Title: Rab Ráby - Regény
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Rab Ráby - Regény" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LI. KÖTET

RAB RÁBY

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

RAB RÁBY

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

PFEIFER FERDINÁND TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896



ELSŐ FEJEZET ÉS MINTEGY ELŐLJÁRÓ BESZÉD.

(Melnec foliamattiaaban elewadatic, 100 eztendewnec elewtte mileteen
formaivv aabrazatia wala az io Pest-Buda waarossaanac, és mű ocnaal
fogwa nem lacozaanac ez helienn procatoroc?)

Hogy voltaképen miért választotta szerző ezt a czímet regényéhez, annak
az okát nem az magyarázza meg, hogy ez a kettős név «Rab Ráby» olyan
szépen rímel egymásra, hanem kideríti azon kényszerítő körülmény, hogy a
regény főhősét, az akták bizonysága szerint valósággal Rábynak hítták, s
ugyanazon akták szerint ő kegyelme folyvást a «rab» melléknévvel
említtetik.

Hogy mit vétett Ráby, a miért a Rab prædicatumot kellett viselnie? azt
is mindjárt az elején megmondjuk.

Még száz év előtt Budapest városában nem volt prókátor, a szó mai
értelmében. Fiscalisok igen is valának; tabularis fiscalisok, megyei és
városi fiskusok, uradalmi ügyészek; de prókátor, aki a publicumot
szolgálja, épen olyan kevéssé volt, mint ujságiró: úgy, hogy nehéz lenne
meghatározni, melyiket értse a kettő közül az a falusi ember, aki a
«Tudós Palóczban» keresi azt a valakit, aki «pénzért hazudik?»

De hogy megérthetővé legyen téve, miért nem volt Pest-Budában száz év
előtt «prókátor?» elébb egy pár vonással vázolnunk kell a két város
akkori képét.

Mert két város volt az valójában, két külön czímerrel és jurisdictióval
s maga sem tudta, hogy melyik az egyik, melyik a másik? A német
magistratus állhatatosan «Altofennek» czímezi Pestet; Pestnek pedig a
budai ráczvárost nevezi; ellenben a magyarok szerint «Pestinum antiqua»
a neve Pestnek, Buda pedig az «új város». Úgy, hogy ha az idegen valami
némettől kérdezi, hogy hol van Ofen? az átküldi őtet Pestre, s ha azt
kérdi tőle, hol van Pest? átküldi a Tabánba, ha pedig magyartól kérdezi,
hogy «Ubi est Buda?» az elcsónakáztatja őt Ó-Budára.

Maga Pest a hatvani kapuig és a váczi kapuig terjed. A Magyar-utcza
helyén látszik a védő kőfal romladéka, ahhoz vannak ragasztva az
alacsony vályogházak. Az ó-török-temetőt, a melynek helyén most a
nemzeti szinház áll, akkoriban ajándékozták el Grassalkovics herczegnek
házhelyül, kissé odább kapta Beleznay a mostani munkásgyűlések és
népénekesek csarnokának, később az iparmuzeumnak telkét; azontúl
káposztás kertek voltak. A másik oldal, a mostani Deák Ferencz-utcza
végében, a Dunaparton állt a tömör rondella, a szélső bástya-körönd,
melyben a civilisatio első jeléül egy szinész társaság ütötte föl
tanyáját (természetesen német). Hiszen még akkor a város statutumai
szerint tiltva volt magyart választani meg városbirónak. Egy magyar
szabó s egy magyar csizmadia vitte csak odáig, hogy házi úr lehessen
Pest városában.

A Lipótvárosnak még akkor hire sem volt; a mostani börze helyén úgy
vadásztak akkor a vad kacsákra, mint ma a hirlapi kacsákra, s a
Deák-Ferencz-utcza hosszában vonult végig egy iszapos árok, sárral
tapasztott sövénykerítéssel. A Józsefvárosnak akkor kezdték a területét
házhelyekre és utczákra felosztani, de a Terézvárosnak már volt valami
kezdetleges nyoma, egy csoport egymáshoz tömődött ház, melynek szűk
sikátorát úgy hítták, hogy zsidó-utcza. Ebben az utczában, de csak
ebben, volt szabad a városi tanács rendelete szerint a zsidóknak minden
héten egy napon kirakni azokat a holmikat, a mik náluk zálogban ott
maradtak, de benn a városban nem volt szabad kereskedniök, sem a
portékáikat a házakhoz hordaniok, s a zsidó-utczán kivül kötelezve
voltak ismertető jelül veres köpenyeget hordani, s nehogy a
szerezsánokkal összetévesztessenek, a veres köpeny közepére arasznyi
sárga foltnak kellett felvarrva lenni, aki e nélkül kapatott, fizetett
négy dénár birságot.

Kereskedés nem volt. Kupecz, kalmár, csiszár készpénzen vett és adott;
adósságot csak az csinálhatott, aki zálogot tudott adni, s ha nem
fizetett, ott veszett a zálog. Ehhez nem kellett prókátor. A
polgárságnak, ha valami baja volt egymással, azt elmondta élőszóval a
biró előtt, s az úgy igazította azt el, hogy vagy az alperes, vagy a
felperes, de valamelyik bizonyosan meg volt vele elégedve. Ehhez sem
kellett prókátor. Becsületsértési, kriminalitási causákban ex offo járt
el a fiscus, volt főfiscus és vicefiscus, az egyik vádolta, a másik
védte az incattust: annak sem kellett prókátor.

Volt azután a «miseriek» utczájában (mai nevén granátos-utcza) egy
emeletes ház, átellenben a Komlókerttel, (ahol a törökfutás alatt a
magyar korona volt elrejtve.) Ennek a háznak a kapuján belől csak a
vármegye parancsolt. Sok ideig garázdálkodtak ugyan benne a német
dragonyosok, kik azt egészen a maguk kaszárnyájának nézték, miglen Mária
Terézia «királyunk» e helyet «Salva Guardia»-vá emelte, a kapujára
festetvén egy óriási kétfejű sast, keblében Magyarország czímerével s
attól fogva tilalmas volt e ház küszöbén bármiféle katonának betenni a
lábát. Ide csak nemes emberek járhattak fel, meg olyanok, akik érdemessé
tették magukat arra, hogy a lábukon láncz legyen. Az épületnek csak a
keletre néző része állt fenn; ott voltak a tiszti hivatalok, a föld
alatt a börtönök.

A nemes urak zálogpöreiben, oppositionalis, repositionalis,
præemptionalis, reoccupationalis pöreiben harczolt kiki a maga
tudományával, hisz a magyar nemes mind juris prudens volt, sőt voltak
asszonyok is, kik a perviselésben tökéletesebbek voltak minden
prókátornál. S a törvény jogot adott a nemes embernek, ha nem akarta
engedni, hogy az itéletet végrehajtsák, kivont karddal kergetni el az
ajtajából az executiót, ugyanezzel a joggal a nemes asszonyt is
felruházta, kard helyett botot adván a kezébe. Nagyobb juris causákat a
tabularis fiscálisok ültek meg, s ha értették a dolgukat, úgy vitték,
hogy abból még az unokáik is részesüljenek; ezek igazán gondoskodtak az
új generatióról. Nem is kivánta a közjó, hogy siessenek a per
befejezésével. A hosszú juristitiumok arra valók voltak, hogy biró és
peres fél hadd menjen haza szántatni, arattatni, szüreteltetni, disznót
öletni. Az alatt a pöröket jégre tették, hogy el ne romoljanak.

Ha pedig a misera plebs contribuensnek, a jámbor adózó parasztnak volt
egymás között valami ügyebaja, azt elintézte a falusi biró, a
kupaktanács, meg az «úri szék.» A földes úr jogait megvédte a saját
«jurium directora.» Ide sem kellett prókátor.

De hátha a misera plebs contribuensnek volt valami baja a maga
előljáróságával, földes uraságával, hát annak az ügyét ki védelmezte?

Itt van a «hiatus.»

Ezt a hiányzó valakit kipótolni támadt egy vakmerő ember a semmiből. Ez
volt a Rab Ráby. Nemesi nevén «Mathias Ráby de Rába et Mura.»

Ez volt az első ember, a kinek az a rettenetes gondolatja támadt, hogy
egészen a maga öklére prókátor legyen Pestben, Budában és Pest-Pilis és
Solt vármegyében: nem választatva meg a restauration, nem küldetve ki a
personalis, az országbiró által, nem plenipotentiáztatva a potiorok
megbizásából, hanem csak alázatosan és titokban felkéretve azok által, a
kiknek a kis baj is nagy baj, s a kiknek a panasz hangja, ha külön-külön
szólal meg, csak nyöszörgés; de ha egyszerre adhatnák ki, mennydörgés
volna.

Hát ennek az új mesterségnek a feltalálója akart lenni Ráby. Azért lett
Rab Ráby. Bele is tört a kése.

Tehát ennek a kornak a rajzát akarja feltüntetni az itt következő,
nagyrészben igaz história. Érdemes lesz azt elolvasni, hogy tudja meg az
ember, milyen lehetett a világ, mikor még egy prókátor sem volt Pestben,
Budában? Majd talán akkor kibékülünk azzal a factummal, hogy most olyan
sok van.



ELSŐ FEJEZET.

(Mellben leiratic edj wigh züreti mulattchaag, az holott neemellec
hegedülnec, maasoc penigh hegedültetnec, és edjebb bolondságoc
müweltetnec wala.)

Heten ülének együtt a tintapettyes zöld asztalnál, az uradalmi
præfectura gyüléstermében. A bonorum director elnökölt, mellette jobbról
a præfectus, ki az ügyek sorrendjét válogatta elő a conceptusból, a mit
a szomszédja, a kasznár jegyzetei iparkodtak felhomályosítani; balrul
egy szék üres volt, túl rajta ült a megyei perceptor, ki az előtte fekvő
számadások hátára mindenféle huszárokat igyekezett pingálni veres
plajbászszal; ennek átellenében a kiküldött aszszesszor, a kinek a nyaka
megfájdult már a hátamögé nézegetésben, ahol az óra áll, hogy mikor lesz
már dél? A többiek urodalmi tisztek, akik részint diák
stylus-gyakorlatok felolvasásában fárasztják magukat, részint
fogpiszkálókat faragnak a közelgő ebédhez.

A nyolczadik szék, a melyik üresen áll, a szolgabiróé.

S ez nem azért áll üresen, mintha annak a képviselője hanyag volna a
betöltésben; hanem inkább azért, mert hivatalos exmissióban van távol.
Távol és mégis közel: csak a szomszéd szobában, melynek ajtaja félig
nyitva vagyon, úgy, hogy daczára annak, miszerint a tárgyalt ügy
folyamatját nem hallhatja, mégis az itélethozatalban részt vehet, s
mikor az elnök úr felhívja a votumáért: «Domine spectabilis Judlium!»
hangzatosan kiálthatja vissza: «viginti solidos!»

(Hja persze, ha azt a mai kor fia tudná, hogy mit jelent az a viginti
solidos kapása.)

Mert úgy van az, hogy a tanácsteremben már olyan vastag az ázott szűr
szag, meg a savanyú bundairha illat, keverve a trágyában cserzett
sarubőr büzével, meg a kilehellt fokhagymával, hogy azt késsel lehetne
metélni. Sok a paraszt idebenn: magyar paraszt, rácz paraszt, sváb
paraszt; a kinek mind meg kell kapni azt a «viginti solidos», jelenvén
az húsz kemény botokat.

Ma van ugyanis az uriszék negyedik napja. Ezen a napon kerülnek a zöld
asztalra a criminaliák, s egy pár halálitélet kimondása után (az
uradalom pallosjoggal bir) következik a sor a kisebb delictumokra, a
mikben a parasztok számosan leledzenek. Vagynak, a kik vermeket törtek
fel, mások, a kik az apjukat megverték; de a legnagyobb számot három
csoport képezi. Az egyik csoport az izbeghi telepítvényeseké, kik az
uradalmi erdőben fát szedni bátorkodtak. A második csoportot képezik
azok, kik olyan furfangosak voltak, hogy a szüret ideje alatt a
szőllőjükben az érett fürtöket földdel eltakarták, hogy dézsmát ne
vegyen belőlük az uraság, s csak szüret után szedték le lopva a
szőlőjüket, mikor már a hajduk nem álltak strázsát az úton. A harmadik
csoport pedig azoké a refractariusoké, kik a világos tilalom ellenére
deputatióba mentek fel az udvari cancelláriához, vakmerően könyörögve,
hogy a község számadásai huszonöt év óta vizsgáltassanak meg! Holott ez
részint vakmerő, részint bolond kivánság; mert hiszen huszonöt év nagy
idő, az alatt a számadások részint elrohadtak, részint megevődtek az
egerek által, részint pedig annyira jó rendben vannak, hogy az idei
1783-iki esztendőben volt a bevétel hatvanezer forint, ebből fizettetett
hatezer forint a kincstárnak, mint földes uraságnak, kétezer forint a
vármegyének a domesticába; maradt tehát a cassában ötvenkétezer forint,
nem fölösleg, hanem hiány. Már pedig 8-at a 60-ból ha kiveszünk, marad
ott csakugyan 52. Hogy pedig a plus, meg a minus között mi különbség
van? Ahoz mi köze a parasztnak?

Tehát «viginti solidos» neki! Ez is olyan «plus,» a melyik annak, aki
kapja, «minus.» Quod fuit demonstrandum.

A szolgabiró úr tehát csak az ajtón keresztül küldi ki a votumát, maga
pedig azt a hivatalos küldetést teljesiti, hogy a mellékszoba udvarra
nyiló ablakából ellenőrzi az itélet végrehajtását az udvaron. Ott van
tudniillik a deres: azon hajtatik végre a kiszolgáltatott igazság. Nem
megvetendő studium a psycholog és az ethnograph számára. A szőlődézsma
kijátszók ráczok: azok a verés alatt jajgatnak, s káromkodnak, ráczul
jajgatnak s magyarul káromkodnak; az erdőtilalomszegők svábok, azok a
puffanások időközeit arra használják fel, hogy fennhangon szidják az
előljárókat, szemükre hányva, hogy maguk pusztítják a kamara erdejét;
májusban vágatják a fát, azzal vesztegetik meg a nagy urakat; az odafen
járt deputátió tagjai pedig vegyes nemzetiségbeliek, azok nem jajgatnak,
összeharapják a fogaikat; úgy állják ki a megrovást.

A legale testimoniumnak pedig azért kell e végrehajtást saját szemeivel
ellenőrizni, ne hogy a hajdu, meg a deliquens között valami egyetértés
szövődjék a büntetés enyhítésére. Sok függ a bot megsuhintásától. Nem
csak a szám betöltéséről van szó, hanem hogy a «solidus» is legyen. A
miért is nem egyszer, midőn a hajdu irgalmazni látszik, lekiált rá a
szolgabiró: «fortius!» Mivelhogy ennek a hangszernek is mutatiója van,
mint a fortepiánónak.

Szolgabiró úr azonban érti a hivatalos functiót összekötni a
kellemessel: «miscuit utile dulci.»

Ugyanazon oldalszobában van jelen Fruzsinka kisasszony, a præfectus
unokahuga. Jól megjegyzendő: «kisasszony,» nem «leányasszony,» ami e kor
szólásmódja szerint nagy különbség.

A titkos suttogások, forró készszorítások, az epedő pillantások alapos
gyanuokot szolgáltatnak arra, hogy a szolgabiró úr és a kisasszony nem
indifferens kérdések tárgyalására kerülnek e helyen össze.

Amíg a mellékteremben a jegyző olyan magasra emelt szóval igyekszik
felolvasni a species factit, hogy azt a mellékszobában helytt álló
szolgabiró úr is meghallhassa, ez azalatt sokkal érdekesebb «puncta de
utri» keresztkérdéseire felelget, s csak a felhivásra kiáltja oda a maga
votumát.

Bizony még az sem volna lehetetlen, hogy csókok is váltassanak.

Hisz a családfő nem mozdulhat most az ülnöki székről, minden ellenőrzés
lehetetlenné van téve.

A botozás időközeiben a szerelem-alkú igen erősen folyik.

Fruzsinka kisasszony végre egy gyöngéd kérést súg a fiatal szolgabiró
fülébe.

– Legnagyobb örömmel, súgja az vissza a kisasszonynak, ki addig az ablak
függönye mellől nézte csak az olympi mulatságot. Hanem a míg azt teszem,
addig a kisasszonynak kell ideállni az ablakba és számlálni a botokat
helyettem.

Fruzsinka kisasszony nevetett, aztán előlépett a függöny mögül s
elfoglalta a szolgabiró helyét az ablakban.

– Aztán annak a hajdunak az a neve, hogy «Fortius,» informálá a
szolgabiró úr a helyettesét.

Fruzsinka kisasszony kihajolt az ablakon, folyvást kedélyesen nevetve, s
elkezdé számlálni: «unus, duo, tres, quatuor, quinque, sex,» mintha csak
zongorascála volna.

A deliquens, amint észrevette, hogy vidám női alak váltotta fel a
szigorú végrehajtást, könyörgésre fogta a dolgot. S a kisasszonynak nem
is volt kemény szive, oda kiáltott a hajdunak: «ugyan ne üsse szegényt
olyan nagyon, Fortius!» Az meg aztán annál jobban kitett magáért.

A szolgabiró úr a duodecimnál visszatért s lopva valamit odacsúsztatott
az ablakon kihajló kisasszony kezébe.

Azt a valamit Fruzsinka kisasszony, a mint ismét a függöny mögé
visszalépett, az ajkaihoz szorítá s aztán elrejté a keblében viselt nagy
medaillonban. Szolgabiró úr számlált tovább.

Még egy banda czigány következett, a kik hatan loptak egy ludat, s azért
most mind fejenként kapnak hat botot. Azután az asztal fölött fognak
muzsikálni, a kövér aszszesszor úr szavaiként: «most mi hegedülünk ti
nektek; aztán meg ti hegedültök mi nekünk.»

Fruzsinka kisasszony egy utolsó kézszorítással siet utána nézni a
felterítésnek: az ő dolga az ezüst és a porczellán, meg az asztalkendők.
A szolgabiró úr kezet csókol.

«Domine spectabilis Judlium!» hangzik át a tanácsteremből.

«Viginti solidos!» zeng vissza a felelet a gyöngéd ölelkezés közben;
mire általános hahota támad a teremben; a kövér aszszesszor úr hasa
megrázza a zöld asztalt a kaczagás földrengésével. Úr, hajdu,
principális és cancellista chorusban röhög fel unisono.

«Mi történt?» kérdé a szolgabiró, átlépve a törvénytartó terembe.

Hát az történt, hogy arról volt szó, miszerint az uri szék tagjai közt
ezuttal is, mint a mult alkalommal, negyvenkét körmöczi arany
osztassék-e ki rang és állás szerint, s erre kiáltá vissza a szolgabiró
úr, hogy «viginti solidos», a mit a társaság összes tagjai igen jó
quidproquonak találtak, kivéve a præfectus urat, a ki igen cholericus
ember lévén, egyátaljában soha sem szokott nevetni, ez esetben pedig
különösen azért nem, mert ő tudhatta legjobban, hogy a quidproquo
ezuttal a quiproquora nagyon ráillett, s az egész társaság érdemes volt
rá, hogy a szolgabiró itéletét csak intra dominium appellálja.



MÁSODIK FEJEZET.

(Kiben leiratnac soc jeless urasaghoc, edj azzonizemeellel edjedemben;
nem különben edj konihamesternec az eö zaamadaasa, a mi chodalatrameelto
leezen!)

Következett a jól megszolgált ebéd, melynek alkalmával a házi urat és
kisasszonyt, a négy hivatalos vendéggel együtt lesz szerencsénk
közelebbről szemügyre vehetni.

A præfectus, tekintetes Zabváry János úr, epeszinű arczával, megsárgult
szemfehéreivel, az önmagát bálványozó egoismus tökéletes mintaképe. Neki
minden ember ellensége, akár kér tőle valamit, akár hoz valamit. Ha kér,
hogy minek kér? ha hoz, hogy miért nem hoz többet? Szeretné, ha maga
volna a világon, s nem kellene osztozni senkivel. Étvágya iszonyú és
enni meg nem tud. Szereti a pénzt, és nincs senkije, a kire hagyja.
Folytonos szakgatott köhécselése úgy hangzik, mintha mindig
figyelmeztetni akarna valakit valami elkövetett hibára. Viseletében nem
alkalmazkodik senkihez. Akármilyen tekintetes urak jőjjenek hozzá,
azoknak a kedvéért a panyókára vetett dolmányát fel nem ölti. Csak úgy
lobogós ingujjakban ül az asztal végén, s tart magának egy irtóztató
nagy ernyőjü veres bársony sipkát, tarkójába boruló veres bársony
leffentyüvel, a mivel csuffá tesz minden magyar viseletet. Rossz szónok,
s ha haragba jön, akkor épen elakad a nyelve, s csak dadogni tud. Ő
Fruzsinka kisasszonynak a nagybátyja és nevelőatyja.

Talán épen ez az oka epés arczszinének.

Mert Fruzsinka kisasszony, bármilyen szép délczeg alak, villámló
szemekkel, csókratermett ajkkal, azért mégis valóságos házi kereszt. Jaj
de szeretné már a præfectus úr, ha valaki megszabadítaná tőle! de
szivesen megadná neki a paraphernumot. (Azaz, hogy megigérné: a megadás
más szó.)

Hanem hát más az oka, hogy nem veszik el: mert mindenkivel kaczérkodik.
Most is hogy viseli magát az asztalnál! A szolgabiróval kenyér-galacsiny
bombázást folytat, ami nem illik erkölcsös leányhoz. Köhög is egyremásra
a præfectus úr, s ha Fruzsinka kisasszony felé pillant, a fejét
csóválja, a mire aztán Fruzsinka részéről durczás vállrángatás a
felelet.

Pedig az a Petray Péter szolgabiró igazán délczeg férfi. Úgy áll rajta
az a fekete magyar dolmány, mintha ráöntötték volna. Fekete kondor haja
nincsen a némettől bevett módi szerint se behajporozva, se czopfba
fonva, hanem szép csigás fürtökbe bodorítva, a mik félhomlokát takarják;
bajusza is ahhoz illőn felkunkorítva. Igazi dalia a javából.

A mellette ülő táblabiró tekintetes Laskóy Bálint úr már jobban
képviseli a Mária Theresia korából átszármazott magyart. Kövér potrohos
termet, cseresznyeszin kurta dolmányban, sűrű gombokkal és zsinórokkal,
hasonló szinű magyar nadrágban, széles sárga csizmákkal a lábain, fakó
bajusza hosszan lelóg a két szája végén, s a két bozontos szemöldök
vetekedik vele haragos voltában; hanem az arcz maga, az folyvást
nevetésre van gömbölyödve, s hatalmas hangja is van az
indulatkifejezéshez; ha néha bevetődik Pesten a rondellába, a hol a
német komédiások játszanak s rákezdi a kaczagást, meg kell állni az
előadással, míg abba nem hagyja. S e martialis magyar alaknak már
czopfba van fonva a haja hátul, a szalagcsokor végei meg egy fehér
nyúlfark körül bogozva, a mi a háta közepéig fityeg, míg elől két kifelé
bodorított haj göngyöleg, vulgo «vukli» takarja a füleket.

Az ebéd késő estig tartott; azt minek volna leirni? Ismeri biz a magyar
ebédet mindenki. Más népnél az evés legfeljebb gyönyörüség; de minálunk
«cultus.» Még a népdalaink is arról zengnek. A «menyecskéről, a ki
megtudja főzni a borsos levecskét;» a derék asszonyról, a ki «ha beteg
is, keljen fel, megfőzni a vacsorát;» a «kálvinista mennyországról»; s
ételeinket úgy megbecsüljük, hogy azoknak egész czímlajtorját adtunk:
elkezdve a «felséges» töltött káposztán, le egész a «hallja kend»
hajdú-kásáig.

Füszerezi az ebédet az adomázás, a mi kényesebb tartalmú tárgyaknál «ne
fœminæ intelligant» latin nyelven folyik, s mindent olympi fellegekbe
burkol végre a muskotály dohány édes füstje.

Mikor aztán asztalbontás előtt bekövetkezett az «amabilis confusio,»
szolgabiró úr elővonta a dolmánya zsebéből azt a kis iratkát, a mit
Fruzsinka kisasszony csúsztatott a kezébe az asztal alatt, s a miről a
kémkedők bizton azt hihették, hogy az szerelmes levél, s odatolva azt az
aszszesszor úr elé, azt mondá neki:

– Domine spectabilis. No még ezt a kis számadást méltóztassék
ratificálni.

– Micsoda ez? Nem látok gyertyánál olvasni! szólt az aszszesszor s a
præfectus elé tolta a lajstromozott papirost.

– Ez a konyhamester számlája, szólt az fanyarul, s a könyökével tolta el
magától, utána mormogva a fogai közül: «ez a húgomnak a béné-je.» Nem
tartozik elém!

– Nem látok gyertyánál! szólt az aszszesszor úr, messze eltartva magától
az irást. Egy betüt sem látok. (Pedig inkább az volt a baja, hogy kettőt
látott egy helyett.) Pápaszemet pedig igaz magyar nem tesz fel az
orrára. Olvassa fel valaki a «dócé-t», a kinek jó szeme van.

Szolgabiró urnak jó szeme volt.

Fruzsinka kisasszony megnyomta lábát az asztal alatt, a mit a szolgabiró
úr elértett.

– Tehát halljuk, hogy mit ettünk és ittunk meg négyen négy nap alatt?

– Itt az elenchus.


Elfogyott kávé 12 font,

nádméz 24 font és 31 lat,

626 zsemlye,

534 karafina bor,

154 font marhahús,

4 süldő sertvés,

107 pár apró baromfi, pulyka, lúd,

54 és fél pint tejszín,

174 és fél font hal, 24½ font mandola, 18⅓ rész font mazsolaszőlő,

422 tojás. Alkermes a tortáták rajzolásához 4 itcze,

három mázsa mondliszt.

A táblabiró úr nem állhatta meg, hogy minden egyes tételnél növekedő
kaczajjal ne fejezze ki tetszését az adatok furcsasága felett! A mit
felolvasnak, az nem négy táblabirónak, de négy Gulo primigeniusnak is
sok lett volna. Hanem hát ez Fruzsinka kisasszony bénéje; ez az ő
javadalma; ebből fedezi a toilette szükségleteit. Az úriszék feladata
udvariasnak lenni a szépnem iránt. Fruzsinka kisasszony, a ratificatio
alatt, szemérmesen arcza elé tartja két kezével az asztalkendőt, hogy
szégyenkedő elpirulását eltakarja vele s csak a szöveten keresztül
vizsgálja az areopag tekintetét. A hajdú ott állt a háta mögött a készen
tartott kalamárissal, hogy a perceptor és aszszeszor aláirhassák a
megértett költségvetést, mely ellen senkinek nincsen kifogása.
Szerencsére a tinta, a melylyel aláiratott, ki volt feledve a számlából,
mert az is lett volna – egy akó. Hanem az aszszeszor úr elcseppenté a
névaláiráskor a toll nedvét s erre szolgabiró ur azt mondá nevetve: «ott
az ötödik sertés!» melyre az illető rubrum négyről ötre ex offo
kiigazíttatott. Hitelesíti azt a szolgabiró úr «coram me, mint legale
testimonium» előtt.

A számla Fruzsinka kisasszonynak átadatik s azzal mindenki kedves
egészségére kivánja egymásnak az ebédet s ha volna valakinek még valami
észrevétele, azt a czigány rázendített kesergője mellett bizvást
elfeledheti. Nem mulasztja el azonban az aszszesszor úr, hogy tarsolyát,
mely oldalán függ, az asztalra feltett czukkerpakkerájból meg ne tömje s
hatalmas kalpagját tele ne rakja narancscsal. Örülni fog ennek otthon az
asszonyember!



HARMADIK FEJEZET.

(Mellnec summaia ez haarom zavacbann vagion kifeiezwe: «canis tota
mater».)

Este nem szokott szívesen látott vendég elutazni a háztól, a miben
egyébiránt az utak mivolta is határoz, levén még akkor az az útcsinálási
rendszer, hogy «lutum super luto imposuerant». Sarat sárra rakának. Csak
másnap keltek az urak útra, akkor sem igen korán, mert éjjel sokáig
fenmaradának egy kis «halber-zwelwi» mellett, melyben præfectus úr a
diurnumokat mind az utolsó babkáig visszanyerte vendégeitől.

Fruzsinka kisasszony is együtt kártyázott a férfiakkal reggelig. Nem
volt benne szerencséje; de segített magán azzal, hogy tudott csalni. S
miután ezt a szép hölgynél elnézik a férfiak, tehát nyert is valami tíz
aranyat. Laskóy aszszesszor úr pedig vesztett ugyanennyit (tudniillik az
egész úriszék salláriumát). Hanem azt a nyertes fél, a præfectus
titokban visszaadta neki. – Ez úgy volt szokás, hogy a kártyán elnyert
pénzt az aszszesszor úrnak a legtöbbet nyerő visszaadja. A ki ezt
elmulasztotta, annak még hetedizigleni rokonai is számíthattak az
aszszesszor úr boszuállására. A tíz aranyat Fruzsinka kisasszony által
csempésztette a házigazda a vendég úr markába.

– Aztán vigyázzon rá, bácsi, tréfált vele a kisasszony, hogy az útban el
ne vegye a «Gyöngyöm Miska!»

– Dejszen jól eldugom; a hol senki sem találja meg. Ide a kalpagom
lelógó csákójába. Olyan ez, mint egy erszény, aztán senki se gondolná,
hogy micsoda ravaszság van benne. A Gyöngyöm Miska pedig ez uttal Somogy
vármegyében vagyon. Azt ugyan a «Lébekotty» kapitány hiába kergeti a
dragonyosaival a mi vidékünkön.

– No, no. Én csak azt mondom, hogy vigyázzon a sárga csikóira!

Aszszesszor úr nagyot kaczagott. És meg újra kezdte. Azon kaczagott,
hogy milyen szép nevet talált ő ki a Lievenkopp dragonyos kapitány úr
számára, – a ki szintén egyike volt Fruzsinka kisasszony udvarlóinak.
«Lébekotty!» Ezen el lehet nevetni egy esztendeig.

Aszszesszor úr a szolgabiró úr hintajával utazott a legközelebbi
státióig, a hol utaik elválnak: nem azért, mintha az ő patriarchalis
«castrum doloris»-a számára is ki nem járna a forspont; utána döczög az
szépen; de a szolgabiró úr új hintója nem ráz olyan nagyon s a saját
négy tüzes paripája úgy röpíti azt tova, mint a sárkány. Ergo: a
patvaristát, meg az esküdtet összecsapták a táblabiró bricskájába, a két
úr pedig a módi hintóba ült össze amicaliter conversálni.

– Capitalis egy persona ez a mi domicellánk, spectabilis uramöcsém,
kezdé az aszszesszor úr, a mint a kapun kívül voltak.

– Nem mondom, hogy nem az.

– Sőt visum repertumot is exhibeálhatna felőle, spetabilis uramöcsém.

– Hát csak úgy, mint más.

– No, no. Minek ez a tergiversatió? Ha én nézek a domicella szemei közé,
csak egészen mást látok én azokban, mint mikor uramöcsém veszi oculata
alá. Csak nem kell denegálni, a mi factum.

– No hát igen, hát néztem rá! Mi az?

– Tudjuk! «Post visum risum, post risum venit ad usum». Először néznek,
azután nevetnek, azután megszokják. Talán nem elucubrál, hogy a sedria
alatt miről trafikáltak ott a benyilóban!

– Én trafikáltam?

– Ipsissime. Tudok mindent. Az éjjel lefekvés előtt, mikor a szobámba
mentem, hallottam valami vociferátiót a domicella szobájának az ajtaján
keresztül, megálltam auscultálni s constatáltam, hogy a præfektus erősen
remonstrál bizonyos pronunciált tenor ellen, a mivel Fruzsinka
kisasszony uramöcsémmel correspondeál, a mire a domicella eminenter
replicázott azzal, hogy kettőjök között declaratiók történtek s a dolog
egészen serió.

– Oh bizony! Ha én minden leányt elvennék, a kinek már declaratiót
tettem.

– Hahaha! Az épen olyan nehezen exequálható volna, mint ha Fruzsinka
kisasszony mind azokhoz férjhez akarna menni, a kik neki már declaratiót
tettek. Nem mondom, hogy vice versa! Kár érte! Mert capitális egy
persona.

– Hiszen csak akadna már egy jó ember, a ki férjhez venné!

– S uram öcsém nem vindicálja magának ezt a «jó ember» titulust?

– De nem ám. Mert arról bizonyos vagyok, hogy ha nem én veszem el, hanem
más, akkor igen hűséges lesz – hozzám; de hogyha én veszem el, nem más:
akkor mindennap meg fog csalni.

– Akkor «kávé», mint a barátnak az ancilla. De hát spectabilis
uramöcsém; ha ez a convictio prædominal nála, akkor nagy lapsus volt a
verbalis contestatiókon kívül még realis indiciumokat is hagyni a
domicella kezében, a mik incidentaliter még legalis prætensiókra is
argumentumul producáltathatnak.

– Miféle realis indiciumokat ért urambátyám?

– No, no! uramöcsém! Én nem hiába cooperáltam húsz esztendeig a
criminalis praxisban; tudok ám a benevolisáláshoz! Hát mi is történt
csak abban a kis benyilóban? Mit mond elsőrendű vádlott?

– Hát én collaudáltam az ablakból az executiót.

– És a pausák alatt «informáltam a domicellát e verbum regens
conjugatiójában: amo, amas, amat».

– Posito, sed non concesso, hogy úgy volt…?

– A mikor aztán a domicella így duplikázott: «Ha re vera valósággal
szeret az úr, akkor a bona fides signumául adjon nekem egy tincset a
hajából».

– Úgy-e?

– Úgy-e? Most mindjárt convincálva lesz a delinquens! Erre uramöcsém azt
enunciálta, hogy a priori nincs ellene semmi animadversiója, csak egy
ollót keres; s a míg uramöcsém az ollót kereste, az alatt a domicella az
ablakba kihajolva, mint locumtenense, registrálta az ictus
baculorumokat. Tandem a hajtincs levágatott; uramöcsém tovább számlálta
az ictusokat; s az alatt a legveszedelmesebb ictust követte el a
legártatlanabb szerető sziven, mely uramöcsém ajándéka alatt dobog;
elrejtvén azt Fruzsinka kisasszony medaillonjába; de nihilominus
mindenkinek eldicsekedvén a tropheumával. Még mikor elváltunk is,
láttam, a mint az ablakból kihajolt s a kebléből kivont medaillonocskát
számtalanszor megcsókolgatá: «pars, pro toto». Convincálva van-e az
incriminatus?

– Nem vagyok, urambátyám! Nem irom alá a protocollumot. Illusión fordul
meg az egész conclusio. Odáig áll a species facti, a mint elindultam az
ollót keresni, de itt következik a fatalis divagatio. Mikor már a tükör
előtt álltam s az olló a kezemben volt, odajön hozzám a kisasszony
fekete pudlikutyája, a Pamina, s minthogy igen jó barátok vagyunk,
nyájasan felteszi rám a két első lábát. Nekem akkor egy jó ideám támadt.
– Ennek a pudlinak a nyakán épen olyan göndör tincsek vannak, mint az én
hajam. Hát ha ez is megtenné? Dictum, factum. A kisasszony nem nézett
oda, el volt foglalva az executióval; én hirtelen lecsikkentettem az
ollóval a Pamina nyakáról egy competens volumenü tincset s azt
csúsztatám a kisasszony bársony puha tenyerébe, azt rejté el ő a
medaillonjába. De el ne mondja valakinek, urambátyám; mert ha megtudja a
domicella, a legközelebbi traktánál mindnyájunkat megmérgez.

Laskóy Bálint úr nem szokta egyszerre rákezdeni a nevetést, a mikor okot
talál rá; előbb recapitulálja a dolgot: «ergo a Pamina szőre volt: ergo
a Pamina szőrét tette a medaillonjába: – és azt csókolgatja annyi
deliciával a domicella… Ez aztán canis tota mater!» Most azután, mint a
vulcan eruptio, kitört egyszerre a jovialis kaczagás, oly hangerővel,
hogy a négy ló mind megijedt tőle s elkezdte a kocsit ragadni, kocsis és
hajdu nem birták megállítani őket egész az állomás előtti hidig. A
kocsiban ülők majd kirepültek az üléseikből; de még az imminens
veszedelem sem birta elnémítani a táblabiró hahotáját; a míg csak a
töltésnél, a hol elválnak az utak, le nem szállt a szolgabiró
hintajából, bevárandó a saját hátramaradó fogatát.

– De aztán el ne beszélje ezt valakinek urambátyám, mondá a szolgabiró a
bucsuvételkor.

– Mit gondol? uramöcsém. Sohasem volt a Laskóy de Lakosfalva familiában
traditor, profuga, spion. Hanem már arról nem tehetek, hogy valahányszor
én már ezentúl egy fekete pudlit meglátok, bruhhahahahihujajajaja…
megszakadok a nevetésben. Ugyan menjen már, ne nevettessen már tovább!

Szolgabiró úr odább is ment. Sietni kellett. Terminusa volt – még
tegnap.

A hidnál, a hol az utak eltértek, nyugodalmasan bevárhatá a táblabiró úr
az utána jövő bárkáját. Ott volt egy hosszú keskeny töltés, a mi egy
sárvíz-rét csatornáját rekesztette el, azon kényelmesen végig lehetett
sétálgatni a várakozás közben. Valami emberi alak nem látszott se
messze, se közel. Csak egy lebotolt fűzfa állt a töltés oldalban; a mi
buczkós fejével, az azon levő odukkal és dudorodásokkal, meg a kuszált
sarjuágak bozontjával nagyon hasonlított egy szájtátva, szemmeresztve
hallgató kezdetleges emberhez. A táblabiró úr, a mint e tréfás alakú
tuskóval négyszem közt találta magát, nem állhatá meg, hogy legalább ezt
az egyet be ne vonja a bizalmába. Odáig csak csendes buffogásban
jelentkezék nála a letiltott jókedv, itt aztán kitört a birói zár alól.
Neki támaszkodott a két tenyerével az odvas fűzfa törzsnek s annak a
fülébe röhögte el keble vigalmait.

– Hallott már ember ilyet? – A szép kisasszony keblében az arany
medaillon. – Abban a fekete pudli szőre! – Hahaha! Ha megint összejövök
vele. – Hahaha. – Mi lehet abban a medaillonban, hugomasszony? – Hahaha.
– Szép gavallérnak a haja? – Hahaha. – Kitaláljam a nevét, hogy hiják? –
Hehő. – Hogy soha se találom ki? – Uf – buff! – Nem úgy kezdődik, hogy
«Pam». – Kukrupszkhmpuhum! – – A nevet és nevetést markával fojtá vissza
a szájába a táblabiró úr. – Aztán letörülgetve a szemeiből a
kaczajkönyeket, megfenyegeté nádpálczájával az ormótlan faembert, a ki
még akkor is bámult a vele közölt titkon.

És aztán valahányszor elsétált az odvas fűz mellett a táblabiró, mindig
megujult nála a kitörő kaczaj. – Pedig sokszor elsétáhatott: mert a
töltés nem volt hosszú s túl rajta morotvás rét volt; a kocsija pedig
iszonyú időkig váratott magára. El nem tudta gondolni, hogy hová
lehetett. Már a dél is elérkezett, a has korgott, s a bricska még sem
érkezett. De még ez a boszuság sem rontá el a jó kedvét.

Végre feltünt a láthatáron a veszedelmes jármű; de nem csak az, hogy
olyan lassan döczögött, mintha ökrök vontatták volna; hanem még azon
felül minden száz lépésnyire megállt: pedig még itt jó volt az út.
Vajjon mi történhetett vele?



NEGYEDIK FEJEZET.

(Megtvdivc az reeghi ioo welaaghbann mill ercevlchevs magawiselettel
dichecedeec vala egi iool newelth falvssi aarthatlansaagh, ees hogi
woltaceepen mi oca wala az dombon aaloo embernec, hogy az ev newe legien
«Gievngievm Misca».)

Hát azzal a kocsival az történt, hogy az útban elvesztette az egyik
hátulsó kerekének az elősrófját; minélfogva a kerék kiesett. Akkor aztán
elébb el kezdték keresni a srófot az út hosszában. Keresték egy óráig,
akkor felhagytak vele. Bizonyosan beleesett valamelyik kátyuba s az
elnyelte. Akkor aztán megpróbáltak sróf nélkül utazni tovább; az pedig
nehéz. Parasztszekérnél, ha elvész a kerékszeg, azt még csak lehet
valahogy helyettesítni, más szeggel, faczövekkel; de az úri hintó
csavarját nehéz kipótolni. Minden szíjat, madzagot felkötöztek már a
tengely végére, de azt a kerék puskája két percz alatt mind pozdorjáva
rágta; úgy, hogy utoljára a két úrfi közül az egyiknek folyvást a kocsi
mellett kellett bandukolni egymást fölváltva, hogy a mint a kerék kezd a
tengelyről leválni, azt helyretaszítsa.

A mi az esküdtnek különösen nem volt inye szerint.

– Hol van az én principálisom? – kérdé az esküdt, a mint körültekintett
s a szolgabiró hintaját nem látta sehol.

– Az biz öcsém megunt rád várni s itt hagyott a faképnél. Azt mondta,
hogy vagy sétálj utána gyalog a státióig, vagy gyere el hozzám, majd
visszatérett fölvesz.

– De köszönöm a mulatságot! szabódék az úrfi. Elég volt idáig fognom a
kocsi kerekét. Inkább gyalog megyek.

Azzal ki kereste a maga kardját a kocsiülésből, felkötötte s neki indult
gyalog a principálisát utólérni.

Ezzel aztán az az egész hivatal a táblabiró úr patvaristájának a
nyakában maradt.

Tudniillik az a hivatal, hogy gyalog baktasson a hintó mellett s mikor
azt látja, hogy a kerék kezd tágítani, azt helyrelódítsa.

Maga a táblabiró úr felült a hintóba, a mivel most már csak lépést
lehetett döczögni s az ő faluja felé kezdődött csak az igazi rossz út.
Lesz este, mire bevergődnek.

– A «nap»-nál ebédelünk ma! mondá zavartalan kedélylyel; előkeresve a
pinczetokot, meg az elemózsiás tarisznyát. Ovatos magyar e nélkül útra
nem indul. Van sonka, meg jó szent-endrei ráczürmös, a mivel az ember
vigasztalhatja magát.

Hanem a mint kibontotta a holmit, arra a tapasztalatra jött, hogy az
ifjú urak nagy elkeseredésükben szintén hozzáfolyamodtak már ehhez a
neméhez a vigasztalódásnak. A sonkának is csak a fele volt meg a
csonton, a pintesüveg is csak félig volt már.

– Audiat! kiálta le a sárban taposó patvaristára. Evett valaki ebből a
sonkából?

– Melyik sonkából?

– A melyik itt a kezemben van.

– Dehogy evett!

– Hát ebből a borból nem ivott valaki?

– Melyik borból?

– A ki itt az üvegben van.

– Dehogy ivott.

– Hát hogy hiányzik mégis annyi belőle?

– Hát bizonyosan abból a sonkából evett valaki, a melyik már nincs
urambátyám kezében, meg abból a borból ivott, a melyik már nincs a
palaczkban.

– Canis tota mater!

Ez sem hozta ki a táblabiró urat a jó kedvéből; eszébe jutott a pudli
kutya hajemléke: s ráért a nevetés. Még az üvegbe is visszanevette a
bort, a míg húzott belőle.

A patvarista meg azt hitte, hogy az ő nyomoruságát neveti, a ki a
kerékhelyretevéssel vesződik. Egyszer aztán gondolt ki valamit. Vágott
valahol az útfélen egy pár jó hosszú fűzfaveszszőt, abból gúzst
csavarintott, azzal hozzákötözte a keréktalpat a sárhányóhoz: akkor
aztán nem eshetett ki többet a kerék; de nem is fordulhatott többet; ezt
meg a befogott turcsik nem szerették, bekötött kerékkel vontatni ezt a
nagy kasornyát a ragadó sárban: ezzel még hosszabb lett az út.

De még az sem rontotta el a principális úr nevetési kedvét. Minden
nyomon kialudt a pipája a ráérkezett nevethetnémség miatt.

– Üssön ki Audiát!

A patvarista nem győzött neki kicsiholni.

Csak legalább elmondhatná valakinek, hogy min nevet! Hisz ez valóságos
tortura, folyvást nevetni és nem mondhatni meg a szomszédjának, hogy
miből támad a jó kedve.

Legalább nem unta magát, a míg a négy csiga mászott a bekötött kerekű
őshintóval a latyakban.

Egy magaska dombon az út mellett áll egy lovas, alatta erős, csontos
paripa, mely fejét a földre lehajtva szimatol, mint a kopó s szemeivel
vigyázva tekintget s füleivel előre-hátra hallgatózik, s a mellett olyan
csendesen tartja magát, hogy még a legyekre sem csapkod a farkával, a
mik a vékonyát csípik. A lovag szint oly csendesen ül a nyeregben; barna
képű, sasszemű, kondor fekete hajú legény, kacskaringósra kipödört
bajuszszal. Parasztöltözetet visel, de czifrát, szűre virágokkal tele
varrva; ingújja széles csipkehimzés, patyolatgatyájának a rojtja arany;
süvege mellett árvalányhaj, meg csinált virág; szironyos tüszőjébe egy
pár ezüst veretes török pisztoly van dugva, a nyereg kápájáról
duplapuska lóg alá; a jobb kezében fokost tart. Egy nyárfabokor takarva
tartá eddig a lovast, hogy a kocsiból nem vehették észre, csak mikor
rájuk köszöntött:

– Hát azt a Judás-apostollal-összeczimborázott aprópénz-hamisító-Poncziu
s-Pilátusát-a-jeruzsálemi-Golgotha-hegyén-Krisztuskáromlólatorképen-kere
sztrefeszített-paraszt-öregapádnak! Nem állsz meg mingyár?

Dehogy nem állt meg a kocsis; még le is ugrott a bakról ijedtében s
bebujt a kocsi alá, onnan nyöszörögte:

– Jaj, tekintetes uram! A Gyöngyöm Miska.

A lovas legény oda finczoltatta a lovát a hintó oldalához; a paripa
csakúgy hánytavetette a czifra sallangot a fejével nagy büszkén.

– Most nevessen már, urambátyám! dörmögé a patvarista.

Nevetett is.

– Mi az ördög? Hisz ez a mi Karcsatáji Miskánk!

A zsivány is elnevette aztán magát.

– Hát csak rám ismert mégis, urambátyám? Én vagyok a híres Gyöngyöm
Miska.

– Hát hogy lett te belőled Gyöngyöm Miska?

– Tán nem emlékezik rá? Hisz urambátyám tett meg azzá. Nem emlékezik már
rá, mikor tavaly a generális gyülésen hozzáfogtam egy orátióhoz,
urambátyám a közepén belekiáltott: «Jaj gyöngyöm Miska, hat ökör vagy te
ahhoz!» tudja, hogy nem mondhattam tovább a közkaczagástól. Azóta rajtam
száradt a «Gyöngyöm Miska» név. Akármihez kezdtem, mindenütt azzal
fogadtak, hogy «jaj gyöngyöm Miska!» No hát mondék: legyek Gyöngyöm
Miska! Majd produkálok én nektek olyan tudományt, a miben nem tesz túl
rajtam senki! – Úgy-e, hogy emlegetnek?[1]

– No de engemet csak nem akarsz kirabolni? Nem veszed el a lovaimat?

– Dehogy! Nem rablok én ki senkit; csak elveszem a mit szivesen adnak s
elhajtom, a mire a gazdája nem ügyel; az ilyen négy rossz dikhenczet
meg, a milyenen urambátyám jár, ha utánam dobálják, sem szedem fel.
Válogatós vagyok. Aztán hát ne prézsmitáljunk sokat. Nem kérem én azt, a
mi nincs. Tudom, hogy urambátyámnak is sietős az útja. Csak azt a tíz
sárga csikót adja ide, aztán mehet Isten hirével.

Táblabiró úr nem akarta az allegoriát elérteni.

– Micsoda sárga csikót?

– No azt a tíz körmöczi máriás aranyat, a mit a szentendrei úriszéken
szoktak salláriumba osztogatni.

– Jaj, Miska öcsém, igaz, hogy megkaptam én azt; de egy kis parázs
halber-zwelwin az éjjel mind visszanyerte azt tőlem a præfectus:
irmagnak se maradt belőle.

Ezt a patvarista is sietett megerősíteni.

– Istenucscse igaz! Ott szurkoltam az urambátyám háta mögött egész
éjjel; mindig hetest kaptunk, mikor ötös kellett volna.

A betyár aristocraticus megvetéssel nézett végig a fiatal emberen.

– Te meg öcsém tanulj mórest! s mikor azt látod, hogy «urak» beszélnek
egymással, ne kottyanj bele! Várd meg, míg kérdeznek; akkor is zsinórra
tedd a kezedet s csak annyit mondj, hogy «igen is, nem tudok semmit:
engedelmet kérek, hogy élek!» – Urambátyám meg mért nem tartja jobb
regulában a fiatalságot? Mit tudja még az ilyen gyerek a juridicus
praxist. Hogy a mi pénzt a tiszttartó elnyer a táblabirótól, azt vissza
szokás suttyomban adni.

Táblabiró úr ezen is igen jó izűt nevetett.

– Pletykabeszéd! Biz én nekem nem adogatják vissza a pénzt, a mit
elnyernek tőlem. Itt van öcsém, keresd össze a zsebeimet, tapogass
össze, csak meg ne csiklandj, s ha találsz nálam egyebet egy kajla
máriásnál, legyen mind a tied. Itt a tarsolyom is. Nézd, nincs benne
egyéb, mind czukedli. Ez nem neked való; kipotyog tőle a fogad. A
csizmámat is lehúzhatod, abban se találsz pénzt. Cantat vacuus coram
latrone viator![2]

A rabló megpörgette az újjai között a fokosát, s aztán a rézbalta
fokával nagy kényesen odakoppintott a táblabiró úr feje búbjára, a hol a
begyűrt bársonycsákó volt: «Hát itt mi csörög la?»

A táblabiró úr szájából egyszerre kiszakadt a nevetés. Kövér arcza
négyszegletüre szaladt a bámulattól.

– Hát ez már micsoda? Canis tota mater! Ki árulta ezt el? Hisz én nem
mondtam azt senkinek. Csak épen egy embernek.

De Gyöngyöm Miska nem várta azt, hogy vége legyen a töprengéseinek,
hanem a szemfényvesztő gyorsaságával előrántotta a somogyi bicskáját a
piros csizma szára mellől s egyet hasítva vele a táblabiró úr bársony
csákóleffentyüjén, egy percz alatt markába önté az eldugott aranyakat:
egy térdnyomására a paripa megfordult, s aztán egy szökéssel túltermett
az árkon gazdájával együtt. Gyöngyöm Miska csak onnan kiáltotta vissza a
szolgabirói köszöntőt: «ajánlom hivatalbeli szolgálatomat az urnak!» s
azzal elvágtatott az árva nyárfás bozótban.

– Canis tota mater, ez nem jól van! dohogá a kirabolt táblabiró, a kinek
azzal a kalpagleffentyüjén ejtett hasítással mintha a jókedve tömlőjét
hasították volna ki, úgy elszállt rajta. Ez nem jól van, ez sehogy
sincsen jól; az embernek megáll az esze. S most már, ha a Fruzsinka
kisasszonyra gondolt, nem az egy csipet humoristicus kutyaszőr jutott az
eszébe, hanem egy egész nagy anyányi mérges harapós kutya: «canis tota
mater!»

A Gyöngyöm Miska pedig nekieresztve karikás ostorát, nagyokat
pattantott, úgy vágtatott végig az avaron.

Este felé volt már; az őszi nap hosszú árnyékokat vetett végig a sík
mezőn. Egy kerek erdő szélében pásztortűz égett. Az előtt ült a földön
egy fiatal amazon, fejét két tenyerébe hajtva, mellette két agara
hevert; a paripája oda volt kötve egy nyirfához. Az ostordurranásokra
felugrott a helyéből, még egy nyaláb targalyt vetett a tűzre, felpattant
a lovára s leoldva nyakából a karikás ostorát, ő is visszafelelt a
kérdező kongatásra. Az árva kökörcsines mezőn összetalálkoztak. Ott a
nyeregből egymáshoz hajolva megölelték, megcsókolták egymást, s azzal
aztán az egyik napkeletnek, s másik napnyugatnak elvágtatott.

*

Alig távoztak el az urak a kastélyból, midőn egy-staféta érkezett a
városba az ó-budai út felől. A staféta pedig olyan nevezetes tünemény, a
kinek a csudájára minden ember kiszalad a háza kapujába. Van neki veres
frakkja, szarvasbőr nadrágja, térden felül érő csizmával, a fején
pofoncsapott karimájú kalap, egy fehér, meg egy veres strucztollal;
annak minden postamester tartozik rögtön váltott lovat adni s mikor az
belefúj a trombitájába, hát annak minden paraszt tartozik az útból
kitérni, akárhány ökröd- vagy lovadmagával legyen is. Ismerik is már a
trombitája nótáját: úgy hangzik az, hogy «elmaradt az úr a lóról!» s
mikor végigvágtat az utczán minden gyerek utána trombitálja tülökké
alakított markán keresztül, hogy «elmaradt az úr a lóról!» s asszonyok,
férfiak törik rajta a fejüket, valjon mit hozhatott?

Mert nem lehet az bolondság, mikor egyetlen egy levélnek a kedvéért lóra
ültetnek egy ilyen egész veres frakkos embert s azt addig ültetik egyik
lóról a másikra éjjel-nappal, míg csak oda nem érkezik, a hova a levél
küldve van. Így csak nagy urak levelezhetnek egymással, meg katonák.

Ez is az «ujabb» kor intézményei közé tartozik. Az előtt voltak minden
városban jó gyalogoló emberek, akik ezt a hivatalt végezték: többnyire
czigányok. Ha nevezetesebb levele volt az embernek, várt vele, míg
alkalmatosság jön: a vásárosokra legjobban rá lehetett azt bízni. De a
«fölséges német» minden városba postamestereket rendelt s most már
kocsin lovon küldeti a leveleket, és portót fizettet érte.
Postamesternek még akadt magyar ember elég; mert lóval kellett
foglalkozni s a birtokos úr jót is tudott állni a pénzes levelekért; de
már kihordót nem lehetett kapni az országban: még németet sem. Mert
olyan emberre nem lehetett a drága leveleket bízni, a ki cautiót nem tud
letenni; a kinek pedig annyi pénze van, hogy leteheti a cautiót, az
inkább szőlőt vesz rajta s abban kapál, mint hogy vizben-sárban járja a
várost végtől végig, s fejében tartsa, hogy ezért a levélért jár egy
peták, ezért két greschli, ezért három poltura! s aztán még arra is
vigyázzon, hogy a beszedett pénzt valahol be ne igya. Az idegen
institutióhoz helvetákat kellett behozni, többnyire francziák voltak, a
kik minden embert mossiőnek tituláztak s megtanították rá az egész
világot, hogy az «adjon Isten jó napot» azt teszi francziául, hogy
«trezömbl szervitőr!»

– Trezömbl szervitőr, mamsell Öfrüzin! Vla egy estafett! An Iro
okwolgeboren Fraülin Öfrüzin de Zabváry. Porto nix beczal. Kapsz nekem
három máriás; mert szaladsz nagyon. Recepisse retur! Van benned ezer
forint.

A mossiő minden embert és tárgyat tegezett, saját magát is, s a
kézbesített levelet azzal szokta ajánlani, hogy: van benne ezer forint.
Igy könnyebb szerrel megfizették érte a portót.

A Fruzsinka kisasszony stafétájában semmiképen nem volt ezer forint;
mert azt Lievenkopp Henrik dragonyos kapitány irta, s hogy a dragonyos
tisztek leveleiben miért nincsen ezer forint, arról nem szükség
hosszasan disserálni.

A levél az akkori időkben divatozó franczia-német stylussal, mythologiai
phrasisokkal, kaszárnyai miveltséggel és ragyogó tintával volt írva.
Mivelhogy a tintába czukrot szoktak keverni, hogy a papiros át ne igya a
betüket: különben kivülről is el lehetett volna olvasni a levelet.

Fruzsinka kisasszony kifizette a postást, meghagyta neki, hogy egy
párszor a nap folytán nézzen fel a kastélyba a stafétának adandó válasz
átvétele végett. (Ez is a kihordó dolga volt: a választ megsürgetni a
hozott levélre.) Azután felvágta a pecsétet s olvasta, a mi következik:

«Adorált Madonnám!

«Mercur szárnyas lábain egy extremement agreable messaget adressálok
Ihro Hochwohlgeborenhez. Mars isten ugy capricirozta magát, hogy a
Cacust attakirozó Heracles herosi facinussait egygyel még cumulálja. A
detestable latro, a Gyöngyöm Miska, miután az örkényi pusztán cernirozó
phalanxunk közül par force échappirozott, a Duna felé deployirozva, a
ráczkevi szigetbe bride abattu átsaltomortalirozott, protegálva Neptun
és a tolvajok istene Hermes által. Az alatt mi nekünk, Bellona fiainak,
ott kellett rostokolnunk a parton, – wie die Ochsen am Berge, míg kompot
hoztak s utána traversirozhattunk. De a miserable couyon azzal
chicanirozott bennünket, hogy a Duna másik ágán átusztatott a tulsó
partra. Erre a bennünket convoitirozó pestmegyei pandurok doucement
declarálták, hogy oda nem poursvivirozhatják, mert ez már Fehér
vármegye. És igy nekünk retournirozni kellett Pestre, a míg Pest
vármegye inhibeálja Fehér vármegyének a velünk való strategiai
cooperatio szükségét. A Fama szerint azonban a félelmes rabló már
Fehérből is átvoltigirozott megint Pest megyébe s ott grassiroz a
vörösvári erdőkben. Annálfogva én új marschordret kaptam a
Generalcommandotul, hogy eskadronommal debouchirozzak Vörösvár felé.
Holnap, Aurora első sugarainál lesz a departirozás, mely engemet a Horák
szárnyain az én aimable Calypsom magicus circulusába, a szép vörösvári
Tempe völgyébe ameniroz.

Azonban egy kis fatalis incidens inquietálja deliberatiómat, a mit a
kisasszony előtt sincerment detegálok. A mult héten a Petray Judlium
urral (a ki egy charmant enfant) cavalierment amusiroztuk magunkat
Fortuna festett lapjai mellett, mely alkalommal a keréken tánczoló
istenasszony irántam extremement disgracieuse producálta magát, úgy hogy
én húsz aranynyal a Judlium urnak obligóban maradtam; in cambio hagyva
nála a tiszti parolámat, hogy dito summát dato holnapi napig neki
recompensálom. Item insistal a szavam beváltására; mert holnap nála is
cassavisitatio van indicálva, s a többek között az a husz arany is
manquiroz a statusquohoz. Én pedig, miután gazdag tanteomtul az
apanageom, az inqualificable utak rosszasága miatt, a dato nem
arrivirozott, egészen impossiblenak találom a prætensio complanálását. A
Rothesel zsidóra sem calculálhatok; mert a zsidóknak most épen
malapropos uj esztendő napjuk vagyon, a mikor semmiféle
financzoperatumot nem entriroznak. És igy nem marad számomra egyéb
chance, mint vagy egy pisztolylövéssel magamat a világnak recommandálva,
Charon csónakjába expediálni; vagy – ami ennél sokkal nehezebb – az én
annyiszor suppeditáló geniusom, Egeria nymphám tündéri protectiójára
apellálnom, humblement apprecálván, ha még egyszer, és utoljára
intermediálna illustre cousinjánál egy a soudit summával æquivalens
empruenteot számomra, melyet én, a præcedensekkel együtt, mihelyt gazdag
tanteomtul az apanageom arrivirozni fog, a legprofondabb reveranceal
recompensálni cavalierement impleálandó devoiromnak declarálok.

Acceptálja leghumbleabb complimentjaimat a kisasszony.

Henrik von und zu Lievenkopp.»

Fruzsinka kisasszony, a mint a levelet megérté, azonnal sietett a
nagybátyjához, a præfectus urhoz.

– Hallod-e, Hanzi, nem adhatnál nekem arra az approbált konyhakontóra
tíz arany anticipandót? (A másik tíz ott volt a mult éjjeli
nyereségből.)

– Hohó, galambom! szólt, agárvonításhoz hasonló hangon, Zabváry úr, hol
van az már? Nincs már arra mit anticipálni; intabulálva van az már a
bécsi masamód expensnótáival terque quaterque. De hát mire kell neked
most olyan nagy sebbel-lobbal tíz arany? Talán bizony megint a dragonyos
kapitány érzi magát momentán pénzkalamitásban? Ez nála, úgy látszik,
chronicus nyavalya kezd lenni. Majd si friget, majd ha fagy. Stante-pede
kell neki ugy-e? Különben főbe lövi magát. Faxit Deus! Csak már megtenné
egyszer. Minek nekem az ilyen dragonyos kapitány? Az soha sem házasodik,
csak a becsületes kérőket ijeszti el a háztól. Veszett volna Sileziában!
S ha még megházasodnék is, nekem kellene őtet is tartanom. Hogy van neki
egy öreg tanteja. Azt se hiszem. De ha van, utoljára bizonyosan még majd
azt is nekem kell tartanom. Csak írj vissza neki szépen: «Centurio» =
«kapitány;» «pecunia» = «pénz;» «non est» = «nincs». «Si vales, valeas»
= «ha nincs píz, igyál víz!»

– Jól van, ha te nem adsz, majd kérek mástól; mondá nagy dérdurral
Fruzsinka kisasszony, s bevágta az ajtót maga után.

Zabváry úr nem bánta biz azt. Hozzá volt már szokva, hogy Fruzsinka
innen-amonnan kasznártól, számadó juhásztól, birkástól felszedegesse a
kölcsönöket, a miket azok soha sem is mertek a præfectustól megkérni,
hanem valószinüleg elszámították imide-amoda, a hogy műnyelven szoktuk
mondani: «csináltak a kis nullábul nagy nullát.» (Szép tudomány ez, a ki
érti.)

Fruzsinka kisasszony azonban ezuttal békében hagyta mind ezen gyanuba
vett urakat; hanem felnyergeltette a paripáját s a karikás ostort a
nyakába vetve, a két kedvencz agarával együtt kiment az irtványosba
vadászni.

Azonban úgy látszott, mintha nem sok gondja volna a nyulakra, hanem
inkább a sűrű erdőt iparkodnék elérni; a hol a patak mentében hegynek
fölfelé haladva, miután az uradalmi kanászra rátalált, a ki ott
makkoltatott az erdőben s azzal nehány szót váltott, annak az utasítása
nyomán neki vágott egy fiatal csalitnak, s amint azon keresztül
törtetett, kijutott egy szép kerek tisztásra, a minek a szélében
parázstűz körül heverészett leterített czifra szűrén hat fegyveres
legény, akik közül a legczifrább öltözetű, amint a kisasszonyt meglátta,
felugrott fektéből s odasietett eléje, összetalálkozván, összecsapta a
sarkantyuit gavallérosan, s kétfelé sodorintva a bajuszát, miután
leemelte a kisasszonyt a lóról, úgy megcsókolgatá annak a két orczáját,
a hogy csak illett; a két agár is úgy látszott, hogy jól ismerte az
urat, mert az meg őtet csókolgatta össze jobbról-balról. Akkor aztán
ketten egymás vállát átölelve s a Gyöngyöm Miska czifra szürével közösen
betakarva, alá- s felsétálgatának a szép kakukfüves pázsiton, halkan
beszélgetve, a minek a vége az lett, hogy a délczeg lovag maga is lóra
kapott, s egy pár szót dörmögve a társaihoz, fegyvereit magához vette s
a kisasszony társaságában elcsörtetett a csalitos berek közé.

Hogy azután mi történt, azt már láttuk.

Fruzsinka kisasszonynak, mikor hazatért, kezében volt a tíz aranyja; azt
a másik tízhez téve, szépen bepecsételé egy levélbe, azt átadta a reá
váró postásnak s a veres frakkos staféta, még mielőtt bealkonyodott
volna, már vágtatott vissza Ó-Buda felé s fújta a trombitáján, hogy
«elmaradt az úr a lóról!»

És így Fruzsinka kisasszony egy füst alatt három jótettet vitt végbe.

Először az egyik imádóját, a Gyöngyöm Miskát, figyelmezteté, hogy mely
oldalról fenyegeti drága életét a veszedelem; ugyanakkor azzal
megszerezteté azt a tíz aranyat, a melyikre a másik imádójának, a
kapitánynak van szüksége, hogy a paroláját beválthassa és magát a
főbelövéstől megkimélje; harmadszor pedig a harmadik imádóján, a
szolgabirón segített az által, hogy a holnapi computusnál be tudjon
számolni a becassált árvapénzekkel és dikával.

Az a tíz arany különben is olyan megbabonázott pénz volt, a minek az
volt a hivatása, hogy egy huszonnégy óra alatt hét kézen keresztül
hétszer legyen elcsalva, ellopva, visszacsalva, visszalopva, s csak
akkor találjon nyugodalmat.

Hogy pedig Fruzsinka kisasszony mind a három imádója iránt egyforma jó
indulattal viseltetett, s mind a hárommal jót tett, arról meg kezünk
irását adhatjuk.



ÖTÖDIK FEJEZET.

(Leiratic egi magistratvs, mell mindenecbenn az zegeen neepnec az ev
iavaat vgi tecinti wala, minth az magaeet, zoô leezen contribvtiocrvl
ees egiebb Isten chapaasairvl, weegezetre penigh az kiss laadaarvl, megh
az nagi laadaarvl, az micbenn nem tudatic hogi mi wagion?)

A szentendrei, meg a hozzátartozó izbeghi szőlőhegyekben javába folyt a
szüret. Üstökösjárta esztendő volt, kitünő jó bor igérkezett, minden
promontorium (így nevezi a törvény a szőlőhegyeket) tele volt danoló
szedőkkel.

Valamennyi szőlőhegyről azonban csak egy úton szabad a leszürt mustot
lajtokban lehozni, a többi mellék útak el vannak zárva puskás és dárdás
hajduk által, a kik még csak egy háti kosaras asszonyt sem eresztenek
ott keresztül. Mivelhogy mindaz, a mi a szőlőhegyen termett, elébb dézma
alá vétetik.

A szabad út kijáratánál van felállítva négy gunyhó, mindenik előtt egy
nagy kád. Az első gunyhó a váczi püspöké. A mint a musttal telt lajtot
hozza a szekér, azt ott megállítják, s abból a püspöki sáfár kiméri a
maga kilenczedét. Akkor tovább megy a szekér a második gunyhóhoz. Ott a
városi kamarás kiveszi a mustból az uradalom jussát, a tizedet. Azután
kerül a szekér a két átelleni kunyhó közé, a mik úgy őrzik a szoros
útat, mint a Dardanellák tornyai a fekete tenger szorosát. Ott, ha a
megszólításra a gazda magyarul vagy németül felel, akkor a plébános
sekrestyése veszi ki a hordójából a papot illető tizenhatodot, ha pedig
ráczul szólal meg, akkor a pópa sekrestyése teszi meg neki ezt a
barátságot.

Akkor aztán odább mehet.

Mehetne bizony, ha még egy ötödik gunyhó is nem volna az utjában, s ott
megint két hajdú meg nem fogná a lova zabláját, s egy esküdt ember
jobbrul, a másik balrul bele nem kapaszkodnék a gallérjába s azt nem
kérdené tőle, hogy «hát a portziós könyv mit vétett?»

(Mivelhogy a szegény paraszt azt a szót, hogy «proportio»
odarövidítette, hogy «portió.»)

Ez a legpracticusabb módja az adóbehajtásnak. Mint mikor a birkákat
esztrengára fogják s egyenkint megfejik. Addig haza nem viheti a paraszt
a leszüretelt borát, míg a portióját az utolsó dénárig le nem fizeti.

A ki teheti, már készen is tartja magát a harács lefizetésére; csak
oldja a tüszőt s számlálja elő rézgarasokban a hátralevő tartozást, a
mit a könyve kimutat. Mind rézpénzzel fizetnek. Isten ellen való vétek
volna adóba ezüst pénzt adni. Hadd menjen vissza a bécsi garas, meg a
dénár (vulgo babka) oda, a hol csinálták; a tallért, a kinek van, jól
eltegye. A «forint» az csak ideális pénz, a minőt soha sem vertek, hanem
van egy félezüst, félréz monéta: a greschli, a miből öt tesz egy
forintot. Tehát az ötödik gunyhónak az asztalán termetes zsákok telnek
meg rézpénzzel, a mit a szüretelőkből préseltek ki birák uraimék. Úgy
kell nekik! Ha ők nem sajnálták a drága szép szőlő-gerezdeket sarkaikkal
összetaposni, prés alatt kisajtolni, megérdemlik, hogy velük is hasonlót
tegyenek a magistratualis szüretelők.

Vagynak azonban számosan, a kik nem látták el magukat elegendő
aprópénzzel, s nem tudnak stante pede fizetni. Azokkal megfizettetik a
hátralékot in natura. Arravalók azok a nagy kádak ott az útfelen. Borban
is elfogadtatik a fizetés.

Az ekként összegyűjtött bort pedig rögtön hordókba tölteti s készen álló
tót szekerekkel leszállíttatja a Dunára a «veres zsidó;» ott hajóra
rakatja, felviszi Bécsbe, eladja a «veres ökör» korcsmárosnak, a kihez
szoktak szállni mind a magyarországi urak, meg a deputatusok. A veres
zsidó általjában fizet az új borért két rénes forintot.

Már most azután, ha egy megszorított gazdának a tüszője fenekéről
elfogyott az aprópénz – akkor ott volna a veres zsidó, a ki szivesen
megsegítené azzal, hogy az ő borának akójáért is megadná a két forintot.
De nem úgy van ám ez egy jól rendezett községben elintézve. Bort
idegennek eladni csak a városnak van privilegiuma, a pógár maga csak a
városnak adhatja el a borát. Azt pedig, hogy mi legyen az új bornak az
ára, a «hatvanszemélyek» limitálják meg. Az idénre egy forintban van az
megállapítva.

A gazda tehát kitölti a portióban ott fogott borát a nagy kádba egy
forintért akóját, s a veres zsidó ugyanonnan kiméri azt két forintért.

Ilyenformán megesik egy jámbor szőlős-gazdán, hogy a milyen üresen hozta
ki a lajtját a szüretelésre, épen olyan üresen viszi vissza szüretelés
után. Pedig jó termése is volt.

A parasztnak az nem tetszik.

– De már ez mégis csak istentelenség! hogy egész esztendőn át én kapálom
a szőlőt, s szüret után még csak annyit se látok belőle, hogy biró uram,
nótárus uram egészségére egyet ihassam a magam borából.

No hiszen megkapja a magáét ezért a vakmerőségért.

Megfelel neki nótárius uram ex tripode.

Kracsko Mátyás nótárius vézna, szikár ember; savószinű, gyér bajuszának
a szálait meg lehetne számlálni, s a két orczája majd beszakad a
soványságtól. Hanem azért van olyan hangja, mint a pereczes
trombitájának: azt meghallhatja a paraszt. Biró uram, a kövér termetű,
piros orrú Bikács János uram meg, a maga rekedt borizű hangjával, csak
kontrázni szokott a nótáriusnak, mint a bőgő a klarinétnak, mikor a
paraszttal veszekedik.

– Hát tehetek én róla, hogy annyi restanczia van a kee portiós
könyvében?

– De hát mért van az a sok numerus ebben a porcziós könyvben? Dohog
vissza a paraszt. Hiszen nem kellene nekünk olyan sokat fizetnünk.
Beszélte azt nekem egyszer «valaki,» a ki érti a törvényt, hogy egy
sessio után nem kell többet fizetni törvény szerint hat kurta forintnál;
mért fizet hát a szegény gazda mégis hatvan kemény forintokat?

– «Valaki»-e? No iszen hozza kee ide nekem azt a «valaki»-t, majd
megtanítom a corpus jurisra, hogy arrul koldul! Igen bizony, jámbor
paraszt, az a hat forint, az csak a «dica;» de hol van azután még a
«subsidium,» a «datia;» az «accisa» meg a «trigesima?» A mi mind itt van
a törvényben. Akarja kee, hogy kiverjem a szemét csupa «articulusokkal.»
Azután jönnek még a «contributiók,» a hogy azokat a dietán elhatározták;
contributió a «lóvásárlásra,» contributió a «végvárakra,» contributió a
«török által elhurczolt foglyok kiváltására.» Kilencz forint contributió
csak a «katonatartásra,» hát az «annonarium» egy nagyszombati mérő buza,
vagy annak az ára a «szent korona őrzésére,» második a «határőrzésre,»
harmadik a «római szent birodalom megőrzésére,» negyedik «a törökök
ellen operáló dunai flotta felépítésére,» azután öt denár minden napszám
forint-, meg cselédbér után; no meg a «bellica cassa,» aztán meg a
«domestica cassa!» Verjek még többet a kee fejéhez? Hátha még a
«sexagesima» is hozzá jön, a miről már törvény van, hogy a kinek hat
forintnál többet érő ingóbingója van, annak egy hatvanadrész valorát
lefizesse a regnicolaris palota építésére. Megálljon kee csak, majd
mingyár megbecsülöm a kee szekerét, lovát, mennyit ér? Aztán a
sexagesimát is lefizetheti kee!

A jámbor paraszt úgy megijedt, hogy közé vagdalt a lovainak, s áldotta
szent Orbánt, a mért a szőlőhegyről üres hordóval szerencsésen haza
segíté.

S ez így ment szép gyönyörüséggel késő estig. Akkor becsukták a
szőlőhegyi útak kapuit s az igazi szüretelők hazatérének; de nem
pihenni, hanem hivatalos kötelességüket tovább folytatni, a
tanácsházhoz.

Együtt voltak a biró, a nótárus, a kis birák, meg az esküdtek. A nótárus
volt egy személyben perceptor és controllor is, a miből elgondolható,
hogy igen okos embernek kellett neki lenni.

A vörös zsidó is hivatalos volt a tanácsházban, abból a czélból, hogy a
tömérdek sok beszedett pénzt beváltsa.

Mert igaz ugyan, hogy már azokban az időkben rendes pénznem gyanánt
Mária Therésia tallérjai, huszasai, tizesei és ötösei voltak bevéve
országszerte; de azok csak ünnepnap kerültek az asztalra; a
közforgalomban még ott kóválygott a mult századból hátramaradt máriás,
poltura, peták, bécsi garas, fillér, greschli és babka, sőt a rézpénz
közé még egy-egy «libertás» is vegyült, s azzal fizettek össze-vissza
számítva, a sehol nem létező kurta forintban és vonás forintban. Kurta
forint volt, ha két denárt lehúztak belőle; vonás forint volt, ha két
denárt hozzá adtak. Az ilyen pénznek aztán zsák kellett. Egy zsák
rézpénzzel, megavult monétával pedig fizetni nem lehetett; azt eltenni
is bajos volt; azért a zsidónak kellett azt átvenni és becsületes pénzt
adni helyette. Ő aztán felvitte azt Bécsbe s ott lerázta a nyakáról.

A rézpénzt csak amugy mázsára téve számolták át neki; hanem azt a
mindenféle «kongót,» a mi nem szégyenlette magát ezüstnek kiadni, úgy
kellett darabonkint megválogatni, mert azok között irtóztató sok volt a
hamis.

A míg Ábrahám a két kis biró, meg két esküdt pógár jelenlétében ezt a
foglalatosságot végezte a benyilóban, az alatt a tanácsterem hosszú
asztalát végig ülték kétfelül a hatvan személyek öregei; a fiatalabb
tagok a fal melletti lóczákon foglaltak helyet s nótárus uram előhozá a
protokollumot, a miben a magistratus ez évi működésének summázata volt
foglalva.

Mind a protokollum, mind a számadások rácz nyelven és cyrill betűkkel
voltak írva. A magyarok meg a svábok abból nem értettek semmit. Annál
könnyebb volt nekik benne megnyugodni.

Egyszer azonban egy fiatal magyar legény nekidurálja magát, feláll a
lóczáról és megszólal, mondván:

– De már megkövetem az érdemes tanácsot, ha szabad volna nekem is szót
emelnem.

Mire nagy zugás támadt a vének közt.

– Ki fia csikaja ez a kotnyeles otténg? mordul fel biró uram.

– A Bacsó Marczi! dörmögi a nótárus, az idén halt meg az apja, aztán ő
következett a hatvanszemélységre a helyébe; először van a tanácsban. Az
a baja, hogy iskolába is járt. No hát mi kell Marczi öcsém? beszélj!

– Hát csak azt szeretném megtudni, nagy alázattal, hogy voltaképen
minélfogva kivánatos mi nékünk ezt a protokollumot rácz nyelven
meghallgatni, a mit se magyarok, se svábok nem értünk?

– Hát Marczi öcsém, tudod, az urak azért vezetik a maguk protokollumait
diák nyelven, hogy azt a parasztok meg ne értsék; mi pedig azért irjuk a
magunk protokollumait rácz nyelven, hogy az urak meg ne értsék.

Mely elmés felelet általános helyeslő morgással találkozott.

– Az ám! pattogott vissza a legény. De akkor mi magunk pógárok sem
értünk belőle semmit s azt írhatja bele nótáros uram, a mi tetszik.

Erre a goromba szóra aztán mind ellene röffentek: «nem szégyenled magad?
ilyen gyalázatot elkövetni a tanácsházban!» kicsinyben mult, hogy ki nem
dobták ő kemét.

– Ezt a ficzkót, dörmögé biró uram a nótáriusnak, mihelyt
katona-fogdosás lesz, jó lesz a verbungosok körmére keríteni.

– Lesz rá gondom.

A beszámolás aztán folyt a maga rendén tovább, egy olyan nyelven, a mit
a gyülekezet kétharmada nem értett meg.

Ez alatt a benyilóban elkészültek a pénzleszámlálással, s Ábrahám
előjött a nagy fekete táblával, a mire fel voltak krétázva az egyes
tételek. Ennyi az átvett rézpénz, ennyi a bor ára, ennyit tesz ki a régi
ezüst váltópénz, ennyi pedig a kiválogatott hamis pénz, a mi itt
hagyatik.

– Nem venné meg kee már azt a hamis pénzt is, Ábrahám szomszéd? mondá
biró uram.

– Nem biz én, hallja kee biró uram, mert ha én adom ki a hamis pénzt,
engem meg fognak, becsuknak érte, kentek pedig beteszik szépen a «kis
cassába,» ezzel fizetik a napszámosokat, hajdukat, cselédséget,
csőszöket; azok ezt kiadják itthon a piaczon, a mészárszéken, a
kocsmában, a publikum meg újra behordja szépen dicába, portzióba, s így
szépen megfordul a hamis pénz egyszer minden esztendőben, a maga útján,
mint a nap a föld körül. Nem vész el.

– Nem a hogy nem vész el, de még inkább szaporodik, mondá biró uram.
Minden esztendőben, mikor kend megszeleli a garmadánkat egy-egy ezer
forinttal több a rosta alja. Hát már ez hogy lehet, mikor ide idegen
vásáros nem jöhet?

– Már hiszen, ha olyan bizonyos nem volna, mint a nap az égen, hogy egy
ilyen derék városban, a hol olyan szép nagy templomok vannak, csupa merő
istenfélő becsületes emberek laknak, azt kellene hinni az embernek hogy
idebenn a városban van valami hamis pénzverő műhely; de mivel hogy ezt
feltenni Isten ellen való vétek volna, annálfogva azt hiszem, hogy ez a
hamis pénz úgy fiadzik.

Nagyon jót nevettek a zsidónak ezen az észrevételén.

Ábrahám azután megmondta, hogy az átvett kongó pénzért mennyit
szándékozik adni aranyban. Megegyeztek nagy hercze-hurcza nélkül.

A zsidó elővette a talárja alól a táskáját s százaranyas tekercsekben
leszámlálta az asztalra a körmöczieket. A körülülőknek mindnek járt
utána a szája, a mint sorba számlálták a sorba rakott sárga csikókat.

– De hát nincsenek ezek az aranyak körülmetélve, Ábrahám? tréfálózék, a
végzett munka után, biró uram.

– Ej ej, biró uram, én sem kérdeztem kendtektől, hogy nincs-e az a bor
megkeresztelve, a mit nekem eladtak?

Tréfás fiú ez a vén Ábrahám!

– No már most aztán nótárus uram adjon nekem egy kis igazságlevelet,
mondá Ábrahám, hogy ezt az aprópénzt itt váltottam be, s igaz járatban
vagyok; de ne ráczul irja, hanem diákul.

– Jól van Rothesel.

– Aztán, megkövetem: ne úgy irja a nevemet, hogy Rothesel, hanem úgy,
hogy Rotheisel; ha terhére nem esik a karjának azt az «i» betüt is
közbeszúrni.

– De hiszen Rotheselnek híja kendet minden ember, Ábrahám; a
névosztogató commissió is ebben erősitette meg.

– Mind igaz az. Csak hadd hijanak, ahogy akarnak; elvállalok én mindent;
hanem irásban mégis csak Rotheisel a nevem; magam jártam érte Bécsben a
császárnál, hogy kegyelmezzen meg azzal az egy kis «i» betücskével.

– Hej Ábrahám, sok szép pénzébe kerülhetett kendnek az az egy «i»
betücske ott Bécsben. Vallja meg az igazat!

– Már hiszen minek vallanám meg az igazat? Hiszen akár azt mondanám,
hogy én nekem bizony, de csak egy babkámba se került az az «i» betü,
akár azt mondanám, hogy bizony az az egy «i» kóstál valami százezer
forintot, de azt nem én fizettem meg; hanem kentek fogják megfizetni;
hát mind a kettőre azt mondanák kentek, hogy «hazudsz, bolond vagy,
elmehetsz!»

Igazán tréfás ficzkó ez a vén Ábrahám!

A nótárus elkészíté az «igazságot,» az alatt biró uram halhólyagokba
csomagolá az aranyakat, s sorba rakta egymás mellé a kalamáris körül.

Mikor aztán a zsidó eltávozott, azt mondá biró uram:

– No már most az érdemes külső tanács haza takarodhatik, csak a belső
tanács, meg a presbyterium marad itten, hogy a «nagy láda» felnyításánál
jelen legyen.

Mert nem minden halandó szemének szabad a «nagy láda» titkaiba
bepillantani.

A mint a «belső emberek» magukra maradtak, nótárus uram elővett a fali
szekrényből ugyanannyi hálósapkát, a hányan voltak az ott levők s azokat
egyenkint mindegyiknek a fejére huzogatá, úgy, hogy csak az orruk hegye
látszott ki belőle. Ez arra való volt, hogy ne lássanak semmit. Mikor
aztán mind vakká volt téve, egyedül ő maga volt a látó, akkor vette a
gyertyát az asztalról, a botja végét biró uram, viszont a maga botja
végét az esküdt polgár kezébe, s sorba míg az egész, mint egy vakok
lánczolata, megindult valahová, de hogy hová? azt csak a nótárus tudta!
az dirigálta az egész vonatot: «no most grádics jön! nagyot lépjünk
lefelé: egy, kettő, három, tíz!» Egyszer aztán vasajtóba dugott kulcs
nyikorgott. «Bukjunk le, hogy bele ne üssük a fejünket a szemöldökfába!»
Valami alacsony ajtón vonultak keresztül. «Helyben vagyunk, szabad a
látás!»

Az esküdt polgárok többször is voltak már ezen a helyen, egy alacsony,
tömör boltivekre osztott pinczeüreg volt az, a minek egyik sarkában állt
egy vasláda, erősen a kőfalhoz pántolva.

A vasládán kivül volt még egy rácz pópa is az üregben; a ki, hogy honnan
kerülhetett oda? azt tán a nótáruson kivül senki sem tudta. Annak kezet
csókolt, a ki akart.

Egy nagy czifra kulcsot a pópa adott elő, a másikat a nótárus.

– Na itt vannak a kulcsok, nyissa fel a kinek tetszik.

Hárman négyen próbálkoztak vele, de nem mentek semmire, fordultak azok a
kulcsok jobbra is balra is, tízszer is; de egyszer se nyitottak.

– Ugyan ne töltsétek az időt hiábavalósággal, szólt közbe a pópa; nyissa
kend ki nótárus uram, kend annak a mestere. Az aztán csak rátette a
kezét a két kulcsra s mindjárt nyitva volt a láda.

Szabad volt mindenkinek belenézni.

Nem volt abban egyéb, csak arany. Szép, átlátszó halpukkantyu
erszényekbe elrakva, a miken keresztül fénylett a sárga ércz, száz
darabjával; egymás mellé sorakozva, hadi rendben, mint a katonák.
Rengeteg pénz lehetett az! Most ismét megszaporodott egy glédával. Azt
is oda rakták a többiek közé. Aztán a ládának egyik mellékfiókjából
kivettek egy kis könyvet s abba a nótárus holmi egyetmást
belejegyezgetett. Furcsa dolgok lehettek! az esküdt pógárok «ejh! ejh!»
sóhajtozásai tanusíták, hogy sokallják a budgetet. «Muszáj volt!» Ez a
nótárus válasza. S erre meg kell adni az indemnityt. Olyan kiadások
ezek, a miket nem lehet kiharangozni.

Biró uram egyszer majd el is szólta magát.

– De, hogy még ő excellentiájának is…

– Trum – rum! kiálta közbe a nótárus. Nem ütnők dobra?

– Hát hiszen ha muszáj, kellett lenni.

A kis könyv számadásai is helybenhagyatván, a nagy láda ismét lezáratik.
Ekkor azonban megszólal a pópa.

– Hát hiszen azt látom, hogy megint jól gazdálkodtatok, a pénz megint
szaporodott; de hát az Isten áldása hol maradt Az eklézsia csak nem jut
eszetekbe? Azt igértétek, hogy új harangot vesztek, a torony tetejét
újra megaranyoztatjátok, a kántornak házat építtettek; erre mind nem
telik megint; hanem a nagy láda csak telik!

– Ne búsuljon, tisztelendő atyám, szólt a nótárus. Mind meg lesz az jövő
esztendőre, ha Isten éltet bennünket. Ezt még a kis cassa is kiadja.

– De ördög anyját adja! Hát az ispitály mit vétett? A szegény
nyavalyások nyáron majd megvesznek éhen, télen majd megfagynak a
hidegben, míg ti száz szekér számra külditek fel az ölfát Pestre
elajándékozni; hát még a sok szárított vizát, tokot, meg a sok új bort,
imide amoda, mindenféle nagy uraknak; hanem a szegény betegeknek nem
jut.

– Hagyja el tisztelendő atyám! A ki nyavalyás, annak semmi sem olyan jó,
mint a friss levegő, s semmi sem olyan rossz, mintha megterheli a
gyomrát. Azoknak a nagy uraknak pedig sokkal jobb, ha mi fűtünk, mint ha
ők fűtenek be nekünk.

– De hát a szegények háza! A mire boldogult királyasszonyunk Mária
Theresia tizennyolcz ezer forintot hagyott, hogy a város szegényeinek
legyen hol meghúzni magukat: most is üresen áll.

– Hát tehetünk mi arról, ha nem kapunk bele való szegényt a városban.

– De ördög anyját nem kaptok! Hiszen vasárnaponként két glédában áll a
koldus a templom előtt sorban; ki vak, ki sánta; de, ha azt akarom, hogy
a vakok lássanak s a sánták szaladjanak, hát csak azt kell nekik
mondanom: «no jertek, ti árvák, elviszlek benneteket a szegények
házába;» mind szétiramodik menten; úgy fél a város kenyerétől!

– Pedig biz az nem rossz kenyér, úgy-e biró uram? tréfálkozék a nótárus.

– Ördög anyja kotlott ki benneteket! Hát a szegény izbegiek, a kik
tavaly negyven ház számra elégtek. A császár elengedett annyit az
aréndából, a mennyit a leégett házak portiója kitesz, s ti azt csak
kivetettétek a többi házakra, azoktul hajtottátok be!

– Hát az természetes. A császár elengedte az árenda égett részét a
városnak, annyival mi kevesebbet fizetünk a kincstárnak; de nem engedte
el Péternek meg Pálnak. Ha Péternek nincs miből, fizeti Pál. Ez a
regula!

– Istentelen regula. Nekem megjavítsátok magatokat azt mondom; mert, ha
én nekem még esztendőre is annyi panasz jön a fülembe, feladom a
ládátokat a fiscusnak.

Erre aztán valamennyien nevettek.

– Nem olyan «rossz» ember tisztelendő uram! Mondá a biró megnyugasztalt
hangon.

Azzal a kulcsokat ismét kétfelé osztották; a hálósipkákat megint
ráhúzták a deputatió fejére, s nótárus uram visszavezette megint
valamennyi vak emberét föld alatti utakon keresztül a tanács terembe,
ott aztán meggratulálták egymást a kiállott veszedelem után.

– Csak az a pap valami garaboncziát ne csináljon egyszer, évődék biró
uram. Mert mind ilyenek ezek a papok! Mindeniknek csak magafelé hajlik a
keze. Mind csak azt akarná, hogy templomra, ispitályra prédálja az ember
a keserves szerzeményét.

Erre megszólalt egy fekete szemöldökű rácz ember: igazi bosnyák alak,
még abban a viseletben, a miben apái a Bosna völgyből ide vándoroltak.

– Már az igaz, biró uram. Én magam is sokkal jobbnak látnám, ha már
egyszer azt a sok temérdek pénzt a mi ott a nagy ládában haszontalanul
hever, felosztanók rendén, kire mi jut.

Az indítványtevőnek számos pártja lehetett, a helyeslő mormogásból
következtetve; de leverte a lábáról valamennyit nótárus uram a maga
ékesenszólásával.

– Jaj, édes Avakumovics barátom, ez aztán épen olyan dolog volna, mint
mikor a tót gyerekek úgy osztoztak meg az atyjuk hagyatékán, a bőven
termő körtefán, hogy kivágták. Ez a «nagy láda» a mi uraságunknak a
fundamentuma. Erősebb fundamentum, mint a nemes uraknak a «pusztaszeri
kötés,» vagy az «arany bulla.» Ez a mi privilegiumunk, ez a mi
patronusunk, ez a mi frigyládánk. A míg ez a láda birja magát, addig mi
vagyunk az urak ebben a városban, meg minden ennek alávetett
coloniákban. S azt tudják kendtek, hogy úrnak lenni milyen jó. A míg ez
a láda mellettünk szól, addig akármit kezdenek a mi irigyeink, mind
szégyent vallanak; mert szolgabiró, viczispán, törvényszék, királyi
tábla, septemviratus, királyi kamara és udvari cancellária mind a mi
kedvünkre olvassa a törvényt. Még az ökör sem bőg, ha szénával bedugják
a száját, hát még az ember, a kinek esze van? A míg ez a láda beszélni
tud, addig a mi fiainkat nem viszik el katonának; a mi számadásainkat
nem kérik fel a vármegyére s ha birót, belső tanácsot kell választanunk,
magunk végezzük el: nem kérdjük a paraszttól. Mikor kaszálót,
kertiföldet kell osztani, mink végezzük a nyílhúzást, s ha kijön az
inzsellér, mi igazgatjuk a czirkalmát, hogy merre felé kanyarítson. Mi
vágatjuk a fát a nagy erdőn, mi húzatjuk meg a hálót a Dunában; mi
limitáljuk meg a bort, mi veszünk, mi adunk el; mi vetjük ki a porcziót.
Ezzel a ládakulcscsal a kezünkben olyan urak vagyunk a magunk városában,
mint József császár a királyi pálczájával Bécsben. Ennek a ládakulcsnak
a likas végén én olyan nótát tudok fújni, hogy minden nagy úr tánczol
rajta.

– Igaz a! úgy van biz a! kiáltá rá az egész presbyterium.

– No hát kendtek is tánczoljanak rajta.

Azt pedig szó szerint vették.

Előhozták a tamburákat, azután meg az orros kancsókat, a jó veres
borral, s míg a társaság rákezdte dalolni a «mnoga ja léta!» ismeretes
rácz nótáját, biró uramnak olyan kedve szottyant, hogy maga kezdte el
járni a «kolót.»

Mert a magyar parasztnak már egyszer az a különös természete van, hogy a
míg a németet, meg a diákot sehogy se veszi be a nyaka, addig, a saját
nótájakint: «megtanultam tótul, ráczul: kukoricza gombóczátul.»



HATODIK FEJEZET.

(Mell nem zyol egieebrewl, mint eepen chac az i betew févlevtti
pvnctvmochcaarul.)

Tudniillik, hogy az Ábrahám zsidónak tizenkét gyermeke volt, mind fiú,
és mind vörös hajú. Egyik úgy hasonlított az apjához, mint a másik.
Egész nemzetség igérkezett belőle időjártával támadni.

Hanem hát kezdjük az elején a dolgot.

Egész József «császár» idejéig a zsidók csak úgy jártak keltek az
országban, családnév nélkül, mint hajdan az igéret földén. Minek is lett
volna nekik a családnév? hisz az ő ősiségök Palæstinában feküdt.

Mikor aztán II. József a zsidókat is felvette az emberszámba: t. i.
kimondta róluk, hogy ők is tartoznak katonáskodni: akkor egyuttal az is
mulhatatlan kötelességükké lett téve, hogy valami előnevet válaszszanak
maguknak, még pedig okvetlenül németet.

E végre kiküldettek mindenfelé a regnicolaris deputatiók, hogy a
zsidókat lássák el nevekkel. Ez volt a szüret! Ki milyen mélyen nyúlt az
erszényébe, olyan mélyen válogathatott a nevek javában, vehette azt az
arany és ezüst, a napok és csillagok, a madarak és négylábú állatok, az
angyalok és igaz emberek, a fák és virágok s a szivárvány szinei közül;
míg a ki csakúgy üres kézzel jött, bizony rajta maradt a csúfnév, a mit
úton útfélen ragasztott rá a nép csufondáros ajka.

Ábrahám nem jött ugyan üres kézzel a commissio elé; de mivel abban a
hírben állt, hogy igen gazdag ember, s a hírét nem igazolta elégséges
tettekkel, bizony rajta hagyták a Rothesel nevet.

A vereshez azért jutott, mert a haja egészen olyan szinű volt, a
szamárhoz meg azért, mert a mikor a felesége hozományául kapott kétszáz
tallérral azt kezdte, hogy borokba verte mind, hát akkor minden ember
azt mondta neki: «szamár vagy!» És minden embernek igaza volt, a priori.
Mert, hogy minek a zsidónak a bor? Idebenn az országban ki nem mérheti,
mert az «epocillatio» joga a községeké és uradalmaké; az út melletti
fogadókba csak örményeknek és görögöknek szabad magukat megfészkelni;
kifelé pedig hová viszi a zsidó a bort? Délnek törökök laknak, azok nem
iszszák a bort; keletnek oláhok laknak; azok innák: de nincs pénzük
hozzá; északnak lengyelek laknak, azok jól tudják a bort inni, fizetni
is tudnak érte, de az ország törvénye szerint Felső-Magyarországon meg
van tiltva a zsidónak borral kereskedni. Maradna a nyugoti határ; de
arrafelé meg az a baj van, hogy az ország törvénye ott már nem a zsidót,
hanem magát a bort vetette tilalom alá, arra nem szabad a magyar bort
kivinni: igaza is volt benne! Ha már a német nekük annyi búbánatot
importál, legalább a búfelejtetőnket ne engedjük neki exportálni.

Annálfogva egész méltán mondta minden ember Ábrahámnak, mikor az fiatal
korában elkezdett borokat vásárolni, hogy «bist ein Esel». Ez az űzlet
alig hozta be a kenyérre sóra valót.

Hanem az Ábrahám nagy psycholog volt. Előre látta, hogy a
szeretetreméltó asszonykirály uralkodása alatt sok törvény
feledékenységbe fog menni, a nélkül, hogy eltörülnék, mint például az,
hogy «a lutheranusokat meg kell égetni,» hogy «a más feleségének
udvarlókat le kell nyakazni,» hogy «a tolvajnak a szemét ki kell
szúrni,» meg hogy «ha egy nemes ember elveszi a szolgálóját,
szalmakötelet kell kötni a nyakába, s mind a kettőt eladni a vásáron.»
Soha se hajtották ezeket végre, csak ijesztgetésre voltak. Igy járt a
borkivíteli tilalom articulusa is. Ábrahám megtalálta az útat a Dunán
felfelé Bécsbe a magyar boraival: első volt a vásáron s meglépesedett az
űzletével, s nem csalta meg a vásárlóit, a mi legnehezebb a
borkereskedésben.

Hanem azért a pénzét nem szerette könnyen odaadni. A commissio azt várta
tőle, hogy majd ezerével adja elő az aranyakat, ő pedig nem hozott
egyebet egy pinczetok bornál. Ezért bosszúból rábillogozták a gúnynevét:
«Rothesel.»

Hát bánta is ő! A név csak név! A hitelező neve mindig szép név, az
adósé meg mindig csúnya.

Hanem a felesége nem azon a véleményen volt. Az apának mindegy, akárhogy
híják; de a tizenkét fiúra nézve ez nem közönyös dolog. Azok időjártával
házasodni fognak. A leendő mennyasszonynak az apja az adandó
«keszubbá»-t,[3] a mi 37½ Darham, legalább is megkétszerezteti, s a
«párnászát»[4] lehúzza felére, azért hogy a vejét Rotheselnek híják. A
nőkre nézve a hitvesi hűség, a gyermekekre nézve a szülők iránti
tisztelet lesz megnehezítve a fatális Rothesel név által. Mindezek
praktikus nézpontok voltak. S Ábrahám föltette magában, hogy ezen a
bajon utólagosan segíteni fog. De úgy, hogy még se kerüljön ezer
aranyba.

Hiszen, ha egy embert agyonütnek, annak a homagiuma kétszáz forint, hát
«egy szamárnak» az agyonütéseért ne lenne elég kétszáz arany? Kétszáz
aranyat rászánt.

Fölment Bécsbe, hogy majd eligazítja ő azt a dolgot fenn a kútforrásnál.
Okos ember magában a fabrikában vásárol.

Mikor aztán odafenn volt, meghányta vetette magában a dolgot, hogyan
kezdjen hozzá, hogy sok tollát ki ne húzzák?

Ha az elején kezdi, az udvari cancelláriánál, először jön a kapus,
azután a janitor, azután a registrator, azután a sollicitator, azután az
ágens, azután a secretarius, azután a referendarius, azután a cancellár:
az nagy lajtorja! felmászni rajta! De visszajönni még nehezebb. Ott van
az expeditura. A bölcs Salamon gyűrűjével lepecsételt kútból könnyebb
kiszabadítani az ördögöt, mint az expediturából kiásni az indorsátát,
mikor már minden készen van is.

Ábrahám egyet gondolt. Volt neki «egy» ismeretsége a magas udvarnál. A
titulusát nem tudta, mert még fiatal ember volt s annál nem tudja az
ember, hogy cancellistának nevezze-e, vagy cancelláriusnak? Olyanformán
jutott pedig Ábrahám ennek az ismeretségéhez, hogy ennek a nagybátyja
volt a szentendrei postamester: tekintetes Leányfalvy János úr, a ki a
nővére árván maradt fiát gyermekkorában felküldte Bécsbe, hogy ott
kezdjen életpályát; és aztán minden alkalommal, a mikor Ábrahám beszólt
hozzá, a borszállítás alkalmával, hogy nem izen-e valamit a «Matyi
úrfinak?» küldözött az öcscsének Ábrahám által nagybecsű falusi
ajándékokat: finom almát, körtét; néha bizony egy kis szalonnát, sonkát
is, a mit Ábrahám csak elvitt híven: de, ha kérdezte az úrfi, hogy mit
hozott? azt mondá rá: «én nem tudom, mi lehet a batyuban!» Ilyenformán
Ábrahám mindig szivesen fogadott látogató volt a Matyi úrfinál.

A Matyi úrfi pedig valamiféle «benfentes» volt az udvarnál, ott
dolgozott a császári Burgban. Hogy mit? azt biz ő nem tudta. Tanácsokat
osztogat-e a császárnak, vagy a kabátját keféli? Ez az utóbbi volna a
legjobb. Senki sem olyan jó patronus, mint az inas.

Tehát azt gondolta ki Ábrahám a maga furfangos eszével, hogy felkeresi a
Burgban a Matyi úrfit. S hogy ezúttal se jőjjön üres kézzel, vitt neki
körtét. Abban az időben voltak t. i. divatban azok a fából faragott
körték, a miket két felé lehetett nyitni, s azokban valami primitiv
muzsika volt elrejtve (embryoja a kintornának), a mit ha az ember a
szájába tett és színi (nem fújni) kezdett, hát igen szépen szólt. Hát
egy ilyen körtét vásárolt meg Ábrahám a nürnbergi árusnál; hanem annak a
nem muzsikáló részébe kétszáz aranyat tömött bele s így tette a zsebébe:
ezt a körtét szánta a Matyi úrfinak, ha az szerencsésen bejuttatja a
császárhoz az ő instantiáját, a mit nem készített se ágens, se prókátor;
hanem maga irta meg az Ábrahám, e rövid sorokban: Fölséges császár.
Engem a magas commissió elnevezett Rotheselnek, kérek a nevem közepébe
még egy alázatos «i» betücskét.»

Ilyen munitióval ellátva indult neki Ábrahám bevenni a Burgot. Az ugyan
sokkal könnyebben sikerült, mint képzelte volna. A Burgban az a rend
volt, hogy semmiféle folyamodót nem szabad elutasítani. Őt is bebocsáták
a nagy váróterembe, a hol már akkor sok ember volt.

Csallóközi szerencséje volt Ábrahámnak. (Annak nevezik azt, mikor az
utazó épen indulásra készen találja a kompot az innenső parton.) A
legelső úri ember, a ki a váró termen végig ment, épen a Matyi úrfi
volt. A Matyi úrfi már akkor lehetett huszonnégy éves. Finom arczú, sima
legényke, olyan gyöngéd arczszínnel, mint egy kisasszonyé, puderezett
hajjal, zöld selyem szárduthban[5], piros hajtókával, tarka virágos
mellénynyel, tászlis újjakkal, sapódlis ingelővel, térdig érő meggyszin
bársony puliderben, selyem harisnyában, csattos czipőkben s az oldalán a
gyikleső koszperddel, a mi harántosan állt, mint az «f» betűn a
keresztvonás. A nagy mellény zsebéből kifityegett az óraszalag, s azon
mindenféle bolondság, medaillon, távcső, pecsétnyomó, aranyszív és
szerecsenyfej: a hóna alatt vitte a sapapáját.[6]

S az elegáns úrfi nem szégyenlette ráismerni a sokaság között a maga
régi látogatójára: a mint meglátta annak a veres köpönyegét, mindjárt
odament hozzá, kikérdezte, hogy van, mint van? Hát a nagybátyja odahaza
egészséges-e? Miután pedig megértette, hogy mi járatban van itt Ábrahám,
«Tréfaság az egész dolog!» mondá neki. S azzal megfogta a kezét, bevitte
magával három négy szobán keresztül, a hová neki minden koczogtatás
nélkül lehetett belépni, míg egy ötödik szobába jutott vele, a hol ő
maga felakasztotta a szegre a sapapáját, annak a jeléül, hogy ő itt
helyben van, s aztán azt mondá az Ábrahámnak, hogy ő csak várjon egy
kissé, majd mindjárt bejelenti a császárnak.

Ábrahám, mikor megtudta, hogy őtet csak ez a nagy szárnyajtó választja
el a császártól, majd lerogyott a lábáról. S ezen az ajtón is szabad
belépése van a Matyi úrfinak. Bizonyosan valami komornyik-féle lesz.

Egy percznek a felénél hamarább visszatért az úrfi.

– Bemehet kend Ábrahám.

S azzal betuszkolta az ajtón, az instantiával a reszkető kezében.

De nem látott Ábrahám a császárból egyebet, mint annak a csizmáit,
azokról pedig azt látta, hogy egy hét óta nem voltak suviczkolva: ha
Matyi úrfi az inasa, akkor ugyan rosszul teljesíti a hivatalát.

Egyszer aztán csak visszakerült a nagy szárnyajtón megint az előszobába
Ábrahám.

A Matyi úrfit már akkor ott találta az iróasztalnál; sietős dolga
lehetett: írt.

Ábrahám meg volt főve a dicsőségtől; azt sem tudta, hogyan kezdje: «itt
van, meg van! A császár maga irta rá az instantiára, hogy «fiat». Itt
van a neve. Maga irta bele az «i» betűt a nevem közepébe. Itt van!
Lelkem, dicsérd az urat…»

Hanem aztán egyszerre kettészakadt a szájában a dicsérő zsoltár; a mint
a kibontott irásba belepillantott.

– Aj weh!

– No mi baj Ábrahám?

– Ő felsége elfelejtette az «i» fölé a punctumot odatenni. A nélkül már
most az az «i» úgy néz ki, mintha «e» volna; úgy, hogy ha eddig rövid
Esel voltam, ezután hosszú Eesel leszek. Hamut a fejemre. Holt emberré
vagyok téve! Ugyan édes Matyi úrfi, nem lenne olyan jó kegyes (hogy
egyforma tintával legyen) peczczentse oda az «i» fölé azt a szükséges
kicsi kis punctumot. Úgy is kezében van a toll.

– Mit gondol kend? pattand fel az úrfi. A császár kéziratába
beleigazítani! Hisz az hamisítás volna.

– Csak egy punctum…

– A ki egy punctumot megenged magának, az egész okiratot is
meghamisíthat. Adja ide kend azt az instantiát; majd visszaviszem a
császárhoz, ő majd maga helyrepótolja, a mi kimaradt.

Azzal kikapta az Ábrahám kezéből a folyamodást s bement vele a nagy
szárnyajtón.

Ábrahámnak egészen megkönnyebbült már most a szive tája. Egészen elérte
a czélját; s nem kellett hozzá ezer arany: megtette kétszáz is.
Előkereste a tarsolyából a zengő körtét, s szépen letette azt a Matyi
úrfi kalamárisára: úgy, hogy az azt rögtön meglássa, a mint a tollát
bele akarja ütni a tintába.

Az úrfi sietve jött vissza.

– Itt van kendnek az igazsága. Már most Isten áldja meg. Sok a dolgom.
Köszöntetem az urambátyámat, mondja meg neki: semmi bajom. Kivánok neki
is minden jókat, kendnek pedig szerencsés utat.

Ábrahám eltette az irását a tarsolyába és sirt mellette, mint egy
házeresz. Matyi úrfi kikisérte őt a szomszéd szobáig, azt gondolta, hogy
onnan majd magától is kitalál. Hanem abban a szobában volt valami négy
fali almárium, azokba Ábrahám mind benyitogatott, azt gondolva, hogy az
a kijárás, s míg az igazi ajtó felfedezésével bajlódott, csak jön ám
utána rohanva a Matyi úrfi, elvörösödve, mint egy kanpulyka, s
megragadja az egyik kezével az Ábrahám veres palástjának a gallérját, a
másikkal pedig a muzsikáló körtét tartja a szeme elé s mérgesen rivall
rá:

– Kend hagyta ezt ott az én asztalomon?

Ábrahám mosolygásra fogta a dolgot.

– No hát igen. Egy kis körtét hoztam. Szokás szerint. Egy kis «szép
asszony körtéjét.»

– De ezek az aranyak benne!

– Hát azért a kegyes pártfogásért, a miben részesített az úrfi.

– Én nem részesítettem kendet semmiféle pártfogásban. Igazsága volt, s
azt megkapta. Vigye vissza a pénzét.

– De már minek vigyem vissza? Mikor azt az úrfi megérdemelte. Ez a
fáradságáért van. Hát nem fáradt-e az «i» fölötti punctumért?

– De csak nem fogok egy «i» fölötti punctumért egy marék aranyat
elfogadni.

– Ha én nekem ez a punctum egy marék aranyat ér! Én nem sokallom érte.
Az úrfi meg hasznát veheti. Kifizetheti vele a hitelezőit.

– Nekem nincsenek adósságaim.

– Nincsenek adósságai? Isten a világ felett. Bécsi úrfi, s nincs
adóssága! Hát nem tartozik se szabónak, se vendéglősnek? Ilyen nincs
több. Hát vegyen rajta ajándékot a kedvesének.

– Nekem nincsen kedvesem.

– Szeretője sincs? Ezt már higyje a ki akarja! Tán még most is hűséges a
kis Mariska leányasszonyhoz? Ni, hogy elvörösödött rá! No hát költse el,
traktálja el, kártyázza el jó pajtásokkal: de én vissza nem viszem a
pénzt.

– Én nem iszom bort, nem kártyázom, s nekem nincsenek jó pajtásaim. Ezt
a pénzt pedig vissza fogja vinni; mert ezzel engem megsért. Engemet
azért, a mit végzek, megfizet az, a kinek szolgálok. S a ki hivatalban
van, annak nem szabad mástól jutalmat elfogadni, mint a maga úrától.
Vegye kend vissza a pénzét.

– Jól van «Ráby» úr, mondá a zsidó s visszatette a tarsolyába a pénzt.



HETEDIK FEJEZET.

(Az mellnec svmmaaiaabol az niaaiass olvasoo nem fog megtvdni semmit.)

Jól van Ráby úr, azt mondta erre a zsidó. (Most már nem mondta neki,
hogy «ifjú úr.») De már most nem megyek el innét, ha kikergetnek is, a
míg három szót el nem mondok. Akárcsak a Szirmay gróf kápsáló barátja, a
kinek nem volt szabad többet elmondani három szónál, még is elmondott
vele mindent, bort! buzát! szalonnát!

– No hát halljuk azt a három szót!

– Hát az egyik az: hogy a mióta én ezt a télen sáros, nyáron poros
világot járom, se keresztben, se hosszában nem találtam még olyan
emberre, a ki a pénztül megijedt volna. Ma bukkantam az elsőre. Hogy meg
volt ijedve attul a csomó aranytul, a mit a markában tartott! Azt hittem
szentül, hogy a fejemhez vágja. Azután szeretőt nem tart, nem iszik, nem
kártyázik, nem bratinázik senkivel. Ilyen sincs több. Ámbátor azt mondta
bölcs Salamon, hogy semmi új sincs a nap alatt. No ez új! Azután a kit
még csak annyira sem visz rá a lelke, hogy a más irásában egy «i» fölé
odapeczczentse a punctumot; mert még azt is hamisságnak találja. Ilyen
ember nincs több a világon! Ezt nekem meg kellett mondanom.

– No ez elég hosszú volt «egy» szónak; hát a másik mi lesz?

– Hát a másik meg én rólam szól. Mert a milyen igaz, hogy engem még
tegnap Rotheselnek hittak, oly igaz az, hogy a mi kincset a Rothesel
felfedezett valahol, azt a Rotheisel felásatlan nem hagyja. Én tudok egy
kincset, a minek a fölvételéhez, valamint a mesékben halljuk, szűzkézre
van szükség.

– Nem értem miről van szó?

– Elhiszem azt. De annál jobban értem én. Van valahol egy elásott kincs:
nem példabeszédképen mondva, igazi kivert körmöczi aranyokbul élére vert
kincshalmaz, a mire én rá akarom az én egyetlen választott vitézemet
vezetni. Van ott több mint százezer forint.

– Még sem értem. Kié az a kincs?

– Ez a kincs a legnyomorultabb emberek véres verítékéből van
összegyűjtve; didergő emberek utolsó gúnyájából, éhező nyomorultak
falatjaiból összeharácsolva, földönfutóvá tett telkes gazdák átkaival,
özvegyek és árvák könyhullatásaival megtetézve, országtul, királytul
elcsalva, eldugva. Az úr szülöttevárosának a népe az, a ki összeéhezte,
összeizzadta ezt a kincset, s szaporítja folyvást; s maga rongyossá lesz
mellette, koldussá, földönfutóvá; ott hagyja üresen a telkét, s ha soká
tarthat ez így, elpusztul miatta az egész város. És én tudom azt jól. S
erre a kincsre én az urat rávezethetem, ha kiáshatja a sárkány körme
közül, kétharmada visszatér a szegény nyomorgatott néphez, egy harmada
pedig a feljelentőnek jut.

– De hát ha ön tudja, mért nem jelenti ön fel maga?

– Ugyan édes, tekintetes Ráby Mátyás úr, hát ebben a Bécs városában
olyan nagyon kitanult a Corpus Jurisból, hogy a saját hazájának a
törvényeire nem emlékezik? Hisz ott van, hogy az «accusator»-nak
keresztyénynek kell lenni. A zsidónak nem szabad vádolni. Még ha azt
látja is, hogy az ország czímeréből az egyik folyóvizet ellopják, azt se
szabad neki meglátni; mert ő zsidó. De azonban pediglen mind a mellett
is hiába volnék én akár olyan nagy keresztyény, mint a Miseriek
harangozója, a ki minden nap maga nyitja ki a templomot, s maga csukja
be a kulcscsal; azért még sem volnék én az a «legény a gáton», a ki erre
a helyre kell. Mert ember kell oda, olyan mint kegyelmed, tekintetes
uram. A ki először is bizonyos maga felől, hogy mikor hozzá kezd ahoz a
kincs fölvételhez, semmi babonasággal magát a lábáról le nem hagyja
vetetni. Mert, amint az a hétfejű sárkány, a ki azt a kincset őrzi,
észreveszi, hogy jön valaki a kincset fölvenni, egymás után emeli föl
majd a fejeit. Az egyik feje aranyat okádik. A legtöbb vitéznek már ez
is elég. Mikor az investigáló uraságnak az asztalán ott felejtenek olyan
tíz, húsz tekercset, a melyikben mind egyenkint száz arany van,
nagyhamar visszafordul, s azt referálja, hogy mindent rendben talált. S
ha ez nem fogott, akkor elődugja a sárkány a másik, meg a harmadik
fejét, azok tüzet, mérget, hazugságot okádnak. A vitéznek az életét
fenyegetik, meg is teszik, hogy néma embert csinálnak belőle, ha tíz
körmére nem áll. Eget, földet, poklot megmozdítanak ellene. Mindenütt
ellenségeket talál, a hol segítséget várt is; rászedik, hamis útra
vezetik, bevádolják, eláztatják. Ugyan, hogy kezdene az ilyen dologhoz
egy ilyen szegény jámbor halandó, mint én vagyok, oda egy hatalmas ember
kell, a kinek a fejét nem lehet büntetlen elütni; a kinek minden órában
be lehet lépni magához a császárhoz, a ki maga is nemes ember, s kardot,
pennát egyformán tud forgatni; és a kinek van valamije, a mi kevés
embernél található: szíve; hogy be tudja fogadni annak a nyomorult
földhöz ragadt népnek az égrekiáltó panaszait, a ki nem az én népem,
mert én idegen vagyok közötte, és mégis megesik rajta a lelkem; s mikor
végig megyek közötte s látom, hogy húzza az ekét s töri a hantot, más
számára, hogy vet és arat, másnak, olyankor áldom a Jehovát, hogy nekem
ennek az országnak a földjéből nem adott mást, mint az országutat. Mert
higyje el kegyelmed, tekintetes Ráby Mátyás uram, hogy nehéz iga volt
ezen a népen a török járom, a nemes urak is elég jól meg tudják
magyarázni a jobbágynak, hogy az úr pokolban is úr; hanem mikor a
«pugris» ember maga kaphat fel a magaszőrű szegény parasztnak a nyakába,
akkor verte azt meg csak igazán a mindenható; mert a török basa csak
megnyírta, a földes úr csak megkoppasztotta; de a kupak-tanács már
megnyúzza a jámbort. Ez volt a harmadik szavam.

– Jó. Ha erről akar ön nekem adatokat szolgáltatni, jőjjön el a
szállásomra, ott majd beszélhetünk róla. Otthon leszek egész este.

Ábrahám megjelent a mondott időben Rábynál, s csak a reggeli harangszó
vetette haza. Addig mindig beszélt. Hogy miket? azt nem volt szabad
avatlan füleknek meghallani.

Még mikor eltávozott is, lelkére kötötte Rábynak, hogy

– Hanem aztán el ne árulja ám a tekintetes Ráby úr, hogy ezeket a
dolgokat honnan tudja? Mert a spanyol inquisitió csak dinom-dánom ahhoz
képest, a mit én velem csinálnának az atyafiak, ha megtudnák, hogy én
fűtöttem be a kemenczéjüket, nyár derekán.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És így már most érthetővé válik, a mit Ábrahám biró uramnak arra a
szavára felelt, hogy «hej sok szép pénzébe kerülhetett kendnek az az «i»
betű a neve közepén!» Mert akár azt felelte rá, hogy a biz az egy
batkába sem került: az is igaz volt; akár pedig azt felelte rá, hogy
«százezer forintba került az; de azt nem én fizetem meg, hanem kentek;»
az is igaz volt. Hanem hát ki törte volna a fejét azokon a
bolondságokon, a miket a Rothesel szokott elejtegetni? Minden ember
tudja róla, hogy ő szamár.



NYOLCZADIK FEJEZET.

(Mellben elevfordvl egi madaarieztev, ees bezeelgetees leezen az
dinnieecrevl ees egieeb cvcvrbitaceacrol)

Leányfalvi Máté úr egészen magának való ember volt. Ő vitte a
szent-endrei postahivatalt. Azzal ő neki csak délelőtt volt dolga,
délután pedig történhetett a világban, a mi akart, az ő rá nézve nem
volt sürgetős. Ő sem járt sehová, ő hozzá sem járt senki. Nem szeretett
semmi mulatságot. Csak egy szenvedélye volt: a kertészet; azt azután
egész hollandi nekiadással űzte. Voltak olyan virágai, a minőknek soha
senki hírét sem hallotta: külföldi ritkaságok; aztán meg kiveszőben levő
fajok, a miknek az utolsó sarjadékát az ő kőfallal körülkerített kertje
tartogatta még. És azokra ő féltékenyebb volt, mint egy arabs a
háremére. Dehogy engedte volna másnak azt az örömöt, hogy az ő
virágaiból szaporítson! Ha kértek tőle magot, azt ugyan nem tagadta meg
a «jó embereitől,» hanem a jó embereknél soha se kelt ki abból egy szem
se. Alapos a gyanú, hogy az elajándékozandó magot előbb leforrázta
valami lúggal.

A dinnyéi kivált kitünőek voltak. Ő azokból soha egy szeletet maga meg
nem evett. Igaz kertész szokásaként, nem volt gyümölcsevő. Csak
elajándékozásra termelt. De a mit elajándékozott, azt előbb kétfelé
vágta s az utolsó magot is kiszedte belőle.

A dinnye-érés idején két nagy sinkorán őrizte a kertjét, s az ő saját
hálószobájának az ablaka is a kertre szolgált. A kit tolvajlási szándék
vezetett volna a kőfalon keresztül, azt srétek és czerberusok tették
volna tönkre.

Hanem a sárgarigókkal volt nagyon megakadva. Azok a szomszéd kertekből
minduntalan átlátogattak az ő dinnye-ágyaiba s a legszebb gerezdes
gömböket kikezdték.

Ezek ellen mindenféle madárijesztőket kigondolt. De azok az udvari
szineket viselő madarak szörnyű aristocraták, mindenféle plebejus váztól
meg nem ijednek; a mi ott holmi rongyos kalapban, szakadozott szűrrel,
fancsali feszületként áll a dinnye-ágyak között: tudják, hogy az csak
paraszt, a kivel paczkázni lehet.

Egyszer aztán azt mondá a postamester úr: no megálljatok, rigók, majd
csinálok én nektek ide egy olyan madárijesztőt, a mitől tudom, hogy mind
a Szigetségbe repültök át.

Nem restelt Pestre felmenni, ott a zsidóutczában összevásárolni holmi
zsibvásárra jutott módi viseletet, lebernyeges frakkot, csókaorrú
kalapot, pulidert, kenderből készült parókát. Azzal aztán szépen
kistaffirozta a kitömött bábot, a ki két lábú karóra volt felállítva,
kobakfejjel, tászlis újjú kezekkel: s még azt sem restelte, hogy annak
az egyik kezébe egy fakardot adjon, a mi olyan elmésen volt formálva,
hogy mikor a szél fújt, a fakard elkezdett hadakozni, mintha valami
igazi gavallér csinálná vele a hat vágást.

No ettől csak elijed a határból minden becsületes madár!

Az öreg úr nagy gyönyörűséggel nézegeté csodálatraméltó alkotását, úgy,
hogy észre sem vette, hogy a lánczra kötött kutyák milyen bomlottul
ugatnak valakire, a ki a kertajtón át közeledik felé.

Csak akkor vette észre, mikor az «szerencsés jó napot» kivánt neki.
Visszatekintett. Hát azt látta, hogy a háta mögött is ott áll az a
madárijesztő, eleven alakban.

Tulajdon az a madárijesztő, a kit ő recentissime componált, csakhogy
selyem kiadásban.

Az öreg úr először megijedt, azután elnevette magát, azután
megharagudott, végtére pedig örvendett, egy rövid pillanat alatt.
Megijedt azért, mert azt hitte, hogy a megelevenedett homunculus állt
eléje, (mint a minőt a bűvész Hatvani professor, a magyar Faust, csinált
egyszer), de elnevette magát, mert csakugyan nagyon hasonlított a
divatos gavallér costumeje az ő madárijesztőjéhez, boszankodott pedig
azon, hogy ebben az idegen stutzerben a saját kedves Matyi öcscsét
ismerte fel; de elvégre is örült neki, hogy láthatja; mert nagyon
szerette.

De ezt a sok indulatkifejezést mind nem lehetett rajta észrevenni attól
a nagy bajusztól. Olyan volt az, mintha egy bajuszhoz ragasztottak volna
hozzá egy embert; úgy, hogy a vele találkozónak kedve lett volna
rákiáltani: «ajh te bajusz, hová viszed azt az embert?» A fején volt egy
báránybőr sipka, a vállára vetve pongyolára pedig egy «kirilájzum»
(Kyrie eleison) szürke moldonból, ahogy azt a ráczos szabású dakut
nevezték abban az időben.

– Nézd csak, nézd, hisz ez az én Matyi öcsém Bécsből! Majd alig
ismertelek meg ebben a módi hábitusban. Hozott Isten öcsécském!

Azzal nyalábra fogva a fiatal embert, odaszorítá annak az orczáját a két
nagy bajusz közé. «Ejh, de megemberesedtél, a mióta nem láttalak! De
csak már legalább kölcsönadhatnék neked ebből az én bajuszomból. Csiba
te ne! (Ez már a komondoroknak szólt.) Ne nézd azt, hogy ő német: azért
az én öcsém az; s ne ugass rá, mert megütlek! No, de most már csak nem
eresztelek egyhamar vissza abba a csirkefogyasztó Bécsbe.»

– Dejsz, ha kergetne urambátyám, akkor se mennék el egyhamar. Itt
telelek az idén.

– No, de a kutyámat tedd bolonddá, édes öcsém. Ne biztass engem ilyen
szóval. Tudom én, hogy van, a ki neked parancsoljon.

– No hát most épen azt parancsolta, hogy itt maradjak; még pedig nagyon
sokáig.

A nagy bajusz kegyetlen fintorgást követett el jobbra-balra.

– Te! Talán csak nem az adórectificaló-commissióba vagy kinevezve?

Ez volt az a czím abban az időben, a mi a magyar ember előtt egyenlő
értelmű volt «Caraffával» meg a «kutyafejű tatárral».

– Nagyobb ez annál, szólt mosolyogva az ifjú s odasúgá az öreg fülébe a
választ, a mit nem volt tanácsos fenhangon elmondani.

Az öreg úr erre nagyon felderült, a nagy bajusz felszaladt kidomborodó
arcza közepéig.

– Ez már derék! Ez már capitalis dolog! Most már azt mondom, hogy ember
lesz belőled. Csak erősen fogd a dolgot.

– Azt fogom tenni.

– Aztán ne alul kezd, a hiblihubli embereknél, hanem a nagyját fogd
nyakon. Egyenesen a præfectus torkának eredj; mert ez a nagy calefactor!
Hej ha én beszélni akarnék! De hát «audi, vide, tace, si vis manere in
pace!»[7] De te csak nyaggasd, a hogy Isten tudnod engedte.

– Már hisz akárki legyen, a kit hibában találok, azt nem fogom kimélni.

– Meglátod, öcsém, szólt az öreg, kezeit dörzsölve, hogy ha jól
megszorongatod a nyakát a præfectusnak, hát esztendő ilyenkorra
visegrádi tiszttartó vagy. Szépen a vállára veregetett az öcscsének.

Az meg bámultában majd belelépett a sarkával a legszebb dinnye-ágyba.

– Micsoda tiszttartó? Visegrádon?

– Hát, öcsém, az a legjobb hivatal ezen a vidéken: többet ér száz
viczispánságnál; aztán most üres.

– De hát, hogy keveredem én abba belé?

