Title: Ajas - Szomorujáték
Author: Sophokles
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Ajas - Szomorujáték" ***


available by the Google Books Library Project



AJAS.

SZOMORUJÁTÉK.

IRTA

SOPHOKLES.

GÖRÖGBŐL FORDITOTTA, BEVEZETTE ÉS JEGYZETEKKEL KISÉRTE

CSIKY GERGELY.

BUDAPEST.

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.

1902.

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.



BEVEZETÉS.

Achilles halála után fegyvereit a hadi tanács, leginkább Agamemnon és
Menelaos befolyása alatt, Odysseusnak itélte. Ajas Telamon fia, szintén
igényt tartott e fegyverekre, mint Achilles után a hadsereg legjobb
hőse, ki egy ízben az egész sereget megmentette bátorsága által.
Elkeseredve az itélet miatt az egész tábor, különösen a nyertes Odysseus
és a királyi testvérek ellen, szörnyü boszút készült venni; éjjel
kirohant sátorából, hogy a sereg összes vezéreit meggyilkolja. De Pallas
Athene őrültséget küldött a dühöngő agyára; s ez a vezérek helyett a
tábori barmokra és juhnyájakra rontott, s azokat részint lekaszabolta,
részint foglyok gyanánt sátrába vitte. Reggel kitünt a nyáj közt művelt
nagy pusztítás, a királyok tanácsa Odysseust küldte ki a tettes
fölfedezésére, és itt kezdődik a tragœdia cselekvénye, melynek első
része Ajas sátra előtt, másodika a tengerparton történik.



AJAS.



SZEMÉLYEK.

  Athena.
  Odysseus.
  Ajas.
  Kar: salamisi hajósok.
  Tekmessa.
  Hirmondó.
  Teukros.
  Menelaos.
  Agamemnon.

(Tengerpart; a középen Ajas sátra, távolabb más sátrak Athena fellegbe
burkolva áll Ajas sátra fölött. Odysseus a táborból jő.)

    Athena. Szünetlen látlak téged, Laërtes fia,
  Töprengve, mint vess tőrt az ellenség elé;
  S most itt a parton látlak, Ajas sátrai
  Körül, a tábor legutolsó őrhelyén,[1]
  Régóta mérve friss járású nyomait,
  Vadász gyanánt, hogy megtudd, sátrában van-e,
  Vagy nincs ott? És valóban, mint a spártai
  Kopót szaglása, lépted jó nyomon vezet.[2]
  Mert ott benn van a férfiú, és homlokán
  Verejték gyöngyöz, vértől párolog keze.
  Nem szükséges hát leskelődnöd ajtaján,
  Mondd el csupán e szorgos kémkedés okát,
  S a mit tudnod kell, tőlem megtanulhatod.
    Odysseus. Athena hangja, oh te ki az istenek
  Között nekem legkedvesebb vagy – bár szemem
  Nem lát – reád ismertem és lelkembe hatsz,
  Mint érczajkú tyrrhéni kürt erős szava.[3]
  Most is jól láttad, hogy az ellenség nyomát
  Kerülgetem, Ajast, kit a nagy pajzs fedez;[4]
  Mert őt lesem már régtől fogva, senki mást.
  Megfoghatatlan dolgot művelt ellenünk
  Ma éjszaka, ha ő volt, a ki ezt tevé;
  Mert biztosat nem tudva, csak találgatunk;
  S én ezt a munkát készakarva vettem át.
  Épen most vettük észre, hogy a nyájakat
  Elpusztították egytől egyig s leölék
  Emberkezek, s a nyájőrzőket is velök;
  S mindenki csak Ajasra rója ezt a bűnt.
  Egy kém is látta őt a síkon egyedül
  Rohanni véráztatta karddal, s ezt nekem
  Elmondta; én azonnal követem nyomát,
  Egyik jel rá vall, majd másikra akadok,
  Mely megzavar; hová forduljak, nem tudom.
  Jókor jövél hát; mert mint eddig szüntelen,
  Most is kezed vezérel minden léptemen.
    Athena. Tudom, Odysseus; és régóta őrködöm,
  Segélyre készen, vizsgálódó útadon.
    Odysseus. Igy, kedves úrnőm, nem hiában fáradok?
    Athena. Nem, mert e férfiúnak műve volt a bűn.
    Odysseus. S mi vitte e megfoghatatlan tettre őt.
    Athena. Harag gyötré Achilles fegyvere miatt.
    Odysseus. De mért sujtá a nyájat boszuló heve?
    Athena. Azt hitte, véretekbe mártja kezeit.
    Odysseus. Hát argos serge ellen hajtá szándoka?
    Athena. S be is töltötte volna, ha nem őrködöm.
    Odysseus. Minő merénylet által, mily bősz terv szerint?
    Athena. Csellel rohant reátok éjjel egymaga.
    Odysseus. S vajon közel fért hozzánk, czéljáig jutott?
    Athena. A két vezéri sátor ajtajáig ért.[5]
    Odysseus. S mi tartá vissza vérre szomjazó kezét?
    Athena. Én voltam az, ki megcsalám bősz vágyait,
  S hiú képekkel kápráztatva el szemét,
  A nyáj ellen fordítám, melyet a mezőn
  Őriztek, a zsákmányolt barmokkal vegyest;
  Rájok rohant, s a szarvas állatok között
  Nagy vérontást tett mindenütt, majd azt hivén,
  Hogy a két Atridára sujt gyilkos keze,
  Majd ismét, hogy más hadvezérnek oszt halált.
  S míg fel s alá szágulda, őrjöngő dühét
  Én egyre szítva, mind messzebbre hajszolám.
  Midőn e nagy munkától végre megpihent,
  Kötélre fűzve a még élő barmokat
  S a többi nyájat, sátorába hurczolá,
  Hadi foglyok s nem szarvas állatok gyanánt;
  S bilincseikben otthon most vérig veri.
  Tanúja lészsz ez őrjöngésének magad,
  Hogy a mit láttál, elmondd Argos népinek.
  Maradj itt bátran, és ne félj, hogy bajt hozand
  Reád e férfi; mert szemének súgarát
  Elfordítom, hogy meg ne lássa arczodat.

(A sátor felé kiált.)

  Téged hiv hangom, a ki foglyaid kezét
  Bilincsre verted, téged hivlak, jöjj elő;
  Ajas, halld hangom, lépj ki sátorod elé!
    Odysseus. Mit tészsz Athena? Semmikép se hivd ki őt.
    Athena. Hallgass, légy nyugton; félelem csak nem fog el?
    Odysseus. Az istenekre, hagyd el; jobb ha benn marad.
    Athena. Mitől remegsz? Nem volt előbb is férfiú?
    Odysseus. Bizonynyal ellenségem volt, s az is maradt.
    Athena. Ellenségen nevetni nem legédesebb?
    Odysseus. Elég nekem, ha el nem hagyja sátorát.
    Athena. Őrjöngő embert szinről szinre látni félsz?
    Odysseus. Ha észnél volna, nem kerülném félve őt.
    Athena. De most épen nem fogja látni szinedet.
    Odysseus. Hogyan, ha nyitva tartja s rám veti szemét?
    Athena. Homályt borítok én a látó szemre is.
    Odysseus. Igaz, istennél minden megtörténhetik.
    Athena. Hallgass tehát s maradj megállva helyeden.
    Odysseus. Itt maradok, de inkább lennék messzire.
    Athena. Oh Ajas, halld, másodszor hívlak tégedet!
  Mért tartod ily kevésre frigytársad szavát?

(Ajas kilép a sátorból.)

    Ajas. Oh üdvözlégy, Athena, Zeus szent gyermeke,
  Ki oly hiven mellettem álltál! Most arany
  Zsákmánynyal ékesítlek győzedelmemért.
    Athena. Helyes beszéded. Ámde mondd el most nekem,
  Megáztatád Argos vérében kardodat?
    Ajas. Dicsekszem ezzel és nem mondok rá nemet.
    Athena. S az Atridák is érzék fegyveres kezed?
    Ajas. Ajasra többé nem hoznak gyalázatot.
    Athena. Meghaltak hát, ha jól értettem szavadat?
    Ajas. Meghalva hadd ragadják most el fegyverem.
    Athena. Jól van. De hát hová lett Laërtes fia?
  Mit tettél ezzel? Elkerülte tán karod?
    Ajas. Az álnok csalfa róka az, kiről beszélsz?
    Athena. Igen; Odysseust értem, ellenségedet.
    Ajas. Ott benn ül, úrnőm; sátramban, legédesebb
  Zsákmány gyanánt; nem fog meghalni egyhamar.
    Athena. Mit tészsz előbb, mit kivánsz rajta nyerni még?
    Ajas. Előbb a sátor oszlopához kötözöm –[6]
    Athena. Mily büntetéssel sujtod a boldogtalant?
    Ajas. Vérig verem majd hátát, úgy haljon meg ott.
    Athena. Ne kínozd ily nagy gyötrelemmel a szegényt.
    Ajas. Legyen, Athena, minden más kedved szerint;
  De őt ekként és nem más módon büntetem.
    Athena. No hát, ha már e tettben örömed telik,
  Fogj hozzá, hajtsd egészen végre szándokod.
    Ajas. Megyek munkámra; s tőled azt kérem csupán,
  Légy mindig oly hű frigytársam, mint most valál.

(El a sátorba.)

    Athena. Im lásd, Odysseus, mily erős az ég keze;
  Hol leltél embert, a ki ennél valaha
  Tanácsban bölcsebb, józan tettben jobb vala?
    Odysseus. Valóban nem találtam; ámde szánom őt,
  Boldogtalant, bár ellenség gyanánt gyűlöl,
  Hogy ily rossz végzet tartja fogva életét.
  Mert benne ép úgy látom ennen sorsomat.
  Bizony, kik itt e földön élünk, nem vagyunk
  Hiú árnyéknál, délibábnál egyebek.
    Athena. Okulj tehát e példán, és az istenek
  Ellen ne ejtsen ajkad gőgös szót soha,
  Ne fújjon föl kevélység, ha erős karod
  Vagy gazdag kincsed más embernél többre tesz.
  Mert egy nap porba sujtja vagy fölemeli
  Az ember dolgát; ám az istenek előtt
  Csak a jó kedves, gyűlölt minden, a mi rossz.

(Mindketten el. A kar fellép.)

