Title: A kik kétszer halnak meg (2. rész) - Regény
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A kik kétszer halnak meg (2. rész) - Regény" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR

ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXIII. KÖTET

A KIK KÉTSZER HALNAK MEG. II.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1897



A KIK KÉTSZER HALNAK MEG

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

II. RÉSZ: A «MA»

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1897



MÁSODIK RÉSZ  A „MA“


KIVÜL A VILÁGON.

Harmincz év óta nem látta senki a Temetvényiék pozsonyi palotájának
főkapuját nyitva. A házi cselédek, a hányan vannak, alkalmasint a
hátulsó udvar kis kapuján járnak ki s be a sikátor felől. Reggel a
péklegény, a mészároslegény, a halárusnő, a zöldségkofa egyenkint oda
jönnek a legszélső szögletablakhoz. S ott valaki átveszi tőlük az élelmi
czikkeket, a számlakönyvükbe beirja a hozottakat, s azzal mehetnek. A
postalegény csengetésére a kapus nyit ki a kis ajtón egy négyszöglábnyi
ablakot s azon veszi be a leveleket, s vissza adja neki az el nem
fogadottakat, meg a vevényeket. Levelek, a mik Temetvényi Pálma
grófnőhöz vannak czímezve egyszerűen visszaadatnak, e szóval «nem
ismertetik». Olyan levelek, melyek «Madame Beata» czímzettel érkeznek,
elfogadtatnak. (Beata annyit tesz magyarul mint «megboldogult».)

Talán soha nem is tudták, a kik tudták, rég elfelejtették, hogy az a két
név valaha egy személyt jelentett, s hogy annak viselője milyen büszke
szépség volt valaha.

Mindenféle mende-monda kering róla, a miből csak annyi igaz, hogy abban
a palotában egy öreg grófnő lakik, épen olyan öreg cselédekkel, mint
maga, a ki sehová a házból ki nem jár és senkit el nem fogad. Van egy
ügyvivője, de azzal csak levél útján értekezik; orvost soha nem hivat;
még templomba sem jár; a pozsonyi takarékpénztárba lett letéve a számára
harmincz év előtt négyszázezer forint, annak a kamatjait ő minden
évnegyedben fölveszi az ügyvédje által, háromnegyedrészét a kamatnak
azonnal ott hagyja, az új takarékpénztári könyvet, meg a kamat
negyedrészét magának elküldeti, s minthogy a régi betéti könyvet sohasem
küldi vissza, hanem a kamatok kamatjait is új könyvre rakja be,
annálfogva odahaza egész bibliothékájának kell lenni betéti könyvekből,
a takarékpénztárnál pedig valóságos logarithmusok lánczolata a
betéteinek a soknemű ija-fia, a miért a pénztárnokok és ellenőrök minden
negyedévben megáldják.

Egyebet nem lehet róla kitudni.

Ahogy eltemette magát, olyan következetesen meg is tudott maradni a
sírjában csendesen.

Reggelenkint ott szokott sétálni a kertjében, télen úgy, mint nyáron. Az
egész kert be van födve üveg-menyezettel. Oda nem esik soha se eső, se
hó.

Nincs is rá semmi szükség. Az egész kertben nincsen egy élőfa, sem egy
gyökerező növény, díszbokor, virághagyma. És mégis tele van az virággal,
növénynyel: csinált virággal, mű-növényekkel. Nagy virágvedrekben
cactusok, áloék, kádakban pálmák, bádogból, megfestve; a virágágyakban
Japán és az indszigetek minden exoticus virágai, remekül utánozva, a
természet pompája papirosból, selyemből, patyolatból. A falakra felfut a
repkény, a folyondár, a virágzó gobéák, lianok, clematisok egész az
üvegtetőzetig felkúsznak s összefolyva a tropicus csemetékkel, egy
délszaki világ képét mimelik. Ez mind csinált fa, csinált virág. Mikor
az úrnő kijön a kertbe, az ablakokból tarka pillangók repkednek alá,
szerteszét csapongva a chinai, japáni ismerős virágokon. Jó ismerősök
lehetnek; őket is abban a gyárban készítették, a melyben a növényeket: a
furfangos géppillangókat.

Mikor reggelenkint leszáll ebbe a csinált kertbe a ház úrnője, akkor
egyszerre minden élő teremtésnek el kell tisztulni onnan. Semmi élő
embert, állatot nem akar látni, még virágot sem. Mindennap szigorúan
végigkutatja, nem ütötte-e ki a fejét a földből egy kis fűszál, egy
csirázó paréj? azt siet rögtön kihuzni. A földre hullott chinai lepkéket
újra fölcsavarja s repülésnek ereszti. Egy kosárkában nagyszámú
illatszeres üvegcséket hoz, s azokból a nyiló virágok kelyheit megannyi
külön ecsettel bekenegeti.

Hadd illatozzanak! Egy kis könyvecskébe följegyzi magának, melyik
virágnak mult el már az ideje? minek kellene már azt helyettesíteni? a
mellé odaszúrja a jelző karót, az utódjának a nevével. Semmi sem kerüli
ki a figyelmét.

Egyes egyedül jár ott, s az egyetlen egy tükör, a miben arczát meglátja,
a nagy vízmedencze, az is csak látszatul van ott, mert semmitsem
öntöznek belőle. Ez előtt megáll hosszasan s elnézi benne
visszatükrözött alakját. Az egykor buzakalászszín-szőke haj milyen
ezüstszín most! Az a fehér lánggal égő arcz most már olyan, mint a
márvány, az ajkak összeszorultak a nagy hallgatástól, a homlok közepén
ott van az a nagy fölkiáltó jel: az örök panaszhang mély redője.

Úgy jár ott, mint az árnyék. Vissza-visszatér a vízmedenczéhez s
belebámul, míg annak a síma tükrét meg nem rezzenti egy-egy kis
legyecske, valami egy napig élő kérész: arra azután dühös lesz, elkezdi
üldözni, ha lehet, megöli; hogyan mert egy valóságos élő lény belopózni
ide a holtak birodalmába!

Azután visszamegy a szobájába. Azalatt azt a cselédek rendbehozták s
mikorra ő visszatér, már sietnek eltünni, hogy meg ne lássa őket.

Az asztalkáján ott vannak a ma érkezett levelek. Azok közül kiválasztja
azokat, a miket fel akar nyitni, hogy elolvassa, a többieket félreteszi.

Szobájának egyetlen ablakán van egy kalitka, abban van egy sárga madár,
kanári talán; az szabályos időközönkint föláll a fészkéből,
tollászkodik, repes, énekel; aztán megint szárnya alá dugja az orrát s
tovább alszik. Az úrhölgy minden reggel fölhuzza a kalitka óraművét, az
is csak csinált madár, s a dal, a mit elfütyül, remekműnek készült
érczsipláda csicsergése.

Asztalán hever Flammarion könyve a bujdosók világáról. Az ő mindennapi
olvasmánya. A csillaglakók, a földöntúli regiók képeivel vannak tele
szobájának a falai, miket saját maga festett; tájképek a Jupiterből;
azokat ismétli újra meg újra.

Mikor ebbe belefárad, felnyitja azt a könyvtárát, a miben ezerekre menő
sorbarakott phalanxa áll a takarékpénztári könyvecskéknek. Megidézi maga
elé a számok légióit. Sokszoroztatja az ezereket, a forintokat és a
krajczároknak törteit. Minden napról tudomása van, hogy mennyivel
szaporodott az a kincs, a minek ő a földalatti őre. Kinek a számára
gyűjti azt össze? Kinek zsugorgat? Kinek takarít? Azok között, a kik
tudják, hogy neki csak a Beata név alatt lehet elolvasásra szánt levelet
irni, talán alig van egy, a ki ne azért irná a levelét, hogy erre a
kérdésre választ kapjon. De ő nem szokott felelni senkinek. A halottak
nem leveleznek. Megtudnak ők mindent, de nem adnak választ semmire. Ő
lát mindent, a mi a világban történik, de magát meg nem mutatja.

Mikor a déli harangszó visszaszólítja ebbe a poros világba, akkor átmegy
a mellékszobába. Ott már akkor meg van terítve az asztala. Egyetlenegy
teríték rajta. Minden étel felhordva, hidegen: a theakatlan alatt
meggyujtva a láng. Senkinek a felszolgálását sem kivánja. Végzi a földi
próza munkáját, az emberélet legfőbb czélját, az evést, egyedül.

És ha annak is vége van, akkor átmegy a harmadik terembe: a hol
télen-nyáron ég a kandallóban a tűz.

Ott van a zongorája, a mellé leül s eljátszik rajta egész délutánokon
át: nehéz mesterműveket, Beethoven, Schubert, Chopin remekeit. Csakhogy
a zongoráján nincsen húr, néma hangszer az, ujjai végigfutnak a
billentyűkön, művészi ügyességel, virtuóz lelkesedéssel, hanem a
dallamot senkisem hallja, egyedül az ő lelke.

S ha leszáll az est, besötétül a terem: a csendes, emberhangtalan
egyedüllétben, odaheveredik le a kandallója elé s nézi az izzó parazsat,
hogy válik hamuvá, éjfélig; éjfél után szendereg, míg a tűz ébren lobog
s fölébred, ha a tűz aludni készül s újra felszítja azt.

Ez az élete Beátának, a kit életében úgy híttak, hogy Temetvényi Pálma
grófnő, a kit úgy híttak, hogy «én angyalom, én istennőm, én életem
világa, mennyországom!»


A KIS BÁRÓ ÉS A KIS BARONESSE.

Vágtatva nyargaltak ki a kastély udvarából; az egyik egy fehér szamáron
ült, a másik egy feketén. A szamarakon nem volt nyereg, csak egy
kötéllel leszorított pokrócz.

A kis báró lehetett tizennégy éves, a kis baronesse tizenkettő és fél.
Mind a kettő erős növésben volt; mert a harmadévi ruháikból nagyon ki
voltak a karjaik, meg a lábszáraik. A kis bárón volt egy bársony zeke,
valaha fekete, most már fakó, eredetileg sárga aranyozott gombokkal, de
a miket most mindenféle gyűjteménye a gomb-spéciesnek helyettesít, a hol
egyátaljában szükséges a jelenléte a gombnak. A kihajtott inggallérja
himzett, de piszkos és gyürődött, mind a két csizmájának az orra szét
van nyitva a talpánál s kilátszanak rajta a lábainak az öregujjai, a mi
egyúttal a harisnyák hiányosságára is rávall. Az arcza nem volna rút;
szabályos vonású, előkelő ábrázat, hanem tele mindenféle emlékeivel az
ütés, vágás, karmolás foltjainak és sebhelyeinek, a kezei szurtosak,
mint egy lakatosinasé.

A baronesse annál czifrább. Neki selyemruhája van: maintenonszín, azaz
zöld, a hol tudniillik nincs leöntve eczettel, vagy olajjal;
mellénykéjére csipkefodor van varrva, a mi úgy szép, mentül jobban be
van pirosítva szederfoltokkal. Mind a két könyöke ki néz a ruhából s
karjai odáig naptól barnultak, a meddig a ruha nem szokta takarni. A
mint a szamáron ül, a különben is elég rövid öltöny felcsúszott fodra
elárulja, hogy a harisnyái szalag helyett czigány szatyinggal vannak
térde alatt megkötve, ellenben a topánkáiból hosszan csüng alá a
kibomlott zsinór. Valami szalmakalap van a fején, a mit csak az imádság
tart össze, körültűzködve mezőn szedett pipacsvirággal. Az alól
szétszórva libeg alá hosszú fésületlen szénfekete haja. Arcza erősen
creolszín, nagy gazellaszemekkel, piros duzzadt ajkakkal, egész termete
csupa bacchans-szilajság.

– Galopp, galopp! kiált a leány, a birsalma vesszővel ostorozva a
szamarat, hogy azt vágtatásra birja, s kárörvendő nevetéssel nézeget
vissza lovagló társára, a kinek a szamara nem akar versenyparipává
nemesülni, akárhogy püföli is a lovagja; mikor meg aztán egyszer neki
szánja magát a nyargalásnak, akkor meg szügyibe vágja a fejét, fölveti a
két hátulsó lábát, s úgy vágtat végig az utczán, hogy a lovagnak két
kézzel kell kapaszkodni a sörényébe, hogy le ne maradjon róla; akkor
aztán a megelőzött kisasszony annál dévajabb jó kedvvel paskolja az
eléje került szamarat: «galopp, galopp!» A kutyák utánok rohannak,
minden udvarról nagy ugatással, iskolás gyermekek riadnak szerteszét
előlük, nagy sikoltozással; a fazekas, a kinek a vásárra kirakott
cserépedényei között veszedelmes vakmerőséggel vágtatnak keresztül,
káromkodik, a parasztlegények a korcsmaajtóból csintalan dolgokat
kiabálnak utánuk, s Rokomozer, a vén szatócs, a boltja előtt ülve,
dörmögi magában: «a kis bárónak, meg a kis baronessenek már megint az
esze tisztul! látszik, hogy nincsenek náluk odahaza».

A faluvéghez érve, átugratnak a bakháton, keresztül a vetéseken, s onnan
be az erdőbe.

Ott leszállnak a szamaraikról. A két csacsi mindjárt hozzáfog a
legelészéshez.

– Hol láttad azt a szajkófészket? kérdi a kis baronesse.

– Én előbb epret akarok szedni, éhes vagyok.

– No azzal ugyan jól lakol.

– Ma sem volt ebéd: a mama nem tudom, mit gondol, hogy még sem jön haza.

– Majd megint azzal beszéli ki magát, hogy a Koczur úrra bízta a
kamrakulcsot: az meg azóta mindig vadászni jár.

– Ki tudja hol jár.

– A papával együtt.

– Szedjünk epret. Talán gombát is találunk, azt megsütjük.

S aztán kerestek epret, meg szamóczát, tele szedték a kalapjaikat, s
leheveredtek a fűbe egymás mellé, ebédelni.

– Te, minekünk el kellene szöknünk valamerre, mondá a baronesse.

– Ugyan hová?

– Hát a merre világ van. A hol Diadém úr lakik, Bécsbe. Oda gyalog is el
lehet menni.

– Aztán mit csinálnánk ottan?

– Hát akármit. Pénzt szereznénk s azt elköltenők.

– De hogyan?

– Tudnék én csak olyan szépen irni, meg rajzolni, mint te, tudom, hogy
bankót csinálnék.

– Azért becsukják az embert.

– No hát valami mást.

– Ugyan mit?

– Mit? Mit? Te! A minap az a szobalány, a kit a mama felpofozott s
elkergetett, azt kiabálta az udvaron, hogy a mama circus-lovarnő volt
hajdanában s bukfenczet hányt, meg a tenyerein járkált. Nem hiszed, hogy
én is tudok bukfenczet hányni, meg a tenyereimen sétálni?

– Ugyan hagyd abba.

– Te belőled is válhatna valami olyan birkozó komédiás, olyan erős vagy:
a szamár sem tud levetni a hátáról soha. No hát hadd látom, hogy termesz
fönn azon a fán egy percz alatt?

– De már minek menjek én fel arra a fára?

– Azért, hogy lehozd azokat a szajkófiukat a fészekből.

– Aztán mit csináljak én azokkal a szajkófiókokkal, ha lehoztam?

– Látod, milyen oktondi vagy? Elvisszük a szajkókat a Rokomozernek, az
mindenféle madarakkal kereskedik a városban, megvesz mindent, a mit a
suhanczok összefognak, kapunk érte pénzt; azzal beülünk a laczikonyhába
s jól lakunk.

– Én bizony nem szakgatom azért a ruhámat, úgyis elég rongyos.

– No hát majd szakgatom én az enyémet; felmászok én a fára.

– Könnyű neked, de engem nem védelmez meg Diadém úr, ha a mama meg akar
verni, mint téged.

– Óh te filkó!

A baronesse az alatt hirtelen levetette a mellénykét, meg a
selyemszoknyát magáról, s könnyű alsó ruhában, mint az evet, gyorsan
fölkapaszkodott a terepély bükkfára; a szajkófészek egy kinyuló ágra
volt elhelyezve, a leány fél kezén és fél lábán csüggve hajolt le odáig,
s aztán kiszedte a fészekből a tolladzó madárfiókokat s beledugdosta
őket a keblébe az inge alá. A lejövetel annyival volt nehezebb, hogy a
madarakra is ügyelni kellett, nehogy agyonnyomja őket.

Egészen kipirult bele az arcza.

– No nesze, te gyáva, rakd a kalapodba. De vigyázz, hogy el ne szalaszd.
Ha én nem volnék, meg nem élnél.

– Nem szúrtad meg a lábadat?

– Eh! Nem fáj az a kutyának!

Ez alatt fölvette megint a leszórt felöltönyeit, az egyik elvesztett
harisnyakötőjét pedig helyettesítette egy repkényindával. A szétbomlott
haja tele lett fagyöngygyel, az meg épen nagyon jól illett oda.

– No most gyerünk a zsidóhoz, hozd a madarakat.

– Gyalog?

– Ki kergetőzne most a szamarakkal? Nem fogod azokat ma el. Majd
bekiséri az erdőkerülő. Aztán a madarakat is elszalasztjuk, ha felülünk.

– Mit kérjünk értük a zsidótól?

– Csak ad egyért-egyért egy kutyanyelvet, ha lelke van.

(Kutyanyelvnek hivták egy időben azt a hosszú papiros hatost.)

– Az is szép kereset lesz.

– Egy bárónak, meg egy baronessenek.

Az volt a kérdés, hogy ki vigye be Rokomozerhez a madarakat? mikor a
szatócs elé értek, s megálltak az ostornyél és paprikafüzér kirakat
előtt.

– Én szégyenlem magamat! mondá a fiu.

– No hát add ide, majd beviszem én, mondá a leány, s ölébe kapta, a
felrántott selyem szoknyájába, a három madárfiókot s berontott vele a
szatócsbolt ajtaján.

Az öreg Rokomozer épen sáfrányt osztályozott apró papirokba. Mivelhogy
az a paraszt olyan gourmand, hogy az igazi sáfrán közé okvetlenül a
szekliczevirág szirmát is kivánja közé vegyíttetni.

– Alázatos szolgája! No hát mi tetszik a baronessenek?

– Vesz kend madarat, Sámsi?

– Nü! Már micsoda madarat? Kácsa madarat? Liba madarat? Csirke madarat?

– Nem azt. «Mátyást».

– Uram s én Istenem! Hát miféle Mátyást? Hiszen az nem madár, hanem
szűcs mester Teplán. Hogy vegyem én azt meg?

– Ne bolonduljon kend! Szajkómadarat.

– Hát aztán mit csináljak én a szajkómadárral?

– Tudja azt kend jól. Azt kend elszállítja Bécsbe, meg Pozsonyba, ott
felvágják a nyelvét s aztán a szajkó megtanul beszélni mindenfélét.

– Uram s én Istenem! Az emberek is annyit beszélnek már, hogy nagyon
sok; most még a madarak is beszéljenek? Hát aztán milyen az a
Mátyás-madár?

– Itt van a szoknyámban.

– Hol lopták ezeket?

– Lopta a majd megmondom micsodád! Huszonkétezer hold erdeje van az
apámnak, onnan hoztam, magam szedtem le.

– Huszonkétezer hold erdő! Ha az én apámnak huszonkétezer hold erdeje
lett volna, most én nem Mátyásokat szednék le a fáról, hanem kétfejű
sasokat, ezer forintos bankókra pingálva.

– No hát mondja kend szaporán, hogy mit ád értük!

– Hogy én mit adok értük? Ne tréfáljon a baronesse! Azt gondoltam, azért
hozza ide nekem, hogy ide akarja adni kosztba s azt kérdezi, hogy mit
fizetnek nekem azért hogy felnevelem?

– Lárifári! A kutyámat tegye kend bolonddá! Tudom én jól, hogy kend
madarakkal kereskedik; a parasztgyerekeknek mind jól megfizeti, a mit
ide hoznak. No csak ki vele frissen, mit ad értük?

– Tudom én jól? Tudja ő jól? De azt nem tudja ugy-e, a baronesse, hogy
az új szolgabiró kidoboltatta a faluban, hogy nem szabad több énekes
madarat leszedni a fáról; a ki egy énekes madarat megvesz, fizet husz
forintot pengőben. Én a fejemmel játszom! Én husz forintot egy madár
miatt. Szentséges Isten, husz forintot egy madárért. Ez nehezebb a
halálnál. Nem! Én meg nem veszek egy madarat többé, ha zsidóul, meg
görögül tud is beszélni – kotta nélkül!

– Nem veszi kend meg? kiáltá a leány dühösen, azzal egyenkint kiszedte a
felvett szoknyából a madárfiókokat s egyenkint odavagdalta azokat a
szatócs fejéhez: «no, hát nesze, edd meg az apáddal, meg a
szolgabiróddal együtt! Legyen pecsenyétek mind a hármatoknak».

Azzal kirohant a boltból, az ott künn ácsorgó testvéréhez.

– Nem vette meg a czudar! mondá a kis baronesse.

– Már most hát mit csináljunk? kérdé a kis báró.

– Nézzünk széjjel a városban.

– Hiszen egy krajczárunk sincsen.

– Majd csak szerezünk valahogy.

– Ugyan hogyan?

– Gyerünk vissza a Rokomozerhez. Te is gyere be velem.

Visszamentek a szatócsboltba.

Rokomozer épen az őrölt kávéval vesződött. A paraszt jobban szereti, ha
egy kis czikória is van közötte.

– Rokomozer úr! mondá a baronesse, egy komoly szavunk van önhöz.

– Kérem, tessék helyet foglalni.

S azzal felkuporodott a pudlira.

– Örülök, ha hallgathatok!

– Rokomozer úr! ön ismeri családunk körülményeit.

– Jobban ismerem, mint maga a méltóságos család.

– Ön tudni fogja, hogy vannak az életben gyakran pillanatnyi nehéz
helyzetek, a miket az ember nem maga okozott.

– Mintha csak a méltóságos édes atyját hallanám beszélni!

– Ily pillanatokban az ember kénytelen a kipróbált jó barátjaihoz
fordulni.

– Egészen elérzékenyít a baronesse!

– Mi ketten a báró Apátfalvi Opatovszky-család egyedüli örökösei,
megkináljuk önt egy igen előnyös üzlettel. – Adjon nekünk kölcsön –
három huszast. – Mi adunk magunkról váltót. – Én leszek a kiállító; báró
Opatovszky Arnold az elfogadó. – Irhat ön bele tetszés szerinti
összeget.

– Oh, uram Isten! Mi legyen a világból? Még nincsen tizenhárom éves s
már ilyen jól érti az üzletet!

– Azonkívül felhatalmazzuk önt, hogy tábláztassa be a birtokainkra.

Rokomozer már erre nem állhatta meg, hogy ne nevessen.

– Ugyan kérem, nem hoznák még ide forgatónak Koczúr urat? Az még igen jó
firma.

Erre aztán a baronesse elnevette magát.

– De hát nem komiszság ez öntől, hogy nem akar nekünk három huszast
kölcsönözni?

– Persze, hogy komiszság. Hát ’sz azért vagyok én komisz ember. Mert ha
nobel ember volnék, úgy tennék, mint Diadém úr, milliókat kölcsönöznék.
Miért nem kérnek attól?

A baronesse erre elnevette magát.

– Pompás ember maga Rokomozer. Hát hiszen láthatta, hogy csak
tréfáltunk. Derék volt, hogy nem hagyta magát rászedetni! De ugy-e jól
játszottam a szerepemet? Kell is nekem a maga három huszasa kölcsön. Nem
biz én! Nem azért vetődtem be ide, hanem megláttam a boltablakban
kirakva azokat a pompás új divatú mellcsatokat. Nekem rendkívül
megtetszettek! Nem állhatom meg, hogy egyet meg ne vegyek belőlük. Ugyan
mutassa meg őket, hadd válogatok bennük.

Rokomozer a fejét csóválta: vajon hová akar ez most kivergődni?

Előhozta az ablakból az oda közbámulatra kitett mindenféle mellcsatokat,
a mik igazi talmi-aranyból, gyöngyházból, guttaperkából s más ilyen
nemes érczekből fabrikálva, a végett valának kirakva, hogy együgyű
paraszt legények szeme megakadjon rajtuk, s a ki nem sajnálja értük a
tiz garasát, vásárfiául haza vigyen egyet belőlük a maczája számára.

Előhozta fiókostól s kitette a pudlira az előkelő vásárlók elé.

A baronesse sorba szedegette a klenodiumokat s tanácsot tartott felettük
műértő testvérével. Végre megállapodtak egy gyöngyház mellcsatnál, igazi
talmi-arany cserebogárral a közepén. A baronesse kérdezte, hogy lesz ez?

– Hjaj baronesse, mondá Rokomozer, ez nagyon drága. Ez már nagyon
sokaknak megtetszett, de mind drágállották. Ilyet csak Metternich
herczegnő visel, a ki teheti. Ennek a legutolsó ára egy forint huszonöt
krajczár.

– A haha! Menjen maga Rokomozer! Azt gondolja, hogy én soha se láttam
ékszert. A méltóságos mamának olyanok vannak, hogy…

– Tudom. A pozsonyi zálogházban. Dörmögé magában Rokomozer.

– No hát adok érte ötven krajczárt.

– Fogjatok meg, hogy el ne düljek! Kiáltá a szatócs. Magamnak két
annyiban van. Hát a nagy árendát miből fizessem? Ne éljek száz
esztendeig, ha leengedek belőle többet tíz krajczárnál.

– No hát csináljunk más alkut Rokomozer. Nekem nem tetszik a függőm,
nagyon régi divatu façon; mostanság már csak a szakácsnék viselnek
ilyent. Hát ezt hajlandó volnék becserélni a kend mellcsatjáért.

A szatócs megnézte nagyító üveggel a függőt, a mit kiakasztott a füléből
a baronesse s úgy találta, hogy az igazi arany.

– Nos, hát hogy lesz a becserélés, Rokomozer?

– Hát én nem bánom. Ha már úgy bele van bolondulva a baronesse ebbe a
szép brocheba. Lehet is ebbe. Nem látni ilyen szépet még az Ambraser
Sammlungban sem; de még a pozsonyi zálogházban sem. Hát én becserélem.

– Igen, igen; de mit fizet kend felül? Csak nem gondolja kend, hogy
szőrt szőrért adom? A függő igazi arany; a kend drágasága meg békateknő.

– Hát az arany cserebogár?

– Rézből.

(– Te! sugá a kis báró a kis baronesse fülébe, csak nem akarod eladni a
függődet? Mit mond a mama, ha észreveszi?)

(– Azt mondom neki, hogy elvesztettem.)

(– De hát ha ezt a brochet meglátja rajtad?)

(– Azt mondom neki, hogy úgy találtam.)

(– Megver a mama, meglásd.)

(– Azt úgyis megteszi; legalább legyen rá oka.)

Rokomozer vette már észre, hogy hova vergál mindez.

– No már csak látom, hogy nagy mester a baronesse! Jó iskolába járt,
igazán mondom. Mégis csak kicsikarja Rokomozer zsebéből a keserves
pénzt, pedig megfogadtam már, hogy egy garast sem adok többet senkinek a
szavára, a kinek a neve «O» betün kezdődik, «y»-psilonon végződik, s
előtte egy «B» áll. Hát mit fizessek felül? (Egy olyan arany függőpár
rendes arany értéke öt forint, a mellcsat megért öt garast.) – Elég
lesz-e egy huszas? – Nem? – Kettő. Az sem? – No? hát három?

– Züt! mondá rá a kis baronesse, igazi franczia grisette kifejezéssel.

Rokomozer leszámlálta a pudlira a három huszast. Azt pedig a kis
baronesse hirtelen felkapta s bedugta a zsebébe. Azzal indult kifelé.

– Hát a párját annak a függőnek? kiáltá utána a Rokomozer.

– Micsoda párját? Én csak az egyik függőmet adtam el. Hát beszéltem én
két függőről?

– Hiszen azt mondta, hogy nem tetszik a façonja, kiment a divatból.

– De csak az egyiknek. Szervusz öreg!

Azzal megkapta a bátyja kezét s kiszaladt vele együtt a boltból.

– Ne szakadj rám világ! kiálta fel Rokomozer. Miből lesz a pestis? Mire
viszi ez még, ha megnő? Még te is tanulhatsz tőle Rokomozer!

Hanem hát jó helyen volt már a három huszas! A két reményteljes csemete
nagyot szaladt, vissza sem nézett, a míg egy szegleten be nem került más
utczába. – Ott aztán megálltak tervezni.

– Pénzünk már van, szólt a leány.

– Mit csináljunk most? mondá a fiú.

– Hallod, hogy dobolnak? Komédia van a vásárban. Én úgy szeretnék
egyszer komédiát látni. Azt mondják, hogy van ott egy leány, a ki
csárdást tánczol, ki is van festve a ponyvára. Oh én majd meghalok a
tánczért! De te élhetetlen, nem tudsz velem tánczolni. Gyerünk legelébb
a komédiába. Oda elég lesz egy huszas.

– Én inkább mennék a laczikonyhába, hogy egyszer jól lakhatnám
czigánypecsenyével.

– Aztán bort is innánk! Te! Veres bort. Az sokkal jobb, mint a fehér.
Hozatunk két palaczkkal. Én fizetem. Hanem előbb az én kedvemért gyere
el a komédiába. No még palacsintát is süttetek a számodra! A borba meg
czvibakot mártogatunk. No! Eljösz? Czigányt is hivatok oda, azután
muzsikáltatom a nótáinkat, a míg mi vendégeskedünk.

Erre a biztatásra aztán megadta magát a fiú s követte kullogva az előre
siető hugát.

– Te, Czenczi!

– No. Mi az?

– Én utána számítottam s úgy találom, hogy abból a három huszasból nem
futja ki mindaz, a mit te elmondtál.

– Ejnye, de kiállhatatlan vagy azzal a te számításoddal! Hát aztán, ha
nem futja ki, majd találunk ki valamit. Én rendelek; én traktállak, te
csak vendég vagy és hozzálátsz. Mi közöd a többihez? Majd kitalálom én a
módját.

Csakugyan ki is találta.

A mint a piaczra kijutottak, a hol egymás hegyin-hátán terpeszkedett
vásáros bódé, laczikonyha, czizmadiasátor, ponyvaszinház, megpillantanak
egy zugban, két sátor közé elbujva, egy vándor bankárt.

No igen, egy népszerű mathematikust, a ki a fináncztudományokat népies
fölfogás szerint ismerteti meg a polgártársakkal: egy biribi bankárt.

Mint a kivánság, olyan kapóra jött ez a jó alkalom. Soha könnyebb módját
nem lehetne kitalálni a pénzfelszaporításnak.

A baronesse széttaszigálta az útjokból a fejeiket összedugó vásári
naplopókat a biribi bankig.

– Én teszek!

A bátyja vissza akarta tartóztatni.

– Te! Meglásd, elvész a pénzünk!

A baronesse haragos tekintettel nézett rá vissza.

– Elhallgass az ilyen szóval, mert kitagadlak!

(Az igaz, hogy nagyon is el kellett fajulni Arnold úrfiban az Opatovszky
vérnek, ha egy biribi bank előtt ez juthatott eszébe, hogy «hát ha ott
vesz a pénzünk».)

– Itt a huszas! mondá büszkén a kis baronesse; odadobva az egyik
ezüstpénzt.

(Akkor volt az, mikor hire kerekedett, hogy a huszaspénz elveszti
értékét, s minden ember sietett a dugaszban tartott huszasaitól
megmenekülni.)

A harmadik fordulónál, természetes, hogy mind a három huszas odakerült a
biribi bankár zsebébe.

Ekkor aztán a kárvallott testvérpár egymás szemei közé bámult. Mert
igazán bámulatraméltó dolog az, hogy az ember a játékon nemcsak nyerhet,
hanem veszthet is. Sok ember élte fogytáig nem tudja ezt elhinni, hogy
lehetséges.

Czenczi baronesse aztán nagyot nevetett a bátyja szomorú ábrázatjának.

– Úgy látom, hogy a te mai traktádnak már most prószit!

– No meg a te komédiába menetelednek is. Felelt az durczásan vissza.

– De annak még nem! Szólt Czenczi baronesse, egyik öklével a másikra
ütve. A mit én egyszer a fejembe vettem, annak meg kell lenni, csak
azért is!

– Eladnád még a párját is a függődnek, úgy-e?

– Mee! Szólt a baronesse, kiöltve a nyelvét a bátyjára. Te oktondi!
Azért nem adjuk el a másik függőt. Vannak más módszereink! – Gombold be
szépen a kabátodat, húzd a kalapod a félszemedre, aztán nyújtsd a
karodat. Így! Már most menjünk végig a vásáron, mintha sétálnánk. Tanulj
szépen, elegáns módon lépegetni, no! Hiszen tanított rá a tánczmester.
Azután nézegessünk széjjel kritizálva, fitymálva. Csak egy lorgnonom
volna, hogy azon keresztül nézhetnék.

Mint a kivánság, oly véletlenül termett ott rögtön egy kis zsidó gyerek,
a ki nyakába akasztott ládikában gyufát, szivarszipkát, fanyelü bicsakot
s más efféle népies luxusczikkeket árult. Annak a vándor kirakatában
volt mindjárt egy csomó binocle is, abból a drága fajtából, a minek a
foglalata mézeskalács, a nagyítója meg piros és zöld üvegdarab.

– Tessék tőlem vásárolni, nagyságos úr, nagyságos kisasszony.

– Méltóságos! Te pimasz! utasítá rendre a kezdő milliomost Czenczi
baronesse. S azzal kivett egyet a mézeskalács lorgnonok közül s
keresztül nézett rajta. – No ez jó lesz.

– Kérem, annak a kukkinzloknak az ára két krajczár, rebegé a
vándor-bolttulajdonos.

Czenczi baronesse a legkegyteljesebb leereszkedéssel intézett feléje egy
elbocsátó taglejtést a kezével s azzal kisérője karján tovább
korcsolyázott, tündérkönnyű lebegéssel; a lorgnonon keresztül
kritizálgatva a kiakgatott kendőket és ködmeneket a sátrak alatt.

– Kérem, az a kukkinzlok két krajczár, hirtelenkedék az utánuk iramodó
vegyesárus s mindenütt a sarkukban maradt ezzel az állítólagos
jogigénynyel, azok pedig úgy tettek, mintha nem is nekik beszélne;
megálltak, nevetgéltek, összesuttogtak, s megint promenáltak odább, a
kis rimánkodó kalmár mindenütt a sarkukban.

Végre eljutottak a komédia-bódé elé.

Deszkából volt a négy oldala, a teteje pedig ponyvából. Az elejét
különféle viaszos vászonra festett képek diszítették. Keletindiai
vadállatok, fehér haju kisasszony, majomember; – a legkiválóbb helyet
egy magyar ruhába öltözött tánczosnő foglalta el sárga kurta viganóban,
zöld pruszlikban, kék ingvállban és veres topánkákban, egyik lábát a
másikkal kigyómódra összefonva.

A sátor előtt volt egy emelvény, azon ült egy majomnak öltözött ember, a
ki az egyik első lábával egy öreg dobot püfölt, a másikkal dorombot
pengetett a szájában, az alsó lábaival réztányérokat vert össze s a
fején csengetyüs pagódlit rázott. Maga a komédia-bódé tulajdonosa, a
Herkules, vad indiánnak öltözve, bomlott a kurta emelvényen, mutogatta a
szájtátó vásáros népeknek a ponyvára festett csodákat s magyarázta
magyarul, tótul, németül keverten azoknak a virtusait s a közben
kiszemelve az áldozatot a sokaság közül, a kinek a zsebében ágaskodik az
öt garas ennyi műélvezet megváltásáért.

A mint ez az indus meglátta a népsokaság közül kibontakozó úri
testvérpárt, azonnal lefutott az emelvényről s a bódé veres függönyös
bejárata elé plántálta magát, a legnyájasabb képet vágva, a minő csak
egy irokéz főnöktől telik.

Czenczi baronesse előkelő fejbólintással kegyeskedett észrevenni az őket
illető mély bókot és invitácziót: «belieben majne hohen Herssaften!»

– Parlez vous francais? mondá Czenczi baronesse.

Oh, hogy ne parlirozna.

– Avec plaisir! Avec le plus grand plaisir, oh oui, madame la comtesse,
et monsieur le comte!

Ez már finom ember! Egy ranggal feljebb titulál.

Czenczi baronesse aztán folyvást francziául beszélt hozzá.

– Mi hallottuk önnek a hirét, mæstro! Ha csak fele is való annak, a mit
az ön programmja igér, akkor ön megérdemli a magas pártfogást,
professor.

(Mæstro! Professor! A komédiás képéről kezdett leizzadni a festék a nagy
dicsőségtől.)

– Ön ennek a műintézetnek a directora – nemde?

(Még direktor is!)

– Nekünk szándékunk holnapra egy kis meglepetést szerezni a méltóságos
mamának a születése napjára. Vous savez. Az a nagy palota a szökőkuttal
az udvarán. Van saját szinházunk benne. Ha ön egy érdekes programmot
állítana össze e napra, fölöttébb lekötelezne vele. A honoráriumot bizza
ön a mi nagylelküségünkre.

A direktor úr egészen el lett bódítva ily fényes ajánlat által.
Odafordult a kasszánál ülő kövér asszonysághoz, a ki nem értett csak
csehül, annak magyarázta meg gyors szavakkal a nagy eseményt.

(– Te, a mama agyoncsap, ha komédiásokat viszünk neki a házához! suttogá
Arnold a huga fülébe.)

(– Ugyan légy veszteg és ne fecsegj annyit!)

Az impressarió kannibáli módon mély hódolattal hajolt meg a magas
meghivás előtt: a félbajuszát is elvesztette a nagy dicsőségében, úgy
kellett neki ujra felragasztani.

– A propos! (Ezt most már Arnoldhoz intézte Czenczi baronesse.) Te,
talán most megtekinthetnők néhány perczre ezt a műintézetet? Lehetne egy
kis időt szakítanod a lovaglási iskolából. (Vonakodj egy kicsit.) Ejh
no! Csak azért, hogy meggyőződjünk a mæstro művészi erőiről; egy
pillantást vetünk szét, egy pár számot végignézünk s aztán megyünk.

A direktor pogányul meg volt hatva e szerencse által.

– Méltóztassanak, főméltóságtok, exczellentiátok besétálni.

A kövér asszonyság a piros sirtinggel behuzott pénztárnál a tenyerén
tartá eléjük a belépti jegyeket.

– Mi itt az entrée? kérdé Czenczi baronesse, a lehető leglaposabbra
huzva össze szempilláit, hogy a kövér asszonyságon végignézhessen.

– Ah! uraságok tetszés szerint! Rebegé a director.

– C’est signé! selypité Czenczi baronesse s belibegett a bátyja karján a
bódéba fizetés nélkül.

A kis vándor kalmár oda is utánuk akart tolakodni.

– Hát te mit akarsz? rivallt rá a csepü- és emberevők nagy fejedelme.

– Az én két krajczárom – a kukkinzlokért.

A két krajczárt ugyan nem kapta meg, hanem kapott helyette egy pofont, a
mi megért három krajczárt. Azonban azzal a nyereséggel nem volt
megelégedve, sőt inkább ott maradt állhatatosan a komédia-bódé
közelében, a vevőire leskelődve.

Odabenn ez alatt folyt az előadás.

«Szép Dalinka kisasszony, más néven az alföldi tündér, előadása a magyar
tánczból, így mondva palotás és csárdás solo.»

Az alföldi tündér épen akkor végezte a magyar solo tánczot ugyanazzal a
tekervényes figurával, a miben a viaszos vászonra le van festve, a két
lábát kigyónak fonva össze s aztán lábujjain jobbra-balra csúsztatva
magát végig a szinpadon (a mi nagy önfeláldozás egy magyar kebeltől!)
Valami derék tenyeres-talpas vászoncseléd volt, épen olyan sárga
rokolyában, zöld pruszlikban, piros bársony topánkában, a hogy a
prospectus elárulá. A táncz végeztével csak úgy hámlott a fehér és piros
vakolat ábrázatjáról az izzadtságos igyekezet miatt. Egy szál kintorna
húzta a táncz mellé azt a szép dallamos nótát, hogy «Eladtam a kakasom,
tizenhárom garason»; a mit tökéletesen kiegészítettek a nemzeti bajadér
topánsarkaira csatolt csettegő rézsarkantyuk.

A tisztelt publikum a nézőtéren csak a második helyet, és respective a
harmadikat tölté meg egészen, a mikre öt garas és két garas volt az
entrée (még itt garasban beszéltek), az első hely egészen üres volt, a
most érkezett uraságok tehát egészen genirozatlanul elhelyezkedhettek a
rangjukat megillető zártszékeken.

– Biz ez fertelmes volt, mondogatá egy tót honoratior felesége ott a
második helyen. Ez már csak korcsmába való. Oda is csak a falusi
csárdába. Hogy hányta vetette a szemtelen a lábait! Ugyan jó, hogy a
gyerekeket el nem hoztam. No lássuk már a majom-embert.

Czenczi baronesse pedig épen az ellenkező véleményt osztá.

– Ugyan, édes direktor úr, mondá francziául az udvarias vadembernek,
legyen oly szives még egyszer eljátszatni a kedvünkért a megelőző
piècet: mi nagy kedvelői vagyunk a nemzeti táncznak. Ez a koronája az
előadásnak.

Ebből persze a tót honoratiornő egy szót sem értett, tehát ellent sem
mondhatott.

Az impresario azonnal készségesen eltünt a ponyva mögé, a hova az
alföldi tündér bevégzett munkája után visszavonult, s sikerült neki azt,
nemes ambitiója felcsiklandozása által, meg egy pohár ánizslikőr
frissitőül felhörpentése mellett rábirni, hogy újra kifesse a képét s
még egyszer kibokázzon csipőre feszített kézzel a három kecskelábon
nyugvó szinpadra s rákezdje a solo-magyart a kintorna zengedelmeinél. A
tót asszony hasztalan kiabált odahátul, hogy «csoéto to kutykuruty!» ő
már ezt egyszer látta, akkor is csunya volt, most még fertelmesebben
ugrál. Ő itt hagyja az egész komédiát, visszakéri a pénzét! Czenczi
baronesse annál hangosabban nyilvánította magas tetszését, bíztatva
Arnold bárót, hogy tapsoljon még jobban; maga is szabad folyást engedett
elragadtatása kifejezéseinek: «ah! superbe, magnifique! C’est pour
devenir fou! Pompásan volt! Még több tűzzel! Erélyesebben! Brava! brava!
Excellente! Non plus ultra!» A heczczelt tündér annál jobban rugdalt a
lábaival a világ minden sarka felé, annál jobban verte össze a két
bokáját a levegőben, hajtogatta a lábait a ficzamodásig, míg egyszer a
nagy művészi lelkesedésben egy hatalmas hanyatteséssel fejezé be a
tánczot s azzal teljes szinpadi sikert aratott.

«Brava, brava! Da capo!» kiáltozott tapsolva az előkelő nézőpár, míg a
karzat veszett röhejben tört ki, a szemérmetes második hely ellenben
haragos szitkozódásban adott kifejezést a megsértett erkölcsi érzület
tiltakozásának.

– Veru bozse, az ilyenekre oda se kellene nézni az olyan gyermekeknek,
mint ezek itt ni! Nem hogy még tapsolni neki. Csak én volnék az anyjuk!
Patvarkodék a tót honoratiorok nőnemű képviselője a második hely első
padjában.

Az impresario sietett helyreütni a fiascot világhírű acrobatai
mutatványaival, a melyek, mint a programm mondja, még senki által utól
nem érettek, combinálva levén négy palaczkból, egy székből, magából az
impresarióból, és egy kis négy esztendős fiucska vagy leánykából, úgy,
hogy utoljára a palaczkok tartották a széklábakat, a szék karja a
Hercules fejét s a Hercules talpai a kis leánynak a kezeit, a meg aztán
a kezein állva nyujtá ki a lábait az ég felé.

– Juj, juj! Jesuska moje! szörnyüködék a hangadó hölgy. Ránézni is
iszonyat! Szegény poronty! Ha leesik, béka se lesz belőle többet!

– Te! Sugá oda Arnold bárónak Czenczi baronesse. Mikor a mama is ilyen
figurákat csinált!

– Ugyan ne légy bolond!

– No? Talán szégyenled! Nekem magamnak is kedvem volna hozzá.

– Lássunk már szebbet ennél! kiabált a nézők fürmendere. Lássuk már,
hogyan húz pántlikát a szájából? Meg a többit. Hol van itt a fehérhajú
kisasszony, a kinek piros a szeme? Aztán még a majomember! Te Marczi! Ha
a majomember jön, akkor hazaküldd a feleségedet, meg ne nézze! Mi fog
most jönni, komédiás úr? Az ostromló pudlikutyák? Hallja, azt előre
megmondja, mikor lőnek, hogy én akkor bedughassam a fülemet.

A nagy művész azonban mind nem hallgatott ezekre az interpellátiókra,
mert ő egészen le volt foglalva azon magas elismerés kifejezései által,
a melyben őt a magas uraságok részesítették, bíztosítva őt felőle, hogy
mindaz, a mit láttak, a netovábbját képezi a művészeti tökélynek, s hogy
a holnapi díszelőadásnál a palotában csak mentül több táncz legyen
fölvéve a programmba, s végül tartogatva ez a legutóbbi acrobatai
mutatvány, mint pièce de resistance. Azzal felkerekedtek, mint igazi
uraságokhoz illik, nem várva be végig az egész előadást.

A direktor egész a cassáig sasirozott utánuk, gyakorolva magát a
bókhajlongásban. Úgy látszott, mintha titkos vágyak epesztenék keblét,
annak a megtudása után, hogy vajon mi lesz az a nagylelkű jutalom, a
mire a magas uraságok, a kik tetszés szerint fizetnek, a kilépéskor el
fogják maguk határozni.

Nem kell nyugtalankodni.

– Addio direktor úr! üdvözlé a művész Olymp Apolloját a kis baronesse,
magas protectori fejemeléssel. Holnap délután egész társaságával együtt!
A vendégszereplési tiszteletdíjat bízza ön a mi munificzencziánkra. Úgy
hiszem, hogy meg lesz ön vele elégedve.

– Eh, eh, heh! hehengetett a direktor, nem tudva, hogy azt mondja-e
erre, hogy «merci bien!» vagy azt, hogy «sapristi!» De hátha, kérem
alássan, nem eresztenek be bennünket a kastélyba?

– «Palotába!» Igazítá őt helyre Czenczi baronesse. Azzal finom
mosolylyal kapcsolá ki a spenczerét összetüző mellcsatot, az arany
cserebogárral (rézből) s azt odanyujtá a művészfőnöknek.

– Csak ezt az ékszert mutassák önök a «major domus» előtt, s rögtön be
fogja önöket vezetni a palota szinpadjára. A revoir!

A komédiás furcsául fintorította félre a két hegyes bajuszát a szájával,
hol jobbra, hol balra, azt a tenyerébe tett klenodiumot műbecsmérelve:
vajon megéri-e azt a tíz garast, a mit alacsonyabb uraságok szoktak a
bemenetelnél fizetni.

Czenczi baronesse pedig karját Arnold báró karjába akasztva, tovább
lejtett, oly applombbal, mint a ki annak az öntudatával lépeget, hogy
háromrőfös sleppet húz maga után, pedig kurta gyerekruhája volt.

A kis vándorkereskedő azonban még mindig meg volt a világon s nem
liquidált.

– Kérem, ez a kukkinzlok két krajczár!

– Úgy? mondá Czenczi baronesse, akkor nem kell! azzal visszaadta neki a
mézeskalács-binoklet.

A mire a bankár-embryo nagyot bámult s nagy keseregve panaszlá a társul
akadt pipaáruló compagnonnak. Ez aztán a szép gscheftecske! Meghordozza
a kukkinzlokomat a theatrumban, megnézni rajta a ballétot s akkor
visszaadja. Csak még sok ilyen vevőt kaphatnék!

Az úri testvérpár pedig büszkén sétált végig a vásáros bódék utczáján
tovább.

– No, te már a magad komédiábameneteled kisvihákoskodtad, mondá Arnold
báró. De hát az én traktám?

– Majd ennek is módját ejtjük, csak ne essél mindjárt kétségbe!
Vigasztalá őt Czenczi baronesse. Gyere, sétáljunk arra a laczikonyha
felé.

– Csak nem gondolod, hogy oda is beülünk majd lakmározni, utólagos
fizetés kilátásba helyezése mellett. Tudod, hogy nem ad már nekünk
kontóra senki a faluban még csak egy tojást sem.

– Ejh, ki tudja? Menjünk arra. Hallod? ott dalolnak és muzsikálnak.

– Valami részeg paraszt.

– Én nagyon szeretem a részeg parasztokat nézni, kivált mikor
összeverekednek. Az még szebb, mint a komédia.

S erővel arrafelé vonszolta a bátyját, a honnan a kurjongatás hangjai
jöttek.

A félfedelű laczikonyha alatt mulatott másodmagával egy difinyós
betyár-legény. Egész viseletéből látszik, hogy nem erről a vidékről
való. A keresztlábú asztal egészen az övé, meg a rajta végignyujtott
rézfokosáé. Oda senki sem mer más letelepedni. Mert ez a vidékbeli
legénység nagyon békeszerető. Ennek pedig a strucztolla a kalapja
mellett hirdeti, hogy a folyam tulsó partjáról való, a hol csak a híres
verekedők viselhetik a strucztollat, a kiket senki le nem vert. Azért, a
kinek valami éhe, szomja van, csak nagy hirtelen igyekezzék megkapni, a
miért idejött, s elkölteni a sátoron kívül állva. A korcsmáros tűri a
rakonczátlan vendéget, mert az kegyetlenül fizet, csak úgy repülnek a
tarisznyából a tizes bankók. Nem csinál kárt a gazdának azzal, hogy
egymagának lefoglalta az egész asztalt. Épen most dobta ki onnan a
betyár az urasági hajdut, meg a megyei pandurt egymásután, a kik ott
mindenféle alkalmatlanságot csináltak.

Az a másik meg, a kit eltűr még maga mellett, egy vén czigány, a ki egy
felállított hordó fenekére elhelyezett czimbalmán igyekezik utána verni
azt a nótát, a mit a betyár-legény elbusultában eléje dalol:

  «Czigány asszony gunyhója,
  Kigyulladt a hátulja;
  Beleégett a vajdája
  A vajdának a leánya,
      Ihajja, hajja!»

A drágalátos czigánypecsenyeillat csábítólag hívogatja a járókelőket.
Egy neki gyürkőzött kövér termetű asszonyság süti azt azon frissen egy
nagy rézüst sistergő zsírjában, megforgatva a kétágú villával, aztán egy
kétfelé vágott garasos fehér czipónak a közepébe nyomva, úgy osztogatja
a vevőknek. Az öreg csaplárosnak elég dolga van a csappal, a bort, sert
kimérni. A laczikonyha hátulja csak gyékénynyel van bedeszkázva, s annak
a hasadékain keresztül kiváncsi gyerek-had kukucskál be a magánosan
dévánkodó betyárra. «Nem szaladtok mindjárt?» rivall az rájuk
egyszer-egyszer, a fokost felemelve. Szaladnak is azonnal.

Az ifju úri testvérpár megállt a laczikonyha előtt. Sok élvezni való
volt ott: a nyalka betyár-legény, az új nóta, meg az édes pecsenyeillat.
Lehetett látni az arczaikon, hogy az nekik mind a három tetszik.

A betyárnak hamis szeme volt.

– Te diák! kiálta Arnold báróra. Gyere közelebb.

(– Hallod? Azt mondja nekem, hogy «diák!» szólt neheztelve Arnold báró
Czenczi baronessehez.)

(– Ne fedezd fel magadat, hogy ki vagy? Maradjunk incognito: ez nagyon
érdekes lesz.)

Arnold báró odament a betyárhoz.

– No, hát mit tetszik?

– Hát szereted-e, szógám, a czigánypecsenyét?

Csiklandós kérdés volt.

– Hát miért ne szeretném?

– Hát egy karafina bort be tudnál-e vágni?

– Az sem lehetetlen.

– Hát az a leánycseléd kicsoda ott veled?

(– Mondd neki, hogy szeretőd vagyok. Ez nagyon tréfás kaland lesz, sugá
Czenczi baronesse a bátyjának.)

– Ez itt? Mondá Arnold báró. Ez itt a nagyanyám.

Erre mind a ketten nevettek, a betyár is meg a kis baronesse is.

– Hát te még élczelni is tudsz? sugá Czenczi, a bátyja karjába csipve.

– Ej, hiszen te fügegyerek vagy! mondá a betyár. No, kerüljetek belül,
aztán telepedjetek le az asztalhoz: én vagyok az az úr, a ki fizet. No,
ne féljetek semmit. Nem bántok én ilyen apró-cseprő csivatag népet,
eszem azt a tátottszájú szenteteket!

Arnold báró még tétovázott; de Czenczi baronesse előre tuszkolta.

– Te! Ez nagyon érdekes kaland lesz.

– No, csak oda beüljetek a szegletbe, a hol nem néz a szátokba ez a sok
csőcselék. Szaladsz innen te gyezsepogyes! Hej édes szülém (a betyár
ezzel a czímmel szokta megbecsülni a korcsmárosnét) czifra tányérba
ennek a két selyemvendégnek azt a czigánypecsenyét; aztán foghagymát is
rá sokat, hogy meg ne ártson a gyönge termetüknek. Kend meg bátyám uram
abból a jobbik borából egy karafinával. Te meg Ragyás, verd el a
nótámat.

Minden parancsolat úgy ment, mint a zsinór. A betyár addig oda sem
nézett, a míg a vendégei lakmároztak, csak rakta egyedül egymagában azt
a tánczot, a mit senki sem tanít, csak úgy magától jön, a lassú is, a
frisse is, ahogy a nóta a láb alá huzza.

Egyszer aztán nagyot ugrik s megüti a fejével a sátor tetejét. «Kicsi
nekem ez a ház! Kirúgom az oldalát!» No hát most! Ki a legény a
csárdában?

Azzal felkapja a fokost, megpörgeti a kezében.

A bámuló népség szalad szerteszélylyel.

Arra a betyár egészen csendesen visszamegy az asztalhoz s rákönyököl a
fokosára s csendesen szól Arnold báróhoz:

– Hát kis öcsém, van-e neked szép irásod?

– Hogyne volna?

– Hát jó volt-e a bor?

– Ahol jobb nincs, ez a legjobb.

– Innál még, ha megtöltenék?

– De majd sok lesz.

– Soh se sajnáld. No te kis lány ugorj egyet. Hadd látom, mekkorát tudsz
ugrani? Hozd tele ezt a karafinát frissen.

Czenczi baronessenek végtelenül tetszett ez a tréfa. Ugrott is a
palaczkkal, maga vitte azt a korcsmároshoz, s tartotta a csap alá.

A betyár arra nagy csendesen mormogá Arnoldnak:

– Hát ahhoz értesz-e, gyöngyöm, hogy hogyan kell egy irásból valamit
kivakarni?

– Ahhoz is értek.

– No hát nézd, édes tubám, szólt a betyár, előhúzva a táskájából egy
útlevelet s kiterjesztve azt Arnold elé. Innen kellene ezt a szót ni
szépen kivakarni, aztán a helyébe irni azt, hogy «Kolokát Péter». No de
itt a bor; húzz egyet belőle.

Szükségtelen volt. Arnold úgy volt nevelve, hogy egészen hiányzott nála
az az erkölcsi érzék, a mi külömbséget tud tenni, hogy mi szabad, mi nem
szabad? A mióta eszmélt, mindig azt tanulta, hogy csalni, hazudni,
eltitkolni az embernek a mindennapi föladata.

– Hát aztán megtudnád-e ezt tenni rubintom?

– Hogy ne tudnám? Ide vele.

– Hát akkor nesze ez a peniczilus. Ujdonatuj, most vettem: ezt is neked
adom. Tudod már, melyik ágával kell vakarni? Aztán itt van egy üveg
tinta, meg egy réztoll. Mert hogy épen olyannak kell lenni az egyik
irásnak, mint a másiknak. No hát csak csináld meg szép csendesen. Nem
háborgat senki.

S hogy Czenczi baronesse se háborgassa a bátyját, a betyár elállta a
leány útját nagy dévánkodva: «hát te gyönyörüséges kis porczellán
babácskám, nem tanulnád-e meg azt az én nótámat: «én a vajdát nem
bánom!»

De sőt inkább az volt a legforróbb vágya Czenczi baronessenek, hogy azt
a nótát eltanulja.

– No hát dalold utánam, te kis éretlen aranyalma! Ide vigyázz, Ragyás:

  «Én a vajdát nem bánom,
  De a lányát sajnálom,
  Piros bársony topánkája
  Jól illett a lábára,
  Jól illett a lábára.
      Ihajja, hajja.»

Czenczi baronessenek, bár még kifejletlen, de szép csengő hangja volt és
igen jó hallása: az első elődalolásra már övé volt a nóta s aztán együtt
énekelte azt a parasztlegény férfias baritonjával. A pár-dalra sok nép
összecsődült s az Czenczi baronessenek nagyon tetszett.

(– Nézd, a kis baronesse a betyárral együtt dalol a laczikonyhában!
mondogatták egymásnak nénémasszonyék s nagyot szörnyűködtek rajta.)

A legény fel is magasztalta érte.

– Ej ha! hugám! hiszen te olyan csinosan dalolsz, hogy beválnál
komédiásnénak a debreczeni nagy szinházba.

Ezt a bókot begyébe is szedte a kis baronesse.

Arnold báró az alatt vakargatta ki szépen a betüket az útlevélből: senki
sem ügyelt rá.

A nótának rendesen táncz a vége. A vén Ragyás a lassú tempóból a frissbe
ment át; a betyár elkezdte először egymagában járni, a hogy szoktuk
elbusult jó kedvünkben, elébb csak a czigánynak, aztán szétnézünk s a
kit legközelebb kapunk, kis leány, vagy kövér dajna, úrhölgy, vagy
szolgáló, megragadjuk, megforgatjuk, hát ő is úgy tett a kis
baronesse-szel, a könnyű alak csak úgy repült a két kezében. Czenczi
baronessenek ez még a nótánál is jobban tetszett. Olyan animóval járta,
mint akármely falusi nimfa. Utoljára, mikor már a parasztlegény
abbanhagyta a tánczot s rágyújtott egy új nótára, akkor Czenczi
baronesse egymagában járta, csipőre tett kézzel. Nem tanulta ő soha ezt
a tánczot, de talentuma volt hozzá s aztán maga a nóta diktálja azt a
láb alá, a nyoszolyó nóta, a mit parasztlakodalmon dalolnak:

  «Hopp itt a tisztán!
  A padló deszkán,
  Nem leszek többet
  Nyoszolyó leány;
  Nem ülök többet
  A vőfély mellé!
  Ha leszek, leszek:
  Menyasszony leszek;
  Ha ülök, ülök
  Vőlegény mellé!»

A komédiabódéból épen akkor jött ki a közönség.

– Jezuska moje! kiálta fel a tót honoratiornő elszörnyedve. Ott tánczol
a betyárral a laczikonyhában! De már ezt megyek megmondani az anyjának.

Arnold báró ezalatt elkészült az útlevéllel. Ügyesen végezte. Gyakorlott
szem kellett hozzá, hogy észrevegye azt a kis hamisítást.

A betyár félszemmel oda ügyelt.

Mikor látta, hogy a munka készen van, ott hagyta a tánczosnéját s
odament az asztalhoz.

– No, öcsém, hát készen vagyunk? mi?

– Itt van.

– Jól van. Hát már most igyunk még egyet egymás egészségeért.

– Nem kell több bor.

– No, de már az én kedvemért. (Nyilván nagyon le akarta itatni a
gyermeket.)

– Én a Pontius Pilátus kedveért sem iszom, ha nekem nem tetszik.

– No, hát akkor, édes szógám, kotródj innen a sátorból. Mert ha mindjárt
mégy, hát szép lassan elmehetsz, de ha nem mégy, hát annál hamarabb künn
leszesz.

S minthogy Arnold báró nem szándékozott rögtön hasznára fordítani az
intést, a betyár hirtelen karonragadta s olyan hirtelen kilökte a
laczikonyhából, hogy mire az körülnézett, már künn volt. Azután a hugát
is utána penderíté úgy, hogy az egyenesen odarepült a bátyja keblére.

– Semmirekelő gaz parasztja! dühösködék Arnold báró. Ha hátulról nem
támadt volna meg, a gyomrába döftem volna ezt a tollkést. Infámis,
czudar, bitang, betyár!

Akadtak jószívű emberek, a kik fejébe tették a földreesett kalapját s
aztán barátságosan eltávolították mind a kettőjüket onnan. Arnold
különben képes lett volna visszarontani s összeverekedni a betyárral.
Aztán szépen útbaigazították őket, hogy csak menjenek haza a kastélyba.

Arnold báró még útközben sem tudta elfelejteni a megbántást.

– Csak el ne adtam volna a pisztolyom, most agyonlőném a gazembert.

– Oh, kár volna érte, olyan jó tánczos, hallod?

– Tánczoljon az akasztófán!

– Azt mondta nekem, hogy beválnék a debreczeni szinházhoz
népszinműénekesnőnek. Hej, de nagy kedvem volna hozzá. Hogy el tudnám
dalolni: «én a vajdát nem bánom!»

S aztán végigdalolta az utczán pacsirtahangjával a most betanult csárdai
dalt; s mikor odaért, hogy «Piros bársony topánkája, Jól illett a
lábára», nemcsak maga rakta meg a tánczot, hanem bátyját is
kényszerítette rá.

Valljuk meg az igazat, hogy hol a bátyja támogatta a hugát, hol a huga a
bátyját. Be voltak csipve mind a ketten erősen.

Nem is találtak mindjárt egyenesen haza: előbb egy kissé el kellett
kódorogni a baromvásárba, aztán felmenni a Kalvária-dombra s onnan
apróbb-nagyobb kavicsokat hajigálni le a háztetőkre oda alant, mikor
aztán ezért a parasztok felzúdultak, s botrakaptak, hogy a kihágást
elkövetőket jól ellazsnakolják, akkor czélszerű volt megfutamodni s
aztán árkon, bokron keresztül a tulsó falu végére kerülni, úgy jutni el
a künn fekvő kastélyba. Akkorra már be is alkonyodott szépen.

A méltóságos báróné épen akkor érkezett haza az útról, Diadém úr
kiséretében. Nem lehetett tőle észrevétlen beosonni, mert meglátta a
hazaérkezőket.

Alkalmasint útközben beszélt már a honoratiornővel, mert rettenetesen
villámló szemekkel tekinte a gyermekek felé.

Arnold már jól ismerte ezeket a villámokat s ennélfogva igyekezett magát
lőtávolban tartani, meghuzódva egy oszlop mellé; hanem Czenczi baronesse
odafutott szeleburdian a mamájához s nyakába ugorva, megcsókolta az
ajkait egész őszinte örömmel, az is őtet vissza: a hogy két komédiásnő
szokott összecsókolódni, a ki egymást egész nap mindig szólja, szapulja,
de ha összekerül, öleli, csókolja.

A csókok Judás-csókok voltak: elárulták a foghagyma- és borillatot. A
báróné félrekapta a fejét.

– Ah, friponne! Qu’elle sent d’oignon!

S megtörülte a leánya csókjától a száját.

– Mais tu es grise! (Észre kellett vennie, hogy a leány pikós.)

Czenczi erre nagyot nevetett s félreugrott.

– Elle a du chic, la petite! szólt erre mosolyogva a báróné, Diadém
úrhoz.

Meghatva, hogy a mama francziául szól Czenczihez, Arnold is elődugta a
fejét az oszlop mellől; francziául nem szokott a mama haragudni. Hanem a
mint az ő borzas fejét megpillantotta, egyszerre át is fordította a
társalgást németre a báróné, öklét mutogatva Arnold felé.

– Wart Kerl! Du Lump! Heut sollen Reitgerten feil sein!

Azzal karját Diadém uréba akasztva, fellibegett a lépcsőkön. A termete
még mindig oly ruganyos volt.

– Szépen vagyunk! Mondá Arnold a hugának. Most beszéli az inas, hogy a
falu végén ott leste a mamát a Babiagoráné s mindent elmondott neki
rólunk, a mi a komédia-bódéban, meg a laczikonyhában történt. Ma nagyon
megvernek. Pedig a nélkül is olyan a fejem, mint egy kas.

– Ne félj semmit. Kivágom én magunkat. Eredj, mosdjál meg s igyál sok
vizet. Aztán majd érted megyek, ha készen leszek.

– Mivel akarsz készen lenni?

– Mivel? Golyhó! Ne félj te semmitől. Kihazudom én még a szenteknek a
fogait is a szájukból. Magamra veszek én mindent.

– Annál rosszabb rám nézve, mert a mama olyankor azt mondja, hogy te
vagy a nemeslelkű s én vagyok az, a ki minden rosszra ráveszlek.

– No csak eredj, igyál vizet. Én addig kifőzök valamit. Csak aztán
engemet hagyj beszélni, te bele ne szólj, akármit mondok.

Czenczi betuszkolta Arnoldot a szobájába, maga meg visszafutott az
előtornáczba.

A vén kapus kullogott felfelé a lépcsőn.

– Levelei jöttek a mamának? kérdé, elállva az utját.

– Igenis. Szolgálatjára. Felelt a kapus, s előszedegette a táskájából a
báróné távolléte alatt érkezett leveleket.

– Phü! fujt rájuk Czenczi, hogy akarja ezeket ilyen pipafüstösen bevinni
a mamához? Az mind a fejéhez veri magának. Várjon, mindjárt hozok ki egy
kis otkolont.

Azzal befutott a báróné öltöző-szobájába: felkapta a toilette-asztalról
a kölni vizes üvegcsét, a báróné eleget kiabált rá: «mi kell? hova
szaladsz a kölni vizzel?» de nem kapott tőle választ, olyan hirtelen
kifutott megint.

A kapus ezalatt bejött már az előszobába. – Czenczi kikapta a kezéből a
leveleket s elkezdte azokat szakértő vizsgálattal osztályozni sorba; «ez
váltó-ovás, ez is váltó-ovás, ez masamódkontó, ez a fehérneműs sürgető
levele, ez az ékszerész fenyegető levele, ez a fiskálistól jön stb.
ismerte ő azokat már a borítékjaikról. Ezeket a mama mind felbontatlanul
fogja a papirkosárba dobni.

Végre egy örvendetes levél akadt a kezébe.

– Ah, ezt a báró papa irja!

Rá lehetett ismerni a szörnyeteg irásjegyekről, de még inkább a
pecsétről. Opatovszky Kornél mindig aranyos spanyolviaszkot használt s a
czimere nagyon ismeretes volt.

– Ennek már kell az otkolon, mert ezt a mama elolvassa.

Czenczi végigöntötte a levelet illatszerrel.

Ezt ő anyjának egy hajdani komornájától tanulta el.

Az illatszertől az egész levél egyszerre átlátszóvá válik, s ha akkor az
ember a levelet a tükör felé tartja, szépen elolvashatja a java
tartalmát. Pár percz mulva az illatszer elpárolog s nem hagy maga után
semmi nyomot; a betük tintája nem fut szét benne, mint hogyha víz éri.

– Várjon, a mama épen öltönyt vált, mondá Czenczi a kapusnak. Azalatt a
tükör elé lépve, annyit olvasott ki az átlátszóvá tett levélből: «Ma
éjjel megérkezem. Lesz pénz elég».

Neki is elég volt ennyi.

Visszatette a levelet a többiek közé a chinaezüst tálczára.

– Várjon. Most nincs itt se inas, se szobaleány, majd bejelentem a
báróné-mamánál.

Azzal az illatszerből a saját tenyerébe is töltött s megmosta vele az
arczát, aztán szép nyugodtan visszavitte a báróné öltözőjébe.

S még egészen vakmerően odaállt eléje s azt kérdezé tőle:

– No! Elég jószagú vagyok már?

A báróné kegyetlen szemforgatással mondá:

– Hiszen várj csak! Majd rendelek én nektek mindjárt tormát, annak lesz
jó szaga. Hivd csak ide a bátyádat is.

Czenczi egyik vállát a másik után felrántva s a csipőit riszálva,
trallázott tovább, végig dalolva a termeken: «én a vajdát nem bánom».

– Beviheti már a leveleket a mamához, veté oda, elhaladtában a kapusnak.

Aztán átszökdécselt bátyja szobájába.

– Itt vagyok. Készen vagyok. Ne félj semmit. Rendben minden. Ma nem
kapunk ütleget és sötét szobát, hanem csókot, sokat. S a mi annál is
több, még vacsorát is.

– Oh be nagy bohó vagy!

– De nem vagyok: egészen okos vagyok. Ma úgy viseltük magunkat, hogy
azzal dicsekedni lehet. Te ne szólj semmit. Te csak hallgass. Most add a
karodat s csinálj büszke, önérzetes képet; lépj föl biztosan. Aztán majd
mikor én beszélek, alkalmazd az arczodat ahhoz, a mit én mondok: mutasd,
hogy meg vagy rettenve, aztán meg érzékenyülj el; majd megint szedd
össze magad és mutass elszánt bátorságot; mikor meg engem sirni látsz,
törölgesd te is a szemedet.

– Jaj, hagyj nekem békét…

– Ugyan légy férfiu! te gyáva! Legalább mikor más is lát.

– Hiszen épen az bánt, hogy más is lát. Nem szeretem, ha idegen
jelenlétében vernek meg.

– De nem vernek meg. Diadém is ott lesz. Annál jobb. Két embert sokkal
könnyebb bolonddá tenni, mint egyet. Mentül nagyobb a társaság, annál
könnyebb valamit elhitetni.

– De én ki nem állhatom azt az embert.

– Nekem pedig ideálom. Milyen szemtelen tud lenni! Milyen jól illik ez
egy férfinak! Ha én nagy leány volnék, bele tudnék bolondulni. No hát
gyere. Meglátod, hogy ma olyan komédiásné leszek, hogy mellettem mind
valamennyi elbujhat Debreczentől a Port-Saint-Martinig.

A társalgóba belépő testvérpár csakugyan ott találta már Diadém urat a
báróné-mama társaságában.

A báróné a mozaik táblájú asztal előtt ült, előtte az odavetett
lovagvessző; a bankár pedig a kandalló előtt állt, kétfelé vetett
lábakkal és szivarozott.

Czenczi baronesse előkelő mosolygással üdvözölte először a házi barátot,
azután a mamát. S azzal mindjárt belépett «in medias res».

– Hát akarod, mama, hogy elbeszéljek neked egy igen érdekes eseményt, a
mi ma kettőnkkel történt.

– Nagyon kiváncsi vagyok rá.