– Ejnye be duræ capicitatis homo[8] lett belőled abban a Bécsben.
Hogy-hogy nem keveredel te abba belé? Hát csak nem számítod tán magadat
azok közé az inczifinczi emberek közé, a kiket ide küldöznek
investigálni, computisálni, aztán négy szép lóval, vagy egy pár körmöczi
hengerkével ki hagyják szúrni a szemeiket: az ilyen embernél, mint te,
uraim ő kegyelmeknek valami igazi derék dologgal kell kirukkolni.

A fiatal ember czéklavörös lett.

– De urambátyám, én nem azért jövök ide, hogy engem akár paripákkal,
akár aranyakkal, akár tiszttartósággal lekenyerezzenek ezek az urak:
hanem hogy az elnyomott népnek a panaszait megorvosoltassam s kiderítsem
a visszaéléseket, akárkik legyenek is azok az urak, a kiket bennük
találok.

János úr erre a szóra a balválláról a jobbvállára rázta át a
kirilájzumot.

– De hát édes öcsém: a szegény népnek mindig tele van panaszszal a
szája; Isten, a ki segíthet rajta; jön jégeső, jön sáska, jön fagy, jön
árvíz: hát ki tehet az Isten csapása ellen? Köd megüti a szőlőt
virágzáskor, mind lehull. Ki tehet róla? Hát az előljáróság is csak
ilyen elementáris csapás rajta. Ki segíthet azon? Hörcsököt, seregélyt
ki tud a vetésből kipusztítani? Ráolvasással talán? Az ember is csak
olyan hörcsök. Pusztítsd el a mostani előljáróit, tégy helyükbe ujakat,
akkor azok fognak lopni. A míg okos paraszt, meg ostoba paraszt van a
világon, addig az egyik a másikat mindig meg fogja lopni.

– Már ha urambátyám az előljárói visszaéléseket is az Isten csapásai
közé számítja, akkor én azon kezdem, hogy erős akarattal magát az elemi
vészt is meg lehet győzni. S ez az akarat nálam megvan.

– De hát tehetség van-e hozzá? Vana sine viribus ira.[9] Ki van a hátad
mögött, a kire támaszkodol?

– Maga a császár.

– Hát még?

– Hát még? Nem elég ez?

– De gutát elég! Patrónusod-e a második viczispán? vagy a Judex Curiæ? a
camaræ præses? az udvari cancellár? vagy legalább a districtualis
commissarius? Ha valaki azt mondhatja, nekem barátom Eszterházy, vagy
Niczky, vagy Orczy! az már valami; de ha csak annyit tud mondani, hogy
nekem barátom József császár! azzal se kinn, se benn. Mit adjanak az
olyan császárra, a ki mindennap engedi magát kipasquilizáltatni.
Mindennap megfordul a kezem alatt egy-egy paksaméta Bécsből, a mit
Wucherer küldöz széjjel a mi urainknak. (Hiszen te magad jobban fogod
tudni, hogy ki az a Wucherer?) Tele van az mind ocsmánynál ocsmányabb
pasquilusokkal a császár személye ellen.

– Ő a teljes véleményszabadság barátja.

– De lánczhordtát. Ha én ellenem nyomtatnának ki olyan dolgokat, én nem
vagyok császár, de régen kaptam volna a fokost s olyan sort vertem volna
Wucherer uramnak a hátán végig, hogy nem kivánt volna belőle második
kiadást. Aztán mikor azt látja a magyar, hogy a császárt még a németnek
is szabad szidni, a kinek nincs egyéb constitutiója egy rongyos
paraplénál, hát neki hogy ne volna szabad, a kinek van primæ
nonussa?[10]

– Igen is. Ellene röffennek mind azok, a kik megrettennek az ő
ujításaitól. Szidják azért, mert a szabadságot, a mi eddig csak egy
osztálynak, egy hitfelekezetnek volt szabadsága, ki akarja terjeszteni
országainak minden lakóira. Szidják, mert jót akar a néppel.

– Kedves öcsém, beszéljünk most a dinnyékről. Nézd azt a szép
kantalupot, azzal a márványos héjával, azokkal a mély vágányú
gerezdekkel. Valóságos versaillesi fajta. Mikor megérik, olyan illata
van, hogy betölti az egész házat, s olyan az íze, mint a nádméz. Ha egy
egészet megeszel magad, az sem árt meg. De próbálj belőle csak egy
falatot lenyelni, mikor még éretlen, hát nemcsak az, hogy keserű lesz
tőle a szád, de olyan nyavalyássá leszesz tőle, hogy megihatod utána az
egész «diákkonyhát». Látod, ilyen a szabadság is. Ha megérik egyszer,
maga a termesztő, a kertész fogja azt felszeldelni s czintányéron
kinálja meg vele a népet: itt van, tessék, neked termesztettem; – de a
míg éretlen, ne lékeljétek meg, mert a dinnye is elromlik, meg az is
megromlik, a ki megkóstolja. Tudom, tudom, hogy mit akarsz erre mondani:
hogy de bizony lehet a dinnyét is kényszeríteni hogy korábban érjék,
mint az Isten elhozza rá a maga Lőrincz-napját; van meleg-ágy, meg
üveg-harang. No hát ilyen meleg-ágyban, üvegharangban érett dinnyéi
vagytok ti a mai kornak, te, meg a többi philosoph, philantrop
cosmopolita barátaid. De hát ugyan ki győzne az egész ország alá
meleg-ágyat rakni, s üveg-harangot borítani rá? Várjátok meg, míg
elhozza az úr a kánikulát. Akkor magától megjön az igért idő, hogy
minden ember egyforma igazságot kap.

– Jól van, urambátyám, én elfogadom a dinnye-allegóriát s a saját
kertésznyelvén felelek rá vissza. Ha valaki dinnyét akar növelni, annak
előbb magot kell vetni. Fele kikel, fele benfullad, azután neki jön a
lóféreg: kirágja; vakondok: kitúrja; mézharmat, ragya, késő fagy:
megrontja; sok eső: meddővé teszi; szomszéd uborkája: elkorcsosítja; de
azért a hű kertész mégis csak türelemmel ápolja azt elejétől végig. No
hát ilyen magvető vagyok én is. Elültetem, a mit reám bíztak, a késő
ivadék szedje le a gyümölcsét, ha megérett.

Az öreg úrnak megtetszett a folytatott allegória: kétfelé törülte a
bajuszát.

– Ember vagy öcsém! Hát ha érzed magadban az erőt: birkózzál meg vele.
De félek, hogy beletörik a késed. Experto credo ruperto. Szeretném
hallani, hogyan kezdesz hozzá? Mert talán csak nem «crabrones
irritare»[11] jöttél ide. Bejelented a császár parancsolatját a
districtualis commissiariusnak, hogy utasítsa Pest vármegyét, hogy
vizsgáltassa meg a szent-endrei kameralis uradalom jobbágyainak a
panaszait. Arra Pest vármegye kiküldi a maga asszeszszorát, mint
commissariust. Az három nap itt fog együtt tractálózni az előljáró
urakkal, délutánonkint együtt kuglizik velük garasban, harmadnap azt sem
tudja már, hogy fiu-e vagy leány! akkor felteszik a hintajába, haza
küldik, mikor aztán kialuszsza a crapuláját, akkor azt mondja a
patvaristának: «audiát, írja meg a relatiót. A szent-endrei cameralis
dominiumban minden rendben találtatott», s a patvaristának is ád egy
aranyat abból, a mit a dolmánya zsebében talált, maga sem tudja, hogy
került oda? A relácziót aztán elküldik a districtualis commissariusnak,
a commissarius elküldi neked; te meg haza mehetsz vele Bécsbe.

– Nem úgy kezdek hozzá, urambátyám. Előbb a valóságos dátumokat szerzem
meg, s addig senkinek sem szólok, míg azok a kezemben nincsenek.

– Ez már okos beszéd. De hogyan jutsz azokhoz a dátumokhoz? Mint az én
vendégemet, szivesen látnak mindenütt a városban; de a belső ügyeikbe
bele nem hagynak kotnyeleskedni. Arra azt mondják, hogy «orrod tőle
fokhagymás!»

– Erre is gondoltam: házat, telket, szőlőt veszek, itt letelepülök, mint
itteni lakosnak jogom lesz a község ügyeivel megismerkednem.

– Ez tehát egészen serio megy. No ha azt akarod, akkor mindjárt tudok
neked egy arravaló házat is comendálni. Itt van a nótárius öcscsének a
háza. Csinos lokálitás, szép kerttel, szőlővel, szántóföldekkel.
Korhely, iszákos ember a gazda; tele van adóssággal. De a legnagyobb
baja az, hogy épen a bátyjának adós s az könnyen elbánik vele. Az
adósságban elveszi tőle az egész telkét s egy garast se ád neki belőle
vissza. Ettől kéz alatt meg lehetne szerezni a telket, még valami
ráfizetéssel, úgy, hogy neki is maradjon, s a contractus csinálásánál
majd gondoskodjunk róla, hogy a præemptiónak[12] útját vágjuk. Bízd azt
egészen én rám.

– Jól van, urambátyám, a pénz nem jön kérdésbe. Annyival rendelkezem, a
mennyi szükséges.

– Idáig hát csak meglennénk. De hát aztán, ha kezedben lesznek a
datumok, mit kezdesz velük? Van valakid, a ki föllép, mint «accusator?»

– Én magam…

Az öreg úr a két nagy bajuszt egészen lehúzta a markával az álláig.

– Hjú! Öcsém. Ez veszedelmes dolog! Ehhez az embernek a más bőrét kell
kölcsönkérni, ha a magáét nem szereti kicsereztetni. Tudod-e, hogy
törvényeink szerint név nélkül nem szabad vádolni, hanem az accusatornak
a vád mellett a biró előtt saját neve alatt evictiót kell vállalni, hogy
a biró ismerje azt, a ki vádol.

– Nyiltan fogok vádolni, hogy a bűnösök is megismerjenek.

– Hisz akkor elölnek!

– Katonadolog!

A nagy bajusz elkezdett kétfelé széthuzódni. Az öreg ravaszul
mosolygott.

– De most jut eszembe valami. Hiszen te nem is lehetsz vádló.

– Miért nem?

– Ejh, hogy kitanultál ott Bécsben a magyar Corpus Jurisból! Hát nem
ismered már Szt.-István király II-ik R. 3. cz. decretumát: «accusator
debet esse uxoratus». A vádlónak feleséges embernek kell lenni. Ha
feleséged nincs, végig sem olvassák a feljelentésedet: hiányzik a
qualificatio.

– Jó. Hát akkor megházasodom.

Már erre a két bajusz igazán elkezdett tánczolni: olyan nevetésnek
eredt.

– No már öcsém, sok mindenféle motivumait hallottam a szent házasság
copulájába való belépésnek, s azt hittem eddig, hogy valamennyi között
legoriginálisabb a palóczlegényé, a ki azért házasodott meg, mert az
édes anyja mindennap «nyögvenyelőt»[13] főzött neki ebédre. De a te
prætextusod elüti tőle a pálmát. Megházasodol, azért, hogy a misera
plebs contribuens elnyomott sorsán segíts általa. Hej pedig csak igaz az
a jezsuita proverbium: «qui capit uxorem, litem capit atque
dolorem».[14] Hogy ő azt csak olyan phlegmával ejti ki, mint mikor az
ember ki akar menni az utczára, s aztán mondják, hogy «esik az eső» –
«no hát akkor köpönyeget veszek». Könnyen segít magán. A törvény
követeli a feleséget. Mindjárt vesz egyet. Hej pedig csak igaz az a
kálvinista felkiáltás, hogy «sunt tria damna domus: imber, mala fœmina,
fumus.»[15]

– De már, urambátyám, mi baja van magának a házassággal, a ki soha sem
próbálta, hogy most minden jezsuita, kálvinista adagiumot előcitál a
diffamálására, s más embernek a disgustálására?

– Jaj de szeretem, hogy már egyszer magyarul kezdesz el beszélni. Ugy ki
nem állhatom azokat a neologizálókat. No hát, nekem bizony semmi, egy
csepp kifogásom sincs az ellen, hogy megházasodjál. Itt is az ideje.
Embernyi ember vagy. Bizd rám azt is. Ha már házat kerestem a számodra,
még asszonyt is szerzek bele.

– Jó lesz, urambátyám.

– No hát, ha nem tréfa a dolog, akkor egyet mondok: kettő lesz belőle.
Tudok én egy jó, neked való kis leányt! Hiszen mit mutassak én farkasnak
berket? Magad is jól ismered. Mikor patvarista voltál a háznál, de sok
czifra iskátulát csináltál neki. Minden accidentiádat czifrapapirosra
költötted. A szép kis Mariska, a hajdani principálisod leánya. Ugyan
derék leány lett ám belőle. A mióta megboldogult anyját eltemettük, ő
maga viszi az egész háztartást, de nincs olyan rend sehol a világon,
mint a Tárhalmyéknál. A minap is, hogy ott voltam a protonotáriusnál
ebéden, magafonta abroszt terített fel a Mariska. A császárnál sincs
annál különb. S nem megy ott ki a házból egyéb pénz, mint a mit a
koldusnak adnak; mégis úri módon élnek; mert van, a ki takarékoskodni
tud. Nem látsz azon módi ruhát, pufándlit, bóbitás frizurát, rikikit,
kalamajkát, hanem tiszta fehér kötényt, szép fűzött derekat, gyöngyös
pártát a simára fésült haján, s meg nem mondod, ha vele beszélsz, hogy
milyen színű volt a szeme? (azaz, hogy te már tudod; de más meg nem
látja azt, mert nem emeli fel a szempilláit). Aztán nem olyan leány ám
az, mint a mai módi kisasszonyok, a kiknél azon kell kezdeni, hogy
«kisztihand»; már előre nyujtják a kezüket a kézcsókolásra. Ez még a
régi becsületet tudja. Ha úri vendég, vagy tisztes atyafi lép be a
szobába: ő siet neki kezet csókolni. Aztán nem kotyog bele minden
beszédbe, hanem ha kérdik, megfelel okosan, s szépen elpirul, a mikor
hozzá szólnak… Ez lesz neked való feleség, kis öcsém! Mikor legutoljára
láttad, akkor volt tizenkét esztendős; azóta még jobban megszépült. Hogy
ha ezt elveszed, egész életedrevalót imádkoztál.

– Jól van, kedves urambátyám, mihelyt a házat megszereztem s körülnéztem
itthon a dörgést: rögtön első dolgom lesz Tárhalmyékat meglátogatni.

– Úgy hivják ám azt nálunk magyaroknál, hogy «háztűznézés».

– No hát háztűznézni.

Az atyafiságos beszélgetést valami sajátszerű hangok szakították félbe,
hasonlatosak a ráczok nagypénteki kalakolásához, vagy a lovas katonák
jeladó kelepeléséhez; mintha keményfa-deszkát ütnének tempóra
kalapácscsal.

– No, édes öcsém, most már megengedj: készülőre harangoznak, én indulok
a templomba. Látod, azóta templomunk is van Szent-Endrén,
kálvinistáknak.

– Lám, ezt is József császár türelmi edictumának köszönhetjük.

– Az ám. Az már igaz. De már ugyanannyi erővel azt is megengedhette
volna a császár, hogy templomaink ajtajai az utczára nyiljanak, s
harangot is vehessünk magunknak, így most a káposztáskerteken keresztül
kell az isteni tiszteletre járnunk, s harang helyett deszkát kalapáltat
a pap a hiveknek, mint az abrakoló dragonyosoknak. Már bíz ezt egy füst
alatt megadhatta volna a császár.

– Tudja, urambátyám: a «dinnye! a dinnye!»

– Igazad van: megadom magamat. A saját szavammal fogtál meg. Még «ez» a
dinnye sem érett meg, várjunk rá türelmesen. Patientia: baráttáncz. Te
addig eredj a szobámba s mulasd magadat, míg én a templomba járok.

– Hát én nem mehetnék urambátyámmal együtt oda?

– Nem, édes öcsém; ebben a habitusban, a miben itt állsz, velem a
templomba nem jöhetsz; mert ha a papunk meglát, rögtön kiprédikál.
Különben sem jó lesz így magadat mutogatnod a városban, mert az a
kisebbik baj, hogy minden kutya utánad fog iramodni, de nagyobb az
annál, hogy minden ember azt fogja rólad mondani: «ahol megy a bécsi
úr!» s kész a gyanúper ellened. Most csak tedd el magadat a háznál;
délután én bekocsikázok Budára Nagy János uramhoz, a ki magyar ruhákat
készít s attól hozok ki neked egy egész öltözet ruhát, a milyenben igaz
magyar ember szokott járni; «kancza mentét, sábeszteklit», egyszóval
becsületes magyar köntöst.

(A kancza-mente volt egy kvekker-formára szabott, de mégis
körülprémezett, zsinórral kikacskaringózott felöltő, a sábesztekli pedig
egy háromszegletűre behajtott szélű kalap. Mikor ahhoz a mult század
ivadéka az ezüstös kardot felkötötte, meg volt a lelke nyugodva benne,
hogy egészen Tuhutumhoz hasonlít.)

– Ad vocem: köntös. Hát urambátyámnál még mindig tartja magát a kirie
eleison?

– Tartja bizony. De ki kell ennek szolgálni a maga árát. Mert drága
köntös ez én rajtam.

Tudniillik, hogy valami nyolcz esztendővel az előtt az öreg úrnak a
kertje kőfalán át egy tolvaj mászott be éjszaka. Az először is a méhest
feltörte, a köpüket mind elrontotta, azután meg a félérett dinnyéket
sorban mind meglékelte, azokat is elpusztította, akkor János úr
felébredt a nagy kutyaugatásra, kiszaladt a kertbe a fokossal; a tolvaj
megugrott, de a nyakába vetett kirilájszum ott maradt a káros fél
kezében. S azóta János úr jure neoacquistico viseli a tolvajtól elvett
felöltőt híven, még a templomba is abban jár. A tolvaj természetesen
soha se jött azt reklamálni.



KILENCZEDIK FEJEZET.

(Mell nem akkeeppen veegzevdic, mint a mikeeppen kezdevdic wala.)

A postamester úr mindent akképen végzett el, a hogy megigérte: elkezdve
a ruhától a házig. Mindent a legjutányosabban szerzett be az unokaöcscse
számára.

– No, én már megházasítottalak, most már rajtad a sor, hogy
megházasodjál. (A magyarnál a ház és a feleség egyet jelent.) Valami sok
retyemutyát (értsd bútort) ne végy belé; mert a feleség majd hoz eleget.
Magadnak nem kell egyéb egy nyoszolyánál, egy asztalnál, egy
almáriumnál, meg egy pár széknél: azt nagyhamar csinál az asztalos; de
ha akarod, megveheted a volt házigazda holmijét is, a ki most már
valamelyik ángyának a nyakára megy élősködni. Nincs már annak egyébre
szüksége, mint egy légycsapóra. Addig, a míg asszony jön a házhoz, az
egyik szolgálómat odaadom kölcsön: az fejni is tud. Tehenet okvetlen
kell tartanod; aztán otthon főzetned, mert itt nincs se kávéház, se
vendégfogadó, mint Bécsben; hozzám sem járhatsz el mindennap, ha az esők
beállnak, mert akkor térdig ér a sár az utczán. A boros pinczédnek a
kulcsát pedig soha se bízd másra.

Ráby Mátyás megfogadta szépen a jó tanácsokat s egészen a szerint
rendezte be az újon szerzett házat, mint a ki ott szándékozik telepedni.
Az ugart felszántatta, buzát vettetett bele; a szőlőt befödette, s
bevásárolta a télire valót. Ismeretségeket azonban még egyelőre nem
kötött senkivel, mintha senki sem érdekelné; a látogatói irányában pedig
nagyon szófukar volt: úgy kellett belőle kipréselni a szót.

A köznép között azonban mégis hire terjedt, hogy az az úr, a ki most itt
letelepedett, a császártól van küldve, azért, hogy az előljáróságnak
hátul kösse a sarkát.

Egy este, jó későcskén, négy idegen férfi jelent meg Ráby tornáczán, a
kik a kertajtón át jöttek be az udvarra. Mind a négy rácz volt; az első
közülök, a ki magát és a többieket bemutatta, Avakumovics György volt; a
másik három neve nem megtartani való, azokkal nem lesz semmi dolgunk.

Ez az Avakumovics volt az, a ki a tanácsházban azt az indítványt tette,
hogy a nagy cassa tartalmát legjobb lenne felosztani. Akkor
letájcsolták, s azért boszút esküdött.

Ez a négy férfi késő éjfélig ott maradt Rábynál. A szolgálót kiküldték a
tehénistállóba, hogy ne hallgatózhassék az ajtón.

Nagy dolgokat beszélhettek Rábynak, mert eltávozásuk után az nem hogy
lefeküdt volna, hanem papirost vett elő, egész éjjel irt s reggel egy
egész paksamétát vitt fel a postamesterhez, a mit staféta által küldött
fel Bécsbe.

Az öregnek csak annyit mondott, hogy «valóságos Sodoma és Gomora!»

Az öreg tudott már valamit. Tőle kérdezősködtek a ráczok, hogy mikor
lehetne a «nagyságos urat» otthon találni.

– Pedig még csak az «egyik» panaszkodott a «másikra»; hát még majd ha a
«másik» kezd el panaszkodni az «egyikre»? Mert mind egy húron pendül ám
ez! mondá János bácsi.

Ráby azt mondá, hogy még ma fel akar menni Pestre, s lovakat kért.

Nagybátyja aztán utasítást adott neki, hogy melyik vendégfogadóba
szálljon Magyarország fővárosában. Legjobb a «fehér farkas»; de nem a
pesti «fehér farkas», hanem a budai. A pestiben húsz krajczárt is
fizettetnek egy szobáért, azért, mert a hatvani-utczában van.[16] A
«zöld házba» pedig épen ne menjen, mert oda hamis nasi-vasi játékosok
járnak. Aztán sorba köszöntette valamennyi pest-budai ismerősét.

Ráby Mátyásnak csakugyan az volt a legelső dolga, hogy Tárhalmyékat
felkeresse Pesten.

Tárhalmy megyei főjegyző volt s a megyeházban lakott. Ráby tudta jól a
járást, patvarista korában mindennapos volt ott. A mint a megyeház
kapujához ért, ott állt az útjában az őrtálló hajdú, nyalábra fogott
puskával, s egyik lábát a másikon keresztbe téve, a fél vállával neki
támaszkodott a kapufélnek. Keresztül kellett volna rajta lépni valahogy.

– Ugyan édes atyámfia, szólítá meg Ráby a vén hajdút, a kit névszerint
is ismert: nem tudja megmondani, itthon van-e a tekintetes protonotárius
úr?

A közbiztonság őre végig nézte tetőtől talpig a kérdezőt, s aztán a
fogai közül egy hegyeset köpve annak a két piros sarkas csattos czipője
közé, azt mondta rá nagy fumigálva:

– Ha tudná, nem kérdezné az úr.

Ráby nagyot bámult; hanem aztán a csattos czipő megmagyarázta neki, hogy
hol a hiba? Visszafordult szépen; haza ment a «fekér farkasba» (a
hatvani-utczaiba), levetette a csattos czipőt, meg az egész német
viseletet, a miben Budapesten reméllett parádézhatni, s felvette helyébe
az igazi magyar dolmányt, felkötötte hozzá az ezüstös kardot s úgy ment
vissza megint a vármegye házához.

De már messziről elkezdett a hajdú glédába állni s olyat prezentirozott
neki a puskával, hogy zörgött azon minden. S mikor másodszor kérdezte
tőle, hogy itthon van-e a főnótárius úr, egész becsülettel elmondá, hogy
az bizony most ment ki éppen; de azt mondta, hogy mindjárt visszajön;
csak tessék felsétálni szépen, odafenn van a kisasszony, az szivesen
látja a tekintetes urat!

(«Ruha tisztesség!» Ráby uram!)

Ráby sietett föl az ismerős falépcsőkön, a mik már középen ki voltak
kopva a sok járás-keléstől. A téglával kirakott folyosón szemközt jött
rá nagy csörömpöléssel a vármegyeház legrégibb lakója, a «Csajkos»,
másod magával. Az is rab volt. Csakhogy a Csajkos volt a
legtekintélyesebb, mert annak harminczhárom fontos vas volt a lábán;
minden lépéssel egy félkört kellett neki csinálni maga körül a lábával a
nehéz láncz miatt. Vizet vittek fel a kútról a viczispán konyhájába egy
nagy fedett vendelyben, rúdon emelve. Ráby megszólítá az öreget, a ki
hirhedett lókötő volt: «no öreg, hát még mindig itt szolgálja a
vármegyét?» – «Az ám, felelt az, zsíros süvegét még mélyebben húzva a
szemére, mert a császár még sem koronáztatta meg magát.»

No lám: még a rabnak is az a baja, hogy a császár mért nem koronáztatja
meg magát? Bizonyosan arról beszélnek egymás között odalenn, hogy a
koronázás napján általános amnestia lesz adva a raboknak s mind
eleresztik őket. Hová le nem hatol a politika?

Rábynak nem kellett vezető ezen a helyen. Tudta jól a járást, az időt
is, a mikor látogatóba lehet jönni: délután három és négy óra között.
Elébb a cancelláriába megy az ember, ott leteheti a kardját, meg a
kalapját, a mi nem szükséges a vizitához, ott bizonyára talál egy
patvaristát, a ki körmöl; attól megtudja, hogy itthon vannak-e?
elszedték-e már az asztalt? nincs-e beteg a háznál? Ha ezt megtudta,
akkor aztán a konyha felől kerülhet (mert az irodából nem illik a női
lakosztályba átmenni). Ott nincs se inas, se komornyik, a ki bejelentse
a látogatót, hanem maga bekoczogtat az első szoba ajtaján, ha azt
hallja, hogy «tessék», benyit rajta s vagy ráismernek, vagy megmondja,
hogy kinek hivják.

Az ismeretes ebédlő volt az, a hol Matyi úrfi patvarista korában
annyiszor segített boldogult asszonynénjének pulykát-libát trancsirozni;
s a hol aztán, eltakarítás után, a fehér nép összeült fonni.

Most is ott ülnek a két szolgáló, meg a leányasszony, a kerekes guzsaly
mellett. Szép kis «velocipede» volt ez, a hajdankori úrhölgyek számára!
Egyúttal fortepiano is. De jól emlékszem még a zenéjére!

A Mariska csakugyan nagyon megszépült: ámbár igen egyszerűen volt
öltözve és fésűlve; a hogy János bácsi mondá. Azt is jól mondá János
bácsi, hogy a kis leány szépen elpirul, mikor megszólítják. Most
megszólításra sem volt szükség: elég volt a belépőt meglátni, hogy arcza
kigyuladjon. De még másban is igazat mondott János bácsi. A kis leány a
kerekes rokka mellől fölkelt tiszteletteljesen; eléje ment a látogatónak
szemlesütve s mielőtt az sejthette volna a szándékát, gyermeteg
pukkedlivel, kezet csókolt neki.

Ráby csaknem megharagudott érte.

– De ugyan, Mariska, hát nem ismer?

– Hogy ne ismerném, Ráby bácsi?

– Hát akkor hogy csókolhat nekem kezet?

– Kegyelmed már nagy úr…

– De hát ha akkora úr volnék is, mint Eszterházy herczeg, még akkor sem
illetne meg, hogy nekem csókoljon kezet egy kisasszony.

– Kérem: én nem vagyok kisasszony.

– No hát én sem vagyok nagy úr. Már most nyújtsa a kezét, hadd adjam
vissza a kézcsókot.

Arra pedig a leány mind a két kezét eldugta a háta mögé.

– Akkor én aztán mingyárt kisasszony lennék! Tessék leülni, kérem.

Azzal helyet mutatott Rábynak a bőrkanapén, maga pedig visszaült a
kerekes rokka mellé, megnyálazva a nyelvecskéje hegyével a rózsaszínű
újjai hegyét s folytatta a szöszke len szálainak selyemvékony fonallá
eregetését. A mellett beszélgethet az ember.

A két szolgálónak azért nem volt szükség elhagyni a szobát. Azoknak
szabad, sőt illik meghallani, hogy a kisasszony meg a látogató úrfi
miről beszélnek egymással?

Matyi úrfi azonban azt hitte, hogy majd könnyen segít ő azon, hogy a
szolgálók ne fülelhessenek a discursusra: német szóra huzta szélylyel a
száját.

«Was machen Sie?»

A leány ránézett a nagy kék szemeivel, s e tekintetben bámulat és
neheztelés volt. – Pest vármegye házában, a magyar szabadság Sion
hegyén, azt a szót intézni egy magyar nemes leányhoz, hogy «was machen
Sie?» Azután lesütötte azokat a szép szemeket s halkan rebegé:

– Én nem tudok németül.

– Nem tud németül? Hát aztán mikor a pesti burgerek bált adnak, hogyan
beszél a tánczosával?

– Bálba engem nem visznek s tánczolni nem tudok.

– Nem tánczol? hát mivel mulatja magát?

– Mikor ráérek, olvasok.

– De hát mit olvas, ha nem tud, csak magyarul?

– Van édes apámnak igen szép bibliothekája, a mit abból édes apám
kiválaszt, azt szabad elolvasgatnom.

– Példának okáért?

– Hát azt a szép «Cancionalét.»

– Szent úr Isten! a Cancionalét! A jó Heltai Gáspár énekes cronicáját,
melyben «kuelemb-kuelemb fele zep dolgoc vadnac nyomtatua az Magyari
királyacrol es egieb zep lut dolgocrol. Gionorusegessec oluasasra es
hallgatasra.» Nyomatott 1574-ben! S ez magának a legutolsó olvasmánya?

– Édes apám megigérte, hogy majd későbben a Zrínyiást is ideadja; de
most még nem értek hozzá.

– Hát aztán az egész napot mindig csak a ház körüli dologgal tölti?

– De van egy kis kertem az udvaron. Szeretem a virágokat.

– Hát énekelni nem szokott? Nincsen gitárja?

– Nekem volna kedvem hozzá; de édes apám nem szereti a gitárt. Azt
mondja, ez csak diákok kezébe való.

Most egyszerre egy harmadik is beleszólt a beszélgetésbe. Egy ökölnyi
kis emberke. Nálunk «seregélynek» híjják. Ott volt a falon,
drótkalitkában. Igazi ember az, csakhogy kiadja magát madárnak: így
kikerüli az adófizetést, meg a robotba járást.

Ráby úr meglepetve fordította vissza a nyakát, a mint a háta mögött azt
kérdezték:

«Matyi bácsi, mit csinál?»

A leány pedig fülig pirul, s szemérmes boszankodással csitítja a fecsegő
tollas embert. Annak pedig az a szokása, hogy mentül jobban csitítják,
annál jobban igyekezik produkálni, hogy mit tud még? Fütyölni,
öblögetni, vizet tölteni palaczkból, trombitálni, s aztán megint Matyi
bácsiról beszélni. «Matyi bácsi de soká…» szerencsére a mondat végét
elkerepeli: azt már nem tudta megtanulni. Az árulkodó!

A két szolgáló a fejét egymáshoz dugva, vihog a kályha mellett, Mariska
pedig halkan rebegi:

– A leányok tanították mindenfélére: én nem is tudtam.

A mentség csak még jobban megerősíti a gyanupert. E szerint a Matyi
bácsiról sokat beszélnek annál a háznál. A leányok is. Még a madár is.
Még a kerekes guzsalyak is! A kétszárnyú tanu mind kifütyörészte azt a
nehéz titkot.

Ime egy leány, a ki tizenkét esztendős korától tizennyolcz esztendősig
nem «tanult» semmit, és nem «felejtett» semmit!

Ilyen virágot sem rejteget már más ország: csak a Pannonia Hunnorum.

Sok más egyéb apróságot talált még ott Ráby Mátyás, a mi titkos
szavakban ő hozzá beszélt. A varróasztalon még ott voltak a czifra
skatulyák, a miket ő készített patvarista korában, czérnagombolyag,
olló, gyűszűtartónak: szárított virágokból, egy bokréta összerakva,
üveges rámában, egy ágy fölött; nem ismert-e egyenkint rájok? Semmi sem
veszett el: minden meg van tartogatva, s az az irótoll, a mit
legutoljára használt az irodában, a zászlójára írt nevével, oda van
dugva a tükör mellé.

Pedig hiszen nem vártak rá, nem voltak ez emlékek az ő látogatásának
hirére előkeresve s látványul kirakva. Mindennapos megszokott gondolatok
tanujelei ezek: ereklyéi a legigazibb oltárnak, egy ártatlan
leány-szívnek, a ki végtelenül szeret és még nem tudja, hogy mi az?

Oh beh háládatlan volt Ráby Mátyás a maga sorsához, mely számára egy
ilyen kincset tett félre. Hiszen nem esik az jól a fiatal embernek, ha
azt látja, hogy olyan nagyon szeretik valahol! Hogy olyan szertelenül
hűségesek hozzá! Hogy van valaki, a ki játékos kis leánykorától egész
pártás hajadon koráig megtartogatja a szeretetét! Nem kell érte küzdeni;
nem kell meghódítani; csak haza kell jönni hozzá! De nem tetszik az
ilyen könnyű birtok egy gavallérnak! Annak az kell, hogy az imádottját
vetélytársak rajongják körül, kilenczvenkilencz elbolondított között ő
legyen a győztes századik (a kit legjobban elbolondítottak), az kell
neki, hogy egyszer eltaszítsák, másszor visszacsalogassák, a szivét
megkínozzák, tűz-víz-próbán keresztül vigyék; elébb jól kétségbe ejtsék,
azután megvigasztalják. Ilyen kell a módi gavallérnak!

Szinte jól esett már, mikor a fecsegő madár a sok «Matyi bácsi» helyett
egyszer már arra fordítá a szót, hogy «Du Spitzbub». Ez pedig már nem a
vendégeknek szólt: mert a spitzbubot, ezt az ős alkotmány védvárában
kivételkép forgalomban levő egyetlen német szót a tollas ember a Miska
hajdú számára szokta fentartani. Mikor az belép a szobába, annak mondja
azt, hogy «Spitzbub!»

– Ni! hogy rám ismer az a csúnya madár! szól vigyorogva a hajdú, s csak
azután jelenti be a tekintetes ifju úrnak, hogy a tekintetes főnótárius
úr már haza érkezett s ott vár reá a cancelláriában.

Ráby Mátyás fölkelt a kanapéról s kezdett bucsút venni.

A kis leány kikisérte az ajtóig.

Ott az «Isten áldja meg» szónál kezét nyujtá a leánynak, a ki félve
tette bele a magáét, mintha a kézcsóktól tartana, a mi aztán nagy
szégyen volna reá nézve. És a mikor aztán Ráby ezt a félve nyujtott s
örömest ott hagyott kezecskét, ezt a bársonysima delejárasztó talizmánt
kezében tartá, egyszerre föltámadt benne a régi ember. Egy kérdés jött a
nyelvére; az a kérdés, a mi tulajdonképen idehozta: az a kérdés, a mit a
szemei elmondtak volna, ha a leány föl mert volna azokba nézni.

És a leány ajkain is ott lebegett egy kérdés: «meddig marad még kegyed
itthon?» Ha annak hangot mer adni, akkor arra az lesz a válasz, hogy
«sokáig, nagyon sokáig!» mire mulhatlanul azt kell válaszolni: «akkor
látogasson meg bennünket sokszor, igen sokszor», s ahhoz jön magától egy
önkénytelen kézszorítás; a mit aztán lehetetlen nem viszonozni, s a
minek a vége utoljára ez a szó: «örökké». Igy kellett volna tenniök.

Ahelyett úgy tartották egymás kezét a kezükben, mint a kik mind a ketten
attól félnek, hogy a másik kezet akar csókolni.

Most az egyszer tartotta kezében Ráby Mátyás azt a vékony, láthatatlan
selyemfonalat, a mit a nagy Ismeretlen minden halandó elé lebocsát
egyszer az életben: jó, ha megragadja! az keresztülvezeti őt az élet
minden viszontagságain; jaj, ha elszalasztja! esik, botlik, töri zúzza
magát, míg elpusztul, elmerül.

Ráby elszalasztotta azt. Nem mondta ki, a mit a szív dobogása diktált.
Majd máskor! Majd később.

Ilyen máskor pedig nem következett el soha.

– Isten áldja meg! rebegék egymásnak. És az igen jó szó. Mert megáld az
Isten minden embert; de arról az Isten sem tehet, ha sok ember van, a ki
maga magát nem akarja megáldani.

… Soha sem szoríthatták meg többé egymást kezét.



TIZEDIK FEJEZET.

(Mellben elmondatic, mi oknaal fogva kell mindeneknec akkeeppen lenni,
az mikeeppen wadnac, ees nem penigh azonkeeppen, az mikeeppen
lehetneenec.)

A mint a cancelláriába visszatért Ráby, a patvarista azt mondá neki,
hogy a principális ott várja a palotában. (Palotának hítták azt a
szobát, a hová csak kitüntetett vendégeket volt szokás bevezetni, a mi
családi ünnepélyek alkalmával szokott nyitva lenni. Itt már fénymázos
bútorok is voltak és képek a falakon, aranyozott állványú óra is volt
benne, a mit minden ünnepnapon felhúztak, a többi napokon nem járt.)

Tehát az nagy kitüntetés volt Rábyra nézve, hogy a protonotárius nem a
cancelláriában fogadja el őt, hanem a díszszobában. Ehhez a becsülethez
fel is kötötte a kardját, úgy nyitott be az ajtón.

A főjegyző még most is szép, méltóságteljes arczú férfi volt, sűrű
szürke haja hátrafelé simítva; de nem czopfba fonva, hanem magyarosan a
fejtetőn egyik fültől a másikig érő görbe fésüvel leszorítva. Bajusza is
volt, de kurtára nyírott, egyéb része az arczának simára borotválva;
kurta, csipőig érő prémes dolmányt viselt, a mi a derekán széles
gombkötő övvel volt átkötve, arról csüggött le egy kis tarsoly, a miben
rendesen toll és kalamáris volt, az óraláncz tisztességesen onnan
csüggött ki a nadrág-hasítékból; s minthogy már ennél az öltöny-darabnál
vagyunk, a mit a magyarok nem neveznek «inexpressiblenek», azt is el
kell róla mondanunk, hogy az akkori magyar divat szerint az kétféle
színű posztóból készült, csipőtől czombtövig sötétzöld volt, azon alul a
csizmaszárig piros; s elől a két lábszáron kihánytatva akkora
zsinórczifrázattal, mint egy lefelé fordított góthicus münster tornya.
És ez symbolicus divat volt: ez jelezé hazánknak a török járom alul való
felszabadulását; miután a török hódoltság alatt tiltva volt a zöldet, a
próféta szent színét, lábszárra huzott öltözetnél profanálni.

Matyi úrfi meg volt akadva az üdvözlés módja iránt. A francziás
köszöntés nagyon sok előre-hátra lépegetéssel, csoszogással, derék
meghajtással jár, a németnél meg az a szokás, hogy egymásnak a tenyerébe
csap, azt megrázza, mintha zabra alkudtak volna s most arra
paroláznának, a régi magyarnál pedig az volt a szokás, hogy az ifjabb az
öregebbnek kezet csókolt. Matyinak eszébe jutott az a kézcsók, a mit ő
kapott eljöttekor s az határozott nála. Visszaadta az apának. A mire a
hajdankori principalis arcza felderült.

– No lásd, mondá tiszta mély hangon: hajdanában én ezt azzal szoktam
viszonozni, hogy a markommal felborzoltam a hajadat; most ezt se tehetem
már, hisz elrontanám vele a frizurádat, a min három frizőr remekelt;
ugyan nem sajnáljátok a lisztet így elpazarolni? Eddig a molnárokat
csufolták lisztlopóknak.

Matyi úrfi kapott rajta, hogy az öreg urat ilyen jó kedvében találta, s
folytatni akarta a tréfát.

– Sokkal jobb, hogyha liszt közé keveredem, mint ha korpa közé
keveredtem volna.

– Pedig aligha korpa közé nem keveredtél, édes öcsém!

Ráby csak elbámult.

Most aztán Tárhalmy arcza elkomorult.

– Én tudom jól, hogy miben jársz te itt most?

– Itt? (tudná talán?)

– No nem itt: én nálam; hanem itt: az országban, s nem kések felőle
megmondani a magam véleményét, ha meghallgatod.

– Sőt kérem.

– Hát, tudod, édes öcsém: én mindenkor nagyon szerettelek: mint a
tulajdon fiamat. Szép tehetségedet mingyárt felismertem, s azt mondtam,
nagy ember lesz belőled! Jobb erkölcsű, nemesebb érzésű ifjut keresve
sem lehetne találni náladnál. Becsületed tisztaságáról pedig akkora
ideám van, hogy rád mernék bizni akár egy olvasatlan milliót, akár egy
ártatlan hajadont;… hanem azt mondom neked, édes öcsém, hogy ha azon az
úton haladsz előre, a melyen elindultál, itt fogsz megrohadni Pest
vármegye tömlöczében! és én mindennap fogom hallani a lánczod csörgését
és egy újjamat nem fogom kinyújthatni, hogy megszabadítsalak!

– Azért, mert a nép barátja vagyok?

– De a nemzetnek ellensége!

– Hát nem a nép a nemzet?

– Nem! A nemzet a nemesi Karok és Rendek. Ti idealisták (elől a
császártokkal) nem látjátok a fától az erdőt, a néptől az országot.
Ráfogjátok az ősi házra, hogy az börtön, s le akarjátok rombolni, hogy
szabaddá tegyétek a benne lakókat, s hogy minden embernek jusson belőle
egy tégla.

– Megvárjuk-e, míg a vihar szakítja a fejünkre a házat?

– Ez a ház sok vihart kiállt már kilenczszáz esztendő alatt.

– A lengyeleké is oly régi volt s a szomszédok szedték szélylyel.

– Most azután boldogok a lengyel parasztok, ugyé?

– Az a sajnos, hogy nem érzik, hogy mit vesztettek «clitellas dum portem
meas».[17]

– Hiszen hitesd el a köznéppel, hogy a tyrannismus alatt boldogabb lesz,
mint a constitutio alatt, s megtalálod Hórát és Klóskát. Még ott
fehérlenek a csontjaik a keréken!

– A constitutióban a hiba, ha a nép «egy» zsarnokot könnyebben elvisel,
mint ötszáz ezeret.

– Te fiu! Az az ötszázezer zsarnok ennek az országnak védelmezője a
csatatéren, birája, rendfentartója, pásztora s tanítója.

– Volt eddig! De a kor meg nem áll ott, a hol a magyar középkori
alkotmány behelyezkedett. Az idő jobb honvédelmet, jobb
igazságszolgáltatást, jobb közigazgatást, javított vallást s jobb
közoktatást követel.

– De mind ezt egy hatalomszóval megteremteni Magyarországon nem lehet.
Másutt sem! Mi még csak passiv ellenállással védelmezzük ázsiainak
csúfolt alkotmányunkat; de a németalföldiek már fegyveres kézzel védik a
császár által eltörölt «Blyde Inkomst»-jukat. Nem érti még azokat az
ideákat senki, a miket a császár élő hússá és vérré teremteni akar.

– Mikor Jézus elkezdte a maga tanait hirdetni, csak tizenkét ember volt,
a ki megértette, abból is egy áruló lett. Ha ő akkor visszarettent volna
a nép értetlenségétől, a farizeusok haragjától, a papok boszújától, s az
olympi istenek majorum et minorum gentium gyülekezetétől, és a bizonyos
Golgotától: hová lett volna a «szeretet vallása?»

– Épen jó példát hoztál fel: A Jézust. Ő az egész világ idvezítője lett:
Messiása minden népeknek; de a saját nemzetét, a zsidót semmivé tette.
Mennyországot nyitott meg a kerek föld népének, de a maga népétől
elvette a hazát. Az ő győzelmével Izraelnek nem volt a Kanahánban
megmaradása többé. Ilyen Izrael vagyunk mi magyarok József császárral
szemközt. Az ő doktrinái lehet, hogy új ærát fognak alkotni az egész
emberiségre nézve; de minket, ős magyar nemzetet, megsemmisítenek.

– A kérdés tehát csak az, a mit a dodonai berek elénkbe dörg, hogy mire
van nagyobb szüksége a jövendőnek: arra-e, hogy legyen egy szép, nemes,
dicsőséges magyar nemzet? vagy arra, hogy legyen népszabadság?

A főjegyző e szónál cordialiter nyújtá kezét az ifjunak.

– Ez tiszta kérdés volt. Becsülöm benned az őszinteséget. Még eddig
akárhány proselytája a császárnak került velem össze, mind azzal akart
ámítani, hogy hiszen ez a két nagy antagonismus kiegyeztethető, hogy a
nemesi privilegiumnak lerombolása után a jogegyenlőség, a
közteherviselés mellett is lehetünk még az a nemzet, a ki voltunk. Te
pedig őszintén kimondod, hogy ez egy alternativa, a mi között
választottál; én is. Én azt hiszem, hogy ennek a világrésznek nagyobb
szüksége van arra, hogy itt, ezen a helyen, létezzék egy alkotmányos,
hazaszerető magyar nemzet, mint arra, hogy a parasztnak hetenkint
egygyel több elhevernivaló napja legyen, s a helyett, hogy az ország
szine java parancsol a sokaságnak, ezentul a sokaság parancsoljon az
ország szine javának.

A fiatal ember elnevette magát.

– Azonban én, kedves urambátyám, egy kis újjammal sem jöttem érinteni
ősi alkotmányunkat; mert az én egész missióm abból áll, hogy bizonyos
égrekiáltó visszaéléseket, a mik egy kamarai uradalomhoz tartozó
községben elkövettettek, megorvosoltassak.

– De ki bízta ezt rád?

– Először a császár, másodszor a nyomorgatott nép maga.

– Itt van a hiba. Ennek a kettőnek nincs joga neked megbízást adni. Ez a
jog a megye közönségeé.

– De a korona joga követelni, hogy a megyei közönség ezt a jogát
gyakorolja.

– Az igaz. Ha eddig mégy, még akkor a lábadat nem ütöd meg sehol. A
megye megteszi, a mire fel lesz híva. De tovább ne lépj, mert ott vas
van!

– És ha a megye rosszul fogja ezt a feladatát megtenni?… Mert a saját
hivatalnokai is bűnrészesek a népnyomorgatásban!

– Tudom.

– Kegyelmed tudja? És mégis azt mondja, hogy ne lépjek tovább?

– Igen. Nem titok. Tisztviselőink egész fölfelémenő lánczolatban mind
complicitásba vannak keveredve azokkal a népnyomorgatókkal, a kiket te
megfenyíteni lejöttél. S a legelső tisztújítási gyűlésen én magam leszek
az, ki vétkeiket nyilt szóval a generalis congregatio, a Karok és Rendek
szine előtt szemeikre fogom hányni, és egy is közülök meg nem marad a
maga székében, azt fogadom! Ki az oka, hogy restauratiót nem tarthatunk?
Nem a császár? Addig pedig ezek a tisztviselők a mi választottaink, és
inkább eltűrjük őket magunk felett, a hét fő bűnnel megterhelve, mintsem
helyükbe a császár által kinevezett hivatalnokokat fogadjuk el, ha
mingyárt a szenteket hozná is ide az égből, a hét fő erényekkel
ékeskedve. Ez nem juris kérdés; ez nem humanitás ügy: ez az alkotmány
kérdése. Ha a nép szenved, a nép majd kigyógyul; ember meghal, ember
születik helyébe, de a constitutiónak nem szabad se szenvedni, se
meghalni. A mit te mondasz, az a császár szava, a mit én mondok, az a
nemzet szava. Halandó mind a kettő: a császár is, a nemzet is.
Meglássuk, melyik éli túl a másikat? De neked annyit mondok, hogy abban
a munkában, a mit elkezdtél, senki de senki segítségére az országban ne
számíts, mindenkit ellenségednek tekints.

– Köszönöm, szólt Ráby nyugodtan; az is egy segítség, megtudni, hogy
csak egy emberben bízhatom; de a felől bizonyos vagyok, hogy nem hágy
el.

– Ki az? szólt Tárhalmy, azt vélve, hogy Ráby a császárt érti alatta; s
egy keserű válasz előmosolya volt az ajkán.

– Saját magam.

Erre oda ölelte őt magához a főjegyző s érzékenyen kebléhez szorítá.

– Szegény fiu!… Aztán eltolta őt magától. Isten veled… Bár soha se
látnálak többet!…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hogy ezen bevezetés után semmi kedve sem volt Ráby Mátyásnak arról
beszélni, hogy ő itt most háztüznézőben járt, az már természetes.
Elment, a nélkül, hogy a szép Mariskáról egy szót is szólt volna. Pedig
azzal a szándékkal jött ide. Kutya dolog az a politika!



TIZENEGYEDIK FEJEZET.

(Mellben kimagiaraztatic, millen naghi kewlevmbseegh leegien ioo
baraatoc ees az ellenseegec kevztt.)

Alig huzta ki a lábát a cancellária felőli ajtón Ráby, a mint a
díszszobának az ebédlő felőli ajtaján meg bedugta a fejét Mariska
leányasszony. Tárhalmy úr még ott járkált nagy léptekkel.

– Hitt engem édes apám? kérdé a lányka.

– Nem híttalak én, kis lányom. De hát gyere be!

– Haragszik édes apám?

– Nem haragszom én, kis lányom.

– Pöröltek?

– Dehogy pöröltünk! Országos dolgok fölött disputáltunk, s az úgy
hangzik az ajtón keresztül, mintha pörpatvar volna. No gyere be hát
egészen.

A lányka oda sompolyodott hizelkedve az atyjához.

– De igazán nem hítt, édes apám?

– Nem én.

– Én úgy hallottam, mintha azt mondta volna, hogy «Mariska, holnap
vendégünk lesz!»

– Igazságod van! szólt elmosolyodva Tárhalmy. Persze, hogy mondtam.
Holnap itt ebédel nálunk Matyi bátyád. Lásd, hogy elfelejtettem volna.

– Pedig azt nekem jókor meg kell tudni.

– Igaz, igaz. Hogy a kedvencz ételeit elkészíthesd számára. No hát csak
láss hozzá. Kell valamit hozatni a «görögtül?»

– Nem kell semmi, minden van itthon.

A leány azzal kezet csókolt, mind a kettőt megcsókolta, s mint a ki
valami új ruhát kapott, olyan örömmel tánczolt vissza a másik szobába.
(Tudott ő tánczolni, de csak úgy, a maga örömében, mint a madár.)

A két szolgálónak nosza rögtön abba kellett hagyni a fonást, az egyiknek
a mozsárhoz állani és mandolát törni, a másiknak lisztet szitálni a
dorongos fánkhoz. (Nem volt ám akkor numero nulla liszt.) Ő maga pedig
czitrom-hámozáshoz fogott. «Krisztus lábát» fog készíteni: az a Matyi
bácsi kedvencz süteménye; nem is tudnak olyat csinálni a bécsi
czukkerpakkerek. Volt aztán danolás az egész háznál. Dehogy nem volt
szabad Mariskának danolni, ha kedve támadt hozzá! Csakhogy nagyon ritkán
támadt kedve. S ha nem volt hozzá gitár: ott volt a szita, az is jó
zenekiséret; aztán meg a rézmozsár, a miben a mandulát törték.

A főnótárius úr pedig kiment a hajdúhoz s azt mondta neki: Hallja kend
Mihály, siessen azonnal tekintetes Ráby Mátyás urat felkeresni valahol a
városban. Egész Pest nem nagy erdő. Aztán mondja meg neki, hogy
köszöntetem, szivesen látom holnap délre egy kanál levesre.

– Tüstüllést indulok, tekintetes uram; csak elébb a dolgomat elvégzem,
viszonzá a hajdú; az a dolog pedig abból állt, hogy a tekintetes úr
csizmáit sorban megtisztítsa; a mi nem volt olyan gyerek dolog, mint a
mai világban; mert akkor még sárga, meg piros, meg zöld csizmát
hordtunk; ha sár volt, lovon, meg gyaloghintóban jártunk, az ilyen
csizmának nem kellett ám suviczk, hanem kréta, s mindegyiknek pengős
ezüst sarkantyúja volt; azt ki kellett szépen fényesíteni. A míg pedig
ezzel elkészült a Mihály, addig bejárhatta Ráby Mátyás egész Pesten
Budán, a hány locumtenentialis és districtualis præses volt,
valamennyit.

Első volt a helytartósági elnök, a kinél prezentálnia kellett magát.

Ehhez a látogatáshoz megint át kellett öltöznie, mert az már a császár
által kinevezett főhivatalnok. Ide az udvari köntöst kellett felvenni.

Ő excellentiáját bizonyos nimbusz vette körül; mindenki gyülölte, az
udvar is, a nemzet is és egyik sem tudta nélkülözni. Szivós volt és
keresztülharaphatatlan, mint a kaucsuk. A mit nem látott jónak, azt
hiába kisértette meg a császár, nem lett belőle «gáliczkő»; de a
tekintetes Rendek is hiába akartak mozogni, a hol ő kimondta, hogy
nyugodjanak. Senkivel sem sympathiált, senkinek sem járt kedvében. Ezért
volt nélkülözhetetlen.

Ráby jól kitudakolta, hogy mikor kell ő excellentiájához látogatásba
járulni, mert a ki rossz órában lépett be hozzá, az háttal jött tőle
kifelé. Öt órakor szokta a filagoriában meginni a kávéját, akkor
leginkább megközelíthető.

Ő excellentiájának a külseje is ahhoz való volt, a milyen volt a híre.
Verhenyeges arcza, rosszúl borotvált szakállal, levont szemöldökkel,
azon természetes hibája miatt, hogy a nyaka félre volt görbülve a jobb
válla felé, mindig alulról látszott felnézni az emberre. Haja tapirozva
volt és az is vereses; öltönye fél magyar, fél német, kopott és piszkos;
elől sárga az elhullatott tubáktól, a miben a mindig nyakán viselt
Szent-István rend commandeur szalagja is bőven részesült. A hangja
visszataszítóan dörmögő volt. Aztán mindenkihez németül beszélt: és az
rettenetes német nyelv volt; budakeszi dialektus, kecskeméti kiejtéssel;
a beszéd közben sűrűn előfordult ez a mondat nála: «bihászman» (wie
heisst man?) s akkor haragudott, ha a társalgó ki nem tudta találni,
hogy mit akart ő most mondani.

Mikor Ráby Mátyás ő excellentiájának a szeme elé került, még akkor az
csak félig itta meg a kávéját s hagyta maga előtt állni a tisztelkedőt,
folyvást nyilazó szemekkel lövöldözve feléje vizsga pillantásokat.

Csak mikor az utólsó cseppet is kihörpenté a findzsából, akkor kelt fel
és odalépve, azt mondá neki:

«Sind Sie ein Graf?»

Ráby el nem tudta gondolni, hogy hogy jött ő kapóra ennek a kérdésnek?
Mondta, hogy nem az, csak nemes ember.

Azzal ő excellentiája megfogta a két ujjával Rábynak a selyem-mellényét,
s azt hevesen megrázva, azt mondá:

– Hát ez, bihászman? micsoda?

Ráby tudta már, hogy mi ez a bihászman?

– Az arany-himzést méltóztatik érteni a lajblimon?

– Igen is szolgálatjára. A «Kleiderordnung» parancsolatja szerint
arany-himzést csak a grófoknak szabad viselni.

Mert abban az időben Kleiderordnung volt. A császárnak még arra is
kiterjedt a gondja, hogy alattvalói hogy öltözködjenek. A mi öltözet és
czifrázat a grófoknak dukált, az nem volt megengedve a báróknak. Minden
emberről az első látásra meg lehetett már tudni, hogy micsoda? A kalapja
is megmondta. A herczegek és herczegasszonyok kalapján a tollprémezet
fehér fekete volt, a grófokén fehér, a bárókén fekete, a nemes emberekén
fehér-piros és a szinészekén világos-zöld. Ezek tartoztak az
aristocratiához. A mi azon alul volt, annak nem competált toll a kalapja
szélére. Hanem a szinésznőknek kötényt is kellett viselni, még pedig
sárgát, kéket vagy rózsaszínűt. Még a fuschermestereknek is meg volt
szabva az egyenruhája. Pálczát mindenki viselt, de azon aranyzsinórt
csak a herczegek, ezüstöt aranynyal a grófok, ezüstöt a bárók, selyem
czafrangot a nemesek, szalagot a szinészek, szijat a polgárok; ezt a
rendet a hölgyeknek is meg kellett tartani, kik mind nagy négy láb
hosszú nádpálczákkal jártak. A himzések a frakkon, mellényen és
vállfüzőn pedig épen egész heraldikai tanulmányt képeznek.

Azért volt olyan nagy dolog ő excellentiája előtt az az arany-himzés a
Ráby mellényén, kinek, mint nemes embernek, nem arany, hanem csak ezüst
járta volna meg, az sem himzés, hanem csak paszománt.

– Ez a császári iroda titkárjainak a viselete, magyarázá meg Ráby.

– Az már más. Különben a keményített máslis nyakravaló sem járná meg egy
simpla nemesnek.

Azzal körüljárta nagy gyanakodva a látogatóját.

– No hát ilyen a bihászman? Hofkabinet-Sekretär? Még az a széles másli
is a czipőcsatton. No jól van. Tudom már, hogy miért jött ide az úr?
Referálták. Tegye meg az úr a kötelességét. De jól vigyázzon mindenre, a
mit tesz, mert ha valahol elbotlik, senki sem lesz, a ki fölemelje.
Ennyit mondok. Servus humillimus.

De Ráby nem hagyta magát ilyen könnyen kiexpediálni.

– Még én nem mondok «Servus humillimus»-t, excellentiás uram. Mert nekem
excellentiádhoz egyenes küldetésem van; attól, a ki mindkettőnkkel
rendelkezik. Nekem kötelességem beszélni: excellentiádnak azt
meghallgatni. Itt a császár credentionalisa.

A határozott hang egyszerre kitölt minden rang- és korkülömbséget. Ő
excellentiája hiába találta azt ki, hogy a szobában alá s fel sétáljon;
Ráby együtt tette meg vele a sétát, az ajtótól az ablakig, meg vissza,
mindaddig, míg az egész rábizott ügyet a fülébe nem rágta ő
excellentiájának, jól ügyelve a mellett, hogy minden fordulónál jobb
felől ereszsze nagyméltóságú sétáló társát.

Mikor aztán vége volt az előadásának, akkor szépen meghajtotta a fejét,
a csókaorrú kalap hegyét az álláig emelte, a jobb lábát hátrahuzva, 65
fokú szögletben térdben meggörbíté, és sarkát fölemelte s most már ő is
«Servus humillimus»-t mondva, három etiquette-szerű correct lépéssel
kihátrált az ajtón.

Alig tette be maga után az ajtót, midőn a szobából heves csengetés
hangzott utána, a mire a folyosón keresztül jött rohanva ő
excellentiájának a titkárja: egy savanyúképű, lenparókás dicasterialis
hivatalnok, csíkos szövetű karton frakkban; majd egymásba ütötték az
orrukat. Az is nagyon megnézte nemes Ráby Mátyásnak a czipőmáslijait s
megcsóválta azt a kiskutyafark módjára felkunkorodott czopfot a parókás
fején.

Hallatlan dolog az mégis! Hogy a császári kabinet titkárainak tulajdon
olyan széles keményített máslijuk legyen a czipőjük csattján, a minő a
grófoknak van, holott más nemes uraknak csak keskeny és lágy szalagot
szabad rangjuk jelvényeül viselni ugyanott.

A mai kor fia és leánya ezen persze nevetni fog, s sehogy sem fogja
elhinni, hogy ez tragicus dolog, mely mélyen sérti az alattvalók
érzületét.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nemes Ráby Mátyás innen egyenesen a Districtualis Commissarius úr
lakására sietett, ki szintén Budán lakott, maga egy egész házban. Ennek
a kapuja előtt már strázsa is állt. Azonkivűl kapus is volt a
bejáratnál, a ki csöngetett, ha gyaloghintós látogató érkezett. Akkor
még a gyaloghintó volt a «gőzsikló» fel a várba. Kocsin is fel lehetett
menni; de azt nem köszönte meg az ember. Gyalog pedig nem volt tanácsos
járni, mert a fedett folyosón, a mi a vízi városba levezetett, olyan
sötét volt, hogy a magányos embert könnyen kirabolhatták.

A districtualis commissariushoz már nagyobb biztossággal sietett fel
Ráby. Az bécsi ismerős volt: hires gavallér. A mint a komornyik
bejelenté a vendéget, rögtön kiizent, hogy csak menjen be hozzá, most
épen a toilettejét csinálja, a régi jó barátot ez nem fogja zsenirozni.

Haj bizony az akkori férfi-toilette nem volt bolondság, s a ki azt
kiegészíté, a frizeur, a szabad művészek osztályához tartozott. Elébb
simára kellett borotválni ő excellentiája ábrázatját, azután elővenni az
egyik pikszist, abból valami fehéret, a másikból valami gyönge pirosat
mázolni az arczára; mert akkor nemcsak a delnők, hanem a delfiak is
festették az arczukat, majd finom pemzlivel szemöldököt rajzolni, aztán
meg egy ultramarin griflivel gyöngéd ereket a halántékra; azután a
kipirosított ajkak fölé művészi kiszámítással oda illeszteni a
szépség-flastromot.

S mikor készen volt a remekmű, csak azután kellett végezni a
felbodorított, táskába font haj beporozását; mely alatt, hogy a pictura
el ne rontassék, a gavallér egy olyanforma hüvelyt tartott az arcza elé,
a mi a czukorsüveg végét takaró papiroshoz hasonlít, míg a fodrász egy
óriási nagy pamacscsal hajporfellegeket szórt a frizurájára.

Hát ez alatt lehetett diskurálni.

– Krisztigott, brúderkám! üdvözlé a belépőt ő excellentiája. Mindjárt
készen leszek s akkor szolgálatodra állok. Ülj le addig az
olvasó-asztalhoz s mulasd magad a lectürrel.

Ott a főhivatalnok asztalán hevernek a legujabb pamfletek: «A Babylon».
«Babel». «Ninive». «Briefe aus dem Mond». «Briefe aus der Hölle». Fezer,
Wucherer, Hofman, Riederer nevezetes pasquilljai József császár ellen.
De ott volt az «Antininive» is, s Battyányi «Tausend und ein Irrthum»-ja
és a «Babuk», meg az «Unwahrscheinlichkeiten». A pamfletek stylusa olyan
volt, hogy ahhoz képest a mai világbeli ellenzéki polemia még mind csak
adventi prédikáczió.

Szapperment! Az volt aztán a bors, a mit egyenesen a császár orra alá
törtek! – S ő maga adta nekik hozzá a mozsarat, hogy hadd törjék.

– Mind ismerem én már ezeket, szólt Ráby Mátyás. Nálunk is ott hevernek
az irodaasztalon, minden szobában.

– S a császár nem haragszik érte?

– Sőt maga hozatja fel a pamfleteket és velem olvastatja fel magának és
igen jókat nevet rajtuk.

– Másutt ezt a kiadót legalább is kerékbe törték volna.

– József okosabb nemét találta ki számára a büntetésnek. Wucherer a
pasquilljait harmincz krajczárért szokta árultatni s házakat vásárolt a
nyereségen; most a császár azt teszi, hogy a mint egy pasquill
megjelenik az ő személye ellen, azt rögtön utána nyomatja s árultatja
nyolcz krajczárért. Wucherernek a példányai mind a nyakán maradnak, a
publikum mind a császár utánnyomatait veszi. A begyült pénzt pedig
kiosztják a szegényeknek.

– Eh! ez nem császárhoz illő ötlet! Sokkal fejedelemhez illőbb gondolat
volna a ficzkót lenyakaztatni.

– A császárnak mind ilyen plebejus ötletei vannak.

– Azzal a gárdistatiszttel is mit tett? Nem tudtatok neki szólni? A kik
közel vagytok hozzá. Pellengérre állíttatni egy nemes embert. Aztán
miért? Azért, mert elvett a gárda kassájából rongyos kilenczvenhatezer
forintot. Hiszen nem lopta el, csak elszámította magát. Nem tudta, hogy
mibe kerülnek a szép asszonyok, a kik hintóban járnak. Aztán lám helyre
akarta pótolni a hiányt becsületesen, három alchymista műhelyt is
állított fel; de hát még sem tudott aranyat csinálni. Az ilyen kis
hiányt Mária Terézia az udvari perselyből szokta helyrepótolni.

– Hja most annak kilyukadt a feneke.

Ez alatt a friseur elkészült ő méltósága fejével s magukra hagyta az
urakat.

Rábynak könnyű volt a felvett themából egyenesen áttérni az idejövetele
czéljára.

– A császár a közpénzek kezelésében a végletekig szigorral szokott
itélni. Most épen azért küldött le engemet, hogy a szent-endrei kamarai
uradalom kezelésében észrevehető visszaélések kiderítését szorgalmazzam.

– Tudom, tudom, szólt ő méltósága, otkolont töltve a tenyerébe. Nekem is
intimálva van a dolog. Hanem átkozottúl unni fogod magadat abban a
sárfészekben; vagy akár ebben a mi Krähwinkelünkben itt! Noverre
balletjei után azt nézni, hogy ugrálnak a szarkák egyik fáról a másikra?
Hej, van-e már új operette-társaság a kärtnerkapui szinházban? vagy még
most is minden igazgató sorban bukik benne? Hát a lipótvárosi szinházban
adják-e még Kasperlét? Ah milyen fölségesen játsza azt La Roche![18] Hát
a Mercur, der Mode-Zauberer-t hányszor nézted meg? Azt hallom, hogy
tizenháromszor adták egymásután.

– Bizony én nekem most más Mercurokkal van bajom, és más forma
szemfényvesztőkkel, a kik a szegény nép tarsolyából tudják
kieskamotirozni a pénzt.

– Ördög vigye a parasztjaidat! Hát a Grabenen, a Kohlmarkton
lorgnettirozzátok-e még a szép hölgyeket? Fenmaradt-e még a redouteban a
stájertáncz? Hát az «Arany Ábécébe» járnak-e még a czimborák? Hol van
most esténkint az összejövetel a téli saison alatt? A «Púposhátú
reménységnél», vagy a «nackender Herrgottnál?»

– Nem. Most «zur guten Frau» jár a társaság. A kocsma czímeren egy
asszony van lefestve, a kinek nincsen feje.

– Hahaha! Nincsen feje? Azért jó asszony. Mit szól hozzá a kocsmáros
felesége?

– De azt én most meg nem kérdezhetem, mert én nekem itt kell töltenem a
telet számadások átvizsgálásával.

– Ostoba munka! Végezd el hamar, s eredj vissza Bécsbe. Mondd, hogy nem
találtál semmit. Hát Pozsonyban a Grassalkovich herczeg szinházában
voltál-e már? Azt mondják, hogy hetenkint húsz forintot fizet a
társaságának, s azonkívül kosztot is ád nekik! Mit meg nem értünk
Pozsonyban! Csak nekünk kell itt az ország fővárosában ezzel a rossz
truppal kínlódnunk. De hát az is jó, ha nincs más. Hát az öreg Stephani
játsza-e még Codrust? Bizony Isten egy foga sincs már. Hanem a szegény
Jaquet Katharináért kár. Kellemesen deklamált. Igaz-e, hogy a császár
lefestette az arczképét s a Burgban akasztatta fel? Tizenöt aranyat
fizetett érte?

– Igaz, igaz, lefestette, felakasztatta, tizenöt aranyat fizetett érte,
hanem hát kérem méltóságos districtualis commissarius úr kegyeskedjék az
én szent-endrei ügyemnek az előterjesztését is meghallgatni.

– Hiszen hallgatom barátom. Egészen rendelkezésedre állok. Csupa fül
vagyok. Csak beszélj. Ne confundáld magad azért, hogy én közbeszólok.
Hallok én mindent. Hogy annyit kizsaroltak a szegény néptől? Hallatlan!
Hogy ez ellen maga a rácz pópa is felszólalt már! Derék ember! Épen
olyan pap lehet, mint a mi Parhammerünk Bécsben! Tudod, mikor nagy
pénteken odavitette magának az ebédjét a temetőbe, két vízbe főtt
gombóczot s ott költötte azt el egy sírhalmon, a nép szeme láttára,
estére meg odajött hozzánk a «nackender Herrgottba» s jóllakott
straszburgi pástétommal. Hahaha! Folytasd csak! hallgatom. Oda hallgatok
én. Nagyszerű gazságok, a miket felfedeztél! Az a rejtett láda
históriája valósággal hasonlít a «Soncha barlangja» «oder die vierzig
Räuber» darab történetéhez. Mondd csak tovább! Az a nótárius
megérdemelné, hogy oda jusson Donáti mellé az Armensünder Kerkerbe!
Apropos! igaz az a nagyszerű hamisítás, a miért egy nagynevű gróf
börtönbe jutott? A legnagyobb szigorral kell az ilyen emberekkel
elbánni. Ejh az olyan apró-cseprő szunyogocskák, mint a te falusi
nótáriusod, bizvást fennakadnak a pókhálóban, de a nagy excellentiás
dongók keresztül törnek rajta. Azokon kell példát szolgáltatni.

Ráby Mátyás egészen letett róla, hogy ő a maga szentendrei ügyét-baját
elmondhassa a méltóságos úrnak, úgy, hogy azt annak a kegyes fülei
bevegyék. Jobbnak látta elhallgatni, s engedni, hogy hadd beszélje ki
magát.

Akkor aztán a méltóságos úr, a ki igen fain ember volt, úgy tett, mint a
ki egészen megértette a dolgot.

– Csak bízd rám, kedves barátom, én utána fogok járni a dolognak.
Számíthatsz a segélyemre. A vármegyei urak, ha renitenskednek, majd
megtánczoltassuk őket. Hanem már most nekem is van hozzád egy komoly
kérdésem. Egy dologban szeretném a véleményedet megtudni. Valahányszor
az öreg Ráday Pállal összejövünk, mindig disputálunk fölötte. Az a
kérdés, hogy Mozart-e különb muzsikus vagy Kutzeloch? Ráday azt állítja,
hogy Mozart, én pedig azt, hogy Kutzeloch. Te ismered, hallottad
muzsikálni mind a kettőt. Mi véleményed van felőle? No, nem kívánom,
hogy rögtön választ adj. Gondold meg a dolgot, s ha megint lesz hozzád
szerencsém, akkor majd kikérem az itéletedet.

De inkább soha se jön ide többet Ráby Mátyás, mint hogy azt megmondja ő
méltóságának, hogy Mozart-e nagyobb, vagy Kutzeloch?

– No de most már szinházba menetel ideje van, kedves barátom. Ott
játszik a trupp a rondellában. Tudod, hogy mire való volt az a rondella?
Azt Zsigmond király azért építette, hogy onnan egy lánczot húzat
keresztül a budai csonkatoronyig s a Dunán járó hajóktól vámot szed.
Fölséges idea! Hunyady Mátyás alatt meg azokat a perduelliseket csukták
ide, a kik az ügyeiket a római pápához apellálták. Az a «Mátyás diák»
valóságos «gróf Falkenstein» volt magyar kiadásban.[19] Gyere velem oda.
Van páholyom. Onnan rendre megláthatod a budai és pesti szépeket. A
darab nem sokat ér.

– Köszönöm, méltóságos uram, sajnálom, hogy nem használhatom e kegyes
nagylelküséget, de haza kell sietnem, s megirnom a tudósításomat a
császárhoz.

– Ugyan minek az az irkafirka? Ne irkálj te Bécsbe! No ha nem akarsz ma
velem a szinházba jönni, hát akkor gyere el hozzám holnap ebédre, akkor
majd beszélhetünk mindenféléről.

Ráby nem vethette szemére magas pártfogójának, hogy az meg ne adta volna
neki a barátságos jó tanácsot: «ne irkálj te Bécsbe!» Az ő részén volt a
hiba, hogy a sok polyva közül ezt az egy magot ki nem tudta rostálni.
Mégis csak hazament, firkálni Bécsbe.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A mint a helytartósági elnök úrhoz benyitott a titkárja, ő excellentiája
ezt mondá neki:

– Melyik törvényczikk az, a mely szól a «nobilis, cum rusticis
tumultuans»-ról?[20]

A titkár maga volt az eleven corpus juris. Nem csak azt megtudta
mondani, hogy a kivánt törvényczikk az 1514-ik 33-ik kacscsában
foglaltatik, de szó szerint is tudta azt idézni. «Az olyan nemesek, kik
a parasztság zavargásaiban részt vettek, számüzessenek és minden világi
birtokuktól megfosztassanak.»

Ő excellentiája nagyot dörmögött rá, s a fogai közt rágogatta a
törvényczikket kelletlenül, mint a kinek az nem elég.

– Hát az a másik a «nota conjurationis»-ról?

– Az az 1536-iki 40. t.-cz. – Az összeesküvés egyenlő vétség a
hűtelenséggel. Vide Nota infidelitatis.

A kérdező megrázta a fejét.

– Hát a «consiliariorum calumniatores»-ról szóló törvényczikk?

– Az 1588-iki 48-ik. Szól ekképen: «Az ország tanácsosainak rágalmazója
és méltatlanul vádolója fejének és minden birtokának elvesztésére
itéltetik.» Foganatba vétetett a törvényczikk az ország akkori
al-tárnokmestere ellenében.

– Jól van. Elmehet az úr.

Ő excellentiája meg volt elégedve.

Hanem aztán megint vissza csengette a titkárt.

– Melyik törvényczikk szól a «portatores causarum»-ról?

– Az 1498-iki 63-ik. «A kik az ügyeiket az országon kívül eső forumok
elé viszik, elfogassanak és a csonkatoronyba zárassanak.» Ez azonban
csak a lelki ügyekben támadt processusokra vonatkozik.

– Azt nem kérdeztem az úrtól. Most már igazán elmehet az úr.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ő méltósága a districtualis commissarius úr pedig, a ki Ráby előadása
alatt úgy tett, mintha az egész szent-endrei ügyre rá sem hallgatna, a
rondellába megérkezve, rögtön papirost, tintát, tollat hozatott magának
a páholyába, s nem törődve vele, hogy Iffland «Gonosztett
nagyravágyásból» drámája alatt hogy sírják tele zsebkendőiket a szép
asszonyok? nagy sietve levelet irt a præfectus úrnak, melyben tudatta
vele, hogy Ráby Mátyás mi járatban van? hogy a császártól van egyenes
megbizása a számadoltatásra, hogy már eddig is igen jól van mindenről
értesítve; még a titkos nagy ládáról is tudomással bír; annálfogva jó
lesz vele csinynyán bánni; mert különben még bajt csinálhat az uraknak.

Azt a levelet még onnan a szinházból éjszakai stafétával elküldte,
egyenesen a præfectus kastélyához csimezve, hogy a staféta a postamester
házánál meg se álljon.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A Mihály hajdú pedig csak késő este érkezett vissza Ráby Mátyás lemondó
válaszával a megyeházához. Nem jöhet el, mert már a districtualis
commissarius ő méltóságához igérkezett holnapra ebédre.

– No, kis leányom, mondá aztán a főnótárius Mariskának, hagyd abba már a
mandulatörést; Matyi bátyád nem jön el holnap hozzánk ebédre, mert ő
holnap nagy kanállal eszik.

Vége lett aztán egyszerre minden danolásnak a háznál!



TIZENKETTEDIK FEJEZET.

(Kiben gengeen tvdtvl adatik, hogi meeg az kinchneel is wagion nagiobb
kinch, mellel emberecnec ziweet meg lehessen weztegetni.)

Ráby Mátyás alig érkezett haza Szent-Endrére, rögtön tapasztalá, hogy
már ott minden ember tudja, hogy ő mi járatban van itten. Egyszerre
tyúkkal, kalácscsal forgolódott körülötte minden ember. A szolgálója
arról értesíté, hogy távolléte alatt két hordó finom bort hengerítettek
le a pinczéjébe; s nem mondták meg, hogy ki küldi? Az udvarára szépen be
volt állítva a télire való tizenkét öl fa. Azt sem tudni, hogy ki
küldte. A baromfi udvara tele volt libával, pulykával, az mind úgy
repült ide az égből. Hát még az a sok szép mákoskalács, a mi egyszer
csak itt termett az asztalon. Azt is mind az Isten adta.

Kár volt Ráby úrnak olyan nagyon boszankodni e felett! ne búsuljon, majd
el jön az idő, a mikor meg valahányszor kihúzza a lábát a házból,
mindannyiszor tisztára ki fogják rabolni ugyanazok, a kik most
ajándékkal tele hordták. Szörnyen pattogott, hogy hozzá ne merjen a
szolgáló semmihez nyúlni, a mit ajándékba hoztak; mert rögtön elkergeti.
A szegény Böske nagyon elbámult ezen. Hiszen attól hízik az ember, a mit
ingyen kap.

A hazaérkezése napján pedig oda áll a kapuja elé szép négy lóval, meg
egy könnyű bricskával két esküdt polgár, a kik közül az egyiket Paprika
Péternek hívták. Korábbi időkben hat esztendeig biró volt, ilyenformán
nagyon jó tudomása lehetett az itteni állapotokról. Betértek egy jó nap
kivánásra Ráby úrhoz. Paprika uram mindjárt azon kezdé, hogy ilyen úrnak
nem lehet lovak nélkül létezni ezen a vidéken, a kinek olyan sok
járása-kelése van. Ez a négy ló kocsistul együtt eladó Ráby úr számára
negyven magyar forintokért. Ne tessék az ár fölött elbámulni; azért nem
lopott jószág ez; a város saját nevelése a négy ló; a bricskát meg
remekbe csinálta a bognár.

Ráby Mátyás igen szép udvariasan megköszönte az atyafiaknak a
szivességét; de neki az ekvipázs még ilyen olcsón sem kell s nem
szándékozik nagyobb úrnak mutatni magát, mint a mekkora.

Azok csak nem hagytak neki békét, utoljára még szénát, zabot is igértek
hozni a négy ló számára, míg elvégre Ráby megmondta nekik kereken, hogy
ide hiába hordanak ajándékot; mert azzal az ő feltett szándékát se
jobbra, se balra el nem térítik.

Paprika Péter uram nagy hüledezve tért vissza a tanácsülésbe, a hol az
esküdtek vártak rájuk, hogy mit végeznek?

– Jaj, birák uraimék, mondá a küldött, itt nem teszi meg a kis láda!
Kemény embert küldtek a nyakunkra. Ennél az öreg ládába kell nyulni!

Meghányták-vetették a dolgot s bíz abban állapodtak meg, hogy a «közjó
kedvéért» eret kell vágni az e czélra félretett kincsen: s az újabb
kisérlet végrehajtásával megint Paprika Péter uram és esküdt társa
levének megbízva; a kiknek az ilyen eljárásokban már nagy tapasztalatuk
vala.

Másnap tehát visszamenének Ráby Mátyás házához és előadták neki
világosan a dolgot. Hogy itt «van egy kis teher a saraglyában» mert hát
«a nyomtató lónak sem kötik be a száját», s «asztag mellett kalászt
szedni: jó!» de hát «a kit nem éget, az ne fújja a kását»; mert «a ki
molnárral utazik, annak lisztes a kabátja»; aztán meg a «szakácscsal nem
jó az embernek haragban lenni». De hát különben is «bolond ember az, a
ki az ökör alatt is borjút keres», ellenben «addig hántsd a hársfát, a
míg hámlik», sőt igaz az, hogy «ha ludat osztasz, a legjobb darabot
magadnak tartsd», de mivelhogy «a kinek Krisztus a barátja, az idvezül»,
tudnivaló pedig, hogy «a Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen», a vége
a dolognak az, hogy Paprika Péter uram a magistratus nevében ime
háromezer darab körmöczi aranyat teszen le Ráby uramnak az asztalára: a
miért azután a tekintetes úr majd tudni fogja, hogy mit kell cselekedni.

Három ezer arany a mai világban is szép pénz, akkoriban épen egész
capitalis volt; de majd kiverte azzal Paprika uraimékat Ráby Mátyás a
szobájából. Most már igazán megharagudott és goromba volt. Úgy
taszigálta ki erővel a látogatóit az ajtón.

«Jól van jól, dunynyogá magában Paprika Péter uram; láttam én már ilyen
haragos urat máskor is eleget; hallottam én már elégszer: kitakarodik
kend! Elviszi kend a pénzét! Hogy mer engem így megbántani! Mondani mind
így mondják; hanem aztán okos ember ezt úgy intézi el, hogy engedi magát
leszidatni, s míg a hatalmas úr az egyik deputatust a gallérjánál fogva
tologatja ki a szobájából, az alatt a másik a megvetett aranyakat szépen
belecsúsztatja a haragos főúr szegre akasztott felső kabátjának a
zsebébe, s szépen ott hagyják. Nincs rá eset, hogy utána küldjék az
összeget, a mit hat szem között fejéhez vágnak a kisértőnek; hanem mikor
az ember magára marad, egyedül a szobában, s észreveszi, hogy valami
húzza le a zsebét, belenyúl; látja, hogy a biz arany: azt mondja rá,
hogy «az Isten adta hát». – Ez a praxis.

Azt hitték, hogy most is úgy történt. Eltelt egy hét és Rábi Mátyás uram
csak nem ment panaszra sehova a rajta elkövetett megbántás miatt. Az
atyafiak kezdtek már neki confidens mosolygásokkal köszöntgetni az
utczán. Ismerik már! Ez is oly madár, mint a többi. Kissé több madárlép
kellett neki a talpára, mint a többinek; de csak megragadt aztán mégis.
Itthon van már!

Bezzeg nagy volt aztán a híveknek a megrökönyödésük, mikor a következő
vasárnap valamennyi templomban, plébános, pópa és prédikátor mind
felolvasá a prédikátió végén a császárnak azt a kegyelmes leiratát, mely
szerint ama 3000 darab aranyak, melyek e város «becsületes» (czím)
tanácsa által Ráby Mátyás kamarás úrnak jótékony czélokra átadattak, a
tavaly leégett negyven gazda között kiosztassanak, úgy, hogy
mindegyiknek adassék 75 arany. Volt is processio Rábynak a házához! A
károsult nép egész familiástól ment hozzá hálálkodni, kézcsókolni.
Soknak a háza még most is fedetlen volt. Soha jobbkor nem jöhetett volna
az a segítség. De egyszerre hive is lett a szegény nép. Van annak esze!
Nem kellett annak magyarázni, hogy volt, mint volt? Mingyárt kitalálta,
hogy nem jótékony czélra adták birák uraimék Rábynak azt a sok pénzt,
hanem lekenyerezésül. S ő ajándékozta nekik a megvetett bűndíjt. Most
már úgy nézték, mint megváltójukat.

Hanem annál jobban meg voltak rémülve birák uraimék. Nosza futott biró
uram, nótárius uram, Paprika Péter uram a præfectushoz, s jelenté
hüledezve, hogy no most küldtek ám a nyakukra egy olyan sárkányt, a kit
még a «nagy kincs» sem bír kielégíteni.

– Jó! mondá a præfectus. Akkor majd elővegyük a még nagyobb kincset, az
majd kielégíti bizonnyal.

Hogy mi volt légyen az a még nagyobb kincs? az majd a dologok rendén
lassankint kitudódik.



TIZENHARMADIK FEJEZET.

(Laatni fogivc, hogi az zeepseegwel paarosvlt ezesseeg mill kemeen
wezedelem azokra neezwe, az kiknek genge ziwewk wagion.)

Ez napokban tartatott meg a nagy megyei «körjárat»: nem a hajdankori
«ambulatorium forum» (körüljáró törvényszék), hanem egy legujabbkori
intézmény, melyet József császár hozott be, miszerint az alispán, (ha az
első nem ér rá, a második: ha az sem, a substitutus) egy évben egyszer
körül tartozik járni az egész vármegyéjét és annak mindenféle ügyéről,
bajáról értesülést venni s mindeneket referálni a kerületi biztosnak, a
milyen megint tíz volt az egész országra. Hiszen egy Torna vagy
Esztergom megyei viczispán csak könnyen elbánt ezzel a feladattal; de
Pest vármegyének, a mi akkora, mint egy német királyság, valamennyi
királyi és mezei városában, járásbeli székhelyén végig enni, inni a
hivatalos traktákat: gyomor kellett ahhoz; még pedig hatalmas! Az olyan
kákabélű városi urak, mint az első, meg a második viczispán, már
negyednapra mind a bodzaherbatéra szorultak s a vége felé az egész teher
a substitutusra maradt: a legidősebb és leghozzátermettebb táblabirára,
a ki hogy is lehetett volna más, mint tekintetes Laskoy de Laskafalva
úr? Az aztán kigyőzte végig.

Tehát mikor a körjáró bizottság Szent-Endrére került, akkor
természetesen a kamarai uradalmi præfactuson volt a sor a traktálásra.
Ehhez a traktához nemes Rábai és Muray Ráby Mátyás «belső bizalmas
udvarnok» úr is kapott a præfectus úrtól egy sajátkezüleg irt meghivó
levelet.

A franczia kihordó, hogy még hosszabb fogat csináljon neki a lakomához
(helyén levő germanismus) azt is elmondá, hogy kiket fog ott conviva
társakul találni az udvarnok úr? Ott lesz a substitutus, a főszolgabiró
esküdtjével (az utóbbi, a documentumokon az előbbivel csak «egy» ember;
de az asztalnál négy helyett eszik), azután az inzsellér, meg a megyei
orvos, meg a khirurgus, meg a városbiró, meg a ráczpópa, meg a plébánus,
azonkívül a helyben állomásozó dragonyos svadrony kapitánya. Aztán van
egy házi kisasszony is, a ki egy «superbe donzelle!» egy «friand
morceau?»

No, képzelte magában Ráby, ez is valami olyan tenyeres-talpas falusi
szépség lesz, a kivel nem lehet egyébről beszélni, mint a tehenekről,
meg a pulykák veszedelmeiről.

A meghivásnak azonban eleget kelle tenni. Mint hivatalos színü
lakomához, csak elővette azt az öltözetet, a miben az embert faluhelyen
megugatják a kutyák. Jó, hogy a divathoz tartozik a hosszú nádpálcza.
Tizenkét órára lévén híva, a mint harangoztak, elindult.

A kastélyhoz érve, ott talált a kapuban egy csoport pipázó hajdút és
kocsist. Meg sem szólította őket, okulva a pesti megyeház kapujában vett
leczkén; csak felment egyenesen a kastélyba.

Ott aztán ment, a míg egy urasági hajdú útját nem állta.

Ez kivételképen nem volt vele goromba: jámborul tudtára adta, hogy még
egy kicsit korán tetszett érkezni, az urak még tanácskoznak; hanem
addig, a míg az ebéd ideje eljön, tessék lesétálni a kertbe; ott fogja
találni a kisasszonyt, azzal elmulathatja magát.

Rábynak kezdett nagyobb véleménye lenni a házi kisasszony felől, a ki
már a nagy trakta előtti órákban ráér a kertbe lemenni sétálni. Ez nem
büszke a gazdasszonyságára.

Hanem hát most menjen az ember egy kertbe, a hol soha sem volt, keresni
egy kisasszonyt, a kit soha sem látott.

No de közel volt a segítség. Mintha csak megszagolta volna, ott termett
a fekete pudli a folyosóról: először barátságosan kezdé a farkát
csóválni a vendég előtt, azután a két első lábának a konterfáját oda
nyomta annak a bársony puliderére, végre pedig a foga közé fogta a
nádpálczájának a végét s elkezdte őt annál fogva vezetni a kertajtó
felé. Ráby Mátyás látva, hogy milyen nagy kedve van az uszkárnak ahhoz a
pálczához, egészen odaadta neki, a midőn aztán az okos kutya, közepén
fogva a sétabotot, nagy készséggel vezeté őt a kerti utakon egyenesen
oda, a hol a kisasszonya járt a labyrinthusban.

Az akkori kertészeti divat szerint, nagy úri parkokban voltak ilyen
élőfákból csinált tömkelegek, a mikből nehéz volt kitalálni.

Biz ott magától soha sem akadt volna rá Fruzsinka kisasszonyra Ráby
Mátyás, mert az ott félrevette magát a legbelső rejtekbe s a gyeppadra
ledülve, olvasott.

Ez nem volt az a kalpagos, zsinóros mentés magyar amazon, a kit első
alkalommal láttunk. A legujabb bécsi divat szerint volt öltözve, a mit a
Kleiderordnung a nemes kisaszonyok számára megszab: kalap, sétapálcza,
hajfodrozat, nyakmásli; mind kifogástalanul correct. Arczfestés,
flastromkák, a hogy illik; s az üdvözlést elfogadó válasz is: «Ihre
Dienerin, mein Herr!»

Idáig hozta a Pamina a vendég úr pálczáját s ott letette azt úrnője
lábához.

A kisasszony pedig, kecses meghajlással, fölemelé azt a földről s
visszanyujtá a lovagnak. Neki már volt egy pálcza a kezében, a másikban
pedig egy díszkötésű könyv: Wieland Oberon-ja, a mint azt Ráby kérdésére
sziveskedett megmutatni.

No már azzal az úrhölgygyel, a ki Wieland Oberon-ját olvassa, másról is
lehet beszélni, mint kis pulykákról.

De már az első negyedórában megtudta Ráby Mátyás, hogy ő egy eltemetett
kincsre bukkant itt ebben a falusi városban. Ez egy magas miveltségű
hölgy, a ki úgy beszél Voltaireről és Rousseauról, mint más falusi
kisasszony a tiszttartóné fejkötőjéről; és a mellett úgy ejti ki a
németet, hogy nem lehet rajta észrevenni, hogy magyarul gondolkozik s
úgy fordítja le azt németre. Ez nevelést kapott!

Hát még azok a szemek!

A labyrinthból folyvást a magas irodalomról discurálva, kisétáltak a
parkba; a virágokra áttérve, Fruzsinka kisasszony azt is elárulta, hogy
a «napkeleti virágnyelvhez» is ért. Ez pedig legujabb divat volt a bécsi
jó társaságokban. Urak és úrhölgyek sok kellemes mulatságot találtak
benne. Fruzsinka kisasszony egy téli zöld ágacskát tört le s azzal
ajándékozá meg Rábyt, a ki aztán nagyon jól emlékezett a versre, mely e
növénynek megfelel:

  «A télizöld örökzöld, de soha sem virágoz:
  Hasonlít egy férfi és hölgy közti barátsághoz.»

Lám, még nem is kaczér. Nem ád avanceokat.

Hanem azok a szemek!

Az ebédre hívó csengetyűszó aztán véget vetett az élvezetteljes
társalgásnak. Fruzsinka kisasszony Ráby Mátyás kiséretében tért vissza a
kertből a kastélyba, a hol már az úri társaság türelmetlenül várta
megérkezésöket; a leves az asztalon volt.

Az új vendéget a kisasszony bemutatta a régieknek, a kivel mindenki
kezet szorított. A szolgabíró meg a dragonyos kapitány egyszerre per tu
lettek vele. És igen kitüntették. Az asztalnál odaültették öt a
kisasszony mellé jobbrul. Az egész asztalnál Fruzsinka kisasszony mindig
csak ő vele társalgott: a mi ugyan az ő részéről nem nagy áldozatba
került; mert a többi urak discursusában nem lett volna könnyű élvezetet
találnia. Az asszeszszor meg a papok mindig diákul beszéltek, a többiek
pedig szokás szerint egymást csipkedék élczeikkel. Ez megkivántatik az
ejtőzéshez (a mit concoctiónak is hívnak). A kapitány pedig talált egy
méltó versenytársra az esküdtben, a kivel arra fogadtak, hogy a leves és
a hús között melyik tud több fánkot megenni. Az állkapcza-versenyben
(szégyenpirral kell megvallanunk), hogy a német maradt a győztes, mert
nem, mint az esküdt, kétfelé szakítva rakta a szájába a fánkot, hanem
kettőt összefogva. Ő begyűrt huszonkilencz fánkot, az esküdt csak
huszonhatig vitte.

– No majd a töltött káposztánál revanzseot veszek! fenekedék az esküdt;
majd hogy ki vág be több tölteléket?

De biz ott is győztes maradt a német. Volt hahota aztán!

A szolgabíró azt mondá:

– No kapitány! ha te a háboruban is úgy fogod kardra hányni az
ellenséget, mint itt a töltött káposztát, akkor a szegény törökből marad
is nem is a muszkának valami.

Biró uram erre kiüríté a poharát: «az Isten éltesse a vitéz kapitány
urat».

– Csak te végezd a magad dolgát, vágott vissza Lievenkopp. Te vagy csak
derék szolgabiró! Rábizták a nép összeszámolását, s úgy végezte, hogy
csak a menyecskéket, meg a leányokat számította össze.

– Ha a többiek nem engedték magukat összeszámítani.

Biró uram kiitta rá a poharát.

– Az Isten éltesse a tekintetes főszolgabiró urat.

Laskóy táblabiró úr nevetése elnyomta a többi beszédet.

– De hát én legalább a fiatalját találom meg az asszonyfélének, de te,
kapitány, valahányszor a Gyöngyöm Miskát elfogni kirukkolsz, mindig meg
fogsz egy vénasszonyt! vágott oda a szolgabiró.

Uj hahota. «Az Isten éltesse a Gyöngyöm Miska urat», mondá biró uram és
ivék.

Mikor ujra szóhoz lehetett jutni, akkor meg az inzsellér kezdte el
vagdosni a megyei orvost, odakoczintva a poharát azéhoz.

– Héj doctor, ilyen medicinát nem főznek a kalocsai patikába, ugy-e?
Van-e ilyen a receptjei közt? Az mondják, hogy az ajtóra vannak felfűzve
a receptjei, s a mint jön egy beteg, a melyik recept következik, azt
leszakítja a madzagról s odaadja neki. A minapi nagy patécs járvány
alatt így adta ki a szentendrei ispitályosoknak recept helyett a
tinta-speciest. Azok mind végig tintát szedtek be kanállal, s ki
elfutott, ki meggyógyult tőle.

Mindenki nevet rajta, csak bíró uram iszik híven: «az Isten éltesse a
tekintetes doctor urat!»

– No, de most már elhallgass indzsellér! pattant fel a doctor. (Az
orvosok egyáltaljában nem szeretik az élczelést.) Mert ha én elmondom,
hogy hogyan mérted ki a szentendrei határban ezerhatszáz ölével a primæ
classis földet az esküdt uraknak s ezer ölével a csincsés
pióczatenyésztőt a jámbor parasztnak, hát majd azon lehet ám nevetni.

De már ez nem is volt nevetni való. Præfectus úr a fogát szítta s Ráby
Mátyásra tekintgetett, vajjon nem hallgat-e oda félfüllel? Biró uram
azonban sietett a maga áldomásával a jó kedvet helyreütni.

– Az Isten éltesse a tekintetes «hityimityimatyimókus» urat.

Tudniillik, hogy megyei mérnök hivatalos czíme ez volt «hites
mathematicus», a miből a népajk aztán ilyen szép magyar szót
acclimatizált.

Azután következtek az áldomások. Magyar asztalnál az a szokás, hogy az
ott jelenlevők közül senki eláldatlan nem marad. Különösen a kálvinista
papnak volt meg az a gyászos szokása, hogy toaszt nélkül senkit el nem
eresztett, a ki vele egy asztalnál ült; mindenkiben fedezett fel valami
occulta qualitást, a miért áldomást lehetett rá mondani.

Ez aztán épen Ráby Mátyásnak való mulatság volt: a ki maga vízisza.
Pedig ilyen helyen inni kell, minden áldomásra ki kell üriteni a
poharat, mert különben az embernek a nyakába töltik a bort. És hát
Mátyás csak végig itta azt mind s még csak görögül sem beszélt tőle,
pedig azt várták, hogy ebéd vége felé az asztal alúl fogják összeszedni.
Csodálkoztak aztán nagyon, hogy a pakenehändli-evő bécsi gavar hogy
győzi a nagy ivományt!

Pedig hát Fruzsinka kisasszony finesse volt az egész. A mint egymás
mellé leültek, azt súgá Rábynak:

– Ön bornemisza: itt ebben a pintes üvegben van az ön számára
ribiszkebor, a színe olyan, mintha veres bor volna.

Igy csalták végig az egész lakomán át a társaságot, versenyt nyakalva a
ribiszkeborból, a mi nem megy a fejbe.

Épen csak Fruzsinka kisasszony egészségére nyult a tokaji boros pohárhoz
Ráby. Ennyi excessust meg lehetett neki engedni azokért a szép
szemekért.

Az ebédnek természetesen soha se szakadt volna vége, mert a hajduk egyre
hordták, a kapitány leveses kanállal ette az ananászkocsonyát; ha a
doctornak eszébe nem jutott volna a társaság egészségéről legalább
prophylacticus módon gondoskodni.

– No urak, de már erre a nagy evésre csakugyan kell egy kis commotio.
Délután kuglizni fogunk.

«Kuglizni», ez volt a népszerű jelszó, mely még a plébános indítványát
is csaknem megbuktatta, a ki a mondó volt, hogy ebéd után meghallgassuk
Fruzsinka kisasszony bájos éneklését, a clavicordium mellett.

A kuglizók, ha többségben nem is, de tüzes oppositióban voltak.
Különösen a kapitány félretett minden udvariassági szabályt. Fruzsinka
kisasszonyt hallotta ő már máskor is klavirozni és énekelni; de ma az
egész társaságot le akarja verni a tekepályán.

– Engem nem! kiáltott közbe az esküdt. Fogadjunk, hogy tőlem egy zsinórt
sem fogsz behúzni!

A kapitány tűzbejött és nagyott mondott: a mit a műszavak miatt csak
eredetiben lehet visszaadni.

– Auf einem gesattelten Pudel mach ich immer den König.

A min aztán Laskóy táblabíró úr, a Pudelt négy lábú értelemben véve,
irtóztatóan elkezdett kaczagni. «Egy dragonyos kapitány, a ki egy
felnyergelt pudlin királyt csinál!» Az kellene nekünk magyaroknak! a kik
felnyergelt lovon se tudtunk József császárból királyt csinálni. E
fölött oly kaczagásba jött a táblabíró úr, hogy szétnevette az alatta
levő széket. Erre aztán határozatba ment, hogy elébb meghallgattatik
Fruzsinka kisasszony éneklése és klavirozása, azután pedig elkezdetik a
kuglizás.

De biz az csak olyan határozat volt, mintha a diætán hozták volna, hogy
a ki nem akarta, nem tartotta meg. Ketten-hárman ott somfordáltak
eleinte a zongora körül, a míg Fruzsinka kisasszony valami románczot
bájos hangjával énekelni nem kezde; de miután e mellett pipázni nem
lehetett, utoljára az indítványt tevő plébános maga is elpárolgott, s
utána szökött a kuglizóknak, a kiknek a nagy lármájuk a nyitott ablakon
át felhangzott a kertből. A kapitány még ott is kiabálta, hogy «auf
einem gesattelten Pudel mach ich immer den König». Azt ugyan egész
délután egyet sem csinált; hanem kiteremtette a kuglitámogatónak két
fogát a kiugratott tekével, a miért ott rögtön a legale testimonium
által elmarasztaltatott a III: 3: 14. t.-cz. alapján, mely hat forintban
állapítja meg egy kiütött fognak az árát, 12 frtokban. Igaz, hogy nem
fizette meg.

Fruzsinka kisasszonyt bizony egyedül hagyta mindenki oda fenn a zongora
mellett, Ráby Mátyással. Ő ért a hangjegyekhez is, s mikor rákerül a
sor, el tudja fordítani a lapot.

Mikor aztán ketten maradtak egyedül, akkor Fruzsinka kisasszony becsapta
a kotát s felkelt a zongora mellől, s egyetlen hallgatójához fordult e
szavakkal:

– Minő társaság ez! S összecsapta a kezeit. Egy magasabb eszme, egy
nemes gondolat nem kerül felszínre soha. S ez a mi világunk!

Ráby udvaroncz volt: szerette a társaságot, a melylyel együtt ebédelt,
menteni.

– Egészen a hivatalkörük képezi a sphærájukat.

– Hivatalkörük? Nem hallotta ön, hogy micsoda adomákat hordtak fel
egymásról egész leplezetlen cynismussal? Az mind igaz! Valamennyinél
versenyez a tudatlanság a restséggel és a kapzsisággal. Itt mérnök,
orvos, biró és katonatiszt mind nem érti a hivatását és elhanyagolja:
hanem a helyett, a hol valami nyereség kinálkozik a hivatalos
eljárásból, annak az elfogadását lelkére sem veszi.

Ráby csak prókátorkodott mellettük.

– Nálunk csaknem kényszerítve van erre a tisztviselő. A fizetése csekély
s a legtöbbször a nagy családtartás szüksége kényszeríti a
mellékjövedelmek után látni.

Fruzsinka elnevette magát.

– De hisz ez egy sem családos ember. A kiket itt látott ön az asztalnál,
azok a vén táblabirón kívül mind nőtlen urak, a kik azért járnak a
házhoz, hogy nekem udvaroljanak, s valamennyi mind azt számlálja a
dolmánya gombjain, hogy elvegyen-e, vagy ne vegyen? Meg is tenné, ha
olyan nagyon nem félne tőlem.

– Félni a kisasszonytól? Különös hatást tulajdonít magának.

– Hát azt hiszi ön, hogy én nem tudom, hogyan kell megijeszteni valakit,
a kinek «szándékai vannak!» Selyem divatöltöny, regény a kézbe, ügyesség
a klaviernál, nem törődés a konyhával: a háta kezd borsózni a
kémszemlélőnek: «ezt én nem tudom eltartani!» s odább menekül.

– Ellenkezőleg. A toilette és a nevelés gazdagságot árul el, s egygyel
több ok a rajongásra.

– Igen, ha arról valaki assecurálná őket, hogy nagybátyám gazdagsága, a
mit az maga szerzett, valaha rám száll, de ez az a titok, a mit nem
tudnak kitanulni. Mert két dologról nem tud tisztába jönni az elővigyázó
épouseur: hogy nagybátyám valósággal szeret-e engem, s hogy én tudok-e
úgy hizelkedni a nagybátyámnak, hogy ki ne essem a szeretetéből. S azt
bizony magam sem tudom megmondani.

– No bizony azt nem volna nehéz kitalálni. Épen e kitünő nevelés, s az
elegans toilette tanuskodik a nagybátyja szeretetéről.

– A nevelést a budai Erzsébet-apáczáknál kaptam, Mária Theresia
kegyelméből, az nem került senkinek semmibe. A mi pedig a toilettemet
illeti, annak a kútforrását ezek az urak, a kik itt az asztalnál ültek
mind ismerik. Illő, hogy ön is megismerje.

Azzal egy aranyozott szekrénykéhez sietett, s onnan kivett egy hosszú
számlát, a miben a mai lakoma költségei voltak feljegyezve: párját a már
egyszer ismertetettnek, csakhogy megbővített kiadásban. Akkora quantumok
voltak abban felrakva, mintha a kapitány svadronyostul s a pap
ekklésiástul ebédelt volna itt. Mindazt fizeti a kamarai uradalom.

– Szabad önnek is elolvasni ezt!

Fruzsinka kisasszony mind a két tenyerét arczára szorítá, mintha attól
tartana, hogy pirulása még a festéken is keresztül lobog.

– Már most ön is tudja az én fényüzésem titkát, susogá elfogódottan. S
elképzelheti ön, hogy kedvem volna letépni magamról a grosdenaple
bouffan-t s elszaladni mezítláb – kapálni.

Rábynak megesett a szive a leányon.

– De hát miért kénytelen ön ezt tenni?

– Miért? Miért? Hát azért, hogy megfogjak valakit. Ha párduczos levente
tünik fel a láthatáron, akkor velem is felvétetik a gyöngyös
vállderekat, a csipkés kötényt s a kócsagos kalpagot, ha pedig
divaturacs közeledik a kalithoz, akkor a szalűpőt és a trompőzt. De hát
mindent meg akar ön tudni első találkozóra? No hát tudjon meg ön annyit,
hogy legyen az elsőből utolsó is. Akarja ön megtudni, hogy miért kell
most önnek itt lenni? Jőjjön be velem a belső szobába: mert itt ki
találna valaki hallgatni.

Ráby már bele volt vonva e nőnek a bűvkörébe: az már forgatta őt maga
körül, mint Klimius Miklós a holdjává alakult zsemlyét. Követte őt a
boudoirba.

Itt leültek a causeusere s Fruzsinka legyezőjével játszva, elkezdé az
érdekes vallomást.

– Nem ön az első, édes Ráby, a ki ebbe a városba leszáll, szigorúan
összevont szemöldökkel, hogy «par ordre du Mufti» számot kérjen tőlünk.
Méltán mondhatom «tőlünk», mert mint az imént látta ön, én is benne
vagyok a szent Hermandad szövetségében. Kevés idő jártával mind
valamennyit mosolygó ábrázattal láttam innen eltávozni. Most egyszerre
hirre futamodik, hogy hej érkezett ám a nyakunkra egy igazi kemény
ember, a ki még az aranytól sem rozsdásodik meg. A ki az ajándékozott
nagy összeget kiosztja a szegények között: a kit megvesztegetni nem elég
a nagy kincses láda! Azt mondja erre a szövetség feje: no hát van nekem
egy kincsem, majd megveszem azon! S azzal felöltöztetik a præfectus
hugát divathölgynek s egyedül hagyják őt a megvesztegethetlennel. Ugyan
kérem, nem pirul el ön helyettem? én nem tehetem: mert ki vagyok festve.
És én azt mondom önnek: «fusson ön innen!»

– De kisasszony, a szavak, a miket ön hozzám intézett, csak
megerősítenek abban a szándékomban, a miért idejöttem.

– Én most látom önt először, csak annyit tudok önről, a mennyit azoktól
hallottam, a kik önt szidják. Ma együtt ebédelt velük. De az, a mit
önről az ellenségeitől hallottam, elég arra, hogy önnek a pártjára
keljek. Ön nem a mindennapi emberek közül való. Meneküljön ön e helyről!

– Én? Meneküljek?

– Igen, arról van szó. Ön nem is képzeli, hogy milyen rossz emberek közé
tévedt. Ezek képesek önt megölni. Én hallottam, hogy valaki azzal
fenyegetőzött, hogy önt az utczán szélpuskával lelövi.

Mit akar ez a hölgy? Csakugyan el akarja-e riasztani erről a helyről a
fenyegető alakot? s azzal is czél lesz érve, ha az megijed, s hazaszalad
Bécsbe. Vagy pedig egy tekintetre keresztül ismerte az emberét s
megtudta, hogy ezt azzal lehet legjobban megfogni, ha el akarják
riasztani. Miért mutatta be magát is oly eltaszító vonásokkal; mert
kitalálta, hogy a leghathatósabb csáb az elutasítás?

Ráby azzal felelt erre az ijesztésre, hogy most már odaült a kisasszony
mellé s kivéve annak kezéből a legyezőt, felváltva hol magát, hol a
kisasszonyt hűsíté vele.

– De hisz ez nekem nagyon tetszik, így épen regényes lesz az
ittmulatásom.

– Meg fogja ön azt bánni. Higyje el nekem. Ezer bajnak, veszélynek teszi
ki magát, a mit leküzdeni az ön tehetsége kevés. Azt látom önről, hogy
személyes bátorságára büszke. Ha önnek párbajra kellene menni valakivel,
az nem tartaná önt vissza, ha megtudná, hogy ellenfele nagyon jó lövő?
Jó. Hanem ha abban a perczben, a melyben önök a barrieren állnak, valaki
azt sugná önnek: «vigyázz, a secundásod az ellenféllel összejátszik, a
pisztolyodba nem tett golyót!» nem azt mondaná-e ön: «így nem vívok!»

– De az itt lehetetlen.

– Jó! Hát hogy én önnek bebizonyítsam, miszerint nem azt teszem, a mit
az ön ellenségei rám bíztak, hogy önt körülhálózzam; hanem annak az
ellenkezőjét, hogy a tőrt széttépjem, a miben már ön vergődik, tehát
mutatok önnek valamit, a mi egyszerre fel fogja önt világosítani.

Azzal az iróasztalához lépett s annak a fiókjából kivett egy levelet.

Ismerős ön előtt ez az irás?

– Nagyon jól. A districtualis commissarius irása.

– A levél hozzám lett czímezve, hogy gyanút ne költsön. Olvassa el,
kérem.

Ez volt az a levél, a mit ő méltósága még a szini előadás alatt irt
vala.

Rábynak az arcza e levélnek az olvasása alatt nem sápadt el az
ijedelemtől, hanem lángragyulladt a haragtól. Pedig meg kellett volna
rémülnie a fölött, hogy maga a hivatalbeli előljárója, a kinek az ő
küldetését elő kellene segítenie, elárulja őt az ellenségeinek s egy
gyékényen árul azokkal, a kiket meg kellene fenyítnie! Hát kiben bízzék
már most?

– Menekülni fog ön innen? kérdé Fruzsinka tőle, és szavai kergették; de
a szemei marasztalák.

– Most fogok csak igazán itt maradni! felelt Ráby, talpra pattanva, s
hogy megmutassa, milyen dolgok elkövetésére van merészsége, hirtelen
ajkához emelte Fruzsinka kezét s forrón megcsókolta azt.

S a leány nem rántotta vissza a kezét, hanem adott neki egy forró
szorítást vele, mely azt mondá: «ilyen férfit kerestem én már régen».

– Hagyjon ön el most! súgá neki, de szemei azt mondták: «de jőjjön
vissza minél elébb!»

Ráby Mátyás annyit már tudott, hogy magához méltó magas lelket, erős
szivet, nemes, rokonszenves alakot hozott eléje a sors.



TIZENNEGYEDIK FEJEZET.

(Meg vagion irwa; hogi «ne maazz az faara, nem esel le rola!» – ees meeg
iss socan wadnac akkic felmaaznac az faara.)

Ha az embernek valami vakmerőség jól sikerül, akkor azt mondják az
emberre, hogy «Napoleon», ha pedig rosszul sikerül, akkor azt mondják
rá, hogy «Hübele Balázs».

Ha ez a történet csak simpla regény volna, akkor elég lenne annyit
elmondanunk, hogy Fruzsinka kisasszony szemeiben tűz volt, Mátyás úrfi
szive pedig viaszkból volt, egymáshoz közel jutottak s az egyik a
másikat elolvasztá. A ki nem hiszi, esküdjék meg rá, hogy soha sem
látott hasonló esetet.

Azonban, mivel hogy ez a szerelmes história nagyjában valóságos
megtörtént dolog is, annálfogva nem tartjuk elégnek pusztán a szóbeli
érzésekre utalni, hanem elmondjuk még azt is, hogy Ráby Mátyás, mint
philosoph és diplomata, meg is gondolta azt a dolgot elejétől végeig, és
meghányta-vetette magában, s nem csupán Venus Anadyomenével tartott
tanácsot, de magával a sisakos Minervával is, s mindenképen úgy találta,
hogy először is itt van egy magas erényű lélek, a ki tűzszemével
keresztül lát a környezetét képező emberek gonoszságain, melyeknek
kiviteléhez azok még az ő ártatlan kezeit is fölhasználják: azt
kiszabadítani kárhozatos helyzetéből, lovagias és nemesi feladat.
Azután, ebben a nagy tusában, a hol valamennyien egy ellen küzdenek,
vajmi jó segítség leend egy olyan társat venni maga mellé, a ki
amazoknak minden tőreit ismeri, és a ki a megtámadottat szíve szerint
szeretvén, e veszedelmek közepett földi őrző angyala lészen.

Egy napon Ráby Mátyás meglátogatta Leányfalvi János urabátyját.

– No, kedves urambátyám, itt vagyok az igéretéért. Násznagyra van
szükségem.

– Násznagyra? Megyek öcsém! Rögtön befogatok.

– Nem kell oda befogatni. Itt van az a város végén.

– Város végén? Ott a czigány putrik vannak. Te, csak nem a szép czigány
Manczit akarod elvenni?

– Nem urambátyám; ez még a czigányputrikon is túl van valamivel: az
uradalmi kastélyban.

– A Fruzsinka! kiálta fel az öreg úr, s aztán elkezdte az öt körmével
körülvakarni a fejét, csunya nagy fintorgatást követve el a közben a
nagy bajuszszal. Aztán csak kirukkolt vele. Tudod öcsém, vedd el inkább
a czigány Manczit.

– Bátyám, kikérek minden sértegetést, ő nekem jegyesem.

– Hiszen nem sértem én meg a kisasszonyt, de csak egy szóval sem. Csak
azt akarom mondani, édes öcsém, hogy én ismertem az apádat is meg az
anyádat is, jámbor, istenfélő, kegyes lélek volt mind a kettő. Ha Mózes
a tíz parancsolat helyett húszat hozott volna le a Sion hegyéről, azt is
mind megtartották volna. S úgy szerették egymást, hogy mikor az egyik
meghalt, a másik másnap már utána halt; egy pap prédikálta el mind a
kettőt, s másfél óráig tartott, a míg a virtusaikat mind előszámlálta;
magadról sem mondhatnám, hogy emberölő gyilkos, vagy templomrabló lettél
volna; azért méltán szállhatok perbe az úr Istennel, mikor azt kérdezem,
hogy holott se apád, se anyád, se te magad oly főbenjáró vétket el nem
követtetek vala, minélfogva méri rád mégis, hogy neked adja házastársul
a Fruzsinkát?

– De urambátyám.

– Ha te tudnád, hogy kicsoda-micsoda az a leány.

– Tudom jól. Ő maga elmondott nekem mindent.

– Mindent! Mindent! De vajjon «mindeneket?»

Mátyás vállat vont, mint a ki nem érti a grammaticalis subtilitást.

János úr aztán megmagyarázta neki diákul.

– Dixit tibi omnia; sed dixitne omnes?[21]

Erre csak elnevette magát Mátyás.

– Csigavér az bátyám! a nagyvilági hölgyeknél ez mindennapi dolog.

– De ezek nem mindennapi dolgok.

– No én nem akarok semmi rosszat hallani felőle! Magdolna sokat
vétkezett e punctumban s Jézus mind megbocsátotta neki.

– De nem vette feleségül… Uram bocsáss, hogy ilyen bolond szót ereszték
ki a szájamon e szent adventvasárnapi délestén! Különben hát bánom is
én! Én kommendáltam neked derék, jó erkölcsű leányt, a kinek a czipője
pántlikáját sem érdemes amaz felkötni, pedig még szebb is amannál. Mik
azok a fekete czigányszemek emennek a gyönyörű ártatlan kék szemeihez?
De hát ha ti nektek gavalléroknak az ilyen tetszik (én nem tudom, mit
szerettek rajta?) hát vedd el magadnak. Feleségben az igaz, hogy nem
lesz hiányosságod.

– No hát, kedves urambátyám, már most arra kérem, hogy jőjjön el velem,
kérő násznagynak.

János úr mindenképen azon volt, hogy ha lehetne, mind a két bajuszát az
ábrázatjának az egyik oldalára fintorítsa által; végre is csak kellett
neki a pantomimia mellé valami élő szót is kitalálni.

– Nincs nekem új ruhám, édes öcsém. Ebben a kirilájzomban csak nem
mehetek olyan nagy urakhoz.

– Hozok én urambátyámnak új mentét Pestről.

János úr gyönyörűen tudta a két bajuszát úgy mozgatni, hogy azzal az
orra hegyét végigkefélje.

– Nem lesz az jó, kedves öcsém. Az ilyen nagy urakhoz nem mehet kérő
násznagynak ilyen kurta nemes, mint én vagyok, a kit csak «nemzetes
uramnak» hínak. Vidd oda násznagynak a districtualis commissarius urat,
az neked nagy jóakaród és méltóságos úr.

– De én nekem nem kell semmi méltóságos úr. Én azt akarom, hogy
urambátyám jőjjön el velem násznagynak.

Ekkor aztán a postamester is kitört a maga véleményével.

– Én pedig nem akarok veled odamenni násznagynak.

– Nem akar? Miért nem?

– Azért, mert haragban akarok lenni veled! Azt akarom, hogy úgy legyünk,
hogy mikor egymásnak a háza előtt elmegyünk, be se nézzünk az ablakon.
Haragban akarok lenni veled! Nem azért, hogy a Fruzsinkát elveszed, azér
majd haragudjál magad magadra, hanem azért, hogy azt a derék, szép,
ártatlan jó leánykát ott hagyod, megcsalod. Elmehetsz felőlem, nekem nem
vagy emberem többé! Vidd el magaddal násznagynak a méltóságos urat!

– No hát nem viszek magammal senkit. Odamegyek egyedül, s megkérem
magam!

S azzal megfordult a sarkán és tovament. Ugyan nagy szégyen lett volna
egy olyan magas állású férfinak, a kit a Theresianumban neveltek, a kit
a császár országos dolgaiba beavatni nem restelt, a ki maga daczolni
mert vármegyével és dicasteriummal, ha azt egy ilyen együgyű falusi
kukkónak az ellenkezése feltett szándékától eltérítette volna.

Az ellenmondás csak sietteté elhatározását.

Aztán meg azok a szép szemek!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ráby Mátyás az az ember volt, a ki, ha egyszer föltett magában valamit,
azt azután véghez is vitte. Ment egyenesen a kastélyba a præfectushoz s
röviden előadá neki, hogy mi járatban van? a kisasszony kezét kéri.

E szóra Nepomuk János feltolta egy kicsit a sipkája ernyőjét a
homlokáról s ekként sivalkodott a leánykérő fülébe:

– Tud-e az úr magyarul?

Ráby meghőkölt e kérdésre: «hogy tudok-e magyarul?» hisz úgy beszélek.

– Hja barátom, magyarul beszélni, meg magyarul érteni, az két különböző
dolog. Hát mindjárt meglássuk. Csak azt kérdem, hogy mit kiván az úr:
Fruzsinka hugomat akarja-e magának feleségül venni, vagy Fruzsinka
hugomnak akar férje lenni?

– Hát hisz azt vélem, hogy ez mind a kettő egyet tesz.

– Dehogy tesz. Az egyik is más, a másik is más. Hát teszem fel: ha az úr
azt választja, hogy a Fruzsinka hugomnak lesz a férje, (a «nak»-ban van
a virtus!) hát az lesz a dolog, hogy az úr ide költözik hozzánk a
kastélyba; az egész felső traktus az úré lesz, lesz négy lovas hintaja,
kocsija, hajduja; a háztartásra, asszonyi putzra semmi gondja; a mire
kell, döge lesz a pénznek; aztán ha megunta az úr a cancellistáskodást
ott fenn Bécsben, itt a visegrádi tiszttartóság vacantiában, mindjárt
beleülhet, vagy ha úgy tetszik, az udvarnál levő hivatalát is
megtarthatja; a visegrádi dolgot elvégzi idelenn az ispán is helyette,
még jobban: az úrnak csak a jövedelem elköltésével lesz dolga. Még így
jobb is lesz, ha nekünk is lesz odafenn mindig egy jó emberünk kéznél, a
ki a dolgunkban peroráljon. Aztán még egyet mondok. Ha idejön az úr a
kastélyba hozzám, akkor ketten leszünk, a kik vigyázunk rá, hogy a «róka
be ne törjön a baromfias udvarba»; mert jó ám arra gondolni annak, a ki
tyúkot tart! Hát ez az egyik «másik»; a másik «másik» meg az, hogy ha az
úr akarja magának feleségül a Fruzsinka hugomat, akkor elviszi magához a
bogárhátú házikójába s azután az úr gondja a többi, nem az enyim. Hát ez
magyarul volt mondva, megértette-e az úr?

– Tökéletesen megértettem s készen vagyok a felelettel. Nekem nem kell
se kastély, se négy lovas hintó, se tiszttartóság; hanem csak Eufrosina
kisasszony szeretett személye, én leányt kérek, nem vagyont.

– Hát úgy is jól van. Menjen be az úr hozzá, s magyarázza meg azt neki.
Ha neki tetszeni fog, nekem semmi kifogásom ellene.

Azzal beküldé a kérőt Fruzsinka kisasszonyhoz, a kinek Ráby már előre
megmondta, hogy ma eljön a kezét megkérni.

– Ön násznagy nélkül jött, szólt Fruzsinka, a mint Rábyt egyedül látta
belépni. Ugy-e nem kapott embert, a ki erre a hivatalra vállalkozzék. A
hány jó embert megszólított ön, mind azt mondta önnek: «én nem megyek te
neked azt a leányt megkérni!» S aztán elmondta ön előtt az egész
litaniáját a rosszaságaimnak.

– Biztosíthatom róla a kisasszonyt, hogy nincs az a halandó a világon, a
kinek meg volna engedve az én fülem hallatára akármi rosszat elmondani,
a mi az ön személyéhez még csak közel is esik. Ezt még az apámtól sem
tűrném el. De egész őszintén megmondom, hogyan van? Egyetlen jó barátom
és rokonom az egész világon, ön tudja jól: Leányfalvy János az. Őt
kértem föl násznagyul, s ő ezt igaz, hogy megtagadta; de azért tette,
mert ő nekem más menyasszonyt szemelt ki, egy gyermekkori
játszótársnémat; a jó öreg magát egészen beleélte ebbe az eszmébe s most
elkeseredett, hogy nem lett belőle semmi.

– Hát miért is nem veszi el azt a leányt, a ki önt olyan nagyon szereti?

– Azt is megmondom. Én olyan őszinte akarok lenni önhöz, mint ön volt én
hozzám. Az a leány oly kedves, oly szelid, oly jó szivű, hogy valóságos
kegyetlenség volna az Istentől, egy olyan küzdelmes sorsot, mint az
enyim, hozzákötni az övéhez. Nekem egészen újra kellene teremtenem
magamat, ha őt el akarnám venni. Ha én olyan jó, nyugodalmas, a
közáramlattal úszni tudó ember volnék, a ki nem törődik a magaháza táján
kívül semmivel; a ki, ha lármát hall az utczán, otthon marad, a ki a
nagy urak előtt szépen befogja a száját: akkor gondolhatnék ő reá. De én
bennem egy legió ördög lakik. A nép baja nem hagy nyugodni, s a
hatalmasokkal szembeszállni lázít. Az én számat nem lehet csókokkal
elhallgattatni. Az én életem egy nagy küzdelem lesz, előre látom. S a
veszedelem nem hogy megrémítene, hanem ingerel. Vakmerőségem a
hangyáéhoz hasonlít, melyet, az állatok legparányabbikát, eltaposni
lehet, de elkergetni nem. S ehhez a sorshoz, ehhez a nyugtalan kedélyhez
lánczoljak én egy gyermeteg teremtést, a kinek erő helyett a sors csak a
végtelen türelem és szenvedni tudás kiapadhatlan kincsét adta
osztályrészül, s aztán minden elhatározásomnál tépjem a lelkemet azzal a
gondolattal, hogy én ezt a kincset teli kézzel pazarolom, s kínozzam
magamat azzal az érzéssel, hogy minden szenvedés, a mit magamra idéztem,
százszorosan fáj egy szegény teremtésnek, a ki csak titokban sír
miattam. – Nem, kisasszony, mikor idejöttöm után felismertem egész
kietlen nagyságában a feladatom ellen tornyosuló akadályt, föltettem
magamban, hogy társat nem keresek hozzá. (Találok más vádlót, a ki
feleséges ember.) Nem is gondoltam volna a házasságra többé, ha a sors
önnel össze nem hoz. Az első pillanatra azt mondtam: «itt az én saját
lelkemnek a tükre!» Egy hölgy, a kinek a lelkében épen annyi világgal
daczoló önérzet van, mint az enyimben. Senki sem képes önt megérteni,
egyedül én. A mitől más visszariad, az engem odaragad önhöz. Nekem
viharos életem lesz, de hiszem, hogy dicsőségteljes. Az én sorsomat csak
az oszthatja meg velem, a kinek dicsvágya van s a vele együtt járó
vésztől nincs félelme. Ha igaz, hogy ön az, úgy válaszát kérem.

Fruzsinka kisasszony nem felelt neki mást, mint hogy a keblére borult,
egy kezét kérték, s mind a kettőt odaadta; még pedig úgy, hogy a Ráby
feje közbeesett. Nem is látta őket aztán az ember a kézfogótól a
lakodalom napjáig másképen, mint csókolózva. Ez biz akkori divat volt, a
mi úgy látszik, hogy mind a mai napig fentartotta magát.

Három hét mulva meg is történt az esküvő; nem ugyan a templomban, hanem
a plébánia kapubejárása alatt, a mi akkor volt szokás, ha a protestans
vőlegény nem adott magáról reversalist, hogy a József császár pátense
által körülirt jogáról lemond, ha ezt nem tette, csak a kapu alatt
eskették meg s nem kapott papi áldást. A ki nagyon kiváncsi rá, hogy
miben állt a hajdankori vőlegénynek ez a joga, ne sajnálja az 1791:
XXVI. t. cz. 15. §-át elolvasni, mely néhány évvel később e jogot
codificálta.

Mikor vége volt az esküvőnek, Nepomuk János úr a tenyerét dörzsölve
mondá: «no hála Istennek, nyakában van már a Ráby Mátyásnak a gúzs!»
Furcsa áldás!



TIZENÖTÖDIK FEJEZET.

(Laatni fogiuc, hogian lehet chinaalni az elefaantból zvniogoth?)

