénylő arczát invocálnád lelked elé s álmodnál
felőle, a hogy minden éjjel».

Ez jó szellemének szava volt. Nem hallgatott rá. Azzal mentette magát
önlelke előtt, hogy e titkot még ő vele sem szabad tudatni. A gúny, a
rontáskedv kapott erőre szivében. Bálnak öltözött.

Mikor a lépcsőn lement, kezében tartva oldaltáskáját, valaki a sötét
kapuív alatt megfogta a karját. A vas kakadú volt.

– Rád vártam. Hátha elfelejtetted a jelszót: virtute puer!

Valóban elfelejtette már.

A kapus kergette kifelé a kopott embert.

«Ugyan ne alkalmatlankodjék már»!

Leon elgondolkodott rajta magában, a míg az indóházig kocsizott, hogy
hát vannak az életben oly komédiások is, a kik a koldus, a könyörgő, a
hánytvetett szerepét játszák végig. A kiknek küldetésük lenézetni,
leköpdöstetni, megrugdaltatni, gúnynevet viselni, s a kik egyetlen
egyszer sem emelik fel a fejüket a világ előtt, hogy megmondják az igazi
nevüket. Játszák élethíven a megvetett nyomorultat végig és soha sem
tudja meg róluk senki, hogy kik voltak??



ÖTÖDIK RÉSZ.
LIVIA.


A LORELEY.

Nornenstein Octavián fejedelem a Bécs melletti Badenben valóságos
rezidencziát tartott, palotáját ismerte már minden bérkocsis.

Leon, ki vasuton ment oda, már otthon találta Octavián fejedelmet, az
saját fogatán előre sietett.

A termek már ki voltak világitva pompásan, s az úri társaság egy része
egybe volt gyűlve. Azok mind saját fogataikon érkeztek: a plebejus
vasutat egyedül Leon használta. Itt találta már a régi ismerősöket a
budapesti gyüldéből, a szent liga tagjait, mely őt egykor szellemi
bajnokának hitte s mely még most sem tudja, hogy hányadán van vele? De
azokon kivül sok félig ismerős arcz, kikkel futtában találkozott, a
diplomatiai körök sikamlós parquettjein, nagynevű herczegek és grófok,
előkelő prælátusok, kik a diszlakomák alkalmával nyakukon rendjeleket,
mellükön csillagokat, derekukon rendszalagot, hátukon aranykulcsot
viselnek, s kiknek tömegében olyankor nagyon könnyű észrevétlenül
elenyészni egy puszta fehér nyakravalónak, fekete frakknak. – Itt
azonban észrevették. – Még az inasok is észrevették. A mi nagy szó.

Mikor a ruhatár elé került, Vendelin maga sietett eléje, ott kinn
lerakandó holmiját átvenni. Mosolygása jelenté, hogy méltóztatik rá
emlékezni.

– Monsieur Vendelin, mondá a hű szolgának bizalmas barátsággal Leon,
nekem egy táskám is van, a mit nem hagyhattam otthon. Ezt szeretném
valami biztos helyre eltenni.

– Óh kérem alássan, méltóztassék velem jönni.

Azzal Vendelin a tisztelgő hajlongások minden attitudejeit alkalmazva az
új vendég irányában, átkormányozta őt egy kis sötét szobába. Ott volt
egy Wertheimszekrény, azt kinyitotta előtte.

– Itt egészen biztos helyen lesz.

Abban a Wertheimszekrényben mindenféle pénznemek csomagai voltak
rendberakva, aranyok tekercsekben, porosz tallérjegyek és chequek. Ott
úr lakik.

Leon az óralánczán függő kis kulcscsal felnyitá a táska zárát, a
beletömött pénzcsomagból kihuzott egy összeget, azt oldalzsebébe dugta,
azután bezárta ismét a táskát: megvizsgálta, hogy jól zárult-e? Vendelin
aztán betette azt a tresorba; rázárta a vasajtót s átadta a szekrény
kulcsát Leonnak.

– No itt még maga Cartouche sem fogna hozzá nyulhatni.

Leon megköszönte a szivességet, eltette a szekrénykulcsot s aztán nem
volt nagyobb gondja, mint hogy a keztyűjét be tudja gombolni.

A salonban már nagy társaság volt együtt. Leon felkereste a házi urat,
az sietett őt bemutatni a legközelebb eső cseh főurnak, s aztán rájuk
bizta, hogy mulassanak egymással; maga sietett hálószobájába s
csengetett a komornyikjának.

– Vendelin! Tudsz-e te lopni?

– Furcsa kérdés!

– Ennek az urnak, a ki most érkezett, útitáskája is volt.

– Azt rám bizta. Én elzártam a Wertheimszekrénybe s a kulcsot neki
adtam.

– De a Wertheimszekrény kulcsainak a párja nálad van s a táskához
hozzáférhetsz.

– Igen.

– Az a táska is be van zárva; de te azt ki tudod nyitni?

– Nem mondom, hogy nem.

– Abban a táskában van egy Párisba szóló levél, a hivatalos
országpecséttel lezárva. Te fel tudod azt bontani pecséttörés nélkül?

– Aligha nem sejtek hozzá valamit.

– Annak a tartalmát betüről betűre lemásolod: vigyázva, hogy egy betűt
is el ne téveszsz; mert az titkos irás. S ha készen lész vele, a levelet
ismét leragasztod, úgy hogy a felbontást észre ne lehessen rajta venni:
visszateszed a táskába s azt ismét bezárod s a szekrénybe
visszahelyezed.

– Ehhez nekem csak egy dolog lesz mulhatatlanul szükséges. Két órai idő,
a mely alatt biztosítva vagyok, hogy az az úr nem jöhet rám a táskája
után tudakozódni.

– Erről gondoskodva lesz.

– Miről tudom én meg azt az időt, a mikor hozzá foghatok?

– Mikor azt fogom neked mondani: «eredj, készítsd el a tarokkasztalt a
kártyázó szobában»:

– Elkészülök vele.

Azzal ment – theát felszolgálni a vendégeknek.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Leon arra volt készen, hogy faggatni találják. Hogy próbálgatni fogják a
nyitját, mint lehetne valamit kivenni azokból a sulyos titkokból, a mik
lelkére vannak bizva? – Csalatkozott. Várakozásával ellenkezőleg, inkább
minden vele szólalkozó, tüntetésig látszott vinni irányában a politika
iránti közönyt. Egyes csoportok minden szögletben neki hevülten
vitatkoztak a borotvaélen tánczoló béke és háboru sorsa fölött; a
portepée különösen első tenort igyekezett énekelni; azonban a fekete
frakk is úgy beszélt a háboruról, mintha csak egy jótékony czélu
cavalcaderól volna szó, melyben csak az a kérdés, hogy a főurak milyen
costumebe öltözzenek, s aztán a bevétel nettó jövedelmét hogyan oszszák
ki a szegények között? Még a hölgyek is bele voltak keveredve a
politizálásba, s olyan szeretetreméltó vérszomjjal kisérték a férfiak
combinátióit egy megindulni készülő hadjáratról, hogy egészen
megfeledkeztek a tánczteremről miatta. Hanem a mint Leon valamelyik
csoporthoz közelített, észrevette, hogy rögtön felhagynak diplomatiával,
strategiával s forditják a beszédet a tavaszi lóversenyek hőseire:
«Advocate» – «Beindlstierer» futtat a mezőn: beszélnek az «Arany
Chignonról» s nagy érdeklődéssel tudakozódnak az ujon érkezettől, vajjon
Magyarország akar-e részt venni a bécsi világtárlaton s lesz-e ott külön
pavillonja? – Úgy tesznek, mintha ők félnének Leontól, hogy az kémleli
ki őket.

(«Bravó!» mondá magában Leon! «ugy én nekem a mai éj munkája nagyon meg
van könnyítve. Itt igazán csak mulatni kell».)

Átment a tánczterembe.

Kereste szemeivel a szép Pompeia baronesset, a kiről tudta, hogy itt
van.

Máskor oly könnyű volt rátalálnia. A hol legélénkebb volt a raj, ott
rejlett bizonyosan a méhkirályné. Ő adta a társaságnak az elevenséget;
élczei, csípős aperçüi, néha felötlő bohóságai is felvillanyozták a
pompájában elnehézkesült báli tömeget. Egész megjelenése feltünő szokott
lenni, toilettje szembeszökő, s izlése a merészség határáig vállalkozó.
Ahhoz is szokva volt Leon, hogy a hol ő vele találkozik Pompeia bárónő,
a hölgy az első, ki az ismeretséget manifestálja s a barátság jogait
igénybe veszi.

Most pedig valódi kémszemlészetet kell tartani utána, a míg valahol egy
szögletben ülve felfedezhető lesz, félig rejtve a kerevet támlájától,
melyen meghuzta magát.

Pompeia bárónő észrevétlenné akarja magát tenni.

Ruhája vadgalambszin selyem: egyszerű csipkézettel, minden virágdiszítés
nélkül. Szép szőke haja egész szigoru Amalazuntha tekercsben hátra
szorítva, csupán egy teknönczhajfésüvel feltüzve, mely épen oly
halványsárga, mint a hajzat. Arcza halavány, tekintete részvétlen,
közönyős, levert. A kezében tartott legyezőt sem mozdítja meg, hogy még
azzal se árulja el, hogy ezen a világon van.

A hajdani szeszélyes, kötekedő tündértől könnyen tudott volna szabadulni
Leon; de ez a szomoru, félrevonuló alak magához igézte.

Csak azt várta, hogy a legelső kontratánczot elkezdjék. Látta, hogy
Pompeia mindenkinek kosarat ad; nem akar tánczolni. Ki is találhatta az
okát.

A mint egyedül maradt, Leon odasietett hozzá.

Pompeia mintegy álomból látszott fölébredni, midőn Leon üdvözlé. S aztán
öröm gyulladt ki arczán, a mint megismeré. Kezét nyujtá neki:

– Ah: ön rám talált!

– A bárónő igazán bujósdít játszik. Még nem is tánczol.

– A gardedameom, az altábornagyné, tánczol helyettem s én őrzöm az ő
bouquetját.

– S a bárónő egész kosaras-boltot etablirozott itt, a miből a
tánczrakérőket ellátja.

– Az Istenre kérem, fel ne hivjon tánczolni, mert ma minden embert a
haragosaim lajstromába jegyzek, a ki ezt teszi velem.

– Nem is volt szándékom, bárónő.

– Ugy-e bár? Önnek több érzéke van, mint másnak. S aztán még azt
kérdezik tőlem: ugyan, mi baja? talán beteg? – Mi bajom? – Az, hogy most
itt «kell» lennem. Kell! Mit tehetek? Atyám parancsol. Mit érti ő azt? S
még kérdezik tőlem, hogy mi bajom? Pedig tudják mind. – Egyedül ön nem
kérdezi, a ki egyedül nem tudja.

E közben a tánczoló párok Leont hol megtaszították, hol a schlepjeikkel
sodrották el a helyéből, utoljára egy tourdesmainsnél úgy lökték hátba,
hogy térdei a szép úrhölgyéihez ütődtek.

– Ejh! mondá Pompeia bosszusan, gyerünk erről a helyről, hisz itt
mindenki elbotlik bennünk, s azzal fölkelt a kerevetről, nem őrizte
tovább a garddedameja bokrétáját, elhagyta a táncztermet, maga után
vonva Leont is.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«Te, Vendelin, készítsd el a tarokkasztalt a kártyázószobában», mondá
Nornenstein Octavián fejedelem komornyikjának.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«De ugyan hova tünhetett el a leányom? aggóskodék Falbenheim
altábornagy, nem látom sem a tánczosok közt, sem a helyén».

«De mi gondod neked a leányodra? Ott a gardedameje, annak a hivatala
rávigyázni. Gyere velem: a tarokkasztal szerelve van».

Az altábornagy szenvedélyes tarokkjátszó. Ez egy csatatér volt, melyen
harczias indulatait béke idejében is kiönthette. Elemében volt, ha
«pozdorjává törhette az ellenséget» s szerencsével játszott.

Pompeia bárónő a palota erkélyére kisértette magát Leonnal. Ott egy
padra leült s kérte Leont, hogy üljön mellé. Árnyékos, titoktartó hely
volt, a lámpák, csillárok világát megszürték a délszaki növények
virágbokrétás sürű lombjai; szerelmes pár sem választhatott volna jobb
helyet annál. Senki sem leskődött rájuk. Belülről a tánczzene zsibongása
hangzott ki, a kertből a csalogányok dala zengett fel, mikor a
hintórobogás szünetelt az élénk utczákon.

– Ön azt hiszi, hogy szenvedek, s azért nem kérdi, mi bajom? Ezek
odabenn mind részvétteljesen kérdezik, mert tudják, hogy nem szenvedek,
hanem gyülölök! S ön oly ártatlan arczot csinál hozzá: ön nem is sejti
azt, hogy gyülöletem legelső tárgya ön.

– Én? bárónő! Mit tettem én, a mi ezt fejemre vonta?

– Nem az a mit tett, hanem a mit nem tett. Mikor találkozott ön Rafaela
herczegnővel?

– Legutoljára a képviselőválasztáskor.

– A mikor ön elfoglalta Nornenstein Alienor helyét. – Miért nem foglalta
el ezt a helyet egészen?

– Bárónő!

– Kapott ön akkor egy himzett zászlót? Kaphatott volna még egy
jegykendőt is!

– Nagyon téved ön, bárónő.

– Nem tévedek. Ön gyáva. Nem tudja észrevenni előnyét? Büszkék voltak ön
irányában? S nem vette ön észre, hogy az istennő mindenkihez nyájas,
szives, leereszkedő, egyedül ön ellenében kevély! Mert a hajszálai
hegyéig szerelmes önbe! Az a kevélység csak a teljes meghódolást takaró
álarcz, s önnek nem volt bátorsága azt észrevenni.

– A herczegnő jegyben jár mással.

– A ki egészen rangjához illik. S ön nem merte ennek a másnak a helyét
elfoglalni, mert félt, mert nem bizott magában, hogy ura, parancsolója
tud lenni egy nőnek, ha herczegi bölcső ringatta is azt! Önben csak a
férfiui gyávaságot gyűlölöm, de a herczegnőben az asszonyi erélyt. A
szép herczegnő így gondolkozott: «ha ezt választom, a kiért égek, ez
nekem uram és hódítóm lesz; ha a másikat, a kit kinevetek, az szolgám
lesz és játékszerem; majd megtartom mind a kettőt: a szolgát czímemnek,
a hódítót szivemnek. Úgy lesz az jó».

– Bárónő! Ön saját neme ellen követ el igaztalanságot, midőn ezzel
vádolja a herczegnőt.

– Mert saját egész asszonyi nemem megérdemli ezt a vádat. Mondja csak:
hiszi ön azt, hogy lehet a világon nő, a ki Nornenstein Alienort
szeretni tudja? Szeretni? A reágondolástól üdvözülni? Ön nem hiszi azt.
– Hanem vele pompázni! – igen. Hisz bolondulnak utána! De a főrangú
hölgynek nem csak büszkesége van; hanem szenvedélye is. S a kettő megfér
szépen együtt. «Alienor» nevéből máskor is lehetett már csinálni
«Leon»-t. Lehet azt tüzjáték nélkül is. – S önnek tetszik ez a szerep?

Leon kétkedve nézett Pompeia szemébe. Szinjáték-e az csupán, vagy valódi
érzés is van mögötte?

– Oh nekünk nőknek csalhatatlan érzékeink vannak. Ön épen olyan
szerelmes Rafaelába, mint az önbe. Ha közönyös volna önre nézve, ott
csapongna mellette s udvarolna neki régi ismeretség jogainál fogva. De
ön fut előle. S azzal árulja el magát. Mért nem kerüli ön a többi nőket?
engemet? mást is? Mert tőlünk nem fél.

– Sőt megesküszöm rá, bárónő, hogy öntől egész a fegyverlerakásig félek.

– Az nagy bolondság volna. Hisz én nem akarok önből férjet csinálni; mit
érnék én el önnel? Egy szegény hivatalnok bárónéja, a ki maga vasalja a
ruháit! Én nem ilyen ábrándokhoz szoktattam magamat. Az én kevély lelkem
nem éri be a boldogsággal: az a más boldogtalanságát is akarja élvezni.
Falbenheim kisasszony önt uram nem számítja fájdalmai közé; hanem, hogy
Nornenstein Alienor neje – Zárkány Leon nejének nem okozna-e
fájdalmakat? azt nem tudom.

Ez veszedelmes vallomásnak látszott.

– Bárónő! Nem jó az embernek váltót irni alá, bármily hosszu időre is;
mert az egyszer mégis letelik.

– És aztán?

– Akkor fizetni kell.

– S kettőnk közül melyik a másiknak adós?

– Én vagyok az, bárónő, elismerem.

– A multakért nem. Azzal leszámoltunk. Ki van egyenlítve. Ön megtette
azt, a mit kivántam s annak akkor sikere volt. De a jövőre nézve,
bizonynyal mondom, hogy oly nagy adóssága van nálam önnek, a minek az
értékét még egyikünk sem ismeri. – Ha Nornenstein Alienort Etelváry
Rafaela férjül veszi, nekem nem marad más választás, mint kolostorba
mennem.

– Ez végletekhez csapongás.

– Igaz, hogy másik véglet is van. Csakhogy ahhoz nincs elég jó szivem.
Mert, higyje el ön, nagyon jó szív kell ahhoz, hogy valaki elfogadja
élete czéljául azt, hogy másnak mindig csak örömet szerezzen, magának
pedig cserébe megvetést. De ne beszéljünk erről. Ha ön megengedi azt
történni, hogy Nornenstein Alienor nőül vegye Etelváry Rafaelát, akkor
én úgy fogom önt gyűlölni, mint: – mint a hogy gyülölhet egy leány egy
férfit, a kinek egyszer elárulta, hogy szive van s az nem vette azt
észre.

Leont még ez sem melegíté fel. Talán, ha egy más kép nem töltötte volna
be lelkét, elég csábító lett volna előtte egy nőnek azon bizarr ötlete,
hogy «segíts engem férjhez menni ahhoz, a kihez én akarok; akkor
szeretni foglak téged». De nem. Még akkor sem. Sokkal ravaszabbnak
ismerte ő Pompeiát, mint hogy ezt elhigyje neki, s sokkal ravaszabb volt
ő maga, semhogy ilyen pókhálóval elhagyja fogni magát. Nem engedte
képzeletét felhevülni a kétféle szép szemek ragyogásától; a szép
ajkaknak élvezte csábító szavait, érezte arczába melegítő langy
lehelletét s nem kérdezte, hogy mi van még tovább?

– No hát beszéljünk másról; szólt Pompeia, könnyű bajaderjét meztelen
nyaka körül burkolva. Mit gondol ön, lesz az idén háborunk?

– Kivánom, hogy ne legyen. Félek, hogy lesz. De remélem, hogy mi
kimaradunk belőle. A jövendőt nem tudom.

– Én kivánom, hogy legyen; remélem, hogy lesz: bizonyosan hiszem, hogy
mi benne leszünk s a jövendőt előre fogom tudni.

– Olyan nagyon óhajtja bárónő atyját táborszernagynak látni?

– Mit nekem az atyám? Mit törődöm a háboruval? Nekem csak egy gondolatom
van. Ha megvan a biztos jelenség, hogy monarchiánk kész a háboruba
belevegyülni, úgy ez csak egy irányban lehet. Azon irányban, mely a
Nornensteinokat őseik fejedelmi hatalmába visszavezeti, mely a szent
liga terveit megvalósítja: melyért imádkozik és conspirál most odabenn
ez a társaság, melyről ön azt hiszi, hogy tánczol és kártyázik, Nem:
ezek imádkoznak és conspirálnak. – Ne tekintgessen ön az ajtóra; nem
leskelődik utánam senki. Atyám a tarokasztalnál ül s onnan őt nem
engedik felkelni, mások pedig oly gonddal ügyelnek reám, mint a
milyennel ügyeltek Juditra, mikor elküldték, hogy hozza el Holofernes
fejét, s aztán a krónikák szemére nem vetették a hősnőnek a tête a
tête-t…; sőt elnevezték róla a megmentett várost Bethuliának: «Isten
szűz leányának».

– Tehát az én fejemet akarja elvinni a bárónő?

– Azt. S tudja, mit nyerek vele?

– Nem tudom; nem ismerem az értékét.

– Ha én úgy levehetném ezt az ön fejét, hogy abból megtudnám, vajjon
csakugyan teljesül-e az, a mit én óhajtok: lesz-e háborunk?

– Akkor a bárónő ezzel lekötelezni hinné Octavián fejedelmet?

– Oh ne higyje ön, hogy én magamat csalom meg, midőn más is meg akar
csalni! Senkinek nem tartozom annyi tromffal, mint Nornenstein
Octaviánnak. Ő engem nagyravágyása eszközének használni vél.
Megbizottjává tesz. Cselszövényeibe avat. Apámat heteken át magánál
tartja, mintha legkedvesebb rokona volna, s nem törődik vele, hogyha fia
mulatja magát mellettem, de a mellett a legcsalárdabbul intézkedik, hogy
gátakat rakjon közénk. Én nem vagyok a fiára nézve «partie». Ha egész
ember volna! Annak még egy kiegészitő rész kell, a ki őt «valamivé»
tegye. Ő enged engem hirbe hozni, csalogattatni, hizelgő reményekben
élni. «Kedves kis leányomnak» nevez és nevem napjára ajándékokat hord. S
a világ gunyja olyan olcsó! Nem csodálom, hogy sokan vannak, a kik a
cyankalit olcsóbbnak találják. De nekem nincs kedvem holtan lefeküdni.
Én győzni akarok. Csak egy akkora kis reménysugár legyen, mint ennek a
lámpának a fénye, a mi a fák közül olykor felvilágít, mikor a falevél
mozdul, és Octavián rögtön felmondja a hitet Etelváryéknak és Alienort
elküldi Etelvárról Ehrenbreitsteinba.

– S mi vár rá Ehrenbreitsteinban?

– Ott vár először is a fejedelem, a ki a ligának a feje, s a ki a
szövetségeseket a monarchia táborába vezeti, ha az actióba fog lépni.
Másodszor pedig – ott vár reá annak a fejedelemnek a leánya, a ki pupos
hátu ugyan és mellbeteg, de a kinek keze Alienort a nornensteini
uralkodói méltóságba visszavezeti.

– De hisz akkor ön csak azt éri el bárónő, hogy Alienor Etelvár helyett
Ehrenbreitsteinba fog menni.

– Ne feledje ön el, hogy közbeesik Bécs!

– Ah! tehát egész hadilábon állunk? Egész a «qui vive?»-en.

– Lássa ön: én még a tervembe is behagytam pillantani. A gyóntatómnak
nem mondom el azt, a mit önnek! pedig bigott vagyok s félek az
elkárhozástól. Ha Octavian elébb tudná meg azt, mint Alienor egybekelése
Rafaelával megtörténnék, akkor ez el is maradna örökre. Érti ön már
most, hogy mennyivel adósom ön nekem?

Leon e perczben arra gondolt, hogy a szépség egyedül még nem teszi a nőt
tündérré. Az a másik leány még azt a titkát is, a mi egészen kedveseé
volt, csak sejteni engedte, s azt követelte tőle, hogy ha róla álmodik
is, mire fölébred, elfelejtse, hogy mit álmodott!

Falbenheim Pompeia pedig csábító szép volt. S a csábot sokszorozta az a
merészség, a mivel megvallotta, hogy más neje akar lenni: nincsen semmi
«ellenséges» szándékkal az iránt, a kit szép szemeivel megigéz. Ő rá
nézve nem akar nő lenni; csak tündér.

Leon sem volt gyermek.

Hanem azért mégis azt felelte a szép syrénnek erre a kérdésre:

– Mindent értek, bárónő, csak egyet nem: azt, hogy miért vagyunk mi
ketten ma itt?

– Világosabban szóljon.

– Tehát először is: olyan kedves ember-e Nornenstein Octaviánnak Zárkány
Napoleon, hogy azt útjában el kellett fognia; mert nála nélkül e fényes
estély tökéletes nem lett volna? Másodszor: olyan nagyon kedves hely-e
Nornenstein Octavian badeni kéjpalotája Falbenheim Pompeia bárónő előtt,
hogy mikor gyülöli az egész világot, akkor ide jöjjön azt felkeresni? s
minden migrainek, görcsök s más otthonmarasztó ürügyek úgy elmultak-e
örökre a női fegyvertárból, hogy atyja által ide engedte magát hozatni
akkor, a midőn princz Alienort Etelvárra küldték házasodni? És
harmadszor: valjon Nornenstein Octavián fejedelem azzal a szent
szándékkal idézett-e ide minket kettőnket, hogy alkalmat adjon nekünk
princz Alienor etelvári házasságát elrontani?

Pompeia hosszan nézett e szavak után Leon szemébe. Tapasztalá, hogy itt
nem közönséges ellenféllel van dolga.

Most még közelebb simult hozzá. Egészen oda tapadt Leon vállához.

– Nem. Mind a három kérdésre «nem!» Ön egészen le akar engem fegyverezni
s azt akarja, hogy puszta kézzel küzdjek meg vele. Ugyan kérem, húzza le
hát legalább az egyik keztyűjét, hadd fogjam meg az egyik kezét. Azért
akarom ezt tenni, hadd lássam, hogyan történik az meg, mikor egy férfi
ijedten ugrik fel egy nő mellől, s kezét kirántja a kezéből és elfut
tőle? Azt már megvallotta ön, hogy fél tőlem. Ezt látom. Most még azt
akarom meglátni, hogyan ijed meg tőlem?

Ezzel odasugott a fülébe.

– Az alatt, a míg ön itt az erkélyen velem beszél, odabenn ellopják
önnek táskájából a rábízott sürgönyt és lemásolják.

E szavak után visszakapta a fejét Pompeia, s szilaj tekintettel nézett
Leonra, mint a ki saját vakmerő kisérletétől megrettent, s két kezével
erőszakosan szorítá össze Leon kezét.

Leonnak most két teendő közt volt választania.

Vagy kirántani kezét a kedves bilincsekből, s keresztül rontani a fényes
termeken, a míg a házi úrra rátalál, ott annak a szemébe mondani: «uram,
önnek a házában tolvajok vannak!» s azzal sietni a rendőrhivatalba s
feljelenteni a történteket; vagy pedig elmosolyodva ajkaihoz vonni a
szép tündérnő mindkét fehér kezét, egyiket a másik után megcsókolni, s
aztán azt mondani neki: «édes bárónő, csak enyelegjünk itt, a meddig
önnek tetszik, (nekem tetszik); hanem aztán mondja meg azoknak az
uraknak, hogy soha se törjék a fejüket azon a sürgönyön, a miért kár
volt a lelkiismeretüket megterhelni. Az nem az igazi okirat. Az épen
csak ellopatásra volt szánva. Az igazi itt van a homlokomon belül s azt
nem hagyom elcsenni».

E kettő közül kellett volna választania.

De nem tudta megtagadni jellemének alapszinét: a hajlamot a gúnyra, a
csúffátevésre. Talán nagyon is kapóra jött neki e megtorlás. Rászedni
azt, a ki lop. Elnézni, hogy czepeli ez a kavicscsal telt zsákot, abban
a hitben, hogy aranyat lopott. Ezt az egész társaságot, melynek
kártyavárat máskor is segített már építeni s mikor készen volt, ráfújt,
összeomlott, most utoljára hétországra szóló módon feltréfálni!
Elvezetni a diplomatia kémeit az igazi nyomról, s beleigazítani a
posványba saját kivánatuk és törekvésük szerint, hogy saját maguk tegyék
magukat bolonddá.

Arra nem gondolt, hogy egy ilyen tréfának oly következményei lehetnek, a
miket milliók vére és könyhullatása fizet meg!

Csupán egy kisebb catastrophát látott előre, a mi utána bekövetkezik, s
ezt nem sajnálta. Nornenstein felfogja bontani fiának eljegyzését
Rafaelával, mihelyt nyilt útat lát maga előtt uralkodói méltóságába
visszajuthatni. A Rajnaszövetség az ő tündérálma, s annak a
naprendszerében ős koronák keringenek. Egy olyan kis asteroid, minő egy
magyar mágnás czímere, azok közt elhalványul. S Leonban volt valami
gonoszság, hogy ezt meghagyja történni. Rafaela megérdemli e fenyítést a
sorstól, hogy elhagyja a vőlegénye. Egy férfit, a kit nem szeret, nem
becsül, de férjül választ, csak azért, mert annak a rangja még egy
fokkal magasabb, mint az övé. S a sors csak azt teszi vele ekkor, a mit
a gondos anya, mikor leányát megfenyíti. Soha sem lenne boldog
Alienorral.

A gúny dæmona súgta, mit mondjon.

Csendesen mosolyogva szólt:

– Most még a másik kezemet is odaadom, bárónő, s ha nem bízik bennem:
húzzon ki egy selyemszálat bajaderjéből és kössön meg vele, hogy el ne
futhassak. Hát ön valóban azt hiszi, hogy Nornenstein Octavian fejedelem
ismétli rajtam, a mi Berlinben oly nagy zajt ütött, a
sürgönyelsikkasztást? Hogy a mit az ön varázsszava ki nem vehetett
belőlem, azt majd kiveszi a tolvajkulcs? Ez megengedett fogás. Én nem is
neheztelek érte; s kész veszteségnek tartanám e műtétet megakadályozni,
azon az áron, hogy ön mellől eltávozzam. Kivált ha még olyan kedves
barátomnak is, mint Octavián fejedelem, mulatságot szerezhetek vele.

E közben csendesen nevetett.

Ez a nyugalom, ez a halk nevetés zavarba hozta Pompeiát.

– Mit nevet ön?

– Azon a sajátszerű sarcasmusán a sorsnak, hogy ugyanazon perczekben, a
mikben én Falbenheim altábornagy leányának szemeiből egy titkos
jegyekkel írt rejtélyt törekedem kiolvasni: Falbenhein altábornagy maga
az én sürgönyöm kibetüzésén töri a fejét; s aztán a mily hasztalan
keresem én az én cryptographiám nyitját, ép oly sikertelenül sorozza ő a
maga rejtélybetüit egymás után. Az írás kulcsa nélkül ő épen úgy nem tud
meg semmit, mint én.

– S ha ön kitalálná az én rejtélyemet, szólt forró lélekzettel a leány:
átadná nekem az ön rejtélyét?

Leon hosszasan nézett e kérdés után a csodálatos hölgy szemébe, kiben
annyi ellentétes indulat egyesült, hogy nehéz volt kitalálni, melyik
kormányozza a másikat: a nagyravágyás-e, vagy a szenvedély? Mi benne a
ravaszság, mi az esztelen hajlam? mi a számítás, mi az önfeledtség?

Leon kivette mellényzsebéből azt a kis jegyzéktárczát, a minek
pergamenlevelei mint egy legyező nyithatók szét, s aztán azt mondá
Pompeiának:

– Bárónő, én megismertetem önnel az én sürgönyöm titkos iratának
kulcsát.

Pompeiának egészen oda kellett dülnie Leon vállára, hogy a kerti lámpák
rezgő fényénél az irón vonásait kisérhesse, melylyel a rejtély mintáját
Leon megérthetővé tette előtte, a míg megmagyarázta neki, mint történik
a megoldás a «non semper idem» jelszó betűi nyomán. E magyarázat sokáig
tartott, s ez idő alatt kénytelen volt arcz arczhoz érni; a leány keze
az ifjú kezével együtt tartá a jegyzőkönyvet: szívdobogása áthangzott
hozzá. Talán észre sem vette mindezt, úgy elfoglalta minden érzékét a
titokcsomó kibontása.

– Felfogta ön, bárónő?

– Várjon csak. Adja ide ezt a jegyzőkönyvet és az irónt. Majd én
kisértem meg a titkos irás szerint valamit írni. Elolvashatja-e?

Azzal elvette tőle a jegyzőkönyvet, térdére tette azt, s írt bele nagy
figyelemmel betűzve szavakat: a titkos irás rendszere nyomán.

Azután visszaadta a jegyzőkönyvet Leonnak, hogy betüzze ki a talányt.

Mik lehettek e leirt szavak?

A míg azokat Leon egymás után kibetüzte, a leány arcza lassan kigyuladt,
homloka kipirult s szemei megteltek könynyel. Mikor minden szót kitalált
Leon, akkor egy leányt látott maga előtt, a ki sír.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ki lett megcsalva?

Leon?

Vagy Pompeia?

Vagy Octavián?

… Hát Livia?!…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ki lett meglopva?

Leon?

Vagy Pompeia?

Vagy Livia?

… Hát Alienor?!…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A soupéenál diadaltól ragyogó arczczal került Pompeia Nornenstein
Octavián elé.

– Kezünkben van a sürgöny másolata, sugá halkan a rendúr.

– De nálam van a titkos irás kulcsa; suttogá Pompeia.

E szóra Octavián felhúzta homlokára a szemöldeit, s furcsán
összecsücsörített száján át szívta a levegőt, a mi azt látszott
kifejezni:

«– Hüh! kisasszony: ezt drágán fizethette ön meg».

Pompeia elérté az arczkifejezést, s mutató ujja hegyével végig ütött
gyöngén az összecsücsörített ajkon s ezzel megint az volt mondva:

«– Bolond! te fizeted azt meg Alienorral».

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Leon, a mint a világosság elé lépett, kivonta kebléből a zsinórra
akasztott medaillont, s megnézte, hogy nem törött-e el rajta az üveg?

Hát csak nem törött el.


RAGYOGÓ VESZÉLY.

Fél év mult el Etelváry Madelaine herczegasszony halála óta, a mely
napon a család letette a mély gyászt, s a fekete csipkék helyet adtak a
fehér diszítéseknek; azon a napon bontották fel a herczegasszony
végrendeletét is s felolvasták a hivatalos személyek, az aláiró tanuk s
a meghívott hagyatékosok jelenlétében.

A herczegnő figyelme mindenkire kiterjedt; madame Corysande is
megnyugodhatott, számára élte fogytáig tartó évdíj volt rendelve.

A herczegasszony végrendelete úgy volt szerkesztve, hogy legelébb is a
cselédjeiről, azután környezetéről emlékezett meg, úgy tért mindig
feljebb a kedvenczeire, közintézetekre, végezve általános örökösén, a
férjén.

Liviáról egy nagyszerű alapítványban volt gondoskodva; a herczegnő
patrociniumi joggal bírt a zajnai szent Erzsébetről czímzett zárda
irányában: annak hagyott nevezetes összeget, oly feltétellel, hogy a
megürült fejedelemnői állást az ő kegyes növelt leánya, Livia foglalja
el. A szent gyermeket ő fejedelemnővé avatta.

Rafaela kezében tartá Livia kezét, mikor a végrendeletet felolvasták
előttük s úgy találta, hogy a leány reszket.

Rögtön utána Zárkány Napoleonról volt szó.

Livia szívdobogása a lázig fokozódott.

A herczegasszony maga mondta toll alá végrendeletét: saját szavai voltak
azok, miket most felolvastak.

Gyengédség és szeretet hangzott azokban. De semmi világos meghagyás.
Leont egyszerűen férje szeretetébe ajánlá. Ezt hagyta neki. Semmi
czélzást nem tett, mely Rafaelára vonatkoznék. Ismerte leánya büszke
természetét. Tudta jól, hogy az képes önakaratából, szerelemből
meghódolni: de elajándékoztatni nem engedi magát senkitől, még egy
halottól sem!

Livia szívdobogása szünni kezdett s a reszketést hőség váltotta fel.

A végrendelet végrehajtásával, a család legderekabb hivatalnoka: Dumka
úr lett megbízva.

A hivatalos tény bevégzése után a herczeg megölelte leányát, és az
arczát gyöngéden megcsókolá, mindenkivel kezet szorított; de Liviát
legutoljára hagyta. Ő előtte tisztelettel hajtá meg magát. Máskor annak
is meg szokta csókolni a homlokát; hiszen fogadott leánya volt, de most
már fejedelemasszonyi jelölt.

– Tehát menyasszonyok volnánk most már mind a ketten, szólt Rafaela,
felsóhajtva, mikor Liviával szobájába visszatért. Az én vőlegényem csak
egy földi fejedelem: a tied az ég királya. Én már megnyugodtam az
enyimben… és te?

Livia nem adott választ, de fejével intett tagadólag.

– Hogyan? Te nem? Te nem fogadod el a végrendelet hagyatékát? A fényes
polczot? Te nem akarsz apáczafejedelemnő lenni? Te elutasítod ezt a
dicsőséget magadtól?

– Nem érzek arra magamban sem képességet, sem elég erényt. Vessen meg
érte! Én nem akarok zárdaszűz lenni!

Rafaela e szóra egész szenvedélylyel ölelte magához Liviát s összevissza
csókolá.

– Én? tégedet megvesselek, azért, hogy lemondasz a fényes rangról, a
mire százan versenyeznek, előkelő családok leányai? Sőt szeretlek,
ölellek e szavadért! Te visszautasítod a végrendelet jótéteményét.
Köszönöm ezt neked! Így nagy tehertől szabadítottál meg. Külömben nekem
kellett volna arra vállalkoznom, hogy lebeszéljelek róla s az nekem nagy
lelki tusába került volna: visszatartani egy tiszta lelket attól, hogy
az égnek szentelje magát s visszahozni őt ide ebbe a mi bűnös
világunkba. Így nagyon jól van: te magad sem akarsz zárdába menni, még
fejedelemnőnek sem. Inkább elfogadod a női hivatást, ha ideje eljön,
minden terheivel, bánatával, csalódásaival. Inkább tűrsz nélkülözést s
ha kell, önfeláldozást. Így szeretlek.

S csókjaival bizonyítá, mennyire szereti.

– Látod, én is férjhez megyek; szólt Rafaela nagyot sóhajtva; pedig ha
végiggondolok azon a mi rám vár, nagyon elővesz a vágy, hogy magam
foglaljam el azt a helyet, mely neked volt szánva, s a te vőlegényedet
vegyem magaménak.

Liviának minden idege összerezzent.

Rafaela keblére téve kezét rebegé utána:

– Az én uramat és megváltómat.

Azután hosszan elhallgatott, szép fejét gondolatterhesen lecsüggesztve.
Majd kitekintett ablakán és felsóhajtott.

– Már csak három hónapig leszek itten. Akkorra van kitűzve menyegzőnk.
Belenyugodtam. Én felfogom magamat találni mindenütt. Nem várom
férjemtől azt, hogy angyal legyen! s a mit más hibának tart, azt én
emberi megszokásnak veendem. Engedelmes leszek és megelégedő. Igyekezni
fogok tudatlan maradni s nem hallgatok a mende-mondákra. Így nyugalmat
biztosítok magam körül. Saját sorsom nem igen aggaszt engen; de mi lesz
atyámból, ha én elhagyom? Én voltam egyetlen felvidítója életének. Nem
tudott elaludni soha, míg engem meg nem csókolt. Én nem úgy nőttem fel,
mint más nagyúri gyermek, a kit az apja csak ünnepnapokon lát, s csak
azért beszél vele, hogy megtudja, mennyire ment már a gouvernanttal az
angol nyelvben? Én kis gyermek koromban is mindig az atyám nyakán
csüngtem; mindenüvé elvitt magával, a hova utazott. S czipőimet ő húzta
fel mindig reggel. Maga tanított az első ábéczére. Minden ruhácskámat, a
miből kinőttem, félretette, ott vannak egy szekrényben sorban
felaggatva, mint egy emlékgyüjtemény. Búskomorsága csak akkor enyhült,
ha én beléptem hozzá. Orvosának soha sem mondta el, hogy mi baja, nekem
kellett azt kivallatnom vele. Minthogy éjjel keveset tudott aludni, a
délutáni álommal pótolta azt. De az meg álomlátásokat szokott neki
hozni, s a szívbetegek álomlátásai vagy gyönyörteljesek, vagy
iszonytatók. Nekem kellett pamlagánál őrködnöm és figyelnem arczára,
lélekzetvételére, töredezett szavaira, hogy megtudjam, mit álmodik most?
rémület, iszonyat kínozza-e? hogy felébreszszem belőle. Ki ébreszti fel
őt ezentúl kinzó álmaiból?

Rafaela csüggedten ült le íróasztalához, melyen atyja arczképe állt.

– Ha magára fog maradni, egy évig nem él; suttogá a herczegnő.

Aztán egyszerre Livia felé fordult s oly gyorsan ragadta meg a leány
kezét, hogy az szinte összerezzent bele.

– Hát te hová lészsz, ha én férjhez megyek? Velem nem maradhatsz többé.
Nekem férjem lesz, a ki parancsol velem. El kell tőlem szoknod. Hát itt
hogyan maradsz? Palotánk megüresül. Atyám szívbajával el fog utazni
valamerre: tán a hyerei szigetekre, vagy Kairóba. Kire maradsz, te
kedves kicsikém?

– Az Isten majd gondot visel rám; szólt Livia nyugodtan.

– Én gondoltam valamit. Régen főzöm azt már. Addig nem mondhattam azt
meg senkinek, a míg jó anyám végrendeletét fel nem bontották; mert a te
elhatározásodtól függött, hogy elfogadod-e a zárdafejedelemnői állást,
vagy visszautasítod azt? Most már elindulhatok. Te megmaradsz
elhatározásod mellett, hogy a végrendelet intézkedését, mely rólad szól,
nem fogadod el. Csak Nornensteint várom vissza; nehány nap alatt meg
kell érkeznie. Külömben ő róla bizonyos vagyok. Akkor nagy dolgokat
fogsz tőlem hallani, a mikből majd megtudod, hogy mi vagy te énnekem?

Livia sejteni sem volt képes, hogy mi terve lehet Rafaelának?

A következő napokban gyakran sétáltak együtt a parkban Rafaela, Livia és
az özvegy herczeg.

– Vezessük ketten az én jó atyámat, monda Rafaela, s egyik jobbról,
másik balról akasztá magát a herczeg karjába. A haraszt alatt tavaszi
ibolyát kerestek; már egy pár szál virított; a mit találtak, összetették
s azt Rafaela Miksa herczeg gomblyukába tüzte.

– Az én apám egy kedves kis dandy! úgy-e Livia?

Egy napon aztán megérkezett Alienor. Bécsből jött; ajándékokat hozott
Rafaela számára. Rafaela duzzogva fogadta, a miért Liviának semmit sem
hozott s azt kivánta tőle, hogy az ajándékokat oszsza meg Liviával.

Az nap este hárman családi értekezést tartottak, Livia nélkül.

Másnap reggel kocsira ültek négyen, áthajtattak az őskastélyba s
meglátogatták a családi sírboltot.

Madelaine herczegnő márványemléke ott állt már. A boldogult fekvő szobra
művészi remekül faragva díszíté a kőravatalt.

Imádkoztak, könyeztek mellette.

A herczeg megcsókolta a kőszobor homlokát.

Rafaela és Livia hajdíszébe egy-egy fehér rózsa volt tűzve; a herczegnő
kivette azt mindkettőjük hajából s odatette a szobor egymásra hajtott
kezeibe.

Azután ő is megcsókolta a kezeket, Livia is.

Este madame Corysandenak rossz kedve volt, s valamit parancsoló hangon
talált mondani Liviának, csak szokása szerint.

Másnap Dumka úr korán reggel megjelent madame Corysandenál, átadta neki
egy szép újdonat új bőrtárczában az egész évre járó kegydíját, a mit a
herczegnő végrendelete biztositott számára s tudatá vele, hogy
rendelkezésére áll az utazó hintó, bármikor akarja elhagyni a kastélyt.

Madame Corysande meg volt lepve, de inkább Alienorra gyanakodott, mint
bárki másra, s midőn búcsúzni a herczegnőnél megjelent, ott találva
Livián kívül még Alienort is, erőt vett érzelmein: nem árult el semmi
érzékenykedést, hálás szavakat szedett mondatokba s megkimélte a
társaságot minden theatralis jelenettől.

Livia megsajnálta, mikor elment, utána akart indulni Érezte, hogy annak
jól fog esni, ha valakit megölelhet az itt maradók közül, hanem Rafaela
meg fogta a kezét és visszatartotta.

Ugyanakkor Alienor majd kitörte a lábát abban az igyekezetben, hogy a
hölgyeket a lépcsőkön lekisérve, Liviát minden fordulónál jobb kéz felül
ereszsze.

Liviának feltünt, hogy Alienor eddigi kaczér udvarlói modora egyszerre
hódolatteljes tisztelgéssé alakult át.

Lovagolni mentek: mind a négyen, Rafaela, Livia, a herczeg és Alienor.

Rafaela előre bocsátá az atyját és Liviát.

– Gyönyörüen ül a lovon ez a kedves teremtés; mondá Alienornak elég
hallhatólag.

Mikor visszatértek, mind a két hölgy szobájába távozott, átöltözni.

Rafaela hamarább készen volt a maga toilettjével, mint Livia. Ő sietett
át amahhoz. A mit az nagyon szégyenelt: hogy olyan soká piperézte magát.

– Jól teszed! Én azt akarom, hogy szép légy. Én büszkélkedni akarok
veled. Ne fésüld úgy fel a hajadat. Az nagyon gyermekes külsőt ád.

– Hát azt akarja a herczegnő, hogy matrónás külsőm legyen.

– Megállapodottabb. Komolyabb. Így.

S ő maga igazgatta el neki a választékait, lehúzva azokat halántékaira,
hogy idősebbnek tessék.

Az ebédhez csak négyen jelentek meg, se az orvos, se a prépost, se Dumka
úr nem voltak ma hivatalosak.

A társalgás nagyon vontatva ment. Meglátszott mindenkin, hogy csak
szükségből keresi azt a tárgyat, a miről beszédet kezd. Más van a
fejében.

Alienor háromszor is áthágta a tilalmat, hogy háborúhírekről nem fog
beszélni, a miért aztán a beszédét a szó közepén szakítá félbe Rafaela
gyöngéden szigorú intése. A herczeget nem szabad izgatni e hírekkel.

Ebéd végével Alienornak meg lett engedve, hogy elmehet akármerre
szivarozni. Idebenn nem szabad. Miksa herczegre nézve az ebéd utáni óra
az a boldog idő, a melyben az álom önkényt meglepi. Éjszaka kerüli az.
Ilyenkor, a mint bágyadt fejét a karszék támlájára lehajtja, a karszék
gépszerkezete a támlát félig hátradönti, hogy félfekve aludjék. Ezek
drága pillanatok, a miket féltve kell őrizni.

A két leány ott maradt mellette.

Rafaela odaült a szék karjára s legyezőjével hüsselte az alvót.

– Nézd minő szép, mikor alszik! Olyan mint egy szent! Ez a szép, sima
márványhomlok! Ez a szenvedésektől megdicsőült arcz! Ez a kimondhatlan
szépségű ajk, melynek hallgatása is imádság! Ha sokáig nézek rá,
valóságos glóriát látok arcza körül. Van-e ennél szebb férfi a világon
valahol? Nézd, most összevonja szemöldeit. A halavány vonásokon
villanyos rángások czikáznak át; lélekzete szakgatott lesz; öklei
reszketnek: nyög. Rossz álma van most. Óh hányszor imádkoztam el róla e
lidércznyomást. Jer ide, próbáld meg te is. – Így. Nézd. A két kezet
összetenni a szive fölött, aztán rebegni: «óh Isten, légy hozzá
irgalmas! Amen!» Látod? látod? Mily sikere van a te imádnak! Már nem
nyög, nem szorítja össze ökleit, homloka elsimul. Arcza mosolyogni kezd.
Nézd azt a szelíd ragyogást e mosolygó ajkakon. Hagyd még a kezeidet
szive fölött. Most édeset álmodik. Most boldog. Most felmagasztosult.

Az alvó jobb kezét felemelte s a szive fölött imádkozó kezeket hirtelen
eltakarta vele, gyönyörteljesen suttogva:

«Óh Rafaela!»

Azok Livia kezei voltak.

Az alvó észrevette azt. Talán reszketésükről, s egy perczre
föltekintett:

«Kegyed az, Livia? köszönöm.»

Livia szemérmesen vonta ki kezeit az ő keze alól, mely a tovább alvó
szive fölött maradt. Most már csendes álma volt. Egy teljes óráig fel
nem ébredt.

Ezen a napon egész estig a legderültebb kedélyben volt a herczeg.

Este whiszthez készültek.

Mikor már le akartak ülni: Alienor egy távsürgönyt kapott az atyjától,
mely azt parancsolta neki, hogy rögtön keljen útra, külön vonattal.
Veszély a késedelemben.

Ennek tehát rögtön pakolni kellett.

– Azért nem bomlik meg az asztal, mondá Rafaela, mikor vőlegénye bucsút
vett (mintha ez volna a legnagyobb veszteség az ő eltávoztából).
Játszunk hárman, egy szalmabábbal.

A herczeg örült az indítványnak, mint egy gyermek.

– Játszunk hárman! Jó lesz!

– Az én társam lesz a szalmabáb.

A herczeg felsóhajtott. Lehet még a sóhajtásban is sarcasmus. Ebben az
volt: «tartok tőle, hogy a tied lesz!»

– Ti pedig együtt lesztek Liviával.

A herczeg mind kiejtette kezeiből a kevert kártyákat.

– Ah milyen ügyetlen vagy a kártyakeverésben.

Abban a perczben pedig már nem kellett a herczegnek attól tartani, a
miért felsóhajtott. Hasztalan volt Rafaelának a szalmabábot választani.
A szalmabábot már viszi haza az ő magasságos apja, az nem fog ő hozzá
visszajönni többet; a meglopott sürgöny már megtette hatását. Az
eljegyzést fel fogják bontani. Alienorra most már két uralkodó fejedelmi
czímer egyesítése vár. Az egyiken egy hableány, a másikon egy vadember;
s ezek nagyon vágynak egymás kebelére borulni.

A herczeg kezéből kiejtett kártyákért legelőbb lehajolt Rafaela, azt
Livia nem akarta engedni, ő igyekezett azokat felszedni: ezt megint a
herczeg nem engedhette meg. Így mind a hárman összekerültek – az asztal
alatt, a min aztán nagyon jót nevettek mind a hárman. Máskor a herczegre
nézve merénylet volt a földre lehajolni. Most nem szédült el bele.

Sokáig tartott a játék. A herczegnek egész öröme telt benne, hogy ő és
Livia sok pénzt elnyertek Rafaelától és a szalmabábjától.

Rafaelának kellett utoljára is figyelmeztetni Miksa herczeget, hogy már
ideje lesz a lefekvésre gondolni.

A jó éj kivánásnál Rafaela szeretettel csókolta és ölelte meg atyját, s
épen oly gyöngédségi nyilatkozatokkal vált meg Liviától.

Másnap már korán reggel felkölteté Liviát Rafaela.

A herczegnő igen korán szokott kelni. Az az életmódja volt, hogy a mint
a hajnal hasadt, rögtön felkelt; igen egyszerű házi öltönyt vett magára,
s aztán Liviával együtt lekocsizott a parkba; ott volt egy tó, melynek
vizét a beleömlő meleg ásványvízforrás folyton langyhűs állapotban
tartotta: ott félóráig ketten versenyt úsztak, s aztán ketten gyalog
visszamentek a palotába.

– Használjuk fel még a rövid időt; monda Rafaela e napon Liviának, úgy
sem soká tart már ez az örömem is.

Az úszás után gyalog visszatérők szemközt találkoztak Miksa herczeggel.
A beteg férfi máskor egész éjjeli álmatlanság után csak reggel felé
szokott elszenderülni, s azért későn kelt mindig. Most úgy örült neki,
hogy a nap fölkeltét látja s a harmatot a füvön!

– Hogyan? Te már fenn vagy?

– Az éjjel igen jól aludtam s azért korán lehetett kelnem.

– S nem várhattál bennünket haza s elénk jöttél?

– Úgy van.

– Hogy fog majd az orvos csodálkozni, ha nem talál szobádban! Oh mint
szeretném én azt a te orvosodat nyugalomba helyezni!

– Hiszen majd nyugalomba fog ő lépni felőlem rövid időn, kedvesem.

– Oh de nem úgy, a hogy te gondolod! Te rossz vagy. Látod!

A herczegnő csak olyankor tudott gyermeteg lenni, mikor atyjával
beszélt.

Ez nap a reggelizés után Rafaela Liviát vállánál átölelve, a saját
szobájába vitte s aztán leültette a balsacra.

– Igy. Most ülj velem szemközt. De most nem szabad nevetned. Igen
komolyan fogok veled beszélni. S aztán ne hívj herczegnőnek.

– Jól van; kis mama.

– Semmi kis mama! Te nem vagy kis leány többé; te nagy, eladó leány
vagy. Én téged férjhez akarlak adni.

– Ah!

– De ne csinálj ilyen gyermekes képet, mert akkor az egész tervem
összedől s én elszomorodom, ha te mosolyogsz. Hiszed-e, hogy én
szeretlek?

– Sőt bizonyosan tudom, herczegnő.

– Már megint «herczegnő!»

– Kedves Rafaela!

– Hát hogyan szeretlek?

– Mint édes testvérét.

– Nem igaz. Jobban szeretlek, úgy szeretlek, mint az édes anyámat.
Livia! Én téged édes anyámmá akarlak tenni.

– Herczegnő!

– Hívj nevemen! Én neked adom az atyámat.

Livia egészen elveszté minden gondolatát e váratlan villámcsapásra.

– Nem értettél meg? Én azt akarom, hogy légy te az én atyám hitvese…
Mért vetsz rám oly ijedt tekintetet?… Valami szörnyeszmének adtam
kifejezést? Atyám ötven éves, te húsz: leánya lehetnél, miként én az
vagyok. És én tudnék oly férfit, a milyen ő, egész lelkemből szeretni. –
De hát szerelmet kivánok-e én tőled? – Nem; csupán gyöngédséget.
Mindenki tudja: atyám maga is, az orvosok véleményét. Ő a tudomány
törvényszéke előtt halálra van itélve. Ki van rá mondva, hogy rendes
körülmények szerint egy évig él: gondos ápolás, gyöngédség mellett tán
kettőig is; szokatlan lelki izgalom, felháborodás nehány nap alatt
megölheti. Gondolhatok-e egyébre, mint arra, hogy az ő életét
megtartsam? Te egy szent vagy. Anyám zárdafejedelemnővé akart tenni. Én
másra gondoltam, arra, a mit szent József-házasságnak neveznek. A minek
köteléke a kölcsönös tisztelet. Te tiszteled őt, ő szeret téged. Egy
család voltunk eddig is. S hátha megtörténnék az, a mi nem tartozik a
csodák közé, hogy a te gyöngédséged visszaadná őt az életnek? Én
Istenem! miért ne gyógyulhatna meg egy szenvedő szív, egy szerető szív
által? Megtudnád akkor, mennyi szeretet lakik ebben a szívben s nem
cserélnéd el a birtokát semmi hizelgő ifjonczért. Ha ő még egyszer
boldog lenne! És te általad! Ha új öröm ifjítaná meg szép arczvonásait!
Ha a boldogságot, mit évtizedeken át megvont tőle a sors, most későre
tartogatta volna fel számára! – De ne követeljünk az égtől egyszerre
mindent. Maradjunk csak a jelennél. Engem boldogtalanít az a gondolat,
hogy őt elhagyjam egyedül, szerettelenül, ridegen. Ő nem panaszkodik
arról, a mit érez, a mint nem kérkedik azzal, a mit tesz. Élete egy
folytonos munka, mely hazájának, a közjónak, az emberiségnek használ; de
a melyről naplót nem vezet senki. Élete munkájáról nem a megtörtént
dicsőség, hanem a megakadályozott balesetek beszélnek. Mennyi balsorsot
elfordított az országról az ő eltitkolt, bölcsességteljes közbenjárása;
mennyi romboló vésznek állt útjába akadályul, mennyi gonoszt tört össze
fészkében, mielőtt tojáshéjából kipattanhatott volna? azt csak a
férfikönyek fogják elmondani egykor sírboltja előtt. E sírboltajtónak a
kulcsa most a te kezedben van. Maradhat zárva sokáig, ha te úgy akarod.
Napokat, hónapokat, éveket adhatsz az ő drága életéhez. Nem akarlak
megvesztegetni a nagyravágyással. Nem beszélek neked a megosztott
herczegi koronáról. Mit neked a világi hiúság? de szólok az ő
martyrkoronájáról. Oszszad meg vele ezt. Légy jótevője, boldogítója a
nyomorultaknak, s a minden árvák és özvegyek közt legárvább hazának! Óh
fogadd el férjül az én szegény atyámat!

Livia azt hitte, hogy az ég szakad most rá, s agyonsujtják a hulló
csillagok!

Oly védtelenül érezte magát, mint egy gyermek egy óriás ellenében.

Rafaela nem is várt tőle feleletet.

– Tudom, hogy megleptelek ez óhajommal, s kételyeidet látom; mert magam
is megküzdöttem velük. Emlékezhetel rá, mikor jó anyám halála után
találkoztunk, mit mondtam neked? Már akkor gondoltam erre. Mi lesz jó
atyámból, ha én is elhagyom majd, ha egyedül marad? Miért gondoltam
egyszerre te rád? Hisz rangjabeli nő van elég a világon, ki két kézzel
kapna az ő keze után, s tán korához illőt inkább kereshetne élettársul.
De én ismerem nemünk rigolyáit, mindazok a nők, a kiket közelből s
messziről ismerek, az élő pokol volnának ő rá nézve; kínoznák
szeszélyeikkel, s a mely nő nem őrizné meg jól az ő szeplőtlen
becsületét, az őt megölné. Őt csak az bírhatja, a ki mint egy oltárkép
jön be az ő szentélyébe: nem asszony, de védszent. Te vagy az. Benned
minden tökéletesség egyesül. Tőled minden hiba távol van. Soha sem
árultad el egy sóhajtással is, hogy szivednek valami titkos vágya lehet.
Hisz magad mondád: több voltam rád nézve, mint testvér: barátnőd voltam.
Ha szeretnél valakit, azt nekem elébb kellett volna megtudnom, mint
tenmagadnak. Képtelennek hiszlek oly végtelen tettetésre, hogy ezt
előttem el tudtad volna titkolni. Ez olyan fájdalom volna nekem, a mit
nem tudnék megbocsátani!

(Ah! de hát vallhatja-e meg egy leány azt, hogy szeret, annak, a kit
vágytársnéjának hisz? s Livia őt még most is annak hiszi!)

– Én azt gondoltam, folytatá Rafaela. Ime itt van egy hölgy, a minőt
valaki leimádkozhat az égből, a kinek gyermekkorától a mai napig minden
gondolatjáról lelkemmel állok jót. Ő eddig is családunk tagja volt,
maradjon örökre az. Atyámnak eddig is kedvencze volt. Ha én
roszszalkodtam, azt mondta: «nézd, Livia milyen jó!» Ő szeret téged.
Mikor előhoztam neki ezt az eszmét, megcsókolt érte. S azt mondta:
«igazad van. Csak a czíme változnék. Nőmnek nevezné a világ, s én atyja
maradnék ezentúl is. Nem is soká tartana rabsága. Legszebb hajadon
korában lenne szabad ismét. De nem köti-e le őt egy boldogabb emlék?»

Livia szédült; szemei előtt káprázatot játszott a világ.

– Ne szólj; ne húzd össze szemöldeidet, ne törd a fejedet azon, hogy mit
felelj? Ismerem én minden kételyedet. Hat hónap óta tusakodom magam is
azokkal. Nézd ezeket a leveleket, a miket rokonaimnak, nagynénéneimnek
írtam s olvasd el a rájuk küldött válaszokat. Tudakozódtam előre, milyen
néven veszi a társaság, ha atyám fogadott leányát veendi nőül?
Elolvashatod, hogy mit feleltek rá? Megtudhatod, hogy mi véleménynyel
vannak felőled. Nyilt, őszinte megbecsülés kész fogadni a születési rang
magas köreiben. «A magyar főnemesség társasága csak a nem-nemes előélet
irányában ismer zárfalakat;» így szól az egyik. A másik példákat sorol
fel, mik buzdításra szolgálnak. Több grófi nőrokonunkat láthattad azóta
kastélyunkban megfordulni, azok mind «leánynézőbe» jöttek. S te nem is
tudtál a felől, hogy téged megbirálni jöttek ide. Egytől-egyig mind
meghódítva mentek el innen s üdvöt kivántak nekem e sugallatomért… A
legutolsók voltak Nornensteinék, a kikkel e tervemet közöltem.
Tegnapelőtt hozta meg Alienor atyja válaszát. A büszke Nornensteini
Pratz uralkodó család kész tisztelettel meghajolni a szív nemessége
előtt s Octavián fejedelem azt kivánja, hogy a midőn fia engem oltárhoz
vezet, már akkor anyai áldást vigyek oda magammal: – a te áldásodat.

Livia csak lefordult eszméletlenül, ájultan a pamlagról.

Mikor magához tért, saját szobájában lelte magát, ágyában fekve, Rafaela
ott állt mellette az orvossal.

Mikor szemeit fölveté, Rafaela szelíden megcsókolá őt.

– Óh milyen gyermek vagy te! szólt feddő hangon hozzá. Ugy-e orvos úr,
nem lesz semmi baja?