    Kar. Telamon fia, tengerövezte
  Salamis földének fejedelmi ura,
  Szivem örül, ha szerencse mosolyg rád;
  De ha Zeus boszúja sujtja fejed,
  S Danaok haragos szava vészszel ijeszt,
  Remegés fog el és megriadok,
  Mint félénk szemü röpke galamb.
  Ime most a letűnt éjjel után
  Feldúlja szívem nyugodalmát
  A szégyenítő hír,
  Hogy átszáguldtad a ménlegelőt,
  S leölé a nyájak barmait és
  A hadi zsákmány maradékát
  Villámló kardod aczélja.
  Igy költi Odysseus rossz híredet,
  Igy sugja tele mindenki fülét,
  S hisznek a szónak;
  Örömest hiszik rólad a rosszat,
  S a ki hallja, jobban örül, mint a ki mondja,
  Gúnyolva gyötrelmeidet.
  Mert a ki nagy lelkekre lövi
  Nyilát, soha sem téveszti a czélt el;
  – Rólam ilyesmit senki se’ hinne. –
  A nagyok nyomain csúszkál az irigység.
  Pedig nagy emberek nélkül a kicsinyek
  Gyengén védik meg a várat;
  Mert a csekélynek a nagy ad erőt,
  És a nagyot a csekély emeli.
  Ám a botort lehetetlen
  E bölcseségre tanítni.
  Im ellened ily nép szava kél,
  S nekünk nincs harczra erőnk
  Tőled elszakítva, király!
  Ha szemed sugarát messze kerülték,
  Zajt ütnek, mint csevegő madarak,
  Távol a nagy keselyűtől;
  De hirtelen jelenj meg előttük,
  S némán elbújnak azonnal.


Versszak.

  Tán a boszús szivű Artemis[7] űze ki –
  Oh iszonyú szavak, oh
  Szégyenem forrásai! –[8]
  Fegyverrel a nép nyájai, barmai ellen?
  Mert tán kezedből nem nyert győzedelmi díjt,
  A hadi préda közül,
  Vagy a vadászat dús zsákmányaiból?
  Vagy tán az érczpajzsú Enyalios[9] gyúlt
  Bosszúra megvetett segedelme miatt,
  S tőle jött ez éji varázslat?


Ellenversszak.

  Hisz soha sem rohanál, Telamon fia,
  Esztelenül azelőtt
  A mezők nyájaira;
  Ég küldte rád e kórt. De az argosi népnek
  Gonosz beszédét Zeus s Phœbos némítsa el;
  Ám ha titokban e hírt
  A nagy királyok[10] bosszúja fogja reád,
  Vagy Sisyphos feslett ivadéka[11] talán:
  Ne rejtsd király, sátradba ne rejtsd magadat,
  Oh ne adj erőt e beszédnek!


Végdal.

  Fel, fel uram, valahára hagyd el a sátrat,
  Hol régóta pihensz a harcztól, és bajod
  Lángja felcsap az égig immár. Féktelen
  Dühöng ellenid nyelve,
  Szél nem járta erdők közt;
  Körös-körül felcsattan
  Gúnyos kaczagásuk.
  S a kín gyötör engem.

(Tekmessa jő a sátorból.)

    Tekmessa. Oh, kik Ajas hajóin eveztek,
  Földszülte Erechtheus ivadéka,[12]
  Hangos panaszokba’ törünk ki
  E messze földön Telamon háza miatt.
  Mert Ajast, a nagyot, az erőset,
  A rettenetest,
  Letiporta a kór szörnyű viharja.
    Kar. Mily vészt adott cserében az éj
  A mult napokért?
  Oh Teleutas leánya, beszélj!
  Te, kit a hős dárdája fogolylyá,
  Szerelme nejévé tett, te tudod
  Legjobban, te mondhatod azt el.
    Tekmessa. Hogy mondjam el a mondhatatlant?
  Szörnyű, mint a halál, mit hallani fogsz.
  Mert a dicső Ajasra gyalázatot
  Hozott örjöngése ez éjjel.
  Ott láthatod a sátor alatt
  Széttépett, vérborította
  Áldozatát a csatának.


Versszak.

    Kar. Mi szörnyű hírt mondott
  Ajkad az iszonyú férfi felől!
  S nem futhatunk e szótól.
  Mert a sereg fejedelmei hirdetik azt,
  És a tömeg szája nagyítja.
  Jaj, jaj, szivem fél a jövőtől; hogy a halál
  Lesujtja őt is, kinek őrjöngő keze véres
  Szablyájával a nyájat s pásztorait lekaszabolta.
    Tekmessa. Oh jaj! Innen, innen hozta haza
  A nyáj barmait összekötözve;
  S a míg ezt megölé a földre tiporva,
  Derekán ketté hasította amazt.
  Megragadott kettőt a fehér lábu kosokból,
  S levágva fejét s nyelvét az egyiknek,
  Eldobta magától,
  Oszlophoz kötözé a másodikat,
  S kezébe ragadva a gyeplőszijat,
  Kettős suhogó korbácscsal üté,
  Gúnyszavakat mondva, melyekre csak isten,
  És nem ember tanította.


Ellenversszak.

    Kar. Itt az idő már, itt,
  Hogy betakarva lepelbe fejünk,
  Lopózva elosonjunk,
  Vagy kezeinkbe ragadjuk a gyors evezőt,
  S tengeri szél hajtsa hajónkat.
  Oly szörnyű vészszel fenyeget a két Atrida haragja!
  Kövek zápora sujt engemet is halálra,
  Együtt ő vele, kit lebilincsel a rettenetes láz.
    Tekmessa. Többé nem. Lepihent dühe már,
  Mint villámtalan déli vihar.
  De öntudatos szive új kínokat érez.
  Mert látni a bajt, melyet egyedül
  Saját keze tett, semmi egyéb:
  Iszonyú bánatot ébreszt.
    Kar. Hisz az szerencse, ha lecsillapult dühe;
  Az elmult baj könnyebben elviselhető.
    Tekmessa. Ha rajtad állna, inkább mit választanál:
  Magad jóléte mellett kedvesid baját,
  Vagy mindkettőnél egyenlő fájdalmakat?
    Kar. A kettős bánat, oh asszony, mindig nagyobb.
    Tekmessa. Igy hát betegség nélkül rosszabbul vagyunk.
    Kar. Mit értesz ezzel? Nem fogom fel szavadat.
    Tekmessa. Ajas, míg fogva tartá őrjöngő dühe,
  Boldog volt a bajok közt, melyek ellepék,
  Csak mi szenvedtünk, a kik józanok valánk;
  De most, hogy meggyógyulván, elhagyá a kór,
  Az ő lelkét is sujtja szörnyű bánata,
  S mi nem kevésbbé szenvedünk, mint azelőtt.
  Nem lett-e hát egy bajból kettős gyötrelem?
    Kar. Elismerem, és rettegek, hogy isteni
  Kéz sujtja őt; mert máskép, elmulván a kór,
  Miért ne volna boldogabb, mint azelőtt?
    Tekmessa. Valóban úgy van, a mint mondod, tudd meg azt.
    Kar. Mint lepte meg kezdettől fogva ez a baj?
  Mondd el nekünk, kik bánatodban osztozunk.
    Tekmessa. Tudj meg hát mindent, mert részvéttel kérdezed.
  A késő éjszakában, hogy az esteli
  Tűz mindenütt elhamvadott már, felkapá
  Kétélű kardját, s útra készült czéltalan.
  Én intem őt, s így szólok: Ajas, mit akarsz?
  Miért rohansz csatára ily hivatlanul,
  Nem hallva sem a hirnök, sem a kürt szavát?
  Álomba van merülve az egész sereg.
  De ő a százszor hallott szóval válaszolt:
  Oh asszony! asszony ékessége hallgatás.
  Elnémultam hát, s ő kirohant egyedül.
  Mi minden történt ott kinn, el nem mondhatom;
  De megjövén, nagy szarvas zsákmányt hajta be,
  Sok összefűzött barmot s nyájőrző ebet.
  Ezt lefejezte, megfojtá a másikat,
  Azt felkonczolta, oszlophoz kötvén üté
  A többit, mintha ember volna mind e nyáj.
  Majd kirohant az ajtón s nagy hangon beszélt
  Egy árnyhoz, a két Atridáról, majd megint
  Odysseusról, hangos kaczagás között,
  Hogy mily szégyennel sujtá őket bosszuja.
  Aztán ismét sátrába rontott hirtelen,
  S lassanként végre visszatért eszmélete;
  S mindenfelől szemlélve a borzalmakat,
  Fejére ütve felkiáltott, és a holt
  Bárányok véres romjai közé rogyott,
  Dühös körmökkel tépdesvén önnön haját.
  Hosszú időig ült a földön szótlanul;
  Majd rettentő szavakkal fordult ellenem,
  Ha el nem mondom végtől végig nyomorát;
  Kérdezve, hogy van és mi lett belőle most?
  S én, kedvesim, féltemben elmondtam neki
  Mindazt, mi történt, s úgy a mint magam tudám.
  Kínos nyögésben tört ki erre hirtelen,
  Minőt nem hallék tőle azelőtt soha;
  Mert mindig mondá, ily nyöszörgés egyedül
  A gyáva, gyenge lelkű emberhez való,
  Soh’ sem hallottam tőle hangos jajgatást,
  Nyögése, mint bikáé, mély és tompa volt.
  De most lerogyva szörnyű végzete alatt,
  Ott ül e férfi étlen, itlan, csendesen,
  A kardja ölte véres állatok között;
  S nyilvánvaló, hogy rosszat forral szelleme;
  Beszéde, jajgatása tisztán hirdeti.
  Oh kedvesim – mert ez volt jöttöm czélja most –
  Jertek segítségére, módotok szerint;
  Oly embert, mint ő, meggyőz a baráti szó.
    Kar. Teleutas leánya, szörnyű dolgokat beszélsz
  A férfiúról, kit őrültté tett baja.
    Ajas (a sátorban). Oh jaj nekem!
    Tekmessa. S a baj, mint látszik, egyre nő. Halljátok-e
  Ajas szavát a sátorban, miként kiált?
    Ajas. Oh jaj nekem!
    Kar. Bizonynyal vagy beteg még, vagy a régi kór
  Emléke tölti most el bánattal szivét.
    Ajas. Jaj fiam, fiam!
    Tekmessa. Oh én szegény! Eurysakes, téged kiált.
  Mi szándoka? Hol vagy fiam? Oh én szegény!
    Ajas. Jer Teukros! Hol van Teukros? Hát szünetlenül
  Zsákmány után fog járni? S én itt elveszek!
    Kar. Ugy látszik, észre tért már. Nyisd fel ajtaját;
  Tán szégyenében elhallgat, ha ránk tekint.
    Tekmessa. Im felnyitom; most hát szemeddel láthatod,
  Mit tett e férfi, mily sors érte őt magát.

(Kinyitja a sátor ajtaját. Belül látszik Ajas, földön ülve a legyilkolt
állatok között.)


Első versszak.

    Ajas. Oh jaj!
  Hű bajtársak, egyedüli barátim,
  Kiket igaz szív még hozzám csatol,
  Tekintsetek reám, mi szörnyű vérözön hullámain
  Hajt a vihar haragja.
    Kar (Tekmessához). Jaj! látom, mindaz, mit mondál, nagyon igaz;
  A tett mutatja, hogy értelme elhagyá.


Első ellenversszak.

