Title: Sárga rózsa; A Kráó
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Sárga rózsa; A Kráó" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXXXVIII. KÖTET

SÁRGA RÓZSA * A KRÁÓ

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1898

SÁRGA RÓZSA

PUSZTAI REGÉNY

A KRÁÓ

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1898



SÁRGA RÓZSA

REGÉNY



I.

Még akkoriban nem szelte keresztül a Hortobágyot a vasut; még nem is
volt az Alföldön semmiféle vasut. – A Hortobágy vize sem volt
lecsapolva: a két kerekü malom vigan kelepelt a kis folyamon, a nádasban
jó dolga volt a vidrának.

A legelső hajnalhasadásnál egy lovas legény poroszkál a sík Zámi
pusztán, mely «tul» esik a Hortobágy vizén. (Debreczent véve a világ
közepének.) Honnan jön? hová tart? azt nem lehet kitalálni; a pusztán
nincs ösvény; kocsinyomot, patkónyomot menten benő a fű. A végtelen
láthatárig nincs más, csak fű; egy élőfa, egy kutágas, egy kunyhó nem
zavarja meg a fenséges zöld sivatag országát. A ló megy az ösztöne után.
A lovasa alszik, bóbiskol a nyeregben, hajladozik hol erre, hol arra, de
azért a lába ki nem esik a kengyelből.

Gulyásbojtárnak kell neki lenni, mert az ingujja elől össze van kötve: a
lobogós ingujj a szarvas állatok közt akadékos volna. Kék a mellénye,
fekete a gombos rajthuzlija, fekete a szűre is, selyem virágokkal
kivarrva, csattos szijon lóg le a félválláról. Balkezében a lazán
eresztett kantárt fogja, jobb keze csuklójára akasztva a karikás ostor,
nyeregkápájába dugva a hosszú ólmos fütykös.

Széles, feltürt karimáju süvege mellé tűzve egy sárga rózsa.

Mikor egyszer-egyszer felkapja a ló a fejét, a sallangos csótárt
megrázva, a bóbiskoló legény is felneszel egy pillanatra. Első mozdulata
az, hogy a kalapjához kap: megtapintja a rózsát, nem veszett-e el? aztán
leveszi a fejéről a kalapot, megszagolgatja a sárga rózsát nagy
gyönyörűséggel (pedig annak nincs is rózsaillata) aztán megint
féloldalra nyomja a süvegét a fejébe s hátra veti a nyakát. Azt hiszi,
hogy akkor meg fogja látni a kalapján azt a rózsát.

Aztán dudolni kezdi a kedvencz nótáját (tán az ébren tartja):

  «Ez a csárda olyan közel ne lenne!
  Olyan jó bort csak ne mérnének benne:
      Arany itcze, réz a messző:
      Azér’ járok olyan késő
          Angyalom, kicsikém, te hozzád.»

Aztán megint csak előre huzza a feje s bóbiskol tovább.

Egy zökkenőnél ijedten veszi észre, hogy a kalapja mellől elveszett a
sárga rózsa.

Nosza visszafordítja a lovát s megtér a rózsáját keresni a tenger fűben,
pedig az is tele van mindenféle sárga virággal, most nyilik a pimpó,
sárma, meg a vizi liliomok. De azért az elveszett rózsáját azok közt is
megtalálja, s megint feltüzi a süvege mellé, aztán dudolja tovább a
nótáját:

  «Kis kertemben egy almafa virágzik,
  A sok almavirág miatt nem látszik
      Hol nyilik a dupla szegfű?
      Hol terem a hű szerető?
          Én is azt – én is azt keresem.»

Ujra elalszik s ujból elveszti a rózsáját. Megint visszafordítja a
lovát, megkeresni az elveszettet. Ezuttal egy szépen virágzó nagy
bogáncs piros virágbugái közt találja azt meg. Hogy összerugdossa
csizmasarokkal azt a bogáncsot! Még az mer az ő rózsájával csókolózni!

Arra ismét felkap a nyergébe.

Ha babonás volna: nem tűzné fel harmadszor is a süvege mellé a sárga
rózsát. Ha értené a madarak nyelvét, kitalálná, mit csicsereg az a száz
meg száz pacsirta, mely a kora hajnalt üdvözölve mind odafenn jár a
magasban, a hol szem nem látja; azok mind azt mondják neki: «ne tüzd
fel, ne tüzd fel a sárga rózsádat». De hát a hortobágyi legény «vastag
nyaku»: nem ismer se babonát, se félelmet.

Pedig sok időt eltarisznyázott a rózsakereséssel, talán még többet a
rózsa megszolgálásával; hajnali itatáskor ott kellene neki lenni a zámi
puszta karámjánál. Majd káromkodik a számadó gazda.

Hát hadd káromkodjék! A kinek egy olyan sárga rózsa van a süvege
mellett, az még a számadótól sem fél.

Egyszer aztán a lovának a nyerítése ébreszti fel. – A hóka szemközt jövő
lovast vett észre. A holdas pej régi ismerőse: azt köszönti messziről.

A pej paripa lovasa csikós bojtár. Meg lehet azt tudni a lobogós
ingujjáról, a tulipános, fehér szűréről, a félvállán átvetett pányváról;
de leginkább arról, hogy a nyergének nincs terhelő szija, a mi a ló
hasát átszorítsa: csak úgy van lazán a hátára vetve.

Nem csak a két paripa, hanem a két lovas is ráismer egymásra jó
messziről s sebesebbre fogva az ügetést; odarugtatnak egymáshoz.

Mind a kettő valóságos ősmagyar arcztypus, noha egymástól merőben
külömböző. Ilyenek lehettek az első magyarok, mikor Ázsiából
idekerültek.

A gulyásbojtár széles vállú, csontos termet, vastag nyakkal, köpczös
derékkal; arczvonásai duzzadók, két orczája piros pozsgás, álla, szája,
szemöldöke csupa hetykeség, kis bajusza hegyesre kipödörve;
gesztenyeszin haja kerekre levágva; a szemei dióbarnák, de első látásra
azt hinni, hogy zöldek.

A csikósbojtár alakja pedig karcsu derékban, de vállban és csipőben
kifejlett, hatalmas domboru mellkassal; arczszine olyan, mint az
aranyozott bronzé, monyoru metszéssel; tökéletes szépségű száj, orr és
szemöldök, ragyogó kis fekete szem; fekete bajusza magától kunkorodik
fölfelé; szénfekete haja is természetes langos csigákban borul a két
vállára.

A két paripa összeröhögve köszönti egymást. A csikósbojtár üdvözli a
pajtását elébb.

– Isten jó nap, czimbora! De korán ébredtél! Tán nem is aludtál?

– Fogadj Isten, pajtás. Hát volt a ki elaltatott, volt a ki
fölébresztett.

– Honnan jösz most izibe?

– Csak innen a mátai pusztáról; a lódoktornál voltam.

– A lódoktornál voltál? Akkor csapd agyon a hóka lovadat.

– Mért csapnám agyon a hóka lovamat?

– Azért, hogy meg hagyta magát kerültetni a lódoktor gebéjétől: van egy
félórája, hogy láttam a doktort a két kerekü laptikáján a mátai karám
felé baktatni.

– Hát ne firtasd te ezt, pajtás. A te holdas pejkódat is sokszor megveri
a számadó juhász szőke szamara.

– Ej ha! De szép sárga rózsa van a süveged mellett, czimbora!

– Hát van annak, a ki megszolgálja.

– No csak aztán meg ne bánja, a ki megszolgálta.

Ezzel fenyegető mozdulattal emelte magasra az öklét a csikósbojtár, hogy
a lobogós ingujja a válláig omlott, napbarnította atlétai karját
meztelen mutatva.

Azzal mind a ketten sarkantyuba kapták a paripáikat s vágtattak tova a
maguk utján.



II.

A gulyásbojtár ügetett a karám felé; a zámi halmok meg a kis akáczerdő
kezdettek kilátszani az ég aljából; közöttük a hármas kutgém. De jó
futás esik még odáig. A gulyáslegény levette a süvege mellől azt az
árulkodó sárga rózsát; beletakargatta a piros kezkenőjébe s kezkenőstől
együtt lecsusztatá a bekötött szüreujjába.

A csikósbojtár pedig irányt váltott s a hol a nagy tengersík pusztán a
földre lapuló kékes köd mutatta a Hortobágy folyását, arra felé
sarkantyúzta a paripáját; ő meg sietett annak a sárga rózsának a
termőfáját felkeresni.

Mert csak «egy» sárga rózsa van az egész Hortobágyon, az is a
csárdabérlő kertjében. Valami idegen hozta oda, azt mondják,
Belgaországból; csodálatos rózsa, egész nyáron nyilik, pünkösdkor
elkezdi s még adventben is teli van fakadó bimbóval. Olyan sárga a
virága, mint a termés arany, az illata meg inkább a muskotály boréhoz
hasonlít, mint a rózsáéhoz; hej de soknak a fejébe ment már ez az illat,
a ki azt a rózsát megszagolta!

Aztán annak a leánynak is csak «sárga rózsa» volt a neve, a ki abból a
rózsából szakítani szokott; nem is magának.

Ezt sem tudni, hol vette az öreg csapláros; felesége nem volt. Úgy
felejtette ott valaki. Megtartották, felnevelték; szép karcsu virágszál
lett belőle. Nem volt annak az arcza piros, mint a többi leányoké; hanem
valami átlátszó hamvassárga; azért még sem volt az beteg szin, alatta
ragyogott az élet s a mikor mosolygott, mintha tűz sugárzott volna ki
belőle. Aztán az a nevetésre álló szája a fölfelé huzódó szegletekkel,
úgy illett a két nagy kökény szeméhez, a kiről nem tudta az ember, hogy
kék-e vagy fekete? mert ha belenézett, azt is elfeledte, hogy a világon
van. A haja is fekete volt, egy varkocsba sárga pántlikával összefonva:
langos volt az magától is, nem kellett birsalma nedvével kenni, hogy
göndörré legyen, a hogy más leányok teszik.

Hej de sok nótát tudott! De szépen el tudta dalolni, a mikor akarta. Ha
jó kedve volt is danolt, ha busult is danolt; van arra mindenikre nóta.
Parasztleány nem élhet dal nélkül; nóta mellett könnyebben megy a munka,
jobban telik az idő, megrövidül az ut.

Kora hajnalban már, mikor még csak pirkad, hallani a nótafikálását, a
hogy a kertben gyomlál.

A vén korcsmáros nem törődik már a csaplársággal, az egész vendéglátás a
leányra van bizva, az ád bort, az főz, az számol. Az öreg a méheit lesi,
a kaptárok most rajzanak.

Pedig az udvaron lódobogás hangzik, a kutyák ugatnak és még azon a
csahintó hangon, a mivel ismerőst szoktak üdvözölni.

– Klári! Eredj előre! Nem hallod? Kutya ugat, vendég jött. Lásd el
rendén.

A leány leereszti a gyomlálásnál feltűrt tarka viganóját, felhuzza a
pillangós czipőit; megmossa a kezét a gyomlálás után az öntöző kannából,
aztán megtörli a felső kötényében, azt leveti, van alatta tiszta kétszél
kötény, annak a korczában lóg a söntés kulcsa; a tarka kendőt leveszi
fejéről, a megnyálazott tenyerével a halántékához simítja a haját, de
előbb leszakít egy rózsát arról a mindignyitóról s a füle mellé tűzi.

– No már megint téped azt a rózsát? hátha csak egy pandur?

Mit tesz az, hogy «csak». Tán hogy a pandurnak nem lehet a csákójához
tűzni a rózsát? vagy hogy az nem érdemes rá? Pandurja válogatja!

De bizony nem pandur volt az, a kit ott talált a leány az ivószoba
hosszú asztalának a legvégén ülve, hanem a legnyalkább csikósbojtár: a
Decsi Sándor.

A csikós az asztalon heverő üres palaczk fenekével dobol keményen s
mogorva méltósággal kiált a leánynak: «hozz bort!»

A leány elsikoltja magát, mikor a legényt meglátja s összecsapja a két
kezét.

– Decsi Sándor! Hát megjöttél? Sándor. Lelkem. Édes.

– Azt mondtam, hogy hozz bort! mordul rá a legény s az öklére támasztja
a félredűtött fejét.

– Hát ez a «szép jó reggel» annyi idő után?

Arra a legény észre veszi magát: tudja ő, hogy mi a becsület. Leveszi a
kalapját s az asztalra teszi.

– Jó reggelt kisasszony!

– «Me-e!» mond erre a leány, piros nyelve hegyét kidugva a szájából s
azzal durczás vállvonitással megy a söntésbe, két csipőjét jobbra-balra
riszálva; vissza jön a borral s a legény elé teszi, aztán elérzékenyült
hangon szól hozzá:

– Mért mondtad nekem azt, hogy «kisasszony?»

– Azért, mert az vagy.

– Máskor is az voltam, de te még sem mondtad.

– Az másik máskor volt.

– No hát itt a borod. Kell-e még valami?

– Köszönöm. Majd aztán.

A leány boszusan csettentett a nyelvével s aztán leült melléje a hosszú
pad végére.

A legény felvette a tele palaczkot s a szájához vitte s addig le sem
vette, a míg fel nem hajtotta. Akkor aztán a téglapadlóhoz vágta a
palaczkot, hogy ezer darabra tört.

– Miért törted össze ezt a palaczkot? kérdé szeliden a leány.

– Azért, hogy ne igyék belőle utánam más.

Azzal nagy kevélyen odadobta az asztalra a három kutyanyelvet. (Ez volt
a népszerű neve a papiros tiz krajczárosnak.) Kettő a veresborért, egy a
palaczkért.

A leány engedelmesen fogta a czirok-seprüt s összetakarította az
üvegcserepeket. Aztán, tudva a regulát, visszament a bormérő rács mögé s
hozta a másik palaczkot, oda tette a legény elé.

Megint odaült melléje: a szemébe szeretett volna nézni.

A legény csak azért is lehúzta a szemére a kalapját.

Akkor aztán a leány azt tette, hogy levette a bojtár fejéről a kalapot;
s azt kezdte vele, hogy a hajába tüzött sárga rózsát a kalap
selyemszalagja mellé illeszsze.

A legény észrevette azt, s kikapta a leány kezéből a kalapját.

– Csak tartsd meg a rózsádat annak, a ki érdemesebb reá.

– Sándor! Meg akarsz ríkatni?

– Az is hamisság lesz. Még az imádkozásod is az. – Hát nem most
hajnalban vitte el a rózsádat a süvege mellett a Lacza Ferkó?

A leány arcza nem hogy pirosabb lett volna e szóra, de még haloványabb
lett.

– Sándor! Bizony Isten, mondom, nem…

Nem hagyta neki tovább mondani: hirtelen befogta a száját.

– Ki ne fujd az Isten nevét hamisságra! Hát ez az aranyfüggő hogy került
a füledbe?

A leány elnevette magát.

– Óh te buksi! Hisz ez tulajdon az az ezüst függő, a mit te hoztál
nekem, csakhogy én megfuttattam aranynyal az ötvösnél Ujvárosban.

Ekkor a legény megfogta a leánynak mind a két kezét s szeliden, lágy
szóval beszélt hozzá.

– Klári édes! Nem mondom már hogy «kisasszony». Kérlek igen szépen; ne
hazudj én nekem. Semmit sem utálok úgy, mint a hazugságot. Azt mondják
«hazug kutya!» Pedig a kutya nem hazudik. Másképen ugat, ha tolvaj jár a
tanyán, másképen, ha a gazdája jött meg, vonít, ha veszedelmet érez: de
soha meg nem téveszti a maga ugatását. A kutyában van becsület. Csak az
ember tud hazudni. Az az igazi ugatás. Engem soha nem vitt rá a lelkem.
Nem fordul rá a nyelvem a hazugságra. Nem is bajusz alá való az! Csunya
dolog az, mikor egy bajuszos szájból hazug szó jön ki: mint egy tacskó
kölyökéből, a ki fél a veréstől. Látod, mikor a mult őszszel itt voltak
az asszentálók, minket is mind beállítottak a pusztáról. A nemes város
itthon akart minket bojtárokat tartani a gulya, ménes mellett; mert
azoknak nehéz sora van. Előre megkenték a deputácziónak a markát. A
felcserek kinek-kinek megsugták közülünk, hogy micsoda testi
fogyatkozást valljon magára, a miért «untáglik»-nak ereszszék. A Lacza
Ferkó, az ráállt a fortélyra. Azt hazudta magára, hogy süket, mint a
fekete föld, a trombitaszót se hallja meg. Nekem majd a szemem égett ki
miatta. Haza eresztették, pedig olyan jól hall, hogy éjjel a sötétben a
marha bőgéséről meg tudja mondani: bitang marha keveredett-e a gulya
közé, vagy tehén hivja az eltévedt borját. Tudott hazudni a czudar!
Mikor aztán én reám került a sor, engem is össze-vissza vizitált a
felcser s azt sütötte ki felőlem, hogy a szivem rendetlenül dobog. «Hát
ha rendetlenül dobog, azt mondtam rá, annak nem a szivem az oka, hanem
az a sárga rózsa ott a hortobágyi csárdában!» Az urak mind ösztökéltek,
hogy hagyjam rá, a mit a doktor mond: «szívtágulásom van.» «De biz az én
szívem nem tág! Nem fér el abban több egyetlen egy iczi-piczi kis
leánynál! Nincs nekem semmi hibám a világon.» Be is soroztak katonának.
De azért megbecsültek ám: még a hajamat sem vágták le; elküldtek
Mezőhegyesre a méneshez katonacsikósnak. Mig aztán fél esztendő mulva a
nemes város letette értem az ezer forint váltságot, hogy visszaszerezzen
a czifra méneshez, a hol nagy szükség van rám. Hát azt az ezer forintot
én majd megszolgálom a két kezemmel; de nem szolgáltam le a hazug
szájammal, a hogy az a másik.

A leány ki akarta huzni-vonni a két kezét a legényéből s tréfával akarta
elütni a dolgot.

– Ejnye Sándor, lelkem, de szépen megtanultál prédikálni ott a császár
kenyerén. Ennyi ékes szóval legátusnak is eljárhatnál Balmaz-Ujvárosba
vasárnaponkint.

– No csak ne mórikálj! Ne tedd magad! Tudom én, hogy mi van a begyedben.
Gyönge nép a leány, azt gondolod, nincsen más fegyvere, mint az, hogy
hazudni tud. A nélkül megfognák. Nyulnak a gyors lába, madárnak a
szárnya, az a mi a leánynak a hamis szája. De hát látod, én olyan ember
vagyok, a ki a nálamnál gyengébbet soha meg nem bántom. Felőlem nyul ott
maradhat a bokorban, madár a fészkében: én fel nem riasztom. Leányt sem
bántok meg, a ki igazat mond, egy rossz szóval, egy rossz nézéssel sem.
De ha te én nekem hazugságot mondasz, azért úgy megitéllek, mintha ezt a
te szép, tiszta, halovány orczádat kikennéd pirosra bécsi rongygyal.
Nézd el ezt a rózsát a kezedben, még most alig fakadt ki, de ha ráfujom
a forró lehelletem, egyik levele a másik után kifeslik. Légy te nekem
ilyen sárga rózsám, nyisd ki a lelkedet, nyisd ki a szivedet előttem,
akármit vallasz meg, nem haragszom érte, megbocsátok érte, akár hogy
összetöröd vele a szivemet.