Az orvos biztosítá róla, hogy az eset nem aggodalomkeltő. Fiatal
lányoknál gyakori tünet ez. Vérkeringési szabálytalanság. Gyógyítni sem
kell, elmúlik magától.

– Kérem doktor úr, menjen atyámhoz és nyugtassa meg.

Azután, hogy egyedül maradt Liviával, azt mondá neki:

– Kivánsz valamit kedvesem?

– Aludni, rebegé a leány.

Akkor aztán Rafaela maga leereszté ablakain a függönyöket, megigazítá
vánkosait feje alatt, Livia megfogta Rafaela kezét és ajkaihoz szorítá
azt.

Rafaela gyöngéd enyelgéssel mondá neki:

– Ma még te csókolsz nekem kezet, holnap már én teneked.

Azzal egyedül hagyta őt: hadd tudjon aludni.

Ah dehogy aludni! Szegény boldogtalan leány. De arczra borulva zokogni
ágyában, kétségbeesetten tördelni kezeit s attól az újjáról lehúzott
vékony karikagyürűtől kérni tanácsot, és azt csókjaival elhalmozni.

Hová fusson innen? – Csak az a kérdés.

Lehet-e azon rettentő talánynak megoldására találni, a mit a sors eléje
vetett? Mi kijárás van e tömkelegből?

Ime a legnemesebb férfi kinálja őt kezével. Rang, fény, gazdagság és
igazi szeretet van eléje téve a sorstól. Ha semmi más érzés nem, a hála
kötelezné rá, hogy annyi szeretetért viszonzásul adja mindenét, a mije
van: hűségét, szeretetét. Ha egy gondolatja van lelkében a büszkeségnek,
úgy elhatározása nem lehet kétséges. Herczegnővé lenni, a köztisztelet
legmagasabb polczára egyszerre fölemelkedni! De ő valóban szereti is
azokat, a kik őt úgy szeretik. Életét, fiatalságát fel tudná áldozni
azért a férfiért, a kit csak bámulni és tisztelni tanult; s ha azt
kivánná tőle, hogy legyen szolgálója ezentúl, hódolattal teljesítené
kivánatát. De az nejévé akarja őt tenni. Óh ez rettenetes! S hogy
válaszoljon erre? Hogy ejtse ki ezt a szót: «nem!» Mi okot adjon rá?
Hogy álljon meg tekintete előtt, hogy viselje el azontúl az ő látását? S
ha a tagadó válasz után hideg haraggal fordulnak el majd tőle mindazok,
a kik szerették, mivel védelmezze magát? Hová rejtőzzék el ítélő birái
elől, a kik azt fogják rá kimondani: «neved vagy bűnös, vagy bolond?»

Óh valóban, Leon sokkal jobban tette volna, ha akkor, a midőn
Nornenstein bádeni tánczestélyére elment, otthon marad, és nem keresi
fel a szép Loreley ezüst-arany hajfürteit, és nem találgatja az ő
rejtélyeit, s cserébe a maga rejtélyeit nem találgattatja vele; hanem
elébb nézi meg azt a medaillont, hogy nincs-e eltörve rajta az üveg? s
aztán szépen leül levelet írni Liviához, a hogy sugallta neki valami.
Most annak a leánynak volna egy menedéke a kétségbeesés sivatagában, min
megnyugodjék. Felmutathatná azt a levelet a megkisértés nehéz órájában s
büszkén, üdvözülten mondhatná: «nézd: én szeretve vagyok! Ez a vékony
kis gyürű nászjegyem, s nincs az a herczegi koronája a kerek földnek, a
miért én ezt elcseréljem!» – Akkor nem volna kénytelen eltakart
orczával, szégyenpirulva futni innen: és nem mondhatni meg, miért?

Másnap reggel, mikor Rafaela felkeresé Liviát szobájában, hogy szokott
najadi mulatságainak társául magával vigye, a szobát üresen találta s
Livia asztalán egy levelét, mely hozzá volt czimezve.

Felszakítá a levelet sebesen s ezt olvasá belőle:

«Imádott herczegnő! Taszítson el, és vessen ki emlékéből engem. Én nem
maradhatok itt tovább. Futnom kell innen. Legyek meghalva ön előtt.
Szerencsétlen; de nem hálátlan. –»

Egyéb semmi.

Mikor ment el, és mely úton? azt nem tudta megmondani senki.

Még csak egy úti felöltönyt sem vitt el magával.

Semmi útbaigazító nyom nem maradt utána.

Senki sem látta őt elmenni.

Sötét éjszaka, egyedül, erdei mellékutakon kellett elmenekülnie, hogy
tanuja nem akadt hoválétének.

Mi üldözhette oly nagyon?


AZ OROSZLÁN, A KIT MEGÜTNEK.

– Mi vagyunk a hibásak, kik őt elüldöztük: mondá a herczeg, midőn
Rafaela megmutatta neki azt a levelet. «Ő szeretett valakit.»

– De ki lehetett az, a kit jobban szeressen, mint engem? Kit
szerethetett úgy, hogy azt el kellett titkolnia én előttem? S most még
őt felkeresni is kegyetlenség volna tőlünk. Tegyük el őt szépen a
halottaink közé.

– Soha sem bocsátom ezt meg magamnak.

Rafaelára oly kínos volt az a nap s a rákövetkező éj.

Minden útját összejárta a parknak, az erdőnek, azt hitte, szemközt fogja
őt találni, a mint visszajön; csak kegyetlen tréfa volt az egész; még
éjjel is felkelt álmából s átment Livia szobájába, megnézni, hogy
csakugyan nincs-e ott? hátha visszatért már?

Azután megpróbálta haragudni rá. Hálátlannak, rossz szivűnek nevezte
magában. Előkereste büszkeségét, s ezzel a személyválogató igazságtalan
biróval mondatott itéletet az eltávozottra: «Ő el tudott utasítani egy
herczegi koronát magától, a koldus, a családtalan! Izlelje hát az
elhagyottság keserű kenyerét! Szentnek mutatta magát,
szenvedélytelennek! iszonyodott a nők szerelmi bolondságaitól. S ime nem
kívánja a csillagkoszorút sem az égen, sem a földön, nem akar
zárdafejedelemnő lenni, sem egy herczeg felesége, előbbvaló neki egy
földi szerelem, melyet megbélyegez a titoktartás. Az nem lehet tiszta
szerelem, a mit bevallani nem szabad!»

S még nagyobbra nőtt az elkeseredése az eltávozott iránt, midön atyjával
találkozott szobájában. Az orvos mondá, hogy a herczegnek igen rossz
éjszakája volt.

Rafaela megdöbbent tőle, mikor meglátta.

A kiről azt mondta pár nap előtt: «az én apám egy kis dandy!» kész öreg
ember volt ma, kifáradt, sírba kész alak. Csak intve beszélt, szótlanul.

(«Volnál itt! hogy látnád őt most, te szívtelen leány!»)

Rafaela egy perczre sem hagyta a herczeget egyedül; igyekezett eszméit
másfelé téríteni, beszélt saját közelgő menyegzőjéről; hitegette vele,
hogy milyen boldog fog lenni; dicsérte Alienort és fejedelmi atyját
előtte; kiváncsiságot árult el megláthatni a tündér szép nornensteini
székpalotát. Költött magára hiúságot, ámította őt büszkeségével;
felfogta a ragyogás sugarait arczával, hogy annak viszfényét a beteg
arczára vethesse.

Ebéd után, mely a herczegre nézve csak ételkóstolás volt, ismét ott
maradt mellette, szokása szerint, míg elszunnyadt és őrködött álma
felett. Ha nyugtalan lett, kezét odatette keblére imádkozva. A herczeg
ismét érinté az imádkozó kezeket és mosolygott. Aztán föltekintett,
elszomorodott s azt mondá: «te vagy itt Rafaela?»

(«Csak én vagyok itt!»)

Rafaela már kezdte gyűlölni Liviát, s az eltűnése utáni délestén minden
bimbót leszakgatott arról a fehér rózsáról, a melyről azt a hajéket
szakíták, melyet mindketten az őskastély sirboltjában hagytak, s
széttépve elszórta azokat az út porondjára.

Póstakürt szólt a park útján végig; a szemközt járó szekerek nagy
készséggel tértek ki az ügető postaszekér útjából. Dumka úr maga jött
átvenni a postától a herczegnek szóló leveleket. Rafaela nem mulasztá el
a jó öreget üdvözölni. Egy kis önzés is volt abban. Észre akarta vétetni
magát, hogy itt van; – ha talán ő is kapott volna levelet. – Kitől várta
azt? Ha mástól nem: hát talán Alienortól; hisz az igen természetes
volna, hogy a hirtelen eltávozott vőlegény gyorsan tudassa
menyasszonyával az indokot, mely mellőle elhívta, a bánatot, mit e
kényszerűség miatt érzett s az örömteljes napot, melyen ismét visszatér.

Dumka úr kitalálta gondolatját s végig tekintve a levelek czímein, alá s
fel fordított tenyerével mutatá, hogy a herczegnő számára azok közt
semmi sincs.

Rafaela aztán folytatta a feladatot, hogy kitudja: hány lépés az a
rotunda, a mi a park közepén a szökőkutat körülveszi; hányszor kell azt
valakinek körüljárni, hogy akkora utat tegyen gyalog, mint innen
Budapestig?

De alig tette meg a kerülő fele útját, a midőn a palota lépcsőzetén
futva rohanni látja Dumka urat, kalap nélkül, ki aztán nem is, hogy a
rotunda körútján sietett volna hozzá, hanem egyenesen keresztül vágott a
szép vetett pázsiton, s annak valamennyi virágrabattján, a herczegnő
felé.

Nagy dolognak kellett történni!

– Kegyelmes herczegnő! Siessen, az Istenért! A herczeg rögtön meghal.

– Irgalom Istene! Sikolta fel Rafaela s aztán nem kérdezősködőtt tovább,
hanem elfogta Dumka úr karját s egyenesen a pázsiton keresztül törve,
sietett fel a palotába.

Mikor atyja szobájába ért, már akkor az orvost ott találta.

A herczeg karszékében feküdt s szakgatott, taszító lélekzetvétele
tanusítá, hogy szívgörcsökben szenved. Szempillái kínteljesen voltak
leszorítva, homlokán a veriték gyöngyözött. Néha megnyiltak ajkai
hirtelen, mintha kiáltani akarna.

Rafaela oda térdelt eléje.

– Atyám! Mi történt veled?

Az orvos felelt helyette.

– A herczeg egy levelet kapott, annak a tartalma háborítá így fel; a
midőn beléptem, az összegyűrt levél öklében volt, most ott hever lábai
előtt.

Rafaela fölemelte az összegyűrt levelet.

A czímer a papiron már tudatá vele, kitől jön az? A cserkoszorús
vadember e jelmondattal: «In fortitudine virtus» (Erőben az erény) a
Nornensteinok jelvénye.

A levelet Octavián fejedelem irta. Rafaela elolvasta azt.

«Kegyelmes herczeg!»

«Magasabb állami tekintetek kényszerítenek a fiam, Nornenstein Pratz
Alienor tervezett egybekelési szándékát Etelváry Rafaela herczegnővel
megmásítani. Nem nagyrabecsülésem változott önnek magas családja és
bámulandó herczegkisasszonya iránt, hanem az európai constellátiók,
melyek elutasíthatatlan kötelességemmé teszik személyes rokonszenveimet
alárendelni a parancsoló erejű politika kényszerüségnek. A boldogságnak
hátrálni kell a «missió» előtt. Ily boldogságtól fosztom meg fiamat,
midőn ily missióval ruházom fel. A veszteség csak az enyim: a nyereség
csak a szent ügyé. Ez ki fog minket menteni ön előtt.»

«Fogadja stb.»

Rafaela a levél olvasása után odaborult atyja keblére s kezei közé
szorítá jobbját.

– Áldassék Istennek szent neve, hogy ez így történt! Atyám! Nem bánat
ez, hanem öröm nekem. Jobb hírt nem hozhatott volna nekünk a kerek
világból semmi postagalamb. Rabláncz esett le a kezemről: egy bilincs!
Én köszönöm azt annak, a ki feloldott alóla. Nézz rám! Nevetek! boldog
vagyok. Oh ne epeszd magad miatta. Isten gondviselése ez. Egy rossz
jövendőtől szabadított meg engem. Most ismét a tied lehetek.
Szerethetlek, veled maradhatok. Óh milyen boldogság ez! Egy napra sem
hagylak el többet soha! vesd ki a bánatot szivedből! Elmegyünk utazni
együtt, a délszigetre, az örökzöld fák közé, az örök kék ég alá, s olyan
derült lesz a mi lelkünk is. Hogy tudsz felindulni ily semmiség felett!
Hát veszteség ez? Ezután két szalmabábbal fogunk játszani!

Sikerült neki.

A beteget megnevetteté e szó. S ez a baj oly csodálatos. Feltámad egy
rossz hirre, megenyhül egy sikerült tréfától.

Miksa herczeg felemelkedett fektéből s leányának fejét két keze közé
fogva, sokáig nézett annak arczába.

Aztán keserüen felsóhajtott.

– S ők ezt a kincset elutasítják! Magasabb állami tekintetekből! Mi
nekik nem vagyunk elég magasak! De hát kicsodák ők, és kik vagyunk mi?

A főúr ennél a szónál egészen elfeledé azt, hogy szenved: alakja
kiegyenesedett, hangja megcsendült.

– Mi az ő büszkeségük alapja, ha velem szemközt állnak? Őseim sorában
nádorok és bánok voltak, kiknek tetteit megörökíté a történet; míg a
Nornensteinok viselt dolgairól csak a chronique scandaleuse beszél. Ha
mi barbárok voltunk, de hazánkat szerettűk; míg ők, német létükre,
minden ellenségével Németországnak szövetkeztek, s hogy maguk apró
királyok lehessenek, gátolták országuk nagygyálételét örökké. Mi béke
idején iskolákat, könyvtárakat, muzeumokat alapítottunk, mikor még a
Nornensteinok a káplánnal iratták alá a nevüket. Mi századokon át vérrel
és vagyonnal védelmeztük a szentegyházat, míg ők egyebet sem tettek,
mint hogy a pápa papucsát elmentek megcsókolni. Nekünk szentség volt az
oltár, nekik csak kohó, melyben tört bilincseiket forrasztják össze. Mi
a népet védtük fegyverrel, védtük törvényekkel, megosztottuk vele
kenyerünket, előjogainkat, míg őket a maguk népe nem ismeri másról, mint
zsarnokságaikról. Áruló nem volt családunkban soha: hős, vértanú elég;
ők összeesküvők voltak minden uralkodó ellen, a kinek csak hűséget
esküdtek; s ha a mi családfánkon nincsenek is fejedelemnők nevei, de
megnemesített ballerinák nevei sincsenek, mint az övékén.

– Atyám! Az Istenért! Csendesülj le!

– Nem fogok lecsendesülni! Akarom, hogy ismerjenek meg valahára. A ki
velem büszkeségben akar megmérkőzni, legyen mindenben jobb, mint én!
Ismerjenek meg, hogy ki vagyok! Nem a déli szigetekre fogok bujdokolni,
hanem oda megyek hozzájuk, a hol sark sarkat ér: s aztán lássuk, hogy ki
az erősebb! Velük voltam azért, hogy gátja legyek világbontó terveiknek.
Most azt hiszik, hogy eljött az ideje a gátat félrelökni. Beszélnek új
európai constellatiókról. Legyen európai nevetséggé fennhéjázásuk!

A herczeg arcza lázas tűzben égett. Nyugtalanul járt-kelt heves
léptekkel s öklével szive fölé vert; mintha végtusára hivná ezt az ő
legnagyobb ellenségét.

Rafaela odaborult keblére.

– Óh atyám! édes jó atyám!

– Nekem álmatlan éjszakáim rémképe volt ez az eljegyzés; de azt hittem:
szeretitek egymást s nem akartam elszakítani, a mit Isten kötött. Most
ők szakítják széjjel. S én áldom érte csillagzatomat, hogy halálom
óráján Istenbe vetett bizalmamat visszaadta. De nem halok meg még nekik!
Ne higyjék, hogy halálra sebeztek. Még találkozni fognak ők velem!
Utolsó lehelletemmel ráfujok kártyavárukra s összeomlik az! Holnap
utazunk Bécsbe leányom. Nem! Még az éjjel. Nincs veszteni való idő.

Rafaela zokogva rogyott térdére, atyjának lábait átkarolva, mintha így
akarná őt visszatartani.

– Kegyelmes uram, szólt az orvos, az önnek halálát okozhatja.

– Akkor csak az történik velem, a mi a jó katonával, a ki a csatatéren
hal meg. Készüljön utra, a ki velem akar jönni.

Az indulatkitörés csodaerőt kölcsönzött roskatag alakjának. Mi fáj? Mi
hibás, itt-amott, a veszni induló életszervekben? Abból nem érzett ez
órában semmit.

Mint a jó katona nem érzi a kapott halálsebet, addig, a mig küzd, addig,
a míg össze nem rogy.


MOST JÖVÖK ÉN!

Most jövök én! E szóval csapott kardmarkolatára Falbenheim Hugó
vezérőrnagy, a szent liga strategiai lumene, midőn ki lett betűzve a
megnyert sürgöny titka. Most azután hallgassanak el a deklamáló urak, a
firkászok dugják a tollaikat a füleik mellé; most a kard fog vezényelni.

– Csak lassan a testtel! mondá neki Nornenstein Octavián. Nem kell azt a
kardot még zörgetni. «Si vis bellum, para pacem.» Nekünk a nagy
hadvezér, Józsué jelszavára van szükségünk: «állj meg nap!» a míg
államférfiaink pénzt tudnak szerezni a háborúhoz. Mert pénzzel járják a
vásárt. Addig minden diplomatának esküdni kell mennyre-földre, hogy a
béke örök időkre biztosítva van, hogy a kormányok között a legbensőbb
egyetértés uralkodik; a végett, hogy a börze gyanútlanul fogadja a
hasznos beruházásokra contrahált kölcsönt. Mert ha előre kikiáltjuk,
hogy hadi felszerelésre s hadseregmozgósításra kell a pénz, olyan
paniqueot indítunk meg, hogy mikor senki sem kerget, akkor is szaladunk;
s a hol nem lőnek, ott is elesünk. Azért nekünk nagyon a hadi tervünkbe
illik, hogy azok, a kiké a «szó» és a «toll», még jó darabig beszéljenek
és írjanak arról, hogy ők vezetik a világtörténetet. Historice nekik
kell a felszínen maradni. Párisban hadd játszák a kibékítő, az
engesztelő, a komolyan intő szerepet; Berlinben esküdjenek a
változhatlan jó barátságra. Mi pedig az alatt cselekedjünk. Ők arra
valók, hogy tagadják el, a mit mi teszünk; mi pedig, hogy tegyük meg, a
mit ők eltagadnak.

– Igy már szeretem a magyarázatot.

– Most a legelső dolgom lesz Alienort hazahivni s eljegyzését
felbontani.

– És Etelváry herczeggel mi történik?

– Azoknak az embereknek, a kik csak beszélnek, a napja lejárt. A magyar
törvényhozóktól senki sem kérdi, hogy mi történjék a külpolitikában? Ők
adják a közkatonát s többet nincs rá gondjuk.

– De hátha szeretik egymást?

– Kik? A képviselők a közkatonákat?

– De ördögöt! Az eljegyzett fiatalok.

– Ugyan! ugyan édes báró! Hát szokták azt valahol? Ön tud sakkozni?
úgy-e, ha egy parasztot bevihettek az első sorba; felcserélem a
királynéval, parasztnak csak nem hagyom ott? Alienornak most legelső
dolga lesz ventre a terre nyargalni Ehrenbreitsteinba; ott a rég
tervezett eljegyzést a princessel végrehajtani.

– Lesz-e hozzá kedve? A princesse nagyon mostohán lett kistaffirozva a
természettől.

– A természettől megtagadott «Staffirung» hiányát kipótolja az atyai
«kelengye». Ha valaki princesse, akkor okvetlenül szép.

– Azt is mondják, hogy igen csipős természete van: a környezete nem
képes kiállani.

– Hát hiszen a világ elég nagy, hogy két házastárs elférjen benne. Nem
féltem én Alienort, hogy neki asszony keserüséget tudjon okozni.

– Ez hát az ő dolguk lesz.

– Az összeköttetés meghitelesíti Alienor missióját; azontúl nemcsak a mi
nevünkben, de az egész szent szövetség aegise alatt cselekedhetik. És
Alienor első cselszövő a világon. Annyit mondhatok!

– Kivéve Zárkány Napoleont, a ki Alienort már egyszer szépen kiszabta
abból a posztóból, a mit mi valamennyien szőttünk.

– Annak nyakát szegjük. Falnak fog repülni a fejével.

– Aztán tovább?

– Akkor Alienor átmegy Hannoverbe s a welf hivek táborában kiosztja az
ordre du bataillet. Ha azt bevégezte, ekkor aztán megy bride abattue
Párisba, közli az irányadó körökkel a felfedezett diplomatiai titkot. Az
alatt én a bankárconsortiumommal létrehozom a kölcsönt, valami nagy
ipar- és vasutvállalat czíme alatt; s mikor az megvan: akkor jön azután
Falbenheim táborszernagy.

Falbenheim nem tarthatta vissza a mosolyt a hizelgő czímelőlegezésre.

– Csak nagyon soká ne tartson ez a dolog.

– A mint Alienor hazaérkezik.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap már Badenben volt Alienor.

– Hát mi bajod velem, hogy éjszaka nyargaltatsz haza?

Octavián fejedelem megmutatta neki azt a levelet, melyet Etelváry Miksa
herczegnek irt.

– No ezt jó lett volna három nappal előbb közölnöd velem, mikor még a
menyasszonyi ajándékokat nem vittem el neki.

– Pfuj! Nornenstein rendúr! Micsoda asszonyos kicsinyeskedés ez megint.
Ilyen bagatellenek jutni most eszedbe! A te ajándékaidat úgyis utánad
fogják hajigálni. Most tudd meg további teendőidet. Ugyan kérlek, ne
ásíts a szemembe.

– Légy mulattatóbb.

– Az leszek. Még ma este útrakelsz Ehrenbreitsteinba. A nagyfejedelem
már értesítve van érkeztedről: a pályafőnél fog várni egész suitejével;
ő maga a nornensteini gárda ezredesi egyenruhájában; míg te az
ehrenbreitsteini dzsidás őrnagyi egyenruhában jelensz meg.

– Potz element! Még szinpadi costumeöt is kapok?

– A perronnál a nornensteini hymnust fogja megérkeztedkor játszani a
zenekar.

– Ismerem. A «hymenaeus»-t a «Kék szakáll»-ból.

– De ugyan lehessen már veled egyszer három szót beszélni komolyan.

– Hát ne kómizálj mindig.

– A nagyfejedelem leányát ott el fogod jegyezni.

– Ugy! Ez már elég komoly dolog.

– Arczképét tekintsd meg. Itt van.

– Nagyon megnyugtató látvány. Nem sok bajom lesz a féltékenységgel, azt
látom.

– Gyermek vagy, ha azt hiszed; a rút leányokból lesznek a legkaczérabb
nők, kedvező körülmények között.

– De ezzel meg egészen elijesztesz.

– Ah, bah! Ismerlek én téged. Az a franczia herczeg, a ki a felesége
hálószobájából kijövő házibarátnak ezt mondta: «comment? Sans y étre
obligé?» nagyon hasonlít te hozzád.

– No hát tovább!

– A nagyfejedelem el fog téged látni ajánló levelekkel és további
utasításokkal, a miket ismeretes furfangoddal végrehajtasz. Szükségesnek
tartom figyelmedbe ajánlani, hogy a mit rád bízok, annak a jó vagy rossz
sikere nemcsak a közügyre, de a saját személyedre nézve is fölötte
komoly dolog. A jó siker téged Nornenstein Ehrenbreitstein egyesült
fejedelemségek souverain urává fog tenni.

– Balsiker esetén pedig, ha megkapnak, főbe lőnek.

– Hát hiszen más ember is meghal.

– Ezt nálad nélkül sohase tanultam volna meg. Köszönöm.

– Hogy mennyire komoly e missió, a mit rád bizok: azt megitélheted
abból, hogy az összeg, a mit rendelkezésedre bocsátok, nem kevesebb,
mint egy fél millió.

– Ez már «hagyja magát hallani».

– Ezt el kell költened. Rendelkezni fogsz többel is. Brüsselben egy
nagyobbszerű kölcsön negotiatiójánál ügyességedtől fog függni, hogy egy
milliót nyerj-e, vagy kettőt? Én magam intézném el ez ügyeket; de ezer
látcső kisér, s mindenütt megtudják, mit teszek. Te rólad pedig mindenki
azt tudja, hogy egy szeleburdi vagy, ki ha utazol, vadászni, lófuttatni
jársz, Párisba ha mégy, menyasszonyodnak vásárolsz trousseaut; a
nagykövetnél, az udvarnál «Schwarzer Pétert» játszol, s ha a bankárok
ajtaján kopogtatsz, úgy az bizonyosan azért történik, hogy a magad
számára szivattyúzd meg őket: notorius «tékozló fiú». Ez álcza alatt
végrehajthatod a komoly küldetést, a mit «Brutus»-nál nem gyanít senki.
Tehát gondolkodjál végig a szerepeden. Itt vannak a félmillió értékig
kiállított váltók, itt utikészületed becsomagolva, itt ajánlóleveleid,
itt katonai egyenruhád. Ha estig értük jösz: indulhatsz az útra. Ha
pedig nincs kedved a küldetést elfogadni, azt estig megmondod s én majd
keresek mást, a kit ezzel megbizzak; te pedig mehetsz haza Budapestre s
folytathatod a «váltónyargalást», a mit én a legkellemetlenebb
utazásmódnak tartok.

– Hahaha! öreg! szólt Alienor nevetve, s belecsapott az apja tenyerébe.
Ettől ne tarts! De elviszem mindenedet; még a dzsidás jelmezedet is; s
ha csak az kell, hogy az embereket egymással összeveszítsem: akkor ne
félj, jól foglak kiszolgálni.

Octavián fejedelem e szónál megcsókolta Alienort.

– No! Ne nyald le a képemről a festéket!

… Még aznap este a legkésőbb induló vonattal útra kelt Alienor;
legnagyobb elővigyázatból még csak egy inast sem vive magával.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«Most jövök én…»

Ezt pedig nem Falbenheim Hugó altábornagy mondta; hanem Falbenheim
Pompeia baronesse. Ez úttal.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Három ezer milliom tüzes ördög és pokol! E rettentő üdvözlettel kivánt
másnap jó reggelt Falbenheim altábornagy Nornenstein Octavián
fejedelemnek, ki nyugodtan szivarozott a reggelije mellett.

– De mi szükség van olyan nagyon sok pokolra, mikor egy is elég? kérdé
elbámulva a magas úr, s higgadt kedélylyel veré theás csészéje aljába a
szivarhamut.

– Hallatlan gyalázat ez, uram! szólt a tábornok, kardtokja végével
csörrentve hozzá.

– No, mi az?

– Az, hogy princz Alienor az éjjel elszöktette a leányomat.

Már erre a szóra Octavián fejedelmet is ledobta a karszéke magáról,
felugrott s az égő szivart belehajítá a theába.

– Az nem igaz! ordítá vissza. Az ön leánya szöktette el Alienort!

– Az mindegy ördög. Ők együtt szöktek. Önnek ez semmi baj, de én meg
vagyok gyalázva!

– De tüzes mennykőt nem baj! Alienort ma délben Ehrenbreitsteinban várja
a nagyfejedelem, a kinek a leányát el kell vennie.

– Ahhoz nekem semmi közöm. Az én becsületem nem tűr foltot.

– A kék úr Istenre Bajorországban! Vigyázott volna ön jobban a leányára!
Minek nevelte olyan szabadelvűen! tartott volna szigorú rendet a
házánál, most nem történt volna meg ez a catastropha.

– Csak catastropha! Ez nem catastropha! Ez point d’honneur! Nem ön
adott-e nekik alkalmat a találkozásra százszor, meg ezerszer?

– Bíztam a női erényben! Lehetetlennek tartottam ilyesmiről még csak
álmodni is a mi köreinkben. Pfuj az ilyen világra!

– De én nem hagyom magamat meggyalázni! Én utána megyek a princznek s
megölöm őt, ha leányomat el nem veszi.

– Én pedig megölöm őt, ha elveszi.

– Uram!

– Nos mit uram?

– Itt csak egy módja van a helyrehozásnak.

– Tudom. De abból nem lesz semmi. «Vérségből» való princzek rangjukon
alul csak morganatikus házasságot köthetnek.

– Ez sértés ellenem és leányom ellen!

– Minden halálos méregre a földön! Hát talán hizelkedő kedvemben legyek
ma?

– Ezért önnek meg kell velem verekedni!

– Meg vagyunk mi már verve mind a ketten úgy, hogy jobban már meg nem
verhetjük egymást. Ez a botrány fölér egy elvesztett hadjárattal; egy
szétvert hadsereggel; egy kapitulált várral. S ezt mind ön vesztette el!

E szóra végső elkeseredés fogta el Falbenheim Hugó altábornagyot,
lecsatolta oldaláról a kardot s odadobta azt Nornenstein Octavián
fejedelem asztalára.

– Itt van! tehát tessék! szólt mélyen elérzékenyülve. Ha én vesztettem
el a hadjáratot: ne viseljem ezt a kardot tovább. Keressenek önök
nálamnál jobb hadvezért a hadjáratukhoz. Én semmivé leszek.

Nornensteint az altábornagy atyai elérzékenyülése csak még nagyobb dühbe
hozta.

– Még utoljára ön fog itt sirva fakadni! Holott én vagyok veszettül
megborotválva. Én elrontom fiamnak házasságát egy herczegasszonynyal, a
leggazdagabb, leghatalmasabb magyar dynasták egyikének egyetlen
leányával, csak azért, hogy másnap összekeljen egy… egy…

– Falbenheim baronessel. Remélem.

– Igen baronessel, a kinél még csak kezdődik az ember…

– Az ön fiánál meg már végződik az ember!

Ekkor meg Octavián kapta fel a kardot s csapta oda az asztalhoz.

– Uram! Én nem szoktam sértegetéseket megtorlatlanul hagyni!

– Annál jobb! akkor mégis verekedni fogunk!

S már közel voltak hozzá, hogy minden kihivás, cartell és párbajsegédek
nélkül kardra kapjanak s egymást összekaszabolják, a midőn épen idején
talált az ajtóban leskelődő Vendelin, szinpadi pontossággal megjelenni,
egy ezüst tálczán levelet hozva Octavián fejedelem számára.

A komornyik láttára a két főúr abbahagyta a pogány lármát.

– Egy levél, magasság! szólt mosolyogva Vendelin.

Octavián fejedelem elkapta azt a tálczáról s feltette orrcsiptetőjét.

No igen. Ez biz Alienor írása. A levélben ez volt: «Kedves papa! Nehogy
összeverekedjetek Falbenheimmal, sietek veled tudatni, hogy én még
tegnap este összekeltem Falbenheim Pompeia baronessel, az alservorstadti
templomban. Szeretett nőm jó eleve gondoskodott az egybekelést megelőző
törvényes előkészületekről s mi már, mint boldog házaspár, indulunk a
menyegzői útra s egyenesen Párisba megyünk, hová reménylem, mindkettőtök
atyai áldása kisér. Irtam Falbenheimnak is. Egyébiránt a mit rám biztál,
azt hiven elvégzem stb. stb.»

– Most már készen vagyunk, dörmögé Octavián, harminczkétfelé tépve a
levelet, s a kandallóba hajítva.

– Nos! mi az? kérdé Falbenheim, ki nagyon különösnek találta azt, hogy
egy levelet összetépnek, a helyett, hogy neki is fölolvasnák.

– Csak tessék hazamenni: otthon várja excellentiádat e levélnek a párja.
Egyébiránt megmondhatom: a princz nőül vette már a baronesset. Az okos
teremtés készen tartotta a fiókjában a dispensatiót. Azért vannak az
embernek püspök jó barátjai. Oly bizonyos volt a dolga felől. Pedig
Alienor még tegnap Etelváry Rafaela herczegnővel járt jegyben. Ehhez hát
gratulálhatunk egymásnak. Hanem most kezdődik a jó mulatság. Ez a futó
bolond, az én kedves fiam, most nem megy Ehrenbreitsteinba, ott nem
tudja meg, hogy mi elintézni való van Dél-Németországban, nem viszi el a
hadjárati tervet Hannoverbe, nem hágy nekem időt a bankárokkal
negotiálni; a helyett szalad egyenesen Párisba, ott fellármázza a
világot, meggyújtja a tűzaknákat: akkor aztán mehet ön neki egy
világháborúnak a mi jó pénzügyminiszterünk Salinenscheinjaival s a
háromszázharmincz nyugalmazott tábornokkal. Most már elmondhatja
altábornagy úr, hogy «most jövök én!» Hanem én meg elmegyek. Hej
Vendelin! Készítsd el a fegyvereimet; megyünk medvevadászni Mármarosba.

Falbenheim látta, hogy itt semmi dolga sincsen többé: vette a kardját és
eltávozott.

Octavián pedig dehogy készült vadászatra menni; levágta magát a
karszékébe nagy búsan s az öklére támasztotta fejét.

Vendelin a vett parancshoz híven előhordott puskát, vadásztarisznyát,
kürtöt, háromlábú lesőszéket, kulacsot, étszeres kosarat, bundát és
lábzsákot; mintha semmi sejtelemmel sem bírna az itt végbementek felől;
s rakott mindent sorba; míg egyszer aztán Octavián olyat ütött az
asztalra, hogy minden edény tánczrakerekedett rajta.

– Ne boszants a készületeiddel.

– Hát nem megyünk medvét lőni Mármarosba?

– Nincs a mármarosi hegyekben olyan nagy medve, mint én vagyok; én pedig
már meg vagyok lőve!

– Vendelin aztán megint mindent elrakott szépen. Mikor aztán
eltakarította az asztalt, azt mondá Octavián fejedelemnek:

– Magasság! Nem jobb lett volna ahhoz a parasztgyerekhez, a kit princz
Alienor tartott keresztvizre, Pompeia baronesset hivatni keresztanyának?


TÁNCZ A VULKÁN FELETT.

Leon Párisba megérkezve, legelőször is hivatalos küldetésében járt el.

Ott talált már egy csomó táviratot, a miknek titkos írása az általa
elhozott kulcsra várt, hogy megoldható legyen: azok mind megerősíték
azon nézeteket, a miket ő már élőszóval is elmondott, s a miknek
összesége oda megy ki, hogy az osztrák s magyar monarchia komolyan békét
akar, háború esetén semleges marad, s háborúra nem is készül.

Azt azonban mindenütt vehette észre, hogy olyan képpel hallgatják, mint
a kiről azt hiszik, hogy ő az a valaki, a kit valaki jónak látott
rászedni.

Csak azután került rá a sor, hogy számot adjon magának arról a nagy
benyomásról, a mit a szajnaparti világváros gyakorolt rá. Egy város, a
melynek minden részecskéje él, melynek soha sincs éjszakája, mely mint a
virágzásnak induló áloe, szemmelláthatólag nő, melyben még a mi kőből
van, az is ujjá alakul. Egy város, mely uralkodik ellenség és jó barát
felett; szellemével meghódítja, ízlésével adófizetőjévé teszi az egész
világot. Egy város, mely diktálja a divatot és a nemzeti rokonszenveket,
melynek szeretetét bírni elég, hogy egy holt nemzet feltámadjon, s elég
általa nem ismertetni, hogy egy élő nemzet el legyen temetve. Iskolája a
dicsőségnek, classicus földe a szabad eszméknek, ábrándja mindenkinek, a
kiben fiatal vér lüktet. S az egész város egy nagy szív, mely ha hevesen
kezd dobogni, minden benne lakónak a vére sebesebben dobog egyszerre
tőle.

Most épen ilyen szivdobogás ideje volt.

A tavaszi meleg éjszakák reggelig forrongásban tartották a
boulevardokat. Ma Bonaparte Péter peréről vitatkoztak, mely akkor folyt
le a toursi törvényszék előtt s egy hétre az oecumeni zsinat és a Daru
gróf jegyzéke fölötti lármát háttérbe szorította. (Az is egy jelensége
volt e kornak, hogy egy császári herczeg tanukat esket sorba annak a
bebizonyítására, hogy ő kapott egy pofont s egy republikanus vezér
minden ékesenszólását elővette annak az eltagadására, hogy ilyesmi adva
lett volna annak. Ha egy csepp caesári vér lett volna az egyikben, s egy
csepp cassiusi chylus a másodikban, épen megfordítva kellett volna
allegálniok.)

Ez is hamar lekopott a színpadról: következett a nagy «tömegszínjáték» a
plebiscitummal, senatus consultummal, baloldali manifestummal. A
szerepek mind jó kezekben voltak, az előadás összevágott, a karok
dicséretesen működtek.

A kőzönség megunta ezt is.

Egy pár napig megtette hatását az a hír, hogy a császár megint beteg.
Harmadnapra csak megint meg kellett neki gyógyulni.

Előkeresték az ócska darabokat a repertoirból. Hátha nem ismer rá a
közönség más név alatt, hogy kétszer-háromszor is volt már adva? Fogtak
egy összeesküvőt, a ki robbanó granátokkal akarta a császárt megölni a
longchampsi lóverseny alkalmával, s hogy változatosság legyen a
paródiában, ezúttal a bombák új mintára voltak öntve. Az összeesküvés
feje volt Flourens: azt természetesen el hagyták szaladni, nagyon
természetesen, Londonba; hanem fogtak helyette egy csoport stereotyp
összeesküvőt, a kiknek kenyérkeresetük volt a gyanuból befogatás czíme
alatti ingyen kitelelés.

De összeesküvést néplázadás nélkül becsületes vaudeville író nem csinál.
Erről is gondoskodva lett. Egyik nap a Fauburg du Templeben döntöttek
fel két omnibuszt, barrikádépítéshez; másik nap a rue St.-Martinban állt
elő egy ouvrier, s a revolverét kilövöldözte a levegőbe, sőt a chateau
d’Eau mellett több ablakot be is vertek, mire a chasseurs d’ Afrique
ezrednek egy, providentialis véletlenből épen közel levő escadronja
megjelent a helyszínén s az emeutöt szétverve, a mouchardok segélyével
egy csoport ácsorgó statisztát összefogdosott.

Általános volt a közvélemény, hogy a császárság kénytelen háborút
kezdeni, hogy a belforrongást lecsillapítsa. A nyughatatlan kedélyek
szabadságvágyát csak egy népszerű hadjárat csendesítheti le; melynek
csatakiáltása alatt az «engesztelhetetlenek» manifestumai, az orleansok
petitiói, a börze lamentója a szent gothardi vasút miatt, sőt még a
püspöki kar encyclicája is mind egy általános lelkesedésben fognak
egyesülni.

Leon nem késett a jelenségekről élethű vázlatokat küldeni megbizóinak; s
egyúttal azoknak megbízását is híven tolmácsolni a diplomatiai körökben.

A külügyminiszteriumnál volt egy úr, a ki Leonnal egyszerre benső
barátságot kötött; Vicomte de Brancardiernek hitták, ép olyan
bizonytalan hivatalos minőségű celebritás, mint Leon a maga részéről.
Eleven, ruganyos alak, mindig jó kedvű és jó barát, lelkesült és
fellobbanó: a mellett hiszékeny és könnyelmű. Mellesleg: abban a hírben
állt, hogy az ő ressortja a külügy tekintetében épen Magyarországról
szerezni informatiókat, mint a hogy voltak mások, a kik Dániát, a
Skandinávországokat, Romániát és Szerbiát tanulmányozták: igaz, hogy
térkép nélkül.

Mikor legelőször bemutatták őket egymásnak, s vicomte de Brancardier
meghallotta Leonról, hogy ő «hongrois», sietett őt szivélyesen üdvözölni
és megrázta a kezét.

– Igy ni! Mi így üdvözöljük a barátainkat. Szokták-e a magyarok is
megszorítani egymásnak a kezét üdvözléskor?

Leon eleinte nagyot bámult erre a kérdésre; de új barátja hirtelen
kimagyarázta magát alaposan.

– No, mert a köszöntésmód minden nemzetnél külömböző: az oroszok
köszöntéskor megcsókolják egymás ajkát, még a férfiak is a nőkét; a
lengyelek meghajtják a térdüket s a kezüket leeresztik a földig; a
törökök egyszerre mind a két kezüket adják egymásnak köszöntéskor; az
olaszok megtaszítják egymást könyökkel, ha találkoznak; a berliniek azt
mondják «morjen», a mi azt teszi, hogy «majd holnap!»; a bécsiek pedig
azzal insultálják egymást találkozáskor, hogy «nekem van becsületem».
(Ich habe die Ehre) A samoyedek az orrukat értetik össze…

Mikor már a samoyedekre került a sor, Leon ugyan sietett beavatkozni.

– Oh mi nálunk pedig a «karikás parola» járja. Megfogjuk az üdvözöltnek
a kezét így, a tenyerével fölfelé, a mutató ujjunkkal egy karikát
rajzolunk a tenyerébe, aztán a könyökünkkel beleütünk s akkor csapunk
bele kézszorításra.

– Ah! Ez naiv! A könyökükkel ütnek bele! Ah ezt Ollivier legközelebbi
estélyén produkálni fogom. Ön «hongrois», vagy «magyar»? Mert én tudom
jól, hogy ez nagy különbség. A hongroisk az aristocraták, az uralkodó
faj; a «magyarok» pedig: az a nép, az elnyomott faj. És ön micsoda?

– Úgy: valami a kettő között, olyan mestiz.

– Ah! Ez naiv. Egy fehér mestiz! Én nagyon jól ismerem Magyarországot;
utaztam benne sokat. A magyar nők igen szépek. Kár, hogy mind szőkék és
kék szeműek. Egygyel utaztam a gőzhajón Galaczig s attól megtanultam,
hogy a «dix» magyarul is «tíz», hanem mikor azt kérdeztem tőle, hogyan
mondják magyarul azt, hogy «je vous aime», az nagyon rosszul hangzik,
azt mondta hogy «nix tájts»!

– Azt nekem is mondták már.

– Ugyan mondja csak: önöknél minden ember kardot hord most is, úgy-e
bár? Külömben hogy jutott volna eszükbe Liszt Ferencznek is ezüst kardot
ajándékozni?

– No, mert egy ezüst zongora tetemesen többe került volna.

– Ah. Ez naiv! De hát ennél fogva önöknél minden ember katona. Háború
esetén talpra áll legalább egy millió?

– Különösen reggel, mikor fölkel.

– Megvannak még azok a régi harczos osztályok: a gouillachok, a
chiquauchok és a cannasseok? a kik a fejszéjükkel, mint a bomeranggal
úgy tudnak hajítani? Én láttam egyet.

Leon rettegett, hogy most mindjárt a «mamelukokról» fog tudakozódni s az
több lesz, mint tréfa.

Szerencsére a magasabb politikába szárnyalt át érdemes kollegája.

– Micsoda külömbséget talál ön a bécsi, berlini és a párisi benyomások
között? Nem Baedekert akarom elmondatni magamnak, hanem azt, hogy a nép
hangulata mint hatott önre? mert ezt egy idegen, a kire nézve mind a
három város újdonság, legjobban megítélheti. Mi véleménye van egy háború
eshetősége iránt?

– Hát én így találtam: a bécsi azt mondja, «minket okvetlenül megvernek,
akárki ellen háborúba megyünk» s ezt mondja derült jó kedvvel. A párisi
azt mondja: «mi megverünk akárkit, ha hadba kezdünk», s ezt mondja
keserű lelkesedéssel. A berlini nem szól semmit a háborúról, s ezt teszi
igen nagy phlegmával.

– Hát a magyarok?

– Azoknak két világhirű tábornokuk van: az egyik vasútat épít, a másik
csatornát ás, a többi meg ezeknek segít.

Vicomte de Brancardier megrázta a fejét hitetlenül, s vállára veregetve
Leonnak, mondá:

– «Mon ami: az embernek azért adatott a szó, hogy a gondolatait
eltitkolja vele»! ezt mondja Talleyrand.

– Ki az a Talleyrand? kérdé Leon ártatlan képpel.

Barátja végignézett rajta, furcsa tekintetet vetve rá oldalvást.

– Az egy udvari szabó a Palais royalban.

– Holnap szabatok vele magamnak egy frakkot.

A vicomte erre ruganyos léptekkel körültánczolta Leont, s a közben
védnöki oktatással mondá neki:

– Mon cher ami, még egy historiai datummal akarom önt gazdagítani. Az
első franczia forradalom idején egy tábornok azt jelenté, hogy a
hadsereg szűkölködik, s e miatt zúgolódik; küldjenek neki kenyeret,
csizmát és pénzt. Ekkor egy valaki azt válaszolá: «se kenyeret, se
csízmát, se pénzt nem küldhetünk, hanem küldünk tízezer darab
marseillaiset, osztasd ki azt a katonák közt és győzzetek»! Hanem ehhez
a valakihez ne menjen ön mértéket vetetni magáról, mert az megszokta
kurtítani az embert. A neve Robespierre. Önöknek is van egy olyan híres
zeneszerzőjük, mint a francziáknak volt Rouget de L’isle; ez a nagyhírű
Rákóczy, a ki azt a Berlioz-féle marschot írta: szólítsák fel Rákóczyt,
hogy írjon még egy olyat, s ha a magyarokat fel kell lelkesíteni, oszsza
ki azt közöttük egy magyar Robespierre.

– Csakhogy mi nekünk nincsen Robespierreünk; nekünk csak «schwarzer
Peterünk» van.

– Farceur va! Hisz ön itt engem folyvást persifflál! s én csak most
veszem észre. N’en parlons plus! Ne beszéljünk többet politikáról:
egyikünk sem ért hozzá! Ma együtt menjünk a Closerie des lilasba; ott
tartsuk készen a tilburymat, s ha valami emeute talál kiütni valahol az
éjjel, együtt kocsizzunk oda. Szép lenne, ha valamelyikünket meglőnének
ottan.

– Farceur va! Adta vissza neki Leon. Hiszen nincsenek azok a puskák
golyóra töltve.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egyszer úgy éjfélután a Closerie des lilas mulatozó köreinek csakugyan
meglett szerezve az a várt élvezet, hogy egy lázadási hirrel riaszták
fel őket asztalaiktól, s a hír ezúttal nagyszerű volt: «fél Páris
tűzlángban áll».

Vicomte de Brancardier és Leon futottak ki a lámpafény közül az utczára
s a mit láttak, az meglepő volt. Az ég déli részén erős veres fény
emelkedett fel, mint egy tűzhajnal, megvilágítva a házak tűzfalait és a
tornyokat.

– Nos, mon ami! szólt vicomte Brancardier Leonhoz: ez csak nem komédia
többé?

– Nem. Ez csak kivilágítás.

– Jön velem oda?

– Hogy ne mennék?

Azzal felkaptak mind a ketten a tilburyba. A vicomte maga vette a kezébe
a gyeplőt s Leont oda ültetve maga mellé, hajtott a tűzfény irányában.

Egész Páris talpon volt már. A pompiérek vágtattak tűzoltókészleteikkel,
trombitaszó mellett az utczákon végig; dzsidások, cuirassierek robogtak
zárt phalanxban, fegyver a kézben; bérkocsik, úri fogatok űzték egymást,
a legtöbb hintóban hölgyeket lehetett látni hevenyészet toilettekben. A
kiváncsiság nem ismeri a félelmet.

Pedig a lárma nagy volt. «A Mont Parnass ég!» «A lázadók felgyújtották a
rue des gobelinest!» «A rue Mouffetardban torlaszokat emeltek és
harczolnak!»

A vicomte tilburyja a Mouffetard utczai irányt választá.

A mint e hosszú egyenes utczába kiértek, azt egész végig bevilágította a
tűz.

– Nos, mit szól ön ehhez? Forradalmáraink igazi orosz módra kezdik a
zendülést, félvárost gyujtanak fel.

– Azt mondom, hogy ez a tűz legalább fél napi járásra van Páristól.

– Ah, hisz akkor egy vulkánnak kellett volna kitörni, hogy ennyire ide
világítson.

– Miért ne? Hiszen «vulkánon tánczolunk».

Mikor aztán fele útját megtették a hosszú rue Mouffetardnak, folytonos
kocsitörés veszedelme mellett, akkor kezdtek valami akadályt érezni
maguk előtt.

«A tűz kívül van az erődítési vonalakon», hangzott eléjük.

Lovas csendőrök jöttek szemközt s kiabálták a kocsikon ülőkre, hogy
ugyan ne hevítsék föl magukat. A tűz Fontainebleauban van: ott ég ezer
acre erdő. Szép tűz, de tizenhét kilométernyire van Párishoz.

A kinek aztán nem volt kedve hét óráig kocsin ülni, azért, hogy párisi
forradalom helyett fontainebleaui erdőégést lásson, az gondoskodott a
visszafordulásról: a mi nem történhetett meg máskép, mint a rue
Mouffetardból valamelyik mellékutczába befordulni. Arra gondolni is
vakmerőség lett volna, hogy az egyenes utczán a folyvást szemközt tóduló
kocsiár ellenében kisértse meg valaki a visszatérést.

– Tehát csakugyan nem más, mint kivilágítás: dörmögé a vicomte. Önnek
ezuttal igaza volt! akkor aztán hozzáfogott ahhoz a remekléshez, hogy
tilburyjával kibontakozzék a kocsik tömkelegéből s valahogy elérje a rue
Croulbarbeot, a melyen könnyebbnek igérkezett a menekülés. Ehhez
ügyesség kellett és művészet. Szemközt jövő, keresztbe forduló, hátulról
fenyegető kocsik között kigyóvonalban átcsuszamlani.

A mint egy elegáns landauert így kikerültek, Leon egy hölgyet pillantott
meg abban, ki egyedül ült, úgyszólván feküdt a fehér hintóban; fejére
rózsaszín bashlik volt húzva, melynek csipkézete egész szemöldökéig
lejött, termete sávos beduinba volt burkolva. Szép fiatal hölgy volt.

A mint Leon odatekintett rá, a szép hölgy fejbólintással köszönté, mely
ismerős mosolylyal volt fűszerezve.

– Nézd, ez a hölgy köszönt neked. Ismerősöd tán? Mondá Leon új
barátjának.

– Eh! Érek is én rá most szép hölgyekre ügyelni, mikor arra kell
vigyáznom, hogy valami parasztszekér mesallianceot ne kössön a
tilburymmal.

Leon még egyszer visszanézett az elkerült hintóra s most már az abban
ülő hölgy kezében tartott zsebkendőjével egyenesen őt üdvözlé.

– Tiens! Ez a hölgy nekem köszönget. S olyan ismerősnek tetszik az
arcza.

– Hát valami herczegnő lesz a quartier Bredából. Azoknál szokás a
köszöngetés. Hahó!

– De czímert láttam a hintó ajtajára festve.

– Azt is kapni kölcsön. Ohé!

Leon mégis illendőnek találta megemelni a kalapját, mit a delnő
leereszkedő elismeréssel fogadott, s aztán egészen lehúzta az arczára a
bashlik csipkefátyolát.

Leon egész hazáig törte rajta a fejét, hogy hol láthatta ő ezt az arczot
valamikor?

Ha a haját is láthatta volna, akkor nem kérdezte volna azt senkitől.

Másnap délben Leon egy aranyszegélyes czímeres meghivót kapott: «Mr. le
prince et princesse de Nornenstein Pratz» holnaputáni estélyére.

Ez nem lepte meg. Tudta, hogy Alienor házassága Rafaela herczegnővel ez
időtájra volt kitűzve: a mézesheteket azok természetesen Párisban fogják
tölteni; s így természetes, hogy régi ismeretségnél fogva, de meg
hivatalos minőségeért is őt estélyeik vendégkoszorújába illesztik.

Megnyugodott a lelke, arra gondolva, hogy tehát az ő indiscretiója még
sem rontotta el a házasságot. S bár sajnálta Alienortól e kitünő
hölgyet, a kinek az nem fogja ismerni az értékét, de mégis elhitette
magával, hogy ez már a világ rendje.

Harmadnap a kitűzött időben sietett a princz hotelét felkeresni.

Alienor fejedelmi szállást tartott; Leonnak várnia kellett, míg
kocsijára kerül a sor, hogy a vestibulebe begördülhessen az előtte
érkezett vendégek kocsisora miatt.

A termekben Páris akkori legelőkelőbb világát találta együtt. Magas
diplomaták, rendszalagokkal gomblyukaikban s gyémántos úrhölgyek, együtt
a szépség és nevezetesség világa.

A belépő Leont Alienor fogadta. Házigazdai szerepében igen nyájas volt
az érkezőhöz, karon fogta s sietett őt nejének bemutatni.

A szépség és divat pompájától ragyogó úrhölgyben aztán ráismert Leon a
tegnapelőtti rejtélyre. Az Alienor neje volt: Pompeia.

Mult este a tűzfény szokatlan világítása, s a takaró burkony okozhatá
azt, hogy rögtön nem ismert rá, de leginkább az, hogy Leon épen nem
gondolt arra, hogy őt most Párisban találja, azt pedig a mesék közé
sorozta volna, hogy őt, mint Nornenstein princesset tisztelje e helyen.

Pompeia vette észre Leon meglepetését, akárhogy akarta is ez azt
eltitkolni, s mulatta magát rajta nagyon.

– Minket csak a véletlen hozott össze: szólt Pompeia. Ha a tegnapelőtti
nagy égéskor össze nem jövünk par hasard; én meg sem tudom, hogy ön
Párisban van.

Leonnak tetszett az, hogy Pompeia a férje jelenlétében ily
szeretetreméltóan hazudik. Ő nem akar arról tudni, hogy Leon Párisban
van, holott a sürgönyéről, a mit ide kellett hoznia, egész történetet
tudna elmondani. Hát ő még tódított a hazugságon.

– Magam sem tudom okát adni, hogy kerültem ide? Miután Brüsselbe voltam
küldve valami financziális operáczió miatt. De hát az embert a régi
szerelme elcsábítja. Párist nem lehet kikerülni.

– Sokáig fog ön itt maradni?

– Már sietnem kellene innen; de Gounod új operájának az előadását meg
akarom várni.

– Mi pedig Biaritzba sietünk, mihelyt a longchampsi versenyeknek vége
lesz.

Úgy hazudtak, mintha olvasnák.

De ez csak addig tartott, a míg Alienor is ott volt. Amint azt
házigazdai tiszte elszólította másfelé, Pompeia egyszerre megfordította
a beszédet.

– Ugyan az Isten áldja meg, de későn jutott eszébe, hogy tudomást vegyen
felőlem! Lehetetlen, hogy ittlétünkről ne tudott volna? Lehetetlen, hogy
Alienor útja az önét ne keresztezné. Mi háborút csinálunk itt, ön pedig
békét.

– A princzczel találkoztam már egyszer; de azt nem tudtam, hogy nejével
van itt.

– S mikor megtudta is, akármi egyebet hitt, csak azt nem, hogy az a nő
én vagyok. Az igaz, hogy nagyon hamar ment. S mint ön emlékezni fog rá,
ezért én önnek nagy hálával tartozom.

– Óh princesse, az ilyen csekélység nem érdemes a köszönetre.

Pompeia olyan kedélyesen nevetett azon, hogy Leon csekélységnek nevezi
implicite Alienort.

– Mondja csak: jó barátja önnek vicomte Brancardier, a kivel tegnapelőtt
együtt kocsizott?

– Több egy heténél, hogy az.

– Mert Alienornak is jó barátja.

– Köszönöm a figyelmeztetést, princesse; akkor jó lesz előtte nem
fedezni fel minden titkomat. Mi Alienorral antagonisták vagyunk, vagy
épen rivalisok a diplomácziai téren.

– A vicomte pedig mind a kettőjük kéme. Oly kedvesen tudja játszani a
tudatlant, a naivot, hogy könnyen rászedi vele az embert. Beszélni fog
önnek badarságokat Magyarországról, mint egy gymnazista.

– Már megtette.

– És ön nem jött rá tűzbe? Nem sietett azokat helyreigazítani?

– Nem szedettem rá magamat. Még toldottam hozzá.

– Ez kitelik öntől. Ön engem is megcsalt.

– Ah! Ki árulhatott el?

– Az a sürgöny, a minek a titkát annyi mesterséggel lehetett önből
kivenni, nem volt az igazi. Önnek a küldetése: a békepolitika mellett
izgatni. Látja, hogy kitaláltam a rejtélyét!

– S a nélkül, hogy a reciprocitás elvét fentartaná.

– Ki tudja? Mi két ellenfél vagyunk; de a kiket épen az ellentét
elválhatlanokká tesz. Mind a ketten képviselünk egy irányt, a melynek
mögöttünk erős tábora van. Egyikünk sincs se megcsalva, se biztosítva. A
melyikünk bukni fog, az egész táborával együtt bukik. Ha az ön iránya
győz: ön mint szt. István rend lovagja, s egyik vármegye főispánja fog
hazatérni; ha a mienk győz: én mint fejedelemnő ülök be Nornensteinba. A
melyikünk pedig veszteni fog, abból lesz a «vas kakadu».

– Én már kezdem a hajamat hozzászoktatni.

– Ne akarjon újra megcsalni. Az ön áramlata most előnyben van az enyém
fölött. Ennyit elárulhatok önnek. A jó szándék meg volna itt; de nem
tudják megtalálni Janus templomának a kulcsát, melynek ajtaja béke
idején zárva van. Az utczai zavargások nem akarnak sikerülni. Hiányzik
egy szerencsés jelszó. Talán a véletlen segélyül jő. Az egész előadás
sehogy sem megy még össze. Sok függ Oroszország magatartásától, a mi
ismét Ausztriára nézve irányadó; s a mire megint ez határozza magát, az
dönt a német déli államoknál. Ezeknek az elhatározása a legfontosabb
kérdés. Alienornak már régen el kellett volna Ehrenbreitsteinba menni,
de egy kényes alternativa előtt áll, a hol nehéz a választás.

Itt egyszerre félbeszakítá a beszédet Leonnal a princesse, egy újon
érkező herczegi pár miatt, a kiket el kellett fogadnia s arra Leon is
eltünt a vendégtömeg között.

Nagy együgyűség lett volna tőle, ha a maga fejétől is ki nem tudta volna
találni, hogy micsoda kényes alternativája lehet Alienornak az
Ehrenbreitsteinba menetelnél?

Pompeia princessel együtt menni oda annyit tesz: mint igen rosszul
fogadtatni, nála nélkül menni oda pedig annyit tesz: mint Pompeiát
egyedül hagyni Párisban! Mindenképen gonosz kelepcze! S nem lehet
csodálni, hogy Alienornak nincs kedve a választáshoz. Olyan drága kincs,
a mit magával hordani is bajos, magától elhagyni is bajos.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az estély obligát hangversenynyel kezdődött; a mint zongora, hegedű és
hangjegy elvégezte feladatát, következett egy nagyérdekű előadás.

Vicomte de Brancardier megigérte Nornenstein Pompeia princessnek, hogy
az ő estélyén be fogja mutatni egyikét azoknak a gyilkos pokolgépeknek,
a mikkel a császárt megakarta gyilkoltatni Flourens, Beary Camill keze
által. – Ki tudja, hányan vannak még belekeveredve? Egy valóságos eleven
bombát fognak bemutatni, mely hivatva volt a társadalmi rendet
felforgatni, Francziaországot lángba borítani. Ez már csak érdekes
részlet egy concert spirituellhez. Szoktak ott előadásokat tartani a
magasabb bűvészetből is.

A hölgyek különösen kiváncsian tolakodtak az asztalka körül, melyen a
vicomte a dobozkát felbontá, a mibe a valóságos Beary-bomba volt rejtve,
ki azután elég szeretetreméltó volt mindent apróra megmagyarázni, s a
bomba alkatrészeit a hölgyek kezeibe adni.

«Bonboniere!»

– Ez nem a közönséges Orsini-féle bomba, magyarázá a vicomte, ez két
darabból van összetéve, a két külön darabot ez a csavar szorítja össze,
melynek fogantyúja van, a minél fogva a bombát tova lehet hajítani. Ne
féljenek, uraim és hölgyeim, most nincs megtöltve durranyaggal. A két
félgömbből tizennyolcz szög nyúlik elő, a mik igen könnyen járnak, de
belül a szög feje gátolja a kihullásukat. Roppant elmés szerkezet!

– Mi lesz azokkal a szegekkel?

– Türelmet kérek. Most uraim és hölgyeim, a középcsavart kiveszem, a
bomba kétfelé nyílik s meglátjuk mi van belül?

– A pokol? Egy arsenál? Nem ugranak elő ördögök belőle? – Tessék, négy
darab üveghenger. A legvékonyabb és legtörékenyebb üveg. Ezek megvoltak
töltve nitromannittal és pyroxylinnal, a mi a leghatályosabb két
durranyag. Egy ilyen üvegcse tartalma elég volna rá, hogy mindnyájunkat
a levegőbe vettessen. Már most ennek a tizennyolcz szögnek az a
hivatása, hogy a mint e bomba a földre leesik…

– Dieu! Le ne ejtse ön!