– Azt előre is megmondom, hogy egy olyan embernek az életéről és
haláláról van szó, a ki minket mindnyájunkat egyenlően érdekel, sőt
mondhatnám: tiszteletünkben részesül.

– Ugyan ki lehet az?

– A báró papa.

– Ah!

– Igenis ő az, a ki ma éjjel haza fog érkezni, még pedig nevezetes
összegekkel; de a ki a mi közbelépésünk nélkül ma éjjel ott feküdnék
meggyilkolva és kirabolva az útfélen.

A báróné meglepetve tekintett Diadém urra.

– Ez kezd érdekes lenni, mondá Diadém úr, egy új szivart véve elő a
tárczájából s meggyujtva azt a réginél; aztán megkinálta a bárónét a
tárczájával, az is kivett belőle egyet és rágyujtott.

– Kérek én is egyet! szólt Czenczi baronesse, s azonnal elfoglalt egyet
a havannák közül, leharapta a végét s rágyujtott a Diadém úr
szivartüzénél.

– De majd nem tudsz beszélni, ha szivarozol, mondá a báróné.

– Csak ezt a fokhagyma haut gout akarom egy kissé neutralisálni, szólt
Czenczi baronesse, kettőt-hármat szíva a szivarból s aztán odanyujtá azt
Arnold bárónak.

(– Hagyj békét, suttogá Arnold, a nélkül is úgy kóvályog a fejem.)

(– Hallgatsz mindjárt? S szivod szépen ezt a szivart? Állj oda a
kandallóhoz Diadém mellé s dugd te is a két kezedet a hátulsó zsebedbe,
úgy mint ő.)

– S szabad kérdeznem, hogy hogyan jutottál te ennek a nagy veszélynek a
tudomására?

– Igen véletlenül és egyszerűen. Mi ketten Arnolddal kisétáltunk
délelőtt…

– Megállj elébb! Mit nevezesz te délelőttnek?

– Azt az időt, a mikor még az ember nem ebédelt.

– Akkor ti nektek egy hét óta folyvást délelőtt van.

– Ejnye, hát már ezt is kifütyörészték? Hát már ehhez kinek mi köze van?

– A szakácsnak, lelkecském. Én átadtam neki a két hétre való
konyhapénzt, mikor elutaztam s ti kicsaltátok tőle a második hétre való
pénzt.

– Csak én magam csaltam ki! Hát ez meg így volt, ott a palotánk
kapujában roskadt össze egy szegény kivándorló honpolgár,
végkimerülésben. Vigasztalanul hevert ott, s egyetlen neje
kétségbeesetten tépte fölötte a haját. Két gyermek volt az ölében, egy a
hátán. Azok közül az egyik sánta volt, a másik vak, a harmadik néma.
Szegény nyomorultak! mondám én testvéremnek. Segítsünk rajtuk. Kérjük ki
a konyhapénzünket a szakácstól s adjuk át ezeknek. Inkább koplaljuk meg
azt magunk! – Hiszen mi csak megélünk valahogy saját dominiumunkban. És
úgy történt. Oh, ha láttad volna azokat a meghatott arczokat, a mikkel a
nyomorultak alamizsnánkat fogadták! oh, ha hallottad volna azokat az
áldásokat, a miket a reszkető martyrnő és három árvája rebegett felénk!
(Valósággal hullottak a könyei Czenczi baronessenek.)

– Te! A néma is?

– Eh, te szívtelen vagy! mondá Czenczi, s azzal odament a mamához,
durczásan kirántotta a mama zsebéből a zsebkendőt (a magáé ki tudja hol
veszett el?) megtörölte vele az orrát, a szemeit, s megint visszadugta a
mama zsebébe, a hogy szokás. Már most nem mondom tovább. Ha koplaltunk,
hát az is a miénk volt.

– De a szakács nem azon a véleményen van, mert ő is veletek koplalt s
már el akart szökni a háztól.

– A gyáva! Hát nem tudott magán segíteni?

– No hát jól van. Délelőtt volt, ti ketten Arnolddal kisétáltatok, és
hová?

– A vetéseket megtekinteni. A tiszttartó azt mondta, hogy az utóbbi fagy
nagyon megártott a rozsnak.

– Pompás leány! Én még sohasem tudtam annyira vinni, hogy megtudjam
külömböztetni, melyik a rozs, melyik az árpavetés?

– Ezt csak a gyakorlat által szerzi meg az ember magának, mondá Czenczi
baronesse, fölöttébb fontos arczkifejezéssel.

– No, hát aztán? Elfagyott a rozs vagy nem fagyott el?

– Ez csak a későbbi fejlődés stádiumában lesz megállapítható. Egyelőre
semmi komolyabb aggodalmakra nincsen alapos okunk.

– Azután! Hát azután?

– Azután visszatértünk a székvárosba. (Falu volt ugyan.) Útközben hangos
üdvözlés hatotta meg füleinket. A derék nagykereskedő, Rokomozer, állt
künn a műterme bejáratánál.

– Értsd: boltajtó.

– Mély tisztelete jeléül még a karszékéből is felkelt előttünk.

– Most mondtad, hogy állt.

– Hát hiszen épen azért állt, mert fölkelt. De ugyan kérlek, mama, ne
légy oly kicsinyes! Itt nagy dolgokról van szó. Életről, halálról és
pénzről. Ha te ezeket nem akarod meghallani, hát itt hagyunk, aztán
csinálj, a mit akarsz.

– Jól van, jól. Hát csak beszélj, mit mondott a Rokomozer?

– Elénk jött titokteljes ábrázattal. Kért, hogy térjünk be az
atelierjébe, igen komoly közleni valója van velünk. Én azt mondtam
Arnoldnak: eh mit? hisz ez egy tisztességes ember: nézzünk be hozzá. Mit
vétünk vele a rangunk ellen? És bementünk. A jó ember örömében egy tál
maczeszt tett elénk. Mi nem akartuk elrontani a kedvét s egy csipetnyit
megkóstoltunk belőle. Akkor a derék férfiu minden alkalmatlan személyt
eltávolítva a teremből, így suttogott hozzánk mély gordonka-hangon:
«Tudják már méltóságtok, hogy a méltóságos báró úr ma hazaérkezik?» – Mi
meg voltunk lepetve: nem tudtunk róla semmit. «Úgy éljek száz
esztendeig, a milyen igaz, folytatá a kitünő ember, ma kaptam a levelét,
melyben tudósít róla, hogy ne nyugtalankodjam: az az ügy, mely oly
égetővé vált, az ő mai hazaérkezése után azonnal ki lesz egyenlítve. Ő
meg fog felelni a kötelezettségének.»

A báróné és Diadém úr egymás szemei közé néztek. Ez nagyon közel jár az
igazsághoz. Holmi lejárt váltók históriája. Egy tizenharmadfél esztendős
kis leány hogy találna ki magától ilyeneket?

– Jól van, jól no. Ezt nem szükség tovább magyaráznod, te papagáj! szólt
közbe a báróné-mama.

Czenczi ártatlan képet csinált.

– Hát tudom is én, hogy miről lehet szó? Én csak azt láttam, hogy
Rokomozer nagyon meg van indulva és végtelenül érdeklődik a báró papa
iránt. – «Mert hát látja báró úr», ezt már nem nekem mondta Rokomozer,
hanem az Arnoldnak, «mostanában nagyon sok veszedelmes csőcselék kóborol
itt ezen a mi vidékünkön. A mióta a zsandárokat elvitték, s aztán egy
esztendőre a régi vármegye-urak visszakerültek, akkor megint odább
mentek, akkor ide jöttek ezek a sem ide sem oda urak, a kik csak adót
exequálnak, egyébre nincs gondjuk; hát azóta bizony azt sem csodálnám,
ha egy éjjel a háztetőt ellopnák a fejem fölül!» – No hát azt az Arnold
érti, én nem vagyok beavatva a politikába.

Arnold báró csak úgy merengette szemeit, hogy micsoda nagy beavatott
politikus lett ő belőle egyszerre!

– «Pedig hát a méltóságos báró papa rendesen éjjel szokott utazni,
nappal nem szeret a nagy meleg miatt. Itt pedig a nagy erdőkön keresztül
igen könnyen érheti az embert valami veszedelem. Hát nézze csak a
baronesse: – ezt már megint én hozzám beszélte a Rokomozer. Az elébb,
alig két órával ezelőtt, volt itt nálam az az alföldi tündér, vagy
micsoda? No tudja, az a komédiásné, ki itt a bódéban sólót tánczol.
Kérdem tőle, mi tetszik, szép kisasszony? mivel szolgálhatok? Azt
mondja: adjak neki egy font puskaport, aztán meg gyutacsot és nro 3
göbecset. – Minek magának, szép kisasszony, a puskapor, gyutacs, meg
göbecs? Nem szabad most őzekre vadászni, vadászati tilalom van. Kit akar
meglőni vele?» – Azt felelte, hogy holnap útra készül a trupp, meg
akarják tölteni a pisztolyokat, attól félnek, hogy valaki kirabolja őket
az erdőben. – Soha sem hallottam én életemben, hogy komédiás-truppot
kiraboltak volna, hanem ellenben annál többször hallottam, hogy az ilyen
csavargó szemfényvesztő csőcselék maga van összeköttetésben mindenféle
rablóbandákkal és orgazdákkal. Ezt elhihetik a Rokomozernek, mert ebben
a Rokomozernek sok tapasztalása van.»

A báróné és Diadém úr csodálkozva néztek egymás szeme közé. Tud ez a
leány valamit? vagy csak képzelete leli meg hazudás közben az igazat?

– «Én azt hiszem, mondá Rokomozer, hogy ebből a lőszervásárlásból valami
gonosz merénylet kerül ki a méltóságos papa ellen, a ki az éjjel fog
hazaérkezni.» Tudod mit? mondtam én erre Arnoldnak; nekem van egy jó
gondolatom. Főzzük le azokat a komédiásokat. A terv két percz alatt
készen volt. Hanem ehhez valami pénz is kellene, mondám a Rokomozernek.
S a tiszttartónk, a kinél a pénztárunk áll, most nincs idehaza.
Szükségünk lesz e tervhez öt forintra.

Arnold már közbe akart szólni, hogy hiszen csak egy forint volt! de
Czenczi egy tekintettel elnémította, a szemei azt mondták: «hát rabatt
nélkül hazudjam én nektek annyit!»

– «Adjon nekünk holnapig kölcsön öt forintot Rokomozer.» Az öreg csak
fejét lógázta s a két kezét a kaftánja két ujjába dugta. El nem tudom
képzelni, mi kétsége lehetett, hogy kivánságunkat teljesítse. A
büszkeség pirja elfutotta arczomat. «Jó! Tudom, hogy mi kiskoruak
vagyunk, adósságokat nem csinálhatunk. De ne aggódjék ön, a pénzét
megkapja holnap: ime addig itt hagyom önnél zálogba a fél függőmet, a mi
megboldogult nagyatyámtól rám hagyott családi emlék, a ki spanyol grand
volt és guadalaxarai herczeg. Ezt bizonyára nem fogom itt hagyni
veszendőben.» – Erre a biztosítékra aztán rendelkezésünkre bocsátá a
kivánt összeget. Mi abból legelőbb is egy csinos mellcsatot vásároltunk
a megnyerendő művésznő számára.»

– Úgy megy neki, mintha könyvből olvasná! Dörmögé halkan maga elé a
báróné.

Czenczi baronesse fidélis hányi-vetiséggel folytatta tovább.

Tervünk a legpompásabban sikerült. A míg én a foyerben a művésztársulat
impressarióját foglaltam el, lekötelező nyilatkozatokkal művészi
remeklései iránt, sőt azzal is felbiztattam, hogy ki fogom eszközölni a
méltóságos papánál és mamánál, hogy saját udvari szinházunkban is
bemutathassa rendkívüli produktióit…

– Nem hágy ki semmit… mormogá a báróné.

– Az alatt Arnold gentlemanlike modorban felment a kulisszák közé s ott
egy percz alatt úgy meghódítá az alföldi tündér szivét, hogy az semmi
titkát nem birta előtte többé megőrizni.

De már itt Arnold csakugyan tiltakozni akart. Ekkora seladonnak nem
akarja bemutatni magát – a mama előtt; Czenczi azonban észrevette a
dolgot s odafutott hozzá, dévaj nevetéssel megakadályozva őt, hogy
valamit mondjon.

– No, csak ne piruljon el, édesem, nem kell begyeskedni! Hiszen terv
szerint történt. (Közbe ne szólj, te ostoba, mindent elrontasz!)

Aztán ott maradt mellette s fogva tartotta a kezét.

– A kis művésznő bizony megvallott Arnoldnak annyit, hogy ő neki van egy
kedvese, a ki őket mindenütt kiséri. Tulajdonképen parasztlegény,
bizonytalan keresetmóddal, de a kinek mindig van pénze elég. Az pedig
most ott iszik és mulat a laczikonyhában. Nekünk elég volt annyit
megtudnunk. Ez az! A rabló. Ennek a számára vásárolták a lőszert. Ez
akarja a papát az éjjel az útban kirabolni. A mama nincs itthon, a
tiszttartó beteg, itt nekünk kell gyorsan és erélyesen cselekednünk. Mit
tegyünk? Fogassuk el azt a gyanús embert! Keressük fel a vásárban a
pandurt, meg a hajdút. Keresztül-kasul jártuk mi az egész vásárt, de nem
találtunk mi se pandurt, se hajdut. Utoljára rátaláltunk mind a kettőre.
Ott ittak mind a ketten a laczikonyhában együtt a betyárral. Az pedig
előbb leitatta őket, azután kidobálta a félszerből holtrészegen mind a
kettőt.

– S ezek mind a valószínüséghez közel álló dolgok.

– A betyár ott tánczolt, danolt, dorbézolt aztán egyedül, magában a
sátor alatt s hetykén hivogatta ki a szájtátó legénységet, hogy no, hát
ki áll ki vele egy szál fokosra, aztán meg a bámészkodó leányokat, hogy
ki mer vele egyet tánczolni! Minket leigézve tartott az a gondolat, hogy
ime ez azon ember, a ki a mi drága atyánk életét fenyegeti. Én Arnoldra
tekintettem. Elborult arczán olvastam a gondolatokat. «Menjünk oda
hozzá!» mondánk csaknem egyszerre. «Én ezt az embert lefőzöm és
leitatom», mondtam én. «Én pedig leütöm, ha az neked nem sikerül!» mondá
Arnold. (Fujd fel egy kicsit magadat! súgá neki, a lábára lépve.)

– Nos, azután? szólt a báróné, a ki már kezdett jó kedvre derülni.

– Hát azután az lett belőle, hogy én előbb megkisérlettem a vad embert
nyájas leereszkedéssel meghódítani.

– Tánczoltál is vele?

– Ha azt láttad volna! Ejh de pompásan tánczol. Csupa tűz, csupa erély!
Azt hiszem, hogy egészen meghódítottam a ficzkót. Hanem az a másik dolog
nem sikerült. A leitatás. Hiába hozattam neki egész batteria számra a
palaczkokat: nem birtam eláztatni. Ekkor Arnold így szólt: «most már
rajtam a sor: férfi dolga a többi», s ezzel merészen neki ment a
betyárnak, belékötözködött. Utoljára birokra keltek. Ah, ha láttad volna
Arnoldot, milyen volt a küzdelemben, egy hős, minden izma csupa aczél!
Kifacsarta a betyár kezéből a fokost s azzal olyat vágott neki a
karjára, hogy az bénultan esett alá. A veszedelmes betyár a mai
éjszakára képtelenné van téve, hogy drága atyánkat megtámadhassa, hős
fiának merész föllépése által. (Dicsekedjél hát magad is egy kicsit,
no!)

– Brava, bravi, bravissimo! tapsolt a báróné kaczagva s ledobta az
asztalról a lovagvesszőt.

– S ládd, ezt mi mind tőled örököltük! mondá nemes páthosszal Czenczi.

A báróné nem tudott hová lenni kaczagtában.

– Mit? Te! A bátyád aczélizmait, vagy a te hazudozási talentumodat?

– Mindkettőt édes mama! szólt Czenczi, odavetve magát anyja keblére s
átölelve annak a nyakát, s összecsókolva arczát és ajkait.

– Semmirekellők! mondá a báróné. Elmehettek előlem. Most aztán aludjátok
ki a mámort. Majd ha az apátok megjön, lehivatlak a vacsorához.

– No hát úgy-e, hogy megjön a papa? Nem hazudtam semmit. Nyujtsd karodat
Arnold. A siesta után, ha a soupéehez való toilettemmel kész leszek,
jöjj át értem és vezess le.

Czenczi baronesse nagyon sokat adott az etiquettere.


A BÁRÓ PAPA.

A két gyermek, a mint kiszabadult a családi törvényszékből, szaladt fel
a második emeletre. Ott voltak az ő szobáik: együtt a nevelőikével, a
míg t. i. nevelőik voltak, a kik azonban minden évben kétszer-háromszor
változni szoktak; azaz hogy megszöktek.

Czenczi baronesse, amint az anyja ajtaján kiszökött, azonnal elkezdett
fütyölni, s ezt folytatta még a bátyja szobájában is.

– Ugyan, kérlek, ne fütyölj! mondá neki Arnold.

– Nem tetszik?

– Fáj a fejem. Le akarok feküdni.

– Hát feküdjél.

– Eredj te is a magad szobájába.

– Minek?

– Hisz azt mondtad, hogy toilettet akarsz csinálni.

– Oh te, bolond, mintha nem tudnád, hogy mihelyt egy új ruhát kapunk, a
régit rögtön eladjuk a handlénak? Nincs énnekem két öltöző ruhám
egyszerre soha.

– No hát csak eredj innen mégis, kérlek. Szeretnék…

– Mit szeretnél?

– Egy nagy követ kötni a nyakamba s aztán a Vágba ugrani vele.

– Hahaha! Ez nagyon jó. S ugyan miért, kis kedveském?

– Megunta testem-lelkem ezt a rettenetes örökké tartó hazudást.

Czenczi még nagyobbat kaczagott erre a szóra.

– Oh milyen kedves vagy! Hát nem arra tanítottak bennünket, a mióta a
szemünk kinyilt szakadatlanul? A cselédek, hogy mit hazudjunk a mamának?
a mama, hogy mit hazudjunk a papának, a látogatóknak, a cselédeknek? Nem
hazudtak-e nekünk örökké? ha nem akartak valamit adni, azt elvitte a
macska! ha el akartak hallgattatni: jön a mumus! ha tanítani akartak:
jön a Mikulás! Az egyik nevelő nagyokat hazudott a zsidók történetéből,
s azt akarta, hogy higyjük el neki, a másik még nagyobbakat hazudott a
római istenek történetéből s az is úgy tett, mint a ki komolyan veszi a
dolgot. Aztán megtanítottak bennünket, hogy mit mondjunk ennek meg annak
az embernek, hogy meg ne tudja az igazat. Aztán szidták egymást
kölcsönösen, hogy hazudik a paraszt az ispánnak, az ispán a zsidónak, a
zsidó mindkettőnek, a doktor mindháromnak, a fiskális mind a négynek s a
szép asszony mind az ötnek: Hiszen rendes mesterség ez, mint a vízivás;
csak arra kell vigyázni, hogy meg ne ártson.

– No, én meg vagyok tőle csömörülve, s inkább volna kedvem vályogot
vetni a czigányokkal, térdig a sárban, mint ehhez az élethez.

– Nagyon hamar meguntad, kedveském. Hidd el nekem, hogy olyan jó az, az
ember annyit mulat rajta. Hanem persze nem olyan hült pofa kell hozzá,
mint a tied, a kiből az első rátekintésre meglátják, hogy most hazudott,
hanem úgy kell azt adni, a hogy én tudom; tudod, a hogy tinálatok
fiúknál a vívást tanítják, hogy nem kell az embernek a szemét
meghunyorítani, nem kell az arczát félteni a vágástól, hanem mindig
kitalálni, hogy hol hagyott az ellenfél valami rést, a hol oda lehet
neki vágni? hát látod, az én nekem épen olyan gyönyörüség, mint te neked
a kardvivás: csakhogy sokkal nemesebb szenvedély.

– Már úgymint a hazudás?

– Hát persze. Te az egyikben vagy kitünő, én meg a másikban. Látod, a
szegény báró papa, ő mind a kettőben olyan ügyetlen, hanem azért mégis
teszi mind a kettőt.

– Ugyan ne szóld meg hát az apánkat!

– No nézd! Egyszer mondok igazat s azért is megneheztelsz. De hisz azt
mindenki tudja, hogy a báró papa nem ért az elsőhöz, azért mégis
mindenkit provokál s akkor megszabdalják, nem ért a másodikhoz, azért
mégis mindig teszi s mindig rajta kapják.

– Eh! Én nem szeretem, hogy ha előttem így beszélsz róla.

– Jól van no. Jámbor tízparancsolatevő! Hát beszéljünk a báró papáról
nagyobb tisztelettel. Vajon milyen képe lesz neki ma megint?
Ráismerünk-e egyszerre, ha elénk toppan? No, mert tudod, valahányszor
beáll hozzánk, mindannyiszor más-más ábrázatot hoz ide. Minden
alkalommal gazdagítja a fénykép-albumodat egy új fölvételével, a mik
közül egyik sem hasonlít a másikhoz.

Czenczi baronesse felkapta az asztalról az ottheverő meglehetősen kopott
fényképalbumot s elkezdte annak a képeit sorba mustrálgatni.

– No ilyennek, mint ez a legelső, még én nem ismertem. Ezzel az uhlánus
tiszti jelmezzel. Kiváncsi vagyok arra az ellenségre, a kit a papa
valaha megkergetett. A fotográf reszkethetett, a míg őt levette! Ettől a
kétfelé hegyesített bajusztól. Huh! Már itt ezen a második képen egy
csepp bajusza sincs, hanem a helyett két oldalt hosszan leeresztett
cotelettjei: igazi angol. A félszeme elé csiptetve a monocle. How do you
do, sir? Tako, tako, gyekujem peknye! Ezen a harmadik figurán már megint
à la Henry IV. spanyol szakállal, keresztbe álló bajuszszal, felfelé
csavarintott üstökkel, lovagló csizmákban, ostorral a kezében. Akkor
vesztett olyan sokat a turfon. Igazán van oka rá ilyen büszkén
feltartani a fejét. No erre az alakjára már én is emlékezem ezzel a
felkunkorított bajuszszal, a haja középen elválasztva. Milyen epedő
mosolylyal tekint ki a világba. Kezében egy felnyitott könyv, a miből
olvas. Akkor volt ez, mikor azt a szép tánczosnét ide hozta magával s
azt akarta, hogy a mama fogadja meg társalkodónéjának. No hiszen erre a
képére nagyon jól fogsz emlékezni te is: a hol magyar gavallérnak van
öltözve; pitykés dolmányban, darutollas kalap a szemöldökére lenyomva, a
két bajusza hegyesen szétáll, mint két patkány farka. Ez meg akkor volt,
mikor el akartak válni a mamával egymástól; aztán azon czivakodtak, hogy
melyikünk melyiknek maradjon? A báró papa minden áron téged akart
magával vinni, a mama meg nem akart oda adni. Egy darab ideig egymás
keze közül ragadoztak ki bennünket, kiabáltak, szitkozódtak, az egyik a
kezednél, a másik a lábadnál fogva húzott magához, én eleinte sirtam,
azután meg nevettem: utoljára a mama megharagudott, kilökte a báró papát
a szobából, s aztán mind a kettőnket utána dobott, hogy vigyen magával,
akkor aztán a báró papának egyikünk sem kellett; ott hagyott, megint nem
láttuk egy esztendeig.

– Oh milyen gonosz nyelved van.

– Van biz én nekem még gonoszabb is. Azt is tudom, hogy a báró papának
még a névaláirása sem ugyanaz egyik esztendőről a másikra, hol a régi,
hol az új nevét használja. Néha mindkettőt együtt, azok mellé majd az
igazi keresztnevét, majd meg a magyarosítottat; a vonásai, a kézirata, a
neve után kanyarított czifra mindig változnak; úgy, hogy már hivatalosan
ki van rá mondva, hogy az aláirását csak úgy fogadják el hitelesnek, ha
a czimeres gyűrűjével, a mit mindig az ujján hord, oda nyomtatja utána a
pecsétjét.

– De hát te hol szedted össze mindezt?

– Hát a mamának volt egyszer egy kedvencz szobaleánya, az beszélte
nekem. Annak meg a Koczur barátunk beszélte.

– Te! Miért hívják ezt Koczur barátunknak?

– Azért, mert senki sem akar vele barátkozni.

– Vajon mije lehet ez a papának, hogy mindig magával hordja?

– Már mint – ő a papát. Úgy látom, hogy ez az egyedüli ember, a ki ő
neki szót fogad, meg ő is annak.

– Ki nem állhatom ezt az embert, olyan bizalmaskodva viseli magát, ha
itt van. Vendégek jelenlétében is végigfekszik a pamlagon, s a mamát
«tündér szép bárónénak» szólítja. Aztán mindenkiről rosszat beszél.

– Én szeretem, mert mulatságosan anecdotázik.

– No már most, kérlek szépen, ne háborgass. Nekem még ma valami sürgős
dolgot kell elvégeznem.

– Neked sürgős dolgod van, jó barátom?

– Tudod: mikor tavaly ilyenkor a papa itthon volt, s aztán egyszer csak
eszébe jutott neki, hogy kiexamináljon, hadd lássa mit tanultam.

– Tudom, tudom! hahaha! Mindenfélét kérdezett tőled, hogy van ez, hogy
van amaz? Te semmire sem tudtál neki megfelelni, aztán ő sem tudta
megmondani, hogyan van?

– Utoljára azt kérdezte tőlem, hogy «de hát mit tudsz mégis valamit a
világon?» azt feleltem neki, hogy tudok rajzolni, meg térképet csinálni.
– «No hát rajzold le nekem ezt a mi kastélyunkat egészen az építészeti
szabályok szerint, fundamentomostól együtt, a hogy a kőmívesmajszterek
szokták». Ezzel hagyott el.

– S te most akarsz ehhez hozzáfogni?

– Dehogy! Régóta dolgozom rajta; de el szoktam dugni az ágy fenekére,
hogy ki ne nevessenek vele.

Ezzel előkereste a szalmazsákja alól a rajztábláját. Azon csakugyan
rajta volt a kezdetleges vázlata egy palota ábrájának, alapvázlatával
együtt, a hogy ezt készíthette valaki, a kit erre soha sem tanítottak.
Készen volt az egész, csak egy kis igazgatás kellett hozzá.

– Ezzel én most elkészülnék, mire a papa megjön, hogy meglepjem vele,
csak az a baj, hogy a gyertyám mindjárt elég.

– Az ám, másikat pedig nem adnak. Azt mondják, miért nem megyünk már
aludni? Megállj! Én gondoltam ki valamit. Tudok valahol egy darab
viaszkot, a mivel nagy parádé idején az inas a szobákat szokta
kifényesíteni.

– Mit csinálsz vele?

– Azt csinálom, hogy az alsó szoknyám kötőjéből levágok egy darabot, azt
keresztül húzom a viaszkon bél gyanánt, azt meggyujthatjuk s te
rajzolhatsz mellette szépen.

A terv nagyhamar valósítva lőn, a hevenyészett mécsest beletették egy
cseréptányérba s annak a világánál folytatta Arnold a rajzolását.
Czenczi odatámaszkodott a háta mögé s igazgatta, hogy ez így jobb lesz.

A nagy palota egyik részében akármi történhetett, a másikban nem vették
észre. Valaha húsz embernél kevesebb cselédség soha sem lakott abban,
most pedig alig csengett-bongott benne tíz élő lélek, az is egymástól
szétszórva.

A viaszkmécs ez alatt úgy megtöltötte a szobát füsttel, hogy Arnoldnak
ki kellett nyitni az ablakot, hadd jöjjön be egy kis friss levegő.

A mint az ablakot kinyitotta, valami lármahang ütötte meg a fülét.

– Hallga! Nekem úgy tetszik, a papa szavát hallom.

– Nem ismersz te arra, mondá Czenczi; hiszen tudod, hogy a szavát is
mindannyiszor elváltoztatja, a hányszor megtisztel bennünket a
látogatásával, egyszer leptetve beszél, másszor sebesen és orrhangokon,
néha nem tudja az «r»-et kimondani, majd meg lemélyíti a hangját, mintha
a föld alól beszélne fel. Nem ismered te azt így meg.

– De pedig ő az, mert nagyon káromkodik. Azt mondogatja, hogy
«ezermilliom kutyalélek!»

– Akkor ő az! Ez az ő szava járása.

– Siessünk elébe!

– Én jobb szeretném, ha más sietne előre.

De Arnold nem ügyelt rá, felvette a kabátját s szaladt ki a folyosón, őt
aztán Czenczi sem hagyta magára, hanem utána ment.

A káromkodó hang már ekkor jött fölfelé a lépcsőn.

– Vajon milyen megjelenése lesz ezúttal a papának? kiváncsiaskodék
Czenczi.

No ezt bizony nehéz lett volna ezúttal kitalálni, mert az egészen
rögtönzött megjelenés volt. Ebben az alakban nemcsak saját két gyermeke,
de akárki sem ismert volna rá báró Opatovszky Kornél úrra.

Hogy a rajtalevő ruha micsoda kelméből volt? azt nem lehetett kitalálni,
mert arra a sár azon módon rászáradt, a hogy a pocsolyában meghentergett
benne, s most ez a szikkadt agyagréteg olyan pikkelyes hüvelyt képezett
rajta, mintha krokodilus bőrt viselne; a kalapjának nem volt semmi
emberi formája, a bajusza, szakála össze volt keveredve a zöld
békalencsével, a mi a pocsolya felszínén szokott úszni: az orráról le
volt horzsolva a bőr, s a félarcza úgy fel volt dagadva, mint egy czipó.
S ehhez a jelmezhez még egy ölnél hosszabb vastag füzfadorongot hozott a
kezében. A kapus félve kisérte, a lámpással világítva az útjába.

– Ezer milliom kutyalélek! rikácsolá tönkrerekedt hangon: Hát jön-e már
valaki elém a kastélyból? Vagy meghalt minden ember?

S a hányat szólt, annyit ütött a füzfadoronggal a lépcsőkre, meg a
falra: csak úgy csattogott.

Legelső volt Arnold, a ki elkapta a kezét.

– Hagyd abba ostoba! Hol akarsz megcsókolni? Nem látod, hogy csupa sár
vagyok?

A nagy zajra aztán a báróné is előjött a szobájából Diadém úrral, az
inas is a gyertyával.

A báróné összecsapta a kezeit.

– Micsoda állapotban van ön?

– Micsoda állapotban! recsegé a báró úr. Egy becsületes disznót nem
kellene így megfüröszteni a sárban. Bele kellene ültetni magát a
főispánt egy huszonnégy órára.

– Ön felfordult talán?

– Talán? Nem én! A kocsi fordult föl. Én meg kifordúltam belőle.
Háromszor dültünk fel ebben az átkozott útban. Egyszer lágyba estem,
kétszer keménybe. Kicsi hijja, hogy a kezem, lábam el nem törött. Még
«talán!» Holnap főbelövöm a főispánt, meg a szolgabirót. Így kell az
utat tartani az én birtokomon keresztül? Gyalog kellett baktatnom egész
a határkorcsmától kezdve. A hintóm is mind összetörött. Koczur ott
maradt összekötöztetni, a hogy lehet. Úgy jöttem előre magam gyalog. A
kutyák majd lehúztak ebben az útban, azt gondolták, prikulics vagyok.
Csak most egy fotograf volna itt, hogy levétethetném magamat, s aztán
megmutathatnám neki, hogy milyen voltam: a főispánnak!

– Ellenben siessen ön hamar a szobájába; s igyekezzék magát tisztába
tenni.

– Tisztába tenni! Mikor minden ruhám ott maradt a hintóban.

– Elfeledte ön már, hogy itthon van. Hálóköntösét, vadászköntösét mind
ott fogja találni a helyükön.

– Úgy, igaz, köszönöm. Hát nyujtsa a kezét, hadd csókoljam meg; a
bajuszom ugyan csupa hinár; hanem azért a keztyüt nem piszkolom össze
nagyon.

– Arnold, menjen! segítsen az apjának, az öltözésnél.

– Kell is nekem oda kölyök. Elég az inas.

A báróné azonban nem engedett. Hadd legyen ő is ott. Arra gondolt, hogy
a vetkőztetés közben jó lesz valakinek ügyelni arra a sok pénzre, a mit
a báró magával hozott, s alkalmasint a kabátjába dugva hord most is.

A báróné és Czenczi baronesse nagy hirtelen berendezték a kandalló
szobát theázó teremmé, meggyujtották a samovár katlanát, felszeletelték
a hideg borjúsültet és sonkát, a mit a báróné magával hozott az útról (a
szakács még mindig nem volt retablirozva a hivatalába); rhumot, bort az
asztalra rakták, s midőn mindezekkel félig-meddig elkészültek, nagy
csetepaté ütött közbe. A folyosón pogány lárma támadt, valakit
kergettek. Alfons úrfi ijedt képpel futott be a szobába s az
ablakfüggöny mögé rejtette magát; utána pedig nagy csörtetve jött a
papa, igen sajátszerű fegyverzetben. Az egyik lábán nem volt lábtyű,
hanem a helyett a másikra rá volt szorulva az a bizonyos szarvasbogár
alakú szörnyeteg, a mit csizmahúzónak hívnak, s az minden léptével
nagyot csattant a padozaton. A hiányzó csizma ellenben ott volt a
balkezében, a jobbjában pedig az a mankóforma szerszám, a mivel a
lábtyűt megszokták nyomni, hogy a lehúzás közben engedjen. A báró
dühösen ordított.

– Fogjátok el a gazembert, hadd üssem agyon!

Szerencsére volt férfi a háznál: Diadém úr elállta a dühösködőnek az
útját.

– No nono! Mi történt? Mi baj van?

– Hát látott valaha a világ ilyen elvetemedett gazembert! Dühösködék a
báró. Más gyermek ilyenkor bőréből szokott kibújni örömében; ez a
gézengúz pedig a legelső szavánál is azon törekedik, hogyan semmisítse
meg az ő szülő apját! Nincs elég magas akasztófa ennek a számára!

– Hát ugyan mivel sértett meg?

– Te ahhoz nem értesz! Neked hiába is mondom. Te lelketlen pénzember
vagy. Nem tudod, mi a nemesség? Hát mikor én egész atyai jósággal
odanyujtom neki a lábamat, hogy húzza le róla a csizmát, s a közben
egész stentori kegyességgel.

– Talán mentori kegyességgel…

– Az mindegy! Azt kérdem tőle: no hát édes fiacskám, mondd meg nekem
görögül, hogy hívják a csizmahúzót? S erre a pokoli ördög, szemtelen
vigyorgással, azt feleli nekem: «én nem tudom, papa; hát mondd meg, hogy
hívják?»

– Hát mondd meg neki, ha tudod.

– Én nem tudom, mert az én epochámban nem tanítottak görögül, de az ő
epochájában már tanítanak; hát ő tartozik azt tudni.

A báróné közbevegyült.

– De hát legelébb is húzza fel a másik csizmát is a lábára, édesem.
Azután beszéljünk nyugodtan a mi rendes dolgainkról. A gyermekekről majd
beszélhetünk később. Remélem, hogy az útban nem történt önnel valami
komolyabb baleset?

– Ezer milliom kigyófarka! kiálta fel a családapa, belerugva magát a
felrántott csizmába. Háromszor felfordulok az úton. Egyszer belefuladok
a sárba. Az orromról lehorzsolok három krajczár ára bőrt. Kicsiny hija,
hogy a nyakamat ki nem töröm. S még azt kérdezik tőlem, hogy nem
történt-e velem az úton valami komolyabb baleset?

– No igen. Értem alatta: nem volt-e önnek valami kellemetlen kalandja,
útonálló rablófélével?

– No hiszen csak az jött volna most elém. Még nem ettem
zsiványpecsenyét, de ma felfaltam volna, a ki elém jön.

– És így remélhetőleg a pénzét biztonságba helyezte ön?

Ez volt a bárónénak a legfőbb aggodalma.

– A pénzemet? Már mint a pénzemet?

– No igen, az egész összeget, a mit magával hord.

– Az egész összeg, a mit magammal hordok, mindössze is negyvenöt forint
ötven krajczár.

– Az lehetetlen, hisz ön azt irta hozzám, a ma érkezett levelében, hogy
lesz pénz elég.

A báró úr furcsa képpel tekintett Diadém urra s mutatóujjával bökdösött
felé.

– Hát én azt értettem alatta, hogy ő fog pénzt hozni.

Diadém elnevette magát, a báróné pedig türelmetlenül dobbantott a
lábával.

– Ez már léhaság! Mi szükség lett volna önnek arról írni, hogy mit hoz
Diadém úr? Hisz arról én jobban vagyok értesülve. De hiszen ön
Rokomozernak is írt arról, hogy pénzzel jön haza.

– Micsoda? Hogy én irtam volna Rokomozernek? ki meri ezt az
istentelenséget állítani?

– Itt vannak a saját gyermekei, a kik olvasták önnek levelét
Rokomozernél.

– Hogyan? Az én saját gyermekeim lépnek fel ellenem hamis tanunak?
Készek a hamis esküt letenni a saját apjuk ellen! Jöjj elő te,
apagyilkos, ismételd a rágalmadat!

– Nem a fia, a leánya olvasta.

– E szerint én hazudok! Az én szavam a hazugság!

Most közbelépett Czenczi baronesse. Az önfeláldozó gyermeki szeretet
magaslelküségével lépett közbe.

– Szüntessék meg a vitát, drága szülőim! Nem! Az én kedves atyámnak nem
szabad hazugságban maradni. Én hazudtam! Én vétettem az igazság ellen.
Büntessetek meg engem. Én vagyok a vétkes.

A bárót ez a föllépés egészen kétségbeejtette.

– Itt van ni! Most meg már egész nagylelküen magára vállalja a hazugság
terheit! Még a nagylelküt játszsza ellenemben. Most már aztán mindenki
azt fogja hinni, hogy csakugyan én hazudtam. Hozzák ide rögtön azt a
Rokomozert!

Erre Czenczi baronesse egyszerre lábujjhegyre emelkedett.

– Megtiltom! Egy Opatovszky baronesse meghalhat, de nem engedi magát
szembesíttetni egy plebejuszszal! Itéljetek el: én nem szólok többet.

Opatovszky Kornél egyik kezében a csizmahuzóval, másikban a letoló
mankóval fordult Diadém barátjához, annak vállaira borulva.

– Oh barátom, hogy ilyen atyának ilyen gyermekei lehetnek!

Erre Diadém úr is, meg a báróné is nem állhatták meg, hogy hangosan föl
ne kaczagjanak.

– No de, kedves barátom, mondá Diadém úr, csakugyan gondolj rá vissza,
vajon nem lehetséges-e, hogy te egyszer valamikor irtál ilyenforma
tartalmú levelet Rokomozernek, a miben biztatod, hogy hozod a sok pénzt?

– No, a mi igaz, az igaz, de nem ma!

– No hát akkor nyugodjunk meg a dologban. S minthogy a thea készen van,
lássunk hozzá. Aztán majd könnyebben értjük egymást.

– Nem bánom. Hanem az a gazember üljön velem szembe, hogy mindig a szeme
közé láthassak. Mert ez egy irtóztató gonosztevő. Nézd, hogy állanak a
szemei keresztbe. Csak te tudnál valami fegyintézetet ilyen kiskorú
gonosztevők számára, hogy oda be adhatnám vagy tíz esztendőre! Nézd! Meg
sem rágja, a mit lenyel. Ez képes volna az apját megölni: úgy tartja a
kezében azt a kést! No, te semmiházi. Hát ne húzd le úgy a fejedet. Hát
nézz a szemembe! No hát mondd meg, hogy hitták görögül a zsidóboltost?

Erre a kérdésre Arnold még jobban lehúzta a fejét.

– No, ott van ni. Azt sem tudja.

– De édes barátom. Csitítá Diadém úr. Hisz a hellenek idejében még nem
voltak Hellászban a zsidók.

– Hogy ne lettek volna? Hát hiába mondaná a népszólás: «zsidót viszek
görögnek!»

A báróné ma azonban különösen kötekedő kedvében volt, s ezuttal elég jó
oka is volt rá, hogy azt a báró ellen fordítsa.

– De uram, nem lehet ezt rossz adomákkal elütni. Önnek a levele
határozottan szólt. Ön tudja azt jól, hogy miről van szó. Önnek kellett
e napokban pénzt kapni.

– No igen. Annak a nyomorúságos negyvenezer forintnak a kamatját, a mi
le van téve.

– S a mit nem adnak ki másnak, egyedül önnek.

– No, igen, hát no! Két ezer forint az egész.

– Négy napja, hogy ön azt megkapta.

– Mennyi lyuka volt már annak!

– Tudom. Például Pozsonyban az Arany-Rózsánál a fáró-bank!

– Micsoda fáró-bank? Nem is az Arany-Rózsánál van. Ott sem voltam.

– No hát a szép chansonette énekesnő az arenában.

– Micsoda chansonette énekesnő? Soha a nevét sem hallottam.

– No hát hova tette ön a kapott pénzt három nap alatt?

– Oh édes papa! szólt közbe Czenczi baronesse, tedd meg kérlek szépen a
kedvemért, mondd azt, hogy kirabolt az úton egy alföldi betyár.

Erre Diadém úr nem állhatta meg, hogy fel ne kaczagjon. A báróné mérges
volt, de mégis elragadt rá a nevetés.

Erre aztán Kornél báróból kitört a csinált düh. Fölugrott az asztaltól s
az asztalkendője két végét rángatta a két kezével, mintha szét akarná
tépni, s homlokon ütögetve magát, nagy elkeseredéssel kiálta föl:

– Oh, az borzasztó, mikor ilyen elvetemedett gyermekei vannak egy «ilyen
apának!»

Az ilyen apára való hivatkozás csak még jobban fokozta a felköltött
derültséget.

– Parancsolja ön a gyermekeit a szobáikba! mondá a báró papa a báróné
mamának. Akkor nyilatkozni fogok.

Czenczi nem várta be a parancs-szót. Kapott rajta, hogy hivatalból
kergetik el s ezzel megszünik az inquisitio. A két gyertyatartó közül az
egyiket felkapta s indult vele kifelé, útközben a kredenczen hagyott
sonkamaradékot a zsebébe csusztatva. Példáját Arnold is sietett követni.

– Hohó! kiálta utána Kornél papa, megragadva a fia gallérját. Hová
viszitek azt a gyertyatartót?

– A szobánkba. Nekünk nincs gyertyánk.

– Hát tudod-e, hogy hívják görögül a gyertyatartót?

– Ugyan hagyj már Arnoldnak békét, papa! Szólt közbe Czenczi,
kiszabadítva a bátyja gallérját az apja körmei közül. Hiszen azt minden
ember tudja, hogy a gyertyatartót görögül kandelábernek hívják!

Azzal futott kaczagva a bátyja után.

A báró papa ellenben elkeseredve dőlt Diadém úr nyakába, zokogó
pathoszszal rebegve:

– Oh barátom! Az irtózatos, mikor egy apának ilyen gyermekei vannak!
Szólj: nem tudsz valahol egy szigorú katona-iskolát, a hova ezt a
ficzkót beadhatnám? a hol mindennap kurta vasra vernék. Okvetlen zsivány
lesz belőle.

Diadém úr lerázta a válláról.

– No, uram, hát folytassuk a dolgot. Mondá a báróné.

Kornél ezt úgy értette, hogy visszaült az asztalhoz s elkezdte a
felszelt sonkát fogyasztani; ez volt az ő dolgának a folytatása.

– Hát lesz szives ön felvilágosítást adni a négy nap előtt felvett
összegnek a hovafordításáról.

– Öhöm, vakkantá az rá, teletömött szájjal. Aztán nagyot nyelt, egyet
ivott rá, megtörölte a száját. Ekkor aztán egészen bizonyos volt felőle,
hogy a mit most fog elsütni, az olyan puska lesz, a mitől mindenki
elveszti a harczi kedvét. Azonnal hozzáfogok, mihelyt az én kedves
Diadém barátom szives lesz a maga számadását előterjeszteni és
felvilágosítani, hogy hova lett az apátvári uradalomnak tizenhárom
esztendei jövedelme, a minek a kezelése ő rá volt bízva? Hová lett
hatvanezer hold földnek a jövedelme? A malmok, a fűrészmalmok, a
papirosmalom, a vasgyár, a schweizerei, az üveghuták javadalmai? A
regale, a vámok, a bérletek? Mit hajtottak be azok a nagyszerű
beruházások, a miket létrehozatott az én költségemre, a mikre annyi sok
adósságot felszedtem, hol vannak a részvénytársaságok dividendái, a
miknek alapítója lettem? Mind ezeknek úgy hiszem, olyan halomra kellett
már nőni, hogy ha az napfényre kerül, akkor az én számadásra váró
kétezer forintom tört számnak se válik be mellette.

Diadém úr és a báróné összenéztek s mind a kettő egyszerre mormogta ezt
a szót: «Koczur!» Ennyi bölcseség Kornél bárótól magában ki nem kerül.
Erre már őt okvetlenül a spiritus familiáris eszelte fel.

Diadém úr félrevont szájjal mosolygott s szivarját beledobta a
kandallóba.

– Nagyon örülök rajta, kedves báró úr, hogy önt egyszer olyan kedvében
találom, a mikor erről a tárgyról tüzetesen ohajt értesülni. Abban a
reményben, hogy önnel e napokban okvetlenül össze fogok találkozni,
elhoztam magammal mindazokat az adatokat és okmányokat, a mik tizenhárom
évi működésem tisztába hozatalára vonatkoznak. S ha kivánja, rögtön
előhozhatok mindent s megkezdhetjük.

Kornél báró nyugtalanul tekintgetett körül. Nem érezte maga mellett
Koczurt, s az esze nagyobbik részét annál szokta tartani.

– Hát ezt majd halaszszuk nappalra. Én a sok részlet megvizsgálásához
úgy sem igen értek: lesz más, a ki érteni fog hozzá. Én csak azt
kérdezem: nekem van egy roppant nagy birtokom, a min akkor, midőn a
gyámság alul felszabadultam, nem volt semmi adósság, mindent
letisztázott a gyámom. Ellenben egy kerek millió készpénzt adott a
kezembe. Angliából hozattam magamnak vendégeket a vadászatra. Ostendeből
az osztrigát, Johannisbergből a bort s Berlinből az elsőrendű
énekeseket, Koczur mellett még egy irnokot kellett tartanom, a kinek
egész nap dolgot adott a részvényeimről és államkötvényeimről a
szelvényeket leollózni; a míg most…

–… A míg most: segített neki az eszmekört kiegészíteni maga a báróné,
mikor fülig sárosan haza érkezik ön egyedül, itt várja a hideg sonka,
savanyú vinkóval, a gyermekei rongyosan s azok közül az egyik, hogy egy
ebédet kiszédeleghessen magának, kénytelen a laczikonyhában maga danolni
és tánczolni a betyár közönségnek; s jelenleg Koczuron kívül még egy
egész Rokomozert kell önnek tartani, a kinek egy egész nap dolgot ád
feljegyezni, hogy mikor, hol és kinél jár le önnek egy váltója, mikor,
hol és kitől lehet új kölcsönt felvenni, hogy a réginek az uzsoráját
kifizessék vele? Úgy-e, hogy ezt akarta ön mondani?

– Nagyon jól be van ön avatva, báróné. Csókolom kezeit. Igenis. Ez a
kérdés. Hogyan lehet ez így, barátom, Diadém?

Dehogy lett ebből valami számadás! Hiszen minden évben megkisérlették
azt egyszer, vagy többször is, hogy egymásnak beszámoljanak, a földesur
és a meghatalmazottja; de mindig azon végződött a mulatság, hogy a báró
úr a harmadik, vagy negyedik kellemetlen tételnél felugrott a helyéről,
közbekiáltva, hogy ez mind ostobaság! s aztán csak azon volt, hogy most
hirtelenében kerítsenek neki valami pénzt, azért aztán, hogy azt
megkapja, beleegyezett mindenbe, aláirt mindent, a mit eléje tettek, s
igyekezett mentül előbb menekülni hazulról.

– Ostobaság! Csupa merő ostobaság! Mindennek a kormány az oka. A
vasgyárak tönkrementek, mert a kormány leszállította a magyarországi
hizott marha kivitelét Ausztriába, a keleti marhavész miatt. Jól van. A
czukorgyáraink megbuktak, mert a kormány felemelte a czukorrépaadót. Hát
miért nem buktatjátok meg ezt a kormányt?

– Azt magam is szeretném tudni.

– De hát utoljára is valami jövedelme csak volt ennek a rengeteg nagy
dominiumnak?

– Igenis. Negativ jövedelme.

– Mi az a negativ jövedelem?

– Hát az, hogy rá kellett fizetni.

– Ezt nem vagyok képes felfogni.

– Pedig nagyon könnyen megérthető. Egy esztendőben aszály volt, a
másikban tavaszi fagy; a közbeesőben lenyomott gabonaárak. A bérlők mind
tönkrementek. A majorsági kezelés alatt levő birtokokon készpénzen
kellett venni a cselédeknek a deputátumot. Ilyen elemi csapások idején
más nagybirtokos akképen segít magán, hogy összehúzza a kiadásait,
otthon marad, lemond költséges szenvedélyeiről; «mi» azonban ennek az
ellenkezőjét tettük, épen akkor kezdtünk hozzá a legnagyobb fényüzéshez.

– No ebben, azt hiszem, hogy egyikünk sem vethet a másiknak a szemére
semmit.

– A legnagyobb veszedelme azonban az apátvári uradalomnak ebből a
szerencsétlen viszálykodásból ered a két szomszéd család, a Temetvényiek
és az Opatovszkyak között.

– No, hogy ennek vége nem szakadt, annak, úgy hiszem nem én vagyok az
oka.

(– Hanem én! veté közbe a báróné.)

– Persze, hogy ön! Mert ha én ön helyett Temetvényi Pálma grófnőt veszem
nőül, hát akkor…

(– Hát akkor most ez volna a világ legszánandóbb teremtése, nem én.)

– De hát utoljára is, én fumigálom Temetvényi grófnak a torzsalkodásait
ellenem!

– Tegye azt, édes báró! folytatá Diadém úr. Hanem ezen torzsalkodások
között van mégis egy, a mi önt tökéletesen tönkre teszi.

– Tökéletesen!

– Olyan tökéletesen, hogy ez által lehúzza önnek a lábáról az utolsó
csizmát és koldusabbá teszi önt a piaczon szerencsétlenkedő nyomoréknál.

– Ugyan mi lehet ez a nagy dolog?

– Azt hiszem, hogy ön erre a tapasztalat után is, rá jöhetett volna. Nem
vette ön észre, hogy a mint ön ennek a megyének a hiresen jó
országútjáról lekanyarodott a saját birtokán átvivő utakra, legalább
háromszor felfordult a hintajával.

– Úgy gondolom, hogy emlékezem rá még.

– Valószinüleg találkozott még útközben egy néhány terhes szekérrel is,
a mi oda volt rekedve a feneketlen kátyuba, sőt egy pár kidőlt lovat is
láthatott az árokparton heverni.

– No hát!

– No hát ez így megy végtől végig az egész uradalmon keresztül, egyik
falutól a másikig.

– Hát miért nem csináltatja meg a vármegye az utakat?

– Hiszen ez a kulcsa az egész veszedelemnek. Temetvényi gróf, a ki ennek
a megyének a főnöke, keresztül vitte Bécsben a kormánynál, hogy az
eddigi országút helyett, mely mindenütt a völgyben és lapályokon vitt
keresztül, egy új országutat készítsenek, a hegyháton fel, természetesen
stratégiai szempontból előnyesebbet az eddiginél s a mint ez az új
országút meg lett nyitva, a régivel felhagytak. Ezzel azután az egész
birtok az enyészetnek és pusztulásnak lett átadva. Ha egy utat egy
esztendeig nem gondoznak, az azután nem út többé. A miénk pedig már öt
év óta el van hagyva.

– Remonstrálni kellett volna a kormánynál.

– Tán nem tettük? Mikor az egyik kanczellárt kapaczitáltuk, akkor az
kapta magát, odább ment, jött a másik. Mire ezzel rendbejöttünk volna,
itt volt a harmadik. És annak mindegyiknek kisebb gondja is nagyobb volt
annál, hogy az az apátvári országút miatt Temetvényi grófot
megharagítsa. Az eredményt már most tetszik látni. Az utunkra, a ki a
nyakát ki nem akarja törni, rá nem mászik. E miatt minden gyárunk,
malmunk tönkrejutott. A gabonának beszállítása a piaczig annyiba kerül,
hogy nem marad rajta nyereség, kereskedő meg tájékunkra sem jön, mert
hat ökörrel sem tudja kivontatni a szekerét. Az utazó inkább még egyszer
akkorát kerül, csakhogy elátkozott vidékünket körülhajókázhassa. E miatt
a regalénk jövedelme is felénél alább szállt; vendéglőst, korcsmárost
alig lehet már ide édesgetnünk; az egész apátvári uradalomnak a
becsértéke legalább ötven százalékkal alábbszállt. Ezt köszönjük
Temetvényi Ferdinánd gróf haragjának.

– Hát csináltassuk meg az utunkat magunk.

– Erre magam is gondoltam. Csakhogy egy ily útnak a jókarban tartása
bele fog kerülni évenkint tizenöt – húsz ezer forintba, most pedig,
annyi éves elhanyagolás után, hogy egyszerre újra elkészíttessük: ötven
– hatvan ezer forintra volna szükségünk. Hát ezt honnan vegyük?

Opatovszky Kornél a körmeit rágcsálta ennél a nehéz kérdésnél.

– Nem lehetne talán…

– Mit gondol ön, hogy mit lehetne tenni?

– A magas kormányt…

– Megbuktatni?

– Nem. Hanem szépen megkérni, hogy lássa be a dolog szükségét.

– No lám. Milyen kár, hogy önnek ez a jó ötlete hamarább nem támadt.
Legalább találkoztunk volna. Nekem magamnak is járt ezen az eszem. Addig
lótottam-futottam egyik hivatalszobából a másikba odafönn Bécsben, míg
csakugyan találtam hajlandóságot arra, hogy a kormánytól kölcsönt kapjak
ennek az útnak a helyreállítására. Megvolt már igérve. Én meg is tettem
az előintézkedéseket. Hanem akkor egy igen kedves jó barátunk egyszerre
elrontott mindent.

– Ki volt az a semmirekellő? kiálta felförmedve Kornél.

– No csak kérem, ne nyilatkozzék ön ily elhamarkodva felőle. Tartsa
vissza a véleményét, a míg a nevét megmondom. Ez a jó barátunk volt:
báró Opatovszky Kornél.

– Micsoda? Én?

– Senki se más, mint ön maga. Kegyeskedjék csak visszaemlékezni az én
igen tisztelt barátom, hol méltóztatott járni tavaly?

– No, ez furcsa!

– Nem értem az egész esztendőt, hanem úgy – ez időtájban.

– Különös egy kérdés!

– Például az olaszországi útja alatt.

– De hát én arról mind számot adjak, itt, az asszony előtt?

– Oh kérem, ne tessék félreérteni: korántsem szándékoztam holmi kényes
természetű titkokat szellőztetni: nincs ehhez a dologhoz a szebbik
nemnek semmiféle vonatkozása.

– Hát micsoda? Monacót érti talán?

– Oh nem, nem. A roulette-bankról sem akarok semmiféle gyónási titkokat
kicsikarni. Egyenesen egy férfiúnak a meglátogatásárál van szó, egy
hires, nevezetes férfiuéról.

Kornél báró szétnézett a világba s az ujjain számolgatá: «hires,
nevezetes férfiak? olyan nekem minden napra jut kettő. Ki lehet az? A
vörös herczeg? – Liszt Ferencz? – Renán? – Antonelli bibornok? – A vas
herczeg? – Ira Aldridge? – Rabbi Hirsch Dænemark?» – Ezeket mind
meglátogattam, az igaz. De csak azért, hogy hát elmondhassam, hogy
beszéltem velük. Útba estek.

– Épen csak az igazit tetszett kifelejteni. Hát Caprerában nem volt ön?
– Az is útbaesett, úgy-e?

– Úgy? Az «öreg urnál!»

– Az ám, Garibaldinál. A ki minden emberre nézve öreg úr; de azért még
sem megy oda hozzá minden ember.

– Egészen kiment az eszemből, igazán mondom. Nem is tudom, hogy miről
beszélt az öreg; annyit tudok, hogy reggelire kivitt bennünket a
kecskéihez s megtanított: hogyan kell az embernek kecsketejet
reggelizni, a nélkül, hogy előbb kifejné; délre meg zöld babot adott
ebédre minden nélkül. Végül azt a tanácsot adta, hogy ne hordjunk hosszú
szárú csizmát, azzal is több lesz a pénzünk.

– Ez mind nagyon valószinű. Csakhogy ebből a látogatásból valaki
(kétségtelenül önnek az utitársa) aztán nagy históriát kerekített.
Elmondta, hogy milyen nagy örömmel fogadta a távol Magyarország
képviselőit a világhírü hős, s milyen biztatásokkal bocsátotta el őket
magától.

– Ezt az ostoba Koczur tette.

– Meglehet biz az. Ez az interview megküldetett az olasz, angol és
franczia lapoknak: azok mind lelkiismeretesen kiadták, természetes, hogy
a német lapok is mind azon módon általvették. Itt meg aztán több sem
kellett Temetvényi Ferdinánd grófnak, a mint egy ilyen lapot megkapott,
futott fel vele Bécsbe, bemutatta, micsoda országháborító forradalmár ez
az Opatovszky! hogy köti a ligát Garibaldival! Ott azután szépen
elverték rajtunk a port. A mit én megcsináltam, azt mind visszacsinálták
s többet tudni sem akartak az apátvári uradalomról, meg annak a rossz
útjairól.

– De hisz én nem csináltam Garibaldival semmit. Én otthagytam: rá sem
gondoltam többet.

– Tökéletesen meg vagyok felőle győződve, hogy ha ön ott lett volna is a
vitéz tábornokkal Aspromonténál, akkor sem lőtték volna meg a királyi
bersaglierik jobban a derék hősnek a lábát, mint a hogy megtették; hanem
már egyszer ez a hír a báró urnak odafenn veszett nevét költötte s
minket mindenestől hátravetett.

– De hisz az ostoba Koczur beszélt rá, hogy menjünk oda.

– Az ostoba Koczur önnek a megrontó ördöge!

– Önnek rég el kellett volna üzni magától a Koczurt! kiálta közbe
indulatosan a báróné.

– Mindenét el fogja ön veszteni a Koczur miatt! heveskedék Diadém úr.

– Azonfölül még a becsületét is! Azt is feláldozza a Koczur! Toldá hozzá
a báróné.

– Akkor elébb főbelövöm a gazembert, a Koczúrt! ordíta fel nemes
elbusulásában Kornél báró.

– Juttassa ön inkább az akasztófára a semmirekellő Koczúrt, mint a
kutyát! Tanácsolá a báróné.

… «Szerencsés jó estét kivánok, uraim! Kisztihand baronesse!» recsegé
egy borizű hang a felnyiló ajtó mögül: épen a jelszóra érkezett meg a
sokat emlegetett Koczur.

«Ah, a Koczur! A kedves Koczur! Krisztigott! Hozta Isten!» hangzott
eléje minden oldalról, s báró, báróné, Diadém úr, az volt a
szerencsésebb, a ki elébb kezet szoríthatott vele.

(Tán csak nem hallgatózott az ajtóban? Kitelik tőle!)

Az arcza gömbölyű volt, mint mindig. Ez a világravigyorgó pofa nem is
tudna mást kifejezni, mint ezt az örökös mosolygást. Ez nevet, ha
haragszik, nevet, ha meg van ijedve, nevet, ha szembeszidják.

Ő nem jelenik meg olyan sárosan, mint útitársa, minthogy volt annyi
elővigyázata, hogy a hol dülős út következett, ott előre kiszállt a
hintóból s gyalogolt mellette. Legfeljebb a csizmái sárosak. Az pedig őt
nem bántja. Majd feltisztítják holnap a cselédek a padlóról a sáros
nyomokat. Ezzel következetesen a kezeit sem tartja szükségesnek elébb
megmosni a kulimáztól, a mi a kerék helyretevése közben bőségesen
ráragadt. Elég, ha az ember a bundába beletörölte az ujjait. A bundát is
csak ott a salonban veti le. Elfér az egy pamlagon. Ellenben a nyakába
akasztott vadásztáska belsejéből különféle nagybecsű tárgyakat huzgál
elő, sorba rakva az asztalra. Először egy sült kappant, aztán egy döbön
liptai turót, meg egy fehér czipót, végül egy halmaz pogácsát.
Örvendetes lelemény egy olyan sovány vacsora után, mely avas sonkából és
fekete kenyérből állt. Kiegészíté a collatiót egy öblös kulacs, tele
jóféle bakatorral.

– Ma nem halunk meg éhen uraim, és báróném! szólt cynicus nevetéssel
Koczur.

Azoknál pedig érvényesült a sátorosczigány természete. Az evés-ivás
kecsegtetése minden vitára nézve a legalkalmasabb cloture.

Senkit sem kellett kinálni. A hol ez a bolondos Koczur megjelenik, ott
vége van minden komoly értekezésnek. A milyen természetes comicummal ez
elő tudja adni a veszedelmes utazásnak nyaktörő viszontagságait, a
fölött még az is kénytelen nevetni, a kin azok megtörténtek. Azt meg
épen csupa gyönyörüség végighallgatni, hogy mikép svihákoskodta ő ki az
útban eső postamestertől azt a magával hozott vacsorát; a kihez a végett
tért be, hogy az összetörött hintó helyett adasson más fogatot, azt meg
vontassa be a postaházhoz.

– Hát a gyermekek hol vannak? kérdezé egyszer, körültekintve.

– Azok már felmentek a szobáikba, mondá a báróné.

– Vacsorátlanul?

– De kaptak, a mennyi elég volt nekik.

– No már mégis ebből a pogácsából viszek fel nekik. A postamesterné
komámasszony egyenesen a lelkemre kötötte, hogy ezt ő nekik küldi a jó
lélek.

Azzal hat darab pogácsát a tányérjára rakott.

– Hiszen felviheti nekik az inas is.

– Ah persze, hogy megdézsmálja. Úgyis régen nem láttam a kedveskéket.

Nem hagyta magát lebeszélni, megigérte, hogy még visszajön, mert fontos
közlendői vannak.

A mint kilépett az ajtón, a mellékszobában találta az inast.
Valószinüleg az is az ajtón hallgatózott.

– Vigye fel ezt a gyermekeknek. Mondá neki, elvéve két pogácsát a
tányérról.

Az inas eltávozott, ő maga ott maradt; s az alatt, a míg a fülét a
kulcslyukra tartotta, a két pogácsát csendesen elfogyasztá. Valószinüleg
az inasnak is épen annyi időbe került két pogácsát elkölteni, úgy, hogy
végül a gyermekeknek is jutott kettő. Azalatt Koczur ráért megfigyelni,
hogy minő irányt vesz a társalgás odabenn az ő eltávozta után?

Alig hangzott el az ajtócsukás a szomszéd teremben, a báróné fölugrott
helyéről s azt mondá Kornélnak:

– Ettől az embertől meg kell önnek szabadulnia.

– Micsoda? szólt elbámulva a báró s legalább a borát igyekezett kiinni,
a mit «ez az ember» kurált mindannyiok számára.

– El kell őt távolítania magától minden áron. Ismétlé a tanácsot Diadém
úr is.

– A Koczurt! lihegé hihetlenül Kornél.

– A nélkül én nem vagyok képes az ön ügyeit rendbehozni. Még Rothschild
se lenne rá képes. A leggeniálisabb financiernek is csak úgy
sikerülhetnek a számításai, ha azokat ügyetlen kezek össze nem zavarják.
Egy ilyen ügyetlen kéz markol bele mindenütt az én terveimbe, a miket a
legfinomabbul kiszőttem, hogy mindent összekuszáljon. Ez az ember olyan
önre nézve, mint az árnyék, a mely mindenütt, előtte is, utána is jár.
Ez az ember maga több pénzébe van önnek, mint más urnak a kártya, szép
lovak és a szép asszonyok. És ebben a perczben nincs önnek más
választása, mint vagy lerázni őt magáról végképen, vagy elsülyedni vele
együtt a dágványba.

– Hát hogy érted ezt, kedves Diadém barátom? (Ő tegezni szokta a
bankárt, a mit az ritkán adott vissza; csak ha nagy társaság hallotta.)

– Ugyan kérem, báró úr! ne magyaráztassa ezt magának. Hisz ön maga
legjobban tudja azt. Mikor valaki egy brutális, semmihez nem értő, semmi
érzékkel nem biró tuskót megtesz elválhatlan totumfacjának, az csak
legjobban érezheti azt a kellemetlenséget, a mit mindenüvé magával hord.
Hát nem minden nap összevész ön ezzel az emberrel? Nem mennek-e minden
nap egész a verekedésig.

– De mikor ez azt olyan szépen eltüri.

– Mert a háta mögött marja önt meg. Én most határozottan fölteszem önnek
a kérdést: tőlem akar-e megválni, vagy Koczurtól?

– De hisz önök olyan jóbarátok voltak valaha.

– Ejh! Én jó barátságot nem ismerek. Csak érdekeket vagy szenvedélyeket.
Egyik sem szól mellette. Mindenik ellene. Ennek az embernek el kell önt
hagyni!

– De hogyan lehessen az? Hiszen ha mondom neki, hogy menjen el, nem
teszi meg, nagyot nevet s itt marad. Ha elszököm előle, utánam jön, rám
talál. S ha megharagszom, addig bolondozik, míg megnevettet.

– De ha önnek tökéletesen elfogy a pénze, akkor el fog öntől maradni.

– Oh, dehogy marad el. Mindegy ennek, akár gazdagság, akár nyomorúság,
mindenben osztozik velem.

– No hát én tudom egy igen sikeres és könnyüszerű módját annak, hogyan
lehet Koczur barátunkat legalább jó hosszú időre öntől elmarasztani.

– Én nem bánom, mert engem is sokat boszant; de csak nekem ne legyen
benne részem.

– Önnek csak contemplativ része lesz benne. Az imént mondtam önnek, hogy
micsoda galibát okozott önöknek a látogatása Garibaldinál. Ezt önnek
helyre lehet hozni. Kérjen audiencziát a miniszternél. Mondjon el neki
őszintén mindent.

– Mit mindent? Hisz én nem tudok semmit.

– No, hát épen azt mondja el, hogy ön nem tud semmit. A Koczur tud
mindent.

– De hát mit tud a Koczur?

– Az a kérdés már nem önre tartozik. Azt majd elvégzik mások, a kik
ehhez értenek. Ön ez által rehabilitálja magát egy súlyos gyanu alól, a
mi önt semmivé teszi; – érdemeket szerez magának az állam körül, a mik
alapul szolgálhatnak különféle kedvezmények igénybevételére és azonkívül
a legolcsóbb uton szabadul meg Koczur barátunktól, a ki azután hosszú
időre biztosítva lesz arról, hogy senkinek ebben a szürke világban nem
alkalmatlankodhatik. De – az ajtót hallom nyilni. Ne beszéljünk erről
most többet.

Az előszoba-ajtón az inas jött vissza, azt Koczur megint kiküldte, hogy
menjen, keresse meg valahol a kocsizsebben a báró úr pipáját; maga pedig
benyitott az étterembe.

– Nos? megörültek a gyermekek a pogácsának? kérdé Diadém úr.

Koczur valami nevetésformát döczögtetett előre.

– Hogyne? azt mondták, hogy ez volt életük legboldogabb napja. Hanem már
most beszéljünk valami okos dologról.

Azzal leült az asztal mellé s a dolmányzsebéből egy fekete retket vett
elő s azt elkezdte a csizmaszár mellől kihúzott bicsakkal kereken
hámozni.

– Remélem, hogy ezzel nem akar bennünket megkinálni? szólt a báróné
ijedezve.

– Kár pedig ezt fumigálni. Nálunk a Balatonvidékén úgy hiják, hogy
magyar ananász.

Azzal négyfelé vágta a meghámozott retket s egy tányérra tette.

– Ebből csak az kap, a kinek van a zsebében ötezer forint.

Mind a hárman egyenkint és együttesen visszautasították a szives
megkinálást, először, mivelhogy egyikük sem szerette – az ananászt;
másodszor, mivelhogy egyiküknek sem volt a zsebében ötezer forint.

– No hát akkor nekem marad az egész, mert az én zsebemben van ötezer
forint.

Azzal kigombolta a kabátját, kihúzott az oldalzsebéből egy
összehajtogatott darab fischlédert s abból kivágott az asztalra egy
csomagot, a minek a keresztkötésére ez volt nyomtatva: 100 darab ötven
forintos.

Mind a hárman egyszerre felugráltak helyeikről. Mind a három arcz
egyszerre átváltozott. Bűvésznek sem sikerülhetett volna ilyen egy
ütésre kicserélni egy egész társaságnak az arczát.

Ezek az egykori gazdag urak, a kiknek mindegyike milliókat látott a
puszta tenyerén, magától, fáradság nélkül megteremni s a ki ezeket a
milliókat szájának egy ráfujásával el tudta röpíteni a tenyeréről, a kik
keresztül botlottak egykor a lábuk alá kerülő kincsekben, a kik
szerezték a pénzt játszva s elpazarolták unalomból, ni, hogy fel lettek
villanyozva egy ilyen szerény ötezer forintos pénzcsomag láttára, a mi
még utoljára nem is bankjegy, hanem csak állampénzjegy.

Az ám: részegeskedés után jön meg az igazi szomj.

Atalanta bárónénak minden ékszere a zálogházban volt már: esztendős
árjegyzéke nőtt fel a mészárosnál, a füszeresnél, s a cselédei bérét sem
fizette; eladott már hintókat, lovakat, sőt még a márványkandallókat is
a hajdani disztermekből s néha egy hétig élt a velenczei tükör árából és
mikor nagyon megszorult, összevásárolta a selyemkelméket a boltokban –
hitelbe s eladta fele áron a zsibárusoknak. Diadém urnak pedig minden
éjjel azzal kellett elaludni, hogy a holnaputánra esedékes
kötelezettségeinek beváltása végett kit szédítsen el a holnapi napon.
Neki minden nap rá kell szednie egy embert, azért, hogy a következő
napon egy másik előtt becsületes maradhasson. A mi pedig a bárót illeti,
annak a pénzinsége annyira köztudomású volt, hogy sehová se mehetett
látogatóba, mert mindenki eltagadta magát előle s a leveleit
fölbontatlan küldték vissza: tudták, hogy pénzt kér, a váltóit pedig már
a «vén asszonyok» sem tudták sehol elszerezni.

