Title: Föld felett és viz alatt; A véres kenyér; A szegénység utja
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Föld felett és viz alatt; A véres kenyér; A szegénység utja" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

L. KÖTET

FÖLD FELETT ÉS VIZ ALATT * A VÉRES KENYÉR

A SZEGÉNYSÉG UTJA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

FÖLD FELETT ÉS VIZ ALATT

REGÉNYKÉK

A VÉRES KENYÉR

EGY IFJU HŐS NAPLÓJA

A SZEGÉNYSÉG UTJA

IRTA

JÓKAI MÓR

PFEIFER FERDINÁND TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896



PÁRBAJ ISTENNEL.

(Regényes korrajz.)

Egy naplemenet a sivatagban. Köröskörül, a merre szem ellát, kopár,
egyhangú rónaság terül. A mezőkön három növény uralkodik, a miknek neve
népnyelven «kutyatej», «ördögszekér» és «királygyertya». (Euphorbia,
eringium, verbascum.)

Az első azt bizonyítja, hogy ez a darab föld úgy táplálja a fiait,
mintha kutyákat dajkálna; a második az ördög számára foglalja azt le, a
harmadik, a királygyertya, tán onnan vette nevezetét, hogy a hol ezek az
embermagas, sárga virággal rakott, lángoló növények megjelennek, ott egy
gazdag talajú föld terül, de a melyet sok év óta nem míveltek s ebből a
királyokra világít valami!

Az útakat felverte a lapú, szekérnyom nem látszik azokon; útmelletti
épületeknek csak düledezett falai rémledeznek üres ablakaikkal s a magas
burjánból elhullott állatok csontjai fehérlenek elő.

A dombokat megszakgatta a szél s köröskörül finom fehér homokkal szórja
be a vidéket, mely a meglepett fűvet elöli, a fát, cserjét tetejéig
eltemeti s halad mindaddig, míg a mocsár szélére talál, s ott új
küzdelemre kezd a posványnyal, mely egyre odább terjeszti bűzös
növényzetét. Ketten foglalnak a földből: szeles időben a homok, nedves
időben a mocsár.

A halaványsárga, sápkóros égről sugártalanul hanyatlik alá a nap, egy
fényevesztett gömb. Az egész égen semmi felhő. Csupán a keleti
láthatáron látszik valami csoda, de az sem felhő; valami egyéb: egy
óriási «S» betü alakja, éles fekete körrajzzal, mit az alkonyfény meg
nem aranyoz; ez a légben libegő tömeg egyre változtatja alakját, a mint
közelebb jön, és egyre nagyobb lesz; majd egy görög Σ zegzugát veszi
fel, majd átidomul óriás kigyóvá; ismét összetömörödik teknönczalakká,
meg kinyúlik s farkat és szárnyakat ereszt, mint a rémmesék sárkánya.

Körül a láthatáron egy torony sem látszik, csak nagy messze sötétlik
valami erdőfolt, annak a közepéből világít elő egy kicsiny fehér ház. E
fehér ház irányában törtet, a gaztól, burjántól felvert pusztán
keresztül egy szétszórt lovascsapat, egymás nyomában ügetve. Marczona,
elzüllött alakok; öltözetük a világ minden nemzetének zsibvásárán
szedett-vedett gúnya, wallon bivalybőr pánczélok, molyette prémes
kaczagányok, tatár gubák, pánczélingek, bársonymenték kikopott
könyökkel, leszakadozott aranyzsinórral, török salavárik sarkantyus
csizmákba húzva, ostromsisakok és medvebőr csákók. A fegyverzet is
olyan. Pisztoly és lánczos buzogány, görbe kard és pánczéltörő háromélű
tőr; görbe csákány és hosszú kelevéz. S az arczok is ezen muzeumból
valók. Öreg, kordován-barna pofák, finn-esth vonások, hosszú elhanyagolt
bajuszszal, tüskeborostás állal; ősz, bozontos szemöldök alul villogó,
sötét szemek s csimbókokba kötözött vastag hajfürtök; rövidre nyirt
fejek, nagyfogú széles szájakkal; szegletes pofák bozontos hajzattal,
villogó tatárszemekkel; hosszúra nyúlt indopelasgo-german arcztypusok;
kulacsalakú kurdkoponyák. Egy ethnographiai kiállitás, minőt
vándorkaravánok mutatnak be Bochara és Samarkánd között.

Ez a kép pedig nem Bochara vidékéről való, hanem a Tisza és Duna közti
tájnak képe a mult század első feléből, a midőn dicsően uralkodott Mária
Terézia királynénk országlása javában kezdődött.

El volt pusztítva ez a vidék végkép. Félszázados külháború, belvillongás
tarolta így le; az ország népe egymást rontotta kölcsönben: a császár
híveit elnevezték labanczoknak, a magyar fejedelemmel tartókat
kuruczoknak; a kuruczok felégették a labanczokat, a labanczok a
kuruczokat; azután rájuk rohantak a ráczok, azok leégették mindakettőt;
utoljára nekifordultak a császáriak s elpusztították mind a hármat; a
kuruczot kiverték Törökországba, a ráczot elriasztották Oroszországba, a
labanczot pedig szétterelték a világ minden részébe. Így aztán maradt is
nem is, a ki szántsa a földet, s egész határok úgy terültek vetetlen,
gazdátlan, emberlaktalan.

«Ezt» világítják meg a királygyertya virágkórói.

Az a vándor karaván pedig, mely a pusztán végig baktat, egyike a
szárnyára eresztett labanczcsapatoknak, kiket a győztesen kifáradt fél
lerázott magáról.

Azok most aztán a maguk rovására rabolnak. Hát mit tegyenek egyebet?
Dolgozni nincs mit, nincs kinek, nem is jó szokás; hadakozni pedig nincs
sehol. Csak az az egy baj, hogy rabolni sem igen van már kitől. Elmultak
a jó idők, a mikor a kurucz kétszer nyiratta meg a fejét labanczczá, s
kétszer változott vissza kurucznak, hogy a tokaji híres két hordót, a
summus pontifexet s a gloria maximát egymás kezéről elüsse. Üres már a
summus pontifex is, a gloria maxima is.

Abban a messziről fehérlő házban lakik Isaszeghy Gábor nemes úr; annak
még talán érdemes lesz egy látogatást adni késő este.

Az ugyan maga is labanczvezér volt, talán épen ennek a kóbor csapatnak a
hadnagya; de hát mit árt az? A farkasok egymást is megeszik. «Te úr
vagy, mi szegény legények vagyunk. Te magad vagy, mi sokan vagyunk. Te
kövér vagy, mi éhesek vagyunk.» Ez a törvény.

Hanem elébb még, mielőtt az erdei lakhoz elérnének, meg kell küzdeni
azzal az égi csodával, mely sebesen közeledik odafenn. Már a fél eget
elfogta, s most olyan az alakja, mint az óriási Roch madáré, két szárnya
a láthatár két szélét éri. Fekete, világíttatlan tömeg, mely sugárt nem
fogad be. Most a földre kezd leszállni, hömpölyögve mint valami fekete
láva, mint egy füstgomoly, melynek élete van. És közeledtében oly
siketítő zúgást hallat, mintha egy tenger forró zsír süstörögne, mintha
milliomszor milliom kereplő szólna odafenn.

Egy sáskafelleg száll alá.

Mert az egyptomi csapások nem járnak egyedül. A sáska is megérkezett. Az
a mesebeli pánczélos rovar, melynek hártyaszárnyaira zsidó betükkel,
vagy chaldæaiakkal (a kik értik, jobban tudják) ez van irva: «küldtek,
jöttem; elátkozott föld porából lettem».

Nehány percz mulva aztán nincs nap az égen, nincs fény a földön,
pokolbeli sötétség támad; felhőszakadása hűvelyk nagyságú fekete repülő
rovaroknak omlik keresztülverhetlen tömegben a földre alá; egy mesés
szörnyeteg, melynek minden atomja külön él és együtt támad. A síkon
lepett lovasok csuhával, kalappal verik el magukról a rájuk szakadó
ördögi zuhatagot; hasztalan küzdelem, az még sűrűbben omlik;
belekapaszkodik hajaik csimbókjába, lovaik sörényébe; a paripák
bőszülten ficzánkolnak; a lovasnak dolgot ád nyeregben maradni; a
sáskatábor még sűrűbben omlik: egész tömegekben zúdul fejükre; a ló
nyerít, a lovas káromkodik; a szédítő tengerzúgásban nem hallatszik se
lónyerítés, se istenkáromlás. A mének vágtatnak ösztönszerüleg előre a
szurokfekete sötétségben; a lovagok csak szemeiket védik már; belebuknak
mély árkokba, tüskebozót közé keverednek, posványba vergődnek, nyeregből
lemaradnak; míg végre egy hosszú órai küzdelem után kijutnak a
földreszállt sáskafelhő közül s ismét meglátják az alkonyeget.

De alig találnak egymásra. Ez az átkozott küzdelem a pokol szárnyas
férgeivel, a hány volt, annyifelé zavarta őket széjjel. Összepofozva
undok bogaraktól, megtépve tövistől, megúszva mocsárban, tehetetlenül
csak egy ütést is visszaadni annak az ellenségnek, a ki őket verte,
körmölte, riasztá, meggyalázta; így találkoznak össze egyesével;
pogánynyá tette őket a düh s jaj a legelsőnek, a kinek házánál e düh
izzadságát letörlik homlokukról.

* * *

A magányos erdei lak az országút felé volt fordulva; azt az útat is
belepte a perje. Téglakerítése volt, rostély mintára rakva, az is
düledezett. Kapuja kifordult sarkából, nagy tágas udvara puszta, ott
sincs mit elzárni kapuval, kerítéssel.

A ház eleje boltozatos tornáczon kezdődik, melynek boltiveit vasrudak
tartják össze. Azokat a vasrudakat szép sárga kukoriczafonatokkal
szokták boldog időkben feldiszíteni. Most üresek azok.

A ház ajtaja sincs csukva; a kilincs épen nem záródik; egész
akadálytalanul be lehet jutni a pitvaron keresztül a háziúr szobájába.

Ott sincs mit látni; ócska szekrények, miken nincsen závár, rozzant
székek, miknek vagy fél támlája, vagy egy lába hiányzik, és egy
tölgyfaasztal: ez az egész úri fényüzés.

Az alkonyég még bevilágít az ablakon, mikor a pusztai látogatók
betoppannak a nyitva talált ajtón. Elől a csimbókba kötött haju ősz
martalócz, a rongyos bársony mentében, mögötte a hórihorgas nyirottfejü
wallon, a kinek olyan nagy fogai vannak, hogy nem tudja a száját
összefogni miattuk, azután a többi.

A háziúr a tölgyfaasztal előtt ül s kezében egy szarvasnyelű késsel
falatozik. Vendégsége egy fogytán levő fekete kenyér, meg egy fatálban
fekete retek.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus! szól az ősz labancz, gúnyos
alázatossággal emelve le süvegét.

– Dicsérje a kinek tetszik, viszonz egykedvüen a gazda s fel sem áll
helyéről.

Szép, magas szál férfi, hősi idomokkal; arczvonásaiban gúny, dacz és
szenvedély vannak kifejezve csodálatos ellentétes vegyületben; szemöldei
hegyes szegletet képeznek halántékai felé; két szeme összekancsalít,
hogy a kire néz vele, mintegy csiptetőbe érzi szorítva magát, levont
szájszegletei gúnyról és világgyűlöletről tanuskodnak. Arczszine egy
perczben halavány, másikban égő piros, amint a belső láng kiüt rajta, s
amint az akarat elfojtja a lángot.

Mikor még belépni látja vendégeit, akkor lángol az arcza: szégyentől,
haragtól; mikor megszólítják, már akkor halavány. Van kedve tréfálni.

– Kell-e vendég, kegyelmes uram? szól sunyi ravasz alázatossággal a vén
labancz, csapzott bajuszát kétfelé törülve.

– Szivesen látlak, komám; szól a nemes úr, meg sem mozdulva székéről.
Tessék velem tartani. A vacsora kész.

– Micsoda az? szól a vén labancz, odasunnyogva az asztalhoz. Fekete
kenyér, fekete retek? Hát ilyennel él egy kegyelmes úr?

– Hát a mi van, komám. Ez is utolsó kenyér a háznál.

– Hogyan lehessen az?

– Könnyen lehet. A gulyát elhajtotta a rácz; a csürhével elmenekült a
kondás, a juhnyájjal a juhász; egyik sem került többet vissza. Azután
jött a sáska, az fölette az utolsó szalmaszálat is.

A nemes úr felállt, hogy ablakát kinyissa, s kimutasson az üres udvarra.

A vén labancz úgy tett, mint a ki könyeit törli és síránkozó hangon
kezdett el panaszkodni.

– Oh én kegyelmes jó uram! hát ilyen szomorú sorsra kellett neked
jutnod? S nagy részvétében odaborult a nemes úr nyakába, átölelve annak
vállait, míg egy másik szeretetteljes ribancz lábai elé borult, s az meg
térdeit ölelte át hűségesen.

Gábor úr későn vette észre a hadi fortélyt. A gyöngéd ölelkezésből az
lett, hogy mire ökleinek hasznát kezdte volna venni, már lefogták, kezét
lábát megkötözték s azután lenyomták a karszékbe.

Akkor aztán máskép kezdtek el vele beszélni.

– Hát te! Csalafinta! Igy akarsz te minket lúvá tenni? Látod messziről,
hogy jövünk, gondolod, hogy nem birsz bennünket kiverni, beeresztesz;
itt megrakod az asztalt komisz brugóval, retekkel s károgsz nekünk az
éhenhalásról. No megállj, majd csinálunk mi teneked mindjárt búcsut a
magadéból. Czimborák, törjetek fel pinczét, kamrát!

A ficzkók siettek teljesíteni a parancsot, s aztán rövid idő multán
azzal a szóval jöttek vissza, hogy a pinczében nincsen egyéb, mint dohos
hordók, a kamrában avas bödönök, meg éhen vesző legyek.

A labanczhad dühös volt e fölfedezésre.

– Hát azért loholtunk mi idáig, hogy itt éhen veszszünk?

– Egyetek meg engem, gúnyolódék a lekötött.

– Nincs egy kortyanat bor, nincs egy befaló harapás kenyér! dühönge az
ősz martalócz.

– Dehogy nincs. Ott az asztalon még egy darab.

– Micsoda? hisz ez nem kenyér, hanem korpapikhercs! záklyás vakarcs!
czudar katakönyöke!

S azzal felkapta a vén labancz a kenyérmaradékot az asztalról, földhöz
vágta s eltaposta a sarkával. (A manichæus még a kenyérnek is talált ki
csúfnevet.)

A lekötött még jobban nevetett rajta.

– Vicsogj, vicsogj! szólt a labancz. Majd most mindjárt hegyes vassal
csiklándalak meg, hogy jobban nyiharászsz! Azzal kihúzta övéből görbe
kését s annak a hegyét a lekötött férfi szeméhez közel vive,
fogcsikorgatva kérdezte: Hát a kincs hol van? Az a sok kincs?

A lekötött férfi most már nem nevetett. Arcza ismét visszanyerte
halaványságát.

– Kincs? Az van sok.

– Ide vele!

– Arany kell, vagy ezüstmarha?

– Mind a kettő.

– Hol van?

– Itt van az asztalom fiókjában, húzd ki.

Hárman is ugrottak egyszerre, hogy melyik markolhasson hamarább bele a
kihúzott fiókba? Aztán nagy morogva húzták vissza üres kezeiket.

Hiszen nincs itt semmi, csak egy redves papiros.

– Olvasd! szólt a lekötött.

A vén labancz nagyot csóvált a fején. Olvasni? Hiszen nem élünk most
Corvin Mátyás király idejében, a ki negyvenezer diák számára építtetett
akadémiát Budán s maga eljárt megnézni, hogy tanítanak a falusi
iskolákban? s dupla itczével dekorálta a czinkotai mestert. Jó, ha a
püspök tud most olvasni!

– Ki tud írást? Ki érti közületek az ákombákot?

A bivalybőr pánczélos labancz értett hozzá. Barátoknál nevelkedett.
Annak adták át az írást.

A széles száj még szélesebb lett, a míg azt magában olvasta; a nagy
fogak vigyorogni kezdtek. Mikor végig ment rajta, eldobta sisakját
fejéről, odarohant a lekötött férfihoz, egy percz alatt levágta kezéről
a köteléket, s a másik perczben elkezdte annak kezeit csókolni s térdre
esett előtte, aztán megint felszökött, idomtalan bakugrásokkal tánczolni
kezdett, az íratot feje fölött lebegtetve. Meg volt bolondulva.

Egy jó hátbavágás magához térítette.

– Mi van abban az írásban? beszélsz mindjárt!

– Mi van benne? Arany, ezüst van benne! A Dárius kincse van benne!
Bársonyruha végszámra, lakodalom hétszámra! Paradicsomi élet mind
halálig! Bor, a milyent papok isznak; minden napra szép leány! Tűz,
láng, vér csók, pénz, bor, harcz, tor! minden!

– Ez meggárgyult! Az esze tisztul!

– Hallgassatok most rám! szólt felmagasulva Isaszeghy Gábor, s leszórva
magáról szétszakgatott kötelékeit. A mit ez a bolondos fiú kiabál, az
mind benne van ebben a levélben, s az mind nektek van adva. S nem
lidérczhordta pénz az. Az egy hatalomlevél legdicsőbb királynénktól,
melyben meg vagyok bízva, hogy verjek össze egy lovascsapatot rögtön. A
háború kitört felséges urunk s a burkus és bajor potentátok között.
Nekünk pecsétes levél van adva, hogy a magunk eszére berontsunk ez
országokba, s míg a főseregek szemközt harczolnak, mi az ellenség
hátában annak városait megsarczoljuk! Vásik-e hozzá a fogatok?

A martalóczsereg most már örömrivalva rohant egykori hadnagyához,
felkapták őt vállaikra s kardjaikat kirántva esküvének, hogy mennek vele
a poklokra is.

– Oda ám: a paradicsomba! rajongott a nagyfogú labancz. Bajorország a
paradicsom! Én ismerem. Nem hiába mondják: «úgy élünk, mint az úr Isten
Bajorországban».

* * *

Három nap mulva a csatárdi kerek erdő megnépesült a mindenünnen
összetóduló lovas hadaktól. Fegyvert, lovat mindenki hozott magával.
Került már bográcsba való tulok is, csapra ütött bor is, ki tudja, kinek
a jóvoltából? A rablók vendégelték meg a gazdát; még lovat is ők
kerítettek alája.

S aztán neki a világnak, a merre a nap vezet.

Mikor a csatárdi erdő mellől fölkerekedett a kalandorcsapat s kiért a
kun pusztára, egy fekete tért látott maga előtt.

És a tér mozgott. Mintha a föld menne előre.

Egyszerre a fekete tér elkezdett emelkedni, s lassan, rémségesen
fölemelkedett a levegőbe. A sáskaraj volt az. Az ég sötét lett tőle,
mikor ezek a bibliai átok hirnökei, mint egy jelszóra, felkerekedtek a
földről.

Hanem azért csak fekete maradt utánuk a föld; nem volt azon egy fűszál
se többé; mezők burjánja, mocsarak nádja ki volt irtva. Megették azok a
kutyatejet is, megették az ördögszekeret is; csak a királygyertyát nem
ették meg a mezőn. Azok a sárga virágfáklyák világítanak egyedül a
pusztaságban.

És nehány nap mulva a jó bajorok is meglátták az égen azt a csodálatos
felhőt, mely majd egy nagy S betű alakjában jön, majd a görög Σ-t
utánozza, majd kigyó, majd sárkány, majd Roch madár…

Hát a mi még a felhő mögött jön!

* * *

És ugyanakkor az európai folyamok egyik északi rónáján egy másik szép és
sok szerelmet ismerő uralkodó hölgy gyüjté össze a maga kozákjait és
bashkirjait és osztotta nekik a hatalomlevelet, hogy áraszszák el a szép
brandenburgi Márka virányait.

Hanem mindez magasabb hadtani szempontokból történik, s nem illik
közönséges fakó halandókhoz, hogy ily fényes fejedelmi alakok tetteit
birálgassák.

A magasabb hadászat tudósai egészen helyeslik az eszmét, hogy miután
Frigyes király az osztrák fővezért, Daunt, Gottesbergnél csaknem
körülhatározva tartotta, igen jó ötlet volt a hátamögött egy vakmerő
hadcsapással Berlint, Potsdamot elfoglalni s azzal a királyt városai
védelmére kimozdítani helyéből.

Azonban ne várjon tőlem senki csataképeket.

Nem. Nem irok többet veres tintával.

Van egy kegyetlen istenség: Mexicóban «Vitzliputzlinak» hítták,
Európában: «tisztelt publicumnak»; a ki szomjazza a véráldozatot és
boszúban telhetetlen, a ki zúgolódik, ha ma csak négyszáz ember kiomlott
vérét látja folyni, «milyen kevés! tegnap ugyanannyi tizezerét itta a
föld!» a ki fogat csikorít a kétszázezer gyávára, a miért százezeret nem
áldozott fel a nagy Teocatli gúláján: a ki szomjan lesi, mikor omlik
egyik félmillió ember a másik félmillió fejére?

Nem! Én Vitzliputzli szomját el nem olthatom. A ki tengerrel itta a
vért, mit nyujtsak én annak embervért áldozatcsészéből?

Undorít már a hősköltemény. Egy múzsa, istenarczczal és sáros lábbal!

A szövetségesek terve sikerült. Tottleben, Tettenborn, Lascy elfoglalták
Berlint; a préda fölött egy kicsit összevesztek. A kozákok csak maguknak
raboltak s az egész berlini prédából csak kétszázezer tallért adtak
Lascynak. Ez minden népjog ellen volt, úgy-e bár? Szerencséje volt
Potsdamnak, hogy azt Eszterházy herczeg foglalta el; de még nagyobb
szerencséje Isaszeghynek, hogy nem Eszterházy alatt szolgált, mert a
magyar vezér megtiltott csapatainak minden rablást, s nem vitt el
Potsdamból egyebet, mint a királynak egy arczképét és egy fuvoláját
emlékül.

De jaj volt a királyné várának! Schönhausenbe Isaszeghy szabad csapatai
jutottak, s Lascy alatt az volt a tábori jelszó, hogy az ellenséget
rontani kötelesség.

A háború vadállattá teszi az embert. Elárulja, hogy mi lakik benne?
Milyen jól esik neki ledobhatni magáról terhes szerepét s bevallhatni
egész gyönyörrel: «medve vagyok!»

Az aztán mindegy, hogy micsoda nyelven beszélő medve? Vérmedve; ez a
műneve az olyan medvének a vadászoknál, mely egyszer emberhúst izlelt s
aztán mindig arra éhes.

Hanem a vérmedve nem annyira emberhúsra éhes, mint aranyra és ezüstre.

S a királyné várában nem találták az arany és ezüst kincseket, miknek
ott kellett lenni!

Feltörtek minden závárt, kibontottak minden gyanús falat; sehonnan sem
került elő a kincs. A várnagy pedig nem volt található sehol.

A királyné parkjában volt egy mesterséges tó, melyben béke idején arany,
ezüst halakat tartottak; annak a tónak a közepén állt egy kis
nyolczszegletű chinai pagoda. Gyanus épület.

Az egész tavon nem volt egy csónak: azt mind víz alá merítették.

Gyönge védelem a chinai pagodának.

Isaszeghy beleugratott lóháton a tóba, utána czimborái s átúsztattak a
pagodáig. Egy rúgás kinyitotta annak ajtaját, s aztán benne voltak.

Abban a pagodában volt elbujva a várnagy: Ritter von Brandt.

A várnagy eléjük jött a betörőknek. Arcza nem sok kifejezésre volt
képes; a bőr fényesen megfeszült rajta s kékes lilaszinű volt, mint
szokott azoké lenni, a kik valami nagy égésnél összeperzselődtek s aztán
új bőrük nőtt.

– Mi tetszik a vitéz uraknak?

– Hol vannak a királyi kincsek?

– Olyan helyen, a hova ember nem mehet.

– No hát én mehetek, mert én ördög vagyok; hol vannak?

– Azt Brandt meg nem mondja.

– Nem-e? Czimborák! Verjünk szegeket a körmei alá, akkor aztán majd
megmondja.

Az öreg várnagy kezeiről lerántották a keztyüket s akkor látták, hogy
annak nincsenek körmei.

– Tudjátok meg vitéz urak – mondá a várnagy, – hogy én egyszer már
megégtem a tűzben. A kastély kigyuladt s gyermekem benrekedt. Én
berohantam érte. Bepóláltam, felragadtam. Ruhám lángolt rajtam, bőröm
leégett rólam, kezeimről a körmök lepattogtak, de még sem hagytam el
magamat. Leányomat kiszabadítottam a tűzből. Próbáljátok meg, hogy ha
ezt a második bőrömet leégetitek rólam, engedelmesebb leszek-e, mint
mikor az első leégett?

– Tehát neked leányod van? szólt Isaszeghy. Akkor fogadom, hogy vallani
fogsz.

A pagoda benyílójában halk zokogás hallatszott. Isaszeghy belökte az
ajtót s belépett rajta.

A pagoda belsejében látott egy fiatal nőt térdepelni, kis fiát keblére
szorítva.

Ez volt a várnagy leánya, kinek férje Ziethen huszárjainál szolgált.

A fiatal hölgy szép volt és érdekes arczú.

A hadnagy odalépett hozzá s megfogta a kezét.

– Hol vannak a királyi kincsek?

A nő azt rebegé: «nem tudom».

A fiatal nő fülében egy pár becses fülönfüggő volt, gyémántba foglalt
fekete gyöngyök.

Isaszeghy megfogta az egyik függőt s ismételé a kérdést:

– Megmondja ön, hol vannak a királyi kincsek?

– Nem mondhatom meg! kiáltá a nő.

– Nem?

Abban a perczben durván leszakítá Isaszeghy a fekete gyöngyös függőt a
fiatal nő füléből, hogy annak a vér egyszerre végigcsordult a nyakán.

A fiatal hölgy, a mint a vért meglátta keblére omlani, úgy megrémült, a
legvégső bántalom félelme úgy kétségbeejté, hogy gyermekét hirtelen
eltaszítva magától, a pagoda nyitott ablakán át a tóba veté magát.
Hasztalan siettek utána, nem jött fel többet a víz szinére.

Az ősz várnagy átkozódva emelé fel összeégett kezeit Isaszeghy ellen.

– Légy átkozott élve és a pokolban; átkozott hetediziglen magad és
minden ivadékod, a miért leányomat megölted; s ha van nő, a kit
szeretsz, ha lesz gyermeked, a kit imádsz, azokban verjen meg az Isten!

A hadnagy nevetett az átkozódáson.

– Vén bolond! Ronthatod miattam a levegőt. Én nem félem az Istent, sem
az ördögöt. Nekem nincs senkim, a kit szeressek; s ha lesz valaha
asszony, a ki hozzám köti magát, esküszöm, hogy ezt a megátkozott függőt
fogja lakodalma napján viselni. Most ordíts, ha tetszik. Leányod mégis
elárulta, hol vannak a királyné kincsei. Itt vannak a tó fenekén.
Csapoljátok le a tavat!

Eltalálta. A mint a tavat lecsapolták, rátaláltak a négyszögű kőre, mely
a vermet lenyomtatta, hová a királyi kincsek voltak rejtve. A vén Brandt
leánya akkor is rá volt borulva e kőre s kezével annak vasgyürűjét
szorítá.

Azt mondják, hogy huszonnégy szekér telt meg a tó fenekéről felhordott
aranynyal-ezüsttel. Egy millióra ment a zsákmány, mit Isaszeghy e
kalandból előre küldött. Ez helyreütötte a népjogon ejtett csorbát,
melyet az oroszok egyoldalú sarczolása okozott Berlinben s némileg
enyhíté azon tény fölötti boszankodást, hogy a hitetlen lutheranus a
berlini sarczot olyan pénzben fizette ki, mely csak kívülről volt ezüst,
belül veres réz.

Két nap mulva aztán jött a hír, hogy Frigyes király egész seregével jön
Berlinnek, akkor hirtelen szedte a sátorfát kozák, labancz, s ki erre,
ki arra vágtatott ki Brandenburgból, leégetett falvakkal jelölve útját.
A zsákmányul ejtett millió jó helyen volt már.

Hanem még egy kis baj volt vele. Ahhoz a tömérdek zsákmányhoz igen sok
volt az osztályos atyafi. Az egész martalóczcsoport igényét tartotta
hozzá. Ezekkel jó volt szép szerével kiegyezni.

Legszebb kiegyezés volt az, hogy a torgaui ütközetben nekivitte őket
Gábor vezér a burkus ezredek tömkelegének, a hol azután csak az volt a
kérdés, hogy vagy egyedül menekül meg, vagy őt is leaprítják csapatjával
együtt. Az első történt meg. Lovas dandára összekeveredett a lüptitzi
halmok között Ziethen lovasaival, két tó és egy hegy között. Valóságos
oroszlánverem volt, melyben addig kellett harczolni, míg egyik fél
lefekszik. Az éjig tartó ádáz küzdelemből maga Isaszeghy csak csodamódra
menekült meg; lovával az egyik tóba beleugratott s azt keresztülúsztatta
szerencsésen. Onnan a tó másik partjáról nézte, hogy vágják össze
elhagyott czimboráit. Nehányan utána csinálták azt a boszorkányságot,
hogy a tavon átgázoljanak. A tó feneke hináros volt. Egyetlen egy jutott
el a tulsó partig: a hórihorgas wallon czimbora; ott annak a lovát is
elnyelte a szövevényes tófenék. Az ember ott eviczkélt sokáig, a mint
lábainál fogva a süppedék embergyilkos tündérei mindig lejebb húzták. Az
ember segélyért ordított hadnagyához. Egy odavetett kötőfékkel ki
lehetett volna szabadítani az ingoványból. Isaszeghy ott nézte, míg
túlcsapott a száján az iszap s elnyelte a dágvány. S azután
megnyugasztalva ment tovább. Az utolsó osztályos atyafi is kiegyezett;
mind halva volt már. A sarczolt milliom, az ezüst marhával rakott
társzekerek egyedüli birtokosa ő volt maga.

Milyen nagyon használt neki az átok! Pedig azt a függőt azzal a fekete
gyöngygyel mindig keblében viselte. És egy golyó sem érte, egy kard éle
sem fogott rajta. Visszatért győztesen, gazdagon, sebhetlenül.

A többi czimbora pedig ott maradt, a férgeknek, a hollóknak, a halaknak.
Csontjaikat megvette egy suvix-gyáros s készített belőlük a szász
tölténytartókra fénymázat.

*

A hosszú, hét évig tartott háborúnak vége lett; pihent mindenki babérain
és érdemrendein.

A leégett falvak fölépültek újra, az elhagyott puszták megnépesültek. A
Duna-Tisza közötti téren ismét gulyák, birkanyájak, ménesek legeltek, s
ha valaki elindult a Duna partjáról reggel és azután utazott szekéren
késő estig, s másnap reggeltől megint napestig, és megkérdezte az
útbaeső pásztoroktól: kinek ménesét, gulyáját, nyáját őrzik? két nap
mindig ugyanazt a feleletet hallotta:

– Gróf Isaszeghy Gábor úr ő kegyelmességeét!

Tehát grófi dynasta! egyik folyam partjától a másikig uralkodó földesur!

No a földhöz könnyen lehetett akkor jutni. Harmincz év óta nem voltak a
birtokviszonyok rendezve. A birtokosok egy része még a szabadságharcz
után kivándorolt; a ki akkor kiment mint szöghaju ifju, harmincz év
mulva, ha visszakerült, őszhajú vén ember volt; ugyan kereshette a
tanukat, a kik ugyanazonoságát bebizonyítsák, azután meg a káptalanokat,
a hol birtoklevelét őrzik, ha fel nem égette azokat is valami ellenség.
Soknak csak ivadéka került már vissza, a ki mesemondásképen hallja, hogy
ez a puszta, az a dominium hajdan az ő apjáé volt. Most más ül benne,
hatalmas úr, s pörlekedni nehéz. Neoacquistica volt a törvény neve, mely
az újraszerzést rendezé. A mellett az foglalhatott, a ki hatalmasabb
volt. Notátus rebellisek jószágait rövid kézzel elvette a fiscus, s
azokat a korona érdemteljes híveknek donatiózta, kik a háborúban magukat
kitüntették; messze földön letelepült másutt biró ivadékok potom árért
elvesztegették soha nem látott birtokaikat; tízezer holdas pusztát
elcseréltek egy selyemmel himzett nyestbundáért. S ha mégis akadt nyakas
ember, a ki nem akart tágítani a terjeszkedő dynasta útjából, azt annyi
boszantás, annyi üldözés érte; annak a vetéseit vadászatban letaposták,
pásztorait agyonverték, tanyáit felperzselték, perekkel elhalmozták,
megexequálták, katonatartással nyomorgatták, míg utoljára is kiszökött
ősei örökéből s ott hagyta birtokát a hatalmas főurnak, ki úgy lakott
csatárdi kastélyában roppant birtoka közepett, mint egy kis király.

A csatárdi kastély franczia építész remeke volt: faragott szobrokkal,
gömbölyű tornyokkal; czímerei, vaskerítése tűzben aranyozva; minden
ajtaja, butorzata remek faragvány, minden szőnyege selyem; boltozatai
kifestve és aranyozva, mint egy templom.

Nem várta már fekete kenyér és fekete retek a vendéget a háznál, hanem
mindig terített asztal s mindig telt pincze. Gyülhelye volt az a fél
ország víg czimboráinak, a hol meglehetős vad jelenetek folytak, mikben
az asszonyok nem valami dicsekedésre méltó szerepet játszának.

A kegyes királynő föltette magában, hogy e vad hőst meg fogja
szelidíteni. Eddig is elhalmozta már kegyeivel; ezredes lett, gróf és a
vitézi rend lovagja.

Isaszeghy Gábort felhivtak Bécsbe az udvarhoz; kapott excellentiás
czímet, zászlós úrrá tették. Még csak egy kellett neki: – hogy
megházasítsák.

De mikor annyira nem becsülte az asszonyfélét! Az olyan volt neki, mint
egy pohár. Ha kiittad, vágd a falhoz! Igaz czimbora nem kér ugyanabból a
pohárból kétszer inni, ugyanattól az asszonytól kétszer csókot.

De azért mégis lépen ragadt. A kegyes királynő nagy bűvésznő volt ebben
a tárgyban. Sok házasság szövődött akkor magyarok és németek között; a
rebellis oroszlánt megkötözték aranyfonállal, selyemhajszállal. A vasat
eltépte, a selyemhajszálnak megadta magát.

Volt a királynő udvaránál egy előkelő herczegkisasszony, ősnémet család
ivadéka, a Tyffenburg családból való, anyai ágon a Kaunitzokkal rokon:
Agatha herczegnő.

Classicus, szoborszerű szépség. Egy olyan fej, melynek alkotásakor a
teremtő arra gondolhatott, hogy művét nagyon műértő urak fogják
megbirálni, s ha valami hibát találnak benne, még vissza is utasítják.

Nem is hibázik belőle semmi, csak épen az élet. A herczegnő egy szép
halott, a ki a külvilággal együtt nem érez. Nem szeret, nem haragszik,
nem eped, nem unatkozik, csupán ragyog.

Ennél a ragyogásnál sok lepke elégette már szárnyait. Miért ne
bódulhatott volna el tőle még egy olyan «halálfej-sphynx» is, mint
Isaszeghy Gábor.

A királyné akarta, hogy egy pár legyen belőlük.

Isaszeghynek tetszett a szép hölgy, s tetszett a herczegi korona kettős
czímere fölé; Agatha herczegnő nem mondott sem igent, sem nemet. Se nem
örült, se nem sírt. A vőlegény nászajándékai sem deríték fel arczát,
gyémántok, gyöngyök nem vetettek rá sugárt, de még az sem vetett rá
árnyékot, midőn Gábor arra kérte, hogy az esküvőnél azt a fél függőt
tegye fel, melynek nincs meg a párja. Egy fekete gyöngy van benne.
Talizmán az. Megfogadta: azt viselte az esküvőn. Mikor az oltár előtt
álltak, (a királynő maga is jelen volt) egy betüt sem mondott el a
menyasszony az előtte felolvasott esketési mintából, pedig a primás
tartotta a szertartást az István-templomban, s mikor azt kérdezé tőle:
«szereted-e ezt a férfiut?» a királynének kellett a hallgató hölgy
helyett felelni: «szereted hát! hogyne szeretnéd?» s ő felsége maga
nyomta le vállánál fogva a térdeplőre a szép arát a vőlegény mellé,
mikor az áldást el kellett fogadni.

Hanem azért rendben volt minden; a házasság megköttetett; Isaszeghy
hazavitte szép menyasszonyát csatárdi kastélyába; a kitől ugyan azután
sem tudta meg holta napjáig egy szóval is, hogy szereti-e az őt, vagy
gyűlöli? De azért az sem volt baj; azért mégis csak elkövetkezett egy év
alatt az az idő, hogy a felséges királynőtől megtudakolja Isaszeghy
Gábor extrakurir által, megengedi-e ő felsége, hogy elsőszülött fiát
Józsefnek kereszteltesse?

A kegyes királynő nemcsak megengedte azt, sőt pompás keresztelői
ajándékot küldött az újszülöttnek, sajátkezüleg irva alá nevét az
üdvözlő levélnek.

Mikor aztán Agatha grófnő gyermekágyat feküdt, akkor odahivatta magához
férjét s annak nyaka köré fonva két szép alabástromfehér karját, azt
mondá neki:

– Már most megvallom, hogy szeretlek, üdvöm vagy, imádlak!

És azzal annyi csókot égetett arczára és ajkára, a mennyi elég volt egy
emberből angyalt s egy angyalból ismét ördögöt csinálni.

Mert Agatha herczegnő nem szerette férjét; gyülölte, utálta, és midőn
azt vallá neki, hogy szereti, midőn forrón kebléhez ölelte, midőn
összecsókolá: akkor a legkegyetlenebb boszút állta rajta, a minőre
asszonyi szív képes.

Agatha herczegnő tudta, hogy neki meg kell halni, menthetlenül, egy nap
alatt; s úgy akarta itt hagyni férjét, hogy ez kétségbeessék koporsója
mellett.

Isaszeghy a hetedik égbe emelkedett e hitvesi szerelemvallomás után.
Félistennek érzé magát, új élet kelt szivében. Abban a szívben, melyről
tagadta eddig azt is, hogy «szív».

És valami diadalt érzett kábult agyában; győzelmet emberi és
emberfölötti hatalmakon. Az átkozódóra gondolt: «látod, bolond! Én mégis
boldog vagyok!»

Kevély volt boldogságában napestig.

Este aztán tudatta vele az orvos, hogy legyen készen a legnagyobb
rosszra; a herczegnő meg fog halni.

Gábor meg akarta fojtani erre a szóra az orvost! azután meg lábaihoz
borult, úgy könyörgött neki, a térdeit ölelte, csókolta, hogy ne mondjon
ily rémületest; nem szabad annak megtörténni; Agatha nem halhat meg,
hisz csak épen most ölelte, csókolta az arczát.

Az orvos vállat vont; Istennél az irgalom. Ember nem segíthet itten.

Gábor átrohant nejéhez: már akkor a nő nem ismert rá, sem ő a nőre. Ez
ki volt kelve arczából; a halállal vívódott.

Gábornak nem volt ereje e nyögést hallani, e torzarczot nézni,
visszafutott előle fegyverszobájába s azt mondá cselédeinek, hogy a ki
azzal a szóval nyit be hozzá, hogy a herczegnő meghalt, azt agyonlövi.

Pedig a mit megigért, azt meg szokta tenni. A pisztoly ott feküdt az
asztalán mindig.

Másnap reggel mégis csak tudtára kellett adni valahogy a balhirt. De
senki sem vállalkozott rá.

Utoljára egy kályhafűtő czigány állt elő, hogy majd bemegy ő a kegyetlen
úr barlangjába s felkölti az izenettel.

Nem kellett azt költeni, mert egész éjjel nem aludt.

– Nos! mi hír? rivallt Gábor az ajtaján bekukkantó czigányra.

– A herczegnőtől jövök.

– Láttad őt?

– Én láttam őtet: de ő nem látott engem.

– Meghalt? ordítá a főúr.

– No csak lője magát főbe a kegyelmes úr, mondá győztes vigyorgással a
czigány, mert maga mondta ki ezt a szót.

A szép asszony bizony meghalt.

Most tudta aztán meg a keményszivű ember, micsoda kígyómarás az, mikor
egy férfinak egy nőhalottja van, a kit szeretett; a ki azt mondta neki:
«én szeretlek téged!»

Oh, amaz ősz ember mégis nagyon jól megátkozta őtet!

Most ütötte már ököllel a koponyáját, miért volt olyan esztelen, hogy
oda beereszszen egy kedves női arczot? hogy azután legyen minek fájnia
egész életében, hogy legyen egy gondolatja, mely fejét lehúzza a földre;
hogy legyen egy ördöge, a ki könyet kér inni!

De azért sem lesz! Azért sem fogja látni senki, hogy mi fáj odabelül!
Hadd égjen odabenn a pokol; de a szemek meg ne veresedjenek tőle!

Hiszen maradt még egy lény a halott után, a kire minden szerelmét
örökségül hagyta: a gyermek. Olyan szép, mint az anyja. Olyan nagy kék
szemei, olyan aranyszinű haja.

Mikor az anyát eltemették, Gábor úr az egész napot ott töltötte gyermeke
mellett. Annak is volt három dajkája, mint akármely princznek.

Az egyik dajka azt mondta róla, hogy olyan, mint egy kis angyal.

– Eh, mit angyal? zúgolódott az apa. Én nem akarok angyalokat nevelni a
mennyországnak. Az én fiam nem lesz angyal, lesz olyan vad betyár, mint
én voltam: szilaj, csapodár ficzkó. Ugy-e, te kis betyár?

És a gyermek nevetett rá. A kis betyár!

Hanem egy napon aztán a szoptatós dajka, a ki sérthetlen souverain
felség minden háznál, azt mondta a főúrnak, hogy a kis József grófból
mégis csak angyal lesz; torokbaja van; aligha magához nem veszi Isten!

– Mit? Isten? De nem adom neki! A fiamat? Nem adom! Megfogom a kezét,
mikor el akarja venni. Megölöm a halált magát, mikor érte jön!

Ez ugyan elég bolond beszéd volt; de még bolondabb volt az aztán, a mit
a gróf úr az orvosnak tartott, a kit odahivatott szobájába.

– A fiam halálos beteg; mondá neki indulattól rekedt hangon. Itt van az
asztalon egy szekrény tele aranynyal, s itt van mellette egy pisztoly,
tele ólommal. Ha meggyógyítja ön a fiamat, ez az arany mind az öné; ha
meghalatja őt, akkor ön is utána megy.

Az orvos szeretett volna a feltételek elől elfutni, de nem eresztették;
úgy őrizték, mint egy rabot. Éjjel-nappal nem volt nyugta.

Az apának sem. Éjjel-nappal járt végtől-végig nagy visszhangzó
termeiben; ha leült, ha lefeküdt, nem tudott nyugton maradni. Oh, az az
ősz ember nagyon jól megátkozta őtet! Most tudta már, micsoda fulánk az
a szívben, mikor valakinek egy kedves gyermeke haldoklik!

Nem kellett volna neki azt a féltő kincset megszerezni!

A harmadik nap éjszakáján az mondta neki az orvos, és az is halvány volt
és fogai vaczogtak, hogy uralkodjék indulatain; a gyermek betegsége most
érte el válságát; lehet, hogy egy óra alatt meghal.

Gábor az Istent kezdte el káromolni.

– Oh uram, inkább imádkoznék ön hozzá, rebegé az orvos.

– Imádkozni? Oh igen! ordítá a főúr s pisztolyaiért rohant
fegyvertárához. Az orvos elszaladt és magára zárta az ajtót.

Gábor pedig lekapott két pisztolyt a fogasról s hajadon fővel,
félöltözötten kirohant a házból, ki a parkba. Cselédei utána.

Künn rémséges vihar volt ezen az éjszakán; a villám czikázva csapkodott
le a közel erdőben; a villanásoknál a szakgatott felhők úgy fénylettek,
mintha földöntúli rémek arczai meredeznének egymásra.

– Isten! Isten! ordítá az apa az erdő közepett. Hol vagy hát Isten? Ha
küzdeni akarsz, jer, küzdj hát én velem; ne egy nyomorult gyermekkel! Én
férfi vagyok! Szemedbe nézek. Daczolok. Én vétettem. Üss meg engem!

Az égen keresztbe czikáztak a villámok, mintha intenének:

«Hallgass, féreg!»

– Ide üss! Ide vágj! Csapj le rám, a hogy én felcsapok te rád!

S azzal az egyik pisztolyát égnek szegezve, oda lőtt, a hol a felhők
megnyilnak.

Abban a perczben abból a felhőnyilásból egy vakító tűzsugár csapott alá
s földrengető dördüléssel vágta széjjel azt a hársfát, mely a dühöngő
feje fölött terjeszté ki ágait.

Cselédei borzadva hullottak térdre s eltakarták szemeiket, bedugták
füleiket. Ő pedig az égő fa tűzvilágánál még egy lépést tett előre s
szétkuszált fürteit megrázva, daczos arczát az égnek emelte,
istenkáromló kaczajjal.

– Hahaha! Ez nem talált. No még egyszer!

S azzal visszalőtt az égbe.

És akkor mellére ütött öklével.

– Ide lőjj! – Ide sujts! – Engem találj! – Ha úr vagy; – ha Isten vagy.

A zivatar pedig egyet sem villámlott többet; elhallgatott, elcsendesült,
megszünt a zápor, megszünt a szél; a fák sem zúgtak, mély ünnepi csend
lett.

Az ádáz dühöngő visszatámolygott kastélyába; senki sem merte követni; a
mint lépcsője karfáira támaszkodva felfelé ment, az orvost szemközt
találta.

Az orvos arcza tündöklött az örömtől.

– Uram! Hála az égnek! A betegség jobbra fordult; önnek a fia megélt.

– Hah! kiálta fel az őrjöngő apa. – Én győztem!

*

A fiú csakugyan megélt; felnőtt ember lett belőle.

Olyan ember lett belőle, a milyennek az apja kivánta, a milyennek az
apja nevelte: szilaj, csapodár, féktelen, vakmerő.

Így tetszett az apának. «Van benne vér!»

Hadd tombolja ki magát! Bolondságokat követ el? Az illik a fiatalságnak.
Pazarolja a pénzt? Van neki miből. Nem hajol senkinek? Épen mint az
apja. Csélcsap szerelmes? Hadd élje világát.

Huszonnégy éves korában már híre volt az ifjunak Bécstől Brassóig. Az
apa örült annak.

Szép, finomarczú ifjoncz volt, mikor a huszonnegyedik évét betöltötte.
Születése napján odahivatta őt magához az apja.

– Fiam. Nagykorú vagy. Én azt hiszem, hogy meg kellene már házasodnod.

– Én is.

– A Lobkovicz grófnak van egy igen szép leánya.

– Tudom.

– Én azt szántam neked nőül.

– Jól van.

Gábor azt hitte, hogy igen engedelmes fiura talált.

– Most csak egy dologra kérlek. Bolondság tőlem, de fogadásom tartja.
Van egy félfüggő családi kincstárunkban, a minek talizmánja van.
Történetét csak én tudom, s meg sem gyónom. Mikor az anyáddal
megesküdtem, arra kértem, hogy ezt a függőt tegye fel. És én igen
boldogul éltem vele míg élt, s boldog voltam te benned, a hogy ő
meghalt. Most arra kérlek, add te is leendő menyemnek ezt a családi
talizmánt.

– Jó lesz.

Az ifjú átvette a félfüggőt.

Aztán meghatározták a napot, melyen József gróf haza fogja hozni
menyasszonyát. Gábor gróf nem mehet vele, mert köszvénye nem ereszti; de
fogadni készül őt fejedelmi pompával.

József gróf hagyott minden előkészületet megtörténni.

A kitüzött napon, mikor már össze volt gyülve az ünnepi násznép, az öreg
gróf leviteté magát zsöllyeszékében egész a tornáczig, hogy ott fogadja
menyét, mikor az a hatlovas hintó a márvány lépcsőkig előjár.

S akkor abból az aranyos hintóból elébb kilépett az ifju gróf és utána
egy szép, ragyogó szemű, piros ajkú, halavány – czigánynő, mind a két
karján egy-egy kis gyermekkel. Bizonyosan ikrek.

– Ime: nőm… szólt József gróf, atyja elé vezetve a két gyermek anyját.

– Mi ez? hörgé az öreg s köszvényes lábára akart ugrani, de visszaesett
székébe.

József gróf szótlanul mutatott a nő fülében levő félfüggőre.

– Te ezt vetted el? riadt rá az apa elmeredt szemekkel.

– Két gyermekem anyját! felelt József gróf daczosan.

– Pandúrok! ordítá, egész arczában lángolva a dühtől az öreg főúr,
ragadjátok meg ezt a boszorkányt és porontyait, kössetek követ a
nyakukba s dobjátok őket a halastóba!

– Atyám! e nő, e gyermekek az enyimek.

– A kutyámé! vessétek őket a tóba!

A pandúrok tudták, hogy ennek engedelmeskedni kell, s odarohantak a
nőhöz; ki gyermekei lábát, ki hosszú haját ragadta meg.

E pillanatban fölébredt az a vér a sápadt fiuban, mely haragjában belelő
az égbe: apja vére.

Kiszakítá az egyik pandúr övéből a pisztolyt. Egy dördülés hangzott s az
apa véresen bukott előre karszékéből.

Ah! Az Isten pisztolylyal is tud lőni!

E szörnytett első borzadálya alatt minden ember futott szerteszéjjel.
Lakodalmas nép, pandúrok, a nő gyermekeivel: futott, ki merre látott. Az
apagyilkos bemenekült a kastélyba.

Az apa halálra volt találva. De még három napig kellett élnie, hogy
lássa mindazt, a mi ezután következik.

Látnia kellett, hogy érkeznek meg a vármegye fegyveres pandúrjai a
gyilkost keresni; hogy találnak rá a kastély egyik fülkéjében. A fiu
dühödten védi magát. Akkor ott szemeláttára leteperik, megkötözik,
arczát összeverik, békót vernek kezére-lábára; úgy csörömpöl a láncz,
mikor hajánál fogva végighurczolják a folyosó márványán; úgy hangzik a
jajszava sokáig! Annak a fiunak, a kiért párbajra hívta az Istent; a kit
szemefényének tartott, a kit úgy szeretett; – a ki őt megölte. És a
kinek fejét már most utána fogják gördíteni. Azt a szép szőke fejet,
mely úgy hasonlít az anyjáéhoz, mely háromféle korban lefestve mosolyog
rá halószobája aranyrámáiból; mint csecsemő, mint gyermek, mint ifjú. És
most még egyszer fogják őt lefesteni, mint elitéltet a siralomházban.

És még ez sem volt elég a halálra.

Még azt is látnia kellett, a mint harmadnapon az országos gyámság
bevezette kastélyába fiának leendő özvegyét és annak gyermekeit, mint e
kastélynak, e birtoknak örökös urait. A törvény nőnek ismerte őt el, s a
törvény özvegygyé fogja őt csinálni.

És mikor az a szép, barna arczú nő megállt halálos ágya előtt, hosszú
selyem uszályát maga után vonva, két gyermekét két karján emelve s aztán
könnyelmüen megrázta fülében azt a félfüggőt s gúnyosan odamosolygott a
szeme közé: – attól aztán meghalt.

Fél év mulva utána gördíték fia szép szőke fejét.

… Az Isten karddal is tud vágni!

*

De ne prédikáljunk mysticismust olyan felvilágosult században, mint a
mostani (!) Az Isten nem emberi alak, ki idegekkel érez, haragot
félretesz, boszút áll, megtorol, büszkeségének áldozatot követel. Ilyen
Istent mi nem hiszünk. De az az Isten, a kit mi hiszünk, az az örök
rend! A ki az ellen fellázad, a természet atomjait, a világalkotó
elemeket hívja fel küzdelemre. Az csatára hívja föl a telet és nyarat, a
vér melegét és a számok csalhatatlanságát, a vegytan alkotó hatalmát, a
közvéleményt, a historiát, a logicát, az egész emberiséget és mindent, a
mi legyőzhetetlen; a miben istenerő lakik!

Még nem volt vége az Istennel kezdett párbajnak. Egy egész század látta
azt folytatva: százféle változatain keresztül a balsorsnak, az
őrjöngésnek, a leleményességben kifogyhatatlan párharczát szenvedélynek
és bolondságnak minden ellen, a mi nyugalom, a mi béke, a mi szeretet, a
mi társadalmi rend, a mi törvény: szívbe vagy pergamenre irva.

Az okokban, a vérvegyületben volt a lánczolat.

Vannak családok, a mikben hagyományos az öngyilkolás. A szinésznek a
fiát akármivé nevelik: katonának, hivatalnoknak, utóbb csak visszakerül
a színpadra. Hát még a hol oly szerencsétlen csillagképletek
találkoznak, mint egy ikertestvér pár, kiknek nagyanyjuk gyülölte
nagyapjukat minden ölelésben, kiket szülőgyilkos apának vére keresztelt
meg, s kik a maguk szomorú eredetéhez még egy kóbor hindu vérlángját is
örökölték.

Apjuk, nagyapjuk daczos, erőszakos emberek voltak; de nem volt
egyenrangú ellenfelük. Most ők találtak magukhoz méltó ellenséget.
Egymást.

A két viszályos testvér aztán két ellenséges családot alapított. És a
hány tagja volt a családnak, annyi ellenfele volt egymásnak.

Verseny volt az, olympi pályázat az egymás megrontásának művészetében. A
ki legrosszabbat tudott kigondolni, az remekelt. S különös balvégzetük
volt a töltött fegyver. Minden haraglobbanásra pisztolyhoz, puskához
nyultak, lőttek egymásra, cselédeikre, tisztviselőikre; olyan könnyen
állt az náluk, mint másnál a haragos szó, s mindeniknek életében ott
kisértett azon visszahívhatatlan golyó, mit ősapjuk az égbe lőtt.

S e küzdelemben szétmállott a fejedelmi nagy birtok.

A negyedik ivadékra már nem maradt más, mint a csatárdi pompás kastély.
Az is csak azért maradt meg, mert nem akadt vevője. Csak úrnak való az.

Két unokatestvér szorult össze benne. Egyik az emeletet foglalta el, a
másik a földszintet. Aztán az, a melyik az emeleten lakott, csatornát
vágatott a földszint boltozatába, s az öcscsét kiöntözte belőle
moslékkal, mint az ürgét; a földszint lakó pedig kéményt töretett fel az
emeletbe s kifüstölte a bátyját, mint a rókát.

Vagy pedig összementek kártyázni s egyik nap az öcs vesztette el a
kastélyhoz való jussát s a rajta levő testi ruháját, s akkor a bátyja
kergette ki az utczára mezítláb; másnap az öcs megint pénzt kerített, s
akkor meg ő nyerte el bátyja fölött a kastélyt s ő kergette azt ki egy
ingben a hóra.

Balsorsuk lassankint fölvette a comicum gyászát. Mikor már nem féltek
tőlük, mikor már nem haragudott rájuk senki, akkor elkezdtek rajtuk
mosolyogni.

Ez a legnagyobb csapása a sorsnak!

És soha a családban leány nem született, a kinek adománya szeretni,
békülni, expiálni; mindig csak férfi, mindig csak gyülölő, veszekedő,
romboló társ… ötödíziglen.

*

A rónának más képe van most már a Duna és a Tisza között. Nem legel már
gulya, ménes a szabad határban; szántva, mívelve van minden. Egy
gyönyörű mozaik, világosabb, sötétebb zöld táblákkal kirakva, mik közt
rózsaszin koczkák, sárga négyszögek tarkállanak, itt-ott piros folt,
lilaszin szegély, dohány, repcze, olajnövények vetéstáblái; vasutak
keresztezik rajta egymást; gazdasági tanyák vannak térein elszórva,
gyümölcsös kertek zöld rámáiban, népes falvakat, városokat kötnek össze
kereskedelmi utak, makadam, klinker-építmények. S a gazdag vetések
közepett roppant gyárak füstölgő kéményei, ezek az óriásai az ujabbkori
mythologiának, mikben az új teremtés demiurgusai laknak.

Más küzdelem folyik ott most német és magyar között: az ipar küzdelme;
olyan harcz, melyben a győzelem két részre oszlik; a hol a hódító maga a
legnagyobb nyereség.

Sok őskori illusiónak vége. A lovagvárak tisztes romokká váltak, a
nemesi czímerekkel nem dicsekszik senki, a jobbágy szabad lett, a
szabadalmak megszüntek; a kolostorok elpusztultak, helyettük iskolák
épültek; a folyamokon gőzösök rajzanak; az ősi gazdálkodásnak vége: gép
szánt, gép arat, csépel szerteszéjjel; vad ménes, vad gulya akolba
szorult; vad czimboraság helyén számító consortiumok. A ki megállt: azt
az idő kereke eltaposta.

A csatárdi kastély is dobszó alá került; a legutolsó két rokon csakugyan
kirántotta azt egymás alól, még a század első felében. Most abból is
gyár lett. Egy sileziai gazdag iparos vette meg, Siebelmann; annak a fia
van most benne. A vár tornyát, mely semmi czélra nem szolgált már
(hajdan a czímeres zászló lobogott rajta), rég lebontották, s annak a
tégláiból építették fel a magas kéményt.

A vártorony helyén kémény! s a várlak helyén czukorfőző! A czímerpaizs
helyén czégtábla s az úri park előtt vasút! Hajdan «Tilalmas»-nak
hítták!

Pedig ha az az úri park ott nem volna, még jobb volna. A csatárdi gyár
birtokosa egyenesen juthatna gyárától a vasúti állomásig, míg így a
közbeeső erdő miatt fél napi járót kell kerülnie mellékutakon, hogy
szállítmányait az indóházig vihesse.

A gyár birtokosa, ki a körülfekvő uradalmat is megvette, ennek az
erdőnek is megadta volna az árát; de a tulajdonos azt felelte rá, hogy
az hitbizomány, nem eladható. Azután csak azt akarta kieszközölni, hogy
engedjen egy utat vágatni a parkján keresztül a vasútig. A birtokos azt
is megtagadta. A hitbizományból egy fa sem vágható ki.

Ez a tulajdonos Isaszeghy Tiborcz, az utolsó élő férfitagja a hatalmas
családnak. Most egyedüli birtoka ez az ősi erdő, abból sem ad egy szál
fát sem, és lakása az a fehér ház, melyben ősapja Gábor labanczait
fekete kenyérrel vendégelte meg. Ő még annyi vendéget sem fogad. Nem jár
hozzá senki. A szerencsétlenségnek nincsenek ismerősei. Mit csinál? mit
fundál? hogy él ott az erdő közepén? azt senki sem tudja. Az egész
erdeje körül van véve palánkkal, s minden bejárat előtt ott áll a
tilalomfa e fölirással: «tilalmas a vadászat!»

Pedig hát vadászni nagy gyönyörűség; szenvedélyes vadászok messze földre
elcsévelegnek, a hol valami rendkivüli ritka vadnak ivadja van, s a zord
idő a Dráva melletti lankásban, a hózivatar a mármarosi erdőségben
gyakran összezavar egy halászkunyhóba, egy kecskepásztor odújába olyan
férfiakat, kik az ország négy külön végén laknak, s egymást soha sem
látták.

Egy zivataros napon így szorult össze egy mármarosi elhagyott kunyhóba
négy úri vadász, kiket egymás után vert oda be a hirtelen támadt
hófergeteg, s kik mindannyian siketfajdra vadásztak, mely már oly ritka
vad Magyarországon, hogy érdemes harmincz mértföldet tenni érte.

Az urak tüzet raktak, előszedték tarisznyáikból élelmiszereiket,
kicsavarták kulacsaik nyakát, s nagyon jól mulattak, míg künn a zivatar
dühöngött. Volt köztük egy ősz férfi, egy termetes, athletai alak, egy
köpczös, gömbölyű termet, s egy nyalka fiatal legény, pörge bajuszszal.
Megannyi festeni való arcz.

Ha Álmos ősapánk, ki itt nyugszik valahol e hegyek közt eltemetve,
fölébredne s rájuk bukkanna, megszólítaná őket: «Te ősz Kund! te Zuard!
Huba! te nyalka Leventa!»

Mikor aztán a vadász urak vidám ötleteikkel, körmönfont adomáikkal
egymást kedvre derítették, azt mondá az egyik:

– No az mégis derék, hogy egy ilyen rusznyáklakta pusztaságban
véletlenül ilyen négy tősgyökeres magyar ember találkozik össze. Tudjuk
meg már egymástól, kit hogy hínak?

Az ősz férfi kissé restelkedve adta elő nevét.

– Én Brauenfels vagyok.

A második már derültebb arczczal válaszolt:

– Az én nevem Kahlenberg.

A kérdező már mosolyogva mondá meg a magáét.

– Én Trautenau vagyok!

A fiatal ember már kaczagott.

– Engem meg Siebelmann Ottónak hívnak!

Erre aztán mind a négyen még jobban nevettek.

A három első rég ismeretes név már az országban, földesurak, nagy
családok, pártvezérek. A negyedik még új ember. De az is gyökeret vert
már.

S mintha mind Huba, Kund, Zuard és Leventa támadt volna fel bennük.

És ez úgy van. Ez valóság.

Van valami bűverő Magyarország földében, ezekben a növényekben, mik a
szabadság vértanúinak poraiban gyökereznek, a férfiak bűvös
kézszorításában, a hölgyek igéző tekintetében, a lélekkel tele
levegőben, a szabad pusztában, a multak általános fájdalmában s a nem
csüggedés férfi erélyében, a dalban és szerelemben, melytől az idegen,
kinek kedélye nemes, rövid időn a leglángolóbb hazafivá alakul át. S ez
nem hizelgés se magyarnak, se idegennek. Ez való. Ez statistica.

A magyar urak aztán elmondták egymásnak, hogyan kerültek ide. A
földesurak már elvégezték a csépelést, a czukorgyáros pedig még nem
kezdhetett az idei munkához; a répa még a földben van; ha azt egyszer
szedni kezdik, akkor aztán se éjjel, se nappal nyugta. Addig ráér
süketfajdot lesni.

– Pedig milyen közel volna hozzám az erdő, a hol még csoporttal lakik a
süketfajd, odalenn az alföldön, monda Siebelmann.

– Süketfajd? Te? szólt fejcsóválva az öreg úr. Nem tudok én olyan
helyet, pedig de jól ismerem egész Magyarországot. Hol van az?

– A csatárdi erdőben.

– Ah! Az már más! kiáltának egyszerre mind a hárman. Ott már lehet: még
bölény is.

Aztán elbeszélték, a mit hírhallásból tudnak a csatárdi erdő lakója
felől. Azzal nem jó puskalövésnyire találkozni.

«Azt mondják, hogy meglövi, a ki a kapuján belép. Egy szál fát sem ád el
az erdejéből, inkább koplal. Csak vadhússal él, kenyér nincs a házánál
soha. A bor, a mit a vad bőrén cserél, nem elég mámorító neki,
beléndekmagot tesz bele, arról iszsza. Szerencse, hogy egyedül szeret
lenni, mikor iszik. Egyik unokabátyjának koponyáját használja serlegnek,
abból iszik. Minthogy eleven emberre nem lövöldözhet, hogy mániájának
mégis eleget tegyen, egy csontvázat tart felállítva az erdejében, arra
lövöldöz czélpisztolylyal. Veszett ember!»

– Azért énnekem mégis meg kell tőle kapnom azt az erdőt, erősíté
Siebelmann. Ha máskép nem megy, elveszem a leányát feleségül.

Erre még nagyobb hahota támadt.

– Az meg egy valóságos vasorrú bába. A disznófejű kisasszony.

– Bánom is én; mégis elveszem. Én vállalkozó vagyok. S nekem a csatárdi
erdőn keresztül út kell!

A vadász urak azt mondták rá, hogy «füge gyerek!» s aztán leheveredtek a
bundáikra a tűz mellé s egymásra bizták, hogy kiki álmodjék, a miről
akar.

Egy hét mulva a mármarosi találkozás után Siebelmann Ottó ellovagolt a
rejtélyes erdőig s amint a legelső tilalomfához megérkezett, ahhoz
megkötötte a lovát; egy répaszedő embernek meghagyta, hogy vigyázzon rá
s maga bement az erdei ösvényen.

Amint az összeviszsza düledezett fák alatt, miket az iszalag és a
szederinda gubanczai szőttek össze, végighaladt: a «Csipkerózsa
kisasszony» regéje jutott eszébe. A bozótból gyanútlan őzek, szarvasok
tekintgettek eléje, az ágakon vad gerle búgott, a fajdkakas berregett,
farkát legyezőnek terjengetve, s aranytollú fáczányok húztak végig a
tisztáson; a faodú mohos ablakából kiváncsi menyétcsalád kandikált elő s
a csiperkegombás mesgyén hegyezett füllel leskelődött a felágaskodó
nyúl, mintha kérdezné, hát ez kicsoda, a ki itt jön? Semmi állat sem
látszott félni a közeledőtől.

Siebelmann nem hozott más fegyvert, mint egy jó kézbeli fütyköst, azt is
csak azért, hogy ha a különcz komondorai meg találnák támadni,
elverhesse őket magáról.

Az erdő rossz hírben állt csakugyan. Még a répaszedő kasznárok is
intették, hogy vigyázzon magára, mert Tiborcz gróf mindenkit agyonlő, a
ki az erdejébe belép.

Hiszen kerülhetett volna a háza elejére is; de azt meg azért nem tette,
hogy a kik Tiborcz grófot ismerik, előre figyelmeztették, hogy az, ha
valakit közelítni lát, bezárja a kapuját, s aztán be nem ereszt senkit.
Természetes, mikor valaki beléndekmagról iszsza a bort s disznófejű
kisasszony a leánya! Azért került az erdőn keresztül a magányos laknak;
így legalább betör hozzá.

Mire az erdő tekervényes útjain kiigazodott, este lett; de a tele hold
pompásan ragyogott a lombokon keresztül. A mint egy helyen ritkultak a
fák, megpillantotta az erdei házat.

Annak az erdő felé néző oldalán volt egy hosszú eszterhaj, szőlőlombbal
hosszan befuttatva, melynek leveleit sárgára, biborra festette már az
őszi dér.

E lombos eresz alatt látott egy hölgyalakot ülni. Egy kis asztalka volt
előtte, azon egy czitera és egy hangjegyes könyv. A holdvilág ezüst
fénye világítá meg az alakot.

Siebelmannak ismét a «Csipkerózsa» tündére jutott eszébe. Az erdők
bűvleánya, habfehér ruhában, szőke haja mint a habzó arany omlik két
vállára; bűbájos halavány arcza a holdvilággal kéjeleg. Finom fehér
ujjai a czitera húrjaiból ábrándos dalt csalogatnak elő; ugyanazt a
dalt, vagy annak változatait lágy, szívbekéredző hangon énekli utána, s
azután ujjait végigvonva a hangjegyes lapon, irallal jegyezget abba
valamit; de nem néz oda, a míg jegyez, hanem félig nyilt ajakkal a hold
felé fordul, mintha annak a sugárai pengését lesné le s jegyezné
papirra.

S a mi a legcsodálatosabb volt Ottónak, az, hogy ez a tünemény az ő
közeledtét észre sem látszék venni. Lépteinek hangja elvész a puha
fűben, de alakját megvilágítja a holdfény. Láthatná.

Egy hangos jó este kivánással sietett a figyelmet magára vonni.

A hangra felrezzent a hölgy s most már az érkező felé fordulva, nyájasan
viszonzá a köszöntést.

Ottó nem ilyennek képzelte a «vasorrú bábát.» De talán nem ő az?

– Én Siebelmann Otto vagyok, a szomszédból, a gróf urat keresem.

– Atyám nincs itthon, szólt szeliden csengő hangon a hölgy. Üljön le ön
és várja meg.

Siebelmannak úgy tetszett, mintha a fiatal hölgy mosolyogva tekintene
rá, a hogy ismerősöket szokás fogadni. Valami beszédhez kellett kezdeni
vele.

– A grófnő élvezi a szép holdas estét.

– Hold? szólt elbámulva a hölgy; hol van az?

– Ah.

– Én nem látok semmit, mondá a leány és mosolygott.

Otto most döbbent vissza tőle. Ezek a szép kifejezésteljes kék szemek
nem látnak. Ez a leány vak. És ez nem szomorítja. Még mosolyog, mikor
kimondja.

– De csak a külvilágot nem látom; szólt a leány biztatólag, mintha meg
akarná vigasztalni, a kit megszomorított szavával. Azon túl egy egész
belső világot látok.

– És az szép világ lehet.

– Ön is lát-e oda? Nemde, ön is lát olyan belső világot, a hol
világosság van nap, hold nélkül? és élnek, a nélkül, hogy alakjaik
volnának? Én azt hiszem, hogy mikor behunyja a szemét és magában marad,
minden embernek kell azt látni.

– A grófnő itt igazán magányosan van.

– Mikor atyám nincs honn, akkor egészen egyedül.

– S nem fél?

– Miért? Nem vétek senkinek.

– Rossz emberektől.

– Hát vannak rossz emberek a világon?

Ez a kérdés olyan ártatlan, őszinte tekintettel volt kisérve, hogy Ottó
irigyelni kezdte azt, a ki ennyire vak!

– S nem hosszú a grófnőnek az idő ily egyedül?

– Nem. Egész nap a házi dolgot végzem, s mikor az erdő elcsendesedik,
akkor tudom, hogy este van; előveszem hangszeremet, s akkor ketten
vagyunk, ő beszél én velem, én ő vele; én költeményeket mondok neki, ő
dalt ád hozzá, s egy lesz belőle. És az nagy gyönyörűség.

S azután, hogy ne hagyja magát zavartatni e gyönyörűségében, vagy hogy
az idegennel is megoszsza ezt a gyönyört, elővette cziteráját s
eljátszotta rajta azt a dalt, a mit szerzett, szelid búsongással
énekelve hozzá a méla dalszöveget.

Ottó elmélázva nézte ezt a bűvölő tüneményt, a kit senki sem őriz itten,
egyedül a csillagok. Elhallgatta volna őt reggelig.

Azonban közelgő léptek szakíták félbe az élvezetet. A lányka ismerte már
a lépteket, mert örömrepesve ugrott fel helyéről s mintha látná, mintha
nem volna vak, rohant ki a verandából, biztos helyismerettel az érkező
elé s azt átölelte, hévvel rebegve: atyám!

Az érkező fiatal, szőke férfiu volt; inkább testvérét, mint atyját
nézhetnék benne a leánynak. Szép szabályos vonásai voltak, csak szemei
kancsalítottak össze, mint az Isaszeghy család minden férfi-ivadékánál.

Az érkező kezében egy hosszú bőrtok volt. Azok bizonyosan pisztolyok.

– No most végünk van, gondolá magában Ottó. Bevárta a verandán az
érkezőt s akkor eléje lépett.

– Gróf úr! Én szomszédja vagyok, Siebelmann Ottó; találkozni akartam
önnel s betörtem orozva a parkjába, koczkáztatva, hogy ön agyonlő, mint
vadorzó.

– Én? lőni? szólt elbámulva Tiborcz gróf. Uram, az én házamnál nincs
lőfegyver.

Ez őszinte, nyilt arczczal volt mondva. A gróf kezet szorított
vendégével.

– Pedig védelmül rablók ellen nem árt az ily magányos lakban.

Tiborcz gróf vállat vont.

– Az én házamnál nincsen pénz. És azt minden keserüség nélkül mondta.

Ez jó kapocs volt az idejövetel czélját hozzáakasztani.

– Én épen pénzbeli ügyben látogattam meg önt.

– Sejtem. Erről később beszéljünk. Elébb vacsoráljon ön velünk.

A gróf valamit súgott leánya fülébe, mire az eltávozott.

(No most nekem is innom kell a beléndekes borból, gondolá magában Ottó,
s borsódzott bele a háta. Vajjon hány ősapai koponyát tart a főúr
pohárszékében? Vendégeit is abból itatja-e?)

A gróf bevezette vendégét szobájába s ott leülteté.

Egyszerű butorzatú szoba volt az. Egy ódon szekrényt felnyitott a gróf s
a magával hozott bőrtokból mindenféle üvegcséket szedett ki, azokat a
szekrénybe elhelyezé s az ajtót ismét rájuk zárta.

– Megbocsát ön, ha kezemet elébb megmosom; mindenféle mérgeket kezeltem.

(Mindenféle mérgeket!)

Azonban ezúttal nem hagyta magát lóvá tenni Siebelmann. Kitalálta a
rejtélyt.

– Ah, a gróf homoeopathiával foglalkozik?

– Igen, hanem ezt kérem ne mondja senkinek, mert ha megtudja a hatóság,
eltiltanak tőle. Nincs oklevelem.

– De hát a betegek, kiket gyógyít, nem árulják el?

