Title: Milyenek a nok?; Milyenek a férfiak? - Elbeszélések
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Milyenek a nok?; Milyenek a férfiak? - Elbeszélések" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XXV. KÖTET

MILYENEK A NŐK? * MILYENEK A FÉRFIAK?

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895



MILYENEK A NŐK?

ELBESZÉLÉSEK

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895



AZ ÚRNŐ.

Erzsébet czárnő, Nagy Péter és I. Katalin leánya, mielőtt a trónra
hivatott volna, igen ifju hajadon korában Holstein-Eutin herczeggel volt
eljegyezve. Mind az a szépség, női báj, az a hő szenvedély, mely I.
Katalinnál annyi tárgyra elágazó boldogságot árasztott, örökül szállt az
ifju czárleányra, hogy egyetlen, kiválasztott hű szerelemtárgyán
összpontosuljon. Erzsébet az imádásig szerette vőlegényét.

Az ifju, szép, nemes szivű vőlegény négy nappal a menyegző előtt
tüdőgyuladást kapott s a fejedelmi lakodalomra meghitt nászsereg a
kitüzött örömnapon épen jókor érkezett – temetési kiséretül.

Erzsébet életét egészen szétzilálta e csapás s tán az egész orosz
birodalom, tán a szomszéd Lengyelország is elég okot találhatna
megkönyezni e mívelt lelkü ifju halálát, ki egészen más alakot adhatott
volna a világtörténetnek.

A czárleány kétségbe volt esve vőlegénye halála miatt, elzárkózott a
világ elől, fogadást tett, hogy soha férjhez nem megy, s ezt a fogadását
még akkor is megtartá, midőn czárnővé lett s ötven millió alattvaló
nevezte anyjának.

Ascetai ridegségnek ugyan nem nevezhetni élete folyamát. A bűvcsomó,
mely annyi hő szenvedélyt egy erényben összefoglalt, a szerető feleség
hűségében, a mátka halálával szétpattanva, a szétbomlott indulatár
korlátlan csapongásokba fajult el; Erzsébet, mint az öltő-ruhát,
váltotta, vetette odább kegyenczeit; Alexis Gregorovics Razumovszky
grófot titkos férjének ismerék, s az is nyilt titok, hogy a Tarrakonoff
grófok uralkodói vérből származnak s egy Tarrakonoff Anna grófnét
Radzivill lengyel herczeg növendék leány korában elorzott Moszkvából s
Rómába vitte neveltetni, azon szándékkal, hogy nőül vegye s e
házassággal, mint trónkövetelő léphessen fel Oroszországban.

Hanem azért bármennyi szerelmi kalandot jegyeztek is föl a férjetlen
czárnéról az udvari hírszátyár krónikák, azt mindannyinak utána kellett
jegyezniök, hogy a kegyenczek hosszú sora sem birta elfoglalni a halott
helyét, a hű emléket. A czárnő mulatott, örült: de minden örömének vége
a meghalt vőlegény utáni könyben veszett el, s a kitüntetett kegyenczek
mindegyike tudhatá azt, hogy azon a csendes termen túl, melyben a czárnő
szemeibe nézni szabad, még van egy másik titkos szoba, mely férfi előtt
nyitva nem volt soha: – ez a holsteini herczeg mauzoleuma; ott fekszik a
bebalzsamozott vőlegény üvegkoporsóban, s ott virraszt a czárnő könyek
között, bűnbánattal az öröm és kéj napjai után. Ezt imádja, erről
gondolkozik, ez birja lelkét.

Mily érzékeny volt e pontban Erzsébet, arról legtöbbet beszélhetnének
Lapukhin és Bestukhoff herczegnők, ha a bosszúálló úrnő nyelveiket ki
nem tépette volna. A két herczegnő tréfát űzött abból, hogy a czárnő egy
halottat üldöz szerelmével s engedi magát az élők által üldöztetni.
Mindkettő Szibériában halt meg.

Mennyire nem volt Erzsébet szívének semmi része abban, a mit különben
szerelemnek is hínak, mutatja az, hogy trónörököst távol idegenek közt
keresett: nem gondolt azokra, kiknek természet törvénye szerint szívéhez
legközelebb kellett esni.

Nagy Péter leánya, Anna Petrovna, a Holstein-Gottorp herczeghez ment
nőül, s e házasságból született Károly Péter Ulrik herczeget választá ki
utódjául a czárnő; azt oda hivatta magához s Fedorovics Péter névvel
Oroszország nagyherczegéül nevezte ki, az országrendek tudomásával.

A fejedelem csinos arczú, szemérmes ifju volt, szelid, szenvedélytelen
kedély, inkább engedni, mint parancsolni született. Ifju koráig úgy
nevelték, mint a kinek hivatása lesz majd idővel egy kis csendes német
fejedelemség jámbor, békés polgárainak sorsát menni hagyni, a merre az
égiek intézik; – a midőn egyszerre a világ legnagyobb óriásának fejére
ülteté fel a végzet, s hozzá még olyan óriásnak, a ki még nőni akar.

Roppant szerencse! mondák a harminczhárom felé kerített herczegségek
szűk udvaraiban. Uralkodni jó, még olyan kicsiny gazdaságban is, hát még
oly roppant uradalomban, mely három világrészben is alig fér meg, s Nagy
Péter végrendeleténél fogva sok másnak is örököse.

Volt ama megsiratott Holstein-Eutin herczegnek egy nővére, ki Anhalt
Zerbst herczeghez ment nőül. E házasságból született Zsófia herczegnő,
későbbi néven Katalin.

Mikor Zerbst herczegnő megtudta, hogy Holstein-Gottorp Károly herczegből
Feodorovics Péter orosz nagyfejedelem lett, ismét felmerültek lelkében
azok a tüneményes álmok a kristálypalotákról, arany kúptetőkkel, az
arczra boruló millió jobbágyról, a keleti pompáról, a koronás
rokonságról, a mik testvére halálával oly hirtelen szétfoszlottak; hátha
most valóvá lehetnének.

Katalin fejedelmi alak volt; még alig tizenhat éves és a középszerűnél
magasabb. Alakja még emelkedettebbnek látszott fenkölt fejhordozása
által. Nyilt, magas homloka, hajlott sasorra uralkodói hajlamát
jellemzék, míg mélyen kék szemeiben a megtagadhatlan érzelemgazdagság
tükrözte magát édes tüzével; szép metszésű kicsiny szája, s hosszú, de
nem idomtalan álla a szenvedély és vágyak bölcsőjét árulák el magukban.
Ez arcz mindvégig ilyen volt, csakhogy később nagyon tudta, hogyan kell
azzal, a mit a szív érez, ellenkezőt mutatni.

Minden úgy történt, a mint Zerbst herczegnő előre ohajtá.

A szentpétervári udvarnál nagy kitüntetéssel fogadták a czárnő kedves
halottjának rokonait, s Katalin ifju szépsége minden versenytársát
elhomályosítá.

Az is egészen kivánat szerint történt, hogy a nagyherczeg abban a
pillanatban, melyben Katalint először meglátta, belészeretett; – a
hizelgők azt mondták, hogy halálosan.

Maguk sem tudták, hogy Péterre nézve milyen igazat mondtak akkor.

E szerelem valóban halálos volt reánézve; de akkor midőn már megszünt
szerelem lenni.

Kertész nem lesi ójtványa bimbóin a várt fakadást figyelmesebben, mint a
herczegnő a gyöngéd érzelem keletkeztét. Midőn az több volt már mint
sejtelem, Erzsébet czárnőhöz sietett s térdre veté magát előtte.

– Imádott nagy rokonom! Bocsáss meg a szívnek, mely tégedet szerelmével
elérni örökké iparkodott. Évek előtt boldognak érzém magamat azon
gondolatban, hogy testvérem által nagy lelked világító közelébe jutok,
évek óta voltam boldogtalan, a balvégzet által elvesztve a testvért, a
ki szívedet az enyémhez fűzte. A mit a balsors elrabolt tőlem, azt ime
az igazságos ég ismét visszaadni igéri. A lángot, mely felejthetlen
testvérem koporsóján kialudt, leányom ártatlan szívében gyujtotta meg
újra. A nagyherczeg meglátta őt és ő a nagyherczeget. Két villám
találkozása nem volt oly gyors, oly egyesítő. Erzsébet! E gyermekek
szeretik egymást; szeretik azon tiszta öröklött hűséggel, melylyel te
szeretted Lajosomat, megsiratott testvéremet. Add rájuk az áldást, mit
számodra szánt, mit tőled elrabolt a végzet, melyet ő bennük megadni
tartozik. Én kész vagyok megválni gyermekemtől, ki egyetlen mindenem; ha
te nem gátolod boldogságukat. Ő, a boldogult szellem, onnan az égből,
ihletét küldi le e szerelmi szövetségre.

A hang jól volt választva Erzsébet kedélyéhez. A czárné arczát elborítá
a köny, midőn megholt jegyesét hozták emlékébe; elérzékenyült,
megölelte, kebléhez szorítá a herczegnőt; boldog volt, sírt, magán kívül
jött. Mondá, hogy e szerelmi frigy Péter és Katalin közt neki is
kedvencz ábrándjai közé tartozott, hogy ez iránt több éjen át
tanácskozott Lajossal is, holt vőlegényével, s ez álmaiban megjelenve,
azt mondá neki, hogy helyesli e szerelmet. Semmi sem áll a boldog
szeretők szíve között; ismerjék meg egymást, legyenek szeretők, azután
vigye haza Katalint a herczegnő édes atyjához, nyerje ki annak
beleegyezését is, hogy ünnepélyes megkérés útján nyerje meg kezét
vőlegénye, s hozza el mint menyasszonyát Szentpétervárra.

Zerbst herczegnő előre is biztosítá a czárnőt, hogy a herczeg-apa nem
fogja megtagadni beleegyezését e házassághoz, melyet egyenesen a tiszta
szerelem maga szerzett.

* * *

Régi járása a világrendnek, hogy a kinek sok van, annak több adatik. A
szerencse milliomosok után fut; a vaksors sem jóban, sem rosszban nem
jár egyedül.

Mikor már jegyben járt Péter nagyherczeg Zerbst herczegnővel, ki a
Katalin nevet akkor vette föl, midőn az orosz trónörökösnek lett
eljegyezve: akkor jelent meg három előkelő úr Svédországból
Szentpétervárott, mint a svéd nemzet küldöttsége, az egykori
Holstein-Gottorp herczeget az üresen maradt svéd trónnal megkinálni.

Tehát két korona egyszerre, csak választani kellett közűle. A svéd
korona nem oly fényes mint az orosz; de már csak föltevésre vár; az
orosz messzevilágló, de még más fején van. A svéd trón szerényebb, XII.
Károly este óta nem is hódításra való; de nyugalmasabb és nincs udvari
cselszövényekkel aláaknázva. A svéd nemzet kicsiny, számra kevés, az
orosz óriás; de amaz hű, ragaszkodó, szabad, felvilágosult; ez a
forrongó elemektől ingatott, nagy lázadó, nagy rabszolga… A herczeg
sokáig habozott, melyiket válassza a két korona közül, miket a szerencse
aranytányéron hoz elé, azon egyedüli érdemeért, hogy Nagy Péter czár
vérének utolsó cseppjei az ő ereiben folynak.

A nagyravágyás soha sem volt ismerős lelke előtt; azt is megszokta, hogy
saját eszével ne gondolkozzék; a nehéz választásban asszonyakarat lett a
tanácsadó. Zerbst herczegnő kimondá, hogy leányát inkább akarja az orosz
koronaörökösnek, mint a svéd királynak nőül adni s e véleményét Katalin
is osztá.

Ha Péter csak egy pillanatig is hallgatta volna, mit szól a választáshoz
saját esze és szive? az kellett volna mondania: «jó, én tehát nőül
veszem majd azt, a ki svéd királyné akar lenni; ti pedig keressétek fel
azt, a ki jegyesemet czárnévá tegye», hanem a nagyherczeg esze és szíve
nagyon kevés beszédű volt. Ráállt, a mit a menyasszonyának anyja
tanácsolt, s elutasítá a svéd koronát.

Gyermekes öröme telt benne, mikor arczképeiket egymás mellé kiállíták az
eljegyzési nagy kivilágítás alkalmával s a bámész sokaság fennhangon
mondá: «milyen szép egy pár!»

A nagyherczeg jótermetü s csinos arczú ifju volt. Kissé erős vonásai
voltak, de finom arczszíne azokat kiegyenlíté; szőke göndör bajuszt és
körszakált viselt, s ajkainak finom metszése elfelejteté azt, hogy mikor
megszólalt, igen nyers kifejezéseket használt s beszédmodorában az
északnémet Krautjunkerek míveltségi fokán nem emelkedett fölül.

Tehát a nagyherczeget bizton lehetett a szép emberek osztályába sorozni.

Erzsébet czárnő azon volt, hogy a menyegző legnagyobb pompával menjen
végbe. Az ezredek, miknek sorfalat kellett képezni az utczán a díszmenet
alkalmával, új egyenruhákat kaptak; az oranienbaumi várkastély egészen
új pompával szereltetett föl az új házasok leendő lakául; a fényes
küldöttség már vissza is jött az elhozott menyasszonynyal, ki anyjostól
a czárnő palotájába szállt; Katalint már be is tanítá az archimandrita,
hogyan viselje magát a szent szertartás alatt.

Ekkor megbetegedett a vőlegény.

Épen úgy, mint Erzsébet czárnő jegyese; a lakodalom előtti napon és a
legmagasabb boldogság küszöbén; menyasszonya kezét kezében tartva.
Veszélyes beteg lett.

Katalin épen úgy kétségbe volt esve, mint egykor Erzsébet. Épen úgy
hevert a szent képek lábai előtt óra hosszat, nap-hosszat, imádkozva
ismerős és ismeretlen nyelveken a nagyherczeg megszabadulásaért.

Pedig milyen jó lett volna a herczegnek épen azon az úton elmenni, a
melyen Erzsébet kedvese jókor megmenekült a világból; milyen jó lett
volna neki is ott feküdni a másik mellett a titkos mauzoleumban, üveg
koporsó-födél alatt, balzsamtól megörökítve, asszonytól megsiratva!

Katalint egyszer sem ereszték beteg vőlegényéhez közel; még csak azt sem
mondák meg neki, hogy mi betegségben fekszik? A gondos iszonyat,
melylyel e betegség nevét mindenki rejtegetni iparkodott előtte,
gyaníttatá vele, hogy az valami borzasztó lehet.

Egyszer aztán azt hallá anyjától, hogy a nagyherczeg betegsége jobbra
fordult; életveszélyen kívül van.

Katalin örömkönyekkel vette e hírt; – most már tehát szabad tudnia, hogy
mi betegsége volt jegyesének?

Napok múltak. Katalin mindennap hallá, hogy a nagyherczeg jobban van,
már lábbadozik, már föl is kelt, s még mindig nem mondták meg neki, mi
baja volt?

Kérte, hogy bocsássák be hozzá; azt felelték neki, hogy még nem lehet.

Már hálamiséket is tartottak a kathedraleban a nagyherczeg szerencsés
felgyógyultáért s menyasszonyának még mindig nem volt szabad a felől
kérdezősködnie, hogy mikor láthatja meg jegyesét? minő veszély volt az,
a mitől megszabadult, s mi oka van e titkolózásnak?

Egy napon Zerbst herczegnő azzal a hírrel lepé meg leányát, hogy a
nagyherczeg ma kocsizott ki először a czárnő látogatására.

– Hát én mikor fogom őt láthatni? kérdé sietve Katalin.

Válasz helyett a herczegnő leánya nyakába borult s elkezde keservesen
zokogni: «Szegény, szegény leányom!»

– Mi történt? nem gyógyult-e meg a herczeg? Mi baja volt, a mit még
elmultával is síratnak?

A herczegnő most már kénytelen volt azt kivallani.

– A nagyherczeg a «fekete himlőn» esett keresztül.

Katalin összerázkódott s önkéntelenül eltakarta szemeit. Ez irtóztató
ragály azon években erősen kivette áldozatát; sokan elhaltak benne, s a
kik megmenekültek lázöleléséből, azoknak arczáról örökre le volt törülve
az isteni bélyeg.

A herczegnőnek eszébe juthattak mindazok az arczok, miket hintaja
ablakából az utczán megpillantott s miket elég egyszer meglátni, hogy el
ne lehessen soha felejteni, azok az arczok, tele gödrös sebhelyekkel,
megfosztva minden szépségüktől; szíve mélyéig hatott a borzalmas
gondolat: ha vőlegénye is ilyenné lett.

– Nagyon megrútult? kérdé félénken anyjától.

– Légy készen a legrettentőbb látványra; mondá a herczegnő, ki leánya
képzeletét a végsőig akarta fokozni, hogy a valót valamivel enyhitőbbnek
találja majd. A nagyherczeg iszonyúan eléktelenült, arcza egy forradásos
sebhely; szép szakála, bajusza kiirtva, itt-ott áll nehány szál belőle;
szép szemei beesve, szempillái feldagadva, szemöldökei eltüntek
homlokáról, s gyönyörű metszésű szája félregörbűlt a hólyagos himlőtől.
Borzalom rátekinteni!

Katalin összerázkódott e szavak hatása alatt, mikkel a herczegnő
képzelmét megfélemlíté.

Ettől félt a herczegnő, ezt kelle leküzdeni.

Feszült figyelmű aggálylyal vizsgálta leánya arczát, ki iszonyú
belküzdelmen látszott keresztül menni.

Katalin elérté a kérdést, mely anyja néma tekintetében volt lelkéhez
intézve.

– Ne félj anyám, szólt, belső borzadályát leküzdve: én erős leszek.

– Ezt igértem a czárnőnek én is, de ő kétkedik benne. Azt mondta,
lehetetlen, hogy e szörnyarcz látása vissza ne riasszon minden női
szívet; ő jelen fog lenni első találkozástokon, ő vigyázni fog minden
arczmozdulatodra s ha egy szemöldökrándulással elárulod, hogy a
nagyherczegtől iszonyodol, nem fogja megengedni, hogy a nagyherczeg
elvegyen; mert ő nem akar szerencsétlen nővé tenni.

– És te anyám?

– De én czárnévá akarlak tenni.

A kemény szó kemény szívre talált. Katalin azt felelte rá:

– Én is.

– Tehát a szerint viseld magadat. Mikor a nagyherczeget meglátod, meg ne
rebbenj; használj e napra pirosítót, halványságod el ne árulhasson; fuss
eléje, öleld meg; beszélj hozzá nyájasan, melegen; ne fordítsd félre
arczodat, mikor hozzá beszélsz, nézz egyenesen a szeme közé; simítsd meg
kezeddel arczát, mondd neki, hogy sokkal rosszabbat beszéltek felőle,
mint a milyennek látod valóban; légy lelkednél. Gondold meg, hogy a
világ legnagyobb koronájával játszol, s ha elejted gyönge kezedből,
összetörik az.

– Bizd rám anyám.

– Nehéz feladat; én nő vagyok, de összeroskadnék e rém alatt.

– Én leány vagyok és meg fogok vele küzdeni.

Az udvarmester már megérkezett, hogy a fejedelmi hölgyeket a czári
palotába szállítsa.

A találkozás a czárnő egyik mellékszobájában volt rendezve, hol a czárnő
a reggeli kihallgatásokat szokta tartani. Az ablakok készakarva sűrűen
le voltak függönyözve, hogy félhomály legyen a teremben, s a tükrök úgy
elállítva virágokkal, lefátyolozva csipkékkel, hogy a nagyherczeg ne
láthassa bennük magát.

Jelen voltak a czárnőn és nagyherczegen kívül Razumovszky Cyrill, a
hajdani balalaikapengető paraszt, s jelenben a legbefolyásosabb kegyencz
(titkon a czárnő férje), Bestucheff, a kanczellár, Csoglokoff, a
nagyherczeg – úgynevezett – nevelője, kit a czárnő azért rendelt mellé,
hogy a nagyherczeg lelkét olyan széppé tegye, minő egykori arcza, s ki
iparkodott azt a mostani arczához hasonlóvá tenni.

Erzsébet azzal a legyőzhetlen kiváncsisággal nézte Péter arczát, melyet
a határozottan rút sajátságos varázslatként költ az emberi kedélyben.
Irtózunk, borzadunk tőle és kényszerülve vagyunk mégis ránézni,
tekintetünk mindenüvé követi, nem bir igézetétől megszabadulni.

És e közben ki nem kerülheté a czárnő figyelmét, mily erőtetésükbe kerül
még a férfiaknak is, a kikkel Péter szóba áll, nyájas arczot mutatni
előtte; hogy fordítják félre arczukat a válasz közben; hogy iparkodnak
elmaradni tőle, hogy forgatják felfelé szemeiket, mikor háta mögé
kerülnek. A czárnőnek egy fiatal udvarhölgye, Semenovna Mária rosszul
lett bele, mikor a nagyherczeg hozzá fordult s azt kérdé tőle, hogy
ráismer-e még? – Pedig neki csak azt igérte a nagyherczeg, hogy vele
fogja tánczolni az első menuettet menyegzőjén.

Hát az, a kinek vele kell majd az oltár elé állani?

Az udvarmester jelenté a herczegnők érkezését.

Mindenki feszült figyelemmel tekinte az ajtóra; néhányan fájdalmas
szánakozással tekintének a nagyherczegre, ki önként, számításból egy
függöny árnyékába vonta magát s lesüté szemeit, mintha balsorsát
szégyenlené.

Katalin lépett be anyja előtt.

Mosolygó, sugárzó arczczal jött; szemei a nagyherczeget látszottak
keresni; könnyű volt ráismernie; oly borzasztó arcza volt, ah,
borzasztóbb, mint a milyennek képzelé.

Mikor megpillantotta, oda futott hozzá, megölelte, és azt mondta neki
nyájas hizelgő hangon: «Kedves Péter».

Az udvarhölgyek hüledezve bámultak reá; az udvaronczok fejcsóválva
súgtak össze; a czárnő éles tekintettel figyelt a jelenetre.

– Jőjön, jőjön ki a világosra, szólt Katalin, magával vonva a
nagyherczeget. Húzzák félre a függönyt, én látni akarom önt. Nekem azt
mondták, hogy én nem fogok önre ismerni. – Ah, nem igaz, nem igaz.
Nézzen ön rám, nézzen szemeimbe. A jóság, a szelidség most is ugyanaz.
Hisz ön most is oly kedves.

És megcsókolta az eléktelenült arczot!

Maga a czárnő is összeborzadt e csóknál, s Zerbst herczegnő nem állhatá
meg, hogy sírva félre ne forduljon.

Katalin a nagyherczeg karja alá füzé karját s annak vállára simulva
járult a czárnő elé, ki előtt gyöngéden meghajtá térdét és kézcsókolva
mondá:

– Bocsánat, felséges úrnőm, hogy a viszontlátás öröme nagyobb volt
nálam, mint a felségednek tartozó tisztelet; mentse ki felséged érző
szíve a feledékeny alattvaló bűnét, a szerető jegyes elragadtatásáért.

Erzsébet sokáig nem bocsátá el Katalin kezét kezéből és sokáig vizsgálta
annak arczát, de sem a kéz, sem az arcz egy rezzenéssel sem árulta el
azt az iszonyatot, a mivel ez órában ama fejedelmi leány szíve küzdött.

Talán egyedül ő volt az, kit ez elfogulatlan mosoly megcsalt; ki
visszaidézte emlékébe azt a perczet, midőn vőlegénye halálvonaglásai
közt feküdt s ő minden szentek lábainál hevert, fogadásokat téve, hogy
ha meggyógyuland kedvese, legyen bár arcza éktelenebb, mint a képre
festett Beliálé, örökre szeretni fogja. Ha e kedves vőlegény ily
nyomorúltnak kelt volna föl halottaiból, ő épen így csókolta volna őt
meg, mint Katalin.

De rajta kívül senki sem is hitte azt más: maga Péter sem.

Ő mindenki arczán olvasta az iszonyatot, melyet látása gerjeszt, s tele
volt azzal a gondolattal, a mi a legkinzóbb minden gyötrő tudalma között
az emberi szívnek: «engem nő nem szerethet».

Nincs bűntudat, nincs lélekfurdalás, mely ennél üldözőbb legyen.

A czárné elérzékenyült.

– Katalin, szólt, egy hét mulva menyegződet fogjuk megülni.

A herczegnő Erzsébet lábaihoz borult hálát ragyogó arczczal, lassankint
Péter is odatérdepelt mellé.

– Kivánjuk Istentől, hogy boldogságtok tökéletes legyen, rebegé a
czárnő.

S azzal az előtte térdelő pár fejére tevé kezeit áldó mozdulattal.

Feltünt mindenkinek, hogy arról a kezéről, melylyel Péter homlokát
érinté, nem húzta le a keztyűt.

A czárnő inte, hogy az elfogadásnak vége; érzé, hogy nagy fájdalom van e
jelenetben, a minek mindenki végét óhajtja.

Katalint a nagyherczeg egész kocsijáig kisérte: ott is látta mindenki,
hogy Katalin megszorítá vőlegénye kezét; s az udvarmester, ki szemközt
ült a herczegnőkkel, bizonyítá, hogy Katalin még a kocsiból is
visszahajolt, hogy őt még egyszer lássa.

Az udvarmester palotájukba fölvezette a hölgyeket s eltávozott.

Mikor aztán Katalin együtt maradt az anyjával, mikor senki sem látta
többé, akkor felsikoltott:

– Anyám, meghalok!

És eszméletlenül roskadt össze. Három órahosszat sem bírták életre
hozni.

Az udvarmester pedig visszatért az udvarba s jelenté, hogy Katalin
nagyherczegnőt a legderültebb kedélyben hagyta otthon.

A czárnő meg volt elégedve.

Razumovszky azt kérdé Bestuchefftől:

– Mit szólsz e jelenethez?

A főállamügyér végzetes meggyőződés hangján mondá:

– Ez az asszony nem czárné fog lenni, hanem czárnő.

*

Péter férje lett Katalinnak.

Ha szerencsétlen férj volt, szerencsétlenségét maga kezdte el; maga volt
annak legelső oka. – Félt nejétől!

Csodálatos paradoxon ilyesmit ki is mondani. Egy szép nő, a kitől a
férfiak félnek, a kinek a közelében szorongást, elfogultságot éreznek, a
kihez nem mernek közelíteni.

Nem Péter volt az első, a ki e félelmet érezé; még otthon atyja
udvarában ismert egy szép fiatal grófot Katalin, (akkor még Zsófia
herczegnő), a ki halálosan szerelmes volt belé, ki vakmerő, önfeledt
volt az alkalom és mód felkeresésében, mik által a herczegnő közelébe
juthasson, s ha egyszer ott volt előtte, vele szemtül szemben, egyedül,
tanuk nélkül, akkor nem tudott hozzá mit szólani, akkor elszorult
szívvel állt előtte, mint egy gyermek, akkor nem jutott eszébe, hogy ő
férfi: – úgy, hogy egyszer Katalin maga szólítá meg: «ön mindig így fog
én tőlem félni?»

Ugyanezt a félelmet érezte Péter is büszke, szép neje közelében. És ő
még hozzá azt is tudta, hogy arcza rút! az átkozott tükörbeli ördög
minden találkozáskor azt susogta szeme közé: «téged nő nem szerethet».

Akárhányszor jött a legforróbb vágyakkal neje magányos szobájába;
képzelme eltelve a legszebb nő bájaival, kit sajátjának tud, ki után
csak ki kell nyujtani kezét, hogy leszakítsa; mindannyiszor, midőn
szemközt állt vele, midőn mellette ült, egyszerre megszállta szivét az a
bibliai dæmon, a férjek gúnyos réme, Asmodai, ki hideg kardot fektet a
hitvesek közé, s Péter mindannyiszor úgy érezte magát, mint egy vert
gyermek; – nem jutott eszébe, hogy férfi.

Ez nagyon boldogtalanná tette a nagyherczeget.

Utóbb kerülni kezdé a nőt, kinek szépsége rá nézve gúny, s elvonult
oranienbaumi kéjlakába; Katalint a czárnő körében hagyva.

A nagyherczeg nem érzett még féltést; ahoz is férfibüszkeség kell s a
büszkeséghez neki joga nem volt.

Bizton is lehetett felőle. A czárnő, miután saját hajlamainak őrzésével
nem volt elfoglalva, egész idejét arra fordíthatá, hogy Katalin erényét
őrizze; s az ifju nagyherczegnő nagyon jól körül volt zárolva kémlelő
szemekkel.

A nagyherczeget hagyták magában mulatni.

Vannak csendes, szelid kedélyű gyermekek, a kiknek, ha az ember ad egy
dobozka ólomkatonát, egy fapuskát, egy bádogkardot, meg egy dobot hozzá,
egész nap elmulatnak magukban; felállítják meg szétrakják ónvitézeiket,
dobolnak, masiroznak, puskát, kardot forgatnak, hadonáznak, parancsokat
osztogatnak, pálczalovukat ugratják; azalatt legalább nem tesznek semmi
rosszat: nem kell utánuk nézni; elvannak ők játékszereikkel.

Ilyen csendes kedélyű gyermek volt Péter is.

A czárnő megengedte neki, hogy szerezzen magának játékszereket, egy
csoport holsteini katonát, a kiket a nagyherczeg régi hazájában
toborzott: alkotott belőlük sorgyalogságocskát,
gránátos-osztályocskával, cavalleriácskát, voltak utász-, hidász-,
tüzérosztályai; az egész mehetett ezernyolczszáz emberre. Azokat ő saját
képzelme szerint egyenruházta, az általa felmagasztalt porosz
fegyverforgatási mód szerint betanította, nagy fejtöréssel saját
dobverést talált ki indulójuknak. Ezeket aztán korán reggel kivitte
hadgyakorlatokra, hajszálnyi pontossággal felállítá, bámulatos
kanyarulatokban, előre hátra való menetelben a tökély végső fokáig
vezette; pontosan kiszámíttatá velük, hogy a porosz díszlépésben egy
percz alatt hatvannégyet, a harczlépésben 105-öt kell lépni, míg az
orosznál ugyanaz az elsőnél csak 58-at, a másodiknál 120-at tesz.

A kis hadsereg pompásan tudta a homlokváltoztatásokat, a vállvetéseket,
a nyolczad és három nyolczad kanyarulatokat, a félszegindulókat, az
oldalindulókat, a homlokzatból oszlopzattá alakulást, a lépcsőzetes
rendet, az ékalaku échelont, a négyszögöt; hogy azt gyönyörűség volt
nézni.

Benn a laktanyában aztán következtek a testgyakorlatok a nagyherczeg
saját felügyelete alatt, a kargyakorlat golyókkal és botokkal, a magasra
ugrás, a mélybe ugrás, a hosszatugrás, a kapva szökellés, a
lovon-átugrás, a terpesztett ugrás a nyergen át, a tolvajugrás, két
zászlóval a kézben, a földről a nyeregbe; – a mesterséges
egyensúlyjárások a levegőben hintáló gömbölyű gerendán,
fegyvergyakorlással; – a síma kötélen felmászások, a síma karón alá s
fel kúszások, a loboralakítás egymás vállára hágva bástya-ostromláskor,
a vívás mindenféle művészete, szúró, vágó fegyverekkel, a mikben a
nagyherczeg kitünő mester volt; senki nálánál jobban nem értette a
fleurettel bánást, az arretdöféseket, a battement, a ligade műfogásával
való lefegyverzést, a theatercoup-t, a contraterzet, a görbe karddal
senki sem tudta úgy kivágni a mesterséges «lengyel quartot» a mit
ellenvédni is oly nehéz, s a magyar huszáros elővágást, mely a támadó
ellenében védelem és visszatámadás egyszerre s a miknek betanításában ő
oly kifáradhatlan volt.

Ez elfoglalta napja legtöbb óráját, a mi fennmaradt, azt betölté a
zenegyakorlás: nála minden katonának kellett valami hangszerhez érteni;
mikor a puskát, a kardot letették, került a sor a fuvolákra,
klarinetokra, trombitákra; a kis hadsereg roppant zenekarrá alakult át,
s a nagyherczeg saját karnagyi elnöklete alatt gyönyörűen elharsogtatá a
szép német zeneműveket, azok közt mindig legelől Luther híres
choraléját. Néha a válogatottak színdarabot is adtak elő a nagyherczeg
örömére.

Ebből láthatjuk, hogy a nagyherczeg ideje jól el volt foglalva.

A czárnő azt mondta rá: hadd mulassa magát!

Hanem a titkos cselszövők, a számító udvaronczok, a vén tábornokok ezen
kezdék III. Péter bűnlajstromának jegyzékét:

«A nagyherczeg idegen nemzetbeli testőrséget alakít maga körül».

«A nagyherczeg a gyűlölt porosz hadgyakorlatot hozza be Oroszországba».

«A nagyherczeg megveti a nemzeti viseletet, katonáinak más egyenruhát
adva».

«A nagyherczeg az orosz vallás ellen merényel, midőn testőreivel Luther
énekeit zengedezteti».

E vádakat följegyezve találandjuk egykor.

Pedig, szegény nagyherczeg! ő csak játszott és nem gondolt a játékon túl
semmire.

Hát Katalin?

Az pedig, egy nő, ki szivében hordja egy Semiramis szenvedélyét,
férjétől elhanyagolva, környezőitől gyűlölve, megvetve, körülólálkodva
leskelődő szemektől, egy kéjsóvár udvar közepett, folyvást viselte azt a
márvány-arczot, melyről senki boldogságát nem olvashatja, s jobban
őrizte magát, mint minden ellensége és irigye, jól tudva azt, hogy a
csábító maga fogna lenni az áruló.

Egy jégdarab volt az izzó kohó közepett.

És tette mindezt – egy koronáért, a mit e büszke arczczal kelle
megérdemelni.

*

Bestucheff államkanczellárnak volt egy óriási nagy burnótos szelenczéje
(vulgo tubákos pixis).

Ezerszer engedelmet kérek mind a történelem, mind a költészet muzsáitól,
hogy az elbeszélés folyamában e még senkitől meg nem énekelt tárgyat
vezetem fel a Heliconra. De kötelezve vagyok rá a históriai adatok
miatt, melyek kikerülhetlenül belevezetik ujjainkat Bestucheff tubákos
pixisébe.

Bestucheff és vele együtt az egész orosz udvar erősen át volt hatva a
burnótozás szenvedélyétől. És ez valóban nem lenézendő szenvedély. Az
orrnak épen úgy megvannak a maga vágyai, követelései, miként az inynek,
a gyomornak, a szívnek és egyebeknek; s miután az orr minden emberi
tagok közt a legigénytelenebb, még csak öltözetet, még csak keztyűt sem
visel, joggal megkivánhatja, hogy őt is mulattassák valamivel, ne csak a
többiekre költsenek.

A ki a burnótozást feltalálta, nagyon lekötelezte vele az emberi nemet.
Egész addig az ideig senkinek sem jutott eszébe, hogy az ember a
szájától fölfelé is ember, mindenki csak arról gondoskodott, a mi azon
alól terjed; a burnóttal kezdték legelőször azt a bókot mondani az
emberiségnek, miszerint valaki magához vesz valamit, azért, hogy az
elméjét tisztítsa.

Fölöslegesnek találjuk e czélra orvosi könyvekből idézni tekintélyes
mondatokat, csupán azon tényre hivatkozunk, hogy a fejedelmek minden
jóravaló okos embernek, a ki eszével tesz az államnak szolgálatokat,
legyen az tudós, vagy miniszter, vagy külország diplomatája,
burnótszelenczéket szoktak megtisztelő ajándékul osztogatni.

A burnótos szelencze egy gondolkodó államférfinak valódi spiritus
familiarisa; ez az universal tanácsadó, ez a moderator, ez a
refrigerator, ez a Conversationslexicon; ez a kisegítő ezer bajban, a
kihez toties quoties folyamodni szokás, s a kit, ha a vele intim
barátságban élő valahogy elhagyott, elfelejtett zsebébe dugni,
nyugalmát, önmérsékletét hagyta el; házsártos, izgatott, imparlamentaris
magaviseletű lesz; összetűz legbizalmasabb lábon álló collegájával,
incapacitabilis lesz, mindaddig, míg collegájának eszébe nem jut, hogy
megkinálja egy szippanattal; a mikor aztán egyszerre helyreáll az
egyetértés, az elmék felvilágosodnak s a crisis elcsendesül.

Ilyen fontos condensator volt az államgépezetben Bestucheff burnótos
szelenczéje, ki felséges kortársát, Nagy Fridriket az által vélte
elhomályosítani, ha még nálánál is több burnótot elemészt, a ki pedig,
mint tudjuk, már nem is szelenczéből fogyasztá e dicső portrágyát, hanem
a kabátzsebét bádogoztatta ki s abból szedte elő.

Bestucheff burnótszelenczéje díszes egy remekmű volt a maga nemében.
Födelén felséges úrnőjének, Erzsébet czárnőnek arczképe
zománczfestéssel, a mellén levő rendjel finom mozaikból kirakva.

Ismerték e szelenczét a minisztertanácsban, a reggeli audiencziák
termében, a senatusban, a tábornokok gyűlésében; forgott az
archimandriták és nagykövetek kezén, s finom ujju delnők is csipegettek
abból, oly óvatosan érintkezve olympi ambroziájával, hogy fehér
keztyüiket be ne szennyezzék vele.

Hanem egy dolgot csak az avatottak ismertek a szelencze felől.

Azt, hogy ha valaki a hüvelykujjával a czárnő arczképén levő
mozaik-érdemjelt megnyomta, a szelencze födele jobbról balra is
csavarható lett, s akkor a felső fedél egy másik fedélre nyilt, a
melyben vékony kis papirszeletkék voltak rejtve, kicsiny gömbökké
összegöngyölítve, s míg a távolról néző azt hivé, hogy most a
kézről-kézre járó szelenczéből ez és amaz főúr és herczegasszony három
ujja egy adag szellem-élesztő port csiptetett föl, ugyanakkor az egyikét
azon kis papir-galacsinoknak vette magához, miket minden reggel a
főkanczellár oda szokott rejteni, s mikben utasítások voltak adva,
felfedezések téve a vele egyetértő szövetségeseknek, s a kikkel ez úton
minden nap tudatta napiparancsait, a nélkül, hogy hozzájok szólt volna,
a nélkül, hogy szemejárásával elárulta volna, hogy ismeri őket.

Már akkor készült az orosz országnagyok terve, hogy Pétert a czárok
trónjától megfoszszák.

Nem volt nekik eléggé orosz, nem volt eléggé nekik való úr.

Első hadművelet volt ellene: Pétert a czárnő előtt eláztatni. Addig
híresztelni hibáit, gyöngeségeit nagyítni bűnökké, bohóságaiból rémeket
alkotni, míg a czárnő kitagadja őt a trónöröklésből.

Ha ez nem sikerül, meggyűlöltetni őt a néppel, hogy elűzze a forradalom.

Ha ez is kevés, ellene fordítani a legfájóbb fegyvert, tulajdon neje
gyűlöletét.

A cselszövény még az első stadiumban volt.

Erzsébet bármerre fordult, mindenütt, mindenkitől ingerlő, izgató
czélzásokat hallott a nagyherczeg magaviseletére. Egymással semmi
érintkezésben nem levő emberek, a kikről bizonyos lehetett, hogy együtt
nem értekeztek, ugyanazt a tényt, ugyanazon szavakkal mondák el előtte;
a nagyherczeg majd egy pópát lökött ki a szobájából, ki új temploma
felszentelésére hívta meg; majd egész éjjel tivornyázott ittas tisztek
társaságában; majd a porosz királynak izent, hogy léptesse elő azon
ezrednél, hol eddig mint alezredes szolgált, ezredessé. (Ő, Oroszország
leendő uralkodója egy tegnapi német királyság ezredénél előléptetésre
vágyik!)

És ezekben az apró mendemondákban mindig volt valami kevés igaz. Ha
sokan mondják, még a nem igaz is ténynyé kövesül.

Mikor aztán a czárnő kellőleg fel volt ingerelve a nagyherczeg ellen,
akkor előjött Bestucheff s kegyes bölcseséggel elcsitítá ő felségét,
szelid mentegetésével lehűté magas haragját, csekélységeknek mondá a
felfedett hibákat, sokat rárótt az udvari rossz nyelvekre, igérte, hogy
szigorúan utána fog járni, ki terjeszti e mendemondákat? s el fogja a
rágalmat némítani.

Az a rágalom aztán el is csendesült, hanem mindjárt jött nyomába a
másik. Bestucheff burnótszelenczéje kifogyhatatlan volt – minden
tekintetben. Az egyik födele alatt mindennap friss burnót, a másik alatt
mindennap friss rágalom.

Egy reggel az udvaronczok e jelszót találták a hirhedett szelenczében,
mely aztán kézről-kézre járt:

«A nagyherczegnő nem boldog. Péter mellőzi. A czárnő nagyon ügyel reá.»

A czárnő megtudta a legujabb udvari hirt: «a nagyherczegnő nem boldog».

Sokkal gyanakodóbb, sokkal bizalmatlanabb volt neme iránt, mint hogy e
felől egyenes kérdést intézett volna Katalinhoz, vagy Zerbst
herczegnőhöz. Maga akará azt kitalálni.

Hogy Péter azon időt, a miket más halandó mézes heteknek nevez,
katonásdival tölti, az nagyon jól tudva volt a czárnő előtt, hanem
hiszen az Katalinnak csak egy mosolyába kerülne, hogy férje ne járja a
gyakorló mezőt Oranienbaumban: miért nem teszi hát? Péter nem szeret
mást, csupán hogy nem meri szeretni a sajátját. Kié itt a nagyobb hiba?

Ezt meg kelle tudni.

Egy napon Bestucheff burnótszelenczéjéből az a titkos rendelet jött elő,
hogy bizonyos Soltikoff nevű fiatal testőrhadnagynak divatba kell jönnie
rövid időn az udvarnál.

Ez a bizonyos Soltikoff testőrhadnagy alig volt még húsz éves s máris
annyi diadal koszoruja érte homlokát, a mennyit egy vén tábornok
nyugalomra helyeztetésekor is megelégelne. Csakhogy Soltikoff nem az
emberölés nemes hőstettei által nyerte ily ifju korában megérdemlett
babérait, hanem sokkal hálásabb úton. Soltikoff a férjek réme volt.
Ellenállhatlan ostromló a nőszívek ellenében.

A hogy Bestucheff elrendelé, Szentpétervár Don Juanja divatba jött az
udvarnál. Fel kezdett tünni az udvari estélyeken; hamis kalandjai
szájról-szájra jártak; a jó hangulathoz kezdett tartozni, hogy az
udvarhölgyek vele cselt szőjenek, utóbb egymás kezéből ragadozzák ki, s
ha hitelt lehet adni az egykorú emlékiróknak, annyira felkapták az ifju
lovagot, hogy végre minden hölgy, ifjabb és idősebb, melltűn,
nyaklánczon, kösöntyűn és gyűrűben viselte Soltikoff arczképét s a kinek
soha semmi viszonya nem is volt vele, divatszerűnek találta magát
Soltikoffal gyanúba hozni; a mi bennünk sajátságos fogalmakat támasztana
az orosz hölgyek erkölcsi érzetéről, ha előre értesítve nem volnánk a
felől, miszerint mind ez Bestucheff államügyér rendeletére volt ekép
elintézve. Soltikoffnak divatba kell jönni; Soltikoffnak fel kell tünni
az egész hölgyvilág előtt, hogy feltünjék a nagyherczegnő előtt is.

A nagyherczegnő valóban mindennap hallott Soltikoffról valami újat.

Hanem azért Katalintól nem hallott senki Soltikoff felől semmi újat.

Ugyanazon márvány-arcz volt, a mi eddig; az a semmi érzelemre nem
buzdító, az a hideg, lehűtő szoborkép.

E helyett az történt, hogy Soltikoff szeretett a nagyherczegnőbe
halálosan.

És talán ez volt első igazi szerelme, – mivel nem merte ezt bevallani.

Ime a harmadik férfi, ki Katalinba szerelmes és tőle fél, ki miatta
őrjöng és azt kimondani retteg.

A nőhódító, a férjek és vőlegények ijesztője, maga is félénk diákká vált
Katalinnal szemben, s bár mindig iparkodott közelébe jutni: mellette
elveszté a férfiak bűbáját, a bátorságot.

Katalin nem buzdította Soltikoffot, hogy merészebb legyen, pedig, hála
Bestucheff burnótszelenczéjének, az ujabb időkben a kémlelő szemek
elfordultak tőle, találkozhatott a kivel akart, ott, a hol akart.

De Katalin nem akart senkivel oly igen találkozni, mint a czári
koronával, s azt nem koczkáztatta senki szép szemeiért.

Pedig Soltikoffnak igen szép szemei voltak. Lehetetlen, hogy azt Katalin
észre ne vette volna: hisz akár hol járt-kelt, az ifju bajnok mindenütt
rajta feledte azokat; gyémántjaiért nem bámulták és irigyelték nemének
szépei annyira, mint azért az epedő szemsugárért, mely őt mindenüvé
követte.

Katalin nem fizetett e tekintetért semmit.

Hanem egyszer a véletlen keze is belevegyült a játékba.

Soltikoff atyja, ki Moszkvában lakott, hirtelen meghalt; az ifjunak haza
kellett mennie, hogy atyja temetésén jelen legyen s örökségi ügyeit
rendbe hozza.

Tábornokától engedélyt kapva az elutazásra, feljött az udvarhoz búcsút
venni.

Többek jelenlétében búcsúzott el a nagyherczegnőtől, meghajtva előtte
térdét s kezét megcsókolva udvari szokás szerint.

– Önnek atyja halt meg? kérdé Katalin részvétteljes hangon.

– S nagyon jó atyám volt, felelt Soltikoff.

– Ön eltávozik innen?

– Talán örökre, rebegé az ifju testőr s e perczben úgy érzé, mintha a
kéz, melyet tisztelő csókjával érinte, visszaszorítaná kezét, s midőn
feltekinte, a nagyherczegnő lesütött szempillái alatt könycseppeket
látott ragyogni.

Másnak könycsepp, gyémántcsepp az a szerelmesnek! Soltikoff egy hét
mulva megint Szentpétervárott volt. A mint atyját eltemették, soha sem
törődött a hagyatékkal, az örökséggel, sietett vissza az udvarhoz, ott
volt az az örökség, az az újan felfedezett kincs, a mit kivívnia
kellett, az a két igéretteljes könycsepp, melyen a fejedelmi kegy
keresztülragyogott.

Soltikoff most már komolyan őrült lett a nagyherczegnő miatt.
Elhanyagolt miatta szolgálatot, barátságot, régibb ismerősöket, vidám
czimborákat, udvari fényt, katonai kötelességet. Mély búskomorság
szállta meg, s ez arczán és egész viseletén meglátszott; méla,
szórakozott lett, s most még jobban félt a nagyherczegnővel találkozni,
mint addig. Egyszer véletlenül összetalálkozott vele mégis; a
nagyherczegnő egyedül volt.

Igazán véletlenül-e, vagy tán nagyon is kereste az alkalmat?

Ismét megrettent tőle; ismét reszketett előtte, s félénken lesüté
szemeit.

Katalin maga közelíte felé s megszólítá:

– Miért ön oly szomorú?

Vakmerő kérdés! Egy ifju nőnek azt kérdezni egy ifju férfitól, miért oly
szomorú?

Nem bizonyos-e felőle, hogy e kérdésre az lesz a válasz, hogy lábaihoz
fog omlani, hogy térdeit át fogja ölelni és azt fogja mondani: «teérted,
temiattad vagyok szomorú; te ölsz meg, te kínzasz, kárhoztatsz el; és én
meghalok, kiszenvedek és boldog vagyok bele.»

Miket beszélt, mi őrült szavakat mondott egy szerelmes ifju egy fiatal,
kegyetlen nőnek, a ki leendő uralkodónéja volt, s a ki őt megöletheté
vakmerőségeért? Katalin végig hallgatta azt; élvezé annak hevítő
bűbáját, mint valami ismeretlen mámor kelyhét, melyet a ki egyszer
ajkához emelt, nem bírja addig letenni, míg fenékig nem üríté.

Nem is iparkodott a vakmerő ifju karjai közül kibontakozni, csak a midőn
az széttárta keblét, hogy már most vágassa le azt a gömbölyű fehér
nyakát, ha szavai megharagíták, akkor jutott eszébe, hogy előle belső
szobájába meneküljön.

Soltikoff várta az elfogatási parancsot.

A helyett Katalin egy aranyszegélyű könyvet adott át neki az egész udvar
láttára, a franczia classicus legújabb műve volt az, Mithridate.

A czárnő nagyon szerette, ha udvaronczai a franczia költőket olvasták.
Katalin az ő izlését követte, midőn ez olvasmányoknak proselytákat
szerzett.

Soltikoff pedig talált az aranyszegélyű könyvben egy behajtott lapot, a
behajtott lapon egy aláhúzott sort, melyben ezt mondja Monimée
imádójának:

«Ah, meritez les pleurs, que vous m’allez couter.»

(Érdemeld meg a könyeket, miket nekem okozni készülsz.)

* * *

Katalin nem volt többé boldogtalan.

Míg az volt, víg arczot mutatott; együtt járt az udvar örömeivel, részt
vett mind abban, a mit mások mulatságnak neveznek; mikor pedig boldog
volt, akkor visszavonult a világtól, kerülte a szinházakat és az udvari
estélyeket, nem hagyta el palotáját, s arczán búskomorságot viselt.

És ez talán valami más a nőknél, mint tettetés; a mi a szenvedő nőt a
világ előtt derült arczczal járni kényszeríti, az talán dacz, talán női
erély, mit mi férfiak nem ismerünk; míg a mélabúskomorság a nő arczán,
ki szivében boldog, annak tanújele, hogy a lélek most önmagának él, a
külvilágra nem ügyel, egyedül boldogsága tárgyával van eltelve.

Ámde szerencsétlenségére Katalinnak, a ki rá legjobban vigyázott, maga
is nő volt. Erzsébet czárnő előtt maga az álarcz volt az áruló. A czárnő
gyanakodni kezdett. Már akkor nagy oka volt rá.

Egyszer véletlenül toppant a terembe, midőn Katalin és Soltikoff
egymással beszélgettek.

A czárnő azt vélte, hogy titoknak jött nyomára.

– Miért esedezett a főhadnagy a nagyherczegnő előtt? kérdé szigorú
hangon.

Katalin nyugodtan felelt:

– A főhadnagy megtudta, hogy férjemnél, a nagyherczegnél, az
udvarmesteri hivatal megürült, azt kivánná elnyerni s Oranienbaumba
áttétetni.

A czárnő végigbámult mindakettőn. Ha Soltikoff a nagyherczeg
udvarmestere lesz, akkor az soha Katalinnal többé találkozni nem fog,
mert a milyen bizonyos, hogy Péter Oranienbaumból nejét meglátogatni fel
nem jön, kétszerte valószínűbb, hogy Katalin sem fogja Pétervárat
elhagyni, hogy férjét katonai játékaiban megzavarja. Soltikoff kénytelen
lesz a nagyherczeg körül maradni, s Katalinnal nem találkozik többé.

Erzsébet újra elejté a fonalat, a mit már kezében tartani hitt. Rögtön
kinevezé Soltikoffot azon állomásra, a melyet Katalin számára
fölemlített, s a fiatal lovag elutazott Oranienbaumba, a nélkül, hogy a
nagyherczegnőt látta volna többé.

Hanem Soltikoff megérkezte után Oranienbaumban nagyot változott a világ
a nagyherczeg körül.

A katonásdi-játékok gyérülni kezdtek; a helyett a nagyherczeg víg
lakomákat tartott, tánczvigalmakat adott, a hol hölgyek is voltak jelen.
Soltikoff egyik élvezetet a másik után találta ki számára. Rövid idő
alatt a nagyherczeg legbensőbb kegyenczévé lett. És ez volt küldetésének
czélja, mit nem a véletlen ijedelme idézett elő.

Már akkor nagy szükség volt arra, hogy a nagyherczeg találkozzék
nejével.

Soltikoff poharazás közben annyi szépet tudott beszélni Katalinról, oly
ingerlő képét tudta rajzolni az elhanyagolt hitvesnek a félénk férj
előtt, mint eped utána, mily hű, mily szelid, mily kimélettel titkolja
boldogtalanságát, hogy Péter szíve lassankint fölmelegedett s egy szép
reggelen a szentpétervári udvar arra a meglepetésre ébredt, hogy a
nagyherczeg áttette lakását az oranienbaumi kastélyból.

A czárnő el volt ragadtatva az örömtől, midőn a nagyherczeg elmondta
előtte, mily szivesen fogadta őt Katalin, mily szeretve borult az érkező
keblére, mily boldogan töltik most együtt óráikat.

Később azt is elmondta Péter nagynénjének, hogy ez örvendetes
találkozásnak legmunkásabb eszköze Soltikoff volt. Ő beszélte rá előbb a
nőt, azután a férjét, hogy hagyjanak fel az eddigi gyűlölködéssel és
közelítsenek egymáshoz szeretettel.

Erzsébet czárnő átlátta, hogy Soltikoff a legnemesebb szívű udvaronczok
egyike, a ki csak valaha selyemharisnyát viselt s e nemes
magaviseletéért egy nagy értékű gyémánt melltűvel ajándékozá meg.

Bestucheff burnótszelenczéje ez idő szerint azt hirdeté, hogy a
nagyherczeg és a nagyherczegnő boldogok.

Erre a hírre okvetlen szükség volt abból az államférfiúi szempontból,
hogy a boldog házasságból rövid időn várandó trónörökös legitim eredete
minden kétségen kívűl helyeztessék.

A Woronzoff-pár, mely Bestucheff ellensége volt, néha ugyan
belekontárkodott a kanczellár finom cselszövényeibe, de finomabb,
ravaszabb ellenféllel volt mindannyiszor dolga.

Egy ízben a czárnőt sikerült fölingerelni Soltikoff ellen, ki az ifjú
lovagot maga elé hivatva, szemrehányásokkal halmozta el, a miért Katalin
iránt nagyon is sok jobbágyi hódolatot tanusít; sokan vétkes szerelemnek
is nevezik azt, a mi könnyen Szibéria pusztáiban érheti végét.

Soltikoff e rágalmak, e fenyegetések ellenében oltalmat keresett és
talált is. A nagyherczeg kelt oltalmára. Soltikoff méltatlankodva adta
elő neki, mily gonosz rágalmat támasztanak ellene, s kérte, hogy
bocsássa őt haza Moszkvába. A nagyherczeg maga ment fel a czárnőhöz
kegyenczét védelmezni az udvar rágalmai ellen, s úgy panaszolt miatta,
mintha ő lenne megsértve.

A czárnő vállat vont, az udvaronczok mosolyogtak, a hír Katalin füleibe
is eljutott; a nagyherczegnő sirt, el akarta hagyni rögtön az udvart,
még utoljára a czárnőnek kellett őt kérlelni, hogy béküljön ki.

Hanem Erzsébet gyanúja Soltikoff ellen azért soha nem aludt el.

Katalin nem sokára anya lett. Fiat szült, ki Petrovics Pál nevet nyert a
keresztségben.

Erzsébet czárnő az örvendetes eseményt a svéd udvarnak tudtul adni
Soltikoffot bízta meg.

A kegyencz örömmel fogadta e kedves megbízást, s repülve ment, repülve
jött vissza. Azonban fele úton érte az újabb rendelet, hogy menjen
Hamburgba, a hol ezentúl mint teljhatalmú nagykövet fogja az orosz
udvart képviselni.

Ez a legfényesebb alakba öltöztetett számkivetés.

Soltikoff jól értette, hogy mi történt vele, de bízott Katalin
szenvedélyében, ki nem fogja őt sokáig e kitüntető számüzetésben hagyni.

És Katalin talán eléggé vigyázatlan tudott volna lenni, hogy Soltikoff
visszajövetelének kieszközlését Erzsébetnél megkisértse, ha Bestucheff
burnótszelenczéje jókor elejét nem veszi minden eféle ballépésnek.

Mikor már Katalin annyira nem birta titkolni Soltikoff távolléte miatti
bánatát, hogy azt, férjén kívűl, mindenki olvashatta arczáról, egy napon
Bestucheff burnótszelenczéje következő napiparancsot oszta ki
párthíveinek:

«Az angol követség mellett van egy fiatal lengyel nemes, Poniatovszky
Szaniszló, a ki szerelmes a nagyherczegnőbe.»

Ismét új suttogás, cselszövés kezdődött. Poniatovszky egyszerre hírre
emelkedett az udvari körökben, ünnepelték, divatba hozták, a
nagyherczegnővel megismertették és Soltikoff – úgy el lett felejtve,
mintha soha sem élt volna. Nem is látta évekig Oroszországot. Szüntelen
a külföldön képviselte azt.

* * *

A trónörökös születése óta, melylyel egy időben távozott el Soltikoff,
Katalin ismét méla, ábrándozó lett. Péter is megsínylette a kegyencz
távollétét.

A nő búsongott, a férj unatkozott utána.

Péter azt gondolta magában, hogy egy búslakodó nő mellett joga van a
férjnek más mulatság után látni.

Mióta Soltikoff a világ legszebb asszonya karjai közé vezette a
nagyherczeget, tulajdon nagyherczegi neje karjaiba, azóta Péter nem félt
többé az asszonyoktól.

Az orosz udvarhölgyek nem is voltak oly félelemgerjesztők.

Ott volt például Woronzoff herczeg három leánya. Az egyik, Buturlin
tábornokné, hirhedett szépség és a mellett jó szívű, szelid kedély. A
másik Daskoff grófné, ha nem is oly szép, mint nénje, de annál elmésebb,
kifogyhatatlan humorú, művelt lélek. A harmadik Alexandrowna Erzsébet,
se nem szép, se nem eszes, s még csak azzal az előnynyel sem bírt, a
mivel nénjei, hogy férjnél lett volna, kinek neve sok titkot eltakarhat.
A nagyherczeg ezt választotta magának a három közül.

Hogy Woronzoff Erzsébet nem volt szép, azt elég volt egyszer elmondani,
– ilyesmit nőknél hosszas leirásokkal bebizonyítni nem szokás, – azt,
hogy nem volt eszes, több ízben lesz alkalmunk tapasztalni.

Legelőször is nem tartott semmit arra, hogy mit mond a világ, az udvar,
a czárnő és a hitvestárs arra, hogy ő egyszerűen elfoglalja az
oranienbaumi kastélyban azt a helyet, mely Katalint illeté? A viszonyt
senki sem titkolá, a herczeg dicsőséget látszott benne találni, hogy
neki kedvese van, s a főúr leánya büszkélkedett abban, hogy őt a
nagyherczeg kitűnteti.

Woronzoff Erzsébet többre is gondolt.

Miért ne történhetnék meg az, hogy Katalint és fiát egy reggelen épen
úgy kiragadják ágyából, mint kiragadták Annát és Ivánt, a négyhónapos
csecsemő czárt, s eltegyék őket örök fogságra épen úgy, mint eltették
azokat, s akkor a megürült széken miért ne ülhetne Woronzoff
Alexandrowna Erzsébet, s miért ne viselhetné Katalin levert koronáját?

Mióta Péter Woronzoff Erzsébethez közel állt, csodákat tudott meg, a
mikről azelőtt fogalma sem volt. A kegyencznő elmondta előtte, hogy mit
tud a világ neje és Soltikoff felől? Az ilyen felfedezéseket rendesen a
férj szokta megtudni legutoljára, s mi még rendesebb, egy új kegyencznő
által, mert más mit is háborgatná vele?

A hidegség annál zordonabb lett a férj és feleség között; készült
éjszaki hózivatarrá válni.

Daskoff herczegnő Woronzoff Erzsébetnek testvére volt, Katalin
nagyherczegnőnek pedig udvarhölgye.

Hogy e két nő egymással addig fog harczolni, a míg az egyik elbukott, az
bizonyos; az a kérdés, hogy a harmadik melyiknek fog segíteni, a
testvérnek-e, vagy az úrnőnek?

Erre sem nehéz a felelet: a testvérnek – nem.

Egy napon Daskoff herczegnő arra a meglepetésre jutott, hogy a mint
Katalinhoz belépett, a nagyherczegnő dalolt! A búskomoly hölgy, a kit
már lélekkórosnak hittek, egy vidám lengyel dalt énekelt zongorája
mellett, mely hangszer még akkor nem volt minden kerekesrokka
helyettesítője, mint most.

Daskoffné elbámulva állt meg az ajtóban.

A nagyherczegnő észrevette udvarhölgye csodálkozását, s azzal felugrott
helyéről, kaczagva eléje szaladt, nyakába borult s kényszeríté maga
mellé ülni a pianóhoz, s azt akarta, hogy tanulja meg ő is azt a szép
mazurkát.

– Ejh, be gyönyörű dalt tud fenséged! valjon hol vette ezt?

– Most tanultam! szólt vígan Katalin.

– Kitől? és hol?

– Csitt. Ez nem elmondani való. Ogre megharagudhatnék érte.

Ogrenek hítták egymás között a nagyherczeget.

– Talán a szép lengyel?

– Csitt. Én nem szóltam semmit.

– Én sem szóltam semmit. Pedig jó volna, ha mindenikünk elmondaná, a mit
tud. Én például tudok valamit Poniatovszkyról, s elmondom azt, ha
fenséged is elmondja nekem, a mit felőle tud.

– Attól függ, hogy mit tud ön?

– Én azt tudom, hogy a nagyherczeg parancsolatjára el akarják őt
távolítani az udvartól.

Most már nem volt szükség elmondani Katalinnak, hogy hát ő mit tud
Poniatovszky felől? Villámokat szóró szemei, indulattól lihegő keble,
haragtól égő homloka elbeszélték azt eléggé; felugrott helyéről s
dühösen, mint egy sértett nőoroszlán, járkált végig teremén.

Daskoffné hagyta őt elébb átkeserülni, azután beszélt tovább.

– Ha fenséged parancsolná, én meg tudnám azt akadályozni.

– Hogyan? kérdé Katalin, ki önuralmát nem tudta többé visszanyerni.
Lehet-e valakinek elküldetését az udvartól meggátolni, ha zsarnokaim úgy
akarják? nem elűzték-e tőlem anyámat, nem küldte-e el a czárnő legjobb
barátnéját, csak azért, hogy nekem senkim se legyen?

– Szerencsére nem csak a rokonok között vannak fenségednek igaz hívei.
És úgy gondolom, hogy Poniatovszky azon percz óta, midőn fenséged
először szót váltott vele, két egymást ellenőrző cselszövény hálója közé
került. Az egyik itt akarja őt fogni, a másik el akarja őt vonni innen.
De «mi» hatalmasabbak vagyunk. Bestucheff föltétlen híve fölségednek.

– De mit tehet ő a czárnő ellen?

– Mások által sokat. Bestucheff izent a varsói udvarhoz, hogy
Poniatovszkyt nevezzék ki Lengyelország nagykövetéül Szentpétervárra.

– Ah?

– És ez már megtörtént. Poniatovszky ezentúl Lengyelországot fogja
képviselni az orosz udvarnál s mint ilyent sem kiutasítás, sem
Szibériába küldés által nem lehet többé eltávolítani.

Katalint, ha előbbi haragja csak tízszer árulá el, mostani öröme
elárulta százszor. Össze-vissza csókolá Daskoffnét, ki ily eszes
fordulattal tudott úrnője szívügyébe belejátszani.

– És már most tanítson meg fönséged arra a szép lengyel dalra.

Katalin jó kedve a kicsapongásig ment, mint szokott búskomorságra hajló
kedélyeknél lenni. Mikor már a nő élvez, akkor örömével el tud
hallgatni. Különös ital az a szerelem. Ez akkor adja a mámort, míg nem
élvezéd, s kijózanít, ha elteltél vele.

– Mától fogva lengyel ruhában fogok járni, lengyel színeket viselek,
minden lengyel lesz rajtam és körülem, szólt Katalin forró szíve
mámorában.

A kedves lengyelek!

Mint a história rebesgeti, Katalin czárnő korában nagyon különösen
hálálta meg e szíves szolgálatot – a kedves lengyeleknek.

* * *

A nagyherczegnek kedvese volt, tehát most már mindent megtudott, a mit
felesége vét ellene; azt is nagyon hamar megtudta, hogy Poniatovszky
Szentpétervárott nemcsak a lengyel királyt képviseli, hanem az orosz
nagyherczeget is.

Péter leskelődhetett a nagyherczegnő után.

Semmi kétsége nem volt a felől, hogy az ifjú lengyel a nagyherczegnő
kegyencze, csak hogy nem voltak rá bizonyítékai.

Katalin ritkán ment ki a palotából, ha kiment, minden lépése ellenőrizve
volt; hozzá pedig nem járt Poniatovszky.

A lengyel követ feltünő egyéniség volt; büszke, elegáns tünemény, száz
lépésről meg lehetett rajta ismerni a nemes embert; délczeg járását,
kevély fejhordozását minden udvari cseléd ismeré már; ilyen alaknak nem
lehete észrevétlenül keresztül siklani a fejedelmi palota csarnokain.

Nem is járt Katalinhoz semmiféle férfi, csak épen az egy udvari szabó, a
kinek természetesen minden nap el kelle mennie a nagyherczegnőhöz, ki,
ha a fényűzést még nem is, de a jó ízlést szerette, s bár nem pompás, de
új ruhát viselt magán minden nap, s aztán azt ismét tudjuk, hogy a
szabóknak a szép hölgyeknél, még ha fejedelemnők is, oly kiváltságos
szabadalmaik vannak, milyenekre más halandó ember nem tarthat számot. Ők
megbizott benső barátok, kikkel titokban susogni lehet, kiknek joguk van
a delnők öltöző teremébe hatolhatni, öltözetük kezdeményeit
szemlélhetni, más emberekre nézve magasan tiltott részletekbe
bocsátkozni, s ebben bizonyára senki sem botránkozhatik meg, legalább
még ekkorig olyan bohó férjnek nem hallotta a világ hírét, a ki féltő
dühbe jött volna azon, hogy egy idegen férfi ifjú nejének leleplezett
vállára teszi egyik kezét, a másikat meg a csípőjére s úgy vesz mértéket
egy vállfűzős derékhoz.

Hanem hát hogy ez se hiányozzék, Péter nagyherczeg volt az első férfi, a
kinek az a nyugtalan ötlete támadt, hogy meg kellene vizsgálni, mi joguk
van a szabóknak e benső viszonyhoz a más feleségével?

Egy napon kiválasztott testőr-tisztei közül egy hat láb magas ukraniai
példányt s azt mondá neki:

– Tsitserkoff, eredj, állj őrt a palotakert ajtajában, s mikor be fog
rajta lépni a nagyherczegnő udvari szabója, állítsd meg. Ráismerhetsz,
francziásan van öltözve, tarka gyapotbársony kabátban és kard nélkül,
rózsaszín harisnyát visel, mire a szabók kevélyek. Szólítsd fel, hogy
jőjjön hozzám rögtön, én is akarok neki valami megbízást adni – a grófné
számára. Ha vonakodik hivásodra eljönni, fogd nyakon és hozd el.

Tsitserkoff helyt állt a megbizásnak; bevárta a leírt alakot, ki mélyen
szemébe nyomott háromszegletű suta kalappal fején, alázatosan hetyke
járással, s félig urias, félig ügyetlen könyökhordozással, mint ki
útjáról nagyon bizonyos, közeledett a palotakerten keresztül a
nagyherczegnő lakosztályába vezető bejárat felé.

– Megállj! kiálta útját állva Tsitserkoff. Hová mégy?

– A nagyherczegnő ő fenségéhez, felelt szolgálatkész hangon a
megszólított; én vagyok ő fenségének az udvari szabója.

– Tudom. Hát csak most ne menj oda, hanem gyere velem.

– Nem lehet, kérem alássan, szabódék a megtámadott, ő fensége parancsolt
expresse velem, s az mindennél elébb való.

– Bangó! A nagyherczegnőnél még van valaki előbb való is a kastélyban, a
nagyherczeg. Ő fensége hivat magához; dolgot akar adni.

– Merci monsieur; én csak szoknyákat varrok, s azt talán a főherczeg nem
visel.

– Visel, nem visel, arra neked semmi gondod, ha én mondom, hogy gyere,
hát gyere.

– Azt határozottan mondhatom, hogy én egyenruhákat nem tudok varrni.

– Azt is kell tudnod, ha parancsolják; egyébiránt szoknyát fogsz varrni,
még pedig pompásat, Woronzoff herczegnő számára.

A monsieur tailleur e szónál sarkára állt.

– Micsoda? Én Woronzoff herczegnő számára dolgozzam? Én! Katalin
fejedelemnő udvari szabója? Jamais!

Azzal megfordult sarkán s kezdte ott hagyni Tsitserkoffot.

– Hallod-e, szabó, ne tréfálj, szólt a testőróriás, jőjj velem, míg szép
szerével jöhetsz.

– Most nem érek rá.

– Tehát nem jösz? kérdé Tsitserkoff s elkezdé zsebkendőjét
összecsavargatni.

– Adieu!

Arra Tsitserkoff utána ugrott, egy lépéssel utolérte, a zsebkendőjéből
csinált hurkot nyakába vetette, s brutalis erővel megragadva, minden
ellenkezés daczára odahurczolta a nagyherczeg elé.

– Itt van az átkozott szabó.

A szabó azonban már akkor nem volt szabó, hanem dühös oroszlán, ki
elégtételt követelt a népjog nevében, mely Lengyelország képviselőjének
személyében ily durván megsértetett.

Az a szabó volt Poniatovszky.

A nagyherczeg meglepetést színlelt. Meg nem foghatta, hogy történhetett
e balfogás testőrtisztje részéről, kit ott satyrikus komolysággal
lepirongatott, hogy nem tud egy szabót megkülönböztetni egy gavallértól;
a követ úrnak pedig tanácsolá, hogy máskor ne járjon ily túlságos
egyszerűen öltözve, mert így a cselédek könnyen összetéveszthetik a
nagyherczegnő udvari szabójával.

Poniatovszky nem is kért, nem is adott több magyarázatot.

Mikor Katalinnal találkozott, még látható volt fehér nyakán a durva
erőszak nyoma, mit a hurok hagyott maga után.

És talán ez volt az, a mit Katalin a nagyherczeg adósságai közé a
visszafizetendők rovatába felírt.

Ez a véres hurokszorítás.

* * *

A mely napon Péter udvaronczai nyomán elterjedt az udvari szabó tréfás
qui pro quojának adomája az udvarnál, Bestucheff burnót-döböze is
megtette a magáét.

Az államügyér látta, hogy a harcz már megkezdődött, mely csak az egyik
fél bukásával fog végződhetni.

Péter nyomában volt neje új cselszövényének, s a czárnő könnyen
ingerelhető volt az ilyen hírekkel.

Bestucheff burnótszelenczéje a következő napokra ez utasítást adta ki:

«A nagyherczeg iszákossá lett; kábító italokkal vesztegeti egészségét;
nem tekint sem helyet, sem időt, hogy e kárhozatos szenvedélyének
kielégítést szerezzen! – Add tovább.»

Két nap mulva el volt terjedve a hír, mindenki beszélte illustrálva,
adatokkal bizonyította, hogy Péter mennyire beleszeretett az orosz
égetett italokba, soha se lehet teljesen számítani rá amiatt, hogy az
ember nem tudhatja, milyen lelki állapotban fogja találni.

* * *

A nagyherczeg igen rosszul tanulta ismerni a nőket, különösen rosszul
pedig saját nejét.

Azt hivé, hogy a kényes természetű felfedezés óta egészen kezébe adta a
sors e büszke asszonyt, kitől az ideig úgy félt, ki reá oly varázst
gyakorolt, midőn szerette – és midőn gyűlölte.

Használni akarta helyzete előnyét.

Csak úgy vadászköntösbe öltözve, a hogy a hajháról hazatért, melyre
Poniatovszky tréfás elfogatása után még elég időt talált elmenni,
felkeresé a nagyherczegnő lakosztályát s annyira vitte a bátorságot,
hogy Katalin előtt végig mert dűlni a nyugágyon.

Az a szándéka volt, hogy majd kínzó lassúsággal fogja a lesujtó eseményt
apródonkint előadni, hogy Katalint lassú tűzön pirítja meg, hogy tétova
repeső menekülési vágyaiban gyönyörködni fog.

Nagy meglepetés várt reá.

A félénk, lealázott nő helyett egy felingerelt furiával találkozott. A
nagyherczegnő féket vesztett szenvedélylyel rohant eléje, s a mitől a
nagyherczeg azt várta, hogy sok tagadás után meg fogja alázni az
elvitázhatlan ténynyel, épen azon kezdte Katalin.

– Uram! szólt merészen megállva a nagyherczeg előtt, ön ma a lengyel
nagykövetet szántszándékos erőszakkal meggyaláztatá. A nagykövet az én
parancsomra jött ide és én vártam reá. Mi rám nézve a nagykövet?
megmondom azt. Ő azon férfi, ki nekem azon hű tanácscsal, azon
vigaszszal, azon ragaszkodással szolgál, a mit ön, törvény szerinti
férjem, egy méltatlan kegynőre veszteget. Nekem csak azon jogokat adta
az oltár, a törvény, a miket önnek, s ha ön büszke tud arra lenni, hogy
férj, az én büszkeségem sem kisebb arra, hogy hitves vagyok. Én látom,
érzem, siratom a szégyent, a mivel ön minden nap tetéz, de hallgatok
róla; s ön elég esztelen, a szégyent, mely megtorlásul az ön arczára
visszaszáll, a világ előtt dobra ütni. Ön meggyalázta önmagát, mert most
az egész világ tudja azt, hogy Poniatovszky rám nézve az, a mi ön nem
lesz soha!

A nagyherczeg hüledezve állt fel e szóra helyéből. Ha az égből a mély
tengerbe hullott volna, jobban el nem lehete kábulnia a meglepetéstől.

– És most, ha férfi ön, azok után, a miket tőlem hallott, húzzon kardot
és öljön meg.

Katalin hátat fordított férjének.

A nagyherczeg pedig nem húzott kardot és nem ölte meg nejét, hanem a
nélkül, hogy egy szót szólt volna hozzá, eltávozott.

A férfi, ki az egész orosz birodalomban a legjobb vívó volt, ki nevetve
szokott vívni három ellenfél ellen egyszerre hegyes karddal, nem talált
egyetlen ripostvágást a nő ellenében.

Mit tegyen egy férfi, ha egy nővel kell tusára szállnia?

Nővel csak nő tud megvívni.

Péter azt gondolá, hogy Katalinnal méltó ellenfél gyanánt egyedül
nagynénjét állíthatja szembe: – a czárnőt.

A mint nejét elhagyá, kocsijába fogatott s hajtatott Szentpétervárra.

Ott pedig vártak reá.

A czárnő fölöttébb kegyes volt; azt úgy intézte Bestucheff. A mint Péter
bejelenteté, hogy nagynénjével szólni akar, a czárnő tudatá vele,
miszerint azon szerencsében részesülend, hogy vele fog ebédelhetni.

A czárnőt már ekkor, mint a tavaszszal kibuvó kökörcsin, úgy lepte körül
minden lépten-nyomon az a mendemonda, hogy Péter a trónörökös a
beszámíthatlanságig el van sülyedve egy undok szenvedélybe, mely
legrútabb minden emberi bűn között, mert állattá aljasít: a
részegeskedés.

Erzsébet meg akarta kisérteni, való-e, a mit az udvari közhír beszél?

Nem volt más az ebédnél jelen, csupán a czárnő, a nagyherczeg és a
czárnő benső udvarhölgyeinek egyike, Szemenovna Mária, ugyanaz a hölgy,
a kivel Péternek az első menuettet kellett volna tánczolnia menyegzője
vigalmán.

A czárnő maga is szerette az édes italokat; de nagy lelki akarattal birt
azoknak élvezetéről olyankor lemondani, midőn valakit mást akart a bor
befolyása alatti állapotában tanulmányozni. Még atyjától tanulta ezt, ki
azokat, kire gyanakodott, asztalához ülteté, s a mit azok mámortól
megoldott nyelvvel kibeszéltek, ő hideg józan fővel naplójába jegyzé, s
midőn eljött az idő, fejükre olvasta a részegen kimondott szavakat.

Az ebéd vége felé, midőn a franczia borokat hozták, szokása volt
Erzsébetnek fölkelni az asztaltól, s a többieket, kik még ott ültek,
azzal nyugtatni meg, hogy nemsokára visszatér, addig folytassák a
lakomát.

Ilyenformán azok messze elhagyták őt, s midőn Erzsébet visszatért, józan
távolból szemlélheté a bor tengerén messze elvitorlázottakat.

Ezúttal is Péter és az udvarhölgy egyedül maradtak az asztalnál a czárnő
eltávozása után.

Szemenovna Mária egyike volt Bestucheff burnótszelenczéje
szövetségeseinek.

A ravasz udvarhölgy egy palaczk franczia pezsgőbe, melylyel a
nagyherczeg poharát megtölté, egy csipetnyi spanyol burnótot vegyített.
A krónika szerint e por rögtöni kábító erőt kölcsönöz a bornak, mely az
eszméletet egyszerre elhomályosítja.

Midőn a czárnő az asztalhoz visszatért, már akkor unokaöcscsét oly
körülirhatatlan állapotban találta, melynek az udvariasság nevet adni
nem enged.

A nagyherczeg, hasonló állapotban levők szokása szerint, önmaga
legkevésbbé vette észre, hogy vele valami rendkivüli történt; elkezdett
nagynénje előtt nejéről beszélni, meg Poniatovszkyról; de az oly
összefüggés nélküli zagyva habarék volt, hogy dolgot adott volna valamit
megérteni belőle; végül aztán sírni kezdett, s a czárnő lábaihoz
rogyott, a honnan végre nem is tudott felkelni.

Erzsébet undorral és megvetéssel hagyta őt ott, meggyőződve felőle, hogy
egy méltatlan emberrel van dolga, ki ily fontos összejövetelnél sem tud
parancsolni szenvedélyének, a minek alapja a puszta testi szomj.

A nagyherczeg, természetesen, mire felocsúdott, semmit sem tudott
azokból, a mik vele nagynénje jelenlétében történtek; s azután erősen
csodálkozhatott a felett, vajjon mi oka lehet a czárnőnek, hogy őt többé
el ne fogadja, s semmi bizalmas kihallgatásra időt ne engedjen.

* * *

E közben Erzsébet czárnő veszélyes beteg lett; Robbe, az udvari orvos
titokban megsúgá Bestucheffnek, hogy ez utolsó betegsége a czárnőnek, a
melynek vége halál.

Sietni kellett a megkezdett munkával.

E nagy munka vége volt egy haldokló akaratát jobbra, vagy balra dönteni.

Bestucheff pártja jól elrendezé a szinpadot; jelenés jelenésbe vágott,
mindenki ismerte végszavát és játszott súgó nélkül.

A czárnő betegágyához csak azoknak volt szabad közeledni, a kik hozzá
éltében legközelebb álltak. Meg volt hagyva, hogy a nagyherczeg és
nagyherczegnő minden órában bemehetnek hozzá, az orvos és Bestucheff
egyszerű bejelentés után, két személynek pedig épen mindig oldala
mellett kellett maradnia; az egyik volt az udvarhölgy Szemenovna Mária,
a másik a régi kegyencz, Razumovszky Fedor.

Most már Razumovszky ősz ember volt; hosszú sora egymás után következő
neveknek választá el őt az első boldog napok emlékétől, de az mind nem
törülte ki őt a czárnő emlékéből.

A mily töredelmesen imádta bebalzsamozott jegyese hulláját, oly
kegyelettel tartá első kegyenczét, kinek emlékét annyi ifju üde
boldogság balzsama tartá elenyészhetetlen.

A czárnő nagy kábulásban szenvedett, meglepte az álomkór, csak erős
izgatások hatottak még rá, a mik új életre birták fölrázni.

Néha ébredni látszott s olyankor halkan kérdezé:

– Itt volt-e Péter? itt volt-e Katalin?

Szemenovna aztán felelt rá, hogy Katalin épen most távozott el; itt ült
és sírt sokáig. Mutatta a kendőt is, a mit ott felejtett.

– Hát Péter?

– Ő Oranienbaumban vadászik.

A czárnő ilyenkor sebesebben kezde lélekzeni: a vér szivének tódult.
Gyilkolta a hálátlanság, a mivel a nagyherczeg iránta viseltetik, kinek
ő koronáját szánta.

Annyiszor suttogták már fülébe, annyira telebeszélték lelkét, hogy Péter
nem érdemes a czárok trónjára, hogy egy tollvonás kell csak, a mely őt
azzá tegye, a mi semmi sem más, mint egy czárnőnek férje, a ki maga nem
czár.

Ez volt Bestucheff pártjának legfőbb czélja.

Erzsébet minden vádat hallott mindennap unokaöcscse ellen; hogy gyáva,
hogy dobzódó, iszákos, hogy az orosz vallást megveti, kigúnyolja, hogy
idegen műveltséget, külföldi szokásokat akar Oroszországba behozni, hogy
a parasztokkal, kozákokkal szövetkezik az orosz főnemesség ellen; hogy
nagynénjét nem tiszteli, még halálos betegségében sem látogatja meg; –
de még mind nem ez volt legfőbb bűne Erzsébet előtt, mely ingadozóvá
tette első lépését a trón felé; hanem az, hogy a porosz királynak,
Frigyesnek, oly határozottan kimondott híve volt Péter. Mikor még a
szertartásoknál is porosz egyenruhát hordott.

És Erzsébet épen akkor háborut viselt Frigyessel, kit az utókor a Nagy
melléknévvel ruháza fel. Már halálához közel volt a czárnő, midőn a hír
érkezett, hogy Apraxin tábornok Gross-Jägersdorfnál tönkre verte a
poroszokat s ez a hír új életre villanyozta, ez meghosszabbítá napjait;
lelke új küzdelemre talált, s tovább várta a világ eseményeit, a mikben
egyedül élt még.

Ilyenkor aztán minden eszméje azon aggodalomra vezette vissza, hogy a
mint ő szemeit lehunyja, a porosz királyt bálványozó utód minden diadala
koszoruját szét fogja tépni s az orosz fegyverek dicsőségét
behomályosítja gyalázatos békekötéssel.

A főorvos sugalmazása szerint a czárnőnek két napon túl semmi emberi
tudomány nem nyujthatta már életét; csak negyvennyolcz óra még, a mely
alatt tenni, merni, végezni kell.

Bestucheff sietett úgy intézkedni.

Ha a czárnő nem volna rávehető, hogy Pétert kizárja a trónöröködésből s
helyette Katalin fejére tegye a koronát, azon esetről is gondoskodva
volt.

A hadseregből mindazon csapatok és főtisztek, a kik Bestucheff hívei
voltak, Szentpétervárra lőnek rendelve, hogy a mint a czárnő meghal,
Bestucheff a fegyveres hatalommal kezében, kikiáltsa Katalint czárnőnek.

Leghívebb bajnoka volt e ligának épen Apraxin tábornok, a
grossjägersdorfi győző, s ugyanazt hadserege, melyet diadalról-diadalra
vezetett, annyira bálványozta, hogy tűzön-vizen keresztül, bárhová
követte volna.

Bestucheff tehát, a mint a czárnő közel halála bizonyos volt, hirtelen
futárt küldött Apraxin után, meghagyva neki, hogy rögtön forduljon
vissza s egész hadseregével iparkodjék minél előbb ott teremni
Szentpéterváron.

Az egész világ bámult rajta, hogy egy győzelmes hadsereg, legnagyobb
diadala után egyszerre megfordul, s mintha ő volna a vert fél, szapora
léptekben siet saját hazája földére vissza.

Apraxin tábornoknak épen akkorra kelle megérkeznie Szentpétervárra,
mikor Erzsébet czárnő ki lesz terítve a díszravatalon.

Az orvosi tudomány jól kiszámította azt: meddig tart az olaj, meddig ég
a kanócz, mikor fog utolsót lobbanni a láng? Az udvari orvos az órára is
fogadni mert, melyben Erzsébet utolsót fog lehelni.

Sietni kellett.

A megszámlált napok utolsóelőttién egyedül volt az udvarhölgy és
Razumovszky a beteg ágya mellett.

A czárnőnek az utóbbi napokban az a különös kivánsága volt, hogy
Razumovszky vegye kezébe azt a balalajkát, a mivel egykor, mint vándorló
muzsik Szentpétervár utczáin, énekelve, zenézve kenyerét kereste, míg
éneke a czárnő figyelmét magára vonta, s lett a paraszt énekesből gróf
és hetmán, a czárnő kegyencze, s titokban megesküdt férje.

A czárnő azt kivánta tőle, hogy énekelje el neki azon szép ukrán
népdalokat, miket egykor az ifjutól oly gyönyörködve hallgatott.

Razumovszky engedelmeskedék.

Előkereste bársonyos tokjából a gyöngyházzal kirakott hangszert, s oda
ülve a czárnő fekhelyének lábához, elkezde előtte énekelni rezgő,
töredezett hangon, kopasz fejét az ágy oszlopához nyugtatva. A czárnő
elmerengett rajta: mikor még ez a hang olyan csengésü volt, mint a
távoli harangszó, s mikor még e kopasz főről két felé omlottak a hosszú
szőke fürtök!

E rezgő hang, e kopasz homlok most legkedvesebb volt a czárnő előtt,
mindazok közt, a mik utána élve itt maradnak.

Egyszerre a rég nem használt hangszerről egy húr lepattant.

A czárnő összeborzadt.

– Fedor, ez a húr egyikünk halálát jelenti.

– Vagy talán mind a kettőnkét; viszonzá Razumovszky szomoruan.

A czárnőnek tetszett ez a mondás. Hizelgett neki.

– Oh Fedor, te még nem vagy elhíva a halálra.

– Vannak, kiket a halálra nem hívnak, hanem küldenek.

Erzsébet összeránczolá homlokát. Eszméit összpontosulni kényszeríté,
hogy valamit megértsen, a mit sejteni is nehéz.

– Téged, Fedor? ki küldene téged a halálra?

– Az, a kinek nem tetszik, hogy élek.

A czárnő úgy tett, mint a ki hirtelen kitalált valamit.

– Te Péter ellen akarsz valamit mondani. Mindig rosszat beszéltek róla
előttem. Minek rágalmazod őt te Fedor? Nem viseled-e most is az órát,
mit születésed napján ajándékozott neked?

– Viselem, szólt Razumovszky s kivonva óráját oldalzsebéből, oda nyujtá
azt a czárnőnek. Fölséged hallott ez óráról beszélni? Nézze meg az elmés
jelvényt, mely lapjára van zománczozva.

A czárnő fölsikoltott, midőn azt meglátta, s kiejté kezéből az órát.

Annak hátlapjára zománczczal és drágakövekkel egy halálfej volt kirakva,
fölötte egy véres bárd, alatta Razumovszky kettétört czímere s két «M»
betü: «Memento mori».

A nagyherczeg gondatlan elmésséggel e fenyegető ajándékot küldé a vén
kegyencz születésnapja ajándékául, kit főfő ellenségének ismert.

Woronzoff Erzsébet tanácsolá neki e kegyetlen tréfát, s ez elég rossz
tanács volt tőle.

A czárnő minden tagját ellenállhatlan reszketés fogá el. Csak hebegve
tudott szavakhoz jutni:

– Téged – Fedor – megöletni. – Nem, nem engedem. – Ne félj, – még élek –
még oltalmazlak. – Eredj – a kanczellárt – hívjad – rögtön. – Jőjenek –
a miniszterek mindjárt, – azonnal, – még ma, – még ma, – határozok –
koronám felől. – Siess.

Razumovszky sietett a parancsot teljesíteni. Ez eszköz a végzetes órával
utoljára volt tartogatva; semmi kétség, hogy úgy kellett hatnia, a hogy
hatott. A czárnő ki fogja zárni a trónörökösödésből a nagyherczeget.