És aztán mind a három folyvást a másik kettőtől várta és követelte, hogy
ez fog a számára valami csodamódon új pénzforrást nyitni.

S most egyszerre itt van előttük egy mesés összeg. Ötezer forint! S ezt
az ostoba buksi fejű hozta.

– Micsoda pénz ez, Koczur? kérdé kapzsiságtól villogó szemekkel Atalanta
báróné.

– A mi pénzünk, mondá Koczur, hatalmas fogai alatt harsogtatva a retket.

Valami kellemes nevetés-trio következett e szavakra.

– Kit öltél meg ezért? te Koczur! vigyorintá Kornél báró, olyanforma
mozdulatot téve a pénzcsomag felé, mintha el akarná azt kapni. Hanem
Koczur, mint a lakmározó oroszlán, hirtelen rátette arra az első lábát s
mormogott hozzá:

– Elmondom a dolgot. Hát tudtomra esett, hogy Bécsben most a nagy
Ringstrassét akarják kiépíteni. A kisajátítás alá kerülő házak közé fog
esni az a palota is, a mit mi egyszer Bécsben laktunk alatt megvettünk,
de a minek az árát kifizetni a terminusra elmulasztottuk, a miből azután
a szürünket kitették s a felpénzünket, százezer forintot is szépen
elvesztettük. Én akkor nem mulasztottam el az ellen formaszerint
protestálni s törvényes igényeinket föntartani. Most tehát, a mint
megtudtam, hogy a palotát kisajátítják, fogtam magam, megirtam a
tulajdonosnak, hogy én megindítom az igénypört a palotáért.

Diadém úr közbeszólt:

– A mire az bizonyosan azt felelte, hogy csak tessék, a pört
mindenesetre el fogja ön veszíteni.

– Szóról-szóra. Nem lehetett semmi fenyegetéssel ráijeszteni. Ekkor
aztán más oldalról fordultam neki. A szivéhez beszéltem. Lerajzoltam
előtte princzipálisom szorult helyzetét, hogy már közel van hozzá, hogy
az őrültek házába csukassa magát, leirtam a báróné kellemetlen
állapotát, a gyermekek éheznek, rongyban járnak; előadtam a bankár úr
rossz sikereit.

Erre mind hárman egyszerre rásivítottak, mint a sakálok a lakmározó
oroszlánra:

– Mit tett ön? Megbolondult Koczur? Hogy merted ezt tenni?

Az pedig nagy nyugalommal ropogtatta a retket, a tenyere alatt tartott
pénzcsomagot lapogatva: «itt a fácit!»

– De hisz ön ezzel mindannyiunk hitelét, becsületét rongálta tönkre!
Hetvenkedék Diadém úr.

– Az én gyermekeimről azt irni, hogy rongyban járnak!

– Meg hogy én az őrültek házába kerülök!

– De az én rossz sikereimet publikálni!

Koczur pedig mindezt olybá vette, mint mikor a csinyt tett diákot
szidják a társai, míg ő maga meg van felőle győződve, hogy igen jó tréfa
volt az, a mi tőle kikerült.

– Lirum-lárum az egész, folytatá, a bicsak hegyével piszkálva a fogait.
«Kutya ugat, pénz beszél.» Ezt tartja a közmondás. A pénz itt van. Ha
tetszik harács, ha tetszik alamizsna, ha tetszik lutri nyereség. Ha
egyik se tetszik, lehet róla tenni. A méltóságos uraságok irhatnak
azonnal a meg szivattyúzott háztulajdonosnak, hogy a Koczur méltatlanul
rágalmazta őket azzal, hogy nyomorúságosan meg vannak szorulva: nekik
nem kell a küldött pénz. Az illető aztán ám lássa, hogy mint tudja azt a
Koczurtól visszavasalni.

S ezzel úgy tett, mintha vissza akarná dugni a zsebébe a pénzcsomagot.

Ez nagyon megszeppenté az uraságokat.

– No, no, Koczur, ne légy bolond! monda Kornél.

– Értsük meg egymást, barátom, szólt közbe Diadém úr.

– Csak az kellene még! Lamentált a báróné.

– A baj már ugyis megtörtént.

– Azon segíteni nem lehet.

– Azért ne veszszünk össze.

Koczur folyvást nevetett.

– No hiszen gondoltam, hogy így lesz. A Koczurt elébb mindig jól
leszidják, a feje hátuljára ütögetnek, aztán azt mondják, hogy nagyon
jól van, s összecsókolgatják. Az egyik pofájára egy pofont, a másikra
egy csókot. Ez a rendes conventio. Hát feltranchirozzam ezt a drága
vadat, a mit lőttem? Caput alas, pedes!

– Semmi tranchirozás! Kiálta fel Kornél báró. Az összeg az enyém! Ez az
én üzletem volt!

– Engedelmet kérek, ellenkezék Diadém úr; ez összeget nekem kell
elkönyvelnem. Én vagyok a birtok teljhatalmú igazgatója és törvényes
gondnoka.

– Ne tessék tűzbe jönni urak, szólt közbe Koczur, a kése és villája
hegyével czapfenstrájkot verve a tányérja fenekén. Én rám van ez bizva
egészen, mert kegyadomány s én osztom ezt fel tetszésem szerint. Ennek
az alapján kapni fog a báróné ez összegből ezer forintot, Diadém úr
szintén ezeret, három ezer pedig marad Kornél bárónak.

Erre az indítványra oly zaj keletkezett, a mit a gyorsirói feljegyzések
így szoktak nevezni: «általános nagy mozgás». A pártok mindegyike a maga
álláspontját vitatta s a többinek a jogosultságát igyekezett
kétségbevonni. A mellett mindahárman Koczur ellen fordíták legkeserűbb
kifakadásaikat.

Koczur addig csengetett az előtte levő poháron a kés fokával, a míg
csakugyan kierőszakolta a csendet.

– Uraim és úrnőm. Az ellen in thesi semmi kifogásom, hogy önök
hajbakapjanak; hanem, hogy in praxi, az én hajamba kapjanak, az ellen
exceptivázok. Annálfogva egész világosan felteszem a kérdést. Nekem
ezzel a dispositiómra bizott összeggel, ott a hol, be kell számolnom,
úgy, a hogy rám lett bizva, és nem másképen. Ha tehát nekem először is a
báróné egy rendesen kiállított nyugtát fog kézbesíteni ezer forintról,
melyet a háztartás szükségeinek fedezésére vett fel az összegből; Diadém
úr egy másikat szerkeszt ezer forintról a bárói gyermekek illendő
neveltetésére; a harmadikban Kornél báró elismeri, hogy három ezer
forintot vett át tőlem, a legnyomasztóbb aprólékos becsületbeli
tartozások törlesztésére, hát azonnal kész fizető szolgájukra fognak
bennem találni. Addig pedig magamat kegyes grácziájukba ajánlom.

Azzal hirtelen zsebébe dugta a pénzcsomagot, felkelt, elhagyta a szobát,
még az ajtót is nyitva hagyta maga után félig, hogy lássák, mennyire
igazán eltávozik.

A hátramaradtak nem hogy folytatták volna a veszekedést, sőt nagyon is
elcsendesültek s csak egymás szeme közé tekintgettek egy ideig.

Elvégre Atalanta szólalt meg; halk, lenyomott, de indulatos hangon.

– Most már átláthatja ön, hogy ilyen embert nem tarthat ön maga körül
tovább.

Igaza is volt. Mert pénzt zsarolni magában véve sem tisztességes
foglalatosság; de a más számára zsarolni és azt önkényüleg aránytalanul
osztani fel s a részesülést még határozott feltételekhez is kötni: ez
már immoralitás!

Koczur ezalatt fölment a második emeleti szokott szobájába s egész
nyugalommal kezdett hozzá a levetkőzéshez. Nem volt szüksége inas
segítségére: ő csizmástól szokott lefeküdni. A mire egyébiránt igen
elfogadható jó okai voltak, a miket azonnal méltányolni fogunk, mihelyt
őket alaposan kifejtve látandjuk.

A mint ledobta magát az ágyra, azonnal elaludt.

Nem telt bele egy kis fél óra, hogy nagy csendesen felnyilt a szobájának
az ajtaja s bejött rajta Kornél báró. Régóta ismerte a czimborája
természetét, hogy azt, ha egyszer elalszik, nehéz fölkelteni. Megteszi
az azt, hogy a nagy ránczigálásra fölül az ágyba, a szemeit is kinyitja;
úgy tesz, mintha hallgatna, hanem aztán megint oldalt veti magát s
alszik tovább; hiába volt minden beszéd.

– Hallod, komám! hej! Én elhoztam a magam nyugtatványát a háromezer
forintról… Itt van… A többiek nem akarják a maguk illetményét fölvenni…
Mit sem bánom. Hadd duzzogjanak… Csak az enyémet add ide.

Az felemelte a szempilláit; nagyot horkantott s visszahanyatlott a
helyére.

– Hát mit papolok én neked, tökfilkó? mondá a báró. Itt van a bekecsed.
Zsebében a borjubőr. Kiveszem belőle a háromezer forintomat. Ez az
enyim. Helyébe teszem a nyugtatványodat. Ez a tied.

Azzal az ágy melletti széken heverő levetett bekecs oldalzsebéből
bizalmasan kihúzta a megismertetett borjubőr pénztakarót.

De mielőtt annak a tartalmával ismeretségbe juthatott volna, az ajtón
keresztül két új látogató tört rá: a báróné és Diadém úr. Az is hozta
mind a kettő a maga nyugtáját.

– Hohó, barátom! Az nem úgy megy, hogy ön maga zsebelje el az egészet!
kiáltá Diadém.

– Nekünk azt mondja, hogy büszkén fogja elutasítani a megalázó zsarolt
pénzt, s ő jön ide legelébb! panaszolá a báróné.

– Ide azzal a borjubőrrel.

Azt aztán egyszerre hárman is nyitották, bontották – s aztán nem
találtak benne semmit.

Hová tette ez azt a pénzt? Összekutatták az egész szobát, nem volt
sehol.

Utoljára sem maradt hátra más kisegítő, mint életre ránczigálni az
alvót, a ki egy ideig azt sem tudta, hogy melyik világon jár. Kellett
hozzá egy negyed óra, a míg külön mind a három látogató bemutatta neki
magát s megértette vele, hogy most nem az «ürgés» csárdában van, s ez
itt nem a czifra korcsmárosné, az ott nem a nyúlbőrös Iczig, s amaz meg
nem a Topa betyár. Hanem a mint azt kérdezték tőle, hogy hol az ötezer
forint? akkor egy kicsit birkózni kezdett a társasággal: azt álmodva,
hogy rablókkal van dolga. Szerencsére Atalanta, a hajdani athlétanő
könnyen el tudott vele bánni s egy párszor odavágva a falhoz, mégis csak
ébredésre bírta valahogy.

Ekkor kezdett aztán örülni a szerencséjének, hogy ilyen díszes
társaságot tisztelhet szegény lakásában.

– Koczur bácsi! mondá neki beczézgetve Atalanta s megveregeté a hátát.
Elhoztuk a nyugtatványokat, a miket mondott. Tudja?

– Úgy, úgy. Tudom, tudom.

– Hát adja ide a pénzt.

– Adom, adom.

– No hát hol van?

– Mindjárt, mindjárt. Csak a Wertheim-kasszámba hadd megyek elébb érte.

Azzal leült az ágy szélére s a csizmáit kezdte lehúzni.

– Mit akar? Csak nem vetkőzik le?

– Dehogy vetkőzöm! Tudom én, hogy mi az illendőség. Itt van az én
Wertheim-kasszám.

Azzal kihúzta a csizmája fenekére odadugott bankjegycsomagot.

– Ez az igazi Wertheim-kassza! Innen nem veszhet el a pénz. Régen
praktizálom. Mihelyt magyar kormány lesz, pátenst kérek rá.

Hogy azok a bankjegyek Koczur bagaria Wertheimpénztárában a heveréstől
nem kaptak jazmin illatot, az több, mint valószinű. Azért el lettek azok
fogadva. A ki már a megszerzése cziméhez hozzá tudta szoktatni a
szagérzékét, az a parfumetől ne fintorgassa az orrát. Megosztoztak rajta
szépen. Azután átadták Koczurnak az elismervényeiket. A míg a pénz a
kezükben nem volt, addig azt mondták neki, hogy «édes Koczur». Mikor
aztán a zsebükben volt a pénz, azt sem mondták neki, hogy «jól aludjék».

Sőt voltaképen gondoskodtak róla, hogy alaposan elrontsák az álmát.

Atalanta eltávoztában valamit odasúgott Kornélnak, a mire az hátra
maradt, a míg a két osztályos atyafi eltávozott a szobából.

Kornél báró odaült Koczur ágyára.

– Ne feküdjék vissza az úr. Valamit akarok mondani az úrnak.

– Kiváncsi vagyok rá.

– Nekünk el kell válnunk.

– «Magna ingenia conveniunt.» A nagy elmék találkoznak. A számból vette
ki báró úr a szót. Önnek csakugyan nem lehet okosabbat tenni, mint
hogyha elválik a bárónétól.

– Makkfilkó! Nem a bárónéról van szó, hanem az úrról.

– Vagy úgy? Megint itt a «bona hóránk». Hallottam én ezt már elégszer.

– Ezúttal utoljára és komolyan mondom.

– Én pedig most is csak azt felelem rá, a mit máskor. Tegye le a
stipulált összeget, a mi elbocsátásomra le van kötve, azonnal itt
hagyom.

– Adok önnek róla váltót.

– Süsd meg!

– Engem pedig ne tegezzen az úr!

– Hát hiszen csak nem mondhatom plurális majestativusban azt, hogy «süsd
meg»!

– Kikérek minden komázgatást! – Nem kell elfelejteni, hogy itt én vagyok
az úr, kend pedig csak cseléd!

Kornélon lehetett észrevenni, hogy erőnek erejével keresi az
összeveszésre az ürügyet. Nála egyedül a düh pótolta az erélyt.

– No hát miért lettem egyszerre olyan kegyvesztett? Talán a bárónénak
nem tetszik, hogy elfeledtem neki kezet csókolni. Vagy Diadém úr nem
tűrheti, hogy fekete retket eszem az ő szeme láttára.

– Au contraire! Ön áruló az én irányomban, a ki az én tudtomon kívül…

– Pénzt szerzek, s még a kőből is olajat facsarok.

– Igen, de az Apátváry név tisztaságának rovására. S aztán ezt a pénzt
még – megosztja másokkal.

Erre a furcsán összeállított vádra elkezdett Koczur kaczagni, a két
tenyerével ütögetve a térdeit. Számba sem vette, hogy a nevetése által
dühbe jött báró sűrű tenyércsapásokkal látogatja meg a feje búbját,
hozzá volt ő már ahhoz szokva.

– Hát te áruló, gazember! szidalmazá őt a báró, nagyobb nyomatékkal
megragadva Koczur torkát a markával; – nem tudtad azt az egész ötezer
forintot mind nekem magamnak ideadni?

Koczur csak engedte magát egy ideig fojtogattatni, egyik kezét sem
emelte fel a védelmére: ez így volt megállapítva közöttük, benne volt a
conventióban; – hanem azt a praktikát követte, hogy a dulakodás közben
egyszer jót taposott a sarkával a báró úr tyúkszemére, ez pedig annak az
Achilles-sarka volt; nagyot ordított rá, levágta magát egy karszékbe s a
fájós lábát a két markába kapva, elkezdett francziául káromkodni és
németül imádkozni.

– No lássa, báró úr, tudja jól, hogy mindig sírás lesz belőle. Hát már
most hallgasson ide rám, hadd beszélek okosan. Hadd mondom el, hogy
honnan kaptam én azt a pénzt? s miért kellett nekem azt a bárónéval és
Diadémmal megosztanom? Hát mindenekelőtt én nem kaptam azt a pénzt a
bécsi palota-tulajdonostól és nem zsaroltam senkitől.

– Hát miért hazudtad azt? nyögé Kornél, még mindig a fájós lábát
puhogatva az ujjával.

– Majd annak is okát adom. Előbb hadd kezdjem az elején. Talán emlékszik
még a báró arra a szép fehér arczú tündérre, azzal a búzakalászszinű
hajjal.

– Hogy emlékezem-e rá? te barom! hiszen menyasszonyom volt.

– No, mert épen akkor felejtkezett meg róla legjobban, mikor
menyasszonya volt.

– Hát nem te voltál annak is az oka, te gazember?

– Nem én voltam. Becsületemre mondom. – Diadém volt.

– Ha azt vettem volna el, most milyen gazdag ember volnék! Mi lehetett
volna belőlem az udvari összeköttetéseimnél fogva.

– Mi bizony? Még kanczellár is.

– Ezóta vasutat építtettem volna a birtokomon keresztül.

– Így pedig háromszor fordul bele a sárba – a birtokán keresztül. De hát
nem veszi azt észre a báró, hogy mindennek a nyomorúságnak, ennek az
üldöztetésnek az oka – ez az asszony?

– Azt bolond nélkül is tudom. De már megvan. Megnyertem szerencsésen. Az
enyém. Ki nem cserélhetem a másikkal.

– Ki tudja?

– Ki tudja? Te füles bagoly! Hagyd ezt abba. Nem értesz te ehhez.
Mondjad hát, hol kaptad a pénzt? Hogy jutottál hozzá?

– Arról beszélek folyvást. Hát úgy jutottam hozzá, hogy a mint tudni
méltóztatik, ez az angyali jó teremtés, a mióta az a gyászos katasztrófa
megesett, folyvást bezárkózva él pozsonyi kastélyában s senkivel a
világon nem érintkezik, azt tartva, hogy ő már halott.

– Tudom, nekem is megküldték a gyászjelentését.

– Csupán egyetlen egy emberrel áll levelezésben: az ügyészével.

– Ez az én nagybátyám, Illavay.

– Bölcsen ki méltóztatott találni.

– Ahhoz is férjhez mehetett volna.

– Csakhogy az nagyon megvan elégedve a maga feleségével.

– Haszontalan ember. Nagy ellenségem.

– Hát ez a haszontalan ember megtette azt a nagy ellenségeskedést a báró
úr ellenében, hogy tudatta levélben az élő halottal egykori vőlegényének
e világon levő állapotjait.

– Rágalmazott előtte! Kihívom párbajra.

– Dehogy rágalmazta. – Csak az igazat irta meg.

– Akkor meg épen kihívom.

– Hát csak hívja! Az a drága szent azután onnan a túlvilágról megszánta
az ellene vétettek szenvedéseit s küldött azonnal a maga kriptája
fenekéről ötezer forintot az én kezemhez, azzal az utasítással, hogy
ezzel a báró úr szégyenleni való apró adósságai kifizettessenek, a
báróné a mindennapi szükség gondjától megszabadíttassék s a gyermekek
tisztességes nevelésben részesüljenek.

Erre a szóra Kornél báró elérzékenyült, szemébe szökött a köny. Az
ellágyulás épen olyan könnyen ment nála, mint a felfortyanás. Minden
indulat siráson végződött nála. Még a kártyaveszteséget is meg tudta
siratni, a mi pedig gentlemanhoz nem illik.

– Ő küldte volna ezt? Rebegé elszorult torokkal.

– Bizonyára ő és senki más. Ezért kellett azt nekem megosztanom a
báróné, Diadém, mint a gyermekek tutora, és a báró között. Ezért kellett
külön nyugtatványt vennem mind a háromtól, hogy illető helyen szent
rendeltetése helyére lett szolgáltatva. De hát ezt én a báróné előtt
csak nem árulhattam el, a mi egyébiránt nekem határozottan meg is volt
tiltva.

– Barátom, Koczur, ez egy nagy lélek. Ez egy magasztos szellem.

– Hát hisz én is azt mondom. De még azonkívül azt is megigérte az a
szent, hogy ezt az összeget évről-évre az én kezembe fogja megküldeni az
említett magasztos czélokra.

– Te Koczur! Tehát azt gondolod, hogy sok pénzének kell lenni? (Most már
megint egyszerre más irányba csapott át kedélyhangulata. Az jutott
eszébe, hogy a ki ennyi pénzt el tud ajándékozni, az nem mindennapi
tünemény e földön.)

– Meghiszem azt. A pozsonyi takarékpénztárban hever legalább
félmilliója. Azonkívül a hirhedett gyémántjai.

– No, mert az öreg úr maga meglehetősen leapadt.

– Le ám. A gróf úr elspekulálta, meg elpolitizálta a szép nagy birtokát,
velünk együtt. A nagy Montechi és Capuletti harczban kölcsönösen
fölfaltuk egymást. Hanem Pálma grófnő, ott a másvilágon, összegyüjtött
valami egy milliót, aztán nem költ semmit.

– S te azt hiszed, hogy még most is szeret engem?

– Hm! Csak én kapnék egyszer olyan szerelmes levelet, a miben nekem egy
szép hölgy száz darab ötvenest vág a fejemhez, majd nem kérdezném én,
hogy mikép tetszett ezt érteni?

– Te! Koczur! Nekem egy okos gondolatom támadt.

Nekem meg kellene valahogy köszönnöm ezt. – No! Mit szólsz hozzá?

– Várom az okos gondolatot.

– Hát ez nem az?

– Lehet belőle olyanforma. Az a kérdés, hogy hogyan akarja ezt a
köszönetet nyélbe sütni.

– Levelet irok neki.

– Nem szokott ám az senki mástól levelet elfogadni, mint az ügyvédétől.

– Hát lediktálom Illavaynak.

– Per telegráf! Nagyon jó lesz. Hát aztán mit nyer vele?

– Hát azt, hogy ő is megtudja, hogy én is még mindig tisztelem őt.

– Arra a halottnak ugyan semmi szüksége nincs.

– Hát mire van szüksége egy halottnak?

– A feltámadásra.

– Hát «kis isten» vagyok én, hogy egy halottat feltámaszthatok?

– Mint «kis isten» ugyan nem sokra menne vele, hanem ha egy «kissé
ember» akarna lenni, akkor megtehetné.

– Hogyan?

– A hogy megtehette azt, hogy eltemesse. Vegye nőül.

– Bolond vagy te, Koczur.

– Nem én. Láthatja a báró, hogy Pálma grófnő még most is szereti önt.

– Igazán bolond vagy.

– Aztán a legjobb idejében van: harmincz, s egynéhány esztendős. Nincs
is úgy túlizmosodva a termete, mint más valakié.

– De épen az a más valaki. Hiszen te tökéletes futóbolond vagy.

– Aztán gondolja csak meg! Ha ez megtörténnék, hogy egy szép napon hire
futamodnék az Apátváry Soma báró és Temetvényi Pálma grófnő között
végbement házasságnak, hogy ütné meg egyszerre a guta a jó Ferdinánd
grófot. Még a birtoka is ránk szállana; valamit tán csak megmentenénk
belőle, s megszabadulnánk az örök mortifikáló ellenségünktől. Ha pedig
kibékülne, az annál jobb volna nekünk, annál rosszabb neki.

– Meg kell, hogy kötöztesselek, édes Koczur! Kényszerzubbonyt adatok
rád. Hiszen te dühös bolond vagy. Hát török vagyok én, hogy két
feleséget vehessek?

– Dehogy török! Hát hiszen épen azon kezdtem a beszédemet, hogy váljék
el a bárónétól.

– Hogy lehetne az?

– Lehetne, ha egy kis bátorság volna hozzá.

– Az rágalom! Tudod, hogy én az oroszlánnak is nekimegyek.

– Tudom, az «Arany-oroszlánnak» Pozsonyban.

– De te oktondi! A te mendikáns eszeddel nem tudod, hogy a római
katholikus házastársakat nem választják el oly módon, hogy azok ismét
megházasodjanak, a feleségem pedig kálvinistává nem lesz csak azért,
hogy én mást vehessek feleségül, őt meg elvethessem.

– Tudom én azt a mendikáns eszemmel is, hogy a katholikus házastársakat
el nem választják, hanem azt megteszik, hogy megsemmisítik a kész
házasságot. Vannak «elválasztó akadályok», a mik miatt a megkötött
házasság felbomlik.

– Tizennégy esztendő mulva.

– Akármennyi idő mulva.

– Mikor már két nagy gyermek származott belőle?

– Még akkor is.

– Hát a gyermekek hová lesznek?

– Az anyjuknak maradnak s viselik az anyjuk családi nevét.

– De hát van ilyen «elválasztó akadály» mi közöttünk?

– Van.

– Micsoda?

– Azt én most nem mondom meg. Ez nekem az utolsó tromfom. Ezt majd csak
akkor játszom ki, a mikor meg lesz rá érve az idő. Van! Igen is van. Még
pedig a kezem között van. S ezt a báróné nagyon jól tudja vagy legalább
sejti. Ezért kész volna elveszteni egy kanál vízben. Ezért nem eszem én
a báróné asztalánál soha egyebet, mint a mit magam szedek ki a
tarsolyomból. Tudom bizonyosan, hogy megétetne. Ezért akarná a báróné
minden áron, hogy a báró úr távolítson el engem a házától, hanem hát én
nem megyek. Csak mondja meg neki a báró, hogy köszöntetem, nem megyek.
Ha nem tetszik neki velem egy födél alatt lakni, tessék neki róla tenni.
Igen jó utak vezetnek ki a dominiumból mindenfelé. – A báró úrnak szabad
tetszésére van bízva a választás. – Ha az én tanácsomat követi, akkor
kezdhet egy új életet, kap egy olyan feleséget, a ki önhöz még sírjában
is hű maradt s megszabadul egy olyantól, a ki önből mindig csúfot űzött.
Újra visszafoglalja azt a helyét a társaságban, a mely önt megilleti:
rangba, tisztes állásba helyezi magát. Vagyonát rendbeszedi, házának
hajdani fényét helyreállítja, hitelezőitől megszabadul. Időjártával még
egy boldog családnak is alapítója lesz, a mely nevének régi hírét
növelni fogja s lerázza magáról a férges gyümölcsöket, a mik szégyent
hoznak a családfára. – Ha pedig az ellenkező tanácsot követi a báró, ha
az asszony szavára hallgat, hát akkor folytathatja a régi életet, ide
ragadhat a piszokba, élhet a házi barátjának a könyöradományaiból, a ki
esztelen spekulatióival tönkreteszi önt is és magát is. Szurkáltathatja
magát az asszonya mérges gúnynyilaival s hordhatja utána az
ölebecskéjét. Aztán futhat egyik országból a másikba, kerülve a
helyeket, a hol már ismerik. Birkózhatik alkalmatlan hitelezőivel s
járhat parapléval a kontózápor között. S aztán gyönyörködhetik
nagyreményű sarjadékainak nagyszerű nevelésében, a kiket kénytelen lesz
kitagadni, ha lesz még miből kitagadni. Tessék választani. Miattam ne
fáraszsza az elméjét a báró úr, – én elmegyek innen, mihelyt idejét
látom az elmenetelnek. Nem kell engem ebrudon kidobatni. Elmegyek úgy,
mint a veszett kutya, a háztól: előbb megharapok egy pár embert s a
kiket megharapok, azok megint a többieket fogják összemarni. Hire lesz
annak hetedhét országban. Addig pedig azt tanácsolom minden embernek,
hogy a hol egy alvó szelindeket lát, ne hágjon a farkára.

Nagyobb érthetőség kedveért ledőlt Koczur az ágyra s magára rántotta a
bundáját.

A szerencsétlen Opatovszky Kornél csak állt ott és bámult a semmibe: a
saját lelke sivatag pusztájába.

Kis vártatva megszólalt:

– Hát igazán, Pálma grófnő küldte azt a pénzt?

– Ühüm.

– Gondolod, hogy irántam való szeretetből tette? kérdé, újabb szünet
után.

– Ühüm.

Egy kis időköz mulva megint:

– És igazán van valami a kezedben, a mi az elválásunkat lehetővé teszi?

Már erre a horkolása felelt Koczurnak.

Erre aztán egyszerre neki szánta magát a báró s úgy ellódult, mint a ki
valami végzetes nagy tettre adta rá a fejét.

Hanem a mint a Koczur szobája ajtajától a lépcsőn és folyosón át a
báróné szobájáig haladt, ez alatt kipárolgott szivéből a hatalmas
elhatározás.

Koczur nem aludt: utána lesett az ajtón és ablakon át. Látta és halotta,
hogy a báró az első emeleti lépcsőn is lehalad: az istállók felé megy.
Ott felkölti a postakocsist, a ki Koczurt idáig hozta s éjjelre itt
maradt, azt fölbiztatja, fölborravalózza, befogat a postacsézába s
éjben-ködben megszökik a saját palotájából.

Olyan nagyon beillik a jellemébe ez a szökés! Mikor a neje azt követeli
tőle, hogy a czimboráját csapja el s erre igen jó okai vannak, a
czimborája viszont azt, hogy a feleségét csapja el, s ennek is igen jó
okai vannak erre: s aztán ő mindakettőnek megigérte, hogy azt megteszi s
aztán neki is igen jó okai vannak arra, hogy azt megigérje, hát akkor a
legjobb megoldása a nehéz föladatnak: kereket oldani s megszökni a két
malomkő közül.

Koczur nagyot nevetett magában. Erre is készen volt ő kelme. Most már
fölöltözött egészen. Nem kivánt többet aludni. Pedig még alig volt egy
óra hajnal előtt.

– Hadd szaladjon az esze után.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nem kell ám abból semmit elhinni, a mit Koczur beszélt. Ez a második
változat sem igaz, annak az ötezer forintnak az eredetéről. Nem tud
arról semmit a pozsonyi ház élő halottja. Nem küldte az azt a hajdani
vőlegénye kisegítésére. Ezt a mesét csak az olyan gyermekekkel lehet
elhitetni, mint Opatovszky Kornél. De hát honnan jön akkor ez a pénz?


AZ ÜLDÖZÖTT ŐZ.

Koczur nem ment aludni, a hogy a teste kivánta volna, hanem felvette a
kabátját s végig tapogatózott a folyosón, a míg rátalált arra az ajtóra,
a melyiket keresett: azon egyenesen be is nyitott, minden koczogtatás
nélkül.

A szobában még gyertyavilág volt s az egy szál gyertya mellett ott
dolgozott Arnold a rajztábláján. Az építészi kép készen volt, csak az
iralhuzásokat, meg nehány elhibázott vonást kellett még belőle
kitörülgetni, kivakargatni, ruggyantával és éles tollkéssel.

– Hát te fiacskám, mit mókherolsz ilyen késő éjszaka? Csak nem bankót
csinálsz tán?

A fiu gyermeki kedélyességgel felelt a késői látogatónak.

– Nézze csak, Koczur bácsi, ráismerne-e erre a házra?

– A biz ucscsegéljen a mi palotánk! Minden megvan rajta: még a czímer is
a háztetőn.

– Meg akarom lepni vele az apát, azért maradtam fenn, hogy reggelre
készen legyek vele.

– No iszen majd az apa is meglep téged! Hát aztán mi van még hátra
belőle?

– Még csak egyetmást ki kell belőle vakargatni.

– S te jól értesz a kivakargatáshoz? S azután a kivakart helyébe még más
mindenfélét beleigazítani úgy-e bár? Héj, héj fiacskám, ezzel a
talentummal még sokra lehet vinni az embernek.

A fiu megütődve tekinte Koczurra s kiejté a kezéből a vakaró gyantát.

Koczur odahajolt a fiu válla fölé s csendesen suttogva mondá neki:

– Fiacskám! Te a mai szent napon valami nagyon merész tréfába ártottad
magadat. Hamis passzust segítettél csinálni egy pusztázó betyárnak.

– Micsoda?

– A biz Isten, a Bogár Jancsi volt, a kit hét vármegye kerget egyesült
erővel. S te annak igazgattál ki egy ferde útlevelet simára.

– Ki mondja azt?

– Persze, te azt gondolod, hogy senki sem látta; pedig hát elég, hogy a
csárdás ott lábatlankodott. Az ilyen parasztnak elől-hátul szeme van.
Akkor is rád vigyáz, a mikor hátat fordít. A bizony kileste szépen, hogy
te egy pohár borért, meg egy roszprádliért egy követ fujtál a futó
betyárral. Első dolga azután az volt a parasztnak, hogy följelentette az
édes anyádnak, hogy micsoda tréfába ártottad magadat. A báróné meg
természetesen azonnal sietett ezt édes apáddal közölni.

– Hát hiba volt az, a mit tettem?

– Oh sancta simplicitas! Látszik, hogy nem laktál a kollégiumban. Nem
tudod, hogy mit tesz az: schédát falsificálni. Dehogy hiba! Virtus ez!
Olyan vitézi cselekedet, a miért az állam két esztendőtől ötig való
ingyen ellátásban részesíti a halandót.

– Ugyan ne tréfáljon, Koczur bácsi!

– Tréfál a kánya! Magam fülével hallottam, a mint papád ide hivatta a
csárdást s rá akarta birni, hogy hallgassa el az egész dolgot. A csivasz
paraszt azt allegálta, hogy ötezer forintért megállja a titok, azon alól
nem hallgat. Ha a báró nem adja meg neki, elmegy a főispánhoz, az majd
kapva kap rajta. Héj az öreg Temetvényi gróf milyen örömben lesz, ha a
kezébe kaphatja ezt a fegyvert, a mivel az ellenségének a szivébe döfhet
egyenesen. Pörbe foghatja, becsukhatja az Opatovszky-család egyetlen
majorescóját. Semmi árvíz le nem mossa többet a familia czímeréről ezt a
foltot.

A fiu reszketve állt föl a helyéről, arcza elsápadt, ajkai szótlanul
rebegtek.

– Az apádnak pedig épen most nincsenek meg azok a gyönge ötezer
forintjai, a mikkel a trónörököse immunitását megvásárolja. Dühös volt a
báró rettenetesen. Alig birtam visszatartani, hogy a puskával ide ne
jöjjön s rögtön főbe ne lőjje nevének ilyetén meggyalázóját. Utoljára
aztán valami nagyot gondolt. Azt mondta, hogy úgy fog tenni, mint a
spártaiak, meg Brutus, meg nem tudom még kicsoda? úgy tetszik, hogy
Foscari, velenczei dózsé, a ki a vétségben talált fiát saját maga
szolgáltatta át a törvényszéknek. Azt mondta, hogy inkább maga előzi meg
a parasztot: elmegy a főispánhoz s feljelenti a dolgot. Így legalább meg
lesz mentve a családi név ősbecsülete. Az elfajult fiut aztán nem bánja,
csukják be valami javítóintézetbe, a mi fiatal gonosztevők számára van
felállítva. Rögtön be is fogatott a postakocsissal, a ki engem ide
hozott fele útról s éjnek éjszakáján bevitette magát a székvárosba.
Hallhattad a kocsizörgést: ebben a minutában ment el.

Mindez olyan valószinűnek volt kifundálva. Hogy is tudhatott volna erről
valamit Koczur valami más úton? Ki mondhatta volna el neki ezt az
esetet, holott ő akkor útban volt, s egy árokbadőlt, összetört hintó
összetákolásán kívül egyébre gondja nem is lehetett: azóta pedig a házon
kívül sem volt.

– Én Istenem! rebegé Arnold. Hát olyan nagy bűnt követtem volna én el?
Én nem tudom. Hiszen én nem gondoltam semmire.

Ekkor aztán Koczur egészen más arczot öltött; a vállára csapott
Arnoldnak.

– Ne félj semmit, fiacskám: Ember vagy a talpadon! Semmi hibát se
követtél el. Ellenkezőleg! Nagyon hasznos dolgot cselekedtél. Szedd
össze magadat! Magad sem tudod, hogy milyen derék fiu vagy? Én mondom
azt! Ne félj semmit, míg engem látsz! Az az útlevél, a mit te csináltál,
külömb nemesi leveled lesz neked, mint az öregapád kutyabőrei. Tudd meg,
hogy az az ember, a kinek a számára azt készítetted, nem valami
futóbetyár, hanem a mi igaz ügyünknek a hőse.

– A mi igaz ügyünknek? Kérdé elbámulva Arnold.

– No azt te még nem érted. Majd megérted, ha nagyobbra nősz. Most az az
ember, a kinek azt az útlevelet kiigazítottad, ezzel átkelhet a határon
s behozhatja a behozandókat.

– Mik azok?

– Majd megtudod fiacskám: hamarább megtudod, mint gondolnád. Majd
megtudod te nem sokára azt is, hogy ki az a Koczur. Ne félj semmit. Csak
hagyd magadat elfogatni; csak hadd vigyenek vasra verve az önkény
poroszlói. Ott leszünk mi az útban és kiszabadítunk. Akkor aztán majd
megtudod, hogy kik vagyunk? A mi nevünk légió!

Ott vagyunk mindenütt elrejtőzve. Csak egy füttyentés ezzel a sippal, s
minden gunyhóból, minden barlangból: a föld alól, mint a raj, tódulunk
elé. A temetvényi várrom a mi főhadiszállásunk. Minden üldözött ott
talál menedéket. Onnan indulnak meg a dicső napok. Hah! Lesz még szőlő,
lágy kenyér! De hát te még ezt mind nem érted. No hát csak ne búsulj
fiam semmit! A kikkel szövetségre léptél, azok nem hagynak elveszni.
Légy készen mindenre! Én is ilyen fiatal koromban kezdtem magamat
feláldozni a közügyért: azóta is mindig annak áldozom fel.

Azzal végig tapogatva a fiu izmos vállait, karjait, mint a ki egészen
meg van valakivel elégedve, nagy biztatások közt hagyta őt magára.

A gyermek meg volt rémülve. Mind az, a mit Koczur beszélt neki, olyan
nagyon hasonlított az igazsághoz. A semmire nem gondoló gyermeki lélek
most egyszerre arra a tudatra ébredt fel, hogy ő egy olyan bűnt követett
el, a mit az ország törvényei a legsúlyosabb büntetéssel torolnak meg. S
ez a bűn helyrehozhatatlan és ebből egy egész lánczolata fog következni
az egymást szülő rémtetteknek. Ki tudja minő, ki tudja hol végződő
merényletek támadnak ennek nyomain? A neveiket sem képes még azoknak
kitalálni; sejtelme sincs felőle, hogy mi czélból, mi okból tervezik
azokat? kik vannak beleavatva? Hová igyekeznek vele? Csak azt mondja
neki az egész testét és lelkét elálló titkos borzadály, hogy mindennek ő
lesz az oka.

Nem volt kihez forduljon tanácsért.

Csak egyet érzett: azt, hogy neki most futnia kell. Hová? Azt nem tudta.
Csak innen el.

Nem lehetett semmi kétsége. A mivel vádolják, azt csakugyan megtette.
Akkor nem tudta, hogy mit tesz; de most már fel van világosítva róla.
Azt, hogy ő egy megrögzött, börtönbe, javítóházba becsukni való
gonosztevő, mindennap volt módja hallani és mindenkitől. A gyermeki
csinytevések, a mik nélkül egy nap sem mult el, neki mint főbenjáró
bűnök voltak beszámítva. Maga is azt gondolta, hogy annak már így kell
lenni. S a kitől legtöbbször hallotta, hogy ő olyan elvetemedett
gonosztevő, a kinek előbb-utóbb az akasztófán kell végezni, az volt a
báró papa maga. Arnold, mióta az eszét tudja, nem tanult egyebet, mint
hazudni, csalni, kárt tenni. Azt is mindig hallotta, hogy a szomszéd
gróf, a főispán milyen esküdt ellensége az ő egész családjának. A
hugával gyakran tanakodott rajta, hogy kellene annak egyszer felgyujtani
az erdejét? Emlékezett rá, hogy ez a főispán rendelte azt el, hogy az ő
és testvére gondnokául egy idegen ember legyen kinevezve: egy ember, a
kit ő ki nem állhatott hideg, sarcastikus modoráért, a mi gyermekekre
nézve olyan lehangoló, s a kinek a gondnoksága mellett jobb nevelést
ugyan nem kapott, mint eddig, de sokkal rosszabb dolga volt, mint Koczur
felügyelete alatt, a ki elnézett neki mindent s elhordta magával
mindenféle bohó kalandjaira. Miért akarná őt megcsalni az a Koczur? Mi
érdeke volna benne? Miért akarná őt ilyen nagyon megrémíteni? Miért
keresné fel őt késő éjszaka, ha nem volna a veszély valódi, a mi őt
fenyegeti? Becsukatni a rabok közé, a kik Illaván pokróczot szőnek.
Egész életén viselni a hamisító nevet a homlokán! Pedig kitelik az
apjától, hogy őt föladja. S a főispán nem fog irgalmat ismerni. Hátha
még nagyobb veszedelem is lesz ebből, a mihez ő segédkezet nyujtott.
Valami országos zendülés, a minőről a cselédek meséltek neki, hogy volt
már egyszer, az ő születése előtt alig egy pár esztendővel. Most már
arra is emlékezett, hogy néha, mikor az erdőkön kóborolva meglátott a
közeli ormokon felmagasló Temetvényi várromok közt estenkint valami
tüzet kigyulladni, a kisérő vadász azt mondta a kérdezősködésére, hogy
ott bizonyosan guerillák tanyáznak. Kezdett most már némi sejtelme
támadni, hogy mik azok a guerillák. A Koczur, ha jól felborozott,
elejtegetett néha olyanformát, hogy «hej, mikor mi a báróval hajdanában
guerillák voltunk!» Phantásiája kiegészíté aztán a fogalmat ez
ismeretlen lényről. Olyanformát is hallott egyszer egy dühbejött
embertől (alighanem az anyjától), hogy az apáknak minden bolondsága
elragad a fiakra is. Rögeszméje volt, ha az apja guerilla volt
valamikor, akkor neki is bele kell jutni ebbe az állapotba menthetlenül.
S mert nagyon rettegett tőle, még jobban szédült föléje. Senkije sem
volt, a kinél oltalmat keressen.

Csak a kis bűntárs, a nővér, az szerette valamiképen. Olyanforma volt az
a szeretet, mint két korhely czimboráé, a kiket összeköt az együtt
elkövetett csinytevések közös titka.

Ennek nem mondhatja el a baját, mert ennek nem lesz rá más válasza, mint
hogy szökjenek el a háztól együtt.

Egy levélkét írt neki s ezt az asztalán hagyta, hozzá czímezve. Ennyi
volt benne: «Nekem futnom kell innen, megyek a világba. Isten hozzád.»

A rajzoló tábláról levágta azt a képet s összehajtogatva a zsebébe
tette. Maga sem tudta, hogy minek viszi el? Talán csak azért, mert ez
igazán jogos tulajdona volt; maga készítette.

Nem volt több egy öltöző ruhájánál (a többit rég értékesítették a
házalók), nem kellett neki nagy batyut összerakni.

A rajzoló szerei elfértek az oldalzsebében. Jó szerencse, hogy a Koczur
által felküldött pogácsát az este nem költötte el, az most jó lesz
útravalónak. Meddig? Egy ötlete támadt s az azt mondta: elég lesz odáig!
S ezt az ötletet valóban az őrangyal sugallta a lelkébe.

– Van egy ember a világon, a kit ennél a háznál mindenki szid, rágalmaz,
káromol. Apa, anya, házibarát, cseléd mind gyűlölködve beszél róla.
Annak, a ki ettől a háztól menekült, annál az embernél bizonyosan jó
menedékre kell találni. A kit azok mind gyűlölnek, a kik őt űzik,
hajtják, az lesz az az ember, a kinek őt bizonyosan be kell fogadni. Úgy
hivják, hogy Illavay Ferencz.

A mint az éji őr elkürtölte az «éjfél után óra kettő»-t, Arnold
csendesen kilopódzott a szobájából s elhagyta búcsúzatlanul az apai
kastélyt, neki indulva az ismeretlen világnak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az uraságok későn szoktak kelni. Koczur pedig azt még diák korában
megszokta. Csak a diák, meg a gróf tudja, hogy mi az igazi uraság.

Atalanta báróné, mikor az öltöző-szobájából kijött, a reggelihez
felterítő inasnak azt mondá, hogy nem kell hat csészét tenni az
asztalra, csak ötöt. Az inas szokva volt már az ilyen rendeletekhez.
Valaki a családból nem kap reggelit. Ez többnyire Arnold urfit szokta
érni.

Ezuttal azonban a báróné más valakire gondolt. Az éjjel lefekvés előtt ő
is jól hallotta az eltávozó úti-cséza gördülését. S miután férjét azzal
az utasítással bizta meg, hogy Koczurt azonnal küldje el magától, semmi
kétsége sem volt a felől, hogy az eltávozó az alkalmatlan czimbora volt.
Ezuttal csakugyan törésre került a dolog.

Annál nagyobb lehetett azután a bámulata, a midőn az inast elküldte,
hogy hivja meg az uraságokat a reggelihez s a legelső, a ki betoppant az
étterembe, épen a szeretetreméltó Koczur volt.

– Ah! ön kelt föl leghamarább, kedves Koczur?

– Én éheztem meg leghamarább kedves báróné.

– Tessék helyet foglalni, itt a kávé; a többi urak is mindjárt jönnek.

– Csókolom kegyes kezeit. Tetszik már tudni, hogy én sohasem élek ezzel
az indiai babbal: én csak maradok a régi patriarchális szokásom mellett.

S azzal félretolva az asztal végére tett csészét, kirakta a zsebéből a
paprikás szalonnát, meg a pálinkás butykost.

– Ez az én kávém!

Ez alatt belépett Diadém úr is s az is jó reggelt kivánt Koczurnak. Az
inas ellenben azzal a hírrel tért vissza, hogy a báró urat nem találja
sehol.

– Jaj, barátom, azt ne is keresse, mondá neki Koczur, a ki már akkor
(nem várva senki másra) letelepedék a maga helyére s erősen megsózta,
paprikázta a leszelt szalonnáját. Elutazott a báró úr még az éjjel.

– Hová? kérdé elbámulva a báróné.

– Hát hová máshová? Vissza Pozsonyba regresszirozni magát.

S azzal, hogy még nevetősebb legyen az ábrázatja, teletömte a pofáját
szalonnával, kenyérrel, kedélyesen himbálva a lábait.

A báróné szikrákat szórt a szeméből feléje.

– Ez megint ennek az embernek a műve volt! mondá francziául Diadémnek.

Koczur egy szót sem tudott francziául, hanem azért megértette ő azt. A
hangból kitalálta, hogy mit beszélnek.

– Bizony én nem vagyok annak az oka, méltóságos asszonyom. Méltóztatik
kegyesen tudni, hogy a báróné maga kivánta, hogy a báró hagyjon el
engemet magától; ő tehát maga elutazott; engemet pedig itt hagyott a
háznál.

A báróné úgy tett, mint a ki nem is hallotta ezt az inzultust.

– Hol vannak a gyermekek? kérdé az inashoz fordulva.

Az vállvonogatva mutatott az ajtóra.

Azon már egyszer bedugta volt a fejét Czenczi, de aztán megint
visszahuzódott, rövid idő mulva ismét előkerült, bátyjának a felbontott
levélkéjével a kezében. Azt egyenesen odavitte az anyjához. A báróné
átfutotta a rövid tartalmat s aztán átnyujtá a levelet Diadém úrnak. Az
is elolvasta s vállat vont rá. Koczurnak nem adták oda; az nem is
olvasta el; de azért legjobban tudta, hogy mi van a levélben.

– Kristóf! mondá a baróné az inasnak: még egy csészét félre kell tenni
az asztalról.

S azzal a társaság többi része számára házi asszonyi politeszszel
töltögeté a mokkát s meríté a tejszint a csészékbe.

Csak Czenczi baronessenek hullottak nagy könycseppei is a kávé közé.

– Kristóf! parancsolá Atalanta, Czenczi baronessenek vigye át a
reggelijét a saját szobájába.

(Micsoda illetlenség az: egy tizenkét esztendős nagy leánynak könyeket
hullatni, mikor társaságban van!)

De Czenczi baronesse még annyira vitte az illem elleni kihágást, hogy
egész zokogó szóval interpellálta meg a mamáját.

– Hát nem fogsz utána küldeni Arnoldnak?

– Az nem az ön gondja! Majd hazajön, ha megéhezik.

Czenczi durczásan fordított egyet a vállán.

– Akkor majd utána megyek én s fölkeresem.

S indult.

– Czenczi! szólt ekkor édeskésen az anyja. Jer ide hozzám.

Aztán mikor ott volt mellette, azt sugta neki a fülébe:

– Ma délelőtt itt lesz a szabó, mértéket vétetek neked egy szép «pepita»
ruhára.

– De «schottish» volantokkal? jegyzé meg Czenczi baronesse.

– Természetesen.

Czenczi baronesse aztán nem hullatott több könyet s nem szökött el
Arnoldot fölkeresni.

Amint Diadém úr elköltötte a kávéját, fölkelt s oda ült Koczur elé. A
báróné még vajas-kenyeret evett. Koczur pedig rakta befelé a paprikás
szalonnát, kenyérhajon elmetélve.

– Koczur barátom, én meg vagyok felőle győződve, hogy ön jól tudja, hová
lett a báró?

– Arnold báró?

– Patvart! Törődöm is én Arnold báró diákkalandjaival. Kornél báróról
beszélek. Hová mehetett el ilyen rögtön?

– Ideám sincs róla. Ha kérdeztem volna tőle, nem mondta volna meg, s ha
megmondta volna, bizonyosan másfelé ment volna.

– Itt pedig okvetlenül szükség van a jelenlétére, hisz épen azért adtunk
egymásnak ide találkozót. Igen fontos ügyeket kellene együtt
elvégeznünk.

– Fontos ügyek! szólt Koczur, s ezt a szót valami olyan bántó, fitymáló
tréfás arczfintorral kisérte, hogy érthette belőle minden ember, mi
véleménye van neki a fontos ügyekről.

– Azt akarom vele mondani, magyarázá Diadém úr, hogy vannak bizonyos
végelintézésre váró ügyek, a miket nem lehet befejezni az ő aláirása
nélkül.

– Sőt az ő pecsétnyomó gyűrűje nélkül, mert maga az ő aláirása még igen
kétséges szentesítése egy okiratnak. Minden esztendőben megváltoztatja
az aláirását, s ha egy levelet ir, annak az egy oldalán annyiféle
calligraphiája van, mintha minden sornál megint egy másik diák csinált
volna probatio calamit. Az egyik sor betűi hátradőltek, a másiké előre,
a harmadiké hegyes és hosszú vonalokból állnak, a negyediké elterülnek.
Kezdi légyfejekkel, végzi verébfejekkel. Nekem mindig azt hozta fel
igazolásul, hogy azért ir ilyen furcsán, mert van neki egy gézengúz
rossz fia, aki a boltosoknál megrendeléseket tesz, az ő nevében, az
irását utánozva; hanem én tudom legjobban, hogy ezelőtt is mindig így
szokott irni, mikor még Atalanta méltsám nem tette őt boldog apává.

– Mindent meglehet öntől tudni, kedves Koczur, csak azt az egyet nem,
amit az ember épen tudni óhajt. Tehát nem szólt önnek Kornél báró a
felől, hogy mi viszi el olyan rögtön innen, megérkezése után alig néhány
órával?

– Hogy mi vitte el innen olyan hamar? azt ő nekem nem mondta, hanem
azért én tudom. Először a meleg, aztán a hideg. Melege volt attól a
háromezer forinttól, a mit a zsebében érzett és fázott attól a
gondolattól, hogy holnap ebből mindenféle alkalmatlankodó sadduceusoknak
majd hogy szét kell sokat osztogatni. Az már neki nyavalyája, hogy
szabónak, csizmadiának, boltosnak, mosónénak adósa szeret maradni, a
meddig lehet. Hát ez vitte el, semmi más. Ellenben azt is megmondhatom,
hogy mi fogja visszahozni? Hát mihelyt az a pénz elfogy: (az pedig a
pozsonyi arany oroszlánnál tovább nem tart) azonnal itthon lesz megint.
Ne tessék aggódni; holnapután itthon fogjuk ő méltóságát tisztelhetni.
Én azonban most megyek a fiut keresni, hogy hová lett? mi csipte meg?

Azzal becsattantotta a szegedi bicskáját, s a szalonnás tíz újját
beletörülve a bekecse báránybőr béllésébe, azt mondá búcsú fejében a
bárónénak, hogy «kisztihand». S meg is tette, a mit mondott.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A menekülő gyermek vágott magának az útfélen egy botot az útra. Ez volt
az egyedüli apai jussa az ősi huszonkétezer holdas erdőből. A kést, a
mivel azt levágta, belehajítá a legmélyebb árokba. Ez is egyik
segédeszköze és bűnjele volt az elkövetett gonosztettnek; annak a
díjában adták ezt neki.

Nem volt más vezetője, mint az a csillag, ami ott szokott lemenni, a hol
az a két hegy összeér, a melyiknek a völgyében lakik valahol az a
valaki, a kivel őt kis gyermekkora óta folyvást ijesztgették: «ha rossz
leszesz, majd eljön az Illavay és megesz», később megint: «ha nem akarsz
tanulni, majd elvisz az Illavay, s aztán majd eldeklinál». Legtöbbször
hallotta azt, hogy ha hazudsz, az Illavaynak adunk s az tüzes vasakkal
sütögeti annak a nyelvét, a ki hazudik!» Hol vannak hát azok a tüzes
vasak?

Jó gyalogló volt; teste olyan, mint az aczél: ez anyai örökség volt,
ilyenformán megtörtént rajta, hogy azon a hires országúton utolérte azt
a bricskát, a min apja egy órával korábban elutazott. Ebben azonban az
előfogatnak is volt érdeme. A két kifáradt dikhencz különben sem szokta
magát megerőltetni; az út pedig nyaktörő volt, a kocsisnak vigyázni
kellett a barazdolásnál, hogy még egynehányszor ki ne tálalja a sár
közepébe a földes urat. Egy helyen mégis belekeveredtek a kátyúba. Az
istráng összeszakadt.

Arnold messziről megismerte az apjának a hangját azokról a szép
rhetorikai phrasisokról, a mikkel egy sárban rekedt utas szokta
eláldogatni sorba azt, a ki ezt az utat teremtette, ezt a sarat
teremtette, meg ezeket a lovakat teremtette. Ő aztán jó messze lekerült
az útról, hogy az apjával össze ne kerüljön. Neki vágott az erdőnek,
mint valami menekülő tolvaj, s követte a patak mentén a gyalogösvényt.
Tudta, hogy annak valahol majd csak ki kell lyukadni. A rém, ami egész
lelkét terhelte, oly nagy volt, hogy nem jutott eszébe semmi más
félelem.

Valahol az erdők mélyén tüzet látott lobogni, amit az éjszakai
csalódásban óriásoknak látszó férfialakok álltak körül. «Ezek bizonyosan
azok a guerillák», gondolá magában, s minthogy az ösvény egyenesen arra
vezetett, azt is elhagyta, s aztán neki vágott a meredek hegyoldalnak
egyenesen, út nélkül tövisen, cziheren keresztül.

Virradni is kezdett, mire a hegyhátra fölért.

Onnan aztán a mint széttekintett, nem látott maga előtt mást, mint
erdőt. Hanem e rengeteg közepéből magasan emelkedtek ki a temetvényi vár
romjai. Onnan egyenes ösvény vezet le abba a völgybe, a hol Illavay
birtoka van. Kerülnie kellett a járt utat s elbujnia minden szemközt
jövő elől, hogy meg ne fogják, vissza ne vigyék. Reggeltől napestig
kódorgott erdőkön, mezőkön keresztül; a hol elfáradt, ott lefeküdt, a
mohos gyep igen jó ágy; ebédet is talált «a nap»-nál: tavaszszal a
bibiczek fészkelnek a morotva között s azoknak a tojása uraknak való
csemege; a homokos garádokban pedig talált elég turbolya gyökeret, a mi
igen jó izű; az Isten őrizte, hogy ugyanannyi fiatal bürköt nem evett
meg helyette, ami nagyon hasonlít amahhoz. Estére aztán szerencsésen
bevergődött abba a faluba, a minek a nevét sem tudta, csak annyit
hallott felőle, hogy abban minden ház tarkára van festve, s mindjárt a
falu végén Temetvény felől áll egy oszloptornáczos ház, az az ő
nagybátyjáé.

Jó is volt ránézve, hogy este sötéttel érkezett meg, nagyon megnézték
volna különben: ágról szakadt külsejével mindenki garabonczás diáknak
tartotta volna; ruhái megtépve, arcza, kezei összekarczolva a tövistől,
térdein, könyökein a hegymászás látható haváriái, fénymázos czipőinek
orra a talpától elválva; méltó staffage egy büntudattal üldözött kóborló
suhancz rosszlelkiismeretű arczához.

Mikor odaért a ház ajtajához, elébb félénken benézett az udvarra:
nincs-e ott valami cseléd, vagy harapós kutya. Kutya nem volt az
udvaron. Falusi ügyvéd komondort nem tart, a kliensek végett, csak
vadászkutyát; az pedig odabent alszik a kanapén. Egy szolgáló volt kinn
a folyosón, az ludat tömött, meg kellett várnia, míg elvégzi. Csak
aztán, hogy az bement a konyhába, volt ideje hirtelen besurranni az
utczaajtóból addig a legközelebbi szobaajtóig, ami fölé nagy betükkel
van fölirva, hogy ez az IRODA. Azon benyitott a fiú minden koczogtatás
nélkül. Jó helyen járt. A tágas szobában ott ült az iróasztalnál egy
széles vállú férfi, a kinek a boglyas haja, torzonborz szakálla erősen
szürke volt már, széles homloka ránczokba szedve: ernyővel letakart
olajlámpánál dolgozott egy csomó szétbontott pörirat között.

– No! ki az? mit akar? kérdé az ajtónyitásra föltekintve. Aztán mikor
meglátta a belépő alakot, azt mondá: «ahán» s a zsebébe nyult.

Ennek az alaknak a megpillantásánál s ennél a zsebbenyuló mozdulatnál az
az ötlet nyilalt Arnold fejébe, hogy eltagadja magát s azt mondja, hogy
«ein armer Reisender» s odatartsa a kalapját az alamizsna elé, s aztán
odább menjen, folytatni azt a mesterséget. Hiszen szép az, aki érti.

Hanem aztán csak eszébe jutott, hogy mit fogadott föl magában? Nem akar
hazudni többet. Itt az első kisérlet, Hátha az igazat mondás is kifizeti
magát. Felemelte a fejét s közelebb lépett egészen bátran.

– Én vagyok Opatovszky Arnold, édes urambátyám.

S csakugyan jó hatása volt az igazság kimondásának. A trabális férfi
egyszerre felugrott az asztaltól, s silénusi ábrázatját engedve nyájas
mosolygásra torzulni, odament a belépő elé, s atyafiságosan megölelte,
megcsókolta.

– Servus kis öcsém! Hát mi jó hozott ide?

– Szöktem. Felelt röviden Arnold.

– Azt kezdem látni. Honnan jösz?

– Hazulról.

– Hogyan?

– Gyalog.

– Még pedig a hegyeken keresztül, a hogy veszem észre. Ettél-e valamit?

– Ettem az úton.

– Hol? és mifélét?

– Mindenfélét, amit hazulról hoztam magammal.

– De az én házamnál az ám az első regula, hogy igazat kell mondani.

– Minden igazat meg kell mondani?

– Igen bizony. No hát mi volt az a mindenféle?

– Egy pogácsát hoztam hazulról s találtam az úton bibicztojást, meg
turbolyát.

– Akkor ülj le ide a pamlagra, megyek siettetni a vacsorát.

Arnoldnak alig volt ideje körülnézni a prókátorosan szigorú szobában,
amint ismét visszatért a szürkefejű.

– No, hát mondsza, édes kis öcsém, miért szöktél el hazulról?

– Mert üldöznek.

– S miért jöttél ide hozzám?

– Azért, hogy megvédelmezzenek.

– Megállj csak! Honnan gondolod te azt, hogy én a te nagybátyád vagyok,
holott engemet soha sem láttál életedben? Hátha én épen a szolgabiró
vagyok, a kihez veszedelmedre jöttél s csak vendégnek vagyok ennél a
háznál?

No most mit feleljen rá? Megakadt a gondolatja.

– No felelj hát! De igazat mondj.

– Nem tudok.

– Nem tudsz? Hát mit tudsz?

– Csak hazudni tudok. Az pedig itt nem szabad.

– Nem bizony. Itt ki kell mondani az igazat, ha még olyan rossz is.
Próbáld meg. No, segítsek benne? Beszéltek otthon felőlem
egyszer-másszor, ugy-e bár? Azt mondták, hogy olyan rút vagyok, mint az
ördög?

A fiunak majd a szája padlásán ragadt a nyelve, mégis rákényszeríté,
hogy kimondja:

– Igenis.

A szürke fej csendesen nevetett rá.

– S aztán te épen olyan rútnak találtál, mint a milyennek az otthoniak
leirtak?

– Igenis.

A szürke fő most már hangos hahotára fakadt.

– No látod, milyen jól sikerül az igaz kimondás, csak így folytasd.

S megrázta kedélyesen a fiú kezét.

– S aztán hogy jöttél arra a gondolatra, hogy mikor hazulról megszököl,
épen engemet keress föl?

A fiut felbátorítá az első kisérlet sikere. Valami eddig ismeretlen
gyönyörűséget kezdett érezni abban, hogy az ember kimondja a valót.
Ekkoráig még soha se próbálta. Meg is járta volna vele, ott, a hol más
népek laknak.

– Elmondom igazán. A kiről nekem odahaza mindig és mindenki azt
beszélte, hogy milyen rossz ember és mi nekünk milyen nagy ellenségünk,
mikor el kellett szöknöm az otthonlevőktől, arra gondoltam, hogy ide
kell nekem szegődnöm, itt jó helyen leszek.

– Van benne logika. «A ki az ellenségemnek ellensége, az nekem jó
barátom». Már most hát mondd meg, hogy miért kellett neked onnan
hazulról elszöknöd?

A fiú fejét vakarta és gondolkozni látszott.

– Nos! Arnold öcsém, csak nem azon töröd tán a fejedet, hogy nekem
valami hazugságot mondj?

– Megvallom, hogy azon is törtem a fejemet, felelt a gyermek. Mert már
hozzá vagyok szokva. Úgy vagyok, hogy ha akarok, sem tudok valamit úgy
elmondani, a hogy igazán megtörtént.

– Ezt a túlságosan eleven fantázia okozza.

– Nem tudom. Mi mind így teszünk. Az egész úton idáig jövet mind abban
főtt a fejem, hogy micsoda mesét gondoljak ki, amit urambátyámnak
elmondjak? de nem merek velük előállni.

– Hát akkor mond igazat.

– Hiszen azt is megtehetem. Elmondhatom felét, háromnegyed részét annak,
ami igaz, s nem lesz benne hazugság.

– Az egészet kell elmondanod.

– Elmondhatok annyit, hogy urambátyám azt fogja rá mondani «no, ha ez
mind igaz, akkor teljes okod volt otthagyni az apai házat», s a fődolgot
még akkor is elhallgathatom.

– De hát kezdd a fődolgon!

A gyermek az ajkát harapdálta kinjában.

– De mikor az az én hibám! Az én igen nagy hibám. Valóságos bűn! Rebegé
s könybelábadt a két szeme.

– Annyival inkább. Sokkal könnyebb az embernek magára vallani be a
hibát, mint azt másokra hárítani.

– Nem hibát, de bűnt követtem el, a miért törvény szerint fognak
üldözni.

– Akkor épen el kell mondanod a legkisebb részletekig mindent, hogy
megtudjam, mi tanácsot adjak a védelmedre?

– Tehát ön meg fog engem védelmezni?

– Ez kötelességem, mint ügyvédnek is, mint rokonodnak is.

– De ha nagyon hatalmas ember volna, a ki üldöz.

– Az ellenében is.

– Hátha, hátha a tulajdon édes apám volna az?

– Az már nehéz helyzet volna ugyan; de nem tenne semmit lehetetlenné.

– Oh én úgy szégyenlem azt elmondani!

– Amit nem szégyenlettél megtenni?

– Akkor nem tudtam, hogy az olyan rossz. Nem gondoltam semmit. Azt
hittem, hogy semmivel sem teszek rosszabbat, mint mikor az apám irását
utánozva, a fűszerárusnál nyalánkságokat rendelek meg, vagy mikor a
tanító lajstromából azt, hogy «nagyon rossz» kivakarom s azt irom be,
hogy «dicséretes». Mikor kisül, jól megvernek; nem kapok ebédet s azzal
vége.

– Tehát valami hamisítást követtél el?

– Bevallom.

– Mit hamisítottál?

– Egy útlevelet.

– Kinek a számára?

– Egy bujdosó szegény-legény számára, a kiről aztán megtudtam, hogy
valamikor rabló volt, most pedig valami országos veszedelem főczinkosa.

– Hogyan kerültél ezzel össze?

No most! Itt már nehéz megállni az embernek, hogy valami mesét ki ne
gondoljon, ami az igazságot valamerre megkerüli.

– Nézz a szemembe kis öcsém; egyenesen a szemembe nézz, aztán felelj.

Arnold úgy érzé, hogy ennek az embernek a szemeibe nézni annyi, mint
foglyává lenni. Ezek a szemek kihijják az emberből a lelket. Neki
erősíté a szivét.

– Meg hagytam magam vesztegetni tőle.

– Hogyan?

– Éhes voltam, s ő behítt a csárdába s adott ennem és innom.

Illavaynak a szemei szikrákat hánytak erre a szóra.

– Haragszik ön rám?

– Dehogy te rád! Mondá a nagybátya, olyan hangon, melynek kitörését
erővel tompította el. Folytasd tovább.

– Mindenféle bolondságot elkövettem már ezen a napon, hogy valakit
rászedjek; megtréfáltam zsidót, komédiást; ha meggondolom, az is mind
czudarság volt.

– Egyedül követted el mindezt?

– Én csak magamra vallok.

– Jól van.

– Azt gondoltam én, hogy ez is csak egy bohó kaland, a min majd nagyot
nevetünk. Azt is hittem, hogy nem tudja meg senki; hiszen senki sem néz
oda. Azonban a csaplár, a ki a bort hordta fel, félszemmel oda vigyázott
s megtudta, hogy mit csinálok? Ma éjjel azután, éjfél után, mikor még
fenn voltam…

– Miért voltál fenn éjfélután?

– Dolgoztam valami munkán.

– Te! Dolgoztál?

– Ne gondolja, urambátyám, hogy most egyszerre megint elkezdek hazudni.
Megtudtam, hogy az apám hazaérkezik az éjjel. Azt fogadtam neki, hogy
lerajzolom a kastélyunkat. A munka félbemaradt, nem gondoltam rá. Most
aztán sietni akartam vele, hogy reggelre elkészüljön. Elhiheti, a mit
mondok. Itt van a zsebemben. Elhoztam, hogy legalább a képe maradjon meg
nálam a háznak, a mit soha sem látok többet.

Arnold odanyujtotta nagybátyjának a rajzot.

– Ej! Ezt te egészen magad készítetted?

– Tanultam rajzolni, mikor még rajzmestert is tartottak számomra.

– Hiszen te még sokra viheted ezen az úton. Lehetne belőled építész.

– Hiszi ön? S abból meg lehet élni?

– De uri módon. Csakhogy sokat kell tanulni, meg dolgozni.

– Oh arra én kész volnék! Tanulni, dolgozni; megszolgálni valamit. Az
olyan jó lehet! Mikor az embernek valami munkájára azt mondják, hogy
«nagyon jól van;» mikor az ember valami pénzt kap, amit megérdemelt.

Itt nagyot sóhajtott a fiú.

– Hanem hát ez mind hiába. Belőlem nem lesz már semmi. Mikor már csaknem
készen voltam a munkával, benyit hozzám késő éjjel egy régi jó barátja a
családunknak.

– Kicsoda?

– Nem mondom meg a nevét. Nem keverek bele mást is a bajomba.

– Ez is jól van.

– Azért jött oda hozzám, hogy elmondja, milyen veszedelem vár rám. A
csárdás, aki meglátta, hogy a szegény-legény utlevelét kiigazítottam,
elment az apámhoz s ötezer forintot kért tőle azért, hogy azt a bűnt,
amit én elkövettem, titokban tartsa. Ha meg nem kapja, elmegy a
főispánhoz és fölád. S a főispán a mi családunknak halálos ellensége.

– Úgy van.

– Az apám nem adott a csárdásnak ötezer forintot a titoktartásért, hanem
a helyett azt tette, hogy késő éjjel befogatott, s hogy a feladót
megelőzze, maga ment el a főispánhoz, feljelenteni a bűnömet. És ez nagy
bűn volt, nemde?

– Valóban az volt.

– Büntetése öt esztendei fogság.

– Fiatal korod ugyan enyhítő körülmény.

– Mennyiben enyhítő?

– Annyiban, hogy sulyos börtön helyett javító intézetet szab meg a
törvény.

– De mégis fogság? Mégis gyalázat?

A nagybátya nem felelt rá semmit.

A gyermek lecsüggeszté a fejét.

– Az apám úgy is mindig azzal fenyegetett, hogy javító intézetbe ád,
valahányszor megérkezett valahonnan; bujnom kellett előtte, zsivány,
gonosztevő volt nála a nevem mindig. Elhiszem, hogy kegyetlenül fog
velem bánni. Aztán még többet is megtudtam attól a jó barátunktól. Hogy
ezzel az én hamisított utlevelemmel már most az a veszedelmes czimbora
nagy országháborító dolgokat fog elkövetni. Tűzbe, lángba fog borulni az
ország.

– Igazán, azt mondta az a jó barát? Honnan tudja ő ezt?

– Azt ne kérdezze ön tőlem, az másnak a titka. Az én bánatom az, hogy
mind ennek én leszek az oka, az előmozdítója, a megindítója! Mi fog mind
ebből következni? Istenem! Milyen iszonyatok lesznek ebből?

– Végig gondoltál ezen?

– Nem tudom, hogy gondoltam-e, vagy álmodtam, mikor egy vad körtefa
alatt elnyomott az álom. Magam is ott voltam azok között, a kik sötét
éjjel indulnak el a munkára, lesbe állnak az árok szélén s megállítják a
postaszekeret s elrabolják a leveleket. Aztán összegyülnek elhagyott
várromok földalatti üregeiben, s tanácsot tartanak, hogy jövő éjjel kit
támadjanak meg? Nekem is velük kell mennem. Bekormozott képpel késő este
berontani a házakba. Ha valaki rám ismer, azt megölni. Ha elárulnak, az
egész falut fölégetni. Kergetőzni erdőkön, morotvákon keresztül, s ha
körülfognak, egy golyót röpíteni az agyamba. Én Istenem, milyen álom
volt ez! De azután ébren is tovább folytattam, mintha jobban ki akarnám
szőni-fonni az egész tervet. Mit csinálnék, ha benne volnék? Milyen
rémtetteket tudnék elkövetni? Hogy lennék olyan híres emberré, a kinek a
nevétől minden ember keresztet vet magára s azt mondja: «Isten őrizz meg
tőle!» Álmodtam-e, gondoltam-e mindezt összevissza? alig tudom. Csak azt
tudom, hogy féltem saját magamtól, a míg a sötét erdő betakart.