– Azok parasztok. Jó titoktartók. Többnyire gyermekbetegségeket
gyógyítok és marhavészt. Ez a két legnagyobb csapás a vidéken. Tavaly
három faluban minden vörhenyes gyermeket kigyógyítottam; harmadéve a
keleti marhavészt fordítottam el innen. Ha megtudnák, megbüntetnének
engem is, meg azokat is, a kiknek a gyermeke meg a marhája megélt.

– Lehetetlen.

– Sőt nagyon természetes. Ha okos ember homoeopathiával él, már akkor
félig bolond a neve; de ha épen olyan gyógyszert venne be, a mit «én»
készítettem, akkor egészen bolondnak mondanák. Ne beszéljünk erről. Ön
valami ügyben jött hozzám. Ritkaság, hogy kabátos ember belépjen ide. Ön
félt, mikor ide jött, úgy-e?

– Nem tagadom. Önnek elzárkózottsága sok mendemondára ad alkalmat. Azon
ügyben jövök a grófhoz, melyben atyám annyit levelezett már önnel
sikertelenül. Én feltettem magamban: eh mit! odamegyek hozzá, beszélünk
egymással. Én szeretek szemtül szembe lenni azzal, a kivel dolgom van.
Tehát ismétlem ajánlataimat. Ha az egész erdőt megszerezhetem a gróftól,
nem sokallok százhúszezer forintot; ha nem akarja eladni, akkor kérek
egy utat, hat ölnyi széleset az erdőn keresztül a vasútig. A
kisajátításra szabjon a gróf olyan árt, a milyent akar. Nekem semmi ár
sem lesz magas, mert üzletemnek szüksége van ez útra.

– Ifju szomszéd úr! szólt Tiborcz gróf, leültetve őt maga mellé. Ön
őszinte volt irántam. Én még őszintébb leszek ön iránt. A kik önnek azt
mondták, hogy ne jöjjön hozzám, mert én bennem egy őrült dühöngő lakik:
igazat mondtak, az lakik bennem. Az vagyok. Hanem én ezt az őrült
daemont vas kézzel tartom leszorítva! A sarkam alatt van mindig a feje.
Gyakran le akar dobni magáról, de nem eresztem, rátaposok. Engem kínoz a
szomj a bor után és soha viznél egyéb nincs asztalomon. Én kegyetlen
parancsoló természet vagyok: s nem tartok egy cselédet; magam, leányom
végezzük a cselédi munkát. Én szenvedélyes vadász vagyok, erdőm, kertem
teli pompás vaddal, és egy fegyvert sem tartok házamnál, s nem eszem
olyan ételt, a melynek valaha vére volt. Én mindennap látom a végtelen
birtokot, melyben valaha őseim duskálkodtak, felosztva paraszt közt,
elfoglalva jövevénytől, s én mindennap bejárom gyalog a paraszt és
jövevény gunyhóit, hogy beteg gyermekeiket gyógyítsam. Én birtokosa
vagyok még egy őserdőnek, melynek árán ismét úr lehetnék, és nem tartok
a házamnál egy garast, s nem nyulok a kinált pénz után; élek szegényül
és nélkülözök sokat.

Siebelmann Ottó vállat vont erre. Ez bizony még mindig az elmehábor
kórtüneménye.

– Még többet is kivallok önnek. Ön látni fogja, hogy nem hazudok semmit,
nem titkolok el semmit, s ön maga fogja azt mondani: ez a birtok nem
eladható. Én egy átokverte család végivadéka vagyok. Tudja mindenki: a
népmonda tulajdona régen, hogy az én családom az, melynek őse egyszer
párbajra hivta ki az Istent! Haldokló fia életéért hívta ki az Istent.
Szörnygondolat, de egy apai sziv van a fenekén. Bűnhődött érte.
Ugyanazon fia, midőn felnőtt, saját gyermekeit védve nagyapjok
kegyetlensége ellen, keresztüllőtte őt. Még borzasztóbb eszme, de annak
is egy apai szív van a fenekén. Az apagyilkost lefejezték s azután
eltemették ebben az erdőben. Titokban, jeltelenül ásták el, egyedül egy
ősfa kérge tartogatja nevét egy ezüst lapon. A vén fa rég benőtte a
lapot, senki sem tudja, ősapám hol nyugszik és úgy lehet, hogy a legelső
fa, melyet ön kiásat az erdőből, azt a koponyát veti fel gyökerével,
mely nekem ezt mondja: «én gyilkoltam, én meghaltam, én elkárhoztam te
érted, s te nyugodni sem hagysz engem a földben!» De ne mosolyogjon ön
rajtam. Nem félek én semmi rémtől, egyedül magamtól. Azt a párbajt,
melyet ősöm elkezdett Istennel, utódai egyre folytatták vele. Egyik
csapás a másik után jött. Az Isten ütötte őket saját kezeikkel. Már
születésük órájában ott volt a «cartel» kezükben és meg kellett
jelenniök. Soha sem született családunkban leány, mindig férfi. Én
vagyok az utolsó. De a párbaj egyre foly. Most már egyoldalulag. Én nem
védem magamat, én nem vágok vissza; türelemmel, leeresztett kézzel
viselem sorsomat, fejemet tartom a csapások elé. «Ő» pedig egyre üt.
Talán vége lesz már. Az én utódom már leány. Egy leánynyal csak nem fog
már harczolni Isten! Egy vak leánynyal! Hisz az Isten is nemes ember!

Siebelmann félrefordítá arczát.

– Már most tudja ön, hogy miért nem adom el ezt az erdőt. Ha énnekem az
a pénz kezembe jutna, épen oly őrült tékozló, olyan embert- és Istent
lázító lennék, mint a többiek voltak s eltékozolnám az utolsó ezreket,
úgy, mint eltékozolták ők a milliókat; és leányomból lenne koldus: vak
koldus. Már most tudja ön uram, hogy nem lehet tőlem megvenni ebből az
erdőből sem egy bokrot, sem egy madárfészket, sem egy maroknyi földet.

Siebelmann meg volt győzve.

– Legalább nekem magamnak engedjen hát a gróf egy gyalogutat eddig a
házig.

A gróf kezét nyujtá.

– Szivesen látjuk mindig.

Egy kedvesen hívó hang szakítá félbe a beszélgetést.

– Czeczil leányom, szólt az apa, és gyönyörtől ragyogtak szemei.

Czeczil grófnő a vacsorához hívta őket. A verandán volt terítve. Olyan
lakoma, milyenhez Ovidnál a földönjáró Isteneket várják.

«Mellaque, et frugesque et lactis massa coacti.»

Méz, kenyér, aludt tej.

Olyan étel, melyben valaha vér volt, nem került ez asztalra soha; sem
olyan ital, melyben tűz van.

Az apa és leánya egymás mellett ültek egy kis támláspadon. Ottó látta,
mennyire szeretik egymást, milyen boldogok egymás által. Szinte
irigylette őket.

Czeczil gyermeki hizelgéssel járatá finom ujjait atyja arczán végig.

– Én téged látlak itt belül. Olyan jól látlak, hogy ha viaszkom volna,
mellszobrodat el tudnám készíteni.

– Hát én majd hozok a grófnőnek olyan viaszkot, minőt pousseirozáshoz
szoktak használni, mondá Ottó.

– Köszönöm. Már sokszor megkisértettem azt, de nem sikerült.

– Ahhoz sajátszerű viaszk kell. Ha megengedi ön, én szerzek azt önnek.

A vacsorának vége volt, késő este volt már: a vendég bucsút vett s
indulni készült. A gróf, megtudva, hogy lovát az erdő tulsó végén
hagyta, ajánlkozott, hogy vezetőül megy vele; éjjel a tekervényes utakon
könnyen el lehet tévedni.

De alig haladtak együtt a park széléig, midőn egy kis pórleány
lélekszakadva futott utánuk s lelkendezve rebegé a grófnak, hogy adjon
valami orvosságot kis öcscse számára, mert mindjárt megfulad.

Ottó biztatá a grófot, hogy csak menjen vissza, hiszen ő már csak
megtalálja majd azt az utat, a melyen idejött, visszafelé is; van egy
patak, azon egy hid, onnan nem lehet aztán eltévedni. Azzal jó éjt
kivántak egymásnak s a gróf visszament házához, Ottó pedig be az erdőbe.

Hanem ott a fák sötétjében mégis úgy tapasztalta, hogy éjszaka nem tudja
az ember magát olyan jól tájékozni, mint nappal. Azon vette észre magát,
hogy úgy belebódorodott a tömkelegbe, hogy azt sem tudta többé, merre
van előre. Nagy nehezen eljutott végre a patakhoz; már most még csak a
hidat kellett megtalálnia. Erre legjobb mód a patak mentét követni. De a
hid csak nem jött, a patak csak folyott; egyszer aztán ritkulni kezdtek
a fák, Ottó kijutott egy tisztásra s akkor látta, hogy szerencsésen
visszakerült ahhoz a házhoz, a honnan elbucsúzott.

Nevetséges volt a helyzete. Odamenni, bevallani, hogy félórai utazás
után oda jutott vissza, a honnan elindult. A háziak már talán le is
feküdtek. Mégis csak közelebb ment, nem volt más választás.

A veranda oszlopához támaszkodva állt a tiszta égi fénytől beragyogva a
ház tündérének alakja: mozdulatlanul, lehunyt szemekkel. Most nézi a
maga világát.

Milyen kár lesz őt onnan kiszólítani!

– Bocsánat, grófnő!

– Ah! Ön az megint? (Már ismerte a hangját.)

– Szégyenemre kell megvallanom, hogy nem tudok kitalálni az erdőből;
visszakerültem szándékom ellen s most kénytelen vagyok a gróf úr
szivességét igénybe venni, hogy kisérjen el a patak-hidig.

– Atyám nincs idehaza, mondá a leány, elment a kis beteg gyermekhez, s
az messze lakik innen. Hanem majd elvezetem én önt odáig.

– Ön, grófnő! szólt megdöbbenve az ifju.

– Oh igen, én nagyon jól tudom erdőnk minden ösvényén a járást; minden
fa ismerősöm már.

– De ilyen késő éjjel!

– Mi különbség rám nézve az éjjel és nappal? Jöjjön utánam. Én
elvezetem.

Azzal hirtelen maga körül burkolva vékony shawlját, lesietett a
verandából, s megindult az erdei uton előre. Ottó követte.

A leány oly biztos helyismerettel libegett előtte tündérkönnyű ruganyos
léptekkel, mintha a sötéten keresztül ő látna jobban s megnevezte előtte
a helyeket, a mik mellett el fognak menni: Itt van egy jázmin bokor, a
mely másodszor nyilik az idén; itt jön az a nagy odvas fa, melyben egy
házi menyét család lakik; valahányszor erre megyek, mindig rám ismernek,
úgy czinczognak, hallja ön? Itt egy nagy hársfa nyujtja keresztül az
úton vastag gyökerét, vigyázzon ön, el ne essék benne.

– De hát nem fél ön?

– Mitől?

Ottó bámult ezen a tüneményen, a ki nem tudja, mit tesz félni, éjjel,
magányos erdőben, egyedül, egy férfival?

– Most itt jön a hid! Isten önnel! Innen kitalálhat a palánkig.

– De hogy fog ön most visszatérni innen, sötét erdőn át, egyedül?

– Nekem az erdő mindig egyformán világos, s én mindig egyedül vagyok.

– De én aggódom ön miatt, hogy valami baj éri, míg visszajut a házhoz.

– Jól van, hát majd valami dalt fogok énekelni, míg hazáig érek, s ön
addig itt marad a hidnál, míg a dalt hallja. Úgy-e bár?

Ottó el volt bájolva ez ajánlat által.

A leány aztán visszatért az erdei sötét úton, ábrándos dalt énekelve.
Ottó a hid korlátjához támaszkodva hallgatá és nézett utána, míg Czeczil
alakja eltünt az erdő homályában. A dal sokáig hangzott még, s végződött
egy vidám, gyermeteg kaczagásban. Ez a kaczagás azt jelenté, hogy már
haza talált.

Ottó elmerengve érkezett vissza lovához. A mellett már rég nagyot aludt
a répaszedő pór.

Ottó aztán másnap is ellátogatott az erdei lakhoz és harmadnap is, és
mindennap. Talált mindig ürügyet rá.

Czeczil megkisérté a viaszkidomítást, ezt a vakok kedvencz
foglalkozását. Atyjának mellképét idomítá ki. Csodálatos volt a képzelem
hatalma, mely ujjait megtanítá a szemmel soha nem látott vonások
utánzására. A vaknak ujja hegyei látnak.

Ottó mindennap eljárt oda s Czeczil még mindig nem félt semmitől és
Tiborcz gróf még mindig nem félt senkitől, egyedül saját magától.

Egy délután ismét ott időzött Ottó a kerti lak verandája alatt.
Főzhették tőle a czukrot, a hogy tudták; egy hang édességét nem adta
volna ő most a világ minden szirupjáért. Czeczil elkészült a kis
szoborral.

– Nézze ön, mondá, kezével Ottó elé tartva a mellszobrot. Mit szól ön
hozzá? Jól van-e?

– Nagyon jól van, felelt Ottó, s mintha szemeinek lett volna mondva,
hogy szóljon, s ajkainak, hogy nézzen: egy forró csókot nyomott az eléje
nyujtott gyanútlan kézre.

Erre aztán elsikoltá magát a leány s ijedten ejté ki kezéből a
viaszkszobrot.

Milyen jó volt az ijedséget az elejtett szoborra fogni!

Azon az estén, mikor Tiborcz gróf gyógyászi körútjából hazatért, Czeczil
azt mondta neki:

– Atyám, én félek idehaza oly egyedül.

Már megtanult félni!

Másnap ismét odajött Ottó, korán délelőtt.

De alig tekintett Czeczilre, midőn egészen zavarba jött.

Czeczil mai napon csak fél függőt viselt. Ottó rejthetlen felindulással
kérdezé tőle:

– A grófnő egyik függőjét elvesztette?

Czeczil fülében az a talizmán függő csilingelt, melynek fekete gyöngy
volt a lógója, gyémántos foglalatja.

– Nem. Ez családi ereklye, melyet hagyománykép őrizünk: családunk
nőtagja minden évnek egy bizonyos napján viselni tartozik azt emlékül. S
ma épen ez a nap van.

Ottó sietett minél előbb bucsút venni.

Aznap délután ismét visszatért. Tiborcz grófot együtt találta
Czeczillel.

– Uram! Ön olyan jó volt hozzám eddig, hogy nekem minden titkát
elmondta. Nem éltem velük vissza. Most egyet kérek öntől: mondja meg
nekem, mi titka van annak a fél függőnek, azzal a fekete gyöngygyel,
melyet Czeczil grófnő visel?

Tiborcz gróf arcza elvörösödött, szemei egyszerre keresztbe
villámlottak; néhány perczig erőt vett rajta az a daemon, mely vérben
szokott megmosdani; hanem lassankint visszakényszeríté őt rabkalitkájába
az a vas kéz, s az arcz ismét elhalványult.

– Jól van, uram. Tudja meg ön azt is. Ősapám a hétéves háborúban egy
szabad csapatnak volt vezére. A háború dühe alatt megrohanták
Schönhausent; ott voltak a királyi kincsek elrejtve. A várnagy nem
akarta kivallani hollétüket, akkor ősapám a várnagy leányának füléből
kiszakította ezt a függőt, hogy vallomásra kényszerítse. A megrémült
hölgy akkor kétségbeestében egy tó fenekére ölte magát. Azóta az
Isaszeghy család minden nőtagjának, ki a család urasszonya volt, fel
kellett e nap évfordulóján tenni ezt a függőt: hajdan a sors elleni
daczból, most vezeklésből, penitencziából. Ez ama fekete gyöngyös
függőnek a története.

– Köszönöm, szolt Siebelmann. Én kiegészítem a történetet. Ennek a
függőnek a párja az én birtokomban van. Az én ősanyám volt az a fiatal
nő, az öreg Brandt leánya, ki a schönhauseni tóban lelte halálát. Itt
van nálam az ereklye másik része.

Azzal kivonta kebléből a maroquin tokot, melyben a grófnő által viselt
függő párja feküdt.

– És most, gróf úr, miután az ékszere két darabja összetalálkozott, hadd
maradjon az együtt. Minthogy pedig ön ajándékot elfogadni nem szokott, s
a függő különben is egész joggal engem illet: kérem, adja ön a párját is
nekem vissza, és ráadásul a viselőjét.

A gróf megfogta leánya kezét.

– Értesz te ebből valamit?

A leány zokogott és reszketett.

– Ah, tehát itt van az, a mitől te félsz!

Siebelmann odaborult a bájos tünemény elé.

– Óh Czeczil, lásson meg már engem is!

Czeczil gyöngéden végigvonta finom ujjai hegyét az ifjú arczán. S talán
nem is hallották mások, csak a szellemek és a szeretők, a mit suttogott:

– Én látlak téged!

És azután lehunyta szemeit és nem szünt meg őt nézni, abban a belső
világban, a hol olyan szép minden, a hol oly fényes minden; pedig sem
nap, sem hold nem világítanak.

A látkörön lehanyatlott a nap; tiszta, derült arany ég ívlett körül,
felhőtelen.

Isaszeghy Tiborcz kezeit összefonva, nedves szemekkel tekintett fel az
égre.

Ez arany égből egy fénylő csillag ragyogott vissza rá, mint az ég szeme,
mint a végtelen irgalom vezérvilága.

A párbaj Istennel véget ért.



A MAGYAR FAUST.

(Néprege.)

Ne csak a németek dicsekedjenek vele, hogy volt nekik olyan hatalmas
emberük, mint dr. Faust, a kit életében tenyerén hordozott, halála után
pedig pokolra vitt az ördög, a mi elég szép kitüntetés: más szegény
ember a maga lábán jár oda. Nekünk is volt ilyen kitünő emberünk, a
kinek hirét ma is emlegeti minden ember Debreczenben: doktor Hatvani
István.

Abba se bízza el magát a német, hogy az ördög frakkot visel, mert, a
hogy egészen hiteles adatokkal be tudjuk bizonyítani, a mi ördögünk
Hatvani idejében hosszú kapcsos tógát viselt, a mi ajánlatos öltözet rá
nézve a miatt, hogy köztudomásulag hol ludlábat, hol lólábat használ; ez
utóbbit valószinüleg olyankor, mikor nagy sár van.

Még azonfelül az is bizonyos, hogy a mi ördögünk vagy kálvinista, vagy
lutheránus; a mi ismét nagy triumfus ránk nézve, hogy e szerint nem
orthodox az ördög, és így nemcsak a mennyországhoz, hanem a pokolhoz is
van már jussunk.

És mind e tudományt a Hatvani-mondakörnek köszönhetjük, mely mind a mai
korig teljes fényében fentartotta magát, nem homályosíttatva el a
hitetlenek és ördögtagadók azon felfogásától, mely szerint Hatvani nem
lett volna egyéb egy igen kitünő természettudósnál, kinek csodatetteit
megmagyarázza a villany, delej és vegytan bámulatos működése, kinek
prófétai tehetsége nagy világismeretén alapult; garabonczássága a
légtüneménytan mély ismerete volt; emberösszerakó, halottföltámasztó
bűvészete egyszerű orvosi és műtői ügyességgé halványodik el, s
elkölthetetlen gazdagságát épen e tudományosságának köszönheté e vers
szerint: Dat Galenus opes, dat Justinianus honores, a mi magyarul annyit
tesz, hogy az orvosokból lesznek a házi urak, s az ügyvédekből a
méltóságos urak; s az ördöggel való tréfáinak híre mind csak az akkori
diáksereg pajkoskodása.

Hanem hát ez csak mind a skeptikusok szóbeszéde; mi igazhivők nem
engedhetjük magunkat a mi egyetlen ördögünktől megfosztatni s ha más
ember azt állítja, hogy ő csalhatatlan, bátran szembeállítjuk vele a
magunk csalhatatlanságát; nekünk is van encyclikánk, nekünk is van
syllabusunk minden hozzávaló apparatussal együtt.

Hogyan jutott doktor Hatvani a földalatti felség kegyeihez? annak is
urát adja a hagyomány. Kinn tanult Baselben, ott megkedvelteté magát
tanárával, ki egyike volt azon 333 férfiaknak, a kiket «Hermes
lánczának» nevez a tudákos világ. T. i. hogy Hermes Trismegistos volt az
az egyptomi bölcs, ki a szellemek fölötti uralkodás titkait megirta, s e
titkokat hagyta lánczolatképen egyik tudákos a másikra; kibővitette a
varázshatalmu könyvet a nagy Theophrastus Bombastus Paracelsus Aureolus
de Hohenheim, s neveztetik e könyv «Poëmander»-nek.

Lám, még a nevét is tudom, hát hogy ne volna igaz?

A tudós professor halála óráján legkedvesebb tanítványára, Hatvanira
hagyta a Poëmandert. E könyvnek négyszinű papirosa volt, fehér, sárga,
kék és veres, s harminczkét lapja.

Hogy ne lett volna aztán könnyű Hatvaninak mindenféle csodatétel, mikor
ilyenféle titkokat olvashatott abban a könyvben?

1-mo. A varju tojását főzd meg s akkor tedd vissza a fészkébe. Mikor a
varju visszajön, mindjárt ráismer a főtt tojásra s akkor elrepül a
Veres-tengerre, onnan hoz három kövecskét, mikkel ha megilleti a főtt
tojását, az ismét nyers lesz. Hozd el aztán a fészkéből a három követ:
egyik fehér, másik fekete, harmadik veres. Ha a fehéret a szádba veszed,
a viz borrá válik tőle, mikor iszod; a feketét tedd a zsebedbe, soha ki
nem fogysz a pénzből, s ha a vereset a gyürűdbe foglaltatod, minden
pörödet megnyered, még a hölgyszívek ellen is. – Milyen jó lenne ez a
juristáknak!

2-do. Szentgyörgy napján fogj egy fehér kígyót, annak a fejét vedd el
egy polturával, tedd bele egy gyüszűbe, ültess a szájába egy szem
borsót, harmadnapra kikel az, s ha virágozni fog, ezt szedd meg
gondosan. Attól minden nyavalya meggyógyul. – Milyen jó lenne ez a
medikusoknak!

3-tio. A fülemüle epéjét aszald meg árnyékon. Annakutána vedd ki egy him
szunyognak szívét és főzd meg boreczetben. E kettőt porrá törvén, hintsd
meg vele egy zöld béka máját, és add enni a halálbagolynak. Másnap
éjfélben öld meg a baglyot, a májában találni fogsz egy kis fekete
követ, azt vedd ki és veres selyembe takarván, kösd a baloldaladra
fekete zsinórral. Haszna az, hogy semmi fegyver nem fog rajtad. – Milyen
jó lenne ez a párbajozóknak!

4-to. Mindenszentek napján tégy a zsebedbe egy krajczárt, azzal indulj
el a vásárba, add egy keresetlen koldusnak, de fél krajczárt kérj vissza
belőle, a fél krajczárral siess a boltba, hátra ne tekints, végy egy
kerekfokú varrótűt. Haszna az, hogy akárkinek a haját belehúzod, híven
szeretni fog. – Milyen jó lenne ez a farsangon a szép kisasszonyoknak!

5-to. A kakuknak szívét főzd meg, aszald meg, törd meg, szitáld meg;
akkor piríts meg egy szelet kenyeret, melyet előbb koldusnak akartál
adni, azt hintsd meg a porral. Annakutána végy szarkanyelvet, keresetlen
bazsarózsának magvát, főzd borban új bögrében három óráig, akkor szűrd
le. Amazt egyed, emezt igyad. Haszna az, felette megokosodol. – Milyen
jó lenne ez a diplomatáknak!

6-to. Ha meg akarod tudni távollevő kedves felől, él-e vagy meghalt?
végy egy rigótojást, kösd keresztül fekete selyemmel, tedd a tűzbe s
mondd ezt háromszor: «paternoster»; ha elég a selyemszál, úgy meghalt,
ha nem ég el, akkor él. – De már ezt nagyon szomorú dolog tudakolni,
hogy kiknek volna jó mai emberirtó napjainkban.

Volt azonban e hires könyvnek még egy rejteke is, egyenesen Hermes
Trismegistos pecsétjével lezárva. A ki azt fel merte nyitni, annak
egyszerre megjelentek a szolgálattevő lelkek.

De jaj volt a lélekidézőnek, ha első három parancsképen olyant nem
tudott kivánni a szellemektől, a mit azok ne tudjanak teljesíteni, mert
különben izekre tépték.

Mikor Hatvani felnyitotta a pecsétes rejteket, azt mondja róla a
hagyomány, hogy eleinte oly csendes suttogással, mint a nyárfalevél
zizegése, jöttek eléje a légnek szellemei, míg hangjuk lassankint a
vihar, a tenger és mennydörgés hangjává növekedett.

– Mit parancsolsz? kérdezék tőle.

– Hozzatok én nekem idei borjunak tavalyi ludtojását!

A szellemek ordítottak dühükben: ez teljesíthetlen kivánság.

Második parancsa ez volt:

– Hozzatok énnekem vakon született embertől fölfedezett új csillagot.

A szellemek még nagyobbat ordítottak: ez is lehetetlen.

A harmadik kivánsága meg ez volt:

– Hozzátok énnekem elő Ciceronak azokat a munkáit, miket halála után
irt.

A rossz lelkek ordítottak, a földet tépték karmaikkal, de csak meg
kellett magukat adniok, s azontul minden kivánságát teljesíteni a
meghódítónak, a mik már ördögi módon teljesíthetők.

Így aztán könnyű volt Hatvaninak a legnagyobb ördöngösségeket elkövetni.

Debreczenbe hívatván meg professornak, ott csakhamar megtréfálta bíró
uramat azzal, hogy mikor együtt igyekeznének Sámsonba dinnyét vásárlani,
bíró uram jó három lovas szekeren, doctor uram pedig csak úgy
gyalogszerrel; bíró uram megkinálta volt doctor uramat, hogy üljön fel,
őt is elviszi. Hatvani pedig felele: «nem lehet, mert nagyon sietek.»

Mire a bíró boszusan tovább hajtatott.

Hatvani pedig pálczájával szekeret, hat lovat rajzolt a porba, a
szekérbe beleült, s a bíró kocsija alatt el-kihajtatott, és elébb odaért
Sámsonba, mint az a három sárkánylován.

Majd meg azt a híres nevezetes csodát követte el, hogy amint az utczán
mendegélne, a dominikánus barátok klastromából kinéze egy kövér barát s
lekiálta rá: «megállj, te eretnek!»

Hatvani megállt.

– Hát mi tetszik?

– Ha te oly tudós és hatalmas ember vagy, legyen merszed ide bejönni
énhozzám és velem concertálni!

– Fel is megyek, mondá Hatvani. Hanem aztán atyaságod is ott legyen.

– De isz én már itt vagyok, mondá a barát.

Hatvani hát csak felment a barát szobájába; de a barát semmiképen nem
tudta a fejét az ablakból visszahúzni, mert ez idő alatt egyszerre olyan
két nagy lombár szarvasagancs nőtt ki a homlokából, hogy nem fért be
vele. Ott könyörgött aztán Hatvaninak, hogy szabadítsa meg attól a
fejdísztől, mely őt, mint coelebset, úgy sem illeti meg symbolice.
Sohasem kötött ki vele aztán többet.

De jótékonyságra is használta e tudományát; levén neki egy unokabátyja,
ki szertelen gazdag ember volt egy időben, de vénségére mindenét úgy
elprédálta, hogy szintén alamizsna-kenyérre jutott. Ez is elment egyszer
Hatvanihoz, szégyenszemre valami segítségért esedezni.

– No megálljon kelmed, mondá neki a tudákos, felsegítem kelmedet holta
napjáig.

S adott neki, – mit adott? Egy dénárt. Hanem az olyan dénár volt, hogy
akárhányszor elköltötte az atyafi, mindig visszakerült hozzá. Akárhol
adta ki, egy percz mulva megint a zsebében volt.

Tréfás csinyekre is gyakran felhasználta tudákos nagy varázshatalmát.

Mikor Bartha Ferencz bíró uram megválasztatott e nagy tisztességre,
fényes tánczvigalmat adott s arra Hatvani tanárt is meghívta. El is
ment, le is ült egy kuczkóba, onnan nézve a mulatságot. Egyszer főbíróné
asszonyom odamegy hozzá s felkéri egy tánczra. A tudós pedig mindent
tudott, de tánczolni nem tudott. Miért is szörnyen elpirult.

– Ej, ej, doktor uram, mondá a főbíróné; de elpirult kegyelmed, mintha
valami bűnben találtatott volna.

– Gyakran elpirul az ember a nélkül, hogy valamiben bűnös volna, mondá
Hatvani.

– Az nem igaz! kiáltának egyszerre valamennyien az asszonyok.

– No majd én megmutatom, hogy igaz, csak menjenek kegyelmetek tánczolni.

Hát mikor legjobban tánczolnak, egyszer csak Hatvani feldönt egy
palaczkot, s arra egyszerre olyan árvíz támad, hogy elönti az egész
táncztermet. A hölgyek sikongatva őrzik drága ruháikat, hogy bele ne
érjenek a vízbe, mely egyre magasabbra emelkedik. Akkor Hatvani
egyszerre bedugja a palaczkot s híre sincs az árviznek. Hanem a
csúfolódó asszonyok – azok pirultak mind. Pedig semmi bűnben nem
találtattak.

Akkor aztán Hatvani, hogy megengesztelje a közönséget, mához egy hétre
az egész díszes társaságot meghívta magához lakomára. Hová? A saját
szállására.

A kik ezt a kicsiny szűk szállását ismerték, fejet csóváltak rá, el nem
képzelhetvén, hol fog ennyi ember ott helyet találni? hol vesz a tudós
ennyi ember számára tányért, kést, villát? hová ülteti le őket, ha csak
a kutyabőrös nagy vastag könyvekre nem? Hát főzni ki fog? hiszen még
csak szakácsnét sem tart s egészen agglegény. No csak minden ember
megrendelte odahaza az ebédet titokban, mikor hivására elment,
gondolván, hogy az lesz ebben a bizonyos tréfa, hogy majd mindenki éhen
kerül haza.

Eljött azonban a lakoma napja s a hívott vendégek a déli harangszóra
sereglettek Hatvani háza felé, a kiváncsiság nem engedte, hogy egy is
itthon maradjon.

De már messziről látták s nem jót sejtettek belőle, hogy a kémény épen
nem füstölög, s midőn keresztülmentek a konyhán, hét nagy czirmos
macskán kivül egyebet sem láttak a tűzhelyen.

Hatvani dolgozószobájában fogadta őket, mely alig volt
széltében-hosszában hat lépés. Ime azonban csak elfértek benne,
akárhányan jöttek; a szoba a szerint tágult. Pedig utoljára voltak tán
százan is, s a krinolin már akkor is fel volt találva, a «vertügadén»
név alatt.

Egyszer csengetés hangzik a mellékszobából; kétfelé nyilik a szárnyajtó
s a bámuló vendégek előtt feltárul egy pompás terem, selyem
függönyökkel, jaspis oszlopokkal, mikre porczellán vedrekből ritka
keleti virágok futnak fel s középett a terített asztal, mely görnyedezik
a legfölségesebb ételek terhe alatt.

Szakácskönyvnek kéne lennem, ha azt mind el akarnám számlálni, a mi oda
fel volt hordva, s még akkor is török szakácskönyvnek, mert olyan
ételekhez sem azelőtt, sem azóta Debreczenben kanállal, villával nem
nyultak. Szokatlan alakú, ismeretlen izű eledelek, gyümölcsök, fűszerek
voltak felhalmozva, sült madarak, miknek fején az arany tollkorona meg
volt hagyva, átlátszó jégből készült csemegék, zamatos gyümölcsök, miket
az ember sajnál a szájától, s inkább csak szagolni szeretné, s a mi az
egészet bekoronázta: minden vendég mellé kétféle ital volt téve, egyik
forróan, másik jégbe hűtve, s az a kétféle pedig aztán volt ötvenféle,
magában foglalva minden nemét a nedveknek, a miktől az emberek bölcscsé
szoktak lenni, a puncstól kezdve a sorbethig, s a tokaji
négyputtonyostól a pálmaborig.

A vendég urak nem hagyták magukat sokat kinálni, a vendég asszonyságok
pedig épen nem; s nem emlékszik róla a krónika, hogy lett volna a
társaságban csak egy szemérmetes kisasszony is, a ki csupa
szégyenkedésből éhen maradt volna. Sőt ebéd vége felé nemcsak a szobát
kellett kitágítani, hanem helylyel-közzel a mellényeket, sőt, mint
mondják, a vállfüzőket is.

Fekete kávé után a víg uraságok rágyujtottak a legjobb persa dohányból,
mely valaha emberi szemeket ríkatott, az asszonyságok pedig elkezdék a
mindenféle élő virágokat és gyümölcsöket körülbámulni, miket máskor is
ritkaságképen lehetett volna mutogatni ez országban, hát még akkor, épen
télviz idején.

Főbíróné asszonyomnak különösön megtetszett egy szép nagy guggonülő
gyümölcs egy porczellán cserépben, egy turbános portiron mirakulöz, azt
szerette volha elvinni haza emlékül; hát a mint egyet fordít rajta, hogy
majd leszakasztja, nagyot ordít biró uram: «jaj, a fejem!» Hát a nagy
portiron a biró uram feje volt. Hasonlóul járt a superintendensné
asszony, ki egy szép nagy bibircsós uborkát akart az indájáról
leszakítani; de alig fogta meg, midőn a férje elkezdett jajgatni, hogy
az orrát bántják!

Minden leszakítni óhajtott füge, virág s más afféle miatt az illető férj
jajdult fel, hogy az ő fülét, az ő bajuszát rángatják. Ennélfogva nem
lehetett letépni semmit.

Két hét mulva aztán az «Augsburger Allgemeine Zeitung»-ban lehetett
olvasni, hogy azon a napon, melyen Hatvani vendégsége esett,
Konstantinápolyban a szultán minden szakácsát és étekfogóját
megselyemzsinóroztatta, a miért azt akarták vele elhitetni, hogy az nap
a kész felterített szultáni ebédet elragadták a szellemek a szerály
közepéből.

De miként lehetett az, hogy Hatvaninak soha sem volt senkije a kit
szeressen, holott ő volt a birtokában annak a veres kőnek, a melynek
bűbája által mindenki belészeret, a kit óhajt vala? Ennek is elmondom a
történetét; hanem az már szomorú história.

Volt biz ő neki egy kedvese fiatal diák korában, Veronka; a kinek meg is
igérte, hogy elveszi, mihelyt az akadémiákról visszakerül. Hanem hát a
leány szüléi resteltek olyan soká várni, aztán mert szép szeretője is
akadt a leánynak, egy derék hentesmester, házas tüzes gazda, inkább
annak adták a leányt. Mire Hatvani hazakerült, rég férjnél volt Veronka,
már két fiucskája is volt; egy négy éves, meg egy bölcsőbeli baba.

A keserűségében Hatvani megátkozta a hűtlen szeretőt, valami olyast
szalasztott ki a száján, hogy «vigye el az ördög!»

Én Istenem, hiszen hányszor elmondjuk azt erről is, amarról is, hogy
vigye el az ördög, még sem viszi el; ámde Hatvaninak nem volt szabad
ezzel a szóval tréfálni, mert neki az ördög hűbérese volt és
engedelmességgel tartozott.

Nem is volt az ördög rest. Egy napon az a borzasztó eset történt
Debreczenben, a mi fel is van jegyezve a krónikában, hogy a hentes
szokás szerint a piaczra menvén, felesége kenyeret dagasztott, s azalatt
kis csecsemő fiát a négy éves fiura bizta, hogy ringassa. A kis gyerek
sirt. A nagyobb gyerek gyakran hallotta a szülőitől azt a tréfás
fenyegetést kis öcscséhez, ha rossz volt: nem hallgatsz? mindjárd
elvágom a torkodat. Azt is látta, hogy az apja mily szenvedélylyel
öldösi le a birkákat s nagyon tetszett az neki. Ostoba gyerekészszel meg
is tette; apja késével leölte kis csecsemő öcscsét. Ekkor ijedt meg
aztán attól, a mit tett. Rémültében bebujt a sütőkemenczébe. Nem sokára
jött az anya, befűtött a kemenczébe s csak akkor vette észre gyermekét,
mikor már az meg volt halva. Ekkor kétségbeestében fogott egy kötelet s
a fogasra felakasztotta magát. A hazatérő férj gyermekeit, nejét ily
borzasztón megölve látja maga előtt; abban a perczben összerogyik és
megszakad a szíve.

Ez az eset nagy zajt csinált a városban, a részvét általános volt.
Legjobban sajnálta az elpusztult Hatvani, s hogy bánatának méltó
kifejezést adjon, nagy márvány sírkövet rendelt meg a szerencsétlen
kimultak sírja fölé, s tiz arany jutalmat tüzött ki a diákok elé annak,
ki a legrövidebb s legjobban kifejező sírverset fogja készíteni ez
esetre.

Volt pedig a togátusok között egy Bóta nevezetű együgyü fráter, kinek az
ostobaságánál csak a restsége volt nagyobb, ki a leczkét mindig a tiz
körméről olvasta le, s ha verset kellett írni kénytelenségből, a
szomszédját kérte meg, hogy firkantson neki egyet. Most is itt volt az
angaria; de jutalom és kitüntetés levén a vershez kötve, senki sem
akarta azt neki irni. Amice Bóta tehát sok tollat összerágott, a nélkül,
hogy egy gondolatnak urává tudott volna lenni s mikor már végre nem
talált Debreczen városában egy jó eszmét sem többé, kiment a nagy
erdőre, hogy majd ott keres egyet.

Invocálta-e az ördögöt vagy nem? azt már nem mondhatom, meglehet, hogy
biz ő emlegetett olyasformát, hogy miért nem tud az ördög most ő neki
valami kész verssel előállani? elég az hozzá, hogy a mint így kerülgetné
a muzsákat, ime, eléje toppan egy különös viseletü úri ember, rendkivül
barna ábrázattal, kancsal szemekkel és görbe orral; hosszú togája volt s
egy kicsit biczczentett.

– Mit töpreng amice? kérdezi Bótától.

– Verset kék irnom erről meg amarról, magyarázza Bóta, aztán nem
akarózik kijönni.

– Ha csak ez a baj, szól az ismeretlen tógátus, majd irok én amicének
egyet; hanem hogy el ne felejtsem a nevét, s majd otthon
meglátogathassam, irja fel a nevét ide a papirra három csepp vérével.

Amice Bóta ráállt az ajánlatra, akár eret is kész lett volna vágatni
magán egy versért, s miután megkarczolt kezének három csepp vérével
nevét leirta egy papirra, az idegen úr átadta neki a kivánt verset, mely
e két sorból állott:

  «_Infans, ut vervex, – puerulus, – nupia, – maritus,_
  _Cultello, – flamma, – fune, dolore cadunt._»

  (Bárányként csecsemő, a fiúcska és anya és férj,
  Kés, láng és kötelen s fájdalom által esik.)

E szomorú distichon most is kibetüzhető még a nagypéterfiai ó-temető
egyik mohos sírkövén.

A vers névtelenül lett beadva; a birálók legjobbnak találták azt s akkor
bámult el mindenki, mikor a szerzőben hülye Bótát ismerték fel.

Hatvani négyszem közé fogta a diákot: «hallja kend, ezt a verset nem
kend irta!»

A diák szabadkozott, tagadni is szerette volna; de Hatvani megérezte a
papiroson a nagy kéngyertyaszagot: «hallja kend, ennek a papirosnak
olyan szaga van, mintha az ördög zsebéből került volna elő.»

A diák erre úgy megijedt, hogy mindent elbeszélt neki, még azt is, hogy
nevét saját vérével irta fel a verskölcsönzőnek s hogy az őt meg akarja
látogatni.

– No az már baj, mondá Hatvani; hanem tegye kend azt, hogy egy hétig ki
nem menjen a szobájából s az ajtajára irja fel e szót «cras», holnap, s
rajzoljon alá egy boszorkánylábat, a mi áll két összetüzött
háromszögből.

A diák úgy tett s mikor másnap eljött az ördög s meglátta az ajtóra
felírt szót, szépen visszasompolygott.

Másnap megint visszajött, s így eljárt egész hétig a diák ajtajára, s
miután még akkor sem kaphatta őt el, nagymérgesen egyet rúgott a lábával
az ajtóra s ezt irta föl rá vörös krétával:

  «Per multum «cras! cras!» cito dilabatur aetas»
  (A sok «holnap!» alatt életed is lehalad.)

Ez órától fogva nem háborgatta sem ő, sem más szellem a diákot, ki élete
fogytáig boldog maradt és ostoba.

Ez persze régen történt; no győzné most az ördög azt a sok rossz poetát
elvinni, a ki plagiumot követ el!

Hanem ezzel még nem volt ám vége a szomorú történetnek.

Egy hét mulva jön a szerencsétlenül kimult asszonynak az apja Hatvanihoz
és panaszkodik neki, hogy a boldoglélek hazajár, minden éjfélben
megjelenik az apai háznál és siralmasan kisért. Kéri Hatvanit, hogy
segítsen a szegény elkárhozott lelken. – Meglesz, vigasztalá őt Hatvani.
– Menjen kelmed haza. Még ma nem, de holnap alhatik békével.

Éjjel, a mint besötétedett, Hatvani kifordítva vette fel a reverendáját
s kiballagott a temetőbe, felkereste Veronka sírját, ott a
vasvesszejével kerített maga körül egy hármas várat, kipéczézve annak
széleit az abrakadabra minden jegyeivel s ott várta az éjfélt.

A mint a tizenkét órát kongták a harangok, jön nagy röfögve egy vörös
vaddisznó, elkezdi a sírt feltúrni, kihúzza belőle a halottat; azután a
vadkan száján kiröpül egy kékes lánglobogvány, átrepül a női hullába; a
vadkan teteme ott marad élettelen, a nő alakja pedig elrohan a város
felé.

A bűvész ekkor megragadja a mozdulatlan vadkan tetemét s beviszi magához
a bűvös várba.

Mikor a háromnegyedet kongják az órák a városban éjfél után, jön a női
alak nagy sietve vissza a sírhoz s keresi az ott hagyott vadkan tetemet,
hogy visszacserélje azt ismét. Akkor látja, hogy Hatvani rajta ül a
vadkanon, s körülzárolta magát a bűvös várral.

A nőalak elkezd neki hizelkedni; előveszi minden csábítási tehetségét,
hogy kicsalja Hatvanit a várából. Elmondja neki, hogy mennyire szereti,
beszél hozzá észbontó gyöngéd szavakat, forró szenvedélyt, ahogy egykor
éltében annyiszor tevé. – Hatvani tudja jól, hogy a rossz beszél abból s
rákiált: apage Satanas.

Ekkor a rossz szellem dühbe jön; nem nő alakja többé, hanem fúriáé.

– Add vissza alakomat, a min rajta ülsz, a mit elraboltál! Add vissza,
add vissza!

És dühében egészen keresztülvilágitja a nő tetemét, hogy a pokoli fény
annak minden izén át meg át sugárzik, de a bűvkörön nem bir
keresztültörni. Kínjában hangokat ád, mintha oroszlánok, elefántok
közelednének nagy sereggel Hatvani felé; de Hatvani nem hagyja magát
bűvös várából kiriasztani, tudja, hogy ott nem árthat neki.

Ekkor látja a gonosz, hogy sem hizelgés, sem fenyegetés nem használ,
alkura fogja a dolgot.

– Jól van, hatalmad van fölöttem; tehát parancsolj, mit tegyek? mit
adjak? hogy alakomat visszakapjam tőled.

– Hozz énnekem egy zsák kis pénzt.

A gonosz sietve ment, sietve tért vissza.

– Itt a zsák kis pénz. Gyorsan add vissza az alakomat! mindjárt üti az
egyet s akkor végem van, ha meg nem kapom.

– Most keress ki nekem e zsák kis pénzből egy aranyat, – parancsolá
Hatvani.

Az ördög toporzékolt dühében: az idő halad! Előkereste az aranyat.

– Ahá! Te megcsaltál! kiáltá Hatvani, nem mind kis pénz volt az, a mit
hoztál, már most nem áll az alku.

Az ördög szidta maga magát és tombolt haragjában: ekkor ütötte az óra az
egyet; a kakas kukorékolt; a hulla szájából kék láng süvöltött elő, s az
nagy recsegéssel tünt el a föld alá.

Hatvani aztán eltemeté a megmentett nőt feldúlt sírjába, hol örök
nyugodalma lett; a vadkan tetemét pedig kivetette a kutyáknak: másnap
kereshette már az ördög.

Hanem hát persze, hogy az ördögnek nemcsak egy öltöző ruhája van. A
boszúállás ennyi lóvátétel miatt nagyon forraltatott általa odalenn.

Egyszer éjjel tizenkét órakor összecsengetik az egész diákságot, az
apparitorok bekiáltanak minden ajtón: Clarissimus Dominus Hatvani tart
praelectiót.

A diákok nagy ásítozva s szemeiket dörzsölve gyültek fel az
auditoriumba, s ime, megjelen közöttük Hatvani, felmegy a tanítószékre s
tudtokra adja, hogy ezentul éjfélkor fogja a leczkéket tartani. S azután
praelegál nekik csodadolgokat, a miket a diákok csak úgy nyelnek.

De mégis vesznek észre valami szokatlant a tanáron, mintha arcza
sötétebb volna, mintha a hangja a talpai alól jönne s a szemei
világítanának a sötétben. Mikor az egy órát üti, Hatvani beteszi a
könyvet és sietve távozik el, miközben a diákok bámulva tapasztalják,
hogy lépteinek kopogása nem hallik a folyosón.

Ez így tartott hat éjszakán keresztül. Minden éjfélkor felcsengették az
ifjakat s egy óráig hallgatniok kellett a különös praelectiót.
Hatodnapra azonban már zugolódni kezdtek, s kiválasztva maguk közül a
két legokosabbat, elküldték Hatvanihoz, hogy instálják meg szépen, hogy
ne tartsa éjfélben a felolvasásait, mikor nappal is van nap.

Hatvani elcsodálkozott, mikor a küldöttek előadták kérelmüket. Ő egyszer
sem hivatta a diákokat éjfélben. Ki lehetett hát az, a ki az ő
személyében felolvasásokat tartott? ez volt a kérdés.

– Vigyázzatok fiaim, mondá nekik; ha az éjjel ismét csengetni fognak,
jelenjetek meg mindnyájan, a küszöbre pedig hintsetek hamut s ha a
rejtélyes alak keresztülmegy rajta, nézzétek meg a lábai nyomait. A
többit tudni fogjátok magatoktól.

A tanulók úgy tevének; mikor jött éjfélben az áltanár, behinték a
küszöböt hamuval s lesték a nyomait; a tóga hosszusága miatt lábaira nem
láthattak s mikor aztán meglátták, hogy azok ludtalpnyomok, egyszerre
rákezdték harsogó hangon énekelni: «Erős várunk nekünk az Isten!»

Az áltanár erre rögtön kiejté kezéből a könyvet, melyből praelegálni
szokott s szikrázó szemekkel fordult az éneklők felé.

– Köszönjétek, ordítá házrengető hangon, mert ha még egy napig
hallgattátok volna a leczkéimet, mind enyéimmé lettetek volna.

E szavakkal nagyot mennydörgött s iszonyú puskapor- és gyantafüst között
a föld alá elsülyedt.

E jelenetből tünik ki, hogy ez vagy kálvinista, vagy lutheranus ördög
volt, mert különben nem lett volna olyan nagy respektusa Luther amaz
emlékezetes éneke irányában.

* * *

Még egy fiu testvére volt annak a szerencsétlenül kimult asszonynak, a
kit Hatvani leánykorában ugy szeretett; ez a fiu lett utóbb kiváló
kedvencze. Legjobb tanuló volt az iskolában, első eminens; szemefénye a
collegiumnak.

Egyszer ez a fiu megbetegedett s elment Hatvanihoz.

– Kérem professzor úr, a hideg lel, adjon valami orvosságot.

Erre Hatvani, kinek tudós emberek szokása szerint sokféle rigolyái
voltak, azt felelte:

– A professor tanít, de nem gyógyít; ha orvosság kell, eredj ki, gyere
vissza, beszélj a doktor Hatvanival, az majd praescribál valamit.

E válasz által a diák sértve érezte magát. Első eminens is volt, beteg
is volt. Kettős ok, hogy a tréfát fel ne vegye. Nem jött többé vissza
orvosságért; a hideglelést hagyta hideglelésnek lenni; hanem föltette
magában, hogy a tromfot majd visszaadja. Hiszen ő is lehet még olyan
hatalmas ember mint Hatvani.

Épen examenek voltak. Hatvani osztályán volt a sor; a midőn a tanár
észreveszi, hogy egy tankönyvét otthon feledte. Előszólítja a
kedvenczét; odaadja szobája kulcsát, s rábizza, hogy hozza el számára a
honn feledt könyvet.

Az ifju elmegy; de legelső dolga előkeresni a rettenetes Poëmandert.
Felnyitja a Hermes pecsétjével lezárt lapot s arra jön, mint a
nyárfalevél zizegése s majd mint a Niagara zuhogása eléje a
szolgálattevő szellemek serege.

– Mit parancsolsz?

Az ifju tudta, hogy három lehetetlent kell a szellemeknek parancsolni,
hogy azok szolgáivá görbedjenek. Készen volt a parancsokkal.

– Először is fogjátok e szál lószőrt, hasítsátok négyfelé s aztán
süssétek ki pipaszárnak.

A szellemek sírva ordítottak, hogy az lehetetlen.

– Másodszor tépjetek széjjel mindent ebben a szobában, a mi széttéphető.

Az ifju arra gondolt, hogy maga az a könyv széttéphető ugyan, de ahhoz a
szellemeknek nem szabad hozzányulni, de nagyon megjárta a parancsával,
mert a szellemek a bűvös könyvet ugyan nem, de azonkivül mindent
összetéptek a szobában és utoljára őtet magát is izzé-porrá szaggatták.

Észrevette ezt a veszedelmet nagy későn Hatvani, mert a bűvös gyürű a
kiss ujján elkezdett forogni annak jeléül, hogy szellemei háborognak.
Rögtön sietett haza s látta a pusztítást. Rögtön megfenyíté a fellázadt
szellemeket s parancsolá nekik, hogy mindent, mit széttéptek, rakjanak
ismét össze. Végrehajták.

A széttépett ifju is ujra emberalakot öltött; hanem lelke már nem volt.

Ekkor Hatvani beleparancsolt lélek gyanánt egyet a szolgaszellemek közül
s visszavitte őt magával a tanodába. Az examen javában folyt; az első
eminensnek nem volt szabad ebből hiányozni.

Az ifju helyet foglalt, a hol szokott ülni, s felelt pompásan minden
kérdésre, hogy gyönyörüség volt hallgatni. Az esperesek, a censorok, a
senatorok, a presbyterek nem győzték eléggé magasztalni.

De háta mögött ült az a szerencsétlen Bóta, a ki soha sem tudja mi van
belül a könyvben s arra nagyon rájöt az examen órájában a kivánság, hogy
egy pillantást vethessen a tankönyvbe, a melyből épen examinálnak; de
neki az sem volt, hát az előtte ülő ifjuét kérte; az pedig volt a gonosz
szellem.

– Nincs nálam a könyv, felelt neki.

– Add ide, kérlek, az Isten áldjon meg, rebegé Bóta,

A mint az Isten nevét kimondta, a szellemtől megszállt alak egyszerre
összeomlott, mint a hogy a lelkek szétszedték, s a benne lakó szellem
elrepült belőle.

A hallgatóság elámult; mire Hatvani öklével megüté a kathedrát, s ez
ökölcsapásra egyszerre elfeledé mindenki a mit látott; a széthullott
tetem eltünt s csak a kollegium ujra építésekor találtatott meg a
fundamentumban; a vizsgáló superintendens folytatá a censurát:
«sequens!» Senki sem emlékezett többé az elmultakra.

Végtére Hatvaninak is meg kellett halni, mint minden más embernek.

Doktor is volt, próféta is volt; előre megérezte halála óráját s tudva,
hogy minden mentség hasztalan többé, most már csak lelkét iparkodott
védelmezni.

A krónikairó szavait idézem szó szerint, a hogy ez eset szemtanuk
állításaként megtörtént.

A haldokló végerejével halálos ágya mellett a falon egy kört kerekített
balkeze mutató ujjával: azon a körön jelezé az égsarkokat s meghuzá a
meridianust; azután kimondá az «abraxas» és «meithras» szavakat, meg a
«pentagrammaton» nagy igéjét, mely bűvszavakra bűbájos füst támadt a
szobában.

Erre két galamb repült a doktor házára, egy nagy és fekete, mely
napnyugatról jött, s egy fehér és olyan kicsiny, mint a fülemüle, mely
napkelet felől támadt.

E két galamb dühösen csapott egymásra s óra hosszant viaskodott a
levegőben; a fekete erősebb volt, de a fehér fürgébb, gyorsabb. A kis
fehér madár addig repkedett a fekete feje körül, mig szemeit kivagdalta
s akkor megölte s széttépte azt.

Nagy sikoltás, üvöltés, lánczcsörgetés hangzott s azután hosszú, elmuló
énekszó-forma zengés.

A kik Hatvani szobájába bementek, ágyát üresen találták.

A rossz szellemek ragadták-e el, vagy a jók, azt bizonyosan nem lehetett
megtudni soha.

* * *

Eddig terjed a népmonda.

Én bizony nem tudom, mi hihetetlen volna benne!

A külömbség a hajdani és mostani idők között csak az lehet, hogy a mit a
nép akkor csodának tartott, most azt megszokott dolognak veszi.

Hajdan bűvszer volt az, mely minden betegséget meggyógyított; ma
Revalenta arabicanak nevezik; s csak úgy meggyógyulnak tőle, mint a
fehér kígyó szájából nőtt borsóvirágtól.

Ma is vannak még, kiknek minden tudományuk, melylyel a világot
megadóztatják, Hermes Trismegistos bűvös könyve, melynek most is
harminczkét lapja van, s most is négy a szine, csakhogy a szinek neve,
zöld, veres, tök és makk.

Most is vannak még olyan pénzek, melyek gazdájukhoz mindig visszatérnek,
nevezik őket piczuláknak s gazdájukat pénzügyminiszternek.

Most is vannak szerződések, mik embervérrel iratnak, s miket aztán az
ördög is csak addig tart meg, míg kénytelen vele.

Most is megtörténik, hogy szultán ő felségeiknek el-elrabolják a kész
ebédjét, sőt mint a francziák szultánjával történt, még magát is
meginvitálják az elrabolt ebédhez.

Ma is megesik itt-amott, hogy főbíró uram fejét összetévesztik a
portiron mirakülözzel.

Ma is vannak még póéták, a kik olyan verseket irnak, hogy kell az
ördögnek.

Ma is felirják az ajtóra e jelszót a diákok: majd holnap! a mi szól a
hitelezői gonosz szellemnek.

Ma is vannak hosszu férfiöltönyök, a miknek útján ott marad a lóláb
nyoma.

Ma is látunk embereket, a kiket apróra széttépnek: csakhogy ezt ma
nevezik «cridá»-nak; s aztán egy kis idő mulva megint látjuk őket szépen
összerakva parádézni üveges hintóban, csakhogy ezt az ördögséget ugy
hivják, hogy Ausgleichsverfahren.

A ki pedig embereket akar látni, a kiknek mai nap is minden fáradság
nélkül zsákkal hordja a pénzt az ördög, s a kiket a nagy pénzkeresésben
elvisz az ördög – csak menjen el a börzére, ott láthat eleget.

Mindenek meg voltak már, és mindenek újra kerülnek és semmi sem új, és
semmi sem lehetetlen a nap alatt.


MOST JÖN A KRITIKA.

Tudvalevő dolog, hogy én egy művet sem bocsátok közre addig, míg azt egy
igen kedves barátomnak, a ki mint szigorú kritikus Kakas Márton név
alatt ismeretes, meg nem mutatnám s szerény elmeszüleményem iránti
véleményét alázatosan ki nem kérném.

E nagyon szigorú kritikusnak a fentebbiekre tett észrevételeit
közrebocsátani szinte kötelességemnek tartom; bárha az fentebbi művemmel
igen kegyetlenül bánik is, szórul-szóra adván.

– A fentebbi életirása Hatvani tanárnak elejétől végig nem más, mint
vakmerő helyettesítése a megtörténteknek a képzelem szörnyszülötteivel.

– Hatvani István tanár, mint kezeink között levő önéletirása, jegyzetei
és végül a felette tartott leghitelesebb halotti beszéd sorai
tanusítják, igen is harminczhét évig volt a debreczeni kollegiumban
bölcsészet és természettan tanára, de bűvészettel azon idő alatt épen
nem foglalkozott, sőt a babonáknak világos ellensége volt, a melyről
meggyőződhetik mindenki, ha önéletirásában elolvassa azon kárhoztató
észrevételeket, melyeket németországi akadémiákban utaztában tett a
vérrel verejtékező straupingeni csodaképről; a regensburgi ördöngős
épitész műveiről, a csodatevő puskáról, mely a templomban őriztetik,
kinek lövése elszakítá egy jáger három ujját, az a feszület érintésére
ismét kinőtt; egy szoborról, melynek szakálla nő, ugy hogy minden
szombaton borotválkoznia kell; a ratisbonai hid ördögűző márvány
kutyájáról és kakasáról; Augsburgban a szent Gallus képéről, mely
ujjával e szóra mutat: «Dahin», a monda szerint az ördög ott vitte
keresztül a falon Luthert, mikor V. Károly proscribálta; s a st.-geverni
kalodáról, melybe minden idegent, a ki átkel a Rajnán, nyakával
beleszorítnak és megkeresztelnek, hogy a gonosz lelket át ne vigye a
tulsó partra. Minden efféle babonákat magas lenézéssel traktál
útleirásában, a mit bizonyosan nem tett volna, ha magának is érdekében
állott volna az ördög hitelét öregbíteni.

Mennyire nem volt Hatvaninak németországi jártában-keltében sem az ördög
kincseivel, sem a visszatérő dénárral semmi dolga, azt napi jegyzékei
bizonyítják, a hol fel vannak sorolva, miket adott ki a kollegium által
nyert költségből német ruhára. Egy fekete paróka 3 forint, német mente
27 forint, fekete strimpfli 1 forint, czipellők 1 forint 48 kr.,
czipellőre csatt 54 kr., máncséta 1 frt 02 kr., fejér német mente 21
forint, német inghez való gyolcs stabja 13 bátzon és 4 rappe
selyempalást 32 frt. Német kard és szíj 6 forint 20 krajczár. Mind
valóban! Akkor még azok a vastag krajczárok voltak, a miket a hagyomány
szerint Mária Theresia királynénk azon czélból veretett, hogy
kincstárnokát rászedje vele: ki is sokat opponálván a miatt, hogy a
királyné igen bőkezüleg osztogatja aranyait a kolduló barátoknak,
azontúl ő felsége kétfelé nyitható krajczárokba rejté alamizsna
aranyait. Még gyermekkoromban én is akadtam többször ilyen kétfelé
nyitható krajczárokra; de biz azokból az aranyakat már akkor kivették.

Azt is meglátja mindenki, hogy Hatvani rendesen kifizette ebédjét,
vacsoráját; az ebéd 22 kr., a vacsora 6 kr., a kávé reggel 3 kr. Tehát
ezzel meg van czáfolva, mintha a török szultántól hordatott volna
magának kosztot.

Sőt az sem igaz, hogy pálczájával rajzolt kocsin járt volna, mert
mindenütt számot ád, hogy mit fizetett a hajósnak, a ki elszállította s
a szekeresnek, s ez utóbbi hányszor döntötte fel az uton? A mi rendesen
megtörtént.

Minden egyéb róla feljegyzett mendemondát halomra dönt pedig azon
historiai adat, miszerint Hatvani István professor uram ugyanazon évben,
hogy professorrá lett Debreczenben, a szent házasság frigyébe is
belépett Csatáry István senator úr leányával Máriával, és hagyott maga
után tiz élő gyermeket és túlélő özvegyet.

Már most tessék minden józan gondolkodású olvasónak megitélni, hogy
lehet-e valakinek, a ki tisztességes feleséges ember, éjszakánként a
temetőben elkóborolni és ott a más asszonya kedvéért az ördöggel
viaskodni? Lehet-e valami alapja azon mesének, hogy Hatvani vendégei ne
találtak volna a tűzhelyen dél idején egyebet hét czirmos macskánál,
holott világosan meg van írva róla amaz emlékbeszédben, hogy

«Sok nagy urak, Mágnások

Gyakorta házánál kérték ki szállások.»

S kérdem minden tapasztalt embertől, van-e oly elvetemedett ördög, a
mely be merjen lépni egy olyan házba, a hol egy tőről pattant magyar
menyecske tiz lármázó gyermek fölött regnál?

De a mi legjobban elitéli e művet, az a végkimenetel: mely szerint
Hatvanit a szellemek vitték volna el halálos ágyából.

Vakmerő meghamisítása a történelemnek!

Holott előttünk fekszik nagytiszteletű Naszályi János uramnak, a
debreczeni kollegiumban tanuló poéták publikus praeceptorának azon remek
bucsuztatója, melyben Hatvani István professor hült porait 1786-ban
gyönyörű alexandrinus versekben, özvegyétől, gyermekeitől, a
superintendens és főkurátor uraktól, a reformata szent ekklézsia
lelkipásztoraitól, a kollegium professoraitól, a tanuló ifjuságtól s
végül a szent ekklezsiától elbucsuztatja.

Bizonyára Hatvani István ugy halt meg, mint a tudománynak és a tiszta
hitnek buzgó harczosa és sem azok állítása, kik őt ördöngősséggel
vádolták, sem azoké, kik őt convertitának magasztalták, semmi alappal
nem bir.

Tudós volt, sokat foglalkozott a természettudományokkal, gyakorló orvos
is volt, mint csillagász bolygókat és üstökösöket fedezett fel, mit
emlékirata ekként örökit:

  «Volt a physicában Kepler, Leibnitz, Newton,
  Kikkel az egeken járt csaknem egy uton.
  Sőt e naptól számos planéta világot
  Kölcsönzött….
  Széles Európa csodálta munkáját,
  Szedte is sok izben dicséret pálmáját.
  Orvosi kezéről sok beteg szólhatna,
  S gyógyulása felől tudományt adhatna.
  Szólhatna sok szegény, nemes, gróf és báró,
  Ki már a halálnak völgyében volt járó,
  S kiket mintegy ujra a világra hozott
  S nekik megujulást s életet okozott».

Hit dolgában tanusított buzgóságát tanusíták e sorok:

  «Bár az öregség elerőtlenítette,
  Mégis kétszer Bécsbe terhes útját tette,
  Hol felséges urunk fényes trónusánál
  Szent vallásunk mellett letérdelt lábánál».

Ime a bűvész és ördöngös helyén egy bölcs és hazai tudós áll előttünk, a
kit nyereségnek tartunk az elveszett rejtelmes alakért.

Az egész Hatvani-mondakör, véleményem szerint, nem egyéb, mint paródiája
a német Faustnak, mellyel a magyar reformatio a vakhitű babonának
megtorlást akart adni. Azért nagyon kérjük a tisztelt olvasókat, hogy
ennek az egész mende-mondának semmi legkisebb hitelt se adjanak.



KÉT LÉGHAJÓS.

(Költemény.)

Egy amerikai hírlap, a «Canadian herald» közli tárczájában egy párisi
léghajó két utazójának történetét, kiket a soknemű viszontagságok elébb
az éjszaki jeges tengerre csaknem a polusokig vertek el s onnan
keresztül jutottak Canadába.

A leirás sok érdekes részlettel bír, s ha az amerikai hírlaptárczák
közleményei nagyon emlékeztetnek is Barnum ritkaságai muzeumára, a tárgy
maga oly nevezetes, hogy élvezetet vélünk benne nyujthatni tisztelt
olvasóinknak.

– Mrs Dalton Arnould és Cussin Alfred aeronauták naplója.

– September 22-én, tehát mindjárt Páris körülzároltatása első hetében,
el lett határozva a nemzeti kormány által, hogy – tömeges
fegyvermegrendelések végett – Angliába küldessünk, s ha ott nem
sikerülne rögtön beszerezhetnünk a kivánt mennyiséget, a legelső
steamerrel menjünk át Amerikába.

Párisból kijuthatni egyedüli mód lehetett a léghajón át. Mi megtettünk
minden előkészületet ez utazásra, mely előkészületek között a
legkellemetlenebb maga az elindulás. A spanyolnádból font csónak, mely
kaucsukkal van bevonva, míg a földhöz van kötve, a hozzá erősített gömb
miatt úgy rázkódik, hogy az ember majd a lelkét veszti benne, s a
számtalan tárgy közül, a mit magával visz, egyet sem képes a helyére
akasztani. Tudniillik, hogy a velük vitt üveg és ércz-eszközöket mind
kívül kell fonalakon felaggatnunk a csónak falára, nehogy leeséskor
összevágják a bennülőket.

Délután három óra volt, midőn Dalton elkiáltá a «lachez le!» jelszót. A
csónakot tartó kötelek elvágattak, s mi gyorsan elhagytuk a földet.

E percztől kezdve megszünt a csónak reszketése s mi a legtökéletesebb
mozdulatlanság gyönyörét élveztük.

Mély szélcsend mellett emelkedtünk fölfelé, alig hajolva el a nyugoti
irányban s ez alatt élveztük a nagyszerű látványt, melyet az alattunk
elmaradó föld nyujtott. Egy óriási térkép volt az, mely egyre nagyobb
kört foglalt be. A Seine és Marne ezüst kigyói, a hosszú chausséek és
vasutak egyenes vonalai, az erdőcsoportok, az elszórt házak e
megelevenült mappán egy óriási művész földabroszához hasonlítottak.

Tiz percz mulva egy sürű felhőrétegbe értünk, mely eltakarta előlünk a
világot, s ott haladtunk három perczig. Csak a légsulymérő mutatta, hogy
haladunk fölfelé. Ekkor kijutottunk a felhőrétegből. Egy új világban
találtuk magunkat.

Alattunk semmi többé a zölddel rajzolt tájképből, a helyett egy végtelen
hófehér tenger, a naptól felülről megvilágított felhők tengere, miknek
mozdulatlan végtelen tömegéből óriási kúpok, hegyes piramidok, majd
mintha rengeteg emberarczok volnának, meredeznek elő; s a fehér lapon
egyetlen fekete pont vonul végig: az a mi ballonunk árnyéka, mely oly
élesen rajzolja magát e fehér tömegre, hogy a hosszú kötél vonalát is ki
lehet venni belőle.

És e tulvilági felhőtengerből hangok hallatszanak, kisértők, andalítók.
Odafigyelünk. Az egyesített katonai zenekarok muzsikája az odalenn.
Tehát még mindig Páris fölött vagyunk. Csak az összes zöngést lehet
kivenni; de mi tudjuk, hogy a Marseillaiset verik odalenn, s az nekünk
csodálatos bucsúhangként szürődik át a felhőkön.

Egy percz mulva vége szakad a zenének; minket megkapott egy felső
légáramlat s hajónk árnyékáról látjuk haladásunkat, míg alattunk a
felhőegyetem mozdulni sem látszik.

Hévmérőnk e perczben 3 fokot mutat a zeruson alól. A nap teljes
pompájában süt a csodakék azur-égen, s sugarai fél foknyi különbséget
idéznek elő a feketére festett gömbü másik hévmérőn.

A lég ritkulása érezhetően hat reánk; érverésünk 100-ra emelkedik
perczenként.

A hygrometer megszünik működni. E magasságban semmi nedv, pára nincsen
többé.

Délután 5½ órakor a felhők bomladozni kezdtek alattunk. Valami szédítő
látvány volt, a mint egy ily felhőnyíláson át, mintha mély kútba
tekintenénk le, a földnek egy zöld foltját megpillantottuk. S ilyen
ablakok a tulvilágból többször nyiltak meg előttünk, a nélkül, hogy
tudtuk volna, mely táj az, a mit magunk előtt látunk.

Társam rosszul kezdett lenni a szédülés miatt, s kénytelen volt
lefeküdni a csónak fenekére. Léggömbünk ránczai elsimultak. – Az ózon
nyolcz fokot mutatott a papiron.

Estefelé egészen szétszakadoztak a felhők és kezdtek óriási tömegekbe
gomolyulni, miket az alkonyodó nap tündéri szinekkel festett be. Egy
ilyen légben úszó óriás, aranynyal és biborral befestve, késő estig
kisért bennünket az egyenlő széltől hajtva. 4500 méter magasan voltunk
ekkor.

Sokan azt hiszik, hogy ha valaki egy léggömb csónakjában 8–10 ezer
méternyire fölemelkedik, a földet úgy fogja maga alatt látni, mint egy
szélein lefelé hajló gömb szelvényét. Ez csalódás. Bármily magasan
emelkedjünk, a horizon mindig olyan magasan áll előttünk, hogy
léggömbünk csónakának párkányán keresztül látjuk azt, s ha az egész
tájképre letekintünk, az úgy tünik fel előttünk, mintha a föld nem egy
domború gömb, hanem egy homorú teknő volna.

Ez a látvány nyílt meg előttünk délután 6 óra 15 perczkor.

A nap lemenőben volt épen.

A földlakók, kik csak a föld ködein át ismerik a napot, fogalommal sem
birnak, micsoda fény az, midőn a föld határát éri? Egy valóságos
sugárörvény.

A nap gömbje maga elvész a vakító szikratömkelegben. Színek, minőknek
neve nincs, jelennek meg a felhők karimáin, s az ember az apocalypsis
csodáit véli látni.

A nap mindig alább sülyed a láthatáron, s hévmérőink már nem jelzik a
külömbséget a nappal és éjjel hőmérséke között, 7 fok a minus alatt az
változatlanul.

A távolban villámlás látszik, s a lemenő nap fényétől egy rózsaszínű
szivárvány ívlik át a keleti égen, minden színváltozata nélkül a
szivárványnak; pompás, ijesztő, nagyszerű tünemény, minő illik egy
ország fölé, melynek földje is vérben úszik. Már a nap le is áldozott; a
szivárvány mégis ott vereslik az ég fenmaradt tüzétől, melyben mint
fekete pont úszik léghajónk, éles körrajzú árnyékát a felhőkre vetve.

A nap lementével a villámlások közelednek, két ellenkező irányból
hömpölyög felénk két zivatar. Fekete, átlátszatlan gomolyok. Egyre
közelebb jönnek felénk, mint két szikla, mint két hegyomlás, mely pehely
csónakunkat összemorzsolni készül.

A két rémtábor összeomlik fölöttünk. Villám villámot ér. Ha egy
megtalálja érni léggömbünket, veszve vagyunk.

De jó védelmünk van ellene. A villám kerüli léggömbünket, gyantás
selyemből van az. Hanem delejtűnk összezavarodik a villanyosság miatt s
nem tudjuk többé jelezni az irányt, a melyben haladunk.

A zápor szemközt vág bennünket, élesen, hidegen, nehéz cseppekben, s bár
a fölöttünk lebegő léggömb sokat elfog fejünkről, kaucsuk köpenyeinkről
szakad a víz.

És a mellett oly sötét van, mintha szakadatlan gyászfátyolon törnénk
keresztül. A felhők sötétsége absolut éjszaka, minő a föld alatti.

Éjfél után egy órakor változás áll be a légmérsékben. A hideg eső
meleggé kezd átváltozni. Valami kellemes lanyhaság áll be a légben. A
megdörzsölt phosphor fényénél légmérőnkön +4-et tudunk észlelni.

– Ez a Gulf Stream meleg légvonata lesz; mondja Dalton.

– Hisz akkor már a Dán föld felett járnánk!

A meleg légvonat egyre észrevehetőbb lesz, mely vihargémberítette
tagjainknak nagyon is jól esik, s nemsokára megszakadoznak a felhők, s
kinyílik fölöttünk a csillagos ég.

Minő csillagok! minő ragyogvány! Tiszta, homálytalan minden égi fény,
mintha közelünkben volna; az ég csaknem fekete, s miriad fénylő ponttal
van beszórva. A föld egy nagy ködlapály odalenn, melyből hegyek sem
látszanak ki.

Két óra tájon feljön a hold, mely fogytán van már, s tiszta fényétől új
világítást kap ég és föld. Lenn a fehér sötétség, fenn a fekete
világosság; ott köd, itt a csillagos ég.

Nem birjuk kivenni a tájat, mely fölött járunk.

Egy sajátszerű tompa moraj, mely füleinkig felhat, azon aggodalmat költi
bennünk, hogy valami tenger fölött repülünk ez órában. Talán a balti
tenger fölött.

Elhatározzuk, hogy a leszállást nem kisértjük meg, míg meg nem virrad.

Könnyen úgy járhatnánk, hogy a tengerbe esünk.

Egymásután láttuk a csillagokat feljőni és lemenni. A keleti láthatáron
tündéri bűbájjal ragyogott a Jupiter s az éjsark csillaga egyre
közeledett felénk. Aggódni kezdtünk. Az erős légáramlat, mely hajónkat
ölre kapta, nagyon is gyorsan visz bennünket éjszaknak s még úgy
történhetik, hogy a jeges tengerre, vagy épen a polusok alá ver.