Razumovszky a legnagyobb fölindulásban hagyta el Erzsébetet.

Az orvos nézete szerint minden erősebb indulatroham képes volt Erzsébet
életerejét újra föllobbantani, bárha ugyanaz halálát annál jobban
sietteté; de ez által olyan világos perczei keletkeztek, mikben egész
lélekuralmát visszanyerte s képes volt minden messzeható intézkedésre.

Razumovszky rögtön sietett párthiveit összegyűjteni. A kanczellár be
akarta várni, míg valamennyien együtt lesznek, s az a nehány órai
halogatás nagyon végzetessé vált mind rá, mind egész pártjára nézve.

A beteg czárnő azalatt egyedül maradt udvarhölgyével.

Szemenovna Mária már ekkor hat nap egymás után nem feküdt ágyban, s e
napra Suboff Johanna volt rendelve helyébe, hogy őt egy éjszakára
fölváltsa.

Johanna pedig azok közé tartozott, a kik Péter hívei voltak.

Neki volt egyedül bátorsága egyszer megmondani a czárnőnek, hogy ha a
nagyherczeget semmi államtanácskozmányba meg nem hivják, úgy annak nem
lesz módjában az országlás tudományát elsajátítani, mire a czárnő
hevesen azt mondá neki: «Johanna, tudod-e, merre fekszik Szibéria?»

Ez a Johanna maradt egyedül Erzsébet mellett.

Erzsébet izgatott agya e lélekküzdelmes órában látásokat teremte lángoló
képzelme előtt; rég elfeledett, talán el is temetett alakok
jöttek-mentek ágya körül. Egyszer úgy tetszék neki, mintha e sok föld
felett járó alak között unokaöcscsét is megpillantaná, a trónörököst.

Péter alakját látta maga előtt, a mint az ágya előtt megjelent s
szomoruan összetéve kezeit, megállt nagynénje előtt és merően nézett
szemébe.

A látvány arcza lassankint ellágyulni kezdett, szemei csendesen
megteltek könynyel, végre térdeire roskadt az ágy előtt, s tépett arczát
az ágy függönyeibe rejtve, elkezde keserüen zokogni.

A beteg czárnő kinyujtá kezét a zokogó alak után, hogy meggyőződjék
felőle, vajjon valóban élő lény-e az, vagy csak hagymázalkotta agyrém?

Kinyujtott keze egy élő alak kezével érintkezett.

Érzé, hogy a tünemény, melyet érinte, kezeit forró csókjaival halmozza
el.

– Te vagy itt, Péter?

A zokogó hang felelt:

– Nagynéném, bizony én vagyok.

– Eljöttél végre hozzám?

– Nem mertem eddig jönni, haragod miatt; de ma azt gondolám, hogy a
mikor halálos ellenségeddel kibékültél, velem sem tartasz többé haragot.

– Minő halálos ellenségről szólsz, Péter? kérdé ziláltan a beteg: a föld
alatt valót érted-e? – Még nem gyóntam meg.

– Nem azt, hanem a föld felett valót, a porosz királyt, a kivel
kibékültél.

E szóra egyszerre magához tért a haldokló.

A düh, a rezzenés, az emberi dölyf átfutotta minden idegét.
Felemelkedett könyökére.

– Mit mondtál? Én? kibékültem a porosz királylyal? Ki mondta neked azt?
Hazudott!

– Néném, a tények nem hazudnak. Apraxin a grossjägersdorfi győző, egész
seregével visszafordult, megtért s tizenhárom verstnyire van
Szentpétervártól. Ez a béke.

Erzsébet arcza a dühtől lángolt: homlokán a kerek vörös foltok jelezék
kitörő haragját.

– Ki tette ezt? Ki rendelte ezt így?

Péter még mindig a legnagyobb nyugalommal beszélt:

– Úgy hiszi mindenki, hogy parancsodra cselekvék így Bestucheff, az
államkanczellár: az ő rendeletei folytán tért vissza Apraxin.

– Bestucheff! kiálta fel hangosan Erzsébet, meghazudtolva
indulaterejével azokat, a kik őt haldoklónak hirdették. Bestucheff! Jaj
az árulónak! – Johanna! Kiáltsd udvarhölgyeimet. Öltöztessenek föl; nem
akarok meghalni. Még ma nem. Csak azért sem. Előbb rettenetes itéletet
tartok. Mind azokon, a kik koporsóm fölött el akarták árulni az
országot; látni fogják, hogy még eléggé élek arra, hogy összezúzzam
őket. Péter segíts fölkelnem. Segíts állva maradnom. A te fejedbe megy a
játék és az én koronámba. Ha én ingadozom, leesik mind a kettő. –
Öltöztessetek föl!

A haldokló czárnő fölkelt ágyából, s a kiáltozására összefutott
udvarhölgyek bámulva látták, hogy a már elsiratott alak maga erejétől
egyenesen tud állani, hogy hangja meghazudtolja végkimerülését s
szemeinek villámló tüze gunyt űz a halálból.

– Meg fogják érezni ők, hogy az én kezem mekkorát tud még ütni!

* * *

A czárnő azt parancsolá unokaöcscsének, hogy hozza magával nehány
meghitt emberét s azok vele együtt várakozzanak a mellék teremben –
fölfegyverkezve.

A nagyherczeg eltávozott s nemsokára ismét visszatért, Broktorf
korlátnokával, ki magával hozta Bestucheffnek Apraxin tábornokhoz irt
visszahivó levelét, a mit maga Apraxin adott át önigazolásul a
nagyherczeg követének.

Erzsébet már akkor nem feküdt ágyában; hálóköntösébe öltözve a kandalló
előtt ült. Nem látszott rajta a halál színe.

A levelet átvéve, kiküldé szobájából a herczeget és korlátnokát, azt
mondva, hogy majd ha szüksége lesz rájuk, hivatni fogja őket.

Éjfél után két órát ütöttek a palota álló órái, midőn Razumovszky
visszaérkezett.

Az ősz kegyencz nem csodálkozott azon, hogy Erzsébetet fennülve látja,
megszokta olyannak ismerni e nőt, hogy lelkierejét mind halálig
megtartja. Tudatá vele, hogy a főkanczellár és az államtanácsosok
megérkeztek. Erzsébet inte neki, hogy jőjjenek be.

Az egész liga együtt volt, mely oly régóta ásta Péter alatt a
tűzaknákat.

Az arczok alázatosságán keresztül sugárzott a rosszul sejtett diadal
öröme.

– Urak! szólítá meg az egybegyűlteket, mindnyájukat meglepő erős hangon,
a czárnő; e szokatlan éji órában azért hivattunk fel benneteket
Czárszkoje Zélo palotánkba, hogy rögtönitéletet tartsunk egy hűtelen
fölött, ki trónunkhoz legközelebb állva és magas állásánál fogva arra
hivatva, hogy bennünket és országunkat megvédjen, nemzetünk méltóságát
fentartsa: mindnyájunkat álnokul elárult és meggyalázott, engemet úgy,
mint az országot.

Mindnyájan fejeiket hajtogatták, mindenki tudhatta, hogy itt a
nagyherczegről van szó. Bámulták egyébiránt, hogy a czárnő, kinek már
holnap meg kellene halni, ily hosszú beszédre és arra is ilyen erélylyel
képes.

– Tehát feleljetek nekem, mit érdemel az a hűtelen, a ki czárnője
személyéről mindig megvetéssel beszélt, s azon törekedett, hogy még
életünkben helyettünk uralkodni lássék?

Mindenki azt hivé, hogy a nagyherczegnek erősen elhíresztelt alattomos
terveiről van szó, s a vádlott senki sem más, mint ő.

Kurakin államtanácsos volt az első, a ki feleletet adott:

«Halál fejére».

A többiek utána mondák: «Bizony halál».

A czárnő elégülten inte fejével, s újra kérdezett:

– Mit érdemel azon gyáva, ki a leendő czárné, Katalin unokahugunk
megrontására a legaljasabb eszközökhöz folyamodott, hogy őt női jó
hírétől megfoszsza, s a trónra érdemetlennek mutassa be az ország előtt?

Itt épen nem lehetett másra gondolni, mint a nagyherczegre.

Újra kimondák a halált.

A czárnőnek tetszett az itélet.

– S mit érdemel azon áruló, a ki épen akkor, midőn leggyűlöltebb
ellenségünkkel, a porosz királylyal, háborut viselünk, győzelmeink díját
kezünkből kiragadni törekszik, s azt vélve, hogy halálos ágyunkban
fekszünk, meggyalázza homlokunkon a koronát, s kényszerít bennünket a
koporsóból visszatérni, hogy kezét megragadjuk, mielőtt Oroszországot
arczulüthetné vele? Mit érdemel az, ki bennünket mind a porosznak
elárult?

Az egész udvarnál nem lett volna ember, ki a helyzeteket ismerve, a
czárnő e felgerjedt szavait másra érthette volna, mint a nagyherczegre;
ő volt Frigyes király barátja, ő imádta a porosz műveltséget, ő
levelezett a berlini udvarral, ő viselte a porosz király egyenruháját.

Kétkedés nélkül szavazta meg mindenki harmadszor a halált.

És ekkor felállt a czárnő székéből; támogatásra sem volt szüksége, erős
tudott lenni. Kinyujtá kezét és ujjával rámutatott a főkanczellárra.

– E hitetlen, gyáva, áruló: – Bestucheff Riumin, a főkanczellár!

Mindenki hüledezett. Bestucheff zavarultan markolt szakállába s
mentegetőzve hebegé:

– Fölség!… Ezen vádak…

– Be vannak bizonyítva, vágott szavába a czárnő. Tagadhatod-e az elsőt?
személyünk elleni ármányidat, tiszteletlenségedet úrnőd, egy nő iránt,
kiből csúfot űztél? – jól van, tagadd. Nem akarom előtted elmondani, a
mitől magam pirulok. Ezért tán meg tudnék bocsátani, mert csak engem
illet a bántalom. De mit felelsz a másodikra: mit felelsz a
nagyherczegnő megrontására?

– Én? Én törekedtem volna a nagyherczegnő megrontásán, ki legnagyobb
híve vagyok?

– Híve vagy, mint egy kerítő! csattant föl a czárnő. Olyan híve vagy, a
ki azon törekedtél, hogy a trónörökös tiszta eredetét gyanúba hozd, az
öröködési rendet felzavard. Jőjj ide hozzám; térdepelj le; – nem akarom,
hogy mindenki hallja azt, a mit most szemedre fogok vetni.

Bestucheff térdre ereszkedék a czárnő előtt. Erzsébet feje fölé hajolt s
elfojtott hangon suttogá fülébe:

– Nem a te palotanagyod, a litván Reick volt-e az, ki éjjelenkint
Katalin ablaka előtt megállt, s őt az ablakból vállára emelte, s hogy a
friss hóban nőlábnyomok ne legyenek észrevehetők, vállain vitte a sétány
sarkáig? – Nem a te udvari bohóczod volt-e, a velenczei Dalolio, ki
Katalint ott egy zsellyeszékbe ülteté? – S nem a te házad volt-e az, hol
egy becstelen ember, névszerint Jelaghin Demeter Katalin és Poniatovszky
között titkos összejöveteleket szerze? Nem a te kezed munkája volt-e
mindez?

Bestucheff, a mint ott térdelt a czárnő előtt, az asztalon levő
feszületre tevé kezét s fenhangon mondá:

– Esküszöm a megváltó testére és az Evangélium minden sakramentumaira,
hogy e hír merő rágalom és ez mind meg nem történt dolog.

Erzsébet czárnő sötéten nézte végig a vén államférfit, s tompa hangon
mondá, a mit mások is hallhattak töredékeiben:

– Hamis eskűvel terhelted lelkedet, Riumin; de ez esküvel lemostad a
szennyet Katalin hiréről; azért a vétket bocsássa meg neked a törvény,
az esküt bocsássa meg az Isten.

– Én valót esküdtem, ismétlé szilárdul Bestucheff.

– Jól van. Tagadj mindent. Azt jobb szeretem. De mit felelhetsz arra,
hogy áruló voltál az ország ellen, s eladtad hadseregünk becsületét az
ellenségnek?

– Fölség! kiálta fel Bestucheff, s már e szóra felállt térdeiről.

– Ismered-e saját írásodat? szólt a czárnő, szeme elé tartva Apraxin
tábornokhoz írt levelét.

Bestucheff, mint a gutaütött meredt el az irat láttára.

Érzé, hogy most el van veszve.

A czárnő csengetett; mire az oldalterem ajtaja felnyilt, s azon a
nagyherczeg és fegyveres kisérői léptek elő.

Az országnagyok átlátták, hogy ez igen jó kelepcze volt, melyből csak
egy áron lehet menekülni. Ez az ár volt – Bestucheff maga.

Mindenki igen nyugodt arczot mutatott; Bestucheff maga leginkább.

Mindenki készen volt arra a maga részéről, hogy a czárnő ismételt
kérdésére a párt fejét Bestucheffet olyan hideg vérrel fogja halálra
ítélni, mint a hogy egy legyet szoktak agyonütni, azért, hogy a pártot
magát megmentsék, s Bestucheff maga legjobban tudta, hogy ez fog vele
történni, s tán legjobban helyeselé azt.

Egy ember csak egy ember; meghalni csak egyszer kell, s egyszer
mindenesetre kell; ezeket az axiomákat nagy tiszteletben tartják az
oroszoknál.

Az élet hideg megvetésére, a merész önfeláldozásra kevés nemzetnél
találni annyi példát, mint az orosznál.

A czárnő maga mellé ültette le a nagyherczeget s úgy ismétlé újra teljes
hangon a vádakat Bestucheff ellen, s újra felszólítá az országnagyokat,
mi a büntetése az ily áruló miniszternek?

Ismételve lett a «halál».

– Tudjátok jól, szólt Erzsébet, hogy a mi túlgyöngéd szívünk a
halálbüntetést rég eltörölte az orosz birodalomban.

A főurak hogyne tudták volna: láttak elég halálraítéltet, a kit a czárnő
kancsukára kegyelmezett meg, s a kinek aztán a hóhér az utolsó öt ütést
oly ügyesen alkalmazta a feje lágyára, hogy véletlenül mégis csak
meghalt bele.

– Tehát ez alkalommal is bármily súlyos legyen a vádlott bűne, nem
akarjuk, hogy a törvény teljes szigora sújtson le a bűnös fejére, nem
akarjuk a büntetést ahoz mérni, a mit megérdemelt, hanem ahoz, a mit
kegyelmünk sugall. Ezért halálbüntetését, melyet birái kimondtak fejére,
átváltoztatjuk örök számkivetéssé legtávolabb eső jószágára, hogy ott a
bűnben megvénhedve, ne árthasson többé az országnak!

Ezzel diadalmasan fordult Erzsébet a nagyherczeg felé, kezét nyujtva
neki, mit az megcsókolt; s a csókillette kézzel inte a tanácsosoknak,
hogy eltávozhatnak.

Bestucheffet már a palota ajtajában várta a kibitka, melyben őt
gorcsovoi jószágára elszállíták, százhúsz verstnyi távolságra
Moszkvától. A czárnő megengedte nejének és fiának, hogy vele menjenek.
Ott élt sokáig a volt miniszter egy parasztházban, sokáig nem engedték
meg neki, hogy külön házat építsen magának.

Apraxin tábornok, ki a hadsereggel útban volt Czarszkoje-Zélo felé,
útközben hallá meg a hírt, hogy barátját, Bestucheffet minő végzet érte.

E hír Tsetsitaszékiben érte őt, a korona kastélyában.

A tábornokot rögtön megütötte a guta.

S minthogy Erzsébet czárnőnek az a gyöngéje volt, hogy vőlegénye halála
óta soha be nem lépett olyan házba, melyben valaki meghalt: nehogy a
szép korona-kastély jövőre lakatlan maradjon, a haldokló bajnokot
kihurczolták a mezőre, s ott egy rögtönzött ponyvasátor alatt lehelte ki
lelkét a grossjägersdorfi diadal hőse.

Erzsébet czárnő pedig sem másnap, sem harmadnap nem halt meg, hanem
meggyógyult, és még sokáig intézte az orosz birodalom sorsát.

* * *

Bestucheff bukása senkit sem rántott oly mélyen magával, mint a
nagyherczegnőt, Katalint.

Azon párt, mely őt akarta fölemelni, egészen megbénítva látszott e
csapás által, s midőn a czárnő a Woronzoff leányok nagybátyját nevezé ki
államkanczellárjává, Katalin végveszélye látszott abban kimondva lenni.

Meglátni azt a napraforgó seregről, az udvaronczok arczáról, merre
fordulnak egyszerre? Kezdett a kegyvadász-raj a kegyencznő, Woronzoff
Erzsébet körül csapongni, s a leendő czárnéról alig vett valaki
tudomást.

És Woronzoff Erzsébet büszkélkedett e diadalában.

Nem titkolta, hogy ő Péterre nézve több, mint Katalin.

Még egyszer egyesíté a meghasonlott házastársakat Erzsébet; még pedig
halála által; ott a temetési pompa szertartásainál egymás mellett kelle
állaniok s emberi szokás szerint a férjnek karján vezetni nejét, s a
nőnek sírva támaszkodni férje vállára.

Az udvari szokás követeli mind ezt, még azt is, hogy a nő férje vállára
támaszkodjék és sírjon. Katalin megtette azt; Péter nem volt oly
vigyázó. Nem állhatá meg, hogy a mint síró nejére tekintett, ki
«szertartásból» vállára borult a czárnő koporsója előtt, keserű mosolyra
ne vonja ajkát. És ez a mosoly is ott volt halálos bűnei közé
följegyezve. Voltak, a kik azt észrevették.

Nagy bűn ez, mosolyogni a czárnő koporsója előtt, melyhez a legelőkelőbb
orosz is ha közeledik, el nem engedi magának a hagyományos
«homlok-törés» szertartását, a mi abból áll, hogy hosszában arczra veti
magát, a nélkül, hogy kezét maga elé tartaná, homlokával ütve legelébb
is a padlatot, s azután a testőrök két felől két kezét megfogva, úgy
vezetik ki hátrafelé lépegetve az ajtóig, nehogy hátat fordítson a
koporsónak.

A holt czárnő homloka körül voltak rakva koronái, a moszkvai,
asztrakáni, kazáni és szibériai: rendjelei és fejedelmi díszjelvényei
vállaitól lábáig megtölték a koporsót, lábainál roppant ezüst medencze
állt, töltve főtt rizszsel és mazsolával, mely az éneklő pópáknak
adatott jutalmul, kik éjjel-nappal ébren tartsák a szent buzgalmat.

Néha-néha Péter nem csak nejére tekintett mosolyogva, hanem egyikére a
teremkarzat rácsozott páholyainak is: a rossz világ azt állítá, hogy
abban Woronzoff Erzsébet ült.

És Katalin nem csak olyankor zokogott, mikor látták, hanem midőn hosszan
leomló fátyolával eltakarta is arczát; a rossz világ azt állítá, hogy e
fátyolon keresztül egy fiatal testőrtiszt szemeivel találkozék ilyenkor
tekintete, a ki kivont karddal ott állt a ravatal lépcsőzetén.

Ezen fiatal tiszt neve volt Orloff Gergely.

Unokája annak az Adler Györgynek, ki Nagy Péter alatt a streliczek
között szolgált.

A strelicz egy neme volt az orosz janicsárhadnak, ép oly bátor katonaság
a hadban, mint kész zavargó a trón ellen. Nagy Péter ellen is
föllázadtak, hanem ez aztán kiirtá őket.

A czár saját kezével vagdalta le a lázadó tisztek fejeit.

A hosszú vérpad rakva volt már lehullott fejekkel, midőn Adlerre került
a sor, kinek félre kellett rugdalni bajtársai fejeit, míg a véres czárig
juthatott, ki pallosával várt reá.

– Eredj innen pajtás, szólt Adler a legközelebb levágott főhöz, mely a
tőkén hevert, adj helyet az én fejemnek is!

A czárt meglepte e valódi orosz élcz. Megragadta az elítélt vállát s
szeme közé nézett.

És az elítéltnek volt bátorsága mosolyogva tekinteni e vérben forgó
szemekbe, e kegyetlen arczba vissza; kinevetni azt, a ki halált
osztogat.

– Lehellj rám! rivallt rá a czár.

Adler rálehellt. Nem volt borszesz, a mitől bátorságát kölcsönözte:
józan volt.

– Oldjátok fel! parancsolá Péter. Ennek a fejnek én még más hasznát
vehetem.

Ez élcz szabadítá meg Adler életét, s új rangra emelte őt. Azontúl a
czárnak nagy híve lett, nevét oroszra változtatta: «orel» oroszul sast
jelent.

Ennek az unokája volt az a fiatal testőrtiszt, kinek tekintetével
Katalin szemei találkoztak a fátyolon keresztül, midőn Erzsébet czárnő
ravatala előtt álltak mind a ketten.

Mikor a novogorodi érsek halotti beszédét elmondta a czárnő fölött, s a
koporsó után a Szent-Péter és Pál templomának sírbolt-ajtaja bezárult,
megáldá ugyanazon főpap az új czárt és annak nejét, és azt mondá nekik:
lépjetek föl a trónra.

Azok pedig mind a ketten arra gondoltak, hogy egymás mellett ülniök még
a trónon sem lehet többé.

Orloff Gergely nem olyan hőstettel kezdte emelkedését, minővel
nagyatyja, a vasfejü strelicz. Ő csak tábornoka ellen conspirált, a hiú
vén Suvaloff Péter ellen, ki maga tüzértáborszernagy levén, azt hitte,
hogy a mely várat egyszer ő megszállt és körül fortifikált, azt többet
senki be nem veheti; – minthogy pedig a tábornok imádottja Kurakin
herczegnő nem tartozott a minden ostrommal daczoló várak közé, egy napon
Suvaloff azt tapasztalá, hogy saját adlatusa, a fiatal Orloff árulás
által a vár birtokába jutott s az ő emlékét a herczegnő szívében
levegőbe röpíté.

A tábornok dühös volt, lármát csapott, nem akarta hadsegédének azon
minden katonai reglement ellen elkövetett vétségét elengedni, hogy
tábornoka kedvesét elcsábította; el akarta őt küldetni Szibériába, s
gyilkos fenyegetőzést követett el a minisztereknél, ha a példás
büntetést az ő kedvéért rá nem szabják a vétkesre.

Az ilyen lárma pedig a világ minden korszakában a legalkalmasabb eszköz
volt arra, hogy egy fiatal ember szerencséjét megalapítsa.

Orloffot nem küldték el Szibériába, s hogy e végzet nem történt vele,
azt nagy részben Katalinnak köszönheté, ki maga sietett érte a czárnőnél
szót emelni. Még akkor Katalin Orloff Gergelyt nem is látta; akkor
találkozott vele először, midőn az ifjú tiszt párfogását megköszönni
nyilvános elfogadtatást kért s ott térdein fogadta, hogy egész életében
hálás fog lenni úrnője iránt s egy szavára szíve vérét áldozza érte. E
pillanattól fogva imádta Katalint Orloff.

Egy napon Erzsébet czárnő halála után Orloff Gergely rejtélyes levélkét
kapott, melyben légyottra hívják fel Ivanovna Katalin házába, hol egy
bájos ifjú nő fog reá várni. Orloff megjelent a kijelölt helyen s a
czárnét találta maga előtt, Katalint.

Az ifjú udvaroncz boldogsága tetőpontján képzelte magát, álmai
megközelíthetlen eszményképéhez ily közel; hanem Katalin arcza ezuttal
nem volt szerelemre bíztató.

– Orloff Gergely, szólt Katalin sötét tekintettel, ön azt mondá nekem
egyszer, hogy ha szükségem leend segélyére, életét, vérét adja értem. Ez
az idő jelen van. Engem el akarnak veszíteni.

Orloffot e szó a legforróbb szenvedélyből a legfagyosabb rémületbe verte
alá.

– Kicsoda? kérdé elszörnyedten.

– A czár.

– A czár?

– Ő – semmivé akar engem tenni: engem és kis gyermekemet, az ártatlan
Pált.

E szavaknál a czárnő szemeit elborítá a köny; s e könyező szemekbe
Orloffnak még nagyobb veszély volt tekinteni. E könyből egy csepp az ő
kezére hullott s ebben a perczben megesküvék, hogy ezt a könyet a
legdrágább vérnek kell onnan lemosni.

Katalin erőt vett magán s leülve Orloff előtt, susogva mondá neki:

– A czár haza hivatta Soltikoffot. Ide érve, Péter magához parancsolta
őt, s szép szavakkal, fényes igéretekkel igyekezett rábeszélni, hogy
tegyen ellenem tanubizonyságot; rettentő tanubizonyságot, a mit a czár
felmutathasson az egész világ előtt, kihiresztelve, hogy neje méltatlan
a trónon mellette ülni, hogy gyermeke nem örököse atyja nevének s engem
gyermekemmel együtt letaszíthasson onnan, és kitudja hová: tán börtönbe,
tán vérpadra, de a mi annál mind rosszabb, a gyalázatba. Ugy-e irtózatos
ez?

Orloff szemei szikráztak! – Megöljem Soltikoffot?

– Nem. Soltikoff nem áruló. Hozzám mindenki hű, csak az nem, ki oltár
előtt esküdött hozzám hűséget. Önnek mást kell tenni.

– Már tudom, hogy mit?

– Legelső megtudni, hogy a czár mit tervez ellenem?

– Ő nagyon titoktartó.

– Nem oly nagyon, hogy kedvese előtt mindent ki ne beszélne. Woronzoff
Erzsébet tudja, hogy a czár mit akar? Tudja nagyon jól, mert a minap
nyiltan megsértett az egész udvar láttára, s midőn azt kérdezém tőle:
«ki itt a czárnő?» gúnyos és czélzatos alázattal felelt: «az, kit a czár
szeret!»

– Orczátlan! És fölséged elhallgatta ezt?

– Hallgattam; de magamban feleltem rá valamit.

Orloff olvasni tudott e sötét szemek baljóslatú tükréből; – e választ
olvasta onnan: «czárnő az, a ki a czártól elveszi koronáját».

– Mit kell tennünk? parancsoljon felséged.

– Hallgasson reám tovább; Woronzoff Erzsébet ismét sokkal ostobább, mint
hogy valami örömhirt, mely hiuságának hizeleg, el birjon hallgatni apja
előtt. A tanácsos mindent megtud leányától, a mit a czár tervez.

– Hanem Woronzoff egészen híve a czárnak.

– De van neki még egy másik leánya, Daskoffné, a ki oly hizelgő, oly
ravasz, hogy minden titkát ki birja csalni a gyönge fejü öregnek.

– És Daskoffné felségednek híve?

– Nem annyira, hogy oly titkokat elmondjon, a mik atyját veszélybe
dönthetik. Vannak titkok, a miket egy nő csak egy férfinak vall meg, a
kit imád.

– És ki az?

– Az ön.

– Én! szólt megdöbbenve Orloff.

– A herczegnő önt imádja az őrülésig, s önnek boldoggá kell tenni a
herczegnőt, hogy engem megszabadíthasson.

Orloff a legcsodálatosabb kelepczébe jutott. Egy hölgy, kit bálványoz,
azt kivánja tőle, hogy udvaroljon egy másik nőnek, a kit nem szeret.

– Urnőm! Én nem vagyok képes, mióta a napba néztem, csillagot látni más
nő szemében. Ez nekem számüzetés. Szibériánál is távolabb!

Katalin nem haragudott meg e hizelgésért, kezét nyújtá Orloffnak s
engedte őt tovább is a napba nézni.

– Hisz a számüzetés nem örök.

Orloff megcsókolá a nyújtott kezet s azt mondá, hogy minden áldozatra
kész. A czárnő nem hagyta vigasztalan.

– E helyen minden nap találkozhatunk s ön elmondja nekem, a miket
megtudott.

A cselszövény egészen jól volt úgy kigondolva, a hogy Katalin azt Orloff
kezébe adta.

A czár mindent elmondott kedvesének, a kegyencznő apjának, az apától
kicsalta a ravasz leány, s a szerelmes nőtől megtudta az imádó; akkor
aztán tudott mindent a czárné is.

– A czár Woronzoff Erzsébetet akarja a trónra emelni.

– A czár meglátogatta Iván herczeget schlüsselburgi tömlöczében s egy
óráig beszélgetett vele, őt akarja trónörököseül elfogadni.

– A czár a schlüsselburgi várban egy új nagy kastélyt építtet; az van
szánva Katalin és fia örök rabságának helyéül…

… Nem éri meg e börtön felépülését!

* * *

III. Péter ellen a legrövidebb időn a legfélelmesebb összeesküvés
támadt.

Nekünk csaknem megfoghatatlan ez.

Összeesküvés egy országban, mely a szabadelműség eszméivel nem igen van
túlterhelve, s egy uralkodó ellen, a kinek épen semmi kegyetlenséget nem
vethetni szemére.

III. Péter inkább nagyszerű kegyelemosztásokon kezdte uralkodását.
Bestucheffen kívül minden politikai elítéltet szabadon bocsátott és
visszahítt Szibériából: tizenhárom ezer dugárust bocsátott ki a
börtönből s húszezer adósság miatt bebörtönözöttnek fizette ki
tartozását.

És mégis aláásták trónját! Miért?

Egyszerü rá a válasz. Azért a csekélységért, hogy az orosz nemzet
jellemét nem tanulta megismerni.

Akármit tett, akármihez kezdett, az, meglehet, hogy üdvös lett volna
abban az országban, melynek ethicáját vérébe szívta; de az orosznál mind
nem talált az éltető földjére.

Más fogalmak, más erkölcsök, más világnézet, más erények, más czélok,
mint a mikbe őt oktatták; és azok ott jók, ott helyesek; annak a
nemzetnek nagysága, múltja, jövője alapszik azokon, s a ki azokat meg
akarja fordítani, saját maga törik benne össze.

Elkezdve azon, hogy az orosz katonának, a mióta csak egyenruhát visel,
zöld volt a kabátja színe, s Péter kék kabátot adott rá, mely a
poroszhoz tette hasonlóvá, egész a törvényszékek újjá alakításaig minden
intézménye olyszerü volt a czárnak, mely elvadítá tőle a nemzet
rokonszenvét.

Lehettek azok a német herczegek és főurak, kiket kormánya első
hivatalaira meghívott, igen derék, okos, tisztalelkü férfiak; de az
orosz csak a betolakodó idegent látta bennük s gyűlölte és gúnyolta
őket, és bennük a czárt.

És a mi az orosznak legérinthetlenebb kincse: a szent orosz hierarchia!
ő még azt is meg merte ingatni. Bizonyára igen szeleskedő kézzel nyúlt
ahoz az oltárhoz, melynek szegleteit ő hozzáig minden czár csókolva
érinté.

Pétert azzal vádolják, hogy idegen vallásokat pártfogolt. Azt nem tette
ugyan, de közönyös volt valamennyi hitvallás iránt; s nagyon bölcs
dolgot vélt elkövetni, midőn az ország kincstára kedveért a papság
jövedelmeit korlátozni akarta, az egyházi javadalmakat secularizálva.

Végre, hogy balszerencséjének minden jelszavát önmaga hangoztassa el,
arra a gondolatra jött, hogy Dániával háborút kezdjen.

Ez rég főzött eszméje volt.

Mint holsteini herczegnek sok keserű emléket kellett rováson hagyni a
dölyfös szigetkirálytól; most, mint minden oroszok czárja, eljöttnek
hívé az időt, melyben Holstein sérelmeiért boszút álljon Dánián.

Senki sem tanácsolta neki e hadjáratot.

A porosz király, kivel hirtelen békét kötött, le akarta róla beszélni, s
azt tanácsolá, hogy elébb kérdezze meg e felől Katalint, a ki okos
asszony; Anglia ellene volt, attól tartva, hogy a harcz Dániát
Francziaország karjaiba hajtja; s hogy saját népének mennyire kedve
ellen volt Dániával hadakozni, azt jól jellemzi Razumovszky élcze, kit a
czár nagynénjének tett igérete szerint kegyébe fogadott s most épen a
Dánia elleni hadsereg generalissimusává akart kinevezni. Arra kérem
felség, szólt Razumovszky, ossza két részre a Dániába küldött
hadsereget, hogy azt, a melyiket én vezetnék, az, melyik a hátam mögött
jő, tolja előre.

Nem használt semmit.

Péter kimondá, hogy nem nyugszik addig, míg kardját dán vérbe nem
mártotta!

És mind ezzel ellentétben az okos, lángeszü nő, ki az orosz nemzet
minden sajátságát tiszteletben tartá s vele együtt érezni megtanult. Már
akkor az orosz nemzet két asszonyt látott a trónon ülni, I. Katalint és
Erzsébetet, kik túltettek koruk férfiain, erő és akarat dolgában. És az
erőnek bűvhatása van ott.

Az összeesküvés Péter ellen Daskoff herczegnő palotájában kezdődött;
először négyszem között az ifjú Orloffal; azután Orloff három testvére
is belejött, azok több fiatal katonát vontak magukkal; azután
beleavatták az alsóbb papságot, az elűzött szerzeteseket, azok
megnyerték a felsőbbeket, a papok a főurakat, úgy, hogy a társadalom
minden osztályában el volt már terjedve a cselszövény fonala, s Péter
még mindig nem tudott felőle semmit.

Minden kaszárnyában, minden templom-udvaron suttogtak felőle, hogy a
czár ellen készül valami és ő nem hallott felőle semmit; olyan jól el
tudta magát zárni minden érintkezéstől azon nemzettel, melyen uralkodni
hivatott.

S a mit viszont ő tett, vagy mondott, azt ellenfelei napjára megtudták
mindig.

Kegyencznője megpirongatá egyszer azért, hogy nejével megalázóan bánt az
asztalnál, a czárnőt sirva fakasztá udvaronczai előtt: ez nem helyes;
ebből gyanú támad; s akkor a czár azon grotesk ötletre jött, hogy
alakoskodni fog, rászedi a világot és Katalint. Épen azon időben, midőn
elhatározá, hogy nejét és gyermekét elzáratja, mihelyt a schlüsselburgi
börtön elkészül, azt a komédiát gondolta ki, hogy a Névaszentelési
ünnepélyen Katalint öltözteté fel uralkodói fényes jelmezbe, diademos
fejjel; ő maga pedig, mint egyszerű főtiszt, ezredesi egyenruhában
tisztelgett előtte az ünnepi szertartás alatt. Ez finom ironia akart
lenni; de egyfelől oly vastag volt benne a sarcasmus, hogy az
udvarnagyok keresztül látták minden szövetét; míg a köznép és a
közkatona csak az összehasonlítást jegyezte fel belőle, egy fejedelmi
nő-alak és egy katonásdit játszó férfi között: az úgy tünt föl előtte,
mint egy igazi czárnő, emez, mint egy igazi testőrtiszt.

Junius utolsó napjain Péter, senkivel sem tudatva hovalétét, maga
utazott el Schlüsselburgba fogadott bérkocsin álnév alatt, s ott
ismeretlenül beszélt Iván nagyherczeggel, ki már akkor húsz év óta nem
látott napvilágot, s nem beszélt emberrel; mert föld alatti börtönében
mindig lámpa égett, s a két őr, ki fogságát osztá, semmi kérdésére nem
felelt.

Ez ifjut, kinek kedélyét húsz évi sirbanlakás elmérgesíté, akarta
Oroszország trónjára emelni Péter.

Azt mondják, hogy Péter jó szívü volt; ez az egy gondolatja fölért egy
döghalállal.

Iván húsz év alatt nem tanult semmit, a mi emberi; vadállat volt: csupán
annyit tudott, hogy azok mind, a kik most Oroszországban felül állnak,
közvetlen okai hosszú szenvedésének; ha ez azt a pallost kezébe kaphatta
volna, a mivel előde a streliczek fejeit levagdalta!

Mikor Schlüsselburgból visszatért a czár, az összeesküvés meg volt érve.

Terv szerint, útközben, midőn a Dánia elleni háború végett Németországba
utazand, éjszaka kellett kocsiját feltartóztatni s őt elfogni; hanem a
véletlen hamarább idézte elő a katasztrofát.

Az összeesküvők fejei voltak az Orloff testvérek, Odardo olasz, Passek
és Teploff orosz tisztek, mind a legalsóbb rangból.

Ezek oly elővigyázattal éltek, hogy egy-egy megbizott emberük, bárhol
jártak-keltek, ötven lépésnyi távolban követte őket, azért, hogy ha
egyet közülök el találnak fogni, az a többieket rögtön tudósítsa a
veszélyről.

Egy katona Passzek századából, hol ő alhadnagy volt, azt gondolva, hogy
századosa is be van avatva az összeesküvésbe, azt kérdezte tőle
titokban: «Mikor kell már fegyvert ragadni, hogy a czárt elfogjuk?»

A százados eltitkolta megdöbbenését s azt felelte neki rá: «majd tudatom
veled». Azzal sietett rögtön Woronzoffhoz, följelenteni a mit hallott.

A kanczellár elfogatta a katonát, a katona rávallott Passzekre, arra
elfogták Passzeket az utczán.

A kanczellár sietett a czárral tudatni e fölfedezést s kérte, hogy ne
menjen el ma Oranienbaumba, a hogy szándékozott; hanem vettesse
Passzeket rögtön kínzó vallatás alá.

Péter azonban nevenapját akarta ünnepelni, s szent Péter napjára már
akkor nagy előkészületek voltak téve Oranienbaumban, a miknek a világ
minden összeesküvése kedveért sem volt szabad kárba menni.

– Majd holnap, – mondá – Passzek addig nem szökik el; – s ment Woronzoff
Erzsébetet fölkeresni.

A kegyencznőt nagyon rossz kedvűnek találta. Kérdezé, mi baja? Tán
rosszat álmodott?

– Fölség, ez több mint álom. Most olvasom Djoernestaehl levelét
Konstantinápolyból, ki arról tudósít, hogy pater Boscovich, jezsuita
szerzetes, egy perzsa máguszszal beszélt ezelőtt két hónappal, s az a
horoscop segélyével, a csillagok járásából, megjósolá, hogy felséged
három hónap mulva erőszakos halállal fog meghalni.

Péter czár nagyot nevetett rajta. Németországban már akkor nem hittek a
horoscopok csalhatatlanságában.

– Kedvesem, ez még kevesebb, mint az álom. Az álomban van legalább egy
szerető szív ösztöne; de a perzsa mágusznak mi köze a csillagokhoz s mi
közük a csillagoknak én hozzám?

Pedig a perzsa mágusznak nagyon sok köze lehetett a czárhoz; a mennyiben
muszkaországi görög kereskedők rég értesíték fajrokonaikat
Törökországban a felől, hogy Péter czár feje fölött csak hajszálon függ
a kard.

Péter nem hagyta magát megzavarni s kedvenczeivel együtt elutazott
névnapját megtartani Oranienbaumba. Az orosz udvari népből csak a nők
szépét vitte magával; a férjeknek megtiltá, hogy vele menjenek; – nem
akart unatkozni.

Késő este volt, midőn Orloff a peterhoffi kastély parkja előtt leszállt
a kocsiból: nem kérdezősködött senkitől, azon az ismeretes csigalépcsőn,
melyen át annyiszor találkozott a czárnéval, sietett föl Katalin
hálószobájába.

A czárné már feküdt, de még ébren volt. A zajra, mely szőnyeg-ajtaja
előtt támadt, azt hivé, hogy orgyilkos közelít s pisztolyt fogott az
érkezőre.

– Megállj, vagy meghalsz.

– Nagyon jól van, úrnőm; szólt Orloff a lámpavilág elé lépve. Ez a mára
való jelszó; pisztoly a kézben: «megállj, vagy meghalsz!»

– Mi baj van?

– A czár megtudott mindent.

– Akkor nekünk merni kell mindent.

– A czár Oranienbaumba ment, holnap ott marad, holnapután ide fog jönni
Peterhoffba. Egy percz sincs elveszteni való. Felségedet itt ne találja
a czár. Egy perczre visszavonulok, míg fölséged Ivanovna Katalint
hivatja, hogy ruháit feladja.

– Szükségtelen, – szólt Katalin, levetve magáról az ágytakarót s kilépve
ágyából – teljesen felöltözve – még pedig férfi-ruhában.

Mióta az összeesküvés folyt, mindig férfi-ruhában feküdt le alunni, épen
csak a sarkantyús csizma hiányzott még és a vereshajtókás díszkabát,
hogy mint fiatal testőrtiszt álljon – futásra, vagy ha kell, verekedésre
készen.

Nem kellett senkit fölébreszteni a kastélyban, a titkos lépcsőn
észrevétlenül eltávozhattak.

Daskoffné kocsija ott várt rájok a park alatt, hanem a kocsis eltávozott
valami csapszékbe, az éj unalmát rövidíteni.

Nem vártak rá, míg visszatér; Orloff maga vette kezébe a gyeplőt, s
vágtattak vissza Szentpétervár felé.

A fél uton kidűltek a lovak. Nyolcz órai folytonos vágtatás elcsigázta a
párákat; nem lehetett velük tovább haladni.

Az idő éjfélen túl volt már, s egyike azon juliusi rekkenő éjszakáknak,
a mik Oroszországban is zivatart jósolnak.

A keleti láthatáron nagy sötét fellegek nyomultak elő s egy-egy néma
villám-lobbanás a távolból világítá meg a tájat; mintha figyelmeztetné a
futókat, hogy siessenek: jön a zivatar.

Leszálltak a kocsiról, s gyalog mentek odább.

Egy rozzant csárda állt az útfélen; azt épen akkorra érték el, midőn az
első kövér záporcseppek kezdék paskolni a poros utat.

A czárné bezörgetett a csárda ajtaján, nagy nehezen lehetett a csárdásba
lelket verni.

– Nincs két lovad, szekered? kérdé a czárné.

– Csak egy szamaram van, meg egy talyigám.

– Az nem kell, rakj tüzet, megáztunk.

A csárdás tüzet rakott, Orloff kinn maradt az eresz alatt, az utat
vizsgálva s a czárné a felszított füstös kandallóba egymás után
hajigálta be széttépett levelezéseit az összeesküdtekkel.

A zivatar egész dühével kitört már a finn avaron; villám villámra
csapott; Katalin nyugtalanul járt fel s alá a bűzös csárdában, minden
fordulónál kitekintve az ajtón. Nem azt kémlelte, hogy múlik-e a
zivatar? nem az után hallgatózott, hogy távozik-e a dörgés?

Egyszerre örömvillanással arczán lépett Orloffhoz.

– Hallga! Hallod-e ezt a zörejt?

– Az ég dörgését?

– Nem, nem; ez kocsizörgés. Nézz oda: ott a topolyfák között kell
közelítenie. Mihelyt villámlani fog, meglátod.

Nem sokára villámlott; a tűzsugár egyenesen a topolyfák közé csapott le,
s meggyújtotta a legmagasabbat.

– Szent Mihály őrangyal! – rikolta a szekeren ülő paraszt; s elkezdé a
keresztet hányni.

– Ne imádkozzál most, paraszt, – rivallt rá Orloff, lovai zablájába
kapva: – hanem ide a szekeret, lovat.

– Ezer rubelt kapsz értük, kiálta a czárné; de tévedésből s minthogy
erszényét otthon feledé, pisztolya végével találta a parasztot kinálni.

– Szent-György és Szent-Mihály őrangyalok; – jajgatott a muzsik, s
leugrott szekeréről, elfutott a burjánba, ott hagyta egész fogatát
ingyen.

A czárné és Orloff felkaptak a rossz parasztszekérre s az éjféli
zivatarral egy úton, villámlobogásnál, zuhogó záporban, vágtattak a
főváros felé.

Hét óra volt reggel julius kilenczedikén, midőn Razumovszky házát
elérték. A hetmant még az ágyból verték föl.

A czárné öltözete facsaró víz volt; ugyanabban az átázott egyenruhában
ismét kocsira ült, s azzal vágtattak egyenesen az Izmailovszky testőrség
kaszárnyájához.

Még akkor csupán e testőrségnek négy százada volt Katalin számára
megnyerve.

E négy század épen fegyvergyakorlatra készült, midőn Katalin a hetmannal
és Orloffal közéjök érkezett.

– Ime itt van uralkodónőtök: az egyedül országló czárnő! – szólt
hozzájuk Razumovszky.

– Éljen Katalin czárnő! – rivallá erre a négyszáz férfi; a testőrezred
többi századai előrohantak e zajra – és azután ők is csatlakoztak a
többiekhez és kiálták: Éljen Katalin czárnő!

Innen neki indultak a városnak.

A riadal, mely a czárnő megérkeztére támadt, egyszerre elterjedt az
egész fővárosban; a testőrség a többi katonaságot, a papság a népet
ragadta magával; a czárnő hintajából kifogták a lovakat, úgy vontatták
végig az útczákon, a harangokat meghúzták minden toronyban; s egy
végeszakadatlan «hurrah» kiáltás kísérte őt, a merre az eleven ár vitte
magával, mely megtöltött minden utczát. Két óra alatt egész
Szentpétervár az övé volt; s mire a kazani főtemplom elé ért, az összes
papság ott várta már díszöltözetben, élén a novogorodi érsekkel, ki a
kocsijából leszálló Katalint e szókkal fogadta:

– Üdvözlégy országunk czárnője, II. Katalin!

És azután az oltár előtt fölkente Katalint Oroszország uralkodónéjául,
és kinyilatkoztatá, hogy az egyedüli trónörökös, Petrovics Pál, a czárnő
fia.

És azután énekelték a Te Deum laudamust az egész népség üdvriadala
mellett.

A generalissimus, a holsteini fejedelem elég jókor lóra ült, hogy a
rendet helyreállítsa a városban, hanem eleinte senki sem ügyelt rá,
később pedig, hogy erélyesen kezdett eljárni, lerántották lováról s oda
zárták Passzek helyébe; a honnan néhány óra mulva Katalin szabadon
bocsáttatá. Egyéb baja nem történt, mint hogy még az egyenruhájának a
gombjait is leszedték.

* * *

A főváros Kataliné volt már s vele együtt a tizenhatezer főnyi
helyőrség: az orosz hadsereg válogatott ezredei; és Péter czár még
mindig ülte a nevenapját Oranienbaumban.

Ugyanazon a napon, melyen Katalin Szent-Pétervárban megkezdte
diadalútját, a czár is felkerekedett kiséretével: az udvari
tanácsosokkal, kegyencznőivel s a férjtelen szép asszonyokkal Peterhoff
felé.

E nap volt általa rendezve azon ünnepély, melynek mindenkit meg kelle
lepni: leginkább Katalint.

A czár azt mondá Katalinnak, hogy ma nála fog ebédelni egész udvarával.

Mikor aztán vége lesz a lakomának: a czár poharat fog emelni Katalin
egészségére s ilyenforma toasztot fog ráköszönteni:

«Asszonyom. Ön sok örömet szerzett nekem az életben; illő, hogy én is
háládatos legyek. Én egy szép palo tát építtettem ön számára
Schlüsselburgban, mely igen regényes tájék. Tudva azt, hogy ön mennyire
szereti egyetlen gyermekét, itt alkalma leend önnek, egyedül ő neki
szentelhetni életét; a mit hogy az egek ura mentül hosszabbra nyujtson,
szivemből óhajtom.»

Húsz mozsár-dörgés fogja hírűl adni a világnak, hogy a czár áldomást
ivott a czárnő egészségére!

Csak hogy épen ebben az órában száz ágyúlövés adta hírül a világnak,
hogy a czárnő letaszította a trónrul a czárt!

Péter reggeltájon érkezett meg Peterhoffba, s minden udvaroncz arczán a
legnagyobb zavart látta, midőn közéjük lépett.

A czárnő eltünt a palotából.

Péter nem érte utól eszével a bajt; de igen Woronzoff a kanczellár.

– Ha a czárnő eltünt, úgy bizonyosan Szent-Pétervárott lesz, s ott még
bajt csinálhat nekünk. Jó lenne megelőzni.

– Menjen ön utána és hívja vissza, szólt Péter; kinél az ijedtség
elnyomta a haragot. Én megbocsátok neki.

Woronzoff Erzsébet haragosan szorítá meg a czár karját.

– Ez csak játék? – sugá fülébe. – Ez a bocsánatadás?

Péter megnyugtatólag inte szemeivel.

A kanczellár nem időzött, rögtön kocsira ült, s sietett Szentpétervár
felé.

Épen jókor érkezett, hogy jelen lehessen azon a szertartáson, melyben az
ország első nagyjai a czárnő előtt, ki koronás fővel ült a trónon, a
hűség esküjét leteszik.

A czárnő kegyes leereszkedéssel inte az érkezőnek.

– Ön látja: én nem állhatok ellent, kénytelen vagyok engedni a nemzet
kivánatának.

Woronzoff odasietett a trónhoz, s aztán – ő is letérdepelt Katalin
előtt, és hűséget esküdött neki.

Este négy órakor Katalin kiadta manifestumát, melyben trónraléptét
jelenti, s azt megküldte a külföldi követeknek.

Ugyanekkor Péter nyugtalanul járt fel s alá a peterhoffi park útjain,
terveket szőve aggodalmai közt, és egyiket sem foganatosítva.
Mindenfelől asszonysírást hallott, ijedt arczokat látott maga körül.

Egyetlen jó barát, egyetlen férfi volt közelében, Münich tábornok.

– Itt nem tanulunk az asszonysirásból semmit uram – mondá a czárnak; –
siessünk vissza Oranienbaumba; ott vannak fölséged holsteini vitézei, a
jól begyakorlott kis csapat, álljon fölséged élükre, menjünk fegyveres
kézzel Szentpétervárra. Egy erős csapással mindent vissza lehet nyerni.

– Mit gondol ön? – szólt a czár; – az én maroknyi csinos szép holsteini
seregecskémet martalékul vessem tizenötezer tigrisnek.

Mit tegyen hát? Nem várhatta be, míg Woronzoff visszajön; még este felé
is elküldte az alkanczellárt, Galiczint, hogy keresse fel Katalint és
tudassa vele, hogy a czár kész vele megosztani az uralkodást, magával
együtt megkoronáztatja őt is.

Woronzoff Erzsébet elájult, midőn megtudta, hogy a czár ezt izente
Katalinnak.

Katalin pedig már ekkor nem volt Szentpétervárott. Ugyanabban a
testőr-egyenruhában, melyben két éjszaka és egy viharos nap nagy
munkáját végezé, lóra ült, Daskoff herczegnőt, az Orloffokat s a
katonaság többi vezetőit maga mellé véve, s tizezer főnyi hadsereg élén
ő maga jött a czárral szembe, hogy őt elfogja; csákója mellé cserág volt
tűzve, mint a többi katonának.

Galiczin fele uton találta őt, ott adta át neki a czár levelét. Katalin
eltépte azt olvasatlan s az alkanczellár – szintén felesküdött a czárnő
zászlója alá.

Éjfél tájon már megtudta a czár, hogy neje hadsereggel jő ellene.

E hirre egészen elveszté lelkét.

Egyik futárt a másik után küldte Katalinhoz; mindig emelkedő
ajánlatokkal.

Előbb fölajánlá neki koronáját. Legyen ő az uralkodó, a czár semmi más,
mint a czárnő férje.

Katalin nem válaszolt rá semmit, a futárt sem bocsátá vissza.

A következő már azt az ajánlatot vitte, hogy tartsa meg a trónt és egész
Oroszországot Katalin, bocsássa Pétert háborítatlan Woronzoff
Erzsébettel a csendes Holsteinba vissza.

Katalin erre sem felelt, a futár ismét nem tért meg.

Az utolsó futár már csak annyi engedélyt kért, hogy engedjék a czárt
egyedül a hazájába térni.

Még erre sem jött válasz.

Mire a borongós virradat elérkezett, már a Katalin előcsapatjai két
verstnyire voltak Peterhoffhoz.

Münich azt tanácsolá a czárnak, hogy siessen, ha előre nem akart menni,
hátrafelé. Mögötte van még Kronstadt; ha abba beveheti magát, ez erős
vár és a hajóhad birtokában könnyebben fog alkudhatni nejével.

Péter engedett a tanácsnak, hajóra ült, s Kronstadtba vitorlázott. Vitte
magával egész siránkozó kiséretét, valamennyi asszonynépet.

Mikor Kronstadt előtt horgonyt vetnek, s a dereglyével ki akarnak kötni,
a parton álló őrs rájuk kiált:

– Kik vagytok? mit akartok?

Péter megmutatá mellén a rendcsillagot.

– Én vagyok a czár, III. Péter.

Az őrs ráfogta a puskát.

– Vissza vagy tüzelek! Nincs többé Péter czár: éljen Katalin czárnő!

Csak egy órával előzte meg Pétert Katalin küldötte Faliszin tengernagy,
ki a czárnő nevében elfoglalta a várat.

Münich kivonta pisztolyát, hogy lelövi az ellenálló őrt s a mily merész
volt egy ember elfoglalni egy várat, épen olyan merész lesz ő, elfogni
azt az egy embert.

Péter megfogta a tábornok kezét, s nem engedte lőni.

– Jó! szólt kedvetlenül a tábornok. Ha nem akarunk verekedni, menjünk
hát neki a tengernek; vitorlázzunk Holsteinba haza.

A tenger azonban épen hullámot hányt, s Péter igen szenvedett a tengeri
kórban.

Két örvény fenyegette, mind a kettőtől rettegett, s a siró asszonyok
látása utoljára is arra vette, hogy a félelmesebbnek forduljon szembe:
megfordult hajójával s visszatért Oranienbaumba.

Még akkor volt egy menekülése. Litvánián keresztül szabadon állt az út,
kis német csapatja minden üldöző ellen megvédhette volna, s ha
németországi hadseregéhez eljuthat, ott híveire talál, a kikkel
leverheti a forradalmat.

Még ezt az utat sem választá. Folyvást hitt abban, hogy egy felingerelt
nőt ki lehet békíteni. Egy nőt, a kinek kedvesét meggyalázta, a kit
vetélytársnéja előtt megalázott, kit örök fogságra akart vettetni, kinek
gyermekét meg akarta fosztani a trónról, az élethez, a világhoz való
jogától, kinek sírboltját már elkészítteté, a sírkővel együtt, melybe a
benne nyugvó élő-halott gyalázata volt fölirva! Egy ily felingerelt
asszonyt hitt ő kiengesztelhetni.

Még egy követet küldött Katalinhoz egy újabb levéllel, melyben
megalázott homlokkal kéri bocsánatát, elismeri győzelmét és irgalmas
szivére hivatkozik.

Már akkor Katalin seregei Oranienbaum felé közeledtek.

Az utolsó izenetre megjött a válasz.

A czárnő küldötte, Ismailoff tábornok megérkezett Oranienbaumba,
egyedül, csupán egy inasa kiséretében.

Azon sárosan, a hogy kocsijából leszállt, melynek lovait maga hajtotta
idáig, sietett fel a czárhoz.

III. Péter egész híven maradt udvarától környezve fogadta a követet.

Vele voltak még holsteini tisztjei s kozák kegyenczei.

Ismailoff minden térdhajtás nélkül járult eléje s megszólítá:

– «Kegyelmes herczeg».

Münich dühösen kiálta rá:

– Nem látod-e vakmerő, kivel beszélsz?

Erre Ismailoff oda lépett a czárhoz, s a mint Münich az annak mellén
függő uralkodói gyémánt-csillagra mutatott, letépte azt onnan, s
oldalzsebébe dugta.

S aztán újra kezdé:

– Kegyelmes herczeg…

A vakmerőségre a vér futotta el minden jelenlevő férfi arczát, a harag
pirja elébb, azután a szégyené, midőn látták, hogy a czár enged magán
megtörténni oly meggyalázást, melyet ha nem volna czár, hanem csak egy
közrendü férfi, a vakmerő vérével kellene lemosnia.

Péter mozdulatlanul hagyta saját rendének nagykeresztjét melléről
letépni, tulajdon szolgái egyikétől, ki egyes egyedül jött el, őt udvara
közepén megalázni.

– Kegyelmes herczeg; a czárnő, II. Katalin ő felsége parancsolatából
ezennel tudatom veled, hogy e percztől fogva az ország foglya vagy, mind
magad, mind kegyenczed, Gudovics, mind kegyencznőd Woronzoff Erzsébet.

Woronzoff Erzsébet sikoltva veté magát Péter lábaihoz.

– Oh uram, ha védni nem tudsz, ölj meg inkább, mintsem kiszolgáltass
irtóztató ellenségeimnek.

Péter kivonta kardját és – átnyújtá Ismailoffnak.

– És most, – szólt a kegyetlen követ – itt e lemondási okmány. Ezt ird
alá.

Péter egy perczig tétovázott, hogy aláirja-e ez okmánynak nevét.

– Irod, vagy nem irod: ez reád nézve élet, vagy halál.

És Péter aláirta nevét.

A bátrak, a vitézek, kik körüle álltak, s kik egy intésre készek lettek
volna helyette hidegvérrel meghalni, elfordíták arczaikat és sirtak
szégyenükben.

Ekkor Ismailoff karon fogta Pétert; a kegyencz Gudovicsnak meghagyá,
hogy vezesse utána Woronzoff Erzsébetet s azzal mind a hármat felültette
sáros hintajába; ő maga ismét felkapott a bakra s Péter holsteini
vitézeinek fegyveres sorfalán keresztül, egyedül, kiséret és cselédség
nélkül, vitte fogva a – tegnap még czárt, ma már csak a czárnő eldobott
férjét.

* * *

Pétert Razumovszky hetman Premorszkoje Dvor kastélyába tették őrizet
alá; kegyencznőjét, Woronzoff Erzsébetet Katalin elé vitték.

A kik elfogták, azt hivék, gyönyörüséget fognak okozni Katalinnak
megalázott vetélytársnője láttával.

Woronzoff Erzsébet elevenen képzelé magában mindazon szenvedéseket,
mikben a győztes boszúját hüteni fogja, s félelemtől sápadtan rogyott
térdre Katalin előtt, midőn hozzá vezették.

Katalin még mámoros volt az átvirrasztott éjszakáktól, a diadaltól, a
férfias küzdelemtől, a koronától.

– Erzsébet, – szólt férje kegyencznőjéhez, ingerlő hangon; – a koczka
hamar fordult, s te most az vagy, a mi én lennék, ha meg nem előztelek
volna.

Woronzoff Erzsébet összerázkódott e szavak borzalmától.

– Tudod-e azt Erzsébet, hogy mikor Nagy Péter czár ellen a streliczek
föllázadtak; az összeesküvők közt nők is voltak? Azokat a czár nem
végezhetvén ki saját kezével, azt tette velük, hogy egy földalatti
börtönbe záratá a Néva partján, s mikor a Néva megáradt, ott fulladtak
mind.

Woronzoff Erzsébet nyögve fogta kezei közé fejét, hogy ne hallja a
fenyegetést.

– Fogsz emlékezni arra a történetre is, – folytatá a czárnő kegyetlenül,
– mikor Lapukin herczegnő azt találta mondani egyszer Erzsébet czárnő
idejében: «én szebb vagyok, mint a czárnő». Elődöm azzal bünteté meg e
szavakért, hogy a piacz közepén a vérpadon huszezer bámuló láttára
letépette ruháit, hadd bámulja hát az egész világ, milyen szép az a
némber, a ki szebb, mint a czárnő; s akkor azt a szép termetet addig
verette kancsukával, mig a vér folyt minden tagján, s végre kérkedő
nyelvét elvágatá, úgy küldte Szibériába.

– Irgalom! rebegé összeroskadva a fogoly vetélytárs.

– Hát a schlüsselburgi várnak hallottad-e hirét, Erzsébet, melyben a
megholt czárnő parancsára, Iván nagyherczeget tartják fogva? Egy
földalatti folyosó van ott, melybe soha sem hat le napsugár, sem egy
hang a föld felszinéről. Éj van benne szünetlen és az ott levőnek még
csak egy órát sem adnak, hogy számlálhassa a napokat, az órákat, hogy
tudhassa, mikor van tavasz, mikor ősz? hogy tudhassa, mennyi volt az
idő, melyet keresztül élt? mennyi van még hátra a meghalásig? és
senkinek, a ki hozzá belép, nem szabad egy szót szólni hozzá soha, mint
a hogy nem szólnak a halottak egymáshoz. Hallottál e börtönről beszélni
ugy-e? Mondtad elégszer, hogy van egy gyűlölt asszony, a ki ártatlan
gyermekével együtt e börtönbe fog élve eltemettetni; s az a gyűlölt nő
én vagyok, s a ki elbukott, az te vagy.

– Kegyelem! kegyelem! sikoltá Katalin lábaihoz borulva a kétségbeesett
vetélytársnő. Inkább a halált, a gyors halált, csak ne ez irtózatos
börtönt.

Katalin elfordult tőle s hideg kegyetlenül tekinte le rá.

– A hogy elődeim álltak bosszút azokon, kik őket megbántották, mind
irgalom és tisztesség volt ahhoz képest, a hogy én büntetlek meg téged.
Én megvetlek és nem veszek tudomást rólad. Mehetsz, hová akarsz. Azok
között, a kiket gyűlölök, te még utolsó helyen sem állhatsz. Én nem
látlak meg, én nem tudok rólad; te nyomorúlt semmi!

Azzal ott hagyta a földön heverő s a földre még jobban legázolt
vetélytársnőt.

A kik nem ismerik a nőket, azt mondták, hogy a czárnő nagylelkű volt,
kegyelmet osztott; a kik jobban ismerik, hogy kegyetlen volt, lelkét
taposta meg ellenfelének, szivére hágott, boszút állt! A kik pedig igen
jól ismerik a nőket, azok fejet csóváltak, s azt mondták, hogy a dráma
ezzel nincs befejezve: az ily kegyelemosztásnak vér lesz a vége; és azt
nem tudni, hogy kinek a vére?

* * *

Julius 10-dikén mondott le a koronáról III. Péter.

Julius 11-dikén Katalin jutalomosztásokkal töltötte a napot; híveit, kik
a trónra segíték, czímekkel, hivatalokkal, uradalmakkal ruházta fel.

Azok között, kik jutalmat követelni jöttek, utoljára jelentkezék Orloff.

– Mindenki meg van elégedve úrnője kegyével, csak én vagyok még hátra,
szólt, midőn végre egyedül maradt a czárnővel.

– Nem feledkezém meg rólad, gróffá, miniszterré emeltelek, neked adtam
Robsa és Gacsina uradalmait, a mik eddig a czáré voltak.

– Igaz, szólt Orloff, hogy azért küzdöttem, a mi eddig a czáré volt; de
az más, mint Robsa és Gacsina uradalmai.

– Hivatalt kivánsz?

– Sőt fölmentetést kérek oly hivatal alól, melyet csak fölséged
megszabadításáért viseltem, s mely a mai napon túl fölösleges lett.

– Mit értesz ez alatt?

– A Daskoff herczegnőnek udvarlást. Felséged tudja, hogy én a herczegnőt
nem szeretem, mert – – mert mást szeretek.

Katalin mélyen nézett az ifjú szemébe; azután kezét nyújtá neki.

– Fölmentelek.

Ez volt Orloff jutalmainak összesége.

Hanem e pillanattól fogva Daskoff herczegnő észrevevé, hogy a rózsákból,
melyeket letépni segített, nem az ő számára van nyugágy vetve.

És Daskoff herczegnő Woronzoff Erzsébet testvére volt.

A lázadás kezdetekor az összeesküvők azzal tették könnyűvé tervük
sikerültét, hogy minden utczán kihiresztelék, miszerint Péter czár a
vadászaton leesett lováról s nyakát szegte, ezért engedte mindenki a
czárné trónra lépését oly akadálytalanul végbemenni.

Volt is rá gond, hogy a czár el legyen téve szem elől; elszállíták őt
Robsa várába, szigorú őrizet alá.

Hanem már julius 12-én beszélni kezdték a városban, hogy a czár
halálhíre nem volt igaz, hogy Péter most is él s el van fogva.

Az országnagyok közt elégületlen hangok hallatszottak Orloff kitűntetése
miatt. A kaszárnyákban a katonák egymás közt verekedni kezdtek; a
tengerészek arczul köpködték a testőröket, azt mondva szemükbe, hogy két
rubelért fejenkint eladták urokat, a czárt.

Katalint e nap éjjelén kétszer riaszták fel álmából utczai
csatározásokkal.

Julius 13-án Katalin hívei szükségesnek találták nyilt sisakkal lépni
föl Péter ellen.

Katalin tizenöt pontban fogalmazott nyilatkozványt hirdetett ki fogoly
férje ellen. E vádpontok voltak, hogy Péter nem birt képességgel
Oroszországot kormányozni, hogy Erzsébet czárnénak sok bút okozott, hogy
a megholt czárnő temetéséről nem gondoskodott illendően, hogy nem
törődött az állam ügyeivel, hogy az orosz nemzetet gyűlölte, hogy káros
újításokat hozott be, hogy a görög szenteket nem tisztelte, hogy
trónörökösét ki akarta zárni, s idegen főre juttatni a koronát, hogy az
ország törvényeit és szokásait megsértette, hogy a birodalom javadalmait
eltékozolta, hogy az orosz nép leghalálosabb ellenségével, a poroszszal
békét kötött, hogy az orosz nép érdekei ellen a dánokkal háborút
keresett, hogy a hadsereghez új hadgyakorlatot és egyenruhát hozott be,
és végül, hogy országlás helyett csak ivásra és dobzódásra volt gondja.

Julius 14-én megtudta Katalin, hogy e manifestuma daczára sokan vannak,
a kik Pétert nem találják eléggé bűnösnek, hogy Európának megdöbbentő
példát szolgáltasson, milyen kevés ürügy elég arra, hogy egy uralkodó
trónját veszítse?

Julius 15-én Katalin czárnőt késő éjjel ismét felkölték, hogy személyes
megjelenésével segítsen lecsillapítani egy katonai lázadást, mely épen
azon Izmailofszky-kaszárnyában tört ki, a honnan diadalútját megkezdte.

Midőn e zavargás lecsillapításából megtért a czárnő, minden idege beteg,
fellázadt volt.

Hat nap óta Szentpétervár minden utczája úgy zajgott egész éjen
keresztül, mint nappal; a fölvert óriási hangyaboly nem tudott
lecsendesülni, s ha egy helyen lecsillapíták, más helyen újra kitört.

A czárnő kétségbeesésig izgatottan tért meg palotájába, követve
Orlofftól és udvari orvosától, ki az utóbbi napokban mindig vele járt.
Az orvos neve volt Kruse.

– Minő élet, minő élet? mondá a czárnő, midőn magukra maradtak, s ő
fáradtan rogyott egy karszékbe. Igy fog-e már ez mindig lenni? Oh Péter,
hát a börtönből is elérsz-e kezeddel?

Orloff és az orvos nem merték vigasztalni, tudták, hogy az csak még
jobban ingerelné.

– De engem nem fognak megalázni, szólt hirtelen fölállva. Kruse!

Az orvos eléje jött.

– Kruse, tud-e ön nekem oly gyorsan ható mérget adni, mely egy ember
életét akkor, a mikor ideje eljött, ketté tudja szakítani?

– Fölség!

– Nem szavakat kértem. Van-e önnél ilyen méreg? Nem tudhatja senki, mit
hoz a holnap. De azt tudja meg mindenki, hogy Katalin czárnőt nem fogja
más letörni, mint saját maga. Én mertem megvetni a halált, merem
megvetni az életet.

Az orvos tétovázni látszott, Orloff megtaszítá, hogy tegye, a mit a
czárnő kiván.

Kruse visszatért egy sötétszínű üvegcsével.

Katalin mohón nyúlt utána.

– És ez elég egy ember halálára?

– Fele is elég, bizonyítá az orvos.

– Akkor ez két embernek is elég, szólt Orloff. S mielőtt Katalin kezébe
jutott volna, elvevé az orvostól a méregüvegcsét.

– Mit akarsz vele? kérdé tőle Katalin sötét tekintettel.

– Majd ha eljön annak a két embernek az ideje, akkor kielégíteni őket
vele.

– Kit értesz e két ember alatt?

– Az egyik én vagyok.

– Hát a másik?

– Azt majd megmondom máskor.

Katalin nyugtalan gyanúval tekinte rá, keresztül akart rajta nézni s tán
kitalálta volna gondolatát, ha valami véletlen új riadal közbe nem jő.

A gyermek trónörökös, a kis Pál, kit Katalin mindig a magáé melletti
szobában hálatott, fölébredt; rossz álma volt, sírt; anyját akarta
látni. Dajkái nem tarthatták vissza, erővel áttört anyja szobájába, s a
mint meglátta őt, sikoltva futott oda hozzá:

– Anyám, anyám! Ne hagyj! Meg akarnak ölni. Az a véres ember, azzal a
nagy késsel. Ne engedd, hogy idejőjjön. Ne hagyd kinyitni az ajtót.
Bezártak a pinczébe, a hol Iván bátyám aluszik. Jaj, ha fölébred és ott
talál. Iván bátyám a kegyetlen! Ne engedj odacsukni hozzá. Jó leszek,
szót fogadok mindig. Jó leszek, imádkozom. Csak ne engedd, hogy Iván
bátyámhoz vigyenek, anyám, kedves anyám!

A gyermek lázreszketéssel bújt anyja ölébe, annak palástját takarva
magára. Az álmatlan estéken bizonyosan Iván bátyjával ijesztgették
dajkái, hogy féltében aludjék, s aztán a gyermek felőle álmodott.

E gyermek rémlátása a földre zúzta Katalint. Leroskadt mellé, úgy ölelte
keblére, és sírt és haját tépte kétségbeestében. Nem volt czárnő, úrnő,
csak egy gyermekében élő anya volt.

– Ne félj, ne félj! Ártatlan gyermekem, te nem fogsz Iván bátyád
tömlöczébe jutni. A te szép fejedért nem fog nyúlni a véres kezű ember.
Ha el kell menni, magammal elviszlek téged, s akkor olyan jó helyen
leszünk, a hova nem jöhet utánunk senki.

A kis gyermek lassan elcsendesült anyja ölében.

A czárnő Orloffot szólítá.

– Orloff, add ide azt az üveget.

Nem mozdult senki.

Körültekinte. Egyedül volt gyermekével a szobában. Orloff és az orvos
eltávoztak észrevétlenűl.

A czárnő csöngetett.

– Hová lett Orloff? kérdé a belépő udvarnoktól.

– Fölség. A gróf eltávozott a palotából.

– Utána kell küldeni rögtön és tudtára adni, hogy én hivatom.
Parancsolom, hogy ide jőjjön. Érted-e? Ha nem jönne, erővel kell őt
visszahozni.

Az udvarnok elsietett.

Ki találhatta volna meg Orloffot most, az éjszakai zavargó nép
tömkelegében, hogy visszahozza?

* * *

A lázadási zaj, mely éjjel az utczákat betölté, a következő napra is
átterjedt. Az utczákon zendülő néptömegek jártak-keltek, kiket a
Woronzoffok küldöttei izgattak fel; minden pálinkabódéban arról
beszéltek, hogy a czár nem halt meg, hanem elutazott németországi
hadseregéhez, s nemsokára vissza fog térni; a különböző ezredek katonái
véres verekedéseket folytattak a csapszékekben, mik egész nap
eltartottak, hol az egyik verte ki a másikat, hol a másik foglalta el a
tért; ittas demagógok tartottak bőszítő beszédeket a nyilt vásártéreken,
s a testőrség alig birta az árt föltartóztatni, hogy a czári palota
küszöbéig ne hatoljon, melynek ablakaiból jól lehete hallani az
éjjel-nappal le nem csillapuló óriás zajgását.

E palota legpompásabb teremében járt fel s alá nyugtalanul Katalin,
abban a czárnői fényes öltözetben, melyben megkoronázták. A terem az
erkélyre nyilt, ez erkélyről szokták Oroszország uralkodói magukat
népeiknek megmutatni, mikor annak ideje van, mikor a lármázó sárkány, a
nép, tűzokádó torkába egy kegyes, lecsillapító szót kell hajítani.

Katalinnak perczről-perczre készen kellett arra tartania magát, hogy e
sokfejű szörnyeteg előtt megjelenjen.

Karján a trónörökössel, fején a moszkvai koronával, vállán a hermelin
palásttal, és arczán az ellenállhatlan mosolygással, szemben a jégarczú
halállal. Akkor aztán váljék el, hogy melyiknek van nagyobb ereje: e
mosolygó hölgynek, vagy ama csontfejű úrnak?

A népzaj perczről-perczre jobban közeledik a palota felé. A testőröknek
meg van parancsolva, hogy lövést tenni nem szabad, ha a vont fegyver nem
segít, vonuljanak a palotába vissza.

Az udvaronczok nem titkolják a forrongás okát. Katalin úgy is jól tudta
azt.

A nép akarja tudni, hova lett Péter czár?

A szabadon bocsátott, a megvetett vetélytársnő megmutatta, hogy fulánkja
éles. Vele együtt el volt bocsátva az élő tanú, ki Péter czárt börtöne
ajtajáig kisérte. Woronzoff Erzsébet Katalin palotájának hajtá vissza a
felzaklatott árt ezzel a két szóval: «Péter él!»

S milyen könnyű volna ezt az árt ismét visszatéríteni medrébe másik két
szóval: «Péter meghalt».

S milyen könnyen megtörténhetnék ez!

Épen e gondolat ejté kétségbe Katalint.

Hova lett Orloff? Hová tűnt el a méreggel? Kit értett ama «másik» alatt?

Ha végrehajtaná az iszonyú tettet, a czárnőt és gyermekét megmentené
vele; ah de átkozott volna az, a ki ezt tudta, a ki ezt helybenhagyta, a
ki ezt meg nem akadályozá.

Ah, e tusa rettenetes!

A férj kelt harczra a nővel, a hitves a hitvestárssal. Egymás életerén
tartják kezeiket. A melyik elbocsátja a másikat, az maga halt meg. Nincs
választás! Ölni kell annak, a ki élni akar. Nem alkudhatik többé. Nem
kegyelmezhet és nem kérhet kegyelmet. Valamelyiknek bele kell feküdni a
sírba, mely meg van ásva.

Oh irtózatos, irtózatos.

A czárnő kezeit tördelve jár fel s alá koronatermében s hasztalan kér
tanácsot e sötét emlékű ősöktől, kik ott a rámákban festve vannak, s
kiknek újjai olyan szép pirosak most is az atyafivértől.

Senki sem jön hozzá tanácsosai közül. Nem merik háborítani.

És a fenyegető zaj egyre közelít; a városnak minden harangja zúg. Ki
tudja már hol az ellenség, hol a jó barát? A távolabb városrészekben
puskaropogás hangzik, a kaszárnyákban verekesznek.

Az utolsó lovas testőr-osztály is bevonul már a palota kapúin, s jő
utána hömpölyögve a fékezhetetlen tömeg, az a minden főváros mobja,
melyet nem látunk máskor, csak a mikor rettegünk tőle. Magas póznákon
fehér zászlók emelkednek ki a tömegből, mikre vörös betűkkel van
felírva: «Hol a czár?» Némelyiken csak egy nagy kérdőjel, semmi más.
Erre feleljen, a ki tud.

Katalin zsibbatag idegekkel látta ablakán keresztül e nagy kérdőjeleket
közelíteni.

E válság perczében lépteket hallott háta mögött.

Orloff jött meg.

– Te vagy? kiáltá Katalin. Honnan jösz?

– Fölséged hivatott. Elébb nem jöhettem; de jókor jöttem épen. Lépjen ki
fölséged az erkélyre, mutassa magát a népnek.

Katalin önkéntelenül engedte magát az erkélyre kivonatni.

Láttára mindennemű ordítás támadt. Egy része a népnek, a délczeg
fejedelmi alak láttára éljent kiáltott a czárnőnek, más része Péter
czárt követelé; akkor Orloff a czárnő mögül kilépve, a népzajt túldörgő
hangon kiálta:

– Nézzetek oda!

S a mint kezével az utcza végére mutatott, a meglepett néptömeg,
kiváncsian intése után tekintve, egy pillanatra elcsendesült, s a
csöndes percz alatt erőteljes hangon kiálta Orloff:

– Péter czár meghalt! Nyissatok útat halottas szekerének és adjátok meg
végtiszteletét.

Az utcza túlsó végén, hová Orloff mutatott, s melyet még a gyalog
testőrség tartott elzárva, egy gyászszekér közeledett, hat fekete lóval
s a gyászravatalon feküdt nyitott koporsóban – Katalin férje, III. Péter
czár.

Katalin felsikoltott, midőn meglátta a halott arczát. Ráismert, bár
nagyon el volt kékülve.

A népharag egy percz alatt le volt hűtve.

A lázadó tömeg egyszerre kétfelé vált az utczán s letérdepelt a kocsi
előtt.

A nehéz szekér lassan döczögve haladt végig a kövezeten, gyakran
megállíttatva, hogy a nép vezetőinek, orosz szokás szerint, meg lehessen
csókolni a holt czár ajkait.

Azt mondják, hogy e csók után mindenkinek feldagadt az ajka később.

S a mint a gyászszekér mögött ismét összezáródott a néptömeg, aként
keletkezett annak nyomában az üdvriadás.

– Éljen a czárnő!

Katalin visszatámolygott Orloff karján a terembe.

Sápadtan, bűntudatos halványan kérdezé tőle:

– Mit tettél? hol van a méreg?

– Fele még az «egyik» számára meg van. A másik felét már elvette a
«másik».

Katalin irtózva taszítá el magától Orloff kezét.

Az országnagyok most megtölték a koronatermet, eljöttek üdvözlő
beszédeket tartani, a nép rekedtté ordítá magát a palota előtt «Éljen a
czárnő!» kiáltásaival, s Katalin a trón lépcsőjén feküdt, arczát
eltemetve kezeiben s keserűen sírva.

A czárnő meg volt mentve, hanem a nő, az elveszett!

* * *

És Orloff igazat mondott: a méreg megmaradt fele csakugyan azé az
«egyiké» lett. Mikor elveszté a czárnő kegyét, az ő életét is az oltá
ki, a mi a megholt Péter czárét.



EGY LENGYEL TÖRTÉNET.

Madamoiselle Larisse valami középszerű énekesnő volt Párisban, ki ott
nem sokra vergődhetvén az operánál, elmondta magának azt a nagyon sok
elődje által feltalált jelszót: «A művésznek minden ország hazája», s
egy vállalkozó operatársulat primadonna assolutájaként elutazott
Varsóba.

Azonban még mielőtt az orosz rubelekkel megismerkedhetett volna,
tapasztalást tett a rendőri szabályozások mezején: a kormányzó azt
hitte, hogy a franczia társulat föllépte zajos politikai demonstráczióra
adhat alkalmat, s egyelőre betiltott minden debütirozást.

Az operatársulat igazgatója lótott-futott Pontiustól Gortsakoffig, egyik
nap biztatták, másik nap elutasították; a társaság tagjai ez alatt az
adósság-csinálás minden módszerein keresztül gyakorolták magukat, s mire
definitive ki lett jelentve, hogy semmiféle egyéb mulatság a varsóiaknak
meg nem engedtetik, mint esténkint a szász kertben trombitáló katonai
zenekar hallgatása, akkorra ők is eljutottak abba a definitivumba, a
mikor már az embernek az utolsó hajaszála sem az övé.

Madamoiselle Larisse ugyan elég szép hölgy volt arra nézve, hogy egy
nagy városban éhen meg ne haljon, s ha egyszer a lámpafény elé
kerülhetett volna, bizonyosan elég hódítást vihetett volna véghez abban
a városban, a melyben az orosz premier véleménye szerint, egyedüli joga
csak a hódítónak lehet, hanem arra mégis kényes volt, hogy jobb
foglalkozás hiányában, a rendőrfőnökhöz menjen s engedélyt kérjen tőle
gyászruha viselhetésére.

Föltéve, hogy ezt a lapot nők is olvashatják, nem akarom megmagyarázni,
mit jelentenek a lengyel királyságban a rendőri engedélylyel gyászoló
hölgyek?

Pedig az éhség rossz tanácsadó s a társaság minden tagja elzüllött már
erre-arra, az igazgató kimondta, hogy «sauve, qui peut!» meneküljön, ki
hogy tud.

Larissenak már két nap óta nem küldött házigazdája ebédet, mert az
addigiért sem fizetett; fűtőszereit is megtagadta, sőt azzal a világos
biztatással kecsegteté, hogy holnap lesz a napja, a mikor a kisasszonyt
az ajtón kívül fogja elhelyezni.

A menekülni nem tudó primadonnának volt még egy katulya theája, egy
dobozka czukros kétszersültje, azt előkereste, s nagyon jót nevetett,
midőn, más tüzelőszer hiányában, szerepeit rakva egymás után a
kandallóba, azoknak tüzénél theája utolsó maradékát főzögeté.

A papirostűz rendesen több füstöt ad, mint lángot; Larisse azon vevé
észre, hogy mire a theája megfőtt, majd megfulladt a füstben, ki kellett
nyitnia az ablakot, hogy friss lég jöhessen be.

Azután leszűrte theáját egy kis törtfülű csészécskébe s előkereste a
szekrény fenekéből azt a rumos palaczkot, mely otthon Párisban még tele
volt. Sajnálkozva vevé észre, hogy abból bizony már egy árva cseppet sem
lehet többé kifacsarni. Fel is fordította, úgy nézett bele. Nem volt
abban egyéb, mint a multak boldog emléke: az illat.

– Se baj, kisasszony. Van nálam. Ihatjuk azzal.

Ezzel a szóval egy rekedt férfihang lepé meg, a szobája közepén.

Larisse nem ejté el ijedtében az üres palaczkot, hanem marokra fogta
azt, mint egy buzogányt, olyanformán, mintha valakinek a fejéhez akarná
vágni.

Egy torzonborz szakállú férfi állt előtte, a mint a füstös légkörben
kivehető volt alakja, zsinóros czamarkában és térdig sáros hosszú
csizmákban, fövegét és hosszú bőr útitáskáját kezében tartá.

– Micsoda ez? riadt rá a leány, hogy jön ön ide?

– A nyitott ablakon át, kisasszony, engedelmet kérek.

– Mit akar ön itt?

– Legelőször is azt, hogy tegyük be az ablakot s ne beszéljünk ilyen
hangosan, mert az Varsóban nem szokás éjszaka; másodszor azt, hogy
küldje el kegyed, szép kisasszony, a házmestert az «Arany róká»-hoz egy
kis vacsoráért, mert tegnap óta egy falatot nem ettem; és harmadszor,
hogy ugyanazzal az emberrel hivasson papot, a ki bennünket
összeeskessen, mert én önt ma nőül akarom venni.

– Meg van ön tébolyodva? kérdé Larisse egyik bámulatból a másikba esve.

– Dehogy vagyok. A legnagyobb kényszerűség az, a mit teszek. Engedje meg
kérem, hogy leüljek; csak a vasúttal futottam versenyt, egy kicsit el
vagyok fáradva. Hanem azért, a mint megesküdtünk, egy óra mulva utazni
fogunk.

– Uram, ön helytelenül tréfál velem. Én nem vagyok az, a minek ön hisz.

– Én tudom, hogy ön egy becsületes, derék leány; különben az nekem
mindegy. Önnek az utolsó garasa is elfogyott, haza nem mehet Párisba; én
tehát önt feleségül veszem, ha beleegyezik, s rögtön vasútra ülünk, meg
sem állunk Párisig. Én nem kivánok öntől semmit, mint a mindennapias
gyöngédségeket, a miket nők szoktak férjeik iránt útközben tanusítani s
azután, ha Párisba értünk, akkor szabadságában áll kegyednek válópert
indítani végre nem hajtott házasság alapján.

– De mire való ez uram?

– Hogy mire való? ez nagyon hosszú történet, mihelyt Párisba érünk,
azonnal elmondom önnek egészen. Oh az nagyon hajmeresztő történet! Olyan
érdekes, mint valamely regény. Kegyedet az mulattatni fogja. Hanem addig
ne kérdezősködjék felőle semmit. Elég legyen kegyednek annyit tudni
felőlem, hogy igazi nevem, melyet kegyednek felajánlok: Zseminszky
Kázmér; hanem ezt nem viselem, csak mikor egyedül vagyunk. Tárczámat
átadom kegyednek, benne van százötvenezer frank papirokban; fizessen ki
mindent, a mivel tartozik, s az úton gondoskodjék szükségeimről. Ha
Párisba érve elválunk, vagyonomat megfelezzük, ha én velem útközben
valami történik, vagyonom kegyedé marad egészen.

– Uram, ön engem elrémít.

– Azt elhiszem. Magam sem kételkedem benne. Tegye be kérem az ablak
tábláit; a kozák őrjáratot hallom közelíteni.

Larisse önkéntelenűl szót fogadott; pedig az által, hogy ablaktábláit
betette, egészen a rejtélyes betörő discretiójára bízta magát.

– Köszönöm, kisasszony; látszik, hogy kegyednek szíve van. Sajnálom
nagyon, hogy szívének jó tulajdonságait nem tanulmányozhattam elébb.
Most kénytelen vagyok így ajtóstól, sőt ablakostól rohanni be a házba.
Tehát miután az első kérésemet volt kegyed szíves teljesíteni egy
percznyi gondolkozás után, talán elég lesz öt percznyi gondolkozás arra,
hogy vajjon hozasson-e mindkettőnk számára vacsorát. Ime, odaadom az
órámat is, akaszsza kegyed a nyakába, s aztán nézze rajta a perczeket.

A jövevény levette óráját, aranylánczostól, s az énekesnőnek adta.

– Jó, uram; nem bánom, vacsoráljon hát itt.

Larisse kiment, beszélt a házmesterrel, pénzt adott neki s nemsokára
visszatért, maga hozva az átvett ételeket, mintha értené, hogy azt az
alakot egy harmadiknak meglátni nem szabad.

– Igen köszönöm, szép kisasszony. Tehát ha megengedi, legyünk egymásnak
vendégei.

Az idegen nem várt több kinálást, széket tett Larissenak és magának.
Kétfelé vágta a sültet, megosztotta a burgonyát és hozzá látott az
evéshez.

Larisse elnézte e különös férfi arczát, mialatt az evett. Milyen mohón,
milyen gondolat nélkül falt, mintha nem is tudna róla, hogy eszik;
mintha csak egy mulhatlan kötelességet hajtana végre; e közben magas,
fényes homloka redőkbe volt húzva, szemei egy pontra szegezve, mint a ki
mélyen gondolkozik valamiről; s néha megállt, mintha hallgatóznék, feje
hátra szegült, s úgy fogta kezébe a kést, melylyel evett, mintha valaki
ellen életre-halálra készülne védni magát.

Az ilyen vacsorázáson hamar át lehetett esni. A jövevény egy tele pohár
vizet hajtott fel egyszerre, s csak azután vette észre magát.

– Ezer bocsánatot kérek. Csak egy pohár van az asztalon s én magam iszom
elébb, elfelejtve, hogy még idegen nővel ülök szemközt. Én már egészen
abban voltam, hogy az ember feleségével egy pohárból is szokott inni.

Larisse még mindig hihetlenül rázta fejét.

– Nos kisasszony. Első kérésemet teljesíté egy percznyi gondolkozásra, a
másodikat öt percznyire, azóta huszonöt percz mulhatott, elhatározta-e
magát?

– Mire?

– Hát – hogy iszik-e ebből a pohárból, a melyből én már ittam?

E kérdés oly gyöngéd, oly bensőséggel teljes hangon volt mondva, hogy
Larisse kénytelen volt megtérni onnan, mintha egy részeget, vagy egy
őrültet látna maga előtt.

– Akar-e kegyed velem most ez órában rögtön megesküdni, a másikban
útrakelni, vagy pedig akarja-e, hogy a merre jöttem, az ablakon újra
kiugorjam az utczára, s a legelső kozákkal, a kinek a felhivására nem
felelek, agyonlövessem magamat?

– De uram, hiszen az idő éjszaka.