Csoda történt. Fruzsinka fejét a főkötő egészen helyreigazította. Mintha
csak kicserélték volna, a mióta férjhez ment. A czifra ruha helyet adott
az egyszerű perkál viseletnek s a fejdísz állandóul az a magyar
csipke-főkötő maradt, a minek védelmére azon években nemes Müller Jakab
egy egész könyvet adott ki.[22] Paripa, agarak, zongora, mind ott
hagyattak a kastélyban, nem jött el más, csak a könyvek, de azokba sem
sokat nézegetett az új menyecske, mert azt nagyon elfoglalta a házi
dolog. Tüzes gazdasszony lett, minden rendeletet ő maga adott ki, mindig
ott csüggött a csomó kulcs az övére akasztva; az utolsó kanál lisztet is
tőle kellett kérni a szolgálónak. A fánktészta ott kelt meg az ő
szobájában a kályha vállára téve, s azt nem engedte másnak kiszakgatni,
a tejet is maga fölözte le s a kávépörkölést ki nem adta kezéből. Még
rokkát is hozatott a házhoz s hozzá ült a fonáshoz, a mikor aztán a
Mátyás meg melléje ült s aztán hiába pörölt rá: «vidd el innen a
fejedet, mert biz idefonom a hajadat a len közé!» annálfogva
képzelhetni, hogy milyen szapora fonál lett abból? a rokkakerék maga sem
tudta, hogy előre forog-e vagy hátrafelé? Az urát pedig nagyon szerette;
még az udvarra sem eresztette ki a nélkül, hogy a téli bekecset az
álláig be ne gombolta volna, hogy meg ne hűtse magát, s ha valami
változása történt, volt dolga az ezerjófűnek, meg a melegített fedőnek.
Az, hogy ő ment volna ki valahová az ura nélkül, még csak álomnak sem
járta meg; ellenben az ura akárhová indult, belécsimpaszkodott, nem
eresztette egyedül: féltette; a mi olyan jól esik a férjeknek, ámbár úgy
tesznek, mintha haragudnának érte. A szép leányoktól, meg a
menyecskéktől féltette. Rábynak elég esze volt kitalálni, hogy sokkal
valószinűbb, miszerint a rossz emberektől, az ellenségeitől félti,
nehogy valahol kárt tegyenek benne. Rá kezdett jönni, hogy biz az
asszony, a ki az urát szereti, mind egyforma. Mesebeszéd az a historia a
hős asszonyokról, a kik maguk adják a férjeik kezébe a kardot, s
noszogatják: «eredj a háborúba, vágasd le magadat!» De bizony, mikor
nagy veszedelemről van szó, akár Mariskának, akár Fruzsinkának híják,
eltakarja az az urát a szoknyájával, mikor híni jönnek, s azt mondja:
«nincs itthon».

Egyébiránt a veszedelem sem volt olyan igen nagy. A dolog, a miért Ráby
ide küldetett, egész simán ment. A helytartóság utasította a kerületi
bizottságot, a kerületi bizottság a pestmegyei főispánt, a főispán az
alispánt, az alispán összehítta Kalocsára particularis gyűlésre a megye
rendeit; ott megválasztották a számadás-vizsgáló deputatiót, az ki lett
küldve teljhatalommal, az felszólította a szent-endrei tanácsot a
számadásra, az megválasztotta a húsz tagból álló esküdt bizottságot.
Minden készen volt, Rábynak csak elő kellett állni a vádjával. Sokan
haragudtak rá; de azokat mind a kezében tartotta.

A mindenféle bizottságok ugyan erősen gyanuban álltak, hogy maguk is
érdekelve vannak a számadásokban; hanem biztató körülmény volt, hogy
maga a districtualis commissarius fog præsideálni; s aztán az sem volt
olyan rossz ember, mint a milyennek eleinte hittük. Mert ha Ráby
szándékait elárulta az ellenségeinek, de viszont Rábyt is tudósította
egész barátságosan minden veszedelemről, a mit a nem jóakarói készítenek
a számára; még a kipéczézett törvény-czikkelyek czímeit is megküldte
neki, hogy tanulja meg, mitől ovakodjék? Nagyon jó ember volt, ez volt a
hibája. Nem szerette, ha a jó barátjai veszekedtek egymással, azért
mindegyiknek az ártó szándékát elárulta a másiknak, hogy meghiusítsa, ha
lehet, a küzdelmüket, ne bántsák egymást. Minek az a czivakodás? mikor
békében is megélhetnének.

Az ilyen átkozott jó emberek csinálják a legtöbb bajt a világon.

Végre elkövetkezett a nagy és nevezetes nap, hogy a commissió kijőjjön a
számadásokat megvizsgálni. Ő méltósága, a districtualis commissarius sem
váratott magára sokáig. Olyan igazságos volt, hogy ebédre a præfectus
úrhoz igérkezett el, de vacsorára Rábyékhoz invitálta meg magát. Az ifjú
asszonynak régi tisztelői közé tartozott. Pesten a nobel-bálban
tánczoltak együtt.

A tanácsházban gyűltek össze a nagyszerű operatióhoz.

No iszen gyönyörű munka volt, az igaz! Tíz esztendőre való számadásokat
előhordtak innen-amonnan. Mintaképei a könyvvezetésnek! Tele kivakart
helyekkel; néhol egész lapok ki voltak vágva s azok helyett új lapok oda
csirizelve, a régi, megfakult, rozsdaveres irás újdonat fekete tintával
vakmerően kiigazgatva; nevek kitörölve, számok megmásítva, a hol
legérdekesebb volt az adat, ott az egér kirágta a contextust. Ennek
aztán neki állították a húsz tagból álló esküdt bizottságot, öt felé
felosztva, azoknak a szétszedett fasciculusokat kiosztották, úgy, hogy
mindegyik csak a maga részét ismerte meg belőle. Ráby Mátyás majd a
kezét-lábát ette meg mérgében a szép gazdálkodás felett, s minden egyes
visszaélésre sietett figyelmeztetni ő méltóságát.

Bagatelle! felelt rá ő méltósága. Menjünk tovább!

S tovább mentek.

A legvakmerőbb orczátlansággal ugrottak át mindenféle csempészeten,
vesztegetésen, prédáláson, zsaroláson.

– Bagatelle! szólt csitítólag a tüzeskedő Rábyhoz ő méltósága. Ez így
szokott menni mindenütt.

S mikor végre az érdemes pógár commissió, mely úgy értett a számadáshoz,
mint a tyúk az ábéczéhez, ennyi furfang, sikkasztás, csalás és
természetes butaság daczára összeszámítá a vizsgálat eredményét,
kiderült, hogy mind a mellett is nyolczvanhatezer forintra megy, a miről
nem lehet kimutatni, hogy hova lett? Ennyit zsaroltak ki a szegény
néptől, a minek nem tudták a hovalettét kimutatni.

– Bagatelle! mondá rá ő méltósága. Menjünk odább.

– De nem bagatelle! És nem megyünk odább! mondá neki Ráby. Gondolja meg
méltóságod, hogy kilenczvenhat ezer forintnyi hiány miatt egy gardista
kapitányt a pellengérre állítottak, nyakába akasztott táblával. Egy
nemes embernek, egy gárdista kapitánynak ezt el kellett viselni, a kit
szerencsétlen szenvedély ragadt e bajba, s ezeknek itt azt mondjuk, hogy
«bagatelle!» a kik a pénzt eldugták. Tessék csak a titkos ládát
előkövetelni tőlük.

A nemes emberre és a gárdista kapitányra való hivatkozás egy kis
hatással látszott lenni a districtualis commissarius urra. Úgy tett,
mint a ki haragba jött. Elővette a hosszú nádpálczáját a térde közül s
kegyetlenül végigvert vele az asztalon. És hatalmas fenyegetéssel
kisérte ez actust.

– Hallják kendtek! Ez több mint kettő! Én a császár nevében ezennel
megparancsolom kendteknek, hogy én nekem azt a bizonyos titkos ládát, a
miben a félrerakott pénz őriztetik, előteremtsék. Mert, ha délután két
óráig, a mikor a computust folytatni fogjuk, az a láda itt nem lesz
előttem, mind az egész magistratust a csonkatoronyba csukatom, (ott
ugyan most a szinészek játszanak.) Tehát a kincses ládát ideteremtsék
kendtek. Nec secus facturi! No már most gyerünk ebédelni, tekintetes
uraim.

Ezekre ugyan ráijesztett.

Ráby Mátyás nem ment a præfectushoz a traktára; mert ő a feleségét nem
hagyja egy magában ebédelni. Várhatta aztán azt a délutáni két órát, a
mikor őt újra meghívják a tanácsházhoz a vizsgálatot folytatni. Lesz
abból négy óra. Akkor már kész este van ilyen téli időben. Pedig még egy
nagy dolog hátra volt: a fakérdés. Azt nappal kellett volna elvégezni.

Amint aztán jött érte a kisbiró, hogy meghívja, sietett fel a
tanácsházba. Az urak mind együtt ültek már a hosszú asztalnál; csak épen
ő reá vártak.

– No hát, biró uram! parancsolá a kerületi biztos ő méltósága, hadd
lássuk azt a titkos vasládát!

Biró uram engedelmesen fölkelt a helyéből, kiment a mellékszobába s nem
sokára visszatért onnan, a féltenyerén hozva egy vasládát, akkorát, mint
egy tisztességes varróvánkos, s azt lehelyezé az elnök elé az asztalra.

– Ime kegyelmes uram, itt a mi titkos vasládánk, itt vannak a hozzá való
kulcsok, méltóztassék beletekinteni.

A districtualis commissarius úr akként cselekedék s talált a ládában
össze-vissza két forintot és negyvenöt krajczárokat válogatott
pénznemekben.

– Ez a mi kincsünk, mondá biró uram hypocrita szomorusággal, s azt olyan
jól adta, hogy nemcsak az egész commissió, de még maga Ráby Mátyás is jó
izűet nevetett rajta.

– No méltóságos uram, erre mondjuk már, hogy «bagatelle!»

Mikor azonban vége lett a nagy nevetésnek, akkor azt mondá Ráby Mátyás:

– No hát ez igen jó volt tréfának, birák uraimék; hanem hát nem erről
volt szó. De igen is arról a «nagy ládáról,» a melyhez a titkos
bejáratot a tanácsházból csak nótárius úr ismeri.

– Én ismerek! Titkos bejáratot! pattant fel a nótárius. De már micsoda
kupczihér mondhatta azt? Tessék a tekintetes commissiónak össze-vissza
vizitálni ebből a teremből valamerre titkos kijáratot? Ha talál, itt a
nyakam, vágja le!

– Hiszen én is tudom, mondá Ráby, hogy van kőmüves Szent-Endrén, s a
titkos bejáratot befalaztatni nem boszorkányság; hanem hát ennek a
rejteknek még egy másik bejárata is van.

Itt aztán diákra fogta a beszédet, mert ezt csak a commissiónak kellett
megérteni.

– A rácz pópa tudni fogja és meg is fogja mondani, hogy hol van a másik
bejárat az összezsarolt kincshez, csak azt kell megkérdezni.

Hanem ennek a districtualis commissarius igen alapos akadályát tudta
felfedezni.

A rácz pópa egyházi személy; azt a világi hatóság egyszerüen maga elé
nem idézheti, hanem annak directe a karloviczi patriarcha parancsol. Az
viszont nem tartozik a magyarországi helytartó-tanács jurisdictiója alá,
mert az a horvát-szlavon bánus együtt uralkodó társa. Annál fogva meg
kell tartani a törvényes formákat, miszerint a magyar helytartó-tanács
irjon át (ha rá ér) a horvát bánhoz, hogy az szólítsa fel (ha el nem
felejti) a karloviczi érseket, miszerint az idézze maga elé (ha akarja)
a szentendrei keleti nem egyesült görög-hitű plébánust, hogy az jelenjen
meg előtte (ha az idő engedi) s beszélje el, hogy mit tud ama titkos
nagy cassáról? (ha nem sajnálja.)

No ez hát jól el lett intézve.

Ráby Mátyás az óráját nézte.

– Itt e szerint semmi tenni való sincs többé. A papirosról, a mit
lehetett, kitöröltek, kivakartak; hanem hátra van még a «fakérdés.»
Feljelentésemben azzal is vádolva van a tanács, hogy a nagy kamarai
erdőben példátlan pusztítást követ el. A míg a szegény népnek a
legnagyobb szigor és büntetés mellett tiltva van száraz gallyat szedni
az erdőben, a míg a kórházban a betegek télen megfagynak a hideg
szobákban; addig az előljárók a nyár elején halomra vágatják a fát s
száz meg száz ölével ajándékozzák el egyenesen vesztegetésre. Ez factum,
a mit nem lehet eltitkolni. Ott van az erdő. A préda csempészet kiáltó
nyomait már csak nem lehet letörülni, mint a papirosra írt sort!

Dehogy nem lehet, Ráby úr! Azt is lehet. Csak tessék azt ránk bízni.

Az elnök úr azt mondta rá, hogy ez már igaz. Már azt rögtön meg kell
vizsgálni. Ha ez igaz, akkor ez maga elég arra, hogy az összes
előljáróság elmozdíttassék a hivatalból. Ki is adatott rögtön a
rendelet, hogy a kocsik járjanak elő; még világossal be lehessen járni
az erdőt.

Jaj, de mikor azok a kocsisok olyan nehezen tudnak elkészülni a
felszerszámolással! A míg azok szöszmötölnek, csak esik ám be az ajtón
nagy ijedten a kis biró:

– Jaj, tekintetes uraimék! Ég az erdő!

Erre aztán minden ember felugrált az asztal mellől; «ég az erdő! ég az
erdő!» Hasztalan csitította őket Ráby, hogy hiszen csak most
gyulladhatott az ki, könnyű lesz a tüzet télvíz idején elfojtani; nem
hallgattak rá, vége lett a sessiónak, minden ember szaladt ki az
udvarra, az utczára. Tűz van! Lajtot! vedreket hamar! csáklyákat,
köteleket. Vizet, vizet! Minden ember parancsolt, senki sem fogadott
szót. Utoljára kisült, hogy a város egyetlen vízhordó lajtjának a
szekeréből hiányzik egy hátulsó kerék; azt nem tudni, ki vitte el? Más
kerék meg nem megy rá a tengelyre. Mivel hordjanak most vizet az
erdőoltásra? Lett zűrzavar! Egy csoport nép lefelé szaladt az utczán, a
másik felfelé szaladt, ember ordított, asszony jajgatott, kutya
vonított, egész falu tyúkja mind kotkodácsolt, a harangokat félreverték,
a kis biró ütötte a dobot, úgy szaladt végig az utczán, a lovas-legények
vágtattak kiabálva, a dragonyos eskadron kivonult nagy trombitálva a
piacz közepére; egy szóval: nagy petek lett abból.

– Gyerünk, barátom, mondá a districtualis commissarius, menjünk hozzád.
A szegény feleséged ezóta kétségbeesett rémületében, vigasztald meg.

Ez csakugyan legokosabb volt, a mit Ráby tehetett.

Fruzsinka már a kapuban várta az érkezőket s igen megható látvány volt,
a mint görcsös sirások között szorítá át visszatérő kedves urának a
nyakát; azt hitte már, hogy azt széttépték a gyilkosok, s aztán egész
este le nem szakadt a nyakából, folyvást reszketett a sok
harangfélreveréstől, s alig engedte magát megnevettetni a méltóságos
vendég úr által, ki a bekövetkezett vacsora felett mindenféle adomáit
előszedte, hogy elűzze a félelmét a gyönge asszonykának. Még azt is
megtette a kedvéért, hogy ott maradt náluk hálásra éjszakára, hogy
jelenléte által nagyobb bátorságot öntsön a szivébe. Reggel aztán egész
tíz óráig aludt; az volt a szokott felkelési ideje ő méltóságának. Addig
nem volt szabad az ajtókat nyitogatni sem a háznál.

Mikor aztán hozzájárulható volt ő méltósága, akkor jöttek neki jelenteni
a kávézásnál, hogy az éjjel a fél erdő leégett.

Ez volt a számadás befejezése.

Erre már nem mondta azt ő méltósága, hogy bagatelle. Hanem erős
szemrehányást tett érte Ráby Mátyásnak.

– Látod, ez a te hibád! ha te elő nem hozod azt a szerencsétlen
fakérdést, nem gyujtatták volna fel az erdőt, nem történt volna az
ærariumnak ilyen nagy kára.

S csak a szép menyecske jelenlétének köszönhette szegény Ráby, hogy
ezért ő méltósága által érdeme szerint kegyetlenül le nem hordatott.



TIZENHATODIK FEJEZET.

(Soc niomorvsaagos dolgoc wadnac, az mellecnec ugi kell lenni, de
azonban egi wigh teurteeneth is wagion, mellnec kimenetele
zomorusaaghoss leezen.)

Ráby Mátyás nem szólt odahaza semmit. Harapófogóval sem lehetett volna
belőle kihúzni egy szót a számadás-vizsgáló commissió előtt
történtekről; csak azt tette, hogy mikor a vendég urak eltávozának,
elővette az úti táskáját s elkezdett pakolni.

– Te készülsz valahová? kérdé Fruzsinka. Aztán nekem nem is szólsz. Nem
tudod, hogy asszony dolga a pakolás.

Tudta biz azt Ráby Mátyás; de épen nem akarta ezuttal, hogy az asszony
be legyen avatva abba, hogy mit csomagol ő az utitáskába, mert abból
kitalálta volna, hogy hová megy? Pedig hát azon volt, hogy elhitesse
vele, miszerint Nagy-Szombatba készül, ott vannak letéve az okiratai, a
mik a szent-endrei dolgokra vonatkoznak; miután a vizsgálóbizottság
ilyen comœdiát hagyott játszani magával, most előhozza azokat a
bizonyítványokat s egyenesen a megyei sedria elé viszi a dolgot saját
valódi minőségében. Azt is megmagyarázta aztán az asszonynak, hogy azért
nem viheti őtet is magával az útra, mert ő nyerges-ujfalusi
gyorsparasztokkal fog utazni, parasztszekeren; az ilyen út téli időben
még a férfit is megviseli; asszony-ember abban összetörik.

– No én, ha neked volnék, nem mennék Nagy-Szombatba; hanem egyenesen
Bécsbe, oda mennék a császárhoz s elmondanám neki tisztára, hogy miféle
gonoszságok történnek itten, hogy értse meg.

Ráby csak elbámult. Hiszen szórul-szóra azt akarta ő is tenni. Az a
Nagy-Szombat csak ürügy volt. (De hát azért ereszt az ember magához
olyan közel egy asszonyt, hogy az mindent kiolvasson a szivéből, meg a
májából?)

– Leirnám előtte az egész cselszövényt, folytatá a tüzelést Fruzsinka s
aztán azt mondanám neki: «s már most uram, küldj helyettem oda olyan
embert, a ki ezeknek a cselszövőknek a nyakukra tud hágni.»

Aha! Mátyás kezdett látni. «Helyettem?»

– De én nem tudnék helyettem magamnál jobb embert felfedezni, a ki az
itteni bajokkal megküzdjön.

– Hát magad akarsz ebben a küzdelemben elveszni? Férjem! az ég
szerelmére kérlek: gondold meg a helyzetünket! Csupa ellenség között
élünk. Azok, a kik nem irtóztak felgyujtatni a nagy erdőt, hogy vétküket
eltakarják, nem fognak visszarettenni attól, hogy a házunkat a fejünkre
gyujtsák. Engem a rettegés fog el, valahányszor a házból kimégy, s nincs
nyugtom, míg visszatérni nem látlak. Minden éjjel azt álmodom, hogy
megöltek. Babonás vagyok. Tegnapelőtt a kardod minden ok nélkül leesett
a szegről s az ivópoharad, a míg öblítettem, szétpattant a kezemben. A
vizsla-kutyád minden reggel gödröt kapar a küszöb előtt; úgy takarjuk be
a lánynyal. Én irtózom e között a nép között élni. Soha boszuállóbb,
alattomosabb, kapzsibb népet nem ismertem. Veled itt szerencsétlenség
fog történni. Menjünk innen. Menjünk haza Bécsbe. Ott van a te
carriéred. Hagyd a maga veszedelmére azt a háládatlan, malitiosus népet,
a ki minden lépteden romlásodat készíti.

Mátyás elkomolyodott, keserűen.

– Oh milyen nagyon megvetnél te engemet, ha én most a te szavadra
meglágyulnék s megijedve a Phæákok hadától, elhagynám a helyemet s
kiszaladnék az országból!

– Tehát komolyan akarod a harczot folytatni ellenük?

– Nem harczot: itéletet és büntetést!

– Jól van. Ne hidd azt, hogy asszonyi gyöngeség beszélt csak belőlem. Én
végig gondoltam ezt a dolgot egész komolyságában. Te azt akarod most,
hogy az általad kiderített visszaéléseknek a megtorlása olyan kezekre
bizassék, a mik senkit sem fognak kimélni.

– Úgy van.

– De hát nem gondoltál rá, hogy ha valaki egész a minutiákig fogja
ezeket a dolgokat átvizsgálni: én saját magam, a te feleséged is
megkapom a magam részét a vád szégyenéből?

– Mi oknál fogva?

– Hát nem emlékezel azokra a famozus konyhaszámlákra?

– Úgy? Azokon ugyan inkább nevetni fog mindenki, mint komolyan venni
őket. Egyet közülök már a császár is látott s nevetve mondá Pálffynak:
«ezek a ficzkók képesek volnának egy regementet felfalni!» De elvégre
is, hogy jönne azokkal a te neved kapcsolatba? A számlát a konyhamester
csinálta s az összeget a præfectus vette át.

– De azt mindenki tudja, hogy ez az én javamra történt. S ha azok nem
vállalnák magukra? Engedhetnéd-e, hogy a te feleségedet a præfectussal
és a konyhamesterrel confrontálják? Nem volna-e az neked szégyen?

– Hát az nem volna neked szégyen (és bizonyos), hogy a te férjed
visszatérjen az uralkodóhoz, azzal a szóval, hogy «ime uram, én is az
vagyok, a ki a többi volt, hetedik a hat után, a kiket kiküldél, hogy
országodban a szegény nép panaszait orvosolják, s a kik fél év mulva
visszajöttek meggörbített háttal, s referáltak nagy fejlesütve, hogy
bizony mindig és mindenütt a tolvajnak van igaza, ha gazdag és hatalmas.
Ha egy szót nem szólna is rá, ha csak rám nézne is azokkal a megkövítő
kék szemeivel, a földbe kellene sülyednem előtte. Te félsz attól, hogy a
præfectussal szembesíteni találnak, s abból a koromból, a mi ő hozzá
tapad, a te újjaid hegyére is ragad valami, de attól nem félsz, hogy
tégedet majd be kell mutatnom ott a császárnak: ime itt a feleségem, a
kinek az arczfestékével a præfectust fehérre festettem.

No ez már gorombaság volt Ráby úr. Az embernek szabad azt tudni, hogy a
felesége herczegnővizet használ (ez divat), de nem illik róla beszélni.
Az ilyen szót legnehezebben bocsátják meg.

Fruzsinka asszony ki is jött a sodrából e szóra.

– De elvégre is gondold meg, hogy az által, ha mi a bátyám ellen
fellépünk, egy nagy, gazdag vagyont veszítünk el.

Most aztán Ráby is kitört.

– Te attól rettegsz, hogy azt a vagyont elveszíted, én pedig attól
rettegek, hogy azt örökleni találod.

– Nem értelek.

– Igazad van. Más sem értené ezt meg. Ugyan ki értené meg? Hiszen, ha
egy rongyszedő után öröklenék dús vagyont, a ki a szemétről szedette
össze az eldobott rongyokat, s abból gazdagodott meg, azt még az
unokáimnak is szemére hányná minden ember, hogy zsidók voltunk; hanem,
ha egy nagy vagyont öröklünk, a mit úgy szereztek, hogy a rongyokat az
élő emberek testéről szakgatták le, akkor minden ember azt mondja, hogy
nagyságos urak lettünk.

Fruzsinka észrevette magát. Nem szabad ezt az áriát tovább folytatni;
fordítani kell egy lapot a kótában. A hol a cis moll symphonia kezdődik.
Egyszerre odaborult a férje vállára s a szemébe nézett azokkal a
megigéző szép szemeivel.

– De hát Ráby! arra esküdtünk-e mi meg egymásnak, hogy a népet
boldogítjuk, vagy arra, hogy egymást fogjuk boldoggá tenni?

Ettől a hangtól, ettől a nézéstől aztán úgy járt a Ráby lelke, mint a
vas, a mit a tűzbe tesznek: elveszté aczélát.

Mit lehet a csókokra felelni? Sokrates! Plato! Luther! Diogenes!
Napoleon! Álljatok elő! ki tud a csókra más feleletet adni, mint csókot?
Okosabb, élczesebb, igazabb, érthetőbb választ, mint csókot? Kutatói a
világnyelvnek, találtatok-e ennél többet, nagyobbat, örökké valóbbat,
mint a csókot?

Ugyan ki vehetné rossz néven Ráby Mátyásnak, ha ebben a disputában ő is
megbukott, mint a bölcsek és szentek minden collegiumai és synedriumai,
s utoljára kapta magát, odavágta a sutba az egész utiböröndöt. Menjen az
magában Bécsbe, ha tudja az utat.

Akkor aztán a menyecske fordította enyelgésre a dolgot.

– No már most én pakolok a számodra! Azzal leakasztotta a falról a
vadásztáskát, azt megrakta hideg sülttel, paprikás szalonnával, puha
czipóval; a kulacsot megtöltötte jó szilvóriummal, «eredj ki! ne ülj ide
haza. Tele van a fejed boszusággal; szellőztesd ki. Eredj el vadászni.
Jót tesz, ha kijárod magadat.»

Aztán felöltöztette a vadászköntösébe, előhozta neki a nagy sárgyúró
csizmákat; a vizsla-kutyáját is behítta a szobába, az elkezdett
csaholni, amint a puskát, tarisznyát meglátta, s örömében a gazdája
nyakába ugrált. A vadászkutya jó kedve pedig az emberre is elragad. Ráby
Mátyás a vállára vetette a puskát, meg a tarisznyát s nem ment se
Nagy-Szombatba, se Bécsbe, hanem kiment a határba nyulászni. Az eltávozó
férj sokáig hallotta még a feleségét künn a folyosón jó kedvün dalolni s
a honn maradt feleség még sokáig hallgatott az utczán végig csaholó
vadászeb hangjára. Allegretto!

A míg Ráby az utczán végigballagott, azon gondolkozott magában, hogy
lehet az, hogy ő egyetlenegy régi ismerős kortárssal sem találkozott még
eddig a városban? Pedig itt járta ki az elemi iskolát, (még akkor
kálvinista iskola nem volt) tehát együtt a többiekkel a pápista
rektornál, annak mindössze tizenöt esztendeje, hogy nem ismer rá akkori
iskolatársaira? Hát csak úgy lehet, hogy a nyomoruság gyorsan vénít. A
kit az idők megviselnek, az már huszonhat esztendős korában kész vén
ember, vén asszony. Találkozott ő azokkal, a kikkel egy padon ült
hajdan, a kikkel együtt labdázott, meg a kis leányokkal is, a kikkel a
«hármas-futós»-ban kergetőzött, csaknem mindennap az utczán, köszöntek
is azok neki; de ő el nem tudta volna gondolni, hogy ez a görbehátú vén
ember, meg az a fakó, cserszínű anyóka az ő játszópajtása lehetett
valaha, a ki maga most a legszebb virágában élő délczeg ifjú. Bíz ez úgy
van!

Most azonban épen egy olyan alak jött rá szemközt az utczán, a kinek az
arczára kivételképen ráemlékezett. Bőrkötény volt előtte, mely jártában
csattogott a lába szárán, az övébe dugva a háromszögvonalzó, meg a lapos
plajbász, aztán meg a szekercze. Szépen köszönt előre Rábynak s aztán el
akart mellette suhanni, hanem az megállította.

– Szervusz Marczi! úgy-e, te vagy a Dacsóék Marczija? No hát meg sem
állnál az ember előtt egy szóra. De régen láttuk egymást!

Azzal megfogta a legény kérges tenyerét s belécsapott és aztán ott tartá
megfogva.

– De bizony magam is örülök, hogy újra láthatom a tekintetes urat itt a
mi szegény városunkban.

– De hát ne tekintetesurazz engem! Jó pajtások voltunk mi régente is.
Tudod, hogy egymás mellett ültünk az iskolában is. Emlékezel rá, mikor a
gyújtó üveggel lyukat égettem a kalapodon, s te még csak meg sem vertél
érte; azt mondtad, hogy «de már most mit hazudjam én odahaza, hogy
hogyan égettem ki?» Hát tegezz engem most is.

– A magam részéről igen szivesen veszem, ha az úr azt mondja, hogy «te»,
de engedjen meg, hogy én vissza ne mondjam; az nekem olyan nehezen
esnék, mintha az apámnak kellene mondanom azt, hogy «te!»

– No hát, ahogy neked jobban fog esni; hanem a régi jó pajtásságot csak
fentartjuk azért ezutánra is!

A legény nyüzsgölődve tekintgetett jobbra-balra, s látszott a képén,
hogy nem bánná, ha a kezét eleresztenék.

– Már hiszen a mi azt illeti, megkövetem egész alázattal, tisztesség nem
esik mondván: én azt gondolom, hogy nem egészen idvösséges dolog lesz
az, ha meglátják, hogy mi itt az utczán egymással így parolázunk.

– Vagy úgy? mondá Ráby, egyszerre eleresztve a legény kezét. Attól
tartasz, hogy gyanuba fognak téged, ha velem meglátnak beszélni?

– Attól nem tartok; eléggé gyanuba vagyok én már fogva, hanem
megfordítva, attól félek, hogy az úrnak lesz abból valami baja, ha
meglátják, hogy én velem ilyen kontemfinter beszélget.

– Hát ugyan miért: te veled?

– Azért, mert én rólam tudják, hegy én kontrabontos ember vagyok.

– Mi az a «kontrabontos?»

Ráby ki nem tudta találni annak a szónak az értelmét; francziául annyit
tesz az, hogy «csempész», de hát az a bőrkötény, meg ez az ácsszekercze
sehogy sem illik a csempészet külső jeleihez.

– Hát én nem tudom azt más szóval magyarázni. Kontrabontos az olyan
ember, a ki valami kontrabontot csinál.

– Te ácsmester vagy, úgy-e?

– Azaz, hogy kőmüves is, ács is. A falat is megrakom, meg a tetőt is
kifaragom. Ugy hivják az ilyent nálunk egy szóval, hogy «faragó ember».
Most épen sietek az embereimet megnézni, a kik az alsó városban az
égettek házaira felrakják a gerendákat. Az Isten áldja meg az urat, hogy
felsegítette a szegényeket!

– No hát én is odamegyek veled. Nekem úgy is mindegy, akármerre megyek
ki a mezőre.

– Jó lesz biz az; csak arra kérem az urat, hogy ne igen álljon szóba a
nyomorúltakkal, mert aztán majd nem állhatják meg, hogy ne
panaszkodjanak. Mindig akad ám rossz ember, a ki azt befütyüli, s akkor
aztán rájuk fogják, hogy kontrabontot csinálnak.

Most már kezdett hozzá hajazni Ráby, hogy mi az a kontrabont?

No hát elindultak egymás mellett utczahosszant; egy úri vadász, meg egy
bőrkötényes faragó ember.

A hány ház előtt elmentek, Ráby mindegyikre emlékezett, hogy hítták a
gazdáját? Némelyiknek a czímere most is ott lógott a kapu fölött. Sorba
el tudta számlálni: «Ez itt a Tóth Pál szűcsnek a háza». – «Ez a Sánta
Gábor csizmadiáé». – «Itt lakik a Zöld Mihály takács». A zuboly döngése
most is kihallik az utczára.

– Igaz, hogy Tóth szűcs, Sánta csizmadia, meg Zöld takács most is itten
laknak, de a házak már nem az övéik. Ezét megvette a bíró, amazét a
nótárius, azét túlnan a Paprika Péter; a régi gazdáik zsellérségben
laknak ott most. Elvették tőlük kótyavetyén.

– S miért vették el?

– Hát porczióban.

– Hát az öreg Sajtosné néne él-e még, a ki annyiszor megtraktált
bennünket csájával meg mustos tökkel, mikor szombaton délután a
lapdázásból hazafelé jöttünk, s aztán verseket mondtunk neki?

– Él biz az. Vasárnaponkint ott láthatja az úr a templom ajtóban,
koldulni.

– Koldulni? Hisz az olyan jómódú asszony volt. Mi érhette?

– Hát, a rossz idők. Van ott még más is. Egész gléda. Hajdani jó
ismerősök. Csak egyszer, úgy vasárnap délelőtt ne sajnáljon az úr a
pápista templom ajtajához elmenni, a hol a koldúsok sort állnak, aztán
ahogy eszébe jutnak a régi ismerősök nevei, kiáltsa el sorba, mindenikre
meghallja: «itt vagyok!» A presbyter is él még, a ki examenkor huszast
osztogatott a legjobban felelő fiuknak az iskolában. Minden pénteken
délelőtt megláthatja az úr, a mint a konyha ajtójában tartja a
tarisznyáját a kenyérdarab elé, a mit a szolgáló leszelt a számára. Az a
legvénebb koldús.

– Boldog Isten! de hát hol ennek az orvossága?

Most a néptanító lakása elé értek.

– Hát a jó öreg Buczkay él-e még? De szeretném újra látni.

– Él; de ne kivánja az úr meglátogatni; arra kérem. Nem veszi jó néven.
Valahányszor ilyen úrforma jött ide, az mind meglátogatta, őtet is, az
iskoláját is. Kikérdezték, mi hogyan van? Az öreg jó hittel elmondott
mindent, hogy ez is kéne, az is kéne még az iskolában, az urak azután
megbiztatták, hogy no majd közbevetik magukat az előljáróságnál, hogy a
kivánságai teljesüljenek. Meg is tették. Aztán a mint tovább mentek,
akkor az előljárók megrohanták a rektor uramat, lekorholták, hogy mit
csinál az ő hátuk mögött kontrabontot? mit panaszkodik az uraknak, hogy
e kéne, a kéne! S boszúból aztán még azt is elhúzták tőle, a mi eddig
kijárt neki. Úgy, hogy az öreg most abból él, hogy dohányzacskókat
készít, s ha az állapotja felől kérdezősködik valaki, veszi a kalapját s
kimegy a házból.

Aztán találtak egy olyan házat a piacz szegletén, a melyiken nem volt se
ajtó, se ablak; a kapu boltozatáig felnőtt gaz kórói zárták el az utat
az udvarra.

– Hát innen hova lettek?

– Árváké volt a ház, a kik az osztály felett összeperlekedtek; aztán
olyan szépen eligazították a dolgukat, hogy most már a félig összedült
házra a szomszédok sem liczitálnak. Úgy jár majd, mint az a másik, meg
az a harmadik ott, a minek a puszta helyén most a libák legelnek; olyan
szép zöld fű van.

Mindenütt elijesztő inség, hanyatlás nyomai! A hol pedig egy szép új
házat látni, czifrára kifestett ablakokkal, vas táblákkal, az mind
előljáró uraim ő kegyelmeiké.

Az alsó városban volt az a negyven ház, a mi egy nagy tűzvészben
leégett. Ott voltak a legsárosabb utczák, feneketlen utakkal, hogy csak
a kerítésbe kapaszkodva lehetett az embernek egyesével végiglépkedni a
házak mellett.

A legtöbb háznak a tetején most dolgoztak.

A gazdák csak úgy félve köszöngettek Rábynak, mikor meglátták, s észre
lehetett venni, hogy küldözik befelé asszonyaikat az udvarról, mert a
fehérnép nem állja meg, hogy el ne járjon a szája. Nem is igen adtak
ezek feleletet, akármit kérdezett tőlük; pedig többekhez intézte a
kérdést, hogy miért halasztották ilyen tavaszi időre a betetőzést, mikor
még az őszszel megkapták a szétosztott ajándékot?

… Hát – csak – hogy – így úgy – no…

Ez volt a felelet.

Dacsó Marczi tovább vonta őt magával, odadörmögve neki:

– Nem mondják ám ezek, hogy mi bajuk van, az úrnak, ha mézeskalácscsal
csalogatja is ki belőlük, mert tudják már a mulatságnak a végét. Az úr
meghallgatja a panaszukat, elmondja odafenn a császárnak, a császár erre
leküld egy hatalmas pirongatóriumot az uradalomnak, hogy miért nem
orvosolja meg a jobbágyok bajait? arra az úriszék odaczitálja maga elé a
panaszkodókat, jó huszat vágat rájuk sorban, s azzal megirja a
császárnak, hogy a jobbágyok meg vannak már orvosolva. Nem panaszkodnak
ezek már senkinek. Dehogy árulták volna el az úrnak, hogy a házuk azért
maradt födetlen, mert a mint a hetvenöt aranyakat megkapták, még meg sem
melegedett náluk a pénz, már rajtuk jöttek nótárius, esküdt, kisbiró, s
behajtották tőlük a ki tudja, mi óta elmaradt porcziókat s elszedték a
kapott pénzt.

– De már ez istentelenség! kiálta fel Ráby. Ezt nem fogom eltűrni. Csak
egy ilyen porczióskönyvet kaphassak meg tanúbizonyságnak.

– No, az úrnak nem fognak egyet is odaadni, hanem ha akarja, én
összeszedek estig negyvenet, s holnap odaviszem a házához. Nekem ide
adják.

– De hát te nem félsz az előljárók haragjától?

– Bánom is én, ha haragszanak. Ők vannak én rám szorulva, nem én ő
rájuk; s ha akarom, itt hagyom őket, más városban is megélek a tenyerem
után. Gondol is azzal egy faragó ember, hogy ki haragszik rá?

– De boszút állhatnak rajtad alattomos úton…

– No, azt ők nem teszik. Mert kezemben van az üstökük.

– Ugyan hogyan?

– Hát hiszen, az úrnak csak el merem mondani, mert tudom, hogy jó ember;
de másnak meg nem mondanám. Egy szép este odahivattak a tanácsházhoz,
azt mondták, hozzam magammal a kőműves-szerszámaimat is. Odamentem.
Akkor azt mondták, hogy el kell mennem a nótáriussal ahoz a titkos
bejárathoz, a miről rajta kívül senki sem tud; mert azt még a török
uraság alatt készítették, s soha az egy nótáriuson kívül, meg a rácz
papon kívül, senkinek nem volt szabad tudni, hol van annak a rejteke.
Azt most be kell falaznom.

– E szerint te tudod, hogy hol van a rejtett kincs folyosójának a
bejárata?

– Tudom, mert én csináltam el úgy, hogy arra most aztán keresve se talál
senki a nótáriuson kívül.

– Rávezethetnél engem?

– Nem biz én. Mert elébb megesküdtettek nagy kegyetlenül, hogy soha
senkinek másnak, mint a nótáriusnak a pancsolatjára, azt a berakott
ajtót fel nem bontom. S a mire én megesküdtem, azt én meg is tartom.
Hanem mondok valamit. Rá lehetne arra mégis jönni.

– A rácz pap által, a ki a rejtek másik bejáratát tudja.

– Az által épen nem. Az tudja jól, hogy őt agyonvernék, ha a titkot
elárulná. Hanem másképen. Ha az úr olyan könnyen beszélhet a császárral,
csinálja azt ki, hogy rendeljen el új tanácsválasztást a községben.
Akkor tudom, hogy se biró, se nótárius, se sénátor, egy sem marad meg; s
ha aztán új nótárius lesz, annak felfedezhetem, hogy hol a befalazott
bejárat; mert az esküm úgy szólt, hogy csak a nótarius parancsolatára
szabad azt kibontanom.

– Ez jó gondolat volt tőled, Marczi. Ezt keresztülviszem.

– Hát csakugyan olyan nagyon szivén hordja az úr ennek a mi nyomorúlt
népünknek a sorsát? Az Isten áldja meg érte! De hát már most tudja meg
tőlem, hogy mi a legfőbb veszedelme ennek a városnak? Mert a mit eddig
megtudott, az még mind csak kismiska. Hogy nyáron szolgáltatják le vele
a téli robotot, hogy tízszeres adót hajtanak be rajta, hogy a borát
elharácsolják szüretkor, hogy háromféle dézsmát szednek tőle, az még
mind tréfa volt eddig; de most már a földet húzzák ki a lába alól.
Tudom, hogy jót akart vele a császár, mikor elrendelte, hogy az egész
országot fel kell mérni. Jó is volna az, ha a császár elküldhette volna
a rézczirkalmát: «eredj te czirkalom, neked fejed is van, két lábad is
van, lépd meg, mérd meg az én országomat, aztán gyere vissza s adj
számot». Az ám; de az eleven czirkalomnak még két keze is van, s az
arrafelé hajlik, a hol jobban kenik a markát. Tudom, hogy vannak köztük
derék, megvesztegethetlen emberek is, csak az a kár, hogy azokat én nem
ismerem. Ez a miénk rosszabb a töröknél, a tatárnál. Csupa hamisság az
egész munka, a mit csinál. Minden java-föld bitangba megy az ő mérése
szerint s azt az előljáróság szétosztja maga közt. A köznépet pedig
mindenütt a mivelhetlen atkás, mocsáros földekre szorítják. Úgy, hogy
már az utolsó tehénkéjét is kénytelen eladni minden szegény polgár, mert
nincs hol legeltetni. Hiszen ne röstelljünk kifáradni a határba, tegyünk
úgy, mintha vadásznánk, majd meglátja az úr, micsoda égrekiáltó
igazságtalanság történik ezzel a néppel?

Ráby naphosszant elbarangolt a mezőkön, a mocsárokon keresztül-kasul,
régi iskolatársával; az megmutogatott neki mindent. Biz itt, ha az új
felmérés foganatba lesz véve, a nép négy ötödrésze elpusztul; felfalja
az ötödik. A telkes gazdából lesz zsellér és béres.

De minden nyúl megmenekült Ráby elől. Vadászhatott magára a vizsla; a
gazdája nem azon a nyomon járt. Este felé üres tarisznyával tért haza.
Hogy az asszony észre ne vegye, az elemózsinát a vizslának osztotta el.
Éhes sem lett. Hanem a feje tele lett, meg a szíve.

Fruzsinka bizonyosan észrevette az urának a lelki állapotját, mert
nagyon nyájasan forgolódott körülötte; jó túrós csipedettre várta haza;
tudta, hogy azt szereti legjobban, kivált ha olyan kemény, hogy kiugrik
a villa alól. De azzal sem igen lelte kedvét. Csak fekhetnék volt.

Másnap korán reggel ott volt nála a Dacsó Marczi. Elhozta, a mit igért.
Egész nyaláb porcziós-könyvet. Ráby azokkal aztán bevette magát az
irószobájába s egész nap volt velük dolga, míg azt a sok furfangos
zsarolást mind kapiczánra tudta szedni.

A Dacsó Marczi meg ment tovább a maga dolgára.

Mikor a hosszú-utczáról a piacz felé közeledett, nagy hegedű, dudaszó
ütötte meg a füle dobját.

«Ejnye, de furcsa, gondolá magában, nagybőjtben muzsikaszó! Valjon ki
lakodalmaskodik most?»

Mikor aztán a piaczra kiért, mingyárt megtudta, hogy mi az?

Verbunkosok tánczoltak az utczán.

Hja, biz a császárnak nagybőjtben is szüksége van katonára. Az
emberhúsra nincs bőjt.

Szép instituczió volt ez a verbunk!

Kiválogatták a huszárok közül a legszebb, legdélczegebb és a
legkorhelyebb legényeket. Azok aztán hatosával, tizenkettesével
városról-városra, faluról-falura jártak verbuválni.

Végig muzsikáltatták magukat az utczán, maguk is danolták hozzá:

  «Piros csákós süvegem,
  Most élem víg életem,
  Bokréta van mellette,
  Barna babám kötötte!»

Palaczk, csutora volt a kezükben, tele jó borral; a mely legény eléjök
került, megölelgették, összecsókolták, itatták a jó borból; egyszer csak
azt vette észre, hogy az ő fején van a bokrétás, szalagos huszárcsákó.
Akkor aztán a pap sem mentette ki onnan többet. Az övék volt. Dalolhatta
aztán, hogy:

  «Soha sem vétettem Székes-Fehérvárnak,
  Mégis elrántottak gyalog katonának,
  Huszárnak állottam, bakkancsosnak tettek,
  Hej, a ki áldotta! már mingyárt rászedtek.
  Verje meg az Isten a mészáros bárdját!
  Minek vagdalta el a kis borjú lábát?
  Mostan a kis borjú nem tud lábán járni:
  Szegény bakancsosnak hátán kell hordani!»

De legnagyobb aratása volt a verbunknak a vásártéren. Mikor ott karikába
állva, elkezdték lejteni azt a délczeg tánczot, a mit én magam is csak
kétszer láttam életemben. Olyan táncz volt az, hogy azt nem lehet
leirni. Benne volt a magyar daliás tempóknak egész összesége, a hetyke
legénykedés, a kaczkiás legyeskedés, a dévaj jó kedv és a világfitymáló
dacz minden mozdulatban, taglejtésben, fejhordozásban, azok a
tengerátlépni készülő nekilépések, azok a csillagijesztő fejfölütések,
azok a hegyetemelő válltaszítások; taps, lábdobbantás,
sarkantyúpengetés, mind egyszerre, mintha zsinórra rántanák; aztán mikor
jött a kopogóssa, nem ám lábhegyen, mint a szinpadi tánczosok, hanem a
két sarkán, egyenesen, mint a jegenyeszál, kezében a tarsolyos kard,
fejében a tollas csákó, úgy járta azt a muzsikaszó frissére a tizenkét
délczeg vitéz egy karélyban, forogva és körüljárva, mint a
plánétakeringés, s tüzet szórva a szép asszonyokra a két szeméből s
integetve a legénynek, a ki a sokaság közül termetre kiválik!… Nem lehet
azt így elmondani. Látni kellett azt. Az elszédített. Magamnak is az a
szerencsém, hogy még gyerek voltam, különben talán én is felcsaptam
volna.

A toborzók épen akkor végezték a verbunkos tánczot s jöttek az utczán
arrafelé, a honnan Dacsó Marczi közeledett.

Elül tánczolt a kisbíró; kulacs volt a kezében; s úgy szeretett volna
tenni, mintha jó kedve volna. Utána járta idomtalan bakugrásokkal a
toborzó dudás, egyszerre tánczolt és muzsikált; mind a kettőhöz értett,
egyikhez csúfabbul, mint a másikhoz; azután jött csupa merő pávakakas
lépésekkel a szép verbunkos csapat, csak úgy kinálgatta az itczés
üveggel a parasztlegényt, a kit az anyja a kis ajtóból ugyancsak
igyekezett a toborzók elől visszaránczigálni gatyájánál fogva. (Ne
tessék megbotránkozni ezen a szón, mert hiszen másutt akárhol fogják meg
a paraszt legényt, kirántja magát könnyen; de ha ennek a sűrű ránczába
hátul belemarkol valaki, akkor meg van fogva; mert ha el talál szakadni
a korcz, vége a vitézségnek.)

Egy pár legény lépre akadt már, azok egy-egy huszárral összeölelkezve,
járták volna a Kállai-kettőst, fejükben a huszárcsákó, a huszáréban meg
a parasztkalap; egy közülök a tenyerével hajigálta fel a légbe a szép
fehér lázsiás tallért, a mit felpénzül kapott, dicsekedve, hogy milyen
olcsón jutott pénzhez; egy morva vándorló legény meg, a kit a korcsmában
térítettek el a suszteri pályáról, szörnyen igyekezett utána csinálni a
huszárnak a kuferczes tempólépést, a mi rettenetes jól illett a papucsos
lábának.

Marczi bizony oda se nézett nekik, dolga volt, sietett. Hanem a kisbiró
a verbunk elején útját állta.

– Utczu bizony Marczi pajtás! Már csak meg sem állnál egy szóra? Úgy
szaladsz, mintha rákot loptál volna s az csipné a fodor hájadat az ing
alatt.

– Sietek ám. A Czikóék szelemenfáját még ma mind el kell készítenem. Azt
látom, hogy te már készen vagy.

– Ne bolondulj, Marczi pajtás. Hájszen egyszer él az ember! Igyál egyet
no a kedvemért.

– Iszik az ördög! Nem látod, hogy ma ács vagyok? Háztetőkön kell
mászkálnom; mind leszédülök.

– De bizony csak egy korty bakatortól te le nem szédülsz. «Kutya iszik
vizet; bort, a ki megfizet». Addig odább nem mégy, a míg egyet nem
húztál a kulacsomból.

– No hát ide vele. Marczi megtette neki, hogy ivott.

– Aztán csókolj meg szépen, igaz barátságból. Isten áldjon meg, pajtás!

Marczi azt is meg hagyta történni, s azután igyekezett tovább menni.

– Marczi pajtás! kiáltá utána a kisbiró: gyere vissza még egy szóra. Ide
gyere!

– No mi kell még?

– Tudod, hogy tavaly egyszer kukoriczafosztás előtt való vasárnap a
Csémiék háza előtt egy tallért kértem tőled kölcsön.

– Régen keresztet vetettem én már arra.

– No hát azt most már megadom. Van pénzem. Tartsd a markod.

– De már akkor csakugyan nagyon részegnek kell lenned, ha még fizetsz
is.

A kisbiró előkereste a mándli zsebéből a lázsiás tallért s markába
nyomta a Marczinak, meg is szorította a kezét.

De most már igazán ment a Marczi.

Csakhogy még egyszer visszaszólították; most már egészen más hangon.

– Dacsó Marczi te! Állj meg csak, ne szaladj. Nem vagyok ám én egy
cseppet se kótyagos; hanem te lettél valami, a mi még nem voltál. Ittál
a katonák borából, elvetted a katonák felpénzét; katona vagy te már,
galambom Marczikám, csak állj be a sorba!

A legény elbámult, amint a huszárcsákót egyszerre csak a fejébe nyomták.
A keze a bőrköténybe dugott szekercze nyelét markolta meg. Egy
pillanatig az járt a fejében, hogy rárohanjon a kisbiróra s kettéhasítsa
egy csapással a koponyáját. Hanem aztán meggondolta magát. «Ezt bizony
magad kerested magadnak. Itt a jutalma a tegnapi sétafikálásnak a bécsi
urasággal». Azzal csak megadta magát. Van is mit sajnálni azon, hogy
innen elviszik az embert katonának. Nincs, a ki utána sírjon, ebben a
városban. Azt tette, hogy lecsatolta a bőrkötényt magáról.

– De már ha katonává lettem, akkor eb hordja ezt a bőrkötényt,
szekerczét tovább. Szedd fel, kisbiró, hozd utánam! No hát már most hadd
látom, hol az a bor? No most czigány, húzd az én nótámat: «Katona vagy
rózsám, az lettél!» Hadd szakadjon meg a szíve a sok csalfa leánynak.
«Sok víz lefoly még addig a Dunában, míg engemet megláttok ez utczában!»
No hát már most káplár uram, gyerünk, menjünk; kinyúlunk ma, az
angyalát! világ boszújára, kivilágos kivirradtig.

S csakugyan azt tette a Marczi, hogy ivott egész reggelig a verbunkkal.
Nem szokott a verbunkos aludni, csak minden negyednap.

A kisbiró persze elment a bőrkötényt hazavinni a Dacsóék házához. Nem
volt annak egyéb dolga a verbunkkal, mint éppen csak a Marczit
elkaparintani, a kinek minden lépésére rálestek.

Másnap korán reggel a verbunkos káplár hazakisérte a Marczit, hogy hadd
hagyja rendbe a házatáját. Volt egy vén nénje, arra mindent rábízhatott
szépen. Hiszen tiz esztendő nem a világ, akkor majd hazakerül megint.
Hisz mingyárt letelik az; az ember észre sem veszi.

A jó öreg néne javában kötözgette össze a batyut az útra készülő öcscse
számára, a mint jön be nagy tappogással a kisbiró s elkezdi:

– Héj, Dacsó Marczi öcsém. Azt parancsolja neked biró uram, hogy a
verbunk még egy hétig itt lesz, addig te itthon maradsz; sehová sem
mégy, hanem befogod a három lovadat s ma még bemégy forspontba Pestre.

A Marczinak sok volt már a fejében.

– Ejnye a szent Árgyrussát! «Elmehetsz, ittmaradsz, kimégy; befogsz,
kifogsz!» Oh te halottbemondó, lakodalomrahivogató, forspontrakergető,
kisbiró! Te délig mindigéhes, estig mindigrészeg kisbiró! te a város
dobja szamárbőrén testvérgyilkosságot elkövető kisbiró! Azt mondom, hogy
most mingyárt kieblábolj innen, hazáig meg se állj, otthon felmászsz a
kazal tetejére, onnan parancsold meg a verebeknek, hogy ezután fél
lábbal lépkedjenek, s a míg azok neked szót nem fogadnak, addig ide
nekem vissza ne jőjj; mert ha még egyszer ide hozod ezt a fejelésnél
elfuscherolt pofádat, hát dudát csinálok belőled s azon muzsikáltatok
magamnak! Annak a hájduda birónak pedig megmondd, hogy «eb ura a fakó!»
A császár katonája vagyok én! Nekem csiszlik biró ne izengessen többet,
mert én huszár vagyok! S azt tanuld meg, hogy első a világon az atya úr
Isten, azután a fia, azután mingyárt a magyar huszár, azután jön a
huszárnak a lova, azután a huszár lovának a patkója: azután jön a semmi,
s csak azután jösz te, meg a biró, meg a magistratus. Hallottad? No ha
hallottad, hát eredj haza s mondd el otthon, hogy a Dacsó Marczi nem
hall már egyebet, csak a trombitaszót! A többi mind kutyaugatás.

A kisbiró csak nevetett.

– Ugyan ne mókázz, Marczi öcsém. Hiszen megfizetnek ám jól a
forspontért. Egy forint minden ló meg stáczió után, aztán meg ostorpénz,
meg borravaló.

– De hát mért kellene épen nekem forspontba mennem? Mikor itt van még
hetven szekeres gazda, a kinek semmi dolga nincsen, mint majmot nézni,
mikor t. i. egymásra bámul.

– Hát megmondom az okát, édes Marczi öcsém, hogy azt ne gondold, hogy az
ember itt most tégedet kujonérozni akar. Hát tudod, az inzsellér
bevégezte a munkáját; ma megy ki a városból. Aztán tudod, az a sok riha
csőcselék nép mind dühös ő kelmére. Rég fenik rá a fogukat, hogy majd
mikor elmegy, a város végén rálesnek egész baromsokasággal s csunyául
meghajigálják sárral, meg göröngygyel. Meg is teszi a nép, a milyen
veszett. Hanem hát tudod, tégedet szeretnek. Ha meglátják, hogy te vagy
a kocsis, a ki az inzsellért a szekereden viszed, akkor nem merik
meghajigálni, nehogy tégedet koppintsanak fejbe.

Dacsó Marczinak egyszerre valami odalőtt a fejébe. Mintha a forró láz
csapta volna el, olyan hőség támadt az agyában. Elkezdett lassabban
beszélni, még a hangja is reszketőssé vált.

– Hát az inzsellér akar hazamenni Pestre? Elviszi a mappákat is, meg a
protocollumokat is? No csak azért kérdezem, hogy milyen ülést csináljak,
hogy minden elférjen a kocsiban? Aztán igazán jó borravalót szokott adni
a kocsislegénynek? No hát, Isten neki, nem bánom; beviszem. Mingyárt a
lovak után látok.

Azzal kitámolygott az istállóba. A homlokán csak úgy gyöngyözött a sűrű
veríték.

– Tudtam, hogy a borravaló szóra megjuhászodik a legény! mondá a kisbiró
a káplárnak, a kit magával vitt a tanácsházhoz, hogy az engedélyt
megadja hivatalosan a rekrutának ez egyszer és utoljára czivil
kiküldetéseért.

Félóra mulva készen állt a könnyű fonott oldalú cséza a jó három lóval a
præfectusi kastély előtt, a hol a mérnök szállva volt. Maga ült a
kocsis-ülésben a Dacsó Marczi. A hajdúk lehordták nyalábszámra az
okmányokat; azokat mind jól el lehet pakolni a hátulsó saraglyába a
bőrtakaró alá: magát a mappát, a mi egy hosszú bádogtokba volt dugva, ki
nem adta a kezéből a hites mathematicus, mert abban van az ő egész
tudománya. Azt odatette maga mellé az ülésbe s még egy szijnál fogva oda
is kötötte a kocsi oldalához. Jól neki volt öltözve a hidegnek, botosok
a lábain, a bundája felöltve, a téli sipka lekötve az álla alá. A
szolgálattevő hajdúknak fejenkint mind egy-egy ezüst huszast
osztogatott.

– No aztán, Marczi öcsém, biztatá a kocsisát, ha jól elhajtasz, tudod?
hát akkor majd nagyot iszunk ma.

– Ugyan iszunk! erősíté meg Marczi a maga részéről.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ráby Mátyást ma megint kiunszolta a felesége vadászni. Hátha ma
szerencsésebb lesz, mint harmadnapja s nyúllal jön haza?

Az asszony csupa szeretet és figyelem volt hozzá.

Hát aztán nem bolondság az embertől, hogy mikor van neki egy jó, szép,
takaros, szerelmes felesége, van jól hordó puskája, jól álló vizslája,
jól szelelő pipája, mindezekhez elég jövedelme, puskapora, vágott
dohánya: hát még sem éri be vele; hanem nagyobb dolgokon töri a fejét?

Ki nem ment a fejéből, a mivel azt az utóbbi napokban teleszedte.

Azért ballagott ki egy kicsit a mezőre.

No oda meg hát épen jó helyre ment.

Ezúttal a budai út felé ment ki a városból, s bámulva látta, hogy a
város végén a fazekas és vályogvető nagy gödröket egész népcsoport
tartja megszállva, asszony, férfi és gyerek; mintha valakire várnának.

Nem akarta tőlük megkérdeni, neki úgy sem mondanák meg.

De alig haladt az agyagvermeken túl mintegy ötszáz lépésnyire, a mint
egy három lovas kocsit látott vágtatva jönni a kastély felől; mire az
egész elrejtőzött néptömeg nagy zsivajjal rohant elő a földvágásból, s
két felül az út melletti garádot ellepte.

A kocsiban ülőket nem birta fölismerni; azt sem vehette ki, hogy a
néptömeg mit kiabál rájuk? De e kiabálásnak a hangja valami oly ádáz
volt, hogy azt nagyon meg lehetett különböztetni attól a búcsúriadaltól,
a melylyel egy néptömeg a távozó kedves vendéget szokta utnak ereszteni.
Mikor a fogat a néptömeg között végigvágtatott, a zaj még erősebb lett,
az asszonyok legjobban visítottak; a felemelt öklök és botok fenyegető
kiséretet képeztek hozzá. A kocsi természetesen nem állt meg a kedvükért
közöttük, hanem vágtatott, a hogy csak a három ló ragadta, míg
kijuthatott a sokaság közül. Különben semmi erőszakoskodás nem érte a
bennülőket.

Mikor a kocsi utólérte Rábyt, ráismert legelébb is a hátulsó ülésben
kuttogó mérnökre. Most már értette, hogy mit kiabált a nép olyan nagyon?
Hanem azt már nem értette, hogy mi tartóztatta őket vissza, hogy jól meg
nem hajigálták ő kelmét, holott a kezük ügyében volt az a jó hajigálni
való agyag? Megértette azt is, a mint a szekér egészen odaért hozzá;
mert akkor a kocsis megállítá a lovakat. Akkor aztán megismerte benne a
Dacsó Marczit.

– Servus humillimus! köszönté Rábyt az inzsellér. Hallotta spectabilis
azt az infernalis búcsúztatót? Így eresztik ám ki minden faluból az
inzsellért. Ha a Marczi nem lett volna a kocsisunk, még meg is
hajigáltak volna.

– Tekintetes uram, szólt a Marczi borrekedt hangon Rábyhoz, van-e még
abból a pályinkából abban a kulacsban?

– Van Marczi: nesze, igyál.

A legény megfogta a kulacsot, s addig le sem vette a szájáról, a míg az
utolsó kortyot is ki nem húzta belőle.

– Marczi! Majd megárt.

– De bizony meghasznál! dörmögé Marczi, visszaadva a kulacsot. No hát
áldja meg a mindenható!

Azzal közévagdalt a lovaknak s azok megint neki rugaszkodtak, a négy
kocsikerék csak úgy szórta maga körül a sarat.

Ráby megállt az útfélen és utána nézett. Elgondolkozott rajta, hogy
milyen különös, hogy épen ennek a fiúnak kell a szekerén beszállítani
azt az egész machinát, a mi az ő népét tönkre rontja, a szerzőjével
együtt.

Egy helyütt, a mint az országút a Dunához közeledik, egy mellék-út
kanyarodik fel rá, mely a szigetségi révbe vezet. Mikor a Marczi
bricskája ehhez a helyhez ért, egyszerre nekifordította a kocsis ennek a
mellékútnak a lovait s kegyetlenül közéjük vert. A szekér a meredekről
vágtatva rohant le egyenesen be a Dunába.

– Szervusz világ! kiáltá messze elhangzó kaczagással a legény, elhajítva
a virágos kalapját; s már akkor ló, szekér, mind benne úszott az épen
tavaszi áradástól kavargó Dunában. Akkor aztán, mikor már nyakig ért a
víz, visszakiáltott Dacsó Marczi a kocsiban ülőre: «no most iszunk már
mingyárt nagyot, kegyes uram!»

Ráby csak azt látta, hogy az elmerülő szekérből egy bundás alak
kétségbeesetten akar kimenekülni, de a nehéz úti öltözet lehúzza: nem
sokára elmerül a szekér, s a rajta ülők; a három lónak a feje még egy
ideig kilátszik a vizből, a mint küzdenek a halálos ár ellen; utoljára
azok is elbuknak a hullám alá. Kocsi, mérnök, protocollum és mappa, mind
lementek a Duna fenekére. Soha se találta meg azokat senki.

Ráby Mátyás megdermedten állt ott az útfélen; a nedves bőjti szél végig
söpört az avaron, s a távolból egy néptömeg ordítását tépte magával,
mely olyan volt, mint mikor a kétségbeesés kaczajra fakad.



TIZENHETEDIK FEJEZET.

(Ennec az ember maga sem tvdhatia, hogi mi lesz a weege?)

Ez a catastropha végzetes hatással volt Ráby lelkére.

Visszafordult, hazament; egész feje lázban égett.

Elmondta a feleségének, a mi történt.

Ebből aztán az asszony kitalálta, a mi történni fog.

– Most ennek az lesz a következése, hogy te mégis csak neki indulsz
annak az útnak, a mitől vissza akartalak tartani.

– Hát megszégyenüljek-e egy tanulatlan parasztlegény példája előtt, a ki
nem olvasta Curtius történetét, a ki nem birt fogalmakkal magasabb
erényekről, s képes volt a maga együgyű barbar heroismusával feláldozni
az életét, hogy a községe nyomorult népét a koldusbottól megmentse? Ez
mert neki ugrani a sötétségnek s én, a ki látok, ne merjek lépni?

– Hát mégis meg akarsz engem keseríteni?

– Inkább haragudjál rám, mint megvess!

– Hát neked a szeretet semmi?

– Inkább elviselem azt, hogy az egész világ gyülöljön törhetlen akaratom
miatt; mint hogy rászolgáljak a szeretetére a gyávaságommal.

– Itt csak az én szeretetemről van szó.

– Az viszonozva van az én véghetetlen szerelmem által. Tudom, hogy csak
miattam reszketsz. Ellenkezésed, a mivel vissza akarsz tartani, tudom,
hogy a te nagy szerelmed tanúbizonysága s imádlak érte. De halld
angyalom. Ha én innen, erről a helyről megfutok, én ezen a pályán minden
ajtót becsaptam magam előtt. Nincs más választásom, mint visszatérni a
katonai pályára, a mire suhanczkoromban készültem. Hát ott, a hol
ágyútelepeket kell megostromolnom, kevésbbé fogsz-e félteni? A spahik
szablyái között örömestebb látsz-e viaskodni, mint egy csoport bujkáló
cselszövényei között? Én bizony mondom neked, hogy ha most nem megyek
fel Bécsbe, akkor soha sem megyek. Megirom a császárnak, hogy ez a tusa
nem nekem való, küldjön az ezredemhez, a hol bajtársaim vannak,
Karánsebesre. Válaszsz!

Fruzsinka azt választotta, hogy nem szólt semmit, csak sírt.

Ez is marasztás.

Ahhoz, hogy valaki egy szerető nőt elhagyjon akkor, a mikor sír, hogy
ott ne maradjon nála addig, a míg ismét nevetni látja, kovaszív kell.

No hát Ráby Mátyásnak volt ilyen tűzkőből való szive. Nem jól mondtuk
ott fentebb: nem viaszból volt a szive, mely a szép szemek tüzétől
megolvad; kovából volt, mely a legerősebb választóvízben, a szép szemek
könyeiben sem olvad meg.

El tudott menni hazulról, úgy, hogy a fiatal menyecskét sírva hagyta
otthon.

Azt hitte, hogy hiszen majd nagy hamar visszatér Bécsből. Mert lehetett
ám akkor is gyorsan utazni. A hires nyergesujfalusi gyorsparasztok egy
nap alatt fölrepítették az embert Bécsbe.

Fruzsinkán kívül senki sem tudott róla, hogy Ráby Bécsbe ment.

Ott sem mutogatta magát sehol. Tudta, hogy a császár minden reggel
nyolcz órakor le szokott menni a «Ligetbe» s ott egy óráig sétál, a maga
egyszerű, kopott zöld kabátjában, tolldisztelen kalapban; a kik nem
ismerik, legfeljebb valami lovásznak nézik. Ott beszélhetett vele Ráby.
Elmondhatta neki élő szóval, a miket odalenn tapasztalt.

A császár aztán megdicsérte az eddigiekért, s megbizta, hogy csak
folytassa tovább. Adott neki mindent, (hát a mi telt szegénytől)
menlevelet is, a miben megparancsoltatik nagyoknak és kicsinyeknek, hogy
Ráby személyét bántani tartózkodjanak. Hanem az megmondatott neki, hogy
az oltalom-levelet csak a legvégső szükség esetén mutassa elő, s
egyáltalában el ne árulja, hogy a császárral személyesen értekezett.

Sietett aztán haza; mint a ki dolgát legjobban végezé, ellátva
mindenféle parancsolatokkal.

Visszatérő útját úgy ejtette, hogy Pestnek jőjjön s ott megjárja megint
a dicasteriumokat.

Legelőször is a vármegye-házához ment, a jegyzői hivatalba, holmi
okiratokat kikerestetni.

Ott találta Tárhalmy főnótáriust.

Tárhalmy se nyájasabb, se komorabb nem volt hozzá, mint az előtt.
Behitta magához a belső szobájába s mikor egyedül voltak, azt mondta
neki:

– No ugyan jó, hogy compareáltál, öcsém; mert már edictaliter akartunk
evocálni, mint «nobilis elapsust»-t.

– Engem evocálni? Miért?

– Hát barátom, vádolva vagy. S találd ki, hogy mivel? Azzal, hogy te
vagy a Gyöngyöm Miska, s te raboltad ki harmadnapja a Rotheisel zsidót a
styriai erdőkben.

Ráby nem tudta, hogy nevessen-e? vagy szörnyüködjék?

– No de ez már izetlen tréfa!

– Magam is azt hiszem, hogy ostoba tréfa: hanem hát vádolnak vele. De te
abból nagy könnyen kivágod magadat. Kimutatod az «alibit», az alatt
másutt voltál, s azzal vége.

Ráby akarta volna, hogy ne vörösödjék el; de lehet is azt tenni! olyan
erős ember nincs a világon, a ki, ha egyszer az orczája a fejébe vette,
hogy ő most el akar pirulni, az ellen sikerrel tudjon küzdeni.

– De én nem ereszkedem le annyira, hogy ily eszeveszett vád ellenében
védelmezzem magamat. Actori incumbit proba.[23] Hivják elő Rotheisel
Ábrahámot, az bizonyítani fog a mellett, hogy nem én voltam, a ki őt
kirabolta. Én nem bizonyítgatok semmi alibit.

– Tudom ám én azt is, édes öcsém, hogy miért? Mert te ez alatt a három
nap alatt olyan helyen jártál, a mit még kevésbbé lehet elárulnod,
mintha a styriai erdőkben utasokat fosztogattál volna ki; s az, a ki
bizonyíthatná az alibidet, olyan személy, a kit nem lehet tanunak
megidézni. Nem kérdezem. Én nem leszek birád. Tudod, hogy a főjegyző
csak referál a törvényszéken, de szavazattal nem bir. Te tehát azt, hogy
hol jártál az utolsó napokban? nem engeded magadból egykönnyen
kiszorítani. Vannak pedig, a kik csak azt akarják. S a tréfának ez a
komoly alapja. Azért akarod inkább a Rotheisel zsidóra bizni, hogy
tanuskodjék a mellett, hogy a rabló, a ki fejbe ütötte s kifosztotta,
nem te voltál.

– Rotheisel bizonyosan megteszi azt; ő engem jól ismer.

– Tudom. Csakhogy a zsidónak a tanubizonysága törvényeink szerint csupán
akkor érvényes, ha megesküszik rá.

– Rotheisel meg fog esküdni.

– Ne mondd ki olyan könnyen. A zsidó nagyon nehezen szánja el rá magát,
hogy az esküt letegye. Maga a saját Talmudja is megnehezíti azt neki. A
Schulchan Aruch törvényei egész psychologiai torturát szabnak a zsidóra,
csak odáig, a míg az eskü letehetés megitéltetik neki. Törvények szerint
az, a ki mingyárt az első felszólításra késznek nyilatkozik az
eskületételre, már azért megfosztatik a képességétől. Elébb meg kell azt
gondolnia. Elébb a rabbinak meg kell őt jól ijesztgetnie. Egy olyan nap,
a melyen egy zsidó esküt tesz le a törvényszék előtt, gyász és
siralomnap az egész községre nézve. Hát még hozzá a törvényesen
megszabott zsidó esküforma Ismered-e?

– Nem figyeltem rá.

– Megállj. Majd kikeresem a számodra, aztán hallgasd meg. A legutolsó
czikke a Tripartitumnak[24] így szól: «A zsidót, mikor esküt akar
letenni, a nap felé kell fordítani, mezitláb, a zsidó sapkával a fején,
halotti ingébe felöltöztetve, s kezében a Mózes törvényeit tartva. Az
eskü pedig az legyen: Én (név) zsidó, esküszöm az élő Istenre, a szent
Istenre, a mindenható Istenre, a ki teremtette az eget, földet,
tengereket, és mindeneket, a mik azokban vannak, hogy az, a kit ez a
keresztyén vádol, ártatlan és nem vétkes. És ha hamis eskü bűnét
követném el, nyeljen el engem a föld, mint Dáthánt és Abyront, lepjen
meg inzsába és bélpoklosság, mely Elizeus könyörgésére Syriai Naamant
elhagyta és Géházy szolgájára átköltözött, rohanjon meg a nyavalyatörés,
vérfolyás és gutaütés; rögtöni halál ragadjon el, és veszszek el
testben, lélekben, magam és minden hozzámtartozó, hogy soha Ábrahám
kebelébe el ne jussak, törüljön el a Mózes törvénye, mely a Sion hegyén
kiadatott, s tébolyítson meg minden irás, mely a Mózes könyvében
megíratott, s ha ez az én esküm nem igaz és való, tegyen semmivé engem
Adonáy és az ő isteni hatalma, Amen!»

– Rettenetes eskü!.

– Valóban az. Ez önelátkozások! De a mi még is legkínosabb a zsidóra
nézve, az az utolsó sorban van. A III-ik parancsolat tiltja az Isten
nevét hiába fölvenni s rettenetes büntetést szab rá. Egyéb vétkekért
csak harmad- és negyediziglen áll boszút az Isten; de az ő nevének
megszentségtelenítője ellen ezer iziglen! Egy egész nemzet szenved meg
egy ember miatt s az Isten nevei között a Jehovah, Elohim, Zebaoth még
kimondhatók, de az «Adonáy»-t még a szent Dávid zsoltárai sem mondják
ki. S törvényünk épen ennek a kimondását követeli. Ha most elmennél a
zsidó-utczába, izgalmas látványnak lehetnél tanúja. Mert azt jól
sejtetted, hogy a mint Rotheisel Ábrahám megtudja, hogy tégedet ily
absurdus vétekkel vádolnak, ő maga siet fel a törvényszékhez, tanuságát
felajánlani, hogy ez a vád nem igaz.

– Derék ember!

– A törvényszék esküt követelt tőle. Hagyományos szokás szerint a zsidó
huszonnégy órai meggondolást kért magának. Ez alatt a talmud törvényei
szerint következnek az ijesztgetés órái. A tanuskodó zsidóra rajta
mennek a rokonai, barátai, jajveszékelni, hogy ha hamisan talál esküdni,
őket sujtja majd a miatt az Isten haragja; az egész község felháborodik,
odatódul az ablaka alá s onnan szidja és rémíti fenyegetőzve az esküdni
készülőt; az asszonyok szétszórt hajjal, a férfiak megtépett ruhával
szaladgálnak az utczán s homlokaikkal döngetik a falat. A tanu szobáját
teleülik bocherek és sakterek s végeszakadatlan imádságaikat dörögtetik
a fülébe; a gyermekei chorusban jajgatnak s a felesége a földön
hempereg. Utoljára odamegy hozzá a rabbi teljes ornátusában. Hozza a
nagy könyvet. Abból felolvassa neki azokat a rettenetes boszuállásokat,
a miket az Isten az ő nevének megbántására ifjakon és öregeken,
gyermekeken és még nemszületett nemzedékeken, királyokon és országokon,
porbadöntött városokon és azoknak a barmain irgalom nélkül betöltött.
Elmondja neki, hogy milyen könnyen eshetik valaki a hamis esküvés
bűnébe, akaratlanul is; a mi aztán mindegy, mert az Isten a kimondott
átkot mégis csak betölti rajta. Gondolja meg jól a dolgot. Sötét volt,
mikor őt a rabló megállította, nem láthatta jól az arczát. Az
viselhetett álhajat, álbajuszt. Nem is nézhette meg jól, mert egy
fokos-ütés hátulról eszméletlenné tette. Milyen könnyen tévedhet a
megrémült ember! S ha tévedésből hamis esküt mond, az csak olyan nagy
bűn, mintha szándékosan tette volna, s akkor a kimondott «Adonáy» név
jaj és pusztulás lesz az egész pesti zsidóságra, elzüllik az a világ
minden részébe s azt a helyet, a hol most lakik, sóval fogják behinteni!

– És én mégis tudom, hogy meg fog esküdni az Ábrahám.

– Akkor nagy a hited. No ennek még ma el kell dőlni; mert a statarium
együtt ül, a mi épen a Gyöngyöm Miska miatt van kihirdetve.

– Tehát engem a statarium elé fognak állítani? Szép.

– Szép biz az. S tanácslom is, hogy már most maradj itt és várd be a
történendőket.

– Kegyes engedelmével. Csak egy levelet szeretnék irni. (Persze a
Fruzsinkának, hogy mára ne várja haza.)

– Megbocsáss, édes öcsém, de neked itt az én hivatalszobámban levelet
nem szabad irnod, sem azt innen elküldened.

– Hát tán fogoly vagyok már itt?

– Az még nem; de vádlott, a kinek én hivatalból segédkezet nem
nyujthatok, hogy innen kilevelezzen; hanem teszek egy ajánlatot. Innen
ma úgy is nem jó lenne kimenned, mert lehetnének, a kik azt mondanák,
hogy «szököl» s még valami szégyent tennének rajtad, hanem eredj fel
hozzám, a magánszállásomra, ott van a leányom, az majd ád néked tollat
és papirost; ott irhatsz levelet; ő megteheti azt, hogy maga felviszi a
postára a leveledet; aztán mivel hogy ez a dolog a legjobb esetben is
estig eltart, ha meg nem veted szegény asztalunkat, maradj ott nálunk
ebéden.

Oh, ha arczul verték volna Ráby Mátyást, tán nem fájt volna neki olyan
nagyon, mint ez a nyájas kinálgatás. «Eredj fel, ott a lányom.» «Majd
odaadja neked a tollat, a mit ereklyéül tartogatott utánad!» «Hogy irj
vele levelet a Fruzsinkának.» «Még majd maga el is viszi s felteszi a
postára azt a levelet.» «Aztán ebédelj ott velünk s hallgasd, hogy mit
beszél ott az a tollas ember a kalitkában?» (Hiszen még a beszélő
seregélyt kalitkástul ki lehetne tenni abbul a szobából; de beszél ott
minden! még a napsugárban tánczoló porszemek is, s mind azt beszéli,
hogy: «óh te Ráby Mátyás, milyen rossz voltál, milyen őrült, milyen
átkozott voltál, hogy minket elhagytál!»)

Ráby Mátyásnak nem nagyon kellett erőltetnie magát a hazudásban, mikor
azt válaszolta erre a szíves meghívásra, hogy:

– Hálásan köszönöm az ebédre hívást; de én most erős diætára vagyok
szorítva, helleborismussal kúrálom magamat. Csak egy zsemlét szabad
megennem naponként.

– Hát az mi ellen való?

– Idegizgatottság ellen. Éjenként nem tudok aludni.

Tárhalmy majd mondott neki rá valamit; de csak elhallgatta.

– No hát legalább levelet irni felmehetsz, az nem rontja meg a
helleborusos kúrádat.

Tárhalmy úgy beszélt Ráby Mátyáshoz, mint a ki tudomásul sem vette, hogy
az valaha az ő leányába szerelmes volt, s hogy azt otthagyta, mást vett
el. Ez a közöny fáj pedig legjobban.

Ráby Mátyás fejében úgy zúgott valami, mint egy tenger forró zsirból. A
pokolba inkább, mint ez angyal szemei elé!

E kinos feszültségből kiszabadította valami véletlen. Nem «Deus», hanem
csak «hajdu ex machina». A Mihály jött be jelenteni nagy hévvel-lével,
hogy «tekintetes uram! Jönnek a zsidók!»

Ah! Tehát nem használ az ijesztgetés. A Rotheisel Ábrahám mégis csak meg
fog esküdni.

Az volt aztán a parádé!

Nem maradt a zsidó-utczában a házőrző süket vén asszonyokon kívül senki.
Minden ajtót, ablakot bezártak ott, s jött egy tömegben, mint hajdan a
Mizraimból való kivándorláskor, Juda egész népe a vármegyeház elé. A
sereg közepén hozzák az Ábrahámot zsellyeszékben, mert az még gyenge
volt a kapott ütéstől, nem tudott a lábán járni.

Arra a hirre, hogy az Ábrahám kész a tanubizonyságot esküvel
megerősíteni, rögtön összeült a statarialis biróság s a vádlottat
előidézték.

Ráby Mátyás ott láthatta valamennyi jó ismerőseit a zöld asztalnál, a
szolgabirót, az esküdtet, kikkel együtt poharazott nem rég. Az elnöki
széket pedig maga Laskóy táblabiró úr vitte, a ki olyan jó nevető
szokott lenni.

Most pedig megállhatta nevetés nélkül, hogy kikérdezze az előtte állót,
hogy hiják? hány esztendős? mi hitű? nős vagy nőtlen? volt e már fogva?

Azután látott Ráby Mátyás egy fiatal embert felállni a zöld asztal
mellől, a kiben egyik kedves iskolatársára ismert rá; az volt a tiszti
ügyész. Az egy hosszú papirosról felolvasta a maga vádját, mely szerint
nemes Murai és Rábai Ráby Mátyás, szent-endrei lakos, azzal vádoltatik,
hogy mint Gyöngyöm Miska, rablónak öltözve, a békés utasokat
kifosztogatja; in specie ez s ez napon, a Rotheisel, alias Rothesel
Ábrahám nevű zsidót a styriai erdőben megrohanta, főbeütéssel
elszédítette s ötezer forintjától megfosztotta. Indiciumok: ugyanakkor,
a midőn Ráby Mátyás a vidéken letelepedett, mely idejövetelnek okát
senki sem gyaníthatja, keletkezett a félelmes rabló kalandozása. Ráby
Mátyás szülőitől nem örökölt nagy vagyont, azért mégis tele marokkal
szórja a pénzt, a mi a gyanut megerősíti. Végre legterhelőbb indicium
magának a Rotheisel kocsisának a vallomása, mely az azonosságot Ráby
Mátyás és Gyöngyöm Miska között kétségtelenné teszi. Vádló ügyész kéri a
tanu meghiteltetését s az ez által authenticussá lett bizonyítvány
nyomán nemes Ráby Mátyásnak kötél által, vagy ha tekintettel akar lenni
a törvényszék a nemességére, pallos által való kivégeztetését.

És senki sem nevette el magát e közben!

Az elnök egész komoly arczczal fordult Rábyhoz.

– Kiván-e inculpatus ez actió ellenében az alibi constatálásának a
remediumával excipiálni?

– Nem használom a remediumot, felelt Ráby. Kérem a bizonyítékokat.

– Vezettessék be az elsőrendű tanu!

Behozatták a kocsist. Tökéletes akasztófaczímer. Olyan pofa, a melyikből
kilátszik, hogy az egy kurta forintért mindennap kész megesküdni
háromszor arra, hogy a ma született gyermek megölte a tegnap meghalt
édes apját.

Ezt is kikérdezték a nationáléja felől, s biz az arra a kérdésre, hogy
voltál-e már fogva, elmondá őszintén, hogy valami hétszer, vagy
nyolczszor, nem igen emlékezik rá pontosan, de hamarább kilenczszer
meglakta már a vármegye tömlöczét. Mikor aztán azt kérdezték tőle, hogy
ráismer-e ebben az úrban, a ki vele szembe állíttatott, arra a rablóra,
a ki a Rotheisel Ábrahámot a styriai erdőben kirabolta, megfelelt egész
készséggel:

– Hogyne ismernék rá? Szakasztott ugyanaz. Csakhogy akkor fekete hamis
haj volt a fején, kunkora bajusz volt ragasztva az orra alá, s szűr volt
rajta. De mingyárt ráismertem a hangjáról, hogy ez a Ráby Mátyás úr.

Ekkor tapasztalta Ráby, hogy milyen jó az, hogy a magyar embernek két
nyelve van, egy magyar, meg egy diák; míg a parasztnak füle ugyan van
kettő, de az egyik se hall diákul. Ő közbeszólhatott latinul.

– Én protestálok e tanunak a megesküdtetése ellen. Én ismerem őt. Ez
volt ugyanaz, a ki azt a négy lovat hajtotta, a mivel engem az
ellenséges magistratus meg akart vesztegetni. A tanu interessálva van!

A fiscus replicázni akart, hogy ez még nincs bebizonyítva, de Ráby
hirtelen bevágta az útját, odafordulva a tanuhoz, s azt mondva neki
magyarul:

– De hát hogy ismerhetett volna kend rám a hangomról, mikor én kenddel
sohasem beszéltem.

A tanu nem vette észre, hogy a fiscus hogy hunyorgat rá a szemöldökével;
kapott rajta, hogy most mondhat valamit, a mi már valóságos igazság.

– Micsoda? hát nem emlékezik már rá az úr, mikor azt a négy lovat az új
bricskával odahajtottam az udvarára, Paprika Péter uramékkal? hisz akkor
úgy lármázott az úr, hogy ha süket lettem volna is, meghallottam volna.

Ezzel aztán egészen elrontotta a dolgot.

A históriai igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy mind ezúttal,
mind a későbbi alkalmakkal ültek ám a Sedria zöld asztala mellett derék,
igazságszerető férfiak is, a kik Rábynak pártját fogták, csakhogy nagy
kisebbségben voltak. Ő maga többször emlegeti emlékirataiban. Ezúttal is
volt ott egy táblabiró, a ki erélyesen felszólalt, hogy az ilyen tanut
nem lehet esküre bocsátani.

– Tehát vezettessék be a felmentő tanu.

A zsidó sokaság már akkor ellepte az irgalmasok utczáját, meg a
sarkantyú-utczát egész hosszában s ott várta a történendőket nagy
félelemmel.

Az Ábrahám a két legöregebb fiára támaszkodva jött be a törvénytartó
terembe. A feje be volt kötve a hátul kapott nehéz seb miatt, s a lábai
kissé inogtak. Nyomában jött a rabbi, meg a templomszolga a Thórával és
egyéb fenyegető készülékekkel.

– Hát Rotheisel Ábrahám, szólt hozzá az elnök, mondja el kend, hogy
történt a styriai erdőben való kiraboltatása?

– Nem mondom biz én, tekintetes uram mert én nem jöttem ide panaszkodni.
Minek panaszkodnám? A Gyöngyöm Miskát nem hozzák ide nekem, azt tudom. A
miért idehíttak, csak az, hogy bizonyítsam, hogy nem tekintetes Ráby
Mátyás úr volt az, a ki engem kirabolt. No hát azt bizonyítom.

– Gondolja meg kend jól Ábrahám zsidó a dolgot. Sötét volt, nem láthatta
jól az ábrázatját, hátha még is ő volt?

– És ha olyan sötét lett volna is, mint Egyptomban a kilenczedik csapás
napján, s az én szememen olyan hályog lett volna is, mint a Tóbiásén, és
ha annak a rablónak szakasztott ilyen képe lett volna is, mint a Ráby
Mátyásé, még akkor is azt mondanám, hogy nem volt ez a Ráby Mátyás, a
kit én ekkora kölyök korától ismerek, mint az öklöm! Se a fizimiskája,
se a teremtése nem hasonlított a tekintetes zsivány úréhoz.

– Mit ért kend fizimiska és teremtés alatt?

– Nű! Hát a szemét, száját, orrát, meg a derekát, nyakát, kezét, lábát a
tekintetes zsivány úrnak.

– Tehát physionomia és termet.

– Igen is. Egyik sem volt a Ráby úré. Egészen másforma úr volt az a
tekintetes zsivány úr.

– Miért tekintetes urazza kend a zsiványt?

– Azért, mert nem tudom, hogy mi lesz egyszer még belőle. Láttam én azt
tekintetes úrnak is egyszer-másszor, megint az lesz abból. De én el nem
mondom, a mit gondolok, mert az bizonyosan hozna tizenkét megesküdött
tanut s bebizonyítaná az alibit, s utoljára még engem csuknának be.

A Rábyt pártfogó táblabiró erre közbeszólt, hogy íme itt egyik tanu
vallomása invalidálja a másikét, a pro és contra elidálja egymást.

– Igen bizony, szólt Laskóy elnök úr; de hát tetszik tudni a törvényt, a
zsidó tanubizonysága a keresztyén tanu ellenében csak akkor bír
valorral, ha leteszi rá az esküt.

Erre a szóra, hogy «eskü», egyszerre «eltört a mécses cserép» az Ábrahám
mind a két fiánál; odaveték magukat nagy czifra jajgatással a táblabiró
úr elé térdre, arczra, s csókolták a kezét, lábát, hogy ne tegye az
öregükkel azt a kegyetlenséget, hogy megesküdtesse.

– Én, édes fiaim, nem segíthetek rajtatok, mond a táblabiró farizeusi
jámborsággal; itt a törvény, a Tripartitum III. részének 35-dik §-fusa:
«Judæus contra christianum attestans.» Én ettől el nem térhetek. Hanem
ha meg akarjátok kimélni az apátokat a nehéz eskü letevésétől,
forduljatok oda Ráby úrhoz, ennek csókolgassátok meg a kezét; annak csak
egy szavába kerül, s mingyárt nem kerül semmiféle juramentumra soha.
Declarálja ő kegyelme az alibit. Arra rögtön felmentetik.

A két zsidó legény nosza neki esett Ráby Mátyásnak, térden csúsztak oda
hozzá, úgy könyörögtek neki, hogy hát ugyan mondja ki azt az alibit,
hiszen csak egy szó.

Erre aztán dühbe jött az öreg Ábrahám a két fiára.

– Keltek fel onnan? Elmentek onnan? S békét hagytok annak a becsületes
embernek? Ki hítt benneteket ide? Csikónak jöttetek utánam? Titeket nem
kérdezett a tekintetes törvényszék; a ti nevetek «hallgass!»
Kitakarodjatok innen mingyárt! Ugyan édes tekintetes hajdu úr, dobja ki
innen ezt a két zsidógyereket! Menjetek haza az anyátokhoz, ha jajgatni
akartok! Nem kell engem támogatni! Tudom én még hasznát venni a fejemnek
is, a lábamnak is. Bocsánatot kérek a tekintetes törvényszéktől, hogy az
a két rossz ségetz ilyen csunya lármát csinált itten. Hát itt vagyok én.
Készen vagyok, megesküszöm.

A két fiút csakugyan nem engedte az öreg a teremben maradni tovább.

Ekkor azonban hozzá fogott a rabbi a megdolgozáshoz. Zsidóul kezdett el
beszélni, a mire az öreg szintén zsidóul felelt vissza, a miből mi
persze nem értettünk semmit. Majd magasra felvitték a hangjukat, majd
meg egyszerre alászálltak, kezeiket az égre emelgették, meg a ruhájukat
tépték velük; az ember nem tudta, hogy énekelnek-e, vagy pörölnek
egymással. Utoljára a vén zsidó a két gyönge rozoga lábával toporzékolni
kezdett, s azzal leoldá a bal karjáról a tefilimet, az imaszíjat s azt
keresztül szorítá a homlokán, annak a jeléül, hogy kész az
eskületételre.

Erre aztán a rabbi elcsendesült, s odaintve a templomszolgát, lehuzatá
az Ábrahám lábairól a fűzött bocskorokat; feladatta rá a halotti
köntösét, fejébe tétette a négyszegletű süveget, s aztán ő maga, elébb
szerelmetesen megcsókolgatva az ezüst-tokban rejlő thórát, odanyujtá azt
a kezébe.

Azzal kinyitottak egy délnek néző ablakot, s odaállították az Ábrahámot,
hogy a besütő nap egészen az orczájába süssön.

Künn az utczáról a zsidó néptömeg jajkiáltása hangzott fel; a kicsukott
Rotheisel fiak az ajtó kulcslyukára tették a szájukat, úgy sírtak az
ajtón keresztül.

Laskóy táblabiró úr majd megpukkadt a nevetésvágy miatt.

S képes volt azt elfojtani.

Csak egy szavába került volna véget vetni a kínjelenetnek «hagyjuk abba!
Tréfa az egész. Én tudom legjobban, hogy ki az a Gyöngyöm Miska? hisz
engemet is kirabolt!»

Dehogy tette, hogy azt mondja! Engedte az egész rettenetes esküt
végigmondani a megkínzott öreg embernek; engedte az alatt az egész
utczát jajgatni.

Mikor vége volt, Ábrahám megtörlé a halottas ingével a homlokát s
odadörmögött a szakállába.

– Te térd, meg ne rogyj! Te láb, meg ne ingj! Te fej, ne reszkess! Azt
ne higyjék, hogy a Jehova keze sújt le. Elmehetek már! Elvégeztem a
dolgot. Ne támogasson senki. Nem kell nekem emberi segítség. Van, a ki
engem támogat! Jobb felől Gábriel, bal felől Mikhael, előttem Rafael,
hátam mögött Uriel, fejem fölött Izrael! Nem eshetem én el.

S a ki idáig csak zselyeszéken tudott jönni, két embertől a hóna alatt
fogva lépegetni, innen hazáig gyalog ment, s nem engedte, hogy valaki
megfogja.

– – Most már rá lehet kezdeni a nevetést Laskóy táblabiró úr!

Ráby Mátyást szabadon ereszték; ezúttal most az egyszer még kikerülte a
vármegye tömlöczét; de vigyázzon magára!



TIZENNYOLCZADIK FEJEZET.

(Mellbenn elev adatic, hogi nem az Komaaromi fazikasnac az kalháia volt
az elsev, a mi nem tarthatott evrevkee.)

Ráby Mátyás alig várta, hogy haza futhasson; a mint megkapta a felmentő
itéletet, már ott várta a szekér a vármegyeház kapujában, odavetette
magát az ülésbe s aztán «hajts kocsis! se ostor, se ló nem a tied!»

Hiszen bizony Szent-Endre nincs az operenczián túl, de azért Ráby
Mátyásnak mégis véghetetlen hosszú volt az a távolság. Mindegyre azon
törte a fejét, hogy vajjon mikor az ember egy síró feleséget hagy
otthon, útra kelvén, – minémű feleséget fog otthon találni, az útról
visszatérett?

Minthogy pedig az olyan embereknek, a kiknek a judiciumuk igen
kifejlett, a phantasiájuk szokott igen hátramaradott lenni, a
metaphysica szerint, annál fogva azt Ráby Mátyás sehogy sem birta
kitalálni.

De bizony, ha olyan vakmerő phantasiája lett volna is, mint az «Erbia»
szerzőjének (a kinél soha sem tudhatta az ember, hogy melyik halott fog
a következő lapon feltámadni), még akkor sem találta volna ki, hogy mi
vár ő rá odahaza?

Hát az várt rá, hogy a mint a kocsiból leugrott s az ajtajára ment
bekopogtatni, ott találta épen a kopogtató alá felszegezve az edictalis
citátiót, melyben az egész vétsége, a miért statárium elé kell állania,
hosszasan elmondatik. Az idéző levelet olyankor szokták a kapura
kiszegezni, mikor a megidézettnek, vagy a hozzátartozandóknak nem lehet
azt kézbesíteni.

Rábynak a düh miatt egyszerre minden egyéb gondolat kiment a fejéből, a
mint ezt a citatoriát ott látta lebegni az utcza ajtaján. Letépte azt
onnan nagy mérgesen, s aztán ököllel, sarokkal döngette az ajtót, hogy
nyissák ki.

A szegény Böske, mikor kinyitotta az ajtót, azt hitte, hogy most
mindjárt megeszi.

– Miért hagytátok ezt az irást az ajtómra kiszegezni?

– Hát kérem alássan, én nem mertem elvenni, s aztán az esküdt úr
odaszegezte kalapácscsal, s azt mondta, hogy ha letépem, hát
felakasztanak.

– Hát miért nem vette át az asszony?

– Az asszony? Az asszony?

– No igen, a feleségem. Hol van a feleségem?

– Jaj, kedves édes tekintetes úr, kérem alázatosan ne üssön agyon. A
tekintetes asszony itt hagyta a házat.

– Bolondforma. Tán látogatóba ment?

– Nem biz a. Úgy mondják azt, hogy itt hagyta a házat. A mely nap a
tekintetes úr elutazott, a tekintetes asszony mindjárt levelet írt,
idehivatta a Csicsa czigányt, attól küldte el expressussal; aztán vissza
sem várta a választ, hanem a mint a czigány nem került vissza délutánig,
kocsit hozatott, mindent összepakolt, felült, elhajtatott s nekem annyit
sem mondott, hogy mit főzzek estére?

– Talán a nagybátyjához ment a kastélyba?

– Nem biz az kérem alássan, mert az egészen ellenkező úton hajtatott el;
utána néztem a kis ajtóból, a míg csak láttam az utczán.

Ráby berontott a szobába. A cseléd igazat mondott. Minden szekrény
tárva-nyitva volt. Az asszony összepakolt, úgy ment el. Még csak egy
emléknek való papucsot sem hagyott ott a férje számára.

Ráby nem tudott magának tanácsot adni. Ez bizony czudar állapot. Mikor
az ember repül a szerelem szárnyain a boldog találkozóra, s aztán talál
ott egy hideg ágyat, a melyiknek a vánkosairól mind lehúzták a stikkolt
czihákat.

Nem jutott eszébe más, mint hogy elmenjen a nagybátyjához, a
postamesterhez, a kivel azóta haragot tartottak, a mióta megházasodott.

Odamenve hozzá, nem szólt semmit, csak leült egy székre, s aztán
szétmeresztette a lábait.

Gondolta, hogy úgy is tudja az öreg, hogy mi a baja? Hogyne tudná? Kis
városban? Három nap alatt! Ne tudná azt minden ember, hogy egy új
menyecske otthagyta az urát?

Az öreg úr is csak megállt előtte s aztán hol az egyik, hol a másik
vállát rángatta és nagyokat hmgetett.

– Hm! No öcsém! Csigavér! Nem veszik az ilyen dolgot nagyvilágbeli
asszonyoknál olyan serio. Hát azért csak ne ereszd el kezedet, lábadat.
Azon át kell esni. Tudod, hogy a komáromi fazekas kályhája sem tartott
örökké.[25]

– Csak azt tudnám, hogy hová mehetett? sóhajta fel Ráby.

– No megállj. Ezen segítünk, ha csak ez kell. Itt hever nálam egy levél
már két nap óta, a mi a feleségednek szól. Törd fel, olvasd.

– Én feltörjem a feleségemnek irt levelet?

– Hát miért ne? A magyar Corpus juris szerint a férj és feleség egy hús,
egy test, I. rész 48. czikk: Maritus cum uxore una caro et corpus, a mi
levél az egyiknek szól, azt a másik feltörheti. De feltörné bizony, ha a
Corpus juris hét esztendei gályarabságot diktálna is a pecséttörőre, s
egymás levelét nem hagyná olvasatlan. Csak te törd fel, én felelek
azért, hogy miért adtam a kezedbe.

Ráby reszkető kézzel bontá fel a nejének irt levelet.

Igen egyszerű és világos szöveg.

«Édes Fruzsinkám. Megértettem kedves leveledből, hogy zsarnokod
kegyetlenségeit nem birod tovább elviselni. Ezt én előre gondoltam. Igen
helyesen teszed, ha menekülni akarsz tőle, minél előbb; mert ez az ember
jó véget nem fog érni. Házam, kivánatodra, mindig szerencsének fogja
venni, ha neked menedéket nyujthat. Tárt karokkal várlak. – Régi hű
barátod, Petray.»

Ráby szemei most már megszüntek kőmereven bámulni. Szikrákat szórtak.

– Olvassa, bátyám! szólt odatartva a levelet Leányfalvy elé.

– No már most tudod, hogy hányadán vagy?

– Tudom! szólt Ráby összehajtva a levelet s keblébe dugva.

– Hát már most mit fogsz csinálni?

– Legelébb is kérek egy négylovas fogatot egy könnyű szekérrel.

– Az meglesz. Hát aztán?

– Aztán haza megyek a kardomért, meg a pisztolyaimért s felkeresem azt
az embert, s vagy én ölöm meg őtet, vagy ő öl meg engem.

– No azt már szeretem hallani. A duellumot a Corpus juris megengedi, sőt
szabályozza. Az 1486. 18. §. 5. szakasza világosan azt mondja, hogy a
hol olyan sérelem fordul elő, a mit nem lehet nyilvánosságra hozni, vagy
nem lehet tanuk híján bebizonyítani, ott duellum az egyedüli orvoslás.
Hanem hát meggondoltad-e? ha az ellenfeled egy szál kardra akar csak
kimenni veled; az egy mahumed-ember.

– Nem tesz semmit. A kard kiegyenlíti a termet-különbséget. Majd
megválik, hogy melyikünk tudja jobban forgatni.

– No hát biz az jó lesz. Hanem még csak egyre figyelmeztetlek. A
szolgabiró nagyon ravasz ember. Igen vigyáznod kell vele. Ügyelj rá,
hogy hamarább ki ne rántsd a kardodat, mint a mikor ő is kirántja a
magáét, különben pört akaszt a nyakadba, a Szent-István II. 59. §.
alapján: «Gladium evaginans medium homagium solvet.» (A ki másra kardot
húz, fél fejváltságot fizet.)

– Köszönöm urambátyám. Megfogadom a tanácsát.

– Bár mindig azt fogadtad volna meg. No de most már szeretlek! ejh, hogy
nem csinálsz többé olyan fancsali képet. Egészen más ember lett belőled,
a mióta megtudtad, hogy férfival akadtál össze. Teringettét: az asszony
processus egészen demoralizálja az embert. No hát ha csak kard meg
pisztoly kell, azért haza se menj. Van én nekem olyan derék jó fringiám,
a mi Budavára visszavívásánál is ott volt. Kettévágja az a vasat. Többet
ér, mint a te rossz parádé kardod. Ezt kösd fel. A pisztolyaimat is
odaadom. Három golyóbisra van mindenik töltve; ha czélozni tudsz, három
ellenséget meglőhetsz vele. Én is meglőttem egyszer velük egyet, dörmögé
aztán halkan. Nem halt meg, de nyomorék lett. Ezért nem került aztán
asszony a házamhoz soha. No de régen volt az! Sok szerencsét hozzá
öcsém. Azt szeretem, mikor legény vagy a talpadon!

S úgy felfegyverezte az öreg az unokaöcscsét, mintha háborúba eresztené.
A legjobb négy lovát fogatta be a számára. A szolgabiró a szomszéd, egy
állomásnyira eső faluban lakott; a sárkányok egy óra alatt odarepíték
Rábyt.

A váratlan vendég épen akkor szállt le a szekérből, mikor a szolgabiró
indulni akart valahova.

– Tessék csak visszajönni velem a házba, mondá neki Ráby, egy pár rövid
szavam lesz az úrhoz.

Az «úr» czímzésből sejthette Petray, hogy az nem jóban töri a fejét; de
tette magát, mintha nem értené a dolgot, s ő csak tegezte a pajtást. (A
kit ma délelőtt pallosra akart elitélni.)

Mikor aztán Petray kastélyának ebédlőjében magukra maradtak, akkor Ráby
elővonta a kebléből a szolgabiró levelét, s az orra elé tartá.

– Ismeri az úr ezt a levelet?

Petray felpattant.

– Phü! Micsoda vakmerőség ez! Felbontani a más levelét!

– Lassan csak uram. Nem kell kiabálni. Nem ijed itt meg senki. A törvény
szerint «maritus et uxor sunt una caro et corpus», a mi a feleségem
levele, az az én levelem.

– De micsoda vakmerőség az: az embert a saját házánál így megrohanni!

– Mondtam már, hogy ne kiabálj olyan nagyon. Még nem voltam Gyöngyöm
Miska, de ha tetszik, az lehetek. Látod ezt a két pisztolyt itt az
övemben?

Most már ő kezdte el azt tegezni.

– No hát tudd meg, hogy vagy a kezedbe veszed ezt az egyik pisztolyt, s
úgy lövünk egymásra, vagy ha megtagadod a lovagias elégtételt tőlem, úgy
lelőlek simpliciter, mint egy utamba tévedt farkast.

A nagy mahumed-ember elsápadt. Gyönyörű athletai alak volt, de nem
lakott a szivében bátorság, csak hetvenkedni tudott; hanem a bőrére
nagyon kényes volt.

– Hát hiszen, én nem hátrálok meg előtted. Ha maga Herkó páter jönne,
még az előtt sem. Hanem hát ez bolond beszéd. Pisztolyra nem verekedik
igaz nemes ember. Abban semmi virtus. A pisztolyt egy gyerek is el tudja
sütni. Én nem vívok másra, mint kardra. Tessék egy szál kardra kijönni
velem. Tessék velem kiállni igaz nemes módjára, kard ki kard! Aztán majd
ott lássuk meg, hogy ki az igaz vitéz! Tudom, hogy gulyáshúsnak is
aprítom a selyem úrfit.

– No hát menjünk egy szál kardra, szólt Ráby nyugodtan s visszadugta öve
mellé a pisztolyokat.

– De akkor azt mondom, hogy tégy elébb testamentomot, mert innen élve el
nem hordod az irhát.

– Azt majd a kard mondja meg. Nekem nincs több beszélni valóm.

– Micsoda? S ki mernéd te én előttem húzni a kardodat? Te nyaviga váz!
Te! Hiszen ha megharagítasz, kenyérre kenlek, úgy eszlek meg. Húzd ki
hát, ha van lelked.

– Majd csak veled egyszerre, barátom; különben azt mondhatnád, hogy
kardot rántottam rád, fegyvertelenre.

– Azt mondom, ne henczegj! Ráby! azt mondom, hogy kiszelelj ebből a
szobából, a míg ki nem húzom ezt a kardot.

– Ugyan húzd már ki.

Petray hozzá is fogott, még pedig egész komolyan; de kettőn állt a
vásár. Abba még a kardnak is beleszólása volt. Az a jó derék ősi fringia
a burkus háború óta nem volt kihúzva a hüvelyéből, annál fogva abba úgy
belerozsdásodott, hogy nem lehetett belőle kiimádkozni.

– Nem jön ki az átkozott.

Biz az nem jön ki.

– Ejh! szólt Ráby türelmetlenül. Add ide a tokját, majd én segítek
kirántani.

Ugy kellett vele tenni.

A két duelláns fél nekiállt annak az egy renitens kardnak, Ráby fogta a
tokját, Petray fogta a markolatát, úgy ránczigálták azt, hol a
szolgabiró huzta ki a helyéből Rábyt, hol Ráby a szolgabirót. Utoljára
sem mentek vele semmire, a kard maradt a győztes; nem jött ki
hüvelyéből. A két duelláns egészen beleizzadt.

No ilyen párbajt se látott még a világ!

Petray mérges volt.

– Vigyen az ördög egész duellumoddal! Ha verekedni akarsz velem, gyerünk
ökölre. Akkor tudom, hogy megdögönyözlek úgy, hogy még a szentek se
csinálnak belőled papatyit.[26]

– Hát én azt sem bánom mondá Ráby, feltürve a karján a dolmányujját s
azzal öklöző állásba téve magát, vágott egy olyan boxer malmot a két
öklével, hogy Petray nem győzte bámulni.

Nagyon kényes volt a bőrére. Meggondolta, hogy ez a petten ember még be
találja törni az orrát. Az angol boxirozók mingyárt a szemét ütik ki az
embernek, meg a fogát – s az nem jó.

– Ejh! Hagyj nekem békét! Én nem vagyok sicarius. Én szolgabiró vagyok.
Törvényes ember. Ha valami kereseted van ellenem, ott a törvény, ott a
sedria, keresd ottan. Én nem fogok a te feleségedért se lőni, se vágni,
se öklöződni. Az itt nem szokás! Győzné azt az ember! – Bolond vagy! –
Azt gondolod, én magam voltam csak, a ki a feleséged körül tapodta a
földet? Ha verekedni akarsz, eredj a Lievenkopp kapitányra, ott fekszik
most Zsámbékon. Annak még nagyobb kontója van nálad, mint nekem. Ha csak
kard, pisztoly kell, kapsz annál eleget… Kapaszkodj bele, ha olyan nagy
a kurázsid! – De én szolgabiró vagyok, a kinek kötelességem a verekedést
megakadályozni, nem pedig magamnak is beleegyeledni. Én ismerem a
kötelességemet. Tessék a törvényszékre menni, majd ott megfelelek
magamért.

Ez így folyt belőle; de már azt Ráby nem hallgatta. Felcsapta a kalapját
a fejére s a sarkával tette be maga után az ajtót. A szekeréhez érve,
aztán azt mondá a kocsisának, hogy «hajts Zsámbékra!»

Hát Fruzsinka?

Meglehet, hogy ő az egész jelenet alatt ott rejtőzött a mellékszobában;
meglehet, hogy végighallgatta ezt az egész párbeszédet; meglehet, hogy
mikor Ráby eltávozott, előjött az ajtón s a gyávának, a ki az üldöző
férj elől belebújt volna már a furólyukba, a ki a férj előtt a
feleséget, a maga szeretőjét nem szégyelte rágalmazni, – a nyakába
borult s lecsókolta a szégyenpírt, a félelemveritéket az arczáról. Nem
láttuk; de nem lehetetlen, hogy úgy történt.



TIZENKILENCZEDIK FEJEZET.

(Mikeepen zokoth vala dvellaalni az Gievngievm Misca?)

Csak másnap reggelre jutott el Ráby Mátyás Zsámbékra. Könnyű volt
rátalálnia a kapitány szállására az őrt álló katonáról.

A kapitánynál még két tisztet talált s az udvaron három felnyergelt ló
állt; valahová szándékoztak menni, de nem hadmüveletre, mert a katonaság
nem volt kirukkolva.

– Áh! Áh! kiálta fel Lievenkopp, a mint Rábyt belépni látta, Ráby
Mátyás!

– Az ám. Én vagyok Ráby Mátyás. A Ráby Mátyásnénak a férje. Talán ki is
találod, hogy miért jöttem?

– Nem én.

– Hát a feleségem elszökött tőlem.

– Potz Welten! Ilyen hamar! Azt gondoltam, tovább kitart.

– Petray szolgabiróhoz mentem legelébb, hogy elégtételt kérjek tőle. Ő
nem fogadta el a kihivást, hanem te hozzád utasított.

– Becsülöm érte.

– Hát már most tudod, hogy mért jöttem?

– Tudom pajtás. Meg akarsz velem verekedni. Az megtörténhetik. Ezen urak
közül az egyiket választhatod secundánsodnak; Sterneck Guidó főhadnagy
úr, Bleyer Károly alhadnagy úr.

– Az alhadnagy urat fogom felkérni.

– Hát jól van. Ezen mingyárt áteshetünk. A fegyverekre nézve majd
megegyeznek a secundáns urak. Hanem az időre nézve van valami
akadályunk. Nekem elébb a Gyöngyöm Miskával kell végeznem.

Ráby majd kiugrott a bőréből erre a szóra.

– De már nekem három hétre elég volt a Gyöngyöm Miskából! Hagyd azt
később; úgy sem fogod meg soha.

– De már ezuttal meg is fogtam. Még ebben az órában duellálni fogok
vele.

– A Gyöngyöm Miskával?

– Igen is: ő vele elébb; mert őt hivtam ki elébb.

– A Gyöngyöm Miskát kihivtad? Te? Hát lehet a Gyöngyöm Miskát kihivni?

– Hát tudod te, hogy ki az a Gyöngyöm Miska?

– Azt tudom, hogy tegnap én álltam a statárium előtt helyette s a fiscus
rám olvasta, hogy én vagyok az.

De már erre a kapitány még a lábával is toporzékolt, olyan dühbe jött.

– Donner und Doria! Hiszen itt lakik Szent-Tornyán, két óra járásnyira
hozzánk, ott földes úr. Karcsatáji Miskának hivják. Ő az a hirhedett
rabló és senki más. Azért nem lehet soha megfogni; mert ha már
mindenünnen kiszorították, akkor szépen hazamegy; leteszi a zsivány
costümöt s mikor az ember keresi, már akkor talál a csigás hajú, pörge
bajuszu betyár helyett egy jámbor compossessort, törökösen lefelékonyult
bajuszszal, czopfba fonott puderezett hajjal, a ki tizenkét tanuval
bizonyítja, hogy ő a házából hétszámra ki nem mozdult, vagy vadászni
járt a Mátrában, a Vértesben, meg mit tudom én még hol? Tiszta
hiábavalóság akár lóháton, akár paragrafusháton akarni elfogni.

– S tegnap engem akartak helyette felköttetni.

– Ugyan csodálom, hogy meg nem tették. No, hanem hát most az egyszer én
magam csiptem meg a jó urat. Azt is elmondhatom, hogyan: hiszen téged is
csak úgy érdekel. Hát tudod, egyszer a napokban, a mint a Gyöngyöm Miska
bandáját zavartuk, egy gyanus ficzkót vettünk észre, a ki a
csatárlánczunkon keresztül akart osonni drótos-tót képében. A ficzkót
rongyról-rongyra megvizsgáltattuk s utoljára a bocskortalpában
megtaláltuk ezt a levelet. Ez Karcsatáji Mihály úrnak volt irva. –
Ráismersz talán az irásra?

Ráby Mátyás megismerte a neje irását.

– Elolvashatod bátran. Te még jobban meg fogod érteni mind én.

A levélben ez állt:

«Kedves Miskám. A styriai dolog miatt ne aggódjál. Az egész egy olyan
emberre lesz ráfogva, a ki nem fogja kimutathatni az alibit.» – «A
Tied.»

Rábynak csak leesett a két karja az oldalára. Csak most tudta meg, hogy
ő eddig a Cobra Capellával hált egy ágyban, a kigyók legmérgesebbikével.
Hisz ez volt az ő ellenségeinek a vezére: a feleség. A villámlobbanás a
koromsötétben nem esik oly rosszul a szemnek, mint az ilyen fölfedezés;
pedig sokan egy ilyen fényrohamtól örökre megvakulnak.

Ráby nem akart hinni az öt érzékeinek, azt hitte, álmodik.

– Ülj le pajtás, mondá a kapitány. Te elszédültél. Nem is csodálom.
Engem nem ért olyan közel a mennykő szele, mégis a falnak támolyogtam,
mikor ezt a levelet elolvastam. Hanem aztán iparkodtam azt hasznomra
fordítani. Ezt a két bajtársamat rögtön lóra ültettem s ezt a levelet a
kezükbe adva, átküldtem őket Szent-Toronyába. Már akkor otthon volt
Karcsatáji Mihály úr. Báránykákat billogoztatott. Láthatta minden ember,
hogy milyen jámbor gazdasági foglalkozással tölti az idejét. Az én két
cartelvivőm aztán elmondta neki az izenetemet: «Ez elfogott levél
tanubizonysága szerint az úrnak gyöngéd viszonya van egy úrhölgygyel, a
kinek Lievenkopp kapitány is udvarol s a kinek az irását ő is jól
ismeri. Lievenkopp kapitány ezt nem akarja eltürni. Az úr nemes ember;
tehát tudja a lovagiasság szabályait. Holnap reggel kilencz órakor
sziveskedjék az úr megjelenni a secundánsaival a zsámbéki romtemplomnál,
a hol ez az ügy a lovagiasság szabályai szerint el fog intéztetni.» – A
földes úr erre azt felelte, hogy igen is, nem tagadja a kettőnk közt
fenforgó sérelmet s annyival is inkább meg fog jelenni a kihivásomra,
mert neki sem szokása vetélytársakat türni maga mellett s tekintsem
magamat én is általa kihivottnak. – Most tehát nyolcz óra. Fél óra alatt
kiérünk a puszta templomhoz s ott várunk a magunk találkozójára. Te az
alatt, pajtás, itt maradsz a szállásomon egy óráig; akkor utánunk jösz.
Kilencz órától tíz óráig Karcsatáji úré vagyok. Ha ő eljön, addig lövünk
egymásra, a míg egyikünk ott marad. Ha én lövöm agyon Karcsatájit, hát
akkor a Gyöngyöm Miskától örökre megszabadult a vidék; s azután neked is
szolgálatodra állok. Ha pedig ő teremt le engem, akkor a secundansaim
azt fogják neki mondani: «tessék még egy óráig itt időzni, most
következik a férj, még annak is lesz az úrral egy kis szóváltása!» s
akkor verekszel te Karcsatájival, míg egyitek ott marad. Jól van-e így?

Hogy jól van-e? Kivánni se lehetne jobban. Ha még ezzel sem volna Ráby
megelégedve?

De nem is felelt az arra semmit; mert a mint a kapitány elvégezte a
beszédet, csak végig dőlt azon a tábori ágyon, a melyre leültették és
rögtön elaludt. Négy éjjel nem aludt már rendesen. Csak a gyorsan
vágtató, vagy döczögő szekéren bóbiskolva, az egymásra következő
csapások, az emberi ész fogalmait felülhaladó képtelen bántalmak úgy
megzsibbaszták az idegeit, hogy elaludt egy ülő helyében.

Lievenkopp rátakarta a köpönyegét s meghagyta a szolgájának, hogy
pontban féltízkor felköltse az urat és hozzon neki mozsdó vizet. Azzal a
segédeivel lóra ült és elporoszkált.

A zsámbéki rom egy nevezetes góthépítészeti maradvány a hajdankorból; a
templom hajója, körülnőve bangitabozóttal, igen alkalmas ilyen titkos
találkozóra, a hol két embernek, a világtól nem láttatva, kell egymásra
lövöldözni, míg az egyiknek elég lesz.

A katonatiszt urak a romokon kívül megkötötték a lovaikat egy
nyirfacsoporthoz s maguk bementek a rom belsejébe, hogy ottlétük fel ne
tünjék valami ott a mezőn dolgozó embernek.

Ott aztán vártak egész tíz óráig. A ki tíz órára megérkezett, az Ráby
volt.

Nem kellett azt felkelteni, olyan borzasztó álma volt, hogy az
felébresztette maga. Aztán felczihelődött, kiment a szabadba. Nem
kellett neki vezető a régi templomhoz, ismerte ő e szép romokat még kis
diák korából. Talán le is rajzolta, mikor egy esztendeig patvarista volt
ide haza. S most is meg lesz a rajza – nem meri a nevét még csak
gondolatában sem kimondani, hogy kinél.

Még félórája volt elsétálni való.

Bekalandozta a berket, erdőt, a mi a romtemplomot körülveszi s
hallgatózott, ha nem hall-e lövéseket? Meglehet, hogy a falak elfogják a
hangot. De a felszálló füstöt még is kellene látnia.

Mikor aztán az utolsó öt percz volt hátra, akkor neki indult a romok
tájának s olyan jól kiszámította, hogy az óramutató épen a XII-sön állt,
mikor ő a bejáratot elzáró bokrok közül előbukkant.

– Karcsatáji még nem jött el, mondá Lievenkopp a hozzájok lépőnek. A
pontosság nem tulajdona a táblabiró uraknak. Azt gondolta, ez is
hivatalos exmissio, a hol addig várnak az emberre, a míg meg nem unják.

– Azt hiszem, hogy épen nem fog az nekünk idejönni.

– Ah, azt nem teheti. Akkor rajta megyünk s összevágjuk a saját házánál.
Akkor aztán mehet gravamenezni a legközelebbi diætára.

– A hogy gondolod.

– Azonban hát mi a magunk dolgával most már nem fogunk ő rá várni; ha
elkésett, elvesztette az elsőbbségi jogát s ő jön már most másodsorban.
Mi végezzük a második ügyet elébb uraim.

A secundánsok rövid értekezés után azt mondták, hogy beleegyeznek a
sorrend változtatásába. S miután itt épen semmi helye nem volt a
kibékítés megkisértésének, kimérték a számukra a barrierret s
odaállították a két átelleni fához a vívófeleket.

A kezükbe adott fegyverek jó lovas katonapisztolyok voltak, a mik úgy
vannak építve, hogy ha tíz ember áll egy rakáson s azok közé durrantanak
vele, hát egynek közülök a golyó bizonyosan kilyukasztja a köpenyegét, –
ha van rajta köpenyeg; – ha nincs, arról meg a pisztoly nem tehet.

Először lőttek egymásra huszonöt lépésről; pedig bizony komolyan
igyekeztek egymást eltalálni; de minden eredmény nélkül. Másodszor husz
lépésnyiről lőttek; megint hiába. Hisz tudnivaló, hogy a mult századbeli
hadászat szabályai szerint épen annyi súlyú ólomnak kellett ellövetni
egy ütközetben, mint a mennyi súlya volt az összes elesetteknek. Ezek
pedig még csak félfont ólmot lövöldöztek el mindössze.

– De átkozott rosz pisztolyok ezek! zúgolódék a kapitány. Én csak nem
czéloztam oda abba a vércsefészekbe a vadkörtefán s mégis azt lőttem le.

– Talán az én pisztolyaim jobbak lesznek, ajánlá a magával hozottakat
Ráby. Nem ismerem őket; a nagybátyám: Leányváry adta kölcsön, az is
töltötte meg.

A secundánsok elfogadták a kihivó fegyvereit erre a biztosításra, az
egyik ugyan megjegyzé, hogy ezek csaknem a cső szájáig vannak töltve s a
secundánsok jól fogják tenni, ha a templompillérek mögé állanak, a mikor
az elsül; mert ha szétszakad, duellánst, secundánst mind agyonüt.

– Nem kell tartani tőle, mondá Ráby. Jó Lazzarino csövek ezek; aztán nem
a lőpor bennök a sok, hanem mindenikben három golyó van.

– No hát egy kettő. Tessék lőnni!

Harmadszor aztán lőttek a Ráby pisztolyaival.

Az a három golyóra töltött pisztoly pedig arra jó, hogy ha az ember
nagyon jól odaczéloz vele, hát az egyik golyó a hóna alatt, a másik a
füle mellett, a harmadik a térde között repül át az ellenfelének: az
ember maga közbül marad.

Az egyszerre történt két irtóztató durranás után elbámulva nézett szét
minden ember s kiki szörnyen csodálkozott, hogy saját magát és a másik
hármat még élve találja.

– Töltsünk újra, mondá az egyik segéd s megtöltötték újra mind a négy
pisztolyt.

Mikor készen voltak vele, a másik secundásnak valami jutott eszébe.

– Urak! Háromszor lőttetek egymásra. A lovagiasság szabályainak elég van
téve. Nekem kötelességem felajánlani a kibékülést.

A két ellenfél egymásra nézett. Először a Ráby vont egyet a vállán.
Aztután Lievenkopp húzta fel a vállát. Aztán mind a kettő mind a két
vállát. – Hát érdemes ez a dolog, hogy két jámbor ember egymást
lepuskázza miatta? Egyszerre nyujtották egymásnak a kezeiket s aztán
parolát adtak.

Hanem most aztán jőjjön az a Gyöngyöm Miska! Most már két ember vár reá,
a ki meg akarja vele etetni a füvet.

Ki is fáradtak azonban a várakozásban s a kihivott még sem jött.
Találgatták, mi oka lehet a késedelmének? Talán eltörött a kereke az
útban? Talán nem akad ide a romokhoz? De hisz ez messzire ellátszik, el
nem lehet téveszteni. Aztán ha más nem, ez a hat lövés csak figyelmessé
tehette, ha eltévedt is; kivált az utolsó kettő.

De biz az csak nem érkezett.

– Szörnyüség volna, ha még ez is gyáva lenne! dörmögé magában Ráby, a
kit kezdett bántani a nemzeti büszkeség; ezek a német tisztek olyan
gúnyosan kezdtek már élczelni.

Végre közeledő lódobogás kezdett kivehető lenni.

– Még is jön hát!

Az urak felkeltek a gyöpről, a hol untokban heverésztek s vártak a
történendőkre.

A lódobogás a romok faláig ért s tisztán kivehető volt, hogy az csak
egyes ló dobaja.

– Egyedül jönne? secundánsok nélkül?

– Hát hol is venne itt falun secundánst? Számít rá, hogy kettőnk közül
egyik az ő segéde lesz.

Kis idő mulva azonban az egyes lódobajból többes lett. Hanem az úgy
hangzott, mintha nem közeledő, hanem távozó paripa-dobaj volt.

– Barátim! kiálta fel Lievenkopp, én nekem úgy tetszik, hogy a mi
lovainkat ellopják!

Nosza futottak mind a négyen ki a romok közül.

Ördöge volt a németnek, hogy kitalálta!

Persze, hogy a lovaikat vitték.

Maga volt ott Gyöngyöm Miska. Virágos szűrébén, aranyrojtos gatyájában,
tüzes hóka paripáján. A három tiszti ló meg kantárjánál fogva
összecsatolva, előtte. Azokat már vitte!

– Megállj gaz rabló! orditá rá a kapitány s vele duettben Ráby Mátyás.

Hát hiszen nem is volt neki szándéka elszaladni. Ott finczoltatta
előttük a lovát, alig ötven lépésnyire.

A két haragos ellenfél aztán keresztüzbe fogta; mindegyiknél volt két
pisztoly; piff! paff! egyik innen, másik onnan; de nem értek azzal
semmit, mert a hóka azalatt, a míg a gazdájára lövöldöztek, olyan
tánczolást, hánykolódást követett el, hogy könnyebb lett volna egy vízi
pókot eltalálni; mind a négy lövés kárba ment.

Mikor aztán vége volt, akkor a lovasnak egy szavára úgy megállt a
paripa, mintha vasból lett volna odaöntve.

Akkor aztán a Gyöngyöm Miska fél kézzel a képéhez emelve a
duplapuskáját, dirr, durr! odalőtt mind a kettőnek s az egyik golyó a
kapitány sisaktaraját fúrta keresztül, a másik a sábeszteklit repíté le
Ráby fejéről. Azzal a betyár félszemére csapva árvalányhajas süvegét,
odakiálta nekik:

– Így szokott duellálni a Gyöngyöm Miska!

Azzal kiereszté a karikás ostorát s jobbról-balról oda cserdítve a három
összekötött paripának, úgy elporolt velük, hogy soha se beszéltek
azokkal többet a tiszt urak.

Persze azzal se nyertek semmit, hogy feladták a dolgot; mert Karcsatáji
Mihály úr megint tizenkét attestatumot hozott maga mellett, hogy ő azon
a napon halálos betegen feküdt odahaza; három feltser rakta rá a köpölyt
s két kolduló barát imádkozott az ágya mellett életben maradásáért. Mind
ez authentikus dokumentumokkal volt bebizonyítva.



HUSZADIK FEJEZET.

(Az kinec kewees wagion, attol elweetetic, az kinec sok wagion, annak
meg tevbb adatic.)

Mikor Ráby Mátyás ezt a történetet elbeszélte a nagybátyjának, az azt
mondta rá, hogy ennél még Gyöngyösiben sem olvasott furcsább historiát.

Összeültek aztán tanakodni, hogy most már mit tegyenek?