Alig vártuk a hajnal közeledtét.

Ah, a hajnalról, a feljövő napról nincs fogalma halandónak, a ki azt
onnan a magasból nem látta. Az a rózsapirulása az égnek, melyet fejünk
felett semmi földi párázat nem takar többé, egyedül az átlátszó
világ-æthertől felfogott fény az; az a ragyogó Venus csillag a
kristálytiszta arany égbolton; az a ragyogó nap, e melegítő központja
csillagrendszerünknek, mely egyszerre lövelli szét sugarait, a mint a
láthatáron feljön.

S a láthatáron köröskörül semmi emelkedés nem látszott többé.
Aggodalmunk erősbödött, hogy mi egy tenger fölött repülünk.

Egy szakadatlan felhőkárpít eltakarta szemeink elől, a mi alattunk van.

Ez a felhőszőnyeg fehér volt. De olyan fehér, mely nem a szinek
semmisége többé, hanem a szinek összessége. A szivárvány van abban,
fehérnek képzelve. A halmok, völgyek e felhőlapon a kék, piros, sárga
halvány lehelletével.

S mi e napfényben, e ragyogó világ fölött úsztunk tovább.

Délfelé megkisérlettük alább szállani, felnyitottuk a léggömb
szellentyüjét s gázt bocsátottunk ki rajta.

Az, mint valami tündérvilági zene, süvöltött ki a nyitott résen. Első
hang, a mit e túlvilági csendben hallottunk.

Azzal egyszerre sebesen kezdett a léggömb alá szállni.

Midőn a felhőkárpíthoz közeledtünk, egy új csodalátvány ragadta meg
figyelmünket.

Átellenben velünk egy másik léggömb alakja szállt alá a légből. Abban is
két hajós ült. Léggömb, csónak, hajósok, minden a mienknél óriási
mérvben nagyobb.

Társam a lobogót csóválta, arra az egyik hajós alakja szintén csóválta
lobogóját; léggömbünk félrehajlott, az övék szintén.

Ez a tünemény az «Ulloa dicsköre», a francziák az ő felfedezőjökről
«circle de Flammarion»-nak hívják azt. Csodaszerű láttani tünemény, minő
a délibábok tündér alakzata; a régiek Anthelie név alatt ismerték. Magas
hegytetők ritkult levegőjében fordult az elő Ulloa idejében.

A csónakot, mely a varázstüneményt követte, egy élesen körvonalozott
dicsfény vette körül, mint egy kerek szivárvány, a csónak körül
sárgafehér csík, azontúl egy halványkék kör, azután egy sárgaszürke
szérű, mely végre violaveres árnyalatban folyt össze a köddel.

A káprázatos kép oly élesen volt rajzolva a felhőlapra, hogy minden
kötelét léghajónknak meglehetett számlálni rajta.

Szinte sajnáltuk, hogy eltünt szemünk elől, midőn a felhőrétegben
alámélyedtünk.

Ismét a mély átláthatlan köd fogott bennünket körül, s a homály közepett
láttuk, hogyan szülemlik a hó…

Ezernyi hókristály lepte el fekete kabátjainkat, e csillámló, sziporkázó
atomokkal volt tele a lég, ezeknek az összessége alkotja azt az
átláthatlan valamit, mely nem fekete, de mégis világtalanabb, mint
minden sötétség.

Hallatszott ez apró kristályok finom zörgése léggömbünk tafotáján.

Valami kebelszorító érzés volt, a mint a hófelhők, az égi szörnyek, a
messziről feketének tetsző hullámok hömpölyögtek óriási tömegekben
felénk, a mint keresztül suhantak rajtunk; a mint tátongó örvényeket
nyitottak alattunk, a mikbe szédületes rohammal esett alá léggömbünk,
perczenkint 600 lábnyi sebességgel.

Óhajtottuk, hogy e nyomasztó chaoszból kijuthassunk minél elébb.

Lassankint kezdett a sűrű ködtömegen át valami halavány aureoleja
látszani a napnak; alattunk és fölöttünk világosodott a légi űr.

De várakozásunk ugyan keserves meglepetéssel lett megjutalmazva.

Alattunk volt a tenger.

A helyett, hogy az angol szárazföldre jutottunk volna, az éjszaknyugoti
szél elterelt bennünket valahova a balti tenger fölé. Száraz földet nem
láttunk sehol.

Delejtűnk útmutatása szerint rég túlhaladtunk a britt szigetek fölött,
képzelhetetlen gyorsasággal, mit kiszámítanunk nem lehetett, miután a
szelet a léghajóban nem érzeni.

És most még egy veszedelem várt reánk.

A légben kétféle áramlat volt, amit meglehetett itélnünk az egymás
fölött keresztbejáró cirrhus és cumulus felhőréteg irányából. A felső
légáramlat, mely bennünket idáig hozott, egészen déli szél volt, az alsó
pedig éjszaknyugoti. Ha az utóbbi áramlatára bizzuk magunkat, az
okvetlen kiver bennünket az atlanti Oceanra, s ottan azután el kell
vesznünk.

Minden áron el kellett érnünk ismét a felső légáramlatot, a melyből alá
szálltunk. Hirtelen kiszórtuk csónakunkból a túlterhet, s a
megkönnyebbülés után sebesen kezdett el ismét emelkedni léggömbünk:
ránczai újra kisimultak, alakja kigömbölyödött, s mi repültünk feljebb
az égbe.

Azt reméltük, hogy ha ily gyorsan repülünk, mint idáig jöttünk, még ma
Svédországot kell elérnünk.

A nyugoti szél rohamából már kiértünk, de oly magasra, mint reggel
voltunk, nem sikerült már felemelkednünk.

Délutánra eltisztultak előlünk a felhők s csónakunk párkányával azonos
magasban ismét megjelent a láthatár.

Köröskörül tenger.

Nem tudtuk többé, hogy hol vagyunk?

Delejtűnk olyan zavargásoknak volt kitéve, hogy egy óra alatt háromszor
is változtatta irányát.

– Barátom, én azt hiszem, hogy mi minden emberlakta földet elhagytunk
már s az éjsarkhoz közeledünk, mondám Daltonnak.

– Az is jó, felelt az én barátom nagy nyugalommal: akkor legalább
meglátunk egy olyan vidéket, a hova még senki sem jutott el.

Szép biztatás!

Késő estig nem jött elénk más táj, mint a tenger. Távcsöveinkkel a nagy
messzeségben láttunk egyes vitorlázó pontokat, mik tőlünk mindannyian
távoztak. Vagy mi azoktól?

A nap ismét leszállt, s mi egy újabb csodaszép látványnyal gazdagodtunk,
a tengerbe elmerülő nap tüneményével.

S azután ránk borult egy csillagos ég, melynek bámulata elfeledteti a
földet.

Már a második éjszakát töltöttük a csillagok közelében.

Gyakran egy-egy meteor futott felettünk végig az égen, melynek futását
néha egész a láthatárig elkisérhettük; a hosszú tüzút sokáig ott maradt
némelyik után az égre rajzolva.

Most még későbben jött fel a hold.

A tenger harsogása egészen felhallatszott hozzánk.

Társam el volt álmosodva, s én kénytelen voltam mindig hozzá beszélni,
hogy el ne aludjék, mert megfagy.

Odafenn már 17 fok volt a hideg.

Valami rémletesebbet nem tudok képzelni mint az volt, mikor ebben a
földfeletti isteni mély hallgatásban a saját hangomat kellett
meghallanom. Úgy tetszett, mintha szentségtörés volna minden hangom e
szentelt regiókban, ahol hallgatás a dolga az embernek, mint a
templomban.

Dalton nem igen felelt szavaimra, hanem annál rémletesebb volt, amint
azokat a fejünk feletti nagy léggömb öble visszhangoztatá.

A száraz hévmérő még egyre alább szállt; a nedves hévmérőt már épen nem
használhattuk, mert a víz odafagyott hozzá; hanem a hygrometer szaporodó
nedvességet jelzett.

Éjfél után a hévmérő hirtelen emelkedni kezdett.

Én annak nem örültem. Ez a tünemény a nagy fagyokat követi a nagy vízek
közelében. Mikor a víz jéggé fagy, akkor egyszerre sok kötött meleg
elszabadul s a levegőt egy időre az teszi melegebbé.

Dalton pedig abból magyarázá a tüneményt, hogy midőn sűrűbb lég
nehezedik felülről ritkább légrétegre, ez nagy meleget idéz elő; s ezt
könnyen előidézheti a déli és éjszaknyugati kettős széláramlat, mely
egymás alatt halad el. A délsarki enyhe napokat épen ez indokból
magyarázzák ki.

Ez éjszakán minden felhő eltünt a láthatárról. Hanem az éjszaka végtelen
hosszú volt már.

A napéjegyen reggelének kellett volna lenni s mi még hét órakor sem
láttuk szürkülni az eget.

Igenis! Huszonnégy fokkal voltunk közelebb az éjszaki földsarkhoz, mint
tegnapelőtt, s a gönczöl csaknem a fejünk körül fordult már meg az égen.

Mikor végre nagy lassan virradni kezdett, s rézsút a láthatáron
csúsztatva sápadt gömbjét, feljött a várt nap: nekünk egy képet
világított meg, melyet soha el nem feledek s melytől örökké borzadni
fogok. Egy mindenséget jégből!

Ott lebegtünk a jeges tenger fölött!

Oh ez isteneknek való látvány volt onnan felülről; emberi idegeket
tönkre tesz az: ez a végtelen egyeteme mindennek, a mi fehér! még
fehérebb! egymást agyon tündöklő fehér! A végtelen hósivatagok, miket
nem szakít meg egy változatos pont, mik úgy fénylenek, mint egy fehér
ég, hogy a nap visszasugárzik róluk; s azután a ragyogó halmok,
kristálybérczek, paloták, gigászok várai, halomra döntött romok
kristályból, merészen ivlő boltozatok ezüstből; és aztán hosszú zegzúgos
vonalok, partok talán, miknek hegyes csúcsai mintha üvegcsipkéből
volnának szőve, fonva, s e rettenetes művészetű rámában egy mértföldeket
átölelő sima jégtükör, melyből a nap úgy kel elő, mint egy isten, ki
önmagát nézi.

És mind e fölséges nagy látványnak a neve «semmi!»

Ez a gondolat, hogy mi most egy ország fölött járunk, a melynek neve: a
semmi, elölt bennünk minden érzést, a mi emberi, eszméletet,
fogékonyságot, félelmet, vágyakat.

Engedtük léghajónkat úszni a jegek országa felett. Nem volt már miért
leszállanunk a földre. Idefenn sincs már hidegebb mint odalenn.

De még egy gondolat volt, mely melegített bennünket.

– Dalton, mondám társamnak, ha ez a légáramlat még estig így tart, el
kell érnünk, a hová Franklin, Kane, Masham, Mackintosh, Belcher el nem
juthattak: az éjsarki szabad tengerig.

E szó felvillanyozta elmerengő barátomat.

És még talán elérhetjük az éjsarki szárazföldet is, a minek létét
annyian állítják, a hol új növényzetnek, állatoknak, tán embereknek is
kell lenni.

– A kikről nem tud a világ semmit.

– A kiket nem hódíthat meg senki.

Elhallgattunk mind a ketten. Eszünkbe jutott az az ország, a honnan
jöttünk, s melyet talán soha sem fogunk látni többé.

– Nézd, milyen sötétkék e fehér táj fölött az ég!

– Az ám. Valóságos «berlini kék».

Annyi világos volt előttünk, hogy innen meg nem szabadulunk. A szélnek,
mely bennünket idáig hozott, valahol meg kell állni, erőnk fogytán van:
két éjet már álmatlanul töltöttünk el, s e hidegben elaludni annyit
tesz, mint megfagyni. A hideg úgy szorítá koponyáinkat, mintha szíjjal
csavarnák körül, kezeink a keztyükön át is megmeredtek; bundáink nem
tartottak már meleget, s a ritkult légben orrunkból és füleinkből
szivárgott a vér.

Három postagalambot hoztunk magunkkal, hogy hírt adhassunk magunkról;
azok közől kettőt kivettünk kalitjából, hogy elbocsássuk; félig meg
voltak már dermedve azok is, daczára meleg gyapotfészküknek. Azt hittük,
a repüléstől majd fölmelegesznek s eleresztettük őket. Az egyik galamb
úgy esett le a földre, mint egy darab kő, egyenesen a csórjával lefelé,
bizonyosan megfuladt az esésben. A másik küzdött az eséssel,
bukfenczeket hányt, de nem birt repülésre kapni a ritkult légben, s
aztán eltünt szemünk elől. A harmadikat még tartogattuk.

Most már egy felhő sem volt az égen, a hygrometer semmi nedvet sem
fogott, az ozonpapirra nem hatott semmi, hanem a hévmérő sem szállt már
alább. E légrétegben a földi fagynak semmi befolyása többé.

Valami lunatikus ámulat fogta el agyamat, midőn a holdvilágszerű fényes
lapra bámultam, mint mikor az óriási refractoron át sokáig nézünk a
holdba.

– Ez a gömbölyű, sima tér olyan, mint a «Mare mortis», suttogám
Daltonnak.

Dalton erre kihajolt a csónakból s valami emberfeletti hetykeséggel
kiálta el az alattunk elhaladó jégsikra:

– Qui demeure là dans ce royaume?

(Ki lakik ez országban?)

Négy percz mulva tisztán visszakiáltotta a jéglap:

«Qui demeure là dans ce royaume?»

Oly borzadályos volt az az emberi szózat, mely onnan alulról, a laktalan
jégvilágból saját kérdésünket visszakiáltá ránk, mintha ő sem tudná rá a
feleletet.

Dalton a választ is lekiáltá:

– Le mort! Le néante! La silence! Le desert!

S a jégegyetem visszazengé egyenkint:

«Le mort (a halál). Le néante (a semmi). La silence (a hallgatás). Le
desert (a pusztaság)».

Valami fenyegető volt e visszhangban; valami istenkisértési merénylet
Daltontól, megszólalásra kényszeríteni a halált, a hallgatást, a semmit.

Köröskörül semmi nyoma egy élő lénynek, egy emberi laknak.

E rettenetes magányában a világnak élő lény nem járt még soha.

S a légáramlat egyre vitte léggömbünket odább.

Óránkon tizenkét óra volt délben, s a nap még mindig a láthatáron járt!
úgy látszott, mintha körülfutná ezt a nagy szérüt. Délután két órakor
már kezdett aláfelé hanyatlani, mi közeledtünk az éjsarkhoz. Delejtünk
alig akart már nyugton maradni.

De addig nem hagyott el bennünket a nap, a míg még egy ritka látványt
meg nem világított előttünk.

Az éjszak-keleti láthatáron egy smaragdzöld vonal kezdett támadni a
vakító fehér végtelenen túl.

Eleinte azt hittük, hogy láttani káprázattal van dolgunk; de a mint
léghajónk előbbre haladt s a smaragdszin vonal egyre terjedni,
szélesedni kezdett, egyszerre kiáltánk fel mind a ketten:

«Tenger!»

Szabad tenger az arcticus jégzónán túl, a hogy azt természettudósok
regélik, a hogy az orosz hajósok sejtelmei tanusítják; de a hogy senki
sem tudott még oda eljutni.

Mi meg fogjuk azt látni.

Nos azután? Ha megláttuk, ha tán e tengerben a sejtett terra firmát is
felfedezendjük, mit nyerünk vele? Vissza nem jöhetünk, mert arra, hogy
leszálljunk, szükségkép ki kell eresztenünk léggömbünkből a fénygázt, s
ha egyszer kieresztettük, mivel töltjük meg újra, hogy megint
elszállhassunk onnan?

– Lehet, hogy egy új világot fogunk látni, de a régi világot örökre
elveszítettük. Engem csak az kínoz, hogy talán még sokáig fogok élni
olyan helyén a földnek, a hol soha sem tudom meg, mi lett hát a mi
Párisunkból? Megszabadult-e? Harczol-e még a franczia nemzet? Győz-e,
elveszett-e örökre? Rettenetes gondolat! Élni és minderről nem tudni
többé soha semmit.

– Ah bah! mondá Dalton, kinek itt a magasban különösen megjött a
humorizáló kedve; hátha a más világ lakóinak is van már világítógázuk.

Hogy mijük van a más világ lakóinak? azt nemsokára megtudtuk keservesen.

A nap három órakor már letünt a láthatárról, hanem az esthajnal még két
óráig tartott s világos maradt az ég.

A mi hajónk észrevehető gyorsasággal haladt éjszaknak, óránkint tíz
mértföldnyi sebességgel, tehát három óra alatt két egész fokot
közeledtünk a föld gönczöle felé.

4 óra 48 perczkor már elértük a szabad tenger szélét, melyet a jégöv egy
óriási félkörben fogott körül. Hévmérőnk nem szállt feljebb; de a
hygrometer újra harmatot jelzett.

Az égnek valami olyan szokatlan világos szine volt az egész láthatáron,
melyet meg nem birtunk magunknak magyarázni. A szabad tenger, mely
előttünk terült, harmincz mértföldnyi távolt engedett végig látnunk,
melyen egy jégdarab sem úszott.

5 órakor az éjszaki láthatáron egy fekete pont kezdett kiemelkedni.

– Nézd, az ott a szárazföld, mondám Daltonnak.

– Az ám. Az éjszaki Cap.

Jóremény-foka már van. Nevezzük el ezt a Kétségbeesés-fokának.

Elővettük refractorainkat, miknek terrestris látcsövei 60-szor
nagyítanak, s vizsgálni kezdtük az emelt pontot.

– Valóban előfok az. S nekem úgy tetszik, hogy fákat is lehet rajta
kivenni.

– Alkalmazzuk a csillagászi csöveket, monda Dalton. Azok 120-szor
nagyítanak, s mindegy annak a hegynek, ha felfordítva látjuk is.

– Kétségtelenül egy szárazföld előfoka az, s ha alkonyat nem volna,
látnunk kellene, hogy van-e körüle valami zöld?

– Én azt hiszem, mondá Dalton tréfálózva, hogy ez az a mesebeli
mágneshegy, mely a hajókat magához rántja.

– Én pedig ellenkezőleg azt kezdem észrevenni, hogy mi e ponthoz épen
nem közeledünk. Félóra óta ærostatunk éjszak helyett nyugotnak halad.

Dalton is meggyőződött róla, hogy úgy van.

Mikor besötétedett s a csillagok feljöttek, valami csudálatos látvány
volt ránk nézve az ég.

Az éjszakcsillag csaknem függőlegesen fejünk felett, s a Rigel, a
Sirius, az Orion övét képező három fényes csillag előttünk a láthatáron;
a lant fényes csillaga a hátunk mögött.

A sötétségben egészen elvesztettük távcsöveink elől az észlelt
szárazföld előfokát. De reggelig bizonyos volt, hogy oda kell jutnunk.

Bizonyos?

Van-e ilyen szó a rettenetes hatalmú természettel szemben? Nem tudja-e
az becsapni előttünk azt a könyvet, melyet vakmerően fel akarunk nyitni?

Három negyedkor hét óra után egyszerre elkezdett valami lilaszinű
derengés támadni az éjszaki égen, mint mikor a hajnal közeledik s a mi
keresett előfokunk ismét megjelent éles körrajzban a tenger fölött.

De mielőtt távcsöveinkhez nyúlhattunk volna, egy minden érzelmet magához
ragadó tünemény tárult föl előttünk.

Egyszerre az egész eget elborította egy rózsaszinű dicsfény, melynek
támadó központja amaz előfokot látszott körülvenni. A legpompásabb
éjszakfény lángolt fel előttünk, szemünkláttára keletkezve, s egy percz
mulva biborégen úsztak a csillagok myriádjai. Az éjszaki fény azért
tündéribb jelenet a hajnalfénynél, mert annak pirjában ott ragyog minden
csillag, csakhogy kék ég helyett rózsaszinű égen.

A kilövellő sugárküllök a halványkék és biborveres szinei közt
váltakoztak, néhol fekete ablakokat hagyva közben.

De ugyanakkor, midőn e látvány elandalította idegeinket, egy másik
tünemény rettenetesen magunkhoz téríte rögtön.

Élesen metsző szelet kezdtünk érezni hajónkban.

Szelet? Léghajóban? Lehetetlen az! Hisz a léggömb együtt úszik a
légáramlattal. És mégis úgy volt. A szél «délnyugotról» oly erővel
süvöltött rajtunk keresztül, hogy hajónk kötelei zengtek bele, mint
valami æolhárfa húrjai.

A látott szárazföld pontja öt percz mulva eltünt előlünk és 45 percz
alatt eltünt előlünk maga a smaragdzöld tenger, s ismét azon jégzóna
fölött repültünk, melyen átjöttünk, folyvást szemközt korbácsolva a
széltől.

Mi szél ellenében repültünk!

Kitaláltuk e tünemény okát.

Az a rettenetes erő, mely a légáramlattal szemben 45 percz alatt 30
mértföldnyi sebességgel visz bennünket, úgy, hogy hajónk fenekére kell
lefeküdnünk, nehogy megfulladjunk; ez a földfeletti, ez a számokkal meg
nem mérhető erő: a delej.

A földsark villanyos kitörése elől úgy kell repülni a mi selyem és
gyantából készült léggömbünknek, mint a hogy a villanyterhes gömb
elfujja magától a selyempihét.

A taszítás, melyet a delejvillany nagyszerű tüneménye selyem
léggömbünkre gyakorolt, annak Ny. Ny. D. irányt adott, s az
orkánsebességű távozáson kivül még egy nevezetes hatást gyakorolt rá.

A milyen gyorsan távozott, olyan gyorsan emelkedett léggömbünk.

Ennek a magyarázatát mindenki megtudhatja, a ki léggömbött látott. A
léggömb egy lopótök alaku selyem lapda, melynek aláfelé fordított szája
mindig nyitva van. Megtölteni nem könenynyel szoktuk, azért, mert a
köneny keresztülszivárogna még a gyantás selymen is, hanem
világítógázzal.

Világítógázt minden nagy városban kapni, tehát az újra megtöltés is
könnyű, míg könenyt nagy költséggel és előkészülettel tudnánk csak
előállítani. A léggömb világító gázzal sincs egészen megtöltve, azért,
mert annak a terjereje szétszakíthatná a selymet, a mint a könnyebb
légnyomás rétegébe ér fel; épen ez okból nincs bezárva az alsó nyilás
is, úgy hogy a gondolában ülők végig beleláthatnak az üregbe, s minden
hangjukat visszakongja e nagy selyemhordó.

Midőn tehát két oly ellentétes erő, mint a déli szél s a
villanytaszítás, érte léggömbünket, vagy annak kellett volna történni,
hogy a megszorított léggömbből az alsó nyiláson minden gáz kifut, vagy
annak, hogy a megszorított léggömb a gáz rugalmassága által mindaddig
magasabbra száll fel, a míg a két ellentétes taszítás tart.

Mi egyszerre tapasztaltuk a föld vonzerejét s a föld eltaszító erejét.
Mi voltunk az első halandók, a kiknek megadatott, hogy a föld eltaszítja
őket magától.

Estünk fölfelé.

Túl azon a fokon, a honnan Glaisher ájultan jött alá: 12,000 méternyire
a föld felett, tehát oly magasban, mintha a Csimborasszót megkoronáznák
a Mont-Blanccal, értük el a nyugpontot, a melyen emelkedésünk megszünt.

Az északfény skárlát fénykévéi messze túl ragyogtak fejünk felett; a fél
eget látszottak azok bekalandozni, s néha a «Vega»-ig ellobogtak, de
léggömbünk emelkedése megszünt.

Ennek is meg kellett nem sokára tudnunk az okát.

A két ellentétes taszítás léggömbünknek olyan irányt adott, mely azt a
szélfordulóba hozta bele.

Ha az egyik földgömbön déli szél fú, akkor a másikon északi szélnek kell
fúni. Ez a légegyensúly törvénye.

Éjfél előtt egy órakor megszüntek hajóköteleink fütyülni, s nem éreztük
többé a kinzó szelet, ámbár az északfény még egyre lövellte sugarait
szerteszét. Hogy taszító erejét folyvást gyakorolta ránk, azt azon
sebességből itélhettük meg, melylyel az alattunk lévő jéghegyeket,
jégtorlaszokat egymás után eltünni láttuk. Most már két mozderő vitt
bennünket: az északfény s az északi szél.

Az egész alattunk levő holt ország túlvilági fényben úszott. A partok
jégcsipkéi rózsafüzéreknek látszottak, s a jégcsúcsok mint égő tűzhegyek
lángoltak. Hévmérőnk, a szertelen magasság daczára, nem mutatott
külömbséget. Hogy ez az északfény befolyása volt, arról bizonyossá
lettünk nem sokára.

Mert a mint éjfél után két órakor az északfény egyszerre lelohadt: oly
metsző hideg támadta meg bőrünket, a milyet még eddig nem éreztünk.

A hévmérő 35 fokra szállt le 0 alatt.

És azzal egyidejüleg sebesen kezdtünk esni lefelé e kényszerített
magasságból. Másodperczenkint hatszáz lábnyi gyorsasággal közeledtünk a
földhöz.

Ki nem birnám fejezni azt a visszás érzést, a mi e lefelé hullás
perczeiben erőt vett rajtam. Valami volt abban az embergyülöletből, a
világutálatból. Tehát ismét vissza kell esnünk e gyönyörteljes égből, ez
isteni magasból a sárba, az emberek közé, kik egymást gyilkolják, kik
bálványokat imádnak!

Ah, föld! sár! emberek! Jöttek aztán hosszú órák, a midőn kétségbeesve
imádkoztam, hogy lássak még egyszer ilyen sáros földet, ilyen
emberarczokat.

A föld sugarai kitaszítottak bennünket az atlanti tengerre. A virradat
az ég és az oceán képét mutatta előttünk.

Már említém, hogy onnan felülről a föld felszíne nem gömbnek, hanem
teknőnek látszik. A tenger fölött még nagyobb lesz e csalódás; mi úgy
láttuk magunkat lebegni, mintha két végtelen üvegharang közé volnánk
kárhozva, miknek szélei a láthatáron egybeforrnak: egyik az ég, másik a
tenger.

Itt el kell vesznünk.

Már három éjszakát teljes álmatlanságban töltöttünk, élelmi szereinket
csak pár napi szükségletre számítottuk, s most előttünk egy olyan irányú
út, a melyen ha semmi nem történnék is velünk, a míg a legközelebbi
partot elérhetjük, beletelik egy hét. Hajónkat irányozni nem tudjuk, a
szél hosszában visz bennünket délnek. S a mellett a fagyasztó hideg. És
ha testi életműszereink vasból volnának is, de a folytonos izgatottság,
mely idegeinket zaklatja, az egymást felváltva követő világtünemények,
az elviselhetlen nagyszerűség, ez mind nem emberi kedélynek való. Három
ilyen nap és éjszaka elég arra, hogy az emberi lélek megőrüljön.

Elhatároztuk, hogy sorsunk végéről tudósítjuk a külvilágot.

Egy kis hártyapapirra felirtuk eddigi élményeinket, a szélesség és
hosszúság fokát, mely alatt e perczben vagyunk, hozzátettünk egy
«adieut» s a levelet az utolsó postagalambunk farktollára húzva, útnak
eresztettük azt.

Ez a galamb edzett amerikai faj volt; különben megfoghatlan lenne, hogy
állta ki velünk együtt a jégsark alatti hideget?

Ez nem esett le mint a többiek, hanem inkább felfelé repült a légben s
nehányszor körülczirkálva léggömbünket, utoljára leszállt a léggömbre, s
ott maradt.

– Ah! nézd, mondá Dalton; ez a monsieur velünk akar utazni.

Valóban a galamb el nem mozdult délig sem a léggömb tetejéről. Akkor
megszántam, felmásztam érte a kötélhálózaton, s megfogtam és újra
visszatettem a fészkébe.

Nem tudtuk többé, haladunk-e? lassan-e, vagy sebesen? vagy egy helyben
függünk e vigasztalan kettős concav üvegharang közepén? A tengernek ez a
része az atlanti hajójáráson kivül esik s a skandinav partjáró hajók
ennyire már ki nem tévednek.

Délután a láthatár homályosodni kezdett, az ég sápadt volt felettünk; a
nap tányéra elveszté tündöklését, a láthatár szélén úgy látszott rezgeni
a tenger, mintha épen ott nagy hullámokat hányna, pedig sima volt mint a
tükör.

Ez órában 3700 méternyi magasban voltunk. – Aerostatunk a mult éji
küzdelemben mégis sok gázt veszthetett.

Délután két órakor már egészen homályos volt az egész mindenség.

– Nézd csak, mondá ekkor Dalton, egy hajó.

És felmutatott az égre.

Az égen – egy hajó?

Valóban. Felettünk, mintha tükörből nézne le ránk, látszott a hullámzó
tenger, s e tenger habjai közt vitorlázott egy kétárboczos gőzös,
árboczhegyeivel lefelé fordulva, oly nagyságban, mintha a természetben
egy kilométernyire volna tőlünk.

Bámulva néztük e tüneményes fata morganát, mely sokáig ott libegett
fejünk felett, s csak akkor tünt el, mikor az ég sápadt párázata
bárányfelhőrétegekké kezdett szakadozni.

Akkor láttuk meg az első hajót a láthatáron; távcsöveink meggyőztek
bennünket felőle, hogy ugyanazon kétárboczos gőzös az, melynek fata
morganaja kisértett nem rég a fejünk felett.

A hajó útja a mienket látszott keresztülszelni; ő használhatta az
ellenkező szelet is s voltak lapátkerekei.

Ah! ha összetalálkoznánk, ha leszállhatnánk reá!

Valószinüleg annak a hajónak az utasai is látnak nemsokára minket a
légben repülni – s majd azután jön egy óra, a melyben ők fogják mondani:
ah, ha fölmehetnénk hozzájok, ha ott lehetnénk e léggömbben!

Az éjszaka zivatart hoz!

Este felé Dalton észreveszi, hogy léggömbünk pipázik.

Ez a léghajósok legveszélyesebb válsága.

A léggömb tafotáján valahol repedés támadt s most a résen át a gáz kezd
elillanni, s apró fehér felhőcskék alakjában maradoz el mögöttünk.

Én hirtelen felmásztam a kötélzeten, hogy a készen tartott enyves
folttal betakarjam a szakadást, a mi nagyon nehezen ment, mert az enyv a
hidegben nem fogott. Kénytelen voltam a foltot a repedés fölé
sodronyokkal erősíteni meg, mik a dugóhuzó mintájára vannak csavarva s a
két szöveten keresztülfúrva, azt összetartják. Ez ugyan nem zárt
hermetice, s léggömbünk azután is csak pipázott, de legalább meg voltunk
óva a léggömb szétpattanásától.

A léggömb pipázása miatt azonban alászálltunk 1200 méternyire.

A mint az éj leszállt, az ég meg kezdett telni felhőkkel. Óriási fekete
cumulusok futottak velünk versenyt: alattunk, felettünk járva.

Ha eddig némaság vett bennünket körül, lett hangverseny ezután. Valami
oly pokolian túlvilági zenét, minő a viharkorbácsolta tenger harsogása,
a léghajó magasából hallgatva, a világ minden mæstrója sem birna
kigondolni.

Ütenyre hangzik az, mintha a mennydörgés dobverője játszanék
üvegcarillonon. (Egymás fölé akasztott üvegharangok, mint a chinai
tamtam, mint a japáni gong, milliószor nagyított kiadásban.)

Ez a szakadatlan zengése az alattunk felzavart irtóztató viztömegnek
valami őrülésre vezető zene volt!

S nekünk az egész éjszaka zengett.

Ez már negyedik éjszaka volt, melyen szemeinket lehunyni nem birtuk.

A tenger harsogása tudatá velünk, hogy odalenn vihar van.

Mi ide fenn olyan csendben ültünk, melyhez hasonlót sem Nizza, sam
Kairó, sem Biarritz szélcsendes napjai nem mutatnak.

Most már érzettem Flammarion állítását, a ki azt mondta, hogy egy
léghajózás alatt leghevesebb grippéje elmult: a léghajó a szélcsend
hazája.

A vihar nem járt villamos zivatarral, mint nem szokott ez időben soha. A
napéjegyen viharai villámtalanok.

Annál inkább meglepett bennünket, midőn reggel öt óra felé egymást
követő villanások zavarták meg az éji sötétet.

E villanások alulról jöttek s perczek mulva tompa taszító dördület
követte azokat.

Ágyúlövések!

– Ezek egy hajó vészlövései, mely a viharban léket kapott! mondá Dalton.

Biz az meglehet.

Igen szomorú hajnal virradt ránk.

Az ég tele volt csoportfelhőkkel, mik közül kerékküllő formán törtek ki
a nap sugarai.

Légsúlymérőnket néztük.

Az csodálatos tüneményt mutatott.

A légáramlat oly hullámokat vetett, mikben mi hol 800, hol 1600 méternyi
magasban libegtünk, épen úgy, mintha a tengeren úsznánk s a
hullámveréssel egyenlő ringást követett a tenger. Egyik folyadék a másik
hatása alatt.

A tenger hullámai mértföldnyi hosszú barázdákban tornyosultak magasra,
fehér tajtékkal koszoruzva gerinczeiken, s a vizhegyeken, völgyeken
keresztül himbálódott egy jármű, hol felemelkedve, hol alászállva a
hullámtorlaton. Valószinüleg ugyanaz, melynek vészlövései villogtak szét
a vizsivatagban hajnal előtt. Kiváncsiak voltunk távcsöveinkkel közelébb
hozni az emberlakta töredékeny alkotmányt. Egy gőzös volt az, két
árboczos. Talán ugyanaz, melynek képét a fata morgana mutatta. Hanem a
két árboczról már le volt tépve minden vitorlafa, s a kémény nem
füstölgött többé.

Mint említém, a lég is hullámzott, a tenger is hullámzott. Egyszer a
tenger hulláma oly magasra emelkedett, s a lég hulláma oly mélyen
lenyomta hajónkat, hogy azt kelle hinnünk, most mindjárt
összetalálkozunk.

Egy ilyen pillanatában a kölcsönös hullámvonal megközelítésnek oly
közelségbe jutottunk az alattunk hánykodó hajóhoz, hogy a födélzeten
elszórt emberalakokat kivehettük rajta. Alig voltunk egymástól 300
méternyire.

Egy fehér ruhás női alak, ki egy árboczkötélbe fogózott s a födélzeten
hevert, mindkettőnk figyelmét megragadta.

Láthattuk arczát, kétségbeesését.

A következő percz a hullámvölgybe sülyeszté a hajót s léggömbünket ezer
méternyire ragadta tőle.

– Eh bien! kiáltá Dalton, ha még egyszer összetalálkozunk e hajóval,
annak a fehér hölgynek kezemet fogom nyujtani s felragadom ide hozzánk.

Én azt hittem, hogy ez igen helytelen tréfa Daltontól.

A következő órák iszonyuan megczáfolták e hitemet.

A hajót és a fehér hölgyet ugyan mi többé sehol sem láttuk. Azok
elmerültek valahol a tenger végtelenében, hanem Dalton rajongása
megmaradt. E percztől kezdve elkezdett folyton fecsegni, ábrándozni, a
mi szokása ellen volt; mindenütt a fehér hölgyet látta maga előtt s
verseket kezdett neki mondani.

Uram Isten, ez az ember megőrült!

Nem volna csoda. Ilyen négy nap, négy éjjel minden emberi ideget képes
elviselni.

A szokatlan, a nagyszerű, a borzalmas, a szédítő nála a psychiatria
életműszereit támadta meg. Rajongott. Deklamált. Felállt a csónakban
Alfred Musset-től verseket szavalni, s leszórt magáról minden meleg
öltönyt. Nem fázott.

Én rám pedig az ellenkező hatása volt a viszontagságoknak. Én józan
voltam. (Hiszen semmi borszeszt nem ittunk, hogy el ne aludjunk.) Hanem
tagjaimat fogta el valami kimondhatlan zsibbadás. Száztíz óra óta nem
aludtam már.

Ezen a napon nem is volt már mit ennem.

Délután négy óra felé, mikor a nap épen lemenőben volt a tenger szélén,
még egy elragadó látvány jött felfokozni ideggyötrő
felmagasztaltságunkat.

Két felhőréteg között úsztunk.

A lemenő nap a felső felhőkárpítot világította meg izzó tűzfénynyel; s
ennek a ragyogásnak a visszfénye bezománczozta az alattunk úszó
felhőcsoportot.

Olyan volt az utóbbi, mint egy örvény csupa rózsákból; egy véghetetlen
mélység, melynek minden atomja sugárzik.

Minden léghajós bizonyítja, hogy azon perczben, melyben a felhőket látja
maga alatt úszni, valami magnetikus láz veszi elő, valami kisértő vágy
lelépni a rózsaszínű hóba, a csábító szirtekre, belemélyedni e piros
hófuvatagba, leugrani a csónakból.

Én is éreztem e vágyat mindannyiszor, midőn léghajóban jártam. Azt
mondják, a föld vonzereje az. Tán az emberi test szerelme a földhöz.

Egyszer csak azt láttam, hogy Dalton felugrik a csónak szélébe s onnan
kezd el szavalni a rózsaszinű örvény felé.

– Ott van ő, ott nyujtja felém a kezét. No még feljebb! Ide! Ide!
Fogózzál belém.

Ez ember megőrült.

Oda akartam hozzá ugrani, hogy megfogjam, s úgy éreztem, hogy lábaim nem
mozdulnak. Fel akartam emelkedni balkezemre, s karom tehetetlen volt.
Jobbomat akartam mozdítani. Az is bénult volt. Kiáltani akartam rá. És
nyelvem nem adott hangot. El voltam ájulva; de szemeim még láttak, még
ébren voltak és füleim még hallottak.

Kellett hallanom, mint kiáltja Dalton: «jövök, jövök!» s aztán kellett
látnom, mint szökik le a magasból egyszerre.

És agyam gondolta magában: «ez már otthon van!»

Azután következett, hogy elveszítsem hallásomat. A tenger zúgását nem
hallottam már.

Végre rám jött, hogy ne lássak többet. Elvesztettem szemem világát.

És még mindig teljes eszméletemnél voltam. Tudtam, hol vagyok, mi
történik velem.

Egyszer aztán elkezdtem nem is érezni. A hideg nem csípte már arczomat.
S még mindig eszméltem.

Utolsó gondolatom az volt, hogy most Dalton leugrása által egyszerre
fele terhével megkönnyült a csónak s annálfogva az ismét fel fog menni a
magasabb légkörökbe. Ott megfagyok. És azután a gazdátlan léggömb fog
járni az ürben, egy halottat hordva magával, ki tudja meddig.

Utoljára aztán eszméletemet is elvesztettem, s az álomnak, a
dermedésnek, mely rám nehezedett, nem voltak álomlátásai.

A legelső külhatás, melyet ismét megéreztem, az volt, hogy arczom bőrét
ezer hegyes tű szurdalja.

E csodálatos ingerlő bizsergésre visszatért a tudatom, hogy élek.

De nem látok és nem hallok semmit.

A csipkedő inger egyre nőtt, egész testem érezte azt, s egyszer csak
megnyilt hallásom.

Ah, az a halálból ébredés legboldogabb érzete, mikor a süketség elmulik,
s megjön a hang érzete.

Valami egyhangú zajt hallottam alulról felzengeni. Mint mikor egy
mocsárban millió béka brekeg éjszaka.

Ejh! káprázat ez! Érzékcsalódás. Tenger van itten, nem mocsár.

Ismét azt hittem, hogy elalszom.

Ekkor egy új hang tört fel alulról, mely mint a galvani ütés megrázta
dermedt idegeimet.

Harangszó!

Az «angelus» méla rengése tör fel alulról hozzám.

Az ércz hangja valóban oly hatással volt dermedésemre, mint a
villanyfolyamé, mely a halottat torzképek fintorítására készti;
felnyitottam szemeimet, láttam.

Megtudtam az okát, mi izgatja testem felszinét tűszúrásként. Egészen be
voltam fedve apró, vékony, hegyes kristályokkal, miket egy hófelhő
takarhatott rám. Ez izgató hóréteg óvott meg a megfagyástól. Ez hozott
életre ismét.

De mozdulni még mindig nem voltam képes.

S az angelus ringó kondulásai rezegtek fülemben. Föld van alattam! S én
nem tudok rá leszállni! Itt van mellettem a zsinór, mely a léggömb
szellentyűjét felnyitja, hogy a gáz kiszabaduljon és a léghajó földre
szálljon s én nem vagyok képes azt megrántani.

E kinlódásom alatt egy kis bogár repült csónakom szélére.

– Ah, te Isten bogárkája! Mi izenetet hoztál nekem onnan a földről? Már
nem messze kell lennem a földtől!

Összpontosítám minden akaratomat, s az akarat ereje győzött a bénuláson.
Annyira vittem, hogy derekamat meg birtam hajtani. A szelep zsinórjához
közel jutottam; azt megragadtam fogaimmal, s úgy rántottam egyet rajta.

A szelep felnyilt, s a gáz süvöltve rohant ki rajta.

Az előttem függő légsúlymérő mutatta, hogy esünk lefelé; már csak 600
meternyire vagyunk a föld felett s perczenkint 20 meterrel szállunk
csendesen.

De hát a horgony? Ki veti le a horgonyt?

A zsilipet ismét vissza kellett eresztenem. Hiszen a horgonykivetés
nélkül össze fog törni a földön végighurczolóléggömb.

Jobb karomat birtam mozdítani már.

Elkezdtem a csónakba esett hóval dörzsölni balkezemet, míg ujjaim
merevedése kiengedt. Azután a jobb kezemet. De lábaim még meg voltak
zsibbadva.

Most már éreztem, hogy meleg légrétegben járok.

Egy helyen egy csoport tarka lepkén repültem keresztül, mik ilyenkor
párosodnak a légben.

Azután úgy éreztem, mintha valami sürű tömeg felett úsznék hajóm.

Volt már annyi erőm, hogy a párkányra felkapaszkodjam. Az a tenger,
melyben úsztunk, egy nyárfaerdő lombja volt, olyan sima és egyenes, mint
egy tó felszine: a nyargaló léggömb végigvontatta benne csónakomat.

Végre annyi erőm volt már, hogy a vasmacska karikáját kiakaszthassam, s
levessem azt a földre.

Oh édes sár anyám! a ki szültél!

Fogadj el ismét!

A horgony megakadt a fák ágaiban, ürült léggömböm belecsapta magát a
sudarakba, mik szétlyukasztották s csónakom fennakadt kötelékeinél fogva
egy óriási jegenyén.

A mezőről emberkiáltások törtek felém.

Nemsokára egy borotvált arcz, bőrsipkában emelkedett ki csónakom
párkánya mellett, kurta pipáját szájában tartva.

– Welkom, sir! how do you do?

Irlandi pofa volt. Megcsókoltam volna.

Talán ha porosz lett volna is megcsókoltam volna.

Ah, odafenn nagyon jól megtanítják a testvérszeretetet.

A pont, a hol léghajóm öt napi utazás után leesett, Friderixtown
környéke volt New-Braunschweig tartományban; az É. Sz. 46 és a Ny. H. 67
alatt. Ezerötven tengeri mérföldnyire a párisi meridiánustól.

Szegény Dalton, hogy ő nem örülhet ennek együtt velem!



A CSIGÁK REGÉNYE.

Regény, – természetrajz, – vagy szatira.


I. A LEGRÉGIBB ÚR.

Ki a legrégibb úr a földön?

A csiga.

Ő élt, mikor még senki sem élt a földön. Rettenetes nagy joga van ehez a
földhez.

A milyen mélyen artézi kút furója lehat, mindenütt ott találja
halottait, iszonytató mennyiségben, egészen a legalsó gránitképletig.

A közvetlenül alattunk levő földréteg is az övé. Páris városának minden
háza csigamaradványokból épült. A pesti kőbányában nem rég készült
óriási vízvezetéki medencze tiz tömör csigaréteg közé van leásva; az
ölnyi vastag rétegekben nincs atom, mely ne csigamaradvány volna.

De nem csak több ezeréves halottaik, hanem több ezeréves élőik is vannak
a csigáknak.

Négy év előtt, mikor Északamerikában az Erie szabályozásánál egy árkot
ástak, Utica város alatt a munkások 49 lábnyi mélységben a holt földek
alatt egy egész réteg csigacsoportot találtak, az «unio purpurea»
fájából, mely még élt, a vízben kinyitotta csészéit és mozgott. A
munkások többet megsütöttek belőle és megették. Jó lehetett. Az
özönvízből fenmaradt csemege!

Erdélyben, a zarándmegyei havasok csoportjában, közel Vidrához, van egy
nagy dolomit-hegy, mely nem egyéb, mint egyetlen óriási csigatorlasz.
Kalapnagyságú, gyönyörüen csavarodott goniatitesek, torony alakú
cerithiumok, kosszarvidomú ammontülkök vannak odafagyva a kő közé, maga
is kő mindegyik. Mikor a vidrai kunyhó kapubálványát kifaragják e kőből,
ott látszanak az oldalán ezek a nagyszerű hieroglyphjai az időtlen
időnek.

Hajh, mikor még ezen bércz fölött a tenger zúgott, melynek partja
lehetett a Bihar bérczlánczolat!

De ne ijeszszük az érzékenyszivű olvasót vízözön előtti történetekkel;
hanem mondjunk vidámabb meséket, a hogy megigértük.


II. A TENGER PILLANGÓI.

Mikor az egyenlítői nap keresztülsüti azt a sok ölnyi mélyen átlátszó
kék vizet, melyet nem zavar meg az iszap, mint a folyót, a víz
sugártörése csalóka csábbal hozza közel a tenger fenekét. Egy végtelen
virágágyat látunk, mely fölött pillangó-sereg él és mozog.

Már régóta úgy híjják azokat, hogy «a tenger pillangói». Kétezer év
előtti költők nevezték el őket így. Hiszen már ezek a költők maguk is
petrefactumok, ezektől már plagiálni szabad, sőt gyüjteményezői feladat.

A tenger pillangói: a csigák.

Gyöngyörű állatok! A természet kedvencz gyermekei; a teremtőerő
fantáziájának kimeríthetlen álma!

Mennyiféle alak, minő csodás sokszerüség az idomokban, mily szinpompa! A
halyotisok (tengeri fülek) szivárványos kelyle aranynyal áttörve, vagy
rózsapiros háta ezüsttel hímezve, vagy ezüst paizsa fekete csikokkal
sávolyozva; a bodros csipkefőkötő alaku murex fajok, biborpiros szájjal;
a Dávidhárfa felhúrozott márványos héjával; a turbo chrysostomus fűzöld
koronájával, aranytól ragyogó öblével; a hatujjú pteroceras, mint egy
roppant fésü kék szakállu tritonok számára, s annak egy kisebb
narancsszín faja, a nereidák kontyát feltűzni olyan alkalmas; az égő
kemenczeszájhoz hasonló cassis rufus, s a pettyes cypraeak ezernyi népe;
a királyköpenyes pecten pallium, a czebracsikos nautilus pompilius és
rokona, a hófehér, gyöngéd argonautilus, a csokoládszín unio nigra; a
tarkabarka lópata (hyppopus maculatus); az óriási strombus gygas, a
hajnal minden színével öblében; s aztán egy csoport fehér alak
mindenféle fajból, miket az emberi gyöngédség a «szűz» melléknévvel
ruházott fel: pecten virgo, conus virgo, strombus virgo, murex virgo, a
miken tévedésből sincs egy más szinü folt; valamint nem téveszti el a
conus litteratus (az irástudó czövek) a maga dolgát soha. Alakja, mint
az összecsukott tulipáné, hófehér; körül tiz sor fekete ékirás (runa),
akkor következik egy sor sárga pont; azután ismét tiz sor fekete
runairás, s végül két sor samaritanus betü: Ghimel, Jodh, Lamed, Nun,
stb. szép világosan kiirva. Elolvashatja, a ki ért samaritanusul és
csiganyelven.

Ha charlatánkodni akarnék, azt mondhatnám, hogy ezt az egész történetet
a conus litteratusok krónikáiból olvastam. De hát minek tegyem? Úgy is
elhiszi a tisztelt közönség, ha látja hogy igaz. Hogy a samaritánus
betük ott vannak az irástudó czövek csigaházán, arról mindenki szemeivel
meggyőződhetik a legelső természettani muzeumban; hanem a csigát
hegyével lefelé kell fordítani, minthogy tudvalevő dolog, hogy a csigák
mind balról jobbra csavarodnak kifelé (egy pár hitszegő fajt kivéve), s
így azt irást jobbról balra kel nézni, mivel hogy az keleti nyelv.

De mi a muzeumi csigaházak holt pompája az élőkéhez!

Mikor a tengerfeneket átmelegíti a nap, s a nappal élő csigák kitárják
belső alkatrészeiket, az a tündéri ragyogvány! Az élő kagyló és csiga
teste bársony, kihímezve drágakövekkel; telerajzolva szines erekkel, a
liliomok színpompája, a tulipánok lángolása, a lepkeszárnyak mozaikja, a
drágakövek ragyogványa egyesítve szétterülő köpenyeiken, mozgó
csápjaikon, hajlékony orrmányaikon; s mikor a szűz Argonautilus hófehér
menyasszonyi házával felemelkedik a csendes tengerszínre, s e
csipkefinom reczés köntöséből kiereszti először hosszú skárlát csápjait,
mik biborpettyekkel vannak végiggombozva, s azután hanyatteresztve fehér
házát, mint egy csónakot, kifeszíti gyöngéd finom rózsaszínű köpenyét,
mint egy vitorlát s míg a szellő csendesen sikamlatja tovább a víz
színén, hat lábával kormányoz és evez, s másik két csápját, lapos
végeivel, mint két napernyőt, tartja feje fölé, akkor tünik ki, hogy az
a csigák divathölgye.

Sőt legczifrábbak azok, a kiknek semmi házuk sincsen; minő a Cranchia,
melynek hat karját egy biborvörös fátyol fogja össze, hat sor zafirkék
gombbal boglározva; karjain, testén aranyszín foltok, minden folt
ultramarin kékkel szegve; a test maga fahéjszin bibor pontokkal
behintve, mintha hímezve volna.

Ezek szökellnek, repülnek a vizekben; keresik tápszereiket, s viszont
futnak azok elől, melyek ő rájuk vadásznak.

Testvéreik a «kalappuhányok», a vizben libegő minden színű harangok,
diadémok, koronák, miknek lecsüngő lánczai mintha virágfüzérek,
gabonakalászok volnának, pedig fogócsápok.

Ott vonaglanak el közöttük a szalagpuhányok: a gyönyörű «Venusöv» széles
kék és sárga szegélyű selyemszalag, mely sebesen úszik.

Az Atalanta és Clio repülnek valóságos szárnyakkal ellátva, a Limacina
evez, a Janthina egy gyönyörű sötét lilaszín házú csiga, léggömbön
utazik. Nyálából léggömböt csinál, azon felemelkedik a víz szinére és
úgy úszik az önkényt alkotott buborékhoz kötve. A Litiopa valami
korallhoz hozzáköt egy fonalat s azon függve, lebeg a vízben alá s fel,
mint a pók. A Trigonium és a Pecten csészéiket hirtelen szétcsapva
ugranak; ölnyi magasra tudnak szökellni a víz felett. S van egy
csodálatos csigafaj: a Pyrozoma (lánghüvely), száz meg száz hosszú kis
csiga egy közösen épített hüvelybe ragadva; a hány annyi szinű, kék,
sárga veres, zöld, és mindannyi egyszerre egy ütenyre taszit a vizen s e
lökéstől a közös lakhely versenyt úszik a halakkal. A nyolczlábú
csápjaival löki magát s háttal úszik előre. Van egy igen szép válfaja, a
«camaeleon», a színváltoztató: ha megijed, elzöldül, ha megharagszik,
piros lesz, s ha üldözi erősebb ellenség, hirtelen sötétbarna tintát
lövell szét s míg azzal maga körül elhomályosítja a vizet, a zavarosban
elmenekül.

S e repkedő pillangók alatt a tenger fenekén ott nyilnak a tenger
virágai, az egy helyben álló kagylók. De azokról már külön beszéljünk.


III. A TENGER VIRÁGAI.

A tengerfenék földe több teremtő erővel bir, mint a szárazföld szine. Az
ő növényei nem tengnek, hanem élnek. A korallerdő minden ágacskájának
hegyében egy állat lakik, egy állat, mely eszik és épít. A kertek, a
miket építenek, kiemelkednek a tenger fenekéből a viz szinére s lesznek
belőlük szigetek. És a mellett a korall mégis növény, a csigák, több
faja rajtuk legelész; vannak csigák, a mik mint a szú, a fai féreg,
oldalaikba furják magukat, mások csak a gyönge hajtásaikat rágják le,
mint a hernyó.

A növényvilág aztán boszút áll rajtuk ezért.

Vannak növények, a mik állatokat esznek: az actiniák. Nevezik őket
tengeri tulipánoknak, tengeri kökörcsineknek.

Egy tökéletes tulipán alak, hosszú szárral, melynek végén egy hatszirmú
virágkehely van, éppen úgy szétnyiló, összecsukódó, mint a tulipán;
szineiben épen oly változatos; kék, sárga, piros, kivül gyöngyökkel
rakott, mint egy csinált virág.

Ez a virágkehely egyúttal fej, mely gondolkozik, száj, mely harap,
gyomor, mely emészt, és anya, mely szül.

Mikor kinyitja szirmait, tarkabarka csápok emelkednek ki belőle, mint
virágkehelyből a hímszálak. Azokra odacsábulnak az apró halacskák, az
úszó puhányok, a tengeri pókok és kicsi fejlábosok; azt hiszik prédát
kaptak, s mikor megérintik, a tengeri tulipán egyszerre összezárja
szirmait. Bőrből vannak azok, a legkeményebb, szivósabb bőrből; mint a
kaucsuk szorítása, olyan erő az, mely prédáját összesajtolja, kiszivja
nedvét, s mikor csak a csontja, meg a héja maradt, akkor kiveti a
maradványt, kifordítva egész tulipánját. S a mint akkor a sokszinű
csápok kidudorodnak, a tengeri teljes mákvirág lesz; gyönyörübb
mindazoknál, a miket valaha kertészek termesztettek.

Néha pedig sokáig zárva marad az actinia; mint a költő, a ki új művén
dolgozik. Fiait nemzi, költi és szoptatja egyszerre. Midőn kinyilik s
kifelé fordítja kelyhe belsejét, egy csoport élő Actinia ömlik ki
belőle, a mik a hova hullanak, rögtön gyökeret vernek s elkezdenek nőni.
Az actiniát táplálja gyökere a földből, mint növényt, s virágja a
vízből, mint állatot. És a mint új nemzedékét lerakta az actinia, akkor
odább megy s fiainak hagyja a régi telepet. A földbe, a csigahéjakba
vert gyökere fogva tartja: ő azonban addig húzza magát ruganyos
testével, míg leszakítja szárát gyökereiről s odább vonaglik. A letépett
gyökérből új actinia hajt ki, a vándor tulipán pedig valahol egy
gazdagabb osztrigatelepig vánszorogva, ott új gyökeret ver, s szivós
virággyomrával olyan szépen fellegeli maga körül a menekülni nem tudó
osztrigákat, hogy csak a kiköpött üres héjaik vannak körüle.

Most egy lépéssel odább megy a teremtő természet; a virágtól, mely eszik
és vándorol, átlép az állatok országába, melyek a földhöz vannak kötve s
nem tudnak helyeikből megmozdulni. Ezek mind állatevők; a növény
helyükbe nem megy, ők pedig nem tudják azt felkeresni. Némelyiknek két
teknője van, miket széttár, s kétfelé nyiló változatos alakja pompázó
szinekben takarja el teknőit. Virágok ezek is pompájukra nézve.
Némelyiknek gyökere is van, szakálla, melylyel odaköti magát a
tengerfenékhez, másnak hosszú tövisei. A spondilus regius királypiros
teknője narancsveres nyelvekkel van felfegyverezve; a Venus Dione
ajkpiros héjai hosszú szálakat eresztenek: az egész csiga összecsukva a
legidealisabb alakzat. A tökéletes szivalakú cardium cardissa mély
rovátkáival az iszapba ássa magát. Az aspergillumok hosszú csövet furnak
le a tengerfenékbe, viztölcséren szíják a táplálékot; a solen siliqua
barlangot ás az iszapba s a lithodomus a sziklába fur házat. A Lima
koralldarabokból épít magának várat, miket selyemmel köt össze. Aztán
vannak, a miknek csak egy teknőjük van: a patellák, fissurellák, a mik
megint úgy oda tudják magukat színi a sziklákhoz, hogy onnan semmi
erővel le nem lehet őket választani, csak összetörni. Ezek a tengerfenék
állatvirágai s virágállatjai.

Van egy igen szépfajta puhány, melyet nem rég fedeztek föl, az
euplecteia aspergillum: az egy hengert sző magának selyemszálakból,
mintegy lábnyi hosszút, oly rendes szövéssel, mintha női remekmű volna,
az egyik végére divatos «frivolität» van horgacsolva. A nálam levő
példányt élő korában valami erőszak kilyukasztotta; azt a lyukat a csiga
oly finoman beöltögette, mint a hogy lyukas harisnyát szokás betópolni.
Ha ránézünk, azt hiszszük, selyem, s ha megfogjuk, akkor érezzük, hogy
«kő». A tűzben meg nem ég.


IV. A TENGER LÁMPÁSAI.

A mint az éj közelít, a tengerfenék annál jobban megelevenedik. A nappal
a csigák éje: akkor alusznak; a legtöbb csiga éjjel eszik.

Miről tudják meg a nap felkeltét? Mikor a legtöbbnek nincsen szeme, a
világosságot nem látja: mégis megérzi.

És akkor előjönnek a tenger lámpásai.

Vannak fénybogarai is a tengernek, a Cleodora szökell a tengerfenéken, a
Phosphorax csillámlik a kövek között; de mi ennek a fénye a
pyrosomáéhoz? E csoport állat, a mint az éj beáll, mint a tengerek futó
csillaga futja be egyenes vonallal a hullámokat, azurkék fényt hagyva
nyomában, mint az éji futó csillag. Közelről hasonlít egy fehérré
tüzesített úszó vasdarabhoz. Sápadt zöld fénynyel terjengeti csápjait a
Loligo; s a Pholas Dactylusról azt mondják, hogy fénye oly tartós, hogy
mikor valaki megeszi, a száján keresztül világít; s ha egy sötét
szobában egy pohár vizbe teszik, az a viz fehér tejhez lesz hasonló.

És aztán, mikor a napéjegyen éjszakáin előjönnek a kalappuhányok, ezek a
csodaalkotásu remekei a teremtő tengernek: úszó koronák,
menyasszonykoszoruk, főkötők, hólyagos kulacsok, süvegek; csüngő
füzérekkel, hosszú szalagokkal, némelyik borzas bozontos bokrétával; és
valamennyi oly finomtestű mint a papir, mint hártya, és puha, mint a
kocsonya; mégis félelme minden úszó állatnak. Ők azokkal a finom
szalagokkal félfontos halakat ragadnak meg és nedvüket kiszívják. Őket
pedig nem meri bántani sem állat, sem ember, mert a ki hozzájuk ér,
mintha tüzet fogott volna meg, hólyag támad minden érintése után. Ezért
nevezik őket tengeri csalánoknak. Pedig nem növények. Ezek világítják be
aztán a tengert harmincz lábnyi mélységre. Ott látni őket, a mint
rezegve haladnak a viz alatt, mint a bolygó fény, ölnyi távolra
bevilágítva maguk körül a hullámot.

A meduza phosphorescens világa oly erős, hogy ha darabokba tépik s a
tengerbe hajítják, egyes darabjai mint hulló tűzsziporkák szállnak a
mélybe alá, s ha vizet öntenek a kifogott Meduzára, annak a cseppjei,
mint gyémántdarabok sziporkáznak szerte szét róla; s a ki abba a vizbe
dugja a kezét, melyben sokáig álltak, a keze, mintha ezüsttel volna
bevonva, úgy világit.

Ezek a tenger lámpásai.


V. A TRIDACNA GYGAS ÉS A POLYPUS MAXIMUS TÖRTÉNETE.

Museumaink malacologiai osztályában látunk egy-egy roppant
csigamedenczét, melyet megemelni férfinak is dolgot ád; szebb példányai
két-három mázsát nyomnak.

Az óriás kagyló tiszta hófehér, kivül és belül zománczczal bevonva,
mintha chinai porczellán volna, s e medencze szétsugárzó vastag rovátkái
ugyanazon porczellán fehér anyagból készült finom csipkesorokkal vannak
befedve; olyan az, mintha egy kecskeméti főkötő volna, körülbodrozva
borotvaéles és hártyafinom szalagfodrokkal.

A muzemőr figyelmeztet rá, hogy az egyike a legszebb kagylóknak, becses
példány, darabja százötven tallér ezüstben. A másik része a csigának,
mert két hasonló egymásba illő teknőből áll, a párisi szent Sulpicius
templomban mint keresztelőmedencze szolgál, a kegyes XV. Lajos király
ajándokából, ki azt viszont a velenczeiektől kapta. E kagylót minden nép
nyelvén «szenteltviztartónak» nevezik. Lakik a Pápua szigetcsoport
körüli tenger sziklás fenekén s életideje száz év!

Pedig ez hát még csak a csigának a csontja. Egy darab a pánczéljából a
tengerek hősének. Milyen lehet még a hős maga, a ki bene lakik?

Oh, az tekintélyes egy tünemény! Mikor a függőleges napsugár
keresztülvilágítja a két ölnyi mélyen átlátszó smaragdvizeket s a
tengerfenék virágágyai kinyilnak, az élő mozgó virágok, a kagylók. A
földi virágpompa megszégyenül a tengerfenék pazar fénye előtt. S ezek
között a vizek Rafflesiája a Tridacna Gygas. Mikor szétnyitja a teknőjét
s lassan kibontakoznak élő pompái.

Először egy sötétlilaszin köpeny duzzad elő, mely a mint felbomlik,
piros czafrangokat ereszt a két szélen, mik hátracsapódnak a
kagylómedencze párkányain, azután a közepén emelkedik ki két sor sárga
gomb, egy-egy ragyogó smaragdszin szemmel a közepén, lassankint két
rózsaszin csillagot engedve tágulni; legvégre a köpeny hajlásaiból
sokágú halaványsárga csápok bujnak elő s mozognak alá s fel a vizben,
csalogatva oda a csába halakat.

Apró halak, ázalagok, tengeri férgek, holothurok odacsábulnak a fényes
csalétekre, ellepik a kiterjesztett köpenyt; akkor az összehuzódik
szépen, elfogja valamennyit s betakarítja a közös szájba: ez az a
rózsaszinű csillag a középen; azután ismét kitárul a köpeny s folytatja
munkáját, mely abból áll, hogy a tengerviz mészanyagát saját
állatmézgájával egyesítve, a nagy porczellánmedenczének új párkányát
folytassa. A köpeny két része külön magára végzi pontosan ezt a művet;
külön dolgozik mindakettő, közös csak a száj, mely eszik. S a munkának
oly pontosnak kell lenni, hogy összecsukódáskor a két teknő minden kis
fodrozatával egymásba illjék, nehogy valami külellenség behatoljon a
nyiláson.

A két medencze hátulján van aztán egy nagyobb nyilás, olyan forma, mint
egy retek: ha valami ellenség hátával felfelé fordíthatná a Tridacnát,
azon nyilásán át megölhetné könnyen. De van arról gondoskodva. E
nyiláson át a Tridacna egy roppant vastag szakállat eresztett ki, olyan
erőset mint a lószőr; ennek a szálaival odakötözte magát a sziklához.
Olyan szilárdul fekszik ott, hogy helyéből sem hullámcsapás, sem
ellenséges állatok rohama ki nem mozdíthatja. Mesés hazaszeretet, a
mivel ragaszkodik a földhöz, a melyen született.

Más csiga szeret utazni; a Nautilus, ha a tenger fenekén van, hasra
fekve mászik a lábaival; ha a tenger felszinén van, hanyatt fekve úszik
velük; a Pleurotoma babilonica forogva halad, mint egy propeller, az
Argonauta vitorlázik, a Sepia evez, a Mytilus ugrik, az Echinus
mamilláris mankón jár; de a Tridacna gygas egy helyen marad selyem
motringjával hozzákötve a földhöz. Ennek a selyem szakállnak a neve
«byssos»; VIII. Leó pápának ilyen selyemből volt harisnyája.

Azt a sarkot, melynél a két csigateknő egymáshoz ér, «zár»-nak nevezik s
azt egy erős izom köti össze. Hogy milyen erős ez a kötőin, azt
bizonyítják azok a vastag hajókötelek, a mik gyakran beletévednek a
Tridacna teknőjébe s miket az összecsapódó éles paizsok úgy harapnak
ketté, mintha éles balta vágta volna el.

Maga ez a zárizom tesz a Tridacnánál huszonöt fontot, a körül van neki
fehér husa és sárga husa. A fehér husát úgy hijják a vadnépek, a kik
megeszik, hogy «tehénhus». (Legyen neki az ő hitük szerint.) A sárga
husát azonban elvetik, mert attól nem csak jóllakik, de meg is
részegszik az ember s a vademberek még nem látják át ennek az előnyét.

Ebben a sárga husában terem az a hires drágakő, a minek Calapites a
neve: szép fehér hosszukás kő; a chinaiak azt tudják róla, hogy a ki
ilyen kőnek birtokában van, az igen meggazdagszik, csakhogy minden
pénteken meg kell füstölni benzoéval. (Ez nem elhinni való). Az
európaiak mást hisznek felőle: hogy az esős időt megérzi; olyankor apró
vizgyöngyök verik ki.

Néha, mikor különös lelkesült állapotban van, a Tridacna elkezd éjjel
villó fényben sugárzani a tenger fenekén s olyankor köröskörül
megvilágítja a körüle települt balánokat, tengeri tulipánokat és tengeri
csillagokat. Ezek azonban csak ünnepnapjai.

A Tridacnát a malajok Bia Garu-nak nevezik, a timorok Kemas-nak, a
görögök Chamaenek hítták. Hogy ő maga hogyan nevezi magát, azt még
eddigelé nem sikerült kiderítenünk, miután még mindig hiányával vagyunk
egy csiganyelvszótárnak. Hanem, hogy a csigák egymás között
beszélgetnek, sőt egymásnak szerelmes leveleket is küldöznek, az már
tény, s majd más helyen bővebben fogunk róla értekezni.

Mint minden hatalmas lénynek, úgy a Tridacna Gygasnak is hatalmas
ellenségei vannak: azok között legfélelmesebb a Polypus maximus.

Képzeljen magának valaki egy óriási dohányzacskót, melynek bendője hat
akós, czafrangjai pedig karvastagságuak, és két ölesek: e hosszú csápok
két sor köpölylyel vannak ellátva, minden köpöly szája csontkemény
karimával s minden karima görbe fogakkal. Az egész állatot sürű fekete
szőr fedi. Mikor a tengerben egy úszó állatot megragad, nyolcz hosszú
karját, mint az óriáskígyó tekercseit, körüle fonja, a köpölyök oda
tapadnak az áldozat testéhez, fogaikkal belevágva magukat annak bőrébe,
s odavonják azt a tengeri szörny ijesztő fejéhez, a fején még két
erősebb karja van, azokkal odanyomja áldozatát a száj nyilásához. A
száját olyan alakú fogak ékesítik, mint a papagáj csőre. S míg kiülő két
rémséges szeme az odaszivott áldozatot kétségbe ejti, addig rettentő
agyarai apróra morzsolva eresztik azt le iszonyú bendőjébe. Megöli a
csigát és a tengeri pókot, daczára kemény pánczéljának.

Már Aristoteles ismerte e szörnyeteget, Homér megénekelte, Ovid
hasonlatait kötötte hozzá, Plautus megemlékezett róla; s Plinius
megörökítette annak ellenségeskedését a Tridacna Gygasszal, a mit még az
ő idejében «Chama Titan»-nak neveztek.

A Tridacna Gygasnak nincs semmi oka rettegni a szörnyetegtől.

Az ő zárizmának egyetlen összerántása elég, hogy a csodaszörnynek
hozzányuló százfogú karját ketté harapja, s ha az a fejét oda találná
dugni összecsapó paizsai közé, bizony fej nélkül menne tovább.

Hanem egy baja van a Tridacnának: az, hogy nem lát. A többi kagylóknak
jó szemeik vannak, nála a szem alakja csak czifraság. A Tridacna vak.

Maga világít másoknak; de saját világánál nem lát.

Ezért azután nem is veszi észre, ha ellenség vagy zsákmány közelít.

Hanem a teremtő erő nem hagyott semmit kárpótolatlanul.

Ha megtagadta a tengeri állatok leghatalmasabbikától a látás tehetségét,
kipótolta neki e mostohaságot az állatok legkisebbikének szövetségében,
mely helyette lát és őrködik.

Ez a jó barát az «ősi csiga-őr». (Pinnotheres veterum.) Azért viseli ezt
a nevet, mert már az ó-egyptomiak hieroglyphjaiban előjön: mint jelképe
a fiai által gyámolított öregségnek; egy kicsiny rákalakú féreg egy nagy
csigahéjban.

A csiga-őr olyan mint valami kis parányi rák, vagy skorpio. Igazi
minoritás, ki soha majoritássá lenni nem törekszik.

Megbecsülhetetlen institutió!

A míg a lomha nagy test elterülve fekszik a tengeriszapban és építi az
óriási teknőhéjon az új sugárutakat, a míg a kettős dualistikus köpönyeg
mechanicus megszokással hárítja össze a begyűjtött táplálékot a közös
száj örökké éhes üregébe, azalatt a kis csiga-őr éjjel-nappal őrködik jó
és rossz események fölött. Ha beseperni való préda közelít, vagy gyilkos
szándékú ellenség, a csiga-őr hirtelen egyet csíp a Tridacna érzékeny
keblén éles ollójával. A Tridacna felkiált: «átkozott kellemetlen
ember!» de egyidejüleg hirtelen összecsapja medenczepaizsait s akkor
aztán, a mi közbeszorult, az meghalt; csak a csiga-őr marad élve.

Ő a Tridacna örökös figyelmeztetője: mert ámbár vannak a Tridacna
Gygasnak saját kebléből kieresztett tapogató csápjai is, de azok mint
minden küldiplomatia, csak arra valók, hogy a közelgő veszedelmet mindig
egy nappal későbben jelentsék, mint mikor már a titkot valamennyi ujság
mind kitrombitálta.

E csiga-őrön kívül vannak még a Tridacna Gygasnak mindenféle támogatói
és tanácsadói, minők a Murex regius, a Spondilus imperialis, a Conus
princeps és a Conus generalis, azután a Voluta musica, és a Conus
literatus; nemkülönben a Mithra papalis és Mithra episcopalis;
(magyarosítva: a királyi bogoncz, a császári tüskér, a herczegi czövek
és a tábornokczövek; a zenésztekercs és a tudós tekercs, a pápasüveg és
a püspöksüveg), a kiknek és a velük összeköttetésbe kerülendő
gyöngytermő Meleagrina, Venus Dione, szivárvány halyotis, pharaosüveg,
argohajós, fehér kalapács, víztölcsér és gyöngyös özvegy, a mérges
aplysia depilans s több más nevezetes jellemek összebonyolult sorából,
hogy milyen nevezetes történet fog kifejlődni? azt majd meglátjuk a
következő fejezetekben…


VI. A KÖLTŐ CSIGA S A KRITIKUS CSIGA.

Ki a tengeri alatti költő?

Azt a szárazföldi költők maguk megmondják, a midőn egymás munkáit, – és
néha a saját magukét is – «gyöngyöknek» nevezik.

A ki az igazi gyöngyöket készíti, az az igazi költő; és annak a neve
Meleagrina margaritifera; gyöngytermő gyöngyér.

Mindenki ismeri a gyöngyházat. Viseljük gombjainkon, hölgyeink
legyezőiken, díszbutorainkat rakatjuk ki vele. Ez a gyöngyérnek a háza.

Hogyan terem a gyöngy?

Bœthius idejében azt hitték, hogy szent Iván éjszakáján feljönnek a
gyöngyérek a tenger felszinére, kitárják csészéiket, az égi harmat
beléjük hull, s e magas ihlettől származik kebleikben a remek költemény,
a gyöngy.

Ezt a szép mesét sokan megénekelték: «Triesmain menyegzője», a «Harem
Romanza», a «Filicaja gyöngye» szerencsésen felhasználták ezt az
ötletet.

Csakhogy bizony ebből egy szó sem igaz.

A harmat csak víz. Vízből még a szárazföldi poéták sem tudnak költeményt
csinálni; ha még bor volna!

Már Apollonius valami reálisabb magyarázatot keresett. Szerinte a
hajósok olajat töltenek a tengerre, a gyöngyér azt feliszsza, s akkor az
olaj nedve változik át benne gyöngygyé.

De biz a ki ezt megpróbálta, az is elmondhatta, hogy «oleum et operam
perdidi». (Olaj és fáradság kárba veszett.)