– Hát aztán nem féltél saját magadtól, mikor az erdőből kijutottál?

– Akkor megint egészen más érzés fogott el. Mikor megláttam a völgyön
keresztül megnyilni azt a szép nagy világot, az aranyos távolt, valami
olyan nagy kín fogta el a szivemet, hogy sirnom kellett bele. Ha rám
találnak, rám vallanak, elitélnek, be leszek csukva egy vastag falú
börtönbe! Hosszú esztendőkig elveszik tőlem ezt az egész szép világot.
Gyötörni, kinozni fognak. Elveszik tőlem a rajzoló eszközeimet, a miket
szeretek s kényszerítenek olyan munkára, a mit utálok. Egyformává
tesznek más száz meg száz gonosztevővel. Oh erre gondolni is rettenetes.

– Bizony az.

– S aztán még tovább gondolkoztam rajta. S mi lesz belőlem aztán, ha
egyszer kiszabadulok? Meg leszek bélyegezve örökre. Senki sem fog velem
szóba állni, a ki a becsületére ad valamit. Akármihez akarjak kezdeni,
mindenünnen azzal fognak elutasítani: «be voltál zárva, el voltál
itélve!» Ha valahol, messze földön, idegen emberek között, megtelepedem,
tisztességes állást, életmódot szerzek, mindennap rettegnem kell miatta,
hogy valaki utánam jön, a ki ismer s rám kiált: «gonosztevő voltál,
megülted a börtönt!» s megint futni kell odább. Valahányszor rám
ismernek, más nevet kell felvennem, egy országgal odább futnom. És aztán
ha veszett nevemet költötték, ha kikiáltottak csalónak, ha nem szabad
becsületes embernek lennem, azzá kell lenni, a minek hireszteltek,
tévelyegni, csalva, szédelegve a széles világban, arczulköpve,
kirugdalva a rettenetes emberi társaságtól, mely soha ki nem
engesztelődik az egyszer megbélyegzett iránt! Oh mondja ön: nem ez a
sors vár-e reám, ha elitélnek?

– Valóban ez.

– S nem hiszi ön, hogy valamiképen ki lehetne rimánkodni azoktól, a kik
így fenyegetnek, hogy kegyelmezzenek meg? Tán a csárdást, aki látta
bűnömet, hogy ne tanuskodjék? vagy az apámat, hogy ne jelentsen fel?
vagy a főispánt, hogy ne fogasson be?

– A csárdást talán meg lehet vásárolni pénzzel, hogy hallgasson el; a
főispánra nagy nehezen lehetne hatni valakinek, de hogy Opatovszky
Kornél báró mit fog tenni a fiával, ha megharagszik rá, azt emberi elme
ki nem számíthatja.

– S nincs mentség a számomra a törvényben?

– A törvény csak szigort ismer.

– Hát ha önt kérném, rimánkodva, hogy védelmezzen a birám előtt, hogy
mentsenek fel?

– Megtennék mindent, a mi észtől és szivtől kitelik, de a birák feladata
nem a kegyelemosztás. Azok a tényekből itélnek. A védő ügyvéd ékesen
szólása, az enyhítő körülmények egész csoportozata nem eszközöl ki mást,
mint a büntetés mértékének leszállítását.

– Az pedig én nekem azután mindegy, hogy egy napig van-e a homlokomra
rásütve a bélyeg, vagy öt esztendeig.

– Úgy van.

E lesujtó szónál a gyermek elhallgatott s egészen magába szállva,
évődött valami gondolaton, a mit az a figyelő férfi az arczáról olvasott
le előre.

Egyszer aztán fölemelte a fejét. Arcza kiderült.

– Hát jól van. Édes urambátyám. Ha ön nem hiszi, hogy ezért a
vétségemért ki lehet menteni, akkor ne is védelmezzen. Nem fogok önnek
sokáig terhére lenni. Holnap reggel odább megyek szépen.

– Hová? Világot csalni?

– Nem. Majd én tudom, hogy mit teszek. – Csak arra kérem önt, hogy
holnap délután, ha ráér, sétáljon el majd a temetvényi vár-rom erkélye
alá.

– Azt akarod ezzel mondani, hogy felmégy a várrom legmagasabb tornyára s
onnan veted le magadat?

– Hogy mit teszek? Azt nem beszélem ki. – Hanem, hogy magamat egész
életemre meggyaláztatni nem engedem: azt fogadom az Istenemre.

– Hogyan? Te fiu! Neked volna szived meghalni, a gyalázattól
eliszonyodva?

– Azt majd megtudja ön! – felelt a fiu daczosan.

E szókra odadobbant eléje Illavay s megragadva két herkulesi kezével a
gyermek karjait, megrázta őt erőszakosan s ijesztő arczával rámeredve
förmedt reá mélyen dörgő szóval.

– No hát halj meg, ha van bátorságod hozzá! ha megérezted, hogy többet
ér az életnél a becsület. Igen! Meg kell halni ennek a hitvány, rossz
alaknak, a minek nincs egy ize, a mi meg ne volna romolva. El kell
temetve lenni, porrá kell válni minden porczikádnak, a mit ez az
átkozott Stibor-vér megmérgezett. Csaló! Hamisító! Világ szemetje te!
Rázd le magadról ezt a befertőzött testet – hadd tépem ki a lelkedet
belőle, s átadom egy másik embernek, a ki még nincs a világon. – Halva
vagy már. Most jer: tanulj meg ujjászületni.

Azzal oda lódította őt az iróasztalához s annak a fiókját kirántva,
elővett belőle egy iratot s oda tartá eléje.

– Ismered ezt? Itt a hamisított utleveled. – Vedd magadhoz. S tartsd meg
örök emlékül.

A gyermek maga elé kapott a két kezével. Az indulatroham elvette a
szavát: akadozó hangon, mely zokogását fulasztá el, kiálta valami
érthetetlen szót s aztán, a mint megkapta kezével azt az iratot,
elkezdett görcsösen kaczagni s azzal ájultan rogyott össze. Nem volt
emberi hatalom, a mi az összefacsarintott öklét szét birta volna nyitni,
a mivel azt az iratot a melléhez szorítá.

Mikor ismét fölnyitá a szemeit, ágyban találta magát. Két angyalarcz
hajolt föléje. Egy idősebb nő s egy gyermekleány arcza. Egy anya és egy
testvér. Az ágy lábánál pedig ott könyökölt az a haragos tekintetében
annyi jóságot rejtegető alak. Az meg olyan volt a szürke hajával, hosszú
szakállával, mint az öreg Isten (a képeken a hogy festve van).

– Meghaltam? kérdezé a fölocsudó.

– Meg bizony; dörmögé a szürke szakállú.

– S ez itt a másvilág?

– Az bizony. – De minthogy a másvilágon is szoktak enni, hozzátok
gyorsan azt a levest. Az éhségtől ájult el szegény fiu.

Az a kis leány rögtön ott termett a készen tartott csésze levessel.

Annyi idős lehetett ez is, mint Czenczi. Csakhogy egészen másforma volt
az.

Arnold mohón nyelte a levest. Ilyen levest csak a paradicsomban isznak
bizonynyal.

De még a mellett sem felejtette el keblét megtapogatni, hogy nincs-e ott
az az utlevél. Hogy ne lett volna? Ott volt az inge alá dugva. Hisz ez
az ő útlevele abba a másvilágba.

– Jó volt, Arnoldka? kérdé mosolygva az a kis leány. Hogy érzed magad?

Erre aztán Arnold mondott egy olyan ragyogó szép szónoklatot, hogy az
szebb volt mind annál, a mit valaha költők versbe szedtek. Csakhogy azt
már megint egy másik világban mondta el, az álmok országában. A mint a
levest megitta, rögtön elaludt. De a keze még álmában is őrizte azt a
féltett útlevelet ott a mellén.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ugyan, hogy jutott ez az útlevél olyan hamar Illavay kezébe?


EGY PÁRBESZÉD, A MINEK AZ ELEJÉT NEM HALLOTTUK.

– Nos! Hát mit szólsz a tervünkhöz, kedves czimborám?

Ezt kérdé az elmondottak után Gorombolyi postamester, az ő régi jó
kenyeres pajtásától, Illavay Ferencztől, egy doboz verpeléti mellett
ülve.

– Azt, hogy «soha se lesz ebből gáliczkő».

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hanem hát hogy mik voltak azok az elmondottak? Ezt kérdezi legalább is a
tisztelt olvasó.

Hát hiszen azt is meg lehet érinteni, s aztán «sapienti pauca». Hanem
elébb küldjük ki a szobából a gyerekeket, mert ez nem nekik való
tudomány. Nézzétek csak, milyen szép szivárvány van odakinn az égen!

Tehátlan.

– 1863-ban éltünk.

– Aztán «csordultig volt a pohár».

– Az volt a kor jelszava, hogy «mi várhatunk», csakhogy az a «mi» nem mi
voltunk, hanem más valaki.

– Ellenben «fekete pontok voltak a láthatáron».

– Volt egy nótánk, a mi ezen kezdődött, hogy «szennyes az én ingem!»
Végződött pedig azon, hogy «Éljen Garibáldi».

– A caprerai hős pedig azt mondta, hogy «mi közöm nekem a ti szennyes
ingetekhez, az enyim veres».

– Hát hisz épen azt a veres inget szeretnők látni. – Hja, de az nem
megy, ha csak nem hivják. Arra pedig nem elég a nóta. Arra az én bal
fülem nem hall.

– Hát hogyan tiszteljük?

– Avec des coups de fusil! (Ez meg francziául van, s magyarul annyit
jelent, hogy «szerezzetek ócska vasat».)

– Hja bizony «ócska vasat», olyan ócska vasat, a milyen már tizennégy
esztendő óta nem volt a kezünkben.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Menjen az úr, ne tréfáljon! kiált föl erre a tisztelt olvasó. «Majd
bizony ilyen tizenhárom próbás mamelukoknak jutott volna valaha ilyesmi
az eszébe! Poétázás az egész!»

Hát hiszen tudtam előre, hogy nem hiszik el.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Azonban mégis úgy volt a dolog, hogy Gorombolyi, a hajdankori hadvezető,
arról beszélgetett Illavayval, a mesevilágbeli kormánybiztossal, hogy ha
lehetne szerezni ilyen ócska vasat, mi történnék vele.

A heves fejű egykori hős haragosan pattant föl kortársának erre a
skeptikus észrevételére.

– Ha nem ismernélek, azt mondanám, hogy gyáva lettél.

– Abban is lehet valami. Tizennégy év nagy idő. Mindenikünk vénebb lett
annyival. Hanyatlottunk testi, lelki erőben. A tagjaink sem szolgálnak
bennünket úgy, a hogy hajdan: barometrum lett a lábunk, s carlsbadi
vizet iszunk éhomra. Reményeink röptét letörte a sok nehéz csalódás; nem
hiszünk már magunkban sem, hát még másban. A lelkesedés lángja helyett a
számítás flegmája adja a temperamentumunkat. Ez is mind czölönk. De hát
még ezektől talán mind meg tudnék szabadulni, s talán egy nagy merész
cselekedetért el tudnám felejteni, hogy otthon nőm, gyermekem van. Hanem
hát nem a végétől fázom én ennek a te projektumodnak, hanem az elejétől.
Ez a terv már a kezdeténél fog megbukni.

– Miért hiszed azt?

– Azért, mert ismerem a fajtámat. Ez, ha föllelkesítik népszerű,
szeretett nagy emberei, s aztán kiállhat sorakozva hadi rendbe, bizony
mondom, hogy úgy tud küzdeni, vérzeni, meghalni azért az eszméért, a
miért lángra gyuladt, a hogy a világnak bármely más nemzete. Hanem, hogy
ez hidegre eltett eszmékért lesbe állva, orgyilokkal a kezében, várjon a
bokorban, az utczaszegleten az arra jövő ellenfélre, azt nem fogja
megtenni soha. Nem tud itt titkot tartani senki. A mit ma megsugsz
valakinek, azt holnapután már nótára téve éneklik az utczán. Nem kell
minálunk titkos policzia, mert itt minden ember fenhangon gondolkozik.
Nemes emberek vagyunk: a kivel össze akarunk veszni, megizenjük neki az
időt és helyet, s rábizzuk a fegyverválasztást.

– Nagyon csalatkozol. Nekem semmi közöm nincsen a pesti
szózaténeklőkkel. Én nem támaszkodom az «arany fiatalságra».

– Hát akkor ugyan kire?

– Azokra az emberekre, a kik épen ilyen feladathoz valók. A kik épen nem
ijednek vissza semmitől, a kik mindent képesek koczkáztatni.

– Tán csak nem akarod az illavai foglyok kitörését választani kiindulási
katasztrófának.

– Az is meglehet. Hat – hétszáz olyan desperátus ficzkó csodadolgokat
tudna elkövetni egy ócska vassal a kezében. Jusson eszedbe a «dæmon
légió», a mit I. Napoleon az olasz gonosztevők tajtékjából szedett
össze; soha jobb katonái nem voltak.

– Úgy látszik, erre gondoltál a «Kolokát Péter»-nél.

– Igenis, erre. Hát mit akarsz? Azt gondolod, hogy az ilyen feladathoz a
pannonhalmi benczések közül válogatják a legénységet?

– Én úgy tudom, hogy 49-ben a pannonhalmi benczések igen jól verekedtek
az egész hadjárat alatt, míg Rózsa Sándor betyárjai soha az ellenséges
tulkok és birkák vérén kívül mást az egész háborúban ki nem ontottak.
Ahhoz, hogy valaki egy nagy eszméért feláldozza magát, erkölcsi erő
kell: a futóbetyárból nemzeti hős nem lesz soha.

– Hát ez az egy ember csak egy eszköz. Nagyobb dolog nincs rá bizva,
mint a minőnek meg tud felelni. Hirhedett csempész volt gyermek-kora
óta, minden hegyszakadékot ismer a Tátrában s minden berket az alföldön.
Az ő dolga behozni a behozandókat, s elrejteni biztos helyre; a míg
szükség lesz rájok.

– S ki hozza el neki azokat odáig?

– Arra is igen jó emberem van. Egészen ilyen dologra termett.

– Szabad megtudnom, ki az?

– Nincs titkom előtted: Koczur.

– Micsoda? Ez a nagyszájú Háry János, a ki soha a saját emlékezetére
igazat nem mondott, a kinek annyira második természetévé lett a hazudás,
hogy a halálbüntetés félelme alatt sem volna képes egy megtörtént dolgot
háromszor egymásután úgy elmondani, hogy az mind a három teljesen
külömböző ne legyen egymástól és a valóságtól. A ki a mellett olyan
gyáva, hogy a csendőr tollbokrétájának a lengésétől megfutamodik s
cserbenhágy mindent, a mi rá van bizva; a mellett hűtelen, perfid,
lelkiismeretlen jellem, senkinek sem hive és senkinek sem ellensége. A
ki képes lesz, ha kelepczébe kerül, azért, hogy a saját bőrét megmentse,
tízezer becsületes hazafit feláldozni.

– Tudom én azt mind jól! De hát az ilyen emberekre van most épen
szükség. Nem telik az ki a nemzeti kaszinóból, ne gondold. Hanem azért
majd onnan is telik ki valami. Az embernek ilyen dolognál koczkáztatni
kell. Koczur, az igaz, hogy hitvány jellem. De arra, a mire használni
akarom, mintha csak mondva teremtették volna. Hiszen épen az a virtus,
hogy tudjon valaki ex tripode úgy hazudni, hogy senki az igazat meg ne
tudja tőle soha. Azután van neki egy másik előnye, a mi igen becsessé
teszi előttünk. Ez a te hozzáragadt bolond unokaöcséd: a báró. Az
folyvást utazik szerteszét a világban, senki sem gyanúsítja azzal, hogy
valami okos czélja volna az utazásának. Járja a bolondját. Ma
Németországban van, holnap Törökországban, holnapután Olaszországban.
Fölkeres minden hires, nevezetes embert, s azokat még hiresebbekké teszi
azokkal a hallatlan ostoba ötletekkel, a miket a velük történt
interwiewokhoz csatol. Ő az európai rossz calembourghok hőse. Senki sem
gyanakodik rá, nem kisérik rendőri felügyelettel; tudják, hogy bolond, s
hogy mindent kifecseg, a mi közte és valami nagy ember között
elmondatott. A csörgő sipkája védi a bolondot. S ennek a háta mögött jár
mindenütt az én Koczurom.

– A kilátás egyre szebb lesz; mondá Illavay. Először egy szökött rab,
azután egy poltron, most meg egy lunatikus. Gyönyörű törzskart
állítottál össze magadnak.

– Az első vizbeugráshoz ilyen kell. Kár azonban fitymálni az embereket.
Jön még több is. Koczurral és Opatovszkyval nyertünk egyuttal egy olyan
pivot-t, a mire senki sem gyanakodik. Ugyan ki tenné fel, hogy azok az
«ócska vas»-sal terhelt ládák, a mik Diadém úr czime alatt érkeznek az
apátvári kastélyba, valósággal nem rozsdás pléhtömegeket tartalmaznak, a
mikből Diadém úr a hires aczélgyárában Bessemer-aczélt szándékozik
készíteni.

– De hátha azt maga Diadém úr is meg fogja tudni?

– Már tudja is!

– Mikor tudta meg? kiálta fel Illavay s felugrott a székéről.

– Ma éjjel.

– Akkor legfőbb ideje, hogy vedd a botodat, tarisznyádat s szökjél, a
merre még nyitva az út.

– Hahaha! Kaczagott Gorombolyi. Csak nem kell olyan idegesnek lenni.
Diadém is meg van nyerve az ügynek, meg Atalanta is. Minden zárnak van
kulcsa. A bécsi kormány megtagadta tőlük a kölcsönt az országutjok
helyreállítására. Diadém úr minden egyéb vállalataiban a legerősebb
ellenszenvvel találkozik odafenn. Így készülnek a malecontentusok. A
bankár, a bárónéjával együtt, kegyetlenül meg van szorulva. Ide tekints.
Látod ezt a két nyugtatványt? Az egyiket Diadém irta, a másikat a
báróné: «Köszönettel» felvették az ezer forintot Koczurtól.

– Ezt a pénzt te tőled kapta Koczur?

– Hát természetesen.

(Már most hát mégis csak megtudtuk valósággal, hogy miféle pénz volt az,
a mit Koczur kiosztogatott? S miért kellettek neki azok a nyugták, mind
a három osztályos atyafitól?)

– Tehát már most még hozzájárul a kompániához: egy szédelgő agioteur,
meg egy örök pénzzavarban levő kalandornő, mondá Illavay.

– Bankár és báróné; igazítá helyre sarcasmussal Gorombolyi.

– Én annak ismerem őket, a minek mondtam.

– Ha félted a nyakadat, ugorj el innen, hazáig vissza se nézz.

– Nem féltem én az én nyakamat, hanem a te erszényedet.

– Azt meg én nem értem.

– Hát majd én megmagyarázom. Hogy mi lesz ennek a vállalatnak a
kimenetele? Azt én neked előre megmondom. Hát először is a mi hiveink
oda fenn Pesten addig éneklik uton-utfélen azt, hogy «majd hoz Pista
puskát», hogy egyszer csak a rendőrség minden embert hüvösre tesz, a
kinek csak azzal a Pistával valamiféle ismeretsége van. Akkor aztán a te
ócska vasad mind ottreked valahol fele utban. Akkor aztán Koczur ide fog
jönni hozzád, minden héten kétszer, s ijedt pofával tudósít, hogy az
ócska vasak elrejtésére pénz kell: de nagyon sok; mert a titoktartás
drága. Te aztán, csak hogy el ne árulják a titkot, sok jó hazafit bajba
ne keverj, leszesz örök adófizető rabszolgája Koczurnak, meg az egész
Opatovszky, Diadém és Atalanta-féle rablóbandának s megvásárlod az ócska
vasadat olyan áron, hogy ugyanannyit nyomó aranyat vehetnél rajta.

Gorombolyi csak mosolygott.

– Van ám esze a magyarnak! Ne hidd, hogy hiába jártuk ki a nyolcz
iskolát. Engem az én embereim nem vihetnek bele a hinárba, mert én ülök
az ő nyakukon, nem ők az enyimen.

– Ki nem találom a nehéz fejemmel, hogy lehet ez?

– Elhiszem azt! Nem is szokás az én gondolatjaimat csak úgy a két
szemöldököm közül leolvasni. Hát az eddig elsorolt társasághoz, a miben
te olyan nagyon delektáltad magadat, hogy komplét legyen, még egy
rekrutát asszentáltunk. Ez igazán rekruta. Azt tudod a mesékből, hogy
mikor valami kincset akarunk felvenni, a melyiken rajta ül a sárkány,
ahhoz okvetetlen szűz kézre van szükség. De épen itt a bökkenő, mert
olyan szüzet nehéz találni, a ki nem fél az ördögtől.

– És te találtál?

– Mintha csak megrendelték volna. Egy geniális ficzkó, a ki még a
tavalyi ruhájából arasznyira kinő, hanem azért már egy olyan perversus
gézengúz, a milyent csak valaha kurrentáltatott a vármegye. Olyan
vakmerő, hogy neki megy a nálánál egy fejjel magasabb
paraszt-legényeknek, s leveri őket: a mit maga kap a verekedésben, azt
fel sem veszi. Nem fél ez se Istentől, se embertől s a mellett úgy tud
hazudni, mint egy próféta. Lopni még csak az apjától, anyjától, meg
azoknak a jóbarátjaitól tanult, hanem otthon aztán nincs is előtte
biztonságban semmi eladható tárgy, a mi a falhoz hozzá nincs szegezve.
Lángeszű kölyök! Kicsalja a zsidónak a szemét s a parasztot lefőzi. Tud
ez már minden tudományt, a mit nem kellene neki tudni, ellenben a
dolognak, meg a könyvnek nagy «komája». És a mellett tökéletes ártatlan
kedély, a ki az istentelenségeket csak azért követi el, mert missziója
van hozzá. Kitör belőle a talentum ösztöne, mint Ovidból a poesis. Talán
rá is ismersz a leirásból?

– Ismerem, szólt Illavay, nagyot sóhajtva.

– E biz a te kedves unokaöcsédnek hozzá méltó, ultimus surculus
masculussa.

– És hát mire akarsz te ezzel boldogulni?

– Mindenre. Tudom én azt jól, hogy ez a ficzkó előbb-utóbb akasztófán
végzi a dolgát. No, hát én díszessé akarom neki tenni az odáig való
pályáját. Érje el azt egy dicső ügynek a szolgálatában. Zsivány lesz
belőle, az bizonyos. Sobri Jóska második kiadásban. Kivált, ha egyszer
az apjának a dominiumát elárverezik: az pedig nem soká itt lesz. Hát
legalább szerezzen magának becsületes titulust hozzá. Most kezdetnek
mindjárt (ez pedig még nem az én munkám volt, ez a fátum dolga, a görög
tragédiák intéző keze) egy hatalmas lépéssel határozta meg az ifjú hős
pályafutását. Az én futóbetyáromnak, a Kolákátnak útlevélre volt
szüksége. Az öcsém volt olyan jólelkű, hogy hamisított neki egyet.

– Mennykőt is! kiálta fel Illavay. Ez több mint tréfa.

– Több bizony. Ha kisül rá, becsipik. S a hogy mi a főispánt ismerjük,
ennek semmi nagyobb örömet nem fog szerezni a világon, mintha ő egyszer
egy Opatovszkyt megvendégelhet kedvére a porkoláb czibereleveséből.

– De hisz ez kegyetlenség!

– Az biz ez. Hanem hát ezt a derék ficzkó még egészen saját ösztönéből
tette, mondhatni ártatlan kézzel: azt sem tudta, mit csinál. A hivatás
tört ki belőle. Fog ez már most majd mindent hamisítani, a mire esetleg
szükség lesz a vállalatunknál; mert pompásan tudja a mások irását
utánozni.

– Nem! Ezt én meg fogom akadályozni, szólt Illavay felindultan.

– Te? Hát mi közöd neked ehhez?

– Rokonom.

– Hát mi dolgod van neked a familiád bolondságával? Nem kaptál még elég
keserű leczkét azért, hogy az ő dolgaikba beavatkoztál?

– Tehát nem azért, mert rokonom, hanem azért, mert gyermek. Ha idegen
volna a gyermek, a kit soha sem láttam, nem engedném a jégre lépni, a
miről tudom, hogy beszakad alatta. Megkapnám a kezét, visszarántanám. Ez
egy férfi kötelessége egy gyermek iránt.

– No, csak ne vesztegesd itt a nemes páthoszt! Tudod, hogy én nem veszem
be. Hát aztán hogyan hiszed te ezt megakadályozhatni?

– Odamegyek egyenesen az Opatovszky-házhoz.

– Te! Ahhoz a házhoz, a hol Atalanta a háziasszony s Diadém a háziúr!

– Semmi közöm sincs hozzájok, én a fiut fogom felkeresni.

– Dejszen keresheted azt már; – a ficzkó ma éjjel megszökött szépen
hazulról.

– Hogy tudod?

– Ezelőtt egy órával volt itt Koczur, az beszélte.

– Ő talán az okát is tudja, mi szöktette meg a fiut?

– Persze hogy tudja. Ő még tegnap este, mikor a bolond báró
tengelytörött kocsiját ide vonszoltatta hozzám, találkozott az erdőn a
Kolokáttal. A betyár elmondta neki az útlevél-hamisítás történetét. Erre
azután Koczur azt fundálta ki, hogy az Arnold gyereket késő éjjel
felköltötte s agyonijesztgette azzal, hogy kitudódott az elkövetett
hamisítás, az apja is megtudta, s most az maga akarja őt feladni a
főispánnak. Tudod, hogy születése napjától kezdve gyülölte ezt a fiut.
Az elhitte a mesét s még jó sötéttel kereket oldott.

– De hát mi terve volt ezzel Koczurnak?

– Hát az, hogy a ficzkó abban a hitben, hogy üldözik s jönnek utána a
lánczczal, okvetlenül a Kolokát czimborái közé menekül; azok azután majd
jól megvédelmezik – és megmutatják neki az igaz utat.

– S te ezt helyesled?

– Ejnye, de furcsa kérdés! Hát a hol a saját fejemet nem sajnálom
koczkára tenni, ott ezét a rossz kölyökét sajnáljam! Hét gyermekes
apákkal fujom együtt a követ, azoknak szabad földönfutókká lenni, csak
ennek a bőre drága?

– Azok tudják, hogy mit és miért tesznek.

– Ez is majd megtudja! – Nem hogy megköszönnéd, hogy egy ilyen
föld-rozsdának tisztességes pályát nyitok. A koczka a hatossal is
fordulhat felül. Az öcsédből még hirhedett hős lehet. Minden adomány
megvan nála hozzá. Valamikor még büszke fogsz rá lenni, s szerencsésnek
érzed magadat, ha a kengyelvasát tarthatod. Még «diktátor»-nak fogják
egykor nevezni, mint Langieviczet. Az is csak ilyen kicsinyben kezdte.

Illavay vállat vont rá.

– No már most hát kezded-e érteni, a mit mondtam, hogy nem Opatovszkyék
ülnek az én nyakamon, hanem én ülök az övékén? Ha hinárba akarnak vinni,
az ő szájukat éri előbb a víz.

– Nem értem egészen, de sejtek már valamit. Azonban a fiu vissza is
szökhetik megint az apai házhoz.

– De iszen szökhetik már az a világon akárhová, a láncza végét mindig a
kezemben tartom.

– Hogyan?

– Itt van a zsebemben a Kolokát hamisított útlevele.

– Nálad van?

– Nálam biz az. Az én Kolokátom tapasztalt férfiu. Tudja azt jól, hogy
nem elég az útlevélen az aláirás, meg a hivatalos stampiglia; a ki ezzel
a határon át akar kelni, annak még a szolgabiró manupropriájára és
pecsétjére is szüksége van. Ebből már most kiokoskodhatod azt szépen,
hogy ha valaki az Opatovszky bandából engemet bele akarna vinni a
csávába, okvetlenül oda rántaná a saját princzét is s ezzel tartom őket
fogva a kezem közt.

– Tehát még a szolgabiró aláírása nincs azon az útlevélen? kérdé nyugodt
hangon Illavay. Nálam pedig csaknem mindennapos vendég a szolgabiró.

– A számból vetted ki a szót. Látod, te megtehetnéd, hogy azt az
útlevelet hitelesíttesd vele. A sok mindenféle egyéb hivatalos tárgy
között szépen elcsuszik ez.

– Jól van. Megteszem. Add ide, szólt Illavay csendes vérrel.

Gorombolyi elővette az útlevelet.

– No hát ugy-e milyen ügyes rajta a hamisítás? A leggyakorlottabb szem
előtt sem árulja el még egy hajszálvonás sem, hogy ez a beleirt név egy
kivakart név helyén van, s hogy ez nem ugyanannak a kéznek az irása, a
melyik az egész útlevelet pingálta.

– Igazán nagy ügyesség, mondá Illavay, s eltette a belső zsebébe az
útlevelet.

– S mikor fogod ezt nekem visszahozni?

– «Ezt»? – Soha sem.

– Mi az? – Hogyan mondtad?

– Ezt az útlevelet nem adom ki többet a kezemből.

– Tudod-e, hogy a fejeddel játszol?

– Hát te nem azzal játszol?

– Uram! Ez öntől egy alávaló árulás!

– No, csak ne «uramozz». Ne kiabálj. Nem követek el semmi árulást. A te
Kolokátodnak szüksége van egész rendén kiállított útlevélre. Jól van,
azt megszerzem neki én s azzal biztosabban járhat-kelhet, mint a
hamisítottal. Ez pedig cserében nálam marad.

– De hisz akkor te neked kell jót állnod a Kolokátért minden
tekintetben, s ha az valahogy rajta veszt, ha valami veszedelmes
vállalatban lépre kerül, akkor téged vonnak miatta felelősségre.

– Azt is jól tudom.

– Jól tudod? E szerint kezet adsz? Előmozdítod tehetséged szerint
mindazt, a mit elmondtam előtted; hiszesz a terveink sikerében?

– Nem hiszek és nem mozdítom elő. Lehetetlenségnek tartom s nem is
gondolkozom róla.

– De hisz ezzel az egy tetteddel olyan mélyen dugod bele a nyakadat a
hurokba, mint mi akármelyikünk, a kik ezzel fekszünk le és kelünk fel.

– Azt is előre látom.

– Tehát nem kevesebbet akarsz, mint kihuzni a tövist ennek a bolondnak a
lábából s beleszurni a magadéba? No akkor te vagy a nagyobbik bolond!

– Az is meglehet.

– Egész életedben ez a család volt az üldöző fátumod, rossz ördögöd,
megrontód. Többet szenvedtél ennek a bolondságaiért, mintha magad a hét
főbűnben leledzettél volna. Hát nem volt még elég? Hiszen az is elég
rettenetes gondolat, a mit Mózes az áldott Jehova Isten szájába ad, hogy
«megbüntetem az apák álnokságait a fiakban ezer iziglen», de hogy
megbüntesse a nagybátyákat az unokatestvérek bünei miatt, ilyet még a
Sionhegye se hallott soha!

Erre már Illavay csak nevetéssel tudott válaszolni.

– Hát jól van. Kegyes Hiób! Jámbor samaritanus! Csak te szedd föl az
ellenségeidet a magad szamárhátára mindig. Csak te dugdosd a meleg
kebeledbe a fagyva talált viperákat, csak te hordd haza az árván hagyott
farkaskölykeket s neveld fel tejes zsemlyén. Elveszed a jutalmát. A
falsificatumot neked ajándékozom. Értjük. Ajándékozom! Nem kell érte
cserébe semmi. Semmi authenticus útlevél. Majd megjárja a maga útját az
én czimborám útlevél nélkül a maga szokott csempészösvényein. Átjön az a
határon, úgy, hogy még meg is dobálja kövekkel a felállított
határőröket. Legyen a corpus delicti a tied. Hanem már most aztán egyet
mondok, fiskális úr! Eddig minden este átjártunk egymáshoz: nekem sem
volt más jó pajtásom a kerek földön, mint ön. Önnek sem nálamnál igazabb
czimborája. El nem tudtunk egymás nélkül lenni, s azt a tizenkét partie
tartlit le kellett játszanunk minden nap. Hát ezentúl majd csak patience
játszásra adjuk magunkat, mert a milyen bizonyos, hogy én soha többet az
úrnak a házába be nem teszem a lábamat, olyan szent, hogy az úr se talál
engemet többet soha idehaza; hanem ha jön, ha megy, még ha jégeső esik
is, ki fogja kerülni ezt a házat. Az én házam nem bolondok háza! Az
odább van egy faluval: Apátváron. Karsamadiner.

Szegény Illavay! Kicsiny hija, hogy gallérjánál fogva nem lökte ki a
házból az ő egyetlen és legkedvesebb barátja.

Hanem a falsificatum a zsebében volt már. Így jutott hozzá.


RABLÁZADÁS.

Nem telt bele tíz nap, midőn Gorombolyi ezzel a köszöntéssel nyitott be
Illavayhoz: «Kedves barátom!»

(Ugyan rövid ideig tartott az ellenségeskedés!)

Szétnézett a szobában s miután meggyőződött felőle, hogy egyedül vannak
ketten, azt dörmögé Illavay fülébe, hogy:

«Kutya van a kertben.»

– Tudom, szólt Illavay, kezét nyujtva a kibékült haragos társnak, a
kinek ilyenkor olyan nagyok voltak a szemei, mint a bagolyé, mintha
egyszerre mindent akarna velük figyelemmel tartani. Tudom. Kolokátot
elfogták. Az volna a csoda, ha el nem fogták volna, mikor a bolond
minden vásárba bejárt s ott fényes nappal mulatott s itatta a népséget a
csárdában.

– Hanem az ócska vas nem került kézre.

– Nem ám, mert az nem ment a vásárba tánczolni, mint a kisérője.

– Jó helyt van már. Koczur ott volt nálam.

– És pénzt kért?

– A mennyi a rejtegetésre szükség. Adtam neki, s most minden rendben
van.

– Igen, a te fuvaros parasztod, a ki tudja jól, hogy mit szállít, él a
maga eszével s félretesz mindent, nem kér érte semmit. A Koczur pedig
eltünik egyidőre, s mikor a pénze elfogy, majd ujra eljön hozzád, s
besugja, hogy a paraszt nyugtalankodik, az elásott kincseket máshová
kell elszállítani s erre megint pénz kell.

– Ez mind mellékes ügy. A fődolog, a mi hozzád hozott (pedig
felfogadtam, hogy ha ez lesz az Ararat hegye s köröskörül az özönvíz,
még sem teszem be hozzád a lábamat többet, hanem hát «publica
præcedunt», a közügy elébbvaló), eljöttem hozzád, mert megtudtam, hogy a
Kolokát védő ügyészeül te fogsz hivatalból kineveztetni. Itt vagyok
informálni.

– Meg lehetsz felőle győződve, hogy mindent meg fogok tenni
lelkiismeretesen, a mit esetleges védenczem javára a kötelesség elém ró.

– No csak ne pedánskodjál! Hagyd el, kérlek. Tudom én, hogy mi az a
prókátor-lelkiismeret. Nem is szabad a prókátornak lelkiismeretének
lenni! Az egyszeri oláh úgy tudakozódott az ügyvéd után: «hol lakik az
az úr, a ki pénzért hazudik?» Az egyszeri fiskális azt mondta a
védelmezett zsiványnak: «te csak mondj el nekem mindent igazán, a hogy
volt; a mit hozzá kell hazudni, majd megteszem én.»

– Ej de meg vagy töltve prókátorok elleni adomákkal.

– Akár holnap reggelig folytassam. Hát nem azt kivánom én nálad elérni,
hogy a cliensedet nagyon szép szinbe öltöztesd, hanem csak azt, hogy ne
engedd valami politikai vétségbe belekeverni. Hadd süljön rá ki minden,
a mit zsiványészszel tett; lólopás, utonállás, rablógyilkosság,
börtönből kitörés. Elég érdem tizenöt esztendei nehéz fogságra. Csak azt
ne tedd, hogy valamiképen egy politikai hős nimbuszát ragyogtasd a
süvege körül.

– Értem.

– Biz azt nem érted! Te most azt gondolod: hej megszeppent az én
Gorombolyi barátom a suskus hirére. Kilencz kovácslegény nem birna
pörölylyel egy zabszemet beverni az összeszorított fogai közé, úgy meg
van ijedve. Ez most a maga bőrét akarja menteni. Pedig hát «nem oda
Buda!» Nem hadvezér az, a kinek, ha az egyik haditervét meghiusították,
rögtön másikkal ne álljon készen.

– Hát nem tettél le a terveidről?

– Soha sem is teszek. Ha elfogták a Kolokátomat, annál rosszabb rájuk
nézve. Tőled csak azt az egyet kérem, hogy a védelmezésben mellőzz
minden politikát.

– Azt úgy is tettem volna.

– De majd a közvádló ellenkező véleményen lesz s mindenképen egy messze
elágazó conspiratio fonalait akarja a betyár nyakkendőjéből kihuzogatni;
annak pedig mindegy, akárminő fonalból fonják számára a kötelet, miután
úgy sem akasztják fel rá; kegyelem útján a büntetése átváltozik tíz éven
felül terjedő fogsággá: a mit ugyan politikai vétségért is megkaphatna.
A külömbség a kettő között csak az, hogy ha perduellióért itélik el,
mint lázadót, akkor valamelyik várban, Komáromban vagy Olmützben, fogja
leülni a bünhődését; ha azonban, mint közönséges rabló lesz elitélve, –
akkor az illavai fegyházba jut.

– S az jobb lesz neki?

– Az jobb lesz nekünk.

– Te! Ember! Mire gondolsz? Egész testem végig borzad, a mint szavaid
értelmét kitalálom.

– Azt pedig nagyon jól kitalálhatod. Mit képzelsz? Hatszáz olyan ficzkó
egy rakáson, a ki qualifikált gyilkosságon alul nem vállalkozott
vendégszerepre; van köztük híres csaló, gyujtogató is: ha az most egy
truppban léphetne föl, az volna a sensations-dráma! No, mit meresztesz
rám olyan nagy szemeket? Nem csinálják ezt szentelt vizzel. Hát az talán
szentelt víz, a mit a mi pofánkba fecskendeznek? A becsületes hazafi
mind anyámasszony katonája, azt már látom. Ez mind azt várja, hogy, mint
48-ban, előbb nevezze ki őt a király, a hadügyminiszter ellenjegyzése
mellett, «királyi rebellis őrnagynak», határozza meg az országgyűlés,
milyen szine legyen az egyenruhájának? Petőfi irjon a számára egy extra
lelkesítő verset, s a neve kinyomassék a «Közlöny»-ben. Akkor aztán
verekedik, mint egy oroszlán. Hanem addig a pipát sem veszi ki a
szájából.

– Hát hisz ezt én mondtam neked.

– A parasztot meg semmi sem jellemzi olyan híven, mint az a nóta, hogy
«ha még egyszer azt izeni, mindnyájunknak el kell menni». Ez a legszebb
paraphrasisa annak a gyöngymondásnak, hogy «ma pénzért, holnap ingyen».
– «Ha még egyszer azt izeni!» De ez a «ha még egyszer» másodszor is,
harmadszor is, és harminczharmadszor is itt van. S soha se következik rá
az a kadentia, hogy «no hát már most menjünk».

– Hát hisz ezt is én mondtam.

– No ha mondtad, hát huzd le belőle a consequentiákat. A kinek tetszik a
czél, tessenek az eszközök is. «Flectere si nequeo superos Acheronta
movebo.» No hát mit? Hogy ez egy rablóhad? Kezdő pontnak a legjobb. Hát
a kiket az őseink hasonló nagy szorongattatásaikban segítségül hívtak az
országba, a jó török basák, nem voltak rablók? Rablók, de még «en gros»,
míg ezek csak «en detail». Ismered azt az adomát, mikor a parasztot
megtámadta a földesúr sinkoránja s a jámbor, védelem közben a
vasvillával agyon találta szúrni a kutyát. Szidta érte a földesúr, miért
nem védte magát a vasvilla nyelével a kutya ellen? «Igen bizony, ha az
is a farkával akart volna megharapni.» Most ez a mi vasvillánk! Hát csak
hagyd te úgy lefolyni a dolgot, hogy az én Kolokátom hadd kerüljön be
Illavára. Neki már megvannak azután az instructiói. Az egész terv elő
van készítve; csak egy merész vezér kell a kiviteléhez. Most az is
megkerül. No hát; nem kérem, hogy kezet adj rá. Te puritán! idealista!
Nem kivánom, hogy segíts benne. Csak azt hogy el ne rontsd. Mint cliens
jöttem hozzád, mint ügyvédemhez beszéltem. Ha van prókátori lelkiismeret
a világon, akkor annak kell egy paragraphusának lenni, a mi azt mondja,
hogy az ügyvéd a rábizott titkot az ellenfélnek el ne árulja, s védencze
terveit, az ellenféllel összejátszva, meg ne hiusítsa. Nos! hát van-e
prókátori lelkiismeret, vagy nincs? fiskális úr!

– Igenis van. S azt tapasztalni fogod. Rémtervedet, a mit velem, mint
«fél», bizalmasan közöltél, senkinek el nem árulom. Hanem közel maradok,
s mikor ki akar törni, akkor ott leszek – és leverem!

Gorombolyi más akárkinek a szeme közé kaczagott volna erre a szóra. De
Illavay előtt meghajtotta magát.

– Elismerem, hogy képes vagy rá, hogy szavadat beváltsd. Ilyen nagy
hatalmat máskor is éreztettél már ezzel a társasággal. Hanem ezuttal ez
véres tréfa lehet.

– Beszéljünk másról.

– Úgy? Igazad van. Hát mit csinál föltalált védenczed, a hazahozott
farkasfiók? Megeszi már a tejes zsemlyét? Nem fojtogatja még rendre a
pulykákat? Nem lopta még el a feleséged lábáról a czipőt?

– Az én védenczem tanul!

– Tanul? Neki hasal a könyvnek s úgy magol belőle? Fölmondja a leczkét
ebéd előtt? addig le nem ül az asztalhoz? Bujja a könyvtárt, s hajnal
előtt fölkel pensumot irni, fárasztja termetét az eminens kalkulusért?

– Valóban azt teszi.

– Kár érte! Milyen szép szerep várt volna rá odabenn Illaván.

*

Ebben az esztendőben márczius tizenötödike épen egy szép vasárnapi napra
esett.

Nem lesz fölösleges előrebocsátani, hogy ez még mind nem a «Ma»
történetéhez tartozik, ez még abban a korban történt, a mit úgy
szeretünk nevezni, hogy «rég mult», a mi el van temetve, kútba dobva,
malomkő a tetejében, hogy soha föl ne kelhessen.

Az illavai fogházban is nevezetes nap volt ez a márczius tizenötödike,
épen azért, mert vasárnapra esett. Nem azért különös nap a vasárnap,
mintha akkor a rabok számára pecsenye kerülne az asztalra, hanem azért,
hogy akkor nincs dolog, s minden rabnak misére kell menni; akármiféle
vallás szerint tagadja az Istent és a szenteket.

Most már mindez másképen van. A rabok számára műhelyek vannak
berendezve, a hol kedvük és hajlamuk szerint kézimunkát folytatnak; üres
óráikban rajzolnak, énekelnek, még hangszereik is vannak, bandában
muzsikálnak, minden nap jó és elég ételt kapnak, kenyeret épen kitünőt,
s vasárnap, a hány vallásfelekezet van közöttük, annyiféle pap osztja a
maga aklához tartozóknak a lelki malasztot. Hanem mindez nem úgy volt
akkoriban. Az a bölcsesség, a mely egy egész országot rabnak tartott,
ugyan miért lett volna az igazi rab iránt kegyelmesebb? kiadta a
gonosztevőket haszonbérbe. Egy bécsi vállalkozó volt a főhaszonbérlő, az
meg aztán kiadta a gyilkosokat más apróbb vállalkozóknak alhaszonbérbe.
– Ki ne tudná, hogy még az infuzoriáknak is vannak parazitái? – Még a
rabokat is ki lehet rabolni, még a gyilkosoknak is vannak gyilkosaik.

Az elitélt rabok még akkor békót viseltek a lábukon: tizenöt font vasat,
s a mogyoróhajtás sem azért nőtt akkor az erdőn, hogy abból
sétapálczákat csináljanak: verték a rabokat. Munka csak egyféle volt,
durva pokróczcsinálás; gyapjut tépni, fonni, megszőni, ebből állt az
egész. Nem mult el egy hét, hogy egyik vagy másik rab, a kenyér
rosszasága miatt, a börtönőrök ellen merényletet ne kezdett volna;
leütötték őket a nehéz vízhordó rúddal, a függő lámpással, a
puttonynyal, a nagy tállal, a mi kezükbe került. Pedig hát a porkolábok
nem tehettek arról. Bizony malomporból meg korpából nem lehet jobb
kenyeret sütni. Rokomozer pedig a mostani lisztárak szerint a
fővállalkozónak nem szolgáltathat másforma kenyéralkatszert, mint a
miben egy harmadrész a malompor, kétharmadrész a korpa, hogy pedig az
ebédre főzött káposztalevél közé valami húsfélét is főzessen, azt az
albérlőnek a hite és vallása tiltja. Egyébiránt nagyon jó az, ha meg van
paprikázva. Aztán a kinek nem tetszik, az ne igyekezzék ide jutni. A
tisztelt zsivány urak őrizkedjenek a rablástól és a gyilkolástól, s
mindjárt nem lesz okuk ezért a korpakenyérért, lélöttyért zúgolódni! –
Ez volt a bérlő urak és a börtönőr urak nézete, s valószinüleg azoké is,
a kik a magasabb criminális jogbölcsészettel akkoriban foglalkoztak.

De egészen ellenkező nézetben voltak maguk az elitéltek. Azok között
voltak többen, a kik tanultak, és sok természetes észszel voltak – nem
megáldva, hanem megverve. A zúgolódás a rossz bánásmód, a piszkos, ronda
ellátás, az undorító élelem miatt, nőttön-nőtt, a raboknak ugyan nem
volt alkalmuk egymás között ádáz sorsuk fölött panaszolhatni:
éjjel-nappal őr volt a hátuk mögött korbácscsal, a ki a megszólalót
elhallgattatá; hanem volt, a ki mindannyival ékesen beszélt: a penészes
kenyér.

Ez a fekete tésztakavarcs olyan nagy szerepet játszik a rabéletben. Ez a
mindennapi táplálék volt egyuttal a rabnak az egyedüli mulattatója. Ő
ezt összegyúrja az ujjai között valami mintázó anyagnak s aztán csinál
belőle szobrászalakot, technikai remekművet. Egyik miniszternél láttam
egy rabkészítette revolvert, kenyérbélből, a csalódásig utánozva
legkisebb részleteiben, olyan ember által, a ki a revolvert nagyon jól
kezelte; az szerzett neki életfogytig tartó rabságot; nálam is van egy
rabmunka, a miben a szerző saját magát idomította ki, a mint a
gyapjútépő gép kerekét hajtja: – ember, gép kenyérből.

Hatszáz körül járt már a szám. Olyan sok, hogy hetenkint csak egyszer
került egy-egy csoportra a sor, félórai sétát tenni a szük várudvaron: a
többi idő alatt el voltak zárva a szabad lég elől.

Az illavai fogház valamikor zárda volt, falai másfél méternyi
vastagságuak s ablakain kettős vasrostély van.

E rostélyokon át gyönyörű kilátás nyílik a Vág-völgyre s a folyam
túlpartján emelkedő bérczekre, miket az oroszlánkői rom koronáz. Sokan
vannak, a kiknek élethosszig kell ezt a romot nézni.

Minden rabnak az ágya fölé van akasztva egy tábla, a mire fel van irva a
neve és az a czím, a miért idekerült: rabló, gyilkos, gyujtogató. Van
közöttük némi arisztokráczia. A régen ittlevők az optimatesek, az újon
jött a parvenu. Kivéve, ha fényes hir előzte meg; ha a népdalok hőse
volt, mint Bogár Miska, vagy ha épen mint nemesi praedicatumok vannak a
neve elé irva a felhasznált álnevek, a mik alatt szerepelt, mint a minők
«Zsiborák» alias «Orol Krivanszki» – vagy «Cousin» alias «Ribeaud». Ezek
a hallgatag megegyezés szerint a társaság tekintélyei: az egész szoba
büszke rájuk, a melyben éjszakára fekhelyük van. Ezek külön őrrel vannak
megtisztelve s minden este megmotozzák a ruháikat, nincs-e tolvajkulcs,
ráspoly, kés elrejtve bennük s a lánczaikat naponkint kétszer vizsgálat
alá veszik.

Valamennyinek a tekintélyét elhomályosítá a Kolokát Marczi, alias «Rosta
Péter», alias «Bogár Laczi». Ez utóbbi nevén a leghíresebb. Erről már a
verses-könyvek is beszélnek, a miket a ponyvákon árulnak a vásáron.
Mikor behozták, azzal köszöntötte fel a börtönigazgatót, hogy «aztán úgy
vigyázzon az ur rám, hogy nem maradok én itt esztendeig». Ezért a
fegyelmetlenségért rögtön a deresre húzták s kapott ötven botot. A
bastonnade alatt folyvást azt danolta, hogy «jaj de furcsa a német», s
mikor vége volt, lekapcsolták a vaspántokat róla, felugrott, összeütötte
a bokáit, meghajtotta magát az igazgató előtt, azt mondta: «Köszönöm
szépen, ezzel épen ki van az ezer»!

A többi raboknak sorakozottan kell nézni az ilyen ekzekucziót.

Ettől fogva aztán valamennyinek eszményképe lett a Kolokát, vagy a hogy
legjobban szerette, ha nevezték: a Rosta Péter.

Egy hét mulva a bekerülése után már az egész rabkolonia tudta azt a
rabnyelvet, a mire ő tanította meg valamennyit.

Voltak ott a polyglott állam minden nemzetiségének képviselői, a kik
egymásnak a nyelvét nem értették. S ha értették volna, sem volt nekik
szabad egymáshoz beszélni semmiféle nyelven. A mit nekik meg kellett
érteni, az volt a német szó. Az pedig nagyon kevés kifejezésből állt ő
rájuk nézve: «auf! marsch! halt!» rövid szók.

Hát ezt a zagyva bábelkeveréket egy hét alatt megtanította az új rab
arra a beszédre, a mit valamennyi megértett. A rabok beszéde ez.
Szemöldök, szájszeglet, szempilla, homlok, orr, nyelv, az arcz minden
részecskéje adja hozzá a hieroglyfokat, a hunyorítás, fintorítás,
földuzás, pittyesztés, félrehúzás, csücsörítés, a nyelv kiöltése,
szájszeglet bedugása, a hátrakacsintás, a homlokránczolás, az emberi
arcznak a majom-grimászokat mimelő száz meg százféle torzulatai, ezek
megannyi szavak, kifejezések, mondatok, miknek közlését nem
akadályozhatja meg semmi porkoláb, felügyelő. A rabok megértik belőle
egymást, közlik általa a terveiket, figyelmeztetik, óvják, biztatják,
buzdítják társaikat, ez az ő gondolataiknak a távirója: ez a világnyelv,
a min a tudósok hiába törték a fejeiket. A rabok ismerik ezt régen.

Mind a hatszáz rab hetenkint egyszer, vasárnap délelőtt, össze szokott
gyűlni isten tiszteletre s akkor szinről-szinre láthatták egymást, s
számba vehették, hányan vannak?

Volt a hatszáz rab között egy, a ki még nem töltötte be a tizenöt
esztendőt. (Az életkorát értem, nem a büntetés évét.) Egészen gyermek
volt még. A durva darócz-köntös mellett is feltünt finom mozdulatokra
szoktatott karcsú termete, leányi ártatlansággal elpiruló arcza, szelid,
elmélázó szemeivel. A hangja csengett még, s ha felelnie kellett,
reszketeg lett. Szemei a kemény szótól is könybe lábadtak.

Illavay ismerte ezt a gyermeket. Ő volt a védő ügyvédje a törvényszék
előtt. Az ő ékesszólásának köszönheti, hogy az enyhítő körülményeket
mérlegbe téve, «csak» tizenkét esztendőre itélték el. Csak azt tette,
hogy tizenhárom és fél éves korában bankót hamisított s mikor ezért a
saját édes apja feladta, boszúból rágyujtotta a házat, s hogy ki ne
menekülhessen az égő házból, kivülről bekötözte sodronynyal az
ajtókilincset.

Mikor átadták az elitéltet a fegyházigazgatónak, Illavay megmondta, hogy
erre a fiúra nagyon vigyázzanak, mert ez a legnagyobb képmutató.

Mikor Arnold esete tudomására jutott Illavaynak, épen az a gondolat
rémíté el legjobban, hogy hátha ez is épen hasonló lenne amahhoz. Bizony
csak egy pehely nyomta alá a mérleget, hogy ugyanarra az oldalra nem
hajlott félre.

Ennek is volt az a futó gondolatja, mikor utoljára elfujta a gyertyát az
apai házban, hogy nem jobb volna-e azzal a kastélyt felgyujtani?

Többször tudakozódott egykori védencze felől Illavay, s mindig azt
hallotta felőle, hogy jól viseli magát, engedelmes, alázatos. A fogházi
lelkésznek annyira megnyerte a pártfogását, hogy az vasárnaponkint, a
szent mise alatt őtet öltözteti fel a minisztrans fersingbe s a kivülről
hozott fiúval együtt minisztrálnak szép rendben. A vallásos oktatások
termékeny talajra hullanak szivében: töredelmes bűnbánatát igyekszik
ájtatoskodásával elevenen kifejezni.

«Akkor vigyázzanak rá legjobban, mikor imádkozik.»

És nagyon jó lett volna, ha mindazok az urak, a kikre a felügyelés volt
bízva, ezt a figyelmeztetést komolyan vették volna, mert ez a fiatal,
szűzleány arczú gyermek volt az élő telegráf a rabok és a külvilág
között, s ez épen az imádkozás alatt és épen az imádkozás segélyével
ment végbe.

Tulajdonképeni temploma akkor még a fegyháznak nem volt, mert a hajdani
kápolna épen csak magának a szerzetes rendnek, meg a hozzátartozó laikus
testvéreknek volt elég; – istenitisztelet helyéűl egy hosszú tágas
folyosó volt berendezve a második emeleten. A fegyenczek három
osztályban gyülekeztek vasárnaponkint erre a folyosóra, fegyveres
fegyőröktől kisérve kétfelől, egyetlen nehéz vasajtón keresztül. A
folyosó túlsó végén volt felállítva az oltár s annak a háta mögött volt
egy kisebb vasajtó, mely a lelkész öltöző-szobájába nyilt; ebből azután
egy szűkebb tornáczra lehetett jutni, a honnan egy keskeny kőlépcső
vezetett le a főudvarra.

A nyolcz órai harangszóra a raboknak osztályonként kellett fölvonulni a
miséző helyre. Nem kérdezték tőlük, hogy milyen valláshoz tartoznak?
volt köztük zsidó is. Az volt a nézet, hogy senkinek sem árt az meg, ha
egy félórát térdepelget a kövön: hiszen arra nem voltak kényszerítve,
hogy énekeljenek. Hanem imádkozniok szabad volt. Ezt fel is használták.
Majd mindjárt megtudjuk, hogy mire? Bizony nem a mennyország kapuinak
kinyitására. A miatyánknak az első felét a pap szokta elmondani a
sekrestyéssel, meg a minisztránsokkal együtt; a másik felénél aztán az
egész sokaság kap bele s sietve mormogja el fenhangon az áhitatos
könyörgéseket a mindennapi kenyérről, a gonoszról s a kisértetről. Ha
valaki ilyenkor odafigyelt volna, hogy az a két minisztráns gyermek ott
az oltárzsámolya előtt mit imádkozik? különös dolgokat tudott volna meg.
A kivülről jött fiú annak a másiknak, a fiatal gyujtogatónak ilyen
imahangon hadarta el az odakünn történteket, ez meg ugyanazokat épen így
tovább adta a hozzá legközelebb térdeplő rabnak, az megint odább, úgy,
hogy a második imánál már nem arról volt szó, hogy «szabadíts meg a
gonosztól!» hanem, hogy hogyan szabadítsák meg magukat a gonoszok?

Ugyan ki érte volna ezt föl észszel? Hogy a mikor az a halk, ünnepélyes
mormogás végigzümmög hatszáz emberajk csendes dörmögéséből egygyé
vegyülve, akkor ez nem Istenhez felemelő bűnbocsánatkérő imádkozás,
hanem hatszáz gonosztevő összebeszélése egy újabb gonosztett
elkövetésére! Az összeesküvés hangja ez, oly nagyszerű rémtett
elkövetésére, a mihez hasonlót még a krónikák fel nem jegyeztek: a mi ha
sikerül, képes lesz egy ország, egy világrész minden álló rendjét
felfordítani, nem válogatva benne, hol a zsarnokság, hol az alkotmányos
rend? Hadizenés mindennek, a kinek valamije van: legyen az valami pénz,
lakház, hivatal vagy becsület; – azok által, a kiknek mindebből semmi
sincs! Felülkerekedésük az elitélteknek a biráik fölé!

Mikor az a sima-arczú gyermek a nagy csengetyűt háromszor megkondítja,
mikor a pap felemeli a szentséget a két kezével, mikor az a hatszáz rab
egyszerre térdre hull, – hatszáz láncz egyszerre megcsördül: (rettentő
zsoltárzene!) mikor mindannyian verik öklükkel a melleiket, még a
protestánsok is, még a zsidók is, mert ez a börtöni regula; a ki nem
teszi: botot kap, hát akkor a helyett, hogy «mea culpa, mea maxima
culpa!» azt suttogják egymás fülébe: «mához egyhétre»!

A ministráló fiatal fegyencz megcsókolja a pontifikáló pap kezét s az
megdicséri őt ájtatos szolgálatáért s elmondja a börtönkormányzónak,
hogy a bűnbánó gyermek könyjeivel nedvesíté a kezeit.

(Épen ilyen alak lett volna Arnoldból, hogyha idekerül!)

Márczius második vasárnapja volt a kitörésre összebeszélt határidő a
fegyenczek részéről. Ez épen a végzetes 15-re esett. Arra a nemzeti
kegyeletből ünnepelt napra, a mitől a magyar nép felszabadulását
számítja.

A terv következetes volt.

Mint a fecskejárás, úgy szállt végtől-végig az egész országon az a
monda, hogy ennek az évnek a márcziusában valami nagy dolgok fognak
történni.

Mindenki beszélt róla, a nélkül, hogy a hirlapok emlegették volna, a
miknek nagyon jó okaik voltak a hallgatásra.

… Valahányszor erről a korról irok, mindnnnyiszor eszembe jut egy hires
magyar bölcs (Márton József) azon goromba mondata, hogy «mind bolond az,
a ki az álmait elbeszéli, de még nagyobb bolond, a ki meghallgatja», s
sokáig gondolkodóban vagyok a felől, hogy nem vagyok-e én is nagy
bolond, a mikor ilyen álmokat leirok? s hogy vajjon találok-e még
magamnál nagyobb bolondokat is, a kik azokat elhigyjék?

Mert az csak nem lehetett más, mint őrült álom, hogy volt egy idő, a
mikor csendes jámbor emberekre, a kik valami úton az országban
hivatalviselésre vállalkoztak, azt mondtuk, hogy «meghalt!» ellenben
hirhedett rablókat hősöknek neveztünk? a mikor a sötétség minden
munkáját a legfájdalmasabb kegyelet szentesíté meg s a puszták
futóbetyárját a közrokonszenv kisérte, merényleteiket megénekelte a
költő, eltakargatta a közönség. És mikor ennek mind így kellett lenni.
Mikor az iszonyú nem volt iszonyú, hanem kivánatos, és a bűn nem volt
bűn, hanem erény.

Ez a titokteljes borulat szolgál hátteréül annak a képnek, a mit
lefesteni készülök.

Az illavai rablók tudták jól, hogy az a szörnytett, a mit ők terveznek,
egy óriási hőstett szinét fogja fölvenni az egész nép előtt, ha teljesen
sikerül.

És akkor aztán?…

Illavay jól tudta, hogy mi van készülőben? – Hiszen tudták azt többen
is. Százezren tudták. Mindenki tudhatta, a kinek az öt érzéke épségben
megvolt. A márcziusi előnapokban minden este hét és tíz óra között
előjött a Zrinyi vendéglőből (ez akkor egy rozzant spelunka volt a
mostani palota helyén) egy fiatal emberekből, munkásokból álló csoport,
az országúton és a kerepesi-úton végig kiáltozni a napok jövendő
eseményeit (Magyarországon így csinálják az összeesküvést), azokat
rendesen üldözőbe vette egy másik csoport fegyveres rendőr és
lovaskatona. Egy ilyen csődületnél egyszer egy hajszálon mult, hogy egy
eltévedt puskagolyó meg nem ölte Szigligetit, a drámairót, a ki
történetesen az ablakából kinézett. Azután tovább folyt a discursus a
Komló-kertben, meg a Beleznay-kertben, hogy mi módon, hogyan, merről,
kik által fog ekkor meg ekkor, ez meg amaz megindíttatni? Hallgathatta,
a ki akarta. Az egykorú hirlapokban mindössze annyit olvashatni ezekről
az eseményekről, hogy egy házmestert megszurkáltak, a többit jégre tette
a censura.

Hanem Illavay még ennél is többet tudott. Régi jó barátjának
Gorombolyinak közleményei egészen fölvilágosították róla, hogy ennek a
hűhónak a háta mögött valami komolyabb terv készül. Nem a kétnyúl-utczai
gyár munkásai vezetik ezt a dolgot, kiterjed az a Kárpátoktól az
Adriáig. És aztán ő azt is tudta jól, hogy nagy nevezetes férfiak, a
kiknek az életen kivül még sok elveszteni való drágájuk van, lelkük
egész meggyőződésével hisznek a márcziusi nagy nap sikerében. Nem
osztotta velük ezt a hitet, nagyon sok kiábránduláson ment már
keresztül, de tartozott azelőtt meghajolni.

Neki nem lehetett elárulni a veszélyes kezdő lépést, a mivel legjobb
barátjait, sok derék hazafit semmivé tett volna; és mégis meg kellett
akadályoznia egy ilyen kezdetet, a minek a következményeit ő látta
legjobban előre.

Egy börtönéből kitörő elitéltek légiója nem marad egy seregben: nem
sorakozik egy zászló alá, nem viszi az életét feláldozni egy magas szent
eszméért, hanem a mint a lánczait leverhette a lábáról, a mint a
fegyvert kezébe kaphatta, szétbomlik kósza bandákra s elárasztja az
egész országot, hadat üzenve – azoknak, a kiktől van mit elvenni, s a
végeredményben megbuktat minden imádott eszmét, szabadságról,
nemzetiségről, s oda fogja vinni az országot, hogy az maga könyörgi
vissza a vasvesszőt, a mely ha sujtott, de védelmezett is.

E kinos meghasonlás kétfelé tépve tartotta lelkét. Nem volt szabad
szólnia, és nem volt szabad hallgatnia. Jó, hogy a szólás és a hallgatás
között még van egy harmadik is: a tett.

Készült a tettre.

A mostani kor embere mosolyog ezen. Hogy lehet egyes embernek arra
gondolni, hogy tegyen valamit? Hatalom nélkül, követők nélkül, dicsőség
nélkül?

A márcziusi előnapokban volt a rendes ujonczállítás határideje az egész
országban. Egyik ujonczállító középpont volt Illava. Az ilyen országos
műtétnél egy helyben lakó ügyvédnek erős feladatai voltak. Lehettek azok
a feladatok nemesek, emberbarátiak; lehettek ellenben jövedelmesek is.

Az állambölcsek ezekben az években találták ki azt a nem humánus, de
patriotikus tant, hogy nem minden embernek kötelessége a hazát
védelmezni, hanem csak azoknak, a kik nem tudnak, vagy nem akarnak egy
kerek summát – váltságdíjul – egyszer-mindenkorra a közpénztár oltárára
letenni. Ennek az elméletnek aztán igen furfangos gyakorlati megoldása
támadt. Mert, ha áll az, hogy a ki a miniszternek ezer forintot lefizet,
az megszabadul holtig a fegyverviselés kötelessége alól, hát akkor hogy
ne állana az is, hogy a ki nem a miniszternek, hanem csak a vizsgáló
orvosnak, főtisztnek, szolgabirónak egy sokkal kisebb összeget tesz le a
kezébe, az is épen úgy megszabaduljon a teher alól. A morál ugyanaz: a
többi a kétszerkettő dolga. Ennek az ellenőrzésére lettek a municipiumok
által az ujonczállító bizottságokhoz delegálva olyan független hazafiak,
a kik azután, ha akarták, segítettek igen sok szegény emberen –
igazságosan; ha máskép akarták, segítettek – saját magukon: – azt is
igazságosan. – Ismerünk bizony elég sok, mostanság igen véresszájú
hazafit, a ki ezen az úton gazdagodott meg.

Illavay azok közé tartozott, a kik nem magukon, hanem másokon segíteni
voltak jelen.

Ez a hivatása tartotta őt már hetek óta Illaván.

Figyelemmel kisért ezalatt mindent, a mi a közelben és a távolban
történik. Ő is tudta jól, hogy melyek a klimakterikus napok. A politikai
horoskop felállításához is értett.

Az egész országban általános volt az inség. Hét millió embernek nem volt
betevő falat kenyere. Minden városban inségbizottságok működtek az
óriási mérvű éhhalál leküzdésére.

S azok közül, a kik ebben legkiválóbb szerepet vittek, egy márcziusi
éjszakán a rendőrség a legelőkelőbb férfiakat összefogatta. Azzal voltak
vádolva, hogy az inség enyhítésének czíme alatt forradalmi összeesküvést
terveztek.

Minderről egy szó sem olvasható azokban a közlönyökben, a miknek
feladatuk volt ez évek történetét megörökíteni.

De Illavaynak volt róla tudósítása.

Most azután még kevésbbé lehetett szólnia.

Az elfogottak nevezetes nagy hazafiak voltak, többen hajdani jó barátai.

Fenmaradtak – a jók leszálltával – az illavai kétségbeesettek.

Három hónap óta készültek már ehhez a kitöréshez: halogatták egyik
vasárnapról a másikra. – Előbb meg kellett nyerni a félénkeket.

A végzetes vasárnapon a szokott nyolcz órai harangszó jelenté a
fegyenczeknek, hogy a misére indulás ideje itt van.

Az ajtók megnyiltak s aztán emeletek szerint osztályozva, indult a nép
templomba. Egyszerre kétszáz láncz kezdett el csörömpölni – ütenyre.

Az első kétszáz felhaladt a lépcsőkön az imafolyosóra s a vasajtó
bezárult utánuk.

Azután jött a másik kétszáz, a ki a második emeleten lakott. Tizennégy
fegyőr kisérte mindegyik csoportot, töltött fegyverrel a karján,
azonkivül egy őrmester, oldalfegyverrel.

A templommá rögtönzött folyosón a fegyveres foglárok kétoldalt a fal
mellett foglaltak helyet; az őrmesterek pedig az oltár elé álltak
kétfelől, a vasajtóra ügyelni, melyen keresztül a pap szokott bejárni.

A vasajtó harmadszor is fölnyilt s a földszinten lakó rabok közeledő
csörömpölése hangzott a lépcsőkön.

A terv végrehajtásának pillanatra kellett kiszámítva lenni, hogy
sikerüljön.

Idebenn négyszázan, harmincz fegyveres ellen, odakünn kétszázan,
tizenöttől kisérve. A vasajtó kulcsa a foglár kezében, a ki azt addig
nem ereszti el, a míg az utolsó csapat párosával átlépdel a küszöbön.
Mikor a legutóbb érkezett rabok tömege megszorul az ajtó között, hogy
azt hirtelen nem lehet bezárni s az utolsó kisérő fegyveres csapat künn
van rekedve, akkor egyszerre fölugrik térdéről Rosta Péter, alias
Kolokát Marczi s elordítja rikács hangon:

«Talpra magyar, hí a haza!»

… «Talpra magyar, hí a haza!» valóságosan ez volt a jelszó. Az a szent
jelszó, mi olyan szájról-szájra adott ereklyéje a magyarnak, mint az
angolnak a «Rule Britannia, az észak-amerikainak a «Yankee doodle», a
francziának «Allons enfants de la patrie», a németnek a «Sie sollen ihn
nicht haben», a lengyelnek az «estye polszke nye zginyéla!» – a nemzeti
zsoltár kezdő sora! Az illavai raboknak is ez volt a csataordításuk:

«Talpra magyar!»

Hatszáz lánczcsörömpölés hangzott föl e szóra.

Erre a jelszóra egyszerre megrohanta a fegyencztömeg a folyosóteremben
levő fegyőröket.

A rabok ötszázan voltak: de lánczczal a lábaikon, a fegyőrök harminczan:
de fegyverrel a kezükben.

Hanem a békót kiegyenlítette az elkeseredett düh. A kétségbeesés harcza
kezdődött meg azok részéről, a kiknek nem volt semmi elveszteni valójuk.

A rabok puszta kézzel rohanták meg őreiket, a hányan hozzájuk fértek,
annyian ragadva meg karjaikat, ökleikkel fojtogatva, fogaikkal harapva
ellenfeleiket, a kik a küzdelemben a földre legázoltattak, átölelték a
katonák térdeit, eleven békó gyanánt s mielőtt azok fegyvereiket
használhatták volna, le voltak verve s a fegyver a rabok kezében.

Az emberi ordítás ádáz hangját csak a lánczcsörömpölés dörögte túl. A
boszúüvöltés s a fojtogatottak kínjajgatása közepett egyszerre egy
fülrendítő csattanás hangzott, mely egy pillanatra elnémítá az egész
zajt. A nagy vasajtó becsapásának dördülése volt az. Végzetes hang az
egész összeesküvő seregre nézve. A porkolábnak sikerült a folyosóra
nyiló ajtót becsapni és ráfordítani a kulcsot.

Ez úgy történhetett meg csak, hogy a jelkiáltásra a harmadik osztály
kivül maradt része, száz ember, hirtelen visszafordult egész tömegestől
fegyveres kisérői ellen. A fegyőrcsapat gyorsabban tudott futni, mint a
lánczviselők, az első emeletre lejutva, hirtelen összeszedte magát s ott
egyszerre sortüzet adott a megtámadókra, s azzal visszariasztotta őket.