Pert kezdeni, az a legelső dolog.

De minő alapon?

Hasonló casusokra a corpus jurisnak igen sok czikkelye vagyon.

Leányváry úr mindenképen az I. 105. törvényczikkelyt szerette volna
alkalmaztatni. «A házasságtörő nőnek feje vétessék!» Nem volna rossz. De
még sokkal jobb volna annál Szent-László I. 13-ik §-ának az alkalmazása.
«Ha egy férj a házasságtörő nejét megöli, Istennek adjon róla számot s
ha akarja, vegyen más nőt.» Hej milyen bölcs törvények voltak ezek! – De
Ráby Mátyásnak egyik sem volt kedvére. Ő nem akarta azt a szép fehér
nyakat, azt a gyönyörüen kaczagó nyakacskát levágatni. Inkább akarta
Kálmán király II. 7-ik Törvényczikkét alkalmazásba venni. «Uxor, a
marito fugiens, ei toties quoties reddatur.» (A férjétől elfutó asszony,
ennek annyiszor, a mennyiszer visszaadassék.) Most is nagyon szerette
még ezt az asszonyt, egészen bolondja volt. Képes lett volna őt még
visszavenni, talán még meg is bocsátani neki mindent; háromszoros
hűtlenségét, árulását, ellenségeivel való czimborálását? vagy talán meg
akarta őt kínozni, bezárni, fogva tartani, magát is, azt is egymással
halálra gyötörni? Vannak ilyen emberek, a kik keresik a veszedelmet s a
mint egy hurokból kihúzhatták a nyakukat, megint ugyanoda visszadugják.

Ez hát elég jó törvény lesz az asszonyra.

– No azt visszakapod, ha van igazság a földön, mondá az öreg hozzá téve
halk parenthezisben (de ha az égben is van igazság, akkor nem kapod
vissza). De már most mit csináljunk a csábító Petrayval?

– Bepereljük.

– Mi vétségért?

– Nőrablásért.

– Van rá törvény. «Raptus» szent István II. 25. – De hát van-e nagy
istállód?

– Mi a hét ménkünek nekem az istálló?

– Hát mert «raptor solvat decem juvencos». A nőrabló fizessen tíz tinót.
Hová teszed a tíz tinódat?

– A pokol fenekébe! Kell ott még más törvénynek is lenni a házasság
törésről. Emlékezem én rá, hogy Ulászló azt mondja arra, hogy az
«detestabile vitium» (kárhozatos bűn).

– De az csak a parasztokra szól. Si rustici committant.

Kell ott egyébnek is lenni!

Végre egyesült erővel felfedeztek egyet 1522-ből, a melyik azt mondja,
hogy a házasságtörőnek rövideden a fejét kell venni.

No hát ennek az alapján meg lehet indítani az actiót, a szolgabiró
Petray ellen, hogy annak feje vétessék, Fruzsinka asszony ellen pedig,
hogy az a férjének visszaadassék.

Ennélfogva nagyon complicált lett a pöreset, a mi annak nem vált javára.
Mert nehéz volt megállapítani a competentiam fori. Hová tartozzék az
ügy? Az alispán itélőszéke elé-e? a sedria elé-e? vagy a szentszék elé?

Abban állapodtak meg, hogy egyenesen a sedria elé viszik, mert főben
járó kereset is van involválva.

Vigyázni kellett ám, hogy az ember calumniába vagy emendába ne essék.
Calumnia volt, ha kétféle czím alatt indított pert, emendát fizetett, ha
félszegül talált idézni.

Annyira végtére eljutott Ráby Mátyás, hogy terminust kapott.

Ott is volt pontosan órára a sedria előtt. Petray is megjelent. Hanem
Fruzsinka fiskálist vallott s az által repræsentáltatta magát.

A sedriában ismét Laskóy, mint legvénebb táblabiró elnökölt, a
másodalispán távol lévén.

Ime tehát módjában volt Rábynak, mint vádlónak lépni fel a törvényszék
előtt s most már ő kérhette ellenfelének a fejét.

Nem is fog neki irgalmazni! Ha a szigorú magyar törvény azt mondja, hogy
a más feleségét elszeretőnek a feje levágassék, hát legyen betöltve a
törvény; ha mingyárt ennek következtében úgy fogják is, mint a piaczon a
pogácsa-almát, négyével egymásra rakva, árulni a levágott fejeket.

Petray, a vádlott, végighallgatá a kemény vádlevelet. Még csak el sem
halaványodott rá. Következett az ő replicája.

Kezdte azon a gorombaságon, a mi a boldog latin korszak perlekedőinél
olyan szokásos volt: az első exceptiván.

– «Bos agnoscit præsepe suum, et dominus advocatus non noscit
competentiam fori.»[27] Ez az egész ügy nem tartozik a sedria elé, mert
ennek a foruma egyenesen a szent szék, mely a házassági ügyekben ítél.
És ugyanezen oknál fogva a vádlónak az actoratusa sincs megállapítva.
Mivelhogy ő nem perelhet, mint törvényes férj, a tőle elmenekült feleség
visszaadatása, s az annak menedéket adó férfi megbüntetése végett; lévén
ő maga a bigamia, sőt trigamia vétkében elmarasztalandó.

– Micsoda ez? kiálta fel Ráby.

– Az, hogy az úrnak már két esküdt felesége volt, mielőtt Fruzsinka
kisasszonyt nőül vette volna.

– Nekem? két feleségem?

– A kik most is élnek, szólt Petray komoly ábrázattal. Itt vannak mind a
ketten. Kérem őket Ráby úrral confrontáltatni.

– No erre magam is kuriózus vagyok.

A mellékajtón két némbert bocsátának be. Az egyik szép fiatal rácz
menyecske volt, szerémségi festőileg tarka öltözetben; a másik kaczkiás
alföldi debella volt, megmondták a neveiket is; de biz azokat Ráby
elfelejtette s nem jegyezte fel magának.

– S ezek az én feleségeim? kérdé nevetésbe átcsapó boszúsággal.

– Igen, igen! bizonyítá Petray. Ne is tessék tagadni, ők maguk majd
megmondják.

– Hát hol láttatok ti engem valaha az életben? förmedt a két
vászoncselédre Ráby, nagy haraggal.

A rácz menyecske szégyenlős volt, az arcza ugyan elpirulni jobban nem
tudott, mint a mennyire már a pirosító szerecsika megtette; de tartott
tőle, hogy nem állja meg a dolgot nevetés nélkül; azért eltakarta a
selyemkendőjével az arczát, hanem a másiknak bezzeg annál jobban fel
volt vágva a nyelve. A két csípőjére tette a két kezét, úgy állt a
Rábyval szembe s azon kezdte, hogy per tu beszélt hozzá.

– Hát már nem akarsz rám emlékezni? Hát tán el akarod tagadni, hogy itt
meg itt, – – hogy ekkor meg ekkor, – – – – így meg amugy…

Mindent elmondott az a világon.

Rábyt majd a guta ütötte meg mérgében. Nem tudott szóhoz jutni.
Lenyelvelte az az asszony.

Az elnök közbeszólt végre. (Addig a bajuszát fogta a kezével, hogy a
szája neki ne szaladjon a nevetésnek.)

– No, asszonyság, elég volt a verbalis contestatiókból; lássuk a
dokumentumokat, vannak-e asszonyságaitoknak házassági bizonyítványaik?

Hogy ne volnának?

A rácz menyecske nagy pironkodva húzta elő a piros csizmaszárából a
kivánt documentumot, míg a másik asszony nagy hirtelen felrántá a felső
szoknyáját, az alatt volt harminczhárom alsó szoknya, azok közül
valamelyiken volt egy nagy zseb, abban volt az igazsága, belekötve
gondosan egy tarka zsebkeszkenőbe.

Azok bizony formális házasság-levelek voltak. Az egyik a zaránd-megyei
Szent-Pál székely helység anyakönyvének a kivonata, a másik a végvidéki
Bellovácz községeé, mind a kettő a helybeli plébános által kiirva,
aláirva, az ekklezsia hivatalos billogával megpecsételve.

– De én soha Zarándmegyének, meg a katonai határőrvidéknek még csak
tájékán sem voltam! kiálta Ráby, dühtől reszketve. Ezek a matricularis
kivonatok falsificatumok! Én hamisítási vádat indítok azoknak az
előmutatói ellen.

A rácz menyecske erre elkezdett keservesen sírni, s a kezeit tördelte, a
magyar dajna ellenben neki ereszté a lepcsest, s úgy lepocskondiázta a
Ráby Mátyást a törvényszék előtt, hogy azon még a keresztvíz sem maradt
meg.

Az elnök, meg a két hajdu nagy nehezen csendességet csinált.

Laskóy táblabíró úr összehúzta a szemöldökeit s az orráig feltolta az
összecsücsörített száját, hogy komoly képet tudjon csinálni, a mi
szükséges az ilyen pertractatióhoz.

– Silentium! Csendesség legyen. A biróság beszél. Az itélet meg fog
hozatni, addig a felek menjenek ki a teremből.

Alig telt bele öt percz, megint visszahívták őket a folyosóról, s az
elnök úr tudatá velök a törvényszék határozatát, ut infra. Ez előttünk
pertractált causa nagyon complicált. Két actor és két incattus áll
egymással szemközt. Mind a kettő actor, s mind a kettő incattus. Első
actor azzal inculpálja első incattust, hogy az ő feleségét elrabolta s
vele tiltott correlatiót sustentál. Második actor azzal incriminálja
második incattust, hogy ő bi- sőt trigámiában leledzik s ennélfogva
nincsen is actoratusa a harmadiknak elvett feleség fugiuma alapján.
Ennek ellenében második incattus azt triplicázza, hogy a producált
matriculáris extractusok falsificatumok. Mely difficultásnak
elucubratiójára ezennel dekretáltatik: «Kérettessék fel tekintetes nemes
Pest-Pilis és Solt vármegyék tekintetes alispánja, miszerint, instálja
meg tekintetes nemes Pest-Pilis és Solt vármegyék méltóságos főispánját,
hogy remonstráljon a magas Helytartótanácsnál, miszerint méltóztassék az
magát correlatióba tenni egyfelől az excelsum erdélyi guberniummal,
másfelől az Illustrissimum katonai határőrvidéki General-commandóval,
miszerint kegyeskedjenek egyfelől tekintetes nemes Zaránd vármegye
főispánját, másfelől az illir határőrvidék nagyságos főkommendánsát oda
utasítani, hogy méltóztassanak azok ex offo legalis deputátiót
exmittálni Szent-Pál és respective Bellovács községeibe, a fölötti
inquirálás végett, valjon authenticumok, vagy falsificatumok-e a
Ráby-contra Petray és Petray-contra Ráby processusban produkált
matriculáris docék? Az inquisitió resultatuma suo tempore a felekkel
communikáltatni fog; ettől suspendáltatván mind az actoratus, mely
szerint az a kérdés, hogy Ulászló 1522: 36 szerint nemes Ráby Mátyás úr
követelheti nemes Petray Péter úr ellen, hogy «adulter caput
amittat»[28], a vagy pedig nemes Petray Péter úr az 1599: 3 szerint
nemes Ráby Mátyás úr ellen, hogy «bigami ubique capiantur»[29] s
ennélfogva, hogy valjon ez az egész causa a sedria vagy a spirituales
Judices elébe tartozik-e? Most elmehetnek a felek Isten szent hirével!

Ráby Mátyás csak azt bánta most már, hogy idejött. Hát kellett ez neki?

Alig tette be a törvényszék ajtaját maga mögött, már hallhatá a
végitéletet. Az irtóztató kaczagást, a mibe a törvényszék összes tagjai
kitörtek az ő eltávozása után. Ez a kaczaj végigüldözte az egész hosszú
folyosón.

Csak úgy ámolygott. A megszégyenülés, a keserüség, a megcsalatás, s
minden sérelmek ellenében ez a béna tehetetlenség; – egészen elvette az
eszméletét. – Annyira meg volt háborodva, hogy mikor a folyosó végén a
lépcsőkhöz ért, szórakozottságában a helyett, hogy a lefelé menő
lépcsőkön indult volna el, a fölfelé vivőkre tévedt. És aztán csak
ment-ment fölfelé, míg a második emeleti folyosóra ért; ott csak
vitte-vitte a két lába, a melyiknek több esze volt most, mint a fejének,
előre-előre, egy megszokott úton végig; vitte-vitte a két lába, talán
más is, az a láthatlan fonál, a mit a nagy Ismeretlen lenyújt néha az
ember elé s vezeti annál fogva, egész odáig, addig az ismeretes ajtóig;
csak akkor vette észre magát, mikor már rátette a kilincsre a kezét.
Akkor aztán pofon ütötte magát, «eszement!» hová jöttél?

Akkor aztán nem mert megint visszafordulni, hogy a mely lépcsőn feljött,
azon vissza is lépkedjen; attól félt, hogy valaki a nevetők közül
szemközt találkozik vele s azt fogja kérdezni: «hohó, öcsém! Hol jársz
te itten? tán biz elfeledted, hogy már házas ember vagy? azt hiszed,
most is patvarista vagy még s a régi szeretődet akartad meglátogatni?»

Lábhegyen osonva lépkedett tova, a hátulsó lépcsőig, a melyben a
tömlöczökhöz szokás lejárni, ott lopta le magát az udvarra senkitől
észre nem vétetve. De még a tömlöczajtón keresztül is hahota hangzott
eléje, utána. A rabok is bizonyosan ő rajta nevettek! Nagyon valószinü,
mert, hogy az a két asszonyféle, a kit az ő feleségeinek produkáltak,
innen lett requirálva a tömlöcz lakói közül, az kérdést sem szenved.

Három napig nem mert kijönni Ráby a Fehér Farkasból. Azt hitte, hogy
egész Pestben Budában minden ember az ő dolgán nevet. S biz azon volt is
mit nevetni, ha jól felveszi az ember. Nem mindennap esik ez meg.

Csak harmad nap este merte ráadni a fejét, hogy haza utazzék
Szent-Endrére. Akkor is jól behúzta magát a bundájába, hogy valaki rá ne
ismerjen, a míg az utczán végighajtat.

Hanem aztán, a mint a mezőre kiért, a jó friss levegőtől kezdtek
egészséges gondolatjai támadni. Nagy hiba volna, ha az ember elárulná,
hogy boszankodik ilyen esetben. Akkor épen kifognának rajta. Jobb lesz
tréfára venni a dolgot, s ha valami ismerősével összetalálkozik, magának
kezdeni rá a nevetést, s ha az még nem tudná a vele történt tréfát, hát
magának mondani el az egész mivoltában, még a hol lehet, toldani is
hozzá, hogy hadd legyen hát belőle igazi nevetés!

Mindjárt a nagybátyján akarta megpróbálni ezt a feladatot s tökéletesen
sikerült neki. Leányfalvy úr nem hallott még semmit a furcsa
történetről; mert ő most a dinnye-melegágyak elkészítésével volt
elfoglalva; annak hát egészen újság volt minden.

Nevetett rajta a jó öreg. Nem szokott úgy röhögni, hogy a szomszédok is
összefussanak a csodájára, de ha valami dolog megtetszett neki, hát azon
mosolyogott. Ez mégjobban megtetszett neki, mint a minapi duellum
história. De az tetszett neki az egészben legjobban, hogy Ráby Matyi
maga is hogy neveti azt a tréfát. Láthatta volna csak, hogy vérzik
belül!

– No látod öcsém, mondtam ugy-e, hogyha elveszed a Fruzsinkát, hát
feleségben nem lesz hiányosságod. Most már van három. S ha egy kicsit
erőlteted a dolgot, felviheted hatra, hétre.

– Hogyan urambátyám?

– Hát úgy, hogy mire a nagy teketória után kisül majd, hogy ennek a két
személynek a házassági bizonyítványa hamis, akkorra már itt lesz
három-négy új feleséged, ki Beregből, ki Ugocsából, s akkor meg azokat
kergetheted. Igy aztán csak felviszed a pentagámiáig, mint a kékszakállú
herczeg.

Ráby igazán kénytelen volt nevetni a maga nyomoruságán.

– Megállj csak! Hogy is mondtad, hová valók azok a két pseudo
oldalbordáid?

– Az egyik Szent-Pálra Zarándban, a másik Bellováczra az illir
határőrvidéken.

– Ott van ni! Keresheted ott hát az igazságodat. Hisz azt a csekély
helységet ott a zarándi hegyek közt harmadéve tőbül elpusztították a
Hora-Kloska lázadói, a másikat meg tavaly az arnauta martalóczok. Nem
maradt ott sem templom, se pap, se egyházfi, se matricula. Nem sütheted
azt ki soha, hogy annak a két dámának a házassági bizonyítványa hamis.

– Most jövök már rá, hogy miért hozták olyan messziről a
bizonyítványaikat? Azért, hogy azt a falut se lehessen megtalálni, a
honnan azok datálva vannak.

– Te! Szépek?

– Tudja a magas mennykő! pattant fel mérgesen Ráby. Néztem is én a
pofájukat!

– De úgy termetre, mire, érnek valamit?

– De hát én azt mind nem observáltam.

– No, én pedig azt mondom, hogy nagy hiba volt tőled, hogy legalább
egyiket haza nem hoztad, ha már neked adták; legalább azt, a melyik
fejni tud. Most jó volna otthon, mert a Böskédet az alatt becsukták.

– Az én szolgálómat? Kicsoda?

– Hát birák uraimék.

– De hát miért?

– Azt én nekem nem izenték meg. Csak a szomszédok jöttek ide jelenteni,
hogy küldjem oda a magam szolgálóját, mert a teheneid ott állnak a
kapuban, nincs, a ki beereszsze; a Böskédet elvitték a városházára két
hajdú között s ott fogták.

– Thü! A ki áldotta! kezdett el káromkodni Ráby Mátyás (azt is
megtanulta már) s vette a fokosát. De már azt nem szivelem el.

S azzal se szólt, se beszélt többet, hanem el kirohant az utczára,
vágtatott a városházára, a mi nem messze volt a postaháztól, annak
berugta az ajtaját s a legelső szerencsétlenre, a kit a balsors hajdúnak
teremtett, olyat rivalt, hogy az majd ónossá lett ijedtében.

– Hol van itt biró, nótárius, várnagy, vagy porkoláb? kutyalánczos emez
amaz!

Az a jámbor valahogy kiadta magából, hogy biró, nótárius este hat óra
után nincs már a világon sehol; a ki jelen van, az a kisbiró maga. Az
egy személyben várnagy is, meg porkoláb is.

– Hát az hol van?

Az biz a pohár mellett volt, s olyan jó tele volt, hogy épen azon
tanakodott, hogyan lehetne még azt a hátralévő borocskát valahogy
leszorítani. No de hamar segített rajta a Ráby! Megragadta a mellén a
lajblit, s megrázta úgy, mint a zsákot, a mibe azt akarják, hogy még
több beférjen, s ordított rá torkaszakadtából:

– Pimasz beste Karaffia! Hová tettétek a szolgálómat? ördög, mennykő
keringettét!

Az a nyavalyás, azt sem tudta, melyik lábára álljon.

– Kérem alássan, biró uramék csukatták be a dutyiba.

– Kibocsásd, rögtön, kutyafülü! Mert agyon csaplak s nem sajnálom a
bőrödért letenni a negyven forintot.[30] Merre van a tömlöcz? Hol van a
tömlöcz? Hol a kulcs? Milliom áldotta!

A kisbiró ám mondta, hogy itt van, meg ott van; de Ráby Mátyás a
nyakánál fogva vitte őtet ide is oda is, s kinyittatta vele a tömlöcz
ajtót; «gyere ki Böske!»

– Jól van, jól no, szabódott a kis biró, azért csak nem kell az embernek
a nyakát úgy szorítani. Hájszen kieresztem mindjárt.

– Gyere ide Böske! szólt Ráby.

Azzal megfogta a paraszt-cselédnek a kezét s úgy vitte ki a
városházából. És aztán egész a saját házáig el nem eresztette a kezét,
bármint huzódott is az hátra.

– Szegény hűséges cselédem. Gyere mellettem szépen! Még téged is
üldöznek miattam. Ne sírj! Majd megadom én ezért nekik!

S úgy járt a jobb kezében az a fokos, hogy a ki szemközt találkozott
vele, ugyancsak igyekezett az utcza közepére kioldalogni előle.

– No, megálljatok!

Az urak elrabolják a feleségét, a pógárok meg a szolgálóját.

Ezt lehet már aztán nevezni közreműködésnek.

– No gyere be! mondá a házba belépve Ráby. Mondd el, mi történt veled.

– Jaj, dehogy érek én most arra! mondá a Böske. Hosszú história az! De
szaladok elébb a teheneimhez. Két napja nem láttam őket. Meg sem voltak
fejve; tán éhen is vesztek azóta.

– Ne félj semmit. A póstamesterék szolgálója ellátta őket minden módon.

– Ejh, mit tud ahhoz a Zsuzska? A «csákó» tehén, ha észre veszi, hogy
nem az én kezem feji, úgy felszíja a tejét, hogy egy cseppet le nem ád
belőle, a szőke pedig azt teszi, hogy ha más leány ül alá, mikor tele
van a sajtár, úgy felrúgja kis székestül, sajtárostul, hogy csak úgy
hempereg. Aztán enni sem tud azoknak más adni, csak én. Hallja a ténsúr,
hogy bőgnek utánam, a mint meghallották a szavamat.

S futott az istállóba. Dehogy beszélt volna addig a maga bajárul, a míg
a tehenei baját el nem igazította. Azok már úgy ismerték őt; a «csákó»
nagyot nyalt a nyelvével a leány piros karján, mikor odament a kötőfékét
megigazítani, még azt sem tudja az idegen szolgáló helyesen megkötni.
Aztán répát vett elő a Böske, azt aprított szakajtóba, s meghintette jól
korpával. «Tudom, hogy ezt se adott neki a Zsuzska, mikor fejte». Aztán
kimosta a sajtárt tisztára. Ej, az a Zsuzska azt is mosatlanul hagyta!
Mikor aztán ellátta mindennel a teheneit s odaült a fejéshez, akkor azt
mondá neki a tekintetes úr, a ki be sem ment eddig a házba:

– Hát hiszen fejés közben is elmondhatod, hogy mi történt?

– Ha nem restelli a tensúr itt az istállóban meghallgatni. A biz úgy
volt, hogy a mint én harmadja épen az élesztőt csinálom, mondok, hogy
holnapután sütni kell, mert fogytán a kenyér, hát csak betoppan ám a
kisbiró két hajdúval, s azt mondja, hogy nekem mingyárt muszáj kell
menni a városházára. Mondok, én nem loptam semmit. Aszongya: ne ugassak.
Mondok: ugatott ám a kend öreg apja! Aszongya: most mingyá rád vágok
ezzel a bottal! Mondok: a képére is mászok keednek ezzel az élesztős
kezemmel. Erre aztán elvigyorodott s elkezdte a karomat csipkedni;
aszonta: ne féljek semmit, menjek velük bátran, nem lesz semmi bajom.
Különben visznek. Mondok: de hát hogy hagyom itt magára a házat, mikor a
tensúr sincs itthon? Aszongya: majd bezárja ő a konyhaajtót, s felteszi
a kulcsot az eresz alá a szarufára, ott megtalálom; úgyis mingyárt haza
eresztenek. Mit volt mit tenni? Ott kellett hagynom az élesztőt a
teknőbe, az azóta tudom, hogy megsavanyodott, szakállt is eresztett;
velük kellett mennem a városházára. A mint betuszkoltak a tanácsházba,
ott ült az asztalnál a sok vén esküdt, s mind én rám nézett. A nótárus
uram azon kezdte aztán, hogy no Böske hugám, hát tudod-e, hogy neked
most mingyárt meg kell esküdnöd. Hát biz én, mondok: nem volnék tőle
idegen; csak azt tudnám, hogy kivel kell megesküdnöm? Nem látok én itten
egy legényt se; keetek mind feleséges emberek, de meg biz én ilyen
salabakterekkel, mint keetek, nem is esküdném meg; inkább csak leány
maradok. Aszonta erre a nótárus úr, hogy nem úgy van az, nem
férjhezmenésről van szó, hanem meg kell esküdnöm arról, hogy mit tudok a
tekintetes úrról?

– Ah! titkos inquisitió!

– Az bizony. Hát mondok: arra bizony akár mingyárt megesküdhetem. Nem
tudok én a tens uramról egyebet, mint hogy olyan jó ember, mint a falat
kenyér. Arra azt kérdi a nótárus úr: de hát azt nem tudom-e, hogy a
házához mindenféle parasztok járnak, a kiket az uram arra biztat, hogy
csak lázadjanak fel az uraság ellen? Aszontam rá: «hazudott, akasztófára
való volt, a ki mondta! Az én uram nem csinál ribilliót». Azután azt
kérdezte tőlem, hogy nem az én uram biztatta-e fel a Dacsó Marczit, hogy
ölje bele a Dunába az inzsellért magával együtt? Erre én aszontam: nem
bizony, mert a Dacsó Marczi hétfőn reggel 8 órakor volt az én uramnál, a
mikor még maga sem tudhatta, hogy kedden reggel ő fogja befuvarozni az
inzsellért Budára. Attulfogva meg folyvást a verbunkosok itatták. A kik
olyan sok bort adtak neki, azok vessenek magukra érte, hogy a Dacsó
Marczi részeg fővel a Dunába hajtott a szekérrel.

– Ezt jól megmondtad Böske.

– Várjon csak a tens úr. Akkor meg azt kérdezték tőlem, mit tudok
felőle, hogy az én uram bűbájos, ördöngős, hogy éjszaka oda czitálja a
rossz lelkeket s boszorkányságot csinál velük?

– Hát erre mit feleltél?

– Hát nevettem nagyon. Aztán azt mondtam, hogy dejsz az én uramtól még
csak annyit sem hallottam én soha, hogy «ördög bujjék beléd!» nem hogy
az ördögöt előhítta volna valahonnan. Nem olyan ember az. Hát ekkor kinn
a pitvarban valami csunya nagy búgás támad, a mire azt mondja a nótárus
úr: «hallod leány, hogy bömböl az ördög; egyszeribe elvisz, ha igazat
nem szólsz!» Én megint csak elnevettem magamat; ne bolondozzanak
kigyelmetek; tudom én mi az? Mikor iskolásgyerekek voltunk, mink is
csináltuk azt, hogy a léniát madzagra kötöttük, aztán egy pálczával
körül csóváltuk a levegőben, úgy ijesztettük a többieket vele. Akkor
aztán mind rámtámadtak, hogy merek a magistrátussal mókázni? A nótárus
úr azt mondta, hogy most mingyárt meg kell esküdnöm, hogy a tens uram
ördöngős és istenkáromló. Én azt mondtam, hogy az nem igaz. Megesküszöm
én a szent feszületre, hogy nem igaz. Arra azt mondta nótárus uram:
tudom, hogy a szent feszületre megesküsztök ti parasztok, akárhányszor;
mert attól nem féltek; de majd valami másra esküdtetünk mink meg
tégedet; hozzák ide azt az ördögöt! Hát erre a szóra odahoztak ám egy
üveget, a mi felyül szarvasbőrrel volt lekötve, s abban volt egy
fertelmes kicsi szarvas ördög.

– Tudom. A Cartesius ördögcséje.

– Nem tudom én, hová való ördögöcske volt, de utálatos volt; úgy
öltögötte ki rám a piros nyelvét, hogy jó, hogy asszony nem vagyok.
Aztán azt mondta a nótárus úr, hogy no hát tegyem rá a hüvelykujjamat jó
erősen arra a szarvasbőrre, s feleljek meg még egyszer arra a kérdésre,
«igaz-e, hogy az én uram ördöngős és istenkáromló? Ha hazudok, nem
mondok igazat, az a kis ördögfiu mindgyárt el kezd bomlani ott a
palaczkban, s egyszeribe küldi értem az apját, hogy vigyen el». Én pedig
csak azt mondtam, hogy háromszor is megesküszöm rá, hogy az én uram
kegyes, istenfélő ember és semmi ördöngös dologba nem ártja magát. Hát
amint ez alatt a hüvelykujjammal megnyomom azt a szarvasbőrt, csak
elkezd ám forogni, kalamajkát járni az a kis ördög ott a palaczkban
magátul. No én is megharagudtam ám egyszerre: «ejnye, hogy az Isten
büntessen meg adta kis ördögöcskéje, hát te még meghazudtolsz engemet?»
s azzal kaptam üvegestül, úgy teremtettem a földhöz s aztán még egyet
jót tapostam rá a csizmám sarkával, hogy soha se lesz abbul többet
ördög; azért aztán felképeltek, megbúboltak, bedugtak a dutyiba, s ott
ültem étlen-szomjan, a míg csak tekintetes uram értem nem jött, hogy
kiszabadítson. Igy csináltak belőlem világ csúfját.

Ekkor aztán kitört a sirás a Böskéből: addig nem ért rá a fejés miatt,
de amint a históriának és a fejésnek vége lett, akkor aztán nem
tagadhatta meg magától azt az elégtételt, hogy a kétszél-kötényét tele
sirja.

No ez elég sok tarka meglepetés volt ilyen rövid időre! mondá magában
Ráby. De ugyan csalatkozott, ha azt hitte, hogy már elég volt. Most
következett még csak az örege.

A mint a ház eresze alá dugott kulcscsal felnyitották a konyhaajtót, a
Böske, a ki elől ment, csak földhöz vágta a tejes sajtárt, hogy kidűlt
abból minden s elordítá magát.

– Jézus Mária! Itt zsiványok jártak!

Biz ott ki volt rabolva az egész ház. Olyan gavallérosan kitakarítottak
onnan mindent, hogy nem hagytak ott egyebet a bútoroknál. De bizony az
ágytollat is otthagyták, azzal együtt nehéz lett volna elvinni a
párnahajakat; szerencse, hogy a tens asszony a hímzett czihákat lehúzta
róluk, s maga vitte el. A kiontott sok ágytollal tele volt az egész
szoba, csak úgy repült, mint a felhő, mikor az ajtót kinyitották.

– Végünk van! Ki vagyunk rabolva! Gyilkosok! Zsiványok! sivalkodék a
Böske.

– Nem hallgatsz? kiálta rá a gazdája, s befogta a markával a száját.

– De mikor az én ládámat is feltörték! jajveszékelt a szolgáló a száját
befogó tenyéren keresztül; elvitték a négy vászon ingemet, gombos
pruszlikomat, rázsa-szoknyámat, a deli-vörös kendőmet, pillangós
czipőmet!

– No csak ne jajgass. Holnap beviszlek magammal Budára. Ott vehetsz a
görögnél magadnak mindent, a mit elraboltak tőled az én pénzemen, nekem
meg új ágyneműt. Gyerekség ez! A tolvajok bizonyosan az okirataimat
akarták kézrekeríteni; de azokat magammal hordtam; koppant tőle az
álluk!

Erre a szóra a Böske megvigasztalódott.

– No most csak takarítsd össze azt a sok tollat; mig én elmegyek a
nagybátyámhoz a bundámért, azon majd elhálok. Hát a Káró kutyám hol van?

Azt sok keresésre megtalálták a vályu mellett, megdermedve.

– Az átkozottak! sopánkodék Böske. Bizonyosan zsirban sült ispongyiát
adtak neki. Még ettül sem maradhattak.

Ráby bekergette az udvarból a sopánkodó cselédet a házba s azt mondá
neki:

– S már most azt mondom Böske, hogy te arról, hogy engemet kiraboltak, a
teremtett világon senkinek se beszélj, mert az lesz belőle, hogy téged
fognak be s három esztendőnél hamarább ki nem szabadulsz a vármegye
tömlöczéből.

– Jújj! Az Isten őrizzen meg tőle!

– No hát úgy járjon el a szád.

Okos ember ám ez a Ráby Mátyás, mikor másvalakinek kell tanácsot adni.

A postamesternél aztán összepakolta az irományait s mind a bekecse alá
dugta; a bundáját is a vállára veté s egy pár szóval elmondva
nagybátyjának a történteket, hazafelé indult. A vacsorára való
meginvitálástól ismét megovta a helleborizmussal élés, a mihez elég egy
tegnap sült zsemlye.

Este volt már, mikor az utczán végigbandukolt.

Mikor a Paprika Péter háza előtt végig haladt, egyszerre valami különös
füttyentés hangzott a közelében s ugyanabban a perczben egy lökést
kapott az oldalára, mely szinte megtántorítá. Körül nézett, senki sem
volt közelében; egy élő lélek nem járt az utczán. Meg nem foghatta, hogy
mi lehetett ez a fütty, meg ez a lökés? Hanem amint hazaért s odaadta a
bundáját a cselédnek, hogy tisztítsa ki az uti sártól, azt mondta neki a
Böske:

– Ejnye tens uram, ugyan már hogy tudta a tens uram kilyukasztani a
bundáját itt az oldalán?

Hát arról bizony nem tudott számot adni.

– De nini. Még a bekecsének az oldala is ki van lyukasztva.

Azon bizony volt egy kerek lyuk ütve, a baloldalon a melle fölött.

Ott kapta Ráby az imént azt a lökést.

Kivonta zsebéből az irományokat, s akkor aztán azok közül kihullott egy
ólom-golyó, Egy csomó irományon keresztül fúrta az magát; de valamennyit
nem birta átütni.

Szélpuska volt az, a mit Ráby füttyenteni hallott, s ha történetesen
azok az okiratok a keblébe nincsenek dugva, most a számadások szépen be
volnának fejezve.

Itt mindenre készen kell már lennie!

Megfogadta a saját tanácsát. A golyót eldugta a zsebébe s nem szólt
felőle senkinek.



HUSZONEGYEDIK FEJEZET.

(Kibevl megtudivc, hogi nem ioo nagi vracwal egy taalbvl cheresnieet
enni, kiwaaltkeepen, ha azoc az nagi vrac paraztoc.)

Most már vége van minden tréfának, mondá magában Ráby. Itt nem
péterbácsizunk többet ezekkel az emberekkel; hanem egyenesen a torkukra
megyünk!

Másnap mindgyárt felutazott Bécsbe. Nem is titkolta az utazását.

A császárnál ki kellett eszközölnie, hogy a helybeli magistratus
letétessék s új biró- és tanácsválasztás rendeltessék el. Ezt neki, mint
ottani közbirtokosnak, teljes joga volt követelni.

Az alatt Böskét ott hagyta a háznál s megengedte neki, hogy bátorságnak
okáért az öreg vinczellért hálassa ott éjszakánként a pitvarban.

Meg is járta Bécset szerencsésen; mindent a legjobban rendbe hozott, s
aztán szépen hazatért.

Gondolkozott magában, a mint a város tornyait meglátta, vajjon miféle
csoda várakozik rá megint az újabb visszatéréskor?

Nem találta ki. Pedig várt rá.

A mint a kocsijával a háza elé hajtatott, nagy álmélkodva látta, hogy a
Böske ott ül kinn az utcza szélén és egy csomó mindenféle
bútordarabokat, szekrényt, asztalt, széket, ágyat, kanapét strázsál, a
mik mind ott terpeszkednek az utczán s a mellett sír keservesen.

– Hát te micsoda butort árulsz itten, kérdé tőle tréfásan az úr?

– Micsodát ám! fortyant fel a Böske. Hát csak ismeri tán a tens úr a
magáét. A magunk retyemutyái ezek. Kiszórták az utczára la, engemet meg
utána löktek.

– Kicsoda? kiálta fel Ráby, leugorva a szekérből.

Nem volt szükség a Böskének megfelelni rá, mert erre a szóra már
megnyilt az ajtó, s ott láthatá a feleletet Ráby a nótárius rezesorrú
bátyjában, a kit népies nevén csak Csutora Miskának szoktak híni.

Az egész debreczeni flegmával veté neki a vállát a kapufélfának s egy
hosszú, dohányzásban meggörbült meggyfapipaszárú selmeczi cseréppipát
tömögetve a sallangos dohányzacskóból, elállta Rábynak az útját. Jól be
volt már vásárolva most is, s a háta mögött lehetett még látni egynéhány
pógár embert, a ki szükség esetén segítségére legyen, ha arra kerül a
sor.

– Hát mi történt itt? kérdezé tőle Ráby.

– Hát csak az történt, hogy én visszavettem a házamat az úrtól.

– Kend a házát? Hisz ez az én házam, a mit kend minden törvényes forma
szerint eladott nekem.

– De már megbántam, hogy eladtam, s visszavettem, mondá a Csutora Miska,
s elővette az aczélt kovát és szép nyugodtan kicsiholt az ürömtaplóba. –
És most az úrnak semmi keresete itt ebben a városban többé, az úr nem
idevaló impostor (compossessort akart mondani), már most alá is út, fel
is út, mehet az úr mind a vízig szárazon!

Azzal rá is nyomtatta a pipakupakkal az égő taplót a dohányra s nagyot
szítt rajta, hogy meggyulladjon.

– De én kendet készpénzzel kifizettem! szólt Ráby, dühtől és szégyentől
reszketve. Hát a vételár hol van?

– Azért tessék pörölni a szolgabíró előtt, mondá a Csutora Miska, s
olyan jó izűt nevetett utána, hogy a pipája is kialudt bele. Ráby
hallhatta, hogy a kaczagásnak sokszorozott visszhangja is van az udvaron
belül.

Nem feleselt tovább. A Böskének azt mondta, hogy majd mindgyárt szekeret
küld a bútorokért és elviteti innen az utczáról, addig csak maradjon
ott; maga pedig sietett a nagybátyjához. Elpanaszolta neki az esetet.

– De már ez több, mint tréfa! mondá az öreg úr. Ezt már nem tűrjük el a
pugrisnak.

– De hát kihez menjek panaszra? A szolgabíróhoz, a ki személyes
ellenségem? a sedriához, a hol Gyöngyöm Miska helyett akartak elitélni?
a hol trigamiával hagynak vádolni, a hol kinevetnek!

– Egyikhez sem. Van minekünk erre igen jó törvényünk: «ejectio
violatoris».[31] Kerüssük csak ki a Tripartitum III. 22. t.-czikket. Ott
áll szépen megirva, hogy a kinek a birtokát valaki jogtalanul
elfoglalja, a jogos tulajdonos azt abból egy év lefolyása alatt saját
erejéből kidobhatja, kiverheti, s ha e közben az elfoglalónak keze lába
törik, magára vessen.

– De hát hol vegyük mi azt az erőt, a mivel mi ezeket innen erőszakkal
kiverjük? hisz az egész városi tanács, esküdtek, drabantok mind az ő
szolgálatjukban állnak; a vármegye brachiumot nem ád, a katonasághoz
folyamodni hazaárulás; ha pedig a népséget hívom fel ellenük, arra azt
mondják, hogy «tumultus», lázadás.

– Csak bízd te azt én rám. Már most csak hagyd te a dolgot egészen az én
kezemben. Mink öregek sok olyan dolgot tudunk már tapasztalásból, a
miről ti nektek fiataloknak még csak ideátok sincs. Nem megyünk mi sem a
vármegyére, se a tanácsházra, se a szegény paraszt népet nem hívjuk fel
verekedésre. A parasztnak nem szabad verekedni, mert azt megcsapják,
becsukják. De szabad a nemes embernek. Van nekünk itten két nemes
helységünk, Bicske meg Velencze. Hires verekedő nemzet mind a kettő. Az
igazi Velencze meg Ferrára között nem folyt annyi ütközet, mint ezek
között, s a mi a büszkeséget illeti, a bicskeiek el nem engedik, hogy ők
még Tuhutum vezérrel telepedtek le ide, a velenczeiek pedig, a kikhez
képest az adriai Velencze nobilije csak szegény legény, azt vitatják,
hogy ők Attillával járták meg Aquileja ostromát, onnan hozták el a
Velencze nevet a velenczei tó mellé. Azért az elsőbbség felett minden
alkalommal összeverekednek, s egyébként is egymást minden módon
pusztítják, injuriázzák, mortificálják. De nincs azért arra eset az
annalisokban, hogy valaha velenczei meg bicskei nemes uraknak valamiféle
processusa, szolgabíró, viczispán, sedria elé került volna. Mert van
közöttük egy szövetség, a mely szerint mindennemü sérelem, a mely a sűrű
villongások közben közöttük felmerül, a nélkül, hogy valamiféle a
bíróság elé vitetnék, a nemesek hadnagya által itéltessék el. Még pedig
úgy, hogy mindig az alperes fél községének nemesi hadnagya legyen a
bíró. Abban mindig megnyugosznak és soha az ő pörlekedéseik után esküdt,
szolgabiró egy réz babka sportulát még be nem emelt.

– Patriarchális állapot.

– No hát, ezek a nekünk való emberek, a kiket az ilyen őseredeti
excursiókra meglehet nyerni. Két hét mulva lesz a fehérvári vásár. Ez a
két hét szükséges nekem, hogy bejárjam a két községet s beszéljek a
primipilusokkal. Te az alatt itt maradsz a helyemben s tartod in
currenti a postamesteri ügyeket. Az is szükséges, hogy az alatt hagyj
egy kis bajuszt nőni; mert az ilyen borotvált arcz ellen antipathiájuk
van a nemes uraknak. Most épen a velenczei nemesek hadnagya a soros:
Nemes Kadarcsi Keő István uram. Eredeti egy alak. Az egész Rákóczy
hadjáratot végig hadakozta s még most is abban a viseletben jár, a miben
a «nyalka kurucz» pompázott suo tempore; pedig a farkasbőr kaczagány
bizony nagyon meg van már kopva a nyakában. Ő nem is tette le a fegyvert
a «majthényi síkon», hazahozta magával, keresztül törve a labanczon, no
meg az ecsedi lápon. Hanem arra nagyon sokat ad, s ezt jó lesz, ha
előhozod neki, hogy ő nem olyan nemes ember, mint a többiek; mert igaz,
hogy az ő dédükei még Árpád apánkkal jöttek be lóháton Ázsiából; de
egyik szépapja a Dózsa-lázadásba belekeveredvén, a midőn az 1514: 34.
t.-czikk által az összes máramarosi nemesség megfosztatott nemességétől,
az ő őse is áldozatul esett; a nagy apja azonban a nemességet ismét
visszanyerte; de nem az osztrák házból eredett királyok kegyelméből,
hanem mint egyike annak a négyszáz nemesnek, a kiket Bocskay
ajándékozott meg az armálissal, mikor Magyarország királya volt, s a
kiket az 1686-diki diæta nemességükben megerősített. Ezzel az öreg
nagyon nagyra van; s a ki ennek tudomásával bir, az egyszerre nagy
embere lesz neki. Hát ezt el ne mulaszd majd neki előhozni. A titulusát
is mindig megadd, nemzetes Karancsi Keő István uram. Mert vannak
Aknasugatagi Keők is, a kik «csak» erdélyi nemesek, meg Sáromberki Keők,
a kik «dubitatus» nemesek. Azért a prædikátumát mindig hozzá tedd a
nevének. Mert a ki csak egyszerüen Keő István uramnak szólítja, annak a
szavára szétnéz, meglát egy követ az utczán, meglöki a botja végével:
«hallod te kő, hozzád beszélnek». Ha egyszer aztán elkészültem én a
captatio benevolentiæval, akkor felmegyünk együtt a fehérvári vásárra, s
ott aztán majd kicsináljuk az egész strategémát. Ne félj, kidobáljuk a
házadból pógár uraimékat, hogy a lábuk sem éri a földet.

Ráby beleegyezett. Úgy el volt már keseredve, hogy valósággal szomjazott
a lelke egy kis egészséges verekedés után; akármi legyen is azután
belőle.

Elfogadta hát Leányváry János úrnak a tervét. Ő maga ott maradt helyette
postamesterkedni, azt pedig eleresztette hadsereget gyüjteni.



HUSZONKETTEDIK FEJEZET.

(Millen wala az feheerwaari waasaar ees az nemessi reoccupatio annac
ideieebenn?)

Göböly csordák, ménesek, bivaly gulyák, sertéskondák s azok között
alkudozó, parolázó vásáros nép, falusi földes urak, hajduiktól kisérve,
czifra szűrös pásztornép, czigánykupeczek, rongyos mentéiken ökölnyi két
sor ezüst gombokkal, eladásra szánt gebéiket finczoltatva, közben
egy-egy exotikus alak, oláh boér, magas süvegével, piros sipkás szerbek,
egy-egy turbános fő; a kiüzött muzulmán nép maradványa, a ki utolsó
megmaradt juhait jött ide eladni, hogy aztán ő is mehessen a többi után.
Még egy pár tevéje is van Alinak, azt is szeretné rásózni valakire; de
biz azzal mindenütt kinevetik; nem paripázik itt azon a púposhátú
állaton senki, csak vigye haza Ázsiába.

A sátorváros, a ponyvatábor a csizmadiák és szűrszabók soraival
kezdődik, azután jön az ország minden részéből idesereglett árusok
tömérdek tarka-barka bódéja. Külföldi árú nincs. Törvény és császári
pátens egyaránt megtiltotta a haszontalan külföldi árúk behozatalát. A
mi itt libeg lobog, mind hazai kartony, szepesi vászon, gyöngyösi
privilegium, fehérvári szűr, pukovai posztó, határ számra az osgyáni
edény; egész torlaszok tulipántos ládákból; de a kolompárosok üstjeinek
is van kelete, s az előkelő világ bőven látogatja a fabódékat, a hol
őseink asztali luxusát, a czintányérokat árulják.

Készpénzben megy minden fizetés; de azért megtörténik, hogy mikor
Reviczky uram ő kegyelme (onnan Nagy-Váradról) egy egész rideg gulyát
összevásárol, s történetesen nincs nála az egész szükséges pénzösszeg,
kihúzza a csizmaszára mellől az ezüstnyelű evőkését s azt hagyja ott
zálogban az eladó boérnál. Tudja az jól, hogy az a kés ezereket megér s
ki lesz váltva a napjára.

Délfelé aztán áldomásra kerül a sor, a Laczi-konyhák megnépesülnek: a jó
czigánypecsenyének nem kell czégér, elárulja azt a csalogató illat s
minden bor jó bor arra, még a bicskakinyitó karczos is.

Hanem a «cserepes» csárda csak a nemes urak számára áll nyitva. Ott
drágán mérik a bort, furkósbot hosszával.

Ezúttal a velenczeiek foglalták el hamarább a hosszú asztalt a söntés
mellett. Mert van ott több asztal is; de ez a «felső tábla» a
diszasztal, a honnan első kézből kapni a bort, s a honnan legközelebb
lehet odarikkantani a czigánynak, hogy kinek a nótáját húzza? A czigány
banda oda van letelepedve a nagy banyakemencze padkájára.

A velenczei nemesek tehát már letelepedtek a keresztlábú asztal körül s
huzatják a maguk nótáját:

  «Én is iszom veletek,
  Ha veletek lehetek,
    Egy pohár bort.
  Ha veletek
  Nem lehetek,
    Azt sem bánom,
  Úgy is unalmas
  Az éjjeli
    Dinomdánom.

Most azonban megérkezik a bicskei nemes fiatalság. Mindeniknek ott reng
a markában a hatalmas ólmos fütykös, vagy a kampós orrú rézfokos; a mit
a velenczeiek már szépen felraktak az asztalra, mintha az is hozzá
tartoznék az evőeszközökhöz.

A később érkezettek meglátják, hogy a másik fél már elfoglalta a jobbik
asztalt.

«Azt a fűzfánfütyülő rézangyalát!» mordul fel a csapatvezér, Bognár
Laczi. De korán megéheztek a velenczei urak!

– Bizonyosan belenyertek, mint Bertók a csíkba, s annak az áldomását
iszszák! Kontrázik neki egy köpczös termetű ragyabunkó.

Azt pedig tudvalevőleg nem szeretik a tavak és lápok körül lakó nemes
urak, ha a sport ezen legalsóbb nemével a csík-fogással boszantják őket.

De még most nem vesznek össze. Ki a bolond verekednék ebéd előtt? Elébb
lakjék jól az ember. Addig tarthat az ember barátságot, – kiegyezik.

Bognár Laczi odalép nagy hetykén a hosszú pad végén ülő legényhez és
megszólítja gavallérosan:

– Hát Csonka Péter pajtás, nem cserélnénk pipát?

Az, a ki a pad végén ül, okvetlen a legvitézebb hőse a velenczei
köztársaságnak, mert a hajczihő ő nála kezdődik meg. Van is ahhoz való
termet ottan.

– Eb a ki szavának nem áll! felel vissza Csonka Péter s nyujtja cserébe
a pipáját a bicskei nemesnek.

– Méltóztassék! mond amaz lovagias nagylelküséggel. Pedig az én pipám
tajték és ezüst a kupakja!

– Az enyém ugyan csak cserép, felel vissza a velenczei, hanem az aljára
egy körmöczi arany van forrasztva.

Tehát egyik sem érezheti magát lefőzve.

– Hát mondok, nemes barátim, szól erre Bognár Laczi. A míg mulatunk,
mulatnánk gavallérosan; az urak már elfoglalták a czigányt; de mink meg
hoztunk magunkkal dudást, meg tárogatóst. Hát mondok, hogy egyszer az
egyik hadd húzza az urak nótáját, aztán meg a másik hadd fújja a mi
nótánkat.

– Váltogatva, mint a két hajdú a deres mellett. Én se bánom.

Ezt hát tenyércsapással megerősítik.

Azzal a bicskei nemes ifjuság is letelepedik a maga asztala mellé s rá
kezdi fuvatni a maga nótáját.

  «Nincs annak semmi baja,
  Kinek kenyere, sajtja.
    Van nekem egy kis tanyám,
    Ott lakik barna babám.
    Van kenyerem szalonnám.»

S ez így megy szép barátságosan az első pint borig. Addig csak a czigány
húzza, a kinek azt lehet mondani «ácsi» s aztán elszakad a nóta, s a két
asztal az alatt ha átkiabál is egymáshoz, a megszólítás el nem marad;
«nemes barátim!» Hanem a második palaczknál már a nemes társaság is vele
dalolja a zenével a nótát, s az éneklőnek már nem lehet azt mondani,
hogy «ácsi», a miből az lesz, hogy utoljára egyszerre éneklik mind a két
népdalt, s czimbalom, hegedü, duda és klarinét egyszerre pengeti, húzza
és rikoltozza mind a kettőt s becsületbeli kérdés támad belőle, hogy
melyik ordítja le a másikat?

Pedig külön-külön mindenik nóta igen szép; de együtt és egyszerre
hangoztatva, pokolbeli hangománynyá kavarul.

A velenczei előcsahos nem állhatja tovább a vexatiót; a második
palaczkot meg sem várta, hogy kiürüljön; nem sajnálta azt a jó piros
bort a fenekén, felkapta, s odavágta a falhoz, a bicskeiek feje fölé,
hogy az üvegcserepek mind azoknak az asztalára hullottak, s azzal a
markába kapva a rézfokosát, megütötte vele a mestergerendát, elordítva a
csatajelszót:

«No hát ki a legény a csárdában!»

Pedig bizony mind legény volt az! Tizenegy bicskei, tíz velenczei
legény; egyik sem rosszabb a másiknál; mind csákányra, fütykösre kapott
s pörgette a kezében a veszedelmes fegyvert. Azt szokta a magyar mondani
ilyenkor: «csak a fejét! hogy meg ne sántuljon!»

E veszedelmes pillanatban jelent meg az európai békéltető bizottság a
hadakozó felek között, nemes Kadarcsi Keő István uram és Leányváry
postamester úr képében, a kik ketten középre fogva, auffirolták a mármár
megbajuszosodott Ráby Mátyást a társaságnak.

Az öreg kurucz a maga vedlett kaczagányával, az agyarára fogott
makrapipával olyan nyugodtan nyomakodott a két veszekedő tábor közé,
mintha a genfi conventió minden veres keresztje védelmezné az
oldalbordáit. Meg se hunyorodott a nagy lármára. Felemelte a rézfokosát
magasra. Ismerte azt a fokost már mindenki a furcsa formájáról; aztán a
maga recsegő hangjával fölkiálta:

– Silentium! Csitt vásár! Ej, ej, nemes fiatalság! Hát már megint
összefeleseltetek! Ilyen korán! Hiszen még fele sem ivott a hajdúságnak!
Hát hiszen ha csak bevert fej kell, rezolválok én nektek annyit, hogy
akár megunjátok! Nemes barátaim! hallgassátok meg a propozicziómat! Ime
ide folyamodott hozzánk ez a derék nemes úr, a kit itt láttok;
tekintetes nemes, nemzetes és vitézlő Murai és Rábay Ráby Mátyás úr;
annak a néhai vitézlett Ráby Istvánnak a fia, a ki a nemesi szabadságért
annyiszor kiontotta életét. Ezt a derék nemes urat az ő távollétében,
holmi szent-endrei pugris pógárok az ő nemesi curiájából ejiciálták, azt
törvénytelenül occupálták. Most ő bennünket, velenczei és bicskei nemes
hazafiait, felszólít és fejenkint két forint diurnum és a forspont
megfizetése mellett megbíz, hogy a törvénytelen occupálókat az ő igaz
ősi telkéből kihányjuk, kiverjük, kidobáljuk. Azért én tinéktek azt
proponálom, hogy a mostani vitát tegyétek félre a jövő fehérvári
vásárra, addig is irjátok fel a mestergerendára, hogy feledségbe ne
menjen, most pedig cum gentibus üljetek velünk együtt szekérre s aztán
«vivát reoccupatio!»

Csonka Péter erre megsodorintá a bajuszát s azt mondá:

– Jól van! de hát kik menjünk el?

– Hát valamennyien, a kik itt vagytok. Fizeti ez az úr a diurnumot.

– Nagyon sokan leszünk ahhoz.

– No, no fiam! csak ne böstörködj! Huszonegyen vagytok. Négy szekérrel
leszünk, négynek a lovaknál kell maradni. Marad az attakhoz csak
tizenhét legény.

– Az is sok egy Szent-Endrének!

– Csak nem kell az ellenséget megvetni.

– Dehogy vetjük meg. Csak azt nem szeretném, ha ezek a bicskeiek azt
mondanák, hogy tíz velenczei legénynek nem volt kurázsija egy magába
bemenni Szent-Endrére reoccupálni.

Ezt meg a Bognár Laczi nem hagyhatta szó nélkül.

– No hát a bicskeiek kurázsia sem maradt otthon a padláson. Hát én meg
azt mondom, hogy menjünk hát együtt, cum gentibus; hanem hát egyet
közülünk lóháton küldjünk előre s adjunk neki nagy egérutat, hogy vigye
meg az izenetet szentendrei birák uraiméknak, hogy jövünk ám rájuk egész
készülettel. Ne mondják, hogy mint a haramiák támadjuk meg őket orozva;
hadd várjanak ránk egész készülettel, a hogy illik.

Dejszen beszélhetett azoknak aztán Ráby Mátyás, postamester, nemesek
hadnagya, hogy ez tiszta bolondság lesz; Szent-Endrének nagy az ereje,
ha azt összeszedi, száz is jut egy ellen; nem hagyták azok magukat arról
leverni! Tetszett mind a két félnek az az ötlet, hogy ők hát mint egy
hadviselő potentát, megizenik előre a háborút az ellenségnek.
Felültették a legfiatalabb legényt a legtüzesebb lóggós lóra, s
elereszték az izenettel, s hogy annál nagyobb egérutat vehessen, késő
estig ott ittak a cserepesben a Ráby contójára s sorban csókolták a
derék nemes ifjut; este volt, mire fel lehetett őket rakni a négy
szekérre. Ott aztán elaludt valamennyi.

– Urambátyám, szól szepegve Ráby Mátyás, én attól tartok, hogy minket
nagyon meg fognak rakni Szent-Endrén.

– Attól ne tarts; hanem azon imádkozzál, hogy odáig ki ne törjük a
nyakunkat.

Ez csakugyan nem volt fölösleges aggodalom. Mert a velenczei lovak épen
annyi bort ittak, mint a bicskeiek; tudniillik a kocsisaikkal együtt
ittak annyi bort. Aztán mind a négy kocsis becsületbeli dolognak
tekintette, hogy a másik őt meg ne előzze, annálfogva a postamesterék
bricskája szüntelen abban a veszedelemben forgott, hogy eltörik a
tengelyét, vagy belefordítják az árokba.

Nem történt semmi baj. A kik Bacchusnak áldoztak, azokra Jupiter gondot
visel. Reggelre mind épkézláb érkeztek meg a pomázi «pipagyujtó»
csárdához; még csak egy istráng sem szakadt el. Ott pihenőt tartottak, a
lovakat megkapatták; a nemes urak leugráltak a szekerekről s
kinyujtózták a tagjaikból az álmot; azután felköltötték a kocsmárosnét,
hogy csináljon nekik magyar kávét.

Az volt ám a valami! A «magyar kávé». A minek az alkatrészeit képezte
vörös bor, gyömbér, magyar bors, tűznél megforralva, s forrójában
bekapva. Szittyagyomor kellett ahhoz. Az aztán egészen újjászülte az
embert egy napra. Még akkor Hahnemann nem is álmodott a homœopathiáról s
már a magyar tudta, hogy a mámort legjobban ki lehet gyógyítani –
borral.

Az etetés alatt az előreküldött lovas legény is visszaérkezett a
csárdához. Jó hireket hozott. Egész Szent-Endre talpon van. Birák
uraimék kidoboltatták városszerte, hogy minden fegyverfogható lélek
dorongot, vasvillát cséplőt ragadjon, az egész drabantság, csőszök,
erdőkerülők glédába felállíttassanak a Ráby úr háza előtt; belül az
udvaron pedig esküdt uraimék helyezzék el magukat a repulsióra
felfegyverkezve. Ott lesz az egész frekvenczia.

Hahó! Milyen örömrivalgás fogadta ezt a jó hirt! Lesz hát kivel
verekedni! Rögtön siettek felszerszámolni.

– Csitt csak nemes barátaim! mondá nemzetes Kadarcsi Keő István uram.
Elébb csináljuk meg a strátagémát. Mert minden patáliánál ez a fődolog.
Most én komandirozok. Tehát ismerni kell legelébb is az erősséget, a mit
be akarunk venni. A várnak két frontja van. Az egyik a budai utcza
felőli kapu, a másik a kertek alatti kapu. Azért két felé kell osztani
magunkat. Az egyik csata az utcza felől kezdi meg az attakot, a másik
csata az alatt a szőlők alatt elkerülve, a kertek alól veszi be a
sánczot. Az egyik csata lesz a velenczei, a másik a bicskei nemes
fiatalság.

Az öreg kurucz nemcsak nagy stratega, hanem egyúttal nagy psycholog is
volt. Jól ismerte a tábora természetét; ha együtt viszi a támadásra a
velenczeieket, meg a bicskeieket, azok legelébb is egymás között fognak
összeverekedni az elsőbbség fölött s egyik sem fogadja meg a másiknak a
szavát s az egymás fölötti versengéssel elszeleskedik a dolgot.

«No hát ki kezdje a támadást az utcza felől? ki a kertek alól?»

Szalmát húztak rá. A rövidebb szál jutott Bicskének; azé a kertek alatti
diversio.

– Hát már mink hátulról támadjunk-e? pattogott nemes Bognár Laczi,
duzzogva.

– Nemes atyámfia! csitítá őt a vén kurucz; tanuld meg azt, hogy a ki a
hétfejű sárkányt megtámadja, annak sehol sincs «hátulról», mert minden
oldalra jut egy feje. – Ti a hátulsó frontját ütitek az ellenségnek.

Annyi concessiót mégis kellett nekik tenni, hogy ők két szekérrel előre
indulhassanak, hogy a kerülőt megtehessék a szőlőkön keresztül s
egyszerre érjenek oda a velenczeiekkel.

– No de minekelőtte elindulnánk, szólt a Csonka Péter, nem zengedeznénk
el egy istenes zsoltárt, ősi kegyes szokás szerint?

– De bizon jó lesz! Hol a kántor? Álljunk karikába, nemes fiatalság.

A ripacsos képűt hítták kántornak.

– No hát azt a Szent-Dávidné zsoltárát.

Rákezdték szép harmoniával, az ajtatos zsolozsma hangjait ömlendeztetve
kegyes ajkaikról.

  «Uram, büntesd meg a hagymát!
    Mért keserű?
  Lám a répa mily édes!
    Ha megfőzik disznólábbal,
    Vagy órjával,
  Apád is megeheti!»

Biz ez eléggé szép hymnus Szent-Dávid feleségétől. Tudunk mink ilyent
többet is; de most nem érünk rá; csülökre fiuk! Aztán hadd menjenek
előre a bicskei vitézek.

Nem sokára az öt kocsi porfellege kergette egymást; a miből kettő eltünt
a szőlőhegyek között, s aztán csak a három kocsi tartott egyenesen az
országúton neki Szent-Endrének.

Már messziről lehetett hallani a közeledőknek, hogy verik félre a
harangokat valamennyi toronyban. A hirnök igazat mondott. A város végén
már nagy néptömeg foglalta el kétfelől a bakhátakat; de azok többnyire
csak gyerekek meg asszonyok voltak, a kik harsány zsivajgáson kívül
egyébbel nem állták útját a támadó seregnek.

Hanem aztán a budai útcza meg volt szállva a hadsereg zömétől. Ott
tömörült, nemzetiségek szerint csoportosulva, a kicsődített férfi
lakosság az utcza átelleni részén; a magyarok furkós botokkal, a svábok
cséphadarókkal, a ráczok vasvillákkal; biz abból száz jutott egyre.

A Ráby háza előtti utat azonban a rendes hadsereg foglalta el, városi
drabantok, bakterok, csőszök, erdőkerülők, czúczákkal, alabárdokkal és
disznólábakkal felfegyverkezve. (Ez utóbbi a régi kovás-puskának a
díszneve.)

E phalanx előtt állt teljes ünnepi ornátusában, azaz, hogy
levelibéka-színű mundérban, a kisbiró, nyakában a rézdobbal, s azon
irgalmatlanul dobolta a rohamra serkentőt és szájjal is buzdítá a vitéz
harczi népet kegyetlen ellenállásra.

A legelső volt, a ki leugrott a szekérről, a Csonka Péter.

– Ejnye, a ki zöld angyalod van! kiálta a kisbiróra, nem tudod jobban
ütni azt a dobot? s megmutatta aztán neki, hogyan kell, olyat ütött neki
az ólmos botjával a dobjára, hogy azon rögtön beszakadt a bőr; akkor
pedig megfogá a rézdobot, s úgy csapta bele a kisbirónak a fejébe, hogy
annak a nyaka beleszorúlt, mint a torkos kutyának a tejes köcsögbe, s
minthogy a nyavalyás se látott, se hallott, a miatt vaktában a csás
lónak ment neki, az meg felrugta, hogy csak úgy hempergett. A sok
kaszás, vasvillás, dorongos ember véghetetlen nagyot kaczagott ezen a
tréfán.

A mint aztán a többi hét nemes legény is leugrált a szekérről, az
ármádia észrevette, hogy ennek fele sem tréfa, s nosza loholt befelé az
erősségbe hajdú, csősz, bakter az egész fegyverzettel, s ugyan
igyekeztek maguk után bezárni a kaput. Csak akkor kezdték aztán rá a
gyilkos fenyegetőzést, mikor már biztos helyen érezték magukat.

Az összecsődült nép nem vett részt az ütközetben, az csak nézte a
mulatságot.

A Csonka Péter megpróbálta elébb a vállával kivetni sarkából a kis
ajtót; de az nagyon be volt már kötözve. Szabályszerű ostromhoz kellett
fogni.

Nemzetes Kadarcsi Keő István uram maga nem szállt le a szekérből; onnan
komandirozott felállva.

– Vegyétek csak le azt a kútgémet onnan az ágasról, nemes barátim. Aztán
neki a kapunak vele!

Négy legény nagy hirtelen lekapta a csordakút ágasáról a gémet, s azzal
aztán neki lódultak a kapunak, mint a római faltörővel; míg három vitéz
a kis ajtót vívta ólmos botokkal. Hanem a benlevők is vitézül
védelmezték ám magukat. Az udvaron voltak ölberakott hasáb fák, azokat
hajigálták ki az ostromlókra; ezek meg természetesen vissza ő reájuk.
Hogy mind ez nem történt meg czifra áldások nélkül, azt el lehet
képzelni.

Odabenn az udvarban biró uram, meg nótárius uram parancsoló szava
hangzott, különösen fenhangon emelve ki azt a vezényszót: «ha be
találnak törni, minden puskából tüzet kell reájuk adni!» Ennek ellenében
dörgött a Csonka Péter fenyegetése: «el ne próbáld sütni azt a
disznólábodat! mert akkor meghalsz!» Ő maga felmászott nagy vakmerően a
kis ajtó bolthajtására s aztán a házpárkányáról a macskajárás tégláit
szedegetve le, azokat hajigálá az ostromlottak fejére.

Hanem mind e hősi erőfeszítésnek nem lett volna sikere, ha a bicskei
segélycsapatok idején meg nem érkeznek. Ez azután eldönté a csata
sorsát. – Egyszerre csak a kert felől nagy rivalgás támad, az ellenség
hátulról tört be a várba. Arra az udvarban iszonyú zűrzavar támadt; bot
pufog, ember ordít, a megriasztott sokaság menekül a merre ürességet
lát; fel a szomszédház falának, be a házba, a góré alá, az istállóba.
Erre a velenczeiek is átugrálnak a zárt kapun, s hős költő legyen az, a
ki azt leirja, a mi odabenn történik!

– Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon! komandiroz a szekérről nemzetes
Kadarcsi Keő István uram. – A nép röhög és rettenetes jó kedvvel
mutogatja egymásnak, a mint egy-egy ismerős tanácsbelit lát a szomszéd
ház tetején négykézláb végigmászni: «ahol megy ni!» aztán meg mikor
egy-egy kedvencz jó emberét, mint a macskát, keresztül hajítják a kapun,
hogy csak úgy nyekken, mikor a földet éri. Jaj de nehezen sajnálják!
Pedig nótárius uram is az utóbbiak között van. Őtet dobták ki előbb,
utána meg a Csutora Miskát, a bátyját. A ruhájuk úgy össze van tépve,
mintha sasokkal viaskodtak volna, betört fej, kiütött fog, kékfolt, a
mennyi csak dukál. A mint tova szaladnak, szidva az egész világot, de
csak egy ember sem akad a nép közül, a ki a kabátjukat leporolja. – De
legjobban megjárják azok, a kik a házba bemenekültek; mert azok közül
egy sem marad, ki a Tripartitum III. R. 22. törvényczikkelyéről kellő
felvilágosítást ne kapna. Azokat, mint az esztrengára fogott juhokat,
billogozzák meg, fustélyokkal, s úgy eresztik el a kert felé. – Biró
uram maga, nagy veszedelmére, azt gondolta ki, hogy a kéménybe
meneküljön; de ott meg egy kis szalmát gyujtottak alá, azt azután nem
állhatta sokáig, keresztül akart bújni a kürtőn. A fejének sikerült is,
meg a két karjának, de a teste alsóbb részeihez nem volt ez a kémény
szabva; azoknál fogva fennakadt, s csak úgy deklamált aztán a kéményből
kifelé, mint a skatulyából kiugró kis ördög. Úgy kellett a kéményt
kibontani, hogy kiszabadítsák, mikor vége volt a reoccupatiónak.

Mikor aztán tiszta volt a fundus, akkor kinyitottak ajtót kaput, s
szekerestül együtt beinstallálták a visszafoglalt házába Ráby Mátyást.

– No hát, nemes uram, hogy tetszett a reoccupatió? szólt nemzetes
Kadarcsi Keő István uram, pipáját kiverve a tenyerébe.

Biz az tiszta munka volt; valljuk meg az igazat. Kár, hogy már kiment a
divatból.

Előljáró uraimék azonban tanultak ebből a példából kettőt. Az egyik az,
hogy a jámbor polgár, ha verekedést kezd a nemes urakkal, hát akkor őtet
verik meg. A másik meg az, hogy a jámbor paraszt, mikor azt látja, hogy
az előljáróságot döngetik, nem tartja helyette oda a hátát; hanem igen
jó mulatságnak veszi a dolgot.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A nemes reoccupáló urak aztán a munka bevégeztével, biberunt magnum
áldomás, s szépen búcsút vevének a visszahelyezett házi gazdától:

«Máskor is szolgálatjára állunk az úrnak!»

E szókkal nyujtá kezét másnap reggel (az áldomás után) nemzetes Kadarcsi
Keő István uram Ráby Mátyásnak: a mi elég szép leereszkedés volt tőle, a
ki Bocskay Istvántól nyerte a nemességét, holott ez csak III-ik Károlyig
tudja felvinni az eredetét.



HUSZONHARMADIK FEJEZET.

(Mellbenn ollateen dolgoc leznec, a miket ember ki nem tudna fvndaalni,
ha meg nem lettec volna.)

Csak azután, hogy egészen magára maradt, kezdett Ráby Mátyás
elgondolkozni azon, hogy mégis nagyon bolond dolog ám ez, a mit ők most
itt csináltak.

Megrohanni egy békességes város népét fegyveres erővel, harminczat,
negyvenet a polgárok közül, a fél magistratust, kékre, veresre püfölni,
még a város dobját is beszakítani! Ez a világ akármelyik czivilizált
országában sem menne tréfa számba. Képzeljük csak, hogyha
Hessen-Casselben, vagy Würtembergben játszottak volna el ilyen
vígjátékot!

Szó sincs róla, hogy ez a sok bevert fej mind panaszra megy.

A Böske már korán reggel jött jelenteni, hogy ugyan ment ám már
hajnalban a sok szekér fel Budára, megrakodva bekötözött fejű, felkötött
állú előljáró uraimékkal.

Ráby Mátyás hirtelen elhatározta magát, ő is felmegy Budára.

Legjobb lesz, ha maga jelenti fel a dolgot; csináljanak vele aztán, a
mit akarnak. Sokkal jobb, mintha bevárja, hogy érte jőjjenek; még
megtennék vele azt a csúfot, hogy vason kisérnék be. Mindjárt
postakocsit rendelt magának.

Persze a Böskét sem hagyhatta ottan. Szegény árva cseléd mit csinált
volna ott magában a puszta háznál. Úgy sem volt már mit strázsálni
abban. A teheneire sem volt már gondja. Rég kimérte azoknak a husát a
mészáros. Esküdt uraimék felfalták azt mind gulyáshusnak s a Ráby Mátyás
borait megitták rá. Még sincs jó kedvük.

És épen az volt a szerencséje Ráby Mátyásnak, hogy a Böskét is magával
vitte, a hogy majd meglátjuk nem sokára.

Megint csak a pesti Fehér Farkasban szállt meg, vesztére; pedig lám
megmondta neki Leányváry uram, hogy a budai Fehér Farkas jobb
vendégfogadó; de hát az ilyen agyafúrt emberre hiába vesztegetni a jó
tanácsot.

Ott átöltözött német gálába s felvitette magát gyaloghintón a várba, a
helytartó-tanács elnökének palotájáig.

A mint belépett a várakozó terembe, valami ismerős szag ütötte meg az
orrát. Nem csalódott. Mintha csak a szentendrei tanácsházba lépett volna
be. A tanácsbirák mind veres bagaria csizmát viseltek. S annak
válogatott illata van. Azzal volt tele a várakozó terem.

Valamennyi ellenségét mind ott látta egy csoportban. Azok is ő
excellentiájára vártak. Ugyanazokban az összetépett köntösökben jöttek
fel, a miket a tegnapi ütközet olyan csunyául megviselt, kinek a
félkarja, kinek az álla volt felkötve, ki meg a markában hordta a
feldagadt félpofáját, a melyikből a félszeme csak úgy pislogott elő. A
kötelékek össze voltak vérrel mázolva, még az ábrázatok is. Senki meg
sem mosdott azóta, úgy jöttek fel, egész égrekiáltó szenvedéseik
tanujeleivel külső formájukon.

Voltaképen valami nagy baj nem eshetett bennük, mert a mint Ráby Mátyást
meglátták belépni, egyszerre rákezdték a hangos fenyegetőzést s
szertelen jó kedvük támadt, olyan zsivajt csaptak. A beszédjük tartalmát
ugyan nem érthette, mert mind ráczul beszéltek, a ki csak úgy törte is a
nyelvet; az volt náluk a salonnyelv, az aristocratia nyelve; hanem a
hangból, meg a taglejtésekből kivehette, hogy «no, jó helyre jöttél ide!
Majd lesz itt neked kutya porczió mindjárt».

Nem is igen jól érezte magát. Csak behúzódott egy ablakmélyedésbe s
hátat fordított nekik és hagyta őket lármázni.

Egyszer aztán, mintha kettévágták volna a henczegő lármát, a janitor
jelenté, hogy ő excellentiája megérkezett; már jön fel a lépcsőn! Arra a
fenyegetőző alakok egyszerre mind miserabilis positurákba görnyedtek, a
szemeikre lehúzták a véres kendőket, s elkezdtek nyögni, nyöszörögni,
hogy az csupa szánalom volt.

A váróterem ajtaja megnyilt, s ő excellentiája belépett.

Semmivel sem volt újabb a köntöse, mint mikor legutoljára volt
szerencsénk nála tisztelkedni; hanem a mellénye még valamivel tubákosabb
volt, mint akkor.

Félrefordított fejével nagy mérgesen végigsandított a rá várakozó
tömegen s nem látszott az arczán valami különös részvét a jajveszékelők
iránt. Ellenben a mint Ráby Mátyást megpillantá, egyenesen odament
hozzá, s a vállára veregetett és mosolygott.

Kérem! ő excellentiája mosolygott. Minden három esztendőben egyszer
szokott az rajta megesni. Aztán «dominus frater»-nek szólítá Rábyt.

– Nagyon jól van, dominus frater! Ezt szeretem már! most van kegyelmed
az igaz úton! hogy a hazai törvények értelmében szerzett magának
statisfactiót! Hoc est rectum. Tessék besétálni hozzám – discuráljunk
egy kicsit. – Janitor! – Senkit se jelentsen kend be addig, a míg a
tekintetes Kamarás úr nálam lesz. – Kendtek pedig, szólt a vert hadhoz
fordulva, elmehetnek, a honnan jöttek; a mit kerestek maguknak, azt
megkapták. – Placeat intrare, domine perillustris!

Azzal ott hagyta őket a faképnél.

Azok csak egymásra bámultak, nem tudták mire vélni a dolgot, míg aztán ő
excellentiájának a titkárja meg nem magyarázá nekik, hogy a Tripartitum
III. 22. t.-cz. értelmében egészen legalis ütlegek voltak azok, a miket
ők agybafőbe kaptak s ezt ki is adta nekik irásban, hogy az otthon
levőket megnyugtathassák.

A Ráby Mátyást pedig ezuttal még le is ülteté ő excellentiája a belső
szobájában.

– No látja, Kamarás úr, lehet ám az ős magyar törvények szerint is
igazságot szerezni Magyországon; csak érteni kell az applicatiót. Azért
nem kell mindjárt a császárhoz szaladni pátensért. Vannak nekünk jó
törvényeink; nem szükség azokat felforgatni. Szeretném látni, hogy
Németországnak valamennyi Landesgerichtje igazította volna-e el az úrnak
a dolgát ilyen rövideden, radicalisan és ilyen olcsón, mint a velenczei
nemesek hadnagya? – De az úr már megint a császárnál járt odafenn! már
megint delátorkodott! már megint tele van a zsebe intimatumokkal. Elő se
vegye, ha nekem szólnak; mert én fel se bontom. Csodálom Ő Felségét,
hogy minek küldöz nekem intimatumokat, mikor tudja, hogy nem olvasom el.

– Ezúttal másféle rendeleteket hozok Ő Felségétől, mondá Ráby, ki jónak
látta nem állani elő mindennel, a mit tud; Ő Felsége most csupán atyai
kegyességének tanujeleivel bocsátott le. Sokat gondolkozott Magyarország
fővárosáról s nagy tervei vannak e város fölemelése iránt.

– Lássuk a plánumokat!

– Legelőször leküldi az engedélyt a pesti zsidó község számára, hogy
zsinagógát építhessen a városban.

– Bihászman? Zsinagógát! A zsidóknak! kiálta fel a helytartósági elnök
úr, felpattanva a helyéről. De hisz ez nem fölemelése, hanem
elpusztítása Pest városának. Hisz akkor, ha ez meg lesz engedve, száz
esztendő mulva Pestet úgy fogják híni, hogy Jeruzsálem! A zsidóknak
három emeletes házaik lesznek itt s látni fog a világ nem csak zsidó
burgereket, de még zsidó nemes embereket is, prædicatumokkal és
czimerekkel! Megéri a világ, hogy zsidók fogják viselni az insignis
ordók vitézi keresztjeit; – még úgy segéljen, a diætába is beviszik a
bársony bugyogót, s száz esztendő mulva, horrendum dictu! – zsidó
ablegatus fog az incliti status et ordines előtt a katholicus fundus
religionis fölött perorálni. – Bihászman!

– Csak azt sajnálom, hogy én azt a szép kort nem érem meg! Viszonzá Ráby
Mátyás. A mit ő excellentiája persze tréfának vett. Mert hisz arról maga
is meg volt győződve, hogy a mit megjövendölt, annak beteljesülése
tiszta képtelenség. Maga is csak nagyon nagyot akart vele mondani.

– No, hát az elég szép volt bevezetésnek! Bihászman? Van-e még több is?

– Sine dubio, folytatá Ráby, s mivelhogy épen az ablaknál állt ő
excellentiája, ő is odalépett melléje, a honnan a Dunára és Pest városra
lehetett látni. Látja excellentiád azt a nagy négyszögletű térséget ott
a pesti város-erdő szélében? Fűzfás árok veszi körül.

– Látom. Hát abból, Bihászman, mi lesz?

– Ő Felsége elrendelé, hogy oda egy nagyszerű épületet emeljenek, két
contignatióra, kilencz udvarral, két ezer ablakkal. Nekem megmutatta az
épület nagy tervét, a mit saját költségén készíttetett a főváros
számára. Az egész negyvenezer ölet fog elfoglalni.

– Bone Deus! De hát mire lesz ez a nagy épület? Tán csak minden embert
oda akar csukatni ő felsége, a ki a patenseit nem tiszteli. Akkor kicsi
lesz a ház!

– Ő azt kórháznak szánta Pest számára.

– Tehát ispitálynak? De hiszen a nagy pestis alkalmával sem volt itten
annyi lázár, hogy a rendes lazaretumokban el ne fért volna. Ha azt
akarja Ő Felsége, hogy azon a kétezer ablakon mind nézzen ki egy ember,
hát a kinek náthája van, vagy a tyúkszeme fáj, mind belehordatja Pest
városából, még sem telik meg.

– De egyuttal lelenczház is lesz az.

– Bihászman? olyan gyermekeknek az asyluma, a kiket az anyjuk kitesz az
utczára? De hisz ilyen nincs Pest városában. Hiszen meg nem tűr itt a
polgárság a maga falai között olyan asszonyszemélyt, a ki gonosz életet
él. Az itt ekklézsiát követ, annak fejét veszik, kiseprüzik a városból.

– Ez most még úgy lehet; de mind megváltozik ez, ha egyszer Pest a nagy
világvárosok közé emelkedik, a hol az egyeseknek és a tanácsnak másra
van gondja, mint a családi élet ellenőrzésére. A nagyvárosok előnyeivel
Pest is örökölni fogja azoknak a calamitásait.

– De hát hogyan legyen ebből a Pestből nagy város? azt nem értem.
Bihászman? Ide jön a császár lakni?

– Azt nem; hanem nagy kereskedő várossá fogja azt emelni.

– Kereskedő város? Pest? Nem tudom kitalálni, hogy mivel kereskednének a
pestiek? – Bihászman? Van egy nehány timár, a ki bőrt készít, azt el is
hordják Kőrösig, Kecskemétig. A komáromi talpas kereskedőknek is van
itten filiáljuk a vizafogóban, s mikor a talpakat leeresztik a Vágról, a
tótok rendesen hoznak ide ládákkal fűzfaalmát s azzal kereskednek, a
mézesbábosaink is eljárnak a közel városokra: de valami nagyobbszerű
kereskedést épen csak a disznókereskedők meg a rongyászok űznek itten.
Soha se lesz Pesten kereskedés!

Ráby Mátyás csak mosolygott arra a szóra.

– A császár pedig egyszerre egy nagyszerű operatióval akarja Pestet a
kereskedő városok sorába emelni. Kész a planuma egy csatorna ásatására,
mely Pestet Trieszttel összekösse, s egyenesen a tengerrel hozza
kapcsolatba, a Balatonon és a Dráván keresztül.

– Trieszttel? Te! Öcsém! (Már ennél tegezni kezdte a dominus fratert.)
Ne tarts hát bolonddá! Hisz nincs ma első április. Tán én is csak tudom,
hogy merre van Trieszt! Hát a Karst hegyén, Bihászman? hogy viszi fel a
császár a csatornát?

– Sehogy. Azt keresztül furatják s alatta megy át a csatorna.

– No de már, édes fiam, Kamarás úr, barátom, hallja kend! ha már nem
tekinti az úr bennem a magyar királyi helytartói elnököt, tekintsd öcsém
az őszhajszálaimat s keress ki magadnak valami más bolondot, a kivel
elhitesd, hogy a Karst hegyét keresztül lehet fúrni s azon a tengert a
Balatonon keresztül a Dunáig vezetni! Hisz ahhoz milliók kellenének!

– Hatvan millióra megy a költségvetés.

– Hatvan millióra! Bihászman? hisz annyit tizennyolcz esztendő alatt
vesz be a császár egyenes adókból Magyarországon. (Még akkor három
millió háromszáz ezer forint volt csak Magyarország összes államadója.)

– A pénzösszeg pedig már készen áll e czélra. Egy vállalkozó társaság
alakult, a császár elnöklete alatt, mely a csatorna elkészítésére a
kivánt összeget előteremteni kész s akkor Budapest a tengerrel egyenes
összeköttetésbe hozva, egyszerre nevezetes emporiummá emelkedik.

Rengeteg nagy eszme! Budapestről Triesztig egyenes vízi út. A
világkereskedés lerakodó helye Magyarország közepén! Ugyanaz az eszme, a
mivel a franczia császárok Párist, a mivel a Pharaók Memphist, a Ming
császárok Pekinget erőlködtek a világ mozgalmához közelebb tolni. Mi
volna Budapest, mi volna Magyarország most, ha ez a terv kőbevágott
valósággá lehetett volna?

Hanem ő excellentiáját ez végképen kihozta contenantiájából.

– Micsoda? kiálta fel, s most már a szemei fehérét is elfutotta a vér.
Hát csakugyan serio planizáltok egy ilyen monstrosus chimærat? csatornát
a tengerig Magyarország közepéből? Hogy azon keresztül a külföld
kupeczei ennek az országnak minden zsirját és vérét kiszivattyúzzák?
Abból semmi sem lesz! Ebbe még majd az ország Rendei is bele fognak
szólni! Nem fogjuk engedni az ország népét éhhalállal elpusztítattni!
hogy itt nekünk angolok, hollandiak fészkeljék be magukat s a
bányáinkból minden aranyat, ezüstöt kilopjanak, a szegény magyarnak a
szemét is kicsalják! Hogy a tengervize egészen Budáig feljöjjön, a
Dunát, a Balaton tavát besósítsa, hogy aztán a tengeri só még az
egyedüli kincses ládánkat, a sóbányát is tönkre nyomorítsa. Dejsz ebből
nem lesz semmi!

Ráby Mátyás pedig nem hagyta magát. Ezen a téren egészen otthon volt.
Példákat, adatokat tudott felhozni, hogy épen ellenkezőleg, azok az
országok a boldogok, a miknek tengeri kereskedésük van; a kereskedelem
nem hogy kipusztítaná, hanem inkább felgazdagítja a nemzeteket. De nem
ért azzal semmit; mert ő excellentiája azt vágta neki vissza, hogy igen
is, jó a kereskedés az olyan nemzeteknek, a kik csalni tudnak, de az
együgyüeknek ellenben az a veszedelmük. Lám a zanzibariaknak, meg az
otahajtiaknak is van tengeri kikötőjük, jár is abba hajó elég; a
benszülöttek még is meztelenül járnak. A világkereskedés útjában
lábatlankodni nem olyan népeknek való, a mik egy tükördarabért, vagy egy
pántlikáért odaadják a hizott malaczot; pedig a magyar épen ilyen!
Legyen annak is tengeri kikötője, hát tíz esztendő múlva czeglédi biró
uram a dolmánya helyett a meztelen bőrére fogja a czifra sujtást
tetoviroztatni, mint az otahajtii kaczika; mert nem lesz neki más; a
Szent-Domingóban a nádméz ültetményeket a néger rabszolgák helyett
magyar parasztok fogják kultiválni, a kiket a földesuraik eladtak.

E nagyon mulatságos disputa hevében észre sem vették az urak, hogy egy
harmadik is odaszármazott közéjük. Ez a districtualis commissarius úr
volt, a kinek mindig bejelentés nélkül lehetett ő excellentiájához
belépni, s a ki csak hallgatta, aztán mosolyogva a nagy disputát, a
melyben egyik fél sem akart engedni a másiknak, s mind a kettő meg volt
felőle győzödve, hogy neki van igaza.

Végre ő excellentiája már nem is argumentált, csak cholericus
kaczagással fejezé ki magas fitymálását az ilyen szörnyeteges
képtelenségek irányában.

– Hahaha! még kanálist! Megiszom én azt! Hogy is ne? A tengert ide!
Bihászman? «Tengerit» a magyarnak, nem tengert! Görögnek való a
kereskedés! Annak is csak a czinczárnak! A magyar nemes kardjából nem
lesz soha rőf! Nem vált a magyarból soha tyukász, olajkáros, babkáros,
rongyász, tollszedő; hagyta ezt a mesterséget hiencznek, hanáknak,
zsidónak. Becsületes magyar ember nem kereskedett soha egyébbel, mint
buzával; azt pedig nem adjuk el az idegennek. Ide csatorna nem jön, s
punctum!

A districtualis commissarius úr, mint afféle jó ember, nem szerette, ha
a jó emberek egymás között czivakodnak. Interveniált. A Ráby Mátyást is
meg akarta kimélni ő excellentiája haragjától; aztán meg ő
excellentiáját is meg akarta szabadítani attól az alkalmatlanságtól,
hogy ő vele egy subalternus hivatalnok vakmerően disputáljon, a ki négy
rangfokozattal alatta áll. Átvitte a társalgást neutralis terrenumra.

– Ejh, bajtárs, nem bizták mi ránk a national-œconomiát! Mondd el
inkább, mi szépet láttál Bécsben? Hiszen azóta nem is találkoztunk
egymással, hogy azt a hires computust csináltuk. Hahaha hahaha!

Itt valami jutott ő méltóságának eszébe, a min annyira nevetnie kellett,
hogy kénytelen volt a himzett battiszt zsebkendőjét kirántani a zsebéből
s abba temetni a nevetést.

És Ráby Mátyás tudta jól, hogy mit nevet a kegyelmes úr? A Fruzsinka
jutott eszébe bizonyosan, meg az a derék tréfa a másik két feleséggel.
Úgy esett Rábynak ez a nevetés, mintha spékelték volna a vékonyait.

A kegyelmes úr elharapta a nevetés vágyát; hanem a jó kedve azután is
megmaradt.

– No, de beszélj a bécsi dolgokról valamit, barátom. Voltál a National
theaterben? Láttad Dandin György előadását? Jól játszották-e a
czímszerepet?

Ez már nem spékelőtű volt: ez már maga volt a nyárs, a szíven és beleken
keresztül ütve.

Ráby Mátyás egészen felfogta a czélzást. «Tu l’a voulu, George Dandin!»
– «Te kivántad, Dandin Gyurka!» Hiszen senkinek a története nem hasonlít
a megcsalt, kidobott, kicsufolt George Dandin komödiájához olyan nagyon,
mint a Ráby Mátyásé.

Csak az a keserű döfés igazolhatja, hogy Ráby annyira elfeledkezett
magáról, hogy visszadöfjön. Nagy vigyázatlanság volt tőle, a mit tett;
de nem tudom, hogy melyikünk állta volna meg a helyében, hogy hasonlót
ne tegyen.

Finom mosolylyal válaszolt a kegyelmes úrnak.

– Én nem értem rá Dandin György előadását megnézni. «Neked» majd több
időd lesz azt megláthatni ott fenn Bécsben s megbirálni, hogy jól
adták-e a czimszerepet?

A válaszban csak a tegezés lepte meg egy kissé a kegyelmes urat. Ott
fenn Bécsben az udvarnál igaz, hogy kölcsönösen tegezték egymást. De a
mint ő districtualis commissáriussá lett, akkor úgy fordult a szokás,
hogy ő ugyan az egykori bajtárst tegezze, de az ő neki megadja a
competens «kegyelmes uramat». Hogy felejtkezhetett el magáról annyira
Ráby?

Ő kegyelmessége erre rögtön feszes positurába tette magát s a körmei
hegyét kezdte nézegetni. Ráby Mátyás meghajtotta magát az elnök előtt
mélyen; a kegyelmes úrnak pedig csak a kezével intett «agyiöt», úgy
távozott el.

– Ez valamiért megharagudott rád? mondá ő excellentiája Ráby eltávozta
után a kegyelmes úrnak.

– Visszacsaholt, mint a kis kutya, mikor a farkára találtak lépni.

A mint Ráby kihúzta a lábát az ajtón, jött be sietve a titkár, s hozta a
postáról érkezett stafétákat, a mik az elnöknek szóltak.

– Egy staféta kegyelmességed számára is van itt, mondá a titkár a
districtualis commissariusnak; parancsolja, hogy a kanczelláriába
küldjem, vagy átméltóztatik itt venni? Kívül az áll rajta: «ad personam»
(személyesen).

– Adja ide, kérem. Köszönöm.

Ő méltósága felvágatta a pecsétet a titkárral s aztán elővette az
aranyfogantyús lorgnettejét és kényelmesen neki dőlve, olvasá a kapott
levelet.

Hanem mire végig olvasá, már nem ült, hanem állt és csak a pirosítónak
köszönhette, hogy el nem sápadt.

– Méltóztassék ezt olvasni, hebegé zavarodottan; a császár azt irja
sajátkezüleg, hogy rögtön menjek fel Bécsbe; a districtualis
commissariusi hivatalomtól fel vagyok mentve.

– Az én stafétámban pedig már ki is van nevezve az új districtualis
commissarius a helyedbe.

– Nem értem!

– De én értem. Most már «dominus frater», elég időd lesz magadnak
megitélni, hogy jól adják-e a National Theaterben – a Bihászman – Dandin
Gyurkát?

Az exkegyelmes úr a homlokára csapott.

Ő excellentiája pedig elővette a tubákos pixisét s teleszórva burnóttal
az orrát, száját és mellényét, az mondá neki:

– Ez nem kis kutya, a ki csahol: – hanem nagy kutya, a ki harap! – Neked
már leharapta a nyakadat! Bihászman?



HUSZONNEGYEDIK FEJEZET.

(Kibenn meglaatandivc, millen nagi wezedelem, ha az ember wizet iszic).

Mondtuk feljebb, hogy Ráby Mátyásnak vesztére kellett a pesti «Fehér
Farkasba» szállni, a helyett, hogy a budai «Fehér Farkast» választotta
volna. Mert ha az utóbbiban ütötte volna fel kvártélyát, hát akkor, a
mint a helytartó tanács elnökétől megvált, egyenesen ment volna ki a
szállására, útközben megcsapta volna a drága jó hársfa-illat, a mi a
városmajorból szétterjedez ilyenkor, arrafelé vette volna sétálását. Ott
még abban az időben a mostani bűzös «ördögárok» helyén gyönyörű szép
patak folydogált, a mi a Zúgligetből eredt; azon volt a városnak egy
derék négykerekű malma, a melyben egyuttal tejgazdaság is volt; ott Ráby
Mátyás kapott volna a piros pozsgás majorosnétól jó friss tejet, puha
czipót; azután kedve támadt volna felsétálni tovább a kies patak
partján, észre sem vette volna, mikor a Disznófőhöz megérkezett. Ott
épen akkor nyilt a gyöngyvirág minden csalitban; ki ne szeretne
gyöngyvirágot szedni? Az felcsalogatta volna őt egész a Mátyás király
fájáig. Ott a fűbe leheveredett volna; senki más a dongó vadméheken
kívül meg nem szólította volna; azok pedig nem bántanak senkit, a ki
őket nem bántja. Onnan aztán nagy délután elkerült volna a Mátyás király
kútjáig, a mihez a törökök egész tömör épületet emeltettek; attól nem
kell kérni a vizet, adja magától; végre késő estére jól kifáradva került
volna vissza a Fehér Farkashoz, a markát teleszedve mezei virággal s
aludt volna utána fölségesen.

Egészen másképen ütött azonban ki a dolog, hogy a pesti «Fehér Farkast»
választotta tanyául. Pest még akkor nem volt olyan szép, mint most,
hanem olyan bűz akkor is volt benne, mint most. Abban a hajdankori
vendég-fogadóban megette az embert a légy. Menekülni kellett valamerre.
Ki a városerdőbe, a hogy akkor a «liget»-et nevezték. Ott pedig akkor is
annyi por volt már, mint most.

Ráby Mátyás ide indult ki sétálni.

Tele volt a feje mindenféle nagy gondolatokkal.

A népboldogítás eszméi legjobb útban voltak teljesedésükhöz.

A lanyha, lágymeleg kerületi biztost egyenesen az ő feljelentése folytán
hivta vissza a császár, s a kit helyébe kinevezett: A..y P. egy szigorú,
komoly ember volt, ki maga is nagybirtokú úr az országban, a hivatalt
csak becsületből viselte; hidegvérű, hozzájárulhatlan, hűséges. És a mi
fődolog, senkivel sem állt barátságos lábon idelenn.

A mint ez le fog érkezni, a legelső teendője lesz, Ráby Mátyás alapos
vádjai folytán, a szentendrei magistratust felfüggeszteni, új biró- és
tanácsválasztást elrendelni, melynek kétségtelen eredménye az eddigi
tanácsbeliek elüzetése s újak beiktatása. Akkor aztán az új tanácsbirák
előtt vagy kénytelenségből fedezi fel a letett nótárius a nagy kincses
ládához vezető befalazott nyilást, vagy ha az nem teszi, majd fel fogja
fedezni a pópa a másik bejáratot, a miről csak neki van tudomása, ahogy
ez iránt Rábynak igéretet is tett.

Ha egyszer aztán a nagy kincses láda fel lesz fedezve, abból először is
a szegény kizsarolt jobbágynépnek egyszerre vissza lehet fizetni a rajta
tíz esztendő óta kizsarolt harácsot. Micsoda öröm lesz ebben a városban,
meg az izbegi telepen, ha a szegény, elnyomorodott telkes gazdának
egyszerre három-, négy-, ötszáz forintot leszámlálnak az asztalára s azt
mondják neki: «nézd, ezt igazságtalanul fizettették veled, az igazság
visszatért a földre, ime megtéríti az elvettet». Micsoda evangeliumi
hirmondás lesz az nekik! Előre kéjelgett a lelke ettől a gyönyörtől! Ő
neki magának semmi anyagi érdeke nem volt ebben; mert ő előre lemondott
minden jutalomról s csak olyan föltétel alatt vállalta el e megbizatást,
ha a felfedezett kincsben őt nem részeltetik. – Hiba volt tőle pedig ezt
tenni; mert ha tartotta volna magát ahhoz, hogy a törvény által
megszabott harmadrészt a felfedezett kincsből magának arrogálja, hát
ahhoz kapott volna majd kompanistákat, a kik vele a felfedezés
fáradalmait s a jutalmat is megoszszák; de mikor minden ember előtt azon
kezdte, hogy «gyerünk kincset ásni, de ebből magunknak ne tartsunk meg
semmit!» hát az ilyen kincsásáshoz világos, hogy senki sem adja oda
kölcsön a tenyerét.

S ha aztán teljesül a nagy öröm, ott lesz mellette a nagy boszúállásnak
a gyönyörüsége is. Mert az a nagy láda nem csak az eltitkolt kincseket,
hanem a titkos számadásokat is rejtegeti. Azokból aztán egyszerre ki fog
derülni, a nagyságos, kegyelmes, excellentiás és tekintetes urak közül
kik és melyek vannak nyakig ebben a ládában? kinek meg csak az ezüst
sarkantyúja van oda csukva? Kiderül az egész turpisság egyszerre! És
mindazok, a kik őtet ex offo a magas paripáról üldözték, a kik törvény
elé állították, megcsúfolták, a szivében késeiket megforgatták, maguk
kerülnek a vádlottak szégyen-padjára s bármilyen magasan hordják is a
szarvaikat most, ő ezeket mind le fogja törni!

E szárnyas gondolatok vitték őt végig a pesti város-erdő nyárfás útjain.
Még akkor csak jegenye, meg szilfa volt ottan; az első ákáczot csak húsz
évvel később, s az első platánt csak ötven év mulva ültették el
Magyarországon.

Ábrándozásai elvitték az erdő széléig. Egyszerre csak azon vette észre
magát, hogy ott látja a közelben azt a nagy puszta térséget, a mit
néhány órával az előtt a budai várból mutatott ő excellentiájának, azt a
füzfákból szegélyezett négyszögöt. Már akkor a mérnökkar dolgozott annak
a felmérésével; utászok vertek le czölöpöket, az első kapavágást tették
az új épülethez.

Vajjon lebegett-e Ráby Mátyás szemei előtt az a város, melynek száz év
mulva ez a kétezer ablakos épületszörnyeteg útjában fog állni, s
alkalmatlanná válik tovább fejlődhetésére? Vajjon álmodott-e róla
kalandozó lelke, hogy a «Neugebäude»-nak még története is lesz valaha?
és minő története.

Merengéseiből megszólítás zavarta fel.

Észre sem vette, honnan került melléje a megszólító? Hát hisz ép annyi
joga volt itten sétálgatni, mint ő neki. Tisztességes pesti
nyárspolgárnak látszott; magyaros öltözetben, zöld hosszú mentében, nagy
leffentyűs zsebekkel, melyhez hason alul érő tarka virágos lajblit s
épen nem feszesen álló magyar nadrágot viselt s hozzá háromszögletes
kalapot. Az óraláncz a rajta lógó carniolgombbal a nadrághasítékból
csüggött elő, ugyanonnan túl felől, a symmetria kedvéért, a tarka
zsebkendő. A kezében nagy elefántcsont fogantyús nádpálcza volt. Az
arcza azt a kifejezést viselte, a mit az ostobaságból consequenter
kifejlődött bölcseség kölcsönöz az olyan embernek, a kinek mindig igaza
van s a ki senkitől sem tanul. Kurta bajusza is volt, a szája két végén
kiborotválva, a mi magyaros kifejezést adott a tekintetének; hanem azért
egy szót sem tudott magyarul. Tótul inkább, arra több szükség volt.
Hanem az anyanyelve német volt. De még minő német!

Ráby viszonzá a «gun Tóg»-ot udvariasan s ő is mondott rá valamit
németül. Hanem arra a megszólító csak a fejét rázta. Adelung nyelve arra
nem elég, hogy azzal itt Pesten megéljen az ember. A pesti német nyelvet
alaposan tanulni kell. «Tész kapir ma ned» mondá a jámbor polgár, s
attól fogva Ráby arra lett szorítva, hogy ő csak hallgassa, a mit a
másik beszél.

Jobb is volt azt csak hallgatni.

– Hát tudja az úr, hogy mi lesz oda építve, a hol az a sok inzsellér
okumlál most?

Ráby kiváncsi volt rá, a leghitelesebb kutforrásból értesülést venni e
felől.

– Hát oda a császár egy nagy csillagvizsgáló tornyot építtet.

– Erre igazán nagy szükség volt már.

– Nohát persze szükség volt. Mert hát minek szenvedjünk mi pesti
polgárok folyvást a győri polgárok miatt?

– Nem értem egészen.

– Nem is olyan könnyű az. Hát eddig csak Győrben volt csillag-vizsgáló.
Az csinálta meg az egész ország számára az időjárást. Már pedig a mi jó
Győrnek, az nem jó Pestnek. Tud az úr diákul? No, mert én tudok.

Azzal kihúzta az oldalzsebéből a győri kalendáriumot.

– Hát ide nézzen. Mi áll erre az egész hónapra?

  «Aër calidus,
  Et exsiccatus,
  Calor gratus,
  Aër fervidus,
  Tonitruosus,
  Aether torridus,
  Ardor intensus,
  Aestuosissimus,
  Sudorificus,
  Tædiosus.
  Ventus calidus,
  Aether exsiccus,
  Pulverulentus,
  Aridificus
  Jucundus et fervificus,
  Phoebus nitidus.»

Ez így megy végig az egész hónapon. Csupa masculini generis! Csak
egyetlen egy fœminini generis holdfertály van közbe szúrva; példának
okáért, mint májusra volt irva:

  «Aura immutata,
  Pluvia rigata,
  Temperies grata,
  Pluvia calida
  Vivifica,
  Nubes densa,
  Caligo tenebrica.»
Hát jó volna! De hát mért nem teszi ezt a győri astronomus? Ugy-e, ezt
nem találja ki az úr? Elhiszem azt. Hát én megmondom. Azért csinál a
győri astronomus az egész hónapra szárazságot, mert a győriek
gabona-kereskedők, a kiknek az kell, hogy az aratás előtt szárazság
legyen, az ő buzájuknak az ára felmenjen. Ellenben a pestiek
disznókereskedők, a kiknek meg az kell, hogy ilyenkor jó esők legyenek,
hogy a kukoricza felvehesse magát s a sertések a nagy hőségtől
torokgyikot ne kapjanak; azok meg mind zugolódnak a miatt nagyon.

Ebből azt sejtette Ráby, hogy sertés-kereskedőhöz van szerencséje.

– No hát már most ebből megértheti az úr, hogy milyen nagy szükségünk
van nekünk pestieknek arra, hogy saját magunknak legyen csillag-vizsgáló
tornyunk, a hol a magunk astronomusa olyan időt csináljon a számunkra, a
milyen nekünk kell, nem Győrnek.

Ráby Mátyás tökéletesen capacitálva érezte magát.

E közben tovább sétálgattak a városliget tekervényes útjain.

A polgártárs kifogyhatlan volt a beszélgetésben.

Elmondta, hogy miért sétál ő most itten? Azért, mert itt csinálatlan
utakon lehet járni, a mi jól esik az embernek. A mióta odaben a városban
behozták az utczák kikövezését, az embernek nincs kedve az utczára
kimenni. Ez pedig egyenesen a mostani polgármesternek a machinatiója, a
ki maga német suszter; annálfogva, hogy a német suszter-czéhet a magyar
csizmadia czéh fölé kerítse, elkezdte az utczákat kiköveztetni. Igy
aztán kevesebb embernek van szüksége magyar csizmára, mert a köveken
czipellőben is lehet lépkedni.

Ráby Mátyás most már kezdett gyanakodni, hogy legalább is a magyar
csizmadiák atyamesterével van szerencséje beszélhetni.

Ez alatt hogy «magyar» – «német» pedig nem kell valami nemzetiségi
kérdést keresni; ez csak sámfakülönbség. Emlékezem én még
gyermekkoromból a nagy úrnapi processió alkalmával kirukkolt egyenruhás
magyar vargák, német vargák, magyar szabók, német szabók ünnepélyes
dandáraira. Sok zsinoros mentés dalia egy szót sem tudott magyarul,
viszont a zöld fecskefarkos frakk alatt olyan magyar kebel dobogott,
mely a «nix tajts»-on kívül egyebet nem bocsátott ki németül.

Azonban hát a tisztelt polgártársnak tökéletesen igaza volt. – (Az az
hogy: bocsánat a czimzésért, még akkor nem lehetett a polgár-«társ»
czímet csak úgy fekete kávé mellett eltulajdonítani; a «polgár» czím
száz forint lefizetésével járt.) Tehát a tisztelt polgár úrnak
tökéletesen igaza volt, mikor a győri kalendarium-csináló ellen
panaszkodott; mert a gonosz astronomus erre a mai napra is olyan «Phœbus
fervificus»-t csinált, hogy az embernek a hátán csorgott le az
izzadtság. A polgár úr a háromszögletű kalapját a botja végére tűzte s
úgy tartotta az arcza elé napernyőnek, a mit csakhamar Ráby is utána
csinált.

A sétálás közben aztán elértek a «bimbós házhoz». Az már száz évvel
ezelőtt is megvolt.

– Nem térünk be a Botzenhajzliba? szólt a Ráby Mátyás kisérője. Itt
kapni ám fölséges duplasert.

Ráby mondta neki, hogy ő nem iszik semmi «gebranntes»-t és
«gebräutes»-t.

Pedig hát a tisztelt polgár kész lett volna már egy csizmaszárnyi sert
kurálni neki. Elő is vette az erszényét a nadrághasítékból (az is ott
volt), hogy nagylelküségét bebizonyitsa.

Ráby megköszönte szépen; ő csak vizet iszik.

– No azt is fölségeset kapni itten! bizonyítá a derék férfiu. Hát várjon
itt az úr, majd én bemegyek a Botzenhajzliba, magam bevágok egy stibli
sert, az úrnak meg küldök jó friss vizet. Az nekünk van itt igen jó. Az
Illés kútból. Nem hallotta az úr soha az Illés kútnak a hírét? olyan víz
nincs több a világon.

Hát Ráby nem bánta; nagyon szomjas volt és felhevült; különben is a
friss víznek nagy barátja.

A mint a polgár bement a bimbós házba, nem sokára utána kijött onnan egy
kis leány s hozott egy fatálczán egy nagy czinpoharat. Még akkor a
csárdákban ilyeneket használtak; azt nem törhették el a vendégek.

A kis leánynak olyan ártatlan kék szemei voltak; Ráby egészen elbámult
beléjük, a míg a poharat felhajtotta, úgy, hogy csak akkor vette észre,
hogy annak a víznek valami keserű ize van. A mint aztán az ajkáról
levette a poharat, akkor látta, hogy a megmaradt víz fenekén valami
fehér salak van.

Megijedt.

– Mi volt ebben a pohárban? kérdé a kis leánytól.

– Nem tudom. Az az úr adta a kezembe a poharat, a ki most elment.

– Elment?

– Igen a hátulsó ajtón. Meg sem várta, hogy visszaadjak a petákjából, a
mit a markomba nyomott.

Nem sertéskereskedő volt az, se nem csizmadia-mester; hanem felbérelt
orgyilkos! Ráby Mátyás meg volt mérgezve.

Egyszer csak elkezdtek körülötte a fák dülöngélni, a kék mennyboltozat
veres színt ölteni; a lábai odaragadtak a földhöz, a fejét úgy érzé,
mintha tíz akós hordóvá dagadna; – csak annyi ereje volt még, hogy egy
gyaloghintóig tudott elvánszorogni s a hordároknak megmondhatta hová
vigyék? A Fehér Farkasba már eszméletlenűl vitték fel.

S ha a szegény Böske ott nem lett volna, bizony be lett volna fejezve
Ráby Mátyásnak a tragédiája ezzel az utolsó pohár vizzel.

De az a szegény cseléd nem vesztette el a fejét, a mint azt a nagy
veszedelmet meglátta. Nagy hirtelen tejet itatott az urával, s aztán
tollat vett elő, megcsiklándta vele a torkát, hogy kihányassa vele a
mérget, tormát reszelt, azt a gyomrára kötötte; aztán eszébe jutott
neki, hogy egyszer valamikor hallott ő valami parasztorvosságról, a mit
otthon a patkányméreg ellen használtak; ott a vendéglőben kovácsműhely
is volt, leszaladt, felhozott egy marékkal abból a rozsdaszinű
üledékből, a mi a megoltó sajtár fenekén szokott maradni s azt kanállal
beadogatta a betegnek. A megmérgezett bevett mindent. S az használt
neki. Pedig a paraszt leányt nem tanította senki chemiára. Aztán arról
is tudott valamit, hogy a beteget nagyon jó izzadtságba hozni; dunnát
rakott rá, aztán oda ült az ágya mellé egy pálczával, s a mint a
nyavalyás az izzó ágy fenekéről az egyik kezét vagy a lábát kidugta, jót
húzott rá, hogy menten visszakapta, s így izzasztotta egész másnap
reggelig s itatta vele egyre a tejet meg az olajat.

Hát orvosért nem küldött?

Dehogy nem küldött. A hány pinczér, házi szolga volt a vendéglőben, azt
mind futtatta orvos után. Hanem hát az sem volt még akkor Pesten
hatszáz, mint most. Ketten voltak mindössze; a vármegye physicusa, meg a
városé. Mind a kettő megtagadta szolgálatát a megmérgezett körül. A
megyei orvos azzal indokolta meg nem jelenését, hogy ő neki a város
statutumai szerint nem szabad városi funduson levő házakra kiterjeszteni
hatáskörét. A városi orvos pedig a megyei privilegiumban találta
mentségét, mely neki a megyei betegek dolgába való avatkozást megtiltja.

Nem merte senki Ráby Mátyás gyógyítását elvállalni. Olyan gyülöletessé
volt már téve, hogy mikor megmérgezték, nem akadt Pest városában orvos,
a ki segélyt nyujtson neki.

Huszonnégy óráig nem volt más orvosa a megmérgezettnek, mint egy szegény
paraszt cseléd!

S ezt tudta az egész város!

Csak másnap, este későn, mikor már besötétedett, kopogtatott be az
ajtaján – a pilisi járás seborvosa. A nevét is följegyezte Ráby e derék
embernek: «Moltzer János».

Ez hozzáfogott a kigyógyításához. De megmondta Rábynak, hogy ugyan
titokban tartsa ám, hogy ki jár ide őt gyógyítani; mert különben annak
nem lesz ezen a vidéken megmaradása: így is csak egy angyali jó teremtés
könyhullató könyörgésére adta rá fejét, hogy hozzá eljöjjön s őt az
életnek visszaadja.

Ráby kitalálhatta, hogy ki volt az az angyal?

Tíz hét telt bele, a míg e mérgezésből teljesen ki tudott gyógyulni.

Hanem a derék sebészt, a ki segített rajta, csakugyan kiüldözték még az
országból is.



HUSZONÖTÖDIK FEJEZET.

(Mellben ember meghghilkoltatik aneelkewl, hogi ember meghghilkolna
wala.)

E tíz hét alatt elég ideje volt Rábynak elmélkedni a maga történetének
charadái fölött.

Vajjon kinek a munkája volt ez az ő megmérgeztetése? a megtámadott
tanácsbiráké-e? vagy a hivatalától megfosztott udvaronczé? vagy
megszökött feleségeé? – Nem találta ki.

Az egész tíz hét alatt senki egy teremtett lélek sem nyitotta rá az
ajtót, hogy felőle tudakozódjék, a chirurguson, meg a Böske cseléden
kívül.

Pedig hiszen, ha ellenségei nagy számmal voltak, de jó embereinek is
csak kellett lenni. Ott volt a nagybátyja, a Rotheisel Ábrahám,
Avakumovics uraimék, a rácz pópa; – hát a háladatos nép?

Eleget követelte a Böskén, hogy ez meg amaz nem volt-e itt látogatóban?
de az vagy azt felelte rá, hogy volt itt, de akkor épen jó izűen aludt
az úr, vagy azzal ütötte el a dolgot, hogy a tilógus megtiltotta minden
embernek a beteg háborgatását.

Mikor nyár vége felé a szőlő zsendülni kezdett, a jó Böske egy tányérka
góherrel lepte meg a lábbadozó gazdáját.

Ráby azt kérdezte tőle, hogy ki hozta azt a szőlőt?

Böske azt hazudta, hogy Szent-Endréről voltak itt az ismerős gazdák,
azok hozták. Pedig voltaképen ő maga vette azt a béréből.

– Hát mért nem eresztetted be őket hozzám? zsémbelt rá a lábbadozó. S
aztán addig veszekedett a cseléddel, míg az utoljára kivallotta, hogy
biz itt nem járt se ma, se tegnap, sem az egész tíz hét alatt, se rácz,
se zsidó, se úr, se paraszt.

Ekkor meg azért haragudott meg Ráby, hogy ez hazugság! Bolond beszéd. Ez
világos fillentés.

Erre aztán a Böske ríva fakadt, hogy ő neki nem akar hinni a gazdája s
aztán elmondott neki mindent a maga védelmére. Hogy az emberek milyen
rosszak! szántszándékosan kerülik a beteget. Félnek tőle. Minden rosszat
reá fognak. Azt beszéli apraja-nagyja, hogy az ő ura megérdemelné, hogy
lenyakazzák, mert el akarja adni az országot. A postamester is azt
izente, hogy nem mer idejönni hozzá, mert fél, hogy meglátják, s hogy ha
meggyógyul az úr, csak menjen fel Bécsbe, itt ne maradjon ebben az
országban.

A jámbor cseléd igazat beszélt. Rábynak olyan veszett neve volt már
költve, hogy azt az excellentiás uraktól le a suszter-inasig mindenki
csak szidalmazta. Hanem ő azért mégis úgy megharagudott azért az őszinte
felfedezésért a Böskére, hogy rögtön elkergette a szolgálatból.
Kifizette neki az egész esztendei bérét, de egy óráig sem tűrte meg őt
tovább maga körül.

A lábbadozó betegek ingerültek és háládatlanak.

De Rábynak igaza is volt.

A ki olyan munkára vállalkozik, mint ő, annak nem szabad azt meghallani,
hogy mit suttog odakinn a haraszt? mit csiripelnek a háztetőn a verebek?
Annak menni kell a maga útján előre, a maga terve szerint s nem
tekinteni a háta mögé, nem látni meg a fintor pofákat, nem venni magára
az utána kiabált gúnyneveket, szidalmakat, nem jegyezni fel, hogy mi
volt az, a mivel most hátba hajították: sárgöröngy, záptojás, vagy
rohadt alma? Mert a ki ebben válogat, annak nem való az ilyen kísérlet.
A nép jótevőjének lenni! Vasfej és rinoczeros bőr kell ahhoz. – Azért
igen jól tette, hogy eltávolította magától azt az egyetlen utolsó
cselédet is, a ki bolondos jóhiszeműséggel behordta neki, hogy mit
beszélnek felőle odakinn a hetivásárban.

Most aztán olyan egyedül maradt a világon, mint a fészekből leesett
meztelen fiaveréb.

A mint annyira összeszedhette magát, hogy a szobát elhagyhatá, rögtön
felvitette magát Bécsbe. Ezuttal nem gyors paraszttal utazott, azt nem
állta volna ki, hanem borszállító hajon, a mit lovakkal vontattak fel
Bécsig. Eltartott az odáig utazás nyolcz napig. Hanem annyit nyert vele,
hogy a friss levegő a vizen egészen talpra állította; mire Bécsbe ért, a
megsoványodáson kivül semmi sem tanusítá a kiállott nagy veszedelmet.

Elmondta a császárnak, hogy mi történt vele? A császár azt tanácsolta
neki, hogy senkin se kereskedjék a megmérgeztetése miatt, mert ha a
vármegye elé viszi a dolgát, «dann sind Sie gefroren!» (ipsissima
verba). A helyett adott neki utasításokat és intimatumokat minden
dicasteriumhoz, és legnagyobb szigorral sanctionált oltalomlevelet
minden bántalmaztatás ellen.

Ráby Mátyás egészen pánczélba öltöztetve tért vissza Budára.

Ezuttal nem volt már tréfa a küldetése.

Az új districtualis commissariusnak meg volt parancsolva, hogy egy
«mixta deputatióval» menjen ki a helyszinére s Ráby Mátyásnak a
vádpontjait az elé terjeszsze.

A «mixta deputatióban» a karok és rendek tisztviselőin kívül előkelő
katonatisztek is részt vettek. Azoknak egyike volt Lievenkopp (most már
őrnagy, a ki azóta csakugyan örökölte a gazdag nagynénjét s kifizette
hitelezőit az utolsó inggallér-varrónőig becsülettel). S a katonákkal
nem lehet olyan könnyen komédiázni.

A mint Ráby Mátyás visszatért Budára s a kerületi biztosnak átadta a
császár parancsát, rögtön tudtára adatott a szentendrei præfectusnak,
hogy ez s ez napon a bizottság meg fog érkezni, és Ráby Mátyás feladása
nyomán nemcsak a városi tanácsháznál, hanem az uradalmi præfecturában is
vizsgálatot fog tartani; tehát a szerint történjék az intézkedés.

Ugyanakkor a városi tanács, külső és belső, újból fog megválasztatni.
Erről a választásra jogosított telkes gazdák és egyéb polgárok
tudósíttassanak, s hogy mindez szép rendben mehessen végbe, kétszáz
lovas katona számára szállás készíttessék; mivelhogy egy egész dragonyos
escadron fog ez alkalomra odaküldetni. Ez az utolsó biztatás tette meg.

Lett nagy rémülés Izraelben.

A parancsolat vétele után gyorsan futtatott a præfectus úr a nótárius
után. Még a porczellán pipáját is összetörte, olyan méregbe jött, s a
bársony-sipkáját úgy odaverte az asztalhoz, hogy leszakadt róla az
ellenzője.

– Odavagyunk falustul! jajveszékelt a præfectus, mikor a nótárius
urammal együtt maradt. Most lesz még csak, a mi lesz! Jön a
mixta-deputatió. Nyakunkon a filiszteusok. Az az új districtualis
commissarius olyan, mint egy fakutya; beszéltem vele, azt sem mondta,
hogy «servus». Mindenre csak azt mondta, hogy az instructiói szerint fog
eljárni. Hiszen jó volna, csak én adnám neki az instructiókat. De még
jobban félek a katonától. Csak ezt a Lievenkoppot ne küldték volna rám!
– Hoztál köpönyeget?

– De hisz az régi jó ismerős.

– Az a baj, hogy jó ismerős! Dagadjon meg! Nagyon is ismeri a házam
táját. Belém lát.

– Aztán egyszer-másszor úgy tudom kölcsönöket is fogadott el a præfectus
úrtól.

– Az a baj, hogy visszafizette. Alig van két hete, hogy megküldött
mindent az utolsó aranyig. Soha se hittem volna, hogy katonatiszt olyan
jól emlékezzék arra, hogy kinek mivel tartozik? de bár ne emlékezett
volna rá! Hej drága aranyok lesznek ezek nekem! – Soha sem történt az
még velem, hogy valami deputatus én nekem küldött volna aranyokat! –
Romlik a világ! – Hoztál-e köpenyeget?

– Eh, mit? Láttam én már karón varjut!

– Láttál bizony, ebanyád, de nem ettél belőle. Tudod-e, hogy mit izent a
commissarius? Azt, hogy annak a gézengúz Rábynak a feladásai folytán a
legszigorúbb házmotozást fogja végrehajtani nem csak a tanácsháznál,
hanem a nótárius házánál, meg nálam is. Felhányatja az egész kastélyt. –
Hoztál-e köpönyeget?

– Dejsz én nálam kutathatnak. A nagy ládát meg nem találják.

– Nálatok nem, mert ti jól eldugtátok a magatokét, de annál könnyebben
kézre kerítik én nálam az én ládámat.

– De hát ki tudhat arról valamit?

– Hü! Bolond! Ki tudhat róla? Hát nem elég, ha a Fruzsinka tudja?

– Azt hiszi præfectus úr, hogy az elmondta a Rábynak?

– A Rábynak nem, hanem a Lievenkoppnak. Mintha előttem látnám s a
füleimmel hallanám, hogy mit beszéltek egymással, mikor odalenn
spacziroztak a labyrinthusban. Csak hogy elvetesse magát a kapitánynyal,
bizonyosan elmondta neki, hogy «van ám az én bátyámnak egy ládája, tele
obligatiókkal, az egész vármegye, a dicasteriumok, meg az udvari
cancellária mind benne van abban. A nagy uraknál kinn levő pénzei
felmennek százhúsz ezer forintra.» Ilyeneket szoktak a kisasszonyok
beszélgetni a gavallérokkal, mikor egyedül maradnak. Aztán bizonyosan,
mikor egyszer-másszor az ember nem küldhetett neki mingyárt pénzt, a
mikor meg volt szorulva, hát azt is elmondta neki a Frunzsinka, hogy
most a bátyám nem küldhet, mert ez meg az a tekintetes úr nem adta még
meg az interest. A Lievenkopp bizonyosan tud már mindent. Ha pedig
megkapják nálam azt a sok contractust, mi egymást: egybe kérdőre
vesznek, honnan szereztem tíz esztendő alatt azt a sok pénzt? mikor
idejöttemkor még a magam birtokára is auctiót szedegettem fel? S mit
mondjak? Kincset találtam? Ha pedig én belekeveredem a csávába, kendtek
mind utánam potyognak bele. Mert azt minden ember tudja, hogy fél alma
nem terem a fán. Hát ha az egyik felét megtalálták valakinek a zsebében,
a másik felét is megkeresik a másiknak a zsebében.

– Hiszen ezen nagyon könnyen segíthetünk. El kell dugni ezt a ládát úgy,
hogy ne találják meg.

– Azt bolond nélkül is tudom. De kire bizzam, hogy dugja el? Hiszen
minden ember gazember már. Hajdú, cancellista, ispán, sáfár, ha rábízom
a kincsemet, a mint azt megtudja, hogy egy harmadrésze a feladót illeti,
rögtön elárulja. Ha magam viszem valahová, pinczébe, padlásra, vagy az
üvegházba, meglátnak, és így megtudják, hogy odadugtam. Mind spion az
egész világ! Csak mi ketten vagyunk még becsületes emberek, Kracskó
öcsém.

– Semmi baj. Majd eldugom én azt a kis ládát, úgy, hogy itélet napig sem
talál rá senki.

– Hát’sz azért kérdeztem, hogy hoztál-e köpönyeget?

– Hoztam; de letettem odakinn a pitvarban.

– No hát akkor most eredj haza, aztán megint gyere vissza, de
köpönyegestül gyere be. A köpönyeg alatt hozz valami üres ládát, hogy
lássák a népek, hogy hozasz valamit, aztán hogy mikor elmégy s látják,
hogy elviszesz valamit, ne gondoljanak valamit.

Kracskó Mátyás úgy tett, a hogy Zabváry úr utasítá, elment s visszajött
köpönyegestül, valami üres czéhládával.

Zabváry úr már akkor készen tartá a maga ládáját, a mit erősen
lepecsételt mind a nyitjánál, mind a nyolcz sarkán.

– No hát itt van. Tedd el, de jól. De olyan jól még se tedd el, a hogy
mondtad, hogy itélet napig ne találjon rá senki; hanem, hogy nekem ezt
megint előadd, amint a mixta deputatió elmegy a nyakunkról. Aztán tudod,
adj róla nekem egy sor irást, hogy ez s ez ládát tőlem átvetted, s azt
nekem visszaadni tartozol, mihelyt én előkérem. Mert hát tudod, hogy
rossz a világ. Nincs már benne több becsületes ember, csak mi ketten; de
mi ketten is nagyon jól teszszük, ha kötve hiszünk a komának.

Kracskó Mátyás megírta a reversalist s aztán köpenyege alá vevé a
kicserélt ládát a veszedelmes obligatiókkal, elvitte azt magával, s el
is dugta azt úgy, hogy semmi commissió rá ne találhasson.

* * *

Amint a határnap elérkezett, melyen a vegyes bizottságnak ki kellett
menni Szent-Endrére, Lievenkopp azt izente Ráby Mátyásnak, hogy jó lesz
neki egy órával későbben indulni el, mint a commissió tagjának, de semmi
esetre se korábban.

Természetes, hogy nem fogadta meg. Csak azért is korán hajnalban indult
el, hogy ő legyen ott elébb.

Szerencséje, hogy más embernek is volt rá gondja, nem csak saját
magának. A szent-endrei határban szemközt találkozott egy vadászó
emberrel, a kiben nagy csodálkozására Leányváry urat ismeré fel, a
kirilájzumáról. Soha sem szokott az öreg úr vadászni, vajjon mit
vétettek neki épen mai nap az ártatlan nyulak, hogy fegyveres kézzel
támadjon ellenük?

Megállítá a kocsiját, a mint meglátták egymást.

– Hát uram bátyám mire vadászik?

– Te rád vadászok, öcsém. Szállj le csak abból a hintóból, aztán gyere
velem egy kicsit discurálni. Nem szükséges a kocsisodnak a szájunkba
bámulgatni, a míg beszélgetünk.

Ráby megtette, hogy leszállt a kedvéért, s akkor aztán az árokparton
együtt sétálgatának előre, míg a kocsi lassan döczögött utánuk.

– No ugyan régen nem láttuk egymást, öcsém.

– Ezt a szemrehányást ugyan nekem kellett volna elébb intéznem
urambátyámhoz. Egész nagy súlyos betegségem alatt ajtót se nyitott rám.

– De furcsa beszéd! Hát nem oda lett állítva az ajtód elé egy hajdú, a
ki valahányszor hozzád akartam menni, mindig elutasított, hogy nem
szabad hozzád menni másnak, csak a doktornak.

– Hajdú? Miféle hajdú?

– Hát bizonyosan nem a Krisztus koporsója mellett elaludt római lictorok
egyike, hanem Pest vármegye hajdúja.

– S ki állította azt oda?

– Ezt én is kérdeztem tőle, azt mondta: a viczispán.