Linné már közelebb találgatta. 1761-ben egy lepecsételt tekercset
ajánlott fel a hollandi államtanácsnak, melyben meg volt irva a titka a
mesterséges gyöngycsinálásnak. Az nem vette meg tőle a titkot; hanem
megvette egy kereskedő, az megint eladta egy másik kereskedőnek,
utoljára kisült a titok: a mi abból áll, hogy ha a kagylónak a héját
kivülről megfúrják, a fúrás helyén a kagyló gyöngy idomú váladékot
különít el, s ha testébe valami idegen tárgyat fúrnak be, azt
gyöngyház-anyaggal vonja be. A chinaiak ezer évvel elébb tudták már ezt
a titkot Linné előtt, s gyakorolták is széltében, csakhogy az ilyen
mondvacsinált gyöngy olyan is aztán, mint az alkalmi költemény: –
nincsen fénye.

Más természettudósok még közelebb találgatták s rájöttek, hogy van a
gyöngyérnek egy ragaszkodó kritikusa: a vermetus; ez okozza a gyöngy
születését.

Mi legyen ennek a magyar neve? Ejh, hisz ez a magyar nyelv úgy is
Csáky-szalmája, az csinál bele új szavakat, a ki hozzáférhet: nevezzük
el «kukacs»-nak; – vermes, kukacz: aztán meg hogy mindenbe bele szeret
kukkantani.

A kukacs egészen hasonlít a földi gilisztához, csakhogy van neki egy
kemény hüvelye, egy vékony cső, a miben ő épen elfér. Azt a csövet ő
néha meg is csavargatja csigaalakra, mintha meg akarná rá tanítani a
Scalaria Pretiosat, hogy milyennek kellene lenni a jól formált csigának.

De mindenekfelett kiválasztotta a kukacs figyelme tárgyául a gyöngyért.
Annak a hátára rámászik, annak az oldalát lassacskán kifúrja, s a
gyöngyházát iparkodik keresztültörni. A gyöngyér aztán, a mint veszi
észre, hogy fúrják az oldalát, a veszélyeztetett helyre egyre-másra
tömöríti a gyöngyház-anyagot. Lassankint dudorodás támad azon a helyen;
kínjában, önvédelmében a gyöngyér előteremti a gyöngyöt.

De hisz az még mindig nem gyöngy; mert csak fele van meg; a lapja oda
van nőve a héjához, az alakja girbe-gurba.

Elvégre is meg kell nyugodni a természettudósoknak abban, hogy a
gyöngyöt a meleagrina önszántából, maga jókedvéből teremti elő;
független az mind az égi harmattól, mind a chinaiak ravaszságától, mind
saját kritikusa szurdalásától; úgy terem, mint minden költemény: mint a
csillagok maguk, titok marad az örökké.

Mert akár az egyik, akár a másik elmélet volna igaz, az következnék
belőle, hogy minden csiga egyforma gyöngyöket teremt; de nem úgy van.

Mik azok a «kásagyöngyök», melyek a kereskedő szitáján áthullnak s miket
latszámra vesztegetnek azokhoz a homéri, shakespeari óriásokhoz képest,
mikből egyet a velenczei köztársaság a török szultánnak ajándékozott,
százezer tallér értékűt; vagy a mi Rudolf császár koronájában volt, kis
körte nagyságú, vagy X. Leo pápa gyöngyéhez, melyet ő szentsége 78 ezer
tallérért vett; hogy ne menjünk vissza a mesés korszakig, a melyben a
római úrihölgyek füleiben az «elenchos» csüngött, («megszégyenítő»); már
tudniillik megszégyenítő azokra a szegényebb hölgyekre nézve, a kik
hasonlóval nem pompázhattak; a milyenből Brutus anyjának, Serviliának,
egy kétszáz hatvanötezer tallérértékű darabja volt. (Ilyen democrata én
is szeretnék lenni.) Vagy a minők Cleopatra gyöngyei voltak, mikből az
egyiket, a minek hatszázezer tallér volt az ára, eczetben felolvasztva
Antonius egészségére áldomásul megitta; a másik gyöngyét pedig, mikor
aztán megölte magát, a rómaiak kétfelé fürészelve, a capitoliumi Venus
füleibe akasztották. De hát Claudius, Aesopusnak, a költőnek a fia, a
kire az apja annyi gazdagságot hagyott, hogy nem tudott vele hová lenni,
egyszer a vendégeinek egy tál gyöngyöt adatott fel s mindenkinek meg
kellett belőle egyet enni. A legnagyobb gyöngye pedig a persa sahnak
van, mely másfél hüvelyknyi magas, s másfél milliót ér – annak a kinek
van.

Már az csak világos, hogy ezeket a gyöngyöket olyan genialis
gyöngyéreknek kellett előteremteni, a kik sem Linnétől nem tanulták, sem
a Vermetustól, sem a siliquaria angvinától, sem a többi kritizáló
furdancsoktól nem kérdezték: hogyan kell a gyöngyöt alkotni.

Hanem hát a csigák országában is úgy van, hogy a míg a gyöngy a
meleagrina keblében van, addig azt fúróval furdalják, rákollóval
szabdalják, iszappal bekeverik; csak ha egyszer már kimult, megrohadt, s
valami idegen potentát kiszedte belőle a gyöngyöt, akkor aztán tartanak
fölötte nagyszerű emlékbeszédet.

A gyöngyér a csigák hegedűse. A fehér gyöngyök, azok a szerelmi dalok, a
feketék az elegiák; minden gyöngy egymásra tapadt rétegekből áll, melyek
csillámlanak, mint a gyöngyház s átlátszóak, még a feketénél is;
képzelhetni, hogy egy olyan dió nagyságú gyöngy micsoda? Az már egész
históriai mű, a minek lapjai száz év óta szaporodtak fel. Vannak piros
gyöngyök is; azok bizonyosan hősköltemények a csigák harczairól.


VII. A CSIGÁK HARCZAI.

Be ne csapd ennél a szónál a könyvet, kegyes olvasó, elfohászkodván
magadat, hogy de már ez mégis erős tréfa: «harcz a csigák között!»

Tessék elhinni, hogy a csigák dühös állatok.

Mindenki ismeri azt a kerti csigabigát, a mi úton, útfélen mászkál; a
lassúság és a postai közlekedés jelképe. Ez egy vakmerő állat, ha
ellenségére talál.

Lister, hires malakolog, egyszer egy ilyen Helixet összezárt egy Arion
aterrel, s a Helix megrohanta ellenfelét, széttépte és lehúzta a bőrét:
«tántus animus est etiam pigerrimis animalibus!» így kiált fel erre a
tudós. (Ily dühe van a legrestebb állatnak is!)

Hát még azután azoknak a haragja, a mik a tengerben laknak!

És a mik kellő fegyverzettel is el vannak látva a harcz folytatásához.

Azt már mondtuk, hogy minden kagyló húsevő: csak állatfélével él.

De vannak azután csigák is, melyek nagy gourmandok s helyébe mennek az
áldozatnak, vadásznak rá, megtámadják, megküzdenek vele.

Ez a csigaország armadiája.

Mindeniknek sajátságos találmányú fegyverzete van.

A Cypræának hét sor foga van a lágy husa között, s azon kezdi, hogy az
ellenfelének leharapja vele az orrmányát, ha megkaphatja; a Conusnak a
nyelvén vannak a fogai s fúrni tud velük.

A Bullának nincs külső fegyvere; neki csak egy köpönyege van, a mivel
betakarja az ellenfelét, a kit meg akar törni; a gyomrában aztán van
három kemény hegyes ék, azokkal, mint a diótörővel, feltöri a legyőzött
csigaellenfél héját s úgy eszi ki belőle az áldozatot.

A Testacellus Scutulumnak van egy hosszú pányvája, melyet
összetekergetve tartogat, mint az esti lepke a szivóját; mikor aztán
áldozatához közel ér vele, hirtelen kiveti utána a pányvát, ráhurkolja a
nyakára, mint a «lasso»-t, s úgy rántja be a gyomrába.

A Conus admiralis, a Conus generalis és a Conus princeps született
katonai talentumok: ezredes, tábornok, admirál már a születése
esztendejében. Az elsőnek szép kettős sárga szalagöve van a derekán,
gyöngyökkel hímezve; a másodiknak csak egy soros; a princznek biborszínű
egyenruhája van, rózsaszínű csíkokkal. Sokat tartanak arra, hogy a
fegyverüket mindig magukkal hordják. Soha le sem feküsznek a nélkül.

Ez a csigaország rendes díszserege.

Ott vannak azután a strombusok; azok között egy gyönyörű szép alak;
kávébarna csigahéj, veres hajtókával: egészen a régi honvédek színe;
tudós nyelven Diána fülének nevezik.

Ez füge gyerek. Van neki egyetlen izmos hosszú orrmánya. Azzal ő oly
keményen tud verekedni, hogy ha tíz-húsz ellenséges csiga közre kapja:
egy percz mulva egy sem marad ottan, mind szétveri őket. Még ha ember
találja is megfogni, olyat üt a kezére, hogy másnap is megérzi.

Szintén a harczoló csigák közé tartoznak a mithrák minden fajai: a papi
süvegek.

S a ki ezek között leghatalmasabb, az a Mithra Papalis: a pápai süveg.

Pompás alak. Hófehér csigaház, biborveres négyszögű foltokkal, s az
utolsó három csavarodásán rendes ágbogok vannak nőve, úgy, hogy olyan az
alakja, mint egy hármas korona; mint szent Péter helytartójának hármas
koronája. Innen az elnevezés.

A többi mithrák is igen szépek: a püspöksüveg karmazsin foltokkal; a
Mithra Pontificalis tarka márványozással; de hármas koronája egynek
sincs. A Mithra Canonicalis meg már csak egészen fehér.

S a Mithra Papalisnak pásztorbotja is van.

Egy hosszú hus-bot nyúlik ki a héjából, nagyobb mint az egész alak, a
végén köralakban éles hegyes tövisekkel; a mikkel oly fájó sebeket tud
ütni, hogy volt rá eset, hogy az ember, a ki megfogta, egy ütésébe
belehalt.

Fél tőle állat és ember. Mindenki tudja, hogy nem megenni való.

Az a tulajdonsága van, hogy a ki megtalálta enni, annak nem marad a
gyomrában. Ezért tisztelik nagyon és nem élnek vele.

Mikor aztán leszáll az éj, s előjőnek oduikból a csigák harczosai, akkor
kezdődik a hősköltemény.

Az ellenfelére találó csiga kiölti hosszú csápjait, felborzolja
szemölcseit, eltátja száját, kifelé fordítja fogait, előre szegzi
sokfogú proboscidesét s rohan egymásra dühvel: addig küzd, míg a másik
orrmányát leharaphatta; akkor aztán megöli. Leszakítja a farkát, letépi
a fejét és kiszakítja héjából. A győzelmes csiga kegyetlen. Addig fel
sem kel az ellenfeléről, míg egészen meg nem ette. Væ victis!

Vannak azután okosabb csigák, a kik vegetarianusok levén, ők maguk nem
fegyverkeznek, offensiv háború nincsen szándékukban: hanem azért jól
tudják, hogy más husevőnek, ha egyszer étvágya támad, nem sok respektusa
van a neutralisok iránt, azért ők a védelmi háborura vannak készen.
Bölcs, előrelátó politikusok. Csigaházuk minden oldalát megrakják olyan
kemény szurós tövisekkel, sarkantyúkkal, szarvakkal, hogy azokat sem a
husevő csigák fajai, sem a nyolczkezű ölelései büntetlenül meg nem
támadhatják. A Murex Regius úgy fel van bodrozva finom csipkefodrokkal,
mint egy debreczeni főkötő, kívül ünnepi hófehér, belül feketével és
biborpirossal van szépen feldiszítve: a Murex Radix pikkelyeket hegyez
előre, mint az ananász: a Murex Tenuispina hegyes varrótűkkel borzolta
fel a hátát, s még egy hosszú orrmányt is csinált magának fűrész alakra;
abba a Loligonak beleakadni nincsen kedve, a Murex Cornutus egy
veszedelmes hegyes egyszarvat nyujtott ki csigaháza folytatásául, s
körül tizenegy sarkantyút vert az oldalába, valóságos monitor
megtámadójára nézve; a Murex Adustus olyan, mint egy kővé vált bogáncs,
s a Ricinula Horridát már a neve jellemzi: «borzasztó himboj» (pedig nem
borzasztó): szép amethyst színű csiga, fehér tüskékkel; a Cymbium
Armatum pedig szószerint «fegyveres csónak» eszméjét fejezi ki.

De vannak aztán mások, a kik az örök békét még ennél is tökéletesebben
biztosították a maguk részére. Nem európai tractatusok által; nem a nagy
hatalmak összes garantiája alá helyezve létüket; hanem egyszerüen az
által, hogy olyan vastagra csinálták a házukat, hogy azt a
leghatalmasabb tengeri állat sem képes összetörni, s a mellett kívülről
bevonták oly fényes üvegmázzal, hogy azt sem a kukacsok, sem a
furdancsok éles nyelveikkel ki nem birják kezdeni. Ezek a Turbók. Van
nálam egy Turbo Pica (szarka), szép fekete ökölnyi csiga, fehér
szalagokkal; azt öt Fissurella támadta meg, most is hozzá vannak
tapadva; de héját kikezdeni nem birták; pedig ezek a sziklát is
kikoptatják ráspoly talpaikkal. Vannak óriásaik, mint a gyöngyházbelsejű
Turbo Olearius; vannak luxust üző uraságaik, mint a Turbo Sarmaticus,
melynek három héja van, a külső fényes fekete, az alatt egy fényes
narancspiros, s az alatt szép gyöngyházfehér; mikor egyes helyeit
leköszörülik, a három szín pompás tarkaságot képez s akkor a «gyöngyös
özvegy» a neve. A Turbo Chrysostomus belseje pedig olyan, mintha
szinaranynyal volna bevonva. S e védelmi rendszert kiegészíti egy
bámulatraméltó intézmény. A Turbók nyilása nagy gömbölyű torok. Hogy
tehát e nyiláson az ellenség be ne hatolhasson, készítenek ők maguknak e
nyilásra egy ajtót, mely azt tökéletes légmentesen bezárja. Némelyik
Turbó-fajnál fél fontosak ezek az ajtók, miket a gyógyszertárban «ungvis
odoratus» név alatt ismernek, s hajdan a nehéz nyavalyát gyógyították
vele. A Turbo tetszés szerint kinyitja a csapóajtót, ha ki akar rajta
jönni s becsapja maga után, ha jónak látja várába vonulni.

Pompás védelmi rendszer! Rendezett államháztartás!

És hát mirevaló már most ez a folytonos fegyverben állás, hadgyakorlat,
erődítés, offensiv és defensiv hadkészlet?

Ez mind azért van, hogy ha egyszer eltalál jőni a minden csigák közös
ellensége, a nevezetes bozontos fejű Polypus Maximus, a kinek valamelyik
őse azt hagyta végrendeletben, hogy azért van neki nyolcz karja és
kétszáz szája, hogy mindent elfoglaljon és mindent megegyen, a mi a
tengerben és a tenger fenekén él és mozog!


VIII. A CSIGÁK SZERELME.

Bizony szeretnek a csigák is. Az egész világot a szerelem tartja fenn. A
szerelem alkot, teremt a tengerfenék sötétjében is s a boldogság érzete
kiterjed azon állatokra is, a miknek félteste már kővé van válva.

Még a virágok is szeretnek. Hím és nő a rendszer, mely a teremtés
munkáját folytatja. Szerelem nélkül csak ketten tudnak teremteni: Isten
és az ázalag. A mindenség és a semmiség urai.

(Érzékenyen hatott meg azon gyöngéd gondoskodás, melylyel egy magyar
füvészkönyvben e régi műszavak: «nő» «hím» ki vannak hagyva, nehogy a
botanikával foglalkozó gyermeket idejekorán a «szerelem» eszméjére
vezessék! – Oh tudós uraim, a szerelem megtanítja magát elég korán a
gyermekszivnek, ha természettudományi könyvből nem olvassák is. Az
akaraterőt kell szilárdítani, az erkölcsöt kell nemesítni az ifju
szivekben; ott a nemtő, nem a tudás rejtegetésében.)

És a csigák szerelme bámulatraméltó.

Először is főerényük a hűség.

Van egy csodaszép faj, melynek életregényét Chamisso, a nagy költő
fedezte fel, sok évi tanulmány után. A tudósok eleintén kinevették vele,
azt mondták: poéta! regényt álmodott s azt kiadja természetbuvárlatnak;
most már tudják, hogy valót fedezett fel.

Van egy csiga faj, a «Salpa», egyszerű hengerded alak, mely jár
egyesével a tengerben és csoporttal. A csoportok mindenféle művészi
alakzatokat képeznek, a hogy egymáshoz vannak ragadva; majd egy rózsa
alakját tüntetik fel, majd egy maltai rendkeresztet; némelyik
kalászidomúnak, másik lánczalakra van egyesülve, s némely csoport
összebeszélt, hogy egy hosszú tengeri kígyó idomát csinálja ki egymáshoz
ragaszkodó hengereivel; – gyönyörűk ezek az alakzatok éjjel, a mikor
világítanak a hullámban, egyre változó fénynyel: mely hol azurkék, hol
zöld, hol lángveres.

A «csoportos Salpak» aztán csak «egy» eleven fiat hoznak a világra.
Hanem az az egyes Salpa hoz ismét egy olyan alakú csoportot létre,
milyen az őse volt, lánczot, keresztet, vagy rózsát, úgy, hogy minden
állat soha sem az anyjához, hanem a nagyanyjához hasonlít, s nem
firól-fira, hanem unokáról dédunokára száll az ősi családi czímerforma.

Ezek aztán dicsekedhetnek a kék vérükkel!

Igazi vegyületlen nemesi leszármazás!

A csigának is van szíve.

Mikor a csiga tojása harmadnapos, akkor elkezd nőni maga a tojás. Ha a
górcső alá teszik, már meglátszik benne a kész csiga az átlátszó
tojáshéjon keresztül, s a csiga már akkor él, minden perczben hármat
fordul maga körül, mint egy kis órakerék. S az átlátszó csigahéjon
keresztül már meglátszik e csodálatos teremtésnek a szíve, a mint a
sötétszínű vért beszivja és kitaszítja. Hatvanat üt egy percz alatt,
mint az emberi szív rendes érveréskor.

S ez a csigaszív rejtelmes sympathiákkal van tele.

A csiga szerelme nem állati ösztön: a legnemesebb emberi érzéssel rokon
az.

A lélekző csigáknak van egy csodálatos kiváltságuk a természettől, mely
őket minden állatnál külömbbé teszi. Egyik sem rabja a másiknak. Én és
Te egyszerre. Két rokonszenvező csiga nem egy pár, hanem kettő.

Egyedül ez a csodaszerű rokonszenv az, mely őket egyesíti.

Mikor a csiga elindul párját keresni, s magához hasonlót talál, előbb
körüljárják egymást körkörös tánczban, csápjaikat egymás felé nyujtják,
gyöngéden összeértetik; ha a két találkozó nem lelte fel azt, a kivel
rokonszenvez, ismét elválnak, odább mennek.

De ha meglelte mind a kettő azt, a kivel együtt érez, akkor soha máshoz
nem szegődik többé, s a delejes érzület annyira összeköti őket, hogy
mikor az egyik megmozdul, a másiknak is mozdulnia kell, és ugyanazt a
mozdulatot kell tennie, a mit az elsőnek. Ez a rokonszenv még akkor is
megmarad közöttük, ha egymástól erőszakosan eltávolíttatnak. E
csigarokonszenvre alapította Jackson hires amerikai tudós titkos táviró
rendszerét, melynek az a kulcsa, hogy két Helix hortensist a
rokonszenvezés legfőbb perczében egymástól elszakítanak; az egyiket
elviszik száz meg száz mértföldnyire, akár a föld tulsó felére, s mikor
az egyik Helix birtokosa izenni akar a másiknak, előveszi a maga
Helixét, egy clematis levelet tart eléje, a Helix erre kijő házából,
mert az «iszalag bércse» leveleit szereti különösen, s megy utána. Az
amerikai a bércselevéllel betüket alakít, s a csiga mindenütt követi a
betű vonalát. Ugyanakkor az Európában maradt másik Helix a rokonszenvtől
kényszerítve, szintén megindul az eléje tett üveglapon, s az utána
hátramaradt csillámló nyál nyomairól el lehet olvasni az Amerikában irt
betüket. Ezt a találmányt eddig nagy titokban tartják, s jó lesz, ha mi
is nem beszéljük el sok embernek, mert még majd utóbb mindenki megtudja.

A skót leányok már eddig is sejtenek felőle valamit; mert a Helixet ők
is felszedik szent Iván nap reggelén s ablaküvegre téve, addig énekelnek
neki, mig járni kezd, s a járás nyomáról az üveglapon találgatják az
ábrándos leányok jövendőbeli vőlegényük nevének előbetüit.

A Helixnek még egy sajátságos varázsszere van: «Amor nyilának» nevezik
azt a tudósok. Egy tőr, oly hegyes mint a tű. Azzal gyanusítják, hogy e
tőr szúrásával ingerli rokonszenvre találkozó társát.

A csigák szerelmi hűségének bizonyítványaul már a vén Plinius felhozza,
hogy mikor a csigahalászok a Loligót szigonnyal keresztül döfik, az
elrabolt puhány párja rárohan a szigonyra s megkapja azt nyolcz kezével,
hogy társával együtt haljon meg.

De legeszményibb gondolat a csiga hűségében az anyai gond, melylyel
tojásaira ügyel. Hogy a tenger el ne seperje, a csiga egymáshoz kötözi
erős selyem-nyákkal ujszülött petéit s csodás alakzatokat formál belőle:
egyik olyan lesz, mint a darázsfészek, másik mint a virágos kel
bokrétája, harmadik mint egy összegöngyölített szalag; azokat ők a
tenger alatti növények, korallok ágaihoz hozzá kötözik, s őrzik, mig
kikelnek. A leghivebb képe az anyai szeretetnek a Janthina, mely
gyönyörű törékeny lilaszínű héját egy önmaga alkotta léggömbbel a
vizszinre emelve, tojásait mint egy hosszu gyöngyfüzért köti oda
csigahéja széleihez, s a léggömbön függve, hordja magával ezt a legszebb
hölgyékszert, mig uj ivadék lesz belőle.


IX. A CSIGA-MÉLTÓSÁGOK.

Megtudtunk a csigák belső életéből annyit, hogy az ezután elmondandó
történeteket valószinütlenségnek ne tartsuk.

A Tridacna Gygas udvaránál vagyunk.

Fényes udvar! Hemzseg az előkelő uraságoktól. Százával csoportosulnak
körüle a Conus Admiralis, Conus Generalis, Conus Capitaneus, azok között
a dicsteljes Conus Cedo Nulli (a soha le nem győzött hadvezér!) a Conus
Castrensis, melynek héjára egy egész tábor van gyönyörű szinekkel
lefestve. Ez a táborszernagy. Ezek mind a Tridacna fényét és hatalmát
növelni hivatvák. Nagyságuk, számuk és szinük pompája határozza meg,
hogy a Tridacna mennyire elsőrendű tengerfenéki hatalom. Vannak körüle
százával elszórt mozdulatlan csigahéjak is; azok már nyugalmazott
generálisok. Nem mozdulnak, de még mindig esznek.

Ezek látszanak parancsolni a verekedő Strombusoknak, a kiket a Tridacna
a kül- és belbiztonság fentartása végett tart maga körül; a kik azonban
a Strombus Pugilis rangján felül nem vihetik, s nagy baj, hogy a Conusok
az ő nyelvüket, ők meg azokét nem értik s így egymást veszedelem idején
nem igen buzdíthatják.

Nagy szerepet játszik mindezek között a Conus Judæus, a ki a Cipræa
Moneta tömegére felügyel.

Velük egy rangban büszkélkednek a Voluta Comes aranysujtásos gyöngyszinü
házával, a Scalaria Pretiosa, remek alkotásu filigránmunka héjával, a
Trochus Magnus csupa piros gyöngyökből himzett takarójával; a biborszülő
Purpura; ezek bizonyosan a csigák született főnemessége, a kik az állam
fényét és méltóságát fentartani vannak hivatva. A Voluta vexillum valódi
zászlós ur, «Oránzászló» a neve, fehér és sárga szalagokból alkotva.

De mind valamennyi fölött állnak a Tridacna udvaránál a Mithrák.
Kisebb-nagyobb, fényesebb és még fényesebb papi süvegek, koronával és a
nélkül. Mikor egy ünnepély alkalmával ellepik a Tridacna párkányait, az
valami lélekemelő látvány.

Zsolozsmájuk felhat a tenger felszinéig, a hol már a csigák dogmája
szerint a paradicsom kezdődik. Meghallják azt a tengeri csillagok mind.

S e zsolozsmák tartalma oly megnyugtató a Tridacnára nézve. Megtudja
belőle, hogy ő az egyedüli idvezülendő kagyló a tenger minden kagylói
között. Egyedül ő van hivatva arra, hogy a más világon keresztelő
medenczének magasztaltassék fel. A többi mind pokolra jut, a mi a csigák
exegetái szerint egy forró olajból alkotott tenger, melyben fekete
szarvashalak usznak. A mithrák zsolozsmái megőrzik a Tridacnát e forró
olajtengerbe kárhoztatástól; ezen a világon pedig minden tengeri
veszedelemtől; ellenségtől, tenger befagyásától és kiszáradásától,
tengerfenék elsülyedésétől, tengeralatti vulcánok kitörésétől, tenger
megsótalanosodásától; a mi mind megtörténhetnék, ha a mithrák naponkint
nem figyelmeztetnék rá a tengeri gondviselést, hogy erre nagyon
ügyeljen. Sőt ez áhitatos pártfogók könyörgéseinek köszönhetni
bizonynyal, hogy a tenger bizonyos időben trillio számra hozza elő a
Salpákat, mikből a Tridacna élelme kitelik, s mikor a salpák ideje
elmulik, akkor ismét oly mennyiségben teremti elő a Medusákat, s azokból
ismét gazdagon kikerül az évi budget.

Ezért a Tridacna részéről a Mithrák igen nagy tiszteletben is
részesülnek. Jövedelmének egy tizedrészét átengedi nekik. A miért
viszont ő reá hull minden áldása a viznek.

Igy irja meg ezeket az Unio Margaritifer, a ki készíti a historiát «in
usum Delphini».

Mert, mint említők, a Meleagrina Margaritifera is rakja az évlapokat
egymásra, a mikből készül az igazgyöngy: hanem abban veszedelmes
tudományok vannak lerakva; a mik nem minden csigának az orrára kötni
valók.

A Meleagrina gyöngylapjai azt mondják, hogy nem igaz ez az egész
dicsőség ezekkel a vitéz Conus Generalisokkal. Akárhányszor háboruba
kezdenek a csigák, mindig az a vége, hogy jól megverik őket, daczára a
Strombusok vitézségének, mert a Generálisok nagy Haliotisok! (Engedelmet
kérünk, csiganyelven így hívják a «tengeri fület».) Az sem igaz, hogy a
Voluta Comesek s egyéb zászlós urak azért ragaszkodnának Tridacna
oldalához, mintha legnagyobb hivei volnának; sőt inkább mihelyt zivatar
jön, ők a legelsők, a kik sietnek a maguk hátát eldugni az iszapba; az
meg egészen babona, mintha a Mithrák közbenjárása használna valamit a
Tridacna hiveinek; mert még valahányszor valami bajba belebiztattak
bennünket, vagy mi fogtuk meg az ördögöt, vagy az ördög fogott meg
minket; hanem ezek a fényes urak mind valamennyien azért csoportosulnak
olyan hűségesen a Tridacna párkányai körül, mert czifra nehéz házaikat
czepelni s a Salpákra és Medusákra vadászni fáradságos dolog; sokkal
kényelmesebb ezt a nagy teknőt körülállni, s mikor az megtelik a drága
jó prédával, a legjobb falatokat az ő hosszu ormányaikkal kiszedegetni
belőle.

No hogy az ilyen hæreticus fogalmaknak tengervilágra jönni nem szabad:
az igen természetes.

A Meleagrina ily tévtanok hirdetése miatt nem csak excommunicáltatik,
hanem ráküldetnek a furkáló kukacsok, hogy likaszszák ki az oldalát, s a
veszedelmes gyöngyöket törjék össze, a hol kapják, nehogy valamikor
typis admittantur. Az indexen áll a Meleagrina s a syllabus töri a
csontját. (A gyöngyhalászok azokat a kagylókat válogatják, miket a
vermetus meglepett, arról tudják meg, hogy abban gyöngynek kell lenni.)

Hogy pedig a tengeralatti világ historiairó nélkül ne maradjon,
megbizzák az Unio Margaritiferát, hogy csináljon olyan gyöngyöket, a
milyeneket igazhivő polgárnak csinálni illik. S az Unio Margaritifer tud
hozzá. Megirja a historiát, az övé is gyöngy: csakhogy hiányzik belőle
az «igaz».

(Ilyen «Unio» gyöngyökből készíttetett magának Julius Cæsar Brittania
elfoglalása után egy egész pánczélt, mit aztán Rómában Venus istennő
bálványának ajándékozott. Még most is megvan neki. Viselje egészséggel!)

Megértettük e szerint, hogy miért van az igazgyöngytermő gyöngyérnek
annyi ellensége a csigák között. Hiába! a mi igaz, az a tenger fenekén
sem tetszik senkinek!

De ne siessünk. Egy valaki mégis van, a ki azzal, a mit a gyöngyér mond
egyetért; s ez a Tridacna leghivebb barátja, a Pinnotheres Veterum.

Az az örökké sovány, örökké kicsiny, rákforma, csótányforma puhány, a ki
a legleggazdagabb helyen sem hízik meg soha.

Ez jól látja azt a gazdaságot, a mi a Tridacna területén folyik. Innen
is huzzák, onnan is huzzák. Mindenki, ki azt állítja, hogy szolgálatot
tesz neki, már tartja a markát a jutalomért. Saját szükségeire alig
marad valami abból a tömérdek adóból, a mit csápjai összeszedegetnek.
Ezt a Tridacna persze nem veszi észre, mert vak. Hanem a Pinnotheresnek
annál jobb szemei vannak.

Mikor aztán a kicsi kagyló-őr megsokalja már a fényes uraságok
gazdálkodását, nagyot csíp a Tridacna husán, arra az összerándul s
összecsapja a két teknőjét; Conusok, Purpurák, Mithrák ugyan potyognak
le róla s kapják ki a kalodából hosszu orraikat, mert különben oda
szorulnak; s akkor legalább a jámbor Tridacna békével megemésztheti a
saját magának megmaradt jövedelmecskéjét.

Hanem ilyenkor aztán a féljóllakásban maradt fényes uraságok, kik a
magas polczról lehemperegtek, ugyancsak káromkodnak mindenféle
stylusban.

«De már ez tengeri disznóság!» mondja a Conus Admiralis.

«Valódi delfinség és fókaság!» toldja a Conus Generalis.

«Óh milyen tengeri istentelen nép ez odabenn!» sóhajt a Mithra
Pontificalis.

«Neptuntagadó eretnek!» antiphonáz neki a Conus Episcopalis.

«Ezt a Pinnotherest ki kell onnan űzni!» mond egyhangú felkiáltással az
összes csigafelsőház.

De hogyan? De miképen? Ez a kérdés.


X. A PAGURI.

Az előkelő csigák valóban eljöttnek látták az időt, hogy a hovatovább
mindjobban elharapózó skepsisnek a csigák között elejét vegyék. Hiszen a
hitetlenség már annyira vetemedett, hogy több rendbeli Murexek
rajtakapattak, hogy hust esznek; pedig nekik örökös bőjt van rendelve:
hinár-koszt. Ez veszedelmes kicsapongás! E végett az előkelő csigák egy
társulatot alakítottak a «szent tengeri kigyó» czime alatt.

E társulatnak nagy és nemes czéljai voltak.

Legelőször is annak az utbanlevő, alkalmatlan Pinnotheresnek az
eltávolítása. Legvégül pedig a husevésre kapott hitetleneknek az
erkölcsös széna-evésre való visszatérítése.

Kezdjük az elején.

Legelőször is próbáltassanak meg a szelidebb eszközök a Pinnotheres
legyőzésére.

Van a Pinnotheresnek egy atyafia: ugyanabból a familiából való; szinte
rák, vagy tengeri pók; a neve Paguri – indusul.

Ez valóságos tökéletes rák, vagy pók, vagy micsoda, hanem egy hiba van
nála: az, hogy a farka egészen csupasz; arra elfelejtett Neptunus
hüvelyt adni.

Van az emberek között is ilyen tökéletlen teremtmény elég: például a kit
a teremtő úrnak alkotott, csakhogy elfelejtett neki az úri hajlamaihoz
pénzt is adni. Hát ilyen a Paguri.

Szeretne rákot játszani, van hozzá étvágya is, ollója is; de nem bánthat
semmi állatot, mert meztelen a farka, ha azt az ellensége megcsipi, hát
vége van.

A Paguri tehát segít magán. Hiába, csak jó a jó ész, mikor van! A Paguri
keres magának valami üresen hagyott csigahéjat, abba háttal belemászik;
a csupasz farkát elhelyezi benne szépen; csak a feje, meg a két ollója
marad kívül s ezzel aztán egészen helyre van téve.

Ezért az elmés találmányáért nevezik az európaiak a Pagurit Remete
Ráknak, vagy Katona Ráknak. Remete Ráknak azért, mert mindig a
czellájában lakik, Katona Ráknak meg talán azért, hogy pánczélt huzott
fel nadrágnak.

Ha megnő a Paguri, akkor otthagyja a kisebb házat s keres magának
nagyobbat. A gyöngébb Pagurit kihuzza a házából az erősebb s elfoglalja
a helyét. Gyakran több Paguri concurrál egy üres csigaházért s akkor
nagyon szép elnézni azokat a furfangokat, a mikkel a megürült állomást
egymás kezéről elütni törekeszenek. Látni őket gyakran napfényes
délutánokon, a mint a parton az üres csigahéjak fölött veszekednek.

Tehát egy ilyen derék Pagurit küldtek el, a kinek egy szép Trochus
Fenestratus volt felhuzva a hátuljára, hogy szóljon egy okos szót az ő
rokonával, a Pinnotheressel.

A Paguri elment látogatóba.

Messziről kezdte a discursust.

– Hogy vagy, mint vagy? De régen nem láttalak! Bizony nagyon sovány
vagy. Nem jót tesz neked ez az itteni szorult levegő, meg az az örökös
ülés; aztán ez a megfeszített munka. Egy kicsit el kellene menned
utazni, szórakozni. Kár a közügyért agyonölnöd magadat. Látod, én hogy
meglépesedtem azóta, hogy nem láttuk egymást. Van szép kétemeletes
csigaházam, huszonöt ablaka az utczára. Ha kisajátítás alá jön, veszek
az árán három emeleteset. Hja Bruder, az embernek gondoskodni kell
magáról. Nagy családom van. A feleségem a mult héten tizenhatezer tojást
hozott a világra. Meg sem tudtam volna számlálni, ha egy becsületes
német tudós itt nem jár s ki nem kalkulálja. Hanem azért biztosítalak,
hogy habár farkomat a kormánypárt csigaháza fedi, a szivem most is igazi
rákszív, s ollóim szabadelvüek maradtak. Hiába: a rákvér nem válik
rákvizzé soha. Azért Bruder azt tanácsolom neked is, ne engedd magadat:
hagyd itt ezt a keserves veszekedést ezzel a gyalázatos majoritással.
Nem érdemes, hogy az ember küzdjön vele. Dugd bele te is a hátulsó
részedet valami üresen maradt főispánság csigahéjába s hagyd a világnak
járni a maga bolondját, a hogy neki tetszik, úgy se tudjuk mink már a
tengert megjavítani. Keserű marad ez örökké. Aztán minden ráknak maga
felé hajlik az ollója. Én tudnék a számodra egy igen szép Turbo
Chrysostomust.

Tovább nem mondhatta; mert a Pinnotheres megcsipte a Tridacnát s a
Tridacna úgy ellökte a Pagurit, hogy az házastul együtt kilencz
bukfenczet vetett, s mikor ki tudta szeméből, szájából mosni az iszapot,
elment a szent tengeri kigyó casinójába s méltó méltatlankodással adá
elő a kitünő uraságoknak, hogy nem lehet azzal a Pinnotheressel
beszélni: hiszen nem is rák az, hanem skorpio.

Ekkor elhatároztatott, hogy tehát más eszközökkel fogják őket onnan
kimozdítani.


XI. AZ APLISIA DEPILANS.

A Mithrák, a Conusok, a fényes Voluták addig-addig tanácskoztak, mig
kitalálták, hogyan távolíthatnák el a Pinnotherest? Segélyül hivták az
Aplisiát.

Az Aplisia Depilans az utálat és undor eszményképe a tengerekben.

A régi római classicus írók már borzadálylyal említik nevét s iszonyú
rémregéket beszélnek róla.

Nevezik «tengeri nyúlnak» is, (Lepus Marinus,) a mihez hasonlít két
csunya hosszu fülével, a mihez a feje közepére még egy konty szegődött.
Az állat arasznyi hosszú. Pliniusnál a neve Offa informis.

Szine, alakja utálatot gerjeszt. Ideges nőnek elég ránézni, hogy
görcsöket kapjon; a régi rómaiaknál a puszta látásával vallattak
asszonyokat; a ki rátekintett, rosszul érezte magát tőle s kivallotta
bűnét. De alakjánál még rettenetesebb a büze. Ha egyet véletlenül kivet
a tenger a partra, a halászok nem folytathatják dolgukat, mig a Cesto di
Maret el nem temetik. A halászok így nevezik azt. Bezárt szobában, ha az
üvegből kiveszik, az émelyítő bűztől minden ember tengeri betegséget
kap, s azt a szagot el nem felejti soha. A természettudósok bekötik
szájukat, orrukat, mikor vele bánnak, mint a leggyilkosabb illó
méregnél.

Az Aplisia, ha megfogják, kétféle nedvet izzad mirigyeiből: az egyik
biborpiros, a másik fehér mint a kutyatej. A biborpiros jó a királyi
palástok festésére, a kutyatej fehér méreg.

A legiszonytatóbb méreg, melyet a természet beteg haragjában kigondolt.

Ismerték a rómaiak. A hires méregkeverőnő, Locusta ezzel ölte meg
áldozatait. Nero és Domitian ezt a mérget használták alkalmatlan
alattvalók, megunt szeretők elnémítására, testvér-gyilkolásra. Ezzel a
méreggel ölték meg Titust.

A méreg hatása változatos; az áldozat addig élt vele, a meddig a mérgező
akarta; elszáradt, összesorvadt tőle, úgy veszett el. De elárulta magát
a méreg; mert az Aplisia rettentő szaga megérzett a halálos beteg
lehelletén; s annak testén minden haj kihullott tőle. Ezért a mellék
neve Depilans: hajirtó.

Oly átható a méreghatvány nála, hogy elég az Aplisiat puszta kézzel
érinteni, hogy az ember keze, arcza feldagadjon; a karizmok oly
szakgatást kapnak tőle, mint a csúztól, s a kit mérgével lefecskend:
egész teste megmerevedik attól.

Egy hirhedt római perben, melynek tárgya Apuleius házassága volt egy
gazdag özvegygyel, a vádlott elleni egyik bizonyítékot az képezte, hogy
egy halászt rábirt az Aplisia Depilans keresésére.

Később Rómában halálbüntetés alatt lett megtiltva az Aplisiafogás.

Alakja köpedelem, szaga förtelem, érintése döglelet.

Ezzel az állattal szövetkeztek a fényes csiga uraságok.

«A czél szentesíti az eszközöket!»

Meghívták azt a Tridacnához.

A Tridacnának nem csak lát-érzéke hiányzik, hanem a szagérzéke is. Mit
tudja ő, hogy a kit keblére fogadott az a romlás: latinul corruptio.

Hanem a Pinnotheres érzékei annál finomabbak. A kit helyéről sem
elcsalogatni, sem elijeszgetni nem lehetett, nem állhatta ki a bűzt, az
undorító mérget, mit az Aplisia ellene izzadt; fogta magát, otthagyta a
Tridacnát, hazament szűk korallodujába; most aztán szabad a tér a
ragyogó társaságnak!

A Mithrák, a Conusok, a Voluták «Te Neptunum laudamus»-t énekeltek.

Ne tessék pedig fejet csóválni ezen a szón «énekeltek», mert a csigák
igen is tudnak hangot adni: a Loligo tud röfögni, mint a malacz; a
Tritonia arborescens oly hangot ád, ha egy pohár vízbe teszik, mintha
aczél húrral ütnének vizes palaczkra, s e hangot a szájával adja; az
Eolis ketyeg, mint a zsebóra; a Helixek «csigazenéjét» régóta ismerik:
Portlock angol tudós a Helix aspersát hallotta sírni, s Taylor a ceyloni
csigák énekét olyannak mondja, mint az Aeol hárfa, vagy az Accordion
enyészetes méla zenéje; s meglehet, hogy a többi csigáknak is van szava,
éneke, csakhogy a mi füleink nem arravalók, hogy e finom hanghullámokat
megérezzék, mint a hogy puszta szemmel nem tudjuk meglátni az
ázalagokat. Egyszer még bizonyosan fognak feltalálni egy fül górcsövet
is, melynek segélyével a legjövendőbb zenének leendő Wagnere le fogja
kottázni s divatba hozandja a csigák zenéjét, a mit a publikumnak
hallani sem kell, csak képzelni hogy hallja, s elájulni a műélvezettől.

Tehát a csiga uraságok Te Neptunum laudamust énekeltek azon a napon, a
melyen a Pinnotheres oppositiója megszünt, s ők korlátlan urai maradtak
a Tridacna birodalmának. Hogy latinul énekeltek, az egészen bizonyos,
mert már annyi esze a tenger alatt is van mindenkinek, hogy Neptunusnak
deákul kell énekelni, mert az deák Isten s egyéb nyelvet nem tud.

Te Neptunum laudamust énekeltek a fölötti örömükben, hogy felfedezhették
azt a mérget, a mivel a hajdankortól kezdve a császárok az alattvalóikat
s az alattvalók a császáraikat szokták megmérgezni, s a mi megmérgezi
aztán, ha belejön, apraját-nagyját, minden ivadékát a vele érintkező
egész élő világnak!


XII. A RETTENETES POLYPUS.

Hogy az alkalmatlan «kagylóőr»-től sikerült megszabadulni, volt nagy
diadal Csigaországban.

A Tridacna Gygasnak minden tengeralatti hatalom sietett gratulálni e
nagyszerű sikerhez.

A Dorisok rózsaillattal áraszták el, (ez a sajátságos csiga képes az
egész szobát rózsaillattal betölteni a hová beviszik;) az Ungvis
odoratus pézsmaillatot hinte rá s a Mithrák tömjénszaggal frissíték föl
érző idegeit. De mind a rózsaillaton, mind a pézsmán, mind a tömjénen
keresztül bűzlött az Aplisia gyomorémelyítő szaga s a Tridacna azt
nyögé, hogy «es ist etwas faul im Staate Daenemark!»

A legnagyobb hosánna közepett hömpölyög elő a hullámokon át egy sötét
alak a távolból. Nehéz messziről kivenni, hogy micsoda, mert lilaszín
tintával borítja el maga körül a vizeket s e homályból csak sejtelmesen
tünnek elő ijesztő idomai; mint más szentet a dicsfény, úgy őtet a
homály veszi körül.

Ez a Polypus Maximus!

A Mithrák, Conusok és Voluták sejték a közeledőt s dicsekedve hirdették
a Tridacnának: «Ave Caesar! jön a te legnagyobb ellenséged, meghódolni a
te hatalmadnak; ime egy nagy pálmaágat hoz a kezében, a mi a békesség
jele! Ezt a te megszilárdult hatalmadnak köszönheted, s azt megint
minekünk köszönheted. – Unio Margaritifer irjad a te journalodba, hadd
hallja az egész világ: a Polypus Maximus közeledik a Tridacna Gygas
felé, s pálmaágot hoz a kezében!»

Csakhogy az nem volt pálma, hanem egy letört galy az Isis nobilisból.

Az Isis nobilis: a piros koráll. Egy fa, melynek törzsöke drágakő,
ághegye, virága eleven állat. Azok a nyolczszirmú fehér virágok az
ághegyein, rózsaszinű szegélylyel, eleven polypok; csak csalképei a
virágnak, de rokonai a polypnak. Egy nemzetiség a kettő.

Mikor még virágzik, olyan lágy, hogy a csiga is lerághatja, mikor
megerősödik, oly kemény, hogy az aczélráspoly is alig fogja.

Hajh, ha a kagylóőr ott lett volna, majd sürgette volna a Tridacnát:
«most védd magad, itt a veszedelem!»

A Polypus Maximus azonban jött óriási bolyhos termetével, rémes karjai
libegtek a zavaros hullámban; megállt a Tridacna fölött, s a mint az
barátságos ölelésre kitárta medenczéit, az egyik karjában emelt
korallágat leejté reá.

A történetet ekképen irja le Plinius:

Amint a Tridacna Gygas a kemény korallágat ölébe hullani érzi, hirtelen
ösztönszerüleg összecsapja medenczéit.

Ámde a piros korall ágboga sziklakemény! Azt a Tridacna éles párkányai
nem tudják ketté harapni, s a korall mellett a két párkány között
óvatlan hézag támad. A Tridacna el van árulva ellenségének. Rés van
támasztva védművein, furfangos ravaszsággal, raffinirozott
kiszámítással. Mentül jobban szorítja az Isist, annál jobban nyilik szét
a két medenczéje.

Óh ez gonoszul kiszámított cselszövény volt! A vén Plinius biztosít
bennünket róla, hogy az állatok ilyen furfangokat is képesek kigondolni.

A Mithrák, a Conusok, a Voluták, a Strombusok most vették már észre,
hogy itt a veszedelem!

A Mithrák nagy böjtöt rendeltek: megtiltották a Cypræaknak a húsevést,
bűnbocsánatot hirdettek minden tengeri póknak, mely felveszi a
keresztet, hogy az ellenség ellen tömegesen demonstráljon, s búcsújárást
indítottak meg a Crucibulum imbricatum szent helyeihez; a csatába
indulandóknak nummuliteseket osztottak, mely igen drága ereklye, megóv a
czápa fogaitól és a tengeri ördögöktől, elősegíti a fiatal csigáknál a
fogzást; s azoknak, a kik jól megfizettek érte, osztogattak «Piedre de
los ojos»-okat, mely kő és állat: csiga szüli; ha czitromot facsarnak
rá, kő létére szaladni kezd, s a szembehullott szemetet kitakarítja
szépen. Elvégre pedig egy összes imádságot intéztek Neptunushoz, melyben
erélyesen lelkére kötik, hogy miután Neptunus egyedül az ő kizárólagos
istenüknek van felfogadva, s annálfogva annak más tengerlakót pártul
fogni «secundum legem Melchisedech» nem is szabad, de az œcumeni zsinat
óta nem is lehet; tehát legyen ébren, vigye vissza a Polypus Maximust
oda, a honnan elhozta, zárja be egy korallgrottába; bénitsa meg mind a
nyolcz karját s küldjön vakságot mind a két szemére. A mit ha megtesz
Neptunus, hálából száz Loligot fognak megáldozni az ő tiszteletére s
három napig minden csiga szepia tintát fog inni, hogy illő részegsége
által kifejezze, miszerint ma Neptunus tiszteletére ünnepet ül!

De tudja tenger! mi ütött ezuttal Neptunushoz. Nem volt-e otthon? vagy a
felszolgáló Nereidák nem adták át neki az imádságot? Vagy elfelejtett
diákul? Vagy talán a Pupák, a kik meg a Polypus Maximus hivei, még több
áldozatot igértek neki? vagy hogy általában Neptunusnak sokkal okosabb
dolgai vannak, mint hogy azzal vesződjék, két csigabiga közül melyik
falja fel a másikat? denique bizony Neptunus se el nem sodorta a Polypus
Maximust, se meg nem bénította annak a nyolcz karját; hanem kinyujtotta
a Polypus Maximus az egyik tapogatóját s azzal szétseperte a Mithrákat s
azoknak egész tengeri pók hadát: kiki bujt, a merre nagyobb iszapot
látott.

Ekkor előálltak a Voluták, a Vexillumok, a zászlósok; megindultak egész
pompás menettel az ellenség elé: no bizony nem azért, hogy azzal
megküzdjenek, hanem hogy felajánlják neki jövendőbeli szolgálataikat.

– Óh hatalmas Polypus Maximus, csak minket hagyj megmaradni Purpuráknak
és Vexillumoknak, mi neked is olyan híveid leszünk, mint a Tridacnának
voltunk. Nyujtsd ide drágalátos fejlábadat, majd mi bevezetjük azt a
Tridacna belsejébe.

És ők bevezették az ellenség második fejlábát az általuk már jól ismert
szoroson, ahol a Tridacna védpárkányai nyilást hagytak.

Most fogtak hozzá a Conus Generálisok, a Conus Admiralisok, Conus
Princepsek a hadikészülődésekhez. Nagyszerű volt a rengeteg tábor,
melyet előre-hátra komandiroztak. Egyik Conus azt parancsolta, egy
helyre kell csoportosulni, a másik azt mondta, hosszú vonalat kell
képezni, a harmadik azt adta ki rendeletben, hogy támadni kell, a
negyedik a visszavonulást határozta el, az ötödik a Tridacna sánczai
alatt kivánta megvívni a döntő ütközetet, a hatodik guerilla-harczczal
vélte jónak a közeledő ellenséget visszatartóztatni, a hetedik kétfelé
akarta osztani a hadserget, hogy míg az egyiket verik, a másik pihenjen,
s ha az egyiket bekerítették a másik segítségére mehessen, s mikor ezt a
másikat bekerítették, akkor meg az az egyik mehessen segítségére. A
Polypus pedig kinyújtá az ő harmadik karját s olyat ütött a
haditanácskozók közé, hogy mind a hét Conus futott hetvenkét felé; a mi
a Conusokra nézve a lehető legjobb eredmény volt, hanem a Tridacnára
nézve a lehető legrosszabb.

Nem maradt más fenn a védelmére, mint egyedül a Strombus Pugilis, a
verekedő közlegény. Ez nem hagyta el régi gazdáját.

A Strombus Pugilis nagyon köpte a markát, hogy no iszen csak ő kapja
kezére azt a Polynus Maximust, majd megemlegetteti vele a Strombusok
Neptunusát.

A szörnyeteg kinyujtá a Strombus Pugilis ellen a negyedik iszonytató
karját s átszorítá vele és odarántotta a fejéhez: ehhez a rettegett
papagályfogú torokhoz, a kiülő merev pókszemekhez, a serteszerű tokához.

A Strombus aztán olyat ütött harczbunkójával egyet találomra, hogy a
szörnyetegnek kiugrott tőle az egyik szeme!

Csodálatraméltó volt a hős küzdelme az óriással. A Polypus bősz dühében
otthagyta többi ellenségeit s egész hatalmával az egyetlen küzdő félre
rohant; mind a nyolcz karjával átölelte s odaszorítá nagy idomtalan
kerek fejéhez, mely olyan mint egy félkoponya: egy tátongó kobak,
melynek állkapczáját két görbe agyar tölti be egészen; de minden hosszú
karja sem volt elég, hogy a Strombus sújtoló orrmányát lefogja vele:
szivós az, mint a ruggyanta, s sikamlós, hogy kicsúszik minden szorítás
alul, s újra fejére sujt ellenfelének s a másik szemét is kiverni
törekszik.

A Polypus átharapja a fejéhez szorított Strombust papagálycsőr alakú két
csonttörő agyarfogával, s összetörni készül; de ott sem bir vele; az
kirúgja magát fogai közül, s kemény pánczélja nem enged az ellenség
állkapczájának. A szörnyeteg összebonyolult karjaival a tenger fenekén
hömpölyög vele, az iszapot felturják a dühös küzdelemben, el-eltünnek a
tengerhinár erdejében s újra előtörnek; közibe vágják magukat a
korall-ligeteknek, törve-zúzva a hajlékony Vénus legyező, a fekete
Antipathes, a Gorgonia Placornus sűrű bozótjait. Az állatvirágok ijedten
huzzák be corollás fejeiket; tengeri csillagok, meduzák, libegő quálok
csoportban riadnak szerteszét a hömpölygő csoda előtt, melynek dühében
minden szál szőre tüskévé mered s fél szeme vereszöld tüzzel világít. A
Strombust még sem birja összeroppantani.

Most végső fegyverét hozza a harczba az óriási szörny. Van neki még
nyolcz agyonszorító karján, kétszáz fogkarimás köpölyén, öldöklő két
fogán kivül egy irtózatos fegyvere: egy hosszú szivós nyelv; annak a
felszine is szipolyokkal van megrakva s két sor éles foggal, minden
fogának három hegye van, s azokat előre-hátra tudja mozgatni: e fogakkal
őröli apróra megölt ragadmányát. Most az elevent ragadta meg vele.

Kinyujtá borzasztó nyelvét a Strombus orrmánya után s beleakasztá éles
fürészfogait. Most aztán kötve volt a Strombus orrmányánál fogva. De a
Polypus is kötve volt nyelvénél fogva. A Strombus orrmányának a végén is
van egy éles fogsor. Finom, mint a gyémánthegy. Ő meg azzal ragadta meg
a Polypusnak a nyelvét.

Most aztán egyszerre egyenlő lett a harcz.

A Polypus is legérzékenyebb részén lett megtámadva, leggyilkosabb, de
legfájdalmasabb életműszere vette fel a viadalt; s szivós ellenfélre
talált, ki nyelvét kiszakítani készül.

Egyszerre szétcsapott mind a nyolcz karjával; nem szorítá már vele a
Strombust, hanem bőszülten korbácsolta maga körül a felkavart hullámot;
fellökte magát a tenger szinéig nyelvéhez ragadt ellenfelével, onnan
megint visszabukott egész a világtalan sötét mélységig; dühében,
kínjában okádta szájából a lilaszin tintát, felleget árasztva maga körül
a hullámok alatt.

A csigavilág bámulta a harczot és tapsolt neki: «ne hagyd magad vitéz
Strombus! most fogod már a szörnyeteget! szakítsd ki a nyelvét! akkor
megölted!»

Hanem akkor a Polypus Maximus egy végső dühödt erőfeszítéssel áttörte
kemény fogaival a Strombus csigaházát s behatolt annak belsejébe.

Azzal vége lett a harcznak; a Strombus ellankadt, ereje elhagyta, végsőt
vonaglott s a Polypus aztán összeőrölé.

De neki is sok vére elfolyt bele. Ez drága győzelem volt.

A csigavilág magasztalta az elbukott hőst; a Meleagrinák sok szép
gyöngyben örökiték meg annak csodás küzdelmeit az óriási ellenféllel;
hanem segítségére nem sietett senki akkor midőn közös ellenségükkel
egyedül küzdött; a midőn talán legyőzhették volna azt, ha valamennyien
nekiestek volna vágó ollóikkal, égető csápjaikkal, sajgató
villanyütéseikkel.

Mikor aztán az utolsó hőst is leküzdte a Polypus, akkor egész
kényelemmel neki feküdt a Tridacnának, s hosszú csápjait befurva annak
keblébe, kiette husát, beleit, egész a puszta csontjáig. A Tridacna
Gygas érezte, hogy az ellenség dúl belsejében, mentül jobban szorítá
össze teknőit; de a közberekedt korall megfosztá önvédelmétől, a Polypus
karjai bátran járhattak a résen ki s be. Utoljára nem maradt belőle más,
csak a két teknő. Az már most elmehet szenteltviztartó medenczének.

Ekképen irta le Plinius a Polypus Maixmus furfangos harczát a
Pinnotheresétől megfosztott, vak, süket, ügyetlen Tridacna Gygas ellen.

De még ezután is sok dolog történt a csigák országában.

A Polypus dühös volt kiütött fél szeméért. Boszut esküdött minden ellen,
a mi megehető.

Boszúja előtt remegtek a puhányok! Éjjel világítani sem mertek, úgy
megrettentek.

Eltagadta mindenki, hogy a Strombusnak tapsolt.

Mithrák, Voluták versenyeztek a Strombus szidalmazásában. Lázadó,
zendülő volt a neve, azért, hogy gazdáját védte. Az Unionak
meghagyatott, hogy mikor a Strombus történetét megirja, azt rablónak és
gyávának nevezze, a Polypust pedig úgy hívja, hogy mi legkegyelmesebb
urunk, a mi győzhetlen felszabadítónk.

Ez pedig csak annál dühösebbé tette a Polipust. Ezzel nem találták el a
kedvét. Tudta, hogy nem igazat mondanak; a dicséret volt rá nézve a
legnagyobb szidalmazás. De meg éhes is volt, minthogy nagyon sokat
evett. Tudjuk, hogy «l’appetit vient en mangeant».

Legelőször is a pompakedvelő Volutáknak, Vexillumoknak, Scalariáknak
fordult.

– Tehát igaz volna az, hogy nektek van a legjobb husotok a csigák
között. Ez a hús az aristos? De már erről meg kell győződnöm.

S a Polypus egyenkint kiszedegette a házaikból a legjobb hússal
dicsekedő csigauraságokat, és felkóstolgatta őket bőségesen. Nem
védelmezte meg a Murexet tüskés csigaháza, sem a Turbót vastag sisakja:
a Polypus felszedte őket a karjával s odaverte a sziklához, összetörte,
úgy ette meg.

– Gloria in profundis! hogy a mi húsunk ehetetlen! ujjongának a Mithrák.
Hála legyen Neptunusnak, hogy minket sérthetlenné tett megemészthetetlen
szivós, kábító mócsingunk által.

– Megemészthetlen? mondá a Polypus. De már abból eszünk! s fogta a
Mithrákat, kiszippantá czifra házaikból s annectálta szépen. Hiába
szórták ellene az anathemát: nem értett diákul.

Igaz, hogy hosszú ideig gúnnyasztott utána; maga alá szedte mind a
nyolcz fejlábat s dolgozott a bendője, míg megbirta emészteni a Mithrák
nemzedékét; de csak megemésztette azokat pepsin nélkül.

– Úgy kell nékik, adta sok czifra uraságának, dünnyögé a földhöz tapadt
Kauri nép, mely billió számra lepi el a tenger fenekét; egyforma kis
sárga szürkankóban járó Cypræa-faj. Bezzeg nem bánt bennünket az a
hatalmas Polypus, mert mi olyan kicsinyek vagyunk.

– Kicsiny, de sok! mondá erre a Polypus, s minthogy minden karján, a
hány köpöly van, annyi száj, ezrével szopogatá ki a jámbor Kaurikat
olcsó viskóikból.

– No ezeknek ugyan megesett! hangzék az osztrigatelep véleménye. A
Tridacna országa végpusztulásra jutott, most már magunk maradunk az urak
a tenger fenekén.

– Azok biz az én gyomrom fenekén! mondá nekik a Polypus. S odament és
felhörpölte az osztrigatelepet is. Akkor aztán ezek sem örültek olyan
nagyon.

A Polypus szétnézett, hogy mi van még megenni való a tenger fenekén?

A Pagurik, a tengeri pókok, a rákok összetett ollókkal könyörögtek neki,
hogy őket ne bántsa. Lám ők barátságos indulattal nézték, míg a
Tridacnával küzdött, sőt üdvözölni is siettek diadalaiért. Nem is
bántotta őket. Csak megette.

– Jó, hogy mi ide a sziklába ástuk be magunkat, mondák a Lithodomusok,
ezek a finom héjú kagylók, a mik képesek voltak Puzzolinál a Serapis
templom márványoszlopaiba is, mint egy folt darázs, befúrni magukat.

– Bizony jó az, mondá rá a Polypus s hosszú csápjai vékony nyelvét
benyujtogatá utánuk, olyan szépen kiszopogatta őket, hogy hirük-hamvuk
maradt ottan.

E gyászos romlást keserű kínok közt jegyzé fel gyöngyeire a Meleagrina.

– Ejh, te szegény poéta, ne keseregj annyit, mondá neki a Polypus, s
lenyelte azt is gyöngyeivel együtt.

Tökéletes volt a Polypus Maximus győzedelme! Nem volt már fölemészteni
való ellenség a tenger fenekén sehol. A Polypus fajrokonai büszke
diadalérzettel jártak a hullámok között. A sárgafehér sávos sajkájú
Nautilus Pompilius, s az Argonauta Argo hófehér csipkedudoros
csónakjával büszkén jöttek fel a tenger felszinére, s mint egy mythoszi
hajóraj vitorláztak a csendes víztükör felett pompázva. Mind
nyolczlábuak, mind fejlábasok ők is! Rokonai a Polypus Maximusnak.

A Loligo Moschatus, ki szintén fejlábas, hízelkedve dörgölőzött nagy
rokona oldalához, s pézsmaillattal füstölt, kedvét keresve.

A Polypus Maximus pedig nézte, hogy mi volna még itt megenni való?

Már szeretni sem mertek a csigák többé, mert a Polypus a korall-erdők
ágaira felfűzött tojásaikat is elnyeldeste; puszta volt már tengerfenék
virágágya, korall-erdők lecsüngő galya.

A Polypus Maximus pedig még mindig éhezett.

Egyszer aztán így szólt a Nautilus Pompiliushoz:

«– Atyafi! Ha rokonom vagy, akkor szeretsz. Ha te szeretsz, akkor én is
szeretlek. Ha szeretlek, akkor megeszlek.»

A Nautilus Pompilius nyolcz kézzel-lábbal protestált, hogy ez a sorites
nem ér semmit. Majorem concedo, minorem non admitto. Ez sophisma, nem
syllogismus!

Erre a Polypus Maximus megharagudott, hogy még őt sophistának merik
nevezni, s most már büntetésül nyelte el a Nautilus Pompiliust, a mit
különben barátságból tett volna meg neki.

Aztán az Argonauta Argonak fordult.

– Hallod-e öcsém! A bátyád itt gyomromban nagyon kivánkozik utánad. Nem
tud el lenni nálad nélkül. Ergo eredj te is utána.

Az Argonauta Argo szerényen előterjeszté, hogy a logicai egymásután azt
követeli, hogy ha a bátyja kivánkozik az öcscséhez, az jőjjön ki az
öcscséhez, ne az öcscse menjen be ő utána, a ki ő hozzá épen nem
kivánkozik. Ez a logica; a logica pedig mindennél erősebb.

– Ejh, mit? mondá a Polybus Maximus; én győzhetlen vagyok, ergo:
legyőzöm minden ellenségemet; ha tehát a logica ellenségem, akkor a
logicát is legyőzöm; ez a legvilágosabb logica. «Der Bien muss!»
Egyébiránt ne félj semmit. Csak ma eredj be a gyomromba, holnap
kieresztelek.

Az Argonauta Argo írást adatott magának erről az igéretről. Mikor aztán
másnap megint ki akart jönni, akkor azt mondá neki a Polypus Maximus:

– Hja barátom, te a Gregorianum kalendárium szerint számítod a tegnapot,
én pedig a Julianum kalendárium szerint számítom a holnapot, s az csak
tizenkét nap mulva lesz.

Tizenkét nap alatt aztán persze, hogy az Argonauta Argoból is tinta
lett, mint a többiből.

A Polypus gyomrában minden egyszinű barna tintává lesz.

Rettenetes alkotású gyomor az! Csak szája van, egyéb nyilása nincs; a mi
egyszer belejut, az benne marad. Hanem szive van neki három. Kettő a
viszereknek, egy az ütereknek. Furcsa kormányrendszer!

Mikor már az atyafi Sepiák is el voltak takarítva, azt mondá a Polypus
Maximus a pézsmaszagú Loligónak:

– Ejnye de pompás illatod van neked, Bruder! De szeretnélek a gyomromban
megszagolni!

A pézsma Loligo három szint váltott ijedtében e szókra. Mert ennek a
puhánynak az a csodálatos tulajdonsága van, hogy indulatait
szinváltozatokkal tudja kifejezni. Eredetileg az egész bőre szennyes
sárga, barnás foltokkal; de ha megijed, vagy haragra ingerlik, az egész
testén csodálatos színjáték keletkezik; tarka foltok, széles szalagok
támadnak rajta; majd egészen elpirul s rózsaszin lepi el, mint mikor az
embernek az arczába szökik a vér, a hasa érczes kék-zöld szinben ragyog,
mint a kolibri begye, s a foltok egyre váltakoznak, a melyik sötét volt,
a másik perczben világos lesz. Ez a csigák Chamæleonja.

«– Hah, te zsarnok! szörnyedt fel a pézsma Loligo; hát saját
fajrokonaidat is mind felemészted? így értelmezed te a panpolypismust,
hogy mindnyájunkat felfalsz?

– Dehogy fallak fel, szólt mosolyogva a Polypus Maximus; csak egy kis
ethnographiai kiállítást rendezek belőletek idebenn».

S ezzel nyakon fogta a Loligot s azt is társai után küldé a közös
tintába.


XIII. AZ UTOLSÓ FALAT.

Tehát csakugyan alszik-e Neptunus?

Hát már a tengerek alatt sincsen Nemesis?

Van…

Mikor a Polypus Maximus már mindent gyomrába temetett, a mi a
tengerfenék díszkertjének pompája, drágasága volt, előmászott nagy
alázatosan, sunyi füleit hátrahúzva az undok Aplisia Depilans.

– Ki vagy te, förtelmes alak? röffent rá a Polypus Maximus. A ki
csunyább mersz lenni, mint én magam vagyok. A kinek a büzét még a saját
magamén keresztül is érzem!

– Én vagyok a te leghívebb szolgád, az Aplisia, a ki megfosztottam a
Tridacna Gygast az ő hű őrétől, a Pinnotherestől; nálam nélkül soha meg
nem etted volna annak húsát, mert az őr elég jókor figyelmeztette volna
urát közeledtedre s nem szorult volna az Isiság teknői közé. És
szolgáltalak leghívebben s most kérem jutalmamat.

– No azt megkapod, mondá a Polypus Maximus s azzal fülön fogta az
Aplisiát s lenyelte azt is.

Ez volt az árulás jutalma.

És ez lett a zsarnok büntetése is.

Távol emberlakta földről származott idegen elem szülöttei: két lábon
járó, szárnyatlan alakok, fából épített uszó házban, melynek vászonból
vannak szárnyai csinálva érkeznek a tenger felszinen, s amint csendesen
sikamlanak tova a hullámok között, egyszerre egy rém emelkedik fel
előttük a hullámtükör fölé: egy szörnyeteg, melynek hordónyi teste van,
s ijesztő fején nyolcz vastag hosszú karja.

A szörnyeteg karjai, mintha egymással küzdenének, összebonyolulnak,
egybetekergőznek, majd ismét széttárulnak s reszketve emelkednek az
éghez, mintha egy ismeretlen elem istenéhez könyörögnének segélyért, s
aztán ismét visszacsapnak a tengerre, mintha a vizek istenét akarnák
átkaikkal megkorbácsolni, s azután a szörny szája két tölcsérén fekete
festvényt lövell a magasba, mintha be akarná vele szennyezni mind a
kettőt: az égi és tengeri istent. A szétokádott tintaömlény barnára,
lilaszinre festi körülötte messze a tengert.

Ez a szörnyeteg haldoklik. Halálos kínokkal küzd. Észre sem veszi, hogy
emberek közelítenek felé gyilkos szándékkal. A szigonydöfés, mely
testébe furódik, még kegyelemdöfés rá nézve. Bevégzi kínjait, miknek
elviselésére nem volt elég a tenger, a levegőre kellett feljönnie velük.

A hajósok felvontatják a szigonyozott szörnyet hajófödelükre. Óriási
alak Aldovrand csodaállatja. Cuvier szörnyű kedvencze. El akarják azt
vinni távol országi muzeumok számára. De nem birják kiállani a szagát.
Az Aplisia Depilans szaga az.

Ah! az a méreg, a mivel már kétezer év előtt is a császárok
alattvalóikat, s az alattvalók császáraikat, a testvérek testvéreiket s
a szeretők szeretőiket mérgezték meg, átjárta a Polypus Maximus testét
is; átverte magát minden sejtén, minden rostján, minden erén, minden
hajszálcsövén; megvesztegette minden részét, a szőrszálának végső
hegyéig; s a csoda-óriás, melyet ellenség le nem győzött, megdöglött
belsü corruptiótól.

A hajósok felhasitották a bendőjét; az is mephiticus fekete folyadékkal
volt tele, mely még a bekötött szájon keresztül is fojtott a szagával;
hanem e rút moslék között épen és fényesen ragyogtak a Meleagrina
Margaritifera igaz gyöngyei.


XIV. AZ EMBEREK A CSIGÁK KÖZÖTT.

A Meleagrina Margaritifera igaz gyöngyei arra vették rá az embert, hogy
foglalja el a tenger fenekét is, a mely pedig épen nincs az ő számára
teremtve.

Mit ád a föld urának a tengerfenék?

Gyöngyöket: drága ékességet, miket koronák ágaiba raknak, mikkel oltári
szent szobrokat diszítenek, miktől szép hölgyek még szebbekké akarnak
lenni. Plinius idejében már a sandaljaikon is viselték azt.

A Crotalia volt a római hölgyeknél az egymás mellé akasztott fülönfüggő
gyöngyök neve: monolinum az egy sor gyöngy, dilinum a kettő, trilinum a
három soros; a harmadik sor gyöngynek már az egészen csupasz kebelre
kellett leérni. Ilyen trilinuma volt Lollia Paulinának, mely arról volt
nevezetes, hogy az apja Kis-Ázsiában kétszer szedte be az adót egy év
alatt, azon szerezte leányának az ékszert. Az apa bürökkehelyt ürített,
mikor az kisült rá, hanem a trilinum azért igen szépen illett Lollia
Paulina keblére.

Kétszázezer ember foglalkozik a gyöngyhalászattal, kik igen rövid és
nyomorú életet élnek.

Uj Cadix városa pusztán a gyöngyhalászat nyereményéből épült, s Cubagua
szigete tizenötezer aranyat fizetett Spanyolországnak, mint vámot nyert
gyöngyeiért. A kapzsi spanyol aztán úgy kirabolta a
Meleagrina-telepeket, hogy végkép elvesztek onnan a gyöngyérek, s a
Cubagua szigeten most csak halászmadarak laknak, s homokpuszta lett
megint az egész.

A tengerfenék készpénzt is ád a föld urainak. Ez a Kauri: Cypraea
Moneta; az a kis sárga csiga, a mit az afrikai parti népek, mint pénzt
tartanak a forgalomban; a jó európai kereskedők aztán a japáni és
maldiviai partokon, hol ez a csigafaj végtelen mennyiségben terem, de a
hol senki sem tartja azt pénznek, hajófenékteherszámra szedik azt össze
s viszik Afrikába s ott rabszolgákat vásárolnak rajta, a kiket megint
Amerikában adogatnak el aranyért. 12000 font Kauri csigáért kaptak 600
rabszolgát.

A pompás Halyotisok érczfényű héjából chinai és jápán művészek csodaszép
butorburkolatokat készítenek, a Nautilus Pompilius héja ivókehelynek
szolgál, s egyértékü ezüstfoglalványával; a Placuna Placenta lapjait
ablaküvegnek használják; a Fusus antiquus szolgál lámpás gyanánt; a
Tritonium Variegatum harczi kürt, melynek hangja csodálatosan lelkesítő;
az Ovula Oviformis az indus vezérek paizskirakatát s pánczélját képezi;
a Pinna Nobilis sörényalaku Byssusát királyok és pápák viselik
selyemöltönynek szőve; a Purpura szolgáltatja a biborfestéket a
fejedelmi és bibornoki palástokhoz, a patriciusok köntösének
szegélyzetéhez, három színváltozásban, miknek neve Tyrium, Amethystium
és Conchylium; a phoeniciaiak, kik feltalálták (történetesen egy
szerelmes asszony kis kutyája által) Dia Baphanak nevezték s a
templomban őrizték; mert csak fejedelem és főpap számára való volt az.

Ez a Purpura nedve, míg az azt termelő állat él, sárgás fehér, mint a
tejszin; ha a fehér gyolcsot megfestik vele, szép világos zöld lesz; ha
aztán erős napsugár éri, átmegy a haragos zöldbe, majd sötétkékre válik,
abból violaszinné alakul, s utóljára sötét biborvörösben állapodik meg.
Ha akkor aztán forró vizzel és szappannal mossák, lángoló karmazsin
pirossá lesz, s azt a szint sem időbefolyás, sem vegytani szerek el nem
halaványítják többé.

A sepia sötét tintájából készítik a chinaiak a drága tusch-festéket, a
minek a titkát kizárólag birják.

A gyöngyház-faragványok az egész földtekén százezernyi művésznek adnak
életmódot. Egy Meleagrina-gyöngyház oroszlánalakú kinövését
Keletindiában 40,000 forinton vették meg; s a pesti muzeumban egy
oltárkép látható, melyben a gyöngyház önalkotta kinövése egy madonnát
ábrázol a karján tartott Jézuskával.

