Title: Két kritika
Author: Babits, Mihály
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Két kritika" ***


KÉT KRITIKA


IRTA BABITS MIHÁLY

A NYUGAT KIADÁSA

Világosság könyvnyomda r.-t, Budapest, VIII, Conti-utca 4



MEGJEGYZÉS

E tanulmányok a Nyugatban megjelent könyvbirálatok, nagyrészt eléggé
jelentéktelen könyvek birálatai. A szerző gondolt arra, hogy átdolgozza,
kihagyva belőlük az aktuális vonatkozásokat; utóbb mégis jobbnak látta
eredeti alakjukban meghagyni, mert a tolla alá vett, magukban
jelentéktelen dolgokat is jellemzőknek tartja mai irodalmi életünkre.

A szerző tiltakozik azon vád ellen, mintha Petőfit kisebbiteni akarta
volna s azt hiszi, figyelmesebb olvasás után ez senkinek sem fog igy
feltünni. Nem volt célja teljes méltatást adni Petőfiről s igy történt,
hogy pl. az Apostolról, melyet ő is remekműnek tart, nem beszélt. Adyról
más helyütt irta meg véleményét.

Még egy szót az ifju kritikusokhoz: A tanulmányok, melyek e füzetben
vannak, teljesen konzervativ jellegüek s e szempontból minden rosszat el
lehet róluk mondani.

Fogaras, 1911 február.

_Babits Mihály_



PETŐFI ÉS ARANY


I.

A nagykőrösi Arany-szobor leleplezése alkalmából olvastunk egy cikket
valamely napilapban, melynek irója azon panaszkodott, hogy nagy költőink
közül csak Petőfinek van több szobra az országban, Arany, Vörösmarty
egy-kettővel kénytelenek beérni. Annak az illusztrálására hozza fel ezt
a cikkiró, hogy mennyire nem becsüljük meg még az igazi magas
művészetet: regényes életpálya, politikai dicsőség s a költői nyelvnek
bizonyos könnyed rakoncátlansága és szellemessége sokkal nagyobb okok
egy költő elismerésére, mint mélyről jött művészet – ami mélyről jött,
szükségképpen halkabb – mély és halk egyéniség hatalmas formák önkénytes
bilincsében.

Ime az örök kontroverzia Petőfi vagy Arany elsőbbségéről: bármily
esztétikátlan és filozófiátlan, mégis igen érdekes jelenség, mert
jóformán az egyetlen esztétikai probléma, mely a magyar közönség
legszélesebb rétegeibe beszivárgott. S ha az irodalmilag kevésbbé művelt
emberek körében vizsgáljuk ezt a tömegpszihológiai jelenséget – ahol
kevésbbé bonyolultan jelenik meg – észrevesszük, hogy a két költő
összehasonlitásánál nem annyira költészetük, mint emberi egyéniségük a
mértékadó. E két nagy egyéniség oly hatalmas és végletes két szembenálló
tipusa a magyar léleknek, hogy valamelyikét mindenikünk közelállónak
érzi a maga kedélyéhez s e rokonságérzet adja meg irodalmi
itélkezéseinek öntudatlan alapját. Igy lőn nálunk az esztétika bizonyos
fokig vérmérséklet kérdése; s flegmatikusok és melankolikusok
különváltak a szangvinikusoktól és kolerikusoktól, öregek a fiataloktól
s (mert a politika is többnyire vérmérséklet dolga) a nyugodtabb haladás
hivei függetlenségiektől és szocialistáktól.

De a dolog tulajdonképpi fontosságát akkor fogjuk csak látni, ha a
nézőtérről az irodalmi élet szinpadára forditjuk szemeinket. Minthogy
legműveltebb irodalmi köreinkben elterjedt ama felfogás, hogy a művészet
nagyságait összemérni és osztályozni nem lehet, ez a kontroverzia sem
jelenhetik meg itt nyiltan és öntudatosan, mint a kevésbbé művelt
közönség körében. Mindazonáltal a vérmérsékletek alapvető különbsége
utat tör magának az irodalmi esztétikában is s kétféle
felfogáskülönbségben nyilvánul. A tulzók vagy az egyik vagy a másik
_fajta költészetet_ (mert a vérmérséklet-fajtákból költészet-fajtákat
csinálnak) egyáltalán nem tartják költészetnek; igy mondják Ady tulzóbb
követői, hogy az Arany-féle költészet egyáltalán nem költészet s ez
ujabb költői iskola részben talán költői gyakorlatával is azt akarja
igazolni, hogy objektivitás és művészet nem tartoznak a költészethez.
Viszont az ellenkező párt tulzói a naiv Petőfire tekintenek bizonyos
kicsinyléssel s a művész Aranyt valamely arisztokratikus magasságba
helyezik e népszerü költő fölé. – Van aztán a kontroverziának egy sokkal
rejtettebb s még sokkal fontosabb formája is. A kérdés e formában az
lesz: mi a költészet lényeges értéke? A _tüz_ – feleli az egyik párt –
uj tüzek és uj lobogások, mennél ujszerübb egyéniségnek mennél
szabadabb, mennél korláttalanabb, mennél pongyolább kifejezése. A
_művészet_ – mondja a másik párt – művészi világitás, művészi vers és
nyelv, tanulmány, arisztokratikus érzések és izlés s formák, művészi
formák. Az izlésre az előbbi párt nem sokat ad, sőt talán öntudatlan is
keresi a disszonanciákat; s bár uj formák jelszavával megy harcba,
fontosabb neki a régi formák megvetése, mint ujak alkotása. A másik
fájlalni kezdi az uj iskola formai anarkiáját körülbelül ugy, mint
hajdan az Arany-iskola fájlalta a Petőfi-utánzókét. Öntudatlanul
szembenállnak a kritikában is: az egyik, amelynek tanulmány- és
művészetellenes elmélete a pozitiv kritika alapjait nyiltan elvetette,
hüpermodern és affektált fellengéssel iparkodik kifejezni a
kifejezhetetlent s ködösen uj terminológiával költeni a nem sejtett
benyomását; a másik irány kritikája ragaszkodik a Gyulay-Péterfy-féle
nemesen objektiv esszéstilushoz.

Ilyen világitásban az Arany-Petőfi-kontroverzia tipikus jelensége a
magyar irodalmi életnek mind e mai napig. Az a két kötet tehát, melyek
kezünkben vannak s melyek egyike Petőfi műveinek uj esztétikai elemezést
nyujtja (_Petőfi-tanulmányok_ – _Hartmann_ Jánostól), másika pedig Arany
elveszettnek hitt irodalomtörténetét adja közre (_Arany János magyar
irodalomtörténete_ – kiadja _Pap_ Károly), történeti és esztétikai
tekinteteken kivül nagyobb irodalompszihológiai érdekkel is bir, midőn
egyrészt mai irodalmunknak Petőfivel, másrészt Aranynak az egész magyar
irodalommal szemben elfoglalt állására vethetnek uj fényt.

Az elsőre roppant szükség van, mert az uj magyar irodalomnak Petőfivel
szemben voltaképp állásfoglalása nincs. Ady iskolája, melynek igen
romantikus ideálja van a zseniről, mint Balassiban és Csokonaiban, ugy
Petőfiben is ennek az ideálnak a megtestesülését szeretné látni; ők
Petőfi regényes életéből, idealisztikus forradalmi politikájából s
némely fiatalos és affektált rakoncátlankodásából akarják megalkotni
Petőfi képét, megfeledkezvén mindazon vonásokról, melyek az ő
ideáljuknak ellenmondhatnának. Viszont az ortodox kritika – mint
Hartmann helyesen állapitja meg – az adatgyüjtésen kivül alig tett
egyebet, mint ismételte és ellapositotta Gyulai tömören fogalmazott
itéleteit. Ehhez járul mindkét részről az a nagyhangu bálványozás,
belemagyarázás, gyakran modernkedéssel vegyitve, tudományoskodás és
művészieskedés, melynek klasszikus példái a Barabás Ábel és Oláh Gábor
nagy pipáju, kevés dohányu könyvei; s amely egy darabig csilloghat a
modern kritika hangzatos jelszavaival, de időmultán okvetlen csömört
okoz.

Hartmann Gyulai szellemének ajánlja könyvét; de mestere voltaképpen
Riedl; az egész könyv tervén, valamint egyes lapjain is észrevehető az
iró ambiciója, hogy a Riedl remek Arany-könyvének mintegy pendantját
nyujtsa Petőfiről. Stilusa is az a modern esszé-stilus, melyet Riedl és
köre honositottak meg irodalmunkban. Ha Gyulai stilusát Macaulay élénk
és mégis nyugodt, festő és mégis fejtegető, kiválóan józan stiljéhez
lehet hasonlitani: Riedlék mintaképe inkább Taine, az érdekfeszitően
analizáló, francia logikájával és szellemes hasonlataival. De mig ez a
stilus a kiválóan logikus Tainenek legbensőbb lényegéből fakadt, mig
Riedlnél egy érdekes temperamentum és Péterfynél egy melankolikus kedély
külön szint ad neki: addig kevésbbé kifejezett egyéniségü követőinél
igen könnyen sablonná válhatik. A részletező logika magától értetődő
dolgok kifejtésére csábithat, a szellemes hasonlatok folyton egy
tárgykörre vonatkoztatva végre szólamokká sülyednek, a rövid (elemző)
mondatok szenvelgés szinét öltik. Ilyesmi megtörténik Hartmannal is.
Néha egymásután következő mondatokban egész csokrot köt olyan
hasonlatokból, melyek valamikor az előkelő esszé-stilushoz tartoztak, ma
már a vidéki iskolák programmértekezéseinek kellékei. („Egyénisége
rokonszenves taglejtésekkel mintegy kihajol költeményeiből. Képzelme
vizében gyönggyé nemesedik a kavics, mint Eldorádóban… Költőbarátja
Arany öregen született; ő fiatalon halt meg s fiatalon él eljövendő
nemzedékek életében.“) Ugyanazon lapon akadunk a szenvelgő
mondatszerkesztés példájára. („A hü barát ő, aki nem csal meg bennünket.
A makulátlan, aki mellett jobbak leszünk. A gyengéd. A tiszta. A nagy
Költőember.“) Amit az iró mondani akart, az első mondatokban megmondta.
A többi: stilisztikai szenvelgés. Ide tartozik a modern műveltség
minduntalan betolakodása is a szerző tárgya közé, amely néha már
Riedlnél bánt bennünket. Hagyján mikor Emersont idézi vagy Baudelairet
és Verlainet emliti meg; de közben, élénkség kedvéért, elmondja Catulle
Mendes egy meséjét, melynek csak éppen annyi köze Petőfihez, mint
amennyi minden más költőhöz lehet; s mindig kérdés, érdemes-e Catulle
Mendes nevét leirni ott, hol Petőfiről van szó. Néhol a szép stilus
vágya oly dicséretekre csábitja, melyek a legjobb akarattal is csak
szóvirágoknak nevezhetők. Például azt mondja, hogy a _Minek nevezzelek?_
cimü költemény „méltó lenne rá, hogy betüi csillagokból varrtan a
szerelem apotheozisaként világoljanak le ifju szivekbe“. Egészen ide
tartozik végre az utolsó tanulmány, mely a Szeptember végén cimü versről
szól; vajjon van-e joga valakinek ilyen lirai verset ilyen tanulmányban
feloldani, mint cukrot a vizben? Ez a szentimentális ömlengés
kellemetlen akkorddal fejezi be a könyvet. Mindjárt az eleje jellemző
(„Koltó. Itt termett a költemény. Petőfi „legszebb“ verse. A költő szeme
előtt nyiltak itt a kerti virágok. Az időpont 1847 szept. végén. A költő
házasságának első hat hete ez: mézeshetei…“) s igy megy egész addig,
amikor kijelenti, hogy „a szerelem himnusza e kis vers“, ez a „24 sor,
melyet röviden igy is nevezhetnénk: Énekek éneke“.

S most, elválasztva a felszinen uszó salakot, nézzük meg ami alatta
maradt. Vessünk egy tekintetet a képre, melyet Hartmann Petőfiről fest.
Több tekintetben érdekelni fog bennünket. Az első értekezés Petőfi
jellemének egy sajátságos antagonizmusát állapitja meg. Az irodalmi
arckép célja talán mindig az, hogy divergens, gyakran ellentétes vonások
belső összefüggését megéreztesse. Hartmannak ez, talán öntudatlanul,
sikerül: megérezteti velünk, milyen mély belső összefüggés van Petőfi
korláttalan forradalmi természete és erkölcsössége s – bizonyos
mértékben igy nevezhető – korlátoltsága közt. Mert tény, hogy Petőfi a
legerkölcsösebb és (erkölcsi szempontból) legkorlátoltabb költőkhöz
tartozik, akik valaha éltek, s aki csak a forradalmi külszint hajlandó
benne látni, alaposan félreismeri. Legmélyebb hajlamai és nézetei
Petőfit tökéletes nyárspolgárrá teszik, s jobban vizsgálva még
forradalmiságán is észrevesszük ezt a (nincs jobb szó) nyárspolgári
szinezetet. Valóban a nyárspolgári élethez hozzátartozik, hogy a
fiatalság kitombolja magát. Petőfit, akit már eleve mint kivételesen jó
fiut ismertünk meg, élete végén mint kitünő férjet és boldog apát látjuk
viszont, akit a legkiáltóbb forradalmi szereplésekbe voltaképp lázas
véralkatu neje ingerel bele. Lásd az életrajzokat, Ferenczit.