– S hogy mert az én ajtóm elé hajdút állíttatni a viczispán? Hogy nem
mondta ezt meg nekem a Böske?

– Hát úgy, hogy a Böskének több esze volt, mint a tordai malacznak. A
leány kivette a hajdútól szépen, hogy miért strázsál ő ottan? Annak az
volt utasításul adva, hogy vigyázzon itt egy emberre, a ki őrült, s ha
egyszer az szaladni akar, fogja meg és kösse meg. Már pedig a bizonyos,
hogy ha te neked a Böske megmondja, hogy itt egy hajdú bertáfol az ajtód
előtt, te, a milyen nervozus a beteg, rögtön kiugrasz az ágyadból, s in
puris femoralibus szaladsz ki az udvarra, a hajdúval birkózni. Az pedig
erős ember, te gyönge reconvalescens; megkötöz, bevisz az ispitályba
mint futó bolondot, a honnan azután, a kit mint félbolondot vittek be,
csak mint egész bolond kerül vissza. Hát ezért nem szólt neked a Böske.

– S hogy haragudtam érte a szegény leányra. Meg az egész világra. No hát
jól van. Kibékültünk.

– Velem csak könnyen. De majd azokkal oda át!

– Az ellenségeimmel?

– Nem, a jó barátaiddal. Az ellenségeiddel elbánnál már tudom, hanem
hogy a jó barátaiddal hogy jösz ki? Azt nem tudom. Értsd meg a dolgot.
Azt a tíz hetet, a míg te betegen feküdtél, nem hagyták potyába menni
birák uramék. Jöhetsz te már a császári parancscsal, hogy új
biróválasztásnak kell végbemenni. A te néped megint azt a magistratust
fogja megválasztani.

– Az lehetetlen!

– Semmi sem lehetetlen. A nagyszájú kolomposokat, a kik a népnek eddig
szavukat adták, jól lekenyerezték. A te négy rácz barátod mind megkapta
a maga illetőségét s most már azokra ne számíts. Biró uram, nótárius
uram, Paprika Péter uram nem sajnálták három hét óta csapra ütni a
boraikat; minden nap eszem-iszom volt a városban. Nincs már olyan áldott
jó ember a földön, mint a mostani tanácsbeliek. A szegény embereknek
mind kenderföldet, kukoriczaföldet igérgettek a jövő esztendőre, s a
szőlős gazdák közt kihirdették, hogy az idén nem szednek se dézsmát, se
porcziót, ha ők maradnak meg. Tégedet ellenben úgy eláztattak a nép
előtt, hogy nagy szerencse lesz, ha a bőrödet szárazon elhozod közülök.
Elhitették velük, hogy «te adórectificáló» vagy, a ki azt igérted a
császárnak, hogy Szent-Endre az eddigi hatezer forint helyett jövőben
harminczezer forintot fog fizetni. Hogy ezért kutatsz olyan nagyon a
város jövedelmei után. Dühös rád az egész nép.

– De hisz ez képtelenség!

– Barátom! a nép mindent elhisz, csak sokszor és többen mondják előtte.
Hát azt nem elhiszi, hogy a garaboncziás diák hozza a jégesőt? most te
vagy a garaboncziás diák. Majd meglátod, hogy megváltozott azóta
Szent-Endre, mióta itt jártál. Egy jó embered sincs benne.

– Hát az izbeghiek?

– Úgy-e? A szegény izbeghiek. No azokat, az igaz, hogy nem lehetett
tőled eltéríteni. Úgy álltak melletted, mind a Sion hegye; s nem vették
be a gebulát[32]. Hanem azokkal meg tudod, hogy mit találtak ki.
Negyednapja, épen takarodás idején kiadták nekik a parancsot, hogy el
kell menniök a pomázi útat csinálni robotba. Az aratás, betakarítás
ideje alatt a jobbágyot kizavarni a legnagyobb kegyetlenség, mert jőjjön
egy eső, s az egész termése ott vész a kepében. Az izbeghiek közül több
gazda ellene szegült a parancsolatnak s a kényszeríteni akaró
drabantokat kisbiró urammal együtt egy kicsit meg is ütlegelte. Akkor
aztán katonaságot hoztak ellenük; az erőhatalommal ellenállókat
befogták, felkisérték Pestre; a többieket pedig felczitálták tanúknak s
ott tartják, a míg a biróválasztásnak vége leszen. Ilyenformán a te
izbeghi híveid ezuttal neked segítségedre nem lesznek. A többi pedig
mind ellened van bőszülve. Azért azt a jó tanácsod adom neked, hogy te
most addig a városba be ne menj, a képes feledet megmutogatni, a míg a
katonaság meg nem érkezik, hanem csavarogd el az időt itt velem a mezőn
s segíts nekem nyulat lőni. Ámbár tudom, hogy hiába adom neked a jó
tanácsot, mert te, mint Almanzor Kalifának a fia, csak azért is azt
fogod tenni, a mit megmondtak, hogy ne tégy.

Nagyon jól mondta az öreg. Más emberi teremtés a vett felvilágosítás
után ott ragadt volna az útban; Ráby Mátyásnak a csizmái meg épen erre
dühödtek meg; olyan vihetnékjük volt a gazdájuk lábait.

– Dehogy nem megyek. Inkább most már sietnem kell közéjük, hogy hamarább
beszélhessek velük, mint az urak megérkeznek. Isten áldja meg bátyám!
Láttam én már karón varjút!

– De nem ettél belőle! (Ennek is azt felelték vissza.) No hát eredj! De
csak aztán visszajőjj.

Ráby sietett a szekeréhez vissza s jó borravalót igért a forspontosának,
ha jóval megelőzi azokat a távolban csillámló rézsisakokat.

Nem is volt hiányosság a hajtásban. Ráby Mátyás elég idején megérkezett
a házához. Nem volt szükség kaput nyitnia. Ki volt az döntve
kapubálványostul együtt. A házáról még a vas ablaktáblákat is lelopták a
távolléte alatt, a konyhaajtója is tárva nyitva volt, s a konyhája
polczán fecskefészkek voltak rakva. Ezuttal csak a fecskék, meg a
verebek occupálták el a tanyáját.

Nem sokat időzött a szomorú helyen. Sietett a piaczra. Oda volt ma
reggelre parancsolva a népség tanács-választásra.

De már útközben mindenütt gyanus symptomákkal találkozott. Tóth Pál, a
szűcs, Sánta Gábor, a csizmadia, Zöld Mihály, a takács, a kik ezuttal a
hajdan saját házaik kapujában ácsorogtak, a mint őt meglátták,
behuzódtak a házba. Egy pár szemközt jövő ismerős átment előle a túlsó
oldalára az utczának, s úgy tett, mintha soha sem látta volna. A
piaczon, a tanácsház előtt, már nagy néptömeg volt, a tanácsház kapuja
fölé ki volt tűzve a kardot tartó kéz. (Az uradalom pallosjoggal birt.)

Mingyárt a legelső csoportban megismerte Ráby a maga embereit. Ezek azok
az ő hívei, a kik annyit jártak hozzá, szivére kötni a szegény kizsarolt
nép ezer panaszait. Itt van ni ez a kék ködmen, a mire a zöldfoltok
vannak varrva fehér czérnával, akkora öltésekkel, mint mikor a pipiske
fut végig a havon: ez volt a nép szája, igazi Demosthenes. Máskor, mikor
meglátták, messziről levették a kalapjaikat, s alig győzte kezeit őrizni
tőlük, hogy össze ne csókolják. Most azonban senkinek sem jut eszébe
kalapot emelni előtte. De még csak útat sem nyitnak előtte, s mikor
megszólítja őket nyájasan: «édes felebarátim!» elkezdenek morogni s
egymásnak a szűrét rángatják. Ő annak a vezér kolomposnak a kezét
nyújtja, az meg az öklét mutatja neki vissza helyette; ő magyarul szól
hozzá s az ráczul felel neki vissza. Senki sem ért többé magyarul; ezek
csak ráczul tudnak már, a magyart meg nem értik. Beszélhet nekik. Szóhoz
sem hagyják jutni, belekiabálnak a szavába, s lármás szavaikat fenyegető
mozdulatokkal kisérik. Rettenetes érzés! Mikor az ember ugyan azt az
ágról szakadt folthátánfoltot látja maga ellen támadni, a kiért küzdött,
szenvedett, a kit nyomorúságából ki akart ragadni; s látja azt dühödten
hadonázni az orra alatt és hallja annak a szidalmait, a ki a ruhája
szélét csókolta tegnapelőtt; s aztán mikor annak semmit sem vétett, csak
a javára törekedett; mikor valósággal szerette azt a népet!

Igaza volt a nagybátyjának: a nép egészen fel volt fordítva, elhitették
vele, hogy Ráby Mátyás eladta a városukat a császárnak. S hogy semmi se
hiányozzék az «ecce homo» jelenetből, még azt is meg kellett látnia,
hogy üvölt «hozsánnát» a nép Barabásnak. Kracskó nótárius a tulsó
oldalon érkezvén, csakhogy a rongyos mentéiket nem terítik elejbe a jó
emberek. Ez az ő jóltevőjük; a nép megszabadítója a fenyegető
veszedelemből.

Ráby Mátyás még aligha keményebb tapasztalatokat is nem szerzett volna,
ha oda nem érkezik Avakumovics uram, aki aztán karja alá öltve kezét,
félrevonta őt a néptömeg közül, s felvilágosítá, hogy itt most nem jó
lesz beszélni; jobb lesz hazamenni a házához, s ott bevárni, míg a
commissió összeül s hivatni fogják a tanácsházhoz. Ott aztán majd
megteheti, a mi kezébe adatott. Hisz ők is ott lesznek mind a négyen, a
kik bizonyságot tesznek.

Ráby haza hagyta magát kisérni. Mást úgy sem tehetett. Ott aztán az üres
szobában volt ideje alá s fel sétálni és gondolkodni a világ állapotján.

Egyszer a nagy járás-kelésben megpillant valamit a földön. Egy fületlen
gombot. Egy kis rézgomb volt oda szorulva két padlódeszka hasadéka közé.
Fölvette. Emlékezett rá. Fruzsinka ruhájáról szakadt le egyszer ez a
gomb. Azt is tudja, minő alkalommal? Mikor itt sirt előtte az asszony; s
aztán a nyakába borult, úgy marasztalta, hogy ne menjen ezért a
háladatlan népért magát, feleségét, családi boldogságát feláldozni!
Milyen édes volt ez asszony ölelése! Akkor, ha kérésére hajol, talán jó
asszony lett volna; megmaradt volna hűségesnek; boldogság termett volna
a nyomában; az övé lett volna testével, lelkével, minden szépségével,
minden jóságával. Most pedig maradt belőle az a letört fülü gomb. És az
édes nép azt kiáltja rá: «feszítsd meg! Nekünk Barrabás kell!»

S még sem kiált fel: «muljék el tőlem ez a keserű pohár!»

Kihajítja a fületlen gombot az ablakon: ez se legyen hát.

Jön a katonaság. Végig vonul az ablaka alatt. Azután jön a commissió. Ő
félrehúzza magát, hogy ne lássa, mikor Lievenkopp, meg Petray benéznek
az ablakán, s tán mosolyognak is.

Azután elcsendesül az utcza s kezdődik valami határozatlan lárma; a
piaczon összegyült nép zaja, a mi a távolról hallgatóra olyan izgatólag
hat. A perczek örökkévalóságnak tetszenek.

Egyszer aztán lódobaj közelít; hat dragonyos kiséretében jön a kisbiró
Rábyt meghívni a tanácsházhoz.

– Megválasztották ám biró uramat, nótárius uramat, esküdt uraimékat mind
újra! Ezzel a szóval köszönt be hozzá a kisbiró.

Ráby haragba jön a miatt, hogy minek küldtek érte katona-kiséretet. Ő
fegyveres kisérettel nem megy végig az utczán. A kisbirónak vissza kell
szaladni a hadnagyhoz, hogy parancsolja vissza a pikétet.

– Oda találok én magam is s nem félek senkitől!

S ezzel rendbe szedve az okiratait, elindult egyedül a városháza felé.

Nyugodt magatartása imponált a népnek. A tömeg ezuttal szótlanul utat
nyitott előtte. Különben a piacz közepén felállított dragonyosok karélya
is respectust tartott ezuttal.

Ráby Mátyás belépett a tanácsterembe. Irtóztató hőség volt odabenn. A
sűrű opalizáló gőzből úgy tüntek elő az egyes alakok, mint a tengeri
csodák a viz fenekéről. A terem tömve dugva, s minden arcz rákká főve az
emberi hőségtől, s azonfölül fölhevítve mindenféle emberi rossz
indulatoktól. S ezek az indulatok mind Ráby számára vannak felforralva.
Láthatja az arczkifejezésekből jól. Közönyös arczot csak kettőt talál,
az elnöklő districtualis commissáriusét, és Lievenkoppét. De ott vannak
aztán Laskóy táblabiró, Petray szolgabiró és Zabváry præfectus, a kikről
tudja, hogy egy kanál vizben elvesztenék. Mikor Ráby ebbe a
Zsidrák-Mizsák-Abednégó kemenczéjébe beesik, az ájulás környékezi.

De a lelki erő feltartja a roskatag testet.

Legelső dolga, ünnepélyesen protestálni a megejtett biró- és
tanácsválasztás ellen, miután a választók egy része, az izbeghi nép
erőszakosan vissza lett tartva. A választás megsemmisítését
indítványozza.

Erre aztán támad rögtön olyan pokolbeli zsivaj benn a teremben, mely
folytatását találja kinn a piaczon. S a mi tán meghiusított volna minden
további tanácskozást, ha elvégre a künn felállított katonaság
trombita-szava végét nem szakította volna; a trombitaszótól aztán
idebenn is mindenki szépen elhallgatott, úgy, hogy az elnök kimondhatá,
hogy Ráby Mátyás compossessor úr protestátiója protocollumba vétetendő,
s már most felhívja a vádlót, hogy adja elő a vádpontjait.

Ráby az asztal végén, hol számára hely volt fennhagyva, lerakta az
irományait s aztán előadá az egész terjedelmes vádat, hivatkozva
okiratokra és tanuvallomásokra. Mind ez nem történt meg a nélkül, hogy
az érdekeltek goromba közbeszólásokkal félbe ne szakították volna.

A vádlevél felolvasása után következett a terhelő tanuk kihallgatása.

Ráby Mátyás, nagy bámulatára, most tudta meg, a mit már minden gyerek
tud, hogy a vaczkor, ha megcsipi a dér, hát megpuhul.

Az ő négy tanuját mind megcsipte a dér. Avakumovics uram nem tudott már
semmiről, a mit ő neki hajdanában beszélt. Az embernek boros fejjel
eljár a szája. Nem kell azt mind így venni. Egy kis harag is volt a
dologban. A nagy kincses ládára sem akart már emlékezni. Ő azt csak
mástól hallotta, de maga nem látta, az a más meg már meghalt. Semmit sem
tudott ez többé.

A másik három meg természetesen még annál is kevesebbet akart volna
tudni, ha lehetett volna.

Nem maradt más bizonyíték, csak a fertelmes számadások, meg az
összegyüjtött portiós könyvek. Ezek ellen védje magát a tanács.

Nótárius uram vette fel a szót, hogy az egész megtámadott magistratus
nevében előadja a védelmet.

De nem volt abban szó a tanács védelmezéséről, a vádpontok
megczáfolásáról; hanem az egész replika egy válogatott szidalmi litánia
volt Ráby Mátyás ellen. Elmondta róla, hogy istenkáromló manichæus;
ördögidéző és varázsló; hétfeleséges mohamedánus török basa, a népnek
gonosz felbujtogatója, a ki a nemesség és földesuraság legyilkolására
lázít; alattomos úton álló rabló, a ki az utasokat kifosztogatja
álruhában; hamis pénzverő, a kinek ide települése óta a város el van
árasztva hamis greschlikkel; erőszakos verekedő és országháborító; az
istentagadó Ádámvallás-követőknek a főprófétája; hazaáruló pribék, a ki
a törököknek a végvárakat el akarja adni; titkos zsidó a ki semmi
templomba nem jár, hanem a zsidókkal egy kézre játszik, mikor azok
keresztyén gyerekek vérével keresztelnek; de mindenek felett a népnek
pióczája, vérszipolya, a ki a szegény nyomorult földmives utolsó
babkáját is kicsalja a tarsolyából s a nép véres veritékén hízik.
(Szegény Ráby épen akkor volt olyan sovány, hogy majd keresztül lehetett
rajta látni.)

S ez így folyt vége szakadatlanul. A sok ocsmány rágalom úgy nőtt
magasra, mint a trágyadomb, és Ráby mind ezt hallgatta mosolyogva.

Nem volt az erőltetett mosoly; valóságos szívszerinti jó kedv kifejezése
volt az arczán. Tökéletes gyönyörüsége volt benne, hogy ő róla annyi
képtelen badarságot össze tudnak hordani. Mulatta magát nagyon.

Már pedig egy míveletlen, durva lelkületű emberre nézve nincs nagyobb
méreg, mint ha azt látja, hogy a durván szidalmazott az ő dühöngései
felett csak mosolyog. Mentül veszettebbül dühöng, annál derültebben
mosolyog.

A szidalmazó embernek az arcza egészen kikelt az alakjából, a képe olyan
sápadt lett, mint az irhabőr, s a veríték csorgott le róla; szederjes
ajkai egymásnak adták a tajtékot; szemei kidüledtek üregeikből, a nyakán
és a halántékán vastagra megdagadtak az erek; s az átellenében álló
szidalmazott alak csak mosolygott reá.

Végre neki fohászkodott a nótárius a végső megsemmisítő csapásnak.

– De hogy megismerjék, hogy micsoda emberrel van dolgok, tekintetes és
nagyságos uraim, hát tudják meg, hogy ez egy felségsértő perduellis, a
ki nem szégyenlett azzal dicsekedni maga a præfectus úr előtt, hogy ő
olyan jó pajtásságban él odafenn a császárral, hogy együtt szoktak
egymással kuglizni, sőt akárhányszor megteszi, hogy felveszi császár ő
felségének drága brilliántos aranyos ruháit s azokban sétál végig a
promenádon…

De már ennél a mondásnál nem állhatta meg Ráby Mátyás, hogy hangosan fel
ne kaczagjon.

«Ha, ha, ha!»

S ettől a három szótagtól, mintha sziven lőtték volna, egyszerre
megnémult a dühöngő ember; a szája nyitva maradt, a feje hátra csuklott,
a két kezével előre kapott, a szemei a fehéreikkel felfelé fordultak,
hanyatt esett a karszékébe, a két keze még nehány perczig úgy tett,
mintha tollat fosztana, s azzal meg volt halva.

Az a «ha, ha, ha» megölte. Olyan jól megölte, mintha a szélpuskát a
szivének irányozták volna.

(Aztán igaz történet ám ez, nem költemény; ott olvasható Ráby
önéletirásának a 190-ik lapján.)

A nótáriust hirtelen felkapták és kivitték a szabadba; azt hitték, csak
elájult s hozzá fogtak az életrehozásához. De nem engedte magát.

Mikor aztán kezdték észrevenni, hogy de nem akar ez többet élni ezen a
világon, akkor lett aztán igazi kétségbeesés.

Legjobban megrémült Zabváry úr. Megfogta a halottnak a fejét a két
fülénél fogva, úgy unszolta:

– De Kracski! Meg ne halj, a míg meg nem mondod, hogy hova tetted el a
kis ládámat. Hallod-e! Ébredj fel. Ne légy bolond! De Isten ucscse nem
mégy a másvilágra addig, a míg elő nem adod a kis ládámat!

– De hát a mi nagy ládánkat? jajveszékelt a biró. Itt van ni. Mindig
mondtam, hogy ha csak egy ember tudja, s ha azt elviszi az ördög, mit
csinálunk? Szaladjatok a bábáért, meg a tilógusért! Muszáj neki még
egyszer annyit élni, hogy megmondja, merre a nagy láda?

De biz azt se bába, se tilógus nem birta annyira vinni, hogy azt a
barátságot megtegye nekik. Csak halva maradt az, s a hogy megigérte a
præfectusnak, úgy eldugta a rábizott ládát, hogy rá ne találjon senki a
legközelebbi itéletnapig.

Ezzel aztán igazán kiesett a világ feneke.

A kétségbeesett uraságok dühösen rohantak vissza a folyosóról a
tanácsterembe: «Gyilkos! gonosztevő gyilkos!» ordítá a biró és Zabváry
úr, Rábynak rohanva.

– Koldússá vagyok téve! Ki vagyok rabolva. Fel kell akasztani azt a
gyilkost, a ki megölte a nótáriust!

– No csak «lassan a testtel,» mondá Lievenkopp őrnagy, Ráby elé állva.
Még más is van a házban, nem csak az urak.

«Ez a gyilkos! Emberölő gyilkos!» ordítá az egész tanács egyhangúlag,
Ráby felé forgatva az ökleit. «Fel kell húzni a kútgémre!»

Ekkor felállt az elnök a székéről s inte, hogy hallgassanak rá.

– Az igaz, mondá, hogy a jegyző, ha meghalt, valóban annak a
következtében halt meg, hogy Ráby Mátyás úr a beszédébe belenevetett. De
a vád, a mit ellene felhoztak, csakugyan olyan volt, hogy azon nevetni
kellett. S törvényeink a nevetést nem számítják az emberölés eszközei
közé. Azért azt tanácslom kegyelmeteknek, hogy Ráby Mátyás úr ellen a
kezeiket felemelni tartózkodjanak; a kik ellenkezően cselekednének,
azokat majd a major úr fogja megtanítani a törvényes rend tiszteletére.

A sisak és pánczél előtt nagy respectusa van a felzúdult tengernek.

– Most takarodjanak kegyelmetek haza.

A sokaság nagy morogva nyomakodott ki az ajtón.

– Ez a váratlan catastropha egészen megzavarta a procceduránkat, mondá
az elnök, midőn a commissió magára maradt. Ilyen irritált állapotban nem
lehet annak folytatására gondolni. Legjobb lesz az inquisitiót
prorogálni, míg a zürzavar elcsendesül. Kegyelmednek pedig, Ráby kamarás
úr, azt a barátságos tanácsot adom, hogy ebben a városban már most egy
pipagyujtásra se maradjon tovább; hanem igyekezzék innen kijutni
Lievenkopp major úr dragonyosai fedezete alatt.

Hiszen úgy sem maradt volna ott Ráby tovább.

*

Mikor a szekerével visszafelé döczögött a budai úton, megint találkozott
postamester nagybátyjával.

Az öreg nagyon örült, mikor épkézláb láthatta az öcscsét.

– No hát szerencsésen jártál? Hál Istennek! Nekem is szerencsém volt.
Lőttem egy nyulat.

… – Én meg egy farkast…



HUSZONHATODIK FEJEZET.

(Mellben kezdevdic az «Rab Raaby»).

Rábynak a meghiúsult kisérlet után a végső eszközhöz kellett nyúlni. –
Ez volt a rácz pópának az egyenes vallomásra birása. Egyedül az tudta
még a másik bejárást ahoz az üreghez, melyben a nagy községi láda állt;
s csak ennek a ládának a kézre kerítésével lehetett az egész
cselszövényt kideríteni. A halomra gyüjtött kincstömeg, s a még nagyobb
összegre rúgó kötelezvények képezték a legcsalhatlanabb bizonyítékokat.

E végett Ráby felhivta Budára a rácz pópát magához.

Ezúttal nem kereste a leglátogatottabb vendéglőt, hanem beérte a «három
kapás»-sal, a hová a társzekeresek szoktak beszállni. Ott fogadott
magának egy szobát, a honnan csak estefelé járogatott ki.

Mégis nyomába akadtak az ellenségei s a nélkül, hogy észre vette volna,
három kémük szüntelen sarkában volt, akárhová vette útját.

Délelőtt megirta a levelet a császárhoz, a miben tudatta, hogy a rácz
pópa kész felmenni Bécsbe s mindent fölfedezni, mihelyt ő felségétől
erre egyenesen hozzá intézett parancsot kap. Ezt a levelet felolvasta a
pópa előtt is, a ki azt egészen helyeselte. A levelet nem bizta másra,
maga vitte fel a postára. A pópát aztán ott marasztotta ebédre a három
kapásnál, s annak a kedvencz ételeit, paprikás halat és «csáját» rendelt
meg délre. Ez utóbbi rácz izléshez való tészta-étek volt; még a jelen
század negyvenes éveiben is nagy kelete volt a városban; Pestről is
átjártak érte a három kapáshoz. Én már nem ettem belőle, mert akkor már
elmult. Rábynak is jobb lett volna, ha nem evett volna belőle.

Mert amint legjobban iszogatják a rácz-ürmöst, egyszer csak benyit
hozzájuk az ajtón Petray szolgabiró.

Ráby Mátyás akkor ivott először életében bort. Nem olyan bort, a
milyennel a Fruzsinka traktálta meg, hanem igazi bort. S azt mondják,
hogy a bor egészen más embert csinál megivójából. Én nem tudom, mert én
sokszor próbáltam; de belőlem se okosabb, se vitézebb embert nem
csinált, mint a milyen egyébként volnék. Rábyból feledékeny embert
csinált.

Azzal fogadta Petrayt, hogy «servus, pajtás! Hozott Isten! Gyere, ülj
ide közénk harmadiknak!»

Vagy ezzel talán csak azt a fitymáló megvetését akarta kifejezni, hogy ő
még csak arra sem tartja többé érdemesnek az egész Fruzsinkát, hogy az
elszöktetőjére haragudjék.

A Petray Péter nagyon megszontyolodott képet csinált erre.

– Jaj, dehogy ülök le, kedves barátom, jaj, dehogy iszom! Bizony Isten,
nem iszom ma. Ezer bocsánatot kell tőled kérnem.

– Tőlem? szólt Ráby, dölyfös jó kedvvel. Soha se kérj én tőlem
bocsánatot pajtás. Nem haragszom én már a Fruzsinkáért, annyiba sem
veszem, mintha tévedésből az én paraplémat vitted volna el a magadé
helyett. (Pedig dehogy nem vette.) Birjad békével.

– Jaj, hiszen ha a Fruzsinka tens asszonyról volna csak szó pajtás,
tódítá meg a csúnya beszédet Petray; – a számat se koptatnán azzal, hogy
nálad deprecáljak miatta. Nekem volt az baj, nem neked. Aztán nincs már
az nálam; továbbállt: tudja tatár hová? Most már kollégák vagyunk mind a
ketten. Nem azért jöttem én hozzád bocsánatot kérni; hanem hát nagyobb
baj van most annál. – Úgy-e bár te most levelet irtál a császárnak?

– No, és ha irtam volna?

– Tudod, hogy a helytartó-tanács megtiltotta a császárhoz panaszokat
küldözni a dicasteriumok ellen?

– Hát ki tudja azt, hogy mi van az én levelemben?

– Hát mi, a kik leveledet lefoglaltuk a postán.

– Micsoda? Az én levelemet el mertétek vinni a postáról?

– Még többet is mertünk vele tenni. Fel is bontottuk és aztán
felolvastuk a particularis gyülésben azonnal.

– De hisz ez hallatlan vakmerőség! kiálta Ráby, haragosan felugorva.

– No látod, hogy haragba jöttél! Mindjárt tudtam, hogy megharagszol
érte, ha megtudod. Azért is kértem előre bocsánatot. Az ám. A
particularis gyülés aztán elhatározta, hogy azért a perduellis
cselekvésért rögtön in flagranti elfogattassék és börtönbe vettessék
Ráby Mátyás.

Mindezt pedig olyan kedélyes hangon mondta el Petray szolgabiró, hogy az
asztalnál ülő rácz pópa szentül azt hitte, hogy most csak mókázik. Azért
poharat töltött neki tele rácz ürmössel, narancsszeletet dobva a bor
közé s odakinálta azt neki.

– Ejh no spectabilis, ne bolondozzék tovább! úgy sem hiszi az ilyen
komédiát senki. Jőjjön inkább, igyék egy pohár bort velünk, aztán
gyújtsunk rá a «mnoga ja létá»-ra.

A rácz pópa derék, szálas termetű, hosszú hajú, gömbölyű piros orczájú
férfi volt, a java életkorában s úgy ragyogott a képe az igazi jó
kedvtől, mikor a szolgabirót kinálta, hogy ne bolondozzék, jőjjön, igyék
egyet velük.

Petray azonban nem fogadta el a poharat, hanem egész feszesen positurába
tette magát, a balkezét a kardja markolatára, s szigorú hangon mondta:

– Semmi tréfa. Én a particularis congregatio által vagyok exmittálva,
hogy nemes Ráby Mátyás urat, mint «nobilis elapsus»-t ibi ubi
deteneáljam.

Ezzel az ajtóhoz lépett, azt felnyitotta, kitárta. A folyosón künn állt
hat megyei hajdú puskával, karddal, és a megyei porkoláb.

Erre a látványra annak a szép, daliás termetű rácz pópának az egész
arcza egyszerre átváltozott, pirosból szederjes szinű lett; a haja
ziláltan borzadt szét a rémülettől; nagyot hörgött s azzal végigvágta
magát a padlón.

Meg volt halva; megütötte a guta ijedtében.

Ez volt az utolsó emberi teremtés, a kinek tudomása volt felőle, hogy
merre van valamiféle bejárás a nagy pénztár föld alatti üregéhez. Ezzel
aztán be volt csapva minden ajtó.

Ráby Mátyás már nem tudta meg, hogy mi történt a pópával, mert amint a
szolgabiró az ajtót feltárta, a főporkoláb, Janosits Pál uram odarohant
hozzá s felszólítá, hogy adja meg magát, különben lánczra verve viszik
el magukkal.

Ráby hidegvérrel válaszolt: «én a fegyveres erőnek ellent nem állhatok,
de bizom az isteni gondviselésben, hogy az igazságot győzelemre
juttatja.»

– No hát csak tessék elébbre kerülni.

A hajdúk kivont kardokkal rögtön közre fogták s kikisérték az utczára.
Ott állt három nyitott kocsi; az egyikbe felültették az első ülésbe, két
hajdú szemközt ült vele a hátulsó ülésbe, kivont kardját a mellének
szegezve, a többiek a szolgabiróval és porkolábbal a másik két kocsiba
ültek s aztán úgy hajtattak végig Buda és Pest utczáin egész a vármegye
házáig. A csőcselék hujjahó kiabálása kisérte őket végtől végig. Hiszen
mikor valakit így «visznek,» az már a közönségnél előre el van itélve.

A mint a vármegyeház udvarán leszállították, Petray szolgabiró azt monda
a porkolábnak:

– Bánjon el a rabbal annak rendi szerint.

Janosits Pál aztán elbánt vele annak rendi szerint. Leoldozta oldaláról
az ezüstös kardját, kiszedte a zsebeiből erszényét, arany óráját,
lehúzta az újjáról a pecsétnyomó gyűrűjét, kikeresgélte a belső ruháit,
megtalálta azokban a császárnak a menleveleit, a mik megparancsolják,
hogy Ráby Mátyást bántani ne merjék, azokat elolvasta és nagyokat
nevetett rajtuk. Azután egy könnyebb fajta lánczot hozatott elő, s annak
a békóit Rábynak a kezére, lábára lakatolva, egy vas-pléhvel burkolt
nehéz börtönajtót kinyitott előtte a Nro. 3-ban, s oda minden hosszas
kinálgatás nélkül belökte.

Ettől a percztől fogva hítták a Ráby Mátyást úgy, hogy a «Rab Ráby»[33].



HUSZONHETEDIK FEJEZET.

(Mellben leiratic egi nagion waalogatott taarsasaag ees annac az ev
visselth dolghai.)

Kilencz láb volt a hossza, hat láb a szélessége annak a föld alatti
pinczeboltnak, a hova Ráby Mátyás bekerült.

Aztán volt is már akkor benne igen diszes társaság. Tizennyolczan
voltak. Már most a ki csak annyit tud is az arithmeticához, mint magam,
könnyen kiszámíthatja, hogy ebből minden egyes vendégre jut 3 □ láb.
Untig elég, ha szinházi díszelőadásról van szó. Hanem már a lefekvésnél
csak úgy oldható meg a geometriai talány, hogy a legszélső alvónak a
háta a falon fekszik, azután pedig minden következőnek a feje az
antecessorának az ölében nyugszik. Épen, mint a római tricliniumoknál.
Egészen classice! De már most Ráby Mátyás személyében még egy
tizenkilenczedik is járul az osztozókhoz. Hogy ennek miként jut még
ottan hely, hogy kényelmesen megfészkelhesse magát? azt már oldják meg
azok, a kik a sublimior mathesishez értenek.

Szerencsére az ajtó fölötti ablakon nem voltak üvegtáblák, csak
drótfonadék, tehát megfulladni nem lehetett odabenn.

Ez különben a legelőkelőbb börtön volt a vármegyeházánál, a mi
gyanítható volt abból, hogy itt telepedett meg az öreg Csajkos is, a
«rabok apja,» a kit már Ráby olyan régen ismert s annyiszor
megszólított. Hébehóba jót is tett vele. A principális pipáiból a félig
égett dohány-maradékot, a bagót, összegyüjtötte a számára. (Mert a
szegény rabnak pipázni nem szabad, csak bagót rágni.)

Az is mindjárt ráismert ám. Odacsörömpölt eléje. (Neki nehéz láncz volt
a lábán.) S megveregette a vállát; míg a többi sok akasztófa pofa mind
oda bámult a szeme közé.

– No hát édes selyem úrficskám, te is bekerültél a társaságba? Ezt már
soha sem hittem volna, hogy ennyire vigyed! Én mindig olyan alamuszi
kölyöknek ismertelek, a ki még az almát se tudja hámozatlan megenni. S
ehol van ni, milyen derék ficzkó lett belőled! Hát mi van a saraglyában?
öcsécském! Loptál, raboltál, vagy meg is öltél valakit? Mert nem ér ám
az semmit, mi közöttünk azt mondani, hogy «ártatlan vagyok». Hiszen mind
ártatlanok vagyunk mi odafenn; s eb a ki rávall akár magára, akás másra,
még a deresen is, vagy ha létrára húznak is fel. Hanem ide lenn, a
pajtások között nem szabad ám mórikálni! Hát csak rukkolj ki vele, hogy
mi jó hozott ide?

Rábyt megnémítá az undor és iszonyat. Eltakarta a kezével a szemeit.

– No csak nem fakadsz tán sirva, vagy mi? Csak nem csúfolod meg vele ezt
a társaságot? Hiszen ha pityeregni akarsz, akkor csukasd magad az
asszonyok tömlöczébe; úgy is ott van a két feleséged!

Az egész társaság röhögött.

– Ahá! kiálta fel egy hang a legbelső szögletből. Hát ez az a híres! Hát
akkor tudom én, hogy mi a bűne? megmondták nekem az asszonyok, azoknak
meg a hajdúk mondták. Ez egy ispion!

Arra az egész társaság felzúdult: «ispion! árulkodó! Dejsz ezt
megfojtjuk az éjjel. Ráfekszünk valamennyien s kiszorítjuk belőle a
lelket.»

– Csihaj te! rivallt rájuk a rabok apja; visszatartva a Rábyra rohanó
tömeget, majd nem ugattok mindjárt! Én is tudom azt jól. Olyan ispion
ez, a ki csak az urakra árulkodik, nem a szegény emberekre. Mikor az
urak lopnak, meg rabolnak, azt fütyüli be. Nem bánt ez minket.

– Az már más, akkor hát legyünk jó komák! kiabálták a rabok, s Ráby
Mátyásnak meg volt az az öröme, hogy az új bajtársak rendre
összeölelgették. A szép selyem ruhái megköszönték azt nagyon.

– Jó gyerekek ám ezek nagyon! sietett a rabok apja megismertetni
rabkollégáit Rábyval, sorba rámutogatva a fejeikre, s elmondva hogy
melyik a lókötő, melyik az útonálló, melyik a gyujtogató. Legtöbb volt
köztük a gyilkos.

Ráby mind azt hitte, hogy csak egy rossz álom az, a mit maga előtt lát.

Hiszen «álmodni! de hogyan aludni!» Erre mondta volna még csak Hamlet,
hogy «itt a bökkenő!» ha Ráby Mátyás helyében lett volna.

Szerencséjére Ráby nem volt Hamlet; mert akkor nem állta volna ki
philosophálás nélkűl, a mi pedig az ő helyzetében épen nem segített
volna rajta. Amint az öt érzéke meggyőzte felőle, hogy ez valósággal
tömlöcz, a hol ő van; hogy ezek az alakok, a mik őt körülveszik,
csakugyan rabok, hogy az a muzsika a kezén-lábán csakugyan lánczcsörgés,
hogy azok a tenyerek, a mik az ő markát szorongatják, csakugyan ragadnak
a szutyoktul; hogy az az illat, a mi az ő torkát szorongatja, csakugyan
penészbűz, s az a korty, a mivel őt a jószívű öreg zsivány kábultából
magához téríti, csakugyan a pesti vármegyeház salétromos kútvize, hát
akkor mindjárt az első gondolatja az volt, hogy elővegye a jobbik eszét,
s azon kezdje, hogy miként szabaduljon ki innen.

Csajkos apó félreértette Ráby széttekintgetését.

– Azt nézegeted úgye fiacskám, hogy melyik szögletbe kvártélyozd be te
magadat itten? Az ám a fura dolog! Mert itt már minden hely el van
foglalva; aztán nekünk már régi jussunk van hozzá. Haneha a Pápis át nem
adja a maga helyét éjszakára.

– Miért ne? Jó pénzért! hangzott valahonnan a kuczkóbul.

Az a Pápis egy kis törpe czigány volt. Vén legény lehetett már, de még a
haja mind fekete. A bőre olyan, mint a kordován, hanem a fogai olyan
fehérek, mint az elefántcsont.

– Gyere hát ide Pápis! kiáltott rá a vén Csajkos; mire az előmászott a
többieknek a lábai alatt s a Ráby szeme közé mosolygott.

– Ne félj Pápis! megfizet ez az úr. Van ennek pénze, annyi, mint a tarka
kutya. Hát hogy adod a helyedet?

A czigány nem gondolkodott sokáig.

– Mindennapra egy aranyért.

Rábyt már utólérte az akasztófahumor. Azt mondá rá:

– Még nem is sok.

Ezzel aztán mind lefőzte az egész társaságot.

– Hiszen te derék czimbora vagy fiacskám! kiálta Csajkos, a bagót a
szája tulsó felébe tolva át a nyelvével. Bár csak soká itt maradnál
közöttünk. Majd meglátod, milyen jó helyed lesz. Te fekszel legszélrül a
faltúl, te rajtad már nem fekszik senki; te pedig a fejedet az én
térdemre teszed, az lesz a vánkos. Ne félj, a toll föl nem töri az
oldaladat, mert ha szalmát kapnánk, hát azon aludnánk, de így a téglán
még egészségesebb.

– De hát a Pápis hol aluszik aztán?

Rábynak a saját nyomorusága mellett ez a kérdés jutott eszébe.

Arra nagyot röhögtek valamennyien. Azután egyszerre elhallgattak s
egymásra néztek. Majd meg valamennyien a Csajkosra néztek.

A vén Csajkos csak mosolygott nagy ravaszul.

– Hát oda fel ni! A lózsiban.

Ráby felnézett s akkor vette észre, hogy a tömör bolthajtásról két láncz
csüng alá, azoknak a karikáin két rúd van keresztül dugva, azon a két
rúdon függ azután az a nagy vizes cseber, a miben a rabok esténkint a
vármegyeházban lakó tisztviselő urak konyháira a vizet fel szokták
hordani. Sehogy sem akarta elhinni, hogy ez hálószobául is lehessen
használható a rabok számára.

Megmutatták aztán neki, hogy lehet az. Egy szálas legény felkapta a két
lábánál fogva a Pápist, felhajította a cseberre: ez felnyitotta a cseber
fedelét, s belebújt egészen.

Ráby még jobban elbámult.

– De hát hogy fog az ottan aludni abban a cseberben?

Most újra felhangzott az a chorusban röhögés, épen olyan gyanus rögtöni
félbeszakasztással.

– Jaj be együgyü kópé vagy te még fiacskám, szólt Csajkos, megczirógatva
a Ráby orczáját a szurtos tenyerével. Paplanos ágyban fog a Pápis hálni
az éjjel!

– Hogyan?

– Tartsd ide a füledet, megsúgom. Kiszökik innen a te kedvedért.

– Az én kedvemért?

– Hát ugyan csak. Aztán reggelre megint visszaszökik.

– Visszaszökik?

– Vissza biz az.

– De hát hogy lehet az?

– Hát már az nem a kutyák gondja. Elég, hogy ő visszaszökik. Megteszi ő
azt mindig, a mikor valamelyik szegénylegénynek izenetet kell innen
kiküldeni az odakinn maradt pajtásához vagy a szeretőjéhez, s aztán
megint vissza kell hozni a választ, hogy mihez tartsa magát a
szegény-legény, ha odafenn vallatják? Hát a te kedvedért ma is megteszi;
aztán ha levelet akarsz valakinek irni, az elviszi azt oda hűségesen.
Aztán ha pénzt biznak is rá, ha száz arany lesz is, hogy hozza ide, hát
el nem szökik ám vele, hanem visszajön ide és átadja. Nincs a császárnak
olyan hűséges kurirja, mint a Pápis!

Rábynak melegedni kezdett a feje. Ha ő mostani helyzetét tudathatná
József császárral!

– De hát mivel irjak levelet? Minden papirost elvettek tőlem, s a
legkisebb darab plajbászt is.

– Lesz itt mingyárt egész cancellária, monda Csajkos. Csak te fordulj
addig a fal felé. Nem szeretem, ha új ember meglátja a dolgot.

Úgy sem láthatta volna meg Ráby. Mert az embertömeg eltakarta előle azt
a helyet, a honnan előkerült a tinta, toll és papiros.

Biz az úgy volt, hogy a rabok már régóta dolgoztak a börtönfal keresztül
ásásán. Voltak nekik jó eszközeik hozzá, a miket beszerzett Pápis. Egy
nagy követ már kivettek a falból, utána a másikat is. A kivájt vakolatot
tollszáron keresztül kifújták a rostélyon át; a munka éjjel ment.
Reggelre mindig visszatették a követ; a hézagokat betömték rágott
kenyérrel, s arra megint port hintettek. A porkoláb nem vehetett észre
semmit. A másik kő helyén, a mit megint ráspolylyal törtek apróra, volt
aztán a mindenféle veszedelmes eszközeiknek a rejteke: ott tartották az
irószereket is.

Asztalt is rögtönöztek Ráby számára. A Csajkos intésére egy széles hátú
legény letehénkedett elébe négy kézláb s annak a hátán irta meg a
levelet Ráby Mátyás József császárhoz, melyben őt egész balesetéről
tudósítá.

– Kinek kell ezt a levelet átadni? kérdé Csajkos.

– A Rotheisel Ábrahámnak a zsidó-utczában.

– Meglesz. Fogjad Pápis!

A kis czigány kinyujtotta a kezét a cseber takarója alól s átvette a
levelet.

Hogy jut ki ez a levél innen? azt csak nem tudta Ráby elképzelni.

A kis czigány erre kiszállt a cseberből.

Kezdett beesteledni.

A rabok csináltak valami helyet Rábynak a szegletben. Tettek alája egy
rosz bundadarabot, hogy az úri teste kényelmesebben feküdjék.

A hatórai őrváltás után, a mint a kapu bezáratott, hangzott a nagy kulcs
csörömpölés: a porkoláb jött a tömlöczöt megvizsgálni, meg a raboknak
kiosztani a kenyérporcziójukat.

Valamennyinek megvizsgálta a lánczait, nincsenek-e átfürészelve? A
Rábyhoz ért legutoljára. Annak is megrázogatta a lakatokat a kezén
lábán, mintha ki tudja mióta itt volna már, hogy azokat megronthatta
volna. Azután odanyujtá neki a fekete kenyérdarabot.

– No itt a kenyér! ezzel nem terheli meg az ember a gyomrát.

Aztán, hogy Ráby nem nyúlt érte, odadobta neki a földre.

De ezalatt, a míg a porkoláb Ráby lánczait vizsgálgatta, két rab
leemelte a csebret a karikákról s egy pillanat alatt benne volt abban, a
födéllel letakarva a kis czigány.

A két rab vállára vette a két rudat, s aztán egy fegyveres őr kisérete
mellett, haladt vele a kút felé nagy lánczcsörömpöléssel. Hogy fog ezen
az úton Pápis megszökhetni, azon Ráby mind hiába törte a fejét.

Törhette ugyan az egész éjjel; mert az álom kerülte a szemeit. Egy
pillanatig sem tudott elaludni ezen a rettenetes helyen.

Ráért rajta gondolkozni, hogy most hol van? Bejárhatta lelkével azt az
egész házat, melynek minden termét, szobácskáját olyan jól ismerte,
elkezdve a nagy gyüléstermeken, az archivumokon, a hivatalszobákon, a
fiatalság pipatoriumain, egész addig a kis czukorillatú szobácskáig, a
hol az a szelid rokkapörgés zenéje hangzott. Csak egy részét nem ismerte
ennek a háznak: azt a földalattit; most már ez a tapasztalata is meg
volt.

Vajjon meddig fog tartani?

Lehetetlen, hogy ha levelét megkapja a császár, őt rögtön ki ne
szabadítsa.

Számítgatta, hogy hány nap kell ahoz?

Két nap oda, két nap vissza. Közben egy nap, hogy Rotheisel a levelét
átadhassa az uralkodónak.

Öt egész nap!

Rettenetes idő! E rettenetes helyen!

Hátha még azt tudta volna, hogy a napokból esztendők lesznek s hogy ez a
hely nem a legirtózatosabb ebben a házban?

Bizonyosan szétzúzta volna a fejét azon a falon.

Nagy nehezen csak megvirradt.

A kulcscsörömpölés, a porkoláb nehézkes lépései hangzottak ismét a
folyosón. Egy éj elmult.

A porkoláb, a mikor Rábyhoz ért, azt kérdezte tőle gúnyosan:

– Nos, hát hogy szolgált az éjszakai nyugodalom?

Persze, hogy nem felelt rá neki.

Azután a porkoláb nyers, durva szóval parancsot osztott a raboknak, hogy
melyik menjen udvart söpörni; kik hordjanak vizet.

Ketten ismét vállukra vették a csebert s aztán egy ideig lehetett
hallani a nagy lánczcsörtetést udvaron, folyosón, lépcsőkön alá s fel. A
bennmaradt rabok, hogy a számuk megkevesbedett s most már jobban
kinyujtózhattak, tovább folytatták az alvást nagy horkolva.

Hosszú idő mult el, míg a rabok ismét visszatértek a cseberrel.

Már akkor egészen világos volt. A porkoláb ismét megvizsgálgatta a
bilincseket.

Rábynak féltében dobogott a szive. Most meg fogja tudni a porkoláb, hogy
egy rab hiányzik: a Pápis.

Dehogy hiányzott! Mikor a porkoláb a nevét kiáltá, akkor csak
előczammogott a szegletből a kis czigány s a fekete pofája kétfelé
dülledt a vigyorgástól.

Ördöge van ennek az embernek!

Még jobban elbámult azután Ráby, mikor a porkoláb újra rájuk zárta az
ajtót s akkor a kis czigány odakuporodott melléje s aztán az egyik
pofájából elővett egy sok rét összehajtogatott czédulát, a másik
pofájából pedig egy csomagot, a miben ötven arany volt. – Attól volt
olyan vigyorgós a képe.

Mind a kettőt odatette a Ráby kezébe.

Ráby nem tudta, hogy bámuljon-e, vagy megölelje ezt a kis
embervakarcsot? Pedig olyan csunya volt szegény! – Aztán ki tudja,
milyen bűnök lehettek a lelkén?

A czédulába csak annyi volt írva: «még ma, – a corridortornáczra».

Ráby tudta, hogy mit jelent e szó?

Még egy jegy volt odatéve: «50#».

Ez azt teszi, hogy «ötven arany».

Egy sem hiányzott belőle.

De hát hogy tudott mindezzel ez a kis czigány ide visszakerülni?

… Hanem már ezt tartsuk fenn a jövő fejezet számára.



HUSZONNYOLCZADIK FEJEZET.

(Kibenn leiratic az rabok traficája, mi modonn evk az welaggal
corespondealnac vala.)

Ebben babona van!

Hogy egy rab éjjelre kiszökik, reggelre visszaszökik s a kétszeres
vizitátiónál minden alkalommal jelen van, teljes parádéban, lánczokkal a
lábán. Hogy lehet az?

Hogy ne sokat törje rajta a fejét a tisztelt olvasó, elmondom, a
szerint, a hogy azt a Pápis önkénytes vallomásai kideríték.

A kis termetű czigány az alatt, a míg a porkoláb az utána következő
többieknek a lánczait vizsgálta, belopózott a földre tett cseberbe. Maga
Argus sem vette volna észre, hogy tizenkilencz ember közül egy szűk,
sötét oduban egy kis törpe eltünt.

Akkor a két odarendelt rab felvette a vállára a csebret s kicsörömpölt
vele a kúthoz. Az a kút kerékre járt, a míg az egyik vedret fel, a
másikat lehajtották, annak a lánczcsörömpölése alatt a Pápis a vederben
szépen lehúzta a lábairól a bilincseket. Nem volt olyan szűk békó, a
miből a czigány ki ne tudta volna szabadítani a lábát. Akkor aztán a
másik két rab a hegyibe öntötte a veder vizet, úgy intézve a dolgot,
hogy a veder födele mindig a felügyelő hajdu felé legyen fordulva. A
czigánynak csak a szája maradt ki a vízből. A levél jó helyen volt
eltéve, bedugva a félpofájába.

A két rab aztán vállára vette a megtöltött csöbröt s felvitte a
viczispán szállására. Ott a hozott vizet a rabok a konyhában álló
víztartóba kiönték. Ha valami leánycselédféle talált ott őgyelegni
olyankor, a rabok olyan csintalan, mozsdatlan beszédet kezdtek egymás
között, hogy az menten kiszaladt onnan. Az a víztartó pedig épen a
kályha-fűtőlyuk előtt állt. A mint tehát azt a vizet a cseberből
beletölték az álló vendelybe (gratulálunk a másnapi leveshez a viczispán
úr asztalán!), a kis czigány mint az evet, besurrant a kályhalyukba,
onnan azután felmászott a kürtőbe s ott várt, a míg minden
elcsendesedik.

Mikor aztán a harmadik «válts fel!» kiáltás tudatá vele, hogy elmult tíz
óra, akkor kibujt szépen a kéménylyukon s végigkúszott a megyeház
tetején.

Volt pedig a megyeház udvarán egy régi nagy körtefa. Az alispán nem
engedte azt kivágatni, mert igen szép «klastrom»-körték termettek rajta;
ámbár sokszor mondták neki, hogy az ilyen nagy fa veszedelmes olyan
helyen, a hol rabok vannak.

A Pápis nagy könnyűséggel átmászott erről a tetőről a fára, annak az
ágai pedig kihajlottak a két öl magas kőfalra, a mi a megyeház udvarát a
vármegye-utcza felől elkeríté.

No hát ilyen megszökési históriát eleget olvastunk már akár regényben,
akár criminális történetekben. Voltak rabok, a kik a Bastilleból is ki
tudtak szökni, meg a Jedikulából; tíz öles falakról is le tudtak
surranni; mi ehhez képest a régi pesti vármegyeház rongyos két öl magas
falán át kiszökni?

Igen: kiszökni; hanem aztán megint visszaszökni! Ez az, a miben a
mindennapi történetektől a mi históriánk különbözik. A Pápisnak vissza
is kellett még szökni a börtönébe.

Hát ez meg így ment végbe.

Annak a körtefának volt egy nagy oduja: abba volt egy kötél eldugva, azt
a kötelet a czigány megerősítette a körtefa kihajló ágához. Aztán
végighasalt a kőfalon s rálesett, a míg a falmentében járkáló fegyveres
strázsa hátat fordít s odább megy. Akkor leveté a kötelet s szépen
leereszkedék rajta.

A visszatérő strázsa azonban okvetlenül előbb-utóbb rájött volna arra a
lelóggó kötélre s azt mondta volna magában, hogy «nini, hát ez a kötél
mit keres itt?»

Ezt a veszedelmet úgy hárította el a czigány, hogy a kötél végére
hurkolt megint egy szál fonalat, annak a fonálnak a végére volt kötve
egy rozsdás szeg. A mint a földre leért, a kötelet felhajította a falra,
a szeget meg benyomta két tégla közé a falba. Az már aztán ugyancsak a
lehetetlenségek közé tartozik, hogy egy strázsa egy szál fonalat, a mi a
fal mentében lelóg, éjszaka sötétben észrevegyen. Mire visszafordult,
már a Pápis rég a sarkantyú-utczában volt s onnan aztán nyargalt a
zsidó-utczába, ott volt egy «jó ismerőse», azzal elvezetteté magát a
Rotheisel Ábrahámhoz. A jó ismerős, a Naderer elvárta tőle, hogy
szolgálatát meg fogja jutalmazni. Meg is tette. Az Ábrahámnak átadta az
izenetet s átvéve tőle a Rábyt nak küldött czédulát az aranyakkal
együtt, azonnal sietett nemes hivatásának egyéb functióit teljesíteni. A
zsidó-utczában rátalált a zsidóbiró lakára, a ki a nemes magistratus
által egyenesen e lakossági osztály felügyelete végett volt ide
internálva. «Ejnye, de szép lakat van ezen a vasajtón!» mondá magában.
Valjon mi lakhatik azon belül? Egy szál fonállal szépen kinyitotta a
lakatot a vasajtón, onnan bejutott a folyosóra. Talált egy másik ajtót,
az is be volt zárva, azt kiemelte a sarkából; onnan bement a biró
hálószobájába, az ágy előtti asztalon megtalálta a biró erszényét és
óráját és gyémántos gyűrűjét; azokat elhozta magával s azután búcsúvétel
nélkül eltávozott. Útközben felfedezte a lúdpecsenye áruló
zsidóasszonynak a boltját; annak az ablakán kivágta a gyémánt gyűrűvel
az üveget, azonban még vasrács is volt belül. Az neki nem szokott
akadály lenni; olyan volt a teste, mint a kaucsuk, keresztül tudta az
azt préselni a legszűkebb réseken is. Ott összeszedte a sok lúdfertályt
és mazsolaszőlős süteményt, azt abroszba kötve a hátára vette. Azután
hűségesen bekoczogtatott az útmutató Nadererhez, annak kézbesíté a biró
óráját, aranylánczczal együtt. Akkor a pecsenyével és süteménynyel
felkereste azt az ismerős házat, a hol egy gondos anya felügyelete alatt
sok fiatal leányok laktak együtt. Ott kiteríté a magával hozott
csemegéket, hozatott bort, megtraktálta valamennyit; a legszebb leánynak
az ujjára húzta a gyémántos gyűrűt; mulatott, a míg az utolsó máriást is
elköltötte a biró erszényéből; tovább hiába marasztották; a Ráby
pénzéhez nem volt szabad nyulni; az becsületbeli kérdés volt. Aztán
sietni is kellett, az idő éjfélutánra jár. Az utczán összetalálkozott az
őrjárattal. Azok ketten voltak és alabárddal felfegyverkezve, meg
akarták fogni; az egyiket úgy főbe ütötte egy nagy kővel, hogy
összerogyott, akkor annak az alabárdjával a másiknak a tarkójára olyat
húzott, hogy elég volt neki. Azzal aztán szaladt «haza», jó kedvében
czigánykereket hányva s ugyanazon az úton, a melyen kijött, megint
vissza is ment; kötélen át a falra, körtefán át a háztetőre, kürtőn át
az alispáni konyhába s a cseberben, a mivel másnap korán reggel megint
vizet hoztak a rabok, szépen vissza a tömlöczbe; mire a porkoláb
vizitálni jött, már akkor ő megint ott volt, a két lábán a nehéz
bilincscsel.

Másnap aztán a sok meglopott, megvert ember futott hetvenhét felé
kergetni a rablót, gyilkost. Mindenütt keresték azt, csak a vármegyeház
tömlöczében nem.



HUSZONKILENCZEDIK FEJEZET.

(Kibevl meghtvdivc, hogi mi hatalmasabb az chazaar zawaanaal?)

A milyen gyorsan csak a nyergesújfalusi szekér vágtathat végig a csinált
országúton, olyan röptében ott volt a Rotheisel Ábrahám a Ráby levelével
Bécsben. A császári vár corridor folyosóján találkozott II. Józseffel.

Majd egyszer később, ha rákerül a sor, leírjuk, hogy mi volt az a híres
«corridor folyosó»? De most nincs időnk rá, sietnünk kell lóhalálában a
stafétával vissza Budára, a kit az uralkodó két nagy pecsétes levéllel
rögtön útnak indított, a mint Ráby leveléből megértette, hogy az minő
szoros helyre került.

Az egyik pecsétes levél a helytartó-tanács elnökének szólt.

«Bihászman? mondá ő excellentiája, a midőn a levelet jobbra-balra
megfordítva a kezében, megismerte rajta az uralkodó kézirását és
magánpecsétjét. – Épen diktált valamit titkárjának. – Az a füle mögé
dugta a tollat, a mint a félbeszakító levél közbejött. «Soha se dugja az
úr a tollát a füle mellé, hanem folytassa: hol hagytuk el? nihilominus…»

S azzal a kapott levelet egy nagy födeles kosárba tette, a mi már tele
volt ilyennel s diktált tovább, csendesen járkálva alá s fel a szobában.
Ez sürgetős ügy lehetett.

De még sem végezhette el azt az ügyet, mert ismét félbeszakíták. A
districtualis commissarius úr ő méltósága nyitott be hozzá minden
bejelentés nélkül.

– Kapott ma excellencziád egy stafétát ő felségétől? azon kezdé.

– Kaptam.

– Mit írt a fölség?

– Nem tudom.

– Hát hol a levél?

– A hol a többi.

Azzal fölnyitá a kosár födelét s megmutatta annak a tartalmát. Tele volt
az már felbontatlan császári intimátumokkal.

A districtualis commissarius összecsapta a kezeit s suttogva igyekezett
kiabálni, a mi nehéz dolog.

– De hiszen, kegyelmes uram, ezek a császár intimátumai, a miket nem
lett volna szabad halomra gyülni hagyni, a miket már expediálni kellett
volna.

Ő excellentiája keresztül nézett rajta, egy olyan vágást adva neki a
szemeivel, a minőt a vivók alsó-belső vágásnak neveznek.

– Csakugyan? Bihászman? Már régen expediálni kellett volna? Habet
rectum. – Amice! (Ez a titkárnak szólt.) Vegyen egy árkus tiszta
papirost. Pakolja bele ezeket a bihászman – izéket. Úgy. Most írja rá
kívül veres plajbászszal: «expediantur».

No hát már most expediálva van mind.

Azok között a császár levele is.

A kerületi biztos a fogait szívta.

– De nincs ám ezzel vége még, kegyelmes uram. Mert ő felsége még egy
másik intimatumot is küldött, az én hozzám szólt s én azt elolvastam.
Abban ő felsége nekem megparancsolja, hogy azonnal siessek el
excellentiádhoz és tudassam legmagasabb rosszalását a fölött, hogy Ráby
Mátyás, ő felsége menlevelei daczára, elfogatott s Pest vármegye
börtönébe bezáratott, még pedig a legaljasabb zsiványok közé;
tizenkilenczed magával egy szűk pinczebörtönbe s sürgessem, hogy
excellentiád azonnal intézkedjék, miszerint Ráby Mátyás azonnal szabadon
bocsáttassék s magát, mint nemes ember, szabad lábról védelmezhesse.

– Az törvényeink szerint nem lehet. Tessék megolvasni Verbőczyt.

– Tehát azon esetben, ha a törvények oly vád esetében, a minő Ráby
Mátyást terheli, a letartóztatást rendelik el, ő felsége azt
parancsolja, hogy az elfogott a megszégyenítő börtönből kivétessék,
számára oly tartózkodási hely rendeltessék, mely őt rangjához és nemesi
állásához képest megilleti.

– Ez meglesz, monda a nagyméltóságu. S azonnal csengetett.

Az irodaszolga bejött.

– Menjen kend azonnal Pestre a vármegye házához és mondja meg a
substitutus viczispán urnak, hogy tiszteltetem: – az az, hogy nem
tiszteltetem; – hanem, hogy jőjjön fel azonnal hozzám.

Azzal a titkárhoz fordult:

– Hol hagytuk el? «Haudquaquam eiusmodi…»

A districtualis commissarius mehetett, ha akart.

– Szabad lesz délután visszajönnöm s megtudnom a resultatumot?

– Ha nem restelli méltóságod a fáradságot. – «Eiusmodi.»

S az interrumpált opus folyt csendesen tovább.

Alig telt bele egy óra, hogy Laskóy úr megérkezett hozzá. Ő volt
folyvást a helyettes alispán; mert a másodalispánnak szürethez kellett
készülni odahaza.

De majd megette a derék urat ő excellentiája, mikor a szeme elé került.

– Hát micsoda disznóság az, Pest vármegye házában, a tömlöczökre nézve?
Hát ilyen rendet tartanak az urak a börtöneikben? A mely nap bedugják az
áristomba a Ráby Mátyást, már harmadnap ott van a levele a császárnál
Bécsben, a miben tudósítja, hogy hová, miféle dutyiba van csukva? Hát ez
a rend az uraknál? Nem tudnak az urak az ilyen veszedelmes fogolyra
vigyázni? Nem tudják azt olyan helyre elzárni, a hol még a légy se
férhet hozzá? Nem tudják a kezeit úgy a lábához vasaltatni, hogy ha még
volna is neki mivel, ne tudjon levelet írni? Szégyen gyalázat!

Laskóy úr ötölt-hatolt, utoljára meg nagyon is felbuzdult s ütögette a
mellét, hogy hiszen, ha csak az a hiba, hát majd segít ő rajta!

Sietett vissza a megyeházához. Egy kis értekezés után a porkolábbal nagy
hamar készen volt az intézkedés.

Volt egy fáskamra a pinczében, abból hirtelen kihordták a fát. A pinczén
vasajtó volt, arasznyi ablakkal a közepén, az is elzárható. Ennél már
jobb helyet csak nem lehetne kitalálni a Ráby Mátyásnak.

Az a jámbor már a negyedik napot tölté a tizennyolcz elitélt rabló
társaságában s számlálta az órákat, a perczeket, mennyi kell rá, hogy a
császárnak a parancsa leérkezzék, a mi őt e borzasztó nyomorúságából
kiszabadítsa.

No iszen elérkezett a szabadulás órája!

Épen a levesét ette – vízben főtt darát, fakanállal ez a rabok kosztja,
– a mint érte jöttek s kiszólíták a rettenetes társaságból, de nem
azért, hogy szabadon ereszszék, hanem hogy a kezeit kurta vasba verjék s
azután még egy pinczeoduval alább, belökjék egy hideg, nyirkos, penészes
barlangba, a hova soha napfény nem jut, a hol emberhangot nem hall.

Van még annál rosszabb hely is, a honnan kikivánkozott! Azok gonosz
emberek voltak ott; de mégis emberarczok voltak! Minden szavuk szitok és
átkozódás volt; de mégis emberhang volt.

Mikor becsapták rá az ajtót, ez a sötétség, ez a némaság a fejére
szakadt, elájult.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Délután a districtualis commissarius úr felment ő excellentiájához, a ki
épen biliárdozni készült. Szenvedélyes tekéző volt.

– Hát kérem alássan…?

– Minden el van intézve. A Rábyt áttették más tömlöczbe. Nézze barátom,
hogy becsinálom ezt a vöröset per mopsz…

– De nem valami még rosszabb lyukba talán.

– Nem. Oda a szögletlyukba.

És becsinálta remekül.

Másnap nagyon rossz napja volt ő excellentiájának. Kegyetlenül
összekaptak a districtualis commissariussal, a ki személyesen elment a
vármegyeházához, meggyőződni róla, hogy csakugyan a nemesek börtönébe
van-e zárva Ráby Mátyás? S miután azt ott nem találta s a megyei
tisztviselők semmiképen nem akarták neki megmondani, hogy hol van hát? a
helytartósági elnöktől követelt felvilágosítást. Ekkor aztán a hatáskör
competentiája felett összevesztek; úgy váltak el.

«Jaj annak, a ki ma referálni fog! suttogá a titkár az elnöki irodában;
az öreg ma egy tál pókot evett meg!»

Úgy is volt. A referendáriusok mind veresre főtt ábrázattal jöttek ki a
szobájából.

No most jöjjön valaki valami instantiával hozzá

Pedig még is jött.

Délután, mikor a hivatalos ügyeknek vége volt, (az öreg úr mindenkit úgy
kergetett ki az ajtón), a titkár annyira neki emberelte magát, hogy be
mert hozzá nyitni.

– No mi baj? förmedt rá a kegyelmes úr, az asztala mellett ülve s egy
tollat rágva, a melylyel valami remonstratiót irt a császárhoz. Jó
szerencse, hogy olyan fertelmes irása volt, hogy másnap már maga sem
tudta elolvasni.

– Egy instans persona.

– Kergesse a pokolba!

– Kérem, excellentiás uram. Egy fiatal kisasszony.

– No most kellenek nekem ide fiatal kisasszonyok! Mit csináljak én itt
egy fiatal kisasszonynyal? Én nem tudok complimentirozni. Mi az ördögöt
jön én rám. Bizonyosan valami jóféle lehet.

A titkár egy nevet sugott oda neki.

Arra a haragos ember ledobta a tollat a kezéből s elbámulva szólt:

– Bihászman? Az van itt? Ki jött vele?

– Senki. Magában jött.

– Magában? Ereszsze be mindjárt.

«Ő» volt az; hát ugyan ki is lett volna más? Nagyon könnyű azt
kitalálni.

Nem öltözött gyászruhába; hiszen csak úgy szökött el hazulról, a háziak
tudta nélkül. Elég gyász volt a két szemében.

Nem tudott mással beszélni, csak azzal a két nagy szemével. Nem készült
nagy szónoklatra, a minőt a szinpadon mondanak, actiói sem voltak hozzá.
Egy szó nem jött ki az ajkán. Csak odarogyott annak a kemény embernek a
lábaihoz térdre s megragadva annak a kezét, két forró kezével,
odafekteté az arczát annak a térdére és zokogott.

– No hát ni! Bihászman? kis leánykám! Hogy jött ide kis leánykám?

Keresztapja volt neki.

– Hát miért jöttél? De csak úgy magadban? Hát ha elfogtak volna az
utczán? Hát mi kell? mondd! Nem tudsz beszélni? Hát én beszéljek
helyetted? Mi? Én találjam ki, hogy mi hozott ide? Azért a gaz Rábyért
jöttél úgy-e? Nincs még elég mély börtönbe dugva a gazember? A ki téged
megcsalt, elhagyott, megszégyenített! A semmire való gézenguz.

A leány a két kezét a kegyelmes úr szája elé tartá, hogy vissza tiltsa
ezeket a szavakat.

– Ha–ha–ha! kaczagott epésen a főúr. Hát úgy-e, azért jöttél hozzám,
hogy kinoztassam meg még jobban? Hogy veressek rá ötven fontos vasat,
hogy lásd az ablakodból utczát söpörni az alávalót?

Erre a szóra aztán a leány a két kezét a keblére feszíté; majd a szíve
szakadt meg. A lélekzet elhalt az ajkán.

– Jol van no. Ne sirj! szólt a kemény ember; odavonva őt magához. Bolond
gyerek! Még most is tudja szeretni! No hát ne sirj! Tudom no! Azt
akarod, hogy bánjunk vele kegyelmesebben. – Bizony pedig, a mikor te rád
nézek, akkor volna legnagyobb kedvem kitörni neki a nyakát. Hanem hát az
megint csak neked fájna jobban. – Milyen bolond az ilyen gyerek! Hogy
nem tudja elfelejteni? – Hát hiszen, Ráby Mátyás, áldjad ez egyszer az
Istenedet, a kit megtagadtál; mert a császár se hozott volna ki abból az
oduból, a hova bekerültél, ha ez a gyerek nem!

Most aztán egyszerre megnyilt a leánynak az ajka, örömében.

– Oh kedves, oh édes, oh áldott jó keresztapám!

S minden szavát száz csók, arra a nehéz vaskézre, kiséré.

– Hogy tud neki örülni! A bolond gyerek! Hát sietve akarod, hogy meg
legyen, úgy-e?

Csengetett. A titkár belépett.

– Üljön le az úr és irjon. «Pest vármegye helyettes alispánjának.
Ezennel meghagyom az úrnak, hogy nemes Ráby Mátyás rab, az eddigi
börtönéből kihozassék, lánczaitól megszabadíttassék s azonnal a nemes
urak tisztességes fogházába átvitessék. Különben nem cselekedvén!»

A szegény gyermeket a hideg rázta örömében. Úgy reszketett, mint a láz
legnagyobb paroxismusában.

– Most fogja az úr ezt a levelet s siessen át vele Pestre. Keresse fel a
viczispánt, a hol találja, ott legyen maga, míg a rabot a nemesek
börtönébe átszállítják s megmondja az uraknak, hogy fél óra mulva magam
is ott leszek, meggyőződni felőle, hogy parancsolatomnak elég van-e
téve? A kocsisom fogjon be azonnal!

A titkár szaladt az irással.

– No hát! Bihászman? Micsoda? Meg van-e elégedve az én kis
keresztleányom a keresztatyjával? Ostoba kis kölyök! Hát kell-e
czukedli? Nem kell? Nincs is. – De már most ne sirj hát!

Lehet is a sírást elhagyni, ha az ember belejött.

– De bizony, még náthát kapsz, ha agyon sírod magadat. No nesze egy
szippanat tubák, ettől majd eláll a zokogásod.

Mindenképen nevetésre akarta áttéríteni.

Azután, hogy a leány odaborult a keblére, megsimogatta a fejét.

– De már most aztán hogyan mégy majd haza? Ha megtudja az apád, hogy
elszöktél hazulról, s itt voltál a Rábyért könyörögni, majd megver! No
ne búsulj. Hát majd én hazaviszlek magam. Aztán majd én beszélek vele
elébb. Majd capacitálom. Én leszek a prókátorod. Hanem ezt a ficzkót a
fejedből kiverd. Jól van, jól no. Nem szólok róla semmi rosszat. Csak
újra ne kezd a sírást. No no, csak ne sírj. Nem lesz neki semmi baja.
Nem vétett semmi nagyot. Majd kiszabadul, aztán elmegy Bécsbe, s nem jön
ide többet lábatlankodni. Aztán elfelejtjük őtet – te is – én is.

A leány csak nagyot sóhajtott erre.

A hintó előgördült, az inas jelenté, hogy be van fogva.

Ő excellentiája kézen fogva vezette le a hintóig keresztleányát s mint a
tisztesség hozta magával, átellenbe ültette őt az első ülésbe. A kis
leányoknak ott a helye, mikor a keresztatyjukkal ülnek egy hintóban.

Mariska arra számított, hogy majd ő, a milyen szépen elszökött hazulról,
olyan szépen haza is fog szökni. Ebből már most semmi sem lett; mert a
merre csak ő excellentiájának a hintaja végig döczögött, városház,
kaszárnya, megyeház előtt, mind kverauszt kiáltottak előtte s fegyverbe
állottak a közeledtére; olyan nagy úr volt az!

Így hát mindenki megtudta a Mariska hazaérkezését ilyen nagy parádé
mellett.

A várnagy, Janosics uram, süveg levéve jött a főúr elé a kaputornácz
alatt.

– Rab Ráby? kérdezé röviden a főúr.

– Már átszállíttatott az első kontignatzióba, sub Nr. 3.

A főúr fejével bólintott s egy szóval sem mondá a várnagynak, hogy
tessék feltenni a kalapját. Megfogta a leányka kezét s felvezette a
lépcsőkön az atyja lakáig.

Tárhalmy még nem tudott semmit, s egészen elbámult, mikor a
helytartósági elnököt leányával együtt belépni látta.

– Itt hozom a kis desertort! köszönte be tréfás hangon a főúr. Aztán nem
kell rá haragudni. Képzelje domine spectabilis: bracchiummal tört rám.
Ki állhatott ellent ennek a violentiának! Meg kellett hajolnom a
parancsolatja előtt.

Most aztán megértett mindent a főjegyző.

Egy pillanatig csak úgy néztek egymás szeme közé: az apa és a leánya;
azután odaborult a leány az apja keblére s átölelte annak a vállait. Az
apa megcsókolta a leány homlokát s azt sugá neki:

«Te tehetted!»

Oh milyen nagy szó volt az reá nézve.

«Te tehetted!» Akkor hát még ezután is «teheted». Ebben az egész nagy
házban minden embernek az a hivatala, hogy a Rab Rábyt üldözze, kínozza,
keserítse; teneked magadnak van adva a privilegium, hogy őt védelmezd,
enyhítsd, vigasztald.

Nem mondatott ő többet magának. Kiszaladt a konyhába.

Ő excellentiája hallotta a csirkesírást odakinn, s kitalálta, hogy mi
történik? Azért is ott maradt Tárhalmynál, discurálni; hadd végezze a
dolgát szép csendesen. Fél óráig nem távozott el. Mikor újra bejött a
leány a szobába, már egészen piros volt az arcza. Tán a tűz körül járt,
vagy tán valami öröme volt? vagy tán mind a kettő? A főúr megveregette a
piros orczácskáját a tenyerével, s azt igérte neki, hogy majd többször
is eljön.

Nem engedte Tárhalmynak, hogy őt lekísérje. A Rab Rábyt akarja
meglátogatni egyedül.

A várnagygyal odavezetteté magát a Nro 3-ba.

Az egy igen tisztességes tágas szoba volt, négy ágygyal, és egyéb
butorzattal. Rab Ráby egyedül volt benne.

Épen az asztalnál ült s akkor költötte el a csirke-becsináltat. Jól
eshetett neki, mert az utolsó csontocskát is leszopogatta.

Mikor az elnököt belépni látta, felállt és megtörölte a száját. Daczos
tekintetet igyekezett mutatni.

– Servus! mondá a főúr, körültekintve. Nos hát meg van-e elégedve az úr
a mostani szállásával?

– A mennyiben börtönnel meg lehet elégedve az, a ki ártatlannak érzi
magát.

– No hisz az majd ki fog tünni a processusból. De legalább, a míg a pöre
tart az úrnak, itt elég jó helye lesz. Jól ebédelt, látom. Tiszta
fehérneműt is kapott?

– Úgy gondolom, hogy a hajdani szolgálóm hozta el a szállásomról utánam.
Igen hűséges cseléd volt.

– A hajdani szolgálója. No jó. Több hűséges fehérszemélyre nem is
emlékszik az úr? Hát könyveket is hoztak az úrnak valahonnan? hogy el ne
unja magát. Tacitus, Horatius. Nagyon jó. Böskének híják a szolgálót
ugy-e? Jól kiválasztotta a könyveket! Hát aztán egy kis külömbség csak
van mégis a mostani, meg az eddigi szállása között?

Ráby Mátyásnak a fejébe ment a vér erre a szóra. Közel volt hozzá, hogy
a vizes korsót a kérdező fejéhez vágja erre a visszaemlékezésre.

– Az nagy méltatlanság volt, a hogy velem bántak, szólt kifakadva. Ha
nem tekintették bennem a magyar nemest, tekinthették volna a császár
megbizottját.

– Bihászman? Hát már most azt hiszi az úr ugy-e, hogy ezt a változást a
tegnapi és a mostani állapot között a császár közbenjárásának
köszönheti?

– Meg vagyok felőle győződve, hogy ő fölsége nem engedi hű szolgáját
nyomorultul elveszni.

– Jól ismeri a mi fölséges urunkat. Ő valóban nagyon kegyes. Az úr még
az nap, hogy becsukták, tudott írni levelet a császárhoz s azt fel tudta
küldeni hozzá. Bámulom a talentumát. Nagy diplomata veszett el benne. A
császár abban az órában elküldte hozzám a parancsát. Már tegnap reggel a
kezemben volt.

Rábynak az arcza kigyulladt.

– És engem mégis tegnap délben vetettek a legmélyebb börtönbe, a
mozdulatlanságig meglánczolva, egy hideg, penészes oduba: a hol az
őrülés környékezett.

– Az ám. Mert tudja az úr, hogy mi történt a császár levelével?

– Mi történt?

– Ez ni.

A főúr ezzel elővonta az oldal-zsebéből a lepecsételt levelet s oda
tartá Ráby elé.

– Ön fel sem bontotta azt?

– Nem: valamint az ezután következőket sem fogom felbontani. És hiába
firkál az úr erről a helyről a császárnak többet. Ha van az úrnak
védelme hazai törvényeink szerint, vegye elő, védje magát; de minden
erőködése a törvényen kívül álló eszközökkel innen kiszabadulni,
haszontalan vergődés s csak a lánczát fogja szűkebbre szorítani vele.
Jól körülnézzen az úr és gondolkozzék rajta, a mit rövid fogságában
eddig is tapasztalt. Háromféle börtönét ismerte meg az úr ennek a
háznak. Az első is rossz volt. Onnan az úr a császárhoz recurrált, hogy
szabadítsa ki. Akkor még rosszabb helyre jutott. Most tűrhető helyen
van. Kitalálja e három grádicsnak a titkát?

Ráby csak a fejét rázta.

– Nem találja ki? No jól van. A tegnapi börtöne, úgy tudom, azelőtt
fás-pincze volt. Az ilyen helyen százlábu bogarak, scolopendrumok
szoktak lenni, a miknek a marása fájdalmas. Csipték önt?

Ráby vállat vont: micsoda kérdés is ez?

– No ebben a szobában nincsenek százlábuak, hanem hagyok én itt az úrnak
a helyett scorpiókat. Hát nem találja ki az úr, hogy minek köszönheti,
hogy onnan kihozták és most itten lehet? Hát nem mondta meg az az ing, a
mit felvett magára, nem mondta meg az az étel, a mit megizlelt, hogy
kinek a keze takargatja be az úrnak a fejét a megérdemelt csapások elől?
Hát majd ha egyszer ez a rossz szive megsúgja ezt a titkot: az lesz az
úrnak a skorpiója, a ki éjjel-nappal marja ebben a szobában.

S e szónál «ez a rossz szive» a mutató ujjával odabökött arra helyre
Rábynak: s az olyan volt, mintha karddal szúrt volna rajta keresztül.
Mert az a rossz szív egyszerre rátalált a maga scorpió fészkére, a
daczos fő aláhanyatlott, az arcz elsápadt.

A főúr megfenyegeté őt mutató ujjával:

– Mindennap találkozni fog az úr ezzel a gondoskodással, a mit ma
tapasztalt, de vigyázzon magára, hogy ne recividázzék, mert lefelé még
sok grádics van előtte.

Azzal megfordult s magára hagyta a rabot.

Mikor Rab Ráby egyedül maradt, lerogyott a székére s homlokát odafekteté
arra az abroszra, a minek a virágai olyan sokat tudnak neki beszélni
arról, a kinek a keze azt fonta-szőtte, a ki őt betakargatja!

És attól fogva megtalálta börtönének legkínzóbb skorpióit.



HARMINCZADIK FEJEZET.

(Kiben leiratic mikeeppen mvlatnac az zegeen raboc a tevmlevtzbenn.)

Az a négy ágy pedig nem azért volt abban a szobában, hogy Rab Ráby sorba
háljon bennük, hanem hogy alkalom adódván, azokát hozzá illő szobatársak
foglalják el időjártával.

Egynek már volt is gazdája. Nemes Kalabusz úr ebben az órában épen
sétálni volt kinn a megyeház udvarán. A börtönőr: Janosics uram Rab
Rábyt is megkinálta, ha nem tetszik-e egyet sétálni a friss levegőn? még
fél órája van rá. Hogy aztán Ráby megköszönte ezt az ajánlatot, akkor
kimutatta a számára, hogy melyik ágyban fog hálni; jobbról az ablak
mellett. Aztán azt is megmagyarázta neki, hogy a két ablak melletti ágy
előkelőbb nemes urak számára való, a két másik, az ajtó mellett,
ellenben csak az ordinárébb nemes urakat illeti meg. Kalabusz uram is
ilyen fajta. El van itélve öt esztendőre testamentom-hamisításért, a mi
igen nevezetes dolog volt. Kettőt már leült belőle, még van neki hátra
három.

Hát biz arra Ráby nem igen volt büszke, hogy ilyen szobatársra tett
szert. Válogatós volt. Jobban tetszett neki a Pápis czigány, meg a
Csajkos társasága. Azok derék, characteres rablók voltak. De hát a Noé
bárkájában ne kérdezze egyik állat a másiktól, hogy miért került oda.

De hát ha még csak hamisító lett volna Kalabusz, azzal Rab Rábynak nem
lett volna semmi baja. Egyéb hibája is volt annak.

Azaz, hogy talán nem is hiba, inkább virtus. Sokan annak tartják.
Pietista volt.

A mint a sétából visszakisérték a szobába, még csak jó napot sem kivánt
az ujonérkezett szobatársnak, hanem odament az ágyához, letérdepelt
előtte s elkezdett imádkozni.

Ez igen istenes foglalatosság, gondolá magában Ráby, s meghúzta magát
csendesen, hogy meg ne háborítsa őt valahogy benne.

Eleinte csak lassan imádkozott Kalabusz és könyv nélkül; azután könyvet
vett elő és abból imádkozott. Elmondta a hosszú litániákat. Megint elől
kezdte.

Ráby kezébe vette a Horatiust, hogy majd ő is olvas valamit. Tiszta
lehetetlenség volt. A folytonos «irgalmazz nékünk!» «könyörögj érettünk»
minden verset decomponált. Le kellett tennie a könyvet aztán alá- s
felsétálással tölteni az időt.

Gondolta, hogy majd csak vége lesz egyszer. De arra ugyan hiába várt.
Megpróbálta megszólítani a szobatársát, kérdezősködni a családjáról.
Hallotta az azt mind, felelt is rá, de aztán megint csak folytatta, a
hol elhagyta.

Utoljára belenyugodott Ráby. Meg kell ezt már neki szokni, mint a
molnárnak a malomzörgést. Ez már hozzá tartozik a tömlöcz
beneficziumaihoz, úgy látszik.

Az este is bekövetkezett, lefeküdtek. Kalabusz uram még azalatt, hogy a
csizmáját lehúzta is, imádkozott. Csak akkor hagyta el, mikor elaludt.
Aztán nagyon rossz alvó volt, s a mint valami álomrém felrezzenté,
egyszerre rákezdé az imádkozást. S Ráby is rossz alvó volt. A mint egyet
fordult az ágyában s a nyoszolya elkezdett nyikorogni, Kalabusz rögtön
fölébredt, s kész volt az imádkozás; úgy, hogy Ráby a kezét sem merte
megmozdítani, hogy fel ne költse.

Azzal vigasztalta magát, hogy talán csak erre a napra tartotta a
fogadása Kalabusznak ezt a mérték feletti kegyeskedést, s lesz annak
valamikor bőjtje; de biz az másnap korán reggel már a «Szentek
Hegedüjével» ébreszté fel megint Rábyt; s nem volt abban se szünet, se
vakáczió; még azalatt, a míg mosdott is, az ábrázatjával félig a vizes
tálban, nem hagyta felhivatlanul az ég boldog lakóit, a míg a fogkefével
dörzsölte a fogait, addig is könyörgött, s mikor délben az ételt
behozták, Rab Ráby már el is felejtette az ebédet, a mikor még Kalabusz
folyvást mondta az asztaláldást.

Gyötörte ez az ember. Hisz az ő szive is tele volt érzésekkel, a mik ki
akarnak törni az ég felé, de ez a motollára szedett könyörgés mind
visszazavarta. Csak az éj csendjében tudott egy sóhajtást küldeni fel
ahhoz a Mindenhatóhoz, a ki tudja, hogy miért «kell» az embernek
szenvedni idelenn?

Az ő imájának nem volt határozott alakja. Kiszabadulni? Hisz ahhoz nem
kellenének föld feletti csodák. Csak szépen meg kellene adnia magát, s
kegyelmet kérnie ellenségeitől, de ő küzdeni akart velük még tovább is,
s mikor hatalmukban volt is, diadaláról álmodott. Hát még miért
imádkozhatnék? Boldogságért? Nem saját maga rontotta-e le azt? Ki
fordíthatja azt meg, a mit ő elrontott? Ki adhatja vissza neki azt az
ártatlan kedélyt, a miben oly nyugodt örömei voltak? Ki törölheti ki
emlékéből az őrjöngő szenvedély elmult gyönyöreit és fájdalmait? Miért
imádkozzék? Kiért imádkozzék? Az elszökött hűtelen hitvesért-e, vagy a
hűségében elhervadó leányért? Nem jobb volna-e, ha hirtelen halállal
ragadná el innen mind a kettőt Isten! rá nézve is, azokra is? Hiszen ő
rontotta el mind a kettőnek az életét.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Így folyt le egy pár hét a börtönben, csendes imádkozás között. Ráby
kitalálta végre a módját, hogyan szerezzen magának egy-egy kis időre
megpihenést. Ő meg Horácz ódáit kezdte el fenhangon szavalni. Azalatt, a
míg ő a verset mondta, a vezeklő elhallgatott. És ha épen akkor térden
talált csuszkálni a padlón töredelmes áhitattal, felugrott talpra s
aztán elkezdett járkálni alá s fel, hátratett kezekkel, s a közben
vasvilla szemeket hányt rabtársára.

Különösen haragos volt, mikor ezt a verset kezdte elszavalni Ráby:

  «Non ebur, neque aureum
  Mea renidet in domo lacunar.»
  (Se arany, se elefántcsont
  Nem fénylik házam mestergerendáján.)

Pedig találó volt a vers; mert itt biz nem fénylett.

Egyszer fel is fortyant érte.

– Már nem tud az úr más ódát deklamálni?

Nem igen beszéltek különben egymással.

– Mi rosszat talál az úr ebben az ódában?

– Azt, hogy az első sorban az van, hogy «non» és «neque».

– Hát mi rossz van abban?

– Mi rossz van abban? Hát az van benne, hogy mikor valaki imádkozik,
aztán egy másik ezt a szót találja kiejteni «nem», az egész imádság
füstbe megy s újra kell kezdeni.

– De mondja meg az úr, miért imádkozik olyan megátalkodott buzgósággal?
El van rá itélve?

– Hát csak!

– Hiszen nem ölt az úr embert, hogy olyan nagy terhet érezzen a lelkén.
Ha kiállotta az emberektől diktált büntetését, az égiek megbocsátanak
ingyen kegyelmükből.

– Épen az, hogy nem akarom kiállni az egész rám itélt büntetést. Hát
tudja meg az úr. Az első éjjel, mikor ide bekerültem, álmomban egy nagy
ezüst szakállú ősz férfiu jelent meg előttem s azt mondta, hogy akkor
szabadulok ki ebből a börtönből, a mikor a Szentek Hegedűjét ezerszer
keresztül imádkoztam.

– Ezerszer! Hát aztán hány telt már le?

– Ha az úr mindig ki nem zavarna belőle, ma lenne a hétszázadik.

– Szent Kajafás! Még háromszáz van hátra.

A szegény jámbor ember azóta mindig végig hadarta az egész vastag nagy
imádságos könyvet, annak minden könyörgéseit, még a szárazon és vizen
utazók, az «árvizek és szárazság ellen való», a «férjhezmenendő leányok»
s a «gyermekágyból felgyógyult asszonyok» imádságát is.

Ráby átlátta, hogy ez hát szobatársára nézve életkérdés s többé olyan
ódát nem szavalt fenhangon, a melyben valami «non» fordult elő.

* * *

A másik hét végén aztán egy kis változatosság adta elő magát unalmas
börtönéletében.

Janosics uram egy reggel azzal jött be, hogy egy harmadik szobatárs is
érkezik; a neve Garabos János. El van itélve két esztendőre.

– Mi a vétke?

– Blasphemia. (Káromkodás.)

Terring… (pardon!) az már csak virtuóz egy káromkodó lehet, a ki ezzel a
tulajdonságával ilyen magasra fel tudta vinni! két esztendőt kapni!

– Már ötödször van érte bezárva. Incurabilis.

Az elővigyázati intézkedések nem nagyon biztatók voltak. A másik két rab
úr számára cserép mosdótál és korsó volt készítve, ennek az ágya mellé
bádog-edényeket helyeztek el s a csizmahuzóját odalánczolták az ágy
lábához.

Nemsokára megérkezett ő maga is. Alacsony öreg legényke volt, de olyan
peczkesen járt, mintha Góliátnak meg Absolonnak képzelné magát, erőre és
deli szépségre nézve. Az orra pedig félre volt ütve, s a pofája tele
sebhelyekkel, a bal szemöldöke erősen igyekezett eltakargatni a folyvást
hunyorgató szemét, egy kissé biczczentett is az egyik lábára; hanem
azért a fél bajusza (a másikat ki tudja, hol hagyta el?) úgy ki volt
pödörve hegyesre, mint az egyszarvu öklelője s csak úgy vicsorgatta az
agyarát alóla. A sarkantyúi úgy pengtek, mintha láncz lett volna a
lábán.

– Pálinkás jó reggelt urak, úrfiak, válogatott czigánylegények! Hát hogy
mint ityeg a fityeg?

Ez a beköszöntés épen az imádkozó Kalabuszt találta legközelebb. Az csak
elszörnyedve hőkölt hátra s ijedtében leült az ágyára.

– Héj porkoláb! Birkaláb! Szarkaláb! Hát ez itten ki lova, csikaja; ez a
másik két fancsali pofáju bébillér?

Janosics uram nevetett rajta.

– Majd megismerkedik velük Garabos uram, lesz rá ideje.

Az újon érkezett oda akarta letenni az iszákját az ablak melletti ágyra.
Janosics uram figyelmezteté, hogy nem az lesz az övé, hanem az a másik
van már felszerszámozva az ajtó mellett.

No megeredt erre a czifra mondások jégesője.

– Hátha a szentséges római pápa akarna itt feküdni ezen az ágyon?
Négyszer voltam én már itten, mindig ez volt az én ágyam, az én szöglém;
az apám, a nagyapám, a szépapám, mind ebben a szöglében nyugodott. De
ezt a Messiásnak sem engedem!

A porkoláb aztán megsúgta neki, hogy biz azt az ágyat nem ilyen
szentséges személyek teszik számára elvitatottá, hanem hogy egy
tekintetes úr számára van reserválva, mihelyt azt behozzák. Meg is súgta
neki a nevét, hogy a többiek ne hallják!

Erre a névre megnyugodott Garabos uram. Úgy látszik, respectusa volt
előtte. Akkor aztán elkezdett fütyülni, olyan hegyesen és czifrán,
mintha még fütyülve is tudna káromkodni.

Kalabusz csak csóválta a fejét és nagyokat sóhajtott. A füttyszó és a
káromkodás szintén úgy megzavarja az imádságot, hogy annak minden sikere
kétessé válik.

Az új lakó úgy járkált alá s fel ebben a szobában, mintha ő volna itt az
igazi árendás; még Ráby is félrehuzódott előtte.

Hallgattak, mint a nyúl.

De Garabos uram tudott magában is káromkodni. Szidta a jelen nem
levőket, a földön lakókat és a föld felett levőket, sőt egész tárgy
nélkül is tudott káromkodni. Olyan volt az neki, mint mikor az énekes a
hanglajtorjában gyakorolja magát.

Szegény Kalabusz nem jutott hozzá, hogy imádkozzék.

Egyszer aztán ebédre harangoztak. Garabos uram már tudta régi praxisból,
hogy mit jelent ez a harangszó? Odaült az asztalfőre, mint a ki itt a
legöregebb, s kihúzta a csizmaszára mellől a fehérvári bicskáját, s
odafente az asztal széléhez.

De ugyan megjárta vele! Mert a porkoláb czibere-levest hozott be egy
nagy tálban, a mi elég volt kettőnek.

No ha még erre sem káromkodta volna el magát.

– Hát a ki istenfája van a keseredett lélöttyének! Disznó vagyok én,
vagy micsoda, hogy nekem moslékot küld a vármegye? hogy fulladna bele
viczispányostól!

– Péntek van! Garabos uram! magyarázá a porkoláb. Aztán csak keverni
kell, van abban gánicza alul.

– Hát aztán csizmástól menjek bele ebbe a Noé átkozta kóficzba, vagy úgy
leffeljem fel a nyelvemmel, mint a kutya? Dühödjön meg, a ki komponálta.

– Dehiszen itt a kanál hozzá, csak ne haragudjék kegyelmed.

– Hogy a nyavalya járjon vele ordinánczot, a ki az ilyen habarnyiczát
feltalálta.

– No csak ne káromkodjék Garabos uram olyan csunyául!

– Miért ne káromkodnám? Ez itt az én tömlöczöm! Itt én itthon vagyok!
Otthon parancsoljon a vármegye! Bőjtös levest egyem; aztán ne
káromkodjam? Hát az a másik miért nem zabál együtt velünk?

Ez Rábyra czéloztatott.

– Az extrakoszton van, később küldenek neki.

– Fulladjon meg tőle!

A porkoláb aztán otthagyta őket a habarékkal együtt.

Garabos uram elvégre mégis csak palástul veté a gyomrát a
czibere-levesnek, s hozzálátott a pofázásboz. (Ni hogy ragad a jó
stylus!) S ez volt az első pillanat, hogy elcsendesült. A mit rögtön
sietett is felhasználni a másik asztaltárs, Kalabusz uram, előkapva
rögtön a Szentek Hegedűjét, s rákezdte elébb a szegény emberek
asztaláldását, azután a gazdag emberek asztaláldását, utána az
úrvacsorája előtt mondandó imádságot, utoljára a husvéti páskabárány
fölött mondandó ájtatoskodást.

Garabos uram csak nézett rá egy darabig. A szemei kimeredtek, mint a
teknősbékának. Nagyokat nyelt, majd a torkán akadt a falat; tappogott a
lábaival, meg-megállt a kezében a kanál. Utoljára lecsapta a kezéből a
kanalat s nagyot ütött az öklével az asztalra s elkerítette, a milyen
czifrán csak tudta.

– De már azt a jégenkopogó fapapucsos baráttánczát a karmelitába ojtott
farizeus mivoltodnak! soha se jár le a garadja ennek az imádság őrlő
pitlés malomnak? az ebengubáját!

Erre a goromba félbeszakításra Kalabusz uram elkezdte csendes hideg
vérrel lehúzni a csizmáit a lábairól, leoldani a nyakravalóját a
torkáról.

Garabos uram csak bámult, hogy mi lesz ebből?

– E biz a, mákos teremtette, meg akarja úszni a cziberelevest.

De nem arra való volt a neki vetkőzés.

Hanem arra, hogy Kalabusz uram a két kapczáját összegyűrte csomóba,
azokat a nyakravalójával a két fülére kötötte; így aztán nem hallott
semmit, nem zavarta meg az ájtatosságát a külvilágból eredő hang:
folytathatta a hol elhagyta, s most már maga is hozzálátott az evéshez,
a nyelési időközöket felhasználva az elmulasztott imádkozás
helyrepótlására.

Akkor aztán az egyik imádkozott, a másik káromkodott, duettben: Ráby
Mátyás meg olvashatta, hogy «Beatus ille, qui procul negotiis…!»
(Boldog, ki hivatal nélkül…)

Utoljára is Garabos uram lett az, a ki nem állhatta ki tovább a
versenyt. Az ő lova dőlt ki.

Oda vágta a tál közepébe a kanalát, hogy Kalabusz uramnak szeme-szája
tele lett korpacziberével.

– Eb eszik többet egy tálból ezzel az istentiszteletben telhetetlen
bőrharanggal! Hisz ehhez képest a bicskei vásáron koledáló vak koldus
még néma barát! hogy rugnák ki a fogát azok a szentek, a kiket lábuknál
fogva rángat le az égből! Mondj már egy Ament, lánczos menkü kerülgette!
Mondd, hogy: Amen! Aztán «szentmártoni mákosrétes, kivül mákos, belül
üres!» Mondjad rá, hogy Alleluja!

De biz azt Kalabusz uram nem tette.

Mire aztán Garabos uram kirugta a széket maga alól; s elkezdett megint
járkálni nagy sarkantyú csörömpöléssel alá s fel és sorba vette a görbe
áldásokat. – Egész arsenálja volt káromkodásokból! A bécsi fegyvertár
nincs úgy megrakva ócska furcsa fegyverekkel, mint a milyen muzeuma volt
Garabos uramnak czifra káromkodásokból. Kár, hogy valaki nem gyorsirta
utána; egész florilegium lett volna belőle. A bekötött fülü Kalabusz meg
annál hangosabban mondta a maga lerónivalóit.

S ez így ment napestig.

A szegény közbeszorult Ráby aztán csinálhatott, a mi neki tetszett.

Puritán kedélye ép úgy undorodott a mosdatlan szitkoktól, a hogy sérté
az érthetetlen imahadarás. Hát még a kettő együtt.

Már ezt pedig meg kellett szoknia; mert ezek, a mig csak el nem aludtak,
mindig ezt folytatták, az egyik szidta a szenteket, a másik meg
magasztalta, s a mint felébredtek, mindjárt rákezdték. Néha már az
ágyban fekve Garabos uram kidült a maga munkájából; de a másik nem
engedte elaludni: még az győzte a dicséretet; akkor aztán Garabos
felkapta a sarkantyús csizmáját, odavágta Kalabusz uramhoz, egyiket a
másik után; az meg visszahajigálta azokat az ő fejéhez; utoljára
kiugráltak ágyaikból, egymás hajába kaptak, birkóztak, egymást a földre
teperték, megdögönyözték, asztalt, széket felforgattak: Rábynak kellett
őket mindig szétválasztani. – No, ez szép mulatság lesz, ha soká így
tart.



HARMINCZEGYEDIK FEJEZET.

(Mikeeppen bvsvl wala az siralmass tevmlevtzben egi bizonioss
tekintetess vr?)

Egy délelőtt nagy sürgés-forgás támadt a nemes rab urak szobájában.
Hajdúnék jöttek a szobát felsikálni, lepókhálózták a falakat hevenyében,
madárlépes vesszőket raktak ki a legyeknek, s a negyedik ágyat tisztába
húzták, selyem paplant is adtak hozzá, s a porkoláb maga sajátkezüleg
verte be a szeget a falba az óravánkos számára. Ma érkezik meg a
tekintetes úr.

Ráby csakugyan kiváncsi volt rá, hogy hát az miféle új felvonást fog
beledolgozni az ő tragicomoediájába?

Tizenegy óra felé nagy fenhangon discurálva jött a folyosón a nagy
ünnepélyességgel várt rab úr, a porkoláb egész alázatossággal nyitotta
előtte az ajtót s csakhogy kezet nem csókolt neki.

Rábynak úgy tetszett, mintha rémlenék előtte valami ebből a
physionomiából; de nem tudott rá tökéletesen visszaemlékezni. Czopfba
fonott, puderezett hajat viselt, elől tapirozott hajhurkákkal, törökösen
lefelé hajtott bajuszt; öltözete az akkori magyar divat szerinti volt;
zöld kancza-mente, meggyszin nadrág, sárga csizmával aranynyal
paszomántozva.

Mintha a vármegye minden hajdúja az ő szolgálatára volna rendelve, az
egyik a pipáit hozta utána egy nagy öblös bőrtokban, a másik a dohányos
börbönczéjét, a harmadik, negyedik mindenféle böröndöket és iszákokat,
egy sietett az ágya elé a medvebőrt leteríteni, más a különféle
átlagokat és kulacsokat rakta sorba az ágya mellé. A tekintetes úr észre
sem látszott venni a másik három szobatárst, hanem egészen úgy
rendelkezett, mintha az övé volna az egész vármegyeház.

Janosics uram pedig sietett neki elmondani a maga instructióit, hogy
mihez tartsa magát a rab úr.

– Kérem ásson, a rab uraknak a tömlöczben dohányozni meg vagyon tiltva.

A tekintetes úr, mintha nem hallotta volna:

– Aztán majd ha elfogy a dohányom, hát vágjon frisset Janosics; de ne
bízza a hajdúkra, mert azok nem tudják olyan jól. Abból a kospallagiból,
tudja? Ki ne cseréljék; mert rá ismerek.

– Kérem ássan. Azt is meg kell mondanom, hogy a rab urak kosztja
hetenkint háromszor tésztás-étel, háromszor hús-étel, egyszer pedig
bőjtös eledel. Egyféle! a parancsolat szerint.

A tekintetes úr ezt sem bocsátá be fülein.

– No majd a szakácsom tudja, hogy mit kell főzni? Pénteken meg a
Kametter halászhoz kell elizenni, hogy készítsen halászlevest; de csupa
kecsegéből. Behozták a boraimat?

– Kérem ássan. Az a parancsolat, hogy a rab uraknak nem szabad bort
inni.

A tekintetes úr jó, hogy figyelmeztetve volt rá:

– Ugyan, Janosics. Mikor a hordóból lehúzzák a borokat palaczkokra, maga
legyen ott a bedugaszolásnál. Aztán gondja legyen rá, hogy a
hűtő-vederben mindig friss víz álljon. Aztán a parádi cseviczét ki ne
hagyja fogyni.

Ekkor nézett csak körül.

– Ugyan! Szalajtson csak egy hajdút le a szakácsomhoz, ide át a
komlókertbe; izenje meg neki, hogy négy ember számára adja fel az
ebédet; nem szeretek magamban pánizálni, hogy valaki a szobában nézze,
mig én falatozom. Ha már egy társasággá lettünk, hát az én vendégem
legyen az egész compánia.

– Az a negyedik úr ott – beteg koszton van; az külön kap vékony
eledeleket onnan felülről.

Ráby hátat forditott a tekintetes úrnak; mutatni akarta neki, hogy biz ő
sem sokat törődik vele.

– No mindegy; azért csak négy emberre kell rendelni az ebédet, a mi
megmarad, nem vész az kárba.

– Aztán kérem alássan. Este nyolcz órakor már le kell feküdni a rab
uraknak, hogy csendesen legyenek, mert idefenn fölöttük lakik a második
viczispán úr.

– Úgy, igaz! Janosics, majd elfeledtem. Tartson ám készen elég tányért,
poharat, hogy ha az embernek egyszer-másszor kedve szottyan, s jó
kedvében egyetmást a földhöz talál vagdalni, hát másnap legyen készen
másik. Aztán a rabok ne járjanak ezen a folyosón azokkal a csörömpölő
lánczaikkal, mert azt ki nem állhatom. No most elmehettek fiaim,
szervusz Janosics! Majd ha kell valami hát koczogtatok az ajtón; itt
legyen a strázsa közel. Aztán bejöhetsz; de megtörüld odakinn a lábad.

Hajdú nép és várnagy kotródott nagy bukdácsolással ki a szobából.

Most aztán a szobatársait kezdte szemügyre venni a tekintetes úr. Igen
joviális, leereszkedő úr lehetett. Személy szerint ismerte az első
kettőt.

– Hát maga Kalabusz mégis itt van? Azt gondoltam, már csak kiimádkozta
magát innen! No megálljon, majd ha én tanítom meg imádkozni, akkor még
meg is szereti a tömlöczöt. Hát magát Garabos atyafi mi lelte, hogy még
egy teremtettéjét sem hallottam?

– Tisztelem a mesteremet, dörmögé Garabos uram, mely elelet annyira
megtetszett a tekintetes úrnak, hogy rögtön odaajándékozott neki a sok
pipái közül egyet. A másikat meg rádisputálta Kalabuszra, a ki tudvalevő
oknál fogva nem akarta azt elfogadni. Azután az asztalra kitette a
dohányos börbönczét a tekintetes úr közhasználatra, s rábízta az egész
darab bükkfataplót Garabosra, hogy szolgáljon tűzzel, mikor szükség van
rá. Maga is kiszeleltette a pipáját azonnal. Nem volt szabad a börtönben
pipázni, hát azért tette.

Aztán még egy negyedik pipát is előkeresett; szép faragott tajtékpipa
volt pedig, azzal meg a hátat fordító Rábyt kinálta meg.

– No kollega uram, hát maga is gyújtson rá ebből a kospallagiból!

Ráby ekkor odafordult hozzá s megköszönte.

– Én nem dohányzom.

A tekintetes úr meglepetve szólt:

– Mi a mente? hisz ez az úr Ráby Mátyás!

Ráby a szemébe bámult a rab kollegának.

– Honnan ismer engem az úr?

A tekintetes úr valami furcsa hangon nevetett.

– Hehem! Én nagyon jól ismerem az urat; de az úr nem ismer engem. Pedig
találkoztunk egyszer.

– Nem emlékszem rá.

– Nem, mert másképpen voltam frizirozva. Pedig beszéltünk is egymással.
Csakhogy más volt a hangom akkor.

– Nem tudom elképzelni.

– Az igaz, hogy csak három szó volt.

– Hol?

A tekintetes úr erre megint azt mondta, hogy «hehem!» s azzal visszament
az asztalhoz, megtölteni a pipáját és rányomtatni az égő taplót. Addig
találgathatta Ráby a maga enigmáját.

Mikor aztán a tekintetes úr egy pár kedvére való füstkarikát fújt a
levegőbe, visszament a Rábyhoz, s felülve az ablak hidjára s onnan
lóggázva alá a lábait, az összepengetett sarkantyúkkal, mondá neki
mosolyogva:

– Hát nem mondták meg az úrnak, hogy kinek híjják azt a rab kollegáját,
a ki itt a szomszéd ágyban fog aludni?

– Nem kérdeztem.

– Hát annak a neve – Karcsatáji Miska.

Ráby talpra szökött. Valami keverékét érezte a dühnek és örömnek. Ez a
szó szaladt ki a száján.

– A Gyöngyöm Miska!

– Dehogy az, szólt sarkantyúit összeveregetve a tekintetes úr. «Az» nem
hagyja lépre keríteni magát. A «magam» bolondsága miatt kerültem én ide.
Furcsa dolog az nagyon. Majd elhistorizálom egyszer, ha illendően be
leszek kapva; de éhomra nem szeretek róla beszélni.

Azzal, mintha egyéb baja sem volna, mint az, hogy még éhomra van,
leszállt az ablak hidjáról, elővette a nagy bőriszákból a pálinkás
butykost, a fehér czőkös czipóval, meg egy csoport apró kupiczával s
minden embert megkinált vele.

Annyira imponált annak a másik két rabtársnak, hogy az egyik elfelejtett
imádkozni, a másik káromkodni mellette.

De még Ráby is egészen ki volt zavarva általa magára parancsolt
nyugalmából. – Előtte állt a legszerencsésebb vetélytárs, a kit az az
asszony még a másik két vetélytársnál is többre becsült. A megalázott
férfiúi büszkeség berzenkedett föl ellene. Hanem aztán megint jól esett
a lelkének, hogy ime ezt is elérte a fátuma s ide került a börtönbe.
Eszébe jutott, hogy egyszer épen őt akarták ez ember helyett elitélni,
arra is visszagondolt, hogy a saját felesége maga is tudta ezt a
cselszövényt s elősegítette; de most végre mégis rajta vesztett valamin,
s börtönbe került. De közös börtönbe, a hol egymás szavát kellett
hallaniok mindennap; egymás mellett aludniok. S ez még itt a börtönben
is urat játszik s fumigálja az egész vármegyét.

A mint délre harangoztak, a tekintetes úr megzörgette az ajtót s arra
rohant be hanyatthomlok a szolgálatra rendelt hajdú: «mit tetszik
parancsolni!»

– Teríts fel.

Arra hárman is jöttek. Tányérokat, poharakat hordtak fel, megterítettek
négy személy számára; aztán felhordták a gazdag lakomát, a mit a
tekintetes úr saját szakácsa főzött a számára az átellenben levő
komlókertben.

– No komáim üljetek hozzá!

A két másiknak nem kellett nagy kinálás. A jó gulyáshús-illatra Garabos
uram elfelejtette a káromkodást; nem is lett volna rá oka. Kalabusz uram
meg az asztaláldást tartotta egészen fölöslegesnek; csak a czibereleves
kivánja meg azt a hosszú imádságot.

– Hát Ráby úr nem tart velünk?

– Köszönöm. Én két órakor ebédelek.

– Bécsiesen.

Aztán nem kinálta tovább. Nekiült a vendégeivel együtt s becsületet
vallott előttük minden fogás, Ráby nélkül is olyan tisztára kitakaríták
a tálat, hogy «móres»-nek való sem maradt benne.

Aztán bor is volt elég. S hozzá láttak.

Csak akkor keltek fel az asztaltól, mikor már Ráby ebédjét hozták; a
szokott czitromos becsináltat.

Akkor aztán Karcsatáji úr leheveredett az ágyára, a két szobatárs meg
odaült melléje s elkezdtek more patrio pipaszó mellett anekdotázni.
Dehogy volt szó a szentek hegedűjéről! Hisz odakinn sincs jobb világ,
mint idebenn. Garabos uram most már csak úgy fűszerképen használta az
elbeszéléseihez a körmönfont «lánczhordtákat», Kalabusz uramnak is csak
a nevetés közben járt rá a szája az «uram irgalmazz!»-ra.

A nagy urat igyekezett mind a kettő megnevettetni. Ez a tányérnyalók
kötelessége.

Később aztán egy kicsit lefeküdtek, s jót aludtak délesti álomra a nagy
ebéd után, a hogy uraknak dukál.

Rábynak ez alatt volt ideje a maga sorsa fölött elgondolkozni.

Milyen raffinirozott kiélesítése ez a börtönbüntetésnek, őt ilyen három
emberrel egy ketreczbe zárni! A kik iránt egyenkint is ellenszenve van,
hát még mikor összefognak.

Karcsatájit gyülölnie és bámulnia kellett. Az ilyen embert szeretik az
asszonyok. A ki éppen ellentéte a sentimentalismusnak. A ki fel sem
veszi a világot; a kit semmi baj ki nem hoz úri jó kedvéből. Tud rabolni
vakmerően s a rablottat elajándékozni gavallérosan. Ez az ember
segíthetne az ő dolgán. Hisz ennek folytonos összeköttetése van a
külvilággal. Ennek nem szükség a Pápis czigányt bujtatni keresztül a
kéményen, hogy levelet küldjön valahova; egyenesen a hajdúra bízhatja s
az elviszi. – Jobb érzése undorral utasítá el magától ezt az ötletet.
Neki ezt az embert meg kellett vetni; a kiről azt tudta, hogy közönséges
útonálló volt; ha úri betyárkodásból tette is, de mégis csak piszkos
mesterség volt az; – s aztán a mi annál is több és megbocsáthatlanabb:
egy ember, a kinek Fruzsinka azt írta: a «Tied!» Hátha a mennyország
kapúját nyithatná meg a számára, elfogadná-e azt tőle a pokol fenekéről!

Csak az estharangszó költögeté fel egymás után az alvó urakat. Akkor
aztán mit csinálhattak? Elővették a kártyát s elkezdtek durnyizni. –
Minthogy pedig pénze csak egynek volt közülök: annálfogva pénzre nem
játszottak; hanem összefontak egy zsebkendőt jó kemény korbácsnak, s
azzal annak, a ki benne maradt a durnyiban, a tenyerébe vertek.
Természetes, hogy Karcsatáji Miska mind pecsenyévé verte a két
játszótársának tenyereit, a míg a vacsora ideje eljött.

Akkor megint dörömbözött az ajtaján. Ezúttal maga a porkoláb jelent meg
a hivására.

– Kérem ássan, a rab uraknak meg van tiltva vacsorálni, jelenté alássan.

– Hát csak azt a hideg pecsenyefélét hordasd fel Janosics. Meg veres
bort küldj fel.

Meglett, a mit parancsolt, mivel hogy meg volt tiltva.

Akkor aztán elkezdte a két kompanistáját itatni. Lassankint annyira
vitte őket, hogy Kalabusz uram kezdett «teringettéket» füzni a beszédje
közé s Garabos uram végzé a mondatait «uram irgalmazz»-zal; a min
Karcsatáji végtelen nagyokat tudott kaczagni.

Ez így folyt késő éjszakáig. Ráby már feküdt az ágyban, onnan nézte
őket.

Egyszer aztán bejött a porkoláb.

– Jelentem alássan, az a parancsolat, hogy a rab urak ne csapjanak olyan
nagy lármát, – a második viczispán úr oda fenn nem tud alunni.

– Hát ha nem tud alunni, keljen fel tánczolni. Te meg ne tátogj itt,
mint a potyka a szárazon, hanem ülj le Janosics és igyál velünk!

Azzal a két rab úr nem volt rest, megfogták a porkolábot két kezénél
fogva, leültették az asztalhoz negyediknek. Az eleinte szabódott, hogy
nem illik, nem szabad – bizony megárt, nincs ő ahhoz szokva, de csak
belediktálták a bort, attól aztán a porkoláb is megszelidült, ott ragadt
közöttük. Utoljára elkezdtek dalolni, olyan nótafikálást csaptak, majd
felverték vele a vármegyeházát, a porkoláb hangja hallatszott ki a
devernyából legjobban. Az alispán csakugyan tánczolhatott oda fenn az
emeleten, ha kedve tartotta.

A bor csodákat mivelt; vége felé Garabos uram kezdett imádkozni,
keservesen zokogva bünbánatában, mig Kalabusz uram a gyáva mivoltát
szidta az ilyen mihaszna kákompille embernek s úgy szórta maga körül a
«tüzes istennyilát», mint egy Jupiter; a mitől a tekintetes úrnak olyan
tréfás kedve kerekedett, hogy minden kezeügyébe akadó tányért, poharat a
földhöz vagdalt.

A két ellenlábas szobatárs következetesen összeveszett. Garabos azért,
hogy Kalabusz mért káromkodik? Kalabusz meg azért, hogy Garabos mért
imádkozik? az lett belőle, hogy ölre kaptak, dulakodtak, az asztalt
felfordították; Karcsatáji nevetve uszogatta őket, mint két marakodó
szelindeket: «Ksz, ksz, csipd meg, fogd meg. Ne hagyd magad! Húzd le!
Ksz, ksz!» utoljára belevágták egymást valamelyik ágyba, annak a feneke
leszakadt alattuk, ott aztán hogyan, hogyan nem? elaludtak.

Csak a porkoláb volt még talpon; de az is úgy nyakban volt már, hogy
mindenképen össze akart csókolózni a tekintetes rab úrral, a ki nem
győzte őt magától eltámogatni; Janosics uram bornedves bajusza esküvel
bizonyítá, hogy örök barátságot fog kötni kedves czimborájával mind a
sírig – mind az akasztófáig! utoljára Karcsatájinak úgy kellett őt
nyakánál fogva kilökni az ajtón s belülről zárni be magára a tömlöcz
ajtót, hogy vissza ne jöhessen.

Ilyen volt az első napi búsulása a tekintetes úrnak a vármegye
tömlöczében. A többi se lesz különb!



HARMINCZKETTEDIK FEJEZET.

A mint a börtönben magára maradt Karcsatáji, legelébb is kinyitotta az
ablakokat, hogy a nagy dohányfüst kimenjen, aztán megint pipára
gyújtott. Mert az a füst, a mit az ember maga csinál, nem kellemetlen;
csak a másé az.

– Alszik-e már, Ráby úr? kérdezé ágyszomszédjától.

– Naiv kérdés – e gyönyörű quartett után!

– No ha nem alszik, hát akkor épen a legjobb alkalom lesz, elbeszélgetni
egyről-másról, a mi megtörtént ebben a tarka világban. A másik két
atyafi alszik már, mint a juhászbunda. Tudniillik, hogy nincs szükségem
tanúkra, ahhoz, a mit Ráby úrnak akarok mesélni.

– Hallgatom. Nem vagyok álmos.

– Még kevésbbé lesz az, ha végig hallgatja. Két patiensnek jól esik, ha
egymásnak a baját elmondhatja. Mi pedig egy bajban szenvedünk mind a
ketten; csakhogy az úr még a könnyebb beteg, mert az urat még csak a
hideg leli tőle; de én már az «orommal is túrom a földet», mint a Csonka
Laczi hajdúja bizonyítá az uráról. Velem járatta még csak meg igazán az
a veszedelmes szép asszony. Kettőnk közül én átkozom azt most jobban.

– Én nem átkozom őt.

– No akkor hát az úr porczellán ember. De én csak olyan Ádám agyagjából
készült ficzkó vagyok. Hadd kezdjem legelébb is ott ezt a történetet,
hogy miért lettem én Gyöngyöm Miska? Hiszen magamnak annyi birtokom van,
hogy ha nem engedném minden embernek, hogy engem lopjon, hát nem tudnám
a jövedelmét hogyan elpusztítani. Ennek is ez a két fekete szem volt az
oka. A bizony. Tudtam én azt, hogy más is bolondul utána. Legnagyobb
szálka volt a szememben ez a Petray szolgabíró. Átkozott szép ficzkó. De
hát az teszi meg, hogy ő azt a viseletet hordja, a miben az őseink
ragyogtak, minket meg ahhoz a czopfos módihoz szoktattak; nekem se
tetszenék, ha asszony volnék, az olyan férfi, a kinek ki van toldva a
feje hátul egy kis kutyafarkkal. Ne vegye rossz néven Ráby úr. Sokat
tesz az asszonyoknál a külső figura. Aztán meg mikor perorálni kell,
akkor nincs olyan hős Pest vármegyében, mint a Petray sógor, mikor
rágyujt a dikczióra, azt hinné az ember, hogy most mindjárt levágja a
németet az utolsó szálig; pedig hát csak egy akkora katona keresse, mint
a kis ujjam, hát lefekszik az ágyba s fedőt melegíttet a gyomrára.

– Tudom.

– Hanem azért úgy megüli azt az orácziót, mint én a nyerges lovamat.
Aztán az a furcsa, hogy az asszonyok, a kik különben nem szeretik, ha
sokat deklamálnak nekik, mikor egyszer valaki abban a phrasisőrölő
száraz malomban, a congregatión, előáll egy pattogó oráczióval, hát
egészen belebolondulnak érte. A szép feketeszemű tündér, a kinek együtt
udvaroltunk, egyre azzal szekirozott, hogy milyen derék, bátor ember az
a Petray; hogy az milyen hatalmasan vissza tud vagdalni a császárnak a
megyegyűlésen, csak úgy zeng a viváttól az egész szála! Könnyű
visszavagdalni a császárnak, mondék én, mikor az harmincz mértföldnyire
van innen, s soha sem hallja meg, a mit Petray uram beszél; aztán a ki a
teremben van, mind vele egy véleményen van; egynek se tetszik a pátens.
Az orátor előre tudhatja, hogy a mit mondani fog, mindenre vivátozni
fognak. Oda nem kell kurázsi. De tegye meg valaki azt, a mit én teszek,
hogy szólaljon fel ellenkező értelemben. Mondja meg a renitens uraknak,
hogy bizony nem vagytok jobbak a Deákné vásznánál, magatok felé hajlik a
kezetek, mint a kuruti szenteknek, megérdemlitek, hogy kifordítson a
bőrötökből a fölséges német!

– S ön ezt el merte mondani! szólt Ráby s most már félkönyökére dűlt az
ágyában.

– Hát a tündér is azt kérdezte tőlem. No Karcsatáji, ha maga ezt el
merné mondani a congregatión, hát akkor magát tartanám a legbátrabb
embernek a vármegyében. Elmondom én! Nem is kellett nekem iródeák, hogy
a dikcziómat elkészítse. Nem kell nekem oda nyereg. Megülöm én a szilaj
csikót szőrén is. A szép tündér egy pompás dohányzacskót stikkolt annak
a jutalmára, a ki a jövő gyülés alkalmával legvitézebb hős lesz. Én
fogadtam, hogy az leszek; viz mentében úszni gyerek dolog; de víz
ellenében, az a legény! Meg is tettem én azt; ott ragyogott az a két
szép fekete szem akkor is a karzaton, egészen bevilágítá a szálát, mikor
bejött, mintha két lámpást gyújtottak volna meg. Előttem beszélt Petray,
a pátens ellen, szokás szerint; régi pattogó phrasisok. Szinte tudta
már, hol kell pausát tartani, hogy a nemes galleria közbevivátozhasson.
– No megálljatok! Majd ha én rákezdem! Akkor lesz itt furcsa ordítás
mindjárt. Készen voltam rá, hogy a mint én elkezdek oppozicziót csinálni
az egész vármegyével szemben, milyen ónodi gyűlés lesz itt egyszeribe!
Azt a scénát nézze meg aztán a szép istenasszony, mikor minden ember
felpaprikázva ugrál fel helyéről s tüzet, lángot, patkószegeket okádik
ellenem. Én pedig állok valamennyivel szemközt, s százfontos
gorombaságokat hajigálok jobbra-balra, s azzal a stukatur-repedeztető
hangommal túlkiabálom az egész czétust! Az lesz az igazi hajczihő! De
hát egészen máskép történt ám, mint ahogy én kiszámítottam. A mint
elkezdtem beszélni s odavetettem egy ötvenfontos goromba igazságot a
gyülés szeme közé, a helyett, hogy mind rám förmedtek volna,
ellenkezőleg, egyszerre olyan csendesség lett, hogy az órám ketyegését a
zsebemben meg lehetett hallanom. S aztán nem hogy felugráltak volna, s
az ökleikkel, meg a kivont kardjaikkal hadonáztak volna a fejem körül, a
mire készen voltam, hanem bámulva nézett rám minden ember, s láttam igen
sok ábrázaton, hogy nagyon tetszik az, a mit elkezdtem; várják, hogy
folytassam.

Ráby most már egészen felült az ágyában.

– Jó lett volna, ha akkor ott lett volna Ráby úr, hogy súgta volna, mit
mondjak? De engem ez a nem várt csendesség confundált. Az ötvenfontos
igazság után következni kellett volna a százmázsás argumentumoknak.
Hanem azokat én nem hoztam magammal. És csak mosdatni jöttem ide, de nem
törülgetni is. Hogy ellent nem mondott senki, kijöttem a contextusból;
vettem észre, hogy nagyon magasan kezdtem, mint a somogyi gyerek a
zsoltárt, s mikor feltekintettem a karzatra, tizenkét Fruzsinka
kisasszonyt láttam magam előtt, a ki tizenkét legyezővel hajtja rám a
szelet. Elkezdtem okosan beszélni; – az meg olyan, mint mikor a
szabólegény lóra ül; tudtam, hogy visz valahová az a ló; de hogy hová,
azt ő tudja. Egyszer aztán a veritékhullatás közepett belekiáltja a
beszédembe az a vén pókhasú táblabiró, a Laskóy, ezt a szót: «jaj
Gyöngyöm Miska, hat ökör vagy te ahhoz!» S erre, mintha egy puskaporos
akna sülne el alattam, felrobban az óriási kaczagás köröskörül az egész
teremben. Én azonban csak azt az egy nevető arczot láttam a karzaton,
melyet nem is igen igyekezett az a nagy festett legyező kegyelmesen
eltakarni. – De a kit ledobott a ló, nem igyekezik olyan sunyimódra
elkotródni, bukása theátrumából, mint a hogy én ez összemorzsoló
röhejzápor közül kimenekülni igyekeztem. Még az a zsiros dolmányu
áporkai nemes is a szemembe kaczagott. – Aztán délben a többi urakkal
együtt a főispánhoz voltam ebédre híva. Tettem magamat, mintha fel sem
venném az egész casust: compareáltam. De több mérget ettem én ottan,
mint czukerpakerájt. Minden ember azzal szólított meg, hogy «Gyöngyöm
Miska!» s ebéd után, mikor a pipázóba átmentünk, a Petray odajött
hozzám, s megkinált a dohányával. Ráismertem a gyöngyös dohányzacskóra.
Ekkor jött az a furcsa gondolatom, hogy «no hát, ha én Gyöngyöm lettem,
hát legyen ez is az én gyöngyöm!» Nem kellett hozzá nagy tudomány;
összeszedtem öt-hat korhely czimborát, nem kellett nekik nagy biztatás,
lovat, fegyvert adtam nekik; az ábrázatomat valóságos futó betyár
frizurával úgy elváltoztattam, hogy senki rám nem ismert. Mikor aztán a
Petray szolgabiró a sedriák végeztével hazafelé utazott volna, egy kis
kerek erdő mellett útját álltuk, a czimboráim elszedték tőle az óráját,
erszényét, én magam a gyöngyös dohányzacskóját. Ez volt az első
herculesi facinusom. – A következését kitalálhatja Ráby úr. A
Karcsatályi Miska, meg a Gyöngyöm Miska két különböző személy. Az egyik
elől elfutnak az asszonyok, a másiknak meg utána futnak. Futottak biz én
utánam a férfiak is, s én gyönyörüségemet találtam mind a kettőben.
Furcsa élet az a betyárélet! Hanem hát egyszer megunja az ember.
Jóllakik vele. Aztán a szép leány is férjhez ment, kapott egy derék, jó,
jámbor férjet s azt mondják, hogy igen jó asszony lett belőle. Hát hisz,
a betyárbul lesz a legjobb pandur. Nem az én hibám, ha elromlott a
dolog. Ez ugyan úgy hangzik, mintha én most mentegetném magamat. Van
eszemben? Hanem azért mondom ezt el, mert nekem van az úrra nagyobb
panaszom, nem az úrnak én rám. Én szeretném azt jobban, ha az úr most a
helyett, hogy a génzengúz szentendrei parasztok kedveért itten ül, ülne
inkább a visegrádi tiszttartói lakban, s Fruzsinka tensasszony ott
köpültetné a vajat s melleztetné a libákat. Mert a fészke üresen maradt,
az én nyakamba szakadt a nagyobbik veszedelem. Az asszonyság, mint tudni
méltóztatik, Petray szolgabiró úr védszárnyai alá menekült. A mint
azonban azt a fatális levelét, a mit hozzám írt, elfogták, minek
következtében aztán Lievenkop és Ráby úr engem párbajra kihivott, annál
az emlékezetes találkozónál a zsámbéki ócska templom mellett, hát ennek
az lett a vége, hogy Petray, megtudva az egész casust, e miatt keserves
szemrehányásokat tett a hozzá menekült bájos védencznek; úgy, hogy mint
hallom, e naptól fogva úgy éltek egymással, mint férj és feleség, minden
nap összeverekedvén. Néha Petray három nap sem mehetett ki a szobából,
úgy össze volt karmolva a pofája. Utoljára is a menyecske unta meg
ezeket a mézes heteket s egy szép napon búcsút vett a kapufélfától s ott
termett nálam.