– S aztán mit adsz érte?

– A mim megmarad belőle.

A leány tudta a szokást; hajnalban bor mellé szalonnát eszik a legény,
paprikával, fehér czipóval. Eléje tette. Nem is vetették meg. A bojtár
előhuzta a csizmaszára mellől a csillagos nyelü hegyes kését, szelt
magának a czipóból, szalonnából s hozzálátott.

A nyitott ajtón bejött a komondor s nagy farkcsóválva odament a
bojtárhoz, a fejét odatörölte a két térdéhez s aztán leült eléje, a
szeme közé nézve, egyet morgott s nyájasan ásított nagyot.

– Még a Bodri is rád ismer.

– A kutya csak megtartja a hűséget; de a leány elfelejti.

– Hej Sándor, Sándor! De rosszul tetted, hogy nem tudtad kimondani azt a
kis hazugságot, a mit kellett volna: akkor nem vittek volna el
Mezőhegyesre katonacsikósnak! Nem jó a leányt egy magára hagyni; nem jó
az orgonafának a kerítésen kihajolni, a mikor virágzik, megkivánják,
szakítanak róla.

Erre a szóra csak kifordult a falat a legény szájából! oda dobta a
kutyának: az bekapta.

– Ezt igazán mondtad.

– Hát tudod a nótát: «ha a zápor eső a lányt megáztatja, a legény subája
bizony betakarja.»

– Tovább is tudom: «utána ment lassan a leány a legénynek; mert
tulipános subája volt szegénynek.» Czoki kutya! Te is mindenkinek
csóválod a farkad, a kit szalonnázni látsz.

A paripa odakünn az udvaron nyeríteni kezdett; a leány kiment s idő
vártatva visszajött.

– Hol jártál?

– Bekötöttem a lovadat az istállóba.

– Ki mondta, hogy kösd be?

– Hát mindig azt szoktam.

– De most más a szokás. Megyek iziben odább.

– Hát nem falatozol? Nem izlik a szalonna, fehér czipó? Jobbhoz szoktál
a császár kosztján? No megállj! Majd mást hozok.

Azzal kinyitotta a fali szekrény ajtaját s kivett onnan egy tányér
rántott csirkét. Tudta, hogy ez a kedves csemegéje a bojtárnak, rántott
csirke hidegen.

– Hát ez kinek a maradéka? kérdé a legény gyanusan.

– Mit kérded, ha eszed van? Csárdába vendégek járnak. Annak rántok
csirkét, a ki megfizeti.

– Hát úri vendégek voltak itt az éjjel?

– Ugyan voltak: két úr Bécsből, kettő Debreczenből. Éjfél után két óráig
fenn mulattak; akkor útra keltek. Ha nem hiszed, itt van a vendégkönyv:
megláthatod benne a neveiket.

– Elhiszem hát.

A bojtár hozzálátott a kedvencz ételéhez.

A nagy czirmos kandur addig ott mozsdózott a kemencze padkáján, most
egyet gondolt, fölkelt, nagyot nyújtózott, görbe hátat csinált, azután
leugrott, odament a bojtárhoz, megmérte a két talpa körmével a
csizmaszárán, milyen magas lesz a hó a télen; aztán felszökött az ölébe,
oda törlészkedett a kezéhez, nagyokat taszítva rajta a fejével;
egyenkint megnyalogatta mind az öt ujja hegyét: aztán lefeküdt az ölébe
s elkezdett dorombolni.

– Látod? Ez a macska is hogy hizelkedik neked.

– Nem is kérdem én a macskától, hogy kinek az ölében dorombolt tegnap?
Hát mit fizetek a «pakene hendliért?»

– Te semmit. Megfizetett érte más. Hát hova sietsz olyan ló halálában?

– A mátai pusztára viszek levelet a doktornak.

– Azt ugyan nem találod otthon, mert az hajnalban három órakor ment itt
keresztül, a vendég urakat kereste, aztán hogy megtudta, hogy azok már
elmentek, maga is utánuk baktatott a laptikájával a zámi pusztára. A
bécsi urak gulyát vásárolni jöttek a debreczeni uraktól. Az egyikük egy
morva grófnak a tiszttartója, a ki a mi alföldi fajta marháinkat akarja
otthon tenyészteni, a másik német úr valami piktor. Engem is lerajzolt a
kis könyvébe, aztán meg a gulyásbojtárt is.

– Hát a gulyásbojtár is itt volt?

– Hát persze, hogy itt volt, azért küldték, hogy vezesse a hortobágyi
pusztán keresztül az urakat a zámi karámig.

– Az ám a furcsa, hogy a gulyásbojtár egy órával később ment el innen,
mint azok az urak, a kiket a zámi karámhoz kellett neki vezetni.

– Ejh no! Bizony úgy tudsz vallatni, akár egy szolgabíró! Hát bucsúzni
jött hozzám. Úgy elmegy vidékünkről, hogy soha sem látjuk többet.

Hogy igazat mondott, bizonysága volt rá az a ragyogó könycsepp, a mi a
szemébe szökött, akárhogy titkolta.

A bojtár nem is haragudott azért a könyért, hiszen igaz volt. Inkább
félre fordította a fejét, hogy ne lássa, mikor a leány megtörli a
szemét. Szájába dugta a kurtaszáru pipáját. Az a szájba szoritott pipa
tilalom a csókra.

– Hát aztán hová megy a gulyás olyan messze?

– Elviszik Morvaországba, számadó gulyásnak a mellé a gulya mellé, a mit
ma kiválogatnak a zámi pusztán. Ott lesz neki hatszáz forint fizetése,
kőháza, deputátuma. Egész úr lesz ottan. Meg is becsülik ott, mert a
magyar gulyával csak a magyar gulyás tud bánni.

– S te nem mégy el a Ferkóval számadó gulyásnénak?

– Tudod te azt, gonosz, hogy nem megyek. Mennék, ha lánczra nem volnék
kötve ehhez a pusztához, meg te hozzád. Tudod te azt jól, hogy csak
téged szeretlek igazán. A te rabod vagyok.

– Ez sem ugy van, a hogy mondod. Tudod te azt jól előre, hogy a kit
egyszer a te két szemed megigézett, visszatér az hozzád az óperencziáról
is. Beadtál neki valamit, a mitől rád kénytelen gondolni. Elvarrtad az
ingujjába egy szál hajadat, annálfogva visszahuzod, a mikor már ott jár,
a hol a csillag sem éri utol. Velem is ugy tettél! Mikor belelőttél a
szemeddel a szemembe, attól lettem a bolondod.

– Hát én nem voltam elég bolondod? Kérdeztem én, hogy mi lesz belőlem?
Hivtalak én ólmot önteni karácsony estéjén? Nem viseltem-e a selyem
kendődet, pedig azt sem mondtad, hogy jegykendő lesz-e? Leskelődtem-e én
utánad, mikor más lánynyal tánczoltál az ujvárosi bucsun? mikor ugrattad
a kaczki menyecskéket?

– Csak azt a sárga rózsát ne szúrtad volna a kalapja mellé!

– Hát hisz itt a párja, ha ideadnád a kalapod, mindjárt rajta lenne.

– Nem! Én nekem az a rózsa kell, a mit a gulyásnak adtál. S nem nyugszom
meg addig, a mig az a kezembe nem kerül.

A leány összekulcsolta a kezeit, ugy rimánkodott a legénynek.

– Sándor! Szentem! Ne mondj ilyet. Én nem akarom, hogy ti egymással
összeakadjatok. Én miattam! Egy sárga rózsa miatt!

– Az pedig el nem marad, ha még egyszer összekerülünk. Vagy én őtet,
vagy ő engem; de egyikünk összetöri a másikat.

– Ezért mondjon valaki igazat? Hát nem azt igérted-e, hogy nem haragszol
meg rám?

– Te rád nem. A leány nem tehet arról, hogy elfelejt, de a ki férfi,
annak legyen emlékezete!

– Ugy áldjon az Isten, a hogy soha sem felejtettelek el.

– A hogy a nóta mondja: «akárki ült az ölembe, mégis te voltál eszembe».
No hát ne mondd, hogy nehéz ember vagyok. Nem jöttem hozzád veszekedni.
Csak azért jöttem ide, hogy megmondjam, hogy még élek; nem haltam meg.
Tudom, hogy örülnél rajta, ha úgy volna.

– Sándor! Azt akarod, hogy masinát vegyek a boltban?

– Masinát ugy-e? Egyébbel sem tudtok ti leányok megfelelni, mint ha
beleestek a gödörbe, vesztek három pakli masinát a zsidónál, forró
kávéba dobjátok, aztán megisszátok. Pedig jobb volna, ha nem járnátok
arra, a merre gödör van.

– Ne juttasd eszembe! Mikor legelőször találkoztam veled, azt
játszottuk, hogy «kutba estem». «Ki huzzon ki?» «A Decsi Sándor.» Akkor
ugy-e, hogy kihuztál?

– Ha tudtam volna, hogy nem magamnak huzlak ki! Ejh! Régen volt az!
Akkor még a «dorozsmai malom» nótáját se dalolták.

– Uj nótát hoztál? kapott rajta a leány. S azzal oda kuporodott a legény
mellé a padra. Dalold el nekem, hadd tanulom meg tőled.

Az már fele utja a kibékülésnek, ha a legényt rá lehet birni, hogy
dalolja el az új nótáját.

Decsi Sándor a falnak vetette a hátát s az egyik kezét a kalapjára, a
másikat az asztalra téve, rákezdé azt a mélabús dallamu nótát, mely úgy
hozzá illik a vers tartalmához:

  «Nem fuj a szél, megállott a dorozsmai szélmalom.
  Hová tüntél, hová lettél, kedves édes galambom?
  Hütlen lettél, mással éled világod,
  Ez az oka… ez az oka, hogy a malom megállott!»

Ez is olyan pusztában termett nóta, mint a katangkóró, a mit kitép a
szél s aztán végig tánczoltatja határról határra.

A leány utána próbálta dalolni a nótát. Egyszerre a fülébe ment az: a
hol nem tudta, a legény kisegíté, szájába adta a hangot; máskor is így
tették; azután együtt dalolták, mig belétaláltak, s ha készen voltak
vele, megcsókolták egymást: az volt a vége.

Most azonban Decsi Sándor csak megint a szájába dugta a makra pipáját,
mielőtt Klári az utolsó taktust elénekelte.

– Hát már azt a csunya pipát megint a szádba kellett dugnod? mondá
duzzogva a leány.

– Magam is olyan csunya vagyok.

– Az már igaz. Czudar, förtelmes vagy. Ilyen legény, mint te, csak
guzsalyszárnak való: az is az ajtó mögé támasztani való.

S egyet taszított rajta a könyökével.

– Hát akkor mit söntörködöl körülöttem?

– Én söntörködöm körülötted? Kellesz is én nekem! Tuczat számra
árulnának, akkor se vennék belőled. Bolond voltam, vak voltam, a mikor
szerettelek. Olyan legényt, mint te, kapok minden ujjamra kettőt.

Olyan elevenen adta a perlekedőt a leány, hogy még a Bodri kutyát is
megtévesztette vele. A komondor azt hitte, hogy asszonya igazán
haragszik arra a csunya emberre s felugrott és keményen megugatta.

Erre a leány aztán elnevette magát.

De a legényre se magától nem jött a nevetés, se a leányról nem ragadt el
rá. Csak ült ott nagy komolyan, az agyarára vágott pipát szortyogtatva.
Pedig nem is égett. Meg sem volt tömve.

Akkor aztán a leány elkezdte körülczirógatni.

– Úgy! úgy Gyönyörűségem! Tudod te, hogy milyen szép vagy. Világért el
nem rontanád a szépségedet azzal, hogy elnevetnéd magadat. Ez a te két
bogárszemed, hogy összehuzódna; ez a te piros szád, hogy kétfelé törne;
ha nevetni találnál: elveszne a szépséged bele.

– Nem is azért fizet engem Debreczen városa, hogy szép legyek.

– De én azért fizettelek. Nem jól fizettelek? Kevés volt a béred?

– De olyan sok volt, hogy másnak is jutott belőle.

– Már megint ott kezded? Azon az egy szál sárga rózsán. Hát már
irigykedel a jó pajtásodra? A kenyeres társadra. Mit tehet róla szegény?
Ha egy városi gavallérnak megfájdul a szive a rózsákra: ott áll előtte
az egész virágos kert, válogathat benne: fehér rózsa, piros rózsa, sárga
rózsa, tejszín rózsa, százféle fajta. Nem tudod a nótát: «De a
parasztlegény baján – Nem segít csak a parasztlány.»

– Még pártját fogod?

– Hát ki a hibás? A leány-e, a ki azt dalolja: «Tunná róla, tönné róla!
Hogy ha tunná, tönné róla.» Avagy a legény, a ki ezt megérti?

– Még magadra veszed a hibát.

– Azt mondtad, hogy megbocsátasz.

– Tartom a szóm.

– Hát szeretni fogsz?

– Majd.

– A «majd» nagy szó.

– Most is szeretlek.

– Igy szeretsz, a hogy mutatod?

Erre a legény felállt az asztal mellől s a makrapipáját a kalapja magas
karimája mögé tette. Aztán átölelte a leánynak a vállát, úgy beszélt a
szeme közé nézve.

– Tudod galambom, kétféle a hideglelés: forró láz, meg hideg láz. A
forró erősebb, a hideg tartósabb. Kétféle a szerelem is. A forró
erősebb, a hideg tartósabb. Az egyik elmulik, a másik visszajár. De hát
nem czifrázom a szót; magyarán beszélek. Én voltam a hibás. Ha én rá nem
leheltem volna a sárga rózsára, nem nyilott volna ki, más sem
szagolgatta volna az illatát; darázs, lepke meg nem szállta volna. Most
másképen kezdelek el szeretni: eljárok én hozzád hűségesen, mint a
harmadnapos hideglelés s «olyan igaz leszek hozzád, mint tulajdon édes
anyád.» S a mint egyszer számadó csikós leszek, megyünk együtt a paphoz.
S aztán élünk nagy hűségben. De ha addig itt találok valakit körülötted
legyeskedni, annak, Isten engem úgy segéljen, ha az édes apám
legkedvesebb fia lesz is, betöröm a fejét! Itt a kezem.

Decsi Sándor odanyújtá a kezét a leány elé. A leány azzal felelt rá,
hogy kiakasztá a füléből az arany függőket s odatette a legény
tenyerébe.

– De csak viseld, azt mondtad, az én vettem ezüst függők ezek,
megfuttatva arannyal. Hinnem kell a szavadban.

A leány ismét feltette a függőit s azokkal együtt a szívébe az tért
vissza, a mi eddig ott lakott.

Nem volt kedve szerint való ez a harmadnapos hideglelés képében
ellátogató szerelem. A forró lázhoz volt az szokva.

Egyet gondolt. Levette a szűrt a legény nyakából s beakasztá a söntésbe,
mint mikor zálogban ott fogják a fizetni nem tudónak a szűrét.

– Ne siess hát. Ráérsz. A doktor délnél hamarább nem kerül haza a mátai
tanyára; mert elébb az eladott marhákat kell neki vizitálni s passzust
irni róluk. Csak a vén gazdasszonyát találnád meg otthon. Itt is jó
helyen vagy, nem ázol meg. Se a zápor nem ér, se a szeretőd
könyhullatása. Látod, milyen jó kedvet csináltál azzal, a mit most
mondtál? Egész nap az lesz a fejembe.

– Hát hogy lássad, milyen messziről gondoltam én arra, a mit most
mondtam neked, imhol én is hoztam neked egy ajándékot. Ott van a szűröm
ujjában; eredj, keresd ki belőle.

Volt abban a szűrujjban sok mindenféle: aczél, kova, bükkfa-tapló,
dohányzacskó, pénzes erszény; a sok között rátalált a leány az ujra.
Selyempapirosba volt takarva. Mikor kibontotta, akkor látta, hogy az egy
hajfeltűző fésű, sárga teknősbékahéjból.

A leány arcza ragyogott az örömtől, mikor ezt meglátta.

– Nekem hoztad ezt?

– Hát kinek másnak?

Mikor a parasztleány a befont haját feltűzi a fésüre, az már azt
jelenti, hogy van vőlegénye, akkor az már nem «édesmindnyájunké», azt
már nem illeti meg az a nóta, hogy «azt sem tudom, ki babája vagyok?»

A tükör elé állt, feltűzte a haját kontyba a fésüre.

Igy aztán még szebb volt.

– Hát most sem csókolsz meg?

Maga kinálta a csókját, a két karját is széttárta.

A legény kezével visszatartá.

– Majd ha melegem lesz. Mostan fázom.

A leány összehuzta a szemöldeit. A visszautasítás megszégyeníté. Valami
forrott a szivében.

Erőtette a nyájasságot, szelídséget. Pedig inkább-inkább harag és
szerelem forrott a szivében. Harag a szerelem miatt.

– Hát a míg a halat kisütöm, eldaloljam a kedvencz nótádat?

– Nem bánom.

A leány a tűzhelyhez ment; a haltartó hordóból kivett a Hortobágyban
fogott kárászok közül egyet, a konyhakéssel száz vágást tett a két
oldalán, behintette sóval, paprikával s aztán cserepcsikra szúrva
odatűzte a parázs mellé s a mellett elkezdett szép csengő hangon
dalolni:

  «Kocsmárosné! Nekünk halat süssék kend!
  Azután meg czitronyos bort adjék kend!
  Szolgálóját estrázsára állítsa kend!
  Ha zsandár jön, nekünk hirül adja kend!»

Valami megragadó rokonszenves nóta ez a pusztáról, melynek dallamától az
ember maga előtt látja a végtelen sikságot, délibábos látkörével.
Kihallatszik belőle a mélázó tilinkó, a buslakodó tárogató.

«Ha zsandár jön… nekünk hirül adja kend!»

Benne van a betyárélet költészete.

Mikor megpirult a hal, odahozta a leány a legénynek.

Nem szokták azt tányérról enni. A cserepcsik nyelét a kezébe fogja az
ember, s bicsakkal szedi le róla a halat. Úgy izlik az.

Hát bizony azzal mutatja ki legjobban a leány az igaz szerelmét, hogy
halat süt a kedvesének.

S aztán gyönyörködik benne, hogy az milyen jó izün falja, nyeli az ő
keze sültét.