– Az nem akadály. Van lelkész, a ki bennünket összeesket most is. Itt az
utcza végén a minorita kolostor; küldje el kegyed a házmestert oda,
mondja ott azt, hogy egy haldokló kiván gyóntatót, a ki ezt a zsoltárból
kihasított lapot küldi. Arról a lapról meg fogja valaki tudni a küldő
nevét s rögtön sietni fog ide; az végrehajtja a szertartást. – Mondja
hát szép kisasszony, engedi-e, hogy vizet töltsek a poharába?

Larisse némán inte, s reszketve nyult a pohár után, melyet az idegen
tele tölte számára s azután kiitta azt.

Az idegen odahajolt és gyöngéden megcsókolta kezét; de az oly
tisztelettel történt, mintha egy fejedelmi védasszony kezét csókolta
volna meg.

A lengyel azután lehúzta ujjáról brillantos gyűrűjét s az énekesnő
ujjára vonta fel, átcserélve azt ama finom kis sodronykarikával, mely a
kisasszony ujját ékesíté. Értéke alig lehetett több egy franknál,
különben az is rég a többi zálogbament ékszer után vándorolt volna.

Ez volt a jegyváltás.

– Most küldje el kegyed a házmestert a kolostorba ezzel a zsoltárlappal,
szólt a lengyel, egy ócska nyomtatványt vonva elő zsebéből, melybe egy
pár szivar volt takarva.

A leány meggondolta magát.

– Ezt nem lehet a házmesterre bizni; hátha kém? titkos feladó? Magam
fogok vele odamenni.

Maga a menyasszony? esküvőre hívni a papot? Ez is először történik a nap
alatt. No de sok történik a Kárpátokon túl, a mikre példát nem mutat a
történet. Miért ne történhetett volna az is meg, hogy egy fiatal leány
éjnek éjszakáján, esőben, sötétben, egyedül, őrjáratoktól nyugtalanított
utczákon végig elinduljon, lelkészt keresni, ki őt vőlegényével
összeeskesse?

Zseminszky kézszorítással köszönte meg a leánykának ez áldozatkészségét
s gondosan betakargatá őt shawljába, hogy meg ne hűtse magát.

A leányka meggyujtá kézi lámpását s elindult az utczán.

Az eső folyvást szakadt, a kozák őrjáratok a szomszéd utczában
csörömpöltek, az énekesnő nem törődött sem egyikkel, sem másikkal.

A minorita-kolostor kapuján megnyilt egy szűk négyszögű ablak
csöngetésre s egy kemény, gyanakodó hang kérdezé: «Ki az?»

– Gyóntatóért jöttem egy haldoklóhoz; szólt a leány s benyujtá a
nyiláson a zsoltárlevélkét.

Nehány percz mulva nyikorgott a kulcs a nehézkes kapuban s egy szerzetes
és egy ministrans fiu jöttek ki rajta Mindkettőnél lámpa volt, mert az
orosz fölvilágosodás úgy kivánja, hogy ha három ember megy az utczán,
mind a háromnál lámpás legyen, s ha valaki a szolgájával viteti a lámpát
maga előtt s rajta kapják: a szolgát szabadon eresztik, a gazdáját
viszik a fellegvárba.

Szerencsésen eljutottak a leány lakásáig, a nélkül, hogy valami baj érje
őket.

– Valóban haldoklik azon ember? kérdé a szerzetes, midőn a kapun belül
voltak.

– Nem haldoklik, hanem esküdni akar egy nővel.

– Akkor nagy sietsége lehet.

Larisse előre bocsátá a lelkészt, s megmutatta neki szobája ajtaját,
melyen be kelle menni.

Azonban, a mint az ajtó feltárult, Larisse maga is visszadöbbent, mintha
idegen helyre nyitott volna be. A szobában nem az otthagyott lengyel
várt reá, hanem egy francziásan öltözött fiatal férfi, fekete hajjal,
borotvált arczczal és a la Henry IV. kecske-szakállal; fekete frakkban,
fehér mellényben.

Azonban ez mégis az ő szobája volt.

Larissenak valami veszélyben éber ösztön megsúgta, hogy jobb lesz ez
idegen alaktól nem kérdezni most semmit; hanem elvárni, hogy mit mond ő,
hogy jött ide s hova tette a lengyelt?

Jobb is volt.

– Jó estét, atyám; szólt a sima arczu férfi az érkezők elé sietve s a
hangról megtudta Larisse, hogy ki áll előtte? Maga Zseminszky Kázmér.

A míg ő a kolostort megjárta, ideje volt neki átöltözni, szakállát
levágni, befesteni, idegen embert alakítani magából.

A lelkész kezét nyujtá a férfi elé, az megszorította a nyujtott kezet,
kézszorítás alatt közép ujjával azt a titkos jelt adva, a miről két
egyetértő egymásra ismer s a mit egy harmadik, bárhogy figyelne is
rájok, nem vehet észre. A kéz öt ujja egy szorítás alatt, azok előtt,
kik e rejtett beszédet értik, egész titkokat közöl, a nélkül, hogy
valaki mást látna benne, mint egy néma kézszorítást; különösen a
befogott középső ujj, kézszorítás alatt, azt jelenti: «veszélyben
vagyunk».

A szerzetes fejével inte.

– Hivattál.

– Haldoklóhoz gyóntatni, a mi nem felötlő. Talán nem is vétettem nagyon
az igazság ellen; ki tudja nem agoniázok-e most? Azért gyóntass meg és
aztán esküdtess össze menyasszonyommal.

– Hol van?

– Itt áll melletted. Ő vezetett idáig.

A szerzetes arcza nem mutatott semmi meglepetést. Csendesen, minden
aggály nélkül végzé a szertartást; Larisse mint Zseminszky Kázmér neje
állt föl a térdeplőről.

– Az anyakönyvbe igazi nevemet ird be, szólt a lengyel, s annak egy
kivonatát küldd el Lord John czím alatt poste restante Párisba. Ott
szükségem leend rá.

A szerzetes eltávozott s az új férj és nő egyedül maradtak.

– Kedves Larisse, szólt a lengyel, karja alá vonva az énekesnő szép
kezét, szabad önnek most némi utasításokat adnom? megengedi, ha azoknak
elfogadására kérem.

– Parancsoljon, uram. Én szót fogadok.

– Azt látja ön, hogy én nem az vagyok külsőmben, a ki egy óra előtt
voltam: az a hamu ott kandallójában a rajtam volt öltönyök maradványa.
Annyit ért kegyed már, hogy az a Zseminszky Kázmér, a kinek a nyomait
talán az utcza szegletéig már felfedezték, itt egyszerre eltünjön és ne
legyen található többé. Már most figyelmezzen rám kegyed. Engem e
percztől fogva kegyed «Alfréd»-nak fog nevezni. Első buffo bariton
vagyok a párisi Varietés szinháztól. Útlevelem egészen rendében van:
nézze, a személyleirás pontosan egyezik; rajta az orosz nagykövet
visája, s minden közbeeső rendőrfőnöké, a míg Párisból idáig jön az
ember. Csak egy hiánya volt még az útlevélnek: Poissard Alfréd nejével
együtt utazik, a ki szintén énekesnő; most már ezen is segítve van. Van
kegyednek útipodgyásza?

– Kevés, szólt Larisse pironkodva; arra gondolt, hogy a hosszas
nélkülözés még ruhaneműitől is megfosztotta.

– Ugyan kérem, hagyja azt is itten. Két nap mulva túl leszünk a határon
s ott vehet kegyed magának mindent, a mire szüksége van. Az útimálha
nagy árulkodó.

Larisse szivesen lemondott minden útikészületről.

– Én még útitáskámat is a tűzbe dobtam, miután az átöltözésre szükséges
ruhadarabokat kiszedtem belőle. Tud-e ön németül?

– Keveset és nagyon francziás kiejtéssel.

– Az igen jó. Kérem, ha útközben valaki németül szólít meg bennünket,
feleljen kegyed neki, én kénytelen vagyok eltitkolni, hogy tudok, mert
az lehetetlen, hogy egy lengyelre rá ne ismerjenek, mikor németül
beszél. Hát oroszul tud-e kegyed?

– Az még nem ragadt rám.

– Akkor hát viszont bizza rám kegyed, ha valaki oroszul szólítja meg,
hogy én feleljek rá. Lengyelül pedig egyáltalában ne értsen kegyed
semmit. És még egyet. Kegyed párisi nő, bizonyosan volt már álarczos
bálban. Vegye úgy ezt az egész alakoskodást, mint egy jó tréfát a
«micaréme» bohóságai közül, mikor az ember barátjával, barátnéjával
római vitézeknek öltözve megy a vígalomba s ne mutassa azt, mintha tudna
a felől valamit, hogy ennek a masqueradenak az is lehet a vége, hogy az
álarcz helyett az embernek az egész fejét kell letenni.

– Nyugodt leszek, uram.

Az indóházig minden különös akadály nélkül eljutottak. A férj útlevele
rendben volt, a személyleirás tökéletes. Málha, a mit vizsgálni kellene,
semmi. A rendőrbiztos azon kérdésére: hát az útipodgyász hol következik?
igen egyszerű és kimerítő felelet az, hogy «színészek vagyunk». Értjük!
Elmaradozott biz az itt-amott zálogban.

A kupéban, a hol helyet foglaltak, rögtön csatlakozott hozzájuk egy
bőbeszédű fiatal úr, a ki azt mondá, hogy ő is franczia.

«Ün franszé.»

«Ün franszé?» jegyzé meg magában Zseminszky. Tehát vagy kisasszony,
miután a franczia férfi nem «Ün», hanem «ön»; vagy pedig – orosz kém.

A beszéddús ifju ember azon kezdé, hogy hála Istennek, csakhogy Varsónak
hátat fordíthatunk; ez egy valóságos egyetemes börtön, a hol az ember
kétféle kémek által van környezve, kétféle kormány parancsait tartozik
fogadni, s azt sem tudja, melyikhez folyamodjék a másik ellenében
védelemért? Még útlevelet is kétfélét kell tartani, az egyiket az orosz
rendőrségtől, a másikat a titkos bizottmánytól, ő is el van látva
olyannal.

– Hát önöknek van-e lengyel útlevelük?

– Nincs. Minek volna az?

– Pedig önök könnyen juthatnának hozzá; a comité fővezetői Párisban
laknak. Én önöket utasítani is tudnám a czímeikre.

– Köszönöm. Nem akarunk visszatérni ide.

– Végkép kinn maradnak? Ah akkor önök tehetnének egy szivességet nekem.
Ismeri ön mr. Pietrit, a volt rendőrminisztert.

– Látásból.

– Egy izenetet kellene neki átadni. Nem jár semmi veszélylyel; nem irás.
Csupán e szavakat kellene megmondani: «Alfréd Lamballe, a Varsovie. Tout
va bien. Eruption a Mi-Caréme».

– Értem. Ezt kellene neki megmondani személyesen, szólt a lengyel,
erősen szemügyre véve átellenesét, kinek zöld szemüvege volt és
felkunkorított bajusza. Ugyan, kérem, hány mérföld lehet ide Krakkó?

– Bizonyosan mondhatom, hogy harmincz.

– Angol mérföldet értett ön, vagy orosz verstet, vagy geographiai
mérföldet?

– Igen is jeographiai mérföldet.

– Jeographiait! azzal a szóval hirtelen torkon ragadta útitársát a
lengyel, s elkezde fennhangon kiáltozni. Hej! konduktör! Rendőr! Ide:
segítség!

Az odarohant kalauznak és rendőröknek aztán félig oroszul, félig
francziául megmagyarázá, hogy itt van egy veszedelmes franczia
emissárius, a ki őt a státus elleni összeesküvésre akarta toborzani.
Tessék őt börtönre vetni.

Az elfogott emissárius nem látszott valami különösen megijedtnek lenni.
Larisse sokkal jobban meg volt e jelenettől illetődve.

– Mit tett ön ezzel az emberrel? kérdé hüledezve, a mint egyedül
maradtak a kupéban.

– Alkalmat vettem magamnak egy kicsit a torkát megszorongatni.

– De ön egy francziát elárult!

– Annyira nem franczia biz ez, mint ön: berlini agent provocateur.
Ráismerhetni a kiejtéséről. Majd nézzen ön ki a kocsiablakon, s látni
fogja, hogy az elfogott ficzkó ép, egészséges bőrrel tér vissza, minden
kiséret nélkül s egy másik waggont nyittat fel magának. Ezzel még sok
bajunk fog lenni.

– Csakugyan. Már visszatér s mosolyogva int a rendőrbiztosnak.

Azon az állomáson, a hol az álfrancziát leszállították, egy vén lengyel
nemes szállt fel a kocsiba s elfoglalta azt a helyet, a melyen az
elébbeni útitárs ült.

Látszott rajta, hogy valódi régi-ívású falusi nemes, a ki először hág
fel a vasutra. Úgy elmagyarázta a kalauznak, hogy ő nem hátrafelé akar
ám menni, hanem előre; aztán neki megmondják, mikor érnek Krakkóba, mert
ő el szokott aludni a kocsiban, aztán, ha majd megállnak a kocsival
itatni, akkor az ő butykosát is megtöltessék rostopsinnal, mert odáig
kifogy belőle a mi még benne van; és hogy szabad-e a kocsiban
dohányozni, mert ha nem szabad, hát inkább kiül a kocsis mellé. Aztán,
hogy a kupéba belépett s a kalauz helyet mutatott neki a két franczia
mellett: vissza akart hátrálni, hogy neki ilyen úri társaság nem kell,
neki maga szőrű falusi emberek kellenek, ültesse oda, a hol azok
utaznak; ő asszonyságokkal nem szeret utazni, mert ő pipázni szeret, meg
fokhagymás pecsenyét evett; azok nem állják ki. A kalauznak ugyan
fáradságába került, a míg le birta tuszkolni Zseminszky mellé.

A falusi utazó aztán kifészkelte magát valahogy a bundájából, nagyot
húzott szíverősítőül a szalmás kulacsból; előkeresett a tarisznyájából
egy zsiros papirosba takargatott ürüczombot s nagy igyekezettel
hozzáfogott annak fogyasztási műtétéhez. Gyönyörűség volt elnézni,
mennyire nem érdekli őt a világon semmi olyan nagyon, mint a ropogós
mócsing, a mit az ürüczomb csontjáról görbe késével nagy figyelmesen le
tud faragni. Ezzel végezvén, előhúzta nagy tajték pipáját, megtöltötte
bőrzacskójából; egy darab ürömtaplóba tüzet csiholt; s azzal szájába
dugta pipáját, neki szegte a fejét a karszék vánkosának, s mint előre
sejté, nagy hamar elaludt; elébb ő maga, azután a pipája.

Ekkor Zseminszky odahajolt hölgyéhez, ki vele átellenben ült, s fülébe
súgá:

– Larisse; most legyen ön nőm. Ez az ember itt a legveszedelmesebb orosz
kém: Kimovicz. Mint ügyetlen paraszt ül fel a waggonba, eszik, iszik,
pipára gyujt, elalszik, együgyű, bámész, gondatlan: nem tud, csak
lengyelül s az egész úton végig horkol. És ez mind nem igaz. Ő ébren
van, figyel mindenkire, hallgatózik, ért hatféle európai nyelvet s jól
vigyáz ránk ebben a pillanatban. Csókoljon meg ön Larisse.

Larisse szót fogadott és megcsókolta férjét.

– Hadd tegyem a fejemet az ölébe.

– Jól van.

– Nem, nem: ellenkezzék ön. Beszéljen hangosan.

– Ah Alfréd! ez illetlen. Mit gondol? Nem magunk vagyunk.

– Haha! Hisz ez a «vieux cochon» alszik.

– Csitt! Ha meghallaná!

– Ha meghallaná, sem értené; mit tudja ez a «rustre», hogy «vieux
cochon» azt teszi, hogy vén disznó.

Erre aztán nagy ellenkezés közt kivívta Zseminszky, hogy fejét Larisse
ölébe tehesse. Larisse gyöngéden letakarta férje szemeit kezével, hogy ő
maga se lássa magát ily illetlen helyzetben. Az pedig megcsókolta az
arczát elfedő puha kezecskét.

Kimovicz uram, abban a nagy bundában boszúsan kezdé átlátni, hogy ez
bizony két szerelmes komédiás, semmi egyéb.

A legközelebbi állomáson egy ijedtképű ember bukott be a waggon ajtaján;
nagyon fiatal arcza volt, savószinű bajuszszal, szakállal. Czamárkát és
konfederatkát viselt, bő nadrággal, hosszúszárú csizmával.

Hevülten lecsapta magát Zseminszkyvel szemben s azután körülnézett, hogy
nem kergeti-e valaki?

– No mi baj? förmedt rá a borzas utitárs, kinek nagy siettében kétszer
is a lábára taposott.

– Nagy baj van, rebegé ez, elkékült, vonagló ajakkal. A mult éjjel
meggyilkolták ezen a vasuton Anikoff tábornokot.

E szóra a borzas lengyel, mintha a nyeregből akart volna kiesni, akkorát
ugrott a karszékből.

– Lehetetlen.

– Most hallottam meg egy rendőr ismerősömtől, s hogy ennélfogva
mindazokat, a kik ma ezen a vasutvonalon ki akarnak menni az országból,
a határon letartóztatják s rögtön a citadellába küldik.

A borzas ember rögtön kapta a tarisznyáját s rohanni akart ki a
waggonból.

Zseminszky mind ekkorig figyelembe se vette az egész beszédet, mint a ki
nem érti ezt a nyelvet, hanem e különös futamodási szándékra bámulva
nézett szomszédjára, s megragadta bundája szárnyát, hogy ki ne ugorjék
az ablakon.

– Hova akar ön a pokolba? kérdé francziául.

– Jobb bizony, hogy ön is szalad velem, nem hallja, hogy mindnyájunkat
elfognak, rabságra vetnek?

Zseminszky vállat vont s szárazon felelé franczia nyelven:

– Nem tudok lengyelül.

Erre a fiatalabb utazó tört francziasággal kezdé neki magyarázni:

– Nagy baj van. Anikoff tábornokot az éjjel megölték egy waggonban,
pedig nem volt senki mellette más, mint két hadsegéde. Most aztán minden
határszéli állomásnál fel fognak tartóztatni minden utazót s a férfiakat
elküldik a fellegvárba, s ott fogják tartani, míg a gyilkos elő nem
kerül közülök.

– Áh! szólt Zseminszky, azzal a büszke önteltséggel, a mit a párisi
ember oly tökélyre fejlesztett, én franczia vagyok.

Azzal nyugodt vérrel készíte magának is meg Larissenak is egy
czigarettet; az egyiket meggyujtá, Larisse szájába dugta, a magáét aztán
arról tette izzóvá, s e tűzcsók után mosolygva tekinte utitársnéja
szemébe, mint a kinek jobban elfoglalja gondolatait egy szép nő gömbölyű
arczán a szerelemgödröcske, mint valamennyi börtön, a miről Varsóban
regélni hallott.

Az újabban következő állomáson aztán az öreg lengyel is, meg az ifju
lengyel is eltüntek mellőlük. Zseminszky egyedül maradt Larisse-el.

– Ön ezt a fiatalabb férfit is ismeri? kérdé az énekesnő, semmi
rendkivülit sem találva benne, hogy Lengyelországban minden ember
személy szerint ismerje egymást.

– Ismerem. Ez is egy agent provocateur. Az ujságirók osztályából. Két év
előtt az aristocraták lapjaiba firkált; azok nem győzték pénzzel, akkor
demagog lapot adott ki. A nép még rosszabbul fizet, s nem veszi
köszönettel, ha az urak ellen lázítják; utoljára aztán a rendőrséghez
szegődött s most piszkolódik, kémkedik és mindenre jó.

– Tehát az is mese lesz, hogy Anikoffot meggyilkolták?

– Oh nem. Nézze ön, hogy tódul a nép minden waggonból kifelé, már
elterjedt a hír, s mindenki igyekszik a határon innen leszállni és
inkább visszautazni oda, a honnan jött, vagy útközben elmaradni, mint
annak kitenni magát, mit ez a ficzkó nagyon valószinűen megjósolt: a
vizsgálati börtönbe hurczoltatásnak.

– És ön nem igyekszik menekülni, mint más?

– Menekülni? Arra a legrosszabb mód volna innen a helyemből fölkelni.
Hisz ez a három kém, a ki egymásután rám jött, mind azt jött
próbálgatni, vajjon kimozdítható vagyok-e a helyemből, vagy sem? Ha
futok, rám rohannak, így pedig elmennek más nyomot keresni.

Larisse körültekintett, ha nincsen-e valaki közel?

Azután odahajolt Zseminszky vállára s halkan fülébe súgá:

– Ön ölte meg Anikoffot…

Zseminszky csendesen inte fejével és egy vonása sem mozdult.

Az énekesnő megszorítá a férfi kezét.

– Most már neje fogok önnek lenni!…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A határszélen csakugyan letartóztattak minden embert. A férfiakat
elzárták mindjárt egy üres raktárba; a nőknek pedig egyelőre meghagyták,
hogy tovább utazniok nem szabad.

Az útleveleket elszedték mindenkitől s a málhákat az utolsó foszlányig
szétszedték.

Larisse egy franczia nő és egy szinésznő bátorságával rontott a
parancsnokló rendőrtisztre.

Az egy doni kozák őrnagy volt, kinek nagyapja a streliczek közt
szolgált, s kit azután kellemetlen elővigyázatból tettek az ország
félreeső szegletébe, s kinek nem volt nagyobb vágya, mint valaha
Szentpétervárra mehetni garnizonba.

– Uram, ez impertinentia! pattogott a szép menyecske a haragos úr
szemébe; azt hiszik önök itt a farkasok hazájában, hogy ezt a franczia
követség tréfára fogja venni? Férjem a császári operaszinház első
baritonistája. Önök becsukták őt egy nedves magazinba, a hol azelőtt
burgonya volt felhalmozva. Ha férjem el találja veszteni a hangját, az
ön kormánya kárpótlást fog fizetni negyvenezer rubelt.

– Hó, mi a ménkő! kiálta fel az őrnagy.

– Azt hiszi ön, hogy az énekeseket nálunk is úgy fogják, mint önöknél a
muzsikok közül? Poissard Alfréd, a férjem, Európa minden városában
ismeretes. Rendjelei vannak Kopenhágából, Berlinből…

– Berlinből is? Ez nagy ajánlat volt a kozák őrnagy előtt.

– Igen bizony. És ha azt megtudják a hirlapok, hogy ő egy napig fogva
volt egy magazinban, majd azt a lármát tessék meghallgatni, a mit azok
ütnek miatta. Azt ön nem fogja megköszönni. Biztosítom önt róla, hogy ha
férjemet ki nem ereszti, hát majd én tudom, hogy hová kell mennem.
Vannak protectióim. És akkor ön bizonyos lehet, hogy el fogják küldeni a
Kaukazusba.

A kegyelmes úr nagyon gondolkozóba esett erre a szóra. Az ilyen
komédiásféle néppel nem jó összetűzni. Ki tudja, miféle magas oltalom
alatt áll egyik-másik? Aztán semmi gyanú sem forog fenn ellenük.
Menjenek a patvarba.

– Jól van, madame, tessék egy pár órát várni, míg Varsóba táviratozok
önök felől.

A varsói rendőrfőnök természetesen azt válaszolta vissza arra a
kérdésre, hogy visszaküldjenek-e neki egy pár franczia szinészt? hogy
küldjék a pokolba, örül, hogy egyszer megszabadult tőlük.

Hanem még egy veszedelmes kisérleten kellett Zseminszkynek átesni.

Ugyanazon álfranczia, a kivel legelőször találkozott a kocsiban, most
már mint bevallott rendőrsegéd hívta ki a többi letartóztatott férfiak
közül.

Igen konfindensül bánt vele; hiszen már ismerősök voltak.

– Mossziő, én vagyok az, a kinek a torkát megtetszett szorongatni.

– Nos; hát mi kell megint?

– Hát az igen derék volt öntől, hogy nem engedte magát rászedetni. Ön
igen okos ember.

– Azt tudom, de hát aztán?

– Ne féljen ön, rendben van minden dolga. Hanem: ön okos ember; – önnel
lehet egy okos szót szólani. Itt az útlevélben az áll: utazik nejével.
Az asszonyság igen csinos teremtés. No no – mi francziák tudjuk, hogy
mit jelent az, egy szinész meg a felesége. Párisban volt egy szinész
ismerősöm, a ki minden évben bemutatta a feleségét. Egyszer volt neki
egy magas, máskor meg egy picziny; egyszer hozott egy szőkét, máskor meg
egy barnát, egyszer egy németet, máskor egy angolt, úgy hiszem egy izben
egy zsidónőt is mutatott be: «nőm». Hahaha! A szinészek átkozott fiuk az
ilyen dolgokban.

Zseminszky nem bánta, hadd nevessen.

– Tehát, tudja ön, tisztelt uram. Az asszonyság igen csinos személy. A
rendőrtiszt úr abban a nézetben van, hogy ő talán nem egészen állandó
neje kegyednek. Tudja. E végett utánjárásokat kellene tenni, a mik
sokáig elhúzódhatnak. – Azért azt mondom kegyednek, csak úgy közöttünk,
barátságosan, hogy ha nem kötelezi kegyedet valami oltár előtt adott
fogadalom az asszonysághoz, hát akkor kegyed egyedül minden fennakadás
nélkül utazhat tovább.

Ha ez ajánlatra Zseminszkynek az a gondolata támad: «miért ne? Larisse
megtetszett a rendőrfőnöknek s ezen az áron én megszabadulok; és hát mi
nekem ez a nő? a kit csak tegnap óta ismerek s jóformán azt sem tudom,
kék-e a szeme, vagy fekete? mi veszteségem van belőle?» Hát ha ő azt
gondolta volna, akkor bizonyosan el lett volna veszve; de nem tette,
hanem minden válasz helyett úgy ütötte pofon az ajánlattevőt, hogy annak
a füle is megcsendült bele.

Azután nagy lármát csapott, hogy őt vezessék rögtön a rendőrfőnök elé,
mert ő rajta nagy outrage esett.

– Utrázs, utrázs! Szatiszfakszion!

A rendőrök azt hitték, megőrült; míg aztán a rendőrtiszt megjelenvén és
megértvén a panasz okát, egész udvariassággal kimenté magát: ily bolond
ajánlat valamelyik subalternusának az ötlete lehetett, de az ő tudtán
kivül. Neki esze ágában sem volt ilyesmi. Mossziő és madám minden
akadály nélkül utazhatnak tovább.

Mire azután egy találkozási jelenet következett, az egymást kivívott
férj és nő között, ölelkezések és csókok illustratiójával. Larisse
akármikor sem csinálta ezt a jelenetet a szinpadon remekebben.

És – talán több is volt abban már, mint komédia.

A vasút más országba vitte az utazókat.

Larisse bágyadt volt több éji álmatlanság miatt s panaszkodott, hogy még
sem bir egy perczre is aludni.

– Hajtsa ön fejét vállamra, kedvesem; mondá Zseminszky. Majd én mesélni
fogok önnek valamit, a min el fog aludni. Még egy év előtt nekem is
volt, a ki fejét vállamra hajtsa, nőm. Hedvig volt a neve. Ilyen szép
szemei voltak, mint önnek, a hangja is sokszor úgy hasonlít hozzá,
különösen, mikor indulatba jön.

– Meghalt?

– Megölte magát. Nem. Megölték. Egy nemzeti emlékünnepen a templomokból
minden gyászruhába öltözött asszonyt elhurczoltak és a fellegvárba
zárták őket. Én csendes, hidegvérű, óvatos ember vagyok, a mint ön azt
néhány nap óta tapasztalhatá; nem hirtelenkedem el semmit. Ha valakit
meg akarok szabadítani, előre kiszámítom, hogy mit tegyek, nehogy még
nagyobb bajba keverjem. Eljártam minden utat, hogy nőmet
kiszabadíthassam a fogságból s kieszközöltem számára az elbocsátási
engedélyt. Hiszen nem volt szegénynek olyan nagy vétke; csak hogy
gyászruhát viselt és imádkozott.

A férfi nagyot sóhajta és sokáig hallgatott.

Larisse vizsga figyelemmel nézett fel reá.

– Csak hagyja ön fejét a vállamon. Én nem láttam nőm szemeibe többé.
Anikoff tábornok volt a foglyok felügyelője, hozzá mentem az elbocsátási
parancscsal. Ott láttam egyetlen egyszer, de már akkor nem látott ő
engem. Ez az egy látás elég volt arra, hogy még a túlvilágon is
ráemlékezzem. Mutattam neki a szabadító irást, ő elmosolyodott rá.
Hiszen nagy oka volt mosolyogni. Azt felelte: «ön későn jött; önnek a
neje tegnap meghalt és ma eltemettetett». – «Miben halt meg?» – «Tudom
is én, az asszonyok gyönge portékák, könnyen halnak.»

Larisse már nem nézett Zseminszkyre; szemei tele voltak könnyel.

– Többet nem kérdeztem azután tőle. Éjszaka két külvárosi munkást
rábirtam, hogy titokban eljőjjenek velem a vasrács alatti sírkertbe, a
hova a meghalt foglyokat temetik s a legújabb sírt segítsenek
fölbontani. Rátaláltam. Egy férj, a ki szeret, ne találna-e rá arra a
sírra, a hol neje fekszik? bárha kereszt sincs eléje téve. A fiuk jól
dolgoztak, fél óra mulva a holttestre akadtunk, mely koporsó nélkül,
halotti köntös, szemfedő nélkül csak úgy a földbe volt elásva. Kiemeltük
onnan. Egy tolvajlámpa volt velünk, azzal a sírüregben megvilágítottuk
alakját. Az arczra ráismertem, de az alakra alig. Egy roncs-tetem volt
az. Két karja eltörve, koponyája éktelenül bezúzva, – vállait néztem:
azokon egymást keresztül-kasul érő fekete vonalok látszottak.

– Mi az?

– Majd meghallja ön. Két sírásó lenn volt velem az üregben; hárman
együtt találgattuk ezt az enigmát, a mit a sors egy összezúzott hullában
elénk adott. – «Ezek a vonalak a kancsuka-ütések;» mondá az egyik. «Ezek
a csonttörések olyanok, mikor valaki magas épületből kövezett udvarra
leugrik.»

Én aztán kiegészítém a talányt. «Ott benn megkorbácsolták őt, s ő
szégyenében leugrott a folyosó ablakából. Anikoff mosolygott. Ő tette
ezt.»

Larisse kezei görcsösen fonódtak a lengyel karja körül.

– E percztől fogva nem imádkoztam többé. Nem mondhattam el azt: «és
bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk ellenünk
vétetteknek;» – mert én nem bocsátok meg soha. Nőm holttestét még azon
éjjel eltemettetém szentelt földbe; a lelkész, ki bennünket
összeesketett, volt jelen eltakarításánál s azután nem gondoltam
egyébre, mint az ő összetört testére. – Szép vagyonom volt, azt eladtam,
a hogy vették; a készpénzt letettem egy ismerős bankárnál, a kitől
nyugtát sem kértem róla. Ha én előkerülök, nyugtatvány lesz
kézszorításunk, ha nem jövök elő, más ne foglalhassa el azt egy ostoba
papirdarabbal, a mit nálam megtalálhatnak. – Harmadnapra elfogtak
szállásomon.

– Istenem!

– Kiderült a halott eltünése a sírból; még pedig nagyon egyszerüen: a
tér szűk, a lakosok szaporodnak. Egy este valami új halottat akartak még
ugyanabba a sírba tenni, a hol nőm feküdt s így rájöttek, hogy ő nincs
ott. Igen természetesen okoskodtak, midőn azt gondolák, hogy azt más nem
vitette el, mint én; s elfogtak. Néhány hétig voltam zárva, a nélkül,
hogy vallomást csikarhattak volna ki belőlem. Mik történtek az alatt
velem? azt én önnek, kedves Larisse, elmondani nem fogom, mert azzal
örök időkre elriasztanám csendes álmait. – A negyedik héten az a négy
munkás, a ki a sírt felbontani segített, megtudva, hogy engemet azért
vallatnak, hogy társaimat kiadjam, önként feljelenté magát.

– Pedig közönséges emberek.

– Ah Larisse. Ez a vérrel itatott föld úgy szüli a nagy jellemeket, mint
a növények óriásait, a mi máskor cserje volt, az most szálfa! – Ekkor
azután összeszedtek bennünket s elküldtek arra a hosszú útra, melynek
egyik vége a Visztulánál kezdődik, a másik az Ural hegyeknél végződik,
és a mely folyton folyvást utazókkal van rakva, a kik soha visszafelé
nem jőnek.

Larisse összeborzadt, úgy fázott csak az eszmétől is.

– Sokan voltunk, tán háromszázan is: urak, szolgák, férfiak, asszonyok,
elveszett emberek mind. Nagyobb részük gyalog, többnyire lánczczal
kezükön, lábukon. Én és még néhányan, kik a járást nem birtuk, szekéren
követtük őket. Előtte, utána, mellette a szomorú karavánnak fegyveres
lovasok ügettek, kik félreterelték a népet az útból, nehogy valaki még
talán egy rokonát ismerhesse fel a rongyolt alakok között; a ki
elfáradt, elmaradt, azt terelték odább. Mellékesen megemlíthetem, hogy
mikor elindultunk, huszonkét fok volt a hideg: ezt a tábori orvostól
hallám, ki utasításokat adott a kisérőknek, hogy ha az útban netán
valakinek keze lába elfagyna, hogyan kell vele bánni.

– És mindig feljebb mentek északnak?

– Hja, biz a jámbor kísérők nem nagy mulatságukat találták abban, hogy
fagyott embereket ápolgassanak. Moszkváig csak két harmadrésze jutott el
a karavánnak.

– A többi hova lett?

– Ne kérdje azt, Larisse. A többi jó helyen van. Mikor egy-egy útféli
csárdánál megálltunk pihenni, s egy-egy fogoly előállt mutatni, hogy
keze meg van fagyva, oh az olyan sajátságos látvány, Larisse! Mintha
átlátszó viaszból volna az embernek minden újja, az egész keze egy
porczelán-kéz. A kozákok olyan jókat nevettek rajta; ha az ember egy
ilyen viaszkéznek egyik ujjára rápeczkel, hát az lepattan ízben s nagyot
pendül a fagyon, mint valami jégcsap.

– Ah!

– Én sokszor láttam ezt. És aztán egyszer elkezdett valaki a menet közül
tántorogni, azután elesett, kisérői egy darab ideig ütötték, társai egy
kis ideig hurczolták, azután félre fektették az országút szélére. Az már
meg volt fagyva.

– És ott maradt?

– Nem. A farkasok elvitték.

– Oh, ön iszonyukat mond.

– Abban a kibitkában,[1] melyen engem vittek, volt egy fiatal ember, a
kit titkos toborzással vádoltak. Szép fiu volt. Az egész úton
hallgatott, nem is sziszegett. Nem kért, nem panaszolt semmit. Egyszer
késő estére maradtunk el egy hosszú állomáson. Az idő naplement után még
hidegebb lett. Sűrű barna köd lepte el az egész tájat, mely zúzmarával
vonta be szakállainkat, a lovak sörényét, a kozákok csalmáit. Előtte
való nap sok hó esett, a lovak és gyalogjárók nehezen tudtak benne
haladni. Ekkor az én hallgató útitársam egyszerre megszólalt, elkezdett
hevesen szónokolni: «előre! a kaszások támadjanak! utánam a ki férfi. Ne
féljetek az ágyútól; az nem bánt. Hol a zászló? Ide a kardommal. Előre!»

– Mi volt az?

– Az volt, hogy a megfagyást nehány perczczel a tébolyodás előzi meg.
Mielőtt meghalna belé az ember, előbb megőrül.

Zseminszky folytatá azt a mesét, a min Larissenek el kellett volna
aludni.

– A megfagyás általi halált megelőző delirium nem soká tart; hanem ez a
kín iszonyú.

Nagy okom van azt iszonyúnak mondhatni, mert először is: láttam; – ott
mellettem, a szűk kibitkában fagyott meg útitársam, kéz-kézhez
lánczolva, szem szembe nézve, mert a szeme még holtan is nyitva maradt,
örökösen rám meredve, mintha vádolna, hogy hát én mit kések utána menni?
miért nem sietek, mit váratok magamra, mikor utitársak vagyunk,
lánczczal egymáshoz fűzve? Nem soká volt oka, hogy szememre hányja ezt!
nem sokára én is érezni kezdtem ezt a megtébolyító nyomást agyamon; –
mintha két földteke szorítaná össze koponyám csontját s minden perczben
egy villám nyilalna egyik fülemtől a másikig agyvelőmön keresztül.

Azután elkezdődtek a rettentő viziók, a mik még jobban kinzották
lelkemet, mint testemet a halálos kín. A pokol volt az, mely egy időre
megmutatá borzasztó képét nyomorú lelkem előtt. Meddig tarthatott? azt
nem tudom. A perczek már az örökkévalósághoz számítottak.

Szemeim nem látták többé maguk előtt a szürke, ködös hó világította
szomorú világot. Ott megfagytam az utazás közben én is. – Nem alszik még
kegyed, Larisse?

Mikor ismét eszméletemhez tértem: szemeim be voltak hunyva; eszembe
jutott, hogy én megfagytam és most halott vagyok. Valahol az útfélen
fekszem a hó tetején, a hova ledobtak, mikor észrevették, hogy meg
vagyok dermedve; azóta a hó betakart, ellepett; csak kezem maradt kivül
a havon.

Kik járnak körülöttem olyan tompa léptekkel? A farkasok! A havat kezdik
elkaparni rólam. Érzem forró párájuk melegét arczomon; hallom, hogy
tanácskoznak fölöttem csendes morgással, egyik fenhangon híja társait:
jer ide! azután kezemhez nyúl,… oh irtóztató… érzem a mint hegyes agyara
karom elevenét éri. Most egy éles szúrás; a rémület felnyitja szememet s
én egy csendes szobában találom magamat, párnára fektetve: karomat egy
kopasz homlokú férfi tartja kezében, ki akkor vágott rajta eret.

– Ah! sóhajtja fel örömborzadályal Larisse, s még szorosabban fűzte
karjait Zseminszky karja körül.

– Meg voltam mentve. Egy zsidó kalmár talált meg az útfélen, hová
halottul ledobtak, az föl vett szánjára, hazavitt szeszgyárába, ott maga
és neje mindent elkövetett, hogy életre hozzon; egy zsidó orvos is
érkezett a faluból, a ki elrendelte, mit tegyenek velem azután.

Ideglázt kaptam. Sokáig feküdtem benne; arra az időre, a mit az alatt
éltem, nem emlékezem. Hanem az álmokra, a miket az alatt láttam, azokra
nagyon jól emlékezem.

Minden álmom azon végződött, hogy boszút álltam azon az emberen, a ki
nőmet megkorbácsoltatá.

Tűz voltam: elégettem Varsót, a citadellát, a kaszárnyákat, ő is benne
égett.

Méreg voltam: megmérgeztem az egész Visztulát. Ember, állat, bűnös,
ártatlan mind rakásra halt; ő is közöttük veszett.

Fegyver voltam; ölésben, pusztításban kifogyhatatlan. Ezer, meg ezer
alak tódult elém, rájuk lőttem, elestek; újra föltámadtak, újra elém
jöttek. Ők ki nem fáradtak a feltámadásban, én nem az újra ölésben… És
az nagyon sokáig tartott így.

Mikor a láz megfordult rajtam, mikor a halál kibocsátá kezemet kezéből,
hogy menjek újra élni, mikor újra visszanyertem eszméletemet, olyan
gyönge valék, hogy alig birám kezemet homlokomig emelni.

És mikor lábbadozó betegen, nyomorultan, idegen arczok közepett, száz
mérföldnyire mélyen Oroszország sivatag belsejében, a kórágyon feküdtem,
akkor azon gondolkoztam, hogy majd mikor ismét lábra fogok állni, mikor
ismét erőm lesz járni, kelni, fegyverrel bánni, akkor meg fogom ölni azt
az embert.

Oh a milyen hosszú a nap, a milyen hosszú egy éjszaka egy ágyban fekvő
lábbadozónak, olyan hosszan gondolkoztam én erről.

Mire fölkelhettem, ki volt főzve a terv.

A kórágyból fölkelve, megnéztem a tükörben arczomat, magam sem ismertem
magamra. Dúsgazdag göndör hajam volt, mikor legutóljára tükörbe néztem;
az mind kihullt; kopasz lettem. Szakállam megnőtt kéthegyűre, mint a
hogy a lengyel zsidók viselik, arczbőröm meghámlott; egészen más színem
lett, mint azelőtt.

Ez arczczal az lehettem, saját magamon kívül, a ki akarok.

Különben is a holtak rovásán állt már nevem, nem maradt utánam semmi
rokon, nem tudakozódott senki utánam.

Jámbor zsidó gazdám, ki az útfélen fölszedett, soha sem kérdezte tőlem,
ki voltam, honnét jöttem. Ott maradtam nála és tanultam a szeszgyártást.

Sokszor kellett neki Bécsbe, Németországba utaznia, üzlete végett:
egyszer rábeszéltem, hogy orosz égetett szeszével meg kellene egyszer
kisértenie a párisi piaczot. Mondám neki, hogy én tudok francziául, s
elmennék vele és lennék ott ügynöke.

Hamar ráállt. Kerített útlevelet saját magának és nekem.

Talán sejtett is valamit, mert elébb megkérdezé, hogy merre tanácsolom
az utazást: a pétervári vasúttal-e, vagy Kronstadtnak és onnan a tengeri
úton? Én azt kivántam, hogy menjünk vasuton.

Hogy sejthetett valamit, azt onnan gondolom, mert a vasuti kocsiban
mindig az ajtóhoz legközelebbi ülést foglalta el, s azt később átengedte
nekem. Azután elkezdett valamit mesélni egy emberről, ki a gyorsan
vágtató vonatról le akart ugrani s abban összetörte magát.
Megmagyarázta, hogyan történt? A gőzgép perczenkint 30 lábnyi
sebességgel halad, az emberi izomerő pedig egy perczre legfeljebb hat
lábnyi sebességet ad. Már most ha valaki hátrafelé ugrik le a kocsiról,
az saját szökésével még nem paralyzálta a vonat sebességét, annak még
mindig maradt 24 lábnyi lökése perczenkint, mely elég arra, hogy az
embert összezúzza. Azután, ha a vonattal ellenkező irányban ugrik az
ember, rendesen a sarkára esik, s így a lábszárát okvetlen eltöri; a
vonat által közlött mozderő még folyvást uralkodik rajta, az
hanyattvágja, s így lehetetlen, hogy a koponyáját be ne zúzza. Ha pedig
az ember egyenesen szökik ki a waggonból, ismét az a baj érheti, hogy
sarkára esik, s akkor meg épen vissza fog bukni fejjel a kerekek közé.
Azért ha már az ember a gyorsan haladó vonatról leugrani kénytelen,
mindig előre, a vonattal mentül élesebb szögletet képező irányban
szökjék; a mit úgy saját szökése a vonat sebességéhez ad, az alig számít
valamit. Így okvetlenül a lábujjai hegyére esik s azoknak ruganyossága
felfogja az esés súlyát, így is bizonyosan el fog bukni, de legfeljebb a
tenyereiről horzsolja le a bőrt, s tán az orrát is betöri, de aztán baj
nélkül megmenekül.

Ezt nekem olyan jól megmagyarázta a jószívű zsidó, mintha gondolt volna
rá, hogy még egyszer hasznát találom venni.

Ezúttal nem került rá a sor.

Mi egymás közt olyan tökéletes zsidó jargont beszéltünk, hogy senkinek
sem lehetett az a gyanúja, hogy kettőnk közül egyikünk lengyel nemes; s
ha valakinek ezt megmondták volna, az minden kétségen kivül inkább
gazdámat nézte volna annak, mint engem.

Párisba megérkeztünkkor legfőbb gondom volt kerülni azokat a helyeket, a
hol lengyelekkel találkozhatnám. Egyedül magamban conspiráltam. Féltem,
hogy valaki megismer s a titok elszivárog; nem árulás útján, hanem
könnyelműségből: egyik ember elmondja a másiknak, az a harmadiknak,
utoljára oda is eljut, a hova nem akarnánk. Mai nap csak az a titok, a
mit egy embernél több nem tud.

– Ah! Larisse megneheztelt.

Zseminszky észrevette azt és sietett kiengesztelni.

– Hiszen férj és nő – egy ember.

– Igy jól van.

E helyett a párisi mindenféle szinházak művészeinek társaságát kerestem;
azokkal kötöttem igen mély ismeretséget. Jámbor zsidó gazdám már azt
hitte, hogy egészen elkorhelyesedtem. Valamelyik operatársaságnál egy
Poissard Alfréd nevű szinészszel ismerkedtem meg; igen jó fiu volt,
sokat bomlottunk együtt, egészen jó pajtások lettünk. Egyszer azt
mondtam Alfrédnak: «tégy nekem egy szivességet, kérj magad számára egy
útlevelet.» Poissard rám bámult. – «De én nem utazhatom sehova, mert ide
vagyok szerződtetve.» – «Tudom. Az útlevél szóljon Szentpétervárra.» –
«De oda meg épen nincs kedvem menni.» Én aztán annyira telebeszéltem a
jó fiut aranyhegyekkel, hogy az ilyen hangért, mint az övé, Varsóban és
Pétervárott ontani fogják a rubeleket, hogy utoljára is gondolkodóba
esett. Később mutattam neki egy levelét a varsói intendansnak, melyben
megbíz, hogy párisi művészekkel szerződjem.

– Ah ön volt aztán, a ki bennünket is szerződtetett.

– Dehogy voltam. Az csak költött levél volt.

Mikor Alfréd barátom át kezdte látni, hogy Oroszország az ő hangja
nélkül el nem lehet, igen magas húrokat kezdett pengetni. Minden
követelése helybenhagyatott. Utoljára azt kivánta, hogy a nejét is
szerződtessék. Ez ugyan rám nézve alkalmatlan volt akkor, de a sors
jobban tudta, hogyan jó. Ez is el lett fogadva. Kegyed bámulhat azon,
kedves Larisse, hogy én annyi cselszövényt szőttem, fontam; holott az, a
ki idehozott, vissza is vihetett volna; de az én terveim igen messze
jártak; nekem minden áron franczia útlevél kellett. Elvégre még
háromezer frank bánatpénzt is kötött ki magának az én barátom, azon
esetre, ha az intendans szerződését az odautazás előtt megmásítaná. Azt
már ez ideig meg is kapta, mert a mint útlevelét kezembe adá, hogy
szivességből vigyem el az orosz követséghez láttamozás végett, én vissza
se mentem vele többet, hanem a legelső borbély műhelyben átalakíttatám
szakállamat a személyleirás szerint s az esti vonattal már útban voltam
Varsó felé; ott fölkerestem bankáromat, kinél jószágom ára le volt téve.
Nem volt semmi irott szó közöttünk, csupán egy latin mondatban egyeztünk
meg Virgiliusból; a ki e mondattal jön hozzá, annak a pénzt fizesse ki.
Rögtön kifizette. Talán rám is ismert, de azt nem mondta és nem mutatta.
Alfréd barátom megkapta a bánatpénzt s aztán valószinűleg nem törődött
sem szerződésével, sem velem, sem az útlevéllel többé.

Én pedig a Prága-külvárosban fogadtam ki egy kis földszinti házat.

Nem lakott benne senki, egyedül én és egy kis paraszt leány, a ki ételt
hordott és takarított.

Három hónapig nem hagytam el a házat, azt mondtam a cselédnek, hogy
beteg vagyok. Az alatt szakállam újra megnőtt; azt az arczot, a mivel
Párisból ide jöttem, nem volt szabad ismeretessé tennem az utczán.

Járattam a hivatalos kormánylapot s egy dolgot tanulmányoztam belőle.

Voltak a hónapnak bizonyos napjai, a mikben Anikoff tábornok Varsóból
Szentpétervárra és onnan ismét visszautazott. Megjegyeztem magamnak
ezeket a napokat. Rendesen minden hónap ötödik napja volt az, a melyen
elment, és kilenczedik, a melyen visszajött.

Mikor a szakállam egészen kinőtt, ezen hónap negyedik napján elküldtem
cselédemet a czukrászhoz, azon izenettel, hogy küldjenek nekem egy nagy
kantalup dinnyét. A leány elhozta azt.

Másnap reggel azt mondtam neki:

– Gyermekem, eredj a vasuti állomáshoz, öltsd karodra azt a dinnyét
kosarastól, s vegyülj a gyümölcsöt áruló kofák közé. Ha valaki kérdezi:
hogy a dinnye? mondjad, hogy már el van adva. Majd mikor én aztán
szólítalak: «te kis leány, ide azzal a dinnyével!» akkor jőjj oda, a hol
én leszek, s ha kérdem: «hogy adod?» felelj rá: «három rubelért!» s ne
engedj le belőle, akár hogy alkudjam is veled. Érted-e?

Azzal vettem az utitáskámat, s mentem a vasúthoz.

Nem csalatkozám. Ezen a napon utazott Anikoff is.

Ilyen alkalommal kemény elővizsgálatnak szokott kitéve lenni minden
együtt utazó. Útlevélre nem volt szükség az ország belsejében
járáskelésre; hanem annál inkább kimotozták az embereknek minden
öltönydarabját, nem rejt-e benne fegyvert, tőrt, vagy akármit a mivel
ölni lehet? Engem is megmotoztak egész a bőrömig; semmi gyanúra méltót
nem találtak rajtam.

Beültem a második osztályú waggonba, a hol kívülem még hárman voltak.
Mikor már helyben voltam, kidugtam fejemet az ablakon s a mint az
állomás előtt kofák és gyerekek pálinkát, kolbászkákat hordtak körül,
fölkeresém szemeimmel odarendelt cselédemet, ki letakart kosarával ott
várt reám a lepényes árúasztalok között s rákiálték; odajött, mutatta a
dinnyét, alkuba ereszkedett velem; valami orosz financzhivatalnok, ki
jól megszedhette magát, közbevetődött, elkezdett rám árverezni; felverte
rám negyven rubelig a saját dinnyémet, a mit szeme láttára ki is kellett
fizetnem a leánynak.

Ezen aztán az orosz úr is nevetett, meg én is.

Én bevettem a dinnyét kosarastól; azt mondám, haza akarom vinni a
feleségemnek, ki még ilyet soha sem látott.

Abban a dinnyében volt elrejtve franczia útlevelem és egy töltött
pisztoly.

– Ah! Larisse összeborzadt.

– Úgy tettem vele, hogy egy czikket finomul kimetszettem belőle, azon
keresztül aztán kivettem a dinnye belét; a pisztolyt és az útlevelet
beletakartam sokrétű guttapercha-vászonba s a dinnye belsejébe elrejtém,
azzal a kivágott czikket ismét visszahelyeztem, keresztülszúrt vékony
sodronyokkal a mellette levő gerezdekhez erősítve. Nem lehetett azt
észrevenni.

Ilyen pénzpazarlás nem maradhat feltünés nélkül.

A vasuti kalauz azt hihette felőlem, valami élelmezési biztos vagyok, ki
a kormány pénzét kezeli «jöttünk-mentünk» számadásra. Alázatosan
közelíte hozzám.

– Nagyméltóságú úr. Nem méltóztatnék olyan kupét elfogadni, a miben
éjszaka aludni lehet? egy éjszakára csak öt rubel kell érte.

– Hát van olyan?

– Tessék csak rám bizni. Mindig tartunk ilyesmit rezervában nagy
uraságok számára; ott egészen magára lehet nagyméltóságod.

Ez az én tervembe egészen beleillett.

– Nyissa fel hát azt a kupét.

A vasúti kocsik újabb minta szerint voltak készítve: egy-egy szakasz
nyolcz ember számára négy karszékkel. Két ilyen karszéken végig
heveredve, lehetett aludni.

Én elhelyeztem a felnyitott osztályban magamat. A dinnyés kosarat
betakartam köpenyemmel s ülésem alá dugtam, utitáskámat pedig a fejem
alá tettem. Száz rubelt, ezeret sem sokaltam volna azért, hogy egyedül
lehetek.

Hanem a kalauz megcsalt. Néhány percz mulva kinyitá a kocsi-ajtót s
szemtelen mosolygással engedelmet kérve, hogy még egy urat szállásol be
hozzám, hogy ne unjam magamat olyan nagyon: egy teljesen felszerelt
testőrvadász altisztet tolt be még a waggonba, azzal ránk csukta az
ajtót.

Én úgy tettem, mint a ki nem törődik a jövevénynyel, az pedig leült
velem szemközt a másik karszékbe.

A fegyvercsörömpölés, a csendes parancsszavak tudatták velem, hogy az
egész vonat tömve dugva van a tábornok kiséretével, ki nem sokára
megérkezett maga is. Megismertem a szavát, a mint kocsi-ablakomtól alig
három lépésnyi távolban az alárendelt tiszteknek utasításokat osztott.
Ki sem néztem az ablakon. Utitársam azonban felállt, s süvegéhez emelte
kezét; úgy maradt az ablaknál, állva és tisztelkedve, míg a vonat el nem
indult; szinte rám esett, mikor a rögtöni mozzanat kizökkenté
súlyegyenéből.

Azután leült velem szembe s néztünk egy ideig farkas szemet.

Én is kitaláltam, hogy ő mit gondol? ő is kitalálta, hogy én mit
gondolok.

Ő azt gondolta magában: «te lengyel vagy, te bizonyosan valami rosszban
töröd a fejedet, hanem én túljárok az eszeden».

Én pedig azt gondoltam: «te orosz vagy, te bizonyosan azért vagy itt,
hogy rám ügyelj, hanem hiszen én is túljárok a te eszeden».

A kocsi robogott; utitársam rágyujtott egy hallatlan rossz szivarra; én
másikat vettem elő tárczámból és őtet nem kináltam meg vele. Pedig az
igen természetes szokás, hogy mikor egy waggonban az egyik ember rossz
szivarral bűzöl, a másik, kinek jobb van, megkinálja a magáéval, már a
saját érdekében is, hogy ne szíja amannak füstjét.

Ki volt nyilatkoztatva, hogy nem fraternizálok.

Oldalamon volt egy czifra fakulacs, abból időközönkint nagyokat
huzogattam és utitársamat mind annyiszor elmulasztottam vele megkinálni.
Tájékunkon ez valódi megsértés.

Azután úgy tettem, mint a ki elálmosodik, végig dűltem a két karszéken;
a kulacs törte az oldalamat, azt levetettem a nyakamból s felakasztottam
a szék karjára. Nem sokára azután úgy tettem, mint a ki mély álomba van
merülve.

Jól tudtam utánozni a pálinkarészeg álmát. Azzal a szakgatott
lélekzettel, a mivel az ilyenek alusznak, azokkal a takácsvetélő
kézrángásokkal, azzal a koronkinti dadogással. Utitársam egészen meg
lehetett felőlem nyugodva.

A mint hogy nem is késlekedett boszúságára szolgáló kulacsomat a szék
karjáról leemelni s annak kupakját lecsavarva, az elkövetett bántást
ismételt kortyokkal lemosni torkából.

Ő is úgy tett azután nem sokára, mint a ki alszik; hanem ő valósággal
elaludt és bizonyos voltam felőle, hogy két napig nem is fog felébredni.

– Hogyan? kérdezé Larisse.

– Úgy, hogy a kulacsnak kettős belseje volt; a torkán volt egy
forgatható szelep, melyet a kupak rátevésekor észrevétlenül jobbra-balra
csavargathattam. Ha jobbra csavartam, akkor a szelep az egyik oldalt
felnyitá, s azon jó keserű ürömlél adta ki magát. Ha megint balra
csavartam, akkor a szelep a másik rekesztéket nyitá föl s azon édes
meggypálinka jött elő, erős adag mákonynyal fűszerezve. Magam a
keserűből ittam, utitársam pedig az édesből. Én azután csak tréfából
aludtam, ő pedig igazán.

Itt voltam tehát végre a czélpontnál. Egy vonaton utaztunk, én és ő, a
kit oly régóta kerestem.

Láttam őt színről színre. Egy állomáson leszállt; akkor ráfigyeltem,
hogy hanyadik a kocsi hozzám, melyben utazik?

Megszámláltam, hanyadik az ablak hozzám? a honnan kidugta fejét, hogy
egy tiszttársával kezet szorítson búcsúzáskor. Minden csepp vérem
lüktetését éreztem, fejemtől kezdve ujjaim hegyéig.

Itt voltam a tett előtt.

Nappal volt és nekem nem volt szabad megvárnom az éjszakát. Először
azért, hogy messze el ne vigyenek Varsótól; de még inkább azon
aggodalomból, hogy hátha útközben leszállhat, másfelé megy, s én
elmaradok tőle.

Fényes nappal kellett végrehajtanom borzasztó tervemet.

Most, midőn utána gondolok, vérem jegesedik, azon irtóztató perczeket
magam elé idézve.

A gyilkolás eszméje utálatos.

Undorító, lélekszennyező gondolat! És én megesküdtem rá, hogy azt
elkövetem és hosszú hónapok óta soha sem tettem egyebet, mint terveket
koholtam a felől, hogyan és mikor?

Jól kigondoltam mindent.

Csak egyet felejtettem ki. Azt, hogy a végrehajtás pillanatában én is
ember vagyok.

Azt felejtettem el magammal tudatni, hogy minden gyilkosnak a keze
reszket.

Azt hittem, hogy ez sem más, mint a párbaj, mint az ütközet; jártam ott
eleget, ott hidegvér, emitt forró elszántság vezeti a lelket; ah de az
egészen más, megölni egy embert, a nélkül, hogy azt mondanánk neki:
vigyázz, előtted állok, védd magad. Orozva megközelíteni, mikor ő nem
láthat engem, csak én láthatom őt és rászegezni szívére a pisztolyt, egy
lépésnyiről, csak egy üvegtáblától elválasztva, mikor talán épen alszik,
– és akkor – futni a tett után. Ezt a mesterséget nem tanították nekem
soha.

Hanem valami azután egyszerre elűzött minden remegést szivemből.

A szomszéd waggonban vadászok ültek, azok elkezdtek dalolni egy
gúnydalt, mely a mennyi vért, annyi sárt dobál a lengyelekre. Ez a dal
felforralta bennem a vért újra; a mi gondolat egy percz előtt
megfagyasztott bennem minden érzést, az most felgyujtotta bennem mind,
az szivet adott a rémnek.

Egy ember, fegyveresektől körülvéve utazik velem együtt; ugyanazon
fegyveresek vesznek körül engem; és azt az embert még sem menti meg
semmi, hogy fényes déli órájában a napnak meg ne haljon, a mikor én azt
meg akarom tenni.

Tudtam, hogy nem sokára egy hosszú alagút fog következni. A fényes
nappal közepén egy darab éjszaka.

Az utasok kiváncsian dugják ki fejeiket a kocsiablakon, hogy még egyszer
széttekintsenek a völgyben, mely még tölgyerdőkkel, zöld vetés csíkozta
szelid halmokkal, kanyargó ezüst folyóval tarkázott panorámát mutat, s
melyet négy percznyi sötétség után egy más panorámalap váltand fel:
sötét fenyves erdők, zuhogó hegyi folyam, sziklaoldalba vágott utak; ó
lovagvárak romjai.

Egy közülünk, ki tudja, minő tájat fog meglátni ezután!

Az emelkedő viszhang előre jelenté, hogy az alagút szádához közeledünk.

Ekkor csendesen kinyitottam a kocsi ajtaját.

Mély álomba merült utitársam felől akármit tehettem.

A mint egy percz múlva elsötétült körülöttünk, hirtelen felnyitottam az
ajtót, s kiléptem a waggon felhágójára. A széttört dinnyéből kivettem a
pisztolyt és irásaimat.

Az újabb divatú waggonok felhágóján körül lehet járni az egész vonatot,
a nélkül, hogy a bennülők észrevennék.

Sietve haladtam előre.

Számlálnom kellett az ablakokat, a mik ülésemtől áldozatom üléseig
közben estek.

E földalatti éj egészen ily földalatti merényhez való volt. Körül
pokolsötét és e pokolsötétben egy emberalkotta, másvilági szörnynek
csattogása, tombolása, süvöltése, mely mindent megsüketít. Ki hallana
meg ilyenkor egy gyönge pisztolylövést, egy meggyilkolt végfelordítását?

Végre a kiszámított ablak előtt álltam. Idáig haladtomban senki sem vett
észre.

Benn a waggonban ketten ültek; alakjaikat én sem láthattam, csak két
veres csillag, két égő szivar-parázs szeme nézett ki rám a sötétből.

Melyik a kettő közül, a kit keresek? Nem fogom-e azt találni, a ki nékem
semmit se vétett; a kinek még fiatal élete annyi reményt igér; a kiből
még lehet hős, lehet egy dicsőbb kor vértanúja?

E kétség visszaborzasztott. Karom mintha ólomból lett volna, hanyatlott
alá. Mereven bámultam a két égő vércsillagra, mely két megfejthetlen
talányt adott elém.

Tán jobb volna, ha a robogó kerekek alá vetném magamat.

Ekkor a hozzám közelebb eső alak leverte a szivar megnőtt hamvát, s
nagyot szítt rajta.

A felszított tűzfény bevilágítá arczát, s én e vérvilágításnál
ráismertem. Ő volt az. Ez izzó fény büszke arczán visszahívta boszúm
ördögét szívembe.

A waggon ablaka le volt eresztve. Ő egészen arczomba fútta a
szivar-füstöt. Épen úgy, mint mikor azt kérdezém tőle: miben halt meg
nőm?

Ez volt halála.

Tudtam felőle, hogy öltönyei alatt pánczélinget visel, fél az
orgyilkosoktól. Nem kereskedtem a szíve körül.

Egy tenyérnyivel az égő szivar fénye fölött vettem czélba.

Csak egy rövid lobbanás volt látható. A dördülést elnyelte a gőzkocsi
viszhangverő zaja.

A másik perczben, úgy a mint előre kiszámítám, éles szögletben, előre,
leugrottam a kocsi hágcsójáról.

Elestem; de nem lett semmi bajom. Kissé elszédültem, de nem jutottam a
kerekek alá. A nehéz vasszekerek egy arasznyi távolban robogtak el
egyenkint mellettem.

A dörgés, csattogás tovább ment, még néhány perczig hallatszott a távozó
vonat moraja, mely alatt rengett a föld. Én még mindig a földön
feküdtem.

Mikor e moraj is elhangzott, valami nyöszörgés hangja ütődött füleimbe;
mintha valaki végerejét szedné össze, hogy segélyért kiáltson.

«Gyilkos! gyilkos!» szólt a nyöszörgő hang a sötétben.

A vonat rég eltávozott már, s a haldokló hang itt maradt utána!

Borzadva szöktem föl helyemből, s elkezdtem futni az alagút nyílása
felé.

«Gyilkos, gyilkos!» kiáltozott utánam a láthatlan alak fájdalmas hangja,
míg e világtalan sötétségen őrültként rohantam keresztül, s midőn az
áldott napvilágra kiérve megálltam, hogy kilihegjem rémületemet, még ott
is utánam sóhajta a földalatti sötétség kisértő hangja:

«Gyilkos, gyilkos».

Később, hideg vérrel utána gondolva, meg tudtam magyarázni magamnak e
rém titkát.

A lövés után a meggyilkolt útitársa, valószinűleg hadsegéde, utánam
rohant, hogy üldözőbe vegyen. Ő azonban nem tanulmányozá úgy az ugrás
elméletét, s összezúzta magát. Ő kiáltozhatott utánam. A vonat azután
odábbrohant, és senki sem tudott meg az együtt utazók közül semmit
arról, hogy két utas hiányzik és egy meg van ölve. Ezt bizonyosan csak
az állomáson vették észre, a mikorra én már hegyen-völgyön túl lehettem.

A többit tudja ön Larisse.

És most már ismer engem. Férje vagyok önnek, de a mikor akar, elválhat
tőlem.

Én megöltem ellenségemet; de akkor vele tettem jót, magammal rosszat,
mert saját álmaimat is neki adtam örökre. Ő alszik vég nélkül, én pedig
soha. Gondolja meg ön, minő szörnyű sors, egy oly ember társának lenni,
ki szemét le nem hunyhatja soha. Őrizze meg az ég minden érző ember
kezét az olyan vértől, mely lemoshatatlan!

Larisse kétszer összeborzadt és harmadszor – lehajtá fejét férje
vállára.



EMINA.

Most halljunk egy történetet a női hűség s a férfiúi – minek is
nevezzük? Nevezzük áldozatkészségnek. Tehát a férfiui áldozatkészségről
és a női állhatatosságról.

Mikor még II. Mustafa ült a trónon, annak volt egy udvari orvosa, Azán
Effendi, annak pedig egy növendék fia, Mehemet, a ki miatt kétségbe volt
esve az apja, mert abban a gyógyíthatlan betegségben szenvedett a
szegény fiú, a mit a kerek földön semmi fű és ásvány meg nem gyógyít, s
melyet nyelvünkön úgy hínak, hogy «ostobaság».

Mehemet hallatlanul bárgyú volt.

Tizenhat esztendős koráig mindenféle erélyes gyógyszerekkel, mint
bámbusznáddal, szarvorrú bőréből készült korbácscsal, áztatott kötéllel
iparkodott Azán odahatni, hogy Mehemet legalább az arab ábéczét
megismerje; s tizenhat esztendős korában tette Mehemet azt az
észrevételt, hogy «nézze apám: az Elif még most sem olyan, mint a Be».
Azt hitte a jámbor, hogy ha ő sokáig fogja az abéczét tanulni, annak
betűi utoljára kibékülnek egymással s mindnyájan hasonlítani fognak.

Azzal sem vigasztalhatta a jó apa, hogy ebből a darab húsból ha tudós
nem, tehát majd jó katona lesz. E bizony huszonnégy éves volt már és még
mindig azon végezte, ha lóra ült, hogy leesett a nyeregből s úgy hozta
vissza kantáron vezetve a paripáját.

Tehát semmi sem lesz belőle.

Egyszer a Valide szultánnő hivatja az orvost s így szól hozzá:

– Hallod-e Azán, neked van egy fiad, a kinek a sorsa engemet érdekel.
Hallom, hogy jeles, derék ifju (ugyan, ki árulhatta el? gondolá Azán).
Én a te fiad sorsáról gondoskodni akarok.

– Akkor többet fogsz érte tenni, mint Allah, mert az ugyan nem
gondoskodott róla.

– Nekem van egy kedvencz rabnőm, cserkeszleány, fiatal és szép; a neve
Emina. Én e leányt férjhez akarom adni, s vőlegényeül fiadat szemeltem
ki.

(No annak az egynek jó lesz, gondolá magában az orvos.)

– A menyasszonyi hozomány 30 ezer dinár.

Az orvos elszörnyedett. Neki minden tudománya sem ér annyi pénzt, mint a
fiának az ostobasága.

Földre borult, megcsókolta a szultánnő kaftányát, megköszönte e nagy
kegyelmet s azzal futott haza a nagy kamaszt értesíteni, hogy kap egy
csodaszép feleséget, hozzá palotát és annyi pénzt, a mennyit holtig meg
nem tud számlálni.

Mehemet azt mondta rá, hogy az nagyon jó lesz.

A menyegzői előkészületek mindjárt megtétettek; az orvos elrendelte az
új házasok számára való lakást; a szultánnő gondoskodott a menyegzői
ékszerekről; az étkek, ünnepélyes kivilágítás és zene kedvéért az orvos
erőlteté meg erszényét; a szertartás, a lakoma végbe is ment rendén, s a
lefátyolozott menyasszonyt bekisérték a vőlegény hálószobájába, s ott
magára hagyták a boldog párt.

Mehemetnek az egész esti evés ivás alatt csak az rontotta az étvágyát,
hogy menyasszonya arczát még nem láthatá. Valami homályos sejtelem
suttogott a háta mögött olyanforma gyanú-perekről, mintha olyankor,
mikor ilyen nagyon sok pénzt adnak egyszerre a leánynyal, annak aligha
valami hibájának nem kell lenni.

«Tán csak nem fekete?»

Utoljára az is mindegy: ha fekete, az éjszaka még feketébb, az majd
betakarja.

Hát, a midőn egyedül maradnak s Emina hátraveti a fátyolt arczáról,
Mehemet majd elájult meglepetésében: egy tündér állt előtte, egy huri a
hetedik égből, a ki lejött megszégyeníteni minden fűt, fát, virágot,
drágakövet, eget, napot, csillagokat, a mikhez csak valaha a szorult
költők asszonyi termetet, arczot, szemeket, fogakat és vállakat
hasonlítgattak.

Ilyen szépségről ő még álmodni sem tudott; pedig álmában több esze volt,
mint ébren. Hanem ha van valami, a mit tanítás nélkül is megtud az
ember, az bizonyosan az a tudomány, a mit egy elpiruló hölgy arczáról
olvashat a férfi, kivel egyedül van, s a kit magáénak nevez.

Mehemet azt hitte, hogy ez az a hangszer, a min ő is primavista fog
játszani tudni.

Pedig hát szegény Mehemet ezzel is megjárta nagyon: a mint letelepedett
a divánra szép arája mellé, a mint kinyujtá reszkető ujjait, hogy
derekát átkarolja, a mint forró ajkát közel vitte az alabástrom vállhoz,
hirtelen egy olyan kimért pofoncsapást kapott a füle és orra közötti
térre, hogy a szemei is tüzes karikát hánytak bele.

– Vakmerő! kiálta a hölgy, felszökve a kerevetről, melyen vőlegénye
hanyatt terült, az ijedség és még egy második pofonra való várakozás
következtében. Most még csak egy arczulcsapást kaptál, de ha még egy
ujjal érinteni mersz, kardcsapást fogsz kapni, a mitől a fejed legördül.
Most eredj, küldd ide az apádat, ostoba.

Mehemet sajgó pofáját dörzsölve osont ki a boldog örömök szobájából s
sietett az apjához.

– No apám, ugyan jó mulatság ám vőlegénynek lenni: nézd, mit kaptam?
Eredj be csak hozzá, neked is akar valamit mondani.

Azán felindultan sietett fia menyasszonyához s föltéve magában, hogy
erélyesen meg fogja dorgálni a szemérmetességnek e túlságig vitt
nyilatkozataiért; azért odaérve, le akart ülni mellé, hogy majd beszél
hozzá okosan.

– Maradj állva és hallgass; kiálta rá a leány. Majd én beszélek.

Azán nem kináltatta magát kétszer, hanem ijedten állt föl.

– Engem a Valide szultána azért adott fiadhoz nőül, mert Ahmed herczeg
szerelmes belém. Csak messziről láthattuk eddig egymást, de leveleink
által tudattuk érzelmeinket. A herczeg őrjöng értem, én pedig imádom őt.
A herczeg most a szerálj foglya; tudhatod jól, hogy ő csak testvére,
Mustafa szultán kegyelméből maradt élve, s a míg a szultán él, neki
nőhöz közelíteni nem szabad. A Valide szultána megtudva szerelmünket,
szét akarta azt tépni, nehogy Ahmedet megöljék miatta. Mert a fogoly
fejedelem, ha alattomban nőt vesz, nehogy utódjai legyenek, megölik.
Ezért adtak engem nőül fiadhoz. Már most tudod jól, micsoda tüzet hoztál
a házadba, mikor engemet elfogadtál. Ahmed kiszabadulhat egyszer, nem
tudhatod mikor? lehet egy év mulva; lehet holnapután. És akkor keresni
fog engem. Jaj a te házadnak, jaj minden ivadékodnak, ha Ahmed nem úgy
talál meg engem itt, mint a hogy idehoztak. Ő szultán lesz, és a mely
főre akkor én ujjammal mutatok, az a fő le van esve, de a mely főre
ráteszem a kezemet, az a fő meg van áldva.

– Tedd az én fejemre hát kezedet, bájos herczegasszony, kiálta térdre
esve Azán; bizony mondom néked, úgy fog tégedet ezentúl tekinteni
mindenki házamnál, mint Ahmed kincsét, mely megőrzésül van ránk bizva.

Azzal visszament Mehemethez az öreg s azt mondá:

– Fiam, eredj vissza hálószobádba, vess ágyat a küszöbödön keresztül s
ott aludjál, nehogy akár te, akár más hozzá találjon nyulni ahoz a
nőhöz, a kit ma idehoztak, mert mindenképen a te fejedet vágják le
miatta.

Fél esztendő múlva egy néplázadás letaszítá Musztafát a trónról, kihozta
börtönéből Ahmedet és helyébe ülteté a trónra.

Ahmed szultánnak első gondja, mit az országlás fennhagyott, Emina volt.

Soha sem feledheté azóta a szép cserkeszleányt, ki reggelenkint
virágbokrétákat lopkodott aranyozott börtönablakába.

Maga elé hivatta az orvost és fiát.

– Azán, szólt az orvoshoz. Mialatt fogoly voltam a szeráljban, egy ember
ellopta turbánom forgójából a legnagyobb gyémántot. Minthogy ily nagy
gyémántot csak fejedelmek vásárolhatnak meg, hihető, hogy az ember
darabokra töré kincsemet, hogy úgy adhassa el. Mondd meg orvos, az
alchymia útján össze tudod-e ragasztani e széttört gyémánt darabjait?

– Árnyékodba hajtom fejemet, padisah, szólt az orvos. Gyémántod most is
házamban őriztetik és gyémántod most is ép.

E szóra nem állhatta meg a szultán, hogy le ne szálljon trónjáról és
saját kezével ne emelje fel a földre borult Azánt.

– Úgy bizony mondom, hogy tízszeres árában váltom tőled azt vissza.

Ahmed rögtön küldeni akart Emináért; de az anyaszultánnő megtiltá azt.
Egy rabnő, ki egyszer a szeráljt elhagyta, többé oda vissza nem
kerülhet.

Ahmed nem tehette nejévé kedvesét, kit oly forrón szeretett, s ki hozzá
még férje házában is oly törhetlenül hű volt.

De ha szultánnővé nem tehette, Candia kormányzónéjává, nagyvezérnővé
csakugyan megtehette.

És így lett Mehemet egymásután Kapudán basa, Candia kormányzója és
nagyvezér.

Mint Kapudán basa, nem tudott evezni; mint Candia kormányzója, nem tudta
a nevét leirni; mint nagyvezér, nem tudott lovon ülni; hanem azért
kötelességeit híven és pontosan teljesíté.

E kötelességei abból álltak, hogy nejéhez, kivel az édes vizek melletti
pompás palotában együtt lakott, sokat ne közelítsen, s mikor a szultán
érkeztét észreveszi, látatlanná tegye magát.

Soha sem volt nagyvezér, a ki szultánja kegyét olyan hosszas ideig ki
birta volna érdemelni, mint Mehemet.

Utoljára is, mint igen gazdag és tekintélyes ember halt meg.

Hanem olvasni és lovagolni még akkor sem tudott.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ebben az egész történetben pedig csak az a nevezetes, hogy nem a mi
civilizált zónánkon belül történt; mert akkor nem volna benne semmi
nevezetes. A müzülmánok krónikáiban egyedül áll az a történet, hogy egy
nagy úr más valakivel vétetett maga számára feleséget.



A KÖNYEZŐ SZULTÁNA.

Megbocsát a tisztelt olvasó, hogy mindjárt bocsánatkérésen kezdem.
Ezúttal nem a magam tinóján szántok (az Irás szavaiként), hanem
egyszerűen előadom egy sajátságos verseny történetét, mely egy gonosz
nyelvű férfi és egy galambepéjű hölgy között lefolyt.

A verseny tárgya az volt, hogy «milyenek a nők?»

A férfi természetesen azt állította, hogy csalfák, csapodárok, a hűség
kínzói, szerelemféltésből boszúállók, kegyetlenek a gyilkosságig,
szerelemből pedig gyávák a szégyenig, hiúk, külfényért élők-halók,
szeszélyükben rossz ízlésüek, könnyelműek; esküre, fogadásra
feledékenyek; és soha egészen meg nem szelidíthetők.

A hölgy viszont az ellenkezőt vitatta; a nők hívek, állhatatosak, a
hűség jutalmazói, végnélküli türelmük, bámulatos önfeláldozásuk;
bocsánatkérésben angyalok, szeretők bátorságában oroszlánok; a mit náluk
nem értenek s szeszélynek hínak, az csak azért rejtelem, mert nem
tanulmányozzák őket; a mi hibáik mégis vannak, az mind csak a férfiak
bűnének rájuk vetett árnyéka.

– Asszonyom, a példák bizonyítanak; hozzunk fel állításaink igazolására
példákat. Én majd mondok önnek történeteket, a mikkel a nőket
rágalmazzák; ön mondjon jobbakat, a mik dicsőítik. S azután legyen itélő
biránk a közönség, melyikünknek volt igaza?

– Áll a fogadás, én a versenyt elfogadom; s hogy mindjárt eleve
bebizonyítsam a női engedékeny türelmet, önnek engedem az első szót.

– Ezt csak azért teszi ön, hogy az utolsó szó az öné lehessen.

– Azzal rágalmaznak bennünket, hogy az mindig a mienk. Kezdje ön uram.

– Tehát hallja ön asszonyom a «Könyező szultána» történetét:

Volt egyszer Marokkónak egy igen szeretett fejedelme. Nem azért volt
«igen szeretett», mintha az alattvalói nagyon bolondultak volna utána;
hanem azért, mert nem kevesebb, mint ezernyolczszáz asszonya volt a
szeráljában. Azt hiszem, hogy a kit már «von Haus aus» (mint Marokkóban
mondani szokás) ezernyolczszázan szeretnek, az csak nevezheti magát
szeretett fejedelemnek.

Muley Abdallah császár kérkedve szokta felemlegetni, hogy örököseinek
száma egyensúlyt tart azoknak a lefejezett embereknek a számával, a
kiknek életét uraöcscse Muley Ismael sajátkezüleg szokta kioltogatni,
biró és bakó levén egy személyben. Azt különösen jól rendezte a sors,
hogy egy országnak két olyan testvért adott, a kik közül az egyik az
elfogyatkozástól, a másik a túlnépesedéstől óvja meg a lakosságot.

Az ezernyolczszáz nő között mégis volt egy, ki többet birt a szultán
szivéből, mint a többi valamennyi együtt. Spanyol nő volt, kalózok
fogták el, úgy lett belőle szultána; úgy nevezték el Aldemirának.

A szép Aldemira két fekete szeme sokkal többe került Abdallah
császárnak, mint Sudantól Algirig az egész politikai administratio.

A mi korbácsot rossz adófizetők vállain elnyűttek, a mi gyöngyhalászt a
czápák elnyeltek, a mi kereskedő hajót kifosztogattak, a mi rabnő
aranyhímzés miatt megvakult, a mi igazhivő és hitetlen tengeri és
szárazföldi csatákban elhullott, az mind Aldemira két szép szeme
mosolygásának adta meg az árát.

És ime egy napon e drága mosolygást könyek váltották fel.

A szép szultána sírt! Hihetné-e azt valaki, hogy az istennők is sírnak?
Ugyan mi bajuk lehet azoknak, kik az egész világot birják?

– Oh szép szultánám, miért az irigy köny szép selyempilláid alatt? egy
tenger a nap fölött! Mi veszhetett el tőled? Mi sérthetett meg így?
Nagyobb gyémántnak hallottad-e hírét, mint minő kócsagodon ragyog? Szebb
asszonynak hallottad-e hírét, mint magad vagy? szólj és gyémánt s szép
asszony feje lábadnál fog heverni.

Hanem a szultána nem szólt semmit, csak sírt tovább.

Tulipán-ünnep, bohóczok, szemfényvesztők mutatványai, tűzijáték,
paripák, csónakok versenye, dsirid-viadal, mozgó várak és küzdő
fenevadak, éneklő bayadérek, tánczoló almék, s nagyszerű kivégzések mind
nem mulattatták többé, a szultána csak mindennap sírt.

– Oh szólj, mi fáj? mi bánt? mi vágy, mi emlék támadt fel szivedben?
Honvágy-e? Régi arczok álma? A mennyet szánod e gloriás dicsalakjaival?
vagy hazád zöld bérczeit? vagy ősz apára, anyára gondolsz? Oh valld meg.
Előre megbocsátok érte.

Sok szép könyörgésre utoljára megvallá a szép Aldemira egyetlen
keservének okát.

Nem régi szeretőnek álomban megjelenő képe volt az, nem titkos
szemrehányás angyallakta égből, nem hazai bérczek emléke, nem szülők
fehér haja, hanem hogy volt egy kedves órája, s annak valami baja
történt, nem akart járni többé.

De az igaz, hogy ez igen jeles óra volt. Remekben készült, fejedelemnek
volt szánva, s egy szerető szív ajándékozta meg vele szerelme
királynéját.

Volt rajta órát, napot és hónapot mutató, minden óraütésre kinyilt rajta
egy kapu, azon kijött egy zománczos lovag, kihúzta a kardját, az ablak
is kinyilt fenn, s aranyhaju királyleány intett le a lovagnak. A lovag
háromszor üdvözölte kardjával s azután megint visszatért lovag és
királyleány jövő óraütésig; azonkivül volt benne egy kakas, mely reggel
hat órakor összeverte a szárnyát és kukorikolt; meg egy bagoly, mely
este elforgatta nagy meredt szemeit és huhokolt. Egy ezüst patak
szünet-szüntelen csergedezett egy magas szikláról alá, s folyvást
hajtott egy malomkereket.

És hát ez egyszerre csak mind megszünt. Az óra nem akart se ütni, se
időt mutatni többé, a lovag, meg a királyleány nem adtak több
találkozót, a kakas nem jelentett több hajnalt, a bagoly több éjszakát,
s a molnár nem őrölt többet.

És ezen a szultána kétségbe volt esve.

Muley Abdallah megtudta Aldemira bánatának okát, mindjárt beparancsolá
tudósait, s rájuk bizta, hogy ennek az órának csináljanak valamit, hogy
megint járjon.

Azok aztán még jobban elrontották az órát.

A szultán pokolba küldé valamennyit.

Kihirdetteté azután, hogy a ki a szultána óráját meg tudja igazítani,
kap jutalmul ezer erszényt tele pénzzel, hanem a ki még jobban elrontja,
az bizony rövidséget fog szenvedni.

A fényes jutalom hírére messze országokból eljöttek a vállalkozók: nagy
mechanicusok, varázslók, tudós emberek Bagdadból, a hol legjobban
értenek e mesterséghez, sőt még Indiából is.

Az első, ki a jutalomért megpróbálkozott a szövevényes óragépezettel,
arab bűvész volt. Nem boldogult semmire. Annak Muley Abdallah elvágatta
a kezét.

A második próbálkozó perzsa volt, mágusz-tanítvány, híres ember, de az
sem tudta az órát megigazítani. Azt már lefejezteté.

Még azután is sok embert odacsalogatott a fényes jutalom; a kiket azután
rossz siker miatt a dühödt szultán kit keresztbe, kit hosszába
fűrészeltetett ketté.

A vége a dolognak pedig az volt, hogy az óra csak egyre nem járt, s a
szultána csak egyre sírt.

Míg egy szép szultána Marokkóban elromlott órája miatt hullatta könyeit,
azalatt a szép Andalusiában egy jámbor órás sírt elvesztett felesége
után, kit egy sétautazás alkalmával a Riff-piráták elraboltak.

Don Lambertonak hítták az ügyefogyottat; tehetős, jó módú polgár volt,
házai voltak Sevillában, Granadában, Toledoban, s mindenütt műhelyei, a
miknek készítménye híres volt a félszigeten, még a király is tőle
vásárolt.

Nagyon együgyű mesemondó volnék, ha sokáig akarnám titokban tartogatni,
miszerint don Lamberto volt a szép szultána férje. Tudniillik az «igazi»
férje: nem az, a ki gyönyörködik szerelmében, hanem a ki aggódik, fut,
fárad miatta.

A mióta Aldemirát elragadták, don Lambertonak az eszét is egyszerre és
együtt ellopták vele; azóta meg volt bolondulva, lótott, futott egyik
fejedelemtől a másikhoz, hogy kezdjenek háborut a felesége miatt; azok
igérték, hogy majd küldenek erélyes jegyzékeket Marokkóba. Eladta a
házait, a drága óráit elvesztegette, pénzzé tett mindent, még kölcsönt
is vett fel, hogy saját kezére intézhessen valami államcsinyt a jogtalan
bitorló ellen; csakugyan sikerült is találnia egy bátor kalózt a mórok
fajából, a ki roppant pénzért és még nagyobb igéretekért vállalkozott
rá, hogy Aldemirát a beytől visszalopja, azaz csak visszalopni segíti;
mert a vállalat bunkója don Lambertonak volt meghagyva.

Az volt a terv, hogy don Lamberto áthajókázzék Marokkóba, a hol, mint
órás, bizonyosan igen sok munkára fog találni az udvarnál. Ben Izmail,
az erélyes kalóz ott fog azután folyton czirkálni az öbölben s mikor
egyszer nagy zivataros éjszaka lesz, akkor don Lamberto egy
kötéllajtorján lehozza a palota ablakából Aldemirát; Ben Izmail felveszi
őket a hajóra s azzal neki indulnak a tengernek, olyan időben, a mikor
senki sem merné őket üldözni, még ha észrevennék is, hogy a szerálj egy
asszonynyal megfogyatkozott.

Don Lamberto ezt igen helyes és okos tervnek találta. Nem kellett hozzá
egyéb, mint a vagyonát bizonyosan, az életét pedig valószinűleg
feláldozni azért, hogy Aldemirát ismét magáénak mondhassa.

A kivitelnek egészen kedvezett a sors, don Lamberto épen àpropos
érkezett Marokkóba, mikor a huszadik csillagvizsgálót sütögették
elevenen, a ki a szultánnő óráját meg akarta igazítni s még jobban
elrontotta. Mindjárt sietett magát bejelenteni a beynél.

A barbár fejedelem megszánta a keresztyén ifjut; mert tudni kell, hogy
don Lamberto fia lehetett a szultánnak, s biztatta, hogy nézze meg
előbb, míg e veszélyes munkára vállalkoznék, elődének az arczát s
tanulmányozza azokat a grimaszokat, a miket az fintorít, a míg a
szurokban főzik, s csak azután, ha hiszi magában, hogy hasonló helyzetet
több flegmával birna elviselni, jelentse ki, hogy vállalkozik-e annak
nyomdokaiba lépni?

Don Lamberto azonban bízott a tudományában s azt mondta, hogy nem
törődik ő a más bajával, csak mutassák meg neki, hogy hol van az a
csodamű, a mibe egy pogány órás sem bir életet lehelni.

A szultán megparancsolá az órásnak, hogy másnap a szeráljban jelenjen
meg, ott maga győződjék meg az udvar egész pompájáról s arról a
gyászról, a mit egy mindig síró szultánnő arcza e pompa fényére vet, s
onnan itélje meg maga, micsoda rettenetes gonosztévő az, a ki e szomorú
arczot még csüggedtebbé akarja tenni?

Másnap tehát don Lamberto megjelent az udvar előtt, de nem sokat nézte ő
a gyöngyökbe és gyémántokba öltözött hadvezéreket, sem a festett
szemöldökü odaliszkokat, mert az ő szemei csak Aldemirát keresték. És
meg is találták.

A szultána talpig fehérbe öltözve ült a szultán mellett egy nagy polcz
tetején, a mit ott trónusnak neveznek.

A fehér szín, ha nem csalnak a Conversations-lexiconok, a marokkóiaknál
a gyász színe. Aldemira tehát gyászolt. Don Lamberto azt hitte, hogy
elvesztett férjét; a szultán pedig azt, hogy elromlott óráját gyászolja.

Hanem hát, e fehér ruhában, e szomoru tekintettel még szebb volt, mint
valaha.

A szegény don Lamberto, a mint nejét meglátta a szultán mellett ülni,
leomlott a földre és arczát eltakarta a szőnyegekbe. Kevés férj szeretné
azt látni, hogy neje ily nagy tisztességre jutott. Azért igen jó szokás
a törököknél, hogy hasonló génánt helyzetben az ember az arczát a
földdel eltakarhatja.