Ráby mérgesen vágta vissza magát az ágyába s a fal felé fordult.

– Soh’ se tessék hátat fordítani olyan nagyon! Bucolicus poéma lesz
ebből, nem fescennina. Én már akkor felhagytam mindenféle Gyöngyöm
Miskasággal. Kibuzogtam a régi haragot a vármegye ellen; hozzá fogtam a
gazdaságom rendbeszedéséhez, a czimboráknak kiadtam a rendeletet, hogy
többet ne járogassanak hozzám; ha kell nekik valami, hát izenjenek be,
kiküldöm az erdőre; de én többet velük Gyöngyöm Miska nem leszek; mert
én meg akarok házasodni. A szomszéd torbágyi grófnak volt egy
gyönyörűséges comtesse, a vagyon a fiágé, a leányok csak kiházasítást
kapnak, azért földesúrnak is odaadják. Ugyanannak pedig a Csajtay Gazsi
barátom is udvarolt, s azt mondták, hogy tetszett is a fiú Eulália
grófnőnek. Egygyel több ok, hogy elvegyem. A szülőkkel már rendben
voltam; az esküvőre ki volt tűzve a határidő, akkor áld meg az Isten
azzal a nagy szerencsével, hogy a szökevény szép menyecske hozzám
menekül. – Ezt nevezem fölösleges áldásnak! – Nem csuklott az úr abban
az időben? – Ej, de sokat szidtam magamban! – Nem akarok én a X-ik
parancsolat ellen véteni. Nem kivánom én a felebarátom feleségét –
mostan! tartotta volna kalitkában, ha elvette. – Ej, de nagy bajt
csinált nekem az odajövetelével. Én mindjárt az első órában igyekeztem
vele megértetni, hogy egész szolid ember lett belőlem. Láthatja,
templomot építtetek a falumban. Megbántam bűneimet, bőjtölök, vezeklek.
Nem játszom többet a Gyöngyöm Miskát, a bandát is feloszlattam. Csakhogy
hát az van benne, hogy a milyen könnyű az asszonyfélét elbolondítani,
mikor elcsábítjuk, épen olyan nehéz elámítani, mikor le akarjuk rázni a
nyakunkról. Gyanút fogott. Ha én császár volnék, a politzájt,
perzekutorságot mind asszonyokra biznám. Megtette, hogy a leveleimet is
elfogdosta. Kegyelmes szent Isten! az volt aztán a tatárjárás, a mit
velem elkövetett. Azt gondoltam, hogy szélylyel tép. Aztán boszút
esküdött és ott hagyott. Azt gondoltam, hogy már most észre tér s
visszamegy az urához és kibékül vele.

Ráby a fogait csikorgatta.

– Tudom, hogy nem ment. Dehogy tért észre. Most kezdett el még csak
igazán öregében bolondokat csinálni. Nem tudom én, ki lehet az a Villám
Pista? Nem hallotta az úr hírét?

– Ugyan hol hallottam volna? hiszen tíz hétig betegen feküdtem, mint egy
darab fa.

– Magam is csak annyit tudok, hogy az az én helyettesem. Mindenféle
tekintetben. Annak a bandának a vezére, a mit én elcsaptam magamtól.
Átkozott vakmerő ficzkó.

Azt kell hinnem, hogy ezzel kötötte magát össze a szép asszony. Van okom
erre a hitre, mert egyszer csak az történik, hogy a mint az én kis
menyasszonyom, a torbágyi comtesse az apjával együtt hozzám jönne
háztűznézőbe, az erdőn körülfogják Villám Pista legényei; maga is ott
volt a vezér; a grófot becsukják egy csőszházba s ott tartják három
napig sült szalonnán; a comtessett meg elviszik szépen az én
vetélytársamhoz, a Csajtay Gazsihoz, s férjhez adják hozzá, velem már
csak levélben tudatják, hogy a menyasszonyom Csajtay Gazsiné lett.

Ráby Mátyás a paplan alatt elkezdett kaczagni, mintha az ördögök
csiklandozták volna a talpát. Jól esett neki, hogy egyszer valahára mást
is bolonddá tettek már. Hogy utólérte a bűne az átkozott vetélytársat!
Még Gyöngyöm Miskának sem elég lenni. Még ő fölötte is van villám, ha
nem is az égben, legalább az erdőben. Hahaha!

– Bizony Isten, van oka az úrnak kaczagni, szólt Karcsatáji, eloltva a
csonkig leégett gyertyát, s levetve magát az ágyába. Aztán tovább
beszélgetett a sötétben. – Ez a két szép fekete szem az én életemet is
mind kiforgatta a sarkából. Nem volt elég, hogy Gyöngyöm Miskát csinált
belőlem, még ide is behozott. Így kaczagott rajtam az egész vármegye, de
még igyebben! S az ilyen kaczagás megőrjíti az embert. Másodszor kellett
megérnem. Az első kaczagás, a mivel a vármegyeházában elvadítottak, még
csak az emberiség ellen lázított fel; de ez a második már az istenség
ellen. – A Villám Pistán nem állhattam boszút. Hol keressem én azt? Az
bizonyosan tolvajnév, mint a Gyöngyöm Miska, s kétféle alakot tart, a
miben az erdőn, meg a városban mutogatja magát. Az erdőn sem kereshetem
fel; mert a banda már az övé; ő lövet meg engem, ha rátörök, s még
megszolgálja a fejemre kitett ezer aranyat, ha a keze ügyébe kerülök. –
Olyan boszúra gondoltam hát, a mi a nevetőket megint az én részemre
hajtsa. – Volt a portámon egy jókedvű barát, valamikor karmelita; de
hogy a császár kitette a kámzsáját a klastromából, hát csak úgy éldegélt
nálam, «Deo gratias»-ból, Igen fain czimbora volt, minden bolondot
lehetett vele csinálni. Frater Paphnutius volt a neve. Hát én azt a
tréfát gondoltam ki, hogy egy napon nagy lakodalomra hivtam össze a
vidéki czimboraságot. Senki sem tudta, hogy ki lesz az összeesketendő
pár, csak annyi volt kihiresztelve, hogy a Gazsi, meg az Eulalia kelnek
egybe. Van én nékem ilyen név nélküli cselédem elég, a ki csak akkor kap
nevet, mikor familia lesz belőle. Frater Paphnutius lesz az eskető pap.
Ez maga sem sejtette a tréfát. Csak akkor tudta, mikor előtte állt az
összeadandó pár, a legszebb pej ménló, meg sárga kancza a ménesemből,
vőlegénynek, menyasszonynak felkoszorúzva. Ez a Gazsi, ez az Eulalia! –
A barát megijedt, el akart szaladni. – – Debacchált hogy ez
szentségtörés lesz. De én azzal fenyegettem, hogy a vízbe dobatom, s
szörnyen félt a viztől, akár pohárban volt az, akár mosdótálban. Egy kis
crapulája is volt – még tegnapról. Nolens volens rájuk adta az áldást
egész czeremóniával. Ez a tréfa tökéletesen sikerült. A kapott tromfra
az egész torbágyi grófi családnak az új vővel együtt ki kellett
vándorolni az országból, itt nem volt maradásuk többé; hanem héj
megütöttem én is a bokámat – híresen! Az érsek nem vette tréfára a
dolgot. Sacrilégiumért perbe idéztetett, s a kit hét vármegye pandúrja
el nem tudott fogni, a maga bolondsága úgy lépre kerített, hogy most itt
búsulhatok két esztendeig, a mit rám diktált a királyi tábla, s héj, de
sok fejkötőt vehetnék annak az árán, a mibe az került, hogy a vasat
elengedjék.

E szóknál kifújta az öblös pipából a fenéken maradt izzó
dohánysziporkát, a mi a sötétben valami ördögi világítást adott az
arczának.

– Már most hát mondja meg az úr, Ráby uram, hogy kettőnk közül
melyikünknek van nagyobb oka a másikat czifrára eláldani?

Nem várta meg a választ hanem rákezdte rögtön. Tízperczig félbeszakítás
nélkül tudott körmönfont kanyarú mondatokat eregetni a szájából. Mikor
elvégezte, a fal felé fordult s rögtön elkezdett horkolni.

Ráby Mátyás pedig végig gondolt a mondottakon; elkisérve azt a csábító
alakot mindenféle kalandos viszontagságai közé. Álmában folytatta ez
őrült jeleneteket tovább. S mikor felébredt, nem tudta, hogy mi volt
belőle az álom, mi volt a való?



HARMINCZHARMADIK FEJEZET.

(Folytataassa ees variatiója az wizontagsaagocnac.)

Ráby Mátyás hat hetet töltött már a börtönben, s az alatt módjában volt
összehasonlításokat tenni, hogy a scolopendrumok és a patkányok-e a
kellemetlenebb lakótársak egy tömlöczben, vagy az ilyen három szobatárs?
Éjszaka soha sem alhatott el addig, a mig azok el nem dülöngéltek, mert
csillagot rugattak vele, a mi abból áll, hogy az alvó szobatársnak a
lábai ujjai közzé papirost csiptetnek, s azt meggyújtják.

Ez alatt még csak azt sem kérdezték tőle, hogy meddig szándékozik itt
maradni? Minden nap kétszer, délelőtt, délután, levezették sétálni a
vármegyeház udvarára, a hol minden protestatiója daczára, folyvást egy
hajdú kisérte kivont karddal.

Lehetetlen volt a császárhoz irnia tömlöczéből. A rablógyilkosok között
megtehette azt, azokban volt charakter, hogy a rabtársukat el ne
árulják, még inkább kezére adtak mindent; de ettől a három szobatárstól
félnie kellett. Ezek bizonyosan elárulták volna. Aztán nem ment ki a
fejéből, a mit a helytartósági elnök mondott, hogy fogságát a császár
közbenjárása csak rosszabbá teszi, ha pedig nyugodtan várja be ügyének
lefolyását s védi magát az ország törvényei szerint, akkor türhető
állapota lehet.

Hiszen védte volna is már magát, csak vádolták volna; de azzal még
mindig késtek. Tudhatta eleve, hogy három bűnnel vádolhatják; az egyik
«calumniator consiliariorum» (a tanácsosok rágalmazója), – ennek
büntetése fejvétel; – a másik a «portator causarum» (a peres ügyeknek az
országon kivül hordója); ezé csak fogság. Az első bebizonyítható az ő
elfogott levelei által, a mikben a főhivatalnokok ellen igen súlyos
vádakat emelt a császár előtt. Hanem a halálos itéletnek elébb a császár
elé kell kerülni helybenhagyás végett, s előre látható, hogy ha az
uralkodó azt fogja olvasni, hogy az ő, épen e vizsgálat végett kiküldött
meghatalmazottját azért, mert megbizatásában hiven eljárt, le akarják
nyakazni, ehhez beleegyezését nem adja; de még talán meg is haragszik. A
második vétke is bebizonyítható; de azért legfeljebb fogságot kaphat, s
ha azt leülte, kiszabadul. Keresni kellett tehát az alapot a harmadikra.
Ez volna a «nobilis cum rusticis tumultuans.» (A parasztokkal együtt
zavargó nemes.) Ehhez azonban elébb adatokat kell gyüjteni.

Egyszer csak Kalabusz uramra megint nagyon ráért az imádkozás.
Megtartóztatta a száját a boritaltól s nem bánta, akármilyen csunyául
danolt mellette a másik rabúr mindenféle bolond nótákat, ő csak
feltérdepelt az ágyába s összetette a kezeit és mondta erősen.
Feltünhetett, hogy egy imádságot különösen elmondott ötször-hatszor
egymásután; a bűnbánó és tettét töredelmesen megsirató bűnös imáját. –
Azt a furcsát is tette, hogy mikor Ráby egyedül ült az asztalnál
ebédelve, szolgai készséggel igyekezett neki felszolgálni, a tányérját
megtörölgette, a poharába vizet töltött, s addig settenkedett körülötte,
nagyokat fohászkodva, mig szerét tehette, hogy orozva kezet csókoljon
neki. «Mi lelte Kalabusz uram?» A kegyes férfiu aztán erre szemeit
égfelé forgatva rebegé bánatos hangon: «Ugye megbocsát nekem, Ráby úr?»
– Ráby azt hitte, hogy ez ember csendesen meg van háborodva, s azt
felelte neki: «megbocsátok Kalabusz uram.» – Néha mikor Karcsatáji
ráerőltetett egy pohár bort a kegyes emberre, akkor is Rábyhoz fordult
az elébb: «megbocsát Ráby úr?» S csak a biztosítás után merte azt
felhajtani.

Hát biz ezt az lelte, hogy egy napon levitette őt magához Petray úr (a
ki most a tiszti ügyészi állomást foglalta el) s eléje adva Ráby
Mátyásnak a császárhoz irt és elfogott levelét, meg egy másik
fogalmazványt, ráparancsolt, hogy ezt az iratot, Ráby kézvonásait
utánozva, másolja le s annak a nevét is jól eltalálva irja alá.

Az az irat pedig egy nyilt lázadásra felhivás volt a szent-endrei és
izbeghi néphez.

Az elitélt hamisitó végezte a rábizott kötelességét. Hasonló tettért
ugyanaz, a ki most megbizta vele, itélt rá egykor öt esztendei fogságot.

Ez nyomta aztán olyan súlyosan a szegény Kalabusz lelkét. De hát a
szegény rabnak tenni kell, a mit a fiskális, meg táblabiró urak
parancsolnak. Ez mégis könnyebb munka, mint ha vizet hordatnának vele.

Ezt a levelet azután elküldé Petray Péter Zabváry præfectus úrhoz, hogy
szerezzen a szent-endrei, meg izbeghi jobbágyok között ötven-hatvan
tanút, a kik bizonyítsák, hogy ezt a lázító levelet csakugyan ő hozzájuk
irta Ráby Mátyás, s ők azt annak idejében olvasták és ezennel
feljelentik.

A levél a legjobb helyen volt, Ráby legdühösebb ellenségének, Zabvárynak
a zsebében. Paprika Péter uramék majd összeszerzik ahhoz a megkivántató
tanúkat.

Így hát Rab Rábynak jól meg volt vetve az ágya.

És így bizonynyal ki is törték volna a nyakát ezzel a stratagemával, ha
nem lett volna neki egy jó embere, Leányváry póstamester, a ki a maga
furfangos eszével az egész gonosz hálóvetést összekúszálá vala.

Mint póstamesternek, az ő kezén ment keresztül minden levél, a mit
Zabváry præfectus irt másnak s ő neki mások. Jegyzőkönyveiből kiveheté,
hogy úgy Szent Mihály-nap táján más esztendőkben sok helyről érkeztek,
jól lepecsételt pénzes zacskóktól kisért levelek a præfectushoz. Az
irásról a boritékon mind tudta, hogy kiktől jönnek azok. Előkelő
hivatalos urak voltak azok, kik a præfectusnak tőkepénzekkel tartoztak,
s ilyenkor küldték meg a kamatot, mikor maguk is kapták a haszonbért a
jószágaikból. Ez évben semmi zacskó nem jött, csak a puszta levelek.
Ezekre azután rögtön Zabváry levelei repültek vissza az illető czimekre.
És ismételve repültek időközökben.

Ezekről a következő combinatióra jött az öreg úr.

«Mikor a nótáriust megütötte a guta, Zabváry azt kiabálta: de addig ne
halj meg, a mig a ládámat vissza nem adod! Ezt többen hallották. A
nótárius vagyonának összeirásánál Zabváry maga nagy buzgósággal
igyekezett megtalálni minden zúgban egy elrejtett ládikót, a miről
revelsalisa volt a megboldogulttól. Mi lehetett volna abban egyéb, mint
azok a kötelezvények, a miket a vizsgáló bizottság előtt jónak látott
elrejteni? Erre a következtetésére pedig mások is rájöhettek.
Nevezetesen maguk az adós urak. Azok megsejtették, hogy a kötelezvényeik
mind elmentek valamerre a limbusba s most pénz helyett a felmondást
küldik a hitelezőnek. «Kifizetik neki a tőkét, ha előadja a
kötelezvényüket.»

Ezért olyan savanyú és keserű az ábrázatja a præfectus úrnak!

Ő maga szokta felhozni a póstára a leveleket, a miket sürgetőleg ír a
tekintetes jó barátoknak, nehogy a póstalegény elsikkaszsza útközben.
Most is egy egész csomagot hozott. A fölött aztán sokáig eltanakodott a
póstamesterrel, hogy hogyan biztosabb a levél megérkezése; ha az ember
frankirozza, vagy ha nem frankirozza? Az első esetben az történhetik
meg, hogy a szent-endrei pósta eldugja a frankót, s befűt a levéllel; a
másodikban ellenben, hogy az adressátus nem fizeti ki a frankót, s akkor
a zsámbéki póstás fűt be a levéllel. Valahogy csak megalkudtak.

Akkor aztán a præfectus úr, hogy kellemessé tegye magát a póstamester
előtt, előhozta neki az unokaöcscsét.

– Hát arról a szegény sógorról mit hallott a nemzetes úr? Szegény
nyomorult Ráby Mátyás, de nagyon sajnálom a jámbort. Bizony a véremet
adnám érte, ha kiszabadíthatnám!

Már akkor zsebében volt az áruló hamisítvány.

– Hát biz az szegény nagy nyomorúságban van, mondá a póstamester. De hát
az ő hibája, a saját magáé. Könnyen kiszabadíthatná magát, csak vallaná
meg, a mit az urak odafenn ki akarnak tudni tőle.

– S ugyan mit akarnak belőle kicsikarni azok az urak? kérdezé ártatlan
fejcsóválással Zabváry úr, szemeit égnek meregetve.

– Hát én – gondolom, hogy mit? Bizonyosan nem tudom. Mert én nem
beszélhetek vele. Csak sok mások mondják.

– Talán csak nem azt, hogy a népet akarta volna fellázítani! szörnyedt
fel Zabváry úr, egész méltatlankodással taszítva el magától Leányváry
urat, mintha emberestül együtt el akarná utusítani ezt a rémséges
gondolatot.

Az a nagy bajusz megállhatta, hogy legkisebb mozgása által se árulja el
azt a furfangot, a mit eltakargat.

– Nem épen ez az a dolog, – dörmögé a bajusz alól Leányváry úr, – a mit
ki akarnak facsarni belőle, ez csak az inquisitionalis hüvelykszorító.
Más az, a mit ki akarnak belőle venni. Hiszen tetszik tudni, hogy Matyi
öcsém az utolsó napokban a szegény megboldogult esperes úrral együtt
volt. Attól megtudta, hogy hol van a titkos bejárat ahhoz a
pinczebolthoz, a melyben a nagyláda rejtőzködik. Ebben a nagy ládában
pedig vagyon, a sok élére vert kész pénzen kívül, a főfőuraknak
mindenféle kötelezvénye. Már most, ha erre rászabadítaná őket a Matyi
öcsém, azok egyszerre megkapnák, a mire nekik szükségük van, s nem
kellene senkivel osztályt csinálniok. Azért azon mesterkednek, hogy Rab
Rábyt addig mortificálják, kínozzák, boszantsák, mig az utoljára
kinjában, meg halálfélelmében megváltja magát ezzel a titokkal. Hát én,
ha neki volnék, nem is hagynám magamat gyötretni. Azt mondanám: itt van
vegyétek fel. De hát ez az én öcsém olyan bolond, hogy inkább sót hágy
vágatni a hátán. Azt mondja, hogy ő ezt a titkot másnak meg nem mondja,
mint épen csak a község előljáróságának; mert azé az a kincs és minden
egyéb!

A præfectus arcza e mesemondás alatt csupa izzó tűzláng lett; a szemei
majd kiugrottak:

– Azt mondja! orditá el magát, végét sem várva a mesének. Derék ember!
Becsületes ember! Ő tudja, hol van a kincsünk? A község kincse! S nem
akarja megmondani másnak, csak minekünk! De ezt az embert nem hagyjuk
elveszni! Kiszabadítjuk! Ne szóljon senkinek, nemzetes úr! Magam leszek
az, a ki Ráby Mátyást kihozom a börtönből! Csak nem kell senkinek
szólni! Én sem szólok, az úr se szóljon! Nyomában vagyok a gyalázatos
praktikának! De fel fogom őket csufolni! – Szegény derék, becsületes
Ráby sógor! Csak látszik, hogy ki a characteres ember? No ebből nagy
dolog lesz!

Az is lett. – Zabváry úr szaladt rögtön biró uramhoz; összehítták az
esküdt tanácsot; præfectus úr előadta nekik a titkot, a mit véletlenül
megtudott. Hát rögtön nem volt olyan kedves ember több a világon, mint
Ráby Mátyás! Most ismerték hát meg, hogy ő a községnek az igazi
jóakarója. Elhatároztatott, unisono, hogy Ráby Mátyás kiszabadítására a
község minden eszközt mozgásba hozzon, s rögtön egy deputatió küldessék
fel a császárhoz, az ő ügyében remonstrálni, a nép között pedig
kihirdettessék, hogy senki Rab Ráby ellen legkisebb tanúbizonyságot
letenni ne bátorkodjék; addig is pedig, a mig kiszabadulna, az
előljáróság felhatalmaztassék őt a börtönében minden szükségessel
ellátni s a kinn levő jó barátjaival leendő összeköttetését minden áron
rendszeresíteni.

Ilyen csodát mivelt annak a nagybajuszu embernek a furfangos ötlete.

Præfectus úr pár napig engedte forrni a mustot; akkor aztán visszaküldte
Petray úrnak a Ráby hamis lázitó levelét, azzal a megjegyzéssel, hogy
nem akar arról itt tudni senki. Nem mulasztá el a lélektani magyarázatot
is hozzácsatolni. Így van az a népnél. A mikor azt hitték, hogy Ráby a
császár kegyencze, és hatalmas áruló, akkor készen voltak őt
megfeszíteni; de a mint azt látják, hogy Ráby martyrrá lett, az
ellenkezőre fordultak, s most már készek a vérüket ontani érte.

Van is benne valami. Ilyen a nép. Egyik nap «hozsannah!», másik nap
«feszítsd meg!» Mikor aztán meg van feszítve, akkor megint «Kyrie
eleizon!»

Petray úr és consortesei még nem is sejtették, hogy honnan fáznak? Egy
új próbát tettek. Kirándultak három hintóval, ugyanannyi hajduval
Szent-Endrére, abból a czélból, hogy Ráby Mátyás iratait, a miket
elfogatása után a község irattárába tettek le, elhozzák.

Hanem furcsa tapasztalatra jutottak.

A tegnapelőtti jó czimborák ma a községháza előtt csoportosultak össze s
az urakat még csak be sem bocsátották a községházába.

Petray megkisértette hatalmas declamatori talentumát értékesíteni; de
keservesen tapasztalá, hogy a parasztok között még nagyobb szónokok is
vannak, mint ő. Mikor aztán végre gorombáskodni kezdett, azok
visszagorombáskodtak s a midőn vesztére a kardjára talált csapni, azok
meg a furkós botjaik után nyultak, úgy, hogy utoljára örülhetett a három
hintó, hogy épkézláb kijuthatott a veszedelmes községből.

Mind Rab Ráby embere volt az már.

E kudarczot vallott kisérlet után az urak katonai erővel tértek vissza s
ötvenet a lármásabb gazdák közül összefogdostatva, felvitték Pestre s
ott lánczra veretve, tömlöczbe vetették.

Onnan azután a keserves tömlöczből egyenkint felhordatva őket, kemény
vallatás alá vették valamennyit. A vallatottat négy hajdu fogta körül, a
kivont kardjának a hegyét a testének szegezve. De nem vallott az egy sem
Rab Ráby ellen semmit. Meg is ütlegelték őket, még sem vallottak.

És Rab Ráby ott az első emeleten semmit sem tudott arról, hogy mi
történik oda lent a földszinten.



HARMINCZNEGYEDIK FEJEZET.

(Egi seregeeli madaarnac, ees egi kiss egeernec az tevrteenete.)

A szent-endrei deputatió felment szerencsésen a császárhoz, előadta a
maga dolgát, meg a Rábyét, most már egyesítve mind a kettőt; minden
megtörtént hiba és visszaélés természetesen a rögtöni halállal kimult
nótáriusra háríttatott, a többiek mind derék, igazságban járó emberek
voltak.

A császár rögtön kemény parancsolatokat küldött mind a helytartósági
elnöknek, mind a kerületi biztosnak, meghagyva erősen, hogy Ráby Mátyás
azonnal szabadon bocsáttassék s a sérelmes sikkasztási ügy az ő vádja
alapján befejeztessék.

A helytartósági elnök ezt a parancsot is oda tette az olvasatlan iratok
fiókjába.

A kerületi biztos azonban sietett engedelmesen válaszolni, hogy a
legmagasabb parancsnak azonnal elég fog tétetni, csak még a vármegye
tudósítása váratik be.

Ebben a császár aztán megnyugodott. Mert nem tudta, hogy mit tesz
vármegyei nyelven ez a szó, hogy «csak még»?

Legelébb is azt tette, hogy a mint e parancs az alispánnal közölve lett,
rögtön jöttek a Rab Rábyért és kihozták a börtönéből, de nem azért, hogy
szabadon bocsássák, hanem hogy rálakatolják a kezére meg a lábára a
lánczot, mert úgy illik az, mikor a rabot vallatni viszik.

Ekkor volt az első vallatási próbája.

A törvényszék előtt, a kerületi biztos jelenlétében, kezdték el
keresztül-kasul faggatni fogdosó kérdésekkel. A mi csak népzavargás volt
az országban, arról mind meg kellett neki felelni, hogy mit tud róla?
Négy óra hosszat gyötörték; az alatt majd leszédült már egy álló
helyéből. A ráhalmozott vádaknak fele is elég lett volna, hogy négyfelé
vágatásra itéljék.

Akkor aztán visszaküldték a börtönbe.

A megszokott szobája felé támolygott, hanem az ajtóban Janosics uram
megragadta a karját s visszarántotta.

– Ohó! Rab uram. Nem oda Buda! A vasban járó rabnak másutt a helye.
(Igaz! A «tekintetes úr» nem szereti a más lánczcsörgését hallgatni.)

S azzal bevezette őt egy másik mellékszobába, melynek vasajtaja volt,
hármas lakatra s az ablakain keresztvas és sodronyháló. Abban nem is
volt más, csak egy hárságy fekvésre, se asztal, se szék. A könyveit sem
hozták át ide.

Délután volt az idő, még nem ebédelt. De a megszokott gyöngéd kezek
készítette étek sem várt itt rá; sőt még a nemes uraknak rendelt rabétel
sem. A porkoláb nyomában egy hajdu jött egy nagy kőkorsóval, meg egy
darab fekete kenyérrel.

– Itt van Rab úr! Tessék traktálózni! enyelgett durva tréfálódzással a
hajdu, a mivel a porkolábot is megnevetteté. Hanem mikor a korsót
letette Ráby mellé a földre, azt sugta a fülébe: «a korsó feneke lejár».

Azzal magára hagyták s rázárták hármas lakattal az ajtót.

Most azután teljesült a kivánsága; megszabadult a három boszantó
szobatárstól. Egyedül lehetett. – S nem bántotta volna az egyedüllét,
csak a könyveit el ne vették volna. Így csak saját gondolatai jöttek
vele társul s azok rossz mulattatók. Kalabusz imádkozása, Karcsatáji
hahotája elnémult s a rákövetkező csendet a feltámadó indulatok
elviselhetlen hangja kezdé betölteni.

Haraggal volt eltelve az egész világ iránt, a mit nem tud megmozdítani a
helyéből; de legjobban haragudott saját nyomorult testére, mért fázik,
mért éhezik, mért reszket a haláltól, mért fájnak a lánczai? mért nem
tud úgy daczolni, mint a lelke?

Eszébe jutott, hogy ennek a silány izom- és csontalkotmánynak táplálékot
is kell adni, hogy megbirja terhét; azt sem tudta, hogy mit eszik.
Fekete kenyér volt, de lehetett volna az akár torta, az sem tett volna
különbséget. Mikor aztán a korsót felvette, hogy nagyot igyék rá, akkor
ütődött csak meg azon a szón, a mit a hajdu a fülébe sugott: «a korsó
feneke lejár». – Irgette, forgatta, mindenfelé próbálgatta, míg egyszer
csakugyan kitalálta, hogy annak a korsónak a fenekét csakugyan le lehet
srófolni. Az egy furfangosan készített cserépedény, a minek a rejtekében
talált egy üvegcse tintát, tollat és papirt s nem alaptalan
gondoskodásból egy pár szeletke szalámit. – Mindezekhez egy kis czédula
volt mellékelve, eltorzított irással:

«Ne féljen semmit. A császár mindenről értesült. Barátjai nem hagyják
el. Tudósítsa újból a császárt.»

Nem félt már az egyedül léttől. Ah, a kisértetek hatalma megszünik ott,
a hol toll, tinta és papir van! A leirt gondolat jó barát.

Hozzáfogott a megirásához mind annak, a mi vele elfogatása óta történt s
mikor készen volt az irat, ismét visszatett mindent abba a rejtekbe, a
mit a korsó kettős feneke képezett.

A két darab szalámi is jól esett a testének.

De mindenek felett jól esett az a tudat, hogy nincs magára hagyva, hogy
vannak jó barátai és fenn van tartva az összeköttetése a külvilággal.
Bár azon hiába törte a fejét, hogy kik lehetnek azok a jó barátok.
Azoknak hatalmasabb embereknek kell már lenni, mint ez a gyönge gyermek
odafenn, – a kinek a nevét rossz szive megsugta.

Másnap reggel a porkoláb visszajött, ugyanazzal a hajduval.

– Hát megszámlálta-e az éjjel a gerendákat a rab úr? tréfálózék a hajdu.

Mert a hol az ember először aluszik, ha megszámlálja a gerendákat, a mit
akkor álmodni fog, az beteljesül.

Azzal kivitte a korsót.

Délben megint visszahozta a kenyérilletménynyel együtt.

– Ma szalonna is jár a kenyér mellé, minthogy húsevő nap van! mondá a
hajdu. A minek a porkoláb nagyon nevetett.

Mert hogy szalonnának nevezik a népnyelven azt a ragacsos, degetes
részét a rosszul kelt kenyérnek, a mi a külső héjához tapadt.

A rabokkal enyelegni szokás, – a kik már vasban vannak.

Ráby alig várta, hogy magára maradjon s ismét megvizsgálhassa a korsó
rejtekét.

Ismét ott találta az irószereit s a postai nyugtát leveléről, melyet
extracurirral küldtek fel a császárhoz. Az ő barátainak tehát gazdag
embereknek kell lenni.

Hirtelen elrejtett mindent, mert tömlöcze felé léptek közelítettek.

A börtönajtó szokatlan időben felnyilt s belépett rajta három férfi:
Laskóy, a substitutus, a ki pörében elnökölt a sedrián, Petray a
főfiskus és Margari, az új szentendrei szolgabiró. Az utóbbi hozta a
vádlevelet Rab Rábynak.

Rab Ráby büszkén utasította azt vissza.

– Nem önök a vádlók, hanem én vagyok az! Az én dolgom a vádlevelet
önöknek átadni, nem az önöké én nekem. Nem fogadom el azt.

– Vigyázzon az úr magára! rivallt rá Laskóy. Gondolja meg a következését
a rejectiónak! Ha nem acceptálja a criminalis citatoriát, a sedria
convincálni fogja az urat in contumaciam fejvesztésre!

– No hát convincáljon, ha mer!

– Veszett dühös ember ez! El kell neki fogadni a vádlevelet!

De Ráby eldugta a két kezét a hóna alá, nem lehetett a markába tenni.

Akkor aztán azt mondta Laskóy úr:

– Dobja neki oda a lába elé, szolgabiró úr s aztán adja ki róla az
attestatumot.

A szolgabiró megtette.

– No hát arról is adja ki az úr az attestatumot, hogy én meg kirugtam
azt az ajtón.

És Ráby is megtette, a mit mondott.

E hallatlan vakmerőségre aztán a három úr hangos fenyegetődzések között
eltávozott.

Kis idő mulva bejött a börtönbe a porkoláb.

– No iszen nem adnék az úrnak a fejéért egy fületlen pitykét. Most ül
össze a törvényszék, kimondani az itéletet. Már oda is izentek a
hóhérhoz, hogy holnapra legyen készen. Statarium van ám – s annak az
itélete nem megy föl a császárhoz.

Ez a szó szeget ütött Rábynak a fejébe. Az biz igaz, hogy a rögtönitélő
biróság itéletét végrehajthatják, mielőtt a legfelsőbb helyről
közbeszólhatnának; mehet aztán akkor a hóna alá fogott fejével a
császárhoz panaszra. Egész éjjel nyugtalanította ez a gondolat. Az erős
lélek hasztalan beszéli ennek a nyomorú idegtömegnek: «ugyan mit
reszketsz? ugyan mit sajnálsz ezen a keserű életen? Nem el kell-e alunni
mindennap? Hát egyszer úgy elalunni, hogy fel ne ébredj többet?» –
Hasztalan, hasztalan a bölcseség; az otromba sártömeg fél annak a
közeledtétől, a ki őt visszabocsátja a maga édes anyjához, a földhöz;
úgy szeretne még együtt maradni a maga égi részével, a kire nézve ő csak
börtön.

A másnap úgy találta, hogy még el sem aludt.

Korán hajnalban sűrű férfi léptek közeledtek börtöne felé s a felnyitott
vasajtón egész csoport mindenféle alak jött be hozzá: alispán,
szolgabiró, megyei orvos, porkoláb, hajduk, idegen arczok, a mik között
egyben a pesti hóhért vélte felismerni.

Szédülni kezdett, a világ keringett vele. Alig hallotta, hogy mit
beszélnek hozzá.

Az az ember, kit a hóhérnak nézett, elkezdett nekivetkőzni, felgyürni az
ingujjait a karjain.

Azt hitte, hogy titokban akarják kivégezni.

A félelmes ember kikiáltott a segédei után, hogy hozzák már a
szerszámait.

Ráby felfohászkodott az égre s összetette a kezeit a keblén.

Ekkor aztán az egész társaság elkezdett rajta kaczagni. A mester
szerszámai, a miket behoztak, voltak a csákány, a malteres dézsa, meg a
csapókanál. Nem hóhér volt az, hanem kőműves, a kit azért hoztak, hogy
Rab Rábynak az utcza felőli ablakát egészen befalazza, aztán egy
csatorna számára lyukat vágjon a boltozatban. Egészen elzárták a
külvilágtól. Most már nem kapott a börtöne egyéb világosságot, mint az
ajtó fölötti kis ablakon át, a mi az udvarra nyilt s vasrácscsal és
sodronynyal volt elzárva.

Ekkor aztán hozzáfogtak a szabályszerű ostromlásához a cernirozott
várnak.

A «csak még» annyit tett, hogy e naptól kezdve mindennap levitték Rab
Rábyt a kihallgatási szobába vallatásra. Éjfélekig elvallatták;
ugyanazokat a kérdéseket téve föl eléje össze-vissza, hogy zavarba vagy
ellenmondásokba hozzák. – A vádpontok száma először csak husz volt,
azután lett negyven, majd felnőtt hatvanra, végre megállapodott
nyolczvanon.

S ez így tartott négy hétig szakadatlanul s a «csak még»-nek még sem
volt vége.

Nem lehetett Rab Rábyra semmit kisütni.

Hanem ezek kínterhes napok voltak.

Egyszer az a megszokott hajdu, a rab úr mulattatására, egy madarat
hozott a börtönébe, egy beszélő seregélyt.

A kis állat rögtön azon kezdte, hogy a Ráby kezére repült s az ujja
hegyét megcsipve a csőrével, azt kérdé tőle: «Matyi bácsi, mit csinál?»

A kemény embernek kicsordult a könye erre a szóra. Pedig hisz az nem
emberi szó volt, csak egy madárnak a betanított fecsegése, a ki nem
tudja, hogy mit beszél.

Odaértette az ajkait a madárnak a fejéhez s engedte az arczát annak a
repeső szárnyaival veregetettni. Oh, milyen drága kincset kapott ebben!

Nem volt már egyedül. Nem volt kénytelen azt a szózatokkal teljes
némaságot hallgatni egész nap; volt egy beszélő társa. Volt a kivel
játszék, maga is egész gyermek lett mellette. Odaültette az ujjára,
tanította fütyülni, drága neveket utána mondani s a közben elfelejtette
azt a nehéz vaskarikát ott a kézcsuklóján.

Még meg is nevetteté ez a madár. Mikor a porkoláb belépett a börtönbe, a
«Hanzi» mindjárt készen volt a megszólítással: «du Spitzbub!» – De hát
ki haragudnék meg egy madárkára ezért?

Egy este azután, mikor ismét visszahozta Rab Rábyt a vallatásból a
porkoláb, szokás szerint fütyülve lépett be a börtönbe, a mire a Hanzi a
maga füttyszavával szokott visszafelelni; most nem adott neszt magáról.

Ráby kereste a madarat az egész szobában; hisz nem volt ott hova
elbujni. Végre megtalálta a fejénél fogva felakasztva az ablak
vasrostélyán.

A szegény kis kedvencznek is ki kellett szenvednie azért, hogy a Rab
Rábyt szerette.

Oh, ha egész atyafiságát ott látta volna holtan maga előtt, nem fájt
volna úgy a szive, mint ezért a holt madárért.

Hát még ennek sem tudtak irgalmazni?

Oh milyen rosszak az emberek!

Janosics uram nevetett rajta.

– Nem mondja már az a csunya madár többet azt, hogy «du Spitzbub!»[34]

Rábynak nem a maga fájdalma fájt jobban, mint inkább az a gondolat, hogy
ha megtudja ezt a szomorú esetét a kis tollas beszélgetőtársnak egykori
gazdasszonya, milyen nagy könyhullatása lesz ezeknek a szép kék
szemeknek. Arra kérte Janosics uramat, hogy tartsa ezt az esetet
titokban, hogy meg ne tudják odafenn a főjegyzőék.

No ugyan jó gondolat a torturázott rabtól a hóhérlegénynek megmondani,
hogy hol ne nyuljon hozzá a tüzes harapófogóval, mert ott jobban fáj,
mint másutt! Persze, hogy ez egyenesen felvitte a holt madarat
Mariskához. Hadd legyen mit elmesélni róla holnap Rab Rábynak.

Mariska leányasszony azonban jól nevelt gyermek volt. Mindig azt
hallotta az apjától, hogy állatot megsiratni vétek. Azért nem is indult
neki a pityergésnek, mikor kedvencz madárkáját megdermedve hozták eléje:
rábizta azt a Böskére, hogy temesse el a kertben. Egyszer-egyszer ugyan
vonaglottak az ajkai, a mint kedvenczét lábra akarta állítani s az
megint csak félrehajtá a fejét, de csak erőt vett magán; az ilyen kék
szemeken mindjárt meglátszik a sirás. Az apa észrevenné, hogy könyezett,
tudakozódnék az oka után, meg kellene mondani az igazat, azért azután –
nem – nem szidná meg, azt ő nem szokta; – de összehúzná szemöldökeit s
úgy nézne rá; s lehet-e valami iszonytatóbb büntetés egy szegény kis
leányra nézve, mint mikor az apja ilyen összehúzott szemöldökkel néz rá
és nem szól semmit? – Azért vissza kell parancsolni a könyeket.

Hanem a szegény Rab Ráby már most megint egyedül maradt! Nagyobb ez
annál. Mariska nem gondolkozott soká. Volt még egy kedves madara, egy
czinege, azt adta oda kalitkástól a porkolábnak, hogy vigye le rögtön
Rab Rábynak; de ne mondja ám, hogy ő küldi; tegyen úgy, mintha
megsajnálta volna s a saját czinegéjét hozná oda neki vigasztalásul.

Mintha nem kitalálta volna az igazat Rab Ráby azonnal. De kitalálta
bizony.

S a mint a porkoláb visszajött hozzá a czinegével s azt a kalitkában
letette az ágyára, valamit hazudott hozzá s aztán magára hagyta; hát
akkor, a ki látta volna Rab Rábyt, azt hihette volna, hogy
bálvány-imádóvá lett, mert csak lerogyott a térdeire s kezeit
összekulcsolva, odaborult az elé a kalitka elé és zokogott keservesen.

… Azt a kis czinegét aztán még jobban megszerette, mint a seregélyt.

Egy napon, mikor ismét a vallatásból visszahozták a tömlöczébe, a kedves
czinkét is ott találta halva, a kalitkája fenekén. Annak megmérgezett
legyeket adtak, hogy elveszítsék.

Ekkor aztán azt mondta, hogy ne hozzanak neki több madarat; ne legyen
körülötte semmi élő teremtés, a mit megszeressen.

Azonban hát mégis akadt szomorú lakhelyének önkénytes lakótársa. Bolond
kis állat, a ki maga jószántából vállalkozik örökös fogságra. Egy kis
egér.

Eleinte csak félve ütötte ki a fejét az egérlyukból s óvatosan szaladt
végig a fal mellett. Azután, hogy észrevette, hogy a lakótárs
kenyérmorzsákat hinteget el az útjában, azokat hirtelen felszedegette.
Látta, hogy többet is adnak és jó szívvel. Azután megtanult kérni.
Közelebb sompolygott hozzá. Egész a lábáig. Látta, hogy nem tapossa el
az óriás. Felfutott a térdére. A fogolytárs a tenyerében nyujtá eléje a
kenyérmorzsákat; a kis egérszív oroszláni bátorsággal indult a
kisérletnek; a nagy kolosz tenyerébe sikamlott, s azután két hátulsó
lábára állva, a két első tenyerébe fogta a kenyérdarabkát, úgy majszolta
azt, hosszú bajuszát tánczoltatva s parányi fekete szemeivel a pártfogó
óriás arczát vizsgálva.

S ez az arcz nem volt már szép. Feldulva a szenvedés által,
borotválatlan bajusza, szakálla, boczéros bozótkint lepte be megnyult
vonásait. Haja sem volt se befonva, se puderezve, még csak fésülve sem;
kuszáltan lógott a szemei elé. És a kis egérnek mégis volt bizodalma
hozzá.

Később egész nap ott játszott körüle. Felszaladt a földről a vállára s
mikor lefeküdt, össze-vissza szaladgált, pajkos tánczot követve el a
takaró pokróczán; bebujt az öltönye ujjába s ott aludt; ha hítta,
czinczogásával felelt rá s mintha tudná, hogy mi fáj neki, mikor szemeit
lehunyta, nekiállt annak a bilincsnek a kezén s elkezdte azt finom
fogaival rágni. Utóbb egészen odaköltözött hozzá, az ágya szegletébe s
csak olyankor szaladt az odujába haza, mikor az ajtónyikorgást hallotta.
Nem is mulasztá el Rab Ráby kegyes oktatásokat adni neki, hogy ne legyen
bizalma más emberekhez, mert azok mind – macskák!

Azt mondja maga Rab Ráby az önéletirásában: «annyira hozzám szokott ez a
kis állatocska, hogy azt hittem, nem is tudnék már nála nélkül élni».

Egyszer aztán ezt az örömét is megsokallták. A késő estei vallatás után
hazatérve, hítta a szokásos sziszegéssel az egérkéjét; de az nem jött
elő. Sok keresés után megtalálta azt egy szögletben felpuffadva. Az
egérlyukba valaki patkánymérget dugott. Ezt is elpusztították.

Keserű a kifakadás, a mivel Rab Ráby ezt az utolsó megölt kedvenczét
elbucsuztatja. Az olyan embert, a ki ezt eltudta követni, hasonlítja
ahhoz a lényhez, a kiről a theologusok azt állítják, hogy minden ok
nélkül is rosszat mivel: azért, mert gyönyörűségét találja a gonosz
tettben.



HARMINCZÖTÖDIK FEJEZET.

(Bolondnaal bolondabb dolgok tevrteennec az fevldevnn, miket ember ki
nem gondolhatna, ha emberenn megh nem esstec volna.)

Mikor már nyolczvanra felszaporodtak a vádpontok Rab Ráby ellen, akkor
egy nap azt mondá a vizsgáló birónak:

– Én már össze vagyok törve, testem-lelkem belefáradt. Visszavonom a
vádamat; úgy sem vezet az az elnyomott nép felszabadítására, csak még
nagyobb elnyomására.

Hanem erre azt felelte neki a vizsgálóbiró, hogy:

– Ez most már nem lehet: a feladás a császár előtt történt; a vádló
tartozik azt fentartani. Ha a feladott kincs megtaláltatik, annak egy
harmadrésze a feladóé; de ha hamis volt a feladás, akkor a feladó fejét
veszíti el. Tehát bizonyítsa be!

– Bizonyítsak? Innen a börtönből? Meglánczolt kézzel? Mikor a bűnvádat
megerősítő irataim már mind az ellenségeim kezében vannak. Mikor a
szent-endrei városházát nem rég éjjel feltörték, az archivumot
kirabolták s bizonyítványaimat mind elvitték.

– Hogy tudja ezt az úr? kérdé a biró elbámulva.

– Tudom. A rablók neveit is tudom. Azt is, hogy a szolgabiró vezetése
alatt törtek oda be.

– Ez a vallomása az úrnak a legsulyosabb vád ellene! Az úr folyvást
tilos összeköttetést tart fenn a külső világgal.

– Ez arra mutat, hogy az egész világ nekem ad igazat.

– Kik az úrnak a czinkostársai, a kik e levelezést elősegítik?

– Senki és mindenki. A puszta falak, a levegő, a vasajtó, a lánczaim, a
porkolábom, az őreim, mindenki szövetségesem.

– No hát majd szűkebbre fogjuk vonni az úrnak a lánczait, hogy ne
mozoghasson olyan sokat!

– Hasztalan. Lánczaim kinyulnak a börtönből s elérnek a trón lábáig;
minden csörrenésüket meghallja az, a ki önöknek ura és birája s itt lesz
nemsokára Pesten, hogy itéljen fölöttük. Rettegjen az, a ki bűnös. Nem
engem illet a rettegés.

A vizsgálóbiró a sarkaival toporzékolt dühében. Ez az ember mindenről
értesítve van. Már azt is tudja, hogy a császár tábort huz össze Pest
alatt s hadiszemlére maga le fog jönni a nyáron személyesen s hogy a
szent-endrei és izbeghi jobbágyok tömeges aláirásokkal ostromolják az
uralkodót Rab Ráby szabadon bocsátásáért s az őt fogvatartó megyei
hatóság elleni vizsgálatért. – Hasztalan változtatják az őreit,
hasztalan bizzák a felügyelést magára a porkolábra; hasztalan zárják el
minden emberi érintkezés elől, ez folyvást levelez ki a börtönből és
kapja a leveleket kívülről. Azt nem tudták kitalálni, hogy a kettős
fenekű korsóval maga hordja a porkoláb, tudtán kívül a levelezést ki és
be. Ott künn a korsót, a mely hajdu megtölti vízzel, az belecsempészi a
levelet s a porkoláb nem tud róla semmit.

Végig-verették valamennyi hajdút, a ki csak gyanúba vehető volt. Azok
nem nagyon bánták, mert a hány ütleget kaptak, valami jóltevő kéz
ugyanannyi arany-flastromot ragasztott reájuk; s ez, ha jól felveszszük,
nem is rossz kereset.

Mikor a császár augusztusban (már ez a második esztendő augusztusa volt)
lejött a pesti táborba, Rábynak a hozzáküldött leveléből bámulva
értesült, hogy megbizottja még most is a tömlöczben van. Azonnal maga
elé hivatta a helytartósági elnököt s legnagyobb haragját tudatva vele,
megparancsolá neki, hogy Ráby Mátyást azonnal bocsáttassa szabadon,
különben őt is és az egész tisztikart elűzi a hivatalából.

Ezt a parancsot már nem lehetett felbontatlan ad acta tenni.

Ő excellentiája mindjárt, ott a császár jelenlétében, kénytelen volt
kiadni a helytartósági parancsot a kerületi biztosnak, hogy Rab Ráby
menten szabadon bocsáttassék.

– Bihászman!

A parancs peremptorius volt. Annak haladék nélkül engedelmeskedni
kellett.

Azon az éjszakán Rab Rábynak a tömlöczajtaja alatt egy levelet dugott be
valaki, a miben ez állt:

– Legyen készen az éjjel. Jó barátai érte jönnek. A porkolábot
megkötözik, elveszik tőle a kulcsokat. Ráby urat kiszabadítják.

Jól van, jól! mondá magában Ráby. Ez az ajtó alatt bedugott levél nem a
jó barátaimtól jön, mert azok tudják a levelezés módját. Ezt az
ellenségeim küldik. A császár bizonyosan megparancsolta már nekik, hogy
szabadon bocsássanak, s most ezek azt szeretnék, ha erőszakkal szökném
meg a börtönből.

Azt tette ezzel a levéllel, hogy átadta a porkolábnak.

Úgy, de ez megint egy új inquisitióra adott alkalmat. Hisz ez egy
valóságos nagy komplott! Az állami közbiztonság ellen tervezett
forradalom. De már ezért megint itt kell tartani Rab Rábyt, hogy vallja
ki, kik lehetnek azok a veszedelmes rablók, a kik a vármegyeházát az
ország fővárosában erőszakkal meg akarják rohanni?

Késő őszig eltartott a vallatás ezen új merénylet fölött.

Persze a császárnak egyébre volt ekkor gondja. Beütött a szerencsétlen
török háború, kudarczos kezdetével; az uralkodó maga is lenn volt a
táborban s elég veszedelmet kiállt.

Hanem azért még ott is rátaláltak Rab Ráby levelei a tömlöcz fenekéről.

Most már csak azt kérte ő felségétől, hogy ha már őt a börtönéből
kiszabadítani nem tudja, legalább azt eszközölje ki legmagasabb
befolyása által idefenn az uraknál, hogy számára a rendes
rabtartásdíjat, a naponkinti húsz krajczárt rezolválják, mert a mostani
hét krajczárért igen fekete kenyeret lehet kapni, meg hogy a lánczait
eresztenék egy kicsit hosszabbra.

Ennek a folyamodásnak aztán az lett a sikere, hogy a hét krajczárt
leszállították négy krajczárra, a miért már csak penészes száraz
kenyeret lehet kapni, a lánczait pedig kiegészíték egy vas nyakörvvel, a
mihez a kezei vasrudakkal voltak odaerősítve, hogy ne irhasson több
levelet.

Ez alatt pedig Janosics uram mindig úgy tett, mintha sajnálkoznék rajta.
Majd meg ittasnak tetette magát s elesett a folyosón. Az őrt álló
strázsa aztán bejött Rábyhoz, a porkolábtól elvett kulcsokkal.

– No most Ráby úr, frissen nyissuk fel a lakatokat a békóin, aztán vegye
magára a porkoláb ruháit, aztán «usgye fóre!»

Ráby azt mondta, hogy hagyjon neki békét; tudta, hogy ez csak kelepcze.

Eljött a tél is. Kemény hideg idő volt. S az ő börtönét nem fűtötték. És
ő rajta csak a nyári ruhái voltak, azok is szakadoztak már. Még sem
akarta elfogadni az egyre megújított ajánlatokat, hogy megszöktetik.
Tudta, hogy az ellenségeitől jönnek azok.

Egy napon a vallató birónak azt felelte a kérdésére:

– Én nem tudok beszélni, mert meg vagyok fagyva.

– Hát nem fűtik a szobáját?

– Azt önök jobban tudják.

Erre a kegyelmes úr behivatta a porkolábot s kegyetlenül meghagyta neki,
hogy ezentúl a Rab Ráby tömlöcze naponkint háromszor befűttessék.

No aztán befűtötték a szobáját úgy, hogy az olyan lett, mint a
sütőkemencze. Rakták abban a tüzet éjjel-nappal, hogy a kályhája
szétrepedezett, s éjszaka úgy világítottak az izzó cseréptáblák, mint a
pokol kapuja, hogy a nyomorult ember kénytelen volt a földre lefekünni a
fulasztó hőség miatt s a homlokát a hideg falhoz támasztani.

Még ezzel sem tudták rávenni, hogy a szándékosan bezáratlan hagyott
tömlöczajtón át megszökjék.

Nem! Neki diadallal és felemelt homlokkal kell innen kivonulni. És pedig
úgy, hogy utána az üldözői következzenek e szoba lakosaiul.

Csak azért sem!

Egy deczemberi napon aztán azzal az örvendetes hirrel jött be hozzá
Janosics uram, hogy nagy kegyelem érte a rab urat. A lánczok mind
levétetnek a testéről. Sőt még annál is nagyobb gráczia gyakoroltatik
irányában, mert a mit olyan régóta nélkülözött, megadatik neki,
megborotválkozhatik.

Ez igazán a legnagyobb kín az olyan embernek, a ki ehhez hozzá volt
szokva. Mintha kicserélték volna, mikor azt a szőrbozótot érzi az arczán
berzenkedni. Nem is viselte azt abban az időben más, csak a rabok.

Soha sem érzett nagyobb hálát valaki iránt, mint a borbély iránt, a ki
az arczát ismét beszappanozta! S úgy örült neki, mikor az újjai hegyével
ismét végig simíthatta az állát. A borbély tükröt is tartott eléje, hogy
nézze meg benne magát.

Olyan finom a bőre, mint egy kisasszonyé.

Persze, másfél esztendő óta nem sütötte azt a nap.

Ezen a napon türhető ételt is adtak neki, a mit már esztendő óta nem
kapott; az ágyára új pokróczot adtak s a szobáját nem fűtötték be olyan
kegyetlenül. Legalább a következő éjjel jól alhatott.

Éjfél után volt az idő; a rab mély álmát a vasajtó zárainak zajos
csörömpölése riasztá fel, a feltört ajtón besütött a tömlöczébe a tele
holdvilág, s ő bátran azt hihette, hogy álmodik, olyan csodálatos volt
az, a mit látott.

Czifra török-öltözetbe bugyolált alakok lépkedtek be egymás után a
szobájába, turbános főkkel; öveikben handzsárokkal és pisztolyokkal;
némelyiknek szuronyos puskája és kardja is volt, és valamennyinek az
arcza be volt vonva fekete fátyollal.

Ráby azt sem tudta, hogy micsoda nyelven szólítsa meg a fantomokat?

Az első közülök aztán először ráczul, majd meg magyarul szólt hozzá:

– Ne féljen semmit, Ráby úr! Mink szent-endrei jó barátjai vagyunk.
Megvesztegettük a strázsákat. Elfoglaltuk a vármegyeházát. Kiszabadítjuk
uraságodat keserves tömlöczéből.

– De én nem akarok innen erőszakkal kiszabadulni.

– Meg kell lenni! A császár parancsolta.

– Ejh, ha engem a császár akar innen kiszabadítani. az nem öltözteti az
embereit török ruhába, nem küldi éjszaka, hanem fényes nappal.

– Itt a parancsolat. Itt van! A császár saját irása.

Azzal az álarczosok vezére egy iratot mutatott Rab Rábynak, a miben
tizenkét pont folytában volt megparancsolva, hogy mi történjék a
szent-endrei ügyben, mind ez rácz nyelven volt irva; persze ez volt
József császárnak a kedvencz nyelve, a min fogalmazni szokott.

Ráby protestált az elszöktetés ellen.

– Hagyjanak kendtek nekem békét. Én nem akarok elszökni. Távozzanak,
vagy segítségért kiáltok.

Erre aztán handzsáraikat rántották s minden oldalról a Ráby mellének
szegezték.

– Egy mukkanás se legyen, vagy rögtön halálfia lesz az úr.

E fenyegető megrohanásra a testben összetört rab ájulva rogyott össze.

Mire eszméletéhez tért, azt látta, hogy fel van öltöztetve, leánynak.
Csinos, kaczkiás rácz leányt csináltak belőle, pántlikába font hajjal,
gyöngyös pártával, hímzett köténynyel; a nyakán üveggyöngy-sorokkal.

Ezért volt a tegnapi simára borotválkozás!

Rab Ráby könyörögni kezdett nekik, hogy ne tegyék szerencsétlenné,
földönfutóvá; hagyjanak fel a merénylettel; hisz az üldöző katonaság
rögtön utól fogja őket érni s mindnyájukat lekaszabolja: nem hajtottak
rá! utoljára egy hórihorgas ficzkó felkapta az ölébe s kirohant vele a
tömlöczből, a többi nagy lármával utána. A megyeház lakóinak tisztán
süketeknek kellett volna lenni, ha ezt a zajt nem hallották volna. S
aztán végig az udvaron, teljes holdvilágnál; a kapu alatt, az őrszoba
előtt, a hol huszonnégy megyei hajdú szokott aludni, s aztán ki az
utczára, végig az egész városon, a nélkül, hogy valaki akadt volna, a ki
megkérdené, hogy hová igyekezik az a huszonnégy török azzal az egy rácz
leánynyal?

Valóságos farsangi komédia volt! Huszonnégy török martalócz, olyan
fantasticus öltözetekben, a minőket a mostani ivadék már nem is látott
ember hátán, nagy zajjal és kiabálással végig roboghatott a fél városon,
a nélkül, hogy egy strázsa rákiáltott volna, hogy «ki népei vagytok?»

Pedig még akkor Pest városának kapuja is volt, a kecskeméti-utcza végén,
s az be volt zárva, azt még ki kellett nyitni. Az is megtörtént hiba
nélkül. Jól be volt ez a komédia tanulva. Lehetővé tette ennek a
képtelen alakos játéknak a kivitelét Pestnek akkori összevissza épült
mivolta. A vármegyeház és a Károly-kaszárnya között egy átjáró utczát
elfoglaltak kertnek az irgalmas barátok, hanem azért annak a két ajtaján
által s ki lehetett járni. Azután a városkaput őrző Schneider Rundellt a
szabóczéhnek kellett volna őrizni, de az azt nem tette, valamint a
Krautschneider Rundellt sem igen strázsálták a káposztavágók. Innen
pedig aztán ki lehetett jutni az «alsó bajor» utczán egyenesen, azaz,
hogy görbén a Dunapartra.

Azután deczemberben már ki volt szedve a hajóhid, a jégzajlás elől. A
helyett ideiglenesen a «repülő hid» volt beállítva. Minthogy jelenben
ilyen csudát az egész Duna Tisza mentében nem találni már, hát csak
leirom, hogy milyen volt az; nehogy valaki azt higyje, hogy a jövő
század repülő gépeit akarom a publikummal még egyszer bevetetni. Tehát
volt egy nagy komp, akkora, mint a hajóhidnak egy szakasza; azt
megkötötték egy karvastagságú kötéllel, azt a kötelet keresztül húzták
hat egymás után következő ladikon, azok arra valók voltak, hogy a
kötelet a viz felett tartsák, az utolsó ladiknál aztán a kötél egy nehéz
horgonynyal a Duna fenekéhez volt erősítve, az «Apácza révnél», a
«Nyulak szigete» alatt. Ezen a kötélen repült aztán a hid az egyik
parttul a másikig: persze evezővel hajtották. Éjszaka nem járt a repülő
hid; a révészek olyankor aludtak. Ezen a napon azok is ébren voltak s
ott ültek már a helyeiken. A rejtélyes muzulmánoknak csak le kellett
telepedniök a prédájukkal a hidasban, azonnal megindult az.

Ráby reszketett, mint a kocsonya. Először is a hideg miatt. Hónapok óta
nem volt kinn a szabad levegőn, most egyszerre a csipős deczemberi
szellőre kihozták ebben a hangos menyasszony-öltözetben, a mi ott nem
takarta, a hol legjobban fázott. De még jobban didergett attól a
gondolattól, hogy ha most őtet ezek az ismeretlen elszöktetői bele
találják dobni a vizbe, soha sem tudja meg senki, hogy hová veszett el?

Azonban ezt nem tették vele. Szerencsésen átjutottak a tulsó partra. A
repülő hid a csonka toronynál szokott kikötni. Ott vártak már a
felnyergelt paripák, meg egy négylovas szekér. Három szarácsi felkapott
a szekérbe, Ráby Mátyást közbül ültetve, a többi a nyeregbe vetette
magát s azzal vágtattak az ó-budai úton elfelé.

Az egyik kisérőnek mégis volt annyi embersége, hogy didergő utitársát
betakargatta a saját bundájába.

A kocsi előre vágtatott, a lovasok utána. Ezek aztán lassankint
elmaradoztak, mire Vörösvárra ért a szekér, már akkor a lovas kiséret
nem volt sehol.

Itt már Ráby egészen eszméletén kivül volt a testi szenvedés miatt.
Elcsigázott idegei nem állották ki ezt a rohamos változatot. Ott le
kellett őt venni a szekérről és ágyba fektetni.

A rég nélkülözött párnás-ágyban aztán mélyen eltalált aludni. Késő
reggel volt, mire felébredt.

A három kisérője közül már csak kettő volt akkor mellette. Azok sem
viseltek többé sem török jelmezt, sem álarczot. Tisztességes rácz
polgároknak voltak öltözve, maguk hétköznapi ábrázatjával, s meg is
mondták a neveiket Rábynak: Szent-Endréről való közbirtokos társak.

De ő nem emlékezett sem az arczaikra, sem a neveikre. Lehet, hogy az
elméje gyöngült.

Ez a két férfi pedig igen emberségesen bánt vele. Vettek a számára meleg
öltözetet; készítettek neki gyönge betegnek való ételt, s nagyon kérték,
hogy meg ne erőltesse magát az utazásban, a kocsisnak is meghagyták,
hogy csak csendesen hajtson, ne rázassa magát nagyon össze.

Ez a csendes utazás nem esett volna rosszúl a Ráby testének; hanem a
lelke azon aggódott, hogy hátha üldözni találják s utólérik.

Az egyik kisérője, a ki magát Kurovicznak nevezte, iparkodott őt
megnyugtatni. A míg a vármegye a maga pandurjait lóra ülteti, addig ők
nagy egérútat nyerhetnek. Aztán nem tudja senki, hogy minő álruhában
szöktették el? Az után a személyleirás után, a mit a pestiek szét fognak
küldeni a currensben, soha senki rá nem talál. A felől ugyan nyugodtan
szunnyadhat minden állomáson.

Úgy is történt. Ráby Mátyás naponkint nem utazott többet két állomásnál,
úgy, hogy nyolcz napig tartott az útja Pesttől Pozsonyig; minden útba
eső vendéglőben megpihentek vele. Utitársai sertéskereskedőknek adták ki
magukat, s ő az egyiknek a testvérhuga volt. A harmadik napon már
találkoztak a lovas-pandurokkal, a kik a tömlöczéből elszökött Rab Rábyt
üldözték, beszéltek is velük; s elmondatták maguknak az egész historiát.
Ráby Mátyás maga olvashatta minden vendéglő ivószobájában az utána
küldött currenst, a mi ki volt szegezve a táblára, s megtudhatta belőle,
hogy ő micsoda nagy gonosztevő, lázadó, országcsaló, a kinek a fejére
kétszáz arany díj van téve, ha élve elfogják. De nagy megnyugtatására, a
személyleirás még azt a portréját mutatta be, a mit a tömlöczben
hagyott, borzas szakállú, csapzott hajú, sápadt szinű; szakadozott ócska
selyem szárduthban, kopott bársony-puliderben, beszél németül,
francziául, diákul és magyarul. Ezt ugyan nem találták volna meg ebben a
hímzett ruhás rácz hajadon alakban, a kinek elővigyázatból még pirosra
is ki van festve az arcza; s a ki nem értett más szót, mint a mit ráczul
intéztek hozzá. Megesett, hogy néha egy födél alatt háltak az
üldözőikkel.

Ráby kénytelen volt a két kisérőjét valóságosan jó barátjának tartani.



HARMINCZHATODIK FEJEZET.

(Megismertetic az hiress haramia wezeer, Willaam Pista, hogi ki
leegien?)

Csak egy állomás volt még hátra az osztrák határig, a hol azután a
magyar vármegyék hatósági köre megszünt.

Ott valószinüleg, mint útlevél nélküli szökevényt, le fogják tartóztatni
Rábyt, mert erről az egyről elfelejtettek gondoskodni a kiszabadítói;
hanem ebből nem származik nagyobb baj, mint hogy majd felkisérik Bécsbe,
ott azután majd megismerteti magát.

Útközben a vendéglők utasai már beszélgettek róla, hogy a török ellen
kiindult hadsereg már téli szállásaira vonult, hogy a császár visszatért
Bécsbe, s új hadsereget húz össze, aztán az egész vezényletet átveszi
majd az öreg Laudon.

Mind ebből Rábyt csak az érdekelte, hogy a császárt Bécsben fogja már
találni. S most már kezdett gyöngén megalkudni a kételyeivel, hogy hát
ha még is maga a császár eszközölte ezt az ő erőszakos kiszabadítását?
Látta, hogy parancsszóval nem megy semmire. Nyilt katonai erőhatalommal
nem akarta a nemzeti büszkeséget megsérteni, a minek messzekiható
következései lehettek volna, épen most, a mikor külháborút viselt s
ujonczokra és contributióra volt szüksége. Kezdte valószinünek hinni a
képtelenséget, miután megtörtént.

Az utolsó éjszakára egy kis faluban háltak meg, mely még Pozsony
vármegyében fekszik.

Ott is megtalálták már a vendéglőben a currenst a személyleirással, az
ajtóra kiszegezve.

Szegény kis csárda volt biz az, Pozsony és Marchegg között, a hova csak
akkor szállt be vendég, ha zivatar kapta útban, vagy a kereke eltörött.
Nem is igen jó hirben állt; beszéltek eltünt társzekeresekről, kiket itt
öltek meg. A korcsmáros maga most is benn ül valahol Pozsony vármegye
vendégfogadójában, a hol nem ő mér, hanem neki mérnek. A korcsmárosné
csak maga vezeti a gazdaságot s azt suttogják felőle, hogy
cselédleányokat bolondít el, a kik formásak, hogy majd elszerzi jó
conditióba, azokat aztán elviszik Triesztbe, soha sem hallja többé
hirüket senki.

Nincs is egyéb hely a vendégek számára a nagy ivószobánál; ott
zsuppalomra elfekhetik egymás széltében úr és paraszt, hajtsár, fuvaros
és olajkáros.

A nagy hosszú ivószobát egy szál faggyúgyertya világítja be, a mi a
gerendáról lelóggó sodronyra van felakasztva bádog-tartójában. A ki azt
akarja, hogy jobban világítson, megnyálazza a két újját s elcsipi vele a
hamvát.

A hosszú keresztlábú asztalnál ül legfelyül egy szentképáruló hanák, a
ki, hogy a dohányát kimélje, a kurta pipaszárának a megfordított végét
fogta a szájába s azt szopogatja; a hosszú lóczán végig heveredve
fekszik egy laxenburgi mészáros, a ki valószinüleg az éjjel ökröket akar
átcsempészni a határon. Mellette, az asztalra tehenkedve, falatozik egy
hiencz fuvaros, érett túróval és fokhagymával büzölve tele a
peripheriáját, a szegletben, a szalma közé kuporodva, didereg egy
tyukász, a kit a hideg lel s a kiből a fogvaczogás minden szót olyan
czifrára ráz ki, mintha czifra laskametélővel irták volna fel a betűit.
A korcsmárosné, egy hajdani hires szépség, most pedig egy tenyerestalpas
debella, maga hordja fel a bort a vendégeinek, egyéb azoknak nem kell. A
pálinka még ez időben nem volt népszerű, azt csak úri lakomákon iszszák,
a paraszt csak csemegének ismeri s «alamaziának» híja.

Ezek közé telepedik le a két újonérkezett férfi, a leánynak öltözött
Ráby Mátyással. Ő az egyedüli nőalak a vendégtársaságban.

Kellemetes egy társaság, a hol minden ember úgy tekinget a másikra,
mintha attól félne, hogy az elvágja a torkát álmában, s alattomban azt
tapogatja a köpönyeg alatt, hogy jól fel van-e csatolva a pénzestüszője?
s keze ügyébe esik-e a pisztolya, meg a kése?

A csaplárné azt ajánlotta az új jövevényeknek, a kik paprikás-csirkét,
meg veres bort rendeltek, tehát jómóduaknak látszottak, hogy a
leány-asszonyt majd beviszi a maga szobájába hálni, minthogy olyan félős
szegényke. De Kurovics uram megköszönte szépen a szivességet, már csak a
húga hadd maradjon idekünn közöttük, mert nagyon korán tovább akarnak
utazni. Ki is fizetett előre mindent.

A paprikás csirke nagyhamar elkészült, s ők hárman nekiültek és
csendesen borozgattak mellette. Rábynak is bort kellett inni, mert a
kutvíz csak lovaknak való volt. Ettől aztán elálmosodott, lehúzta a
feje, odaborult az asztalra, az arczát a két karjára fektetve.

De alig szunnyadhatott el, amint újabb zaj keletkezett. Lódobaj,
fegyverzörgés. A kocsmárosné azt mondá: «pandurok érkeztek.»

Ráby meg sem döbbent már ezen. Komáromtól kezdve minden állomáson
találkozott megyei pandurokkal, a kik az ő üldözésében fáradtak.
Természetes, hogy a tévesztett személyleirás után nem találhattak rá.
Kurovics uramnak volt rá gondja, hogy minden reggel elindulás után
simára leborotválja a húgocskája ábrázatját, s aztán a szerecsikával
megint kifesse pirosra.

Ha már a komáromi és győri pandurok nem ismerték fel a szökevényt, a
pozsonyiak sem fogják kitalálni.

Amint azonban az ajtón kivül a pandúrvezető hangját meghallá, nagyot
dobbant a szive. Ez oly ismerős hang! Oly gyülöletesen ismerős. A pesti
tömlöcztartó hangja!

Hogy kerülne ez ide? Pozsony vármegyébe? A pestmegyei hatóságnak itt
semmi keresete nincsen. Egyik megye pandurjának az üldözött betyárt sem
szabad tovább kergetni, ha az a «hármas halmon» átszökhetett a másik
megye területére.

– Egy legény maradjon kinn a lovaknál; egy pedig jőjjön be velem!

De hát nem lehet-e hasonló rikácsoló felpaprikázott hangja más embernek
is más vármegyében?

A félszemét félig felnyitva, odalesett a nyiló ajtóra.

Hideg borzadály futott végig a testén.

Janosics várnagy volt a belépő. Ő a pestmegyei pandurok egyenruhájában,
az utána jövő pedig a pozsonymegyeiben.

Kezében tartotta a karabélyát, s a kivont kardja, szijjra akasztva,
csüggött a kézcsuklyóján.

Ráby még jobban elrejté az arczát karjai közé, a leányköntös dudorai
segítették azt eltakarni.

– No hát csülökre minden ember! Ki van a csárdában? Hadd nézzek a szeme
közé! recsegett a perzekutor; a mire a jelenlevők mind igyekeztek előtte
felállni, a míg szemlét tart fölöttük az egy szál gyertya pisla
világánál. Te sem kellesz! Te sem kellesz! Elmehetsz apádhoz!

Hanem amint a hosszú asztal tulsó végén Kurovics uramat megpillantá,
egyszerre nagyot rikkantott.

– Utczu ne! Hát kend hol terem itt Kurovics gazda? Hová utazik ilyen
télviz idején?

– Hát csak van én nekem mindig egy kis útam, felelt rá a megszólított,
egy cseppet sem zavarodva meg.

– De van-e passus?

– Kell is az nekem! Nem megyek én át a grániczon. Csak idáig jöttem.

– Csak idáig? Hát mit hozott idáig?

– Lassabban beszéljünk, dörmögé Kurovics, s félszemmel az oldalán ülő
leányalakra intett.

– Ahán! értem. Szép leány onnan alulról. A csaplárosnénak hozta. Innen
aztán viszik odább, Törökországba. Jó kereset biz az.

Ráby könnyebben kezdett lélekzeni.

– Hát van-e jó török dohány Kurovics gazda? szólt a várnagy, úgy
telepedve le a lóczára, hogy Ráby és Kurovics között szorított helyet
magának.

– Hogyne volna? Tessék rágyujtani belőle.

Janosics uram megtöltötte a pipáját s a karabinját a térde közé fogva
rágyujtott. A legelső füstöt aztán egyenesen odafújta e Ráby orra alá.

– Hát aztán szép-e ez a leány? kérdé a fejtakarót felemelintve.

– Hagyjon neki békét, várnagy uram, el van pilledve szegényke. Hadd
aludjék.

– No hát aludjék! Hej csaplárné, egy itcze bort nekem, meg a
panduromnak, a másiknak is odakinn! De jól alszik a szentem, még a
kiabálásra sem ébred fel.

– Úgy van szokva. De hát kegyelmedet, várnagy uram, mi hordja erre?
Nincs már itten Pest-Pilis és Solt vármegye.

– Tudom én azt. De hát az urak odalenn elhibáztak valami dolgot s most
azt nekem kell helyrehoznom. Egy hires, veszedelmes nagy gonosztevő tört
ki a mult héten Pest vármegye tömlöczéből, a nagy haramia vezér: Ráby
Mátyás. Az urak nagy sebten utána küldték a currenst, a nélkül, hogy
előbb tőlem is megkérdezték volna, hogy «wie viel ungarisch hat garas?»
Hát persze, hogy az ő személyleirásuk után soha senki se fogja el a
dezertort; mert azt csak én tudom, hogy előtte való nap azt a tömlöczben
megborotválták, s olyan sima képe lett neki, mint egy kisasszonynak.

– Ejnye, ejnye!

Rábynak hangosan kezdett dobogni a szive.

– Mikor aztán én megtudtam a baklövést, szaladtam fel a viczispánhoz:
tekintetes uram! ezzel a currenssel soha sem fogják el a Rab Rábyt, mert
az most olyan sima képű, hogy ha egy rokolyát felvesz, egy katrinczát
hozzá, senki sem mondja meg, hogy nem oláh fáta. – No hát fiam Janosics,
kapj lóra magad, itt a credentionalis, valamennyi vármegye adjon
assistentiát melléd; üldözd, fogd el, ha ráismersz. Kétszáz arany üti a
markodat, ha visszahozod.

– Az bizony szép pénz, bizonyítá Kurovics uram. Magam is megérdemelném,
ha megkaphatnám a szökevényt.

– Dejsz abból nem eszel komám; mert azt már csak én csipem el magam. De
hallja kend Kurovics gazda, nem kend szökteti az én Rab Rábymat épen,
szép leány képében? Csak szeretném én ennek a fizimiskáját látni?

Rábyt az ájulás környékezte.

Kurovics kaczagott erre a szóra. Janosics pedig olyan erős füstöt fújt
Rábynak az arcza alá, hogy azt a köhögés és a tüsszögés erőltette tőle.
Azon volt, hogy felugorjék s elkiáltsa magát: «én vagyok az! a kit
üldöztök?»

Nagy nehezen elnyomta félelmét és köhögését. Ha felemeli az arczát, ez
az ember rá fog ismerni.

Az a gondolata támadt, hogy ez az egész egy kicsinált komédia. Kisérői
és üldözői mind egy követ fújnak. Igy vannak betanulva. Minthogy semmi
vétket sem lehetett rá kisütni, erőszakkal megszöktették, futni hagyták,
hogy az utolsó határállomáson, mint a macska az egérre, rátegyék a
körmeiket s aztán diadallal visszavigyék birái elé, a kiknek most már
lesz őt miért elitélni.

– No csak én szeretném ennek a leányzónak a képes felét megnézni, mondá
Janosics uram, s Ráby Mátyás egy jéghideg kezet érzett az arcza alá
csúszni.

Azt hitte, hogy el van veszve.

– Nem néznél a szemem közé kis hugocskám? Tudok ám én ráczul!

S azzal fölemelte Ráby arczát a két karjáról s a szeme közé vigyorgott
gonosz kárörömmel.

E pillanatban betör az ajtón a kinnhagyott pandúr s elordítja magát:

– Itt vannak a Villám Pista!

Német is volt szegény, meg aztán a Villám Pista olyan sok volt neki,
hogy büntelenül véthetett a singularis ellen.

No vége lett egyszerre az eddigi komédiának! Következett a másik.

De már ebben nem Janosics uram volt a hős. Dehogy volt. Ez a Villám
Pista olyan jó hitelű firma lehetett, hogy csak a kimondására is
perzekútor és pandúrok eldobálták a karabinjaikat s hogy könnyebben
futhassanak, a kardjaikat is lecsatolták s azzal ki az ablakon egymás
után, a merre tágas a világ! A többi vendéghad pedig, tót, hanák, hiencz
és zsidó, ki a kéménybe fel, ki a pinczébe le; nem maradt ott más, csak
a csaplárné, meg Ráby Mátyás a két kisérőjével.

– No iszen most jutottak már kendtek esőbül az eresz alá! vigasztalá
őket a csaplárné. A Villám Pista gonoszabb száz pandurnál. Lesz itt
mingyárt mulatság a kendtek szép hugával.

Azoknak volt okuk nem nagyon félni.

Odakinn három-négy lövés hangzott, az egyiket egy kis jajgatás is
kisérte; Janosics uram hangja. Azután feltárult az ajtó, s belépett
rajta Villám Pista, két czimborájától kisérve, kezében a kétcsövű puska,
a minek még füstölgött a szája a lövéstől.

Gyönyörű nyalka ficzkó volt. Se bajusz, se szakál az arczán; csak a
hetyke magatartás hirdeti, hogy ő a «legény» a csárdában. Dolmány,
nadrág csak úgy feszült a testén, mintha rá volna öntve, czifra szűr a
nyakában, makrapipa a szájában, a túri kalap a félszemére lecsapva.

– A pandúros árkangyalodat! kiálta csengő hangon a Villám Pista,
odalökve a puskáját az asztalra. Ennek ugyan kifizettem a gázsiját.
Tudom, hogy nem ül többet lóra! Szerencséje, hogy csak nyúlsrétre volt
töltve a puskám.

Azzal körülnézett.

– No hát mi ez? Nincs több gyertya a háznál, csak ez az egy szál? Senki
sem szereti itt a szépet? Héj! pedig én ma itt mulatni akarok.

Azzal rákezdte dalolni a maga nótáját mély, érczteljes alt-hangon:

  «Kocsmárosné, gyújts világot!
  Héj! Van-e kökényszemű lányod?
      Héj! Van-e kökényszemű lányod?»

A csaplárné sietett tizenkét tartóban tizenkét gyertyát felhordani az
asztalra.

A betyár folytatta a nótát:

  «Ha nincs kökényszemű lányod,
  Héj! Alugyék ki a világod!
      Héj! Alugyék ki a világod!»

Rábynak a két kisérője úgy állt eléje, hogy a köpönyegeikkel eltakarták
őt a betyár elől.

Hanem a ravasz csaplárné felkapta a nótát s ő dalolta el az utolsó
versét, letéve a nagy korsót az asztalra:

  «Borom is van, söröm is van,
  Héj! Kökényszemű lányom is van!
      Héj! Kökényszemű lányom is van!»

S azzal a hamis szemével odakacsintott a Ráby felé.

A betyár észrevette, hogy a két férfiköpönyeg közül valami piros viganó
kivirít, s azzal Kurovics uramat félkézzel félretaszítva maga elől,
nagyot rikkantott örömében.

– Héj czuczám! volt-e már betyár szeretőd?

S azzal megkapva Ráby kezét, kipenderíté őt a szoba közepére, s átölelte
a derekát s aztán egymás szemébe néztek.

S aztán megismerték egymást. A szép leány, az volt a férj, s a deli
legény, az volt a feleség.

Ráby megtalálta a Fruzsinkáját, s a Fruzsinka a Rábyját.

Minő viszonttalálkozás!

Hanem a betyár nem ereszté el az átölelt alakot. Odasúgott a fülébe:

– Tégy úgy, mintha menekülnél előlem, fuss ki az ajtón!

Ráby úgy tett. Fruzsinka utána.

Mikor odakünn voltak a sötétben, az asszony megragadta a férj kezét.

– Nincs idő a beszélgetésre. Nyomodban van az egész vármegye minden
pandúrja. Menekülj. Itt az elfutott pandúrok lovai. Ülj föl és vágtass
lóhalálában, míg a határon túl nem érsz. Kisérőid majd utánad mennek; de
ne higyj nekik, ne várd be őket. Ne higyj senkinek! Még a szenteknek se,
mert azok is megcsalnak!

És segített Rábynak felülni a lóra; magától nem tudott volna, úgy el
volt gyöngülve.

A szíve még jobban el volt gyöngülve. Sírt, mint egy igazi leány.

A másik pedig szitkozódott, mint egy igazi férfi.

– Ne sírj! nyomorult! Szégyeld magadat. Ne tekintgess rám vissza! Mit
látsz rajtam? Nézz meg engemet, s nézd meg magadat! Mivé tettél engemet
is, magadat is! Szaladj! vissza ne nézz! S úgy vigyázz magadra, hogy
vissza ne jőjj többet erre az Isten átkozta földre! Verjen meg az Isten,
amiért ilyen nyomorulttá tettél engemet is, magadat is, a te átkozott
népedért!

Hanem azért, hogy úgy elátkozta őt, a szűrét odateríté a vállára, hogy
meg ne hűtse magát a téli zuzmarás éjszakában.

Ráby Mátyás akart valamit mondani, hanem a Villám Pista nagyot vágott az
ostorával a lovára, hogy az elkezdett tovairamodni s aztán vitte magával
Rábyt a havas dombokon, völgyeken keresztül, míg a csárdaajtóból a
kieresztett karikással folyvást nagyokat kongatott utána – a Villám
Pista…



HARMINCZHETEDIK FEJEZET.

(Nem tevrteenic megh minden mulattsaag neelkewl.)

Hát biz’ azt senki sem hiszi, hogy ez egész szöktetési história nem
elejétől végig kicsinált komédia volt. Úgy lett ez kifundálva, hogy a
szökevény Ráby Mátyást hagyják szép csendesen futni nyolcz napig egész
az ország határszéléig, ott azután a pozsony-vármegyei pandúrok szépen
elállják az útját, az utána kiküldött Janosics felismeri az álruhában, s
ekkor aztán nagy hűhóval visszahozzák világ csúfjára, leányruhában a
«prófétát». Az a két kisérő is csak azért volt melléje adva, hogy
valamerre ki ne törjön a hajtásból az űzött vad, s a maga eszével
valósággal el ne meneküljön.

Hanem a Villám Pista megjelenése, az már nem tartozott a kicsinált
komédiához s el is rontotta az egészet.

Ez a hajtóvadászat nem történt meg nagy lárma nélkül. Villám Pistának
hirül hozták a kémei, hogy minden csárda tele van currensekkel, a mikben
a tömlöczéből megszökött Ráby Mátyást kergetteti a vármegye.

Villám Pista akkor épen a Hanság bozótjai között ütött tanyát. Pompás jó
tanya olyan ember számára, a ki az egész világgal haragban van, a ki
saját magát is úgy meggyülölte, hogy eldobta az asszonyruhát s
férfiköntösbe bújt bele. A bolond fantasta asszony úgy akarta visszaadni
a tromfot az elhagyott társaságnak, hogy «no ha ti kiraboljátok a
szegény embereket s megosztoztok a pénzükön a nagy urakkal, hát én meg
kirabolom a nagy urakat, s megosztom a pénzüket a szegény emberekkel.»
Megtanították rá, hogy ne szeressen, ne becsüljön senkit, ne higyjen
senkinek, ne féljen semmitől, az életet pedig egy gombostű kevés,
annyira se becsülje. Az ilyen talentumnak aztán nagy jövendője van a
hansági bozótban. Sokra is vitte rövid idő alatt. Azt a bizonyos ezer
aranyat levették a Gyöngyöm Miska fejéről s az övére tűzték ki.

Hát mikor hirül hozta a Villám Pistának egyik betyártársa a Ráby Mátyás
üldöztetését, azt mondta az asszony:

– De már ezt nem engedem! hogy az én szegény uramat így felcsúfolják.
Szegény Mátyás, milyen jó fiú volt! Az Isten is egymásnak teremtett
bennünket. Csak azt hibázta el, hogy nem én lettem a férfi, ő meg az
asszony. Jertek fiúk, csináljunk egy tréfát a pozsonyi pandúroknak.

S felkerekedett heted magával; egy éjjel ott termett
Pozsony-vármegyében; a csapat meghúzta magát az erdőben, csak akkor tört
elő, mikor egy pest-vármegyei uniformist meglátott a czirkálók között.
Azt azután megpuskázta, a mint láttuk.

Villám Pista csak akkor tudta meg, hogy Ráby Mátyás minő álöltözetben
szökik, mikor meglátta. Mint a villám, olyan gyors volt a terve is, a
mit végrehajtott. De még nem volt megszabadítva Ráby Mátyás. A
pozsonymegyei pandúrok mindenfelé czirkálnak, vagy azok fogják el, vagy
megérkezik a Lajtához, s ott az osztrák határőrök kezébe kerül, a kik
megismerik a lovának a zsabrákjára himzett betűkből, hogy az
pest-vármegyei pandúr tulajdona, s akkor kiadják őt a magyar
pandúroknak.

«Tágítsuk meg szegény kis uram számára ezt a szűk világot!» mondá
magához, azután visszatért a csárdába.

Kaczagott, a mint belépett.

– Ármányadta szilaj szüzecskéje! Kisiklott a kezemből, felugrott egy
pandúrlóra s úgy elvágtatott, hogy fittyel sem értem utól.

Kurovics uram nagyon megijedt erre a szóra.

– Micsoda? elvágtatott? Szaladunk utána a hugomnak! Gyere komám!

– Ugyan már hova szaladnátok? mondá Villám Pista, a lábával visszarúgva
a szaladni készülőt. Mikor Villám Pista van a csárdában, nem szokás
onnan akkor kimenni.

Aztán az a szokása volt beszélgetés közben, hogy mindegyik kezébe egy
pisztolyt fogott, s mint az asszonyságok szoktak a legyezővel játszani,
úgy irányozgatta ő annak a pisztolynak a lyukas végét annak a képe felé,
a kivel diskurált.

– Hát beszélgetnénk előbb egy kicsit, szólt Villám Pista, kaczkiásan
egyengetve magát a feszes ruhában, hisz még meg se ismerkedtünk. Hát
hogy hivnak, galambom?

– Kurovics Jakabnak.

– Kurovics Jakabnak? Hát van-e vagy egy rossz fogad?

– Miért tetszik kérdezni?

– Csak azért, mert látod: ennek a pisztolynak az a szokása, hogy ha
valakinek rossz foga van, aztán hazudni talál, mikor nekem felel, hát ez
a pisztoly magától elsül, s kilövi a rossz fogát.

– Jaj!

– Nem hínak téged Kurovics Jakabnak.

– Igen is, nem.

– Hanem Pityi Palkónak.

– Igenis, úgy hínak.

– Hát azután miféle szerzet vagy?

– Disznókereskedő.

– Most mindjárt egy fogad bánja meg! Nem vagy te disznókereskedő!

– Igen is, nem vagyok az.

– Hanem pakulár vagy.

– Igen is, az vagyok.

– Ha pakulár vagy, akkor dudálni is tudsz.

– Nem tudok én, kérem alássan.

– Ejnye, most mingyárt elsül az a pisztoly! És a közben a
hüvelyk-újjával a pisztoly sárkányát kattogatta.

– Igen is, tudok, kérem alássan, rebegé félelmében a megszorított ember.

Most Villám Pista az egyik betyárnak intett.

– Add elő azt a dudát; hadd mulasson az ember egy kicsit kedvére.

Kurovics megszeppent, mikor látta, hogy az élő duda előkerül a szűr
alól.

– Jaj, kérem alássan, nem tudok én ahhoz!

– Dehogy nem tudsz. Ezt a kecskét itt a hónod alá fogod s a könyököddel
szorongatod, ezt a szopókát a szájadba veszed és belefújsz, ezt a lyukas
fát meg a kezedbe kapod, s az újjaddal billegeted a lyukait! így mint én
ennek a pisztolynak a sárkányát, ni.

A szegény nyavalyásnak mindent meg kellett tenni, a hogy parancsolva
volt.

– Hát tudod-e azt a szép nótát, hogy «eb fújja, kutya járja».

– Dehogy tudom!

– Hogyne tudnád? csak billegtesd.

Ez alatt egyike a künn maradt betyároknak jött be csendesen az ajtón s
azt dörmögé halkan Villám Pista fülébe:

– A pozsony-vármegyei pandúrok jönnek nagy erővel. Jó lesz sietni.

Villám Pista vállvonva veté oda:

– Ejnye, hát itt hagyjam azért a mulatságot? Nem látod, hogy ezt a
jámbor embert tanítom itten dudálni? Ti négyen menjetek eléjük s
fogadjátok őket becsülettel; ha nem birtok velük, hátráljatok a fenyves
felé, mi majd utólérünk. – No, tubiczám, hát megy-e már a nóta?

Menni kellett. A duda adta a hangot, olyat a milyet.

– Hiszen te nagyon szépen tudod már! No látod, most tanítottalak
valamire, a mivel egész életedben megkeresheted a kenyeredet. De hát
tánczolni is kellene ezen a szép nótán. Héj te másik, hogy is hínak?

– Ahogy parancsolod, kegyelmes zsiványfejedelem! Rácz Palya, ha tetszik.

– Hát tudod-e a «rókatánczot?»

– Nem tudom én, kérem alássan.

– Dehogy nem tudod, állj ki csak ide a középre. Mingyárt megtudod, hogy
tudod.

Azzal az egyik betyárnak a szűre ujjából lelóggó kurta nyelű baltát
leakasztva, azt az éle hegyével a két újja közé fogta. S aztán odahajítá
a Rácz Palya elé oly ügyesen, hogy az épen az élével vágódott bele a
padlatba; mire a Rácz Palya olyat ugrott mind a két lábával egyszerre,
hogy majd a mestergerendát ütötte a fejével.

– No látod, hogy tudod a rókatánczot! szólt szilaj jó kedvvel kaczagva
Villám Pista, s megint felkapta a baltát, megint odavágta azt a kedve
ellenére tánczoltatott lábaihoz oly ügyesen, hogy mindig a hegyével állt
meg.

Csupa nevetség volt az! Az egyik ember, a ki duzzadt pofával, kidülledt
szemekkel fújja a kecskebőr-dudát, a másik meg, a ki a lábához hajigált
balta elől kétségbeesetten ugrál a magasba, együtt a halálfélelem a
vigassággal. Hanem azért Villám Pista dévaj jó kedvében észre tudta
venni a távolban hangzó lövéseket, s szemöldökével inte a két vele jött
betyárnak, hogy menjenek ők is társaik segítségére.

De ő még azután is folytatta a mulatságot, hogy egymagára maradt. Pedig
a puska már a közelben ropogott.

A két dudáló és tánczoló embernek ekkor egyszerre egy gondolatja támadt.
A mint a Villám Pista még egyszer le fog hajolni a padlóba vágott
baltáért, egyszerre rárohanni, földre teperni s megkötözni.

Csakhogy a betyárnak mindig előbbre jár az esze fél lófejjel a
pandúrénál.

Villám Pista nem vette fel többet a baltát, hanem az utolsó hajítás után
felkapta a puskáját az asztalról s kiugrott a nyitott ajtón. Ott állt a
paripája, arra egyenesen a földről felpattant, s mikor aztán a nyeregben
ült, széttekintett: a pandúrok ott csörtettek már a közelben, hollók,
varjúk ott repkedtek a feje fölött, ekkor elkiáltá magát:

– No hollók! Ha pandúr-húsra éheztetek, most jőjjetek, tálalok!

Ez utolsó szavai mégis elárulták asszony voltát.

Üzőbe vették amazok, de csak játszott velük. Jó telivér paripa volt
alatta, Eszterházy méneséből, el is futhatott volna előlük. De szándéka
volt egy kis puskázást támasztani, s bevárta az üldözőit
puskalövésnyire. Azok természetesen, a mint megtudták, hogy Villám Pista
került eléjük, felhagytak Ráby Mátyás kergetésével, mert amannak ezer
arany volt a fejére kitűzve, ennek meg csak kétszáz, s a pandúr is
tanult algebrát.

Hisz azt akarta Villám Pista épen.

Aztán meg azt is, hogy a nagy lövöldözésre mind odafordul a figyelme a
Lajtha tulsó partján strázsáló határvámőröknek, s az alatt Ráby Mátyás a
befagyott folyó hátán észrevétlenül átjuthat az osztrák területre.

Ez által magát tette ki a legnagyobb veszélynek; mert a míg ő, mint a
róka a vadászfalkát, csalogatta szanaszét a pandúrokat, nem vette észre,
hogy két pandúr a cserjésen keresztűl a háta mögé került s elvágta az
útját a többi társaitól.

Csak akkor riadt fel, a mikor már előtörtek a bozótból s rárivalltak:
«add meg magad!»

Villám Pista nagyot nevetett. «Kellene az ezer arany?» A két pisztolyát
jobb- és balkezébe fogta, a lova kantárszárát a fogai közé. S mikor
aztán közelébe értek, egymásután odalőtt mind a kettőnek. Nem a lovast
vette czélba; mégis csak asszony volt ahoz! hanem a lovat. S bizony, nem
hiába lőtt az. Az egyik paripa egyszerre felágaskodott magasra, a fejét
megrázva, s aztán lovagjával együtt hanyattvetette magát, a másik mén
pedig megsántulva bukott térdére, a pandúrt keresztül dobva a fején.
«Nesztek az ezer arany!»

Villám Pista, a két pisztolyt visszadugva az övébe, elkezdett a
tenyereivel hangosan tapsolni és kaczagni.

– Most már szaladhattok a kis uram után!

S mikor így tapsolt és kaczagott, akkor tökéletes Fruzsinka volt!

A pandúrok felhagytak az üldözéssel, sűrű köd takarta be a vidéket, a
köd homályában, erdők bozótjában eltünt a csudálatos nő alakja, a mihez
hasonlót megint csak az ős Hunnia pusztái termettek valaha. Ki tudja,
hol és mi módon találkozunk vele még egyszer a világban?



HARMINCZNYOLCZADIK FEJEZET.

(Mellben meglaative leezen az controlor foliossoot.)

Ráby csakugyan szerencsésen keresztűl tudott jutni a vámosok
csatárlánczán a Lajtha túlpartjára. A hold már lement, csak a hómező
világított az útjára. A köd az ő menekülését is elősegítette.

Még láthatta a háta mögött felvillogó puskatüzek lobbanásait. És
gondolhatta, hogy ott most Fruzsinka csatározik az őtet üldöző
pandúrokkal.

Mennyire öldökölte ez a szégyen! Megszabadíttatni egy rablóvezér által!
Egy rablóvezér által, a ki neki felesége – és talán egy másik rablónak a
szeretője!

Azért a sok rosszért, a mit tett vele ez az asszony, nem tudta őt
meggyülölni; hanem ezért az egy jóért, ezért megutálta. Nehéz is azt
elnyögni egy férfinak, hogy mikor ő, gyámoltalan leányképen, ott
reszketett kinzója körmei között, akkor egy asszony, férfi-módon vágja
őt ki a veszedelemből, s még aztán meg is fenyegesse egy jó tanácscsal
útravaló gyanánt: «vissza ne jőjj többet erre a földre!»

A sors különösen oltalmába vette mai nap. A Lajtha nem igen jól volt még
befagyva, a paripa alatt beszakadt a jég. Azt ott kellett hagynia
vesztében, s gyalog menekülnie ki a partra. Hát persze, hogy nagy
sorskedvezmény volt ez rá nézve, mert ha lóháton állít be abba a
vendéglőbe ott az út mellett, menten elfogják; a német nincs ahhoz
szokva, hogy lóháton utazó leányok kószáljanak az országútján; még
visszakisérték volna. Igy azonban gyalog valahogy csak elvánszorgott a
legelső emberi lakásig, a mi nem is lehetett más, mint betérő korcsma, s
ott azután elhistórizált valamit a vendégfogadósnak a hóban elrekedt
szánkóról, a min a bátyja hátramaradt. A becsületes német elhitt neki
mindent s még aztán maga a legényeivel el is indult felkeresni a hóba
zátonyult utazókat, meg is találta őket hajnal felé. Azok csakugyan
feldültek egy párszor; nem hagyták Rábyt hazugságban; a mint éjjel utána
indultak a nagy ködben, a pandúr- és rablóharcz tovavonultával. A
korcsmáros azután odavezette őket a megmenekült leányhoz, s nagy volt az
öröme mind a háromnak, hogy újra megláthatták egymást. Itt már nem
kellett félniök a magyarországi pandúroktól; megvacsorálhattak nyugodtan
(korán reggel) s alhattak a vetett ágyban késő délig. A rablókról nem
szóltak semmit, nehogy tanúknak híják őket valahová.

Még a Lajthán túl Bécsig azonban két egész napi járó volt ebben a nehéz
útban. Rábynak arról kellett meggyőződnie, hogy ez a két ismeretlen
kisérő mégis csak a császár megbizottja lehet, s nem az ellenségeinek a
barátja, mert különben nem kisérnék őt fel még Bécsbe is. Ha ezek az
üldöző vármegye zsoldosai volnának, akkor a határnál visszafordultak
volna, mihelyt azt látták, hogy martalékjuk elszabadult. – Hogy ez náluk
nélkül is tud tovább menni, azt tudhatták, mert az első állomáson maga
Kurovics adott át Rábynak harmincz forintot, arra az esetre, ha valami
véletlen elszakítaná őket egymástól, hogy pénz nélkül ne maradjon.

A Lajthán túl Kurovics uram egészen beszédes lett, s elmondta, hogy ő
bizony nem szent-endrei pógár, hanem pomázi földesúr, és Ráczországból
beköltözött magyar nemes, az apja Mária Teréziától kapta a donácziót, s
ő maga a császárnak nagy híve és bizalmas embere.

Ezen a réven azután barátságot kötött Rábyval.

– No csak te még egyszer triumfussal visszatérj mihozzánk; de ne egy
darab mamlasz papirossal ám, hanem policzájokkal, meg dragonyosokkal,
hát majd meglátod, hogy milyen parádét csapunk mi akkor te veled! El
kell hozzám jönnöd Zsámbékra, az én portámra; majd meglátod, hogyan
fogadlak! Az udvarom kellő közepén ásatok egy vermet, azt körülrakatom
venyigével, azt meggyujtom; mikor parázszsá égett, előhozom a legszebb
berbécsemet, azt magam leölöm, megnyúzom, beleteszem a verembe; mikor
megsült, olyat lakunk belőle, hogy az apád apjának az apja sem lakott
jobban! Aztán leviszlek a pinczébe, a legjobb boromból magam húzok le a
csutorába a lopótökkel s olyat iszunk belőle, hogy az apád apjának az
apja sem ivott nagyobbat.

Ez a legnagyobb megtiszteltetés, a mivel egy rácz földesúr a
legkedvesebb vendégét megtisztelheti.

Erre azonban azt mondta Ráby, hogy «nem tudom biz én, megyek-e még
valaha ti hozzátok vissza!»

– Hogy ne jönnél? Hanem policzájjal és dragonyossal.

Tizednapra érkeztek meg Bécs városába s a veres torony melletti «Barna
Szarvas»-ba szálltak be. Kurovics uram teljes jártasságot tanusított
Bécs városában s ez által még jobban confundálta Ráby Mátyást iránta
való véleményében.

Ráby egy pár napig ki szándékozott magát pihenni a keserves téli
expeditió után; de Kurovics nem hagyott neki nyugtot.

– Csak te láss hozzá a dologhoz azonnal. A császár nyughatatlanul várja
a relatiódat a tizenkét punctumokra. Azokat ird meg azonnal. Aztán még
ruhát se cserélj, hanem ebben a leányköntösben jőjj fel a controllor
folyosóra, mi is veled megyünk a Burgba. Mert tudod, hogy Bécs nem olyan
ám, mint Pest: itt mingyárt beirják a nagy könyvbe, hogy ki jött a
városba, mit akar itt csinálni. A bécsi policzáj már ezóta megkapta a
pest-vármegyei currenst s ha alul kezded a dolgot, hogy megmondod, kinek
hínak? még elfognak és becsuknak; hanem felül kell kezdened, a
császárnál, az aztán majd parancsol a policzájnak. Ő felsége azt akarja,
hogy így elmaskarázva eredj fel hozzá. Bizonyosan azért, hogy vele való
találkozásod titokban maradjon bizonyos ideig.

Addig kapaczitálta Rábyt, míg azzal csakugyan elhitette, hogy jó lesz
neki a leányruhát oly rögtön le nem vetni.

Ráby tehát megírta a referádát ama tizenkét pontokra igazi naiv
együgyüséggel. Annyi keserves tapasztalat sem birta kiirtani a szivéből
az emberek iránti bizalmat. Az csalhatta meg, a ki akarta. Szentül meg
volt győződve, hogy az a Kurovics a legdühösebb népbarát; annyi adatot
tudott neki bediktálni a császárhoz készült fölterjesztésébe a
tisztviselők visszaéléseiről. Pedig az, a mit irt, csak egy része volt
annak a machinának, a miben tökéletesen meg kellett neki magát fogni.

Kurovics alig hagyta megszáradni a tintát a papiron, azonnal fiakert
hozatott és abba mind a hárman beleültek, hajtattak fel a Burgba, hogy
el ne késsenek a controllor-folyosóról.

Így hítták azt a hosszú tornáczot, a mihez a Batthyányi lépcsőről
lehetett bejutni s a mi egyenesen az uralkodó magánirodájába vezetett.
Akkor még nem takarták a falait azok a pompás franczia gobelin
szőnyegek, a mik most a műértőt bámulatra ragadják s a miknek egyikén
magyar őseinknek híven, a részletekig utánzott különös viseletét
tanulmányozhatjuk, hanem a helyett a puszta sima falak
embermagasságnyira valami árnyéklatot mutattak, a hogy a mindenféle
látogatók a hátaikkal neki támaszkodtak, a mi sokszor ismételve nyomot
hagy. Mert ez a folyosó reggeli tíz órától déli egyig nyitva volt
naponkint boldognak, boldogtalannak; jöhetett akárki kérelemmel,
panaszszal, bejelentetlenül, czifra öltözet nélkül, helyet foglalhatott
a sorban s mikor József kijött a dolgozó-szobájából, elmondhatta neki a
dolgát élő szóval, ha tudta, vagy átadhatta irásban, ha úgy jobb volt.
József beszélt országa népeinek minden nyelvén s ha paraszt volt a
kérelmező, annak a nyelvén szólt hozzá; úrfélénél csak a németet
használta. Szegény emberrel, katonával, zsidóval, protestáns pappal
hosszasan elbeszélgetett; urasággal, főtiszttel, piros öves pappal, de
különösen divatöltözetes asszonyokkal igen röviden végzett. Ez utóbbiak
még sarcastikus humorát is gyakran megérezték. Kisasszonyok, kik
darázsderékú karcsúságuk által feltüntek, annak tették ki magukat, hogy
a császár megtapogatja az oldalukat, hogy nincs-e rajtuk
pánczél-vállfüző? s akkor megkérdezi, hogy melyik kurazir-regementben
szolgálnak?

Ezúttal is igen vegyes társaság várakozott a controllor-folyosón a
császár megjelenésére; főpapok, rokkant katonatisztek, zsidók,
gyászruhás özvegyek, czifra asszonyságok, parasztok, mindenféle
jelmezekben, ezek között elvegyült Ráby Mátyás alakja is, két
kisérőjével együtt. Elsőbbség, kedvezményezett hely nem volt e folyosón,
mert a császár azt szólította meg elébb, a kit maga kiszemelt s
valamennyire rákerült a sor egymás után.

De legjobban kitünt valamennyi közül egy délczeg huszár alakja, a ki
épen Ráby tőszomszédságába jutott; ennek is köszönheté, hogy őtet nem
igen nézegette senki, mert mindenkinek a szomszédján akadt meg a szeme.
Magában véve is elég feltünő vala a hadfi alakja, egy fejjel a többi
közül kiváló, a min megfeszül a zöld dolmány és piros nadrág;
napbarnította arcza keresztül-kasul sebhegedésekkel s két olyan hatalmas
bajusz az ajka fölött, hogy a néphumor szava szerint, olyan volt, mintha
egy varjút nyelt volna el s annak a két szárnya akadt volna fel a két
szája szélén. De a mi még feltünőbbé tette a huszárt, az volt, hogy
ennek a martialis alaknak a karján egy kis három esztendős gyerek ült,
piros huszárcsákó a fején, fehér gyolcsing és gatya, piros pruszlik
pitykékkel, meg sárga sarkantyús csizma az öltözete. Azon bámult aztán
minden ember, hogy soha se látott még senki huszárt dajkának. A daliás
vitéz pedig oda se hederített az egész publikumnak, miatta táthatták a
szájukat a feléje bámészkodók; ő csak azzal a kis porontytyal volt
elfoglalva, a ki egyre kérdezősködött, nem zsenirozta magát, de a huszár
sem fáradt ki a magyarázgatásban, engedte a gyereket a vitézségi
érdemrendével játszani s ha az nyűgösködni kezdett, összeverte a nagy
pengősarkantyuit a kedvéért: «hallod? muzsika!»

Ráby Mátyás ráismert a huszárra, valamikor a hadnagya volt ő annak,
mikor az ezrednél szolgált; de ez nem konyított ő hozzá, rá sem igen
nézett s mikor egyszer a kis nyughatatlan ficzkó a mellette álló Rábynak
az arczát a kis kezével végig czirógatta, meg is feddé azt érte: «ne
nyulj hozzá az ebadtához, mert az ujjadra ragad a festék a pofájáról!»

Egyszerre a suttogó elcsendesedés jelenté, hogy a császár kijött a
szobájából.

Ráby megdöbbent, a mint meglátta ez alakot. Nagyon elváltozott, egészen
meg volt öregedve. A táborélet megviselte. Arcza valami rőtbarna
zománczot sajátított el s kétfelől lecsüngött vonásain eltitkolt testi
és lelki szenvedés árulta el lassan pusztító munkáját, csak hires szép
kék szemei maradtak meg a régiek. Beszéd közben gyakrabban látszott
felső ajkán az a felvonaglás, a mi a kedvetlenség jele volt nála. Csak
akkor napsugárzott fel az arcza egyszerre, a mint azt a kemény huszárt
meglátta azzal a kis gyerekkel a karján. Rögtön felé indult.

– No most gyerek, riktájk! jön a császár!

S arra az a kis gyerek is utánozva a nagy ember példáját, a kis
csákójához emelte a kis kezét és salutált. De a huszár még akkor sem
tette őt le a karjáról. Furcsa kép volt. Egy komolyan szalutáló huszár,
kard, tarsoly, lóding az oldalán s egy kis gyerek a karján.

A császár azonban mosolygó arczczal szólt hozzá magyarul:

– Hát ez a «regement fia?»

– Igen is, szolgálatjára, fölség.

– Kend az a Bankós Balázs?

– Közvitéz a Splényi huszár-regementnél, fölség.

– Mennyi ideje szolgál?

– A harmadik kapitulátziót, fölség.

– Hol kapta az érdemkeresztjét? És miért?

– A prágai ütközetben, fölség. A generálist vágtam ki harmad magammal az
ellenség közül, mikor már el volt fogva.

– Miért nem avandsirozott kend följebb?

– Nem tudok írni, fölség.

– Mondja el, hogyan történt az az eset ezzel a gyermekkel?

– Parancsolatjára fölség. Mikor a karánsebesi attak után a generalis
retirádát kommandirozott, a mi regimentünk maradt hátul, a török
lovasság attakját feltartóztatni. A lugosi lápok között utólértek
bennünket a spáhik. Itt az obester úr frontba állította a regementet s
«karabint a kézbe» kommandérozott. A két mocsár között csak annyi út
maradt, hogy a szaladó föld népe elfuthasson mellettünk. Egy asszony
leghátul maradt a futamodó sokaságból, az ölében czepelt egy kis
gyereket. Mikor már a török lovasság rikoltozása nagyon közel hangzott,
az asszony, hogy könnyebben futhasson, eldobta a karjáról a kis
gyermekét és maga elszaladt a nádasba. A nyomorult poronty ott
hentergett a földön sírva, szaladni sem tudott. Ekkor én azt mondám az
obester úrnak: vitéz ezredeskapitány uram! engedje meg, hadd szedjem fel
azt a kis kölyket onnan a földről. «Menjen kend és tegye Bankós!»
kommandérozott az obester. Erre én kiugrattam a glédából, két spahi jött
előre vágtatva, az egyik már neki mérte a dárdáját a kis porontynak,
hogy feltűzi rá. Azt lelőttem a pisztolyommal, a másiknak levágtam a
fejét, azzal a kis ficzkót felkaptam a földről röptében, odadobtam a
hátam mögé a nyeregbe s mire a spahik nagy baromsokasága odaérkezett,
már helyemben voltam a gléda közepén. Az obester úr azt mondta: jól van
Bankós!

– Helyesen mondta.

– Akkor aztán az obester úr elébb general decharge-t kommandérozott,
azután meg «kard ki kard!» s «rajta magyar rajta!» neki vágtunk a
töröknek s addig vágtuk, a míg értük: a spahi nem kivánt belőle
másodikat.

– Tudom. Vitézségtek nélkül magam is veszélybe kerültem volna. Hát a
gyermek az alatt hol volt?

– Ott ült a hátam mögött a nyeregben. Megmondtam neki, hogy no kis
kölyök, csak jól megfogózz’ a lódingomban, aztán ne félj semmit, de nem
is félt az egy cseppet sem, még ő kiabált legjobban, mikor egy-egy olyan
egészségre váló csapást adtam a spahi fejének, hogy turbán, sisak,
koponya erre-arra potyogott le! Úgy-e, úgy volt kölykem, hé?

A sok mindenféle nemzet csak úgy bámulta, hogy mit beszél ez a magyar
huszár a császárhoz, meg ahoz a furcsa porontyhoz, a kit még akkor se
tesz le a karjáról, mikor a legfőbb hadúr előtt áll, a kivel szemben a
katonaregula szerint zsinórra tett kézzel kellene állania, egyenesen,
mint a ki nyársat nyelt. Nem lehetett ezt kitalálni, e ki nem értette a
nyelvet, a min a beszéd folyt.

– Hát aztán a kis fiú anyja nem jött vissza a gyermekéért? kérdé a
császár.

– De igen is, hogy ugyan visszajött a drágalátos, A mint a törököt
világgá kergettük, az asszony is előkeczmelgett a nádasból s kérte a kis
gyerekét, hogy adjuk hát oda. De elkergette ám az obester úr: «elmenj te
rossz, haszontalan asszony! ha el tudtad dobni a kis fiadat, nem is
kapod vissza soha, most már itt marad az, a regement fia lesz! aló
marsch! Ime ez a «regement fia.» Felséged parancsolatjára, a kit az
obester úr rám bizott, hogy bemutassam. Szalutálj gyerek a császár
előtt!

József mosolygott s hátra tolta a gyerek csákóját, hogy a szemébe
nézhessen.

– Jól van, vitéz, hagyd itt a gyermeket, lesz rá gondom, hogy a
katonaiskolában neveltessék.

– Pardon gráczia, fölség; azt nekem nem szabad tennem, mert nekem az
obester úr, meg az egész regement azt parancsolta, hogy a gyereket
visszavigyem. Azt mi neveljük föl, prófunton, szalonnán, jó vörös boron,
derék, bátor katona lesz belőle.

József a vállára vert a hadfinak. S aztán egy ötven-aranyos tekercset
nyomott a markába.

– Jól van vitéz. Hát vidd vissza a regementhez s fogadd ezt jutalmul.

– Pardon gráczia, fölség! Nekem nincs erre szükségem, mert én nekem
dupla lénungom van, harmadik kapitulátzióban. Jó úr az obesterem, van
gondja a katonájára; hanem elteszem az ajándékot, majd jó lesz a
regement fiának, ha egyszer zászlótartó lesz, extramundurra. No
porontyom, kiáltsd háromszor, hogy «vivát!» – A kis gyerek kiáltozta a
vivátot, nem háromszor, de tízszer is.

Csupa tréfa volt az!

Hanem Ráby szemében meggyült a könny erre a tréfára.

Az járt az eszében, hogy neki is jobb lett volna ott lenni annál az
ezrednél, mint jó katonának ott verekedni vitézül derék spahikkal, vitéz
szarácsiakkal; hogysem ülni a börtönben, lánczok között s küzdeni
tehetetlenül, szemébe nevető ellenséggel s most itt állani asszonyruhába
bujtatva e derék közvitéz mellett, a ki hajdan hűséges ordináncza volt,
most pedig még csak rá sem néz. Minő dicső napokat cserélt el minő
átkozott napokért.

És a császár, a ki oly hosszasan elbeszélgetett egy közvitézzel, őt még
csak észre sem látszott venni.

Mikor a császár odább lépett, Ráby bátorságot vett, a kezében levő
iratot eléje nyujtani.

– Nun, was ist’s? szólt németül József s aztán elvette tőle az iratot s
a nélkül, hogy belenézett volna, a kabátzsebébe dugta azt a többi
folyamodások közé s azzal odább ment.

A kivel már beszélt a császár, annak szabad volt eltávozni. Senkit sem
hagyott megszólítatlan.

Ilyenformán Ráby a két kisérőjével utoljára egyedül maradt a
controllor-folyosón.

A császár észrevette, hogy azok még várnak valamire; visszatért
hozzájuk.

– Hát önök mit akarnak? kérdé Kurovicséktól.

Kurovics uram néma fejhajtással mutatta, hogy ők csak ennek a leánynak
az asseclái.

– Hát már elvettem az instantiáját. Mit akar még a leányasszony?

– Fölséged nem ismer rám? mondá Ráby halkan.

A császár rábámult hidegen. Tekintete oly visszautasító volt.

– Soha se láttam önt! Kinek hívják?

– Én vagyok Ráby Mátyás.

A fölség összecsapta a kezeit.

– Ráby! Hát elment önnek az esze? Honnan kerül ön ide ebben a
mascarában?

– Pest vármegye börtönéből, fölség.

A császár erre megfogta Rábynak a kezét s egy szót sem szólott többet,
bevitte magával egyenesen az irodájába.

Ott épen két fiatal kamarás az iratok osztályozásával foglalkozott. A
császár odaállítá eléjük a leányalakot.

– No urak, hát ismerik-e ezt a kisasszonyt?

Azok megütközve siettek tiltakozni mind a ketten, hogy ők soha sem
látták.

– Ej, ej, uraim, szólt a császár, minek az a tagadás? Mikor én tudom,
hogy önök igen jól ismerik egymást: az utóbbi időkben nagyon sokat
leveleztek egymással.

Azok esküdtek mennyre-földre, hogy most látják először a kisasszonyt s a
nevét sem tudják.

– Ez a kisasszony: Ráby Mátyás.

Arra a két fiatal kamarás, daczára a császár jelenléte által indikált
emberségtudásnak, olyan hahotára fakadt, hogy a hajpor fellegzett a
fejük körül a rázkódás miatt. Még a császárra is elragadt a jó kedv.

Csak Ráby arcza maradt szomorú. A tréfából neki a legrosszabb rész
jutott.

Ellenségei a leggyönyörűbben csinálták ki ezt a dolgot. – Ha úgy adták
volna ki a börtönből, a hogy odabenn élt, bozontos hajjal, kuszált
szakállal, fakó, penészfogta ábrázattal, abban a lerongyolt, bilincsek
alatt levásott börtönbűzü ruhában, hát az olyan tragikus látvány lett
volna, hogy az a császár és az egész udvar mély felháborodását költötte
volna fel; így pedig: felöltöztetve czifra ráczleánynak, halvány arcza
kifestve fehérre, pirosra, haja pántlikába fonva, mindenkinél, a kivel
megismertette magát, a legtermészetesebb derült hangulatot idézte elő.

S ez az első hatás megmarad. Az egész udvar, az egész Bécs város, nem a
sajnálatot, nem a bosszút, hanem a tréfát fogja érezni Ráby Mátyás
esetében.

Ő nem nevetett. Bosszúsága keresztültört az arczfestéken.

A császár észrevette azt.

– De hát ki mondta önnek azt, hogy ebben a maskarában jőjjön ide?

– Én úgy tudom, hogy fölséged parancsolta azt.

– Én? honnan képzel ilyet?

– Ime itt vannak fölséged instructiói.

Ezzel elővette kebléből az említett tizenkét pontos iratot s átnyujtá a
császárnak.

A fölség a fejét rázta, a míg keresztülfutott az iraton.

– Hiszen igaz, hogy én tudok ráczul is s a cyrillbetüket is tudom
kezelni; de ezeket a pontokat még sem én irtam. Kitől kapta ön ezeket?

– Annak a huszonnégy álczázott török martalócznak a vezérétől, a kik
engem éjszaka fölséged nevében a pest-vármegyei börtönből erőszakkal
kiszabadítottak. Kettő közülök egész idáig elkisért. Felséged látta
őket.

– Elém kell hozatni azokat az embereket!

Az egyik kamarás rögtön sietett ki a cortrollor-folyosóra, s nem sokára
visszajött azzal a tudósítással, hogy a keresett két rácz férfi már
elhagyta a császári várlakot.

– A rendőrség kerítse őket rögtön kézre!

Dejszen üthették már azoknak bottal a nyomát. Ez a két ember a Burgból
egyenesen a Dunához hajtatott, ott várt rájuk egy ladik négy
evezőlegénynyel, a Duna még csak zajlott, nem volt befagyva; azok a
ködben és jégárban szépen eleveztek a bécsi policzáj elől. Soha se tudta
meg senki, hogy kik voltak?

Az volt a legnagyobb talány e történetben, hogy miért jöttek el Rábyval
egész Bécsig, miért egész a controllor-folyosóig, miért várták be annak
a találkozását a császárral? Hogy nem hagyták őt hamarább magára? Ha az
ellenséges cselszövők megbizottjai voltak, micsoda távoleső czéljuk
lehetett nekik azzal, hogy egész a végső perczig kitartottak Ráby
mellett?



HARMINCZKILENCZEDIK FEJEZET.

(Kibenn nagion tanvlsaagoss, azonban nagion vnalmass dolgoc leznek
elbezeelve, az kiket elolwashat, kinec ideie wagion ees maas dolga
ninchen.)

Ebben az esztendőben nagy csuda-tünemény jelent meg; nem ugyan üstökös
csillag, nem is az égen, hanem az első magyar ujság, itt ezen a földön,
sőt nem is itt, hanem Bécsben.

Mert csudával határos az, hogy támadjon «egy» magyar ember, a ki azzal a
szándékkal keljen fel az ágyból, hogy ő ma bizonyos hazugságokat fog
elterjeszteni a világban, s azokért pénzt szed be a publikumtól. De még
furcsább az, hogy akadjon egy «másik» magyar ember, a ki megalázza magát
arra a hiábavaló munkára, hogy a mit az az első bolond összefirkált, azt
ő betüről-betűre kiszedje, mint a szitaszemkötő, egyik betűt a másikhoz
odaileszsze, még a közbeeső kommákat és kérdőjeleket is; mikor ez
megvan, akkor azt kulimászszal bekenje s papirosra lenyomtassa; – és a
mi legcsodálatosabb, hogy akadjon egy «harmadik» magyar ember, a ki arra
a neszre, hogy adnak ki Bécsben egy magyar ujságot, előkeresse a fiókja
fenekéről a keservesen megtakarított máriásait, azokat ötpecsétes
levélbe bezárva, elküldje Bécsbe, egy vadonnat idegen embernek, a kinek
semmi familiájával soha ismeretségben nem volt, abban a jó hitben, hogy
majd attól kap azért egy magyar ujságot! Hátha a fráter eltagadja, hogy
megkapta a pénzt? hátha elszökik vele? hátha nem is ujságot küld érte,
hanem valami tavalyi kalendáriumot, a miből sok maradt meg a padláson?
mert az is kitelik az ilyen gauklertől, a ki efféle gyalázatos
mesterségre adta a fejét. – Aztán, ha valósággal megkapja az ember az
ujságot tőle, valjon ki áll felőle jót, hogy mind igaz-e az, a mi abban
nyomtatva van?

Ez a csuda azonban mind eképen megtörtént, a «Magyar Hiradó» kiadódott,
megszerkesztődött és nyomatódott Bécsben s arra praenumeráltatott
Magyarországon. Akkora formatum volt biz az csak, hogy egy egész
évfolyama beférne a «Nemzet»-nek egy napi kiadásába. Hanem hát nem is
volt akkor se országgyülés, se országos virágtárlat, se
iparos-congressus, se egyetemes tanítói értekezlet, se főrendi toaszt a
világon. – A mit az ujságba kinyomattak, az arra való volt, hogy azt az
utolsó betűig el kell olvasni, sőt el is kell hinni.

Egy példánya a «Magyar Hiradó»-nak a pesti vármegyeházához is járt.
Természetesen Tárhalmy főjegyző járatta; ő volt az, a kitől kitelt, hogy
ilyen dologra kidobja a pénzét. Ő tőle aztán elhordatták mások s úgy
olvasták sorban; hiszen csak nem kivánhatta valaki, hogy azok mind
előfizessenek rá. Elég, ha egy városban egy ember járat egy hirlapot;
untig elég az. Ilyenformán a Mariska leányasszonynak egyéb dolga sem
volt, mint egyre-másra abbahagyni a megkezdett munkáját s elfogadni a
nuntiomokat, a mikkel hajdu, kocsis, pesztonka beállít hozzá:
«tisztelteti a tekintetes első viczispán úr a leányasszonyt, ne sajnálja
odaadni a Magyar Hiradó újságot.» – «Köszönteti a tekintetes archivárius
úr a leányasszonyt, visszaküldi a Magyar Hiradó újságot; nem ő csinálta
ám bele azt a tinta-pecsétet, már benne volt.» Ilyenformán a Mariska
kezén egy nap négyszer is megfordult a Magyar Hiradó. S mikor aztán a
vége felé a sarkain elkallódva, a szélein bekunkorodva, tinta, szalonna,
pipahamu pecsétekkel meghitelesítve visszakerült hozzá véglegesen, a
leánynak is eszébe jutott, hogy ugyan mi lehet ebben az ujságban, hogy
azt olyan nagyon igyekeznek elolvasni? Ő is beletekintgetett. Az apa
ugyan ezt nem engedte meg; de nem is tiltotta el, tehát szabad volt.

Persze, hogy rá nézve az mind hieroglyph volt. Lehetett az magyarul
irva, azért ő nem értett abból semmit. A németalföldi rendek
protestatiója, a magas porta alkudozásai a szentpétervári udvarral. Nem
is azt kereste ő ebben az újságban, hanem valami mást. Azt gondolta,
hogy ha újság akar lenni ez az izé, hát abban mindennek meg kell lenni,
a mi a világon történik. Hanem az, a mit ő szeretett volna megtudni,
csak nem volt abban sehol. Annak a keresésében minden egyebet elolvasott
a lapból. Azon aztán elmélázott, a mit összeolvasott, keresgetve az
összefüggést a maga szük ismeretvilága s az ismeretlen nagy világ
között.

Tárhalmy gyakran rajta kapta a leányát, mikor betoppant a szobába, hogy
az akkor dugta félre a Magyar Hiradót. Úgy tett, mintha észre sem vette
volna.

Egyszer a kis leány, a mint megint hiába olvasta végig Nagy-Britanniától
kezdve az Alservorstadti szinházig az egész világ eseményeit, neki
emberelte magát, hogy megszólítsa azt a szörnyen hallgató embert, az
édes atyját:

– Ugyan édes jó apám, – megszabadult-e a szegény Ráby Mátyás?

Tárhalmy szomoruan tekinte rá: kitalálta ő azt jól, hogy a leány azt
szeretné megtudni azokból a betűkből s várta rég ezt a kérdést.

– Ezuttal, kis leányom, megszabadult. De a hogy én ismerem őt, azt
hiszem, hogy újra bele fog rohanni a veszedelmébe s akkor elpusztul,
nyomorultul és menthetetlenül.

A leány még egy újabb kérdésre bátorítá fel magát:

– Kedves édes jó apám: – – rossz ember az a Ráby Mátyás?

– A legjobb ember, becsületes, igaz-lelkű férfi.