A csigaország az inyenczek asztalának is szolgált terményeivel. Az
ostriga az előkelő társaságok lakomáinak legbecsesebb alkatrésze. Az
osztriga-zátonyok a tenger alatt kormányi és egyházi tulajdon s mivelés
alá van vetve, mint az aranybánya. Angliában törvény által van
biztosítva. A római költők és kritikusok sokáig folytattak a fölött
nevezetes verses polemiát, melyik osztriga jobb, a brundusiumi, vagy a
lucrini? S a vita úgy lett kiegyenlítve, hogy a magas uraságok
brundusiumi osztrigákat hozattak, de pár hétig a lucrini öbölben
hizlaltatták őket. Régi hires orvosok szerint nem is lehet egészséges
ember, a ki minden nap osztrigát nem eszik. Nyersen fogyasztják őket,
czitromot facsarva rájuk; a mi az osztrigára nézve nem dicsőség.

A Loligo is urak eledele, bár alakja nem igen ajánlatos; a forró olajban
süstörögve adják fel a vendégeknek, azon frissen. Besózva pedig
tonnaszámra szállítják az inyenczeknek. A Helix pomatiát musttal,
borseprővel hizlalják urak számára, hogy jóizü legyen.

A szegény ember aztán össze-vissza nyalfal mindenféle csigabigát.

Marseilleben egész csigapiacz van, a hol úgy árulják a puhányokat, mint
nálunk a gombát. Az Ascidiák, Musclés D’Istrés-k, a tengeri szilvák, a
szivalaku morguék, a Venusok, miknek piaczi neve Clovisse; a Buccinumok,
miket Gros Biousnak hínak, a Pattelák, a spanyol Arapedosok, az olasz
Pesce Cannellák; a tengeri kökörcsinek, a Balanok, a Pectenek,
Cardiumok, a Tridacnák mind a szegény emberek kenyerét képezik. Némelyük
nem is igen jót tesz. A Mytilus némely időben görcsöket okoz; a
Patellától megmerevednek az embernek a karjai és lábai, a Turbo
viszketeget okoz az egész testben, a Murex nehéz izzadást, a Chama
fejszédülést s őrjöngő mámort, a Halyotis hajfájást; hanem azért csak
megeszik őket. Vannak szigetlakók a keletindiai oceanon, a kiknek minden
élelmük csiga és kagyló.

Aztán szent és üdvös czélokra is szolgának a csigák: a Cypraea Aurora a
Barátság szigetein érdemrendül szolgál, mint nálunk a Lipót-rend
nagykeresztje; a Pecten Jacobaeust keresztyén zarándokok viselik
köpenyeiken, védelmül a hitetlenek ellen; az Achatina Perdrix
Keletindiában istenek oltárán szolgál; a Turbinella Pyrum tartja az
olajat, melylyel a chinai császárt trónraléptekor fölkenik, s az
igazgyöngy porrá tört gyógyszerével a nehéz nyavalyát gyógyitották.

De a legnagyszerübb, a mivel a tenger megajándékozta a földlakókat, az a
csigagyüjtemények szenvedélye. Valóságos mánia volt az egy időben, mely
egész Európán elterjedt, s különös góczát találta Angiában és
Hollandban. A ritka, rendkivüli alaku csigahéjakkal mesés börzejátékot
üztek. Egy-egy Scalaria Pretiosát 1000–1500 frankra árvereztek föl; egy
Spondilus regius ára száz arany volt. Egy ép szálkákkal koszorúzott
Venus Dione drágább volt egy paripánál; a Conusokba épen bele voltak
bolondulva. Először a Conus Admiralis volt a legbecsesebb, azt
fölülmulta a később feltalált Conus Admiralis Summus, azt megint
detronálta a Conus Admiralis Arausiacus; utoljára mind valamennyit
túlhaladta a Conus Cedo Nulli! Millió tallérok hevertek e csigahéjakban.
Egy-egy megfordított csiga került elő, mely házát jobbról balra
tekerítette, azt mesés összegekkel verték el egymás kezéről. Őrjöngés
volt a csigahéjakkal, minő most a börzepapirokkal. Martini és Chemnitz
hírhedett munkája, mely csupán a mult században ismeretes csigahéjakat
irja le, mindannyinak szinezett aczélmetszetű képét is adva, a
legdrágább természettudományi munka; az ára még most is ötszáz forint az
egyetlen műnek! Ebből lehet hozzávetni, mily összege lehetett annak az
olvasó közönségnek csigahéjakban, mely azt a munkát létrehozta?

A tengerfenék ennyi kincset adott a szárazföld lakójának!

… Hát valami egyebet még nem adott a tengerfenék a szárazföld urainak?

De igenis adott még nekik valamit; hanem azt a szárazföld urai nem
köszönték meg a tengerfenéknek.


XV. A VÉGHETETLEN TEREDO NAVALIS.

A medusa megette a tengeri pókot, a Tridacna megette a Medusát, a
Polypus megette a Tridacnát, a kétlábú szárnyatlan földlakó megette
valamennyit. Ette őket sülve-főve, olajba, eczetbe, bepáczolva,
felfüstölve, sóval, borssal, tormával, mustárral, nyersen. Összeszedte
czifra házaikat, gyöngyeiket; kitördelte korallerdőiket; elfoglalta
egész országukat. Úgy bánt a tengerfenékkel, mint egy meghodított
földdel.

Pedig a tengerfenék még nem volt meghódított föld.

Még lakott benne valaki, a ki urat nem ismer.

A véghetetlenek faja: a Teredo Navalis.

Egy vékony hosszú csöves kagyló, nem nagyobb, mint egy tollszár. Eredeti
lakhelye a tengerekben úszó fatömegek törzsei. Ő az első hajós, ki a
Mangi-Mangi fa (Rhizophora) tengerjáró tutajain az oceanokat bejárja.

Hosszú csöve, mint egy tollfogpiszkáló, két nyilással bir; az egyiken a
fejét tolja ki éles ráspolyfogakkal fegyverezett nyelvével; színe
szennyes-fehér, alakja jelentéktelen.

A tengerlakó hajósféreg összetalálkozott a földlakó hajóssal.

«Hát te mit jársz itt az én országomban, idegen csoda? a ki faházakat
építesz a tenger szinére s aratsz a tengerfenéken, a hol nem vetettél!
Félj tőlem! A tenger királyait legyőzted, a tenger isteneit megnyerted;
még hátra van a tenger népe: az én vagyok! A tenger kincseit kiraboltad,
még hátra van a «tenger nyomorúsága»: az én vagyok! Te király vagy; de
én vagyok a myriád! Te mindent alkotsz; én többet teszek; én a mindenből
csinálom a semmit. Te mindent tudsz; én semmit sem tudok, csak rágni; én
legyőzlek. Te hatalmas vagy, de én ellenállhatatlan!»

Egyszer a tengerjáró földlakó azt veszi észre, hogy hajója megtelik
vizzel. Minden oldalán ömlik be a tengervíz vékony tollszárnyi lyukakon,
mik ezerével nyilnak meg hajóbordáiban: minden palánk összevissza fúrva.
Az a Teredo Navalis műve!

Mikor Drake, a földkörülhajókázó, utjából visszatért, hajófeneke úgy át
volt furdalva a Teredóktól, mintha szivacsból lett volna.

Egy hónap alatt az ujdonatuj hajó fenekén minden palánk olyan lesz tőle,
mint a darázsfészek sejtje; egyik fúrt lyuk a másik mellett.

Irtózatos állat!

Rá les a hajókra, a mint a kikötőbe jönnek s ezerével lepi meg
egyszerre. Nem védi meg azokat pusztításától semmiféle kenőcs, olaj,
kátrány, büzedék. Keresztülfúrja a legkeményebb tölgyfát, melynek
gyantás szagától minden földi féreg megvész, a Teredo Navalisnak
gyönyörűség elpusztítani; a vaskemény indus Teak fát, a Sissu és Saul
fákat úgy átlyukasztja, mint a papirost.

A hajósnép rémületében a «hajók dögvészének» nevezte őt el: Linne
«Calamitas Navium» czimet adott neki.

S ha a dögvész még csak a hajókra ragadt volna!

De 1730-ban a Németalföldi egyesült államokat egyszerre csak az a rémhir
verte fel, hogy Seeland és Friesland védgátjainak czölöpzete az egész
hosszában összeomlani készül, s az óriási munka, melylyel az ember két
országrészt foglalt el észszel, erőhatalommal a tengerfenéktől, semmivé
lesz. A tenger újra visszatér a boldog nép lakta mezőkre. S ki foglalja
vissza a két országot a hullámoknak? Egy nyomorult féreg! Egy
tollszárnyi csiga, mely a czölöpzetet összeőrölé.

Bámulatos volt egy-egy darabja annak a czölöpzetnek, melyet a Teredo
összefúrt. Némelyikben alig volt már fa, csupa csigafurás. Valamennyi
alulról fölfelé fúrta titkos alagútját egyenközű vonalakban; a hol kettő
összetalálkozott, kikerülték egymást s keresztülszelték utjaikat;
mindenütt rostmentében haladva.

Általános volt a rémület e csapás miatt.

A töröktől, a spanyoltól nem ijedtek úgy meg.

Azt mondták: a Hollandiak büszkeségének megalázására küldte azt Isten.

De nem válogatott a Teredo katholikus és protestáns nemzetekben.
Velencze költséges védművei épen úgy roskadoztak e titkosan ráspolyozó
munka alatt, mint Hollandé és Angliaé, s a spanyol és franczia hajó csak
úgy kényszerült fele utján kikötőbe menekülni, rostává furt fenekével; s
a hű katholikus Donaghadée gátjait csak úgy lerombolta a Teredo, mint az
anglikán Plymouth hajóépítő medencze burkolatát.

S a Teredo Navalis nem eszi meg a fát, mint a fai féreg; ő a víz
ázalagaival él; a fát csak azért fúrja, hogy pusztítson.

A kereskedő államok roppant jutalmakat tűztek ki a módszerekre, a mik a
szörnyű ellenségtől megóvják partjaikat, járműveiket; Anglia parliamenti
végzéssel biztosítá azok szabadalmát, kik valamit feltalálnak ellene;
ajánlatok, kisérletek tétettek a világ minden részéből, bevonták a víz
alá merülő czölöpöket s a hajópalánkokat kókuszolaj, tehénszőr, kátrány,
aloenedv s assa foetidából készült degettel, spanyol szurokkal, fagygyús
mészszel; szénné égették a gerendák fölületét; czölöplakó mytilus
csigafajt telepítettek meg a veszélyeztetett gátakra, hogy azok védjék
meg az országot fajrokonaik ellen; széles fejű vasszegeket vertek egymás
mellé a fába, s rézlapokkal burkolták be a hajó-oldalakat.

Mind hiú munka volt: azért a gátak czölöpjeit most is minden ötödik
évben meg kell újítani, s a portpatricki hidoszlopokat s a velenczei
palaék (sarkantyuk) faoszlopait nagy fáradsággal kell a kőburkolatból
kihuzgálni s helyeikre friss oszlopokat leverni. A Teredo Navalis képes
volna félszázad alatt minden fát, melyhez a víz ér, elpusztítani, s
mindegy neki, akár édes víz, akár sós víz.

Elpusztítására pedig nincsen semmi kilátás.

Quatrefage franczia tudós azt ajánlotta, hogy ívás idején meg kell a
petéiket mérgezni az egész tengerparton. Kolosszális önvédelmi eszme!
Meglássuk, sikerül-e ilyesmi a francziának?

A Teredo a víz alatti Nihil. A Teredo a tengerfenék proletárja.

Vigyázzanak azok, a kiknek a vizeken van dolguk, a kiknek kormányrúd van
a kezükben, hogy a maguk legfélelmesebb rémét kitanulják!

Mert a csigák története azt tanítja, hogy a Meduza megeszi a tengeri
pókot, a Tridacna megeszi a Meduzát, a Polypus Maximus megeszi a
Tridacnát; a hatalmas földlakó aztán megeszi valamennyit; – hanem a
megvetett tengeri féreg, a Teredo Navalis, az vízbefojtja a hatalmas
földlakót magát s megeszi őt országostól.

Ezt így tanítja a csigák története.



A VÉRES KENYÉR

EGY IFJU HŐS NAPLÓJA

Véres kenyér?

Ki ne tudná ennek az értelmét?

Véres kenyér a katona-kenyér.

Rég elénekelte a nóta, hogy: «véres a héjja, sótlan a béle».

A szegény katona kenyere!

A ki tíz krajczárért, meg egy prófuntért szolgálja a hazát. S ha még a
hazát szolgálja, szivesen szolgálja. De gyakran szolgálja a nagyravágyó
emberek hiuságát, az eszelős dicsvágyat, a népszabadság zsarnokait,
saját ellenségeit… tíz krajczárért, meg egy prófuntért. Elmegy épkézláb,
s hazajön egy mankóval, s mikor koldulni megy, azt mondják neki: «hát
még sem haltál meg?»

Ámde ezuttal nem akarok egy magyar katona keserveiről beszélni, hanem
közzéteszek egy épületes történetet, a mi magyar fiun esett ugyan meg,
de nem hazai szolgálatban; előadva az eseményt úgy, a hogy én hallottam
azt magától, a kin megesett. Ime a napló!



I.

1870. szeptember 4.

«Az apám előkelő hivatalnok a magyar miniszteriumnál, s én annak
egyetlen fia vagyok.

Mikor 1867-ben megjelent az újesztendei császári pátens, melyben
uralkodói hatalomszóval kimondatik, hogy a ki meg nem váltja a fiát
január 15-ikéig egy ezer forinttal a katonáskodás alul, annak a fia akár
úr, akár paraszt, akár nemes, akár zsidó, akár költő, akár mesterlegény,
besoroztatik a hadseregbe; hát akkor az én apám is sietett azt az ezer
forintot letenni a városházánál.

Ha jól tudom, öt millió forint gyült össze ily módon a haza oltárán.

És ez, igazán mondom, nem sok.

Ezer forintot – testvérek között is – megér az, hogy az embert, mikor
legjobban benne van a tanulásban vagy a mulatásban, elne vigyék silbakot
állni. A festőnek megér ezer forintot az, hogy a jobb keze megmarad s
akármelyikünk sem hagyna válogatni ezer forintért, hogy a jobb lábát,
vagy a bal lábát engedi-e szivesebben levágatni? A mi végre a hazáért
való meghalást illeti, az igen szép hit a parasztra nézve; ez még jól is
jár vele, mert nem kell neki többet dolgozni; de magamforma embernek nem
való. Egészen más, ha egy cotillion-figurában támadt czivakodásért az
embert párbajban főbelövik, mert akkor legalább kiteszik az ujságba a
nevét, de csak úgy szimplán elesni a hazáért, az nem ér semmit; ha csak
az ember legalább is nem Henczy, hogy szobrot emeljen az emlékére a
hálás utókor.

Azért én őszinte köszönettel tartozom a papámnak, hogy engem ezer
forinttal megváltott attól a terhes kötelességtől, hogy egy évig
czipeljem a mangalétát; kivált mikor nagy meleg van.

Az apám, mint említém, előkelő hivatalnok; ha nagyon megszorul az ország
s időközben nagyon sok miniszter leköszön, még miniszter is lehet. Az
ördög nem alszik.

Én magam «fene gyerek» vagyok. Az apám is így kezdte. Huszonöt éves
koráig az embernek vörös republikanusnak kell lenni; azután lassanként
átmegy a rózsaszinbe, kékbe, zöldbe, míg utoljára beletalál a
schwarczgelbbe, s akkor kinevezik főispánnak vagy osztálytanácsosnak.

Én voltam népszónok, előtánczos, fáklyás zene-vezető, macskazene
rendező, egy szóval «orákulum».

Hiszen ráérek erre 25 évtől a 30-ig. Akkor majd én is meggondolom
magamat, hogy mit «fogadjak el?»

Hanem az itthon való dolgok már kezdtek nagyban untatni.

Mit csináljon az ember idehaza?

Mindennap csak nem duellálhat az ember, mert nem talál rá elég bolondot,
a kinek kedve legyen magát semmiért megszabdaltatni; a fiatalság olyan
tunya már, csak dolgozni siet; még csak egy egészséges veszekedésben sem
áll helyt; az egész országban még csak egy fáklyás tüntetésnek sincsen
hire. Még a hirlapok is kifáradtak.

Nagy szerencse, hogy kiütött a német-franczia háboru.

Az éjjel azt álmodtam, hogy itthagyom Magyarországot, s elmegyek a
francziákhoz önkénytes harczosnak.

A hazámnak nincs hozzám semmi joga, mert a papám azért tette le értem az
ezer forintot, hogy itthon ne szolgáljak. De Francziaországban nem
vagyok megváltva a katonáskodás alul, ott tehát kötelességeim vannak.

De az igazság is úgy kivánja, hogy oda menjek.

Olvastam Berangert és Hugo Victort, s mind a kettőből igen sikerült
fordításaim vannak.

Naturalizált franczia vagyok.

Kikiáltották a respublikát, s én rajongó republikánus vagyok.

Nem ugyan idehaza; mert azt kikérném magamnak, hogy engem itthon valaki
«polgártárs»-nak tituláljon; hanem Francziaországnak ez az egyedüli
üdve.

A rokonszenveim is hozzá vonzanak.

Rákóczytól elkezdve 1848-ig mennyi sok bajból kisegített bennünket a
franczia!

De még inkább pártját fogom azért, mert a német az ellensége! S mert a
német le meri győzni a francziát.

Rettenetes gondolat!

Azt, hogy minálunk Magyarországon úr a német, hogy itt németül társalgok
a szeretőmmel, a pinczérrel, boltossal; német újságot olvasok, azt már
megszoktam, az természetes; de hogy a franczia is németül tanuljon, az
elviselhetetlen gondolat rám nézve. Hogy Magyarországon minden várat
német katona tart megszállva, benne német tábornok parancsol, az
természetes dolog, de hogy a német még Elsassban is parancsolni akar,
azt már nem türhetem! Hogy a magyar az utolsó garasát is odafizeti az
itthoni németnek, hogy annak a státusadósságait elvállalta, hadseregét
tartja, hogy miatta saját pénzjegyeket nem adhat ki, az a sors
megmásíthatatlan intézkedése, s én abban megnyugszom; de hogy a német
még a francziát is meg akarja fizettetni, azt nem türheti el a lelkem;
azért már kardot rántok, s megyek a véremet ontani, ha kell.



II.

Ma reggel vettem búcsút a menyasszonyomtól.

Jó kis leányka szegény Marie, szép is, a mi azt illeti, de szörnyű
egyszerű. Semmi izlése az öltözékben. Még maig sem tudtam rávenni, hogy
chignont viseljen; azt mondja, hogy ő bizony nem tesz kutyaszőrt a haja
közé, mikor úgy is elég szép tömött haja van. De mikor e nélkül elegáns
hölgyet nem lehet képzelni! Aztán örökké a házi gazdaság után lát;
fejébe vette, hogy ő jó gazdasszony akar lenni. Pedig én azt ki nem
állhatom, ha az asszonyfélén megérzik a konyhaszag. Hisz akkor legjobb
volna közkatonának lenni, s a szakácsnénak udvarolni. Igaz, hogy
szegényke eléggé művelt lélek, sokat olvasott s szépen zongorázik,
tánczol; de mindebből hiányzik valami, a mi lelkünket magához köti, az a
bizonyos szellem, a mit a franczia espritnek nevez. Ah, Fifine, ha rád
emlékezem!

Marienak persze nem mondtam azt, hogy a harcztérre megyek; képes lett
volna sírni, s a síró nőket ki nem állhatom. Annál nincs csúnyább, mint
mikor egy szép száj lefelé görbül, s aztán a szemekből elkezd a víz
lefelé csorogni, mint hóolvadáskor az eszterhaj. S mikor az ember egy
síró arczot megcsókol, nem édes csókot, de sós csókot kap. Azt mondtam
Marienak, hogy Rómába utazom, s kérdeztem tőle, hogy mit hozzak neki
vissza? S ő azt felelte valamennyi atyafi előtt, hogy «a szívemet». No
de már micsoda együgyű természetesség ez! Az egész társaság mosolygott,
én pedig pirultam miatta. Ah! ha Fifinetől kérdeztem volna, mit hozzak
neki, ez a szellemdús teremtés bizonyosan azt felelte volna, hogy hozzak
neki a szent atyától egy bűnbocsátó levelet.

No de Marienak nincsenek még bűnei, a miket meg kelljen bocsátani. Annál
rosszabb rá nézve. Nem adnám sokért, ha az alatt egy kicsit megcsalna,
míg oda leszek. Olyan sivár gondolat az, hogy az embernek van valakije,
a kiről bizonyos, a kit még csak féltenie sem lehet, a ki az
unalmasságig hűséges hozzánk.

No adieu szép Marie. A viszontlátásig!



III.

A búcsúlakomán reggelig mulattunk régi jó pajtásaimmal. Derék jó
czimborák!

Csak ez a Mihalek főzne valamivel jobban. Ez a legjobb vendéglős az
egész városban, de ennél is a mi megehető az nem jó, s a mi jó, az
megehetetlen. Én végigpróbáltam Pesten minden vendéglőt, s mondhatom,
hogy itt már nincs mit keresni. Marchallnál nem tudnak tálalni,
Frohnernél azt sem tudják, hogy a zöld osztriga más, mint a fehér, a
«Hungariá»-nál a szarvasgombapástétom, a mi egyedül megehető; no csak
aztán az «Arany sas»-ról beszéljen nekem valaki örökös
malaczpörköltjével, székely gulyásával, halászlevével. Legutóbb már
odakötöttem spárgával a halászleves extra bográcsot az asztal lábához,
nehogy utánam találjon jönni Párisba.

A Mihaleknek el kellene menni elébb egy esztendeig inaskodni a Fréres
Provenceauxhoz, hogy az igazi teknősbéka ragout-t megtanulja jól
készíteni.

Erről ismerni rá Pestre, hogy ez nem világváros.

A borok? Comme ça! Ilyen-olyan.

A papa küldött hazulról tizenkét czilinder somlyait a búcsúlakomámra.
Szegény jó öreg! Azt hiszi, hogy minden ember előtt a somlyai a nectár.

Én azután azt a tréfát csináltam, hogy a somlyait beletöltöttem egy nagy
dézsába, s aztán a chablit beleállíttattam – hűteni! Pompás egy ötlet!
Somlyaiban hűteni a chablit. Hja, a chabli csak chabli!

Széles kedvünk volt, mondhatom! Ha minden falhoz vágott pohár előtt egy
német állt volna, most Moltke egyedül szaladna hazafelé.

Elfogyasztottunk tizenketten negyvennyolcz palaczk pezsgőt.

Éljen a negyvennyolcz!

A pezsgő vin cremant volt Veuve Cliquot gyárából.

Ez a Cliquot nagy török basa lehetett. Aligha nincs neki itt
Magyarországon is egy özvegye, a ki itt fabrikálja a pezsgőt, nem is
annyira Epernayben, mint a kecskeméti Epresben. Egészen megfájdult tőle
a fejem.

No legalább az úton majd aluszom s nem látom, mikor a hátam mögött
elmarad ez az unalmas, poros Pest, öntözetlen utczáival, kopott
szinházaival, bölcs táblabiróival, zsidó haut voléejával, magyar
újságiróival, és azzal a partján felhalmozott dinnye és vöröshagyma
asztagokkal.

Behunyom a szememet, hogy ne lássam.



IV.

A vasuton a fátum egy coupéba zárt egy magyar miniszteri
osztálytanácsossal. Régi ismerősöm. Jó fiu különben, csak hogy egy
kicsit ábrándozó ember.

Ő is utazni indult félig hivatalból, félig buzgalomból. Helvécziába
indul. Bravo! Odáig együtt megyünk. Dehogy bravo, dehogy bravo! Úgy
meguntam vele magamat az úton, majd megszöktem tőle. Az én barátom az
egész úton nem beszélt egyébről, mint az ő missiójáról.

No hát mi az ő küldetése?

Kitanulni Helvécziában és személyesen meggyőződni róla, hogy milyenek
azok a gyermekházak, a mikbe a szüléiktől elhagyott gyermekeket
összeszedik, ott táplálják, oktatják, s jó cselédeket és iparossegédeket
nevelnek belőlük.

Hogy törheti valaki ilyen időben ilyen dolgokon a fejét?!

Most, mikor két óriás nemzet irtó harcza tart izgalomban minden kedélyt;
mikor mindenki azt lesi, hogyan temettek be árkokat, hegyszakadékokat
hullák tízezreivel; mikor az egész világ reng és összeomlani készül;
mikor a kerek föld legdicsőbb nemzetének vérében övig gázol a győztes
ellenfél, most, most jut eszébe a magyar embernek, az «anonym nemzet»
fiának (úgy hiszem, a nagy Napoleon tisztelt meg bennünket e czímmel),
hogy ő meg azalatt elinduljon rongyos utczakölyköket összeszedni,
kimosdatni, kifésülni, ábéabra tanítani! S midőn a világ büszkeségét,
Párist, kétmillió lakosával s megfizethetlen műkincseivel készülnek
tűzzel és bombákkal elárasztani, ugyanakkor a magyar embernek még arra
van gondja, hogy szeretetházakat építsen csavargó gézengúzok
megmentésére, s mikor amott a Vogesek között a legdrágább generálisok
vére omlik, s a hirhedett ember úgy hull, mint a veréb, ugyanakkor itt a
Bakonyban azt a sok vásott sihedert szedjék össze s őrizgessék
éhhaláltól, megfagyástól, a kire nézve mindegy, akár él, akár meghalt!

S az ember ne essék kétségbe az emberiség fölött!



V.

Genuában két hajó állt készen az elindulásra. Az egyik az «Il Pacifico»,
olasz brigg, a másik a «Vengeance» franczia fregatte.

Mily különböző és jellemzetes nevek! Az egyik a «békességes», a másik a
«boszuálló».

Ezek az olaszok nem gondolnak már egyébre, mint a békességre. Az ő
kötelességük volna pedig a szorongatott Francziaország segélyére sietni.
Ő értük harczoltak a francziák Magentánál és Solferinónál, és ők még sem
gondolnak most egyébre, mint hogy Rómába bevonuljanak, s a francziáknak
ott megaláztatást szerezzenek.

Mennyivel nemesebb a mi érzelmünk! Mi elfeledjük azt, hogy
Villafrancánál a mi magyar bőrünkre kötötték meg a békét, s Schmerlinget
mi kaptuk ajándékba s minden sympathiánkkal feléjük fordulunk.

Én nem szálltam a «Pacifico»-ra, hogy Rómába vitorlázzak, hanem felültem
a Vengeancera, mely Marseillebe vitt gőzerővel.

Ah! minő emlékezetes utazás volt az! Itt találkoztam veled, oh mennyei
Olympia!

Milyen dicső név!

Nem igaz, hogy te csak «englische Reiterin» voltál, a
Seradella-cirkusból! Nem igaz! Valódi spanyol herczegi vér foly
ereidben, megnemesítve igazi tősgyökeres sansculotte szívben, melynek
családfája a tősgyökeres jacobinusokig ér föl. Saját ajkaidról hallám,
hogy atyád generális volt, ki Algirban esett el, mikor Pekinget
ostromolták, s anyád herczegnő volt, a száműzött orosz roskolnikok
fajából.

E két faj nemes vegyületéből alakult gyönyörű arczod.

A legpompásabb vörös haj, hasonlatos az oroszlán sörényéhez. Az orosz
herczegi jelleget képviseli a felfelé nyitott fitos orrocska, míg a nagy
fekete szemöldökök Andaluzia hölgyére emlékeztetnek.

Ah! örökre emlékezetes marad előttem az a gyomromra kapott ökölcsapás,
melyet attól a goromba angol utazótól kaptam, a kit a hajón kihíttam
öklözésre, a mért azt merte állítani, hogy szemöldökeid gyertya hamvával
vannak festve. A barbár!

De meglakolt érte!

Az egész utazás alatt nem volt szabad neki többé ahhoz az asztalhoz
leülnie, a hol te, oh mennyei Olympia! adtad a fáró-bankot; még most is
gyönyörtől ég a szivem, ha rágondolok, mennyi bájjal háríták be rózsás
újjaid száz Louisdoromat.

Szerencsés Louisdorok!

Ők pihenhettek a te kebleden!

Az utolsó is elvándorolt tőlem tehozzád, mire Marseillebe elértünk, s én
oly könnyünek érzem magamat!

Igaz, hogy itt azután nem volt mit ennem; de te biztosítál róla, hogy
szeretsz, s nekem ez elég volt.

Hisz én úgy is a harczba indulok, s ott kardom kivívja majd a
dicsőséget, s ha kell, a zsákmányt is, s akkor mind ezt lábaidhoz
teszem: «ez a tied, és én is az vagyok!»

Te messze költözél Páris felé, én pedig beálltam Skrzbinszky szabad
csapatjába, a kit úgy tetszik, mintha láttam volna már egyszer Pesten a
Zrinyiben; de akkor nem lengyel volt, hanem kozák.

Skrzbinszky generális volt, s engemet rögtön megtett őrnagynak, s
biztosított róla, hogy egy egész lovas ezredet fog rám bízni, mihelyt
lovat kapunk hozzá.



VI.

Azt meg kell adni a generálisnak, hogy ő kitünő katonai talentum.
Mindenben a legnagyobb hadvezéreket választá mintaképül.

Legelőször a nagy Napoleontól megtanulta azt, a mivel az egyptomi
hadjáratban katonáit megvigasztalta, kik zugolódtak, hogy sokat éheznek,
nincs prófuntnál egyebük: Avec du pain et du fer, on peut aller a Chine.
(Kenyérrel és vassal el lehet menni Chináig.) Ő még annyival
tökéletesítette Napoleon elvét, hogy kenyeret sem adott a katonáinak.
Főelve volt, hogy a jó katonának legelső próbaköve, hogy mennyit tud
koplalni. A melyik jobban kiállja, azé a diadal. Így győzték le a
rómaiak Probus alatt a persákat.

Másik jelmondását Epaminondastól kölcsönzé: «Ha rövid a kardod, toldd
meg egy lépéssel.» A mi csapatunk közt osztatta ki azokat az ócska
puskákat, a mik csak kétszáz lépésre hordanak, hogy ne távolból
lövöldözzünk, hanem közelből.

Harmadik hadvezéri jelszavát a vitéz Cromwelltől öröklé, ki azt mondá
katonáinak: «Legyen jó lelkiismeretünk, s tartsuk szárazon a
puskaporunkat.» S mivelhogy: «qui bene dormit, habet bonam conscientiam»
(a ki jól alszik, annak jó lelkiismerete van), ő rendesen délig szokott
aludni.

Csapatjai szervezésében dicső szent István királyunkat követte, kinek
elve szerint: «regnum unius linguae non potest esse forte» (az egynyelvű
birodalom nem lehet erős). Annál fogva a mi csapatunkban az egész világ
népgyűjteménye képviselve volt. Voltunk ottan magyarok, csehek, oroszok,
oláhok, törökök, olaszok, angolok és spanyolok, a kik mind nem értettük
egymást, mindig farkasszemet néztünk egymással, minélfogva aztán
mindennapi jelszavául választá generálisunk a nagy Julius Cæsar azon
mondását, melylyel ő a farsalusi ütközet előtt veteránjait föllelkesíté:
«miles, faciem feri» (katona, csak a pofát vágd), mert annyi
pofonvágást, mint a mennyi szervezkedésünk közben kiosztatott, s a mi
azután ugyanannyi párbajjal egyenlíttetett ki, nem hiszem, hogy a
farsalusi ütközetben registráltak volna.

De a mellett Montecuculi emlékezetes jelszaváról sem feledkezett meg
generálisunk, a kinek elve szerint minden hadjáratban három dolog
kivántatik meg: pénz, pénz és pénz; s annálfogva minden nap sürgette a
főhadi intendanst pénzért, s a mit kapott tőle, azt megtartotta, nehogy
elfogyjon, ha közöttünk kiosztja, a mi bölcs előrelátásból történt. Maig
is bent van a gázsim nála.

Hannibaltól eltanulta, hogyan kell járhatlan hegyeken keresztül hatolni
lovassággal, hogy ember és ló kidőljön a fáradtságtól, s Fabius
Cunctatortól megtanulta, hogyan kell az ellenség előtt mozdulatlanul
megállni és nem menni át a támadásba.

És végül a világhírű Nagy Péter czárnak azon mondását tartá szeme előtt,
hogy: «addig ver engemet ez az én öcsém XII. Károly, a míg eltanulom
tőle a visszaverést». Ő is azt tartotta, hogy elébb systematice meg kell
bennünket egynéhányszor veretni, hogy beletanuljunk az ellenség
megverésébe.

Imádta is őt az egész ezrede!



VII.

Mindig vágytam ütközetben lehetni.

Milyen szépnek képzeltem magamban!

Mikor a paripák nyerítenek, a hősök lelkesült harczi kiáltása az egeket
verdesi, kard csattog, az arczok felhevülnek és a többi.

Hanem a valóságban nem találtam az ütközetet ilyennek.

Három nap szakadatlanul masiroztunk előre; szakadó esőben, bőrig átázva;
mindig hallottuk magunk előtt az ágyuzást, a mi éjszakára mindig
elcsendesült. Azt mondták, hogy verekedünk és győzünk. Én a győzelemből
egyebet nem tapasztaltam, mint azt, hogy egy harapás ennivalót nem
találtunk azokban a falvakban, a mikből az ellenséget kiüztük.
Koplalnunk pedig annál könnyebb volt, mert az élelmezési vonatunk más
utat választott mint mi. Másik három nap aztán megint visszafelé
mentünk, ismét szakadó esőben, nyakig sárban, csak hogy akkor az
ágyuzást már a hátunk mögött hallottuk. Azt mondták, hogy verekedünk és
az ellenséget keményen feltartóztatjuk. Nem láttam én belőle egy fiát
sem.

Hatodnapra azután, mikor már jól ki voltunk fáradva és éhezve,
generálisunk azt mondá, hogy itt megálljunk, itt az ellenségnek a hátába
fogunk kerülni.

Kiválasztott közülünk egy elite-csapatot, a kik legjobban ültünk a
lovainkon, s rámutatott egy lapályra, a melyen keresztül az előre
nyomuló ellenséget meg kellett kerülnünk, s azután egyszerre az oldalába
lecsapnunk, ágyuit egy rohammal elfoglalnunk, akkor lovainkról
leszállnunk, tüzérekké átalakulnunk, az ellenséget saját ágyuival
összekartácsolnunk, azután az elhullottak puskáit elszednünk, gyalog
csatárlánczot formálnunk, s az ellenség lovasságát szuronyszegezve
megtámadnunk, táborkarát körülkerítenünk és elfoglalnunk.

Remek terv volt az! és kétségtelenül sikerül, ha a sors egy malitiosus
körülményt nem tol közbe.

S ez az volt, hogy a lapály, a melyen keresztül a manoeuvret
végrehajtani küldeténk, valami átkozott süppedékes mocsár volt.
Tábornokunk ezt nem tudhatta, mert hiszen mindent nem tudhat az ember,
mi pedig csak akkor vettük észre, hogy hova jutottunk, mikor már a lovak
csülökig dagasztottak az iszapban.

De azonban a mi ránk volt bízva, végrehajtani kötelességünknek tartottuk
és így, bár némi veszteséggel, t. i. lovaink hátrahagyásával
szerencsésen kigázoltunk egy emelkedett dombra, a hol száraz föld volt.

Az én lovam is beledült az iszapba, alig birtam róla megszabadítani az
egyik pisztolytokomat, a mi pedig nagy veszedelem lett volna rám nézve,
mert abban volt az utolsó szalámi.

Miután a mocsárból a dombra szerencsésen kijutottunk, csak az volt még
hátra, hogy az ellenség ágyuütegeit felfedezzük. Ez sem váratott sokáig
magára. Valami hatszáz lépésnyi távolban tőlünk egy másik dombon
egyszerre csak feltünik egy ágyu, azt lekapcsolják, felénk irányozzák.

Mi puskatüzzel fogadtuk őket, a mi annyira megrémítette az ellenséget,
hogy rögtön ágyuval felelt rá.

S hogy kellőleg jellemezzem az ellenség gyávaságát, még nem is úgy lőtt,
a hogy más tisztességes ellenség szokott, hogy egyet ellő az ellensége
feje felett, azután a másikat száz ölnyire előtte, a harmadikat jobbra,
a negyediket balra mellette el; hanem ezek mindjárt az első golyóval
egyenesen oda közénk lőttek.

Hanem persze rosszak a lövegeik, nem értenek a granátcsináláshoz, a
kilőtt granát a helyett, hogy egyet tökéletesen agyonütött volna
közülünk, még a levegőben szétpukkant, s darabjaival nyolczat sebesített
meg bajtársaim közül sulyosan.

A többiek persze e lövés után retrograd irányt kezdtek el követni, csak
én magam maradtam állva és egy helyben. Hadd lássa meg az ellenség, hogy
nem vagyok gyáva. S kihuzva revolveremet övem mellül, annak mind a hat
csövét kilőttem az ellenségre. A mely oly nagy rémületet gerjesztett
odaát, hogy az ágyut újra megtöltötték s a hogy egyedül álltam ottan,
rám lőttek vele.

Soha sem felejtem el azt a pillanatot. Hallottam a közeledő teke szomorú
búgását, láttam a mint egyszerre lecsapott előttem s azután csak annyit
éreztem, hogy a térdeimen állok, agyag göröngyökkel körülhantolva, a két
lábszáramat elhordta a golyó.

Azt mondják, hogy mikor az ember a sebet kapja, nem érez belőle semmit.
Én éppen úgy voltam vele. Mind a két lábam egyszerre elvesztém;
csontjaimmal a felvájt földbe voltam temetve; mozdulni nem voltam képes.
És azért egészen öntudatomnál maradtam, mindent láttam és hallottam, a
mi körülem történik.

Láttam, hogy csapatunk, mely hátramaradt, hogy vonul sebesen az erdős
hegyhát felé, itt hagyva haldoklóit és halottait; egy csapat ellenséges
dzsidás hogy üldözi a hegynek felfelé; és aztán hallottam, hogy távozik
lassan a csatazaj, hogy maradunk mi egyedül. Körülem nyolcz vonagló
alak, nyögve, imádkozva, káromkodva, és közöttük én térdig eltemetve, ki
mozdulni nem merek. Érzem, hogy elszakított lábaimon át hogy foly el
vérem lassanként, hogy gyengülök, szemeim sötétülnek, várom a halált.



VIII.

De ime, egy szabadító csapat közelít.

Három férfi, egy nő, meg két gyermek.

A szomszéd falu lakói.

Ah! ők sebesülteket megmenteni jönnek, kik a szabadságért áldozták
vérüket. Üdvöz legyetek, testvérek!

Derék auvergneátok voltak. Egyszerű pórnép, melyet a pártszenvedély még
nem mételyezett meg.

Ők nem azért jöttek, hogy a sebesülteket ápolják, hanem hogy a mit
találnak náluk, egy kis pénzt, órát s egyéb értékes holmit, nehogy a
gonosz ellenség kezére kerüljön, biztosabb helyre elszállítsák.

Teljesen igazat adok nekik. A holtaknak semmi szükségük többé arra, hogy
pénz legyen náluk és csizmát viseljenek.

A becsületes jó emberek olyan barátságosan levetkőztették
sebesülteinket, s a nő és a két kis gyermek egészen értett hozzá, hogy
hol lehet náluk a rejtett pénzre ráakadni.

Én maradtam utoljára, minthogy még némi életjelt adtam.

Engem is megfogott az egyik polgártársam galléromnál fogva, s a tisztelt
hölgy elkezdte motozni zsebeimet.

Mily balsors, hogy Louisdorjaimat Olympia elnyerte, s havi dijamat
generálisom nem adta ki: mert ezek a szegény emberek hiába fáradtak, nem
találtak nálam semmit. A hölgy azonban meglátta a gyémántos gyűrűt az
ujjamon, s valami furcsa francziasággal, a mit én alig értettem,
figyelmezteté arra a két gyermeket.

A gyűrű nem akart lejönni az ujjamról, mert kezem meg volt dagadva a
fagytól. Ekkor az egyik gyermek egy kusztorát vont elő harisnyája mellől
s azt indítványozá, hogy le kell az ujjamat metszeni, akkor megkapják a
gyűrűt.

Mily leleményesség! Mennyi esprit! Ezt egy magyar paraszt a világért ki
nem találta volna.

S már fogták a kezemet, hogy az ujjamtól megszabadítsanak, midőn
trombitahang recseg a hátunk mögött, melyre megszabadítóim ijedten
tekintenek szét s azzal batyujokat hátukra kapva, szétszaladnak
mindenfelé a nádasban.

A gyűlölt ellenség ambulance-a közelített, a betegápoló csapat.

Egy infámis szőke hajú, pápaszemes doktor jött az élükön, utána a
saraglyahordók a svájczi vörös kereszttel karjaikon.

– Mit akarnak önök? kiálték rájuk. Én nem adom meg magamat.

– Jól van, jól, öreg fiu! mondá a pápaszemes. Hát mi baja van önnek?

– Elhordta az ágyugolyó mindkét lábszáramat, feleltem neki büszkén.

– Hadd lássuk! szólt a ficzkó, s előszedte amputáló s kötöző eszközeit,
s rendeletet adott embereinek, hogy csendesen huzzanak ki a földből.

Most nagy ovatosan huztak ki a gödörből, s aztán nagyot nevettek rajtam,
az egyik jól hátbavágott.

– No nézd! hiszen megvan te neked mind a két lábad!

A bizony megvolt. A golyó, mely lábaim előtt csapott le, oly mélyen
kiszakítá alattam a földet, hogy én térdig estem bele, s akkor azt
hittem, hogy a két lábam szára el van sodorva, s ebben a hitben meg nem
mertem mozdulni onnan, hogy el ne vérezzem.

S az infámis pápaszemes még nekem állt tudós professzor módjára
megmagyarázni, hogy az igen természetes dolog, a képzelem, a
hallucinatio, az érzékzavargás megfoghatóvá teszi a csalódást, sőt még
egy példát is idézett nekem hasonló esetről a Pfenning-magazinból, –
hogy szerettem volna a fejét beverni! Így fogatni el magamat!



IX.

Azt, hogy elfogtak a németek, megbocsátom nekik, hogy gyalog vittek
Strassburgig, – röstellek vele panaszkodni, hogy az első szökési
kisérletnél főbe akartak lőni, azért becsülöm őket, hanem hogy
borsóhurkával traktáltak, azt soha meg nem bocsátom nekik.

Mit ér, hogy a németek találták fel a könyvnyomtatás mesterségét, a
lőport és a zsebórát? de a borsóhurkát is ők találták fel, s e legutóbbi
találmányuk a barbarismus legutolsó fokára szállítja le őket.

Megenni az elfogott ellenséget, az még nem cannibalismus; de megenni a
borsóhurkát, az a népjog elleni merénylet!

Már Plátó kimondta, hogy a borsóevéstől ostobává lesz az ember, s a
németek a hadjárat alatt húszmillió borsóhurkát ettek meg.

Hiszen hadd ették maguk. Ők úgy is úgy tele vannak rakva philosophiával,
hogy a borsóhurka, mint a zsiros ételre a kenyér, csaknem
nélkülözhetetlen; de nálunk nemes fajoknál ez minden phantasiát tönkre
silányít.

A megtört borsót újra hüvelyes veteménynyé alakítani, beletöltvén azt
disznóbélbe! Hisz ez lealacsonyítása a disznó méltóságának!

Ez magyarázza meg, hogy a németek miért győztek. Mikor a német katona a
csatatéren állt, azt gondolta magában: ha előre megyek, akkor meglehet,
hogy meglőnek; de ha visszamegyek, minden bizonynyal borsóhurkát kapok.
Hát inkább előre ment.

S nekem két hétig kellett a megszégyenítő táplálékkal élnem, a mit
utálok, megvetek; ha hazakerülök, a jószágomról még a magját is kiirtom!
És Andrássy tudta ezt, és Andrássy még ezért sem interveniált a németek
ellen!



X.

De im egy napon a véletlen – a franczia drámairók nagy pártfogója, –
mily csudálatos úton jön segítségemre.

Megunva a sok borsóhurkát, betegnek jelentém magamat; azt remélve, hogy
a kórházban talán csak különb koszttal traktálják az embert.

Úgy is volt. Itt már Liebig húskivonattal dédelgették a kórágyra
jutottakat.

Nem tudom én, miből csinálja Liebig azt a húskivonatot; annyi bizonyos,
hogy arra mifelénk azt csávának nevezik, s a cserző vargák csinálnak a
levéből bőrkivonatot.

A német hast soha sem szerettem, hanem a német gyomrot kezdem tisztelni,
hogy még ezt is megemésztette.

Ah! minő sohajtásokkal gondoltam vissza reátok, oh Marchall, oh Mihalek,
oh Frohner, és epedve álmodtam halászleves bográcsaidról, oh Arany sas!

De ime, midőn legjobban kétségbe voltam esve, jön szabadító angyalom.
Kicsoda? Egy apácza.

Egy ifju, bájoló arczú hölgy, szürke kapucliban, fehér fejtakaróval,
kinek láttára csaknem kiugrott a szivem oldalbordáim közül.

A hölgy a szent Calasantiáról nevezett irgalmas nénék costumejét viselte
s a szemeit is oly kegyesen forgatta, mintha már a maga bűneit rég
lebánkódta volna, s most már a mások bűneit segítene levezekleni.

De én ráismertem rögtön.

– Ah! Olympia kegyed itt? sugám fülébe, a mint kórágyamhoz közelített
egy nagy tirband-flastrommal.

– Csitt! sugá ő vissza. El ne áruljon. Én ez álöltözetben azért járok
itt, hogy menekülni kivánó foglyainknak alkalmat szerezzek a
megszökhetésre. Akar ön megszabadulni?

– De hogy ne akarnék!

– Akar ön velem együtt menekülni?

– Ahhoz meg épen nagy passzióm volna.

– Tehát legyen ébren éjfél után két órakor, akkor hozzák a dijoni
csatatérről ideszállított sebesülteket, egyet azok közül majd az ön
ágyába sanzsirozunk, én pedig önnek álruhát hozok és magammal
elszöktetem.

Kaptam az ajánlaton. Dehogy aludtam volna el az éjfél utáni két órát, a
mikor csuklyás védangyalom eljött értem, hogy az új sebesültszállítási
zűrzavarban a kórházból kicsempészszen.

– Hol az álruha? kérdém tőle, mikor odajött hozzám.

– Itt van rajtam, felelé ő. Ma két apáczaruhát vettem föl, az egyiket
levetem s ön magára veszi.

– Micsoda? Én apáczának öltözve szökjem?

– No igen. Bajusza, szakálla nincs önnek még, könnyen leánynak nézhető,
kivált ilyen burkolatban s ez öltöny mellett szabadon járhat-kelhet
mindenütt.

Én rendkívül furcsának találtam ezt az ötletet, soha sem hittem volna,
hogy valaha irgalmas nénike váljék belőlem a szent Calasantia tisztes
rendéből.

Ez álöltözetben bizvást kijuthattunk a német lazarétumból; az utczán
várt reánk egy szekér. Senki sem ütődött meg rajta, hogy két apácza
helyett hármat látott kijönni az ajtón. Felültünk a szekérre; én a
kocsis mellé jutottam. Az pedig egy kiszolgált zuáv volt; mindig
ürömpálinkát ivott, mindig nedves volt a bajusza. S nekem az egész úton
ennek a részeg gazembernek a szerelemvallomásait kellett hallgatnom, és
pálinkabűzös csókjait eltürnöm; győztem őt pofonokkal rendreutasítani,
mikor vállalkozóbb kezdett lenni. Ejh, én azt hittem, hogy ezek a
francziák sokkal vallásosabb emberek, s a szent öltönyök iránt nagyobb
tisztelettel viseltetnek.

A másik két apácza a hátulsó ülésben pedig majd megpukkadt a nevetés
miatt.



XI.

Szerencsésen eljutottunk másnap estére a franczia főhadiszállásra, a hol
a főtábornok is volt a táborkarával.

Csak azt ne kérdezzék tőlem, hogy minek hítták azt a várost, meg kinek
hítták a tábornokot? mert a neveket én mindig összezavarom, s nem vagyok
képes a fejemben tartani. Ezzel már kis diák koromban is sok bajom volt;
eleintén mindig azt hittem, hogy Attila valami török hadvezér, míg utóbb
megtudtam, hogy az egy zsinóros kabát s Schillerről sokáig azt
képzeltem, hogy az egy német költő, míg a tapasztalat rávitt, hogy az
egy magyar bor.

Elég az hozzá, hogy itt igen szivesen fogadtak bennünket.

Olympiát ismerték már a táborkarnál, csaknem minden tiszt ismerőse volt.
Ekkor tudtam meg, hogy ő nála is csak álruha volt az apácza-costume,
melyben a németekhez kémlelődni járt, s e fontos honleányi missióban
igen lényeges szolgálatot tett a táborkarnak.

Hanem hiába, csak geniális, kedélyes nép ez a franczia Egy napi
járásnyira az ellenségtől minden ember tréfának vette az egész háborut,
s megérkezésünk estéjén olyan jókedvű bált csaptunk, hogy annál az «új
világ» sem látott külömbet.

Pedig az látta Rigolbochet, látta Antoinettet, látta Fadette és Fifine
kisasszonyokat, látta a Fiaker Millyt; de olyan cancantánczosnőt, mint a
milyen az imádásraméltó Olympia, még az sem látott.

Én bámultam e csodalényt, mikor tündéri apró lábaival egy magas kört
irva le a levegőben, czipője hegyével tánczosának égő szivaráról
leütötte a hamvat. Ez aztán a bravour!

Sajnos, hogy e mulatságot a barbár ellenség ismét megzavarta.

Mi másnap akartuk őt megtámadni; hanem az a czivilizálatlan, durva
erkölcsű nép nem enged pihenést a saját katonáinak, rajtunk rontott,
mikor mi legvigabban mulattunk volna, s a pezsgők durrogását egyszerre
csak ágyudörgés kezdte parodiázni.

Mi urak természetesen mind a városban voltunk a tánczteremben, a mezőn
csak a közkatona tanyázott.

A meglepett franczia hadsereg hősiesen verekedett a németekkel. Zárjel
között mondom, én azt hiszem, hogy ha a francziáknak generálisaik nem
lettek volna, hanem csak a közkatonákat eresztették volna, hogy
menjenek, a merre látnak, talán még meg is verték volna a németeket.

Én, meghallva az ágyuszót, mely a bálterem ablakait megreszketteté,
félrelökék magam elől egy turkó kapitányt, a ki épen Olympiával járta a
czeppelpolkát, felragadék egy kardot, felkapék egy gazdátlan lóra, s
nyargalék ki a piaczra; ott épen szervezte a generális a lovascsapatot,
mely minden utczárol elősereglett; volt közte afrikai vadász, vértes,
beduin és tüzér; a mint egy jókora csapat együtt volt, a vitéz hadvezér
maga élünkre állt, s azzal előre fiaim! ki a csatatérre.

A szerencse kedvezett, a sötétben rábukkantunk egy gyalog-ezredre, mely
négyszögöt formált. Hajrá! Neki vágtattunk. Az sortüzet adott ránk: egy
része lovasainknak ló nélkül maradt, más közé rohant a gyalogság
szuronyainak: akkor vettük észre, hogy egy kis confusió van a dologban;
a gyalogság is a saját magunk csapatja, s mi egymást öljük, vágjuk.
Ebből azután még nagyobb confusió támadt; tüzérségünk segítségre sietett
s az közé kartácsozott mind a kettőnknek. E nélkül a sajnos félreértés
nélkül a támadó ellenség bizonyosan drágán lakolt volna csendháborító
merényletéért. Így is kemény leczkét kapott, mert reggelig mind a két
fél megtartá a csatatért, s reggel hat órai fegyvernyugvás köttetett,
hogy mind a két fél eltakaríthassa a halottait s félrevihesse
sebesültjeit.

Én is ló nélkül maradtam ismét a sajnos félreértés miatti támadásban, s
hogy mint idegen a tábornál hasznot tehessek, felkötöttem karomra a
svajczi vörös keresztet, s beálltam betegápolónak.

No, uraim, annyit mondhatok, hogy a csatatér nem olyan ideális dolog,
mint a milyennek azt a költő urak leirják.

Ez a legundorítóbb látvány a világon.

Egy mészárszék, egy sintérmező, a hol döglött lovak s eltorzult,
szétmarczangolt emberi tetemek feküsznek egymáson.

És a kik még haldokolnak, nem verseket szavalnak azok Hugo Victorból és
Bérangerből, még kevésbbé énekelnek opera-áriákat a «Hugonották»-ból
vagy «Lammermoori Luciá»-ból, hanem káromkodnak, mint a jégeső s szidják
a szenteket, a boldogságos szüzet és az egész világot, hogy azt borzalom
hallani.

Hanem e borzalmakon mind tultesz az, a mit az ember aztán a csatatéri
kórházakban lát.

Én azt hiszem, hogy ha a háboru kezdete előtt a két ellenséges
hadsereget végigdefiliroztatnák két ilyen sebesültekkel rakott
lazarétumon, mind a két fél összetörné a puskáját, s azt mondaná: «Eb, a
ki hadakozik; ha a két császárnak van egymással valami baja, álljanak ki
ketten; menjenek ki birokra, végezzék el egymással; mi nem puskázunk
egymásra».

Minő iszonyú nyomai az emberpusztítás tudományának!

Itt egy alak, a kinek se keze, se lába nincsen; amott egy másik, a ki át
van lyukgatva a golyótól, a hány lövés, kétszer annyi seb rajta; egy
harmadiknak a fejéből hiányzik egy darab, s még mindig él; a negyediknek
a mellén ment keresztül a golyó, s nem halt meg bele; az ötödiknek a
feje fölött pattant szét a granát, s a légnyomástól eszét veszté, csak
mosolyog irtózatosan; a hatodikat a szele érte az ágyutekének, s bordái
törtek össze bele, és melle feldagadt; a hetedik húsz kardvágással a
fején, kezein, egy idomtalan csonka tetem; s ez mind sír, nyög, dühöng,
jajgat, szitkozódik, vizet kér, hörög, láztól didereg, fogait
csikorgatja; a kegyetlen feltser pedig ott jár közöttük s válogatja,
hogy melyiknek vágja el a lábát?

Ez rettenetesebb magánál az ütközetnél!



XII.

Mit mondtam? – Hogy a háboruban legborzasztóbb a kórház. Megkövetem
magamat. A háboruban legborzasztóbb a sár.

Már egy hét óta masirozunk folyvást szakadó esőben. Az utaknak nincsen
feneke.

Az «allons enfants de la Patrie»-ban (menjünk, hazámfiai) legsiralmasabb
szó az, hogy: «allons» (menjünk)! Csak menni ne kellene!

És milyen útban menni!

Délelőtt olyan fekete sárban járunk, mely mellett a tiszafüredi gát még
makadám! A csizmát lehuzza az ember lábáról, s mikor kihuzom a lábam a
sárból, akkorákat czuppan, mint egy óriás istenasszony csókja! Délután
következik másforma sár. Ez sárga agyagból készült, az ember
jobbra-balra csuszik benne s üti el a szomszédját a lábáról, s mikor
egyet lép, felet hátrafelé iszamlik. Másnap aztán változatosság kedveért
következik kavicsos sár, mintha öreg vakolatban gázolna az ember, csak
úgy varczog a talpa alatt; utoljára vigasztalásul jön egy mértföldnyi
sima latyak, egy olvasztott habarék, mely a csizmaszáron bemegy. S ezt
nevezik hadjáratnak! Akasztani való sok poéta! Mindig csak a «hős
karomat» biztatják a harczi verseikben: egy póéma sem szól a «hős
lábam»-ról, pedig igazán mondom, a hadjáratban a lábaké az oroszlánrész.

No, az én oroszlánjaim, mondhatom, hogy megkapták a maguk részét. Már
nem birtam tovább menni. A csizmám talpa leszakadt a lábamról, ruhám
igazán egyenruha volt már, gallérig olyan sáros, mint a többié; az inaim
megtagadták a szolgálatot, én tovább nem tudok menni, én lefekszem az
árok mellé s odaragadok. Találtam egy kidőlt fűzfát s arra leültem.

S bizony ott is maradhattam volna, ha a véletlen ismét segélyemre nem
jön; mert a gyalog-pajtásaim szépen otthagytak. Azután egy lovasezred
baktatott el előttem, egy sergeant lekiáltott rám a lóról, hogy mért nem
sarkantyuzom meg a paripámat? a többiek nevettek rajta és otthagytak.
Nyomukban jött egy podgyászvonat, alig tudták huzni a lovak. Egy jámbor
samaritánus szekerész megállt előttem: no ez felvesz! Az ám. Jól
összeszakkerbokkerezett, hogy mért nem segítek a bagázsiás szekerét
kiemelni a kátyuból, a mibe belerekedt. No csak azt tedd el! Majd egy
markotányosnő jött oda hozzám. De ne tessék ám valami «ezred leányá»-ról
álmodozni. Hanem egy vén szipirtyó, bibircsos állal, hét szál szőrrel az
orra hegyén s pálinkatüzű szemekkel, csuklyával a fején,
férfipantallóban, kurirstiblisen. Az megszólított, hogy felvesz a
kordélyára s elvisz magával. Most lőtték agyon a hetedik férjét!
beállhatok hozzá nyolczadiknak. Azt mondtam neki, hogy jobb lesz, ha ad
egy korty ürömpálinkát. Mire a vén boszorka a hüvelykujját az egyetlen
felső fogának akasztá, a mely pantomimika elmésen fejezi ki azt, a mit
mi barbárok legnagyobb gorombaságként szóval szoktunk megmondani. Én
letettem a fejemet a fűzfára s nem törődtem tovább a világgal; elnyomott
az álom. Talán meg is haltam volna, ha egy jószívű trombitás meg nem
szán, a ki oda jött hozzám, a trombitáját a fülemre tette s olyan
hatalmasat harsantott bele, hogy rögtön életre támadtam tőle. Ez az
ember volt életem megmentője. Bár csak egyszer odavetődnék hozzám, mint
a «Tündérlak Magyarhonban» czímű darabban a rokkant vitéz, hogy ezt
meghálálhatnám neki.

De bizony van gondviselés.

A mint a trombitaszóra felugrottam s a fülemet kezdtem dörzsölni, mit
látok? Egy négylovas hintót. Kit látok benne? Az én Olympiámat. S ki ül
mellette? Az én elveszettnek hitt tábornokom, az én Skrzbinszkym.

Mindjárt rám ismertek mind a ketten; megállították a hintót. «Ah!
mossiö, ön az?» aztán jót nevettek derangirt állapotomon és megkináltak,
hogy üljek fel hátul a bakra. Ez volt élettörténetemben a
legszerencsésebb bak. Ott ülhettem a mennyei nőhöz közel s egész
chignonját láthattam az úton folyvást. Ah! ez valóságos emberi hajból
készült chignon volt; semmi riskatehénszőr közötte, én láttam azt
közvetlen közelből, mert én tartottam a paraplét fölötte, hogy meg ne
ázzék, mert nyitott hintó volt. Olympia rendkívül szellemdus volt az
egész úton. Elmondta nekem a tábornok egész hadjárati tervét. Közbe
cognacot ittunk. A tábornok megivott hat pohárral, én héttel, Olympia
nyolczczal. A tábornok elaludt a hatodiknál, s fejét Olympia vállára
hajtá; én pedig tartottam a paraplét föléje. Czudar história-irók!
Tudom, hogy nem fogják feljegyezni, hogy a tábornok az én fedezetem
alatt vonult be Párisba.

S midőn a tábornok elaludt, midőn az idő besötétedett, én odahajoltam
Olympiához és e szót sugtam fülébe:

«Madame, je vous aime!»

(Ne fordítsátok le, kérlek, odahaza, ha kiadjátok az ujságban, e
szavakat, ne tudja meg minden paraszt, hogy mit tesz?)

És Olympia erre azt válaszolta, hogy elkezdett horkolni. Aludt. Erre
aztán én is elaludtam. A közös esernyő, mint a hősi zászló, reánk
borulva lankadt szárnyaival, betakart mind a hármunkat, és én még akkor
is kezemben tartám a nyelét. Mily szép költői tárgy volna ez: ha én ezt
úgy versbe tudnám szedni!



XIII.

… Csak a késő est vert föl bennünket halotti mély álmunkból. A kocsi
kövezeten haladt végig, s a zörgés és rázás életre keltett.

– Párisban vagyunk! kiálta Olympia.

Én bámulva néztem körül.

Egy sötét, világtalan utcza tátongott előttünk. Már akkor nem volt
Párisban gáz. Rettenetes képzelet. Egy óriási város, melyben két millió
ember él, s melynek éjjel minden utczája sötét. A házak ablakait akkor
kezdték berakni kőporos zsákokkal s az utcza két felén fejszecsattogás
verte fel az éjt, mintha valami erdőben járnánk. A boulevardok fáit
akkor kezdték kivagdalni.

– Nem ismerek Párisra!

Olympia azt mondá:

– Tábornok úr, kapitány úr, önök vendégeim lesznek, szálljanak hozzám.

… Most már ráismerek Párisra!

Olympiának saját háza van Párisban; szobái pompásan butorozva, inasai
ezüstös livrében járnak. Titokteljes gazdagság! Jár hozzá az előkelő
világ.

Az egyik inasától kérdeztem, kicsoda a te úrnőd? És ez azt felelte: egy
spanyol trónkövetelő hátrahagyott felesége. A másiktól kérdeztem, ez azt
mondta, hogy egy fiusított orosz herczegasszony a Mazeppa-családból. – A
harmadiktól is kérdeztem, az meg azt mondta, hogy a laputai nagymogulnak
az özvegye. A negyedik végre felvilágosított: az angol királynak
titokban tartott leánya. Ez utóbbi a legvalószinübb.

Nagy házat visz, annyi bizonyos. Este összejön a társaság nála s ott
marad reggelig. Odakünn az utczákon sötét van; barrikádokat építenek,
katonákat masiroztatnak; odabenn pedig a minden háboruhoz oly szükséges
financiális műveleteket intézik.

Hallottam, hogy odahaza is megteszik azt a honleányok, hogy hazafiui
czélokra pénzt gyüjtenek, hangversenyeket, tableaux-kat adnak. No akkor
hát Olympia a legnagyobb honleány a világon. Ő fáró-bankot ád minden
este s ily elmés úton adóztatja meg a világot, minden este roppant
pénzeket bezsebelvén látogatóitól, a mi kétségtelenül mind a hadsereg
mozgósítására fordíttatik.

A dicső hölgy látogatói közül kiemelem az én tábornokomat, ki ha
lengyelekkel jön össze, olyankor azt mondja, hogy olasz, ha olaszokkal
jön össze, azt mondja, hogy magyar; nekem azt mondja, hogy lengyel, a mi
sokoldaluságról tanuskodik. Mikor a fáró-asztalnál ül, azt mondja róla
mindenki, hogy «görög».[1]

Azután ott van Grandsac bankár. Hatalmas kövér ember. Mindennap nyer egy
milliót a börzén, s azt ide hozza elveszteni.

Igen geniális ember, a most keletkezett hirlap: «Frére et cochon»
szerkesztője is. Hatalmas fekete szakálla van és apró, csigákba
fodrozott haja. Ez igen tudós ember. Hazánkat is igen jól ismeri. Sokat
beszélt felőle. Tudja, hogy a fekete tenger meg a vörös tenger között
fekszünk, ott, hol a Duna elvész s nem találni rá többé, mint a Nilus
forrásaira. Hogy volt egy hires hadvezérünk, Tamerlán, a ki Magyarország
fővárosát, Bukarestet építette. Hogy van egy tudós társaságunk, a
melynek neve szkuptsina s annak az elnöke a hires orientalista
Karagyorgyevics báró. Hogy van egy hires költőnk, a kinek a neve
Zasztava, ez irta azt a remek hőskölteményt, a minek a czíme Paskevics
(s az a Toldy Ferencz, a kitől az irodalom történetét tanultam, ezt
előttem mind elhallgatta); a művészetünkről is sokat tudott: nemzeti
zenénk a «dudelsack»; a nemzeti szinházban is ezt játszszák, s hires
énekeseink a czigányok. Ezt ő mind olvasta. A politikánkat meg épen
alaposan tanulmányozta. Kétféle faj lakik nálunk: a hongrois és a
magyar; a magyar a török és pogány, a hongrois pedig a régi római; a
magyar vagy mongol, az mindegy, mongol az aristocratia. Ezek elnyomják a
hongroiskat és jancsárokat csinálnak belőlük, a miért viszont a
hongroisk a tengeren mind elfogdossák a magyarok és mongolok hajóit. És
én mindezt soha meg nem tudtam volna, ha a «Frére et cochon»
szerkesztőjével meg nem ismerkedem.



XIV.

De lám, milyen hasznomra szolgált ez az ismeretség.

Párisba jövetelem után természetesen legelső feladatom volt a Mabillet
és a Closerie des Lilast meglátogatni. (Ha kérdezni találja valaki
odahaza, hogy mik ezek? magyarázza meg nekik valaki, hogy az egyik egy
nemzeti muzeum, a hol régiségeket mutogatnak; a másik pedig egy népkert,
a hol szép állatokat etetnek.)

De hejh, mekkora csalódás várt reám!

Az árnyas lugasok helyén, mikben egykor Fifine fujta a szivarfüstöt a
szemem közé, marczona önkénytesek talyigázták a kavicsot az
ágyutelepekhez, s a tribuneon, hol Fadette tánczolta a chahut, egy
borzas népszónok olvasott fel valamit egy fakó ujságból a zajos
hallgatóságnak, s a fákra nem Ninon kalapja, nem Fanchon napernyője volt
felakasztva, hanem kardok és puskák.

A mint ott őgyelgek, magamban töprengve, vajh hová lehettek «ők?»
egyszer csak elkezdik körülem kiabálni: «Kém! Spion!» s két ficzkó
galléron, egy torkon ragad, s azt kérdik: «ki fia vagy?»

Én büszkén vallom be, hogy magyar vagyok.

Az a ficzkó, a ki mellen ragadott, azt mondta erre:

– Ha magyar vagy, akkor osztrák vagy; ha osztrák vagy, akkor német vagy;
ha német vagy, akkor burkus vagy; ha burkus vagy, akkor fel veled a
fára.

S mal a propos felkötöttek volna rögtön, már a nyakamban volt a kötél,
ha szerencsémre az a népszónok ott a szónoki emelvényen észre nem veszi
a lármát s rám nem ismer. Ez a «Frére et cochon» volt.

– Bocsássátok őt szabadon! kiáltá le dörgő hangon az emelvényről. Ő nem
autrichien; ő az algiri magyarok fajához tartozik. Én ismerem őt. Ő
Abd-el-Kader unokaöcscse!

Erre a szóra szabadon bocsátottak. Épen akkor állt a «Frére et
cochon»-ban, hogy jön Abd-el-Kader Syriából ötvenezer mamelukkal Párist
felszabadítani.



XV.

Az elpusztult Closerie des Lilas-ban azalatt, míg a torkomat
fojtogatták, két nagyszerű gondolatom támadt.

Azt már több orvostól hallottam, hogy ilyenkor vannak az embernek a
legszebb gondolatai; kár, hogy nem szállhat le azokat leirni.

Az egyik gondolatom az volt, hogy a magyar nevet megismertetem a
párisiakkal. Tudják meg, hogy mi kik vagyunk!

Összetoborzom a Párisban lakó magyarokat, vannak itt elegen. Azokból
alakítok egy önálló szabad csapatot s csodadolgokat fogok elkövetni.

A másik gondolatomat… majd elmondom, ha Olympiához visszatérek.

Épen jó időben érkeztem a bűbájos hölgyhöz. Káromkodott, mint a jégeső.
Szidta a főparancsnokot, a miért azt a rendeletet adta ki, hogy
huszonnégy óra alatt Párist mind azok a hölgyek elhagyják, a kiknek
valami foglalatosságuk, vagy családjuk nincsen a városban.

Ez vandalismus!

S ez valóban megtörtént.

Én láttam, a midőn a kegyetlen zsarnok kormányzó negyvenezer hölgyet
kitolonczoztatott szuronyok közé fogatva Párisból. Láttam a boulevardot
a milyen széles, megtelve battallionokkal, miknél napernyő volt a
zászló, chignon és baschlik a fejeken, tollas kalap, repülő fátyol,
selyem ruhás hadoszlopok; szeretetreméltó ellenséges tábor.

– Asszonyom, mondám e látványra Olympiának, legyen ön nemének
megmentője. Miért űzik ki e hölgyeket Párisból? Azért, mert nők.
Csináljon ön belőlük férfiakat. Alakítson amazon-csapatot.

– Felséges gondolat! szólt Olympia, s örömében megölelt és megcsókolt
ezért a szóért. Amazon-csapatot fogok állítani.

S még aznap kitűzte a toborzó zászlót hôtelje fölé, s estig száz főre
szaporodott az amazon-csapat. Mivelhogy sok szeretetreméltó hölgy van
Párisban, a kinek lova ugyan van, de családja vagy foglalatossága nincs,
azok e mentő gondolat által meg lettek szabadítva. A kegyetlen kormányzó
csak a gyalogjáró hölgyeket tilthatta ki a városból; a lovasság
megmenekült. Ők egy cavallerie svadronban egyesültek.

Ah! mi bűbájos látvány volt ez! Száz deli amazon, ki huszárnak, ki
dzsidásnak öltözve; valamennyinek vezére a délczeg Olympia, ezüst
pikkelypánczél mellvérttel, à la Semiramis!

Megenni való svadron!

Az igaz, hogy egy hónap mulva meg is ettük felét, t. i. lovaikat.

És most megyek eszmém másik felét létesíteni. Összetoborzom a magyar
fiukat.

És majd azután, mikor az én hősnőm a csatában ép oly fényes nevet vívott
ki magának csapatja élén, mint én a magam csapatja élén, s mikor végre a
kivívott diadal után összetalálkozunk a Mars-mezőn s én megkoszoruzom
őtet, ő megkoszoruz engem!… No, sok rongyos poéta, gondolj ki ennél
valami szebbet!



XVI.

Mint előre látható volt, a Café D’Espagneban kifüggesztett felhivásom
megtette a maga hatását.

Három nap alatt hatvan főre szaporodott a magyar légió, melynek
szervezésével s esetleges vezényletével engemet ruházott fel a
montmartrei nemzetőrség főintendánsa, az én barátom, a «Frére et
cochon». Az igazi nevére nem emlékezem, csak a hirlap czíme maradt meg a
fejemben. Mert hogy ő volt egyuttal a montmartrei nemzetőrség élelmezési
biztosa is. Ezt mindjárt gyanítottam, hogy valami ilyen hivatala lehet,
mihelyt azt láttam, hogy Olympia fáró-bankjánál hogy rakja marokkal az
aranyat a blattra.

Az én légiómra is ő adott előleget. Nyugtatványt sem kért róla; csak egy
névjegyemre kivánta, hogy irjam fel, hogy felvettem, az összeget majd
hozzáirja ő.

Tehát hatvan vitézből állt a magyar légióm. Igaz, hogy biz azok között
lehetett akárhány lerchenfeldi fiu is, s ha azt kivántam volna a
legénységemtől, hogy mondják el utánam ezt a verset: «tarka csikó tarka
kacskaringósan felkutyorodott farka», hát fele visszaadta volna a
felpénzt; hanem vitézek voltak mind, ez már bizonyos.

Mikor glédába állítottam őket, a szivem repesett örömében.

Felvittem őket a Montmartrere s bemutattam a főintendánsnak.

«Frére et cochon» barátom felhasználta az alkalmat, hogy egy szónoklatot
tartson a magyar légióhoz, mely hangzott ekképen:

«Citoyens!

Tamerlánnak és Decebalnak utódai, hongroisk!

Kiknek apáit a barbár magyarok ekébe fogva kínozták, mint a marhákat;
kiknek anyáitokat a mongolmagyar aristocratia egytől-egyig mind
becstelenekké tette; kiknek leányait a tatár zsarnok a kandahari
rabvásáron eladogatja a töröknek; kiket szándékosan elbutítottak a
magyar bonczok és dervisek, hogy ősi hongrois nyelveteket elfelejtsétek;
ne féljetek! Ütött a boszuállás órája! Ha elpusztítjuk a német
zsarnokokat, ott is összetörünk minden zsarnokot. A magyarokat
elsöpörjük a föld szinéről; felszabadítjuk a hongroisokat,
visszaállítjuk apáitok ősi római nyelvét; elpusztítjuk a városokat,
miknek kőfalai közé testvéreitek be vannak börtönözve, hogy ismét
szabadok lehessetek a pusztán, mint őseitek a nagy Tamerlán alatt.
Elsöprünk mindent! A trónokat és a szövőszékeket, az országok határait
és a templomokat! Kikiáltjuk nálatok is a respublicát s megteszszük
benne királynak a nagyhírű hőst, Rózsa Sándort!»

A citoyen addig söpört, addig söpört, hogy elsöpörte az egész légiómat.
Mire vége volt a szónoklatának, körülnéztem, egy sem volt ott. Úgy
elmentek, sohsem láttam egyet is közülök többet. Magunk maradtunk ketten
a citoyennel.

Ezek a bambák nem voltak még megérve az ilyen magas eszmékre.



XVII.