Ámde nem így tett Aldemira.

A mint ő egykori férjét meglátta, örömsikoltva ugrott fel helyéről,
lerohant hozzá, felkarolta, ott minden ember előtt, valamennyi vezér
előtt és a szultán szemei előtt; – a szegény don Lamberto agyon volt
ijedve, azt hitte, hogy most mindjárt levágják itt nyomban a fejét.

Persze, hogy e jelenet által az egész udvar skandalizálva volt, a
szultán meg volt némulva az elszörnyedéstől; minden ember, a kinél kard
volt, nyult utána, azzal a szándékkal, hogy ebből a marokkói trónt
megszégyenítő párból ő is visz magának haza egy darabot emlékül.
Aldemira pedig örömtől napsugárzó arczczal járult a szultán elé, a
térdrebukdosó don Lamberto fejét karja alá szorítva s megdicsőült
mosolygással mondá neki:

– Ime uram, itt van az az egyetlen, dicső férfi, – – a ki az órámat
készítette!

* * *

Don Lamberto aztán meg is igazította az órát.

Mire viszont nagy öröm lett Marokkóban, Aldemira ismét jókedvű lett,
piros lett, nevetett; a szultán boldog volt, a tömlöczöket megnyitották,
sok zsiványt szabadon eresztettek; a kincstár ládáit is megnyitották,
azokra megint másforma zsiványokat szabadítottak, az emirek nem
sanyargatták a népet, a nép nem pusztította a szomszédokat, kivül és
belől boldogság áradt el hegyen-völgyön, mert a szultánnő órája megint
járt, ütött és huhokolt.

Ez országos jobbra fordulásért méltó hálát is érdemelt don Lamberto; a
szultán helyét sem találta; megkináltatott, hogy mi akar lenni az
országban? – nagyvezér, – kapudánbasa, – pénzügyminiszter, vagy főmufti?
válaszszon belőle; ne a szerint, hogy melyikhez ért kevesebbet, hanem
hogy melyik hajt nagyobb jövedelmet?

Eldöntetlen maradt a historikusok előtt, miért nem engedte Aldemira
szultánnő a jámbor don Lambertot e magas hivatalok valamelyikébe beülni?
bizonyosan jószivü előrelátásból tette, jól tudva, hogy a fényes
polczokra a mennyire arcz nélkül szoktak az emberek feljutni, épen oly
rendesen fej nélkül szoktak onnan lekerülni; e helyett egy új és
veszélynélküli hivatal felállítását indítványozá a szultán előtt; ez a
hivatal volt: «az óra őre».

A divántanács minden kifogás nélkül megszavazá e fontos hivatal
fölállítását, a mi természetes is, mert hiszen ha olyan tárgyaknak is
vannak őreik, a melyek veszteg állanak, hát az olyannak hogyne legyen, a
melyik jár?

Don Lamberto vágyai czéljánál látta magát. Mindennap hivatalosan meg
kellett jelennie a szultánnő szobájában, a hol az óra ketyegett, s
gondoskodni róla, hogy az idők járása meg ne álljon. Ilyenkor aztán,
tanuk nélkül lévén, Aldemirát nevén szólítá, tudtára adá végtelen nagy
szerelmét, hitvesi hűségét, az áldozatokat, miket érte a tengerbe, meg a
kalózok markába hányt s a szenvedéseket, a miket kiállott. A szép
szultána érzékeny szívvel hallgatá mindazt, s az óra patakja olyan
szépen csergedezett mellé. A molnár a malom ablakában, – az nem szólt a
dologhoz semmit, csak nagyon gondolkozni látszott.

Egy napon pedig nagy zivatar volt készülőben, az északnyugati szél
haragos felhőket hajtott a tenger szine fölött, a mitől az is dühében
egészen megzöldült, kereskedők, halászok iparkodtak bárkáikkal kikötőbe
jutni. Ezt az időt találta don Lamberto nagyon alkalmasnak arra, hogy
feleségét visszaszöktesse a bey háreméből.

Midőn a szokott órában a szultánnőnél megjelent, azt mondá neki:

– Aranyos bálványom, ütött az óra!

– Sőt muzsikált is, bizonyítá a szultánnő.

– Nem úgy értem. Hanem ütött a szabadság órája, melyben meg fogunk innen
menekülni. A tenger tajtékzik! Nézd, hogy tánczolnak rajta a hajók. Egy
ilyen tánczoló dióhéjra fogunk mi leszállni ketten, mely alant vár reánk
s kaczagni fogjuk azt, a ki üldözésünkre gondol. Éjjel, mikor sem ég,
sem föld nem lesz kivilágítva, te a selyem kötélhágcsón palotád
ablakából lebocsátkozol; alant várlak én négy izmos evező-legénynyel, s
reggelre vitorlánk a spanyol partok előtt fog duzzadni. Oh Aldemira, ha
tudnád mint szeretlek, s milyen boldog vagyok, ha erre gondolok.

– Nagyon jól tudom, viszonzá Aldemira s átölelte férje nyakát, csupán
egy megjegyzésem volna azon indítvány kivitelére nézve, melyet imént
előadtál.

– Halljam. A mit te mondasz, az szent előttem.

– Én nagyon félek a zivatartól; mihelyt a lábam áthül, náthát kapok és
még tán orbánczot is, azt pedig te sem szeretnéd, hogy a képem
feldagadjon. Aztán a tengeri halakat is nagyon szeretem, mikor már
olajban ki vannak rántva, de nyersen nem igen óhajtok velük érintkezni;
arról sem vagyok egészen bizonyos, ha szükség esetén át tudnám-e úszni a
tengert?

– Igazad van. Tehát válaszszunk olyan időt, a midőn csendes lesz a
tenger, veszély nélkül futhatunk el innen.

– Azt mondád, hogy te otthon mindenedet eladtad, hogy engem
fölkereshess, kiválthass; e szerint, ha mi haza kerülünk, te igen
szegény ember fogsz lenni, magad is csak alig élhetsz majd.

– Igazad van. Tehát iparkodjunk a bey kincstárából annyit gyűjteni
magunknak, hogy visszatértünkkel elhagyott üzletünket ismét újra
kezdhessük.

– Ha engemet most hazaviszesz: a te rokonaid engem rögtön elfogatnak s
bedugatnak egy kolostorba, mert azt semmiképen meg nem fogják engedni,
hogy miután egy muzulmán neje voltam, ismét a te hitvesed legyek.

– Bizony igazad van; azok aligha úgy nem fognak tenni. Tehát ne menjünk
Spanyolországba; menjünk inkább a németekhez, ott nincsenek rokonaink.

– Mást mondok én neked. Az igen szép volt tőled, hogy fölkerestél s én
nagyon örülök rajta, hogy megtaláltál. Látod, itten mi jól élünk; – mi
vagyunk itt a legokosabb emberek; – szép ország ez! A szultán egy
hivatalt ajánl neked, mely nem nagyon terhes, s fizet érte ötezer
erszény pénzt. Ne szemérmeskedjél; fogadd el – és maradjunk itt…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Nos kedves úrnőm, mit szól ön ehhez a történethez? mely pedig tiszta
krónikai valóság.

– Azt, hogy meglehet, miszerint az, a mit ön elmondott, mind igaz,
hanem, hogy azért nem mindent mondott el ön, a mi igaz.

– Például?

– Elfelejtette ön bevégezni a történetet: hogy hát a férj, a ki annyit
küzdött, áldozott, nélkülözött – és hozzá még spanyol volt! mit felelt
erre a különös ajánlatra?

– Azt nem mondhatom meg.

– Én megmondhatom. Azt felelte rá, a mit a többire: «igazad van;
maradjunk itt». És elfogadta a hivatalt.

– De hát ugyan tehetett volna-e okosabbat?



A RABNŐ.


I. szakasz. EGY NŐ, A KINEK NEM VEHETNI SZAVÁT.

Fekete szétbomlott haja hosszan hátravetve, fehér öltönyének egyik fodra
gömbölyü válláról félig lecsúszva, két keze ölébe leeresztve, s két
mutató ujjánál fogva, mint egy lánczszem összefogva, áll a magas
góth-íves ablak előtt egy fiatal nő; szép és mozdulatlan, mint egy
szobor, lélekzetvételét sem látni; finom vonásairól nem hiányzik más,
csak az indulat; nemes arczáról más, csak a szín; nagy sötét szeméből
más, csak a fény, hogy azt higyje valaki: ez alak él.

A mit az ablakon át maga előtt lát, az a tenger; a hullám a skót partok
valamelyikének szikláit veri: ki tudja melyikét? Ez nem az a hely, a
hová hajók járnak, a tenger messze teleszórva kinyuló sziklákkal, miken
sirályok sütkéreznek, a végtelen vizen csak egy halászbárka vitorlája
sem leng; zátony ez itt: megátkozott hely. Jó nyugalmas menedék egy
olyan kéjlak számára, a melyet nem azért építettek, hogy vendégjárás
útjába essék.

Különösen a part magaslatán már pompás ős égerfák csoportjai kezdődnek,
mik két oldalt fogják a kastélyt, melynek csak tenger felőli oldala
nincs fedve szem elől.

S ezen a tengeren nem látni semmit.

Hanem azért az a mozdulatlan asszony, azokkal a fénytelen szemekkel
olyan sokáig el tudja azt nézni.

A terem hátterében két cseléd suttog vigyorogva s taszigálja egymást
könyökkel, hogy melyik szólítsa meg előbb a hallgató nőt; az egyik
férfi, a másik nőcseléd. Az egyiknek a theásasztallal van dolga, melyen
roppant ezüst kazán, chinai csészék és ibrikek állanak készen; a másik a
toilettasztallal bajlódik, melyen egyetlen jaspis darabból faragott
szerecsenfiu tart két kézzel egy gömbölyü tükröt.

– Asszonyom, szól a férficseléd tanult alázatossággal. A theáskatlanban
már el is főtt a víz.

A nő nem hallgatott rá.

– Asszonyom, szólt a komorna; nem parancsolja, hogy haját rendbehozzam?

A nő nem felel rá.

A két cseléd megint suttog, a leány megint szól:

– Asszonyom.

Itt elkapja szavát a nevetés: mind a ketten szájuk elé teszik kezeiket,
hogy azt elfojtsák, s aztán fejet csóválnak egymásra, mintha mindegyik a
másikat okolná, a miért megnevetteté.

A hölgy még most sem fordul vissza, nem kérdi, min nevetnek?

Most egy harmadik alak lép a szobába, ez az «uraság».

Termete gyöngéd, arcza síma, finom, mint a gyermekeké; inkább hasonlít
egy koránért fiúhoz, ki férfias dölyffel tudja hordani fejét, mint
férfihoz, ki sokáig megtartá gyermek-arczát.

A belépő kérdő tekintetet vet a két cselédre, azok néma taglejtésekkel
iparkodnak eddigi tapasztalataik eredményét vele tudatni; az uraság int
nekik kezével, hogy elmehetnek.

Azután ketten maradnak a szobában, az uraság és a hölgy, a kinek nem
lehet szavát venni.

Az uraság odalép csendesen a hallgató alakhoz, megfogja annak egyik
kezét, fölemeli és megcsókolja.

– Jó reggelt!

A néma nő nem hall, nem érez, nem válaszol.

Az uraság bizalmas gyöngédséggel karolja át a karcsú termetet, s a mint
válláról le van csúszva a fehér köntös fodra, a síma vállra egy csókot
nyom s édeskén susogja fülébe:

– Jó reggelt!

A néma nő nem pirul el, nem mosolyog, nem válaszol.

Ekkor az uraság egy karszékbe veti magát, melyet oldalt gördített a
hallgató alak mellé, hogy arczélben láthasson rá, egyik lábát a szék
karján keresztül lóbálja s kezével helyreigazítva nyakkendőjét,
tenyerébe könyököl s szuró hangon szól:

– Jó reggelt, kisasszony!

E szóra a hallgató alak arcza bámulattal, megdöbbenéssel fordul felé.
Ajka nem szólt, de a szemek, ah! azok voltak felruházva mindentkimondás
csodálatos erejével; a szemek elég világosan feleltek: «Meg van ez
tébolyodva?»

– Nem vagyok megtébolyodva, kisasszony, szólt az uraság, hanyatdűlve
karszékébe. Egészen helyesen fejeztem ki magamat. Ezt ön nehezen akarja
megérteni, a min nem csodálkozom. A hölgyek ilyesmiben nagyon
érzékenykedők. Pedig az utoljára is mindegy, akár azt mondják önnek,
hogy «miss», akár azt, hogy «mylady».

A hallgató nő szemei feleltek: «Nem lehet engem megbántani».

– Kedves kisasszony, ön nekem még akkor megigérte, mikor erőszakkal az
oltárhoz hurczoltam, s ott kényszerítettem velem megesküdni, hogy azon
percztől fogva egy szavát sem fogom hallani; hanem én is megigértem
önnek, hogy minden bizonynyal szóra fogom önt bírni. Az igaz, hogy én
nagyon goromba módon jutottam önnek birásához. Más valakit tán meg is
büntetnének érte Angliában. Valóságos «rapt». Nőrablás. Hanem ez az én
dolgom, ez iránt ne legyen ön aggodalommal. Három nap, három éjjel, zárt
kocsiban, árkon-bokron keresztül. Onnan mindjárt a templomba, egy szűk,
sötét, falusi kápolnába, székek nélkül, szentképek nélkül, négy szál
gyertya égett az oltáron, több nem volt a faluban. A pap reverendáján
akkora folt volt, mint egy gályaablak, s az imakönyvéből hiányzott a
czímlap, meg a tábla. Hanem az igen alkalmas hely volt arra, hogy futó
szerelmeseket minden kellemetlen előleges kérdezősködés nélkül
összeeskessenek, nemde?

A néma nő szemeiből egy kellemetlen emlék vádja sötétlett elő.

– Ön emlékszik még azon jelenetre? Persze, csak tegnap volt. Én önnek
választani hagytam. Vagy? – vagy? Tetszik velem megesküdni, vagy nem
tetszik? ön úgy találta, hogy tetszeni kell, s megesküdött velem,
feleségemmé lett. Nemde így volt kisasszony?

A néma nő vállat vont, értelmetlen szavakra ki felelne?

– Hát biz ez megtörtént, s a bevégzett tények előtt az egész világon
mindenütt ajtót nyitnak. Hanem én nekem egy scrupulusom van a dologban.
Nem vagyok egészen bizonyos a felől, hogy az az ember, a ki bennünket
összeesketett, valósággal pap volt-e? Nem vette ön észre, hogy annak a
tisztelt úrnak az ábrázatja nagyon hasonlít Sammy pofájához, a
komornokéhoz?

A hölgy szemei névtelen ijedelemről beszéltek.

– Valóban azt sem tudom bizonyosan, hogy az a könyv, a miből az
eskűformát fölmondá, nem Robin zsiványballada-gyűjteménye volt-e? s a
matricula, melybe neveinket beírtuk, nagyon gyanús előttem, mintha
vendégek névjegyzéke volna valami falusi vendéglőben, s maga az
állítólagos templom oly erősen bűzlött porter és gin után, mintha néha
napján ott tartanák a falusi lakozásokat.

A hölgy arcza most már piros volt, lángolt, szemei átokkal és
gyűlölettel terhes gondolatokat beszéltek megrontója szemeinek.

Az pedig nevetve ugrott fel helyéről s tréfás hangon folytatá:

– Én valóban azt hiszem, kisasszony, hogy minket szépen rászedtek. No de
ez nem változtat a dolgon. Én azért kegyednek épen olyan hive vagyok,
mintha az oxfordi érsek adta volna ránk az áldását; kegyed föltétlenül
úrnője házamnak, cselédeimnek, szívemnek és erszényemnek. Mindenkivel
így hivathatja magát, hogy «mylady», mások előtt én is úgy fogom
czímezni, kocsijára oda festetheti czímeremet, zsebkendői szegletére
odahimeztetheti a koronát, nem bánom. Választhat magának ékszerárust és
piperészt, árjegyzékeit átnézetlenül fogom kifizetni. Én önt épen úgy
fogom szeretni, tisztelni, mint a lord kanczellár a mylady
kanczellárnét.

A néma hölgy szemeinek tétova járásában, fürkésző zila tekintetében a
menekülés eszméi voltak elmondva. Az uraság megértette azt.

– Kedves kisasszony, itt nagyon jó helyen van ön. Kényelmes, úri,
mindennel bőven ellátott kastély. A hely egy félsziget a nyugoti skót
tengerparton, kilenczvenhat mérföldnyire Londontól; a földszorosnál,
mint vehette ön észre, hidon jöttünk át, az tehát át van metszve. Az
egész uradalmat az én cselédségem lakja, a tenger felőli oldal pedig nem
hajók számára való. Aztán ha kimenekülhetne is ön innen, hová menne, mit
csinálna? Hogy szerezne magának elégtételt? A perviseléshez sok pénz
kell. Kivel bizonyítaná ön be, hogy nem önkényt követett? Legfeljebb azt
érhetné el, hogy a hirlapok kikürtölnék önnek szerencsétlenségét, egy
napig szörnyűködnék rajta minden ember, két napig nevetgélve
változatokat játszanának felőle s azután mindenki elfeledné. London
messze van s a törvény pallosa magasan.

A kínzott nőnek még most sem hagyta el egy hang is ajkait, de szemei
lázasan égtek és kezei görcsösen összeszorultak, s egész vad tekintete
valami névtelen fenyegetést, valami ádáz boszút látszott
visszasugárzani.

– Tudom, tudom, szólt nyugodtan az uraság. Az a bizonyos fiatal ember.
Ne aggódjék a miatt kegyed, szép kisasszony, nem fog ő nyomunkba
találhatni. Gondom volt rá, hogy egy kényszertoborzó-járatot utasítsak
eléje. Tudja ön, ő felsége hadihajói számára úgy szokták összefogdosni a
legénységet. Lyonel – az volt a neve, úgy-e? – a derék férfiak kezébe
került s azóta Gibraltar felé jár; Kelet-Indiába viszik, a honnan négy
esztendeig nem fog visszajönni.

A néma hölgy megtört fájdalommal hajtá le csüggedt fejét, s szemei nem
szóltak többé semmit, lezárta azokat szempilláival, mintha
gyászfátyollal takarna kedves emléket, szerelmet, gyalázatot és boszút.

– Lássa, szép Athalie, én egészen őszinte voltam, elmondék önnek
mindent, a mit tudok. És most kegyedre bízom, hogy gondolkozzék azok
fölött, a miket megtudott. Ön tökéletesen ura helyzetének, olyanná
teheti azt, a milyenné akarja. Teheti kellemessé, teheti zordonná.
Ingadozhatik több, vagy kevesebb ideig poezis és philosophia között.
Csinálhat kisérteties jeleneteket a kastélyban, töltheti haragját, ha
jónak találja, cselédein, butorain, környezetén; én intézkedtem, hogy
azok azt elviseljék – ellenmondástalan. Én tudom, hogy ez eleinte nem
megy a nélkül.

A hölgy arcza ismét márványnyá vált e szavakra; elhagyta az ablakot, hol
eddig állt, s közönyös arczczal lépett a theás asztalhoz, friss vizet
töltve a kazánba, mintha az volna egyedüli gondja mostan.

– Tudja, Athalie, én nem vagyok török szeraszkier, én tudom jól, hogy a
dió zöld héját nem szükség késsel levágni, hogy édes beléhez jussunk,
mert az megfogja kezünket; ha állni hagyjuk, magától is leválik. Én időt
és nyugalmat adok önnek. Még csak látogatásaimmal sem fogok önnek
terhére lenni. Az a kis epizod, mely közöttünk történt, ne legyen ok
kellemetlen emlékekre. Szobái, a mikben lakni fog, mind belül záródnak,
s rejtekajtók sincsenek sehol, a miken át valaki meglephetné kegyedet.
Hanem ha majd egyszer elővennék kegyedet azok a melancholikus
kedélyhangulatok, a mik az egyedüllétnek szokott cryptogamjai, a mikben
az ember vágyik egy baráti arcz után, bárha bocsánat adásával kellene is
azt megvásárolnia, akkor itt lesz eme kis kulcs, mely azon folyosó
ajtaját felnyitja, a honnan szép Athalie leghívebb rabjához juthat, ki
türelemmel várja fölszabadulását.

A hölgy néma megvetéssel nyúlt az ezüst czukortartóval az asztalára tett
kulcshoz; kézzel nem fogta meg s lehajítá a földre.

Az uraság mosolygott.

– Vagy pedig, ha jobban fog tetszeni kegyednek, egy sötét éjjel
kijátszani őrködő figyelmemet, megszökni kastélyomból, visszatörni magát
Londonba; ott kihiresztelni saját arczpirulását, elhitetni a világgal, a
mit senki sem hisz már mai nap; kinevettetni mindenkitől, s végezni ott,
a hol annyian végzik, a kik nappal selyemruhában járnak, – én azt is
tetszésére bízom.

A mylord ismét kezet csókolt a hallgató hölgynek s magára hagyta őt.

Mikor egyedül maradt a hölgy, mikor nem láthatá senki, akkor aztán
felemelte szemeit az égre és kezeit összekulcsolta fején.

S ha a szemek beszédét érteni lehet, e szemek azt beszélték:

– Minden féregnek teremtő Istene! Micsoda nyomorult bábot alkotál a
nőben, a kit fegyvertelenül felejtél! Azért adtál neki fehér arczot,
hogy fájjon rajta a pirulás! azért fehér homlokot, hogy minden folt
meglássék rajta! El vagyok veszve, elsülyedve és nem kiálthatok. Kihez?
Ki szabadít, ki véd meg, ki áll értem boszút? Senki, senki! De még is
valaki lesz, mert boszút állni kell! kell! kell! akármi áron, akár
hogyan, de ennyi gúnynak, ennyi gyalázatnak boszúlatlan maradni nem
lehet. Oh mily nyomorult lény egy asszony! De nem sirok, ha egyedül
vagyok, nem sirok. Nem imádkozom többet. Lelkem megakadna mindig e
szóban: «Mi is megbocsátunk ellenünk vétkezteknek». Én nem bocsátok meg
soha. Hogyan? hogyan? azt nem tudom; de boszút fogok állni. Látni akarom
azt az embert olyan nyomorultnak, mint a milyen nyomorult vagyok én
most, szívébe metszeni neki annyiszor méregbe mártott szavakkal, a
mennyiszer ő lelkembe szúrt velük. Hogyan? hogyan? ki tudja azt, ki
találja ki azt? Ki mondja meg nekem?

A hölgy fejére kulcsolt kézzel járt sokáig, szakadatlanul fel s alá
szobájában, a kandallótól az ablakig, az ablaktól a kandallóig; az
ablaknál is megállt, a kandallónál is megállt; az ablakból kék ég, kék
tenger nézett rá vissza, a kandallóból vörös tűz-zsarátnok. Tudakozó
szemei mindegyiket megkérdezték: honnan? merre? mi módon? Ég és tenger
nem feleltek semmit, a tűz beszélt valamit. A hölgy elhagyta a járást,
nem ment többet az ablakhoz. Leült a kandalló elé, megrakta a tüzet
friss szénnel, s nézte sokáig, mint válik a fekete, szótalan tömeg
lassankint vörössé, lángoló fehérré, pattogó, beszélő, zúgolódó lénynyé;
szemei mereven bámultak a tűzbe, e szemek most már nem beszéltek, most
hallgatóztak.

A parázs tetején úgy tánczol valami tétova szellem, fehér átlátszó láng
képében, hegyes kék üstöke van, vörös szikrákat ereget magából; ezek az
ő ötletei, néha elrepül, mintha semmivé lett volna, s megint csak ott
terem, s tánczol a parázs tetején.

A néma hölgy asztaláról tépett papirdarabokat hány neki, drága albumok
rongyait, miket fehér újjai foszlánynyá hasogatnak. A tánczoló kobold
csak úgy örül annak; elkapja, felfalja a papirdarabot, percz alatt
fölemészti, s elfújja lengő hamvát. A hölgy tépett papirrongyokat drága
illatszerekbe mártogat, úgy hajigálja a tűzbe. Ah milyen kedve telik
abban a koboldnak, milyen nagyra nő meg tőle, hogy csap egyszerre szét
szárnyaival, betöltve az egész kandallót.

A rabnőt mulattatja ez talán?


II. szakasz. EZ A LEÁNY MÉGIS SZERET ENGEM!

Tinple lord már a hetedik estét tölti egyedül magánszobájában s gondolja
magában:

– Ez a makacs gyermek nagyon sokára akarja elismerni a tények hatalmának
elméletét, a mi mellett pedig annyi ember él boldogul a szigeteken és a
continensen. Ma azt kiáltják: «O Roma, o morte», holnap nincs Róma, s
holnapután még sem öli meg magát senki. Miért volnának az asszonyok
erősebbek, mint a férfiak? Hányan voltak, a kik azt mondták, inkább az
életemet hagyom eltépni, mint a fátyolomat, s aztán mégis csak megéltek.
A költő megénekelte azt: «De nonne elle devient sultane»… A kis makacs
soká haragszik.

Pedig ez az éj egészen arra való, hogy az ember megbocsásson ellene
vétett embertársainak. A szél a tenger felől fú, valóságos vihar. A
hullámok ostromolják a zátony szikláit, az orkán haragos dalt orgonál az
égerfaerdők sudarain, a kandallók üvöltenek, a lámpák meg megrobbannak a
légnyomástól, az ablakhasadékokban üvölt-süvölt a szél, s a bezárt
ablaktáblákat rázza légkezeivel.

Egészen olyan éjszaka, a mikor félve közeledik egyik félénk, muló
teremtés a máshoz, kitől máskor remeg: őzünő a farkashoz, vadgalamb az
ölyvhöz, hajadon a férfihoz.

A zivatar nagy kerítő.

Ismeretes még Carthagó történetéből, Didó regéjéből.

És ez valóban nem bolondság, ilyenkor, midőn az idők haragja tölti ott
kin kedvét, ide benn ülni, párjával, a felszított kandalló mellett, a
párolgó punchos poharat összeértetni, s nevetni egy közös gondolaton;
bohó tréfákat beszélni egymásnak s csengő hölgyi kaczagással riasztani
el az álomrontó viharzúgást, s azután suttogni lassan közelből, arcz
arczhoz érve, s a csendes, elhaló susogásban elfeledni vészt és vihart,
mely hasztalan töri haragját menedékünk falán.

A kis makacs, kár, hogy olyan sokáig tartja haragját!

Hátha ma, e rossz órában, eszébe jutna szép fehér hosszú újjai hegyével
felemelni a szőnyegről azt a kulcsot, a mit a minap egy czukorfogó
csiptetővel hajított le oda, s mely azóta valószínűleg mindig ugyanott
hever!

Tinple Richardnak egészen ragyognak a szemei erre a gondolatra.

Abban semmi lehetetlen sincsen.

A hölgy fiatal, szép, únja magát, egyedül van. A helyzet kinálkozó,
rejtélyes, ingerlő; a háziúr nyájas, bőkezű, magát kedveltetni képes. Mi
volna lehetetlen?

És hallga!

Mintha a titkos folyosó felől neszt hallanék?

Valóban egy zárba tolódó kulcs zöreje az, mely egy szőnyeg-ajtót nyit
fel.

Ez ő! A szép daczos.

A kulcs elfordul, kétszer, a titkos zár felnyílik, az ajtó tárul. Tehát
mégis úgy van.

Valóban ő volt az.

Fehér burnuszába burkolva, azt egyik kezével összeszorítá keblén, másik
kezében égő gyertya volt.

Nem álomjáró volt az, nem holdkór; valóságos ébren levő hölgy, a ki egy
férfit látogatni jő.

Olyan éjszaka volt ez, mikor a vadgalamb összesímul az ölyvvel.

A leány arcza halovány volt, félt.

A gyertyát letette az asztalra és megszólalt.

– Mi szörnyű éjszaka ez…

Tehát már tud beszélni.

Tinple lord karszéket húzott számára a kandalló mellé, a hölgy leült
belé; a férfi zsámolyt igazított lába alá, s kezével gyöngéden
megszorítá egyik piczi lábát.

– Ön fázik Athalie, nem jó lesz, ha punchot töltök önnek?

– Köszönöm, jó lesz.

Tinple nem űzött gúnyt a megtérő daczosból; rá kell hagyni, míg kienged.
Ilyenkor gyöngéden kell vele bánni, hadd legyen még gyöngébb. Majd
egyszer vad tréfával a szemébe nevetni, arczát megpirítani, a szégyen
mámorához hozzá szoktatni, az későbbre való. Még most úgy kell vele
bánni, mint egy herczegnővel. Nem szabad mutatni bámulatot, meglepetést,
a fölött, hogy ő most itt van.

– Önt nyugtalanítja a vihar, Athalie.

– Nagyon. Rossz álmaim voltak.

Szegény gyermek, még az álom is megijeszti.

– Még most is borzadok tőle.

– Izlelje meg ezt a forró punchot és melegítse meg kezeit, hisz olyan
hidegek, mint a jég.

Tinple lordnak fel kellett volna ötleni, mikor azt a fehér kezecskét
tenyerei közé vette, hogy fölmelengesse, mint lehet valakinek a keze oly
hideg, a ki most kel föl a meleg párnák közül? ez a kéz olyan, mint a ki
most jön a viharból.

A hölgy megízlelte a punchot, s már nem remegett olyan nagyon.

– Azt álmodtam, hogy ez a kastély égett. Ebben a szélvészben, viharban.

– A vihar hozta azt az álmot.

– Meglehet. Köröskörül minden égett már, a padlaton a faragványok, a
szobákban a mennyezetek, az ablakokon a függönyök; a füst vastagon
tódult lefelé. Én futottam egyik szobából a másikba, a füst mindenütt
nyomult utánam, mindig lejebb-lejebb szállt, egészen lenyomott a földre;
ott lefeküdtem arczra, ott is rám talált, befogtam számat, hogy meg ne
fojtson, hasztalan, mégis áthatott, éreztem fojtó, keserű párázatát,
fuldokoltam; fel akartam szökni, hogy visszarohanjak az égő szobákba;
inkább a lángok közé vissza, mint megfuladni így! és nem birtam
fölkelni. Oh még most is érzem a füst keserűségét!

– S hol voltam én? kérdé Richard úr gyöngéd követeléssel, hogy nem
siettem önnek segélyére?

Már helyet követelt magának a hölgy álmaiban.

– Ön egy ablakon át nézett be rám, a honnan megmenthetett volna, és nem
jött oda. Én kétségbe esve nyujtottam ön felé kezemet, hogy szabadítson
meg, s ön nem nyújtotta a magáét.

– Ah, ez rút hidegvérűség volt tőlem. Kegyed álmai engem rágalmaznak. Én
nem siettem volna önnek mentésére? én? Egy egész égő poklon keresztül.

Richard lord szavainak nyomatékául két karjával ölelé át a hölgyet,
mintha épen készülne őt egy egész poklon keresztül megmenteni.

A hölgy szemérmes bánattal tekinte le, mely az urat lefegyverzé.

– Uram, a menekülteket Angliában védeni szokták, s én menekültem önhöz.

Richard átlátta, hogy nem azon nők egyikével van dolga, a kik egy mézes
szóért, s egy pohár forró italért elvesztik eszüket; s gondolá, hogy itt
erősebb mérgekre van szükség.

Mert hiszen minden asszony szíve gyulékony anyagból van, csakhogy azt
nehéz eltalálni, mitől gyullad meg?

Némelyiknek elég egy szikra, mely rokonszenves szemen át reá pattan,
másnak erősebb tűz kell. Van olyan is, a ki csak az oltár gyertyáinál
engedi magát meggyujtatni, de olyan is van elég, a kit meggyújt – a
gyémántvillogás.

Tinple úr leült Athalieval szemben, s úgy tett, mint a ki igen közönyös
dolgokról szándékozik most beszélni.

– Arra én magam is gondoltam, Athalie, hogy egyszer ez a kastély
leéghet; a cselédek gondatlanok. Hanem az még nem nagy baj. Innen a
szobámból egyenesen vezet le egy csigalépcső a földszintre. Itt veszni
semmi esetre sem lehet. A mi pedig értékeimet illeti, miket papirokban
bírok, valamint a hirhedett Sancy gyémánt-gyűjteményt, azok az újabban
nagy tökélyre vitt tűzmentes szekrények védelme alatt egészen biztos
helyen állanak. Hallotta ön hirét nemde, a nevezetes Sancy
gyémánt-gyűjteménynek?

– Nem.

– Ennek a nagyapám tette le alapját, s apám és én azóta nagy
gyűjteményre vittük. Csupa historiai nevezetességű gyémántok. Túl tesz a
braunschweigi herczeg e nemű gyűjteményén. Kivánja ön meglátni?

– Kérem.

– Már csak azért is, hogy rossz álmát elfelejtse. Érzi ön még azt az
álmodott füstöt?

– Még mindig érzem.

– Gyújtson rá erre a czigarettera, ez el fogja azt űzni.

– Soha sem szivaroztam.

– Hisz ez nem szivar, csak füstölő szer, bajadéreczigarette, hölgyek
mulattató szere, csupa ambra és sáfrány, nem is dohány. Kisértse meg.

Az is egy fejezet a mesében, mikor egy férfi egy leányra rávitatja, hogy
az első szivart szájába vegye. Athalie engedte a szivar végét
meggyújtatni.

– No hát most nézzük meg a Sancy-gyűjteményt.

Richard szobája hátterében álló nehéz vasszekrényéhez lépett s abból egy
ódon, nehéz, szandarach-fa faragványú szekrényt vett elő, melynek
szegletei aranylemezekbe voltak foglalva. Azt letette az asztalra a
hölgy elé.

Még két karos gyertyatartót látott el világgal, hogy az ékszerek
ragyogása annál hatályosabb legyen.

Azután felnyitotta a szekrényt.

Az volt az Aladin csodalámpája!

Ezer meg ezer villám, mely kővé változott! a kristályozott szivárvány
maga. A szem zavarba jön, hogy melyiket nézze előbb? Még a műértő sem
tudná, hogy hol kezdje az elejét?

Nem hiába nevezik azt tűznek, a mi a gyémántokban van, mert az valóban
melegít. A ki egy gyémántot felhúz az újjára, maga sem tudja, de mindig
azt nézi. Ha rá nem néz is, érzi, hogy ott van. Ez nem hazug becs, nem
képzelt érték, ez valódi bűbáj, mely megzavarja a lelket, más irányt ad
a gondolatoknak; dæmon szeme az, a ki megigéz.

Richard úr beszélt a gyémántokról, mintha csak historiai emlékek
történetét magyarázná.

Mert a hirhedett gyémántoknak történetük van, mint a fejedelmeknek.

Némelyik felviszi hírét a közép századokig.

– Ez a rózsaszínű gyémánt Mahadi kalifáé volt, kihez atyja Almanzor
halálos ágyán így szólt: «Azt mondom neked: tiszteld rokonaidat, de te
azt nem fogod tenni. Azt mondom neked: ne kezdj palotát építeni, mert
nem végzed be; de te azt mégis meg fogod tenni. Azt mondom neked,
asszonyoknak adj, de tőlük ajándékot el ne fogadj; de te azt mégis meg
fogod tenni». Mahadi úgy járt, a hogy atyja mondá: kegyencznője, a szép
Hazána, e ritka szép gyémántot kérte tőle, s viszon-ajándékul egy szép
körtét ajándékozott neki; a körte meg volt mérgezve s Mahadi meghalt, és
palotája félben maradt.

Richard felfüzte a szép gyémántot Athalie homlokára, s vigyázta, hogy
fogja-e nézni a hölgy az átelleni tükörből, mennyire ragyog a gyémánt?

– Ez a négyszögletű gyémánt gyűrűbe foglalva nem csak arról nevezetes,
hogy a gyémántok rendes nyolczalj alakjától eltér, hanem még inkább
arról, hogy Merlin de Thionville, a hirhedett népszónok és képviselő a
rémuralom alatt, vette ezt kedvesének, Saint Romain kisasszonynak; a
gyémánt drága volt, Merlin pedig fösvény; egy napon törvényjavaslatot
hozott a ház asztalára az iránt, hogy a képviselőknek napidíjait fel
kell emelni, s sírva mondá el, hogy neki beteg neje és hat apró gyermeke
van, a kik éheznek. A gyűlés megszavazta a javítást, s a nyereségen
rögtön megvette e gyűrűt szeretőjének Merlin – az ország segítségével.

A mulatságos történet tanújele Athalie újjára vándorolt.

– Ez a pompás diadém maga négyezer fontot ér; mademoiselle Renard kapta
ezt valamikor, Montbarrey miniszter idejében egy előkelő úrtól; – nem
valami női kegyért, hanem – érdemrendekért. A szép hölgy kapta a
gyémántokat s ő eszközölt ki értük rendjeleket.

A hősjelekért cserélt gyémánt Athalie hajfonadékai közé vándorolt
ragyogni.

– Hát ez ékszernek mi története van? kérdé a hölgy egy sor fekete
gyémántból alakított nyakéket véve kezébe.

– Ez a szerencsétlen Tarrakanoff herczegnő nyakéke volt. Nem ismeri ön a
történetét?

– Olvastam valamikor. Az egy igen szerencsétlen nő volt.

– Katalin czárnő természetes nővére. A czárnő féltékeny volt reá;
féltette tőle trónját. Anna Rómában volt a czárnő hatalmán kivül. Egy
orosz herczeg küldetett ki azon megbizással, hogy nyerje meg a herczegnő
szivét; Orloff Alexejnek hítták. Az udvaroncz megtette kötelességét,
elcsábítá a herczegnőt, s elvette nőül. Mikor aztán neje volt, hajóra
ülteté, s mikor a tengeren voltak, bilincseket rakatott rá, s úgy vitte
Oroszországba, ott börtönbe zárták a herczegnőt, melyben egy Néva-áradás
alkalmával megfulladt.

Próbálja fel kegyed a nyakkötőt. Valami bűvös hatásu e fekete, mély tüzű
gyöngysor azon az alabástrom alapon!

Athalie elmélázva kérdezé:

– Bánhatott így Orloff egy nővel, kinek hűséget esküdött?

Tinple mosolygott:

– A pap és a tanúk fizetett brigantik voltak.

Athalie lerakta a gyémántokat, hajából, homlokáról, nyakáról, ujjáról,
leszedte és visszarakta helyeikre.

– Önnek igen szép gyémántjai vannak.

– Oh a legszebbet még nem látta ön.

– A legszebbet? szólt Athalie keserű mosolylyal; a legszebb nincsen
önnél.

– Azaz, hogy drágább van a fejedelmi kincstárakban elég, de a legszebb
gyémánt…

– Az talán egy rongyos embernél van;… vágott szavába Athalie.

Richard bámulva akadt fenn e szón.

– A legszebb gyémánt – a szív; – szólt a hölgy merően szemébe nézve a
lordnak.

Ah, Tinple Richard egészen otthon volt már e szóra. Most ismerte ki
hölgyét. Ez nem azon nő, kit könnyelmű ledérség, hiú gazdagság ejthet
el: ennek ábránd kell; ez költészetet keres az életben. No hisz azzal is
szolgálhatunk neki.

Tinple lord becsapta a gyémántos szekrény ajtaját; a szivnek kell most
ragyogni. Odaereszkedék a kis zsámolykára, a min Athalie nyugtatá
lábait.

– Oh Athalie; ön az első nő, a kivel találkozom életemben, a ki azt
kérdi tőlem, hogy van-e szivem? Pedig csak kérdezni kellett volna, hogy
feleljek rá, mint a hogy felelek önnek; és esküszöm…

– Ne esküdjék, itt nincs pap és násznagy, a ki hallja…

– Oh ne vesse szememre örökké ez egy bűnömet ön ellen. Az angyalok
bocsánatot szoktak hozni annak, a ki megtér, s én lábai előtt heverek,
úgy kérem bűnöm bocsánatát.

A hölgy engedé kezét csókkal halmozni, engedé a férfit egészen közel
csúszni térdeihez, s félelem, aggály nélkül nézett annak felhevült
arczára; még lemosolygott rá, még buzdítá nyájas tekintettel, mintha
volna olyan hatalom fölötte, vagy közelében, mely megvédje tőle, mely
gátul álljon közéjük; – vagy mintha valóban szerelmes volna belé, s el
tudná tűrni, – hogy ily pillanatban a tükörben látja magát.

Tinple Richard pedig gondolá magában: «mind ilyen az asszony».

– Hidd el, Athalie, én szeretlek; nem úgy, mint élő emberek szeretnek,
hanem mint az elkárhozottak. Vétkem ellened – szerelmem tanújele
irántad. Bocsáss meg. Szeress. Légy enyim s legyek én a tied.

Athalie a lábainál heverő férfi nyaka körül fűzte karját és folyvást
nyájasan nézett rá.

Valaki kaczagott a jeleneten. Bohóság! A szél volt a kandallóban.

A derék, becsületes szél, a ki a félénk hölgyeket bátorságosabb
menedékekbe űzi!

Athalie biztatta tekintetével Richardot, hogy csak mondja tovább; még
több ilyen szépet; hizelgjen még.

Richard mindig közelebb járt diadalához; már átölelte a hölgy termetét.

– Lásd, tündérem, szívem egyedül érted lángol…

E perczben, mintha tarantela csipte volna meg, hirtelen félbe szakítá
szavát, felugrott, s mereven bámult maga elé.

Athalie még mindig mosolyogva tekinte rá.

– Miért nem folytatja tovább?

A lovag elképedve, elsápadva, lélekzetlenül állt előtte; kezei
határozatlan védelemre emelve.

– Nos?…

– Itt valami ég!

Athalie meg sem mozdult helyéből.

– Ön azt mondá, hogy a szive ég!

– Nem, nem, a kastélyban kell tűznek lenni! Érzem a perzselés szagát.

Azzal elébb az ajtóhoz, aztán az ablakhoz futott; felszakítá a betett
táblákat, s a mint azokat széttárta, a rémület hörgésével tántorodott
hátra. Az borzasztó látvány volt odakinn!

Az egész éjjeli táj egy vérfényben úszott, a sűrű, szikrával elegy veres
füst az ablak előtt csapott el, leverve a széltől az udvarra. Az egész
felső emeletnek lángban kellett már lenni, és a cselédség földszint még
nem tudott róla semmit.

Richard, mikor az ablakhoz futott, az egész asztalt feltaszítá, melyen a
lámpák álltak, most már csak a külső égés viszfénye vetett a szobába
szembántó világosságot.

A hölgy most is ott ült még a karszékben, a hol végig hallgatta kényura
szerelemvallomását. Talán elájult az ijedségtől.

Tinple lord bizony nem sokat gondolt most ő rá. Kastélya ég a feje
fölött; cselédsége mélyen alszik a lába alatt; a tomboló vihar
tizszerezi a veszélyt; kinek jutna ilyenkor eszébe egy veszendő némber?
Ha lelkénél van, majd elfut ő is, a merre futhat; ha pedig elalélt,
legyen lelkének irgalmas az ég.

Richardnak azon kellett lennie, hogy gyémántjait megmentse: az egy
millió értékü kincs!

Ott hagyta a hölgyet, felkapta a szekrényt s először a tűzmentes
vasszekrényhez futott vele, de a mint annak ajtaját rácsapta, egy
gondolat villant át lelkén: – a gyémánt égvény, a tűzben elég; hátha a
nagy hőségben, hol a biztos szekrény aranyat, ezüstöt, még papirt is
megvéd, a gyémánt nem állja ki a tűzpróbát? Minek volna ezt
koczkáztatni, mikor magával viheti az egészet? Kissé nehéz ugyan; de
veszély idején az ember erős.

Ismét kiragadta a vasszekrényből a gyémántos tokot, s két fülkapcsánál
fogva elkezde vele a lépcső felé futni.

Azon karszék mellett kelle elfutnia, a hol Athalie ült: – még most is
ott ült. Tinple rápillantott; a hölgy mozdulatlan volt. «Jó éjszakát.» A
férfi menekült gyémántjaival.

A mint a széles szekrényt két kezével maga előtt tartva, vaktában haladt
a rejtett lépcső felé, nem látta az asztalt, melyet az imént feldöntött,
abban megbotlott, elbukott s kitőrte a lábát.

Mikor föl akart kelni, érzé, hogy az egyik lábát nem birja használni.

Éktelen ijedtség zsibbasztá el egyszerre lelkét.

A titkos lépcső bejárását egy nagy fali szekrény tartá szem elől rejtve,
melyet kevés erőfeszítéssel félre lehet tolni. De egy tört láb elég az
erőfeszítést lehetetlenné tenni.

Még nem jutott eszébe, hogy kiáltson; odavonszolá magát kezein a
falszekrényhez s megkisérté azt elmozdítani. Nem ment. Fekve kevés ereje
volt hozzá. A mint tovább küzdött e munkával, egyszer tört lábára talált
nehezedni, s ez oly éles kínt okozott neki, hogy egy perczre, a míg a
lüktető sajgás elcsillapult, szinte eszméletét veszté s szemeit és
fogait összeszorítá kínjában.

Azután kétségbeesetten ordítá fel: «segítség!»

Az ablaküvegek pattogva hullottak már be a közeledő hőség miatt s az
elébbi veres fény vakító napként sütött a szobába.

«Segítség!»

Odalent még mindig aludt a cselédség.

A sikoltásra sem mozdult meg a hölgy helyéből.

Ekkor kétségbeesetten vonszolá oda magát Tinple a karszékben ülő alakhoz
s megragadva ennek kezét, elkezdé őt költögetni:

– Athalie! Athalie! Ébredjen! Az Istenért!

Athalie nyugodtan felelt, mint szoktak, a kik álomból ébrednek s ezt
tagadni akarják.

– Én nem alszom; folytassa ön, a mit nekem beszélt.

– Ég! Ég a tető a fejünk felett; lángban a ház.

– Igen. Azt álmodtam. Féltem tőle, ide menekültem, önnek elmondtam; ön
azt mondta rá: álom volt, és hogy szeret.

– Nézze! Nézze! A láng az ablakon csap be!

Erre fölemelkedett a hölgy helyéből s körültekinte csendesen.

– Akkor hát a másik volt az álom. Akkor azt álmodtam, hogy ön szeret
engem.

– Szeretlek Athalie! de most jer, szabadíts meg, mert itt veszünk mind a
ketten. Én nem segíthetek rajtunk, mert lábam eltörtem. Az Isten
irgalmáért, légy ébren, ne tétovázz; a ház ránk szakad!

Athalie hidegen nézett le a lábainál fetrengő alakra, ki fehér köntöse
szélét görcsös erőszakkal markolá meg, mint végső menedékét.

A hölgy szemei így beszéltek:

– Csak ruhám szélét kellene most kezedből elrántanom és itt vesznél
nyomorultan, megmenthetlenül. Elégnél porrá, hamuvá lennél, velem és
gyalázatommal együtt. Egy kezem elég volna most arra, a milyen
tehetetlen vagy, hogy a kétségbeesés örvényébe taszítsalak, s ott utánad
nevethetnék még, a míg feneket érsz. De nem ez a vég, a mi számodra fenn
van tartva, nem ez. Neked még soká kell élned, hogy a végét elérd – és
még azután is kell élned.

– Mit tegyek? – kérdé fenhangon.

– Ama szekrényt segítsen eltolni helyéről.

Athalie odament s egy taszítással odább csusztatá a szekrényt. A rejtett
lépcső nyilása szabad volt.

Azután odalépett a földön fekvő férfihoz.

– Nyujtsa ön kezét.

Richard gyermek-örömmel ragadta meg a felé nyújtott kezet s
belékapaszkodék.

– Vigyázzon ön eltört lábára, hogy rá ne nehezkedjék. Fűzze karjait
nyakam körül és engedje derekát átkarolnom.

A hölgy ölébe vette a férfit, mint anya veszi gyermekét.

Ennyi rém közepette is volt egy máskorra való gondolatja Richardnak,
midőn a hölgy így átölelve tartá.

A gerendák már recsegtek fejük felett.

Sietni kell, sietni!

– Hát a gyémántok? kiálta Tinple lord, visszatekintve az otthagyott
szekrényre, midőn Athalie a lépcső torkolatában állt vele.

– Két terhet nem vihetek magammal; ha a gyémántokat akarom elvinni, önt
kell itt hagynom. – Én a gyémántokat hagyom itt.

És azzal sietett az ölébe vett férfival le a lépcsőn.

Tinple lordnak újra megjelent amaz elébbeni gondolatja.

Athalie akkor ért le a lorddal a szabadba, mikor a távolabb gazdasági
épületek lakói jöttek már a kastély segélyére. A lordot azonnal egy
távoleső vadászlakba viteté.

A vadászlak ablakából igen jól lehete látni a tűzveszélyt egész
borzasztó pompájában.

A kastély egész második emelete égett, a láng minden ablakon süvöltött
elő, a tetőnek csak az égő bordái látszottak már, az izzó szarufák, a
cserépzetet pattogva hajigálta szerte, mint valami rettentő tűzijáték
sziporkáit az úrrá lett elem. Nem sokára az első emelet ablakain is
kitörtek a lángok, s a mint belekaptak a sűrű folyondárba, mely a
kastély oldalát köröskörül befutotta, egyszerre, mintha egy tűzszőnyeg
borította volna el, kék lánggal, fehér füsttel a roppant épületet
legfelső szelemenétől pinczeablakáig! Porrá kell annak égni egészen.

A lángszörnynyel verekedő vihar tépte itt is ott is az ellene emelkedő
szörnyeteget s mentül jobban tépte, annál magasabban nőtt fel az ellene,
egész darabokat leszakított róla s vitte a szomszéd háztetőkre, átoltva
gazdasági épületekre, fákra, bokrokra a pusztító elemet. Égtek a fenyők,
az égerfák, égett a fű a mezőn, s a viharban kóvályogtak a fényes repülő
rongyok, selyem- és kashmir-diszletek foszlányai. Egy ablakon úgy lövelt
ki valami lángoszlop, kék, veres, zöld, fehér szineket váltva; – talán
ott égett épen egy millió értékű gyémánt!

No de, ha egy milliót ért is a gyémánt, a mit Tinple lord e gyulladásnál
elvesztett, másik milliót ért az, a mit talált helyette: a hölgy, ki
megszabadítá.

A hölgy, kit ő elrabolt, szerelmétől megfosztott, kinek kedvesét
elküldte hosszú gályaútra, kit meggyalázott, semmivé tett, a semminél is
rosszabbá tett; s kit azután gúnynyal tetézett, cselédjei előtt
megalázott, kit szemben megpirított, fájdalmában kicsúfolt, rútúl
megcsalt és aztán kinevetett, kit fogva tartott, gyalázatához lánczolt,
kinek szégyenében gyönyörködött;… ez a hölgy, midőn a sértő férfi s
annak kincsei között választhatott, hogy melyiket mentse meg: a férfit
ölelte fel s a kincset hagyta ott.

És azután mikor a férfi törött lábával hetekig ágyához lánczolva feküdt,
mint egy nyomorúlt eltört élőfa, várva a természet áldott segítségét:
akkor az a hölgy, kinek ezt a fekhelyet átkoznia és gyülölnie kellett,
éjt napot virraszta ott mellette, ápolta, gondját viselte, mulattató
regényeket olvasott fel hosszú idejének elűzésére, s mert a blackhilli
vadászlakból a tört lábbal odább szállítni nem lehetett a mylordot,
egyedüli társalkodója volt e most már rideg magányban. – És Tinple
lordnak sokszor jutott eszébe az az egy gondolat. Az a gondolat, hogy:

«Ez a leány mégis szeret engem!»


III. szakasz. A KI KÉTEZER ÉVIG VÁRT AZ UTOLSÓ ÜTÉSSEL.

– Holnap utazunk Londonba, szólt Tinple Richard a hölgyhöz, a mint
tökéletesen felépült. Tetszik-e ez önnek?

– Ohajtásommal találkozik.

– Nagyon örülök rajta.

Richardnak nem kellett többé attól tartania, hogy Athalie megszökik tőle
Londonban, vagy hogy épen bevádolja nőrablással; hiszen önként volt
mellette hónapokon keresztül; aztán «ez a leány szeret.»

A blackhilli parton nem jó volt már a mulatság; a leégett kastély
fölépítését ugyan ujból elrendelé a lord s ez nagy pénzébe került; de
más sürgetősebb oka is volt Londonba visszatérni.

A mylord nem volt egészen tisztában vagyoni helyzetével.

Néha bámulunk azon, hogyan lehetett az, hogy valaki, négy, öt millió
birtokosa tönkre jutott? hiszen mikor vette észre, hogy már csak egy
milliója van, a többi elrepült, vagy mikor csak százezere volt, vagy
pedig az utolsó tizezernél, legalább az utolsó ezernél, hogy nem tudta
megállani, nem tudta azt otthon tartani?

Pedig ennek saját fátuma van. Az elvesztett millió vontatja magával a
többit, s kilenczvenkilencz eltünt ezeres nem engedi, hogy a századik
otthon maradjon.

Tinple lordnak lehetett négy, öt millió értéke, a mi Angliában is szép
vagyon, hanem arról sohasem birt magának biztos tudomást szerezni, hogy
valóban mi a különbség activái és passivái között? Ebben a helyzetben
igen sok ember van mai nap.

Voltak ugyan mesés nagyságu kincsei, a mik valóban kincsek lehettek, –
mikor vásárosuk akadt, ellenben kevés realitást képviseltek a laicus
közönség szemeiben.

Igy például volt egy saját muzeuma a Guild Hallban, egy ódon tekintetű
vasajtós házban, hol egykor nagyapja lakott, ki e muzeumot megalapítá s
abban igen becses gyűjteményét lehete találni mindenféle ócska
nevezetességnek, a miknek hirére igazi angol gyüjtő convulsiókba esik,
de a mikre hozzá nem értő csak annyit mond, hogy «ócska vas, tört
edény».

Tinple lordnak büszkesége volt e muzeum: a «musèe Tinple», a hogy azt a
franczia lapok is emlegették; s a continens és a két sziget minden
illustrált lapja tele volt azon ábrákkal, miket a «musée Tinple»
ichthyosaurusai csontvázairól; a celták korából maradt faragványokról,
az aztek kéziratokról, s a Ninifó bálvány képéről másoltak, a mik mind
eredeti valóságukban voltak Tinple úr muzeumában láthatók.

Ha el akarta volna adni Tinple úr e muzeumot, szenvedélyes vevő
találkozott volna rá elég. Angliában sok ember van, a kit csak annyiban
nyugtalanít a pénzkérdés, a mennyiben nem tudja a meglevőt hová
elvesztegetni.

Egy lord Crowndale kilenczvenötezer font sterlinget igért már Tinple
úrnak e muzeumért. Tiz év óta folyvást árverez maga magára, minden évben
többet kinál két ezer fonttal érte, s Tinple úr mindannyiszor többre
tartja háromezerrel, s ezen mindig elmulik az alku. Látszik, hogy csak
tréfál vele.

Ez évben nem fog vele tréfálni.

Alig érkezett meg Londonba Tinple úr, – lakása ugyanazon házban volt a
hol a muzeum, – midőn első látogatását a régiségekbe szerelmes Crowndale
lordtól nyeré. Az utóbbi mylord nagyon köszvényes volt már és csak a
kétezer esztendős egyiptomi kisasszonyokba volt szerelmes.

Richard bemutatta őt Athalienak. Úgy látszott, hogy már beszélt a
lordnak ritkaság-gyüjteménye ez új szerzeményéről. (Igazán ritkaság: egy
nő, ki százezer font értékü gyémántokat veszni hagy, s egy olyan kis
hitvány bábot ment meg helyettük, a milyet kilencz shillingért lehet
kapni a gyermekjátékos boltban.) A lord egytárgyú kedélyek szokása
szerint, igen szórakozott volt; s azért valahányszor Athaliet
megszólítá: «Mi – Mylady» mindannyiszor elárulta magát, hogy elébb
«Miss»-nek akará szólítani, s csak azután igazítá nyelvét Myladyre. Sőt
azt is elvété egy párszor, hogy a muzeum teremein végig sétálva, az
ajtóknál a hölgyet előre bocsássa; a mit a világ minden myladyje
megbocsáthatlan figyelmetlenségül róna fel, az olyan mylady tudniillik,
a ki nem miss.

A mylord azért különben igen nagyon nyájas volt Athaliehoz; mert hiszen
nevelt férfi egy szép szobalányhoz is nyájas lehet, ha mindjárt nem jön
is a felett zavarba, hogy jobb, vagy balfelől bocsássa-e maga mellett?

Megmagyarázta neki a látott ritkaságok kitünő jelességeit; az
érczsodronyra fűzött ős csontvázakat, állatok maradványait, a mik még a
nemes embereknél is régiebb eredetüek; a mindenféle népek
bálvány-gyüjteményét, az ind Trimurti háromszögének titkát, a Lingámot
imádó elefánt értelmét; az Óm mélységes mysteriumát; urát adta, honnan
került ide az a négyfejü mongol isten? hol faragták Wiswamitra tevéjét,
melynek minden tagja más apró eleven állatból van képezve? Óra hosszat
regélt neki a csodahirű Ninifo bálvány felől; a japán
oltárszekrényekről, a chinai votiv-táblákról; az egyiptomi kanopokról,
az emberfejü köcsögökről, az Oziris hajójáról; összehasonlításokat tett
előtte a mexikói naptárpénz és a skandináv runanaptár között, a miben
nagy tanulmányt tündököltetett; elolvasá előtte a Tlascallan romok
között kiásott aztek camæak föliratait, megmagyarázta az Astartepénzek,
az Agathodæmon érmek jelvényeinek értelmét, a kopt fogadási-kezeket, a
runaemlékek titkos ákombákjaiból neveket csinált, s bámulatot követelt
tőle azon találmányáért, hogy ő fedezte fel, miért van e pogány őskori
emlékeken a kereszt?

A fegyverek teremében elmondta: ez a kerekes puska kié volt, hol
vesztette el, ki találta meg? ezt a rozsdás kardot hány lábnyi
mélységből ásták föl? kit vágtak le hajdan vele? Ezzel a bőrágyuval minő
szaraczén várat ostromoltak a lőpor első korszakában? ez a nyereg melyik
hires angol keresztes vitézt hordta? ez a zászló, hogy szakadt el Jaffa
ostromában? e szeges vértek közül miért angol-szász az egyik, miért
angol-dán a másik?

A festvények termében épen ragyogó volt a mylord; ott már minden egyes
darabot az utolsó guinéeig meg tudott becsülni, mit ér? kitől van?
eredeti-e, vagy a mester másod műve? vagy tanítvány másolata?

– Ebben a teremben rendesen összeszoktunk máskor perelni Richard
lorddal, mert én azt állítom, hogy ez a József és Potifárné itt nem
Carlo Cignani eredetije, hanem másolat; de ezuttal a mi – mylady iránti
tekintetből nem fogok veszekedni. Úgy is kipótolják a helyét a többiek.
Egyébiránt e csarnokban a faragványok legbecsesebbek: különösen
Donatello faragványai puszpángból. Ezeket Richard lord úgy összeszedte,
hogy más muzeumnak alig maradt belőlük.

Most egy zárt ajtóhoz értek.

Itt meggondolta magát a mylord s mutatóujját felemelve, aggályos
arczczal kérdezé:

– Megmutassuk-e a mi – myladynak a katakombákat is?

– Oh kérem, szólt Athalie. Miért ne?

Richard lord is helyeslé.

– Mylady nem szokott megijedni csekélységektől.

– Valami rémületes van ott?

– Nagyon réműletes, bizonyítá lord Crowndale. Ne mondanók meg előre a mi
– myladynak, hogy mi lesz ott? E kérdést Richardhoz intézte.

– Szükségtelen. Úgy is meg fogom látni.

– Úgy legyen szives felnyitni az ajtót mylord, ha tetszik.

Richard lord felnyitá kulcscsal a vasajtó zárját, mire ez halkan eltünt
a falba, s Athalie előtt egy szűk, sötét üreg nyilt meg, mely
pinczetorkolatként több lépcsőfokon keresztül vezetett egy mélyen fekvő
boltozatos oduba.

A kriptaboltnak nem volt ablaka és még is volt benne világosság. Egy
bronz asztalon kristálylámpa égett tiszta fehér világgal.

– Ah itt valaki lakik, hogy lámpa ég? kérdé Athalie meglepetve.

– Laknak ám: Kétezer éves halottak, mylady; állítá ünnepélyesen lord
Crowndale.

– S az ott az örökké égő lámpa?

– Igen is, az.

Lord Crowndale ezt oly nyomatékkal mondá, mintha a tárgy azonossága
fölött minden kétkedő mosolyt el akarna pusztítani a könnyelmű hölgy
arczáról.

Athalie, asszonyok szokása szerint, a kik szeretik bátorságukat
fitogatni, a mivel végtére is nem birnak, itt e sötét oduban kezdett el
fecsegő lenni: mindenhez hozzá nyúlt, kezébe vette az ibis mumiákat;
fölemelgette a hamuvedrek födelét, mikben valóságos hősök porából volt
még valami s borzalom nélkül merte előre hátra forgatni Dagon király
koponyáját, mely arany abroncsokból fűzött kalitkába volt szorítva.

Lord Crowndale pedig annál inkább ingerelve érzé magát e hölgyet
félelemre tanítani, s regényes részletességgel magyarázá neki az
ezredéves maradványok történetét.

– Nézze mylady, ez itt Pseudosmerdis síremléke; Ninive romjai közül
ásták ki, mr. Layard ott léte alatt; látja az ornamentumokon a szokott
bukraniák, a faragott ökörkoponyák helyett emberfők vannak alkalmazva;
ezek valódi koponyák, mikor Pseudosmerdist megölték, hadvezéreit is
kivégezék s koponyáikat az álkirály síremlékébe ékelték be.

– Tehát ez Pseudosmerdis, az összes miniszteriumával, szólt nevetve
Athalie.

Ez a hölgy még sem akar félni.

– Látja mylady az egyptomi mumiát. Nagyon szép darab. Egyike a legszebb
példányoknak. Cheops katakombáiban találták, a mi arra mutat, hogy a
Faraók családjából való. Gondolja csak mylady, ez a hölgy, mert hölgy
volt, ezelőtt háromezer évvel épen olyan szépen tudott mosolyogni, mint
ön; és azóta mindig hallgat és komoly.

– Sajátságos főkötője van, szólt Athalie, ez nem rosszul illhetett az
arczhoz, a mi így lecsüng; az jó gondolat. Nem volna kár utánozni.

Lord Crowndale vállat vont; «asszonyféle!» még a mumiánál is a fejdísz
ötlik fel neki, s azon töri a fejét, hogy magyarázza ezt majd meg
piperésznőjének, a helyett, hogy lelkére venné, mi szörnyű gondolat az,
háromezer évig változatlanul megmaradni s el nem múlhatni soha.

Azért mégis megmagyarázott neki annyit, hogy azt a főkötő formát a
rómaiak idejében calasticanak hitták, s csak Egyiptomban viselték, a
hajadon leányok; még akkor a nők és hajadonok között szokás volt
különbséget tenni külső megjelenésükben is.

– Hát ettől nem fog-e borzadni, a mi most jön?

Ludimer lovag lóháton ülve.

Ludimer lovag nagy vitéz volt; végrendeletében meghagyta, hogy ha
meghal, az ahhoz értő tudósok præparálják őt és lovát műértőleg
csontvázakká, s így állítsák fel a család czímerteremében.

Ime most itt ül a vázlovag, vázlován; koponyáját födi az érczsisak,
állkapczáját szorítja a vas álltartó; tíz csontújja kardja markolatán
nyugszik; alatta a vázló csupasz fogaival harapja a zablát.

– Nem borzad ránézni mylady?

Athalie a helyett mulatságos pruderieval vonta fátyolát arcza elé;
(angol hölgyek szobában is viselnek fátyolt) s azt a megjegyzést tevé
rá, hogy ez a mister nagyon kevéssé van felöltözve.

– Damned! Egy csontváz! Dörmögé Crowndale lord Tinple fülébe. Szégyenli
magát egy férfi előtt, a kin nincs sem ruha, sem hús.

No majd meglássuk, meddig tart ez a vitézség?

– Akarja mylady megnézni az öröklámpát? E gyűjtemény legbecsesebb
kincsét?

– Valóban arra vagyok legkiváncsibb.

Az öröklámpa egy bronzasztalon állt, melynek csak egy öblösen alakított
lába volt, alul három tigristalpba végződő.

Ez asztal előtt volt egy bronz támlásszék; abban ült egy
pikkelypánczélos lovag, alakjára a közönséges emberi mértéknél valamivel
nagyobb; pánczélja sötétkékre volt aczélozva s azokhoz hasonló, a minőt
a cæsarok idejében a parth segédcsapatok vitézei viseltek; tetőtől
talpig pikkelylyel fedve, mint a gyík. Jobb keze a lovagnak le volt
eresztve maga mellé, s abban egy hosszú, kétélű pallost tartott.

– Szabad azt a lámpát kezembe vennem? kérdé Athalie Richard lordtól.

– Oh igen. Hanem előbb engedje egyik kezét megfognom.

– Miért?

– No, ha valami történhetnék önnel.

– Köszönöm; vigyázok magamra.

Lord Crowndale még is inte szemével lord Richardnak, hogy tartsa magát
készen a mylady háta mögött, ha majd elájul; mert e vállalatnak rendesen
az szokott a vége lenni.

A bronzasztal emelvényen állt, melynek három lépcsője volt.

Mikor Athalie az első fokra föllépett, a néma lovag csendesen
fölemelkedett ültéből.

Más hölgy sikoltva szökik vissza, midőn a vas kisértet ijesztőn
megmozdul előtte, Athalie elismerően bólinta neki fejével: – God by! a
lovag udvarias; mikor hölgy közeledik, feláll.

Mikor Athalie a második lépcsőre állt, akkor az érczalak hirtelen
megsuhintá a jobbjában tartott fegyvert s feje fölé emelte azt,
fenyegetően hajolva hátra.

Ez szokott az a pillanat lenni, a mikor kiváncsi hölgyek ájultan rogynak
kisérőik karjaiba.

Athalie naiv kérleléssel nézett fel félvállról a fenyegető kisértetre s
negédes hangon mondá:

– Ah, egy régi lovag, mint ön, csak nem tartja tán lovagias tettnek egy
hölgyet megütni?

S azzal föllépett a harmadik lépcsőre.

Biz a pánczélos kisértet nem ütött le kardjával a hölgyre. Úgy maradt
állva, a hogy volt. Athalie hozzá nyúlhatott a lámpához, de föl nem
vehette, mert az asztalhoz volt csavarolva.

A mylordok tapsoltak neki.

– Bámulatos asszony! Rendkívüli asszony! bizonyítá lord Crowndale. –
Tudja meg mylady, hogy ön az első hölgy, a ki arra a harmadik lépcsőre
rátette a lábát, s férfiak közül is csak egyedül én voltam az, ki
hasonlót tenni mertem.

– Hanem önök rászedtek engem; ezt a lámpát nem lehet innen felvenni.

– Hiszen nincs is mit kitudnia belőle, Athalie, szólt Richard lord;
egyszerű moderateur-lámpa az egész, rendkívüli nagy gépezettel, a mit
egy hétben egyszer kell felhúzni, s ugyanakkor naphtával tele tölteni;
az asztal lábaiban van a gépezet.

– Ah, tehát ez az egy csak szemfényvesztés, szólt Athalie fitymálva, s a
férfiak kezét nem fogadta el a leszállásnál, lelépdelt az emelvényről. A
pánczélos rém szintén leereszté karját, s visszaült helyére, a mint
Athalie a lépcsőket egyenkint megnyomta lábával.

– Bocsánat, mylady, tiltakozék e gyanusítás ellen Crowndale lord. Ez nem
szemfényvesztés, ez nem humbug; sőt épen ez a muzeum legbecsesebb
darabja. Carthagoban tett ásatások alkalmával leltek egy sírboltot;
Tullius Aemilius proprætor sírja volt az. E gépalak ott ült a sarcophag
fejénél és előtte kis bronzasztalon ott égett egy lámpa. A sírnak
legalább ezerhétszáz év óta el kelle hagyatva lenni, s a lámpa még
mindig égett. Az örök lámpa titkát a carthagoi maguszok ismerték. Velük
együtt veszett el a titok. E sír fölfedezésénél a régiségbúvár, ki az
égő lámpát meglátta, azt hivé, hogy ime meglelte az eltemetett titkot s
odasietett a lámpához. E gépalak épen úgy, mint kegyed előtt,
fölemelkedék, karját emelte, azonban, midőn a felfedező a harmadik
lépcsőre lépett, hogy a lámpát elvegye, a pánczélos alak nem
tartózkodott, mint most, hanem lesujtott, s az örök lámpát ezer darabra
törte, a fölfedezett titkot újra eltemetve. Ez eset le is volt írva
bőven a «New monthly magazin»-ban mylady; s Richard lordnak teljes
hitelű okmányai vannak a felől, hogy ez alak ugyanaz. Az örök lámpát ő
egyszerűen naphthalámpával helyettesíté.

– És most miért nem sujtott le a gép-lovag? Nem hizelkedem magamnak
azzal, hogy tekintetem elbűvölte.

– Azt kitalálhatná Athalie, szólt nevetve Richard; nem akarhatom, hogy
minden egyes látogatóm lelki erejének mutatványa egy lámpásomba
kerüljön, a mi azonfelül még tűzveszélylyel is járna. Azért a gép csak
odáig van felhúzva, hogy a két lépcsőnyomásnak megfelelő mozdulatot
tegye meg, a harmadikkal pedig adós maradjon.

– No, és épen ennek a titka az, szólt közbe lord Crowndale, a mire
legtudvágyóbb vagyok. Hogy van e gép felhúzva? hol van a gépezete? Mit
kell vele csinálni, hogy a harmadik tempót is kiadja? Ezt nem bírja
kitalálni senki, ezt nem tudhatja meg senki.

– Tessék, szólt Tinple lord, vizsgálja ön meg tetszése szerint, keresse
meg a nyitját, én nem gátlom.

– Tudom. Próbáltam sokszor, mindig sikertelenül. – Azzal odament,
összetapogatta a vaslovag minden porczikáját; fölkeltette, meg
leültette; hallgatta közben, hogy pattog a gépezet belől. – Mind
hasztalan. Egy ízben egy egész napot töltöttem itt, s pánczélja minden
egyes pikkelyét megpróbáltam elmózdítani helyéről, hogy tán ott a
gépezet kulcslyuka, nem találtam rá; pedig a gép benne van. És már
ötezer fontot igértem a mylordnak csak azért, hogy fedezze fel előttem a
titkot?

– De én nem fedeztem fel. Rajtam kívül nem tudja senki; a kitől a gépet
vettem, régen meghalt.

– Nekem sem mondja ön meg? szólt Athalie, kivántató mosolygással
tekintve Richard szemébe, s karjára fűzve kezét.

– Mylady, ötezer fontért nem árultam el titkomat a mylordnak; de önnek
ez elbájoló mosolyáért megsúgom azt.

Athalienak közel kelle tartania arczát Richardhoz, hogy fülébe
súghasson; s a mint a hölgy hosszú angolos hajfürteit félrevonta, hogy a
súgást meghallja, Richard nem állhatá meg, hogy ez elragadó szépségű
arczra előbb egy csókot ne nyomjon.

Angol lady rögtön otthagyná férjét, ha ezt idegen férfi előtt tenné
vele, Athalie elpirult; ez árulás volt az idegen előtt! Hanem azért nem
kapta félre fejét; a titkot akarta hallani.

– A gépalak nyakában van a gép nyitja, a fej elcsavarható. Ha egyet
fordítanak rajta, az első mozdulatra, – ha kettőt, a másodikra, – ha
hármat, akkor mindháromra képes.

Athalie kézszorításban fejezte ki köszönetét.

– Hát az idén sem alkuszunk-e meg mylord a musée Tinple fölött? kérdé,
midőn visszafelé indult a társaság, lord Crowndale.

– Ráérünk még.

– Ön igen; de én már magam is régiség vagyok; ma vagy holnap akár
megvegyen ön mumiái közé.

– Ah mylord, a gazdag emberek sokáig élnek.

– Én az idén is ajánlanék önnek kilenczvenhétezer fontot érte.

– Én pedig odaadnám százezerért.

– A hogy szoktuk. Én kettővel többet igérek, ön hárommal többet kér. God
bye.

– God bye.

Azzal kezet szorítottak és elváltak.

Athalie nehány lépéssel hátramaradt a férfiaktól; lord Crowndale őt is
megtisztelte egy feszes bókkal, midőn mellette elhaladt, s halkan e szót
intézte hozzá:

– Mi – mylady. Ha önnek ötezer font kedves, szolgálatára áll azon
ártatlan titokért, a mit ön most megtudott.

Athalie büszkén emelte föl fejét s haragosan válaszolt:

– Mylord! Hogy tehet ön ily ajánlatot egy gentleman feleségének?

Crowndale meghökkenve vonult vissza.

– Bocsánat mylady. Valóban hibáztam, ostobaságot mondtam önnek.
Bocsásson meg.

– Már vége van.

– Mondja ön, hogy megbocsát.

– Jól van. Ne szóljunk róla.

– Adja ön nekem irásban, hogy megbocsát. Irja fel egy névjegyére.

Lord Tinple visszatért e szóváltásra.

– Semmi titok, szólt lord Crowndale. Én önnek hitvesét el akartam
csábítani azon hűtelenségre, hogy a pikkelyes lovag titkát árulja el;
mylady ezért nekem egy moralis pofont adott s most én e pofonról
nyugtatványt kérek.

A kérelmen mylord és mylady nevettek, aztán mylady elővett kis
tárczájából egy névjegyet, melyre czímer nélkül volt e név irva: «Lady
T. Saylor Athalie», s arra egy vékony kis graphithegygyel felkarczolta e
szót: «általános indulgentia Crowndale lordnak», s azt átadá neki.

A lord kezet csókolt és eltávozott.

Azután tíz hónapig másról volt szó.

Lóversenyek, olasz opera, Heenan, a boxer, a nagy Exhibition,
parliamenti viták és meetingek kitölték az időközt.

Athalie libegett a világban, mint annyi száz és ezer némber; sem alul,
sem felül. Se nem söpredék, se nem crême. A társaságban nem tudni, hogy
tisztelet-e, a mivel fogadják, vagy valami más? Asszonynak tartják-e,
vagy minek? Egészen birja mindazon előjogot, a mit az asszonyok, csak
azt nem tudni, hogy sokáig-e? Büszkeség-e az, a mi arczán ragyog, vagy
annak ellentéte? Van-e arról valami tudata, hogy a világ ismeri
helyzetét, vagy elég könnyelmű ilyen aggodalmakkal nem nyugtalanítani
kedélyét?

Egy napon azzal a hírrel lepték meg Tinple lordot, hogy öreg barátja,
lord Crowndale csakugyan azon állapotban van, hogy megveheti már
katakombája mumiáinak sorozatába: – meghalt.

Ez rossz ötlet volt az öregtől. Ilyen kész vevőre nem egyhamar fog a
musée Tinple találni, bár annak szenvbecse mindenkor megmarad. Az öreg
bizonyos százezer font sterling volt Tinple Richardra nézve, a mi után
csak meg kellett fordítani kezét, hogy markával felfelé álljon, s a
kivánt összeg belehulljon.

Ez azonban elmúlt. A régészetbúvár örökén ifjú hagyományosok osztoznak,
a kik a divatost keresik s nem adnak a kopottért mesés pénzeket.

Lord Crowndale végrendeletében tizenötezer fontot hagyományozott azon
névjegy tulajdonosnéjának, mely okirataihoz volt mellékelve, e
névirattal: «T. Saylor Athalie». Körülirást nem használhatott hozzá;
miután azt nem irhatta jogosan, hogy «Tinple Athalie asszonyságnak»; –
azt pedig, hogy «Saylor Athalie kisasszonynak» nem akarta irni; tehát a
névjegyét használta in natura, melyre bocsánatát iratta ama találkozás
alkalmával.

* * *

Mylordnak épen rossz kedve volt: esőre vált az idő, s olyankor az ő
törött lába mindig szeretett «statum in statu» képezni
életszervezetében; megérezte az időváltozást. Annálfogva meg is hagyá
komornokának, hogy semmiféle látogatót se bocsásson be hozzá.

– Pedig egy félkezű tengerész most is itt vár az előszobában, s erősen
állítja, hogy okvetetlen beszélnie kell mylorddal. Már három nap
egymásután kereste, de elutasíttatott.

– Tengerész?

– Igenis. Félkezű.

– Tiszt, vagy közember?

– Azt hiszem: sergeant; csíkok vannak dolmánya újjain.

– Itt van a névjegye?

– Zsebembe dugtam; nem tartottam szükségesnek tálczára tenni.

– Ne is adja ide; csak olvassa el róla a nevet.

– Lyonel Broads.

– Broads? szólt meglepetve Richard lord; már visszakerült? – Azután
gúnyosan tevé hozzá: ez otthagyta félkezét, mint rák a lábát, csak hogy
hamarább visszajöhessen. Ez Athaliet fogja keresni.

Sammynak meg volt engedve, hogy ura jelenlétében nevethessen, mikor e
tárgyra kerül a szó. Hogyne? ő volt az esketésnél a pap!

– Ezt a gentlemant be kell bocsátani. Kiváncsi vagyok rá, hogy minő
beszéde lehet velem?

Sammy kiment a várakozóért és bekisérte, félig nyitva hagyva utána az
ajtót, hogy a közelből hallgatózhassék.

A belépő ifjú arcza naptól barnított volt, borotvált ajkakkal és barna
körszakállal. A tengerészek rövid dolmánya volt rajta, s annak jobb újja
üresen akasztva fel egyik gombjára; – fegyvert nem viselt.

– Mylord, szólt az ifjú, nevem Broads Lyonel, elbocsátott tengerész
vagyok; egy éve, hogy szolgálok, most félkezem elvesztve, haza kerültem.
Midőn katonává lenni kényszerültem, bizonyos Saylor Athalie
kisasszonynyal jártam jegyben. Most kötelességemnek tartám utána
tudakozódni. Megtudtam, hogy ő a mylord házában lakik. Bocsánat mylord,
de én kénytelen vagyok önhöz e kérdést intézni: – hitvese önnek Saylor
Athalie?

Mylord fölkelt.

– Akar ön vele beszélni?

– Akarok.

– Jőjjön utánam. Majd odavezetem hozzá.

Egy csigalépcső a mylord szobáiból közvetlenül Athalie szobáiba
vezetett, ki az első emeletet lakta, ugyanazon házban, melynek
földszintjét és pinczeboltjait a muzeum foglalta el.

A mylord elől ment, Lyonel utána. Kettőjök mögött lopózott Sammy,
ügyelve, ne hogy a félkezű még urát leüsse.

Richard lord egész otthonos biztossággal vezeté végig Lyonelt Athalie
pompás termein, miket zárt ajtó nem választott el egymástól, csupán
szőnyegek, s midőn végre egy csukott ajtóhoz értek, a hol valószinűleg
Athalie pipereszobája volt, ottan sem koczogtatott: szabad-e, nem-e?
hanem benyitott egyenesen, s Athalie elé lépve, ki öltözőasztala előtt
ült, a mögötte jövő ifjura mutatott.

– Kisasszony! Ím önnek egy hajdani ismerőse, ki önnel szólni kiván;
magukra hagyom önöket.

Azzal visszavonult, Lyonelt Athalieval egyedül hagyva.

Vasból kellett lenni e hölgy szívének; vasból! hogy ezt ki birta állni.

Azon ember, kit ő férjének nevez, elárulja őt e szóval: «kisasszony»,
hajdani jegyese előtt; s az ifju, a kit szeretett, imádott; a kinek
emlékével tele volt szívének minden gondolatja, most mint félkezű
nyomorék áll előtte.

Lyonel szomorúan támaszkodott egy szék karjára azzal a félkezével. Nem
volt szép egy barnult arczú tengerész arczán a végig gördülő köny; de
nem tehetett róla, bár haragudott magára miatta.

– Ejh, én nem sírni jöttem ide, Athalie. Kérges ember vagyok; egyenesen
kell beszélnem. Ön nem felesége a lordnak; önnek semmi helye itten.
Önnek el kell hagynia ezt a házat.

Athalie erre a szóra visszanyerte önuralmát: Ezt a házat! Ez a szó olyan
volt neki, mintha a megszálló dæmonnak mondanák, hogy hagyja el a
kinzott testet.

– Én e házban nagyon jól érzem magamat. Lássa édes Lyonel, az életben
több a próza, mint a poézis, s a legköltőibb dolgok nagyon unalmasak. Az
ártatlanság, a nőerény csak a versekben liliomszinű, az életben veres
annak bőre a hidegtől, és kérges a munkától. Én már nem élnék meg munkám
után s kétségbeejtene a szegénység.

Lyonel nagyot sóhajtott. E cynismus nem volt előtte váratlan; de mégis
szerette volna ezt nem tőle magától hallani.

– Nem biztatom én önt költői fellengésekkel; én önnek tisztességes
életmódot ajánlok. Atyám meghalt, annyi vagyonom maradt, mennyiből
illendően eltarthatok egy asszonyt. Legyen ön nőm.

Athalie szíve nagyot dobbant e szóra.

– Én az ön neje?

– Az. Nőm. Eddig jegyesem volt, s én jegygyűrűjét még most is viselem.
Jőjjön ön velem. Elmegyünk más országrészbe, a hol bennünket senki sem
ismer, a hol senki sem tudja, kik voltunk, honnan kerültünk elő? Én
önhöz gyöngéd leszek és verjen meg engem az Isten, ha ön valaha egy
rossz tekintetemről észreveheti azt a gondolatot, hogy jegyváltásunk és
menyegzőnk között egy átkozott év volt, a mit a halottak közé számítok.

Lyonel nem emelheté jobb kezét esküre, mert az le volt vágva; a ballal
esküdött.

És Athalie úgy érzé, hogy ereje ingadozik. Rágondolni arra, hogy van még
a világon egy hely, a hol boldognak szabad lenni, szerető, elnéző,
türelmes férj ölében, talán gyermekektől körülrepesve? talán megőszülve
tisztességben?… Ejh! Félre e gondolattal! a fölötte levő szobában kaczaj
hangzik; ezt a kaczagó embert nem szabad neki elhagynia!

– Ön nagylelkű, Lyonel; de én sem akarok hálátlan lenni. A mit ön ajánl,
azt elfogadnom nem szabad. Én nem mérgezhetem meg önnek életét. Itt
maradok.

– Gondolja ön meg, hogy édes anyja halálos ágyán tette egymásba
kezeinket; emlékezik-e ön még édes anyjára?

Athalie közel volt hozzá, hogy e szóra halva roskadjon össze
szívszakadtan. Félre fordult a tükör felé, s a hajába tűzött cameliát
kezdte igazítani.

A tengerész nem vesztegetett rá több szót.

– Isten önnel misz. Önnel bevégzém értekezésemet, hanem még valakivel
mással lesz ennél a háznál egy szavam.

Athalie megértette a fenyegetést, ijedten felelt rá:

– Ne tegyen ön semmi heveskedést; az én sérelmem meg van neki bocsátva.

– De fenmaradt az enyim! És az nem lesz soha.

– Mire gondol ön Lyonel?

– Hogy félkarom van csak, úgy-e? De egy fél-embernek ez is megfelel.
Isten önnel.

A tengerész elsietett, s Athaliet egyedül hagyta.

És akkor a hölgy végig omlott padlója szőnyegén és arczon fekve sírt
keservesen, és szépen rendbeszedett fürteit összezilálta, és a drága
csipkéket keblén nem kimélte és egész szép arczával nem gondolt, hogy
milyen kikelt lesz az alakjából a sírás miatt.

Ekkor figyelmét valami heves szóváltás ragadta meg, mely a feje fölötti
szobából hangzott alá. Az volt Richard lord szobája.

Beszédet nem vehetett ki, csak ismerős hangokat, s a hangok emelkedő
zajából, hogy ott két férfi a düh és elkeseredés szóváltását folytatja,
Lyonel és Richard hangja volt az. A béna tengerész visszatért kedvese
elrablójához, azon az uton, melyen idejött s szívreszkettető volt
hallani csak a hangot is, melyből szótagokat nem lehetett kivenni.

Athalie fektéből térdére emelkedett s két összekulcsolt kezét feje fölé
emelve, hallgatózott.

Nem érthetett semmit.

Egyszer aztán elhallgattak a szörnyű beszédhangok, jöttek helyettük még
szörnyebbek, néma lábdobogások, küzdő, dulakodó emberek dübörgése, s
nagy sokára egy tompa zuhanás; melyre aztán csend következett.

Athalie még mindig térdelt és hallgatózott, mintha a csend értelmesebben
beszélne, mint az előbbi zagyva zsivaj.

S a mint így térdelt és hallgatózott, fölemelt kezeit feje fölött
tartva, egyszerre keze fejére cseppent valami. Oda nézett: egy csepp vér
volt.

Riadtan tekinte föl; a plafond freskó-festésének égszínkék talapján egy
nagy vörös folt tünt elő; a fölötte levő szobában kiömlött vér átázott a
tetőzeten.

Athalie összeborzadva húzta fejét karjai közé. A hideg rázta minden
tagját.

Kinek a vére az ott?

Közeledő léptek hallatszottak ajtaja előtt.

Lélekjelenlét, tettetés! újra elő!

A hölgy felszökött térdéről, kendőjével letörlé kezéről a vércseppet; s
midőn az ajtó nyilt, már tükre előtt ült és szemöldökét simítá le vékony
krémmel.

Richard lord jött.

– Tehát, kedvesem, ön kiadta neki az utat?

– Ki biz annak. Szegény bohó. Mire mehettem volna vele? – Visszament
azután önhöz?

– Vissza.

– Tehát ő volt, a ki olyan fenhangon beszélt?

– Lehallatszott ide?

– Csak a zaj. Szavakat nem vehettem ki. Utoljára párbajra került önök
között a sor?

– Oh velem nem. Én csak nem verekszem egy emberrel, ki a királynő ő
felsége shillingjeért lett katona.

– Hát ki vívott vele?

– Azt is hallotta ön?

– A nagy lábdobogásból kivehetém.

– Sammy birkózott vele.

– Az nem birkózás volt; az vívás volt. Fegyverrel.

– Honnan gondolja ön ezt?

– Nézzen fel a plafondra.

Richard lord most látta csak, hogy a plafondon egészen átázott a vér.

– Igen. Késsel rohant rám, Sammy közbeveté magát, s minthogy neki két
keze van, annak pedig csak egy, hamar felülkerült és megsebesíté.

– Megölte?

– Azt nem tudom. A kórházba vitettem innen, törvényszék elé kelle adnom
az esetet, mint orv megtámadást. Ha érdekli önt, majd tudakozódtatok
utána, hogy nem veszélyes-e a sebe?

– Köszönöm, nem vagyok rá kiváncsi.

– Ebből a szobából pedig költözzék ki ön, rögtön küldök szőnyegészért, a
ki azt a vérfoltot ottan elfedezze.

– Ne fáradjon érte. Hadd maradjon az ott. Ez egy új érdekes darab lesz
az ön muzeumában; egy felhő a kék festett égen, mely igazi megölt ember
véréből támadt oda. Hagyjuk ott. Csengessen inkább szobalányomnak, hogy
küldje a fodrászt, hajamat újra diszíteni.

És aztán jött a szobaleány, jött a fodrász; Athalie engedé szép fekete
haját végig fésültetni, mely ültében a földig ért le, s tanakodott
divatképekről, melyik hajfonadék illenék jobban arczához?

Richard lord szemközt ült vele és bámulta a szép hölgy pompás márvány
arczát, s hosszú hajfürteit; egész fekete hullámzuhatag az!