A leány csodálkozva rázta a fejét. Még egy lépéssel odább mert menni.

– Hát azok az urak, a kik őtet bántják, igazságos emberek?

Ez már merész kérdés volt. Határos a támadással. S Tárhalmy arra is
megfelelt – egyenesen.

– Nem azok. Ők igazságtalan emberek.

A támadásnak ily nagy sikere vakmerővé tette a félénk leányt.

– De hát akkor, hogy lehet annak megtörténni, hogy azt, a ki jó ember,
elveszítsék azok, a ki nem jók?

Ez elől már ki akart térni a kérdezett.

– Mert ennek ez a rendi.

Mariska most, ügyes harczolóként, más oldalról fogta a támadást.

– Haragszik édes apám Ráby Mátyásra?

– Nem. Úgy szeretem, mintha saját fiam volna.

– És még sem védelmezheti őt azok ellen, a kik bántják?

– Nem.

– De hát miért nem?

– Mert én is azoknak a pártján vagyok.

A leány bámulva tekinte fel rá:

– Az én kedves apám, – azoknak a pártján, a kik nem igaz emberek – és az
ellen, a ki jó ember, a kit úgy szeret, mint a fiát. Hogy történhetik
ez?

– Ez országos ügy, a miben nem mérnek emberi igazsággal.

– De hát mi lehet ez az országos ügy, a miben nem kell emberi igazság
szerint mérni?

– Szegény kis leány te! Hogyan akarod te ezt a te együgyű eszeddel
felfogni, a mit annyi nagy bölcs férfiak, a kik a világ minden
tudományával birnak, nem képesek megérteni?

A kis leány most már belemelegedett az ostromlásba s nem akart tőle
tágítani.

– De hát, én Istenem! miért nem csinálnak az okos emberek olyan országos
ügyet, hogy azt minden együgyű emberek, még a szegény parasztok és még a
kis leányok is világosan megértsék. Hiszen ha azt nem sajnálják velünk,
kicsiny népekkel, megértetni, hogy a mennyországért bizony szenvedni
kell, hát azt is csak megértethetnék, hogy a földi országért is mi okból
kell szenvednünk?

Tárhalmy elbámult a gyermeki ékesen szóláson. Egészen meglepte,
megragadta az. A gyermek szavában az ős eredeti igazság nyilatkozott. Ez
úgy van! Miért nem csinálnak a bölcs nagy emberek olyan országos ügyet,
hogy azt a szegény parasztok, a szegény kis leányok is megértsék?

– Várj hát, édes kis leányom, megpróbálom elmondani neked azt a nehéz
dolgot úgy, hogy te is megértsd miért van ez így, s miért nem lehet
máskép?

Azzal leakasztott a falról egy vászonra ragasztott papirost, a mi
alul-fölül kemény fapálczával volt megerősítve, azon a papiroson nem
volt valami rajzolat, hanem mindenféle szinű festékkel irott görbe-gurba
kanyargatások, közbe egy-egy tekergőző vonal, olyan, mint egy kigyó,
aztán meg hosszú szőrös hátú csikmákok, mint egy papmacska, szerteszét
mindenfelé elszórva kisebb-nagyobb gömbök, punctumok, csillagok, a mik
alá nevek voltak írva; ezt Tárhalmy odateríté Mariska elé az asztalra.

– Tudod kis leányom, hogy mi ez? hiszen én tanítottalak meg rajta
eligazodni.

– Ez Magyarország mappája.

– Az. – Ez a mi őseink országa, a mi hazánk, a mi egyetlen szülőföldünk.
– Már most, ha azt mondaná neked valaki, hogy egyet oda kell neked adnod
áldozatul, vagy azt az embert, a kit legjobban szeretsz ezen a világon,
vagy azt az országot, vagy annak kell meghalni, vagy ennek kell
letöröltetni erről a lapról: válaszsz! mit mondanál.

A leány egy ideig tanakodott magában: aztán odaveté magát apja keblére.

– Azt, hogy vigy el engemet is magaddal.

Mikor arról az emberről volt szó, a kit legjobban szeret a világon, hogy
gondolhatott volna egyébre, mint az édes apjára?

– No hát – készebb volnál engemet is halva látni, meg magad is utánam
jönni, mint kibékülni azzal a gondolattal, hogy ez a mappa ne legyen
többet erre a papirosra rajzolva.

A leány a fejével bólintott.

– No látod, és vannak bölcs emberek, a kik nem akarják azt megérteni. A
kik azt mondják, hogy mit bánja azt a földglobus, hogy az egyik
plágájának némi darabját Magyarországnak híják-e, vagy másnak? S a kik
csodálkoznak rajta, hogy vannak emberek, a kiknek e nélkül a haza nélkül
ez az egész plánéta nem kell; a kikre nézve ez a paradicsom, a mit
életökkel, halálukkal meg kell védelmezni! hogy ilyen emberek nagyon
sokan vannak; együtt úgy híják őket, hogy «nemzet», hogy mikor az a
nemzet szenved, akkor az egyes embernek nem lehet örülni; hogy mikor ez
panaszra emeli fel a szavát, akkor senkinek a panasza e mellett
meghallható nem lehet. – Gondold, mintha édes anyád volna ez a nagy
haza, aztán idejönne egy doktor, azt mondaná: öreg már, beteges már,
veszekedő természetű, zsémbes anya, nesze, add be neki ezt a medicinát,
attól majd elmegy a más világra, aztán te is megszabadulsz tőle, meg a
testvéreid is, megosztoztok az örökségén, ugyan jó dolgotok lesz!
Beadnád neki azt a medicinát?

– Eldugnám, a hol senki rá nem talál.

– Ezt teszszük mi. A mi császárunk igen jó ember. Szivébe az egész
emberiség ügyét be tudja fogadni. Planumai a népek boldogítására vannak
kifundálva. Hanem egyet nem akar megérteni. Ezt a mi kinzó gyermeki
szeretetünket a mi szenvedő anyánk iránt! Vajjon belenyugodtál volna-e
te, ha azt mondtam volna: ejh, a te anyád már régen beteg, elküldöm a
háztól; hozok helyette neked egy angyalt mostohának.

– Nem! Nem. Egy angyalt sem cserébe.

– Pedig ő azt akarja tenni velünk. Tudatlan, hátramaradt nemzet vagyunk;
ő más néppé, czivilizált nemzetté akar bennünket átgyúrni erőhatalommal.
Nem úgy tesz, mint elődei tettek, a kik elakartak bennünket ölni: ő fel
akar bennünket támasztani; de egy idegen világban. Amazok ellen
védelmeztük magunkat fegyverrel, vérhullatással. De ez nem jön ellenünk
erőszakkal, a minek kardot lehet eléje szegezni, hanem csak a hatalom
parancsszavával. Mi védelem van ez ellen? Találd ki?

– Én? Hogy tudnám azt kitalálni?

– Gondolkozzál csak rajta. Ha én te neked azt parancsolnám, hogy
holnaptól kezdve a rokka helyett nekem pianofortén játszszál, s a
szolgálóid németül beszéljenek, itthon ne főzess, hanem majd hozatok én
a traktirtól olyan ételt, a mit vajjal és nádmézzel főznek, ez a jó; mit
felelnél rá?

– Azt, hogy nem tehetem, a mit nem tudok; s inkább fekete kenyeret
eszem, mint a traktir főztét.

– Ezt mondanád; pedig milyen engedelmességhez szokott gyönge kis leány
vagy! Hát azt gondolod, hogy mi vén, viharokban megedzett férfiak
lágyabbak lehetünk? Mi is azt feleljük: «ezt nem tehetjük, ezt nem
veszszük be!» És hasztalan küldözi ide a császár haragos
parancsolatjait; nem hajtja azokat végre senki. Nincs egy tisztviselő az
országban, a ki tovább adná, a mit ő megindít. Minden parancsszava egy
süket pinczébe lekiáltott hang. Az összes tisztikar, a legfelsőtől a
legalsóig, egy ellenálló tömeget képez ellene, a mibe egy rést nem lehet
neki törni. Az ősi alkotmányt védi minden ember, a mit ő el akar
törölni. Szent koronánkat felvitette Bécsbe, országgyülésünket
megszüntette, megyegyüléseinket betiltotta, földeinket felmérette,
házainkat, nemességünket megszámláltatta, idegen nyelvet parancsolt
ránk, ősi alkotmányunkat megtámadva, a mi nélkül ez a föld nem
Magyarország többé. Mi pedig küzdünk mind az ellen!

Hiszen ezt mind nem bánta a szegény kis leány, az, ha az apa is teszi,
bizonyosan nagyon helyesen van téve; ezt még igazolni sem szükséges ő
előtte. A kis leány, ha az apja rákócziánus, a «libertás» pénzt hordja a
nyakába akasztva, ha pedig az apja császárpárti, akkor a vállfűzőjére
himezteti aranynyal a kétfejű sast, – hanem azt még mindig nem értette,
hogy miért kell mindezekért a Ráby Mátyás kezének, lábának vasba
kerülni.

– Most mingyárt megértetem a kis leánynyal, a mit meg akar tőlem tudni,
folytatá az apa. Ennek a mi ősi alkotmányunknak van egy nagyon sebhető
oldala: a nagyon elterjedt erkölcsi romlás a tisztviselői karban.
Hajdanta, minden három évben újra választották a megye rendei
tisztviselőiket. A ki közülök rossz characterünek, tisztátlan kezünek,
megvesztegethető birának bizonyult be, azt elcsapták, mást választottak
helyébe. A császár megszüntette a restaurátiót, s a meglevő
tisztviselőket megtette életfogytig hivatalnokoknak. Ezzel minden
megromlott népkinzó megörökült a székében. A megye közönsége többé nem
mozdíthatja el azt. De ezek az igazságtalan rossz emberek azért mégis
annak a tábornak a részét képezik, a mely az ősi alkotmány
megvédelmezésére együtt tart, s az igaz jó hazafiaknak természetes
szövetségesei, mindaddig, a míg a császár az alkotmányt vissza nem
állítja, a míg új választást nem enged. És mindaddig hasztalan jelentik
föl Bécsben a csaló, huzavonó tisztviselők gyalázatos visszaéléseit, ide
lenn mindenki ezeknek fogja pártját, s a császár által leküldött
commissariusoknak vet gáncsot. Inkább ezeket a gonosztevőket fogadjuk el
czimborákul, hogy sem kezet nyujtsunk az olyan legtisztább lelkű,
legbecsületesebb ideálistáknak, mint a milyen Ráby Mátyás, a kik azt
hiszik nemes felindulásukban, hogy a népet szabadítják fel öröklött
nyomorúságából, s nem tudják, hogy mit cselekesznek? Ezért kellett Ráby
Mátyásnak ennyit szenvedni eddig; – ezért fog szenvedni még többet, ha
rossz csillagai még egyszer ide vezetik!

– Még többet? szólt a leány elrémülve.

– Igen is, még többet: egész a keserű pohár kicsordultáig; mert most már
az egész nemzet felgerjedt haragját találja magával szemközt. Ő ezt nem
is tudja bizonynyal. Hisz a világ nagy eseményeitől el volt zárva hosszú
ideig. Nem tudhatja azt, hogy a császár mit kezdett meg azóta? Egy
nagymértékű hadjáratot a török ellen, az oroszszal szövetkezve. Ismét
egy nemes sugallatból eredő szerencsétlen elhatározás. Fel akarja
szabadítani a török járom alul a keleti keresztyén népeket. S nem
törődik azzal, hogy a magyar nemzet hamarább ki tud békülni az elnyomó
ozmánnal, mint a felszabadító moszkovitával. Emlékezel rá, tavaly, mikor
azt kérdezted tőlem, mi okból illuminálják az ablakokat egy éjszaka
egész Pesten? akkor azt mondtam rá: nem értik azt a kis leányok. Most
hát értsd meg. Annak az örömére illumináltak egész Magyarországon, hogy
a török sereg győzött, hogy megverte a mi saját seregünket
Karánsebesnél: a mi tulajdon fiainknak holttestei fölött ujjongott
örömében a nemzet! és gyásznap volt idefenn minden diadalhir, a mi a
törökök vereségével tért be hozzánk. Ebből elképzelheted azt a
véghetetlen elbusulást, a mi az egész országot felháborítja. Minden
vármegyéből elszánt hangon irnak fel a császárhoz, protestálva és
megtagadva az adót és subsidiumot. S most ő még új contributiókat, új
rekruta-állítást akar elrendelni. Tűz, láng ég a lábaink alatt. – Hanem
erről Bécsben nem tudnak semmit. – Az olyan emberek, mint Ráby Mátyás,
azt hiszik, hogy az emberiség ügyének, a népszabadságnak szolgálnak, s
nem gondolják meg, hogy micsoda rettenetes állapotnak kell lenni abban
az országban, a hol olyan emberek, mint én, a ki Istennel mindig
békében, az igazsággal mindig harmoniában éltem, egy társaságban állunk
olyan emberekkel, a kiknek egész élete gonoszság és istentelenség volt,
s a míg a rablóbandát, a ki gyilkol és fosztogat, mindenki futni hagyja,
addig az olyan tiszta lelkű becsületes embert, minő Ráby Mátyás,
mindenki lánczokkal keresi, hogy a legmélyebb börtönbe temesse!

Itt elhallgatott a főjegyző s végig sétált alá s fel a szobában.

Aztán hosszú szünet következett. A kis leánynak sok sok végiggondolni
valója volt.

Egyszer aztán megállt előtte az apa.

– Megértetted-e hát, hogy mi az az országos ügy, a miben nem azzal a
mértékkel mérnek, a minek emberi igazság a neve?

A kis leány megragadta az atyja kezét.

– Oh édes apám. Szabad volna én nekem azt mind leirnom, a mit nekem
elmondtál, s aztán elküldenem a Rábynak?

Tárhalmy elérzékenyülve suttogá:

– «Te teheted.»

S aztán, hogy könnyebben menjen a kis leánynak a nagy irás, ő maga
vágott neki új kalamust hozzá.



NEGYVENEDIK FEJEZET.

(Mellbenn gonozvl iaarattatic egi bizonios ispion.)

A császár nem csak Ráby által, de a districtualis commissarius részéről
is figyelmeztetve volt arra, hogy az ő első hivatalnoka Magyarországon,
a helytartótanács elnöke, gróf Niczky az ő politikájának nem hive.
Különben pedig olyan ember, a kit nem lehet csak amúgy könnyedén ide meg
oda tenni. Mert a míg ez a férfiu áll az ország élén, addig onnan
alulról sem lehet semmi erőszakos mozgalomnak megindulni. A kegyelmes úr
a forradalmároknak is azt mondta, hogy «bihászman?» s úgy ült rajtuk,
mint a kősó. – Csakhogy a felől a császár nem volt egészen bizonyos:
vajjon e nyakas ember, a ki az ő rendeleteit olvasatlanul rakja félre,
nem vetemedik-e valami összeesküvésre? – Hiszen Wallenstein története
még nincs olyan messze, s a Nádasdyak, Frangepánok ebben az országban
teremnek.

Ez iránt bizonyosságot szerezni, kiszemelt egy fiatal kamarást a
császár, M..szkyt bárót, Rábynak egyik kollegáját s leküldte Budára, ő
excellentiája mellé, azzal a czimmel, hogy «Adlatus in militaribus».
Akkoriban épen katonás világ volt, szükségeltetett egy ilyen
extraserialis hivatal.

Nagyon természetes, hogy ő excellentiája egy nappal hamarább
értesíttetett M...szky báró megbizatásáról, mint az az uti málháját
összecsomagolta volna; mert a hivatalnoki szent Hermandad úgy volt
berendezve, hogy a mit a császár elrendelt Bécsben, azt egy nappal elébb
megtudják Budán. Nagyon jól szervezett titkos policzáj volt az, csakhogy
nem alulról fölfelé, hanem fölülről lefelé szolgált. S a ki ebbe a
tökéletes gépezetbe nem akart beleilleni, az vagy úgy járt, mint Ráby
Mátyás, vagy úgy, mint M...szky báró.

A helytartótanács elnöke tudta jól, hogy ezt a fiatal embert az ő
szemmeltartása végett küldték ide le ő mellé. Azt is gondolta, hogy ez a
Rábynak a mestersége volt. «Calumniator consiliariorum!» A mint a
megbizó levelét átadta az ifjú gavallér, azt mondta neki:

– Bihászman! tehát holnap mingyárt munkába akar állani a báró úr? Van-e
jó karmantyúja kanavászból? Mert itt sok irni való lesz. Aztán kár volna
azért a szép piros hajtókás zöld grodenápel frakkért, ha kiszakadna a
könyöke a sok irásban. – No hát holnap reggel fél hat órakor
méltóztassék megjelenni adlátus úrnak nálam. Akkor elkezdjük a munkát.

Hej megszeppent a kamarás úr erre a szóra! Fél hatra Bécsben az ember le
szokott feküdni, nem pedig felkelni. Azonban mégis valahogy ki tudta
csinálni, hogy Budán a várban, a «Koronánál» fogadván szállást, ilyen
kora reggeli órában felköltette magát a Hausknechttel. Früstökről
azonban még senkivel sem lehetett értekezni; be kellett érnie egypár
darab czvibakkal, a mit tegnap estéről megmaradt hideg tojásos puncsba
mártogatott. Igy kisértette aztán fel magát a helytartótanács elnökének
palotájáig, a Hausknecht ment előtte lapáttal s hányta el az utjából a
havat, a mi az éjjel esett, az inasa meg vitte a lámpást. Még éjjel
volt; farkasok is járhattak volna az utczán, – ha lettek volna.

Az elnöki palotában már minden cseléd talpon volt; az adlatus urat a
komornyik egyenesen bevezette ő excellentiája hálószobájába, a minek a
kulcsa az ő zsebében volt, kívülről levén bezárva az ajtó.

A kulcsnyikorgás ébreszté föl ő excellentiáját álmából, még akkor az
ágyban faküdt.

– Ahá! szólt nagyot ásítva, megérkezett a kamarás úr? Johann! gyujtson
neki két gyertyát. Tessék kérem helyet foglalni, ott az iróasztal. Aztán
tessék dolgozgatni egész kommoditással.

Kommoditás az igaz, hogy volt elég, hanem hogy mit dolgozgassék a
kamarás úr, azt nem mondta meg neki senki. Ráért czifra betüket rajzolni
a papirra s azokat kischattirozni veres plajbászszal, a míg az elnök úr
felöltőzködik.

Az pedig nagy nyugalommal ment végbe. Ő excellentiája meg is
borotválkozott; a báró még ezt sem végezhette el, ma reggel kénytelen
volt azzal a hivatalóra utánra biztatni magát.

Ő excellentiája alig is várhatta, hogy a képéről letörölje a szappant,
rögtön sietett az orrát tubákkal bemázolni. Egy szippanat nagyon jól
esik korán reggel. Kivált, ha az ember jó nagyot prüszenthet utána. A
mire a komornyik nem késik rákiáltani: «helf Gott!»

«… Keltz Gott!»[35] viszonoz az elnök úr. «No, Johann, mit jelent a
hétfőn reggeli prüszszentés?»

Johann mondja:

  «A ki hétfőn reggel prüsszent,
  Az kikerüli a köszvényt.»

Rossz vers, de jó biztatás.

Ő excellentiája félszemmel a kamarás úrra sandít, valjon feljegyezte-e
ezt a munkálatába?

– No, ha készen van a fölöstököm, mehetünk az ebédlőbe; szól, mindennel
készen lévén ő excellentiája. Placeat kamarás úr.

Ezt már kellemesebb szónak vette a báró, s követte ő excellentiáját a
mellékszobába. Biz a fölöstököm jól fog esni.

Az elnök úr opulentiával szokott étkezni. Az asztalon volt csokoládé,
vajas kenyér, liptai túró, mazsolaszőlő, kalács és meggypálinka.
Kellemes kilátás.

– Hát csak tessék, kamarás úr, leülni oda az iróasztalhoz minden
zsenirozás nélkül. Van ott toll, papiros, kalamáris. Folytassa szépen a
munkásságát.

Az étkező-asztalhoz nem invitálta meg az adlatust, hanem ott is készen
volt annak a számára egy kis iróasztal, leülhetett mellé s aztán
végignézhette, hogy früstököl meg ő excellentiája egyes egyedül, pompás
jóétvágygyal látva hozzá minden csemegéhez; közbe-közbe kedélyesen
zsörtölődve a komornyikkal, a ki a megszokás jogánál fogva el akarja azt
az ennivalót ragadni az ura elől, a mivel az nagyon megterhelhetné a
gyomrát.

– Elég volt már abból a vajból! megárt.

Ő excellentiája aztán megnyugtatja őt egy ideillő diæteticai arany
mondással:

– Tanulja meg Johann: «mane aurum, meridie argentum, vesperi plumbum»;
(reggel arany, délben ezüst, este ólom; t. i. a butyrum, mondjad: vaj.)

De biz azt a Johann nem tanulja meg; hanem a helyett a liptai túrót
igyekezik elodábbítani az ura keze ügyéből.

Megárt.

Erre is talál megnyugtató auctoritást a classicusokból ő excellentiája.

– «Caseus et panis – sunt optima fercula sanis.» (A sajt és a kenyér, az
egészség abból ugyan nyér!)

Aztán kedélyesen félretekint a kamarás úrra, hogy valjon feljegyezte-e
ezeket?

Az pedig jobb szerette volna, ha inkább a brinzával kinálta volna meg,
mint annak az encomiumával.

– No már most menjünk a hivatalszobába, szóla, a száját megtörülve az
elnök úr. Tessék utánam jönni, kamarás úr. – Feljegyezte-e kamarás úr a
«rapturákat»?

Jegyezte biz az az előtte terpeszkedő papirosra a keserves
carricaturákat egy vidravasba került tollrágó bureaucratáról s
telefirkált czifra initiálékkal egy koncz bibulát.

A hivatalszoba egy nagy hosszú terem volt, boltozatra építve; annak a
közepén állt egy irtóztató zöldposztós asztal, rajta hat óriási ólom
kalamáris derékig beleütött kalamusokkal; a falakhoz ócska szekrények
támaszkodtak likacsos ajtókkal. A csíkoskabátos öreg titkár már ott
dolgozott egy mellékasztalnál: csak úgy billegett a parókájának a farka
a nagy betűvetés közben.

– Méltóztassék csak helyet foglalni, kamarás úr, és folytatni a
munkáját, – secretarius úr, adjon a kamarás úrnak egy új tollat.

Az öreg secretárius aztán adott neki egy csinálatlan lúdtollat; ha van
penicilusa, vágja meg. A báró úr pedig soha életében nem próbálta,
hogyan kelljen abból irótollat faragni, mert odafenn Bécsben azt az urak
készen kapják; annálfogva aztán nem is lett abból irótoll soha, addig
faragott, addig nyiszált rajta, míg utoljára is fogpiszkáló lett belőle.

No annál pedig czélszerűtlenebb eszközt erre a mai napra alig
szerezhetett volna magának. – Mert a mint vége volt a referendáriusok
előterjesztéseinek, a kik mindnyájan nyaláb actákkal jöttek az elnök
urat az ország legkülönbözőbb ügyeiről felvilágosítani, következett az
audiencziaadás. Ezt a sok instáló, kunyoráló, protestáló, informáló,
supplicáló siserahadat végig hallgatni, azokat mind agyonvigasztalni egy
bünhődő Jupiternek való penitenczia volt. Két óra lett délután, mire
ennek vége szakadt.

Hála légyen a papnak: sóhajta fel a szegény megnyomorgatott báró, mikor
a hajdu elvégre megjelent a partvissal, kisöpörni az instánsok után itt
maradt sarat, s a komornyik jelenté, hogy az ebéd fel van tálalva.

No már most ő is szaladhat falatozni, a minek legfőbb ideje! Azt már
következtetheté, hogy az elnök úr az ebédre sem invitálja meg. – Azonban
kellemesen csalódott.

– Tessék átsétálni, kamarás úr, az ebédlőbe, velem.

Ez már jól hangzik!

A leves ott gőzölgött az öblös tálban, hanem – veszedelmes kilátás! hogy
megint csak egyre volt terítve.

– Méltóztassék csak helyet foglalni, kamarás úr, ott az iróasztalnál.
Folytassa a munkáját. Ne hagyja magát confundáltatni általam. Én igen
csendesen végzem a dolgomat. Még ide is áthozatta magához a hátramaradt
actákat, s a mig a levest felkanalazta, az alatt is corrigált bennük
plajbászszal.

A báró úr megint leülhetett az iróasztalhoz s csinálhatott pathologiai
tanulmányokat ő excellentiája appetitusának rendkivüli aberratiói
fölött. A ki a reggelinél oly hatalmas étvágygyal fogyasztott el
mindent, az ebédnél oly finnyás, oly házsártos volt, hogy semmiben sem
találta kedvét. Persze elrontotta a gyomrát a sok relatió és instantia.
Minden ételre volt valami kifogása. Szidta a szakácsot s izengette neki,
hogy elkergeti. S ezt annak az éhes embernek ott az iróasztalnál végig
kellett hallgatnia. Eleget nézegette pedig a zsebóráját! de ő
excellentiája nem akarta azt észrevenni. Az ebédnek is vége lett ilyen
formán. Ekkor ő excellentiája nyájasan felkérte a báró urat, hogy
méltóztassék vele átsétálni a billiárd-terembe.

Valahára hát már mégis vége lesz a hivatalos órának.

Dehogy volt vége. A biliárd-szobában is volt egy iróasztal.

– Méltóztassék csak, kamarás úr, leülni oda az iróasztalhoz, ott igen
commótosan lehet irdogálni. A titkár úr pedig jöjjön be.

A báró úr el nem tudta gondolni, hogy mit irdogáljon ő itt egyre-másra?
Hiszen már négyre jár az idő, s még ő nem ebédelt. Kinjában csupa
nyárson sült kappanokat rajzolt a papirra.

A titkár úr bejött; ő excellentiával elővették a dákókat; felrakták a
pyramidlipartiet, s elkezdtek játszani. Ő excellentiája kitünő
művészettel gyakorolta a tekézést. A báró úr számlálhatta a lyukba
csinált golyókat. Ez igazán egy adlatus kamarásnak való foglalatosság.

Egyszer aztán bejön a janitor, s jelenti, hogy ő méltósága, a pécsi
püspök úr kiván azonnal beszélni ő excellentiájával.

– Bocsássák be.

A prælatus úr arcza még egészen szederjes szinű volt a fagytól, a hogy
télvíz idején Baranyamegyéből ide felszánkázott; egyenesen ide sietett,
még a hideg sem engedett ki a tagjaiból, a botosok is a lábain voltak, s
a téli keztyü a nyakába akasztva.

– Hát főtisztelendő úr, mi szerencse hozta ide Fő-Buda városába?
Conducat sanitati![36]

A püspök t. i. azon kezdé, a mint a melegre belépett, hogy elkezdett
prüszkölni.

– Ago gratias. Hát (Ψ) (ezt a görög «pszi» betűt úgy vegye a tisztelt
olvasó, mint «signum sternutationis»-t) excellentiád kegyeskedett hozzám
egy stafétát elküldeni a napokban (Ψ).

– Igenis, emlékezem rá, conducat sanitati. Tessék helyet foglalni
főtisztelendő úr. Látja, ezt a vöröset a fehérrel duplára Ecklochba kell
becsinálnom. Allo marsch! mind a kettő bement! Verlauf! Hát mi történt
tovább azzal a stafétával?

– Hát kérem alássan, ezt saját kezével méltóztatott excellentiádnak
megirni, Ψ s mivelhogy «docti male pingunt».[37]

– Indocti pejus.[38] Conducat sanitati.

– Annálfogva én azt semmiféle tudománynyal nem birtam kivenni, hogy mi
van ebbe a levélbe írva? Ψ! Ψ!

– A bizony megeshetett rajta. Titkár úr, állítsa föl a golyókat. Hát
aztán, mit mivelt főtisztelendő úr?

Ψ! Mit miveltem? Összehivtam a káptalanbelieket, azok már elég
versátusok a különféle obsoletus calligraphiák kibetűzésében, eléjük
adtam excellentiád levelét, hogy magyarázzák ki; azok is azt felelték
egy napi fejtörés után, hogy ők nem birják elolvasni, Ψ! Ψ!

– Hát talán azért jött főtisztelendőséged fel Budára e zegernye időben,
hogy a levelemet megmagyaráztassa magának? Conducat sanitati!

– De ördögöt conducál a sanitásomnak! Biz inkább otthon maradtam volna
vele! Hanem a copertájára az volt írva, hogy «in militaribus»[39]. Hát
nem mertem félretenni a jövő szüretig, a mikor reményem volt
excellentiádat a siklósi tusculanumban tisztelhetni.

– Úgy? in militaribus? Akkor hát – per mops a közép-lyukba azt a
fehéret! Meglett volna, ha gixert nem ád! Hol az a kréta? Hát in
militaribus szólt a levél? akkor, kérem, méltóztassék
főtisztelendőségednek azt a bizonyos levelet annak a kamarás úrnak ott
az asztalnál prezentálni, ő az adlatus in militaribus.

No hát valahára kapott a báró úr valami szakmájába vágó dolgot. A püspök
odavitte hozzá a levelet.

M...szky felbontotta azt, megnézte alulról, megnézte felülről, forgatta
minden oldalra. Olyan irás volt az, mintha egy cserebogarat
belemártanának a kalamárisba, aztán eleresztenék a papiroson, betük, a
mik egymást agyba-főbe rugdalják, egymásnak gáncsot vetnek, saját
ábrázatjukat ismerhetlenné tenni törekesznek; darabokra tört léczek,
szerencsétlenül járt fazékfülek, kiszakított varjúlábak tolonczserege,
escortirozva, egy-egy köszvényösszehúzta kezdőbetűtől, de a kiről nem
tudni, mi nemzetiségből való, cyrill-e vagy glagol, avagy pedig arabs
talik? s végre pedig mind az egész debandált had, hátba lövöldözve a
haragos penna szétfrecscsenő kartácslövéseitől. Azt mondta rá a báró úr,
hogy ha mingyárt fejét veszik, sem ismer ő meg abból de csak egy
keserves betüt sem.

– Bihászman! Hadd látom azt a levelet! kiálta végre haragosan ő
excellentiája, s kezébe vette saját autographonját.

De biz ő maga sem tudott abból semmit kitanulni. Közel is tartotta a
szemeihez, távol is tartotta, nagyító üveggel is nézte. Utoljára
visszaadta a püspöknek, nevetve:

– Tudja patvar, mi van benne? Bihászman? Régen volt, talán nem is igaz.
Bizonyosan nem valami sürgetős dolog. Tegye ad acta főtisztelendő úr.
Ezért kár volt felfáradni Budára. Tessék visszautazni in nomine Domini.

A püspök nagy zúgolódva eltávozott. Ő excellentiája pedig leült a fekete
kávéjához s elköltötte azt csendesen, a közben átfutva az Augsburger
Allgemeine Zeitungot.

A bárónak még mindig nem adatott meg az engedély az eltávozhatásra.

Ez pedig arra számított, hogy ő excellentiája majd ebéd után, öreg urak
szokásaként, el fog szunnyadni, s akkor ő aztán «ill a berek, nádak,
erek!» úgy odább áll, mintha soha itt se lett volna. De nagyon
csalatkozott. Alig volt vége a fekete kávénak, a midőn jelenté a
komornyik, hogy itt van a tudós orientalista, Kalmár.

– Be kell ereszteni.

Ez volt a kedves embere az elnök úrnak. Cynicus ember; csak úgy lefegett
rajta a zsibvásáron összeszedett lebernyeg; szalmával, tollal tele a
parókája. Ezzel szokott a téli estéken át eldisputálni az elnök úr. Mind
a kettőnek egy szenvedélye volt; a magyar nemzet eredetét más régi
nemzetekével összekötni; csakhogy a míg Kalmár a magyarokat a
medo-perzsákkal igyekezett azonosítani, az alatt ő excellentiája az
egyptomiakat iparkodott belevonni az atyafiságba.

A báró úrnak aztán hallani lehetett, hogy Farao annyit tesz, mint Faragó
(mivelhogy azok mind sphinxeket, memnonszobrokat s más efféléket
faragtattak), de viszont Dejoces, nem más, mint «de jó okos». Semiramis
az világosan «szemérmes», Xerxes nem más, mint «szekeres», mert sok
szekéren indult el Görögországot meghódítani; Borysthenes pedig azon
folyó, mely mellett terem «bor: istenes», s ha még Cambyses sem magyar
szó, hát akkor mi volna ez: «Kan biz ez!» azaz, hogy igazi férfi!
Ellenben a hires egyptomi Tiglát Pilézár világosan azt teszi, hogy
«téglát pazarol», mivelhogy ő építette a legnagyobb pyramidok egyikét.
«Osiris» annyit tesz, hogy «azér(t) is!» mivel hogy ő mindenható.
«Memnon» onnan jön, hogy «nem mon(d)», t. i. hallgat a szobra, csak
zengeni szokott. «Isis» pedig világos, hogy «izes»; s a ki azt meri
tagadni, hogy «Osimandias» annyit tesz, hogy «ősi mondás», az nem ért a
philologiához.

És ehhez hasonlókat a két úr oly komolysággal vitatott egymással
szemben, hogy ugyan megjárta volna, a ki el merte volna nevetni magát a
közben. Az meg épen szerencsétlenné tette volna magát, a ki pártját
fogta volna annak a kálvinista papnak, a kit mind a két tudós úr
közakarattal elkárhoztatott, a miért az a magyar nemzetet a zsidóktól
próbálta leszármaztatni! Ez már valóságos «handlé» a hazaárulók között.

E közben pedig dohányozának vala, mint két török, a mi a kamarás úrnak
semmiképen nem volt tetszésére.

A toronyban már hetet harangoztak. A szerencsétlen adlatusnak kék-zöld
karikát hányt már a szeme az éhségtől s még mindig nem lett elbocsátva.
Ekkor a medo-perzsa tudós úr kászolódni kezdett, hogy már elmegy. Ő
excellentiája még marasztalta. Maradjon nála vacsorán. Nagy nehezen
ráállt a tudós. – No most már, gondolá a kamarás, csak nem lesz olyan
goromba a házi úr, hogy ha az egyik vendégét ott tartotta vacsorán, a
másiknak engedje tovább is nyelni az éhkoppot! S ő excellentiája jó
asztalt tart!

Most csalatkozott azonban még csak igazán.

Ő excellentiája, a ki reggel gourmand volt, délben hypochondra, estére
asceta lett, s olyan lakomára adta magát, a minőhöz a tudós volt szokva.
Felhoztak az asztalra egy irtóztató nagy fekete retket, meg fekete
brúgót hozzá. És semmi egyebet. Az volt az egész vendégség. A háziúr még
sót sem engedett az asztalra tétetni, azt állítván, hogy: «Omnia cum
sale, raphanum sine sale comede!»[40]

De nem bánta volna már a báró, ha csak a retekkel meg a fekete kenyérrel
kinálták volna is meg, olyan éhes volt, a két tudós azonban egészen
megfeledkezett róla (a tudósok egoisták); fellakomázták ők ketten az
egész retek-mammuthot, csak úgy harsogott a foguk alatt; az adlatust
csak levelező tagnak nézték, a ki nem kap a retekből, s a közben
elővették az ostáblát, és kijátszottak rajta három partiet.

A Johann meg akarta tetézni a lucullusi dobzódást még egy tányér száraz
dióval; hanem azt fel sem engedte tenni az asztalra a házigazda; volt rá
alapos diæticai rendszabálya: «prima nux valet, placet alter; tertia
mors est!» (Egy a dióbúl jó, megy a másik; harmadik öl már!) De még
ezzel a halállal is szembenézett volna már a báró úr, csak
belemarkolhatott volna abba a dióba. Nem kinálták meg vele. A két
orientalista rakta nagy figyelemmel a «Lange Puffot» s hagyták őt
csendesen dolgozgatni. Az utolsó «Schusztermattsch» után aztán a tudós
búcsút vett ő excellentiájától, megigérte, hogy holnap megint eljön s
folytatják. – M...szky is kereste a kalapját.

Ő excellentiája a komornyikjának utasítást adott.

– Johann! készítsen a kamarás úr számára két szál gyertyát a tartókba,
hogy, ha elfogy, tovább folytathassa a munkáját, mert nagyon sürgős.
Aztán zárja be az ajtót.

A Johann megtette, a mi parancsolva volt, s a kamarás egyedül maradt ő
excellentiájával. Ő az iróasztal mellett, az elnök úr pedig levetkőzött
és lefeküdt az ágyba aludni. S nem volt több egy ágynál a szobában.

Reggelig majd az Isten hidege vette meg a kamarás urat abban a
grodenápel frakkban. Ő excellentiája pedig horkolt, mint egy kenetlen
száraz malom. Mikor fölébredt, azt kérdé az adlatus úrtól:

– No kamarás úr, hát készen van-e a munkájával?

– Nem tudom, micsoda munkát méltóztatik kérdezni? szólt az fogvaczogva,
berekedve és boszúsan. Alig ismert már magára a tükörben, úgy megnőtt
tegnap óta a szakálla.

– Hát azt, hogy méltóztassék megírni ő felségének, mivel töltök én el
egy huszonnégy órát. Látta a kamarás úr. A milyen volt az egyik nap,
olyan a másik. Ha tetszik, újra kezdheti a kamarás úr. S meggyőződhetik
róla. Most pedig elmehet früstökölni, ha úgy tetszik.

– Azaz, hogy «ebédelni» tegnapra valót!

Ő excellentiája csöngetett, a komornyik kinyitotta az ajtót. De úgy
elszaladt báró M...szky, hogy vissza se jött többet; a mint kiette
magát, kocsira ült s meg se állt Bécsig.

Ott aztán megreferálta a császárnak, a mit tapasztalt a budai
helytartótanács elnökénél. Karakán ember az! nem jó azzal tréfálni!



NEGYVENEGYEDIK FEJEZET.

(Kiben meghfeitetic, mieert zoolnak az prewchkevc olian nagion midevnn
ziwatar keovzeledic?)

Ráby Mátyás Bécsbe megérkezte után egészen elzárkózott a világtól; nem
járt fel a Burgba, hanem fogadott a Paternoster utczában egy kis
szállást, s senkinek sem mondta meg, hogy hol lakik.

Erre pedig nem csak az az oka volt, hogy háborítlanul elkészíthesse azt
a nehéz és bonyolódott munkát, a mi a rábizott ügy volt, czifra
változandóságaival; hanem még inkább mindenféle psychologiai állapotok.

Érezte, hogy ez az ő egész tragoediája valami fölöttébb nevetséges
história. A bécsi «Janhagel» nem tekinti azt egyébnek, mint egy
capitalis «Jux»-nak. Hogy a nagybajuszú magyarok ezzel a
«Schabernak»-kal magát a császárt is feltréfálták, ez csak annál
mulatságosabbá tette a «Hetz»-et. A Hetz, meg a Jux pedig a bécsi népnek
az, a mi a rómainak a circus. Jaj annak, a ki belejutott; legyen az szép
asszony, herczegnő vagy komédiásné, főúr vagy pap; az mindegy, nincs
neki kegyelem; agyonnevetik, agyonélczelik.

Ezért kerülte még a jó barátjait is.

Még a hirlapok olvasásától is irtózott. Azt látta belőlük, hogy az
egymás fejére tóduló világesemények az ő történetének veszedelmes
versenytársai. Ki fog a szentendrei kicsiny emberek apró bajairól, a
pestvármegyei táblabirák machinatiójáról, meg a kettő között kepiczkélő
Ráby Mátyás furcsa kalandjairól beszélni, mikor a keleten Oroszország
diadalai a nagy ozman birodalmat rendítik meg alapjaiban, mikor benn az
országban új hadjárat előkészületei folynak, mikor a németalföldi
lázadás az osztrák birodalmat egyik legszebb tartományától készül
megfosztani, s mikor mindezeknél óriásibb, általánosabb rém gyanánt
tornyosodik fel a francziaországi forradalom?

Ráby sejtette jól, hogy mikor ennek a nagy mennykőhullásnak az ideje
bekövetkezik, akkor az ő szent-endrei causáját többé senki sem fogja
meghallgatni.

Ezért sietnek a szegény prücskök is a mezőn olyan nagyon czirpelni,
mikor érzik a vihar közeledtét; tudják jól, hogy a mennydörgés alatt az
ő czirpelésük elvész. Pedig nekik is bizonyosan igen fontos okaik
lehetnek arra, hogy szót emeljenek.

Úgy sietett a maga relatiójával elkészülni, hogy már január elején azt
letisztázva benyujthatta a császárnak.

Terjedelmes és kimerítő opus volt az, benne a legvilágosabban kiderítve
az egymással kapcsolatban levő visszaélések. Remekműnek lehetett mondani
egy vádiratban.

Csakhogy úgy volt ezzel Ráby, mint a ki magában tanul sakkozni;
természetes, hogy minden partiet ő nyer meg. Csak akkor veszi aztán
észre, mikor eleven ellenjátszóval kerül össze, hogy annak is van ám
saját terve; s az által az övé egészen máskép üt ki, mint a hogy ő
szépen kicsinálta.

A pesti és budai urak sem késtek ám a maguk vádiratát felküldeni a
császárhoz, a börtönből kitört Rab Ráby ellen.

Abban le volt ő kelme írva, mint néplázító, országbékét háborító, a
király tanácsosait vakmerően rágalmazó, erkölcstelen életet folytató
czégéres gonosztevő, a kinek visszaküldetése s az ország rendes
törvényszékei elé állítása követeltetik. S mind ezekre épen annyi adat
lett felszámlálva, a hánynyal terhelte Ráby a maga bevádoltait.

S a császár a legfőbb itélő biró. Neki nem szabad az ilyen dologban
részrehajlónak lenni; hanem itélnie kell, nem a szive hajlandósága, de a
tiszta igazság szerint.

Mikor Ráby Mátyás átadta a császárnak a munkálatát, élő szóval is
előadva annak tartalmát, s megmagyarázva, hogy a bizonyítékok hol és
miképen megszerezhetők? ezuttal azonban a kezéből mind ki vannak véve; a
császár szép csendesen végig hallgatta őt s aztán elvette tőle a vastag
munkálatot.

– Át fogom olvasni figyelemmel. Addig pedig vegye ön át ezt a másik
csomagot, és olvassa el magában. Én már átnéztem. Ezekben viszont ön van
vádolva számtalan törvénybe ütköző cselekményekkel. Hogy e vádoló
iratokat önnek átadom, abból láthatja ön, hogy bizalmam önhöz a régi.
Olvassa őket végig. S ha ön akkor, a midőn ezeket visszahozza hozzám,
azt fogja mondani: «Mind ezekből egy tény, egy szó, egy gondolat sem
igaz; én a törvényszék előtt kész vagyok ezeket visszadobni a vádolók
szemébe; a magam vádjait pedig fentartom!» hát akkor én odarendelem ön
mellé két leghivebb policzájcommissariusomat, a kiknek parancsuk lesz
önt sehol egy pillanatra is el nem hagyni; önt minden személyes
bántalmazás ellen, császári teljhatalmam gyakorlásával megvédelmezni;
minden embert, a kit ön megidéztetni, kihallgattatni kiván,
odaparancsolni; minden irományt, a mire önnek szüksége van, mint
bizonyítékra, előadatni, és önt, a midőn kivánni fogja, ide Bécsbe
visszakisérni. Ha azonban ön ez ellenvádakban csak egyetlen egy
gondolatot is talál, a minek a továbbfüzése önre nézve kellemetlen
lehetne… (ne értsen félre, ön ifjú ember, lehet, hogy elragadta az
ügybuzgalom, talán lobbanékony hevében igazságtalan volt; talán könnyen
hitt olyan embereknek, a kiknek érdekükben volt önt elámítani… vagy ha
jól meghányja-veti, talán csakugyan összeütközésbe jött az ország
cardinalis törvényeivel; hiszen szerelmes szív, elrontott gyomor,
fölösleges epe sokszor ártó befolyást gyakorol a megfontoló észre),
tehát ha ön csak egy árnyékot is talál e vádiratokban, a minek nem jól
esnék a világosság, akkor – ne szóljon ön erről a dologról többet
semmit. Én nem fogok felőle kérdezősködni. Legyen az én hibám, a mi
eddig történt. Egy meghiúsult kisérlettel több, a mi nem sikerült nekem.
Elhallgatunk róla. – A szentpétervári nagykövetségnél megürült a titkári
állomás, oda ön nagyon alkalmas lenne. Én várni fogok a betöltésével e
hó végeig. Odáig meggondolhatja ön az egész dolgot. Tehát a
viszontlátásig. A legközelebbi találkozásnál önön függ, hogy mit
mondjon: «megyek Budára», vagy «megyek Szent-Pétervárra».

Azzal elbocsátá őt kegyelmesen.

Jobban nem is bánhatott volna vele a császár. Ha csakugyan követett el
valami hibát a fiatal ember, legyen az eltemetve. Az eddigi
pályafutásának legyen vége; kezdődjék meg az új, más földön, más
régióban, a minek az elmulttal semmiféle összeköttetése nem lesz. Atya
sem gondoskodhatnék jobban a fiáról.

Hanem Ráby Mátyást ez bántotta épen kegyetlenül.

Hogy a császár hiheti azt ő felőle, hogy az ő egész történetében lehet
egyetlen egy olyan árnyék, a minek nem esik jól a világosság.

Aztán haza vitte azokat a veszedelmes iratokat, s végig mulatott rajtuk.

Átkozott jó mulatság volt. Hol kaczagott rajtuk a düh miatt, hol meg a
fogait csikorgatta jó kedve túlságos mértékében. Annyira bolond volt az,
hogy az ember bámulta benne az okosságot. Az az egész vádhalmaz olyan
remek systemával volt rendbeszedve, olyan méltó elkeseredés hangján
fogalmazva, úgy megerősítve szemtanúk és adatok bizonyítékaival, hogy a
vége felé Ráby Mátyás maga is kezdett kétségeskedni a fölött, hogy
vajjon csakugyan nem ő-e az az országcsaló gazember, a ki itt le van
írva? S csak most kezdi megismerni magát, miután lerántották az álarczot
a képéről? Eddig maga is csak ezt az álarczot ismerte!

Hisz ezen vádlevél elolvasása után nincs az a földi biró, a ki őt
kegyetlenül halálra ne itélje!

Milyen lavinája az összehömpölygetett hazugságoknak! Aláírva
nagytekintélyű, jellemteljes, országos férfiaktól; bizonyítva, erősítve
ugyanazon ágról szakadt nyomorultaktól, a kik ő nála, kezeit lábait
csókolva könyörögtek, hogy védelmezze meg az ügyüket a hatalmasok ellen!
– Védelmezte; – szenvedett érettök annyit, a mennyivel tiz gonosztevőnek
minden bűne le volna bűnhődve; holott se inge, se gallérja nem volt neki
egyik is, s most ez a rongy ellene támad és beáll hamis tanúnak a saját
nyomorgatói mellé.

Bizony nagyon kinálkozott az az elhatározás, hogy a sutba vágja az egész
népügyet, s aztán elfusson a hazájától olyan messzire, a hol egymásnak
soha többé hirét sem hallják.

Nagy lelki tusakodás támadt ebből.

Egyfelől a kényelemszerető önzés szedte elő minden fegyvereit, hogy
lemondásra és megfutamodásra birja. Hát érdemes a közönség bajáért magát
kitenni új szenvedéseknek? összeveszni halálosan, nagynevű, hatalmas
emberekkel, a kikhez semmi köze sincsen! Rágalmaztatni jó hirnevét az
egész országon keresztül? Mikor e nélkül mind el lehetne; tölthetné az
idejét víg mulatságok között. Az orosz Versaillesban ott a Newa mellett
olyan szép lehet a nyár, világos éjszakáival. A növésben levő óriás
talaján az egyes talentumok is oly gyorsan emelkedhetnek magasra. Ott
hír, dicsőség, eredményteljes pályafutás várna reá; míg itt nevetség,
szidalmazás, és egy «delator» kétséges hirneve.

Aztán «nem elég volt egy sütésből egy lepény»?

Másfelől azonban a büszke önérzet hányt ellent.

Hogyan? megfutni a Phæakok hadától? Elszaladni a hajdúk és porkolábok
gúnyhahotája elől? Diadalt adni az ármánynak, a lomha nyers erőszaknak?
Elismerni az igazságtalanság előjogát? – Elnyögni mindazt, a mit
méltatlanul szenvedett s aztán csak magában pirulni, mikor e
helyrehozhatatlan két gonosz év eseményeire visszagondol, s aztán
kiirtani szivéből minden emlékezést saját hazájára?

E nehéz lelki küzdelem között találta őt Mariska levele, a mit az apja
engedelmével írt hozzá.

Ez volt az egyetlen levél, a mit Ráby feltört és elolvasott.

Kétszer is, háromszor is elolvasta ezt a levelet, mely leírta előtte a
vészeket, a mik visszatértében reá várnak s esengve kérte: «vissza ne
jöjj!»

Ez a levél döntött.

Mert ha ennek az olvastára azt nem mondta volna Ráby, hogy «most már
bizony visszamegyek!» akkor megérdemlené, hogy a tisztelt olvasó földhöz
csapja ezt a könyvet s ne olvassa tovább Rab Ráby történetét.

«De most már visszamegyek!»

«Nem tartozom már se neked, édes népem, se neked, édes császárom
semmivel; – hanem ennek a leánynak – ennek még tartozom valamivel.»

«Tartozom neki bebizonyítani, hogy férfi vagyok, a ki a veszélynek
arczczal fordul, nem háttal; – hogy becsületes ember vagyok, a ki
szidalmazóinak visszavágja a lábaihoz rágalmaikat; – hogy igazi hazafi
vagyok, a ki nem retteg hazája földére rálépni s egész nemzetét birául
fölhívni, hogy itéljen fölötte: valódi hive volt-e hazájának,
nemzetének, a szabadságnak: vagy pedig árulója?»

«Sárral hajigálhat az egész világ; de ennek az egy leánynak meg kell
tudni, hogy lelkületem fehérebb, mint a napfény; mert ez még a prizmán
keresztül sem törik hétféle színre.»

«És aztán, ha megismert feltámasztott becsületem egész dicsfényében,
ragyogja őt magát is körül ez a fénykör!»

«Mily végtelensége ez a felfoghatatlan szeretetnek!»

«Mily lelki erő kellett ahhoz, hogy egy leány, ki még a szemét sem meri
felemelni férfira, elszánja magát, hogy egy ilyen levelet írjon
valakihez, melynek minden sora elárulja azt, hogy szeret. Szeret minden
indulataival a dúsgazdag szívnek. Itt a testvér szeretete a bátyához, a
bizalmas közlékeny nyájasság, itt az aggódó anya szeretete féltett
fiához, kit veszélyek, bajok ellen bölcs tanácsaival féltőn betakargat;
itt az ábrándos szűz szerelme vőlegényéhez, mely titkoló szemérme által
öntudatlan vallomásra téved; és itt a hitves lángoló szerelme
sorsüldözte férjéhez, mely a kétségbeesésben indulatos kitöréssé válik s
követel, parancsol! Minő szívnek kell annak lenni, mely neki ezen
szavakat diktálta?»

«Mennyi álmatlan éjszakájába kerülhetett neki, a míg gondolatait ilyen
kész domborúra kiformálta, a míg azokat ilyen szép kerek betükkel
leirta? milyen ismeretlen világokat kellett beröpkednie galambszárnyú
lelkével, míg ezeket az eszméket, a mik rá nézve oly idegenek voltak,
megtalálta, megértette!»

«Ezt a lelket utól kell érni!»

«Férfiindulat sólyomszárnya! Mutasd meg, hogy el tudod őt érni!»

«Tépd ki szivedből azt a másik asszonyt, ki, hogy a hitves névre egészen
érdemetlen legyen, még a nemét is megtagadta; fújd el az alakját magad
elől, mint az elégett papir hamvát, a mire a képét valaha lefestetted!»

«Hat hét alatt Erdélyben elválasztanak tőle törvény szerint, ha az
idézésre nem jelen meg, annál biztosabban.»

«S akkor szabad vagy.»

«A pesti porkoláb valamennyi láncza nem olyan fájó, mint ez a láncz, a
mivel hozzá vagy békózva.»

«Törd szélylyel.»

«S akkor aztán keresd fel ezt a másikat, ezt a hivet, ezt a végtelenül
szeretőt; szabad vagyok, – igaz ember vagyok, – egészen a tied vagyok!
Van-e kedved egy halálra kinzott, kiszenvedett szivet halottaiból
feltámasztani?»

«Uraim, uraim, tekintetes, nagyságos és nagyméltóságú uraim ott fenn
Budán: szállok elétek! S ha akkora Istenek vagytok is, mint az olympiak
voltak, én leszek az Enkeládosz, s rátok döntöm az Ossát Pelionnal!»

Szegény Mariska! ugyan eltévesztette a czélját azzal a levéllel! A
helyett, hogy elijesztette volna vele Ráby Mátyást a Hyperboræok
országáig való futásra, visszaidézte őt vele Budapestre.

Ráby Mátyás nyalábra fogta az ellene intézett nagy halmaz vádiratot,
felsietett vele a Burgba: ledobta azt a császár elé az asztalra, s
ráütve a tenyerével, azt mondá:

– A mi e csomagban írva van, az alphatól az omegáig mind merő koholmány,
rágalom, valótlanság. Kérem küldjön engemet fölséged Budára!

– Jól van. Meglesz.

– És aztán védelmezzen meg.

– Legyen róla nyugodt. Ha parancsom ellenére önt el mernék fogni, én
magam személyesen fogok oda menni, hogy önt kézen fogva visszahozzam.

Ez olyan szó volt, a mi által hármas pánczéllal (æs triplex) érezhette a
szivét befedve Ráby Mátyás.



NEGYVENKETTEDIK FEJEZET.

(Kiben meglatiuc, millen hatalmaas aallatt az czethal; de
mindazonaaltal, ha zaarazfevldre kerewl, magaawal iss ioll tehetetlen.)

A császár két policzáj-commissárust rendelt Ráby Mátyás mellé, a kiknek
utasításul volt adva, hogy Ráby Mátyást mindenüvé kövessék, sehol el ne
hagyják; külön-külön mindegyiknek teljhatalom volt adva, a császár
nevében mindenüvé bebocsátást követelni, minden embert, rangjára való
tekintet nélkül megidézni, szükséges pénzösszegeket a közpénztárokból
utalványozni, s a császár utasításait élőszóval nagyoknak és
legnagyobbaknak elmondani.

Az egyik commissarius, Plötzlich úr, egyike volt a császárváros
leghíresebb rendőri közegeinek. Hirhedett rablókat rejtékhelyeiken
meglepni, éjjeli razziákat nagy sikerrel végrehajtani, titkos complottot
egész terjedelmében felfedezni, valódi passiója volt. Személyes
bátorsága is elismertetett; számtalan érdemrendeket viselt bel- és
külpotentátoktól; sok összeesküvőt hurokra kerített. – S olyan imposans
fellépése volt, hogy még a bécsi «Brodkravallok» alkalmával is elég volt
a puszta megjelenése a zavargó néptömeg között, hogy az szétfusson, s
elhagyja Plötzlich úr által vitetni fogolyképen a báránynyá szelidült
vezérkolomposát. Ennél tehát hatalmasabb férfiut nem rendelhetett volna
a császár Ráby Mátyás mellé comitivának.

Csak egy hiánya volt Plötzlich úrnak; az, hogy Bécsen kívül soha sem
járt, Magyarországról pedig épen csak annyit tudott, a mennyit a
«normá»-ban hallott a pater subrectortól, hogy «bos hungaricus est
formosus».

Annálfogva, a mint együtt hárman póstakocsival útra keltek, fel levén
fegyverkezve mindennemü rablómegtámadás ellen, a legelső, a mi meglepte
a szabad mezőn Plötzich urat, egy csoport veréb volt, a mint egyik fáról
a másikra repült.

«Nini, micsoda kicsiny galambok!»

Mivelhogy Bécsben egyéb repülő madarat nem látni galambnál, az van az
István-téren elég; a verebet pedig rég kiirtották az egész környéken,
régi tanács rendeletnél fogva, mely szerint minden ember köteleztetik:
«das schädliche Ungeziefer von Spatzen überall vertreten, verreissen,
verschlagen, verschiessen» (a veréb-féle kártékony férget mindenütt
összetaposni, összetépni, összezúzni, összelőni).

Ez már rossz augurium (madárjóslat) volt Ráby Mátyásnak. Bölcs antik
római az ilyenre visszafordult volna.

De még jobban megjárta Plötzlich úr, mikor Magyarországra beérve,
meglátta, hogy egy helyen a parasztok a mezőn valami gödröket ástak, s
azokból majd itt, majd amott egy hörcsököt vertek fel az odujából. A
gonosz állat olyan vakmerő volt, hogy az üldöző embereknek a szeme közé
ugrált, a mint téli álmából felzavarták.

Ez az állat is hiányzott Plötzlich úr zoologiai képtabellájáról. Rábyt
nem merte háborgatni, mert az a magával hozott iratokat tanulmányozta az
egész úton; hanem odainté azt az úrforma embert, a ki a robotosokat
commandirozta; valami ispán lehetett, attól kérdezte meg, hogy mi az a
kegyetlen fenevad?

Az meg, a jámbor magyar, nem volt az egész német szótár birtokában, hogy
az igazi nomenclaturát ki tudta volna választani, hanem körülirta
valahogy, hogy: «der ist ein ungarischer Maus».

Este aztán, mikor Győr városába vergődtek s vacsora után egy szobában
készültek lefeküdni, elébb jól bereteszelvén az ajtót, Ráby bámulva
látta, hogy Plötzlich úr kihúzza a kardját s maga mellé fekteti az
ágyba.

– Mi a manót akar azzal a karddal, commissarus úr? Hiszen csak nem
törhet ránk valami zsivány a bezárt ajtón keresztül.

– De hát abbul az egérlyukból ott ni, szólt Plötzlich úr, a szögletbe
mutatva a kardja hegyével – egy «ungarische Maus!»

Jaj, barátom Plötzlich, ha te már a magyar egértől is úgy megszeppensz,
mi lesz még, ha a magyar oroszlánnal összekerülsz, mikor azt ordítja a
füledbe, hogy «bihászman!»

Azonban az egész ügy, meg kell adni, hogy a legnagyobb bureaucratai
fifikussággal volt kifundálva. Ott Bécsben egész hivatalosan
protocollumot vettek föl super eo, hogy inculpatus Ráby Mátyás mit
felelt a budai helytartótanács nyolczvan vádpontjaira. Ezzel a
protocollummal küldetett ki evocatus a dicasteriummal való confrontatio
végett.

E confrontationak a budai főpoliczájdirektor hivatal-szobájában kellett
megtörténni s a districtualis commissarius által végrehajtatni.

Mind a budai rendőrfőnök, mind a Pest kerületi főbiztos, a császár
kinevezett hivatalnokai voltak, bécsi nevelésű, hivatalszobában
meggörbült derekú, aranyeres, sőt aranykulcsos bureaucraták; de még is
csak, mindazonáltal és mindezeknek daczára is, magyar emberek.

Este későn volt az idő, a midőn a két bécsi commissarius Ráby Mátyással
megérkezett Budára. Ez is jól ki volt számítva. Nehogy valaki a vámnál
ráismerjen s előre szaladjon értesíteni a vármegyét.

Rögtön, még lámpagyujtás előtt, siettek Rábyval együtt felkeresni a
rendőrfőnököt. Úgy volt a rendelés, hogy majd Rábyval együtt ott
maradnak a rendőri hivatal helyiségében szálláson. A császári épület
kapuján ott a nagy bolond fekete sas, onnan ki nem veheti őt a vármegye.
Katona is áll előtte, meg faköpenyeg.

A rendőrfőnök ugyan megijedt, mikor Plötzlich úr elmondta neki, hogy kit
hozott hozzá. Összecsücsörítette a száját s valami visszafelé fordított
fütyülést hallatott!

– Hűh! Hunderbunder! ez nevezetes dolog. Nekem parancsolatom van ő
exellentiájától a helytartótanács elnökétől, hogy a mint Rab Ráby
megkerül, azonnal szolgáltassam át Pest vármegyének.

– Mi pedig a császár parancsát hozzuk önnek, hogy nemes Muray Ráby
Mátyás urat, ő felsége kamarását, a rendőrségi hivatalban tartsa ön
őrizet alatt.

– Hja barátom, szólt a rendőrfőnök, a saját orra hegyét hosszabbra
húzogatva; ő felsége messze van, ő excellentiája pedig közel van.

– No de mégis a császár csak nagyobb úr az országban, mint a
helytartótanács elnöke, pattogott vissza a bécsi rendőrbiztos.

A budai rendőrfőnök csak a fejét lóggatta.

– Majd meglátják az urak. Furcsa ember az, nagyon furcsa. Nem ismerik
azt az urak?

– De hát mit csináljunk? Nekünk instructióink vannak a császártól.

– Hm! hm! A rendőrfőnök a mutatóujjával feltámasztotta az orra hegyét,
hogy el ne ejtse a fejét nagy búsultában. Találtam egy jó gondolatot.

– Ki vele. Hadd halljuk.

– Menjenek fel az urak ő excellentiájához a palotájába s kérjenek tőle
rögtön kihallgatást. Önöket talán nem eszi meg.

– Hát’szen mi is ott leszünk. Csak nem ijedünk meg tőle. De mi történik
addig nemes Ráby kamarás úrral? Neki addig itt kell maradni.

– Jól van. Majd én addig becsukom az inquisit-szobába, magamhoz veszem a
kulcsát, s két strázsát állítok az ajtaja elé.

– No, az lesz a legjobb.

Ráby Mátyás tehát az első intrádára mingyárt csak egyszerre azon vette
észre magát, hogy megint «Rab Ráby» lett belőle. S még áldania kellett a
sorsot, hogy ilyen jó helyre volt becsukva, a hol szalmakanapé is van, a
hová az «inquisit» lefekhetik s hallgathatja a két alá- s felsétáló
katona lépését az ajtaja előtt.

A két bécsi policzáj-commissarius lóstatott a helytartósági palotába.
Alig akarták őket a kapun beereszteni. – Tisztességes ember Buda várában
esti harangszó után nem kódorog az utczán.

Kivántak rögtön ő excellentiája elé vezettetni.

Az a «rögtön» azonban nem megy olyan könnyen.

Ő excellentiájának ez órában épen fontos vitatkozása volt a tudós
orientalista Kalmárral azon nagy horderejű kérdés fölött, hogy Trója nem
azonos-e ezzel a magyar helynévvel «Torja?» annálfogva Latium valósággal
nem Laczháza-e? Abban már kölcsönösen megegyeztek, hogy Siciliát
valamikor a székelyek népesítették be. «Siculus» = «siculus».

Tehát a két németnek várni kellett addig, a míg Aeneas a Bosporuson
keresztül a Csepelsziget farkáig «per varios casus» elvergődik.

Azután meg, a míg egy földglóbus nagyságú fekete retek az utolsó
szeletig elfogy.

No meg aztán, a míg három partie «Lange Puff» szerencsésen lejátszatik.

Akkor aztán, úgy éjfél után, bebocsátották őket ő excellentiája elé.

Ő excellentiája soha sem volt valami nyájas ember. – Nem, ennek
ellenkezője volt. Ma azonban a superlativusa igyekezett annak lenni, a
mi rendes napokon volt.

– No hát, bihászman? mit akarnak az urak?

– Én vagyok Plötzlich, policzáj-commissarius Bécsből.

– Hol van az úrnak a titkos jegye?

A biztos elő tudta azt mutatni.

Az elnök úr leült s hagyta a két fő-főbiztost álldogálni.

– Hát mit keresnek az urak itt Budán?

– Megbizattunk ő felsége által, hogy szembesítés végett a megyei
tisztviselőkkel, lekisérjük nagyságos Ráby Mátyás kamarás urat.

– Azaz, hogy «Rab Rábyt», a börtönből kitört gonosztevőt, a semmirekellő
gézengúzt! igazítá helyre az elnök úr.

– Kérem! Ő a császár megbizottja.

– És az én foglyom!

– Azt bátor vagyok tagadni! Ő a mi személyes felelősségünk alatt és ő
felsége védelme alatt áll s csupán a törvényes eljárás befejezése végett
van ide küldve.

– Lárifári! én már ki is adtam a parancsolatot, hogy azonnal adassék át
a maga törvényes hatóságának, Pest vármegyének.

– De az ellen én ünnepélyesen protestálok! Itt van nálam a császár
plenipotentiája.

– Tartsa az úr a zsebében, ha ott van. A császár parancsol Bécsben, itt
pedig én parancsolok!

E szónál felugrott helyéből az elnök és csengetett.

A titkár belépett.

– Menjen az úr a vármegye hajdúival azonnal a policzájdirectióra s
vitesse át Pestre a vármegyeházához Rab Rábyt.

Erre duettben rivallt fel mind a két bécsi commissarius.

– Ez violentia! Ez rebellio! Mi protestálunk. Ellenállunk.

– Azt próbálják meg az urak! Önöket is vasra veretem és odacsukatom a
gonosztevő mellé, hogy tudom megemlegetik a magyarok Istenit! Allo
marsch! Ez is két szó.

A két commisarius, a mint látta, hogy ez nem tréfa (soha se látott még
ilyet!), nosza igyekezett az utczára lejutni s meg sem állt addig, a míg
a policzájdirektor lakásáig nem jutott.

Akkor aztán hárman voltak, a kik nem tudták, hogy mitévők legyenek?

– Hunderbunder! mondtam ugy-e, hogy furcsa ember ez az excellentiás úr?

– Azt hittük, hogy mingyárt széjjeltép bennünket.

– Velem is így szokott tenni, ha megharagítom.

– S erre az esetre nincsen instructiónk ő felségétől.

Nem sok idejük maradt pedig a tanakodásra; mert a pestmegyei albörtönőr
megérkezett hat fegyveres hajdúval, hogy Rab Rábyt elszállítsák Pestre.
A policzájdirectornak elő kellett adni a szobakulcsot, a hová ő kegyelme
be volt zárva.

– Ám vigyék el erőszakkal! mondá Plötzlich úr; de mi vele megyünk, ahogy
a császár parancsolta.

– Mindenüvé vele megyünk! secundált neki a második biztos.

A mire az alporkoláb azt mondta nekik egész prosopopoeiával, hogy
«méltóztassék!»

S azzal éjjel és sűrű ködben megindultak Budáról Pestre, közbefogva Ráby
Mátyást és a két kisérőjét.

A két bécsi rendőr persze azt gondolta, hogy itt is két kőhid van, mi
Budáról Pestre átvezet, mint a rongyos bécsi Wien folyón: lehet rajta
járni télen is, éjjel is. Mikor aztán meglátta maga előtt ezt az óriási
folyamot, a budapesti Dunát egész domborúra megdagadva a torlódó
jégzajtól, akkor kezdett el csak hüledezni.

– Hát hogy akarunk itten keresztül menni?

– Nagyon szépen, mondá az alporkoláb. Itt van a csónakunk. Mink is most
jöttünk át. Két óra sem telt bele.

Ott volt a csónak a Rudas fürdőnél, egy partvéd sarkantyú mellé kikötve,
abban ült négy evezőlegény. A Dunán pedig harsogott a zajló jég, a fehér
jégtáblák egymás hátára torlódtak, mikor olyan két úszó jégsziget
egymáshoz ütődött.

– Tessék beszállni, kérem alássan.

Rab Rábyt nagy hirtelen betették a csónakba; erre a két biztos is
kötelességének tartotta, utána menni s helyet foglalni a padokon.

– Hogy megyünk mi ezen a jégen keresztül? tünődék fenhangon Plötzlich
úr.

– Majd meglátja az úr.

A kormányos eloldotta a lánczot s az egyik evezős eltaszította a
csónakot a parttól. De alig indultak meg, már jött egy irgalmatlan nagy
jégtorlasz, mely visszaszorította azt a parthoz.

– Luláj machen! kiáltá a kormányos a jelszót.

A bécsi biztos semmikép sem ismerte ezt a német műszót, megtanulta
mingyárt.

A «Luláj machen» abból állt, hogy a hány ember volt a csónakban, az mind
kétfelé feszített lábbal felállt, aztán egy jelszóra: hol a jobb, hol a
bal lábára nehezkedett, mi által a hintálásba jött csónak jobbról-balról
a saját súlya által tört magának utat a körülvevő jégtorlat között, a
két szélével folyvást a víz szinéig lemerülve. Olyan mulatság volt ez,
hogy az embernek a haja szálai emelgették a kalapját a fején
borzadalmában.

– Ebben én nem veszek részt. Nicht mitmachen! Protestálok! A császár
nevében protestálok! rivallt a megrémült commissarius. Én rendőrbiztos
vagyok; engem esküvésem kötelez a többek közt arra is, hogy mikor a jég
zajlik, másokat nem engedek a Dunán átmenni. Ezt magam sem szeghetem
meg. Én követelem, hogy vigyenek vissza bennünket a partra.

Hát visszavitték a partra s engedték őt kiugrani a csónakból; utána a
másik biztost is.

– Ráby kamarás urat is szállítsák ki!

Erre aztán nagyot nevettek a szeme közé.

– Azt nem kell félteni! A kinek lóggni kell, az nem fullad a vízbe.

S azzal újra betaszíták a jég közé a csónakot.

– Ez hallatlan vakmerőség! Mi ünnepélyesen protestálunk.

S a két rendőrbiztos rögtön elővette a kebléből a piros bőrbe kötött
bugyellárisát s a helyszinén, a szép holdvilág és a parti lámpa világa
mellett – protocollumot vett föl erről az esetről.

A csónak pedig törtetett tovább a jég hátán s lehetett hallani a Luláj
machen tempószavát: «jobbra! balra!» – néha ki is látszott az emberek
feje a jégtorlaszok közül.

Plötzlich úr csak azon imádkozott az úr Istenhez, vajha összezúznék az a
csónak s odaveszne Ráby Mátyás kamarás úr, ez nagyon egyszerűsítené a
rapportot; de biz ez nem történt meg, mert a csónak két órai munka után
szerencsésen átvergődött a pesti partra; mikor már a révészek nem birták
a jeget áttöretni, akkor a hajdukkal együtt kiugráltak a jégen át a
partra, s aztán egy hosszú kötélnél fogva úgy vontatták keresztül a jég
fölött a csónakot a benne maradt Rábyval, a porkolábbal, meg a
kormányossal együtt. Mindennapi tréfa volt ez nekik, régi embereknek.
Hát mikor a magyar szinészek is így jártak Budáról Pestre a német
szinházban egy magyar előadást tartani. Tréfa dolog volt ez!

Másnap reggel aztán valahol a nyulak szigeténél fenakadt a felső jég s
azon alul a Duna kitisztult; a commissarius urak átcsónakázhattak Pestre
vigan.

Siettek a vármegyeházát megtalálni. Ott, miután egy darabig megpróbálták
a német szóval vesszőt futni a «nix tájcs» világában, végre a második
biztosnak, a ki eddig egy szót sem szólt, s a kit különben Habersack
úrnak híttak, eszébe jutott, hogy ő tud valamit diákul s ettől fogva ő
lett Cicero. A latin nyelv segélyével aztán megértették magukat, hogy
mit keresnek. De ez még annál rosszabb volt rájuk nézve, mert akkor még
Pontiustól Pilátushoz küldözték őket, alá s fel, előre, hátra: az volt a
boldogabb, a ki rászedhette őket. Utoljára Plötzlich úr elővette az
universalis nyelvet, megkente egy ácsorgó hajdúnak a markát egy lázsiás
tallérral, azért az aztán nem csak megadta neki a kivánt feleletet,
hanem el is vezette őt ahhoz az ajtóhoz, a melyen belül Rab Ráby be volt
zárva. A strázsának is adtak egy tallért, s azért az megengedte, hogy a
commissarius úr az ajtón keresztül beszélhessen a rabbal.

– Itt van ön, Ráby úr?

– Igenis, itt vagyok.

– Mit csinál itt az úr?

– Mulatom magamat a lánczaim csörgésével.

– Önnek a kezére lánczot vertek?

– De biz a lábamra is.

– Ne féljen ön, mi itt vagyunk, ezt nem fogjuk eltűrni.

– Köszönöm szépen.

De már ez több volt, mint a mennyit egy policzáj-commissarius elviselhet
nyugodt szívvel. Plötzlich úr nem kérdezősködött tovább, hanem a mely
ajtó előtt legtöbb parasztkalapot látott lerakva a földön, azon
berontott. Hát persze, hogy jó helyen járt; az volt az alispán szobája,
a II-odiké; de a ki azonban nem volt maga jelen; mert épen a leányát
adta férjhez, s a miatt el kellett utaznia Ugocsába; hanem szokás
szerint Laskóy táblabiró úr suppleálta. Plötzlich úr félretaszigálta
maga elől a parasztokat, a kiket épen benevolizáltak s odarohant a
legnagyobb hasú, tehát legtekintélyesebb úr elé.

«A császár nevében!»

– Jaj! (A táblabiró úrnak nagyon gyönge szive volt, azt gondolta a két
rendőr megjelenésekor, hogy már viszik Bécsújhelybe lenyakaztatni.)

– Hogy merték az urak a császár parancsolatja ellenére Ráby Mátyás
kamarás urat lánczra veretni és börtönbe záratni?

– Rogo humillime. (Szerencsére, Laskóy úr nem igen tökéletes volt hős
Arminius népének nyelvében.)

– Nem tud az úr németül?

– Igenis szolgálatjára nix tájts.

– Muszáj az úrnak tudni. A császár elrendelte, hogy minden hivatalnok
megtanuljon öt esztendő alatt németül. Nem tanult az úr?

– Ik bin gelernt.

– No ha tanult az úr, hát beszéljen, a hogy tud.

– Zer wenig.

– Hát mondja azt a «wenig»-et.

Laskóy úr pedig nem vitte tovább a régi magyar-német grammaticának az
első «gyakorlatánál»; azt elkezdte mondani:

– Die Feder der Vögel sind mankmal weisz, mankmal gelb, mankmal roth.

– Mást nem tud az úr?

– De igen. A Frühlingsliedet.

  «Wak auf, wak auf du stille Natur,
  «Wak auf, wak auf, du schlummernde Flur.»

Ezt már Plötzlich úr maga sem állhatta meg nevetés nélkül.

Ismét ott volt szerencsére kisegítőnek a másik biztos, Habersack úr, a
ki megmagyarázta idejöttüknek, s haragba jöttüknek az okait, a mit
megértve, a táblabiró úr is egész indignatióba jött.

– Ez már abusus! Ez a porkoláb impertinentiája volt! Ezt én nem
rendeltem. Hivják ide rögtön a porkolábot.

Janosics uram megjelent; még most is sántított attól a lövéstől, a mivel
Villám Pista megtisztelte s nagyon megjuhászodottnak látszott.

Laskóy úr aztán lehordta őt a biztosok előtt keményen, hogy micsoda
infamia volt a kamarás urat lánczra veretni? Most mingyárt vegye le a
békóit s bánjék vele rangja szerint illendően; különben ördögöt fogat
vele.

A porkoláb rögtön sietett a tévedést helyrehozni.

Laskóy úr a két biztost megnyugtatá, hogy holnap mingyárt megtörténik a
confrontatio; méltóztassék azon megjelenni s akkor azután visszavihetik
Ráby urat békével.

– Hisz ez nagyon derék, jámbor ember, mondá Habersack úr Plötzlich
úrnak, mikor eltávozának.

– Igen, mert ráijesztettem ő kelmére! Ezt nekem köszönhetni.

Annyi policzáji ösztön azonban még is volt a két biztosban, hogy kötve
higyjenek a komának, s még egyszer fölkeressék azt az ajtót, melyen
belül Rab Ráby tartózkodott s megújítsák az ajtón keresztül a
discursust.

– Levették-e már kamarás úrról a lánczokat?

– Levették; de majd visszaadják.

– Holnap esik meg a confrontatio. Mink is ott leszünk.

– De én nem leszek ott.

A biztosok megnyugtatva távozának. Csak jőjjön az a holnap.

Az megvirradt szépen; ők most már egész biztos helyismerettel
compareálának az alispáni szobában a hivatalos órára, ott azonban nem
találának egyebet egy cancellistánál, kinek az volt a hivatala, hogy egy
hosszú szalmaszálat pipaszárakon huzogasson keresztül.

– Hol a tekintetes úr?

– Otthon van. Jégvermet töltet.

– Hát mi lesz Ráby úr confrontatiójával?

– Azt nem tudom. Tessék tőle megkérdezni.

A biztos urak mentek egyenesen Ráby tömlöczajtajára. Útjokban találták
Janosics uramat, a ki azzal foglalkozott, hogy egy roppant nagy
parázszsal telt medenczébe fenyőmagot meg köményt hintett s azzal a
folyosót befüstölte.

– Mikor lesz Ráby úr confrontatiója? kérdezé őt Habersack úr.

– Jaj, rogo humilime. Talán soha sem lesz. Nagy beteg a szegény. Igen
nagy beteg.

– Mi látni akarjuk és beszélni akarunk vele!

– Nem lehet az. Olyan baja van, hogy nem lehet hozzá bemenni. Azért kell
az egész folyosót kifüstölnöm.

– De hát mi baja van?

– Nem tudom én. Odabenn van épen a doktor úr, mingyárt kijön, az majd
megmondja.

Nem kellett rá soká várni; az ajtó nyilt s jött ki rajta a vármegye
physicusa. Az egyik kezében volt egy hosszúnyelű vasserpenyő, azon égett
hat darab franciskáner; a másik kezével meg egy zsebkendőt tartott az
orra, szája előtt, a mi levendula-szeszszel volt itatva.

Addig nem is állt szóba senkivel, a míg egy hajdú hirtelen oda nem hozta
neki a mosdómedenczét, melyben tárkony-eczetes víz volt, s abban elébb
az arczát, azután a kezeit meg nem mosta; a ruháit pedig köménymaggal
körül nem füstöltette.

A biztos urak rémedezve bámulták ezt a czeremoniát.

Habersack úr megerősíté a szívét, hogy megmerje szólítani a doktort.

– Mi baja van a patiensnek?

A doktor nagyot lélekzett az orra elé tartott levendulaszeszes
zsebkendőből s aztán odasúgta a biztos fülébe:

«Pestis orientalis…»

Hej annak se kellett több. Úgy elszaladt, Plötzlich urat is magával
ragadva, hogy semmi patenssel vissza nem lehetett volna parancsolni. Nem
is időztek ott tovább; hanem nyargaltak vissza Bécsbe, azzal a
rémhírrel, hogy Ráby Mátyás beleesett a keleti pestisbe; a mivel aztán
Rábynak az ügye egészen be lett fejezve. Mire a publicumba került a hír,
már akkor csak arról volt szó, hogy valjon elég oltatlan meszet öntöttek
rá, mikor eltemették?



NEGYVENHARMADIK FEJEZET.

(Kibenn bebizonittatic, hogi megh az XVIII-ik seculumban anno Domini iss
tevrteennec wala chvdaac az welaagonn.)

A mit a policzáj soha sem tudott meg, azt a baját Rab Rábynak majd
elmondjuk nehány szóval.

A mint a vármegyeházához megérkeztek vele éjfél után három órakor,
daczára a késő éjjeli órának, az egész ellenséges coetus ott várt reá
ébren; Laskóy, Petray urak és a többi; Janosics uram sem maradván el
közülök.

Rengeteg hahota fogadta a kamarás urat, mikor beléptették a
telepipafüstölt alispáni kihallgató szobába.

«Aha! Hahhó! Vivát Soroksár! Megérkezett – nagyságos úr! No hát
kaptunk-e a császártól aranylánczot? Még aranysarkantyút se? No hát majd
adunk mi lánczot is, sarkantyút is. Hozza elő Janosics!»

A rézbőrű indiánok, a kik az amerikai pampasokban egy fehér embert
kézrekerítettek, nem tehetnek túl e fölötti örömük eredeti
kifejezéseiben ezeken a jelenlevőkön, olyan szépen adták. Rab Ráby
búcsúzhatott már a scalpjától.

Annyi lélekerővel bírt, hogy haszontalan protestatiókkal ne szaporítsa a
lármát; hallgatva tűrt el mindent. Szép új magyar ruha volt rajta,
selyem posztóból, nyuszt prémmel, arra épen ráillett a kettős láncz.
Mindenféle ártó szerszámot elszedtek tőle, órát, pugillarist, plajbászt,
mentéjéről levágták a vitézkötést, hogy fel ne akaszthassa rá magát s
aztán bekisérték a hajdani börtönébe s jó éjszakát kivántak nagy
csufondárosan.

Megkeményítette a szivét, hogy mind ez el ne csüggeszsze. Az ember
megszokik mindent; még azt is, hogy mikor a kenyeret a szájába akarja
tenni, a lábát is felemelje; odalevén t. i. a lába lánczolva a kezéhez.

No, de nem tart ez soká! Itt van a két commissarius; majd hátulköti az a
sarkát a sok tekintetes úrnak; aztán végső esetben jön maga a császár, s
majd akkor lesz aztán haddelhadd! Addig türelem a jelszó.

Másnap reggel a commissarius urak ott is voltak az ajtaján, s
beszélhetett velük. Az akkori beszélgetésből sejthette, hogy ezek nem
fogják őtet innen kiásni.

Harmadnap meglátogatta a megyei orvos s a porkoláb segélyével
kegyetlenül megfüstöltette kömény- és fenyőmaggal. Azt mondta, hogy
minden, az ország határán kívülről érkezett rabbal így kell bánni,
mivelhogy odakinn Törökországban a keleti pestis grassál.

Láttuk, hogy erre a füstre hogy futamodott meg a két bécsi biztos.

Negyednap után, mikor már nem volt bécsi policzáj-commissarius a
közelben, felvitték Ráby Mátyást a törvényszék eleibe.

Az eddigi korábbi vallatásai a kerületi biztos elnöklete alatt mentek
végbe, mivelhogy azok politikusok voltak. Ezúttal azonban a rendes
megyei sedria elé állították; mivelhogy csak közönséges bűnténynyel volt
vádolva.

A vicefiscalis felolvasta előtte a vádlevelet, mely szerint a deliquens
erőhatalommal és ördögi praktikával kitört a vármegye börtönéből és túl
az ország határára szökött. Kéri őt azért huszonöt esztendei nehéz
fogságra elitéltetni; évnegyedenkint nyilvános botütések elszenvedésével
megsúlyosítva, s országos vásárok alkalmával a pellengérre kiköttetve,
nyakába akasztott bűnlajstrommal.

Ráby erre egész nyugodt lélekkel azt válaszolta, hogy «hivassa elő a
törvényszék azt a huszonnégy martalóczot, a kik őt amaz éjjel innen
elragadták, s a kikről az ellene intézett vádlevélben az állíttatik,
hogy már mind kézre kerültek, s itt ülnek a vármegye börtönében.»

Erre Laskóy elnök úr haraggal ütött az asztalra.

– Az nem igaz! Az nincs a vádlevélben.

– De ott van. Én magam olvastam.

– Hogy jutottunk hozzá?

– Maga a császár adta kezembe.

Erre öten-hatan is elkezdtek rá kiabálni: «ez vakmerőség! ez perfidia!
meghazudtolni a tekintetes törvényszéket!» valamennyien ütötték az
ökleikkel a zöld asztalt.

– Jajh, ha az urak ilyen generalmarschot dobolnak az asztalon, akkor én
nem beszélek tovább.

– No hát beszéljünk. Nem doboltatik többé.

– A huszonnégy martalócz tehát nem kapható meg, a ki ellenem
bizonyíthatna. Azonban két tanú mégis van, a kinek amaz éjszaka
történetéről bizonyos tudomásának kell lenni. Az egyik az a strázsa, a
ki az én börtönajtóm elé volt rendelve, a másik az, a ki a három nemes
úr szolgálatára állíttatott az ő ajtajuk elé.

– Ki tudja már azt, hogy melyik volt negyven hajdú közül, ezelőtt három
hónappal, éjfél után két órakor? – förmedt rá Laskóy úr. Azt gondoljuk,
hogy itt protocollum vezettetik e felől?

– Én tudom jól a neveiket, hogy kik voltak! szólt Ráby csendesen. Ébren
voltam és hallottam, mikor a várnagy felállította őket, névszerint
felszólítva az őrjáratból, a ki az én ajtóm előtt állt, annak a neve
«Sipos», a ki a Karcsatáji ajtaján strázsált, azé volt «Nagy». A
porkoláb szavából értettem meg.

Laskóy úr e szókra bosszúsan tekintett Janosics felé, s a két kezét a
két füléig emelve, befelé fordított hüvelykújjakkal olyanforma akcziót
csinált, a minővel az ember azt fejezi ki néma beszédben, hogy a másikat
szentmártoni vízvezetőgépnek tartja. Mire Janosics uram csak a vállait
mozgatta, s az öklével fenyegette Rab Rábyt.

Mint tudjuk, a sedria tagjai közt voltak derék igazságszerető férfiak
is. Egy azok közül felszólalt.

– Vádlottól nem lehet megtagadni, hogy a tanúkat, a kiket kihallgattatni
kiván, elő ne vezessék.

– No hát hozzák be őket! mormogá Laskóy úr Janosicsnak, s a nyelvét
mutatta neki. – Az ostoba!

A két hajdú behozatott.

Most aztán Ráby Mátyáson volt az elbámulás sora.

Hisz ez az ő két kisérője; a két rácz disznókereskedő, nem is az, hanem
pomázi földesúr: Kurovics, meg Turócsics, azaz, hogy Pityi Palkó, meg
Rácz Miska; a kik őt egész a bécsi Burgig felkisérték, még a császár
előtt is az oldalánál álltak, s ime ez a Sipos, az a Nagy. Az utóbbi
személyesíté Kurovicsot.

Most aztán csakugyan nem tudta, hogy hányadán van? Jó volt-e neki ezekre
hivatkozni?

Az igazságszerető aszszesszor kérdőre fogta elébb Sipost.

– Kend volt a strázsa Rab Ráby megszökésekor az ő börtön ajtajánál?

– Igenis, én voltam.

– Beszélje el, hogyan történt ez eset?

A megszólított szemre-főre tekintgetett, a kezeit dörzsölgette, mintha
szárazon akarna megmosakodni, s aztán úgy nyögött, mint a kit a hideg
ráz.

– No hát, megnémult kend?

Dehogy némult; hiszen egyre mondta: «Jézus Mária, Szent-Anna, irgalmazz
nekem!»

– Ne imádkozzék kend, hanem feleljen a kérdésre! Mi történt, az előtt,
hogy Rab Ráby kitört a börtönből?

– Jaj, kegyelmes szent atyám! De hát igazat mondjak?

– Igen! Igen! Mindent, a hogy történt! unszolá az aszszesszor; míg
Janosics a csomó kulcscsal a kezében fenyegette. A szegény nyavalyás azt
sem tudta, hogy melyiknek tegyen eleget.

– No hát megmondok mindent úgy, a hogy volt. A nemzetes várnagy úr azt
parancsolta, hogy mink huszonnégy hajdúk öltözködjünk fel török ruhába,
aztán nyissuk ki a tömlöczajtót, a Rab Rábyt öltöztessük fel
ráczleánynak, aztán szöktessük meg, s kisérjük el Bécsig. A Nagynak
pénzt is adott az útra. Azt mondta, hogy ezt az urak parancsolták.

E szókra Rábyból kitört a diadalérzet. Láncztól csörömpölő lábával
odadobbantott.

– Ime, hát ez az egész cselszövény ki van derítve! Maguk az urak
szőtték-fonták azt ellenem! S most a saját imposturájukért akarnak engem
elmarasztalni…

De nem mondhatta tovább, mert egyszerre tizen is beleordítottak a
szavába:

«Elhallgatsz! Te lázadó! Országcsaló! Gézengúz! Fogd be a szádat
mingyárt! Egy szó se legyen több!»

No de még annak a szegény hajdúnak is jobb lett volna inkább barátnak
születni! Azt csalónak, hazugnak, káromlónak szidták; össze-vissza
taszigálták, kilökdösték.

– Ki kell vinni a pernahájdert! itélte rá brevi manu Laskóy úr; – s
aztán quinquanginta solidos az ilyen hamis tanúnak!

Bizony megkapta az igazmondásért a proverbium szerinti jutalmat.

– Lépjen elő a másik tanú! Álljon elő kend Nagy János. Kend derék, okos
ember. Adja elő az egész casust, hogyan, miképen történt ez az evasió a
tömlöczből.

Nagy Jánosnak talán nem is volt szüksége okulni társa siralmas
példájából; ő még Ál-Kurovics korában megmutatta, hogy milyen messzire
tudja elhajítani a súlykot, s gyanítható, hogy egészen be volt avatva a
cselszövénybe s abban vezérszerepet játszott.

– Hát kérem alássan, ez úgy történt, hogy mikor én deczember hatodikán
ott strázsáltam a nemes urak tömlöcze előtt, a pajtásom, Sipos meg a
másik ajtóban a Rab Ráby előtt, hát egyszer csak valami nagy csattanás
hallik s arra felnyilik Rab Ráby ajtaja, s ő maga kijön rajta egy tüzes
szekéren, a mibe hat fekete macska volt fogva, a kocsi bakján ült egy
ördög vörös dolmányban, s az úgy pofoncsapta a farkával először a
pajtásomat, azután meg engemet, hogy se nem láttam, se nem hallottam
többet. A mire aztán a Rab Ráby nagy mennydörgés között kirepült a tüzes
szekérrel az ablakon.

Ráby bámulva nézett – nem a beszélőre, hanem a hallgatókra.

– De hát, uraim! Tekintetes urak! Végig lehet hallgatni egy ilyen ostoba
mesét a XVIII-ik század végén, felvilágosodott tudós férfiaknak a
czivilizált Magyarországban, a hol már hét századdal elébb Kálmán király
kimondta, hogy «ördöngösökről, a kik nem léteznek, szó se legyen!»

– Hallgasson az úr! rivallt rá Laskóy. Nem tanulunk az úrtól törvényt.
Nekünk vannak törvényeink a boszorkánymesterek ellen. Ne vágjon a tanú
vallomásába! Tessék protocollumba venni protonotarius úrnak a
benevolumot.

És Ráby bámulva látta, hogy Tárhalmy egész hivatalos készséggel jegyzi
fel a protocollumba ezt az ügyetlen varázsmesét.

Most emlékezett már vissza a hűséges leányka levelére, a ki előre
megmondta neki, hogy ő ellene az okos emberek a bolondokkal, a derék
emberek a silányakkal, a szentek az ördögökkel készek ligát kötni
inkább, hogy sem azt, a mit ő megindított, diadalra jutni engedjék.

Ez a gondolat indulatba hozta. Elkezdett dühösködni, sőt protestált a
hazai törvények, a császár parancsai, s az emberi józan ész nevében.
Utoljára kivitették a teremből.

Egy rövid negyedórai tanácskozás után ismét visszahozatták.

Az itélete kész volt.

Sok minden bűne volt; igaz, hogy nem bebizonyítva, de elszámlálva; a mi
azonban világosan kiderült rá: ördögi segítséggel és boszorkánymesteri
praktikával való kitörése a börtönből, ez maga elégséges volt arra, hogy
halálra itéltessék.

Halálra pallos által.

Mikor azt az itéletet meghallotta Ráby, egész keserű nyugalma
visszatért.

«Uraim! Tekintetes törvényszék! Hallgassanak ki hát az itélet kimondása
után. Hisz a legbűnösebb gonosztevőnek is meg van engedve, hogy mielőtt
elitélnék, védelmezze magát; s nincs a világon oly zsarnoki önkény, mely
halálra itéljen valakit, mielőtt mentségét meghallgatta volna. S miért
vagyok én üldözve? Miért e rám mért szenvedések? Miért a fejemre
kimondott halálitélet? Azért, mert a szegény nyomorgatott népnek a
sorsát enyhíteni akartam? Azért, mert a sanyargatott jobbágyok
jajszavára, mely felhangzott a trónig, vizsgálatot tenni fejedelmi
parancsszóval leküldettem? Hisz nem voltak azok lázadók, nem zendülők az
ország törvényei ellen, csak igazságot kértek, s én az igazságot
kerestem számukra. Még a vad állatnak is jogot adott a természet, hogy
életét védelmezze, s az embertől meg akarják azt tagadni? Emlékezzenek
önök reá, hogy ugyanazt mondták önök az uralkodói hatalommal szemközt,
mikor az a nemzet jogaihoz nyult hozzá, hogy embernek és nemzetnek a
magáét védelmezni Istentől adott jog. A mily szentül várják önök
védelmük sikerét a hatalommal szemben, oly szentül bízom én az én
védelmemben az önök hatalma ellenében. Lelkem tiszta; nem vétettem se
ember, se Isten, se a magyar nemzet ellen. Meggyőződéseim vannak, a
miket meg nem tagadok. Jobb sorsot kivánok a népnek; felszabadítást
nyomorgatói járma alól. Ha ez mai nap halálbűn, legyek elitélve miatta;
az én életem se legyen drágább, mint azoké a martyroké volt, a kik egy
szent ügyért halálra engedték magokat kínozni. De az én vérem szálljon
azoknak a fejére vissza, a kik azt kiontják!»

Több aszszesszor könyezett. – Tárhalmy kezével eltakarta arczát. – Talán
ő sem állhatta azt meg a nélkül, hogy szemei megnedvesedjenek.

Rábyból a keserű indulat oly folyékony ékesenszólással tört ki, hogy
ellenfelei nem birták őt félbeszakítani. Csak akkor tudott Laskóy úr
szóhoz jutni, mikor Ráby az utolsó szót elmondta. Akkor is csak azt
tudta mondani, hogy «ki kell őt vinni!»

– Én apellálom az itéletet!

– Azt lehet. Hanem a halálra itélt rab addig is nehéz vasba veretik.

– Az ellen pedig én protestálok!

– Ki kell vinni! Híják a vármegye-lakatost!

S hítták a vármegye-lakatost.



NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET.

(Kibevl megtanvlivc, hogi mi leegien az az neheez wass?)

Már akkor volt Rab Rábynak a jobb kezén egy láncz, mi azt a bal lábához
csatolta, azután meg a bal kezén egy másik, a mi azt a jobb lábához
csatolta, harmadik volt a keresztbékó, a melyik a két keze csuklóját
egymáshoz foglalta.

Negyediknek következett a nehéz vas.

Két békó, a mit hat vasgyűrű tart össze, együtt egy negyedrész mázsa az
egész játékszer.

Ezt már nem lakattal zárják a lábra, hanem úgy kovácsolják rá az üllőn
pörölylyel, mikor le akarják róla venni, akkor megint úgy kell róla azt
leráspolyozni.

Akkora zajjal és lármával vitték le a hajdúk Rábyt az udvarra, hogy az
utczáról becsődült a járókelő nép, s a vármegyeházából minden fehér
cseléd összeszaladt annak a csodájára, hogyan verik rá a huszonöt fontos
vasat egy szép selyemruhás ifjúnak a lábára.

S ilyen látványnál a publikum mindig az elitéltnek a pártján van.

Mikor ezt a szép, szenveteg arczú ifjút leültették a kövezetre s az
egyszerre megsziszszent a fájdalomtól, a mint a lakatos a nehéz
kalapácscsal az első ütést tette a vasbékóra, a mi a lábával együtt az
üllőre volt téve, akkor egyszerre sírva fakadt minden körülálló, s
elkezdett fenhangon sajnálkozni felette: «oh a szegény nyomorult! ugyan
mit véthetett?» Az asszonyemberek leszedték a fejökről a
patyolatkendőiket s azt hajigálták oda neki. Az pedig csak bámult s nem
tudta kitalálni, hogy miért dobálják ezeket neki. Egyszer aztán egy
fehér személy (talán Böske volt? nedves szemeitől jól meg sem láthatta),
odament hozzá a néptömeg közül s letérdelve mellé, megmutatta neki, hogy
mire valók azok a keszkenők. Egyet-egyet oda csavart neki a bokája
körül, hogy a nehéz vas fel ne sebesítse.

De a porkoláb elkergette onnan.

– Takarodj haza, czula! Minek a rabnak a bugyolálás? A többinek sincs.
Tán bizony a kéne, hogy bársonynyal béleltesse ki a békókat a nemes
vármegye? Majd megszokja ő keme, ha soká együtt lesz vele.

S letépte a lábairól a zsebkendőket.

Mikor aztán készen volt a lakatos a munkájával, akkor fel kellett volna
állani Rábynak a földön ültéből.

De nem tudott.

A két kezével nem segíthetett magán, mert az keresztbe volt békózva, a
nehéz vas miatt meg nem tudott a lábaival mozdulni. – Visszaesett.

Janosics durván elröhögte magát.

Nincs is annál nevetségesebb, mint mikor egy ilyen megvasalt rab
ügyetlenül keczmeleg, csetlik, botlik, elbukik a lánczaiban.

Hanem az asszonypublikum nem vette tréfára a dolgot. Azok elkezdték a
hajdúkat, meg a porkolábot szidni. (Az asszonynép vakmerő és rebellis!)

«Ti gyilkosok! Hóhérok! Gyalázat az! Istentelenség! Igy bánni egy ilyen
derék úrral! Volnánk mi csak férfiak! Bizony nem engednénk! A török se
volt ilyen kegyetlen! Pogánynál is pogányabbak vagytok!»

– Ejnye mingyárt! kiálta Janosics uram, megszeppenve, hogy most mingyárt
megpüföli ez a sok asszonynép. Kergessétek ki frissen ezt a kofahadat!
Be kell zárni a vármegyeház kapuját. Aztán «upré púpos!» Készen a
ketrecz, tessék felsétálni a maga lábán!

A hajdúk egy része az asszonynépet terelte ki a kapun; a többi ott
maradt Ráby körül. Egy hajdú, a kiben Ráby azt az első strázsáját
ismerte fel, a ki a kettős fenekű korsót hozta neki, felsegítette őt a
földről. Alig tett azonban Rab Ráby három-négy lépést előre, a nehéz
békó már keresztül vágta a vékony selyem lábravalót s már felsebesíté a
bokáját, úgy, hogy a fájdalomtól kénytelen volt megállni.

Az a bizonyos hajdú aztán egy zsebkendőnek a végét rákötötte a láncz
egyik karikájára, a másik végét pedig a Ráby kezén levő békóra: hogy
azzal felemelve tarthassa; aztán megtanította rá, hogy hogyan kell
lépegetni azzal a lánczczal? mintha kaszálna a lábával, félkört csinálva
maga körül; aztán ki kell számítani, hogy nagyobbat ne lépjen, mint a
láncz ereszti, mert akkor megrántja vele a másik lábát; de kisebbet se
lépjen, mert akkor meg a békó zsurolja a lábát. Oh megtanulják ezt a
rabok szépen, ha egy kicsit gyakorolják benne magukat!

Hanem azért minden lépésnél hátramaradt utána – egy vércsepp.

Nem is abba a tömlöczbe vitték vissza, a miben eddig volt. Meg volt neki
mondva, hogy sok gradatio van a tömlöczök dolgában. Vannak jobbnál
jobbak. Ez épen a legjobb volt.

Mingyárt a törvényszék terme mellett volt egy kis nedves, téglapadlós
szobácska. Aztán volt egy négyszöglábnyi ablak az utczára s egy vasajtó
a folyosóra, hatszoros zárral. Az ablakon kettős vasrács volt és
sodronyháló. Ez nem akadályozta a szelet, hogy a friss havat befújja a
szobába, mert üveg nem volt rajta.

Azon a helyen, a hol a kályha szokott állni, volt egy nagy kőkoloncz
befalazva, s abba volt egy rőfnyi hosszúságú vasláncz megerősítve. Ehhez
a lánczhoz lakatolták hozzá a rabnak a nehéz lánczát, úgy, hogy az e
lánczon túl nem léphetett, hanem éjjel-nappal kénytelen volt a
szalmaágyon feküdni vagy guggolni. A fejénél pedig állt két puttony; az
egyikben volt az ivóvíz, egy egész hétre való; a fedelére téve a
profunt, az is egész hétre kiszámítva. És így nem volt szükséges Rab
Rábyhoz, a mint egyszer rá volt zárva a vasajtó, egy hétnél hamarább
belátogatni; a kettős fenekű kancsó se jöhetett be hozzá.

Most lett már azután valósággal «Rab Ráby!»



NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET.

(Romanticus historia fog taamadni ebbevl.)

Most már kezd a történetünk egészen regényessé válni. A börtön olyan
tökéletes, hogy annál már egy piktor sem kivánhat külömbet; a fogoly
odalánczolva a falhoz, akár csak a velenczei dogepalota tenger alatti
börtöneiben.

Ide már nem talál hozzá utat semmi sem, még egér sem. Ezt a vasajtót nem
nyitja fel semmi sem, még az arany sem.

De valami mégis megtalálta az utat Rab Rábyhoz: – mi lett volna az
egyéb, mint a véghetetlen, megfoghatatlan szeretet.

A legelső éjszaka csendességében úgy tetszett neki, mintha a feje fölött
levő padlaton valami csendes őrölés hangja hallatszanék, mintha a
plafondot fúrnák keresztül.

Oda figyelt. S aztán számítgatta, hogy ki lakhatik itt a feje fölött?

A törvényszék feje fölött van az irománytár.

Egyszer vége lett a fúrás hangjának, s akkor, mintha az égből zengne
alá, megszólalt a feje fölött egy szeráfi hang:

– Szegény Rab Ráby!

Azt hitte, hogy a lánczai lehullanak erre a szóra. Olyan volt ez a hang,
mint egy álom emléke a gyermekkorból.

– Hallja ön a szavamat? kérdezé a magasból jövő hang.

– Hallom!

– Bizzék Istenben. Meg fogja szabadítani. Nem vesztik el önt. Holnap
reggel vigyázzon a feje fölé, mikor kopogtatást hall. Isten irgalma
legyen önnel!

Azzal elmult minden, mint egy álom.

És Ráby Mátyás e vigasztaló evangeliumi szózat után olyan édesen elaludt
négyszeres lánczai között, mint a gyermek anyja keblén.

Reggel, mikor fölébredt, azt hitte, hogy valóban csak lázbeteg agyának
álma volt ez az égi jelenés. Fölnézett a feje fölé; de nem látott
semmit. Az a plafond, még abból az időből, a mikor németek laktak a
vármegyeházban, a kik szeretik a szobákat befesteni, be volt mázolva
iromba festéssel; azt a kis lyukat, a mit onnan felülről fúrtak rajta
keresztül, észre sem lehetett venni. S ez volt benne a jó.

Alig virradt meg annyira, hogy a szűk ablakon behatott a világosság,
hangzott a hármas kopogtatás a feje fölött; s aztán az édes, ismerős
hang:

– Szegény Rab Ráby.

– Ébren vagyok.

Arra a plafondnak abból a szegletéből, mely az ő feje fölött volt,
egyszerre leereszkedett hozzá valami. Egy hosszú nádszál. Egész az ő
fekhelyéig bocsátkozott alá, a míg az összelánczolt kezeivel elérheté.

– Elérte ön? kérdezé a hang onnan felülről.

– Igen.

– Húzza szélylyel a nádat; de vigyázva.

Ráby a nádszál első czikkét levonta, az, mint egy tok volt ráhúzva a
felsőre. Abban talált tintát.

Azután a második czikket húzta le. Abban volt egy irótoll
holló-szárnybul.

Azután a harmadik nádszakaszt húzta ki; abból előjött egy
összegöngyölített vékony papirlap.

Iró-eszközök!

Az Alhambra minden eltemetett kincse nem okozhatna olyan örömet a
feltalálójának, mint ezek a drágaságok Rab Rábynak.

– Irjon ön, én várok; szólt a hang.

A rab sietett a munkával. Apró betűket irt, hogy több férjen a papirra.
Megírta a császárnak, mindazt, a mi vele történt. Oh milyen jól esett a
szivének, azzal a meglánczolt kezével a felhúzott térdén leirhatni
mindazt, a mi lázas agyában forr!

Mikor készen volt a levél, ismét összegöngyölítette azt vékony pálczika
alakra, hogy a nádszálba beleférjen, s aztán a tollat, kalamárist mind
visszadugta a nádszál végébe.

– Köszönöm! Megvan!

– Isten áldása legyen önnel, hangzott felülről halkan.

A nádszál ismét felhúzódott a plafondba.

Még az nap este felé újra megszólalt a vigasztaló hang:

– Szegény Rab Ráby! Legyen jó reménységben. Levelét felvitte Bécsbe az
Ábrahám zsidó.

Ez a hír átmelegíté a rabot. Nagy szüksége volt rá ebben a hideg
szobában, a minek az ablakán betódult a februáriusi szél, s a hová egy
hétig (előre megmondták neki) nem fogják rányitni az ajtót. Addig eltart
a kenyere, meg a vize.

Ennek a hétnek az utolsó napján pedig az történt, hogy ő excellentiája,
a helytartótanács elnöke, «cito, citissime!» idéztette fel maga elé a
substitutus alispán urat.

Az nem volt baj, hogy Laskóy úr épen ebédnél találta ő excellentiáját;
azért lehetett vele beszélni. Ő excellentiájának különben is megvolt az
a, minden magyar emberrel közös tulajdonsága, hogy nagyon lassan
szeretett enni, s a míg a falatját rágta, addig is beszélt.

– No hát, bihászman? Tudja a spectabilis, hogy miért hivattam? Hát csak
azt akartam tudtul adni, hogy én holnap délelőtt háromfertály
tizenegyre, tehát egy fertálylyal a bécsi posta elindulása előtt, ott
leszek a pesti vármegyeházán, s ha még ott egy Rab Rábyt találok a
börtönben, azt menten szabadon bocsátom. Az általa szenvedett károkat
illico a domestica cassából neki kifizettetem. S azoknak a fizetéséből,
a kik okozták, lehúzatom. Holnapután reggel pedig a nagyságos Murai és
Rábai Ráby Mátyás kamarás úr vádjának alapján mind azokat, a kik általa
feladattak, a districtualis törvényszék elé állíttatom, s a kire egy
makulányi bebizonyul, ha kicsiny, ha nagy, ugyanabba a tömlöczbe
bezáratom, a honnan a Rab Rábyt kihozatom. S a míg azt elbeszélte ő
excellentiája, szép csendesen verte a kése meg a villája hegyével a
tányérján a czapfenstrájkot.

Laskóy úr úgy megijedt, hogy a saját bundája gallérjába kapaszkodék
menekülésképen.

– Quid hoc est? rebegé.

– No úgy-e? Most már rajtatok a sor azt mondani «bihászman?» Hát az
történt, hogy harmadnapra azután, hogy kegyelmetek olyan jól elzáratták
a Rab Rábyt, hogy ahhoz még a légy sem férhet, dupla vasajtót tétettek a
tömlöczére, a minek a kulcsain a porkoláb rajtahál, s a foglyot úgy
megvasaltatták, hogy az se kezét, se lábát meg nem mozdíthatja; hát
mondom, harmadnapra hivat fel a császár Bécsbe lóhalálba. Még azt
gondoltam, a zsidó rekrutáknak sütendő kóserprófontról akar velem
beszélni. Dehogy az volt a baj! Az első szava az volt hozzám: «mit
tettek önök Rábyval?» Én támaszkodva az uraságotok által nekem intimált
relatióra, s azt gondolva, hogy csak a bécsi commissariusok reportja
ellen kell védelmeznem magamat, elmondtam, hogy Ráby Mátyás a maga
törvényes hatósága elé állíttatott. A confrontatiót nem lehetett vele
elkezdeni, mert veszélyes betegségbe esett, a miben őt a vármegye
physicusa egész emberséggel gyógyítja és ápolja; mihelyt felépül, az
ügye fölvétetik etcætera, és így tovább… S a császár olyan malitiosus
volt, hogy nem szakított félbe, hanem engedte nekem végigfújni az egész
litaniát, mint valami rossz diáknak, a ki a tíz körméről olvassa le a
pensumot. Csak mikor végig elmondtam, akkor adott elő a markából egy
vékony szalmapapirosra irott, de sűrűn teleirott levelet, a mit a Rab
Ráby irt vala hozzá, négyszeres vasba verve, kettős vasajtó mögé
bezárva, s a miben az utolsó commáig minden olyan hiven meg volt írva, a
mi vele történt, hogy még az sem volt belőle kifelejtve, hogy kegyelmed
spectabilis azt kérdezte tőle: «no hát adott-e a császár aranylánczot?»

– Hüh! fújtatott Laskóy úr, kegyetlenül megrémülve.

Ő excellentiája haragosan fente a villájához a kést, mintha meg akarna
valakit ölni; pedig csak a karmonadlijára agyarkodott.

– A bezárt tömlöcz falán keresztül oda tud irni a császárhoz másnap
mingyárt! Ezzel az emberrel nem birunk. Az urak valamennyien nem birnak
vele. Ez már szent. A császár aztán, mikor végigolvastatta velem a Ráby
levelét, kihúzta az óráját a zsebéből s azt mondta: «igazítsa ön a
magáét az enyimhez; most háromfertály kettőre, holnapután ön otthon lesz
Pesten, déli tizenegy órára Ráby Mátyás szabadon legyen bocsátva és
bántatlanul. A ki ennek az én parancsolatomnak haladéktalanul nem
engedelmeskedik, azt én bezáratom élete fogytáig a – bolondok házába!
Tessék ezt magának prænotálni, spectabilis. Én éjjel-nappal vágtattam,
hogy hazajussak; most kegyelmeteken a sor. A kinek van kedve magát a
vörös toronyba becsukatni, s mindennap hideg vizet csepegtetni a feje
lágyára, tegye meg: nekem nincs.

Laskóy úrnak sem kellett több biztatás. Vágtatott keréktörésig haza
Pestre nagy fúriával.

Az első szava az volt, mikor a kocsiból kiomlott:

– Küldjék ide a Janosicsot!

Az rohant szaladva, mind a két keze tele egy nagy csomó, karikára fűzött
kulcscsal.

Janosics uramnak sajátszerű szélylyel álló fülei voltak, mint egy túri
kancsónak, olyan szélfogó fülek.

Laskóy úr nem szólt neki semmit, csak azt tette vele, hogy a mint az
ajtón belépett, megfogta neki két kézzel azt a két speciosus fülét s
annál fogva a feje tarkóját úgy odaütögette neki az ajtófélhez, hogy a
két csomó kulcs a két kezében csak úgy csörömpölt, mintha a táblabiró úr
eleven török muzsikát akart volna belőle csinálni: «nesze! nesze! nesze!
ne még ez! ne még ez!»

Akkor aztán, mikor ilyen szépen felköszöntötte ő porkolábságát, azt
hörgé fogcsikorgatva a fülébe:

– Lélek hordjon el kutyaáldotta! A Rab Ráby már megint levelet irt a
tömlöczből a császárnak!!!

A megrémült porkoláb összecsapta a két csomó kulcsot a két kezében s
elsápadva hebegé:

– Akkor bizony mondom, ördöggel kell neki szövetségben lenni!

Nem találta el, angyallal volt szövetségben.

Erre fiscális, doctor, szolgabiró, esküdt mind összeröffentek. Mi
történt? Mi tévők legyenek?

«Ötvenet vágatni a porkolábra!» Ez lett volna a legjobb, csak a Villám
Pista lövés-emlékének köszönheti, hogy meg nem kapta.

Itt már csinálni kell valamit!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap háromnegyed tizenegyre pontosan ott volt a vármegyeházánál ő
excellentiája.

Eléje jöttek mind egész deputatióval, vitték fel az alispáni szobába.

– No hát, bihászman? Mi történt?

Laskóy úr nagy mosolygva nyújtott eléje két levelet. Mind a kettő Ráby
Mátyás irása.

– Eccé! Már Szent-Endréről ír.

– Igenis, még tegnap elbocsátottuk s ő egyenesen haza kivánkozott.

Az egyik ő excellentiájának szólt, melyben Ráby Mátyás megköszöni azon
kegyességét, hogy az ő gyors kiszabadulását kieszközölte. Igéri, hogy
ezentúl az ország törvényeihez fogja alkalmazni magát. A
publicopoliticumoktól különben is egészen visszahúzódik, s saját
œconomiája rendbehozása után lát. Kéri ezt a másik levelet, melyet ő
felségéhez irt, ő excellentiája által elolvastatni, s ha helyeslését
megnyeri ex offo felküldetni.

A másik levél tehát a császárhoz volt intézve. Az elnök úrnak azt is el
kellett olvasni: ha helyesli-e?

Nagyon helyeselte. Optime: Bene! benissime!

… Átlátja, hogy hamis denuncziatiók által maga is félre volt vezetve…
Optime… Mindennek a megboldogult rácz pópa volt az oka, a ki azt a hamis
mesét a nagy kincses-ládáról kigondolta… Bene… Sajnálja, hogy a derék
tisztviselői karnak s különösen ő excellentiájának olyan sok keserüséget
okozott… Benissime … Nem kiván többé Bécsbe visszatérni, a curriculum
vitæt falun óhajtja folytatni egészsége állapotja végett… Habet rectum…
Kéri azt a kis penziócskáját, a mire számot tarthat, ide utalványoztatni
Szent-Endrére, a honnan többé nem szándékozik kimozdulni… Habeat sibi!…

No hát!

Ő excellentiája mingyárt ott copertába tette a levelet, lepecsételte, s
ő maga irta rá a császár czimét, még pedig úgy, hogy el lehetett
olvasni. A pósta épen fújta a trombitát a kapu előtt. Elvihette idején a
levelet.

«Ettől tehát megszabadultunk volna!»

Azzal búcsút vett s visszadöczögtette magát a zsalugáderes hintón Buda
várába.

Dejszen nem hagyják magukat ezek az urak a bécsi bolondok házába
becsukatni!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Már most ennél a lapnál tehát becsaphatnók a könyvet. A Ráby nem «Rab
Ráby» többé. Otthon van Szent-Endrén. Szőlőt nyittat, mihelyt kienged az
idő. Visszaveszi a Böskét, s tehenet szerez mellé… Bírja békével.

Jaj, ne tessék hinni! Dehogy van otthon! Most is Rab Ráby az, s ott ül a
tömlöczében, még kurtábbra szorított lánczokkal.

A mint Laskóy elmondta az uraknak a levél históriát, mind valamennyien
rohantak fel, hajdu és porkoláb assistentiával a Ráby tömlöczébe; a
nyomorult embert megfogták, levetkőztették abban a criminális hidegben
puczérra; úgy vizitálták ki, hogy hol a toll, hol a tinta, hol a papiros
nála? Szétszedték az ágyát apróra, még a szalmát is felkutatták, azután
a téglákat feszegették fel a tömlöcz padlatán s dühösek voltak, hogy
sehol sem találtak semmit. A plafondot nem jutott eszükbe megvizsgálni.
Olyan kis lyuk volt azon, hogy nem lehetett észrevenni. De ha lehetett
volna is, olyan vastag volt minden falon és a plafondon is a zúzmara,
hogy az az árúló lyukat betakarta eléggé. Végre abban állapodtak meg,
hogy bizonyosan a kulcslyukon keresztül dugta be az irószereket valaki
egy drót segélyével, s ez csak az őrt álló strázsa beleegyezésével
történhetett meg. Annálfogva, a ki csak ott azóta őrködött a Ráby ajtaja
előtt, arra a hajdúra mindre huszonötöt csapattak. Az ártatlanok pedig
azt megérdemelték, mert mind részesek voltak abban az elszöktetési
komédiában; tehát ha nem competált is nekik, de jól esett nekik.

Azzal aztán a Rab Rábyt még szorosabban összelánczoltatták a falhoz, s a
bezárt vasajtón a kulcslyukat maga Laskóy úr pecsételte le saját
gyűrűjével s kegyetlen fogadást tett, hogy ha még most is ki tud ebből a
börtönből egy levelet meneszteni a Rab Ráby, hát akkor saját magára
vágat huszonötöt.

Azzal egy hétre való kenyérrel, vízzel megint magára hagyták a jámbort.

… De hát az a két levél, Ráby Mátyás saját kezeirásával, az elnök úrhoz,
meg a császárhoz?

… Hát Kalabusz uram mire való?

Ő sem eszi hiába a vármegye kenyerét!

Ráby feje fölött ismét megjelent a vigasztalás angyala. Az ismert módon
ismét nyújtott neki irószereket. Ezúttal Ráby sem használta fel az egész
papirdarabot, hanem annak egy részét szorosan összegöngyölítve eldugta
egy szál szalma belsejébe. Azt a szalmaszálat megjegyezte a vérével. A
láncztól folyvást vérzett.

Megtudta ezt odafenn az őriző angyal s még az nap küldött le neki a
szalmaszállal vászondarabkákat, meg tűt, czérnát, hogy azokkal varrja be
a vasbékókat; ne sértsék annyira a lábait.

Ez volt Rab Rábynak a mindennapi mulatsága. Este, elalvás előtt bevarrni
a vászondarabkákba a békóit, s reggel megint kibontani azokat, hogy ha
vizsgálni jön a porkoláb, észre ne vegye.

A második levele már nagyon rövid volt, a mit a császárhoz irt.

«Felséged, mondá: ha önt elfogják, magam megyek érte, s kihozom
börtönéből kézen fogva». «Még most is itt vagyok».

A hét nap még nem telt le, midőn jöttek a börtöne ajtaját megnyitni.
Hoztak neki nagyon sok felaprózott kenyeret és két puttony vizet.

Mire való lesz már ez?

Azután levették a vasajtót a sarkából s Rab Ráby ismét látta megjelenni
a legényeivel együtt azt az embert, a kit egyszer hóhérnak nézett s a ki
a vármegye kőműves-pallérja volt.

Ez most azért jött, hogy a börtönajtó küszöbét kivegye, aztán az egész
ajtót befalazza.

Mint a rémmesékben olvassuk, hogy befalaztak eretnekeket, a kik nem
akarták elismerni a transsubstantiatiót, trónkövetelőket, a kik nem
akartak lemondani elsőbbszülötti jogukról, templárius főnököket, kik
elárulták a Baphomet titkát, akként befalazták Ráby Mátyást; azért, mert
nem akarta megengedni, hogy a szent-endrei számadásokban hadd legyen
«kétszer kettő: nyolcz!»

Ez valóban mulatságos egy történet, magunk is kiváncsiak vagyunk rá,
hogy mi lesz a vége?



NEGYVENHATODIK FEJEZET.

(Kibenn nagion soc newetni waloo dolgoc levznec.)

Csak nem egyszerre, de egy napon érkezett meg Rab Rábynak mind a két
levele a császárhoz; az is, a mit Kalabusz úr hamisított, az is, a mit ő
saját maga irt. Az utóbbit ugyan egy nappal későbben küldték el, de
extrapostán; míg az előbbi csak a delizsánczczal czammogott fel.

Nemsokára aztán hire futamodott, hogy jön a császár Pest-Budára.

A tartalékhadsereg már összegyülekezik a Rákoson, s a császár
személyesen fog mustrát tartani felette s aztán ő maga vezeti azt le
Belgrád alá, orvosainak minden tiltakozása ellenére.

Akkor bizonyosan meglátogatja a vármegyeházát is.

Erre az ünnepélyes alkalomra történt Rab Ráby befalaztatása. Hogy a
császár, ha keresni fogja, rá ne találjon sehol. Ha odább megy, majd
megint kibontják a falat, s helyreteszik a vasajtót; nem fog úgy járni
Ráby, mint az az orosz archimandrita, a kit a kievi toronyban csak
háromszáz esztendő mulva találtak meg, mint csontvázat.

Hogy a friss falazat feltünő ne legyen, nyitva hagyták az ablakokat a
folyosón; akkor aztán a sűrű köd úgy bevonta zúzmarával az egész falat,
hogy nem lehetett a régit az újtól megkülönböztetni. De olyan volt ám
Rab Rábynak a börtöne belülről is; bevonva vastagon ezüst filigrán
munkával, a mit a zúzmara tapasztott oda! s egyúttal a haját s bozontos
szakállát is bevonta a dér, a plafondja csillámlott az apró
jégcsapoktól.

A legnagyobb baja az volt ebből, hogy a meghüléstől úgy megrekedt, hogy
nem tudott választ adni a felülről lehangzó kérdésekre.

«Szegény Ráby!»

Csak a lánczai csörgésével tudott felelni, hogy még él. Rekedt susogása
nem birt keresztül hatolni a plafondon.

Azon a napon, a melyen II. József meglátogatta a pesti megyeházat,
elmaradt a vigasztaló hang. Természetesen, a császár látogatása előtt ki
kellett suroltatni azt a szobát ott fölötte is, meg rendbehozni az
iratokat valami hánydelvesdel módon. Egész nap nehéz patkós csizmák
kopogtak ott az ő mennyországában.

A császár valósággal maga jött el, hogy megbizottját kihozza a
börtönből.

Délig megnézte a felállított csapatokat; megvizsgálta az «új épület»
emelkedő falait; délre hivatalos ebéd volt számára rendezve a megyeház
nagy gyülés-termében.

Abban a hosszú, karzatos szálában, a hol a tekintetes Karok és Rendek
tartották egykor zajos gyűléseiket és tisztújításaikat, ott volt
felterítve a monarcha számára.

Egyedül ebédelt. Senki sem volt hivatalos az asztalához. Kinek is lett
volna inye szerint az ő betegek számára is nagyon frugalis lakomáját
megosztani. Csigabigát, sárgarépát, meg spenótot!

Dejsz ahhoz kötéllel sem lehetne asztaltársat fogni jó Magyarországon.
Aztán a rövid ebédelés alatt is a folyó ügyeket végezte. Tábornokok,
nyargonczok, szállítmányosok jöttek-mentek körülötte, a kikkel mind
röviden végzett evés közben; az irószerek ott álltak a tányérja mellett.
A karzatokon kiváncsi hölgyközönség csoportosult; eljöttek megnézni,
hogy ebédel egy császár?

Biz ez szomorú látványosság volt.

Egy vendég, a ki csak azért falatozik, hogy a teste tovább birja
elhordani a lelkét, de nem azért, mintha jól esnék az inyének; egy
fejedelem, a ki tudja azt jól, hogy azok mind, a kik itt körüle járnak,
hajlongnak, neki nem hívei; nincs egy szív, a mely szeretné itten. Ezen
az asztalon, a melyre most az ebédjét felhordják, irták meg tegnap azt a
körlevelet, a melyben a többi megyéket felszólítják, hogy az ő
rendeleteinek ellene szegüljenek. Senki sem érez együtt vele. Ez az
egész világ nem az ő világa; ő csak egy kisértő lélek ebben: – nem egy
régen eltemetett, hanem egy nagyon korán született embernek a lelke: egy
rém – a jövőből.

Csupán egy ember lehet ebben a házban, a ki őt megértette, a ki híve
mind halálig: az is lánczra verve itten.

A széke mögött állnak a megye főtisztviselői, pompás nemzeti
viseleteikben; nyusztprémes panyókákban, boglárosan, aranysujtásosan s
szolgálnak neki, a ki kopott, foltos könyökű veres hajtókás zöld
kabátjában valami vadászhoz hasonlít.

Laskóy úr csupa jobbágyi alázatosság a monarcha színe előtt.

Ő maga saját kezével siet felbontani a legjobb tokaji essentiás
palaczkot, a mi a régiségtől már szivárványrozsdát kapott, s a míg ő
felségének egy karcsú velenczei kristályt tele tölt vele,
elhistorizálja, hogy mikor született ez a bor, s hányféle virtus van
abban.

A császár felemeli a poharat a világosság felé s keresztül néz rajta.

S még ekkor sem változik el az arcza.

Pedig a kiben emberi vér lángol, ha soha nem is, de már akkor csak
szokott mosolyogni, mikor az átlátszó aranyon keresztül tekint.

«Iste est vinus tokajinus?»

Szólt egykedvüen, s letette megint maga elé a poharat, a nélkül, hogy az
ajkát megnedvesítette volna borával.

Az urak egymásra néztek.

Megsérteni a tokaji bort azzal, hogy «masculini generisnek» mondja,
holott a barát mondása szerint «quale vinum, tale latinum», (a milyen a
bor, olyan a latinság). De még aztán nem is inni belőle! Lehet-e ennél
nagyobb kegyetlenség egy uralkodóban? Egy monarcha, a kivel még
koczintani sem lehet! Egy vendég, a ki még a lakoma után is szomorú!

Hogy nyerhetné meg ez a sziveket?

Hisz annak az első titka az, hogy «örüljünk együtt, búsuljunk együtt!»
Már pedig azt a Krisztus sem próbálta víz mellett. Az Úr vacsoráján is
bort rendelt.

Az ilyen mindig józan fejedelemnek azután még ilyenkor is eszébe jutnak
a kellemetlen ügyek.

– Ön itt a megyefőnök? kérdé Laskóytól.

– Substitutus vicecomes, sacratissima majestas! felelé Laskóy.

– Feleljen ön, mi történt az én kiküldött biztosommal, nemes Ráby Mátyás
úrral?

– Oh az már régen odahaza van Szent-Endrén, a hogy több rendbeli
hálálkodó leveleiből értesültünk.

– Én is kaptam ilyen levelet Szent-Endréről, de csakhamar utána egy
másikat innen a pestmegyei börtönből, melyben ő maga tudósít, hogy még
mindig fogva tartatik.