Legokosabb volt, a mit tehettem, hogy beálltam journalista barátom
légiójába. Ennek a czíme volt az «engesztelhetlenek légiója». Gyönyörű
sereg volt; senki sem parancsolt a másiknak. Hadnagyok és kapitányok s
más efféle katonai zsarnokok intézményét nem ismertük. Mindnyájan
egyenlők vagyunk. Le a katonai aristocratiával! Minden katona maga
vezényli magát. Oda áll, a hová neki tetszik, akkor lép, a mikor neki
tetszik, arra lő, a merre neki tetszik. Ez az igazi szabadság!

Egész nap azt tettük, a mit akartunk. Ettünk lóhust, ittunk cognacot,
énekeltük a «Marseillaise»-t, és szidtuk Trochut. Másnap megint szidtuk
Trochut, énekeltük a «Marseillaise»-t, ittunk cognacot és ettünk lóhust.

Hetednap után szidtuk a lóhust, a cognacot, a «Marseillaise»-t és
Trochut; hogy mind ez ilyen sokáig tart már.

No hát vége lesz mindjárt: megvigasztaltak bennünket. Megyünk az
ellenségre még az éjjel.

– Előre! előre! kiáltánk valamennyien; s addig biztattuk egymást, hogy
«előre!» míg leghátul maradtunk.

Hogy rendben haladtunk volna, azzal nem vádolhat bennünket senki; de ez
nem is szükséges; csak egy jó vezérünk legyen. Az pedig van. Az én
generálisom a lengyel-olaszmagyar Skrzibinszky. Ennek egyedül volt lova,
az is csak azért maradt meg, mert nagyon sovány volt. Engem tisztelt meg
a légió azzal, hogy vigyem a zászlót.

Hideg téli reggel volt, mikor az Issy erőd sánczai mellett egy leégetett
erdő kormos fái között felállítottak bennünket. Ott lefeküdtünk. Egy
ágyu sem szólt. Mi szidtuk Trochut, hogy mért nem lövöldöztet. Hideg
szél fujt. Azért is Trochut szidtuk. Barátom, az intendáns nagyon hátra
maradt az élelmezési vonattal; a generális maga vállalkozott, hogy
visszamegy érte s fölkeresi. Ez mindig a generális dolga, azért ül ő
lovon. Végre rátalált és hozta nagy diadallal. Nem volt azután semmi
baj. Csináltunk bon mot-kat és mókás élczeket az ellenségre. Barátom
felolvasta a «Frére et cochon» mai számát, melyben győzelmes csatánk
előre le volt irva; természetesen a «kiengesztelhetlen légiónak» jutván
belőle az oroszlánrész.

Egyszer aztán jő hozzánk a főhadparancsnok szárnysegéde, egy
szürkeszakállú marczona ficzkó, régi sebhelyektől csufitott pofával s
azt mondja, hogy ott jön az ellenség a domb mögött: álljunk
csatárlánczba s fogadjuk az ellent peloton-tűzzel; ez a tábornok
parancsa.

Erre a szóra, hogy ott jön az ellenség, elordítja magát az én barátom a
főintendáns: «árulás!» Utána az egész légió: «árulás! árulás!» s azzal
puskát, patrontást elhajigálnak, s futnak vissza a városba. Az intendáns
felkapott egy pálinkás szekérre. Az én generálisom pedig odanyargalt
hozzám s így kiáltott elszántan: «meg kell menteni a zászlónkat!» s
azzal kikapta kezemből a zászlót, sarkantyúba kapta a paripáját s
nyargalt vele valamennyi előtt, valamennyi utczán végig kiabálva:
«árulás, árulás!»

Én leültem egy szenes fatörzsre.

A főparancsnok segédje kihuzta a szivartáskáját s rágyujtott egy
szivarra s azután azt kérdezé tőlem:

– Hát már ugyan citoyen, ön mért nem szaladt el a többiekkel együtt?

– Sapristi! kiálték dühösen. Én nem tudom, mi az hogy árulás? Én nem
akarok már többet szaladni. Szaladtam én már az önök hadjáratában
annyit, hogy nincs az osztrák armádiában az a katona, a ki többet tett
volna e nemben. Én ide verekedni jöttem. Volt nekem otthon tizenkét
párbajom: kaptam a golyóból is, a kardból is, tudom, milyen az íze.
Sacrebleu! Én már eleget ettem azokból a francziákból, a kiket mindig
vernek; szeretnék már olyan francziákat látni, a kik verekesznek.

– Eh bien, mondá a vén kapitány, akkor jöjjön velem, majd én mutatok
önnek olyanokat.

Nem is igen kellett sietnem, mert az erőd felől ostromlépésekben
közelített felénk egy zászlóalj lövész; én felkaptam egy puskát a
földről, közéjük álltam, aztán ott is maradtam köztük.

Komor, kevésszavú auvergnátok voltak, a kik igen csunyául beszélnek
francziául; hanem igen szépen verekesznek francziául.

Ott maradtam közöttük egy egész hónapig.

És aztán láttam, a mit látni akartam, francziákat, a kik verekesznek.

Ezek ugyan nem énekelték a «Marseillaise»-t; hanem ott feküdtek
éjjel-nappal a fagyon, mikor a víárkokban a hó bétakarta az előőrsöt, s
még sem mozdult meg a helyéből; mikor a hideg deczemberi szél egész
éjjel dermesztve zúgott végig a csatárlánczon s tüzet nem volt szabad
rakni, hogy valaki megmelegedjék nála. Mikor a bomba szétszakadt a
csapat között s a halálra sebesült nyögését visszafojtva várta az éjt,
mely betakarja, hogy társait el ne árulja szavával. És a fagytól
csikorgó kenyeret a szájában olvasztá fel a katona, hogy megehesse. Ezek
nem sokat kiáltozták, hogy «éljen a haza!» csak épen meg tudtak halni
érte.

Ennyire leigázta szellemüket a rabszolgaság káros befolyása.

És midőn néha az ellenség megrohanta sánczaikat, vagy ők az ellenségét,
úgy verekedtek, mint a medvék, a míg szuronyban, puskatusban tartott; s
mikor előre kellett menni, akkor a tisztek voltak mindig az elsők, s
mikor visszatértek, a tisztek voltak mindig az utolsók.

Csak az a kár, hogy olyan rabszolgák! Soha egy «vive la liberté»-t nem
hallottam tőlük. A zsarnokság kiölte belőlük a szabadság szellemét. Csak
verekedni tudtak, meg fegyelmet tartani, meg koplalni és hideget türni;
de egyebet semmit. A magasabb emberi jogokról, a haza kötelességeiről a
fiai iránt, s az általános világszabadságról és az egyenlő
munkafelosztásról egy garas ára fogalmuk nem volt.

Az igaz, hogy ha az a kétszázezer odabenn a városban mind úgy verekedett
volna, mint ezek idekinn, akkor meg lett volna mentve Francziaország. –
De hová lett volna akkor a szabadság?



XVIII.

E közben rémhirek kezdtek el hozzánk átszállingózni Párisból. Hogy már a
lóhus is fogytán van. Mi ugyan nem kaptunk belőle; mert nekünk kenyéren,
szalonnán kívül egyebet nem adtak, s a rabszolgasághoz szokott katona
nem zugolódott miatta; hanem Párisban nagy volt már az inség. A lovakat
már megették. A Jardin des plantes elefántjait is megették. A kutyákat,
macskákat kezdik enni. Sőt már a patkányokat vadászszák, s azokat
kényszerítik a lakomához. Borzasztó gondolat! Az inyencz Páris, a
gourmand Páris patkány- és macskahust eszik! A kenyeret pedig úgy
osztják kormányhivatalból ex offo, s urak és úrhölgyek hosszú sorban
queut formálnak az utczán, várva, míg a kormánykenyérosztó pudli előtt
rájuk kerül a sor, s úgy viszik haza a kikapott brugót! Minő
rémgondolat! Hát ha Olympia is ott van a kenyérszelő társaságban, s ő is
tartja a selyem volant, hogy belehajítsák a mára való kenyeret! – És hát
ha büszke azt tenni? Hát ha egyedül bezárkózva ül otthon; elhagyva
cselédeitől, kiknek enni nem adhat többé? S hát ha éhezik? Rettentő
gondolat! Olympia, a tündér, az istennő éhezik! S vajjon házában
maradhatott-e? Hisz az ellenség bombái egész odáig járnak. És ő most
selyemripsz divánja helyett a pinczében ül, nedves szalmán, s egy
hasábfát tartva kezében, a patkánylyukat lesi, hogy az abból kijövő
prédát főbe üsse, s a spiritus-lámpánál supreme de volaillet készítsen
belőle. Borzasztó fantázia! Ez éjjel sem engedett aludni. Mindent
megbocsátok a burkusoknak, de azt, hogy Olympia nemes vére közé
patkányatomokat engedtek keverni, azt nem, soha. Az opera minden
«rat»-jai álljanak azért rajtuk boszut.

Oh, minő vágyat éreztem magamban megoszthatni vele prófuntomat! Csak
közelebb volnánk egymáshoz kvártélyozva, hogy haza hordhatnám neki
kenyerem felét. Ime szivem hölgye, midőn mindenki elhagyott (mert
kétségtelenül elhagyták a többiek, mihelyt a patkány-menüre került a
sor), én táplállak tégedet véremen szerzett kenyérrel! Mit minden
kincseidért meg nem szerezhetsz, az én véremnek cseppjei megszerzik azt
neked: a mindennapi porczió kenyeret.



XIX.

Januárban, mikor az a nagyszerű kirohanás történt százötvenezer emberrel
Chantilly felé, én is ott voltam.

De nem akarom leirni azt a nagyszerű csatát; úgy is le van ez már azóta
irva minden ujságban, s nagy csoda volna, ha minden illustrált lapban
nem jött volna már róla egy kép.

Hát én is ott vagyok valahol azokon a képeken, csak keresni kell.

E napon győztesek voltunk; de minden diadalunk vívmányai között első
helyen áll az, hogy elfogtuk a németeknek egy egész élelmezési szekér
vonatát. Képzeljen valaki egy csapat zuávot, a ki már két hét óta nem
evett mást, mint nedves kétszersültet, s aztán megpillant maga előtt egy
szekeret, tele frissen sült mosolygó hosszukás czipóval. Hát ha a triple
alliance minden hadserege védelmezte volna azt a szekeret, nem foglaltuk
volna-e el azt egy pillanat alatt? Pedig a fedezet keményen védte magát.
Egy hetyke porosz gardelieutenant szörnyen hadonázott a kardjával: azt
én szemeltem ki magamnak. Hiszen hires vívó vagyok. Tudok én görbe
karddal, egyenes karddal vívni, Chapontól tanultam. Csak arra nem
tanított meg Chapon, hogy hát akkor mi lesz, ha egyikünknek görbe kardja
van, a másikunknak meg egyenes? Hát az lett belőle, hogy én a burkusnak
a fejére vágtam a görbe karddal, az meg keresztül szurta az én karomat
az egyenes karddal. Csak hogy az ő fején sisak volt, ő az én vágásomat
nem érezte meg; hanem én megéreztem az ő szurását.

– Hah, te ügyetlen burkus! kiálték rá; most te azt gondolod ugy-e, hogy
egy francziát szurtál meg. Szépen felsültél most! Én magyar vagyok.

– No hát akkor «gilt nicht» a szurás; mondá a burkus.

Akár érvényes, akár nem, azért én azt megkaptam; hanem föl sem vettem,
elkergettük a németet a kenyerektől, s oly boldognak éreztem magamat,
mikor egy olyan hosszú pékczipót keblemhez szoríthaték, elrejtve azt
köpenyem belsejébe. Karom sebétől véres lett a kenyér; hanem az nem tesz
semmit, annál hivebb tanuja leend annak, hogy mi áron szereztem.

Mert ezt a kenyeret én a bűbájos Olympiának szántam! Igen, ő neki fogom
ezt elküldeni. Ez az én troféumom!

Hogy mi vége lett az ütközetnek? azt el lehet olvasni az ujságból. Én
csak annyit tudok, hogy mikor elhallgattak az ágyuk, s a sebesülteket
kezdték összeszedni, engem is denunciált valaki a főhadparancsnoknak,
hogy meg vagyok sebesülve.

Ennek a zsarnoki főkatonának különös figyelme volt rám, a mióta
táborában szolgáltam. Sokat kérdezősködött felőlem, s gyakran küldött a
számomra szivarokat.

Most maga elé hivatott és rámparancsolt, hogy menjek a sebemmel rögtön a
kórházba, s ápoltassam magamat. Nem használt semmi ellenvetés. Még a
hadsegédét is mellém adta, azt a sebhelyes vén ficzkót, hogy vigyen
vissza Párisba a többi sebesültekkel együtt.

Nekem kötelességem volt az engedelmeskedés a zsarnoki parancsolóval
szemben.



XX.

Késő este volt, mikor Párisba ért velünk a sebesülteket szállító
gőzkocsi. Én akkor arra kértem a kisérő hadastyánt, hogy engedje meg
nekem, mielőtt a kórházba mennék, felkeresnem az én imádott Olympiámat,
kit én már egy hónap óta nem láttam, ki meglehet, hogy most az
éhhalállal küzd, s kit én ezzel a csatatéren kivívott kenyérrel meg
akarok az életnek menteni.

– Eh bien! mondá a hadastyán; hát menjünk Olympiához előbb.

– Ismeri ön is őt?

– Hogy az ördögbe ne ismerném; rendőrtiszt voltam tíz esztend ig.

Borzalom volt végig menni azon az utczán, melybe egy hónap óta mindennap
bombák hullottak be. Olympia palotájának egy ablaka sem volt már ép.

Mikor beléptünk a kapuján, nem volt ott már sem kapus, sem kocsis, sem
inas; nagy keresés után találtunk meg egyet a hajdani cselédekből: a vén
szakácsot.

Azt nyakon öleltem.

– Hol van a madame?

– A föld alatt, mondá sötét arczczal.

– A sírban? ordíték, s torkon ragadtam a ficzkót.

– Nem. A pinczében.

Akkor aztán összecsókoltam.

– Lehet hozzá menni?

– Nem lehet, mert imádkozik. Egész nap imádkozik.

– Van-e még mit ennetek?

– Alig van. A lovakat még a mult héten megettük.

– Hát a kis Dudu, a selyemszőrű ölebecske?

– Azt negyednapja, hogy megettük.

– És a Coco?

– Azt is megettük.

– És a Zsokó?

– Azt is megettük.

– Kutyát, papagályt, majmot, mindent?

– Mindent. Tegnapelőtt óta a szarvasbőrt eszszük, melyen a madame
szokott hálni.

– Hachirozva?

– Nem; fricassirozva.

– És azután?

– Holnap a topánkákra kerül a sor, azokat készítjük el.

– Marinirozva?

– Nem. Grillirozva. Sauce tartarral.

Elfacsarodott a szivem ennél a gondolatnál. Grillirozott topánkákat
enni, tatár szószszal.

– Nézd, Joconde, mondám, előhuzva köpenyem alól a véremtől ázott
kenyeret. Itt van egy egész kenyér. Vidd ezt asszonyodnak. Mondd, hogy
én foglaltam el ezt számára a csatatéren. Én hoztam azt neki a
harczmezőről. Mentse meg drága életét. Seregeink áttörték az ostromzárt,
s holnap fel leszünk szabadítva. Esküdjél meg, hogy átadod neki ezt a
kenyeret! Én megyek a kórházba, a hol bizonyosan meg fognak ölni.

A vén cseléd minden szentekre esküdött, hogy teljesíteni fogja egy
haldokló véghagyományát.



XXI.

A hadastyán pedig megfogta a kezemet, mikor kiértünk az utczára s így
szólt:

– Mossiö! Önnek úgy látszik, a szive még jobban meg van sebesítve, mint
a karja. Jöjjön velem, elébb gyógyítsuk meg az elsőt.

Azzal karon fogott s a sötét utczán végigvezetett egy szük sikátorig, a
melyből nem volt kijárás. Hanem az utcza közepén volt egy gömbölyű
vasajtó, annak ő ismerte a nyitját; a vasfödél fölemelkedett s egy sötét
földalatti üreg tátongott elénk.

Az üregbe egy vashágcsó vezetett le.

– Hová megyünk ide?

– Csak egy órácskát töltünk a katakombákban. Van önnek hozzá kedve?

Volt énnekem mindenhez kedvem. Utána mentem e hajdani rendőrtisztnek, ki
becsukta ismét a fejünk felett a gömbölyű ajtót s azután egy kis
zsebbeli lámpát vett elő, abban meggyujtotta a gyertyát s azt mondta:
«már most kövessen ön».

Sokat olvastam a földalatti Párisról, s nyereségnek vettem, hogy most
egy darabot megismerhetek belőle; de nem foghattam meg, hogy hová akar
engem itt vezetni az öreg hadastyán? Haneha valami pinczébe tud innen
egy bejárást, a hol jó bort lehet kapni s azzal akarja meggyógyítani a
fájós szivemet.

Egyszer aztán egy szeglethez értünk, a hol a hadastyán tájékozni kezdte
magát.

– Helyben vagyunk. Elolthatjuk a lámpást.

De nem sokáig maradtunk sötétben: a földalatti folyosó tulsó végén
világosság kezdett derengeni, mely egyre közelített. Léptek hangzottak.
Négy embert láttunk felénk jőni; mindegyik hozott a hátán valami nehéz
batyut.

Mi egy fülkében huztuk meg magunkat, hogy észre ne vegyenek.

Elhaladtak előttünk; az elsőnél volt csak lámpa.

Nem messze buvhelyünktől megállapodtak s lerakták a málháikat.

A földalatti boltozat oldalában volt egy vasajtó, mely valószinüleg egy
magánház pinczéjébe vezetett. Az első férfi sipolással jelt adott az
ajtó előtt. Az nem sokára felnyilt, de én csak egy kezet láthattam, mely
kinyult rajta. A négy férfi felnyitotta málháit. Az egyikben volt egy
egész őz, három nyul és hat fáczán. Az mind az ajtón kinyuló kézbe
vándorolt. Ez viszont egy pénztekercset adott át a künnlevő férfinak. A
második bádogköcsögöket vett elő málhájából, s fedeleiket lecsavarva,
megmutatá azoknak tartalmát. Friss tej volt és irósvaj. Az is megkapta a
pénzgöngyöleget. A harmadik halakat, rákokat hozott. A kinyuló kéz
azokat is becserélte pénzzel. Hogy mennyi lehetett e háromnak adott
pénz, azt hozzávetőleges számítással ki lehet sütni abból, hogy mikor a
negyedik tojásokat számlált át az incognito kéznek, ez viszont egyenkint
minden tojásért egy huszfrancost számlált le a tenyerébe.

Azután becsukódott a vasajtó; a négy férfi hátára vette üres bőröndjeit,
s a honnan jött, arra megint eltávozott. Ezek merész dugárusok voltak,
kik a földalatti katakombákon át a falukról friss élelmi szereket
csempésztek be az ostromlott Párisba; hanem azokat csak olyan emberek
vehették, a kik képesek húsz frankkal fizetni egy tojást s kétszázzal
egy tyukot.

Nekem kábult volt az agyam; a sebláz utólért már, úgy hogy mindent, a mi
körülöttem történt, úgy veszek most, hogy magam sem tudom, álmodtam-e
azt, vagy valóban láttam?

Nem emlékszem rá, hogy a hadastyántól kérdeztem volna valamit, vagy hogy
az mondott volna valamit.

Hanem a mint a négy férfi eltávozott, ő ismét meggyujtá zsebbeli
lámpáját s odalépett a vasajtóhoz. Annak závárán kifelé nem volt
kulcslyuk; valószinüleg azért, hogy tolvajok be ne mehessenek rajta.
Hanem a helyett volt rajta egy furfangos intézmény, mely megint a
rendőrségnek teszi lehetővé az ilyen zárt ajtókat kinyithatni s a házak
földalatti helyiségeit szemügyre vehetni. Az ilyen vasajtókat a kormány
készítteti s van azokon kívülről két négyszögletes fejű csavar, a miket
lehet jobbra is, balra is csavargatni, minden siker nélkül; hanem az, a
ki tudja a számot, hányszor kell az egyiket jobbra, a másikat ugyanakkor
balra csavarni, képes ezekkel kinyitni a závárt. Valami fortélyos
combinatiója ez a «végtelen lakat» s a remontoir óra gépeinek.

A vasajtó előttünk is megnyilt kisérőm varázsló művészetétől, s ő a szűk
pinczegádoron fölfelé előre tolt engemet. Ott világosság volt.

A mint a hatodik lépcsőfokra felértem, megláttam a világosság eredetét;
egy vasrámába foglalt egyetlen vastag tükörüvegtábla bocsátá azt
keresztül.

Ez ablakon át egy fényesen kivilágított terembe láttam, melynek
boltozatai és tömör oszlopai elárulák, hogy az pincze. De a falak drága
gobelin-szőnyegekkel voltak fedve s a padozat szintén. A nagy, tágas
termet petroleum-lámpák világíták meg.

Középen volt egy terített asztal, megrakva vad és szelid sültekkel,
kocsonyákkal, pástétomokkal, boros palaczkok batteria számra s ezüst
jégtartó vedrekben a frappirozott pezsgő.

És ez asztal körül ültek az én ismerős barátaim és barátnőim.

Hogy vigan voltak, azt bizonyíták a padlón elszórt üres palaczkok; hogy
kedélyesen mulattak, azt sejteté a fesztelen pongyola, melyben urak és
úrhölgyek a társadalmi feszes szabályok alul magukat emancipálták.

Egy kereveten ült Olympia; mellette ült Skrzibinszky a tábornok, ölében
ült a kis «Dudu, az öleb».

A tábornok megcsókolta Olympiát, Olympia megcsókolta a kis kutyát, s a
kis kutya megcsókolta a tábornokot.

A «Frére et cochon» szerkesztője, kedves barátom, egy székre felállva,
deklamált egy tréfás paródiát a franczia-német háborura, mely féktelen
hahotát gerjesztett sikamlós élczeivel, míg Grandsac bankár egyik
toasztot a másik után itta a győzelmes ellenség tiszteletére; részeg
volt már, kibeszélte, hogy neki a franczia sereg minden veresége
félmillió nyereséget okozott a börzén, s ha a németek Párisba
berukkolnak, aznap ő egy kerek millióval fog gazdagodni. S az urak és
úrhölgyek poharai összecsördültek, mindenki éljenzett; csak a kis kutya
ugatott mérgesen.

Minden arcz hevült volt már, kaczagott, vihánczolt az egész társaság,
nem volt már senkinek kitől szégyenleni magát; ekkor megnyilik egy
oldalajtó s belép rajta Joconde, a vén szakács, fehér sipkásan, fehér
kötényesen, s komoly pathoszszal hoz egy felemelt ezüst tálat a két
tenyerén, s ezen tálon fekszik egy hosszú katonakenyér: az én véres
kenyerem!

– Qu’est que diable qu’est que cela?! Mi az ördög lehet az?

A szakács tréfás prosopopæiával præsentálta az ezüst tálat.

– Ime egy egész katonaprófunt, melyet az imént hozott a mossiö Aladár
ajándékba a madamenak, rám bízva, hogy adjam azt át, és mentsem meg vele
az éhhaláltól. Ezt a csatatéren foglalta el. Ez a dessert!

Hah; milyen tombolás, milyen hahota, milyen bruhaha fogadta ezt az
ötletet.

– Egy egész komisz kenyér! Hahaha! Csatatéri troféum! Mossiö Aladár
ajándéka! Lássuk ezt a szabadító angyalt!

S az én véres kenyerem kézről-kézre járt, megtapogatták, a levegőbe
hajigálták, utóljára Olympia kezébe jutott; az undorodva veté el
magától.

– Fi donc! Hisz ez ragad!

Csak a kis «Dudu» nyalta meg a kenyeret.

… Igen, az az én vérem volt rajta.



XXII.

Azután egyszerre eloltotta valaki a petroleum-lámpákat, s sötét lett a
teremben…

… Vagy csak az én szemeim sötétültek el egyszerre?

Talán mindaz, a mit láttam és hallottam, nem volt egyéb, mint a
paroxismus lázas tüneménye, a mit seblázam idézett elő?

A kivilágított spelunka, a dobzódó bacchanál, a tündérnő undorgerjesztő
átalakulása, a hazát káromló ördögök, mind csupán az én kábult agyam
rémképei voltak?

Én azt hiszem.

És még azután is sokáig önkívületben voltam.

Azalatt, míg a kórházban feküdtem, hová valószínüleg ama hadastyán
szállított, még sokszor álmodtam ily borzasztó látványokat, miket nem
mernék most senkinek elmondani, mert a szemembe nevetnének érte.

Álmodtam azt, hogy a németek bevonultak Párisba.

És aztán, mikor kivonultak Párisból, akkor a francziák egymás között
vesztek össze.

És láttam a franczia tricolort és a vörös zászlót egymással szemközt
lobogni s a közös vihartól rongyokra tépetni. Ez is álom.

És hallottam, a mint a Mont-Valerien ágyutekéi lecsaptak Páris utczáin,
s a pukkanó bomba után az omladozó paloták robaja következett.

És láttam a kórház ablakából, hogy építenek barrikádokat francziák
francziák ellen.

És azután láttam, a mint férfiak és nők, minők az én barátaim és
barátnőim, petroleumos korsókkal szaladgáltak végig az utczán, s a
kőolajba mártott szivacsot behajigálták a boltokba és bazárokba. És
láttam a hôtel de ville, a Tuilleriák, a Palais royal, a szinházak, a
Louvre fekete füstjét végigterülni az égen; s a lángok között a
füstfelhők alatt láttam a francziák ezreit és ezreit egymásra rohanni
szuronynyal, a hogy soha ellenség ellen nem dühöngtek, és őrjöngő
viadalban egymás testén keresztülgázolni.

Ez mind csak álom volt, jól tudom; előidézve seblázam által, s nem
merném azt valakinek elmondani, mert bizonyosan kinevetne érte. Pedig
olyan elevenen állt előttem mindez, hogy szinte érzem most is az égő
petroleum bűzét; és szinte hallom most is a tűzbe dobottak utolsó
átok-ordítását.

Pedig hát ez mind csak képzelet, és nem történt meg soha. A mi logice
lehetetlen, az physice is lehetetlen.

Hanem engem sokáig kínzott az a hallucinatio, hogy hátha valóság az, a
mit én kórágyamon álmodtam.

Alig várhattam, hogy annyira felüdüljek, hogy a kórházat elhagyhassam s
bizonyosságot szerezhessek magamnak kétségeim közepett.

A mint az utczára kiértem, a legelső embercsoportot, a mit együtt
találtam, megszólítám s elkezdtem tudakozódni:

– Hol vannak az én barátaim? Hol van madame Olympia? hol van
Skrzibinszky tábornok? hol van a «Frére et cochon?»

Egyszerre tíz kéz ragadott meg e kérdéseimre. Ki torkomat, ki
galléromat, ki üstökömet vette igénybe.

«Petroleur! Communard!» hangzott felém minden torokból.

Tudom is én, hogy mit tesznek ezek a szavak! Én aludtam.

De nyakonragadóim nem akarták azt hinni.

«Versaillesba vele! A hadi törvényszék elé vele! Az akasztófára vele!»

Úgy látszik, ez a három hely egy adreszre szólt, csupán különféle utolsó
postával.

Többé lélekzethez sem hagytak jönnöm. A kezemet hozzákötötték egy
torzonborz blouseos emberéhez s lovas csendőrök közé fogva, egy csoport
ágról szakadt ficzkó társaságában elhajtottak Versaillesba.

Tehát még csak nem is nézhettem körül Párist, hogy valóban álmodtam-e,
vagy igazán láttam, hogy a Louvre, meg a Tuilleriák palotája leégett.

Útközben a hozzám kötözött blouseos ember mulattatott.

– No citoyen, most egyenesen veszteni visznek. Csak végy búcsút az
életedtől. Ha megfogtak, akkor meg is lőnek. Két óra mulva egyikünk sem
él. Éljen a commune! Most egy közös árok lesz nekünk a commune. Azon
légy, hogy legfelül maradj az árokban, hogy a feltámadás napján könnyen
felkelhess. Ha van még egy szivarod, gyujts rá, s ha veszteni visznek,
add ide nekem, hadd szívom tovább, míg rám kerül a sor.

Hát épen úgy tettem. A versaillesi hadi törvényszék udvarán elővettem az
utolsó szivaromat, s rágyujtottam keményen.

Biz ez furcsa dolog lesz, gondolám magamban, ha most a francziák lőnek
főbe azért, hogy velük együtt harczoltam; hanem hát így tarka az élet.

Nemsokára nevemet hallottam kiáltatni a segédtiszt által; elővezettek;
bevittek a vésztörvényszék elé. A szivaromat odaadtam a borzas
citoyennek, nem tudom, eltartott-e neki addig, míg veszteni vitték?

Az elnök azt kérdezte, ki vagyok, mi vagyok?

Mondtam neki, hogy magyar vagyok.

Erre azt mondá, hogy elmehetek az ördögbe, máskor maradjak otthon.

Azzal megfogták a karomat s kivezettek a házból. Nem is nagyon bántam.

De még most is csodálkozom rajta, hogy minő csoda lehetett abban, hogy
erre a szóra szabadon bocsátottak. Hát mégis volna annak valami haszna,
ha az ember magyar? Soha se hittem volna ezt!

Még aznap elküldtek per Schub oda, a hol a paprika terem. No nem
Cayennebe; hanem csak haza Dorozsmára. Ott terem a leghiresebb paprika
tudniillik.



XXIII.

És már most hát ismét itthon vagyok!

Tessék elképzelni! Marie még most sem ment férjhez; rám várt; pedig már
holt hiremet is hozták neki. S még mindig hű hozzám.

Csodálatos ez az itthoni asszonyféle!

Már most mit csináljak idehaza?

Ha meg akarok házasodni, valami hivatal után kell látnom.

Természetes!

A papám előkelő államhivatalnok.

Most csak azon gondolkozom, hogy mit fogadjak el a sok közül?

Tanfelügyelőnek neveztessem-e ki magamat Lika-Krbava megyébe, a hol
nincsenek még iskolák?

Vagy főispánnak Erdélybe, a hol még senki sem ismer?

Vagy osztálytanácsosnak a közlekedési miniszteriumhoz?

Vagy törvényszéki elnöknek Liptóba?

Vagy honvédezredesnek a szabadságolt állományba?

Vagy igazgatónak az államvasutakhoz?

Vagy elnöknek a Bodrog-Szamos-Hernád-szabályozáshoz?

Vagy intendansnak a létrehozandó új operaszinházhoz?

Vagy hirlapot adjak ki, biztosított anyagi jövendővel?

Vagy megválasztassam magamat képviselőnek, ultramontán radikális
programmal?

Vagy új franco-magyar bankot alapítsak?

Mert én ezekhez mind egyformán értek…

… Akkor aztán, nem bánom no, elveszem szegény Mariet!



A SZEGÉNYSÉG UTJA



A KIS-KIRÁLY.

Ez még akkor volt a régi jó időkben.

Darkaváry Lőrincznek volt akkora birtoka, mint egy uralkodó herczegnek,
teszem: a monacói herczegnek; volt annyi jövedelme, mint egy császárnak,
például Soulouque császárnak, és korlátlan uralkodása, mint egy
királynak, gondolom: a siami királynak, a kivel még két fejedelmi
tulajdonságban volt analogiája: egyik a czím hosszuságát illetőleg,
melynek czikornyáiból ha csak egy is kimaradt a hozzá intézett levél
borítékjáról, nem fogadta el, azt mondta: «bizonyosan valami jámbor
hasonnevű szentgáli nemesnek szól, vigyék annak!» a másik pedig azon
büszkeség, hogy a siámi király a fehér elefántok ura, Darkaváry Lőrincz
pedig a fehér bivalyoké, a mi az egész országban másnak nincs.

Birtokai négy vármegyében feküdtek, mindegyik saját jószágigazgatóval,
tiszttartókkal, kasznárokkal, ispánokkal ellátva. Bérlővel szóba nem
állt. Legnagyobb birtoka, melyben legtöbbször otthon volt, hol
székhelyét tartotta, Bakonyberek vármegyében feküdt (a név költött); még
ennek a vármegyének is parancsolt; még pedig ugyancsak parancsolt: másod
alispán, volt s igen erélyes megyefőnek tartották, a mit úgy érdemelt
meg, hogy ritkán látott ugyan a hivatala után, okosabb mulatságai
voltak; hanem mikor alárendeltjeivel összejött, olyankor souverain
goromba volt. Azt az egyet el kell róla ismerni, hogy a rablók, szegény
legények üldözésében fáradhatatlan volt. Ez egy neme volt a sportnak rá
nézve. Egy ilyen kipéczézett nyomorult ficzkót, a ki a statárium
ellenére pinczét tört fel, mert szomjazott, vagy buzás-vermet, mert
éhezett, a mi ugyan egyik sem jogczím, s aztán a nyakát menteni
kimenekült az erdőre: a bolond! annyi «fa» közé! azt azután három
vármegye egyesített pandurjaival berekből bozótba üldözni, ha valahol
irgalmas emberek házánál megbuvik, azokat is, mint czinkosokat nyakon
fogni, ilyenformán egy zsiványból ötvenet csinálni; a hajtóvadászaton,
hol ember a vad, azt önvédelemre kényszeríteni, míg a könnyelmű
ficzkóból gyilkos, hirhedett pandurölő haramia lesz, s elvégre aztán
cserepárok, uhlánusok segítségével egész hadjárat mellett sarokba
szoríttatik, nem menekülhet, s akkor aztán a házat a fejére gyujtatni,
beleégetni. Ilyen vadászatokban kitünő intézőnek tartották Darkaváry
urat.

Saját kastélya, mely mélyen a Bakonyban feküdt, a hivatás és szenvedély
követelményeivel egybehangzólag volt építve; vízárok vette körül, azon
belül bástyafal, lőrésekkel, felvonó-híd vezetett kapujához; a kastély
teteje vaslemez volt, hogy fel ne gyújthassák, s az ablak-védő táblák
kemény fából, oly sűrűn kiverve szegekkel, hogy azok közt golyó át nem
hatolhatott. Éjjel-nappal az őrtoronyban fegyveres őr állt s hat pandur
állt készen az őrszobában. Azonkívül a tiszti lakok, vadászházak oly
kitünő strategiai rendszerrel voltak a kastély körül elhelyezve, hogy a
vészharang egy jeladására egész felmentő sereg siethetett a netaláni
támadókat körülfogni.

A kastély emeletén volt egy titkos kamara, melybe csak a nagyúr
hálószobájából volt bejárás. Ennek minden fala, padlója és boltozata
vassal volt kibélelve, s fecsegő titkárok, kiknek néha megadatott a
szerencse, hogy e kamrába behivassanak, tündérmeséket tudtak arról a
kincshalmazról beszélni, a mit e titkos üreg rejteget, a honnan aztán
dobasz zsákokban hordták ki urok parancsára az ezüst és aranypénzt; az
ur nem tartott másféle pénzt, s mindannyian azt állíták, hogy annyia
maradt még ott, ládaszámra, hogy azt lehetetlen embernek valaha
elkölteni.

Ezt a sok kincset Darkaváry még atyjától örökölte, ki igen jó gazda volt
és nagyon fukar, s a két devalvatiót annak idején szerencsésen tudta
felhasználni, s különösen felszedte magát az 1816-iki inséges évben;
három éven át felgarmadolt gabonáját mesés árban adva el.

Mindenki úgy tudta, hogy a «vas szoba» kifogyhatatlan.

Pedig Lőrincz úr hozzá tudott látni. A fukarság ösztöne rendesen át
szokott ugrani egy nemzedéket; a nagyapától csak az unokák öröklik azt.
Az apa gondoskodik róla, hogy kénytelenek legyenek «ez» öröklésre.

A darkavári kastély téli vadászatai nem csak Magyarország, de a külföld
sportkedvelői előtt is hiresek voltak. Az uradalom roppant erdőségeiben
a hajtóvadászatnál nem is számítottak kevesebbre ezer embernél. Nyitva
állt kastély és tanya urnak és szegénynek, az egyiknek, hogy mulasson, a
másiknak, hogy szolgáljon, mindkettőnek, hogy torkig lakjék.

S itt egy nagyszerű vonását a brutalis generositásnak jegyzék fel
életiróink a kis-királyról. Hogy a vadászatokról összecsődülő tömérdek
jobbágynépet ne legyen kénytelen kastélya közelében tűrni, s hogy azok
mégis illendően el legyenek látva, azt gondolta ki, hogy az úrlakához
közeleső s uradalmának nevét adó Darkavár jobbágylakosait kibecsülteté
házaikból (Németországban úgy hítták azt, hogy «Abmeierung»), kifizette
minden háznak, teleknek az árát: egy parasztot sem hagyott ott; hanem
aztán vadászatok alkalmával a hajtók seregét szállásoltatta el az üresen
maradt paraszt-lakokba, miket az év többi szakában nem lakott senki.
Nehogy pedig a szent ecclesia kárát vallja egy egész hitközség ilyetén
megsemmisítésének, a nyáj nélkül maradt pásztornak minden eddig a
hivektől kapott jövedelmét megkétszerezte, a templomnak új tornyot
építtetett, abba órát tétetett s olyan harangokat állíttatott bele, mint
egy székes-egyház tornyába s azontul is mindennap misézett a plébános,
hétköznap az üres padoknak, vasárnap a tiszteknek, sátoros ünnepeken a
földes-uraknak.

A darkavári vadászatok hetekig tartottak s a mulató napok hevélyét
fölválták fényes tánczvigalmak, szini előadások a várkastély
szintermében; rendes eredményeik voltak a rakásra lőtt vadakon kívül egy
pár agyonlőtt hajtó és jáger, egynehány többé-kevésbbé komoly kimenetelű
párbaj és egy-egy elszöktetett leány.

Egyik sem volt országos baj, a meglőtt jáger özvegye kapott nyugdijat és
másik jágert; a párbaj sebei behegedtek, s az elszökött leányokat valaki
majd csak férjhez vette.

Darkaváry Lőrincz nem volt nős. Legalább a szó canonicus értelmében nem.
Szerette a változatosságot s volt nagy módja benne.

Nem volt ő «csábító». A csábítás plebejus bűn; igazi aristocrata csak
válogat és fizet, vagy nehezebb esetekben erőszakkal ragad el s
verekedik vagy fizet. Csalni, lopni a szerelmet csak a pimasznak való.

Azért mindig volt háziasszony a kastélyban, a kit a vendégek nagysádnak
czímeztek s a kinek a háziur kezet szokott csókolni.

Igaz, hogy nem soká tartott nála a tisztelet. Minthogy nagyon gazdag
volt, nem tudott odáig emelkedni, a hol a nők tisztelete kezdődik. Nem
találkozott más fajta nővel soha, mint a ki eleinte haragszik ugyan,
hanem aztán meg hagyja magát engesztelni. Arra meg büszke volt, hogy
rangjához és birtokához illő asszonynyal oszsza meg háza uralmát.
Szolgáltatni akarta magát mindenben, még a szerelemben is.

És mindennyi hatalomhoz és élvezethez a természettől is el volt látva
minden kegygyel. Erős, túlizmos termet, megedzve férfias testgyakorlatok
által; elpusztíthatatlan egészség; nemes, szabályos vonások; sűrű fekete
göndörhaj, szemöld, szakáll, büszkén felkunkorodó bajusz; villámló
szemek, piros arcz és ajkak; a daliák eszményképe; s mindezekhez ama
biztos fellépés, melylyel az ellenállást nem ismerő, ellenmondást nem
tűrő dynasta, férfiaknál és nőknél egyiránt diadalmas fölényt gyakorolt;
s ha mindezekhez hozzáteszszük, hogy teljes mértékben birta azt az
ékesszólási készséget, mely emelve egy dörgő hang által, segítve
hangzatos phrasisoktól, a nagy tömeget magával szokta ragadni: el kell
ismernünk, hogy Darkaváry Lőrincz minden tekintetben megérdemelte azt a
hizelgő czimezetet, a mivel őt a népszerű közvélemény felruházta: «a
kis-király», mely szó e szerint nem egy olyan urat jelent, a ki nagy
helyzetében kicsiny; hanem egy olyant, a ki kicsiny helyzetében nagy.



A FEHÉR TOLL ÉS VÖRÖS TOLL.

A fejezet czíméről mindenki kitalálja, hogy egy nagy alkotmányos
hadjáratot fogunk végig nézni.

Bakonyberek megyében a fehér toll és vörös toll pártja készül.

Ne fuss el tőle kedves olvasó! Egy csepp politika sem lesz benne. Tudom,
hogy megelégletted, s nem szaporítom szenvedéseidet még szépirodalmi
uton is. Nem politikai pártok harczoltak itten. Nincs szó a kor nagy
eszméiről, vallásszabadságról, népfelszabadításról, közteherviselésről s
azoknak tolmácsairól; itt csak a következő nagy világeseményen fordul
meg a jövendő sorsa: miszerint, hogy a három év előtti tisztujításon a
vörös tollas párt csak oly feltétel alatt egyezett bele Herendy Gábor
I-ső alispánná választatásába, hogy ha az ugyanakkor II-ik alispánná
megválasztott Darkaváry Lőrincz a jövő választáskor I-ső alispánná
emeltetik; Herendy Gábor helyet ád, s maga elmegy septemvirnek, ha
viszik. Most azonban jön a három év vége, Herendy Gábor se nem megy, se
nem vitetik septemvirnek; hanem meg akar maradni I-ső alispánnak, a mi a
II-dik alispánra nézve oly óriási sérelem, hogy ha ez nem elég ok
Bakonyberek vármegye fenekestől felfordítására, akkor minden eddigi
európai háborút alaptalannak nevezhetünk.

A vörös toll jelöltje, trónkövetelője és hadvezére e szerint Darkaváry
Lőrincz maga.

Ez is szép sport.

Legelső feladata a hadjáratnak a hadsereg cadre-einek összeállítása.

A Darkaváron tartott előértekezletben a vörös toll pártja elkészíti az
új tisztviselői kar lajstromát; mely azon esetben, ha a vörös toll győz,
a mostaninak helyébe fog lépni. Az alispántól elkezdve, le az utolsó
esküdtig, mindenki kilöketik, a ki nem a vörös tollhoz tartozik. Régi
érdem, szorgalom, gyakorlottság, tudomány nem véd meg senkit. Van fiatal
erő elég s aztán «a kinek az Isten hivatalt ád, észt is ád hozzá».
Kivételt képeznek az öregek közül csak azok, kik föltétlenül
csatlakoznak a vörös tollas párthoz.

Mikor aztán az új tisztviselői kar meg van állapítva, következik a párt
diadalra jutására szükséges költségvetés. Az érdeklettek közt egy
aláirási ív kering. Minden résztvevő aláirja egy évi leendő fizetését.
Együtt szép összeg az. Az oroszlánrész mégis a fővezéré marad. Ő az
összes költségek felének viselésére ajánlkozik; ezért a jelenlevők
részéről egy lelkesült éljent kap, melyhez a tisztelt olvasó legyen
szives még egy «éljent» hozzá adni, mert bizonyos lehet felőle, hogy a
másik felét is Darkaváry úr fogja megfizetni. Az előleges értekezlet
végződik egy nagyszerű lakomán, melynek végeztével a nemes szövetség
tagjai azzal a szóval válnak el egymástól, hogy «most azután
dolgozzunk!»

És kezdődik a dolgozás.

Legelőször is a hivatalában senki sem dolgozik semmit. Minden ember megy
faluzni, kapaczitálni, s dolgozza a közvéleményt.

A darkavári kastélyban e naptól fogva egyik szekér a másikat éri s annak
az utazója mind nagyban dolgozik.

Jön a ferdenyakú jószágigazgató, kinek a nyakát tán a folytonos
hizelkedéstől felejtette úgy az Isten, s jelenti egész alázatossággal,
hogy a parancsolat, melyet a földesúr méltóztatott a tiszttartókhoz,
kalmárokhoz, ispánokhoz menesztetni, hivatalból rögtön elbocsáttatás
fenyegetése mellett, nagy akadályra talál azon körülményben, hogy az
uradalmi tisztek épen most vannak azzal a kényes hivatással elfoglalva,
hogy a feles földek termékét a nemes szavazó uraktól beszedjék. Ez nagy
veszekedéssel jár, ilyenkor nem lehet korteskedni.

– No hát hagyják abba a felezést. Ne osztozzanak most az ispánok
kukoriczán, ne üldözzék az erdőmesterek az erdőpusztítókat, a vadászok a
vadorzókat, hanem fogjanak szavazatot. Igérjenek ingyen fát a nemes
uraknak az erdőről, kenderföldet a feleségeiknek, feles kukoriczaföldet;
a bordézsmálást csinján hajtsák végre: inkább a magukéból adjanak.

Ilyen utasítás mellett aztán lehet győzni a tisztujításon; de a
tiszttartóknak s végül a jószágigazgatónak lehetetlen világos számadást
előterjeszteni az idén, a min azok nagyon szomorkodni fognak.

Azután jön az uradalmi fiskális. Sebes beszédű, sebes járású, sebes
mozgású kis sajtkukacz ember. Úgy beszél az alispánnal, mintha ő volna
annak az ura, csak úgy parancsolgat neki. Ezt a pert meg kell szüntetni,
mert alperes nagy befolyással bir Tyukmándon, a honnan harmincz szavazat
kerül ki. A birkócziaknak a tagosításnál át kell engedni minden erdőt, a
hogy kivánják, mert különben negyven szavazat bánja. Valami húsz hires
verekedő falusi legénynek bűnvádi pert kell akasztani a nyakába rég
feledésbe ment kocsmai kihágás miatt, (fehér tollasok) hadd üljenek benn
a tisztujítás napja után egy napig. Ezek ellen tanukat kell esketni.
Némely tanunak az emlékezetét is fel kell frissíteni. Az mind nem megy
pénzontás nélkül.

Megérkezik a saruházi plébános is. A teremtő a gömbölyüség
architecturáját alkalmazta rajta. Egyszerre két széken ül, mert egyen
nem fér el; mégis olyan gyors, oly fürge; eleven mozdulatai kisérik
eleven mondatait. Hatalmas szónok a kathedrában, tudja a népet
fanatizálni s ennélfogva nagy segítség.

Igen jó tervei vannak főtisztelendő úrnak, a mik a győzelmet elősegítik.
Az ellenfél protestans; ezt a körülményt fell kell használni. Szükéges,
hogy Darkaváry úr mellett a nép fanatizálva legyen; annálfogva nagyon jó
lesz, ha Darkaváry úr «demonstrál». A megye minden helyiségében illendő
lesz a plébános uraknak új misemondó ruhákat küldeni, a nagyobb
községeknek új harangokat, vagy áldozó kelyheket, a miről a hivek
láthassák, hogy jelöltjük a hit igaz bajnoka. Sőt, hogy teljes sikere
legyen a működésnek, szükséges lesz a darkavári uradalomnak a
püspökséggel folytatott repositionalis processusát amicaliter
complanálni, hogy az engedékenységért viszontszivességül a püspök
pásztori körlevelet bocsásson a diœcesis plébánosaihoz, a veres toll
győzelmére erélyesen közreműködés parancsával.

Minden áron!

A per megszüntetése ugyan nagy érvágás az uradalomnak, a fiskális
protestál is ellene; de hát Ecclesia præcedit, már benne van az ember a
hadkészületben, tovább kell menni. Csatlakozik a táborkarhoz Tóbi, az
uradalom összes kocsmáinak bérlője; ő lesz a tábor élelmezési biztosa.
Olyan csodatevő, a kinek a kezében egy darab krétából kettő, egy pint
borból két pint bor válik. Megalkusznak vele látatlanban, egy nem
sejtett számú vendégsereg nem tudni hányszor megjelenése alkalmával
tetszés szerint kiszolgáltatandó bor, pecsenye meghatározhatatlan
mennyisége iránt, beleszámítva az összetörendő palaczkok, tányérok
mennyiségét.

Azután jőnek a körutat végzett alsóbb hivatalnok-jelöltek, szolgabiró,
esküdt, fiskális.

Végre megérkezik a főember, nemes Harcsás uram, a kortesvezérek
leghirhedettebbje. Haja boglyas, képe veres, orra félre van ütve valami
nemesi előjog melletti küzdelem emlékeül, bajusza kacskaringósra
kisodorva, mint egy óriási dugóhuzó, a szájába kurtaszárú pipa, melyet
soha a fogak közül ki nem ereszt, a míg a szobába nem lép. Az
előcsarnokban kiveri a bagót a pipájából a tenyerébe s megkinálja vele
az ott ácsorgó czigány primást: (ez is dolgozik) «kell-e bagó, Csicsa?»
Annak meg hogy ne kellene? «No ne busulj, a míg engem látsz!» Azzal
benyit az úri társaság közé.

Nagy diadallal fogadják.

«Tessék helyet foglalni, Harcsás uram; mi tetszik, thea, vagy
csokoládé?» «Majd csak a papramorgónál maradok.»

Darkaváry ur maga tölti meg neki a poharát s koczint vele egymás
egészségére. Azután szivarral kinálja, az nem kell neki, marad a
pipánál, hoznak neki debrőit; a reménybeli szolgabiró maga tartja oda a
fidibust, mig Harcsás uram lelket szív a szortyogó pipába.

Akkor aztán ő is leereszkedik egy karszékbe, s rákezdi pálinkarekedt
hangon, hogy «minden jól van már?»

S akkor aztán addig fujja részletes előterjesztéseit, míg kisül, hogy
«semmi sincs jól».

Ez a sok kaputos úr mind nem ért a «dologhoz». Még elrontják a dolgot, a
hova mennek.

Spongyia Marczi… (hohó! Elébb el kel mondanunk, hogy a vén kortest azon
a néven, melyet részben apáitól örökölt, részben a szent keresztség
utján kapott, ugyan senki sem ismerte, hanem háta mögött mindenki
Spongyia Marczinak nevezte; levén az a viszony közötte és a bor között,
a mi a szivacs és a víz között szokott lenni) tehát Spongyia Marczi azon
kezdte előadását, hogy a szolgálatkész pipagyujtó fiatal aspiranst
ököllel oldalba apostrofálta s rajta kezdé a leczkét.

– Ihol van ni mingyárt ez az ifju úr! Azt gondolja, hogy úgy kell a
nemes uraknak beszélni, a hogy az ujságba irnak. Még meg is dicséri az
ellenfélt s azt beszéli, hogy mi csak princzipiumokért küzdünk. Bezzeg
sajt! Majd kimaradnánk igy a hóból szépen! A ki ujságba akar irni, irja
meg, hogy milyen derék úr a mi jelöltünk, mondja el, hogy győzedelmünk
bizonyos; de a piaczon ne declamáljon. Ha az ember háboruba készül,
legelőször is el kell venni az ellenségnek a kedvét. Erről már én
gondoskodtam. A mult éjjel Herendynek az első viczispánnak a gyümölcsös
kertjében mind az ezerkétszáz fiatal gyümölcsfáját tőbül kifürészelték.

– De hisz ez vandalismus; jegyzé meg rá az ifju neophita.

– Hát micsoda? Tanulja meg, hogy kivel van dolga! De még majd a «vörös
kakas» is következik. Hát mikor Komárom vármegyében azt tettük, hogy
összekerestünk négy szopornyikás lovat, azt összefogtuk; egy úri
barátunk behajtatott vele a tarka tollas párt alispánjának udvarába s
oda szállt éjszakára. Annak drága szép angol paripái voltak. Reggelre
mind megkapta a lóbetegséget s harmadnapra mind agyonlőhették. Ez volt
csak a helyes tréfa!

A reménybeli szolgabiró csak a fejét rázta hozzá.

A többiek hallgatták Spongyia Marczi tanácsát, mint az oraculumot.

– Nincs különben, szólt az, égni nem akaró dohányát kis ujjával
megtömögetve; első dolog az ellenség meggyöngítése. A mely faluból sok
szavazat vár reá, abban czédulkákat kell elhányatni, azzal a
fenyegetéssel, hogy a tisztujítás napján gyujtogatás lesz; nem árt
egy-egy górét fel is pörkölni, akkor aztán az egész nemes atyafiság
otthon marad féltében. A gyávaháziak békeszerető emberek; azokat meg
lehet rémíteni azzal, hogy verekedés lesz, s mind otthon marad a
felesége mellett; elő kell venni a nemesek lajstromát s a «dubitatus
nemeseket» az ellenpártból ki kell jelölni, a kik szavazatuktól
elüttessenek. Végre el kell hiresztelni, hogy ha a fehér toll győz,
minden nemes kétszer annyi adót fog fizetni, mint a paraszt. Ezt
megértik. Azután következik a saját magunk megerősítése. Itt a legelső
feladat pedig a nagylapáti nemességet megnyerni. A kinél azok állnak,
azé a diadal. Azokkal senki sem mer kikötni, ha az élete kedves. Azoké a
legelső hely. Kivált ha a főverekedő, a Rácz Miska kibocsáttatnék a
vármegye tömlöczéből.

– Tehát meg kell nyerni őket! Ez volt az általános vélemény.

– Csakhogy nagyon rátartó ficzkók; szűré a szót a foga közül a vén
kortes. Százhuszan vannak egy tömegben s egyik sem jön az egész csapat
nélkül; s fejenként tíz forintot kérnek.

– Megadatik! volt rá a válasz.

(– Nem kapnak azok abból többet ötnél! gondolá magában Spongyia Marczi:
ő levén a közbenjáró.)

– Aztán egy kis pauschale a vezér uraknak; mert a Krisztus koporsóját
sem őrizték ingyen. Mindig velük kell lenni az embernek a kocsmában, hol
az ember egészen föláldozza magát.

Az áldozat méltányoltatik.

– Nagyobb diadal okáért össze kell szedni a szomszéd vármegyékben lakó
nemességet, a kiknek valami jussa van Bakonyberek vármegyében, s a
tisztujításra Tiszán-Dunán keresztül ide fuvaroztatni őket a szavazásra.
Erre a gondolatra a fehér tollasok nem jönnek. Nincs is pénzük hozzá. A
koldusoknak!

Ez is igen életrevaló ajánlat.

– És a mi a legszükségesebb: minden faluban ki kell tüzetni a zászlót
érdemes jelöltünk nevével. Ez is kerül némi költségbe itt amott, nem a
zászló, hanem a kitüzés. Az olyan községekben, a hol az ellenfél
uralkodik, egy-egy rongyos tetejű ház gazdáját meg kell biztatni, hogy
új födelet kap a háza, ha megengedi valamelyik mohos lyukba kitüzetni a
mi zászlónkat, s bevert ablakának és fejének az árát aranynyal térítjük
meg.

A zászlók luxusa el nem maradhat. Lesz háromszáz lobogó. Tán a waterlooi
ütközetben sem volt több.

Végül jön a java.

– Aztán itt van az, a mi legtöbbet ér, szólt félszemével hunyorítva a
kortes s előhuz bekecszsebéből egy zsiros, szurtos papirost. – Ez a
nóta!

Miféle nóta?

Egy gúnydal, egy pasquill, egy ocsmány versemény az ellenpárt minden
személyiségére; különösen az első alispánra Herendyre, melyben az
gyalázatosan kigunyoltatik; elmondják róla, hogy ifju korában
iskolamester volt, (nagy bűn ez!) a felesége sem kiméltetik, az egy vén
banya, kit a férje csak pénzeért vett el; a kisasszonyuk is belekerül,
az kendőzi az arczát fehérre, s minden vőlegénye által cserben hagyatik.
És így tovább ebben a genreban.

– De már ez nem járja! kiált fel méltatlankodva a fiatal
szolgabiró-jelölt. Abba már nem egyezem soha, hogy egymás becsületében
gázoljunk s még az ártatlan nőket is sértegessük.

– Már ezen pedig a pap sem segít, szól nevetve Spongyia Marczi, mert ez
már nótára is van téve s minden faluban énekelik a hiveink, s ez a nóta
többet ér száz szónoklatnál, mert a ki meghallja, hogy az ellenjelölt
iskolamester volt, elpudeálja magát s visszakullog.

– De már ilyen áron nem akarok tisztviselő lenni, dörmög a fiatal ember,
s alig várja, hogy a kalapjához juthasson és elosonhasson a társaságból.

A többiek pedig örülnek rajta, hogy elment. Bolond ember: Tarna Eleknek
hivják. Nem ide való! Spongyia Marczi, álljon fel az asztalra, s előbb
szavalja el, azután pedig dalolja el élő szóval azt a remek pasquillt,
mely olyan szépen oda talál mindenkinek, a hol legjobban viszket.

Azzal elhatároztatik, hogy ez a vers kinyomattassék, még pedig
Lipcsében, minthogy idehaza a censura bizonyosan meg nem engedné. (De
biz a sajtószabadság sem engedné meg.)

Még ezután következik Spongyia Marczi javaslatára a nagy feladat: a
községek sorba látogatása az alispánjelölt részéről. Darkaváry úr népies
victoriadolmányt s pitykés lábravalót ölt magára, kanászkalapot tesz
föl, s úgy járja végig a falvakat, sorba látogatja az előkelő nemesek
házait, megölelgeti a feleségeiket, ölébe veszi porontyaikat, sorba
poharaz a házi gazdákkal, neveiken szólitja őket, te-tu pajtás lesz
velük; órát, bicsakot, kulacsot ajándékoz emlékül; elmegy a templomukba,
letérdel az oltár előtt, kezet csókol a papnak; tánczol a csárdában a
kortes-kolompos leányával, egyik falutól a másikig muzsikáltatja magát,
banderiumokkal vágtat végig a vármegyén, s diadalkapukat csináltat
magának, mozsarakkal ágyúztat, s sorra csókolja a fehérbe öltözött
üdvözlő szüzeket; tart szabadságtól szikrázó rebellis szónoklatokat, s
mikor agyonfáradtan hazaér a nagy körútból kastélyába, leül levelet irni
a főispánnak, melyben biztosítja ő excellentiáját, hogy ha őt most
győzelemre fogja segíteni az által, hogy első helyen candidálja, s a
voksolást délutánig elhuzza, akkor ő az egész vármegyéjét áttereli a
conservativ pártra; fentartva magának azt a szerencsét, hogy tiszteletét
tehesse a főispán úri házánál. És a főispánnak hat eladó leánya van; és
Darkaváry nőtlen férfi és jó partie, az ellenfele pedig vén, feleséges
ember.

És ennyi lárma, veszedelem, pusztítás, veszekedés, pazarlás, háboruság
azért, hogy valaki másod-alispánból első alispánná legyen!

Az egyiknek fizetése ezer forint, a másiké nyolczszáz: rangjuk pedig
teljesen egyenlő.

A mozgalom pedig nőttön növekedik. Férfi, asszony, gyermek részt vesz
benne. Utczán, uton nem jár senki valamiféle toll nélkül a kalapján: a
rokonszenvező falvakban «éljent» kiabálnak a szekér után, melynek
kocsisa az ő jelöltjük tollát viseli; de megdobálják ám a másik faluban,
a hol az ellenkező párt tollasai laknak. A darkavári pártbizottság
ülései permanensek: egyik kortesvezér a másiknak adja a kilincset. Mind
jó hireket hoz; s mind pénzt visz el. Az ellenfél pártfőnökeit
megvesztegetni: ez a főfeladat. Nehánynál sikerül az áttérítés, más
semlegességet igér. Itt amott egy pár bevert fej is tanuskodik az
alkotmányos joggyakorlat iránti érdekeltségről. Az is rendén van.
Kicsinyekben szokja meg az ember a közjóért vérét ontani. S hogy a
buzgalom nem szoritkozik az alsóbb nemességre, arról tanuskodnak az ezen
időközben végbement párbajok, megindított becsületsértési perek,
felbomlott eljegyzések, jó barátok, atyafiak, szerető párok között. De
még a bécsi katonai főparancsnokságnak is meg kell érezni a mozgalmat s
tiz mértföldnyi messzeségből egy kompánia cserepárt rendelni le a megye
székhelyére, Bakonyváraljára, a hol soha sem feküdt még katona: – ha
csak hideglelésben nem.

S mind ezt azért, hogy Darkaváry Lőrincz úr másod-alispánból
első-alispánná legyen.

A választás előtti nap a kortesvezérek legkeserübb napja. Minden faluból
összedobolni a veres toll párthiveit. A templom előtt megáldja az útnak
induló sereget a pap, a kocsma előtt pedig megáldják ők a papot. A
kortesvezérek lóháton nyargalnak körül s a két hetes kiabálástól egészen
hangtalanná rekedve, nógatják indulásra a hiveket: a ki magától nem tud
felkapaszkodni, azt felteszik a szekérre barátságosan, s aztán elől a
lovas banderium, utána egy szekér a czigány-bandával, mely a zötyögős
úton végig huzza a tisztujítási nótát, azután egy szekér egy nagy
hordóval; azután egy másik, melynek még az oldalain is ülnek; középett a
zászlótartó a nagy lobogóval, melyen arany himzéssel olvasható: «Éljen
Darkaváry Lőrincz I-ső alispán!» Mindannyi a mi nótánkat énekli:

  «Nem kell nekünk az iskolamester!
  Tanultunk már a-b-abot egyszer».

A hosszú szekérsorok mind Darkaváron jönnek össze: onnan lesz estére egy
tömegben a bevonulás Bakonyváraljára; csak egy csapat, a nagylapáti, jön
a tulsó oldalról: de a mely bizonyos, mert fejenként tíz forintot
kapnak, ötöt előre, a másik ötöt, ha leszavaztak. (Ezt a másik ötöt
ugyan soha sem kapják meg Spongyia Marczitól.)

A darkavári megállapodás egy ünnepélyes ténynyel van összekötve: a
toll-osztással.

Ez igen nevezetes cselekmény.

Az ellenpártot a veres toll azzal csufolja, hogy csak komisz fehér
tollat tudnak feldugni, a hogy a ludból kihúzták; míg amazok viszont azt
felelik, hogy bizony azzal a kis berzsenynyel sem igen erőtette meg
magát senki, a mitől a ludtoll veres lett. Két találkozó ellenkortes
között ez az első hadi jelszó: «Hogy a ludtollad, bátya?» – «Kell
krajczár berzsenyre, öcsém?»

Most tehát Darkaváry úr hozatott egyenesen Bécsből a legelső
virágárustól tisztujítási tollakat, egyenként a veres toll, zöld
rózsalevelek és aranyozott bimbók közé foglalva s a toll szárnyaira
arany betükkel nyomtatva a név és a jelszó.

Ez aztán megteszi! Az ilyen tollra aztán büszke lehet a ki viselheti.

S még a toll hagyján! De a ki azt feltüzögeti a nemes szavazók
süvegeire: «ő nagysága».

«Ő nagysága» szép, fiatal huszonkét éves hölgy, igazi magyar jellegű,
hamvas, piros arcz, ragyogó nagy fekete szemekkel: élveteg, duzzadó
ajkakkal, termete sugár, ideges, délczeg, fejtartása kevély, előkelő;
öltözete tulságosan pompás, kezein finom jaquemar keztyük, a miket
nagyon szükséges az elsőrendű nemes urak előtt le nem vetni; mert
egyedül a kezek azok, a mik még mindig elárulnák, hogy valaha értettek a
tehénfejéshez.

De csitt! Ne beszéljünk erről.

«Ő nagysága» maga a veranda alatt állva, saját kezeivel tüzdeli fel a
díszes tollakat az egyenként szine elé járuló harczosok kalapjai mellé.
S van ott nagy változatossága a fövegeknek: kalapok, miknek öblös
karimájában pipa és zacskó szokott nyugalomra téve lenni; turi süvegek,
a miken mind az befelé és lefelé áll, a mit a kalapos uj korában kifelé
és felfelé formált; báránybőr kucsmák, teleragadva bogáncscsal;
gombaalakú hat fontos fövegek, a miket a golyóbis sem jár: mindezeket
sorban kell kezébe venni ő nagyságának, hogy a dísztollat valahova
odaerősíthesse melléjük. Akad olyan mokány gyerek is, a ki nem akar
előtte süvegelni s csak úgy bozontos fejével együtt tolja oda a kalapját
ő nagysága elé; ő nagysága aztán tréfás haraggal bizony lekapja azt a
fejéről, tévedésből egy csomó hajat is hozzá markolva. Mellette áll
Darkaváry úr maga s míg ő nagysága a feltollazott részéről egy-egy
kézcsókot kap, Darkaváry úr ugyanannyi «éljent».

Hanem ugyanez a mulatság, ezer kétszázszor ismételve, mégis csak
unalmassá válik.

Ő nagysága nagyon fintorgatja már az arczát, pedig még csak a közepe
felé járnak s valami idegen nyelven, a mit a kortesek nem értenek,
észrevételeket ejteget el Darkaváry úrhoz, mikre az szinte idegen
nyelven csillapító hangon felel.

Veszi észre e fintorgatást Spongyia Marczi s hogy jó kedvre hangolja ő
nagyságát, ő maga furakodik a tömegen keresztül eléje. Kucsmáján, melyet
nyalkán, a félszemére lenyomva visel, meglátszik, hogy azt egy párszor a
sárban meghengergették, hogy több izben szénás szekeren háltak benne,
hogy egy fokossal lyukat ütöttek rajta s azonkívül valaki tréfából
tűzkővel belecsiholt, s a legutóbbi napokban faggyugyertyához
gyertyatartónak használták, miután elég sokáig szolgált borivó edény
gyanánt. A kortes bizalmas vigyorgással lép ő nagysága elé, a makrapipa
akkor is a szájában, a mi nem akadályozza őt abban, hogy concentrált
fokhagyma- és pálinka-aromával ne jelentse jó messziről, hogy «ő» jön.

«Züzann!»

Darkaváry az úrhölgy nevét azon a gyöngéd kérlelő hangon ejté ki,
melyből egy művelt lelkű feleség mindent megért. Hogy most a férj
kedveért tettetni kell, elfojtani unalmat, boszuságot és mutatni jó
kedvet, nyájas arczot.

Susanne e helyett azt tette, hogy pitytyedt ajkkal egész hallhatólag azt
dörmögé sebes mozdulattal kapva a tollas dobozba:

– Ejh, hát már soha se lesz ennek a sok tollnak vége?

Spongyia Marczi megorrolta azt a szót, s kucsmáját még jobban fejébe
nyomva, azt találá mondani ő nagyságának:

– Hehe! Zsuzsi hugom. Ugye könnyebb munka volt tollat fosztani, mikor az
Itzig zsidónál szolgáltál?

Más hölgy, a kinek jaquemar keztyű van a kezén, az ilyen szóra rögtön
elájult volna; de Susanne nem volt ilyen hölgy, hanem olyan hölgy, a ki
ezért a szóért a jaquemar keztyüs kezével olyan pofont teremtett a vén
kortes képes felére, a mitől annak a szájából az örök pipa nekirepül a
kőoszlopnak s megszünik örök pipa lenni, a kucsmája pedig beleesik a
doboz tollba; választhat belőle maga tetszése szerint.

Nemes ember, ha hölgyén ilyen szégyent ejt valaki, saját úri házánál, ha
mindjárt sógora, vagy komája is az a valaki, nem gondolkozik sokat,
hanem kap egy botot s kiveri a megbántót a házából.

… Darkaváry Lőrincz ur azonban nem azt tette, hanem utána szaladt a
kastély belső szobáiba menekülő hölgynek.

Susanne gyermekei szobájába menekült.

Volt két szép fia; az egyik négy éves, a másik kettő. Gyönyörű
gyermekek, olyanok mint Rubens pirospofájú angyalkái.

A hölgy odaveté magát a gyermekek elé s azokat szenvedélyesen kebléhez
ölelve, hangosan zokogott.

– Megőrültél? förmedt reá az «úr». Minden «munkánkat» elrontod egy
pillanat alatt. Hogy tudsz felindulni egy ember szaván, a ki már két hét
óta részeg!

– Igen! ötven esztendő óta; vágott vissza zokogva a hölgy.

– Annál inkább. Jőjj vissza mindjárt.

– Én? Nem! soha! Inkább a nyakamba kötöm ezt a két porontyot s a tóba
ugrom velük.

– Térj eszedre! Heveskedésedet jóvá kell tenned. Koczkáztatnád vele
pártunk győzedelmét, a megye jövendőjét, az én sorsomat.

– Mit bánom én a pártot, a vármegyét és magát! Én megyek a tóba.

– De ugy-e, mama, engem nem kötsz a nyakadba, csak a kis Difit? szólt
közbe a nagyobbik kis úrfi, kinek e tragikus intermezzo alatt nagy
gondja volt a Difi kuglofjából a mazsolaszőllős részt saját zsebébe
dugni.

E naiv észrevétel a heves zokogásból egyszerre nevetésre készté a
felindult hölgyet. Odaölelte magához a kis kérdezőt s összecsókolá annak
kezecskéit, a szájába vette minden piczi ujját s zokogva, nevetve
biztosítá:

– Nem téged! nem! A kis Difit sem. Ti drágaságaim!

És aztán összevissza csókolta őket; míg egyszer a legnagyobb csókolódás
közül hirtelen felugrott térdéről s azt mondá Darkaváry úrnak:

– Jól van, visszamegyek! De csak azon feltétel alatt, ha az a vén
madár-ijesztő ünnepélyesen bocsánatot kér tőlem. Mondja meg neki. A
nélkül elém ne jőjjön senki, mert kikaparom a szemét!

Darkaváry úr vállat vont s kiment.

Odakinn ez alatt a plébános, a jószágigazgató, a fiskális, meg az egész
előkelőség viszont Harcsás uramat igyekezett megkérlelni. Az pedig dühös
volt: «engem pofon ütni! ezt a nemesi pofát, a mit soha senki meg nem
ütött!» (Pedig dehogy nem ütötték meg; nincs az az ütőeszköz, a mivel
meg ne agyalták volna: egyszer épen sarkantyuval kalapálták össze.)

Ez meg azt kivánta, hogy az asszony kérjen tőle bocsánatot.

«Még a pipám is eltörte!»

Ez egy jó eszmét adott. Darkaváry úr kikereste pipaállványáról a
legbecsesebb ezüst kupakos tajtékpipáját; arra azután rávehető volt az
úrhölgy, hogy azt a pipát kárpótlásul átadja a vén kortesnek, ez meg
arra, hogy azt elfogadja, s a békepipa átnyujtásnak az a diplomatiai
szine is volt, mintha Susanne kezet nyujtott volna Spongyia Marczinak,
ez pedig kezet csókolt volna a szép asszonynak.

Hanem e percztől fogva egészen el volt keseredve Spongyia Marczi.
Hasztalan fityegett le a szájából a szép tajtékpipa; egyre sírt.

– Végem van már nekem. Nincs énnekem már semmi hatalmam többet, a kit
egyszer pofonütöttek. Akár el is temettessem magamat mindjárt. Ha holnap
vesztünk, én nem leszek az oka: mert én már meghaltam.

A plébános úr pedig azt mondá Darkavárynak diákul:

«Iste colaphus est malum omen.» A miben igaza is volt. A pofon soha sem
valami jó előjel.



AZ ALKOTMÁNYOS HARCZ.

A tisztujítás előtti estén már felgyülekezett a nemesség a megye
fővárosába; zeneszóval, lobogókkal járták végig a főutczákat,
lelkesülten éltetve jelölteiket. Mikor két ellenséges csoport
összetalálkozott szemközt, szépen elhaladtak egymás mellett minden
tettlegesség nélkül: csupán odavetett élczekkel boszantották egymást.

– A ti alispántok csak iskolamester!

– A tiétek meg csak ministrans!

Aztán rákiáltották tömegesen:

– Nem kell nekünk rektor! Nem kell nekünk a-be-ab A-b-ab, vas kalap! nem
vagyunk mink sexták.

A másik félről megint:

– Nem kell nekünk a ministrans diák! Jezsuita, Karmelita, Patientia:
barát-táncz! Nem vagyunk mink pullusok!

Amaz a kálvinista, ez a pápista kis diákok gúnyneve volt.

A veres tollasok azt a gúnyt találták ki, hogy a nagy ábéczés fali
táblákat elhozták a falusi iskolákból, azokat szegezték fel rudakra s
azzal csufolták a fehér tollasokat, hogy ez az ő zászlójuk.

A fehér tollasok meg azt a tromfot vágták vissza, hogy nagy csengetyüket
szereztek, a minőkkel mise alatt szoktak a ministransok csengetni, s a
hol összetalálkoztak az ellenpárt tömegével, ezzel a gúnyos csengetéssel
üdvözölték.

A vezéreknek gondjuk volt rá, hogy a két tábort a város két végén
berendezett két külön tanyára elhelyezzék, a hol azután egész éjjel
folyt a munka.

Mind a két táborban voltak báránybőrbe öltözött farkasok: az ellenpárt
kémei, ügynökei, toborzói, kik nyiltan, leghangosabban magasztalák az ő
tolluk jelöltjeit, alattomban pedig ismerőseiket áttérésre csábították.
A Darkaváry pártnak pénze is volt: annak az emissariusai nyomatékos
indokokkal is dolgoztak. A hol aztán rajtakaptak egy ilyen titkos
toborzót, arról bizony letörülgették a keresztvizet itt is ott is s nem
egy előkelő úr, ki az ellenfél tanyájára gyanus szándékkal lépett be,
szerzé meg azt a tapasztalatot, hogy háború idején a magas czím meg nem
véd az ütlegektől.