    Ajas. Oh jaj!
  Oh emberek, ti ügyes hajósok,
  Kiknek keze gyors evezőt hajt,
  Ti, csak ti vagytok egyedül segélyre kész barátim:
  Emberek, öljetek meg!
    Kar. Mondj józanabb szót, és roszszal ne orvosold
  A rosszat; csak nagyobbá tennéd átkodat.


Második versszak.

    Ajas. Im lásd a hőst, a rettenthetetlent,
  A csatatér bátor harczosát,
  Mint kaszabol szelid állatokat!
  Oh jaj, mi gúny! Mi szégyen sujtja fejemet!
    Tekmessa. Ne szólj így, oh ne szólj így, Ajas, én uram!
    Ajas. Ki innen! El! Fordítsd vissza léptedet!
  Oh jaj! oh jaj!
    Tekmessa. Az égre, engedj s térj magadhoz, oh uram!
    Ajas. Boldogtalan én! Karom
  Menekülni engedi a gazokat, helyettök
  Szarvasbarmokat talál, és mekegő
  Juhoknak ontja vérét.
    Kar. Miért kesergesz a bevégzett mű miatt?
  A megtörténten változtatni nem lehet.


Második ellenversszak.

    Ajas. Oh te, minden gonoszság mestere,
  Laërtes kémszemű ravasz fia,
  Te a seregnek legundokabb szemete,
  Most nemde örömedben hangosan kaczagsz!
    Kar. Isten küld az emberre sírást, nevetést.
    Ajas. Oh vajha látnám! Habár ily kín gyötör.
  Oh jaj nekem!
    Kar. Ne szólj ily vakmerően! Lásd, hová jutál.
    Ajas. Oh Zeus, fajom őse![13] Bár
  Meggyilkolhatnám e gonosz csalfa gazembert,
  És vele a két Atrida királyt!
  Hadd haljak én meg aztán!
    Tekmessa. Ha ezt kivánod, úgy az én halálom is
  Kérd istentől. Mért éljek, ha te elveszél?


Harmadik versszak.

    Ajas. Oh jaj!
  Homály, te vagy napom!
  Oh komor éj, te vagy ragyogó sugaram!
  Fogadj, fogadj öledbe engem,
  Fogadj be! Mert immár sem az isteni kéztől,
  Sem a halandó embertől nem várhatok segélyt.
  Zeus hatalmas
  Lánya üldöz,
  S gyötri halálra szivem.
  Merre futhatok?
  Nyugtot hol lelek?
  Ah hiában minden küzdelem,
  Őrjöngésem áldozatjai
  Közt fekszem, és az egész sereg
  Gyilkot emel rám.
    Tekmessa. Oh jaj, hogy így beszélhet egy hős férfiú!
  Ily szót ajkára nem vett volna azelőtt.


Harmadik ellenversszak.

    Ajas. Oh jaj!
  Ti zuhogó habok,
  Ti hullámverte barlangok, te parti rét,
  Mióta, ah mióta láttok
  Itt engem Trója előtt! De soha, többé soha sem
  Láttok itt élve. Hallja ezt, ki érti a szót.
  Oh Skamandros
  Habja, Argos
  Jóakaró frigyese,[14]
  Többé nem fogod
  Látni partodon
  Azt a férfit, kihez foghatót
  (Nagy szót mondok) hellenek között
  Nem látott Trója. S most ily becstelenül
  Fekszem a porban.
    Kar. Nem tarthatom föl e beszédet, de tovább
  Igy szólni nem hagyhatlak sok bajod között.
    Ajas. Oh jaj! ki gondolhatta volna valaha,
  Hogy gyötrelmemmel így megegyezik nevem?[15]
  Immár hozzám való jajgatni kétszer is,
  Háromszor is; hogy ily nyomorba sülyedék;
  Én, kinek atyja hajdan a sereg között
  A hősiség legelső díját nyerte el,
  S dicsőséggel tért Ida földéről haza;[16]
  Míg én a hős magzatja, szintén trójai
  Földön kötvén ki, nem csekélyebb tetteket
  Nem kisebb bátorsággal hajtva végre itt,
  Argos népétől meggyalázva elveszek.
  És mégis ezt az egyet biztosan tudom:
  Ha Achillestől életében kérdezik,
  Ki nyerje hősiség díjául fegyverét,
  El nem ragadta volna tőlem senki sem.
  S az Atridák, megvetve győzedelmimet,
  A legcsalfább embernek itélték oda.
  Ha kábult lelkem és szemem meg nem szünik
  Szándékomat vezetni, úgy többé soha
  Nem mondanának másra ily itéletet.
  De Zeus leánya, a kegyetlen, vadszemű
  Istennő, őrült lázat külde rám, s midőn
  Rájok volt már emelve sujtó fegyverem,
  Elbódított, s baromvért kelle ontanom.
  Azok pedig nevetnek rajtam s szabadok,
  Bár kedvem ellen; ám ha isten tesz zavart,
  A legjobb kéztől is megmenekül a rossz.
  Most mit tegyek? Nyilvánvaló az istenek
  Haragja, gyűlöl engem a hellen sereg,
  És ellenségem Trója s az egész vidék.
  Hazámba térjek az ægæi tengeren,
  S a tábort és az Atridákat hagyjam itt?
  Mily arczczal lépjek Telamon atyám elé?
  Mily szemmel lássa bús megérkezésemet,
  Csupasz mezemben, nem viselve hősi díszt,
  Míg ő oly nagy dicsőség fényét hordozá.
  El nem viselhető ez. Vagy a trójai
  Bástyákra törjek, s egyes harczot kezdve ott
  Az ellenséggel, hős halállal essem el?
  Hisz így az Atridáknak tennék örömet.
  Ezt nem teszem. Más módot kell kisérlenem,
  A melylyel agg atyámnak megmutathatom,
  Hogy nem nevelt fel gyáva szívü magzatot.
  Mert szégyen, hosszú életet kívánni ott,
  Hol a nyomortól szabadulni nem lehet.
  Mit ér, ha napra nap jő, s a halál felé
  Egy lépéssel korábban, későbben viszen?
  Nem adnék semmi árat olyan emberért,
  A ki hiú remény napján sütkérezik.
  De a nemeshez szép élet vagy szép halál
  Méltó csupán. Elmondtam, nincs már több szavam.
    Kar. Nem fogja senki kölcsönzöttnek mondani
  E szódat, Ajas; mert tenszivedből fakadt.
  De mégis szünjél; hallgasd meg barátaid
  Tanácsát, űzd el e sötét eszméidet.
    Tekmessa. Oh én uram, nincs emberekre sulyosabb
  Nyomor, mint szolgaságnak jármát hordani.
  Im én szabad atyától nyertem éltemet,
  Ki gazdag volt, mint Phrygiában senki más;
  Most szolgaságban élek; mert az istenek
  Igy rendelék, de legkivált a te karod.
  Ám a mióta ágyad osztom, hű vagyok
  Hozzád; kérlek hát Zeusra, a ki tűzhelyed
  Őrizi, és ágyadra, melyen osztozunk:
  Ne tedd, hogy ellenségid keserű szavát
  Hallgassam, s egyiköknek rabjává legyek.
  A mely napon te meghalsz és magamra hagysz,
  Oh hidd el, Argos népe az nap engem is
  Erőszakos kezével tüstént megragad,
  És gyermekeddel együtt rabigába hajt.
  S majd keserű beszéddel gúnyol uj uram,
  És ily szókkal sért: Nézzetek rá, ez neje
  Ajasnak, a ki Argos legjobb hőse volt,
  Mily szolgaság váltá fel boldog életét.
  Igy fognak szólni. Isten üldöz engemet,
  Reád és fajodra meg szégyent hoz ily beszéd.
  Kiméld atyádat és ne hagyd el szomorú
  Öregségében, kiméld ősz anyád szívét,
  Ki annyi évet élt már, s gyakran esdekel
  Az istenekhez, hogy te élve térj haza.
  Légy szánalommal gyermekedhez, oh király!
  Gondold meg, hogy mily gyászos sorsot hozna rám
  S reá halálod: elveszítve gondodat,
  Ily ifjan, árván élne zord gyámság alatt.
  Nekem nincs senkim, a kire tekinthetek,
  Rajtad kívül; hazámat dárdád dúlta fel,
  Anyámat és atyámat más végzet keze
  Tevé Hades honának holt lakóivá.
  Ah hol találhatnék hát nélküled hazát,
  Hol gazdagságot? Benned van csak mindenem.
  Emlékezzél reám is; férfihoz való,
  Megemlékezni arról, a ki szereté;
  S a szerelem szülötte mindig szerelem;
  De a ki jót tapasztalt és elfeledi,
  Nemes embernek többé az nem mondható.
    Kar. Ajas, bár meghatná a részvét lelkedet,
  Mint az enyémet; akkor dicsérnéd szavát.
    Ajas. Tőlem bizonynyal dicséret jut részeül,
  Ha jól betölti mindazt, a mit rendelek.
    Tekmessa. Oh kedves Ajas, mindenben szót fogadok.
    Ajas. Vezesd elémbe fiamat, hadd lássam őt.
    Tekmessa. Eltávolíták innen aggodalmaim.
    Ajas. E rossz bajomban? Vagy mi az, miről beszélsz?
    Tekmessa. Nehogy szegény meghaljon ha eléd kerül.
    Ajas. Képes lett volna erre is szellemem.
    Tekmessa. De gondom volt rá, elhárítni ezt a bajt.
    Ajas. Jól tetted, és dicsérem gondosságodat.
    Tekmessa. Mi az, miben még használnom lehet neked?
    Ajas. Tedd, hogy fiammal szóljak, s láthassam szinét.
    Tekmessa. Itt a közelben őrzik őt cselédjeink.
    Ajas. Miért késik hát, mért nem jő szemem elé?
    Tekmessa. Oh gyermekem, atyád hív. Hozza őt ide
  A szolga, a ki most kezénél vezeti.
    Ajas. Jön-e szavadra, vagy nem hallja hangodat?
    Tekmessa. Itt hozza őt a szolga, már megérkezett.

(Egy rabszolga bevezeti Eurysakest, Ajas kis fiát.)