A rabok a lakszobába menekültek, s ott a nyoszolyákat széttörve, azoknak
a darabjaival az ökleikben tértek vissza a harczot folytatni az első
emelet folyosóján, mialatt a fegyőrök hirtelen padokkal, asztalokkal,
műhelyek butoraival torlaszolták el a lépcsőgádort a földszintre. Egynek
sem volt több tölténye annál az egynél, a mit a fegyveréből kilőtt.

Hanem a sortüzelés hangjára felriadt az őrtanyán levő tartalékörség, s
míg a kapuőr felszaladt a toronyba, félreverni a harangot s megfúni a
lármakürtöt, az alatt az a néhány férfi ostromolt társainak segítségére
sietett, összetört butordarabok záporától fogadva a támadók részéről.

Ezek között volt a hirhedett Zsiborák.

Most ő vezényelt.

– Fel kell gyujtani a torlaszt! hangzott a rabló parancsszava. A
fegyenczek felkapták a tömött szalmazsákokat s azokat hordták oda a
torlasz elé, betemetve azokkal a folyosó végébe szorult csapatot, a
honnan nem volt semmi kijárás.

– De nincs tüzünk.

– Mindjárt lesz!

Azzal Zsiborák egy másik rabtársával együtt megfogott egy széttört
palánkot s azt egy nyoszolya élén sebesen kezdék dörzsölni: ilyen a
szigetlakó emberek tűzszerszáma! A kannibálok dörzsgyufája ez!
mindenkinek szabadalma van rá.

– Mindjárt lesz itt tűz! Csak várjatok egy kicsit. S aztán majd kezdődik
a komédia!

A tartalékcsapat kevesebb volt, mint hogy társait felmenthette volna ott
az eltorlaszolt folyosón. Csak egy-egy lövéssel a lépcsőgádorból
akadályozta a rablók munkáját, a mit azok megint a sánczul emelt
szalmazsákjaikkal tettek ártalmatlanná.

Hanem egyről elfeledkeztek Zsiborák czinkosai az első emeleten, a
küzdelem hevében, arról, hogy az összeköttetést fentartsák a második
emeleten levő nagyobbik táborral.

Odafenn a kulcsot kezében tartó porkolábnak s a két kivül álló fegyőrnek
sikerült a vasajtót a templomfolyosóra összegyült rablókra becsapni és
hirtelen rájuk zárni.

Most aztán csak az volt a kérdés, hogy az első emeleten küzdő rablók
érkeznek-e vissza hamarább, vagy valami véletlen segítség.

A becsapott ajtó zuhanása egyszerre tudatta a zendülőkkel, hogy tervük
meg van hiusítva.

A félénkek rémülten huzódtak a folyosó hátterébe vissza, mint egy
megriasztott birkanyáj. Volt köztük sok gyáva, a ki csak alvó embereket
tud megölni. Hanem a vakmerők csapatja, a mint az első rémület elmult,
annál dühösebben folytatta a harczot. A bestiális arczok, a tajtékzó
ajkak, a vérben forgó szemek, a harapásra szétnyitott vadállati fogak
egy fellázadt pokol képét tüntették föl. Koronkint egy-egy lövés dördült
el, a mint vagy egy fegyőrnek, vagy a vele küzdő rabnak sikerült elsütni
a vitatott puskát: a golyó a tömeg közé talált, egy ordítás hangzott fel
rá, a mit elnyomott a viharzaj.

És közbe hangzott a vészharangkongás odakünn.

– Be vagyunk zárva! kiáltának rémülten a folyosó végéről előrohanó
rabok.

– Se baj! kiálta Kolokát. Van még egy másik ajtó az oltár mögött. Az
őrmesternél a kulcsa.

Az őrmester, Vecsera Tamás volt a neve, másodmagával odaszorult az
oltáremelvény és a hátulsó ajtó közé. Annak a kulcsa ő nála volt, ő
szokta azon beereszteni a papot. Herkulesi alak volt. Ő nála nem volt
lőfegyver, csak kard.

A mint a rabok körülfogták, kivágta magát közülök, halálos csapásokat
osztogatva megtámadói fejére. El-elbukott, megint felugrott, lerázta
magáról ellenfeleit s újra kezdte a tusát. Többször eljutott már a
vasajtóig az oltár mögött, elmenekülhetett volna rajta, de nem akarta
küzdő társait elhagyni, mindannyiszor visszatért s közé tört a
zendülőknek. Társát, a másik őrmestert, már véresre verték, azt is neki
kellett megvédelmeznie. Az egész lázadó tömeg nem birta letörni.

– Ereszszetek engem oda! kiálta Kolokát harsány szóval s utat tört
magának a tömeg között, egy puskát emelve magasra az öklében, a mit egy
agyonfojtott fegyőr kezéből facsart ki. Az a fegyver még meg volt
töltve. A vitéz őrmesterig hatolt előre s ott annak a mellére szegezte a
fegyvert. «Add ide az ajtó kulcsát, őrmester, vagy meghalsz», rivallt
rá.

– Az az én dolgom lesz, Kolokát; mondá rá Vecsera tompa, rekedt hangon.

– Lelőlek, mint a kutyát, ha felakasztanak is érte.

– Az meg a te dolgod lesz, Kolokát!

Kolokát nem volt közönséges rabló.

– Hallod-e, Vecsera, dörmögé mély hangon; én nem szeretnélek megölni.
Magad vagy, ellen nem állhatsz. Mi innen minden bizonynyal kitörünk már.
Társaink odabenn leverik azt az egynehány katonát, odakinn készen vár
bennünket a fegyver. Ha kinn leszünk, nagy hire lesz annak. Minden ember
velünk fog jönni. Állj mellénk. Ilyen ember kell nekünk, mint te vagy.
Generálissá teszünk. Elfoglaljuk az egész országot, s megosztozunk
rajta.

Neked adjuk a temetvényi uradalmat. Add ide azt a kulcsot és gyere
velünk.

– «Bolond lyukból bolond szél», felelt rá az őrmester.

«Ne alkudozzál vele olyan sokat», kiáltozák a többi czinkosok
türelmetlenül, s nyomták egymást előre. Igazi rabtempo. A hátul jövő,
mint eleven bástyát, tolja az ellenség fegyvere elé az előtte álló
czimborát.

– Add ide a kulcsot szép szerivel! szólt még egyszer Kolokát, ezalatt
folyvást neki szegezve a puska végét s a ravaszán tartva az ujját.

Az őrmester egy futó pillantást vetett körül, s arra a hátulsó zsebéből
előhúzta a kis vasajtó kulcsát. De a helyett, hogy azt Kolokátnak
nyujtotta volna, a háta mögé dobta, úgy hogy az az oltáron túl esett.

Ebben a pillanatban oda furakodott a tömeg közül Kolokáthoz az az
ártatlan arczu gyermek a ministrans zubbonyban, s megrántotta a
fegyőrnek szegzett puska ravaszát. A lövés eldördült.

Az őrmester érzé, hogy halálos sebet kapott, – és el tudta titkolni. A
golyó az altestébe furódott.

– Vaktöltés volt! mondá gúnyosan, s ezzel a háta mögé tekintett. Másik
társa, a kinek egyik karja el volt törve, az oltár háta mögé vánszorgott
s ott rejté el magát. Az tudta, hogy mit kell az odahajított kulcscsal
tenni. Felvette azt s csendesen beledugta a zárba és felnyitá az ajtót.

A mint a lázadók azt meglátták, a kétségbeesés dühével rohantak
tömegestől az oltár felé, megakadályozni, hogy még ezt az ajtót is rájuk
zárja valaki kivülről.

Az őrmester még halálra sebesülten is feltartóztatta kardcsapásaival
támadóit; lépésről-lépésre hátrálva az oltár háta mögé, s onnan egy
szökéssel beugorva a nyitott ajtón, s becsapva azt az utána tódulók
elől, s aztán neki feszítve a vállát s a belülről erőszakolók ellenében
csodaerővel tartva azt vissza, hogy azalatt félkézzel a kulcsot
elfordíthassa a zárban. Sikerült. A zár nyelve az ütközőben volt már.

Ekkor Vecsera kimerülten rogyott össze. A viadal utolsó perczeiben
sebekkel lett elhalmozva, csak úgy patakzott a vére. Még a bőrpamlagig
tudott vánszorogni, a hol a pap misemondó ruhái hevertek, ott lefeküdt
és nem kelt föl többet.

A lázadók ezzel mind a két oldalon be voltak zárva.

– Ki kell törni a vasajtót! hangzott minden oldalról.

– De mivel?

– Itt van a vaskályha! szedjétek széjjel, parancsolá Kolokát.

Percz mulva darabokra volt döntve a nehéz öntött vaskemencze s akkor
hárman-négyen belekapaszkodva annak a vashengereibe, azokkal, mint a
faltörő kossal, rohantak neki a vasajtónak. Hanem az nem engedett a
döngetésnek, nagyon jól volt csinálva; mind a négy oldalán ütközői
voltak, a mik egy kulcsfordításra záródtak s maga az ajtó kovácsolt
vasból, erős keresztpántokkal. Hasztalan kisérlette meg Kolokát sámsoni
erejét rajta, az egész súlyos kemencze-állványnyal döngetve a vastáblát,
az meg sem mozdult.

– Hallgassatok rám! kiáltá ekkor egy rab, előtörve a felbőszült tömeg
közül. Ezt a rabot úgy hítták a társai egymás között: «a gróf».

– Halljuk, mit mond a gróf?

Igazi neve «Cousin» volt, alias «Ribeaud». Talán azért hítták grófnak,
mert egy grófkisasszonynak az apját akarta megölni s aztán férjévé tenni
magát? Vagy talán azért, mert rabtársait lenézte, s hogy együtt ne
legyen velük, inkább kihágásokat követett el s rabsága legtöbb idejét a
külön kóterben töltötte el: urhatnám volt.

– Eredjetek innen! Ostoba parasztok! Soha sem töritek be azt az ajtót.
Hát nincs zárva? Nem tudjátok azt felnyitni? Nincs az egész uri
kompániában egy olyan gavallér, a ki a zár felnyitásához értsen?

Felröhögtek rá. «Hogy is ne volna?» Fele a társaságnak ezt az iskolát
járta ki.

– Belül van a zárban a kulcs, mondá neki Kolokát, izzadt homlokáról
félretörülve a csapzott hajat.

– No, hát ti nem értetek hozzá, hogyan kell a zárba dugott kulcscsal
kivül kinyitni az ajtót?

– De ismerjük azt a mesterséget, szólt Kolokát. Ezt a kulcslyukon kijövő
végét a kulcsnak megfogni harapófogóval s akkor elfordítani vele a
kulcsot. Ezt minden kis kapczabetyár tudja. Csakhogy itt nincs
harapófogó.

– Dehogy nincs! Hol a «czigány»?

– Itt van! kiáltának a tömeg közül.

– Lökjétek idébb!

Egy kis feketeképü tömsi emberkét hoztak oda nyakánál fogva a többiek.
Az eddig nagy bölcsen a félrevonult rabtömeg között huzta meg magát: nem
szerette a lövöldözést.

– Ennek a ficzkónak olyan foga van, hogy kettéharapja vele a
négykrajczárost.

– Nos aztán?

– Hát itt a harapófogó. A czigány megfogja az agyaraival a kulcs kiálló
végét. Megtudod fogni, ugy-e, akár egy csavarszorító?

– Ha akarjátok, leharapom; mondá a czigány.

– No hát, te csak szorítsd azt a fogad közé erősen. Aztán mereszd meg a
nyakadat, a derekadat, meg a lábaidat; mi ketten megfogunk s elfordítjuk
veled szépen a kulcsot a zárban.

Röhögő tetszészsivaj fogadta ezt az indítványt.

A czigány vállalkozott rá, még pedig két lábával fölfelé emeltetve
magát, a fejét lefelé fordítva, harapta meg gyönyörű fogaival a kulcs
végét, megmeresztve minden tagját. A két czinkos Kolokát és Cousin pedig
csendesen fordították őt, mint a kormánykereket, körben a két lábánál
fogva.

A műtét remekül kezdett sikerülni. A czigány fogai között a kulcs
elfordult, s bár a zár erősen járt, mégis odáig jutott már, hogy a kulcs
tolla megkezdé a zár nyelvét az ütközőből kihúzni. Hanem a mint a
körfordulat háromnegyed része meg volt téve, a czigány elordítá mazát s
szétrúgott két kezével-lábával a kulcsmesterek között s leesett a
földre. A zár nyelve megint helyre csattant.

– Mi bajod, czigány?

Hát az a baja a czigánynak, hogy neki orra is van, még pedig jókora
nagy: s a mint a körfordítás negyedik karélyára kerül a sor, akkor ezzel
az orrával neki megy a kőküszöbnek, attól aztán nem tud tovább fordulni.

Ez bizony nagy akadály.

De nem elháríthatlan.

– Eh mit! Le kell vágni a czigánynak az orrát, ha ez áll útban! mondá
Ribeaud.

Hanem ebbe meg a czigány nem akart beleegyezni. Neki az orrára szüksége
van.

– Nem kell vele sokat alkudni! Itt egy kés! kiáltá egy rab. Volt már kés
is, kard is elég a kézben, a miket a megölt fegyőröktől vettek el.

– Dejszen én nem leszek nektek kulcs, ha levágjátok az orromat!
Fenyegetődzék a czigány. S fenyegetése alapos volt; mert ha ő nem akarja
a kulcs végét a foga közé szorítani, hát senki sem kényszerítheti rá.

– Hát ez mire való? kiáltá Cousin, egy súlyos kályhadarabot a czigány
feje fölé emelve. Ha nem fogadsz szót, mindjárt agyoncsaplak!

– Biz a jó lesz. Akkor aztán mindjárt levághatod a fejemet is s
csinálhatsz belőle kulcsfordítót.

– Ne bántsátok! szólt közbe a ministráns fiú azzal az ártatlan arczczal.
Nem kell agyonijeszteni a szegény czigányt. Hiszen jó ember ez: lehet
vele beszélni. No édes Piczi komám, legyen eszed! Látod egyszer volt egy
úrnak egy szolgája: mindakettőt elfogták a törökök, a lábaikat egy közös
lánczra verték. Aztán a hüséges szolga fogott egy szekerczét, levágta a
saját lábát, hogy az ura elszökhessen. Ugy-e milyen derék volt az?

– Könnyű volt neki, maradt még másik lába; de nekem csak egy orrom van,
s a nélkül csuf leszek, mint az ördög.

– Most is olyan csuf vagy már. Nézzed csak! Én ismertem egy grófot
Németországban. Sokat járt a papám házához. Annak párbajban vágták le az
orrát. Ezüst orrot viselt helyette. Ha most te ezt az áldozatot hozod a
társaságnak, s mi kiszabadulunk, miénk lesz az ország, mi is gróffá
teszünk téged s ezüst orrot csináltatunk.

– Nem kell nekem, ha arany karika lesz is bele húzva. Nekem jó ez a
magam kordovány orra.

– Ide hallgass te féleszű! magyarázá neki a gyerkőcz hevesen; ha ki nem
tudunk innen törni, elnyomnak bennünket, akkor felakasztanak téged is az
oroddal együtt! Hát mit akarsz? Lógni orrostul, vagy futni orr nélkül?

A czigány gondolkozóba kezdett esni. Ez czudar dilemma.

– Még valamit mondok. Itt van közöttünk a tilógus. Tudod, az a ki
borbély volt; ez nagy mester abban, hogy ha valakinek az orrát
leharapják, azt megint helyreilleszti, oda varrja.

– Igazán? most már kezdett a czigány tétovázni.

– Hozzátok ide a tilógust.

«Hol a tilógus?» hangzott az egész folyosón végig a kiabálás.

Baj volt vele. A tilógus odakinn rekedt a másik rabcsoporttal.

– Majd találkozunk vele, ha innen kiszabadulunk. Addig is a levágott
orrt elteszszük. No Piczi! Tedd meg a czimboraságért! Ezer aranyat adunk
érte!

Most egyszerre új zsivaj támadt a faajtó előtt.

Az oda huzódott félénkebb csoport kezdett ordítozni.

– Tűz van! Végünk van! Felgyujtották a tömlöczöt.

Az első emeleten sikerült a vad embereknek az izzóvá dörzsölt két darab
fával meggyujtani a szalmazsáktorlaszt, a mi a szegletbe szorított
fegyőröket rejtve tartá. Annak a füstje huzódott fel a második emeletre:
a templomfolyosón is kellett azt érezni.

De egyidejüleg a nehéz füstszaggal jött a megujult lármahang is: az első
emeleti lázadók őrületes diadalordítása.

– Halljátok Zsiborák szavát? kiáltá Cousin a templomfolyosón bezárt
csoportnak. Ők ki tudtak törni! Felgyujtották a börtönajtókat. Jönnek
már minket is felszabadítani!

Mikor egyszerre száz láncz csörömpöl rohamlépésben fel a lépcsőn, az
csak lelkesítő hangot ad egyszer!

– Jönnek a czimborák bennünket kiszabadítani.

Erre a szóra aztán ismét felszaporodott a vakmerők száma. A sarokba
buvók tábora rajt eresztett. Kiki igyekezett a széttört kályhadarabokból
fegyverül felkapni valamit. A levert foglyárok fegyverein már
megosztoztak: egynek jutott a puska, másiknak a szurony, harmadiknak a
kard, véres volt valamennyi.

Az volt a nagy szerencse (a mi külömben más esetnél megbocsáthatlan
hanyagság lett volna) hogy a fegyőröknél nem volt több töltény annál az
egynél, a mi fegyvereikben volt. Azt pedig a tusakodás közben
ellövöldözték, némely golyó embert talált, a legtöbb a falba furódott.

A legbátrabbak most ott hagyták az oltár mögötti oldalajtót s
odatódultak a főajtóhoz.

A rémséges lánczcsörömpölés rohamosan közeledett fel a lépcsőkön.

A vasajtón volt egy kicsiny kerek nyilás, a mi arra való, hogy az őr
kívülről végig láthasson az egész folyosón. Ennek a nyilásnak az
ajtócskáját könnyű volt egy puskacsővel felpattantani, s akkor belülről
is ki lehetett rajta nézni. Az ugyan koczkáztatott valamit, aki azt
megtette. Cousinnak volt bátorsága hozzá.

Kivülről a vasajtó előtt állt a porkoláb, meg két fegyőr.

Cousin mind a két őrt ismerte, olaszok voltak.

Odaillesztette a száját a nyilásra s kikiáltott hozzájuk.

– Evviva Itália! Verjétek le a porkolábot. Nyissátok ki az ajtót. Mi
jóbarátok vagyunk.

Az volt rá a felelet, hogy kiütötték egy fogát.

Cousin nagyot ordított.

– Maledetto cane! Verjétek őket agyon, czimborák!

– Itt jönnek már!

– A két őr szuronyszegezve várja őket, a porkoláb kardot rántva.

– Fél fogukra is kevesek lesztek.

Három ember száznak! Igazán a fogaikkal fogják őket széttépni!

Hanem aztán még sem ez történt meg, hanem valami más.

Kinn a városházán épen ez órában kezdődött meg az ujonczozási bizottság
ülése. Az udvar tele volt fiatal legényekkel, a kik mind beváltak.

Mikor a hivatalszobában meghallották az első vészharangszót, az
ujonczozó őrnagy azt mondá: «tűz van a városban».

– Nem uram, szólt a nép ügyvédje, Illavay. Ez lázadás a várban!

Az első sortüzelés roppanása, amit a lépcsőn leüzött fegyőrök intéztek
megtámadóik ellen, igazat adott neki. Azután is folytonosan hangzottak
egyes lövések odabenn a fegyházban. Az igazgató, szobája ablakából
kürtriadóval jelezte a vészt.

«A rabok fellázadtak!» hangzott egyszerre az udvaron s az ujoncznépség
közt nagy lárma kerekedett.

– Akkor nekünk végünk van, mondá halkan az őrnagy, Illavayhoz fordulva.
Ezek az ujonczok egyetértenek a lázadókkal, mindez összefügg a titkos
fegyverszállítmányokkal, ez nem lázadás, ez forradalom.

– Bizony csak lázadás ez, mondá Illavay. Alacsony rablóbanda kitörése.
Legyen ön nyugodt. Le fogjuk azt verni.

– Mivel? Nekem nincs több ennél a négy csendőrömnél, és ennél a hat
darab katonámnál.

– Majd mindjárt lesz.

Azzal Illavay kilépett a folyosóra. A mint őt meglátta a lármázó
legénysereg, elcsendesült a zaj.

Rövid szó volt, a mit hozzájok intézett.

– Fegyverre fiuk! Aztán jöttök, a hová én vezetlek.

«Megyünk!» hangzott a felriadó válasz.

– De hol vesznek ezek fegyvert? aggóskodék az őrnagy.

Azt ők tudják.

– Holmi fejszével, kaszával nem igen lehet ám hatszáz ilyen
kétségbeesett ficzkót leverni.

– Magam is azt hiszem.

Mintha tündérvarázslat volna, oly gyorsan, oly kimagyarázhatlanul
történt mindez.

Mikor az őrnagy visszatért a szobába s kinézett az ablakon, már akkor az
ujoncz-csapat fel volt fegyverezve, ujdonatuj idegen szerkezetű
Minié-puskákkal: egész század sorakozott katonát látott maga előtt
elvonulni (vagy talán honvédet? nem lehetett tudni), élükön Illavayval;
hanem azután egészen megnyugtatá az, hogy Illavay barátságosan kezet
szorít a bizottság másik tagjával, az alhadnagygyal, ki tíz fegyveres
katonájával a tömeghez csatlakozik.

«Lázadás-e ez hát, vagy forradalom?»

A választ az fogja megadni, a mit ez a hirtelen fegyverre kapott
ujoncz-szakasz fog tenni.

A mint a csapat rohamlépésben megérkezett a vár alá, a kapus felnyitá
előtte az ajtót.

Az első emeleti udvarra nyiló ablakokon már tódult ki a felgyujtott
szalmazsákok füstje.

A kis tartalékcsapat fegyőr még védte a lépcső lejáratát a lázadók
ellen, kik az első emeleten beszorított fegyőrök torlaszát felgyujtva,
zárkáikból kiszabadulhattak; de ezeknek is fogytán voltak a töltényeik.

A fölmentő csapat a legválságosabb perczben érkezett meg.

De vajon «kinek» lesz felmentő?

Fenn az első emeleti lépcsőn áll a lázadók tömege. Elől valamennyi közt
Zsiborák. Kezében egy széttört vasrácsajtó rudja.

A mint Zsiborák meglátja a felrohanó csapatot, az ujonczokon levő
népviselet, a felbokrétázott kalapok, elárulják előtte, hogy ezek még
nem katonák.

– Jó napot, czimborák! kiált recsegő hangon eléjük. Éljen a szabadság!
Halljátok a jelszót! Talpra magyar, hí a haza! Egyesüljünk a szabadság
kivivására. Halál az ellenségre! Itt a boszu órája!

Veszedelmes egy szó volt ez azokban az időkben!

Illavay csak annyit vetett ellenébe:

– Én vagyok Illavay; – az meg ott Zsiborák!

Azzal «szuronyt szegezz és előre!»

A válasz meg lett adva: a sors eldőlt. Az ujonczok a csendőrökkel
vegyest rohantak fel a lépcsőkön; Zsiborák három szuronydöféstől találva
rogyott össze, azzal a többiek rémülten tódultak a második emeleti
lépcső felé.

A felmentők egyszerre széthányták az égő szalmazsáktorlaszt a folyosón,
s elfojtották a vésztüzet, a kiszabadított fegyőr-csapat is csatlakozott
most már hozzájok, s üldözőbe vette a menekülő fegyenczeket. Ez volt az
a nagy lánczcsörömpölés, a miről a templomfolyosóra bezártak azt hitték,
hogy az szabaditóik közeledését jelenti. Ezek már akkor csak a bőrük
megmentéséről gondoskodtak s menekültek a szuronyok elől a második
emeleti nyitott zárkákba, a hol azután rájok csapták s belakatolták az
ajtókat.

Ezzel a kisebbik banda le volt küzdve.

Hátra volt a nagyobbik, a templomfolyosóra bezárt sereg.

Ezek már vért kóstoltak, tizennégy fegyőr hevert halálos sebekben lábaik
alatt s azoknak a fegyvereik kezeikben voltak. S itt volt az egész
kitörés vezére Kolokát, s a fenevad Cousin. Lehetett rájuk számítani.
Ezek védni fogják magukat.

Az ajtón kívül álló porkoláb elmondta Illavaynak, hogy mi történt
odabenn. A fegyőröket leverték. Lehet, hogy némelyik még életben van. A
keresztfolyosó vasajtaját ki akarják törni. Ha arra kimenekülhetnek az
udvarra, lábtókon eljuthatnak a sánczárokba s aztán közel az erdő.

Nincs tanakodni való idő! Fel kell nyitni a templom-folyosó ajtaját.

Mikor a zendülők a kulcsnyikorgást hallották a zárban, még azt hitték,
hogy a czimboráik érkeztek meg. Mikor aztán felnyilt a nehéz vasajtó,
akkor látták, hogy mi vár rájok.

A támadók, a hogy össze voltak keveredve, csendőr, fegyőr, katona,
parasztujoncz, szuronyszegezve tódultak be az ajtón, s erre a nem várt
rohamra egyszerre szétzavarodott a fegyenczek tömege. A félénkek
hátravonultak a folyosó mélyébe s azzal fejezték ki semlegességüket,
hogy lekuporodtak a földre. A vakmerők csoportja azonban a folyosó
közepéig hátrálva, ott tömegre verte magát s marokra fogta a fegyvert. A
tömeg élén állt Kolokát és Cousin. Amannál szuronyos puska volt, emennél
kard.

Illavay és a vezénylő tiszt előre léptek.

Illavay kérte a vezénylő tisztet, hogy maradjon hátrább s engedje őt
szólni a rabokhoz. Azzal a két szemben álló csoport közé lépve, szólni
akart a rabokhoz. De Cousin megelőzte.

– Ne hagyjátok beszélni e fiskálist; ordítsatok, hogy ne hallja senki,
mit akar mondani!

Úgy tettek. A vadállati üvöltéstől nem lehetett Illavay szavát
meghallani.

Hanem azt meg lehetett látni, hogy kardjával mit mutat? «Fegyvert
letenni, különben lőni fognak!»

– No lőjjetek! ha van lelketek hozzá. Kiáltá Kolokát. S azzal hirtelen
megragadva nyakánál fogva azt a háta mögé bujt ártatlan gyermekarczu
rabot, előre rántá azt, s fölkapva a levegőbe, mint egy eleven paizst,
tartá maga elé. «No hát fiskális úr! Tessék ránk lövetni!»

A kétségbeesettek ordító röhögése fogadta szavait.

Illavay megdöbbenve lépett hátra s kezével visszatartólag intett a
mögötte levő fegyveresek felé.

Ez a szelidképű gyermek az ő védencze volt egykor. És ennek az egész
alakja úgy hasonlít ama másik gyermekéhez. Egészen arra emlékeztet. És
ez is lehetne így, ennek a helyén. Paizsul emelve egy elvetemedett
gonosztevő elé rászegezett puskák csöve előtt.

A Brontes-termetű Kolokát úgy tartá bal kezével nyakánál fogva felemelve
a rabgyermeket, mint a vadász a nyulat.

Az meg volt rémülve, a mint a ráirányzott puskacsövek elé tartották.
Rémülete közben egy kétségbeesett ötlete támadt. Ráismert egykori
hivatalos védőjére, Illavayra. Elkezdett hozzá beszélni angolul. –
Valaha igen szép nevelést kapott; három európai nyelvre tanitották. A
mit ott az óriás vasmarkában rázva, angolul beszélt, az mind igen
veszedelmes szó volt.

– Uram! Szabadítson ön meg! Ne öljenek meg. Én mindent tudok. Rettentő
titkokat. A rablók összeköttetését a külvilággal. Nevezetes emberekkel.
Felfedezek mindent. Kegyelem! Ezer embert, tizezeret kézbeadok. Az egész
complottot ismerem. Vallani fogok borzasztó dolgokat.

Illavay idegeit a rémület zsibbadása állta el e szavakra. Gondolatait
érzé megbénulni. Ha ez a fiatal gonosztevő csakugyan tudja mindazt és el
fogja árulni!

Nem volt ideje gondolkozni rajta.

Még volt ott valaki más is, a ki értette, a mit a gyermek hadart; Cousin
tudott jól angolul.

– Ez a kölyök el akar mindent árulni! ordítá hirtelen közbe, Kolokátot
oldalba taszítva.

– Ugy-e. – Ezt a szót mondta rá Kolokát. Azzal eldobta a jobb kezében
tartott puskát s mind a két kezével megragadta az áruló nyakát.

Olyan gyors volt a mozdulat, mint a villám. A kik látták, még rá sem
értek arra gondolni, hogy mit tesz ez most? Megölte azt a fiut. Jó hóhér
lett volna belőle; egy percz alatt ki tudta végezni az áldozatát. El is
itélte, ki is végezte.

A másik perczben már odahajítá az élettelen alakot egykori védője
lábaihoz. Meg sem rándult az már.

– Most már elmondhatod, mit tudsz.

Az álomsebességgel végbement rémtett után az elszörnyedés lázdidergő
hangja morajlott végig az egész termen. Katonák és rabok, a kikben csak
emberi szív volt, nem birtak e borzadály elől menekülni.

A rákövetkező perczben a lázadó rabok egyszerre elhajigálták
fegyvereiket, az iszonyat, az elrémülés erőt vett durva kedélyeiken.
Futottak valamennyien az oltár mellé, s cserben hagyták a vezéreiket.

Kolokát, az elkövetett gyilkosság után összefonta két izmos karját a
mellén, s oly büszke tekintettel nézett végig a szemben álló fegyveres
csoporton, mely egy Spartacus mintájának bevált volna. Nem volt szándéka
védelmezni magát.

Hanem czinkosa, Cousin, kannibáli vérszomjjal emelte föl kardját feje
fölé. Az az ember, a kit életében legtöbb oka volt gyülölni, a ki
vakmerő terveit összedúlta, a ki ezt a rabköntöst, meg ezeket a
lánczokat megszerezte a számára, most ott volt előtte, egy kardcsapásnyi
távolban, védelemre képtelenül; ott térdelt Illavay a megölt rabgyermek
hullája előtt, s annak a visszanyakló fejét emelgette ölébe, minden
másról megfeledkezve. Most egy csapás azzal a karddal kiegyenlítene
mindent! Még egyszer szétnézett maga körül; tekintetében szilaj,
vadállati kétségbeesés volt… Azzal hátravetette a fejét s a felemelt
kard élét végig rántva a saját torkán, hanyattbukott. – Ezzel bevégezte
számadásait ezen a földön.

Kolokát ellenállás nélkül hagyta magát megkötöztetni. Semmi emberi
hatalom nem volt képes tőle e percztől fogva egy szót kicsikarni.

A többi lázadók mind egyre megadták magukat kényre-kegyre.

S ezzel a nagy katasztrófa be volt fejezve, mely sikerülte esetén oly
végzetessé lehetett volna.

A templom-folyosó egy csatatér képét mutatta. Tizennégy fegyőr és hatvan
fegyencz hevert vérében a padolaton, nagyrésze halálra sebesülten.

Az elfogott czinkosok mind Kolokátra vallottak, mint a kitörési terv
intézőjére. De Kolokát maga nem vallott semmit.

Sokan a lázadók közül el lettek itélve hosszú fogságra. Kettő közülök
még most is bent ül az illavai fegyházban. Kettő később kegyelmet
kapott; a többi lassankint megadta magát a férgeknek.

Csak Kolokát egyedül lett halálra itélve.

Az illavai fegyház terraceán, a hol az őr felvont fegyverrel jár alá s
fel, van a többi kövezetkoczkák között egy, melyre egy kereszt van vésve
s és alá e két kezdő betű R. P. Ott porladozik Kolokát Marczi (igaz
nevén Rosta Péter).

Minden nap száz meg száz fegyenczutód lépi át (most már nem
lánczcsörömpölő lábaival) azt a helyet, s mindannyinak elmond a kő
annyit, a mennyit «tud» és elhallgat annyit, a mennyit «kell».

A két megye (Pozsony és Trencsén) törvényszékeiből összeállított
vizsgálóbiróság azt a talányt is iparkodott megoldani, hogy a
felmentésre vezetett ujonczok honnan vették azokat a Minie-puskákat oly
hirtelen? De többet semmi emberi tudománynyal nem lehetett kideríteni,
mint hogy a városház pinczéjében volt letéve egy hosszú láda, abban
voltak a fegyverek. Ki vitte azt oda? azt senki sem tudta megmondani. A
válságos perczben egy tót gyerek vezette rá a ládára az ujonczokat. Azt
meg nem lehetett előkeríteni. Egyik szemtanu azt mondta: barna volt, a
másik, veres volt, kinek nyurga volt, kinek tömzsi, senki sem ismerte se
azelőtt, se azután.

Mikor Illavay az esemény után késő este haza felé hajtatott, útközben a
szomszéd falu postaháza előtt ott látta Gorombolyit, a kőpadon ülve
pipázva.

Meg sem állt vele diskurálni. Az sem állt föl, hogy hozzá közelebb
jőjjön. Csak a mint egymást futtában üdvözölték, mondott annyit
Gorombolyi a pipacsutora mögül:

«A mit mondtam, megmondtam.»

S arra Illavay azt válaszolta:

«A mit mondtam, megtettem.»

Hazatértekor Illavay, mielőtt feleségét, leányát megcsókolta volna,
bement a hivatalszobájába, s behívta magához Arnoldot.

Odahuzta a fiút a térdei közé, két kezével annak a fejét és vállát
markolva át és nézett az arczába addig, a míg a szemei megteltek
könynyel.

S aztán azt dörmögé a fülébe:

– Épen ilyen volt, mint te vagy!

És akkor elmondta neki mindazt, a mi történt – és a mi történhetett
volna!

Babonás hite volt benne, hogy az a másik áldozat, az a vesztébe dobott
gyermek e helyett a másik helyett halt meg s ennek a fátumát vitte el
magával a dicstelen sirba.


A DRÁGA BARÁTOM.

… Tökéletes fiasco volt biz ez.

De hát hogy is ne lett volna az? – Mikor olyan ember volt beleavatva,
mint Koczur. A ki arról volt nevezetes, hogy állandóan volt ötvenezer
forint adóssága. De az nem úgy volt, mint más rendes észjárású embernél,
hogy darabonkint ötven külömböző uzsorásnak tartozik problematicus ezer
forintokkal, hanem úgy volt, hogy tartott magának tizezer olyan embert,
a kinek fejenkint tartozott öt forinttal. A kivel valaha együtt utazott
vasuton, gőzhajón, a kinek valaha egy vidám anekdótát elmondott, a ki
valaha ezt a veszedelmes kérdést intézte hozzá, hogy: «hogy mint szolgál
az egészsége? az mind eo ipso öt forintig terjedő hitelezőjévé lett
azonnal besorozva. Ki tagadhatna meg egy jó pajtástól öt forintot? Egy
rongyos öt forintost? S ki ne felejtené el azt már holnap? S ha eszébe
jutna, hogyne zsenirozná erre a kölcsönkérőt figyelmeztetni? Ez a
legéletrevalóbb financziális művelet. Kapcsolatban van vele az a másik,
hogy az ember bagatell ügyekben kerülje a kész fizetést. «Aufschreiben»!
Ez a legnépszerűbb indigena a magyar nyelvszótárban. Daczára Ballaginak
és Fogarassynak, a kik ezt irigyen eltitkolják. Pinczérnek az ebéddel,
játszótársnak a kártyaveszteséggel, mosónénak a szappan árával,
csizmadiának a talpalásért adósnak maradni, ez az igazi kedélyesség.
Ennél a kényszerített barátságnál fogva Koczur barátunk lassankint oda
vitte a maga hitelét, hogy a nemzeti kaszinóban senki sem akart vele
leülni kártyázni. (Egyébiránt a tagsági díjjal is tartozásban volt
ősidők óta, a princzipálisával együtt, s hátralékát az ügyvéd a
behajthatlanok rovatába sorozta.) S egyszerre csakugyan az a Kuczor, a
ki minden időkben csak mint rettegett Pechvogel, mint kiállhatatlan
«Bibicz» volt ismeretes a társaságban, elkezdett «negyediknek»
leülögetni a «nagy partiek»-nál s csak úgy szórta a százasokat, mint a
kinek bankjegygyára van dugaszban, és a mellett viselt akkora arany
óralánczokat a nyakában, mint egy kerékkötő s gyémántos melltűket a
nyakravalójában. Nagyon természetes, hogy minden ember azt kérdezte
egymástól, vajjon kit ölt meg Koczur, hogy most egyszerre olyan sok
pénze van?

Ez iránt pedig Koczur maga adott kellő felvilágosítást mindenkinek, a
kit csak érdekelt. Esténkint a Komlókertben, a Beleznai-kertben traktált
boldogot, boldogtalant és vacsora végeztével közzétette az egész
haditervet, s a convivákat kinevezte generálisoknak és
commissáriusoknak.

Az is ezer csoda, hogy békében kihuzhatta a lábát a sárból. Ezt annak
köszönheti, hogy kimeríthetetlen mennyiségű nagy ostobasága mellett birt
egy bizonyos természeti ösztönnel, a mivel a kutyák, macskák vannak
felruházva, hogy a földrengést előre megérzik. Megugrott szerencsésen a
politikai krach előtt. Más okos emberek benne maradtak. Ő szárazon
menekült.

Másnap a katasztrófa után már ott volt Gorombolyinál.

A hajdani nagy hadvezér ellenben, a kinek a tűz legjobban sütögette a
bőrét, meg sem mozdult a helyéből. Úgy tűrte azt, mint egy Mucius
Scaevola.

Ő most is postamester volt, mint tizenhárom év óta, s egyébre nem volt
gondja, mint hogy a beérkezett levelek mentül későbben menjenek el
rendeltetésük helyére, s hogy a pipája jól szeleljen.

Korán reggel volt, mikor egy beponyvázott tót szekérből, a mi
üvegszállítmánynyal járt oda alá Pestre, előkeczmelgett Koczur barátunk
a postaház udvarán s kérdezősködés nélkül sietett be Gorombolyi
irodájába.

A sors különös kedvezményekép akkor épen senki sem volt más jelen, mint
maga a postamester.

– Barrátom! kezdé Koczur, egész tekintetével előre jelezve a rémhírt, a
mit mondani akar. – Mindennek vége van!

Gorombolyi azzal felelt rá, hogy a szája jobb szegletéből a másikba
tette át a pipáját.

– Igazán?

– Becsületemre mondom! El van árulva minden! Gyalázat az ilyen nemzetre!
Eltagadom, hogy magyar vagyok! Gyáva az egész világ.

– Minket kettőnket kivéve.

– No, az igaz. Hanem hát mit érünk mi ketten?

– Talán valamit mégis érünk.

– Igazad van. Most az egész ország sorsa egyedül a mi kettőnk vállára
nehezedik. Most a mi kötelességünk intézkedni, hogy a
fegyverszállítmányok simán eltakaríttassanak az útból. Mert ha egyet
megkapnak közülök, akkor ezernyi ezer derék honfitársunk élete,
szabadsága van koczkára téve.

– A biz úgy van. Hát mit gondolsz, drága barátom?

– Egyedül vagyunk-e? szólt Koczur, aggodalmasan körültekintve a
szobában. Nézz ide barrrátom!

Azzal szétsrófolta a magával hozott pipaszárat, annak a szűk kaliberű
odujából előhúzott egy vékony összepedert papirlevélkét.

– Itt van a sógoromnak a levele, melyben tudósít, hogy ha rögtön,
azonnal hatszáz forintot nem küldünk a raktártulajdonosnak, a hol
ládáink el vannak rejtve, ő semmiért sem áll jót. Itt van a másik levél.
Ezt egy dióhéjba becsomagolva hozta hozzám egy borsos tót; a miben a
másik sógorom tudósít, hogy a galicziai ládáink útban vannak. De ha a
fuvarosnak rögtön nem küldünk hatszáz forintot, az feljelenti az egészet
a rendőrségnek. Barrátom! nekem ezt az ezerkétszáz forintot még ma
estig, a föld alól is, kiteremted, ellenkező esetben a legnagyobb
katasztrófától lehet és kell remegnünk.

Gorombolyinak eszébe jutott, hogy mit mondott neki Illavay. Ezt a
barátunkat ő nem fogja győzni pénzzel.

Hanem hát Gorombolyi rég kipróbált hadvezér volt. Szokott ő gondoskodni
a vesztett ütközet esetére a visszavonulási kijárókról is.

– Hát én még ennél is többet tudok, drága barátom.

Azzal kikeresett egyet a félretett levelek közül.

– Látod ezt a levelet itt? – Ismered az írást a czímen?

– Ez Diadém irása.

– Látod, hogy kinek szól?

– A magyar udvari kanczellárnak Bécsben.

– Szeretnéd tudni, úgy-e, hogy mi lehet benne?

– Igazán, barrátom.

– No hát, drága barátom: én tudom, hogy mi van benne.

– Hogyan?

– Hát hiszen azért postamester az ember. Az egész levél tartalmát tudom.
Az van benne tudatva, hogy bizonyos Koczur odakinn járt Garibaldinál s ő
van beküldve az országba a fölkelést szervezni s a fegyvereket
szétosztani.

Koczurnak az arcza egészen elsápadt, csak a sűrű szeplők maradtak rajta
vörhenyegesek. Ezt nagyon soknak találta a dicsőségből a maga részére
nézve.

– De kérlek, barrátom! Ez tiszta rágalom.

– Tudom, hogy rágalom. Ne előttem mentsd magadat. Hanem hát Diadém így
írja, s Diadémnek lehetnek erre jó okai.

Koczur nagyon meg volt rémítve e felfedezés által.

Azért volt különösen megrémülve, mert erről az oldalról nem várt
veszedelmet. Hisz ő maga tudta legjobban, hogy az, amit Diadém és
Atalanta megnyeréséről beszélt Gorombolyinak, az épen csak a «kedves
barátom» elámítására volt kifundálva. Nem tudtak azok meg ő tőle semmit
a fegyverszállítmányról, mert azoknak az volt mondva, hogy a pénzt a
bécsi Baubank izzadta ki. S ha azok mégis megtudtak valamit, akkor egy
harmadiknak kellett az árulónak lenni.

– Egyenesen én vagyok megnevezve ebben a levélben? rebegé összeszorult
hangon.

– Csupán te magad és senki más.

– De hiszen ők nem is… (most majd kivakkantotta Gorombolyi előtt, hogy
nem is tudhatnak semmit)… de hát ha mégis? Nem ment a napokban itten
keresztül Soma barátunk?

– Ugyancsak ment. Még az orrával is turta a földet. Felfordult
egynéhányszor. S hogy pénzt nem hordott magával, onnan tudom, mert nekem
is váltóval akarta kifizetni az előfogatot.

Akkor valószinü, hogy ő fecsegett valamit az olaszországi campagneról.

– Campagneról? (Gorombolyi majd elnevette magát.) Az bizony valószinű.

Koczur homlokon üté magát s keserves páthosszal hörgé:

– Ki hinné, hogy ilyen árulás verhessen gyökeret az emberek szivében?
Barátom!

– Nem árulás ez, drága barátom, hanem csak egy kis spekuláczió. Az
Opatovszky-birtok semmivé lesz a miatt, hogy az országutat másfelé
vitték, s az ő országutjából dülő ut lett, a szó teljes értelmében. Ez
pedig meg nem változik, a míg Temetvényi gróf itt a basa. – De igen jó
eszköz lenne azt kiütni a sakktábláról, ha az ellenfelei fel tudnának
fedezni egy veszedelmes complotot, a mit a gróf kiszalasztott a kezéből.
Hogy ez a felfedezés egy olyan régi jó barátnak a fejébe kerül, mint te,
drága barátom, az nem okozhat kétséget; hisz jó barátok között apró
ajándékokat szoktunk igénybevenni: már pedig te a fejednél apróbb
ajándékkal aligha szolgálhatsz. Ez a buksi lesz az ára az apátvári
vicinális utnak. Valamit megtudtak az apátvári uraságok. Annyit
legalább, hogy ti künn jártatok Olaszországban az öregnél. Az öreg
pedig, ahogy az egész világ tudja, olyan ember, aki minden magyart, aki
az ő szeme elé kerül, a «névtelen félistenek» egyikének tart. – A te
gazdád ugyan nem névtelen, mert két neve is van, hanem félistennek elég
félisten; mert veled tesz ki másodmagával egy emberszámot. Ti persze
elmondtátok, hogy honvédek voltatok «anno kukoriczafosztáskor», hanem
azt elhallgattátok, hogy megszöktetek s beálltatok «Jézusmária
huszárnak». No hát ezt már Diadém mind tudja. Itt van e levélben, amit a
cancelláriához intéz. Persze, te vagy benne a diabolus rotæ, a szegény
Opatovszky csak egy gyámoltalan Telemach. – Dictum, factum. «Amice
pendebis!» Barrátom lógni fogsz!

– Barrátom! Ezt a levelet meg kell semmisitenünk.

– Micsoda? te!

– Tűzbe dobjuk.

– Ezt a levelet, ami az én becsületemre van bizva, mint postamesterére,
hogy küldjem tovább?

– Hisz a te nyakadról is van…

– Természetesen. Hát hogy ne? Csak nem bolond a vármegye, hogy a te
nyomodon rám ne találjon. Hanem azért ez a levél elmegy.

– Te csak tréfálsz, barrátom.

– De nem tréfálok.

– Akkor elfelejted a kötelességedet!

– Miféle kötelességemet?

– Mely szerint semmiféle eszköztől sem riadsz vissza, ami által igaz
ügyünket diadalra juttatni lehet. Ha kell, szövetkezni gonosztevőkkel,
börtöneikből kitörő rabokkal; – ha kell, postakocsikat elfogni az
országuton; – ha kell, vasuti vonatokat feltartóztatni; ha kell, hamis
útleveleket készíteni.

– Ez mind meglehet; kész vagyok mindenre, a mihez erőszak vagy fortély
kell. De, hogy elsikkaszszak egy levelet, amit a feladó a becsületemre
bizott, arra nem vállalkozom soha.

– Akkor nem vagy igazi forradalmár.

– Hogy mi vagyok én? azt majd mindjárt megtudod, csak várj egy
szempillantást. Ez a levél menni fog Bécsbe. De mire odaér, már akkor,
amit abban irnak, az meghaladott álláspont lesz. Te tudod jól, hogy hol
vannak a fegyverszállítmányok? – Tudnod kell, hiszen pénzt kértél tőlem
a máshová elrejtésükre.

– Oh igen.

– No, hát akkor vezess engem oda. Az én tervem meg van érve. Nem várok
vele tovább. Hiveim készen állnak, csak a jeladásra várnak. Nem várjuk
be, míg minden kipattan: magunk sütjük el előbb. Még ma, holnap már
későn lehet. Hol van a legközelebbi szállítmány?

– A temetvényi vár romjai közt van eldugva.

– Vezess rá.

– Fel fog tünni, ha a közönség meglát bennünket együtt menni.

– Itt minden ember jó barát; azután az erdőt közelérjük; a grófi
vadászok mind az én hiveim. – Vége a diskurálásnak. «Lássuk a medvét!»
Nem dugdossuk el tovább fegyvereinket az öreg anyánk pestesébe, hanem
megmutatjuk annak, aki látni akarja, itt van. Gyerünk, drága barátom.
Két óra alatt ott vagyunk a temetvényi romban. Megfujom ezt a kürtöt s
estére táborunk van együtt. Andiamo!

S azzal megfogta Gorombolyi a drága barátom karját s anélkül, hogy egy
pohár szilvóriummal megkinálta volna, vitte magával a kerten keresztül
be az erdőbe, ahol minden bokor ismerőse volt már.

Koczurnak nem sikerült az erdőben eltévedni; pedig nagyon meg volt nála
az erre való igyekezet. Mindenképen kényelmetlenül érezte magát ennél a
vállalatnál s ezt az érzését annál jobban elárulta, mentül inkább
igyekezett azt elpalástolni. Mikor egyedül voltak, ő fenekedett
legjobban a bekövetkező nagy eseményekre. Azokból ő az oroszlánrészt
veszi ki magának. Hagyott is nem is Gorombolyinak valami tenni valót a
hadműködésben.

Följutottak szerencsésen a várromhoz. Az a legelhagyatottabb helye a
vidéknek. Senkinek semmi keresete ottan.

Koczur nagy óvatossággal vezetgeté Gorombolyit a romváros tömkelege
között sok ideig alá s föl, míg végre rátalált arra az odura, a hol
hajdan a várurak a rabul ejtett kalmárokat tartották zárva. Sűrű bokrok
takarták be annak a bejáratát.

– Itt vannak.

Gorombolyi letekintett a sötét boltüregbe, s láthatá a deszkaládákat,
amik ott egymás fölé rakva hevernek.

– Hány darab lehet itt? kérdé Gorombolyi.

– Kilencz láda. Mindegyikben százhusz fegyvernek kell lenni. Csak ember
legyen hozzá elég.

– Az lesz. Mondá Gorombolyi, s azzal fölmászva a legmagasabb
bástyaoromra, megfútta teljes hatalommal a vadászkürtöt.

Nagy viszhangot adott a kürtszó az erdős hegyhátakról. Csak a hegyhátak
feleltek rá, senki más. Fujta azt teljes órahosszat Gorombolyi, de nem
jött föl arra egy lélek sem a várromokhoz.

Egyszer aztán csak leszállt a bástyafokról Koczurhoz, a ki nem látta
szükségét, hogy utána fölmászszon.

– Látod barátom, nem jön senki.

– Tudom már az okát, hogy miért nem jönnek? A legénység mind odabenn van
Illaván az ujonczállításon.

– Az öregek pedig nem vállalkoznak.

– Megpróbálok még egyszer kürtölni.

– De pedig jó lesz, ha nem kürtölsz olyan sokat, mert még ide csődíted a
zsandárokat. Úgy is nagyon sokan tudják már ezt a rejtekhelyet. Legfőbb
idő, hogy innen máshová szállíttassuk a féltő portékáinkat, minden
haladék nélkül, biztos embereink által, a kiknek a hallgatását jól meg
kell fizetnünk.

– Ejh! Nem azt teszszük! A legénység egy része estére visszakerül. A
lavina megindítására egy hólapda is elég. Nem várunk tovább. Fölnyitunk
egy ládát; mindegyikünk a vállára vesz tíz-tizenkét puskát, levisszük
magunkkal; ott lesz, a ki azon megosztozik, s húsz ember elég kezdetnek,
holnap lesz belőle kétszáz, holnapután kétezer. Előre!

A drága barátom szepegni kezdett.

– Csak nem gondolsz ilyen bolondot?

– Micsoda bolondot? Megválogasd a szót, mert a nyelvedbe találsz
harapni.

– Hogy mi innen egy csomó szuronyos puskát vigyünk be ketten a városba s
ott kiosztogassuk?

– Hát nem arra valók ezek?

– Vigye kiki a maga puskáját a vállán, én nem czepelem.

– No hát czepelem én! A ki fél a következményektől, nagy az erdő, tovább
mehet!

– Barátom! szólt Koczur, egész elérzékenyülten ragadva meg Gorombolyi
karját. Gondold meg, mit kezdesz. Mi lesz ennek a vége? Egy szent ügyet
koczkáztatsz vele.

– Ejh, hagyj nekem békét! Én nem szoktam arra gondolni, hogy mi lesz a
vége annak, a mit elkezdek.

– Azt látod, hogy én lelkiismeretesen teljesítettem, a mi kötelességem
volt. Itt az ezer puska. De azt is látod, hogy egy magad vagy hozzá.
Magad csak nem harczolhatsz ezer puskával. Nincs még megérve rá a
publikum. Nincs kellően előkészítve, átgyurva, felpaprikázva. Tegyük ezt
félre alkalmasabb időkre. Majd mikor minden elcsendesedik. Én mindent
elteszek az útból. Ezerkétszáz forinttal elsimítok mindent. Egy fegyvert
sem kapnak meg nálunk.

– De, engemucscse, azt megfogják kapni, a mit én a kezembe veszek!
kiálta Gorombolyi, félrelökve Koczurt az útjából s berohant a
boltüregbe, a hol a ládák álltak s mielőtt a drága barátom
megakadályozhatta volna, a fejszéje fokával leütötte az egyik ládáról a
lakatot, s aztán felrugta annak a tetejét.

A felnyilt ládatető alatt ott ragyogtak szépen egymásra rakva, a
legderekabb mészkövek, a miket csak ezen a környéken lehetett kapni.
Nagy birkafőnyi mészkövek, és semmi egyéb.

Mikor azt meglátta Gorombolyi, egyszerre hangos hahotára fakadt. Úgy
kaczagott, két kézzel a ládába fogózva, hogy az egész teste apróra
rázódott bele.

A kedves barátomat megcsalta ez a nevetés. Azt hitte, hogy az igen
természetes válasz erre a felfedezésre. Hogy ezt a «tréfát» is csak a
mendikás csinyek közé fogják számítani neki, olyan forma ez csak, mint
mikor a bennlakó diákok egymásnak névnapi ajándékba nagyszerűen
lepecsételt katulyákat küldenek s aztán a nagy várakozást jutalmazza egy
darab papirba takart tégla. Röhöghet azon az egész contubernium. Hisz az
ilyen imposzturákat már megszokták a Koczurtól. Mikor kisül,
megkergetik, meg is agyalják, hanem azért csak mégis sokáig elnevetnek
rajt. Hát ez is csak olyan kóficz. Rábízzák a Koczurra, hogy hozasson be
a határon csempész-utakon több rendbeli ládákat, tele ócska vassal. Ő
előre tudja, hogy nagy gaudium lesz ennek a vége. Azokba a ládákba, a
mik az ő közvetlen gondoskodására vannak bízva, a veszedelmes puskák
helyett rakat ártatlan köveket. Hiszen mindegy azoknak a ládáknak, hogy
Minié-puskákkal, vagy mészkövekkel megterhelve vándoroljanak-e az
apátvári granáriumból a temetvényi romok boltjaiba, s onnan megint
tovább? míg egyszer valaki csakugyan rájuk akad, a kinek a felsülésén
aztán nagyot lehet majd nevetni! A nevetés ideje megjött. Gorombolyi
kezdte. A nevetés pedig ragadós. A kedves barátom kontrázott neki teljes
erejével; egész vörösre röhögte a pofáját.

Pedig jobb lett volna neki az ordító oroszlán szeme közé nevetni ebben
az órában.

Mert ez a kaczagás, a mi Gorombolyit meglepte, olyan volt, mint a
kínpadon sütögetett embernek a nevetése. Mint a kinek valami ördög
csiklandozza belül a szive táját. Egyszer csak felugrott a feltört láda
mellől s markába kapva egyet azokból a perduellis nagy kövekből,
odarohant Koczurhoz és megragadta a torkát. Aztán csak úgy az
összeszorított fogai közül beszélgetett hozzá:

– Te kutyalélek! Most micsoda halál nemével végezzelek én ki téged?
Mondd meg! Mert ha mindannak a pereputynak, a ki miatt a nemzetemet
elkezdem meggyűlölni, egy nyaka volna, hogy azt most egyszerre
kitekerhetném… ha azt az egész utálatos, szájra nagy, szivre lágy
csőcseléket, a kit ez a te koponyád képvisel, ezzel a kőcsapással
egyszerre összezúzhatnám, úgy összetörnélek, úgy szétszaggatnálak, hogy
valamennyi ördög nem rakna többet össze emberi formába! Tudod, hogy mit
tettél? Megölted a «magyarok Istenét!» Nincs többé a magyarnak külön
Istene! Eredj, szaladj, ugorj, czudar! Be ne fertőzze kigyóvéred a
kezemet. Az Isten világának minden népe késsel számolna le veled az
ilyen árulásért, én a csizmám sarkával végzem a leszámolást.

S úgy tett. A drága barátom hat lépést kalimpázott orrán, száján, két
tenyerén előre, e leszámolás után.

– És most hordd az irhát, a hogy a csánkjaid birják! mert azt nem
mondhatom, hogy kővel agyon nem hajigállak.

Koczur szaladt, még pedig úgy, hogy a fejét hátra fordította, hogy az
utána repülő kövek elől félre ugrálhasson. Mint az ágyugolyók, úgy
zúgtak el azok a füle mellett, ha egy megtalálja, bizony a fűbe harap. A
sűrű bokrok aztán menedékbe fogadták.

Gorombolyi pedig visszament az oduba, s mind felnyitogatta a
deszkaládákat. Mindegyik kővel volt megrakva.

Gorombolyi egy más világ lakójának érezte magát. Egy idegen planétába
esett bele, a hol az embereknek a lábaik helyett földbe vert gyökereik
vannak, mint a fáknak; s nem hallanak és nem látnak; úgy élnek, úgy
tenyésznek, úgy regnálnak, mint a tengerben a csigák. Az ő lába alatt
meg nem akar megállni ez a föld, mintha eltaszítaná magától, mintha
elvesztette volna a vonzerejét, a mit a földlakókra gyakorol, a kik az ő
porából vették a testüket. Úgy tetszett neki, mintha nem is járna, hanem
csak repülne, mintha egy percz alatt csak egy gondolatra jutott volna
fel a mély pinczeoduból oda a legmagasabb toronynak az ormára, a honnan
eléje tárul az egész nagy világ.

Az «ismeretlen» nagy világ. Ez nem az a világ, a mit ő hazájának
nevezett. Abban az ő kürtszavára más viszhang felelt, mint az erdőké.
Hol van az a tábor, a kit ezek az erdők az ő hivására előadtak? Hol
vannak a hősök, a kik úgy vágytak a sebek után, mint a vőlegény a
menyasszony csókja után? Hol vannak az óriások? A fanyövők, a
sziklamorzsolók, a kik várakat döntöttek le vállaikkal? Hol vannak a
csodatevő tündérek, a kik a papirost aranynyá, a követ kenyérré, s a
lágy emberi szivet kemény aczéllá tudták változtatni? Elmultak a
«Tegnap»-pal? Mi van itt most köröskörül? Egy új nap? Hát csakugyan igaz
volna az, a mit az a völgylakó bölcs mondott, hogy a «Tegnap» olyan
halott, a mit fel nem lehet támasztani? A ki erre vár, vagy csal, vagy
csalódik. Ime, senki sem jelen meg a hivásra. Pedig hallják azt jól,
értesítve vannak. És hogyha mindazok, a kikre várt, csakugyan
összegyültek volna, most mit kezdene velük? Fegyver helyett követ adna a
kezükbe? A félsiker milyen kudarcz lehetett volna. Milyen nagy
csendesség van köröskörül. Ki van meghalva ebben a nagy csendességben? A
hit, egy hajdani választott Istenben. Nincs hit a próféták jóslataiban,
nincs hit a zászlók szineiben, nincs hit a hűségben; minden ember fél,
számít, kétkedik, panaszkodik, tür, nem bízik másban, nem bízik magában.
A kit megcsalt más, visszacsal egy harmadikat. Az új nemzedék fázik a
tettektől s ki van fáradva a tétlenségtől.

A mélázó feje fölött kóválygott egy nagy kőszáli sas. Tág karélyokban
uszta körül a felhőtlen kék eget. Prédára les ilyenkor. Egyszer aztán
leszállt az átelleni oromra. Megtalálta talán?

… A szédítő mélységbe alábámuló ember tovább beszélgetett a zúgó
erdővel.

… Milyen jó szerencse, hogy a kétségbeesett emberek kitörése nem
sikerült. Okos ember volt, a ki azt elnyomta. Hisz nem lehetett volna
ahhoz olyan világraszóló nagy eseményeket kötni, a milyenek tervben
voltak. Egy utálatos rablókaland lett volna belőle rém-nagyságban.

Nem jó már ez az élet!

Gorombolyi eltakarta az arczát s valami szót rebegett, ki kellett annak
törnie az ajkán:

«Nem szeretem a hazámat!»

Van-e emberi érzés, a mi ezt a gondolatot végigérje?

A könyei csorogtak végig az arczán.

Egyszer csak valami kaczagás hangzott föl a völgyből.

A megkergetett Koczur kijutott a romok közül s ott haladt el az
ösvényen, a magas bástyatorony alatt, a melynek az ormán Gorombolyi
állt.

A veszedelmen túl jutva, ismét birtokában találta magát egész
cynismusának.

– No, pan bratye generál! kiálta föl Gorombolyihoz, nem kürtölnénk még
egyet a tótoknak?

A mélázó egyszerre fölriadt, s az észvesztő düh, a mit a gúnyhahotázó
pofa fellobbantott szivében, elszédíté. Felordított embergyűlölő
haragjában s onnan a tíz öles magasságból levetette magát boszantójára.

Az, a mint az arkangyali alakot repülni látta maga felé az égből, a
rémülettől hanyatt esett, s a lejtőn nagyot henteregve, mozdulatlanul
maradt, szemeit maga elé meresztve, mindaddig, a míg ijedtéből
felocsudva, meg nem győződött róla, hogy az égen át repülő alak nem kel
fel többet a földről, hogy őt megölje.

Egy ideális emberrel kevesebb a világon.

Egy olyan ember szünt meg élni, a kinek a létezését már mai nap nem is
hiszi el senki, a ki minden psychologia, metaphysica, ethica és logica
ellenére olyan utakon járta végig az életet, a minőket a mai szürke
világban meg nem tapos utána senki.

S ugyan jól tette, hogy meghalt; így legalább nem tud róla semmit, hogy
halott; mert ha élve maradt volna, mai nap sokan szemébe mondanák azt
neki.

… A mint Koczur felocsudva rémülete merevségéből, lassankint megtalálta
azt a gondolatot, hogy a földönfekvő ember csakugyan halott, az önzés
józan gondolatjai megtalálták a nála szokott helyüket.

Odasompolygott a földön fekvőhöz.

Az arczczal feküdt a sziklán.

Megfordította és kikereste a zsebeit.

Megtalálta, a mit keresett. Diadémnak a levelét az udvari
kanczelláriához.

De biz a tárczáját is kivette onnan. Abban pénz volt.

Ezt nem lehetett ott hagyni, nehogy a kik rátalálnak a holttestre,
eltulajdonítsák. Ő nála jó helyen lesz az, mint felmondhatatlan kölcsön.

Még a halott óráját is jó lett volna biztosabb helyre eltenni, de már
akkor egy harmadik beavatkozott.

A hatalmas kőszáli sas szétterpesztett szárnyaival nagy suhogva szállt
alá a bástyaoromról s félszárnyával kegyetlenül pofon üté a
halottrablót, elkergetve őt onnan.

«Ő az enyim!»


HÁNY PERCZIG ÁLLJA KI A VÍZ ALATT.

– Három lépésre a testemtől! Kiálta felugorva karszékéből Atalanta
báróné, mikor báró Opatovszky Kornél útiöltözetében betoppant a
társalgóterembe, s azzal a két tenyerét az arcza elé tartva, hogy még ne
is lássa a férjét, beszaladt a hálószobájába, magára zárta az ajtót s
otthagyta a bámuló urat Diadém úr társaságában.

Diadém úr a reggelinél ült a bárónéval s nem hagyta magát e jelenet
által megzavartatni; épen vajat kent a kenyérszeletkére.

– Hát? Hát most mit vétettem én? hebegé, hosszúra nyúlt képén egész
gyámoltalan belsejét elárulva, Kornél báró.

Diadém úr csendesen, csak úgy becsukott szájjal nevetett s aztán egyet
szürcsölt a theájából.

– Épen jókor tetszett megérkezni. Nem méltóztatott még reggelizni? (Hol
a kányában?) Tessék mindjárt elfoglalni a báróné csészéjét. (De hátha
kijön még?) Ne tessék félni, nem jön az ki a szobájából, a míg ön itt
van.

– De hát már mit vétettem én megint? szepegett Kornél báró, hanem azért
csak leült a felesége helyére s maga elé huzta annak a theás findzsáját.

– Hja, jah! Kedves báró! Mikor ön úgy sporadice felfeltünik ennél a
háznál, mint valami keletindiai utazó, hát olyankor ön maga sem tudja,
hogy a sok közül melyik elkövetett vétkére emlékezzék, a miért önt
idehaza görbe szemmel fogadják? Ezuttal azonban soha se tegye ön magát,
mintha nem jutna eszébe, mit vétett a többieknél szokatlanul nagyobbat?
Önt most kergették?

– No hát?

– Ez persze rendes dolog. Rendesen olyankor szokott hazakerülni, a mikor
kergetik. Ezuttal azonban nem a hitelezők kergetik, a személyfogsági
parancscsal a kezükben, nem is elcsábított ártatlanságok vérszomjazó
rokonai, hanem sokkal nagyobb urak.

– Én nem tudok semmiről.

– Nem tud semmiről? Hát nem hallott valamit arról az esetről, hogy az
illavai fegyenczek fellázadtak, majd csaknem sikerült nekik kitörni a
börtönükből; jó szerencse, hogy ott volt akkor Illavay, a kire a népség
hallgat, annak a segélyével sikerült leverni a lázadókat.

– Úgy kellett nekik, a gazembereknek.

Diadém úr elnézte, hogy a báró hogy tölt a théájába rhum helyett olajat,
s megiszogatja, azt sem tudja, mit iszik.

– Hanem hát ugyanez alkalommal az történt, hogy a rablók ellen forduló
népség valami titokteljes úton fegyverekhez jutott, s ezek a fegyverek
legújabb szerkezetű franczia puskák voltak.

De már erre a szóra csakugyan a torkán akadt Kornél bárónak a thea. Még
több olajat töltött hozzá.

– Hát aztán?

– Aztán akadtak kiváncsi emberek, a kik szerettek volna a nyomára jutni,
hogy mi módon kerültek ide azok a puskák?

– Hát mit bánom én?

– De bánja Koczur. Mert ő okos észszel odafenn Pesten kifecsegett
mindent, a mit önmagukra vállaltak Olaszországban.

– Én? Olaszországban? mondá Kornél báró, felfelé forgatva a szemeit s
kezét keblére szorongatva ártatlansága érzetében. Én semmiről sem tudok
semmit.

– Jó lesz azt is eltagadni, hogy ott volt. Késő már. A terv el van
árulva. Önök tömérdek ládát hozattak be a határon ez alatt a czím alatt:
«ócska vas», s felhasználták az én általam itt felállított
Bessemer-aczélgyárt ürügynek. A ládák után kutat a hatóság mindenütt. A
komplott fejét már ismerik, csak azért halogatják az elfogatását, hogy a
további szálakat is megtalálják általa. Koczur már ki van péczézve, s a
legnagyobb baj, hogy e veszedelmes háló egyes fonalai egész mi hozzánk
elérnek s némelyikünknek a lábán csombókra is vannak szorulva.

Kornél báró már most jónak látta egy pohár vizet felhajtani, olyan
melege volt.

– Én nem tettem semmit.

– Csalódik, ha azt hiszi. Ön nagyon sokat tett, ön hordta magával
Koczurt mindenüvé. Mikor mi kérve kértük önt, hogy bocsássa el magától
ezt a veszedelmes embert, s ezt ön nekem és a nejének ünnepélyesen meg
is fogadta, akkor ön a helyett, hogy adott szavát beváltsa, maga futott
el a háztól s itt hagyta minekünk Koczurt, a kinek azután szabad keze
volt az egész veszedelmes tervet előkészíthetni. S a mi ebben az egész
szomorú történetben a legszomorúbb, az, hogy mi is bele vagyunk
keveredve mind a hárman, azon nyugták által, a miket a Koczurtól fölvett
pénzről neki átadtunk. Az nem volt igaz, hogy ő e pénzt egy bécsi
építőtársaságtól kapta volna, kiegyezés díjában.

– Persze, hogy nem onnan kapta. Hanem… (Kornél báró majd kivakkantotta a
pozsonyi csendes ház jótevő halottjának a titkát.)

– Hanem honnan? Ön jobban tudja tán?

– Nem. Én nem tudok semmit.

– Ez a legjobb felelet minden vallatásnál, «nem tudok semmit!» Signore
Nonmiricordo. De azt csak tudja ön, hogy Koczurnak soha életében nem
volt elajándékozni való pénze, s ha az egyszer elkezd ezereket
osztogatni, azoknak kellett valami eredetének és valami czéljának lenni.

– Azt én tudom, de nem mondhatom meg.

– Talán ha nekem nem, a bárónénak felfedezhetné ön.

– No, hisz az kellene még! (Szép tréfa lenne belőle, ha Kornél báró
elmondaná Atalantának azt, a mit ő «tud» annak a pénznek az eredetéről,
Temetvényi Pálma grófnőről, még a tervbe vett válóperről! Ez volna a
drága mulatság.)

– Akkor majd valami más helyen kell önnek ezt a tudomását napfényre
hozni.

– Miféle más helyen?

Diadém úr szép tulipánformára hámozta a piroshéjú hónaposretket e
vallatás közben, s nem kinálta meg vele a házigazdát.

– Úgy gondolom, hogy a haditörvényszék előtt.

– Hogy jövök én a haditörvényszék elé?

– A hogy más ember szokott: kedve ellenére.

– De hát mit tud rólam a haditörvényszék?

– Csak annyit, hogy ön pénzt vett föl Koczurtól, megnevezetlen czélra.

– Hát azt hogy tudja?

– Úgy, hogy én megirtam ezt a bécsi udvari kanczelláriának.

A báró ijedtében felugrott a székről.

– Ön megirta? Hát minek irta meg?

– A legsürgősebb elővigyázatból. Ha egy napot késedelmezem, a mi
nyakunkra kerül a hurok, így a Koczur marad benne. Ha Koczurt elcsipik s
nála találják a nyugtáinkat, soha tisztára nem mossuk magunkat a
kompliczitás vádja alól. De a midőn mi jelentjük fel elébb a veszedelmes
titkot, nemcsak a bajtól tesszük magunkat mentessé, hanem még érdemeket
is szerzünk általa odafenn. És elvégre is nekem kötelességem nem annyira
a magam érdekében, mint a gondjaimra bizott gyermekek védelmére, minden
törvényes eszközt mozgásba hozni, a mi által őket az apjuk
könnyelmüségéből származó végveszélytől megmentsem. Ön védheti magát
majdan, a hogy akarja, én védni fogom a nejét és gyermekeit, a hogy én
tudom.

Kornél báró e lesujtó indokolásra azzal felelt, hogy végigvágta magát a
diványon, mint a ki a deresen végignyul önként, s várja a megérdemelt
olvasatlan huszonötöt.