  Maradj, maradj el a csaták teréről:
  Nem léssz kevésbé kedves én előttem
  Árnyas magányodnak homályiban,
  Mint lennél künn, bár bámultatva a
  Nyilvánosság napfényes ormain.

Igy ir a költő (éppenséggel nem hive a nőemancipációnak) feleségéhez,
aki nemzeti szin vállkötőkkel felpántlikázva jelenik meg a forradalmi
népgyüléseken, ahova más asszony nem jár: és sütkérezik a nyilvánosság
verőfényes ormain.

Természetesen ez csak példa; mikor forradalmiságról beszélek, nemcsak a
politikát értem.

A fődolog, hogy Petőfiben e két véglet: forradalmiság és
nyárspolgáriság, korláttalanság és korlátoltság szorosan összefügg, mert
egy tőből fakadtak: szülőjük az egészség. Petőfi valósággal tipikus
egészséges kedély, amihez éppugy hozzátartoznak erőtől és önbizalomtól
duzzadó tulzásai, mint mély erkölcsi érzése és optimizmusa. Petőfi
forradalmiságában semmi sincs a dekadensek forradalmiságából; sőt annak
éppen ellentéte. Mindnyájan tudjuk, hogy szociális világnézete mennyire
korlátolt és naiv, demokrata és nyárspolgári. Erkölcsi világnézete és
ami több, élete teljesen az uralkodó erkölcs alapján áll, – önkénytelen,
erőltetés nélkül. Esztétikai izlése éppoly korlátolt és naiv. Szét kell
tehát rombolnunk azok ábrándjait, akik Petőfiben a mai
forradalmár-költők rokonát akarnák látni: ilyesmiről szó sem lehet oly
költőnél, aki maga a megtestesült egészség.

S ennek a lelki egészségnek legtipikusabb tünete az őszinteség, amelyet
Hartmann ugyanazon tanulmányában kiemel. Valóban ez az a vonás, amelynek
megfigyeléséből a lélek egészségi állapotának legbiztosabb diagnózisát
lehetne adni. Az egészséges lelkü ember őszinte, éppen azért, mert
nincsenek lelkének fájó pontjai, melyekhez nem szeret hozzányulni.
Petőfi őszinte és kiméletlen, az ősember őszinteségével és
kiméletlenségével. Ezzel szemben az agyonsebzett lelkü dekadens
költészete fátyolos: szimbolikus, vagy (művészien) impasszibilis,
szemérmes és l’art-pour-l’artos. S ilyen voltaképp az Arany Jánosé is.
Ime ismét az örökké szembenálló két szellemirány, s azt hiszem nem lenne
nehéz kiválasztani, melyik közülük a modernebb, a sebhedt modern lélek
költészete. Arany határtalanabbul modernebb Petőfinél. Petőfi
határtalanul egészségesebb.

De az _egészség_ szó általános és sokértelmü. Miben áll közelebbről a
Petőfi _egészsége_?

Volt életében egy kor, a _Felhők_ kora, amikor a világgyülölet és
Byronizmus beteges életnézetével kacérkodott.

„Gyülöltem én is – volt reá okom“ – mint ő maga mondja. S valóban, mig
eddig inkább e világgyülölet szenvelgett voltát hangsulyozták
kritikusaink, Hartmann arra forditja a figyelmet, hogy a költőnek _volt
oka reá_. S ez a helyes szempont. Petőfi szenvedett; az egészséges ember
sir és káromkodik, mikor szenved; Petőfi sirt és káromkodott igen
egészségesen. De csak azért, hogy a sors fordultával annál jobban
élvezze megint az életet. Az ok megszüntével megszünt a hatás is; s
Petőfi maga is csodálkozva és szégyennel kérdi:

  Én hittem-e egykor
  Átoknak az éltet?
  Én bolygtam a földön
  Mint éji kisértet?
  Elégeti arcom
  A szégyeni láng! –
  Mily édes az élet,
  Mily szép a világ!
Ime az egészséges lélek. Röviden kifejezve: erős, de nem mély érzése a
világnak: gyorsan lángol, könnyen felejt. Nem jól ismerte magát a fiatal
Petőfi, mikor lelkét szembeállitotta a Dunával, melyet _hajó futása s
duló fergeteg_ annyiszor megsebez.

  Mégis, ha elmegy fergeteg s hajó
  A seb begyógyul s minden ujra jó.

Az ő lelke ehhez a Dunához hasonlatos. S ez talán szükséges feltétele
annak, hogy a lélek egészséges maradjon s ne sebhődjék agyon e gonosz
világban. S ez talán a legnagyobb szerencse. Petőfi a legszerencsésebb
költő.

Hasonlitsuk össze vele Aranyt, akit egy-egy érzés halhatatlan üldöz,
akinek költészetében egy-egy képzet makacsul vissza-visszatér, a nagy
tépődőt, tele titkolt sebekkel, melyek minden időváltozáskor megujulnak.

Petőfi szerelmi élete éles példákat ad az elmondottakhoz. A könnyü gyors
és erős egészséges lángolás, valamint a könnyü gyors és egészséges
gyógyulás itt nyilvánvaló. Kitünően jellemzi ezt, amit Csapó Etelka
halála után nemsokára irt:

  Szeretnék már szeretni ujólag
  – – – – – – – – –
  A hegytetőn még ül a téli hó,
  Midőn tövében már virág fesel.

Valóban, mikor a költő azt mondja, hogy a szerelem

  Rózsafán kis madárfészek,
  Melyben vigan fütyörészek,
  S ha feldulja a fergeteg,
  Tovább szállok, mást épitek,

ez nemcsak kedves kacérkodás a világfisággal, mint Hartmann mondja,
hanem a költő egészséges kedélyének őszinte nyilatkozata. Általában
Hartmannak a Petőfi szerelmi költészetéről irt fejezete a gyengébbek
közé tartozik s kivált mikor Szendrey Juliáról szól, a frázisok
felszines magasságaiba téved. Egyáltalán nem akarom kétségbe vonni, hogy
a költőnek Juliához való érzelme erős és nagy szerelem volt, nagy
akadályokon győzni tudó egészséges szerelem. Nem is fogom talán
világfias könnyelmüséggel vádolni azt, akiről csak az imént mondtam,
hogy alapjában szigoru erkölcsü nyárspolgár volt. Ez azonban nem von le
semmit azokból, amit előbb beszéltem. Az egészséges nyárspolgár
természetrajzához hozzátartozik, hogy ifjukori szerelmeit könnyen
feledi, feleségéhez pedig hü marad.

Petőfi férjnek született és családapának. Már legelső verseiben is erre
gondol. (Az én mátkám.) jellemző, hogy az olyan hámból kirugós affektált
és rossz vers után, mint ez:

  – – – engem a rendes élet
  Időnek előtte megölne, tudom:
  Költő vagyok, költőileg kell
  Végig rohannom az életuton,

nyomban egy ilyen végződésü vers következik:

  Megérem-e, hogy nekem is lesz
  Szép, csendes házi életem?

Költészete a családi idillben éri el majdnem a tetőfokát. A téli esték a
legszebb magyar versekhez tartozik. Petőfi ideálja a visszavonult jó
családi élet:

  Füstöljünk, iddogáljunk…
  Vidáman ránk ragyog
  A lámpa, feleségem
  Szeme s a csillagok.

– És hogyan lehet – azt hiszem, önkénytelenül kérdi az olvasó –, hogy ez
az ember mégis véresszáju forradalmi hős, a nagy idők egyik
legexponáltabb szereplője lett?

Meglátjuk, hogy ez önkényt következik.

Hartmannak kitünő ötlete, hogy Petőfi hazafiságát családi érzelmeiből és
a szülőföld igazi nyárspolgári szeretetéből származtatja le. Legelső
költeménye _Aranykalászszal ékes rónaság_ világosan mutatja ezt az
átmenetet. A nyárspolgár ragaszkodása a földhöz, amelyen született s a
fajhoz, amelyből született – a családi érzelmeknek mintegy kitágulása –
egészséges büszkeség és harcikedv: ezek teszik Petőfi hazafiságának
alapját. A földhöz és a fajhoz; és hogy mindezek dacára Petőfinek a
multhoz kevés érzéke van (bármennyire szeret is lelkesitő történelmet
olvasni) az éppen olyan dolog, mint hogy, láttuk, saját élete multjához
is kevés érzéke van: a mult sebei gyorsan tünnek nála; Petőfi a jelen
pillanat költője és ezt Hartmann is észreveszi. Viszont Aranyt, amint a
saját multja folyton üldözi, ugy üldözi örökké fajának multja is: az ő
költészete valóban az egész mult eredője.

Igen érthető az is, hogy Petőfi hazafisága még jobban kitágul:
demokratikus és anarchikus világnézetté. Mindenben teljesen korának
embere; a jelen embere, történelmi érzék és vatesi előrelátás nélkül s
korának eszméit ugy érti, mint egy szegénysorsu egészséges nyárspolgár
értheti. Valódi nyárspolgári gyülölet az előkelők és minden
arisztokratizmus ellen, az erkölcsös nyárspolgár s az akaraterős,
egészséges kedély büszkesége és korlátlan harci kedve jellemzik.
Akaraterős és bátor, mint teljesen egészséges lélek; minden akadályt
megvet, minden célt elér. Milyen más az arisztrokrata, Hamlet-lelkü,
habozó, félénk Arany.

De könnyü annak bátornak lenni, akinek sebei olyan könnyen gyógyulnak. S
erre vezethető vissza Petőfi roppant élénk nyilvános szereplése is.
Elsősorban állott, mert sérthetetlen volt, mint Siegfried vagy Achilles;
s nem volt Achilles-sarka. Ami bántotta, azon őszintesége s egészséges
haragja mindjárt tuladott. Arany, a „tulérző fájvirág“, visszahuzódó.

Petőfinek azonban kellett a világ. Mint egészséges lélek, élni és hatni
akart, benyomásokat kapni és továbbadni; semmisem volt benne a nagy
magányosok lelkéből. Az olyan embernek, aki csak a jelenben él és akinek
a multból nincs tartalékkincse, szükségesek a benyomások; s az olyan, ha
költő, a benyomások költője. Ilyen volt Petőfi. A külvilág minden apró
jelensége iránt fogékonyabb lelket nála keveset találhatunk. Ez teszi,
hogy minden jelentéktelen alkalomra verset ir s gyakran jelentéktelen
verset. Ha fáj a feje, ha a pipafüst kicsorditja könnyét, kész a vers.
Hartmann is idézi:

  Nem vagyok én versekben szükiben.

És mint egészséges lélek nem befelé néz, önmagát kinosan vizsgálva,
hanem kifelé benyomásokat várva. Voltakép, nem szubjektiv költő. A
benyomások iránti nagy fogékonysága teszi őt nagy leiróvá. Leiró
költeményei a magyar költészet legmagasabb szintjén állanak. Hartmann
jól kiemeli realizmusukat. Petőfi általában nem nagy művész. A
benyomások sokkal nyersebben jelennek meg nála, sokkal kevésbbé öntődnek
át a lélek olvasztó kohóján, hogysem az lehetne. Kevés benne az alkotó,
sokkal több a tükörszerü. A tükör minden képet gyorsan visszaad és
rögtön elfelejt. A tükör a képeket kevéssé alakitja. Petőfi ilyen.
Nyelve nem mutat egyéni szinezetet, mint Aranyé. Látása nem oly
sajátságos. Demokratikusabb és közérthetőbb. De gyorsabb és nagyon hiv.
Tükör. De ez a tükör csodálatosan tiszta és éles képeket ad.

A világ képei gyorsan mozognak, egy pillanatra élesen megvillannak a
tükörben és aztán eltünnek.

A leirás tárgya természetesen leginkább amit a költő leginkább szeret: a
családi élet, a szülőföld. Hegyes vidéket alig néhány helyen például
Salgóban rajzol. Ebből Hartmannak az a sajátságos, lélektanilag is
megokolatlan gondolata támad, hogy amit a költő nem szeret, azt nem is
tudja rajzolni; például a telet. Hogy téli leirásai nem sikerülnek.
Számos helyet hozhatnánk ezt cáfolni: igy a gyönyörü Téli Világ cimü
verset. De maga Hartmann választja meg a bizonyitó példáját
legszerencsétlenebbül. A Puszta Télen cimü versről akarja kimutatni,
hogy nem sikerült. Ez mutatja, hogy egy apriori gondolat milyen
helytelen itéletekre csábitja az esztétikust. Valóban nem értem, hogy
akadjon valaki, akit meg ne kapjon az a csodálatos hangulat, mely ebből
a költeményből kiárad, aki ne bámulja a leirás csodálatos képzeltető
erejét és a folyton fokozódó hangulat szigoru felépitését. Mikor még
gyermek voltam, gyenge és ideges, könnyek jöttek a szemembe,
valahányszor ezt a verset olvastam. Hartmann teljesen korlátolt érvekkel
megy ellene és Gyulai ellen, aki dicsérte. A negativ leirást veti
szemére, Péterfy tekintélyére hivatkozva. De nem veszi észre, hogy ami
másutt impotencia lehet, az e versben művészi szükségesség, kontraszt,
melynek felmerülése a lélekben lélektanilag éppoly érthető, mint
helyzete a költemény elején szükséges _esztétikai alap_, – hogy Beöthy
kifejezését használjam – a továbbiak hangulati előkészitésére.