    Ajas. Emeld, emeld fel hozzám; megijeszteni
  Nem fogják őt e frissontású vérnyomok,
  Ha én nemzém s valóban apja gyermeke.
  Korán kell már apjának zord erkölcsein
  Edződnie, hogy hozzá hasonló legyen.
  Oh gyermek, légy apádnál sokkal boldogabb,
  S másban hozzá hasonló! Nem lészsz így silány.
  De most is már irigylem boldogságodat,
  Hogy e bajoknak egyikét sem érezed;
  Mert öntudatlan élet a legédesebb,
  Míg megtanulsz szenvedni és örvendeni.
  S ha ezt elérted, ellenségeink előtt
  Mutasd meg akkor, mily atyának vagy fia.
  Addig viruljon ifjuságod enyhe lég
  Lehelletétől s légy anyádnak öröme.
  Tudom, nem lesz a hellenek közt senki sem,
  Ki gúnynyal bántson, bárha nem leszek veled.
  Mert őriződül, fáradhatlan gyámodul
  Teukrost hagyom, bár most a távolban bolyong,
  Az ellenséget hajtva gyors vadász gyanánt.
  Ti pajzshordó vitézek, tengerparti nép,
  Reátok bízom e közös szolgálatot,
  Jelentsétek Teukrosnak kivánságomat:
  E gyermeket vigye hazámba s adja át
  Telamonnak és anyámnak, értem Eriboeát;[17]
  Hogy mindkettőnek majdan támaszuk legyen
  Öregségökben, míg a sírba szállanak.
  Fegyverzetem ne adja díjul senkinek
  Sem pályabiró, éltem megrontója sem.[18]
  Hanem fiam, ki ettől vetted nevedet,[19]
  Te tartsd meg ezt a hétszeres bőrtől fedett
  Áttörhetetlen pajzsot, s forgasd szíjadon;
  A többi fegyvert temessétek el velem.

(Tekmessához.)

  Te vidd magaddal gyorsan most e gyermeket,
  Zárd be az ajtót, és ne sóhajts, ne zokogj
  A sátorok közt – sirni mindig kész a nő. –
  El innen gyorsan! nem bölcs orvoshoz való,
  A bajra ráolvasni, melyet vágni kell.[20]
    Kar. E lázas izgatottság félelembe ejt;
  Éles beszéded nem kedvem szerint való.
    Tekmessa. Mily szándék forr szivedben, Ajas, én uram?
    Ajas. Ne kérdj, ne faggass. A szerénység szép erény.
    Tekmessa. Oh jaj mint félek! Kérlek gyermekedre és
  Az istenek nevére, ne hagyj minket el!
    Ajas. Nagyon gyötörsz már. Nem tudod, hogy többet én
  Az isteneknek semmivel sem tartozom?
    Tekmessa. Mondj istenes szót.
    Ajas. Azt intsd, a ki rád ügyel.
    Tekmessa. Nem hallgatsz hát rám?
    Ajas. Már nagyon sokat fecsegsz.
    Tekmessa. Mert félek, Ajas!
    Ajas (a szolgákhoz). Gyorsan ajtót zárjatok!
    Tekmessa. Az égre, szánj meg!
    Ajas. Esztelennek tartalak,
  Ha azt hiszed, hogy rajtam most erőt vehetsz.

(Mind el a sátorba. A kar egyedül marad.)


Első versszak.

    Kar. Oh hires Salamis, te szép
  Hullámverte sziget, mi boldog
  Vagy te, mily ragyogó a fényed!
  Míg én szegény, ah! mi hosszú idője már,
  Hogy itt sanyargok Ida gyepes mezőin,
  Emésztve örökkön éltemet
  Nehéz harczaimon,
  S gyötrő sejtelem ül
  Szivemen, hogy a czél
  A komor Hades iszonyú tanyája.


Első ellenversszak.

  S im most annyi veszély után
  Ajas szörnyü bajával küzdök,
  Kit – oh jaj! jaj! a düh lepett meg.
  Csatára küldted egykoron, oh hazám,
  Ki hős erőtől duzzadt; s ime most szivünket
  Kínozza barangoló lelke.
  Dicső tetteinek
  Hírét dicstelenül
  Megölé, megölé
  A botor, gonosz Atridák haragja.


Második versszak.

  És ah! szegény agg anyja, kinek fejét
  Fehér havával belepte a vénülő nap,
  Ha fia szörnyű kórját
  Hallja, keserve nem
  Lesz csendes zokogás, mint a madárdal,
  Melyet bús csalogány zeng; nem, ijedt sikoltás
  Hangja tör ki szivéből,
  Mellét sujtja kezével,
  És fehér haja szálait szaggatja.


Második ellenversszak.

  Jobb volna, ha a sír éje borulna rá,
  Ki oly nemes törzsből született, legelső
  Volt az achæi nép közt,
  S ősei szellemét
  Im elvesztve bolyong téveteg úton.
  Oh szegény apa! Mily gyászt visz a hír fiadról!
  Oly szörnyű nyomor érte,
  Milyen kivüle senkit
  Nem ért még soha Aeakos fajában.

(Ajas jő a sátorból Tekmessával és gyermekével.)

    Ajas. A végtelen hosszú idő napfényre hoz
  Minden titkot, s elrejti a nyilvánvalót;
  E földön semmi sem váratlan; megtörik
  Az eskü láncza, a makacsság vértje is.
  Im engem is, ki oly keményszivű valék,
  Olajba mártott vas gyanánt meglágyított
  E nő; sajnálom özvegységben hagyni őt,
  Ellenségim közt, s árvaságban fiamat.
  Megyek hát most a tengerparti rét felé,
  S lemosva tisztító fürdővel szennyemet,
  Pallas súlyos haragját megengesztelem:
  S ha majdan láb nem járta helyre akadok,
  Mély gödröt ások és elrejtem kardomat,
  E gyűlölt fegyvert, hogy ne lássa semmi szem;
  Őrizze ott lenn Hades és az éjhomály.
  Mert a mióta ezt ajándokul vevém
  Hektor gyűlölt kezéből: Argos népe közt
  Nem szállt rám attól fogva semmi jó soha.
  Igaz, mit a halandók közmondása tart:
  Haszontalan az ellenség ajándoka.
  Jövőre hát meghajlunk majd az istenek
  Előtt, és megbecsüljük Atreus fiait.
  Uralkodók ők, hódolat való nekik.
  Miért nem? Hisz a legszörnyűbb, a legerősb
  Meghódol a fenségnek; im a zúzmarás
  Tél visszalép a dús gyümölcsü nyár elől;
  Az éj komor homálya elfut, ha a nap
  Fehér fogatján fénynyel tündökölve jő;
  A vad szelek fuvallatára elpihen
  A tenger sóhajtása; a mindenható
  Álom feloldja lánczát, nem köt szüntelen.
  S mi miért ne tudnánk tenni józan ész szerint?
  Immár tudom, hogy ellenségemet csak úgy
  Szabad gyűlölnöm, mintha egykor újra jó
  Barátommá lehetne, és barátomért
  Csak annyit tennem, annyira szeretnem őt,
  Miként ha nem maradna mindig jó barát;
  Hisz a barátság leggyakrabban csalfa rév.
  De erre nézve jól tudom már, mit tegyek.
  Most menj be asszony, s kérd az istenek kegyét,
  Hogy teljesüljön minden, mit szivem kiván.

(Tekmessa el a sátorba gyermekével.)

  Ti meg, barátim, tiszteljétek úgy szavam,
  Mint ez; s ha megjő Teukros, mondjátok neki,
  Hogy gondoljon rám, s hozzátok szives legyen.
  Én most megyek, hová mennem kell; ti pedig
  Tegyétek azt, mit mondtam, s nem sokára tán
  Halljátok, hogy megszüntek szenvedéseim.

(El. A kar egyedül marad.)


Versszak.

    Kar. Szivem megrendül a gyönyörtől s felszökik.
  Vígan, vígan! Pán! Pán!
  Oh jer Pán, jer a tengeren,
  A hóverte Kyllenia[21]
  Sziklás ormairól jövel,
  Királyom, isteni tánczvezér,
  Ragadj el nysai[22] knososi tánczra,[23]
  Melyre nem mesterek tanítnak.
  Lejteni, szökni van ma kedvem.
  Jer Ikaros hullámain át, dicső király Apollo,[24]
  Oh delosi isten jöjj,
  S maradj közöttünk kegyesen örökké!


Ellenversszak.

  Feloldta Ares iszonyú gyötrelmemet.[25]
  Vigan, vigan! Most Zeus,
  Most már újra virad derűs
  Nap sugára a tengeren
  Keresztül suhanó hajókra,
  Hogy Ajas elfeledé baját,
  S megint dús áldozatot mutat be
  Ősi szokás szerint az égnek.
  Minden enyészik az idővel;
  Semmi sem lesz hallatlan előttem, a mióta Ajas
  Szörnyű dühe váratlan
  Lecsillapult s harcza Atridákkal.

(A hirmondó jő.)

    Hirmondó. Először azt jelentem, kedves férfiak,
  Hogy Teukros ép most érkezett meg Mysia
  Sziklás hegyéről; s a táborba megjövén,
  Sértő szókkal fogadta az egész sereg.
  Alig látták a távolból közelgeni,
  Azonnal körbe fogták, és minden felől
  Gúnyt vágott hozzá egytől egyig minden ajk;
  Kiáltva: «Im az őrjöngő testvére jő,
  A gonoszé, ki a tábornak lest vetett.
  Kövek tépjék szét, úgy szenvedjen csúf halált!»
  És addig mentek, hogy végtére hüvelyét
  Elhagyva villogott a kard kezük között.
  De a viszályt, mely már a legvégsőig ért,
  Lecsillapítá aggastyánok bölcs szava.
  Ám hol van Ajas, hogy tudtára adjam ezt?
  Mert az uraknak mindent el kell mondani.
    Kar. Nincs sátorában, most hagyá el e helyet,
  Új hangulatja új tervekkel tölti el.
    Hirmondó. Jaj, jaj!
  Vagy későn adtak már ez útra rendelést,
  Kik elküldének; vagy későn jövék magam.
    Kar. Mi az, mit kelleténél későbben tevél?
    Hirmondó. Megtiltá Teukros, hogy elhagyja sátorát
  E férfiú, míg meg nem érkezik maga.
    Kar. Hiszen jobb indulatra térve távozott,
  Az istenek haragját engesztelni ment.
    Hirmondó. Hiú bátorsággal van telve e beszéd,
  Ha mind való az, a mit Kalchas jósola.
    Kar. Mit jósolt Kalchas? Mit tudsz e dolog felől?
    Hirmondó. Im ezt tudom, tanúja voltam enmagam:
  Elhagyva a királyi gyűlés gyűrüjét,
  Az Atridáktól távol, Kalchas egyedűl
  Oldalt vonult, Teukros kezét barátilag
  Megfogta és erősen lelkére köté,
  Hogy minden módon tartsa vissza e napon
  Ajast sátrában, ne bocsássa ki sehogy,
  Ha életben kivánja látni valaha.
  Mert – úgymond – még csupán ez egy nap fogja őt
  Üldözni Athena istennő bosszúja.
  A gőgös balga embert – így szólott a jós –
  Nehéz nyomorba döntik a nagy istenek,
  Ha elfeledve emberi természetét,
  Nem embermódra érez és gondolkozik.
  De ő már akkor esztelennek bizonyult,
  Midőn honát elhagyva, atyja bölcs szavát
  Nem hallgatá. Igy szólt ez: Légy azon, fiam,
  Hogy győzz, de mindig istennel győzz, a csatán,
  S ő esztelen gőgjében ekként válaszolt:
  Atyám, istennel győzhet még a gyáva is,
  Ki semmit sem tud; én magamban megbizom,
  Hogy isten nélkül is dicsőséghez jutok.
  Igy kérkedett kevélyen. Máskor, a midőn
  Az istennő, Athena, arra biztatá,
  Hogy véres karral sujtsa ellenségeit,
  Ez iszonyú, hallatlan szóval válaszolt:
  Argos sergében védj, királynő, másokat,
  A hol mi állunk, ott nem hátrál senki sem.
  Ily szókkal, melyek emberekhez nem valók,
  Magára vonta az istennő bosszuját.
  De ha e nap még életben van, úgy talán
  Isten segítségével megmenthetjük őt.
  Igy szólt a jós. Ezt hallva, Teukros engemet
  A gyűlésből tüstént hozzátok külde, hogy
  Vigyázzatok rá. Ám ha késön érkezém,
  Ő elveszett, vagy Kalchas nem bölcs jósoló.
    Kar. Boldogtalan Tekmessa, bánat gyermeke,
  Oh jer ki, lásd ez embert, hallgasd, mit beszél!
  Szivet repeszt szavával, örömet nem ad.