Spongyia Marczin is betölt ezuttal a fátum. Csakugyan rossz omen volt rá
nézve az a pof. Ez csak kezdete volt az éjszaka kapott nyakleves
osztaléknak, a melyet oly mennyiségben szolgáltattak ki a számára egy
fehér tollas kortes-tanyán, a hová capacitálni elvetődött, hogy másnap
reggel akkora feldagadt fejjel jelent meg a saját táborában, hogy senki
sem akart ráismerni.

Másnap reggel aztán mind a két pártnak az volt a legnehezebb feladata,
hogy a szavazatait mind összegyüjtse a megyeház udvarán, mert addig, a
míg csak kiabálásból áll a feladat, jöhet mehet mindenki minden kapun ki
és be; de a mint egyszer ez a szó ki lesz irva a fekete táblára: «Vox»,
akkor bezárnak minden kaput s csak egy kis ajtó marad az egyenként
kijövetelre, bemenni többé nem lehet, azért a szavazó urakat ugyancsak
elő kell keresni minden házból, a hogy elszéledeztek, némelyiknél
nehezen is megy a fölébresztés s nehánynak a járása világos tanuságot
tesz arról, hogy mai nap nagy földindulás van.

A megyeház udvarán egy nagy rögtönzött emelvény van fölállítva az
elnökség részére, melynek a folyosóról van a belső termekkel
összeköttetése. Ide csoportosulnak a hivatalosok, míg az udvarra néző
ablakokból kiváncsi hölgysereg bámulja az alkotmányos látványt.

S az eleinte megható tekintet: a mint különböző feliratú, de mind piros,
fehér, zöld zászlóikkal egyenként jőnek fel a csoportok, két átellenes
kapun keresztül s az állvány két oldalán egymással szemközt elfoglalják
a tért. Közöttük a rendtartó vezérek, díszruhában, kardosan. Egyéb
fegyvert nem szabad behozni, csak a díszkardot. Fokos és ólmos bot
odahaza marad. Az udvarról is el van távolítva minden hajigálásra
szolgálható tárgy, még a legapróbb kavics is.

Később aztán, a mint új tömegek nyomulnak be a kapun, az érkezők
hangosan kiáltják el a jelszót; utána zúdítják azt ittlevő pártfeleik;
mire aztán az ellentábor még egyszer oly haragos riadással emeli fel
jelöltje nevét, hogy amazokét túlkiáltsa. E közben a zászlókat
lobogtatják, kalapjaikat rázzák a légben, a rokonszenvező hölgyek
virágokat szórnak le rájuk az ablakokból, azokat kalapjaik mellé tűzik s
még jobban éljeneznek.

Ez így megy délelőtti tíz óráig. A főispán még nem jött elő belső
szobáiból. – Még a nagylapáti nemesség hátra van; az pedig százhúsz
bizonyos szavazat Darkaváry részére. Egyik nyargoncz a másik után vágtat
Nagylapát felé, hogy siettesse őket. Bizonyosan elmaradtak a Betekints
csárdánál. Végre megérkeznek a nagylapátiak is. Maga Rácz Miksa, a hires
verekedő hozza előttük a zászlót. Csakugyan kieresztették a vármegye
tömlöczéből, a hol még egy esztendeje lett volna kiülni való, valami
agyonütési tréfáért; kegyelmet kapott s most azt leszolgálja. Köpczös,
vállas legény, szúró, kihivó tekintettel, mely elárulja benne a
vadállatot. A nagylapáti sereg, mint legutól jött, a félkör közepét
tölté ki: a fehér tollasok aggodalmasan huzódoznak el mellőle.

Most aztán megjelenik a főispán úr. Viselője ugyan egy ősnemesi névnek,
de épen nem mintaképe egy ősnemesnek. Arcza kiborotválva, fején fehér
bodrozott paróka; egy kisértet XV. Lajos udvarából; kiejtése, modora
szintén franczia, hadart, elmosott, sűrű «hein?» közbeszurásokkal.
Bécsben és Párisban lakik: vármegyéjét csak minden három évben egyszer
látja, a mikor tisztujításra lejön. Olyankor aztán elolvassa az eléje
tett papirról a titkárja által készített beszédet s kimondja a
megyegyülés határozatait, miket a főjegyző ir le számára – latinul.

Hanem most ez a terhes hivatal még egy új feladattal lett megnehezítve.
Az ország rendei Pozsonyban azt a törvényt hozták, hogy ezentul
Magyarországon ne a latin, hanem a magyar nyelv legyen a hivatalos. Már
most a főispán úrnak is magyar beszédet kell felolvasni és magyar
határozatokat kimondani. Hiszen érti ő a nyelvet egy kicsit, de furcsául
ejti ki nagyon. Aztán még egy másik baj is származott az újításból.

– Nézze ön, szól a főispán úr ő excellentiája, kinek melle úgy meg van
rakva érdemkeresztekkel, mintha minden uralkodó rajta igyekezett volna
heraldikai gyüjteményét bemutatni. Nézze ön, szól a hozzá közel ülő
főjegyzőhöz, kinek félfüllel az ő beszédét, másik féllel a tanácskozás
folyamát kell kisérni.

S a tanácskozás nagyon zajos. A főispánnak szemére lobbantják, hogy a
tisztújítás határidejét nem tartotta meg: ez megsértése a megye
jogainak, az alkotmánynak.

– Nézze ön, szól a főispán úr a főjegyzőhöz, a kezében levő veres
plajbászszal betüket rajzolva az előtte fekvő papirra; a míg diákul ment
az izé, hein? addig így irtam a nevemet: «Comes Emericus de Szivárvány»,
az y szárát így körülkanyarítottam s abba belefoglaltam a manu propriát.
Hein? De már most, hogy minden izé magyarul megy, ezt a (comment
s’appelle?) izét nem csinálhatom így, mert a magyarban a izé, c’est a
dire, a titulus «főispán» nem a név előtt jön, hanem utána; a keresztnév
jön a végin; így: Gróf Szivárvány Imre, hein? De ennek az «e» betünek a
szárát nem ránthatom lefelé, azt már most felfelé kell rántanom, s így
foglalni bele az egész izét. Hein?

A főjegyző ráhagyta, hogy biz az nagyon jó lesz így, és sietett hirtelen
valami törvényczikket felolvasni a karok és rendeknek, a mivel a hevessé
vált vitát rendes kerékvágásba terelje.

Odakinn az udvaron pedig már ordítani kezdett a választó sereg
torkaszakadtából, szavazást követelve.

A főispán úr nem látta még jónak e közóhajtást tekintetbe venni.

Szükséges volt az időt valahogy eltarisznyázni délig. A veres tollas
párt szónokai gondoskodtak hosszú vitákat előidéző intermezzókról. És
mindennek az volt a czélja hogy dél felé a fehér tollas párt majd
széledezni fog, az éhségnek, szomjuságnak sokan nem győznek ellenállani,
míg a veres tollas párt egy szomszéd kert falához támaszkodva, a falon
át harapni valóval könnyen elláttathatik, a megyeház egyetlen kutja is
az ő táborának jutott, tehát szomjan sem vész el.

– De már most nézze ön, mondá a főjegyzőnek. Engemet ő felsége
legközelebb belső titkos tanácsosának is kinevezett, már most ennek a
czímnek is oda kell jönni az aláirásomba, az pedig ezen az izén kívül
nem maradhat.

A főjegyző azt a tanácsot adta ő excellentiájának, hogy csináljon a neve
után egy olyan kacskaringót, hogy ez a czím is beleférjen.

Odalenn pedig már tombolt a nép a szavazás után s kezdte a
deszka-állványt bontogatni dühében.

A főispán úr a névaláirását gyakorolta a veres plajbászszal s azután a
kék plajbászszal szépen kiárnyékolta a caligraphiált vonásokat.

Végre megkondult a déli harangszó.

Erre a főispán úr ájtatosan összetette a kezeit és imádkozott: keresztet
vetett magára s aztán fölhatalmazá a főjegyzőt, hogy már most
kijelentheti, hogy szavazásra megy a dolog, s a kapuk bezáratnak.

E kijelentés egyszerre lelohasztá a magasan járó hullámokat. A
gyülésterem kiürült, az udvaron megszünt a zajos haragos lárma,
felváltotta az általános éljenriadal, midőn a főjegyző megjelent a
fekete tábla előtt s arra felirta e szót «Vox». Rájárt még a keze a
latinra; de észrevette; letörülte e szót hirtelen a kucsmájával, s
helyébe irta magyarul: «szavazás»; a mi aztán odalenn ismét kétezer
embernyi kaczajt idézett elő. De hisz a kik nevetnek, jó emberek.

Most azután a főispán úr a gyülésteremből kivonult a szabad ég alatt
álló emelvényre s az ad hoc tisztikarral együtt helyet foglalt a zöld
asztal mellett.

Következett részéről a kijelölés. Az első alispáni helyre három nevet
kellett kitüznie. A főispán első helyre Darkaváry nevét diktálta s utána
Herendyét.

Ez ismét óriási vihart gerjesztett. Az egyik tömeg odalenn ordított a
düh miatt, a másik ujjongott és hahotázott; a teremből protestatiók
hangzottak elő: «ez illetlenség, ez megsértése az alkotmányos szokásnak,
ez részrehajlás!»

A főispán úr azt mondá a főjegyzőnek:

– Én mégis azt tartom, hogy sokkal jobb lenne, ha én a nevem után két
ilyen izét kanyarítanék, az egyikbe jönne a nevem és a főispán, a
másikba az «és belső titkos tanácsos».

A főjegyző ráhagyta; sőt ha két nagy s közepett egy kicsiny kacskaringó
jönne egymás alá, a kicsibe iratnék az «és», akkor az minden alkotmányos
igénynek teljesen megfelelne.

A közönség végre is megunta a kiabálást hiába s beletörődött a
kijelölési rendbe, s azzal megkezdődött a szavazatszedés.

Itt nyilt meg aztán csak a tér a korteskedésnek virtuositássá elfajulni.
Az egyes szavazóknak egy hosszú tekervényes folyosón át kellett a
szavazatszedő bizottság elé járulni. E folyosónak minden zugában,
fülkéjében, még a kályhalyukakban is vörös tollas kortesek voltak
elbujva, a kik a végig haladó fehér tollast hirtelen megragadták,
capacitálni, rábeszélni, pénzzel megvásárolni igyekeztek. A
tapasztaltabb nemesek közül pedig nehányan odaálltak a szavazatszedő
bizottság mögé s vigyáztak az egyenként jövőkre, nehogy a hiveik szája
más névre járjon el. Spongyia Marczi ott kapczáskodott, dubitátus
nemeseket válogatva az ellenfél szavazói közül, míg pandurokkal ki nem
vezettették. Hogy mily sikere volt e működésnek, azt bizonyítá a
szavazatok sorozata. Délután hét órakor a vörös toll már határozott
többségben van. Mindenki szavazott már. A fehér tollnak alig van még
huszonöt szavazata a székvárosi notabilitásokból, míg a vörös tollnak
egy egész községe van hátra: a nagylapáti nemesek, százhúszan egy
tömegben.

Azok is hozzákezdenek a szavazáshoz. Rácz Miska kezdi meg nagy hetykén,
utána jön egymásután husz nemes úr: mind Darkaváryra szavaznak. Most
következik egy magas, délczeg, izmos férfi; mintegy harmincz éves lehet.
Komoly, mélázó arcz, sűrű szemöldökkel, sárgás arczszinnel, keskeny
összeszorított ajkakkal, miken gyér bajusz burjánzik. Magas homlokát
kétfelé szeli a gond redője s félig takarja a lecsüngő üstök.

(«Ez az a Kádár Laczi!» súg oda a szavazatszedő bizottság jegyzője a
bizottság elnökének.)

(Aha! Az a bizonyos legény, a kitől vőlegény korában elszöktette
Darkaváry a menyasszonyát, a szép Susannet?)

(«Vajjon ez is rá fog-e szavazni Darkaváryra?»)

(«Hogyne? propter bonum pacis: a béke javáért.»)

(«No meg tíz jó forintért…»)

A komor, halavány legény pedig ezalatt a szavazatszedő bizottság
asztalához ért, s ott arra a kérdésre, hogy kire szavaz? így felelt:

«Én, nemes Kádár László és az utánam következő nagylapáti nemesek,
számszerint százan, ezennel átadjuk a tekintetes szavazatszedő
bizottságnak azon ötszáz forintot, mely számunkra, szavazataink
megvétele végett Darkaváry úr által küldetett és általunk elfogadtatott;
mi pedig átadjuk azt a helybeli kórház javára és fogunk szavazni a mi
meggyőződésünk szerint. Éljen Herendy alispán!»

És azzal letevé az ötszáz forintot a bizottság asztalára és tovább ment.
Az utána jövő kilenczvenkilencz mind Herendyre adta szavazatát. És ezzel
lett a nap sorsa eldöntve.

Herendy a nagylapáti szavazatok ily nem reménylett megoszlása által
valami tizenhat szavazattöbbséggel győztes maradt. Darkaváry mint első
alispán megbukott, s azzal vele együtt bukott az egész vörös tollas
párt, annak minden jelöltje: azokból még csak egy bábaasszony sem kerül
be az új tisztikarba. (Ez utóbbi is restauráltatik.)

Borzasztó lett az elkeseredés a vörös tollnál, melyet e nem várt áttérés
okozott; annál nagyobb az öröm és elragadtatás a fehér tollas pártnál. A
megyeház kis ajtaján kilépő nagylapátiakat elől csókolták, hátul
püfölték; de senki annyira dühös nem volt rájuk, mint az a húsz
nagylapáti, a ki Darkaváryra szavazott; mert azok most már a másik öt
forinttól végképen elestek. A fehér tollasok, baráti hódolatuk
kifejezéseül, rögtön siettek legszebb zászlójukat odaajándékozni a
nagylapátiaknak.

– Azt szeretném látni! ordítá Rácz Miska, hogy kinek lesz disznószive
közületek azt a zászlót kezébe venni?

– Hát majd nekem! szólt csendesen Kádár Laczi s öklébe szorítá a zászló
nyelét.

Viszonzásul Rácz Miska egy csomó sarat vágott az arczához.

Kádár Laczi letörülte a sarat az arczáról hidegvérrel.

– Eldobod azt a zászlót mindjárt! ordíta rá a hires verekedő, s a mint
az nem tette meg hirtelen, a mit kérdett tőle, úgy vágta ököllel arczul,
hogy orrát-száját elborította a vér.

Kádár Laczi letörülte arczáról a vért is s azt mondta, hogy:

– Jól van, öcsém, majd máskor beszéljünk erről.

Ekkor Rácz Miska megkapta kezével a zászló nyelét, egyet csavarintott
rajta, lerántotta azt a földre, rágázolt a lábával s a hogy a zászló
nyele kettétörött, a sárban maradt lobogóra taposott.

Most aztán Kádár Laczi az eltört zászlónyéllel egy olyat ütött Rácz
Miska fejére, hogy az rögtön ki volt fizetve minden eddig elkövetett
bűneiért: meghalt az, ott abban a nyomban.

Erre egy kis friss általános verekedés kezdődött el, melynek
lecsillapítására nem voltak képesek a megyei pandurok, melyből könnyen
véres csata lehetett volna, ha hirtelen meg nem kondulnak a
vészharangok. «Tűz van!» kiáltják a tömeg közt, s arra a verekedő
tömegek szétválnak. Igazán tűz van. Spongyia Marcziék, mikor látták,
hogy veszt a vörös toll, hogy félbeszakítsák a választást, felgyujtották
a fehér tollasok tanyáját; az a deszkaépület aztán minden benne levő
tarisznyával együtt leégett.

A nagy vészlárma közepett aztán senkinek sem jutott eszébe, hogy Rácz
Miska gyilkosát üldözőbe vegye. Kádár Laczi menekülhetett a városból.

Az egész zürzavar, mely a megyeházon kívül támadt, egy hajszálnyira sem
zavarta meg az alkotmányos tény lefolyását a házon belül. A többség
kimondatott s a főispán aláirta a szavazat eredményét constatáló
jegyzőkönyvben a nevét, ügyelve csakugyan a hármas kacskaringóra, hogy
el ne téveszsze. Tökéletesen sikerült neki.

A tizenharmadik tisztújítás volt ez már, melyen ő excellentiája
Bakonyberek megyében elnökölt, s egyik sem külömbözött a másiktól.



HOGY LETT KÁDÁR LÁSZLÓBÓL VILLÁM BANDI?

Kádár László, a mint megtámadóját élettelenül összeesni látta, eldobta
kezéből az ütőeszközt s a néptömegen keresztül törve, menekült.
Kiabáltak-e utána, hogy «üssétek!» Ütötték-e agyba-főbe, a hol érték?
Kergették-e még sokáig? azt ő mind nem hallotta, nem érezte. Futott.
Csak az összerogyó ellenfél ijedelmes képe állt előtte, kimeredő
szemével, a halálgörcstől nevetésre ferdült iszonyu arczczal – az elől
futott.

A vésztűz messze világított utána; a tűzfényben saját árnyékát látta
maga előtt futni, azt kergette, azt nem birta elhagyni, a harangok
vészkongása hangzott fülébe, azok is azt mondták: «üsd! fogd!»

Kijutott a mezőre: nem kereste az országutat. A merre szabad tér volt,
arra szaladt; kerülte a tanyákat, azok is olyan vörösre voltak mind
festve a tűzfénytől; a tanyák kutyái egymásnak felelgettek üvöltve, azok
is egy gyilkos közeledtét érzik.

Nem messze volt az erdő. Ott elhagyta a tűzvilág, ott elmaradt az
árnyék, ott elveszett a fák zúgásában a távol harangkongás. És a mint az
erdő sötétjében egy pillanatra megállt pihenni a menekülő – ott, az
eddig üldöző rémek helyett elővette az, a kit nem hagyhat el magától: a
lélekmardosás.

«Megöltél egy embert! Két embert öltél meg vele. Abból halottat
csináltál, magadból gyilkost. Rosszabb vagy a halottnál. – Hová futsz? –
Mit kezdesz most? – Kiestél a világból. – Belejutottál az erdőbe. – Nagy
az erdő! – Soha sem jutsz ki belőle többet!»

A ki egyszer az erdőt felkereste, az az erdőt el nem hagyhatja többé.

Az erdő mélyében patakot talált; a patak partján ösvény volt: ez
elvezette egy malomig. Ismerős hely volt az ránézve. Sokszor hordott oda
őrletni gabonát, a molnár, a jó Czibák János, kedves embere volt. Aztán
meg Czibák János nem is nemes ember, őtet nem ragadta magával a fehér
toll és vörös toll közötti harcz dühe: az ő malma semleges tér. Oda
betért.

A jó Czibák János vajmi nagyon megörült Kádár Laczinak, mikor meglátta,
ámbár nem hagyhatta szó nélkül, hogy milyen zavart tekintete van az
öcsémnek, s hogy hát a kalapját hol hagyta el?

Kádár Laczi aztán elmondott mindent igazán, a hogy megtörtént, jámbor
házi gazdájának: hogy a Rácz Miskát aligha agyon nem ütötte.

– Jól tetted, úgy kellett neki! mondá rá Czibák gazda; hát ő hány embert
megpiszkolt? Agyonütésért volt három esztendőre elitélve a vármegyétől,
egyet elengedtek neki belőle. Neked sem lesz nagyobb bajod. Annyi sem
lesz: két esztendőt sem kapsz; csak a Zabfy prókátorra bizd a dolgodat,
az úgy kimos, mint a ma született gyermeket. Aztán tisztújítás közben
történt a dolog. Ezt is beszámítják. Rácz Miska kezdte a verekedést; te
csak védelmezted magadat. Ittatok is egész nap: részeg fővel tetted.

– Dehogy tettem, bátyám, inkább még ma egy harapás kenyeret sem ettem,
de még vizet sem ihattam reggeltől fogva.

– Hát mért nem ezen kezded? No majd mindjárt megmondom a konyhában az
asszonyoknak, hogy csináljanak a számodra jó vacsorát; addig is pedig
itt egy kis kolláczio: mulasd vele magadat.

Azzal Czibák gazda kivett a fali szekrényből egy fél kenyeret,
szalonnát, egy palaczk bort, a nagy paprikás döbözt is mellé tette az
asztalra s biztatta Laczit, hogy csak üljön le és falatozzék addig, míg
a vacsorát elkészítik az asszonyok.

Laczi éhes volt, mohón evett, ivott; mire a molnár visszajött, már
elverte az éhét, s csak játszott a kezébe adott késsel.

Czibák gazda helyet foglalt mellette a lóczán.

– No hát édes öcsém, csak te el ne búsuld magadat valahogy. A Rácz Miska
kutyacsont volt. Ne terheld vele a lelkedet: a vármegye sem esz meg, ne
félj. Hanem egy jó tanácsot mégis végy be tőlem. Egy kis időre jó lesz,
ha elteszed magadat az útból. A vörös tollasok, nem a Rácz Miskáért,
hanem azért, hogy a nagylapátiakat a fehér tollas pártra átvitted, majd
hozzálátnak ám a kergetésedhez. Aztán gondold meg, hogy statárium van s
ha megcsipnek, három nap alatt fel is akasztanak. Hát csak járj, kelj
addig, a mig rendes világ nem lesz. A mely helyen beesteledik rád, azon
a helyen meg ne virradj. Eltedd magad, a míg azt nem látod, hogy a falu
végén levették a hirdetést a statárium-fáról. Nagyon sajnálnám az ifju
életedet.

Kádár Laczi megköszönte a jó tanácsot s azt mondta, hogy még az éjjel el
fog menni a malomból s tovább az erdőnek.

– Nem oda, öcsém! kiálta erre egy rikácsoló hang, s a berúgott ajtón
keresztül egy fegyveres alak toppant be a szobába.

Az uradalmi vadász volt az, kit a molnár azalatt, míg szinből vacsorát
megrendelni künn járt, értesített hirtelen a nála levő szökevényről.

A vadász Kádár Laczi fejének szegezte a dupla puskáját, mind a két
sárkány fel volt huzva, és ugyanakkor Czibák gazda meg két kézzel kapta
meg Laczi jobb kezét, a melyikben a kés volt.

– Jó helyre jöttél, «fehér tollas» kutya! Megfizetsz most a bőröddel.

Czibák gazda nem volt nemes ember, de molnár volt, az uraság molnárja s
a kortes-düh őt is elragadta; a vadász pedig csak cseléd volt, de az is
bolondult a vörös tollért, pedig semmi köze sem volt hozzá.

– Meg ne moczczanj! rivalt rá a vadász, fegyverét folyvást fejének
szegezve.

Laczi nem is mozdult, meg volt merevedve.

– A kést letedd a kezedből.

Laczi nyugodtan engedte Czibák gazda által kezéből az evőkést
kicsavartatni.

– Kötözze hátra a kezét, Czibák gazda! Aztán jösz velünk a vármegye
házához. Ott kapsz kvártélyt éjszakára.

Czibák gazdánál készen volt a keblébe dugott kötél; előrántotta azt nagy
hirtelen.

Laczi szétnézett és nem látott semmi oltalmat, még csak egy bot sem volt
a közelében, s a puska csöve majd a homlokát érinté.

De egyszer csak meglátott valami fegyvert.

Gonosz fegyver az, hirtelen kézben valóságos pokolgép – a paprikás
döböz.

Mint a villám, oly gyors volt a mozdulat, melylyel azt felkapta s
tartalmát a vadász szeme közé szórta.

Annak egyszerre elveszett a szeme világa, kiejté a puskát a kezéből,
mind a két kezével a szemeihez kapott, s aztán elkezdett pokolbeli
ordításnak, tánczolásnak menni végére, verve magát falhoz, ágyhoz.

Laczi pedig ezalatt megkapta a molnárt két karjánál fogva, s
letaszította a malomlépcsőn, azután felkapta a vadásztól elejtett
puskát, felrántotta az ablakot s a két öles magas emeletből kiugrott a
szabadba.

Most azután már volt egy gyilkosság a lelkén, egy statárium a feje
fölött, egy puska a kezében, – s előtte a Bakony-erdő.

Attól fogva Kádár Lacziról soha sem hallott senki többet.

Hanem annál többet hallottak Villám Bandiról, a ki réme lett három
vármegye földesurának, s a kit három vármegye pandurja sem birt kifogni
az erdőből.



NEMES BOSZU.

Nincs szomorúbb gyászoló fél, mint egy bukott pártvezér.

A mely perczben kivehető lesz az ellene forduló szavazattöbbség:
mindazok, a kik egy órával előbb még jó hirekkel törték magukat
szobájába, a kik arczát látni óhajtották, a kik hosszu életeért áldomást
ittak, a kik nyakába borulva csókolták, a kik vállaikon utczahosszat
hordozták, egyszerre eltünnek mellőle: azon veszi magát észre, hogy
egyedül maradt, s aztán egy véghetetlen óráig hasztalan vár új hirnökre,
míg egyszer a félrevert harangok tudatják vele, hogy tűz van; az utczán
szaladók kiabálják: a fehér tollasok tanyája ég! ebből sejtheti a
fordulatot, a miről végre meggyőzi egy végigtántorgó vörös tollas
kortes, a ki utczahosszant káromkodva döngeti a kapukat; de már nem
kiált «éljent»-t a jelöltje előtt, hanem elmondja, hogy mi véleménye van
a szentekről, kacskaringós kifejezésekben, s hozzáteszi, hogy «árulás
volt».

Természetesen minden ütközetet árulással szoktak elveszteni.

Erre aztán nem vár több hirmondást a nagyság, hanem letépi jelvényét a
kalapja mellől; befogva készen álló kocsijába veti magát s azt mondja:
«haza Darkavárra!»

Az útja saját kortestanyája mellett visz el. Ott most nagy baj van: de
nem «éljen» kiabálás. A kortes uraknak valami nagy bajuk van a zsidó
Jehovájával, mert azt emlegetik nagyon. Pedig annak a Jehova nem oka,
hogy Sámson a bukás hirére olyan rossz vinkót adott fel a vert tábornak,
a mely már csakugyan nem nemes torokba való. Be is verték kétszáz akónak
a fenekét s a lőrét kieresztették az utczára; a bukott jelöltet a saját
kiöntött borából támadó patak szépen elkiséri az út mentében a
legközelebbi hidig, a hol beleszakad az árokba.

S aztán egyes-egyedül érkezik haza.

Nem kiséri már banderium. Nem lobognak már a zászlói sehol. Nem fogadják
orátiókkal. Éjfél után érkezik haza. Ott is csak boszuságra. Egész
cselédnépe mámoros. Az asszonyság, (kit nem szokott magával hordani)
bezárkózott már szobájába. Senki sem várja.

Lefekszik; de aludni nem tud. A zsibongó tömeg ott tánczol behunyt szeme
előtt, ott ujjong a füleiben s a keserű boszú lázzá mérgesül minden csep
vérében. Megveretni ily csúfosan, annyi erőfeszítés, hizelgés,
csókolódás, pénzpazarlás, gyülölethintés után! Meghalni élő testtel!

S a szegény halottnak még nem elég meghalni; hanem végig kell hallgatni
a halotti prédikáczióját is és meg kell fizetni a temetési költségeit.

Azt pedig csak akkor tudja meg a szegény halott ember, mikor már
eltemették, hogy milyen sokba kerül az ilyen tisztességtétel.

Egyik kocsmáros a másik után jön a dupla kontóval. Egy hadjáratot ki
lehetett volna vele tartani, a mennyibe ez a tisztújítás került! Még a
kést, villát is mind megették s a bort hordóstól együtt itták meg. A
halott úr nem léphet ki sehová a szobájából, hogy egy gyanus alak el ne
fogja egy új árjegyzékkel. S ez mind becsületbeli adósság. Nem lehet
megtagadni, nem lehet pörre ereszteni. Leköpnék azt az embert, a ki egy
ilyen követelés ellen kifogást tenne; a főúrnak egyik kezében a
tárczáját kell tartani, másikkal a nyugtákat elszedni.

Igaz, hogy pártja is volt; felét a költségnek az irta alá. Soha se lát ő
azok közül a küszöbén belépni egyet is többet s ha véletlenül
összetalálkozik velük valahol s előhozza, hogy az illetményeiket
megfizethetnék, a szeme közé nevetnek; ha pedig a püspököt, kanonokot
látogatja meg, az igért subsidium megnyerése végett, azok elkezdenek
neki a mennyei kárpótlásokról beszélni; végül megáldják; – de pénzt nem
adnak.

Hetedhét országból nyakára csődül a világ rongyos embere: az mind
sopánkodik, hogy az ő kortese volt; kit úgy megvertek, hogy megfeküdt
bele; kinek a ruháját tépték össze, kinek meg az ablakát verték be; az
mind ő tőle várja sebeinek orvoslását.

Két hétig nem olvashat hirlapot, mert az mind tele van az ő bukásának
részleteivel; a pasquill miatt kap három kihivást párbajra: nem
verekedik, nincs kedve hozzá; megirja a satisfactiót levélben. Mások meg
nem párbajra hivják, hanem becsületsértési pert akasztanak a nyakába.
Kastélyának a kapuján egy reggel hat idéző levelet lobogtat a szél, a
mit a juratus tabulæ regiæ notarius, be nem bocsáttatván, odaszegezett.

Végül még egy bűnvádi pört is kap ajándékba. Megidézik a fehér tollasok
tanyájának felgyujtatásáért. A tetten kapott gyujtogatók mind azt
vallják, hogy Darkaváry úr biztatta őket élő szóval, hogy pörköljék fel
a «sextá»-kat. Készek meg is esküdni rá. Ebből csunya per fog kerekedni.

Mikor a szegény meghalt emberre így omlik mindenünnen az elsiroló hant
az egész külvilágról, olyan jól esik aztán, ha van a saját kis világában
egy varázskör, melyben megpihenhet s örömét, vigaszát találja: a
biztató, együtt szenvedő asszony s az ártatlan csevegő gyermekek.

Darkaváry nem volt az az ember, a ki vigasztalást szokott keresni; ő a
boszuállást kereste.

Hozzá is kezdett.

Igaz, hogy nem is nagy öröm az embernek, mikor tele epével, méreggel,
megérkezik haza, aztán még a folyosón hallja, hogy a kedves nő milyen jó
kedvvel dalol ott fenn szobájában, közben kaczag is vidáman s aztán a
mint belép hozzá, már akkor se nem dalol, se nem nevet, hanem elkezd
panaszkodni, hogy milyen fejfájása van, hogy egész éjjel nem tudott
aludni, hogy a cselédek agyon boszantják, hogy a ruháját úgy elrontotta
a divatárusnő, hogy lehetetlen fölvenni; hogy a kis fiuknak nem jó ez a
levegő, golyvát kapnak tőle, hogy a parasztokkal mennyi baj van, ha az
úr nincs itthon.

– Hát tudja mit, édesem? mondá Lőrincz úr a szép Susannenak, jobb lesz
magának, ha olyan beteges, elmenni a gyerekekkel együtt Vihnyére.
Pakoljon össze s holnap indujon útra.

A delnőnek nem volt ez ellen kifogása s volt azután nem egy, de három
napi pakolás az útra; s mikor Darkaváry úr Susannet és gyermekeit
hintójába felpakolta, utánuk még egy társzekeret küldött, tele
podgyászszal és kalap-katulyákkal.

A mint Susanne elment Darkavárról: Lőrincz úr is befogatott, inasának
(ki leveté már a vármegye-hajdu egyenruháját) azt mondá, hogy díszruháit
rakja a bőröndbe s aztán mennek át Szelevényre – – Herendy alispánhoz.

A megsértett ellenpártiak mindegyike megtámadta Darkaváryt a pasquill
miatt vagy perrel, vagy kihivással: egyedül Herendy nem. Az ellenfelek
nem resteltek kimenni Lipcsébe, utána járni a nyomtatvány
megrendelőjének. Jól van. Az nem Darkaváry volt. De a ki végre mégis
csak maga fizette ki a nyomtatás árát, az bizony csak Darkaváry volt. És
így ő maradt a csávában.

Mikor a szelevényi úri lakba Darkaváry úr behajtott, készen volt rá,
hogy nagyon meg fogják bámulni, sőt a lovainak az orrát is meg fogják
vizsgálni, hogy nem hoztak-e magukkal valami «ló-grippé»-t? Ellenkezőleg
történt. Volt ellenfele, az alispán, egész az udvarra kijött eléje s
szivélyesen megszorítá vendége kezét; aztán karonfogva vezeté be saját
szobájába.

Herendy szép öreg ember volt, fehér haja, nyilt tekintete, nagy kék
szemei; őszinte, első tekintetre keresztül látható lélek.

– Békét kötni jöttem: ez volt első szava Darkavárynak.

– Részemről készen áll a béke mindig.

– Igaz. Te nem jöttél rám boszut állani a megbántásokért.

– Mert nem voltam megbántva. Régi ember vagyok. Tudom jól az alkotmányos
praxist; választás, tisztujítás idején minden szabad, mint a rómaiaknál
a Saturnaliák alatt; s ha vége a választásnak, vége az
ellenségeskedésnek. A gúnyvers pedig nem bántott engem: azt mondta, hogy
szegény voltam, becsületes voltam, eszem után lettem az, a mi vagyok.
Nem bántalom ez.

– De bántotta az asszonyokat is! szólt a méltatlankodás gerjedelmével
Lőrincz.

E szóra némi pir futotta el Herendy arczát; de azért nyugodtan mondá:

– A ki asszonyokat bántott, csak magát bántotta meg.

– Én e bántalmat helyrehozni jöttem ide. S ennek egyetlen egy módja van.
Én nőül kérem Ilont.

Herendy meg volt lepve e szótól; nehéz is lett volna arra rögtön választ
adni.

– Ne felelj rá most semmit, bajtárs; mondá Lőrincz. A válasz
meggondolandó. Most egyelőre csak maradjunk a kérés stádiumában. Te
bevezetsz engem családodhoz; én ismétlem a megkérést, röviden, emberül.
Ti azt felelitek rá, hogy kértek határidőt a válaszra; én abban
megnyugszom. Ha a válasz «igen» lesz: tudod már, gyermek nem vagyok
többé, ábrándozás nem tulajdonom; de asszonyhoz jó tudok lenni.
Boldognak fogom magamat érezni. Ha pedig tagadó lesz a válasz, abban is
megnyugszom; a megbántás, mely miattam és ellenemre érte családodat, az
által, hogy lányod kezét megkértem, a világ előtt ki lesz engesztelve, s
leszünk jó barátok akkor. Ohajtom az elsőt.

Herendy a szemrehányás halk hangján mondá Darkavárynak:

– És Susanne? És gyermekeid?

Susannet már elküldtem a háztól s rá nézve mától fogva idegen vagyok. A
gyermekekről gondoskodom, mint lovagias ember és sorsuk biztosítva lesz.

– Nagyon szeretted őket. Ne áldozz föl három lényt, a kit szeretsz, egy
nem érzett bántalom elégtételéül.

– Ez már megtörtént. Ők el vannak távolítva körömből. Gondold meg jól a
dolgot. Még más is van ebben, mint elégtételadás egy megsértett
családnak. Ez összeköttetés, ha létrejöhet, megszünteti megyénkben az
átkos pártvillongást, helyreállítja a régi békét.

«A megye békéje». Ez volt az a lép, a melylyel Herendyt meg lehetett
fogni. A szelid, tisztalelkü ember mindig szive ellenére hagyta magát
egy olyan küzdelem élére állíttatni, mely honfit honfi ellen ingerel, s
melynek eszközeitől egész jelleme visszaborzadt. Az valami utópiai álom
volt rá nézve: egy vármegye, melyben a pártvillongás helyett
közegyetértés intézi a közügyeket. Meg volt hódítva a gondolattól.

Bevezette Darkaváryt családjához.

Neje beteges volt: rég visszavonult a világtól, csak falujában volt
látható, hol a szegények jóltevőjüket ismerték benne.

Ilon, az egyetlen leány, azon hölgyek közé tartozott még, a kiket úgy
neveltek, hogy soha se legyen saját akaratuk. Férjhez menetelükig azt
teszik, a mit szülőik akarnak, azután azt, a mit férjük akar. Ha a bölcs
szavaiként az a legerősebb ember, a ki önmagát le tudja győzni, úgy ezek
a legerősebb jellemek; valóban azok: kik védeni tudják azt, a ki őket
bántja, az egész világ ellen, és önmaguk ellen is, ha az az ő urok: apa,
vagy férj.

Arczának vonása lelkületének tükre; halványan mosolygó, szendeségében
szilárd; rokonszenves arcz. Nem ragyogó szépség, de csupa kellem. És
okos, mívelt: mintája azoknak a leányoknak, a kik anyjuktól tanultak
mindent, nem a gouvernantetól.

Lőrincz másnap reggelig ott maradt Herendy házánál. A hölgyek előtt nem
is ejtett el czélzatokat idejövetele oka iránt: elég volt azokat az
apának elmondani, attól megtudták azok azt, s úgy bántak vele, mint
kitüntetésre érdemes kérővel.

Két hét mulva tudtára adandják a választ.

Mikor eltávozott, mindenki kezet nyujtott neki, s meg volt engedve, hogy
Ilon kezét ajkával érintse, miként anyjáét.

Nagy gondot hagyott hátra maga után a Herendy házánál.

Az apa felkérte családi tanácsra neje fivérét, Szombathy főjegyzőt.

Ez természetesen azt tanácslá, hogy kapva kell kapni az alkalmon, nem
hogy egy gazdag vőt, de hogy a pártok kibékülését meg lehessen nyerni.
«Soha ilyen olcsón nem vehetjük azt meg: egy leány keze árán».

Csak az anyának volt egy ellenvetése:

– Tudjátok jól, hogy Ilon szive már nem szabad. Tarna Eleket nem tudja
feledni. És méltán szerette őt meg. Ez az ifju odahagyta a Darkaváry
pártot, egyedül azért, mert nem tűrhette, hogy nőket sértenek meg. Akkor
idejött hozzánk. Egész önfeláldozással fáradt a te győzelmed kivivásában
s nagy része van abban. Az ő szivreható szónoklatai birták rá a
nemességet sok helyütt, hogy elutasítva a lélekvásárlókat, szabad
belátása szerint szavazzon. S tette azt önérdek nélkül, mert a mint a
Darkaváry pártnál kitörültette magát a jelöltek sorából, emitt nem
engedé magát azok közé fölvétetni. Tarna Elek annyira szított hozzánk,
hogy Darkaváryt párbajra is kihivta miattunk. És én tudom, hogy Ilon
nagyon szereti őt. És az ifju megérdemli Ilont, s boldoggá fogja tenni.

Ez a felfedezés ingadozóvá tette az atya elhatározását.

Hanem hiszen azért volt ott a főjegyző sógor, hogy a hol ily bonyolult
kérdések akadnak, azokat bölcsen megoldani segítsen. Ő, a ki a főispánt
kisegíté a névaláirási nehézségek labyrinthjából, itt is fel tudta
találni a legczélszerűbb expedienst.

– Hallgassatok rám: egy okos szót mondok. Tarna Elek, igaz, hogy derék
fiatal ember, jó készültségű, jeles szónok. De hát a fiatal embernek
egyéb dolga is lehet a világon, mint idejekorán megházasodni. Most
következik nem sokára a követválasztás az országgyülésre. Ha a pártok
kiegyeznek, az által, hogy Darkaváry nőül veszi Ilont: akkor a megye két
követéül kikiáltjuk egyhangulag Darkaváry Lőrinczet és Tarna Eleket.
Ezzel szent lesz a béke a megyében. Darkaváry kudarcza a tisztujításban
fényesen ki lesz engesztelve a követválasztás által: ez az ő
ambitiójának nagy elégtétel, a fiatal ember pedig a szerelmi históriáért
kárpótolva lesz az előtte megnyitott publicistai pálya gyönyörüségei
által. Oh higyjétek el nekem, hogy egy ilyen fiatal embernek nagyobb
gyönyörüség az, ha ott a diaetán elmondhat egy fényes orátiót, a miért
megéljenezik, vagy plane lemennydörgik, mint ha otthon bölcsőt ringathat
s a feleség azt kérdi tőle reggel: mit főzzünk? Ha Tarna Elek Pozsonyban
a tekintetes karok és rendek előtt egy mennydörgős dikcziót tarthat a
papok ellen, a vegyes házasság kérdésében: azért ő a szent házasság
minden gyönyörüségeit elfelejti.

S ez indítvány ép oly helyes megoldása volt a kényes kérdésnek, mint a
főispán harmadfél kacskaringós manupropriája; s öt hét mulva Darkaváry
oltárhoz vezette Ilont, és a tekintetes karok és rendek kikiálták
országgyülési követeknek Darkaváryt és Tarnát; és Tarna Elek a
fáklyás-zenénél, melyet a lelkesült közönség megválasztott követei
tiszteletére adott, oly hatalmas és oly hosszú programmszónoklatot
tartott, hogy a fáklyavivőknek a körmükig égett le a csutak. Igérte,
hogy alkotmányos jogainkat követtársával karöltve fogja védelmezni az
országgyülésen.

Követtársa pedig, karöltve az ő egykori imádottjával, mint férj és
feleség tapsolt ennek a szép beszédnek.

És így a megyei követséggel szépen recompensálva lett az elvesztett
szerelem, s a feláldozott szerelem árán meg lett nyerve a politikai
pártfusio. Mégis csak ér hát valamit – mind a kettő.

… Ez hát mégis csak nemes boszu volt?

Nem! Aljas, utálatos, ördögi boszu ez. A férfi, ki magáévá tette legyőző
ellensége leányát, jól tudta azt, hogy most kezébe kapta az eszközt,
ellenségét a sírig kínozhatni.

És erre számított.



EGY EBÉD – OTTHON.

Csodálatos hatalom az a politika!

Testvéreket úgy össze tud veszíteni, hogy egymáshoz soha sem szólnak,
vagy ha szólnak: egymást csak «előttem szólott úr»-nak czímezgetik,
akkor is jól megrakják; azután meg nagy ellenségeket, vetélytársakat úgy
egymáshoz kötöz, hogy Orestes és Pylades lesz belőlük.

Legfényesebb példa volt erre a bakonyberek megyei követpár. Mindenki
tudta, hogy Darkaváry Lőrincz Tarna Elek imádottját vette nőül; tehát
arra, hogy valami nagyon jó barátok legyenek, egyiknek a kettő közül oka
nincsen, azért mégis elválhatlanok voltak ők. Összeköté őket az elv! Ha
Darkaváryt támadta meg valamely pecsovics celebritás az ülésben, rögtön
sietett magát feliratni következő szónoknak Tarna Elek s visszatorolta a
követtársa ellen intézett támadást; ha pedig Tarna Eleket tromfolta le
valami klerikális szónok: egyszerre ugrott fel «malleus»-nak Darkaváry s
visszadöngette háromszorosan a csapásokat.

E példás hűségük a közös elvhez abban találta e földön jutalmát, hogy a
lelkes országgyülési fiatalság a két kitünő szónokot, (mint egykor
Wesselényit Balogh Jánossal) egy kőre rajzoltatta s úgy jelentek meg
arczképeik karöltve; a mi bizony meggondolandó dolog: az embernek örök
időkre odakötve lenni egy másik emberhez, a kiről még nem tudhatja, hogy
hogyan intézi a maga dolgai végét, s a kitől már most semmi válóper és
sebészi műtét soha el nem választja többé.

Hanem ez a siami iker-lét csak az országházban tartott. Künn egészen
eltértek a nagy férfiak utai. Tarna Elek publicistának készült, egész
nap Benthamot, Tocquevillet, Montesquieut tanulmányozta; – Darkaváry
pedig – valami egyébbel foglalkozott. Az tudós volt, ez nagy úr;
életmódjuk, élvezeteik egészen különböző utakon jártak.

Hogy családi ügyeikről soha sem beszélgettek, az megint igen
természetes. Az országgyülés harmadik évét járta már, midőn egy reggel
Tarna Elek megpillantá a hallgatóság karzatán Herendy tisztes, ősz
arczát. Az alispán feljött megnézni, hogy mit csinálnak a megye követei?
Nem kell-e nekik új utasítás?

Darkaváry egy összehajtott papirszeletkére ezt irta Tarna Eleknek:

«Ülés után jőjj el hozzám ebédre.»

Eleknek nagyot dobbant a szive!

Ő hozzá elmenni! Ilont meglátni ujra! Ejh, hisz veszedelem nélkül teheti
már. A seb rég behegedt. Annyit tudott Ilonról, hogy ő már boldog anya;
fia van, mintegy másfél éves már. Ilyenkor legboldogabb a nő; ilyenkor
csak egy férfi létezik számára, a kit észrevesz, a kit szeret, a kit
szemeivel kisér, ölel, csókol: az a kicsi kis férfi, a ki most tanul
szaladni, két kezével kapaszkodva a még mellette álló őrangyal láthatlan
két kezébe s tanul szavakat gagyogni, a miket megérteni a legkedvesebb
tanulmány. Ő hozzá most veszély nélkül ellátogathat. Azt a
legtermészetesebbnek találta, hogy midőn az öreg Herendy megérkezett,
ennek a tiszteletére ád ma lakomát a veje, a mire őt is meghivja, mint
követtársát, megyéje elnökével együtt.

Alig is várhatta, hogy az ülésnek vége legyen; sietett haza látogatáshoz
átöltözni, fehér keztyűt huzni s mikor már a bérkocsiba ült, csak akkor
jutott eszébe, hogy hiszen ő nem is tudja, hogy hol van Darkavárynak a
szállása? még soha sem volt nála. Elébb tehát a főlovászmesteri
hivatalba kellett hajtatnia, ott nagy mesterségbe került, míg valakit
megfoghatott, a ki előkeresse neki a lajstromból, hol van Darkaváry
úrnak a szállása? Az megint messze kinn volt a külvárosban. Tudjuk, hogy
milyen sérelmes pont volt ez a természetben kiszolgáltatott
országgyülési szállások dolga a hajdani pozsonyi dietákon; Klauzál
Gábornak egy drasticus philippikája megörökitette e panaszt valamelyik
országgyülési naplóban. Bizony az a szállás sem volt valami úrnak való,
a mi Darkavárynak jutott, s mikor Elek a szűk bejárat folyosóján végig
ment, mind azon töprenkedett, hogyan mehet itt keresztül Darkaváry
fogata hintóstól együtt? Lehet, hogy a fogatát más háznál tartja.

Egy szűk, bűzös, sötét lépcsőn felhaladva, valamerre a konyhaillatról
rátalált egy alacsony ajtóra, oda benyitott, talált egy szakácsnét, a ki
épen palacsintát sütött; attól megkérdezte, hogy jó helyen jár-e? mert ő
ebédre van híva Darkaváry úrhoz; a főajtón nem mehetett, azért került a
konyhára. A szakácsné megvigasztalta, hogy egészen jó helyen jár; de
csak siessen szaporán, mert a tekintetes úr és tekintetes asszony már
asztalnál ülnek s elkezdték az ebédet; de még szerencsére csak a
levesnél vannak.

Ejnye, akkor ugyan elkéshettem, menté magát Elek, s aztán nem hogy ő
neheztelt volna érte, hogy meg nem várták, hanem inkább azon
gondolkozott, hogyan hárítsa el magáról a megérdemlett haragot az
elkésésért a főlovászmesterre; s aztán hagyta magát egy szűk
cselédszobán, egy picziny gyermekszobán keresztül vezettetni a szakácsné
által, egy nyikorgó padlatú salonba, a honnan azután egy ajtót mutattak
meg neki, mely az ebédlőbe nyilik. A szakácsné azzal visszaszaladt a
palacsintához, s Elek sem várt hajdura, komornyikra, a ki a felső
kabátját levegye a hátáról, hanem hirtelen frakra vetkőzött, s ment
koczogtatni a megjelölt ajtóhoz.

Mondták neki, hogy tessék.

Mikor aztán benyitott, bámulat tárgya volt ő is, és az is a mit ő
látott.

Egy kis asztalka mellett ültek hárman. Ilon volt az egyik, kis fia az
ölében a másik, – a harmadik pedig – a tekintetes úr: – az volt Herendy
alispán, Ilon atyja. Többre nem volt terítve.

Elek az első pillanatban oly zavarba jött, hogy visszavonulásra gondolt;
szerencséjére a nőnek gyors esze van ilyenkor és példátlan
lélekjelenléte.

Ilon egész otthonias örömmel állt föl helyéről, kis fiát a dajka ölébe
téve át és sietett Eleket elfogadni.

– Ah, tudtam, hogy ön rögtön hozzánk fog sietni, a mint atyámat meglátja
a karzaton: bizonyos voltam felőle. Üljön le ide közénk. Azt mondanám,
hogy tartson velünk, de tudom, hogy ön ma egy ünnepélyes követi
bankettre van foglalkozva: tehát csak nézze végig a mi ebédünket. Férjem
is ott lesz, s én őt azután ma nem is látom, mert az osztályülések
éjfélig szoktak tartani.

Elek ugyan jól tudta, hogy ma semmi követi díszlakoma nincsen; azt még
inkább tudta, hogy az osztály ülések éjfélig nem tartanak soha; aztán
csak le hagyta magát ültetni Ilon és atyja közé, de valóban úgy érezte,
mintha azt a széket fűtenék.

Az öreg Herendy nagyon örült e látogatásnak, egészen el volt
érzékenyülve, hogy Eleket itt láthatja; aztán átment a beszéd az
országgyülésre, a pártvitákra, a gyönyörű beszédekre egyfelől, a
hallatlan sérelmekre másfelől s e közben Eleknek folyvást az járt a
fejében, mintha ő még sem egészen jó helyen volna itt mostan.

A mint körülnézett a szobában, annak minden butorzatát igen szegényesnek
találta: a bérbeadó háziúré volt az, és sok dietát kiszolgálhatott már.
Csak egy képráma látszott újnak lenni: abban volt a két «Dioscur»-nak
karöltve lerajzolt arczképe. Ez Ilon szerzeménye lehetett már.

Azután komolyabb tárgyra tért át a társalgás; az a tiszteletreméltó
honfitárs, a ki most tanul beszélni, beleszólt a tárgyba s világosan
kifejezé az iránti meggyőződését, hogy mikor az ember nagyon szereti a
palacsintát, akkor mind a két kezébe kell egyet kapni s úgy harapni azt
felváltva: mely indítványhoz nem csak joga van, de foga is; «kérem, már
tizennégy foga van!»

És miket tud már mondani! Beszél! szónokol! ékesen szól! – Ki az a
bácsi? «E.» – «Elek bácsi!» Hallja ön? Ismeri arról a képről. Hát az
ott? «Ö.» «Öreg apa.» Mit csinál az öreg apa? «Phú!» Hahá, pipázik, úgy
fújja a füstöt. Hogy hivják a kis fiút? «Ba» Ahán, «Bandikának» hivják.
Mi kell a kedvesnek? «Ku» Czukor kell neki. No mondjon a bácsinak egy
szép pát. «Pá, pá!»

Az okos ember beszédjéből megértette azt Elek, hogy neki körülbelől jó
lesz odább menni. Fölkelt, kezet szorított Herendyvel s búcsúzott, arra
azután a nő is, Herendy is kikisérték az ajtóig; még a lépcsőig is
elkisérték. Kedves vendéggel így szokás. Elek ezt nem akarta megengedni.
Herendy meghűti a fejét, mert hajadon fővel van. Ilon megfeddé atyját,
hogy mért nem teszi föl a házi sipkáját; annak azért vissza kellett
menni a szobába, míg aztán sipkásan visszatért. Ilon hevesen ragadá meg
Elek kezét s e szókat sugá fülébe:

«Soha el ne mondja ön az atyámnak, hogy önt ma Darkaváry magához hivta
ebédre.»

Azzal egy közös agyiő után visszatért szobájába.

Herendy még kijött kezet szorítani Elekkel s azt mondá őszinte
elérzékenyüléssel: «úgy-e bár, Ilonka mégis csak boldog nő lett? tudom,
hogy ön is örül annak!» Ezzel megölelte Eleket.

Elek aztán ment le a lépcsőn.

Most kezdte aztán csak igazán nem érteni a dolgot.

Mit jelent ez? ki tévedt itt? mit titkolnak itten?

Tépelődve bandukolt hazafelé szállására. Fehér keztyüben, frakkosan nem
akart a vendéglőbe menni ebédelni. Mikor az ajtója előtt állt már, egy
szemközt jövő hintó zöreje riasztá fel. Felismerte a bakon Darkaváry
inasát. A hintó is megállt ő előtte s a kocsi ablakából Darkaváry hajolt
ki, vidáman kiáltva:

– Épen jókor jöttem érted. No ülj be hozzám, aztán menjünk együtt.

– Hová? kérdé Elek bámulva.

– Hát ebédelni. Már elfeledted? Ülj be frissen!

Elek beült a hintóba Darkaváry mellé s most már aztán igazán nem értette
a dolgot.

– De hisz én épen most jövök tőled, de nem találtalak honn. S ott már
meg is ebédeltek!

– Hol voltál te szerencsétlen? Tán csak nem az országgyűlési
szállásomon?

– Hát hol másutt?

– Na akkor szép bakot lőttél! hisz nem mondtam én, hogy gyere a
«feleségemhez» ebédelni; hanem azt, hogy gyere «hozzám».

Elek szörnyű nagyot nézett Darkaváryra e szónál. Eddig nem tudta, hogy
ez két különböző fogalom.

Nem sokára fel lett azután a különbségről világosítva tökéletesen. Az
úri fogat egyikébe Pozsony város legdíszesebb lakházainak gördült be,
hol medveprémbundás kapus fogadta az érkezőket s szőnyeggel bevont
lépcsők vezettek fel az emeletre; Darkaváry karonfogva, (a hogy a képen
vannak lerajzolva) vezeté fel követtársát az úri terembe, hol ezüst
vállzsinóros inas nyitá előttük az ajtót. A teremben díszes társaság
volt már együtt, melynek tagjait nagy részben látásból ismeré már Elek;
országgyűlési követek és felsőtáblai tagok, nehány magasabb rangú
katonatiszt, és egy pár simára borotvált arcz: bécsi bankárok; a kit még
nem ismert, azzal a kölcsönös bemutatáson rögtön átesett s el is felejté
a neveiket rögtön.

Díszes társaság volt: csupa férfiak.

«De kinél vagyunk mi itten? Ki itt a házigazda?» Azt is megtudta, nem
sokára. A pirosbársony bugyogós inas feltárta a mellékajtót s kilépett
rajta a vendégek közé – a háziasszony.

Öltözete legújabb divatszerű: pazar, feltünő; ékszer annyi rajta, a
mennyi csak ráfér; kezein finom jaquemar keztyűk.

Már most tudta Elek, hogy hol van.

Ez a herczegasszony nem volt más, mint Susanne.

Most még szebb, mint három év előtt; mert a parasztos modorról leszokott
s előkelő «pli» jellemzé minden mozdulatát. Úgy tudta magát bemutatni,
akár egy herczegasszony. Darkaváry bemutatta neki Eleket. Volt egymáshoz
szerencséjök régen. – Az ebédhez Elek karját ragadta meg Susanne vezető
támpont gyanánt s az asztalnál jobbról ülteté maga mellé és az egész
ebéd alatt folyvást udvarolt neki: Susanne Eleknek. Pompás ebéd volt,
osztrigával kezdődött; sárgadinnyét adtak leves helyett; franczia menu
volt: ittak Chateau Lafittet és Cliquot-t, s a mocca mellé tízéves
szivarra gyujtottak – a hölgy engedelmével ott az étteremben; – és Elek
gondolá magában: otthon pedig az asszony maga segít megfőzni a
szakácsnénak a takarékos kis ebédet, melyhez egyetlen vendégét, édes
atyját meghivta, s félreteszi a maradékot, hogy vacsorára is teljen
belőle.

Vacsorára! Ah az is ott érte a díszes vendégsereget. Az kezdődött
fagylalttal, végződött puncscsal. A vacsorához már több hölgy is jelent
meg: a társaság többi tagjainak ismerősei és Susannenak barátnői.
Jókedvű, fesztelen társalgású hölgyek. Azonkívül a pezsgőnek is
ismerősei. Hölgyek, kik csiklandós tartalmú adomák felett jókat
kaczagnak, s a szivaraikat a szomszédjaik szivaránál gyujtják meg.
Különben igen respectábilis hölgyek. Különben – – Elek ott hagyta őket.
Átment a másik terembe, a hol kártyáztak.

Igen nagy pénzben kártyáztak.

Ez volt az a ragyogó barlang, a hol az országgyűlések alatt a követek
egy része kedélyesen tönkretette magát, s némely kis-király eljátszotta
maga alul a földet.

Elek elnézte, hogy repülnek az ezresek Darkaváry tárczájából a fáró
bankba. Erősen veszt. Egyszer-egyszer behúz egy nagyra megnőtt tételt s
a bankjegycsomagot mint egy üstökön ragadt vízbehalót markolja fel s
oldalzsebébe gyűri. Aztán ismét úgy összegyűrve kimarkolja s felteszi
egy lapra. Az is elröpül.

A mióta Elek nézi, többet elvesztett húszezer forintnál.

És Elek gondolja magában: ezalatt a szegény feleség az éji lámpa mellett
varrja kis gyermeke számára a zubbonyt, a mihez valamelyik leánykori
bál-ruháját szabta fel kelmének.

Egyszer aztán felkél a fáró-asztal mellől Darkaváry s odalép Elekhez:

– Nagyon gondolkozhatnak rólam az asszonyok! Borzasztóan ellenem fordult
a szerencse. Ugyan Elek, csábítsd el valamelyiket a kettő közűl; hadd
regresszirozzam magamat egy kicsit.

– Lőrincz barátom! felelt neki Elek: én nem csábítom el sem a
feleségedet, sem a szeretődet, hanem egyet mondok neked: Te három év
alatt először hivtál ide engemet magadhoz. Azt sem tudnám, hogy miért
hivtál ide ma, ha Herendy itt nem volna. Te azt gondoltad magadban: a
vén Herendyvel elhiteti a leánya, hogy ő boldog, s nem fáj neki az, a
mit nem tud. No majd elmond neki nagy sietve mindent Tarna Elek s akkor
aztán az öreg bújában elpusztul. No hát bajtárs, a mit erre a lapra
tettél, azt is elvesztetted. Én nem mondok el Herendynek semmit.

Elek nem sokára ott hagyta azt a házat.

Csak másnap az országházban találkozott Darkaváry az ipával. A jó öreg
úr arcza ragyogott az örömtől. Kebléhez szorongatá a vejét s szivélyesen
megcsókolá az arczát.

– Ugyan sok dolgotok van ezen a dietán! Az ember alig kaphat meg.
Ilonnak alig hittem volna el, de most Tarna Elek is beszéli, hogy az
éjjel a váltó-törvényjavaslatkészítő bizottságnál reggeli négy óráig
fenn dolgoztatok. Ez már túlfeszített munkásság.

Lőrincz boszusan harapott ajkába. Az igaz, hogy ő reggel négy órakor
irta alá életében a legelső váltót egy bécsi bankárnak. Ötvenezer
forintot vett fel, hogy kártya-adósságot fizessen vele.

S az öreg Herendy felmagasztalt arczczal beszélte minden ismerősének,
hogy az ő veje milyen erőfeszítő munkát visz véghez a dietán. Hisz mi is
így tettünk, míg fiatalok voltunk. És ismerősei, mintha mind össze
volnának esküdve, ráhagyták, hogy úgy van.

Darkaváry legboszusabb volt most Elekre. Hogy az olyan jól kitalálta az
ő czélját.

Ülés után elment Darkaváry ahhoz a műárúshoz, a ki az ő iker arczképüket
kiadta és árusította. Mondá neki, hogy a meglevő példányokat mind meg
akarja venni. Szándéka volt azokat a tűzbe dobni.

A műárús azt mondá neki, hogy az a másik úr ott a képen még az ülés
előtt megvette valamennyit a kőlappal együtt. – Hamu volt már az akkor
mind.



PARASZT BOSZU.

Az országgyűlés végére járt. Az új váltótörvénynek, melyet ez ülésszak
létre hozott, senki sem vette annyi hasznát, mint Darkaváry. Az
ügyvédjei nem győztek helyette megjelenni a sok váltótörvényszéki
idézésre.

Egyszer aztán átlátta, hogy rendbe kell szednie az ügyeit. Azt hinné az
ember, hogy semmi sem könnyebb, mint egy kis-királynak, a ki öt milliót
érő vagyonnal bir, s hozzá egy millió adóssággal, rendbeszedni magát.
Elad egy milliót érő fekvő birtokot, kifizeti az adósságát mind, s marad
neki még négy milliója, s abból is csak el lehet még éldegélni.

De nem úgy van ám az.

Mikor a kis-király eladja a legszebb buzatermő birtokát a Tisza mellett,
a melyen csak repczéből, dohányból százezer forintot szokott bevenni,
eladja egy millióért: akkor nem szabad felőle azt hinni a világnak, hogy
ez nála a decadance jelensége. Ugyanekkor a Dunán túl a mostani birtoka
szomszédságában kell vennie egy másik birtokot két millióért, melynek
nagy része erdő és kizsarolt föld; de terjedelme háromszor akkora, mint
az eladotté. Tehát még acquirált! A vett birtokot kölcsön pénzen
szerezte, a mitől a bécsi bankárnak hatos kamatot fizet, a szerzemény
pedig három százalékot jövedelmez. Hanem az igaz, hogy pompás vadászni
való erdők vannak rajta, tele rőt vaddal, a mi nagy előny. Az eladott
birtokár egy millióját pedig nem szükség most mind egyszerre adósságba
fizetni; vannak hitelezők, a kik örülnek rajta, ha tőkéjük ily biztos
kezekben van. Még pénzfölösleg is marad.

Hogy aztán föl ne vesse az embert a pénz, gondol ki valamit, hogyan
lehetne azt valami fényes sikerrel beruházni valami maradandó becsű
vállalatba.

Például itt van egy szőlőhegy épen a Darkaváry kastélylyal szemben, az
egész Lőrincz úr birtoka, hires bor terem rajta. Eddig is volt a
szőlőhegy oldalán egy tágas kolna, derék pinczével; de mennyivel jobban
fog annak a tetejébe illeni egy pompás olasz modorú villa, mely az
építész költségvetése szerint csak kétszázezer forintba kerül, s e
szerint valószínüleg nem jön többe, négyszázezernél. Milyen dicső
látvány lesz ott a magaslaton e fényes úri lak, melyet két vármegyéből
meglát minden ember, a ki csak az országúton halad, s minden ember, a ki
csak meglátja, azt fogja kérdeni, kié az a gyönyörű villa oda fenn? És
arra azt a feleletet fogja kapni: ezt a szép úri lakot Darkaváry úr
építteté, választott hölgye: – a szép Susanne részére.

Darkaváry oda építtette a feltünő úri lakot a saját kastélyával szembe,
s abba hozta le Susannet. És Ilon valahányszor ablakából kitekintett,
mindig ez új kastélyt látta maga előtt a szőlődomb tetején.

És Ilon türelmes volt, mint egy martyr.

Gyakran, mikor a kastély parkjában sétált, kis gyermekét vezetve kezén,
szemközt találkozott a tekervényes úton Susanneal, kinek elég
érczhomloka volt szinte e parkot választani sétálóhelyül, néha
gyermekeivel együtt. Olyankor Ilon tért ki előle a mellékútra. Egyszer
hallotta, a mint Susanne fia azt kérdezte anyjától: «mama! ki az az
idegen asszony ott azzal a kis gyerekkel?» És hallá válaszul Susanne
alig titkolt nevetését.

És Ilon még csak nem is sirt soha senki előtt. Rettegett attól a
gondolattól, hogy atyja megtalálja azt tudni. Herendynek még senki sem
árulta el e botrányt. Míg új volt, kimélték vele, mikor pedig már
köztudomású lett, akkor minden ember azt hitte, hogy úgy is tudja, s az
ilyen tárgyat nem örömest hozza senki elő.

Darkaváry gondoskodott felőle, hogy egyszer végre egész csatánynyal
jusson ez Herendynek tudomására.

Eljött a szüret ideje. Az a darkavári szőlőhegyen egész világra szóló
mulatság szokott lenni. Az idén különösen az lesz. Az új kastély
felszentelése jár együtt az ünnepélylyel. Ide most már Herendy is eljön.
Nem szokása ugyan semmifajta dinom-dánomra eljárni, de ezuttal hivatalos
ürügy is kényszeríti, hogy leányát férje lakában meglátogassa, ki van
küldve a megyétől, hogy az új tulajdonost beiktassa az új kastélyba.
Darkaváry mindenkinek azt beszélte, hogy azt a kastélyt az «asszony»
számára építteté; neki ajándékozta, az ő nevére iratja azt az egész
szőlőhegygyel együtt. Elhitték neki. Azt gondolták még azok is, a kik
Susanneról tudtak, hogy Lőrincz gavallér ember: szerelmét elvonta
nejétől; de a veszteségért férji bőkezüséggel akarja kárpótolni:
ajándékoz neki birtokot, palotát, fényt, kényelmet, hogy elfeledtesse
vele bánatát.

Pedig nem az volt a szándoka. Tervszerű kiszámítással küldeté ki a
beiktatásra magát Herendyt, mint alispánt, hogy azután az ő hivatalos
pecsétjével legyen majd megerősítve az okmány, melyben Darkaváry az új
kastélyt Susannenak adományozza. Ez csak elég lesz aztán Herendynek erre
az életre!

A szüret vígan folyt, a vendégsereg jól mulatta magát; megbámulták az új
kastély műkincseit, pompás butorait, varázsszóra előteremtett virágos
kertjét s a szép asszony szemeit. S a kik aztán az új palota erkélyéről
letekintettek a régi kastélyra, gondolták magukban: az igazi asszony, a
hitves ott egyedül van most kis gyermekével, és tanul a gyermektől
nevetni: hogy ki ne legyen sirva a szeme, mikor az atyja megjön.

Most már nem volt aztán titok, hogy a villa Susannenak van szánva, s az
asztalnál az ő borát iszszák. Bánta is azt a sok kortyondi fráter, csak
jó legyen a bor. Mindegy a bornak, akárki egészségére iszszák meg.

A szüreti ebéd késő délutánig tartott. Az eredmény pompás volt. Ezer
akón felül eresztett már a sajtó, s Susanne úgy beszélt már róla: «az én
borom.»

Ebéd után egy kis friss makaó következett; a vendégség künn a veranda
alatt folyt, ott lehetett kártyázni is: a pezsgő-palaczkok nem előgettek
a kártyának; lehet inni és játszani egyszerre. Susanne bankot adott;
arcza égett a bor és a játék hevétől. Elragadó szép volt. Nevetve tudott
veszteni s kigunyolta azt, a kinek a pénzét elnyerte. Halmazzal állt a
tálczáján a bankjegy és arany.

Valamelyik vendég azt találta mondani: «hej jó fogást csinálhatna most
itt Villám Bandi, ha egyszerre csak itt teremne közöttünk!»

«Majd elbánnánk vele!» hetvenkedék Darkaváry; «itt a sok fegyver
töltve!»

Az előszobában tizenkét lőfegyver volt felaggatva, Darkaváry és vadászai
számára; az éjjel lesre akart menni az egész társaság a szőlőhegyen túl
elterülő nagy erdőségbe szarvasra.

Künn a szőlőben már végére járt a szedők munkája, minden gerezd be volt
már takarítva a kádakba; a puttonyos víg rikoltozása hangzott az
asszonyi zsivajból.

A vidám szedő-nép a szüreti bachus-menethez készült. Leányokat,
legényeket szőlőlevéllel, komló-füzérrel fölkoszorúznak, csepüből,
bundából álszakállt, bajuszt ragasztanak, férfit leánynak, leányt
férfinak öltöztetnek; egy pár járja a szilaj bachans tánczot a többiek
előtt, csattogójával ütögetve a közelértek hátát; egy banda czigány
hegedül, trombitál mögöttük «eb fújja – kutya járja» nótát s aztán
középett két markos legény emel vállravetett rudakon egy
szőlőgerezdekből összerakott, őszi rózsával, alkekengivel megkoszoruzott
harangot. Ezzel a szőlősgazdának tesznek tiszteletet.

A festői népies menet felvonult a veranda elé; a Bachus igen jól viselte
magát, úgy tánczolt, majd kitörte a nyakát, ugrás közben a talpát
csókolta meg. Susanne féktelenül nevetett a bohóságain. Majd az uraságok
is leereszkedtek, hogy a csárdás víg hangjainál a csinos
parasztleányokat megforgassák; a két szőlőharang emelő legény felment a
verandára, a csepü-szakállas Bachussal együtt, hódolata jelvényét átadni
az uraságnak.

Susanne a szőlőhordóknak azt parancsolá, hogy vigyék a remeküket az
előszobába, a Bachust pedig oda inté magához s kegyelmesen tréfálni
méltóztatott vele, odanyujtva neki egy pohár pezsgőt, mit az a nagy
álszakálltól alig tudott meginni. Csupa figura volt, a hogy elvesződött
vele, míg a szájára talált a pohárral. Ez bizonyosan a falu bolondja.

– Hát te Bachus, hol hagytad az Ariadnédat? kérdé tőle Susanne. (Talán
nem is tudja a paraszt, mi az az Ariadne?)

Erre a kérdésre a falu bolondja letépte arczáról az álszakállt, hamis
szemöldököt, fejéről lerántá a csepű-parókát s aztán hirtelen megragadva
a szép hölgy kezét, azt mondá neki: «itt hagytam: érte jöttem!»

«Megvesztél ficzkó!» ordíta rá Darkaváry, ki az asztal tulsó végén ült s
e vakmerőségre haragosan ugrott fel helyéről.

A paraszt legény erre egy kétcsövű mordályt rántott elő ködmene
belsejéből s a vendégek felé szegezve, azt mondá:

«Nem Bachus van itt, urak, hanem Villám Bandi!»

Susanne sikoltva rogyott le székébe, mikor elhagyott vőlegényére ismert
s megtudta, hogy az Villám Bandi, a hirhedett rabló; a vendégek erre a
nyilt ablakon az udvarra akartak menekülni: de ott is el volt állva az
útjok. A puttonyosok háti kosarukból előkapták rejtett fegyvereiket.
Villám Bandi egész harámbandája jelen volt a víg szüreten s cseléd,
vendég el volt nyomva, mielőtt védelemre gondolhatott volna. Valamennyit
beterelték a rablók a pinczébe s rájuk zárták a lakatokat.

Csak Lőrincz küzdött a támadókkal egyedül. Kést kapott fel az asztalról,
azzal rohant közéjük; aztán leteperték, s kezeinél, lábainál fogva
hozzákötözték egy karszékhez.

Az egész rablótámadás a legóvatosabb terv szerint volt intézve; szüret
alkalmával minden idegen népet befogadnak szedőnek, puttonyosnak,
taposónak; a Bachus-tánczhoz férfiakat öltöztetnek nőruhába. Víg
ünnepély szine alatt a villa minden kijáratát el lehetett foglalni. Egy
rabló a lármaharangot őrizte. Senki sem adhatott jelt a szomszéd
kastélyba; a körülfekvő szőlőhegyeken is folyt a szüret, de ott sem
sejthettek a történtekről semmit; a rablók kinn az udvaron tánczoltak,
daloltak, ujjongtak, s még ha lövöldözésre kerül is a sor, azt fogják
hinni mindenütt, hogy ugyancsak vigan vannak az új kastélyban.

Mikor aztán Darkaváry le volt kötözve, Villám Bandi szép csendesen így
szólt Susannehoz:

– Zsuzsi. Ne aléldozz. Úrnőnek való az ájuldozás, nem parasztleánynak.
Kelj fel. Érted jöttem. Elviszlek. Soha se kérdezd, hová viszlek? Nekem
is van szép palotám. Oda jösz velem. Mátkám voltál. Most is az ujjamon a
gyűrűd. Megesküszünk. Voltál eddig nagy úr szeretője; lesz belőled
zsivány felesége. Nem bántalak, nem verlek meg soha. Nem vetem szemedre,
hogy eddig hol jártál? Bekötöm a fejedet; nem lesz belőled világ csúfja.
Nézd a kezem milyen fehér. Nem öltem embert, csak egyszer. Azt is e
miatt öltem meg, a kiért most földönfutó vagyok. Ha egy szóval azt
mondod, hogy nem jösz velem, hogy itt akarsz maradni; ha egy elejtett
könyhullatással megsiratod ittvoltodat: ez az ember lesz a második, a
kit megölök. Jösz-e velem?

Susanne reszketett, hogy a fogai vaczogtak bele és nem mert sirni.

– Jól van. Eljösz. Most vesd le ezt a selyemruhát, ezt itt hagyjuk. Ne
szégyeld magad. Fölvenned nagyobb szégyen volt. Hoztam neked másik
ruhát, zsivány asszonyának valót. Én loptam: ne utáld.

Azzal odainté egyik, asszonynak öltözött rablótársát, az leveté a
nőruhákat, miket férfiöltönye fölött viselt s átadta Villám Bandinak.

Susanne szótlanul engedelmeskedett: lerakta brabanti csipkés öltönyét,
felvette a babos karton rokolyát, felköté fejére a tulipiros kendőt, s
lerakta briliántos gyűrűit és karpereczeit s a függőket a füleiből, a
hogy Villám Bandi parancsolá.