– Hiszen nincs megtöltve, madame! – Azonnal benyomul az egyik szög az
üregbe, az üveget eltöri, s a vetanyag e törés által elrobban s a bombát
ezer darabra szakítja. Egyetlen ily bomba, az ablakon kihajítva, képes
egy utczát ötven méternyire tisztára söpörni.

– Ah, ezt én szeretném ötvenegy méternyi távolból látni!

– Élő ember nem maradna a közelben.

– Valószínű! Mind elfutnának.

– S nézzék önök rajta ezt a finom munkát! Ezt úgy nevezik, hogy
«harmadik öntés». Kétségtelenül ócska vasat használnak hozzá. A mintáját
művészi kéznek kellett készíteni. Alig találni a művön egy karczolást. A
bombakéreg lyukai kitünően vannak fúrva, s a két fél a legnagyobb
pontossággal hermetice záródik össze. Ily munkát csak tökéletes
műszerekkel lehetett előállítani. – Nézzék uraim, vegyék kezükbe,
győződjenek meg felőle.

Vicomte Brancardiernek különösen nagy gondja volt a küldiplomatia
tagjait meggyőzni a Beary-bombák valóságos létezéséről. Leonhoz
viseltetett annyi barátsággal, hogy azt is megmagyarázta neki, hogy
miből készül a nitromannit?

Leon a kiváncsi falusi ember ájtatosságával vizsgálta össze-vissza a
szemnemlátta csodát, s miután minden ember mondott rá valami elmés
észrevételt, ő végül ezzel az együgyű kérdéssel fordult Vicomte
Brancardierhez:

– S mennyibe kerül egy ilyen bomba, monsieur?

– Ah! Ez nagyszerű! Ez azt hiszi, hogy ezt a bombát én csináltattam!

Hanem ezzel a szóval agyon volt ütve a bomba.

Mint a futó tűz terjedt el a fényes társaságban a barbar hongrois
aperçuje s a vicomtenak nem lehetett többet beszélni a bombájáról. Össze
kellett neki azt pakkolni és hazaküldeni.

S még a városban is elterjedt a furcsa bon mot; s másnap monsieur
Grandperret államügyészt minden ember azzal boszantotta, hogy «mennyibe
is kerül egy olyan bomba?» Nem is látta senki az ő exposéját e tárgyról
soha. Az egész bombacomplott a lomtárba lett hajítva.

Elég, hogy Nornenstein princesse (la belle hongroise) salonjában egy
esteli mulatságot okozott, s Zárkány Leont egy napra e társaság lyonjává
tette.

(Szegény apja jót tett vele, hogy Napoleonnak kereszteltette, most a
keresztneve is ajánló levél volt számára).


A «SCHWARZE PÉTER».

Az idő egyre borongósabb kezdett lenni; a börzék: a politika
barometrumai, közelgő zivatart jósoltak; a hírlapok repülő mondatokat
eregettek a szélbe.

Grammont herczeg is megérkezett Bécsből s a rákövetkező napokon a
Nornenstein hotel nagy izgalmak szinhelye volt. Ugyan mindjárt nyomába
jött az a repülő mondat, a mit a berlini «vas ember» bocsátott világba:
«Grammont herczeg köztudomásra oly erős ember, hogy a két újja között
egy Napoleont ketté tud törni; vigyázzon, hogy az erős kezével azt a
másik Napoleont is össze ne törje!»

A parlamentben kezdték a prágai békekötés teljesítését sürgetni.

Hirlapok, interpellatiók, távoli villámokat engedtek felpislanni:
tartalékosok behívása, kölcsönök, fegyverek, csapatszállítások híreiben.

Egyszer aztán megérkezett, a mi egyedül hiányzott még a történelem új
fejezetéhez: a czím!

Még pedig olyan helyről, a honnan senki sem várta: a spanyol
félszigetről.

Pedig olyan megnyugtató a szomszédokra nézve egy ország, a melyben
forradalom van. Az históriát játszik odahaza s ha senki meg nem támadja,
úgy elbánik magamagával, hogy nem marad kedve mást bántani.

A spanyolok megunták a köztársaságot s elindultak királyt keresni.

A historicusok így adják elő a dolgot:

Rábízta a cortes Primre, hogy szerezzen Spanyolországnak királyt. A
kormányférfi aztán felírta ugyanannyi czédulára a Coburg, Leuchtenberg,
Montpensier, Savoya, Napoleon, Orleans és Hohenzollern neveket, azokat a
kalapjába tette, azután rábizta a kis hat éves leánykájára, hogy húzzon
ki belőlük egyet, s az ártatlan gyermeki kéz épen a Hohenzollern nevet
húzta ki.

Ez így történt! Az egykori krónikairók megesküsznek rá, hogy semmi
czélzat és szándék nem működött ez elhatározásban.

Megkerült a Jánus templomának a kulcsa.

A franczia diplomaták azt mondták: «elég nekünk egy Caesar keleten, nem
engedünk még egy másikat délen is támadni!»

A lázadók csodamódra megtértek egyszerre; a nép, mely még tegnap
torlaszokat akart emelni, ma már harczi riadót énekelt s éltette a
császárt.

A diplomatia zenekarában elkezdődött a rémséges «tintamarre». A ki
kiakart okosodni az ellenmondásokból, az belebolondult.

A spanyol küldöttség megjelent Párisban, melynek onnan hivatása volt
Berlinbe: a spanyol koronát felajánlani Hohenzollern herczegnek.

Az nap a spanyol bikaviadorokat kikergették a circusból. Pedig épen
Donna Dolores die Santamula produkálta magát, a ki a spadával jobbjában,
a veres köpönyeggel baljában, kisasszony létére a százötvenkettedik
bikát volt halálra üldözendő, s még egy héttel előbb a «Journal amusant»
98 ezer példányt adott el abból a számából, melyben a hősnő arczképe
megjelent. Ma elkergették. Ilyen mulandó a nagyság! – S a hotel
d’Espagne et d’Hongriet épen csak a dualisticus czím mentette meg valami
catastrophától.

Az egész Páris lázas izgalomba volt helyezve.

Az osztrák követség palotája ellenben tüntető ovatióknak volt kitéve egy
hivatalos távirat folytán, mely igen szerencsés paraphrasisa volt ennek
a dodonai oraculumszónak: «ajo te Aeacidam romanos vincere posse».

Másnap a lapok Bonaparte Napoleon Lajost Emsbe utaztatták, egy európai
békecongressus ajánlatával. Az utazás azonban elmaradt.

Julius hatodikán az igazságügyminiszter estélyén azt mondá a
külügyminiszter, hogy «nagy nyereség volt az összes pártoknak egyesülése
a Hohenzollern herczeg trónjelöltsége ellen».

Ugyanott, mint bizonyos hírt adták tovább, hogy Madridban forradalom
ütött ki.

Ez azonban nem volt egészen igaz. Pekingben ütött ki a forradalom. Az
összes franczia papok, az irgalmasnénék, a franczia ügyvivő és consul
leölettek, a franczia templomot fölégették. De hát ki törődött volna
most ily bagatellekkel?

Azzal sem törődött már senki, hogy a római forradalmárok a szent
feszület I. N. R. I. betűit ily értelemmel egészíték ki, mit éjjel a
keresztre felirtak: «Io Non Ricognosco Infallibilita».

Csak az volt még a kérdés, hogy ki tud magának szövetségeseket szerezni
és mekkorákat?

Azzal a kérdéssel senki sem foglalkozott, hogy lehet-e nekik hinni?

Zárkány Napoleon e napokban egész lelkével átadta magát a rábízott
feladatnak. Azt vette észre, hogy a mit ő nappal épít, azt éjjel egy
másik kéz lerontja. Kétféle utasítás, kétféle felvilágosítás működik
egymással szemközt. Az egyik a boszú, a megtorlás politikája, a másik az
engesztelés, a kibékítés törekvése.

Leon egész szivéből ez utóbbi hive volt.

Rettenetes gondolat, hogy két ilyen nemzet, mely hivatva van a
legmíveltebb világrész kulturáját vezetni, melyeknek egyike a vallási,
másika a társadalmi reformácziót adta a világnak, most minden elv és
czél nélkül, egymást, mint két tatárcsorda támadja meg; hogy
elhallgasson a tudomány és művészet a maga tökélyének magaslatán s
szolgálatába álljon minden múzsa a vérszomjú harczi «diráknak»! hogy ez
a szorgalmában, takarékosságában mintául álló két nép menjen egymás
házát felgyújtogatni! hogy ezeket a monumentális remekeit századok jó
ízlésének a tüzér-tudomány pokolgépei rombolják halomra! Hogy egész
Európa szabadság, jólét és míveltség után vágyó nemzeteinek ne
sikerüljön a két óriás közé vetni magukat: óh ne tiporjátok el, a mi
mindnyájunké: e század keserves vívmányát; óh ne verjetek egymáson
sebeket, miknek mindegyike nekünk mindnyájunknak sebe lesz!

Az emberek tánczoltak a kitörni készülő vulkán felett!

Leon ott volt a külügyminiszternek azon az estélyén, melyen e nevezetes
államférfi, (kinek neve olajfát jelent) egy ellenzéki képviselőnek amaz
emlékezetes szavakat mondá:

«A császár térden áll (l’empereur est a genoux) s nekünk igyekeznünk
kell, hogy őt Európa szemei előtt felegyenesítsük!»

Akkor még sokan voltak, a kik e szavait nem helyeselték.

«Ejh, mit urak! Ne komolykodjunk most, játszunk egy kis schwarze
Pétert».

Mint tudva van, ezzel az importczikkel mi szolgáltunk a szép Lutetiának.
S ha volna valaki, a ki nem tudná, hogy mi az a schwarze Peter? annak
néhány szóval elmondjuk, hogy az egy Bécsben és nálunk a kis városokban
divatozó társasjáték; a mivel magunk is töltöttünk el több kellemes órát
fiatal korunkban. A társaság tagjai körbe állanak, háttal kifelé
fordulva, s kezeiket hátra teszik. Egy választott a körön kívül jár,
kezében egy korbácscsá fonott (selyem) kendőt tartva s a körben e
jelszót hangoztatja: «Rum, rum, rum; der schwarze Peter geht herum» s a
kendővel megérinti a kezeket, míg egyszer a többiektől észrevétlenül
valamelyik kitüntetettnek a kezében feledi a kendőtekercset, mire aztán
annak joga támad, azzal mindenkit tetszés szerint megütlegelni. Ez elmés
játék legelőször a Tuilleriákban honosult meg, s onnan azután, mint
divatczikk leszármazott az előkelő salonokba.

S ez igen elmés találmány! Nagy jelentőségű, hogy egy hölgy, kinek a
selyem korbács kezébe akad, kit üt meg vele legelébb? Ez ütés a néma
beszédek legérthetőbbike. Ez egy nyilatkozat, melyet a felsőbb divat
sanctionált. S mentül erősebb az ütleg, annál határozottabb annak
értelme. A hölgy, a ki ütleget ád, adósságot vállal magára vele.

«Rum, rum, rum! Der schwarze Peter geht herum!»

A belle hongroiseon volt a sor, kinek a megelőző schwarze Péter, vicomte
Brancardier játszotta kezébe a selyemkendőt.

A csalfa tündér sorban minden vendég tenyerét megcsiklandotta a selyem
kendőfonattal, a nélkül, hogy valamelyiknek a kezében ott felejtené.

Mikor Leon háta mögött elment, annak a hátratartott kezeit is érinté
valami. De az nem selyemkendő volt: hanem egy darab papir. Az ott is
maradt a markában.

A másik perczben aztán már puffogott is a hátán a selyem korbács.
Vicomtesse de Brancardier kapta azt meg, s Leon büszke lehetett rá, hogy
az első ütleget ő kapta meg tőle.

Ez is nagy diadal ugyan, de még érdekesebb, hogy mi van abban a
levélben?

Leon szerét tette, hogy az ablakmélyedésbe félrevonulhasson, s ott
kibontsa a kis czédulát; ezt olvasá ki belőle:

«Holnap délben A… Ehrenbreitsteinba megy».

Érthető.

Ha holnap délben Alienor Ehrenbreitsteinba megy, akkor holnap este
Pompeia princesse egyedül lesz odahaza.

Sapienti pauca!

Valóban legfőbb ideje volt, hogy Alienor (ha küldetésének meg akar
felelni) Németországba utazzék.

A szent liga szolgálatában levő bajor lapok erősen futták a tárogatót,
fenyegetve Poroszországot, hogy nem mennek vele, ha Francziaországgal
háborúba keveredik. Azoknak biztatás kell. A ki lármázik, az fél.

De hogy merte mégis Alienor rászánni magát, hogy ifjú szép feleségét
egyedül hagyja Párisban?

A talánynak megoldása van.

Azt, hogy Alienor mért nem siet Ehrenbreitsteinba, legkönnyebben
kitalálta Octavián papa.

Hisz épen ő boronálta össze az előzményeket akként, hogy Pompeia és Leon
egymást érdekesnek találják. – Nagyon is sokat számított Pompeia igéző
kaczérságára s most ez a fegyver ellene fordult.

E napok egyikén Alienor levelet kapott atyjától, melyet nem talált
szükségesnek nejével közölni.

Hogy miért nem? azt a levél tartalma igazolja.

«Kedves Alienor!

Neked e levél elolvasása után legrövidebb idő alatt menned kell oda, a
hova küldtelek. Hogy eddig miért nem mentél, annak az okát én kitalálom;
sőt méltánylom is. Feleségedet oda vinned magaddal lehetetlen; ez
affront volna; de Párisban egyedül hagynod még lehetetlenebb. Én magam
nem végezhetem azt el, a mit rád bíztam; sem kiváló barátaink közül
senki. Mi mindannyian kipéczézett emberek vagyunk, kik, a mint a «vas
ember» területére teszszük a lábunkat, már ránk csappan a vidravas. Ránk
lesnek. Én tehát «ott» nem válthatlak fel. De felválthatlak másutt.
Cseréljük meg a feladatainkat. Én ma Génuán keresztül Marseillebe
utazom, ott várom táviratodat, hogy utazol a mondott helyre. A mely nap
reggelén te elindulsz Párisból, én azon nap estéjén megérkezem oda.
Arról azután bizonyos lehetsz, hogy a Kizlár-Aga nem őrzi jobban a
szultán háremét, mint én a tiedet. S ha kell valakinek nyakát törni, azt
is rám bízhatod. Még úgy sem üdvözöltem kedves menyemet: a mi pedig
szokás. Ha tetszik, megmondhatod neki előre, hogy érkezem; ha kellemetes
meglepetést akarsz neki szerezni, az is a te dolgod. Nekem mindegy.
Válaszodat bizonyosan várom.»

Alienor bizony nem mutatta meg a levelet Pompeiának.

Attól fogva, hogy nejévé tette őt, megszünt ránézve az a varázs,
melylyel leány korában annyira elbűvölte. Pompeia nem tartotta többé
szükségesnek, hogy férjére nézve bűbájos legyen. A helyett eszessége
fölényét éreztette Alienorral. A kaczérságról pedig épen nem tudott
leszokni.

Abba pedig egészen belekábult Alienor feje, ha azt akarta kitanulni,
hogy hol van a határvonal az asszonyoknál a diplomatiai és szerelmi
cselszövés között? Ez igen bonyolódott határigazítási per.

Tetszett neki az atyja által ajánlott terv; a levél felől nem szólt
semmit Pompeiának. A kitűzött napon útra kelt egyedül. Csak annyit
mondott még nejének, hogy oda nem viheti magával, a hova mennie kell.

Octavián pedig már akkor útban volt Páris felé, a hova éjszakára kellett
megérkeznie.

Octavián legjobban szerette volna, ha úgy találna mindent, a hogy
magában kigondolta.

A könnyelmű, kaczér nő, ki Alienort csak hiúságból tette férjévé, egy
régi barátjával összetalálkozik Párisban, kivel már itthon is szeretett
suttogni; a kinek perfid módon kezére játszott a képviselőválasztások
alatt; a kinek nagy titkait vásárolta meg – talán még nagyobb titkok
árán; az most itt a divatsalonok lyonja; lehet, hogy a nő fantáziáját
felhevíti a férj távolléte s tilos élvezetekre gondol. Meglepni őket
mily nagy nyereség volna! Zárkány szerepe ezáltal Párisban be volna
fejezve. Vagy a botrány által, mely megszöktetné, vagy egy golyó által,
mely lefektetné. Octavián lőni is tud, még pedig igen finomul. Aztán
Pompeia számára is volna igen szép alap egy válóperre.

Octavián ilyenforma conjecturákkal foglalkozott az egész úton.

Pompeia princesse azonban szintén távollátó tervező volt. A
világvárosban ő az első tekintetre kiismerte a mások cselszövényeit s
tudta szükség esetén felhasználni.

Leon egész társaságot talált Pompeiánál, mikor másnap este megjelent
nála; nem nagyot, de válogatottat. Négy előkelő állású úr, ugyanannyi
úrhölgy, kiket ő futólag, látásból ismert.

Hajlandó volt igen kedvező magyarázatot adni e körülménynek.

Itt nem lehet szó bizalmas tête a têteről. Nagyon sok fej van hozzá.

Pompeia mindamellett fesztelen szivességgel fogadta, s
félreismerhetlenül kitünteté őt kegye által.

A hány hölgygyel és úrral megismerteté a jelenlevők közül, titokban
mindegyikről megsugá neki, hogy ennek azzal, amannak ezzel van egyetértő
csillagképlete: míg Leon lassankint rájött, hogy itt mindenkinek van, a
kihez tartozik; egyedül ő az a bolygó, a ki még a napját keresi.

S a szerelmi cselszövők nagyon jó szövetséges társak.

Ez a valódi belle allience, mely egymást el nem árulja.

Mindenik ismeri jól a másiknak a titkát s el van szánva azt
megvédelmezni. A carbonarik, a szabadkőművesek szövetsége nem olyan
erős, mint ezeké.

Egyik titok a másikat fedezi.

X. marquisnő el nem árulja Z. grófnőt és ketten együtt kimentik Y.
princesset, és hárman együtt lefegyverzik a rágalom minden támadását.

Ha együtt vannak, a magas politikáról beszélnek, s ha páronkint külön
húzódnak, ott valószínűleg folytatják az égető kérdéseket.

– Épen önről volt szó, mikor belépett, mondá Pompeia, mikor mindenki
hallhatá. De Colas marquis úr azt állítá, hogy önt a kormánya ma vagy
holnap haza fogja híni. S ez nekünk nagy nyereség lenne!

A forró kézszoritás azt mondá, hogy épen az ellenkezőjét kell érteni.

– Rám nézve pedig kettős veszteség. Egyébiránt köszönöm De Cola marquis
úrnak szives figyelmét irántam.

Senkise vette azt komolyan, a miről ők beszéltek.

Egyik fiatal úrhölgy a zongoránál ült s hagyott sugdosni a fülébe egy úr
által, ki széktámlájára könyökölt; egy másik asszonyság egy aczélmetszet
album képeit magyaráztatta magának, s úgy tett, mintha csakugyan a képek
szövege volna az, a mit hall; egy harmadik delnő a térképen keresett
másod magával valamit, a mit nehéz volt megtalálni. S egy alá s fel
sétáló pár élénk zsémbelés hangján és czivódási lejtésekkel mondott
egymásnak gyöngédségeket.

Pompeia leülhetett egy nagy ficus lombja alá Leonnal és folytathatta a
diplomatizálást.

– Én azt hiszem, hogy ön maga is szeretné, ha vissza mehetne már Bécsbe.

– A hol ilyenkor nyáron még csak ismerősöm sincs.

– Egy mégis van. Azt önnek lehetetlen nem tudnia, hogy Etelváry herczeg
most Bécsben van, s hogy családostul van ott, és hosszabb ideig
szándékozik ott maradni, azt érthetővé teszi ottlétének indoka. Atyám
írt nekem e felől; ő tőle tudok mindent. A herczeg eddigi nyugodt
kedélyétől egészen elütő erélylyel lépett föl ellenünk s minden
befolyását felhasználja, hogy azon áramlatnak útjában álljon, mely a mi
czéljainkhoz vezet. A diplomatia köreiben minden nap láthatni őt s mert
terveinket legjobban ismeri, azoknak meghiúsítására legsikeresebben ő
dolgozik. Vagyona, befolyása, összeköttetései, széles ismeretei száz
akadályt képeznek előttünk. Ön is egyike az ő eszközeinek, bár maga nem
is sejti azt talán. S mi csatolja önt a herczeg politikájához? Van-e
abban valami természetesség, hogy ön azokkal tart, és nem mivelünk? Nem
volt-e a magyar előtt gyűlölet és gúny tárgya a német faj? Nem
bámulták-e a franczia nemzetet? Nem tartoznak-e neki hálával? Nem
rajongott-e érte minden magyar, a ki fiatal? Hát egyszerre megvénült-e
Magyarország fiatalsága?

– Princesse! még most is szeretjük a francziákat. Csak a szeretet
fogalma külömbözik nálunk. Egyikünk szereti őket békességben boldognak,
szabadnak látni, a másikunk szereti őket a csatamezőn dicsőnek, itthon
elnyomottnak látni. Gyülölni pedig nem akarunk többé senkit. A nemzeti
gyűlölet betegség: elmulása kigyógyulás.

– Ah ha ha! Milyen komolyan tudja ön ezeket a phrazisokat elmondani!
Kérem: itt nincs karzat! Minek ez a magas stylus? A nagy óraműveket
olyan kicsiny rugók mozgatják. Az a magas politikai eszménykép, mely az
ön meggyőződését képezi, szőke hajat hord és fekete szemeket hozzá.

– Lelkemre mondom, princesse, oly távol van tőlem e merész ábránd, mint
a jövő század.

– Az nem igaz! Ön oda vágyódik hozzá. Ön unatkozik itt, a hol mindenki
mulat, s ön az izgalom örvényében is mozdulatlan marad. Pedig ez a hölgy
önt boldogtalanná fogja tenni! Széttépni, halálra kinozni egy nemes
szivet, ez az ő istennői büszkeségének tetsző játék; de hogy boldoggá
tegye azt, ahhoz nincs benne elég «ember», elég «asszony»…

– Az én boldogságom oly észrevehetlen atom, a mit az ő keze se föl nem
vehet, se el nem ejthet.

– De a mit ön mégis kezébe adhat. Milyen jól meg tudott ön őrizni egy
nagy államtitkot, mindaddig, a míg én azt nem mondtam, hogy annak vélem
közlése által Rafaela férjhez menetele könnyen meghiusulhat. A mint az ő
szép szemeire gondolt, elárulta ön azt nekem.

– Én nem úgy emlékszem rá, princesse: nekem van egy kis jegyzőkönyvem,
abban van írva néhány szó.

– Ah! s ön még tartogatná azokat? Nem törölte még le a pergamentről?
Emlékszik rá? – Csakhogy ön engem abban a perczben is megcsalt. Én önnek
az igazi szót mondtam, ön nekem nem azt. Vagy ön azt tartja, hogy
diplomatát és asszonyt megcsalni nem vétek? Hát még a kettőt együtt?
Lássa ön, én a helyett ön iránt egész a vakmerőségig őszinte vagyok. Én
nem titkolom azt, hogy az én ellenfelem nem az a «vasember»: az
államkanczellár, hanem egy jégember: egy asszony. Ha én politikával
vesződöm, csak azért teszem, hogy ő ellene küzdjek. Lássuk, hol vannak
önnek a jobb barátai: itt-e vagy ott? Tudatta már önnel Bécsből valaki,
hogy rövid időn vissza fog hivatni?

– Nem, princesse.

– No hát én tudatom; mert én megtudtam azt. E visszahivatásnak kétféle
értelme lehet. Vagy az, hogy az egész politikai irány, melyet ön itt
képviselt, annak pártolóival együtt megbukott. Akkor ön pályafutása
végét elérte s mehet falura gazdálkodni: több szerepe nincs. Vagy pedig
azt jelenti, hogy megelégelték itteni működését, s most otthon akarják
önt látni. Ön nagyon is hű volt: nagyon is buzgó abban a feladatban,
melyet magára vállalt; ezért megszokták büntetni az embert: –
megtagadják. Adnak neki egy érdemrendet, s a jó ember azt hiszi, hogy ki
van tüntetve; adnak neki egy mosolykísérte szót, s ő azt hiszi, hogy
szerelmesek bele. Aztán repked a gyertya körül, míg szárnyát elégeti.
Volnék én férfi: tudnám, hogy mit tegyek?

– Mit tenne princesse?

– Csak asszony vagyok: csak azt tudom, a mit egy nő mondana annak a
férfinak ebben az esetben: «ne menj vissza!»

S e szónál keze odatapadt Leon kezéhez.

A zongorázó úrhölgy már utolsó verseit énekelte a románcznak, melynek
szövegét a találkozó szempillantások magyarázták, az albumvizsgáló pár
már megegyezett abban, hogy melyik a legszebb táj? a térképtanulmányozók
már rátaláltak a helyre, melyet kerestek, s a czivódó úrhölgy már
könyezett:… Pompeia a virágligetben tovább suttogott e thémáról: «ne
menj vissza!»

A férfit leggyöngébb oldalán: sértett becsérzetén támadta meg. Ott
nekünk nincsen pánczélunk.

S ha van valaki, a ki oly édes hő szavakkal maraszt, – a ki egy perczben
a mily végtelenül megkeserít, oly végtelenül megédesíti azt.

Pompeia csábító szép volt ez estén, egyik szemében a menny csillagai,
másikban a pokol tüze. Ezüst szőke haja befonatlan hullámzott alá
vállain, pedig felerésze még hajékül volt fejére feltűzve. Leonnak
éreznie kellett, hogy őt ezek a vékony selyemszálak egyenkint
körülfogják, megkötözik.

Az idő éjfélutánra járt.

A marseillei gyorsvonatnak ilyenkor kell már megérkeznie.

Pompeia azt suttogta, hogy a szerelemnek leggazdagabb kútforrása a
boszuállás.

A kapus csengetyűje új vendéget jelentett be.

Egy mindent igérő kézszorítás szakítá félbe a suttogó szót.

A komornyik bejelenté az érkezett nevét.

«Vicomte de Brancardier!»

Pompeia a belépő uracs elé sietett.

– Ah, ön a feleségét keresi nálam úgy-e bár. Azt igérte, hogy szinház
után idejön.

– Nem, princesse. Nem szoktam a magam feleségét keresni. S ha azt
igérte, hogy idejön, akkor bizonyosan máshová ment. – Én monsieur
Napoleon de Zárkányt keresem.

– Véletlenül itt van. De ki adta önnek azt az eszmét, hogy hozzám jöjjön
monsieur Zárkányt keresni?

– Tudom princesse, hogy ez a legfelsőbb fokú indiscretió, a mit Párisban
valaha elkövetett valaki, s engem már nyolcz helyről dobtak ki azzal a
kérdéssel, hogy mit keresi ön minálunk monsieur de Zárkányt? S ha a
princesse is kidobat, az lesz a kilenczedik. Hanem hát rendkivüli időket
élünk. Idestova az ablakon fogunk bejárni egymáshoz. Az abnormis helyzet
mentse ki illetlenségemet. A külügyminiszterium és az osztrák
nagykövetség fontos sürgönyöket kapott s azok között van egy chiffrekben
irott levél, mely Zárkány úrnak van czímezve… Leon barátom a hivatalban
azt hagyta meg, hogy ha éjjel nem találnának rá s akkor érkeznék számára
sürgős levél, azt ott bontsák fel rögtön és betűzzék ki. Ezzel is úgy
tettek. Minthogy Leon szállásán nem volt található, felbontották a
levelét, mely belül chiffrekben volt írva. De semmiféle chiffre-kulcs
nem illett rá. Az olyan sajátszerű titkos irással van szerkesztve, a
mihez nem tudnak a bölcseink hozzáférni. Ekkor nekem az lett
parancsolva: «most fogja ön ezt a levelet, keresse fel vele monsieur
Zárkányt akárhol, rontson be minden házhoz, a hova ő járni szokott «de
par le roi», a mig csak fel nem találja; az ilyen levelet nem lehet
reggelig pihentetni; minden dolog borotvaélen áll most: tizenkét órai
idő most egy örökkévalóság.» Ez kényszerített, hogy egy ilyen csodálatos
küldetésre vállalkozzam.

Pompeia mosolygott. Arra gondolt, hogy vicomte de Brancardiernek még két
nagy oka volt ily buzgalmat kifejteni az ismerősök házába betörésben. Az
egyik az, hogy csakugyan félti a feleségét s gyanuja van Zárkány ellen,
a midőn az a schwarze Péter selyemkendőjének ütlegeiből az első
zsengéket kapta (mintha bizony a selyemkendő is, a néma beszéd is, nem
azért adatott volna az asszonynak, hogy a gondolatait eltitkolja vele?).
A másik ok pedig az, hogy vicomte Brancardier Alienornak is jó barátja.
Aligha az nem bízta rá, hogy kémkedjék. – Csakhogy még nagyon korán
jött.

Leont tehát csakugyan megtalálta.

Zárkány nem talált elég szavakat háláját kifejezni e nagy barátságért.

Az egész társaság összegyült körüle a salonban. Sokan voltak, a kik még
soha sem láttak olyan titkos irásjegyű levelet.

Az ilyen levélnek egyik sajátsága az, hogy nyomtatásbetűkkel van írva,
hogy a kézvonások el ne árulják azoknak iróját: legtöbbször német
fraktur betűket használnak.

Leon maga elé tette a már felnyitva kapott levelet s elkezdte azt
kibetűzni.

Egy kis idő mulva elkezdte a bajuszát, szakállát rágni. Nem ment sehogy
a kibetűzés.

– Nem találom én ennek a levélnek a kulcsát!

– Az lesz a szép, ha önmaga sem tudja elolvasni.

Leon elővette minden tudományát. Kikereste tárczájából mindazokat a
jelmondatokat, a mik szerint különböző időben leveleztek vele. Egy sem
oldotta meg ennek a levélnek a titkát.

Végre hátrafelé lapozva, jegyzőtárczájában talált egy lapot, melyhez egy
repkénylevél volt tapadva, azon a lapon volt egy jelmondat felírva: ezt
ő valamikor egy szegény jó leánykának adta, a kit arra kért, hogy majd
ha egyszer valami nagy bajban lesz, hogy kényszerüséggé válik ő hozzá
levelet írnia, azt e mondat rejtélyével írja, nehogy el legyen árulva
egy titok, a mit két szív őriz.

Livia!

Végig-végig borzongott az egész testén valami. Nagyokat dobbant a szíve.

Ő írta volna ezt?

E jelmondatot kisérlé meg alkalmazni a talányos sorokra.

És akkor aztán, a kik az arczára néztek, bámulva látták azt a változást,
mely azon lassankint fokozódva végbement, a mint a levél szavait
egyenkint kitalálta.

Elsápadt… Szemei merően bámultak az irott lapra… Ajkai reszkettek…
Szemöldei összevonultak…

Most azt olvassa, hogy Rafaela mint kérte fel Liviát, hogy menjen
atyjához nőül… A herczeg szereti őt… Rafaela már megnyerte rokonai
beleegyezését a házassághoz.

Egy pillanatra a keserű öröm görcsös mosolya rántja félre ajkait.

És akkor, midőn Livia azt mondja: «de nekem nem kell férj, jólét, magas
rang: én hű maradok te hozzád!»

Szemei egy perczig nem látnak a könytől.

S végül aztán ajkait összeharapja; arcza fakó lesz, mint az ón, és
homlokán nehéz veríték gyöngyözik.

Mindenki látja azt, a ki ránéz.

Most azt olvassa, hogy Livia nem talál másban szabadulást, mint
elszökni, elbujdosni széles e világba.

Óh ez a levél úgy összetörte a szivét. Úgy eltöltötte minden idegét
fájdalommal.

Mit neki most Páris, minden szép asszonyával, mit neki most Európa
minden császárjaival együtt?

– Nos, uram! Mi történt a világban? kérdé tőle a bübájos tündér.

– Semmi sem, princesse. Magán ügyem ez. Haza hínak.

– Nem mondtam? sugá halkan a szép Circe. S mit tesz ön?

– Haza megyek.

– Ah!

– Még ez éjjel.

– Ugyan? Még ez éjjel? Kérdé, s szép rózsaajkai a mint szétnyíltak,
bosszúsan összeszorított gyönyörű fogsorai látszottak ki közülök.

Leon hangja egyszerre oly rekedt lett, hogy, nem lehetett megérteni, mit
felelt rá. Tán épen szórakozottságában azt tette, hogy magyarul vett
búcsut a franczia vendégtársaságtól.

Ekkor az asszony odalépett hozzá s oly arczkifejezéssel, melyben
csalódás, gúny és düh volt egyesítve, monda neki valamit, a mit csak ők
ketten értettek meg:

– Tehát ön lett a vas kakadu.

– Igen, madame.

Azzal bókot csinált s elhagyta a termet.

Vicomte de Brancardier az előszobában elfogta.

– De csak nem mégy el a nélkül, hogy elbucsuznál a követségnél és a
miniszteriumnál.

– Úgy hiszem, meg fogja tudni magát vigasztalni eltünésem felett mind a
nagykövetség, mind a külügyérség. Nincs időm őket meglátogatni.

– Vigasztalhatlan vagyok, hogy azt a fatális levelet épen én hoztam el
neked, és épen most.

– Én pedig nagyon köszönöm azt neked, mondá Leon s forrón megszorítá a
vicomte kezét. És aztán a mint az őt megsajnálta, (mert jó szivű volt),
és megölelte, akkor Leon megcsókolta a vicomte arczát. – Mi magyarok
csak azt csókoljuk meg, a kit szeretünk. Nagyon köszönöm ezt neked. Jót
tettél velem.

Azzal sietett ki a házból. A vicomte egész a kocsijáig kisérte s aztán ő
is elsietett a maga fogatán.

És valóban nagy oka volt Leonnak azt megköszönni; mert Isten keze volt e
perczben a feje fölött s ugyan jól tette, hogy egy perczig sem időzött
tovább e helyen! Mert abban a pilllanatban, a melyben az ő kocsija a
hotel kijáró kapuján kigördült, mennydörgött be a Nornenstein Octavián
kocsija a másik kapun, s ha az ott találja őt Pompeiánál, fia
távollétében, holnap ő meg van halva.

Így pedig igen kellemes præcisióval ment össze minden.

Mikor Nornenstein Octavián fejedelem a bejelentő komornyik sarkára
gázolva, utikabátban belépett Pompeia salonjába: kedves menye a kitörő
öröm sikoltásával rohant a nyakába s csókot adott neki jobb és balfelül:
mit Octavián fejedelem szépen visszaadott. Ott díszes úri társaságot
talált együtt s meggyőződhetett felőle, hogy kiki párjával van: csupán
Pompeia van egyedül. Az ifjú meny csupa szeretetreméltóság ipja
irányában. Olyan jól illik neki a naiv duzzogás, mikor elmondja, hogy
Alienor épen ma utazott el, a mit a papa bizonyosan nem tud; de már most
itt kell maradnia, a míg Alienor vissza nem tér. Aztán nem beszélnek
egyébről, csak Alienorról. Politikához, diplomatiához a messze útról
jött hozzá sem juthat, mindig csak a boldog házas életről beszélnek
neki, míg végre meggyőződik felőle, hogy fia messalliancet kötött ugyan,
hanem azért példányszerű hű hitvestársra tett szert.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


A TÜZAKNA FELLOBBAN.

Másnap korán reggel sietett főnökéhez Vicomte de Brancardier.

Ott talált nála egy idegen urat; de neki szabadalma volt mindenkor
belépni a dolgozó szobájába, s azt az idegen urat, kivel főnöke
beszélgetett, figyelembe sem vette.

– A várt fordulat megtörtént, mondá félhalkan főnökének.

– Hogyan?

– Monsieur Zárkány ama levélben rögtöni visszahivatását kapta meg.

Ez még nem bizonyítja a fordulatot. Lehet, hogy csak hely- vagy
személyváltoztatásról van szó.

– Arcza mindent elárult. Tökéletes bukását lehetett olvasni róla.
Elsápadt, mint a ki halálitéletét olvassa.

– Lehetett neki utasításul adva abban a levélben, hogy sápadjon el,
mikor azt végigolvassa.

– Ajkai reszkettek, szemöldökei összehuzódtak.

– Oh uram; a diplomaták nagy komédiások; – térdei inogtak, fogai
vaczogtak. Ez mind utasításában lehetett. Még talán könyezett is?

– Valóban a szemei megteltek könynyel.

– No mondtam úgy-e? Ennek én mind nem hiszek. Láttam én már ilyet.

– És rögtön elutazott még az éjjel.

– Még annak se hiszek.

– De uram! Itt hagyott egy félbeszakadt légyottot a legszebb
asszonynyal.

– Igen? No már akkor elhiszem neki, hogy megbukott. Hadd mutassam be
önöket egymásnak. «Vicomte de Brancardier», «duc de Nornenstein.»

Bizony legfőbb ideje volt. Vicomte Brancardier már épen meg akarta
nevezni azt a szép asszonyt.

* * *

A mik ezután történtek a világban, azt följegyezték a krónikák minden
napról.

Julius 9-dikén a franczia hadügyminiszter kinyilatkoztatá a kamrák
előtt, hogy a hadsereg csatakészen áll.

Tizedikén gyorsfutár küldetett a nagykövethez Wildbadba, határozott
utasításokkal.

Tizenegyedikén kimondatott, hogy Metznél tábort kell összevonni.

Tizenkettedikén a külügyminiszter kinyilatkoztatta a törvényhozó test
előtt, hogy a nemzet becsülete van megsértve.

Tizenharmadikán nagy munkástömeg tartott meetinget Párisban – a béke
érdekében s elhatározá a kormányt felkérni, hogy ne kezdjen háborút. A
küldöttség nem fogadtatott el. «A béke a forradalom!» Azt mondták.

Tizennegyedikén a porosz király azt izente a franczia követnek, hogy
«nincs több mondani valója».

Tizenötödikén megizenték neki a háborút. Tizenhatodikán a törvényhozók
megszavazták a hadi hitelt és a hadsereg mozgóvá tételét
kétszáznegyvennégy szóval «egy» ellen.

Ez elég volt egy hétre.



HATODIK RÉSZ.
A VADONBAN.


A VADONBAN.

Egy huzamban Páristól a dancsvári állomásig, mely szerencsés végpontja
egy magyarországi vasból csinált zsákutczának. Idáig Leon sehol meg nem
pihent. A kábító vasúti «hajrá» alatt csak egy eszme foglalta el lelkét:
nem is eszme, de zürzavara a gondolatoknak. Csak a dancsvári állomáson
juttatá eszébe a legelső paprikás, hogy a földön jár. Ettől jutott az
eszébe, hogy ő «sebes kutyafuttában» valami nagy dolgot elfelejtett:
leköszönését benyujtani a főnökénél. Igaz, hogy Bécset elkerülte
Gänserndorfnál, különben ott is eszébe juthatott volna.

A postás régi ismerőse volt, különben is hozzá kellett folyamodnia fogat
végett, mely tovább vigye (ő vele egy társaságban készítették Dumka úr
mulatságos extra lapjait). Itt irószereket kért, megírta lemondását s
azt ötszörösen lepecsételve, átadta a postásnak.

– Itt a szekér? (Ez a szó bizonyítá, hogy semmiféle discursusnak nem
szándékozik helyt állni.)

– Készen van igen is. Hanem egy alázatos kérésem van. Tetszik ismerni a
Lőw Hirschet?

– Még mindig várom, hogyan eszi meg az egyik fele a másikat?

– Hát nem ette meg. Sőt inkább igen gazdag bérlő lett, s most, hogy az
országgyülés kimondta az emancipatiót, jószágot keres, a mit megvegyen.
Ott bérel nagyságod Szent-Ilonája mellett. Mindenfélével űzérkedik.
Megvásárolja a láthatatlan dolgokat is, virtualitást, remélhető
örökséget. Bankokat alapít a vidéken. Életbiztosításokat negocziál. Most
épen a dancsvár-sipotai kiházasító egyesületet ütötte nyélbe. Már van
kétezer férjhez menendő leánya, a ki ötven forint befizetésre a
lakodalma napján ötszáz forintot kap ki. Hát ő is hazafelé térőben van,
s azért könyörög, hogyha méltóztatnék őt hazáig magával vinni.

– Jó lesz, csak nagyon sok ferslágot ne hozzon magával.

– Csak egy utitáskája van, meg egy sajtos putinája. Hanem hogy nem
házasítja-e meg a nagyságos urat az úton? arról nem állok jót.

Leon utitársa régi ismerős volt, ki rögtön sietett megujítani a régi jó
barátságot; daczára annak, sőt épen azért, mert Leont most már
nagyságolta.

– Nagyságos miniszteri tanácsos uram; mondá, mikor már egymás mellett
ültek a kocsiban; nagyon rossz út van Kolongyáig, a hol én lakom, most
csináltatta az útibiztos, azért a publikum csak az út szélén törtet, a
közepére senki se jár kőzuzni; ha mindaketten elalszunk, a kocsis is
eltalál aludni, szent, hogy belefordulunk az árokba. Azért legjobb
lenne, ha az egész úton beszélgetnénk.

– Nagyon jó lesz tisztelt Löw Hirsch polgártársam; hanem oszszuk fel a
munkát, a mikor kegyed beszélgetni fog, akkor én szundikálni fogok;
mikor aztán kegyed fog szundikálni, akkor meg én fogok beszélgetni.

De biz a tisztelt polgártársra egész Kolongyáig nem került a sor a
szundikálásban, mert azt az útat végigszundikálta maga Leon, s csak
akkor ébredt, mikor a kolongyai bérlőlak előtt megállt a kocsi, s
utitársa a putinával a hona alatt s a táskával a kezében bucsút vett
tőle.

– Aztán nagyságos miniszteri tanácsos uram, a hogy mondtam:
huszonhatezer forint mindenért összevissza. Aztán ne ijedjen meg a
seregélytől. Alászolgája! Köszönöm alássan a kegyes grácziáját, majd
egyszer megszolgálom!

– Jól lesz minden, tisztelt polgártársam, hagyta helyben Leon, s
sejtelme sem volt róla, hogy őtet fenyegeti-e valaki huszonhatezer
forinttal, vagy tőle remél valaki annyit örökölni? s hogy madár-e vagy
ember az a «seregély», a kitől nem szükség neki megijedni?

Nem is törte rajta a fejét: volt annak gondja most elég,

Kolongyától az ő Szent-Ilonájáig aztán változik az út: a forró nyári nap
aszalt rónáról hűs erdők közé tér be; óriási bükkök: olyan sudárok, mint
a fenyőszál, borulnak össze az út fölött, s az a megnevezhetlen
lomb-illat, mely az erdők sajátja, üdvözli a tikkadt utazót. Itt már nem
folytatta a szundikálást Leon: ez már «otthona» volt. Az út mellékén
szemközt jött rá az a patak, melynek forrása az ő hegyei közt fakad, s
ötször-hatszor keresztezte az útját, mintha üdvözlésére sietne. Azok a
kis apró halak, a mikre gyermekkorában annyiszor lesett gombostűből
görbített horoggal, viczkándoztak a kristály vízben, «te megnőttél, mi
kicsinyek maradtunk: nem volna kedved, megint gyermeknek lenni?»

Valamennyi rigó az erdőben mind ő neki füttyöngetett, valamennyi mókus a
fán mind az ő jó pajtása volt.

Ezek a kiterjedt erdők már az ő kurtanemesi birtokához tartoznak.
Holdszámra sok: jövedelemre kevés. Makk, gubics a haszon: a fát itt nem
veszik, csak lopják.

Csak a hol a patak mentében egy-egy kis lapos völgy öblösül el, van
egynehány holdnyi kaszálló: hanem az aztán rét! ötször raknak rajta
boglyákat egy esztendőben; salátának lehetne feladni a szénáját. Malom
is van a patakon, a mitől tisztességes bért fizetnek. A völgykatlan
körül, a hol a falu sürű diófák által eltakarva fekszik, domborulnak a
lejtős halmok, a miken a szántóföldek vannak: nem sok az egész, s nehéz
a mívelése, mert kötött föld és sok trágyát kiván; nem is ontja a magot,
mint az alföldi korsónak való fekete sár; de viszont nincs is rajta soha
inséges termés; se árviz, se aszály, se vándorhörcsög nem teszi tönkre
soha. A buzatáblák még julius elején is hamvaszöldek, oda foltozva
közéjük egy-egy sáv fehérbe virágzó haricska, meg egy-egy darab
sötétzöld kendervetés, aztán még egy égszinkék háromszög: virágzó
lenvetés egy szántóföld csücskéjében, mint a szegény ember
napkihuztaszinű köpenyegén az új posztófoltok. A délnek fekvő dombokon
még szőlőkertek is vannak, sövényeikkel az irtvány közepett úgy tünve
fel, mint rámába foglalt képek szeszélyes építészetű kolnácskákkal. A
halmokon túl aztán emelkednek az ősrengetegekkel borított magas
hegyóriások: egyik a másik fölé törekedve, a legmagasabbakon fölmeredő
sziklacsoportok szakgatják meg az erdőpalástot.

A völgyben folytonos csendes zúgás hangzik; a patak moraja az, mely
zuhatagaival örök dalt zeng a sziklákon. Itt-amott vesszősövénynyel
elfogták a patakot s ott kis tavak képződnek: azokban pisztrángot
tenyésztenek; fenn kácsa, libasereg lubiczkol.

Alkonyat volt, mire Leon megérkezett s bizonyosan valami ünnepnap, mert
az emberek sehol sem dolgoztak s a gyerekek játszottak kin az útfélen.

Egy kis halom oldalában volt a bekerített temető, a pázsit kakukvirágtól
lilaszin hamvas, teletűzködve kék, fehér, piros keresztekkel, tarka
fejfákkal, miken sárga gyopárkoszoruk függtek. A begyepesült ó sirhalmok
fölött játszott hét gyermek. Hét egyformán szöszke fő, s egymásután
következő, mint az orgonasíp: tíz évestől három évesig; legnagyobbik, a
tizenegy éves leány a fűben ült, ő volt a nyolczadik s ölében tartotta a
legkisebbet, az egy évest, a ki apró, karmazsin piros lábaival
mindenképen együtt akart tánczolni a többiekkel.

A gyermekek kezeikkel összefogózva körben tánczoltak és daloltak.

  «Ipsilánd, Ipsilánd,
    Ipsilándi rózsa!
  Rózsa volnék, piros volnék.
    Mégis kifordulnék…»

A szöszke raj, a mint Leont megpillantotta, egyszerre abbahagyott dalt
és tánczot s futott eléje a temetőkertből nagy zsivajjal.

Mind a kilencznek ő volt a keresztapja.

Elcsipték; belecsimpajkoztak, felmásztak a lábszáraira; nagyokat
czuppantottak a kezére.

Leon felvette a legkedvesebbiket: a kis három esztendős Erzsikét, a
karjára. «Hát Erzsike, ismered-e még keresztapádat? Meg se csókolsz?»

– Majd aztán… felelt duzmadtan a pofók szerafim, kis kezét a szájába
dugva félig.

– Mikor aztán?

– Majd mikor… mit hoztál nekem abból a Páriusból?

A bizony! Erre az egyre senki sem gondolt abban a Páriusban, hogy a
Rézalján van kilencz szöszke poronty, a kinek vásárfiát kellene hozni.
Pedig ott van ám sok mindenféle sifli!

– Mit hozott a keresztapa a Páriusból? visszhangoztatá chorusban a többi
apróság, ostrom alá véve a messziről jöttet.

A megszorult utazó összevissza kutatta a zsebeit: végre csakugyan talált
valamit. Egy albumtokocskát tele azoknak a hires férfiaknak és delnőknek
a fényképeivel, a kikkel Leon a nagy világban saját képmását kicserélte;
azt kiosztotta a gyerekek között. Hej, hogy megörültek annak a sok
czifraruhás tábornoknak, miniszternek! Magának az Erzsikének az album
aranyos tokja jutott, rámájában a csodaszép aranyhaju tündérasszonynyal.
Egészen boldoggá lett vele téve.

A szöszke dandár aztán nyargalt kengyelfutónak előre, belármázni udvart
és házat az örömhírrel, hogy megjött a keresztapa! Leon ősi háza az az
ismeretes falusi kastély volt, a melyet megszégyenített a mellé ültetett
diófa, azzal, hogy túlnőtt a tetején: elől virágos kertecskével, a
napkeleti oldalán oszlopos tornáczczal, téglapádimentummal a folyosón,
szunyoghálós ablakokkal, s fél ajtókkal a bejáratnál. Czifraságnak egy
nagy szarvasagancs a ház homlokzatán.

Legelső volt, a ki a pitvarból előbukkant a lármára, az anyjuk. Derék,
élte virágában levő menyecske: tűzről pattant, életvidám teremtés. A két
keze csupa kovász; a mint épen kenyeret dagasztott. De azért mégis
összecsapta a két kezét, mikor Leont meglátta.

– Jézus Mária! a tekintetes úr. (Még az nem tudott Leon nagyságos
cziméről semmit.)

Az asszony feje tarkavirágos kendővel volt bekötve menyecskésen.

– Én vagyok biz az komámasszony; ha ki nem vernek. Azért ne húzza le a
keztyűjét a kezéről, csak folytassa a klavirozást, a hol elhagyta.

– Éppen ma emlegettük az urammal! Majd mit mondok? Hiszen mindennap
emlegetjük. Csókoltatok e kezet a keresztapának, sok rossz gyerek?

– De összecsókolóztunk már mindenképen, bizonyítá Leon. Hányan is vannak
csak? Ugy-e tizenegyen?

– Ugyan ne tréfáljon! szólt a menyecske szemérmes restelkedéssel. Hiszen
csak kilencz. Elég nyüg nekem ez is. Kilencz ilyen rossz gyerek egy
rakáson! Még a jóból is sok volna.

– Ej, ej, ne vétkezzél asszony! szólalt meg egy hang a háta mögül. A
gazda jött ki a pitvarból. Épen olyan szőke haju férfi, mint a gyerekei,
a kik úgy hasonlítanak hozzá, mintha mind a száján köpte volna ki őket
(a hogy mi parasztok szoktuk mondani) s a szőke hajhoz gyönyörű
ellentétet képezett a napbarnította egészséges arczbőr. Ingujjra volt
vetkőzve, csak a mellénye begombolva; gazda ember nem szokta nyáron a
ruháját szakgatni; hát a kezében minek az a nagy kegyetlen kés? Azzal
bizonyosan dohányt vágott. «Hozta Isten idehaza nagyságos komám uram!»
(Ez már megbecsülte Leont elől is, hátul is.)

– No csak lángost kell sütni szaporán, mondá Leon a menyecskének. Még
pedig teletetéz tállal: mert tizenketten vagyunk hozzá.

Azzal szépen megcsókolta komája asszonyának az odatartott arczát,
komájával pedig hatalmasan kezet szorított, a ki aztán sietett a
kocsihoz, behordani Leon útitáskáját, köpenyét, úgy tért vissza.

Leon tudta vezető nélkül is a járást az ősi házban, a honnan egykor
nagyapja kiindult három testvérével együtt a világba, mint a négy
Haymon-fi, szerencsét házasodni, s melyben annyi boldog gyermekkori időt
eltöltött ő maga, mikor apja későbbi kastélyából el-elszökött.

A jó Seregély egykor hajdú volt az apjánál. Mikor megházasodott, ide
küldte ki az apja ispánnak az ősi házhoz, s jó gazdatiszt lett belőle.
Maga is megélt, az urának is juttatott: többet, mint mikor maga járt a
gazdasága után.

A belső szobában minden úgy volt, mintha naponkint várták volna Leont. A
bútorok (jó ősi tölgyfaszékek, bőrvánkosokkal) le voltak törülgetve a
portól; a diófaasztal fényesre csiszolva viaszszal és parafával; a
kandallóban megrakva a hasábmáglya, alá tett forgácscsal, s mellé
készítve a tűzszerszám. A szép lancaster-puskának, a mint a fogason
csüngött, a csövei bedugva csepűvel, hogy a por bele ne hasson, mellette
a vadásztáska, a minek a himzete gyöngéd kezek emléke lehet: itt-ott
szinehagyott is már. A padló fehérre súrolva finom kőporral. A ágy
hófehér patyolattal tisztába huzva. A legyek elfogdosva lépvesszőkkel. A
könyvek sorba rakva a pohárszék aljában: iskolai bölcseség tanujelei;
költői olvasmányok, miket fél vármegye sorba olvasott, egy-egy
kiegészítő kötet még most is vándorol huszadik kézen valamerre. Felül
meg a diópálinkás üvegek. A nagy vadász csizmák puhán tartva halzsirral.
A tükör mögé egy csomó levendula volt dugva, hogy üde illatot tartson a
szobában.

Nagyon vártak itt rá.

Egy-egy fekete fénymázas rámában saját gyermekkori rajzai voltak
felaggatva a falra (művészremekek hajdan!) azokat a gyöngéd kegyelet
megkoszoruzva tartá, kék buzavirággal, piros százszorszéppel. Milyen
boldog idők voltak azok, mikor az ember az ilyenekben találta
büszkeségét!

Seregély uram most sem feledkezett meg arról, hogy ő a nagyságos ur
házánál valamikor hajdui méltóságot viselt: most is ő rakta el az úti
holmiait, ő szedte ki a táskából a készleteket s rakosgatta el a régi
kihuzó szekrény mindenféle fiókjaiba, a mi odavaló volt; a feltoló
iróasztalba, a mi odatartozott.

– Hát hogy áll a világ Szent-Ilonán? Kérdezé Leon a sürgölődő gazdát.

– Istennek legyen hála, elég jól. Ha méltóztatnék nagyságos komám uram,
vacsora idejéig még körültekinthetnénk: de csak úgy, ha nincsen
elfáradva.

Leonnak első dolga volt felhuzni a nagy csizmákat s felcserélni a párisi
talmát az otthoni kaczagánynyal, a miben már ismerik a házi állatok; s
kutya, lúd nem huzza le, ha kimegy az udvarra. Biz azért a divatos
lebernyegért megkergetné a bivaly!

– Dehogy vagyok elfáradva, hisz négy nap óta egyebet sem teszek, mint
aluszom.

Komája aztán a közben elmondta neki, hogy a vetések gyönyörűen állanak,
az árpát már levágták, az tizennégy magot adott; a buza lesz 90 fontos,
ha így marad az idő; a tavasziak felségesen mutatkoznak; majd holnap
reggel körüljárhatják a szántóföldeket. Még sáska nem mutatkozott;
rozsdának, üszögnek hire sincsen; a szipoly is békét hagy az idén. A
szőlő, ha megmarad, megád kétszáz akót s makk annyi lesz, hogy még bérbe
is lehet fogadni idegen kondát. Pedig a saját szalontai fajta is szépen
felszaporodott: az idén el lehet belőle adni ötven darabot. A juhnyáj is
több lett egy negyedével s már négy mázsa gyapjút adott az idén, a minek
jó ára lesz, ha egy kis háborút ád az Isten! a méhek is jól rajzottak;
volt akáczvirág elég, vadrepcze, méhfű a mezőn tömérdek, az őszszel lesz
húsz mázsa méz eladó. A szilvásban meg kell támogatni a fákat, annyi
rajta a gyümölcs, lesz dolga az asszonynak az aszalással,
pálinkafőzéssel. A gubicsot is kereste már a Lőw Hirsch s foglalót is
akart rá adni, de nem álltak szóba vele.

Egy szóval roppant jövedelem lesz az idén összevissza egyből-másból. Ha
az ember cselédbért, adót, tiszti fizetést, napszámot, biztosítást
lehuz, még akkor is szép summa marad fenn belőle.

Szép summa!

Boldog Isten! Mennyit kell a szegény gazdának dolgozni, töprenkedni, míg
ennyi összekerül? Mennyi hantot törni, sarat gázolni, gyomot irtani;
korán kelni, későn feküdni, naphosszant izzadni! kapálgatni, ojtogatni,
hernyót szedegetni! gyapjút csipetenkint, gyümölcsöt szemenkint
összeszedegetni; méhrajt elfogdosni, tolvajt elkergetni; asszonyt,
gyereket dologba állítani; dohánynyal, kenderrel egész esztendőn át
vesződni; a meglevőt megtakarítani; minden falatot magának és másnak
felpanaszolni; cseléddel vesződni; állatot dajkálni! Minden bejött
garast a markában megköpögetni s minden kiadottat a fogához ütögetni!
Mennyit imádkozni esőért, napfényért! S aztán mennyi utat tenni, míg
vásárra viszi, a mit Isten adott, s mennyit rimánkodni, esküdözni, a míg
eladhatja, hogy az a szép summa összekerüljön! A mennyi egy családnak
egész évig elég: – a mennyit az ember Párisban egy hónap alatt elcsap;
maga sem tudja hogyan?

Seregély koma körülhordta Leont, s nagy dicsekedéssel mutogatott meg
neki pajtát, kertet, méhest, górét, ólat, hodályt és pinczét, a mit még
hosszú nyári estén meg lehetett vizsgálni.

– Egy harmaddal többet ér ma ez a birtok, mint tavaly ilyenkor; mondá
kiérdemelt büszkeséggel a derék gazda. S aztán még, nézze csak,
nagyságos komám uram: az az árendás, az a Lőw Hirsch még a nyakamra jár
s azt akarja, beszéljem rá nagyságos komám uramat, hogy adja el neki a
birtokát; ád érte huszonhatezer forintot. Hát az apja lelkének? De el is
utasítottam ám. Azt mondtam neki, hogy «elmenjen innen az úr!» De azt is
csak úgy magamban mondtam. Talán csak nem haragudott meg érte.

Az asszony e közben megfőzte a vacsorát s már a konyhaajtóban leste a
visszatérőket, a kiket messziről hivogatott haza a jó friss rántásszag.
Meg volt már terítve az asztal mindhármuk számára.

– Hát az apróságok? Kérdezősködék Leon.

– Dejsz azok már rég megvacsoráltak, le is fektettem őket. Nem néz be
hozzájuk? Hogy feküsznek egy csoportban?

– Dehogy nem!

Leon behagyta magát vezettetni a hátulsó szobácskába, a hol az ifju
ivadék éji tanyája volt. Négy ágy egymás széltében-hosszában és abban
nyolcz gyermek: a legkisebb még az anyjánál hál. Nyolcz szöszke
gyermekfej egymáshoz bujva, karjaikkal összeölelkezve. Egy-egy
consortium még osztozik nyugtalankodva a közös területen; más már
elkülönözte a gazdaságát s egyik fejtől, másik lábtól telepedett meg. A
kis Erzsike még alva is markában tartá a szép albumtokot, s almapiros
arczát ráfekteté annak a csodaszép asszonynak a képére.

– No nagyságos komám uram, látott-e már seregélyfészket? kérdezé a gazda
atyai büszkeséggel.

– Bizony sokan vagytok édes magzatim, sóhajta fel a menyecske; nagyon is
nagy Istenáldás!

– Ne vétkezzél asszony; feddé őt a férje, mert bizony meghallja az
Isten!

– Hiszen mind az enyim, tudom én azt, s ha azt mondanák, hogy adjak oda
belőle egyet: nem tudnám kiválasztani, hogy melyik hát a fölösleges, a
kitől megakarok válni? de csak még is nagy dolog az, egyszerre kilencz
darab kenyeret leszelni; aztán mikor egyszerre így kilencz pár czipő van
sorba rakva a padkán!

– Lásd, a szomszédnak, az oláh zsellérnek, a ki napszámból él, még
egygyel több van; annak tíz van; még sem esik kétségbe. A mult őszszel
híttam napszámba; nálunk dolgozott máskor; most nem fogadta el, azt
mondta: «nu me tieme da járma». Nem félek a téltől! Termett a kertjében
negyven darab tök, s ő kitelelt tíz gyermekével negyven portiron tökön.
Nekünk pedig adott az Isten kenyeret bőven. Felneveljük őket; s ha
megnőnek, mind megkeresi ez a maga kenyerét.

A menyecske végre mégis azt az egy szempontot nem engedte elvitatni
magától, hogy az mégis illetlenség ennyi gyereknek lenni egy háznál, s
hogy az a szülőknek egy cseppet sem válik a világ előtt becsületére. Egy
leány, két fiú, az a legillendőbb. A mit azonban a családapa alaposan
megczáfolt a bibliából: «lám Jákob pátriárkának tizenkét fia volt, s ki
tudja hány leánya?» – «De volt ám annak két felesége is.» – «Kettő
együtt se volt olyan derék menyecske, mint az enyim».

Leon csendes gyönyörködéssel hallgatta a házastársak évődését a felett,
hogy minek ilyen sok az örömből!

Éjjel arról álmodott. Csakhogy magát látta a helyükben és azt az eltünt
kedvest. Ők lakták ezt a házat. Ők voltak itten olyan boldogok. Ő szelte
a kenyeret, s nem volt se vége, se hossza az érte nyuló kis kezeknek.

A hajnali kakasszóra felébredt. Rögtön felkelt, felöltözött; vállára
vette a puskáját. Azt hitte: ő az első felkelő a háznál. De biz a komája
már szemközt jött rá az istállóból s a komaasszonya már meg is fejt
akkorra.