(Tekmessa jő Eurysakessel a sátorból.)

    Tekmessa. Mért háborgattok engemet boldogtalant?
  Mért nem hagytok pihenni sok bajom után?
    Kar. Hallgasd ez embert, mit beszél Ajas felől;
  A hír, melyet hoz, kínnal tölti el szivem.
    Tekmessa. Oh jaj, mit mondasz, ember! Végünk van talán?
    Hirmondó. Mit sem tudok sorsodról; ám Ajas miatt,
  Ha távol van most innen, aggódás fog el.
    Tekmessa. Távol van ő valóban; megrémít szavad.
    Hirmondó. Teukros parancsa, hogy sátrában tartsuk őt,
  S innen ne hagyjuk eltávozni egyedül.
    Tekmessa. De hol van Teukros, mért ad ily parancsokat?
    Hirmondó. Nem régen érkezett meg, és attól remeg,
  Hogy gyászos lesz Ajasra, ha most távozik.
    Tekmessa. Oh jaj nekem! S mily embertől hallotta ezt?
    Hirmondó. A jós jelenté így ki, Thestor gyermeke,
  Hogy e nap éltet ád Ajasnak vagy halált.
    Tekmessa. Segítsetek ah! e balsorsban, kedvesim!
  Ti hivjátok sietve Teukrost, ti pedig
  Nyugat felé, ti meg keletnek tartsatok,
  Völgyek mélyén nyomozva ezt a gyász utat.[26]
  Mert immár látom, hogy megcsalt e férfiú,
  S kizárt a szivéből, mely enyém volt azelőtt.
  Jaj, mit tegyek fiam! Meg nem pihenhetek;
  Magamnak is mennem kell, a míg elbirom.
  Menjünk, siessünk; nincs nyugvásra most idő,
  Hogy megmenthessük a halálba sietőt!
    Kar. Az útra készen állok s nem szóval csupán;
  Tett jő a szóra s gyorsan útra kél a láb.

(A kar két részre oszlik s kétfelé távozik. A hirmondó s a szolgák a
tábor felé sietnek; egy szolga Eurysakest a sátorba vezeti, Tekmessa a
tengerpart felé siet.)


SZÍNVÁLTOZÁS.

(Erdős tengerpart; a középen domb, tövében cserjével.)

    Ajas. (A domb tövében kardját markolatával a földbe ássa és fölemelkedik.)
  Itt áll a gyilkoló vas, a legélesebb
  Fegyver, (ha van megfontolásra még időm)
  Mert Hektor adta ezt ajándokul nekem,
  A leggyűlöltebb minden idegen között;
  S most Trója ellenséges talajában áll,
  Ujont élesre fenve vasmaró kövön;
  És én verém a földbe és úgy állítám,
  Hogy jó barátként gyors halált adjon nekem.
  Jól elkészültem. Most hát mindenek előtt
  Te légy segítségemre, oh Zeus, jog szerint![27]
  Hiszen nem kérek tőled nagy kegyelmeket:
  Csak küldj hirmondót, ki Teukrosnak megvigye
  A rossz hírt, hogy először ő leljen reám,
  Ha majd e véráztatta kardba roskadék,
  Nehogy előbb meglásson ellenség szeme,
  S ebeknek, madaraknak dobjon prédaul.
  Ezt kérem tőled, oh Zeus! Kérlek téged is,
  Árnyak vezére, Hermes, altass engem el,
  Gyorsan, vonaglás nélkül, ha e kard vasa
  Keresztül járja, elnémitja szívemet.
  Segítségemre hivlak, oh örök szüzek,
  A kik örökké láttok minden szenvedést,
  Ti szent, gyorslábú fúriák, tekintsetek
  Reám, miként veszítenek el az Atridák.
  Hadd veszszenek el gonoszul e gonoszok,
  S mint engem láttok enkezemtől esni el,
  Úgy sujtsa őket, ki nekik legkedvesebb.
  Fel, gyors bosszúló fúriák, nyeljétek el,
  Ne kiméljétek Argos összes sergeit!
  Oh Helios, ki szekereddel a magas
  Égboltot végig járod, meglátván szülő
  Hazámat, állj meg, vond szorosra az arany
  Gyeplőt, s jelentsd balsorsomat s halálomat
  Az ősz apának s a szegény nőnek, kí szűlt.
  Ah! meghallván e gyászhírt a boldogtalan,
  A várost kínos jajgatással tölti be.
  De mit sem ér a hasztalan síránkozás,
  Halasztás nélkül meg kell munkám kezdenem.
  Jelenj meg hát, tekints rám oh halál, halál!
  De téged újra üdvözöllek oda lenn;
  Ám hozzád fényes napvilág, mely ma ragyogsz
  Az égen, s hozzád szekérhajtó Helios,
  Utószor szólok s többé ezután soha.
  Oh napfény, oh hazám szent földje, Salamis,
  Oh atyai lakomnak ősi tűzhelye,
  Oh hírneves Athene és polgárai,
  S ti oh források és folyók, ti trójai
  Mezők, isten hozzátok, kik tápláltatok!
  Im ez hozzátok Ajas legvégső szava;
  A többit ott lenn majd Hadesnek mondom el!

(A cserje közé lép és kardjába dől.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

(A kar két csoportra oszolva, két ellenkező oldalról egymás után
fellép.)

    Első félkar. Fáradság fáradságra jő!
  Hol, hol,
  Hol nem jártam mindenütt?
  S nem adhatott nekem hírt róla semmi hely.
  Vigyázz, vigyázz,
  Ujabb zajt hallok megint.
    Második félkar. Csak mi vagyunk, hajós bajtársak csapata.
    Első félkar. Mi ujság?
    Második félkar. Bejártam napnyugatra az egész mezőt.
    Első félkar. Mit leltél?
    Második félkar. Sok fáradságot, semmi mást, mi látható.
    Első félkar. Én arra jártam, merre nap sugára kél,
  És ép úgy nem találtam fel sehol nyomát.


Versszak.

    Kar. Ki mondja hát meg? A tenger fia,
  Ki hálót vet álmatlan munka közt,[28]
  Vagy az olymposi istennők,[29] vagy talán
  Bosporos áradozó
  Folyói, merre jár a zord
  Indulatú ember?
  Hol bolyong? Mert szomorú,
  Hogy utamon hiában fáradok,
  S czéltalan járva sehol sem
  Látom a kórgyötörte férfiú nyomát.
    Tekmessa. (A bokrok közt, hol Ajas holtteste fekszik.)
  Oh jaj nekem!
    Kar. Kinek szól hangja a közel bokrok között?
    Tekmessa. Ah én szegény!
    Kar. A dárda hódította gyász menyasszony ez;
  Tekmessa ajkán hangzik e bús jajgatás.
    Tekmessa. Elvesztem, végem van, meghaltam kedvesim!
    Kar. Mi történt?
    Tekmessa. Itt fekszik vérben Ajas, ép most ölte meg
  A kard, mely átszúrt oldalában rejtezik.
    Kar. Jaj hazatérésem![30]
  Jaj, társadat is megöléd
  Véres kardoddal, király!
  Oh szegény nő, szegény!
    Tekmessa. Valóban ezt a sorsot jajszó illeti.
    Kar. Kinek kezétől halt meg a boldogtalan?
    Tekmessa. Önnön magát ölé meg nyilván látható,
  A földbe ásott kard mutatja, melybe dőlt.
    Kar. Jaj nekem! Oh nyomor! Ily egyedül kellett
  Halálba dőlnöd!
  Míg én semmit se’ tudva, se’ hallva, magadra
  Hagytalak. Hol, oh hol
  Fekszik a rettenetes,
  A gyásznevű Ajas?
    Tekmessa. Ne lássa senki; e palást redőivel
  Im elfedem egészen; mert nem birja el
  Emberszem, jó baráti szem se’, látva mint
  Tódul sebéből, melyet vert önnön keze,
  S orrán keresztül a sötét vér özöne.
  Jaj, mit tegyek? Mily jó barát visz téged el?
  Hol van Teukros? Mi jokor érkeznék ide,
  Hogy eltemesse elhúllt testvérét velünk.
  Szegény Ajas, mi voltál és mivé levél!
  Oh! ellenség is megsiratná sorsodat!


Ellenversszak.

    Kar. Így kellett hát, így kellett, oh szegény,
  Az élet hosszú fáradalmait
  Végzened, így akará kemény vas szived.
  Ez vala hát panaszod
  Nap-éjen át az Atridák
  Ellen, ezért lángolt
  Gyűlölettől szived.
  Ah mily nyomornak volt nagy kezdete
  Az a nap, melyen Achilles
  Fegyvereért kitört a hősök versenye,
    Tekmessa. Oh jaj nekem;
    Kar. Tudom, szívig hat ily rettentő fájdalom.
    Tekmessa. Oh jaj nekem!
    Kar. Oh asszony, értem kettős jajgatásodat,
  Ki épen most vesztéd el ily szerettedet.
    Tekmessa. Te érted e fájdalmat, ah! én érzem azt.
    Kar. Valót szólsz.
    Tekmessa. Jaj gyermekem, mily szolgaság bilincseit
  Verik számunkra, mily urak varnak reánk!
    Kar. Megnevezéd immár
  A zord szivü Atrida pár
  Szörnyű tettét ellened.
  Óvjon ettől az ég!
    Tekmessa. Hisz ez sem történt volna isten nélkül így.
    Kar. Nehéz búterhet halmozott reád az ég.
    Tekmessa. Ily szörnyű átkot sujta ránk, Odysseus
  Kedvéért, Pallas, Zeus rettentő gyermeke.
    Kar. Hah! mily öröm, mily gúny tölti be vad szivét
  E vakmerőnek,
  Mi hangosan kaczagja a dührohamot,
  Mely Ajast gyötri! Jaj, jaj!
  S hallja, kaczag vele az
  Atrida királypár.
    Tekmessa. Örvendjenek, kaczagjanak hát kínjain;
  Talán, bár élve nem néztek rá szivesen,
  Majd megsiratják még a holtat a csatán.
  A jót, melyet kezében tart, nem ismeri
  A balga lelkü, míg el nem veszíti azt.
  Halála keserűbb rám, mint édes nekik,
  De rá kivánatos volt; mert elérte azt.
  Miért vágyódott, a halált, melyet kivánt,
  Miért kaczaghatnának hát felette ők?
  Istentől van halála, nem tőlök; nem ám!
  Híában gúnyolódik hát Odysseus.
  Mert nincs számukra már több Ajas; ám nekem
  Halála csak keservet és könyet hagyott.
    Teukros (a szinen kivül). Oh jaj nekem!
    Kar. Csendesség; Teukros hangját vélem hallani,
  Gyászos panaszban tör ki e balsors miatt.