– Gazemberek! ordíta rájuk tajtékzó dühvel Darkaváry. Ott van előttetek
a pénz, vigyétek azt el. Ha nem elég, kivánjatok tőlem akármit. Vegyétek
el pénzes szobám kulcsát; irni fogok nőmnek, hogy nyisson föl a
kastélyban előttetek minden kincs-szekrényt; válogassatok, vigyetek a
mennyit elbirtok. De ezt a nőt az Istennek sem adom oda.

– Csendesen, uram, szólt Villám Bandi: az Isten «nagy úr»; én csak
«szegény legény» vagyok, mégis elviszem tőled. A pénzed pedig nem kell
ma. Fiuk, megigértétek, hogy ma nem viszünk el a háztól semmit, csak a
mit én mondok. Egy parasztleányt paraszt ruhában. Majd máskor eljövünk;
de a nászajándékot most csak tartsd meg magadnak.

– Átkozott haramia! ordítá a lekötött úr. Ezért az akasztófán fogsz
száradni.

– Akkor is engem sirat meg Zsuzsi, nem téged. Jöszte Zsuzsi szivem.

– Züzzanne! kiálta Lőrincz, kötelékei közt vonagolva, ne menj el! Ne
félj! Nem mernek engem megölni e gazemberek! Ne menj innen. Üss lármát!
Kiálts segélyért! Te nem hagyhatsz itt engem. Te nem hagyhatod el két
gyermekedet. Te az enyim vagy!

Erre a szóra visszafordult Susanne s megdöbbenve állt meg.

A rablóból e szónál kitört a düh.

– Tied úgy-e? kiálta fogcsikorgatva. Megvetted? Pénzt adtál érte.
Leánynak vetted, asszonynak hittad, és dicsekszel vele, én előttem. No
hát edd meg azt, a mit érte adtál s fulladj meg tőle!

Azzal felmarkolta azt az egész halmaz bankjegyet, a mi Susanne tálczáján
feküdt, két rablóval felpeczkelteté az ordítozó főúr száját s teletömte
azt a bankjegy-csomóval, hogy nem kiálthatott aztán többet.

Susanneval keringett a világ, szédülni kezdett: a rabló megragadta kezét
s elhurczolta őt magával, a czinkos banda tánczolva, muzsikálva haladt a
nyomukban, a ki látta őket, azt hitte lakodalmas menet. Szekereik, a
miken idáig jöttek, az erdőszélen vártak rájuk.

Ez aztán paraszt boszú volt!



AZ ASSZONY.

A mint a rablók az erdő felé eltávoztak, a Bakonyváralja felől vezető
úton egy hintó közelített, négyes előfogattal. A bakon megyei pandur
ült, benn a hintóban Herendy alispán a patvaristájával. Egy távolabb
hagyott kocsin jött utána még két megyei tisztviselő, egy másik
pandurral.

A mint a szőlőhegy alatt bekanyarodtak, feltünt Herendynek az a
megdöbbentő népehagyott kép. A villa ormáról lobog a zászló, a kapun
diadalívek virágkoszorúkkal, az úton az otthagyott szedő-edények,
puttonyok, rocskák, a présház előtt a taposó-kádak, a szemelő malom; a
mozsarak felállítva a dombon, még füstöl a tűzmaradvány s benne a
vasrud, melylyel a lőport fellobbantják; de sehol egy ember, a ki az
otthagyott tárgyakhoz tartoznék.

Herendy azt parancsolá a kocsisának, hogy hajtson fel a villába; bár
előbb a kastélyban szándékozott leszállni. Itt sem fogadta semmi nesz,
nem jött eléje senki üdvözlésére, hanem a kocsizörej hangjára elkezdték
a kolna pinczeajtaját döngetni belülről az oda bezártak, és segítségért
ordítani.

Itt bajnak kell lenni, mondá Herendy patvaristájának; siessen ön a
pandurral a kolnához s nézze meg, mi történik ott, én a villába sietek.

Azzal mind a három férfi a kezeügyében levő kétcsövű fegyvereket kézre
kapva, ugrált le a hintóból és sietett kettő a kolnához, egy maga az
alispán a villa felé.

A mint a veranda alá betoppant, az egy borzasztó talány volt, a mit maga
előtt látott.

A hosszú asztalon bankjegycsomók, aranyok elszórva, a földön sáros
lábakkal meggázolt női selyemruhák s egy karszékben a ház ura maga,
megkötözve s szája betömve.

Herendy sietett legelébb is Darkaváry száját megszabadítani az
alkalmatlan csomasztól, s bámulata nőtt, midőn a csomaszban is tízes és
százas bankjegyekre ismert. Darkaváry e perczben épen nem volt
szeretetreméltó alak; a csomasz eltávolítása után elővette a prüsszögés,
krákogás, ökrendezés, undor, köpködés, s midőn Herendy szétvagdalta
kezein, lábain a köteléket, legelőször is a falnak támaszkodott két
tenyerével és fejével.

Hanem aztán mikor kikrákogta magát, annál dühösebben fordult Herendynek,
rekedten rikácsolva:

– Ez aztán a dicső alispán! Derék tisztikar! Pfuj! Fényes nappal
megrohannak a rablók saját lakomban! Hol vannak most az ostoba biztosok?
hol az átkozott sok pandur? a portyázó hadnagyok? A fülén fekszik
valamennyi. Élhetetlen valamennyi, mint az alispánja! A vármegye
közepéig hatolhat Villám harámbandája és senki se veszi észre.
Megrohanhatja, kirabolhatja a megye első földesurát, és senki se jön
védelmére, senki sem üldözi a zsiványt. Pfuj! köpök az ilyen
tisztviselőkre!

S hogy annál nagyobbat köphessen, tele vette a száját vízzel.

Herendy e nem várt fogadtatáson még jobban elbámult s aztán igen
természetesen azt kérdezé Darkavárytól:

– De hát mit raboltak el azok a zsiványok? hisz itt pénzzel van terítve
az asztal. Mit vittek el hát? Miért jöttek?

Darkaváry elébb jól megforgatta szájában az öblögető vizet s aztán
kiköpte azt, utána kiáltva:

– Pfuj egész Bakonyberek vármegyére! A ház asszonyáért jöttek, azt
rabolták el.

Herendy arczát a halálos ijedelem sápasztá el e szóra.

– Leányomat! Ilonámat!

Azzal egyszerre puskáját ragadva, lekiálta kocsisának:

– Fordulj meg! Megyek utánok! Leányom! Ilonám!

Abban a perczben eléje jött Ilon a lugasfedte úton.

A nő lakosztályának erkélye a szőlőhegy felé nyilt. Ezen erkélyen volt
egy pompás távcső felállítva, mely mértföldnyi távolból oly közel hozta
az embereket, hogy arczaikról meg lehetett őket ismerni. A nő az
erkélyen játszott kis gyermekeivel.

A míg a dáridó folyt a villa körül, a nő nem nézett bele a távcsőbe. A
büszke, kristálytiszta léleknek tiltá a női méltóság férje után
leskelődni, midőn az tivornyát ül. A közelhozó üveglencsék mindent
lerajzoltak volna előtte; s ő nem akarta e képet látni.

Mikor a zene, az ujjongás, sikoltozás áthangzott hozzá a szőlőhegyről,
azt gondolá: vígan vannak ott s nem kérdezte meg a távcsőtől, hogyan
mulatnak.

Akkor már azok nagyon rosszul mulattak.

Hanem midőn a távolban az országúton meglátta a közeledő hintót, tudta,
hogy atyja jön ott s már akkor a távcsőhöz futott, hogy atyját meglássa.
Kiveheté jól a távcsövön: ő jön, utitársának vidáman magyaráz valamit, a
pompás villára mutatva. Milyen hamar vége lesz majd örömének, ha
megtudja, hogy kinek épült az? A távcsővel kisérte aztán atyját egész a
villáig: akkor aztán meglátta azt is, hogy ott férje megkötözve fekszik
egy karszékben.

A rémület hősnővé tette az asszonyt.

Kis gyermekét rögtön átadva a dajkának, maga berohant az istállóba s
felnyergelteté paripáját, nyergébe szökött, s egyedül, senkinek sem
szólva semmit, vágtatott a szőlőhegy felé.

Nem lármázta fel cselédeit; nem tudta, hogy férjének nem lesz-e az
«kelletlen», ha zajt üt s népséget visz a villára? Hisz azt sem tudta,
hogy mit gondoljon? Mi történhetett ott? Tán csak játék ez, a mit ő nem
ért?

– Leányom! kiálta Herendy örömmel, midőn Ilon eléje rohant, s oda ölelte
őt magához. Hát megszabadultál? Elbocsátották a rablók?

Ilon széttekintett. Egy villámpercz elég volt neki megmondani, hogy mi
történt?

… A pénzzel terített asztal,… az összegázolt selyemöltöny a földön,…
férjének dühös tekintete,… atyjának rémületből fakadó öröme:… mind ez
tudatá vele, hogy itt Susannet rabolták el, és atyja meg azt hiszi, hogy
ő volt az elrabolt nő.

Egyszerre készen volt a «szent hazugsággal.»

– Addig könyörögtem a rablóknak, míg megszántak és szabadon bocsátottak.
Nem bántottak, atyám. Nézd: itt vagyok; ne sirj.

Herendy sirt, gyermekét ölelve.

– Ne hazudjék ön! kiálta közbe kiméletlenül a férj. Nem ön volt az, a
kit elraboltak. Vége a komédiának! Ön otthon ült a kastélyban. Minek
jött ide most? Miért nem lármázta fel cselédeimet, ha utánam leskelődött
a távcsővel s látta, hogy mi történik itt? Miért nem akadályozta meg a
rablást? Most menjen a kastélyba vissza rögtön!

Ilon szivére szorítá mindkét kezét, majd megszakadt az fájdalmában.

– De hát kit raboltak el akkor innen? kérdé ámultan Herendy.

– Kit? Hát Susannet…!

Herendy az első perczben e szó után a kezében tartott fegyvert Darkaváry
mellének szegzé. De a nő sikoltva omlott karjába s lenyomta a fegyvert.

– Az Istenért! atyám! ő férjem!

– Igazad van. Nem érdemli ő ezt. Oh én bolond! hogy ezt csak most tudom
meg! Ez hát Susannenak a háza… s én vagyok meghíva, hogy őt beiktassam!
Meglesz, uram! Én visszahozom a nőt önnek, a kit elraboltak. Héj
pandurok! Szekérre gyorsan! Élesre tölteni a fegyvert. Rablót üldözni
megyünk. Szolgabiró úr velem jön. Ha tetszik, uram, Darkaváry úr,
követhet bennünket s meggyőződhetik felőle, hogyan teljesíti
kötelességét Bakonyberek-megye tisztikara. Te pedig Ilon: vedd karodra
gyermekedet, itt vár rád hintóm; menj anyád házához haza.

Ilon megcsókolá atyja kezét és szólt alázatos szilárdsággal:

– Édes atyám, én férjemnek hűséget esküdtem, hogy őt semmi bajában el
nem hagyom. Férjem nekem azt parancsolá, hogy menjek a házába vissza: én
oda megyek. Megölhet, széttéphet, de őt el nem hagyom.

Herendy leánya fejére tette kezét, mintha áldásával akarná elvenni
mérgét a töviskorona sebzésének. Hisz ő tette fel neki ezt a
menyasszony-koszorút.

– Tehát maradj ott, asszonyi kötelességed. Én megyek, hová az én
kötelességem küld. Ön uram, mulasson tovább. Önnek nincsenek
kötelességei…

Ilon még egyszer megcsókolá atyja kezét: hiszen talán utólszor látja őt
most. Tovább nem volt szabad őt tartóztatnia; a szekér készen állt, a
pandurok fegyvere töltve. Sietni kellett. Herendy vágtatott
negyedmagával a rablók után.

S csak akkor, mikor már jó messze elhaladt, támadt fel a pinczéből
kiszabadított társaságban a hősi szellem, szinte utána indulni a
rablóknak; s mentek aztán roppant sokasággal, csőszt, jágert, lovászt
magukhoz véve, szekéren, lóháton, nagy lármát és nagy port verve.
Darkaváry két puskát is vitt magával. Hanem az alispán szekere mindenütt
legelől járt.

Ilon pedig egyedül maradt a villában, s annak egyik oszlopához
támaszkodva, sokáig elmerengett a távozók után.

Senki sem zavarta merengésében. Mindenki szétfutott a villából; a
fehércselédség ijedtében, a férfi haragjában, maga maradt ott egyedül.

Egyszer aztán úgy rémlék előtte, mintha gyermeksírás nyöszörgne a
kastély valamelyik szobájában.

Felment a lépcsőkön; egy zárt ajtón át még jobban hangzott a sirás; azt
felnyitá és belépett rajta.

Susanne két kis fia volt ott, egy ágyban elbujva. A rablók zárták őket
oda, kegyetlenül megijesztve.

A nagyobbik fiú, az, ki azt kérdezte anyjától: «ki ez az idegen asszony
itt?» nyafogva, remegve sirá: «hol a mama?»

Ilon oda lépett a két gyermekhez s nyájas, szelid tekintettel nézett
arczaikba. És azután jó szivtől édes hangon mondá nekik:

– A mama elment. Majd visszajön. Ne sirjatok. Addig majd én leszek a ti
anyátok.

S megsimogatá fejeiket, megcsókolgatá homlokaikat, letörülgeté a
könyeket arczaikról, hogy tudják, milyen jó anyjuk fog nekik lenni.

Kivüle bizony senkinek sem jutott eszébe, hogy mi lesz ebből a két
gyermekből, a kik a villában egyedül vannak bezárva?

Aztán kézen fogta őket, hogy a kastélyba vigye magával.

A vitéz üldözők még Ilon lovát is elvitték zsiványt kergetni.

Ilon tehát gyalog sétált a kastélyig a két fiuval; a kisebbik elfáradt,
nem birta a járást, azt az ölében kellett vinnie fele úton.



A FÉRFI.

Herendy, folyvást nyomon haladva, két órai vágtatás után annyira közel
érte a rablókat, hogy a mint az út egy dombra felkanyarodott, kocsijáról
megláthatá őket, a hogy három szekérrel a völgy másik lejtőjén
felkapaszkodtak.

Ekkor a rablók is észrevették, hogy üldözve vannak.

Erre rögtön megváltoztatták menekülési tervüket, s elhagyva az
országútat, mely a szomszéd megyébe átvisz, átcsaptak egy dülőútra, mely
az erdőkön, szőlőhegyeken keresztül levezet a Balatonhoz.

E közben bealkonyodott. Az alkony gyakran el szokta hozni e tájon azt a
rögtön támadó északi szelet, mely a balatonvidéki halászok réme. Most is
feltámadt az egyszerre s mire a rablók a tópartra leértek, már a vihar
ordított teljes dühében.

A Balaton egyszerre haragos zöld szint váltott, a széltől korbácsolt hab
porzott, mint az országút, a habtorlaszok fehér gerinczeikkel harsogva
tódultak egymás hátára; a sirályok vijjongva csapongtak a víz fölött,
parti fecske, csókasereg sietett rajozva oduiba.

A tűzégen vérveres fellegeket kergetett a szél.

Az ilyen vihar reggelig szokott tartani. Zsiványok meneküléséhez való
idő.

Tizenketten voltak vezérükkel együtt, tizenharmadik az elrabolt asszony.

Mikor a balatoni révhez értek, a nagy átjáró komp úgy tánczolt a hab
tetején lánczára kötve, mint egy foglyul esett tengeri szörny.

A révészek közül egy sem mutatta magát.

A rablók nem tanakodtak sokáig, leugráltak szekereikről, kifogták a
lovaikat; a három szekeret belódították a kompba, utánuk vezették a
lovakat, s aztán leverték a kompról a lakatot, kezükbe vették az
evezőket s neki ereszték a kompot a fellázadt Balatonnak.

Csak a kik az életüket megunták, a kik Istennel akarnak játszani, bizzák
magukat ilyen időben a haragos tóra, mely ott azon az átkelési helyen
két mértföldnyi széles.

Hat legény húzta az evezőt; Villám Bandi maga tartotta a kormányt.

És még dalolni kezdtek; mikor el-elpihent a szél, kihivó kardaluk
hangzott a tó vize fölött a hullámharsogás orchestruma mellett.

Mire Herendy kifáradt fogatával a révhez megérkezett, már egészen
besötétült az ég. Ilyenkor a sötét éghez valami megigéző ellentétet
képez a nagy tó világító tükre, felkorbácsolt hullámainak
tajtékfehérével.

Az alispán hivására két révész jött elő a révházból, a többi bement a
faluba éjszakára. Az ilyen viharban pihenés van rájuk nézve.

A vén révész mutatta az alispánnak a fekete pontot a fehér tavon, mely
fel-feltünt, meg elbukott. Az ott a dereglye a rablókkal. Isten csodája
lesz, ha ott nem vesznek.

– Nincs itt más dereglye? kérdé Herendy.

– Van még egy csónak hat emberre.

– Elő kell hozni. Utánuk megyünk.

– Én nem uram, ha az egész vármegyét nekem adják is ma. Ismerem a
Balatont. Hat gyermekem van otthon, ki keres rájuk kenyeret?

– Nekem meg egy öreg anyám van, szólt a fiatalabb legény, a kinek én
vagyok az utolsó fia, két bátyám az idén veszett a Balatonba.

– Jól van fiaim, ti maradjatok itthon; majd lesz itt mindjárt ember
elég, a ki velünk jön.

Csörtetve, vágtatva, csörömpölve érkezett egymásután Darkaváry népe
kocsin, lóháton. Százan is voltak. Lett iszonyú káromkodás, mikor a
Balaton hátán tánczoló dereglyét meglátták.

– Utánuk fogunk menni, urak! szólt Herendy hideg vérrel. Itt van még egy
csónak: hat ember belefér. Mi négyen vagyunk. Még kettőre van szükség,
hogy az evezésnél felválthassuk egymást. Ki akar velünk jönni?

Senki sem felelt a kérdésre.

Herendy aztán Darkaváryhoz fordult.

– Fog ön velünk jönni?

– Nem őrültem meg, dörmögé Lőrincz, hogy az öreg anyám papucsába
beleüljek, a tengeren kergetni tizenkét rablót két pandurral meg két
tintanyalóval. Azokat ott utól nem érjük; legfeljebb, ha pokolra mennek,
s mi is velük veszünk. Annál okosabbat teszünk, ha nyargalunk Füredre;
ott a gőzhajó, azt befűttetjük, arra mindannyian ráférünk és utólérjük a
gazembereket.

– Mire ön Füredre ér, a míg a gőzhajót befűtteti, a míg a hajósokat,
kormányost a faluból előkeríti, addig a rablók vagy a víz fenekén, vagy
a túlparton lesznek régen. Ne vesztegessük a perczeket. Tetszik velem
jönni uram?

– Az ördögbe is, nem!

– Pedig ön hires úszó: kétszer is átúszta Tihanynál a Balatont
fogadásból; és hires lövő: sok párbajban helyt állt. Én pedig nem tudok
se úszni, se lőni. Ön imádja azt az asszonyt, a kit ott visznek a rablók
a szeme előtt s nincs mersze egyenlőtlen harczba utánuk menni érte; én
gyűlölöm és megvetem azt a nőt, de azért utána megyek és ha lehet
kiszabadítom. Hanem mától fogva ne dicsekedjék ön a bátorságával
senkinek.

Herendy senkihez sem szólt többé, ott hagyta az egész szájtátó üldöző
hadat; maga, szolgabirójával és a két pandurral beleszállt a csónakba, s
aztán neki ereszté a törékeny járművet a hullámhegyeknek. Maga
kormányzott, a két pandur evezett, a szolgabiró meríté folyton a vizet a
csolnak fenekéből; a hullám keresztül csapkodott azon.

A révész keresztet vetett magára s dörmögé: Isten legyen irgalmas
szegény lelkeiknek.

Dereglye és csónak egymás után eltüntek az éjszakában.

A vihar egyre növekedett. Sötét felhők tolakodtak az égre, távol
délnyugot felé villámlani kezdett. Mikor egy-egy villámlobbanás
megvilágítá az eget és vizet, olyankor meglátták egymást a dereglyén és
csónakon hintázók.

A csónak jól volt kormányozva. Kevesebb evezője volt ugyan, mint a
dereglyének, de könnyebb teherrel járt s egyik villámlobogástól a
másikig egyre fogyott kettőjük között a tér. A hullám maga is rohan
ilyenkor, s a szél és víz evezés nélkül átveri a túlpartra a megkapott
hajót.

Az üldözés két óra hosszat tartott már, akkor eltisztultak a felhők az
égről s kisütött a hold. A túlpart sárga agyaghalmai világítottak
hosszan.

A dereglye alig volt már ötszáz lépésnyi előnyben a csónak előtt.

– Elfogjuk őket, mondá Herendy a szolgabirónak. Ezeknek a dereglyéjük
nem sokára meg fog fenekleni. Itt sekély a víz, s a hullám felfordítja
őket. Bele nem vesznek, mert a víz csak derékig ér; de fegyvereik
hasznavehetlenné válnak. Mi négyen elfogjuk valamennyit védetlenül. Már
bukdácsol a hajójuk!

A rablók ott a dereglyén már vették észre, hogy hajójuk feneke a fövényt
kezdi túrni; az evezők nem viszik azt előre, s a csónak egyre közelít.

Vezérük ekkor egy éles sípfüttyentéssel jelt adott.

Arra a dereglyéről egyszerre hat lövés dördült el, s azután újra hat: a
golyók ott csapkodtak le a habokba a csónak körül; egy a ladik orrába
furódott, egy pedig a kormánylapátot hasította végig rézsut.

Ekkor Herendy is azt mondá pandurainak.

– Feleljetek nekik.

Azok bevonták az evezőket, fegyvereiket vették s visszalőttek a
dereglyére.

Több perczig tartott a lövöldözés: a csónak ez alatt nem sokat haladt
előre, mert nem volt a ki evezzen; hanem a dereglye is közel volt a
megfenekléshez. Mind a rablók, mind a pandurok a hajó párkánya mögé
húzva le magukat, védett helyből lövöldöztek; csak a két kormányos ült
veszteg a helyén. Villám Bandi a czifra szűrével egy lábaihoz kuporodott
női alakot takargatott a habok ellen s védte öntestével a golyók ellen.

Egyszer aztán egy új sípszóra a rablók mind kiugráltak a dereglyéből a
vízbe, ott már csak derékig ért az; a megfeneklett dereglyéből
kivonszolták a szekereket, lovakat s még onnan ezer lépésnyire volt a
száraz; de a vízfenék már kocsizásra való. A rablók szekéren menekültek
a tó széléből odább.

Villám Bandi volt az utolsó, ki a dereglyét otthagyta Susannet ölébe
emelve vitte ki a szekérig.

– Ne lőjjetek többet; parancsolá Herendy, a nőt találhatnátok.

A mint Villám Bandi otthagyta a kormányt, mindjárt keresztbe állt a
dereglye a hullám előtt s a legelső nekifeszülő habtorlasz fenékkel
fölfelé fordította azt.

A következő perczben Herendy csónakját is felfordította a hullám, s mind
a négyen a vízbe estek.

Most már a rablók ölhették volna meg őket, mert az ő fegyvereik merültek
el a vízben. Hanem azok nem látszottak rájok ügyelni: a mint a
szekérháton kijutottak a tóból, vágtattak tova nyugot felé.

Herendy nem üldözhette őket tovább.

A hogy előre megmondá, a gőzös csak későn reggel füstölgött elő a
tihanyi hegy mögül, akkor már a rablók a Dunán is túl jártak.

A gőzössel érkezők aztán meglelék a ladikot is, a dereglyét is, az alatt
feküdt a rablók egyike, keresztül lőve. Elég tanújel, hogy az éjjeli
harcz a viharos tavon komoly volt és veszélyes.

Darkaváry aztán nagy pénzdijakat tűzött ki a rabló fejére s minden
kormányzatot fellármázott, hogy segítsenek azt üldözni; hanem arról úgy
elhallgatott egyszerre a hír, mintha a föld nyelte volna el.

Csak hónapok mulva került véletlenül egy hirlap Darkaváry kezébe,
melyben a következő tudósítást olvasta:

«Járek (a Bánátban).

Ma járt itt a hirhedt Villám Bandi; de nem rablás végett, hanem hogy az
itteni katholikus papnál szeretőjével, Csaplár Zsuzsánnával
összeeskettesse magát. Az új pár és násznépe, a hogy jött, úgy eltünt.»



A NEM VÁRT VENDÉG.

Ez a catastropha egészen kiforgatta Darkaváryt eddigi lényéből.

Eddig volt egy nagy ambitiója: megyéjében, az országban vezéri szerepet
viselni; eddig volt egy nagy boszúja: antagonistáját megtörni; eddig
volt egy nagy szenvedélye: Susanne. Most mind ez apró darabokra lett
törve. Meggyülölte megyéjét, hazáját, a hazai intézményeket, a politikai
kisszerű küzdelmeket, lenézte azokat, a kikre eddig haragudni tudott, s
asszony nem volt képes lelkét betölteni többé Susanne elveszte után.

Sokat futott azután is még a szép arczok után, válogatott olcsó és drága
szépségekben, látogatta a külföldi fürdőket, játékbankokat; kapcsolatba
hozta nevét circusok nevezetességeivel, s udvarolt kétséges
herczegasszonyoknak; de minden gyönyör és élvezet közepett mégis csak
Susanne volt minden gondolatja. Igen: gyülölte, utálta most már azt az
asszonyt, ki el hagyta magát vitetni tőle, ki nem igyekezett hozzá
visszaszökni, ki megmaradt hiven a zsivány rejtett odujában, a míg
férjét erdőn, pusztán, mocsáron keresztül üldözték; sőt talán futott
vele együtt; talán ott őrködött a bozóti rejthelyen, a míg férje aludt.
Szerette a rablót!

Gyülölte, utálta és féltette az elvesztett asszonyt.

Az igazi nő, a feleség pedig egyedül volt gyermekével a darkavári
kastély egy szűk lakosztályában, mellőzve mindenkitől, még férje
tisztviselőitől is. Hisz mindenki tudta, hogy ő el van hagyva férjétől.

Darkavárynak aztán nem volt Magyarországon maradása. Külföldre ment,
teljes ostentatióval köszönt le mindenféle hazai tiszteletbeli
rangjairól: elnökségekről, táblabiróságról, a mikre nézve ugyan mindegy,
akár viseli valaki, akár leveti magáról. Külföldön hamar hiressé lett a
nagy összegekről, miket hol nyert, hol vesztett a világhirű
játékbarlangokban, s bizarr kalandjairól, a mik annál is több pénzbe
kerültek.

Itthon aztán azalatt egészen eszeveszettül ment minden gazdasága. Mikor
valaki pazarol, akkor minden ember jogot tart hozzá, hogy lopjon tőle;
hisz úgy is eltékozolja, azt tartják. A jószág-igazgatók, a gazdatisztek
egészen földesuruk példáját követték a prédálásban s legtisztességesebb
ember volt közöttük az, a ki azt, a mit ellopott, legalább
megtakarította; a legtöbb azt sem tette: a lopott pénznek gyors forgalma
van.

Egy pár igazán rossz termés is következett; az ilyen hiányt eszélyes
gazda a jobb év fölöslegéből szokta fedezni. Itt nem tették. Segítettek
az új kölcsönök. S azok kezdtek időjártával drágák lenni.

Az 1848-iki franczia forradalom Párisban találta Darkaváryt.

A helyzet ujdonsága az ő lelkületének is egyszerre más irányt adott.
Újra belejutott a politikai élet áramlatába. Megismerkedett Louis
Blanc-al, Ledru Rollinnel s mikor Párisból Magyarországba hazatért, ez
politikai missió szine alatt történt. El is beszélte sokszor, mily
ügyesen tudta kijátszani a németországi rendőrség figyelmét, s milyen
veszélyek között kelt át a határon, a vámőröktől üldöztetve.

Mellesleg pedig az a körülmény is sietteté hazajöttét, hogy a megindult
politikai mozgalom Magyarországon nem csak a politikai téren idézett elő
országos változásokat, hanem egyúttal a társadalmi életben is, s
különösen behatolt a birtokviszonyokba. A hajdani úrbéres
jogegyenlőséget kapott a nemessel, az uri szolgalom eltörültetett,
dézsma, robot megszünt; ezzel Darkavárynak százezer forinttal rövidült
meg az évi jövedelme.

Ez még hagyján; de a nagy rendület, mely a birtokos osztályt érte, maga
után vont egy olyan intézkedést, mely csak negyedszázad előtt lehetett
megkisérthető hazánkban, mikor még a hitel csak költemény volt: a
moratoriumot. A törvényhozás haladékot adott az adósnak, várakozást
parancsolt a hitelezőnek. Ennek az lett a következése, hogy Darkaváry új
kölcsönt nem kapott többé sehol. Ez volt a főok, a mi Párisból
hazakergette.

Itthon egy egészen új világot talált; hajdani barátai, kortársai felelős
miniszterek voltak, az ország legfőbb hivatalait mind ismerősei
foglalták el, kiknél ő magát jobbnak tartotta. Büszkesége meg volt
sértve, az aristocratából lett szélső demagog. Nép embere, a ki megveti
a népet. Valahonnan megválasztatta magát képviselőnek s a pesti
országgyűlésen erős szónoklatokat tartott az «árulók» ellen. Nemzetőri
őrnagygyá is lett, s részt vett egy vérnélküli harczban, melynek
élményeiről aztán annyit tudott beszélni, mintha egy egész hadjáratot
végig harczolt volna.

Időközben a Bakonyberekben történtekről is tudott meg egyetmást Tarna
Elektől, ki szintén képviselő volt e megyéből. Ő maga visszatérte után
tájékára sem ment se megyéjének, se uradalmának, se családjának.

Megtudta azt, hogy Herendy meghalt (ezt neje leveleiből is megtudhatta
volna, ha valaha felbontott volna egyet közülök.) A gyönge egészségű
öreg ember megrontotta magát ama veszélyes üldözés alkalmával a
Balatonon, átázva, fázva, megbetegedett, s hosszas szenvedés után,
melynek nehezebb része a leánya miatti szívfájdalom volt, meghalt. Neje
is nem sokára utána ment. Öreg házastársak, kik egymást nagyon szeretik,
nem igen messze maradnak el egymástól.

Ilon szülei vagyonát örökölte, s az, ha nem volt is gazdagság, de
tisztességes birtok, a miből meg lehetett élni. De épen ez a pont volt
az, a miért Tarna Elek Darkaváryval az otthon történtek felől beszélni
kényszerült. – Ilon pazarolni kezd, mióta saját vagyonához jutott.

– Áh, és mire tud pazarolni az én kicsi feleségem?

– Hát bizony arra, hogy mikor odajönnek hozzá a kastélyba mindenféle
özvegy asszonyok, kiknek férjei neked pénzt kölcsönöztek,
egyház-községek, a mik alapítványaikat nálad tették le, kétségbeesett
emberek, a kik öngyilkossággal fenyegetőznek, ha kölcsön adott pénzüket
meg nem kapják, s a kiket directorod e rideg szóval utasít el:
«moratorium!» hát akkor nőd nem állhatja a kétségbeesett emberek
jajveszékelését s kifizeti saját vagyonából a tartozásodat. Így aztán
rövid időn mindenét el fogja pazarolni.

– Te Elek! szólt Darkaváry, a főtárgyat kikerülve, te nagyon érdeklődől
Ilon iránt. Mit adnál nekem, ha én most kálvinistává lennék, lemennék
Erdélybe s hat hét alatt elválasztatnám magamat a consistorium által?
Megteszem, ha ráállasz, a mint mondok. Hagyd ott a pecsovicsokat s állj
át a mi pártunkhoz, akkor elválok s tiéd lesz Ilon.

Tarna Elek képviselő is volt s minthogy a kormánypárt mindig
«pecsovics», még ha a legnépszerűbb hazafiak vannak is a kormányon,
annálfogva Tarna Elek most szemközt találta magával egykor siami
ikertársát, a ki szélsőbal volt.

Tarna Elek hátat fordított és odább ment; Darkaváry pedig nagyot
kaczagott utána. Hisz nem az ő ügye volt ez, hanem Tarna Eleké: azé a
töprengés dolga.

Még egy sajátságos jellemvonást tudott meg Darkaváry megholt
ellenfeléről, Herendyről. Az alispán csakugyan megtette azt, a mire
kiküldetett: hogy a szőlőhegyet és a villát Susannera és annak a
gyermekeire saját hivatalos elnöklete alatt átkebelezteté. Ejnye, bizony
azt a lelkiismeretes nagylelkűséget el is engedte volna neki Darkaváry.
Bele van abba ölve fél millió, kótyavetyén is megér kétszázezeret; – s
most már nem bánta volna Darkaváry, ha ezt nem ajándékozta volna
Susannenak és fiainak. Ezekről mindössze annyit tudott, hogy otthon
vannak Ilonnál, a ki anyailag vesződik velük. «Szép mulatsága lehet; nem
irigylem tőle!»

Egyszer aztán úgy fordultak az idők, hogy el kellett menni Debreczenbe.
«Kellett!» Darkaváry sem igen örömest ment, de menesztették: mert nagyon
sok volt nála a saraglyába felrakva s Windischgrätzczel nem lehet
tréfálni.

Debreczen pedig bizonyára nem Páris. Minden mulatsága egy rozzant
szinház, egy kopott truppal, mely «Busul a lengyel»-t énekel opera
helyett; asszony, leány nagyon erényes, s férj és apa őrzi keményen a
kilincset, s a mi fődolog, pénzt nem lehet kapni semmi úton módon.
Később február felé már pezsgőt, külföldi bort sem kapni: a világ el van
zárva a császári hadaktól, ide s tova kávé sem kapható már a városban.

Darkaváry kezdett megismerkedni azzal a kényelmetlen helyzettel, a midőn
az embernek az utolsó ötvenes bankjegy sír magányosan a tárczájában s
bár száz helyről biztatják pénzzel, de sehonnan sem örvendeztetik meg
vele.

Ekkor a véletlen segélyére jött. Egyébiránt következetes véletlenség.

Egy napon a magyar hadügyminiszter bizalmasan közlé vele, hogy Eszék
várában nagy veszedelem van. Védelmére ott van egy jókora honvédsereg, a
minek csak az az egy hibája van, hogy valami három ezernek közülök nincs
puskája. Egy schweiczi fegyvergyár ugyan vállalkozott három ezer darab
szuronyos fegyver elszállítására a steyer határszélig; arról is van
gondoskodva, hogy a magyar kormánynak egy szabad csapat vezére, a merész
Kádár őrnagy e fegyvereket átvegye és Eszékre becsempészsze; csak a
minden hadviselés veleje, a pénz hiányzik még. Azt kellene valahogy
kézbesíteni a schweiczi fegyvergyárosnak, a ki pénz nélkül nem adja a
puskát. Darkaváry, mint afféle sokat utazott ember, a ki olyan
hatalmasan ki tudja játszani a határőröket, vállalkozhatnék arra, hogy a
pénzt megvigye a fegyvergyárosnak; a többi azután majd Kádár őrnagy
dolga lesz.

Lőrincznek nem lehetett visszautasítani a megbizást; de kedve is volt
hozzá. A hadügyminiszter szerzett számára külföldre szóló útlevelet
álnév alatt s kezébe adta a fegyverekért járó tizenkétezer darab
aranyat, az útlevéllel együtt, mely szerint Galiczián, Bécsen keresztül
kellett lekerülnie Steyerbe, körüljárva az egész csatatért, hogy semmit
se koczkáztasson.

Darkaváry erősen fogadta, hogy három nap alatt Steyerben lesz.

Hanem azért, mielőtt útra kelt volna, még az utolsó éjszakán
fellátogatott a «Fürdőbe»; itt volt egy jó kis csendes kártyabarlang, s
ott reggelig a rábizott összeget az utolsó ezer aranyig elveszté. Az
utolsó ezeret mégis csak megtartá útiköltségnek.

Már ez nagy baleset volt az akkori pénzszűk világban. Arról szó sincs,
hogy azt a pénzt rögtön helyre kell pótolni; ez nem csak becsületbeli,
sőt főbenjáró adósság. – A legnagyobb baj az, hogy most már fel van
tartóztatva az útjában, időt veszít. Bécsben kénytelen felkeresni
bankárját, Haslingert, a kinek már eddig is másfél millióval tartozik s
annak őszintén elmondani, hogy mi járatban van, mi történt vele; hogy
fegyverekre kapott pénzt a magyar kormánytól, azt elvesztette, azt
helyre kell pótolnia, akármi áron!

Haslinger okos ember volt, s az őszinte vallomásra ő is őszinte
válaszszal felelt.

– Lássa ön uram, ön már nekem eddig is másfél millióval tartozik. Igaz,
hogy be van táblázva jószágaira. Azonban ön most olyan vállalatba
fogott, a melyen könnyen rajta veszthet. A legszelidebb kimenetel
szerint is el fogják önnek kobozni jószágait; s hogy az ilyen elkobzott
birtokokra betáblázott követelések hogyan fognak kielégíttetni, az iránt
vannak sejtelmeim és tanulmányaim. S most ön még újabb hatvan-hetven
ezer forintot akar tőlem felvenni. Mondok én ennél önnek egy sokkal
egyszerűbb expedienst. Menjen el ön az osztrák hadügyminiszterhez, adja
fel a fegyverszállítmányt; az majd lefoglaltatja azt, ön quittolt a
fegyverek árával és egyúttal bűnbocsánatot nyert az eddigi
magatartásaért. Kettős haszon.

Darkaváry a legnagyobb méltatlankodással utasítá el magától e tanácsot.
Hatvanezer forintért árulónak lenni! még ennyire nem érzé magát
alásülyedve.

– No jó, mondá neki Haslinger; hát jőjjön el ön hozzám ma délben, akkor
többet fogok önnek e tárgyról mondhatni.

Délben ismét megjelent Darkaváry Haslingernél.

– A mióta önnel beszéltem, szólt a bankár, tapogatóztam a kérdéses
ügyben: természetesen a legnagyobb óvatosság mellett. Önnek, mint mondá,
bizonyos Kádár őrnagy szabad csapat-vezér kezébe kellene átszolgáltatnia
a kifizetendő fegyvereket. Tud ön valamit erről a Kádár őrnagyról?

– Annyit tudok róla, hogy egyike a legvitézebb szabadcsapat-vezetőknek;
vakmerő hadi kalandjairól híres.

– No hát én többet tudok róla. Ez a Kádár egy feledékenységbe ment, de a
mult években nagyon hirhedett rablóbanda vezére volt, ki a háború
kitörésekor a kormánytól amnestiát kért magának és czinkostársainak,
azon föltétel alatt, hogy egy szabadcsapatot fog alakítani a kormány
szolgálatára. A bűnbocsánatot megnyerte, kapott felhatalmazást a
szabadcsapat alakítására; azóta több ütközetben kitüntette magát,
nyilvános elismerést, őrnagyi rangot kapott. Egy sajátságos vonást
beszélnek róla: azt, hogy a mi zsákmányt hadi portyázásai közben
elfoglalt, azt kárpótlásul osztogatta ki azoknak, kiket néha napján
kirabolt. Ön talán jobban tudhatja, hogy igaz-e ez? mert hisz önt is
megrabolta egyszer. Rabló korában Villám Bandi volt a neve.

Erre a névre a kis körme hegyéig szökött a vér Darkavárynak. Ijedtség és
harag lepte meg egyszerre.

– Igazán sajátságos fordulata a sorsnak, folytatá a bankár, hogy most
épen önnek kell ezt a Kádár őrnagyot felkeresni, hogy neki pénzt vigyen,
vele szövetséges összeesküvésre lépjen, s ha együtt elfogják, vele
együtt felakasztassa magát.

Nagy volt a düh, az elkeseredés Darkaváry szivében e felfedezésnél; de
még mindig nagyobb volt az önérzet.

Volt egy hang lelkében, mely azt sugta: hogy az a főúr, ki elvesztegette
a kormánya által rábizott pénzt, s azután, hogy magát megmentse,
elárulta azt a hajdani gonosztevőt, ki most bűnei helyrehozásául a
csatamezőn hullatja vérét: pokolmélyen sülyed alá e rablóval szemközt.

Azt nem fogja tenni! Sőt ellenkezőleg: ha Kádár őrnagy személye azonos
Villám Bandiéval, egygyel több oka van rá, hogy azt a helyet fölkeresse,
a hol vele találkozhatik; aztán leszámlálja elé a küldött aranyokat:
«nesze a pénz!» és aztán lerója a mivel ő tartozik neki: «nesze a pof!»
– s aztán «válaszszunk egy párt ezekből az új fegyverekből, s lássuk,
hogyan találnak czélba harmincz lépésről?»

– Az nem változtat a dolgon, uram; felelt a bankárnak. Nem az a kérdés,
hogy kinek küldik a pénzt? hanem hogy ki küldi? és ki által küldik? Azt
a magyar kormány küldi; egy Darkaváry által küldi, s Darkaváry át fogja
azt adni az ördögnek is, ha annak van küldve.

– Jó, uram, hát akkor jőjjön el ön hozzám ma estére. Vacsoráljunk együtt
s a közben elvégezzük az ügyünket.

Darkaváry este megjelent a bankár házánál; az bevezette őt családja
körébe. A bankárnak volt egy szoborszépségű leánya, Klotild. Abba
Darkaváry az első találkozásakor halálosan beleszeretett. Egészen izlése
szerinti hölgy volt: termet, arcz ideálszép, ötletdús társalgás, hódító
kedély, párosulva behizelgő agaceriával, mely a férfival azt hiteti el,
hogy ő az isten.

– Nos, hogy tetszik önnek a leányom? kérdezé vendégétől, midőn a
férfiszobába átmentek.

Darkaváry nagyot sóhajtott.

– Szeretnék megválni az eszemtől, ha rágondolok.

– Nem szükség önnek az eszétől megválni, csak a feleségétől. Úgy sem
laknak már együtt évek óta. A válás igen könnyű. Ha ön kálvinistává
lesz, Erdélyben hat hét alatt elválasztják. Ott ugyan most háború van,
de az odamenetel még sem nehéz. Egy passe-partout az osztrák hadvezértől
a legegyenesebb úton elvezeti önt Kolozsvárra: ott most Urbán tábornok
parancsnokol. A consistorium előtt hamar vége van az ügynek. Én hozzá
adom önhöz a leányomat. Egy millió a hozománya s azonkívül nyugodni
hagyom önt a jószágaira kölcsönzött másfél millió miatt. – Nos uram, hát
mi tetszik önnek? Hatvanezer forint Villám Bandi számára, vagy a leányom
keze harmadfél millióval.

Darkaváry elesett. Egész jellemével végig esett a sárban. A mit
könnyelműségből, boszúból, rosszaságból meg nem tett volna: megtette
őrült szenvedélyből. S van abban földfeletti varázs, hogy egy hölgy, a
ki maga megér milliót, még egy másik milliót adjon egy férfinak – azért,
hogy az szeresse őt.

Lőrincz keze reszketett, midőn azt a bankárnak nyujtá. Hanem hát ezek
rendkívüli idők voltak: az embernek meg kellett szoknia, hogy reggel
félistennek kiáltsák, este pedig sárral dobálják meg, s mikor felült a
szekérre, nem tudhatta, hogy diadalútra megy-e, vagy akasztani viszik?

– És már most csak azt engedje ön meg, szólt a bankár örömét tökéletes
tettetéssel elpalástolva, hogy annak a helynek a nevét megtudjam, a hol
a fegyverszállítmány le van téve. Nem szükség azzal önnek fáradnia
valahová; a mi a dologban gyülöletes, azt elvégzem én magam. És mind a
mellett a jó szolgálat hasznát ön veendi; mert a felfedezésért múltjára
nézve teljes elnézést fog nyerni, s azontúl arra kell ügyelnie, hogy a
mozgalomtól távol tartsa magát; mert nem szeretném, ha a leányomat
özvegygyé tenné.

Darkaváry meg volt őrülve e szavaktól. Megmondá a bankárnak a veszélyes
titok helyét.

– Minden jól lesz. Már most maradjon ön még itt nehány napig; azalatt
erősítse családomnál azt a jó hatást, melyet első megjelenésével
kivivott. Azután menjen haza Darkavárra; Bakonyberek-megye az egész
Dunán-túllal a császári seregek kezében van; ott önt a kormánya nem
vonhatja kérdőre. És azután végezzen a nejével az elválás iránt. Mentől
korábban végződik, annál szivesebben fogjuk itt látni önt. A többit
bizza ön rám. És most rendelkezzék a pénztárammal.

A bankár két czélt ért el ez által. Először biztosította a veszendő
rebellis birtokára adott másfél millióját, kiragadva annak a gazdáját a
nemzeti harczosok táborából s családi összeköttetés által sequestrálva
annak a jószágait. A másik czél pedig az volt, hogy e felfedezés által
viszonszolgálatul megnyerte a hadügyminiszteriumtól az összes hadseregek
számára való bakancs-szállítást (concurrentia nélkül), – s ebből is csak
lóg ki egy millió.

Darkaváry három hetet töltött a bűbájos Klotild kedveért Bécsben s ez
idő alatt egészen belebolondult új szerelmébe. Nem törődött már se
hadjárattal, se politikával, se az új alkotmánypatenssel, se a hadi
bulletinekkel. Csak egy dolog sietteté haza Magyarországra: a
megkezdendő válópör. E miatt szánta rá magát, hogy Bakonyberek-megyébe
utazzék; most már gondtalanul és új élettervekkel agyában.

Egész úton azt főzte magában, mint fogja előadni a nem szeretett nőnek,
hogy válniok kell, hogy fog szembeállni annak könyeivel, martyr
arczával, hidegen, kiméletlenül.

Bakonyszegen innen, a mint az országúton végig robogott, egy másik
négylovas hintó jött vele szemközt, melynek egyenruhás hajdújáról
Darkaváry megismeré, hogy az a püspök hintója.

Volt oka nem keresni most a szóbaállást a római katholikus
egyház-nagygyal, a midőn abban a szándékban járt, hogy holnap bejelentse
azt a szándékát, hogy protestánssá akar lenni.

Hanem a püspök, a mint ráismert, megállíttatá fogatát, utána kiabált a
mellette elhaladó kocsinak; sietve leszállt hintójából: ekkor aztán
Darkaváry is kénytelen-kelletlen megállapodott s ő is leszállt az eléje
siető főpaphoz.

Oh milyen nagy volt a főpap öröme, hogy őt láthatja. (De ugyan minek
örül oly mód nélkül?) Kénytelen volt őt az útközepén megállítani, hogy
üdvözletét, gratulatióját átadhassa neki azon örvendetes esemény felett,
mely távolléte alatt családjában véghez ment!

(De miféle meggratulálni való esemény történhetett az ő távolléte alatt
a családban?)

Végre megmondá a püspök.

A nagyságos asszony a mult héten tért át az üdvözítő katholika hitre; a
püspök maga avatá fel őt.

Darkaváryt majd a guta ütötte meg. Ő maga abban jár, hogy protestánssá
legyen, az elválás végett, s az alatt a felesége katholizál!

Ez az asszony bizonyosan neszét vette annak, hogy ő válni és újra
házasodni szándékszik, s most azt akarja ez által lehetetlenné tenni.

Azt sem mondta a püspöknek, hogy «köszönöm», otthagyta az útfélen,
sietett a kocsijához vissza s aztán «vágtass!»

Oh mennyi gonoszság kitelik ezektől az «asszonyoktól!»

Mikor az országútról a mellékút Darkavárra bekanyarodik, egy szép
fenyőárnyazta domb mellett visz el. Azon van a Darkaváry családi
sírbolt.

A mint e helyre érkezett Lőrincz, egy gyászmenetet látott e dombra
felkanyarodni, czímeres koporsót vittek, fáklyakiséret, halotti énekszó
mellett.

Kit temetnek itt?

Lőrincz leugrott hintójából, sietett a sírbolt felé.

Épen akkor ért annak ajtajához, mikor a pap elzengé a koporsó fölött az
utolsó verset: «vitam habeas sempiternam….»

Nejének nevét olvasta azon a koporsón.

Nagyot dobbant a szive.

Öröm volt ez! örömdobbanás. Eltitkolhatatlan megkönnyebbülése a
léleknek, hogy ezt ime jól rendezte el a sors! Nem kell tehát a nő
könyei ellen harczolnia; nem kell szenvedéseinek hideg érzéketlen arczot
szembeállítania; nem kell elválnia; ime, meghalt magától; a jó, kedves
asszony, mikor érezte, hogy férje szerencséjének útjában van.

Ezért lett hát katholikussá utolsó napjaiban, hogy mégis egykor férje
oldala mellett nyugodhassék, mellette lehessen legalább a koporsóban.
Mint protestanst a szelenczei reformatus temetőbe vitték volna.

Talán lehetne ezért egy könyet is kierőszakolni.

De a mint körülnézett, még nagyobbat dobbant a szive.

Az már harag volt!

A koporsó fejénél, mint gyászkísérőt Tarna Eleket pillantá meg, ki kézen
tartá Lőrincz kis fiát; az pedig nem ismert az apjára, a kit, mióta
eszmél, nem látott.

Tarna Elek hideg főbólintással üdvözlé őt s aztán rendelkezett a
szertartás bevégzése s a nép hazatakarodása iránt. Darkaváry néma volt a
dühtől, míg egyedül nem maradtak. A kis fiut egy hajdu vette át, az
vitte a kocsihoz. A két férfi hátramaradt a sírkert boróka bokrai
között.

– Hogy éri házamat az a tisztelet, uram, szólt Darkaváry, hogy ön
intézkedik a nőm temetésénél s kézen vezeti fiát? Mi ön ennél a háznál?

– Meg fogja ön tudni uram. Hogy ön nejének temetésén jelen vagyok, ez
azért van, mert nehány hét előtt levelet kaptam tőle, mely így szól:
«uram, önhöz fordulok, miután azt hiszem, hogy férjem leveleimet
felbontatlanul veti félre; atyám, anyám meghalt, senkim sincsen, s magam
halálos ágyamon fekszem. Csak egy gondolat bánt a halálban: mi lesz
kedves gyermekemből? Legyen ön oltalmazója, gyámja, ha árván marad». –
Én megtettem azt, a mi egy haldokló utolsó kivánsága volt.

– Mennykőbe uram! kiálta durván Darkaváry: itt jogsértésről van szó; nem
érzelgésről. Ez törvény és nem poézis! Ki adott arra jogot önnek, hogy
egy élő apa gyermekének gyámja legyen?

– A törvény adott uram, és semmi poézis. Nem érzelgés ez, hanem szomorú
hivatalos eljárás. Önt a vármegye, tékozlásai miatt, gondnokság alá
helyezé; birtokai birói zár alatt vannak, s gyermekének törvényes gyám
van rendelve, törvényszék által. A megye rendelte ezt.

Darkaváry elsáppadt.

– Melyik megye? Én az osztrák generálisok által alkotott megyét el nem
ismerem.

– Nem is az. Attól én sem fogadnék el rendeleteket. Az ős választott
megye. Ön úgy látszik nem értesült az utolsó hetek eseményeiről. A
magyar seregek visszafoglalták a Dunántúli alsó megyéket.

Ez megint nem jó hir volt Darkaváryra nézve. Azon nagy sarkonfordulás
óta, a mit ő most hevenyében elkövetett, nem érezte a fejét szabadnak
azon kormány hatáskörében, a melyet elárult. De hiszen nem tudja azt még
senki.

– Jól van uram no, mondá hidegvért erőtetve Tarna Elekhez. Tehát legyen
ön gyámom nekem és fiamnak: nem sokáig lesz az. Pazarlásaimért, sok
adósságomért kaptam a megye gondos tisztikarától a birói zárt
jószágaimra? Köszönöm. A válaszszal nem soká maradok adós.

Azzal nem is üdvözölve fia gyámját, meg sem csókolva gyermekét,
dölyfösen veté magát hintójába s vágtatott a Darkaváry kastélyba, a hol
szomorú képpel várták összecsődült hivatalnokai, egy chorusban zengve a
nagy családi gyász fölötti keservüket saját hivatalból elbocsáttatásuk
fölötti panaszaikkal.

Darkaváry azt parancsolá, hogy mindenki maradjon a helyén és ne menjen
sehová. Azután felment termeibe, letépte az ajtókról a hivatalos
pecséteket, a mikkel azok biróilag le voltak zárolva! Maga lesz felelős
érte.

Hiszen csak nehány napig fog ez tartani.

Holnap visszamegy megint Bécsbe, azzal az örömhirrel, hogy nincs már
szükség hosszas válópörre: üres a ház, kész elfogadni az új
menyasszonyt. A gazdag ipa visszavonja betáblázásait, a nászhozomány
törleszti a többi adósságot s Bakonyberek vármegyének odavághatja a zöld
asztala közepére Darkavár kiskirálya a kettéhasított
sequestrum-parancsot.

Új boldogság, új fény költözik a Darkavári kastélyba megint.

Lőrincz végig járta az üres termeket saját hálószobájától neje
hálószobájáig. Az egyikben ott állt egy márvány fülkében Susanne
életnagyságú képe, kihívó szépség, kaczér mosoly arczán. A másik
szobában állt Ilon arczképe, a szende, halavány arcz, csak a gloria
hiányzik körüle. Az egyiktől undorodott, a másiktól borzadt.

El a kisértetekkel innen!

Hivatalnokainak, cselédeinek azt parancsolá, hogy a míg nem hívja őket,
senki se jőjjön hozzá. Egyedül akarta kijárni összevissza kuszált
gondolatait: mikben a gyász, az önvád, a rettegés, chaosszá volt keverve
vágyakkal, reményekkel, örömökkel. Egyik rontotta a másikat.

És mégis benyitotta valaki rá az ajtót.

– Ki mer most háborgatni?

A belépő pedig nem ijedt meg a haragos ráförmedéstől; bátran közelített.
Kék pitykés dolmány volt rajta, veres hajtókával és vitézkötéssel,
oldalán kard, arany bojttal, fején pörge kalap széles veres szalaggal,
karimáján arany paszománt, hosszú fekete toll lengett le róla. Le sem
vette azt a ház ura előtt.

– Én merem önt háborgatni uram, szólt a fegyveres alak, közel lépve
hozzá. Ha nevemet megmondom, akkor azt is tudni fogja, hogy miért
háborgatom. Az én nevem Kádár őrnagy; vagy Villám Bandi, ha így jobban
ismer.

Lőrincz úgy érzé, mintha azok a tömör falak körülötte egymásra
készülnének borulni.

– Ön sok esztendeig keresett engem uram! folytatá az eleven kisértet. No
lássa, már most rám talált. Nem vesztem el. Pedig módomban lett volna
elégszer. Eljöttem, hogy számoljuk össze, ki mivel tartozik egymásnak?
Önt a kormány a Steyer határszélre küldé, hogy egy fegyverszállítmányt
ott fizessen ki és nekem adja által: hogy járt el ön ebben a
megbizásban? Mit tett ön?

Darkavárynak egy ötlete támadt; egy hazugság, a mit betörő rablók
ellenében szabad használni.

– Engedje ön, hogy okmányaimat előhozzam, s igazoljam magamat.

Arra számított, hogy ha szobájába juthat, onnan egy rejtek-ajtón át a
hátsó lépcsőn majd kimenekül a kastélyból.

– Egy lépést se tegyen ön, felelt neki Kádár őrnagy s egyet tapsolt a
tenyerébe, mely hangra a terembe vezető szárnyajtók felnyiltak s
Darkaváry egy egész fegyveres csoportot látott az ajtóban, hasonló
egyenruhában, mint az őrnagy. – Ön foglyom! És már most majd én mondom
el önnek, hogy mi történt az önre bizott fegyverekkel? Ön elárulta azok
hollétét, s mikor én csapatommal a helyszinén megjelentem, egyszerre
körül lettem fogva lesbeállított szerezsánok által. Én keresztülvágtam
magamat ellenfeleimen; de lovasaimnak fele ott veszett. És ott veszett a
fegyverszállítmány. És e miatt elveszett Eszék vára. Tudja ön már most,
hogy mit tett?

– Esküszöm, hogy azt nem tettem.

– Még hamisan is esküszik. Nem használ semmit. Ön el van itélve. Meghal.
Ön mindig keresett engem, hogy felakasztasson, most rám talált – és most
én akasztatom fel önt. Ide a kastélya kapuja fölé, épen az ősi
czímerére.

– Ez gyilkosság lesz! ön nekem nem lehet bírám! ha vádol, vigyen a
kormány elé, ott védeni fogom magamat.

– Bírája vagyok; felelt Kádár őrnagy, hideg nyugalommal; egy
országyűlési határozat s egy hadügyminiszteri rendelet erejénél fogva,
melyek felhatalmazzák a szabad csapatok vezetőit, hogy az árulókat
meglepjék, elitéljék és megsemmisítsék, a hol találják. Ön már el van
itélve.

– Kihallgatatlanul.

– Ez csak kegy önre nézve: hogy nem adatik önnek alkalom még egy
haditörvényszék előtt kínnal izzadt hazugságokat elmondani, a mikért
szeme közé nevessenek. E megaláztatást el akarom önnek engedni. Árulása
elvitázhatlan. Önnek meg kell halni. Az előkészületekre sem adhatok sok
időt; sietős utam van. Imádkozzék, ha tud, s aztán induljunk.

Darkaváry veszve érzé magát. Se remény, se védelem nem volt számára. És
most úgy ragaszkodott az élethez.

– Legalább fiaim gyámjához és fiaimhoz engedjen ön néhány sort irnom.

– Úgy? tehát az utolsó órában eszébe jutnak az embernek a gyermekei is.
Hagyott ön a fiainak nevet? Három közül kettőnek hagyott egyebet, mint
szégyent?

Darkaváry látta, hogy ügyét még súlyosította az emlékeztetéssel. Kádár
folytatá:

– Önben tehát csakugyan van érzés, uram? Ezt nem tudtam. – Akkor
beszéljünk más hangból. Sokat vétettünk mind a ketten, ön is, én is. Én
vétkeim zsoldját igyekeztem lefizetni; a mely népnek a nyugalmát
háborgattam egykor, annak a népnek a szabadságáért harczoltam mostanig.
Sok hadi-zsákmányt szereztem: annak a váltságából kárpótlást küldtem
azoknak, a kiket egykor gonoszul megkárosíték. Tudom, hogy még mindezen
felül fenmarad egy tartozásom s azt le kell rónom egy nagy napon.
Beváltom azt, s abban a csatában, a melyben el fogok esni, ki lesz
egyenlítve minden. Csak egy tartozásom marad fenn. Mi lesz e nőből, a
kit öntől elraboltam? Özvegy lesz és földönfutó, ha én elesem. Pedig hű,
jó asszony. Ő az ön gyermekeinek anyja. Jól van. Cseréljünk sorsot. Ne
ön haljon meg, hanem én. Ön vegye nőül Susannet; adjon gyermekeinek
nevet; aztán éljen tovább vigan: én megyek a csatatérre s a legelső
találkozásnál a kozákokkal leöletem magamat. Nos, tetszik-e önnek ez a
csere?

Darkavárynak a legelső gondolatja az undor volt. Nőül venni egy némbert,
ki egykor kedvese volt, s aztán egy rabló felesége lett! És épen most,
midőn egy új ideálhoz szegődött minden szenvedélye. Hanem azután helyre
tért az esze. Hiszen kapni kell ezen az ajánlaton. Bolonddá teszi ezzel
magát Kádár őrnagy.

– Elfogadom! Szólt nagylelkű arczmeresztéssel a megszorult főúr.

– Így jól van. Susanne itt van velem. A papot is idehozattam. Még le sem
vetkőzött a temetési szertartáshoz felvett köntöséből. El van készitve
dispensatio, dimissiorale, móringlevél. Mindenre gondom volt. Előre
tudtam, hogy ön inkább egy asszonyra engedi magát akasztatni, mint egy
száraz fára. A haditörvényszékből tehát násznép lesz.

Kádár őrnagy intésére két fegyveres odalépett Lőrincz mellé s őrizte a
vőlegényt, míg a férj kiment az udvarra, hogy nejét kézen fogva
bevezesse, mint menyasszonyt.

Susanne nagyon meg volt változva: arczbőrét elégette a nap és a zivatar,
s kora redőkkel szelte át a gond és szenvedés. Darkaváry nem is
fordította felé arczát.

A papot is behivták, s ugyanaz, ki nehány óra előtt a nőt eltemette,
összeesketé az özvegy férjet az új feleséggel. Semmi megütközni való nem
volt rajta; hisz az is gyermekeinek anyja.

A szabadcsapat legényei ennél a lakodalomnál is daloltak és tánczoltak,
mint ama másiknál, a melyben a «szép asszonyt» elvitték Darkavárytól.
Most visszahozták neki.



A VÉGNEK KEZDETE.

Kádár László egy istenhozzádot mondott Susannenak, mikor otthagyta, s
aztán csapatjával együtt, a mily gyorsan jött, úgy eltávozott.

Darkaváry rá sem nézett az asszonyra. Komornyikjának parancsot adott,
hogy rendezzék be ő «nagysága» számára a szőlőhegyi villát, ott fog
lakni. Azzal ő maga saját lakosztályába távozott.

Boszusan rántá a damaszkfüggönyt a Susanne arczképe elé, aztán leült
levelet írni Haslinger bankárnak.

Tudatá vele a végzetes episodot, mely rajta keresztül ment. Egy megholt
nő helyett kapott egy másikat, s az akadály ismét itt van. Csak hogy ez
szerencsére rövid ideig tartó akadály lesz: a tudatlan Kádár őrnagy igen
csalatkozott, a mikor azt hitte, hogy az által, ha ő «majd» elesik a
csatában, a Susanne házassága Darkaváryval érvényes lesz. A törvény
előtt e házasság érvénytelen; mert az első férj élt akkor, mikor a
másikkal az asszony megesküdött. És Kádár László még annyira vitte a
vigyázatlanságot, hogy mint tanu előttemezte a Susanne móringlevelét, ő
a násznagy a matriculában is. Ez a házasság semmis. Ennek a
bebizonyítására nem kell egyéb, mint lemenni Járekre, ott felkeresni a
papot, ki egykor Villám Bandit (alias Kádár László) Susannenal
összeeskette; attól kivenni a házassági bizonyítványt s ezzel ketté van
szakítva a nyüggé vált láncz.

Ezt a levelet mindjárt el is küldé Darkaváry egy ispánjától Bécsbe
Haslingerhez; de ő maga sem maradt ott kastélyában még ez éjszakára sem.
Rá nézve nem jó föld volt az, a hol a nemzeti kormány parancsolt.
Sietett reggelre olyan helyre jutni, a hol az osztrák főparancsnokság
uralkodik. Haslinger ajánló levele mellett könnyű volt oda jutnia.

Ezzel aztán teljesen beállt sorsában a végzetes fordulat. Most már
önvédelemnek és megtorlásnak tartá a nemzeti kormány ellenében egészen
az ellenfélhez szegődni. Haslinger azt tanácslá, hogy vállalja el a
kormánybiztosságot a császári hadseregek mellett a Bánátban. Igy
hamarább és biztosan eljuthat Járekre, melynek vidékén a legdühösebb
háboru folyik. Felfokozott szenvedély, a megszorult nagy úr pénzzavara,
s a megalázott büszkeség boszúvágya hajtá e tanács követésére. Ezentúl
aztán szolgált saját honfitársai ellen: nagy szenvedélylyel és
buzgalommal, mint minden kitérő.

Az osztrák seregek benyomultak a Bánátba.

Itt hallá meg Darkaváry, hogy Kádár őrnagy a fénszarui nagy lovassági
csatában az oroszok ellen harczolva elesett. Ez Kádáron nem segít.

Nyugtalanul várta, míg az osztrák seregek Járekig előhatolnak.
Szenvedélye oly vakmerővé tette, hogy együtt jár az előretolt
kémlő-csapatokkal.

Egyszer aztán eljutottak Járekig.

A helység egészen le volt égve. Templom, paplak küszöbén bogács-erdő.
Sehol egy hírmondó. Nagy keresés után találtak végre embert, a ki a
romok közt lappangott. Az volt a hajdani egyház-curator; most koldus, –
vagy tolvaj.

Ettől megtudta Darkaváry, a mit keresett.

A papot megölték még az első hadjáratban, akkor égett le a templom is, a
paplak is. Abba beleégett az anyakönyv is. Semmi bizonyítvány, semmi
tanu a felől, hogy itt valaha Kádár László Susannenal házasságra lépett.

Darkaváry a járeki romokban saját fellegvárának romjait találta meg.
Semmivé volt téve.

Nem volt semmi eszköze bizonyítani, hogy Susanne Kádár László törvényes
neje volt; a tanuk is eleshettek imitt-amott, vagy olyan jól elbujtak, a
honnan nagy okuk van Darkaváry kedvéért elő nem jönni.

Csak Susanne mondhatta volna meg az igazat, de ő inkább eltűrte magán
azt, hogy évekig egy rabló szeretője volt. Hasztalan igért neki Lőrincz
kincshalmazokat, azért, ha elválik tőle; hasztalan fenyegette azzal,
hogy megöli: a nő mind az igéreteit, mind a fenyegetéseit kinevette.

Ott maradt hozzákötve holtig.

Igy azután a fényes álmok is szétröppentek. A bankárleány férjhez ment
máshoz, a milliókat is elvitte más.

A dölyfös úr kénytelen volt magát helyzetének megadni.

Tudta, hogy gyülölik és kinevetik: s az ilyen tudat nagy szabadalom.
Felszabadítja az embert minden kiméletlenségre azon világgal szemközt, a
melyben él.

A «rend» helyreálltával Darkaváry természetesen «kinevezett» megyefőnöke
lett Bakonybereknek s lehetett látni az egykor vörös tollas főurat, hóna
alá csapott csókaorru chapeau-basval, himzett frakkban, koczperddel
oldalán előszobázni a Statthalternál. S Bakonyberek úgy emlékezik e
korszakra vissza, hogy ahoz képest Memhet pasa kormányzása, a török
világban, áldás volt. Nagyon is mohon fogta a dolgot, úgy, hogy nehány
év mulva maga a bécsi kormány kénytelen volt megköszönni a szolgálatát
és nyugalomra bocsátani.

Ekkor aztán az az egész raj, melynek hitelező a neve, egyszerre
megrohanta.

Addig, míg hatalmas «szerdár» volt, nem merték háborgatni; de a mint a
rang lemult róla, minden tetszhalott hitelező feltámadt, a kinél valami
irása volt. A moratoriumnak is vége volt már.

Ekkor még egyszer kisütött rá a nap; még egy alkalma volt legalább
vagyona egy részét megmenthetni. Megkapta az úrbéri kárpótlást. Az tett
mintegy másfél milliót.

Ez összeggel kibontakozhatott volna legalkalmatlanabb tartozási
hinárjából: a többit rendes törlesztés által szabályozhatta volna; de
nem azt tette. Hanem hagyta perre menni hitelezőit s a tartozások
fizetése helyett rálépett arra a térre, mely a legbiztosabb útja a
meggazdagodásnak és az elszegényedésnek. Iparvállalatokhoz kezdett.

Biztos meggazdagodás útja annak, a ki ért ahoz az iparághoz, a mire
vállalkozott; biztos elszegényedés annak, a ki csak hiszi, hogy ért.

Darkaváryból is olyan gavallér vállalkozó lett, mint a milyenek
szappan-gyárokat, tégla-gyárokat alapítanak, aztán készítenek olyan
szappant, mint a tégla, s olyan téglát, mint a szappan.

Minden gyára, műmalma sorra megbukott. Maga sem értett hozzá, mások
megcsalták: nem ismerte a munka és árak combinatióját; nem a piaczot.
Végső haragjában a börzére ment spekulálni, ott azután kapczára
levetkőztették szépen.

Mikor már a szakála szürkülni kezdett: akkor már nem volt sem egy
uradalma, sem egy kastélya többé.

A szakálát aztán megfestette feketére s oda ment lakni Susannehoz. Annak
a villája a szőlőhegygyel együtt még meg volt. Az az ő nevére lett irva,
a hitelezők nem vehették el a férj adósságaiért.

Ámde a természet nem hagy hézagot: gondoskodva van róla, hogy a fának
hernyója, a lisztnek férge, a bundának molya legyen. Susannenak is volt
két korhely fia, a ki apja dicső példáját követve, ugyancsak igyekezett
a füvet elébb lelegeltetni a lovával, mielőtt széna lenne belőle.

Hires adósságcsinálók voltak. Még ugyan kiskorúak; de tud az okos fiatal
ember magán segíteni. A váltóra nem csak a saját nevét irja, hanem az
anyáét is s aztán az anyának nem marad más választása, mint vagy fizetni
a rajkó helyett, vagy becsukatni azt váltóhamisításért. Susanne fizetett
inkább.

Mire a fiuk nagykorúak lettek, már csak az volt a vitás kérdés, hogy
valjon az apjuk tette-e őket tönkre, vagy ők az apjukat és anyjukat.

A második provizorium alatt már életszükséggé vált Darkaváryra nézve,
hogy könyörögjön a kormánynál egy olyan gyülöletes hivatalért, melyet
tíz felszólított ember közül kilencz visszautasított. Azt megkapta.
Azzal aztán be is kötötte a koszorúját. A provisorium elmultával egyike
lett a lehetetlen embereknek.

Kapott nyugdíjat, de ez nem használt neki: mert mindig tele volt egy
szégyenletes adóssággal, a mi miatt a nyugdíjat az utolsó háromszáz
forintig lefoglalták.

S még mindig festette a szakálát.

Elkezdte azt a jól kultivált iparágot mivelni, melynél fogva az ember
régi jóbarátait imitt-amott meglátogatja, anecdotázik, kedvessé teszi
magát, végül kihúz egy váltót a zsebéből, s nem kér egyebet, csak egy
kis aláirást. A meglepett jó barát nem bír elég bátorsággal azt
megtagadni. Hiszen csak «giro». A lejáratkor aztán fizeti a jó barát az
elfeledett tartozást. Ez a bánya ezereket ád.

Hanem ez a bánya egyszer csak kimerül. Akkor elkezdődik a szemérmes
gyűjtés egy titokban tartandó hajdani nagyság részére. Ez már csak
százakat vet.

S Darkaváry még mindig festi a szakálát; hajdani nagy nevét oda
kölcsönzi szédelgő vállalatokhoz; s viseli azok bukásával szégyenét egy
kis haszonért.

Végre leszáll odáig, a hol azok laknak, kik boltban, vendéglőben apró
összegekkel adósok maradnak, ismerőstől és idegentől tíz forintokat
kérnek kölcsön, de öttel is beérik s soha sem jön az a gondolatjuk, hogy
az «ólomnak» még egyéb hasznát is lehetne venni, mint szakálát festeni
vele.

S ennek az embernek van egy kisérője, ki nyomról-nyomra jár utána,
komisz adósságait titokban kifizetgeti, pinczéreket a vendéglőkben,
boltosokat imitt-amott kielégít, házbérét idején lerója; szabójánál,
csizmadiájánál jót áll érte, hogy csak lássák el mindennel, a mire
szüksége van; lopva egész láda szivarokat is küldözget neki abból a
fajtából, a mit az öreg otthon boldog napjaiban szivogatott.

Ez egy szorgalmas, fiatal, jó keresetü ügyvéd: Ilonnak a fia; ki most
Tarna Elekkel egy ügyvédi irodában dolgozik.

Hanem Darkaváry erről nem tud semmit.

Ő még mindig festi a szakálát s jogot tart az élethez.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: «Grecque» a hamisjátékos czíme a francziáknál.]



TARTALOM.

  FÖLD FELETT ÉS VIZ ALATT:
  Párbaj Istennel  1
  A magyar Faust  44
  Két léghajós  67
  A csigák regénye  94

  A VÉRES KENYÉR  149

  A SZEGÉNYSÉG ÚTJA:
  A kis-király  201
  A fehér toll és vörös toll  205
  Az alkotmányos harcz  219
  Hogy lett Kádár Lászlóból Villám Bandi  228
  Nemes boszú  232
  Egy ebéd – otthon  240
  Paraszt boszú  248
  Az asszony  256
  A férfi  261
  A nem várt vendég  267
  A végnek a kezdete  284

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

10 |Es ugyanakkor |És ugyanakkor

11 |Nem! En |Nem! Én

17 |királynő udraránál |királynő udvaránál

17 |osnémet család |ősnémet család

37 |egy apai szív |egy apaí szív

48 |a mík már |a mik már

53 |kis csecscsmő |kis csecsemő

60 |mínden kérdésre |minden kérdésre

60 |«sequens!« |«sequens!»

84 |kítaszítottak bennünket |kitaszítottak bennünket

104 |hijják a a vadnépek |hijják a vadnépek

128 |Daenemark!« |Daenemark!»

204 |satoros ünnepeken |sátoros ünnepeken

221 |a ket pártnak |a két pártnak

228 |Utötték-e agyba-főbe |Ütötték-e agyba-főbe

245 |az ajtója előlt |az ajtója előtt

262 |együtt, tizeharmadik |együtt, tizenharmadik

272 |ősszinte vallomásra |őszinte vallomásra

278 |Nagyott dobbant |Nagyot dobbant]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Föld felett és viz alatt; A véres kenyér; A szegénység utja" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.