Ő nem szokott itt kávét reggelezni. Egy hörpentet papramorgó, s hozzá
egy darab paprikás szalonna jó rozskenyérrel: ez illeti meg a
gazdaembert.

Leon azt mondta, hogy megjárta az erdőt.

Komája figyelmezteté, hogy a cserkészéshez vigye magával a kopót. De
Leon ellenkezőleg azt hagyta, hogy a vadászkutyát zárják el, hogy utána
ne menjen; rőt vadra e hóban nem szabad vadászni, a puskát csak azért
viszi magával, hogy véletlenül medvére is bukkanhat.

– Bizony most sok málna termett s lejárnak rá a maczkók nyalakodni.
Külömben dúvadra sem érdemes most vadászni, mert megy a szőre, s tele
van a bundája ilyenkor zsellérrel.

Nem is vadászni ment be az erdőre Leon. Hanem keresni az emberhangtalan
magányt. Régi jó ismerőse volt ez a vadon erdő. Jobban helyretalált
benne, mint egy főváros utczatömkelegében. Tudta itt a dörgést. Merre
van a rigók, fülemilék nagy operaháza? hol tartja a süket fajd nagy
belépti dijjal megszerezhető előadásait? melyik boulevardon járnak le az
igazi «őzikék», karcsú termeteiket kaczérkodva fitogtatni? melyik
völgyben van Isten virágos kertje, terítve fejedelmi üzdék orchidæáival,
turbán liliomával? hol van medve ő nagyméltóságának nem minden paraszt
számára hozzájárulható rezidencziája? Hol adják a legpompásabb pezsgőt:
a sziklából töltve? igazi carte blanche! fölötte a hársfák
összeborulnak, most virágoznak épen: igazi, «maison d’or». S hol van a
legnagyobbbszerű szinház, melynek diszítményeit őshegyek képezik, a
háttérben kéklő havasokkal s lenn, a nagy szinpadon emberek játszanak –
igazi életet. Ez a nép szinháza. A mélyen fekvő völgy népe előrenyomulni
látszik szántóföldeinek zöld, sárga, barna sávjaival, mind nagyobb tért
foglalva a vadontól s hódítása terét gunyhókkal őrzi, és a vad patakot
mederbe szorítja, malmot, kallót rak rá, szolgálni kényszeríti. A
hegyoldalakban vágott faderekak hevernek elszórva, télen készült
épületfa; a bokros irtványok közt fehér pontok mozognak, legelésző
tehenek, kecskék. A zöld réten fehér gondolatjelek látszanak vonva. Ott
vásznat fehérítenek. A napsugár maga is dologra van fogva. Minden
dolgozik itt ebben a nagy theatrumban, a hol egyedül komoly minden, a
hol nincsen komédia!

Az erdők mélyében volt egy ismerős hely, a mit «Monostor»-nak híttak. Ez
volt Leon gyermekkori kedvencz tanyája. Egy laktalan völgyet elzáró
sziklafal fölött egy hosszan és szélesen elterülő fensík, három oldalról
körülvéve ősrengeteg födte hegyhátakkal. Egy része málnabozóttal benőve,
másikon rengeteggé felsarjult mogyoró gesztje, tíz öles egyenes sudarak,
sürűn egymás mellett, mint egy nádas. A sötétzöld háttérből tűnik elő a
monostor romja, hajdan carthausiak menhelye; most mint egy óriási
virágedény tele colossális virágokkal; százados hársfák nőttek ki a
kemény gránitfalu palota udvarából, s a párkányon túl szoríták az
odafészkelt som és bangitabokrokat; a góth ablakokon kihajlik a páfrány
hosszú szakálával, s a repkény felkapaszkodik hozzá, belefogózva a
művészi faragványokba, s az egykori selyemtermő ültetvény, a krepin,
miből a hajdani lakók harisnyákat szőttek, elvadultan fogja körül a
lehullott romokat, s testszin virágfürteivel betakarja a felfordított
oszlopfőt. A fensík kert volt hajdan: a gyümölcsfák kivesztek már régen.
A cseresznyének, megynek csak a vadja díszlik, apró édes gyümölcsével
madársereget örvendeztetve, de még a régi hársfák számlálják az éveket,
elültetőik halála után. Most épen teljes virágzásban vannak. Ilyenkor a
hársfa az erdők királya. Csupa arany és méz! tündéri illatuk betölti a
völgyet. Lombjaik sátora zeng a méhdöngéstől. Azok a te méheid Leon!
milyen messze eljárnak, hogy hazahordják számodra a mézet!

Annyiszor tette azt Leon régente, hogy félrekapta magát a
vadásztársaságtól, idejött, leheveredett a fűbe, fejét kezére nyugtatta
s aztán bámult és nem gondolkozott semmiről.

A helyet megtalálta újra; de gondolatai utána jöttek.

Valaki azt mondta neki egyszer: «a megbukott diplomata megholt ember».

Érezte már, hogy holt emberré lett.

Nem is sajnálta az elvesztett életet.

Ha az volt az élet, s ez itt a halál, a csere nem volna rossz.

Hát aztán a szegény halottak hogy élnek tovább?

Szabad-e még nekik örülni, tenni, venni, reményleni, ábrándozni – a
másvilágon?

Miért ne, ha kedveseiket is magukkal vihetik oda?

De itt a göcs!

Hová lett az, a ki egész életének végczélja volt?

Elhozta magával rejtirásos levelét. Könyvnélkül tudja már s mégis
kiteríti maga elé a fűbe s újra olvassa azt. Néha egy méh leszáll a
levélre és segít neki olvasni azt; aztán odadong a fülébe, mintha
elmondaná, hogy ő már megértette azt.

Mennyi lelki erő egy gyönge leányban! Hogy le tudjon mondani oly csábító
fényes jövőről! Hogy el tudja hagyni azt az embert, a kit bálványozott
addig, s a ki nem kivánt tőle egyebet, mint azt, hogy szeresse őt
ezentul is, mint atyját; de viselje nevét, herczegi czímét. S azért
cserébe kapja az élet minden kényelmét, a világ hódolatát, a
becsültetést, mindent, a minek neve «szerencse». S ő elszökött az elől:
hogy szerelméhez hű maradjon. Hová? Ki a kerek világba? Vitt magával
nyomort, kétségbeesést, megvettetést, elfeledtetést. Semmi útbaigazító
szó a levélben; semmi intés, hol keresse fel őt? Azt mondja, hogy
kedvese magasratörő életpályájának ne legyen útjában: majd ha eléri azt
a magaslatot, akkor, ha még emlékezni fog régi szerelmére, feltalálhatja
őt.

Elérte már a mélyet!

De hogy fogja ezt Livia megtudni? A diplomatia halottait nem temetik el,
nem prédikálják el, nem szegezik ki a fekete táblára a
gyászjelentéseiket. Azokat igen csendesen takarítják el, mint a
kivégzetteket szokás.

Hol keresse az eltüntnek legelső nyomait? Annak semmi rokona nincsen. Ha
vannak is, rég elfeledték: megszokták benne az úrhölgyet látni, a kinek
ő közöttük nincs többé semmi helye. Ott csak gúny fogadná és szidalom.
Egy leányt, a ki elutasítja magától a szerencsét s azután megy a szegény
emberek baját szaporítani. A kik ismerősei, azok előtt legfőbb oka van
titkolni hová lettét. Mi lesz belőle a világban egyedül? Ha elhagyta
jóltevőit, semmit sem vitt el magával: sanyarú munkával kell
megszolgálnia kenyerét, hajlékát.

«S nekem van kenyerem és hajlékom!»

Nem talált semmi kiinduló pontot. Egész nap bújta a vadont, és faragott
a keresztfiai számára malmokat bodzafából, meg kerekes gőzhajókat: hogy
örüljenek neki, mikor haza megy.

Furcsa vadászat!

Már tizenkét napja volt, hogy ide temetkezett s még nem találta ki, hogy
merre van az útja a feltámadásnak?

Párisból eljötte óta nem tudott a világról semmit. Ide hirlapok nem
járnak. Mezei munka ideje van, a városba sem jár be senki, hogy valami
hírt hozzon ki. Nem is törődnek itt azzal, a mi odakinn történik. A béke
és háború csak annyiban érdekli őket, hogy ez utóbbi esetben drágább
lesz a zab.

Annyit tudott neki mondani a komája, hogy megint itt járt a Lőw Hirsch,
s még a lábán leakart foglalózni minden terményt; aligha valami nem lesz
odakinn a világban; különben nem keresnék a rozsot, meg a zabot. De ő
nem szokott a lábán eladni semmit. A termény csak akkor a miénk, a mikor
már a hombárban van.

A monostori hársfák elhullatták már virágaikat, s a méhek nem jártak ki
többé Leont körülzsongani. S ő még találgatta a maga rejtélyének kulcsát
a vadonban.

A kezdő szó az, a minek kitalálása oly nehéz!

Emlékezet, képzelem, ítélő tehetség egyesíti működését, hogy azt
megtalálja. Kik voltak ismerősei? minő volt jelleme? az idő, a helyzet,
melyben lakhelyét elhagyá? Minek lehetett és minek kellett megtörténni?
Minő helyrajza van Etelvár környékének, hogy azon egy magános úrhölgy
keresztül bujdokolhasson, a nélkül, hogy valaki észrevenné menekülését?
Kire lehet gyanakodni, hogy eltünését valamivel elősegítette és aztán
nem fedezte fel a herczegi családnak, mikor látta, hogy az keresteti?

E töprengés oly lelkiállapotot idézett elő nála, a midőn az ember képes
magát arról a helyről, a hol van, áttenni messze oda, a hol lenni akar:
egy képzelmében meglátott alakot követni, csak álomban lehető
szökésekkel; nem törődve térrel és idővel.

Vadásztáskáját ledobta a fűbe, puskáját odatámasztá a fához, s maga
odafeküdt a fa tövébe, fejét a mohos gyökértörzsre nyugtatva.

A sürűben csörtetés hangzott. A mogyorógesztből egy őz-suta jött elő,
kis őzgidójával. Az anyaőz megállt a síkon, orrlyukaival szimatolva; a
kis baboshátú gödölye körültánczolta az anyját, keresztülbujkált a hasa
alatt s felszökelt a fejéhez.

A monostor romja mögül csergedezett elő az ősforrás, mely
nefelejtsszegélyes medrében a fensík párkányáig kígyózott, s onnan
omlott alá a völgybe, hulltában vízporrá törve.

Az őz eljött a patakig, lehajtotta a nyakát és ivott belőle. Azután
átlépett a patakon, nyifogó rigyetéssel csalogatva maga után játszó
ünőcskéjét.

Leon gondolá magában: «én nem vagyok itten: ez az állat nem lát engem.
Én ott járok, a hol megtaláltam azokat az apró, keskeny lábnyomokat a
homokban s követem őket lépésről lépésre».

Az őz eljött odáig, a hol a vadásztáska le volt dobva a fűbe. Azt
körülszaglászta s aztán leült mellé és megszoptatta a fiát; maga az
alatt kérőzött csendesen. Abban a táskában sohasem volt elejtett vad,
különben az őz elfutott volna a szagától.

– Én nem vagyok itten!

Az őz azután egyszerre csülökre kapott, megnyalta a gidójának a nyakát,
meg az orrát s csendesen ellépegetett a hársfa mellett; annak egy
oldalhajtásáról letépett egy levelet, a másik levél odahullott Leon
arczára: úgy tetszett, mintha a vad állat merőn oda nézne nagy
gránátszemeivel, a hol Leon fekszik s nem látna ott semmit.

– Én nem vagyok itten.

Dehogy lőtte volna meg ezt az őzet. Pedig akkor a gidóját is elfoghatta
volna s milyen örömet csinált volna vele otthon a keresztgyerekeinek!

A helyett fogott egy sündisznót az útban, mely kitévedt a gyepre, azt a
zsebkendőjébe kötötte s azt vitte haza nekik.

Seregély uram nagyon csóválta a fejét: «furcsa vadászat ez! Egész nap
odajár s egy sündisznót hoz haza!»

Hozott az mást is.

Behítta a szobájába a komáját s azt mondá neki:

– Seregély komám; eredj át ahhoz a Lőw Hirschhez holnap reggel s mondd
meg neki, hogy tisztelem: ha rögtön pénzt tud adni, eladok neki mindent,
a mi csak eladható termény lesz az idén; de azonnal.

Seregély koma nagyon megcsóválta erre a fejét.

– Jaj, nagyságos komám uram! Ez nem jó üzlet. Nincs annál nagyobb
uzsora, mint a mit az fizet, a ki lábán álló termésre veszi fel a pénzt.

– Szükségem van rá, jó Seregély. Mulhatlanul kell s ilyenkor nem kérdezi
az ember, hogy mennyibe kerül a pénz? csak kapható legyen.

– De hát édes nagyságos komám uram; micsoda önnek az az egy pár ezer
forint, a mit így kiszoríthatunk? mikor úgy hentereg a pénze mindenfelé,
mint a polyva.

– Pénzem? Nekem? kérdé Leon, nagyot bámulva.

– Hát persze pénze. Hiszen csak én is megtudom külömböztetni a bankót a
boros palaczkokról leszedett etiquettől; s engem még nem fizettek ki az
aradi vásáron bankó helyett ócska sorsjegyekkel, mint az egyszeri
oláhot. Mikor kipakoltam az úti bőröndöt, itt egy csomó százas esett ki
a csizmák közűl, amott egynehány bolond ezeres repült elő a
fehérneműkből, egy marék idegen bankó, a milyent én sohasem láttam, csak
úgy oda volt gyűrve a papirosok közé. Én azt mind szépen rendbeszedtem s
bezártam az íróasztala fiókjába. Ott van a kulcsa a zsebében. Ha pénz
kell, hát csak négyet kell önnek lépnie, s ott van: belemarkolhat.

Leon úgy érezte magát, mintha főbe ütötték volna,

Ez a pénz, a mit a vas kakadutól kapott. Erre nem is gondolt.

Egész testét elállta a hőség.

– Jól van Seregély. Ne menj hát Lőw Hirschez. Csak most hagyj magamra.

Mikor aztán egyedül maradt, akkor elkezdett, mint a verembe esett vad
kis szobájában nyugtalan léptekkel alá s fel járkálni.

Erre az egy dologra az egész idő alatt nem is gondolt.

Hogy ő egy nagy összeg pénzt kapott rendelkezésére, a mivel egy fontos
diplomatiai küldetést kellett végrehajtania. E pénzt felében ő már ki is
adta: hanem aztán félbeszakítá az egész küldetését. Ott hagyta a
rábízott munkát kárbaveszni s búcsút vett a kapufélfától.

Hát hisz erre tökéletes joga volt. Azt mondhatta a magas diplomatáknak:
én nem játszom nektek komédiát többé, gyújtsátok fel a világot, ha
nektek úgy tetszik; én megyek haza, a Jónás töklevele alól nézni a
világot.

Hanem akkor azt a pénzt vissza kell adni annak, a kitől kapta. Még pedig
nemcsak azt, a mi megmarad belőle, hanem azt is, a mit elköltött. Az
elköltött részre ugyan azt mondhatná, hogy «jöttünk, mentünk száz
forint, ettünk, ittunk száz forint, összesen háromszáz forint!» de Leon
nem abból a fából volt faragva!

Meghalatni magát: azt igenis megengedi; hanem hogy azután még a halott
fejére egy sírkövet is oda tegyenek, s arra ráírják, hogy itt nyugszik
az, a ki elköltötte a számlálatlan pénzt, a mit a bizalom kezébe adott,
aztán nem tette meg érte, a mi rá volt bízva; mint sokan mások, a kik
lomtárba kerültek, azt nem engedi magával elkövettetni ez a halott!

Vissza fogja adni azt a pénzt annak, a kitől kapta. Annyit, a mennyit
kapott. – Ha az utolsó ős apai viskó utána megy is.

Egész éjjel nem feküdt le. Számolt.

Rátért, hogy most már neki okvetetlenül fel kell mennie Bécsbe. A vas
kakadunak vissza kell adni azt a pénzt; még pedig a saját kezébe,
minthogy a szállását annak senki sem tudja; az eredeti kútforrást pedig,
a honnan e pénz jött, ő maga nem ismeri.

Útközben aztán még két dolgot kell elintézni.

Rendbehozni a dolgot Lőw Hirschsel.

És felkeresni azokat az útbavezető nyomokat a homokban.

De most már aztán se kenyér, se hajlék.

Isten hozzád utolsó menedék: ős apai telek! Mézhordó méhek. Menedékadó
magány!

Azért még is fel kell őt találni! Nem ember az, a ki azon aggódik, hogy
mi lesz belőle, ha magáévá tesz egy nőt, a kit szeret, mikor már semmije
sincs a világon, csak ez az egy nő!

Még virradat előtt felkelt, kiment az istállóba és befogatott.

Ezúttal csakugyan megelőzte a komáját a felkelésben. Az már csak akkor
jött ki, mikor Leon útrakészen állt előtte.

– Hová, nagyságos komám uram?

– Fel Bécsbe. Sietős dolgom akadt.

– Reggeli nélkül? Az asszonytól se vesz búcsút? Csak addig várjon
legalább, míg felköltöm a gyermekeket.

– Nem. Ne költsd őket. Nem akarom őket látni.

Azután odahajolt komája vállára s azt sugá neki:

– Hogy meg ne lepjen a hír: halld meg saját magamtól. Útközben betérek
Lőw Hirschhez s eladom neki a birtokomat.

Azzal felugrott a szekérre és elhajtatott. Hátra se nézett többet.

Szegény Seregély, mint a kit szíven szúrtak, támolygott vissza a
szobájába; ott leveté magát a négy ágy közé, hol gyermekei aludtak és
sírt keservesen.


AZ ISTEN SZOLGÁJA ÉS AZ ISTENTAGADÓ.

Két óra alatt meg volt az alku Leon és Lőw Hirsch között, Zárkány Leon
eladta utolsó birtokát, ősei bölcsőtartó házát: végső menedékét.

Bolond ember volt! Inkább meg tudott válni utolsó vagyonától, mint hogy
azt a kicsiny kis foltot eltűrje a jellemén. Pedig hiszen olyan kevesen
tudnának róla: alig vannak ketten, hárman beleavatva a dologba, hogy ő
pénzt kapott valami titkos politikai feladat kivitelére s aztán abból
nem lett semmi, a pénz meg elkallódott. Hány ember tett már így! A ki
ezért mégis gavallér ember maradt. Hiszen nem kérné tőle senki számon. A
kik tudják, se mondják a szemébe. Csak épen azt teszik, hogy mikor a
neve valahová fel van írva, azt keresztülhúzzák s átlépnek rajta. Épen
csak a beavatott körökben suttognának felőle, azok is csak nagy
titokban: nyilvánosan senki sem vetné a szemére. Ott meg, ha zsinorozná
ez a dolog, nem volna kénytelen megjelenni.

Hanem hát bolond ember volt no! Inkább eladta fészkét, csakhogy
kigombolt mellénynyel járhasson a világban, s ne legyen kénytelen
senkinek a tekintete előtt lesütni a szemeit.

Délben már zsebében is voltak a váltók, a mikkel őt Lőw Hirsch
kifizette; – pénzzé tehetők Bécsben a nemzeti banknál, mihelyt
megérkezik. Hiszen még marad neki valamije s kezdhet vele valamit. Most
jó világ van; csak úgy terem a pénz, mint a gomba.

Éjjelre jutott el Dancsvárra. Itt hallotta meg először, a mi Párisból
eljövetele óta a világban történt. Egy új szakasz a történelemben. A
hirlapok akkor hozták a wörthi, weiszkircheni ütközetek meglepő hírét.
Hihetetlen híreket, miket senki sem várt.

Mindez Leonra nézve oly véletlen, sejthetlen volt, mint a ki arra ébred
föl álmából, hogy a mennykő beütött, s még nem tudja, hogy nem gyuladt-e
meg a háza?

Tehát egészen diadalmaskodtak azok, a kiknek jelszava «harcz háború»
volt.

Lázas izgalmat érzett, mely kergette tovább s nem hagyta egy helyben
maradni.

Ő, a ki keletkeztében látta ezt a vihart, rettegett annak
kiterjedésétől.

Most már egészen porrá törve érzé magát.

Most már két varázserő ragadta magával. Az égen a világégés tűzfénye, a
földön eltűnt kedvesének lábnyomai: az üldözte, ezek vezették.

Sietett minél előbb szekeret kapni Etelvárra. A vasútnál másnapig
kellett volna várakoznia. S az alatt megőszült volna. Szekéren éjjel is
utazhatott.

Este volt, mikor Sipotán végigdöczögött vele a szekér. A házak falain
még akkor is olvasható volt, a mit két év előtt a hazafiúi lelkesedés
korommal, veres márgával nagy betűkben felírt: «Éljen Zárkány Napoleon,
etelvári képviselő!»

Nem él az már!

Egy korcsmaszegleten Alienor kiáltványának romjait lobogtatta a szél. –
Még is az győzött!

Másnap korán reggel megállt a szekere a prépost kapuja előtt. Leon
sietett a főtisztelendő urat felkeresni.

Az már akkor a kertjében sétált s a szegfűiben gyönyörködött.

A mint Leont meglátta a hosszú kerti út végén, csaknem megijedt tőle;
hanem mire az odaért, összeszedte magát s a régi bonhomiával kérdezte
tőle:

– Hát te «nagy» ember, hol jársz itt ezen az alacsony földön?

Leon pedig egész komoly töredelemmel mondá:

– Gyónni jövök, atyám. Nagy bűnöm van. Én megöltem egy leányt. Megöltem
az én szegény kis Liviámat.

– Tudom…

E szót szalasztá ki ajkán a prépost.

Erre Leon hirtelen megragadta a kezét.

– Akkor jó helyre jöttem.

– Már hiszen mindenesetre jó helyre jöttél, ha idejöttél. De mondd meg,
hogy jutott eszedbe az a gondolat, hogy a kerek világon épen az én
kapumat válaszd ki arra, hogy azon ezt a te kétségbeesett pofádat
behozd?

– Lerí róla a kétségbeesés úgy-e? Sok nap, sok éjszaka hánytam-vetettem
én ezt meg: míg utoljára ilyen számításra jöttem. Ő elhagyta jóltevője
házát bucsúzatlanul; ő vallásos volt, s érezte, hogy nagy bűnt követ el,
a mikor megbánt egy apát és egy testvért azért, mert egy nyomorultat
szeret, mint én vagyok. Ezt ő nem vihette el a lelkén, a nélkül, hogy
meg ne gyónta volna valakinek, a kitől lelki vigasztalást kaphatott. Ő
az eltünése előtti órában idejött önhöz és meggyónta, miért szökik el?

A prépost félrecsapta a fején a camaorát erre a szóra.

– No már most elhiszem, hogy a szerelmesek clairvoyantok. Erre a
gondolatra rajtad kívül nem jött senki. Kérdezősködtek fűtől-fától,
madártól; csak az nem jutott eszébe senkinek, hogy engemet szólítson
meg. Az én nyelvemet pedig kötve tartja a gyónás szentsége. És Rafaela
herczegnő azt a parancsot adta Dumka úrnak, hogy addig a szeme elé ne
kerüljön, a míg Liviát fel nem találta és míg nem gondoskodott róla,
hogy valami úton-módon helyzetét tűrhetővé tegye.

– Tehát itt volt abban az órában, a melyben a kastélyt elhagyta.

– Ezt megálmodtad. De többet ne kérdezz tőlem, mert az gyónás titka! S
annak bizonyságául, hogy ezt a titkot fegyverrel is kész megvédelmezni,
felvett a kezébe egy gereblyét, pásztorbot helyett.

– Ha vétek az, a mit valaki meggyónt, mondá Leon, az igen is titok; de ő
erényét gyónta meg.

– Micsoda? Hogy téged szeretni erény? Bűn és halálveszedelem az! De már
is kivakkantottam valamit, a mit nem kellett volna. Non me inducas in
tentationem!

– Csak egyet akarok megtudni. Hová ment ő? Ha vétkem van: hadd siessek
azt jóvá tenni.

– Ha van vétked? De ha most elkezdenél térden állva járni, s úgy járnál
utána, a míg rá nem találsz: még akkor se vezeklenéd le, a mennyit
vétettél. Csak te keresd! Ez a te vezeklésed. – Nem tudom, hova lett!

– Isten parancsolja ezt a kegyetlenséget?

– Nem tudom, hogy hova lett! Nekem sem mondta meg. És engem ne vallass
tovább. Tudod már, hogy nem vagy itten szolgabiró.

– Igen, de vendég vagyok s meg van írva, hogy «sacerdos debet esse homo
hospitalis».

– No hát pap vagyok; vendégszerető vagyok. Mit adjak?

– Egy pohár vizet.

– Gyere velem a lugasba. Itt van, igyál.

Azzal odavezette Leont a szőlőlugasba, hol készen állt a friss víz és
tiszta pohár.

A prépost maga töltött neki a pohárba.

Leon kiitta azt s akkor hirtelen azt kérdezé:

– Hány óra tájon volt itt Livia?

– Reggeli egy és két óra között; felelt neki a meglepett pap, ki nem
vette észre a kelepczét.

Leon megcsókolta ezért a prépost kezét.

– Köszönöm páter! Már most a második nyomot is megtaláltam.

A prépost csodálkozva nézett rá.

– No de csak nem készülsz már tovább menni? Itt maradsz nálam szépen.
Megvárod az ebédet, ha máshová nem vagy hivatalos.

– Ebéd? Arról el kell szoknom.

– Csak nem bolondultál meg. Miért?

– Azért, mert nem lesz, a ki adjon.

– Micsoda? Becsuktak Bécsben minden vendéglőt?

– Be biz az én tárczámat. Most adtam el Szent-Ilonát Lőw Hirschnek.

A prépost földhöz csapta e szóra a gereblyét.

– Szent-Ilonádat eladtad! Hisz akkor földönfutóvá lettél!
Szerencsejátékon vesztetted el?

– A leggonoszabb szerencsejátékon.

– Hát akkor koldus vagy!

– Annál még sokkal rosszabb. «Úr» vagyok, a kinek nincs pénze.

– Hát akkor micsoda lélekkel mégy te most felkeresni azt a leányt, a
kinek azt igérted, hogy felviszed őt magaddal együtt majd a magasba!

– Hát hiszen oda akarom őt vinni a «magasba».

– Ugyan hova?

– Hát van egy igen magas csúcs a schweiczi havasok közt, a Monte Vierge;
fölviszem őt magammal annak a tetejére, ott aztán szétnézünk a gyönyörű
világon, megesküszünk egymással, kiürítünk két kis üvegcsét, valami
mennyországba segítő folyadékkal s aztán ott maradunk örökre.

– Már megint elővett a bolondod! Hisz ott megesznek a sasok.

– Nem. Mert ott örök fagy van. A hullák kővé dermednek rögtön, s akkor
nem bántják a keselyűk. Ott megmaradnak itéletnapig változatlanul. Az a
jég el nem olvad az új cataclysmáig.

– De most csak tréfáltál ugy-e?

– Nem én. Gyóntam. S várom az absolutiót.

– Várd a botot a hátadra! (Leon félreugrott, mert a gereblyenyél megint
kézbe került.) Megállsz! Itt maradsz! Addig el nem eresztem a gallérodat
a kezemből, a mig meg nem vallod, hogy bolondoztál.

– Nem hazudhatom.

– Te! szólt a prépost, fenyegetésre fogva az öklét. Én tudom, hogy hol
van Liviád? S ha te nekem ilyen szándékot gyónsz meg, én hamarább oda
megyek hozzá, mint te: elmondom neki, hogy te őt megcsaltad, elszöktél,
váltót hamisítottál, zsiványnak álltál be. S rábeszélem, hogy férjhez
menjen, s csukjon ajtót az orrod előtt.

Erre Leon egyszerre megszelídült.

– Igazán tudja páterkám, hogy hol van?

– No hát nem akarod magaddal együtt megölni? Add ide a kezedet.
Becsületszavadra fogadod, hogy nem követed el azt az istentelenséget?

– Becsületemre.

– Szemem közé nézz! hadd tapintom meg az orrodat, nem hazudsz-e?

– Igazat mondok.

– Hát mit akarsz? valld meg igazán!

– Megvallom. Nem vagyok egészen tönkrejutott. Maradt még egy kis
összegem. Százféle dologhoz értek. Kivándorlok innen, oda, a hol a munka
nem szégyen, keresek kenyeret, a mit megoszszak vele.

– Amen!

– Hát hol van ő?

A prépost alá is, fel is fordította a tenyerét.

– Hát fiam, biz én nem tudom.

– Hát szabad csalni a papnak?

– A czél szentesíti az eszközöket. Ha két lelket megmenthetünk a
pokoltól, hazudni is szabad. Pia fraus. Kegyes csalás a neve.

– No hát köszönöm szépen.

– Megtalálod te őt magadtól is, ha Istennel vagy.

– Sietek is.

– Hova?

– Őt keresni.

– A kastélyba mégy tán?

– Kastélyba; de az nagyon furcsa kastély. – Deus benedicat
reverendissime pater.

– A herczegi család nincs idehaza.

– Számomra sehol sincs az többé otthon.

A prépost beszélt még neki, marasztalta, kérlelte, egész a kapuig. Leon
hátra sem nézett többet, felült a szekerére, visszaköszönt és
elhajtatott. Kereste azt a második lábnyomot.

A herczegi kastélyt elkerülve, a vadaskerti korcsmaházhoz hajtatott s
ott szekerét hátrahagyva, útnak indult a gyalogösvényen keresztül. Ő is
elhaladt a kőszobor mellett, mely előtt egykor Livia kétségbeesetten
térdepelt s úgy tetszett neki, mintha meg kellene azt szólítani, ha nem
tud-e felőle valamit? Az pedig nagyon sokat tudott volna mondani, ha
volna az embernek olyan érzéke, mely a kövek beszédét megértse.

Az út, a melyet választott, a vadpalatinus tanyájához vezetett.

Ugyanaz a rossz gazdaság most is, a mi azelőtt. Aszottassal,
bogáncscsal, pipacscsal, búzavirággal, szíkfűvel fölvert vetések;
kapálatlan kukoriczák, burgonyák, mikben alig lehet megtalálni a
burjántól a vetett növényt. A lóherésben egész szérük az
aranka-pusztítástól, az ugar tele szerb tövissel, az útmelléken fonnak
az ürgék háborgatatlan oduik szája előtt. A ház előfalán a mult tél óta,
mely nagyon nedves volt, s a háztetőket nyomta a magas hó, egy nagy
repedés támadt, mintha meg akarna rajta osztozni férj és feleség. Hanem
az ajtókról le volt törülve minden írás annak a bizonyságául, hogy
megint nincs itthon az asszony, a correspondentia félbeszakadt, s a
konyhaajtó küszöbét benőtte valami sárga gomba csoportostul.

A háziúrhoz vezető ajtó, (megjegyzendő, hogy sajátszerű építési móddal
volt a ház szerkesztve: külön ajtaja volt a háziúrnak, külön a
konyhának, hátul megint egy a kertbe kimenetelhez, a padlásra is
kívülről jártak fel lábtóval, sőt még a kályhákat is mind kívülről
fűtötték, azoknak az ajtajai is a szabadba nyiltak,) tehát az ajtó nem
volt bezárva: azaz hogy be volt csukva kilincscsel, de úgy, hogy azt nem
lehetett kinyitni, ha csak valaki nem tudta a fortélyát. Leon már tudta.
A tenyerével lenyomni a kilincset, ugyanakkor a hüvelykújjával a kilincs
nyelénél fogva felemelni az ajtót, a vállával egy kicsit fölfelé tolni,
aztán a térdével egyet taszítani rajta; akkor aztán kinyílik. Életrevaló
anglus pátenst kérne az ilyen találmányra.

E betörés által Leon egész véletlenűl lephette meg a háziurat, mivelhogy
a szobába nyíló ajtó helyét még egy szennyes lepedő képezte nyáron, a
minek egyik oldalán úgy kellett bebújni. Jó az a legyek ellen.

Tukmányi úr ezúttal nem patienceozott. Még annál is hasznosabb munkát
mívelt. Az asztala tele volt hintve búzával, s ő abból szemelgette ki a
markába az egyes szemeket.

Mindenki tudni fogja, hogy a nagyon kizsarolt földben az a szokása a
búzának, hogy rövid kalászt hajt, annak a szemei elnyomorodnak, hanem
aztán egy-két szem akkorára megnő belőle, mint egy kicsi kávébab. Ilyen
csodaszülötteit a búzaszemeknek szedegette össze saját terméséből
Tukmányi úr. Volt már egy vékára való. Ott állt mellette egy zsákban.

Leon elkezdett hahotával kaczagni, mikor őt ebben a munkában meglepte.

– Oh te gályára való mintagonosztevő! Micsoda feloniában töröd a fejedet
megint! Azt hittem, hogy a gazdászat az az egyedüli mesterség, a miben
nem lehet komédiázni, s most látom, hogy lehet. Te most szemenkint
kiszedegeted a feles termésednek gyönyörűséges remekeit a többi ocsú
közül; – a búzák hydrocephalusait; felküldesz ilyen egy mérőnyit a bécsi
világtárlatra, s szentül elnyered vele az elsőrendű arany medaillont
valamennyi magyarországi mintagazdaság elől, s elviszik a hiredet
Ausztráliáig! A hörcsök, mint búzatermelő!

Tukmányi válogatott benne, hogy nevetésre, vagy káromkodásra fordítsa-e
a dolgot? Utoljára mégis csak nevetésre tért át.

– Bizony nagy ördög vagy te Napoleon, hogy kitalálsz mindent! Egyszerre
kisütötted a mint beléptél, hogy mit csinálok én idehaza? Hát hiszen a
németet bolonddá tenni: virtus. Hanem már most én is kitalálom, hogy mit
csinálsz «te» énnálam?

– Vajjon mit?

– A szeretőd nyomát keresed. Azét a szép leányét, a kiről azt mondtad,
hogy feleséged. Hahaha! úgy-e most én rajtam van a nevetés sora? No
úgy-e most már te nem nevetsz?

– Igaz, szólt Leon elkomolyodva.

– De ugyan, hogy juthattál arra a gondolatra, hogy itt az én düledező
vályogbarlangomban keresd a tündérednek a lábnyomát? Kérdé az
emberkerülő, felhúzva a lábait a székre s a térdeit átölelte karjaival.

– Elmondom őszintén. A mint az első nyomot megtaláltam, így okoskodtam:
Egy és két óra között volt az idő, hogy ő a kastélyt elhagyta. Hogy
észrevétlenül eltünhessen, azt az időt kellett választania, a mikor még
mindenki alszik. Kocsit nem fogadhatott magának a továbbmenetelre, mert
a fuvaros elmondta volna, hogy hová vitte. Gyalog kellett tova mennie.
És úgy sem az országúton, mert ott az éjjel minden órájában
járnak-kelnek; megláthatják. Álútakon kellett menekülnie. Éjszaka
egyedül nem mehetett, nem is ismerte a mellékútakat; nem is lehetett
annyi vakmerősége. De a jól ismert úton idáig, a hol te lakol,
eljöhetett. Te vagy az egyedüli ember, a kire rábízhatta magát. Vad
állat vagy; de nem rossz ember. Haragban vagy az egész világgal, a mi
körülötted lakik; de ő vele nem. Egyszer egy sárga rózsát is adtál neki.

Mást is adtam neki! Te azt nem is tudod. Mikor elvesztette a
jegygyűrűjét, tudod, azt a kis vékony ezüst karikát: én találtam meg, én
adtam neki vissza. Furcsa történet volt. Úgy még nem láttam embert
sírni, mint a hogy az sírt; s még úgy nem könyörögtek király előtt, mint
a hogy az könyörgött én előttem a gyűrűjeért. Meg is köszönte: olyan
szépen, hogy a feleségemmel reggelig verekedtünk miatta.

– Köszönöm. Te voltál az egyetlen ember az egész vidéken, a kit ha
felkért, kisérd el őt mellékútakon, erdőkön keresztül valamerre,
bizonyos lehetett felőle, hogy magad kedvéből senkinek ki nem beszéled;
míg azok, a kik őt keresni fogják, kérdezősködni fognak élőknél és
halottaknál: egyedül te nálad nem.

– Ez már aztán az okos ember!

– Nem okos, csak szerelmes.

– Így kitalálni, a mit nem látott, nem hallott! Mintha csak itt lettél
volna. Szórul-szóra azt mondta, a mit te. Kivéve, hogy vadállatnak nem
nevezett. No hát már most mi kell?

– Mondd meg, hogy meddig kisérted el őt?

– De megtiltotta ám, hogy valakinek elmondjam.

– De én nekem?

– Téged sem vett ki. Mit tudom én, miért szökött el? Hát ha épen te
előled szökött? Hogy nem lopott, azt tudom, mert semmi batyúja nem volt.

– Pfuj, ember!

– No hát én nem tudhatom, mi vitte el innen? Én nem kérdeztem semmi
titkát. Aztán tartozom én neked valami barátsággal? Kaptam én tetőled
valaha valami egyebet, mint ütleget? Szeretem látni, hogy végre valahára
neked is fáj valami. Csak sopánkodj, csak panaszkodj: az fog nekem
tetszeni nagyon. Ennyit sem tudsz meg tőlem. S ha úgy bánsz velem, mint
egy haramia: parazsat raksz a hátamra, még akkor sem csikarsz ki belőlem
semmit. Úgy-e most én nevetek? hehehe! – Hízelkedjél hát egy kicsit no!
Mondd, hogy «kedves palatinuskám. Édes jó Palkó czimborám. Szeretlek én
téged nagyon»; tudod, mint akkor – Gezetlenben.

– Úgy? No hát áldjon meg az ég, mondá Leon, s azzal felmarkolt egy
csomót a kínnal termő buzakalászokból s azt a zsebébe tette s azzal
indult kifelé.

– No, no, Napoleon! kiálta leugorva a hintázott székről a vadember. Mit
akarsz a kalászaimmal, no ne bolondozz! Bizony kitelik tőled, hogy
elviszed magaddal Bécsbe, s odatűzöd az én buzám közepébe czímernek. No
gyere vissza: add ide, kérlek. Megmondok mindent, a mit kérdeztél, még
többet is, látod, ha megigéred, hogy nem árulod el a búzámnak a titkát
senkinek. No: szavadat adod rá, hogy nem szólsz felőle a komiténak?

– Ott sem leszek már akkor.

– No, jól van hát: gyere vissza. Ülj le. Ide az ágyra, ne arra a székre!
Kijár a lába: összetörik alattad. No hát elmondok neked mindent. Csak
rakd ki a zsebedből azokat a kalászokat. Mind kiraktad? egy sem maradt
benn? Fordítsd ki a zsebedet: nem hiszek neked. De ki ne ird az újságba,
hogy mit láttál. Hát hiszen most már úr vagy, csak nem foglalkozol
komisz újságirással többet? No hát még többet is megmondok, mint a
mennyit kérdeztél. Egészen útba igazítalak. De aztán el ne árulj. Mondd,
hogy «bizony Isten!» – «Fujd ki» Isten nevét! – Hát én elkisértem Livia
kisasszonyt az új erdőn keresztül. Haj de sebesen tud járni! Igazán
mondom, majd a nyelvemet vetettem ki, hogy lépést tudjak vele tartani.
Az egész úton nem szólt semmit. Nagyon ügyelt rá, hogy az út melletti
füvön járjon, bizonyosan azért, hogy a homokban elárulta volna azoknak a
picziny czipőknek a nyoma. Az etelvári indóházig kisértette velem magát.
No de most már többet is megmondok neked. Pedig csak ennyit kérdeztél
tőlem. De hogy lássad, milyen jó barátod vagyok! Pedig te mindig
mortifikálsz engem. No hát halld meg. Az indóháznál ő maga leült kivűl a
padra: nekem ide adta a tárczáját s azt mondta, hogy menjek be és
váltsak neki jegyet a harmadik helyre. Ha ő maga megy, először is
megnézik azért, mert olyan szép fiatal leány, a ki egyedül utazik,
másodszor meg azért, mert aranynyal fizet. Nem volt a tárczájában egyéb,
mint arany. Ő azt bizonyosan születésnapi emlékül kapta s úgy rakta
félre, vagy az apjáról maradt rá. Tizennégy arany volt a tárczájában.
Épen kiüt. Négy esztendős volt, mikor a kastélyba hozták, s annak
tizennégy esztendeje. Én váltottam neki jegyet. Megmondta, hogy hová: de
elébb megesküdtetett rá, hogy ezt senkinek el nem árulom. Nem is árulom
el. De arra nem esküdtem meg, hogy a vasúti jegynek az árát is titokban
tartsam. Azt hát megmondom neked. Harmadik helyre váltott jegyért
visszakaptam két aranyból épen ötvenhét krajczárt. Az aranyat
számították akkor 5 frt 39 krajczárba. Már most ezzel kitudhatod az
etelvári állomáson, hogy micsoda utolsó állomás az, a hová ezelőtt
huszonöt nappal 10 frt 21 krajczárért adtak egy III. osztályú jegyet?

– Köszönöm! mondá Leon; megölelte a vad embert és elsietett…

– Aztán te, gyere csak vissza. Még valamit mondok. Hát látod, nem
bolondságból szedegetem ám én szemenkint azt a búzát, hanem értsd meg a
dolgot. Nem akarom én a juryt bolonddá tenni, meg egész Europát. Annál
becsületesebb ember vagyok. Hanem hát azt hallom, hogy a herczegnőt az a
te Alienorod akarja elvenni. No ha a herczeg meghal s rászáll a birtok,
akkor az én jószágomat okvetlenül megveszi. No már most: egy olyan
gazdaságért, mely a világtárlaton kitüntetést kapott, az embernek méltán
lehet többet követelni. Érted? Ő nem ért hozzá. Aztán sok pénze lesz.
Idegen is. Nekem meg jól fog esni. Hát ez már csak igazság?

Megczáfolhatatlan igazság volt. Leon sietett odább.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az etelvári állomáson azt felelték a kérdezősködésre, hogy ezelőtt 25
nappal az akkori ezüstágió mellett 10 frt 21 krajczár vitelbér mellett
nem lehetett más állomásra kapni III. osztályú jegyet, mint épen csak –
Bécsbe.


A HARMADIK NYOM.

Most aztán nem volt elébbvaló dolga Leonnak, mint egyenesen Bécsbe
sietni.

A helyi benyomások csodálatosan hatottak kedélyére. Előbb az élvezetek
és izgalmak paradicsomából, a szajnaparti világvárosból rögtön a
rézaljai vadonba, most megint a csendes, nesztelen vadonból egyszerre
beleesett egy olyan nagy városba, a hol minden ember elvesztette a saját
édes eszét s aztán szaladgált az utczán, hogy a másét megkaphassa.

Senki sem akart másról beszélni, mint háborúról. A kávéházban,
vendéglőben az emberek háborút ettek és ittak; az utczákon háborúhíreket
árultak, rettenetes hirlapokat, fejedelemnők torzképeivel; kiállhatatlan
volt az utczánjárás. Mindenütt azt hallani, hogy ennyi ezer német, annyi
ezer franczia esett el! A közönség ittas az embervértől.

Leon utálta már az egész világot. A magyar udvari kenczelláriába levén
útja, felkerült a Stadtparkba, hogy kikerülje az utczát, a hol
embertömegeken kell átfurakodni mindenütt, s senki sem beszél egyébről,
mint ágyúról és mitrailleuseről.

Leon föltette magában, hogy senkinek sem fog a szemébe nézni, nőkre meg
félre sem tekintett.

Egyszer azonban mégis csak kénytelen volt ascetai világtól megválását
megszegni. Egy hölgy suhant el mellette gyorsan egy kis kutyával.
Bécsben az a dicséretes rend van, hogy a ki kutyát akar magával hordani,
az tartozik azt zsinegen vezetni. A fenn tisztelt ölebecskének nem volt
oly sietős az útja, mint az úrnőjének, ő időt vett magának egy kis
mellékkirándulásra s ezáltal a járszalagot Leon felé húzta. «Pamina!»
hangzott erre a hölgy parancsszava. Arra meg aztán a vezető zsineg a
visszatérő kutyácskánál fogva egészen Leon lábai körül tekerőzött s ő
egyszerre meg volt fogva.

– Ah, madame, ez Bauernfängerei! szólt Leon hátrafordulva, de aztán
mikor a sürű fátyol daczára felismerte a delnő arczát, örömtelten kiálta
fel: «ah, madame Corysande! Ah la chère madame Corysande!»

A delnő nagy zavarba látszott jönni; a mit igyekezett álczázni az
ölebecske miatti vesződséggel. A miniatur oroszlán most megint ettől a
hosszú embertől megijedve, asszonya mögé futott s azt csavarta körül a
zsinórral, s egyéb mindenféle indiscretiót követve el a toilettejével,
utoljára a juponja alá menekült, onnan dugta ki a fejét, a mikor aztán
nagyon vitéz lett s elkezdett Leonra ugatni.

– De Pamina! Pfuj Pamina! Légy illedelmes!

Leon aztán úgy egyenlíté ki a bonyodalmat, hogy leguggolt s addig
hízelgett a kis fenevadnak, míg magához édesgeté. «Ah be kedves kis
kutyácska! Ah milyen módos kis szörnyetegecske.»

Mikor aztán megkaphatta, felvette az ölébe s ezáltal tökéletesen foglyul
ejté madame Corysandeot: kezében volt a kézi zálog.

– Majd én viszem a kicsikét, kegyed pedig kapaszkodjék a karomba.

– Dehogy kapaszkodom! Mit gondolnának az ismerőseim, ha meglátnának?

– Azt gondolnák, hogy én önnek az atyja vagyok. Mennyire örülök, hogy
önt láthatom, édes jó Corysande!

– Hiszem, hiszem. Én is fölöttébb örülök. Hanem most sietős utam van. Ön
is siet: látom. Isten önnel.

S azzal húzta volna a kutyáját Leon öléből.

– Oh énnekem semmi sietős dolgom sincs. Faczér vagyok. Elcsaptam
magamtól a miniszteriumot. Ön járatlan a városban. Majd én elvezetem
mindenüvé. Leszek Führer durch die Stadt. Parancsoljon velem.

– Köszönöm. Sehová sincs járásom. Szállásomra megyek.

– Oh, oda meg épen a legnagyobb örömmel fogom elkisérni.

– Nagyon megtisztel ön vele, uram; de kénytelen vagyok azt megköszönni.
Egy magánosan lakó hölgy nem fogadhat el férfilátogatást.

Ez a nyilatkozat határozott tiltakozás alakjában volt fogalmazva.

Leon megállt, s erre madame Corysandenak is meg kellett állania, mert a
kis kutya nála volt.

– Kedves Corysande! szólt, ránézve azokkal az igéző szép szemeivel, a
miknek a bűvereje elé hasztalan huzogatá sürűbbre a delnő a fátyolát. –
Ön nem lakik egyedül.

Madame Corysande a lábával toppantott, a mi nagy elhatározást jelentett.
Már most félreveté arczáról a fátyolt, hogy egyenlővé tegye a küzdelmet.

– Ön meg akar engem sérteni?

– Madame Corysande sokkal jobban ismeri félénk természetemet, mintsem
föltehetné rólam, hogy én ilyesmit el merjek követni.

– Hát mit akart mondani? Kivel lakom én együtt?

– Egy másik kisaszonynyal.

Madame Corysande csodálkozva rázta a fejét s elkezdett a napernyő
hegyével ismeretlen ábrákat rajzolni a kerti út homokjába.

– Ez már mégis valami varázslat! – Tört ki végre, s a helyett, hogy
odább ment volna, leereszkedett egy kerti lóczára. Lenormand vetette ki
kártyán? Vagy table moving kopogtatta ki? Ki utasította önt a nyomába?

– Tehát ott van önnél! kiáltá hevesen Leon, s mielőtt meggátolhatta
volna madame Corysande, megcsókolta a kezét.

– Igen. – De hogy tudott ön a nyomára találni?

– Oh mondja: hogy van ő? hogy él? mit csinál? mit szenved?

– Legyen nyugodt: ő egészséges; egész nap dolgozik, munkája után él és –
nem panaszkodik.

– Munkája után él? És minő munka az?

– Azt nem mondhatom meg önnek. Kézi munka. Tiszteségesen fizetik. Nem
szenved szükséget. Nálam olcsó szállása van, azt sem fogadja el ingyen.
Minden szivesség, a mit tehetek neki, abból áll, hogy munkát keresek a
számára, boltról-boltra járva.

– Oh az ég áldja meg önt ezért, kedves Corysande! De hát nem engedi meg
nekem, hogy őt lássam?

– Természetesen, hogy nem. Ön ismeri az előzményeket; hisz megírta
önnek. Azt is fogja ön tudni, hogy én kegydíjat húzok a herczegi
családtól. Ha megtudnák, hogy a szökevénynek én adok menedéket, könnyen
megvonhatnák azt tőlem. Ön nem ismeri Rafaela herczegnő bosszuálló
természetét. A sértett büszkeség kegyetlenebb a vért szagolt
oroszlánnál.

– Édes jó Corysande, kérem szépen! ne traktáljon engem Lemouton
grammairéjéből való frázisokkal, a mikben maga sem hisz. Ön nagyon jól
ismeri Rafaela herczegnőt. Az bizony mindent elkövet, hogy eltünt
kedvencze balsorsát enyhítse. Az angyalok boszúállók, a hogy a biblia
ismerteti őket; de Rafaela jobb az angyaloknál. Ő miatta nincs ok
elrejtőzni.

– Jó! tehát semmi hímezés-hámozás. Nem az angyalok miatt, hanem az
ördögök miatt van ok elrejtőzni.

– A kik közé tartozom én magam is?

– Sőt különösen és kiválólag ön miatt.

– Madame Corysande. Én legkomolyabb szándékkal jövök.

– Jól van, jól van. Ugyanezt mondta ön annak a másik három leánynak is,
a kiket megajándékozott a zea mais havannensis bajuszával. Ne féljen ön,
egy férfi sem kezdi azon, hogy «kisasszony, én igen tréfás szándékkal
jövök önhöz». Azért kérem, tegye le a kutyámat; – nézze, milyen szép
szőke hölgy megy amott! majd elnyeli önt a szemeivel: szaladjon utána.

– Madame Corysande! Én most olyan kedvemben vagyok, hogy ha
megharagítanak, nem kimélem a bölcsőben fekvő csecsemőt sem! Ha ön nekem
meg nem mondja, hol lakik s oda nem enged menni, én fogom önnek a
Pamináját s belehajítom a Dunába.

– Menjen! ön bolond marad teljes életében! A legünnepélyesebb
pillanatokban sem tudja a bohóczkodást megtagadni. Ereszsze el azt a
kutyát, mert sírni fogok.

Leon csakugyan látta, hogy madame Corysande orra már hajnalodni kezd,
hát inkább letette az ölebecskét melléje a padra, ki nem szünt meg,
assszonya csitító keze alatt is, folyvást morogni rá.

– Ha ön bolondozik, majd én is tréfálni fogok: nézze, ott jön felénk egy
Schutzmann s emlékezzék Blasel couplettjére.

– «Ki Stadparkban udvarol: Börtönbe vándorol!

– Nem, hanem a másik: «Ki vén szűz után kóborol: Börtönbe vándorol».
Beszéljen okosan.

– No hát mi czélból akarja őt tudósítani ittlétéről?

– Ismétlem, hogy a legkomolyabb czélból. Nőmmé akarom őt tenni.
Becsületemre mondom.

– Kedves Leon! Hogy mondhat ön ilyet? Ön oly okos ember. És nem gondolja
meg azt, a mit kimond. Hisz épen ez az, a mi a lehetetlenségek közé
tartozik. A herczeg Liviának gyermekkorától fogva jóltevője volt: önnek
pedig egyedüli igaz pártfogója volt a földön. A herczeg nem tudott arról
semmit, még csak sejtelme sem volt róla, hogy önök egymást szeretik. Azt
hitte: Livia egy gyermek, kinek lelkét nem tölti be semmi ideál. Nemes
nagylelkűség volt tőle, kezét az elhagyott árva gyermeknek felajánlani.
S ha Livia egy olyan közönséges lélek lett volna, a milyennek szeretnek
a férfiak minden nőt képzelni, azt mondta volna: legyen meg; a beteg
férj úgy sem soká él, az ifjú özvegy akkor majd gazdagon kerülhet régi
eszményképéhez; vagy ha még inkább az önök ízlése szerinti nő lett
volna, még ezt a vesztegzárt se lett volna kénytelen maga elé szabni,
hisz az élő férjet is meg lehet csalni. Ezt ön legjobban fogja tudni. –
Nem így lett. Elhagyta a herczegi házat, hol az úrnői magas polczot nem
foglalhatta el. És most azt hiszi ön, hogy rá fogja beszélhetni ezt a
leányt arra, hogy: «gyere kedvesem, esküdjünk meg, aztán menjünk
karöltve a mi jóltevőnk elé, mondjuk el neki, hogy mi komédiát
játszottunk az ő tiszteletreméltó alakjával: cselt szőttünk a háta
mögött; engedtük őt nevetségessé lenni rokonai előtt, kiknek nézeteit
kikérte, mielőtt tudakozódott Livia szive után s csak akkor tudattuk
vele, hogy ez a szív már nem szabad!» Képes volna ön a herczeg szeme elé
kerülni, Liviával, mint feleségével a karján? – Nem, uram; önnek nem
lehet Liviát nőül venni, a míg a herczeg él!

Mindez megczáfolhatlan igazság volt, s hogy Leon mindeddig nem gondolt
erre, azt csak az mentheti, hogy a szerelmesek, mikor egymástól
elszakadtak, az egész kettőjük között eső világot nem látják.

– De hisz ez szörnygondolat! Oly helyzetet alkotni, a melyben én
kisértetbe legyek hozva, hogy jóltevőm haláláért imádkozzam!

– Ön nem fogja azt tenni: hanem várni fog türelmesen. Gondolja, mintha
valami nagy bűnt követett volna el, s most azért el volna itélve ennyi
és ennyi esztendei fogságra. S ilyen bűnt követett is ön el, s ezt a
büntetést meg is érdemelte érte. A komédiajátszás volt a bűne. Az, hogy
igazi szerelmét úgy eltitkolta, hogy azt hazudott csapodársággal úgy
elálczázta, hogy mindenkit megcsalt vele. Ha ön csak egy elejtett szóval
gyaníttatta volna ezt a herczeg előtt, ha őszintén megvallotta volna
neki, atyja helyett atyjának, hogy Liviát szereti, hogy őt magának
eljegyezte: ha ön csak egyetlen egy irott sort adott volna Livia kezébe,
a mivel az Rafaelának szemérmesen eldicsekedhessék, ez a balhelyzet most
nem állt volna elő.

Leon homlokát verte tenyerével.

Az az estély! az az estély! (A Badenben eltöltött éjszaka jutott
eszébe.)

Akkor készült épen Liviának irni és érzelmeinek őszinte bizonyítványát
adni. Mennyi rosszat tett a helyett! Itt hibázta el az egész életét.

– A bal helyzetet az önmaga választotta szerep idézte elő. Én elismerem,
hogy a szándék igen okos, túlságosan is finom észszel kiszámított volt.
Egy fiatal férfinak, ki a világban gyorsan akar utazni, magas czélt
elérni, nincs előnyére az, ha elárulja, hogy szive már le van kötve. És
épen azt, hogy egy szegény, jelentéktelen leány sziveért van cserébe
adva. Még a kész feleség nem olyan nyűg a pályatörőnek, mint a bevallott
jegyes. Hogy önök ezért titkolóztak, azt értem és helyeslem. Hanem már
most játszsza ön végig a szerepet. Titkolja el tovább is azt, hogy
szeret, s emelkedjék mindig magasabbra: míg egyszer oly magasra jut,
hogy nem kénytelen semmit titkolni többé.

– Kedves madame Corysande, én nem emelkedem már sehova. Lezuhantam:
elértem pályám végét. Semmi közöm többé herczegekhez és államférfiakhoz;
kifacsart czitromhéj vagyok. Experimentum in anima vili. Nincs semmi
vágyam, semmi ambitióm. És semmi kilátásom. Talán ha utána járnék,
megnyerhetném, hogy egy kis titkos évdíjacskát kapjak, mint nyaktörési
fájdalompénzt a szemérmetes rendelkezési alapból; de hogy mennyire
szándékozom ezt tenni, azt megitélheti ön abból, hogy utolsó birtokomat,
Szent-Ilonámat eladtam, hogy annak az árából visszafizethessem a
kegyelmes uraknak azt az összeget, a mit rám bíztak, mint diplomatára,
hogy költsem el, s én nem végeztem be, a mit rám bíztak, mert előbbvaló
kötelességem volt. Azt megtehették, hogy ledobjanak; de hogy akár
térdre, akár hasra essem, az nem tőlük függ: én estemben is fejjel
fölfelé akarok maradni.

– Szentséges Isten! Ön Szent-Ilonát is eladta? Hisz akkor önnek semmije
sincs többé?

– Van! Meg vagyok magam magamnak.

– S hogy akarja ön Liviát akkor elvenni?

– Hát csak a gazdagoknak van joguk házasodni? Elviszem őt magammal a
világnak valamelyik zugába, a hol még van értéke egy embernek, a ki
nyelveket tud, dolgozni szeret, s hideget, meleget kiáll. Ne féltsen ön
engem attól, hogy én nem tudok becsületes úton kenyeret keresni. Nem
kell senki pártfogása többé. – Kérem önt madame Corysande: ha már nem
engedi ön, hogy őt láthassam, mondja meg neki, hogy szegény vagyok: de
nem koldus. Nincs mit várnom senkitől; de nem is tartozom senkinek
semmivel. Meg vagyok halva tökéletesen: a hogy csak egy elhibázott élet
az egy halállal befejezve lehet. De el vagyok határozva újra kezdeni az
életet s ujjá teremteni magamat. Most már nem kinálok neki megosztott
dicsőséget, jólétet; hanem megosztott fáradtságot és nélkülözést.

– Ön rettenetes csábító! Tudja jól, hogy ha a világ kincseit igérné
neki, azokkal ki nem csalná rejtekéből, de ha azt mondja neki: «nézd,
nincs egyebem, mint száraz kenyerem»: azzal el fogja őt csábítani. Jó.
Én mégis át fogom neki adni az ön izenetét. S nem fogom lebeszélni róla,
hogy választ adjon rá önnek. Hanem már most egyre kérem. Nem szükség
becsületszavát vennem: csak belátására hivatkozom. Önnek sikerült Livia
nyomaira akadni; bármennyire igyekezett is ő azokat mindenki előtt
eltakarni. Mindenki előtt rejtve maradhatott: ön előtt nem. Ez nem is
csodaeset. Már most még ahhoz sem kellene bűvészet, hogy ön azt is
kitudja, hol lakom én? s egész a rejtekig eljöjjön; de gondolja meg,
hogy ezzel nem érne el egyebet, mint hogy azt a szegény gyermeket utolsó
szerény menhelyéből is elriasztaná s tovább kergetné a világba. – Ily
kegyetlen még a szerelem sem lehet.

– Igérem, hogy nem fogom őt keresni.

– Akkor viszont én is megigérem önnek, hogy minden héten ezen a napon,
ebben az órában itt fogok ülni ezen a padon: és ha ön is idejön, hírt
mondok önnek Liviáról.

– Köszönöm, nagyon köszönöm.

Leon megcsókolta mind a két kezét madame Corysandenak, a mi ellen Pamina
hangosan tiltakozott: azt hitte, valami merényletet követnek el úrnője
ellen.

– Tehát csak mához egy hétre hallom meg a választ! Addig nem jövök ki a
házból.

– Dehogy nem. Addig lát ön valami kezdet után, hogy tudjak én is ön
felől valami újat mondani.

– Jól van, madame Corysande. Hanem már most még egyet. Beszéltünk száraz
kenyérről. Mily édes az, ha kétfelé van törve, ha meg van osztva.
Mondám, hogy én koldus nem vagyok. Annyi vagyonom még maradt, hogy azt,
a kit szeretek, szükséget szenvedni ne engedjem.

Madame Corysande e szónál büszkén állt föl helyéből s végignézte Leont.

– Uram! Ön még nem ismeri saját kincsének egész értékét! Az a leány, a
kit ön magáénak tart, még tőlem: egy nőtől sem fogad el ajándékot, hanem
dolgozik annyit, a mennyit lehet, s beéri kevéssel.

– De én nekem elviselhetlen az a gondolat, hogy ő kényszerű munkával
megrontsa egészségét, azokat az ő szép kék szemeit!

– Hja uram, ez a végzet! Ön szerezte azt neki és magának, már most tűrje
nyugalommal, mint ő. Elhiszem, hogy ez önnek fáj. De hisz ez büntetés:
várja végét! Ön még csak tegnapelőtt halt meg s ma már fel akar támadni?
Soha sem láttam ilyen türelmetlen halottat. Várjon! Mához egy hétre
találkozunk. Adieu! Gyerünk Pamina!

Azzal odahagyta Leont.


BOLOND SZERENCSE.

Leonnak legelső dolga volt váltóit pénzzé tenni s azután pénzterhétől
megszabadulni.

E végett legelőbb is fel kellett találni a maga vas kakaduját, a kinek
az alkalmatlan hitbizományt visszaadja.