(Teukros fellép).

    Teukros. Oh kedves Ajas, oh szemem világa te!
  Megtetted hát azt, a miről a hir beszél?
    Kar. Meghalt ő, Teukros, ebben bizonyos lehetsz.
    Teukros. Oh jaj nekem, mi fájdalmas sors vár reám!
    Kar. Ily veszteségnél –
    Teukros. Oh jaj, én boldogtalan;
    Kar. Van ok keservre.
    Teukros. Oh lesujtó fájdalom!
    Kar. Nagyon, oh Teukros!
    Teukros. Én boldogtalan! S mi lett
  Fiából, Trója földén merre lelhetem?
    Kar. A sátrak közt magában.
    Teukros (Tekmessához). Hozd tüstént ide,
  Nehogy miként az anyját vesztett, elhagyott
  Oroszlán kölyket, elragadják ellenink.

(Tekmessa el. Teukros kisérőjének intve).

  Siess, segítsd őt. Mert mindenki szivesen
  Gúnyolja ellenségét, a ki elbukott.
    Kar. Még életében rád bizá e férfiú
  Fiának gondját, a miként meg is teszed.
    Teukros. (Ajas holttestéhez közeledve). Oh minden látványok közt legfájdalmasabb
  Látvány, a mely szemembe ötlött valaha,
  Oh minden útjaim közt leggyötrőbb utam,
  Mely most e gyászos helyre hozta léptemet,
  Midőn oh kedves Ajas, hallva a szomoru
  Halálodat, nyomod kutattam s meglelém!
  Mert mintha isten küldte volna, rohanó
  Hír járta át a tábort elhunytod felől.
  S e hírre, távol tőled, ajkam zokogott,
  De most hogy látlak, bánatomban meghalok,
  Oh jaj!
  Jer vond el leplét, lássam minden kínomat.

(Egy szolga leleplezi Ajas holttestét).

  Oh iszonyú tekintet, bősz daczczal tele!
  Halálod által mennyi kínt hozál reám.
  Hová mehetnék és mily emberek közé,
  Ki gyötrelmedben nem segítélek soha?
  Vagy Telamon, mindkettőnk apja, szivesen
  És jó arczczal fogad otthon, ha nélküled
  Lát majd megjönni? Mit beszélek? Ő, kinek
  Ajkára az öröm se’ csal vidám mosolyt?
  Mit fog magába zárni, mily szidalmakat
  Nem fog a rabnő szülte korcsra szórni, rám?
  Mondván, hogy gyávaságból lettem árulód,
  Vagy álnokságból, kedves Ajas, hogy enyém
  Legyen halálod által házad és jogod.
  Ekként fog szidni az aggastyán, kit kora
  Zordonná tesz, s egy semmiség haragra gyujt.
  És végre számüzetve elhagyom hazám,
  S szabad ember helyett rabszolga lesz nevem.
  Ez vár otthon rám; itt Trójában számtalan
  Az ellenségem, és kevés, ki megsegít.
  És mind e baj halálod által jött reám.
  Jaj mit tegyek! Mint vonjam ki e villogó,
  Véres kardot kebledből, oh boldogtalan,
  Mely öldöklő vasával élted elvevé?
  Lásd, mint gyilkolt meg végre Hektor holtan is?
  Fontoljátok meg e két ember végzetét.
  Hektort szekérkerékhez fűzte egykoron
  Az öv, melyet Ajastól nyert ajándokul,
  És elragadta, míg lelkét ki nem adá.
  Ajas viszont Hektortól e kardot nyeré,
  Melynek vasától most véres halálba dőlt.
  Nem fúria kovácsolá e kard vasát,
  Nem Hades zord kezének műve volt ez öv?
  Azt mondom hát, ez épen úgy, mint más egyéb
  Az emberek közt mindig istentől ered;
  És a kinek kedvére nincs e vélemény,
  Dicsérje a magáét; ám én ezt hiszem.
    Kar. Szüntesd a sok szót; gondolj arra, mint fogod
  A holtat eltemetni, és mit válaszolj;
  Mert itt jő már az ellenség, s talán azért,
  Hogy bánatunk gunyolja rossz ember gyanánt.
    Teukros. Ki az, kit a seregből erre jönni látsz?
    Kar. Menelaos, a kiért ez útra indulánk.
    Teukros. Látom már; oly közel van, hogy ráismerek.

(Menelaos fellép.)

    Menelaos. Te hallod-e, azt mondom, hogy el ne temesd
  Ezt a halottat, hagyd a földön, hol hever.
    Teukros. Mi az, mi ilyen nagyhangú beszédre bir?
    Menelaos. Igy rendelem, így rendeli a fővezér.
    Teukros. Nem mondanád meg, mily ok indított reá?
    Menelaos. Mert azt remélve, hogy mint hű barátot és
  Frigyes társat hozzuk magunkkal, most nagyobb
  Ellenségünknek láttuk, mint a phrygeket;
  Ki az egész seregnek életére tört,
  És gyilkos fegyverével éjjel ronta rá;
  S ha isten föl nem tartja bűnös szándokát,
  Ránk sujtott volna, mely őt érte most, a sors,
  Holtan feküdnénk a gyalázat mezején,
  S ő élne; ám az isten akként fordítá
  Hogy a juhokra és a nyájra tört dühe.
  Azért hát nincs oly nagy hatalma senkinek,
  Hogy e holttestnek adjon tisztes temetést;
  Nem, itt heverjen a fakó fövény felett,
  A tengerparti madarak prédájaul.
  Ne gyúljon szörnyű lángra hát azért szived,
  Ha életében meg nem fékezhettük őt,
  Legyőzzük a halottat, s bármiként daczolsz,
  Karunkkal kényszerítjük; úgysem hallgatott,
  Míg életben volt, szavaimra soha sem.
  Pedig rossz ember az, ki mint alattvaló
  Meg nem fogadja az uralkodók szavát.
  Mert nem virágzik ott a törvény és a jog,
  Hol fenn nem tartja erejét a félelem,
  S bölcsen nem kormányozható az oly sereg,
  Melyet nem óv a rettegés s a tisztelet.
  Gondolja meg az ember, bármi nagy legyen
  Testére, hogy csekély baj is megdöntheti.
  Kinek szivében félelem s szégyen lakik,
  Az, tudd meg, boldogulni fog mindenkoron;
  De hol a gőgös kénye-kedveként tehet,
  Az olyan ország, hidd el, egykor elbukik,
  S örvénybe sülyed, bármi jó széllel haladt.
  Legyen velünk hát idején a félelem,
  S ne hígyük, hogy azt téve, mi kedvünkre van,
  Nem azzal fizetünk majd, mi rosszul esik.
  Igy váltja ez fel egymást. Gőgös vakmerő
  Volt eddig Ajas, most a büszke én vagyok;
  És megtiltom, hogy eltemesd Ajast, nehogy
  Őt eltemetve sirba döntsed tenmagad.
    Kar. Menelaos, úgy vigyázz, nehogy bölcs elveket
  Hirdetvén, holtak ellen légy magad gonosz.
    Teukros. Soh’sem fogom csodálni többé, férfiak,
  Ha alsó származású ember vétkezik,
  Midőn azok, kik nemeseknek látszanak,
  Beszédjök által ily nagy bűnt követnek el.
  No rajta, kezd elülről, mondd, te vitted-e
  Argos sergébe frigytársul e férfiút?
  Nem jött-e önmagától, mint saját ura?
  Mint vagy az ő vezére? Ki adott jogot,
  Hogy a népnek parancsolj, melyet ő hozott?
  Sparta királya vagy te, nem a mi urunk;
  Sehol sem nyertél több hatalmat és jogot
  Fölötte a seregben, mint fölötted ő.
  Mint más alárendeltje jöttél te ide,
  Nem fővezérként, hogy Ajasnak légy ura.
  Uralkodjál, hol úr vagy, s büntesd azokat
  Gőgös szavakkal; ámde ezt, akár miként
  Tiltod te s a másik vezér is, jog szerint
  Eltemetem, nyelvedtől meg nem ijedek.
  Mert épen nem nőd kedveért jött harczra ő,
  Hanem szent esküjeért, a mely leköté,[31]
  S nem értted, mert a semmi embert megveté.
  Menj hát és hozz magaddal még több hirnököt,
  Hivasd el a vezért is; én nem gondolok
  Lármás nyelveddel, a míg az maradsz, ki vagy.
    Kar. Az sincs kedvemre, ha a bajban így beszélsz;
  Mar a kemény szó, bárminő igaz s jogos.
    Menelaos. Az íjász, látom, sokra tartja önmagát.[32]
    Teukros. Nem aljas mesterség az, melyet tanulék.
    Menelaos. Miként hetvenkednél, ha pajzsot hordanál!
    Teukros. Fegyverzetedtől pajzs nélkül se’ rettegek.
    Menelaos. Szörnyű vitézség van nyelvedben, mondhatom.
    Teukros. Ki mellett a jog harczol, büszke is lehet.
    Menelaos. Jogos-e az, hogy gyilkosom boldog legyen?
    Teukros. A gyilkosod? szörnyűség! Holt vagy s mégis élsz.
    Menelaos. Isten védett; ha rajta áll, halott vagyok.
    Teukros. Ha isten védett, úgy az istent meg ne vesd.
    Menelaos. Miben vetem meg istenek törvényeit?
    Teukros. Ha sírjoktól megfosztod a halottakat.
    Menelaos. Igen, az ellenséget; ezt nem illeti.
    Teukros. Mikor állt ő előtted ellenség gyanánt?
    Menelaos. Gyűlölt engem s én gyűlölém; te is tudod.
    Teukros. Mert rájött, hogy elloptad szavazatjait.
    Menelaos. Ez a birák hibája volt, nem az enyém.
    Teukros. Alattomban sok rosszat tudsz forralni te.
    Menelaos. E szó nagy bajba hoz még valakit.
    Teukros. De nem nagyobba, mint mi tőlünk száll reád.
    Menelaos. Egyet mondok: ezt eltemetni nem szabad.
    Teukros. S te halld ez egyet: el fogom temetni őt.
    Menelaos. Egy bátor nyelvű férfit láttam egykoron,
  Ki evezésre nógatá hajósait
  Viharban is; de ha a zivatar kitört,
  Nem volt több hangja, köpenyébe rejtezett,
  S minden hajóstól lábbal tipratá magát.
  Igy nemsokára téged is majd elragad
  A kis fellegből támadt szörnyű zivatar,
  És elnémítja hegyke nyelved nagy zaját.
    Teukros. Én meg láttam nem rég egy balga férfiút,
  Ki embertársa balsorsát kigúnyolá.
  S egy másik, a ki én hozzám hasonlított,
  S úgy érze, mint én – ezt a szót mondá neki:
  Ember, ne tégy a holtak ellen gonoszul;
  Mert rosszat téve, tudd meg, rosszul jársz magad.
  Ilyen szavakkal inté a boldogtalant.
  De most szememmel látom őt, és úgy hiszem,
  Nem más az, mint te. Rejtett szóban szóltam-e?
    Menelaos. Megyek; mert szégyen volna, ha meghallanák,
  Hogy szóval sujtom azt, kit kényszeríthetek.
    Teukros. Menj hát; mert legnagyobb szégyent hoz rám is az,
  Hogy a botor hiú szavára hallgatok.