S azután fülébe dudolja a nóta másik versét:

  «Egyszer csak gyün a szolgáló ijedve;
  Kilencz zsandár közeledik fegyverbe!
  – De a betyár felkap a pej lovára
  Bevágtat a délibábos pusztára!»

Máskor ezt a nótát együtt énekelte a leánynyal a legény s annál a
sornál, hogy «bevágtat a délibábos pusztára!» felhajította a süvegét a
gerendáig s az öklével ütött az asztalra. Most meg rá sem hederített.

– No hát már a kedves nótádat is megveted? Már az sem tetszik?

– Hogy tetszenék? Nem vagyok én betyár! Semmi dolgom a tolvajokkal.
Derék emberek a zsandárok. Kötelességüket teszik. A komisz betyár meg
szolgálóval strázsáltatja magát s a mint meglátja egy zsandár sisakjának
a hegyét, utczu! Ott hagyja a sült halat, czitronyos bort, korcsmárosnét
s még hogy kurjongat nagy dicsőségében, hogy ő elszaladt a délibábos
pusztára. Gyáva pimasz!

– Jaj de megváltoztál, a mióta a császár kenyeréből ettél.

– Nem én változtam meg, hanem az időjárás. A bunda sem változik meg
azzal, hogy kifordítják. «Mégis bunda a bunda.»

– No már hallod-e, nagyobb megbántást nem követhet el valaki a
szeretőjével, mintha ilyen ócska közmondásokkal fizeti ki: «mégis bunda
a bunda».

– Ha nem tudok jobbat. Talán azok a debreczeni urak, meg a
morvaországiak, a kik az éjjel itt mulattak, jobb tréfákkal mulattattak?

– Mulattattak hát! Nem is úgy ültek ám itten, mint egy fancsali
feszület. Kivált az a piktor ugyan eszemadta legényke volt. Csak egy
pirinyóval volna magasabb. De éppen csak az államig ér.

– Összemértétek magatokat?

– Össze la! Még csárdást tánczolni is megtanítottam. Úgy ugrált, mint a
két hónapos kecske a szérün.

– S az a gulyás! Elnézte azt, hogy veled tánczol a német piktor? nem
tekerte ki a nyakát?

– Dehogy tekerte ki. Bruderschaftot ivott vele.

– Bánom is én. Adj még bort! De jobbat, mint ez a karczos. Muszáj még
egy ócska közmondást megeresztenem: «átkozott a hal a harmadik vizben».

– Ez már dupla gorombaság! Hát az én borom víz?

– Nekem pecsétes üveget adj!

Ez volt a Decsi Sándornak a veszte, hogy pecsétes palaczkot kért.
Olyanféle, városból hozott palaczkot, a mi zöld spanyolviaszkkal van
lepecsételve, az oldalán aranybetüs, tulipiros, hupikékes papiros. Olyan
uraságoknak valót. Telik az a császár lénungjából!

A Klárinak úgy dobogott a szíve, mikor a pinczébe lement, egy palaczkot
felhozni abból az uri vendégek számára való borból.

Eszébe jutott, hogy egyszer járt itten egy kártyavető czigányasszony, a
kinek ő ócska limlomokat ajándékozott jövendőmondásért. Háladatosságból
az egy bizodalmas tanácsot hagyott rá.

«Ha egyszer a szeretődnek a szive hideg lesz irántad s azt akarod, hogy
lángra kapjon, ne tégy vele egyebet, mint azt, hogy adj czitronyos bort
neki s abba a borba áztasd bele azt a gyökeret, a kit úgy hínak, hogy
«nadrágujjas emberke»: ettől úgy felforr annak a szerelme, hogy még a
falat is keresztül ássa érted».

A leánynak eszébe jutott, hogy meg lehetne azt most próbálni.

A «nadrágujjas emberke» ott van a ládafiókban eldugva.

Egészen olyan az a gyökér, mint egy kis ember, van buksi feje, dereka,
két lábszára, mind fekete.

A hajdani világban sok mesét tartottak erről a gyökérről.

Azt tarták, hogy mikor a földből kihuzzák, a gyökér olyan sirást kezd,
hogy az ember meghal bele, azért kutyával huzatták ki, annak a farkához
kötve. Hogy Circe ezzel bódította el Ulysses utitársait őrült
szerelemre.

Hiják azt a «nadrágujjas emberkét» a patikárusok, a kik hasznát tudják
venni, «atropa mandragorának». (Magyarul «bódító nadragulya».)

Mit tudta a leány, hogy az méreg?



III.

Korán, hajnal előtt utra keltek a hortobágyi csárdában megszállt
uraságok.

A hortobágyi csárda, azért, hogy csárdának hivják, nem valami
bagolyrugta nádfedelű ház, a milyennek a piktor képzelte: hanem egy
tisztességes téglaépítmény, zsindelyfödéllel, kényelmes vendégszobákkal,
uri konyhával és pinczével ellátva; beillenék akármely város közepébe. A
virágos kertje alatt folydogál csendesen a Hortobágy vize, partjai
nádassal, fűzfákkal szegélyezve. Az országut nem messze a csárdától egy
monumentális kőhidon visz keresztül, mely kilencz boltozatos ivoszlopon
nyugszik. A debreczeniek azt állítják, hogy azért olyan szilárd az a
hid, mert az építéséhez való meszet tejjel ojtották meg; az irigyeik
ellenben azt mondják, hogy a debreczeni homokszőlők borával lett az a
mész megojtva, az huzta úgy össze.

A korai utrakelésnek egy ideális és egy praktikus oka volt. Az elsőnek a
festőművész örült előre: meglátni a napfölkeltét a pusztán, a miről
annak, a ki azt élő szemével nem látta, még csak sejtelme sincs. A
praktikus ok pedig az volt, hogy a megvásárlandó teheneket csak korán
reggel lehet a gulyából kiszakítani. Tudniillik, hogy a mátai karámnál
ezerötszáz tehén van egy rakáson. – Tavasz idején a legtöbbnek kis borja
van. Ha korán reggel, mikor még a borjuk nem szoptak, a bojtárok a gulya
közé mennek s a kiválasztott tehénnek a fiát megfogják, kiviszik a nagy
tömeg közül, annak az anyja önkényt utána megy. Az idegent, az
erőszakoskodót ugyan összedöfölnék ezek a vad állatok, a kik a
pásztoraikon kivül soha embert nem látnak. Azokkal ellenben már
összeszoktak.

Tehát az idegen urak két könnyű csézán indultak neki a hortobágyi puszta
legismeretlenebb részének, melyben még a pusztán lakók is csak kalauzzal
járnak. A két debreczeni kocsis azonban ismerte a tájékot vezető nélkül
is. A gulyáslegényt, a kit értük küldtek a karámból, hagyták még
mulatni. Azt igérte, hogy a karámig utól fogja őket érni.

A piktor hires tájképfestő volt Bécsből, a ki sokat járt Magyarországon
tanulmányozás végett, beszélte a nép nyelvét; a másik bécsi úr pedig a
morvaországi nagybirtokos, Engelshort grófnak a lovászmestere volt.
Okosabb dolog lett volna ugyan a lovászmester helyett valami oekonomust
küldeni, a ki a szarvasmarhákhoz ért, mert a lótudósnak az egész esze
lovakba van verve; hanem ennek az a nagy előnye volt a többi uradalmi
tisztviselők fölött, hogy tudott magyarul. Dragonyos hadnagy korában
sokáig feküdt Magyarországon; itt a magyar menyecskék megtanították rá.
Azonban kiséretül két uradalmi hajcsár volt mellé adva; derék, markos
legények, mindkettő forgópisztolyokkal ellátva.

A debreczeni urak közül pedig az egyik volt a városi biztos, a másik
pedig az az érdemes polgár, a kinek a tehéncsordájából kellett
kiválasztani a huszonnégy tenyészállatot, a megfelelő himnemű
példánynyal együtt.

Az indulás órájában még fenn volt az égen a fogytán levő hold s a
csillagok fényesebbjei, míg a keleti égen már a hajnal perczent.

A tősgyökeres polgár magyarázta a festőnek, hogy az a a csillag ott a
magasban a «bujdosók lámpása», ehhez szoktak a «szegény legények»
felpillantani, s ha felsóhajtottak: «Isten segíts», nem fogták el őket a
marhalopásnál.

A festő el volt ragadtatva ettől az eszmétől: «Shakespeari gondolat!»

Még jobban meghatotta aztán a végtelen puszta képe, mikor fél óra mulva
a vágtató szekerekkel eljutottak oda, a hol az ember nem lát egyebet,
mint eget és fűtengert. Egy repülő madár, egy békászó gólya sem zavarja
a felséges egyhanguságot.

– Milyen hangulat! Milyen szinegység! Mily felséges harmonia az
ellentétekben! Rajongott a művészet fölkentje.

– Még mostan megjárja, mondá rá a gazda, a míg a bögölyök és szunyogok
elő nem támadnak.

– Ez az üde pázsitszőnyeg, azokkal a sötét oázokkal!

– «Tocsogó»-nak hijják azokat erre mi felénk.

E közben megzendült a légben az a meseszép pacsirtazengés.

– Nagyszerű! Fölséges! Ezek a pacsirták!

– Még mostan soványak, de majd ha a buza érik!

Lassankint megvirrad; az ég biborszine aranysárgába megy át: a látó
határ felett ott ragyog már a nap kengyelfutója, a hajnali csillag; a
harmatos fűben szivárványos dicsfény fut együtt az emberek árnyékaival.
A négyes fogatok gyorsan röpítik végig az uttalan zöld mezőn a két
könnyű kocsit. A látóhatáron kezd valami sötétleni, egy ültetett erdő;
az első akáczpagony a fátalan pusztán s egyes kék pupok domborodnak elő.

– Azok ott a zámi tatárhalmok, magyarázza a debreczeni polgár az
utitársának. Valaha falu volt ott; a tatárok elpusztíták. A templom
romjai még most is kilátszanak a fűből. Sok embercsontot kaparnak ki a
kutyák a dombokból, mikor ürgét ásnak.

– Hát ez ottan miféle Golgotha?

– Az nem a Golgotha; hanem a csordakut hármas kutgémje. Közel vagyunk
már a karámhoz.

Az akáczerdőnél pihenőt tartanak. Összebeszélés szerint itt várják be az
állatorvost, a ki a mátai pusztáról döczög fel egylovas talyigájával.

Ez alatt a festő vázlatokat fest az albumába s egyik extazisból a
másikba esik. «Minő thémák! Minő motívumok!»

Utitársa eleget noszogatja, hogy ne azt a veszekedett sok bogáncsot
fesse le; inkább azt a szép egyenes akáczfát!

Végre jön feléjük rézsutos irányból a doktor lektikája.

A doktor meg sem áll, csak onnan a kocsis ülésből kiáltja az uraknak a
jó reggelt és aztán «siessünk! siessünk, míg meg nem virrad!»

Egy jó hajtás után eljutnak a «nagy gulyához.»

Ez a hortobágyi puszta nevezetessége.

Ezerötszáz tehén egy rakáson, megfelelő számu bikáikkal.

Még ilyenkor fekszik az egész tábor: alszik-e? nem tudni, mert még
behunyt szemmel, földretett fejjel pihenő szarvasmarhát nem látott
senki. Azokra nem vonatkozik Hamlet mondása: «tán még álmodni is.»

– Ez aztán a nagyszerü kép! kiált fel a piktor elragadtatással. Egy erdő
felemelt szarvakból. Közepén egymaga áll a vén bika, kormos fejével,
pupotvető nyakával. A tanyázó alom koromfekete, körül a végtelen zöld
pázsit, a háttérben szürkés köd; abból kivilágít egy távoli pásztortűz.
Ezt meg kell örökíteni.

A festő leszáll a szekérről.

– Csak tessék a többiek után menni; látom már a karámot, oda találok.

S azzal leteszi a tábori székét, festékes ládáját s a térdére fektetett
vázlatos könyvébe elkezdi lekapni a szinvázlatot. A szekér a gazdával
tovább gördül.

Egyszer csak észreveszi ám a gulyát őrző két komondor az idegen alakot a
puszta közepén s jön nagy ugatással rohanva felé.

A festő nem szokott megijedni; a komondorok is hozzá tartoznak a
hangulathoz: fehér bundájuk, fekete orruk.

S a nyugodtan guggoló embert a kutya nem bántja; mikor egészen közel
érnek hozzá, megállnak: hát ez mi a csoda? leülnek eléje a farkukra s
kiváncsian nyujtogatják a fejeiket a skizzes-album felé: mit csinál ez
itten?

A piktor aztán azt a tréfát követi el velük, hogy az egyiknek a pofáját
befesti zöldre, a másikét pirosra. – A kutyáknak tetszik az enyelgés, a
míg hizelkedésszámba megy. Hanem aztán a mint egymásra tekintenek s
meglátják a zölddel, pirossal ragyogó pofáikat, azt hiszik, hogy az
valami idegen kutya; neki esnek egymásnak s összemarakodnak.

Szerencsére itt jön a «taligás». Így hivják az ifjabb gulyásnövendéket,
a kinek az az egyik hivatala, hogy taligával jár a gulya után s
összegyűjti az «árva tőzeget», a mit a marhák a mezőn hagynak. Ez
szolgál tüzelőül a pusztán. Az árva tőzeg füstjének illata kedves ember
és barom orrának.

A talyigás odarohan a járművével a marakodó kutyák közé, a mitől azok
szétriadnak; aztán megkergeti őket a taligával: «csiba te!» Bottól nem
fél a komondor; de a talyigától nagyon fél.

A talyigás helyes kis suhancz, kék inge, gatyája piros fonállal
kivarrva: értelmesen tudja előadni az izenetet, a mit az urak küldtek a
festő urnak: siessen a karámhoz, ott van sok érdekes lefesteni való.

A hangulatos csordakép vázlata azonban még nincs befejezve.

– El tudnál te engem tolni a taligádon a karámig, ezért a szép ezüst
huszasért?

– Óh uram. Toltam én már ezen a taligán nehezebb borjut is, mint az úr.
Csak tessék bele ülni.

S ezzel az ügyes találmánynyal eléri a festő mind a két czélt. A
karámhoz is eljut s utközben bevégzi, a taligán ülve, a hangulatos
vázlatot.

A közben az urak leszálltak már a kocsikból s megismerkedtették a
vásárolni jött bécsi urat a számadó gulyással.

A számadó gulyás kiváló példánya a pusztán lakó magyarnak. Derék szál
férfi: őszbe csavarodó hajjal, kacskaringósra kifent bajuszszal.
Értelmes arcza rézbarna a viszontagságos időtől, szemöldökei
előrehuzódtak a sok napbanézéstől.

A «karám» alatt értik a pusztán azt az egész készséget, a mi embernek és
baromnak szél és vihar ellen védelmül szolgál. Csak a szél az ellenség:
záport, hideget, meleget föl sem vesz a pásztor ember; kifordítja a
subáját, begyűri a süvegét, úgy néz vele szembe. Hanem a szél ellen kell
védelem, mert az nagy úr a pusztán. Ha a forgószél künn kapja a legelőn
a ménest s azt nem tudják a szélfogóba terelni, elkergeti a Tiszáig, míg
erdőt nem talál. A szélfogó kemény deszkából van palánkolva, három
szárnynyal, azoknak a zugában huzódnak meg az állatok.

A gulyás lakása fecskerakásmódra vert falu kis kunyhó. De az sem arra
való, hogy abban háljanak, el sem férnének benne. Abban csak a gunyájuk
van: meg a «magyar pénztár», a mely nem más, mint egy kis borjunak a
bőre, mind a négy lábával, a feje helyén van a lakat. Ebben tartják a
dohányt, paprikát, meg az igazságot. A bundáik sorba felaggatva a
fogasra. Nyáron a szűr, télen a bunda takarójuk. Úgy alusznak az Isten
ege alatt. Csak maga a számadó alszik a kunyhó kirugó eresze alatt,
deszkapad a nyoszolyája: feje fölött a polcz a domboru hátu kenyerekkel,
meg a fabödönnel, melyben az egész hétre való eleség áll, a mit a
városból hoz ki a feleség vasárnap délután. Az asszony benn lakik a
városban.

A kunyhó előtt áll a «vasaló», egy kerek kunyhóforma nádból összerótt
alkotmány, melynek a feneke téglával van kirakva, teteje nincs. Ez a
konyha. Itt főzik meg a gulyáshust a szolgafára akasztott bográcsban,
meg a «tésztás kását». A taligás dolga a főzés. A hosszúnyelü
czinkanalak oda vannak tüzködve rendben a nádfalba.

– Hát a bojtárt hol hagyták az urak? kérdi a számadó.

– Egy kis számadása van neki még a korcsmáros leányával; felel rá a
gazda-polgár: Sajgató uram.

– No akkor nem is kerül haza itatásig a betyár!

– Betyár? szól közbe a festő, a kinek örvendetesen hangzott ez a szó.
Hát az a mi bojtárunk «betyár?»

– No csak úgy hizelkedésképen mondtam ki azt a szót; magyarázza a
számadó.

– Én pedig úgy szeretnék egy igazi betyárt az albumomba kapni.

– No azt itt nem kap az ur. Tolvajt nem szivelünk; ha ide bódorodik,
elrudaljuk.

– Hát a hortobágyi pusztán nincsenek betyárok?

– Mi türés-tagadás? Biz a juhászok közt akad tolvaj elég; a kondásból is
válik zsivány; az is megesik, hogy a csikós, ha megbolondul, eszét
veszti, elzüllik futó betyárnak; de arra csak ember nem emlékszik, hogy
a gulyás elvadult volna lopóvá.

– Hogy lehet az?

– Hát úgy, hogy a gulyás folytonosan okos, jámbor barmokkal bánik. Nem
is ül az össze még borozni sem a juhászszal, meg a kondással.

A lovászmester is beleszólt:

– E szerint a gulyás a pusztának az arisztokrácziája?

– Értem ám azt a szót. A biz úgy van. A hogy a nemes urak között vannak
bárók, grófok, úgy vannak a pásztorok között is csikósok, gulyások.

– Hát még a pusztán sincs egyenlőség?

– A mig emberek lesznek a világon: soha sem is lesz az. A ki gavallérnak
született, szürben is az marad. Nem lopja az el a más ökrét, lovát; még
ha bitangban találja is; utána jár a gazdájának, haza viszi. Hanem
azután, hogy a vásárnál nem meszeli-e meg, a ki engedi magát, arról
megint nem állok jót.

– Hát ez is egy arisztokratikus vonás. Lóvásáron rászedni egymást uri
virtus.

– A marhavásáron még inkább. Azért tegye fel a téns úr azt az
orrboszantót a mikor köztünk jár; mert mikor egyszer elhajtotta innen a
marháit: én nem felelek többet értük.

– Köszönöm a figyelmeztetést.

A doktor szava megszakítá az értekezést.

– Uraim! jőjjenek elő a vasalóból! Most látjuk a napot feljönni.

A festő rohant a szerszámaival s hozzákuporodott a vázoláshoz; de aztán
egészen kétségbe esett.