Másutt bajos volt azt megtalálnia, mint az udvari kanczelláriánál.
Gondolta, hogy a kapus talán útba tudja igazítani.

A bankutczához a hadügyministerium palotája előtt visz el az út. Ezt az
utat sokszor járta Leon, s valahányszor elment az ott kiszegezett két
ágyu előtt, (a mik czímernek vannak kitéve, hogy a publikum tudja, mi
van a boltban?) a sétabotjával mindig egyet húzott rájuk. Az ilyen
civilistának könnyebb a lelke, ha egy olyan excellentiás réztekintélyt
insultálhat. Ezúttal olyat ütött az egyikre, hogy a pálczája
végighasadt. Járhatott aztán vele, mint harlekin a csattogtatóval.

A bankutcza szegletén egyszer csak a nyakába esik valaki, s jobbra-balra
megcsókolja. Épen az ő vas kakaduja volt.

Gavallérnak volt öltözve az öreg, fehér figaró a fején, kék frakk és
porczellánfehér inexpressible.

– Szervusz! lelkem, Leonkám. Hozott az Isten! Hová indultál? Az udvari
kancelláriaba? Ne menj most oda.

– Hiszen csak azért akartam oda menni, hogy téged megtaláljalak. Ezen
szerencsét elérve, ne félj, nem taposom én le azt a szép zöld
petrezselymet, a mi a magyar udvari kancellaria küszöbén terem.

– Haha! Nincs igazad. Mert minden két esztendőben egyszer lekaszálják
előtte a füvet, mikor a delegatio ott ül. Hát velem akartál találkozni?
Nagyon derék, hogy nem feledkeztél meg a szegény öreg vas kakaduról.

(– Dejszen: már nem te vagy a vas kakadu; hanem én, gondolta magában
Leon.)

– No hát ha háborítatlanul akarsz velem fecsegni, tudok én itt a
verestorony-utczában egy kedves kis csapszéket, a hol pompásan csinálják
a beafsteaket s kitünő borok vannak, oda beülünk egy kis külön szobába,
aztán kibeszélgetjük magunkat. Ott nem háborgat senki. (Az öreg úr nagy
inyencz volt.)

Leon ráállt az indítványra s aztán mentek egymás után. (A bécsi
belvárosi utczák tudniillik arról nevezetesek, hogy két ismerős, ha
együtt akar menni, akkor egymás mögött és előtt kell hogy menjen;
karöltve pedig csak azok járnak, a kiknek kiválasztott gyönyörüségük
telik az oldalba lökdöstetésben. Jártas emberek leginkább úgy szoktak,
hogy társaságban egyik az utcza jobb, másik a bal járdáján halad egymás
mellett.)

Csak a kis vendéglő ajtajában találkozhattak ismét össze.

A kis öreg úr itt már nagyon otthonosnak látszott; a felszolgáló
személyzet sajátszerű bizalmas mosolylyal fogadta. Úgy látszik, hogy ő
szokta idehordani az idegen vendégeket.

– Jean! nyissa fel a numero 4-et; aztán két beafsteaket, angolosan.
Úgy-e, te is angolosan szereted, Leon? Olyan legyen, mint az epigramm!
Aztán semmi burgonyát hozzá! A burgonyától az ember ostobává lesz. A
burgonya nem egyéb, mint egy óriási nagy hazugság, a mivel az embereknek
a gyomrát megcsalják. Hús az étel, semmi más. A többi csak formalitás.

E közben bevontatta magával Leont a számukra felnyitott kabinetbe, a hol
rögtön meg lett részükre terítve az asztal, s előállt az az ökölnyi kis
ember, a ki bort szokott hozni a vendégeknek.

– Nos, Relli! hát van-e már szeretőd? Micsoda bort adsz nekünk inni?
Hozz legelébb is útcsinálónak két palaczk Chablit. Vagy jobb szereti tán
az én barátom a Liebfrauenmilchet? Vagy a Steinheimer Cabinetet? Vagy a
Chateau Margot-val tartsunk?

– Hallod-e öregem, mondá Leon; ne rendelj most drága borokat, mert
szűken kell bánnom a pénzzel.

– Ah! Az öreg úr nagyot bámult. No hát fiam, hozz két «pfiff» Vöslauert.

Mikor aztán egyedül maradtak, oda könyökölt Leon elé s suttogva mondá
neki:

– A mennykőbe is! Olyan laute gazdálkodtál Párisban, hogy elfogyott a
pénzed?

– Nem fogyott el. Sőt inkább visszahoztam az egészet; épen azért
kerestelek, hogy visszaadjam, itt van; nesze.

Azzal kivette tárczájából a csomagot s odatette eléje.

A vén diplomata nagyon rázta a fejét s vonogatta a vállait.

– Mi ez kérem? Nem értem.

– A pénz, a mit te nekem adtál s a mit én neked most visszaadok.

Az öreg úr mind a két tenyerével lecsapott az asztalra. S oly oly
féktelenül nevetett, hogy elárulta, hogy mind a két fogsora hamis.

– No ez jó! No még így nem tréfált meg senki, a mióta kétágú vagyok.
Ugyan kérlek, keress magadnak valakit, a kivel elhitesd, hogy én ennyi
pénzt adtam te neked! Ha csak ellennyugtát nem produkálsz róla.

Nem lehetett a beszédet folytatni, mert a kis Relli már jött a két pfiff
borral. Itczényi pohárnak a fenekén egy ujjnyi ital. Ezt nevezi a bécsi
ember egy «fütty» bornak, aztán azt párkányig tölti vízzel s nem
részegszik meg tőle.

– Micsoda ez? förmedt fel az öreg diplomata: hát te pagát ultimója a
pinczéreknek, két fütty borral akarsz bennünket megtraktálni? Hát nem
értetted, mit mondtam? Hozz két palaczk Chablit «és» egy
Liebfrauenmilchet! Ezt meg idd meg magad!

A kis Ganymédes bámulva nézett rá.

Az öreg úr aztán felkapkodta az asztalon heverő pénzcsomagot s
végigpörgette azt a kis Relli orra előtt.

– Láttál már ennyi pénzt egy rakáson? – Ez mind az enyim.

Erre a kis Relli, minden tiszteletről megfeledkezve, hangos nevetésben
tört ki és úgy elszaladt, hogy majd a fejével vitte ki az ajtót.

– No, kedves Leon: hát adj ide belőle egy ötöst, aztán a többit tedd el.

– Kedves öregem, mondá Leon. Én most semmi tréfáló kedvemben nem vagyok.
Ellenkezőleg úgy érzem, mintha neki kellene indulnom, úton-útfélen
minden embernek igazat mondani, míg valahol agyon nem ütnek. Hát csak
hagyj fel mindenféle komédiajátszással. Énnekem ezt az összeget te
hoztad, arra a czélra, hogy egy diplomatiai küldetéshez eszközül
szolgáljon. Én ezt a küldetést nem hajtottam végre, a pénzt tehát vissza
kell adnom. Én nem élek Dispositionsfondból.

– Arra esküszöm neked, hogy ez nem került a Dispositionsfondból.

– Hát akár honnan került: én azt, a mire ezt fordítani kellett volna,
nem végeztem el.

Az öreg úr nyelvét ajkai közé fogva mosolygott s aztán ráütött Leon
kezére:

– Te azt a küldetést nagyon jól hajtottad végre. Ne vágj a szavamba
kérlek. Te most jösz a faluról, a veremből, a föld alól? Nem tudsz
semmit. Hiszen remekeltél, te! Te lángész! Te burokban született! Te
szerencse fia! Hiszen úgy végeztél el mindent, mint egy táltos! Hiszen
te boszorkánymester vagy!

– Gúnyolódol?

– Azt hajtottad végre, a mi feladatod volt. Őszintén, teljes buzgalommal
jártál el azon küldetésben, hogy a világ sorsát intéző diplomatákat a
helyzet «valódi» megismertetésével békeszeretetre, engedékenységre
hangold. Minden utat és módot megkisértél. S úgy viselted magadat azon a
sikamló parquetten, mint ellenfeleidnek egyenrangú ellenviadora. Mert
nézeteidet mindenütt sietett egy másik tábor megczáfolni, a véleményt, a
mit te építettél, megdönteni, a «hamis» helyzetet érvényesíteni. A mi
embertől kitelt, azt te becsületesen megtetted és sok leleményességgel.
Irtál memorandumokat, hírlapokba leveleztél, szövetkeztél a távol
elvrokonokkal, ismereteket szereztél, még a munkások békemeetingjén is
szónokoltál; emissariusaid bejárták az egész országot s tudósításaid
pontosak és igazak voltak minden tárgyról. De valamennyi ötleted kőzött
legremekebb, leggeniálisabb volt – hirtelen eltávozásod Párisból.

– Ah!

– Bizonyosan neszét vetted annak, a mi készülőben volt köröskörül. Arról
már bizonyosságot szerezhettél magadnak, hogy a két hatalom között, mely
az élethalálharcz eszméjét már «nemzeti becsületkérdéssé» emelte,
kibékítésről szó sem lehet. Azt is jól láttad, hogy egyetlen egy
államnak a beavatkozása e rettentő harczba egész Európát lángba borítja,
s e tűzpróbán keresztülmenni legkevesebb szüksége van a te szegény kis
újra épülő hazádnak. Láttad pedig jól, hogy mások hova törekszenek.
Ilyen válságos időkben nem az emberi vélemény dönt, nem az igazság, nem
a logika: hanem az események, a világtörténet nagy véletlenei.

Leon bámulva hallgatá, hogy mondja el más az ő saját gondolatait.

– A dolog így történt. Julius 7-dikén kaptad te azt a táviratot, melyben
megczáfolják Bécsből a tűzérütegek hadilábra állását. (No azt már minden
ember tudja, hogy hivatalos dementiket hogyan kell olvasni.) Másnap
Nornenstein Alienor elutazott Délnémetországba; ugyanaz nap megérkezett
Nornenstein Octavián Párisba. Neked azt mondták, hogy kedves menyét
meglátogatni ment oda; de te jól tudtad, hogy egy nagy kölcsönt megkötni
siet, a mi nélkül a liga meg sem mozdulhat. Párison kellett keresztül
mennie Brüsselbe; mert Németországban nagyon keresett czikk volt már
személyleirása. – Ekkor legjobban hizelkedett neked minden ember.
Estélyeket rendeztek számodra, szép asszonyok igértek édes
pásztor-órákat. Szükség volt még néhány napig a te békecsináló munkádra:
szükség volt a te bizalomtól ragyogó arczodra, melytől a finánczvilág
matadorai a napfényt prognostisálhatták. De te keresztet húztál a
számításaikon végig. Egy héttel korábban észrevetted, hogy politikád meg
van bukva, mint megtörtént volna. Kaptál valami indifferens levelet, a
mit odavittek utánad szándékosan az estélyre s te azt elolvasva, azt
mondtad, hogy rögtön haza kell menned. S minő művészettel adtad ezt a
jelenetet! Az egész társaság a te arczodat nézte. A sürgöny szavait
arczodról, homlokodról olvasták. Elsápadtál. Ajkaid reszkettek. Nagyot
sohajtottál. Minden ember kitalálta, hogy meg vagy bukva. Nem te magad,
de az az egész missió, mely rád volt bízva. Ellenfeleid győztek; azoknak
a tervei valósulnak. S te még annyira vitted a művészetet (nem is
említve azt, hogy a hangodat egyszerre rekedtté tudtad tenni), hogy
félbehagytál egy légyottot egy igen szép istenasszonynyal, a mit más
aligha tett volna a helyedben s ezzel tökéletessé tetted az illusiót.
Mikor elhagytad a társaságot, kifüstölték utánad a szobát salycilsavval:
annyira érzett rajtad a bukott diplomata halottszaga. Pedig hát abban a
levélben mindössze is alig lehetett egyéb, mint az, hogy «köszöntet
Fifine, elfogyott az apró pénze». Emlékezem a duennára, a ki a levelet
odahozta a hivatalba, hogy (miután holtartózkodásod nem tudatik) küldjük
azt utánad ibi, ubi». A nevét sem akarta megmondani, sem azt, hogy hol
lakik? De én azért már kitudtam a lakását.

– Ha tudod, meg ne mondd, sietett közbevágni Leon.

– Értem, értem; szólt ravaszul hunyorgatva a vas kakadú; pedig az egy
igen jóravaló kis leány lehet. Nem láttam ugyan, hanem minden
tudakozódásomra azt a választ nyertem, hogy igen tisztességesen él;
sehova nem jár, egész nap, sőt még éjjel is dolgozik és senkit el nem
fogad: és még senkitől levelet nem kapott. És így tőled sem. A mi egy
kis kegyetlenség. Hanem hát igazad van. Semmi sem tarthat örökké. Tudok
én mindent! Látom én a te utaidat. Nagyszerű terv ez a tied, s én már
tudom, hogy sikerülni fog. Mindent tudok. Az ilyen terv keretébe persze,
hogy nem illik bele a kis varróleány: annak a photographiáját bizony ki
kell tenni a levegőre, hogy hadd szíjja ki a nap. Az ilyen viszonyt jobb
előre felmondani, hogy az ember minden későbbi pletykának elejét vegye.
Minden becsületes ifju azt tenné a te helyzetedben. Hanem legalább
anyagilag gondoskodjál majd szegényről. De hát mit adok én neked
tanácsokat? túljársz te minden ember eszén. Szived is van hozzá. No de
most tedd el innen az asztalról azt a pénzt s ne compromittálj vele
engem. Hiszen ha hírbe hozasz ennyi pénzzel, soha sem kapok senkitől
semmit. Ha nincs szükséged rá, add oda valami inséges czélra; van az
nálatok otthon elég. Tudom, hogy nem szorultál rá.

– Te! Én azért, hogy ezt az összeget kiegészítsem, utolsó kis
szentilonai birtokomat adtam el.

– Hát hisz azt is jól tetted. Mit is bajlódnál a hét szilvafáddal ott az
oláhságban? Dynasta vagy te már barátom! Dynasta: kis király. – De mit
beszélek én neked itten komoly ostoba képpel olyan dolgokat, a miket te
jobban tudsz, mint én.

– Nem tudok semmit.

– No hát majd megtudod rövid időn, a mikor minden ember megtudja. Az
igaz, hogy bolond szerencséd van, s ezúttal épen «az okosé a szerencse».
De már most – kiment a pinczér – beszélhetünk tovább azokról a
történtekről, a miket te nem tudhatsz. Te a legkisebb részletekig
kidolgozva játszottad a szerepet. Még azzal, hogy hirtelen elhagytad
Párist és nem búcsúztál el senkitől, nem volt minden befejezve. Az egész
úton mindig volt valaki, a ki figyelemmel kisérjen. De rossz kedélyed
egy perczre sem hagyott el. Remek gondolat volt tőled különösen az, hogy
Gänserndorfnál Bécset elkerülted. Ezzel hitelesítetted meg a bukásodat.
Többé nem lehetett kétség. De még mindig kisértek tovább. A dancsvári
postaháznál, a míg levelet írtál főnöködhöz: (lemondás volt az, keserű
és száraz), valaki a szomszéd szobából szinházi látcső segélyével
olvasta el a távolból, hogy mit irsz! Még azután a szentilonai útra is
adtak melléd útitársat; de még később azt is megtudták, hogy egész nap
vadászni jársz s vad nélkül térsz haza; levelet se nem kapsz, se nem
írsz. Tökéletesen bolonddá tetted üldözőidet.

Leon bámult és hallgatott. Nem bírta megérteni, hogy az, a mit ő
kétségbeesésében tett, vagy nem tett, hogyan vált, akár tény, akár
mulasztás alakjában világtörténeti mozderővé?

– Most már előjöhetsz s megmutathatod magadat. A mik azóta a világban
történtek, azokat megtudhatod a hirlapokból. A háboru kitört. Ezt nem
akadályozhatta meg senki. De bizonyos körökre nézve nagyon korán tört
ki. Hüh! hallanád csak, hogy szidja Nornenstein Octavián Falbenheim
vezérőrnagyot, s Falbenheim meg Octavián fejedelmet; mind a ketten
Alienort, s mind a hárman tégedet! Egész légváruk szétomlott. Sisyphus
köve, a mit nagy igyekezettel felhengergettek a tetőre, a túlsó oldalon
megint legurult. Csak tíz napot nyerhettek volna még! Ezóta a háborút
nem profilban átnók, hanem en face. Minden tervüket elrontottad nekik. S
ezzel a rontással győzelemre segítetted itthon mindazokat, a kiknek
hűségeddel tartoztál. Milliókat takarítottál meg az országnak, és nagy
catastrophák elhárításában voltál szerencsés eszköz. Ezt mindenki tudja
rólad, s patronusaid azon töprengenek, hogy micsoda nagy dolgokat
találjanak ki elég nagy jutalmul számodra? Barátom! Te csodanagyot fogsz
egyszerre repülni. Léghajóban szállsz fel, s a mit a léghajóból meglátsz
földet és az égen csillagot, azt mind neked adják. S ha még csak eget és
földet és csillagot adnának; de még annál is többet! Hogy mi az, a mi
több az ég és föld minden dicsőségénél? Hát én mondjam azt meg neked?
Én, vén bagoly; neked, huszonkilencz éves daliának? Mi a legnagyobb
kincs? Aztán még a kincsek között is kincs! – Eredj már! Nevesd el
egyszer magadat. S ne csinálj nekem folyvást ilyen morfondirozó képet.
Tedd bolonddá az egész világot: de engemet ne! Hiszen jobban tudod te
azt, mint én. – No de hát csak én magam egyem és igyam? Koczczints
legalább… annak a szép hölgynek az egészségére, a kiről most
gondolkozol!

«Annak» az egészségére, a kiről most gondolkozott, csakugyan kiürítette
Leon a poharát.

A vén diplomata azért, hogy beszélt, becsülettel megfelelt a reggelinek
is s nem szégyenítette meg a jó borokat, s a míg kedélyesen szürcsölé az
arany nedvet, kedvteléssel mondá:

– Bizony a jó rajnai bor többet ér a rajnai szövetségnél. Phá! Hanem te
kedvesem, ugyan jól megtanultál hallgatni. A mit eddig felfedeztél
előttem külföldi tapasztalataidból, azért nem adna nekem egy ujságíró
három hatost. És még csak nem is kérdezősködöl. Nem akarod velem
tudatni, hogy van valaki a világon, a ki érdekel. Teszem föl: egy beteg
ember.

– Etelváry Miksa herczeg!

– Én is azt gondoltam. Azt hiszem, hogy csak azért nem kérdezősködtél
felőle nálam, mert meg akartad őt látogatni. Elkéstél vele. Ő tegnap
utazott el a szép herczegnővel együtt.

– Hová?

– Bizony messze: Helgolandra. A honnan aligha fog visszatérni többé. Az
utolsó napokat szakadatlan izgalomban tölté, testi-lelki erejét
megfeszíté, hogy a harczi politikát megdöntse. Egy maga egy tábor volt,
a mi egy hadjáratnak állta útját. Erős összeötközései voltak
Nornensteinékkal s csak magas személyek közbejövetele akadályozta meg,
hogy párbajra nem került a sor a két főúr között. Azt tudod, hogy mivel
indokolta Nornenstein fia eljegyzésének fölbontását Rafaela
herczegnővel? (a minő megbántást nem szoktak olyan könnyen elengedni.)
Hát Alienor princz igen szivesen udvarolt Rafaela herczegnőnek; de (úgy
hiszem) még szivesebben a társalkodónéjának. Ez a kedves gyermek vette
azt észre s sajátszerű védelmet talált ki a maga számára. Egy szép fehér
cziczája volt, azt vette az ölébe, mikor Alienor közeledett hozzá. Ezt
pedig a nyavalya töri ki, ha egy macskát meglát. Kénytelen volt
felbontani a viszonyát a macskák miatt. Miksa herczeg e mentséget teljes
értékűnek fogadta el. Felőled pedig sokat tudakozódott. Naponkinti
sürgönyeidet mindennap megtekintette s meg volt velük elégedve. Rögtöni
eltünésed hírét mikor megvitte neki valaki, hahotára hallotta őt
fakadni. Azt mondta, hogy az geniális ötlet volt. Ez volt utolsó
nevetése életében. A gyors következmények igazolták felfogását.
Nornenstein Octavián visszajött, re infecta; Alienor valamerre
Schweitzba menekült s úgy meg van ijedve, hogy Törökországnak akar
kerülni hazatértében. A felesége meg ottrekedt Párisban. Falbenheimtól
tíz napig nem hallott az ember egyebet, mint fogcsikorgatást, meg azt a
mondatot, hogy «se bakkancs, se köpönyeg». Elmaradt az egész utazás!
Etelváry Miksa herczeg azt mondá: «munkánk be van végezve» s azzal
összeroskadt. A küzdelem tartotta fenn életerejét, a győzelem végét
vetette mind a kettőnek. Orvosa sietteté, hogy menjen Helgolandba minél
előbb. Ő napról-napra várt te reád. Nagyon helyeselte, hogy úgy
elvonultál a világ elől, de az utóbbi napokban már türelmetlen volt,
hogy még sem jösz elő. Írni hozzád nem lehetett: azt mindenki megtudta
volna. Tegnap már rákényszeríté az orvosi tanács, hogy szánja el magát
az útra, s ő elment, üdvözletét hagyva számodra hátra.

– Lehet még Helgolandba utazni?

– A franczia hajóhad ugyan tengerre szállt már, de Hamburgban, vagy
Bremerhafenben találsz elég semleges hajót, ha azt keressz. Egyébiránt
jobban teszed most, ha nem mégy sehová. Add át nekem lakásod czímét,
hogy szükség esetén rád találhassak. Én meg aztán cserébe adok neked
valami mást. Annak a kis varróleánynak a lakásczímét, a kiről nem akarsz
tudni semmit. No no no no! Csak ne förmedj fel: bepecsételem egy
levélborítékba, úgy adom át. Ha nem akarod, nem bontod fel. De jöhet
úgy, hogy kedved lesz megtudni, hol lakik? s akkor készen találod.
Tudod, sajnálom szegényt. S azt hiszem, hogy még sem fogod úgy elhagyni,
hogy ne gondoskodjál róla. Tudni fogod te annak a módját. Hiszen
gavallér ember vagy. Nos kell? vagy rágyujtsak vele?

Leon ezen emberrel szemközt nem tudott tettetni. Az ajkai reszkettek s
nyelve megtagadta a szolgálatot, mikor azt akarta mondani: «nekem semmi
közöm sincs a te felfedezésedhez!»

Eltette a levélborítékba lezárt czímzetet, a melyről megtudhatta, hogy
Livia hol lakik.

És aztán megállhatta azt egy nap és egy éjjel, hogy fel ne bontsa azt a
levélborítékot és legalább annak a háznak a kapujáig el ne menjen, s
addig ne fondorkodjék, a míg őt valami alakban meg nem láthatja.

De másnap már nagyon nyakára nőtt a kisértet s félő volt, hogy maga alá
gyűri az adott szót, ha valami új eszmével segítségére nem jön. Azt is
megtalálta.


NIOBE PARASZTRUHÁBAN.

(Csodálatos ez az emberi végzet! gondolkozott magában Leon. Van, a ki
küzd, fárad, valódi érdemeket szerez; senki észre sem veszi, nem
méltányolja azt; s egyszer véletlen, vaktában feltaszít valamit s abból
egyszerre olyan nagy dolgot csinálnak, hogy egész életére nevezetessé
lesz tőle!)

Valjon mi tartóztatta őt attól vissza, hogy most, midőn minden ember
tombolt, ujjongott a háború csodahíreire, előálljon a maga
tapasztalatait fitogtatni, saját részével dicsekedni: legalább azon
körök előtt, a kiket «illetékesek»-nek szoktak nevezni?

Az a láthatatlan valami abban az óraműben, a minek szív a neve. Ez a
hajszálrugóra járó nyugtalankodója a léleknek azt súgta neki, hogy ez
egy átkozott év marad a világtörténetben, a midőn a földnek két ilyen
nemzete ilyen harczot kezd meg. Harczot, melynek dühét azon nemzeteknek
minden férfiai, asszonya, gyermeke érzi, s melyet be nem fejez
tengervér, csonthalom; sem egyik, sem másik nemzet diadala és
leveretése, mely ujra férfivá nő a gyermekekkel, mely újra születik
minden csecsemő világrajöttével, mely élni fog a kimondott szóban, a
leírt betűben s megfosztja ezt a világrészt a béke nyugalmától örök
időkre. S e balsorsban része van az ő komédiajátszásának. Minek ment ő
el Nornenstein Octavián meghívására, hogy álsürgönyét ellopassa magától?
Minek adta át e titkos írás kulcsát annak a csábító nőnek, hogy
fellovalja ez vele a harczi liga tagjait, hogy aztán azok fellovaltak
azzal ismét másokat, hatalmasabb tényezőket, s a bohózatból iszonyú
tragoedia lett. Minek feledkezett ő meg egy pillanatra is Liviáról
Pompeiáért? Egy hajszálnyi eltérés a hűségtől olyan hibát vet az ember
életében, mint egyetlen eltévesztett szám a calculusban.

Most már patakban omlik a vér! A legnemesebb két nemzetnek a vére.
Minden seb, a mit egymáson ütnek, az egész emberiségnek a sebe. Minden
halomba lőtt rom a közművelődés romja. S a gyülölet, mi a harczok után
fennmarad, ragályos sorvasztó láz lesz az egész polgárosult világra
nézve.

És ebben az ő komédiajátszásának része van.

A gyermek játszik a tűzzel; tapsol a légbeszálló csepűlobogványnak, s
csak akkor ijed meg, mikor kigyúl a ház, s a kigyúlt háztól leég a
félváros.

Leon irtózott a hirlapokba nézni.

Ime a nemezis már nyomban utolérte. Gúnyos bohóczkodásának egyik
méregcseppje odahullott, a hova nem nézett. Egyetlen sebhedő részére
saját szívének. Liviát ez űzte el boldog menhelyéről. S még ez is
visszahatott a gyujtogató munkára. Livia eltünésének híre riasztá őt el
Párisból s ott mély politikai indokot kerestek ebben.

Hasztalan kisérté meg önmaga előtt védekezni, a hogy gyakorlott
diplomaták tisztára tudják mosni kezeiket. Hasztalan mondá magának:
«nálad nélkül is megtörtént volna mindez!» Két nemzet akarata készítette
elő azt a catastrophát: még uralkodó főknek sem állt hatalmukban azt
elfordítani. De hátha még sem? Hiszen «egy szó», egy «kérdés» volt az a
tojáshéj, a melyből az a szörnyeteg kikelt! Zápult volna meg tojásában!

Hasztalan mondá magának: «helyesen tettél; két óriás készült már rég,
hogy összeveszszen; két óriás, két «halhatatlan». Te nem gátolhattad meg
azt: erőtlen, törpe ember. Tehát siettetéd! Nehogy egy harmadik óriást
is magukkal vigyenek, a ki «halandó», s ha meghal, a te halottad. A
diplomatiában az önzés kötelesség. Csinálunk háborút másnak, azért, hogy
nekünk békénk legyen. Indítunk vérontást, magas elvekért. Nem drágáljuk
a világháborút a világkereskedelemért. Gyógyítjuk magunkat azzal, hogy
versenytársainkat beteggé teszszük. Tüzet gyujtunk a szomszédban azért,
hogy melegedhessünk nála. Szabadságot importálunk más országokba, azért,
hogy itthon ne kivánják. És elvégre is, a megbukott politika talál a
maga számára «száz» mentséget; de a győztes politikának csak «egy»
mentség kell: az a «siker».

S ez a siker volt a semlegesség politikusainak diadala idehaza.

Elég nyugalmas párna fényes álmok számára azoknak, a kik abban részt
vettek.

De Leon szemeit nem a fényes álmok látogatták, hanem a vonagló
holttetemekkel behintett mezők; a jajkiáltások pokoli kardala, az égő
városok tűzfénye a felhőkön, a strassburgi domra hulló bombák és azok a
pokolbeli gnómok, a miket ördögöktől megszállott torzképkarczolók
papirra mázoltak, e torzképek megelevenülve, szitkozódva, gyujtogatva,
gúnyt röhögve, koronákat, koporsókat és asszonyi szemérmetességeket
tajtékkal köpdösve hemzsegtek körülötte. S mind e pokoli látvány
zürzavara közepett egy halavány szűz alakja, ki késő éjjel himzése előtt
ül, gyászpompát varr tán egy herczegnőnek? Fekete gyöngyökkel. Néha egy
könny is hull a gyöngy közé. Az éji lámpa fényes karimája képezi feje
fölött az aureolet.

Nem való az diplomatának, nem híres embernek, a kinek kedélye van, a ki
mélyen érez!

Leon talált ki valamit reggelre, hogy mit csináljon addig az egy hétig,
a míg Corysande úrhölgy hírt hoz neki Liviáról.

Távol, a keleti hegylánczok között lakik egy boldog család: ezt ő teljes
kétségbeesésében hagyta azzal a szavával, hogy eladja lábuk alul a
földet s a fejük fölül a házat. Ezeknek a könyeit fel kell szárítani.

Most már jogosan rendelkezett minden nála levő összeggel, remélhette,
hogy a vevőtől, jó nyereséget engedve, visszaválthatja eladott kis ősi
birtokát s aztán a szőke angyalkák hadd danolják továbbra is karéjba
fogózva az «ipsilandi rózsát!»

A milyen hanyatt-homlok sebességgel diplomatiai futárok tudnak vágtatni,
éjet, napot egybefogva, világtörténetváltoztató sürgönyeikkel, oly
gyorsan sietett vissza Leon Szent-Ilonára azzal a jó hirrel, a mi egy
család boldogságát ismét visszaadja.

Nem tért be útközben Lőw Hirschez: mindenek előtt a komáját akarta
megörvendeztetni, ahhoz sietett.

Az ismerős erdőn keresztül szemközt jött eléje a patak, de annak a víze
olyan szennyes vereses színű volt most; nem viczkándoztak benne a kis
zöldezüst halacskák, a miknek árnyéka máskor meglátszott a kavicson, a
mint a nap rájuk sütött. Az új birtokos bizonyosan sietett az
értékesítéssel, valahol vasbányát túrzott fel, annak a rozsdás salakja
fertőzteté meg a patak kristályát.

A mint a falu közelében az út lejtőn visz alá, Leon leszállt maga a
kereket megkötni s aztán gyalog ballagott a gyepes ösvényen a kocsi
után.

Mikor ama kis halom alá ért, a hol a temetőkert volt, a honnan a minap a
játszó gyermekraj rohant eléje, a gyalogúton egy férfit látott aláfelé
bandukolni, vállára vetett kapával.

Alig ismerte meg benne Seregély komáját.

Hiszen Seregély jó gazda volt; de hogy maga járjon a kapával ki a mezőre
dolgozni, az mégis szokatlannak látszott. Az arcza pedig úgy el volt
változva, mintha nem is ő volna.

– Hát komám! kiáltott rá Leon, hol járunk azzal a kapával?

Az ember egyet köhintett, mintha a szó nem akarna kijönni a száján.

– Itt voltam a temetőben, a kis leányom sírját felhantolni.

– Ah! kiálta fel megdöbbenve Leon. Csak nem a kis Mariska?

– Igen. A legkisebb. Ő volt az utolsó.

– Utolsó! Ember! Mit beszélsz? Csak nem akarod mondani, hogy mind
meghaltak?

– Mind a kilencz el van temetve már.

– Megőrültél? Hisz nyolcz nap előtt itt tánczoltak körülöttem mind.

– Úgy van. Egy nap kettő is feküdt egymás mellett a koporsóban. Szépen
párosával jöttek ki ide. Csak az utolsó egyedül.

– Eredj! Te engem csak megakarsz ijeszteni! Mit tréfálsz ily ostobául
velem? Seregély, legyen eszed. Ne bolondozz, mert rád verek!

– Bolondozok? Hát jöjjön oda velem; nem messze van: megnézheti.

Azzal egy szót sem szólt többet, megindult a temető felé, Leon a
nyomában. A bemohosodott sírok utczáin túl volt egy új sor frissen
felhantolt dombokkal: négy nagyobb halom, meg egy kicsiny. Előttük a
fejfák. Négy halomnál kettős fejfa.

– Olvassa ön a neveiket. Ön maga választotta azokat a számukra. Most ide
vannak írva.

Leon dermedten állt meg a sírok között.

– Hogy történhetett ez?

– Én magam vagyok az oka, szólt az apa, izzadt homlokát végig simítva
tenyerével. Mikor ön elment innen, bűnös elkeseredésemben odamentem a
szobába, a hol ők aludtak, s arra fakadtam, hogy: «óh uram Isten, hát ha
elvetted szájukból a kenyeret, vedd őket magukat is tehozzád!»
Meghallgatta a szavamat. Másnap kiütött a faluban a vörheny, s hét nap
alatt kilencz koldússal kevesebb volt a világon.

Leon egy szót sem tudott szólni, megfordult s indult ki a temetőből.

A mint az ösvényre kiért, mely a faluba vezet, Seregély megfogta a
kezét.

– Édes jó nagyságos uram: ne jöjjön oda mihozzánk. Ne lépjen abba a
házba mostan. Nem jó lesz önnek azt a nyomorult asszonyt látni. Én magam
is egész nap az erdőt járom, hogy ne lássam, mit tesz, vesz, ne halljam,
mit beszél, hogy sír, hogy danol. Az önnek nem fog jól esni.

Leon megszorította a férfi kezét.

– Nem, édes Seregély komám; én szomorítottalak meg benneteket, az én
kötelességem a vigasztalás. Az én sorsom ver titeket. Tudja, hogy az, a
mit én rám üt, az nekem nem fáj; a mit szeretteimre üt: csak az fáj.

Aztán el nem bocsátá a kezéből a komájáét, míg a házba nem értek.

– Hol van az asszony? kérdezé tőle.

– Hol volna másutt? mondá a gazda, benyitva az ajtót, mely a négy-ágyas
szobácskába vezetett.

Az asszony ott ült a kemencze padkáján, mellette kétfelől a kilencz pár
czipőcske. Azokat tisztította szép fényesre kefével. A kilenczedik csak
gyapotból volt kötve, piros szalaggal; azt kifűzte, megint befűzte, s
rakta egyik oldalról a másikra maga mellé s mikor megvolt, megint újra
kezdte. A közben lábával csendesen ringatott egy bölcsőt, s dúdolt
valami dajkadalt hozzá.

– Kedves komámasszony! szólítá őt meg Leon, odalépve hozzá.

Nem hallotta, nem felelt rá.

– Beszélhet annak akárki, nagyságos uram, szólt a gazda: nem neszel rá.
A nyolcz elsőnél agyonsírta magát; mikor a kilenczedik is megkapta azt a
kegyetlen betegséget, olyan lett, mint az őrült. Ölébe szorította,
karjaival takargatta el: pörölt az Istennel, azt mondta, hogy nem adja
oda neki ezt az egyet, ezt az utolsót. Kést, tüzet el kellett venni a
kezéből, mert ölni, gyújtogatni akart. Biz oda kellett adni azt is.

– Miért nem hivattatok orvost?

– Van is az ezen a vidéken! Aztán mit segíthet az orvos olyankor, mikor
apa, anya maguk panaszolták fel Istennek, hogy mért küldött rájuk annyi
gyermeket? Meg kellett azoknak halni!

Az anya fölkelt, a nélkül, hogy a férfiakhoz szólt volna, kiment a
kertbe, felszedte a fa alól a lehullott almákat, tele szedte vele a
kötényét, aztán megint bejött, kiosztotta az almákat, oda rakta az üres
vánkosokra: egy pirosat, egy sárgát mindenüvé, igazságosan, hogy össze
ne veszszenek rajta.

Leon nem nézhette tovább, átment az írószobába, magával híva Seregélyt
is.

Ebben a szobában még nem volt egyéb változás, minthogy a képek, melyeket
Leon maga rajzolt, le voltak szedve a falról.

– A képeket leszedtem, mondá Seregély, azokat nem szükség talán megkapni
a Lőw Hirschnek.

– Nem lesz az eladásból semmi, mondá Leon. Nem adom el ezt a kis
birtokot soha. Visszaveszem az új vevőtől. Itt hagylak benne örökös
bérlőnek, olybá tekintsd azt, mintha saját magadé volna. Fiatalok
vagytok még, meggyógyít az idő.

– Szegény kis Erzsike! Nem hagyta magától elvétetni azt a szép arczképet
az utolsó pillanatig: azt kivánta, hogy együtt temessük el vele.

(Nem lehetett ezzel másról beszélni.)

– Átok legyen azon a szép arczképen! az eleven képmásával együtt! kiálta
fel indulatosan Leon s aztán megrázta két vállánál fogva a révedező
férfit. Ember! Légy férfi. És térj magadhoz. Istenes ember voltál
mindig. Olvastad a szentírást. Ismered Jób történetét. Elvette tőle
Isten vagyonát, gyermekeit, minden örömét. S adott neki ismét vagyont,
gyermeket, örömöt. Ne veszítsd el a lelkedet. Nézz a szemembe és
hallgass rám. Én örökössé teszem ittmaradásodat ebben a házban. Láss
dologhoz s imádj Istent, hogy adjon boldog otthont ismét.

A lesújtott apa most aztán összeszedte magát; látszott összeszorított
öklein, hogy minő kínokat tanít elnémulni!

– Nem, nagyságos uram, mondá töredezett, de elszánt indulatú hangon. Én
e helyen meg nem maradok. Hogy én mindennap, a mikor felkelek, ott
lássam magam előtt azt a dombot, azokkal az idevirító fejfákkal! Hogy én
e fél őrült asszony sírását hallgassam estétől reggelig, a ki reggeltől
estig erdőn, mezőn bolyong, gyermekeit keresve, s aztán mikor haza tért,
azt kérdi tőlem: hol vannak? A hol minden zeg-zug a házban rájuk
emlékeztet; a hol játszótársaikat látom futkározni. A hol kiesik a
számból minden falat, ha rájuk gondolok. Én itt nem maradok a világ
minden gazdaságáért! Köszönöm rólunk való gondoskodását. Nemes nagy
szíve nem viselhette el, hogy minket megszomorított. De a mi örömünk
napját ember nem virraszthatja fel többé. Mi elmegyünk innen. Ketten
vagyunk: valamerre csak megélünk. És ne is szerezze ön vissza ezt a
birtokot többé. A mely napon ön ezt idegennek adta, eltünt erről Isten
áldó keze! Nem hiú jajveszékléseket mondok én most. Látta ön nyolcz
nappal ezelőtt azokat a szép vetéseket? Úgy-e, a leggazdagabb termést
igérte valamennyi? Nézze meg most. Nyolcz napi afrikai hőség mit csinált
belőlük? A vidám városi nép azt mondja: de jó fürdőidő! mi pedig azt
mondjuk: nem lesz kenyér! A vetőmag nem kerül meg! Az erdőkön lehullott
a makk fonnyadtan, s a gyümölcsfákat nem kell már megtámogatni; terítve
az alja s férges, a mi a fáján maradt. Még az állatok is elpusztulnak.
Nézze meg ön a méhest. Üres minden kaptár. Elveszett raj és anya. Csak a
tolvajméhek járnak az elhagyott sejtre. Inség jött ide be. S ez csak
kezdete az inségnek. Csak hagyja ön ezt a birtokot az új gazdának. Talán
azért ver bennünket az úr Isten ennyi nagy csapással, hogy földesuraink
mind idegen kézre eresztik birtokaikat.

Ez utolsó szókat már kifelé mentében mondá el a sáfár, s többet nem
kivánt Zárkány Napoleon úrtól megtudni.

A fényes álmokról ábrándozónak ez egy hideg ébresztés volt. Elhitetted
magaddal, hogy nagy ember vagy, mert az ország sorsát segítettél
elintézni mély bölcseséggel; de nem viselted gondját annak a kis darab
földnek, a mi sajátod, örököd volt: milyen kicsiny ember vagy!

Senki sem vagy.

Késő este volt már. Estebédre nem hívta most senki. Álmos cseléd jött be
hozzá asztalt teríteni, s felhordta a magányos lakomához duzmadt képpel,
a mit ügyetlen keze főzött. Lehet, hogy jó volt. Leon hozzá sem nyúlt.
Úgy vitt ki a cseléd mindent, a hogy behozta.

Ugyanaz megvetette számára az ágyat. Leon lefeküdt rögtön. Annyi hosszú
erőltetett útnak törődése most vette még elő. Fáradt volt és csüggedt.

De a mint a külső zaj elcsendesült, felzengett a háznak kisértetdanája.
Egy szakadatlan sírás, jajgatás tölté be a szerencsétlenség hajlékát,
hivogatott gyermekek nevével vegyítve. Néha egy engesztelő, nyugasztaló
hang félbeszakítá azt, s egy hosszúnak tetsző hallgató időköz
következett; de ismét kitört az elfojtott zokogás hangja újultan s
megtépte az éjet.

Künn a konyhában horkolt a cseléd. Az ő álmát nem zavarta senki
zokogása.

Leon pedig hallott minden szót, a mit a másik szobában beszélnek.

– Ugyan ne sírj, csillapítá a férj a nőt. A nagyságos úr nem alhatik
tőled a szomszéd szobában.

Erre egy éles sikoltás hangzott, lassú, kínos nyöszörgésben elhaló, s
aztán csendes lett minden. Niobe könyjei kifogytak. Vagy talán elhagyta
a síró asszony a házat s elment oda, a honnan nem hallik idáig?

Leon szemeire ólomként nehezült az álom.

De ez nem a jóltevő tündér volt, a ki még a rútat is megszépíti, a ki
édent hazudik az álmodónak, s elveszi a szív öntudatát, a fej
gondolatait. Ez az önkínzó lelkiismeret álma volt, megelevenülése az
üldöző gondolatnak. Eddigi rémlátásai most még szaporodtak egygyel. A
felkonczolt hullák vérmezejében, az égő láthatár tűzvilágításában, tört
ágyúk, halomrahányt fegyverek közepett, romok mögött, miket befutott a
tövisinda, ült a halavány szűz alakja és hímzett egy szörnyű szemfödél
szélén, a mi az egész világot látszott betakarni, oly végtelen volt,
átlátszó fátyola alatt még fel-felemelte fejét egy haldokló, vonagló
tetem. És előtte, karéjba fogódzva tánczolt egy mosolygó
gyermekkísértetcsoport, egy-egy fénylő lobogványnyal a fején s a
haldoklók nyöszörgése s a távoli ágyúdördület mellett énekelte:
«Ipsilánd, Ipsilánd, Ipsilándi rózsa! Rózsa volnék, piros volnék, mégis
kifordulnék!»

Leon lerúgta magáról takaróit s felugrott fektéből.

Nem lehet megmaradni ennél a háznál.

Felkelt, felöltözött; kiment a szobából. A fogyó hold épen akkor kelt
föl a magas hegyek mögül.

Leon fölkelté kocsisát s meghagyta neki, hogy fogjon be rögtön. Ő maga
előre megy gyalog. Siessen utána.

A hold a völgy egyik oldalát bevilágította, a másikat sötéten hagyta.

A magánosan ballagónak folyvást az a gyermekdal zengett minden
gondolatján keresztül, ő maga is azt dudolta magában s úgy tetszett
neki, hogy a szöszke csoport folyvást körültánczolja, karéjba fogózva s
együtt halad vele dalolva. S úgy jön neki, mintha meg kellene őket
szólítani: «hát tovább, hogy van a nóta?»

Egyszer aztán az éjszaka csendje megfelelt a kérdésre: hangzott a
gyermekdal, halkan, hizelgőleg.

  «Kék selyem szoknya:
  Zöld arany rojtja;
  Fordulj hármat szép Erzsike,
  Fordulj angyalútra».

Széttekintett. – Épen a temetőkert dombja alatt haladt el. Az új
sirhalmok csoportja előtt ült egy nőalak, fehér ruhában, az dalolta alvó
gyermekeinek ezt a kedvencz nótát ébresztőül.

Zörgött a szekér, utólérte, ő felült rá és elhajtatott.


AZ UTOLSÓ SZÍVDOBBANÁSOK.

Etelváry Miksa herczeg a háború kitörése után nyolczadnapra elutazott
Helgolandba.

A mint a felől bizonyos lett, hogy saját hazája nem fog belekeveredhetni
e harczba, engedett orvosai sürgetésének. Abszolut nyugalomra volt
szüksége.

S erre olyan jó az a sziget a tenger közepén: egy meredek vörös
sziklatömeg, körülvéve fehér zátonyok homokjától, s megkoronázva zöld
mezőkkel. A zászlója is zöld, vörös, fehér. Egy kis eszményi állam a
tenger közepén. Még országgyülése is van; igaz, hogy csak hat tagból
áll; de ebben az a jó, hogy hét párt nem lehet benne, mint egy másik
veres-fehér-zöld állam országgyülésében. Egyébiránt a hazájukat ők is
épen úgy szeretik, pedig az olyan föld, melyen nem terem kenyér. Csak
burgonyát ád. S mellé a tenger: halat, s a lég vándormadarakat. Mégis
szeretik azt. A tenger évtizedről évtizedre láthatólag aláaknázza
szikláikat: barlangokat, földalatti templomokat váj alájuk, a haza
századonkint kisebb lesz, le-leomlik belőle egy darab, egyszer egészen
el fog tünni, a néppel együtt, melynek nyelvét mindig kevesebben
beszélik. Mégis szeretik azt.

Nyaranta ezrével jő ide az úri nép, kit a boldog szárazföldről testi
gyarlóság vagy életunalom a zátonyokra űz.

Itt, a ki nem akar tudni a világról semmit: nem tud meg róla semmit.

Etelváry Miksa herczeg ideérkezte óta nem látott egy hirlapot, egy
levelet, mely a continensről jött. Magának olvasni egyátalán nem engedte
meg a házi orvosa. Rafaela olvasott fel neki rendesen Jules Verne
regényeiből.

Az egész szakasz a világtörténetből, mely azon válságos hat hét alatt
lefolyt, el volt titkolva előle.

Ordináriusa a politikával is épen úgy bánt, mint a többi halálos
mérgekkel; szükség esetén ő határozta el, hány cseppet lehet beadni egy
szemerből, mint a morphiumból vagy laurocerasusból, Az abszolut
hallgatás csak boszantotta volna a beteget. Annyit tudatni kellett vele,
hogy a háború folyik; de csak két fél között, változó szerencsével.
Egyébiránt a három semleges nagyhatalom mindent elkövet, hogy a harczoló
feleket tisztességes békekötésre bírja. Ez nem is volt ámítás.

Még akkor arról is lehetett beszélni a főúr előtt, hogy «hol» történtek
nagyobb ütközetek? Metz környéke még határszélen fekszik. Rezonville,
Gravelotte, Saint Marie aux Chénes, Saint Privat la Montagne,
Strassbourg; mind olyan nevek, a mik azt bizonyítják, hogy mindkét fél
egyenlő erővel harczol.

A részletekről már nem volt szabad beszélni a herczeg előtt. Az már
felizgatta volna. Azzal biztatták, hogy már nem soká helyreáll a béke. A
nemzeti büszkeségnek, a becsületnek már elég van téve mindkét részről.

A herczeg aztán elővétette az «Utazást a holdba» s átengedte kedélyét a
holdba lőtt golyó csodálatos történetének.

Ő volt talán az egyedüli ember Európában, a kit «ennek» a golyónak a
sorsa érdekelt. Vajjon eléri-e a holdat?

(Mikor minden ember azt kérdezte, hogy vajjon eléri-e Mac-Mahon Párist?)

Az aluminium golyó elrepült a hold mellett s nem jutott el a titokteljes
csillagba, a minek az okait sokkal világosabban kifejté a költő, mint a
hogy kifejték a strategák annak az okait, hogy miért nem jutott el
Mac-Mahon Párisba?

De mi történik a csodálatos golyó lakóival tovább? Ez érdekelte a
beteget most nagyon.

A szemközt jövő tűzgolyóval találkozást már szerencsésen kikerülték, s
annak a fényénél egy futó pillantást vethettek a hold tulsó, lakott
oldalára.

Egy szeptemberi napon aztán azt mondá az orvos betegének.

– A háború most már véget ért. Az események olyan fordulatot vettek,
hogy most már meg «kell» kötni a békét.

A beteg egészen megnyugodott benne, hogy az utazó golyó a parabola
szabályánál fogva visszatér a holdtól s ismét haza fog esni a földre.
Csak a benne lakókat ne érje valami baj!

Egy délután aztán, mikor legcsendesebb álmát aludta, egy ágyúdördülésre
ébredt fel, melyet egy pillanat mulva egész sortüzelés követett nehéz
ütegekből.

Felszökött fektéből s ablakához rohant, letépve a függönyöket róla s
kitekintett a tengerre.

A zöld hullámsíkon négy pánczélos tengeri szörny, fehér-fekete lobogó
alatt állt szemközt négy hasonló leviathánnal, miknek pirosfehérkék
lobogóik voltak. Azok lövöldöztek egymásra.

Hasztalan bujnak el a betegek, a világkerülők, az európafáradtak a
sziklasziget magányába: a tengeri szörnyek helyükbe hozták a háborút, s
jól tartják őket ágyúdörgéssel.

A tengeri ütközöt egész délután folyt. A pánczélos hajók közül egy sem
sülyedt el: még az éj leszállta után is látszottak az elkésett
villanások a láthatáron, a hogy harczolva mentek odább.

Ez volt a halálos beteg szivének a kegyelemdöfés.

Minden tagja reszketett, mikor az ágyúzásnak vége volt. Szívét kínzó
görcsök szorították össze. Az orvos aggódva sietett ápolására. Erre az
ágyúdörgésre nem vethetett orvosi tilalmat. A beteg elutasítá őt s
eltolta maga elől a codeint: nem kell több csillapító szer többé.

– Adják ide nekem a ma érkezett hírlapot! Mindent akarok tudni.

Parancsolt! És nem engedelmeskedett többé. A mire joguk van a betegeknek
az utolsó szívdobbanásoknál.

Az orvos azt súgá Rafaelának, hogy a herczeg a jövő reggelt nem fogja
megérni.

És aztán átadták neki a legutólsó napon érkezett hírlapot.

Ah, minő borzasztó olvasmány volt az! Egy szeptemberi hírlap 1870-ben!
És ezt ő mind előre látta, érezte, tudta, hogy ekként fog történni.
Utolsó erejét arra pazarolta, hogy elfordítsa a fátumot. Nem hittek
neki. Most aztán mindazok, a kik nem hittek, tegnapelőtt még fényes nagy
históriai nevek, a világtörténet vezetői, megszüntek lenni; semmivé
lettek, elmultak. Elmulhat ő is már. Nincs egymásnak mit mondaniok
többé.

A herczeg mindenkit kiküldött a szobájából, csak a leányát marasztá ott
egyedül.

– Rafaelám lelkem! még egy levelet kellene írnom; de kezem reszket, nem
bírja az írást, s titkárommal azt nem közölhetem. Leirod-e helyettem, a
mit mondani fogok?

– Rafaela szótlanul odakészíté az írószereket az asztalra, leült
atyjával szemközt, s baljával megfogta annak kezét, hogy ajkáról
elleshesse, mit suttog, kézszorításáról kitalálhassa, a mit kimondani
nem bír.

– Ird a levél fölé: «Zárkány Leonnak».

Rafaela fogta a tollat és írt.

«Kedves Leon!»

«Az élet végénél vagyok. A miket most mondok, azok utolsó szavaim, s
azok te neked szólnak. Te tudod, mi voltál rám nézve? Csak lelked volt
az enyim, semmi más; s ha meghalok, csak lelkemet hagyhatom rád; semmi
mást. Mert a mit azonkívül hagyok rád: azt a szegény hazát, a mit a
magas diplomaták «anonym országnak» neveztek; az nem örökség, az csak
tartozás. Te ismered az örvényt, mely alája van ásva, te ismered a
vihart, mely föléje szakadni készül; én mutattam azokat meg neked: – te
ismered a névtelen munkát, a mely az ő fentartásáért küzd; melyben
segítettél te, mely alatt összeroskadtam én. S holnaptól kezdve már nem
lesz kinek segítened, nem lesz ki segítsen neked. Csak egy reménysugár
kisér át a túlvilágba. Két kincset hagyok itt; az egyik hazámé, a másik
szivemé. Az egyik világi nagy birtokom, a másik leányom».

Elhallgatott.

Szivét elszorítá valami.

«Sötétség!»

Rafaela e szót is leírta. Azután odament atyjához, ölébe vette a fejét s
ajkait homlokára nyomta.

A haldokló leküzdte kínjait.

– Hol hagytam el?

– «Sötétség…» olvasá Rafaela.

– Mit akartam mondani azzal, hogy sötétség?

– Talán ezt: «Sötétség fogadna a túlvilágon, ha azt kellene hinnem, hogy
mindkét kincsem rossz kezekre száll majd».

– Óh mi híven eltaláltad gondolatomat! úgy van, úgy van. Már a lelkemmel
tudsz beszélni. Írd oda ezt. Igen! – Most már tudom folytatni: «ha egy
reménysugár nem követne oda át: az, hogy marad, ki üres helyemet betölti
s ha akaratomat öröklé, örökölni fogja erőmet is. – Te vagy az. Te
értetted meg küldetésemet. A ki harczolni akar, ott legyen a harcz
helyén. A folyó tulsó partjáról kiabálni nem használ. Te értetted meg,
hogy a hazaszeretet befolyás nélkül csak életvágy; de nem életerő. Te
vállalkoztál a feladatra, mely az ifjúság édes ábrándjáról lemondással
kezdődik. Ész, akarat, szeretet és tehetség kell, hogy egyesüljenek
abban. Három sajátod már, a negyedik is az lehet». – Oh Rafaela; nem
tudom folytatni tovább. Eszméim kínoznak. Milyen semmiség mind az, a mit
ember alkot! – Küldj gyóntatómért. Halálom közelg. – Nem! Ne állj fel.
Már megtaláltam. «Halálom közelg.» Ezt írd oda. «Azt akarom, hogy hazai
földben nyugodjam. Feledhetetlen jó nőm oldala mellett. A harczos
időkben gyönge leányom nem kelhet útra egyedül a tengeren: itt is háború
folyik. Kisérőim is mind gyámoltalanok. Jőjj el értem: szállítsd haza te
az én koporsómat. Légy védője, útitársa leányomnak – a tenger vészei
között – mutasd meg neki lelked egész nemességét: férfiértéked egész
kincsét a válság, a keserüség napjaiban…» – Írod-e még, a mit mondok,
leányom?

– Írom, jó atyám.

«S legyen megosztva áldásom közted és ő közötte!» Leírtad ezt is? – Úgy,
hozd ide a levelet, add kezembe a tollat, hadd irjam alá nevemet.

Rafaela odavitte hozzá az író támlányt s letérdelve eléje, úgy tartá azt
kezében, míg atyja reszkető kezével utoljára leírta nevét.

– Jól van! suttogá a haldokló megnyugodva. S ölébe vonta leánya fejét,
hogy megcsókolja még egyszer. Pecsételd le a levelet. – Köszönöm. –
Csókold meg arczomat. – Tedd ide még egyszer imádkozó kezeidet szivemre.
– Ne vegyünk búcsút. Nem válunk el. Küld a gyóntatót.

Mire a fogyó hold feljött a tengerből, már akkor ő eltávozott abba a
nagy sötétségbe, a hova erről a homályos földről olyan fényes
reménysugarak kisérik el az örökélet hivőit.


A HERCZEGNŐ GYÁSZFÁTYOLA.

Két nappal előbb ott volt Leon Bécsben, mint madame Corysande légyottja
elkövetkezett volna.

Ott minden ember, a ki csak távolról is ismerte valaha, azzal rohanta
meg, hogy hallotta-e már, hogy Sedannál elfogták Napoleont? Ez volt a
«jó reggel!» s a «jó este!» ez volt a mártás, a mit a pinczér a hús
mellé feladott; ez volt a disagio, a mit a pénzváltó az ezer frankosából
visszaadott. Egyébiránt elég nagy eset is volt az! Délután
összetalálkozott öreg barátjával, a vaskakadúval. (A kinek igazi nevét
soha sem fogja senki megmondani.) Leon már messziről elkezdte őt
fenyegetni.

– Azon ne kezdd, hogy «elfogták Sedánnál Napoleont!»

Az öreg tréfás alak nagyon szomorú arczczal mondá: van eszemben. Látod
ezt itt?

Azzal levette fejéről a kalapot s azt kívánta, hogy azt nézze meg Leon.
Derék fehér czilinder kalap volt, mely már sok nyarat kiállt, széles
gyászfátyollal körítve.

– Tudod, mit jelent ez rajta?

Leon gunyoros természete soha sem engedett el egy alkalmat a
csúfondároskodásra.

– Azt, hogy a kalapod ócska.

Az öreg úr megfenyegeté őt az ujjával.

– Leon; egyszer magad fogod a te saját szádat megütni a
csúfondároskodásért.

– Hát komolyan? Gyászolsz? Kit?

– Bizony nem azt a Napoleont, a kit Sedánnál elfogtak: hanem azt, a kit
én fogok el most. A te gyászod ez fiú! Nagy férfiú. – Meghalt Etelváry
Miksa herczeg…

Ennél a szónál aztán Leonon volt a sor, saját kalapjára olyat ütni
ököllel, hogy az a szemöldökéig horpad. Megérdemelte; – nem a kalap:
hanem a feje.

– Talán nem igaz? Ezzel vigasztalá magát.

– Igaz biz az, édes barátom. Itt hordom már reggel óta a fekete pecsétes
levelet hozzád s kereslek vele égen-földön. Ugyan hol bujkálsz? Nesze.
Helgolandból érkezett számodra. Térjünk be az én kis vendéglőmbe. Itt az
utczán csak nem fogsz elolvasni ilyen levelet.

A vendéglőbe érve, azon ürügy alatt, hogy a konyhába megy, megrendelést
tenni, magára hagyta a kikopott diplomata védenczét. Nem akarta a levél
első hatását ellesni annak arczáról. Leon egyedül lehetett, mikor azt
végigolvasá.

Az iráson magán mindjárt megismerte Rafaela vonásait.

Lehetett-e annak tartalmát meg nem értenie? Lehetett-e még valami
kérdése valami oraculumhoz, miután az irásra ráismert? Nem szentesíté-e
a szavakat a kéz, mely azokat leírta?

Mily nehéz gondolatok voltak e sorokban! Milyen prognosticon egy új
élethez, melynek pályaczélja a fellegek láthatlanában vész el! S mind e
biztatást Rafaela keze által iratta le örök jóltevője. És nevének
reszkető betűi utolsó szívdobbanásait örökíték meg.

A vén jó barát már régen ott ült vele szemben az asztalnál s ő még
mindig szótlanul, elmélázva nézett a kezében tartott levélbe. A betűk
mind emberalakot öltöttek előtte.

Egyszer aztán, a mint a pinczér valami sültet hozott, mintha arra várt
volna legjobban, hirtelen neki esett késsel, villával, hogy azt mentül
hamarább felkaszabolja. Így szoktak az emberek falatozni a vasúti
állomáson.

– Te sietsz, a mint látom, mondá az öreg; hogy el ne késsél a déli
vonatról.

Leon csak fejével inte.

– Tanácslom, hogy Hamburgnak menj s amerikai gőzöst fogadj az útra.

– Tehát te tudod, hogy én nekem Helgolandra kell mennem?

– Igen, a herczeg holtestét és családját hazaszállítanod. Még egyebet is
tudok, a mi téged érdekel; de annak még nincs itt a napja, hogy
elmondjam. Te még ma elutazol?

– El.

– Lehetek valami segítségedre az elutazásodban?

– Köszönöm. Mindig útra kész vagyok. Hanem valami más szivességre
kérlek.

– Parancsolj velem.

– Emlékezel hát arra az asszonyságra, a ki azt a levelet én hozzám
küldte Párisba?

– Madame Corysandera? Hogyne? Kívánod, hogy elvegyem, s atyja legyek a
leányának? A te kedvedért?

– Köszönöm. Neki nincs leánya, s nincs szüksége férjre. Ilyen sokat nem
kívánok. Ez az a hölgy, a kinek szállását te kitudakoltad, de a kinek én
becsületszavamat adtam, hogy hozzá be nem lépek addig, a míg meg nem
engedi. Ez a derék hölgy (mert valóban tiszteletreméltó asszonyság)
nekem viszont megigérte, hogy holnapután délben a Stadtpark egyik padján
ülve fog rám várni és velem bizonyos körülményekről beszélgetni. Én
holnapután a találkozón nem lehetek ott. És én nem akarom, hogy ő hiába
várjon rám.

– Értem a többit. Tehát tudatni kellene vele, hogy te igen fontos és
elmulaszthatlan okoknál fogva elutaztál.

– Sőt meg lehetne mondani neki magát az utazás czélját is. Etelváry
herczeg koporsóját.

– Mindent értek. «Csak» a koporsóját.

– Mit akarsz ezzel?

– No mert a koporsón kívül még mást is hozasz a hajóval: a
herczegkisasszonyt.

– Azt úgy is tudni fogja. Jól ismerte a herczeg családját.

– Ah, tehát valóban distingvált úrhölgy! Bízd rám. Elvégzek mindent.