Általában Hartmann Petőfi tájkép-művészetének nem néz a mélyére.
Mesterséges módszereket keres benne. Az Alföld cimü költemény strófáiról
például azt mondja: „A két első sor rendesen a tér, a két utóbbi a rá
felvonuló élet.“ Ezt kevés helyen lehetne erőltetés nélkül alkalmazni.
Petőfi nem dolgozott ily _recipe_ szerint. Ami legmélyebb és
legérdekesebb Petőfi leirásaiban, az a képek bámulatos tisztasága,
élessége, mely onnan származik, hogy a tükör szinben, világitásban igen
keveset ad hozzá a képekhez, ami megint csak arra mutat, hogy költőnk a
benyomások költője és voltaképp nem szubjektiv költő. Az ő egészséges,
egyszerü lelkén, mint az ablaküvegen át majdnem egészen természetes
szinekben látjuk a világot; nem ad mindennek külön fényt és szint, mint
az abnormis nagy művészek, mint Arany.

Valóban Petőfi lelke, mint minden egészséges lélek, rendkivül egyszerü,
átlátszó és naiv. Erről a naivságról beszél Hartmann utolsóelőtti
tanulmányában s nekünk itt már alig van hozzátenni valónk; az
eddigiekből különben is minden magától értetődő és dedukálható.

Petőfiről irva, nehéz elkerülni a közhelyeket, Hartmannak ez nem is
sikerült. Az egész könyv, amint stilusban utánzat,[1] tartalomban sem
mindig eredeti. Megfigyeléseit, bár sokszor érezzük, hogy kell lenni
közöttük összefüggésnek, nem tudja egységes képpé foglalni s az a rajz,
amit az előbbiekben adni kiséreltünk, egészében a mienk, ha egyes
vonásait – amelyeknél ezt ki is emeltük – meg is találjuk Hartmannál is.
Mindazáltal ez az egypár jó gondolat s néhány sikerült elemzés (mint az
a párhuzam, melyet a költő egy zsengéje és egy későbbi verse közt von s
melylyel a költői érés folyamatát szinte tetten éri) megérdemli, hogy a
könyvet, ha Riedlé mellé nem is állitjuk, a Petőfi-irodalom jobb
műveihez soroljuk; mindenesetre jobb, mint a szánalmas Petőfi-könyvtár
sok kötete.


II.

Ime. Az ellentét Petőfi és Arany között csakugyan megvan; de lényegesen
más az, mint ahogy akár az ortodoxok, akár a modernek képzelik. Arany a
beteges abnormis zseni és Petőfi az egészséges nyárspolgár. Ha csak
életviszonyaikat vesszük tekintetbe és nem iparkodunk pszihológiájukba
behatolni, teljesen külsőségek után indulunk és téves eredményekre
jutunk.

A faculté maitresse Aranynál valami előkelő szenzibilitás, amely a
külvilág minden behatását mély és mulhatatlan sebnek érzi. A benyomás
ilyenformán nem vesz el, hanem tovább rezeg, tovább fáj a lélekben és a
lélek folyton gazdagodik a multtal, az egész mult tovább élvén benne. Ez
magyarázza Aranynak rendkivüli érzékét a mult iránt, ami, mint az
érzékenység, arisztokrata vonás: a demokrata Petőfinek csak a jelen
létezik.[2] Az arisztokrata lélek, amely az egész multat hordozza
magában, költészetben is tudatos folytatója és eredője az egész mult
költészetének és minden sorából az egész mult lelke cseng. Innen
Aranynak nagy irodalomtörténeti érdeklődése, melynek legbővebb
dokumentumát, irodalomtörténeti előadásai a nagykőrösi gimnáziumban,
iskolai jegyzetek alapján nagyon hiven és pontosan rekonstruálva most
adta ki Pap Károly.

Figyeljünk arra, hogy a multnak ez a továbbélése és felhalmozódása
szoros kapcsolatban van Aranynak rendkivül sajátos egyéniségével, egyéni
látásával. Valóban az ily lélekben, amely a mult minden sebeit viseli, a
jelen képei sem tünhetnek fel oly egyszerü és természetes szinekben,
mint például Petőfinél; a vele együttható mult sajátságos szint vet
rájuk, egyéni szint. S amint a képzelet, ugy a kifejezés is teljesen
egyéni lesz az ily komplikált lélekben. Arany kifejezésmódja egyáltalán
nem egyszerü, mint Petőfié, sőt ellenkezőleg. S alig van sora, mely nem
viselné magán az egyéni látás és stilus kettős bélyegét. Ezt legszebben
Riedl mutatta ki, akinek könyvében az első mondat: „Arany költészete
egész világ, melynek megvan a maga emberfaja, a maga növényzete és
állatvilága, szóval sajátos természete és éghajlata.“ Arany
szenzibilitása éppoly érzékeny a valóság iránt, éppoly jól lát, mint
Petőfi – de mindent sajátságos világitásban.

Az ilyen rendkivül egyéni költőt voltaképpen éppoly kevéssé szabadna
objektivnak mondani, mint Petőfit szubjektivnek. Az, amit rendesen a
költő objektivitásának neveznek, az elmondottakkal szorosan összefügg.
Az ily végtelenül sértékeny szenzitiv lélek valóban nem szeret önmagáról
beszélni, mint a beteg nem szeret sebeiben turkálni. Az ily arisztokrata
lélek nem viszi sebeit piacra. Sőt a költészet neki voltaképpen csak
menekvés a valóság kinzó, sebző világából, mely iránt haj! nagyon is
eleven érzéke van és érzékenysége. Ezt fejezi ki például a _Vigasztaló_
cimü verse. Menekülés hová? a mult világába, az egyetlenbe, mely a sebző
jelentől elforditja figyelmét, mert az ember lelke nem állhat másból,
mint multból és jelenből. A mult sebei kevésbbé fájnak s a képzelet,
amely a mult sebeit kombinálja, eltereli a figyelmét a jelen fájóbb
sebeitől. Ezért Arany lirája sem közvetlen benyomásokat ad, hanem
emlékekből táplálkozik és diszkréten fátyolozott lira. S ugyanezért
költészete leginkább epikai. S ámbár ez epikai költészet mélye csupa
titkolt és eltagadhatatlan szubjektivitás, megjelenése mégis egy
realista, sőt naturalista[3] költészet megjelenése. Rendkivüli
szenzibilitása s ezzel összefüggő óriási képzet, azaz szókincse képessé
teszi a legfinomabb dolgok látására és kifejezésére s külön fejezetet
érdemelne a lelkiismeretesség, amelylyel az általa látott valósághoz
aggodalmasan ragaszkodik. Ez ugyanaz a tragikus lelkiismeretesség,
amelyről egyszer már beszéltem Péterfyről szólván[4] s amely minden ily
sértékeny arisztokrata léleknek közös vonása. Aranynál három alakot
vesz. Az első a költői realizmus. Petőfinél a realizmus önkénytelen,
magától értetődő, könnyü. Aranynál aggodalmas, fájdalmas. Az egyik a
tükör, a másik a festő. A második forma az erkölcsi lelkiismeretesség. S
itt tapintunk az egész dolognak mélyére. Petőfi, a nyárspolgár,
erkölcsös ember, önkéntelen és nem érdemből, nem lelkiismeretből,
erkölcsös, mert ugy született, erkölcsös éppoly könnyedén, mint amily
könnyedén tesz mindent. Őszinte, mert egyszerü és nincs mit
elhallgatnia; őszinte, mint ahogy az üveg átlászó.

Aranynál másképp van. Akinek egész lelke seb, annak az őszinteség
keserves lelkiismeretesség. Az csak azért őszinte, hogy ne legyen egy
ujabb, még keservesebb sebe, a lelkifurdalásé; mert minden legkisebb
lelkifurdalást ismét mély és halhatatlan sebnek érez. Aki multját mindig
magában hordja, annál a lelkiismeretesség lényege a multhoz való
ragaszkodás és erkölcsi következetesség, mert minden legkisebb ellentét
mult és jelen közt uj seb és örök lelkifurdalás. Ez az, amit
_Weininger_, a hires osztrák filozófus _Gedächtnisnek_, erkölcsi
emlékezetnek nevez és a zseni legmélyebb sajátságának mond. Ilyen
Weininger értelmében vett zseni Arany. Ez annak a rendellenes erkölcsi
érzékenységnek alapja, mely Arany egész életét egy Hamlet életévé teszi;
ha Petőfié az egészséges erkölcs, Aranyé beteges erkölcsi szenzibilitás,
„_égető, mint Nessus vére_“. Riedl kimutatja, hogy ez van meg Arany
hőseiben is, Toldiban (gondoljunk a György vitézének vagy Tar Lőrincnek
megölése utáni hangulatokra), Piroskában, Etelében, a balladahősökben.

E rendkivüli erkölcsi érzékenység a lelket habozóvá, félénkké,
szemérmessé teszi. Itt minden megint összefügg az előbbiekkel. Akinek
minden ártatlannak látszó cselekedete uj lelkifurdalások forrása, az
elzárkózik, hogy ne kelljen cselekednie. Az ha tán ki is csábul néha a
tett mezejére,

  De majd, mint beteg az ágyba,
  Visszavágyik a magányba.

Az iparkodik ugy élni, hogy azon ne lehessen folt. Visszavonult lesz és
nyárspolgár. Amily lelkiismeretes költő, oly lelkiismeretes tanár, férj,
apa. De ez a nyárspolgárság lényegileg különbözik a Petőfi
nyárspolgárságától. Petőfi nyárspolgár a zseni álarcában. Arany zseni a
nyárspolgár álarcában.

A harmadik formája Arany lelkiismeretességének a tudós lelkiismerete. S
itt visszatérünk a könyvre, melynek alkalmából irjuk e sorokat s mely
Aranyt mint tanárt és tudóst mutatja be. Aranyt lelkiismeretessége
esztétikai dolgokban épp oly hipokondriássá és habozóvá teszi, mint
mindenben; ezért hagyott annyi töredéket és kiadatlan művet. Neki minden
kritika uj seb volt:

  Mert – betegnek – izgalom,
  Ha olvassák itt is, ott is
  S birálgatják uj dalom.

Ez végletekig vitt esztétikai gondosságra késztette, hogy csak
tökéleteset adjon ki. (Ebben is ellentéte a könnyen dolgozó Petőfinek.)
Ezért az esztétikából valóságos nagy tudományt csinált magának,[5]
amelynek gyümölcsei az utólérhetetlen Vojtinán kivül (és néhány kisebb
költeményen, mint a Sárkány cimün) prózai dolgozataiban maradtak ránk.

Arany prózai dolgozatairól ujabban sokat irtak (Gálos Rezső, Szinnyei
Ferenc stb.), noha inkább kivonatokat adva belőlük, mint eredeti
itéleteket róluk. Mégis rájövünk lassan, hogy őt, kit az ortodoxok
ismertek esztétikai vezérükül, egyáltalán nem lehet elmaradott
kritikusnak tartani. Ez a nyárspolgár-költő, amint gyakorlatában
megelőzte a legmodernebb naturalista és l’art-pour-l’artos irányokat,
ugy elméletében többszörösen megelőzte Tainet, először módszerben,
alkalmazva a milieu- és race-elméletet Irói arcképeiben és Zrinyi és
Tassoban:[6] azután az eszményités elméletében, megirva a Vojtinát hat
évvel a Taine hires előadásai előtt _del’Idéal dans l’Art_ (1867.),
amelyekben nincs több, mint a Vojtinában. Gondoljunk arra is, hogy
például Hebbelt ő méltatta először irodalmunkban, mint az eposz
modernizálóját, maga is nagy modernizálója az eposznak. Pap közli
tervezett, de nem engedélyezett olvasókönyvének előszavát, mely nemcsak
pedagógiai, hanem esztétikai szempontból is kitünő és eredeti munka.

Aranyban, mint irodalomtörténészben az esztétikai izlés és tudás egyesül
a mult iránti nagy érzékkel. Eredeti történetirónak nem lehet mondani.
Önálló kutatásra alkalma nem volt; mint Pap kimutatja, nagyobbrészt
Toldy és mások adatait veszi át.[7] A szoros és önálló tudományosságot
pedagógiai célja is kizárta. Arany, mint Benkó ismert könyvéből és
másunnan tudjuk, kitünő tanár volt; nemcsak nagy egyéniségének
önkénytelen hatása, higgadt modora és nagy tudása tette azzá, hanem az a
lelkiismeretesség, amelylyel kötelességeit teljesitette és saját
pedagógiáját alaposan átgondolta. E pedagógia kiválóan józan
gyerekismeretre vall. Azt mondja egy programmértekezésében, hogy „az a
15–16 éves ifju, aki előtt most nyilt meg a stil virágos mezeje, aki
rokon- vagy ellenszenvét csupán a külsőhöz köti, s elsősorban ebből a
szempontból itélkezik, képtelenség, hogy egyuttal magasabb érdekeket,
mint a nyelv erejét, a kompozició hatalmát, a költészet egyszerü
fenségét is érezze. Már lelki alkatánál fogva – ki akarván tünni – csak
a _jelent_ nézi, a _mult_ ügyetlen törekvései, avult szépségei iránt,
amiket önfejlődése szinvonalán alul állóknak tart, sem kedve, sem
érzéke“. Ezeket a szavakat számos mai tanárunk megfontolhatná. Annál
feltünőbbek, mert oly történeti érzékü ember irja, mint Arany,
önmegtagadó objektivitással. Még modernebb pedagógia hangjait üti meg
egy levélben Lévay Józsefhez: „Oly alkalmazott esztétika, mely minden
művészetre kiterjed, vagy oly teoretika, mely csupán a szemlélődéssel
lakik jól – nem ily koru, olvasottságu ifjakhoz való. A szókat
betanulhatná, de az értelem éhen maradnia.“ Annyira simult e tanár a
gyermekek értelméhez és izléséhez, hogy az ujabb irodalmat, mint
könnyebbet és élvezetesebbet, előbb tanitotta a réginél, ami ellen Pap
Károly kifogásokat tesz, teljesen tudományos szempontokból, melyek a
tanár szempontjai nem lehetnek. Itt a különben szerény kommentátor tullő
a célon.