– Abszurdum ez! Micsoda hangulat! Ez a violaszin köd a látó határon; a
föld sötét kék; a köd felett az ég narancssárga; egy hosszukás
felhővonal a barnás köd felett rózsaszinben ragyog. – Milyen biborfényü
glória jelenti a nap jövetelét! Izzó tüzhegy emelkedik ki az élesen
elvált látóhatárból. Olyan, mint egy égő pyramis! Semmi fénye nincsen:
olyan, mint a tüzes vas. Bele lehet nézni nyitott szemmel. Most nézzék
uraim! A nap ötszegletüvé lesz. A mint feljebb jön, megint olyanná
nyulik, mint egy fekvő tojás. Most elkezd alul szűkülni, felül
domborulni: olyan, mint egy champignon. No, no! Most meg olyan lesz,
mint egy római urna! Ez abszurdum! Ezt nem lehet lefesteni. Aha! Most
eléje akad az a vékony felhő. Olyan, mint egy bekötött szemü Ámor. No
most meg olyan, mint egy bajuszos fürmender. – Nem! Ha én ezt az
ötszögletü bajuszos napot lefestem, becsuknak a bolondok házába.

A festő földhöz csapta az ecsetjeit.

– Ezeknek a magyaroknak mindenből valami extra kell. Most itt
produkálnak előttünk egy napfeljövetelt, a mi valósággal megvan, és
mégis lehetetlen! Ez nem igaz.

A doktor kezdte magyarázgatni, hogy ez ugyanazon optikai csoda, a mit a
délibábnál látunk: a különbözőn átfült légrétegek sugártörése.

– Azért mégis lehetetlen! Nem hiszem, mivel láttam!

Aztán nem is engedi magát a nap tovább bámultatni. Az eddigi képe csak a
légkör sugártörte káprázat volt, mikor az igazi orczája szétárasztja
sugarait, abba halandó szeme bele nem néz többet büntetlen. S akkor az
eddig rózsaszinben pompázó égbolt egyszerre aranynyá változik s a
látóhatár összemosódik az ég aljával.

S erre az első napkivillanásra egyszerre fölkerekedik az egész alvó
tábor: a másfél ezernyi barom szarvaiból emelt erdő megmozdul. A
vezérbika megrázza nyakán az öblös kolompot s a annak hangjára fölzendül
a pusztai kardal: ezerötszáz szarvasmarha kezd el bömbölni.

– Nagyszerü! Isteni! kiabál a művész elragadtatással. Ez aztán a wagneri
kardal! Oboék, waldhornok, bombardonok versenye! Micsoda uvertura!
Milyen felvonulás! Ez egy finale a Götterdämmerungból!

– Az ám, magyarázza neki Sajgató uram. Most mennek a csordakuthoz.
Minden tehén hivogatja a maga borját: azért bőgnek.

Három bojtár szalad gyorsan a nagy csordakuthoz, melynek kámvája maga is
ácsremek s a három kankalint mozgásba hozva, méri a vizet a nagy itató
vályuba. Nehéz egy munka ez s napjában háromszor fordul elő.

– Nem lehetne ezt a munkát inkább lóerejü géppel végeztetni? kérdi a
bécsi úr a számadótól.

– Van ilyen gépünk, téns uram; de a gulyás inkább a saját tenyerét töri,
mint hogy a lovát kinozza a göppöly hajtásával.

Egy negyedik bojtár az itatás közben azzal foglalkozik, hogy az itató
vályunál kikeresi azokat a teheneket, a melyek Sajgató uram tulajdonát
képezik s azoknak a borjait elhozva, odavezeti a karámhoz. A tehén aztán
magától megy utána s engedi magát a korlátos kerítés közé vezettetni.

– Ezek az én marháim. Mondja Sajgató uram a bécsi urnak.

– De hát honnan ismeri fel az a bojtár, hogy ezernyi szarvasmarha közül
melyik a Sajgató uramé? kérdi a lovászmester. Honnan tudja, hogy melyik
az egyik, melyik a másik?

A számadó gulyás szánakozva néz le félvállról a kérdezőre.

– Hát látott már a ténsur két egyforma szarvasmarhát a világon?

– Az én szemem előtt ez mind egyforma.

– De a gulyás szeme előtt nem az.

A lovászmester úr egyébiránt nagyon meg volt elégedve a kiválasztott
barmokkal.

A taligás fiu jött jelenteni, hogy látni már a messzelátó fáról a
közeledő bojtárt. Ugyan vágtatva jön.

– Rontja a lovat a kupczihér! zsörtölődött a számadó. Nojszen csak
kerülj elém, majd leszedem rólad a keresztvizet.

– Csak nem veri meg gazduram? kérlelé a lovászmester.

– Azt már nem. A ki a gulyásbojtárt megüti, az aztán ölje is meg, mert
az abba nem hagyja. Aztán ez a legkedvesebb bojtárom. Én neveltem.
Keresztfiam a hunczut.

– Mégis megválik tőle. Elereszti a gulyával Morvaországba.

– Épen azért, mert nagyon hajlok hozzá. Nem szeretem a gyereknek a
sorját, hogy úgy utána vetette magát annak a sárgaképü leánynak ott a
hortobágyi csárdában. Ennek nem lesz jó vége. Ennek a leánynak már van
egy régibb szeretője: egy csikós bojtár. Az most a katonaságnál van. De
ha hazakerül szabadságra, ez a két bolond legény úgy összeakaszkodik
majd a miatt a leány miatt, mint két bika, mikor rájön a bolondja. Csak
hadd menjen ő jó messze el innen, ott majd hamar beleszeret egy szép
Ancsába s aztán elfelejti a sárga rózsáját.

Ez alatt az állatorvos darabonkint megvizsgálta a kiszemelt barmokat s
egyenkint megirta számukra a marhapasszust. A taligás aztán ráfestette
czinóberrel a tomporukra a vásárló úr monogrammját. (A gulyás mind
irástudó.)

Hangzott már a paripa dobogása. Érkezett a legény. A reggeli szél
kifujta a fejéből a mámort s a futtatás kirázta az álmosságot. Egész
frissen szökött le a lováról még távol a karámtól s úgy vezette a
paripáját kantáron tovább.

A számadó gulyás kiállt a karám elé.

– No te – «város füle – falu farka!» meghozott az ördög valahára?

A bojtár egy szót sem szólt, csak leszedte a nyerget, kantárt a lováról.
A ló szügye csupa tajték volt a vágtatástól, azt ledörzsölte egy
bundadarabbal, végig letörülgette a lovat s aztán nyakába akasztá a
kötőféket.

– Hát hol devernyáztál eddig? a ki rézangyala van a Ponczius
Pilátusodnak! Egy órával későbben kell jönnöd, mint az urak jöttek, a
kiket ide kellett volna vezetned? Csavargó!

A legény egy szót sem szólt. Tett, vett a lovával. Nyerget, lószerszámot
felaggatott a fogasra.

A számadó még jobban kiabált: egészen neki veresült az arcza.

– Hát felelsz a szavamra? Vagy kifurjam a füledet?

Erre aztán megszólalt a legény.

– Hát ’szen tudja keed, hogy «kuka» vagyok. (Süketnéma).

– Akasszanak fel a nevednapján! Nem azért találtam én ezt ki a számodra,
hogy engem tréfálj meg vele. Nem látod, hogy már feljött a nap?

– Hát annak is én vagyok az oka, hogy a nap feljött?

Az urak nevetni kezdtek. Erre még nagyobb lett a számadó haragja.

– Hallod-e, te pernahajder! Velem ne hanczúzz ám, mert ha beléd kapok,
úgy elmángorollak, mint a hetes vásznat.

– Én is ott leszek akkor.

– Azért sem leszel ott, gazember! – Maga is elnevette magát a számadó.
No hát beszéljen vele németül, a ki tud.

A lovászmester azt hitte, hogy ő tud németül beszélni a bojtárral.

– Ej de hatalmas egy lovaslegény maga! monda a legénynek. Azon
csodálkozom, hogy el nem vitték huszárnak. Ugyan mi hibája lehet, hogy
nem asszentálták?

A bojtár csunya ferde képet fintorított a kérdezőre. Az ilyen firtatást
szeretik visszafelé a parasztlegények.

– Hát azért nem vettek be katonának: – mert az orromon két lyuk van.

– No hát tessék vele németül beszélni! dörmögé a számadó. Takarodj,
betyár, az itatóhoz! Nem oda! Mit mondtam? Nem tudod a dolgod? Most is
kótyagos vagy? Nem látod, hogy a tehenek már be vannak rekesztve? Hát a
bikát ki hozza el?

Hát bizony a bikát nem hozza ki a csordából minden pipogya legény, oda
ember kell a gátra. A Lacza Ferkó ennek a tudománynak a mestere. Olyan
szépen kicsalogatja a gulya közepéből a kiszemelt bikát, mely a Sajgató
uram csordájához tartozik, szép szóval, czirógatással, mint a kezes
bárányt s aztán odavezeti az urak elé. Gyönyörü szép állat, nagy buksi
fejjel, csákó szarvaival, fekete karikáktól környezett nagy szemeivel.
Meg engedi vakartatni a bozontos homlokát s megnyalja ráspolyélü
nyelvével a bojtár tenyerét.

– Pedig még csak harmadfű az állat. Bizonyítja a számadó.

(A pásztorember a «fű» után számítja a barom életkorát.)

A festő nem engedi elmulni az alkalmat, hogy vázlatot ne csináljon a
szarvas állatról és a bojtárról; így álljon, így tartsa a kezét a
szarván, kommandérozza neki. A bojtár pedig sehogy sincs ahhoz szokva,
hogy modellnek álljon. Az az ő méltóságát csorbítja.

Ilyenkor, ha a modell türelmetlen, gyakorlott festőnek az a szokása,
hogy tréfás beszédekkel mulattatja. – Az urak ez alatt elmentek a gulyát
nézni.

– Mondja csak barátom, bojtár úr! Igaz-e az, a mit hallottam, hogy a
gulyások rá tudják szedni a vásárlót a marhaeladásnál?

– Igaz biz az. Most is rászedte már az urakat a számadó gazda. Azt
mondta, csak harmadfű ez a bika: pedig nézze piktor úr, egy metsző foga
sincs már felül.

S azzal szétnyitotta a bikának a száját, hogy bebizonyítsa az árulkodása
igaz voltát.

A festő rögtön abba hagyta a rajzolást.

A művészi szenvedélynél is erősebb az igazságérzet.

Rögtön összecsapta rajzalbumát, azt mondta, készen van s aztán ment az
utitársát fölkeresni, a ki a rekesztékben nézegette a többi urakkal a
kiválogatott teheneket. Közölte vele a felfedezett titkot.

Ezzel a lovászmesterben is felkölté az elszörnyedést. Felnyitá
három-négy tehénnek a száját.

– Hallja az úr! Számadó uram! Ön maga figyelmeztetett rá, hogy a
gulyások szeretik a vásárban a vevőt megmeszelni. Én nem hagyom magam
megmeszelni. Ezek a kiválasztott marhák mind olyan vének, hogy egynek
sincs már a felső állkapczájában metsző foga.

A számadó egyet sodort a bajuszán s nagy mosolyogva felelt:

– Értem ám én a tréfát, tens uram. Benne van ez az adoma a tavalyi Kakas
Márton kalendáriumában: hogyan tréfálták meg a franczia háboruban a
generálist, a ki nem tudta, hogy a szarvasmarhának nincs felül metsző
foga.

– Nincs-e? kérdezé nagyot bámulva a lovászmester s miután a doktor is
azt mondá, hogy bizony nincs: akkor még neki állt feljebb.

– Hát tudom is én, hogy milyen a baromnak a machoirja? Nem vagyok én
ökörfogorvos. Nekem csak lovakkal volt dolgom teljes életemben.

Hanem a felsülésért kellett valakin a boszuját tölteni. A festőre
förmedt, hogy minek ugratta őt bele ebbe a tréfába? Ezt kikéri magának.

A festő pedig elég gavallér ember volt, nem árulni el, hogy őt magát is
rászedte a bojtár.

Véget vetett a zsémbelésnek a taligás fiu tiszteletteljes jelentése,
hogy készen van a reggeli.

A taligás a karám szakácsa. Ő ez alatt elkészítette rendén a puszták
reggelijét, a minek a neve «kásás tészta». S kihozta azt bográcsostól
együtt a vasalóból s aztán letette egy háromlábu bakra. Azt pedig
körülállták az urak s mindenikük kapott egy hosszu nyelü czinkanalat:
azzal szedegethettek ki belőle. Azt mondták, nagyon jó. Mikor az uraknak
elég volt, akkor következtek a bojtárok a számadóval s tovább
fogyasztották a bogrács tartalmát. A mi a fenekén maradt, az a taligásé.

Sajgató uram pedig ez alatt a vasalóban elkészíté a «magyar kávét».
Ismerik azt már, a kik valaha itt jártak. A magyar kávé felforralt vörös
bor, sárgaczukorral, fahéjjal, szegfüborssal helyrehozva. Hatalmasan
izlik az egy ilyen kora hajnali csatangolás után a pusztában.

Azután a taligás kiöblíté a bográcsot, ismét tele tölté vizzel s
fölakasztá a tűz fölé.

Mire az urak visszakerülnek a nagy sétából, akkorra elkészül a
gulyáshus.

Az lesz még csak a jó.

A Lacza Ferkó vezeti a társaságot s mutogatja az uraknak a puszta
nevezetességeit: a szélfogót, a körülkerített marhatemetőt.

– Mert hát az előtt, hogy boldog világ volt, ha egy marha elhullott, biz
azt ott hagytuk: seregestül jöttek rá a keselyük s gyöngyen
eltakarították; de a mióta «rönd» van az országban, az a parancsolat,
hogy az esett marhát föl kell jelenteni a doktornak a mátai tanyán, az
aztán kijön, megvizitálja; felirja, miben halt meg s megparancsolja,
hogy mindenestül el kell temetni. Hát bizony mink sajnáljuk, hogy annyi
szép darab hus kárba veszszen: egy-egy czombot lekanyarítunk belőle; azt
földaraboljuk apróra, egy kicsit megabáljuk: azután kiterítjük
gyékényre, a karám tetejére, hogy a napon kiszikkadjon. Aztán zsákba
rakjuk. S mikor aztán gulyáshust akarunk főzni: a hány ember, annyi
marokkal dobunk a szikkadt husból a bográcsba.

A festő nagyot nézett a bojtár szeme közé s aztán a számadóhoz fordult.

– Hallja, gazduram: szokott ez a kegyelmed bojtárja néha igazat is
mondani?

– Ritkaságképen. – De most az egyszer az igazat mondta.

– Akkor köszönöm én szépen a kendtek gulyáshusát.

– Soh se tessék attól huzódozni. Nincsen abban semmi hiba. Igy volt az,
a mióta az Ur Isten a Hortobágyot ilyen simára kiterítette. Nézze azokat
a legényeket! Csupa erő, egészség valamennyi. Pedig az mind döghuson
nőtt fel. Beszélhetnek a tudós urak odafenn. Nem árt az a magyarnak.

A lovászmester azonban, meghallva a felfedezést, még a morva
hajtsároknak is megtiltá, hogy a gulyáshusból egyenek.

– Pedig meglehet, hogy ez a csalafinta csak azért fundálta ki ezt a
mesét, hogy minket elrőkönyítsen a lakomától s végül kinevessen. – Majd
meglássuk, eszik-e belőle a doktor? Neki e felől bizonyosat kell tudni:
– biztatá a festő utitársát.

Ez alatt föltámadt az ég alján a délibáb.

A tündérálom megelevenülése.

A látóhatáron egy tenger támad, melynek magasra hányt hullámai sebesen
futnak keletről nyugat felé, a kiemelkedő halmok szigetekké válnak
benne, a törpe ákáczfák rengeteg erdőkké. Egy sor legelésző ökör úgy
tünik fel a távolban, mintha palotákból épült utcza volna. Gályák
látszanak közeledni a tenger hátán: mire a partjához érnek, legelésző
lovak lesznek belőlük. A keleti határon, napfelkölte után leghatalmasabb
a délibáb fantáziája. Egész nagy helységek (Nádudvar, Nagy-Iván)
jelennek meg a légbe fölemelve s olyan közel hozva, hogy az utczán járó
szekereket ki lehet venni távcsővel: a házak, a tornyok megfordított
képe ott tükröződik a hullámzó mesetengerben, a városok borult idővel a
látóhatár alatt vannak.

– Ezt csinálja utánunk a német! Szól kérkedve Sajgató uram a bámuló
társasághoz.

A festő haját tépi kétségbeestében.

– Ilyet kell látni nekem! A mit nem tehetek vászonra! Micsoda ez?
Kérdezi sorba mindenkitől.

A számadó azt mondja neki: «ez a délibáb».

– De hát mi az a délibáb?

– A délibáb a hortobágyi puszta délibábja.

A Lacza Ferkó jobban tud magyarázni, mint a számadó.

– A délibáb az Isten csudája, a mi azért van, hogy a szegény
pásztorember meg ne unja magát a pusztán naphosszant.

Utoljára a doktorhoz fordul a festő, hogy magyarázza meg neki a
délibábot.

– Hát én még kevesebbet tudok a délibábról. Olvastam Flammarion könyvét
az Atmosphæráról: leirja abban a Fata-Morganát; a mit látni az afrikai
homoksivatagban, a jegestenger partjain, az Orinokó mellett és
Szicziliában, olvastam Humboldt, Bompland leirását a Fata-Morganáról; de
a hortobágyi délibábról a nagy tudósoknak tudomásuk sincsen. Pedig azt
minden forró nyári napon itt látni reggeltől estig. Magyarországnak még
a nagyszerü természeti tüneményeit is ignorálja a tudós világ.

A doktornak jól esett, hogy kitölthette szivének keserüségét az idegenek
előtt. Neki azonban nem volt ideje természeti tüneményeket bámulni:
vissza kellett sietnie a mátai telepre, a hol az állatkórház és patika
van; bucsút vett az ismerős és idegen uraktól s ezzel fölkapott a
kordéjába s elbaktatott a pusztába.

A nagy gulya jó messze járt már a pusztában; a bojtárok terelték tova.
Itt a közelben ugyan bujább a fű, de épen azért kell a marhákat
tavaszszal elébb a távoli szikes lapályon legeltetni, hogy mikor nyáron
ott már aszuvá szárad a fenyér, az a televényes legelő maradjon a
számukra hátra. A nagy gulya, meg az eladásra kiszakított csorda között
igen érzékeny volt a bucsúvétel.

«Mintha csak a druidák és a walkürök kardala volna!»