– De hogy kezdesz hozzá? Az egy fölöttébb büszke és elutasító jellem. Ha
azon kezded, hogy «engem Zárkány Leon bízott meg ezzel meg amazzal:»
hátat fog fordítani s félvállról mondja azt, hogy «mi közöm nekem ilyen
nevű úrhoz?»

– Óh csak ne bajlódjál te azzal. Hát azért vénültem volna meg, hogy ne
tudjak bánni az asszonyokkal! Tudom én annak a módját minden genreben.
Volt már dolgom álbüszke és valódi büszke asszonyokkal. Rendbehozom vele
a dolgot. Egészen rendbehozom. Többek között – légy szives nálam egy kis
rendelkezési alapot hagyni. Valami négy darab ezer frankos jegyet.

– Szivesen teszem. S nem kérdem, hogy mire kell? Hanem arra az egyre
figyelmeztetlek, hogy ha netalán az a gondolatod volna, hogy te azon
hölgy kezébe valamiképen pénzt juttass a nevemben, úgy bizonyos lehetsz
róla, hogy azt a szemed közé dobják.

– Csak te ne adj nekem tanácsokat, hanem adj pénzt, aztán szaladj! mert
itt hagy a vonat. Rögtön küldök bérkocsiért, az alatt készítsd össze a
pénzt, a mint mondtam. Aztán bízzál az én tapasztalt furfangosságomban.

Leonnak rögtön útra kellett szállni. A halott parancsa a legelső. Az
elébb való még a szerető hívásánál is. S ez sok embernek a halottja lesz
itt ebben az országban!

Másnap korán reggel ott csengetett a vas kakadu madame Corysande
lakásának ajtaján. Hóna alatt volt egy kelmecsomag papirba takarva.

Ez alkalomra egész szokott kinézését elváltoztatta, kakadú üstökét
divatosan középen elválasztva kétfelé simította, bajuszát feketére
kente, zöld szemüveget tett fel, s a szép kettős fogsort, mely remeke
volt a fogépítészetnek, otthon hagyta, úgy, hogy összeesett arczával a
legjobb ismerőse se foghatta volna rá, hogy találkozott vele valaha.

A csöngetésre egy nem épen invitáló hang szólalt meg az ajtón belől:

– Ki az?

– A fekete rózsa; válaszolt az öreg úr mézédes hangon.

E varázshatású névre elfordult a kulcs az ajtóban s egy női fő dugta ki
magát rajta, szemöldökig lehúzott s áll alatt összekötött főkötőben.

– Mit akar itt? riadt a látogatóra a főkötő tulajdonosnéja.

– Alászolgája madame! mondá csoszogó bókkal az öreg úr, kalapját
leemelve alázatos udvariassággal. Ön kegyes volt e napokban a «fekete
rózsánál» valami himzés munkát keresni. Akkor épen nem volt semmi
alkalom: most azonban egy nagyobbszerű megrendelés érkezett hozzánk, s
főnökünk feljegyezte asszonyságod czímét, és elküldte a kelmét; ha
megalkudhatunk.

– Mindjárt! válaszolt az őrtálló fej és visszahúzódott. Az ajtó ismét
bezáratott kulcscsal.

Az öreg úrnak aztán szép ideje maradt a folyosóról lenézegetni az
udvarra, míg odakinn felejtődött s számlálgatni kezdé, hogy hány
czukorsüveget hajítanak kézről-kézre az alatt az odalenn raktározó
boltossegédek? Azonban nem veszté el türelmét. Világban járt ember volt:
ki tudta számítani, hogy a míg a suta főkötő húsz centiméternyi magas
chigonná átváltozik, ahhoz szép idő kell.

Ez idő lejártával megnyilt az ajtó ismét, s most már igen impozáns
fenségében jelent meg az imént eltünt fő, gyönyörű nagy áttört
elefántcsont fésűvel a hajában, mely visszájáról volt feltűzve a
kontyába.

– Méltóztassék uram! Szólt most már ünnepélyes leereszkedéssel madame
Corysande: előre bocsátva hajlongó, tisztelettudó vendégét belső
szobájába, a kis előszobán keresztül.

Madame Corysande szobája sok külső csínnal volt berendezve. Ez volt az ő
büszkesége. A látogatónak nem volt szabad észrevenni, hogy ő nem tart
cselédet. Azért szobapadlója ragyogott: azt ő minden reggel maga keféli
fel.

«Pamina»! kiálta előre a szobába madame Corysande; mely intés a kis
ölebnek szólt, hogy hagyja abba a vendégijesztő ugatást: a miből az a
quiproquo támadt, hogy az öreg úr az ablak előtt ülő fiatal hölgyet
üdvözlé e névvel: «Alázatos szolgája, Pamina kisasszony»! A mire mind a
két hölgy elkezdett nevetni, madame Corysande a nagy derültség miatt
alig bírta megértetni látogatójával, hogy ez a név nem a hímzőráma
mellett ülő hölgyé, hanem a bolognai kedvenczé; mire aztán a furcsa öreg
úr nem a kisasszonytól, hanem a kis kutyától kért bocsánatot, hogy
megfosztá őt egyetlen jogos tulajdonától: a nevétől, a mi a hölgyeket
még derültebb hangulatba hozta.

Épen csak azt akarta az öreg úr. Tudta ő jól a hölgyek nevét, csak egy
kis bohókás alapszinezettel akarta megvilágítani a tervezett szini
előadást; a minek a szövege nagyon is tragikus.

– Csókolom a kezeiket, úrhölgyeim. Én a «fekete rózsa» vagyok. A magam
részéről már elég «szürke rózsa». Hehehe. Van szerencsém negyven év óta
ott szolgálhatni. A mi firmánk a legrégibb egész Bécsben. Ismeretes
gyászpompa kereskedés. Nálunk nélkül úri halott, a ki ád magára valamit,
el nem temettetheti magát. Mi képesek vagyunk egy huszonnégy óra alatt
teljes gyászpompát előállítani, s nevezetes halottaknál, a kik egy hétig
vannak közszemlére kitéve, a hihetetlent tudjuk megvalósítani. Emlékezni
fog ön madame herczeg Metternich temetésére: ön akkor még kicsi kis
leány volt. (Ez nagyon hizelgett madame Corysandenak, a ki már akkor
bizony nagy leány volt) Azt egészen mi állítottuk ki. Komolyan mondom!
Nem hiszi ön! Két napig harminczkilencz himző nőt foglalkoztattunk. Én
jártam el valamennyihez mindennap egy kézcsókot, meg egy virágcsokrot
átadni. Arra a nagyszerű aranynyal hímzett katafalk terítőre bizonyosan
emlékezik ön! Az volt a munka! Azt mondták, hogy azt csak Párisban
lehetett kiállítani, mi megmutattuk, hogy itt is lehet! Persze csak
mindent Párisban! Mintha mi semmihez sem értenénk. Hát van-e egész
Párisban himzőnő, a ki ilyen munkát tudna kiállítani, mint a kisasszony?
Valódi remekmű! Hanem ez a fajtája a himzésnek nagyon háládatlan
foglalkozás: ezzel alig kereshetni meg a kenyeret és lámpaolajat. Azután
a kisasszony nagyon rosszul ül. A himzésnél nem szabad ilyen széket
használni: ez rontja a mellet, ehhez vannak saját alkotású tabourettek.
Én majd hozok egyet a kisasszonynak, ha elfogadja. Nagyon olcsó áron. Ez
igen szükséges. De én itt mind elfecsegem az időt, pedig a kisasszonynak
is drága minden percze. S nekem is százfelé kell még ma szaladnom.
Nagyszerű megrendelésünk érkezett ma: egy herczeg halt meg; csaknem
olyan nevezetes ember, mint Metternich, s még annál is gazdagabb úr.
Csodálom, hogy nem Párisban rendelték meg a gyászkiállítást.

– Hohó uram! oda most nem lehet menni. Ott most háború van. Napoleont
elfogták s Párist ágyuzzák, szólt bele madame Corysande; büszke volt rá,
hogy az esze túljár az együgyű férfin.

– Úgy? A bizony meglehet. Az ilyen megvénült rőflovag, mint én, nem
sokat törődik a politikával. Én kávéházba sem járok, s csak azokat az
ujságokat olvasom, a mikbe selymet, fátyolt takarunk: azok pedig
alighanem tavalyiak. Ezért drágult hát úgy meg a selyem! No lám, én erre
soha rá nem jöttem volna. Hát hogy a dologra térjek. A herczegi
gyászpompát a «fekete rózsa» fogja kiállítani. A kisasszonynak szántuk a
gyászfátyol kiállítását, melyet a herczeg lánya fog viselni. Roppant
gazdag örökösnő! Képzelheti nagysád. Magáért azért a gyászfátyolért, no
azt nem mondhatom el, hogy mennyit adnak a fekete rózsának? mert az
üzleti titok: a fekete rózsa fizetni fog a kisasszonynak négy ezer
frankot.

A két hölgy nem bírta eltitkolni örvendetes meglepetését. Hisz ez egy
quinterno a lutrin!

– Még a firma is nyer rajta eleget; szólt hamis szemhunyorítással az
öreg úr, s Párisban bizonyosan kétszer annyiért vállalták volna el, s
fizettek volna a himző mamzelleknek tíz frankot naponként. De a fekete
rózsa «általában» adja ki megrendeléseit. S a kisasszonynak négy ezer
frankot fog fizetni kész munkáért. Ha elvállalja. No azt gondolom, hogy
elvállalja. Ilyen megbízás nem hamar fordúl elő újra. Nem minden nap hal
meg egy herczeg – hogy is hívják? elszaladt a neve a fejemből. De itt
lesz a czíme a zsebemben valahol: majd előkeresem. De előbb a
megrendelés. Tehát tisztelt kisasszony, itt a kelme, és itt a himzéshez
való selyem és ezüst. Mert a himzés fekete selyemmel és argent friseével
fog készülni. A hozzá valónak az árát önnek kell a díjból megfizetnie s
ez majd számlájára tétetik. Ez azonban nem lesz olyan igen sok. Kitelik
bőven a négy ezer frankból. A hímzethez való mintarajzokat elhoztam.
Ezekből láthatja kisasszony, hogy az egész à la Savonnerie modorban
készítendő: ön gyakorlott ebben, úgy-e bár?

– Óh jól értek hozzá! szólalt meg Livia.

(Milyen szép csengő hangja van! motyogta magában az öreg úr.)

S hogy szakértését bebizonyítsa, Livia rögtön tűbe húzott egy szálat az
argent friséeből, s megmutatta egy fátyoldarabon, hogyan kell azzal à la
Savonnerie himezni?

– Óh pompás! nagyon szép! (Milyen finom fehér kezei vannak! milyen szép
rózsás ujjacskái!)

– Ez nem könnyen fog menni.

– Sietni nem szükség vele kisasszony. A herczeg külföldön halt meg; azt
elébb tengeri úton, vasúton hazahozzák: abba beletelik két hét, s csak
akkor lesz az ünnepélyes szertartás, a mikorra e fátyolnak el kell
készülnie. Azért csak nappal dolgozzék ön, éjjel lámpánál ne rontsa a
szemeit. (Milyen gyönyörű kék szemek!) Az éjjeli munkának, kivált a
gyászhimzésnek még az a hátránya is van, a szemrontó sajátságán kívűl,
hogy meglátszik a hímzeten magán; s a herczegnő, a kinek a számára ez
készül, nagyon finnyás; mondhatom, hogy igen kényes! S a «fekete rózsa»
büszke arra, hogy senki se mondhassa: «bezzeg, ha ez Párisban készült
volna». Azért csak nappal dolgozzék ön rajta. Tudom, tudom: az van
benne, hogyha hamarább kész lesz a munka: ön hamarább megkapja az árát.
Segítünk ezen is. A fekete rózsa azt akarja, hogy olyan készüljön, hogy
az irigység se találhasson rajta nagyító üveggel sem egy makula hibát.
Én fel vagyok hatalmazva, a hímzőnőknek előleget adni. Önöknél azonban
még többre is kész vagyok. Itt hagyom az egész összeget, a miben
megalkudtunk. Az ön tiszteletreméltó arcza, madame, ez ártatlanságot
sugárzó szemek, kisasszony, biztosítanak engem arról, hogy a «fekete
rózsa» semmit sem koczkáztat az előrefizetéssel. Engem az én
emberismeretem még soha sem csalt meg.

Ez a nagy bizodalom némi gyanút gerjesztett madame Corysandeban.

– Uram, mi nem tartozunk azok közé, a kik előlegeket szoktak kérni.

– Madame! szólt az öreg úr, termetét büszkén kiegyenesítve. Ne bántsa ön
meg helytelen pruderieval a fekete rózsa firmáját. A fekete rózsa
valóságos menhelye a munkás női erénynek. Administratióját egy titokban
működő női testület viszi, melynek feladata: jó erkölcsű fiatal
hölgyeket, kik erényes életmódot folytatva, kézi munka után élnek,
pályájuk folytatására buzdítani, nyilt titok, madame. A gazdagok azért
halnak meg, hogy a szegények élhessenek. Ön ért engemet. Erős alap egy
fiatal nőre nézve, ha van egy kis félretett pénze. Kivált midőn azt
tisztességes úton szerezheté. Egyébiránt, ha tartózkodik ön elfogadni,
hát visszaviszem.

Madame Corysande mégis csak inkább az elfogadásra határozta el magát.

Az öreg pseudo-boltoslegény leszámlálta neki az asztalára a négy
ezerfrankost.

– Önök elfogadják a franczia pénzt, úgy-e? Azért, hogy Napoleon
tönkrejutott.

– Micsoda Napoleon? riadt fel madame Corysande.

– Hát hiszen remélem, hogy csak egy Napoleonról lehet szó.

De bizony egy másikon járt annak az esze akkor s Livia is megszúrta a
tűvel az újját erre a szóra. A mi felett az öreg magában nagyon jót
nevetett.

– Aztán ne tessék az asztalon hevertetni a pénzt. Egy perczig se! Ebben
a Bécsben nagyon vigyázni kell az embernek. Zárja el madame rögtön a
fiókjába. Aztán kérnék egy kis nyugtát róla, ha nem lenne terhére.

Madame Corysande leült s elővéve apró írószerét, elkezdett nyugtát írni.

Egyszer aztán elakadt.

– Ugy-e bár, uram, azt is ide kell írnom, hogy kinek a számára van
megrendelve az előre kifizetett munka?

– Természetesen, természetesen. A herczegnőnek a nevét.

– Hanem akkor mulhatatlanul szükséges volna elébb, hogy tudjam a
herczegnőnek a nevét.

– Ah, hát még nem mondtam volna meg? Nézd csak; most meg már nem jut
eszembe! Ilyen a vén fej: a míg idáig jövök elfelejtem. Azt hittem, hogy
a zsebembe teszem a czímét. Oda ám, csakhogy más kabátot vettem fel. No
nem tesz semmit. Egyszeribe szaladok haza, s hozom a czímet magammal.
Óh, hogy még egy herczeg nevét sem tudom megtartani. Szaladok: egy percz
alatt itt leszek.

S úgy elszaladt ki a szobából, mintha lopott volna.

Madame Corysande pedig utána szaladt és lekiabált utána a lépcsőn.

– Uram, uram! Ha nem viszi a nyugtát, vigye el a pénzét; jőjjön vissza a
pénzéért uram.

A vas kakadú félt, hogy még elfogják erre a pénzkiabálásra.

– Köszönöm madame, köszönöm; kiabált vissza. Nem fogadok el ajándékot.
Bocsásson meg. Nem szabad borravalót elfogadnom. Nem vehetek el pénzt.
Ne bántson meg vele!

Ezzel a ravaszsággal lemenekült a lépcsőn. Mindenki azt hitte, hogy a
szegény lovagias érzelmű vén boltsegéd menekül a kinált borravaló elől.

A pénzt tehát már odaezermesterkedte volna.

De hol hagyta az izenetet?

Majd azt is megkapja madame Corysande; ki van az csinálva szépen, mint a
strassburgi dom óraművének egymás után következő csodagépei.

Madame Corysande csak várt türelmesen a visszatérőre; várt délig, akkor
fogta a félig megirt nyugtát s azt mondta Liviának, hogy elmegy vele
egyenesen a «fekete rózsá»-ba.

A nagyszerű etablissementben már ismerték arról madame Corysandeot, hogy
sokat járt oda munkát keresni egy himzőnő számára, s veszekedett velük,
ha nem adtak.

– No hát uram: mondá madame Corysande az üzletfőnöknek, letéve a nyugtát
az írópolczra, mondja ön csak, hogy hívják azt a megboldogult herczeget,
a kinek a gyászpompáját önök állítják ki?

A főnök megmondta neki jó szivvel.

– Azt Etelváry Miksa herczegnek hivják.

– Etelváry Miksa herczeg meghalt? rebegé madame Corysande, s e szóra úgy
elveszté a lelkét, hogy kiszaladt a comptoirból, s nagyon sok embert le
kellett taszigálnia a járdáról, míg anynyira magához tért, hogy e
vészhír egész nagyságát átérezze.

A legelső józan gondolata aztán az volt, hogy visszasiessen a fekete
rózsába. A főnök ott várta már az ajtóban.

– Ön valami nyugtát felejtett itt madame.

– Igen, szólt madame Corysande, elhatározott hangon, s a nyugtát
berepeszté két helyen és zsebre dugta. Uram! Livia kisasszony nem fogja
azt tenni, nem teheti azt, hogy Etelváry Rafaela herczegnő számára
gyászfátyolt hímezzen semmi áron. Én visszaadom a pénzt.

A főnök felhúzta mind a két vállát s zsebébe dugta a kezét.

– De hiszen tőlünk nem volt önöknél senki se megrendeléssel, se pénzzel.

– Hogyan? Egy öreg úr, a kinek egy foga sincs, a haja fehér és kétfelé
van választva, s a bajusza fekete!

– Madame! Az én segédeim mind fiatal emberek, s az a bajuk, hogy több
foguk van, mint a mennyit el tudnak tartani.

– Akkor ki volt hát az az ember?

– Valami csaló. Adja fel a rendőrségnek. Meglopta önt?

– Dehogy lopott, inkább pénzt hagyott ott nálam.

– Akkor ne adja ön fel a rendőrségnek.

Madame Corysandenak egy világos gondolata támadt.

– Ki rendelte meg önöknél a gyászpompa kiállítását?

– Azt mindjárt előkereshetem a journal könyvből. Tessék besétálni
madame. Itt a neve. Dumka Péter, uradalmi jószágigazgató. Lakik a
herczeg hotelében.

– Köszönöm, uram.

Azzal elsietett.

A tramwayra felülve, szabad folyást engedett könyeinek. Ez volt az első
végezni valója. Azután elkezdett magában beszélni:

«A herczeg halálával is épen úgy vagyok, mint a herczegasszonyéval
voltam. A szomorúsággal vetekedik a boszuság. Még csak nem is sírhatok
kedvem szerint. Micsoda komédia ez itt most? Ki küldi hát Liviának azt a
pénzt? Insultálni akarják azt a szegény gyermeket? Hogy ő most üljön le
gyászpompát hímezni annak a halottnak a szertartására, a kinek, ha
akarta volna, most ő lehetne az özvegye? Hogy a hány gyöngyöt, annyi
könyet ejtsen a munkára? Ki gondolhatott ki ilyen kegyetlenséget ellene?
Majd megtudok mindent Dumka úrtól. Áldott jó herczeg, ha tudná, mennyi
keserűséget okozott még a halálával is»!

Madame Corysande még épen otthon találta Dumka urat, ki egész gyászba
volt öltözve még a herczegnő halála óta. Madame Corysande is azt
gyászolta még.

– Ah, kedves madame Corysande, látja, milyen szomorú napunk van ismét. A
mi jó herczegünk meghalt.

– Boldog ő; mert ismét annál van, a kit szeretett: véleményezé madame
Corysande, mely véleményt Dumka úr csak részben tett magáévá.

– Az égben bizonyára együtt vannak már; hanem a földön még időbe és
fáradságba fog kerülni, a míg egymás mellé juthatnak. Helgolandtól
Etelvárig bizony hosszú az út.

– Tehát Etelvárra fogják őt szállítani?

– Természetesen, a családi sírboltba. Ott lesz a gyászszertartás.

– Képzelem, milyen nagy pompával.

– Nem igen biz az. A herczeg végakaratával meghagyta, hogy egyszerűen
temessék el; egy halottat ne ékesítsen nagy külső fény: a jó emlék
többet ér annál. Igen egyszerű lesz a gyászszertartás.

– De annál pompásabbak a toilettek. Úgy tudom, a herczegnő gyászfátyolán
négy ezer frankba kerül a hímzés.

– Ah, az városi mese! Én nem tudok róla semmit.

– No de én magam beszéltem azzal az úrral, a ki azt egy ismerősömnél
megrendelte. Ki is fizette az árát.

– Tőlem nem kapta rá a pénzt.

Akkor aztán madame Corysande tetőtől-talpig leírta a kis öreg urat Dumka
úr előtt.

– Soha sem láttam ilyen embert. Fogatlan! kétfelé választott őszhajjal,
à la bon enfant; de furcsa lehetett.

Tehát Dumka úr sem tud róla.

Most madame Corysande az igazi nyomra kezdett akadni.

Leon iránt fogott gyanút.

– Talán a herczegnő maga adott rendeletet.

– Nem madame, az jobban el van most foglalva a maga fájdalmával és
félelmével, a blokadeon kell keresztüljönnie a hajóval, még el is
foghatják. Van annak eszében a gyásztoilette! Különben is szereti az
egyszerűt.

– De hát nem ment eléje senki, hogy kisérője legyen?

– De igen. Zárkány Napoleon urat hívta fel e szomorú szolgálatra saját
levelében a meghalt herczeg.

– Tehát Zárkány Napoleon elutazott?

– Ma kaptam a táviratát Hamburgból, hogy a Waternymph angol gőzössel
tengerre szállt, a herczeg koporsóját és családját haza hozandó.

Most aztán annyit megtudott madame Corysande egyszerre, hogy az elég
volt neki egész hazáig, még pedig gyalog.

Hanem a fődologra nézve, hogy ki küldhette hát azt a pénzt, és ezt a
megrendelést? most már teljes tökéletes sötétségben maradt.

Kisírt szemei elöre elárulták a titkát.

Melyik gyászhíren kezdje Livia előtt? A herczeg halálán-e, vagy Leon
elutazásán?

Az egyik hirrel sebet fog ütni a leány szivén, másikkal mérget fog
csepegtetni a sebbe.

«Szegény, szegény leány»!

E szókkal rohant be szobájába s elébb egy verset sirt, Livia nyakába
borulva; csak azután mondta el neki az eseményeket, a megtörtént
sorrendben.

A leány bámulatos lelki nyugalommal hallgatta azt végig. Madame
Corysande elcsodálkozott rajta.

Livia csak hallgatott, a megkezdett gyászfátyolt ölébe leejtve, s kezeit
rajta nyugtatva. Szemei a sötét szövetre bámultak.

Aztán felsóhajtott, összehajtá a fekete kelmét és félretette. És két
kezét szivére nyomva mondá:

– Áldja meg őket az Isten.

– Mit tesz ön most?

– Most? Most már hímezni fogom a herczegnő menyasszonyfátyolát…


AZ ÉN ATYÁM.

Ha Leon csak egy árnyékát vétette volna észre a bizalmaskodásnak, mire a
herczeg jogot adott neki, midőn Rafaela elé lépett, bizonyos lehetett
volna felőle, hogy egy olyan jéghideg tekintettel találkozik, mely
egyszerre a tulsó égsarkig taszítja; ha pedig könyekkel szemében jelenik
meg előtte, elérzékenyülten, egy gúnymosolyt fog előidézni e classicus
arczon: visszaemlékezést Alienorra.

Nincs utálatosabb torzkép a csinált szomorúságnál.

Az igazi bánat nem csinál arczfintorgatásokat, az előtte jár az arcznak,
s nem mutatja magát, mégis mindenki által észrevehető.

Leon még csak gyászba sem volt öltözve. A szokott úti ruhájában jött el,
kalapja mellett sem volt fátyol, jó tengerútra való turi süveg volt az;
mindössze is a darutollat tépte ki mellőle.

A herczegnő az orvos jelenlétében fogadta őt. Leon megvárta, míg a
herczegnő nyújtá eléje kezét, hogy azt komoly tisztelettel elfogadja.

– Vártuk önt; mondá Rafaela.

– Bocsánat, herczegnő, ha késtem. Távol voltam Bécstől, a hova a levél
intézve volt, s e miatt nem kaptam azt rögtön.

– Önért sajnálom azt: mert most már nem látja jó atyámat. Már le van
zárva a koporsója. Pedig én nagyon szerettem volna, ha látja őt, olyan
volt halva is, mint mikor élt: olyan szép, nyugodt, kiszenvedett arcz.
Egy fürtöt szép ezüst hajából eltettem: azon majd megosztozunk. Én nem
akartam engedni, hogy őt bebalzsamozzák. Úgy-e jól tettem? Már szegény
jó anyámnál úgy elborzasztottak e műtéttel. Így nem lehetett mást tenni,
mint őt lezárni ólomkoporsóba s úgy szállítani útra. Helyesli ön ezt?

A kérdésben oly gyöngédség volt, mely jogot adott a válaszra.

Leon pedig nem helyeselte azt.

– Megvallom, hogy jobb szerettem volna, ha vaskoporsót választottak
volna ólom helyett. Vagy messinget, vagy bármi más érczet.

Rafaela ajkán könnyű félrepittyesztés vonaglott át.

(Ejh? Ő már éreztetni akarja, hogy van joga kifogásokat tenni! Másnak
azonban van joga az ő kifogásainak az okát megtudni.)

– S miért?

– Vannak aggályaim; a mik meglehet, hogy alaptalanok. Úgy áll az esély,
mint száz az egyhez. Most már ez meg is van s nem lehet változtatni
rajta.

Ezzel átvezette Rafaela Leont a nyilt corridorra, feltakarva előtte a
lefüggönyözött nehéz ólomkoporsót, melyen nem volt semmi diszítés,
czifraság, név. Csak egy sima ötszögletű sarcophag volt az.

Nem következett semmi érzékeny jelenet.

Leon az orvoshoz fordult.

– A koporsó meg van töltve szeszszel?

– Szabály szerint. Ez az enyészet ellenóvszere.

– Eképen ez nyom valami tíz mázsát. Ezt csak a hajó fedélzetén lehet
elhelyezni, s hogy a hajó himbálása közben a tengerbe ne essék, le kell
srófolni vaspántokkal. Van erről gondoskodva?

– Biz erről nincs. Ez nem is jutott eszünkbe.

– Akkor kérem a titkár urat utasítani, hogy rendelkezzék a
szükségesekről. A tenger nagy hullámokat hány most.

Azután nehány suttogó szót váltott az orvossal, Rafaelától elfordultan.

Rafaela észrevette, hogy róla beszélnek: azt is sejtette, hogy mit?

– Óh miattam ne aggódjanak önök: én nem félek a zajló tengertől.

Leon helyeslőleg bólintott.

– Akkor holnap útra kelhetünk.

Az orvos ezután eltávozott a titkárt megbízni az elszállítás technikai
nehézségeinek elhárításával; kézművesek, hordárok megrendelésével.

Rafaela és Leon egyedül maradtak. Rafaela kérte Leont, hogy foglaljon
helyet vele szemközt, úgy, hogy a világosság Leon arczába sütött,
egészen a szemei mélyébe lehetett látni. A herczegnő folyvást e
mélységet vizsgálta.

– Ön félt engem a tengeri betegségtől? kérdezé Rafaela. Én nem kapom azt
meg. Bizonyos vagyok felőle.

– Utazott már a herczegnő zivataros tengeren?

– Igaz, hogy még nem. De én nem akarom ezt a betegséget megkapni! S azt
hiszem, hogy az akarat sokat tesz.

– Ez esetben igen sokat. A kedély, a példa is határoz. Néha az egész
utazó társaság neveti a bajt; de a mint egy megkapta közülök, a többi
utána esik bele. A félelem felkölti azt: a bátorság visszatartja.

– Én bátor leszek. Azt gondoltam ki magamban, hogy nem maradok a
kajütben, a hol az emberek jajgatása ragályos; hanem felmegyek a tetőre,
belefogózom az árbóczkötélbe, felnézek az égre s azt mondom magamban:
ejh, milyen jól hintázunk. A halálnak pedig azt mondom, no hát jer: én
nem félek tőled, jó barát vagy; s kikerülöm vele, hogy a lábai előtt
görnyedezzek. Vagy pedig megfogom a legelső bátor embernek a karját a
födélzeten: egy matrózét, s arra fogom kérni, hogy beszéljen nekem
adomákat, úti kalandokat.

Leon nem mondta rá, hogy hiszen lesz ott más ember is, a kinek bátorsága
van, a ki nem veri a fejét a falhoz, s tud mondani vidám adomákat.

E helyett azt mondta neki, hogy «jól lesz, herczegnő».

Erre Rafaela azt a fontos mondást ejté ki ajkán:

– Kérem: ne nevezzen engem herczegnőnek.

Akárki is odamagyarázta volna e felszolítást, hogy itt az ideje most,
elérzékenyült gyöngédséggel térdre ereszkedni, ama hófehér kéz után
nyulni, azt megcsókolni és elértő sóhajjal rebegni: «Rafaela!»

Leon nem tette azt. Meggondoltan mondá:

– Azért tán, mert a herczeg meghalt?

Rafaela meg volt elégedve vele, hogy Leon nem ingadozott meg.

– Azért. Családunkban a herczegi czím az utolsó férfival el lesz
temetve, s a leány, a ki utána marad, már csak grófnő. Így volt az
adományozva.

– De én úgy tudom, hogy Etelváry Miksa herczegnek meg volt igérve, hogy
ha leányát fiúsítja, a herczegi czím arra is rászáll.

– Meg volt igérve. Ő el is készítette ez iránti folyamodását. De az
utolsó napokban megsemmisítette azt: nem adta be s én ezentul «csak»
grófnő vagyok.

Ez már nehezet nyomott a mérlegben. Ez revelatio volt. Rafaela egy
fokkal lejebb lépett a ranghágcsón, hogy ne legyen a távolság kettőjük
köztöt olyan nagy; ne kerüljön olyan nagy fáradságba annak a másiknak
hozzája felemelkedni.

Rafaela grófnővé lett, hogy közelebb legyen.

Leon agyát nem kábítá el ez a nagy diadal. A hangban, a modorban,
melylyel e felfedezés történt, annyi biztató, annyi világosságterjesztő
volt; megannyi illustratiója a herczegtől kapott utolsó levélnek, a mit
Rafaela keze irt.

– Akármit rendeljen is a heraldika, az aranykönyv és az udvari
etiquette: a közélet azt, a ki herczegnőnek született, herczegnőnek
fogja nevezni holtáig: a nép a rangátváltozások subtilitásait nem érti
meg. S ez szokatlan is a mi monarchiánkban; én nem tudom, hogy hasonló
eset történt volna, hogy egy herczegnő rangja alábbszálljon. Egyébiránt
Magyarországon, a mint semmi különös elöjoga nincs egyik mágnási
osztálynak a másik felett, úgy nincs is ok reá, hogy a czímerkoronák
közötti különbséget fokozatnak tartsa valaki; nálunk vannak
nagytekintélyű bárók s «jó pajtás» herczegek.

– Van azonban egy hely, mely minden embert egyenlővé tesz: ez a hullámzó
tenger. A hajófödélen a herczegek csak olyan nyomorult tántorgó alakok,
mint a matrózok, s minden méltóságnak vége a földön heverő alaknál.
Ilyenkor az egyenlő emberek, az utitársak, csakugyan hihatnák egymást
«ön»-nek.

– Parancsnak veszem e kivánatot. S ha véteni fogok a szabály ellen: az
nem az én hibám lesz.

– Hanem az enyém. Rajta leszek, hogy soha se feledtessem el az
utitársnőt. Nézzünk ki a tengerre.

Leon addig is az ablakkal szemközt ült, a honnan a tengerre volt
kilátás; szép nemes vonásait megvilágítá a tengerfény; most Rafaela is
odafordult.

– Ön azt mondá, hogy távol volt Bécstől. Hol járt, a mióta Párisból
megjött?

Leon aztán elbeszélte neki, hogy hol járt. Leirta kis ősi lakhelyét, s
az abban megtelepült boldog családot. S aztán az irtó vészt, mely e
boldog családból hét nap alatt csak egy gyászoló apát és anyát hagyott
meg. Csak az egyszerű eseményt beszélte el. Kilencz parasztgyermek
történetét, a kik mult héten keresztapjukat körülfogva dalolták az
ipsilándi rózsát s ma már az anyjuk dalolja azt egyedül az öt kis
sirhalom előtt. Semmi nagy dolog sincs ebben az egész történetben; hanem
azért mégis, mikor a kilencz czipőcskéről beszélt Leon s az üres
vánkoskákra kiosztott páros almákról, Rafaelának egyszerre a szemébe
szökött a köny: «Istenem!» rebegé, és a míg egyik kezével eltakarta
arczát, a másikat öntudatlanul nyujtá Leonnak.

Pedig Leon nem sírt, mint Alienor.

– És ön még gyászfátyolt sem tesz fel keresztgyermekeiért? (Rafaelának
korábban feltünt már, hogy Leon kalapja mellett nincsen gyász. Másért is
talán?)

– Nem akarom, hogy minden profanus ember megállítson és elmondassa
velem, hogy kit és miért gyászolok? (Ez válasz volt azért a másért is.)

– És most hallgassa meg ön a mi tragœdiánkat; mondá Rafaela.

És aztán elmondta Leonnak, minő idylli életet éltek itt a tenger
közepett, míg az ágyúdörgés fel nem zavarta azt. Elbeszélte atyja
szenvedését, midőn a rémjelenet beteg szivének minden sebeit egyszerre
feltépte; midőn mindent megtudott, a mit titkoltak előtte; hogy halt
bele a fájdalomba!

S a míg ezt elbeszélte, Leon arczán oly változás ment végbe, mely
Rafaelát megdöbbenté. Elsápadt, szemei elveszték fényüket, homlokán
nehéz veríték gyöngyei verődtek ki. Nem a gyász, nem a részvét: az önvád
képe volt ez. Azt az egész ólomkoporsót emelte e beszéd alatt. Utoljára
Rafaela megszólítá:

– Valami változása van? Ön beteg?

– Bár volnék az! szólt Leon, felkelve helyéről. Ennek nem így kellett
volna történni!

Rafaela elérté az eszmét.

– Tehet ön róla, hogy így történt?

– Talán nem. De hátha igen? Ki tudja azt?

– Én tudom. Atyámtól hallottam. Valaki vádolta önt előtte, azzal, hogy
ön elrontott valamit. Atyám azt felelte rá: «nem igaz! Zárkány Napoleon
mindent úgy tett, a hogy kellett. Istenség titka a jövendő!» Jól esik
önnek, hogy ezt megmondtam?

– Lelkemből köszönöm.

Leon csak most vette észre, hogy homloka mennyire meg van izzadva, s
letörülte azt zsebkendőjével.

– Most sietek az előkészületek után nézni. Még ma éjjel át kell
szállíttatnom a koporsót a födélzetre s ott megerősítenem.

– És reggel értem fog ön jönni? Igen korán jőjjön. Mihelyt hajnalodik.
Költessen fel. Itt nincs se óraütés, se fülemüle, se kakasszó éjszaka.

Leon bucsút véve, azt mondá, hogy meg akarja elébb tekinti a koporsót,
ha jól van-e összeforrasztva?

Rafaela nem ment utána.

A teremben, a hol hátramaradt, a fali tükrök mind a szegletekbe voltak
elhelyezve, úgy, hogy diagonálban adták vissza a terem képét. Az egyik
tükörből épen a corridorra lehetett kilátni, épen oda, a hol a koporsó
feküdt.

Rafaela látta Leont odasietni. A koporsó előtt letérdepelt és sokáig
nézett egy helyre, azután hirtelen fölkelt, s hármat nagyot ütött
ököllel a homlokára.

Azután gondja volt rá, hogy a térdét leporolja, mielőtt visszajön a
terembe.

Ott ismét találkozott Rafaelával.

– Minden rendben van; mondá neki és eltávozott.

Csak a házon kívül vette észre, hogy kalapja gyászfátyollal van
körülfonva: ezt Rafaela tűzte oda, az alatt, míg ő künn a corridoron a
koporsóval tartott néma találkozót.

Az nap nem is látta őt Rafaela többet.

Szavatartó emberre talált.

Mikor éjfél után két órakor felébredt, s a holdvilágot hajnalnak vélve,
felöltözött, már nem találta a corridoron a koporsót. Azt olyan
mesterséggel vitette el onnan Leon, hogy őt fel nem zavarta álmából.

Rafaela azután künnmaradt az üres corridoron, s a párkányzatra kidülve
várt Leonra.

Már annyira volt vele, hogy várt reá.

Nem tudott magának számot adni róla, hogy mi az? több-e, mint puszta
érdeklődés, több-e, mind engedelmesség az atyai végakarat iránt, több-e,
mint ragaszkodás az erősebbhez? várt reá.

Szép, csendes, holdvilágos éj volt. Éjfél utánra lecsillapult a szél.

És Rafaelának eszébe jutott, hogy van valahol a világon egy másik nő, a
ki a napi vélemény előtt az ő vetélytársnője; mert neje lett annak a
férfinak, a ki tőle eljegyzett vőlegény korában elvált. A világ örömest
beszél a szép nőkről s ez a nő szeret beszéltetni magáról a világgal. Az
a félbeszakadt légyott nem maradhatott titoknak; a diplomaták
feljegyezték belőle a világtörténetre kiható mozzanatot, s a nők a
szenvedély és önuralom rendkivüliségeit. Rafaela is megtudta azt, a mi
ezzel a nővel történt. Ez a nő épen így várt egy holdvilágos éjszakán
Leonra: szivében tilos szenvedélylyel, s a hogy a kéjmámor és a
gyilkolási düh együtt szokott járni, a vétkes szerelem összeforrva
szivében háboruszomjas vad indulatokkal. A nő szép volt, csábító és
önfeledt. S ez a nő hiába várt erre a férfira, a kire ő most. S a kinek
a lépteit már hallja a távolból a fövényen ropogni, a ki az ő hivására
megjelen. Vajjon a két nő közül melyik a nyertes, melyik a vesztes fél?

Rafaela a corridorról kivánt jó reggelt Leonnak, mikor az a ház elé
érkezett.

Leon felsietett hozzá.

– Egy órával korábban jöttem, mondá Rafaelának; a szél egyszerre
lecsendesült: jó lesz felhasználnunk az időt a hajóraszálláshoz, mert
hajnalra ismét fel fog támadni a szél.

Rafaela megvolt régen útikészületeivel. A férfi-cselédeket előre küldé,
aztán útiköpenyegét felvéve, még egyszer megöntözé az ablakába tett
virágokat, a villatulajdonos figyelmének tanujeleit s aztán Leon karját
kérve, levezetteté magát a partig, az orvos, a titkár és a komorna
kiséretében. Rafaela egy perczben visszafordult komornájához s azt kérdé
tőle:

– Emilia! Itt van Camilla?

– Igenis, herczegnő; felelt a megszólított. Leon szétnézett. Nem látott
sehol egy harmadik hölgyet.

A part előtt a keletkező dagályban tánczoló csónakba lépésnél segíteni
kellett a hölgyeknek. Mikor a komornára került a sor, Rafaela azt mondá
Leonnak:

– Ugyan kérem, vegye át Emiliától, míg csónakba lép, Camillát.

Leon összerezzent, mikor a komorna egyszerre a kezébe adta azt az addig
kendője szélével letakart valamit. Az egy fehér czicza volt.

Rafaela észrevette e megrettenést s rábámult nagy szemeivel.

– Ön is fél talán a cziczáktól?

– Ah dehogy félek! (Hanem Livia kedvenczére ismert benne, az rezzenté
meg oly nagyon! s aztán gyöngéden odaszorítá a szelid állat
selyempofácskáját arczához s biztatólag suttogá neki: «cziucz-miucz!»)

A míg a hajóra értek, a tenger csendes volt; de alig szedték fel a
horgonyokat, midőn a tenger ismét dagadni kezdett, s a mint az induló
gőzös megkezdé oldalhintázását, a komorna rögtön eltünt a födélzetről s
lement a cabinjába lefeküdni.

A mint aztán a nap fölkelt, veres fényével még pirosabbra festve a
távozó sziklaszigetet, mintha magával hordaná a szelet, egyszerre ujult
erővel kezdte az rá, s most már a hajó nemcsak azokat a hintázó
oldalmozgásokat követte, a mik még olyan jól esnek, mint a ringatás,
hanem a mint a hullámhegyeken átbukdácsolt, egész hosszában
hányta-vetette magát, majd az orrával, majd a hátuljával ágaskodva
fölfelé.

Minden ember eltünt már a fedélzetről, maga az orvos sem tudott magának
semmi prophylacticus gyógymódot rendelni a tengeri betegség ellen: senki
sem kérdezősködött a más baja felől.

Csak Rafaela állta meg helyét és Leon a fedélzeten.

A kajüt-gádor ajtajának támaszkodva s kezével a kilincsbe fogózva, nézte
a büszke hölgy a feje fölött elrepülő felhőket. Esőköpenyének csuklyáját
fejére húzta, oltalmul a födélre felcsapó, frecscsenő hullámok ellen s
beszélgetett Leonnal, ki a gőzhajókéményt megerősítő lánczba kapaszkodva
tartá fenn magát.

– Én szeretem a tengert. Ha tengerész neje volnék, mindig együtt járnék
vele. A kinek a tenger a hazája, az hontalanná nem lehet soha. A tenger
nem enged magára határokat festeni, mint a föld. Az nem engedi magát
meghódítani. A tenger megvalósulása a «közös haza» eszméjének. A tenger
soha sem olyan mostoha ahhoz, a ki rajta keresi kenyerét, mint a föld, s
annyi embert táplál, mint a föld s annyinak ád sírt, mint a föld. Most,
mikor ez a hajó recseg-ropog alattunk, mikor azt kell hinnem, hogy a
jövő perczben a tenger fenekéig sülyedünk le, s a hullám mint egy
hegyláncz közeledik felénk: arra gondolok, hogy mennyivel nyugodtabb
helyen vagyok én itt most, mint volnék abban az országban, melynek a
földe hány most ilyen hullámokat, mint ez a tenger, s egész
tartományainak elsülyedését siratja. S ettől a gondolattól az orkán maga
szelid tündérnek tünik fel előttem. Ezzel szoktam minden rossz érzést
leküzdeni magamban, arra gondolok, hogy mások még jobban szenvednek,
mint én. Én szeretem ezt a vihart. «Ezt» a vihart!

– Nekem is jó barátom a tenger, szólt Leon; s még úgy jöhet, hogy
tengerész leszek. Mindig kárhoztattam őseinket azért, hogy úgy szerették
a lovat, szerették volna inkább a hajót. Akkor nem keresték volna a
pusztát, a hol zöldebb a fű; hanem a partot, a hol szabad a tér. A
mennyi erővel Magyarországot elfoglalhatták, annyival letelepülhettek
volna Japánba. Ez az ország az én eszményképem. Nem hiszem, hogy valaha
oda ne kerüljek. Köröskörül tenger. Semmi szomszéd, semmi atyafi, semmi
diplomatia. Maga teremt magának mindent.

Rafaela panaszkodott, hogy lábai reszketnek, bárhogy erőlteti magát: nem
tud állva maradni.

– Ez pedig a legelső, hogy a tengeri betegséggel megküzdjünk, az állva
maradás, mondá Leon. Támoszkodjék ön vállamra s engedje, hogy karommal
fentartsam.

Rafaela úgy tett s aztán, mikor Leon átkarolta, nem szédült többé a
feje.

Addig-addig dicsérték egymásnak a tengert, míg az kiengesztelődött a sok
magasztalásra: dél felé megszünt a vihar, eltisztultak a felhők s a
hullámhegyek szép sima völgyekké lapultak alá, miken most már a kis
gyors yacht hintázva lapátolt előre.

A lélekerő csakugyan csodát tett Rafaelánál; aczéllá tette idegeit. Nem
szenvedett a tengeri betegségtől, a mi valamennyi kisérőjét előfogta.
Leont természetesen nem. Ő megszokta már a tengert régen.

Eddigelé kevés hajó tünt fel láttávolukban, az is messze elmaradt; de a
mint a vihar megszünt, egyszerre kezdtek feltünedezni a vitorlák s a
gőzhajót jelző fekete füstvonalak a láthatáron.

Egy nyugot felől jövő gőzhajó egyenesen az ő útjokat látszott
keresztezni. A hajó hadi fregatte volt, két árboczos, vitorlával és
gőzzel haladt. A mint egyre közelebb érkezett, felismerték benne a
franczia czirkáló hadihajót.

– Ez alkalmasint velünk akar szóba állni; jegyzé meg Rafaela, távcsövét
felé irányozva.

– Akkor az ő dolga, hogy utolérjen bennünket, mondá nyugalommal Leon.

A czirkáló megjelentére a kelet felől mutatkozó vitorlák legtöbbje
irányt változtatott. Azok alkalmasint német hajók voltak s nem igen
kinálták oda magukat hadi zsákmányul: a fregatte nem talált mást
útjában, mint a yachtot. Azt utól is érte Neuwerk magaslatán. A yacht
nem tartozott róla tudomást venni addig, míg meg nem szólal. A fregatte
megtette. Félmérföldnyi közelbe érve, jellövést adott: mire az utazó
gőzös megállt s közelbe engedte amazt magához jönni. A czirkáló hajó
mintegy tizenkét fonalnyi közelig jött a yachthoz, s akkor
hosszoldalával fordult felé, rátátva tizenkét ágyuja torkát.

Akkor aztán egy csónak hagyta el a hadihajót, mely a gőzöshöz evezett.
Egy tengerész hadnagy jött rajta, hat tengerész katonával.

Nehány percz mulva a födélzeten volt a tiszt és a katonák.

A yacht kapitánya és a tengerész hadnagy a szokott értekezést
megkezdték. Ez előkérte a hajóiratokat, amaz megmutatta neki azokat.
Minden rendben találtatott.

– Semmi hadi dugárú a hajón? kérdezé a hajóshadnagy.

– Semmi; felelé a kapitány jóhiszemüleg.

A hadnagy kötelességéhez hiven széttekintett, az adott szón kivül, még
saját szemeivel is meg akarva győződni s a legelső tárgy, a mibe
belebotlott, a koporsó volt.

Ez a hajó födélzetén feküdt, leszorítva erős vaspántokkal és csavarokkal
a padozathoz. Nem volt betakarva semmivel.

– És ez itt, uram? kérdezé a hadnagy.

– Ez egy koporsó. Felelt a hajóskapitány.

– Igen. De ólomkoporsó. Nem tudja ön, hogy az ólom mai napság hadi
dugárú?

– Nekem úgy lett feladva, mint koporsó. Egy előkelő magyar főur fekszik
benne, kit Helgolandból haza szállítanak.

– Ezt én hihetem is, nem is.

– Itt van a családja, orvosa, kisérete, a kik mind bizonyítják.

Azok valóban mind ott voltak már a fedélzeten s várták, hogy mi lesz
ennek a kimenetele?

– Ezt látta ön előre: sugá Rafaela Leonnak; odatapadva hozzá s karjába
fogózva.

– S ha úgy van is! mondá a hadnagy, azt csak nem képzelik önök, hogy én
nyolcz-tíz mázsa ólmot az orrom előtt behagyok csempészni Németországba
egy halott által?

A yacht kapitánya erre kijött türelméből.

– Tán csak nem kivánja ön, hogy a tengerbe dobjuk a holttestet a
koporsóból? viszonzá s tevé hozzá nyomatékkal: «ez egy igen előkelő
férfiú volt!»

Ez a szó tűzbe hozta a fiatal hadnagyot.

– Ejh uram! Mit akar ön? Most, mikor a legderekabb férfiak ezrei rakásra
hullanak a csatamezőn, s urat, közvitézt egymásra dobálnak egy közös
verembe; mikor a legnemesebb férfiak hulláin a hollók osztoznak; a mikor
hősök, hadvezérek, lángelmék és özvegy asszonyoknak egyetlen fiai beérik
százan egy fakereszttel; most, mikor hidegvérrel rugják félre a
koponyát, a mi tegnap még egy félistené volt: most azt kivánja ön, hogy
sirassunk meg egy magyar főurat, a miért egy nyugodalmas halál után nem
adatott neki más sir, mint a dicsőséges tengerfenék? Hát egy vég
vitorlavászon, egy ágyúgolyó, három bucsúlövés, félárboczra felvont
lobogó s tizenkét fonálnyi mélységű tengervíz nem elég temetési
tisztesség-e a világ bármely herczegének?

Leon érzé, hogy a leány keze reszket az övében.

Hirtelen odalépett a két értekező tengerész közé.

– Uram!

– Uram! Szólt a tengerész hadnagy is, udvariasan meghajtva magát s most
már Leonhoz beszélt. Vagy ha épen olyan erősen el vannak önök határozva,
a magyar főurat hazája földének visszaadni: Hamburg már nem messze van:
betakarhatják őt odáig kátrányos vászonba; ott vehetnek számára másik
koporsót, s beletehetik abba. Aztán más mód is van. Önöknek van orvosuk.
Mi kölcsönzünk önöknek mercurius corrosivust: van hajónkon elég; az
orvos Hamburgig bebalzsamozhatja a hullát.

– Istenem! hangzott Rafaela reszketeg sikoltása.

– Én elhiszem, mondá a hadnagy, hogy ebben a koporsóban egy hulla
fekszik; az az önöké: azt elvihetik; hanem az ólom az enyim; azt én
viszem el!

E szónál Leon egyszerre odalépett a koporsó elé s kirántva revolverét
oldaltáskájából, haragtól megcsattanó hangon kiálta:

«E koporsóban az én atyám fekszik! a ki ráteszi a kezét, azt én
főbelövöm.»

Leon a tengerész hadnagy homlokának irányzá pisztolyát, a hat tengerész
katona pedig czélra kapta karabélyait mind ő ellene.

A fiatal tengerészhadnagy elébb hátrafordult katonáihoz s azt mondá
nekik:

– A míg én nem vezénylek, addig maradjon mindenki karravetett
fegyverrel.

Azután nyugodtan belenézett a homlokának szegzett pisztoly csövébe s
karjait összefonta és mosolygott, mikor Leonhoz szólt:

– Kár volna önért is, ifju barátom, meg azért is, a kit le fogna lőni.
Becsületszavára mondja-e ön, hogy ebben a koporsóban önnek az atyja
fekszik?

Leonnak erre a szóra reszketni kezdett a keze. Vevé észre, hogy nagyon
rosszul czéloz oda a szemközt állónak a két szeme közé. Zsibbadtan
ereszté le karját a revolverrel.

Mit feleljen erre a kérdésre?

Azt felelje-e: «igen, ő az én atyám! Becsületszavamra mondom!»
Becsületszavát dobja-e oda ennyi ember hallatára, a ki mind tudni fogja,
hogy nem mondott igazat. Zálogba tegye-e becsületszavát e büszke hölgy
hallatára, megbántva őt akkor, a midőn megmenti? Képtelenné tegye-e
magát örökre e nő előtt becsületére hivatkozhatni?

Meg volt rendítve.

E pillanatban odarohant melléje Rafaela s megragadva mindkét kezével
Leon karját, sietett helyette megfelelni:

– Igen. Az ő atyja fekszik e koporsóban! És az én atyám! Mindkettőnk
becsületére mondom! Oly igazi bensőséggel, oly önkénytelenül elárult
hévvel mondá e szavakat, hogy Leont megrendíté vele.

A tengerészhadnagy nem lett volna franczia, ha e nyilatkozatot
tökéletesen meg nem értette volna. Ez egy regény. S a regénynek még a
hadviselés közepett is megvannak a maga kiváltságos jogai.

– Honneur au malheur! mondá, kardjával üdvözölve a hölgyet, s katonáinak
tisztelgést vezényelt: visszaadta a kapitánynak iratait s elhagyta a
födélzetet.

Ettől fogva Rafaela folyvást Leon karjába akasztott karral sétált a
födélzeten.

Kisérői mosolyogva suttogtak egymás között. A herczeg csak úgy lehetett
Leonnak atyja, ha a herczegnő Leonnak a menyasszonya.

Hamburgba még elég jókor érkezett meg a yacht, hogy a koporsót vasútra
lehessen szállítani, s külön vonattal Berlinig vinni. Ezen a vonalon nem
sok vasúti nyomorúság jött eléjük.

Berlinbe este későn érkeztek meg. Rafaela azt akarta, hogy ne időzzenek
tovább, mint a míg az új különvonatot elő lehet állítani; de Leon azt
tanácsolta, hogy jobb lesz az éjszakát Berlinben tölteni.

– Én nem vagyok fáradt, mondá Rafaela.

A valóságban pedig azért nem akart ott éjszakázni, mert a Spree melletti
Athenenek ekkor igen zajos éje volt. A város ki volt világítva a nagy
diadalhírre; örömzaj hangzott fel az utczákról s mindez nem illett
Rafaela kedélyébe.

– Pedig jobb lesz «önnek» kipihennie magát: itt szállunk meg a vasúthoz
közel, a hová nem hat a zaj.

– Én tovább akarok menni! mondá Rafaela határozottan.

– Engedjen meg, «herczegnő!» de én nekem van itt halaszthatlan dolgom.

Rafaela észrevette a «herczegnő» czímzésből, hogy ő volt a hibás: megint
elfeledé, hogy az utitársak között egyenlőség uralkodik s sietett
hibáját helyrehozni:

– Az változtat a helyzeten. Ha önnek van dolga, akkor itt maradunk.

Leon azt is megmondta, hogy mi dolga van itt.

– A hadügyminiszterrel, vagy helyettesével kell okvetlenül beszélnem ma.

Rafaela belenyugodott.

Hanem aztán elgondolkozott magában, mikor a magyarázatot kereste, s
olyan igen közel találta, hogy mégis sajátszerű alkotású emberek ezek a
diplomaták. Leon, ki ismeretessé lett a berlini udvari körökben, nem
futhat keresztül a fővároson a nélkül, hogy egy ilyen diadalnapon a maga
üdvözletének adóját le ne rójja az illető köröknél, s nem szolgál
mentségeül az, hogy utazásának czélja egy halott hazaszállítása s egy
gyászoló hölgy lovagias kisérése.

Hát még midőn Leon megjelent előtte, hogy elbúcsuzzék s Rafaela meglátta
rajta, hogy egészen bálnak van öltözve, fehér nyakkendő, fehér mellény,
frakk. Igy mennek hadügyminisztert látogatni?

Leon olvasta a kérdést Rafaela szemében.

– Az excellentiás urakat most otthon nem találom. A főváros
tánczvigalmat rendezett a mai nap ünnepélyére; azok mind ott lesznek s
ott kell őket felkeresnem.

Tehát még bálba is megy? Tánczoló, kaczérkodó hölgyek közé! S itt hagy
az alatt egy gyászoló hölgyet, a ki, legalább is, gondjára van bízva.

Az udvariasság bizony nagyon hidegvérű.

Rafaela csak azért sem feküdt le. Meg akarta próbálni hogyan esik az,
mikor az otthon maradt nő vár arra, a ki másutt jól mulat?

Nem soká kellett várnia. Leon még éjfél előtt hazaérkezett.

A mint Leon megtudta a komornától azt, hogy Rafaela le sem feküdt,
bejelenteté magát nála.

– Herczegnő! Ha úgy látja jónak, minden kész a továbbutazásra.

– Rafaela beleegyezést inte fejével.

Leon öt percz alatt útnak volt öltözve.

Egy óra mulva az indóháznál voltak.

A különvonat gépe fűtve volt, csak az előrejelzést kellett bevárni, hogy
a mostani mozgalmas időkben valami vonat szemközt ne jöjjön rájuk.

Leon ezalatt egy alvókocsi-osztályt rendeztetett be Rafaela és komornája
számára, s igen szépen kérte, hogy engedjen magának időt a pihenésre.

– Arra önnek még több szüksége van, mint nekem, mondá Rafaela; ön a mult
éjjel sem aludt semmit.

– Én is aludni fogok a kocsiban, igérte meg Leon.

Ez azonban nem olyan éjszaka volt, a melyiken az emberek azért ülnek fel
azokra a tűzszemű szörnyetegekre, hogy lelkeiket Istennek ajánlva,
aludjanak. A míg a kettős vágányú vasútak tartottak, rövid időközökben
rohantak el szembejövő vonatok, miket Rafaela az ablakon keresztül csak
mint futó, dübörgő rémképeket látott jönni és eltünni. Azután pedig,
hogy a vasút egyes vágányú maradt, egyre felébreszté a gép vészfütyölése
és a rendelkező személyzet lármája.

E zűrzavaros hangok között megismeré Leon hangját is.

Kiváncsi volt rá, felyitá az ablakot és kihajolt rajta.

Egy nagy kokolysza lapály (Moorland) közepett állt meg a vonat, a hol
semmi állomás nem látszott. Szomorú vidék. Fiatal vörösfenyő és
luczerdők ültetve a messze elterülő mocsáros homok rónára, miktől az
ingovány vize, a mint visszatükrözte, még feketébbnek látszott.

A vasút itt éppen erős elhajlást tett délfelé, s ez ívhajlaton látszott
közelíteni egy égő veres szempár: egy éjjeli szörnyeteg.

A gép egyre fütyölt. A szembe jövő kettős tűzfény megállt, mire a
távolból visszhangja kelt a fütyölésnek.

Annyit kitudott venni Rafaela a saját észlelete nyomán is, hogy egy
előre nem jelzett vonat jött az övékével szemközt.

Leont hallotta a távolban kiabálni.

Azután megismerte a visszatérő alakját a kalauz lámpafényénél. Meg
akarta tudni, hová ül be?

Az pedig egy utazó kocsiba sem ült, hanem felkapott a mozdonyvezető
mellé a gépre. Leon az egész útat künn a gépen tette meg, hogy őt a
bajtól megőrizze.

Rafaela aztán szíve szerint megsajnálta őt s föltette magában, hogy a
mint legközelebb meg fog állni a vonat, behívja őt magához és nem
bocsátja ki.

Ezen a jó szándékon aztán elaludt.

Csak Drezdánál ébredt fel.

Itt a kalauz tudtára adta, hogy ez olyan állomás, a hol reggelizni
szoktak.

Az orvos jött érte, hogy a váróterembe átvezesse s mondta neki, hogy
Leonnak nagy dolga van az állomásfőnökkel, a kit arról kell meggyőznie,
hogy semmi ellenmondás nem lesz a szabályzattal szemben, ha a koporsót
nem szállítják át más waggonba, hanem engedik azt egész Bécsig tovább
gördülni.

– Azt hiszem, hogy ennél még nagyobb bajunk is lesz, mondá az orvos
Rafaelának. Bodenbachnál a határon ismét meg fognak bennünket állítani a
vámőrök a végzetes ólom miatt, a mire egyikünk sem gondolt; ismét
megújul a kellemetlenségünk, s nem tudom, elütjük-e egy kis páthoszszal?
a minek a tengeren, a franczia előtt nagy hatása volt: nem tudom, mit
mond rá a szárazföldön a flegmatikus német? Az ólmot pedig épen úgy
tiltják a németek kivinni, mint a francziák behozni.

– E miatt én is aggódom, mondá Rafaela, ki most épen csak egy perczre
találkozott Leonnal, a midőn az jelenté, hogy minden kész a
továbbutazásra.

– Ön az éjjel kinn utazott a mozdonyon? szólt neki a hölgy
szemrehányólag.

– A mire nagy szükség volt. A mozdonyvezető a mult éji ünnepély hatása
alatt nagyon derült hangulatban volt, egyszer egy szemközt jövő vonattal
kellett volna összeütköznünk, másodszor pedig kicsiny híja, hogy egy
előttünk haladó tehervonatba nem futottunk bele.

Ezért aztán Rafaela szemrehányást tett magának, hogy miért erőszakolta
az éjjeli utazást?

– Már most jöjjön, üljön be ide hozzám. Nappal csak nem történik semmi
baj. Ott azután elmondatta magának Leonnal, hogy milyen volt a mult esti
bál? Minő celebritások voltak jelen? Találkozott-e ismerősökkel? Jó
kedvük volt-e?

Bodenbachnál csakugyan az történt, a mit az orvos már Drezdában előre
sejtett, a vámfelügyelő felelősségre vonta Leont az ilyen nagy tömeg
ólomért. S ez igen komor, prózai hangulatú férfiú volt. Nem árult el
költői hajlamokat.

– Tudja ön, hogy az ólom háboru idején hadiszer?

– Tudom, mondá Leon.

– És így dugárú?

– Azt nem tudom.

– Hogy-hogy?

– Úgy, hogy «hadiszer» és «dugárú» két külön substantivum és nem egyik a
másiknak az adjectivuma.

– Nézze meg az ember! Ez az úr most nekem grammatikai előadást akar
tartani. De hát van önnek engedélye ennyi ólmot kivinni?

– Van bizony.

– Hol van? És kitől?

– Itt van a zsebemben. A hadügyminiszteriumtól.

Azzal átadta a hivatalos okiratot.