Arany az irodalomtörténetet teljesen a mai módszer szerint, induktive,
olvasmányok alapján tanitotta s a diktatum csak végleges, megjegyzésre
szánt összefoglalás akart lenni. Igy nem is várhatjuk, hogy a költő
egyéniségéből sokat találjunk benne, Azonkivül a nagy költő prózája
másutt sem valami nagyon egyéni. Arany valóságos ellentéte a modern
szubjektiv kritikusoknak. Mint Pap is megjegyzi, ő rakta le nálunk a
filológiai módszer alapját. Lelkiismeretessége a tényekhez és adatokhoz
ragaszkodik és szemérme, mely érzéseit még lirájában is fátyolozottá
teszi, prózában lehetőleg egyáltalán nem engedi őket nyilatkozni. Ami
versben diszkrét, az prózában szemérmetlen nyiltság lehet. Arany
idegesen borzad minden szemérmetlenségtől. Diszt, hasonlatot, az egyéni
képzelet jeleit, csak olyan helyen enged prózájába, ahol a megértéshez
szükség van rá. Ezért lesz prózája, mint maga mondja, _fahanguvá_ és
olyanná, amilyennek Riedl elemzi. Kétszeresen igy van ebben a „száraz
összefoglalásban“. Annál inkább meglep bennünket a rendkivüli gondos
tömörség és szabatosság, mely minden mondatát jellemzi. Ez is művészet:
a legérettebb logikai művészet. És néha, mint a villám, egy-egy
pillanatra egy epigrammai fordulat, egy kitünő jelző („a vizeszü
Zsigmond“) felvillan az iskolás kifejezések közt.

Valóban szerencsés Pap kifejezése: ezeket a rövid logikus fejezetkéket
leginkább epigrammai él jellemzi. S tartalmilag még több érdekeset
találunk bennök. Ilyen mindjárt a hun-magyar mondák és ősműveltség
jellemzése, mely a Csaba-trilógia tudományos forrásaira világithat rá s
látható szeretettel van megirva. Aranynak e dolgokban olyan
szakmüveltsége volt, mint akárkinek abban a korban. S több tévedése
mellett is szembeszökő a bámulatos önmegtagadó lelkiismeretességü
józanság, melylyel a költő kedvelt tárgyával, epikai hitelének összes
alapjaival szemben itélni tud.

A középkori irodalomról igen szigoruan itél, annak szépségeit kevéssé
sejti: ami természetes, hisz középkori irodalmunk kincseinek
megvilágitása csak a legujabb kutatások műve. Annál több figyelmet
szentel a korrajzi háttérnek s itt egyes kis fejezetei valóságos kis
mesterművek, annak az Aranynak művei, aki a korai renaissance egész
műveltségébe oly csodálatosan élte bele magát Toldi Szerelmében. Arany
legendás történeti érzéke párosul itt szigoru logikájával és semmit
kicsinek nem néző lelkiismeretességével, hogy e kis művekben olyat
alkosson, amelyből mint egy Heredia-szonetből elvenni, sem hozzátenni
egy szót sem lehetne. Egy-egy kor beszoritva néhány szintelennek tetsző
mondatba; csak aki maga hasonlót próbál, veszi észre a benne rejlő
roppant logikai műveletet.

A következő kor még inkább a Tinódiak és Ilosvaiak kora Arany szemében,
mint Balassié – s ez talán érthető a Toldi, Török Bálint, Szondi
költőjénél a Radvánszky-kodex felfedezése előtti időben. Legérdekesebb
itt (pedagógiai szempontból is) a régi magyar versformák összeállitása,
amelynek ma sem szabadna hiányozni egy iskolai irodalomtörténetben.

Felélénkül a könyv – mint Pap is megjegyzi – azon kor felé, melyről
Arany irói arcképei szólnak. Korok, iskolák, irók jellemzése itt mind
kitünő s megegyező a mai itéletekkel. Pap szerint Toldy és Gyulai később
ismerték a jegyzeteket s igy nem lehetetlen, hogy egyes dolgokban
hatással is voltak a mai itéletekre.

A reformkor elemzése megint kitünő; Széchenyiről két szó („ezek a
lángész hibái“) élesen világit. – A következő kor iránt megint kissé
igazságtalan; ez már talán a győzelmes irodalmi iskola igazságtalansága
a legyőzöttel szemben. Kölcsey lirája mást érdemelt volna (bár itt
mentség, hogy e nagy költőt ma sem becsüljük eléggé); nekem Vörösmarty
jellemzése is kissé halaványnak tetszik.

Önnön győzelmes iskoláját dicsérve Arany egészen diszkrét, nemcsak
abban, hogy magát nem emliti (amely hiányt állitólag Szilágyi Sándor
igen szépen és méltóan pótolt a későbbi jegyzetekben), hanem
költőtársainak dicséretében is. Nem valami merész ujitó, ami tankönyvben
nem is volna szabad, hanem a megállapodott közvélemény kifejezője. Mégis
helyesen jegyzi meg Pap, hogy e kis irodalomtörténetnek nagy érdekessége
az, hogy az uj iskolát ez helyezi irodalmunk fejlődésében az őt
megillető helyre először, időrendben; Toldy még teljesen konzervativ. És
ha igaz, e kis könyvecske ebben sem maradt titkos hatás nélkül ujabb
irodalomtörténeti felfogásunkra.

Petőfiről szól legtöbbet Arany, védelmezve őt a vádak ellen, körülbelül
oly hangon, mint az utóbbi években Adyt volt szokás védelmezni. Érdekes,
amint Pap bebizonyitja, hogy kronologice Arany itt az első, aki
kimondja, hogy Petőfi a világirodalomban is számottevő költő; a második
utána a francia Teillandier, a Revue des deux Mondesban. Gyulai még nem
mert hasonlót mondani s Erdélyi, akit még ujabb kritikánk is érdemén
felül becsül – Erdélyi az esztétikailag oly kevéssé fogékony esztétikus,
aki képes volt Arany Katalinját végigolvasni, anélkül, hogy észrevette
volna, hogy az gyönyörü jambusokban van irva és nem rossz ősi
nyolcasokban – s ezt oly időben, mikor Byron hasonló költeményeit minden
valamire való kritikusnak kivülről kellett volna tudnia, – Erdélyi azt
mondta, hogy ne merjük Petőfit összemérni – Bérangervel.

Nagyon érdekes – és tárgyunkkal szorosan összefüggő – lélektani
tanulmány lenne még kutatni, milyen szemekkel olvashatta Arany a Petőfi
verseit. De erre már itt terünk nincs. Befejezzük ezt a birálatot azzal
a megjegyzéssel, hogy Pap Károly bevezetése érdekes adatokat csoportosit
s hogy a könyv kiadása az Olcsó Könyvtárban igen drága. S ha már
kiadásról van szó, meg nem állhatjuk, hogy ne szóljunk valamit a
Hartmann könyvének kiadásáról is, Ebben a könyvben olyan nagyhangu és
üres, modern, stilizált és szimbolikus és Petőfihez teljesen
stilszerütlen rajzok vannak, melyeket nem hagyhatunk emlités nélkül.



AZ IRODALOM HALOTTJAI


I.

Nem azok az irodalom halottjai, akik lerázva ezt a testi porhüvelyt,
diadalmasan bevonulnak az Emlékezet nagy Pantheonába. Az irodalom igazi
halottjai az elfeledt irók, akiket nem olvasnak, akiknek „mintha
hallottuk volna a nevét“, akik félbenmaradtak és eltemettettek, mint egy
torzó, egy csonka szobor. Rákosi Jenőtől kezdve mennyien megmondták már
(és magyarázták, magyarázták!), hogy a magyar irodalom különösen gazdag
ilyen torzókban. Nagy nevek tolulnak a tollamra, de elhallgatom őket; a
példa mindig fáj. Esztendők mulva a történetiró, csákányával, mely a
multakba vájkál: keménybe ütközik: s előkerül a mélyből a törött szobor:
ez Katona volt, ez… a példa fáj.

Előttem három könyv; két uj és egy régi. Két halott aki feltámadt; és
egy, aki még nem támadt fel. Az első könyv: egy Komjáthy-tanulmány. Én
Istenem, ha elgondolom: nem is oly régen kevesen, fiatalok, ismeretlen
rajongtunk egy halottért, egy ismeretlenért, aki éppen azért, mert
ismeretlen volt, mert nem beszéltek róla az irodalom hivatalos fórumai:
_a miénk volt_, teljesen, kizárólag, a mi költőnk, gyökerünk a multban,
erőnk a jövőre. Tizen voltunk és tizen ugy őriztünk egy nevet, mint a
koptus a vallását, melynek messze földön ő az egyetlen hive. Tizünkön
kivül ki tudta ezt a nevet?

Ma az az irodalmi fórum, mely bennünket kiátkoz, _ugyanaz_ fedezte fel
Komjáthy Jenőt, sőt Komjáthy nevét ellenünk használja. Mégis oly örömmel
olvasom Sikabonyi Antal könyvét Komjáthyról (mely a Budapesti Hirlap
ujságvállalatnál jelent meg), mintha a saját diadalomat olvasnám.
Örömömet csak az csorbitja egy kissé, hogy a könyv elég gyenge. Irója
sokat olvasott, olyanformán, mint az ambiciózus diákok olvasnak, szükség
és öröm nélkül. Olvasottságát (talán nem is jogtalanul) többre becsüli
saját gondolatainál. Ha tehát a buddhista világmegvetésről beszél,
hozzáteszi, hogy azt „Taine ilyesformán fejezi ki: de renoncer au monde“
– amit ugyan minden ember „ilyesformán“ fejez ki, ha francia. De
Sikabonyi nem francia. Azt is mondhatná: hogy Schopenhauer ilyesformán
fejezi ki: Verneinung des Willens. – Egy-egy lapjáról egész
irodalomtörténeti cimszótárt lehetne összeirni. Ok és cél nélkül.
Komjáthy filozófus költő. Nem megdöbbentő, mikor Sikabonyi erre azt
vágja rá: „Amint már Boileau is megmondta: Aimez la raison?“ Komjáthy
lapja részvétlenség miatt megszünik. „De vigasztalhat, hogy igy szüntek
meg a német Horák vagy az angol The Liberal.“ – Miért kellett ezt nekünk
megtudnunk? Ha már vigasztalni akar, miért nem vigasztal inkább az Arany
János lapjának példájával? Különös dolog, hogy az irodalmi nemzetköziség
ostorozója mindenáron külföldi olvasottsággal tetszeleg. – Hát az ily
értelmetlenséghez mit szóljunk: „Lelkét nem elégitette ki a Leibnizok
mondhatnók _tabula rázája_, akik mindent rendben találnak a világon!?“

Ilyen szószaporitástól vastagra dagad a könyv. Még jobban dagasztja a
dagály. Hihetetlenül dagályos könyv, tele izléstelen enthuziazmussal
hőse iránt, kit folyton a világirodalom legnagyobb alakjaival ejt
párhuzamba. Csak ugy ontja a frázisokat; egyes lapjai a laposságnak,
nagyotakarásnak és semmitmondásnak elrettentő példái. Stilusa
elrettentően pongyola; ime egy példa: „a legnemesebb törekvések a
közönség közönye s igy pénztelenségük miatt mennek tönkre“. Ilyen füles
mondat igen sok van, elárulva irójuk gondolkozásának
fegyelmezetlenségét.

Mindent megbocsátanánk, ha Komjáthy jellemzését találnók a könyvben.
Valóban Komjáthyt még senki sem jellemezte komolyan és érvényesen
irodalmunkban. Sokáig ismeretlen, aztán felfedezve, s a felfedezés
bámulata sem alkalmas hangulat jellemzőnek, elemzőnek. A megértést csak
szeretet adhatja; a megértetés csak ész műve lehet, lehiggadt szereteté.
Sikabonyi a jellemző igényeivel lép fel: tanulmányt akar adni. Hogyan
felelt meg ennek a feladatnak?

Az életrajz: néhány sovány adat, rengeteg frázissal feleresztve.
Lélektani betekintést meg sem kisért. Pedig Komjáthy élete a
legérdekesebb tanulmányok egyike lenne egy lélektani érdeklődésü
kutatónak. Annyit élcelődtek már félreismert zseniken; ki irta meg a
_valódi_ félreismert lángész jellemrajzát, a csökönyösen visszahuzódó
lélekét, aki fájva keményedik a világ ellen, mint a gyöngycsiga a
kagylójában a tenger ellen?[8] Micsoda erjedés, micsoda vegyi folyamatok
folynak nappal a lidérc távol helyén, mely majd csak éjjel fog
fellobbani, a siron, jelezve a rejtvemaradt kincset? Schopenhauer,
Katona életirói birkóztak ezzel a problemával, Komjáthyé fel sem teszi a
kérdést. Egész lélektani betekintése talán ennyi: Komjáthy vidékre megy
és megkomolyodik. „Nem tudjuk, – mondja Sikabonyi, – ez a komolyabbság
(!) üzte-e vidékre, vagy ez az elszakadás tette-e komolyabbá?“ – Vagy
dicséret, egy-egy oldalszurással:… „bezzeg ő nem hasonlitott a
_holnaposkodókhoz!_“… – A másik életrajzi kérdés volna Komjáthy
szerelme, mely a legérdekesebb, mert legritkább dolgok egyike: egy
intellektuális szerelem. Sikabonyi ezt észre sem veszi; a szerelemről
csak frázisai vannak, felhordván Dante Beatricejétől Petőfi Juliájáig
minden tüzes szerelmeket.