* * *

Tinple lordnak rossz éjszakái voltak olyankor, mikor szeles, esős idő
támadt; csontforradása s örökölt köszvénye elővették, egész éjjel nem
hagyták aludni. Nappal aztán, a reggelizés után, földszint levő
könyvtárában lelt néhány órát, melyben kínosan el tudott aludni. A
könyvtár különösen áldott hely erre a czélra. Vannak olyan derék
könyvek, a mik az álmatlanságot sikeresen elűzik. Az ilyen könyvtári
álmokat mylord «studium»-nak szokta nevezni.

Aztán ide a szél sem hat be, a falakon kívül még a nagy falszekrények is
gátolják a légvonatot.

E könyvtár egyik szegletéből nyiltak a muzeum helyiségei.

Sammy elkészíté mylord fekhelyét; villanyos tigrisbőrt terítve a
pamlagra.

– Itthon van Athalie? kérdé a mylord.

– Itthon van. A kertben sétál.

– Erős egy némber. Ilyen időben a szabadban sétálni. Igazi asszony
meghűtené magát s görcsökről panaszkodnék. Az ilyen nőnek semmi sem árt.
Sammy, ne felejtse el aztán a katakombában a lámpát megtölteni és
felcsavarni; már egy hete mult.

– Nem szoktam elfelejteni soha, mylord.

Mylord aztán lefeküdt és valahogy talált nagy próbálgatás után olyan
fekvést, a melyen el tudott aludni.

Hanem az alatt folyvást gonosz álmai voltak.

Mindig azzal az utolsó gondolattal vesződött, a min az ébrenlétet
elhagyta. A katakomba lakóival álmodott.

Azok most mind éltek és ébren voltak.

A mumiának élő arcza volt, szemei úgy forogtak, ajkai úgy nyiltak
beszédre, mint az élőké, s az egész arcz Athaliéhoz hasonlított.

A mumiának jó kedve volt, fecsegett; elbeszélte, hogy az ő atyja, Farao,
milyen nagy király, hogy menyasszony, hogy milyen szép ékszereket kap
menyegzőre.

Dagon király koponyája nagyon rázta e szóra a fejét; krákogni kezdett,
mint a ki a torkát köszörüli. A mumia kaczagott azon.

Erre Dagon király koponyája megharagudott, legurult helyéről s oda
gördült a mumiához, hogy megharapja a lábát.

A mumia felsikoltott és ijedtében vonaglani kezdett; de nem futhatott el
sokrétegű pólái miatt.

Most Ludimer lovag kezdte rá.

Azon csont alakban, a hogy megpirítá iszonyú meztelenségével Athaliét,
elkezde most neki szerelmet vallani; a mumia borzadva, szégyenkedve
fordította el tőle arczát; a csontlovag erővel azt követelte, hogy
mindjárt meg fogja csókolni; míg a mumia jobbra-balra kapkodta a fejét,
iszonyattal és borzalommal s segítségért kiabált.

Ekkor felállt a pánczélos lovag a megtámadott védelmére.

Felemelte kardját a csontlovagra.

A csontlovag neki sarkantyuzta csontlovát.

Azután elkezdtek viaskodni; hosszú kardjaikkal csapkodtak egymásra,
egymás körül, – csont csörgött, vas csörömpölt, kard csattogott.

A mumia rémülettől kidülledt szemekkel sikoltott: «a lámpa, az örök
lámpa!»

Ha az örök lámpa összetörik, az egész világ lángba borul s itt lesz a
végitélet.

Az alvó lord homlokáról csorgott a hideg veríték.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Sammy szivarozva ment végig a muzeumon. Nem szerette a dohos illatot,
melyet a régiségek lehelnek ki magukból.

Hat itczés palaczk volt kezében, tele naphthával. Ezt vitte «megitatni a
kisérteteket», mint pályatársai előtt szokta mondani nagy tréfásan.

Mert Sammy igen tréfás kedély, mint azt már néhányszor vettük észre.

Az az esketési tréfa, azzal a foltos reverendával, meg a
zsiványkalandokból rögtönzött imádságos könyvvel, különösen sikerült
élcznek találtatott még eddig mindenki által, a kinek azt Sammy
kegyeskedett bizalmasan elmesélni.

Sammy nem fél a kisértetektől; inkább komázik velük.

Mikor a katakomba lépcsőin leér, a balról álló mumiát megszólítja:

– No, galambom, megint itt vagyok. Gondoltál azóta rám sokat? Adj egy
csókocskát!

Azzal megcsókolja a mumia hideg ajkát.

– Teringettét. Ez nem mindennapi gyönyörűség! Egy király leányát
megcsókolni. Egy háromezer, meg még egynehány száz esztendős szépséget.
Hányadik embernek jut ilyen szerencse? Már nekem kijárja. Ez egyszer az
én szeretőm. A Faraó király leánya. Goddam! Ha meg akarnék házasodni,
király lehetne az ipam. De nem akarok. Az urammal tartok: «a lány csak
szeretőnek való!» No ne haragudjál kincsem; ha én nem, a jövő ezer
esztendőben majd elvesz még valaki más. Látod, a myladymet is elvette
volna még a régi szeretője, ha szerencséjére le nem szurtam volna. Fog
az még engemet áldani azért, hogy megöltem!

Ludimer lovagnak is kijutott.

– Héj csontvitéz, ott kellett volna lenned a tegnapelőtti trialstakesen:
fogadok tizet egyre, hogy minden díjat te nyertél volna el, mert ugyan
kevés teherrel futtatsz. Átkozott jó jockey lenne belőled; izzasztani
sem kellene, hogy lefogyj.

Hanem hát dologra. Meg kell tölteni az öröklámpát, mert biz az mese
beszéd, hogy láng égjen táplálék nélkül; akármit álmodozzanak is felőle
a bölcsek és poéták.

Azonban olyankor, mikor az ember naphthával bánik, jó nem tartani a
szájában az égő szivart, mert abból baj lehet. Tudta ezt Sammy jól, s
mielőtt a naphthás üvegből kihúzta volna a dugaszt, kivette a szájából a
szivart s oda dugta Dagon király koponyájának fogai közé.

– Nesze, öreg, szívd te addig!

Úgy tetszett neki ez az ötlet; egy megkoronázott koponya, fogai közt égő
szivarral; kétszer is visszabólintott rá fejével, nagyon mulattatónak
találta. «Szívd addig öreg!»

Azzal felvette a naphthával tölt üveget s az öröklámpa emelvényéhez
közeledett vele.

A mint az első lépcsőre hágott, az érczbajnok felállt székéről.

– Servus pajtás; jó napot. Látod, hogy én jövök. Ne félj semmit. Hozom
az abrakot. Te ördögadta, nem hiszem, hogy mikor magadra vagy, meg ne
iszogasd ezt a szeszfélét, mert nagyon hamar elfogy.

Azután a második fokra lépett.

Az érczalak felemelte pallosát.

– Jól van, Patrik, jól. Bolondulsz már megint; azt hiszed, hogy
megijesztesz valakit a fenyegető jegyzékeiddel? Hahaha! De jó volnál
külügyminiszternek. Egy ember, a ki mindig emelgeti a kardját, de soha
sem üt le. Hahaha!

Azonban, hogy a lámpát meg lehessen tölteni, elébb el kell oltani a
lángját. E végett Sammynak fel kelle lépni a harmadik lépcsőre is, a
mint már százszor, meg százszor tevé, mert e szolgálat soha sem volt
másra bizva; tudta már jól, hogy azzal a fenyegető karddal soha sem üt
le a vasvitéz, hanem ismét csendesen visszavonul.

A mint aztán a harmadik lépcsőre lépett, az érczkisértet úgy csapott
maga elé a kardjával, hogy égő lámpa, naphthás palaczk mind ezer darabra
törött, s egy percz alatt lángban állt az egész katakomba.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mylord még egyre álmodá a rémeket; hogy hadakozik csontvitéz és vasvitéz
villámló kardcsapásokkal, hogy sikoltoz a mumia, a sikoltások egyre
közelebb jőnek, egyszerre felpattan az ajtó; Richard fölébred s egy
pokoli alakot lát maga előtt végig rohanni.

Mi az?

Egy futó rém, ki tetőtől talpig lángban áll, s kezeivel lángrongyokat
tép le magáról és a merre fut, minden lábnyoma, mint lángfolt marad
utána, felgyujtva padlót, szőnyeget; és így fut kétségbeesett
ordítással, melyben nincs semmi emberi hang, végig, maga után nyitva
hagyott ajtókon keresztül s lángot, gyulladást hagyva minden nyomán.

A kik szemközt találkoznak e lángrémmel, mind eszeveszett futással
menekülnek előle; senki sem áll eléje, hogy segítsen rajta, hogy oltani
kisértse, hogy lélekborzasztó segélykiáltásaira helyt álljon. Űz maga
előtt mindenkit.

Kirohan az udvarra; mint a fáklya, úgy ég minden tagja; ujjai hegyeiről
lángoló cseppek hullanak alá, a mik nem alusznak el, a mint lehullottak,
hanem tovább égnek, terjednek, harapóznak mindenre, a mi éghető.

A pokoli rém a kert felé rohan. Ott van egy vízmedencze, szökőkuttal;
abba akarja magát belévetni, hogy a kínhaláltól szabaduljon.

A kert ajtaja be van zárva.

Mikor az égő ember ki akarja nyitni, a kilincs nem enged.

Belül a rácson keresztül egy nő alakja látszik, ki hideg kegyetlenül néz
a küzködőre.

– Az irgalom Istenére, asszonyom, nyissa ki az ajtót, bocsásson a
vízhez, sikoltoz a lángba borult ember, kezeit átnyujtva felé a rácson
keresztül.

A hölgy odalép hozzá s villogó tekintettel mond neki:

– Úgy kell neked, kutya! itt most rajtad a papi talár, viseld! Itt van
rajtad Lyonel vére, mosd le! Ordíts czudar! rágd előttem a földet; az
nekem a gyönyörűségem. Fetrengj! verd magad a földhöz. Úgy! Ugorjál
magasra megint; vonagoljál! Üvölts! Ezzel fizetsz meg nekem ma. Érezd a
poklot még ezen a világon, s lássalak benne még ezzel a szememmel.
Folytasd így a más világon is, a hol légy elkárhozott…!

Hogy miket beszélt a hölgy a vasrácson belül a kínhalállal vívónak, azt
nem hallgatta ki senki, mert már akkor a ház minden lakójának saját
veszedelmével volt dolga. Az egész palota fel volt gyujtva. Ki merre
menekülhetett, menekült. Maga a ház ura hálóköntösben, fél öltözötten
ugrott ki ablakán, mert a szőnyegek már égtek a folyosókon végig, s
nehány percz mulva az egész muzeum egy tűz-láng volt; egy darabot nem
lehetett, nem is kisérte meg senki belőle, megmenteni. Minden ott égett,
ott veszett. A gyulladás a legalsó boltozatban kezdődvén, az egész ház
menthetlenül a lángok martaléka lett; semmi erőfeszítés nem volt képes a
vész urává lenni.

Csak órák mulva, mikor már az egész épület hamuvá roskadt, jutott
eszükbe az ismerősöknek, hogy egymást keressék.

Sammyt, a komornokot az udvar egyik szegletében találták meg korommá
égve.

Athaliet pedig a szomszéd utczában lelte meg lord Tinple Richard, egy
bérkocsiban ülve.

Mylord egykedvűen vette a veszteséget; kár a szép gyűjteményért, mely a
tűz martalékául esett, de elvégre nem olyan lesujtó ránézve a csapás; a
muzeum biztosítva volt különböző társulatoknál kilenczvenezer fontig.
Így legalább meg van a pénz.


IV. szakasz. SZEMET SZEMÉRT.

Két hónap mult el a muzeum leégése után. Ez idő alatt a szokottnál több
időt töltött Richard Athalienál. Nem örömest járt ki szokott mulatságai
után, s elárulta, mennyire jól érzi magát otthon.

Athalie gyöngédsége a lord iránt elég indok lehetett volna magában is e
ragaszkodásra, ha száz más oka nem lett volna rá.

Egyszer aztán azt mondta a hölgynek:

– Athalie, én gyűlölöm a világot.

– Annak én örülök.

– Miért?

– Azt ön kitalálhatja.

– Richard azt hitte, hogy kitalálta. Érzékenyülten nyujtá kezét a
hölgynek.

– Egyedül ön maradt hű hozzám. Az egész világ ellenem fordult. Tudja ön,
hogy én most harmadszor is leégtem.

– Hogyan?

– A füstje nem látszik; de valóban porig égtem. A biztosító társulatok,
miknél muzeumom tűzkármentesítve volt, pört kezdtek ellenem, s
megnyerék.

– Micsoda alapon?

– Azon az alapon, hogy műkincseim nem birtak azon értékkel, a miben
biztosítva voltak; sikerült néhány adathoz jutniok, a mit csak hozzám
legközelebb álló barátaim árulhattak el, hogy némely historiai
nevezetességű tárgy nem volt az igazi. Bolond hiuságom megengedte, hogy
ilyesmit fölvegyek a tárgyjegyzékbe. Szerettem dicsekedni vele. S most
ezt ellenem fordították. Hiába ismertem el, hogy igen is, egy pár
műtárgy nem volt az igazi, de a többi régi, hiteles okmányokkal
bizonyított ereklye; nem használt. A törvényszék a társulatok részére
dönté el az ügyet, s nekem az egész muzeum szenvértéke helyett csak az
általános értéket itélték meg; a mi aranyból volt, mint aranyat, a mi
vas volt, mint vasat, a mi butor volt, mint butort, akármelyik fejedelem
használta is trón helyett. Barátaim elárultak, ellenem bizonyítottak, a
törvényszék égrekiáltó igazságtalanságot követett el rajtam, a pénz
emberei kiraboltak; s én gyűlölöm most barátaimat, intézményeinket,
Angliát, – az egész világot.

– A mit gyűlöl az ember, azt könnyen elhagyhatja.

– Valóban kedvem volna hozzá. Egy golyó hamar megszabadítana tőle.

– Oh én nem azt értettem. Nem a más világot; csak az új világot. A
tengeren túl is van még világ.

– Ön azt véli, hogy elhagyjam Angliát?

– Miután gyűlöli.

– Erre még nem gondoltam. Folyvást azt hittem, hogy rendbehozhatom
vagyoni ügyeimet. Ez a gondolat foglalt el egészen. Szándékom volt a
csatatéren maradni, élve, vagy halva. Adósságom körülbelül annyi van, a
mennyit birtokaim érnek. A míg gyémántjaim és muzeumom kincsei
megvoltak, könnyen vehettem a dolgot. Minden tartozásomat fedezhettem
velük. Most ezeknek vége. Kilenczvenötezer font helyett kaptam csak
tizenötezeret kárpótlásul. Ez minden rendelkezhető összegem. Nagy
takarékossággal még tán jószágaim jövedelméből törleszthetném
adósságaimat; de a hitel nem alku tárgya. A mint észrevennék rajtam,
hogy eddigi életmódomat nem folytatom, mindenki iparkodnék darabokra
törni fölöttem a házat, hogy egy-egy téglájával biztosítsa magát.
Bukásban levő embernek hátralépni nem szabad.

– Annyival több ok elhagyni a sülyedő hajót.

– Míg az utolsó tizenötezer font a kezemben van, ugy-e?

– Nekem is van ugyanannyi összegem, Crowndale lord hagyományából. A
kettő együtt százötvenezer dollár Amerikában.

– Csakhogy nekem még itthon becsületbeli tartozásaim is vannak. Közel
tizezer fontra mennek a fogadások, miket a Derby-versenyen legutóbb
vesztettem. Ott is szerencsétlen voltam.

– Barátai nyerték el?

– Értem az ironia nyomatékát a «barátaim» szóban. Hanem gentleman ebben
nem ismer különbséget. Egy angol lordnak nincs más választása, mint
fizetni és főbe lőni magát.

– Pedig bizony többet ér egy élő amerikai yankee, mint egy megholt angol
peer, akármilyen szépen halt is meg.

– Ah, Athalie, ez kínos választás. Élhet-e az ember becsület nélkül?

Athalieval szemben rossz helyen volt elejtve ez a kérdés. A hölgy nem
felelt semmit, csak felállt fájdalmas arczczal a férfi előtt, s néma
lemondással szétterjeszté karjait és aztán lecsüggeszté fejét, s kezeit
ölében összefonta; mintha szótlan mondaná: «példa vagyok én, hogy
élhet».

Richard nagyon jól elérté a szemrehányást. Ő maga tanítá meg e hölgyet
arra, hogy – – hogy a teknőczök agyvelő nélkül is elélhetnek. És most ő
maga is azon a ponton áll, hogy saját testén tegye meg azt a kisérletet,
vajjon a becsület olyan-e, mint a levegő? ha hermetice elzárják a
bőrtől, az élet utána vész?

Még határozatlanul vált el hölgyétől, de a legközelebbi napok Athalie
részére dönték el a kérdést.

Tinple lord hitelezői hamarább kezdték el a hadjáratot, mint várta
volna.

Zárt kértek ellene oktalan pazarlásaiért.

Maga is elszörnyedt, mikor megtudta, mennyivel tartozik? Sokkal
kevesebbnek hitte az összeget. A fején túlcsapott az ár.

– Most már nincs választásom Athalie. A szégyen megvan így is, úgy is.
Nem elég, hogy mindenem elvesztém, az adósok börtönét sem fogom
elkerülhetni. Leghívebb embereimből lettek legmakacsabb üldözőim. Egy
elveszteni való napom sincs; menekülnöm kell, vagy ide, vagy oda.

Az «ide» szónál lába alá mutatott: ott van Amerika; az «oda» szónál fel
az égbe.

– «Oda» semmi esetre sem, válaszolt Athalie; «ide» minden bizonynyal.

Csakhogy ott alant nem egyedül Amerikát hiszszük lenni.

– Most már a menekülés is nehéz, mert hitelezőim vigyáznak rám.

– Könnyű lesz őket kijátszani. Én szerzek útlevelet családi nevem alatt;
ki ismeri azt? beleiratom inasom nevét; ön álarczozza magát, s mint
szolgám velem jön New-Yorkig; ott azután ki üldözhetné tovább?

– Ön okos leány, Athalie; de azon esetben még egyet kell elvégeznie. Itt
van utolsó összegem, melyet pénzértékben nem vihetek magammal; menjen ön
ezzel Sheriff és Johnson bankárházhoz és adasson érte New-Yorkba szóló
váltókat. Egyúttal az útlevél ügyét is végezze el.

– Jól van, uram; utazzék ön rögtön a legelső vonattal Southamptonba; én
holnap reggel utána megyek. Rendeljen számunkra helyeket, s ha nem volna
indulókész hajó a kikötőben, béreljen ki számunkra egy külön gőzöst. Ily
elhatározásnál gyorsaság a legfőbb kellék.

Richard annyira meg volt riadva ez egymást követő csapásoktól, s aztán
azoktól, a mik még a távolban tornyosulnak, hogy mint gyakorlatlan
csaló, csak a futás közben vette észre, minő nagy hibát követett el!

Hisz az a hölgy, kire utolsó összegét rábizta, hogy váltókat vegyen
rajta, bár elválásukkor búcsúcsókját elfogadta is, neki nem neje. Hátha
e némbernek most tetszeni fog egyszerűen elfelejtkezni arról, hogy van
egy ember a világon, a kit neki meg kellene szabadítania? Mije ő e
némbernek? Mi hűséget követelhet tőle?

Ez bizony esztelen elhamarkodás volt; de utoljára is másra nem lehetett
bizni, mert idő előtt elárulta volna futási szándékát.

Richard az előre meghatározott fogadóba érve, szobát nyittatott magának
s egész éjjel le nem feküdt.

Elgondolta magában, ha most Athalie megcsalja: a szégyen is megvan, a
veszteség is megvan. El is itélik, ki is nevetik.

Ha holnap délig Athalie utána nem jő, akkor csakugyan nem marad hátra
más, mint főbe lőnie magát.

Tinple Richard megtanulta ezen az egy napon azt, hogy mennyire szereti
az életet, s mennyire fél a haláltól?

Míg gazdag volt, míg kéj, öröm, élvezet volt ránézve az élet, annyiszor
koczkára vetette azt gondatlanul, nem törődve vele; és most, mikor a
jövendő képe nem más, mint egy határozatlan aggodalom, úgy ragaszkodik
hozzá, úgy fél azt elveszteni.

Még hordárnak lenni is jó!

Szobáját elhagynia nem volt tanácsos; ott kellett várakoznia türelmesen.
Minden női hangra, minden hölgyruha-suhogásra, mely a folyosón
közeledett, odament az ajtóhoz hallgatózni: nem az jön-e, a kit vár? s
minden csalódás után csüggedten feküdt le nyugágyára.

Így várva nem volt még «asszony» férje által!

Mentül jobban közeledett a másnap est, Richard nyugtalansága annál
jobban nőtt. Szemére hányta magának mostani helyzetét. Ha e nő igazi
neje volna, most nem kellene miatta aggódnia; bizton várhatna rá, hogy
hozzá hű marad. Mivel tartozik így neki? Csak egy rút csalással. S azt
most visszaadhatja bőven.

Csak egy hite, egy reménye tartja fenn még: «ez a leány engem szeret». A
szerelemben bizik; a kigunyolt, a beszennyezett szerelemben. Azt várja,
hogy a leány, a ki szeret, elfeledi azt, a mit gyűlöl.

A szorongattatás tetőpontján az a gondolat veszi elő, hogy talán egy
fogadással meg lehetne vesztegetni a sorsot.

Felfogadja magában, hogy ha ez a leány még most is hű marad hozzá, ha
utána jő, ha megszabadítja, első dolga lesz Amerikában az, hogy őt
valóban nőül veszi.

Oh be rosszul ismerte ezt a némbert!

Oh be rosszul tanulta ki szivét, a midőn azt hitte, hogy az híve fog
maradni mind végig és vele megy, utána jő, azért, mert szeret.

Az a hölgy – igen – híve marad, vele fog menni; – de azért, mert gyűlöl.

Kopogtatnak az ajtón.

Richard siet felnyitni a zárt. Athalie jött meg.

Richard nem állhatja meg, hogy a megjelenő nemtőt karjai közé ne zárja.
«Tehát mégis eljött, tehát még sem csalt meg!»

– Viselje ön magát óvatosan; szólt Athalie. E percztől fogva önnek azt a
szerepet kell játszania, a mi útlevelembe van ön számára bejegyezve. A
míg Amerika földére nem lépünk, el ne árulja magát.

– Nehéz lesz szerepem; mert én önt most jobban imádom, mint valaha.

– Nem arról van most szó. Váltott-e ön jegyeket a gőzösre?

– Igen. Holnap reggel indul egy.

– Úgy adassa fel málháimat rögtön. Itt vannak váltói, vegye magához. Az
escomptért félperczentet fizettem rájuk a magam pénzéből, azt majd
New-Yorkban összeszámláljuk; ön gondoskodjék az úti kiadásokról.

Richard tárczájába tette a váltókat. A legjobb hitelű londoni bankárház
papirjai voltak azok; egyenértéküek a vert aranynyal.

Ez a leány mégis derék leány. Nem szökött el ennyi pénzzel.

Richard úr azt hivé, hogy nagy tanulmányt végzett a nők ismeretében.

Életében sok szerelmi viszonya volt, úrnőkkel és szegény leányokkal,
könnyelmű és mély kedélyüekkel; kit ő hagyott el, ki őt hagyta el
hamarább; vizbe nem ugrott bánatában egy is.

Volt olyan myladyje, kit nőül akart venni, s ki a lakodalom napján
másnak adta kezét.

Volt kedvese, kire százezreket pazarolt, s ki ott hagyta, mikor akadt
más, a ki két annyit igért.

Találkozott elcsábított ártatlanságokkal, kik untalan sírtak,
panaszkodtak, szemrehányásokat tettek; egészen megkeseríték diadalát.

Voltak vidám, ördögien jó kedélyű szeretői, kik mámorba birták
fullasztani lelkét, hanem a kikről aztán kitudta, hogy kegyeikben nem
ismernek kizárólagosságot.

Mindent megpróbált; pazarlás, hizelkedés, mámor, még a felajánlott
büszke kéz, a férfi czím sem kötelezi az asszonyt. Ez mind gyöngeség. Az
erő az, a mit az asszonyok imádnak a férfiban. – Ime a hölgy, kit oly
súlyosan megbántott; kit hizelgésével, ajánlataival el nem csábíthatott,
kit még az oltár elé is, melyet ámítás díszített fel arra, erőszakkal
kellett hurczolnia, – most, balsorsa napján, midőn mindenki tépi a
fonalat, mely emlékét az övével összefűzi, egyedül marad hű, ragaszkodó,
mint az eb, mely védi gazdáját, ki őt megveri.

– Talán ha nőül vettem volna, nem volna hozzám olyan hű.

Azt már kezdte feledni, hogy szorongattatása óráiban felfogadta
valakinek, hogy ha a hölgy, most is hű marad, hitvesűl fogja venni.

Betegségében sokat felfogad az ember, a mit egészséges korában elfelejt.

Hiszen most már biztos váltói zsebében voltak.

Másnap kedvező idővel, útnak indultak az új világba.

Richardnak hozzá kellett szoknia, hogy az egész úton a hátsó fedélzet
alatt lakjék, s Jemmynek neveztesse magát, Athalie előtt tisztelettel
viselkedjék, s nagy kendőjét vigye utána, ha a födözeten sétál.

Athalie szabadon társalgott az együtt utazó férfiakkal, mint a kinek
kisérőjére semmi egyéb gondja, mint hogy ha megszomjazik, vizet hozasson
magának vele.

– Remekül tudja játszani az úrnőt, az már igaz.

Ezt Richard kénytelen volt magában bevallani.

Még azt is megtette, hogy őt küldte el a társalgási kajütbe, hogy
keresse elő számára azt a számát a Timesnek, melyben táviratozva van,
hogy Tinple Richard lord Londonból hirtelen eltünt, hitelezői minden
kikötőben táviratoztattak, hogy tartóztassák le.

Az emberek az ő hallatára beszéltek e botrányos szökés részleteiről.
Athalie maga is beleszólt a beszédbe, s pompásan tudta az értesületlent
játszani. Néha egy pár lopva súgott szóval értesíté mylordot az őt
közelebbről érdeklő vélemények felől; nevezetesen, hogy az a bizonyos
dr. Mac-Fellen, ki oly barátságosan tudakozódik mindenkinek hogyléte
felől, nem annyira orvos, mint rendőrügynök, ki különféle
megbizatásokban utazik New-Yorkba: tehát ez előtt óvatosan viselje
magát.

Az utazás hatodik napján zivatar érte útban a hajót. Nagy baj nem lett
belőle, csakhogy az utasok nagy része tengeri betegséget kapott; azok
közt volt Richard is.

Mylord először érezte e betegséget életében; eddigi útjaiban
szerencsésen kikerülhette azt. Egészen kétségbeesett vele. Azt hitte, a
világ vége érkezett el. Átkozta magát, hogy minek ült hajóra, miért
iparkodott Amerikába, miért nem vándorolt inkább Chinába, vagy
Oroszországba, a hol száraz földön lehet utazni? Mikor enyhébb
pillanatai voltak, tudakozódott Athalie felől, s megtudta, hogy annak
semmi baja sincs; állja a zivatart, mint a szikla; kinn jár a födélzeten
s nevet más emberen, a ki szédelegve keresi a szögletet.

Az a bizonyos doktor gyakran meglátogatá őt is; de Richard óvakodott
tőle valami szivességet elfogadni. Ha közelített hozzá, még jobban
fejére húzta gyapot fövegét, hogy álhaját leszorítsa vele.

A zivatar a hatodik napon még erősebben elővette a hajót, Richard már
akkor ki sem birt mozdulni függő ágyából, s úgy fájt a feje, hogy a
mellette lótó-futó alakok beszédét értette is, nem is. Annyit sejtett
belőle, hogy többen nógatják, keljen fel, a mylady kivánja. De iszen
beszélhet most a mylady! Ma nem játszunk komédiát.

Utóbb aztán maga Athalie jelent meg előtte.

– Nos, Jemmy. Keljen fel ön, mert különben itt vész. A hajó sülyed.

Ez varázshatású szó volt.

Richard azonnal talpra tudott állni; az ijedtség erőt kölcsönzött neki.

– A hajó rést kapot a vízvonal alatt, éjfél óta szivattyúzzák a vizet. A
kapitány titokban közölte velem, hogy nem birják a hajót megmenteni s
már oldozzák a mentődereglyéket. Támaszkodjék rám, hogy jókor
menekülhessünk, ne majd az általános kapkodásban.

Richard reszketve támaszkodott Athalie karjára; hanem a mint a
födélzetre feljutott, s meglátta a háborgó tengert, a mint a hajó
keresztben-hosszában hánykódott alatta, ismét felfordult vele a világ;
ha Athalie meg nem ragadja karját, a vízbe esik.

A kapitány esőtől fényes kaucsuk-köpenyben odajött hozzájuk s mondá
nekik, hogy szálljanak le a nagy dereglyébe, mely már a vizen van.

Annyi bizonyos, hogy Richard soha sem jutott volna el abba a dereglyébe,
ha Athalie nincs mellette. Minden lépésnél elszédült, elcsúszott, ha ez
a nő nem fogja egyik karját, ő rég a tengeré lett volna.

– Ah Athalie! Ah Athalie! nyögé félelmesen.

– Ne híjon ön nevemen! súgá az ráförmedten. Nem látja, hogy mögöttünk a
doktor?

Erre aztán Richardot még jobban elővette az ijedtség, a mi nem is hagyta
el elébb, mint mikor Athalie, ki félkezével a kötélhágcsóba
kapaszkodott, a másikkal az alant hánykodó dereglyébe lökte reszkető
útitársát, a hol az aztán végig terűlt.

– Ne féljen ön, súgá fülébe Athalie; szerencsénk van a
szerencsétlenségben; a doktor a másik dereglyére került, a vihar szét
fog terelni bennünket egymástól. A két dereglye nem maradhat egy nyomon.

Nagyon köszönte Richard az ilyen szerencsét.

Pedig hát ezúttal még is egész szerencse volt rá nézve a hajótörés. Az
első dereglyén levők estig elveszték szem elől a hajót és a másik
dereglyét; éjfélre lecsillapúlt a szél s reggel felé egy New-Yorkba
evező gőzös fölvette a menekülőket; egy hajszáluk sem veszett oda.

Pár nap múlva megérkeztek New-Yorkba. A másik dereglyén menekültekről
semmi hír sem volt.

Athalie azt kivánta, hogy New-Yorkban maradjanak. A kik elfeledve, nem
ismerve akarnak maradni, azokra nézve legjobb erdő a nagy város. Itt a
szomszéd bokor sem ismeri egymást.

Athalie kibérelt egy magánházat, misztresz Saylor név alatt, olyant,
mely már be is van bútorozva idegenek számára. Néhol egész ellátást is
ád a házigazda, mint akármely közvendéglős. Ott nem szégyen a
pénzkereset, s a vendégszeretetet szintén gyakorolják, de illendő
remuneratióért.

– Kiván a misztresz itthon ebédelni? kérdé a szállásadó, midőn Athaliet
saját szobájába bevezeté.

– Jó lesz biz az, sire; én hat órakor szoktam ebédelni, az inasom,
miszter Jemmy, két órával hamarább.

Miszter Jemmy ott állt háta mögött.

– Nagyon jól van, misztresz. Kiván ön az ebédhez alet vagy portert?

– Egyiket sem. Én sherryt szoktam inni.

– Az nálam nincs; de van itt az utcza végén a kék hattyúban. Kivánja,
hogy onnan hordassak? A háziszolga félpenceért megteszi.

– Szükségtelen. Mr. Jemmy, az inasom majd érte megy.

Richard lord már sokalta ezt az alakoskodást s a másodszori
hivatkozásnál hátat fordított Athalienak s az ablakon kezdett
kinézegetni.

– Nem kiván, misztresz, a ház körül felszolgálást?

– Szükségtelen; – inasom mindent elvégez.

A szállásadó eltávozott.

Richard kedvetlenül fordult vissza az ablaktól.

– Mylady.

Első eset volt, hogy Athaliet myladynek szólítsa, mikor egyedül vannak.

– Nos?

– Úgy gondolom, hogy szükségtelen már a komédiát tovább folytatnunk,
miután már Amerikában vagyunk, s nincs mitől félnünk.

– Miféle komédiát?

– Hát azt, hogy ön itt engem még folyvást inasának ad ki.

– Nem értem. Hát mi ön én nekem?

Richard meg volt állítva e kérdéssel.

– Hogy mije vagyok én önnek? – Inasa semmi esetre sem.

– Az igaz, hogy ön fölmondhat és elmehet tőlem, a mikor akar; de
útlevelem csak nekem van, s abban ön úgy van bejegyezve, mint inasom, s
egyéb minőségéről én nem adhatok bizonyítványt.

Richard némán bámult a hölgyre. Mit akarhat ez?

– Én egyébiránt meg nem foghatom, folytatá Athalie hidegvérrel, mi
kifogása lehet önnek helyzete ellen? Nálam külön szobája van; livreeje
télre nyárra; reggelit, ebédet, vacsorát kap; akkor mehet ki a mikor
akar; tisztességes havi fizetést is adok; s az egész szolgálat abból
áll, hogy szobámat tisztán tartsa, s az asztalt fölterítse.

Richard lord még mindig nem tudott tisztába jönni a felől, hogy ébren
van-e, vagy álmodik?

– Higyje el ön, hogy ennél kedvezőbb állomást alig fog ön magának
szerezhetni; Amerikában dolgozni kell, a ki élni akar, s ön semmi
munkához nem ért. Mihez akarna ön fogni törött lábával s elkényesült
idegeivel? Ön nem lehet itt más, mint inas. Nálam, vagy más valakinél.

Most már kitört a mylord.

– Meg van ön tébolyodva?

– Nem vagyok megtébolyodva, sire; – értem én önt. Ön még nem birta
elfelejteni, hogy ön valaha Tinple lord volt. A férfiak ilyesmiben
nagyon érzékenykedők. Pedig az utoljára is mindegy, akár azt mondják
önnek, hogy «lord Tinple», akár azt, hogy «miszter Jemmy.»

Richard kezdett most megdöbbenni. Valami emlékezet, mint a villanyütés,
rendült végig idegein.

– De hátha ön ezt elmondhatná is, mit nyerhetne vele? Visszamenne
Angliába? Legfeljebb is azt érné el vele, hogy ott kinevetnék, s mint
szökött adóst becsuknák.

Richard lord hirtelen kebléhez kapott. Megnyugodott. Tárczája ott volt.

– Kisasszony, szólt vállat vonva. Ön szép eszét a tengeren túl feledte.
Nagyon jól tudhatja, hogy nekem elég vagyonom van. Ön maga adta kezembe
váltóimat, s azok most is itt vannak.

– Az igaz, szólt Athalie meg nem zavarultan; hanem én nekem egy
scrupulusom van a dologban. Nem vagyok egészen bizonyos a felől, hogy
ezek a váltók nem abból a gyárból kerültek-e, a melyből a black-hilli
eskető-könyv?

– Mit mond ön?

– Azt, hogy a Robin zsiványballadái épen olyan jók voltak az oltárnál,
mint az ön váltói a törvényszék előtt.

– Mit tett ön pénzemmel? kérdé Richard dühtől tajtékozó ajakkal.

– Önnek pénzét, szólt Athalie magas megvetéssel, átadtam a
«szerencsétlen nők» lazaretumának; azok a váltók pedig, a miket ön
magánál tartogat, csak arra valók, hogy a hol ön azokat előmutatja, ott
elítéljék önt váltóhamisításért.

A férfi dühvel rohant Athaliera.

A hölgy kinyujtá kezét, s a férfi e kinyujtott kéz mutató újja hegyénél
megállt, mintha oda volna bűvölve.

És sírva fakadt.

Arczát kezébe temetve, fuldoklá:

– Mit tett ön én velem?

– Azt, a mit ön én velem! Ön engem szolgálójává tett; – én önt inasommá
teszem!

És e szónál megragadta a férfi kezét, oly erővel, mintha vaskapocs
szorítaná össze.

Richard sápadtan hátrált vissza e pokoli szép tünemény elől. A hölgy
arcza égett, szemei villogtak, szétnyilt ajkai összeszorított fényes
fogsorát engedék láttatni, hajfürtei, mint fekete kigyók vonaglották
körül villanyos dühvel bosszúálló arczát. Olyan volt, mint egy dæmon, ki
a határidőre eljött a kárhozatra eligérkezettért.

– Borzasztó nő! lihegé Richard, egy szék támlájába fogózva. Rettentő
gondolatom támad! Ön volt az, ki kétszer felgyújtá vagyonom!

A hölgy magasan fölemelé fejét, büszkén lenézett rá; lehetett volna e
tekintet mosolygás is, és azt felelte:

– Én!



LUCRÉTIA.

Nem Collatin megszentelt emlékű Lucrétiájáról regélek, miután megigértük
egymásnak, hogy adatokat nem fogunk előkeresni a magas történetből,
miket már minden ember ismer.

Ezért viszont az ellenvélemény is elengedi nekem azt a másik Lucrétiát,
ki amannak ellentéte, a Borgiák családjából.

Ez is egy példányképe volt az előbbi Lucrétiának s e nevet még
fényesebbé tette.

Belemélyedve abba a rendszerbe hozhatlan tömkelegbe, melyet a középkori
apró olasz fejedelemségek háborúi nyújtanak a kétségbeeső történetiró
elé: találunk benne egy gyöngyöt: Mazan Lucrétia történetét.

Mi baja volt V. Károlynak VII. Kelemen pápával, miért és hogyan foglalta
el Bourbon connetable Rómát, hogy raboltatott benne, hogy békültek aztán
ki a verekedő felek egy harmadik rovására? az minket most mind nagyon
kevéssé fog érdekelni.

Hogy ez a harmadik Florencz volt, melyben az orangei herczegnek a
Mediciek trónját újra fel kelle állítani a köztársasági takaréktűzhely
helyébe, az is mellékes körülmény ránk nézve.

Fődolog az, hogy a florencziak, azon hírre, hogy ellenség közelít,
szekerekre rakták gyermekeiket, asszonyaikat, s átküldték az Arnón, hogy
mikor verekedni kell, ne legyen más a városban, mint a ki verekedni
akar.

Mazan Richard, Lucrétia férje, ezredes volt a köztársaságiak
szolgálatában; neje hirhedt szépség és erényére büszke.

Mazan nem akart azzal a gondolattal szívében hadsereget vezényleni, hogy
szép nejét van-e a ki védelmezze otthon? Inkább elküldé őt rokonaihoz a
biztos Mantuába.

Azonban az orangei herczegnek egyik portyázó csapatja, mely napi járó
földdel megelőzte a derék sereget, az Appeninek szakadékaiban
észrevétlenül előre nyomúlva egyszerre a menekülők előtt termett.

Nők voltak, nem védték magukat. A portyázó csapat kapitánya, Orcenis
lovag, drága foglyaival iparkodott az orangei herczeghez visszajutni,
mielőtt azokat a florencziak ismét kiszabadíthatnák.

Orcenis lovag nem jött zavarba azon, hogy mit csináljon ennyi
nőfogolylyal? Váltságdíjt fognak a férjek és apák fizetni, a hölgyek
addig várakoznak a lovag sátorában, s mikor hazatérnek, nem fognak
semmit kibeszélni abból, a mik az alatt történtek.

A lovagnak ez volt az általános fogalma a nőkről.

Mindazok közt, a kik szépségükre büszkék, legszebb volt Mazan Lucrétia.
Orcenis lovag, ki őt reggel foglyul ejté, délben már foglya volt szép
rabjának s lábainál hevert.

Hanem az oroszlán azért, hogy gazdája lábát fejére hagyta tenni, még is
csak oroszlán. Lucrétia tudhatá, hogy a férfi, ki előtte térdel, ha nem
hull ölébe a virág, azt le is tudja majd tépni.

A nők mind egyformák, ez volt Orcenis lovag jelszava; Frankhonban úgy,
mint Arragoniában, az Appenineknél, mint a Kárpátok alatt. A győzhetlen
nőkről való hír csak mese.

Lucrétia mosolyogva hallgatá a lovag hízelgő szavait, s ha kezét
megszorította, ő visszaszorítá.

A nők mindenütt egyformák!

Estefelé egy kis kerek tó partján telepedtek le a lovagok foglyaikkal;
ott felüték sátoraikat.

A tó az Arno folyam egyik szakadékából képződött, melytől zsilippel volt
elzárva, s ilyformán a tó és a folyam között egy kis félsziget
képződött, melyet a lovag éji nyughelyül választott.

Kalandjának kedvezőbb tanyát nem is kivánhatott volna, szép foglyai igen
biztosan elzárva lehettek e félszigeten, míg csapatja a sziget szorosa
előtt ütött tanyát, a nélkül hogy a szép hölgyeket alkalmatlan
őrködéssel háborította volna valaki.

A kik egyébiránt nem is érezték magukat nagyon szerencsétleneknek a
regény új fordulatánál; szőnyegeikből sátrakat rögtönöztek, tüzet
raktak, sütni, főzni kezdtek, csintalan kaczaj hangzott beszéd közben s
egy-egy könnyű vérű úrhölgy mandolinját is elővette, s vidám énekhanggal
verte el aggodalmait.

Hiszen a franczia lovagok igen kedves ellenségek, szép hölgyek mit
félnének tőlük?

Lucrétia adta a legjobb példát; ha a hűvös esti szellő meglebbenté néha
sátora szőnyegét, ott lehetett látni a kapitányt, lábainál ülve: a szép
hölgy hallgatta szavait és nevetett rajtuk.

A min a szép hölgy nevetett, az szerelemvallomás volt.

Miről beszélhetett volna a lovag egyébről? Csak nem diadalairól?
Nyomorult vitéz az, ki hölgyek előtt férfiakon nyert győzelmeiről, s
férfiak előtt hölgyeken vett diadalairól beszél.

Azonban a szerelem csillaga is feljött már az égre, a szép piros
alkony-égen ragyogott a gyémánt Lucifer.

– Nézze lovag, mennyi csillag néz reánk, mondá a hölgy elpirulva; ideje,
hogy elhagyja e sátort.

Értette azokat a csillagokat, a mik mindenünnen rájuk voltak szegezve,
utitársnéi szemeit. Sötét van, mit mondanak a csillagok, ha férfit és
nőt látnak ily közel egymáshoz?

A lovag szót fogadott, fölkelt és meghajtá magát.

– De ha még több csillag fog lenézni?

A hölgy elérté és mosolygott.

Azok nem szólnak senkinek.

A lovag elérté, megcsókolta úrnője ujjai hegyét és eltávozott.

Az éj meleg volt, olaszországi nyári éj. Egész napi menekülés, futás,
hajszolás után a por égette az ember tagjait. Az Arno tava ott susogott
álmában a tamarind bokrok alatt a hölgyek sátorainál; az árulkodó hold
sem jött még fel; Lucrétia azt mondá kis leánycselédjének, hogy meg akar
förödni, menjen le vele a tópartig.

Hiszen nem látja senki most. S talán ha látná? Talán ha bánná?

A hölgyek nem haragusznak azért.

Azt hitte a lovag is, s midőn sötét lett, visszalopózott foglyához, kit
kétszeresen rabjának hitt már, s hogy amazokat a csillagokat kikerülje,
a kik szólnak és megszólnak, a tópart mentében lopózott előre, a
tamarind és gránátalma bokrok rejtekében, hogy észrevétlenül juthasson
Lucrétia sátoráig.

Ott meglopta azt a látványt, melyre a hajdankor istenei is oly
kiváncsiak voltak. Meglátta imádott hölgyét, midőn a tó vizébe lép. Csak
egy csalán-szövet ing volt rajta; többi öltönyeit oda adta a kisérő
leánykának.

A kis leányhoz hajolt, valamit sugott neki, mire az csendesen elkezdett
zokogni; ujjával inte, a kis leány elhallgatott.

Azután a vízbe lépett; keblén összeszorítá a vékony patyolatot s hosszan
felnézett az égre.

Szebb szobrot művész nem álmodott soha.

Lassan alább merűlt gyönyörű termete. A lovag irígykedett a vízre!

Már keblét is eltakarta a hullám, már sima vállait csókolta körül. Ekkor
egyszerre kiemelkedett újra a fürdő hölgy. A leskelődő azt hitte
megőrül! Lucrétia kiránta egy aranytűt hajából s az egész arany fonadék,
mint tündéri vízomlás borult tagjain körül. Így újra visszaereszkedék a
vízbe.

A víz szinét a fehér vízi nimféa széles levelei, kövér rózsái lepték el.
Ennyi virág között, mint legszebb virág uszkált a legszebb női fő.

Egyszer ez a fő is eltünt, s csak a himbálózó vízi rózsák maradtak a
hullám színén.

A lovag várta, hogy hol fog ismét a szép fő felbukkanni? várt tíz
perczig, várt húszig, várt százig; – a víz színén csak a vízi rózsák
himbálóztak.

«Menekülni akarna tán előlem?» e gondolatja támadt. Az nem lehet, a tó
zsilippel van lezárva, innen az Arnoba jutni nem lehet; a túlparton
pedig lovas őrök czirkálnak.

Mikor száz percz elmúlt, Lucrétia kis szolgálója letérdelt a tóparton és
elkezde imádkozni.

«Ave Maria».

A lovag odarohant hozzá, rárivallva: – miért imádkozol?

A gyermek nem hagyta magát megzavarni. Elmondá az üdvözletet. Azután
elmondá még a mit tudott, a pater nostert és a credot; a lovagnak várnia
kellett az utolsó amenig, a míg kérdésére választ kapott.

– Miért imádkozol itt?

– Úrnőmért, a ki meghalt; felelt a gyermek s azután úrnője ruháira
borult s elkezde hangosan zokogni; most már szabad volt.

A lovag hirtelen a vízbe veté magát; gyors úszó volt, gyakorlott buvár;
leszállt a tó fenekére elmenekült kedveséért, s sok percz múlva feljött
újra – egyedül; nem találta meg.

A víz színén csak a vízi rózsák ingatták felé fejeiket.

Másodszor is alábukott; víz alatt járt, tó fenekén, idegen állatok,
növények között; egy sem mondott neki hírt eltünt kedvese felől.

Mikor aztán harmadszor is lebukott, hogy Lucrétiát felkeresse, akkor
megtalálta a szép hölgyet a tó fenekén, lábaival mély hinár szövevényébe
keverőzve, s hogy annál biztosabb legyen halála, szép arany hajának egy
tekercse oda volt kötve hurokra egy csomó nád gyökeréhez.

A lovag csak holtan nevezheté őt magáénak.

Másnap szabadon bocsátá a többi hölgyeket mind, kik annyire nem értik a
szerelemben a tréfát.

Ez történt 1528-ban, az örömre született Mediciek szerelemtudó
korszakában.



FREDEGONDA.

Sokan tulzásnak hiszik, a mit a nagy britt költő lady Macbethről irt;
ime az évkönyvek egy nőjellemet örökítének meg, a ki több volt annál.

Szép, magas, szőke hölgynek irják le Fredegondát, ki egy paraszt
kunyhóban született, királynői termettel és királynői büszkeséggel.

Már maga a természet is aranyat termeszte fején, gazdag aranyvörös
hajfürteiben, mikkel, mikor fürödni ment, egész márványtermetét körül
betakarhatta.

Nagyon fiatal korában mint cseléd jutott be Chilperic király udvarába.

Francziaország akkor három testvér közt volt felosztva: I. Chilperic
volt Páris és Soissons fejedelme.

A fejedelem nejét Andovere-nek hítták; jó, szelid, hű nő volt; gyöngéd
és halovány, jótékony és házias. Egy nő a trónon, ki azért ül olyan
magasan, hogy nők, anyák példányképül vehessék.

Öt gyermeke volt a királynak Andoveretől. Ez a szó megmondja, mennyire
boldog lehetett.

Ekkor a lakomán a felszolgáló nők között meglátta a király Fredegondát.
És ennek a látásnak szomorujáték lett a következése.

E pillantás óta a szép parasztleány a királyné udvarhölgyei közé
vétetett föl; a királyné kedélye oly szűz volt, hogy még csak magában
sem kérdezte azt, hogy «miért?»

Még ő halmozta el Fredegondát legjobban kegyével, vele közlötte örömeit.
Bánatot nem ismert még; hiszen azt hitte, hogy férje szereti.

A király pedig már akkor őrült volt Fredegonda piros ajkai miatt.

Andovere királyné veszte már el volt határozva; csak mód és alkalom
hiányzott hozzá. Válóperre semmi okot nem lehete kigondolni: a királyné
hű volt, a királyné türelmes volt, a királyné anya volt. Valami
ravaszságnak kelle segítségül jönni.

Andovere ekkor szülte hetedik gyermekét, az leány volt. Mindig óhajtotta
titokban, hogy bár egy leánya lenne. A fiak nem anyjuké, ha megnőnek;
azokat elviszi a hír, a dicsvágy, de a leány anyjáé marad és tovább
szeret.

Most, hogy óhajtása teljesült, azon tanakodott udvarhölgyeivel, kik
legyenek gyermekének keresztszülői?

Fredegondának volt egy ötlete.

– Ha oly kedves a legújabban szülött: hol lehetne annak jobb
keresztanyja, mint maga a királyné és jobb keresztapja, mint maga a
király?

Andovere oly kedvesnek találta az ötletet, oly hamar beleegyezett: ő és
a férj legyenek gyermeküknek lelki atyja és anyja is.

Úgy is lett. A leányt, ki Bazine nevet kapott, a király és a királyné
tartották a keresztvízre.

Aztán meg is indította mindjárt a király a válópert hat gyermekének
anyja ellen.

Az volt a válóper alapos indoka, hogy a keresztkomaság által lelki
rokonságba jött a király a királynéval s igy a közöttük létező házasság
lelki vérfertőzésnek volt tekinthető, mely szörnyű bűnnek vezekléseül
Andovere a poitiersi kolostorba záratott el.

De még ezzel Fredegonda nem jutott czélhoz. Chilperic testvérei, a másik
két király, számadásra vonták testvérüket, miért taszította el
Andoveret, s Chilperic azzal menekült meg előlök, hogy nőül kérte
Galszuintát, egyik királyi testvére nejének hugát.

Az nem volt olyan közel rokonság rá nézve, mint a keresztkomaság.

Galszuinta nem hasonlított eltaszított nejéhez semmiben; büszke, heves,
indulatos véralkatu volt; féltő és gyanakodó, a ki osztozni nem
szeretett senkivel.

Az új királyné hamar észrevette a szerelmes pillantásokat, miket
Fredegonda és a király váltottak egymással, s az elégtétel-vevésben sem
volt késedelmező. Egyszer, mikor a kegyencznő nagyon is merészen vitte
az udvar előtt közlátmányra a szégyenletes kitüntetés játékát,
Galszuinta sem volt tartózkodóbb, s saját királynői kezeivel felpofozta
férje kegyenczét, ott a király és udvaronczai előtt.

E bántalom nem lett megbocsátva neki.

Fredegonda egészen birta már akkor a király szivét, a mi neki fájt, az
fájt Chilpericnek kétszeresen.

A király azonban úgy tett, mint a ki megtért. Még azon este, hogy ez
történt, megjelent neje hálószobájában s elkezde neki hizelgő szavakat
mondani. Magasztalá fekete szemeit, fehér vállát és különösen
hollófekete hajtekercseit, miket arany diadém szorított össze.

– Királyném, szép kedvesem, milyen szépek lehetnek e sötét hajtekercsek
hosszan lebocsátva.

A királyné el volt bűvölve férje gyöngédsége által; azt hivé,
diadalmaskodott a pór eredetű vágytársnő fölött, s hogy diadala
tökéletes legyen, lebontá hajtekercseit, engedte azokat térdig leomlani;
hadd lássa a király, ki a rabnő kecseibe szerelmes, hogy a királyné még
ebben is gazdagabb, mint az.

És, a mint hosszú két hajfonadéka leomlott, a király kezébe vette
azokat:

– Milyen sima, mint a selyem, milyen fekete mint az éjszaka.

S azzal hirtelen nyaka körül csavarta a királynénak azt a sima selyem
hajtekercset, s megfojtotta őt tulajdon szép hajával.

Ekkor aztán nem tétovázott tovább, nőül vette Fredegondát; a
parasztleányból királynét csinált.

Brunehaut, a megölt királyné testvére, boszúra hivta fel férjét
Sigebertet, a harcz kitört a két testvér között; Chilperic csatát
csatára vesztett utoljára; győztes ellensége beszorítá Tournaybe s a
várost ostrom alá vette.

Egy ára volt csak a váltságnak: a nőt, kinek tanácsára a gyilkosságot
elkövette, kiadni a megölt testvérnek. És Brunehaut nem volt kevésbbé
irgalom-ismeretlen, mint maga Fredegonda.

Menekülés nem volt már semerre; mindenütt győztes ellenség őrizte a
város kapuit; de Fredegonda mégis tudott egyet: az üldöző király
holttestén keresztül.

Férjétől hallotta egyszer titokban, hogy testvére Sigebert azon
betegségben szenved, melyet ördöngösségnek neveztek azon időben; minden
holdtöltekor rájön az, három éjjel egymásután, a mikor arcza eltorzul,
szemeit elforgatja, ajkai tajtékot túrnak. Ezt a titkot testvérein kívül
nem tudta senki. Sigebert, mikor rossz napjai közeledtét érzé,
bezárkózott, nem bocsátott magához senkit, titokban szenvedett.

Egyszer két fogoly kémet hozatott maga elé Fredegonda, s így szólt
hozzájuk:

– Könnyű volt győznötök, mikor királyotok az ördög szövetségese. Én
visszabocsátalak benneteket élve, hogy nézzétek meg őt holdtölte három
napján éjszaka, mikor sátrában fekszik; akkor látni fogjátok, hogy az
ördög mint kényszeríti őt. Mire kényszeríti őt? Mind azoknak a lelkeit
eladni, a kik mellette a csatában elesnek. Sigebert titeket a pokolra
juttat mind. Ha nem mondtam igazat, akkor az én veszteségem lesz, hogy
titeket szabadon eresztettelek; de ha igazat mondtam, lássátok, hogy
megmentsétek lelkeiteket. Én fogadást teszek, hogy azon a helyen, a hol
az ördöngőst meg fogják ölni, kolostort és templomot építtetek, azoknak
lelkéért, a kik vele a kárhozatra mentek eddigi csatáiban.

Az akkori idők babonás hajlamai érthetővé teszik, hogy Sigebertet
diadalmas serege közepett a legelső holdtöltén orozva meg lehetett ölni.
És ez is Fredegonda munkája volt.

A vezértelen sereg vert hadként futott haza, a megölt király neje,
Brunehaut és öt éves fia, Childebert, Fredegonda kezébe estek.

A halál kezébe estek akkor.

Ha nem volna egy nemtő, mely még a halálnál is diadalmasabb: a szerelem,
ki szabadításukra jött.

Brunehaut szép volt, még szebb, mint meggyilkolt testvére; Chilperic
legnagyobb fia, Merovée, már férfi volt; a fogolynő szépsége,
szerencsétlensége meghatotta szivét; az anyján Andoveren elkövetett
gyalázat tanácsot adott, mit tegyen: egy éjjel a szép özvegygyel és
annak kis fiával a város bástyáin át megszökött. A ki Brunehaut-t
szerette, annak gyűlölnie is kellett Fredegondát.

Csakhogy Fredegonda gyűlölete messzire hatott.

A roueni püspök, Pretextas, összeesketé a menekülőket; hanem Chilperic
kiátkozá fiát, megtagadta beleegyezését e házasságtól; az ifju
templomból templomba menekült az atyai harag üldözése elől, míg az
orgyilok utolérte, melyet Fredegonda külde utána.

Követték többi testvérei: négynek rejtélyes halála volt már. Azt hiszik,
hogy megmérgezték őket. Fredegonda saját gyermekeit óhajtotta a trónra
juttatni.

Ekkor a fátumnak egy rövid villámsugára csapott közbe.

Egy délután Fredegonda három kis fia: Clodobert, Samson és Dagobert
együtt játszottak a kertben, a legkisebb azon éjjel torokgyíkba esett,
reggelre meghalt, utána való nap a másik és utána a harmadik. Három nap
alatt üres volt az az egész világ, melyet koronás gyermekeivel
népesített meg jövendőt látó lelke.

Ennek az asszonynak a fájdalmát nem oltotta el köny, ennek vér kellett.

Fizetett bérenczek egy mesét mondtak el a királynak, melynek vége halál
volt.

Csak egy fia volt még Andoveretől: Clovis, alig tizenhét éves. Ártatlan
gyermek még.

Ennek volt egy fiatal kertészleány játszótársa, az is tizennégy éves
gyermek, a neve Viomara.

Mit tudtak ezek még, hogy mi a szerelem? Csak annyit tudtak, hogy
egymást látniok jól esik, hogy arra a helyre leülhetni, a honnan a másik
fölkelt, boldogság, s hogy azontul, ha egymás hangját hallhatták, nincs
semmi kivánni való a földön.

Tehát a bérelt rágalmazók arra esküdtek a király előtt, hogy fia Clovis
rábeszélte Viomarát, hogy mostoha anyja gyermekeit mérges illatú
virágokkal rontsa meg. Ez a leány ölte el őket Clovis iránti bűnös
szerelemből.

A király Fredegondára bizta a leányt, ő maga vetteté tömlöczre fiát.

A gyönge leánygyermek kínzott tagjai, mint a bimbójából kitépett alvó
rózsa hullottak el a kegyetlen nő parancsára; de azért a gyönge leány
egy hazug szót nem vallott szeretett játszótársára; még mikor utoljára
kivitték is a máglyára, s meggyujtották körüle a rőzsekötegeket, az
Istent hítta fel tanunak, hogy Clovis ártatlan.

Azon éjjel Clovist a noisy-i várkastélyból a vizbe hajítva, megfojták; a
királynak azt mondák, hogy a kertészleány utáni keservében maga ölte el
magát; épen úgy, mint a hogy elhitették vele, hogy első fia Merovée maga
verte szivébe a kést, nem birva apja átkát tovább viselni lelkén.

S hogy senki ne maradjon élve a nagy királyi családból: az elvált
királynő Andovere és leánya Bazine, egy napon haltak meg a kolostorban,
nagyon hirtelen.

A király már ekkor öreg ember volt és Fredegonda még mindig fiatal.

A király már csak vadászatban találta szórakozását, Fredegonda talált
mulatságot még másban is.

És a királynak volt bátorsága nyugodtan aludni oly nő karjai közt, a ki
minden gyermekét megölte. És volt hite egy nőben, a ki mindenkit
megcsalt. És tudott szerelmet keresni ott, a hol oly mérhetlen volt a
gyűlölet.

A király öreg ember volt már és vadászni járt; egy reggel, midőn az
elindulásra már trombitáltak az udvaron, a király lova, mikor eléje
vezették, megbotlott és kitörte a lábát. Chilperic ezt rossz előjelnek
vette, s e napról elhalasztá a vadászatot.

Azzal visszatért palotájába, s a más mulatságra szánt reggeli időt azzal
vélte jobban eltölthetni, ha felkeresi Fredegonda hálószobáját.

Még homályos volt a szürkület ideje, a nehéz selyem függönyök
lebocsátva, Fredegonda bársony nyugágyán aludt, háttal a belépő felé
fordulva.

Hófehér karjai és válla ki voltak takarva, arany hajfürtei elömölve
pihegő keblén.

A király a kezében levő lovagostor gombjával gyöngéden érinté Fredegonda
vállát.

A királyné felébredt, s szerelmes mámorral suttogá:

– Már ilyen korán jösz, Landry? Hát elment már a király vadászni? Oh
Landry, kedves Landry, illik ez? Így megháborítani álmomat.

Ezzel szemközt fordult Fredegonda. A királyt látta maga előtt.

Egyik sem szólt egy szót is a másiknak; a király sietve távozott el
Fredegonda hálószobájából.

Rögtön összetrombitáltatta a vadászcsoportot, paripát hozatott elé s
ment vadászni.

A míg a vadkant, a bölényt üldözé, végig gondolta magában, hogy emelte ő
ezt a nőt, szurtos parasztleányból, a trón magasságáig fel? hogy űzte el
érte igaztalanul első szerető nejét? hogy ölte meg érte a másodikat?
hogy áldozta fel neki testvérét és hat gyermekét? s hogy kaczagott e nő
buja szeretőinek ölelése között a király fölött, kinek koronáját a
cselédek gúnyolják, a kik vele osztoznak, a kiknek elsőbbségük van
fölötte! – És azután végig gondolta azt, mi volna ennyi bűnnek megfelelő
büntetése? hogyan lehetne megtorolni ezt, hogy élők és halottak
megnyugodnának rajta?

Valamit gondolt ki, a mi visszatéríté a vadkanok, hiúzok üldözéséből, de
ezt a gondolatát nem mondhatta el senkinek; mikor kastélya parkján
lovagolt, egy orozva ellőtt nyíl keresztül fúródott torkán s befejezte
földi napjait.

Fredegonda tudta azt jól, hogy ily titok felfedezése után az a
boldogabb, a ki a másikat hamarább megöli.

A király halála után fia született Fredegondának, kit Clotairnek
kereszteltek.

Fredegonda háromszáz tanut esküdtetett meg rá, hogy az elkésett fiu még
Chilperic ivadéka.

Hogy ily esküre szükség volt, jellemzi a nőt, s hogy ily esküdt
elfogadtak, jellemzi a századot.

Az ifju királyfi mellé Landryt nevezte ki a királynő kormányzóul. Azt a
kedves Landryt, ki majordomus volt Chilperic idejében.

Sigebert fia Childebert, az ausztrásiai király, a ki tagadta Clotaire
törvényes születését, haddal támadta meg Fredegondát.

Fredegonda maga állt hadseregei élére, Childebertet leverte, s fiát
egész Frankhon királyává tette.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Kár érte, hogy asszony volt; ha férfi lett volna, nagynak neveznék.



A KALIFA PAPUCSA.

Egyszer Abderam kalifának, ki Szaffi uralkodója volt, az a különös
ötlete támadt, hogy kedvencz leányának, a szép Zehirának egyik nap hideg
a keze, másik nap meleg, midőn estenden atyjának kezet csókol.

Feljegyzé magának a melegkezű napokat és a hidegkezű napokat; azután más
körülményekkel összeveté s azokból valami felfedezésre jutott; hanem azt
nem mondta senkinek.

A kalifa öreg ember volt már, hanem azért három dolgot szeretett még: a
mákonyt, az ezeregyéjszakai meséket és a leányát.

A szép Zehira Abdallának, a cordovai mór fejedelemnek volt eljegyezve s
erre Abderam nagyon büszke volt.

Estenden, midőn a kalifa a mákony édes álmait szivogatta fel tekervényes
nargyle szárából, felváltva egy-egy nemes ifju apród mesélt neki
Sheherezáde tündérregéiből, mind addig, míg a kalifa elaludt, s azután
mellette maradt reggelig és őrizte az alvót, ki a mákony-álomból csak
reggel szokott felébredni; ekkor elmondá az apródnak, hogy mit álmodott?
az apród azt tartozott felirni egy nagy könyvbe.

Az a nagy könyv tele volt azzal, a mit Abderam kalifa éjről-éjre álmodni
szokott.

Abderam rájött arra, hogy valahányszor az ifju Aliben kerül a virrasztás
sorába, olyankor forró Zehirának esti kézszorítása.

Egy este egy pár aranynyal hímzett papucsot ajándékozott a kalifa
Alibennek. A papucs sarkára aranyfejű szegekkel volt kiverve szép arab
betűkben e mondás: «Kerüld a nőket».

A kalifa hálószobájából egy hosszú folyosó vezetett azon zárt termekig,
mikben a rabnők és rajtuk túl Zehira herczegasszony laktak.

A folyosót és a hálótermeket magas lábakon álló mécsek világították meg,
miknek gyapot-kanóczába ambra volt keverve, hogy az olajfüstöt kellemes
illatával enyhítse és lángja kékes legyen, ne háborgassa a lehúnyt
szemeket.

Mikor a kalifa a második ezeregyéjszakai mesénél elaludt, Aliben végig
lopózott e hosszú folyosón, keresztül az alvó odaliszkok szobáján Zehira
hálótereméig; és nem vette észre, hogy a folyosó és a terem fehér
tafotával van bevonva, s a kalifa hálószobájának küszöbére finom
miniompor van elhintve.

A szeretők szemei mindig rosszul látnak. A csillagokat nézik, a kik
pedig ő rájuk nem leskelődnek s az emberi szemek csillagaitól nem
tartanak.

– Kedves Aliben, ha atyám megtudná, hogy a te fejed most így az én
ölemben nyugszik, mi lenne ebből a te szép fejedből?

– Fej, – nálam nélkül.

– Nem félsz-e fejedért?

– Akkor is a tied fog az lenni.

– Aliben, tudod-e, hogy mi a halál árnyékában csókolozunk?

– Akkor meglopjuk a paradicsomot. Az is a haláltól betakart csók.

– De minket nem véd a halál, hanem fenyeget. Lásd, én sokszor gondoltam
arra, hogy ha atyám megtudná szerelmünk titkát, téged megöletne.
Titokban öletne meg, mert azt nem volna szabad megtudni senkinek, hogy
Abdallah szultán jegyesének szeretője volt, a kit kivégeztek. Ezt még a
néma hóhéroknak sem volna szabad tudni. Tégedet saját kezével fog csak
megölni atyám; és azt én meg fogom tudni, mert akkor engemet saját
kezével fog bezárni az ezüst ajtaju palotába, hogy neked hírt ne
adhassak. De én mégis tudósítani foglak téged arról, ha veszélyben
forogsz, ha nem szólhatok is veled. Nézd ezt a kis üvegcsét itt az
övemben, ebben egy illatszer van, a mit nálunk még nem használt senki. A
fürészorrú hal beleiben találják ezt apró gyanta alakban, nagy ritkán,
minden tizediknél. Szagold meg. Sajátszerű illat; a ki egyszer érzi, el
nem felejti többé. Egy csepp belőle kézre, vagy ruhára egész napra
áthat. Tehát erre figyelj. Ha atyám felfedezi titkunkat, engemet
elhurczol, elzár; én esdekelni fogok előtte s míg kezeit csókolnám, egy
cseppet ez illatszerből rájuk dörzsölök. Ő azután tégedet fog hivatni és
nyájasan beszélget veled. De midőn kezet csókolsz neki és megérzed kezén
ezt az illatot: tudd meg, hogy halálangyalod kezét csókoltad akkor és
menekülj.

– Bohóság, szólt az ifju; a többit elmondták a csókok.

Reggel kora hajnalban felébredt a kalifa s vallásos mosódásaihoz
kezdett. Aliben már akkor ismét mellette volt s ő töltötte fejére a
kristályvizet, ő nyujtotta neki a törülköző kendőt és segített turbánja
tekercseit ismét sipkája körül fonni.

A kalifa ezután szokása szerint elküldé, hogy ő is végezze a thüharet
szerinti mosakodást és azután jőjjön vissza.

A mint Aliben eltávozott, Abderám félrevonta a szőnyeget, mely a keskeny
folyosót elzáró ajtót fedezte, s vizsgálva tekinte a selyem szőnyegre a
padozaton.

És ime ott voltak a fehér tafotán piros betűkkel az Aliben papucssarkára
kivert betűk, visszafelé fordítva: Kerüld az asszonyt!

Egyik nyom, úgy mint a másik, tisztán kivehető betűkkel mondta utána:
Kerüld az asszonyt! és ő még sem kerülte az asszonyt.

Abderam felgöngyölíté az egész tafotát, melynek tulsó vége leánya
hálótermében ért czélt s belépett vele hozzá.

– Szeretett leányom; szólt ott szelid hangon Zehirához. Tegnap reggel
egy fehér selyem szövetet húzattam végig termeiden és folyosódon. Tegnap
délben miniomporral hintettem be ajtóm küszöbét, mely hozzád vezet.
Tegnap este legkedvesebb apródomnak, Alibennek, egy pár papucsot
ajándékoztam, melynek sarkára gyöngyfejü szögekkel volt kiverve e
mondás: kerüld az asszonyt. És ma reggel, nézd, tele van nyomtatva ez a
tafota vörös betűkkel, a mik mind azt mondják, hogy «kerüld az
asszonyt».

Zehira felsikoltott.

– Kedves leányom. Palotám előtt harmincz teve áll készen, megrakva
nászajándékkal; ötszáz jó lovas ül nyeregben, a ki azokat kiséri.
Holnapig a tengeren leendesz, ott vár vőlegényed Abdallah – szivesen
üdvözlöm őt. Erről a történetről nem fog beszélni senki, senkinek
semmit.

Zehira kétségbeesetten veté magát atyja lábaihoz.

– Atyám! bocsánat, irgalom.

Abderam mosolygott.

– Hát haragszom-e én? Nem küldöm-e veled áldásomat. Bántottalak-e?
Fenyegettelek-e?

– De Aliben?

– Alibent nem fogja az én parancsomra bántani senki.

– Fogadod ezt nekem?

– Allahra esküszöm.

Zehira jól tudta már, mit tesz ez esküvés? Abderam parancsára nem fogja
bántani Alibent senki; – csak Abderam maga, ki magának parancsolni nem
tud.

– Nyujtsd kezedet nekem e fogadásra.

– Kezemet adhatom rá.

És mialatt Zehira össze meg össze csókolta hálatelten Abderam kezét,
azalatt ujjai hegyével belédörzsölé azt az illatszert, mely úgy áthat a
többieken.

Abderam visszament szobájába.

Aliben ott várt reá már, szolgálatára készen.

– Jó szolgám, jőjj közelébb.

Aliben odalépett hozzá.

– Régi fogadásom, hogy azon a napon, melyen leányom vőlegényéhez
elindul, azt a kardomat, melylyel Tanger alatt harczoltam, azon
szolgámnak ajándékozom, ki az nap este mellettem virrasztott. Jőjj és
cseréld fel a magadéval.

Aliben tudott uralkodni magán. El sem sápadt, midőn azt hallá, hogy
Zehira ma indul Gibraltár felé, hol Abdallah vár reá.

Odament és megcsókolá Abderam kezét.

Akkor aztán végig futott egész testén a borzadás.

Megérezte rajta az áruló illatot, mely tudtul adá, hogy a halál
angyalának kezét csókolta most.

Abderam pedig jóságos szelidséggel veregeté meg Aliben ifjú orczáját,
mint a kit nagyon kényeztetnek.

– És most vedd fel a Koránt és hozd utánam: imádkozni megyünk Amadin
sirjához.

Alibennek megrendült minden idege.

Ő már tudta azt, hogy mit tesz «Amadin sírjánál imádkozni», Zehira egy
félelmes éjjel reszkető suttogással elmesélte azt neki:

Amadin nagybátyja volt Abderamnak s ő előtte uralkodó Szaffiban. Abderam
nagybátyját megölte orozva s úgy foglalta el trónját; a megöltnek
valahol síremléke volt a palotában, de azt senki sem tudta: hol?

Mikor Abderámnak egy-egy ifjú apródjára gyanúja volt, hogy rabnőinek
valamelyikével édes pillantásokat váltott, azt különösen ki szokta
tüntetni. Volt olyan balga közöttük, a ki ezzel társainak eldicsekedett.
Legnagyobb tisztelet volt a kalifával együtt imádkozhatni egy
láthatlanul eltünt, prófétának hírlett szent sírjánál, melyről senki sem
tudta: hol van?

Hanem Amadin sirjától nem jött vissza egy is.

Aliben követte a kalifát, ki előtte ment, s kardját próbálta kihúzni,
melyet tőle kapott. Annak a kardnak pedig az a szokása volt, hogy nem
járt ki a hüvelyéből. Bele volt szegezve.

Az ifju látta, hogy ő fegyvertelenül maradt, a kalifa kardot visz
magával.

Az ifju gyönge alak volt még, a kalifa egy óriás. Fegyvertelenül is
szétzúzhatná emezt.

Kilencz tömör oszlop tartotta a hálóterem boltozatát; a legszélső
jaspisból volt, a többi mind különböző színű.

Abderam parancsolá Alibennek, hogy a jaspis oszlopot taszítsa félre.

Az oszlop engedett, s arra az oszlop alatti széles márványtábla rejtett
rugókon felemelkedék. Alatta tíz márványlépcső látszott.

A kalifa Aliben vállára tette kezét s végig haladt vele a lépcsőkön.

Midőn leértek egy sötét boltozatba, melyet egyetlen örök lámpa
világított meg a naphta lángjával, parancsolá neki, hogy keresse föl a
halálra menendők szúráját.

Így szokta mindig azokkal, a kiket elemésztett: előbb imádkoztatá őket.

A sötét rejtek közepén volt egy nagy vas pinczeajtó, mely egy mély
nyilást rejtett, e mély fülkében feküdt Amadin és még mások.

Abderam felnyittatá Alibennel a vasajtót. Folyvást kedves gyermekének
nevezte őt és szülőiről kérdezősködött. Azután inte neki, hogy menjen
utána a sirboltba.

A koporsó Aliben számára is készen állt már. Abderam pallosa ki volt
fenve hozzá. Az ima végeztével, midőn áldozata lehajol az alkoránra,
hogy azt megcsókolja, akkor szokta annak egy ütéssel a fejét lecsapni.

De abban a perczben, a mint a kalifa elől belépett az üregbe, Aliben
rácsapta a vasajtót, s keresztül tolta előtte a nehéz reteszt. Azután
fölsietett az üregből, s a félretolt jaspis-oszlopot ismét helyére
tolta.

* * *

A szép Zehira menyegzőjéhez készült; rabnői gyöngyöket fűztek hajába;
kezében két kis üvegcsét tartogatott; az egyik szerelmi bájital volt,
melytől a vér sebesebben lobog, a másik halálital, melytől a vér megáll.
Amaz piros volt, emez zöld.

Künn a palota udvarán nagy zaj támadt; reszkető eunuch rohant be, arcza
fekete, ajka fehér az ijedelemtől s rémülten rebegé:

– A kalifát elragadták az angyalok az égbe; Alibent élteti a nép új
kalifa gyanánt.

Zehira felugrott, elhajítá a zöld üveget s kiüríté a pirosat.

– Éljen az új kalifa!



MIRANDA.

Csak hat hónapja mult, hogy Diaz de Solis telepítvényeit leölték a
rézszinűek, s a rioterioi váracs omladékait úgy benőtte fű és folyondár,
mintha ezen a vidéken még a természet is vissza akarná foglalni, a mit
tőle az óvilág lakói elvettek.

Pedig Solis valódi égetett téglákból rakatta a kastély falait, erős
czölöpzetet veretve a földbe alapzatnak; két oldalt a Rioterio folyam
keríté el, harmadikon a tenger. A folyam keskenyebb alján dobogó-hid
vezetett keresztül, felvonó csapdával a kapu felől; a bástyák lőrésekkel
voltak ellátva, az árkok sánczkarókkal kitűzködve, a hid védelmére két
ágyu szolgált; a falakat háromszáz pánczélos vitéz védte; és a meztelen
barbárok mégis leölték őket, felgyújták a várat, éjjel, zivatarban
megúszták a folyamot, felmásztak a csupasz falon, orozva veték magukat
az alvókra, s ott elnyomták őket tengersokaságukkal.

És azután ott hagyták a puszta romokat a három víz között, s hat hónap
mulva vad bozót volt az egész telep helyén; útat, kertet ismét benőtt a
vad növényzet, csupán azt a különbséget tevé, hogy a hol az ásó
felforgatta, vagy a lópatkó letaposta a földet, ott egy addig ismeretlen
vereshátú tövislapu burjánzott fel. A fehérek, az idegenek lábnyomán
nőtt fel az.

Hat hónap mulva a véres éj után egy új hajó érkezék Paraguai partjaihoz,
mely a rioterioi öböltől egy mérföldnyi távolban, épen a kastélyrommal
szemközt horgonyt vetett.

Miért nem jött közelebb? Miért maradt oly messze láttávolban? Arra tán
igen jó okai voltak.

Rögtön két dereglye közelített a hajó felől, mindegyiken husz-husz férfi
ült, mellvértes, muskétás alakok, oldalt felcsatolt széles karamu
kalapokkal, mikről nagy fehér tollak lengtek alá; őveikben pisztolyok,
oldalukon széles, egyenes kard.

A dereglyék közeledtére a Rioterio bokros partjai mentében hosszú,
keskeny pirógok sikamlottak tova: leskelődő indiánok csónakjai,
hasonlatosak azokhoz a kajmánokhoz, mik előlük a víz alá bukdosnak.

A megölt fehérek testvérei jöttek!

A dereglyék földet érnek, két férfi lép legelőször a partra, kiknek
vállukon átkötött széles kék szalagja rangot tanusít; az egyik piros,
telt arczu férfi, vidám, derült homlokáról hátracsapva a tollas kalap;
lépései, fejhordozása, mintha csak otthon, ismert város utczáin járna. A
másik férfi sokkal ifjabb, szép, szabályos, de sötét szellemű arcz, sűrű
szemöldökkel, s még alig hamvadzó bajuszszal és szakállal.

Az első Nunjo de Lara, Cabot Sebestyén vállalatának kapitánya, az utóbbi
Hurtado Sebestyén, első hadnagy és a spanyol lovasok vezetője.

Utánuk a többi vitézek is kiszálltak a partra, kik közül tíz a dereglyék
fedezetére hagyatott, harmincz a főnököt követé a romok felé.

– Kedves öcsém! szólt nevetésre hajló hangon Nunjo, úgy látszik, hogy a
te távcsövednek volt igaza, ez csakugyan rom.

– Ugy-e? Te erővel pompás tetőt akartál rajta fölfedezni.

– Az ám. S utoljára azt akartam veled elhitetni, hogy itt az az
építészeti rend, hogy a házaknak ne legyen tetejük. Hanem biz ez le van
égve. És így nagyon jó gondolat volt tőled, hogy a hajóval ne jőjjünk
közelébb, nehogy a nők is meglássák, mi van itt előttük? mielőtt mindent
rendbe hozhatnánk.

– Mindent?

– No természetesen, a mit lehet. Innen úgy látszik, hogy azokat, kiknek
bennünket vendégül kellene elfogadni, egy lábig kiölték. Nem is
csodálkozom rajta. Diaz bolond volt. Mindjárt mondtam neki, a hogy
hajóra ült, hogy így fog járni: hüvelykszorítóval, meg forró olajjal
akarod te a vadakat meghódítani? vigy nekik üvegklárisokat, tarka
szalagokat; bánjál velük szépen, s a tieid lesznek. De nem! neki más
eszméi voltak, ő a bálványimádást akarta kipusztítani. Szegény,
nyugodjék békével a másvilágon. Mi azon leszünk, hogy ezen a világon
nyugodhassunk békével.

– Igen, karddal a kezünkben és félig nyitott szemmel, míg alszunk.

Eközben a váracs kapujáig ért a kis fegyveres csapat, melynek udvarát
úgy tele nőtte már valami magas czikkes nádalaku növény, hogy a
férfiaknak karddal kellett maguk előtt útat nyitni.

Hurtado elől ment, nyomában de Lara.

A mint az udvar közepéig haladtak, hirtelen gyanus morgás üté meg
füleiket.

– Ez itten fenevadak tanyája is lehet; szólt de Lara könnyüvérű
kedélylyel.

Hurtado egyet lépett a morgás helye felé, s a szétváló nád között egy
jaguár otthonos fészkére bukkant, hol a nőstény fenevad épen két kis vak
kölykét szoptatá.

Hurtado kirántá övéből egyik pisztolyát, de Nunjo visszatartá kezét.

– Ne lőjj kérlek, a hajón meghallanák s az asszonyok megrémülnének. Nem
bánt ez a vad, ha te meg nem támadod, hagyd futni.

S a jaguár valóban a helyett, hogy a jövevényekre rohanna, hirtelen
fogai közé kapta az egyik kölykét s nagy morgás és hátratekintgetés
mellett a rom egyik tört bástyáján át eltünt vele. A másik fia ott
maradt. Azt a katonák el akarták taposni. Nunjo nem engedte. Minek
bántanák meg azt az állatot, mely őket kikerülte? anyja bizonyosan
vissza fog jönni az itt maradt kölykéért; tegyék ki neki a kapuba, hadd
találjon rá.

S valóban úgy lett. A jaguár az első kölykével átúszta a folyót, aztán
ismét visszaúszott: ordítva, szökellve a várfalig jött, ott meglelte
porontyát, szájába vette s azt is átvitte a tulsó partra.

– Látod, hogy még az sem bánt, ha te nem bántod.

Azonban jött mindjárt valaki, a ki nem birt ily nemes elismeréssel a
békeajánló jövevények iránt. A nád közt recsegő léptek egy nagy fekete
kigyót riasztottak fel fektéből. A kigyónak nagy pápaszeme volt, mintha
ő foglalkoznék legtöbb tudománynyal; csúnya nagy fejét magasra emelte,
karikába tekert farkán akként forogva, mint egy eleven gyertyatartó. Két
méregfoga messzire kinyult felső állkapcsából s szemei zöld tűzszikrákat
löveltek Hurtado felé.

– Nem mérges az, sietett de Lara hadnagyát megnyugtatni, de már későn
jött beavatkozása, mert Hurtado a rárohanó kigyóhoz csapott kardjával s
a jó toledói oly szerencsés volt, hogy a czudar cobra feje a földre
esett; a kigyó dereka azonban rohamában fel nem tartva, a lovag lábaira
tekergőzött, azokat összefonódó gyűrűivel egymáshoz szorítva s fekete
vérét szerteszét fecskendve; míg a levágott fő mérges fogaival a szájába
akadt nádszálakat harapdálta ketté, s ókuláros szemeivel most is dühösen
pislogott fel megölőjére.

Hurtado lehányta magáról a halála után is erőszakoskodó dögöt s nem is
beszéltek róla többet.

Most a vár üres szobáiba felvezető nyilást kelle megtalálni.

A lépcső le volt égve; hanem kötélhágcsót hoztak magukkal,
elővigyázatból. Azon Hurtado ment fel legelőször.

A mint feljutott és egy pillantást vetett maga elé: félre fordult és
eltakarta szemeit.

Egy korommá égett csontváz hevert előtte. Mellette voltak sarkantyui és
ércz-olvasója, annak bizonyítványaul, hogy spanyol volt.

Azután üszkök, szenesült gerendák, összetört alabárdok vasveretes
nyelei. A falak egészen feketék a füsttől. Ez lehetett az őrtanya, mely
gerendázatra levén építve, beégett; a többi szobák boltozatosak voltak,
azokat nem pusztitá el a tűz, hogy annál szomorúbb látványul hagyja meg.

Épen állt a nagy közös ebédterem, melynek falait Diaz szent képekkel
festeté tele; azoknak a timbuctuk mind elcsúfíták arczaikat; a padlat
fekete volt a vértől, s a ki az ablakokból letekintett, az ott alant
fehérlő csontokból kitalálhatá, hogy a leölteket itt ez ablakokon
hányták alá: a fenevadaknak volt dolguk, míg széthordták őket.

Legszomorúbb látvány volt egy kisded kamara egy ablakkal a tenger felé.
Ez lehetett Diaz nejének hálószobája; a fal világoskékre festve s az
égszín alapon (bizonyosan atyjának ágya felett) két piczi gyermekkéz tíz
ujjának véres nyoma.

A padlón kitépett szőke fürtök, meztelen indián sarkak vérfoltjaiba
tapadva.

Hurtado Sebestyén nagyot sóhajtott. Ő is magával hozta ifjú nejét.


II.

Az új települők egész készülettel jöttek, volt közöttük mindenféle
kézmíves; a harczosok mindegyikének kellett valami mesterséghez érteni;
ki ács volt, ki asztalos, ki varga, ki takács, s a kard és muskéta
mellett magával hozta mestersége eszközeit. Nunjo rögtön neki állította
száz emberét a romnak, ötvenet a hajó védelmére hagyott s néhány hét
letelte alatt ismét födél alatt állt a váracs, szépen befödve
pálmakéreggel zsindely helyett; az égés, a pusztulás utolsó nyoma is
eltakartatott, az udvarról és környékről kiirták a bozótot, a szobákat
egyszinűre bemázolák, a kis gyermekkéz véres nyoma is eltünt a falról, s
a termek rögtönzött székekkel és ágyakkal rakattak meg, miket nádból
fontak. Nemsokára felvonatott a várudvaron álló póznára a spanyol
lobogó, s három lövés a várfalakra felvont ágyukból jelenté a hajó
népének, hogy a telep kész a vendégek elfogadására.

A hajón hagyott ötven harczos és a nők, gyermekek, kik a telepítők
családjához tartoztak, málháikkal együtt dereglyékbe keltek s
örömriadallal szálltak ki a partra. Ott mindenkire várt, a ki hozzá
tartozott, férj, apa vagy testvér s a vidám karaván derült kedvvel
vonult át a régi bambusz-hidon a helyreállított telepre. Mi borzalom
fogadta ott az első megjelenőket? azt a gyöngébb szivűek nem tudták meg
soha.

A gályáról azután kihordták még, a mi a telep lakosainak szükséges volt:
európai háziállataikat, s az ötven harczi paripát a lovas vitézek
számára; a hajó azután még egy napig ott czirkált az öböl előtt, akkor
ágyulövésekkel üdvözölve az ottmaradókat, eltünt a víz láthatárán. A
második telep magára maradt, ugyanazon a helyen, a honnan az elsőt
kiirtották.

A mint a vitorla letünt a sík tenger látköréről, előjöttek hosszú
dereglyéiken a timbuek.

Az újvilág őslakói; rézszin arczczal, réz fegyverekkel.

Talán épen ugyanazok, kiknek kezei Diaz de Solis vérében fürdöttek.

Nem jöttek sokad magukkal; nem is jöttek ellenséges indulattal; egy
küldöttség volt ez csupán a nemzet vezéreiből, kik a Tahu-tollat viselik
kontyukba tűzve; azok is lerakták ottkünn fegyvereiket s fonott
kosarakban gyümölcsöt, póznára kötött malaczokat és lőtt vadakat hoztak
saraglyákra téve; a vezérek mellett jöttek asszonyaik, nyakukba ültetett
kis gyermekeikkel.

A ki asszonyával és gyermekeivel jő látogatni, az nem jő harczoló
szándékkal.

A tisztelgők vezére volt Mangora, a timbuek fejedelme.

Mangora és követtársai a váracs nagy termében találták Nunjo de Larát,
Hurtadot és az előkelő spanyol vitézeket.

Az indus fejedelem valami tört spanyolsággal üdvözlé az új telepítőket,
mit még Diaz de Solis követőitől tanulhatott el.

– Jó fehér vitézek. A timbuek fejedelme Mangora. Mangora nem rossz
ember. Mangora nem ölte meg a fehér vitézeket. Timbuek nem rohanták meg
orozva az alvókat. A makhiaijik és a gujaczerek ölték meg őket éjszaka.

Timbuek nappal verekesznek. Timbuek jó barátai a fehéreknek, hoznak
nekik szelid állatokat élve, vadakat megölve. Hoznak nekik gyümölcsöt, a
mit egyenek; lent, a miből ruhát készítsenek; fák nedvét, a mitől
meggyógyuljanak, ha betegek. Timbuek szeretni akarják a fehéreket. Másik
fehér, a ki itt megöletett, Mangora apját sokáig itt tartotta magánál.
Mangora apja haza jött, ajándékot hozott fehér úrtól. Ajándékot viselte
holtig. Nem lehetett kezéről levenni. Holt ember kezéről levágta Mangora
a régi fehér ember ajándékát, visszahozta új fehér embernek.

Mangora czifra iszákjából egy vasbékót vett elő. Az volt, a mivel Diaz
de Solis megajándékozta a timbuek főnökét, úgy, hogy mikor az
megszabadult tőle, otthon nem tudták levenni a kezéről, míg csak meg nem
halt.