(Menelaos el.)

    Kar. A viszályból nagy harcz tüze gyúl.
  Fel, Teukros, siess, mint birja erőd,
  Keresd ki a mély sírt, hol a halott,
  Örök emlékül a világnak,
  Csendes pihenőre találjon.

(Tekmessa jő Eurysakessel.)

    Teukros. S im épen jókor érkezik e helyre most
  Az elhunyt férfi gyermekével hitvese,
  Hogy a szegény halottnak sírt készítsenek.
  Jer közelebb, oh gyermek, s esdeklő gyanánt
  Érintsd atyádat, a ki éltedet adá;
  Ülj itt szent oltalmában, s tartsd kezed között
  Hajfürtemet, anyádét és a tiedet,
  Az áhítat jeléül; és ha valaki
  A holt mellől erőszakkal ragadna el,
  Hazátlan és sír nélkül veszszen a gonosz,
  Legyen kiirtva gyökerestül fajzata,
  Úgy a mint én levágom e hajszálakat!
  Fogd hát, őrizd atyádat, oh gyermek, ne hagyd,
  Hogy bárki elragadjon, térdelj oldalán.
  Ti meg ne álljatok itt asszonyok gyanánt,
  Mint férfiak védjétek őt, míg megjövök,
  S akárki ellenezze, sirba temetem.

(Teukros el. Tekmessa és Eurysakes a holt mellé térdelnek.)

    Kar. Mikor jön a vég, mikor telik be
  A bolyongó évek végtelen sora,
  Nem szünő gyötrelmeket hajtva rám örökké,
  Dárdák harczai közt,
  Trója komor sivatagjain,
  A hellasi nép gyalázatára?


Első ellenversszak.

  Oh bár elenyészett volna előbb
  A légben vagy Hades mindent eltemető
  Ölében, ki megmutatá a szörnyű fegyvert
  Hellas népeinek!
  Oh nyomor, új nyomor szülője!
  Megrontója az embereknek!


Második versszak.

  Elragadta előlem
  A viruló koszorút,
  A tele serleg gyönyörét,
  S édes dalait a fuvolának,
  (Átok reá!) éjjeleim élvezetét is!
  Elrabolta szerelmemet;
  Jaj! Most elhagyatottan
  Fekszem itt, fejemet az éj
  Harmata áztatja:
  A gyász Trója emléke.


Második ellenversszak.

  Volt ki védjen előbb az
  Éjjeli borzalom és a nyilak
  Ellen: a hőskarú Ajas;
  De elragadá őt a boszús ég.
  Ah mily öröm, mily öröm lesz részem ezentúl?
  Miért nem vagyok ott, hol az
  Erdős bérczfok emelkedik,
  Hablocsolta Sunion alatt,
  Újra köszöntve a szent
  Athen ormait onnan![33]

(Teukros fellép).

    Teukros. Sietve jöttem, látva, hogy a fővezér.
  Agamemnon gyors léptekkel tart e hely felé:
  S látom, baljós szavakra készül ellenem.

(Agamemnon fellép).

    Agamemnon. Te vagy hát, a mint hallom, a ki vakmerőn
  S büntetlenül merészelsz szólni ellenünk?
  Mondom, te, a hadi rabszolganő fia?
  Bizony nemes anyától nyervén éltedet,
  Lábújjhegyen járnál most, s égre szólanál,
  Ha így, mint semmi, harczra kelsz a semmiért;
  S hánytorgatod, hogy nem vagyunk sem a sereg,
  Sem a hajók vezérei, sem tieid;
  Nem, Ajas, mondod, hadvezér volt önmaga.
  Nem szégyen, rabszolgától ilyent hallani?
  Ki az, kiről ily büszkén, ily fennen beszélsz?
  Hol állt, hová ment, hol nem voltam én jelen?
  Nem volt Argos seregében férfi kivüle?
  Bizony rossz harczra szólítottuk egykoron
  Achilles fegyveréért Argos népeit,
  Ha egy Teukros gonosznak mondhat mindenütt,
  S ti a győzöttek nem nyugosztok meg soha
  Abban, mit a birák többsége rendele,
  Hanem gonosz szavakkal támadtok reánk,
  Vagy titkon áskálódtok, mert elbuktatok.
  De ily szokások mellett nem lehet soha
  Akármily törvényt állandóan fentartani,
  Ha eltaszítjuk azt, ki győzött jog szerint,
  S előre hozzuk a hátul maradtakat.
  Nem tűrhető ez. Nem legbiztosabbak ám
  Az izmos vállú, széles hátú emberek;
  A bölcsek győzedelmeskednek mindenütt.
  Bármily hatalmas a bikának tompora,
  Kis ostorszíj előre hajtja egyenest.
  S e gyógyszer vár reád is, látom, csakhamar,
  Ha észre nem térsz, bölcseséget nem tanulsz:
  Ki egy nem lévő ember, egy árnyék miatt,
  Ily vakmerően, ily sértő gőggel beszélsz.
  Nem térsz eszedre? S tudva születésedet,
  Nem fogsz helyetted szabad embert küldeni,
  A ki nevedben elvégezze dolgodat?
  Mert én a te szavadra már nem hallgatok;
  A barbar nyelvet nem tudom megérteni.
    Kar. Oh szállna bár mindkettőtökre bölcseség!
  Mert ennél jobbat nektek nem kivánhatok.
    Teukros. Ah! mily csalékony, mily gyors szárnyakon tünő
  Az emberek hálája holtjaik iránt,
  Ha még ez embernek sincs pár csekély szava
  Számodra, én Ajasom, a ki annyiszor
  Adád érette a csatákon éltedet!
  El van feledve mindez, elmult, elveszett!
  Oh te, kiből most annyi balgaság beszél,
  Nem emlékszel már arra semmikép, midőn
  Az ostromlott táborban megszorultatok,
  S csatát veszítve mind megsemmisültetek,
  Mint mentett ő meg egyedül, míg a hajók
  Ormán köröskörül már fellobbant a láng,
  S Hektor keresztül rohanván a sánczokon,
  Merész ugrással a hajófödélre tört?
  Ki verte vissza? Nemde annak műve volt,
  Kiről azt mondod, hogy lábát se’ mozdítá?
  Vagy ezt tevén, nem tett szemedben helyesen?
  S midőn ismét Hektorral viadalra szállt,
  Sorstól jelölve, nem parancsotok szerint:
  Nem választott számára gyáva zálogot,
  Ázott sárföldet; oly könnyű volt az, hogy a
  Sisakból elsőnek kellett kiszöknie.[34]
  Ily tetteket művelt ő, és én is vele,
  Én a rabszolga, a barbar nő gyermeke.
  Mily arczczal szólhatál így, oh boldogtalan?
  Nem tudtad, hogy apádnak apja is, az ős
  Pelops barbar volt, Phrygiából származott?
  Hogy Atreus, ki téged nemzett, a gonosz,
  Testvérét önnön gyermekével éteté?[35]
  Magad pedig a krétai nőtől születél,
  Kit kedvesének karja közt talált atyád,
  S a hallgatag halaknak prédául dobott.[36]
  S te hányod még szememre származásomat?
  Atyámnak, a ki nemzett, Telamon neve,
  Ki a seregben hősiessége dijaként
  Anyámat nyerte hitvesül, Laomedon
  Királyi lányát; választott ajándokul
  Jutalmazá őt ezzel Alkmene fia.
  És ily nemes szülők nemes szülötte, én,
  Most meggyalázni hagynám ennen véremet,
  Kit ily gyászban sirjától is megfosztanál,
  És nem szégyenled, ezt nyiltan kimondani?
  De tudd meg, ha e holttestet megtámadod,
  Mindhármunkat megtámadsz egyaránt vele;[37]
  Mert szebb lesz rám bizonynyal értte esnem el
  Hős küzdelemben, mint ha nődért harczolok,
  Vagy testvéred nejéért vesztem éltemet.
  Gondolj tehát magadra inkább, mint reám;
  Mert ha megbántasz, egykor még sajnálhatod,
  Hogy bátor és nem gyáva voltál ellenem.

(Odysseus fellép).