Vajjon a gyér adatokból lehet-e rekonstruálni ezeket a fejlődéseket,
ezeket az érzéseket? Lehet világot vetni rájuk a versekből. Művésznél
mindig a műveit kellene életrajzának alapjául vetni. Sikabonyi az életet
és a költészetet egészen mereven elválasztja. Azzal menthetné ezt, fel
is hozza, hogy Komjáthy verseiben mindössze két sornyi életrajzi adat
van, s egy vers az anyjához, egyéb semmi. Hogy nincs költő, kinek
költészete annyira élettől elvonatkozott lenne, mint az övé. De látnia
kellene, hogy ez az élettől elvonatkozás csak látszólagos. Minden
költőnél csak látszólagos lehet; ez _apriori_ biztos, hisz a költő csak
a _saját_ benyomásait, _saját_ érzéseit, _saját_ belső életét adhatja a
verseiben, önmagából ki nem léphet. Kétszeresen igy van ez Komjáthynál.
Nem volt költő, aki annyira kizárólag verseiben élt volna, akinek a
külső világ annyira semmit sem számitott volna, mint neki. Talán épp
azért van ez igy, mert versei teljesen az övéi voltak, sem közönség, sem
kritika meg nem osztotta vele birtokukat. Lelke közvetlenül és
fenntartás nélkül beleömölhetett e versekbe, melyek profán szemek elé
nem voltak kerülendők. De ép azért, mert teljesen verseiben élt, e
versekben nem a külső világot, nem külső életét találjuk, hanem
kizárólag _belső életét;_ és Sikabonyinak a belső élet iránt nincs
érzéke. Csodálatos dolog, egy lirikus monografusánál!

A belső élet rajzát nem kapjuk meg a Komjáthy _költészetéről_ szóló
fejezetekben sem. E zavaros fejezetekben nemcsak fejlődést, de
jellemzést, nemcsak dynamikus, de statikus magyarázatot is hiába
keresnénk hőse egyéniségéről. Erre ő azt mondja: „Vannak dolgok a
természetben, amelyeket magyarázni nem lehet, amelyekben csak
gyönyörködni tudunk.“ De akkor minek ir könyvet, ha nem tud
megmagyarázni semmit? Szabad-e a kritikusnak igy lemondani a kritikáról?

Behatolás helyett gyakran hőse teljes félreismerését árulja el. Igy
mikor arról beszél, hogy Komjáthynál a miszticizmus tömörebben jelenik
meg, mint a Faust II. részében (mellesleg mondva, Tieck nem erről, hanem
Dante Divina Commediájáról mondta, hogy „misztikus, kifürkészhetetlen
dal“.) Komjáthynál tömörségről beszélni: Komjáthy költői géniuszának
tökéletes elferditése. Sohasem volt áradozóbb költő. Az első fenséges
sortól kezdve

  Ki fény vagyok, homályban éltem…

végig _egy_ hatalmas ár az egész kötete, egy óriási himnusz, széles,
diadalmas, mindent magával ragadó, mindent elboritó, zubogó lendület. A
szavak Niagarája ez, a költemények Amazonja. Minden, csak nem tömör.
Áradozó, eszmékben, ugy mint szavakban. Komjáthy mindig egyforma,
folyton ugyanazt és ugyanugy mondja, a méltóságos folyam
egyformaságával. Egyes verseinek nincs egyénisége, külön hangulata.
Kezdetről, végről, szerkesztésről nála szó sem lehet. Egész költészete
egy költemény vagy egy sem: mert a szám fogalma csak szilárd dolgokra
alkalmazható: Komjáthy költészete pedig folyó. Ebből önként következik,
s a továbbiakból még világosabb lesz, mily képtelenség azt mondani, hogy
költőnk „egyformán szólaltat meg minden érzéseket minden huron“ és hogy,
„legteljesebben Goethével hasonlitható össze“.

E szerkezeti sajátsága Komjáthy költészetének szorosan összefügg
egyénisége legjellemzőbb, leglényegesebb vonásával, melyet Sikabonyi
elmulaszt kiemelni. Egyáltalán nem keres ő faculté maitresset, mely hőse
arcképét örökre felismerhetővé tenné; inkább apróz, de nem elemez.
Jellemzés helyett itél; tán több esztétikust, mint pszichológust érezve
magában. De itélete egyoldalu dicséret, mely legtöbbször helytelen
esztétikai felfogáson alapul. E dicséret módszere az összehasonlitás;
összehasonlitván hősét a világirodalom nagyjaival, alkalma van
fitogtatni irodalmi műveltségét s egyszersmind elárulni, hogy e nagyokat
mélyükben épp oly kevéssé ismeri, mint Komjáthyt. Ez
összehasonlitásokban rendesen Komjáthy győz, győz Tennysonon, győz
Shelleyn, győz Sully-Prudhommeon, győz Vörösmartyn, győz Goethén,
Petőfin, győz Swedenborgon[9] (jellemző e nevek összevisszasága). Igaz
ugyan, mondja igazi filiszter-esztétikával, hogy Goethe, Byron, Shelley,
Madách „ugyanily“ eszméket „hatalmasabb, nagyobbszabásu“ munkákban
szólaltattak meg – de nem ily „fenszárnyalón“, mint Komjáthy – „nem is
beszélve arról, hogy Goethének például mily hosszu idő adatott
Fausztjának megirására.“

Összes összehasonlitásainak eredményeül e három csinosan hangzó műszavat
hozza ki („_három irány_“): pogány pantheisztikus, misztikus
enthuziaszta, ideális pesszimista. Jellemző, hogy a pantheistáknál
Darwint is, a misztikusoknál Byront is emliti és a pantheizmus
démonjáról beszél; a pesszimisták közt jellemző Reviczky divatos
tulbecsülése. (A nők e kedves költője minden csak nem _nagy_ és nem
_filozófus_.) – E semmit mondó, cifra műszavak helyet jobb lett volna
felkeresni Komjáthy többször kivánt legegyénibb, legmegkülönböztetőbb
vonását, melyre már élete utalt: és ez valami egészen sajátságos
magábazárkozottság, csak-magából-csak-magának-fejlődés. Sikabonyi emliti
a magábazárkozottságot, de távolról sem veszi észre, hogy ez olyan
forrás, melyből Komjáthy egész egyéniségét meg lehet magyarázni és hogy
e szempontból tekintve Komjáthy életében és költészetében minden vonást
a lehető legszorosabb összefüggésben fogunk látni.

E magábazárkozottság több és más a lirikusok közönséges érzékeny
maguknakvalóságánál: ha a tipikus lirikusban, Csokonaiban, Petőfiben
minden legkisebb külső hatás nagy érzelmi reakciót kelt, Komjáthynál
ellenkezőleg külső hatás, külső világ egyáltalán nem létezik. Komjáthy
lirája _tárgytalan_ költészet; sohasem volt még ennyire tárgytalan
költészet. Szavai elvontak, metaforái nem a meglátás, nem a képzelet
munkái, hanem gyakran csak a nyelvé és sabloné. Érzései nem fejlődnek,
hanem áradnak, nem táplálkoznak: oly légiesek, hogy nincs szükségük
külső táplálékra. Levegőből élnek, mint a növények; – vagy inkább:
önmagukból. Komjáthy költészete ezért a par excellence elvont,
intellektuális költészet; – ilyet várhatunk a világtól dacosan elhuzódó,
félreismert lángésztől. Nincs nagyobb ellentét, mint Petőfi és Komjáthy
lirája s az igazsággal homlokegyenest ellenkeznek Sikabonyi ilyen
kijelentései: „Megtaláljuk Petőfiben mindazon elemet, mi Komjáthynál
megvolt“ és „Petőfi korában Komjáthy Petőfivé vált volna és Komjáthy
idejében Petőfi Komjáthyvá.“ A Petőfi liráját csupa külső benyomások
táplálják s mindinkább tulsulyra jut a külső benyomás a belső érzés
fölött. Valóban Petőfi a lirai epika felé fejlődik és költészetének
csucspontját utolérhetlen leiró költeményeiben éri el. Gondoljunk a
fejlődésre _Hazámban_ c. első versétől a _Puszta télen_ s hasonlók
bámulatosan teljes realizmusáig. Petőfi a benyomások költője.
Komjáthynál nincsenek benyomások.[10] Benne nincs semmi apollinikus
elem; az ő költészete teljességgel dionysosi. Ha valakit lehet a
világirodalomban Komjáthyhoz hasonlitani, az csak Shelley. Közös bennük
az elvontság, a külső világgal való nem törődés, a csak magából
táplálkozó lélek. _Ideális_ költészet mindakettőé. E hasonló okok,
hasonló eredményeket hoznak létre. Első eredménye, természetesen, az
önérzet tultengése; aki előtt a külső világ semmi, annak önmaga minden,
az voltaképp önmagát imádja. Komjáthy valósággal himnuszokat zeng
önmagához. Folyton magával foglalkozva önnön nagyságának, önnön jövendő
dicsőségének gondolata mámoritja.

  Nevem a csillagokba irom
  s emberszivekbe égetem
  és tul időkön, tul a siron
  terjed hatalmas életem.

A második eredmény az elvont eszmékért való rajongás. Minő eszmékért? Az
önérzet tultengésének megfelel az individuális szabadság eszméje; annak
pedig, hogy az egész világban semmit sem látunk, csak önmagunkat,
megfelel a pantheizmus. Mindkettő megvan Shelleynél ugy, mint
Komjáthynál. De éppen a pantheizmussal kapcsolatban akadunk közöttük a
lényeges külömbségre. A pantheizmussal együtt jár a természetimádás. Az
ily _ideális_, azaz a külső világtól elzárkozó lelkek, ha festők,
tájképfestők lesznek: gondoljunk Mednyánszkyra.

De Shelley látja a természetet és a természetben keresi a saját
érzéseit: a tengerben, a nyugati szélben, az érzékeny virágokban. Az
érzések tulnyomóak; de képek támasztják őket. Komjáthy ellenkezőleg,
érzéseiben keresi a természetet, nem látja, nála legfeljebb az érzések
támasztják a képeket; a képek csak kifejező eszközül szolgálnak, mint
másnál a szavak. Komjáthynak egyáltalán nem volt érzéke a természet
iránt. Csak a lélek iránt volt érzéke. A természet nála csak a lélek más
szavakkal: semmi egyéb.

  Hattyu lebeg a ringó vizen:
  az én gyönyörben uszó szivem;
  a fénybogár a rózsapelyhen:
  az én gyönyört sugárzó lelkem;
  a pillangók levelek selymén:
  az én gyönyörtől ittas elmém,

Látta Komjáthy ezt a hattyut, ezt a fénybogárt, ezeket a pillangókat?
Dehogy látta. Érezte. Shelley keveset lát és nagyon érez; Komjáthy érez
és semmit sem lát. Ezért nagy tévedés azt mondani, hogy „nagyobb
vonatkozásba tudja hozni a természetet énjével mint Shelley“.
Komjáthynál a természet egyszerüen nem létezik.

Gondolhatunk arra, hogy Shelley élete hányatott volt, nagy benyomásokkal
teli; Komjáthyé egyszerü, nem is alkalmas arra, hogy benyomásokat
nyerjen. De gondoljunk arra is, hogy mindaz amit a lelki zárkózottságról
és eredményeiről mondtam, talán nem egyformán illik Shelleyre és
Komjáthyra. Komjáthynál a magábazárkózottság következménye lehet az
önérzet tultengése és az elvont eszmékért való rajongás; Shelleynél
valószinüleg éppen az önérzetnek és e rajongásnak (melyek már
tanulókorában összeütközésbe hozták a tanári és atyai tekintéllyel)
következménye a külső világ hatástalansága. Igy érthető az, hogy Shelley
képes a külső benyomások felfogására, Komjáthy képtelen. (Shelley
verseiben vannak életrajzi adatok, Komjáthyéban nincsenek.) Valóban az
élet nem oka, hanem okozata jellemünknek; sorsát mindenki maga csinálja.
Ezért illik a költők élete oly csodálatosan jellemükhöz.

A harmadik eredménye a heroikus magányosságnak a pesszimizmus. A külső
világ néha erőszakkal is megzavarja az elzárkózott lelket; az ily lélek
a külső világból csak az ilyen erőszakos érintéseket érezvén, kénytelen,
csak a legnagyobb pesszimizmussal, gyülölettel tud a külső világra
gondolni. Komjáthynak az egész külső világ rabság. Szanzara, Abdera. S
amint a pantheizmus Spinozához, ugy a pesszimizmus Schopenhauerhez
viszi. De az ő pesszimizmusa egyáltalában nem lényegi, amint az egész
külső világ nála nem lényegi. Lényegi csak a lélek, önmaga, és ez jó,
nagy, élvez, győz: Komjáthy alapjában optimista.