Diadém úr készen volt a reggelivel s a szájmosással foglalta el magát;
átengedve ez idő alatt a nemes bárót lelkiismerete mardosó férgeinek.

Az megint felugrott a diványról, s nagy lépésekkel járta végig az
étkezőt, mintha távgyaloglásra fogadott volna.

Egyszer aztán csak staciót tartott, s nagyon vékony hangon kérdezé:

– Hát igazán nagy baj lehetne abból, ha azt gondolnák, hogy azt a pénzt
a Koczur az «Izé»-től hozta, és nem attól a másik «Hogyhiják»-tól?

– Azt igen könnyen meg lehet jövendölni előrement példák nyomán, felelt
Diadém úr, gondosan megtörülgetve az ujjai hegyét a szalvétában. A
birtok konfiskálva lesz. A báró úr a maga személyére nézve Josefstadtba
vándorol, nehéz fogságba, tíz-tizenkét esztendőre, és a mi fődolog,
elveszíti a báróságát, még a nemességét is.

– Micsoda? Hát hogy fognak híni, ha nem bárónak?

– Úgy, hogy «hallja kend paraszt!»

Erre megint végig kellett heveredni a diványon. Ilyen csapást állva nem
lehet elviselni.

– Egyébiránt tegyen a báró bölcs belátása szerint, mondá Diadém úr s
magára hagyta Kornélt az étteremben.

– Bölcs belátás? De hát hol vegye azt az ember, mikor senki sincs
idebenn, a ki jó tanácsot adjon.

Senki sincs? Dehogy nincs! Hát ez a «karthausi» mit vétett?

Nem az a karthausi, a melyik csak egyet tud mondani: «memento mori!»
hanem az a másik karthausi, a melyik szintén csak egyet tud mondani,
azt, hogy «memento vivere!» Az a szép arany fényben csillogó chartreuse
a palaczkban.

Kornél azon különcz természetek közé tartozott, a kiknek akkor jön meg
az étvágyuk, a mikor egyedül maradnak. Akkor aztán beszédessé is
lesznek, mikor senki sem hallja.

Fölkelt s odaveté magát egy karszékbe s azt az asztalhoz gördítette.
Első dolog volt egy pohár chartreueset felhörpinteni. Az első pohár
pálinka is mindjárt bátorságot önt a szivbe. «Ej mit? Nem eszik a levest
olyan forrón, a hogy főzték… Ha az embernek világos igazsága van, akkor
senkitől se féljen».

A nagy szelet sajt és puha kenyér bizonyítá, hogy az ember el van szánva
az önvédelemre. A második pohár chartreuse világosságot terjesztett az
agy homályában. Hiszen igen könnyű a védelem, csak elő kell vele állani,
hogy a Koczur osztogatta pénz honnan támadt elő? a pozsonyi élő halottól
s azzal minden ki van magyarázva. De hát ha nem akarják majd elhinni?
Hol vegye az ember a bizonyítékot? Megszerzi az ember magától az
eltemetett grófnétól, a hajdani jegyesétől. De hogy jut annak a szine
elé az ember? mikor az senkit sem bocsát be a kapuján, a ki élő
teremtés, se embert, se állatot? A harmadik pohár abból a jó
gondolatokat keltő arany nedvből mozgásba hozta az ötletek
villanyszikráinak elektrika masináját.

Abban az agyban lakik valami! Nem üres az. Csakhogy nagyon összevissza
vannak benne hányva a bútorok. Megtalálta már, a mit keresett. Maga is
nevetett rajta. Az nagyon jó lesz! Olyan simán fog menni, mint az a
kenyérre kent vaj. De hát aztán mi lesz, ha ezt Atalanta báróné
megtudja? Az sárkánynyá fog változni legottan! A negyedik pohár
chartreuse aztán hősi bátorságot önt a szivbe. Hát ha haragszik,
haragudjék, tessék neki elválni! Jól van asszonyom! Ha azt mondtuk, hogy
«három lépésre a testemtől!» hát legyen ebből a három lépésből
harminczhárom ezer! Az Opatovszky névnek akad más viselője. Tessék
hozzámenni Diadém úrhoz! Úgy is nagyon értik egymást. Majd meg fogják
látni, hogy mi lakik ebben a kebelben? Ők fogják megbánni. Hát ők
elárulták Koczurt? bevádoltak engem? No majd visszaárulja őket Koczur;
majd visszaárulom én! Majd megmutatom én kendteknek, hogy ki itt az úr
Apátváron? Még azt mondta nekem, hogy én leszek a «kend!» Ti lesztek a
kendtek! Halljátok kendtek! Elmehetnek kendtek!

Ezt mind fenhangon mondogatta el Kornél báró az ő tanácsadó jó
barátjának, a karthausinak; a ki úgy látszik, nagyon helyeselte ezt az
elhatározását, mert még egy ötödik pohárral is megkinálta, a mire azért
van szükség, hogy e nemes elhatározások mind jó emlékezetben maradjanak.
Egy nagy darab sonka bánta meg e merész megállapodást.

Akkor aztán fölkelt a báró, átment a szobájába, lefeküdt, elaludt s mire
fölébredt, úgy kiment a fejéből az ijedtség is, meg a bátorság is, hogy
egy kis kényelmetlen ványódásnál egyéb nem maradt fenn utána, a mi ellen
ismét a legjobb szer az, hogy az ember a vállára veti a puskát s elmegy
az erdőre szalonkázni. A szalonkák ugyan ilyenkor nem húznak s azokat
röptiben nem is lőné le Kornél báró, mert ahhoz nagyon szeleskedő; hanem
a helyett tönkre srétezett egynehány őzsutát, a kik elég naivok voltak a
vadászati óvóidőszak tilalmában bízva, a báró lőtávolába vetődni. A mint
megéhezett, betért a patakmolnárhoz s megvendégeltette magát, udvarolt a
molnár leányának s igért neki egy pár arany függőt; azután megint ment
az erdőre vadakat űzni. Véletlenül összetalálkozott egy vakmerő borzzal,
attól megijedt, elfelejtette, hogy puska van a kezében, neki lódult,
otthagyta az erdőt. Mire hazaért, a borzból medve lett. Otthon Diadém
úrnak, meg az inasnak azt mesélte, hogy medvét látott. Az egy medvéből
utóbb két medve lett, utoljára egész medvefalka s másnap, harmadnap
semmi olyan közel fenyegető veszély nem volt Kornél báróra nézve, mint
az erdőit nyugtalanító maczkók serege és komolyabb feladatot nem ismert,
mint azok ellen hajtóvadászatot indítani. Az egész összeesküvést,
fegyverládákat, haditörvényszéket csőstül mind elfelejtette.

Gondoskodtak azonban róla, hogy az emlékezete felfrissíttessék.

Egy szép reggel, mikor megint a vállára vette a puskáját s neki indult
az erdőnek, hogy fajdkakast lőjjön, Diadém úr megállította az útban s
azt súgta a fülébe:

– Jó lesz azt a puskát eldugni valami rejtekbe!

– Miért?

– Azért, mert rögtön itt lesznek a zsandárok házmotozást intézni a
kastélyban fegyverek után. S ha ezt megkapják, ezt is elviszik.

– Ne mondja!

– Hát nem hallott még a báró semmit a tegnapi eseményekről?

– Egész nap feküdtem. Rosszul voltam.

– No hát az történt, hogy az egész komplottot fölfedezték, a minek a
vezetője Gorombolyi, egyik eszköze pedig Koczur volt.

– Lehetetlen az.

– Annyira bizonyos az, hogy e fölfedezés következtében Gorombolyi már
halva is fekszik. Hogyan halt meg? kik ölték meg? azt senki sem tudja.
Csak gyanítani lehet. Korán reggel látták őt Koczurral a temetvényi
vadas erdők felé sétálni, mind a kettőt fegyver nélkül s az nap délben a
napszámosok, a kik a mészégető számára követ törnek, már ott találták őt
összezúzva a temetvényi várrom glacisján. Bizonyos, hogy úgy dobták őt
le a bástyatorony magaslatáról. S minthogy Gorombolyi herkulesi termetű
és gyakorlott merész férfi volt, az is kétségtelen, hogy ezt Koczur nem
egyedül hajtotta végre, hanem ehhez nagyszámú czinkosának kellett lenni.

– De hát miért ölték meg Gorombolyit?

– Ez épen a talány. A rendőrség előtt régen tudva volt az, hogy
Gorombolyi, a hajdani guerilla-tábornok, valami fegyveres fölkelést
készít elő ezen a vidéken. Csak azért nem fogták el, hogy a terv
továbbfejlődését figyelemmel kisérhessék, s azokat az embereket, a kik
vele érintkeznek, a kik hozzájárnak, megjegyezhessék, s azoknak az utait
nyomozhassák. Ennek a tervnek összefüggése van kétségtelenül az illavai
fegyenczlázadással, de egyúttal annak a leveretésével is. A rejtélyt a
beavatott körökben így vélik megoldani. Az illavai kitörésnek kellett
volna gyújtó szikrául szolgálni az egész földalatti tűzakna
fölrobbantásához. Hogy ez a kanócz el lett taposva, azért a czinkosok
Gorombolyit vádolják árulással. Illavay csak ő tőle tudhatta meg a
kitörési tervet, ennek a napját, különben hogy lehetett volna ott
készen, mint valami szinész a szinfalak között, a csatszóra (Schlagwort)
várva, s hogy kaphatta volna meg a dugaszban levő fegyvereket, a mik
egészen más czélra voltak rendelve? Ezért Gorombolyit, a fővezért,
halálra itélte a titkos vértörvényszék. Koczur kicsalta őt magával a
romok közé, s ott az összeesküvők megfogták, ledobták a bástyáról. A
nála volt kompromittáló iratokat azonban valószinüleg Koczur elvitte
magával, a mit onnan gyaníthatni, hogy az üres tárczáját, a miből a
jegyzetek ki voltak tépve, ott találták meg a bokrok közé eldobva. A
gyilkosság indokára végleg rávezetett azután az a körülmény, hogy a
várrom felkutatása után a csendőrök megtalálták a sokat keresett ládákat
a temetvényi várrom egyik boltüregében.

– Megtalálták! No hát akkor nagyon jó, hogy ott találták.

– Helyesen tetszett az észrevételt tenni. Csakhogy ezekben a ládákban
nem volt egyéb, mint mészkő. A fegyvereket már eltakarították belőlük.
Hogy azokat ily hirtelen félretehették, az arra a gyanura vezet, hogy
nem vitték messze.

– Bizonyosan belehányták az ó-kútba, a mit a török herczeg ásott.

– Nem hányták bele. A kút meg lett vizsgálva, egy embert leeresztettek
kötélen a fenekéig; semmi fegyvert sem talált ott. És így bizonyos, hogy
azokat abból a czélból rejtették máshová, hogy kéznél legyenek. Mindenki
meg van felőle győződve, hogy azok itt vannak eldugva valahol az
apátvári uradalomban. Koczurt minden irányban üldözik. Nagy csoda volna,
ha el nem fognák, miután minden nyelvet rosszul beszél. Akkor azután az
egész veszedelem önnek a nyakában marad.

– Kinek?

– Opatovszky Kornél bárónak.

– Miért?

– Mert Koczur az ön embere. Mert Koczurt ön hordta magával. Mert Koczur
az ön birtokán rejtette el a csempészett fegyvereket, mert önnek a
nyugtája Koczur kezében van, és mert Koczurnak van annyi esze, hogy ha
hurokra kerül, ne magát vallja a fővétkesnek, hanem önt.

Opatovszky Kornél csak most érezte egyszerre a lába alatt azt a jeget
beszakadni, a min addig olyan nagy biztossággal korcsolyázott: hátha nem
is igaz az, a mit Koczur annak a pénznek az eredetéről neki beszélt?
Szokott ám a Koczur néha nem igazat is mondani. Hogy is lehetett volna
az igaz? Ugyan miért küldene Temetvényi Pálma grófnő az ő számára, meg
Atalanta és a gyermekei számára pénzt? még sokat is? s ha már küldeni
akar, és Illavay által, ugyan miért bizná annak az átadását Illavay épen
Koczur barátunkra? Olasz pénz volt ez bizonynyal! Most már arra is
emlékezett, hogy czitromszaga volt a bankóknak. S a nyugtatványok csak
arra valók, hogy az Opatovszky bárók belesodortassanak az
összeesküvésbe. Egészen jég alá került embernek érezte magát, a kinek a
víz a feje fölött átcsapott már. Vízbehalódó kétségbeesésével kapott a
legközelebbi szalmaszálhoz, Diadém úr kezéhez.

– Kedves barátom, ebből valami nagy baj lehet?

– Már nem lehet; hanem megvan. A terv explodált. A főintéző meghalt, a
legközelebbi eszköz megszökött. Most Temetvényi Ferdinánd grófnak
okvetlenül meg kell fogni valakit a harmad-, negyedrangú résztvevőkből,
hogy azt a nagy kudarczot eltakarja, a mi ő rá az illavai lázadásból
háramlik, különben meg van bukva. A gróf okvetlenül a báró úrral fogja
magát kármentesíteni. Ez az alkalom Temetvényire nézve az utolsó
menedék, önre nézve pedig a végső csapás. A grófról úgy is régen
beszélik már Bécsben, hogy annyit sem ért az administratióhoz, mint a
holdbeli ember. Azonban, ha esze nincs is a grófnak, de fantásiája sok
van. Önre fogja kideríteni az egész lázadási tervet.

– Mit csináljak kedves barátom?

– Legelébb is tegye le azt a vadászpuskát, mert még meg talál vele lőni
valamelyikünket.

– Legjobb volna magamat.

– Az igazán legokosabb volna.

– Azt hiszi, hogy nem merem megtenni? kiálta elvörösödve Kornél báró, s
azzal a duplapuska csővégét a szájába kapta.

Hasonló mozdulatra más esetben az elszörnyedés hangja következett volna;
Diadém úr azonban nagyot kaczagott ezen. Ő is az az ember volt, a ki az
ilyen jeleneten tudott kaczagni, aztán meg Opatovszky is az az ember
volt, a kin lehetett kaczagni.

– Ugyan hagyja abba, édes báró! Úgy néz ön ki most, mint az egyszeri
rátóti ember, a ki puskával furulyázott.

Akkor aztán Kornél lecsapta a puskát az asztalra.

– Te csak nevetni tudsz, mikor nagy baj van, adj hát jó tanácsot, ha
igaz barátom vagy.

(Mikor nagy bajban volt, akkor tegezett mindenkit.)

– Édes Kornél. Nagyon szeretem, hogy a baráti érzelmeimre hivatkoztál.
Tudnék is neked igen jó tanácscsal szolgálni, de nem teszem azt. Nem
azért, mintha sajnálnám tőled, hanem azért, mivel meg vagyok róla
győződve, hogy te nemcsak hogy nem fogod követni az én jó tanácsomat,
hanem annak épen az ellenkezőjét fogod megtenni. Ne jőjj tűzbe, kérlek.
Van teneked valakid, a ki válságos pillanatokban a legjobb tanácsot
tudja adni. Fordulj ő hozzá.

– Kicsoda? Illavay?

Diadém úr vállat vont. Ez az ember még csupa ostobaságból rájön arra, a
mi legokosabb lenne. Nem kell őt tovább reszkettetni.

– No hiszen csak ott volnál most a legjobban befésülve! Hiszen gondold
meg a helyzetet! Te rossz fát tettél a tűzre. Illavay ellenben a
zendülés elnyomásánál erősen «felcsapta az égót». Ha te nota
infidelitatisban találtatol, az egész apátvári birtokot elveszi tőled a
fiskus s odaadja a legközelebbi rokonodnak, a ki Illavay Ferencz. Így
csak a nyúl szokott az agár elől bemenekülni a rókalyukba.

– De hát, én Istenem! kihez forduljak akkor? Micsoda szerencsétlen ember
vagyok én! A ki teljes életemben mindig csak jót tettem mindenkivel s
most nincs egy igaz jó barátom.

– Kedves Kornél, szólt Diadém úr kenetteljes hangon s aztán úgy
prédikált neki, mint egy methodista concionator. Emlékezzél reá, hogy
van az embernek egy igazi, utolsó és egyedüli jó barátja, a kihez, ha a
kerek világon mindenki elhagyja és üldözi is, legbiztosabban menekülhet.
Ez a jó barát – a hű hitvestárs. Beszélj Atalanta bárónővel.

– Hogyan beszéljek vele, mikor azt mondja, hogy három lépésre maradjak a
testétől?

– Ezt csak első haragjában mondta. Egyébiránt beszélhetsz vele három
lépésről is. A házaséletben gyakran fordulnak elő izetlenkedések.
Olyankor mindig az előidéző fél kötelessége a kiengesztelést
kezdeményezni. Ha elidegenítetted a feleségedet, most hódítsd vissza.
Meg kell hódolnod előtte. Ő rendkívüli nő. Hiszen tudod, mire képes? A
ki a becsületeért képes volt magát a vízbe ölni. Ezt is te okoztad. Bánj
vele töredelmesen. Hallgasd ki a jó tanácsát és cselekedjél a szerint.
Keresd fel a nődet, kedves Kornél.

– Nem jönnél te is velem?

– Nem, barátom. Egyedül kell vele beszélned. Vannak dolgok, a miket hat
szem között nem lehet elmondani. Mélyen rejtegetett családi titkok. Légy
róla meggyőződve, hogy megszabadulásodnak az egyedüli módját a nődtől
fogod megtudni. Gondolj rá, hogy ő gyermekeinek az anyja!

Ez az utolsó mondás egészen elérzékenyíté Opatovszky Kornélt. Ez ragadt
meg a fejében.

Elébb megölelte Diadém urat keservesen; aztán rendbeszedte az öltözetét,
s elszántan nekiindult a neje szobáját fölkeresni. Elébb bekoczogtatott
az ajtón, s csak a «szabad» kimondása után nyitott be.

Atalantát egyedül találta a szobájában, hátratett kezekkel sétálva a
kopott szőnyegen végig, s hosszan húzva maga után gyürődött uszályát.

Kornél báró szinpadi megállással plántálta magát eléje, s elérzékenyült
hangon rebegé a belekötő megszólítást:

– Nőm! Gyermekeimnek anyja!

Atalanta izetlenkedve csettentett a nyelvével.

– Jól van jól, édes Kornél. Hagyjuk el a jeleneteket. Magam is
komédiásné voltam s nem szeretem, ha visszaemlékeztetnek rá. Beszéljünk
egymással okosan.

– Ön megbocsát nekem?

– Százegyedikszer is, ha már százszor.

Kornél báró ezt a legkedvezőbb alkalomnak találta, hogy Atalantát
keblére ölelje s a fülét megcsókolja, egyúttal érzékenyen suttogva:

– Hiszen tudja ön, hogy ön gyermekeimnek az anyja?

– Ugyan, hogy ne tudnám? De ne hozza most nekem a gyermekeket elő. Tudja
ön, hogy a fia megszökött a háztól?

– Nem tudom én! Hová?

– Azt meg én nem tudom. Beállt zsiványnak. Az illavai rablázadásnál egy
tizennégy esztendős kölyket is megöltek, nem bámulnék rajta, ha ő lett
volna az. Azt hiszem, hogy elment Koczurral, az apja lázadó bandájában
szolgálni.

– Az Istenért! Atalanta! Hát ön is azt hiszi felőlem?

– Azt nem hiszem, hogy ön vakmerő bátorságból állt volna az élére egy
ilyen koczkáztatott mozgalomnak; hanem hogy esztelen hóbortból bele
hagyta magát vitetni, azt elhiszem.

– Esküszöm, hogy mindenben ártatlan vagyok.

– És mégis mindenben vétkes. Mivé tett ön bennünket? Földönfutókká
leszünk! Én ugyan tudom, hogy mit cselekszem? Visszamegyek a czirkuszba,
s folytatom, a hol elhagytam; a leányomból meg csinálok kötéltánczosnőt,
s visszaveszem a leánykori tisztességes nevemet; mert azt elhiheti ön,
hogy én és leányom egy kivégzett embernek a nevét viselni nem fogjuk.

– Ki–vég–zett? hebegé Kornél s szédelegve támaszkodott egy karszék
támlányához.

Atalanta az asszonyi indulat egész erejével támadt most ellene s
megragadva a két karját, azt kiáltá az arczába:

– De mi jutott önnek az eszébe, hogy odamenjen Koczurral Garibaldihoz?

Kornél csak bámult a levegőbe s hülye mosolygással rebegé:

– Hát akkor én – én – bolond voltam.

Ha ezt a maniacus tekintetet láthatta volna akkor egy tükörből, maga is
elhitte volna, hogy igazat mondott.

Atalanta szemei észrevették e holdkóros vigyorgást s nagyot villantak
rá, odatette a kezét férje vállára s azt sugá fülébe:

– Jó angyala mondta önnek ezt az eszmét!

S azzal karját Kornél karja alá fűzve, bizalmasan suttogva jártatta őt
magával végig a szobáján.

– Ez az ön egyedüli menekülési módja, Kornél. Ennek az eszmének a
fonalán kimenekülhet ön a veszélyek labyrinthjából, a mibe beletévedt.
Ez elvezeti önt ahhoz a kijárathoz, a hol önre olyan biztos menedék vár,
a mely előtt minden világi hatalom megszünik.

Kornél még nem találta ki, hogy miről van szó?

– Hogyan? Kolostorba menjek?

– Nem. Nem. Arról nincs szó. Nem kell önnek szerzetessé lenni. Csupán
egy kis időre félrevonulni csendes contemplativ magányba, a hol kedélye
fel fog üdülni, a hol önt semmi gond, semmi rosszakarat nem
háborgathatja.

Kornélnak kezdett a szeme felnyilni.

– Döblingbe akartok küldeni, kedvesem?

E szónál ideges rángatózás fintorgatta el arczvonásait.

Atalanta olyan figyelemmel nézte azt a galvanizált arczjátékot, mint egy
kórházi orvos, a ki gyógyszere hatását észlelgeti.

– Küldeni senki sem akar oda, kedves Kornél. Légy e felől nyugodt. Hanem
ha magad, saját kivánatodra akarnál az üldöző hatalom keze alól oda
menekülni.

– A bolondok házába?

– Nem bolondok háza az. Az elnevezés hibás. Egy körülvett paradicsom
ebben a siralomvölgyében. A minek kapuján minden világi rossz kívül
marad, benn csak szeretet és nyugalom honol. A kedélyek gyógyhelye.

– De köszönöm, oda nem megyek. Csak mégis bolondok azok mind, a kik
odabenn vannak.

– Nagyon tévedsz. Hát nem emlékezel már rá, hogy ennek az országnak egy
igen nagy államférfia, a kit a nemzet a «legnagyobb magyar» névvel
tisztelt meg; szintén ezt a helyet választá menedékül? Egy szellemóriás
volt! És még sem rettegett lángeszével oda vonulni félre, a hol a világ
befolyása megszünik. Úgy megszerette ezt az önkereste szigetet, hogy
tizenkét évig el nem hagyta azt. Nem váltotta föl, csak egy jobb
világgal. Ugyanazokat a szobákat foglalhatod el, a mikben a legnagyobb
magyar lakott, s a milyen kegyelettel körülvette őt az egész nemzet
ebben a sérthetlen menedékében, olyannal fog emlékezni rólad is, s
nemzeti ügye martyrjának fog nevezni; pedig tulajdonképen semmiféle
martyrságot nem szenvedsz ottan. Mert mindannyiunk között, a kik
családodat alkotjuk, egyedül neked fog ott kijutni kényelem, nyugalom;
egyedül tégedet nem háborgat ottan semmi gond, még a pénznyomoruság sem.

– Tudom. Tudom. Elmondta azt nekem egyszer Koczur. Az apám, a ki maga is
meglehetős excentricus ember volt, a végrendeletében csinált ilyen
furcsaságot. Negyvenezer forint készpénzt tett le hitbizományul a bécsi
takarékpénztárnál, hogy az ott kamatozzon mindaddig, míg egyszer vagy a
fia, vagy valamelyik unokája olyan állapotba nem jut, hogy önként maga a
bolondok házába kivánkozik, akkor kapja meg ezt az összeget a döblingi
Lunatic-Asyl s ezért tartsa el az ő családja sarjadékát holtig,
rangjához illő módon. Ez igen szép gondoskodás volt apámuramtól s én
örök hálára érzem magamat lekötelezve érte; hanem én azért oda be nem
megyek, mert ott én igazán megbolondulok.

– Hiszen nem fogsz ott maradni. Csak félrehúzódol oda, a míg a vihar
elvonul fejünk fölül. Csak nem tart örökké ez a mostani kormány! Lesz
ismét szabad világ Magyarországon s akkor neked is szabad lesz eljönnöd.

– De, kérlek, addig én olyan tökéletes bolond leszek odabenn, a milyen
csak valaha papiroskoronát hordott. Én, ott, egyedül: csupa idegen pofák
között, háromszáz igazi bolonddal együtt. Egy hét mulva meglánczolnak.
Hisz attól az egy gondolattól megőrülök, hogy én, ha nyár, ha tél, soha
egy asszonyi arczot ne lássak.

Atalanta elmosolyodott.

– S hátha én is veled megyek oda? Ha megosztom veled csendes magányodat?
Hűséges ápolód leszek. El nem hagylak, a míg csak ki nem hozhatlak
magammal együtt a világba. Kétségbeesnél-e, ha velem kellene egyedül
bezárva lenned?

Opatovszky Kornél úgy érezte, hogy ez az észvesztő mosoly most mindjárt
le fogja venni a lábáról. Nincs nagyobb veszedelem, mint mikor az
embernek a saját felesége ily csábító mosolylyal tekint a szemébe.
Akármi asszonyi bűbáj és varázslat ellen lehet ellenbűvszert használni;
de mivel védje meg magát a halandó saját neje csábító hizelgései ellen?
S Atalanta még most is igen szép volt. Kivált ezek a tűzokádó szemek!

Még kaczagni is tudott.

– Nos? hát? Nem voltunk mi már egymás bolondjai valaha? És aztán, hogy
egybehangozzék velünk, nem csináltuk-e bolondok házává a házunkat, a hol
minden embernek olyan őrültnek kellett lenni, a milyenek mi voltunk?

Ez az emlék még egy kissé fölmelegítette Kornél vérét. Az őrjöngés mézes
hetei!

Nagyon ingadozott.

– De hát csakugyan képes volnál te elhagyni az egész világot az én
kedvemért, s bezárkózni velem egy körülfalazott házba, a honnan senkit
sem eresztenek ki? kérdezé a feleségétől.

Most aztán a nő arcza elkomorult, bánatos borulatot vett föl.

– Hát van én nekem valami örömöm ebben a nagy világban? Van nekem még
valakim te rajtad kívül?

Ez a hang érzékeny húrokra talált a hóbortos keblében. Elkezdett
könyezni.

Atalanta zsebkendőjével törülgeté le e drága könyeket s az izzadó homlok
verítékét. Azután meg is csókolta Kornél arczát.

– De hát a leányoddal mi lenne akkor? (Ez jutott Kornélnak hirtelen
eszébe.) Hová tennéd Czenczit? Az csak nem lehet ott – Döblingben?

– Ő róla igen jól gondoskodtam.

– Nevelőbe küldöd?

– Ah dehogy. Hiszen tudod, hogy sehol sem tartják meg egy hétig. Vagy
hazaküldték, vagy maga szökött el. Ő férjhez fog menni.

– Micsoda? Hiszen még nincs tizennégy esztendős.

– Nálunk spanyoloknál a leányok korán szoktak férjhez menni, s jobb is
nekik. Egyébiránt nem lesz az oly rögtön. Egy évig vagy másfélig egy
magánnevelőné és Diadém felügyelete alatt fog nevelkedni, míg
kifejlődik.

– Hogyan van? kérdé Kornél elámulva. Diadém felügyelete alatt? Te!
Diadém fog Czenczire felügyelni? Hát csakugyan bolond vagyok már?

– Hát ebben semmi baj sincs; miután Diadémhez fogjuk férjhez adni.

Kornél báró felfortyant.

– Mit? Én? Opatovszky báró, adjam a leányomat Diadémnak?

– Az meg finánczbáró. S az ő bárósága még valamivel régibb, mint a tied,
kedvesem.

– De hát a leány mit szól hozzá?

– Bele van bolondulva Diadémba.

– Hiszen apja lehetne az!

– Bízd ezt ő rá. Diadém jó partie. Birtokunkat ő fogja ismét jó karba
helyezni, s ha szabad keze lesz, az alatt, a míg mi ketten félrevonulva
élünk atyád hitbizományának jövedelméből, ő az apátvári uradalmat
egészen tisztázni fogja. Erre legjobb biztosíték lesz nekünk az, ha
leányunkat hozzá adjuk. Így minden érdeke azonosítva lesz a mienkkel, s
meglátod, hogy a mikor ismét együtt visszajövünk ide, egy paradicsomot
fogunk itt találni. Ez megmásíthatatlan. Diadém már nyilatkozott s a
leánynak tele van vele a feje. Ez már nem játszik babával.
Beleegyezésedet minél elébb irásban kell tudatnod Diadémmal, hogy jogait
érvényesíthesse.

Kornél báró nagyon csóválta a fejét. Egy makulányi lélekereje sem volt,
hogy ennek a tervnek ellene tudjon mondani. Hanem a félig-meddig való
beleegyezését nagyon furcsán formulázta.

– Már hiszen, ha én egyszer az én igen kedves barátomra, Diadém úrra
nagyon megharagszom, hát akkor annál nagyobb rosszat nem kivánhatok
neki, mint hogy vegye el magának feleségül az én Czenczi leányomat, s ha
egyszer úgy kerül, hogy a Czenczi leányom annyira megboszant, hogy
megátkozzam, hát nem mondhatnék neki egyebet, mint, hogy «vigyen el a
Diadém feleségül!» de ez mégis csak meggondolandó ostobaság.

Atalanta kedélyesen fölkaczagott erre a szóra s aztán keze közé kapva
Kornél fejét, összecsókolta annak az okos homlokát.

– No hát eredj! Járj most egyet! Gondold végig, a mit mondtam. Akarod-e,
hogy még egyszer legyünk egymás bolondjai, a hogy valahanapján voltunk?
Eredj! Aztán gyere vissza. Akkor beszéljünk róla többet.

Kornél elment, nagyot járt, vissza is jött, elgondolta magában, hogy a
döblingi háznak a kapuján a hogy be lehet menni, úgy ki is lehet jönni s
azt mondta Atalantának, hogy «no nem bánom»!

Atalanta tudta ezt előre, s készen várta őt két irattal, a miket
iróasztala fiókjából eléje tett.

– Mit kell ezekkel csinálni?

– Le kell önnek irni!

– Soha se tudnék én annyi betűt egymásba ragasztani.

– Biz ez egy kissé terhelő munka, enyelgett Atalanta; de még sem olyan
nehéz, mint ha Olmüczben tolja az ember a talyigát a sánczépítéshez.

– Hát ki tolja a talyigát Olmüczben a sánczépítéshez?

– Hát az olyan urak és úrfiak, a kik holmi államellenes összeesküvésben
találtattak s aztán tíz-tizenkétesztendei sánczfogságra lettek
megkegyelmezve.

Mindjárt tudott Kornél báró betűket egymáshoz ragasztani.

Az igaz, hogy csinos munka vált belőle. A hány sor annyiféle karakter.
Egyiknél hasra esnek a betűk, másiknál hanyatt. Mikor megunja a gömbölyű
babszembetűket, akkor neki ereszti a tollát a hórihorgas irásjegyeknek,
mintha sövényt fonna fűzgalyakból, olyan a documentuma, mintha hét
külömböző iró-diák cselekedte volna, ki mind rabszakmányban dolgozott, a
míg ki nem dőlt belőle.

Mind a mellett is van némi fogalma magáról a tartalmáról a leirt
soroknak.

Az egyik irás megteszi Diadém urat Czenczi baronesse jövendőbeli
jegyesének, s olyanforma, mintha móringlevél volna, felhatalmazással
vegyest.

A másik firka pedig elismerése és bevallása annak, hogy az Opatovszky
családnak egyik férfitagja, a kinek ehhez igénye van, megsokalta az
Isten adományát, a mit józan észnek neveznek, s annálfogva eljöttnek
látja az időt, a midőn érvényre emelje a jogait ama bizonyos negyvenezer
forint és járadékai iránt, a mik Opatovszky Ubald által lettek letéve a
bécsi takarékpénztárba azon rendeltetéssel, hogy kamatot kamathoz
agglomerálva, egy olyan Opatovszkynak kiadassanak, a ki maga magáról
elismeri, hogy ő már nem ebből a világból való ember, hogy ő már
szeretne elevenen a halottak közé menni, a kik abban a közös temetőben
laknak, a minek «tébolyodottak háza» a neve.

A ki ezt a végrendeletet csinálta, nagy próféta volt. Előre látta jól,
hogy vagy a fia, vagy az unokája, az öröklött bolondságai folytán,
egyszer okvetlenül odajut, hogy nem lesz a fejét hová lehajtania. Tehát
előre gondoskodott róla. Ez az összeg elkölthetlen pénz marad. És az, a
ki fel akarja azt venni, előbb kénytelen lesz magát föltétlenül megadni
olyan gondviselőnek, a ki nem hágy magával alkudni: a döblingi
Lunatic-Asyl igazgatóságának. El lesz látva egész életére úri
kényelemmel, meg lesz szabadítva mindenféle alkalmatlan világi
kínzóktól, nem szipolyozzák ki se uzsorások, se jó pajtások, se olcsó
szépségek, hanem egyúttal lemond minden saját akaratáról.

Hanem azért mégis, mikor ezt az eleibe tett formulárét lemásolta Kornél
báró, odacsapta a tollat az asztalhoz, s azt mondá kedves élete
párjának:

– Hát már most miért kellett nekem ezzel a bolondsággal így
kiszenvednem? Nem irhatta volna ezt le más is?

– Nem. Mert ennek az ön saját kézvonásával kell beadva lenni.

– No, hisz a ki ebben az én saját kézvonásaimra ráismer! Egy esztendő
múlva magam sem hiszem el, hogy én irtam. Hát most mi kell még?

– Semmi. Csak az, hogy irja ön alá a nevét.

– A saját nevemet?

– Természetesen, hogy azt.

– Melyik nevemet? Azt-e, hogy «Apátváry Soma báró» vagy azt, hogy «báró
Opatovszky Kornél?»

– Akármelyiket.

– Nem jobb volna, hogy ha az «Apátváry»-t prædicatummal tenném, így:
«Apátváry Opatovszky Kornél»?

– De úgy is jó lesz.

– Aztán azt, hogy «Soma» parenthesisbe?

– Az meg még jobb lesz.

– Vagy a hogy mostanság divat, a keresztnevekből csak az első betűket, a
többit meg diákul és németül, így: «Baron C. S. von Opatovszky, de
Apátvár.» Én így is szoktam.

– Hát irja ön, a hogy legjobban tetszik.

Kornél ezt a legutóbbi aláirást választotta.

Választhatott volna ugyan akármi manupropriát, mert az úgy oda volt
vakarintva, hogy azt senki meg nem ismerte, hogy az vajjon a török
szultán «thagu»-ja-e, vagy a japáni mikádó névaláirása.

Maga is elnevette rá magát.

– Ezt, úgy-e bizony, hogy senki sem fogja elolvasni?

– Nem tesz semmit. Hitelesíteni fogja önnek a pecsétje.

Az az authentikus pecsét, a miről már hallottunk Czenczi baronessetől
valamit beszélni. A nélkül Opatovszky Kornél semmi aláirását el nem
fogadják.

– Hát a pecsétet is rá kell nyomni?

– Nagyon természetes. Egy ilyen okiratra.

A gyűrű azonban nem volt lehúzható az újjáról.

A bolondoknak sok ravaszságuk van. Kornél, előre tudva, hogy erre a
gyűrűre szükség lesz, a kis ujjáról, a hol azt rendesen hordani szokta,
áthúzta azt a «növendék» ujjára. Az meg nagyon vastag volt hozzá. Nem
lehetett róla többet leimádkozni.

Atalanta kicsinyben múlt, hogy el nem árúlta türelmetlenségét.

Egész a küszöbig elcsalogatta a bolondot s az most itt bikacsolja meg
magát s nem akar az esztrengán átugrani.

– Ejh. Hát olajozza ön meg az ujját, akkor lejön róla a gyűrű.

Kornél kapott rajta, hogy most innen megszökhetik. Atalanta hiába mondta
neki, hogy itt a toilette-szobában talál elég olajat, arczkenőcsöt, a mi
megteszi azt a kivánt szolgálatot, nem, ő neki egyenesen az olajütő
sutúba kell beledugni az ujját. Kimenekül a neje szobájából. Azt ott
hagyta a leirt okiratok előtt, a mik pecsét nélkül nem értek semmit.

A mint kiszabadult a friss levegőbe, abból a mámorító gőzkörből, a mi
úgy elkábítá rendesen a fejét, kezdett abból az állati ösztönből valami
visszatérni az idegeibe, a mi tovább hive marad a lelkes állatnak, mint
az emberi ész. Érezte a ludbőrző epidermise, hogy ő most valami
hallatlan nagy veszedelemben forog. Úgy hivogatta a zöld gyep, a
kavicsos országút, hogy indúljon neki a szaladásnak és fusson addig, míg
utoléri azt a felhőt, a mi a láthatáron épen alámegy.

Mikor nem nézett azokba a fekete szemekbe, tudta, hogy megcsalják.

Azt is tudta már, hogy őtet bolondnak tartja minden ember.

Hogy vigyorognak a gyermekek az utczaszélen, mikor meglátják!

S most még azt kivánják, hogy ő maga is ismerje el magáról, hogy bolond.

Ez épen annyi, mintha egy eleven embertől azt kivánják, hogy ismerje el
magáról, hogy halott.

Halott, vagy bolond, hisz az mindegy.

Maga sem vette észre, hogy kikerült a parkból a faluba, az utczáról a
piaczra, a piaczról egy bolt eleibe, a hol a boltajtó előtt egy ismerős
hang megszólítá:

– Alázatos szolgája méltóságos báró úr!

Szinte jól esett a felrezzentés. Még a czímezés is. «Méltóságos báró
úr!» A helyett, hogy «ni a bolond!» vagy a helyett, hogy «szelim alejkum
a marokkói császárnak!» (a bolond álma császárnak lenni) az a
tisztességes megszólítás.

Rokomozer volt, a ki megszólítá.

Rokomozer volt a legrégibb ismerőse Kornél bárónak. A kegyeletes emlék
még ott kezdődik, mikor az apjának a tajtékpipáit elhordta hozzá és
elcsaklizta neki. Ő tőle szedte fel a legelső kölcsönöket diák korában.
De sokszor megcsalták egymást! Hol ő Rokomozert, hol az őtet. Hanem az
mindig a legnagyobb kedélyességgel ment. Mindig kriminális processus
küszöbén álltak egymással; de azért eligazították a dolgukat szépen.
Mind a kettő a másikat nevezte a maga pióczájának, vampyrjának, a ki az
ő vérét szijja és mind a kettőnek igaza volt. Hanem azért Rokomozer, a
ki Kornél bárót szipolyozta, ép olyan szegény maradt és épen úgy
elnyomorodott, mint az, s hogy éhen nem halt, csak annak köszönheté,
hogy hozzá szoktatta magát a koplaláshoz egész familiájával együtt. Az
adós is tönkre jut «itt», meg a hitelező is.

Opatovszky Kornél olyan magárahagyottnak érezte magát e pillanatokban,
hogy valósággal jól esett neki a szatócs üdvözlése.

– Nem méltóztatik besétálni szegény boltomba a méltóságos úrnak?

Kornél báró azt kérdezte, hogy vannak-e jó havanna szivarai?

– Van. Jó friss. Most készült; az ember az ujja körül tekerheti.

– Kóstoljuk meg.

Bement a szatócsboltba szivart vásárolni s kiválasztott egy csomót
azokból a drágalátos patkányfarkakból, a miknek az a szokásuk, hogy a
féloldaluk végig ég, a másik megmarad.

– Hanem a tárczámat otthon felejtettem ám, most nem fizethetek érte.

– Nem tesz semmit. Majd odairjuk a többihez. Inkább még adok valamit a
méltóságos úrnak, a mit a zsebébe dughat.

– Mi lehet az, Sámsi?

– Én bizony nem tudom. Valami levélforma.

Kornél arcza örömre derült, a mint a szatócs a takarékpapirok alól
előhúzott levelet a kezébe adta s ő megismerte rajta az irást.

– Ezt Koczur irta!

– Én bizony nem tudom, hogy ki irta? Azt sem tudom, hogy ki az a Herr
von Koczur? soha életemben sem láttam, se a nevét nem hallottam. Itt
sülyedjek el – a pinczébe!

– S hogy jött ide a levél?

– Hát én tudom? A mint egy pillanatra kimentem a boltból, senki sem volt
idebenn; mire visszajöttem, már itt feküdt az asztalon. Úgy éljek – száz
esztendeig. Nem akartam oda küldeni a gyerektől, mert az van ráirva,
hogy «a saját kezébe adandó». Vártam, míg a méltóságos úr erre sétál,
vagy a kertben megláthatom.

De még egyéb is volt a levél borítékjára irva kívülről, de latinul. Hogy
a czímzett ezt a levelet a legnagyobb titokban bontsa fel.

Ezt ugyan a maga eszétől is kitalálta volna Kornél.

– Nincs senki itt a mellékszobában? kérdé a szatócstól.

– Senki, egy lélek sem. Csak tessék besétálni. Majd én vigyázok az alatt
idekünn a boltajtóban. Én a báró urat el nem árulom, de az utolsó csepp
véremmel is megoltalmazom, a milyen igaz, hogy van valaki oda fenn – a
padláson.

Kornél a benyilóba ment s annak is bereteszelte az ajtaját, felbontá a
Koczur levelét. Terjedelmes iromány volt az, teljes, sűrűn megtömött
négy oldal.

«Kedves gazdám!

Dátumot azért nem irhatok a levelemre, mert azt egy födeles társzekéren
irom az útban, azért is olyan kuszáltak a betűk. Nekem semmi bajom, nem
is lesz semmi, egy szót sem vesztegetek a magam dolgairól; hanem
egyenesen a te dolgaidra térek. Te a legnagyobb veszedelemben forogsz, a
mi csak az életed fonalát csomóra kötni képes lehet. A feleséged, meg a
te kedves teljhatalmazottad be akarnak téged csukatni az őrültek házába.
Nem ám azért, mintha útjokban volnál, hanem puszta spekulátióból. Az
asszonynak a pazarlása, szenvedélyei, Diadémnak pedig a szédelgő
vállalatai odajuttattak mindnyájatokat, hogy a legszorgosabb kiadásokra
sem teremthető elő a számotokra, egyesült erővel sem a mulhatlanul
szükséges összeg. Minden egyenes és görbe út el van már zárva előttetek.
Csupán egy nevezetes összeg fekszik még valahol csorbítatlanul, a mi
húsz év óta fel is szaporodott már több mint a kétszeresére; de azt fel
nem vehetik ők, a nélkül, hogy te saját magad alá ne ird, és gyűrűddel
meg ne pecsételd azt a kivánatot, hogy vegyenek be a döblingi
«menedékbe». Akkor ők felvehetik ezt a kincset. Csakhogy azt ők nem
fogják a lunatic-asylnak adni, hanem megtartják maguknak, s ők csak az
évi tartásdíjt fizetik meg érted az igazgatóságnak; eleinte nagy
összeget, úgy, hogy úri módon fogsz ellátva lenni, később aztán, a mint
a tehetségök lejebb száll, mindig kevesebbet, s ha mindenből kikopnak,
végre semmit; a mikor aztán te igazán őrültté nyomorítva, az ingyen
osztály beteglevesére szorulsz. Ezt az ő tervüket én igen egyszerüen egy
elfogott levelükből tudtam meg, a mihez épen azon az úton jutottam, a
melyen egy másikat is szerencsém volt megkapni; a miben meg én rólam
lett volna egy kis biztos ellátásról gondoskodva. Igen természetes. Hogy
te veled könnyen elbánhassanak, elébb engem kellett tőled teljesen
elszakítani. Ez egy időre hát sikerült nekik; csakhogy nem úgy, a hogy
ők képzelték. A denuntiáló levél az én csizmámszárában fülel; tehát
engemet még most senki e földön nem is üldöz, s mire ráduplázhatnának az
árulásra, akkorra már én rég biztos helyen vagyok, s fittyet hányok
nekik. De nincsen is tárgyuk, a miért bevádolhassanak. Légy e felől
egészen nyugodt. Sem én magam, sem mi ketten együtt semmiféle
kompromittáló tényt el nem követtünk. A temetvényi várromban, meg az
apátvári gyárépületekben felfedezett és felfedezendő ládákban sehol egy
puskát nem fog találni senki, a mi nem is volt bennük soha. A más
helyeken megkapott fegyverszállítmányokról én nem tudok semmit. A te
«hiveid» följelentik a röptiben elfogott levelükben, hogy én pénzeket
adtam át neked és nekik. E felől is légy nyugodt. Az elismervények is
nálam vannak, s azokból a német nem eszik. De ha megtalálná is valaki
azokat nálam, én ismételve szavamra és hitemre mondom, hogy annak a
pénznek az eredete ott van, a hová ujjal mutattam, a pozsonyi bezárt
házban. A ki azt számotokra küldte, végveszedelemben kész lesz azt
elismerésével igazolni. Az a te őrangyalod volt, senki más. A pénzt nem
Garibaldi küldte, hanem Pálma. Ezt a mesét azonban a te kedveseidnek
azért volt szükségük kigondolni, hogy ha engemet föladnak, akkor engem a
hatóság befogat. Ez most napirenden van. Egy esztendeig fogva tartanak,
összevissza vallatnak, meghurczolnak, confrontálnak, akkor aztán, ha
semmi sem sül ki rám, szabadon bocsátanak. Hanem ez alatt tégedet majd
ők agyonijesztgetnek azzal, hogy magad is bele vagy keveredve az
összeesküvésbe, most már fejedet veszik, vagy legalább is elitélnek
tizenkét esztendei sánczfogságra s tolhatod a talyigát Olmüczben. Hogy
ettől a veszedelemtől megmenekülj, rá mutatnak a bolondok házának a
kapujára, menekülj be azon. Ismerd el magad, hogy odakivánkozol. Töltsd
be vele apád végrendeletének a föltételét. Hagyd itt nekik mindenedet.
Ez az ő tervük. Légy eszeden, kedves gazdám, édes barátom! Ha nem
lehetek is ott melletted, nem engedem, hogy megrontsanak. Óvlak,
figyelmeztetlek, felbuzdítalak. Ne légy nekik bolondjuk, hanem verd el
őket magadtól és állj a két sarkadra! Jogod van hozzá, megteheted.
Megfogadtam valamennyi szentekre, hogy mikor elmarnak tőled, akkor én is
harapok rajtuk egyet olyat, a mitől ők is tovább futnak, mint a veszett
eb. Szavamnak állok. Mondtam ugy-e, hogy teneked jogod és módod van rá,
hogy Atalanta asszonytól, akár tizenöt évi házasság után is, törvényesen
elválhass; hát most elmondom neked ezt a titkot és a jogalapot a
válóperhez. Ez a jogalap a csalás. (Dolus.) Impedimentum dirimens. Te
nőül vetted jóhiszemüleg Donna Atalanta di Pelargonios spanyol
herczegasszonyt, mint ártatlan, erényeire büszke hajadont, a ki egy,
tőled kapott megszégyenítő csók miatt a Dunába vetette magát, s onnan
félig megfulladtan húzatta ki szép testét; így könyörögted vissza az
életre s ebbeli rémületedben otthagytad érte előkelő menyasszonyodat,
fényes életpályádat, egész sorsodat. Hát ebben a mondatban, a hány szó
van, annyi az infámis, raffinált, istentelen csalárdság.

A miket most neked el fogok mondani, édes Kornél, azokból megitélheted a
magad gyönge fejével is, hogy én azért a jó szolgálatért, a mit most
neked teszek, nem szándékozom fizetést kérni. Ellenkezőleg, én fizetek
most. Neked is, meg a te kedveseidnek is. Nem bánom azután, süssétek,
főzzétek meg egymást. Nekem ebben az ó-világban semmi keresetem többé.
De meg akarom az emlékezetemet örökíteni.

Tehát legelőször is tudd meg azt, hogy a te állítólagos feleséged nem
valami spanyol marquisnő, nem donna Atalanta Pelargonios, hanem
valóságos Leutomischlben született parasztleány; az ottani matrikula
szerint «Muskatlinek Katalin». S nem Montezuma kérte kölcsön az ő
Pizarró idejében elhirhedett családnevét a kedvencz virágja számára,
hanem inkább ő kölcsönözte a muskátlitól a Pelargonios nevet. A büszke
hidalgó pedig, a kit te apjának ismersz, egy württembergi akrobata,
valami Limuschnigg Henrik, a ki valamikor lovartársulat-tulajdonos volt,
de abba belebukott. Ő vette meg Katalint a szüleitől öt éves korában, s
ő képezte ki tökéletes művésznőnek. Mindezeket pedig én nem az ujjamból
szoptam. Ha utána akarsz járni, megtalálhatod az öreg hidalgót, az
apósodat, nem Estremadurában, az ősi lovag-kastélyában, hanem
Darmstadtban, a hétválasztó-kávéházban, ott pikétezik minden délután s
veszti – nem a maga durosait, hanem a te piczuláidat. Mert a nemes urat
ott tartják internálva a te kedveseid, megtiltva neki a világban való
őgyelgést s természetesen ellátva őt annyi pénzzel, a mennyire csak
szüksége van. Mert az az egyik veszedelmes ember, a ki az ő titkaikat
birja, a másik meg én vagyok. Annak a száját aranynyal tömik be, hogy
hallgasson; az enyémet be akarták tömni földdel. Attól természetesen még
jobban elhallgat az ember.

Meg voltál te bizony csalva eleitől fogva, kedves Kornél, mint egy lúd!
S én azt tudtam, többet mondok, magam sütöttem nyélbe.

Hogy miért tettem ezt? azt is elmondom. Mikor te el akartad venni
Temetvényi Pálma grófnőt, az öreg gróf valami olyat szalasztott ki a
száján, hogy a mint az a házasság meglesz, akkor a Koczurt is majd
félretegyük valami csendes kis hivatalba. Értsd: utilaput kössünk a
talpára. Mert én se dolgozni, se nagy uraknak hizelkedni nem tanultam s
egyik a kettő közül megkivántatik minden hivatalhoz. Ugyanugy-e? mondám
én; hát ti most már ki akartok engem dobni, mint az almából a kukaczot?
No hát nem esztek abból az almából! Tettem róla. Én fedeztem fel
Diadémot a számodra. Mondhatom, hogy mind a két familia számára. Már
akkor láttam, hogy milyen sok fából faragott ember. Ez kell neked.
Felvittünk Bécsbe. Belelovaltunk minden bolondságba. Utoljára
megismertettünk Atalantával. De sok bolondot elkövettél miatta, hogy
megkaphasd, pedig neked volt az szánva mindenképen. Csak azt a robotot
sajnálom leginkább, a mit az angol meg a spanyol grammatika-kapálásban
együtt izzadtam át veled. Hiszen jobban értett a mamzell, meg a hidalgó
németül, mint te magad. S te azt hitted, hogy a te kedvedért tanult meg
németül a kisasszony két hét alatt tökéletesen. Persze, lóháton tanult.
Ki volt az számítva szépen, hogyan fogjanak el ennek az állatszelidítő
amazonnak a pányvájával tégedet a grófi menyasszonyod oldala mellől. S
ha néha magadnak is jött közbe egy ötleted, a mivel a számítást
megzavartad, azért volt ott Koczur, hogy azt helyresegítse. Emlékezel
még arra a hires párbajra Diadémmal? diachilon-flastromból voltak a
golyók, a mikkel lőttetek. A véletlen az ellenfeled golyóját az arczodra
plántálta, s te feküdtél bele két hétig.

A donna pedig meglátogatott s igen boldoggá tett ezáltal. Látod, ehhez
az örömhöz is az én eszem révén jutottál. De legszebb volt azután az a
vízbeugrási komédia. Erről már csak szentül meg lehettél győződve, hogy
nagyon komoly dolog volt. Bizony együtt csináltuk ki mi ezt is jó előre
a donnával, meg a hidalgóval. De hát, hogy lehetett volna ez? Hiszen
Atalanta csakugyan a víz alatt volt legalább három perczig; a mi elég
arra, hogy valaki a vízbefulladás tetszhalálát megszerezze. Nem is
minden bolond ember csinálná ezt neked utána, hanem hát egy dolgot nem
tudtál a csodanő életéből. Ő eleinte «Loreley» név alatt produkálta
magát a czirkuszokban, a hol egy nagy üvegmedenczében alábukva, mint
valami tengeri tündér csinált mindenféle gymnastikai productiókat,
evett, ivott a víz alatt s kitartotta lélekzetvétel nélkül három –
negyedfél perczig is. Hanem a német és osztrák erkölcsös hatóság
betiltotta ezeket a vízi mutatványokat s akkor lett Loreleyból Atalanta.
Tehát a te amazonod csak a megszokott mesterségéből tartott neked egy
ingyenproductiót. Ez az ingyen neked sokba került. Mikor a vízből
kihúzták élettelenül, s aztán felvitték a lakására, a míg a két orvos
mentőszerekért lótott-futott, a szegény halott azt sugta a fülembe:
«hozza ide most Opatovszkyt!» Odamentél s visszahíttad őt az életre. Ő
lehagyta magát imádkozni a paradicsomból s feleségeddé lett. A másik
menyasszonyodat, azt szépen eltemetted élve.

Hát már most azt mondom neked, édes Kornél, hogy vedd elő valahára a
jobbik eszedet, s ha nem akarsz a bolondok házába bemenni, legelébb is
bizonyítsd be azt, hogy helyes eszed van, azok előtt, a kik bizonyosra
veszik, hogy te bolond vagy, mert ők tettek azzá. A legvilágosabb ok
kezedben van, a miért Atalantától a szentszék elválaszt. Csalás volt a
házasságban. A kit elvettél, nem Atalanta di Pelargonios marquisnő,
hanem Muskatlinek Katalin. Ez megsemmisíti a házasságot. Akkor azután
ott a másik lépés, visszatérni előbbi jegyesedhez, a ki téged most is
szeret, a ki most is te reád vár, s a ki menyasszonyi hozományul nagy
vagyont zsugorgatott össze. Két lépéssel az egész életed folyását
megfordíthatod. Teszed-e? nem teszed-e? Azt én már nem tudom meg; mert
én már akkor, mikor te ezt a levelet olvasod, a tengeren vagyok. Hanem
ha el akarod rá szánni magadat, s jó csattanós, eltagadhatatlan,
monumentális skandalummal akarod az első lépést megkezdeni, akkor – még
egy második levelem is van annál a mi közös jó barátunknál, a ki neked
ezt a levelet kézbesíti. Ha tenni akarod azt, a mit tanácsoltam, kérd el
tőle azt a második levelet is. Ha nem kéred, nem adja oda. Ebben a
második levélben elmondom neked az egész stratagémát. Határozz tetszésed
szerint. Légy okos ember, ha akarsz, s kergesd ki a megcsúfolóidat a
házadból; vidd helyükbe azt, a kivel szerencsés lehetsz; vagy légy
bolond, s csukasd be magadat Döblingbe, s adasd fel a kényszerzubbonyt a
hátadra: mert egyéb válogatásod nincs. Én mind a két esetben azt mondom,
hogy «pálczaló alád: gyalog ne járj!» magamnak pedig «mind a vízig
szárazon!» Mi egymással ez életben soha többet nem találkozunk. Ezzel a
mostani levelemmel, úgy hiszem, hogy mind neked, mint a te
drágalátosaidnak bőségesen visszafizettem minden jót és rosszat vegyest,
a mit tőled és ő tőlük ez életben elfogadni szerencsém volt vegyest. Nem
tartozunk egymásnak semmivel. «Fertig!»

Utolsó és legkomiszabb barátod Koczur.»

Mire végigolvasta Kornél báró ezt a levelet, olyan sárga volt az arcza,
mint a viasz.

Hátha a hétfejű sárkány ült volna azon a másik levélen!

Rosszul ismeri a bolondot, a ki azt hiszi, hogy annak az a
kedélyállapotja, a mikor őt egy cachirozott oroszlánnal be lehet
kergetni a kályhalyukba, örökké tart; ugyanazt a bolondot egy másik
mérgező olyan indulatba hozza, hogy egy fapuskával neki megy az igazi
oroszlánnak.

– Hol van az a másik levél? kiálta Rokomozerre. Nem kiáltott, de
ordított.

– Jézus Mária! förmedt föl a szatócs, ijedtében még azt is elfelejtve,
hogy ez nem az ő vallásától diktált invocátio! Hiszen elő adom, csak ne
tessék azért a torkomat szorítani!

De addig nem eresztették el a nyakát, a míg a levél elő nem került.

Azt azután ismét bevitte a benyilóba Kornél báró, hogy megismerje belőle
a titkos stratagémát.

Rokomozer az ajtónál fülelt kivülről s nagyon csóválta a fejét, mikor
azt hallotta, hogy Kornél báró milyen nagyokat kaczag egymagában
odabenn. Erre pedig annyira ráért a nevetésvágy, hogy még mikor kijött a
szobából, akkor is nevetett, nem tudta visszatartani. Belekötött a
szatócsnak a szakállába: «ejnye, de furcsán reszket ez a maga szakálla;
hahhahha!» Azután meg a bőrsipkájába. «Hogyan hátra áll ez a maga
bőrsapkája, hihhahu!»

– De hiszen harmincz esztendő óta látja a méltóságos úr ezt az én
szakállamat ide elől, a sipkámat meg odahátul, és csak ma jut eszébe
rajta nevetni. Talán valami nagyon nevettető dolgok voltak abban a
levélben?

– Levélben? Most egyszerre észrejött Kornél; azt nem szabad még csak
sejtetni sem a világon senkivel, hogy mi lehet a Koczur második
levelében. Annálfogva egyszerre úrias komolyságba ránczolta az arczát.
Jó lesz másról beszélni. Apropos! Én egy igen komoly tárgyban jöttem ide
magához. Maga tud bizonyosan valami mesterséget, a mivel egy gyűrűt le
lehet az embernek az ujjáról húzni, a mi rászorúlt?

– Hogyne tudnék? Adja ide a méltóságos úr a kezét.

Egy percz alatt le volt húzva a gyűrű.

Most megint kitört a nevetés a báróból.

– Hát kérem, most megint mit tetszik rajtam nevetni?

– Nem magán; de megcsiklandozta a tenyeremet.

– No hát már most húzza fel a kis ujjára a gyűrűt. Arra meg nagyon tág.
Könnyen leeshetik róla. Még elveszti egyszer. Kár is ezt a drága
reliquiát úgy koszpitolni, nem kellene azt mindig a kezén hordani.
Kiesik a köve s aztán nincs manupropria.

Most meg már gyanakodva nézett Kornél báró Rokomozer szemébe. Nem tud ez
valamit abból, a mit Koczur a levélben irt?

– Én bizony tudnék a méltóságos bárónak egy épen ilyen köves gyűrűvel
szolgálni, mint ez. Szakasztott olyan.

Kornél még jobban belenézett az emberbe. Tud ez valamit! Ki akarta
próbálni.

– Hol az a gyűrű? hadd lássam!

Szép tokba volt téve, megbecsülték.

– Igazi kő ez benne?

– Igazi, – sötétben.

– De a gyűrű nem arany?

– Ha a méltóságos úr felhúzza az ujjára, mindjárt arany lesz.

– De ez is nagyon tág a kis ujjamra.

– Hisz az a jó benne.

Ennél a szónál aztán mérgesen ragadta mellbe a szatócsot Kornél báró s
majd kirázta a kaftánjából.

– Miért mondta maga azt, hogy «az a jó benne?»

– Azért, hogy könnyen el lehet veszteni, s olyankor a becsületes
megtaláló mindig kap érte egy kis jutalmat.

Kornél báró megfenyegette az öklével a szatócsot, s aztán eltette a
zsebébe a gyűrűt, a tokját visszaajándékozta neki.

– De nekem most nincs ám pénzem.

– Nem tesz semmit. Majd felirjuk a többihez. Ha csak annyi veszett volna
el Apátvára alatt!

– Hát talán több kontóm is van itt?

– A Vágot lehetne vele elrekeszteni.

– No, ne féljen, Sámsi, ki lesz az fizetve mind. Csak most erről a másik
gyűrűről ne szóljon senkinek a világon.

– Dehogy szólok.

Opatovszky Kornél a milyen lecsüggesztett fővel jött idáig, olyan
büszkén fenhordta az orrát, mikor innen kilépett. Hangosan kezdett
fütyörészni. Ritka jó oka volt rá, hogy ilyen jó kedve szotytyanjon.

Rokomozer pedig benyitva a felesége szobájának az ajtaját, valami keleti
nyelven mondott neki valamit, aztán kiállt a boltajtóba. Meglátta
messziről a báróné inasát. Az ide tart. Bement előle a boltba.

– Adjon csak frissen a bárónénak egy font kávét, Sámsi!

– Hozott pénzt?

– Ma nem.

Erre aztán Rokomozer megint kilépett a boltajtón s felnézett az égre.

– Már nem adhatok, mert feljött a csillag.

– Ejnye! Hátha pénzt hoztam volna, akkor nem jött volna fel a csillag?

– Akkor nem néztem volna ki az ajtón.

Dejszen alighanem tudja a Rokomozer, mi van abban a levélben mind a
kettőben? S mától fogva nem ad ő már a bárónénak, de csak egy font kávét
sem hitelbe.

Kornél báró tehát nagy füttyszóval érkezett vissza a kastélyba. S
nevetett hozzá magában. Azt természetesen nem tudta, hogy ő most nevet
és fütyöl. Másutt jártak a gondolatjai. Azon törte a fejét, hogy mivel
odázza el most azt a pecsét-odanyomást a saját kezealkotta okiratokra? A
fenntisztelt inas kisegítette a töprengéséből, az is épen akkor érkezett
a báróné szeme elé üres kézzel, mikor Kornél báró, sőt valamivel
hamarább, hogy kinyithatta előtte az ajtót. Kornél hallhatá a rapportot:
«A Sámsi nem ad ma kávét, mert már feljött a csillag, sábesz van!» «No,
hát akkor ma az urak nem kapnak ebéd után fekete kávét.»

Hanem ez egy kész ötletet adott Kornélnak. Ha Rokomozernek sábeszestéje
van, akkor keresztyén embernek péntek van.

– Nos, kedvesem, szólt hozzá Atalanta. Hát le tudta már az ujjáról huzni
a gyűrűt?

– Igenis, angyalom. Nézze, itt van már a kis ujjamon.

– No, hát menjünk be a szobámba s végezzük el a dolgot.

– Ne ma, drága bálványom. Csak ma ne! Tudja, hogy én péntekes vagyok.
Péntek napon semmit se kezdek, semmit sem végzek. Holnap inkább.

– De az ön érdekében kell a sietés. Hátha még ma fogják önt keresni?

– Majd ti elbujtattok engem. Eltagadjátok, hogy itthon vagyok. Vagy hát
legrosszabb esetben tartjátok discursussal az elfogásomra kiküldött
csendőrhadnagyot. Én azután csak azt várom, hogy az óra elüsse az egy
fertályt egyre; abban a pillanatban ráütöm a pecsétet a két okiratra, s
akkor aztán előjövök, bemutatom magam s majd meglátod, annyi bolondot
csinálok én azzal a csendőrtiszttel, hogy az egyenesen elvisz Döblingbe.

Itt azután elkezdett féktelenül kaczagni. Eszébe jutott neki mind az, a
mit Koczur irt Atalanta felől, azután meg a többi minden egyéb. Atalanta
azt hitte, hogy most már közel van a tökéletes megbolonduláshoz. Pedig
ellenkezőleg, épen a megokosodás útján járt most, de hát ezt nem
sejthette senki.

Az ebéd ideje elkövetkezett, nagy urasan, a csillag feljövetele után,
Kornél roppant jó étvágygyal evett és ivott. És minden apróság nagy
vigalomra adott nála okot. Minden poháremelésnél koczczintani akart
valakivel, s tréfásan emlegette, hogy ez most az ő «utolsó vacsorája».

Különösen mikor az átellenében ülő Diadém úr szemeivel találkoztak az
övéi, olyankor mindig elnevette magát; mintha valami pompás, eltitkolni
való tréfa volna közöttük, a mit csak ők ketten tudnak. Mikor a
csokoládéval leöntött riskása-fölfujtat fölhozták, s azzal legelőször is
őtet kinálta meg az inas, ez a gondolat szökött ki az agyából, Diadém
úrra néztében: «mit gondolsz, kedves barátom; ha én most ezt az egész
csokoládés kókot így egy gömbben a képedhez vágnám?» – Mi volt ez? –
Revanche a diachillon-flastrom golyóért!

Hahhahha!

Hanem aztán csak okosabb hasznát tudta venni a csokoládés kóknak.
Atalantának kellett őt figyelmeztetni, hogy ne szedje ki mind a
tányérjára a fölfujtat, mert azt a lánya is szereti. Azt észre se vette,
hogy az asztalnál ül.

Ez a szó aztán ketté vágta a kedvét, s elérzékenyíté. Köny szökött a
szemébe. Talán nem is ettől a szótól, hanem attól a hevenyében bekapott
csokoládés falattól, a mi forró lévén, megégette a száját. Akkor aztán
az egészet, a mit magának kiszedett, oda akarta adni Czenczinek.

– Kedves leánykám te! Drága gyermekem! Fogadd el tőlem. Úgy sem adok már
neked többet soha semmit.

Komédiázott! Szándéka volt mindenkivel komédiázni. Visszakomédiázni
mindazokat, kik őtet annyi időn keresztül megkomédiázták.

És bámulatosan jól játszott. Kapott egy thémát, a mit egészen megértett,
megszeretett. Mint a hogy vannak olyan rossz szinészek, a kikre rátalál
egy szerep s azt eljátszák remekül; többet aztán nem tudnak, hanem ebben
az egyben nagyszerüek.

Kornél báró a délesti órákat csupa érzékeny elbúcsúzási jelenetekre
használta fel, Czenczi baronesset a térdére ültette és adott neki atyai
tanácsokat. Hogyan viselje magát az életben? Mik a kötelességei egy
serdülő hajadonnak? Időjártával egy családanyának? Minden időben egy
magas rangjáról soha meg nem feledkező úrhölgynek. Felszólította, hogy
neki minden héten irjon levelet Döblingbe és tudósítsa különösen a
kedves jó mama hogylétéről. Azután Diadém úrnak esett neki; annak
elkezdett bölcs értekezéseket tartani, hogyan hozzon rendet a
háztartásba? miféle hitelműveletekkel állítsa helyre a megzilált
gazdasági viszonyokat? és hogy mindenekfelett azt a nagy és nemes
hivatást, mely most már ezentul az ő vállaira nehezülend, hogy egy
családapjától megfosztott főúri nemzedéknek ezentul ő leend a
gondviselésadta feje, mily lelkiismerettel viselje.

Utoljára Atalantára került a sor.

– Hát te, angyalom, mindenem, földi mennyországom! Hogy kell te tőled
majd örökre elválnom! Nem, azt nem engedem, hogy te is velem jőjj
szomorú siromba. Odáig elkisér engemet Diadém barátom, meg az orvosunk;
neked itthon kell maradnod. A leányt anyjától megfosztani nem lehet. A
fiatal leánynak mindig maga előtt kell látni a jó példát az édes
anyában. Légy te ezentul is gyermekeimnek anyja! Kerestesd fel azt a
rossz fiút is és mondd meg neki, hogy én megbocsátottam neki minden
bűneit, a miket ellenem elkövetett. És most, még egyszer utoljára, jer
velem ki a kertbe; hadd sétáljunk még egyszer karöltve a suttogó fák
alatt, hadd emlékezzünk vissza a hajdani boldog időkre, a mik örökre
eltüntek.

Atalanta nem talált rá semmi okot, a miért azt a kivánságát megtagadja.
Szép tavaszi idő volt (talán azóta sem volt több), ápril elején már
szóltak a fülemülék; a telehold olyan szépen sütött, hogy az ember
szinte azt hitte, hogy melegít. Lementek együtt sétálni a kertbe.
Gyönyörű park terült el a kastély mellett, most ugyan már elhanyagolt
állapotban; az utakat még az őszi falevél takarta; hanem azért minden
körülmény meg volt, mely az idylli hangulatot felköltse az arra oly igen
fogékony szivekben.

«Emlékezel-e erre? emlékezel-e arra? Oh azok boldog idők voltak!»

Ez andalgó visszaemlékezések közben eljutott a sétáló pár a tóhoz. Az is
halastó volt valamikor; de biz abból a potykákat mind eladták
mázsaszámra, mikor rájuk került a sor s most nem lakik benne más, mint
béka. Az is idylli állat. Hanem vadkacsák szoktak ellátogatni bele s
azoknak a kedvéért állított fel valaki a tóparton egy leskunyhót
fenyőgalyakból. Valaha még hattyui is voltak e tónak, benn a víz közepén
áll czölöpökre rakva a hattyuház, csak hogy a hozzávezető gyaloghíd már
elpusztult.

– Vajjon nincsenek-e most is hattyuk a házikóban? mondá Kornél.

– Nincsenek kedvesem. Elrepültek, mert nem etette őket senki.

– A hattyu vándormadár; tavaszszal vissza szokott jönni a régi helyére.

– Ha volnának, látnók őket.

– Ilyenkor költenek s bennülnek a házikóban. Nézzük meg.

– Látod, hogy a híd összedőlt.

– De itt egy csónak. Emlékezel rá, hányszor csónakáztunk együtt
kettecskén e sima tó tükrén, a mit épen úgy ezüstözött meg a hold, a
hogy most… (No még utoljára poéta lesz Kornél báróból.) Úgy is utoljára
csónakázom ebben az életben. Tedd meg a kedvemért. Én evezek, te
kormányozol.

Mit meg ne tenne az ember egy kedves hitvestársért, a kit holnap a
bolondok házába akar becsukatni?

Atalanta ráhagyta magát venni a kéjcsónakázásra.

– Aztán majd dalolni fogunk a vizen, mondá Kornél. Mit? Azt-e, hogy
«Eljött az esti szellő, ringatva csolnakom?» tudod, az a szép barcarole
a «Velenczei nő»-ből, vagy azt, hogy «Hajlong sajkám, verdesi a hullám!»

– Mind a kettőt.

– Te énekeld a discantot, én meg a bassust. (Kappanhangja volt, de ő azt
hitte, hogy azzal bassust tud énekelni.)

– Az nagyon szép lesz.