A lovászmester e közben a dolog fináncziális oldalának a rendezésével és
a marsruta megállapításával foglalkozott, Sajgató uramnak kifizette
ujdonat új százasokban a csorda vételárát, a ki azokat minden titkolózás
nélkül a mándlija zsebébe tömte. Az idegen úr nem tartá fölöslegesnek
figyelmeztetni a gazdát, hogy ilyen puszta helyen vigyázzon a pénzére. A
mire a polgártárs debreczeni flegmával azt felelé:

– Uram! Engemet már egynehányszor megloptak, megcsaltak életemben; de
soha engem tolvaj meg nem lopott, gazember meg nem csalt: – mindig
becsületes emberek voltak, a kik meg tudtak csalni, lopni.

A vevő a számadó gulyásnak is adott borravalót.

– Hát még egy szót mondok, tensuram; szólt ekkor a gulyás: Ha már
egyszer a teheneket meg tetszett vásárolni, vegye meg a borjukat is. Ezt
én tanácslom jó barátsággal.

– Kell is nekem ez a sok bégető állat! Ezeknek a számára szekeret
fogadjak?

– Elmennek ezek a maguk lábán.

– De késleltetik a hajtást. Minden lépten-nyomon megállítják a
teheneket, mikor szopni akarnak. Aztán, a mi fődolog, úgy tudom, hogy a
herczeg nem azért vásárolta azt a csordát, hogy a tiszta magyar fajjal
tegyen kisérletet, hanem hogy a spanyol fajtával keresztezze.

– Az már más.

E szerint nem volt hátra egyéb, mint hogy a megvásárolt csordát utnak
inditsák. A vásárló úr megirta a megbízó levelet, a biztos pedig a
paksust a kisérő gulyásbojtárnak; az eltette az igazságokat a
veterinárius marha utleveleivel együtt az oldaltáskájába; a vezérbikának
felkötötte a nyakára a kolompot, a két szarva közé pedig odabogozta a
szürét s azzal felnyergelte a paripáját s jó egészséget kivánva az itt
maradóknak, a nyeregbe szökött.

A számadó átadta neki az utravaló tarisznyát, abban szalonna, czipó,
fokhagyma, egész hétre való; Miskolczig eltart. Azután elmondta neki az
egész utirendet. Polgár felé kell venni az utat, mert Csege felé nagy a
tavaszi vizek miatt a sár. Utközben meg lehet hálni a kis erdőnél; a
tiszai réven átkelnek a komppal: ha nagy a vizállás, inkább ott kell
rostokolni a révháznál s a csordának szénát adatni, mint valamit
szerencséltetni.

Aztán lelkére kötötte a keresztfiának, hogy magát az idegen földön
megbecsülje; Debreczen városára orczapirulást ne hozzon; az uraságának
engedelmeskedjék; a vitézségét tartsa dugaszban; a magyar nyelvet el ne
felejtse, a hitét el ne hagyja; sátoros ünnepen megáldozzon; a mit
keres, azt el ne prédálja; ha megházasodik, a feleségét megőrizze, a
gyerekeinek magyar nevet adjon s ha ideje cseppen, irjon egy levelet a
keresztapjának: fizeti a posta-portót érte.

Eként keresztatyai áldását ráadva, utnak ereszté a jámbor legényt.

A két morva hajtsár ez alatt vállalkozott arra a feladatra, hogy a
rekesztékből kibocsátott tehéncsordát a meghatározott irányban előre
terelje.

Az a rideg marha természetesen, a mint a rekesztékből kiszabadult, a
hány, annyifelé szaladt s ha a hajcsár botjával terelni akarta,
szembeállt vele és ökleléshez készült; azután meg mind vissza akart
menni a rekesztékben hátramaradt fiaihoz.

– Eredj már, segits azokon a jámbor keresztyéneken, mondá a számadó a
bojtárnak.

– Durrantson kend közé azzal a karikással! Biztatá a festő.

– Mennykőt is durrantanánk! dörmögé a bojtár. Hisz akkor mind világgá
szalad a csorda. Nem «lú» ez!

– Megmondtam, hogy össze kell a teheneket kötözni párosával a
szarvaiknál fogva; kiabált a lovászmester.

– Jól van, jól, csak rám kell hagyni.

Azzal egyet füttyentett a bojtár s arra egy kis kuvasz előugrott a karám
mellől s nagy ugatva neki rohant a szétzüllött csordának, megkeritette a
rendetlenkedő barmokat sebtiben, a resteknek az inába kapkodott:
egynehány percz alatt úgy összeterelte az egész csordát, hogy az szép
hadirendben indult meg a kolompos bika után. Akkor aztán a bojtár is
utána rugtatott a szarvas állatoknak, a neveiket kiáltozva: «Ruzsa te!
Csákó te! Kese te!» Mind a huszonnégynek tudta ám a nevét s azok
hallgattak rá. A bikának a neve volt: «Büszke te!»

Ilyen kommandóra aztán szép csendesen tovahaladt a nagy síkon az eladott
falka. Az urak sokáig utána néztek, a mig csak a falka el nem érte annak
a hullámhányó tündértengernek a szélét. Ott egyszerre óriásokká nőttek
fel a marhák, mintha nem tehenek, hanem mammuthok volnának, fekete lett
a szinük, a lábszáraik szörnyü hosszura felnyultak, majd egy
megfordított tehénalak ragadt mindegyikhez s ez a tükörkép együtt haladt
velük. Lassanként aztán az alsó tehenek elkezdtek veszni a szürke
semmiben, utóljára egészen elenyésztek, csak a fejeikkel lefelé
fordított tehenek ballagtak tovább, lábaikkal az égfelé kalimpázva.
Bojtár, hajcsár, kuvaszkutya mind úgy kisérte őket, fejjel lefelé
fordulva.

A festő hanyatt feküdt a fűben, két karját, lábát szétvetve.

– No, ha én ezt Bécsben elbeszélem a művészklubban, engem kidobnak az
ajtón.

– Ez rossz jel, mondá Sajgató uram fejcsóválva. Csak hogy már zsebemben
a pénz.

– De még nincs otthon a marha; dörmögé a számadó.

– Csodálom, hogy még ezt a theátrumot nem árendálta ki valami élelmes
vállalkozó. Véleményezé a lovászmester.

– Nem adjuk ám oda! Biztosítá büszke szilárdsággal Sajgató uram.
Elvinnék ezt Bécsbe tudom, ha lehetne; de nem adja Debreczen városa.



IV.

Az állatorvos kordéja gyorsan döczögött végig a pusztán. Se gyeplü, se
ostor nem kellett a jó lovacskának: tudta az már a leczkéjét könyv
nélkül. A doktor utközben elővehette a jegyzőkönyvét és firkálhatott,
számolhatott benne.

Egyszer azután, a mint ismét maga elé tekint, egy csikóst lát közeledni,
lóháton vágtatva.

De az olyan őrületes nyargalás volt, mintha ló és lovas meg volna
bolondulva. Egyszer sebesen neki iramodott a paripa, azután megtorpant,
ágaskodott s hirtelen félrecsapott, más irányt váltva. A lovas
hátravetett fejjel, visszagörbülő derékkal ült rajta s két kézre fogta a
kantárszárat. A ló rázta, kapkodta a fejét s ijedten horkolt és
nyeritett.

A doktor rögtön kezébe kapta a gyeplőt és az ostort s azon igyekezett,
hogy a lovasnak utjába kerüljön.

Közelebb érve, felismerte a csikóst: «ez a Decsi Sándor!»

Úgy látszott, mintha az is ráismerne s a kantárt eleresztve, engedné a
lovát a kocsi felé futni.

Az okos paripa fujtatva, prüszkölve jött a doktor kocsija felé s
odaérve, magától megállt. Megrázkódott, röhögött: csakhogy meg nem
szólalt.

A legény hátragörbült derékkal, égremeredő arczczal ült a nyeregben: két
keze nem fogta már a kapiczányt, csak a lábai szorították a ló derekát.

– Sándor te! Decsi Sándor! Kiálta rá a doktor.

Úgy látszott, hogy nem hallja a kiáltást, vagy hallja, de nem tud
szólni.

A doktor kiugrott a leptikájából: odament a lovashoz, átnyalábolta a
derekát s leemelte a nyeregből.

– Mi lelt téged? Sándor!

A legény nem felelt. Szája össze volt szorítva, nyaka hátra feszitve;
melle sebesen zihált; a dereka félivben hátrahajolva. A két szeme
rémségesen fölnyitva, valami őrületes tűzfényben ragyogott, a mi annál
ijesztőbb volt, mivel hogy a szem feketéi egészen ki voltak tágulva.

Az orvos lefekteté a legényt a gyepre s elkezdte vizsgálni.

– Az ütér verése hol sebes, hol félbe szakad, a pupillák ki vannak
tágulva; a szájat állkapcza-görcs tartja zárva; a derék hátra feszül.
Ezt a legényt megmérgezték. Még pedig növényi méreggel.

A hortobágyi csárda és a mátai telep közötti puszta rónán találta a
doktor a csikóst. Valószínü, hogy ez a telepre akart eljutni s utközben
érte el a méreg hatása. A míg eszméletét birta, addig sietett a tanyára
eljutni, de a mint a görcsök előfogták, a dühre fokozódó kin megzavarta
az agyát, nem volt ura mozdulatainak s karjainak rángatózásával a lovat
is megbolondította. Annak is szakadt a tajték a szájából.

A doktor fel akarta tenni a csikóst a kordéjába. Hanem a legény nagyon
nehéz volt, nem birta a saraglyán átemelni.

Itt hagyni a pusztán pedig nem lehetett; mert a míg visszatér érte a
segitséggel, az alatt a sasok megmarczangolják.

Az a paripa olyan okosan nézett rá, csakhogy nem beszélt! odahajolt a
fejével a gazdája fölé s rövid szaggatott röhögést hallatott.

– No hát segits te is! Mondá neki a doktor.

Hogyne értette volna meg? Egy pusztai mén! Hisz annak már
háromnegyedrész lelke van! A mint látta, hogy a doktor a gazdája
emelgetésével küzködik, megfogta ennek a mellényét a fogaival és ő is
emelt rajta. Így aztán közös erővel belökték a saroglyába.

A doktor a paripát kötőfékénél fogva odakötötte a saroglyához s aztán
vágtatott a telep felé.

Ott van kórház is, patika is. Hanem csak lovak és tulkok számára. A
doktor maga is csak baromorvos.

Hanem ilyen esetnél mindenkinek szabad segíteni, ha tud.

De épen az a kérdés, hogy tud-e?

Legelső volna azt kieszelni, hogy miféle méreg dolgozik itt?
Strychnin-e, vagy belladonna?

Fekete kávé nem fog ártani.

A mint a telepre megérkezett a doktor, előkiáltotta a famulusát, meg a
gazdasszonyát.

A kávé készen volt: csak emberi segítség kellett hozzá, hogy azt a
beteggel bevetessék. Az állkapczagörcs úgy összeszoritá a fogait, hogy
vésővel kellett annyit tágitani rajtuk, a mennyi elég a kávé
betöltésére.

– A fejére jeges borogatást, a gyomrára hólyaghuzó mustárt: rendelkezék
a doktor; s miután más nem volt, a ki a rendeléseit végrehajtsa, mint
saját maga: tehát azt is elvégezte. A famulusnak a közben utasításokat
adott s egyszersmind leveleket irt az asztalnál.

– Ide hallgass! Jól a füledbe vedd, a mit mondok. – A laptikával sietve
lekoczogsz a hortobágyi csárdához: ezt a levelet átadod a bérlőnek. Ha a
vendéglős maga otthonn nem volna, akkor élő szóval megmondod a
kocsisának, hogy én parancsolom, hogy azonnal fogjon be az uri csézába s
siessen minél előbb haladéktalanul a városba ezzel a pecsétes levéllel.
Keresse fel a főorvost s várja meg és hozza ki ide a telepre. Én
veterinarius doktor vagyok: nekem lelkes állatot kurálnom hivatali esküm
tiltja. A baj sürgetős segitséget kiván. A doktor orvosságot is fog
magával hozni. A korcsmáros kisasszonyának pedig mondd meg, hogy a mi
pörkölt kávé csak van a háznál, azt mind adja oda neked; – addig is, a
míg a városi orvos megérkezik, kávét kell itatni a paczienssel. Azon
légy, hogy gyorsan előkerülj.

A famulus megértette a rábizott feladatot és sietett azt nyélbe sütni. A
fáradt szürke még ki sem fujhatta magát, ujra vissza kellett baktatnia a
csárdához.

A kisasszony épen kinn volt a folyosón, a muskátlikat öntözte, mikor a
famulus a csárda elé megérkezett a kordéval.

– Mit hoztál Pesta, olyan lóhalálában?

– Hát csak egy levelet a nemzetes urnak.

– Azzal most nehezen beszélsz, mert egy raj méhet kerget a kaptárral.

– Pedig a doktor urtól van benne parancsolat, hogy azonnal küldjön be a
városba hintót a főorvosért.

– Beteg van a háznál? Kit lel a hideg közületek?

– Nem mi közülünk való az, mert azt a doktor úr szedte fel a pusztán. A
csikósbojtár, a Decsi Sándor.

A leány nagyot sikoltott s kiejté a kezéből az öntözőt.

– A Sándor? Rosszul van?

– De olyan rosszul van, hogy a falra akar mászni s az ágyat is rágja
kinjában. Megétette valaki.

A leány az ajtófélhez támaszkodott mind a két tenyerével, hogy le ne
roskadjon.

– A mi doktorunk nem tudja igazán, hogy mi lőtte a csikóslegényt: azért
hivatja a városi doktort, hogy vizitálja meg.

A leány valamit hebegett; de nem lehetett hallani, hogy mit.

– Ereszszen hát be a kisasszony; ne támassza be az ajtót, hadd keressem
fel a nemzetes urat.

– Nem tudja mi lelte? hebegé a leány.

– Magának meg azt üzeni a doktor úr, hogy a mi pörkölt kávé van a
háznál, mind gyüjtse meg s adja ide; azzal kurálja addig is a Decsi
Sándort, a míg a doktor a mediczinával megjön, mert nem tudni miféle
mérget kapott szegény.

A famulus aztán sietett a csaplárt felkeresni.

– Nem tudni miféle mérget kapott? suttogá magában a leány. De én tudom!
– Ha az lett a veszedelme! – Én megmondhatnám a doktornak. Akkor
mingyárt tudná, hogy mit adjon be neki. (Az teszi meg, hogy «mingyárt».)

Azzal futott be a szobába: felnyitá a ládáját, felkereste a láda
fenekéről azt a boszorkányos gyökeret, a minek olyan emberformája van.
Azt a zsebébe dugta.

Átkozott legyen, a ki azt a rossz tanácsot adta! Átkozott legyen, a ki
azt megfogadta!

Azután neki állt a kávépörkölésnek; mire a famulus visszakerült a
kertből (annak elébb segiteni kellett a méhraj elfogásánál) akkorra meg
is tölté az őrölt kávéval a pléhdobozt.

– No hát adja ide azt a kávét kisasszony!

– Én is megyek veled.

A famulus eszes legény volt, átlátott a szitán.

– Ne jőjjön oda kisasszony, nem jó lesz magának most a Decsi Sándort
meglátni, ilyen állapotban. Biz a lelke is megfagy az embernek, a mikor
a kinlódását látja. A doktor úr magát oda sem fogja ereszteni hozzá.

– Én csak a doktor urral akarok beszélni.

– Hát a vendégeket ki látja addig a csárdában?

– Ott a szolgáló meg a csapos legény! Lássák el azok!

– De legalább kérezkedjék el a nemzetes urtól!

– Nem kérezkedem! – Nem eresztene el. – Ejh, eredj az utból!

Azzal félretaszítá a famulust s kirohant az udvarra; egy szökéssel
felugrott a kordé ülésébe, kezébe kapta a gyeplüt, ostort; rávagdalt a
szürkére; az aztán vitte a kordét, a hogy birta.

A lennhagyott famulus lelkendezve kiabált utána.

– Kisasszony! Klári kisasszony! Megálljon! Ne bomoljon! S futott a kordé
után lélekszakadva; de csak a hidnál birta azt elérni, a hol a fáradt ló
a kaptatónál lépést kezdett járni; ott azután ő is felkapott az ülésbe.

A szegény szürkének a háta soha sem hallott annyi ostorütést, mint
ezuttal a mátai telepig. A mint a homokhoz értek, ott már csak lépést
tudott baktatni.

A leány türelmetlen volt, leugrott a kordéról s a bádogszelenczét a
kezébe kapva, futvást rohant a lóherésen keresztül a doktor tanyájáig.

Lihegve, elfulladva érkezett meg.

A doktor észrevette az ablakon át a leány jöttét s eléje ment. A
pitvarban elállta az utját.

– No, no! Klárika! Hát maga hogy jön ide?

– Hogy van a Sándor? lihegé a leány.

– A Sándor rosszul van.

Hallhatta a zárt ajtón keresztül is a leány a beteg kinos nyavalygását.

– Mi történt vele?

– Azt magam sem tudom. Ráfogni nem akarom.

– De én tudom, hogy mi baja. Beadtak neki valamit. Egy rossz leány.
Tudom is, hogy ki volt? Azért, hogy magába szerettesse, valami szert
kavart a borába: attól lett nyavalyás. Tudom is, hogy ki volt, azt is,
hogy mi volt?

– Kisasszony! Ne árulkodjék! Ez nehéz vád. Ezt be kell bizonyítani.

– Itt a bizonyíték.

Azzal a leány elővette a zsebéből a méreggyökeret s oda tette az orvos
elé.

– Hüh! hüh! szörnyűködék a doktor. Ez «atropa mandragora». Hisz ez
halálos méreg!

A leány arczára tapasztá a két kezét.

– Hát tudtam én, hogy ez méreg!

– Klárika! Ne rémitsen meg, mert kiugrom az ablakon! Csak nem maga
mérgezte meg a Sándort?

A leány némán bólinta a fejével.

– Hát mi a ménküért tette?

– Olyan kegyetlen volt hozzám; aztán egy czigány asszony elhitette
velem, hogy ha ezt a borába áztatom, engedelmes lesz hozzám.

– Itt van ni! Canis tota mater leányai. Czigányasszonyokkal kell nektek
trafikálni, úgy-e? Iskolába nem jártok, a hol a rektor a mérges
növényeket megismerteti, hanem a czigányasszonytól tanultok. Már most
szép engedelmessé tetted a legényedet!

Mérgében tegezni kezdte a leányt.

– Meghal? kérdezé az rimánkodó tekintettel.

– Az kellene neked még, hogy meghaljon! Nem olyan fusermódra van annak a
testéhez férczelve a lelke.

– Hát megél? A leány a vigasztaló szóra oda térdelt a doktor lábához, s
megragadva annak a kezét, össze-vissza csókolá.

– Ne csókolgasd az én kezemet; csupa mustárkovász, feldagad tőle a szád.

Hát akkor aztán a lábait csókolta. S hogy a doktor azt sem engedte,
akkor meg a lába nyomát csókolta: azokat a sáros lábnyomokat a tégla
padlón csókolta azokkal a szép piros ajkaival.