Az abszolut jó nála a gyönyör, a lélek gyönyöre, melyhez a test gyönyöre
is hozzátartozik, a szerelem és enthuziazmus részeg gyönyöre. A gyönyör
valóban az egyetlen állapot, melyben az egész külső világ tényleg
megsemmisül és a lélek egy pillanatra de facto magára marad. Ezt a
gyönyört, ezt a megsemmisitő, Nirvánás gyönyört hirdeti ezer és ezer
változatban Komjáthy lirája. Igaza van Sikabonyinak (maga sem sejti,
mennyire igaza), mikor azt mondja, hogy nála „az érzékiségben mintegy
átszellemül a szenvedély“ – de éppen ellenkezője az igazságnak, amit
nyomban utána mond, hogy „nincs benne semmi a Nirvána hangulatából“.

Átszellemült kéj, kéj a szellemnek a külső világtól való (bár
pillanatnyi) emancipálása céljából: ez várható és tényleges alapmotivuma
Komjáthy szerelmi lirájának. Az ily szellemnél a szerelem is önmagára
vonatkozik, voltaképp csak önmagát és önmagáért szereti; a külső nő
szerelmének csak alkalma, nem tárgya. Ennek megfelel, hogy végső
szerelme, neje, Éloa, intelligens nő; ez a lélek nem ellentétét keresi
mint más, hanem rokonát, akibe kihelyezheti saját tulajdonságait, hogy
azokat imádja. A nőben önmagát szereti s szerelme is egészen magából
táplálkozó. A nőt, akit szeret, voltaképpen nem ismeri, hanem képzeli:
önnön lelkét képzeli beléje.

Tultengő önérzete, pesszimizmusa, rajongása a filozófikus eszmékért, a
gyönyör dicsőitése legalább is érthetővé teszik feltámadását,
népszerüségét a modern holnaposok között, ha velük való rokonságát nem
is bizonyitják. A holnaposokban mindezek a vonások kevésbbé mélyről
jöttek, mint nála (közöttük nincs ily elzárt lélek). De aki nem vette
észre hasonlóságaikat (mint Sikabonyi), az nem veheti észre
különbségeiket sem s nincs joga a holtat az élők rovására dicsérni.

Teljesen félreismeri Sikabonyi Komjáthy költészetének nemzetköziségét.
Mert bizonyos, hogy sohasem volt annyira nemzetközi költőnk, mint ő. A
nemzet a külső világhoz tartozik, a nemzet konkrét dolog, a nemzetiség
megszoritás; és Komjáthy költészete teljességgel belső, absztrakt,
általános. A művészet nemzeti szine szoros összefüggésben van
realizmusával: mennél reálisabb egy művész (mennél több, egyénibb vonást
mutat benne a külső világ rajza), annál nemzetibb. Komjáthy világköltő,
olyan, amilyenekhez Arany, a legreálisabb, legnemzetibb, e sorokat irta:

  Puszta elvont ideállal
  inkább nem is dallanék.

Világköltő, nemcsak azért, mert a világszabadságért rajong, mint Petőfi;
világköltő, dacára annak, hogy szép hazafias költeményeket is irt. E
hazafias költemények sem nemzetiek, mert nem reálisak; bármelyik
nemzetre illenének. Ezért nem lehet Komjáthy állitólagos nemzetiességét
kijátszani a holnaposok állitólagos nemzetietlensége ellen. A holnaposok
(értve nem éppen a Holnap tagjait), élükön Adyval, minden Magyarország
szidásuk mellett is sokkal nemzetiesebbek, mert érzéseik a magyar világ
viszonyaiból fakadtak; Komjáthy érzéseihez semmiféle (külső) világnak
nincs köze.

A költői képzelet és költői nyelv azonban teljesen annak a viszonynak a
tükre, melyben a költő a külső világgal áll. Mindenki természetesnek
fogja találni az eddigiek után, hogy Komjáthy képzelete szegény és
egyoldalu; de viszont ragyogó. A képzelet gazdagságát a külső világ
adja, ragyogását a belső világ. Komjáthy költészete csupa fény és semmi
szin. A fény a nap dolga, a szinek a tárgyaké; – a fény: a lélek, a
szin: a benyomások. Ehhez képest nyelve sem szines és mégis ragyogó. Az
ilyen költőnek voltaképp nem is a nyelv az erőssége, hanem a zene.
Zeneiségében van valami Vörösmartyéból, Vörösmarty szinei és plasztikája
nélkül. De az, hogy „azt a költői magyar nyelvet, melyet Kazinczyék után
Vörösmarty, de még inkább Petőfi, Arany adtak vissza a magyarságnak, ő
Reviczkyvel együtt… tovább fejlesztette“, nemcsak tulzás, hanem
alapjában hamis. A magyar költői nyelv Aranyig állandóan a realitás és
plasztika felé fejlődött; Reviczkyvel és Komjáthyval e fejlődésről
hirtelen lehanyatlott, szintelenné, plasztikátlanná lett. Mindazonáltal
Komjáthy nyelve éppen nem az az egyéniségtelen nyelv, ami Reviczkyé, sőt
egy hatalmas egyéniség kifejeződése, elvont, de ragyogó szavakkal, nem
szines, de fényes képekkel; nem szemléletes, de izzó, nem elképzeltető,
de éreztető. Még verselése is teljesen megfelel az elmondottaknak: az
örökös egyforma, folyamatos jambus, itt-ott anapaestusokká forrva,
minden nemzetibb, vagy festőibb lejtés nélkül igazi kozmopolita forma,
mint Reviczkyéké, de szárnyaló, égő, csupa lendület. Csak néha, egy-egy
rémes hangulat hatása alatt születnek durvább képek, erősebb
kifejezések, egyénibben verselt, trochaikus strófák; egy pillanatra
mintha Vörösmarty tájain járnánk:

  Fent az ormon ködök ülnek
  rém a rémmel elegyülnek
  köztük átok a viszony;
  lent az alj’ba vad kacajba
  tör a szélvész; vérbe fagyva
  veti vemhét az Iszony;

de ez is mennyire csak belülről kivetitett kép, milyen kevéssé kép.
Komjáthy nyelve, verselése himnikus, áradó, dagadó folyó, egyforma, mint
Miltoné.

Hosszasabban foglalkoztam Komjáthy költészetével, hogy némileg
ellensulyozzam a hamis képet, melyet Sikabonyi ad róla. Magával
Sikabonyi könyvével nem lett volna érdemes ily hosszasan foglalkozni.
Mégis érdekes jelenség e könyv, érdekes jele a feltámadásnak, melylyel
közelmult irodalmunk halottjai egymásután felkelnek a feledékenységből.
Csak most kezdjük észrevenni, hogy a magyar szellem ébren volt a lefolyt
évtizedekben is. Előttem fekszik egy más könyv: Rédey Tivadar könyve
Péterfy Jenőről. Péterfy irodalmi sorsa hasonló volt a Komjáthyéhoz:
életében nem olvasták, ma könyveket irnak róla. Egy harmadik könyv is
van az asztalomon: Dömötör János munkái, Ki ismeri ma Dömötör Jánost? Ő
még nem támadt fel.

Hogyan tartozik össze a három alak? Hogyan adják meg együtt sajátos
jellegét egy irodalmi kornak? Mért éltek homályban? Mért voltak az
irodalom halottjai? Ezekre egy közelebbi cikkben óhajtok válaszolni.


II.

„Igaz, hogy nálunk az irodalom halottjai mélyebben vannak eltemetve, de
mégis hiszem, hogy Péterfy valódi élete már megkezdődött.“

Ezt irta Angyal Dávid 1901-ben, Péterfy Jenő összegyüjtött munkái
bevezetésében. Ma, tiz év mulva, mikor Komjáthy Jenő is diadalmasan
támad fel halottaiból: Péterfyt már a magyar essay-irodalom klasszikusai
közé sorozzák s talán nem alaptalanul nevezhetnők őt az ifjabb magyar
irodalom egyik nevelőjének. Egy uj könyv, Rédey Tivadar terjedelmes
tanulmánya, alkalmat ad arra, hogy róla megint beszélve, megvilágitsuk a
kapcsolatot, amelyben e tragikus életpályáju irónk korával és
kortársaival (a Komjáthyakkal, a Dömötörökkel) állt és azt a kapcsolatot
is, melyben ezzel a most felvirradó korunkkal áll, azt a kapcsolatot,
mely diadalmas irodalmi feltámadásának az oka.

Magáról Rédey könyvéről nem volna érdemes ily sokat beszélni, Csak
néhány szót bevezetésül.

Rédey Tivadar könyve nagy szeretet és szorgalmas tanulmány eredménye; a
jó tanitvány könyve ez, tele hálás rajongással a mester iránt s nemes
törekvéssel, helyesen érteni, szépen megvilágitani annak tanitásait. A
szorgalmas tanuló könyve, aki Vischer hegelianismusát Beöthytől tanulta.
Taine psychológiáját Alexandertől, akit sokszor elragad az ujonnan
szerzett tudás s ok nélkül is kitárja néha kissé zavart ismereteit
Darvinról és Brunetièreről, Saint-Beuveről és Taineről s nem tud
ellentállni a csábitásnak, hogy el ne mondjon, legalább jegyzetben,
egy-egy érdekes kuriózumot, melyet nemrég olvasott a Vasárnapi Ujságban
a magyar drótművészről vagy az Olcsó Könyvtár valamely kötetében
Aristophanesről, ha az különben nem is igen tartozik a tárgyhoz. A
nagyon fiatal ember könyve, aki sokra becsül egy-egy szellemes mondást,
Péterfynél is, önmagánál is; akinek mesterét erősen utánzó stilje néha
zavart, mondatai nem mindig helyesek, szavai nem mindig jól
választottak; aki merésznek tart banális szókat is; aki adatokat gyüjt,
tartalmat mond el és iskolai dolgozatot csinál.

Felhasználva elég helyes választással Péterfy önállóan meg nem jelent
cikkeit is, végigvezet ismertetésével Péterfy egész irói pályáján,
melyet három korra oszt; hirlapi cikkek, essayk és görög tanulmányok
korára. E korok egymásba játszanak és igy Rédeynek az időrend ellen kell
vétenie; ez más szóval annyit jelent, hogy csak mozaikképet adhat és nem
Péterfy lelki _fejlődésének_ a rajzát. Mert e fejlődés az idő függvénye;
sohasem volt összefüggőbb fejlődés, melyben az egyes szemek annyira
egymásból nőttek, oly szoros láncot képeztek volna, oly kevéssé volnának
felcserélhetők. Péterfy lelki élete folytonos és szerves s egész
irodalmi működése lelkéből fakadt: témái, gondolatai, stilje mind a
lelki fejlődés hü szimptomái. Rédey idézi Tainenek azt a mondását: „A
szellemi alkotások gyökerét nem kizárólag az észben kell keresnünk; az
ember lelkületének, kedélyvilágának összes részei nyomot hagynak
mindazon, amit csak gondol és ir.“ Ez valóban találó idézet Péterfyre;
az övé igazi „lirai kritika“; annál liraibb, mert önkénytelenül az, mert
liraiságát rejteni törekszik. Egész lénye folyton fejlődő, eleven
gyümölcsfa, melynek lehulló, ért gyümölcsei voltak művei; sokat ugyan
lerázott a szél érés előtt; s a szegény fa előbb kidőlt, mint minden
gyümölcse megérhetett volna. De minden gyümölcsöt a fa vére táplált s
nem hasonlitottak azok a karácsonyfákra aggatott csillogó talmi
gyömölcsökhöz. És Rédey bár mozaikszerü, tartalomelmondó könyvében képet
nem ad Péterfy egyéniségéről, inkább kivonatát müveinek, a könyv végén
egy mondattal megmutatja, hogy volt fogalma az egyéniségről; könyve
legszebb mondatával; ime „Péterfy földjén mennyi nemes növényt láttunk,
mely kedvezőtlen körülményeknél fogva nem birt virágot hajtani; olyant
azonban egyet sem, melynek ne lett volna mélyre eresztett – gyökere.“

Hol keressük ezt a gyökeret? Rédeynél nem találunk e kérdésre választ.
Egy-egy jellemvonását többnyire helyesen emeli ki hősének, de nem látja
mélységüket, összefüggésűket és fontosságukat. Péterfy képét ép ugy
magunknak kell megalkotnunk a magunk szempontjából, mint ahogy nemrég
Komjáthy képét megalkottuk.

Komjáthyban oly intelligenciát láttunk, mely a külső világ képei és
benyomásai elől makacsul elzárkozik. Nos: Péterfyben hasonló elzárkózást
találunk; de az ő elzárkózása nem intellektuális, hanem _esztétikai_
jellegü.

Ő nem zárkozik el a külső világ igazságai elől; sőt mintha bizonyos
lelkiismereti kérdést csinálna abból, hogy csak ilyen objektiv
igazságokat adjon a világ elé. Ő más menekvést ismer, más elzárkózást: a
külső világot a szépség szempontjából akarja nézni, a távol élvező, nem
az érző szereplő szemeivel. Ez is elzárkózás: az elzárkózás azon neme,
mely a tudós lelkiismeretével megfér. Add hozzá Komjáthy lelkéhez e
tudományos lelkiismeretet: és Péterfy lelke lesz belőle.

Ez egyszersmind megmagyarázza, miért fejlődött e két mélységében hasonló
lélek oly tökéletesen különbözővé.