Az evezőlapát csapkodta a hullámot, aztán egy pár semmiképen egymással
össze nem illő hang zavarta meg az est ünnepélyes csendjét, két külön
mélódiára énekelve ugyanazt a nótát, a minek utoljára is nagy nevetés
lett a vége. A nevetés jó kedélyt árult el.

– Kormányozd a csónakot a hattyuházhoz, kedvesem.

Atalanta megtette a kivánságát.

Mikor közel értek, hogy be lehetett a házikóba látni, azt mondá
Kornélnak:

– No, látod, nincsenek benne a hattyuk.

– Én szeretnék egészen közel menni, hátha el vannak bujva. S azzal, a
mint a csónak orra a kunyhóhoz közelített, behúzta az egyik evezőt s a
kezével belekapaszkodott a kunyhó palánkjába. A palánk rozzant volt, a
kezébe szakadt.

«Jézus Mária!» kiálta fel Kornél ijedten.

– No, mi történt? Megsértetted a kezedet a deszkával?

– Nem. Hanem a gyűrűm.

– Micsoda gyűrű?

– A pecsétnyomó gyűrűm beleesett a vízbe.

– Szent Isten.

– Én utána ugrom.

– Dehogy ugrol. Hisz nem tudsz uszni!

– Aztán pedig te sem tudsz.

– Én sem tudok.

– De nekem azt a gyűrűt minden áron vissza kell kapnom. Tudod, hogy az
milyen nagy fontossággal bir rám nézve.

– Hát hiszen majd visszakapjuk, a tó vizét le lehet ereszteni s ekkor a
lecsapolt mederből kihalászszuk a gyűrűdet.

– De hátha addig elnyeli valami hal?

– Nincs itten hal.

– Vagy valami béka.

– Az meg nem él vele.

– De reggelig elsülyedhet az iszapban s nem akadunk rá.

– Hiszen tudod jól a helyet, a hol az ujjadról lecsuszott.

– Igen, itt az innenső czölöpnél mindjárt. Csak a hinár közé ne
keveredett volna.

– Ott is rá fogunk találni reggel. Most már ne aggódjál miatta, vedd az
evezőt; térjünk vissza a partra.

– Bárcsak le ne húztam volna soha a növendékujjamról! Hisz így is
lehetett volna vele pecsételni visszakézzel.

– No már megvan. Ezen ne lamentáljunk. Megkerül holnap. Légy egészen
nyugodt.

Dehogy tudott Kornél nyugodt lenni. De e percztől fogva egészen
elkeseredett kedélybe talált jönni. Mikor kiszálltak a partra,
összefonta karjait s úgy nézett vissza merően a tóra.

– Vajjon nem a sors intése volt-e ez most, hogy én ezt a gyűrűt a tóba
ejtettem? Tudod, királynőm! mint a hogy a velenczei dózsé szokta a
Bucentoróról eljegyezni magának az Adriát egy gyűrűvel. Úgy én is tán
eljegyeztem magamnak ezt a tavat.

– De mi a gutának jegyeznéd el te magadnak ezt a békalencsés posványt?

– Azért, hogy ott feküdjem a fenekén a sima kavicsok között, rebegé
Kornél báró tragikus arczkifejezéssel.

És Atalanta még most sem jött rá, hogy ez most ő neki komédiát játszik!
Ő, a raffinált művésznő ráhagyta magát szedetni egy ilyen improvisator
által.

Sietteté, hogy menjenek vissza a kastélyba.

Mikor a veranda lépcsőjén felhaladtak, Kornél háró még egy elegiakus
kitörésre határozta el magát. Végignézett az elhagyott parkon. S aztán
megrázta a fejét s egyik kezével a homlokához kapott, a másikat a
szivére nyomta:

– Nem jobb volna-e egy ilyen pillanatban azonnal meghalni?

Aztán lenézett onnan a szédítő magasból. (A veranda legalább is nyolcz
láb magas volt.)

– Ha én most innen leugranám.

(Bizonyosan kificzamítaná a lábát.)

Atalantának eszébe jutott, hogy ennél nagyon hamar meg van a kiugrás s
beránczigálta őt magával.

– Jőjj kedvesem, jőjj be innen.

– Nem! Nem hagyhatom el ezt a helyet. Bevárom, hogy értem jőjjenek!
Verjenek lánczokra, úgy vigyenek el.

Atalanta komolyan vette a dolgot. Ez az ember még majd csupa merő
bolondságból nem hagyja magát bolonddá felavatni.

– Jer, theázni. Ma nem kávéztál ebéd után, pedig hozzá vagy szokva. Most
pótold ki theával. A tavaszi est levegője hűs, még megárt az
egészségednek.

– Oh bár lehetnék halálos beteggé, hogy a te karjaid közt halhatnék meg.
(Lehetetlen volt e szónál egymás karjaiba nem omlaniok.)

(És hogy nevettek azon mindketten! Kornél még jobban, mint Atalanta.)

Diadém úr lejött eléjök s az ilyen okos, éleseszű férfiúnak egy szó, egy
tekintet is elég, hogy átértse rögtön a helyzetet. Odahajolt Atalantához
s a fülébe sugta, de olyan hangosan, hogy Kornél is meghallja.

– Koczurt elfogták Pesten. Minden compromittáló iratot nála találtak.
Most irja az ügynököm.

– Szt! Lassabban sugja ön! inté Atalanta.

Késő volt már, megütötte ez már a fülét Kornélnak.

– Mit? Mit mondasz? Koczurt elfogták Pesten? Kiálta s oly jól tudta adni
az ijedtséget, hogy Diadémot is rászedte vele.

– Nem! Nem! mondá a bankár. Én nem beszéltem Koczurról.

– De igen, igen! Én jól hallottam. Mindennek vége van. (Még reszketni is
tudott s a fogait összevaczogtatta.) Pedig hisz a zsebében volt Koczur
levele, a miben azt tudatja, hogy jó helyen van s nincs nála semmi ok, a
miért elfogják s nincs nála semmi irat, a mivel valakit bajba keverjen.

– Hogy tud ön ilyen vigyázatlan lenni! förmedt látszólagos haraggal
Atalanta Diadém úrra. Tudja, hogy ő milyen ideges! Szegény Kornél. No,
ne aggódjék ön azért! Elég időnk van az intézkedésre.

– Igen! csak a gyűrűm bele ne ejtettem volna a vízbe!

– Reggelre le lesz csapolva a tó s megkerül a gyűrű. Most jerünk
theázni, ön meghűtötte magát, átfázott, reszket. Legjobb lenne, ha
lefeküdnék. Én odaviszem önnek a theáját a szobájába.

– De hát ha az éjjel értem jönnek? rebegé Kornél.

– Arról én felelek, mondá Diadém úr, hogy ma nem fogja önt háborgatni
senki. Légy nyugton kedves barátom.

Nem vették észre, hogy Kornél maga is ott van már a szinpadon s a
szinfalak közé lát; megtudta már, hogy mivel csinálják a villámlást és
mennydörgést.

Lefektették az árvát.

Atalanta maga vitte be aztán az ágyban didergőnek a jól megrumozott
theát, s azt belediktálta az utolsó cseppig, a miért az nagyon háladatos
szemeket vetett a feleségére s megcsókolta neki a kezét, magában mondva:
«Servus mamsell Muskátlinek!»

– És most mondjunk el együtt egy imádságot.

Még ez a szinjátszás is kellett.

A férj és nő egymáséba kulcsolták kezeiket s úgy rebegték végig az úr
imáját. Annál a szónál, hogy «szabadítsál meg a gonosztól» egymásra
gondoltak. Amen!

Vajjon lesz-e sikere az imádságuknak?

– Most már nyugodjál csendesen angyalom; szólt Atalanta, megcsókolva
Kornél ajkait, s maga sietett az ablakredőnyöket lezárni s az
ágyfüggönyöket összehúzni.

Nem háborgat senki.

Alig távozott el az ifjasszony, Kornél felkelt az ágyból, felöltözött
egészen s a csizmáit a kezébe fogva, hogy léptei alatt ne csikorogjanak,
mezítláb szökött ki a hátulsó ajtón a kastélyból.

Megjövendölte ezt neki egy bölcs férfi régen, hogy «mezítláb fogja ön
elhagyni ősei kastélyát valamikor!» Csakhogy erre a jóslatra ő most nem
gondolt, mert nem azzal a szándékkal szökött ki a lakából, hogy oda
többet vissza ne térjen, hanem ellenkezőleg, hogy más valakit abból
örökre kiűzzön.

Nagyon tetszett neki az az egész vigjáték-terv, a minek kidolgozását
Koczur az ő talentumára bizta.

Arra a gyűrűre mulhatatlanul szüksége van Atalantának és Diadémnak.
Olyan irást, a milyen Kornélé, akárki tud csinálni, de a gyűrűt nem
lehet utánozni, mert azon a sok százados használat miatt annyi kopás,
karczolás van, hogy azt vésnök utána nem tudja csinálni. Ha tehát ez a
gyűrű a tó vizébe esett, Atalanta szeme láttára, ez a nő nem fog
reggelig várakozni, a míg a tavat lecsapolják, nem fogja ezt a gyűrűt
többé Kornél rendelkezésére bizni s koczkáztatni azt, hogy hátha
meggondolja magát s azt mondja, én bizony nem pecsételem meg azt az
irást, egyiket sem, «én nem megyek Döblingbe bolondnak, itt künn maradok
okos embernek!» Atalanta, a ki valaha Loreley kisasszony is volt,
előveszi még az éjjel vízi tündéri tudományát; s a szép fényes
holdvilágnál megkeresi a víz fenekén a leejtett gyűrűt.

Ennek a tündéri productiónak kell, hogy tanuja legyen Kornél.

Akkor aztán meg fog győződni felőle, hogy Atalanta vízbeugrása,
tetszhalála, életretérése, a mi az ő egész élete pályáját összezilálta,
mind betanult művészi alakoskodás volt. Ezért akkor nagy belépti díjat
fizettettek ő vele. Hátha a másodszori előadásnál vissza lehetne kapni
az entréet?

Sietett, hogy el ne késsék az érdekes előadás elejéről.

A parkban nem jár már ilyenkor senki.

Koczur csak a vázlatot közölte vele a bohózathoz; ő neki még saját
ötletei is támadtak a kivitel közben.

A tóparthoz érve, még azt a furfangot is kigondolta, hogy a
pálczatőrével kifúrta a csónak fenekét; hadd teljen meg egészen vízzel.
Legyen kénytelen a vízitündér mindjárt a partnál elkezdeni az uszást.

Mikor azzal készen volt, akkor elrejtőzött a vadászles kalyibába. Annak
a fenyőág falain keresztül mindenfelé ki lehet látni szépen. Az ember
láthatja a közelben a holdvilág aranyozta tavat, távolban a rengeteg
nagy kastélyt, melynek most tömérdek ablakai közül csak kettő van
kivilágítva az első emeleten. Azok Atalanta hálószobájának ablakai.
Rövid idő multán ez a két ablak elsötétül s azután a két szöglet-ablak
világosodik meg. Az meg ott Diadém úr lakása. Ez is jól van. Az egyik
ablakot kinyitja valaki s látni az éj homályában, hogy szivarra gyújt.
Ez a páholyközönség. Onnan is nézik hát az előadást.

Soká kezdődik ez! A földszinti közönség ott a leskunyhóban már kezd
türelmetlen lenni. Ámbár az ügyes clownok, az utánozhatatlan szellemdus
kecskebékák minden művészetüket előveszik, hogy a hosszú időközt a
«diva» megjelenéseig, gymnastikai productióikkal kitöltsék.

Hátha felsülés lesz belőle?

Az pedig nagyon könnyen meglehet.

Ugyan már minek ugranék bele ilyenkor éjszaka a hideg vízbe Atalanta,
mikor holnap reggel egy gereblyével is kihalászhatja az ő gyűrűjét.

A várakozás kellemetlenségeit növelte még az, hogy a hűs tavaszi
éjszakában fázott az ember. Kornél ezt a hideg tólevegőnek tulajdonítá,
de meglehet, hogy az állati ösztönnek is volt benne valami része.
Meglehet, hogy ez a lúdbőrző test aggódott valamin, a mire a káprázatok
közt élő lélek nem gondolt. Meglehet, hogy annak volt valami sejtelme
arról a veszedelemről, a mibe őt most idehozták. Hátha az a mesebeli
tündér, a ki egy időben Sámsoni alakokat vert a földhöz, s vadállatokat
fékezett meg puszta kézzel, ha megtudja, hogy rálestek, felcsufolták,
dühbe jön és boszut áll a leskelődőn. Hiszen annak csak játék lesz ezt
nyalábra kapni, beledobni a vízbe, sőt, ha igaz, a mit Loreleyről irt a
czimbora, leviheti őt magával a tó fenekére s ott tarthatja három
perczig, az pedig rá nézve halál lesz.

Hanem a lúdbőrző irha gondolatjai nem hatottak le a bolondos szívig s
azt csak a tréfa rendkívülisége csiklandozta. Kornélnak volt gondja
magával hozni a rhumospalaczkot, s azt hitte, hogy ha abból szorgalmasan
kortyogat, attól elmulik a fázása. El is mult. Aztán meg az is egyik
sajátsága a hóbortosnak, hogy az Herkulesnek képzeli magát, azt hiszi,
hogy dobálózni tud az emberekkel. Ez az előleges félelmet nem ismeri,
csak a páni rémület lepi meg, mikor már a veszély előtte áll. Aztán meg
az a tudat, hogy ő az «úr», amaz meg az «asszony!» Ő a hatalom
bizományosa, ez meg a gyengeségé. A férj az úr és a biró, az asszony a
vádlott és elitélt! És mindenekfölött az egyik egy Apátváry Opatovszky
Kornél báró, a másik meg egy mamsell Muskatlinek, egy cseh muzsikus
szeméten szedett porontya! Kit illet itt a félelem?

Az útféli száraz haraszt zörögni kezd.

Mégis igaz hát!

Ott közelít valaki a széles út felől, melynek perspektivájában a kastély
látszik. Fekete burnusz takarja a termetét, a csuklya a fejére húzva.
Azért rá lehet ismerni a járásáról, az a csipőin ringó termet minden
burok alatt elárulja magát.

Ő van itt!

Oda siet a csónakhoz. Mozdulatán látszik a boszus meglepetés, mikor
észreveszi, hogy a csónak tele van vízzel. Ezalatt a fekete burok alatt
épen olyan, mint azok a boszorkányok otthon – a «Szerelmes ördög»-ben.

Ugyan mit forral most magában, hogy úgy lehúzza a fejét, leguggolva a
földre, s a fekete burkony szárnyait maga elé húzza?

Valami tűz lobbanik fel s egyszerre csak egy égő fáklyát tart kezében.
Épen úgy, mint azok a pokolbeli fekete tündérek, a kik «Uriellát»
körültánczolják, vagy épen maga «Uriella».

A fáklyát aztán megcsóválja és messze behajítja a tóba, egészen a
hattyú-kalyibáig.

De az is megint valami ördöngös fáklya lehet, mert nem alszik el azzal,
hogy a vízbe elmerül, újra felveti magát magasra, fityfirékelve a
sziporkákat s aztán ott úszik a víz szinén tovább, bevilágítva maga
alatt a víz fenekét.

Hát a fekete rémalak mit csinál?

Oda lép a leomlott híd megmaradt dobogójára, olyan közel a vadász
leskalyibához, hogy az ott leskelődő a sietéstől felszított heves
lélekzetvételét hallhatja.

Aztán egyszerre leveti magáról a burnuszt, épen úgy, mint abban a
balletben s ott áll egyfelől a holdsugártól, másfelől a fáklyatűztől
megvilágítva, a hogy Uriella szokott állni, ballethez öltözötten. Csak a
vékony patyolat éji öltöny van rajta.

Onnan egy ugrással beszökik a vízbe.

Kornél lélekzetét visszafojtja, néz utána.

Úgy úszik, mint egy hableány. Vállai és fél keble kiállnak a vízből,
alig mozdítja a karjait, azért mégis sebesen halad.

Mikor oda ér a hattyuházhoz, akkor egyszerre alámerül; de vele együtt a
fáklya is. Ez a pokoli szövétnek még a víz alatt sem alszik el. Azt
kezébe ragadja a nyelénél fogva s leviszi a vízfenékre. A fáklya most
bevilágítja az egész víztömeget s a partról bámuló előtt egy csodavilág
elevenül meg, mely felcsufolja a hagymázok minden álomlátását. A fáklya
előtt eleviczkélő békák, kigyók, vízibogarak óriásivá nagyított
árnyképei az özönvíz előtti Saurusok világát mimelik eléje. A tófenék
növényei egyenesen álló erdőt képeznek, a víz szinéig emelkedve, s ez
emberölő bozótban, a milyen halála szokott lenni a leggyakorlottabb
úszónak is, ha belekeveredett, jár lobogó fáklyával a kezében egy
zöldfényű alak. Arcza, öltönye, minden tagja zöld, mint a tengeri
isteneké, csak a haja fekete. Két szeme, mint két karbunkulus világít a
fáklyafénytől. Nyitva tudja azokat tartani. Nem fél…

Háttal úszó rákok kapkodnak oda gömbölyű karjaihoz, oda csődülve a
tűzfényre, a piócza kacskaringós eviczkeléssel rajozza körül, százlábú
úszószalagok tekergőznek körüle s lábai elől lomha tekenősbékák
menekülnek az iszapból. Nem fél.

Lehajol keresgélve, mint a hogy az eprészlányka keresi a szamóczát a fű
között, úgy keresgél ő a maga drágasága után a zöld rojtos,
úszószakállas, serteborzas vízfenéki bozótban. A szemei olyan mereven
néznek, mint a halé, alig pislant egyet.

Ezernyi bámulója van. Azok a homályvédte lények, a mik soha napvilágra
nem kerülnek. Egy egész hidegvérű állatország. A holt tavak népsége. A
fáklyafény körítette aureoléban hemzseg zsibongó rajzatuk. Majd a
szemeit verik ki. A hinár, a lócsagaz belekapaszkodnak lábszáraiba. A
nyugalmából fölvert ezüstcsillám vízikigyó menedékének nézi
patyolatruhája redőit s közéjük furakodik. A néző sereg között egy
melegvérű állat is van, a férj, az úr, a ki a fűzfabokrok közé
előlopózva, bámul alá a vízfenékbe.

Hosszú perczek multak el. A buvárnő odaalant úgy jár-kel a nem emberi
lények számára teremtett világban, mint a ki egészen otthon van abban.

A férj, az úr, a bolond pedig idekinn tanácsot ül magával.

Mit fog tenni, ha a nő előkerül a tófenékről?

Az első perczben azt főzi ki, hogy a mint a nő kijön, büszkén eléje lép,
s sértett kevélységgel veti majd szemére: «Loreley! Ön engem megcsalt!
Ön tud úszni! Ön tud a víz fenekén élve maradni. Én önt megismertem.»

A mint a másik percz mulik, bántott önérzete kegyetlen gúnyra ösztözni.

Kaczagva fogadja majd a vízből kilépőt: «Hahaha! mamsell Muskatlinek!
Hát hogy tetszett a hideg fürdő?»

Ki fogja őt csúfolni és el fogja beszélni az egész világnak, hogy milyen
bolonddá tették egymást ők ketten.

A mint aztán a harmadik percz is elkövetkezik s az a rendkívüli nő még
akkor sem találja szükségesnek, hogy fölvesse magát a víz szinére, újra
lélekzetet venni az Isten levegőjéből; még a harmadik perczet is ki
tudja húzni a víz alatt, pedig nem kényszeríti rá senki, akkor a düh
fölforralja Kornél egész agyvelejét! nem válogatja, mit fog neki majd
mondani? De levág egy szivós fűzfavesszőt onnan a rekettyésből.
Beszéljen az vele. A mint ki fog lépni a partra, azon vizesen, testhez
csapzott köntösében, úgy fog igazán jól esni neki, keresztben,
hosszában; ezzel a fűzfasuhogóval, végig a hosszú úton, aztán ki a
kerítésen kívül, a míg a fűzfavessző el nem nyüvik rajta!

A harmadik percz vége felé megtalálta a vízitündér a mit keresett. A
fölvillanó öröm az arczán jelezte, hogy reá akadt. Lehajolt érte,
fölhuzta az ujjára.

Aztán lefelé fordította a fáklyát s beledugta az iszapba, eloltotta azt.
Percz mulva ismét fönn a víz szinén lebegett tündéri alakja, félkebléig
kiemelkedve a tó tükréből. A hold egészen szembe világította arczát,
olyan volt, mint egy igazi sellő.

Kikapott a partra. Ott megállt, arczát hátravetve, s szétbomlott hosszú
haját fölemelt kezével összefogva és kifacsarva s aztán ismét koronába
csavarta a fején.

Még egyszer olyan szép volt!

Mint egyszer… akkor… valaha…

És ennél a látványnál az jutott eszébe Kornélnak, hogy – nem
szemrehányást tenni, nem kikaczagni, nem vérig korbácsolni; hanem hogy
odarohanjon hozzája és lábai elé boruljon és átölelje a térdeit:
«imádlak! Istennőm vagy! Teremts meg, vagy semmisíts meg! Tied vagyok!
Azt mondtad, vagy uram légy! vagy bolondom légy! Voltam már urad, leszek
még bolondod, csak hogy a tied maradhassak!»

Hanem a mint a haját fölcsavarta a fejére a szép nereida, az első
mozdulatja az volt, hogy a megtalált gyűrűt, a mit az ujjára fölhúzott,
a tele hold világa felé fordítva, megtekintse.

Ehh! Hogy változott egyszerre át az Anadyomene arcz Megaera fővé!
Meglátta, hogy az nem az a gyűrű; nincs rajta czímer!

Lábával dühösen dobbantott és két öklével szétcsapott maga előtt.

A boszuálló wallkür ábrándképe lehet csak ilyen ádáz, mikor fehér
paripáját a holtak mezején korbácsolva száguldtatja végig.

– A bolond! ordíta, két öklével ütve a halántékait. A bolond!

S oly szívdermesztő volt a tekintete, hogy a vadászgóréban leskelődőnek
egyszerre porba esett minden gondolatja, szemrehányás, gúnyszó,
korbácsütés, meghódolás! minden élő eszme, csak a néma elzsibbadás vett
minden tagjain erőt. És ha pánczélvért fedte volna is tagjait, és kard,
paizs lett is volna két kezében, mozdulni nem volt képes e meztelen nő
előtt, a ki ily bősz tekintetet vet maga körül.

– A bolond! ordíta az még egyszer kitörő, felcsattanó hangon. S azzal
neki kezdett a futásnak. Félmeztelen, még a burnuszát is ott feledve,
rohant vissza, oly szilajon, mint valamikor ősdruszája, a férfiölő
Atalanta, a kastély felé.

Jól jártál vele, bolond, hogy ott nem fekszel most az ágyadban, mert ha
ez ott kap most, ez téged megfojt, összezúz, szerteszéttép!

És már most fuss innen, a hogy a lábaid birnak!


HÁTHA KÉT HALOTT ÖSSZEKERÜL?

Mikor Opatovszky Kornél báró, késő éjjel, Rokomozernek az egylovas
gyékényes szekerén, elhagyta őseinek birtokát, olyan egyedül maradt a
világban, mint a ki a hajótörésből úszott ki egy ismeretlen partra. Nem
volt senkije, semmije.

Rokomozer, a ki sejtette, hogy mi történhetett a kastélyban,
elmondogatott neki egyet-mást, a mit megtudott a báró elszökött fia
felől, hogy az most Illavaynál van, s hogy ott milyen jól bánnak vele.
Azt gondolta a szatócs, hogy ezzel majd kedvet csinál a bárónak, hogy ő
is odamenjen a nagybátyjához, a mi a legokosabb elhatározás lett volna
az ő részéről; hanem ezzel épen az ellenkező hatást idézte elő. A báró
csak hallgatta csendesen, hogy milyen jó nevelést adnak Illavayék az ő
felfogott magzatjának, akár csak a saját gyermekük volna. A fiú egész
nap a könyveket bújja, tanul, ir, rajzol, dolgozik, tollal,
czirkalommal, liniával, mappákat is készít – egyszer csak közbe kiáltott
aztán:

– Úgy kell a gazembernek!

Mert Kornél báró meggyőződése szerint, alig lehetne egy gonosztevőre
nézve, a ki a bölcsőtől elkezdve tizennégy hosszú esztendőn keresztül
folytonosan naponkinti apagyilkosságot követett el, az egész
kriminalkodexben súlyosabb büntetést kitalálni annál, hogy el legyen
itélve naphosszant könyveket bújni, tanulni, irni, rajzolni, mappákat
csinálni! Dehogy menne olyan helyre, a hol ilyen kínzó szerszámokkal
gyötrik az embert. Inkább egy egész kétemeletes bolondok házába, tele
őrültekkel, mint «egy» okos emberrel egy házban.

Aztán valami főtt a fejében. Egy saját eszme. Abba úgy bele volt
szerelmesedve, mint a majom a fiába. Őrizte, féltette, nehogy
kiszaladjon a száján. Sejtette jól, hogy ha ő ezt csak egy féligmeddig
helyeseszű embernek elmondaná, az bizonyosan lebeszélné róla, hát még ha
Illavaynak előadná. Pedig ezelőtt az ember előtt nem maradhatna vele
titokban. Ennek az embervallató szemei kicsalnák azt a rejtekhelyeiből.
Egyre azt a tervet komponálta, illustrálta, variálta, részletezte,
szakaszozta, meg rekapitulálta.

Ezt már nem hagyja kiverni a fejéből.

Az egylovas szekér zötyögve barázdol kacskaringós útjában a kátyúkkal
elállt úton végig a bolondságokat kikeltő tele hold fényénél.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A pozsonyi bezárt ház halottja szokott reggeli sétáját végezte a
kertben.

Ez a kert nem tudja azt, hogy mi a tavasz? Az ő virágai nem bújnak ki a
napsugártól a föld alól, az ő fái nem hajtanak új levelet, nagyon jók a
régiek is, tartják a szinüket.

Csak azok a kis vörösfekete, tarka bogarak, a mik kora tavaszszal
előjönnek a föld alól, merészkednek jelenteni, hogy kezdődik egy új
évforduló a világban. Jaj nekik, ha a sétáló halott útjába kerülnek!

Odabenn a szobáiban ugyanaz a világ van, a mi lenni szokott,
emberhangtalan méla csend, a gépmadár szomorú negyedórai csicsergése,
hideg ételek az egyik asztalon, felbontatlan levelek a másikon.

A halottnak van foglalatossága, a mivel napját betölti. Olvasmány,
munka. De minő olvasmány. Csupa mathematikai könyveket tanulmányoz. Még
férfinak is rideg mulatság, hát még nőnek? Keresni azt az ismeretlent, a
kinek neve X és kutatni az érdekes görög π rejtélyeit.

Magasabb egyenletek, logarithmusok, infinitesimal calculusok, csillagász
számítás, gyökkeresés, mértani ábrák! Megölői a fantásiának és a
poézisnak. Ez az ő mindennapi tanulmánya. Prælegálhatna belőle, akár egy
professor. A számtan, a mértan a gondolatok jegeczvilága. Ezek közt érzi
magát otthon.

Nála még az évszakok sem tesznek külömbséget. Nyáron nincs melegebb a
szobáiban, mint télen s a kandallóban mindig ég a tűz; egy kombinált
széntartó önmozgó gépezetével félóránkint ráönti a szenet az izzó
parázsra, ha senki nem néz is utána.

Csak minden hónapban egyszer szokták egy pár órára kioltani a tüzet a
kandallókban; ilyenkor a füstfaragó járja sorba a kürtőket, a kormot
letisztítani.

Ennek a kaparása, söprése az egyetlen profánus hang, a mi a szobákba
lehatol.

Az érdekes halott ugyan ezt a hangot sem hallja vagy nem ügyel rá, mert
egész lelkét elfoglalja az «érintőkből és a conjugált háromszögből
meghatározott kúpszelet nemének eldöntése» Möbius nyomán s mikor az
ember előtt ez az olvasmány áll:

  (4).....(240)=0,(340)=0.
  (24, _c_)..(240)=0,(134)(230)+(234)(136)=0.
  (34, _b_)..(340)=0,(124)(230)+(234)(120)=0.
  (_b_, _c_)...(124)(230)+(234)(120)=0,(134)(130)+(234)(130)

S ennek a megészlelésétől függ annak a kérdésnek az eldöntése, hogy az
illető kúpszelet hyperbola-e, vagy ellipsis? hát akkor könnyen
megtörténhetik rajta az az eset, hogy csak azon veszi észre magát, mikor
megszólal valaki a háta mögött s jó reggelt kiván.

Ezen aztán először elbámul, ki beszél ide lenn a halottak országában?
Azután felindul, hogy mer élő teremtés ide bejönni? Végtére megretten; a
hivatlan látogató, az a bizonyos fekete alak, a kivel Mikulás napján a
gyermekeket szokták ijesztgetni: a kéményseprő.

Ajka nyitva marad a zsibbasztó rémülettől.

– Ne kiáltson ön, madame, suttogja tompa hangon a fekete szurtos alak s
tiltó mozdulatra emeli fel kezét.

Hiszen úgy sem kiált az, a halottak nagyon csendesen szoktak beszélni.

– Mit akar ön? kérdi a hölgy, hidegvért szinlelve. Mért tört be hozzám?
Pénzt akar kapni? Nem szükség erőszakoskodnia. Itt vannak a
Wertheim-szekrény kulcsai. Abban áll a készpénzem. Nyissa föl; a mit
bankjegyekben, aranyban, ezüstben talál ott, elviheti. A takarékpénztári
könyveket ne bántsa, mert azokkal bajba keveri magát. Tessék a
kulcscsomag.

A grófnő elég nyugodt hangon tudott beszélni. Gondolt ő arra, mikor ezt
a házat örök temetőjeül berendezte, hogy ő rá itt egyszer valami tolvaj
is rátörhet, s minthogy cselédet nem tür a közelében, senki sem fogja
megvédeni. E végett azt az oltalmi stratagémát találta ki, hogy
készíttetett Bécsben egy tökéletes vasfalakból alkotott fülkét, a minek
a hátulját a Wertheim-szekrény képezte. Mikor aztán ennek a szekrénynek
a belső tresor ajtaját felnyitotta valaki, akkor egy furfangos gépezet
egyszerre lebocsátott egy csapóajtót a fülke elé, s a bennlevő a
vaskalitkában meg volt fogva, s onnan csak egy vasrácson keresztül
beszélhetett ki, a mi elég sűrű volt arra, hogy ha fegyver van nála, ki
ne lőhessen rajta. Ide szándékozott beküldeni Pálma grófnő a kellemetlen
látogatót.

Hanem a kéményseprő nem vette el tőle a kulcsokat. A helyett megragadta
a grófnő kezét s azt dörmögé a fülébe:

– Én vagyok Opatovszky Kornél!

Ez arczot, e szemeket látta már egyszer Pálma grófnő. Akkor, mikor a
vőlegénye azt mondta neki, akarja ön, hogy leugrassak lovastól együtt
innen a meredek bástyafokról? Most még ezen fölül be is volt kormozva ez
arcz; a hogy kéményseprőknél szokott az lenni, a kiknek kiváltságuk van
fényes nappal álarczczal sétálni az utczán.

A helyzet semmit sem javult az által, hogy Pálma kiszabadítá a kezét a
férfi markából, mert arra az letérdelt lábai elé s most aztán átölelte a
térdeit s úgy tekintett fel hozzá, s az még rettenetesebb tekintet volt.

– Én önt imádom! Ezt jöttem önnek megmondani.

Pálma megijedt valamitől. De nem attól, a mi más nőt az ájulással
kerülgetett volna; hogy most itt egyedül van egy minden emberi lénytől
távoleső szobában, bezárva, egy betörő férfi kezei közt, a kire nézve a
legszelidebb mentség az, hogy őrült. Nem. Ő nem ettől ijedt meg Hiszen
Opatovszky Kornél nem oroszlán s ő nem tartozik a bárányok fajához. Neki
is van két ökle, tíz körme, s ha amannak van őrültsége, neki meg van
hidegvére. Ha viaskodásra kerül a sor, Rozgonyi Cziczelle unokája
megfelel magáért! Hanem azon rémült meg, hogy ha ez az eszeveszett
látogatás valami olyan zajjal fog végződni, a mi a külvilágba kihat,
akkor az ő egész mostanáig fentartott túlvilági uradalma egyszerre
szétomlik. Nem lehet játszani többé a halott szerepét. Embereket kell
maga elé bocsátania. Kérdésekre felelnie, megvallani, hogy él és mi a
neve, és a jövendőre nézve lemondani a magányról, társalgót, cselédet
tűrni ott maga körül, holott eddig egy ölebet sem akart a szobájában
tartani. Neki is meg volt a maga boldogsága, azt féltette, attól ijedt
meg, hogy ezt elveszik tőle, hogy sirjából kiránczigálják a napvilágra.
Ezt a sírboltot féltette!

Az volt az első eszméje, hogy ezt az őrült embert szép szóval rávegye,
hogy ugyanazon az úton hagyja el a szobáját, a melyen észrevétlenül
idejött. Szépen kell vele beszélni.

– Álljon fel, uram! szólt az előtte térdeplőhöz csendesen. S magyarázza
meg különös látogatásának okát.

Erre a nyugodt hangra egyszerre talpra ugrott Kornél s az arcza
sajátszerű vigyorgásra torzult.

– Ugy-e bár különös látogatás nemde, grófnő? Ön maga az oka. Az ajtón
keresztül nem bocsát magához élő embert; én megvesztegettem a
kéményseprőt, hogy adja át egy órára a pánczélját, s e lovagkosztümben
sikerült az ön szine elé kerülnöm. Nem hiszem, hogy ezt előttem próbálta
volna valaki.

– S mi oka volt önnek arra uram, hogy magát egy ilyen lángészcsinyra
elszánja?

– Ön lángészcsinynak nevezi ezt grófnő? Ön tehát nem haragszik érte? Ön
nem dobat ki? Nem karmolja ki a szememet?

E kérdés után Kornél hevesen csókolt kezet a grófnőnek, fekete foltot
hagyva a fehér bársonyon a kormos orra hegyével és Pálma nem törülte le
onnan a korom csóknyomot.

– Üljön le ön. Ide a karszékbe.

– Haha! Ez a kormos irhabőr sem ült még damaszt karszékben soha. Szólt
nevetve Kornél, a mint a kinált helyre levetette magát. Pálma grófnő
egész nyugodtan foglalt vele helyet szemközt a pamlagon.

– Tehát lépjünk mindjárt in medias res, grófnő! ugyebár? A körül forog a
kérdés, hogy vajjon az én apám egyetlen fia, báró Opatovszky Kornél
csakugyan őrült bolond ember-e, vagy pedig egy okos és helyeseszű
egyéniség?

– S ezt itt ezen a helyen akarja ön megtudni?

– Itt! Ezen a helyen. És ebben a jelmezben. De nemcsak magam akarom ezt
megtudni, de az egész világgal tudatni, még pedig oly ekklatáns módon,
hogy a felől senkinek semmiféle kételye fenn ne maradhasson, a mire
minden ember vagy azt mondja, hogy «ez az Opatovszky csakugyan egy
kötözni való bolond, tébolydába való!» vagy pedig azt, hogy «no, lám, ez
az Opatovszky megtalálta valahára a jobbik eszét!» Ilyesmit akarok
tenni.

– S mennyiben szolgálhatok én médiumul ennek a kényes kérdésnek az
eldöntésére?

– Ön határoz ebben, egyesegyedül, grófnő. Senki más, mint Temetvényi
Pálma grófnő. Ön emlékezni fog rá, hogy volt egy idő, a mikor Temetvényi
Pálma grófnő az én jegyesem volt?

– Ismertem azt a hölgyet. Úgy tudom, hogy régen meghalt és el is
temették.

– Oh én tudom azt, hiszen én voltam a gyilkosa! Oh mennyi lelkimardosást
kellett nekem ezért kiállanom! Ha ön az én keblembe láthatna! Ez a fehér
arcz üldözött éjjeli álmaimban, mint kisértet!

– Nagyon hizelgő rám nézve ez az öntudatlan vendégszereplése
képmásomnak.

Opatovszky csak most vette észre, hogy megfordított bókot talált mondani
a grófnőnek. Azért is abbahagyta azt a fáradtságot, hogy elérzékenyülése
tanujelével, szemeiből alápergő könyeivel még jobban elmázolja az arczán
a kormot s fordított a beszéd hangulatán, hizelkedésre fogta.

– Oh nem! Nem így mondtam. Ön nagyon szép most is, grófnő, Isten ugyse;
egészen elbájoló. Sokkal szebb, mint ezelőtt tizennégy évvel volt, pedig
akkor is nagyon szép volt.

Pálma kezdett hátrább huzódni a nyugtalanító ömledezés elől. A rávillogó
szemekben bizonyos neme az éhségnek volt kifejezve, a mi olyanformát
mond, hogy «szeretnék beléd harapni».

Kornél vette észre Pálma tekintetéből, hogy elsiette magát. Ezt később
kellett volna elmondani. Visszatért az előbbi mélabús hangulatba.

– Eléggé meglakoltam én ezért az esztelen ballépésemért, grófnő, higyje
el. A purgatórium valóságos Mahomed paradicsoma ahhoz képest, a mit én
kiálltam tizennégy esztendő alatt. Azért volt az, hogy beszaladgáltam az
egész világot, mert otthon nem volt maradásom. De hisz ön ezt mind
nagyon jól tudja.

– Én? szólt közbe elbámulva Pálma grófnő.

– Van nekünk egy közös jó barátunk, egy nemeslelkű nagy ember. No,
ugyebár, nem szükség a nevét kimondanom ön előtt grófnő?

Pálma összehuzta a szemöldeit s néma fejbólintással inte, hogy ért
belőle valamit.

– Ez a nemeslelkű férfi mindenkor értesíté önt a felől, hogy minő
viszontagságokon megy keresztül az az ember, a ki önt, a gyémántot
felcserélte – egy békasóért.

– Báró úr! Én nekem nem okoz vele kellemes érzést, ha ily kifejezéseket
használ – a felesége iránt.

– Feleségem? Semmi feleségem! Hát azt hiszi ön, hogy az a bizonyos
némber Donna Atalanta Di Pelargonios marquisnő? Az ám! Egy cseh
muzsikusnak a leánya, mamsell Muskatlinek Hanna vagy Panna, vagy
Libussa, vagy nem tudom én, hogy mi a keresztneve. Engem luddá tettek,
rászedtek. Komédia volt az egész. Azelőtt Loreley név alatt produkálta
magát a czirkuszban s három perczig el tudott sétálni lélekzetvétel
nélkül egy üveg-kádban a publikum előtt. S ezt én mind csak most tudtam
meg, tizennégy esztendő mulva. Egyetlen igaz barátom Koczur fedezte fel
előttem (az is gazember volt, hogy akkor meg nem mondta, mikor még nem
kerültem a hálójukba!) De én magam a saját szemeimmel is meggyőződtem
felőle. Majd mindjárt el is mondom én az egész történetet a grófnőnek.
De hogy is kezdjek hozzá? Úgy? Igen. A feleségem, azaz hogy nem a
feleségem, hanem egy kalandornő, mamsell Muskatlinek engemet először is
tökéletesen kirabolt; azután pedig megajándékozott.

– Hogyan? Kirabolta és megajándékozta.

– No igen, kirabolt minden vagyonomból, és a mellett megajándékozott;
nem mondom, hogy két tökéletes szarvasagancscsal, mert tudom, hogy ezzel
a grófnő szemérmetes kedélyét megsérteném, de igen is megajándékozott
két istentől elrugaszkodott, vásott porontytyal, a kiknek az egyike fiú,
a másika leány; de a kik azért vetekednek egymással mindenféle
emberfölötti gonosztettekkel.

– Ön túlszigorú gyermekei iránt. Talán inkább az eltévesztett nevelés
okozta a vásottságot.

Kornél báró egyetértően hunyorgatott. Jó nyomon volt már.

– Igen, igen. Ez volt a főok. Elhanyagolt nevelés. Hisz a grófnő nagyon
jól van értesülve e felől. Tudom én!

– Én vagyok jól értesülve? kérdé Pálma elbámulva.

– Szt! Ez titok. A mi közös titkunk. Ön egy angyal. Még az angyaloknál
is jobb teremtés. Ön félrevonulva az egész világtól, még akkor sem szünt
meg áldást terjeszteni azok fölé, a kik önt oly keserüen megbántották.

– Nem értem önt.

– Ön nagylelkű. Ön el akarja titkolni jótetteit. Hisz ez is az ön
jellemvonása. Ön nagyobb szellem a zsidók Jehovájánál. Ön nem azt
mondta: megbüntetem az apák álnokságait a fiakban, ön az apa bűneiért
jótéteményekkel halmozta el annak gyermekeit. Ha valaha imádtam volna a
Jehovát, most detronisálnám, s önt ültetném a helyébe.

Pálma egyik ellentétes kedélyállapotból a másikba esett. Ez az ember hol
megrémíté, hol nevetésre ingerelte, közbe-közbe megharagítva és
sajnálatra költve.

– Miattam meg ne fossza ön az oltárt az istenektől, mert én valóban nem
tudok semmit e nekem tulajdonított nagylelküségről.

– Grófnő! komolyan szóljunk. Most már nagyon komolyan kérem. E kérdés
körül forog meg minden. Az én életemről van szó. Többről az életemnél.
Elevenen eltemettetésemről. Tudja ön, hogy mit akart velem tenni az az
asszony? Nem asszony; csak mamsell! Be akart csukatni a bolondok házába.
Elhiszi ön, hogy kitelik tőle ilyesmi?

– Elhiszem!

– De az okát nem találja ki grófnő. Semmi regényes indok. Csupa vastag
önérdek. Azt akarta, hogy magam ismerjem el magamról, hogy bolond
vagyok, irjam meg az elismervényt, pecsételjem le a gyűrűmmel, a mi
nélkül az aláirásom nem hiteles, hogy ő aztán ezzel fölvehesse azt az
összeget, a mit az apám hitbizományban letett, arra az esetre, ha én
egyszer a bolondok házába kivánok saját magam jószántából fölvétetni.
Hát lehet valakinek ilyen képtelenséget kigondolni? Hiszen ha már valaki
elismeri magáról, hogy bolond, akkor eo ipso nem bolond, ha pedig
valósággal bolond, akkor nincs az az emberi hatalom, a mi őt rábirhassa,
hogy ezt elismerje, leirja, aláirja, megpecsételje s maga oda menjen a
Lunatik-Asyl kapujára bezörgetni: «eresszenek be, kérem szépen, én
bolond vagyok, be akarom magamat csukatni». Hol itt a logika, hol itt a
psychologia?

Pálma valóban nem tudta ezeknek egyikét sem föltalálni.

– És mégis, csak egy hajszálon mult, hogy az a furfangos némber be nem
font ezzel a cselszövénynyel. Az irást már elkészítettem. De nem adtam a
kezébe. Itt van a zsebemben. El tudja ön olvasni az én irásomat, grófnő?
Ugyan kérem, olvassa el. Nem olyan szépen van irva, a hogy egykor önhöz
irtam a leveleket, hajh! azok boldog idők voltak. De igen szépen kérem,
olvassa el.

Kornél előhuzta a sokrét összehajtott iratot a kéményseprő bőrpánczél
kebeléből. Pálma grófnőnek meg kellett annak tartalmával ismerkednie.
Azután visszaadta azt Kornélnak.

– Ugy-e, hogy nagyon különös? De a mit ön soha ki nem fog találni, ez
az, hogy hogyan lehetett egy férfi olyan gyönge, hogy egy ilyen iratot
saját kezével lemásoljon? Pedig ez az egész rejtélynek a kulcsa.
Hallotta bizonyosan a grófnő az illavai fegyenczek szándékolt kitörését.

– Semmit sem hallottam róla.

– Hogyan? Azt sem hallotta, hogy ez alkalommal Zsiborákot agyonlőtték és
monsieur Cousin elvágta a saját nyakát?

– Nem tudok semmiről, a mi a világban történik.

– De már ezt az egyet csak lehetetlen, hogy meg ne irta volna önnek
Illavay.

Pálma fölugrott a helyéről s indulatosan kiálta föl:

– Kérem, ezt a nevet ne mondja ki többet előttem.

– Hiszen nem azért mondtam, hogy önnek kellemetlenséget okozzak vele.
Csupán csak azért, hogy ő volt az, a ki a haramiákat a nép segítségével
leverte.

– Ne beszéljen ön nekem róla! rivallt föl Pálma s oly zila tekintetet
vetett Kornél báróra, hogy annak elhalt az ajkán a szó. Nem érte föl
ököllel, hogy ha valamivel föl lehet zavarni egy halottat a nyugalmából,
ez az a szó, hogy az, a kit elvesztett, most is ugyanaz a mesebeli hős,
a ki egykor volt, hogy a jelenet, melyben őt, mint egy földfeletti
tündérlovagot tanulta ismerni, minden csodatételeivel ismétlődhetik. Ez
olyan gondolat, a mitől ököllel kell ütni a koporsófödelet belülről!

– De édes Istenem! Én csak azért voltam kénytelen ezt elmondani,
mivelhogy akkor történt az, hogy a nép, a mely a rablók leverésére
sietett, holmi rejtélyes fegyvereket kapott, a mikről utóbb kisült, hogy
azokat Olaszországból hozták ide be a hegyek közé. És azután rám fogják,
hogy én hozattam be azokat a fegyvereket. Pedig becsületemre mondom,
egészen ártatlan vagyok benne!

Ez megint olyan furcsa mondás volt, hogy Pálma grófnő egész fölindulása
egyszerre kitörő ideges kaczagásba ment át.

– De nem nevetni való ez, grófnő. Komoly dolog ez nagyon. Mert az
embernek a nyaka körül jár a hurok. Hadd mondjam el tovább, grófnő;
kérem, üljön le a helyére. Volt nekem egy jó barátom, Koczur. Tetszett
őt ismerni.

– Nem jegyeztem föl az emlékemben.

– Nagyon jól tette a grófnő. Felejtse is el. Nagy gazember volt, szegény
jó fiú. Nekem testi-lelki jó barátom volt. Játszó-társam, kutyám, lovam,
gyermekkorom óta. Hanem azért, ha valahol megkaphatom még egyszer a
világban, úgy lelövöm, mint a tököt. Sok bajból kihúzott a derék ember,
ezuttal is neki köszönhetem, hogy kiszabadított a legnagyobb csávából,
hanem azért mégis lelövöm, mint a varjut, a hol megkapom. Mert hogyha
száz esztendeig élne s ez alatt folyvást ragályos betegeket ápolna és
mezítlábos emberek számára csizmát varrna, s holta után ezer esztendeig
mindig postaszolgálatot teljesítene az ég és föld között, még akkor sem
ellensulyozná azt az egy rettenetes bűnét, hogy ő volt az, a ki engemet
öntől, Istennők legjobbika, csalfa módon elválasztott, s ezzel az endori
boszorkánynyal összeboronált! Ezért meg fogom őt ölni! Esküszöm a poklok
minden ördögére, hogy meg fogom őt ölni!

A kormos arcz egészen megelevenült ez új indulatkitöréstől. Pálma
grófnőnek elmult a nevető kedve, a mint a vérbeforgó szemekre tekintett.

Opatovszky Kornél egészen megfeledkezett róla, hogy micsoda furcsa
vitéznek van ezuttal álczázva.

– Grófnő! Pálma grófnő! mondá érzékeny páthoszszal. Hát nézzen az
arczomra és mondja meg, úgy nézek-e én ki, mint a kiről azt lehet
feltenni, hogy az osztrák birodalmat föl akarja forgatni? Komolyan
beszélek. Sok mindenféle nagy bolondságot elkövettem életemben; de erre
az egyre nem gondoltam soha.

Pálma grófnő fejbólintással mutatta, hogy egészen elhiszi ezt neki.

– No lássa! És ezért mégis mintha minden ellenem esküdött volna! Épen
azokban a fatális napokban hozta meg Koczur azt a bizonyos ötezer
forintot, a minek a provenientiáját a grófnő legjobban fogja tudni.

– Én? szólt a grófnő elbámulva, s a fejét rázta tagadólag.

– No! Grófnő! Most már vége a titkolózásnak! Én ismerem az ön nemes
motivumait; de ezuttal most már életről és halálról van szó. Vagy azt
akarja a grófnő tán, hogy engem a vesztőhelyre vigyenek? Vagy legjobb
esetben tíz esztendeig toljam a talyigát Olmüczben? Ezt akarja-e?

A grófnő megijedt.

– Dehogy akarom.

– No, ha nem akarja, hát akkor ismerje el, hogy tudja jól a
provenientiáját annak az ötezer forintnak.

A grófnő kénytelen volt ráhagyni, hogy tudja.

– S megengedi nekem, hogy ezt az egész világgal tudassam?

Ráhagyta, hogy megengedi.

– Hogy megtudja a ministerium, megtudja a császár, megtudja még az
auditor is!

A grófnő el nem tudta gondolni, hogy miféle zöld csoda lehet az, a minek
megtudására a fent elősorolt hatalmasságok olyan igen kiváncsiak; de
csak belenyugodott a különös kivánságba.

Erre aztán gyöngéd mosolygásra fintorult el a látogató kormos ábrázata.

– Akkor nyujtsa nekem legelébb is a kezét grófnő, hadd csókoljam meg
azt. Nyujtsa kérem a kezét! mert azért jöttem ide express, hogy önnek
ezért kezet csókoljak.

Rá kellett szánnia magát a vállalatra.

Kornél egészen ráfektette az arczát a nyujtott kézre.

– Így ni! Oh ez a gyöngéd kezecske volt az én őrangyalom mindig. Ez
szabadít ki engem most is sírom fenekéből, börtönöm mélyéből. Ez a kéz
még engem boldoggá is fog tenni!

Pálma grófnő ugyan örült, mikor visszakaphatta megint a kezét.

– És lássa a grófnő, ezek a semmirekellők mégis azt hiresztelték, hogy
én azt az összeget Garibalditól kaptam a fölkelés organisálására. S
mikor a puttsnak vége volt, az embereket összefogdosták, akkor nekem
estek, megrohantak, elhitették velem, hogy én is compromittálva vagyok s
addig rémítgettek, míg ráhagytam magam beszélni, hogy leirjam azt az
okiratot, a miben saját magamat bolondnak deklarálom.

– Ezt már hallottam egyszer.

– De csak olvassa el még egy kicsit a grófnő azt az irást. Nem
rettenetes ez? Az volt a szerencsém, hogy a gyűrűt nem tudtam lehuzni az
ujjamról, hogy megpecsételjem vele az irást; a nélkül pedig az én
névaláirásom nem érvényes. S ez volt rám nézve a mennyei gondviselés.
Hiszi a grófnő, hogy van mennyei gondviselés?

A grófnő olyan csodálatos tekintetet vetett rá, a miből még a bolond is
megértett annyit, hogy igen rossz helyen alkalmazta ezt a kérdést, egy
élve eltemetett embertől kérdezi ezt – a sírásó!

– No ha végig meg fogja hallgatni ezt az én esetemet – sőt mondhatnám:
«a mi esetünket», mert mindnyájan bele vagyunk abba foglalva, akkor meg
fog róla győződni a grófnő, hogy igaz az, a mit a «Fehérek»-ben mond az
a nem tudom, hogy hivják? Sir Patriknak, hogy «van, sir Patrik», s azzal
főbelövi. De, hogy legjobban megértse a grófnő a dolgot, ime olvassa el
Koczurnak ezt a levelét, a mit kutyafuttában irt hozzám. Olvassa el,
kérem.

Pálma émelyítő undort érzett e levél olvasása után. Annyi visszás
érzelmet, annyi gyülöletes emléket keltett az szivében.

– Így tépték ők össze két szerető szivnek boldogságát! kiálta föl
elkeseredéssel a kéményseprő. De van gondviselés az égben! Van, Pálma
grófnő. A gyalázatos csalás napfényre került. Én felderítettem azt,
hahaha! A Loreley!

S itt elkezdte össze-vissza hadarni a megtörténteket, hogy szedte ő rá
Atalantát a vízbeejtett gyűrűvel, hogy kereste az azt éjjeli
fáklyafénynél a tó hinárjai között, három perczig kitartva a víz alatt,
hogy árulta el ez által, hogy az egész vízbefulási scénája kicsinált
komédia volt! Pálma csak a szavakat hallotta, de értelmükre nem
hallgatott. Oly rút, oly zavart, oly utálatos volt előtte az egész
történet, hogy nem birta azt lelkébe befogadni. Rá sem birt nézni a
beszélőre, fejét félrefordította tőle s megtagadta minden érzékének,
hogy vele foglalkozzék.

Így aztán csak azon vette egyszer észre magát, hogy a kéményseprő a
lábainál térdel és kezét megragadja.

– Mit akar ön?

– Azt akarom önnek megmondani, hogy most már szabad vagyok. Isteni és
emberi törvények szerint szabad. A kivel az oltár előtt megesküdtem, az
nem az volt, a kinek magát kiadta. E csalás megsemmisíti a házasságot.
Nekem nincs nőm többé, nem is volt. Kezemet annak adhatom, a kinek
akarom. Az egész egy átkozott álom volt, semmi más. Én az vagyok, a ki
tizenöt év előtt voltam, az ön vőlegénye és ön az én menyasszonyom.

Pálma grófnő megdermedt e tekintet előtt. Most kezdte megérteni, hogy ez
komoly bolondság.

Opatovszky Kornél fölemelkedett térdéről s méltóságteljes állásba vágta
magát.

– Báró Apátváry Opatovszky Kornél eljött, jóvátenni hibáját s egy új
jobb élettel helyrehozni az elmultat, a gonoszt. Én voltam az, a ki
miatt az angyalok legjobbika önkényt kereste föl élve a sírboltot; én
leszek az, ki a sírbolt ajtaját feltöröm, hogy őt az életnek újra
visszaadjam.

Vette észre a grófnő arczvonásain, hogy annak nem csekély idegenkedése
van a kéményen keresztül emelkedni az elhagyott szép világra,
szabadítója vezetése mellett. Azt hivé, hogy jó lesz neki gyöngéd
bókokkal meglágyítani a szivét.

– Az igaz, Pálma grófnő, hogy azóta egy kis idő elmult, de becsületemre
mondom, hogy Pálma grófnő most is olyan szép, mint akkor volt, oly
szeretetreméltó, s esküszöm a magam részéről, hogy én is képes vagyok
egy nőt boldogítani.

Pálma grófnő rémülten tapasztalá, hogy kisértete egyre bátrabb kezd
lenni, már kezével a vállát érinti s szemei egészen keresztbe állnak.

Fölgerjedt a haragja s eltaszította őt magától:

– Hallgasson ön és hagyjon el!

De ez nem volt olyan egyszerű «apage Satanas»-sal elűzhető gonosz lélek.

– Mondtam, grófnő, hogy én ma itten vagy valami nagyon okosat, vagy
valami nagyon bolondot fogok elkövetni; szólt Kornél báró, s most már
odaült Pálma grófnő mellé a pamlagra. Azt, hogy én idejöttem és még
milyen úton jöttem ide, ön maga idézte elő.

– Hogyan? uram!

– No már megint nem akarja tudni. Hát ki volt az, a ki innen az egész
világtól elzárt házból az én sorsomat figyelemmel kisérte? és a midőn
észrevette, hogy sorsom rossz fordulatot vett, ki volt az, a ki
megszabadító kezét kinyujtotta utánam, hogy fölemeljen? Ki volt az, a ki
azokat a gyönge ötezer forintokat Illavaynak külte, hogy azokat Koczur
által részben az én becsületbeli adósságaim törlesztésére saját
magamnak, részben elzüllött gyermekeim neveltetésére azoknak a
másikaknak kézbesítse? Nem ön volt-e az grófnő?

Pálma előtt most kezdett már világosodni! Azt hitte, hogy most már
egészen érti ez orozva udvarlás indokait. És most aztán már utálta ezt
az embert. Először félt tőle, azután szánta, most már megvetette. Úgy
volt vele, mint a hogy idegen kutyával szokott lenni az ember; eleinte
attól fél, hogy megharapja, azután meg attól, hogy megcsókolja, azon is
aggódik, hogy hátha meg van veszve? míg utoljára rájön, hogy ez a kutya
éhes!

A míg azt hitte róla, hogy futó bolond, volt némi tekintettel iránta;
most megtudta, hogy ez okos ember s ezzel ki lett szolgáltatva egész
kegyetlen boszujának.

Mert a halottak boszuállók, kivált ha nők.

Abban a rémületben, hogy egy őrjöngő ember erőszakos szenvedélyének
martalékául van ejtve, még volt valami hizelgő rá nézve: ez a
veszélyérzet még hevesebb dobogásra intette szivét; de az a tudat, hogy
egy tönkrejutott préda botlik bele végső gyámoltalanságában abba a mentő
gondolatba, hogy régi menyasszonyát azért a kis megtakarított pénzért
felkeresse, ez csupa jegeczczé változtatta kedélyét, a mi ott karczol, a
hol hozzáérnek. Most már nem lesz hozzá irgalommal.

Opatovszky megdöbbenésnek vette ezt az elmerevült tekintetet Pálma
arczán, növelni szándékozott a hatást.

– Grófnő! Ön elárulta a szivét. Elárulta, hogy az érez. Velem tudatva
lett ez az érzés. Engem felköltöttek eddigi álmomból. Azt az asszonyt, a
kiről azt hittem, hogy feleségem, elkergettem magamtól. De még üldözni
is fogom törvény szerint, mint csalót. Engemet önnek az elárult jósága
egészen új emberré alkotott. Ne kivánja ön, hogy visszaalakítsam magamat
az elhagyott emberré. Én magammal játszani nem engedek! Én ide betörtem
úgy, a hogy tudtam. Itt vagyok. S innen el nem megyek a nélkül, hogy
czélt érjek. Ön összehivhatja az embereit, azoknak ugyan elébb bezárt
ajtókat kell keresztül törni, s bemutathat nekik, mint vagy eljegyzett
vőlegényét, vagy mint becsülete elrablóját. Választhat tetszése szerint.

S azzal szerét ejtette, hogy Pálma hajából kihuzza a fésüt, s leomló
hosszú szőke hajfonadékai egyikét kezébe kerítse.

Pálma tudott uralkodni kedélyén.

– Ön tehát mindent tud, suttogá csendesen; nem kellett volna ezt
elárulniok azoknak, a kikre bízva volt. Azt hittem, hogy jól el tudtam
azt titkolni. Tudják sokan, hogy nekem egész kis könyvtáram van
takarékpénztári könyvecskékből. Hanem azt nem tudja senki, hogy ezekre a
könyvekre az ön gyermekeinek a neve van felirva.

– Oh az szükségtelen. Az egészen fölösleges, grófnő. Minek a gyermekek
nevei oda? Én azokat ki akarom tagadni. Anyjostól el akarom űzni. Nekem
nincs rájok semmi szükségem. Minek volna azokra pazarolni az ön
jótéteményeit; protestált Kornél báró egész méltó felgerjedésével egy,
rossz gyermekei miatt elbúsult atyai szivnek. Dolgozzanak! Majd,
duskálkodni! Dolgozzanak!

– Hiszen még addig sokat dolgozhatnak, szólt fél mosolygó arczczal Pálma
grófnő, mert csak halálom után jutnának hozzá; az én családomban pedig a
férjhez nem ment nők iszonyú sokáig szoktak élni. Ezt a felfedezést
azonban csak azért tettem önnek, hogy meggyőzzem róla, mennyire volt
gondja a szegény élő-halottnak az iránt, a ki őt eltemette.

– Ön nemes szivű, grófnő! Tudtam én azt! Én tudom, mit vesztettem akkor,
mikor önt elvesztettem. Ha akkor rossz ördögöm ki nem veri planetámat a
sphærájából, most hatalmas ember volnék, talán nagykövet valamely
küludvarnál, egyesült birtokaink felérnének egy német herczegséggel.

– Most már ne beszéljünk erről, uram; hanem értekezzünk a magunk
dolgáról komolyan. Önnek a házassága meg lesz semmisítve, ez bizonyos.
Akkor ön visszatérhet oda, a honnan önt, mint mondá, egy rossz álom
eltérítette. Hogy én megbocsátottam önnek, arról már ön többet tud, mint
én akartam. De hát az atyám? Hogy fog ön azzal kibékülni?

– Ah! Az öreg úr is meg fog hajolni a bevégzett tények előtt.

– Önnek a vagyoni helyzete nagyon zilált?

– Bizony e tekintetben Temetvényi grófnak sincs mivel kérkedni, neki is
épen a szája széléig ér.

– Ne értse félre, a mit mondok. Két főúr, a ki már annyira meg van
alázva, hogy a hitelezőjének még az előszobájában levegye a kalapját,
még akkor is lehet egymással szemben olyan büszke, hogy fölcsapja a
kalapot a fejére, ha hozzá hasonló másik látogatására jön. Én csak
magamról beszélek. Rám nézve volna az végtelenül megalázó, ha azt
mondaná a világ: «ime a régi jegyese visszatért hozzá akkor, a mikor már
vagyonilag tönkrejutott, elvette őt a pénzeért». Ezt nem szabad a
világnak sem önről, sem én rólam mondani. Önnek előbb rendeznie kell
vagyoni állapotait; kiszabadulni terhelő kötelezettségeiből; tisztázni
legalább egy részét uradalmainak, hogy mikor egy rangjához méltó új
asszonyt visz a házhoz, az a ház minden benne levővel együtt az ön igazi
sajátja legyen, nem igényper alatt levő executio-tárgy.

Opatovszky feltolta a fejéről a kéményseprő sisakot, hogy megvakarhassa
a füle tövét. Ez sehogy se akar belemenni a fejébe.

– Hogyan? kérem. Nyöszörgé nyefegő hangon.

– Igen egyszerű módon, felelt Pálma nyugalommal. Én a menyasszonyi
hozományomat nem az esküvő után, hanem az esküvő előtt bocsátom önnek
rendelkezésére. Nem tudom, mennyire mehetnek önnek a tartozásai, de azt
hiszem, hogy az én tőkepénzeim bőven fogják azokat fedezni.

Kornél báró hevülni kezdett ettől a szótól.

– Ön átvesz tőlem most annyit, a mennyit szükségesnek talál, hogy
birtokát rendezze. Ha egyszer aztán ezzel helyben van, akkor egész
fölénynyel jelenhetik meg Temetvényi gróf előtt, mint rendezett birtokú
gavallér, ajánlatát megújítani s az egész világ tudni fogja, hogy ön
vett el engem; nem én vettem el önt. Nos, uram, el fogja ön ereszteni
hajtekercsemet?

– Ha ön a kezét adja érte cserébe.

– Előbb feleljen ön. Elfogadja-e az én ajánlatomat?

– Micsoda ajánlatát?

– Azt, hogy ön most rögtön átveszi tőlem a menyasszonyi hozományomat;
visszamegy vele azon az úton, a melyen idejött, s azután, ha ismét
eljön, négylovas hintón fog az udvaromra bejáratni?

A «négylovas hintó» tette meg! De régen nem volt már Kornél bárónak
ebből egyebe, mint a megmaradt hosszú ostor, a négylóhoz való, a mivel
olykor a parkon végig sétálva, nagyokat szokott pattogtatni s mondogatta
hozzá: «gyi te Szellő, hallóh Alborac!»

Nagyon kiváncsisággerjesztő az az ajánlat, hogy vessen az ember egy
pillantást abba a mesemondta könyvtárba, a hol csupa ezeres, tízezeres,
százezres betéti könyvek vannak egymás mellé állítva sorba s
tanulmányozza rajtuk az összeadás tudományát, azzal a kellemes érzéssel,
hogy mindez a menyasszonyának hozománya. A költők sokat beszélnek arról
a tündéri gyönyörről, a mit a menyasszonytól anticipando még a menyegző
előtt nyujtott kegyosztás okoz a férfiszivnek; hát ha még egyszer ilyen
reális alapokon nyugvó bizalomnyilvánulásról van szó.

Vajjon mennyi lehet ottan? Az emberek milliókról beszélnek.

Pálma grófnő elővette zsebéből a Wertheimpénztár kulcsait s odanyujtá
azokat Kornélnak.

Ezért aztán megszabadult a hajtekercse, ismét föltűzhette azt a
fésüjére.

– Egészen önre bízom magamat.

Opatovszkyban egy perczre föllázadt az egy csepp nemes vér, mely
tiltakozott ellene, hogy egy gavallér elfogadja az általa megkért
hölgynek a pénztárkulcsát, a menyegző előtt.

E tétovázását látva, Pálma grófnő annyira tudta vinni az önuralmat, hogy
egészen odahajolt hozzá s csábító mosolylyal nézett a szemébe s a
kulcscsomagot forró kézszorítással nyomta a markába.

Ha a négy ló, meg a milliók nem huzták eléggé oda, úgy ez a mosoly, ez a
kézszorítás egészen odasegíté, a veszedelmes egérfogóba.

– Hiszen e percztől fogva minden a tied! suttogá a grófnő.

(Veni, vidi, vici! mondá magában a golyhó, s megcsókolva az édesen
erőszakoló kezet, oda hagyta magát vezettetni a fülkéhez, a hol a
pénztár volt elhelyezve.)

Pálma megmagyarázta neki, hogy elébb a felső zárt kell fölnyitni, azután
az alsót, utoljára a fogas kulcscsal a középsőt. Kornél báró köszönte
szépen az utasítást, tud ő a Wertheim-zárral bánni; hisz neki is volt
tűz- és betörésmentes szekrénye, a míg fölöslegessé nem tette magát.

Mikor aztán az alsó zárban elfordította a kulcsot, akkor egy csattanást
hallott a háta mögött s egyszerre nagy lett körülötte a sötétség.
Szétnézett és Pálma grófnőt nem látta sehol; egy arasznyi magasságú rács
pálczáin keresztül szürődött be hozzá egy kis világosság. Úgy meg volt
fogva a csapdában, mint egy ostoba egér.

Eleinte el nem tudta gondolni, hogy mi történt vele? Csak az jutott
eszébe, hogy ez ugyan furcsa kis menyasszonyi kelengye, a hol a
skatulyának a teteje rácsapódik a kiváncsi vőlegényre! Azt hitte, hogy
ez valami tréfa. Hanem aztán, mikor ahhoz a szűk rácsozathoz lépett, a
melyen keresztül a szobába lehetett látni, az az egy tekintet
fölvilágosította a helyzetéről. Pálma grófnőt látta maga előtt. Olyannak
látta, a milyennek még soha sem. Ilyen lehet a halott, a ki sírjából
föltámad, hogy háborgatóját megölje, egy istennő, ki embertől eredő
gyalázatáért boszut állni leszáll az Olympról! Arczának márványfehére
lángolt, felnyilt ajkai között villogott az összeszorított fogsor, egész
arcza torzkép volt; de gyönyörű, az asszonyindulat dæmonerővé magasulva
sugárzott tekintetéből, vegyítve a fenyegető kifejezésben minden, a mi a
nőt emberfölöttivé teszi abban a pillanatban, a mikor diadalmaskodik;
Mária, mikor a kigyó fejére tapos; Juno, mikor Ixion ölébe dobja a
felhőt, ilyen volt.

De Kornélnak nem ezek a magas alakok jutottak eszébe; nem igen volt
jártas sem a keresztyén, sem a pogány mythologiában; neki csak az
«ezeregyéjszaka» volt a bibliája, az a tündérasszony jutott neki eszébe,
a ki királyi férjét félig kővé változtatja, aztán meg az a bolond dzsin,
a melyik rá hagyja magát beszélni, hogy bujjék vissza még egyszer abba a
korsóba, a melyikből kiszabadult. Most ő lett ez a dzsin. S az ott ama
tündér.

Ekkor valami villant az eszébe. Az észhomálynak szoktak villámai lenni.
Ha ez a vasajtó arra csattant le, hogy a pénzszekrényben elfordították a
kulcsot, akkor csak megint föl kell nyilni, ha azt a kulcsot
visszafordítják. Odarohant, hanem aztán szomoruan tapasztalá, hogy azt a
kulcsot se jobbra, se balra nem lehet fordítani többé, meg van az is
fogva.

Ekkor aztán igazán megijedt.

Megint visszament a világosságadó rácshoz, kitekintett rajta. Onnan
végig lehetett látni az egész szobán.

A kegyetlen istennő már akkor egy asztalnál ült s épen nem istennői
munkával foglalkozott, levelet irt. (Mint tudjuk, Minerva, az irás
istenasszonya, csak a szövés művészetére volt büszke, – lásd Arachne –
de maga nem levelezett.) Tehát Pálma grófnő irt, még pedig nagy
nyugalommal.

– Grófnő, instálom! szólt Kornél báró, megkoczogtatva a vasajtót, mint
valami illedelemtudó látogató.

Az iró hölgy föl sem tekintett.

– Szeretnék innen kimenni.

Ezzel úgy látszik nem mondott valami meglepőt a megszólítottnak.

– Nagyon sötét van idebenn, nem látom, a miért a grófnő ideküldött.
Grófnő, ez illetlenség! egy becsületes embert, egy főrangú urat így
rászedni, becsukni, mint valami tolvajt. Grófnő, igen szépen kérem,
bocsásson ki innen, becsületem szentségére fogadom, hogy még csak egy
szóval sem fogom önt bántani. Hiszen behihatja ön a cselédeit s azokkal
dobathat ki innen. De ne dobasson ki, igazán mondom, meg fogom újítani
tanuk előtt azon ajánlatomat, hogy önt nőül veszem. Becsületes
szándékkal jöttem ide. Grófnő! Mást mondok. Ha nem akarja, hogy a
cselédjei megtudják, hogy én itt voltam, mondja meg, hogyan kell megint
kinyitni ezt az ördöngös ajtót? Ön ezalatt kifuthat a mellékszobába s
bezárhatja az ajtót; én elmegyek, a merre idejöttem, a kürtőn keresztül.
Grófnő, hát nincs önnek szive?

Mintha a falaknak beszélt volna.

A kegyetlen tündérnő bevégezte a levélirást csendesen; le is pecsételte
a levelet s ráirta a czímet; azután a zsebébe tette azt.

Akkor aztán fölkelt s lanyha léptekkel odament a csapó ajtóhoz.

– Ön szólt hozzám? kérdezé a bennszorulttól.

– Igen is, grófnő. Kérem, legyen vége a tréfának. Bocsásson ön ki innen
a ketreczből.

– Ki lesz ön bocsájtva, mihelyt megigéri ön, hogy megtartja azt a
szavát, a mit egy nőnek adott.

– Oh, megtartom! Igérem! Esküszöm rá! Lovagi becsületszavamra fogadom!
Beváltom minden igéretetemet, a mit önnek tettem, grófnő.