– No hát álljon fel és beszéljen okosan. Elhozta a kávét? Meg van
pörkölve? Meg is őrölve már? Ez jól van. Addig is, a míg a doktor eljön,
ezt kell itatni a beteggel. Jó volt, hogy megmondta nekem, miféle
méreggel lett megetetve a legény. Mert most már tudom, hogy mi annak az
ellenszere. Hanem most már aztán azt mondom ám magának édes lelkem, hogy
vegye nyakába a világot izibe s úgy eltünjön erről a vidékről, hogy
nyomára se találjanak, mert a mit maga elkövetett, az kriminálitás: azt
a főorvos fel fogja jelenteni; biró elé, törvényszék elé kerül a dolog.
Hát csak fusson, a merre a világnak nincsen szája.

– Nem futok én! szólt a leány, letörülve a kötényével a könyeit. Hát itt
a nyakam, vágják el; többet nem tehetnek. Ha vétettem, büntessenek érte,
a hogy igazság. De én innen el nem megyek. Ez a nyögés, a mit az ajtón
keresztül hallok, jobban megköt engem, mintha kezem lábam békóba volna
verve. Engedje meg doktor úr, az Istenre kérem, hadd legyek mellette,
hadd ápoljam, hadd borogassam a fejét, hadd igazgassam a feje alját,
hadd törülgessem az izzadó arczát.

– Ugyan mit gondol? Hisz akkor engem egyenesen a bolondok házába
csuknak, ha én magára a méregkeverőre bizom az ápolását a
megmérgezettnek.

A leány arcza kimondhatatlan fájdalomra nyult meg e kegyetlen mondásnál.

– Hát doktor úr is azt hiszi, hogy rossz vagyok?

Azzal félretekintett, meglátta az ablakhidján azt a büntanu
méreggyökeret, hirtelen kezébe kapta s mielőtt a doktor
megakadályozhatta volna, a szájába dugta az emberfő forma végével.

– No no, Klárika! Ne bolonduljon azzal a nadragulyával! Meg ne rágja!
Vegye ki a szájából. Adja ide. Inkább megengedem, hogy odamenjen a
beteghez. De az nem magának való; előre megmondom. Az ilyen kinlódást
gyönge szivü ember el nem tudja nézni.

– Tudom jól. A famulus az uton elmondott mindent. Alig ismerni rá, úgy
elváltozott az arcza. A szép piros szine helyén szederjes foltok ütöttek
ki rajta; szép fehér homlokán halálszeplők vannak, az orczája fénylik
hideg veritéktől; két szeme karikára felnyitva olyan meredt, mintha
üvegből volna, ajkait összekummva tartja, s ha felnyitja tajtékzanak és
a mellett nyög, erőltet, csikorgatja a fogait s karjait fesziti, derekát
hátratöri, hogy azt látni, hallani gyötrelem. De hát legyen ez az én
büntetésem! Hadd legyenek az ő nyögései, nyavalygásai éles kések, a mik
a szivemen keresztül járnak. Ha nem látom a szememmel, ha nem hallom a
fülemmel, jobban látom, jobban hallom, mintha igazán ott volnék.

– No, jól van. Próbálja meg! Ha elég erős a szive hozzá. Magára bizom a
kávésmasinát: főzze benne a feketét egyremásra. De ha sirva fakad,
kilököm az ajtón.

Azzal kinyitá előtte az ajtót s bebocsátá.

A leány, a mint megpillantá az ágyon fekvő kedvesét, kék zöld lett a
világ a szemei előtt. Mivé lett a deli legény, a mióta tőle elvált: egy
mesemondás idő alatt! Kín volt látni. Kín volt a látást kiállni.

A doktor behívta a famulust is.

A leány a kávéfőzés mellett elfojtotta a zokogást s ha egyszer kitört a
hangja s a doktor szemrehányólag tekintett rá: ráfogta, hogy csuklott.

A két férfi mustárkovászt tapasztott a beteg lábikráira.

– No, most jőjjön azzal a kávéval. A szájába kell tölteni.

Nagy teketóriával járt az! A két férfinak teljes erejével kellett
szétfeszíteni a legény dermeteg karjait, hogy ne hánykolódjék.

– No Klárika; most nyissa fel neki a száját. Jajh, nem megy az úgy! Ezt
a vésőt kell a fogai közé dugni s azzal szétfesziteni. Ne féljen, nem
nyeli az le: úgy szorítja a vasat, mint a harapófogó.

Megtette azt is.

– No, most szép csöndesen töltse át a masina csövével a kávét a fogai
közt. No látja? Maga ügyes leány. Berekomendálom a mizeriekhez
betegápolónénak.

A leány arcza mosolygott; a szive meg akart szakadni.

– Csak ezekkel a szemekkel ne nézne így rám.

– Az fáj legjobban, úgy-e? az a két meredt szem? Magam is azt tartom.

Valami kevés enyhülés állt be a betegnél: tán az ellenszer hatásától. A
kinos nyögése alább hagyott, a tagjaiba állt görcs mulni kezdett. De a
homloka égett, olyan volt, mint a tüz.

A doktor utasítást adott a leánynak, hogy mint kell a hidegvizes kendőt
kifacsarni s a szenvedő fejére tenni; meddig rajtahagyni s ujjal
felváltani. Megfogadta: úgy tett.

– No látom, hogy erős szive van.

Meg is jött annak a jutalma.

Az az öröm, hogy egyszer csak a szenvedő lehunyta a két szeme pilláit,
megszünt olyan rémségesen nézni nagy fekete karika szemeivel.

Később az is megjött, hogy a száját felnyitotta: nem kellett már erővel
szétfeszíteni összeszorított fogsorait.

Talán a gyorsan alkalmazott ellenszer segitett? Talán nem is volt olyan
erős adag a méreg, melyet bevett? Mire a főorvos kijött a városból, már
sokat enyhült a baj. Az állatorvos, meg a főorvos diákul beszélt
egymással, a leány nem érthette, hogy mit, de az ösztöne rávezette, hogy
ő róla is beszélnek.

A főorvos aztán még rendelt egyetmást s egyuttal megirta a «visum
repertum»-ot s aztán haladéktalanul kocsira ült s visszatért a városba.

Jövet egy zsandárt hozott magával a bakon: a zsandár itt maradt.

Nyomban a főorvos eltávozta után gördült be az udvarra egy másik kocsi.
Azon a hortobágyi csárdás jött. Követelte a doktoron a leányát.

– Csak lassan lármázzunk nemzetes úr. A kisasszony vizsgálati fogságban
van. Látja ott a zsandárt?

– Mindig mondtam én, hogy bolondok a leányok; ha egyszer az eszük
elmegy. – Nekem «se ingem se gallérom».

Azzal szép flegmával visszakocsikázott.



V.

Egész éjjel mellette volt a leány. Senkinek sem engedte át a helyét a
beteg ágya mellett.

Pedig a mult éjjelt is átvirrasztá.

Nem így!

Ez a penitenczia érte…

El-elbólintott a széken ülve a nagy álmosságtól, de egy nyögése a
betegnek rögtön felébreszté; valahányszor annak a fejére hideg
borogatást tett, a saját szemeit is megmosta, hogy ébren maradjanak.

Az első kakaskukoritásnál aztán megszállta a bajfordító álom a beteg
idegeit. Kiegyenesedett s szép egyenletesen horkolni kezdett.

Először azt hitte a leány, hogy az halálhörgés és megijedt tőle, hanem
aztán nagyon megörült neki. Ez becsületes jófajta horkolás. Csak az
egészséges ember tud horkolni. S ezzel a horkolással egyuttal
gondoskodik róla, hogy a másik ébren maradjon.

A míg a kakas másodikat kukoritott, jó verset aludt.

A beteg arra fölneszelt és nagyot ásitott.

Hála az égnek! Már ásitani is tud.

Ekkor már megszüntek a görcsök. Tudják azt mindazok, a kik az idegeik
zsarnoksága alatt szenvednek, micsoda nagy lutrinyeremény egy olyan
egészséges ásitás a görcsök után!

A leány ismét akart neki kávét adni: a legény félrekapta a fejét, s azt
motyogta, hogy «vizet».

A leány átkopogtatott a doktorhoz, a ki a szomszédszobában aludt,
megkérdezve, hogy szabad-e a betegnek vizet adni? azt kér.

Erre a doktor fölkelt s kijött slafrokban, papucsban, maga akarta
megnézni a beteget.

Meg volt elégedve az állapotjával.

– Jól megy a dolog. Ha már szomjazik, az jó jel. Adhat neki vizet, a
mennyit csak kiván.

Megivott a beteg egy karafinával.

S akkor aztán elaludt csendesen.

Ezt bizony elnyomta a buzgóság – mondá a doktor. – No most már maga is
elmehet Klárika aludni: ott az ágya a gazdasszony szobájában. Majd én
nyitva hagyom az ajtót s vigyázok a betegre.

A leány olyan szépen kérte.

– Hadd maradjak itten. Lehajtom a fejem az asztalra: úgy alszom egy
szikrát.

Hát ráhagyták.

Egyszer aztán arra riadt fel a leány, hogy már világos van, a verebek
csiripelnek az ablak előtt.

A beteg legény most már nemcsak aludt, hanem álmodott is.

Nyitva volt a szája, valamit motyogott. Valamin nevetett.

Fel-felnyitotta a szempilláit; de az nagy erejébe kerülhetett: meg-meg
leragadtak. Az ajkai szárazon, epedten nyiladoztak.

– Adjak vizet? suttogá a leány.

– Ahán – lihegé a beteg, behunyt szemmel.

Odavitte hozzá a vizes palaczkot.

De annak nem volt annyi erő a karjában, a tenyerében, hogy azt a vizes
üveget a szájáig tudja emelni. Ennek a vasgyúrónak! Úgy kellett
megitatni; fejét föl kellett emelni.

Az alatt is aludt félig.

Mikor aztán a feje megint visszaesett a vánkosra, elkezdett danolni, –
talán csak folytatta a nótát, fennhangon, a mit álmában elkezdett; a
dévaj nótát:

  «Hogy ne volna jó világ?
  Czigány leány, magyar leány, mind virág!»



VI.

Pár nap alatt talpra állt a legény.

Az ilyen pusztán nőtt «vasczövek» nem sokat gornyadozik, ha túl van a
bajon. Irtózik az ágytól. Harmadnap már jelentette a doktornak, hogy ő
be akar rukkolni a méneshez, a hol szolgálatban áll.

– Várj csak, fiam Sándor, még egy cseppet. Egy kis diskurálása van veled
valakinek.

Az a valaki a vizsgálóbiró.

Harmadnapra a bejelentett eset után kijött a hivatalnok a jegyzőjével,
meg egy zsandárral a mátai telepre, megejteni a törvényes vizsgálatot.

A vádlottat, a leányzót már kivallatták: szépen elmondott mindent úgy, a
hogy történt; semmit el nem tagadott; mentségére nem mondott egyebet,
mint hogy a Sándort olyan nagyon szerette s azt akarta, hogy az is úgy
szeresse őtet.

Ezt mind protokollumba vették már, alá is volt irva. Hátra volt a
gyilkos méregkeverőnek a szembesitése az áldozatával, a mi azonnal
foganatba vétetett, a mint az a jártányi erejét visszakapta.

A csikós ez egész idő alatt elő sem hozta a doktor előtt a leány nevét.
Úgy tett, mintha nem is tudna róla, hogy az itt van, hogy az őt ápolta.
A mint a legény eszméletét visszanyerte, a leány nem mutatta magát
előtte többé.

A szembesítést megelőzőleg a biró felolvastatá a leány előtt a
vallomását, a mit az ujból megerősitett, egy szót sem igazitott rajta.

Ekkor aztán elővezették a Decsi Sándort.

A csikósbojtár, a mint belépett a szobába, elkezdett szerepet játszani:
kicsinált szerepet.

Mintha csak a szinpadi csikósoktól tanulta volna a hetvenkedést, úgy
betyárkodott. Csak úgy félválról hányta oda a Beczirkernek, arra a
kérdésére, hogy mi a neve:

– Decsi Sándor az én becsületes nevem! Nem vétettem én senkinek. Nem
loptam én semmit, hogy engem zsandárokkal kisérjenek ide! Nem is
tartozom én a czibil elé: mert én még a császár katonája vagyok! Ha van
valakinek keresete rajtam, állítsanak a regement auditor elé: annak
megfelelek.

A biró hidegvérrel csititá a legényt.

– Csak csendesen, ifjú ember. Nem terheli önt semmi vád. Csupán
felvilágosításokat kivánunk nyerni egy önt érdeklő ügyben, s azt
czélozza a jelen vizsgálat. Mondja meg ön, mikor volt ön legutóbb a
hortobágyi csárda ivószobájában?

– Megmondhatom egész akkurátossággal; mi titkolni való rajta! Hanem
előbb az a zsandár menjen el innen a hátam mögül; mert ha hozzám talál
érni, csiklandós vagyok, úgy nyakon találom teremteni, hogy…

– No, no, no! Csak lassan ifjú vér. A zsandár nem önt őrzi. Hát mondja
csak, mikor volt látogatóban a Klári kisasszonynál, a mikor az önnek
borral szolgált?

– Hát megmondhatom, ha jól föltekerem az eszemet. Hát legutoljára voltam
a hortobágyi csárdában tavaly, Dömötör napján, a mikor a juhászokat
fogadják; akkor elvittek katonának; azóta tájékára sem voltam.

– Sándor! kiálta közbe a leány.

– Hát Sándor vagyok. Annak kereszteltek.

A biró kérdezé:

– Hát ezelőtt három nappal nem volt ön a hortobágyi csárdában, a mikor a
csapláros leány önnek a bort adta, melybe mandragóra volt keverve, a
mitől ön olyan nagy beteg lett?

– Én nem voltam a hortobágyi csárdában, s nem láttam a Klári
leányasszonyt – van félesztendeje, nemhogy a borából ittam volna.

– Sándor! – Te hazudsz? – Én értem? kiálta fel a leány.

A biró boszus lett.

– Ne akarja ön félrevezetni a biróságot az eltagadással. A leány már
mindent bevallott: hogy ő itatta meg önnel a mandragóra gyökérrel
megmérgezett bort.

– Hát akkor a leányzó hazudott.

– De már mi oka volna a leánynak egy oly bünmerényletet költeni magára,
a mi a legsulyosabb büntetést vonja maga után?

– Hát hogy mi oka volna? Az, hogy olyan a leány, hogy mikor rájön a «jó
órája», olyankor se lát, se hall, hanem félrebeszél. Az a vitája a Klári
leányasszonynak ellenem, hogy a szemeink nem találkoznak össze. Azért
vádolja be itt most magát, hogy engem rákényszeritsen vele, hogy az ő
iránta való szánakozásból valljam ki, hogy kinél voltam hát, a más szép
leányánál, a lelkemet vesztegetni, a szivemet gyógyitgatni, a ki aztán
azt a bóditót megitatta velem? De hát azt, ha akarom, megmondom; ha nem
akarom, nem mondom meg. Az a bosszuja, hogy «nem» voltam ő nála, hogy
felé sem mentem, mikor hazakerültem a katonaságból fellábbal. (Értsd
«Verlaub»).

Ettől a szótól egész sárkánynyá lett a leány.

– Sándor! Te soha sem hazudtál életedben! Mi lett veled? A mikor egy
hazug szóval, a mit a szájadba rágtak, megmenthetted volna magad a
katonáskodástól, nem tudtad kimondani! Most eltagadod, hogy nálam voltál
negyednapja? Hát ezt a fésüt ki hozta nekem, a mire a hajam fel van
tüzve?

A csikós gunyos nevetéssel veté oda:

– A kisasszony tudja jobban «mi» volt az oka, «ki» volt az oka, hogy a
haját fésüre feltüzte?

– Sándor! Ez nem igazság! Azt nem bánom, ha a bünömért a pellengérre
kötnek, ha kikorbácsolnak. Itt van a fejem, vágják le, nem bánom. Csak
azt ne mondd, hogy soha nem kellettem neked, hogy nem jöttél hozzám,
mert az rosszabb a halálnál.

A biró méregbe jött.

– Ezer mennykő! Végezzék el önök a szerelmes vitájukat egymás között; de
én nekem meg kell tudnom, hogy a hol egy flagrans mérgezési eset fordult
elő, ki volt a mérgező?

– No felelj rá! kiálta a leány, lángoló arczczal. Erre felelj meg!

– Hát ha olyan nagyon firtatják, Isten neki: faköröszt! Azt is
megmondhatom. Az ohati pusztában találkoztam egy sátorozó czigány
familiával. Gyönyörü szép, bogárszemü leány állt a sátor előtt.
Megszólított, behitt. Malaczot sütöttek. Ott mulattam velük. Ittam a
borukból. Mindjárt éreztem, hogy valami keserű ize van. Hanem a
czigányleány csókja édes volt, elfelejtette velem.

– Hazudsz! Hazudsz! Hazudsz! kiáltott a leány. Most gondoltad ki ezt a
mesét!

A bojtárlegény pedig dévajul nevetett. Jobb kezével a tarkójához kapott,
a másikkal füttyeket hányva a levegőbe, elkezdé dudolni «azt» a nótát:

  «Hogy ne volna jó világ?
  Czigány leány, magyar leány, mind virág!»

Nem «most» gondolta ki ezt a mesét; hanem még azon a kinos éjszakán, a
mikor a «sárga rózsa» igazgatta a feje alját, borongatta a homlokát.
Azzal a fájó fejével gondolta ki ezt a mesét a hűtlen szeretőjének a
megmentésére.

A biró bosszusan ütött az öklével az asztalra.

– Ne csináljatok nekem itten komédiát!

Erre aztán komoly poziturába vágta magát a bojtár.

– Én, tekintetes uram, nem csinálok komédiát. Arra a mit mondtam, hogy
az igaz, megesküszöm az egy élő Istenre.

S felemelte a három ujját a magasra.

– Nem! Nem! Nem esküszöl! kiabált a leány. A lelked üdvösségét el nem
rontod!

– Vigyen benneteket az ördög! Bolondok vagytok mind a ketten. – Mondá ki
az itéletet a biró. – Jegyző úr, irja be a bojtár vallomását a
czigányleányról: a ki a bün elkövetésével vádoltatik. Keresse a
rendőrség: hova lett? Ez az ő dolguk. Önök pedig, elmehetnek. Ha
szüksége forog fenn, majd behivatnak».

Ezzel a leányt szabadon bocsáták; egy kis atyai dorgálás kompetált neki,
azt megkapta.

A legénynek még hátra kellett maradni, hogy a vallomásról felvett
jegyzőkönyvet meghallgassa és aláirja.

A leány megvárta a legényt a folyosón, a mig kijön. A paripája oda volt
már kötve az akáczfához.

A bojtár előbb átment a doktorhoz, megköszönni a hűséges ápolást.

A doktor is jelen volt a vallatásnál, mint hivatalos tanu; mindent
hallott.