Nem azt mondtam, hogy Péterfy tudós volt; sőt éppen: a tudományos
lelkiismeret az ő lelkét artista-lélekké tette. A tudományos
lelkiismeret kötelességünkké teszi tudomást szerezni a világról, akkor
is, ha az fájdalmas; önlelkünk ellenére is. Mi a magába zárkózni szerető
léleknek menekvése az ebből eredő fájdalomtól? Az egyetlen menekvés: az
artista szemével nézni a világot, mint egy tragédiát és az igazban és
szomoruban meglelni a szépet. S nem lehetne jobban kifejezni Péterfy
egész életének törekvését.

Artista-lélek lesz, könyvbarát, művészetek[11] és irodalmak ismerője,
idegen lelkek szépségeinek magyarázója: igy keresi a külső, az objektiv
világban a szépet. Egyszersmind az élet szomoruságaiban is a szépet: a
_tragikumot_ keresi: s művészetben és életben egyébként a tragikum
fejtegetéséhez vonzódik leginkább. Keller első, tragikus Heinrichja,
Kemény, az öreg Arany, Teleky László, Shakespeare, a görög tragikusok,
Ibsen, a Haláltánc: érdeklik a művészetben, Széchenyi, a magyar
szabadságharc tragikuma az életben, a politikában. Ugyanezért érdekli a
történetirás is: a Thukydides-féle tragikus történetirás, a francia
forradalom története, ilyesmik. Valóban az esztétikai tragikus felfogás
az egyetlen mód a tudományos lelkiismeret és a magábazárkózó lélek
kibékitésére. Nem zárkózni tisztán egy szintelen belső világba, mint
Komjáthy, hanem a külső világból csinálni belső világot, a külső világot
a belső szépség törvényei értelmében fogni fel.

Akármerre nézünk Péterfi világában, mindenütt megtaláljuk a tudományos
lelkiismeretet, mely minden áron önmaga ellenére, önlelkét kinozva, a
külső világra függeszti tekintetét s mely aztán a tragikus, esztétikai
felfogásban békül meg. Ezt mutatja ifjukorának természettudományi
érdeklődése, melynek Összegyüjtött Munkáiban nem maradt nyoma s melyet
Rédey részben Goethe hatásának, részben (s ez sokkal finomabb
megjegyzés) a korviszonyoknak tulajdonit. „Az alkotmányosság beálltával
– mondja – önkénytelen, a legkülönbözőbb csatornákon át beszivárgott
hozzánk a pozitivizmus szelleme: az illuziókban csalódott, de ismét
tetterőre ébredt ország mohón kapott mindenen, amit _tény_…“ De hogy
mennyiben voltak összefüggésben a korviszonyok irodalmi halottjaink
lelki történetével: ennek kutatása e dolgozat végső részének célját
képezné, ha a szerzőnek merészsége volna e nagy témához nyulni.

Az eddigiekből már megérthetjük azt, hogy Péterfy nem lehetett tudós,
hanem az igazat, de artista szemmel néző essay-iró; azt is, hogy
figyelmének az élettelen természetről a szellemi világ felé kellett
fordulnia, amelyet inkább nézhet a tragikus szépség törvényei szerint,
Természettudomány helyett most történetirás és regényirás – lényegileg
rokonok – kezdik érdekelni. A tudós lelkiismeret nem kisebbedett benne:
nem tér ki a legfájdalmasabb igazság elől sem, sőt különösen keresi a
legfájdalmasabbakat. Rokonszenvét nem birják az oly irók, akik mint
Jókai, felszabadítják magukat az igazság békóiból, sőt mintha nem birnák
teljesen az olyan alakok sem, akik mint Eötvös, mint Kossuth,
harmonikusok, fátumtalanok[12], tragikumtalanok, Keményt, Széchenyit
érezte rokonainak. A fájdalmas igazságokat keresi, hogy tragikummá
emelje őket s igy elvegye fulánkukat, melyet nagyon is érez.

A fájdalmas igazság keresése teszi őt szkeptikussá, a rendszerek, a
sémák ellen, amelyek iránt alapjában rokonszenvet érez. Tainet igy
szereti és kritizálja. A legnagyobb önmegtagadás volt az igazságért:
rendszertelennek lennie.[13]

A fájdalmas igazságok keresése hozza őt ellentétbe a nemzeti
elfogultsággal, a „nemzeti szinü korlátokkal“, mint ő nevezi, követeli,
hogy a politikus „eszével álljon kivül a háromszinü sorompón“, hogy a
költő ne álljon utjában a nyugati áramoknak, a „szép inváziójának“. E,
szándékos, hajlamainak ellenére való nemzetköziség[14] alapja tragikus,
mint Széchenyinél is az: saját csekélységünk ismerete. Péterfy a
politika kritikájában is mindig a fájdalmas, önmegtagadó józanságnak ad
igazat és nem a nemzeti fellobbanásoknak: Széchenyinek és nem
Kossuthnak. Éppen ugy elitéli nemzetiségi politikánk sovinizmusát.

Ilyenformán a régi magyar irodalommal szemben sem ismeri a kegyeletet.
Saját szempontjából megérteni; de aztán: kegyetlenül mai, nyugati
szemmel birálni mindent: ez az eljárása. Épp ily kegyetlenül ellenszegül
a közönség véleményének: Jókainál Keményt, a kedvelt Karthauzinál a Falu
Jegyzőjét többre becsüli.

Részben a népszerütlen, fájdalmas igazságok kereséséből, részben artista
lényéből fakad nemes konzervativizmusa. Tévedés volna azt hinni, hogy e
konzervativizmus a Budapesti Szemle irányának tett engedmény;
ellenkezőleg, a konzervativizmusa vezethette őt a Budapesti Szemléhez. E
konzervativizmus egész lényét áthatja s maga is ismeri (Péterfy kitünő
önelemző, mint minden magábazárkózott lélek s másokat is gyakran
önmegfigyelések alapján elemez), mikor tréfálkozva mondja, hogy ő nem
fél egy kis copftól. Ellenszenves előtte az ujdonság népszerüsége, s
artista tragikai világnézete változatlan, kornak alá nem vetett
szépséget és tragikumot ismer. Ez magyarázza állásfoglalását a
Nietzsche-féle forradalmi nagyságokkal szemben. Ez a szkeptikus
változatlan igazságokat ismer, s ha ilyennek jó kifejezésére akad, s
gondolatai kapcsolatában szüksége van rájuk, azokat átveszi majdnem
kifejezésükkel együtt, Tainetől, vagy akár Müller-Strübingtől. (Rédey
könyvének filológiai érdeme, hogy e kapcsolatokra bőséges idézetekkel
rámutat.) Nem akar mindenáron eredeti lenni s másutt elég eredeti ahhoz,
hogy ne mondhassuk átvételeit plágiumnak. (Másutt kritizálja mestereit,
Tainet kivált.)[15]

Ezzel összefügg folytonos önismétlése is, amiben némileg Gyulaihoz
hasonlit. Ugyanazt a gondolatot nem habozik gyakran majdnem azonos
szavakkal ujra leirni, ugyanazon gondolatokat, több cikkben egymásután
ismételve és fejlesztve ujból fejtegetni. (Rédey ezt is megmutatja.)
Érdekes látnunk ebből a szempontból is, hogyan összefüggnek egymással
egyes dolgozatai, mennyire folytatása, tovább fejlesztése egyik a
másiknak, mennyire egy tőből fakadtak és egymásba hangzanak, mint Ibsen
egyes drámái. A magából, mélyből gyökeresen, szervesen fejlődő lelket
mutatja ez is, melyre mindjárt tanulmányunk elején felhivtuk a
figyelmet.

Konzervativizmusa, szerénysége mások véleményének elfogadásában,
megismert igazságokhoz való, szkepticizmusát ellensulyozó ragaszkodása,
önön gondolatainak ismétlése és fejlesztése összefügg jellemének
komolyságával és azon tulajdonságával is, melyet Rédey megismert és
_diszkréciónak_ nevez. Valóban ez igen fontos tünete az esztétikai
magábazárkózottságnak. E diszkréció tiltakozik benne a kiméletlen
„pszihológiai mohóság“ ellen, mely a nagy halottak magánéletében turkál.
E magábazárkózott lélek elsősorban a saját magánéletét féltette a
kiváncsi szemektől. Ezért nyom el oly gondosan minden eláruló, lirai
vonást kritikájában: melyek azért lépten-nyomon előtörnek; hiszen e
látszólagos, készakart objektivitás voltaképp éppen a tulságos lirai
érzékenység kifolyása. És itt talán megtaláljuk a tudományos
lelkiismeretnek, a külső világ igazságaihoz való kényszeritett,
fájdalmas, ily magának való léleknél, melynek minden külső érintés fáj,
kétszeresen meglepő ragaszkodásnak csiráját is, mely őt Komjáthytól
elsősorban megkülönbözteti és pantheista lirikus helyett artisztikus
essayiróvá tette. Kétségkivül hozzájárult ehhez a tényeket kereső,
kiábrándult kor is (artisztikumba menekvő kiábrándultság Péterfy egész
lénye) – de hisz Komjáthy kora ugyanez volt. A jellemkülönbség: Péterfy
diszkréciója, mely mint irót elzárta a lirától és a külső világra
utalta. Ha világ: igazság legyen!…

Mi hozta létre Péterfy diszkrécióját? Péterfy élete, kétségkivül.
Családi körülményei, könnyelmü apa, érzékeny anya, hivatásának
lekötöttsége, idegbetegség, minden. Ezek nem olyan hangulatokat
fejlesztenek, melyeket világba szeretnénk kiáltani. Azonkivül Komjáthy,
ismeretlenül, önmagának irt; Péterfy, bár érdeme szerint nem ismerve,
hirlapiró volt. Komjáthy alkothatott lelkéből uj, szintelen, de fényes
világot; Péterfy önnön lelke tragikumából menekült a világ esztétikai
tragikus felfogásához. Péterfy elzárkózottsága igy mintegy ellenkező
irányu lesz Komjáthyéval. De _mindkettő elzárkózás_: közös bennük a
külső világ teljesen pesszimista felfogása, mely Komjáthynál hermetikus
intellektuális elzártságban, Péterfynél esztétikai-tragikai felfogásban
talál vigasztalást.

Rédey inkább hőse gondolatait kutatja, mint érzelmi jellemét és ezt
helytelenül teszi. Péterfy gondolatainál nagyobb értéküek az érzelmek,
melyeket e gondolatok leplezni törekszenek; mindennél nagyobb értékü az
ember, aki a sorok mögött áll. Érzelmei csak kevésben nyilatkoznak,
talán csak a _modorban_, melylyel gondolatait előadja; de éppen e modor
az – hogy azt mondjam róla, amit ő mondott Széchenyiről, – ami Péterfy
lelkének lelke. E modor legfőbb jellemzője az _izlés_; diszkréciójával,
konzervativizmusával, mély, szinte zenei érzékenységével (zenekritikus
volt!), artista lényével, egész lelke mélyével szorosan összenőtt
tulajdonság. Kényes izlés: ő is „vájt fülü“, mint Kazinczy; és vájt
lelkü, nemcsak szók, hanem dolgok iránt. Sérti a népszerü reklám, sérti
Nietzsche kalapácsfilozófiája; kritikájának főszempontja,
gondolkodásának, nyelvének főszabályozója, az izlés.

Nyelvének az izlés, az izléses fogékonyság adja meg a jelleget: minden
diszharmónikus hang kerülése. Péterfy mint stiliszta: az izlés művésze
németül és magyarul; s nem volt igaza Rédeynek, mikor stilusának
jellemzésére felhozott szemelvényét magyarra forditotta; ez a
folyékonyság csak eredetiben látható meg igazán. Finoman folyékony
ritmus ez: halkneszü folyócska, mely alig vet látható hullámokat.

Még egy pár szót Péterfy fejlődéséről. E fejlődés rajza nem egyéb lenne,
mint felelet azon kérdésre: mint gubózódik be a tudományos érdeklődés
lassankint az esztétikai zárkózottságba? Az első állomás általános
tudományos érdeklődés (még természettudományi is); a második történeti
(s ez fejleszti ki a tragikus világnézetet); ezután már csak egy haladás
van hátra az artistaságban, az esztétikai begubózottságban: végkép
eliminálni a tudományból (a világból) mindent, ami nem szép lehet és – a
görögséghez menekülni. (Ez a szaka Péterfy életének talán a
Danteessayvel kezdődik s a görög irodalom tanulmányával tetőpontját
éri.) Eszerint én is három részre osztanám Péterfy fejlődését, de nem
külső alapon (mint: hirlapirás, Budapesti Szemle, Görög
irodalomtörténet), sem műfajok szerint (cikkek, essayk. könyv): hanem a
belső fejlődést vévén alapul.


III.

Két ember áll előttünk, akik egy korban éltek és közös volt a sorsuk;
két zseniális iró, kik életükben nem találták meg közönségüket.[16] Hol
keressük a közös sors okát? Közös jellemvonásban. E közös jellemvonás
jellemük gyökere: a visszahuzódás, a zárkózottság.

Hol keressük a közös jellemvonás okát? A fajban vagy a korban, a
milieuben?

A közös zárkózottság Komjáthynál intellektuális, Péterfynél esztétikai
karaktert ölt. Jellemző Péterfy tragikum-elméletére, mely mint láttuk,
egész lelkével oly szorosan összefügg, hogy szerinte a tragikumnak semmi
köze a morálhoz. Az ő zárkózottsága, az ő tragikuma valóban tisztán és
teljesen esztétikai. De ha a kor, ha a faj e zárkózottság oka,
valószinünek fog feltünni, hogy e korban, e fajban az intellektuális és
esztétikai mellett a morális zárkózottság tipusát is megtaláljuk.