– Nekem nem tett ön semmi igéretet; mert azt én elfelejtettem. Nem arról
van szó, hanem arról, a mit a feleségének igért ön.

– Micsoda?

– Hogy be fog önként menni a Lunatic-Asylba.

– Hogyan? Ön is gyilkosomnak akar kiadni?

– Nem úgy van. Az ön feleségének igaza van. Ha ön ismeretlen eredetű
pénzösszeget fogadott el egy olyan embertől, a kinek ön eddig csak
alamizsnát szokott osztogatni, az csak árulási részvét miatt
történhetett. Ha volt önnek erről tudomása, akkor ön áruló; börtönben a
helye. Én soha nem küldtem önnek semmi összeget. Ön választhat a börtön
és tébolyda között. Én annak adom önt át, a melyiknek akarja.

– Grófnő. Ön igazán kegyetlen. Ha ön engemet annak az asszonynak a
kezébe ad, az engem meg fog ölni. Hiszen ismeri őt a grófnő.
Herkulesekkel birkózik és bikákat öl le.

– Legyen nyugodt. Nem annak a nőnek a kezébe adom. Annak az embernek
irtam, a kit egyedül nem tudok még elfelejteni az élő világból.

– Illavay nagybátyámnak?

– Igen. Megirtam neki, hogy jöjjön sietve. Mihelyt itt lesz, ő vele fog
ön értekezhetni a további teendőkről. Ő becsületes ember s önnek
jóakarója. Úgy fogja elintézni az ügyet, hogy az ön atyja által e czélra
hagyományozott összeg biztos kezekbe jusson, s arra a czélra legyen
fölhasználva, hogy önnek úri kényelmet, teljes ellátást adjanak a
kedélykórok menedékében, a hol ön igen jól fogja magát találni, s
megszabadul minden gondjától. Ha más kezekbe jutna ez az összeg, nem
vagyok felőle egészen bizonyos, hogy az ön javára lenne-e egészen
fordítva? Látja ön, mennyire javát akarom.

– Csókolom kezeit. A grófnő nagyon kegyes. Tehát ön is azt kivánja, hogy
megigérjem, hogy aláirom azt a bolondjogi elismerést? Az az, hogy alá
van már irva; de a gyűrűvel is lepecsételjem? Kivánja igéretemet,
grófnő?

– Az ön igéretei értéktelenek. Én az okmányt akarom előbb a kezemben
birni, kellően ellátva, addig el nem küldöm ezt a levelet Illavaynak.

– Hát mit tesz, ha én nem pecsételem azt meg?

– Itt hagyom önt, s kimegyek a többi szobáimba, s holnap megint
visszajövök, a kérdést ismételni.

– Ez szivtelenség! Ez erőszakos kényszerítés.

– Én nem hozattam önt ide.

– No jól van, hát lepecsételem ezt az irást a gyűrűmmel; de hát idebenn
nincs mivel.

– Majd mindjárt lesz.

Pálma az iróasztalához ment, s visszatért viasztekercscsel, egy szál
aranyos spanyolviaszszal, meg egy ezüst gyufatartó tokkal.

– Ezeket mind be lehet venni a rácson keresztül.

Kornélnak első dolga volt a viaszgyertyácskát meggyujtani, s aztán
körülnézni vele a sötétben.

– No jól van. De hát ha én most azt az irást odaadom a grófnőnek, meddig
fog ez a fogság tartani?

– A míg az ön nagybátyja megérkezik.

– De hisz az soká fog tartani.

– Azt hiszem, nem. Ő nem messze lakik innen. A levelemet még ma
megkapja, s holnap ilyenkor itt lehet.

– De hátha nincs épen otthon.

– Akkor itt lesz holnap után.

– És mit eszem és mit iszom én itt addig?

– Azt én nem tudom.

– Ön engem itt éhen akar megölni!

– Ne féljen ön. Az ember nem hal meg olyan könnyen éhen. Én próbáltam
egyszer tizenhat napig nem enni, nem inni semmit, s mégis itt vagyok.

– De én nem próbáltam még tizenhat óráig sem. Én dühös leszek, mint a
vadállat, ha megéhezem.

– Arról én nem tehetek. Ez nem az én dolgom.

– Grófnő! Azt mondom, hogy ne akarjon engemet dühbe hozni! Ha én méregbe
jövök, török, zuzok, mindent, a mit magam körül találok. Felkapom a
székeket s keresztültöröm velük a falat! Olyan dörömbölést csapok, hogy
az egész ház meghallja. Kapom ezt a gyertyát, s a helyett, hogy irásomat
pecsételném le mellette, felgyujtom vele a butorokat idebenn, s ide égek
az ön takarékpénztári könyveivel együtt.

– Tanácslom önnek, hogy csendesen tartsa magát. Ebből az oduból
erőszakkal ki nem szabadulhat ön. A falak mind vasból vannak. A butorok
támlánya bronz, szövete azbeszth, azokat meggyujtani nem lehet.
Dörömbölést csaphat ön, a milyen nagyot akar, s azt a czélját elérheti,
hogy az egész ház összeszaladjon s önt itt találja. Hanem abban az
esetben azt a rossz fordulatot fogja adni sorsának, hogy önt, mint dühös
őrjöngőt fogják megkötözve az őrültek házába szállítani, s az úri
kényelem helyett fogadja önt ott az elzárt ketrecz, a miben a
szerencsétlen örjöngőket tartják.

– De én már is éhes vagyok!

– Akkor engedje ön a gyomrát és az eszét egymással tanácsot ülni. Talán
a gyomra okosabb lesz. Minél hamarább elhatározza önnek a bölcsesége,
hogy azt az iratot, helyesen ellátva, ezen a rácson keresztül kiadja,
annál hamarább útnak indul az én levelem. Öntől függ, hogy siessen, vagy
halasztassa kiszabadulását ebből a nehéz helyzetből.

– Tehát csakugyan azt akarja grófnő, hogy az őrültek házába menjek?
Örökre itt hagyjam a világot? Élve eltemettessem magamat?

E szóknál elkezdett sírni.

Csak az kellett még, hogy az utálat teljes legyen iránta, hogy sírva
fakadjon egy férfi.

– Ah uram, a kik sírnak, azok még élnek. Én attól a naptól fogva, hogy
élve eltemettek, egy könyet sem ejtettem soha. Határozzon! Menjek vagy
maradjak?

Odabenn elhallgattak.

Pár percz mulva a megpecsételt okirat előbújt a rács pálczái között s
odahullott Pálma lábaihoz.

Pálma fölvette azt, megnézte s visszadobta a földre.

Azután kiment a termébe. Egy mozaik asztalon hevertek az érkezett
levelei; azokat megnézegette, félredobálta, egyen kívül, azt az egyet
átolvasva, keblébe dugta. Azután a saját maga által irt levelet letette
az asztalra, a villamcsengetyű gombját megnyomta, és maga lement a
kertjébe, sorbajárni a művirágokat, hány nyilt ki közülük tegnap óta –
tizennégy év óta?

Beszélni nem szokott senkivel, emberrel nem szokott találkozni soha.
Csak másnap nyitott be ismét az irószobába. A csapda üres volt; a
vasajtó felhuzódott. Az asztalon pedig hevert egy gyászjelentés.

  «Báró Apátfalvy Opatovszky Kornél
  jelenti minden rokonának és ismerőseinek,
  hogy a mai napon, hosszas szenvedés
  után, örök nyugalomra tért a döblingi
  kedélybeteg ápoldában. Béke hamvaira!


A HOLD SZARVÁNAK UTOLSÓ FÉNYPONTJA.

Meghalni és eltemetkezni, édes, nyugodalmas gondolat! De eltemettetni s
azután is számlálni a napokat, a mik még hátra vannak!

Azok között, a kiket ez a szomoru végzet ért, senki sem olyan szánandó
hallott, mint Temetvényi Ferdinánd gróf. A mi körülveszi, az mind
kriptafal; a márványnyal kirakott, a gobelinnel bevont, a művészremekkel
telifestett termek: kriptafal mind. – A ki belép hozzá valami hirt
hozni, az mind halálmadár. – A levél, a mit felbont, gyászjelentés. –
Mikor felrakja az érdemrendeit a mellére: az a sok kereszt egy egész
temetőt képvisel; mindegyik alá ő maga van eltemetve. Sokszorosan van
eltemetve: mint főur, mint gazdag ember, mint világfi, mint apa. Ez, ez
fáj legjobban. De még el akarja tagadni magától. Még keres valami
menedéket az utolsó alakjában, vándorolva egyik alakból a másikba, mint
az indus lelke. A nagyhatalmú államférfi még megvan! Az, a kitől
rettegett az egész felvidék. Három vármegyében kis császár.

Most áll hatalma tetőpontján. Egy messzeágazó összeesküvés az ő
hatalomköre alatt lett felfedezve, elnyomva.

Igaz, hogy az egy simplex embernek az érdeme, a kinek a nevét ő nem
szereti kimondani, hanem az nem jön elő a maga érdemeiért bizonyozni:
talán nem is tudja, hogy azok érdemek. Szereti, ha nem háborgatják. Az
egész dicsőség a kormányzó főur javára marad.

S most még ezzel a kezébe jutott sulyos hatalomeszközzel olyat zúzhat
halálos ellensége fejére, a mivel azt egyszerre szétmorzsolhatja.
Meglesz az semmisítve, mint anyag és szellem. Az egész összeesküvést
ennek a fejére lehet olvasni.

Az porrá lesz, ő pedig megszilárdul. Érdemei ismét felvontatják a
lejtőn. Arra pedig igen nagy szükség van, mert nagyon mélyen ment már
aláfelé. Büszkesége, boszuvágya, meggondolatlan merész kisérletei
vagyonát tönkretették. Hitelezői csak azért nem indítanak a vára ellen
ostromot, gonoszabbat, mint a faltörő kosokkal: mert még kezében a
hatalom. De azt már sejti, hogy egészen el van készülve. Még ugyan
ámítgatja magát azzal, hogy magányos, álmatlan óráiban összeállít csalfa
vagyoni mérlegeket, felbecsülve fekvő birtokait eszményi árakra,
kiszámítva: mennyit adhatnának gazdag műszeretők műremekei
gyüjteményeért? Felvesz behajthatatlan tartozásokat aktivái közé, s
aztán kiszámítja belőle, hogy még mindig jól áll. Mikor azonban egy-egy
szorongató teher valami elhatározásra ösztönzi, úgy, hogy rászánja magát
sub camera charitatis egy-egy ismerős főurnak bizalmasan megirni, hogy
kész volna uradalmai közül valamelyiket, kezelési nehézségek miatt,
szabad kézből eladni, azoktól olyan leverő ajánlatokat kap, hogy
szégyenli végigolvasni. A mit pedig a műkincseért igérnek, az ilyen
levelek csak összetépni valók. Kincs az, mikor veszik; – szemét, mikor
eladják. Azt is tapasztalta, hogy kevés az országban a rendezett úr:
inkább szabadulni akar mindenki a birtokától, mint szerezni hozzá; –
külföldi tőkepénz pedig iszonyodik az itteni viszonyoktól. Az olyan
földet, a mely folyvást inog-mozog, – senki sem választja megtelepedési
helyül. Ilyenkor a nagybirtokos, a ki adós, rosszabb a koldusnál. No, de
most már jobb idők következnek! (Minden sülyedő hajó gazdája ezzel
szokta biztatni magát.) Az ország állapotai megszilárdulnak s akkor
ismét helyreáll a magánosok hitele is.

E hiú káprázatokat hogy szétfútta egyszerre az a bolond szél. Az a
bolond szél, a mi egy bolond szájból jön. Opatovszky Kornél tréfásan
gyászos esete a pozsonyi elátkozott kastélyban egyszerre két hatalmas
nagy család ősvárait döntötte halomba.

Mikor ezt az esetet Ferdinánd gróf megértette ügyvéde leveléből, ájultan
rogyott össze.

Jobb is lett volna neki, ha nem hozatja magát életre többé.

Ez a tudósítás ugyanaz a hang volt, a mi a kriptaajtónak a becsapódása.

Most már veszve van minden!

Az az egy ember, a kinek az árán a haza és trónmentő nagy érdemeit meg
lehetett volna szerezni, elfogva, nem mint vakmerő lázító, hanem mint
egy hóbortos bolond, nem az apa által, hanem a leánya által, – nem
Garibaldi veres ingében, hanem a kéményseprő csuhájában, s az elfogás
hire, egész története, körülményei nem egy eldicsekedni való hőstett,
hanem egy nevetni való történet, a miből himet fognak varrni az udvari
pletykakörökben és változatokat mesélni a krajczáros lapokban; nevet már
azon nagy hahotával az egész világ.

Mikor eszméletéhez térve, végiggondolt ezen Temetvényi Ferdinánd, azt
mondá magában: «elhagyom ezt az országot!»

Hiszen olyan könnyű az embernek megutálni a hazáját.

Csak ezt a nagy darab sárt le tudná rázni a lábáról, a mi hozzá van
ragadva!

Ezt a hat négyszög-mérföldre terjedő sárt, a közé keveredett kövekkel,
az ősi kastélyokkal egyben.

Adná akárkinek, a ki megadná az árát, lengyel, cseh, angol, német
grófnak, herczegnek. Egy nagy darabot a hazából. A mit meggyülölt!

(Hogy futnak a várromokkal koronázott hegyek egymás alól!)

A mely napon ezt a rettenetes hirt vette, egy hétig senki sem hajtatott
be a kastély udvarára. Tudták már, hogy szánni kell.

Ő maga ki sem mert menni a falai közül.

Mintegy oktáváján a gyászesetnek, levelet kap a szomszéd uradalmi
kastélyból, a minek czímiratán már fölismeri a levéliró kezét.

Ki kopogtat be legelébb is az eltemetett halottnál? Ugyan ki más, mint a
vakandok?

Diadém kézvonásaira ismert.

Félredobta a levelet fölbontatlanul.

Hát annyira jutott már, hogy az az ember ő hozzá levelet mer írni?

Fölnyergeltette a lovát s kiporoszkált az erdőbe. Összevissza barangolta
a méltóságos nagy vadaskertet.

«Hát ez már mind nem lesz az enyim?»

Az erdei tekervényes út vitte, a merre nem is akart menni, az ősi
várromokhoz. Egyszer csak azt vette észre, hogy odafenn van a Temetvényi
várromoknál.

A hol a kövek mind beszélnek – annak, a ki azt megérti.

Öt század történetét emlegetik fel azok.

Most ennek a történetnek vége.

A tisztes romok teli vannak már firkálva a látogatók neveivel. A
kaputornácz boltozatának zárkövére nagy fekete betükkel van felirva ez a
név: WURST. Közönyös név: akárkié lehet. Valami vándor-társaság
legmerészebb tagja lehetett az, a ki a nevét megörökítette ott. – És
Temetvényi Ferdinánd gróf érzi azt, hogy az ő neve ezeken a köveken még
csak nem is wurst.

A hussziták, a zsebrákok, a kuruczok, a labanczok, a hajdemákok nem
pusztítottak kegyetlenebbül itten, mint az ő tétlen kezei.

Az a még fennálló küszöbpillér is mond neki valamit.

Azon az emlékezetes kézfogón, mielőtt útjára ment volna, azt mondá neki
ez a csodálatos ember, tenyerével erre a bazaltra csapva:

– Ha ön ezt az embert, ezt a Diadémot, magához közel ereszti, húsz
esztendő mulva ez a kő sem lesz az öné és az ivadékaié többé.

Még be sem telt a húsz esztendő s már eljött, a mit mondott.

Hát próféta lakik ebben az emberben?

Minden veszedelem, mely lavinakép sodorta magával egymásután büszkesége
egész egyetemét, ennél az embernél kezdődött.

S most végződik nála.

Tudta ő jól, hogy mi van abban a levélben, a mit eldobott, s nem akart
fölbontani.

Külföldi tőkepénzesek keresnek heverő millióik számára elhelyezésre való
tért. Azokkal van összeköttetése Diadémnak. Azt ő sokszálú
összeköttetéseinél fogva régóta tudta.

Dominiumokat akarnak vásárolni, megszorult, jól eladósodott magyar
főuraktól.

Diadém régóta igyekszik a gondjaira bizott apátvári uradalmat rájuk
sózni, de a tőkepénzesek furfangos emberek. Rájöttek, hogy az apátvári
uradalom a temetvényi nélkül nem más, mint egy elátkozott darab föld, a
mibe minden új birtokos bele fog veszteni s örül, ha mezitláb
kiszaladhat belőle, hanem a két uradalom egyesítve, az már számbavehető
volna.

A halálmadár zörget az ablakon. Érzi, hogy halálos beteg van odabenn.

Bizony temetkezés ennek a vége, uram!

A temetkezés szomorú dolog; még akkor is, mikor az ember itthagyja ezt
az egész szép világot s maga elmegy a föld alá; hát még az a temetkezés,
mikor az ember eltemeti az egész szép világot, – s maga meg itt marad.

Az a fekete küszöb azt mondta neki, hogy a végzetnek teljesülni kell.
Nézzünk szét még egyszer innen a magaslatból, ezen az egész szép
világon: – azután menjünk haza, temessük el azt!

Mikor Ferdinánd gróf visszatévedt a dolgozószobájába – maga sem tudta
hogyan? azt a földre dobott levelet ott találta ismét az asztalán. Talán
csak a rendszerető komornyik tette oda, látva, hogy felbontatlan levél.

Ő a sors intésének vette azt.

Eszébe jutottak, a míg a borítékot felszakítá, azok a mindenféle mesék
megmérgezett levelekről, a mikkel nagy potentátokat halálra küldöztek.
Ebben is méreg volt: rosszabb annál, a mivel Ferrara herczeg gyilkolta
meg az ellenségeit.

Diadém egyenesen a lényegen kezdte. – Van egy hatalmas conzortium, mely
50–100–200 millió forinttal rendelkezik. Szándéka Magyarországon nagy
uradalmakat vásárolni; olyan uradalmakat, a mik terjedelmeiknél fogva
mostani birtokosaiknak keveset jövedelmeznek. Fényes feltételek
igértetnek. Lehet azok között válogatni. A temetvényi uradalom egyike
azoknak, a miknek megszerzéséért a conzortium még rendkívüli áldozatokra
is kész. Azonkívül, hogy a mostani birtokos minden passiváit, a hol csak
léteznek, átvállalja, az ingó vagyont becsár szerint kifizeti, még
biztosítja számára életfogytiglan ugyanazt a virtuális jövedelmet, a mit
jelenleg a birtokából tiszta haszonkép húz.

Nagy szó!

A jelenlegi jövedelem egészen rámegy az adósságtörlesztésre és a
kamatokra (s az az adósság olyan, mint a polyp, mentül jobban
törlesztik, annál jobban nő.) Akkor pedig az egész jövedelem megvolna,
lehetne élni gond nélkül – egész holtig. – Azontúl pedig – nem
következik semmi.

Hatékony volt az a méreg!

A gróf behivatta a titkárját s elkezdett neki levelet diktálni. Hármat
elrontott, míg a negyedikkel csakugyan meg volt elégedve. Kegyes volt
találkozót adni Diadém úrnak és még az éjjelre, miután holnap korán
hivatalos körútra kell mennie.

Nem volt ugyan semmiféle körutra menetele, csak azért rendelte éjszakára
a bankárt, hogy akkor sötét van, nem látják, ha idejön. Émelygett attól
a gondolattól, hogy ennek az embernek a csizmái még egyszer az ő
kastélya parquettejein csikorogjanak.

Hanem abban ugyan alaposan megcsalódott mikor azt hitte, hogy ha ő
Diadém urat éjszakára hivja meg a várába, hát akkor abból majd titkos
találkozó lesz. Volt rá gondja a bankárnak, hogy felvonulása egészen
feltünő legyen. Négylovas előfogattal jött, minden ló nyakán csengővel,
a hintó mellett lovas pandurok nyargaltak, előtte pedig fáklyavivő
tizenkét paraszt ügetett, a kiket mind a szolgabirótól rekvirált,
előmutatva neki a gróf meghivó levelét. Még akkor Temetvényi Ferdinánd
olyan nagy hatalom volt, hogy mindent megtettek, a mit csak óhajtásképen
elárult.

Ilyenformán egész fáklyásmenet volt Diadém úr éjszakai látogatása
Temetvényi Ferdinánd kastélyában; csak a zene hiányzott hozzá, hogy
teljes diadalmenet legyen.

Diadém úr, a gróffal találkozva, sietett annak a fintorgó ábrázatján
mutatkozó kérdezősködéseket megelőzni.

– Rosszak az utak arra mifelénk, kegyelmes uram, az ember minden nyomon
nyakát szegheti. Aztán meg az a sok csavargó zsivány itt az erdőkben.
Hisz kegyelmes uram legjobban fogja azt tudni.

A kegyelmes uramnak mind a két tárgy olyan kellemetlen volt, hogy inkább
nem beszélt róluk semmit.

– Térjünk egyenesen a tárgyra, uram, az én időm rövid. – Hanem mielőtt
hozzáfognánk, egyezzünk meg egy dologban. Ön olyan jól ismer engemet,
mint én önt. Mindkettőnkre nézve tökéletesen idővesztegetés és
haszontalan szópazarlás volna minden olyan frázis, a mivel azt akarnók
egyikünk a másikkal elhitetni, hogy valami önkényt jövő jóakarat
kerített bennünket össze, a mi viszonzásra vár. Tudjuk mindaketten, hogy
bennünket egy sokszorosan összebonyolódott balsors gubancza tart
egymáshoz kötve s mindkettőnknek érdekében áll ezt a gubanczot
szétfejteni, ha az nem megy, szétvagdalni. Azért tehát fogadjuk fel
egymásnak, hogy az alatt az idő alatt, a mit most együtt töltünk,
félreteszszük a diplomatát és a financiert, s nem mondunk egymásnak
egyebet, mint igazat, akármilyen keserű fog is az lenni.

– Ráállok, exczellencziás uram.

– Akkor hagyjuk el legelőbb is a titulaturákat, mert az sem igaz. Én nem
vagyok annak belső titkos tanácsosa, a kinek ön épen nem
commerzienrathja. Hazugság minden czím. Beszéljünk úgy, mint két ember,
a ki párbajt vív minden tanuk nélkül s a föltételek fölött egyezkedik.

– Nem bánom, uram.

– Tehát tessék helyet foglalni. – Kiván ön theázni, vagy vacsorált már?

– Útközben a szeredásból és a pinczetokból elláttam magamat: nem kivánok
itt se enni, se inni.

– Tart tőle, hogy itt meg is mérgezhetnék?

– Oh kérem…

– Csak ki az igazat!

– No, hát úgy van.

– Lássa ön, hogy megy ez már! Azonban, ha tetszik önnek, rágyujthat a
saját szivarjára.

Temetvényi maga ment előre a jó példával, s szivarját szájába dugva,
hanyatt veté magát az ottománra; a mit Diadém úr azzal viszonzott, hogy
ő meg a hintaszékbe dobta le magát, s ha a gróf a támlányra rakta föl a
lábait, ő meg a két keze közé fogta a térdét s úgy himbálta magát, –
azután fútták egymás szeme közé a füstöt.

– Ön egy levelet írt hozzám, kezdé a gróf, a mit én eleinte fel sem
akartam bontani, később azonban mást gondoltam s ennek a következtében
kérettem önt ide, hogy magyarázzuk ki egymás előtt magunkat.

– Én kezdjem?

– Nem. Én lövök előbb. – Én vagyok a kihivó. Nekünk, uram, mind a
kettőnknek igen szépen sikerült az életünk czélja, a mit magunk elé
kitüztünk, bárha külömböző utakon. Egy vagyonára és nevére méltatlan
fiatal embernek a tönkrejuttatása. Én boszuból tettem ezt, ön
spekulatióból.

– Exczellencz!

– Nos? Valami nem igazat mondtam? Jó! Ha félrelőttem, most önön a sor:
lőjjön vissza.

– Úgy tudom, hogy a spekulatio mind a kettőnk részéről megvolt.

– Talált a golyó! Köszönöm. Úgy van. Csakhogy én nem akartam a dolog
genesisét ilyen messziről kezdeni. Ön arra figyelmeztet, hogy hiszen én
is azt akartam, amit ön, ebből a két nagy uradalomból, a mi valaha
Bercsényi fejedelmi birtoka volt, egyet csinálni, én a leányom áldozata
árán, házasság útján: egy bolondságáról hiressé leendő új család
számára; ön pedig egy kalandornő keze által, a ki önnek is szeretője
volt, egy pénztársulat számára, a mely szédelgéseiről fog egykor hiressé
lenni. A boszú csak akkor lépett föl nálam tényezőül, mikor a spekulatio
el lett hibázva. Igazat mondtam?

– Igen.

– Most önön a sor.

– A kész tervet valóban én rontottam el.

– No lám, milyen szépen megértjük egymást. Én azóta mindent elkövettem,
hogy önökre nézve a létezést lehetetlenné tegyem itt ezen a földön. Volt
hozzá hatalmam.

– Mi pedig mindent elkövettünk, hogy azt a ránk nézve oly veszedelmes
hatalmat aláássuk.

– Sikerült-e?

– Azt majd megmondom a beszélgetésünk végén.

– Az én munkám sikerült. Az apátvári uradalom tönkrejutva. Gazdája a
bolondok házába zárva, s az utolsó hitbizományi tőke annak a menhely
igazgatóságának kiszolgáltatva; úgy, hogy ön és az a kalandornő még
ehhez sem juthattak hozzá.

– Ez nem az ön műve volt, uram.

– Hát kié?

– Egy harmadik emberé, a kiben sokszor elbotlottunk mind a ketten.

– Az is igaz. Most azután csak két elvitázhatatlan tény emelkedik
egymással szemközt, az elsőbbség szomorú jogáért versengve: az, hogy
mindakét uradalom, a temetvényi is, meg az apátvári is, a tönkrejutás
szélén áll. Mi semmi összetörni valót nem hagyunk fenn egymásnak.

– Úgy van. Ezt aláirom.

– Most aztán így gondolkozik ön. Ez a vén Temetvényi nem sokáig viheti;
de én is a feneket értem már, ideje, hogy együtt felmerüljünk a víz
szinére. Csináljunk együtt egy üzletet.

– Egészen úgy van.

– Egyesítsük a két ruinált uradalmat egy darabban, az egy kis német
herczegséggel felér, keressünk egy vevőtársaságot hozzá, s aztán
csináljunk egy olyan kötést, a mi mind a kettőnkre nézve kedvező lesz.

Körülbelől így áll.

– Szabad öntől legelőbb is egyet kérdenem? Micsoda joga van önnek a maga
részéről az apátvári uradalommal tetszése szerint rendelkezni? Még az,
hogy ön az őrült birtokos gondnoka, erre nem hatalmazza fel. Annak még
van egy fia is.

– Azt az apja kitagadta mindenből.

– Az ősi birtokból.

– A Reichsgesetzblatt szerint tehette.

– Azonban még egy leánya is van.

– Az pedig nekem eljegyzett mátkám.

A grófnak a szájából kiesett a szivar bámulatában.

– Micsoda? Az a gyermek? Hány esztendős?

– Valami tizennégy. Mire ez a dolog rendbejő, lesz tizenöt, addig az
angol szüzeknél marad nevelőben.

– S az anyja akaratából megy önhöz?

– Természetesen.

– S tud a gyermek erről valamit?

– Imád az engem.

– Herr Commerzienrath!

– Igazán mondom. Bálványa vagyok. Menjünk tovább. Az apátvári uradalom
eladását rendbehozni az én gondom. Beszéljünk csak a temetvényi
uradalomról.

– Ön engem itt e levélben azzal biztat, hogy lesz egy tőkepénzes
társulat, a mely elvállalja minden adósságomat s azonfelül számomra azt
a tiszta jövedelmet, a mit jelenleg hajt az uradalom, életfogytiglan
biztosítja. Már most mondja meg ön az igazat: engemet akar-e ön meg
csalni, vagy azt a társaságot?

– Uram!

– Nehéz kérdést adtam fel úgy-e? Talán jobb lett volna így tennem fel:
«mind a kettőt?» Tessék rá igazat mondani.

– Mondom azt. Egyiket sem.

– Van önnek tudomása arról, hogy mennyire mennek az én adósságaim?

– Van-e önnek?

– Most meg ön adott fel nekem olyan kérdést, a mire nehéz igazat
mondani. Ezt én magam sem tudom.

– No, hát én tudom. Itt a lajstrom.

Ferdinánd gróf elbámult azon, a mit maga előtt látott. Összes
adósságainak pontos, részletes kimutatását. Ez nagy munka lehetett arra
nézve, a ki ezt mindenünnen egybegyűjtve összeállította. Hogy mélyen
benn uszik, azt eddig is sejtette, de hogy ennyire, a szája széléig
érjen a hullám, arról nem volt fogalma. Végigfutott a részleteken,
nincs-e valami tévedés a dologban? Mind igazi adatok voltak azok. Sokról
megfeledkezett ő ezek közül, nagyobb kölcsönökről, a mikkel olyan
előkelő uraknak tartozott, a kik barátságból nyugodtan maradnak,
bankároknak, a kik befolyását igénybe veszik s ezért a kamatokat is
évről-évre függni hagyják a fán; azután voltak ott mindenféle
kifizetetlen tartozások megyei közmunkák fejében, a miket a vállalkozók
nem mertek sürgetni, rettegve a hatalmas kormányközeg neheztelésétől;
ezek most mind élő alakot öltöttek, s előtte álltak, mint egy rettenetes
koponyapyramid; de nem levágott fejekből, hanem olyanokból, a mik
harapnak és esznek.

Szédült bele, mikor a végösszeget meglátta.

– Ez nagyon sok… suttogá. Megállta az igazmondást.

– Az, hogy a tartozás sok, még nem volna baj, folytatá Diadém. A nagyobb
veszedelem az, hogy a passiváknak fedezetül szolgáló activák értéke
évről-évre hanyatlik. Az intensiv gazdaságra évről-évre kevesebb költség
fordíttatik, annálfogva folyvást apad a bevétel is. Ellenben az
improductiv kiadások egyre szaporodnak: az adó növekedik s abban az
arányban száll arithmetikai progressióban az uradalmak értéke alább.
Tapasztalhatta ön, kiknél kéz alatt tudakozódott, folyvást kisebb árakat
kináltak. Ha pedig kényszerített eladásra kerül egy nagy úri birtok, az
épen egyértelmű a tökéletes ruinával. Ebben az országban heverő tőkepénz
nincs. A kótyavetyén pedig készpénzzel kell fizetni: ötödrész árban ütik
el a kalapácscsal a legszebb birtokot.

– Ön tehát idegen tőkét remél erre a vásárra megnyerhetni.

– A tőke készen van; a szerződést bármikor meg lehet kötni.

– Az ön levelében jelzett föltételek alatt?

– Igen.

– S hogyan hiszi ön azt, hogy egy tőkepénzes, a ki én utánam ebbe az
uradalomba beül, azonfelül, hogy a vételárt azonnal átadja a
hitelezőimnek, még nekem is egész netto-jövedelmét holtomiglan fizesse s
mindamellett a tőkepénzének a kamatjait is megkapja?

– Erre ugyan azt felelhetném, hogy az az ő dolga. Azonban hát itt most
azért vagyunk, hogy minden igazat megmondjunk, a mi iránt hozzánk
kérdést intéznek. Tehát legelőször is, amit önnek évenkint fizetni
ajánlkoznak, az csak átmeneti kiadás.

– Értem. Azt hiszik, hogy öreg ember vagyok már, nem sokáig élek.
Azonban hát halálesetre spekulálni nem jó. Én már sok fiatal egyéniséget
láttam magam előtt a gyászszekéren kivitetni. És sok fiatal vállalatot
is.

– Ez is számításba van véve. S ha a fiatal emberek és a fiatal
vállalatok nem vigyáznak az egészségükre, hát meghalnak, ez az ő dolguk.
Az én konzorcziumom azonban se nem fiatal, se nem beteg. Régóta folytat
hasonló vállalatokat Oroszországban, Lengyelországban s jól érzi magát
mellette. Legelőször is a konzorcziumnak nincsenek nemes szenvedélyei, a
mik nagy vadaskertek fentartásában, parkokban, palotákban,
versenyparipákban lelik kedvtelésüket: a kiadások rovata egyszerre
tetemesen megapad az új gazda kezében.

– Álljunk meg egy szóra, szólt közbe Ferdinánd gróf A nagy vadaskertek
egyúttal rengeteg erdők, mi lesz azokból őrizés, továbbművelés nélkül? A
palotákban vagy lakni kell valakinek, vagy omladékká lesznek; mit gondol
ön?

– Nem féltem én az embereimet. Az erdők értékesítve lesznek, mint
épület-anyag, a nagy tömör épületeket meg igen könnyű lesz átalakítani
gőzfürészmalmokká, szeszfőző gyárakká. Lehet azoknak praktikus hasznát
venni.

Ferdinánd gróf nagyot fohászkodott. A temetvényi várfalakból
fürészmalom! A kápolnában szeszfőző-kazán az oltár helyén!

– Azután a vevő konzorczium nem fog egy egész légió ingyenélőt tartani
drága fizetéssel, a ki mind ezüstről eszik s hintóban parádéz; az egész
költséges gazdatiszti apparátus avult intézmény, lomtárba kerül.

Ferdinánd gróf nagyon elgondolkozott.

Egy egész serege az ő kenyerén élő hivatalnokoknak a szélnek eresztve!
Némelyik együtt vénült meg vele, a legtöbbet ő neveltette, ő volt a
keresztapja, bérmáló apja, násznagya: valamennyinek örök hivatala volt
az ő uradalmában, lakásuk valóságos otthonná berendezve. Nem ismerték a
nélkülözést soha, nem a sanyarúságot, megszokták, hogy urak legyenek.
Most mindezeket kitenni az országútra: keressetek más bolondot! Menjetek
koldulni vagy kapálni! Egy tollvonással száz meg száz embertől venni el
a kenyeret, hajlékot, jövendőt!

– No, jól van… Hát ezeknek is, mint a gazdájuknak, alá is út, fel is út!
De mégis csak szükség van az ily kiterjedt uradalom kezeléséhez
gazdatiszti személyzetre s az más rendszer mellett még többé pénzbe
kerülhet s hogy az experimentálás a nagy gazdaságokban milyen
veszedelemmel jár, azt ön a saját kárából tapasztalhatta. Ez volt egyik
oka az apátvári uradalom romlásának.

– Elismerem, hogy így van. Az én konzorcziumom azonban nem szándékozik
egyátalában semmiféle gazdálkodási vállalatokba vágni a fejszéjét: neki
meg van a saját rendszere, a mit például Lengyelországban elég szép
sikerrel alkalmazott.

– Miféle rendszer ez?

– Az egész uradalmat, az erdők kivételével, a mikkel más czélt érnek el,
apróbb-nagyobb parczellákra felosztják, a miket azután sok évi
törlesztésre megvesznek az olyan kisebb gazdák, a kik maguk látnak a
gazdaságuk után, s így mérsékelt részletfizetés mellett önálló birtokhoz
jutnak, míg a konzorczium a vételárt ez úton legalább is megkétszerezi.

A főúr arcza lángolt a dühtől. Felugrott a pamlagról s az asztalra ütött
a tenyerével.

– S azt hiszi ön, hogy én erre ráállok? Hogy én ebbe mind hidegvérrel
beleegyezem? Hogy én az ősi várlakomból fürészmalmot hagyok csináltatni,
s a temetvényi czímer helyébe gyár-czégért üttetek fel? Hogy nekem a
királyok szobrain akaszszák fel szárítani az esett dögbőröket? Hogy én
engedem az én hűséges tiszteimet, cselédeimet gyermekeikkel,
feleségeikkel együtt az utczára kiüzetni? s hogy én megbarátkozom valaha
azzal a gondolattal, hogy azt a két Bercsényi-uradalmat, a minek
egyesítése volt egész életem álma, egy bankárcsoport feloszsza ezer
darabra, s árulja morzsánkint a világ minden rongyhadának! Hogy az ősi
hatalmas családok helyett szerteszélylyel kurta nemesek, jött-ment
sehonnai idegenek, dohos parasztok, még talán zsidók is! zsidók! batyus
zsidók! települjenek le ezen a két uradalom földén! Nem! uram! Omoljon
inkább össze mind a két uradalom, s temessen el mind a kettőnket romjai
alá, így legyen egyesítve, egyesítve egy közös ruinává, de nem
szétdarabolva ezer parczellára, hogy abban tót, német, paraszt, zsidó,
bocskoros nemes üsse fel a vaczkát! Nem akarok többet hallani! Bánom,
hogy eddig hallgattam, a mit ön beszélt.

A gróf indulatosan járt alá s fel a puha virágos pokróczon. Diadém úr
pedig új szivarra gyujtott a moderateur-lámpánál s megint visszaült a
hintaszékbe s fujta a füstöt a plafond felé.

Mikor a gróf kidühöngte magát, akkor igen higgadt kedélylyel azt mondá
neki:

– A gróf úr rövidíti az életét az ilyen felgerjedéssel.

– Arra számítok, hogy rövid lesz! viszonzá hevesen Temetvényi. Hogy
addig tart el, a meddig a büszkeségem. De a míg élek, az fogok maradni,
a ki voltam és vagyok. Ha kinyujtóztatnak, akkor aztán nem kérdem, az út
szélére dobják-e ki a koporsómat, hogy őseim kriptájában az új vevő
törkölyös kádjainak helye legyen? De a míg lélekzetet tudok venni, a míg
öt érzékemmel birok, addig magamat e szent falak közül se kicsábíttatni,
se kiriasztatni nem engedem!

Diadém hidegvérrel tette rá a mutatóujját arra a szomorú lajstromra ott
az asztalon.

– S mi fog történni ezekkel itt?

– Várni fognak! Addig fognak várni, a míg a halál azt nem fogja nekik
mondani: «szabad!» A hullámat megrohanhatják, az élő testemet nem! míg
én e megyében, ez országrészben teljhatalmú úr vagyok, addig ezen a
küszöbön csak esedezve léphet be valaki, s a ki nekem kellemetlen, annak
azt mondom: «jöjj máskor!» A kezem vas, a mit megfogtam, azt el nem
eresztem! Ez Temetvényi Ferdinánd grófnak, a kerületi kormányzónak az
utolsó szava önhöz, Herr Commerzienrath!

E kevély mondásra Diadém úr a zsebébe nyult, kihúzott onnan egy darabka
nyomtatványt s azt sokrétűleg összehajtogatott állapotából
szétbontogatta.

– Tehát «Exczellencz!»

(A kik valaha nyomdai helyiségekben, szerkesztőségi irodákban
megfordultak, már a külső formájáról ráismernének első tekintetre arra a
hosszúkás papirszeletre, a melynek domborveretű üres háta már elárulja a
kefelevonatot, a szélein mindenféle ákombákomok jelentik a correctori
cserkészet vadászati eredményét; az ilyen papirt reggelenkint rendesen a
házi szolga veszi seprűje alá, mint hasznavehetetlen hulladékot;
rendkívüli esetekben azonban az ilyen gyürődött, festékmázolt
papirszeleteket gondosan összegyüjtik, a kézirattal együtt egy
göngyölegbe hengergetik, összekötik, borítékba teszik, a két végén
lepecsételik, s ráirják veres betükkel a napot, a melyen született és
meghalt, s az ilyen klenodiumokkal a padlás tetejéig töltenek meg egy
szobát. Ezek a hivatalos lapok correcturái. Valahány irnok, corrector,
betüszedő, gépész ezen a kulimászos papiroson rajta hagyta a hüvelykujja
önlenyomatát, az mind szent esküvel és kriminális büntetésektől való
rettegéssel van kötelezve, semmit abból, mit a papiron meglátott, még
élő szóval is tovább nem adni; a mi pedig egy ilyen papirlapnak az
elsikkasztását illeti, az már épen a hazaárulás kategóriájába esik.
Ezeket előrebocsátva, elképzelhető, mibe kerülhetett Diadém úrnak a
bécsi hivatalos lap holnap reggel megjelenendő számából az első oldal
correcturáját tizennyolcz órával hamarább megszerezni?)

Valóban az volt ez a gyűrt papir. A bécsi hivatalos lap holnapi számának
első lapja correcturában.

– Tehát exczellencziás uram, kegyeskedjék csak egy pillantást vetni ebbe
az ártatlan lapba! mondá Diadém úr, iróniás alázattal nyujtva át az
iratot Ferdinánd grófnak.

Könnyű volt megtalálni benne azt, a mi ránézve olvasni való volt, mert
alá volt húzva veres irónnal.

«Temetvényi Ferdinánd gróf a mai napon hivatalos állásától felmentetik.»

Semmi egyéb, még csak az sem, hogy «saját kérelmére», annyi sem, hogy
«hajlott kora és egészségi állapota iránti tekintetből», még csak az az
enyhítő vigasztalás sincs ott, hogy «érdemeinek és szolgálatainak
elismerése mellett».

A gróf, mint az agyonlőtt ember, rogyott le a kerevetre.

Hogy ezt vele még csak előre nem is tudatták! Hogy senki sem akadt, a ki
figyelmeztesse, hogy előzze meg a lemondásával ily modorban való
elbocsáttatását. Lehetséges ez? Vajjon ott áll még a papiron? Mikor
másodszor is belenézett a nyomtatványba, csakugyan nem látta azt a sort
maga előtt – könyeitől nem láthatta. – A szemek is megtartották, hogy
kibeszéljék az igazat.

Nagy dolog az, mikor egy férfi könyezik egy másik férfi előtt – egy
gyülölt ellenség előtt – egy nagy ember egy kicsiny ember előtt.

– Mivel érdemeltem ezt? hörgé összeszorított öklével szívéhez nyomva azt
a haláladó papirlapot.

– Mondjunk egymásnak igazat, uram, ezen a keserves éjszakán, szólt
Diadém, a felülkerült ellenség diadalérzetével. Ez nagyon jól meg volt
érdemelve. Önt annyira elvakítá a bosszúállás szenvedélye, hogy nem
látta meg tőle, a mi közvetlen közelében történik. Önt a gyülölet
mániája hamis csapásra vezette, s míg ön ott a maga vadját üldözé, itt
engedte ásni a lába alatt a tűzaknákat. Ön egy őrültet kergetett
keresztül-kasul a világon, a körül összpontosítá egész gyülöletét;
megtette azt egy veszedelmes összeesküvés vezérének, s mikor a rémséges
lázadás kitört és leveretett, a kitörés az ön hibája volt, a leverés
pedig másnak az érdeme: öné maradt a szégyen, hogy egy bolondtól engedte
magát bolonddá tétetni. Most aztán mindenki tudja, hogy a kit ön
főszemélynek tartott e complottban, az egy elmeháborodott, a ki a
veszélyes czélra szánt pénzről azt hitte, hogy az ön leányától kapja
régi szeretete fejében, s a ki ezt egy nevetséges merénylettel a világ
köztudomásává tette. Az pedig, a ki lelke volt annak az összeesküvésnek,
mindennap idejárt az ön kastélyába s együtt pikétezett önnel, s mikor a
terv nem sikerült, akkor megölte magát. Ez olyan blamage önre nézve,
uram, a milyen csak valaha magas állású férfit érhetett. A
következményei nagyon jól meg vannak érdemelve. Ön kivánta, hogy ebben
az órában igazat mondjunk egymásnak, én még csak bocsánatot sem tartozom
ezért kérni, hogy azt teszem.

Temetvényi Ferdinánd felől ugyan beszélhetett Diadém a mit akart, nem
hallott ő abból semmit.

– Elcsaptak engem, mint egy kártevő cselédet! dörmögé halkan maga elé.

– Gróf úr! Finita la comedia. Mind a ketten feneket értünk. Most már
csak az a kérdés, hogy akarjuk-e egymást összeszorítva tartani a víz
alatt, míg mind a ketten megfuladunk, vagy engedjük egyikünknek, a ki
úszni tud, hogy kimeneküljön a partra s a másikat is kivonszolja
magával?

– Mi van még hátra? kérdé Temetvényi Ferdinánd elmélázva.

– Megélni holtig.

– Élni? és nem szeretni többé semmit! És senkit! Elveszteni mindent, és
gyülölni mindent, a mit elvesztettünk.

– Én legalább azt tenném.

– Ön! ön, a ki megbukva nem lesz kisebb, mint volt! Ön, a kinek a
becsültetés nem éltető levegő! Ez a harcz nagyon egyenlőtlen volt!

– Kiegyenlítheti a békekötés.

A gróf fogta a végzetes papirhasábot s elszakgatta azt apró darabokra,
úgy hajította a kandallóba.

– Uram! Az a papiros, a mit szét tetszett tépni, az én tulajdonom volt,
mondá Diadém úr keserű tréfával.

– Megfizetek érte. Mondá Ferdinánd gróf. Holnap mindjárt vagy akármelyik
napon, elhozhatja ön hozzám a jószágvásárló konzorczium megbizottját.
Engedelmes eladót fognak találni bennem.

– Ez ügy tehát közöttünk be van fejezve.

– Tökéletesen. A két uradalom egy complexumban eladható lesz, a
kastélyokból csinálhatnak gyárakat, üvegházat, fürészmalmot. A
gazdatiszteket elűzhetik a világba. Lovakat a csiszárnak, butorokat a
zsibárusnak, ékszereket az antiquáriusnak kótyavetyére bocsáthatnak.
Erdőt, parkot kivághatnak. Rákóczy, Bercsényi, Illésházy emlékezetes
iharfáiból deszkát, léczet fürészelhetnek. A sok ócska márványemlékkőből
meszet égethetnek. Betelepíthetik az egész vidéket Sem, Cham és Jáfet
minden ivadékaival! Én eltagadom, hogy voltam, s feledni fogom, hogy
vagyok. Az ön gondja ezt az üzletet elintézni.

– S ezzel mára be van fejezve az értekezésünk. Kivánja a gróf, hogy most
azonnal visszatérjek, a honnan jöttem?

– Világért sem. Ön itthon van. Tegye magát kényelembe. Itt e
mellékszobában a vetett ágy. Lefekhetik és alhatik, a míg fáradságát
kipiheni. Mikor hivni akar valakit, a csengetyűvel jelt adhat.
Rendelkezésére fog állni a háznál mindenki. Jó éjt.

Azzal felvette az egyik gyertyatartót az asztalról s kifelé indult a
szobájából.

– És ön, gróf úr? kérdé Diadém.

Temetvényi Ferdinánd hideg megvetéssel tekinte rá, s válaszul csak
annyit mondott neki: «Jó éjt».

Otthagyta Diadémot a dolgozó-szobájában és eltávozott.

A bankár nem várt több felszólítást; a hogy utasítva volt, a
mellékszobában felkereste a vetett ágyat, levetkőzött és lefeküdt.

Az Temetvényi Ferdinándnak a saját ágya volt. Az az ágy, a mire olyan
kényes volt a főur, hogy akárhová utazott, annak a vánkosait és a
szarvasbőr takaróját mindenüve magával vitte, nehogy olyan készségre
kelljen lepihennie, a melyen valaki más feküdt valaha.

Jó volt az most Diadém urnak. Késő reggelig is aludt rajta.

Mikor fölébredve, csöngetett a komornyiknak, s az már a kész reggelivel
lépett be hozzá, azt kérdé a feszesre kivasalt, simára borotvált uri
cselédtől:

– Hát a gróf úr fölkelt-e már?

– Nem szolgálhatok vele.

– Hát nem ön szolgál fel ő exczellencziájánál?

– Ő exczellencziája nem aludt a kastélyban; az éjjel átköltözött a
vendégfogadóba, ott nyittatott magának «egy» szobát, s visszaküldte a
hajduját is: a korcsmáros pinczérje és szobaleánya teljesítik körülötte
a szolgálatot.

… Temetvényi Ferdinánd nem fog többé őseinek kisérteteivel egy födél
alatt aludni.


EXODUS.

Temetvényi Ferdinánd aztán ki nem jött többé abból a vendéglői szobából,
a melyikbe beszállásolta magát, ott várta be a dolgok lefolyását. Diadém
úr ellenben ott maradt a várkastélyban s onnan intézte az ügykezelést.
Minden reggel és este eljött híven értesíteni a grófot a fejlemények
felől. Az egész ügy a legkedvezőbb folyamatban van, a consortium igen
coulans, a föltételek a legkedvezőbbek, a gróf meg lehet velük elégedve.
Az ő jövendője fényesen biztosítva van.

Ferdinánd gróf nagyszerű volt az önzésében. Szerette ugyan azt sértett
büszkeségnek, világgyülöletnek nevezni. Szeretett gyönyörködni abban a
gondolatban, hogy a midőn ő semmivé lesz, vele együtt száz meg száz
család lát egyszerre keserves, sanyarú napokat. Olyan lesz a bukása,
mint mikor a félezredéves szálfa kidől a gyökeréből, s estében végig
zuzza az egész pagonyt.

Onnan a vendéglő ablakából sorban végig lehetett látni a tiszti lakokon,
a mikben az ő uradalmi hivatalnokai laktak. A gróf a lezárt redőnyök
mögül keserű kedvteléssel kémlelt végig az átellenben levő házakon, mi
történik azokon belül? Megtudták-e már azoknak a lakói, hogy az uradalom
el van adva, hogy ők földönfutókká lettek? Semmi külső jel sem mutatta a
változást. A tiszti lakok kapuin csak úgy jártak ki és be a hintók, mint
azelőtt; a felpiperézett hölgyek sétáltak a fasorok alatt, s a nyitott
ablakon át kihangzott a zongoraszó és énekhang. Különösen csodálkozott a
gróf azon, hogy a veszélyt érző urak maguk nem kisértik meg, hogy őt
felkeressék. Az ugyan hasztalan igyekezet volna, mert ő nála zárt ajtót
találnának – és még inkább zárt szivet; de mégis tudná, hogy kivánnak
tőle valamit, a mit el lehet utasítani.

Addig még tudta őket szánni, a míg az a nehéz csapás nem érte kevély
lelkét; de a mióta őt magát oly kegyelet nélkül elvetették, elégtétel
volt megalázott dölyfének, hogy mások is ki lesznek taszítva a hideg,
közönyös világba. Szenvedjenek ők is! Az apró emberek! – Mi a kicsiny
emberek insége? Vízbe esett hangya. Egy fűszál kimenti. De a nagy ember
insége partra dobott czethal. Ki adhatja annak vissza a tengert?

Mikor kezdik hát már rá azt a sirást? chorusban, ensemble! Mikor kezdik
el a kivándorlást? Processióban, átkozódva en debandade!

Egy szép reggel azután látta a vendéglői szögletszoba ablakából, hogy a
házakat feldiszítik koszorukkal, fenyőfüzérekkel s a várba felvivő úton
diadalkaput emelnek, a minek homlokzatán messzeviritó bazsarózsákból
rakják ki ezt a szót: «Willkommen!»

Diadem úr meghozta a felvilágosítást a főurnak.

– Ma érkeznek meg a consortium teljhatalmú megbizottai a szerződést
aláirni az adásvevést végrehajtani s egyuttal a birtokot átvenni.

– S az én gazdatisztjeim ennek örülnek olyan nagyon?

– No igen.

– Talán gondoskodott a sorsukról a conzortium?

– Annál okosabbat tudott tenni. Mint említém, a társulat az uradalmat
parcellázni fogja. A gazdatisztek mindannyian igen kedvező föltételek
mellett vállalkoznak egyes jószágdarabok megvételére, s ekkép ők kezelő
tisztekből birtokos urakká válnak, zsellérekből házi urak lesznek s
azontúl csak saját szorgalmuktól és ügyességüktől függ, hogy
tisztességesen megéljenek.

Ez már elviselhetetlen volt a grófra nézve. Tehát még csak siratni sem
fogják, mikor elmulik erről a földről. Elfeledik, mikor semmivé lesz.
Semmivel sem emlegetik meg, még csak azzal sem, hogy megátkozzák.
Elmehet, meghalhat; senkit sem tesz vele szerencsétlenné. Úgy omlik
össze, mint a reves fa; pudva, targaly, szu-őrledékhalommá, a mit rögtön
befut a szederinda. Nem fáj az, a mi neki fáj, senkinek ezen a világon.
Sem egy szék, sem egy sziv nem marad üresen, mikor ő eltávozik belőle. A
«Willkommen!» bazsarózsái a milyen őszinte örömmel kiáltják az érkező új
gazdáknak «hozott Isten», épen úgy mondják az eltávozónak: «menj Isten
hirével!»

– Hol parancsolja a gróf, hogy a meghatalmazottak találkozzanak?

– Akárhol, csak a várkastélyban nem.

– Már pedig itt a vendéglőben nem lehet ez ünnepélyes ténynek
végbemenni.

– Tudom. Annak ott kell megtörténni a helyszinén, hogy az eladó birtokos
a vásárlónak a symbolistikus hantot a kezébe adhassa. Azért igen jó hely
lesz erre a várkertben levő nagy palakő-asztal, a vén borókafa alatt;
ott elvégezhetünk mindent.

– S hogyan rendelkezett a gróf a várkastélyban levő értékes ingóságok
iránt?

– El kell mindent árverezni.

– A nagy családi képekre nézve?

– Lesznek zsibárusok, a kik megveszik, a rámák kedveért.

– Hát a családi oklevéltár?

– Sajtost kell hivatni: fontszámra elviheti.

– Semmi emléket sem akar magával vinni a gróf?

– Semmit, semmit! A mi senkinek sem kell, dobják a szemétre!

– Jól van. A mint a küldöttek megérkeznek, ide fogok sietni.

– Rendelkezésükre állok.

Azt pedig, mikor azok megérkeztek, megtudhatta a gróf a nagy
mozsárdurrogásból, a mi örvendetes jövetelüket hiresztelé, meg a nagy
muzsikaszóból, a nép vivátozásából s a bandérium robogásából. Volt ott
parádé annyi, akár egy főispáni installatiónál.

Kiváncsian nézte végig a redőnyös ablakból az egész czeremóniát.

Ugyanazok az emberek, a kik annyi ünnepélyes alkalommal az ő hintaja
fölhágójánál kalaplevéve görnyedeztek s reszketteték a levegőt
magasztaló phrasisokkal, hajlongtak most az idegen alakok előtt és
harsogtatták talán ugyanazon phrasisokat.

S hogy töri magát a tovagördülő hintók után ez a nép! Apraja, nagyja. Jó
ennek minden, a mi új.

A várkastélyban valószinüleg a volt jószágigazgató fogadja az új gazdák
képviselőit. Míg azok az utiköntösből átöltöznek, jó idő telik bele.

Csak már elmulnék ez a nap!

Türelmetlenül várta, hogy Diadém úr érte jöjjön.

Végre elégördült annak a hintaja. A bankár egész díszben volt öltözve,
fehér nyakravalóval, fekete frakkban. A gróf nem cserélte fel a
vadász-zekéjét; abban jelent meg a nehéz szertartáson.

Vártak már a virginiai borókafa pagonyában.

Ez volt kedvencz tanyája utolsó ősének. Abba a nagy palakő-asztalba
valamennyi szép asszonynak a neve be van karczolva, a kivel a főur
valaha ez asztalnál mariaget játszott. Nagy szerencséje volt ennél a
játéknál: nem a kártyában, hanem az asszonyokban.

Az utolsó játszmát játszszák most rajta.

Drága játszma!

Milliókat és milliókat számlálnak le, csupa franczia louisd’orokban a
természetes palakőre. Ugyanazokhoz az eladó birtokos csak az ujjai
hegyét érinti, annak a jeléül, hogy átvette. A háta mögött ott állnak az
általános hitelező bank megbizottai, s beseprik az aranytekercseket a
«tömeg» számára.

Aztán, volt: nincs…

Az asztal üresen marad.

A szerződést aláirják, az eladó és vevők, két példányban. Azután
aláirják a meghivott tanuk és szomszédok.

Ferdinánd gróf az arczaikra sem néz azoknak, a kik a tollat egymás
kezéből szedik ki, hogy neveiket oda kacskaringozzák. Bizonyosan
ismerősökre találna közöttük.

Mikor a szerződésre mind alá vannak irva a nevek, be is kellene azokat
porozni. Diadém úr felvesz az útról egy csipetet abból a finom fehér
kovarczhomokból, a mit messze vidékről hoztak ide az utakra s azzal
porzózza be a nedves irást.

Akkor aztán Temetvényi Ferdinánd lehajol a földre s felvéve egy kis
fekete hantocskát, kezébe adja azt a vevőtársaság meghatalmazottjának.

Consummatum est…

A felhők árnyéka fut végig a napsütötte mezőkön.

Ez a felhőárny a Temetvényi név.

A gróf nem lát maga előtt egyebet, mint azt a nagy palakő táblát, meg a
keze alá adott okiratokat.

Egy nagy gránát almafa hajlik oda a természetes iróasztal fölé. (Üveg
födél alatt teleltetett növény.) Egy piros virág oda hull róla épen a
keze alá. Valami más kéz elveszi azt onnan, s ő látja, hogy valami
idegen ember azt a gomblyukába tűzi. Ez már annak az idegen embernek a
tulajdona. A nevét nem tudja, kinek hívják? Hallja félfüllel, hogy a
háta mögött arról beszélnek, hogyan lehetne ezt a gránát almafát innen
Bécsbe felvitetni, mert itt nem tartanak a számára kertészt, üvegházat.

Azután még egy pótszerződés is van; de azt már hosszú idővesztegetés
volna átnézni. Az ingóbingók sorsáról intézkednek abban. Mindenről
gondoskodva lett tisztességesen. Vannak műértő vásárlók, a kik nagyban
összevesznek mindent, tizedrész árban. A kiköltöző ráhagyja: nem törődik
vele. Még arra sem scrupulosus, hogy vajon az a valaki, a ki a remek
faragványú Szűz-Mária-szobrot megveszi, mely előtt valamikor Pálma
grófnő oly kétségbeesetten térdelt imádkozva, nem semita ivadék-e? Csak
egyszer dobban nagyot a szive, mikor egy eléje tolt irás alatt ezt a
nevet pillantja meg: «Illavay». Erre mégis széttekint maga körül.

Ott látja azt az alakot a nagy borókafához támaszkodva.

Ez az egy még fáj neki. Szeretne keserű lenni.

– Ah, eljött a jóslata végében gyönyörködni! szól hozzá (magyarul: a
többi urak azt nem értik). Úgy volt nemde? Hogy ön ráütött a tenyerével
arra a kőre s azt mondta: «húsz év mulva ez a kő sem lesz az önöké
többé!» S még csak a tizenötödik járja! Hozta Isten.

Illavay még csak a vállát sem vette el a faderékról, a melyhez
támaszkodott, csak úgy dörmögött vissza.

– Ha olvasná a gróf úr az iratot, a mit a kezében tart, megtudná, hogy
miért jöttem ide.

A gróf végigfutott az iraton: irónikus mosoly fintorítá el arczát.

– Aha! Ön megveszi a Temetvényi család ősi képeit, rámástól, nehogy a
bécsi zsibvásárra kerüljenek. Ez derék nagylelküség öntől. Hanem hát
édes barátom, ezek a képek sokkal magasabbak, semhogy az ön lakházának
szobáiban elférjenek. Inkább vágasson el belőlük, minthogy stukkaturt
töressen miattuk.

– Nem magamnak vásárlom össze e képeket, gróf úr, hanem megbizásból egy
urhölgy számára, a ki el akarja azokat tenni egy olyan csendes helyre, a
hol nem fogja őket többé háborgatni senki.

– Ahá! A pozsonyi bezárt kapujú ház fogadja be őket! A hová csak a
kéményen át mehetnek be a látogatók. Annak a falai lesznek feldiszítve
velük. Az élő kisértet együtt akar lenni a festett kisértetekkel. Jó
társaságban lesznek együtt. No lássa, ez nekem is eszembe juthatott
volna. Úgy látszik, hogy a halottaknak jobb emlékező tehetségük van,
mint az élőknek. Szivesen oda adnám neki valamennyit ajándékba; de a
bukott embernek nem szabad többé elajándékozni semmit. Nézzük csak:
micsoda árt igérnek önök e klenodiumokért? Ah, hisz ez egész műértőleg
van felbecsülve! Valóban szép kis összeg! Talán még felül is mulja azt,
a mibe hajdan a megrendelőknek került. Aláirom, hogy ne irnám? Ilyen jó
vásárlóm nem akadt a földi lények között, mint ez a földöntúli. Hanem
egyet ajánlok önnek, s ha lehet, fogadja el. Ne fizessék ki önök nekem
ezt az összeget, most, hanem tartsák ott maguknál és aztán majd mikor
évek mulva, (mert mi sokáig fogunk élni: mi élő halottak) nekem nem lesz
már semmim a földön, mikor ez az uri társaság, a mely itt most ezt a
birtokot megvásárolja, maga is tönkre fog menni, s ezek a vigan pezsgőző
urak mind egytül-egyig vagy főbe-lövik magukat, vagy Amerikába szöknek,
vagy a börtönbe kerülnek, s az én életjáradékomat nem lesz a ki fizesse;
hát akkor, nehogy koldulni legyek kénytelen, majd apródonkint adogassák
ki a számomra a pozsonyi bezárt ház ablakán az őseim képeinek az árát.
Helyesli ön? Elfogadja? Igen! No látja, hát úgy-e, hogy milyen
elővigyázó, okos ember lett belőlem?

Illavay szomoruan fordította félre a fejét s nem felelt neki semmit. A
franczia urak azt hitték, hogy alkudoznak egymással.

– Még egyet, édes barátom, szólt a gróf Illavayhoz. Valahol, az egyik
bezárt folyosó hátterében fog ön találni egy rámában levő
férfi-arczképet, a minek az arczát bajos dolog már megismerni. Valaki,
úgy látszik, Flóber-féle szalonpisztolylyal czélba lövöldözött erre a
képre, olyan az már, mint a rosta. Ki ne dobassa ön ezt a szemétre. Ön
és még valaki emlékezni fognak arra, hogy miféle alak volt ez valaha, s
ki fogják találni, hogy az, a ki ezt így keresztül-kasul lyuggatta,
milyen poklot viselt a szivében.

De még ezt is olyan csendesen, oly változatlan arczczal mondta, hogy az
idegenek nem sejthették, miről van szó. Egy ereklyéről.

Ezzel aztán sietett elintézni az ügyet a consortium küldötteivel.

Minden annak rendi szerint be lett fejezve.

A hitelezők nagyja is ki lett elégítve.

A mi még javára maradt a grófnak, az cheque-ekben átadatott neki.
Tekintélyes összeg volt. A hogy veszszük. Kicsiny embernek kapitális,
nagy embernek koldusfillér. Eltette a tárczájába.

Most aztán el innen! A milyen gyorsan csak a postalovak nyargalhatnak!
Könnyű lesz az utazása, semmit se visz innen magával.

Hanem egy kis véletlen megakadályozta a gyors menekülést. Egy nagy
zivatar jött, felhőszakadással, mely ott rekesztette a vendéglői
szobában. Ott kellett végigvirrasztania az utolsó éjszakát. Sötét volt s
a zápor zuhogott egész hajnalig. Gondolni sem lehetett az elutazásra.

Csak a reggel szabadította fel e kínos fogságból.

A mint a postakocsi megérkezett, sietett menekülni innen.

Az éjjeli zápor mind pocsokká tette a diadalkapuk koszoruit, a falakra
fűzött guirlandokat, a nevek le voltak mosva, a zászlók szinei
szennyesen összeolvadva; a tegnapi dicsőségből nem maradt csak rongy és
piszok.

A lovak lábai csülökig gázoltak a habarékban, a min felül úszott a
diadalmenet elé hintett virág.

Temetvényi gróf ki sem nézett a fedett hintóból.

Jól tudta, hogy ha korán reggel elindul Gargóvárról, késő délig sebes
vágtatva folyvást a Temetvényi uradalom országutján halad végig. Az
útféli vendéglő, a hol délre meg kell szállni, az a határ.

Ő még itt sem száll le a kocsiból, csak onnan tekint egy pillanatra
vissza.

Az ősi temetvényi várrom még jól látszik a távolban, mint egy óriási
kőkorona egy alvó király koponyáján.

Nincs már semmi közük egymáshoz.

Eszébe jut, hogy van még valami, a mi megmaradt belőle. Kiveszi zsebéből
azt a szerződést. Igen, azon vannak az aláirt nevek beporzózva azzal a
kvarczhomokkal ottan. Ez a nehány szem homok még az övé. A dicsőséges
kis-királyságból: az ősök hatalmából, dicsőségéből. Egy csipet homok.
Lesepri azt is onnan, s elfujja a szélbe. Ennyit se vigyen belőle
magával!

S aztán ki ebből az országból, a míg egy hegyet látni belőle!

Más számüzött visz magával egy édes fájdalmat, a mitől kinzatni
boldogság: a haza szeretetét, – ez viszi magával a keserű gyönyört, a
melyben kéjelegni pokol: a haza iránti gyülöletét.

Mi van még hátra? Ki nem halt még meg azok közül, a kiknek nem elég
egyszer meghalni?

Egy egész korszakot láttunk meghalni, a maga nagy embereivel.
Államférfiui óriások, a kik három lépéssel átléptek egy országot. Most
szépen el vannak temetve, nagyhangzású, semmi hatású hivatalok
kriptáiba, a honnan ha föl is járnak néha, himzett egyenruhás
kisértetekül, senki sem látja meg őket. Néha még csörömpölnek is. Senki
sem fél tőlük.

Meghaltak a nagy hódításra alakult pénztársulatok, a mik az országok
átalakítására akartak vállalkozni. A Temetvényi uradalom consortiuma
szétfoszlott a levegőben. Inséges évek, rossz számitás, könnyelmüség a
kis embereket is koldusbotra juttatta: elmentek lefeküdni. Utánuk dőltek
a nagyok. A Temetvényi-Opatovszky uradalom azóta harmadik kezére került:
és azon sem fog megmaradni sokáig.

Azok a hegyek és várromok még egyre futnak egymásalól: nem akarnak
együtt maradni.

Meghalt a két nagy család megrontó dæmona is: Diadém. A hirlapok közlék
a nagy «krach» után, hogy a gmundeni tóba ölte magát. Ott találták a
kalapját és tárczáját a tóparton: ő maga bucsut vett a világtól. Ez is
csak egyszer halt még meg. Ott él még valahol Amerikában s tanítja a
yankeeket szolid üzletekre.

A szép asszony Atalanta szép leányával a legczifrább két halott. Mikor
egy életet elkoptatnak, azt eltemetik, hozzá kezdenek a másikhoz, más
név alatt. A hol rájuk ismer valaki, ott mindjárt meghalnak s mennek
máshová ujra föltámadni. Ki tudja: hányszor lesznek eltemetve.

Ellenkező halálnemet választott Koczur barátunk. Ő csak a hazáért hal
meg, minden három évben egyszer. A választások alatt kortesvezér: ez az
életmódja. Az egyik turnusban meghal mint kormánypárti, föltámad mint
ellenzéki, a másikban megint a másik hemisphæriumon mulik ki a hazáért,
s az ellenlábasok között támad föl. Ez viszi legtöbbre.

Halva jár-kel a fényes napvilágon a felföld kis királya, az egykor oly
hatalmas Temetvényi gróf. Nagy baj, hogy tovább tartott az élet, mint az
életjáradék. A nagy consortium megbukásával az ő szerződését is elvitte
az árviz. Most az ősei arczképeinek az árából él, a kik a pozsonyi
csendes házból küldözik neki végadományaikat. A halottak a halottnak.

Ott van bezárkózva egyedül a legszomorubb halott, a ki soha embert, élő
állatot, szabad eget, zöld növényt nem lát maga körül, a ki hirlapot,
levelet el nem olvas.

Csak azt számlálgatja, hogy mennyire megszaporodott már a pénze? Mire
gyüjti azt? Minek az neki? Az élő halottnak álmai vannak, a miket
következetesen sző, fon odább. Azt mondja az álma, hogy egy másik élő
halottnak van egy fia, a kit pártul fogott az az ember, a ki az egyedüli
élő rá nézve ezen a világon. Amaz ember ennek a fiunak fogja hagyni
örökségbe a lelkét, jellemét, tudományát – és a szegénységét. – Annak az
embernek van egy leánya is. Talán szép, talán nem az: de bizonyosan jó.

A két gyermek szeretni fogja egymást. Sok szenvedés lesz annak a vége.
Minden csapás utoléri őket. Mert a sors üldöző keze azokat keresi fel, a
kik nagyon szeretnek és nagyon jók. Hadd szenvedjenek! Az a tisztitó
tűz. Abban tanulják meg egymást még jobban szeretni. A boldogság
támasztja fel az emberek szivében a kevélység, a hűtelenség ördögeit. A
nyomor neveli a hű nőket, a jó családapákat. Hadd küzdjenek, hadd
nyomorogjanak, a míg fiatalok. Az ifjuságnak adatott a szeretet, s az
mindent kipótol. Majd ha aztán meg lesznek edzve vihartól, szenvedéstől:
akkor had tudják meg egy gyászjelentésből, hogy élt valahol a föld
kőfalai között egy ismeretlen lény, a ki csak azon gondolkozott, hogy
napról-napra az ő számukra szaporítson kincseket. Akkor aztán éljék
világukat!… Hanem odáig még nagy idő van! Mert a halottak sokáig élnek.

Még annyi gondja sincs a döblingi palota halottjának. Az atyai legátum
jótékony intézkedése folytán neki külön kriptája van, mindennap megkapja
mindazt, a mi egy halottnak egészségére válik. Itt nem üldözi senki, s
lehet kedve szerint bolond, senkisem szólja meg érte: a bolondok háza
ez. Étvágya kitünő. Könyveket is olvas, a miben sajátszerű methodust
követ: a mint egy lapot elolvasott azt kiszakítja a könyvből, mire
végigolvasta, csak a táblája maradt.

A hold szarvának az utolsó fényszikrája is letünt a láthatár alá.
Halottak országa ez már! Halottaké, kik nem a föltámadásra várnak, hanem
arra, hogy még egyszer valamikor igazán meghalhassanak.



TARTALOM.

II. KÖTET.

MÁSODIK RÉSZ: A MA.

  Kívül a világon  3
  A kis báró és a kis baronesz  7
  A báró papa  45
  Az üldözött őz  86
  Egy párbeszéd, a minek az elejét nem hallottuk  110
  Rablázadás  122
  A drága barátom  156
  Hány perczig állja ki a víz alatt  169
  Hátha két halott összekerül  218
  A hold szarvának utolsó fénypontja  245
  Exodus  264


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

124 |pol!tikai vétségért |politikai vétségért

136 |tartotta lekét |tartotta lelkét

227 |És megis |És mégis

232 |tövények szerint |törvények szerint

235 |nincs rájo |nincs rájok

236 |ajánlatát megújítaní |ajánlatát megújítani]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "A kik kétszer halnak meg (2. rész) - Regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.