– No Sándor! Mondá a legénynek, mikor átestek a hálálkodáson: én már sok
hires szinészt láttam a theátrumban; de ilyen jól nem játszotta a
betyárt egy se, mint te.

– Hát nem jól tettem? Kérdezé a legény komolyan.

– Becsületes fiú vagy Sándor. Jól tetted. Adj egy jó szót a leánynak, ha
találkozol vele. Nem tudta a jámbor, hogy rosszat cselekszik.

– Én nem haragszom rá. Az Isten áldja meg a doktor urat a sok jóságáért.

Mikor kilépett a folyosóra, a leány utját állta: megfogta a kezét.

– Sándor! Mit tettél magaddal? Kárhozatra adtad a lelkedet! Hamisan
esküdtél, hazug mesét mondtál, azért, hogy engem megszabadits.
Eltagadtad azt, hogy valaha szerettél: azért, hogy a testem meg ne
korbácsolják, karcsu nyakam a bitófa alatt le ne vágják. Ugyan miért
tetted ezt?

– Hát az az én dolgom. Annyit mondok neked, hogy a mai naptól fogva
kettőnk közül az egyiket lenézem, utálom. Ne fakadj sirva. Nem te vagy
az az egyik. Nem tudok többet a szemedbe nézni; mert magamat látom meg
benne. Annyit sem érek már, mint ez a fületlen pityke, a mi a lajbimról
leszakadt. Az Isten áldjon meg. Azzal fölveté magát a paripájára:
eloldotta az ákáczfától s elrobogott a pusztába.

A leány nézett, nézett, csak nézett utána, mig a könyeitől a két szeme
el nem homályosult, akkor aztán fölkereste azt a földre dobott fületlen
gombot s eldugta a keblébe.



VII.

Csakugyan megesett az az eset, a mire a számadó számított, hogy a mire a
tehéncsordával eljutottak a polgári révhez, nem lehetett a vizen
átkelni. A Tisza, a Sajó, a Hernád mind egyszerre megáradt. Akkora volt
a víz, hogy a hidláb padlóját mosta. A kompot kihuzták a szárazra s oda
kötözték a part melletti fűzfákhoz. A hömpölygő iszapos ár gyökerestől
kimosott fákat hozott magával. Vadkacsa, buvár, kárakatona lubiczkolt
seregestől az özönvízben: ilyenkor nem félnek a vadásztól.

Pedig nagy baj volt, hogy megszakadt a közlekedés: nem csak a herczegi
tehenekre nézve, hanem sokkal inkább azokra a vásárosokra nézve, a kik
Debreczenből, Ujvárosból az ónodi vásárra igyekeztek s a kiknek a
szekerei mind ott álltak a szabad ég alatt a latyakban: a gazdáik a
révház egyetlen korcsma-szobájában keseregtek.

Lacza Ferkó elindult szénát vásárolni a csorda számára; megvett egy
egész kalangyát.

– Itt süthetjük a makkot három álló napig!

Az volt a szerencse, hogy a vásárosok között volt egy pecsenyesütőnő is,
a ki hozta magával a rengeteg vaskondért, meg a frissen vágott
sertéshust. Az ott mindjárt vásárt üthetett a portékájával; laczikonyhát
rögtönözve egy kukoriczaszárból összerakott sátor alatt. Tüzelőfát nem
kellett pénzen venni: azt hozott a Tisza. Bora volt a révkorcsmárosnak;
karczos, de ha nincs jobb, akkor jó. Külömben minden magyar ember hord
magával kulacsot, elemózsinás tarisznyát, mikor utra adja a fejét.

Igy aztán csak eltelik az idő, az ismerkedéssel.

A debreczeni csizmadia, meg a balmaz-ujvárosi cserzővarga már régi
ismerősök; a gubást mindenki «komám»-nak híja; a mézesbábos extra
asztalnál ül (azt hiszi, hogy ő külömb a többinél, azért, mert veres
galléros krispinben jár) hanem azért ő is beleszól a diskurzusba. Később
egy lókupecz is odavetődik; de annak csak állva szabad bele beszélni:
azért mert görbe orra van. Mikor a gulyásbojtár bejön, annak is
szorítanak helyet az asztalnál; a gulyás tekintélyét még a városi ember
is respektálja. A két morva hajtsár kinn maradt a csordánál, azt
strázsálja.

Még most csak csendesen eltrécselhetnek, mert nincs itt a Pundorné
ifjasszony: ha egyszer az megérkezik, akkor aztán nem jut itt többet
senki szóhoz. Annak a szekere azonban megrekedt valahol a vendégmarasztó
utban, mivel hogy egy kondiczióban jönnek a sógorával az asztalossal. Ez
tulipános ládákat visz az ónodi vásárra, Pundorné ifjasszony pedig
szappannal látja el a világot, meg fagygyu gyertyával. Mikor a bojtár
belépett, már úgy tele volt pipálva a szoba, hogy alig látott a nagy
füstben.

– Hát mondja csak komám, folytatja a csizmadia, a timárhoz intézve
szavait, kegyelmetek közelebb esnek a hortobágyi csárdához ottan
Ujvárosban, mint mink: hogyan történt annak a csikós bojtárnak a
megétetése a csárdás leánya által?

Ez a szó mintha csak a szivén lőtt volna keresztül a gulyás bojtárnak.

– Hát a biz úgy történt, hogy a szép Klárika varjukörömmel találta
megpaprikázni a tokányt, a mit a Decsi Sándornak főzött.

A mézesbábos közbe szólt:

– Én pedig úgy tudom, hogy a méhserbe tett gebulát, a mivel a halakat
szokták elbódítani.

– No már az úr jobban tudja! Mert aranyláncz van az óráján! Hisz onnan
vitték el, Ujvárosból a regement felcsert, a kimult csikóst
felbonczolni: meg is találta a belsejében a varjukörmöket. Eltették
spirituszba. Az fog a törvényszéknél tanuskodni.

– Az úr már meg is ölte a csikóst. Hisz nem halt az meg a méregtől, csak
megbolondult: felküldték Budára, ott kifurják a fejét, mert mind oda
ment a méregnek az ereje.

– Ahun van ni! Elküldték Budára! El bizony «földvárra» «deszkát árulni».
Hisz a feleségem beszélt maga a csináltvirág-készítőnével, a ki a Decsi
Sándor szemfödelére csinálta a bokrétákat. Az már csak szent!

– No, itt a Csikmákné asszonyom, a pecsenyesütőné; az egy nappal
későbben jött el Debreczenből, mint mink. Azt híjják be, az bizonyosan
tudja.

De a Csikmákné asszonyom csak az ablakon át adhatta be a véleményét;
mert a sistergő katlant nem hagyhatta el. Szerinte már el is temették a
megmérgezett csikóst: a debreczeni kántus énekelt fölötte; a szénior el
is bucsuztatta.

– Hát a leánynyal mi történt? kérdezték egyszerre hárman is.

– A leány pedig elszökött világgá. Elment a szeretőjével, egy
gulyásbojtárral, a kinek a tanácsára a csikóst megmérgezték s most
rablóbandát alakítanak együtt.

Ezt mind hallgatta csendesen a Lacza Ferkó.

– Mesebeszéd! Lirum-lárum! tromfolta le a mézesbábos. Nem jól tetszik
azt tudni Csikmákné asszonyomnak! Rögtön elfogták a leányt, vasraverték,
így hozták be zsandárok közt. A legényem ott volt, mikor bekisérték a
városházába.

A gulyásbojtár csak hallgatott, meg se moczczant.

Egyszerre jött nagy robajjal a sereghajtó, a fentemlített Pundorné
ifjasszony. Elől maga, nyomában meg a kocsis, meg a sógor, a nagy
utiládát czipelve.

Igazán udvarias az a magyar nyelv, hogy az ilyen alakot is, mint a
szappanosné, ifjasszonynak czímezi.

– No, megmondja mindjárt a Pundorné ifjasszony, hogy mi történt a
korcsmáros leánynyal, a ki a csikósbojtárt megétette?

– Elmondom, édes lelkem, csak hadd fujjam ki magamat egy kicsit. (Azzal
leült a nagy ládára: szék, lócza tönkre ment volna termete alatt).

– No hát elfogták-e a szép Klárit, vagy világgá ment?

– Jajh, lelkem galambom! Törvényt is láttak már fölötte. Halálra
itélték, holnap teszik ki a siralomházba; holnapután kivégzik. Ma
érkezik meg a szegedi hóhér; ott fogadtak neki szállást a Fehér lóban,
mert a Bikában nem akartak neki kvártélyt adni, olyan igaz, mint hogy
itt ülök. Magától a Hauzknyektól tudom, a ki tőlem veszi a gyertyát.

– Vajjon milyen halálnemével fogják kivégezni?

– Hát bizony megérdemelné s ha a régi igazság megvolna, úgy is lenne,
hogy borsószalmára tennék, megégetnék; de hát mostanában csak fejét
fogják venni. Mivel hogy nemes leány, az apja nemes ember. A nemes
embert nyakazni szokták.

– Ugyan hagyja el, ifjasszony! ellenkezék a mézeskalácsos. Adnak is már
mai nap valamit a nemességre! Igaz! 48 előtt, ha az ezüst gombos
mentémet fölvettem, engem is nemes embernek néztek, soha sem kértek
tőlem vámot a pesti hidon; de most már vehetem föl az ezüstgombos
mentémet…

– Ugyan ne szerencsétlenkedjék az úr az ezüstgombos mentéjével! voná meg
tőle a szót a gubás. Hadd beszélje el az ifjasszony, mit hallott: mi
volt az oka annak, hogy az a szép leány ilyen gyilkosságra vetemedett?

– Jajh! Az még csak a czifra dolog! Abból még egy másik gyilkosság is
sült ki. Nem rég itt járt egy gazdag marhakupecz, Morvaországból,
teheneket vásárolni. Sok pénz volt nála. A szép Klárika, meg a kincse a
gulyásbojtár, összebeszéltek, a marhakupeczet megölték, beledobták a
Hortobágyba. A csikósbojtár, a ki szintén szerelmes volt a leányba,
rajta kapta őket. Ezért aztán elébb megosztották vele a rablott pénzt,
azután pedig megmérgezték, hogy láb alól eltegyék.

– Hát aztán a gulyásbojtárt nem fogták el? Kérdé fölgerjedve a
csizmadia.

– Fognák ám, ha tudnák! De az már azóta az óperenczián is tul jár.
Valamennyi zsandár mind azt hajszolja a pusztán. Kurrentálták is már. Ki
van ragasztva a személyleirása. Magam is olvastam. Száz tallér van
kitűzve a fejére, ha valaki élve elfogja. Én pedig jól ismerem!

Ha most a Lacza Ferkó helyében a Decsi Sándor ült volna itten: hát nagy
derendóczia lett volna ebből. Csak úgy kinálkozik itten a nagyhatásu
szinpadi jelenet. Odavágni az ólmos bottal az asztalra, kirugni a széket
maga alól, aztán nagyot rikkantani: «Én vagyok az a bojtár, a kit
kurrentálnak! No hát kinek kell az a száz tallér a fejemért?»

Arra aztán majd ugrott volna az egész hires társaság; ki le a pinczébe,
ki fel a kéménybe.

Hanem hát a gulyásnak nem az a természete. Ő már hazulról hozzá van
szokva az okos, óvatos politikához. A szarvasmarhánál megtanulta, hogy
ennek nem kell a szarvánál kereskedni.

Azt kérdezé, oda könyökölve az asztalra, az ifjasszonytól, hogy:

– Hát aztán ráismert az ifjasszony csakugyan e személyleirás után a
gulyásbojtárra?

– Mán hogy rá ismertem-e? Hát hogy ne ismerném? Hisz én tőlem szokta
mindig vásárolni a szappant.

Erre a szóra a lókupecz is érvényesíteni akarta a maga tudományát:

– Ugyan már, édes ifjasszony, minek volna a gulyásbojtárnak a szappan?
Hisz a gulyások mind kék inget gatyát viselnek, a minek nem kell a
szapulás, mert elébb zsirban kifőzik a vásznát.

– No! kotty belé, szilvalé! Majd megeczetőnek. Hát a szappant csak
szennyeshez használják, úgy-e? Hát a gulyás nem szokott borotválkozni?
Talán a gulyás is olyan hosszu szakállt visel, mint a zsidó kupeczek?

Az egész társaság nevetett a letromfolt közbeszóló rovására.

– Hát kellett ez nekem? dörmögé a lócsiszár.

A gulyás bojtár ismét nyugodt hangon kérdezé a szappanosnétól.

– Nem tudja a nevét, édes ifjasszony, annak a gulyás bojtárnak?

– Dehogy is nem tudom! Csakhogy épen nem látom kimondani. Hiszen olyan
jól ismerem, mint az édes magzatomat. A nyelvem hegyén van a neve…

– Nem «Lacza Ferkónak» hivják?

– Az! az! Lacza Ferkó! Verje meg a szösz! Most vette ki a számból. Talán
maga is ismeri?

És a bojtár még most sem állott elő vele, hogy úgy ismeri, mint az édes
apja egyetlenegy fiát, hanem nagy nyugodtan kiverte a pipáját a
tenyerébe; ujra megtöltötte, azután felkelt, a furkós botját
odatámasztotta a szalmaszékhez, annak a jeléül, hogy az a szék el van
foglalva, valaki rá ne üljön s azzal az asztal közepén égő egyetlen
gyertyánál rágyujtott és kiment az ivószobából.

A benmaradtak megtették rá az észrevételeiket.

– No ennek az embernek nagy kő nyomja a hátát.

– Nekem a szeme járása sem tetszik.

– Ez alighanem tud valamit a csikósbojtár meggyilkolásáról.

A lókupeczet megint oda vitte a büne, hogy beleártsa magát az
értekezésbe.

– Tisztelt uraim és asszonyságaim: én csak azon alázatos észrevételemnek
akarok kifejezést adni, hogy én tegnap délután voltam az ohati pusztán,
lovakat vásárolni és én ott láttam a meggyilkolt, megmérgezett Decsi
Sándort; olyan ép, egészséges mint a piros alma: ő fogta ki nekem a
ménesből a csikókat pányvával. Olyan igaz, a hogy élek.

– Aujnye! Ilyen olyan adta! Még itt mindnyájunkat meg akar hazudtolni?
Förmedt fel rá az egész társaság. Azzal csipd meg, fogd meg. Nyakon
fogták, kilökték az ivószobából.

A kiakolbólitott pasasér, begyürt kalapját kiegyengetve, ógott-mógott,
levonva az esetből a konzekvencziákat.

– Hát kellett ez nekem? Mire való a zsidónak az igazmondás?

A gulyásbojtár pedig kiment a tehéncsordához s valahogy megértette a
morva hajtsárokkal, hogy felváltva bemehetnek az ivószobába egy pohár
bort inni. Ott a széke, a mellé támasztott bottal; ő addig a teheneket
őrzi.

S az őrzés közben felvett egy darab árva tőzeget a mezőről s a szüre
ujjába ereszté. Vajjon mit akarhat vele?



VIII.

Az a szerencse, hogy senki sem tudja – a Hortobágyon kívül, – hogy mi az
az «árva tőzeg», a mit a mezőről szednek? Annyi bizonyos, hogy nem
gyöngyvirág. Ez a pusztai pásztoroknak az egyedüli tüzelő szere. Afféle
zoologikus turfa.

Emlékezünk arra az adomára, mely szerint egy magyar földesúr, a kinek a
szabadságharcz után tanácsos volt a külföldre kivonulni, ideiglenes
menedék helyéül a szabad Helvecziát választotta. De csak nem tudta
megszokni azokat a nagy, magas hegyeket. Estenden hát, mikor a szobájába
bezárkózott, elővett egy darab árva tőzeget, a mit a tehén-legelőn
szedett fel s azt a kandalló párkányára téve, meggyujtotta. Akkor aztán,
a két szemét behunyva, ennek a füstölő szernek az arómás illatától,
odaképzelé magát a nagy alföldi sikságra, a kolompoló nyájak, gulyák
közé s hozzá álmodta a többit, a mi után a lelke vágyott…

Hát ha már egy ilyen selyememberre is ekkora kábító hatása lehet az árva
tőzeg füstjének: hogy ne volna elhihető az a történet, a mit most fogok
elmondani mingyárt.

A polgári révnél még két napot kellett rostokolni a pasaséroknak, úgy
harmadik éjfél tájon örvendezteté meg a révészgazda a türelemből és
élelemből kifogyott várakozókat, hogy a Tisza nagyot esett. Holnap
hajnalban már járható lesz a viz, a kompot is helyretaszították már.

Nem is késtek azok, a kik szekérrel voltak, rögtön beszalajtatni a
kocsijaikat a hidlásba; jó szorosan egymás mellé; a lovakat azután
vitték be.

Később került a sor a szarvas barmokra. Azok is elfértek szüken. Hátha
szinházban volnának? ott még jobban kellene szoronganiok!

Legutóljára eresztették be a bikát, mert attól félt a közönség. Azon tul
aztán már csak a gulyásbojtár volt a lovával. A két morva hajtsár a
szekerek és a tehenek között foglalt helyet.

De még nem lehetett elindulni; mert az átvádoló kötél nagyon megfeszült,
úgy hogy alig lehetett elérni; meg kellett várni, míg egy kicsit
megereszkedik a napsütéstől: csak úgy füstölgött.

Hogy addig is hiába ne teljen az idő, a gulyás indítványa elfogadtatott,
hogy a révészgazda készítsen paprikás halat. Egyéb ennivaló már nem
volt. Bogrács volt hozzá; hal is volt elég. Azt lapáttal fogdosták a
révészek a kopotyukból, a hol az áradat hátrahagyta: kövér potykák,
harcsák, meg kecsegék is. Azokat nagy hirtelen megtisztogatták,
feldarabolták s a bográcsba hányták. A bogrács alatt tüzet raktak.

Meg lett volna az is; de most az a kérdés, hogy «kinél van paprika?»

Hát hiszen paprika minden rendes magaviseletü magyar embernél szokott
lenni a tarisznyában: csakhogy három napi kontumáczia alatt nincs az a
paprika, a mi el ne fogyjon. A nélkül pedig nincs halászlé!

– No nálam van! szólalt meg a gulyás bojtár s elő vett egy fadobozt a
szüre ujjából. Látszik, hogy előrevigyázó férfiu; megtartotta végső
szükségre a maga paprikáját s ezzel megszabadítójává lett az egész utazó
frekvencziának.

A bogrács azonban a kompnak a tulsó végében volt elhelyezve. A
gulyáslegénynek ennélfogva a komp kámváján kellett végig lépdelni, hogy
odajusson, mert a szarvasmarhák közbeestek. Aztán meg a paprikás dobozát
nem is szivesen adja ki az ember a kezéből.

A míg aztán a révészgazda a halat a bográcsban megfüszerezte ezzel a
veres borssal, (a miről még Oken azt irta, hogy méreg, de vannak olyan
vad népek, a kik meg merik enni) az alatt a bojtár az árva tőzeget
odalopta a tüz közé a bogrács alatt.