A kaczika oly jámbor, szelid arczczal mondta azt el de Larának, hogy az
nem vehette gúnyra az indus szavait.

– A mit a régi fehér ember vétett, monda Nunjo, azt az új helyre fogja
hozni. Az új fehér ember nem fog ilyen ajándékokat osztogatni
barátainak, s annak a zálogául, hogy igazat mond, ime ezt a karikát
ketté töri.

S azzal irtózatos markába fogva a kovácsolt vasbékót, úgy összeroppantá
azt, mintha csak sütemény-perecz lett volna, egyik darabját magánál
tartva, másikat a kaczikának nyujtva.

– Legyen egyik darabja tenálad, másik nálam, annak bizonyságául, hogy
közöttünk soha ellenségeskedés nem fog lenni.

A kaczika ez athletai erő láttára térdre ereszkedék de Lara előtt és
megcsókolta annak erős kezét, bámulva, sorba tapogatván minden ujját
külön s a tenyerét is megnézte belől, hogy hol lakhatik abban ily
ismeretlen erő?

– Mangora híved fog lenni örökre, rebegé alázatosan. Ily erős ember a
timbuek között nincs. A timbuek is erős emberek; de a fehérek minden
ujja egy olyan ember, mint egy egész timbue; egy ökle annyi, mint egy
sereg; ő maga annyi, mint egy néptörzs.

Nunjo a hatást, mit herkulesi erejének bizonyítéka tett az újvilág
lakójára, enyhíteni akarta, kellemes felfokozással. Nejét mutatta be az
induknak, Donna Dolorest, ezen szavakkal:

– Ime kedvesim, ő anyátok leend; a hozzánk híveknek jóltevő, gondos
anyja, mindnyájatok anyja, kihez úgy jöhettek, mind édes gyermekei.

És valóban Donna Doloresnek egészen olyan testi kinézése volt, a minőről
az indus elhiheté, hogy ilyenek azok a nők, a kiket egy egész nép
anyjának szoktak nevezni. Egy magának kellett egy csónak, a mikor
kihozták a hajóból, oly kövér volt.

Mangora elámulva csókolá meg az élő bálvány süppedő kezét. Valóban
ilyenek a bálványok Indiában, csakhogy kőből vannak. Az indus maga meg
nem hízik, kövér nőt nem lát faja közt, hanem bálványait oly vastagoknak
faragja, hogy két kezök ujjahegye elől össze nem ér. Ime egy ilyen
bálvány elevenen! Valóban a fehérek nemcsak azért tartoznak az istenek
sorába, mert mennydörögni tudnak; hanem, mert meg is tudnak hízni.

Nunjo, elkapatva a sikertől, melyet az első találkozásnál a vad
fejedelem előtt kivívott, az utolsó kegyelemdöfést akarta megadni a
meghódoltnak, s eléje vezette Hurtado ifjú nejét, Mirandát. Ifjú, húsz
éves volt a nő; fekete szempillákkal és kék szemekkel. Miért kellett e
kék szemeket Mangorának megmutatni?

– Itt pedig egy kedves testvért fogsz birni Mangora, ha hozzánk hű
maradsz.

Az indus fejedelem arczra borult a fölséges tünemény előtt s azután
ujjahegyétől fölfelé egész arczáig, ragyogó kék szeméig reszkető kéjjel
nézte őt végig. Miranda megérzé arczán az indus vad szemeinek égetését s
lesüté fekete szempilláit.

Mangora pedig térden állva, égnek emelt két kézzel kiálta ittasan:

– Esküszöm, hogy testvéred fogok lenni.

Tudni kell pedig, hogy a vad népek közt, a kik egymást szeretik,
testvérnek nevezik.

Nunjo de Lara el volt ragadtatva diplomatiai fogásának teljes sikerülte
fölött; hanem Hurtado is jelen volt, s nem lett volna spanyol, ha észre
nem vette volna az égető pillantást, mely előtt neje lesüté kék szemeit.
Hurtado kardja markolatát fogdosta ezalatt, és arra gondolt, hogy ő egy
csapással ebből a kétszinű indusból két embert tudna csinálni.


III.

– A míg kardom és kopjám van, nem koldulok. Ezt szokta Hurtado mondani,
midőn de Lara unszolá, hogy vegyék igénybe a timbuek ajánlott
barátságát.

Az élelmiszerek fogytak; az esőszak közelgett, az új telep még nem
láthatta el lakóit újan termesztett tápszereivel annyira, hogy szükséget
ne szenvedjenek s Hurtado nem engedte, hogy a timbuektől kérjenek
kegyadományt, kik barátságukat ajánlák.

– Inkább kérjünk azoktól, a kik ellenségeink.

A jó barátok ajándéka drága, az ellenségé olcsó; az csak vérbe kerül.

Ugy is régi számadások vannak a szomszédokkal, mik még nincsenek
kiegyenlítve. Hurtado maga mellé vevén ötven lovasát, útra kelt a
tartomány belsejébe.

Mikor lovára ült, megölelte szép nejét. Talán hosszabb is volt a csók,
mint más búcsúzáskor; talán jobban is dobogott a szív, mint egyébkor;
pedig hiszen mitől félthették volna egymást? Nem biztos helyen maradt-e
Miranda? s kellett-e Hurtadot félteni ott, a hol hárman voltak: ő,
kardja és paripája!

Hurtado két hétig járt a vidéken, ellenséges népek között, alkudozott
velök, beszerzett tőlük jó szóért, csecsebecsékért félévre való
füstölthúst, tengerit, liszt-adó gyökereket, pálmabort tömlőkben,
szelidített teheneket, bivalyokat, a mik a terhet hazáig szállítsák; s
végezte ezt a munkát anélkül, hogy kardját egyetlen egyszer kihúzta
volna hüvelyéből.

A hol csak megjelent, mindenütt eléje mentek a törzsek vénei, s mindenik
első dolgának tartá esküvéssel bizonyítani, hogy nem az ő törzse volt
az, mely a fehéreket leölte; más nép volt az, a mely az erdőn túl lakik.
Az erdőn túl lakó megint azt állítá, hogy ő is ártatlan; a folyón túl
lakók cselekedték azt. A folyón túl lakók meg a nagy Pampasz-pusztán túl
lakókra háríták a gonosz tettet; a hová azután Hurtado nem ment azt
tovább nyomozni.

Hisz oly ártatlan arcza, kinézése volt valamennyinek! Testük védtelen,
fedetlen; tagjaik oly lágyak, gömbölyüek, hogy a férfit alig lehet a
nőtől megkülönböztetni: félénkek, mint a madár és engedelmesek mint a
gyermek. Fegyvereiket látni nevetség. A vasat nem ismerik, ügyetlen
bárdalaku kardjaik vörös rézből vannak, nyilaik hegyei halcsont,
paizsaik nádból fonva. Mi volna félni ez arczoktól, e karoktól, e
fegyverektől a délczeg spanyol vitézeknek, a kiknek ruhája, kardja,
karja és szíve aczél?

Hurtadó egész nyugodtan tért vissza a rioterioi kastélyhoz rakott
karavánával.

Alkonyat volt, midőn az erdőből kiért, mely a tengerparton fekvő
váracsot szemei elől elfedte s midőn egyszerre maga elől látta azt, a
rémület és elszörnyedés hörgése fojtá el mellét. A várkastélynak nem
volt teteje. Épen úgy, mint midőn először meglátta azt. Az ablakok
redőnyök nélkül, a falak kormosan, az udvar közepéből, a romok közül,
valami vékony, kékes füst csavargott föl; régi égés maradványa. Nunjo de
Lara telepe el volt pusztítva.

Miranda! – ordíta magánkivül fájdalmas dühében a lovag, s azzal
sarkantyúba kapva paripáját, neki vágtatott a folyamnak, a híd le volt
égve; átusztatott a vízen s vágtatott a nyitott kapun át az udvarra.

Borzasztó látvány nyilt meg előtte.

Az udvar közepén halomra hányt gerendák üszkeiben hevertek a
meggyílkoltak korommá égett csontjai. A gyilkosok oda hányták őket, hogy
a visszatérők még csak ne is kereshessék közöttük ismerőseiket.

Hurtado őrjöngve rohant fel a lépcsőkön, miket a tűz épen hagyott.
Ugyanazon kép, melyet már egyszer látott; összetört butorok, vérrel
festett falak, a padlaton mezítelen lábak nyomai vérből, eltompúlt
nyilak, kitépett hajfürtök.

Mint a sebzett vad, rohant át Miranda szobájába. Üres volt az is, mint a
többi, a falakon golyók, lándzsafúrások nyomai, a padlaton vér.

És a mint megkövülve ott állt a szoba közepén, merev szemeit a vérfoltos
padlóra szögezve, úgy tetszék neki, mintha a kuszált csuszamlások között
betüket ismerne fel; igen, egy halállal küzdő irta azokat vérbe mártott
újjal, értesítésűl a hazaérkezőknek; a küzdelem nem tapodta el egészen a
betűket, el lehetett még olvasni:

«Timbue – Miranda!»

Hurtado ott leroskadt a földre, s összecsókolá e drága nevet, drága
vért.

Mik történhettek itt?

* * *

Az történt, hogy a mint Hurtado és lovas csapata eltávozott a
várkastélyból, egy indus küldöttség jelent meg a dobogóhíd előtt. Maga
volt annak élén Mangora, timbue fejedelem, és ő volt közte egyedül a
férfi, a többi mind asszony és leány.

Nunjo bebocsáttatá őket.

Mangora egészen fegyvertelenül jött, kisérete pedig csupa asszonyokból
állt, ki tartott volna tőle?

A timbue megtudta, hogy a fehérek éheznek, a timbue hozott nekik enni;
kosarakban édes gyümölcs, tömlőkben édes nedv; dobozokban só; a hús maga
lábán jött ide; egyetek, igyatok, vendégeskedjetek; timbue nem kér
fizetést, a timbue csak barátságot kér a fehérektől: jó szót és
atyafiságot. Atyafiak nemcsak enni adnak egymásnak, hanem szeretik
egymást. A timbue kiválogatta népe leányai közől a legszebbeket, elhozta
ide; fehérek, testvérek ismerkedjetek meg velük, ki melyiknek
megtetszik, azt válaszsza, azt szeresse. A szeretet összeforrasztja a jó
embereket és az erőseket: ti erősek vagytok, mi jók vagyunk. Ha tetszik
nektek, a mit mondtam, fogadjátok el.

Nunjo sokkal gyermetegebb lélek volt, mint hogy gyanakodni tudott volna
egy szelid képű ember szavában, a kit nem bántott meg soha.

Az élelmiszerek, a pálmabor kiosztattak, mennyi e napra való volt a
vitéz őrsereg közt, s hogy azoknak se maradjon semmi aggodalmuk az
iránt, vajjon nincs-e megmérgezve étel, vagy ital? a szelid, simulékony
indu hölgyek oda telepedtek melléjük, megoszták falatjaikat; az
ismeretlen gyümölcsbe, melyhez a spanyol kétkedve nyúlt, elébb ők
haraptak bele, s a poharakba töltött agaviszt elébb ők ízlelék meg;
piros nyelveikkel szájaikat is körűlnyalva utána, annak bizonyságául,
hogy abban nincsen semmi méreg.

Hanem elébb mondjuk el, hogy mi az az agavisz?

Van egy vastag, hosszas levelű növény Dél-Amerikában, melyet mi agavénak
hivunk. Nálunk is láthatni úri kertekben cserepekbe téve. Ott úgy terem
ez, mint a bogáncs. Nálunk ez nagyon sok időre virágzik, a mesemondók
épen száz évre teszik idejét. Mikor egy-egy ilyen ritka példány valami
fűvészi gyüjteményben virágzásnak indul, annak állványt készítenek, mert
bokrétája három ölesre megnő, annak kifejléséről bulletineket adnak, s
megszámlálják, hány ezer virágkehely termett rajta?

Dél-Amerikában ez úgy terem, mint nálunk a répa, s bár ott is évek
kellenek kifejléséhez, de egyik a másik után nő, az agave-erdő folyton
virágzik.

Ha egy ily óriás virágszárt, mikor első heti növésében van, felül élesen
lemetszenek, az abból kitóduló nedv pint számra tölti meg a tömlőt, s e
nedvet használják az indusok arra a czélra, mire mások a bort, sört,
égett vizeket.

Mert az emberi nyugtalan ész minden éghajlat alatt kitalálta azt, hogy
kell valami nedvnek lenni, a mibe a lelket belefojtsa, s az ég magas
adományát, a gondolatot, eltemesse a földbe. Az ember mindenütt a földön
rájött arra a tudatra, hogy milyen jó «állatnak lenni», csak érezni, de
nem gondolkozni.

Épen erre jó az agavisz.

Ize behizelgő, kesernyés édes, füszerillatú és erősen szeszes. Úgy hínák
nálunk, hogy «itatja magát».

Hanem amellett azon utóhatása van, hogy a ki először issza, az mély
lethargicus álomba sülyed tőle, melyet főfájás, émelygés követ; ha ezen
egyszer átesett, azontúl nem árt meg többet. Épen úgy tesz az
ismeretlennel, mint a dohány; a ki először élvezi, elkábul tőle, a ki
megszokta, annak élvezet.

A timbuek hozzá voltak már az agaviszhez szokva, nekik mindennapi italuk
volt az; a spanyolok pedig akkor ízlelték először, talán igen is nagy
mértékben: ha szép hölgyek töltik a poharat s szép ajkak édesítik a
bort, férfi szív nem állhat nekik ellent. Alkonyatra kábult volt az
egész spanyol telep, még a nők is hálószobáikba kényszerültek térni, kik
az agaviszt először izlelték; – csak a timbuek voltak ébren.

Mikor mindenkit elnyomott a bódult álom, Mangora az ablakon át
belopózott Miranda hálószobájába. Oly csendesen járt, mint a macska, de
közelléte még is fölébreszté álmából az asszonyt.

Miranda ismét látta maga előtt azt a két égető szemet, melynek sovár
tekintete előtt az első találkozásnál le kellett hunynia pilláit. Most
ugyanazon tekintet a rémület csillagaivá nyitotta fel szemeit.

– Mit akarsz itt király? – kérdezé a tolvajok fejedelmétől. Királynak
nevezte őt, hogy méltóságát eszébe juttassa. Pedig az csak ember volt
ebben a pillanatban; – nem, annyi sem; csak vadállat.

– Azt akarom itt, hogy téged szeretlek. Jer velem, minden alszik a
házban; jer hozzám, légy királyném. Én szeretlek, szeress te is. Ne
kiálts! Itt minden alszik; de künn a kapu előtt a timbuek ébren lesznek,
bárd a kezükben és mérges lándzsa. Ha egyszer sikoltasz, sípomba fúvok,
s ők berohannak, mindent leölnek, mint leölték azokat, a kik először itt
voltak. Nem segíthet rajtad senki, az agavisztól két napig halott, a ki
először iszsza. Nyújtsd kezedet; vagy kezednél fogva vezetlek haza
innen, vagy selyem hajadnál fogva hurczollak innen el.

Miranda mosolyra kényszeríte arczát; olyan volt e mosoly, mint egy
holdkóros kínvonaglása. Kezét nyújtá a timbuenak.

De csak azért nyújtá felé kezét oly mosolyogva, hogy mikor a felé
elragadtatva közelítő timbue ölelésére tárta karjait, hirtelen
leszakítsa a nyakában függő rézsípot s villámgyorsan kihajítsa a nyitott
ablakon.

Azzal a rémület kétségbeesésével sikolta fel:

– Nunjo, ébredj, ellenség a házon!

Mangora a jeladó síptól megfosztva, látta, hogy kelepczébe jutott; Nunjo
szobájában Miranda sikoltására nehézkes lépések kezdtek hallatszani, a
spanyol vezérnek erős feje volt, a kábító szer sem bírt annyira vele,
hogy a sikoltásra föl ne ébredt volna, s valami csörömpölt oda benn,
mintha kivont kard hüvelyét dobnák le a földre.

Mangora kiszökött az ablakon. Az erkélyről az udvarra vetette magát; a
nők felnyitották már a kapukat, a timbuek ott álltak a sötét folyosókon,
fegyverrel, paizszsal.

Nunjo megjelent a vár erkélyén; mámoros arcza előtt úgy tetszék, mintha
ördögök csapataival telnék meg az udvar. Kezében volt a kürt, melynek
szavára vitézei fegyver után szoktak nyúlni; azt háromszor erősen
megfútta.

A kürthangra csak egy pokoli kaczaj felelt.

És azután valami fájdalmas nyögések.

Az álomnyomta vitézek kezeit a timbue hölgyek összekötözték; még a ki az
álom bilincséből szabadulhatott volna is, fogva volt a Delila-tőrben.

A timbuek hahotáztak a vezéren, kinek nincsen katonája.

Nunjo pedig akkor egyet gondolt. Felölté pikkelyes bivalybőr pánczélját,
föltette sisakját fejére, kihúzta jó kétélű kardját és elhatározta
magában, hogy egyedül le fogja azt az ellenséget vágni mind.

Csak egy szük lépcső vezetett fel az erkélyhez; azon állva egy férfi,
mint Nunjo, addig vághatta volna az ellene jövő meztelen vadakat, a
meddig bennük tartott.

Elébb nyilakkal próbálták őt elözönleni. Az ostoba halcsonthegyü lövegek
elgörbülve pattantak le az egyetlen ellenség bőréről, mintha
rhinocerosra vadásztak volna.

Nunjónak pisztolyai is voltak, de azoknak tüzét nem vesztegette
támadóira. Szemeivel a sötétben Mangora tollkoronás fejét kereste. Annak
volt szánva a golyó; mert kardélre nem fog kerülni a gyáva álomgyilkos.

De Mangora másfelé járt: mig társai az udvaron Nunjo figyelmét
elfoglalva tarták, ő felkúszott a lőréseken, mint a kígyó,
keresztülcsúszott rajtuk, ott kötélhágcsót erősített meg; utána jöttek a
legbátrabbak; s mikor már sokan voltak együtt, Nunjo háta mögött
belopóztak az elhagyott termekbe, a mikben csak Nunjo neje és Miranda
voltak ébren.

A kövér termetü asszonyságnak azért kellett meghalni, mert a rablók
egyike sem birta volna magával vinni: őt leszúrták lándzsával. Miranda
fejére pedig egy hálót vetettek, minővel a jaguárokat szokták fogni s
mozdulatlanná tették.

Nunjo a nők sikoltására eszeveszetten rohant vissza a belső szobákba. A
timbuek ott várták emelt fegyverekkel az ajtó előtt.

A mint berohant, egyszerre tíz lándzsadöfést kapott testébe, azokkal az
átkozott fegyverekkel, a miknek fürészfoga benne akad az ütött sebben.

De mi a tíz halálos seb az oroszlánnak, abban a pillanatban, a midőn
ellenére rohan? Nem látott, nem érzett semmit, mint megölt nejét a
földön, annak iszamos vérét lába alatt. Miranda vonagló alakját Mangora
vállán s a halálos dühöt szivében.

Ordítva veté magát a rablóra, magával rántva a testébe ütött lándzsákat,
s fel nem tartva a bárd-csapásoktól, miket két oldalt fejére kapott. Egy
döféssel úgy szegezte őt a falhoz, mint egy nyomorúlt denevért!

A mik ezután történtek, azokról beszélnek a füstölgő üszkök, az
elhamvadt csontvázak az udvaron.

Hurtadoban felforrt a spanyol-vér; két tűz forralta azt, a bosszúállás
és a féltés.

Hova lett Miranda? ha meghalt, minden vércseppje, – ha él – minden
könycseppje bosszúért kiált.

– Akartok-e velem jőni? – kérdé elkeserült társaitól, kiknek e romok
közt úgy sem volt maradásuk többé.

Akár a világ végeig.

Vasemberek, vasöltözet, vasfegyverek, egy egész világon keresztül
járhattak, mely tele van olyan emberekkel, kiknek szine, kardja – réz.

Hanem a mit a rézemberek földétől és izmaitól megtagadott a természet
vasban, azt kipótolta náluk ravaszságban. Tudjuk, hogy a réz rozsdája
méreg. A rézszinű ember rossz gondolatja öl.

A timbuek jól sejték eleve, hogy a visszatérő lovagok bosszúálló dühvel
fognak a gyilkosok után nyomúlni, s gondoskodtak magukról. Az új világ
czivilizatiója előtt már ismeretesek voltak a csinált útak. La Plata
helységeit az ország belsejében rendesen kavicsolt ösvények kötötték
össze. Limában kővel kirakott utakat találtak a spanyolok.

A tengerpartokhoz ugyan még nem vezettek az utak, mert a tengerre a
folyamokon át csónakokkal jártak a benszülöttek, hanem a folyamok
melletti telepeknél végződött minden út. Ha tehát Hurtado csapata a
Rioterio partján fölfelé megindult, okvetlenül meg kellett azon útat
találnia, mely a timbuek fővárosába vezet, s ha az utat megtalálta, az
ország egész nyomorú hadereje nem lehete képes őt feltartóztatni.

Ez út, a mint a folyam partjától eltér, egy széles mocsáron visz
keresztül, melyet óriási magas fű takar, európai aquariumokban sokszor
megbámult hengerszálu gazdag vízi növény, mely gyökereit a vízbe ereszti
le, s fenn hajlékony bürüt képez. Ez ingoványon nagy fáradsággal
készitettek a bennlakók utat, levert karókkal, elsülyesztett kövekkel. A
spanyolok legyilkolása után a vert utat felszakgatták, s hogy semmi
nyoma ne maradjon, nagy, türelmes fáradsággal téptek fel a mocsár
széléről zöld zsombékokat, azokkal beülteték az elrontott utat;
egyenlővé vált az a mocsár többi síkjával.

Ez nem volt elég.

Ekkor egy széles utat vágtak a mocsár más tájékán, a zsombékok füvét
leégették, s azután apró kavicscsal behintették azt végig, hogy egészen
csalóka út lett belőle, mely egyes embereket, még lovagokat is elbirt,
de egész tömegek alatt könnyen leszakadhatott.

A csalódás nevelésére, még kémeket is állítottak ki az útfélre, kik a
spanyolokat lőtávolságra bevárják, s akkor előlük a cselúton
megfutamodjanak.

Hurtado a boszú vakságával rohant bele a kelepczébe.

A gyűlölt ellenség láttán neki sarkantyúzta paripáját s üldözőbe vette
őket a csalúton keresztül.

Egy ideig szikrákat hányt a lópatkó, később víz bugygyant fel nyomában,
utoljára csülökig esett a ló a dágványba.

A spanyolok még mindig nem akarták elhinni, hogy veszélybe jutottak,
előbb leszálltak lovaikról, s kantáron vezették azokat maguk után.
Egy-egy paripa megijedt, midőn lába alatt sülyedni érzé a földet, az ott
veszett, kínos vergődésével megrontva maga körül a lenge utat:
visszatérni sem lehete már az összetépett ingoványon. A vas férfiak
egyre növekedő dühvel üldözék meztelen ellenségeiket, azok könnyedén
futottak előttük.

Utoljára Hurtado oly mélyen szakadt bele az ingoványba, hogy sarkantyúit
nem birta a hinár közől kiszabadítani, társai, kik segélyére siettek,
csak növelték veszedelmét, mert a sokszorozott teher alatt mind jobban
engedt a bürü; az összetódult csapat egyszerre keresztül szakítá a
zsombékok gyökérszövedékét, s Hurtado a csaták leghősiebb vitézeit maga
előtt látta csoportosan, védhetlenül egy utálatos sárba elmerülni.

E látvány után nem akart többé semmit látni és behunyta szemeit. Még
hallotta sokáig a kétségbeesettek halálkiáltásait, a vergődő paripák
rémes nyerítését s érezé, mint sülyed alá maga is csendesen, izről-izre
a posványos degetbe.

A halálhangok elcsendesülte után más hangok kezdték körülvenni. Emberi
hangok, de ismeretlenek, örömhangok és épen azért ijesztők: ellenségei
jöttek vissza. Ah, a rókáknak nem veszély az, a mi az oroszlánnak. Itt
kaczagtak már feje fölött, itt ropogott lábaik alatt a száraz fű, és
Hurtado most már óhajtotta, hogy bár sietne az a tengeri kobold, ki őt
lábainál fogva húzza lefelé; nehogy élve jusson ez utált ellenség
kezébe.

A zöld sás ajkáig ért már, egy utolsót sohajtott: «Miranda» s nem sokára
csak hosszú hajfürtei úsztak még fenn az iszapon.

Akkor ezeket a hajfürtöket hirtelen megragadta valaki, keze körül
csavargatá s az élettelen lovagot ismét elővonta a felvilágba.

Mikor Hurtado felnyitá szemeit, egy kőépületben találta magát, mely
hasonlít azokhoz, a minőket gyermekek építenek kártyából, alól széles,
hosszú sor, minden emelet egy szakaszszal kevesebb, a legfelső csak egy
szoba. Az inkák idejében így építettek.

Ő a legalsó osztályban lehetett, mert fektéből egy egész teremsorozaton
láthatott végig, minden terem nyilásánál lándzsás őrök álltak.

Körülötte nők jártak-keltek; idegen rézvörös arczu némberek, ifjak és
vének, szépek és rútak. Kezei le voltak kötve fekhelyéhez.

A mint szemeit felnyitá, a nők nagy zajt ütöttek s e zajra a legszélsőbb
teremből megindult egy csapat férfi, kiknek vezetője sokban hasonlított
Mangorához. Az ind arczok különben is nehezen különböztethetők meg:
Hurtado annak képzelte őt; s elgondolá, hogy milyen válogatott kinzás az
a pokolban, valakinek megmutatni halálos ellenségeit és kezeit lekötözve
tartani.

Az indusfőnök inte kisérőinek, hogy maradjanak a külső szobában; ő
egyedül lépett a lekötözött spanyol elé.

– Ellenség, – szólt hozzá tördelt spanyol nyelven; – meg vagy kötözve,
tehetetlen vagy, bepólyált gyermek vagy. Utolsó vagy a fehér férfiak
közől, a kiket a tenger hozott szárnyas úszó házban. Mi öltük meg őket.
Erősebbek voltak fegyverrel, megöltük csalfasággal; utánunk jöttetek
boszút állani, megfogtunk benneteket csalfasággal. Húsz társad élve
került kezünkbe; nekünk nem volt vasöltözetünk, nem is próbáljuk a
tieteket viselni; olyan az, mintha valaki magával hordaná a tömlöczét.
De azért mégis legyőztünk benneteket. Bátyád, a fehér oroszlán, megölte
az én bátyámat Mangorát.

E szóra elégülten sóhajta fel Hurtado.

– A megölt szellemének kiengesztelésére én is megölettem elfogott
társaidat. Mind megölettem őket. Válogatott kinzásokkal ölettem meg.
Egyet a vörös hangyák fészkébe kötteték ki. A hangyák ették meg élve.
Másikat nyers bivalybőrbe varrva a forró napra tétettem, a zsugorodó bőr
szorította agyon. Mást gyantával vonattam be s hagytam égni, mint a
fáklyát. Egyet lehajtott pálmasudarakhoz köttetve lábainál fogva,
lassankint hasíttattam ketté. Mind más meg más halál nemével ölettem meg
őket; mert a megholt szelleme az ilyenekben gyönyörködik s a megöltek
szellemeit engesztelni szükséges. Most csak te vagy még hátra. Te magad
a férfi, és egy nő: a feleséged.

Hurtado szívén nyilalt keresztül ez a szó. Miranda él! és itt van!

– Ti ketten vagytok az okai ennyi halálnak; mert hogy olyan nagyon
szerettétek egymást. Mangorát megrontották nőd szemei, hogy nem akart
mást szeretni, csak őtet. Nőd pedig nem akart mást szeretni, csak téged.
Ti vagytok a legnagyobb bűnösök; nőd, a miért olyan szép, és te, a miért
úgy szeret. Én felfogadtam Mangora szellemének, hogy titeket foglak
legjobban megkínozni. Jobban, mint társaidat, a kiknek némelyike egy
hétig kinlódott. A ti kínjaitoknak tovább kell tartani. Halljad, miként?

Hurtado arra gondolt, bár csak Miranda is meghalt volna.

– Sem téged, sem nődet nem öletlek meg, – folytatá az indusfőnök
kegyetlen nyugalommal. – Ti élni fogtok. Be sem záratlak benneteket;
járhattok, kelhettek szabadon. El sem választalak egymástól benneteket;
egy házat adok át számotokra, abban lakjatok tetszéstek szerint.
Mindennel el lesztek látva, a mi az életre kell; szolgálni fognak
benneteket cselédek, mint saját magamat, s jaj annak, ki egy hajatok
szálát meggörbiti. Az mintha csak a bálványisten szemébe köpött volna.

Hurtado bámulva nézett az indus főnökre, ki mindezt a legkegyetlenebb
hideg düh kifejezésével mondá el.

– Hanem egyet tudj meg, fehér ember. Együtt lakhatol, beszélhetsz,
járhatsz, együtt ehetel feleségeddel; de kettőtök közt fog feküdni az
éles bárd. Tudod-e mit jelent a közben fekvő éles bárd? Nem tudod. Én
megtanítlak rá. Szeretitek egymást? Nagyon jó. Lássátok egymást;
beszéljetek, sohajtozzatok; hizelegjetek egymásnak, epedjetek álmatlan
éjszakákon át egymásra gondolva, ez mind szabad: de egymást megölelni,
megcsókolni nem lesz szabad. Egy éber őr fog reátok mindenütt vigyázni,
ébren és aludva; otthon és odakünn; a házban és az erdőn.
Megvesztegetlen árnyék fog utánatok járni, a ki elárul, és ha egyszer,
egyetlen egyszer elhagynád magadat ragadtatni arra, hogy nődet
megcsókold, akkor egymás szemeláttára foglak benneteket halálra
kínoztatni. – Most tehát légy feloldozva és járj szabadon. Asszonyod
lakásodon vár reád. Ő is épen úgy tudja, hogy az ő csókja megöl téged,
mint te tudod, hogy a te csókod megöli őt. Most menj hozzá és élj, a
meddig akarsz… Sziripa király ezt itélte felőled.

Oh valóban Sziripa király legkegyetlenebb volt minden kaczikák között, a
kik valaha élni hagyták azt, a ki meg akart halni.

Milyen lehet két szerető szív viszonttalálkozása, kiknek csak közelíteni
szabad, de egymáson dobogni nem. Ifjú férj és ifjú nő, a szerelem
hevétől égve, mindennap láthatják egymást, járhatnak, kelhetnek együtt
virágos erdőkön, a hol fű, fa, madár, lepke, minden szeret; csak ő nekik
nem szabad szeretni egymást. Mondhatják egymásnak a leghizelgőbb
szavakat, de a két beszélő ajk között közbül fekszik az elválasztó bárd:
a mindenütt kisérő kém szeme.

A nő mindig forróbban szeret, mint a férj; de a nő mindig is jobban
félti kedvese életét.

Miranda szent regéket tudott mondani férjének nagy királyokról,
királynékról, kik Istennek tett fogadás szerint örök epedésben éltek:
szerettek boldogság nélkül. Rájuk is ily koronák várnak.

Majd az asmodái démonról, ki az ó-szövetségi férjeket nászéjeikben
megkinozá, s az angyalról, ki őket megszabadítá. Ez angyal védje őket
is.

Sziripa királynak volt egy neje, fiatal, bársonybőrű, koralajku némber:
ez beleszeretett az ifjú idegenbe.

Szerette is és szánta is.

– Hallod-e te fehér ifju – mondá neki, – szeress engem és én a kedvedért
megölöm Sziripát, téged teszlek helyébe királynak, s akkor leszesz
rabszolga helyett király, özvegy helyett két nő férje.

Hurtado undorodva utasítá el magától a rézkirályné vallomását.

A királyné ez időtől még jobban szereté őt és üldözé.

Ezentúl két kém leste az ifju párt, a királyé és a királynéé, s ha aludt
volna az egyik, ébren volt a másik.

Miranda és férje tudták azt jól, hogy az egész házban, mely lakásukra
van rendelve, minden szolga, cseléd, felügyelésökre rendelt őr, s
megszabadulásra gondolni sem lehet. Hova? Kihez?

Mindkettő tudta azt, hogy egyetlen csók hitvesének halála lenne, kínos,
gyalázatos halála s e csók bármi édes lehet is, nem lett kérve, nem lett
adva.

A pokol istene a pogány hitregében azzal bünteté az az elkárhozottat,
hogy az örökké éhezőt szüntelen előtte libegő s ajkaitól elfutó
lakomával ingerlé; – a chinai hóhérművészek a kínzás legfinomabb nemének
találták a halálraitéltet nem hagyni elaludni, szüntelen ébren tartva
ölni meg. Sziripa túltett rajtuk.

Van egy ananászfaju gyümölcse Dél-Indiának, melynek nedvéből csodaszerű
italt készítenek; a ki azt megkóstolja, szerelmes bódulat lepi meg
idegeit, szívén uralkodni többé nem bir; túlságos élvezet után meg is
öli az embert.

Sziripa oly kegyetlen volt, hogy e gyümölcsöt szüntelen föltéteté az
elitéltek asztalára s annak nedvét a számukra küldött pálmabor közé
vegyítteté.

Ők azonban soha sem nyúltak e haláladó édes méreghez; valami undort
éreztek iránta, mely éltüket őrizte meg.

Egyszer Hurtado egy ily gyümölcsről leszakított egy húsos pikkelyt, s a
kezére fecscsent nedv azon olyszerű lemoshatlan nyomot hagyott, minőt a
farkastej hagy a bőrön. «Ez méreg» mondá nejének.

– Nem jobb volna-e, ha meghalnánk együtt, mint hogy élünk így együtt?

És megoszták egymás közt a gyümölcsöt. Ezuttal nem Éva volt, ki az almát
kinálta férjének.

Az édes méreg eltöltött minden eret. Ez a halál. A halál nagyon édes.
«Ölelj meg, csókolj meg» rebegék egymásnak.

A kémek futottak hírt vinni a királynak, királynénak.

«A férj megcsókolta nejét!»

Jött a király és a bakó; a királyné és a kínzók.

Miranda ajka még akkor is férjéhez volt tapadva. A csók hosszú volt,
mert a túlvilágon végződött. Az öröm végtelen, mert a halálban múlt el.
Két szív szakadt meg egymáson.

Az angyal, ki Tóbiást megmenté a rossz szellemtől, ezeket is ki tudta
ragadni a vad ellenség kezéből s bizonyosan jó hely, a hova vitte.



A FEHÉR LAP.

Gaussin kisasszony fiatal szinésznő volt, Bouret úr pedig fiatal
boltossegéd, mikor egymással megismerkedtek.

Mikor megismerkedtek, még Gaussinnak nem volt híre, Bouretnek nem volt
vagyona: egyik sem adhatott a másiknak egyebet, mint saját magát. De hát
nem elég sok-e ez? Ha az ember a kedvesének úgy átad mindent, hogy
magának nem tart meg semmit.

Fiatalok voltak és szerették egymást.

Később Gaussin hírt szerze magának; a hír aranyat is terem (nem nálunk,
hanem másutt), hullott a koszorú, vers és louisdor a kedvencz művésznő
lábaihoz; hullottak hasonló mértékben sebzett szívek is lábaihoz. A
szíveket ott hagyta, a többit megosztotta Bouretval; a koszorúkon
pihentek együtt, a verseken nevettek együtt s a louisdorokat elköltötték
együtt.

Bouretnek ekkor sem volt még semmije, csak jó szerető szíve; hanem
hiszen ez is Gaussiné volt.

– Nem maradok én mindig ilyen szegény, mondá az ifju szerelmes
kedvesének; nekem álmaim vannak, a mik azt jósolják, hogy még egykor
milliomos leszek; oh az ilyesmit csak akarni kell. És ha egyszer én
nekem egy millióm lesz, akkor te neked meg egy milliód lesz és egy
sous-d. Egy sous-t tán érek magam is – ráadásképen?

A szerető megölelte s azt mondá rá, hogy ő ezt a «másik» milliót tartja
meg.

A fényes álmok nem hagyták nyugodni a nagyravágyó ifjut, egy napon
búcsut vett Gaussintól. Elindult a szerencsét üldözni.

– De nem akarok adósod maradni, im egy üres lapot hagyok nálad, nevemmel
aláirva, két tanú által előttemezve, felül a czimzet saját kezemmel:
«Gaussin kisasszonynak; kötelezvény: Én alulirott kötelezem magamat…» a
többit töltsd ki te, majd ha milliomos leszek.

Azzal megcsókolták egymást, Isten tudja hányszor és hányadszor? s
elváltak.

Ez elválás után Gaussin kedélye nem volt többé az, a mi eddig; valami
búskomolyság vett erőt rajta; ez átvonult szerepein is, ártott hirének s
lassankint elfogyasztá a koszorúkat, verseket és louisdorokat. Mert
ilyen a művész dicsősége.

Bouret pedig milliomos lett.

Merész vállalatok, előre tekintő lélek, jóltevők hátát kellő időben
zsámolyul használni tudó bölcseség, s hozzá egy kis háborús világ,
léggömb sebességgel emelék fel az óhajtott millióig.

Persze, hogy a mint az első milliója megvolt, a szegény Gaussin nem
jutott többet eszébe.

És azután jött a második millió, jött a tizedik, jött a századik,
utoljára hatszázezer livre évi jövedelme volt, a mi papirosra lefordítva
tesz a mi pénzünk szerint hat millió osztrák értékű forintot.

No akkor meg már épen nem gondolt a szegény kis Gaussinra.

Ah, hisz már akkor az udvarhoz volt bejárata; a hol a világ első
szépségei voltak egy kalitban, a kiknek nem is ő udvarolt, hanem azok
neki. Kinek jutott volna itt eszébe a régi Gaussin?

Azaz, hogy néha még is eszébe jutott ez a név, mikor a főkönyvében
lapozgatott s egy betöltetlen szám figyelmezteté, hogy van egy általa
régente kiadott charta bianca, még pedig egy könnyelmü szinésznő
kezében, a ki majd annyit irhat rá, a mennyit neki tetszik.

Többször fel is szólíttatá ügynökei által Gaussint majd barátságosan,
majd hivatalosan, hogy adja elő azt a fatalis fehér lapot, irjon rá
valami összeget, legyen az száz, vagy kétszázezer frank, szabja árát, de
ne tartogassa tovább magánál, mert az a magas financiér számításait
untalan zavarja.

Gaussin azonban nem egyezett. Minden barátságos és hivatalos
felszólításra azt felelte, hogy nem adja a fehér lapot, mert az neki egy
milliót ér.

Világos, hogy régi szaván akarja fogni a bankárt az impertinens creatura
s egy kerek milliót akar tőle facsarni.

Félmilliót már igért Bouret a fehér lapért, de Gaussin nem adta elő.

Egyszer nagy szüksége volt XV. Lajos királynak pénzre.

A bankároknak saját házaikban való meglátogatását nem III. Napoleon
találta fel; ezt tette XIV. Lajos Bernát Samuval, a kinek az apja
egyházfi volt, és XV. Lajos Bouretval; és e magas kitüntetés a
bankároknak mindig sok pénzükbe került. A Croix Fontaine-i pavillont,
melyben Bouret fejedelmét megvendégelte, négy millió bánta meg.

A király ép oly kegyelmes volt, mint Bouret engedékeny. A sok magas
kegyosztalék között az is előhozatott úgy «en passant», hogy jó volna
azt a hóbortos Gaussint törvényesen kényszeríteni, hogy bizonyos «fehér
lapot» a bankár aláirásával adjon elő, s egy megitélendő sommával
elégedjék meg, nehogy még zavarba hozza a nagy financiert, épen akkor,
midőn a fejedelem pénzügyeinek rendezésére áldozza fel tehetségeit. – Oh
hisz ezen legkönnyebb segíteni.

Gaussin kisasszony ellen rögtön kiadott egy lettre de cachet, ő egy kis
időre elvándorolt a Bastillebe; de zsöllyeszékben vitték, nem történt
semmi baja. Az alatt hivatalosan felnyitották fiókjait, meglelték a
lepecsételt levelet, melynek hátuljára volt irva «Bouret kötelezvénye»,
azt a törvényszék elé vitték; ott felbontották.

A fehér lap már be volt töltve.

És mi volt a kötelezett összeg?

«Én alulirott, Bouret János, kötelezem magamat – a szegény kis Gaussint
holtomig szeretni.»

Egyéb semmi.

… Tizenhét esztendő múlva Bouretnak nem voltak se milliói, se palotái;
hanem az adósok börtönében halt meg, s eltemettetett hitelezői
költségén.



MILYENEK A FÉRFIAK?

ELBESZÉLÉSEK.



A KARDVAS ÉS A VILLÁM.


I.

Köröskörül, a mennyire szem lát, egy bokor, egy kóró, egy pálma, egy
fűszál sem lepi a mezőt; a láthatár egyik szélétől a másikig nem vet
semmi árnyat a kelő nap előtt, csupán egy domb a puszta közepén, s egy
férfi, a ki a domb oldalán fekszik, könyökét azon négyszögű kőre
nyugtatva, mely a domb elejére van ásva.

A férfi most ébredt föl, vagy tán most hagyta el a reggeli imádkozást,
még térdelve fogadja a napot, s keze hosszú olvasója fekete gyöngyein
nyugszik.

Viselete olyan, mint keleten a koldusoké; durva daróczpalástja szőnyegül
alája terítve, szétnyitott ujjatlan inge naptól égett sebhelyes karjait
engedi láttatni; lábai fedetlenek, az egyik nyomorék, sánta,
megcsonkított.

A férfi haja és szakálla fehér, de arcza tagadja éveit, az még fiatal,
piros, életszinű; széles homlokán semmi ráncz, szemei fényesek,
villogók; ajkai teljesek, egész tekintete szelid, szilárd, komoly.
Valami kegyes zarándok, valami szent bölcs, valami nyomorék koldus.

A pusztaság keleti láthatárán, köves Szivász sík pusztája fölött, egy
magas, vörös pyramid állja a napsugarak útját; a hajnal ködében inkább
egy vörös árnyhoz hasonló. A nyugati határon pedig egy álló felhő
borong, mely mozdulni nem látszik; egy fekete, szegélytelen felhő,
melyet a hajnal szele meglebbenteni nem bir, a hajnalsugár megaranyozni
nem tud.

Az egész vidék felett emberhangtalan csend van; hanem e méla csenden
keresztül hangzik valami folytonos fájdalmas zengés, mely mintha a föld
alól jőne. Messze, messze, köröskörül, mindenütt, a merre a puszta
terül, hangzik az a vérfagylaló, szomorú, szívreszkettető hang; mintha
az élő föld siralma volna, mintha elkárhozottak nyögése, kiáltása
hangzanék fel onnan az alvilág boltozatai alól, tompítva a föld rétegei
által; mintha átkozott szellemek zűrdala töltené meg a levegőt, a miről
senki sem tudja honnan jön és hová megy?

A magános vándor arczán nem látszik semmi vonása a félelemnek; a puszta
rémképe, a puszta rémsírása nem borzasztja őt vissza.

Ha e puszta dombon, kisértetsóhaj közepett végig alhatta az éjszakát
egyedül, a napot sem fogja rettegni; – még egyszer leborul a halomra, s
homlokával a durva követ érintve, esküvő szóval mond, a pornak
beszélvén:

– Oh bölcsek bölcse! Hadd eltanulnom nagy tudományodat, hogy
bevándoroljam vele a világot és bevégezzem azt, a mit te félben hagytál!

És azzal feláll s nagy méltósággal körültekint a pusztán.

Az a puszta Iran boldog földe; még tegnapelőtt Ázsia negyedik
paradicsoma, ma sivatag.

Az a domb Abu Mozlim sírja, ki fél millió embert öletett meg hosszú
harczaiban.

Az a bölcs, az a vándor, az a koldus, ki a síron pihent, Timur, – a
kardvas. Rettentő gúnynevén Timur Lenk, a sánta; hizelgői nyelvén
Gurgán, a nagyúr; – Szahil Kirán, az idők ura; – Dsihángir, a
világfoglaló; a kilencz világhódító közül a legutolsó, kinek fején
huszonhét ország koronája nyugszik, kinek lábai alatt az Industól a
Volgáig huszonhét ország népei nyögnek; a rettenetes Tamerlan!

Az a veres gúla ott a keleti láthatáron, az a koponya-pyramid, melyet
kilenczvenezer hadi fogoly levágott fejeiből rakatott, – az a
mozdulatlan felhő a nyugati látkörön, az Szivász füstje, mely két nap
előtt még százezer lakos városa volt, és ma ugyanannyinak sírja.

Ez a félelmetes döngés, sírás itt a föld keblében: ez pedig négyezer
örmény harczos jajszava, kiket a győztes hódító élve behantoltatott,
deszkákkal falaztatva ki sírjaikat, hogy halálkínjaik sokáig tartsanak.
Azok sírnak fel a föld alól.

És a sánta ember, bivalycsont buzogányára támaszkodva, önelégülten néz
végig a pusztán, mely tegnapelőtt még paradicsom volt s melyet az ő
paripái tapostak ilyen sivataggá.

A mit lát, a mit hall, az lelkének gyönyör!

A puszta sír! A föld siratja önmagát!


II.

Timur tábora teli volt mindig tudósokkal, költőkkel, énekesekkel.

Mikor egy országot elpusztított, mikor egy várost földig rontott, élő
nem maradt nyomában, s a hol ő keresztülment, nem maradt utána sem
gyermeksírás, sem ebugatás, sem kakasszó, mindent kiirtott.

Hanem a tudóst, a költőt, azt megkimélte.

A dúlás napján sátora menhely volt számukra, testőrei azok kapuinál
álltak, hogy egy hajukszála meg ne görbüljön, s midőn odább ment, csak a
halottak kincseit vitte magával, a holt kincseket, az ezüstöt, aranyat,
gyöngyöt és az élő kincseket, a tudományt és a művészetet.

Táborában hemzsegett a csillagjós és bűvész, költő és utczai énekes,
népbölcs és kötéltánczos, festész és majomtánczoltató, orvos és
szemfényvesztő, mérnök és sólyomidomár; Timur mindezeket fényben
járatta, gazdagon fizette, bőven lakmároztatá, – és mindezeket
végtelenül megvetette.

Hordta őket táborával, hogy bolondítsák a népet; de őtet magát nem!

Mit törődött ő a csillagjóslatokkal, ki magánál fényesebb csillagot nem
ismert? mit tanult volna ő a történetiróktól, ki maga csinálta a
történetet? mit hallgatott volna ő a versekre, mik forró szerelmet
énekelnek, ki a rabnépek leányait díjban osztá zsoldosainak?

Megveté az egész tudós hadat. De felhasználta őket, hogy a népekre
hasson általuk.

A tábor hadd hallgassa a költők regéit, hősök viselt dolgairól; a
krónikások hadd jegyezzék fel pergamentjeikre azt, a mit ő parancsol,
hogy feljegyeztessék; a sok mindenféle komédiás hadd mulattassa a népet,
s hadd tudja az, hogy mind e mulatságot az ő urának köszönheti, az oszt
örömeket, tréfákat, látványokat az ő szolgáinak.

A hedzsref nyolczszázharminczadik évében történt az, hogy két hódító
birodalmának sarkai összeértek; az egyik volt Timur, a másik Bajazid,
kinek mellékneve volt Dsildirim, – villám.

Ugyanazon Bajazid, kinek neve egy más boldogtalan nemzet évkönyvébe is
vérbetükkel van beirva; a mely nemzetet, a kik nagyon kegyelmesek nevére
emlékezni, még ma is magyarnak neveznek, – a nikápolyi diadalmaskodó
Bajazid.

A hol két kard éle összeér, ott verekedés van. Két világfoglaló hogy
férhetett volna meg egymás mellett?

Bajazid három olyan tartományt hódított meg fegyverrel, mik Timur
védhatalma alatt állottak, s Taherten, Szaruchán és Aidin khánjait
városaikból kizavarta, Aidin khánját fogságra vitte, nejével együtt.

Aidin khánja pedig kegyencze volt Timurnak.

Timur e bántalomért követeket küldött a szultánhoz, kérve, hogy adja ki
védenczeinek tartományait, Aidint és nejét, valamint a menekült Taherten
khán háremét bocsássa szabadon.

A szultán a büszke szóval jövő követséget meg akarta öletni, csak
vezérei beszélték le róla; lám Timur, a puszták fia, ellenség követeit
meg nem öleti soha. Azonban azt mégis megtevé, hogy Timur követeit
tevefarkkal verette végig az utczán és tömlöczre vetteté. Timurnak pedig
azt üzente vissza, hogy ha még egy szót mer Aidin khánért emelni, azt
két darabban fogja megküldeni hozzá.

Timur hallgatott és készült.

Készületeinek helye volt a mező, eszközei a fegyverek.

Míg a táborok ortái rendre gyülekeztek, a harczi népet mulattatá költő,
dervis és kötéltánczos.

Egy napon Shacheddin, Timur történetirója, megszólítá a gondolataiban
elmerült Timurt.

– Világ ura; légy kegyelmes; egy bűvész kivánkozik színed elé.

– Miért? Ha pénz kell neki, megkaphatja a nélkül, hogy látnám.

– E bűvész nem pénzt, tetszésedet akarja megnyerni.

– S ha azt meg nem nyeri, akkor időmet lopta el; az idő pedig élet, s
így életemet lopja, s azzá lesz, a mivé a királygyilkosok.

Ily eszmejárást sokszor lehete hallani Timurtól, ki egy sophismáért
öletett, egy találó élczért megkegyelmezett.

Shacheddin nem tágított.

– A bűvész Damascusból való, Aidin szülővárosából.

– Aidin! sóhajta fel Timur s ez emléknél gondolkozóvá lett. Jól van,
jőjjön elém; de add tudtára, hogy én is bűvész vagyok, s megtörténhetik,
hogy lábaihoz fogom tenni a fejét, s azt kivánom, hogy tegye a helyére
ismét.

Shacheddin földre borult és eltávozott.

Perczek mulva Timur testőrei futva jöttek a bűvészszel Timur elé. A
tisztelet szabálya volt az, hogy mindenki, ki a hatalmas úr elé jön,
szaladva jőjjön és sebesen boruljon arczra; lassan járni kevélyek dolga.

A bűvész tarka tali ruhába volt öltözve, fején hosszú hegyes süveg,
körülfonva selyem szövettel; szakálla sárgára volt festve és szemöldökei
kékre; képe teleirva talikbetűkkel zölden és vörösen.

– Bűvész! szólt hozzá Timur, kegyetlen gúnyolódással; hol jártál
iskolába? Almanzor bolondjai közül vagy-e, vagy a chinai bohóczok
czéhébül? Tudod-e azt a mesterséget, hogy egy jelenlevő embert más
országba átvarázsolj, vagy egy más országban levőt ide varázsolj elém?
Értesz-e e tudományhoz?

– Értek hozzá uram, felelt a bűvész földig hajolva.

– Ha értesz, akkor tedd meg azt, hogy itt előttem álljon e pillanatban
Aidin khánja, az én szeretett szolgám; s ha ezt meg nem teszed, akkor
tedd meg azt, hogy te magad légy ezer mérföldre innen, mert ujjam hegye
ezer mérföldre ér, s ujjam hegyén van halálod.

– Parancsod szerint teszek, szólt a bűvész, hagyd meg szolgáidnak, hogy
hozzanak elém egy kádat tele vízzel.

– Igy tett Shachabeddin is, szólt hideg tréfával Timur. Hozzatok kádat a
bűvésznek.

A kádat tele vízzel letették a bűvész elé; az ruhástul belépett, s azzal
lebukott a víz alá.

Timur hitetlen megvetéssel nézett a szemfényvesztés műtételére, s a
halál nemeiben válogatott, melylyel az ügyetlen csalót megbüntesse.

Ekkor egyszerre kétfelé csapott a víz a kádban, s a tarkaképű bűvész
helyett egy férfias, deli ifju állt Timur előtt, vállig omló
szöghajakkal.

– Itt áll Aidin khánja!

Timur, mint a gyermekére találó oroszlán, szökött fel helyéről, s
odarohanva, karjai közé zárta az ifjut, s bár féllába biczegett, ölében
vitte őt sátoráig s ott leülteté párduczbőr fekhelyére maga mellé.

– Hogy jöttél ide?

– Mint bohócz, szólt mosolyogva Aidin khán. Egy szál kötélen tánczoltam
végig ellenséged birodalmán.


III.

«Egy fejedelem, mint kötéltánczos!»

Lehet-e lealázás ennél nagyobb? Lehet-e boszúra tárgy keserűbb?

– Merre jöttél? Mi városokon keresztül? kérdezé Timur a khánt, kit lábai
elé ültetett.

– Smyrnából mint kengyelfutó szöktem el; a bámuló nép addig dicsérte
gyors lábikráimat, míg egyszer aztán elvesztem szeme elől. Aleppóban
majmokat tánczoltattam, Bagdadban bukfenczet hánytam, Damaskusban egy
kötélen felmásztam a minareh tetejére; Angorában éles kardokat dugtam le
a torkomba, Szivászban a szultán fia előtt égő parázsokat nyeldestem.

Timur Lenk ujjaira szedte a városok neveit, a miket Aidin khán előtte
sorra számlált: Smyrna, Aleppo, Damaskus, Bagdad, Angora, Szivász.

Egyik kő nem marad a másikon belőlük, és a bámész nép, mely egy
fejedelem bohóczugrásain kaczagott, meg fogja azt siratni majd és a
sirásra nem lesz sok ideje.

– Hát gyermekeid? kérdé Timur kegyenczét.

Aidin felsóhajtott.

– Azok Bajazid rabszolgáinak korbácsát csókolják.

– Nem fogják csókolni sokáig.

Timur hivatá Shacheddint, s új levelet iratott vele a szultánhoz. Gondja
volt rá, hogy midőn saját nevét a levélre irja, az a szultán nevével
egyenlő sorban álljon; ne is legyen nagyobb betükkel irva, mint az övé,
se más szinű festékkel. Timur nevét nem alul, hanem felül szokta irni a
levélre.

A levél szavai nem voltak szenvedélytől sugallva, de azért tele
kevélységgel.

«Nem tudod-e, hogy Ázsia legnagyobb része fegyvereimnek s törvényeimnek
hódol? nem tudod-e, hogy hadseregem egyik tengertől a másikig ér, s a
föld fejedelmei sort állnak kapum előtt? S mi a te büszkeséged? Az
anatoli keresztyének fölötti szegény diadalok? Azok felett győztél, mert
a próféta kardja volt kezedben, s azt megáldá Allah. De ki véd meg én
ellenem? Egyedüli védelmed a korán, melynek parancsait teljesíted, mint
én. Légy bölcs és ne vesd meg ellenségedet azért, mert valaha kicsiny
volt. Mikor a sáska megnő, hogy szárnyai megveresednek, akkor szembeáll
a verébbel, mely őt meg akarja enni, és megverekszik vele.»

A milyen gyorsan arab mén száguldhat, oly sietve vitték Timur hirnökei
az izenetet Bajazidhoz, melyben a khán még egyszer fölszólítja a
szultánt, hogy elfoglalt városait adja vissza békén, elűzött khánjainak
családjait bocsássa szabadon s azután menjenek seregeikkel Allah nevében
keletnek, nyugatnak, egyik a bálványimádókat kiirtani, másik a
keresztyén világot letörni.

A milyen gyorsan arab mén száguldhat, oly sietve jött vissza Bajazid
válasza Timurhoz, ki azt még mindig táborában várta.

Timur alig nyitá fel a levelet, már a harag pirja futotta el arczát. A
mint felül a nevek egymásután irva voltak, Bajazid neve egy hüvelykkel
magasabban állt, mint Timuré, s míg ez feketével volt irva és apró
betükkel, mint a többi irás: a szultán neve talikbetükkel és aranyos
festéssel pompázott.

A szöveg sem volt engesztelőbb.

Nem olvasá a hizelgő neveket Timur, nem nevezték őt Gurgánnak,
Dsihángirnak, hanem nevezték országok rablójának, pusztai tolvajnak,
féregnek, nyomoréknak, félembernek, ki egyik lábára sánta. És olvasá
híre ócsárlását, fegyverei gúnyját, kérelme kicsúfolását, fenyegetései
megvetését.

«A mit elfoglaltam, az az én országom; a kit elfogtam, az az én
rabszolgám».

«Ha el akarod venni, jőjj érte».

«Jőjj és hozd magaddal milliónyi hadaidat, a nyomorult nyíllövőket, kik
edzett vitézeim előtt mint polyva fognak szétszóratni.»

«Jőjj és szemközt fogsz találni».

«Jőjj és háromszor légy nődtől elválasztva, ha meg nem jelennél
előttem!»


IV.

«Háromszor légy nődtől elválasztva, ha meg nem jelennél!»

Kelet minden történetirója az irtózat visszatiltó remegésével jegyezte
fel e bántó mondást! Ibn Shunah Arabshah, Sherefeddin, a persa
Khandemir, mind borzalommal irják le e szókat, s a keresztyén
történetirók, Phranzas, Chalcondylas, maguk is bevallják, hogy muzulmánt
nagyobb káromlás ennél nem érhet.

«Háromszor légy nődtől elválasztva!»

A ki egy nőt szeret, imád, becsül; hű társat, gyermekei anyját,
királynét a világ előtt és királynét otthon.

És a ki tudja, hogy az alkorán parancsa szerint férj könnyen elválhat
nejétől; de ha ujra vissza akarja azt venni, akkor e nőnek előbb egy új
férj karjába kell vándorolnia, e férjnek kell őt újra eltaszítani s csak
úgy lehet ismét első férjeé.

Oh az borzasztó szidalom egy muzulmánnak: «háromszor légy nődtől
elválasztva».

Ez több az arczulverésnél, ez több a kard-kettétörésnél, ez több az ősök
sírjainak bemocskolásánál! Ez halálsérelem egy muzulmánon!

És ha e muzulmán egy fejedelem? – És ha e fejedelem egy Timur?

Timur Lenk nem sírt, nem ordított, nem dühöngött. Némán felemelkedék, s
két kezével kiterjesztve, feltartá az égre a végzetes irást, mintha
mondaná ott valakinek: «im olvasd te is».

És vezérei, fiai, a vazall fejedelmek borzadva látták őt sátora közepén
állni, a mint ajkai némán beszéltek, valami olyan beszédet, a miből nem
hallott senki semmit, hanem ha azok, a kik magok is láthatatlanok.

És azután összehajtá a levelet csendesen, s eldugta keblébe, hogy ott
viselje azt, míg megboszulva nem lesz e bántás.

És azután nem látszott arczán semmi harag.

Timur nem verette lánczra a sértő izenet hozóit, mint tett Bajazid az ő
követeivel; nem vágatta le orraikat, füleiket: aranysüvegeket, hímes
köntösöket ajándékozott nekik, s lóra ültetve valamenyit, kiséretébe
bocsátá, s körülhordozá őket táborában; meghagyta nekik számlálni
zászlóit, seregeit; előttük gyakoroltatá harczelefántjait, mik neki
mennek a görögtűznek, s megismerteté velük, hogy lovasainak dolmánya
alatt pánczél, turbánja alatt aczélsisak van. – Menjenek vissza urukhoz
békén, mondják el neki, hogy Timur készen áll, meg fog jelenni előtte;
meg is várja őt, ha előbb érkezik s nem sietteti; készüljön el jól,
szedje össze derék hadait; s hogy ideje legyen, Timur ellenségéhez
méltón megjelenhetni, addig Timur Szivász várát veszi ostrom alá, mely a
szultán legerősebb védbástyája.


V.

A Taurus hegytetőről nézett végig Timur Lenk boldog Anadoli völgyein.
Egy új világ, egy új paradicsom terült lábai előtt; zöld mezők, zöld
ligetek között száz helység fehérlett távol és közel; és a merre zöldet
látott a szem, ott mind az ő hadseregei tanyáztak.

Előtte, a völgytorkolatban, feküdt Szivász, tömör bástyákkal kerítve
minden oldalról, s körülfogva mély vízárkokkal, miket három oldalon
süppedékes mocsár tesz hozzáférhetetlenné, csak a negyediken van szabad
tér, mely kapujához vezet, s azt háromszoros fal védi, magas
őrtornyokkal.

Ez azon hely, a melynek jajkiáltása hírül viendi Bajazidnak, hogy Timur
megindult a hadba.

Előre meg volt az izenve Bajazidnak, készülhetett reá.

Százezer lakója volt Szivásznak, közte húszezer harczos férfi; ezekhez a
szultán még tízezer örmény vitézt küldött, hadai javából, s vezérül
Ertogrult, másodszülött fiát.

Harczkészlet, élelem egy évi ostromra volt felhalmozva a várban, melynek
kérkedő mellékneve volt: a megvíhatlan.

Egy év! Akkorra már az árpát is lekaszálják Szivász palotáinak udvarán,
a mivel azokat Timur Lenk gúnyra bevetteti.

Timur hadseregében a huszonhét szolganép hajlamai szerint volt
osztályozva. A tatár és persa alkotta lovasságát, a bányászatban
gyakorlott mandzsu építé földalatti aknáit, a hajlékony indu fajból
válogatta csapatait, miket «falmászóknak» nevezett.

Mindegyik egy-egy bűvész, ki egy kötéllel derekán, egy hegyes vassal
kezében, fogai között a jatagán, egész testén semmi öltöny, éjszaka az
ellenséges falhoz mászva eljut, nesztelenül, mint a kigyó, a téglák
közeibe fogózva, félig a síma falhoz tapadva, félig alant álló társa
vállára nehezülve, a bástya párkányáig felkapaszkodik, míg az eleven
lábtó, ember ember vállán, a szédítő magasságban a falhoz tapadva, egész
a bástyafal párkányáig fölér; s ez eleven hágcsón, társai testén
felkúszik a többi; ha leesik egy, összezúzza magát, fogait összeszorítja
s hangtalanul meghal, hogy nyögése el ne árulja társait. Az első
felmászók csendesen odakúsznak a gyanútlan őrhöz, mint a párducz, a
földhöz meglapulva; mikor az hátat fordít, hirtelen nyakára vetik a
hurkot s lerántják, – egy szó sincs, az meghal. Azután ha ezeren,
kétezeren feljutottak a bástyára, akkor lesuhannak az őrtornyokhoz,
megfojtják a vigyázókat, elvagdalják a hidak lánczait, kitárják a
kapukat; akkor aztán rajta! jöhetnek Timur vasemberei, a kiknek mind a
két kezükben kard, ölni, vágni, pusztítani!

Sokszor sikerült már ez orozva támadás a falmászókkal Timurnak. Erős
sziklavárak, mik hosszú ostromra voltak készen, egy éjjel, lopva,
álomban, estek a hódító kezébe. E sors volt szánva Szivásznak is. A
kapuk fekvése, a sánczok belseje kémek által el volt árulva jól.

Csak egyről nem tudósíták Timurt; arról, hogy Ertogrul mellékneve «az
éjmadár»; a szultán másodszülötte soha sem alszik éjjel, mindig nappal;
éjjel a falakat járja, mint a bagoly.

Timur várta éjfélig, várta hajnalig a jeladást a kapuk felől; katonái
kardmarkolaton a kézzel, szemeikkel a várfalon lesték a roham perczét. A
gönczöl körül is fordult már az égen, a hajnalcsillag is feljött és még
semmi nesz sem volt a várban.

Mikor aztán kivilágosodott, a várfalakon felállított huszonnégy óriási
vetőgép elkezdett egyszerre megmozdulni, s a mint az érczrudak süvöltve
ellökék tekéiket, Timur Lenk a táborába lehulló lövegekben saját indus
vitézeinek göndörhajú fejeire ismert.

Reggeltől késő estig hajigálta Timur táborát az ostromlott várnak minden
balisztája tulajdon legjobb vitézeinek koponyáival.

Timur tizével, huszával látta e drága főket a légből aláhullani. Mind
válogatott athleták, kitanult erőművészek, kik Delhiben végezték
tanulmányaikat, kik Georgia sziklaoduiból köteleken alábocsátva verték
ki az ellenséget. Mind levágattak!

Késő estig hullottak a véres tekék a hódító lábaihoz; összegyűjthette
őket. Neki sok ily gyűjteménye volt már; de ezek az övéi voltak.

Ertogrul úgy tett, mint a ki az oroszlánt korbácscsal üti meg.

Timur ekkor nyolczezer aknaásót állított munkába. Csak egy helyen volt
hozzájárulható a várlak, azon helyhez egy széles alagútat vágtak a föld
alatt, azt kiboltozták gerendákkal, azután megtölték kénnel és földi
gyantával s akkor meggyujtották.

A megszállás tizenheted napján a szivászi őrsereg valami nehéz, fojtó
gőzt érze a légben, mely a szívre nehezült, a bátorságot lohasztá, a
föld forró volt és veres színt öltött, fű, fa kiszáradt a bástyák körül
s nyiladozó repedések hasogatták meg a tömör falakat párkánytul talapig.
A hőség elviselhetlen lett, a földbe vert korlátok szenesülni kezdtek, a
bástyafenékbe rejtett gabona korommá vált, a boros tömlők szétpukkantak
s a tizennyolczadik napon a bástyafalak vaskapuikkal együtt leomlottak
az alattuk égő pokolba.

És ekkor hallatszott a «Sűrűn!»

Ez volt a tatárhad csatakiáltása.

Szivász bástyarése egy nyitott kapu lett az ozmán birodalom falán; az
ellen elözönlötte a várost; sem férfi, sem asszony, sem gyermek nem
maradt ottan, a ki Szivász bevételének napját tegnapnak nevezhesse.

Csak négyezer örmény harczosnak hagyta meg Timur az életét.

Elég kegyetlen volt Ertogrulnak megigérni, hogy élve hagyja őket s a
szultánfit sem öleti meg, a míg ő maga nem fogja kivánni.

És szavát tartá.

A négyezer örmény vitézt eltemetteté élve, kifalazott sírokba; Ertogrult
pedig átadá rabszolgáinak, hogy fején koronával, nyakán aranyörvvel
hordozzák körül a táborban s mutogassák a bámész sokaságnak, mint egy
ritka vadállatot, mint egy csodaszörnyet. Harmadnap maga kérte a
szultánfi, hogy öljék meg. Timur megadta, a mit kért.

És a mely napon ez történt, ő maga táborától távol, azon pusztaságon,
melyet tábora letarolt, abban a temetőben, a honnan ellenségeinek átka,
kétségbeesése még fölzengett, azon a síron, melyben Abu Mozlim, a
kegyetlen, számol a sír férgeivel, aludta át az éjt és a midőn
megvirradt, táborának vezérei kijöttek hozzá a szivász sátrak közül,
hogy az elfoglalt vár pompás rézkapuját lábaihoz tegyék.

A rézkaput Szamarkándra küldé, birodalma székvárosába. Ott voltak
kirakva mind hosszú sorban az elfoglalt, az elpusztított városok kapui:
– egy rémemlékű muzeum, – melynek küszöbét a delhii Brahma-isten óriási
jáspis-szobra képezé, odafektetve az útba, hogy minden igazhivő lábával
taposson a szomszédország istenképén.

Azután előjöttek az asszonyok, a szentes Tumanaga, Timur gyermekeinek
anyja és Csolpán (a hajnalcsillag), legifjabb kedvencz neje, kik a
hódítót hadjárataiban kisérték s míg ő várakat ostromolt, azalatt ők a
szentek s próféták sírjaihoz jártak búcsúra, azokra mosékat építtetve,
kerteket ültetve, s midőn Timur egy győzelmet bevégzett, akkor megáldák,
aranyat és gyöngyöket szórva fejére.

És utoljára előjöttek a tudósok; Shacheddin, a történetiró kibontatá
pergameneit, felolvasá Timur előtt az utókor számára feljegyzett
adatokat, mik szóltak ekép:

«A Hedsret nyolczszáz és harmadik évében, Omár próféta halálának napja
utáni pazárgün napon, az ellenállhatatlan Dzsihangir, a világhódító egy
tekintetére leomlottak a meghódíthatlan Szivász falai, miket Aladdin
épített húsz singes magasságban; – százezer pánczélos vitéz, ki e várat
védelmezte, a hatalmas Szahil Kirán egy kiáltó szavára földre borulva
megadta magát, a miért is a kegyelmes Gurgán irgalmat ismertetett
mindenkivel; kegyelmet adott az élve maradtaknak és megtiltá vért
ontani. Legyen dicsőség és magasztalás lábai nyomdokán.»

Timur Lenk megdicsérte, megajándékozá a krónikást s azután buzogányát
kezébe véve, indult más városok kapuit döngetni.

… A puszta még azután is sírt, – ki tudja, mikorra hallgatott el?


VI.

Milyen lehet egy szív ábrándvilága, mely ez élő világot még nem ismeri.

Minők az álmok, miket egy nő lelke ébren teremt, ki félig gyermek, félig
asszony; félig rabnő, félig királyné; félig lelketlen tárgy, félig
angyal?

Mária, Eleázár bolgár király leányának születése napján, a bölcsek által
felállított horoscop azt a jóslatot adá, hogy e nő leend okozója egy
nagy uralkodó halálának.

Eleázár király azt gondolta, hogy ez a nagy uralkodó ő maga lehet; a
mely nap megkeresztelték leányát, mindjárt ott is hagyta abban a
zárdában, a melyben a szertartás végbe ment; s szándéka szerint e zárdát
soha sem kelle elhagyni Máriának.

Az ozmán császárok ez idő szerint kezdtek tért foglalni Európában,
Eleázár is elbukott előttük; s mint akkor sűrű szokás volt, azzal váltá
meg uralkodása további szolgaidejét, hogy leányát nőül ajánlotta a
győzelmes ellenfélnek.

Még akkor a török császárok törvényes feleségnek nevezett nőket vettek.
Mária volt az utolsó szultánnő az ozmán trónon. Az utána következők már
csak kegyencznők s a zsámolyon ülnek.

Mária tizenhat éves volt akkor, midőn a kolostor falait az edrenei
szeráljjal fölcserélte. Zárt fal ez is, mint amaz.

A szűzek hajlékában arra taníták, hogy ez a világ három osztályból áll,
a felső a menny, azt lakják az angyalok; az alsó a pokol, annak lakói az
ördögök; a középső a föld, azon laknak nők s lelketlen állatok, semmi
más. A felvilág és alvilág lakói szüntelen harczban vannak egymással; a
földön lakóknak, a nőknek hivatásuk az, hogy szüntelen imádkozzanak az
angyalok diadaláért s énekeljék azok dicsőségét.

Midőn azután a fedett palankin eljött Máriáért, melyből csak az edrenei
smaragdszobában lépett ki, háromszáz ifju lánykától üdvözölve, akkor
megtudta azt, hogy még «egy» férfi is van a világon; és az Bajazid.
Csupán egy férfi; a többi, a mi rajta kívül él, dzsin: jó és rossz
szellem, a ki egymással szüntelen harczban él. Bajazid a jó dzsinek
parancsolója, ki őket csatára vezeti a rosszak ellen.

Tehát Mária tizenhat éves volt és nem tudta, hogy egy férfinál több él a
világon, s az az egy férje volt, Bajazid császár, a kit szeretett,
imádott, bámult; a kiért elfeledte mind azt, a mit a hűs kolostorban,
márvány arczú szent leányok, csillagsugártól fényes és hideg
mennyországról beszéltek előtte.

Mária boldog volt és boldogított.

A szeráljban, mint a zárdában, nem látott mást, mint női arczot; de itt
fény, pompa, mosolygó zaj vette körül, amott rideg, szigorú egyszerűség;
itt változékony élv, ott örök lemondás; itt a vőlegény élő, mosolygó
arczú férfi, ki szerelemmel, hizelgéssel halmoz: ott a vőlegény egy
szomorú Isten, ki töviskoszorút visel és halott arczát keresztfára
csüggeszti le.

Ibrahim nyert csatáit ott pihente ki ifju hölgye keblén, kinek jól esett
elmondania: ime ennyi és ennyi ellent öltem meg ma; míg a hölgy fehér
szakállát símogatta és csókolta ránczos homlokát és örült neki, hogy
annyi ezer dzsinnel kevesebb van ismét a világon. Nem tudta, hogy a
dzsinek az ő saját rokonai, a végharczaikat küzdő Paleologok vert
táborából.

Az odaliszkok énekelték a dalokat Bajazid diadalairól s Mária
gyönyörködött azokban.

«Mint seregélyek a jégesőben, hullottak a hitetlenek!»

«Mint pozdorja a tűzben, égtek meg saját városukban!»

S Mária tapsolt a daloknak: nem tudta, hogy azok testvérei voltak.

Dzsinek!

– Ha megölöd a dzsinek királyát, hozd el nekem annak a szemeit.

Ezt kérte egyszer a szultántól.

A szultán gyöngéd férj volt és bölcs mesemondó, másnap két gyémántot
ajándékozott Máriának, akkorákat mint egy emberi szem; azt mondta, ezek
voltak a dzsin király szemei.

A szép szultánának tetszett az ilyen diadal.

A többi rossz szellemek szemei ophirból, smaragdból, rubinból voltak;
ezeket Bajazid harczai után medenczékkel tölték Mária lábaihoz; köntösei
nehezültek a gyöngysoroktól, miket elesett dzsinek fogak helyett
viselnek. Szép dolog az a háború.

– Mikor kelsz új harczra ismét? Mit fogsz nekem onnan hozni? Magam
fontam meg csojtárodat, magam himeztem ki nyeregtakaródat, a mit lovad
fog viselni, mikor ismét csatába visz.

Bajazid akkor a görög császár ellen volt indulandó.

Görög császárnak egész birodalma odáig tartott már csak, a meddig
Konstantinápoly falai terjedtek, azokat vítta már Bajazid.

Mikor a reggeli csalogányszó fölébreszté Bajazidot, ágya előtt látta
térdepelni Máriát, lehajtott fővel, mellén összetett kezekkel.

A szultán sokáig elnézte a szép gyermeteg alakot és nem tudta, hogy mit
csinál az most?

Végre megszólítá:

– Hajnalsugár! Mit cselekszel?

A nő fölrezzent. – Imádkozom.

Bajazid nem látott még ilyent.

– Kihez imádkozol? kérdé bámulva.

– Az Istenhez.

A szultán fejét csóválta; – nem szokás az mozlimeknél, hogy a nők
imádkozzanak.

– És miért imádkozol?

– Azért, hogy legyen veled az Isten, midőn csatába indulsz és adja neked
a diadalt…

A szultán magánkívül volt az örömtől. Mária az ő Istenéhez imádkozik,
midőn férje csatára indul: csatára, mely az ő Istenének oltárát fogja
ledönteni.

Ez a gondolat édesebb minden kiontott vérnél!

– Imádkozzál tehát értem. Imádkozzál forrón, erősen, minden kényszerítő
mondásokkal, a hogy szoktatok; én nem tudom, a ti bölcseitek tudják,
hogyan kell kényszeríteni a jó és rossz sors vezetőjét, hogy most így
cselekedjék, ne úgy, a hogy ő akarja, a hogy ő elhatározta ezelőtt egy
millió esztendővel, hogy történni fog. Mondd el a nagy mondásokat, én
annak örülök. Nem hiszem; de te hiszed s én annak örülök. S ha e
hadamból visszajövök, épen, a hogy te imádkozol érte: esküszöm neked
Allahra és a te Istenedre, az én prófétám és a tied nevére, hogy a mi
kivánságod lesz, azt megadom. Azalatt gondolkodjál rajta, mi kivánságod
van még betöltetlen? a mi még tán csak határozatlan vágy, tán csak
sejtelem, ébreszd fel, kivánd meg és én teljesítem.

Azután nem sokára elment Bajazid Byzanczot ostromolni.

Hanem bizonyára igaza volt benne a szultánnak, hogy a világtörténetet
asszonykönyörgés anachronismusra nem birja.

Millió év előtt el volt az határozva, hogy egy rothadt országnak össze
kell omlani, de annak napját és esztendejét siettetni nem adatott emberi
erőnek.

Mikor az ostromzár már be volt fejezve, jön Nikomedia felől a rémhír,
hogy a boszúálló Timur kihivását meg is pecsételé már. A dönthetetlen
Szivász elesett s a szultán legjobb, legvitézebb fiát leölte a győztes
ellen.

Bajazid rögtön felhagyott Byzancz ostromával.

Nem volt idő, nem volt harag a keresztyén templomok ellen menni. A
náluknál hatalmasabb ellenség közelített; s Byzancznak meg kelle rövid
időre menekülni azon végzetétől, hogy neve Stambullá változzék, mint a
hogy megmenekült négyszáz és ötven évvel később attól, hogy
visszaváltozzék Byzanczra… Pedig az már a légben függött.


VII.

Bajazid oly bizonyosnak hitte azt, hogy Byzanczot ez évben be fogja
venni.

Álma volt ez, melytől nem tudott menekülni, míg nem teljesül.

Pedig mindenki ellene volt e hadjáratának. Csillagászai rossz jövendőt
jósoltak, vezérei óvták, ne fogjon az ostromhoz, míg Tamerlannal nem
végzett; de ő nem engedte magát lebeszéltetni. A ki előtte arról
beszélt, hogy előbb menjen Timurra és azután Byzancz ellen, azt száműzte
köréből.

Midőn aztán Timur közelgett már Szivász felé, országa bölcsei mindennap
megujíták előtte könyörgésüket:

  «Oh ne hagyd elveszni Szivászt,
  Ne hagyd elveszni fiad!»

Mikor megunta, egy párt levágatott közülök.

De az intés azzal nem halt meg.

Midőn a bölcsek nem mondhatták, a táborban a katonák között kelt egy
dal, búskomor, síró dallammal, melynek ez volt a végsora:

  «Oh ne hagyd elveszni Szivászt,
  Ne hagyd elveszni fiad!»

Sátorában kellett azt a szultánnak minden éjjel hallani s midőn megtiltá
e dal éneklését a táborban, akkor az izmidi hegyeken legeltető pásztorok
tárogatóiba ment át a dallam s csendes éjszakákon a távolról hangzó
pásztorkürt sírta át a Pontuszon a szultán sátoráig:

  «Oh ne hagyd elveszni Szivászt,
  Ne hagyd elveszni fiad!»

Végre Bajazid hajtó-vadászatot tartatott a hegyeken s a pásztorokat
elűzette, levágatta, hogy ez átkozott dalt ne hallja többet.

Meghallotta azután, a mit nem akart elhinni, hogy elveszett a vár és a
hős; a megvetett ellenség eltiporta mind a kettőt.

Bajazid port hintett fejére. Az ő hibája volt ez!

Nem vívta tovább Byzancz kapuit, ott hagyta a megkezdett alagutakat,
átkelt seregeivel a Pontuszon s maga körül gyűjté vezéreit, hadait,
ostromszereit, egyetlen nagy csapásra, egy boszúálló harczra.

Midőn az izmidi hegyeknél kikötött, egy pásztor nézte a hegyoldalból,
hosszú tárogató-tülkére támaszkodva.

Bajazid rákiáltott:

– Most fujd el kürtödön azt a dalt:

  «Oh ne hagyd elveszni Szivászt,
  Ne hagyd elveszni fiad!»

A pásztor megfogadta a parancsot, s a mélabús dallamot viszhangozák a
hegyoldalak s viszhangozá a szultán lelke, ki sírt keserű bánatában,
hogy legjobb fiát elhagyta veszni.

S azontul az egész úton ezt kellett előtte játszani a kürtösöknek, a
szivászi szomorú dalt.


VIII.

Timur Lenk nem sietett.

Ráért előbb sorra látogatni a városokat, mikben Aidin khánja bukfenczet
hányt s kötélen tánczolt.

Egyiptom szultánjával is volt számadása: rövid és véres.

A városoknak csak érczkapuit vitte magával; a többit ott hagyta romban,
követ kövön nem hagyott; hanem a lakosok fejeit egymásra rakatta: így
épített.

Mikor Damaszkuszt leégeté, a lángoló czédrus- és cyprus-tetők, a szumah
és szandarach-gyantával bevont házak füstje az egész pusztát tíz
mérföldnyire eltölté oltárillattal.

A szent városból épen csak egy minaréh maradt meg épen: az Ommiádok
mecsetének tornya; a mecset ólommal volt födve, az megolvadt; az ólom
patakként folyt az utczán végig; a minaréh teteje fa volt, az megmaradt.
E toronyra hágott föl kifeszített kötélen Aidin khánja; e toronyról
tartja a török népmonda, hogy midőn eljön az idők teljessége, itt fog
leszállni a Krisztus, itélni eleveneket és holtakat.

Tamerlan ráért azalatt, míg ellenfele, a Villám, erejét összegyűjté, ő,
a Vas, három birodalmat és annyi hadsereget törni össze; Egyiptom
mamelukjai, Syria vitéz emirjei annyit sem tarták fel útjában, mint a
légben tánczoló szúnyograj a fecske röptét.

Királyok multak el előtte; csak egy menekült meg, Ferudzs, egy jó ötlet
által. Hódolata jeléül ajándékokat küldött a nagy sahnak, a tatár szent
szám szerint mindenből kilenczet: kilencz paripát, kilencz tevét,
kilencz rabnőt, de rabszolgát csak nyolczat. Timur elérté; a
kilenczedik: a küldő maga; ez kegyelmet kapott.

Boszútól és diadaltól ittasan, kincsekkel terhelten tért vissza Syriából
Timur, legnagyobb ellenfelét fölkeresni, kinek elég időt adott a
készületre; s a Hedsret nyolczszáznegyedik évének derék nyarán átlépte
az Araxes folyamát.


IX.

Bajazid, a villám, szép hölgye ölében altatá álmatlan boszúját,
ellenének közeledtét várva, és hadait az eldöntő világcsatára gyűjtve.

Ott az édes örömök házában nem beszélnek csatákról, hadseregekről; ott
még elvesztett fiát sem siratja a szultán, hiszen Mária nem tudja azt,
hogy Bajazidnak még fiai is vannak, férfiak, mint ő, csak hogy nem ősz
szakállal.

A szultánnő a visszatérő férjben csak visszatérő örömeit leli s egy
boldog pillanatban emlékébe hozza, mit igért, mikor eltávozott?

«Bármit óhajtasz, teljesül».

– Tehát mit óhajtasz?

– Oh kedvesem, Dsildirim. Mikor fogsz ismét a dzsinek ellen menni?

– Még ez évben. Talán még e hóban.

– Oh mint szeretnék én egy dzsint élve látni.

– Az nem lehet. Az nem játékszer kedvesem; tudhatod a regékből, miket
asszonyaid mindennap mondanak: a ki a talizmánra lép, melyre a szellem
megjelen, ha nem tud parancsolni vele, a szellem összetépi.

Már pedig a nő ezt a gondolatot egyszer megragadta és többet el nem
ereszté.

Másnap azt kérte Bajazidtól:

– Hozz nekem ide egy dzsint és légy magad is itt, hogy tudj parancsolni
neki.

– Nem lehet az. A dzsinek nem tűrnek férfit asszony mellett.

– Oh be nagy bolondok azok a dzsinek!

Harmadnap így szólt Bajazidhoz:

– Villámom, szerelmesem, nekem van egy kivánatom, a mit óhajtok, hogy
megadj.

– Már meg van adva, ha kivántad.

– Én azt kivánom, hogy mikor ismét a dzsinek ellen mégy a harczba, –
vigy engemet is magaddal.

Oh kába asszonyi szív!

– Hajnalsugárom, kedvesem, mit keresnél te a csatában? Fergeteg az,
villám harczol benne; csillagfénynek nincsen ott helye. A te lelked
minden gondolatja csalogánydal; a csaták vad ordítása egetverő zaj, a te
lelkednek nincsen ott helye. Te, ha egy kaszált réten átmégy, megsiratsz
minden virágot, mely levágva lábad előtt fonnyad; a csatamező kaszált
virágaiból vér foly; hogy láthatnád te azt? meghalnál a látás miatt.

A nő pedig nem engedett.

– Én akarom látni, mint mulnak el tekintetedtől a dzsinek ezrével? Rájuk
pillantasz és ők a földre esnek. Nem így mondja-e a dal? Ők sokan
vannak, táborszámra jönnek, fenyegető ordításuk megrendíti az eget.
Dsildirim közéjök csap és ők elhullanak s jajgatásuk betölti a poklot.
Nem ezt énekli-e a dal? Érczbálvány az ellen vezére, de Bajazid a villám
s a villám megolvasztja az érczet. Nem valót mond-e dal?

Bajazidnak rá kelle hagyni, hogy az mind igaz, a mit a háremhölgyek urok
felől énekelnek.

– Én akarlak téged látni dicsőséged villámfényében. Én akarlak látni,
mint Dsildirimot, a villámot, mely ellenséget űz. Akarom bámulni
hatalmad nagyságát; akarok tapsolni, kaczagni, örülni diadalodnak. Ott
akarok lenni, hogy halántékod körül a győzelem koszorúját fonjam s
győztes arczod napfényétől elvakultan lábadhoz rogyjak. Nem akarsz-e
engem odavinni, Dsildirim?

A szultán azt mondta rá: legyen meg.

Őt magát is elvakítá már e gondolat. Hölgye szemei előtt harczolni!
Annak, ki őt földi Istennek képzeli, bebizonyítani, hogy valóban az. Ez
új ösztönné vált szivében. Most már kétszeresen szomjazta a boszút, a
diadalt, mert hölgye szemei fogják kisérni tetteit. Azok fényesek
leendnek!


X.

A keresztyén számítás ezernégyszáz és hatodik évében egy óriási üstökös
jelent meg az égen.

Az égi csodának hosszú arany lobogója fél évig látható volt a csillagok
között, s mikor legközelebb volt a földhöz, akkor az ég két negyedrészét
átérte rémalakjával.

Mikor a nap lement s feljött az óriás csoda, sápadt phosphorfényű
fejével, maga után vonva sírbolt világú üstökét, e csodafénytől minden
tárgy: erdők, hegyek és emberarczok valami kisértetes világítást kaptak
és a hegyek körül, mintha távoli égés fénye világítná be az eget,
csakhogy az égés viszfénye nem volt veres, hanem zöld s mikor aztán a
hold is feljött, félarczával, ezüstfényével, akkor mint két halott
csillag kisértete bámult egymásra a két égi vándor.

Egyszer épen belejutott a hold az üstökös sörénygőzébe, a csillagászok
kiszámíták, hány millió mérföldnyire terjed a csoda üstöke, mennyi
kellene hozzá, hogy farka helyett a fejével ütközzék a holdba, s azután
együtt lezuhanjanak a földre, s itt legyen az itélet napja?

Az ájtatosok búcsúkat jártak és várták a dies iræ eljövetelét, melynek
előhirnöke a Lampadias.

Igy nevezték el az üstököst a görög tudósok.

És e félemletes égi csoda ragyogása alatt, ez álomrabló éjjeli fénynél,
tán épen a földet elborító idegen légkörben járva s annak lélekfordító
mérgét belehellve, készült két szörnyetege a mozlim-világnak
élethalál-tusára egymás ellen.

Négyszázhúszezer embert állított fegyverbe Bajazid szultán.
Hétszáznyolczvan ezeret Timur Lenk. Egy millió kétszázezer harczos férfi
keresett magának Ázsia rónáin alkalmas csatatért, mely ily
tengertömegnek elég helyet adjon a vérontásra.

A két világhódító az égtől sem félt már. Nemcsak ezen a csillagon
osztoztak, mely őket hordta, hanem még azon is, mely oly rettegtetve
közelít, magán az üstökösön.

A Lampadias feje nyugat felé hajolt, hosszú sörénye mindinkább
vékonyulva kelet felé meredt. Bajazid azt állítá, hogy ez azon kard,
melyet a próféta számára leküld, az a fej a markolat, az a hegye arra
czéloz, hogy az eretnek Shiitát megölje vele.

Tamerlan pedig azt hirdeté, hogy íme ez azon buzogány, melyet a próféta
az ő kezébe ad, íme a buzogány feje az eretnek Szunnita felé van
fordulva, s az a csillag a végén, az a buzogány gombja, melylyel őt le
fogja sujtani.