Ezért akarok nehány szót mondani Dömötör Jánosról s ismét leirni e
sokáig eltemetett nevet. Nem akarom jellemezni őt, nem akarom
feltámasztani: irodalmi halottak feltámasztására nem érzek elég
krisztusi erőt: fel fognak támadni, ha kell, maguktól. De amit mondani
akarok, nem lenne teljes az ő neve nélkül.

Dömötör János Komjáthynak és Péterfynek idösebb kortársa. Parasztfiu,
vidéki, csöndes ember. Verseket műforditásokat, népies leveleket, kisebb
tanulmányokat irt, nagyobbrészt a Vasárnapi Ujságba. Öngyilkos lett,
mint Péterfy. Munkáit halála után Baráth Ferenc adta ki, vékony
kötetkében.

Kevés verse: rendkivül mély vallomásai egy magába zárkózott léleknek,
akiben a tudós lelkiismeret helyett (melyről Péterfynél beszéltünk), a
morális lelkiismeret fejlett ki. A kifejezés ily egyszerüsége kevésszer
szövetkezett az érzés ekkora mélységével.

Alapvonása neki is az elzárkózás. Megvan az ezzel összefüggő
pesszimizmus a külső világ iránt. De morális jelleménél fogva őt
kizárólag az _emberi_ világ érdekli:

  Minden dolgod emberfia,
  Komoly képü komédia.

Morális aggodalommal iparkodik fájdalmát magának tartani:

  Fájdalma nem a világé:
  Elég neki a magáé,

Iparkodik senkit sem vádolni:

  Ó én senkit sem vádolok!
  Minden dolog rendes dolog,
  Ami fáj is elfödözöm,
  _S a világgal semmi közöm_.

Ez utóbbi pár sort két versében is ismétli. És mégsem tud elvonulni a
világtól, nem engedi morális lelkiismerete. Ez lesz tragikuma, mint
Péterfynek a tudós lelkiismeret.

  Itt az ember, itt előttem
  S Jákob harcát harcolom
  S bár a harcot már kiálltam,
  Nem törött meg, fenntart lábam
  S erőt érez tomporom.

Morális feladatokat érez s biztatja magát:

  Állok, állok _kételyemben_
  Harcra ujra erőm van…

Dehogy van ereje!

  Hiszen volt már Megváltója
  S e világot meg nem óvta,
  Hát te gyarló, mit tehetsz?

Mégis, mint Péterfy, ő is aggó lelkiismeretességgel akar a külső
világba, ő a morális világba, a tettek világába hatni, bármint fáj neki.
Ha tollára veszi, élénk realizmussal festi e külső világot: a morális
mindig praktikusabb, élesebb szemü, mint az intellektuális, vagy az
esztétikus. Nyelve is népiesebb, reálisabb, magyarabb, kissé Arany-izü.
Mint Péterfy, az esztétikus, a német, ugy ő, a morális, az angol
irodalom kedvelője. Mint Péterfynek a nyugodt esztétikai élvezetekbe
merült élet, neki az erkölcsös, egyszerü, családi élet volna ideálja. A
magyar parasztcsalád életét kevesen ábrázolták ugy, mint ő, többi közt a
Tornyos Nyoszolyáról szóló versében a nyoszolyáról, mely minden titkot
lát:

  És előtted titok nem volt
  sem öröme, sem baja –
  Gyászt, örömet vegyest láttál,
  régi tornyos nyoszolya.

Ismétli (gyönyörüen) a Beatus Illét. És sohasem lehet ily Beatus.
Hitetlen Tamás, nősülni nem mer, megőrüléstől fél. Folyton erkölcsi
aggályok, furdalások, határozatlanságok meredélyein jár: mult és jövő
nem hagyják feledni:

  Előttem a pohár. Igyunk!
  Igyunk a multért s a jövőre!
  Hiszen _mind Jánuszok vagyunk:_
  egyszerre nézünk hátra és előre.

„Neki mindig nyugalom kell – S azt keresi, ami fáj.“ Hiába vágyik
„Megnyugodni, nem kutatni – Azt élvezni, ami van.“ A bibliaolvasó
protestáns morális szemével nézi korát:

A kor gyarapszik, szépül, épül – Csak egy vén hid lett semmivé, mely
kezdet óta eget-földet számunkra tarta együvé.

De végre ugy tetszik, megtalálja azt a moráltalan pesszimizmust, amely
már belenyugszik a rosszba. „Fájó igazság, vérez a sziv. Ha mélyebben
tekint belé.“ De mégis: igazság, melyben meg lehet állapodni a sokat
hánytatott léleknek.

  Dönthetetlen tudományom
  nem inog, mint Hamleté;
  hogy kövesse, nem kivánom,
  aki el nem érheté.

„Éltem sivár, jövőm iszony“ – mondja; de ugy érzi, hogy nyugodt. Most
már nem is csak a kort vádolja:

  Rossz az ember, rossz a kor,
  S hiszem, eljő valaha még
  az egy pásztor, egy akol.
  Pásztorunk majd Lucifer lesz,
  Közös aklunk a pokol:
  bün és vétek a halálban
  minket együvé pakol.

E nagy – morális lélek a pokolban akarja jól érezni magát:

  Leszünk sokan a pokolban,

– mondja egy másik versben –

  Van ott jó is, van elég.
  Van kit nincs mért oldni, kötni
  Van akinek bün se gyötri,
  Csak a másé, kebelét.


E látszólagos moráltalan, vagy morális megnyugvás életébe került.
Péterfy is akkor lőtte főbe magát, mikor eljutott a görögség esztétikai
szigetére. Mint Péterfy Széchenyivel, Grünwald Bélával, Teleky
Lászlóval, ugy foglalkozott ő is egy tanulmányában Öngyilkos
költőinkkel, morális szemmel helytelenitvén az öngyilkosságot. De az
elzárkozásnak mindig tragikus vége lesz, ha lelkiismerettel párosul.

Ez magyarázza, mért tragikus Péterfynél és Dömötörnél és nem oly
mértékben az Komjáthynál. Neki _sikerült_ elzárkozni, önmaga zsenijébe.

Dömötör _humbler bard_ (hogy az általa forditott Longfellow szavával
éljek), de jó költő, minden szava mélyen jött lelkéből s tipikus
illusztrációja annak, amit mutatni akartam.

*

Most, hogy az utolsó és legfontosabb kérdés jönne: mi a közös forrása
egy korban egy nemzet irodalmában ennyi elzárkozásnak – oly korban,
mikor az a nemzet már irodalmi életet él – mi az oka a magyar irodalmi
életek az örökös tragédiáinak és éppen a közelmultban: a kritikus nem
mer tovább irni. Péterfy azt szokta mondani, különb legény lett volna,
ha a sors ifjuságában a külföldre veti, de igy élete mintha el volna
tiporva. Igy van-e, vagy Dömötörnek van igaza, aki a kort vádolja? nem
kutatom.

Vannak dolgok, melyek keserübbek kimondva, mint érezve; s azt hiszem
(attól félek), olvasóim már érzik, amit mondanom lehetne. S talán már
nem időszerü is kimondani: mintha a feltámadások korát élnők.

De a feltámadások ünnepe legyen a kegyelet ünnepe is A magyar
irodalomnak még mindig kötelességei vannak az alig letünt kor halottjai
iránt. Komjáthy versei talán lassanként hozzáférhetőbbekké válnak, mint
ma; de Péterfynek hány értékes essay-je nem szerepel Összegyüjtött
Munkáiban? várván egy negyedik kötetre? És Dömötörre ki emlékezik?

  Maint joyau dort enseveli
  dans les tenèbres et l’oubli
  bien loin des pioches et des sondes.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: „Vágd meg a szavakat és vérzenek“ – mondja Emerson.
„Facsard ki a szavakat és könnyeznek“ – mondja Hartmann. Ilyen
reminiszcencia nagyon sok van.]

[Footnote 2: Az arisztokratizmusra nézve vesd össze Arany származását, a
Toldi Szerelme enumerációját, a nemes stilt és történeti érzéket, a
levelet, melyben Petőfi lebeszéli Aranyt, hogy a Murány Ostromát
Wesselényinek ajánlja s azt, amit Riedl mond Aranynak a cigányokkal
szemben való itéletéről. Az, hogy Arany _politikai nézetei_ demokraták
voltak, nevetséges ellenvetés. Itt belső és öntudatlan hajlamról van
szó, nem politikai nézetekről, melyek a kortól függnek.]

[Footnote 3: V. ö. a Bolond Istók I. énekét és Thewrewk Árpád könyvét a
Nagyidai Cigányokról.]

[Footnote 4: Lásd a következő tanulmány II. fejezetét.]

[Footnote 5: Petőfinek nem volt mélyitett esztétikai izlése. Csak a
divatos irókat szerette.]

[Footnote 6: „A szenteskedő kéjsóvár olasz“ szembeállitása a magyar
hadvezérrel olynemü dolog, mint Musset és Tennyson szembeállitása az
angol irodalom történetében. Arany még pontosabb a dokumentálásban.]

[Footnote 7: Maga – szerényen – Toldy extraktusának nevezi jegyzeteit.]

[Footnote 8:

  Ki fény vagyok, homályban éltem
  Világ elől elrejtezém:
  Nagy ismeretlen messzeségben
  Magányosan lobogtam én.]

[Footnote 9: Érdekes pl. ahogy Vajdával elbánik, aki szerinte
„alantjáró. Filozóf eszméi mindannyiunké, a megszokottak… Filozófiai
nyelve (!) meg darabos,“ Ellenben Komjáthynál „_szokatlan hangok_“
volnának az ilyenek:

  Nyissátok fel a börtönajtót!…
  Ó legyen átkozott a zsarnok
  Ki minket e tömlöcbe zárt…

Ez épp oly kevéssé szokatlan hang s éppugy Petőfi-hatás, mint a
„Tettekre szomjazom, Csak nyilna már a büszke pálya“, mely a _Véres
napokról álmodom_ visszhangja.]

[Footnote 10: Mondanom sem kell, mily felületesség ebből Komjáthy
fölényére következtetni. Sikabonyi azt mondja: „Petőfinél… minden
_felszinesebb_, leiróbb, reálisabb. Komjáthynál _tartalmasabb_,
_boncolóbb_, légiesebb. De ne feledjük, hogy Petőfi huszonhat éves
korában halt meg; addig irhatott csak, mig a vér a legszilajabb.“ Éppen
megforditva. A szilaj vér nem kedvez a realizmusnak. A fiatalok
költészete mindig „légiesebb“ s láttuk, hogy Petőfi is az epikaiság felé
fejlődik. Werther légiesebb, mint a fejlődött Goethe, Faust vagy
Meister. A kettő közt bizonynyal nem a realizmus a felszinesebb, nem a
légiesség tartalmasabb. De Komjáthy légiessége egészen más, lényegileg
más és Komjáthy sohasem lehetett volna reálissá, valamint Petőfi sem
Komjáthyvá.]

[Footnote 11: A képzőművészet nagy tárgyilagossága előtt énjének minden
gyötrelme elsimult.

Angyal Dávid.]

[Footnote 12: „Egyéniségéből hiányzott egyes tehetség… fátumszerü uralma
a többi felett.“ – Az Eötvös-essayból.]

[Footnote 13: Euripides-tanulmányában elméletet alkot a vigjáték
fellépéséről, mely ráillik Euripides és Racine korára, de nem
Schillerére: itt elárulja szeretetét a sémák és elméletek iránt.
Grünwald Béla könyvében is az elméletet nélkülözi. Nagy tisztelője
Hegelnek.]

[Footnote 14: Védeni Péterfyt a nemzetköziség vádjától (oldalvágásokkal
a _mai modernekre_), mint Rédey teszi, igazán felesleges.]

[Footnote 15: Rédei Péterfynek Taineről szóló kritikai megjegyzéseit nem
együtt adja Tainenek irónkra való hatásáról szóltában, hanem külön-külön
az egyes cikkek fejtegetésénél, melyekben előfordulnak. Ez jellemző
feldaraboló, tartalomelmondó, mozaikszerü módszerére, mely iskolás és
éppen nem helyes.]

[Footnote 16: Péterfyt voltakép nem lehet elfeledett irónak tekinteni.
Az irodalmi szakkörök már életében kitüntették; a Kisfaludy-társaságnak
tagja volt. De a közönség nem ismerte vagy félreismerte; addig névtelen,
a Jókai-essay után kivált népszerütlen lett. És belül, a lelke egy
ismeretlen iró lelke volt; egy iróé, aki magának ir, a közönséggel való
kapcsolat nélkül: Különös jelenség hirlapiróban – Péterfy kapcsolata a
közönséggel halála után kezdődik, Összegyüjtött műveinek kiadásával.]


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

10 |elmondja Gatulle Mendes |elmondja Catulle Mendes

10 |Koltó. Itt |„Koltó. Itt

35 |a világon!? |a világon!?“

40 |költészet, Szavai |költészet. Szavai

41 |nincs senmi |nincs semmi

49 |már megkezdődött,“ |már megkezdődött.“

49 |megvilágitaní annak |megvilágitani annak

53 |ellenére- önlelkét |ellenére, önlelkét

54 |Egyéniségéből |„Egyéniségéből

58 |zenekritikus volt!) |(zenekritikus volt!)

60 |akarom feltamasztani |akarom feltámasztani

61 |aggodalommal íparkodik |aggodalommal iparkodik]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Két kritika" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.