– Hát miért nem mondta ön ezt hamarább?

– Miért nem kérdezte ön hamarább?

A vámfelügyelő hol az engedélyokmányt, hol Leon arczát nézte.

– Hallja ön: mind ilyen élczes emberek a magyar urak?

– Hja, de hát még azok, a kik odahaza vannak!

Mikor aztán Leon visszatért Rafaelához, ez hálateljesen nyújtá eléje
kezét.

– Ön a mult éjjel ezért maradt Berlinben. Arra gondolt, a mi másnak nem
jutott eszébe, s a mit más talán nem is tudott volna ily gyorsan
kieszközölni. Én félreismertem önt. Nem fogok önnek soha többet
ellentmondani.

– S én ezt a jóságát rögtön felhasználom egy kérelemre.

– Rendelkezzék tetszése szerint.

– A mint Bécsbe felérkezünk, ott félbeszakítjuk az útat, azért, hogy egy
egész napot ott töltsünk.

– Értem akarja ön ezt, hogy kipihenjem magamat?

– Önért is; de másért is. A megboldogult herczegnek őszinte tisztelői
voltak Bécsben, kik nem jöhetnek le Etelvárra, hogy koporsójánál végső
Istenhozzádot mondjanak neki. Ha egy napig ki lesz téve a koporsója egy
kápolnában, mindazok eljöhetnek hozzá s jól fog esni nekik a kisírt
köny.

– Ez szép gondolat öntől… rebegé Rafaela, Leonnak nyújtva kezét.

Annak pedig az a gondolat járt a fejében, hogy lakik ott Bécsben egy
elhagyott leány, a kinek szíve nagy fájdalomtól szabadúl meg, ha
látatlanúl, megfigyeletlenűl kisírhatja magát azon férfiú koporsója
fölött, a ki atyja volt, a míg élt, halottja, midőn meghalt: a kinek
nagy lelkét oda áldozta az égnek szerelméhez való hűségeért.

Leon nem szeretett senkit, csak Liviát szerette.

És Rafaela az egész úton egy szóval sem hozta elő Liviát!

Pedig kedvenczét, az elhagyott kis cziczát, még Helgolandba is elvitte
magával.


A GÚLA MAGASÁN.

– Nos, kedves Leon, hát kezded-e már körültekinteni szerencséd
láthatárát? Van-e már sejtelmed arról, hogy mi vagy és mi fogsz lenni?
Hej, hogy összeránczoltad a homlokodat! Bánt ugyebár az a gondolat, hogy
ez a nevetséges alak, ez a minden ajtón kidobott vándorló lélek, a vas
kakadú, tud arról valamit, hogy te milyen szerencsés ember vagy? Hogy
emelkedésed titkába be van avatva, hogy tégedet még méltóságos úr
korodban is tegezni bátorkodik?

– Nem úgy van. Sőt ha valaha az lennék, a minek most gúnyolsz:
notabilitás, befolyásos úr, egész életed szerepét elrontanám azzal, hogy
nyiltan kikiabálnám az egész világnak felőled: íme, ez egy derék ember,
a ki nekem jó barátom, a kit én becsülök, ne higyjen senki az
álarczának!

– Köszönöm. Nagyon köszönöm, hogy ezt négy szem között hallottam tőled.
Igen jól esett. És már most ugyan őrizkedni fogok, hogy veled
nyilvánosan találkozzam valahol. Te végetted. Mert ha te azt kikiabálod
a világnak, hogy én derék embered és igaz barátod vagyok, azt ugyan
felőlem senki sem fogja elhinni; hanem te rólad fogja azt hinni, hogy
bolond vagy. Hanem hát már most miért ez az összeránczolt homlok? mondd
meg! Ha herczegünk halálát gyászolod, azt jól teszed; de egyúttal engedj
arczodon egy kis derengést a hálaérzetnek is, ha rágondolsz. Ő halála
órájában egy világot nyitott meg előtted.

– Neked van tudomásod arról a levélről, a mit Rafaela herczegnőnek
mondott tollba, én hozzám?

– Van!

– S hiszed te, hogy én azt az előnyt, a mit egy haldokló adott a
kezembe, ki fogom zsákmányolni most?

– Micsoda észjárás ez?

– Azt tudod, hogy mennyi mindent ki tudok állani? A gyomrom éhséget, az
idegeim rettegést, a bőröm vágást, égetést, hideget, a büszkeségem
lemondást. Meg tudom bocsátani egy nőnek, ha szeretett és megcsalt. De
hogy egy hölgy más jogon nevezzen magáénak, mint azon, hogy «szeret»:
ezzel a gondolattal nem tudok kibékülni soha!

– S félsz, hogy így lehet?

– Tudom, hogy így van. A herczeg szeretett engem, s leánya azt hiszi,
hogy ezt lehet örökölni is. A bálványozás, a mivel ő atyját körülvette,
képessé teszi őt arra, hogy annak végakaratáért saját magát is áldozatúl
hozza. Járul hozzá egy neme a boszúnak is. Sokszor látunk megfoghatatlan
házasságokat, a miknél minden ember azt kérdi, hogyan választhatta ez a
delnő ezt a férfit a maga urául? Csak a közelebb állók tudják, hogy
sértett női büszkeség foglalta el a hajlam szerepét. Valaki hűtlenül
elhagyta a hölgyet, s az meg akarta mutatni a hűtelennek, hogy nem búsul
utána, el tudja felejteni, s férjhez ment a legelső férfiúhoz, a ki
meghajtotta magát előtte. Mire a gyászév lefoly, majd elmúlik a harag,
elhalványul a megdicsőült apa végakaratának emléke s ezzel együtt
Zárkány Leon képe is az elmúltak közé hanyatlik. Várjuk be ennek a végét
csendesen.

– Ugyan nem szégyenled magadat? Vagy engem tartasz a világ legegyügyübb
emberének, a kit ilyen lélektani felolvasásokkal lehet jól tartani? Hát
kell ahhoz boszú, elkeseredés, hogy egy hölgy Nornenstein Alienor
helyett Zárkány Napoleonnak adja kezét? Ha megforditva történt volna a
dolog, akkor állna az okoskodásod. S nem tudom, hogy nem úgy történt-e?
Nem tudom, hogy nem Leon volt-e az, kinek vigasztaló megjelenésére várt
egyszer egy gyászoló hölgy, anyja koporsója mellett. Táviratot is
küldtek utána, hogy jöjjön. Ő nem érkezett meg. Félreértették
elmaradását. Helyette beállt ez a festett szalmabáb. Sírt, mint egy
rossz szinész. S elfogadták őt. Így megfordítva áll a te meséd. Hidd el,
hogy téged nagyon régen szeret Rafaela.

– Ő tudna szeretni?

– Attól függ, hogy minő szerelmet keressz egy nőben? Ha kedélyednek
kalandos, szeszélyes, csapongó szenvedély kell, akkor szaladj Pompeia
után; az most Párisban szalmaözvegy s az ura nem mehet hozzá; ha pedig
naiv, érzelgő gyöngédség kell: egy leány, a ki bolondod, a kivel mindent
tehetsz, a ki játéktárgyad, mulattatód, a kinek nincs egyéb vágya, mint
téged a földi paradicsom üdvözültjévé tenni: akkor maradj a
varrólányodnál; Rafaela ezekhez nem fog érteni soha, nem is fogja
megtanulni soha: sem a te kedvedért, sem a maga kedvéért. Hanem ha nőt
akarsz találni, a ki eszményképe a feleségnek, a ki a férjnek nem
játszótársa, hanem saját jobbik fele: a ki bajaidban osztozik,
távollétedben minden féltő kincsedet megőrzi, a ki becsületedre büszke,
a ki elpirúl, ha megcsókolod s megcsókol, ha alszol; a ki úgy ölel meg,
mintha mindig menyasszonyod volna; a ki majdan gyermekeidet az anya
fogalmával megismerteti s ha gyónni megy a paphoz, ezt az egy bűnét
tudja megsúgni neki: hogy férjét még jobban szereti, mint a gyermekeit!
de a mit az nem fog megtudni soha. Ha ilyen nőt kerestél, megtaláltad.

Leon nem engedte magát érzelgésekre ragadtatni.

– Mindig gúny tárgya volt előttem az olyan férfi, s véleményemben
osztozik az egész világ, a ki vagyont és rangot házasodik magának. Egy
férfi, a ki megfizetteti a szerelmét. Mennyi gúnyt űztünk az olyan
tekintetes úrból, a ki nőül vett egy méltóságos asszonyt, s aztán, hogy
ne legyen közöttük olyan nagy a distantia, a férjet elkezdték azontúl
nagyságosnak czímezni; ez volt a zsámoly, a mire felállt, hogy
megcsókolhassa a feleségét. Ha már csakugyan világtörténeti
nevezetességgé kell lennem, Anchisest válaszszam-e mintaképemül, a ki
arról lett historikussá, hogy fiatal korában egy istennőt szeretett, s
vénségében nem bírta a lábait?

– Neked nem lesz szükséged arra a zsámolyra. Nem volna szabad
kifecsegnem, a mit csak vísszatértedben tudsz majd meg; de hisz a te
titkod az, meg fogod őrizni. Te, édesem, mire visszaérkezel Budapestre,
olyan magasan fogsz rang dolgában állani, mint maga Etelváry Rafaela
herczegnő.

Erre épen nagyot kaczagott Leon.

– Hahaha! Csak nem tesz tán meg a közvélemény «nemzet bárójának»? Ez a
hely már be van töltve.

Az öreg úr vállát vonogatta bosszúsan.

– Én egyenlő rangról beszéltem. Van «ugrás» a heraldikában! Veled nem
kezdik a báróságon. Nem csupán a diplomatiai téren tett szolgálataid
megjutalmazásáról van szó, hanem nagy tehetségeidnek felhasználásáról.
Te a meghalt Etelváry Miksa herczeg helyébe fogsz kineveztetni
főispánnak.

Leon arcza egyszerre elsápadt e szóra:

– Te tréfálsz!

– Veled négyszemközt soha. Már készen van kineveztetésed; csak a
gyászszertartás peripetiáit nem akarják vele megzavarni. És akkor te
egyszerre azon a magaslaton állsz, a melyről Rafaela atyja letünt,
zászlós úr vagy: felsőházi tag, egy vármegye kormányzója, külömb főúr,
mint Fürst Pratz Alienor von und zu, und ohne Nornenstein.

– Komolyan megrémítesz! Főispán! Ugyanabban a megyében, melyet eddig
herczeg Etelváry kormányzott: nemcsak Magyarország első dynastáinak
egyike, de a legbölcsebb fő, a legnemesebb szív, a mire valaha ország
dolga bízva volt! s most én következzem utána, mint a régi ezüst után a
fertálybankó! Én, a ki szolgabíró voltam ugyanabban a vármegyében, az is
rossz: tréfacsinálója az egész környéknek, bálokban előtánczos: arról
celebritás; különben senki és semmi. Se ész, se tapasztalat, se érdem,
se birtok, se tekintély! S hitessem el valakivel, mikor abba az elnöki
székbe beleülök, hogy én főispán vagyok! Hát ennyire kifogyott volna az
ország nagy emberekből, hogy én rám kerüljön a sor?

– Sunt, qui se nequiter humiliant! Mások más véleménynyel vannak
felőled.

De Leon nagyon belejött, mint az egyszer neki lódult lokomotiv, nem
tudta magát megállítani.

– Hogy én abban a teremben elnököljek, melynek zöld asztalát csupa
tizenhárompróbás hazafiak, kiszolgált képviselők, honvédezredesek és
ménestartó kiskirályok ülik körül, a hol még a birtokos paraszt is olyan
büszke, mint egy brahmin, magam pedig, a ki esernyővel vágtatok végig az
utczán, próbáljak vezetni egy ilyen társaságból álló gyülést, melyet
csak egy olyan ember, a ki patriarcha volt, tudott rendben tartani, s
tűrjem, hogy per «méltóságos úr» szamarazzanak le? S ne merjek
parancsolni, attól félve, hogy senki sem fogadja meg? S aztán, mikor
ülés oszoltával alattvalóim fennhangon kiáltják elé ötös fogataikat,
halljam a malitiosus felkiáltást a hátam mögött: «János! a méltóságos úr
kalucsnijait!» S a míg eddig ahhoz volt szokva a közönség, hogy a
közgyűlés után a főispánja az egész tekintetes karokat és rendeket
meginvitálja lakomára, hogy az utolsó kortes is a csizmaszárában vitte
haza a pezsgőt, a mit már nem tudott meginni, s kilencz ujság nyögött az
elmondott toasztok reprodukálásában, most én megszökjem vendégeim elől!
Vagy pedig tegyem az ellenkezőjét? Feszítsem magamat, játszam a nagy
urat, a szerepet, a minek felvettem a jelmezét? hogy azzal dicsérjenek
meg a hátam mögött, hogy a pezsgőm, szivarom ugyan jó, hanem kár, hogy
száz perczentre szedem fel a pénzt Lőw Hirschtől! Ez a fátum van szánva
nekem?

– Nem vágtam a szavadba, mert féltem, hogy elüttetsz a rúddal. I tempi
passati az kedves barátom, a miről te beszélsz. A vármegye sem olyan
vármegye már, mint a hajdani volt, a gyűlés sem olyan gyűlés s a főispán
sem olyan főispán. Az most hivatalnok, bureaucrata, a kinek dolga van:
sok. A parádénak vége. A fényes szónoklatok helyett prózai munka vár
minden emberre, s azt a szerint itélik meg, ki hogy elvégzi? nem hogy
hány lóval hajtat bele? A mostani főispáni állás igen nehéz: nem fényes,
de annál fontosabb hivatal. Épen ezért bízzák te rád. Nyugodt lélekkel
fogadd el azt. Fizetés jár vele annyi, a mennyiből meg lehet élni
tisztességesen; de meg kell szolgálni erősen. Egyébiránt (előre mindent
kifecsegnem nem szabad), de annyit megmondhatok, hogy fényes rangod
mellett nem fogsz te a «Johannes sine terra»-k osztályába tartozni.

Leon arcza lángvörös lett e szóra.

– Te! Talán csak nem gondolsz arra, hogy engem a herczeg végrendeletében
valami hagyománynyal alázott volna meg? Ez elől kiszökném Európából!

– Ne készülj sehová szökni. Nem hagyott neked a herczeg semmit. Ismerem
a végrendeletét; nekem diktálta le; én írtam azt alá, mint egy az öt
tanú közül. A te neved elő sem fordul abban.

– Tehát az által hiszed, hogy gazdaggá leszek, hogy előbb elszédelgem
magamnak Rafaela herczegnő jegygyürüjét?

– Óh nem. Már akkor gazdag ember fogsz lenni, mikor hozzá közelítesz,
hogy őt megnyerd.

– Hihetetlen tündérmese ez.

– Hogy tündérmese: az igaz; hanem azért hidd el, mert én mondom.

– Ha parancsolod, hát elhiszem.

– És akkor elfogadod a főispáni állást?

– Majd meglátom.

– Meglátod! – Úgy-e azt sem akartad elhinni, hogy a kis varróleányodnak
átadom a négy ezer frankodat s nem vágja a szemem közé?

– Nos? szólt Leon s ismét arczába szökött a vére.

– Elvégeztem mindent úgy, a hogy kellett. Megtudta, hogy mi küldetésben
jársz, s a pénz oly modorban lett kezébe adva, hogy még büszke is lehet
rá. Derék leány, nagynénjével együtt. Megérdemli a pártfogást. Nem fogom
őt szem elől elveszteni. Te nem kerested őt még fel?

Leon elővette tárczájából a lepecsételt levélborítékot. Még nem volt
feltörve.

– Nagyon helyesen van. Egészen correct ember vagy. Igazi gavallér csak
egész szivet ád egy nőnek. Akár az egyiknek, akár a másiknak. De abból,
hogy levelemet fel nem törted, arra a meggyőződésre jutottam, hogy
daczára tenger scruplusaidnak, mégis komolyan gondolsz te a herczegnőre.
Tehát csak kisérd le most Etelvárra; temessék el a herczeget, a kitől én
majd csak itt az irgalmasok kápolnájában vehetek bucsút, a hol ravatalát
felállítják egy napra. Aztán mikor visszatérsz, Budapesten már várni fog
a meghívás. A mit kinálnak fogadd el.

– Még egyet. Kérlek: küldj egy gyászjelentést madame Corysandenak. Neki
is jóltevője volt a herczeg. Talán jól fog esni, ha ravatalánál
kisírhatja magát.

– Már meg is tettem.

Leon nagyon érzékenyen szorítá meg a kezét a bohókás vas kakadúnak, a ki
azért volt a világon, hogy az ő gondolatait megelőzze.

Mert Leon csak Liviára gondolt most is.


MINDENFÉLE AUSPICZIUMOK.

Azért, hogy Szent-Ilonán, meg Helgolandban és a tenger tetején semmi szó
sem hangzott Zárkány leendő új méltóságáról, abból nem következett, hogy
már az egész vármegye ne tudta légyen azt. Az is nagyon valószínű, hogy
az embereknek Etelvárott is azért vannak a szemeik, hogy lássanak. S
midőn azt látja mindenki, hogy Zárkány Leon hazahozza az ős kastélyba
Rafaela herczegnőt; az fogadja el a magas rokonságot, az ország
előkelőit, kik a végtisztességre megjelennek, az kiséri a herczegnőt a
templomba a requiemhez: mind ehhez aztán már nagyon kevés kombináló
tehetség kell, hogy kitalálja a többit.

Leon tapasztalhatá is az első hallásra és tekintetre, hogy irányában a
közvélemény minden rétege mennyire megváltozott. Az pedig ez országos
nagy gyászszertartáson teljes mértékben képviselve volt. Észlelheté,
hogy e nagy ünnepélynek kettős központja van: a koporsó, a mit
leeresztenek, és ő, a kit fölemelnek.

Először is a magas rokonság igen familiariter excipiálta. A férfiak mind
tegezni kezdték s abban a modorban, a melylyel a hölgyek az üdvözletet
viszonozzák, mindenki megtalálhatja a saját becsértéke fokozatát.

A megyei tisztikar minden tagja ünnepélyes arczczal közelített felé.
Most még csak egyenkint.

Pedig hiszen a komor gyászos arcz csak addig tart, a míg a kriptaajtót
bezárják, s ebéd utánra nem terjed ki a gyász.

Tehát a komoly hangulat egyenesen az ő személyét illeté.

Kadártai alispán úr híven referált neki a megye helyzetéről; előadta,
milyen szükséges volna a közigazgatást az igazságszolgáltatástól
elkülöníteni. (Most csak egy unokaöcscse van a hivatalban: akkor lehetne
kettő.) A telekkönyvnél rengeteg a retardatum: oda még két hivatalnok
elkelne. (Retardatum ugyan azért csak annyi lenne, de legalább ki volna
egészítve a preferánczpartie). A törvényszéket pedig okvetlenül kétfelé
kellene osztani; mert így a prókátorok mind egy csoportban vannak (s ez
veszélyezteti a közbiztonságot).

A megyei mérnök előadá neki a költségvetést a megyét keresztül szelő
folyam szabályozásáról; s a főorvos panaszt tett előtte, hogy nem lehet
a miniszteriumtól elég friss himlő-oltóanyagot kapni az újszülöttek
számára, s hogy hét hivatalos krajczár egy beojtási műtétért, tizennégy
krajczár egy éjszakai vizitáért bizony nagyon kevés A csendbiztos
panaszt tett a sok veremfeltörésért, s nemlátta más módját a
megorvoslásnak, mint egy kis gyönge statáriumot.

A magasabb politika vezérszónoka, a képviselőviselt Nagybaróthy úr is
szives üdvözletére jött; ez még tegezte, tegezni is fogja mindig, ha
miniszter lesz is! de igen alapos és kimerítő értekezletbe bocsátkozott
vele – a felsőház reformja iránt, mint a melynek megoldása égető kérdés
az országra nézve.

Mikor az előszobába kiment Leon, ott találta maga előtt az ő kedves
Karakán barátját, a ki három órája, hogy antichambriroz neki ottan.
Jelenleg szörnyű nyájas, alázatos arcza van; a szakálla az állán
kiborotválva. Kivánta tiszteletét tenni. S nem engedi magától elvétetni
azt a szabadságot, hogy Leont méltóságos úrnak czímezze. Nem kivánja
magát azzal a nagy szerencsével kecsegtetni, hogy a méltóságos úr
emlékezzék rá; sőt abban a reményben él, hogy a méltóságos úr
elfelejtette, hogy ő ki volt? Egészen más ember lett, mint a régi
Karakán. Reális életet folytat. A gezetleni járásban megürült az
útibiztosi állomás, s neki különös szenvedélye, életének legfőbb
feladata az útcsinálási szaktudomány. Vannak jó bizonyítványai. S Leon
nem szabadúlt meg addig tőle, míg azt a zsíros csomagot, a miben az
obsittól kezdve a visumrepertumig minden benn van, a zsebébe nem dugja.

Leon kimenekült a palotából a parkba. Minden idegét visszásan
csiklandozta az, hogy őt itt mindenki «gazdának» nézi.

A park egyik útján Dumka úrral találkozott össze.

A minden jó tulajdonokkal felruházott derék jószágigazgató nagy
léptekkel járt alá s fel a parkban s egy darab papirosból, mely
reszketett a kezében, mint a nyárfalevél, valamit tanult fenhangon, s a
mint észrevette Leont, hirtelen, mint a tetten kapott tolvaj, ijedten
dugta zsebébe a papirosát.

«Szentséges atyám! Ez már csakugyan komolyan megy; Dumka úr ujdonat új
szónoklatot tanul be!»

Leon aztán útat vesztett, s bevette magát a sűrűbe, valamelyik
mellékúton, a hol nem hitte, hogy üldözőbe vegye valaki, vagy valami
ismerős jöjjön elébe.

Pedig mégis jött.

Azok a vándor hangyák ott az úton keresztül, a mik akkor is így jártak
egy hosszú szakadatlan lánczolatban, mikor egyszer egy híven szerető pár
azt mondta ezen jártában: «ne tapossunk rájuk a szegény férgekre, mikor
mi magunk oly boldogok vagyunk!»

Vajjon megvan-e még az a nagy mohos fa, a mire az a repkény felfutott, a
minek a levelét még most is hordozza valaki?

Vajjon vissza lehet-e adni a fának a leszakított levelet?

Leon kereste a fát. Megtalálta: de tövéből kidülten. A legutóbbi vihar
kicsavarta azt százados gyökereiből.

Leon elmélázva állt meg a kidölt fa előtt: az is az ő halottja volt.

Messze kalandozó merengéseiből egyszer csak ismerős hang riasztja fel.

A hang ismerős volt, de nem kellemetes; s még ellenszenvesebbé idomítva
a szokatlan nyájasság által.

Visszafordult: a vadpalatinust látta maga előtt.

Tukmányi úrra ugyan alig lehetett ráismerni. Először is az örök süveg, a
mi nélkül őt még a szobában sem lehetett látni, ezúttal le volt véve a
fejéről, s kezében aláeresztve, s arról egy hosszú gyászfátyol lógott a
földig; maga a lemeztelenített fő pedig símára meg volt fésülve, s a
haja odatapasztva tarkójához jó avas pergamenolajos pomádéval, a minek a
szaga hat lépésről hirdette közeledését, sőt még a bajusza is ki volt
kényszerítve bajuszpedrővel; a mitől ugyan egyes részei emanczipálták
magukat, s különváltak, úgy hogy négy bajusza támadt kettő helyett, de a
mi legismerhetlenebbé álczázta az alakot, az, hogy teljes ujdonatúj ruha
volt rajta, még pedig fekete, s a nyakravalója csokorra volt kötve, és
az ingelőjén gomb volt.

Ki alkotta őt újra?

– Alázatos szegény szolgája a méltóságos úrnak. Ismétlé még sokkal
édeskésebb hangon a megszelidített szörnyeteg.

Leonnak pedig ezúttal egy csepp tréfálkozó kedve sem volt. Oda lépett
hozzá. Kezét nyújtá neki.

«Csuppsz!» Abban a perczben rajta volt a kezén egy nagy teleszájas csók.

– Ugyan édes Tukmányi barátom, ne tréfáljon velem. Hiszen régi jó
ismerősök vagyunk.

– Tudom én a mi illik, kérem alázatosan. Változnak az idők; változnak ez
emberek. Velem is nagy változás történt. Tetszik ezt látni?

Ezzel felmutatta a hosszú lobogó fátyolt a süvegén; akkorát fohászkodva,
mint egy beteg tehén.

– Nagyon szép öntől, hogy ön is gyászt öltött a főispánunkért.

– Oh nem, kérem alássan. Én nem ő excellentiáját gyászolom. Hogy
vetemednék arra a vakmerőségre egy ilyen magamforma szegény ördög, hogy
egy ilyen illustris személy gyászkiséretéhez számitsa magát? Én a saját
halottamat gyászolom. Az én jámbor oldalbordám halt meg.

S megpróbálta e szónál két kezét összetéve, szomorúan összegubbaszkodni.

– Ah! Az Isten nyugtassa meg szegényt. Áldott jó teremtés volt.

– Derék, jó asszony volt. A mi hibája volt, most már felejtsük el neki.
Szegény! Sok pálinkát ivott s az meggyulladt benne. Nyugodjék békével.

– Vigasztalja önt meg az ég.

– Remélem, hogy meg is vigasztal. Bizony megérdemelném annyi évi
szenvedés után. De különösen elősegíthetné e megvigasztaltatásomat
méltóságod, nagyméltóságod, excellentiád. Azért bátorkodtam
alkalmatlankodni.

– Én? Tukmányi úr!

– Nem vagyok már olyan bolond, mint eddig voltam. Egészen más ember lett
belőlem. Tetszik ismerni azt az én kis birtokomat itten?

– Hogyne? a melyikben az a kitünő szép búza terem.

– A megboldogult herczeg igen szép összeget kinált nekem egykor azért, s
én olyan bolond voltam, hogy mindig nagyobb árt követeltem érte. Magam
jövök most azt nagyméltóságodnak, kegyelmességednek felajánlani. S ha
sokallja az eddig igért árt, magam fogom azt leliczitálni; a míg csak
elfogadhatónak nem találja.

Ez mégis olyan beszéd volt, a mit nem lehetett hallatlanná tenni.

– Jól van Tukmányi úr. Ajánlani fogom a megvételt a jószágigazgató
úrnak.

– Oh de mentül elébb! Könyörgöm alássan, csak minél hamarább! Bizony
mondom, nagy keresztyéni cselekedetet fog véghezvinni a kegyelmes úr.

– Keresztyéni cselekedetet? Hogyan Tukmányi úr?

A megszelidült barlanglakó megvakargatta az állát, a fülét, meg a
karját, s húzódozva ereszkedett bele a magyarázatba.

– Hát a mint mondám az elébb, folytatá reszketeg, siránk hangon, az én
jámbor oldalbordám elkivánkozott ama boldogabb világba, s engemet árván
és özvegyen hagyott itten. Már pedig oldalborda nélkül csak nem élhet az
ember.

– Értem. Tehát ismét fel akarja venni a szent házasság arany jármát
Tukmányi úr?

– Miért ne? Még csak ötvenöt éves vagyok! (s olyan öntetszően mosolygott
hozzá!)

– A legjobb kor. S ki lesz az a boldog, a kinek sorsát megédesíteni
szándékozik?

– Héj, héj méltóságos úr, hiszen nem hiába prófétai szellem uralkodik
minden nagy férfiú szívében; hát hiszen tetszik emlékezni, mikor ott a
gezetleni piaczon kegyesen példálódni tetszett velem.

– Hogyan? A vadaskerti csapláros Rákhelkéje? Hát még sem hiába jött a
Nemesis!

– Ad animam: akkor hiába jött! Hanem aztán addig boszantott vele a vén
hárpia (nyugodjanak békével hamvai!) míg daczból is oda kezdtem
járogatni. Ott meg szivesen fogadtak mindig. Hát én sem lehetek
háládatlan. Az ember nincs kőből!

– De még nincs behozva a polgári házasság az országba; úgy tudom.

– Hisz épen ez az oka, a miért hajlandóva lettem eladni a jószágomat;
mert az én derék leendő ipam uram ilyen alternativát állít fel: aut-aut?
«vagy eladom a birtokomat, akkor szép pénzecskéhez jutok, akkor a Rákhel
a kedvemért keresztyénné lesz; – vagy pedig nem adom el a birtokomat,
akkor maradok rongyos embernek, akkor nekem kell kitérnem s akkor
leszünk a Rákhel apjával ketten együtt zsidók.»

Semmi sem bizonyítja Leon kedélyének mély elborulását oly nagyon, mint
az, hogy ennél a revelátiónál hangos hahotába nem tört ki. – El sem
mosolyodott rá.

– Látja már most a méltóságos úr, hogy valóban keresztyéni cselekedetet
fog mívelni, ha a herczegi parkhoz megvásárolja az én birtokomat, mert
akkor egy megtérővel szaporodik a hivők száma; míg ha nem teszi meg,
akkor az a példa fog széthangzani az országban, hogy egy igaz hitű
keresztyén férfiú ismét a zsidó hitre tért át. Két lélek megmenthető ez
által az anyaszentegyháznak!

Leon még erre sem mosolyodott el.

Azt mondta Tukmányinak, hogy csak menjen haza, írja meg ajánlatát Dumka
úrhoz, majd pártolni fogja azt tehetsége szerint.

A gyászos férfiú aztán még egyszer neki ágoskodott Leon kezének, hogy
azt megcsókolja, s csak azon mult, hogy nem érhette el, mert Leon olyan
magasra tartotta fel, akkor végre nagy hálálkodások között visszament, a
merre jött, nagy önelégültséggel igyekezvén a négy bajuszából legalább
hármat sodorintani össze.

Leon pedig ott maradt azon a helyen, a hol állt s azon gondolkozott,
hogy ha ő nagyon nagy úr volna s aztán ez a park az övé volna,
csináltatna egy olyan gépet, a mivel ezt a fát megint vissza lehetne
ültetni a helyébe.

Torkig volt lakva a szerencséjével. Minden ember hízelkedett annak a
részecskéjének, a melyben valami elrejtett hiuságát lakozni hite.
Vágyott valami gorombaság után.

Eszébe jutott, hogy a prépost nem volt jelen a gyászlakomán, azt
jelentve, hogy nem jól érzi magát. Ezt illenék meglátogatni. Talán ez
tud még valamit mondani, a mi keserű?

Neki indult, hogy meglátogassa.

A főtisztelendő úr most is a kertjében volt található, hová Leon
észrevétlenül juthatott el a park mellékutain át. A főpap épen a
harminczkilenczféle pelargoniumaiban gyönyörködött: ez volt a baja,
semmi más.

– Szent atyám, ön nem mondott igazat! támadá őt meg Leon; azt izente,
hogy nem jól érzi magát.

– Qui bene distinguit, bene docet. «Itthon» nagyon jól érzem magamat. De
«másutt» nem érzem magamat jól. A hol sok ember van, és sokat beszélnek.
Titeket szeretlek, tégedet, meg a herczegasszonyt is. Még ha méltóságos
úr fogsz lenni, akkor is szeretni foglak. S kikérem magamnak azt a
szerencsét, hogy esküvőtökön én végezhessem az egyházi szertartást: ezt
a dicsőséget az etelvári prépost nem engedi oda másnak. Úgy-e méltóságos
és kegyelmes uram?

(Ez is hizelkedik már, a mióta szelét érzi «nagy szerencsémnek», gondolá
magában Leon elszomorodva. «Ennek se csókolok már többet kezet.».)

– Ime készülök is már az ünnepélyt felavató predikáczióra; folytatá
páter Timót. Igen szép textusra akadtam. «Sámuel X-ik könyvének 1-ső és
azt követő verseiben.»

– Jaj, szent atyám, ne tegye föl rólam, hogy könyv nélkül tudom a
bibliát, mint rabbi Hirsch Dænemark: nincs is meg könytáramban ezen
nagybecsű olvasmány. Inkább mondja elő szóval, miről szól e textus?

– Hát édes fiam, méltóságos úr: Sámuel X-ik könyvé nek 1-ső és további
versei beszélnek arról, miképen elindula Saul az ő apjának a szamarait
keresni, – és talála helyettük egy királyságot!

Leon egyszerre elérté a czélzást. Goromba volt az; de talált!

– De szent atyám! szólt méltatlankodva. A szamarak hasonlata erős!

Erre aztán a pap szemközt állt neki s azt mondá:

– Hát van-e élhetetlenebb, jámborabb szamár a világon, mint egy leány, a
ki elvész a hűsége miatt?!

Ha csak ez kellett Leonnak: ezt ugyan megkapta.

Kezet csókolhatott már a prépostnak!

Ez az egy ember megmaradt a sok közül, hogy irmagnak megtartogassa az
igazkimondást.


A REJTÉLY KULCSA.

A gyászszertartás után harmadnapra már híva volt Leon Budapestre.

Ismerte hivatása tárgyát: a főispáni méltóság várt rá.

Elfogadta azt.

Az eskületétel utáni napon Etelváry Miksa herczegnek a pannonhalmi
apátságnál letett végrendelete felbontatott és nyilvánossá tétetett.

Általános örökösül Rafaala herczegnő lett megnevezve.

Fejedelmi nagy birtokaiból csupán egy darab volt elkülönítve, a
herczegnek saját szerzeménye: a hajdani Zárkány uradalom, mely a mostani
karban megért másfél milliót.

E birtokból a végrendelkező hitbizományt alakított; azon czélból, hogy
megyéjének vezénylete az eddig megszokott fényt és tekintélyt ne
nélkülözze. Ezt a hitbizományt, ily nézettől vezérelve, az utána
közvetlenül következő főispánnak hagyományozta.

A véletlen hozta-e így? Vannak-e vakesetek a világ és a közélet
történeteiben? Vagy összefügg minden egymással, s a mik egymás után
jőnek, azokat úgy rendezte valami titokban működő kéz? Ki tudja azt?

Zárkány Leon egyszerre gazdag emberré lett; független, senkinek sem
tartozó úrrá; visszanyerte apja hajdani nagy birtokát; s a nélkül, hogy
a neve előfordult volna valakinek a végrendeletében.

Most már egy lépcső sem választá el többé a herczegnőtől.

Ott állt mellette a pyramid tetején!


A KINNREKEDT FÉRJ.

Nornenstein Octavián fejedelem sajátszerű játékkal mulatta magát
egyes-egyedül. Az asztalán hevert egy csoport guttapercha fő: a kor
hirhedett emberei, Napoleon, Pius pápa, Bismarck. Ha a ruganyos főt
felül és az állánál nyomta össze, akkor az elkezdett örülni, mosolyogni,
ha pedig oldalt szorította, ujjai közé, ijedt, siránkozó arczot öltött.
– Octavián a nagy emberek fejeit kényszeríté egymásra grimaceolni, midőn
nagy robajjal ront be az ajtaján valaki.

– Ah! Kihez legyen szeréncsém? Csak nem az én trónörökösöm, Nornenstein
Alienor ez a torzonborz alak, ezzel a serte szakállal, ezzel az elsült
arczczal, vörösre égett orral, fodrozatlan tüskehajjal, a ki most
nyakamba esik? – Tehát az én Achillesem csakugyan nem kapott a kard
után!

– Könnyen beszélsz te! De én háromszáz mérföldnyi útvesztőt tettem, hogy
visszakerüljek; hegyeken, sziklákon, mocsárokon keresztül, hogy a
németek kezébe ne essem valahol. Szólt Alienor, megnézve magát a
tükörben s visszaijedve saját arczától.

– Hát nem tudtál tengeren Triesztnek jönni?

– Majd, hogy a német czirkáló hajók elcsipjenek.

– Ej, de rád ijesztettek a németek, mondá Octavián az egyik rugmézga főt
Alienorra vigyorogtatva; ugyan jó, hogy ide menekülhettél Ausztriába:
itt nincsenek németek.

– Hát ti mik vagytok?

– Neutralis nemzet.

– Történt valami azóta, hogy én bujdosóban vagyok?

– Csekélység! Rómát elfoglalták az olaszok, Napoleont elfogták a németek
s Párist ostromzárolják.

– És a francziák?

– Azok két hadsereget már elvesztettek s most három újat állítottak ki,
hogy Párist felmentsék. Nem vártak rád!

– És a mi szövetségeseink Németországban?

– Azok mind vaskereszt-rendet kaptak már harczi vitézségeikért.

– Hát a Welfek?

– Azok egészen a te instructióid szerint cselekszenek.

– De hisz én nem vittem nekik semmiféle instructiókat.

– Hát hisz ők is épen a szerint cselekszenek.

– És ti magyarok mit csináltok?

– «Mi magyarok?» Nornenstein Alienor fejedelem, honfitárs! Mi örülünk
rajta, hogy fázunk.

– Hogy fáztok?

– No igen. A kinek nincs köpönyegje, az fázik.

– Az világos.

– Nekünk nincs köpönyegünk. Köpönyeg nélkül pedig nem lehet háborúba
menni. És így örülünk rajta, hogy fázunk.

Alienor még most sem értett belőle semmit.

– És a szent liga?

– Alszik és imádkozik.

– Hát Falbenheim altábornagy?

– Mikor nem alszik, káromkodik.

– És Pompeia?

– Micsoda Pompeia?

– A feleségem!

– Úgy! a feleséged? Most azt gondoltam, valami Vezuvtól elborított
városról beszélsz.

– Itt van nálad, vagy az atyjánál?

– Nálam, vagy az atyjánál? Octavián meg is tapogatta a zsebeit, hogy
nincs-e hát nála? Nálam ugyan nincs.

– Hát hol van?

– Bizonyosan Párisban.

– S mit csinál ott?

– Valószinűleg azt, a mit egész Páris: ostromoltatja magát.

– A kék öreg Istenre Bajorországban!

– Hagyd el fiam! Nincs az már Bajorországban.

– De hát miért nem hoztad el Pompeiát magaddal, mikor hazajöttél?

– Hát tudod fiam, az úgy volt, mondá Octavián s elkezdett mind a három
kaucsukfejjel egyszerre lapdázni: hogy a mint én megérkeztem Párisba s
láttam, hogy ott semmi baj, siettem Brüsselbe a kölcsönt megkötni, de ez
alatt te, meg egy második, meg egy harmadik szeleburdi meggyujtottátok a
tűzaknát, mikor még mind rajta voltunk, s mindnyájunkat a levegőbe
kalimpáztattatok. Már nyolczadnapra nem tudtam visszamenni Párisba, hogy
te nálad «pro aris et focis» hősileg helyt álljak. Örültem, mikor hajóra
ülhettem.

– De hát miért nem írtál Pompeiának, hogy jöjjön haza?

– Megtettem én azt fiam atyai kötelességem szerint.

– S mi lett a válasz leveledre?

– A válasz valószínüleg egy borsóhurka volt, a mit a németek
beletakartak. Nehéz most innen Párisba correspondeálni.

– De hisz az lehetetlen, hogy az ostromlók ki ne ereszszék az ostromlott
városból a nőket!

– Sőt nagyon is kieresztik. Most olvasom éppen, hogy a párisi katonai
kormány negyvenezer fiatal hölgyet (máskor a világváros igen kellemes
néposztályát) egybegyűjtött s mint ezúttal igen fölösleges elemet, egy
tömegben kitolonczozott a városból. Nem hinném azonban, hogy a te
Pompeiád is azok között lett volna. Nem akarod ezeket a carricaturákat
nézni, a mik most érkeztek Münchenből? Te is köztük vagy, meg én is!

– De mit fog ő csinálni, ha Párist csakugyan ostromolni fogják?
sopánkodott Alienor.

– Meg fogja enni a lovaidat.

– Kétségbe akarsz-e ejteni a tréfáiddal?

– Ha ezek tréfák, úgy akasztófahumor a nevük. Hát mit akarsz, hogy
csináljak? Vigasztaljalak, mint egy lábbadozó beteget; vagy tanácsokat
adjak, mint szegények prókátora tönkre jutott cliensnek?

– Mit tegyek most?

– Alakits egy szabad csapatot és törd keresztül a zárvonalat.

– Tudod, hogy még a pezsgődugó lövését sem szeretem hallani.

– Hát akkor fogadj magadnak egy léghajót, ez most az egyedüli
közlekedési módszer Párisba és vissza s hozd ki azon a feleségedet.

– Így két diák szokott egymással beszélni, nem egy Nornenstein fejedelem
a másikkal; nem egy apa a fiával!

– Ah! Kezdünk haragba jönni? Soha se hittem volna. A mi a
fejedelemségünket illeti, arról bizony hegedült szent Dávid! S te
tartottad neki a kótát! Hanem ha azt kivánod, hogy mint apa és fiú
beszéljünk egymással, arra ráállok. Talán emlékezel a drezdai Schuster
levelére a fiához (benne van minden kalendáriumban), mely így kezdődik:
«Kedves fiam, te nagy szamár vagy: én pedig vagyok a te atyád», ez igen
szép mondás, és ránk illik. Én rám, a miért azt a tanácsot adtam neked,
hogy bontsd fel az eljegyzésedet Etelváry Rafaela herczegnővel; te rád
pedig, a miért azt megfogadtad. Most íme a herczeg meghalt. A roppant
nagy örökség egyetlen leányára szállt. Oroszországon innen nem volna
gazdagabb ember náladnál a continensen, ha elvetted volna.

– De hát minek mondod ezt most nekem?

– Eső után köpönyegnek. Te azonban nem azt tetted, a mi e lépés
következése lett volna, hanem e helyett elrontottad az egész tervet, a
mit én és mások oly remekül fogalmaztunk. Legveszedelmesebbek az ilyen
akaratnélküli lények, mint te vagy, mert ezekről soha sem tudhatja senki
«ma», hogy «holnap» kinek az akaratát fogják végrehajtani? Ezen már most
a pap sem segít! Azaz, hogy mégis csak a pap segít. Hát akarod, hogy
komoly tanácsot adjak, mit tégy a mostani helyzetedben?

– Kérlek nagyon.

– Hát ne tégy semmit. Hagyd Pompeiádat ott, a hol van. Bizonyos lehetsz
felőle, hogy megcsal, nem egyszer, de százszor. Mire Páris felszabadúl,
akár így, akár amúgy, egész archivumával fogsz rendelkezni az ő
hűtlensége bizonyítványainak. Egy olyan asszony, mint Pompeia, egy olyan
városban, mint Páris, egy olyan időben, mint a mostani, egy olyan
férjnek, mint te vagy: híve nem maradhat. Indíts ellene válópert, a
curia elválaszt benneteket a «si clandestinus» alapján. Aztán, nem
mondom, hogy vedd el a rút fejedelemnőt, semmi szükséged neked arra
többé; de térj vissza Rafaela herczegnőhöz. Ő most egyedül áll, büszke
atyja nem él többé: nyerd meg újra és vedd nőül!

– De hisz én szeretem nőmet! Ne akarj dühbe hozni! kiálta Alienor,
mérgesen toppantva.

– Ah, tehát szereted nődet? s ilyenformán szerelemféltő vagy a
dühöngésig? Ez megint más diagnosis. Ebben a bajban is szolgálhatok jó
tanácscsal, ha be akarod venni. Ez is nagyon komoly lesz. Emlékezel arra
az alakra, a ki Zárkány Napoleon név alatt került néhányszor az utadba?
Igen! Tehát ezen ember a legveszedelmesebb alakok egyike, a kire valaha
fiatal feleséggel megáldott férjek görbén néztek. Ez most itt van
Bécsben.

– No hát akkor mi bajom nekem vele?

– Tudom, hogy szeretnéd, ha semmi bajod se volna vele. De hát lesz. Ezt
az embert küldi a kormány Párisba rendkívüli politikai megbízással, s
ott marad Páris egész ostroma alatt.

– Hogy tudod ezt?

– Ő maga beszélte el azt valakinek, s az a valaki egyenesen hozta a hírt
nekem.

– Akkor én megbolondulok!

– Ne azon kezdd. Ha már most csakugyan olyan nagyon szereted Pompeiát, s
csakugyan olyan őrült szerelemféltő vagy, akkor ezt fogod tenni.
Felkeresed Zárkány Napoleont s azt mondod neki: «Uram! Ön abba a városba
fog menni most, a hol az én nőm lakik s a hova én nem mehetek. Intézzünk
el előbb egy csekélységet egymás közt. Ide a kalapomba beleteszszük a
névjegyeinket, s aztán leborítjuk a kalapot; a melyikünk névjegye alul
esik, az egy bizonyos határnapon főbe lövi magát. Ezt úgy hivják, hogy
amerikai párbaj.» No akkor aztán kétféle esély van számodra. Vagy a te
neved esik alul, s akkor átesel rövid úton minden bajodon. S igen szép
temetésed lesz. Vagy pedig Zárkány neve esik alul. Akkor az aztán hadd
menjen szépen Párisba. Arról bizonyos lehetsz, hogy az minden
vetélytársát el fogja riasztani Pompeia mellől, míg saját maga, a
harangozópénzzel a szájában, nem lesz veszedelmes udvarló s a kitűzött
napon kivánatodra főbe lövi magát. Ennél több komoly tanácsot nem tudok.
Ha nem tetszik, azt még jobb szeretem. Akkor az a baj nem olyan
veszedelmes, mint te állítod. Akkor nem vagy se szerelmes, se
szerelemféltő, s én megnyugszom benne.

Alienor oda nyujtá atyjának a kezét (olyan hideg volt a keze, mint a
márvány s olyan lágy, mint a tapló) s azt mondá neki:

– Én megfogadom tanácsodat.

Azzal vette a kalapját s sietett Zárkány Leont felkeresni.


VIGASZTALÁS.

Leont szállásán találta Alienor egyedül.

Az első találkozásra Leon azzal a nem tettetett örömmel sietett Alienor
elé, a melyben az van kifejezve, hogy nem terheli a lelkét semmi önvád
ez ember, mint férj irányában. Nyújthatott neki kezet.

Alienor tétovázás nélkül el is fogadta azt és megszorítá mindkét
kezével.

Azután elkezdé komoly, értelmes hangon.

– Édes Leon. Én egy igen különös ügyben jövök hozzád. Minden ember
tudja, hogy sok bolondság van bennem: hisz én magam tetszésemet találtam
azokban s nem csináltam belőlük titkot. Te pedig arról voltál nevezetes,
hogy nagyon is sok eszed van. Ezért valahányszor összekerültünk, mindig
kész áldozat voltam a számodra. Elrontottad a párbajomat, a mit az én
bolondságom kifőzött, a magad előnyére, az én mély leköteleztetésemre.
Játszottál velem és feltréfáltál és mindig úgy, hogy a mellett nekem
kellett megköszönnöm a barátságot, mint a delinquensnek a kapott
«Stróf»-ot. Rászedtél a diplomatiai téren, a hol azt hittem, hogy én
vagyok otthon, te csak jövevény. Jól tetted. Jogod volt hozzá. Nem
panaszlok érte. Mindezt annyiba veszem, mintha lóversenyen vertél volna
meg, mintha börzejátékon kerítettél volna alul. Ez mind bohóság.
Nevessünk rajta. Hanem van egy pont a szívemben, ebben az érzéketlen
kaucsuk szívben, a mi fáj. Nekem nőm van s én féltem tőled a nőmet!
Bolondság, őrültség ez tőlem: nem tehetek róla. Fáj. Mint fáj némely
embernek a mája, míg a másiké nem. Beteg vagyok bele!

– S honnan kaptad ezt a betegséget?

– Onnan, hogy ismerem a nőmet: ő hiú, kaczér, tetszelgő és talán
könnyelmű is. Belém ojtották azt a mendemondák, besúgások, a miket jó
barátok, rokonok, apám maga igyekeztek fülembe juttatni, s a gyanú
olyan, mint a himlőragály: elég az embernek a ruhájával hozzá érni, hogy
bele essék a kórba. Vannak jóakaróim, a kik gúnyos czélzatokat
ejtegetnek el valami félbeszakított légyottról: midőn neked hirtelen el
kellett jönnöd Párisból.

– De ez épen a rágalom ellen bizonyítana, ha alapja volna. De az sincs.
A te feleséged nagy cselszövő, az igaz. De csak az eszével, nem a
szívével játszik benne. Ő diplomatiai titkokat akart kicsalni tőlem. S
én megcsaltam nődet, de nem tégedet.

– Lehet, hogy még eddig nem. De annak, a mi félbeszakadt, következhetik
folytatása. Te visszamégy Párisba, mint rendkívüli küldött.

– Azt ne hidd el!

– Te magad mondtad.

– Akkor kétszer ne hidd el!

– Apámtól hallottam.

– Akkor háromszor ne hidd el!

– Leon!

– Hát mondhatok én valaha egy igaz szót valakinek, a kiről tudom, hogy a
te apád kéme? s ha csak azt kérdené is tőlem, hogy kinek hínak? nem egy
idegen nevet mondanék-e neki, a mi eszembe jut? Ismered rosszalkodó
természetemet. Szeretem az embereket föllovalni. Mondok nekik meséket,
azért, hogy mulassam magamat a csodálkozásukon.

– Leon! Kérlek igen szépen: ne tégy engemet bolonddá. Én igen beteg
vagyok attól a bajtól, a mit neked elmondtam. Apámtól azt a tanácsot
vettem, hogy jöjjek ide hozzád s hívjalak fel amerikai párbajra. Azzal a
szándékkal jöttem is ide. De most, mikor veled szemben állok, nincs
lélekerőm hozzá. Nem tudlak annyira gyülölni, hogy a te fejedet akarjam
szétzúzva látni; se annyi bátorságot nem érzek, hogy a magam feje ellen
fordítsam a pisztolyt. Hanem azt meg tudom tenni, hogy oda álljak eléd,
behunyjam a szememet, s azt mondjam: «lőjj ide!» Azért felszólítalak,
mondj igazat! Készülsz-e Párisba elmenni? ha igen, beszéljünk
segédeinkkel. Csak arra kérlek, hogy jól meglőjj. Mert a nélkül el nem
mégy, hogy engem megölj.

Leon megszánta Alienort.

– Hát hogy meggyőzzelek róla, hogy még ha akarnék, sem mehetnék el
Párisba: nézd ez okmányt. Főispánná lettem kinevezve. Mint ilyennek,
megyémben kell maradnom, s egyúttal Párisban diplomatiai küldött nem
lehetek.

Alienor az okmányt apróra elolvasta s kezdett felmelegedni; de arczáról
olvashatá Leon, hogy még kételyei vannak.

– Még többet is tudatok veled. Én tegnap óta jegyben járok.

– Kivel?

– Talán ráismersz, ha arczképét megmutatom. Most küldte nekem kedves
meglepetésül.

Azzal egy maroquin tokot nyitott fel Leon, megmutatva a benne rejlő
miniatur képet Alienornak, egy gyönyörű aquarellet, egy csodaszép hölgy
képét fehér ruhában.

Alienor egy gyermek örömével kiáltott fel:

– Etelváry Rafaela!

(Igen is: Etelváry Rafaela herczegnő arczképeztette le magát, mély
gyászát levetve azon időre, abban a fehér öltönyben, melyet Leon új
képviselő korában látott rajta, hogy azzal Leont meglepje.)

Azzal Alienor, mint egy eszeveszett, ugrott Leonnak a nyakába s
össze-vissza ölelte, csókolta, s végre a két kezét ragadta meg hévvel:

– Barátom, egyetlen igaz barátom a világon! Fogadd legőszintébb,
legforróbb üdvkivánatomat. Légy boldog. Nagyon boldog vele!

Leon látta, hogy milyen nagy örömet csinált neki, Tökéletessé akarta
tenni a boldogságát.

– Most már elhiheted, hogy én nem szándékozom nődhöz menni. De ez még
nem minden. Még az iránt is meggyőződést kell szerezned, hogy nőd sem
vár engem és senkit sem vár rajtad kívül, és hogy tégedet mire vár?
Eredj a külügyminiszteriumba, ott vár rád három levele nődnek, mikre
kívül az van írva, hogy csakis saját kezedbe adassanak. Futáraink hozták
azokat magukkal, kiknek nőd előbb el hagyta olvasni leveleit, hogy
láthassák, hogy nincs azokban államtitok. E levelek egészen boldoggá
fognak tenni téged.

Alienor e szónál felkapta Leon kalapját a magáé helyett s mindenféle
üdvözleteket hajigálva a háta mögé, rohant ki az ajtón
feltartóztathatlanul, s odalenn betörte a hintajának az ablakát, befelé
akarta nyitni.

Leon mély gondolatokba merülten maradt hátra, szemeivel amaz arczképre
merengve. Az a kis hajszálrugóra járó nyugtalankodó ezt ketyegte
óraművében:

«Ez a nyomorult léha, kinevetett alak, jobb ember, mint te vagy, mert
szíve van: a mi neked nincs! Ha ő ezt a nőt elvette volna, boldoggá lett
volna ő is, az is. Miért rontottad ezt el?»

Alienor attól a három levéltől, a mi három külömböző hónapban érkezett
számára, tökéletesen az üdvözültek sorába emelkedett. Csodálatos titkok
voltak azokban, miket csak nő közölhet férjével; a mik egyszerre
eloltanak féltékenységet, gyanút: s boldogságot, reményt, büszkeséget
ébresztenek helyébe.

Dehogy lehetett vele többet gyalog beszélni!

Rohant egyenesen vissza a leveleivel Octavián papához. Oly tűzzel rohant
be hozzá, hogy a rendúr azt hitte, most mindjárt őtet hívja ki párbajra.

Még az ajtóban elkezdett kiabálni:

– Nem igaz! Hazugság volt, a mit mondtál! Egy szó sem igaz belőle. Itt
vannak a levelek! Olvasd ezt! Azután ezt! Azután meg ezt! (Hanem aztán
azon módon kikapta megint az apja kezéből olvasatlanul s bedugta a
zsebébe.) Pompeia egy angyal: te pedig egy rágalmazó sátán vagy!

Octavián csak ámult és bámult. Fogta a nagy tajték pipáját s megtöltötte
dohánynyal. Aztán, mikor szóhoz juthatott Alienortól, a ki egy füst
alatt sátánnak, ördögnek szidta az apját, meg könyörgésre fogta a
dolgot, hogy ajánljon neki valami «specialis» kitűnő orvost Párisban;
utoljára meg azt kérdezte tőle, hogy az ágyuzás miatt nem történhetik-e
valami bajuk némely asszonyoknak?

– Fiam, Alienor. Tudod: most már visszahúzom azt a mondásomat, a mit a
drezdai Schustertől kölcsönöztem. Te ugyan az vagy, a mi vagy; de én
annak, a mi te vagy, apja nem vagyok.


BŰBÁJOS ÉJEK.

Leon az októberi napokat az etelvári palotában töltötte.

Rafaela anyai nagynénje vitte addig a háziasszonyi szerepet, míg a
menyegző napja elérkezik.

Rafaela kedélye nagyszerű változáson ment keresztül. Eltünt belőle
minden büszkeség; nyájas volt, szelid és ragaszkodó. S mindez nem jött
nála erőltetve; csupán azt lehetett észrevenni, hogy megadta magát az
ellenállhatlan hatásnak, a mit egy akaraterős férfi gyakorol a nőre.

Lelkülete e napok alatt feltárta költőiességének egész szivárványos
színpompáját. A hideg, hódolatot parancsoló alakból (jéghölgynek nevezte
őt Pompeia) egy bizalmat suttogó teremtés lett; zárkozottsága felolvadt,
s helyet adott nőies közlékenységnek, egyesülve naiv kandisággal.
Gyönyörűségét találta a természetben, a magánélet apróságaiban, miket
eddig észre sem vett. Felhevült olyan abstract politikai fogalmakért, a
miket a nők addig meg sem figyelnek, a míg azok, mint egy szeretett
férfialak staffagea, concret alakban nem lépnek eléje.

Leonnak meg kellett őt ismertetnie egész eddigi életével s az
ismertetésben nem türettek el a hézagok; viszont ő is elmondott előtte
mindent, a mi eddig kevés szív titka volt. Különösen azt, a mi Leonra
vonatkozott.

Az őszi holdvilágos esték olyan hosszúk! A tele hold olyan kegyes, hogy
télen-nyáron mindig akkor jön fel, mikor a nap lemegy.

A jó nagynéne, ki nem szerette az ujabbkori regényeket, a maga kis
asztalkájánál vetette a grand patientet, valószínüleg arra, hogy
boldogok lesznek-e «ők». Ők pedig azalatt karöltve sétáltak a nagy
virágrotunda körül, melynek körületét egykor megmérte Rafaela, hány
lépés? Az is eszébe jutott most! Egy-egy lehullott platanlevél beleakadt
öltönye fodraiba s zörögve kisérte tovább, mintha bucsúját suttogná
hozzá a többi hű falevelek nevében, a kik oly kárhoztatólag zúdultak fel
ama vakmerő leány ellen! Egy-egy falevelet felkapott a szellő s az
körüllibegte Leont, mint egy éjlepke; mintha súgná: «dobd közénk azt a
száraz falevelet, a mit most is kebledben viselsz, többi halottak közé:
nincs annak ott helye többé!»

Az éj csöndes volt, a herczegnő beszélt.

– Megmondhatná azt valaki, ha itt volna: mennyit beszéltünk mi önről,
sokszor, minden nap! Mennyit rágalmaztuk vakmerőségeért! s mennyire
óhajtottuk diadalát. Jóslatokat mondtunk s lestük, hogy beteljesülnek-e?
Mikor a nagy oltárszőnyeget hímeztük s beszéltünk egy sehol nem
található eszményi férfiról, a milyentől én félni tudnék! Mikor madame
Corysande albumában önnek a négy arczképéről találgattuk, melyik az
igazi? Mikor hirhedett vitáját olvastuk a hirlapban a Mene Tekel
szerzőjével! Hogy ismertünk rá egyszerre az ellenröpirat szerzőjére! Ez
az igazi Leon! Az a másik az álarcza. Már én akkor megjósoltam, hogy ki
fog lenni? Aztán mikor a választási diadalzászlót hímeztük s
próbaszavazást rendeztünk titkosan, ki lesz megválasztva? S a négy
hímzőnő közül három önre szavazott. Pedig én nem voltam az ellenszavazó.
S mikor megérkezett ön, ama leírhatatlanúl tüneményes estén, maga után
vonva, mint egy varázsló, egy egész néptábort, a ki bálványozása
fényével vette önt körül. Hogy megrettentem öntől már akkor! És aztán
mikor szegény jó anyám ravatalánál nem tudtam sírni s vártam minden
érkező kocsi zörgésére, hogy jön-e az, a ki meghozza könyeimet? aztán
jött, de nem az, a kit vártam…

Itt félbeszakítá édes vallomásait Rafaela, a többi fájó, boszantó emlék
volt, a mi következett. Aztán nézték a csillagokat, a mik lehullanak.

Egy pontján a rotunda útjának megállt Rafaela. Ez volt az a hely, a hol
atyjáról azt a megrendítő hírt hallá, hogy haldoklik.

– És a miatt elvesztém jó atyámat! sóhajtá föl mélyen. És elveszték még
valakit mást is! Az én kedves kis kék szemű leányomat! Miért hagyott ő
el bennünket? Mi rémíté meg oly nagyon? Miért nincsen ő most itten? Hogy
osztozhatna örömömben; hogy ne kellene mindent én nekem magamnak
elmondanom; hogy hivatkozhatnám ő reá: «úgy-e kicsikém, így volt ez?»
Szegény kicsikém! Hol él most? Hová lett? Mi sorsra jutott? Van-e neki
mindennapi kenyere? s hogyan keresi meg azt? Ő, a ki ahhoz volt szokva,
hogy velem egy tányérról egyék, s étszereinket mindig összetévesztettük!

Jó, hogy a holdvilág épen a felhő mögé ment, hogy Rafaela nem láthatta e
beszéd alatt Leon arczvonásait.

Mit kellett annak szenvednie!

És Rafaela nem akart letérni erről a tárgyról. Rég nyomta szivét az, s
nem volt kinek beszéljen róla eddig.

– Nem tudok tökéletesen boldog lenni attól a gondolattól, hogy ő
boldogtalan. Megkisértém őt gyűlölni; de az ismét úgy feküdt a lelkemen,
mint egy vétek súlya. Miért nem tudta szeretni atyámat, a hogy én
akartam? Miért nem tudta megtalálni boldogságát ő mellette? S ha volt
más, a kit szeretett, miért titkolta előttem? Lám én nem tudtam ő előle
eltitkolni, hogy önre haragszom. Legalább rágalmazta volna, ócsárolta
volna azt, a ki őt szive szerint érdekli, akkor tudtam volna: «aha! te
is úgy vagy, a hogy én!» De hallgatott! Egy titok volt előttem ajka,
szeme, mosolygása. – Nem tud ön felőle semmit?

– Nem tudom hol van! felelt Leon. A szó rideg értelmében igazat mondott.
A levél, mely Livia lakczímét rejté, még feltöretlen volt nála. De nála
volt!