És azzal elindultak egymást felkeresni, két roppant táborral, két
legnagyobb hadvezére a kornak s a mily gyorsan közelítettek ők
egymáshoz, oly gyorsan közelgett a fenyegető csillag a földhöz.

A két hódító arra gondolt, hogy melyik fogja közülök elébb e csillagot
üstökénél megragadni?


XI.

Bajazid és Timur Lenk! Mind a két világhódító azt tette, a mit sem
előtte, sem utána hadvezér meg nem kisérte. Mind a kettő magával vitte
az eldöntő ütközetbe kedvencz nejeit.

Mintha az csak egy nagy szinjáték volna, a melyben egy millió harczos
veti pánczélos mellét egymásnak s egy világrész uralma dül jobbra vagy
balra.

Ilyen szinjátékot nem mutogatott nejének hadvezér soha.

Bajazid neje öszvérektől emelt palankinban járt a táborral. Ezer
fegyveres nő lovagolt előtte, ezer utána, kik minden férfi alakot távol
tartottak tőle. Válogatott habeszi testőrség volt az; fejek
levagdalásához szokott kegyetlen nők, dárdavetésben, kardforgatásban
gyakorolva; olyan nők, a kiktől a férfiak undorodnak, európai eszmekör
nem birja azoknak fogalmát.

E nősereg előtt járt maga Bajazid, tízezer veterán jancsárjával, a régi
sebhelyes harczosok, a nikápolyi győzők válogatott hada volt ez;
mindegyik külön egy hős, s együtt is egyetlen kar, mely egyszerre sujt.

Máriától jobbra álltak a keresztyén segédhadak, Lazarevics István szerb
vajda pánczélos lovagjai, tizenötezer férfi; a szultán leghivebb serege.

A sereg többi részeit mind szultánfiak vezették. Maga Szolimán, az
elsőszülött, a tábor közepén; két szárnyon Isa, Múza parancsoltak a
turkomán és hódolt tatárhadaknak, azok között volt Aidin khán saját
népe. Mustafa szultánfi vezette baloldalon a hős Asáb hadat. A
tartaléknál vezényelt Mohammed.

Timur Lenk fiai is mind ott voltak az ellentáborban. Mirán shah, Chalib
shah, Mirza Mohammed: apa állt az apa ellen, fiak a fiak ellen, nő a nő
ellen.

Mirza Mohammed khánfinak magának egy külön lovasserege volt, melyben
minden ezred egy szinbe volt öltöztetve. Egyik ezrednek vörös ruhája,
vörös paizsa, vörös zászlója, vörös nyeregtakarója; a másiknál mindez
kék, harmadiknál sárga, negyediknél fehér, ötödiknél fekete. Mikor
négyszögben lovagoltak, mintha egyetlen sakk-koczka mozdulna jobbra
balra.

Csibuk-abád-nak híják azt a tért, a hol a két ellenség összetalálkozott.

Classikus hely; e téren vívott egykor Pompejus Mithridates ellen eldöntő
csatát, háttérben a czedruserdős Stella-hegy, elől a végtelen róna,
magas keleti náddal benőve pásztánkint, melyből a kereskedőnép
pipaszárakat készít; innen a vidék neve.

A keleti láthatáron Angora bástyatornyai látszanak; onnan jött elő
Timur, elébb azt ostromolta, ellenfele közeledtére hagyta abba a harczot
a hős Jakab bég ellen.

E két hely között van az egyetlen forrás, mely e tájat vízzel bőven
ellátja, a Miráli forrása. A népnek nagy oka van azt szent forrásnak
nevezni.

Bajazid sietett e forrást elfoglalni ellensége elől. Tudta jól, hogy a
ki ennek birtokában van, azé a várhatás előnye, támadni a pusztára
szorult ellenfél kénytelen.

Irzlán seik, vén dervis, volt a szent forrás őre, Timur Lenk régi hive,
mint a Shi követője és a nép előtt nagy varázsló.

Bajazid maga ellovagolt a szent forráshoz s egy ital vizet kért a
dervistől. Az megmeríté a korsót s átnyujtá a padisahnak, a szokott
áldással.

«Dicsőség annak, ki felhőt és forrást teremte.»

A szultán egy aranypénzt vetett le a dervisnek.

Irzlán seik felemelé a pénzt, megnézte rajta a képet s azután földig
hajolva nyujtá azt vissza a szultánnak:

– Oh uram, minek adsz nekem olyan pénzt, melyen Timur Lenk képe van?

A szultán boszúsan kapta el az aranyat a dervis kezéből, s undorodva
hajítá el a levegőbe. Hogy tévedhetett ellenségének pénze az ő
tarsolyába?

Azután kivett egy másik aranyat, megnézte jól, azon már az ő képe volt s
azt hajítá le a dervis elé.

Irzlán seik azt is fölemelé, s ismét nagy tisztelettel nyujtá vissza a
szultánnak:

– Ime uram, ezen is Timur Lenk képe van.

Valóban annak a verete volt azon is.

Bajazid boszúsan vett egy harmadikat elő. Midőn a dervis fölemelte azt a
földről, azon is Timur Lenk arczverete volt már.

– Czudar varázsló! ordíta ekkor magánkívül Bajazid. Ez a te
szemfényvesztő fogásod, – s korbácsával végig vágott a dervis arczán.

– Köszönöm kegyelmedet, nagyúr, szólt az, véres arczát a porba hajtva
előtte.

Ah, ezt Timur Lenk nem tette volna! Ő ontja a vért, mint a patakot, de
egy tudóst, egy dervist meg nem ütne soha. Mikor az őrült dervis
Chorazánban az utczán egy véres ürü-szügygyel mellbe hajítá, Timur Lenk
elmosolyodott és azt mondta: «Chorazan Ázsia szügye, íme ez arra mutat,
hogy Ázsia keble önként fog ölembe repülni.» És úgy is lett.

Bajazid oly bizton érezte magát a Mirali forrás birtokában, hogy
másnapra vadászatot rendezett a Stella-hegy rengetegeiben, Mária
mulattatására.

Hadainak fele szarvasokat hajtani ment, s íjászainak első munkája az
összeterelt vadak lelövöldözése volt; ő maga vad pávákra nyilazott
addig, míg ellensége egy kürtriadó-távolban sátora karóit verdeste le.

Midőn este a vadászattól kifáradt csapatokkal táborhelyére visszatért,
fia Szolimán, ki addig ott maradt a sereg többi részével, boszús
arczczal jött eléje.

– Holnap ütköznünk kell – szólt a szultánfi.

– Miért? kérdezé a szultán elbámulva.

– Mert nincs vizünk.

– Tán nem apadt el a forrás egy éj alatt?

– El nem apadt, de meg van fertőztetve; a dervis, kit tegnap arczul
vágtál, az éjjel nehéz követ hurkolva nyakára, a kútba veté magát, ma
reggel ott találták megfuladva. Azt pedig tudod, hogy az olyan kútból,
melybe ember halt bele, míg az uj hold ismét meg nem telik, senki sem
fog vizet inni. A tábor reggeltől fogva szomjazik.

– Oh átkozott dervis!

– A dervisek mind szeretik Timurt. Vigyázz, mert a ki képes megölni
magát, képes megölni téged. És most válaszsz, holnap hátrafelé akarsz-e
menni, vagy előre? mert e helyütt nem maradhatsz.

Bajazid haraggal mutatott Timur Lenk őrtüzeire, s hevesen kiálta:

– Előre!


XII.

Megtörténik, hogy két szerető egyet gondol, egyet álmodik, de hát mikor
két ellenség, két gyűlöletben elmerült szív egyszerre gondolja ugyanazt
az eszmét.

Ez éjjel sem Bajazid, sem Timur Lenk szemét nem zárta le álom. Mind a
kettő azon aggott, azon törte lelkét, hogy holnap ő legyen a támadó, ő a
győztes, ő semmisítse meg ellenfelét.

Alig várták a hajnal hasadását: mind a kettő első akart lenni a
csatatéren.

Még sötét volt, midőn Bajazid táborában a muezzimek a reggeli imát
elüvölték, s midőn a szultán kilépett sátorából, a harczrendbe állított
tízezer jancsár egy jeladásra kezdé rá azt a vérháborító dalt, melynek
végszava: «ne hagyd elveszni fiad!»

Ez jó reggeli köszöntő volt: Fiának gyilkosa szemközt áll előtte…

A tulsó táborban a félelmes Gurgeh hármas jelszava felelt az ének
harsogására, kisérve a sikoltó Kerenái recsegő riadójától. A Gurgeh volt
a nagy dob, a Kerenái a harsona, mely Timur ellenségét tudósítani
szokta, hogy a támadás indul.

A mint a nap kibukkant a Karadagh lilaszín hegyei fölött, mind a két
tábort csatarendben látta állani. A zászlók, a lófarkak a csapatok
közepén, a két veres lófark, az uralkodók jelvénye egymással szemközt.
Itt álltak Bajazid jancsárjai, amott Timur Lenk szamarkándi vértes hada,
és mögöttük két sor csata-elefánt tornyokkal, pikkely-pánczélba öltözve,
a tornyokban görögtűz-vető művészek és mesteri íjászok, kiknek parancsuk
volt nyilaikat csak fejedelmi főkre vesztegetni.

Timurt, ki a puszta földön hevert, összegyűlt vezérei üdvözlék,
kantáraiknál fogva vezetvén paripáikat.

«Raszti; – ruszti!»

E két históriai szó volt, a mivel e nap reggelén elbocsátá őket.

E két szó nyelvünkön annyit jelent, mint «igazság, – segítség!»

Az elefántok hadsorában volt egy hófehér, a legnagyobb valamennyi közt;
ezt a birmán fejedelem udvarából hozta el Timur, hol azt mint szentet
imádták; e fehér csodaszörny hátára volt csatolva egy torony, és e
toronyban ült a khán két kedvencz neje, Tumánaga és Csolpán: egyik
gyermekeinek anyja, másik legifjabb szerelme.

Timur odalovagolt hozzájuk a harcz kezdete előtt, s nejeit szerelmesen
üdvözölve, kivonta előttük kardját s azt az égre emelve, mondá:

– Most váljék el hát, melyikünk legyen nejétől háromszor elválasztva?

Szaid Bereke seriff ekkor lehajolt Timur előtt a földre s mindkét kezét
telemarkolva fövénynyel, átok és vereség jeléül a port Bajazid tábora
felé szórta s azzal Timurhoz fordulva rebegé, agg reszkető hangon: «Menj
és győzz!»

A tábori dob és trombitaszó követte szavait.

Túloldalon Bajazid egy magas fatornyot emeltetett hölgyei számára, a
honnan azok a rémületes, a szép játékot, a legnagyobbszerűbb drámai
szinjátékát két igazi hősnek, mint egy amphitheatrumi páholyból
nézhették.

Mi is lett volna ez Máriára nézve egyéb, mint egy új neme a
szinjátéknak?

Mily iszonyú sokasága a dzsineknek! vasba és sárgaréz-pánczélba öltözve,
a hogy nem öltözhetnek, csak földöntúli lények; milyen szörnyű két
tábor! Igy csak gonosz lelkek jöhetnek egy csoportba össze, a kik a
légben járnak, s nincs egyéb dolguk, mint egymást megöldösni.

Sekerbuli, a kedvencz énekesnő, ott ült Mária lábainál, s midőn a harcz
megkezdődött, koboza pengései mellett rögtön rímekre szedte a csatát,
mely szemük láttára folyt.

– Nézd, mint hömpölyögnek felénk az átkozottak; hét szín, hét sereg,
mint a szivárvány maga lovagol elől a vezér, Timur Lenk fia, az ördög,
kinek neve Abubékr Mirza, egész fegyverzete csupa rubin, csak úgy ragyog
a napsugárban. Az, a ki szemközt megy vele, sötét lovon, sötét ruhában,
az a mi hősünk, Istifán,[2] megismerni zászlójáról, kereszt van rajta.
Hallgasd, hogy dobog a föld paripáik robaja alatt, hallgasd hogy zeng az
ég csataordításaiktól. «Sűrűn, sűrűn!» kiáltja a gonosz ellenség;
«Allah, Allah!» kiáltja a mi seregünk; «Jézus, Jézus!» kiáltja Istifán
hada. Oh Allah, te halld meg azt is!

Mária titkon keresztet vetett magára s imádkozott a Jézushoz.

– Nézd! mostan összecsaptak, idáig hangzik a kardok pengése, a
harczbárdok ádáz csattogása a paizsokon. Nézd, Timur hétszinű hada
összebomlik, Istifán sepri őket maga előtt, mint forgó szél a kaszált
füvet, mint tengerhab a parti kagylót! Hah? Abubékr Mirza
összeválogatott lovashada nem különszinű már, fehér veressel, zöld a
sárgával foltonkint keveredik össze, mint tört edény cserepei, miket a
földön elgázolnak.

– Istifán, Istifán! Ő a mi seregünk első vitéze.

Mária maga is kihajolt erkélyéből, s úgy tapsolt e gyönyörű látványnak,
melyet nemsokára elfedett a felvert por, s a magas nádfű erdeje szemei
elől. Lazarevits vajda az első rohamra szétvert tatár lovasságot űzni
kezdte Angora falai felé.

Mária kiragadta Sekerbuli kezéből a lantot s diadalmámorában maga
kezdett el dicsőítő dalt énekelni Bajazidról és hőséről, kinek neve
«Korona» (Istifán).

A csata mámora az ő lelkét is megittasítá, ő is szítta a részegítő
pokolbeli gyönyört, a miért a férfi-szivek elkárhoznak és idvezülnek.

A harcz porfellegében az alatt Mirza Mohammed khán, testvére futását
látva, a szamarkándi vértes ezredekkel segélyére rohant s a csibukabádi
mély nádas közepett oldalt ütött az üldöző István vajdára, míg egyszerre
Mirón sah és Chalil íjászaikkal Mustafa herczeg hadaira vetették
magukat, kik közt István vajda túlzott rohama miatt hézag támadt.

Mohammed szultánfi pihent hadakkal állt a tábor mögött, de neki parancsa
volt Bajazidtól, nem mozdulni addig, míg ő nem hivja. A ravasz ellenség
kerülőt is tehet s akkor szükség van a tartalékra.

Hogy két fián könnyítsen, a balszárnyat vezető Szolimánnak parancsolá
meg, hogy egész erejével vesse magát Timurra.

Tizenötezer tatár volt Szolimán seregében, többnyire Aidin és Szaruchán
lakosai s azoknak vezetőjük Illisz bég. E tatárhad egy csoportban
indíttatott meg, két oldalt az anatoli hadaktól fedezve.

Timur ellencsapatjai csendesen léptettek a rohanó ellenséggel szemközt,
élükön Aidin khánjával, ki e napon sem pánczélt, sem sisakot nem tett, s
még csak kardját sem vonta ki hüvelyéből, pedig egyenesen Illisz bégnek
tartott.

Illisz bég szárnyas kopját csóválva kezében, vágtatott a khán felé s
midőn kopja-vetésnyire ért hozzá, reá kiálta: «bég! védd magad!» s azzal
mellének hajítá a süvöltő kopját.

Aidin khánja nevetett. Azért kereste volna ő egy évig a kenyerét mint
szemfényvesztő, hogy egy kopjától megijedjen?

– Védd te magadat! kiáltá Illisznek s a mint zúgva jött felé a kopja,
elkapta azt röptében s azon perczben visszahajítá Illisz bégre, hogy
annak homlokában állt meg a vas: úgy vitte tovább nekivadult paripája,
mint egy holt egyszarvút.

És akkor fölemelkedett nyergében Aidin khánja, lovát magasra
ágaskodtatva, s harsogó szóval kiálta a tatároknak:

– Én vagyok a ti khántok! Ide mellém; vissza az ellenségre!

Abban a nyomban az összes tatár segédhad visszafordult, egy irtóztató
nyilzáport ontott az utána tóduló török lovasságra, s azzal rést nyitott
a balszárnyon, Timur seregei előtt.

E fordulat dönté el a csata sorsát. Azt nem hitte soha Bajazid, hogy
tatár harczosai régi urok láttára, annak egy szavára egyszerre
elpártoljanak tőle, s a mit magáénak hitt, az ellenségének számítson.

Szolimán szultánfi e balesetre megfordítá lova fejét, oldalába vágta a
kengyelvasat, s első volt, a ki elhagyta a csatatért.

Még ugyan Mohammed szultánfi a tartalékkal megujítá a harczot, de a
győzelmet meg nem nyerhette többé.

Ez a nap el volt veszve Bajazidra nézve. A villám vesztett, a kardvas
győzött.

De még seregének javával menekülhetett volna, s európai várai mögött
visszaverhette volna ellenét, ha Bajazid nevéhez fért volna az a
gondolat: menekülni!

Köröskörül tombolt már a harczi zaj, és a portól nem lehetett látni
többé; és az asszonyok ott a bársonyos toronyban nem énekelték már
diadalról, hanem reszketve várták a nap kimenetelét.

Ekkor még egy reménysugár támadt. Délután, mikor mindenütt előre
nyomultak Timur hadai, hirtelen megjelent István vajda ismét a
csatatéren; a csibukabádi nádasból keresztülvágva magát Mohammed Mirza
vértesein, az egész csatarend hosszában utczát tört maga előtt egész
Bajazidig.

A szultán mozdulatlanul állt győzhetetlen veteránjai közepett.

István vajda kifáradt hős csapatja sebekkel borítva, ellenség vérétől és
portól feketén, tört kopjákkal, tépett zászlókkal jelent meg a szultán
előtt; Bajazid alig ismert rá.

– Te vagy, hű barátom? kérdezé érzékenyülten.

– Én vagyok, atyám. Menekülj. A csata elveszett.

– Akkor én is vesszek el, felelt neki a szultán. Te menj haza, otthon
nőd, gyermeked van; és élj sokáig.

– Istennél a segítség! mondá Lazarevits, s futott a vesztett
csatatérről.

Alkonyat volt már, mindenütt futó csapatok lepték el a mezőt, csak
Bajazid körül állt még a tízezer jancsár. Reggeltől fogva szomjan álltak
ott, és most már szomjazták a vért.

Lehetett volna idejük, alkalmuk elfutni, mert Timur késő estig nem
támadta meg őket.

– De késő este, mikor már a nap is lehaladt, s fennmaradt az eget és
földet fenyegető fény, a csodaüstökös, és e pokoli ragyogásnál még
mindig sziklaként látta maga előtt állni ellensége utolsó hadát, a ki
nem fél sem attól a csillagtól odafenn, sem Timur győzelmétől, hanem
mozdulatlan áll tízezer emberrel azon a csatatéren, melyről egy
félmillió már eltünt; akkor Timur fölemelé kezét az égre, mintha ama
fényes buzogány után nyujtaná ki azt, hogy ellenét lesujtsa vele: «Tehát
legyen meg!»

Azzal megindítá ostromhadait, a vasembereket, a dzsagatái lovasokat, s a
harcz-elefántok sorát Bajazid jancsárai ellen.

Mária reszketve hallgatá az elefántok pokoli bömbölését őrtornyából: ah,
a dzsinek, a dzsinek!

De Bajazid szét fogja őket verni: hisz ő a dzsildirim; ő a villám!

A görögtűz röppentyűi nyiták meg a viadalt: az elefántok tornyaiból a
vakító ragyogású koszorúk fényes ivekben repültek a jancsártömeg
négyszögébe, ezernyi égő nyil szállt az éjszaka kétes derüjében minden
oldalról reájok, s bántó fényt árasztott az éji harcz felé.

A jancsár szótlanul küzdött és hullt el.

Mintha éjjel nem is emberek, csak rémek küzdenének, kiáltozás nélkül
harczolt a két tábor, csak a kardok pengése beszélt. Oh a dzsinek! a
dzsinek!

Egyszerre egyike a lángoló nyilaknak a jancsárhadon keresztül egész a
hölgyek tornyáig repült, s ennek bársony függönyeiben megakadva, azt
meggyujtá.

A nők rémülten hagyták el az égő állványt, az erkélyről alárohanva, s
néhány pillanat mulva mint egy nagy fáklya égett az a harcztér közepén;
világítás az öldöklés látványaihoz.

A mint ezt meglátta Bajazid, elveszté lelke erejét, megfordult lovas
kíséretével, küzdő jancsárjait hátrahagyva s vágtatott hölgyeihez.

Mária arczát eltakarva feküdt a porban, oh a dzsinek, a dzsinek!

– Lóra gyorsan! Ide mellém. El a hegyek mögé! kiálta a levert villám,
hölgyét felkarolva a földről.

Azzal futott ő is.

Ezer lovas vitéz s kétezer harczos amazon kísérte nyomban.

Mahmud khán észrevette a szultán menekülését s négyezer dzsagatái
lovassal utána rohant.

Éjfélig elüldözte a hegy lábáig; a kik egymást közel érték, elmaradtak
verekedni; a szultán futott.

Dzsagatái khánja nem tágított nyomából. Ló és lovas kidült erre arra;
hajnal felé már csak negyvenen maradtak vele. A szultán egyedül volt
hölgyével.

Ekkor Bajazid megállt és bevárta üldözőit.

Fegyverjárhatlan pánczél volt rajta, jó damaszk aczél kezében és
szeretett hölgyét kellett védenie.

Tizen hullottak el üldözői közül, kard még sem fogott rajta, végre a sok
tompa ütéstől elkábulva, lebukott lováról Mária lábai elé, s ott
elfogták.

És Mária látta, hogy a félisten arcza sápadt és portól bekevert, szemei
töröttek és ajkai tehetetlen szitkokat szórnak.


XIII.

Timur Lenk kedves fiával sakkozott.

Az ifju herczeg népies neve volt Shach Roch. Ezt a nevet azért kapta,
mert a shachjátékban ő találta fel azt a fogást, mely által a király a
toronynyal egyszerre helyet cserél.

«Shach roch!» mondá Timur Lenk s abban a pillanatban, midőn ezt mondta,
szétnyiltak sátorai függönyei, s ott állt előtte az elfogott szultán,
Bajazid.

Shach roch!

Egy király, ki trónját elcserélte a toronynyal, – a fogság tornyával!

Timur felállt helyéről s legyőzött ellenének kezét nyujtva, odavezette
divánjához és maga mellé ülteté.

– Bajazid! A szerencse ellened fordult, de nem az én szivem. A sors
fogolylyá tett, én fejedelemnek hagylak. Sátorod készen áll, nem őriz
benne senki. Ott megtalálod nődet és Múza fiadat, kiket elfogtak, ők is
veled legyenek. Csupán egyet kivánok tőled: fejedelmi szódat, hogy tőlem
ravaszul elszökni nem fogsz, míg fiaiddal harczban állok. Ha békét
köthetünk, ismét térj vissza békén országodba, mert nem kivánja Allah,
hogy két igazhivő szultán egymás fejét megalázza: tehát add fejedelmi
szódat.

Bajazid szíve meglágyult ellenfele nagylelküségétől. Fejedelmi szavát,
fejedelmi kézcsapását adta, hogy nem fog alattomos szökést tervezni
Tamerlan táborából.

Azzal elvezették a czifra sátorba, hol fia és neje már vártak reá. A
sátor czifra volt, a kiket szeretett, ott voltak vele együtt; de azért
torony volt az, királyi trón helyett!

Shach roch!


XIV.

«Mindaddig, míg fejedelmi szódat megtartod, fejedelemnek fog nézni
mindenki a táborban.»

Ezt igérte Timur Lenk ellenének.

Akár merre járt Bajazid a táborban, tisztelgéssel fogadták s fejedelmi
fény környezte sátorában.

Egy este a pástétomban, melyet felszelt, egy összegöngyölt
pergamen-darabot lelt a fogoly szultán, melyre alkermessel ez volt irva:

«Zultánom! Fiaid új haddal jőnek Tamerlanra. Jakub bég Angora felől fog
kitörni. A vajda új erővel tér vissza. Légy készen. A sütők konyhájából
egy földalatti úton dolgozunk, mely sátorod alá vezet; ez éjjel készen
leszünk vele. Te is készen légy. Éjfél után, sütőknek öltözve, a tábori
konyhából fiaddal, nőddel a szabadba juthatsz, ott paripáid várnak. Légy
készen. Hű barátaid.»

E levél csalétek volt Bajazidnak s ő mohón fogadta veszedelmét.

Valóban készíték a földalatti útat sátoráig, de azok Tamerlan zsoldosai
voltak.

Éjfélkor a földalatti csákányütések tudaták a szultánnal, hogy mentő
vakandjai jönnek; a föld beomlott lábai előtt s a szűk alagutból emberi
fő emelkedett ki előtte.

– Jövel, suttogá a földből kibuvó fő s a szultán követte a csábítót,
magával vitte Máriát és Múza fiát is, a szűk földalatti folyosón csak
meggörnyedve lehetett haladniok, egyik a másik kezét tartva; végre
világosodni kezdett az üreg torka. A tulsó nyílás a tábori sütők
kemenczéjének szája volt. Midőn Bajazid ki akart lépni az alacsony
nyiláson, valaki kezét nyújtá neki segélyül; s midőn kilépett, a
segélyül nyújtott kéz nem bocsátá el az övét, hanem fogva tartá.

A szultán ránézett: Timur Lenk állt előtte.

– Tehát ez a fejedelmi szó? kérdé suttogva a megrettent szultántól.

Bajazid látta, hogy el van árulva.

Timur ellökte kezét magától.

– Ez nem fejedelem keze, ez rabszolga keze volt!

És azzal elfordult tőle s magára hagyta.

Bajazid csak bakólegényeket látott maga körül, kik lánczokat, vasrudakat
tartottak készen.


XV.

Timur nem közönséges kegyetlen ember, ki beéri azzal, ha vérben fürödhet
s ellensége tagjait tördelheti össze; Timur költője, művésze volt a
kegyetlenségnek. Neki mérges nyíl kellett, mely ellensége lelkébe szúr.
Ő nem halottá, őrültté akarta tenni Bajazidot.

A szökési kisérlet után vastag érczrudakból kalitkát kovácsoltatott a
fogoly szultán számára; abba záratta be.

És azután szekérre téteté a kalitot s körül hordatá a táborban.

Tarka kikiáltó járt a szekér mellett s kopjájával mutogatta a látványt a
bámész sokaságnak.

– Ime egy fogoly szultán, egy hires fenevad, a kinek neve Bajazid.
Királyok királya; padisah, tengerek és szárazföldek ura! Koronás király,
a kinek négyszázezer harczos katonája jár lovon és gyalog. Lássátok a
kerek föld meghódítóját, a ki úr kelettől nyugatig; – kalitkába zárva. A
kalitka széle-hossza két sing, két arasz.

Hahaha!

A fegyveres csőcselék kaczagott.

Bajazid némán, mozdulatlan arczczal ült vasrostélya közt; mint a kinek
lelkét nem érinti semmi bántalom.

A fegyveres csőcselék gúnyt, szidalmat szórt feléje; a suhanczok
narancsot, diót hajigáltak be hozzá, mint szokás kalitba zárt majomhoz;
– a szultán arcza nem változott.

A kikiáltó tilinkózott és dobot vert hozzá: egyszer eszébe jutott
mulatság fejében azt a dalt kezdeni rá, melynek vége: «Oh ne hagyd
elveszni Szivászt, ne hagyd elveszni fiad!»

Ha valami, e dal tölthette el a fogoly oroszlán szívét keserű bánattal.
Ah, ha jókor hallgatott volna e dalra; ha büszkesége napjaiban nem
tiltotta volna meg az izmidi pásztoroknak e dal kürtölését, ha jókor
sietett volna fiát Ertogrult megszabadítni, most nem kellene e dalt
hallania, medvetánczoltató bohócz sikoltó tilinkóján, a ki egy királyt
mutogat fenevad helyett.

De azért Bajazid arcza nem változott.

A bohócz elhordta őt kalitjában a hegyes halmokig, mik a csatában
levágott hősei koponyájából voltak rakva, legfölül egy-egy vezér feje, a
kócsagos forgóval turbánjában; és e vezérek arczait ő mind jól ismeré,
próbált vitézei voltak, sokszor kitüntette őket, homlokaikat csókolta
győzelmes csaták után; most itt merednek reá megkövült szemekkel,
rétegekbe halmozott hadseregek halálfejei ormán.

De azért Bajazid arcza nem változott.

Mikor a bohócz körülhordta fejedelmi foglyát a táborban, visszakerült
vele Tamerlanhoz.

A khán és fiai és a fejedelmi vazallok és a khán nejei s a fejedelmi
szolganők lakománál ültek; a dáridó kicsapongó kedve közepett érkezett
meg az aranyozott vaskalitka a szomorú fogolylyal; egy legyőzött
szultán, egy győztes ittas szolgái közepett!

Gúny és hahota és ingerkedő felköszöntés fogadá minden oldalról a
leküzdött oroszlánt. A részeg győzelmes a szomorú fogolylyal szemközt.

És Bajazid arcza még sem változott.

Timur Lenk maga is ittas volt; bor, győzelem és boszú hármas mámorral
tölték el minden idegét.

– E poharat, Bajazid, a félvilág urának egészségére! kiálta a győzelmes
s az egész serleget kalitkába zárt ellene arczába önté.

És Bajazid arcza még akkor sem változott.

– Friss bort; friss rabnőt nekem! üvölte Timur Lenk s Bajazid egy karcsú
hölgyalakot látott előtántorogni, fején rózsa-koszorúval, haja hosszan
lebontva és szétszórva tagjain, selyemköntöse szegélyétől övig
fölhasogatva, tatár mód szerint. A nő tántorgott, mert maga is ittas
volt. Az jött poharat tölteni a khánnak.

És e nőben Bajazid Máriára ismert.

Ez volt a végdöfés a fogoly szultánnak.

Midőn kegyenczét így meggyalázva látta a khán zsámolyához tántorogni,
felszökött helyéből s megragadva kalitja rostélyát, ádáz hangon ordíta
fel:

– Oh te pokolbeli fenevad, Timur! Te sánta eb, ki lelked jobb felét
döglött lábadban ástad el s megmaradtál félördögnek ide fenn! Nem
férfiak legyőzője vagy te; soha sem voltál egész férfi; asszonyokon
tudsz csak boszút állani; sírbolti kukacz, ki megrágod orozva, a kit
náladnál nagyobb hős elejtett. Utálat, piszok nevedre, a kit gyávának
fog emlegetni minden asszonyember, a ki képedet játékul veti hentergő
fatytyainak. Gyalázat rád és gyalázat minden nemzetségedre, kiket
rabszolga költött ki a világra és hóhér fog eltemetni. Tevehajtsár
fiának születtél, nyomorult; és apád, ki a szeméten veszett meg,
derekabb ember volt, mint te vagy! Pfuj! én leköplek! Dicsőséged szennye
közepén az lesz rajtad a legfényesebb folt. Átok reád és minden
maradékodon! Lelked a pokolnak, csontod a kutyáknak, neved a csúfságnak!
Én pedig elvárlak ott, a hol ketten leszünk.

E szóknál oly erővel vágta fejét a rostély vasrúdjához, hogy halva
rogyott le.

Tamerlannak több öröme nem volt ellensége dühében.


XVI.

Timur Lenk pompás temetést rendezett Bajazidnak.

Minden serege kivonult a gyászravatalt kisérni. Sirkövére felvésette
ellensége halhatatlan tetteit, s asszonyainak megparancsolá, hogy
sírjanak.

Mikor a gyászszertartásból visszatért, eléje jött történetírója
Shacheddin és felolvasá előtte, a mit az utókor számára följegyzett.

Hangzott ekképen:

«És midőn Timur Dsihangir ellenségét legyőzte és elfogá: úgy bánt vele,
mint testvérrel; asztalához ülteté, barátjának nevezte, fejedelmileg
kitünteté, s midőn az idők rendi szerint Bajazid szultán megtért az ő
atyáihoz, mint királyt temetteté el, s fejedelmi sírboltot emeltetett
hamvai fölé. Dicsőség annak, a ki mindeneket lát!»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az üstökös pedig visszatért a világürbe és nem törte össze a földet.



A HITTAGADÓ.

Százharmincz stadiumra hatolt be a római birodalom szívébe Ázsiában
Kaled, az Isten kardja, ki e merész nevet a prófétának és folytonos
győzelmeinek köszönheté.

Diadalútjában, melynek nyomait keresztyénvér festé, az egy Damaskus
birta feltartani. A hős Tamás parancsolt ott, Heraklius császár veje s
akkor még negyvenezer görög keresztyén lakta e várost.

Már a hetedik hét is eltelt és Kaled még nem birta megtörni Damaskus
falait; Tamás katapultái összezúzták ostromló tornyait, s valahányszor
az árkokat betemetteté, a görögtűz megemészté a rőzse-kötegeket, daczára
a nedves tevebőröknek, a mikbe minden kévét beburkoltak elébb. A falakon
kívül gyakran megjelent Tamás válogatott csapataival s véres éjszakai
küzdelmekben fogyasztá az ostromlókat.

* * *

Egy éjszaka egy arab előcsapat, mely gyalog lappangva portyázott a falak
körül, két paripát vett észre egy sáncz mögött, felnyergelten,
felkantározottan, de lovagok nélkül. Csendesen álltak egymás mellett és
nem tették azt, a mit más kóbor kabala, hogy a mint magára marad, még a
zablával szájában legelni indul. Ezek vártak valakire.

A szaraczénok zsákmánynak tekinték a lovakat s el akarták fogni. Hanem a
két paripa nem engedett magához közeledni. Ha csak egy ember ment
feléjük, annak patkóikat mutogatták; kettő-három ellen egymás mellé
oldalogtak, s rugással, harapással védték magukat; ha pedig sokan jöttek
reájuk, kiszöktek a körből, ficzánkolva kettő kétfelé futott, s mikor
aztán az utánuk szaladgáló portyázókat jól kifárasztották, akkor ismét
mindakettő visszatért a sáncz mellé, elébbeni helyére.

Az arab csapat vezetője azt mondá társainak: e jelenetnek titka van,
mely többet ér, mint két felnyergelt ló; rá kell lesni, elbújni a sáncz
mögé, míg a titok meg lesz fejtve.

A szaraczénok csendesen megvonták magukat az árkokban.

Mikor a kaszás csillag elérte a keleti láthatárt, a bástyatornyok
egyikében rövid füttyentés hallatszott, arra az egyik paripa elhagyta
társát s csendesen ügetve haladt a bástyatorony felé.

Ugyanakkor a szaraczénok egy lovagot láttak kötélen aláereszkedni a
bástyatoronyból, ki a földre érve, paripáját már ott találta; annak
hátára fölkapott s halkan léptetve közelíte a sáncz felé.

Mielőtt odaért volna, a háromszáz ölnyivel távolabb eső másik
bástyatoronyból kettős fütty hangzott el; s arra a másik paripa is
elhagyta helyét, s a másik őrtorony felé koczogott.

A magános lovag egyenesen a sáncz felé tartott.

A szaraczén vezér ráparancsolt társaira, hogy csendesen legyenek; ime, a
másik őrtoronyból is ereszkedik alá egy másik alak, az is ide fog jönni,
s akkor egy hálóval két madarat fognak.

Azonban az előbbjövő lovag óvatos volt, a sánczhoz érve körüllovagolta a
tért, s minden árkot, gödröt megvizsgált, hogy nem leskelődik-e azokban
valaki? Paripája egyenesen rávezette őt az arabok leshelyére.

A lovagnak paripája volt, könnyű lett volna a kelepczéből menekülnie; a
várkapu nem messze, odáig üldözni nem lett volna tanácsos; hogy miért
nem tette ezt, miért huzta ki inkább kardját, miért rohant a leskelődők
csapatjára, egyesegyedül akarva őket útjából elverni, azt majd nemsokára
kivallatja vele Kaled. Mert a hősi bátorság nem győz a tömegen. Az arab
rajongó harczos, mikor elgázolva a paripa lábai alatt fekszik, akkor
döfi handsárját az állat szügyébe s a nemes mén összerogy, maga alá
szorítva lovagját.

Az elfogott vitéz még küzdött ellenfeleivel, a földön fekve is,
fegyvertelenűl is: vaskeztyűs kezével ütötte a vele ölre menőket, s
leeresztett sisakjával törte be az arab arczát, ki leteperte, – midőn a
másik lovag is közelített.

A fogoly vitéz hallá a lódobajt; hirtelen fölemelkedék a tülekedők
csoportja alól, végerőfeszítéssel s hangosan kiálta görög nyelven:

– A madár fogoly már!

Erre a másik lovag hirtelen megfordítá paripáját s elmenekült.

Az egyedül maradt lovagot megkötözték.

– Látod, mondá neki csufondárosan az arab, társad, a másik lovag gyáván
elhagyott.

A lovag sohajtva felelt:

– Társam, a másik lovag, leány volt.

* * *

A fogoly lovagot Kaled elé hurczolták.

A nevezetesebb foglyokat mindig be szokták mutatni a szaraczén vezérnek,
– megmérkőzés végett. Az apróbbakkal közkatonái szoktak «mérkőzni».

Miből áll e mérkőzés, azt mindjárt megtudjuk.

Kaled nem tartott foglyokat; váltságdíjt sem fogadott el értük; hanem
harczosaira bízta csata után a foglyok erejét kitanulni.

Ha a fogoly legyőzetett, akkor szabaddá lett, a harczosok sorába állt,
fegyvert és zsoldot kapott; ha pedig ő maradt a győztes, akkor levitték
tömegestől a legközelebbi folyam partjára, ott belebocsáták a vérét a
hullámba, s holttestét utána hajíták.

Ez Kalednek kegyes fogadása volt, midőn Mohamedtől vitézi nevét kapta,
hogy a folyamokat mindenütt hitetlenek vérével fogja megfesteni.

– Te vitéz férfiú vagy, görög, szólt a fogolyhoz Kaled. Lovagjaim
bizonyságot tesznek melletted. Most azonban velem kell megvívnod;
akarsz-e?

Kaled nagytermetű férfi volt, oroszláni erővel; a fogoly pedig a tusában
összetört alak, ki csak akkor engedte magát elnyomatni, midőn ereje
végkép kimerült.

Hanem azért mégis azt felelte Kalednek, hogy kész vele megvívni, bárminő
fegyverrel, bárhol és bármikor.

– Görög lovag. Ez a tusa életre-halálra megy. És még annál is többre,
örök életre, örök halálra. Minő fegyverrel szeretsz legjobban küzdeni?
Lándzsával?

– Ahhoz értek.

– Karddal inkább?

– Azt legjobban szeretem.

– Vagy buzogánynyal?

– Szokatlan, de elfogadom.

– Tehát nem fogunk sem karddal, sem lándzsával, sem buzogánynyal vívni,
hanem a legsúlyosabb fegyverrel: a szóval. Én megtámadlak téged, hogy
legyőzzelek hitedben. Védd magad.

A lovag mosolygott. Ebben épen erős volt.

– Tehát kezdődik a torna. Te szökni akartál Damaszkuszból, melyet
fegyverem ostromol. Damaszk falait jó vitézek védik s hogy te nem voltál
közöttük a legrosszabb, azt véres szájjal beszélik az ütött sebek, miket
lovagjaim kaptak tőled. És te mégis éjjel, orozva el akartál szökni a
dicsőség mezejéről.

A lovag még nem válaszolt semmit.

– A másik lovag, ki veled együtt akart szökni s kit megmenekítél, mint
magad mondád, leány volt. Ha nem mondtad volna is, tudnám. Ha férfi lett
volna, úgy vagy megszabadít, vagy veled együtt vesz.

A fogoly némán inte, hogy úgy van.

– A leány, kivel szökni akartál, kedvesed volt; mert szökni akartál
vele, bizonyítja, hogy rokonai nem akarták őt hozzád adni; hogy szökni
kénytelen voltál vele, tanusága annak, hogy rokonai hatalmas emberek
Damaszkuszban s hogy szökni birtál a hír mezejéről, jele annak, hogy
nagyon szereted őt.

A lovag mélyen sóhajtott.

– Nemde úgy van, a hogy mondám?

– Valóban a falakon keresztül látsz s a szívek fenekén tudsz olvasni. A
történet úgy van, a hogy lehüvelyezted, nekem csak a neveket kell
hozzáadnom. A fogoly ki előtted áll, Jónás vitéz; a leány, a kit
szeretek, Eudocia, Tamás vezér unokahuga. A történet kulcsa pedig ez:
harmincz nap óta ostromlod immár Damaszkusz falait s árkait sok helyütt
betöretted már. De azért valahányszor ostromot fuvattál ellene,
mindannyiszor kétszerte több fegyverest találtál magad előtt a
bástyákon, mint a mennyiről kémeid tudósítottak.

– Így volt. Minden visszavert rohamot karóba húzott kémeim sirattak meg.

– Ez pedig úgy történt, hogy Tamás a nőket is felöltöztette
férfi-harczosoknak s míg első sorban a férfiak küzdtek, mögöttük
asszonyok, leányok sorakoztak ellenségijesztő fegyverzetben.

– És harczoltak is?

– Ha a férfi elesett, ők léptek a sorba.

– Kegyetlen gondolat. Hitetlenhez illő ész. Az asszonyt egyre becsülni a
férfival s utat engedni neki az égbe – egy földi virágnak! Te itt
ismerkedtél meg a leánynyal.

– Valóban itt. Két leány állt hátam mögött az ostrom alatt, két gyöngéd
teremtés; az egyik Tamás vezér leánya, a másik unokahuga. Akkor hagyták
el először a kolostort, hol szent szűzek gondjai alatt nevelkedtek.

– Te három helyett harczoltál azon a napon! magad és a két leány
helyett.

– Legalább a nekik szánt sebeket én hoztam el magammal.

– És ott azon a helyen beléd szeretett mind a kettő. Szerelmes lett
beléd mind halálig? Oh, oh, tudom én azt. Nem is kérdezem tovább.
Ilyenek a nők. Lehetnének-e másformák? Nem így alkotta-e őket Allah
tökéleteseknek? Mind a kettő megszerette a lovagot, ki szemük láttára,
érettük harczolt és győzött. Te az nap köröskörül győzelmet arattál,
férfiakon, asszonyokon. Elmondjam-e, mi történt azután? Tamás vezér
megkoszorúzta fejedet; azt mondta, hogy fiává fogad s te azt felelted,
hogy inkább lennél unokaöcscse. A hitetlenek csak egyet tudnak szeretni.
A hitetlen szíve szűk két szerelemre. A vezér leánya kezét elutasítád s
aztán nem kaptad meg az unokahugáét sem. Nemde, nem így történt-e?

– Megfejtéd, szólt fejét lecsüggesztve a lovag.

Kaled folytatá az elbeszélést, melynek csak kezdő fonala volt kezében s
melyet mégis oly híven tudott előadni.

– Ti ketten aztán, kik egymást szerettétek, összebeszéltetek, hogy
alattomban el fogjátok hagyni a várost. Mennyire kellett értenetek
egymást, mennyire be kellett tanulva lenni titkos egyezményeteknek,
bizonyítja az, hogy még paripáitok is össze voltak tanítva, miket előre
kibocsátottatok a sánczok előtti térre. A szerencse nem kedvezett. Te
foglyul estél, kedvesed pedig kénytelen volt futásban keresni menedéket.
Őt a várkapun bebocsáták. Ott bizonyosan ráismertek, hogy nő, megtudták,
hogy a fővezér unokahuga, ki el akart szökni egy lovaggal, éjnek idején
ostromlott városból. Mi fog történni akkor kedveseddel?

Jónás lovag lecsüggeszté fejét és nem találgatta azt.

– Ha te nem mondod meg, majd én azt is eltalálom. Ha arab vezér leánya
volna a szökevény hajadon, atyja rögtön megölné s egy letört virággal
volna kevesebb, egyéb semmi. Te kereshetnél magadnak más virágszált. De
a ti törvényetek szerint a nők is lélekszámba mennek. Kedvesedet meg nem
ölik, hanem bezárják rideg négy fal közé, a hol örülni nem szabad többé
és a honnan kiszabadulni nem lehet. És te nem fogsz abban
megnyugodhatni, hogy ő el van temetve, mert tudni fogod jól, hogy
halottad a sírboltban is él, szenved, sóhajt és várja a szabadulást s
akárhol jársz, alszol vagy vigadsz, rólad gondolkozik, utánad eped s
miattad kesereg. Hiszed, hogy ez jól van így?

– Nem! felelt Jónás lovag.

Az arab vezér felugrott tevebőr-szőnyegéről s nehéz kezével megmarkolá a
lovag vállát, mintha már az övé volna.

– Akkor megtagadtad hitedet és le vagy győzve!

– Még nem!

– Tökéletesen le vagy győzve! Te magad tárt kebellel futottál bele
kardomba s az markolatig van ütve szívedbe. Elfelejtéd pánczélodat
felölteni, lovag! Midőn kedvesedet elriasztád mellőled, akkor
kétszeresen lettél fogoly. Ha mindketten fogva állnátok előttem, ketten
együtt daczolhatnátok velem; mondhatnád te is, ő is szemembe, daczomra:
«nem félünk, öless meg, kinoztass; vértanúkká leszünk, gyönyör lesz
egymás halálát osztanunk», s nekem nem maradna más választásom, mint
véretekkel rózsaszínűre festeni a folyót, vagy két paripát adni alátok s
azt mondani: fussatok, szeressétek egymást! De most egyedül vagy
előttem, ellenséged előtt, ki tőled csak megszabadult vitézeinek sebeit
kapta addig, s ki azért, mert a vitéz ellenségét becsüli, baráti kezet
nyujt eléd. És barátaid, hitsorsosid, kikért véredet ontád, jutalmul a
hány kéz, annyival taszítanak el, a hány kéz, annyival szórtak rád átkot
s a hány kéz, annyival ostorozzák szenvedő szerelmesedet. Ha csókoltad
valaha fehér vállait, rettegve kell gondolni a szeges korbács nyomaira,
mik e habtermeten meg fognak látszani; ha örültél valaha mosolyának, úgy
gyűlölnöd kell a hideg falat, mely azt elzárja előled. Ha szerettél és
szeretsz még, úgy Kaled kezét meg kell szorítanod.

Jónás lovag előtt lángszínben kezde úszni a világ; minden tárgy véres
homályba kezde burkolózni, a keserű gyűlölet, a kínos szerelem mámora
megszállta lassankint szívét. Egyszer-egyszer valami hideg emlék
borzongott végig forró idegein; mintha rég látott szentek, martyrok
arczai lebbennének végig lelke előtt, hosszú, véghetetlen sorban,
melynek egyik vége a sírból kel föl, másik vége már a csillagok közt tűn
el. Mintha távoli ének, magasból jövő zsolozsmák hangját hallaná, mintha
egy mondhatatlan fényű arcz, ki tövis koszorút visel, intene le rá,
embertől föl nem fogható magasságból, mintha egy futó pillanat azt
sugalná neki: az egész élet minden örömével egy percz az
örökkévalóságban.

Ingadozni látszott.

E perczben egy hang ütötte meg füleit. Hang, mely Ázsia síkjain alig
ötven év óta volt ismerős s Damaszkusz romlása után végkép elhallgatott:
egy harang hangja.

A legelső harangszót Damaszkusz szent Borbála zárdája ismerteté meg a
keleti meseterhes légkörrel; tisztára derítve ringó hangjaival hevült
arczu szellemekkel népes ködeit a keleti hitregevilágnak.

Jónás lovag megdöbbenve hallgatá a harangszót és arcza elsápadt bele.

Kaled leránczolt szemöldökkel nézett a tétovázó arczára, jobbját még
mindig eléje nyujtva; de balkezét handzsárja markolatára téve.

A harangszó második versben is újra kezdődött.

Jónás lovag még feszültebben figyelt. Egész lelke e harangszóval
látszott beszélni, mint valami hírnökkel, a ki csalhatlanul igazat
beszél.

A harangszó harmadik verset is kezdett.

És akkor Jónás lovag sápadt arcza kigyuladt; hirtelen odalépett Kaled
elé s annak kezébe csapott kezével és megszorítá azt.

– Tied vagyok.

A szent Borbáláról nevezett zárdának egyetlen harangja csak olyankor
szokott megkondulni, midőn egy-egy szűzet avattak fel a kolostor
örökfogadásu szentélyébe; és három verset hangzott egymásután, midőn a
zárda egy fejedelemnőt fogadott kebelébe. Ezt tudta meg a harangszóból
Jónás lovag, – már nem Jónás lovag, hanem Jónás bég.

* * *

Azt az arabot, a ki Jónást elfogta, Derárnak hítták. A tréfáig vakmerő
kalandor; legjobb neve a «csaták bohócza».

Mikor Heraclius császár hatvanezer főnyi gyakorlott serege megjelent
Aiznadin mellett, hogy Damaszkuszt az ostrom alól felszabadítsa, a
fővezér Verdán épen felállított csapatjait szemlélte, aranylánczokkal
kantározott fehér öszvéren ülve, a midőn észreveszi, hogy fényes,
pánczélos kisérete közé egy idegen lovas is vegyűlt.

Hogy idegen lehetett, azt nem annyira öltözete mutatta, mint inkább az,
hogy egészen mezítelen volt, csak csípője körül volt egy veres sháwl
kötve, fegyver sem volt nála egyéb, csak egy lándzsa.

Ez volt Derár.

A vakmerő kalandor az egész tábor szemeláttára átlovagolt az ellenséges
hadsereghez, s mire figyelembe kezdték venni, már oly közel volt a
fővezérhez, hogy egy kopjadöféssel ledöfhette volna öszvéréről.

– Fogjátok el élve a vakmerőt! kiálta Verdán kisérőinek s harmincz
vértes lovas rögtön nekitámadt az egyetlen mezítelennek.

Élve? Derárt? Halva sem! – A mint a fényes lovagok neki száguldtak,
elkezdett előttük csapongva pákászni könnyű lován, nyereg, kantár,
fegyverzet nélkül, ide-oda csalogatta őket, közel hagyta magához jönni:
egy rugtatással megint elhagyta valamennyit, kiszemelt egyet üldözői
közül, attól be hagyta magát érni, s mikor kopjadöfésnyire voltak,
gyorsan visszafordult ellene s egy lökéssel kiveté nyergéből a porba. –
Az ellenfél döfése jobbra-balra elsurrant mellette, nem védte magát
paizszsal, engedett a levegőbe szurkáltatni maga mellett; kisiklott,
mint sima hal a kézből, mint kényesőcsepp a tű hegye elől s az ő kopjája
oda talált, a hol vas nem volt az ellenfélen, vagy pedig hirtelen oldalt
ugratta lovát, s a nyomában elrohanónak hátulról ütötte nyakszirtjébe a
gerelyt; egyszer-egyszer úgy tett, mintha le akarna lováról fordulni s
mikor eléje kerültek, lován féloldalt lógva tört soraikon keresztül.
Tizenhét lovagot levert élve-halva lováról, míg társai hadsorához
visszamenekült a csaták bohócza, az egész hadsor tetszés-rivallásától
fogadva.

Mikor Kaled e merényletért szigorúan kérdőre fogta, azt felelte neki:

– Meg akartam kisérteni magamon, vajjon fog-e ma Allah csodát tenni
értünk? – Egyébiránt ők kötöttek belém, én csak védtem magamat.

És csakugyan tett is értük Allah csodát, mert azon napnak estéjén a
fényes, hatalmas görög-román hadsereg szétszórva futott el Aiznadin
rónáin, üldözve a kisebb ellenségtől s prédára hagyta táborát, zászlóit,
jelvényeit s az ostromlott Damaszkuszt.

Ez a Derár volt az, a ki elfogta Jónás béget.

Midőn Kaled a renegát lovagot bemutatta vezéreinek, Derár nyujtá neki
legelébb kezét; pedig jobb szeme akkor is be volt még kötve attól a
hatalmas ökölcsapástól, melyet Jónás öklétől az éjszakai tusában kapott;
– jó ököl volt érdemes volt, hogy egy muzulmán vitéz megszorítsa.

– Üdvözöllek Jónás bég. Nagyon örülök, hogy Damaszkuszból elszökni nem
engedtelek. Egy ütést kaptam tőled, a mi nagyon jó volt. Ezt szeretném
megszolgálni. Azzal szeretném megszolgálni, hogy téged Damaszkuszba
ismét visszavigyelek, s szökevény társadat, ki megmenekült, számodra
visszakerítsem. Te ismered Damaszkusz titkos bejáratait, tudod, hol
legalkalmasabbak a bástyák a megostromlásra; parancsolj velem, veled
fogok menni s úgy harczolok melletted, mikor kivánni fogod, mintha saját
két kezed volnék.

Jónás bég visszaszorítá a szaraczén kezét.

Ez valóban nagy veszély volt Damaszkuszra! Két ilyen kéz egymást
szorítása.

Mert ha Jónás bégnek volt akarata az ostromlott város gyöngéit elárulni,
Derárnak volt merészsége azokat az ellenség vesztére fordítani.

Épen így esett el Damaszkusz ostroma előtt Bosra, épen így árulta el
városa titkos földalatti kijáratát Románus, épen így vezette Derár
vakmerő száz vitézét a sötétségen keresztül a város falai mögé s az
éjszakai roham után épen így esküdte el magától régi hitét, a béke és
szeretet vallását az egybegyűlt arab vezérek s egész fogolylyá esett
hitsorsosainak közönsége előtt, miként Jónás bég, ki vitéz volt és áruló
lett, hittagadó lett és esküdött:

– Én – Jónás bég – lemondok a közösségről veletek mind ezen, mind a más
világon. Én megtagadom őt, ki keresztre feszítteték és mindenkit, a ki
őt imádja. És választom Allaht az én urammá, az Izlámot az én
vallásommá, Mekkát az én templomommá, a muzulmánokat testvéreimmé s
Mohammedet az én prófétámmá; ki elküldetett, hogy bennünket az igaz
ösvényre térítsen s az igaz hitet azoknak daczára fölemelje, kik az
Istenen kívül bálványokat imádnak!!

És mindezt egy halavány hölgy két szép szeméért.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A mint Damaszkusz kormányzója megtudta Jónás lovag hittagadását,
átlátta, hogy a bosrai végzet közeleg a föld alatt a város ellen. A
renegát a leggonoszabb ellenség, mert a renegát a megtagadott testvérek
titkait ismeri.

E végzetet meg kelle előzni.

Azon éjjel, hogy Jónás bég Damaszkusz kapui előtt nyílt téren avattaték
fel szaraczénnak, ünnepélyes mosódás szertartásával, Tamás vezér
kivilágíttatá a várost; a tornyokat, a templomok kupoláit színes bengáli
fény ragyogtatá s a város Kaizán kapuja fölött egy óriás kereszt volt
emelve, mely körül a püspök és az egész papság díszruhában énekelték a
szent zsolozsmákat.

Ekkor kinyittatá a kapukat Tamás vezér és görög harczosai élén a város
éjféli világítása mellett kirohant az ellenségre.

A szaraczén had készen várta a rohamot, egyenlő vitézség mérkőzött
egymással a síkon; kardnak kard felelt meg s egyik félnek sem volt oka
magát a másik előtt szégyenleni.

Tamás vezér hirhedett íjász volt; maga és paripája pikkelypánczéllal
fedve, a csata legnagyobb hevében ott nyargalt s jaj volt a szaraczén
vitéznek, ki lőtávolába jutott; azt nem védte meg izmos karja, hősi
merészsége, a görög vezér nyila messziről átszegezte. Ha óriás volt is,
egy vékony nyilvessző elég volt alá paripának, hogy elvigye a holtak
országába.

A csatazaj, a tombolás közepett, a Kaizán kapu fölötti keresztnél egyre
hangzott a szent férfiak, a szent szűzek éneke, buzdításul a híveknek,
ijesztésül az ellenségnek.

Igy tartott a csata másnap délig.

Délben Kaled uj csapatokat rendelt Tamás ellen; de Jónást nem engedte a
harczba vegyülni. Tudta jól, hogy azt az egy embert várja mindenki, s ha
száz élete volna, száz nyíl volna számára, mely egyszerre kioltsa. Rá
más küldetés várt.

Az uj hadcsapatnak Abán volt vezére. Fiatal, deli hős; csak egy asszonyt
ismert még: nejét, a szép Almedát, a leghívebb, a legbátrabb asszonyt. –
Almeda a «szent harcz» minden csatájában ott lovagolt férje oldalán s ha
jó vitéz volt az a dárdavetésben, Almeda sem volt rosszabb a
nyíllövésben.

Ők egyenesen Tamás vezérre rohantak.

Abán ezüst pánczélt viselt, ezüst sisakot, lecsüngő lánczokkal. Épen
csak egy helyen volt sebezhető: torkánál, a hol a pánczél végződött.

Egy nyíl épen torkán szegezte át. Abán halva bukott le lováról.

Almeda látta a nyíllövőt; felemelte férje holttestét, kivitte a harcz
tombolásából; sátorában megmosta, felöltözteté; azután megcsókolta,
megölelé, egy köny, egy sóhajtás nélkül:

– Te boldog vagy, oh én drágám! Te már Istenedhez tértél, ki bennünket
egyesített s aztán ismét elválasztott. De én megboszúllak téged, hogy
érdemes legyek odajutni, a hova te elmentél!

S azzal visszament a csatába. Az első nyilat íjjára fekteté s a
zászlótartó karját lőtte vele keresztül, ki Tamás vezér mellett a
lobogót hordta. A zászló aláhanyatlott.

Akkor a másik nyilat röpíté útnak s az Tamás vezér szemét ütötte ki.

Egy nagy jajkiáltás zendült fel a damaszkusziak harczsorában, midőn
zászló és vezér egymásután leomlott. De percz mulva ismét fölemelkedék
mindkettő. Tamás vezér bekötteté kilőtt szemét s maga emelte fel a
zászlót; s így sebesülten, végső erőfeszítéssel rácsapva az ellenre,
visszaűzte azt, míg Kaled tartalékjai előjöttek. Csak az est vetett
véget a csatának.

Az éjféltől estig tartott dühös harcz után az arab vitézek aludni
mentek. Bizton hiheték, hogy a visszatért ellen, a kifáradt keresztyén,
a sebesült hadvezér, szintén örülnek az éjszakának, mely sebeket
hegeszteni, ernyedt izmokat fölüdíteni jő. Alusznak azok is.

De azok nem aludtak.

Az előálom idejében, mikor minden élő halott, megkondult a harang, s
egyszerre mint a felhőtlen zivatar, rohant elő a görög sereg az alvó
szaraczénokra.

Most nem várták őket kész hadsorok, mint a mult éjjel, most nem állt
pánczél pánczél ellen, lovas lovas ellen; álmaikból felugráló
félmeztelen alakok kapkodtak elszórt fegyvereik után, s gyalog maradt
vitézek kerültek a görög pánczél-lovak patkói alá; a kaszás
harczszekerek odarohantak a vezértelen hadgomolyok közé s a kétélű
pallos nem harczolt, hanem aratott közöttük.

A hadi csel kárhozatos volt a szaraczénokra nézve. Legjobb vitézeik
védtelen hullottak el a mészárlásban; Tamás vezér kegyetlen árt vett
elvesztett szeméért, ezrek friss vére fizetett meg érte.

– Oh Allah! ki soha nem alszol! kiálta Kaled kétségbeesetten, ne hagyd
el álmukban meglepett szolgáidat! Csak egy gyapot-kaftán volt rajta,
csak egy kard volt a kezében, úgy rohant nyergeletlen lovon oda, hol
legnagyobb volt az öldöklés. Nem volt vele több, mint vagy négyszáz
lovas.

Hanem a maroknyi had csodatettei, az Isten kardjának legyőzhetetlen
harcza megállítá Tamás vezér rohamát, s míg e kis csoport az egész
haddal elfogadá a csatát, azalatt a bölcs Abu Obeidah rendbeszedé a
szétzavart hadsorokat; az őrjöngő Derár oldalt furta magát a kitörők
hadoszlopába s fél óra mulva megfordult a hadszerencse. Mire a gönczöl
az égen elérte a láthatárt, Tamás vezér serege is vissza volt verve
Damaszkusz bástyái mögé, csak a kővető gépek a falakon feleseltek még az
üldöző szaraczénokkal.

A meghiusult kisérlet utolsó erőfeszítése volt Damaszkusznak. Tamás
vezér vert hadaival a balsors itélete tért vissza a kapukon. Hosszú
védelemre kevés volt már az élelmi szer, gyors diadalra a férfi-erő.

Tamás vezér tudhatá, hogy elvesztegetni való nap nincs hátra többé; az
áruló Jónás, ki testvéreit megtagadta, el is fogja adni őket. Ő védte
legerősebben a város falait, ő tudja, hol leggyöngébbek azok?

Következő éjjel száz választott küldötte a városnak, élén a papsággal,
teljes ornátusban, lépett ki a kapun s ment ünnepélyes rendben, az
urnapi lámpások világa mellett a szaraczénok táboráig.

Midőn a szabad ég alatt voltak, a püspök egy rövid imát mondott társai
előtt; utolsót, melyet keresztyén püspök e helyen Istenhez emelt. E
végima azért szólt, hogy lágyítsa meg az Úr a kegyetlen ellenség szívét.

Az Úr! A mindenható Úr! A világszellem, ki küld harczot és háborút a
béke és öröm országaira és az ő bölcs lelke tudja azt, hogy miért?
Teheti-e, hogy saját kardját, az «Isten kardját», Kaledet, kit maga vert
aczéllá és tűzben megedzett és vérben megfestett, hajlékonynyá, olvadóvá
tegye, kit könyörgés meghajt, köny megolvaszt?

Az Úr tehette azt.

Midőn a küldöttek megjelentek az arab táborban, Kaled, az Isten kardja,
nem volt sehol. Nem találták, titokban ment el, senkinek sem mondta,
hová? és vele együtt eltűnt Jónás, a renegát, Derár, a bőszült és
Alméda, a boszúálló özvegy; mindazok, a kik a damaszkuszi keresztyének
halálára esküdtek, a kiket boszú, szerelemféltés, dicsszomj, sötét gyász
kérlelhetetlenné tett, a kik vért szomjaztak; mint egy leheletre el
voltak tüntetve az arab táborból és hírt sem tudott róluk mondani senki.

Ott maradt pedig helyökben a kegyes Abu Obeidah, a második fővezér, ki
csak azért járt Kaleddel, hogy a mi sebeket az Isten kardja üt, azokat
bekötözgesse.

Midőn az őrök tudatták a püspökkel, hogy Kaled nincs jelen s helyette
Abu Obeidah, a vele egyrangu vezér sátorába vezették őket, a püspök égre
sóhajta: «meghallgattatánk».

És valóban meghallgattatának.

– Mi kivánságtok van keresztyének? kérdé az ősz Abu Obeidah a püspököt
és az is olyan ősz ember volt, mint ő.

– Kivánságunk az, hogy Isten végzése beteljesüljön rajtunk. Ő végezte,
hogy Damaszkusz kezetekbe essék; mi nem tarthatjuk fel súlyos újjának
intését. Legyen a tietek.

– Allah oltalmazza a meghódoltakat. Mit kivántok tőlünk?

– A mit adni akarsz.

– Itt a pergamen. Az irnok jegyezze fel. Ha nem fog tetszeni a mit
mondok, ints fejeddel tagadólag s mást iratok oda.

A püspök helybenhagyólag inte.

– Tehát – e percztől fogva Damaszkusz népe és az ostromló sereg között
minden harcz megszűnik.

A püspök helybenhagyta.

– A Kaizán kapu megnyittatik a szent hadak előtt s annak őrizetét
muzulmán őrség veszi át. – A keresztyén lakosok, kik Damaszkuszban
laknak, hitüket megtartják és senki abban őket meg nem háborítja;
mindenkinek háza és földe az övé marad és attól a kalifán kivül senkinek
semmiféle adót, sarczot és harácsot nem fizet.

A püspök helyeslően inte.

– Hét templomukat szabadon használhatják.

A püspök szemei megteltek könynyel.

– A kik pedig nem akarnák magukat a kalifa hatalmának alávetni s
készebbek lennének házaikat, hazájukat elhagyni s választani a bujdosást
és tisztes szegénységet inkább, hogysem a megaláztatást és nem tudnának
élni a diadalmas ellenség orczája előtt, azoknak szabad elvonulás
engedtetik.

A püspök zokogott. Ő is egy volt azok közül.

– Fegyverükkel, lovaikkal, zászlóikkal együtt.

Ez több volt, mint a mennyit reményleni mertek.

– Vagyonukból pedig annyit vigyenek magukkal, a mennyit elvinni birnak.

A küldöttek kezeit csókolák az ősz ellenségnek.

– Meg vagytok-e föltételeimmel elégedve?

– Kivánhattunk volna-e többet?

– Úgy erősítsük meg a szerződést, neveink aláirásával és pecsétjeinkkel.

A meghódolási okmányt ott rögtön aláirta mind a két fél, le is
pecsétlék; egyik példányt a görögök, másikat a szaraczénok tették el.

– És most váltsunk kezeseket a szerződés biztosítására, hogy egyikünk
sem fogja azt megtörni. Ki marad itt közületek túszúl?

– Én magam leszek az, szólt az ősz püspök.

– Ha te magad, úgy én is magam; felelt rá Abu Obeidah, s míg a püspök
három paptársával a vezér sátorában maradt, addig Abu Obeidah három imám
kiséretében a damaszkuszi küldöttekkel személyesen vonult be a városba,
a béke olajágát vivén kezében.

Hová lett azalatt Kaled, míg a békealku megtörtént? Hova lett Isten
kardja a föld szinéről, míg az éj titokban megnövelte a béke olajágát?

Kaled valóban a föld alatt volt akkor és vele együtt a keresztyének
legfélelmesebb ellenségei, mint Derár és Jónás, a hitehagyott.

Jónás fölfedezé előttük a földalatti titkos alagutat, mely a sánczok
alatt az őrtorony pinczeboltjáig vezet; nehány száz szaraczén, a
legvakmerőbbekből válogatva, csupán karddal fegyverkezetten, áthatolt a
földalatti sötétségben s az éj csendjében a föld alól megrohanta az alvó
őröket a toronyban, legyilkolá, a mi útját állta s azután kinyitá a
kaput künn a sáncz alatt lesben álló szaraczénok csapatjai előtt.

A városban a kifáradás, elcsüggedés nyugalma fedett be minden házat.
Tudta már mindenki, hogy több harczra nincsen remény; a védő sereg
feladást ajánl az ostromlónak s a vitézek nem virrasztottak fegyvereik
mellett többé. A balistáriusok ott aludtak a katapulták mellett, s a
harczos polgár, ki ellenségijesztőnek magát és feleségét is férfinak
öltöztetve, állt ki a falakra, a békehír után haza ment, levetkőzött s
lett feleségestől együtt asszony.

E lankadt álom közepette rohanta meg Damaszkusz utczáit Kaled és
vérszomju csapatai.

Az első riadalra futó népséggel teltek meg az utczák; öltözetlen,
fegyvertelen alakok rohantak a piacz felé, a rémületet hordva magukkal a
még fegyverben álló görög csapatok közé.

A betóduló arab seregnek nem állott ellent senki. A kinek ölni volt
kedve, ölhetett; a ki rabolni akart, rabolhatott; a gyujtogatást
halaszthatták utoljára.

Jónás bég a kolostornak vezette Kaled harczosait.

A rémület, mely a népességet utjokba torlasztá, a vak kétségbeesés,
melylyel a fegyvertelen alakok utjokba veték magukat, hogy meztelen
testükkel tartsanak gátat a fegyveres rohamnak; nehány elszánt férfi
dühös küzdelme az utczák szögletein, kiket tagonkint kellett
szétdarabolni; az anyák őrült sikoltozása, kik a lovagok kengyelébe
kapaszkodtak, tanusítá, hogy Jónás bég jó uton vezeti őket. A kolostor a
város kincstára. Ott van arany és drágakő felhalmozva és a mi
legdrágább, legaranyabb, ott vannak a város hajadonai, szépei, szűzei, –
ott van Eudocia is.

Hogy a kolostor birtokáért kétségbeesett küzdelem fog vívatni, arra
előre készen lehettek. Mindenkinek mindene az.

Jónás úgy gázolt saját honfitársai vérében, mintha az csak olcsó iszap
volna. Akárhányat ismert személy szerint azon fedetlen fők közül, miket
kardjával ketté hasított s nem egy, kit utjában átdöfött, kiáltá nevén,
midőn haldokló kezével kardját megkapta középen. Jónás nem érzett
irgalmat irántuk. Lelkét csak Eudocia képe tölté be és az őrjöngő
szerelem; angyal, ki megbukott s lett belőle dæmon.

Kaled nem birta utolérni az előrerohanót. Derár nem tudott vele lépést
tartani. Mindig előtte járt az egész rohamcsapatnak egy dárdavetéssel; ő
tört utat valamennyi előtt; ő szegezte az ártó vasat mindig mélyebben,
mélyebben hazája szívébe, míg a kard hegye elvégre a templom ajtajában
állt meg.

Mindenki elhullt, a ki a kolostorajtót Jónás ellen védni merte, ifjak,
öreg emberek, régi ismerősök, fegyvertársak egymásután elestek csapásai
alatt. Átok volt kardján. Minden ütése talált.

Jónás ittas volt honfiai vérétől. – Őrjöngött.

– És ha Isten egy arkangyalát küldené is ez ajtó védelmére, berontanám
azt! kiáltá kevély dühhel s megragadva vaskezével az ajtó kilincsét,
megrázta azt, kiszakítá záraiból és belökte.

És akkor megdöbbenve tántorodott vissza a küszöbről.

Nem Isten arkangyala állt előtte, hanem csak Abu Obeidah, a nagyvezér.

– Vakmerő! kiáltá rá az ősz hadvezér; mint merészeltél fegyverrel törni
egy városra, mely magát Allah prófétáinak oltalma alá helyezte? Fejedre
szálljon a vér, a mit béke éjszakáján ontottál és sülyedj el abban!

Mintha harczi buzogánynyal sujtottak volna Jónás bég fejére, úgy roskadt
meg térde e szavak alatt. Ott lebukott, elszédülve a templom küszöbén.

Benn a kolostorban nyolczszázötven szűz ájtatos zsolozsmája hangzott,
mint tulvilágról jövő zengzet, mely bocsánatot kér az égtől a föld
rémeiért.

Most érkezett meg oda Kaled.

Vér folyott kardján, könyökén, s vért okádott még szája is, midőn Abu
Obeidaht megpillantá, ki az aláirt szerződést felmutatá előtte.

– Nincs irgalom Allah ellenségeinek! ordítá tajtékzó dühében, halál
mindenkire, a kiben vér van!

– Csendesülj Kaled, szólt az ősz vezértárs. A vérontásnak órái elmultak.
Béke van. Allah ingyen adta kezünkbe a várost, s az igaz hívőket
fölmenté a harcz fáradalmaitól.

– Nem igaz, nem igaz! dühöngé a kegyetlen. Allah nekem adta az ő
vérüket. Én ostrommal foglaltam el a várost, a karddal kezemben törtem
be zárt kapuján.

– De én előbb jöttem be irott szerződéssel az önként megnyitott kapun.

– Ne állj elém! Mindenkit ketté vágok, a ki közém és a hitetlenek közé
áll!

– Vágd ketté hát legelébb Isten nevét, ki e szerződésre irva áll! Szólt
Abu Obeidah s két kezében föltárva maga elé tartá a pergamentet, melyen
legfölül arany betükkel ragyogott Allah neve.

Kaled a granit oszlopokon verte ki kardja élét dühében, mikor ez
ellentállást látta. A kolostor ajtajából tizenkét imám lépett elé
egymásután, Kaledet és Abu Obeidaht körülfogva s a tóduló harczosokat
hangos kiáltozással intve békére.

– Verje meg a próféta minden ártó angyalaival a csalfa görögjeidet,
átkozódék az Isten kardja. A fejükre lecsapó kardnak útközben így
kiverni az élét! Itt békét kötnek a balkézzel, mialatt a jobb kéz
torkukat szorítja. Mutasd a békeszerződést. Ha akarom, megtartom, ha nem
akarom, nem tartom.

– Allah tart meg téged is, engem is, meg az ellenséget is, s ha nem akar
megtartani, döglött eb lett mindegyikből. A békét én kötöttem meg, a
békét te nem oldhatod fel.

– Jól van, szólt Kaled, kardját visszataszítva hüvelyébe. Én nem
harczolok hát, de próbáld feltartani az ostromlókat, kik az utczákon
elszéledtek, kisértsd meg rábeszélni őket, hogy ne öljenek, ne
pusztítsanak.

– Már megtettem, szólt Abu Obeidah rendíthetlen nyugalommal. A tulsó
kapun át, mely nekünk az éjjel átadatott, a testőrsereg bevonult a város
védelmére s pusztítóid azóta minden úton szemközt találkoznak saját
hadainkkal, a kik őket fel fogják tartóztatni.

Kaled nem akart hinni vezértársának.

Azonban egy csoport delir, ki nagy zajjal jött vissza a piaczról,
lármázva hirdeté, hogy előbbre nem lehet hatolni, mert Abu Obeidah
testőrei elálltak minden utczát.

– Lásd Kaled, szólt nyugalommal az ősz, ha te Allah kardja vagy, én meg
Allah paizsa vagyok, s hiába volna döngetned a paizst, csak rossz hangot
adnál vele, de át nem lyukasztanád.

Kaled visszanyerte nyugalmát, lecsendesült; ilyenkor szokta
legkegyetlenebb terveit kifőzni.

– Jer. Menjünk a kolostor udvarára, ne lássa itt tulajdon népünk
viszálykodásunkat.

Azzal beléptek a nyitott kapun Kaled, Abu Obeidah és az imámok.

– Olvasd fel, kérlek, mi van a békekötésben? szólt ott vezértársának.
Távol állj tőlem s ne add kezembe, hogy én olvassam, mert meglehet, hogy
összetépném, s az szégyen volna rád nézve is, rám nézve is. Olvasd.
Hallgatom. Hiszem, hogy a mit kötöttél, jól csomóra van kötve. Hiszem,
hogy fogát húztad a patkánynak, mielőtt nyakát eleresztetted volna.
Megtörted őket, a mint illett.

Abu Obeidah olvasni kezdé a békepontokat.

Kaled dühe nőttön növekedett.

Nagyokat kaczagott minden újabb pontnál, hogy kaczagása behangzott a
templomba, s zűrhangot képezett az éneklő szűzek zsolozsmáival.

– Még ezt is? Még szabad birtokot nekik! A hitetleneknek, a lázadóknak
még hét templomot, a hol Allaht káromolhassák? Őrült voltál-e Obeidah?
Éjszaka volt, álomból keltél, nem láttad, mit irsz alá…

Most jött a java.

«A ki pedig nem akar a városban maradni, szabadon költözhessék,
kincseivel, lovával, fegyverével.»

Kaled, mint a veszett tigris, kapott az okmány után, s még összetépné,
ha a dervisek mellének nem rohannak s elől-hátul vissza nem
tartóztatják.

– Allah verjen agyon, ha ezt megengedem! Te őszszakállú bolond, arczul
akarsz-e köpni engemet? Vagy azt hiszed, hogy a mennykő meg hagyja magát
hajigálni poronddal? Fegyverestől bocsátod el az ellenséget, kit én
fegyverestől elgázoltam? Kardot, lovat, kincseket neki, még zászlót is?

Abu Obeidah nyugodtan hajtogatá össze az iratot s öve mellé dugta.

– A mit irtam, megirtam; a mit megigértem, megtartom.

Az ősz hadvezért méltóságteljes magaviselete a durva harczos fölé óriási
magasságba emelte. Kaled mindennapi verekedővé lett lealacsonyítva e
bölcs előrelátó férfiuval szemben. Ezt ő jól érezé.

Mikor látta, hogy heveskedése semmit sem használ, csak tekintélyét
rontja vele, megszünt vezértársára dühöngeni, hanem abba az aprólékos
ravaszkodásba ette be boszúját, a mit újabb nyelven kapczáskodásnak
neveznek.

– Jól van hát, a mi irva van, az meg van irva. Tehát menjenek a
hitetlenek; hadd menjenek ki a síkra. De az irásban az áll: fegyvert
vihetnek magukkal. Tehát csak egy fegyvert vihet mindegyik: egy nyilat,
ha nyilat visz, egy kardot vagy kopját, de semmiből se kettőt.

Abu Obeidah vállat vont.

– Legyen úgy, ha neked úgy tetszik.

– S csak hadd legyenek egyszer kinn a pusztán, hadd legyenek egyszer
Damaszkusz határán túl, majd az én dolgom lesz őket utolérni.

– Nagy dolgod lesz vele. Ha türelmed eltartott volna odáig, míg az
utolsó pontra érek, megtudtad volna, hogy a szabadon bocsátott őrségnek
általunk három napi előny engedtetik s három nap előtt üldözésükre senki
meg nem indulhat közülünk.

Kaled közel volt hozzá, hogy sírjon dühében.

– Igazán jól gondoskodtál róluk, Obeidah. Igazán jól. Elláttad őket
minden jóval. Ők sok derék igazhivő muzulmánt korán elküldtek a
paradicsomba. Mohamed nem gondoskodott azoknak szerencsés útjáról
jobban, mint te az ő gyilkosaikról. Hanem még egyet mondok. Irásodban az
van, hogy elvihetik magukkal kincseiket. Jól van, vigyék. Aranyat,
gyöngyöket, prémes ruháikat, a mennyit elbirnak; de átkozott legyen
minden harapásom, ha e mellett egy falat kenyeret engedek nekik magukkal
vinni, mert az nincs a szerződésben kikötve.

Kaled aljas nevetéssel kísérte ez ötletét. Abu Obeidah arcza nem
változott meg.

– Csalatkozol, Kaled. A próféták történetében meg van irva, hogy mikor
Mohamed üldözői elől futott, egy özvegy asszony utolsó darab kenyerét
adá neki a pusztában és e darab kenyér volt a legnagyobb kincs, mely a
földi jók között a prófétának adatott. Tehát a kenyér: kincs, meg van
irva.

Kaled elsárgult boszújában.

– Azért mégis el fogom őket pusztítani, hörgé dührekedt hangon s ott
hagyta Abu Obeidaht.

A szent szűzek éneke odabenn egy percz mulva Istent magasztaló, hálaadó
hymnusra változott. Damaszkusz meg volt mentve. A ki élni akart,
élhetett s folytathatta örömeit.

Hanem azok a hősök, kik Damaszkusz falait védték, azok a nők, kiknek
férjei Damaszkusz védelmében elestek, azok a szűzek, kik Istennek
jegyzék el ifjuságukat, inkább választák a szabad nyomort, mint a
rabszolganyugalmat.

A város alatti mezőn összegyűltek Tamás vezér egyetlen zászlója alá hű
harczosai, a papok, az előkelő polgárok, nők, gyermekek és a zárdák
szűzei, kik vele akartak kiköltözni.

Abu Obeidah testőrsége képezett közöttük és a többi szaraczen sereg közt
válaszfalat, midőn lovaikra ülve szent énekszó mellett vettek búcsút a
szép Fárfár pálmaligetes partjaitól.

A hitehagyott látta őket maga előtt elhaladni, látta a büszke,
megtörhetlen arczokat bátran szeme közé tekinteni s a legyőzöttek
látásán remegett.

Következett a zárdaszűzek hosszú sora, kik fehér ruhában, pálmaággal
kezükben ültek fehér öszvéreiken – és énekeltek.

Az ének bántotta a renegát szivét, de midőn kedvese arczát meglátá a
zárdaszűzek között, szenvedélye föllángolt s elnémítá lelkiismeretének
minden szavát.

– Eudocia! kiáltá rá, szerelmes, szenvedélyes hangon.

A szűz nem emelé fel tekintetét az énekeskönyvből.

– Eudocia! Én vagyok itt, kedvesed.

A szűz elhaladt előtte, a nélkül, hogy rátekintett volna.

A hitehagyott arczát elborította a köny. A bánat és düh vére volt e
köny.

A díjat, melyért hitét megtagadta, a jutalmat, melyért hazáját elárulá,
a szerető leányt, kiért honfitársai vérében gázolt, most a győzelem
perczében látja maga elől eltünni, mint egy álomképet, melynek azt
mondjuk: megfogtalak s felébredünk rá.

Kaled látta, hogy bajnoka könyezik.

– Te sírsz, monda neki. Csak sírj. Az nagyon jó nekem.

A menekülők éneke még vissza-visszahangzott; Jónás bég a vár bástyáiról
nézte, míg beláthatta őket s mikor már nem láthatott belőlük mást, mint
az utánuk keletkező port, még azt is sokáig elnézte – és a köny nem
száradt fel szemében.

– Csak te sírj. Az nagyon jó. Mondá Kaled, ki vele a bástyán
találkozott.

Másnap is ott találta Kaled Jónás béget a bástyán, a mint könyes
szemekkel nézett azon tájra, merre kedvese előle eltünt.

– Még ma is sírhatsz, mondá Káled.

Harmadnap is azt mondá Kaled elbúsult bajtársának, hogy keseregni jó;
negyednap hajnalban azután riadót fuvatott s kijelenté Abu Obeidahnak,
hogy a menekülőket üldözni fogja négyezer lovassal.

Az ősz vezér fejét csóválta.

– Nem vagy gyermek, Kaled, hogy képzeleted után lovagolj s a napot akard
elfogni, mikor a föld szélén feljön. Tudod, hogy három napi földdel
előztek meg a menekülők s ha te jól futsz utánok, ők is jól futnak
előtted. Utolérned őket lehetetlen. De még nyomukba is találnod
kétséges. A Libanon erdőnél elveszted a nyomot és csatangolhatsz
bizonytalanra s ha elvégre reájuk találsz, azok egy ellenséges városba
beveszik magukat s te nézheted annak a kapuit kívülről s örülhetsz, ha a
mindenünnen ellened zendülő ellenség közül valahogyan kiszabadulhattál.

– Ne legyen arra gondod, felelt Kaled; a mit megmondtam, megmondtam; a
mit megigértem, azt megtartom. Te megigérted a hitetleneknek, hogy
megszabadítod őket, megtartottad, megszabadítád; de én is megigértem,
hogy kiirtom őket, én is szavamnak állok.

Azzal Derár béget hivatá.

– Menj, válaszsz ki négyezeret lovasaink közül, a kiket
legmerészebbeknek ismersz, a kik a legmerészebbek a viadalban,
legkitartóbbak a futásban, legtürelmesebbek az éhségben. Mindegyik
hozzon magával egy kardot, egy lándzsát és egy zsák borsót, a mivel az
úton fog élni. Én magam is veletek megyek, mint közvitéz, ezúttal Jónás
bég lesz a csapat parancsnoka. A menekülők után megyünk.

Derár is fejét csóválta. Még Derár is.

– Kétkedel tán?

– Ez lehetetlen!

– Te is azt mondod, hogy lehetetlen?

– Ezóta a görögök a tengerparton járnak.

– A tengerben is üldözni fogjuk őket.

– Lóháton?

– Lóháton. Küldd hozzám Jónást.

Jónás bég is megjelent a vezérek tanácskozmányán.

– Jónás bég! Néztél-e ma is azon hely felé, a hol az ég és a puszta
összeolvad?

– Néztem.

– Láttad-e még ma is azt az arczot, a mi előtted eltünt s mégis előtted
áll?

– Láttam.

– Három nap, három éjjel távozott az előled, utolérnéd-e még?

– Utolérném, bizonynyal!

– Akkor ülj lovadra és vezess.

A négyezer lovas arab keresztyén ruhába volt öltözve, mint szoktak
jámbor karavánok messziről nagy csoportban eljárni, távol pusztákban
lakó csudatevő remetékhez.

Kaled megváratta, míg a napóra árnyéka azt a perczet mutatja, melyben a
görög várőrség három nap előtt útnak indult.

Mikor a percz eltelt, ekkor azt mondá Jónásnak:

– És most fuvasd meg a trombitát s a míg őket utol nem érjük, te
parancsolj velünk, te mondd hová, merre menjünk, mikor pihenjünk, mikor
harczoljunk?

Egy óra mulva a puszták porfellege elnyelte az üldöző csapatot.

Az üldöző csapat csak annyit pihent útközben, a mennyit az órákból a
rövid éj eltakart. Naplemente után, napfelkölte előtt végezte imáját s a
nyeregben étkezett.

A Libanon hegyeinél elveszett előttük a menekülők nyoma. A
hegyszakadékok görgetegei, a czédruserdők hulló levelei eltakarták a
futók lábnyomait.

De Jónás ott is utánuk talált.

Az egész szaraczénhadtól megmenekülhettek a damaszkusziak, ha egy őrült
szerelmes nem lett volna üldözőik között, kinek kedvesét magukkal
vitték.

A Libanonhegy útjait maguk a menekülők tették járhatlanokká, levágott
fatörzseket, roppant kősziklákat hengerítve a mély utakba. Az arabok
vergődtek, fáradtak, de nem maradtak vissza.

Pedig hát mire való volt e fáradság?

A hegylánczon túl már román hadak tanyáznak; a menekülők jó védelemre
találnak ott, a láthatáron Gabola és Laodicea városok tornyai látszanak,
azokban hatvanezernyi görög-román táboroz, Tamás vezért ki üldözné el
odáig?

Bizonyára csak egy őrült szerelmes.

– Mégis el kell őket fognunk, mondá Jónás a tétovázó araboknak s Kaled
helybenhagyta, a mit mondott. Ilyen ember kellett neki, a ki még hisz a
vitézség csodáiban.

Az erdőben találtak egy favágót, attól kérdezősködtek a damaszkuszi
menekvők felől.

A szerencse egy kézre játszott az arabokkal.

A keleti császár parancsa útban találta Tamás vezért s arra utasítá,
hogy rögtön változtassák meg útjuk irányát s a tengerparthoz siessenek,
ott hajókra fogják őket rakni. Nyilván attól félt a császár, hogy a
menekülők látása megháborítja Antiochia védőinek bátorságát.

Tamás vezér és társai tehát még mindig a szabad ég alatt voltak.

Ez ország azonban egészen ellenség földe volt már; erős hadakkal,
kerített városokkal ellátva.

Az üldözőknek úgy kellett martalékjuk után csuszamlani, mint a kigyónak;
nesz nélkül, bújva saját veszedelmük elől.

Most már többet utaztak éjjel, mint nappal. Jónás helyismerete végzetes
volt a menekülőkre. Éjjel viharban, felhőszakadás között vezette el
Laodicea vár falai alatt a szaraczén dandárt; a villám-lobogásnál
lehetett látni az őrszemeket a falakon, míg az arabok kendőket tűztek
dárdáik hegyére, hogy a vas ne villogjon. Késő éjfélben egy mély völgybe
jutottak, mely úgy elzárta előttük az utat, hogy a sötétben nem mehettek
tovább. Itt pihenőt kelle tartani.

Kaled lefeküdt egy fa sátorernyője alá és elaludt.

Mikor hajnal előtt a mindig éber Jónás felébreszté, haraggal fogadta a
költögetést; azt mondá: rossz álmom volt; azt álmodtam, hogy csatában
voltunk, s kardom nem tudott sebet ütni, hajlott kezemben, mint a
sásliliomlevél. Ez rosszat jelent.

Jónás kinevette vele: «álom esős időt jelent».

Azzal parancsot adott, hogy induljanak neki az erdős meredélynek.

Senki sem hitte már, hogy a menekvőket utolérhessék, még Kaled sem, de
hatalmát átruházta Jónásra, s a míg ez azt mondta: «előre!»
engedelmeskedni kellett.

A nap delelt már, mire a hegytetőre fölértek, s a mint Kaled Jónás
nyomában léptetve lovával, megpillantá az előtte elterülő látványt,
kezeit égre emelve ordíta fel: Allah!

Gyönyörű vidék terült el lábaiknál. Pompás fensík, melynek üde rónája
hajló pálmacsoportokkal volt beárnyékolva, s túl a rónán a végtelen
éggel összefolyó tenger.