No táblabiró! most mutasd meg, hogy mit tudsz?

Tudott az valamit!

Egész jovialis derültséggel felelt az meg a császárnak:

– Oh felséges uram, nagyon világos magyarázatja van annak. Nemes Ráby
Mátyás úr ugyanis egy Kalabusz nevű nemessel volt egy börtönben
deteneálva, (hogy az egyedül üléstől megkíméltessék). Ez pedig egy hires
hamisító, a ki mindenkinek az irását tudja utánozni. Ez az ember
cselekszi azt, hogy a mit Ráby úrtól sincerizálás közben meghallott, azt
felhasználva s az ő kezevonásait utánozva, innen a börtönből felségedhez
felküldözi.

– S mi czélja lehetne azzal ennek az embernek?

– Igen könnyen megérthető az is. Tudva azt, hogy Ráby Mátyás mennyire
fávorban álló embere volt felségednek, arra számított a delinquens
biztosan, hogy felséged majd személyesen fogja megtekinteni a pestmegyei
börtönöket, s akkor ő felséged lábaihoz borulva, büntetése hátralevő
részeinek elengedéseért folyamodhatik.

(Mintha csak nyomtatásból olvasta volna!)

– Igaz, azért jöttem ide, hogy a börtönöket megtekintsem. Vezessenek
önök oda.

S a rendkivüli ember nem utálta, mindjárt ebéd után, ezeket az undoritó,
lélekszomoritó helyeket sorba járni.

Elvezetteté magát a legmélyebb föld alatti odúkba is, a hol az egymásra
zsufolt embertömeg párája megmérgezi a levegőt. Kinyittatott minden zárt
ajtót maga előtt, s minden zegzugnak megtudakolta a rendeltetését. Még a
pinczéket, a fakamarákat is összevizsgálta; látszott, hogy gyanakodott,
nem bizott vezetőiben. Egy üres börtönnek a megfeketült falai tele
voltak karczolva nevekkel; ott megállt, valamennyit elolvasta, ha nem
találja-e közöttük Ráby nevét?

Azután elvezetteté magát a felső börtönökbe, a mik a nemes urak számára
szolgálnak. Látta Karcsatáji szobájában, hogy vannak rabok, a kik nem
igen panaszkodhatnak a jó tartás ellen. Ott találta Kalabuszt is. Az
épen a «királyért való imádságot» recapitulálta.

– Ön az a hires hamisító, a ki mindenkinek az irását tudja utánozni?
kérdé a rabtól.

– Igenis, fölség.

– Ön irt hozzám, Ráby kézirását utánozva?

– Én irtam, fölség.

Nem is mondott valótlanságot.

A császár gondolt valamit.

– Mennyi ideje van önnek még hátra a fogságból?

– Két esztendő, fölség.

– Én ezt önnek kegyelemből elengedem, azon föltétellel, hogy a börtönét
rögtön elhagyja, s azonnal felmegy Bécsbe s ott az udvari levéltári
hivatalnál jelentkezik. Mint kézirat-másoló lesz ön alkalmazva rendes
fizetéssel.

Kalabusz eldobta a kezéből a szentek hegedűjét. Lantolhatnak már! S
odaveté magát a császár lábaihoz, hogy azokat megcsókolja.

Igaza volt a császárnak; az ilyen veszedelmes embert nem lehet tovább
megtűrni a börtönben; ennek kenyeret kell adni a kezébe, hogy ne ártson.

Laskóy úr ebben a szobában megmutatta a császárnak a fekhelyet, a mit
Ráby foglalt el, a mig «idebenn» volt. Az uralkodó ott találta még az
egykori rab ágy-fejénél Horácz odáit, s a mint belenyitott, megismerte a
marginális jegyzeteken hivének irását. Tehát mégis itt kellett neki
lenni.

Aztán tovább ment. Karcsatájira rá sem nézett. Pedig az sem bánta volna,
ha őtet is kidobatta volna a vármegye tömlöczéből.

A császár azt kérdezte: hol vannak még a többi nemesi börtönök? Azokat
is megmutogatták neki, lakókkal és üresen. Minden «ajtót» felnyitottak
előtte.

Még sem hitt. Látni akarta az egész vármegyeházának minden helyiségét,
termeit, szobáit, archivumát, lakosztályait.

Háromszor elment Rab Ráby börtöne mellett s egyszer fölötte hangzott el
sarkantyus lépteinek kemény dobbanása, s még sem talált reá. A
befalazott ajtó úgy meg tudta csalni. Rab Rábynak nem súgta meg semmi
ösztön, hogy most itt mellette, körülötte, fölötte, uralkodója,
megszabadítója jár, hogy csörömpölő lánczaival megverte volna a falakat,
hogy ha ő nem szólhat, azok mondták volna meg: «itt vagyunk!»

Sikerült a tréfa.

A császár még a saját legmagasabb személye közbejöttével sem birta
kiszabadítani Pest vármegye börtönéből a Rab Rábyt.

És az egész vármegyeházában nem akadt egy ember, a ki megütötte volna
öklével a falat s azt mondta volna neki: «itt van, a kit keressz!»

Erre a napra Mariskát, Böske szolgálójával együtt elküldték Budán lakó
nagynénjéhez. Ok volt rá elég. A császár idejöttével a kiséret egy
részét a megyeházba is elhelyezték vendégül; a főjegyző szállása is
kapott egy kapitányt. Az pedig hallatlan volt egy cálvinista háznál,
hogy a felnőtt leánynak a szemeibe egy császári katonatiszt belenézzen!

A császár lement a táborba; Rab Ráby ott maradt.



NEGYVENHATODIK FEJEZET.

(Mellben elmondatic, hogian zeliditic meg a wad elefaanthot.)

Minden természethistóriai kézi könyvben megtalálható az a módja az
elefántszelidítésnek, hogy amint azt vad állapotjában egy veremben
megejtik, előbb több napon át ütik, verik, szurkálják, éheztetik; mikor
aztán jól kidühöngte magát, akkor odajön hozzá egy derék ember,
szétkergeti róla bántalmazóit, elkezd rajta sajnálkozni, ád neki
rizskását, mézes-pogácsát s kiszabadítja a veremből. A nagyfejű barom
aztán ezt az utóbbi embert jó barátjának fogadja, s ennek a szavára
mindent megtesz.

Rábyval ugyanezt produkálták.

Harmadnapra, hogy a császár tovább ment, kibontatták a befalazott
ajtaját, s a támadt rés előtt a feltápászkodó megdermedt rab nagy
vociferatiót hallott.

Laskóy Bálint és Petray Péter spectabilisek veszekedtek diákul.

– Hoc ego non tolero! Meum clientem non patior amplius taliter
mortificari! (Ezt én nem türöm el. Az én védenczemet nem engedem tovább
ekként kínoztatni.)

Szörnyen pattogott a derék úr; a másik úr egyre csitította: «Sed rogo
tamen audiat!» de ez nem hagyta szóhoz jutni: «Omnipotens Deus! Quale
spectaculum! Miserrimus Rábyus! Sed hoc iam ad coelum clamat!»
(Mindenható Isten! Minő látvány! Szegény Ráby! De már ez égbekiáltó!)
Alig is várhatta, hogy annyi rés legyen a falon, a mennyin egy ember
befér, ő maga jött elől, maga után vonszolva a porkolábot, aztán meg a
megye lakatosát.

«Rettenetes látvány!»

Biz az rettenetes volt. Az elaszott, megdermedt fogoly félig el volt
temetve a hótól, a mivel a nyitott ablakon át befujta a fekhelyét a
szél, s a bilincsei körül ez a hó piros volt a vértől.

– Rögtön le kell róla venni a lánczokat! parancsolá Petray úr, a mit a
lakatrajáró lánczoknál rögtön foganatosított is Janosics uram. «És addig
is hozzanak egy jó meleg pokróczot, a mibe betakaródzék!»

Biz az a pokrócz is jól esett a Rábynak, mert az hosszú munka, a mig a
lakatos leráspolyozza a lábáról a hidegen rávert vasakat. És kínos munka
arra nézve, a kinek azt ki kell állani.

Még a lakatos sem állhatta meg szó nélkül, a kinek kezeit mind ellepte a
fogoly vére, a mig békóit leráspolyozá.

«Istentelenség az, igy bánni egy derék, jó úrral!»

Ez az ember igazán jószívű volt; ez nem sugó után játszott. Ez csak
publicum volt, a kinek őszintén nem tetszett se a darab, se az előadás.

Mikor a vasaktól mind megszabadították a Rábyt, akkor kisült, hogy nem
tud a lábára felállani. Úgy kellett őt két hajdúnak felemelni s átvinni
a másik szobába.

Ez a szoba is ismerős volt Ráby előtt. Ez volt a korábbi börtöne. Ez még
paradicsom az elhagyotthoz képest! Van benne kályha, még pedig befűtött
kályha, s ágy, meleg pokrócztakaróval.

– No csak pihenje ki magát a szegény rab, mondá Petray, elhelyeztetve őt
új fekhelyén. (Most már nem voltak lánczai, kinyujtózhatott.) Majd ha
kinyugodta magát a szegény rab, akkor beszélhetünk az ügyéről.

Hiába is akart volna most vele beszélni, mert a rabnak egy csepp hangja
sem volt, úgy be volt rekedve.

– Hozzanak neki meleg tojásos borlevest, parancsolá Petray úr, s a
párolgó borleves rögtön ott termett, mintha már készen tartották volna.
És a kiéhezett, megfagyott embernek olyan jól eset az a forró, édes
tápláló ital; az utolsó cseppet is kiszürcsölé.

És a mellett olyan dühös volt önmagára! Erre a nyomorult testre! Miért
esik neki olyan jól az, a mi édes és tápláló? Miért örül úgy annak a
meleg pohárnak? Hogy nem tud oly törhetlen, oly hajthatatlan lenni, mint
a lelke? Hogy nem tudja visszautasítani e kedvezést, ápolgatást ez a
«cadaver!»

A lelke csak arra gondolt, a mit abban a másik börtönben elvesztett.

Ez a szoba a második alispán szállása alatt van; itt nem fogja ő hallani
az ő angyalának vigasztaló szavait többé. Aztán azt a félig rothadt
szalmát is sajnálta nagyon, a mi a másik börtönben ott maradt; a között
volt az a szalmaszál, a mibe ő azt a maradék papirlapot elrejtette, a mi
rá nézve kincs volt. S ennek a silány, didergő izomtömegnek mégis jobban
tetszik a meleg pohár, meg a tojásos borleves! Mit tud az az
angyalhangok balzsamáról, meg a boszúvágyó lélek kin szülte reményeiről?
Képes elaludni az új börtönben, a kába idegekkel csábító álmokat hazudni
a lélek elé; izzadásba jönni a pokrócz alatt, s visszanyerni a hangját,
mire fölébred: ez az ostoba test!

Ráby csakugyan azt látta, mikor fölébredt, hogy az állapotja nagyon
megváltozott. Csak a gyolcscsal körültekergetett lábai tanúsiták, hogy
azokon valaha nehéz vas volt; most már csak be kell gyógyulni a rajtuk
esett sebeknek.

Bántotta aztán az a gondolat, hogy ezért az enyhülésért épen Petraynak
tartozzék hálával.

Hogy is jutott ő ehez a grácziához?

Mit locsogott az az ember «az én cliensem»-ről? Miféle «cliens?» Hogyan
kell ezt a szót érteni?

Nemsokára meg lett ez a talány fejtve. Az ajtó megnyilt, bejött rajta
Petray úr; egy hajdú kisérte, roppant nagy iratcsomaggal a hóna alatt.

Odajárult a derék úr nagy nyájasan Rábynak a fekhelyéhez, megkérdezte,
hogyan aludt? Kirekedt-e már a torka? Elég erősnek érzi-e már magát?

Rábyt úgy undorítá ez az egész hizelkedés, hogy még csak annyival sem
bizonyítja be hangja visszanyerését, hogy egy «köszönöm» szót ejtett
volna ki a száján.

– Hát ezt a változást most nekem köszönheti Ráby úr, mivelhogy én vagyok
az úrnak jelenleg a védő-fiscálisa!

– Hogyan? hebegé Ráby hüledezve. Micsodám nekem az úr?

– Hát tudja ön, hogy engem még tavaly a főfiscusi állásra neveztek ki,
más lett helyettem szolgabíró. Most a particularis congregátión az úrnak
az ügye előkerülvén, én rendeltettem ex offo az úr védő-fiscálisául.

Ráby erre felugrott az ágyából s ledobta magáról a pokróczot.

– Micsoda? Önt akarják mint védő-fiscálist rám tuszkolni, a ki maga
legnagyobb mértékben érdekelve van, az általam emelt vádpontokban? a
kinek ott kellene ülni a vádlottak padján? Önre bizzák, hogy engemet
képviseljen a törvényszék előtt, a ki nekem legnagyobb ellenségem?

Petray csak mosolygott ezen a kifakadáson. Tudta, hogy Ráby le sem tud
szállni az ágyáról. Könnyen elbánhatott vele.

– Lássa az úr, milyen igazságtalanná teszi a rossz indulat? Tudhatná az
úr, hogy ezt kivánja a törvénykezés rendje, hogy a vádlott mellé
hivatalból védő fiscálist rendel a törvényszék a hivatalos
vádló-fiscális ellenében. Ketten vagyunk: én, a fő-fiscális, aztán meg a
vicefiscális; ugyanaz, a ki az urat a statárium előtt fejvételre akarta
elitéltetni. Már most hát melyikünk tetszik jobban: az, vagy én?

– Egyikük sem! Nekem nem kell fiscális! Magam is az vagyok. Külömb, mint
önök ketten együtt. Én tudom védelmezni magamat. Nekem nem kell az önök
által substituált védelem. Tudom, hogy mit akarnak velem!

– Látod Mátyás, milyen igazságtalan vagy! szólt még szelidebbre fogva a
szót Petray s tegezte a rabot. Azt hiszed tán, hogy majd én úgy foglak
védelmezni, hogy annak az alapján elítélhessenek? Pedig épen megfordítva
van. Te magad oly ügyetlenül és ferdén védelmezed magadat, hogy azzal
csak a falnak rohansz, mig az én replicám olyan finoman van concipiálva,
hogy annak a nyomán nincs az az incarnatus táblabiró, a ki fel ne
mentsen totaliter. Hiszen nem történik meg a te beleegyezésed nélkül.
Előbb felolvasom előtted az egész védelmet. Hallgasd meg. Meglátod a
végén azt fogod rá mondani: «ez a Petray Péter derék, nagylelkü ember
volt, igazán». No csak hallgasd meg!

Mit tehetett Ráby? El nem szaladhatott harminczhárom oknál fogva,
kénytelen volt végig hallgatni azt a szép védelmi replicát, a mit az ő
nevében készített a számára védőül kinevezett fiscális. Az a nagy halmaz
írás az ő processusa volt.

Igazán remekmű volt, a mit Petray felolvasott előtte; remeke a furfangos
rabulisticának. Minden kéményseprő fehér volt abban, és minden molnár
fekete; a bűnt kifordították a bélésével kifelé és lett belőle erény;
egy megeshető, de meg nem történt dologra fölépítettek egy egész
lehetetlen históriát; összekeverték az igazat a nem igazzal olyan
sűrűen, hogy azon még a nap sem süthetett keresztül s végül az egész
«eltagadhatatlan» néplázongást odavarrták a nyakába egy csoport
apró-cseprő jobbágy embernek, zsellérnek, kopott fertálytelkes gazdának,
meghagyatván az elkövetett bűn oroszlán része a meghalt rácz-pópának, ki
az egész merénylet titkos mozgatója volt, s a ki mellett Ráby Mátyás
csak egy kegyelemreméltó elámított áldozatul lőn feltüntetve.

Ennél már jobban csak nem lehet megvédeni a «clienst!»

Ráby csak hallgatta s forrt benne a méreg.

Mikor vége volt s Petray nagy dicsőséggel tette le az írást, azt mondá
neki:

– Hát azt hiszi az úr, hogy én mindezt az alávalóságot elfogadom a magam
védelmének? Hogy én azokat, a kik bűnösök, ártatlanoknak fogom
nyilvánítani, s a kik ártatlanok azokat bűnösöknek? Hiszen ha még
annyira megtörne is a testi-lelki szenvedés, hogy visszavonjak mindent,
a mivel önöket, a nép mindenféle nyomorgatóit vádoltam; de olyan mélyen
meg nem alázhat se Isten, se ördög, hogy a magam gyalázatos
megszabadulása végett egy csoport becsületes embert lázadónak
rágalmazzak. S azt, a mit magam tettem, teljes öntudattal, ráfogjam
szegény tudatlan parasztokra, s bemocskoljam az emlékét egy tisztalelkű
embernek, a ki már nem védheti magát, mert meghalt…

Petray úr nagyot nevetett erre.

– Hejh édes Matyikám, csak idealista maradsz te, egész élted világában.
Ugyan mit sopánkodol te a rácz pópán, a ki már meghalt? Nem érzi az már,
akármit beszélnek felőle. A parasztokat se szánd olyan nagyon; hiszen
nem húzzák őket karóba; azok brevi manu absolváltatnak, ki huszonöttel,
ki harminczczal; csak olyan az a parasztnak, mint mikor czivilizált
ember fogat huzat, megkönnyebbül, ha átesett rajta. Soha se vedd te azt
olyan igen a lelkedre. Jó védelem ez, hidd el. Csak te ird ezt alá
szépen.

– Száradjon el a kezem örök lánczhordozásban, ha ezt a förtelmet
aláirom! kiálta a rab, kezét az égre emelve; pedig úgy is elég száraz
volt már.

– Rab Ráby! gondold meg, hogy mit beszélsz! harsant rá a fiscus. Ha ezt
elutasítod, én leveszem rólad a kezemet, s akkor visszatérsz oda, a
honnan kihoztalak.

– Vitessetek vissza! Kínoztassatok tovább. Ölessetek meg! De a mig az én
lelkem parancsol ezeknek az én csontjaimnak, addig semmi fájdalom és
iszonyat rá nem vesz arra, hogy megtagadjam az én becsületemet, s
szemébe köpjek az igazságnak!

S az indulat, az akaraterő oly energiát kölcsönzött ez összetört
alaknak, hogy képes volt fekhelyéről felugrani, sebesült lábaival az
asztalhoz rohanni, kiaszott kezeivel megragadni a Petray által olvasott
replicát, a mit aztán Petray is megkapott, s az a kettőjük keze között
szerencsésen kettészakadt. A kezében maradt részt Ráby a lába alá
taposta; minden sebe feltört, a meggázolt papiros csupa vér lett tőle.

Ez már aztán a végső dühbe hozta Petray urat. Elkezdett ordítani hajdúk,
porkoláb után. A pogány nagy lármára összeszaladt az egész ház. Laskóy
úr volt az első, a ki a szobában megjelent.

– Ez egy dühös veszett ember! kiabált Petray Péter. Megátalkodott
gonosztevő! Rám rohant és meg akart fojtani. Lánczra kell verni újra!

– A legnehezebb vasat kell a számára előhozni! secundált neki Laskóy úr.
Hol vannak az ötven fontos vasak?

Csak azon mult, hogy az első alispán (derék, humánus ember) a mult évben
az ötven fontos bilincseket mind összetörette. Nem hagyattak meg
nehezebbek a harminczhárom fontosaknál.

– No hát hozzák neki ide azt a harminczhárom fontosat!

S újra lebontották a sebesült lábáról a kötelékeket, s hivatták a
vármegye lakatosát, hogy kovácsolja fel rájuk a legnehezebb békókat.

De ez már sok volt ennek a derék embernek.

– Én ugyan rá nem verem! szólt, a bőrköténye alá dugva a kezeit. Én ez
órától fogva nem szolgálom tovább a vármegyét; verjék rá az urak maguk a
vasat, ha akarják; én nem nézhetem ezt az istentelenséget! Megyek haza.

S azzal ott hagyta őket.

Felhajtották aztán az egész várost lakatos után. Egy sem állt kötélnek.
Rab Rábyt nem akarta megkínozni senki. Utoljára elhozatták Pilisről a
czigánykovácsot, az megtette.

Mikor így visszavitték Rab Rábyt jeges börtönébe, visszakiálta biráinak:

«Non omnis moriar!»

(Nem halok meg egészen!)



NEGYVENHETEDIK FEJEZET.

(Az utolsoo leveel és a tinta, melylyel megirodott wala.)

– No majd én megmutatom neked, hogy egészen meghalsz! dörmögé Janosics
uram, mikor e szavak után odalánczolta megint Rab Rábyt a falhoz.

– Ezentul pedig minden nap kétszer kell a rabot megvizitálni, hogy nem
követ-e el valami ördögi practicát idebenn a tömlöczben? Ezt parancsolá
Laskóy úr a porkolábnak.

Mikor a porkoláb behozta a rab számára a kenyeret és vizet, s letette
melléje, olyan furcsán vigyorgott rá.

Rábynak feltünt, hogy az a kenyér valami fehér porral van behintve. Sok
panasza volt, hogy sótalan a kenyere. Tán azon segítettek? Nem volt
éhes, nem nyult hozzá. Este is volt már.

A mint aztán besötétült, megjelen börtönében az, a mi ez odút a
gyönyörök sanctuariumává tette, az az alakot öltő hang, mely ha
megszólalt, magát a beszélőt látta benne.

«Szegény Rab Ráby!»

«Ébren vagyok».

«Ne egyék ön a kenyérből, ne igyék ön a vízből, a mit hoztak, mert meg
van mérgezve.»

Ráby sejtette azt.

De hát mit csináljon? Akkor éhen kell meghalnia.

«Vigyázzon ön a nádszálra, a mit lebocsátok.»

Mi férhet bele egy nádszárba? Oh az asszonyi leleményesség kitalál
mindent. A nádszál meg volt töltve vékony csokoládé rudacskákkal.
Tápszernek holnapig elélni elég az. Olyan kevés kell egy szegény rabnak.

De hát az ital?

Annak is kitalálták a módját.

«Öntse ki a korsóból a vizet, s vezesse a nádszál végét bele.»

Ezen a nádszálon keresztül megtöltötték a korsóját iható vizzel.

Miket ki nem talál a szerető szív!

Másnap a porkoláb bámulva látta, hogy Rab Ráby még sem adta ki a lelkét;
de csak nem is panaszkodik.

Vas ennek még a gyomra is! Persze, a kenyérből csak kevés volt
elmorzsázva.

A mint a vizitatiónak vége volt, ismét eljött hozzá a jó szellem.

Az az erős szellem, a ki egy galamb képében, egy gyönge leány képében
megharczolt az erősek, hatalmasok egész táborával, s ha azok kimondták
az ő szeretetére: «el kell neki veszni!» ő azt mondta rá: «én nem
engedem!» És nem engedte.

«A császár itt volt, beszélte a hang; kereste önt, de nem találhatott
rá; azt mondták neki: már kiszabadult ön; aztán odább ment.»

«Nyujtson nekem még egyszer irószereket!» könyörgött fel védangyalához a
rab.

«Nem adok önnek több írószert, mert kimondták, hogy ha még egyszer
megtudódik, hogy ön a börtönből levelet küldött ki, rögtön lefejezik
önt. Különben sem tudni, hová ment a császár. Azt mondják: Törökországba
ment.»

Ez még csak élesebb sarkantyú volt Rab Ráby lelkének: ez a fenyegetés.
Nem könyörgött védszelleméhez tovább, makacs volt! Ha elhagyja az
őrangyala, ő nála nélkül is tud a maga útján menni.

Papirosa volt; ott a szalmaszálban. Elég arra, hogy megírja a
császárnak, hogy játszották ki.

Irótollat tudott csinálni egy másik szalmaszálból; jó éles körmei voltak
hozzá.

Hát a tinta, a mivel írjon? Ott volt a saját vére.

Utolsó levelét a vérével irta a császárhoz.

A mint megszáradt az írás, ismét összegöngyölítette a papírt, hogy a
szalmába beférjen.

Aztán várt vele, mig egy reggel a szobájában meggyűlt havat, szemetet
puttonynyal kihordani épen arra a hajdúra kerül a sor, a ki egy időben a
kettős fenekű korsót hordta be hozzá. Ebben bizhatott. Azt súgta neki,
mikor az ágya körül kotorászott: «ez a szalmaszál száz aranyat ér».

A hajdú elértette a szót, s azt a szalmaszálat is a szemét közé dobta.

Ez volt Rab Rábynak az utolsó kisérlete.

E naptól fogva a rémítések minden nemét megkisértették rajta, hogy
rávegyék a Petray által készített vallomás aláirására. Mindennap
lehurczolták a törvényszék elé s addig vallatták, mig el nem alélt.

Egy éjjel nagy csörömpöléssel nyilt az ajtaja s Janosics negyed magával
rohant be rajta. Egy ember hozta utána a parázszsal telt serpenyőt, a
másik a harapó-fogókat, a negyedik volt a pesti hóhér, a kit látásból
ismert a rab.

– No majd én megpuhítom azt a kemény embert, ha az urak nem tudják!
szólt a porkoláb ittas fővel. Hóhérmester, tegye kend a kötelességét.
Itt az izzó harapó-fogó. Csipkedje meg vele, a mig ki nem vallja a
vétkét. Vetkőztessétek le!

A két hajdú letépte a ruháit. Ráby megnémult a rémülettől.

A mint ezt az elnyomorodott alakot meglátta a bakó, megesett rajta a
szíve.

– De bizony, Janosics gazda, ezt a szegény embert én meg nem kínzom, ha
ezt az egész vármegyeházát nekem adja is kend.

S azzal felvette megint ködmenét, s fogta a nagy kantát a Ráby ágya
mellett, leöntötte vele a tüzes serpenyőt, hogy egyszerre sötét lett. A
négy alak aztán úgy ránczigálta ki egymást az ajtón kölcsönösen
szitkozódva.

Másnap elpanaszolta az esetet Ráby a törvényszék előtt. Kinevették vele.
Azt mondták rá, hogy álmodta azt.



NEGYVENNYOLCZADIK FEJEZET.

(Kibenn kevwetkezic az legeerzeekeniebb chapaass az rab feieere.)

A rabnak mindenre kiterjed a gondja; Ráby még azt is kifundálta magában,
hogy mi lenne, ha egy nap, vagy több nap az ő oltalmazó angyala nem
jöhetne el, az ő táplálékát lenyújtani. Egy részét a csokoládé
darabkáknak elrejtette. Hová? Abba a fekete kenyérbe lyukat fúrt az
ujjával s abba dugta bele. Épen olyan barna volt a kenyér is, mint a
csokoládé. A viz italárul pedig úgy gondoskodott, hogy a tiszta vizen
megfagyott jeget elrakta az ágya alá. Hosszú tél volt, megmaradt az ott
elolvadatlan. Egy kis aszalt jég!

Úgy számított, hogy neki meg kell érni még a legközelebbi napokat.
Minden furfanggal igyekezett nyújtani az életet. (Qui habet tempus,
habet vitam! A ki időt nyer, életet nyer.)

Egyszer aztán bekövetkezett az, a mitől előre rettegett.

Egy egész nap elmaradt az édes vigasztaló hang odafönn.

Ezen a napon már a gyanús kenyérbe eldugott csokoládé-maradékhoz kellett
folyamodnia; s a félre tett jégdarabkákat szopogatnia szomj ellen.

Hanem a rab olyan bámulatos kevéssel beéri.

Másnap sem jött el az édes vigasztaló szózat; hanem hallott a helyett a
feje fölött durva férfi-lépéseket, s aztán egész éjjel valami kínos
asszonyi nyögést, s az ilyen hang megöli az álmot, úgy szorítá szivét
egy gondolat!

De nem engedte a lelkének ezt a rémséges eszmét végig gondolni.

… Valaki haldoklik a feje fölött… Egy nő… Talán reggelt sem ér… Nem
engedte képzeletének, hogy a haldokló arczát lelke elé hozza, nem a
nyelvének, hogy némán kimondja azt a nevet…

Nem igaz, nem igaz, nem igaz! – Káprázat ez! – Álom volt; nem igaz!

Reggelre csakugyan végkép elcsendesült az a nehéz nyögés odafenn.

De a vigasztaló hang még sem jelent meg.

Rab Ráby már az utolsó darabka csokoládét kezdé fogyasztani. Holnapra
már nem maradt több.

A délután aztán bizonyossá tette felőle, hogy nem álom volt a mult
éjjeli rémség.

Sűrű sorakozó lépések hangzottak a felső szobában; mint mikor a kántor
diákok karikába állnak. – A kántor válogatta a kezdőhangot: «dol – re mi
– fa –.» Azután rázendíték egyszerre a jól ismert gyászdalt:

  «Halld meg lélek;
  Mert néked beszélek.»

Azután következett egy vontatott összhangon elmondott búcsúztató. Rab
Ráby hallotta, hogy pattognak a sorokra szedett verseknek a rímei.

Aztán megint következett egyike azoknak a keserűségben telhetetlen
kálvinista halotti énekeknek:

  «Félelemnek királynéja!
  Rettenetes halál!»

Oh milyen okos emberek azok a pápisták, hogy diákul éneklik el a
halottaikat, a miből a hallgató nem ért egyebet, mint azt, hogy
«circumdedérum», még a hozzávaló melódia is olyan becsületes
allegrettóban van tartva; – de ezek a kálvinisták úgy kikeresik a
legelkeserítőbb gondolatokat, s kitalálják hozzá a melódiák
legbúskomorabb, legmélább fajait, hogy az embernek marokra fogják vele a
szivét, úgy facsarják ki!

Kit énekeltek el hát odafenn?

Azután azok a nehéz kalapácsütések, a mikor a szeget beverik a
koporsóba!

Szerencse, hogy a híveknek nem szabad még harangot tartaniok; különben
bizonyosan harangoznának is.

Rab Ráby reszketett; de most már nem a hidegtől.

Este felé ismét bejött hozzá Janosics uram vizitálni.

Ráby rávette magát, hogy kínzóját megszólítsa.

– Kit temettek ma innen fölülről?

A porkoláb úgy olvasott a rab arczvonásaiból, mint a nyitott könyvből.
Az arcza elárulta az egyetlen sebhető részét Rab Rábynak.

A kinzó nem sajnálta odacsípni a tüzes harapófogóval az elevenjére.

Megtörülte a szemeit hypocrita elkeseredéssel s gyászoló hangon
hörgécselé:

Oh, a mi áldott jó kisasszonyunkat, a főnótárius Mariskáját temették el
ma szegénykét! Isten nyugosztalja meg az ártatlan teremtést!

A rab fölordított, mint a halálra sebesült, s aztán elkezdett zokogni.

Ez oda talált jól. A lelke közepébe. Ez keresztülhatolt azon a hármas
pánczélon. Az ő angyala meghalt.

A porkoláb úgy nevetett a háta mögött nagy diadalmasan.

Túltett a hóhéron!

«Most mondd már, hogy nem fáj!»

Rab Ráby odafektette a fejét a két felhúzott térdére, s lánczba vert
kezeit imára kulcsolva, csendes, szívből eredő könyörgést bocsáta föl az
egek urához, a földi ködökből felszálló lélek mennybeli üdveért.

És azt bizonyára nagyon jól tette Rab Ráby, hogy azért a megholtért a
végtelen irgalom urához felfohászkodott; – mert semmi énekszó és papi
imádság nem tisztítja úgy fel az útját, az emberi bűnökből sűrűsödött
felhőkön keresztül, mint a Rab Ráby könyörgése; és senki szájában nincs
oly erős értelme e mondásnak: «bocsáss meg minékünk, miként mi is
megbocsátunk az ellenünk vétetteknek!» mint a Rab Rábyéban; – mert az, a
kit ma az ő feje fölött elénekeltek, az, a kit ma innen temetni vittek,
nem Mariska volt, az ő védangyala, – hanem Fruzsinka, az ő hűtelen
hitvestársa; a ki ott halt meg a börtönben, maga is rab, miként férje
Rab Ráby.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hogy miként került Fruzsinka e helyre, s mi volt a catastróphája, azt
majd elmondjuk később; hanem elébb egy nagyobb emberrel leszen dolgunk,
a kinek szintén sietős az útja.

Ez a nagy ember gróf Niczky úr, ő excellentiája.

Hej, ha azt megtudná Rab Ráby, hogy mi történt a nagyméltóságú úrral?
Hogy az a gyászdal odafenn nem Mariskának szólt, hogy verné össze a
bokáin a lánczokat pokoli jó kedvében!

De ezt Janosics nem mondja meg neki, hanem engedi, hogy hadd sírjon, s
hadd ütögesse a fejét a hideg falhoz. Ez jó neki!



NEGYVENKILENCZEDIK FEJEZET.

(Egi nagi vrnak az ev tragoediaia elmondatic.)

Ráby most kivánta, hogy hoznák bár azt a megmérgezett ételt és italt,
hadd halna meg tőle! A megmaradtat minden este visszavitte a porkoláb,
nehogy «indiciumok» maradjanak a rab kezében, ha netalán a bírák közül
valaki meglátogatná börtönében. Mert azt fel kell jegyeznünk az igazság
kedvéért, hogy ez a megmérgezési szándék az ő bárdolatlan lelkének a
szüleménye volt; az uraknak nem volt arról semmi tudomásuk. (Azért nem
mondjuk, hogy nagyon bánták volna, ha megtörténik.)

Másnap reggel azonban üres kézzel jött a porkoláb.

– Hát ma nem kapok kenyeret és vizet? kérdezé a rab.

– Jaj úrfi! szólt nevetve Janosics. Mától fogva már uraság a dolgod. Nem
kenyéren és vizen élsz már, hanem bort, pecsenyét kapsz, a mennyit csak
megkivánsz. A vasat is leveszik a kezedről, lábadról. Aztán más szobába
visznek. Tiszta inget adnak rád. Találd ki, hogy mit jelent ez?

Ráby vállat vont; mit találgatna rajta?

– Ez azt jelenti, hallod-e, hogy ma hirdetik ki a fejedre a sententiát.
Az pedig nem más, mint a keserves halál. Attól fogva aztán három napig
úgy él a rab a siralomházban, mint a süket disznó a buzában. A mit csak
megkiván a szeme, szája, mind eleibe rakják az asztalra dosztig!

Ráby tapasztalá a következésből, hogy a porkoláb nem tréfált.

Csakugyan jött már a pilisi czigány leráspolyozni lábairól a nehéz
vasakat. A többi lánczait is levették. Aztán jött a borbély s
megborotválta az arczát; hanem egyuttal lenyirta a haját is kurtára.

Ez az «utolsó» toilette.

Nem séramóráztak vele. Azonnal vitték a törvényszék elé. A hol letették,
ott vérnyom maradt utána.

A törvényszék előtt tudtára adták, hogy halálitélete a
Helytartótanácstól, a hová apellálva volt, visszaérkezett. Ott is
megerősítették azt.

Nem bánta már. Csak azt kérte, hogy végezzék hát ki hamar.

Innen nem is vitték már többé vissza a zúzmarázos börtönébe, hanem a
másikba, a melyik be volt fűtve.

Az volt siralomháznak elkészítve.

Az asztalra le volt rakva cseréptálakban mindenféle drága csemege,
kocsonya, borkorcsolya, susinka, barátfüle, disznósajt, csája,
Krisztuslába, Katakönyöke, szaladós, prósza, gömböcz, Pál-anyja, s ki
tudná mind elszámlálni a sok nemzeti eledelt, a mi ezen a tájon terem?

Mert hát itt az a dicséretes szokás uralkodik, hogy a mint
kipublikálják, hogy egy elitélt rab került a siralomházba, nosza minden
szomszédasszony siet sütni-főzni, a kamrájából kikeresni, a mi csak
drága jó, s küldi fel a szegény nyomorultnak; hadd duskálkodjék addig a
három napig, a mig a világa tart! – Természetesen, hogy a jó ráczürmös,
méhser és az alamázia sem marad el. Igyék a jámbor még egyszer nagyokat
a maga halálára.

– No Ráby! Most jól lakhatol már kedved szerint! Senki sem kapja el
előled! kinálgatá a rabot Janosics uram. – Fekügy’ neki! s e szókkal
odatolta a rakott asztalt az ágya elé, hogy elérhessen mindent. A rab
azt felelte, hogy nincs már ő neki vágya sem ételre, sem italra, hanem
inkább lelki vigasztalásra; küldjön hozzá egy lelkészt.

Mert a protestánsok is megtartották még akkor azt a szokást, hogy
haláluk közeledtét érezve, lelkészüket elhivatták s felvették az Úr
vacsoráját.

Janosics komoly képpel igérte, hogy mindjárt hoz neki egy papot.

Alig került-fordult, már itt is volt vele a siralomházban. Hozott
Rábynak – egy «veres barátot.»

Ez a veres barátok szerzete, még mielőtt József császár a tömérdek
kolostort eltörölte, már olyan jó hírben állt, hogy maga a primás
megtiltotta nekik két órajárásnál messzebbre eltávozni a kolostortól s
rendeletet adott ki, hogy ha ezen a peripherián kivül megkapnak egyet,
csak mindjárt vágják le a fejét. József császár, a mikor felszabadította
őket e tilalom alól, viszont megtiltotta a többi fenhagyott egyházi
szerzeteknek, hogy őket befogadják. Úgy dőzsöltek aztán, mint korhely
czimborák még korhelyebb földesuraknak a portáin; saját osztályukból
kiakolbolítva, másoknak tréfa tárgyai.

Egy ilyent fogott Janosics Rab Ráby számára.

– Vigye innen azt a barátot! mondá Ráby boszusan, hiszen tudja, hogy én
protestáns vagyok. Én református lelkészt óhajtok.

– Honnan a pokolból vegyek én most kálomista papot? Majd én most
mindjárt szaladok Dabasra prédikátorért! Pap csak pap! Bűnösnek ez is
jó. Ne válogasson az a papban, a ki úgy is a pokolra megy már. No
bizony! Épen most volt a tisztelendő fráter Paphnutius a Karcsatáji
Miska tens urat meggyóntatni. Ha annak jó volt, neked is jó lesz az,
Ráby!

Ah, tehát ez az a fráter Paphnutius, a ki összeeskette a ménlovat a
kanczával. Még ez volt hátra, a kit meg kellett ismerni Rábynak ezen a
világon, hogy minden gyönyörüségből kivegye a részét.

A porkoláb becsukta hozzá a barátot a siralomházba, a ki mindjárt le is
ült az asztal mellé, s bort töltvén a pohárba, megizlelé azt, s azt
mondá rá «vere valet», s le is nyomtatta valami borkorcsolyával. Azzal
hozzá fogott a munkához: Rab Ráby lelkének a megtisztogatásához.

Rab Ráby nagyon szépen kérte, hogy hagyjon neki békét, ő nem tartozik a
hivei közé, s nem fogad el lelki vigasztalást, csak protestáns paptól.

– Jaj, fiam, hogy szabadíthatna téged az meg a pokoltól, mikor maga is
odajutandó? Annak a szekere saroglyájába hiába kérezkedel fel, mert az
nem visz fel a mennyországba. Ha már a testedet meg nem szabadíthatod
is, legalább a lelkedet szabadítsd meg halálod óráján, hogy pokolra ne
jusson.

Aztán elkezdte előtte leírni a poklokat, egész rettenetes pompájukban,
az alvilágnak minden ördögeit és kénköves mocsarait a legválogatottabb
ékesen szólással; közbe-közbe egy boszorkánypogácsát autodafézve le
gyomrának tűzkemenczéjébe; Ráby hallgatta, a míg el nem állt benne a
szusz.

Akkor azt kérdezte tőle:

– Lesznek-e a pokolban is veres barátok?

– Dehogy lesznek!

– No, akkor én oda megyek.

Erre aztán még jobban felbuzdult a veres barát. Szemére hányta Rab
Rábynak a maga és az ősei minden eredendő bűnét; ezek miatt szenved most
a delinquens ily méltó büntetést az egektől! Nem másért mérte rá a
gondviselés ezt a mostani nyomorúságát, mint azért, hogy ő is segített a
császárnak a kolostorokat kirabolni, harminczháromezer barátot, apáczát
földönfutóvá tenni. Így járnak mind az istentelenek, az Antikrisztus
fogdmegei.

Aztán elő fogta gyóntatni Rab Rábyt. – Vallja meg, melyik zsidó vette
meg a veres barátok kolostorának az arany és ezüst edényeit, mikor
elkótyavetyélték? Neki csak tudni kell, a ki az Antikrisztus
szolgálatában állt, s a zsidóknak zsinagógát segített építeni. Ha
megvallja, egy poklot a tizenháromból elenged neki.

Utoljára annyira dühbe hozta Rábyt, hogy az elkezdett az ökleivel
dörömbölni az asztalon, hogy vigyék vissza a másik börtönébe; vegyék el
róla ezt a barátot, s rakják rá vissza helyette inkább a harminczhárom
fontos vasakat.

Janosics uram pedig csak azért sem nyitotta ki az ajtót késő estig, a mi
a veres barátnak nem is volt inye ellenére; meg levén az asztal rakva
mindenféle jókkal, a miket hiba lett volna kárba veszni hagyni.
Közbe-közbe meg exorcisálta a Rab Rábyt, kergetve ki belőle a
hetvenhétféle ördögöket, a mi szintén igen jó mulatság.

De ne leskelődjünk mi e titokban tartandó jelenet után, hanem inkább
lássuk, hogy mi történt ez alatt a külső világban, mert ok nélkül nem
volt ez a nagy sietség a Rab Ráby dolgaival.

Mi történt a szalmaszállal?

Azzal a szalmaszállal, a mihez a vizbefuló kapkod.

Hát az bizony nagy utat tett meg. Elvitte azt magával Ábrahám zsidó
császárt keresni Zimonyig. Ott megtudta, hogy a császár orvosai
tanácsára visszatért Bécsbe nagy betegen. Oda is utána sietett; ott
megtalálta, átadta neki Rab Rábynak vérrel irott utolsó levelét.

Ezt követő harmadnap reggel korán beállít ő excellentiája a
helytartósági elnökhöz Lievenkopp ezredes, a pest-budai katonai
térparancsnok; s a katonás üdvözlés után átad neki egy lepecsételt
levelet a császártól.

– Köszönöm ezredes úr, csak tessék itt hagyni. Majd elolvasom. Ráérek.

– Nem ér rá, excellentiád, Mert nekem utasításom van, hogy ezt a levelet
jelenlétemben olvastassam el excellentiáddal.

Ez a szó bántotta az elnököt.

Ő nagy dignitárius úr volt; Magyarország első hivatalnoka: kis király!
Ez pedig csak olyan picziny kis óbester, a melyikből tizenkettő tesz egy
tuczetet. S még neki parancsolgat!

– Bihászman? De ha én most mással vagyok elfoglalva? s nincs kedvem
levelet olvasni.

– Figyelmeztetem excellentiádat, hogy én nekem különös utasításaim
vannak. Azon esetben, ha a levelet rögtön el nem olvassa, hat betegápoló
katona és a tábori felcser van odakinn, a kik excellentiádra (furcsa biz
ez, de el kell mondanom) rá fogják adni a kényszerzubbonyt, s úgy
szállítják fel Bécsbe: tetszik már tudni, hogy «hová?»

Az elnök arcza rákveresre gyulladt.

– Én rám? A bihászman? Zwangsjackét? Én rám? a bihászman? a
locumtenentiális præsidensre? Ezt mondta? ezt írta? a – bihászman? a
császár?

Azzal kitépte a levelet boritékjából s az írást maga elé tartá.

A szemei is vérben úsztak.

A levélben ez volt írva:

«Ön a mai nappal el van bocsátva hivatalából. Adja át a kulcsait a
kerületi biztosnak.

_József_.»

– Ez a Rab Rábyért történt? hörgé a főúr.

– Gondolom, hogy azért, mondá Lievenkopp, mert egy nyilt parancsot
ugyancsak én általam küldött a császár Pestvármegye hatóságának, melyben
az felszólíttatik, hogy nemes Ráby Mátyás kamarás úrat azonnal bocsássa
szabadon; mi ha reggel tíz óráig meg nem történnék, nekem határozott
parancsom van, egy egész ágyú üteggel s a megfelelő katonai fedezettel a
vármegye háza előtt felállani; s ha felszólításomra a nevezett rab ki
nem adatnék, erőhatalommal betörni és minden ellenállást leverni, úgy
szabadítani ki Ráby urat a börtönből.

– Megostromolni a pesti vármegyeházat! hörgé magánkivül a főúr, a
markában összegyűrt levelet homlokához ütögetve. Odadobni az üszköt a
puskapor közé. Felforgatni fenekestül az egész országot. Egy nyomorult
ember miatt. Oh, oh! Mégis az az ember ölt meg engem! Megölt – engem – a
Ráby.

A nagy ember tántorogni kezdett; a további szavai értelmetlen szakgatott
igék voltak; kezeivel maga körül kapkodott s aztán lerogyott egy
karszékbe. Az arcza egészen el volt kékülve. A levelet mégis rángatózó
jobbjában tartá, míg balkeze bénultan esett alá.

Lievenkopp kisietett az előszobába s azt mondta a titkárnak, hogy jó
lenne orvosért küldeni, mert ő excellentiájának aligha valami
veszedelmes rohama nem készül.

Már nem készült; megesett rajta. Gutaütést kapott.

Jól mondta azt: «mégis az az ember ölt meg engem.»

Mikor a titkár belépett hozzá, már eszméletén kívül volt.

Rögtön futottak orvosért, sebészért.

A sebész hamarább érkezett, mint a megyei főorvos.

Egyike a sors véletlen szeszélyeinek, hogy a sebész, a kit legelébb
megkaptak, hogy a főúrhoz vigyék, ugyanaz volt, a ki egykor Ráby Mátyást
gyógyította, mikor megmérgezték, s ki e miatt sok üldözésnek volt
kitéve. Most ennek kellett odajönni, hogy megmentse annak az embernek az
életét, a ki Ráby szenvedéseinek kiváló intézője volt.

A sebész keze reszketett, el is volt fogulva; talán a beteg maga is
okozta a balsikert görcsös rángatózásaival. A műtétet oly
szerencsétlenül hajtotta a sebész végre, hogy a beteget halálra
sebesíté.

Mikor erről meggyőződött, elfutott kétségbeesetten, ott hagyta a sebészi
eszközeit s maga rohant az orvosért elmondani, hogy minő
szerencsétlenséget okozott.

A nagy vérvesztésre a gutaütött eszméletéhez tért, de csak azért, hogy
megtudja az odaérkezett orvostól, hogy a legirtóztatóbb kínok várnak
reá, a mik között meg kell halnia.

Mikor a nemes úr megtudta, hogy menthetlenül el van veszve, azt
kérdezte, hová lett az a sebész, a kinek az ügyetlensége ezt a balesetet
okozá?

Mondták neki, hogy a Dunába akarta magát ölni, de elfogták.

Erre azt mondta a titkárjának, hogy hozza elő a végrendeletét.

– Még egy pontot írjanak bele. Minthogy a sebész, a ki halálomat
véletlenül, akaratlanul okozta, a miatt majd földönfutóvá lesz s minden
keresetét elveszti, annálfogva adják át neki egész évi bennmaradt
fizetésemet; van egy kis házam Budán, azt is neki hagyom; – legyen
holtig hol laknia.

Ez az egy vonás egészen kidomborítja a jellemét ennek a rendkívüli
alaknak, a ki eszményképe volt a magyar conservativ főnemesnek;
törhetlen, hajthatlan fölfelé is lefelé is egyaránt; vasból vert bajnoka
a régi eszméknek, az új korszakkal nem alkudozó, nem kaczérkodó;
erőszakos és keménykezű az ellen, a ki elveit megtámadja; de nagylelkű
és jótékony ahhoz, a ki csak őt magát sértette meg; – modorában,
külsejében cynicus és barbár és a mellett minden csepp vérében nemes. –
Arany, a mi rozsdás.

Úgy is halt meg. A mint egy karczolást ejtettek rajta, porrá omlott.

A mikor Rab Ráby a siralomházban várta a halála napját, a háromszor
megcsendülő «szegény bűnösök lélekharangja» nem ő neki szólt, hanem a
nagyméltóságú gróf Niczky Ferencz úrnak, Magyarországon a király
valóságos helyettesének, a régi épület legerősebb kidőlt oszlopának…[41]



ÖTVENEDIK FEJEZET.

(Mi tevrteent wala az titokteliess felsev zobaaban?)

Hogyan váltotta fel Fruzsinka asszony Mariska leányasszonyt, abban a
felső szobában, ott Rab Ráby tömlöcze fölött? – Hogy ezt kimagyarázzuk,
nagy kerülőt kell tennünk.

Fruzsinka asszonyt akkor, mikor a férjét üldözőitől megszabadította, s
maga is a legnagyobb kelepczéből csak alig tudta kihúzni a lábát, ennek
az esetnek a következtében megszállotta a szentlélek. Valami nagy
dologra határozta el magát. Ha megszabadult egyszer Ráby, szabaduljon
meg kétszer is, szabaduljon meg egészen!

A czimboráitól azonnal búcsut vett, azokat utasította, hogy menjenek ki
Magyarországból, csatlakozzanak Törökországban valamely harámbasához,
ott a haramiamesterség még tisztességes hivatal, értenek hozzá;
folytassák ott.[42]

Maga pedig levetette a Villám Pista-féle köntöst, felvette megint az
asszony-gunyát, átment Erdélybe, letelepedett a híres zsibói házban,
kitért kálvinistának s rögtön megindította a válópert «szökevény» férje
ellen. Igen jó titulusa volt hozzá; «hűtlen elhagyás»,
«bebörtönöztetés». A felől biztos lehetett, hogy Ráby Mátyás nem fog
megjelenni az edictalis citatióra; s akkor in contumaciam elválasztja a
consistorium a feleségétől három hét alatt. Akkor aztán megszabadul Ráby
Mátyás az utolsó legnehezebb lánczától is, senkinek sem lesz Rab Rábyja,
még a Fruzsinkának sem. Vissza akarta adni Ráby Mátyást maga-magának.
Jót akart tenni.

Már javában folyt a válóper, a mikor hirét vette, hogy a futóbolond Ráby
megint csak beledugta a lábát abba a kalodába, a honnan nagy keservesen
tudta már egyszer kihúzni, s megint odajutott Pest vármegye tömlöczébe.

Ekkor összekáromította az egész világot: hát a Herkópáter sem akarja,
hogy abból, a mit ő elkezd, valami jó lehessen! Bújában, bosszújában
megint felvette a férfiruhát, övébe dugta a mordályokat, lóra kapott s
újra neki indult Villám Pista hirével felrémíteni a világot s most már
kegyetlenkedett.

Vakmerő betöréseit a horvát határszéli lankásoktól egész a solti határig
kiterjeszté s nem a lovat lőtte ki már a pandúr alól.

Egy éjjel azonban hirtelen rosszúl kezdte magát érezni s kénytelen volt
a czimboráitól egy halászkunyhóban elmaradni. A halász elárulta őt a
pandúroknak, rajta ütöttek, nem tudott se menekülni, se védekezni;
elfogták, felhozták Pest vármegye börtönébe.

Mire ideértek vele, már alig állt a lábán, valami ragályos bajt hozott
magával a török határszélről. Ott azt nagyon olcsón adták.

A mint Janosics uram megpillantá a behozott foglyot, egész
gyönyörűséggel látott a beneventáláshoz. Még most is sántított a
lövéstől, a mit kapott tőle.

– Bekerültél hát, drágalátos szép madár! No majd mingyárt lekoppaszszuk
rólad ezeket a czifra tollaidat!

S hozzá kezdett a koppasztáshoz.

A Villám Pista nyakán volt egy szép fekete selyemkendő nagy tenyérnyi
aranyrojttal, legelébb is azon kezdé a porkoláb, hogy azt leoldja onnan.

– Ne nyúlj hozzám, porkoláb; mert bizony megbánod! nyögé a beteg rabló.

– Dejszen jobb lesz ez az aranyrojtos nyakravaló nekem! szólt Janosics
nevetve, s mingyárt fel is kötötte a saját nyakára.

– Attól fulladsz meg, porkoláb, meglátod!

Mikor aztán a várnagy a többi ruháiból is le akarta vetkőztetni, a
felébredt asszonyi szemérem iszonynyal lázadt fel ellene. Villám Pista –
nem, Fruzsinka elkezdett kétségbeesetten tiltakozni.

A női jajszavakra egy tekintélyes úr jött be a hajdúterembe, a hol a
rablót vetkőztették; Tárhalmy, a főjegyző.

Első tekintetre megismerte Fruzsinkát.

Rögtön megparancsolá, hogy hagyjanak neki békét, mert az a fogoly nem
férfi, hanem nő. Ő ismeri a családját; ez egy nemes asszony, a kivel
rangja szerint kell bánni.

Nem engedhette, hogy Ráby Mátyás feleségét így meggyalázzák.

S minthogy a legritkább esetek közé tartozott, hogy magyar nemesi
családból való hölgy a vármegye palloshordó keze alá kerüljön,
annálfogva külön börtön sem volt a nők számára rendelve; hanem az ilyen
rendkivüli esetnél becsukták a foglyot a legkevésbbé használt szobába, a
levéltárba. Ennek a kulcsa a főjegyzőnél állt, ki egyuttal archivárius
is volt. (Azért tudott Mariska a levéltárból Rábyhoz leizengetni.) Most
aztán ezt a szobát Fruzsinkának rendezték be tömlöczül.

Mikor Tárhalmy kiszabadította a fékezhetlen asszonyt a mortifikáló
hajdúk keze közül, az lihegve mondá neki:

– Ezt én még meghálálom az úrnak…

– Mivel tehetné ön azt, szegény asszony?

– Azzal, hogy holnapra meghalok…

A mint aztán Tárhalmy maga felvezette őt a börtönébe s asszonycselédet
rendelt a szolgálatára, az összeroskadó nő azt suttogá neki:

– Uram! Önnek van egy szép, fiatal leánya; jó gyermek, egyetlen. Küldje
el azt innen a háztól azonnal, mert én olyan vészt hoztam magammal, a mi
megrontja még a levegőt is.

Tárhalmy megmondta a dolgot a leánynak. Azt is megmondta neki, hogy a
behozott kalandornő a Ráby Mátyásnak a felesége. Azért Mariskának el
kell menni a háztól, Budára a nagynénjéhez.

Mariska megijedt: de nem a beteg nőtől, hanem attól, hogy ő nem
közlekedhetik a fogolylyal többé, s az vagy éhen hal, vagy méreg által
vesz el. Azon könyörgött az atyjának, hogy hadd maradjon ő itt; hadd
ápolja ő maga azt a nőt.

Bizony csak még ez lett volna hátra, hogy a Ráby Mátyás Fruzsinkájának
dögvészes ágya mellett virraszszon a Mariska! De már ennél több esze
volt Tárhalmynak, mint hogy a romanticismust ennyire engedje vinni.

Pedig majd rávette ez a leány; olyan szépen tudott könyörögni!

Ez alatt azonban megérkezett a megyei orvos s megvizsgálta a beteg
rabnőt.

Az orvos hamis diagnosist csinált, félreismerte a bajt. Nem is csoda.
Hetven év óta nem volt ez országban híre sem «annak» a nyavalyának. A
Villám Pista a keleti pestist hozta fel magával a török határszélről;
annak a jelenségei pedig olyan könnyen összetéveszthetők egy másik
bajjal, a minek az orvosok olyan czifra nevet adtak, hogy a laikusok meg
ne értsék.

Mikor ezt az orvostól meghallotta Tárhalmy, akkor aztán határozottan
megtiltotta Mariskának, hogy azon nő szobájába belépjen.

De Fruzsinka nem is engedett magához senkit közelíteni. A Franciskánust
is kikergette, a ki a lelki vigaszt adni jött hozzá. Attól tudták meg,
hogy protestánssá konvertált. Maga rendelte el, hogy ha meghal, a
nagykőrösi diákokat kell elhivatni, hogy elénekeljék.

De azután egy még ennél is nehezebb körülmény jött közbe, mely Tárhalmyt
arra birta, hogy leányát elküldje a vármegyeháztól Budára.

Megérkezett az alispánhoz Lievenkopp peremptorius felszólítása Ráby
szabadon bocsátása iránt.

A megye rendei azt mondták rá: «nem!» El kell neki itéltetni a maga
törvényszéke által.

Lievenkopp felszólításához sanctio is volt csatolva. A kérdést ágyúk és
szuronyok fogják kisérni.

– Tessék! A kérdésre bezárt kapú lesz a válasz. S e bezárt kapún belül a
kihirdetett itélet fog végrehajtatni a rabon, a ki ennek a vármegyének a
rabja, s a fegyvernek fegyver fog ellenállani.

Tehát vagy végre lesz hajtva az itélet «in facie loci», vagy ostrommal
veszik be a vármegyeházát.

Ez elől el kell távolítani azt a gyönge leányt. Ez nem annak való
tapasztalás.

Így lett Ráby Mátyás szűk ege megfosztva az ő édes angyalától, s így
váltotta azt fel az ő életének, szerencsétlen sorsának elbukott angyala.

A mit igért az asszony, meg is tartotta: reggelre meghalt. Tanácsos volt
őt még az nap átadni a nyugodalmas földnek.

Alugyék békével…

Ne vádolja s ne mentse őt senki…



ÖTVENEGYEDIK FEJEZET.

(Az halaal-iteeleth!)

Megvirradt a legszomorúbb nap; nemcsak Rab Rábyra nézve, de az egész
vármegyeházára is.

Az urak az egész éjet ébren töltötték a tanácskozásban.

Együtt voltak a jók a gonoszokkal, az igazak a hamisakkal és azok
elválaszthatlanok.

Arról volt szó, hogy az ősi alkotmány megvédessék az erőhatalom ellen; s
itt nincs különbség jó és rossz ember között. Itt csak az a kérdés, ki a
hű, ki az áruló?

Mind hivek voltak.

Sokan sajnálták a szegény megtört rabot: szivükben igazat adtak neki; de
ő egy eszmét testesített meg magában, a minek össze kellett törnie.

Egy szó sem emelkedett a védelmére.

A helytartótanács elnökének gyászos halálesete, a nehéz csapás, mely azt
okozta, nem rémíté meg őket. El fogják itélni.

Reggel kilencz órakor isteni tiszteletet tartottak a Ferenczrendiek
templomában, azután bevonultak a vármegyeházába, felkötötték a
kardjaikat, s fegyverbe állították a vármegye egész helyőrségét.

Azután odahozatták a törvényterembe a rabot.

Az már nem tudott a lábain állani; a hová letették, ott összeroskadt.

Az ablakok mind nyitva voltak, télutói fagyos verőfény sütött be a
terembe, a Rab Ráby kopaszszá nyirt fejére.

Bágyadt tekintete végigtévedezett bírái arczán, nem talált rajtuk
irgalmat. Tárhalmy ott ült az elnök mellett jobbról, s arczát tenyerébe
temette, könyökére támaszkodva.

Az óra tizet ütött, a Ferencziek tornyában elkezdtek harangozni; erre
mindenki felállt. De Tárhalmy még akkor is eltakarta kezével az arczát.

«A Szentháromság Istennek nevében!» hangzott az elnök szava.

Erre az aljegyző felvette a terjedelmes itéletet. (Annyi emberség mégis
volt a törvényszékben, hogy nem bizta a funkcziót a főjegyzőre.)

Elolvasta a képtelen vádpontokat, a mik Ráby ellen voltak emelve, azután
a rossz védelmet, a mivel azokra a hivatalos védő-fiskális megfelelt,
melynek következtében Rab Ráby, mint erőszakos börtönfeltörő, rablókkal
czimboráló, boszorkánymester és néplázító, a hazai törvények idézett
czikkelye szerint pallos általi halálra itéltetik. Mivelhogy azonban ő
felsége a halálbüntetést mindenkorra eltörölte s azt életfogytiglan való
hajókötél-huzásra átváltoztatta, annálfogva Rab Ráby e mai napon a
hajókötélhez fog lánczoltatni és büntetését legottan megkezdi.

Hajókötélhez lánczoltatni! Ezt a nyomorult, összetört alakot! Ez elől
csakugyan jó volt a Mariskát eltávolítani, hogy ne lássa az ablakból,
hogy lánczolják a vastag hajóalattsághoz az ő Ráby Mátyását, a Pápis
czigánynyal egy sorba!

Rab Rábyt az alatt, míg az itéletét felolvasták, két hajdúnak kellett
karjainál fogva fentartani, hogy állva hallgassa azt végig.

Halálsápadt arcza mosolygott fájdalmában.

E pillanatban trombitaszó, dobpörgés hangzott az utczán, a szomszéd
Károly-kaszárnyából robogva jöttek elő a hadcsapatok, gyalogosok és
lovasok. Lehetett hallani a nehéz ágyúk gördülését s a lafféták
csattanását a kövezeten, a mint azokat lecsatolták. Rab Ráby megismerte
Lievenkopp vezénylő hangját, a mint «tölts»-öt vezényelt, a mire száz
meg száz vasvessző zörgése a puskacsövekben volt a következés.

A sápadt arcz egyszerre kigyuladt. A lankadt izmokba galvanizáló erő
szállt. Itt van a szabadító! Ah, most emezeken van az elsápadás sora! Az
üldözők remegnek és ajkaikon megfagy a szó. A pallos nemcsak a rab feje
fölé van emelve, hanem a bírák fölé is! Vajjon melyik dobja el azt
hamarább a kezéből?

Nos, uraim, a halálitéletet elébb ki is kell hirdetni a vármegyeház
nyitott ablakából, ősi szokás szerint, hogy hallhassa minden ember!
Kinek lesz bátorsága hozzá?

A fiatal aljegyző körül forogni kezd a világ: a sápadt ifjú szédeleg s
egy pohár vizet kér, a szája padlásához tapadozó nyelvvel: ez nem fogja
azt megtenni; Laskóy elnöknek a szája tátva-nyitva áll, de egy szó
drága, annyi se jönne ki rajta. Most válik el, hogy ki a férfi a gáton?

Ekkor Tárhalmy kikapja az aljegyző reszkető kezéből az itéletet.

– Majd kihirdetem én!

S azzal a várnagynak parancsot ád.

– Zárják be a kapukat! A hajdúk élesre töltsenek!

E szóknál Rab Ráby összeborzadt. Végig fut a lelkén mind az az iszonyat,
a mi erre az összeütközésre következni fog. Az első lövés, mely
Pestvármegye házának kapuját bezúzza, lángba boritja az egész országot,
felforgatja alapjaiból a belső békét, romlást, pusztulást fog hozni a
nemzetre és a dynastiára!…

S mindezt miért? Azért, hogy az ő nyomorult teste megszabaduljon a
szenvedéseitől! Hát érdemes vagy erre, te silány sártömeg?

Ráby eltaszítá maga mellől a kisérőit, s odaveté magát az ablak felé
siető Tárhalmy lábaihoz.

– Uraim! Elismerem, hogy itéletetek igazságos. – Nem daczolok veletek
tovább. – Megsemmisülök. – Ölessetek meg. – De ne kínozzatok; ne
gyalázzatok meg! – Ne legyen miattam harcz, vérengzés az országban. –
Tapossatok el, temessetek el! – Egy jajszóm se hallja többé senki!

Tárhalmy kirántotta az öltönye szárnyát Rab Ráby kezéből, a mit az
görcsösen ragadott meg, s büszke, hideg tekintettel lépett oda az
ablakhoz.

Odalenn az utczán «fegyvert a kézbe!» parancsolt a vezénylő.

Az égő tűzérkanóczok salétromfüstje beszürődött a terembe.

Tárhalmy az ablakban állva, meg nem rezzenő hangon olvasta fel Rab Ráby
itéletét, elejétől végig.

A rab ájultan roskadt össze.

A tüzérkanóczok már füstölögtek; a fegyverek már töltve voltak; csak a
parancsszónak kellett elhangzani; akkor azonban lóhalálában vágtatott
végig az utczán egy hirnök, végig trombitálva pofaszakadtából, hogy
«elmaradt az úr a lóról!» míg a térparancsnok elé érkezett, egy nagy
pecsétes levelet tartva fel magasra s hangosan kiáltva: «a császár
nevében!»

Lievenkopp átvette a levelet és feltöré. A mint elolvasta, nyugodtan a
keblébe dugta azt.

Azután «vállra» parancsolta a fegyvert, a trombiták visszatérőt fúttak,
az ágyúkat talyigáikra kapcsolták; a fenyegető dandár visszatért, a
honnan előjött, a Károly-kaszárnyába.

A veres frakkos futár pedig még ott maradt a vármegyeház előtt s ostora
gombjával megütve a kaput, hangosan kiáltá:

«A KIRÁLY nevében!»



ÖTVENKETTEDIK FEJEZET.

(Mellben weegre walahaara nagi nehezenn weege wettetic ezen siralmass
historianac.)

És erre a szóra, a «Király nevében!» egyszerre megnyiltak a
vármegyeházának kapui.

Mert csodálatos természeti tünemény az, s valamintségesen az alföldi
délibáb, úgy ez is épen csak itt Hunniában szemlélhető; hogy van két
szó, mely egymás mellé leirva, alig különbözik egyik a másiktól, az
egyik a «császár», a másik a «király», s mégis milyen különböző hatása
van mind a kettőnek!

Ha az elsőt kiáltják el, azonnal hideg tél lesz; minden folyó befagy,
minden zöld lomb lehull, a hó fehér szemfödéllel húzza be a földet, a
nehéz köd elüli a láthatárt, megdermed az egész világ…

Ha meg a másodikat kiáltják el, egyszerre zöld erdő mező borítja a
hegyet, völgyet; engedelmes idő kicsalja a föld alól a vetést; permetező
felhők öntözik végig a tavaszillatú tájékot…

Ha az elsőt kiáltják el, egyszerre sötét lesz; a láthatáron vésztűz,
ágyúvillogás veti fel rémvilágát; barlangjaikból kijönnek az oroszlánok
s folyamaik fenekéről a behemótok s úgy ordítanak bele az éjszakába, s
üvöltésük hangjára emberek hadai indulnak meg nagy robajjal; nehéz ágyúk
kerekei dörögnek végig a rónákon, s ádáz csatazsivaj kiabálja túl a
közelgő zivatart… a föld alatt tűzaknák furása dobog fel…

Ha meg a másikat kimondják, egyszerre delelő nappal van; nem barlangok
azok ottan, hanem szép fehér tanyák, tornyos városok; s nem oroszlánok
és behemótok azok, hanem szép szelid bárányok, a miket úsztatnak és
nyirnak; az emberhad nem egymást vágja, hanem érett arany kalászt, s
azok a kerekek nem ágyúkat szállítanak, hanem kévéket, meg gyapjút, s az
a kiáltás végig a hegyeken, völgyeken nem harczi riadó, hanem hozsánna
éneklés!… s nem tűzakna-ásás, a mi a föld alatt dübörög, hanem
aranybánya-turzás…

Pedig csak két szó az egész.

Észlelték ezt mindazok a természettudósok, a kik több ízben próbát
tettek vele, ezen a Hunnia földén.

Erről sem tudnak semmit az európai tudósok, épen úgy, mint az erdélyi
vulkáni tüneményekről, a mik az orruk előtt vannak.

No de semmi! Elég, ha mi tudjuk.

A veresfrakkos kurír a nagy stafétával a kezében felvezetteté magát a
még együtt ülő törvényszék elé.

«Staféta a királytól!»

A főjegyző hivatala volt, azt felvenni, felbontani és elolvasni.

Először magának olvasta el.

A nagy, komoly férfiú szemeiben meggyült a köny, mire a végére jutott.

A hangja úgy ringott, mint a megütött harangé, mikor megszólalt, s
annyira el volt fogódva, hogy e szókkal kezdé:

«Tekintetes Karok és Rendek!»

Pedig nem volt az generalis congregatio, hanem csak sedria; mégis «így»
szólítá meg. «Ott» járt a lelke.

– «Király» ő felsége e mai kegyelmes leiratával visszavonja minden
eddigi törvényellenes rendeleteit, kivéve a vallástürelmi edictumát s a
jobbágyok felszabadítását. Megszünteti az idegen nyelv kényszerét,
helyreállítja a vármegyéinket, ősi alkotmányunkat. Berekeszti üdvös
békekötéssel a nemzet akarata elleni háborút. Felszólít bennünket, hogy
hívjuk össze a generalis congregatiót s hirdessük ki a megyében a
restauratiót. Elrendeli, hogy a magyar szent korona Bécsből
visszaszállíttassék Budára. Összehívja az országgyülést s
megkoronáztatja magát.

A végső szavak már elenyésztek e felkiáltásban: «Éljen a király!»

A férfiak felugráltak helyeikből, nevettek és zokogtak.

Ez a hír elmosta az előbbi jeleneteknek minden kisértő emlékét. Más
emberek ültek a zöld asztal körül, mint a kik elébb voltak jelen.

De a ki legjobban átalakult, az Tárhalmy volt,

A hosszútürő jéghideg tekintetű férfi, a némán engedelmeskedő rabja a
kötelességnek, most egyszerre lángarczú, parancsoló, fenyegető alakká
változott át.

– És most, uraim, következik a tisztújitás! A nagy törvényszék, a mely
itélni fog igazak és hamisak fölött. Most már felszabadult a szó! S
kimondhatom Isten és ember előtt, hogy jaj azoknak, a kik Ráby Mátyással
ez igazságtalanságot elkövették. Ott a maguk törvényes fóruma előtt, a
mi törvény szerinti nemes aræopagunk előtt fogom őket bevádolni én! és
egynek a feje sem fog megmaradni büntetlen, a ki ez ártatlan, igaz
embernek üldözésében, a ki a szegény adózó nép nyomorgatásában vétkesnek
találtatik. Itélni fog fölöttük a mi visszatért urunk: a nemzet!

– Úgy van, úgy van! Lakolni fognak! kiáltozák a zöld asztal minden
oldalán, s kardjaikkal csörömpöltek az igaz-lelkű táblabírák.

De a ki leghangosabban kiabálta a «feszítsd meg»-et s legjobban fente a
fogát, ez volt maga Petray Péter.

– Igazság! Úgy van! kiabálta a derék úr. Gyalázat volt, a mit Rábyval
elkövettek. Mindig mondtam a substitutus vicecomesnek, hogy az Isten
ellen való vétek, a mit ő ez igaz ember vesztére complotizál.

– Micsoda? kiálta fel elszörnyedve Laskóy úr. Én complotizáltam? Hát nem
az úrnak a machinája volt az egész? Nem az úr csinálta az egész
planumot? Én csak conniveáltam. Én csak accidentaliter kerültem ebbe a
dologba; én csak suppleáltam a viceçmest, a ki a fogas kérdések elől
mindig evapórált. Az úr volt interessálva; az úr ült nyakig, fülig ebben
a csávában. Az úr imposturája volt ez, a szolgabiróval együtt. Nem az én
akaratom ellenére törték-e fel a szentendrei archivumot is, hogy a Ráby
documentumait elsikkaszszák?

– Protestálok ez ellen! ordított bele most harmadiknak a szolgabíró. Én
otthon sem voltam akkor, az urak ketten fogták körül az esküdtet, az
tette az egészet. Én tudtam, csak nem mertem szólni.

– Hazugság! kiabálta túl mind a hármat az esküdt, én úgy jöttem bele,
mint Pilátus a credóba; nekem ez az úr mondta. Én mit tehettem? Itt a
vicefiskális; ő tudja legjobban…

– Én semmit sem tudok! Rágalom! A táblabíró úrtól jött! Én csak a kész
irást olvastam fel, a mit elejbém adtak…

A derék urak fertelmesül összevesztek, s mind valamennyi a többit
mocskolta és magát mosta, utoljára elhalmozták egymást olyan
titulusokkal, a mik nem találhatók a góthai almanachban és
kifejezésekkel, a miket Páriz Pápai a Lexiconjából kifelejtett.

S csak hogy kardra nem kaptak.

S mindez a hajdúk jelenlétében történt.

Tárhalmy hóna alá csapta az irományait s azt mondta:

– Menjünk, urak! A ki tiszta ember, ezekkel itt többé egy asztalnál nem
ülhet!

S azzal fele a törvényszéknek elhagyta a termet, ott hagyva a ludasokat
a legocsmányabb veszekedés között.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A hajdúk mindezt látták és hallották.

A császári leiratnak az a szava, hogy «restauráczió lesz!» mint a futó
tűz terjedt el egy percz alatt az utolsó lakszobáig. Minden ember
ujjongott rajta. Ez az idő, a mikor a hatalmasok lehányják a szarvaikat,
mint a szarvas bika az agancsát tavaszszal. Ekkor nyilik fel a szegény
nemes embernek a szeme, ekkor oldódik fel a nyelve egy kis időre! Ekkor
ő az «uraknak ura!»

Jött azonban nagy rémülten az őrszobába Nagy uram (a pseudo Kurovics),
ott találta a várnagyot.

– Hühüh! Várnagy uram; micsoda nagy patalia van odafenn! Az urak
összevesztek egymás között, hogy ki benne a hibás, hogy a szegény Rab
Rábyt úgy összekínozták? Egyik sem akarja magára vállalni. Azt mondják,
ártatlan volt, s egyik a másikra keni a hibát. Kutya van a kertben! Ha
restóráczió lesz, mind lecsapják őket s hátul kötik a sarkát
valamennyinek.

– Menküt! Hát Laskóy úr, meg Petray úr?

– Úgy szidják egymást, mint két debreczeni kásás kofa a nagy piaczon. A
többi meg mind a kettőt. Ezóta tán kardra is kaptak.

– Bárcsak mind megölnék egymást!

– De mástól félek én, Janosics uram. Az urak nem ölik meg egymást, hanem
utoljára is az lesz belőle, hogy a Rab Ráby dolgának nem akad gazdája s
az egész czudarság a mi kettőnk nyakában marad.

– De mákucscse nem marad! Már arról majd teszek én! Ha ők most azt
mondják, hogy a Ráby Mátyás ártatlan volt, én nem hagyom ő kelmét a
galléromhoz varratni. Majd segítek én egyszerre magunkon is, meg az
urakon is. Jöjjön fel velem négy ember!

Azzal Janosics felsietett négy hajdúval a Rab Ráby siralomházába.

Rab Ráby csak alig ocsudott még fel aléltságából. Azt hitte, viszik a
hajókötélhez lánczolni.

– No Ráby! Áldjad a Jehova Istenedet! szólt Janosics, még az áldást is
ökölrázással fejezve ki. Kegyelmet kaptál! Elmehetsz!

E szóra a legelső érzés az öröm volt, mely a rab arczán végig vonaglott.
A megkínzott idegek kéjelegtek abban a gondolatban, hogy nem kell hát a
vontatott hajóhoz kötve érezniök a fullajtár ostorcsapásait, hogy még
tovább is szerelmeskedhetnek ezzel a szép földi világgal, s nem kell
atomjaikra megoszlaniok a négy elementum között.

De csakhamar rajtok ütött a kegyetlen zsarnok, a hajthatlan lélek, s
visszakorbácsolta a gyáva örömök kutyakölykeit oduikba.

– Nem kell nekem senki kegyelme! rikácsolt, a hogy csak birt, kezével az
ágya szélébe kapaszkodva. Hajtsák végre az itéletüket rajtam! Nem
fogadok el tőlük kegyelmet! Nem megyek el innen! Itt akarok meghalni!
Nem megyek el!

– Dehogy nem mégy, szegény Ráby! Majd megmutatom én, hogy milyen szépen
elmégy egybe! Csipjétek fel, legények! Aztán «sertifurti» ki vele!

Azzal négyen kezénél-lábánál fogva felkapták a jámbort s minden
rángatózása daczára levitték a rabok lépcsőjén a hátulsó udvarra. Ott a
fáskamrákon túl egy nagy tömör fal volt, a minek egy kis vaskapuja
szolgált az «újvilág-utczára», ezt a kaput kinyitá Janosics uram, s arra
a négy hajdu kivitte (a nem Rab – Rábyt többé) az utczára. Ott jó messze
a vármegye házától letették a hideg kőre. Meg se mozdult: a düh és
tehetetlen erőfeszítés miatt újra elhagyta az eszmélete; ott maradt
fekve, mint egy darab korhadt pudvás fa.

– A ki nekem még egyszer megpróbálja «beereszteni» Ráby Mátyást a
vármegye házába, olyan száz pálczát kap, hogy még a deres is megjajdul
alatta.

Ezt mondva, Janosics uram a négy hajduval diadalmasan tért vissza a kis
ajtón. Ez volt a Columbus tojása! ez volt a gordiusi csomó.

Nem kell már az uraknak azon veszekedni, hogy kinek a lelkén veszszen a
Rab Ráby? – Nincs már Rab Ráby sehol!

Janosics uram nagy fütyörészve tért meg a szobájába.

De egyszerre csak elhagyta a fütyülő kedve: a torkához kapott.

Meg akarta fojtani valami.

Az egész teste egyszerre megzsibbadt s öldöklő kínok nyilaltak egyik
oldalából a másikba.

Kiáltani akart s hang helyett vér ömlött az ajkaiból.

Összeesett; a torkára mutatott. Meg akarja fojtani valami.

Igen, az az aranyrojtos selyemkendő, az fojtja meg.

Megmondta neki az az asszony: «ne nyulj hozzám!»

Az orvos, a ki hozzá siet, megrémülve kiált fel:

– Ez a keleti pestis! Most már kitalálta a jelenségeiből a rettenetes
vészt.

S azzal erre a szóra szétfut minden ember a haldokló mellől s ott
hagyják kínlódni a rázárt ajtó mögött, a mig csak el nem csendesül. Az
azt jelenti, hogy meghalt.

Akkor aztán két halálra itélt rabot érte küldenek s azok belehempergetik
egy lóbőrbe, úgy hurczolják ki a temetőbe: minden énekszó nélkül.

A közönség csak azt tudakolja, hogy vajjon elég oltatlan meszet
töltöttek-e a gödrébe, a hová elásták?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A Ráby pedig ott feküdt félholtan az utcza szélén.

Egy olyan utcza szélén, a melyikben akkor még nem volt több fal, mint a
rengeteg nagy Károlykaszárnya, az egyetem kórháza, aztán meg a nagy
kőkerítés a megyeház hátulsó udvarán.

Egyszer napjában rendesen mégis akadt valaki, a ki ezen az utczán is
végig menjen.

Egy vén zsidó, Ábrahám. Ez volt a minden reggeli útja. A vörös köpönyeg
el volt már a zsidónak engedve. Fekete talárban szabad volt járnia,
prémes kaftánnal.

Másodmagával jött. Az a vöröshaju siheder a legkisebb fia volt. Azt
azért hozta magával, mert jó lábai voltak. Szaladva megjárta az utat
Pestről Budára két óra alatt.

A gyereket ott szokta hagyni az utcza szegletén, csak ő maga jött el a
kis vasajtóig.

Ott addig leskelődött a reggeli órában, mig a kulcslyukon keresztül
meglátta a szövetséges hajdut közelíteni.

Akkor egy papirosba csavart aranyat bedugott a kapu alatt; mire onnan
belülről valami más papirdarabot toltak ki a küszöbre.

Ez volt a hiradás Rab Rábyról.

Ezt a czédulát aztán odaadá a szögleten settenkedő veres fiúnak.

– Osztán szaladj!

Az már tudta, hogy hová? Mariskához vitte Budára.

Ezen a reggelen Ábrahám zsidó a czédula helyett magát a Rab Rábyt
találta meg, az utczára kilökve.

Nem ütött lármát, nem kezdett jajveszékelni, leborult mellé, a szivére
tette a kezét, – még dobogott.

Azután leveté a meleg rókaprémes kaftánját, beleburkolta a fagytól,
kintól elaléltat, ölébe vette, úgy vitte a szegletig. Ott azután a
fiával együtt ketten egy gyaloghintóig czepelték, abba befektették s
elvitték magukkal.

Senkinek sem mondták, hová?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mint a seráphok éneklése, mint a spæhrák harmoniája, mint a hattyu
haláldala, mint minden, a mi csak édes van földi és földöntúli hangban,
olyan szó ébreszté mély halálálmából az árnyak közé visszatérő lelket.

«Isten hozzon vissza, szegény Ráby Mátyás!»

A felébredő egy meleg langyos illatoktól üdített, kis szobában találta
magát, puha párnák között fekve, s a mi a szemébe mosolygott, az két
mennyország volt; tele a paradicsomnak minden nevető angyalaival, a
legkékebb, a legsugárittasabb égmennyezet: – két szerető, hűséges szem…

*

A szent-endreiek máig sem lelték meg a nagy kincses ládájukat; azt ugyan
jól el találták tenni!



TÖRTÉNELMI BEFEJEZÉS.

A ki azt hitte, hogy regényt olvasott, az jól teszi, ha nem olvassa
tovább a következő lapokat, a mik már csak a történet-buvárt
érdekelhetik, a ki e rendkívüli ember életviszontagságaiban egy érdekes
korszak illustrátióját fogja megtalálni.

A mint az agyonkínzott Ráby a szeretetteljes ápolás mellett annyira
magához jött, hogy lábon tudott állni (már akkor szüret felé volt az
idő), haza sietett Szent-Endrére, a házát rendbehozni s megszüretelni.

A házában már lakókat talált s a szőlőjét leszüretelve.

Nagy lármát csapott, hogy mi dolog ez? Arra előjött a szolgabiró s
tudtára adta, hogy mindenféle kártételekért, a vármegyének okozott
költségekért, a börtönben való tartásdíjért, de különösen
tizennyolczezer forintnyi adósságért a házát és földeit biróilag
lefoglalták.

Ráby tudta, hogy senkinek sem adósa. Hanem azért nem jött indulatba.
Egész nyugalommal arra kérte a szolgabirót, hogy küldje át hozzá azokat
a periratokat, a mikben az említett tartozásokért el van marasztalva, ő
készpénzzel kifizet minden követelést.

A szolgabiró belement a kelepczébe s elküldte neki a nagy percsomagot.
Csakugyan szabályszerü processus volt az, polgári perrendtartás szerint,
a mit az alatt folytattak ellene idekinn, a míg odabenn a criminális
eljárás kezét-lábát vasban tartá. A követelések rendesen instruálva
voltak, exceptivák, replicák, duplikák, appellaták szépen következtek
egymásután; csakhogy minden instrumentum «hamis» volt. Kötelezvények,
császári rendeletek, mind egy szálig falsumok.

Ráby nem gondolkozott rajta sokat, összenyalábolta az egész,
hamisítványokkal teljes actacsomagot s minden servus humillimus nélkül
vágtatott fel vele Bécsbe. Meg akarta azt mutatni a császárnak.

Hanem a császár nagy beteg volt; Rábyt nem eresztették eléje. A magyar
udvari cancellárhoz lett utasítva.

Annak előadta az egész szent-endrei ügyet; végig hallgatták kegyesen.

Akkor az mondta neki a cancellár:

«Önnek tökéletes igaza van. A szent-endrei előljáróság százötvenezer
forintnyi sikkasztást követett el. Ezt ön adatokkal bebizonyította. Ez
összegből önt illeti egy harmad, mint feladórész. Itt az utalvány,
fizettesse ki magának a kincstárnál.»

Erre nem hogy örömében összeütötte volna a bokáit Ráby Mátyás, hanem még
felfortyant.

«Nekem nem kell a feladórész! Én nem a pénzért fáradtam, szenvedtem,
hanem a nép felszabadításáért. Én nem kérek magamnak jutalmat, azért,
hogy a bűnt felfedeztem, hanem megtorlást és büntetést azoknak, a kik a
bűnt elkövették.»

A bolond! A helyett, hogy a gyönge ötvenezer forintokat beseperte volna
a táskájába s azzal örök időkre «karsamadinert» mondott volna az egész
udvari és dicasteriumi pereputtynak, csak azt követelte, hogy neki
állítsák vissza a becsületét! Mintha nem régen meg volna irva, hogy
«pénz – becsület!»

Erre aztán vállat vont a cancellár s azt mondta neki, hogy: no hát adja
be a memorandumát a cancelláriához, aztán lássa, hogy mi lesz belőle.

Beadta és járt utána.

Az pedig épen olyan mulatság, mint mikor valaki egy mókust szelidített
meg, s azt elereszti a gyümölcsös kertben. Azt azután kergetheti egyik
fáról a másikra, csalogathatja dióval, mézeskalácscsal, hogy újra
kézrekeríthesse. Soha se fogja azt el!

Expeditor, registrator, protocoll-director, egyik a másikhoz utasítgatta
a memoranduma keresésében, mikor már azt hitte, hogy no most leborítja a
sipkájával, huss! megint a másik fára szaladt fel a memorandum. Utoljára
nem találták sehol; – bizonyosan bebujt valami lyukba.

Ekkor egyszer egy napra megnyilt ismét a controllor-folyosó.

A császár annyira felgyógyult, hogy a panasztevőket újra személyesen
elfogadhatá.

Itt látta őt újra Ráby. A császár még jobban össze volt törve, mint ő. A
betegség halált jósló rózsái égtek az arczán.

Végighallgatta Ráby szenvedéseit s akkor azt kérdezé tőle, hogy volna-e
bátorsága még harmadszor is visszamenni ellenségei közé?

– Harmadszor! és tizedszer is! Mig megtorlom őket.

A császár ezúttal olyan biztosítékot adott Rábynak, a mi csalhatatlanul
megvédje őt minden bántalmazás ellen.

S jó sikere volt e találmánynak. Ráby keresztül-kasul járta vele Pestet,
Budát, és senki rá nem tette a kezét. Leutazott Szent-Endrére is ezen
«ægis» alatt s ott fényes nappal járta sorba a zsellérházakat, a honnan
bizonyítékokat kellett gyüjtenie. A szolgabiró megtudva ezt a
lábatlankodását, nagy hirtelen utána küldé a két ismerős hajdut; az
utczán találkoztak össze vele. Az egyiknek a kezében volt egy kötél, a
másikéban egy láncz. Ráby engedte őket egészen közel jönni magához;
akkor egyszerre szétcsapta a köpenye szárnyait előttük, mire mind a két
hajdu megszeppenve húzta magát a falhoz s dugta a kötelet meg a lánczot
a háta mögé; Ráby ezúttal a hajdani huszárezrede egyenruháját viselte, s
a katona-uniformis előtt éktelen respectusa volt mindig a digának.

– No hát mit akarnak kendtek? kérdezé tőlük Ráby.

– Csak tiszteletünket kivántuk tenni alássan.

– Örülünk, hogy jó egészségben láthatjuk.

– Furcsa kis öröm, meg tisztelettétel: lánczal és kötéllel a kézben!

A huszáregyenruha ezuttal megőrzé mindenféle veszedelemtől. Szerencsésen
beszerezte a szükséges bizonyítványokat mind s azzal sietett vissza
Bécsbe.

Mikor minden adattal felszerelve, egész diadalelőérzettel sietne a
császári várlak felé, nagy néptömeggel találkozik össze, mely egy papot
kisér, a ki kezében a szent feszületet viszi, levett süveggel, előtte a
ministrans, füstölővel és csengetyüvel. Kérdezősködésére azt a választ
kapja, hogy most adják fel a császárnak a halotti szentségeket.

Ráby kétségbe esett. Minden reménye tönkre volt téve. Megfordult, haza
sietett s levelet irt a császárnak:

«Uram! Mielőtt az Isten szigoru itélőszéke előtt megjelennél,
szolgáltass igazságot az elnyomott községeknek, hogy ne kelljen
számadásra vonatnod ott fenn igazság nevében meggyilkolt annyi ártatlan
embernek véreért, s az özvegyek és árvák könyhullátásáért!»

Ráby régi jó barátja, a cabinet-titkár bevitte azt a levelet a
császárhoz s a császár elolvasta azt.

Ráby nyugtalan éjszakát töltött szállásán.

Reggel hat óra tájban, február 20-ikán az István-templom lélekharangja
költé fel álmából. Sietett fel a Burgba.

Mire odaért, II. József már elköltözött e földről.

A cabinet-titkár könyező szemekkel jött ki Ráby elé s egy czédulát adott
át neki; azt a császár diktálta végleheletével. Ez iratban bocsánatot
kér tőle és minden alattvalójától, a kinek életében panaszra adott okot;
ő is csak ember volt, mint a legszegényebb koldus; s minthogy e világtól
megválva, az ártatlanul szenvedőnek többé elégtételt szerezni nem tud,
utasítja őt az utána következő trónörököshöz.

Ugyanezek a kifejezések fordulnak elő II. Józsefnek a végrendeletében
is, mit a kormány nyomtatásban is közzé tett.

*

Ennél a catastrophánál már csakugyan befejezhette volna a maga drámáját
Ráby Mátyás; de még ekkor sem hagyta megpihenni nyughatatlan lelke.

A mint II. Lipót mint megkoronázott magyar király a trónra lépett, Ráby
újra elővette a sérelmes ügyet. Leírta a sokszor kárba veszett
memorandumot még egyszer, s azt átadta az uralkodó fiának, Ferencz
főherczegnek. Rövid időn hivatta őt II. Lipót. Beléptekor így szólt
hozzá:

– Ön az a derék férfi, a ki az állam javáért vérét és vagyonát áldozta?
örülök, hogy önt láthatom.

S mikor Ráby elő akarta adni az ügyet, azt mondta neki:

– Mindenről értesítve vagyok, a fiam Ferencz elmondta az egész esetet.
Legyen ön nyugodt. Igazságot fogok önnek szolgáltatni, hogy meg lesz
vele elégedve. Meg is jutalmazom önt érdemei szerint! Jőjjön vissza ön
nyolcz nap mulva.

Nyolcz napig Ráby Mátyás a legboldogabb ember volt a világon. A
nyolczadik napon azzal a hírrel költik fel álmából, hogy II. Lipót
hirtelen meghalt.

Ez is a sírba vitte a Rábynak tett igéretét.

*

Most már csakugyan minden közönséges ember fia azt tette volna, hogy
elfogadja a kinált ötvenezer forintot s aztán fidibusnak vágja az egész
szent-endrei processust; de Ráby nem tartozott a kigyógyítható betegek
közé.

Most már a meggyilkolt becsületét akarta föltámasztani.

Halottakat föltámasztani mindig emberfölötti küzdelem volt; pedig
azoknak csontjaik, izmaik vannak; hát még egy megölt, eltemetett
becsületet, a mi egy megmarkolhatatlan fogalom: egy semmi!

És mégis vannak emberek, a kik nem sajnálják úgy a koporsóban fekvő
kedvest, nem az egyetlen gyermeket, mint ezt az eltemetett becsületet; a
kik viselik miatta a gyászt évről-évre szakadatlan, a kik nem beszélnek
egyébről, csak erről a halottjukról, kik mindennap megzörgetik a
kripta-ajtót és hivogatják: jőjj vissza! támadj fel! És aztán ilyen
kriptája az eltemetett becsületnek annyi van, a hány ember a nevüket
ismeri; s mikor egy nagy társaságba belépnek, az egy egész temető.
Minden embernél el van temetve az ő halottjuk.

Ráby valamennyi ismerőse arczáról leolvasta, hogy az tud annyit, hogy ő
éveken át aljas gonosztevők közé volt elzárva nehéz lánczok között, és
azt senki sem tudja, hogy miért? Az emberek kitérnek előle, s vigyáznak
a szavaikra; azt mondják róla, hogy «denuncians!»

Rettenetes szó! Utálatosabb a rablónál, a méregkeverőnél; a hóhérlegény,
a kutyapeczér szégyenlene egy asztalnál ülni vele! És azokban az években
hemzsegett Bécs, Buda ettől a fajától a kétlábu kigyónak; mindenütt
jakobinusok, forradalmárok után leskelődtek, tele volt e mérges
hüllőkkel minden salon és lebuj.

S Rábynak éreznie kellett, hogy őt minden ember ezek közé számítja.

Addig könyörgött Ferencz császár-királynak, mig az 1792. márczius 9-én
kiadott egy cabineti rendeletet, s azt megküldte minden dicasteriumnak,
a miben az volt kimondva, hogy minden névtelen feladás olvasatlanul
félrevetendő; csak az olyan méltatandó figyelemre, a melynek a
feljelentő aláirja a nevét, s a bevádlottal szemtül-szembe kész szavának
állni. Végzi e rendelet e szavakkal: «mert a milyen utálatos az
árulkodó, ép oly megbecsülendő az, ki a veszélyeket jókor felfedezi, a
mik az államnak, rosszakaratu emberek, vagy hanyag tisztviselők részéről
kárt okoznak». E rendelet a hamisan árulkodónak szigoru büntetést, az
igaz bevádlónak jutalmat igér.

Ráby azt hitte, hogy ezzel ő most ki van fényesítve.

Rövid időn rájött, hogy nincs.

Valami peres ügyben tanubizonyságot kellett volna letennie, s ekkor a
törvényszék előtt a szeme közé vágták, hogy ő nem lehet tanu, mert
Magyarországon el lett itélve gonosz tettekért hosszu nehéz fogságra, a
mely alól csak a császár kegyelme szabadította ki.

Hogyne rohant volna ennél a szónál Ráby a fejével a Burg kapujának.

Nem kellett már neki se pénz, se boszuállás, csak az eltemetett
becsületét követelte vissza.

De hogyan jusson annak a koporsójához?

Egy kulcsa volt a kripta-ajtónak: a Pestmegye által hozott itélet. Ezt
sohasem kézbesítették neki. És semmi utána járásra nem tudott hozzá
jutni.

Utoljára arra a vakmerőségre vetette a fejét, hogy álruhában, az arczát
elváltoztatva, lement még egyszer Pestre. Ott álnév alatt felkereste a
királyi tábla pertárnokát, a ki őt soha sem látta. Annak elmondta, hogy
neki Ráby Mátyás ellen valami nagy pere van, a minek a megnyeréséhez
szüksége van a Ráby ellen hozott itéletre. És aztán, hogy annál nagyobb
sikere legyen az instantiájának, legyalázta a pertárnok előtt azt a
Rábyt irgalmatlanul. S ezzel járta meg legjobban. A pertárnok jól
összeszidta, hogy meri azt a derék embert rágalmazni? ő nem ismeri a
személyét, de az actáit olvasva, azt meri mondani, hogy az egy derék,
becsületes hazafi, a kivel igazságtalanság történt, azért annak az
itéletét nem is engedi elolvasni, takarodjék innen. Utoljára, hogy Ráby
nem szünt saját magát szidalmazni, a derék pertárnok annyira haragba
jött, hogy kilökte őt az ajtón.

Meg volt tehát az az elégtétele, hogy saját magáért kidobták. Egyetlen
jóakarójára talált rá véletlenül, s az meg a saját ellenségének nézte s
úgy megvédelmezte ellene, hogy nem férhetett hozzá.

Akkor aztán még veszedelmesebb módszert kisértett meg. Egyenesen a
megyei pertárból akarta lemásoltatni bizalmas emberei segélyével az
itéletét. Ezen meg majd rajta vesztett. Neszét fogták, hogy itt lappang
a városban; alig tudott a hegyeken keresztül elmenekülni gyalog
Vörösvárig.

Ebbe egy esztendő beletelt.

Ráby már ekkor kezdett a becsületének a bolondja lenni.

Addig járt a királyra az igazoltatását követelni, mig I. Ferencz
megtette azt, a mi eddigelé hallatlan a törvénykezés történetében.
Becsületbiróságot nevezett ki, mely Ráby Mátyás egész peres ügyét
átvizsgálja.

A király előre figyelmeztette Rábyt, hogy gondolja meg a dolgot; mert ha
csak egyetlen egy, ha csak a legkisebb vádpontban is bűnösnek fog
találtatni, az végveszedelme lesz.

Nem félt tőle; kivánta a vizsgálatot.

A becsületbiróság állt két magyar és két német tanácsosból, a kikhez
elnökül egy osztrák minister lett kijelölve (a kit Ráby csak N. betüvel
jelez). A király megparancsolta, hogy Pestmegyéből szállítsák fel Bécsbe
Ráby Mátyás összes actáit. Megküldték azokat egy egész tele szekérrel. A
becsületbiróság nekiült.

Ráby a német tanácsosok részrehajlatlanságában bizott; de ugyancsak
felsült velük. Azok gyávák voltak a magas dicasteriumokkal collisióba
hozni magukat, s mind a ketten himeztek-hámoztak; azt mondták, hogy
nincsenek tisztában a dologgal.

Ellenben a két magyar tanácsos, a kiktől Ráby inkább tartott,
határozottan azt mondta ki, hogy Ráby semmiben sem bűnös, a mivel
vádoltatik.

Hátra volt az ötödik szavazat, az elnöklő miniszteré.

Hogy mennyire érdekelve voltak ebben az ügyben a legmagasabb körök is,
bizonyítja az, hogy a döntő szavazatu minisztert a bécsi udvari körök
legünnepeltebb szép asszonya által akarták rávenni, hogy ejtse el Ráby
ügyét.

A minister ellene tudott állni a szép szemeknek, s ő is a két magyar
szavazatához adta a magáét.

Ki volt hát mondva a becsületbiróság által, hogy Ráby ártatlanul
szenvedett. A miniszter egy huszonkét ívre terjedő előadást nyujtott át
az uralkodónak, melyben Rábynak tökéletes igazsága fényesen ki volt
derítve. A király erre maga elé hivatta Rábyt, s örömét fejezte ki
megérdemlett diadala felett.

Az itélet mellette szólt. S az igazságos volt, megtámadhatatlan,
gyanusíthatatlan.

Csak az kellett, hogy ezt az itéletet már most a kezébe kapja.

Hanem itt akadt fenn megint.

A dolog a minisztertanács elé került, s ott azt mondták, hogy az ugyan
nagyon szép, hogy a Ráby Mátyás ilyen igaz ártatlan ember, de azért
mégis neki ezt az itéletet nem lehet kiadni, mert ha a kezébe kapja, az
azt bizonyosan ki fogja nyomatni, szétküldi a világba, még a hirlapokba
is beiktatja. S ez most rossz vért fog szülni; a magas dicasteriumok
megneheztelnek érte; azt pedig a mostani háborus, revolutiós időben nem
szabad koczkáztatni; tehát csak elégedjék meg a Ráby azzal, hogy ő maga
tudja, hogy a becsületbiróság ártatlannak itélte.

Ez meg nem akart abba belenyugodni. A becsület nem olyan, mint a
boldogság, a mi azt akarja, hogy elbujjanak vele, az dicsekedtetni akar
magával.

Ráby folyvást törte a fejével a Burg ajtaját; de már nem eresztették a
király elé.

Végre rálesett egyszer a templomajtóban; ott nem parancsolnak
udvaronczok, ott vetette magát a lábaihoz s megragadva a király kezét,
úgy könyörgött neki, hogy ne tartsa tovább kriptába zárva a becsületét;
hiszen él már, fel van támasztva.

A király azt mondta neki:

– Fiam, én most már nem tehetek semmit; holnap indulok az armádiához,
hogy ennek a szerencsétlen háborunak véget vessek, fordulj a
palatinushoz, Sándor főherczeghez; ő viszi távollétem alatt a kormányzás
ügyeit.

Másnap már betört Ráby a palatinushoz, s követelte tőle a
becsületbiróság itéletét.

A nádor ezt felelte neki:

– Azt az itéletet nem lehet kiadni. Önnek a világ szemei előtt vétkesnek
kell maradnia; mert azt lehetetlen kihiresztelni, hogy annyi magas
hivatalnoka az országnak goromba vétséget követett el önkényileg.

Ráby elkeseredésében kemény szavakat mondott a nádornak.

Akkor azt tanácsolta neki, hogy indítson az ellenfelei ellen pert a
királyi tábla előtt; mire így szólt Ráby:

– Ahhoz énnekem Mathuzsálem életére, Croesus kincsére s Job béketürésére
volna szükségem. Én csak az Isten elé appellálhatok már, a ki előtt
mindnyájan állunk, a ki nekünk és fenségteknek úgy fog igazságot
szolgáltatni, a hogy fenségtek igazságot szolgáltatnak alattvalóiknak.

E vakmerő szavak után útjára ment Ráby.

A palatinus néhány nap mulva egy tűzjátékból eredt szerencsétlen
felrobbanásnál halálra sebesült.

Rábynak azonban a rendőrfőnök által tudtára adatott, hogy minden további
nyugtalankodástól eltiltatik, s ha még egy szót beszél a maga dolgáról,
a rezidencziából el lesz távolítva.

Várnia kellett, mig a császár ismét visszatér abból a szerencsétlen
háboruból, a mit nem végezhetett be.

Ismét megjelent előtte, kérve, könyörögve az itéleteért.

Ekkor azt a választ nyerte, hogy a becsületbiróság munkálata mindenestül
együtt elveszett, nem található sehol.

Annyi kézen ment keresztül, hogy nem tudni, merre tévedt el!

Ráby most már kezdett futó bolond lenni. Egyik embertől a másikhoz
futott. Egyik tanácsostól a másikhoz nyargalt, keresni azt az irást, a
miben a becsülete helyre van állítva. Sehol sem találta.

Utoljára kezdett alkalmatlanná válni. Valamit kellett kigondolni vele,
hogy megszabaduljon tőle a világ.

Mindig panaszkodott a magyar igazságszolgáltatásra; úgy volt helyes,
hogy egyszer már az osztrák igazságszolgáltatásból is adjanak neki egy
kis kóstolót, a mitől kigyógyuljon.

Egy napon hivatják a rendőrfőnökhöz, a ki elmondja neki, hogy ime azzal
van vádolva egy bizonyos L** által, hogy ő tőle száz forintot fogadott
el egy magas államhivatalnok megvesztegetésére. Az ilyen bűntény pedig
Ausztriában szigoruan megtoroltatik. Bizonyítsa be, hogy ártatlan.

Ráby nagyot bámult; az egész világon mindenütt a vádló az, a ki
bizonyítani tartozik, nem a vádlott! Nem hitték el neki. Az ő dolga
bebizonyítani, hogy nem akart vesztegetni. Adnak neki három napot. Ha az
alatt elő nem hozza a bizonyítékait, szabad lesz választania, hogy itt
akarja-e magát elitéltetni Bécsben, vagy pedig odahaza a honi birák elé
akar állíttatni?

Biztató alternativa!

Az a három napi haladék világosan arra volt neki engedve, hogy szedje a
sátorfát s szökjék a merre lát.

Bizonyos volt, hogy most már ilyen kigondolt aprólékos bűntettért
akarják elitéltetni, becsukatni; akkor aztán, ha egy kis folt van ejtve
a becsületén, mosogathatja azt már; rajta szárad az örökké!

Nagy elkeseredésében elment egy jó barátjához, elpanaszolni neki azt a
keserves baját. Annál történetesen egy idegen is volt jelen, a ki
végighallgatva Ráby panaszát, a mint a vádló L** nevét meghallá,
diadalmasan kiálta fel: «hisz ez egy notórius rágalmazó, ki a bécsi
fenyítő törvényszék által hamis feladásért már el volt itélve! Jőjjön
velem, kikerestetem az itéletét».

Ezzel az itélettel a kezében aztán visszament a rendőrfőnökhöz Ráby.

– No lássa az úr, monda neki az, úgy-e hogy tud az úr bizonyítványt
találni, ha keres. Ez hát rendben van. Ezúttal felszabadult az úr
félesztendei tömlöcztől. Hanem csendesen viselje magát, mert gyanuban
van!

Ráby most már vehette észre, hogy vederből cseberbe jutott.

Az alkalmatlan embert Bécsben is el tudják tenni láb alól, nem csak
Pesten.

E naptól kezdve minden lépten-nyomon titkos rendőrök kisérték.

Az udvarnál levő bizalmas barátjai tudatták vele nagy titokban, hogy fel
van jelentve, mintha a jacobinusokkal állna szövetségben.

Egy ilyen gyanuper pedig akkoriban elég volt arra, hogy akárkit is
elveszítsen. Egy suttogó szó, «ez is jacobinus», veszedelmesebb fegyver
volt, mint a szélpuska.

Átlátta, hogy neki innen futnia kell.

De merre?

Hazájába lehetetlen, a külföldre útlevél kellene; de ahhoz semmi
reménység. Egész Európában a megújult háboru dühöng.

Úgy látszik, hogy barátjai között mégis voltak jacobinusok, mert azt
tanácsolták neki, hogy meneküljön Francziaországba, s ajánló-leveleket
is adtak neki a convent előkelő tagjaihoz.

Egy napon aztán szereztek a számára egy barátruhát, felöltöztették
carmelitának, a kis inasára ministrans ruhát adtak, s úgy ment ki a
lakásából, előtte a csengető gyermek a lámpával. A leskelődő rendőr azt
hitte, valakit gyóntattak odabenn s békével engedte őt odább menni.

A mint a vámvonalhoz ért, kegyes bucsujárónak adta ki magát, a ki a
passaui csodatevő szent szűzhöz zarándokol. Így nem kértek tőle
útlevelet.

Passauban aztán szereztek a számára egy vándorlókönyvet, a mivel, mint
könyvkötő-legény, a császári hadsereg vonalán keresztül hatolhatott.

Itt társzekeresekkel szövetkezett, a kik kereskedői málhákat
szállítottak. Ulmnál mindenestül együtt belekerült a császári és
franczia előhadak heves csatájába, a mi a francziák győzelmével
végződött.

Azok aztán elfogták a fuvarosokkal együtt. Vitték a generális elé. Az
sehogy sem akarta neki elhinni, hogy könyvkötő-legény. Mindenképen
osztrák katonatisztet akart belőle csinálni.

Vesztére, a mint a többi innen-onnan összeszedett osztrák-magyar
foglyokkal összeterelték, azok között egy Splényi huszárezredbeli
közvitéz ráismert mint hajdani hadnagyára, s ezt nem birta eltitkolni.

Most aztán azt hitték róla szentül, hogy kém.

«Fel kell a legközelebbi fára kötni!» ez volt felőle a vélemény.

Ekkor vezette oda a sors La Roche tábornokot, a franczia dandár
főparancsnokát, a ki azt mondta, hogy «puszta gyanura nem szabad egy
embert elitélni!»

(Első szó, mely így hangzott biró ajkáról Ráby feje felett.)

Rábynál megtalálták az egész életirását, melyben keserves sorsának
változatai fel voltak jegyezve; csakhogy az mind magyarul volt. A
tábornok talált a kiséretében valakit, a ki tudott magyarul, azt
előhivatta s átadta neki az emlékiratot, hogy mondja el annak tartalmát.
Addig Rábyt fogva tarták az őrszobában.

Azt hitte, hogy utolsó órája ütött. Emlékirataiból meg fogják tudni,
hogy ő nem kézműves, hanem bécsi udvari hivatalnok s a franczia
forradalmi birák előtt elég valakinek megtudni a nevét és rangját, hogy
a fejét elveszítse.

Néhány óra mulva egyike a veres huszároknak jött érte, ki őt az
őrszobából egy nagy kivilágított terembe vezette, a hol egy hosszu
asztal körül franczia katonatisztek ültek.

Azt hitte, a hadi törvényszék előtt áll.

Ekkor azonban egyike a katonatiszteknek hozzá ment, megfogta a kezét s
így szólítá:

– Testvér!

– Jó barátok között vagy! mondának a többiek.

Aztán a tábornok szólt hozzá:

– Bajtárs! bocsáss meg a tévedésért. Leveleidből és irataidból
megtudtuk, hogy üldözött szabadsághős vagy; részt veszünk sorsodban, s
mindenben elősegítünk. Addig is vacsorálj velünk!

Azzal leültette őt maga mellé az asztalhoz, adatott neki ételt és italt,
s azután a legjobb ágyat a háznál, a hol Ráby, annyi idő óta először
nyugodtan alhatott.

Hajnal felé ágyúdörgés verte fel álmából, követve a dob- és
trombita-riadótól. Felugrott fekhelyéről. Az osztrákok támadták meg a
helyet újból nagyobb erővel.

Ki akart futni a szobából.

Az ajtóban találta a tábornokot.

– Ne siess, testvér! van idő. Mindjárt kész lesz a reggelid; behozzák. A
verekedés a mi dolgunk, te csak kávézzál nyugodtan.

Azzal kezet szorított vele s magára hagyta.

Ráby az ágyudörgéstől reszkető ablakok zöreje mellett költé el
reggelijét, s mire készen volt vele, már jött a tábornok hadsegéde hozzá
s átadott neki huszonnégy arany carolinet utiköltségül, s egy útlevelet,
mely így szólt:

«Polgár Ráby Mátyásnak megengedtetik, Magyarországból Straszburgba
utazhatni, a mit jogosan megérdemel, mert hazafias elveiért üldözte ki
őt hazájából a zsarnokság.»

Adtak neki egy lovat is, a min Straszburgig mehessen.

Itt érezte (saját szavai) húsz szenvedésteljes év után a szabadság és
emberjogok áldásait, törvény által biztosítva.

Mindenütt tárt karokra talált, a hová fordult; barátja lett, a ki
megismerte. Elragadtatással beszél róla, hogy szenvedéseinek megtalálta
minden jutalmát a jók és igaz nemesek elismerésében.

Itt fejezte be életrajzát, melyből a czímzett regényt merítettem.

Ez egy terjedelmes nagy könyv, mely megjelent «a köztársaság ötödik
esztendejében» (1797) Straszburgban kevés példányban, úgy, hogy a
tulajdonomban levő példány a ritkaságok közé sorolható.

Azt mondja az emlékirat végén Ráby:

«Nem azért irtam le ezt a történetet, hogy az ifju világpolgárt
visszarettentsem attól, hogy a közjónak szolgálni törekedjék, hanem
azért, hogy tanulja meg belőle, hogy az, a ki testvérei, hazafiai
jóléteért küzd, soha sincs a szerencsétlenségben magára hagyatva, minden
becsületes ember szivében megtalálja mentsvárát. Talán elő fogja
mozdítani ez az én történetem hazám politikai reformját, a nagy
erőteljes nemzetnek fölébredését. Talán érezni fogja e történet
olvasásakor a szükséget, boldogságának, szabadságának kivivása után.
Talán szét fogja törni kinzói bilincseit és szabad lesz! Csak akarat,
bátorság és testvéri egyetértés kell hozzá, és bizony szabad lesz.»

Végül felhivja valamennyi ellenségeit és biráit, hogy álljanak vele
szembe Európa bármely törvényszéke előtt s védjék magukat, vagy
czáfolják meg, ha tudják! Ő helytt áll nekik bárhol és bármikor.

Mi történt a rendkívüli emberrel tovább? Azt nem tudjuk.

Ráby Mátyásnak még a neve is el lett temetve.

Pedig magvető volt, – s a mag kikelt.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Angyal Bandi is épen ilyen vármegye gyülésen rajta esett
«stikk» miatt lett rablókalandorrá.]

[Footnote 2: Danol az üres zsebü utas a rabló előtt.]

[Footnote 3: Móring.]

[Footnote 4: Hozomány.]

[Footnote 5: Szirmay szerint az akkori nagyzsebű frakk neve.]

[Footnote 6: Összenyomható kalap csipkeszegélylyel.]

[Footnote 7: «Hallj, láss és hallgass, hogy békességbe maradhass!»]

[Footnote 8: Nehezen felfogó.]

[Footnote 9: Hasztalan a harag erő nélkül.]

[Footnote 10: A nemzeti előjogokról szóló t.-czikk.]

[Footnote 11: Darazsakat boszantani.]

[Footnote 12: Elővétel, Rokonok, szomszédok joggal birtak az idegentől
ajánlott árban megtartani az eladott telket.]

[Footnote 13: «Gánicza», a ki így jobban ismeri.]

[Footnote 14: Ki feleséget vesz, perpatvart és kínokat vesz.]

[Footnote 15: Három nagy kár van: zúz, füst, rossz asszony a házban.]

[Footnote 16: Átellenben volt a mostani nemzeti casinóval.]

[Footnote 17: Ha rajtam marad a nyereg.]

[Footnote 18: Nem a mostani, hanem a nagyapja.]

[Footnote 19: Az egyik Hunyady Mátyás, a másik II-ik József álneve úti
kalandjaik alatt.]

[Footnote 20: «A parasztokkal zavargó nemes.»]

[Footnote 21: A «minden» többese hímnemben.]

[Footnote 22: Gedanken über die Nationaltracht der Frauenzimmer in
Ungarn. Wider das berüchtigte Buch «Niniven».]

[Footnote 23: A vádló tartozik bizonyítani.]

[Footnote 24: Verbőczy 3-as törvénykönyve.]

[Footnote 25: T. i. az nap összedült, a mely nap felrakta.]

[Footnote 26: Kis liba.]

[Footnote 27: «Az ökör ráismer a maga jászolára és az ügyvéd úr nem
ismeri a birói illetékességet.»]

[Footnote 28: A házasságtörő fejét veszítse.]

[Footnote 29: A kétnejüek mindenütt elfogassanak.]

[Footnote 30: Annyi volt egy nemes embertől agyonütött paraszt
fejváltsága.]

[Footnote 31: Az erőszakos elfoglaló kivetése.]

[Footnote 32: Halbódító.]

[Footnote 33: Magam is érzem én azt, hogy a mi ebben a fejezetben
előfordul, a rácz pópának rögtöni halála, az olvasóban ezt az
önkénytelen kitörő protestatiót fogja előidézni, hogy ez mégis vakmerő
fogás! Kétszer egymás után ismételni azt az egyszer is nagyon erős
expedienst, hogy egy ember csak úgy egy látástól egyszerre meghaljon, s
hogy ez mind a kettő épen az a két ember legyen, a ki egy közös
titoknak, a mit nagyon keresnek, egyedül van birtokában. Ezt, ha
regényirói ötlet volna, nem tudnám igazolni; de mivel igaz történet
(olvasható Ráby önéletleirásának 250. lapján) kénytelen vagyok azt, a
tisztelt olvasóval együtt, minden rendkivülisége mellett, úgy ahogy
készen találtam, elfogadni. Hisz ez az egész história úgy teli van
szokatlan, rendkivüli fordulatokkal, hogy a ki az eddigieket megszokta,
már «ezt» és az ezután következőket is elfogadhatja.

J. M.]

[Footnote 34: Lásd a 273. lapon Ráby önéletirásában.]

[Footnote 35: Vergelt’s Gott.]

[Footnote 36: Egészségére.]

[Footnote 37: A tudósok infámisul irnak.]

[Footnote 38: A tudatlanok még rosszabbul.]

[Footnote 39: Hadi ügyekben.]

[Footnote 40: «Mindent sóval egyél, csak a retket sótalanul fald!»]

[Footnote 41: A fentebbi adatot gróf Niczky haláláról és végrendeletéről
két olyan férfiutól hallottam, a kiknek szava szentírás; a magyar
országgyűlés felső házának elnökeitől: gróf Cziráky J. és Szlávy J. ő
nagyméltóságaiktól, kik ezt mint őseiktől szájról-szájra hagyott
traditiót tartogatták emlékezetben.

J. M.]

[Footnote 42: A corpus juris-ban van egy t.-czikk «de erectione
haramiarum» a (haramiák felállításáról). Ez is valami olyan középosztály
lehetett a rabló meg a pandúr között.]



TARTALOM.

Első fejezet és mintegy előljáró beszéd_. Melnec foliamattiaaban
elewadatic, 100 eztendewnec elewtte mileteen formaivv aabrazatia wala az
io Pest-Buda waarossaanac, és mi ocnaal fogwa nem lacozaanac ez helienn
procatoroc? 1

Első fejezet_. Mellben leiratic edj wigh züreti mulattchaag, az holott
neemellec hegedülnec, maasoc hegedültetnec, és edjebb bolondsaagoc
mevweltetnec wala 5

Második fejezet_. Kiben leiratnac soc jeless urasaghoc, edj
azzonizemellel edjedemben; nem különben edj konihamesternec az eö
zaamadaasa, a mi chodalatrameelto leezen! 10

Harmadik fejezet_. Mellnec summaia ez haarom zavacbann vagion kifeiezwe:
«canis tota mater» 14

Negyedik fejezet_. Megtvdivc az reeghi ioo welaaghbann mill ercevlchevs
magawiselettel dichecedeec vala egi iool newelth falvssi
aarthatlansaagh, ees hogi woltaceepen mi oca wala az dombon aaloo
embernec, hogy az ev newe legien «Gievngievm Misca» 20

Ötödik fejezet_. Leiratic egi magistratvs, mell mindenecbenn az zegeen
nepnec az ev iavaat vgi tecinti wala, minth az magaeet, zoô leezen
contribvtiocrvl ees egiebb Isten chapaasairvl, weegezetre penig az kiss
laadaarol, megh az nagi laadaarvl, az micbenn nem tudatic hogi mi
wagion? 32

Hatodik fejezet_. Mell nem zyol egieebrewl, mint eepen chac az i betew
fevlevtti pvnctvmochcaarul 45

Hetedik fejezet_. Az mellnec svmmaaiaabol az niaaiaass olvasoo nem fog
megtvdni semmit 53

Nyolczadik fejezet_. Mellben elevfordvl egi madaarieztev, ees
bezeelgetees leezen az dinnieecrevl ees egieeb cvcvrbitaceacrol 56

Kilenczedik fejezet_. Mell nem akkeeppen veegzevdic, mint a mikeeppen
kezdevdic wala 69

Tizedik fejezet_. Mellben elmondatic, mi oknaal fogva kell mindeneknec
akkeeppen lenni, az mikeeppen wadnac, ees nem penigh azonkeeppen, az
mikeeppen lehetneenec 78

Tizenegyedik fejezet_. Mellben kimagiaraztatic, millen naghi
kewlevmbseegh leegien ioo baraatoc ees az ellenseegec kevztt 84

Tizenkettedik fejezet_. Kiben gengeen tvdtvl adatik, hogi meeg az
kinchneel is wagion naiobb kinch, mellel emberecnec ziweet meg lehessen
weztegetni 96

Tizenharmadik fejezet_. Laatni fogivc, hogi az zeepseegwel paarosvlt
ezesseeg mill kemeen wezedelem azokra neezwe, az kiknek genge ziwewk
wagion 100

Tizennegyedik fejezet_. Meg vagion irwa; hogi «ne maazz az faara, nem
esel le rola!» – ees meeg iss socac wadnac akkic felmaaznac az faara 112

Tizenötödik fejezet_. Laatni fogiuc, hogian lehet chinaalni az
elefaantból zvniogoth? 119

Tizenhatodik fejezet_. Soc niomorvsaagos dolgoc wadnac, az mellecnec ugi
kell lenni, de azonban egi wigh teurteeneth is wagion, mellnec
kimenetele zomorusaaghoss leezen 127

Tizenhetedik fejezet_. Ennec az ember maga sem tvdhatia, hogi mi lesz a
weege? 149

Tizennyolczadik fejezet_. Mellbenn elev adatic, hogi nem az Komaaromi
fazikasnac az kalháia volt az elsev, a mi nem tarthatott evrevkee 162

Tizenkilenczedik fejezet_. Mikeeppen zokoth vala dvellaalni az
Gievngievm Misca? 170

Huszadik fejezet_. Az kinec kewees wagion, attol elweetetic, az kinec
sok wagion, annak meg tevbb adatic 178

Huszonegyedik fejezet_. Kibevl megtudivc, hogi nem ioo nagi vracwal egy
taalbvl cheresnieet enni, kiwaaltkeepen, ha azoc az nagi vrac paraztoc
195

Huszonkettedik fejezet_. Millen wala az feheerwaari waasaar ees az
nemessi seoccupatio annac ideieebenn? 200

Huszonharmadik fejezet_. Mellbenn ollateen dolgoc leznec, a miket ember
ki nem tudna fvndaalni, ha meg nem lettec volna 211

Huszonnegyedik fejezet_. Kibenn meglaatandivc, millen nagi wezedelem, ha
az ember wizet iszic 222

Huszonötödik fejezet_. Mellben ember meghghilkoltatik aneelkewl, hogi
ember meghghilkolna wala 231

Huszonhatodik fejezet_. Mellben kezdevdic az «Rab Raaby» 249

Huszonhetedik fejezet_. Mellben leiratic egi nagion waalogatott
taarsasaag ess annac az ev visselth dolghai 253

Huszonnyolczadik fejezet_. Kibenn leiratik az rabok traficája, mi
modoonn evk az welaggal corespondealnac vala 261

Huszonkilenczedik fejezet_. Kibevl meghtvdivc, hogi mi hatalmasabb az
chaazaar zawaanaal? 265

Harminczadik fejezet_. Kiben leiratic mikeeppen mvlatnac az zegeen raboc
a tevmlevtzbenn 276

Harminczegyedik fejezet_. Mikeeppen bvsvl wala az siralmass tevmlevtzben
egi bizonioss tekintetess vr? 286

Harminczkettedik fejezet_ 294

Harminczharmadik fejezet_. Folytataassa ees variatiója az
wizontagsaagocnac 303

Harmincznegyedik fejezet_. Egi seregeeli madaarnak, ees egi kiss
egeernec az tevrteenete 310

Harminczötödik fejezet_. Bolondnaal bolondabb dolgok tevrteennec az
fevldevnn, miket ember ki nem gondolhatna, ha emberenn megh nem esstec
volna 319

Harminczhatodik fejezet_. Megismertetic az hiress haramia wezeer,
Willaam Pista, hogi ki leegien? 329

Harminczhetedik fejezet_. Nem tevrteenic megh minden mulattsaag neelkewl
338

Harmincznyolczadik fejezet_. Mellben meglaativc leezen az controlor
foliossoot 344

Harminczkilenczedik fejezet_. Kibenn nagion tanvlsaagoss, azonban nagion
vnalmass dolgoc leznek elbezeelve, az kiket elolwashat, kinec ideie
wagion ees maas dolga ninchen 355

Negyvenedik fejezet_. Mellbenn gonozvl iaarattatic egi bizonios ispion
365

Negyvenegyedik fejezet_. Kiben meghfeitetic, mieert zoolnak az
prewchkevc olian nagion midevnn ziwatar keovzeledic? 376

Negyvenkettedik fejezet_. Kiben meglatiuc, millen hatalmaas aallatt az
czethal; de mindazonaaltal, ha zaarazfevldre kerewl, magaaval iss ioll
tehetetlen 384

Negyvenharmadik fejezet_. Kibenn bebizonittatic, hogi megh az XVIII-ik
seculumban anno Domini iss tevrteennec wala chvdaac az welaagonn 396

Negyvennegyedik fejezet_. Kibevl megtanvlivc, hogi mi leegien az az
neheez wass? 403

Negyvenötödik fejezet_. Romanticus historia fog taamadni ebbevl 406

Negyvenhatodik fejezet_. Kibenn nagion soc newetni waloo dolgoc levznec
415

Negyvenhatodik fejezet_. Mellben elmondatic, hogian zeliditic meg a wad
elefaanthot 421

Negyvenhetedik fejezet_. Az utolsoo leveel és a tinta, melylyel
megirodott wala 428

Negyvennyolczadik fejezet_. Kibenn kevwetkezic az legeerzeekeniebb
chapaass az rab feieere 431

Negyvenkilenczedik fejezet_. Egi nagi vrnak az ev tragoediaia elmondatic
434

Ötvenedik fejezet_. Mi tevrteent wala az titokteliess felsev zobaaban?
442

Ötvenegyedik fejezet_. Az halaal-iteeleth! 446

Ötvenkettedik fejezet_. Mellben weegre walahaara nagi nehezenn weege
wettetic ezen siralmass historianac 450

Történelmi befejezés_ 459


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

18 |a kísassony bársony |a kisasszony bársony

20 |FFJEZET. |FEJEZET.

20 |«Gievngievm Misca. |«Gievngievm Misca».

30 |«nincs. |«nincs».

32 |tekete tenger |fekete tenger

59 |Bécsbe. |Bécsbe.»

79 |az határozot- nála |az határozott nála

101 |Mint hivata-talos |Mint hivatalos

103 |igen kítüntették |igen kitüntették

126 |vízhorhó lajtjának |vízhordó lajtjának

150 |En bizony |Én bizony

181 |latín korszak |latin korszak

186 |gondolatjai ámadni |gondolatjai támadni

197 |«ejectio violatoris |«ejectio violatoris»

198 |való emkerek |való emberek

203 |míntha a genfi |mintha a genfi

205 |volt kurázsíja |volt kurázsija

215 |három emeietes |három emeletes

217 |a csatornát |a csatornát?

231 |FFJEZET. |FEJEZET.

235 |könnyebbben kézre |könnyebben kézre

302 |én is a bokát mat |én is a bokámat

306 |következő combínatióra |következő combinatióra

309 |új próbat |új próbát

354 |keresztültört az arczfesteken |keresztültört az arczfestéken

366 |míngyárt munkába |mingyárt munkába

398 |börtönében. |börtönében.»

400 |ki a tönlöczajtót |ki a tömlöczajtót

418 |Ön ítt a |Ön itt a

429 |Azt monják |Azt mondják

434 |ellenünk vétettek nek |ellenünk vétetteknek

438 |veszni. hagyni Közbe |veszni hagyni. Közbe

439 |locumtenentiálís præsidensre |locumtenentiális præsidensre

441 |Mondták nekí |Mondták neki

460 |magamak jutalmat |magamnak jutalmat

461 |Ráby en gedte |Ráby engedte

477 |lettec volna 214 |lettec volna 211]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Rab Ráby - Regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.