– Óh, járjon utána, Leon; találja meg; hisz ön oly ügyes ember. Önhöz
talán több bizalma lesz, mint én hozzám. Kérdezze ki: mije fáj? mi vitte
el innen? Ha szeret valakit, s ha megtudja ön, hogy méltó ő reá: de tán
pályatörő ifjú még, a kinek nincs vagyoni tehetsége őt boldoggá tenni:
találjon utat-módot őt elősegíthetni; önnek nagy befolyása van már: ön
tud gyöngéden segíteni valakin, úgy, hogy annak önérzetét ne sértse. S
ha talán szerencsétlen volna azon ember, ha talán valami ifjúkori
botlásaért, a hogy hallottam már hasonló eseteket, tán egy könnyelmű
hamisítás miatt el volna ítélve sok évi fogságra; (én már erre is
gondoltam)… Óh én emlékszem egy esetre, hogy egy fiatal leánynak a
kedvesét bankjegy utánzás miatt elitélték tíz évi fogságra, és ő várt
reá menyasszonyi fővel tíz évig; és az most egy derék kitünő
államhivatalnok, és családja boldog. Hátha Líviának is ilyen titka van?
Szabadítsa meg őt. Ön most mindent kivánhat legmagasabb helyeken. Önt
szeretik. Kérjen számára kegyelmet!

(Óh bár kérhetne számára kegyelmet! De erre a hamisításra, a mit ő
elkövetett, nincs király, a ki amnestiát adjon!)

– Megmondhatom önnek, miért jöttem arra a gondolatra, hogy ő talán oly
embert szeret, a ki őt ily ok miatt nem veheti el. Megtudtam, hogy
eltávozása előtt kora hajnalban elment gyónni a préposthoz. Ezt a
prépost is megmondta. De hogy mit gyónt meg neki, arról nem beszélhet. E
leánynak saját bűne nem volt. Ő csak azt gyónhatta meg, hogy egy bűnöst
szeret. Nem hiszi ön?

– Hiszem…

– Ha pedig az volna az oka rejtélyes hallgatásának, a mit jó anyám hitt
felőle: égies rajongás, szűzi iszonyat a földi boldogság iránt: mondja
meg neki, hogy térjen vissza bizton: az a kinek szerelme innen elüldözé
meghalt már…

(… Halt volna bár meg inkább!)

– Mondja meg neki, hogy a mit jó anyám végrendeletében számára hagyott,
a zárdafejedelemnői polcz, még mindig fenn van tartva, s ha boldogságát
csak az égiekben keresi, az ajtó tárva előtte. Mondja el neki!

(Hogy ezt «ő» mondja el neki!)

Egy kisértő dæmon dongta körül a sétáló párt, egy éjbogár alakjában, a
mik úgy szeretnek éjjel az emberek feje körül röpködni. Leon
hozzácsapott a szárnyas kisértethez sétabotjával s leüté azt a
levegőből.

– Ah, ne ölje meg! szólt Rafaela, visszatartva Leont, ki rá akart
taposni a rovarra: hátha párja van?

Leon minden idegein borzadály futott végig.

Rafaela visszatért az elhagyott eszmére.

– Ön most sokat fog Budapesten és Bécsben járni: tudakozódjék felőle.
Hisz egy olyan nőnek, mint Livia, nyom nélkül elveszni nem lehet. S
aztán tudassa velem az első jelt, mely nyomára vezet. És mindent
tudasson velem, a mit felőle megtud: akármilyen szomorú, leverő volna ez
adat. Csak egyet ne, ha talán olyasmit tudna ön meg felőle, a mi – Isten
őrizz! – nem akarom kimondani: a mi rosszabb hír volna rám nézve, mint
az, hogy meghalt. Én nem tudom mi az? De azt mondják: hogy vannak nők a
világon, a kik – nem büszkék. Én nem értem a lehetőségét, nem látom az
okát annak. Ha méltatlannak találná ön őt arra, hogy visszaemlékezzem
rá, akkor… ne szóljon róla semmit; felelje tudakozódásomra azt: nem
találtam fel őt!

Irtóztató feladat! Ha azt feleli Rafaelának, hogy nem találta fel az
elveszettet: ez azt fogja jelenteni, hogy Livia elveszíté azt a
tisztaságát, a miért a büszke nők visszaemlékezzenek rá. Hallgatása
elitéli azt a leányt!

– De úgy-e, ez lehetetlen? Lehetetlen! ugyan mondja már, hogy
lehetetlen!

Leon helyett a várkastély órája felelt.

Mély döngésű harangütése tizenkettőt hangzott. A harangütések után az
óramű carillonja még egyszer elveré a négy negyedet öt harmonicus
érczhangocskáján. Éjfél volt már.

A boldogság órái gyorsan röpülnek.

– Szegény jó néném, azóta agyonunhatta magát. Bár legalább madame
Corysande volna itt. Holnap többet beszéljünk arról. Most kivánjunk
egymásnak jó éjszakát.

Leon sokáig állva maradt még s utána nézett az elsuhanó alaknak.

«Neked te tiszta lélek: jó éjszakát!»

Rafaela, a mint a kastély lépcsőjéhez ért, visszapillantott s meglátta,
hogy Leon még mindig ott áll. Akkor aztán visszafutott hozzá.

Kezét nyujtá neki.

Leon aztán ledobta kalapját fejéről, s térdét meghajtva, megcsókolá ezt
a kezet: mint egy szentét.

Rafaela pedig megcsókolá az ifjú homlokát.

«Ezt elfeledtük, úgy-e bár?»


TÖPRENGÉS.

De most hová?

Itt áll a megfelelhetlen kérdés Leon előtt.

Elérte azt a magasságot, a hová vágyott.

Mintha ő lett volna az, a ki a bölcsek kövét feltalálta; ölébe hullott a
szerencse minden ajándéka; s az még sem volt ajándék, még sem volt
szerencse; az egy férfiküzdelemnek fáradsággal megérdemelt bére,
kiküzdött díja volt. Rangját szerezte eszével, tanulmányával,
munkaképességével; vagyonát tűzpróbás hűségével, a hölgy hajlamát férfi
jellemével.

Lehet-e azt, a mit megnyert, s megérdemelt, elutasítania?

De lehet-e azt megtartania, a mit megnyert?

Hiszen ha hideg józan eszétől kérne tanácsot, mit tegyen? elfogadja-e
roppant szerencséjét egész nagyságában; a zászlós úri méltóságot, a
fényes kitüntetéseket, az úri vagyont, s a legszebb hölgy szivét? vagy
megtartsa hűségét egy szegény kis varróleányhoz, a kinek valamikor egy
vékony kis gyűrűt adott s a ki ezt a vékony karikát nem cserélte be egy
herczeg koronájáért, s mindazon gazdagságért, a mi most az ő számára
kinálkozik? nem azt feleli-e neki a józan ész: el akarsz engemet
veszteni? Hogy csak föl is teheted ezt a kérdést! A mióta a világot
követelések és kötelességek kormányozzák, a követelések legutolsóbbika
egy női szív emléke, s a kötelességek legutolsóbbika egy férfi igérete.
Mindennap, a föld minden délköre alatt megszegik azt. S a ki ily
helyzetben becsületügynek tartaná adott szavát beváltani, az egész
ismerős világ különcznek, csodabolondnak kiáltaná azt ki. Rafaela szeret
téged, szeret igazán tenmagadért. Nincs szerelmében semmi árnyalata a
hiuságnak, büszkeségnek. Fölötted áll még most is s mikor mélyen alatta
álltál, akkor is szeretett. Szeretett, mint kigúnyolt, félreismert,
szidalmazott alakot. Kezét nyujtá számtalanszor, hogy fölemeljen. S ha
nem volna herczegnő, nem gazdag, nem volna egyéb, mint nő, ha most lépne
ki a tengerből, a hullám tajtékából születve: akkor is tökéletessége
volna a női eszménynek, a ki előtt minden más alaknak el kell
halványulni, a kiért el kell felejteni mindenkit annak, a kit az ő
mosolygása az idvezültek sorába emel! De kezével együtt egy fejedelmi
vagyont is ád kezedre. Ennek birtokában jóltevője lehetsz a népnek,
ápolhatod nemzeted zsengéit, kezeid nyoma élő emlékekben marad fenn
hazád történetében. Mennyi jót, mennyi nagyszerűt hozhatsz létre! S
gondolj az ellenkezőre. Ha meghiúsítanád azt a tervet, a mit jóltevőd
alkotott: nem utána kellene-e omlani mindannak, a mi arra építve lett?
Maradhatnál-e meg főispánnak, lemondva Etelváry Rafaela kezéről s
bevezetve helyette egy ismeretlen névtelen hölgyet? bitorolhatnád-e azt
a vagyont, a mit a herczeg hitbizományul hagyott rád? Nem nevetnének-e
ki mindenütt, nem csuknának-e mindenütt előtted ajtót, nem tennéd-e
legszerencsétlenebb teremtéssé magát azt az asszonyt, a kit hitveseddé
választottál? Így bizonyosan szenvedést fogsz neki okozni; de az majd
elmúlik egyszer! Ritka eset, hogy egy leány belehaljon abba. Nincs-e rá
példa saját családodban? A hol szenvedés van, ott megjelenik majd a
vígasztalás is. S a mi volt Etelváry Miksa herczeg a te családodnak, az
lehetsz majd te Liviáénak: titkos jóltevője, őrködő nemtője, földi
gondviselése! Menj fel te a földi paradicsomodba és dicsőülj meg!

Ámde mikor egy lelket canonisálni akarnak, olyankor az advocatus diaboli
– az ördög ügyvéde – is megjelen s az meg elsorolja a bűneit, a mik nem
eresztik be a mennyország kapuján.

«De lehet-e Rafaelának adni szívedet azzal a titokkal, hogy ez a szív
egykor Liviáé volt? Nem «volt;» még most is az! Rettegni, mikor őt
megöleled! Megcsalni azt a nőt, a kit úgy szeretsz, mint egy édes jó
testvért! A kit úgy imádsz, mint egy szentet. Elhallgatni előtte azt a
végzetes titkot, hogy a kiért szivének kedvencze elhagyta menhelyét,
jóltevőit, a kinált dicsőséget és vagyont, el a világot: az épen te
magad voltál! s aztán felelni márványhideg arczczal Rafaelának,
valahányszor azt kérdezi: «hová lett Livia?» azt, hogy «nem tudok róla!»
És ezzel a titokkal szivedben élni együtt vele mind halálig, míg olyan
két alak nem válik belőletek, a milyen Miksa herczeg és Madeleine
herczegnő voltak: egyik az egyik palotában, másik a másikban
bezárkózva!»

Van-e a világnak annyi kincse, van-e a dicsőségnek annyi sugara, a mi
egy ilyen életet kárpótol?

És utoljára is!… Van egy mindenek fölött álló elementum, a ki ura a
józan észnek, győzedelmes ellenfele a logikának, zsarnoka a királyoknak
és a népeknek, a ki életet ad és elvesz, és nem osztogat kegyelmeket, a
ki előtt a mathesis nem tudomány: sokszorozza a semmit a semmivel s lesz
belőle minden; a ki előtt az erő nem hatalom, s az igazság nem törvény;
a ki teremti a bűnt és az erényt s nem ismer külömbséget a kettő között.
E világbontó, világfentartó elementum neve «a szerelem».

Leon szerette Liviát.

Az ő szerelmével volt tele szivének minden gondolatja. Ő rá gondolt,
mikor királyokkal és államférfiakkal béke és háború fölött alkudozott; ő
rá gondolt, mikor a nép előtt állt, dicsőítve, magasztalva; ő rá
gondolt, ha lelkét megfeszítve dolgozott, ha megtakarított fillérét
félretette; ő rá gondolt, ha szerelmes hölgy csábító suttogásának forró
lehe égett arczán: még akkor is ő rá gondolt!

Hogy tudja elfelejteni őt most?

Elfelejteni örökre! soha vissza nem térő álomként.

Vagy elfelejteni csak egy időre, s aztán megint álmodni róla, mindennap
álmodni? Meglopni az álomban azt a nőt, a kinek ébren hűséget esküdött?
Titokban leskelődni az elhagyott után? Siratni őt, ha egyedül van, s ha
kisírt szeme után tudakozódnak, azt mondani: «nem én! nevettem!» Égni a
féltéstől, és gyülölni azt, a ki az elhagyott leányt megvigasztalni
előjön! Üldözni azt az embert; elcsábítani tőle azt a nőt, ki a szerelem
jogánál fogva most is az övé, s aztán vagy megölni azt, vagy megöletni
magát általa?

Minő rémséges horoscop!

Endor varázslónője nem mutatott ennél kínzóbb tükörlátományt Saulnak: –
Saulnak, a ki megtalálta ugyan a koronát; de vele együtt azt a kardot
is, a mit saját szivén kellett keresztülvernie!


LÉGY ÜDVÖZ!…

Leonnak születésnapja közelgett; harminczadik évforduló.

Csodálatos érzéseket költő nap: elbúcsúzás az ifjuságtól.

Az a három kereszt (XXX) egy tündérvilágot bezáró hármas retesz.

És ő ezen a napon egy életpálya végczéljához hatolt fel.

Be hagyhatta csukódni háta mögött azt a töndérvilágot, melynek gyönyörei
vegyítve vannak vágyakkal, reményekkel, küzdelemmel és csalódással. Új
világ tárult eléje, nem tündéri; de emberien szép. A reményből valóság
lett, a munkát hatalom és uralkodás váltotta fel; s a szerelmi ábrándok
helyét a házasélet képe. – Még munkavágyó tehetségeinek is más pályatér
nyílt meg; izgalmas, veszélyes, ellenszenves küldiplomatia helyett az
ismeretes, barátságos, igazságkereső hazai belkormányzat intézése.

Tapasztalhatá, hogy mindenütt szerették s csupa jót vártak tőle.

Azok, kik őt megjutalmazni, kitüntetni óhajtották, gyöngéd figyelemmel
kiszemelték ezt a napot. S a felülről jövő figyelem kiszivárgott a nép
közé is. Leont előre figyelmeztették finom jeladásokkal, hogy ezen a
napon otthon tartózkodjék, mert kedves meglepetések várnak reá.

Azok között legelső helyen fog állani az érdemrendek átadása. A magyar
Szent-István-rend, a porosz veres sasrend, s az olasz Szent-Móricz-rend
fogja díszíteni e napon mellét.

Megyéjéből feljön egy huszonnégy tagú küldöttség s átnyujt neki egy
albumot, mely az összes megyebizottság és tisztikar tagjainak fényképeit
tartalmazza.

Hajdani írótársai fognak hozzá jönni, hogy őt, mint az irodalom
bajnokát, magukénak követeljék.

Eljönnek az etelvári és hitbizományi gazdatisztek, kiknek érzelmeit a
derék Dumka úr fogja tolmácsolni.

Itt lesznek a bátoki és gezetleni hívek, ugyanazok, kik egykor
képviselőjüknek megválasztották s fognak hozni olyan ajándékot, a miben
lelke örömét találandja.

Egykori és mostani törvényhozó társai (mert most már felsőházi tag lesz)
másnap nagy bankettet fognak rendezni az üdvözlésére; mert az első nap
mindaz ki nem telik az időből; annyi minden üdvözlés, meglepetés
halmozódik össze, a mit nem szükség előre elhiresztelni, hogy annál
nagyobb legyen rajta az öröm.

Mind e dicsőség elfogadására Leonnak fel kellett jönnie Budapestre, míg
Rafaela Etelvárott maradt. Leon több nappal előbb feljött, hogy
szállását berendezze. (Csak ideiglenesen; hiszen ha fényes házassága
létrejön, akkor az Etelváry herczegi palotába kell majd átköltöznie, a
magyar high-life követelni fogja, hogy az ifjú pár elfoglalja benne
kiváló helyét. Azon fényes termekben, hol őt nehány év előtt Octavian
fejedelem kalauzolta, most ő lesz a házi úr, s lehet nála Nornenstein
Octavián cotillon-előtánczos, ha kedve tartja.)

Az emlékezetes napra valami olyan kábító érzéssel kelt fel, mint a kire
az vár, hogy ma hirdetik ki a halálitéletét. Szerette volna magát
valahol elhagyni és aztán úgy elszökni tőle, hogy soha vissza ne
találjon hozzá többé. Mikor már fel volt öltözve, nagy vágya támadt újra
lefeküdni s végigaludni ezt a napot. – Csak át kellett esni rajta.

A nap a legfényesebb eredménynyel kezdődött; az uralkodói kegy
tanújelének átadásával. S a kitüntetés nem is egyesével, de mindjárt
hármasával jött. Asztalára három érdemjel volt kitéve pompára.

Nem tagadhatta meg szivétől, hogy az büszkén fel ne dobogjon.

Meg tudta találni a külömbséget a saját érdem szerezte rendjelek és azok
között, a miket világkiállítási biztosok csűstül hoztak haza Bécsből.

E dicsvágyban kéjelgő szivdobogás pillanatai alatt egy most érkezett
levelet hoztak be neki, melynek borítékján a mint megismeri az irást,
elhalványul a büszke ember s besiet vele dolgozószobájába, hogy ott
olvassa el azt.

A felszakított borítékból egy vékony kis platina gyűrűcske hull ki, az
ismerős kézvonásoknak e nehány sorától kisérve:

«Légy áldva, légy boldog örökre!»

Nem igaz, nem igaz! Nem azt mondja ez a gyűrű; hanem azt, hogy: «légy
örökre átkozott!»

Tehát ő is megemlékezett róla ezen a napon! ő is elküldte neki a maga
ajándékát. Csak erre volt még szüksége. Csak erre a kis platina gyűrűre,
hogy diadala tökéletes legyen.

Óh e gyűrű mellett hogy elhalaványul az érdemrendek minden ragyogása! A
hír harsonájának minden hangja hogy elfagy ennek hallgatása előtt! Az
egész világ, minden láthatárával, hogy beleszorúl ennek a kis karikának
a körületébe!

«Hát te is eljöttél üdvözölni engem!»

Leon leborult az asztalra, melyen a levél hevert s elkezdett beszélni a
gyűrűvel.

«Szólj, hogy hagytad el őt? Mint válhatott meg tőled?»

S a gyűrű felelt neki.

«Könyezve hagytam el. Szivéről szakított le.»

Talán ha halálhirét hallotta volna Liviának, az nem rendítette volna úgy
meg, mint a visszaküldött jegygyűrű látása.

Leon csókjaival halmozá el a gyűrűt s könyei hullottak a levélre.
Szeretett volna egész nap egyedül maradni vele.

A másik szobában sűrű lábdobogás hangzott, halk dübörgés, és torkok
köszörülése.

(«Kelj térdeidről nagy ember! Töröld meg szemeidet! Jön a tisztelgő
küldöttség! Eredj ki hozzá: fogadd el».)

A megyei küldöttség volt, a pompás díszalbummal. A küldöttség szónoka,
Kadártay alispán remek rhetoricai mondatokból szerkesztett szónoklatban
sorolá elő a megtiszteltnek eddigi érdemeit, a mik megannyi zálogai az
ezután következendő nagy tetteknek; szerencsét kiván neki a fejedelmi
kitüntetésekhez, s azok mellé sorozza a polgártársak osztatlan
becsülését.

Leon válaszolt a szép szónoklatra; kényszerítette lelkét, hogy itt
legyen: ne kalandozzon másfelé, nehány perczig. Beszélt nehéz időkről és
még nehezebb kötelességekről; azután nem tudott tovább beszélni, valami
keserűség elfojtotta hangját. Ez elfogódás nagyobb hatású volt minden
remek szónoklatnál, s a küldöttség mélyen meg volt illetve általa.
Könyeztek a derék hazafiak, mikor sorban ölelkeztek Leonnal s mondák
egymásnak: «ez az igaz ember! ez a valódi nagyság».

Aztán mikor bucsút vett tőlük Leon s azok eltávoztak, visszasietett
ismét dolgozószobájába.

A kis gyűrű pedig ezt mondta szemébe.

«Nem igaz! Nem igaz! Te nem vagy az igaz ember!»

«Játékot űzesz mindenből, a mi szent!»

«A király koronájából, a hazaszeretet oltárából, a pap pásztorbotjából,
az ország czímeréből, ha játékot űzhettél én velem!»

«Ne higyjen neked senki. Ne higyj te magad magadnak soha!»

«Légy önmagad üldözője örökre!»

Leon kétségbeesetten szorongatta azt a levelet szivéhez, hogy őrizze,
védje meg ez átok ellen; hisz abba az van írva: «légy áldott, légy
boldog!»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ismét új küldöttség jött, melyet el kellett fogadnia. (El a
kétségbeesett arczczal! Simítsd el a dúlt vonásokat, erőszakold rájuk a
diadalmas ragyogást. Köszönteni jőnek!)

A hajdani irókollegák, a jó kenyeres társak jöttek el, hogy őt
üdvözöljék. Úgy örülnek az ő dicsőségének, mintha mindnyájan osztoznának
benne. Vezérszónokuk, Kolompy úr büszkén hivatkozik rá, hogy e
dicsőséges pályának kezdete az ő szerény papirnyiradékos irodájából
került ki, s most oda az irodaterembe van kiakasztva Leonnak
megkoszorúzott arczképe, buzdításúl minden fiatal lángésznek, hogy mi
lehet a toll hőséből időjártával? Egy díszes babérkoszorút hoztak Leon
számára.

És Leon igéri reszkető szóval, hogy mindig szeretni fogja azt a kört,
melynek emelkedését köszönheti s részvéttel tudakozódik az itt nem lévők
után, s büszkeségének nevezi az irodalmat.

Elmennek azok is.

S aztán beszél hozzá az a kis érczkarika.

«Hazudsz! hazudsz! Te soha sem szerettél senkit. És nem fogsz szeretni
senkit. Jaj annak, a ki nálad szivet keres! Jaj neked, ki minden szivet
kicsufolsz! Nevess szemükbe azoknak, a kik hozzád hizelegni jőnek, s
sugd meg nekik, hogy ez mind csak komédia».

«Komédiát játszottál az irótollal, mikor ugyanazt az ügyet, nyiltan és
álarcz alatt egyszerre védted és megtámadtad; mikor ezeket, kik itt most
üdvözölnek, harczra buzdítottad, csatába vitted és ott magad megverted».

«Te komédiát játszottál én velem! Hát a többi hogy volna akkor igaz?»
«De azért légy boldog, légy áldva örökre.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Megint egy üdvözlő testület szólítá el kinzója mellől. Mosolyogni
kellett.

Ezúttal komolyan mosolyogni. Dumka úr vezette be számos uradalmak
tisztikarának küldöttségét s Dumka urnak nagy szöksége van rá, hogy az
üdvözölt nagy férfiu biztató mosolygással fogadja; mert a betanult új
szónoklat nagyon czifra s ha a kezdő mondatot el találja felejteni: nagy
baj lesz belőle.

Az egész úton mondogatta pedig az elejét: azért is nem ült más senkivel
egy fiakkerbe, hogy ki ne verje a fejéből. («Te imádott hazám
dicskoszorus érdemrendterhelt magasztos férfia.») Mégis megesett rajta a
fatum! (Sorsát senki ki nem kerülheti.) A bátoki kasznár ráhágott a
sarkantyujára, mikor épen hozzá kezdett s ez egészen belezavarta: «te
hazám érdemkoszorús… dicsterhelt… rendérdemlett… dicsőrendterhelt…
koszorúérdemes… nagy hazám… imádott dicső férfia… magasztos… (Ennek az
epithetonnak már nem jutott gazdája.)

(«Soha se lesz ebből gáliczkő!» dörmögé a bátoki kasznár oda hátul.)

Leon aztán megszánta a jó Dumka urat; jószívű tréfával fordított a
dolgon, odasúgva neki: («Te ki kora zsenge ifjuságodtól fogva…»)

Dumka urnak sem kellett több! Csak hogy szájába adták a szót: úgy
elmondta Leonnak az országszerte ismert szónoklatot a «dagadó hullámokon
tánczoló gályáról», hogy abból egy szó ki nem maradt. Vége felé az egész
küldöttség, minden tartózkodást félretéve, úgy kaczagott, mintha a
legfainabb népszinművet adták volna elő; csak Leon csinált komolyan
ünnepélyes arczot. A mi olyan jól illett neki, mikor mindenki nevetett.
Mikor aztán vége volt, Dumka úr nagy diadallal tekintett szét a
társaságon, mint a ki dolgát legjobban végezé s egészen megérdemeltnek
találta azt a kézszorítást, a mit ő méltóságától kapott.

Leon aztán még hosszasan eltársalgott a küldöttség tagjaival, kik mind
jó ismerősei voltak, köztük többen saját atyjának régi tisztviselői, a
kik kamaszkori tréfáira még emlékeztek; ez emlékek fölidézésével
igyekezett őket magához közelebb vonni Leon – (a méltóságos úr.) Az
eltávozó becsületes falusi emberek mindnyájan megegyeztek abban a
véleményben, hogy Leon most is csak olyan tréfás, kedélyes ember, mint
hajdanta volt, s hogy még soha olyan jó humorában nem találták, mint ma.
Hisz nem is lehet azon csodálkozni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«Kinevetted jól magadat?» kérdé tőle a karikagyűrű. «Nevess most már én
rajtam is.»

«Az én szónoklatom nem olyan szép ugyan, mint azé a becsületes
gazdatiszté: de szívből jön ez is, mint amaz. Elég ok, hogy kinevesd
mind a kettőt.»

«Légy boldog, légy megáldva!»

«Hát nem nevetsz rajta?»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Leon azon gondolkozott, hogy bezárja magát s hajdujának meghagyja, hogy
senkit se ereszszen be hozzá mai nap többé!

Akármilyen nagy úr keresse is!

Hiszen nagy urat könnyü elutasítani. De mikor a gezetleni szegény
emberek jönnek, meg a bátoki szűrös emberek: lehet-e azoknak azt
mondani, hogy «ott kinn tágasabb!» Jőjjenek máskor?

Azokat épen be kell bocsátani a méltóságos úr szine elé; kik az ő
orczáját olybá tekintik, mint a napot. Áldást és termékenyítő esőt
várnak mosolygásától. Hisznek a szavaiban, hisznek az arczvonásaiban s
odahaza el fognak vele dicsekedni, hogy a kegyelmes úr, a kit a mi
vállaink emeltek fel, méltóztatott ránk nyájasan mosolyogni!

Nagy János uram a gezetleniek, Csajkos uram a bátokiak nevében üdvözli
az új zászlós urat. Őszinte, jól érzett egyszerű mondások, a miket a nép
nevében átadának neki.

És ajándékot is hoztak számára. Egy bekötött könyv az; tele nagybetűs
irásokkal, minőket gyermekek szoktak vonalok közé szorongatni.

E furcsa albumot kétszáz gyermek irta; olyan gyermekek, kik árván,
elhagyatva, az útfélről szedettek föl, s kiket a menházakban, miket Leon
megválasztásakor alapítottak, mind emberré neveltek föl. Egyetlen
üdvözlet az, kétszáz árvagyermek kezétől leirva s ebben az az első, az
az utolsó sor:

«Légy áldva, légy boldog örökre!»

Ah, csak az a gyűrű ne volna közbül!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

… A választó polgárok küldöttségének már a sarkában jön megint egy új
ismerős csoport. Azok előtt sem tagadhatja el magát. A hivatalszoba
egykori bajtársai hoznak számára üdvözletül egy ezüst billikomot:
emlékül.

Ezeket meg már épen összeölelgeti és a közben lehordja.

– Menjetek! Bolondok! Minek vertétek magatokat annyi költségbe? Vettetek
volna nekem emlékül egy seres krüglit, az is jó lett volna! A ki a
szegény hivatalnokokkal ajándékoztat, annyi, mintha az oltárról lopná
el!

A küldöttség szónoka aztán dicsekedve mondá el, hogy sok embertől gyűlt
az össze; még a kapus sem akart kimaradni belőle; sőt a jámbor vas
kakadú is adott hozzá egy darab igazi ezüst pénzt s megkivánta az
ötvöstől, hogy azt befalazza a billikomba.

Minő emlék!

Közben Nornenstein Alienortól érkezik egy doboz, egy levélke
kiséretében: «Légy üdvöz! élj sokáig: örök híved Alienor.»

A doboz egy japáni porczellán szobrocskát tartalmaz; egész hasonlót
azokhoz, minők a szűz Mária szobrok: fiatal szép nőalak, fején arany
diadémmal, bibor palásttal vállain, kezében aranyalmával, aranyvirágos
ultramarin köntösben: csak a pisla szemvágás árulja el a japáni
szépséget.

«Mit ábrázolhat ez?» kérdik a kiváncsi vendégek.

És Leon még egyszer hazudik:

«Nem tudom.»

Ah, hisz csak nem mondhatja el nekik, a mit jól tud: hogy ez a szerelem
istennőjének szobra Japánban, a mit akkor szoktak küldeni az
ismerősöknek, midőn azok házasodni készülnek! Hogy azután sorban döfjék
szivébe a tőrt üdvkivánataikkal!

Szerette őket igazán, a jó bajtársakat, de mégis örült és megkönnyebbült
a szíve, mikor eltávoztak.

Közel volt hozzá, hogy letépje az érdemrendeket, szétzúzza az
emlékajándékokat s kiűzze a tisztelgőket és kikiabálja az utczának:

«Én nem vagyok főispán, én nem vagyok nagy ember, nagy hazafi, zászlós
úr, boldog vőlegény: én a «Napoleon öcsém» vagyok: a világ legnagyobb
kómédiása!…»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Pedig még nem volt vége a tisztelkedésnek. Egy nevet jelentettek be
neki, a mi elől nem zárhatta el magát.

«Seregély!»

A szegény Seregély! Hát ő hozzá is eljutott a nagy dicsőség hire? egész
Szent Ilonáig, a szigetig az erdők tengerében?

– Hogy vagytok szegény Seregély?

– Hát, hála a magas égnek, és kegyelmes uram jó voltának, most már
lehetőleg jól vagyunk. Az áldott Rafaela herczegnő értünk küldött Szent
Ilonára, elvitetett magához Etelvárra: ott nekem ispáni hivatalt adott.
Most már aztán a szegény asszony is, hogy nem látja többé a szomorító
emlékeket maga körül, lassankint lelkébe tér. Dologhoz lát, beszél
rendes észszel, még nevetgél is s nem keresi többé a gyermekeit. A jó
Isten majd visszaadja Jóbnak, a mit elvesztett! Köszönjük önnek
kegyelmes uram, hogy minket az áldott jó Rafaela herczegnőnek kegyelmébe
ajánlott.

Most meg Rafaela!

És Seregély sem jött üres kézzel. Elhozta Leonnak az ősi házban ott
feledett ifjukori tollrajzait. Egy hiányzik belőlük. Az megtetszett
Rafaela herczegnőnek, azt megtartotta magának.

Óh mint szeretett volna Leon «visszaélni» három elmult esztendőt
életéből, s aztán újra kezdeni és másként csinálni mindent!

Megczirógatta régi hű szolgája arczát.

– Áldjon meg az ég a megemlékezésért, édes jó Seregély. Van-e valami
kivánságod, a mit betölthetek?

– Van egy igen alázatos kérésem, a mit, ha megengedi, előadok.

– Mondd el, édes barátom! ha lehetetlen is megteszem.

– Nem lehetetlen biz az, csak egy kicsit furcsa. Nem is a magam ügye,
hanem a másé. Egy jámbor ember kivánságát, illetőleg két emberét kellene
előterjesztenem.

– Hát mit kivánnak tőlem?

– Szeretnének beszélni a méltóságos urral.

– Hát jőjjenek be, ha itt vannak!

– Itt vannak, de nem mernek bejönni: attól félnek, hogy kiveri őket a
méltóságos úr.

– Hogy vernék én ki valakit? Kivált mai nap?

– De ezek olyan emberek.

– Kicsodák?

– Hát a szegény vad Palatinus; meg tetszik tudni: a mátkája.

– A Rákhelke a vadaskerti korcsmából?

Mindjárt kiment értük maga Leon az előszobába s ott találva az említett
szerelmes párt, erővel betuszkolta őket az elfogadó termébe, a mi a
menyasszonynál nem ment minden vonakodás nélkül. Nagyon szemérmetes volt
szegényke. Hanem aztán mikor látta, hogy a méltóságos ur igen illendően
bánik velük, még le is ülteti őket, akkor egyszerre feloldódott a
nyelve, s előadta, hogy ő ki akar keresztelkedni: keresztapát keres, s
miután a kegyelmes herczegasszony már oly kegyes volt, hogy a
keresztanyai tisztséget elfogadta, kéri a méltóságos urat, hogy ő meg a
másik lelki gyámolító helyét töltené be. Tukmányi úr ugyanekkor
megragadta az alkalmat, felkérni ő méltóságát, hogy legyen jövendőbeli
násznagya a feleségének. Tukmányi ur egészen megváltozott az új hölgy
befolyása alatt; a régi asszony vademberré tette, emez szelid állatot
csinált belőle; a cynismus és piperéskedés, a piszok és pomádé, a
malitia és a meghunyászkodás szépen amalgamázva volt rajta. Félszeg
pislogása a tüzről pattant Rákhellelkemre elárulá, mennyire szerelmes az
arczába s mennyire fél a nyelvétől, meg a tenyerétől!

Rákhelke pedig igazi semita eredetű hajadon volt. Tudta jól, hogy mikor
az ember nagy uraktól kér valamit, olyankor vinni is kell nekik valamit.
Mikor már birta az igéretét, kivont a kézi táskájából valami
összehajtogatott papirt.

– Én is hoztam erre a napra a méltóságos urnak valamit, a mit úgy
hiszem, hogy szívesen fog venni.

– Mi lehet az?

– Bizonyosan eltette a méltóságos úr örök emlékül azt a zászlót, a mit
az etelvári követválasztáskor a herczegasszonytól kapott. Én is
közreműködtem abban. Mesterségem a hímzet-mintafestés. Ehhez a zászlóhoz
is én festettem a mintát papirra: s azt kértem ki magamnak a
megboldogult herczegasszonytól, hogy a mintát adja vissza. Ezt hoztam el
most méltóságodnak. Nem az én mázolásom az emlékezetes rajta, hanem a mi
a szegélyére van irva. A négy urhölgy megosztozott a munkán, s a minta
szegélyére mindenik oda irta a nevét, arra a részre, a melyet
felvállalt. Erről megtudhatja a méltóságos úr, melyik részét zászlójának
himzették a legkedvesebb kezek? Úgy hiszem, igen kedves szolgálatot
tettem vele, hogy ezt megtakarítottam és most elhoztam.

Oh dehogy kedves szolgálatot!

Leon nem volt egy szónak ura többé.

Azt mondta, sok teendője van még mai nap. Azt igen természetesnek is
találhatták látogatói. Megköszönték jóságát s áldást, jólétet kivánva
neki, odább mentek.

Hanem mikor kimentek a szobából, Tukmányi úr azt sugá Rákhelkének:

– Kincsem: én azt hiszem, hogy te mégis nagy bolondot cselekedtél, mikor
azt a czifraságot odaadtad ennek a mi urunknak. Én nem tudok semmit. Ne
is kérdezz tőlem semmit.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Leon egyedül maradt.

Mi van még hátra? Mi jön még fel a multak kriptáiból kisérteni? Hát az
itélet napja van-e ma, hogy minden halott felszakgatja koporsóját s
követeli helyét az élők oldala mellett?

Most már kiadta a rendeletet hajdujának, hogy a mai nap ne bocsásson be
hozzá senkit.

Szüksége volt a magányra.

Nagy számadás napja volt ez – saját magával. Felállítani a mérleget a
«tartozik» és «követel» rovatai között.

Mi volt rá nézve ez a leány?

S mi lesz belőle, ha ő elhagyja?

Mi lesz siralmasabb: ha él? ha meghal?

De hát Rafaelától lehet-e visszalépni?

Lehet-e e nagy, nemes szivet porig alázni azzal a tettel, hogy a midőn
egész lényét feltárta előtte, a midőn titkainak szentségébe bevezette,
akkor elforduljon tőle s egy más nőnek nyujtsa kezét s felébreszsze őt
arra a rideg valóságra, hogy a hozzá legközelebb álló két szív az ővéből
játékot űzött? Akaratlanul, de mégis kegyetlenül!

Ki hoz itéletet e rettentő perczben?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Már pedig még ezt az egy embert be kell eresztened, fiam, akármit
parancsol is az urad! hangzott az előszobában egy harsány, kategorikus
hang; mert ez az egy ember az etelvári prépost, a ki számára mindig
itthon kell lennie: még ha nincs is! A ki még akkor is be fog törni az
uradhoz, ha esztergomi primás lesz belőletek, s ki tudja? az is
meglehet!

Leon maga sietett eléje nyitni az ajtót.

– Bizony be nem eresztene a cerberusod, ha megijednék tőle! mondá
tréfásan a főtisztelendő úr. Képzelem, hogy kifáradtál már ma a sok
diktióban, s holnapra még készülnöd kell háromezer toasztra. De hát nem
soká háborgatlak. Egy Isten áldjont akartam mondani, a mit tégy a
többihez. Biz azt küldhettem volna telegrafon is, mint más okos ember.
De azonban hoztam is magammal valami ajándékot s ez volt a fődolog, a
miért személyesen orczád szine elé kivánkoztam. Látom, tele van már
rakva az asztalod csecsebecsével. Egész galanteriaboltot nyithatnál már
vele! Phüh hah! Még «vörös sas» is van közötte! De biz az enyim se
kutya! Nos találd ki mit hoztam? Többet ér ez, mint valamennyi mind. Egy
levelet a te szép herczegnődtől. No ez már csak valami, ugy-e? ő maga
kért fel, hogy azt személyesen adjam át neked s azután a válaszodat is
én vigyem el hozzá. No hát fiam, tedd le öt perczre a méltóságos urat,
légy addig az én «Napoleon öcsém» és olvasd el ezt a levelet.

Leon felszakítá a borítékot, s kivette belőle az aranyszegélyü
levélpapirt, melynek monogrammja fölül már el volt hagyva a herczegi
korona.

A levél figyelemteljes gyöngéd üdvkivánással kezdődött a mai nap
ünnepeltjéhez. Azután – legdrágább születésnapi ajándékul –
felhatalmazták Leont, hogy ő tűzze ki az egybekelés határnapját. Ez
csakugyan olyan ajándék, a mi a világ minden dicsőségénél többet ér!

Az utóiratban pedig ezt kérdezé a kedves levélirónő:

«Feltalálta-e ön már Liviát?»

Leon szemei előtt összefolytak a betűk.

– Gondolom, hogy meg vagy a tartalommal elégedve? mondá a prépost.

Vajjon ismerte-e a levél tartalmát? Felolvasták-e előtte? Az utóirattal
együtt? Ha igen, akkor Torquemada tréfás ember volt e paphoz képest; a
ki azt kérdezhette a lassú tűzön pirított eretnektől, hogy meg van-e
elégedve?

– No, most erre nekem rögtön irj választ; mert még ma vissza akarok
utazni.

– Még ma? kérdé Leon tompán elbámulva.

– Bizony! nem is maradok ám itt a te holnapi banquettod kedvéért! Ki nem
állhatom az olyan vendégséget, a hol az embernek minden ételét elsózzák
valami bolond toaszttal!

– Jól van szent atyám: megirom a választ, csak az irószobámba megyek.

– Aztán nagyon szépet irj: tudsz te ahhoz! De sokat össze ne hazudj,
mert ahhoz is tudsz!

Leon leültette a prépostot díszkönyvekkel rakott asztalához.

– Addig mulassa itt magát Doré bibliájával. Látja, hatott rám a
megintés: azóta megszereztem a bibliát.

– Ah! Illustrált Szent Irás! A biblia, mint modejournál! Hát a
costumeökhöz való szabásminták nincsenek mellette? Igy még nagyobb
kelendőségnek örvendene. Lássuk hát, milyen volt a divat Éva asszonytól
elkezdve Szulamithig?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ott fekszik a két levél egymás mellett.

… «Tűzze ki a mennyegző határnapját, a mikorra akarja».

… «Légy áldott, légy boldog örökre!»

És közbül a visszakapott karikagyűrű.

Az egyedüli megbonthatatlan igazság a földön, a minek nincs kezdete,
nincs vége. Az egyedül és mindenkor szent jelvény! Zálognak
kiválthatatlan, bilincsnek feloldhatatlan.

Ime visszakapta ajándékba.

«Légy áldott, légy boldog örökre!»

«Felejtsd el azt, a ki e gyűrűt viselte. Mondd róla magadnak, hogy
meghalt… és hidd azt…»

«Ne háborítson többet a rágondolás.»

«Légy áldott, légy boldog örökre.»

«Imádd Istent, mikor lefekszel, hogy álmodban eléd ne hozza őt, könyes
szemeit, hervadó arczát, elvesző alakját: s hogy álmodban el ne kiáltsd
nevét, s a hitves meg ne hallja azt!»

«Ne vegyüljön az ő éjszakai sirásának hangja az édes szerelmi suttogás
közé: s két csókra közeledő ajk között ne álljon az ő hideg árnyéka
soha.»

«Légy áldva, légy boldog örökké…»

«Szeressen a nő, tiszteljen a férfi: te ne szeress és ne tisztelj
senkit. Fogadj el: de ne adj.»

«Temesd el azt a kis világot, a mit egy szerető szívben birtál, s legyen
tied az egész nagy világ helyette! És soha meg ne bánd a cserét!»

«Légy áldva, légy boldog őrökké.»

«S ha virrasztani fogsz valaha beteg gyermeked ágya mellett, sóhajtsd el
nevemet! én már akkor az égben leszek: Lejövök hozzá s meggyógyítom
azt!»

«Légy áldva, légy boldog örökké!»

… Vége nem volt ez üdvözletnek! Ez a kis néma érczkör többet tud
mondani, mint a világ minden ékesen szólói!

Ez a néma vádoló nem enged mentséget találni maga ellen: nem annyit, a
mennyiért a legrészrehajlóbb biró: a hiuság, egy napot elengedjen a
földi kárhozatból az elitéltnek!

Leon fejére kulcsolt két kézzel járt fel s alá kis szobájában a
kétségbeeséshez közel.

Majd eszébe jutott, hogy valaki a másik szobában figyelmessé lesz
nyugtalan léptei hangjára s aztán leült iróasztalához s úgy olvasta el
újra meg újra egymás után azt a két levelet.

Ah; de hisz még egy harmadik is van!

Egy felbontatlan levél.

Az ott van a tárczájában.

A mit az öreg kopott diplomata adott át neki. Egy lakásczím, borítékba
lepecsételve.

Még mindig le van pecsételve.

Kivette azt és letette maga elé.

Mit tegyen vele?

Csak három lépés a kandallóig. Ott vidám tüz lobog. Egy perczig tart a
levélke lángja s azután eldőlt a sors.

«Meghalt az ara; éljen az ara!»

A tűzbe dobja-e?

S utána azt a repkénylevelet… S a védszent képét a medaillonból… és a
platinagyűrűt is…?

S aztán fogja a tollat s írja menyasszonyának ezt:

«Nem találtam fel Liviát!»

S ezzel temesse el őt örökre. Ugy, hogy még az emléke is el legyen
temetve.

Ugy, hogy még a nevének a kimondása is tiltva legyen előtte mindenkinek.

Csak három lépés a kandallóig.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«Dominus vobiscum! hangzott a mellékszobából. Méltóságos uram, Napoleon
öcsém! Soká tart-e még az a levélirás? Négy oldalt tele irhattál azóta
verssel! Sok szónak sok lesz az alja. Én már az egész bibliát
végignéztem az alatt. Segítsek-e bevégezni?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Segített!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Leon felriadt a megszólításra. Nagyot sóhajtott, felállt. Aztán állva
irta meg a levelet Rafaelához.

Nem volt ez sok szó. Két sorból állt az egész.

«Feltaláltam Liviát…

Isten legyen irgalmas nyomorult lelkemnek…»

Azzal felszakítá a lepecsételt levelet, elolvasá, a mi benne volt.

És «végül» lepecsételte a herczegasszonyhoz irottat, s egy percz mulva
derült arczczal lépett a főpap elé, átadva neki a választ.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez volt az utolsó levél, mely Zárkány Leonról hírt mondott.

Másnap nem találták őt sehol.

Ott hevertek asztalán érdemrendei, üdvözlő levelei, ő maga nem jött elő
többé.

Hová tünt el? Mi érhette, hogy a boldogság küszöbén, a gazdagság,
hatalom, dicsőség magaslatán, mint egy ködkép, úgy eltünt? Ezt a talányt
nem tudta megoldani senki.


MI LETT A VÉGE?

Sokáig próbálgatták megoldani a talányt, mely Leon eltűnését fedezte.
Mindenki más magyarázatot adott neki.

Nornenstein Octavián fejedelem bizalmas körökben elbeszélte, hogy
Alienornak amerikai párbaja volt Leonnal. Alienor ugyan ezt nagyon
ügyesen el tudta tagadni, de mégis bizonyos, hogy ez okozta Zárkány
elveszését. Vagy elölte magát, vagy úgy kiszökött a világból, hogy rá ne
találjanak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Alienor pedig épen ellenkezőleg fogta fel a dolgot. Ő meg azt hitte,
hogy Leon egyenesen őt játszotta ki, s azért hagyta ott Rafaelát és a
főispánságot, hogy mégis csak Párisba szökjék Pompeiához. Most már
erősen élt a gyanuperrel, hogy Pompeiának örvendetes levelei kettőjük
között kicsinált cselszövény művei voltak, s tartott a kétségbeesés a
háború végeig, a mikor aztán, a békekötés legelső hirére, ő volt a
legelső, a ki a felszabadult Párisba rohant, azzal a szándékkal, hogy
Pompeiát megöli. Ott azután a kétségbeesésből egyszerre megint az atyai
örömök extasisába esett bele. Onnan írt apjának, hogy Pompeia mégis csak
egy angyal! újszülöttét ma fogják keresztelni, nagyapja tiszteletére
Octaviánnak. A mire Octavián fejedelem emez ismeretes mondatot
válaszolta:

«A hajó útját a tengeren, a madár röptét a levegőben és a többit, és a
többit ki ismerhetné fel! Egyébiránt miért ne hihetné a coeurkirály azt,
hogy ő igazi ura a coeurdámának, holott jól tudja, hogy minden
játékkártyában ott van a coeur-alsó?» (Gyönge példálózás Pompeia
kártya-silhouettjeire, a mikről mindenki tudott, csak Alienor nem).

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Leon tehát itt sem került meg.

Dumka úr fejéből senki sem verhette ki, hogy Leont titkos ellenségei
sikkasztották el, s minden módot megkisérlett feltalálására, jutalmakat
tűzött ki annak, a ki nyomára tud vezetni, s a ki legalább hulláját
megtalálja.

Kárba veszett nemes buzgalma. Leon halva sem jött elő.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Voltak, a kik titkos politikai vendetta áldozatát akarták látni benne, s
éjjeli elraboltatásról beszéltek, s sürgették a kormányt, hogy járjon
utána a követségek útján, nincs-e külföldön elzárva a keresett nevezetes
férfi?

Aztán voltak megint, a kik megesküdtek rá, hogy látták őt majd itt, majd
amott megjelenni; hanem aztán, mikor utána jártak, hallák, hogy az vagy
valami kalandor volt, a ki Leon nevét bitorolta, vagy pedig valami
jámbor utazó, a ki beleillett a személyleírásába.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Csak hárman voltak, a kiknek sejtelmük volt a valóról.

Az egyik Rafaela herczegnő.

A másik madame Corysande.

A harmadik a vas kakadu.

De ők egymást soha sem keresték fel, hogy gondolataikat kicseréljék.

Annyit megtudtak, hogy Leonnal együtt Livia is eltünt.

De hogy hova lettek aztán? az kideríthetetlen titoknak maradt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


A FRANCZIA UTAZÓ VÁZLATA.

Az 1872-ik nyár utólján egy franczia utazó: Beaulieu Gaston megkisérté a
schweizi havasok egyik legmagasabb csúcsára, a Mont-Viergere feljutni.
Uti naplójából közöljük ezt a részletet.

Augusztus huszadikán reggel tovább indultunk a pásztor gunyhóból, hol az
éjszakát töltöttük, a Mont-Vierge csúcsa felé, melyet még egy
veszedelmes jégmező választott el nyugpontunktól.

E jégmező egymásra düledező romtömegein keresztülhatolás közben, az
egyik vezetőm oly szerencsétlenül csúszott el, hogy a fejét belevágta
egy párkányba s eszméletlenűl terült el.

A másik vezető, ki emennek testvére volt, a balesettől úgy megrémült,
hogy nem volt rábírható a továbbmenetelre. Azt mondá, hogy ő már előre
tudta, hogy valami baleset ér bennünket, mert reggel, a mint kitekintett
a gunyhóból, előtte ugrált el a fehér kőszáli kecske: a havasi vadászok
rémkísértete; a kivel találkozni bizonyos veszedelmet jelent.

Miután a ficzkót semmi igérettel és biztatással nem bírtam rávenni, hogy
a pompás hegycsúcsra feljöjjön velem, föltettem magamban, hogy neki
indulok egyedül. A jégkúp, melyre még föl kellett mászni, kétszáz méter
magasan meredt föl előttem, s én nem akartam magamon hagyni azt a
szégyent, hogy ily közel a czéltól engedtem magamat visszariasztatni. A
vezetőt utasítottam, hogy mit csináljon a bátyjával, hogy életrehozza, s
azután várjanak ott rám, míg visszatérek, ha nem akarnak utánam jönni.

Három órai erőfeszítő fáradság után felkapaszkodtam a Mont-Vierge
legmagasabb csúcsára, a honnan a világ legszebb panorámája látható be
köröskörűl.

De nem a nagyszerű kép lepett meg első pillanatra, nem a napfénytől
tündöklő jéghegyek csoportjai világoskék árnyékaikkal, nem a fehérrel
fehérre rajzolt havasi tájképek, nem az egymásba folyó hegylánczok;
hanem a mi közvetlen előttem volt: két holttest a szikla tetején.

Egy ifjú férfi és egy leány.

A leány halt meg elébb, mert feje oda volt téve az ifjú keblére, ki
egyik karjával magához ölelte őt, míg más karján saját feje nyugodott. A
leány arcza az ifjú mellét érinté, mig ennek az arcza ég felé volt
fordítva, azon ég felé, mely örökké derült. E pontját a földnek felhő el
nem éri soha.

Mellettük hevert a két kiürített üveg, melynek tartalma halálukat
okozta.

A leány úgy feküdt ott, mintha aludnék: lecsukott szemekkel; az ifjú
mintha virrasztana fölötte, felnyitott szemeivel az égbe nézve.

Mióta alhatnak itten?

Kővé fagyva az örök hidegtől; szobrok, a miket az idő el nem pusztít.
Megörökítve a halálban. Eltemetve a szabad égbe!

Minő balsors üldözhette őket, hogy ezt a helyet, ezt a halált
választották maguknak a világtól megválásra?

Semmi irás, semmi jel nem volt náluk található, mely kilétükről
felvilágosítást adhatott volna. Régen itt lehetnek már.

A kőszáli sasok nem jöttek el értük. Talán nem járnak ily magasan prédát
keresni? Talán nem bántják a halottakat? vagy talán azt hiszik, hogy él
az a férfi, ki szemeivel folyvást az égbe néz s félnek hozzá közelíteni.

Köröskörül ünnepélyes csend van: a természet teljes, tökéletes
hallgatása. A ritkult légbe a mély völgyből semmi zaj sem emelkedik föl.
Háborítatlan alhatják álmukat: egyik, kedvese keblére borulva, másik,
örökké nyitott szemmel nézve a kelő és lemenő napot, s a támadó és
leáldozó csillagokat. Gyönyörű sírbolt!

Minő tragoedia előzhette meg ezt a végzetet?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A szerző *) alatt megjegyzi, hogy az eset tán összefüggésben van annak a
magyar ifjúnak a rejtélyes eltünésével, ki pár év előtt a párisi
diplomatiai körökben is feltűnt. Szerző is találkozott vele egyszer s a
halott arczvonásaiban hasonlatosságokat hisz fölfedezhetni. A vezetőket
azonban semmi áron nem bírta rávenni, hogy a holttesteket lehozzák a
magasból. A mint azok meghallották, hogy ott halottak feküsznek,
elfutottak onnan.


RAFAELA KISÉRLETE.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Rafaela herczegnő, a mint az úti vázlatott olvasta, rögtön elutazott
személyesen Saint-Croixba, a mi a Mont-Viergehez legközelebb eső falu s
ott legelébb arra akart vállalkozni, hogy maga fölmenjen a Mont-Vierge
csúcsára. Nem talált rá vállalkozót, a ki őt oda felvezesse. Nőre nézve
ez a lehetetlenség erőszakolása volna.

«De ha az a nő felmehetett oda, a ki ott halva fekszik».

Azután nagy jutalmakat igért azoknak, kik a Mont-Vierge ormán fekvő
halottakat onnan lehozzák.

Senki se vállalkozott rá.

Kinevették vele. Azt mondták, hogy nem ment oda még fel senki: azért is
Mont-Vierge a neve. Nem feküsznek ott halottak. Az útleírás szerzője
csak úgy gondolta ki az egész történetét, hogy a könyvét érdekesebbé
tegye vele. Ő maga sem ment fel arra a csúcsra.

Mesének állíták az egészet.

Vagy talán erősebb volt náluk a babonás félelem, mint a pénzvágy? s nem
mertek közelíteni ahhoz a helyhez többé, a mit két elenyészhetlen halott
választott magának örök nyughelyéül?…


A NÉMET UTAZÓ VÁZLATA.

1874 végével pedig egy porosz útleírásban, a mit Frohman tanár
szerkesztett, ki Japánban füvészeti tanulmányokat tett azzal az
expeditióval, mely nemzetközi szerződés végett volt odaküldve a német
kormánytól, ez a részlet olvasható:

«Dezimában találkoztunk egy telepítvényessel, kinek ott a megszokott
japáni fa- és papirházak között szép, kényelmes kőháza van s abban jól
rendezett theaüzlete. Mynheer Ruysdalenak nevezik. Európai műveltségű
férfi, a harminczas években, arczán hollandi nyugalom és figyelmesség.
Mindenféle európai nyelven beszél, s azért a japáni hatóságoknak
nélkülözhetlen embere.

A Mynheer, megtudva füvészi szakküldetésemet, meghitt magához a Mogi
falu mellett fekvő nyári lakába, hol családja lakott.

Márczius vége volt az idő, Japánban a virágok évszaka. Mind az a
növényzet, a mit nálunk Európában üvegházban ápolnak, itt erdőszámra
borítja a hegyoldalakat, s a fűszerillat erdőről-erdőre változik.

A gazdag föld, az áldott éghajlat mellett nem ismerik itt a mostoha
évet: inség, rossz aratás nincs. A nép szorgalma csodákat tesz. A
hegyoldalakat escarpeokra metszi, s a vizet felvezeti a hegytetőre és
rizst termeszt ott, a hol nálunk kecskék legelnének. A lapályokon épen
akkor szántottak rizs alá: eke és szántó két lábnyi mély vízben jártak.
A fiatal thea-ültetvényekről akkor szedték a legdrágább theát, a tavaszi
első sarjat.

A Mynheer nyári laka egy pompás völgyben fekszik, a két hegyoldal közűl
az északit örökzöld japáni cedrusok és tiszafák fedik, a déli nagylevelű
fejedelmi pawlowniaerdőket mutat, miket datolyapálmák sorai
szegélyeznek.

S e völgy egy tengeröbölre nyílik, melynek hátterét egy távolban
füstölgő vulkán foglalja el. Gyönyörűbb látványt képzelni nem lehet.

Kedélyes házi gazdám nyári lakása egészen a Nangasakiban otthonos
modorban épült, tágas verendával, hol a lakomát elköltöttük.

A házi gazda neje, kinek bemutatott, csak japáni nyelven beszélt; ámbár
feltünően szép kék szemei meghazudtolni látszottak japáni eredetét;
nemes vonásai európai typusra emlékeztettek, a mi azonban mind a german,
mind a latin, mind a szláv fajoktól elüt.

A férj tolmácsolása mellett mégis csak megértettük egymást valahogy.

A kedves háziasszony megmutogatta nekem szobakertjeit: azokat a
csodálatos japáni műkertecskéket, a hol egy arasznyi magas skatulyában
eleven fenyőfák, cseresznyefák zöldülnek, virágoznak és még gyümölcsöt
is teremnek, akkorákat, mint egy mustármag; s egy terebély diófa, a
minek a kerülete akkora, mint egy zsebóra, rakva diókkal, míg egy
lúdtoll nagyságú élő kókuspálma valósággal görnyedezik a borsószemnyi
kókusdiók terhe alatt. Ez a japániak ártatlan mulatsága.

Az ebéd japáni izlés szerint készült s ebéd alatt japáni énekesnő
mulattatott bennünket gottojátékával az ott divatos sokhúru zongorán,
valami legendát énekelve hozzá, a mi a háziasszony tetszését nagyon
meglátszott nyerni; anynyira, hogy szinte elvonta a figyelmét kis
leányáról, a ki szüntelen a nyakán csüggött, s keresztül-kasul mászkált
az ölén. Egy kedves kis három esztendős gyermek, épen olyan kék
szemekkel, mint az anyjáé. Ez sem beszélt más nyelven, csak a japánin.

Hanem mikor vége volt az ebédnek, s az énekesnő egy perczre
elhallgatott, hogy legendakönyvében új dalt keressen: a kis gyermek
egyszerre letérdelt az anyja mellé s két kis kezét összetéve, elkezdett
imádkozni egy előttem ismeretes európai nyelven: magyarúl.

Gyakran utaztam Magyarországon füvészi búvárlataim végett, a
vendégszerető magyar nép asztalánál sokszor hallottam ezt az
asztaláldást a kis gyermekek ajakáról:

  «A ki ételt italt adott,
  Annak neve legyen áldott!
                  Ámen!»

Bámulva tekinték gazdámra és nejére: azok zavarodottan vissza én rám. Ők
nem adtak nekem magyarázatot, s én láttam, hogy a kérdezősködés őket
kellemetlenűl fogja érinteni s nem tettem a miatt szót.

Hanem most már kezdek rá emlékezni, hogy láttam én egyszer ennek a
férfinak az arczát valamikor Berlinben, egy nagy ünnepélyes tánczvigalom
alkalmával: akkor meg is mondták a nevét; de már elfeledtem. Úgy
hasonlít hozzá.

S a többi!

* * *

A tisztelt olvasó és olvasónő tetszésére bízzuk, hogy válaszsza a két
változat közűl azt, a melyik kedélyéhez jobban illik.



TARTALOM.

II. KÖTET.

NEGYEDIK RÉSZ: POMPEIA.

  Az elkészült zászló  3
  Livia feladata  14
  Csatavesztés után  23
  A jótékony bazárban  32
  A rózsa csipkebogyói  39
  A megtalált könyek  48
  Magyarország Bécsben  59
  A vas kakadú  64

ÖTÖDIK RÉSZ: LIVIA.

  A Loreley  86
  Ragyogó veszély  102
  Az oroszlán, a kit megütnek  117
  Most jövök én  123
  Táncz a vulkán felett  132
  A «schwarze Péter»  146
  A tűzakna fellobban  162

HATODIK RÉSZ.

  A vadonban  167
  Az Isten szolgája és az istentagadó  186
  A harmadik nyom  198
  Bolond szerencse  206
  Niobe parasztruhában  217
  Az utolsó szívdobbanások  227
  A herczegnő gyászfátyola  233
  Az én atyám  247
  A gúla magasán  266
  Mindenféle auspiciumok  273
  A rejtély kulcsa  281
  A kinn rekedt férj  282
  Vigasztalás  287
  Bűbájos éjek  292
  Töprengés  297
  Légy üdvöz  300
  Mi lett a vége?  316
  A franczia utazó vázlata  318
  Rafaela kisérlete  320
  A német utazó vázlata  321


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

41 |Miért ímádkozott? |Miért imádkozott?

56 |tartotta beszeddel |tartotta beszéddel

63 |nemesi czímereben |nemesi czímerében

81 |Rossz godolat |Rossz gondolat

98 |kereszül rontani |keresztül rontani

100 |altabornagy maga |altábornagy maga

113 |tojáshéjából kipittanhatott |tojáshéjából kipattanhatott

130 |atyai elérzékcnyülése |atyai elérzékenyülése

141 |vege lesz |vége lesz

181 |és hajlékom!« |és hajlékom!»

200 |On nem lakik |Ön nem lakik

212 |apró penze» |apró pénze»

212 |tarthat örökkké |tarthat örökké

213 |jatszottad a szerepet |játszottad a szerepet

219 |a kí «halandó» |a ki «halandó»

233 |szádat megütn |szádat megütni

250 |közötti külöbséget |közötti különbséget

281 |gyásszertartás után |gyászszertartás után

281 |rendezte valámi |rendezte valami

287 |azt modod neki |azt mondod neki

291 |mindnféle üdvözleteket |mindenféle üdvözleteket

292 |mínden büszkeség |minden büszkeség

295 |most nindent |most mindent

299 |nem tudomany |nem tudomány

300 |a mít saját |a mit saját

300 |hagyhatta csukódní |hagyhatta csukódni

309 |keresi többbé |keresi többé

317 |tűzött kí |tűzött ki

321 |Eurúpai műveltségű |Európai műveltségű

323 |gyermekek ajakáról; |gyermekek ajakáról:

326 |Loreley 88 |Loreley 86]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Az élet komédiásai (2. rész) - Regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.