De a mi a leggyönyörűbb volt e látványban ama tengerparton, a hajló
pálmák alatt az üldözött damaszkusziak sátorai!

Itt telepedtek le, annyi fáradságos nap törődései után magukat
kipihenni. Teljes biztosságban hitték már magukat, előttük a tenger,
melynek öblében a görög vitorlás gályák lebegtek, dereglyéik a partra
húzva, a menekvők elfogadására készen, mihelyt a tengerdagály emelkedni
kezd; hátuk mögött az erdős hegyláncz és azontúl két erősített város. Ki
ne hitte volna, hogy itt e pálmák árnyékában pihenni jó?

Kaled bevárta, míg csapatai mind beérkeztek, akkor leszálltak lovaikról
és imádkoztak. Minden támadást imádság előzött meg e rajongó népnél.

Akkor háromfelé osztá csapatát. Az előhadat bízta Jónásra, a tartalékot
maga vette át. Derárra bízta, hogy a harmadik csapattal fogja el a
dereglyéket.

A két első csapat egyszerre rohant elő az erdőből, a gyanutlan pihenő
damaszkusziakra. Azoknak egy része az első ijedelemben a dereglyékhez
futott, a tengerre akarva menekülni. A dereglyék hirtelen a vízbe
taszíttattak s az apály ellenére a mély vízbe vádoltattak; akkor az
eszeveszett Derár, a harczok bohócza, azt a merész ötletet örökíté meg,
mely egyedül áll a hadak történetében: lóháton indult meg a hajókat
üldözni. Az arab történetirók Allah csudájáról beszélnek, ki parancsolt
a tengernek, hogy a dereglyék alól kifusson, a lovas hadnak adván
martalékul a vízen evezőket. Derár lovasai nyeregből ostromlák meg a
flotillát, s egyetlen járművet sem engedtek a tengerre kimenekülni. Az
egy óra mulva visszatérő dagály csak a véres hullákért jöhetett már.

A második csapat, melyet Jónás bég vezetett, keményebb munkára talált.
Tamás vezér román harczosai nem értek már rá lerakott pánczélaikat
felölteni: de egyre mégis volt idejök. A kétségbeesés harczaiban
találjuk e szép eszme ismétlődését. Mikor a vitézek látták, hogy
túlnyomó erő jő ellenük, hármas sorban kört képeztek a körbefogott nők,
gyermekek és aggok körül; és akkor mindegyik hozzákapcsolta az övéről
lefüggő lánczot a szomszédja övéhez, hogy egy se futhasson el, hanem ott
legyen kénytelen elveszni, a hol megállt: így mint egy hármas érczöv
állt a kis csapat a támadó elé.

Jónás bég azt hivé, hogy ismételheti, a mit Damaszkuszban tett Abu
Obeidah. Kaled teljes hatalmat adott neki. «Adjátok meg magatokat és
életben maradtok!» kiáltá rájuk messziről. «Átok rád, hittagadó!»
kiálták azok vissza. «Adjátok ki kedvesemet!» kiálta másodszor. Most
csak egy hang kiáltott vissza: «Átok rád, hittagadó!» S az a hang
kedveséé volt.

Ekkor vad dühhel veté magát az őrült szerető honfiai lánczsorára s első
volt, ki azt áttörte. A román had kétségbeesve védte magát, mindig
összébb-összébb olvadt. Csak ketten-hárman küzdtek már Eudocia körül,
azokat is lefekteté az ádáz szerető karja; csak Tamás vezér egyedül állt
még közöttük; az ő érczmellén is átrontott kedveséig a renegát; ekkor
maga a leány kapta fel nagybátyja elesett kardját s maga harczolt
egykori jegyese ellen; Jónás kiüté kezéből a kardot, hozzárohant,
keblére ölelte a leányt: «enyém vagy!» Az pedig kirántá övéből tőrét s
saját szivébe verte. Jónás bég ott tartá harczainak jutalmát karjai
között – halottan.



A VAKMERŐ.

III. Péter czár idejében volt egy titkos társulat Szentpétervárott,
melynek czíme volt: «a névtelenek».

Egy Jelagin nevű orosz nemes házában jöttek össze, ki egyedül maga
ismeré névszerint minden látogatóját, azok egymást nagyon ritka esetben.

Előkelő urak, herczegek, udvarhölgyek, gárdatisztek és kozák közkatonák;
kereskedő legények, zenészek és utczai énekesek; szinészek, szinésznők
és tudósok, papok és státusférfiak, egymástól nem ismerve, szoktak itten
összegyűlni; szépség vagy ész: ez volt a jog, mely e társaságba utat
nyitott akárkinek. Jelagin válogatta őket össze.

Ott mindenki tegezte egymást s csak keresztneve volt mindenkinek: Anna,
Alexandra, Katalin, Olga, Péter, Alexis, Iván, Te és te!

S mi czélra gyűltek össze?

Fesztelenül mulatni.

Kiket a társadalmi előitéletes rangkülönbség egymástól végtelen távolba
vetett, egymás uraivá, szolgáivá rendelt, azok itt széttépve minden
korlátot, felkeresték egymást, hogy együtt mulassanak.

Meglehet, hogy a kivel az a közgránátos sakkot játszik, épen az a
tábornok, ki száz kancsukát veretne rá holnap, ha a díszszemlén parancsa
nélkül előre lépne, s kivel most versenyt vív, hogy egy parasztból
hogyan csináljon királynét? S az is hihető, hogy az a szép delnő, ki egy
balalaika-verő zenéjéhez hamis szövegű franczia dalt énekel, egyike a
császárnő udvarhölgyeinek, ki az utczán hintójából fél rubelt szokott a
zenésznek vetni: tán egy herczegnő, tán az udvarmesternő maga? – Vagy
még annál is több?

Az orosz társadalom szine és feneke, virága és gyökere mind összekerült
Jelagin kastélyában s ott élvezé az egyenlőséget – a legszélesebb
értelemben.

Csodálatos tünemény, hogy ez épen Oroszországban történhetett így, a hol
nemesi rangra, egyenruhára, külső pompára olyan sokat adnak, a hol az
alárendelt tartozik leszállni lováról, ha előljárójával találkozik; a
hol az alsóbb tiszt leveti köpenyegét, így üdvözli a felsőbb rangút; a
hol a tábornok kezet csókol a pópának, s a főnemes arczra borul a czár
előtt. Itt pedig együtt dalol, tánczol, elménczkedik, tréfát űz a
kormányból; élczeket mond a főpapokra, nem fél és nem tiszteleg.

Talán épen az ellentét miatt?

A rendőrségnek számtalanszor fel volt jelentve e titkos társulat
létezése; annak nem is vethetni szemére, hogy lépéseket ne tett volna a
följelentések nyomán; hanem a megkezdett eljárás rendesen elszivárgott a
homokban s nem jutott eredményhez. A vizsgáló kiküldöttek nem találták
meg a gyanus tényeket, vagy megtalálták, de ismét elszalasztották; a
kiket tetten kapva befogtak, azokat szép csendben valaki ismét
kieresztette, s utoljára minden irott okmány, mely idevonatkozott,
megégett, elsikkadt, lepecsételt irattárak ládáiban csodamódon tiszta
papirossá változott, s mikor végre egy nagy befolyású tisztviselő
erélyesen hozzáfogott a névtelenek üldözéséhez, azon vette észre, hogy
nagy hirtelen elküldték valami fontos megbizással külföldre, a honnan
sokáig nem kerülhetett vissza.

A névtelenek társulatának igen hatalmas pártfogókkal kellett birnia.

Egy ilyen szabadelvű mulatság végeztével egy fiatal kozák hetman
legutoljára maradt az eltávozó vendégsereg közül s mikor egyedül volt a
házigazdával, azt mondá neki:

– Te Jelagin, láttad azt a szép asszonyt, a kivel ma este a mazurkát
tánczoltam?

– Láttam. Tán neked is megtetszett?

– Azt az asszonyt nekem el kell vennem feleségül.

Jelagin nagyot ütött a kozák vállára, s a szeme közé nevetett.

– Azt ugyan, Jemelján öcsém, nem veszed el feleségül.

– De elveszem, mert felfogadtam.

– De nem veszed, mert nem megy.

– Ha nem jön, viszem akarata ellen.

– Nem veheted el, mert férje van.

– Ha férje van, viszem férjestül együtt.

– Nem viheted, mert nagy palotában lakik, sok katona őrzi, és kocsin
jár, fullajtárok kisérik.

– Elviszem őt, szent Györgyre esküszöm, palotástul, katonástul,
hintóstul együtt.

Jelagin gúnyosan nevetett.

– Jó Jemelján. Eredj haza. Aludd ki a mámorodat. Az a szép asszony – a
czárné!

A hetman egy perczre elsápadt, lélekzete elállt; a másik perczben
szikrázó szemekkel mondá Jelaginnak:

– Azért mégis – a mit mondtam, megmondtam!

Jelagin kilökte vendégét az ajtón.

Pedig Jemelján nem volt részeg; – ha csak annak a szép asszonynak a
szemétől nem.

Nehány év mult el ez idő óta; a «névtelenek» társulata feloszlott vagy
más alakot öltött. Katalin megölette férjét, a czárt, s maga tette fel a
koronát a fejére.

Sokan azt mondják, hogy ő ölette meg, sokan védelmezik. Mondják, hogy
tudott felőle, de nem akadályozhatta meg. Mondják, hogy kényszerítve
volt rá s nagy lelki küzdelmébe került, hogy elnézze, mint készítik
férje számára a mérget. Mondják, hogy jól tette, úgy kellett a czárnak,
gonosz ember volt, megérdemelte. Azt is mondják, hogy nem igaz, nem ölte
meg Péter czárt senki, meghalt heves gyomorgyulladásban: sok pálinkát
ivott. Ez utóbbit épen a halhatatlan Voltaire mondja ekkép.

Akárhogyan történt, Péter czár el volt temetve; és Katalin czárnő akkor
látta át, hogy a meghalt férj azon halottak közé tartozik, kik nagyon
nyugtalan alvók; föl-fölkelnek, kezeiket kinyujtják takarójuk alól s a
róluk megfeledkezőket megfogják vele; egyet-egyet fordulnak a sírban s
olyankor az egész föld megmozdul az odafenn levők lábai alatt.

A sok ellenmondó hír között egy volt, melyet legnehezebb volt elaltatni
s melyet legörömestebb hitt a nép s melyet az emlékezetből letörölni
annyi vérbe került; ez a hír az volt, hogy Péter czár se magától, se más
kezétől nem halt meg, hanem most is él: helyette egy hozzá arczra
hasonló ragyaverte képű közkatonát mutogattak a pompás halotti szekéren
Szentpétervárott; ő maga pedig ugyanazon katona köntösében kimenekült
börtönéből, s visszatér még trónját elfoglalni, nejét meghódítani,
ellenségeit lenyakazni.

Öt ál-Péter czár támadt elő egymás után a nagy Orosz-birodalom távol
tartományaiban; egyik a másik után jött azzal a jelszóval, hogy «boszú a
hitszegőkre!» fellázított majd északon, majd délen egy tartományt;
hadsereget gyűjtött, városokat foglalt, hivatalnokokat kergetett el s
újakat tett helyeikbe; mindegyik ellen hadat kelle küldeni; s ha egy le
volt verve s kiűzve a jeges pusztákba, vagy elfogva s a legelső fára
felakasztva, már tulsó oldalon jött a másik Péter czár; az is újra
lázított, sereget gyűjtött és riasztotta az udvart mulatságai közepett s
ez így ment folyvást, folyvást: a megölt férj eltemethetetlen maradt, ma
itt elásták a földbe, holnap száz mérfölddel odább újra feltámadt és
kiáltotta: «még élek!» – ott is megölték; – ismét kidugta fejét a föld
alól: «még élek!» – Száz élete volt!

Mikor már öt ál-Péter elment azon az úton, melyen az igazit elküldték,
támadt egy hatodik: ez volt a legrettentőbb, a legmerészebb valamennyi
között, kinek neve örök időkre be lesz irva az orosz nép krónikáiba,
iszonyú tanulságul azoknak, a kik soha sem szeretnek tanulni.

E név Pugacseff Jemelján.

Közönséges donmelléki kozáknak született, s mint katona résztvett a
porosz hadjáratban, eleinte mint orosz zsoldos, később mint a czár híve.
Bender ostromakor már kozák hetman volt.

Rendkívüli testi erő, sok természeti ész és találékonyság tünteték már
ki akkor is; a bekövetkezett béke azonban elzárta előle a tovább
hatolhatás útját; őt is hazaküldték a Don mellé, a leszállított hadsereg
több tisztjével együtt. Menjenek újra a mezei munkák után látni.

Pugacseff feje azonban már akkor egészen más eszmékkel volt tele, mint
hogy nyugodalmasan hozzáfogjon a sajtkészítéshez, a mitől azelőtt tíz
évvel fölkeltették.

A czárnőt gyűlölte – és imádta.

Gyűlölte a büszke asszonyt, kinek minden orosz férfiak fején gázolni
semmi joga nincs és imádta a szép nőt, kinek minden joga van az orosz
férfiak szivén taposni.

Az az őrjöngő gondolata támadt, hogy ezt az asszonyt trónjáról lerántsa,
– és aztán karjaiban fogja fel.

Volt neki kész terve hozzá.

Elment a tervével a Volga mentébe, ott laknak a roskolnikok: az orosz
uralkodó hit eretnekei, az üldözött vallás vakbuzgó hívei, kiknek apáit,
nagyapáit folyvást irtotta a pallos és bitófa, – csak azért, mert nem
alulról fölfelé vetik magukra a keresztet, mint Moszkvában, hanem a
balvállukon kezdve. Ezért érdemes két millió mindig kész ellenséget
tartani a birodalom határán belül.

A roskolnikság mindig készen volt a lázadásra, csak ürügy és vállalkozó
akadjon hozzá. Pugacseff ezekkel akarta megkezdeni tervét.

Hanem korán elárulták; a rendőrség kezébe jutott s azután elvitték a
kazáni börtönökbe s ott lánczraverték, hogy álmodozzék tovább.

Pugacseff egy éjjel azt álmodta, hogy letörte lábáról a nehéz vasat,
keresztülásta a vastag kőfalat, leugrott a legmagasabb sánczról,
keresztülúszta a sánczárkot, melynek feneke hegyes ví-karókkal volt tele
s aztán neki vágott az Ural-Sorodoki laktalan pusztának, egy falat
kenyér nélkül, egy jó darab ruha nélkül.

Az Uralszk puszta egyedüli lakosai a Jakics-kozákok: Oroszország
legféktelenebb néptörzse, egyikén azoknak a határoknak, a mik csak a
térképen festve léteznek, de a pusztán nem ismeri azokat senki;
évről-évre változik az, a mint vagy egy kozák-csapat rohan át egy télen
a kirgizek földére s elégeti azok fakunyhóit, vagy egy kirgizcsorda tesz
más évben hasonló szolgálatot a kozáknak. Télen azért jobb a hadakozás,
mert nyáron úgyis az ég alatt lakik minden ember s nem sokat törődik a
házával. Ezek a kedves népek is a roskolnik sectához tartoznak.

Épen azelőtt kevéssel követték el azt a mulatságot, hogy az orosz udvar
biztosát, Traubenberg tábornokot, ki odajött, hogy kiszabja előttük,
meddig szabad nekik a Jaik vizében halászni? egész hadi pereputyjával
együtt kardra hányták, s ezzel világosan bebizonyítottnak hivék, hogy a
kormánynak semmi köze az ő csukáikhoz.

Pugacseff épen akkor menekült oda hozzájok, mikor az orosz lovasok
fegyverein osztoztak s tanakodtak, hogy mit tegyenek már most odább?

Egy szép tavaszi éjszakán érkezett meg a szökevény rab, hosszas kóborlás
után az Ural hegység legvadonabb vidékének legnyomorultabb völgyébe, a
mit Jeremina Kurizának neveznek. A nyomorult vidéknek még nyomorultabb
városában, Jaiczkoiban, a legelső kozák házához bezörgetett s megmondta
neki, hogy ő szökevény.

Szivesen fogadták; – a hogy épen lehetett. Jó szóból sokat, kenyérből
keveset. Maga a gazda is szegény volt: juhait elhajtották a kirgizek;
egyik fia buzgó pópa volt a roskolnikok hitvallásán, azt elvitték
valahova az ólombányákba; másikat elhurczolták katonának, ott elveszett,
a harmadikat felakasztották, mert lázadásba keveredett; az öreg
Kocsenikoff maga maradt otthon, fiak nélkül, család nélkül.

Pugacseff végig hallgatta öreg házigazdája panaszait s azt mondta rá,
hogy ezen segíteni lehet.

– Ki támasztja fel nekem megölt fiamat? szólt az öreg elkeseredetten.

– Az, a ki maga is feltámad, hogy öljön.

– Ki lenne az?

– A czár.

– A megölt czár? kérdé elbámulva a vén harczos.

– Még csak hatszor ölték meg s most is eleven. Az egész úton, a hol csak
emberrel találkoztam, mind azt kérdezte tőlem, igaz-e, hogy a czár nem
halt meg, hanem börtönéből megmenekült? Én azt feleltem nekik: igaz.
Épen ide vette útját, s nem sokára meg fog közöttünk jelenni.

– Azt mondtad? De hát hogy jönne ide a czár?

– Már itt is van.

– Hol van?

– Én vagyok az.

– Jól van, jól van; szólt az öreg roskolnik; értem, hogy mit akarsz
velem. Ott leszek, ha akarod. Nekem mindegy, csak legyen valaki, a ki
vezessen. De ki fogja elhinni, hogy te vagy a czár? százan meg százan
látták őt színről-színre, mindenki tudja, hogy Péter arcza szörnyű
himlőhelyes volt, a tied pedig sima.

– Azon segíthetünk; nem halt meg e napokban valaki fekete himlőben ezen
a tájon?

– Mindennap. Ezelőtt két nappal halt meg saját utolsó béresem.

– Jó, tehát belefekszem annak az ágyába s felkelek belőle, mint Péter
czár.

És megtette, a mit kimondott. A ragályos ágyába lefeküdt, két nap mulva
kiütött rajta a fekete himlő s hat hét mulva oly éktelen arczczal kelt
elő, mint minőnek magát a szerencsétlen czárt látták.

Kocsenikoff átlátta, hogy az az ember, a ki ily borzasztóan mer játszani
a halállal, nem játszani jött ide.

Olyan ország ez, a hol tiz ember közül kilencznek van valami késő időkre
eltett boszúja.

Kocsenikoff az első tiz ember közül, a kivel tervét közölte, kilenczet
talált, ki életre-halálra elszánta magát a legnyaktörőbb merényre. Hanem
a tizedik áruló volt. Az fölfedezte az őrjöngő összeesküvést Jaiczkói
város parancsnokának, Simonoff ezredesnek. A parancsnok rögtön elfogatta
Kocsenikoffot; hanem Pugacseff az elfogatására rendelt kozák lován
megmenekült, még pedig úgy, hogy a kozákot is magával vitte; felkapott a
háta mögé a nyeregbe, átnyalábolta, megsarkantyúzta a lovát s
elvágtatott vele az erdőbe.

A história feljegyzé az utókor számára a kozák nevét, kit Pugacseff
lovastul együtt elragadt. Csikának hitták a jámbort.

Ez történt szeptember 15-én.

Két nap mulva Pugacseff visszajött az erdőből Jaiczkói városa alá.

Már akkor volt saját lova, nyusztprémes skárlát bekecse és háromszáz
lovas vitéze.

A város alá érve, megfuvatta a trombitát, s felszólítá Simonoff
ezredest, hogy adja meg magát és a várost s jőjjön kezet csókolni az ő
törvényes urának, III. Péter czárnak.

Simonoff ötezer lovas kozákkal és nyolczszáz muszka sorkatonával vonult
ki a lázadó felé. Pugacseff egy percz alatt körül volt fogva.

Akkor elővont kebléből egy függő pecsétes levelet s az ellenséges tábor
közepette harsány hangon olvasá fel azt a kiáltványt, melyben III. Péter
czár hű kozákjait felhívja, hogy trónját visszanyerni, a bitorlókat
elűzni segítsenek; halállal fenyegetve az árulókat, a kik parancsának
ellenszegülnek.

Erre fölzendült a kozákhad; a kiáltás szájról-szájra terjedt: «a czár
él, ott van a czár!» A tisztek hasztalan iparkodtak katonáikat
lecsendesíteni, azok egymás közt kezdtek el harczolni; a zavar késő
estig tartott, s estére az lett a vége, hogy nem Simonoff fogta el
Pugacseffet, hanem az fogta el annak tizenegy tisztjét s midőn
visszavonult a térről, háromszáz embere nyolczszázra szaporodott. Nagy
bajjal birta az ezredes a többit visszaterelni a városba.

Pugacseff éjszakára a város alatt táborozott egy urasági kertben s annak
a fáira a tizenegy elfogott tisztet felakasztatá.

Ellenfele annyira meg volt rettenve, hogy nem merte őt megtámadni, hanem
oda várta sánczai alá, ágyui torkába.

A vakmerő mégsem volt egészen olyan őrült, hogy azt tegye. Neki több
sikerre, könnyű harczra, ágyúkra volt szüksége.

Megindult az apró városok ellen, miket a kormány bölcsesége a Jaik
mentében építtetett a kozákok félelmére.

A roskolnikok mindenütt őrjöngő lelkesüléssel fogadták az ál czárt, ki a
moszkvai papok uralmát megalázni halottaiból feltámadt s az uralkodó hit
helyébe az üldözöttet fogja felemelni.

Harmadnap már ezerötszáz harczos kisérte a harczba.

Ileczka erőde volt az első, mely alá megérkezett, Jaiczkóitól hetven
verstnyi távolban. Nyilt kapuval és énekszóval fogadták, az őrség
csatlakozott hozzá. Itt már ágyukat és lőszert is kapott s azokkal
folytathatá hadjáratát.

Következett Kaziznája erőd. Ez nem adta fel magát, hanem bátor
védelemhez kezdett. Pugacseff kénytelen volt ostromolni. Az ostrom
hevében átkiabáltak a lázadó kozákok a várbeliekhez s egyszer csak azok
is az őrsereg ellen fordíták fegyvereiket; a ki még ellentállt,
felkonczolták, az ezredest foglyul hurczolták Pugacseff elé.

Pugacseff senkinek sem irgalmazott, a ki hosszú hajat viselt. Ez divat
volt akkor az orosz katonatiszteknél. Ezért a divatért az ál-czár
felakasztatott minden tisztet, a ki kezébe került.

Innen, ágyúkkal ellátva, Nisnája Osfernája erőd ellen fordult; azt is
rövid roham után bevette. A kit meg nem ölt, az vele ment tovább.

Most már négyezer embere volt, meg merte támadni a talitsevai erődöt, a
mit két hős, Bilof és Jelagin védelmeztek. Az orosz fegyelem erősen állt
a lázadók dühével szemben, s tán itt legyőzik Pugacseffet, ha a várban
meg nem gyuladnak a szénaraktárak. A tűz jött segélyére a lázadónak.
Bilof és Jelagin, várukból kipörkölve, a síkra szorultak ki s ott
összekonczolák őket.

Mikor Nisnája Osfernáját bevette az ál-czár, a piaczon egy csodaszép
fiatal hölgy veté magát lábaihoz:

– Kegyelmet, én uram!

A hölgy igen szép volt s egészen a győztes hatalmában. Könyei,
felindulása még csábítóbbá tették.

– Kinek kérsz kegyelmet?

– A férjemnek, ki ellened harczolva, megsebesült.

– Hogy híják férjedet?

– Chaloff őrnagy, e vár volt parancsnoka.

Egy nemeslelkű hős azt tette volna, hogy szabadon bocsássa mind a
kettőt: legyenek boldogok, szeressék egymást; egy közönséges ember azt
tette volna, hogy felakasztassa a férjet s megtartsa szeretőnek az
asszonyt, – Pugacseff megölette mind a kettőt.

Nagyon jól tudta, hogy vannak sokan, a kik emlékeznek rá, hogy III.
Péter czár nem találta örömét asszony szerelmében. Az iszonyatig hű
maradt felvett álarczához-A lázadásnak szárnyai voltak. Talicseva után
következett Csernojecsinszkaja, a honnan a várparancsnok a lázadó vezér
közeledtére megfutott, kapitányára bizva a védelmet.

Nilsajeff kapitány egy lövés nélkül feladta a várat; Pugacseff egy
«köszönöm» szó nélkül felakasztatta a kapitányt. Nem hitt az áttérő
tisztekben; csak a közkatonát tartá meg, annak is lenyiratta a haját,
hogy ha szökni talál s ismét kézre kerül, ráismerhessen.

A következő reggelen megadta magát a lázadóknak az utolsó erőd,
Precsisztenszka, mely még az ország fővárosa, Orenburg előtt van; s
estére az ál-czár Orenburg falai előtt állt, harmincz ágyúval és
csatakész hadsereggel.

És mindez – tizenöt nap alatt történt.

Kocsenikoff lovászlegénye attól az órától számított két hét alatt, hogy
az elfogatására kiküldött kozákot magával ragadta, hat várat foglalt el,
egy hadsereget semmivé tett s egy másikat előteremtett s a tartomány
fővárosát ostrom alá vette.

Az orosz birodalom városait nagy távolság választja el egymástól; a míg
Szentpétervártt határoznak, azalatt Pugacseff marquis a félbirodalmat
elfoglalhatja.

Maga Katalin nevezte el a lázadót Pugacseff marquisnak s nagyon sokat
tréfált udvari köreiben a sajátságos férj felett, ki nejét, a czárnőt
visszavívni készül.

A menyegzői ágy készen is várta: – a vérpad.

Orenburg kormányzója, Reinsburg, még Pugacseff közeledtének hirére eléje
küldé hadserege egy részével Bilof ezredest, hogy a lázadót támadja meg.

Az el is indult a vadászatra, de úgy járt, mint sok oroszlánvadász: az
üldözött vad ette meg; egész seregéből egy ember sem tért vissza
Orenburgba.

Helyette Pugacseff serege jelent meg a várkapunál.

Reinsburg nem akarta bevárni az ostromot; legbiztosabb seregeit kiküldé
Naumoff őrnagy vezetése alatt a lázadók megtámadására.

Az ál-czár engedte őket közelíteni egész a hegy oldaláig, mely Orenburg
fölött uralkodik s ott rejtett ágyútelepeiből oly pusztító tüzelést
kezdett ellenük, hogy az oroszok véres fejekkel kényszerültek a várba
visszamenekülni.

Pugacseff aztán leszállt a síkra s tábort ütött a város előtt.

A két ellenség azzal hozzáfogott, hogy melyik birja a másikkal a
várakozást előbb megunatni? Pugacseff kinn volt a havon. Októberben
Oroszország síkján már nem zöldül a fű; sátorok helyett fenyőgallyakból
csináltak kunyhókat. Az ostromlottaknak pedig nem volt mit enni. Az
egyiket a fagy, a másikat az éhség ostromolta.

Utoljára is az éhség volt a legtürelmetlenebb.

Naumoff újra kitört a várból s ezuttal gondja volt rá, hogy a
magaslatokat, a mikről a minap őt lövöldözték össze, most ő foglalja el.
Sikerült neki: ütegei rombolva dúltak a zendülők soraiban; hanem
egyszerre Pugacseff megfordította a csatarendet, kozákjaival
megtámadtatá az ellenfél lovasságát. Az megfutott: a győzelem kiesett
Naumoff kezéből; kénytelen volt ágyuival együtt maga is menekülni,
karddal kezében törve útat a kozákok sorain keresztül.

Ekkor kezdett Pugacseff is az ostromhoz; negyvennyolcz ágyuja volt már,
azokkal elkezdé a falakat lövetni. November 9-ig folyvást tüzeltek,
akkor rohamra vezénylé csapatait. A roham nem sikerült, az orosz hősien
védte magát.

Pugacseffnek rá kellett szánnia magát, hogy az orosz téli éjszakák hideg
csillagos ege alatt folytassa azt a munkát, a mit elkezdett, ellensége
kiéheztetését.

Köröskörül hótól fehér volt már a róna és bércz, a zuzmarától fehérek az
erdők, mintha ezüstből volnának, a hosszú éjszakákon át a hóvilág és az
északfény derengett; s a sivatag kietlenben egy vakmerő ember álma ébren
tartá az emberek ezreit; az az álom, hogy ő a minden oroszok czárnéjának
férje fog lenni!

* * *

II. Katalin szenvedélyes tarokkjátszó volt. Különösen kedvelte azt a
nemét az elmés mulatságnak, a mit később egy hires orosz hadvezérről
csakugyan Paskevicsnak neveztek el.

E játékhoz mulhatlanul négy résztvevő kell; a czárnőn kívül Daskoff
herczegnő, Orloff herczeg és Karr tábornok ültek a játszóasztalnál.

Ez utóbbi kitünő jeles hadvezér volt – in petto. Mint tarokkjátszó épen
ritkította párját. Mindig nyereséggel kelt föl az asztaltól. Semper
victor! Még őt nem látta fizetni senki. A czárnőnek azért volt különösen
kedvelt embere. Azt mondta, hogy ha egyszer sikerülne neki csak egyetlen
egy rubelt elnyerni Karrtól, annak fület csináltatna s a nyakában
hordozná.

Az is meglehet egyébiránt, hogy Karr tábornokot az ellenfél hibái
segíték szüntelen győzelemre; a két magas hölgynek sokkal több baja volt
Orloff szép szemeivel, mint hogy figyelmét egészen föladatának
szentelhette volna; Orloff pedig annyira szerencsés volt a szerelemben,
hogy nem lett volna igazság a földön, ha a játékban épen olyan
szerencsétlen nem lett volna.

Egyszer úgy mellesleg – kártyakeverés közben – előfordult a szó, hogy az
mégis szégyen, gyalázat, hogy egy ilyen szökevény kozák, mint ez a
Pugacseff, képes lehet az orosz birodalom európai negyedrészét maga
számára meghódítani, az orosz seregeket rendre megpiszkolni, a
legderekabb tiszteket gyalázatos halállal kivégezni s most még
Orenburgot ostromolja, mint valami igazi potentát.

– Pedig ismerem azt a ficzkót! Jól ismerem, monda Karr; míg a fölség
élt, kártyáztam is vele Oranienbaumban; ostoba kölyök az, valahányszor
«carreau»-t hivtam, mindig «cœurt»-t adott bele.

– Úgy látszik, most még rosszabb játékos, monda a czárnő, most a
«cœur»-t üti «pique»-el.

Divat volt azon időkben az orosz udvarnál franczia szójátékokat
ejtegetni: «cœur» pedig francziául szivet is jelent, «pique» pedig
döfést.

– Igen, mert hadvezéreink tehetlenek. Volnék csak én ott!

– Ugyan legyen olyan jó, menjen oda; mondá gunyosan Orloff.

– Ha ő felsége parancsolni fogja, készen vagyok rá.

– Ah, a tarokkparthie csorbát szenvedne ön miatt, mondá tréfásan
Katalin.

– Hiszen azalatt vadászatokat tarthatunk Petershoffban; vigasztalá a
czárnőt Orloff.

S ez nagyon kedves czélzás volt Katalinra nézve. Petershoffban élte ő
legvidámabb napjait. Ott ismeré meg Orloffot. Kegyteljes mosolylyal inte
Karr tábornoknak.

– Nem bánom, de két hét alatt visszatérjen.

– Ah, mit két hét! dölyfösködék Karr. Ha felséged parancsolja, ma, még
ez órában szánra ülök; három nap három éjjel odaérek Bugulminszkába,
negyednap rendbeszedem a kártyáimat, ötödnap megüzenem a ficzkónak, hogy
én vagyok a kihivó s hatodnap «volat»-ot adok a gazembernek s heted,
nyolczadnap őt magát mint pagát ultimót teszem lánczrakötve felséged
lábaihoz.

A czárnő felkaczagott a tréfás hadvezéri műszavakon s Orloffra bízta,
hogy lássa hát el a szükségesekkel a hires pagátfogó tábornokot s aztán
készüljenek Petershoffba.

A dolgot komolyan vették s Orloff kiadatta a czári parancsot, mely
szerint Karr bízatik meg a déli orosz hadsereg fővezérségével. Egyuttal
tudatá vele, hogy micsoda haderőkkel rendelkezhetik? Bugulminszkában áll
Freymann tábornok huszezer gyaloggal, kétezer lovassal és harminczkét
ágyuval, hozzá csatlakozhatik még Csernicseff ezredes, Szinbirszk
kormányzója, a ki másfél ezred rendes lovasságot vezet tizenkét ágyuval;
s útközben fogja találni Naumann ezredest két zászlóalj
testőr-gránátossal. Ezeket okvetlenül magához vegye, mert ez lesz
seregének a magva.

Karr még azon éjjel elutazott. Főtaktikája volt a gyorsaság a hadi
mozdulatokban. Hanem ezt a pontot, úgy látszik, hogy rosszul
tanulmányozta; mert nagy előképei: nagy Sándor, nagy Fridrik, Hannibál
stb. szinte gyorsan utaztak ugyan, de hadseregeikkel együtt, míg Karr
elégnek tartá, ha ő maga siet.

A két zászlóalj testőr-granátost elő is találta az útban, kiket Orloff
megindított s azt parancsolta ezredesöknek, hogy csak siessenek utána.
Minden csárdánál megállt és kérdezősködött Pugacseff felől; mindenki
rémes csodadolgokat beszélt neki felőle. Karr mindenkit megnyugasztalt,
hogy csak várjanak, egy pár nap mulva kötözve fogja erre hozni a
szörnyeteget.

Karr azt hitte, hogy gyorsabban már nem lehet utazni, mint ő szánkázott
Bugulminszkáig. Pedig lehetett.

Egy kozák lovas, ki vele egy időben indult el Szentpétervárról,
harminczhat órával hamarább érkezett meg Pugacseffhez, Karr tábornok
jövetelét és seregeinek állását tudatva vele.

Pugacseff legelébb is kétezer kozákot indított el, hogy a tábornok háta
mögé kerüljenek s a hozzásiető granátos zászlóaljakat tőle elvágják.

Karr senkivel sem állt tanácskozásba. Bugulminszkában félretolta maga
elől Freymann kollegáját, engedje őt végezni egyedül. Itt nem ütközetre,
de vadászatra kell készülni. El kell fogni a fenevadat.

Csernicseff útban volt már ezerkétszáz lovassal és másfél üteg ágyuval,
midőn azt a parancsot kapta Karrtól, hogy vesse át magát a Szakmara
folyón s állja el Pugacseff háta mögött a visszavonulási útat, míg ő a
derékhaddal szembe nyomuland rá s akkor majd fogják egyszerre két tűz
közé.

Csernicseff azt hitte, hogy okos emberekkel van dolga; mint egyszerű
osztályvezető, sem a tábornokában nem képzelt annyi ügyetlenséget, hogy
az ellenség derékhadát ő rá, magára engedje rohanni, sem Pugacseffben
annyi taktikátlanságot, hogy a míg a derékhadat maga előtt látja,
mindenestől egy kis hadosztály elpusztításához fogjon.

És ez mind a két részről megtörtént.

Pugacseff engedte ellenségét szépen átjönni a befagyott folyón, akkor
egyszerre minden oldalról rárohant, a jeget letörette a háta mögött s az
egész hadosztályt leapríttatá.

Maga Csernicseff harminczöt tisztjével foglyul esett. Ezeket Pugacseff
mind az út melletti fákra sorba felkötteté.

A tizenkét ágyút is elfoglalta.

Ekkor aztán győzelemittasan indult egész seregével együtt Karr ellen.

Az is sietve közelített felé, Bugulminszkán innen harminczhat verstnyire
találkozott a két tábor egy kis kozák falu alatt.

Karr tábornok elbámult, midőn a képzelt gyülevész helyett egy rendes
hadsereget látott maga előtt, ezredekre osztva s ágyúkkal ellátva.

Freymann azt tanácsolá neki, hogy, miután Csernicseff megbízható
ezredeit elküldte magától, most a lovassággal ne sokat működjék; hanem
iparkodjék a falut elfoglalni működési alapul s gyalogságát használja a
lázadók ellen.

Az elbámulás sora még csak azután következett Karr tábornokra.

Látta a megvetett gyülevészt rendes hadcsapatokban, szuronyszegezve
közelíteni ezredei felé, látta a hidegvérrel kivitt mozdulatokat egész
ezredektől a legnagyobb ágyútűz ellenében, látta a vakmerő elszántságot,
a mivel védett állásaira rohantak; látta, hogy itt hősökre talált –
zsiványok helyett.

De a mi a legjobban boszantá, az volt, hogy azok az ostobák milyen jól
tudnak ágyúzni.

Hiszen Szentpétervárott elővigyázatból nem vesznek fel kozákot a
tűzérség közé, hogy ne legyen, a ki e fegyver kezelését megtanítsa
nekik, s ime azok a tudatlanok a tegnap rablott ágyúkkal úgy lőnek, mint
a ki egész életében azt tanulta; granátjaik már több helyen felgyujták a
falut.

Ennek végét kell vetni. A lázadóktól vissza kell foglalni az ágyúkat.

A tábornok rohamra vezényelte egész csatavonalát s tartalékát magához
vonva, azzal az ellenség dereka ellen intézett egy eldöntő csapást.

Gyalog ezredei szuronyszegezve indultak a tűzokádó telepek ellen, míg
ugyanazokat másfélezer lovasnak oldalba kellett venni. E másfélezer
lovas között nem volt több kozák, csak háromszáz.

A harcz legnagyobb hevében egyszer csak külön vált ez a háromszáz kozák
s átnyargalt az ellenséghez.

Karr tábornokot, a mint meglátta, hogy kozákjai elpártolnak, oly rémület
szállta meg egyszerre, hogy rögtön elhagyta a csatatért, maga adva
példát seregeinek a futamodásra.

A csatarend egyszerre felbomlott; az előre tolt csapatokat ott hagyták
veszni s menekült, ki merre tudott.

Pugacseff kozákjai harminczöt verstnyire üldözték az oroszokat, de a
tábornokot nem tudták utolérni, a rémület szárnyakat adott neki.
Bugulminszkába érve, tudta meg, hogy Csernicseff lovasságát
leaprították, hogy a testőr-granátosokat elfogták a háta mögött s
huszonegy ágyúja a lázadók kezébe esett.

Ezekre a rossz hírekre rögtön olyan kegyetlen grippet kapott, hogy
kénytelen volt vánkosokba pakoltatni magát s hazaszánkázni
Szentpétervárra, hol ott épen várt reá már a négyes játszó társaság; a
midőn is este még az a fátum történt vele, hogy játékközben a XXI-sét
elfogták, melyre a czárnő azt a bon mot-t csinálta, hogy Karr egymásután
kétszer engedte elfogni a huszonegyesét (értve az első alatt a 21
ágyút), mely bon mot nagy derültséget keltett az udvarnál.

* * *

Pugacseff csillaga (ha ugyan a dæmonoknak is vannak csillagaik) e diadal
után délpontjára jutott. Tán még magasabbra is ment volna, ha szörnyű
küldetéséhez hű marad; ha nem felejti el két nagy szenvedélyét, mely
idáig oly bámulatos gyorsan elhozta: egyik az, hogy a czárnőt nejévé
tegye, másik, hogy az orosz nemességet letörje.

Melyik volt a két eszme közül a vakmerőbb?

S mindkettőtől csak egy átlátszó hártya választotta már el. Karr
veresége után nyitott útja volt Moszkváig, s Moszkvában százezer
rabjobbágy várt megjelenésére, hogy a főnemesek jármát lerázza nyakáról
s egy új orosz birodalmat alkosson a régi romjaiból.

Negyven millió helota várt szabadítójára a lázadóban.

Ekkor egyszerre kifordította a sarkából eddigi eszét – egy pár szép
szem.

A bugulminszkai diadal után a baskirok vezérei nagy küldöttséggel jöttek
eléje s hódolatukkal együtt hoztak neki egy szép leányt feleségül.

Uljánka volt a hajadon neve, ki Pugacseff szivét elrabolta a czárnőtől.

A kalandor már akkor jobban bízott csillagzatában, mint hogy ascetai
szigorát megtartotta volna! Uljánka kedvencze lett s a szerető apját,
Salavatkát, megtette a kalandor vezér a baskir föld fejedelmének.

És akkor elkezdte magát grófokkal és herczegekkel körülvenni. A
kirablott kastélyok ruhatárából magára szedte a legpompásabb
díszöltönyöket s a csatában elhullott orosz vezérek rendjeleivel
felcziczomázta saját hadvezéreit, azokból tett tábornagyokat,
ezredeseket, grófokat, herczegeket, a kozák Csikát, legelső katonáját
kinevezte generalissimusnak s rábízta hadseregei felét.

Még rubeleket is veretett saját arczképével, III. Péter czár neve alatt,
e körirattal: redivivus et ultor; s minthogy ezüstbányái nem voltak, a
rubeleket verette rézből; ez pedig volt sok, s ezt a jó példát az orosz
vezérek is követték, millió és millió ezüst rubelt veretve rézből, s
fizetvén vele bőkezűen.

Pugacseff így változtatta át lázadása regényét az uralkodás parodiájává.

A helyett, hogy az orosz birodalom nyílt fővárosainak indult volna, a
védett erősségek ostromlásához fogott, s a helyett, hogy azt az álmodott
tündérképet üldözte volna, mely idáig elvezeté, leheveredett a sárba,
egy nagyon is földi nő oldala mellé.

Generalissimus Csika azzal volt megbízva, hogy a rábízott hadsereggel
menjen elfoglalni Ufa várát, míg Pugacseff maga Orenburgot ostromolta.

Az idő 1774-iki január volt; oly kegyetlen hideg tél, a minőre még az
orosz krónikákban sem emlékeznek. Az erdőkön, mintha csata lett volna,
oly dörögve hasadoztak végig a fák, s a bozóti vad fagyva hullt el az
útszélen, a mint préda után látott.

Várakat vívni ilyen időben nem lehetett. A kemény föld megtiltott minden
sánczvetést s a fagyon nem lehetett sátorozni.

A két lázadó vezér a szomszéd városokat szállotta meg s azt követte,
hogy minden élelmi szert elzárt a körülfogott erődöktől.

Orenburgban már az őrség lovait ették s valami Kicskoff nevű élelmezési
biztos azt találta ki, hogy a levágott barmok bőreit megfőzette, apróra
vágatta s lisztbe hengertetve, kenyér helyett osztá a katonáknak; a
mitől aztán oly süly ütött ki a várban, hogy az őrség fele
harczképtelenné lett általa.

Január 30-án megkisérté Vallenstierna ezredes kétezer ötszáz emberből
álló hadoszloppal keresztültörni a lázadók során; alig hetvenedmagával
tért vissza, a többi, mintegy kétezer ott veszett; – legalább ezek nem
kértek többet enni.

Pár század huszár azonban keresztülvágta magát s ezek hírt vittek
Szentpétervárra, minő garázdálkodást követ el az a III. Péter czár, ki
most hetedszer támadt fel sírjából.

A czárnő kezdte unni imádójának hódításait, összehivatá igazi
hadvezéreit s megkérdezé tőlük, melyik találja lehetőnek egy hadjáratot
elkezdeni az orosz tél derekán az orosz hósivatagok között?

Ez nem hadjáték, nem diadalmenet; ez harcz az elemek legdühösebbikével,
mely negyven évvel később Európa legbüszkébb hadseregeit tiporta lábai
alá.

Négyen váltak ki, a kik azt felelték, hogy minden lehet Oroszországban,
ha lenni kell.

E négy férfi neve volt: Galiczin herczeg, Bibikoff tábornok, Larionoff
ezredes és Michelson, svéd tiszt.

A négy közül kettő a vállalat elején kidőlt. Larionoff visszatért Bozali
vára alól a legelső csata után, melyben a lázadók győztek, Bibikoff
pedig belehalt a téli hadjárat viszontagságaiba.

Maradt csak Galiczin és Michelson.

Ez a svéd már a török hadjáratban hős nevet szerze magának gyors és
merész vállalataival, s mikor Bozali várából kiindult a lázadók ellen,
egész hadserege állt négyszáz huszárból és hatszáz gyalogból, négy
ágyúval.

Ezzel a kis csapattal indult meg Ufa várát felszabadítani.

Bármilyen gyorsan járt is, Csika kémei még gyorsabbak voltak, a lázadó
vezér megtudta, hogy egy kis csapat közelít s nem várt tőle egyebet,
mint hogy az Ufa helyőrségét akarja szaporítani. Eléje küldött háromezer
embert kilencz ágyúval, hogy foglalják el a hegyszorosokat, a miken át
kell mennie, ha Ufához akar közelíteni.

Michelson azonban nem ment Ufa várának, a merre várták, hanem szánakra
ültette embereit s a síkon keresztül egyenesen nekivágott Csika derék
táborának.

Oly váratlan, oly vakmerő, oly hihetlen volt e mozdulata, hogy mikor
éjfél után egy órakor rajta ütött Csika előtáborán, senki sem állt
ellene; a felriadt lázadók futottak át a táborba hanyatthomlok s ott
hagyták két ágyújokat Michelson kezében.

A svéd hős tudta jól, hogy az a háromezer ember, a ki őt a hegyek közül
várja elő, az ágyúszóra majd előjön s két tűz közé szorítja. Hirtelen
sánczot alakított egy mély útban szánjaiból, a sáncz védelmére ott
hagyott kétszáz gyalogot két ágyúval, a többivel ment Csernakuka város
felé, a honnan Csika hadserege bontakozni kezdett már kifelé.

Tízannyian voltak azok, mint az övéi. Borzasztó ütegeik felállítva
szemben és kétoldalt. Csika azt a ravasz tervet gondolta ki magában,
hogy néhány ezer emberének deszkákat köttetett a talpára, hogy így az
embermagasságnyi havon kerüljenek az ellen háta mögé; agyon akarta azt
szorítani.

Michelson látta, hogy itt nincs vesztegetni való idő. Huszárjai élére
állt, riadót fuvatott s nekivágott az ellenség derekának. Erre nem volt
az készen. A merész támadás megzavarta őket, néhány percz alatt össze
volt törve a tábor közepe; az első ütegek elfoglalva s rögtön a tábor
két szárnya ellen fordítva. Erre aztán általános lett a futás. Csika
serege, mint a szunyogtábor szétrebbent s ott hagyott negyvennyolcz
ágyút és nyolcz mozsarat.

Ekkor a győztes visszafordult kis csapatával elhagyott szánjaihoz, s az
odaérkezett háromezer lázadót most ő szorította közre; a kit le nem
vágott, az foglyul esett.

A diadalmas hős csak beizent Ufa várába, hogy szabad már a tér, ott az
ellenség ágyui: vontassák be; ő maga meg sem pihent, hanem üldözte,
verte ellenségét, a ki mindenütt véres nyomait hagyta a havon.

Százhusz verstnyire Ufától érte be a futó Csikát. Csak negyvenkét
tisztje volt még a generalissimusnak; a közkatonák eltüntek a szelek
minden irányában. Valamennyit elfogta Michelson, s azért nem akasztatá
fel őket, mert azon a pusztán hat napi járó földön nem látni egy szál
fát.

Ezalatt Galiczin herczeg Pugacseffet kereste fel. Az ő serege hatezer
emberből állt. A keserves úton csak márczius elején birt összetalálkozni
az ál-czárral.

Pugacseff Taticseva erődben várt közeledő ellenére. Ennek az úgynevezett
erősségnek csak fából voltak a falai; valami régi modorú palánk, elég jó
a baskirok portyázásai ellen megvédni a lakosok birkáit, de háborúba nem
való.

A lázadó vezért nem hagyta el találékonysága, tudott segíteni magán. A
palánk körül vastag hósánczot hányatott fel s azt megöntözteté, úgy,
hogy az összefagyott, mintha kőből lett volna rakva s a mellett oly sima
volt, hogy embernek nem lehetett rá fölmenni.

Itt várta be seregei egy részével Galiczint, míg a többi Orenburgot
tartá megszállva.

Az orosz hadvezér óvatosan közeledett az ál-czár rejtekéhez, a sűrű köd
kedvezett neki, a két ellenség csak akkor látta meg egymást, mikor
lőtávolságra állt egymás puskája előtt. Dühös csata fejlődött ki,
melyben férfi férfi ellen küzdött; a lázadók legjobb csapatai voltak
együtt; Pugacseff maga mindenütt ott járt, a hol legnagyobb volt a
veszély; de végre is az oroszok felmásztak jégbástyáira, elfoglalták
ágyuit s ezzel kiverték az erődből.

Ezer jó orosz vitéznek került életébe ez a diadal; – hanem azért aztán
tökéletes volt. Pugacseff négyezer emberrel és hét ágyuval menekült a
csatatérről, s a mi több volt elvesztett seregeinél, elfoglalt ágyuinál,
az a babonás fény, mely őt eddig körülvette, a legyőzhetlenség hite, ez
is el volt veszve.

A boszúálló czár, ki tegnap még ostromolt, ma élelmi szerek, lőkészlet
és visszavonulási pont nélkül futott el a pusztába.

És akkor kezdődött el aztán a hadjárat rémségesebb fele, olyan
hadművelet, a milyen csak Oroszországban képzelhető; a hol ezer meg ezer
négyszögmérföldnyi határtalan pusztákon gyéren elszórt, egymást nem
ismerő néptörzsek tanyáznak, a kik mind gyűlölik az orosz uralmat, s a
kik mind fegyverrel kezükben nőttek fel; Pugacseff ezek közé menekült.

Még egyszer szemközt fordult Galiczinra Kargozkinál, ott újra megverték,
elvették utolsó ágyuit, még kedvese, Uljána is foglyul esett; – ha ugyan
nem árulója volt.

Innen aztán futva menekült lovasságával a Mjæs folyón keresztül: ott
kezdődik már – Szibéria.

Oroszországnak itt már nincsenek falvai; csak egyes katonatelepítvényei
az Ural hegyláncz hosszában, az úgynevezett «gyárak». Egymástól napi
járó puszták, irtatlan erdők által elválasztva, tünedeznek elő a
woszkrezenszki gyár, a szimszki gyár, mindkettőben czinóbert és
ónfestékeket készítenek; az usiskai lőporgyár, a szatkini golyógyár,
mikben az orosz elitéltek száműzöttei dolgoznak; a vizek összefolyásánál
pedig apró városok vannak, Stepnája, Troiczka, Uszt, Magitnája,
Petroluskája, Kojelga, melyet kozák benszülöttek őrzenek, a többiben
kegyvesztett fegyszázadok vannak őrségül bezárva.

Ide vetette magát Pugacseff serege romjaival. Galiczin sokáig üldözte,
de utoljára átlátta, hogy a lakálytalan földön, hol egyedüli út a hóval
fedett vizmosási árok, rendezett seregével utól nem érhet egy ellent, a
kinek egyedüli csataterve: mentül messzebbre futni.

Pugacseff az Ural mentében minden közbeeső néptörzset maga mellé vett;
azok ott hagyták hajlékaikat üresen s követték a lázadót.

A tél hirtelen elmult s már áprilban elkezdődtek azok a rövid hő napok,
mikről csak Szibériának van fogalma, a midőn éjjel még befagy a víz,
nappal már elborítja a hóolvadás a rónát, minden hegyi patak zuhataggá
válik, minden kis folyam helyén tengert talál maga előtt az utazó, s a
hol a menekülő még szánnal utazott, ott az üldöző már feneketlen mocsárt
talál útjában.

Csupán egyetlenegy vezérnek volt még bátorsága Pugacseffet e téren is
üldözni. Ez volt Michelson.

Mint a szibériai farkas a sebesült vadkannak, melynek vérébe már
belekóstolt, nem marad el nyomából, üldözi bozóton, mocsáron keresztül,
úgy kergette sivatagról-sivatagra ellenfelét a vakmerő csapatvezér.

Soha sem volt több ezer emberénél, lovas, gyalog, tüzér összevéve.
Mindenkinek magával kellett hordani két hétre való kétszersültjét és
száz töltényt; a lovasnak puskája, szuronya volt, hogy gyalog is
harczoljon, a gyalognak szekerczéje, hogy ha kell, ács is tudjon lenni,
s valamennyinek készen kellett arra lenni, hogy a hol vizet talál, ott
úszni fog.

E kis csapattal utána eredt Pugacseffnek, a fellázadt néptörzsek
tömkelegébe. Ellenség előtte, mögötte, minden oldalán; népek, a kiknél
irgalomra nem számíthat, a kiknek nyelvét nem érti, a kik halálára
esküdtek; – ő pedig járt közöttük hidegvérrel, mint a tengerész az
oczeán rémei között.

Május hetedikén a szép Uljána apja támadta meg a szimszki gyár mellett
kétezer baskirral, a kik Pugacseffhez igyekeztek: Michelson szétverte
őket s elvette ágyúikat, itt megtudta fogoly baskiroktól, hogy
Beloborodoff, egyike a Pugacseff által teremtett herczegeknek, nagy
csapat fellázadt orosz katonát vezet hozzá; ezeket utolérte a Jeresen
patak mellett, s a szatkini gyárba szorította, a hol aztán egyes egyedül
odalovagolt a gyár elé, oly közel, hogy beszédét meghallották, s
elkezdte őket szólongatni, hogy térjenek vissza a czárnő zászlójához;
többet lőttek reá kétezernél a gyár ablakaiból, s mikor látták, hogy
ezen semmi fegyver sem fog, kinyitották a kapukat és áttértek Michelson
zászlója alá.

Ezektől aztán megtudta, hogy merre van az ál-czár?

Ez már akkor újra hatalmas emberré lett, három erődöt elfoglalt,
Magitnáját, Stepnáját, Petroluskáját s most Troiczkát ostromolja.

Ezt is bevette, mielőtt Michelson találkozhatott volna vele. Ez nem
talált a várak helyén egyebet, mint romokat, hullákat s a fákra
felaggatott orosz tiszteket.

Pugacseff is megtudta, hogy ellensége közelít s az üldözött vad
ravaszságával tőrt vetett számára, melyben vakmerő üldözőjét megfogja.
Fegyvereseit mind felöltözteté a megölt orosz katonák ruháiba s akkor
futárokat küldött Michelson elé, Colon orosz ezredes nevében, hogy
siessen hozzácsatlakozni Varlamora alatt.

Michelson csak akkor vette észre a cselt, mikor előcsapatát megtámadták
s két ágyúját elfoglalták. Körül volt véve.

Ekkor hirtelen összeszedte lovasságát s neki vágott Pugacseff válogatott
kisérőinek, egyenesen arra törve magának utat, a merről legerősebb volt
az ellenség. A háló szétszakadt, nem volt elég erős, Pugacseff megfutott
Michelson előtt s néhány század magával Szibéria belsejébe menekült az
Arga tó mellé.

Ekkor Michelson háta mögül támadt elő újra a baskir hadakkal Szalavatka.
Már elfoglalta a szimszki gyárt s ott férfit, asszonyt, gyermeket
kardélre hányt, s a szatkini gyár felé közelített.

Michelson hirtelen visszafordult s a baskir tábort az Áj folyam mellett
találta erősen elsánczolva. Az ellenség lerontotta a hidakat a folyón, s
elbizakodva várta a császáriakat. Michelson hajnalban negyven lovas háta
mögé egy-egy vadászt ültetett a nyeregbe, s azt parancsolá, hogy
kapjanak át a tulsó partra, s ott védjék magukat addig, míg a többi
utánuk mehet.

A rendelet az ellenség legdühösebb tüzelése közben pontosan végre lett
hajtva: az orosz sereg átkelt a vizen hid nélkül. Az ágyukat fákra kötve
vontatták keresztül.

A csata azon végződött, hogy a baskir had szétfutott; de a míg azt
üldözte lovasságával Michelson, hirt vesz, hogy gyalogságát egy új
hadsereg támadta meg az erdőben. Most újra vissza kellett fordulnia,
hogy azt kiszabadítsa. Pugacseff maga volt az, a ki támadott. Már ismét
kész hadsereggel állt a síkon.

Késő éjig tartott a harcz az erdőben, végre a lázadók visszahuzódtak s
Michelson megtudta, hogy ellensége Ufa várát akarja most meglepni. Erre
ő gyorsan utat vágatott az erdőkön keresztül, s midőn Pugacseff azt
hitte, hogy napijáró földre megkerülte ellenségét, azt épen Ufa vára
alatt ismét szemközt találta maga előtt; Michelson ismét győzött. Hanem
már akkor sem egy darab ép ruha nem volt a katonáin, sem egy viselhető
saru, s egy-egy embernek nem volt már több két töltényénél. Kénytelen
volt Ufába vonulni új lőszerekért.

Ugy látszik, hogy Michelson volt az a félelmes ellenfél Pugacseffre
nézve, a ki volt Macbethnak az anyától nem született ember. A mint ez
eltünt látköréből, mindenütt újra emelkedett; a mint ezzel
összetalálkozott, mindenütt elbukott benne.

A mint Michelson elverte Ufától, a más oldalról jövő orosz vezéreket
Pugacseff mind sorra tönkre verte. London Melgunoff, Duve, Jakubovics,
egymásután pusztultak el előtte; szemük láttára égette fel Birszk
városát, s karddal kezében foglalta el Ossa erődöt, ott ismét ágyúkra
tett szert s villámgyorsan ott termett Kazán előtt.

Ez a tartományi városok egyik legnevezetesebbike; érseki székváros, s a
kazáni korona őrhelye, melylyel az orosz czárokat meg szokták koronázni.

Erre a koronára volt szüksége az ál-czárnak. Ha ezt kezébe kaphatja, ha
ezt a kazáni érsek fejére teszi, ki tagadhatja, hogy ő a megkoronázott
czár?

Brand és Banner tábornokoknak nem volt több emberük Kazán védelmére
ezerötszáz vadásznál, azonban a polgárság is fegyvert fogott a város
védelmére, melyet ódon bástyafalak fogtak körül. Az ostrom előtti napon
érkezett meg Potemkin tábornok Larionoff tábornokkal Kazánba. A
császáriak részén annyi volt a tábornok és ezredes, mint Pugacseffnél a
szökevény káplár.

És mégis e szökött káplároktól vezetett gyülevész összetörte a
tábornokok seregét, Pugacseff maga mászott föl legelől a falra, saját
zászlójával kezében, mire a tábornokok bemenekültek a fellegvárba,
Larionoff elfutott és Nisney Novogorodig hátra sem nézett.

Pugacseff elfoglalta Kazán várost, és szabad rablásra bocsátá. A kazáni
érsek a templom előtt fogadta, s félmillió rubel értékű arany pénzt
adott át, azt igérve neki, hogy fejére fogja tenni a koronát, csak
szerezze meg azt, itt van a várban.

Pugacseff köröskörül fölgyújtatta a várost, a fellegvár őrségét így
akarván feladásra kényszeríteni.

Ekkor – jött Michelson.

A hős hadvezér alig engedett seregének pihenést, s újra elindult
Pugacseffet fölkeresni.

Hirt nem lehetett hallani felőle, csak nyomait lehetett követni.

Burnovánál megtámadta egy sereg lázadó, azokat szétverte; – de az még
nem volt Pugacseff serege. Azután Brajevánál vert föl egy csapatot. Az
sem az volt, a kit keresett. Majd Ossa vára felé fordult, ott egy
csoport baskir lovast talált, azokat levágta, elfogta; azoktól tudta
meg, hogy Pugacseff átment a Kuma folyón.

Most már tudta, hogy Pugacseffet Kazán előtt fogja megtalálni. Sietett
utána. Jobbra balra kalandozó ellenséges csapatokkal szóba sem állt,
hagyta őket maga körül csatangolni; ment egyenesen az ellenség nyomán. A
Kumán nem talált hajót, átúsztatott rajta, még két folyó állta azontul
útját, egyik sem tartóztatá fel, s midőn Arkszba megérkezett, már
hallotta az ágyúzást Kazán felől. Egy órát engedett csak pihenni
seregének, aztán egész éjjel ment előre, s midőn megvirradt, a sűrű
fekete füst a láthatáron tudatá vele, hogy Kazán ég!

Annál inkább sietteté kis csapatát. Csak annyi ideig pihentek, míg a
lovakat abrakolták, aztán sietve előre ismét.

Pugacseff futó előörsei megtudatták vezérükkel, hogy Michelson ismét itt
van. Megismerték a sokszor látott piros csákós, kék dolmányos
huszárokat, a kik előtt annyit futottak már.

Az ál-czár átkozódott e hír hallatára. Ördög-e ez? hogy ismét nyakán
van, mikor háromszáz verstnyire hitte a háta mögött.

Ezt nem szabad megtudni a fellegvárba szorult helyőrségnek!

Hirtelen összeszedte hadaiból, a kiket a vár ostrománál nélkülözhetett s
rettegett ellenfele útját elállta velük hét verstnyire Kazántól,
Taziczin város előtt.

Mikor Taziczin város piaczán a nép előtt magát, mint Péter czár
kikiáltatá: egyszerre csak egy halvány nő rohant oda hozzá s először
lerogyott lábaihoz, azután átölelte erőszakosan és csókjaival halmozta
el.

Ez a nő Pugacseff hitvese volt.

Egy hű, jámbor asszony, ki férjét rég elveszettnek hitte, még nagyon
ifju korukban adták őket össze és Pugacseff is azt hitte, hogy neje már
nem él. A szegény asszony pedig ráismert hangjáról.

Pugacseff nem vesztette el lélekjelenlétét. Szeliden emelte fel a nőt s
azt mondá tiszteinek: «viseljétek e nőnek gondját, férje igen jó barátom
volt; sokat köszönhetek neki».

Hanem ebben a városban már széltére tudta minden ember, hogy az ál-czár
nem más, mint a Marianka egykori férje; s a felkelő sereg hangulatára
aligha nem volt befolyása a parasztnő megjelenésének.

Itt várta a lázadás legelkeserültebb döntő harczát. Késő éj választá el
a vívó feleket, a lázadók hat ágyút és nyolczszáz halottat vesztettek
idáig. Csak reggel birt Michelson a városba hatolni, onnan izent
Kazánba, hogy jőjjenek segélyére. Pugacseff elkeserült dühvel támadta
meg és azután, hogy nem birta helyéből kiverni, kivonta Kazánból többi
seregeit s tábort ütött a síkon. A harmadik napi csatában a szerencse
egészen Pugacseff részére fordult, négy óra hosszat verekedtek már, s
Michelson egész serege körül volt véve, midőn az oroszok hőse, halálra
elszántan kis csapata élére állva, végső kétségbeeséssel Pugacseffnek
rontott s még egyszer sikerült neki, a mi annyiszor részére hódítá a
győzelmet, az ellentábor derekát ketté törni. A felkelő sereg
szétrebbent, a háromnapi csata után háromezer halottat hagyva a
csatatéren, s ötezer foglyot a győztes kezében.

Kazán meg volt szabadítva, de az orosz birodalom még nem.

Pugacseff százszor a földre sújtva, százegyedszer is talpra állt.

A kazáni vereség után ismét megmenekült; ezuttal épen ellenkező
irányban, mint először. Most nem kifelé tartott Szibériának, hanem
egyenesen az orosz birodalom szívének, be Moszkva felé. Hadseregéből,
melyet Kazánnál szétvertek, száz apró csapat lett; egy ilyen kicsiny
csapattal Pugacseff átkelt a Volgán s új országokat ment föllázítani.

A mint a Volga túlpartján megjelent, egyszerre lángbaborult az egész
tartomány, a parasztság fellázadt s a nemesség kiirtásához fogott, száz
mérföldnyi kerületben minden kastélyt leromboltak s egyik város a másik
után nyitotta meg kapuit az ál-czár előtt.

Mentől előbbre haladt, annál nagyobbra nőtt hadserege, mely a lázadás
veres zászlóját Moszkova kapui felé vitte, útközben várakat foglalt el,
városokat pusztított rommá s ellene küldött hadcsapatokat fogdosott el.

Zariczin vára előtt egy császári hadsereg állta útját: a csatában minden
orosz tiszt elesett s az egész gyalogság foglyul maradt; Pugacseff útja
szabad volt egész Moszkováig.

Huszonötezer embere volt ismét és tömérdek ágyúja.

Ha a mesés Michelson nem lett volna a háta mögött! Ez a regék hőse, a ki
nem rettegi ellenségét, akár sokaság az, akár óriás. A párducz, ki
bivalycsordát kerget.

Pugacseff futott roppant táborával a kis üldöző csapat előtt, érzé, hogy
ennek bűbája van fölötte; ennek a nevével jár az ő balvégzete.

Nagyon biztos helyen akarta Michelsont bevárni.

Végre Sareptán túl, hol a kálvinista atyafiak telepei vannak, talált egy
alkalmas helyet, melyben bevárhassa ellenfelét.

Egy magaslat az, melyet mély hegyi út választ kétfelé s a mély útat
ismét egy keresztút szeli át.

Pugacseff e mély útba helyezé el java seregeit, a csőcseléket a két
szárnyra hagyva. Ha Michelson, szokott rendszerével a bikát szarvainál
ragadja meg: először is a mély útba elhelyezett ütegeken kell
keresztültörnie s ha az sikerülne neki, akkor a keresztútba elhelyezett
hadak kereszttüzébe jut bele, a miből azután ki nem menekülhet.

Hanem Michelson ezúttal kivételképen megváltoztatta támadási rendszerét.
Míg ágyuival szemben ostromoltatott, az alatt ő maga és Melin ezredes
két felől a felkelők táborszárnyait rohanták meg, a rendezetlen
gyülevészt hömpölygetve a táborderék felé.

Pugacseff saját vermében látta magát megfogva, a mint a felvert
népfölkelés rémült diadallal rohant két oldalról főtábora felé. Tulajdon
seregei rohantak ágyúi torkába; tulajdon csapatain keresztül kellett
magának utat vágnia, hogy e kelepczéből kimenekülhessen.

Ez volt utolsó csatája.

Hatvanad magával menekült át a Volgán s ott egy emberlaktalan puszta
berkeiben vonta meg magát.

Az orosz hadseregek körülfogták a pusztát, sehova sem menekülhetett ki
belőle.

És még mindig álmodozott jövendő nagy napokról. A sivatag közepett
legtöbbször elővették régi álmai; a Kreml arany kupoláiról, meghódított
császári asszonyról való csábító álmok.

És ez álmok mellett a kinzó éhség.

Napok óta nem volt más tápláléka, mint lóhus nádtöreknél megsütve, s
perjével behintve só helyett.

Egy este épen a tűz mellett ült, fanyárson sütve sovány estebédét, midőn
három kozák testőre közűl az egyik így szólt hozzá:

– Elég régen játszod már e komédiát, Pugacseff!

A kalandor felugrott helyéből.

– Szolga! Én czárod vagyok! S azzal főbe lőtte a megszólítót.

A többiek erre megrohanták, leverték a földre, megkötözték s ló mellé
kötve hurczolták Ural Sorodokig s ott átadták Szuvarof tábornoknak.
Ugyanazon Ural Sorodokban, a honnan vakmerő vállalatára kiindult.

Innen elvitték Moszkovába.

Az itélet az volt rá, hogy apró darabokban metéltessék szét elevenen.

A czárnő helybenhagyta az itéletet. Pedig az ő szép szemeinek nagy része
volt a szegény bűnös sorsában.

A hóhér irgalmasabb volt. Nem lévén az itéletben kitéve, hogy hol kezdje
el a széttagolást, ő mindjárt a fejénél kezdte. – Ezért a tévedésért a
hóhérnak Szibériába kelle menni.

Katalin épen akkor változtatta kegyenczét; Orloff helyébe a szép
Potemkin következett.



EGY CSÓK, EGY SZÓ.

I. Katalin czárnő udvaránál egy új szépség jelent meg, Serbatoff herczeg
kisasszonya, Alexandra. Akkoriban két embernek volt legnagyobb befolyása
az udvarnál, egyik volt a nagyhatalmú miniszter Potemkin, a másik a
szépszemű herczeg Momonoff, a czárnő kegyencze. A rossz világ azt
mondja, hogy Momonoff szép szemeinek aligha nem volt olyan nagy
befolyásuk az ország sorsára, mint Potemkin nagy eszének.

Azonban Momonoff szép szemei épen úgy nem találtak hivatalos állásukban
akadályt arra, hogy a szép udvarhölgy bájait megpillantsák, mint
Potemkin országos elméje az állam bonyodalmaiban, hogy e bájak elnyerése
végett egy új diplomatiai cselszövényhez kezdjen.

Momonoff szép szemei azonban elég jókor észrevették, hogy Potemkin abban
fárasztja országos talentumait, mint csábíthassa el az ifju
herczegasszonyt, s hogy az ártatlan ellen vetett ármányt meghiusítsa, –
ő maga csábítá el az ártatlant.

Katalin nem sokára megtudta ezt, s minthogy egész Európaszerte el van
fogadva az az elv, hogy két hivatalt egy ember nem viselhet, Momonoff az
egyikből elbocsáttatott és a másikba akként helyeztetett be, hogy nőül
kellett vennie Alexandrát, ki különben nem csak szép, de gazdag is volt;
s azonfelül Momonoff úrnője kegyéből nyolczszáz negyvenötezer rubel
értékű ajándékokkal lőn elhalmozva, ide számítva azokat a drága
ékszereket is, miket menyasszonya számára kelengyéül kapott.

Azok között volt egy csodaszép tüzű brilliánt. Nem annyira nagysága,
mint színtelen tisztasága, szép köszörülése határozá meg értékét a
műértő szeme előtt.

Egy jókedvű órában azt a furcsa kérdést intézé Alexandra férjéhez:

– Ugyan kedvesem, mondd meg igazán, miért kaptad te e szép gyémántot
Katalintól?

– Megmondhatom, de úgy őrizd meg ezt a titkot, mint a mely mind a
kettőnk fejébe kerülhet.

– Esküszöm, hogy nem mondom senkinek.

– Én is esküdtem a czárnénak, hogy nem mondom senkinek, s látod: neked
mégis megmondom. Egy csókért.

Alexandra adott neki kettőt, hogy legyen nyeresége rajta. S aztán
felfogadta minden szentekre, hogy ezt a szót titokban fogja tartani.

Meg is tartotta – egész a legközelebbi udvari bálig, a mikor a szép
brilliántot homlokkötőjén viselte.

Ott találkozott Orloff herczegnővel; ez volt legbensőbb barátnéja.
Orloff herczegnő magasztalá a szép brilliántot s kérdezé, mi volt az
ára?

Momonoff herczegnő mosolyogva súgá neki:

– A férjem kapta egy csókért, én kaptam tőle kettőért. De senkinek ne
mondd, mert ebből baj lehetne.

Hiszen nem is mondta Orloff herczegnő senkinek, csak épen Romanzoff
tábornoknénak, ki igen bizalmas barátnéja volt, ez ismét oly híven őrzé
a titkot, hogy Korzakoff herczegnőn kívül egy léleknek sem szólt felőle,
míg Korzakoff herczegnő oly discrét volt, hogy Daskoff herczegnőt
kivéve, mindenki előtt elhallgatá a mit tudott; mely barátságos
titoktartás mellett úgy került a dolog, hogy éjfél után már Potemkin
herczegnő is birtokában volt a hitbizománynak, ki tudná hanyadik
bizalmas barátné traditiója nyomán. Potemkin herczegnő pedig nem volt
Momonoff herczegnőnek barátnéja, hanem a czárnénak első és
legcselszövőbb udvarhölgye.

– Milyen gyönyörű gyémántja van Momonoff herczegnőnek, szólt,
figyelmeztetve a czárnét Potemkin herczegasszony.

– Az ám, szólt Katalin közönyösen, ráismerve ajándékára, – drága
lehetett.

– A herczegnő azt mondja, hogy a férje kapta egy csókért, ő a férjétől
kettőért.

* * *

Az udvari bál után Momonoff herczeg és herczegnő szokás szerint aludni
mentek, meghagyván pitvarnokaiknak, hogy déli két óra előtt őket fel ne
lármázzák.

Hanem biz azok hamarább fellármázták a nyugvó herczegi párt, alig egy
órai pihenés után pokoli dörömbözést mívelve az ajtón.

– Mi az? Ki merészel?

– Ő méltósága a rendőrfőnök kivánja tiszteletét tenni – tíz asszonyság
kiséretében.

Már erre a szóra fel kellett nyitni az ajtót.

A rendőrfőnök igen udvarias volt.

– Bocsánatot kell kérnem, hogy ily órában alkalmatlankodom. A czárnőnek
van egy kis rendelete herczegségtek számára. Tudva, hogy ily órában
férfi női hálóterembe be nem léphet, ezen asszonyságokat hoztam magammal
a szükséges szertartáshoz.

Momonoff ijedten nézett a mondott asszonyságokra; öles nagyságú dámák
voltak, sűrűn lefátyolozott franczia hölgykalapokkal, iszonyú öklökkel,
a miken szétfeszült a finom svéd kesztyű s rettenetesen tudtak egymás
mellett glédában állni; hanem legyező helyett mindegyik egy-egy
nyirfa-galyat tartott a kezében.

A rendőrfőnök egy rózsaszínű levélkét nyujtott át Momonoffnak, melyben
ez volt irva:

«Egy csókért, egy szóért, – tíz asszony, száz vessző.»

Az udvarias hivatalnok illedelmesen visszahúzta magát, a tíz asszonyság
előlépett, kettő karon ölté Momonoffot, a többi becsukta maga után az
ajtót s hogy azután minő szertartást hajtott odabenn végre, azt
bizonyára senki sem tudta; annyi bizonyos, hogy mikor visszajöttek,
sajátságos legyezőik nagyon el voltak kopva. A rendőrfőnök igen
udvariasan vett búcsút a herczegtől, a tíz asszonyság ismét glédába állt
s egyszerre induló léptekben eldefilirozott.

A főhivatalnok jónak látta Momonoff biztatásául felhozni, hogy olyan
asszonyságokat hozott magával, a kiknek titoktartásáról kezeskedik.

Hanem azért ezt a történetet is csak megtudta a világ.



A TUDTÁN KÍVÜL FÉRJ.

Gróf B. a múlt század közepén fiatal segédtiszt volt a porosz udvarnál,
a hol erősen beleszeretett Anhalt Zerbst Zsófia herczegnőbe; de ezt nem
merte neki megmondani.

Ha azonban a férfiak félénkek, a hölgyek annál bátrabbak, a míg a fiatal
segédtiszt kerülgette a szerelmi vallomást, az óhajtott «igen» a kérdést
megelőzve, helyébe jött, illatos levélke alakjában, mely finom női
kézvonásokkal tudtára adá, hogy egy szerető szív áttörve minden gátló
akadályon, a legmerészebbre vállalkozik; Sans-Souciban van egy szegény
pap, az összeesketi őket.

A gróf repült a találkozóra. A rendelt helyen lefátyolozott hölgyet
talált, a fátyol azonban nem gátolá, hogy az imádott kedves termetéről,
hangjáról rá ne ismerjen. Ott megesküdtek, gyűrűt cseréltek s az első
boldog ölelés után elváltak, azzal az erős igérettel, hogy mihelyt
alkalom nyilik rá, házasságukat nyilvánossá fogják tenni.

Pár nap múlva Zsófia herczegnőnek el kelle hirtelen utaznia, messze,
nagyon messze: egész az orosz birodalom fővárosáig.

Gróf B. vágtatott utána.

Ott azután megtudta, hogy Zsófiának rendeltetése czárnévá lenni; az
orosz trónörökösnek van szánva feleségül.

A gróf kétségbe volt esve. Hogy lehessen azt férjhez adni, a kinek már
egyszer ő férje s a kitől nincs kedve elválni? A kétségbeesés vakmerővé
tette, a herczegnőt a szerelemféltés dühével kezdte kerülgetni, a minek
aztán az lett a vége, hogy egy szép téli éjszaka galléron ragadták s
elszánkáztatták Szibériába.

Ott aztán vadászhatott nyargalóczokat és murmutérokat egynéhány
esztendeig s ábrándozhatott elhagyott jegyeséről.

Egyszer híre futamodik, hogy a czár meghalt, neje lépett a trónra utána;
a Szibériába száműzöttek mind engedélyt kapnak a visszatérhetésre.

De mennyire tetézte ez örömhírt a czárnénak egy sajátkezű levele, melyet
lovas futárok adtak kézről kézre Szibériáig, míg B. grófig eljutott s
melybe ez volt irva:

«Kedves régi barátom! Örömmel hívom önt vissza, kit oly nehezen
nélkülöztem. Siessen. Biztosítom önt hajdani kegyemről.»

Gróf B. elfeledte minden eddigi szenvedését ez egy édes pillanatért.
Imádottja, ki most már a világ első uralkodónéja, megemlékezett róla,
hívja, hogy siessen, biztosítja hajdani kegyéről! Ezzel a levéllel
zsebében minden szerelmesnek gyorsabban kelle utazni, mintha a gőzerőt ő
találta volna fel. Gróf B. még gyorsabban visszaszánkázott
Szentpétervárra, mint a milyen gyorsan elszánkáztatták onnan.

Sietett a czárnőnél kihallgatást nyerni.

A czárnő, mint régi németországi ismerősét, igen nyájasan fogadta s
kérdezé, – honnan jön?

– Felséged legjobban fogja tudni, miután sajátkezű soraival hivott
vissza: Szibériából.

– Szibériából? szólt a czárné elbámulva. Hanem én nem irtam önhöz
levelet.

Gróf B. mosolyogva vevé elő a keblében tartogatott levélkét és átadta a
czárnőnek.

A czárnő fejét rázta.

– Hiszen az nagyon jó, hogy visszajött ön Szibériából; hanem ez a levél
Bestuseffnek volt irva, hajdani miniszteremnek. Megfoghatatlan, hogy
jutott az ön kezébe?

A gróf meg volt zavarodva. Nem tudta, most mit mondjon a czárnénak?
Megkérdje-e tőle, hogy hát holmi korábbi barátságos viszonyokra nem
emlékezik-e? Mutassa meg a jegygyűrűjét.

A czárnő kisegíté zavarából.

– Önre nézve, úgy látszik, hogy szerencsétlen éghajlat ez. Rokonai sokat
tudakozódtak utána; rég nem látták. Jól tenné, ha megvigasztalná őket.

Ez formaszerű kiutasítás volt. A gróf nem birt magához térni
bámulatából.

Kénytelen-kelletlen visszautazott Németországba.

Szülői rég meghaltak; kastélyában csak a régi komornyikot találta meg, a
ki nagyon örült ura visszatértének. «De hát még a grófné hogy fog
örülni!»

– Miféle grófné? kérdé B. elbámulva. Anyját még gyermekkorában elveszté.

– Hát az ifjú grófné, a gróf úr neje. Oh de áldott szép és jó teremtés.
Mennyit sirt a gróf után; mindig gyászban járt.

– Az én nőm? No azt magam is kiváncsi vagyok hát megismerni.

A gróf bevezetteté magát a grófné szobájába, ki érkezésének hirére eléje
futott, s mikor aztán már nyakába borult, akkor persze, hogy ráismert a
gróf. Hajdani jegyese volt az, W.. Izaura grófné, kit atyja nem engedett
hozzá menni s kit ő azután a berlini udvarnál kivert a fejéből.

A fátyolos szépség, kivel a sans-souci-i szegény papnál összeesküdött,
Izaura volt, nem a czárnő. Annak a gyürűjét viselte az ujján.

A gróf összehasonlítást tett a két nő között, s az itélet a jelenlevő
javára ütött ki.

A gróf azután mindvégig boldog ember maradt.

Hanem arra a kérdésre alig tudott volna magának megfelelni, hogy mi
szükség volt neki Szibériába elutazni, három esztendeig jeges medvéket
kergetni, azért, hogy Pommernben boldog családapává lehessen?



JUIDA.

Háromszázhatvanöt felesége volt a dahomeyi királynak!

Gyönyörű kalendárium! Minden napra más név, csak hogy eleven. Minden
napra más időjárás, ritkán zivataros, borult, kellemetlen; többnyire
derült, mosolygó idő, más meg más éghajlat. Ma forró fekete szemű nyár,
holnap szőke tavasz; fehér keblű nappal, fekete keblű éj.

Néha ünnepnapok is vannak az élő naptárban; új szépségek nászünnepei;
némely napnak piros jegye is van: – mikor egy-egy szépségnek a fejét
levágják. – Mert ez is megesik ő dahomeyi fölsége árnyékában. Miután az
gyakran megtörténik, hogy mikor ő felsége megszámlálja hölgyeit, úgy
találja, hogy azoknak a száma nem háromszázhatvanöt, hanem
háromszázhatvanhat. S minthogy ő felsége nem olyan astronom, hogy e
megszaporodását a napoknak a szökő esztendők elméletében keresné, tehát
afrikai észjárással azt szokta következtetni, hogy e háromszázhatvanhat
szám között egy férfi van.

Ez a tünemény nem ritkaság ott.

Egy-egy leányképű ifju, kit annyi villámló szem kereszttüze elszédített,
kit az éjszakai dalhangok, a szultán kertéből, mámorba ejtettek:
összesúg a bejáratos vén asszonyokkal, azok odabenn a fiatal szépekkel:
– málhák között, gyékények közt életveszélylyel belopatják a szerályba;
ott leányruhát adnak rá, kifestik fehérre, pirosra, megtanítják
énekelni, leányok módjára kaczagni, játszani: s ott azután él, mint a
paradicsomban, mindaddig, míg valamelyik eunuch gyanakodó szeme fel nem
fedezi álöltözetében.

Akkor aztán természetesen megégetik.

De hát törődik azzal egy ifju, a kinek még leányarcza van?

Találja ez irtózatosnak azt a gondolatot: élni mint az égben, s aztán
megégni, úgy menni az égbe? Megégni a gyönyörben, megégni a tűzben;
szellő hajtotta hamuvá lenni, melynek minden porszeme kedvese
porszemével szerelmeskedik.

Mert ugyanakkor azt a nőt is megégetik, a kinek bűne kibizonyul.

Ez már csak természetes.

Hanem egy esetben a bűnös ifju megmenekülhet a tűzhaláltól: – ha nem
lehetett kitudni ki volt vétkes szerelmese a sok közől? Akkor csak
megvesszőzik és elbocsátják.

Ez ismét igen indokolt nagylelkűség.

Dahomey szultánja ő felségének sokkal inkább érdekében áll azt megtudni,
hogy naptárából melyik név után kell azt irni, hogy meghalt? mint a
szökőnap névtelen jegyét kitörülni. Ha vall az ifju, megél.

Akkor csak a nőt magát égetik meg.

Egyszer egy szép fiatal gyermeket fogtak el a háremben, alig volt még
tizenhat éves. Hogy melyiknek volt a sok nap közül bujdosója, azt nem
lehetett kitudni.

Az ifju neve volt Juida.

– Látod Juida, mondá neki a király, te olyan fiatal vagy még, aztán most
egy csók miatt meg kell halnod. Meghalsz egy halavány arcz látása miatt;
meghalsz egy suttogó szó miatt, meghalsz egy égő csók miatt; mikor már
szó, látás és csók mind elmult.

– Oh nem mult el király, felelt Juida. – A csókot még most is érzem, a
hangot még most is hallom, az arczot még most is látom s meg akarok
halni érte.

Azzal aztán kikötteté Juidát a király egy magas karóhoz, mely körül nagy
halom holtszén volt felgarmadolva.

Ez arravaló, hogy a halálra itéltet nem adják át a rögtöni tűzhalálnak,
hanem elébb körülrakják a szénhalmot bambusz kötegekkel; azokat
meggyujtják s a mint azoknak a lángja felszítja a holt szenet, a mint a
zsarátnak áthevülve egyre közeledik az elitélthez, úgy kinozzák őt
halálra lassú tűzön.

Juida végig nézte a kinzó előkészületeket s nem vallotta meg kedvese
nevét.

A király kirendelé hölgyeit, hogy tánczoljanak a máglya körül. Juida
behunyta szemeit, nehogy egy szempillantása elárulja kedvesét
akaratlanul.

Akkor a király egy jeladására hirtelen mindegyik hölgy egy köteg nádat
kapott fel s azt a máglyára hajítá, s azután egyszerre körös-körül
meggyujták a máglyát.

Juida csendesen körülhordta tekintetét s bátran szemközt nézett a
királylyal, ki elefántja hátáról élvezé e látvány gyönyörét.

– Megvallod-e a bűnös nő nevét?

– Se ma se holnap! volt a válasz.

A bambusz recsegve borult lángba az ifju körül; a szén izzani kezdett, a
zsarátnak egyre szűkebb körbe szorítá a halálra kínzottat, a szép
asszonyok egyre hányták a máglyára a tüzelő szert. Egyszerre hahotával
kaczagott fel Juida a tűzhalom tetején.

– Mit nevetsz? kérdé tőle a király bámulva.

– Hogyne nevetnék! felel Juida. Mikor kedvesem, a kiért meghalok,
legbuzgóbban rakja alám a tüzet! Hahaha!

– Melyik az? kiálta a király. – Látod, kegyetlen az asszony! Látod,
iszonyú a halál! Látod, szép az élet! Most váltsd meg magadat. Most állj
bosszút. Most valld meg, melyik az a kegyetlen, ki kedvese alatt
meggyujtja a máglyát?

Juida még egyet kaczagott, azután elleste a füstöt, mit a szél egyszer
felé hajtott, nagyot lélegzett belőle és megfúlt.

A szép asszonyok tovább tánczoltak a máglya körül.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: A «kibitka» olyan két személyre való zárt kocsi, a mit ha
kell, szánra is tehetnek.]

[Footnote 2: Lazarevits.]



TARTALOM.

Milyenek a nők?

  Az úrnő  1
  Egy lengyel történet  81
  Emina  116
  A könyező szultána  122
  A rabnő  131
  I.  Egy nő, a kinek nem vehetni szavát  131
  II.  Ez a leány mégis szeret engem!  139
  III.  A ki két ezer évig várt az utolsó ütéssel  153
  IV.  Szemet-szemért  176
  Lucrétia  189
  Fredegonda  194
  A kalifa papucsa  202
  Miranda  208
  A fehér lap  230

Milyenek a férfiak?

  A kardvas és a villám  237
  A hittagadó  277
  A vakmerő  306
  Egy csók, egy szó  336
  A tudtán kívül férj  339
  Juida  342

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

8 |sietve Kalalin |sietve Katalin

16 |maga körül«. |maga körül».

19 |lagfájóbb fegyvert |legfájóbb fegyvert

26 |nagyherc eg kelt |nagyherczeg kelt

29 |lélekkóro nak hittek |lélekkórosnak hittek

46 |kogy itt a |hogy itt a

54 |Onnek mást |Önnek mást

62 |hiányzott meg |hiányzott még

70 |tegnap még cz rt |tegnap még czárt

72 |hátra meghalásig |hátra a meghalásig

81 |utolső hajaszála |utolsó hajaszála

123 |valamen yi együtt |valamennyi együtt

128 |szokása törököknél |szokás a törököknél

141 |vihar, Athelie |vihar, Athalie

145 |kegyért, kanem |kegyért, hanem

150 |h z ránk szakad |ház ránk szakad

152 |az egy gondolot |az egy gondolat

164 |Richardra néxve |Richardra nézve

171 |ébrenletet elhagyta |ébrenlétet elhagyta

178 |Sz ndékom volt |Szándékom volt

180 |utolsó össze ét rábizta |utolsó összegét rábizta

188 |beszeszorított fényes |összeszorított fényes

194 |példány épül vehessék |példányképül vehessék

199 |utana való |utána való

205 |Kezemet adhatom rá. |– Kezemet adhatom rá.

243 |II. |III.

245 |szétszóratni. |szétszóratni.»

255 |Ne hagyd elveszní |Ne hagyd elveszni

281 |fegverest találtál |fegyverest találtál

315 |után követke-kezett |után következett

320 |mídőn azt |midőn azt

346 |történet 84 |történet 81

346 |Fredegonda 197 |Fredegonda 194]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Milyenek a nok?; Milyenek a férfiak? - Elbeszélések" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.