    Kar. Király, Odysseus, épen jókor érkezél,
  Ha csillapítni és nem lángot szítni jösz.
    Odysseus. Mi történt? Már a távolból felém hatott
  Ez elhúnyt hős mellől az Atridák szava.
    Agamemnon. Nem kellett épen most, Odysseus király,
  Ez embertől gyalázatos gúnyt hallanom?
    Odysseus. Minőt? Mert annak meg szoktam bocsátani,
  Ki rossz beszédre rossz szavakkal válaszol.
    Agamemnon. Rossz szókat hallott, mert rosszat tett ellenem.
    Odysseus. Mit tett, mi által úgy megsértett tégedet?
    Agamemnon. Nem hagyja a halottat temetetlenül,
  Azt mondja, sírba rejti ellenemre is.
    Odysseus. Lehet szemedbe igazságot mondanom,
  S továbbra is barátul fogsz tekinteni?
    Agamemnon. Beszélj; különben esztelen volnék, hiszen
  Te vagy legjobb barátom Argos népe közt.
    Odysseus. Hallgass tehát! Az istenekre meg ne tedd,
  Hogy e halottat eldobd temetetlenül;
  Ne vegyen rajtad oly erőt a gyűlölet,
  Hogy vakmerőn lábbal tiporjad a jogot.
  Engem gyűlölt legjobban a sereg között,
  Mióta elnyerém Achilles fegyverét;
  És mégsem tudnám, bármint érzett ellenem,
  Úgy meggyalázni Ajast, hogy ne mondanám:
  Ő volt Achillesen kivül a legnagyobb
  Hős mindazok közt, kik Trójába jöttenek.
  Nem sujthatnád gyalázattal hát jog szerint;
  Mert nem őt, ám az égi törvényt sértené
  E tetted. Nagy bűn a halottat bántani,
  A ki nemes volt, bár gyűlölted egykoron.
    Agamemnon. Te harczolsz érte így Odysseus ellenem?
    Odysseus. Én; gyűlölém, míg illő volt a gyűlölet.
    Agamemnon. Nem illik-e gunyolnod a halottat is?
    Odysseus. Ne lelj, Atrida, rút haszonban örömet.
    Agamemnon. Királynak nem mindig könnyű a kegyelet.
    Odysseus. De könnyű megfogadni jó barát szavát.
    Agamemnon. Derék ember fölebbvalóját követi.
    Odysseus. Hagyd el; jó szóra hajtva is csak úr maradsz.
    Agamemnon. Gondold meg, mily embernek nyujtasz kedvezést.
    Odysseus. Ellenségem volt, ámde bátor és nemes.
    Agamemnon. Mit tészsz? Igy tiszteled holt ellenségedet?
    Odysseus. Az érdem nálam győz a gyűlölet fölött.
    Agamemnon. Az ily embernek állhatatlan a neve.
    Odysseus. Bizony sokszor lesz ellenséggé a barát.
    Agamemnon. S te az ilyen barátot dicséred talán?
    Odysseus. Nem szeretem dicsérni a kemény szivet.
    Agamemnon. Még gyávákul fogsz minket feltüntetni ma.
    Odysseus. Nem, csak igazságosnak az egész nép előtt.
    Agamemnon. Azt kivánod hát, hagyjam eltemetni őt?
    Odysseus. Bizonynyal azt; mert ehhez én is eljutok.
    Agamemnon. Mindenki úgy tesz, a miként javára van.
    Odysseus. Kinek javára tennék, ha nem magamért?
    Agamemnon. Tied legyen hát ez a tett, nem az enyém.
    Odysseus. Akármit tégy, nemesnek fognak mondani.
    Agamemnon. Tudd meg hát, értted sokkal többre kész vagyok,
  S ennél nagyobb kegyelmet is teszek veled;
  De az, itt fenn s a föld alatt, mindig gyűlölt
  Ellenségem lesz. Most tedd azt, a mit akarsz.

(El).

    Kar. Csak a botor mondhatja azt, Odysseus,
  E tett után, hogy nincs lelkedben bölcseség.
    Odysseus. És most kimondom, Teukros: ép’ oly jó barát
  Leszek ezentul, a mily ellenség valék.
  A holtat eltemetni kész vagyok veled,
  Megosztom munkád, semmit sem mulasztok el,
  Mit a halandó a legjobbakért tehet.
    Teukros. Dicső Odysseus, mindenben magasztalás
  Illet meg; nagyban megcsalád várásomat.
  Mert a seregben Ajas legfőbb ellene
  Lévén, te védelmezted őt most egyedül,
  S nem tűrted élve a halott gyalázatát,
  Miként a hadvezér akarta, e bolond,
  Ki méltó testvérével együtt ide jött,
  Hogy meggyalázva, temetetlen dobja el.
  Azért Olympos atyja, s jól emlékező
  Erinys, és Diké, a szörnyű bosszuló,
  Pusztítsa el a gonoszokat gonoszul,
  Mint ők akarták ezt eldobni becstelen!
  De nem merem, oh ősz Laërtes gyermeke,
  Engedni, hogy kezeddel éríntsd ezt a sírt,
  Mert félek, a halottnak ellenére lesz.
  De másban légy segítségünk, s ha valakit
  Hoznál a hadseregből, nem lesz az se’ baj.
  Minden másról magam gondoskodom; de te,
  Légy meggyőződve, hozzánk nagylelkű valál.
    Odysseus. Készséggel tettem volna; ám szolgálatom
  Ha nincs kedvedre, távozom, mint rendeled.

(El).

    Teukros. Legyen elég; immár messze haladt
  Az idő. Ti ássátok meg a sírt
  Kezetekkel, ti meg a szent fürdőre tüzet
  Gyujtsatok a magas háromlábu körül, hogy
  Lángja lobogjon.
  Az egyik csapat hozza elő
  Sátra alól fegyvereit.
  S te, gyermeke, fogd szeretettel
  Velem együtt atyádat, emeld fel,
  Mint birja erőd; mert a sötét
  Vér egyre lövel még ereiből.
  Rajta, ki jó barátja vala,
  Siessen, lépjen előre, tegyen,
  Fáradjon a férfiúért, a kinél
  Senki se’ volt jobb e világon.
    Kar. Sokat látva sokat tud az ember,
  Ám a jövő sorsot
  Semmi jós sem látja előre.



JEGYZETEK AJASHOZ.

1. A görög tábor úgy volt felállítva, hogy Odysseus a központot foglalta
el, Achilles a bal- és Ajas a jobbszárnyat.

2. Odysseust a spártai kopókhoz hasonlítja, melyek híresek voltak
gyorsaságukról és finom szaglásukról, s állítólag ebtől és rókától
származtak.

3. Az etruskok, kiket a görögök tyrrhenieknek neveztek, voltak a
trombita feltalálói, melyet erős hangjáért leginkább a csatában
használtak.

4. A nagy pajzstól vette Ajas melléknevét, mely megkülönbözteté a
gyorslábú Ajastól, Oileus fiától.

5. Agamemnon és Menelaos sátráig.

6. Rendesen ily módon büntették a rabszolgákat.

7. A boszuló istenségek közül a kar először Artemisre gondol, kinek
szokása volt keményen megbüntetni minden elhanyagolást és
tiszteletlenséget.

8. E közbe vetett felkiáltással jelzi a kar, hogy alig tudja ajkára
venni a megszégyenítő szavakat.

9. Enyaliost majd Aressel azonosítják, majd külön istenségnek képzelik.

10. Agamemnon és Menelaos.

11. Odysseus. A monda szerint Antiklæa, Odysseus anyja, Sisyphostól már
teherben volt, midőn Laërtes nejévé lett. Így származtatta a rege
Odysseust a trójai mondakör legravaszabb hősét, Sisyphostól, a ravaszság
ősi mintaképétől.

12. Sophokles a később meghódított Salamis népét Attika ős lakóinak
nevével illeti.

13. Telamon atyja Aeakos, Zeus és Aegina fia volt.

14. Skamandros folyó Trója mellett, mely a sigæumi hegyfoknál ömlött a
tengerbe; s az ostromló sereget vízzel látta el. Ezért nevezi Argos
jóakaró frigyesének.

15. Ajasnak kínos helyzetében eszébe jut, hogy nevében foglaltatik az αἶ
szócska, mely «jajt»-t jelent.

16. Telamon Hesionét, Teukros anyját nyerte Heraklestől vitézsége
jutalmául.

17. Eriboea nevét különösen kiemeli, hogy megkülönböztesse Teukros
anyjától, Hesionétól. Eriboea megarai Alkathoos leánya volt.

18. A «megrontó» alatt rendesen Odysseust értik, Schöll azonban helyesen
jegyzi meg, hogy Odysseus Achilles fegyvereit nem tűzte ki versenydíjúl.
Agamemnon sem érthető alatta, mert Ajas gyűlölete ezt mindig összeköti
Menelaossal. Schöll szerint Ajas itt nem bizonyos személyt ért, hanem
rossz sorsát, melynél fogva a verseny Achilles fegyvereiért volt
megrontója egész életének.

19. Eurysakes neve nagy pajzsot jelent.

20. Ráolvasás (incantamentum) által gyógyítni nemcsak a heroikus
korszakban volt szokásos, hanem később is.

21. Hegy Arkadiában, Pán hazájában.

22. Nysa Dionysos hazája, hol a satyrok és nymphák víg tánczokat járnak.

23. Knosos, krétai város, mely szilaj tánczairól ismeretes.

24. Delos sziget, Apolló szülőhelye, azon tengeren volt, mely nevét a
nap felé repülő s elbukó Ikarosoktól nyerte.

25. Ares, kinek hatalmában áll háborút támasztani s békét létesíteni,
szabadítá meg a kart nagy fájdalmától, melyet Ajas miatt érzett.

26. A hírmondót és szolgáit Teukrosért küldi, a kart pedig két
csoportban Ajas keresésére.

27. Jog szerint köteles Zeus őt segítni, mint ősapja.

28. A kar először a halászoktól vár felvilágosítást, aztán a hegyek
dryadjaihoz és a folyók najadjaihoz fordul.

29. Nymphák a mysai Olymposon, melyet a tragikusok egynek vesznek a
trójai Ida hegygyel.

30. Ajas halálának hirére a karnak, melynek sorsa Ajassal volt
összekötve, először is az sujtja le lelkét, hogy fog nélküle hazatérni?

31. Helena atyja Tyndareos, a kérőket, kik közt volt Ajas is, esküvel
kötelezte, hogy Helena választott férjét mindig támogatni fogják, ha
nejétől bárki meg akarná fosztani.

32. A megvetést, melylyel a későbbi korban az ijászok iránt viseltettek,
a tragikusok már a heroikus korszakba átviszik. Athenben annál lealázóbb
jelentése volt e névnek, mert a rendőrkatonákat, kik többnyire scythiai
barbarok voltak, szintén így nevezték.

33. Kik kelet felől jöttek, Sunion hegyfoknál látták meg előszőr az
atheni Akropolist.

34. E cselfogást a sorsolásnál Kresphontes használta, midőn a
Peloponnesos tartományait kisorsolták a három heraklida vezér közt. Az
először kijövő sors-kő nyerte Argost, a második Lakonikát, a benmaradt
harmadik Messeniát. Mivel Kresphontes ez utolsót akarta, cserép helyett
a hydriába sarat dobott, mely ott szétmállott s így az ő sorsjegye
benmaradt, Teukros keserü vonatkozással a spártai jellemre, hozza ezt
fel Ajast illetőleg, ki nem dobott sarat a sisakba, midőn Hektor
ellenfelét sorsolták ki, nem vonta ki magát gyáva csalással a harcz
alól.

35. Az ismeretes thyestesi lakoma. Atreus megölte Thyestesnek gyermekeit
s megétette vele.

36. Aerope, Atreus neje, kit ez, Thyestessel hűtlenségen kapván, a
tengerbe dobatott.

37. T. i. Tekmessát, Eurysakest és Teukrost.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

35 |kérkekett kevélyen |kérkedett kevélyen

38 |Ne kimeljétek |Ne kiméljétek

42 |vjon ettől |Óvjon ettől

42 |szörnyá átkot |szörnyű átkot

62 |pajzsot jelelent. |pajzsot jelent.

63 |neje, klt ez |neje, kit ez]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Ajas - Szomorujáték" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.