– Ejnye de kozmás illata van annak a paprikás halnak! Jegyzé meg a
csizmadia, egy kis idő mulva.

– Nem is illat az már: hanem szagolmány! igazítá helyre a gubás koma.

De még jobban felüté az orrát a szarvas állatoknak a kövér illatu
tőzegfüst. Elébb a bika kezdett el nyugtalankodni. Feltartá az orrát,
megrázta a nyakán a kolompot s nagyot bőgött, aztán meg lesunyta a
fejét, a farkát karikára felemelte s elkezdett veszedelmesen dörmögni.
Erre a teheneket is mind egyszerre megcsipte a bogár: össze-vissza
ficzánkoltak, bőgtek, egymás hátára ágaskodtak s valamennyien a komp
szélére tolakodtak.

– Jézus Mária, szent Anna! Légy a hajó oltalma! sikoltozott a kövér
szappanosné.

– Frissen üljön az ifjasszony a komp tulsó szélére, nyomja helyre a
hajót! Tréfálkozék a csizmadia.

De tréfán kívül! Valamennyi férfinak bele kellett kapaszkodni az átjáró
kötélbe, hogy a komp egyensulyát fenntartsák; miközben a jármű tulsó
széle erősen közeledett a víz szinéhez.

Egyszer aztán nagyot mordult a bika s egy hatalmas szökéssel kiugrott a
kompból a vízbe. S arra egy pár pillanat alatt mind átugrált a komp
szélén a huszonnégy rideg marha.

A komp ekkor a Tisza közepén járhatott.

A szarvasbarmok usztak vissza az elhagyott part felé.

A két morva hajtsár kiabált a révészekre.

«Czurukk kéren, czurukk kéren!» azt akarták, hogy menjenek vissza rögtön
a komppal a megszökött marhák után.

– De ördögöt czurukk! kiabáltak a vásárosok. Nekünk át kell mennünk. Igy
is elkésünk már az ónodi vásárból.

– Nem kell óbégatni, legények; mondá nagy flegmával a gulyásbojtár. Majd
észretérítem én a lelkes állatokat.

S azzal felkapott a lovára, a komp szélére vezette a bejáráshoz s azzal
sarkantyúba kapva, keresztül ugratott vele a korláton, bele a Tiszába.

«Majd utoléri a gulyás! Nem kell azt félteni!» biztatá a csizmadia a
kétségbeesett hajtsárokat.

Ellenkező véleményben volt a tulsó parton maradt lókupecz, a kinek már
nem jutott hely a lovaival, maga sem kivánta azokat szerencséltetni
ennyi szarvas állat között.

«De soha sem látják kentek azt a csordát többet! Üthetik annak a nyomát
bottal!» Kiabált a kompon utazók után.

«Már megint beszél az a Pilátus katonája. Förmedt fel a varga. Hol van
az a disznóláb? Hadd lüvöm meg vele.»

A marha csorda rézsut vonalban közeledett a hortobágyi part felé, s a
sekélyeshez érve, szépen kigázolt a szárazra. A bojtár hátul maradt.
Vizben gyorsabban halad az ökörféle, mint a ló.

A mint a bojtár is kikapott a partra, lekerité a nyakából a karikás
ostorát s nagyokat konditott vele.

«Ahán! Tériti már!» mondogatták a vásárosok, vigasztalásul a
hajtsároknak.

Az ostordurrogatás pedig a szarvasmarhának csak arra jó, hogy még
sebesebben szaladjon előre.

A kompon maradt utasoknak ez a marhavirtus bőséges alkalmat
szolgáltatott az eszmecserére. A révészek hittel bizonyiták, hogy ez nem
első eset. Gyakran megszállja az «erkölcs» a Hortobágyról elhozott
párákat, hogy mikor a komp megindul alattuk, egyszerre csak
megrőkönyödnek, kiugrálnak a vizbe, kiusznak a partra, s visszafutnak a
pusztára.

– Az emberben is meg van az a hazaszeretet: bizonyitá a mézeskalácsos, a
ki már sok könyvet olvasott; azokból ismerte ezt a nyavalyát.

– A bizony! magyarázá a szappanyosné: hazafutottak a tehenek, mert
otthon hagyták a kis borjuikat. Az volt a hibás, a ki elválasztotta az
édes szülőket a fiaiktól.

– No én mást érzek; mondá a csizmadia, a kinek hivatása az, hogy
skeptikus legyen. Sokszor hallottam én azt, hogy a ravasz betyárok,
mikor szét akarják zavarni a gulyát, azt cselekszik, hogy a pipájukba
kalapzsirt tesznek. Mikor annak a füstjét megérzi a szarvas állat,
egyszerre mind megvadul s szerte szét futamodik: akkor aztán a futó
betyár könnyen kiszakit belőle egy falkát. Éreztem én az elébb
ilyenforma büzt.

– Még sem futott el, komám, tőle. (Ezen aztán nevettek.)

– No megállj, gubás! Szálljunk csak ki a partra!

De épen nem találta a két morva hajtsár ezt a marhaextemporizácziót se
nevetni valónak, sem pedig állatismei értekezésre alkalmasnak. Azok
olyan lamentálást vittek véghez, mint a kárvallott czigány.

Az öreg révész tudott tótul s megvigasztalá őket.

– Nem kell ugatnyi atyafiak. Nye styekát! Nem lopta el az a gulyásbojtár
a teheneiteket. Rendes ember az. Hiszen ott van a süvege mellett a nagy
réz, a két D. V. betüvel, a mi nem azt teszi ám, hogy «Dugdel, Veddel»,
hanem azt hogy «Debreczen Városa». Nem szabad annak a tehenekkel
elszökni. Mire vissza kerülünk, mind ott lesznek azok egy rakáson az
állásban. Megkeriti azokat a bojtár. Hisz a kutyája is vele ment, az is
kiuszott. Majd azután, ha ujra beszállitjuk a csordát, a teheneket
hármasával össze kell kötözni; a bikát meg a szarvánál fogva a
vaskarikához kell kötni, igy aztán szépen átjönnek. Csak a révpénzt kell
még egyszer megfizetni.

… Jó másfél órába került, a mig a komp a tulsó partra átkelt, a mig
kirakodott, meg berakodott s aztán ismét visszatért az innenső partra.

A hajtsárok futottak a dombon álló révházhoz s keresték a tehéncsordát.

De biz azt nem látták sehol.

A lókupecz azt mondá, hogy a bőszült vadállatok nyargalvást futottak
arra a rekettyés felé! utánuk a gulyásbojtár, meg a kuvasz kutyája, de
csakhamar eltüntek a füzfák között. Nem tartották azok magukat az
országuthoz, hanem szaladtak szélmentében, valamennyinek a szarva a föld
felé forditva, a farka meg fenn a levegőben, mint mikor a marhák
bogárzanak.

Egy elkésett fazekas, tepsikkel megrakott szekerével jött onnan Ujváros
felől, az elregélte, hogy ő már ott valahol a Hortobágyon találkozott
egy csorda szarvasmarhával, a kik bömbölve loholtak a zámi dombok
irányában, utánuk egy lovas legény kutyával. Utba esett a Hortobágy
vize, abba beleugráltak, akkor aztán a nagy nádastól nem lehetett többet
látni, se csordát, se lovast.

A révész gazda oda fordult a két szájtátó hajtsárhoz.

– Most kee má ugatnyi atyafiak!



IX.

Az ohati puszta a «czifra ménes» legelője.

A karámtól, a puszta közepéről, egész a kerek égaljáig nem látni mást,
mint legelő lovat. Van ott mindenféle szinü, a milyent csak a magyar
nyelv gazdagsága képes kifejezni: pej, szürke, fekete, hóka, kesely,
almás, babos, szeplős, rézderes, vasderes, sárga, fakó, még fehér is (a
mi ritkaság fiatal csikóban). Bizonyosan ezért a tarka vegyületért hiják
«czifra» ménesnek. A «nemes» ménes megint más! Ott csak egy fajta, egy
szinü ló van.

Debreczen városa valamennyi lótartó gazdájának a kanczái mind ide vannak
kicsapva. Nem is látnak azok istállót télen, nyáron; csak a
szaporulatról számol be évenkint egyszer a számadó-csikós.

Itt növekednek fel azok a jó homokjáró lovak, a mikért messze földről
eljönnek vásárra, mert nem minden ló válik be a homokos uton, a hegyi ló
kiáll, ha az alföldi utat megkóstolja.

Egyes csoportokban szétszórva látni őket a vezérmén körül, szorgalmasan
legelészve. A ló mindig eszik. Azt mondják a diákos emberek, hogy még
Jupiter átkozta meg a lovat, mikor Minerva megteremtette, azzal az
átokkal, hogy mindig egyék, soha jól ne lakjék.

Négy, öt csikósbojtár őrzi lóháton az ezernyi szilaj paripát, karikás
ostorral téritve meg az elkalandozókat.

A tanyán minden azonmódon van, ahogy a gulyánál, a karám, a vasaló, a
szélfogó és a csordakut: csakhogy itt nincsen se taligás, se árva tőzeg,
se őriző komondor, a szilaj mén nem tűri a kutyafajt maga körül, akár
kuvasz, akár farkas: agyonrugja.

Mikor a dél közeledik, a szerteszét legelésző csoportok kezdenek a nagy
kut felé huzódni.

Két szekér közeledik a karám felé a hortobágyi nagy híd felől.

A számadó csikós, tömzsi, vállas, csontos öreg ember, szeme elé tartva a
tenyerét ernyőnek, messziről ráismer a jövevényekre – a lovaikról.

– Az a Kádár Mihály uram, az egyik, a másik meg a Pelikán kupecz. –
Tudtam előre, hogy ma megtisztelnek, a mint a kalendáriumba benéztem.

– Hát az is meg van irva a kalendáriumban? Kérdi kötekedve a Sándor
bojtár.

– Meg hát, szógám. Benne van a Csáthy uram kalendáriumában minden; nem
hiába épitett ő kegyelme ABC-bül csárdát. Vasárnap lesz ónodi
baromvásár; oda a Pelikánnak lovakat kell vinni.

Helyes volt az asztronomia. Csakugyan lovak végett jöttek. Kádár Mihály
uram az eladó, Pelikán Samu pedig a vevő.

Kádár Mihály uramat bizonyosan mindnyájan ismerjük. Szép kerek képü,
kisodrott bajuszu, mosolygós ábrázatu férfiu, középen kidomborodó
termettel; egyébként pedig zsinóros dolmányban, sarkantyus csizmában,
kerek, pörge kalap a fején, vékony, hosszu pálczika a kezében, felyül
kifaragott madárfejjel. Övé az egyik csapat ló ottan a tocsogó mellett,
elől a sárga csődörrel.

A Pelikán Samu pedig egy csontos termetü férfiu erősen görbe orral,
hosszu bajuszszal, szakállal, a háta és a két lábszára kissé hajlott a
folytonos ló-kipróbálástól. Magas karímáju turi süveget visel
darutollal, koczkás mellényt, kurta janklit és ánginét bugyogót,
hosszuszáru csizmákba huzva, a szivartárczája az oldalzsebébe dugva,
kezében husszunyélre tekert lovagkorbács.

Az urak, leszállva a szekereikből, odasétáltak a karámhoz, a hol a
számadó várt reájuk, azzal paroláztak; mire a számadó kiadá a rendeletet
a bojtároknak s azzal megindultak a ménes felé.

Két bojtár, lóháton, hatalmas ostorkongatásokkal előre terelte azt a
csoport lovat, mely közé a Kádár Mihály uram tulajdona is el volt
keveredve. Lehetett valami kétszáz szilaj csikó: olyan, a kihez még
ember nem nyult soha.

A mig a két bojtár karéjban kergette hosszu sorba elnyujtva a ménest a
szakértő bizottság elé, a lókupecz rámutatott a gyepen álló bojtárnak
egy vágtató sárgára, mely tetszését megnyerte.

– Ezt szeretném.

Arra a Decsi Sándor, szürét, dolmányát levetve, jobb kezébe fogta az
összegöngyölitett pányvát, annak a végét a balkezére csavarva, eléje
ment a vágtatva közeledő ménesnek. Villámgyorsan veté ki a hosszu
kötelet, a kipéczézett kancza felé s a hurok karikája, mathematikai
pontossággal talált annak a nyakába s egyszerre ráfojtódott. A többi
paripák nyeritve rohantak odább, az elfogott ott maradt. Hánykódott,
rugdalt, ágaskodott, de hasztalan. Az az egy ember ugy tartá fogva a
pányvával, mintha érczből volna öntve. Lobogós ingujja végig csuszott a
karjain, olyan volt, mint azok az ógörög, vagy római szobrok: a
lószeliditők. Egyik kezével a másik után odahuzta a meghurkolt paripát,
minden ellenszegülés daczára, egészen oda magához. Annak már ki voltak
dülledve a szemei, az orrlyukai tágultak, hörgött, ha lélekzett. Akkor
azután a bojtár átölelte a ló nyakát, valamit sugdosott a fülébe,
leoldotta a nyakáról a hurkot s arra a szilaj állat olyan szelid lett,
mint a bárány: készséggel engedte a kötőféket a szájába és a fejére
illeszteni; mindjárt odakötötték a lókupecz szekerének saroglyájához, a
ki nem késett egy darab sós kenyérrel kinálni meg az áldozatát.

S ez az erőmutatvány még háromszor ismétlődött; a Sándor bojtár egyszer
sem téveszté el a dolgát. Csupán a negyediknél esett meg, hogy a hurok
nagyon tágra volt eresztve s az elfogott kanczának egész a szügyéig
csuszott le: annálfogva az, nem lévén fojtogatva, nem adta meg magát
olyan olcsón; sőt inkább elkezdett rugkapálni, ficzánkolni s nagy
darabon maga után hurczolta a pányvánál fogva a csikóst; de ez utoljára
még is csak erőt vett rajta s odavezeté a megfékezett vadállatot az
urakhoz.

– Hát bizony szebb mulatság ez, mint a karambolpárti a Bikában! mondá
Pelikán Samu Kádár Mihály uramhoz fordulva.

– Nincs ám ennek egyéb dolga. Monda rá a derék czivis.

A lókupecz elővette a szivartárczáját s megkinálta egy szivarral a
bojtárt.

Decsi Sándor vett belőle s elserkentve a masinát, rágyujtott és fujta a
füstöt.

A négy remondát elosztották a vásárló kocsija mellé. Kettő a
saroglyához, harmadik a nyerges mellé, negyedik a rudas oldalához.

– Bizony barátom, maga hatalmas egy legény. Monda Pelikán uram, maga is
szivarra gyujtva a Sándor bojtár tüzénél.

– Hát még ha beteg nem lett volna… Dörmögé a vén számadó csikós.

– Nem voltam én beteg! Henczegett a bojtár, a fejét daczosan felhányva.

– Hát mi a fránya voltál? Mikor három napig ott feküdt az ember a mátai
ispitályban?

– Nem feküdt az ember az ispitályban! Hisz az a lovaknak való!

– Hát mit csinált az ember?

– Hát be volt rugva az ember, – ahogy dukált.

Az öreg számadó végig sodorintotta a bajuszát s megelégedett
boszankodással dörmögé:

– Ilyen ez a betyárnép! – Dehogy árulná el, hogy valami baja esett, a
világért!

Ekkor aztán a fizetésre került a sor.

A négy fiatal lónak az árába nyolczszáz forintban alkudtak meg.

Pelikán uram előhuzott a belső zsebéből egy négyrét összehajtott darab
fisléder bőrt (ez volt a tárcza) s az abban levő nagy csomó papiros
közül kikeresett egyet. Nem volt ott bankó egy csepp sem; mert az csupa
merő váltó volt: üres és kitöltött.

– Én pénzt soha sem hordok magammal, csak váltókat, rebegé a kupecz.
Ezeket hiába rabolnák el tőlem: a tolvaj csak magát tenné vele
szerencsétlenné. Én ezzel fizetek.

– Én meg elfogadom. Hagyá helyben Kádár Mihály uram. Pelikán uram
aláirása kész pénz.

Iró szerszám is volt Pelikán urral. Bugyogó zsebben a srófra járó
kalamáris, csizmaszárban a kalamus.

– Mindjárt lesz itt iróasztal is: mondá Pelikán. Hozza ide tisztelt
bojtár ur a paripáját, ha meg nem sérteném vele.

A Decsi Sándor lovának a nyergén alkalmasan ki lehetett tölteni a váltó
ürlapot. A bojtár figyelemmel nézte ezt a munkát.

De nem csak a bojtár nézte, hanem a lovak is. Ugyanazok a szilaj csikók,
a kiket négyszer megzavartak, a kik közül négyet kötéllel kifogtak, mint
a kiváncsi gyermekek sereglettek össze, legkisebb félelem nélkül a
társaság körül (Igaz, hogy Kádár uram debreczeni pereczczel traktálta
őket.) Egy almáspej csikó épen a kupecz vállára tette a fejét, ugy
bámult rajta keresztül. Persze egyikük sem látott még váltó ürlapot
kitölteni.

Valószínü, hogy mindnyájuk hallgatag beleegyezésével tette meg Decsi
Sándor a maga észrevételét.

– Miért tetszett az urnak arra a papirosra irni, hogy nyolczszáztizenkét
forint és 18 krajczár, holott csak 800-ban alkudta ki a lovakat?

– Hát az azért van, tisztelt bojtár ur, hogy én az áru átvételénél
rögtön készpénzzel tartozom fizetni. Már most nagyon tisztelt Kádár
Mihály nagy uram ennek a váltónak a hátára odairja a nevét s ez által
ennek a váltónak «forgatójává» lesz; akkor mingyárt holnap reggel
beviszi ezt a takarékpénztárba: ott kifizetik neki a nyolczszáz
forintját, de lehuzzák belőle a 12 frt 18 krt, mint kamatot s azért én
csak három hónap mulva adom meg a pénzt, addig használom.

– S ha Pelikán ur nem fizet a takarékpénztárnál?

– Hát akkor a pénzt Kádár Mihály nagy uramon veszik meg. Azért van nekem
hitelem.

– Már most értem. Hát erre jó a váltó.

– Hát maga soha sem látott még váltót, tisztelt bojtár ur?

Decsi Sándor nagyot nevetett erre Ugy villogott a szép fehér fogsora
nevetés közben.

– Csikósbojtár! Aztán váltó!

– Lássa: a tisztelt pajtása, a Lacza Ferencz, külömb gavallér: pedig az
csak gulyásbojtár. Az már tudja, hogy mire jó a váltó. Nálam van épen
egy ilyen hosszu papirosa, ha meg akarja látni.

S kikereste a paksamétából, odatartotta a Sándor szeme elé; majd a
kezébe is adta.

Tiz forintról szólt a levél.

A bojtár bámulva kérdezé.

– Hát aztán hogy került Pelikán ur ismeretségbe a gulyásbojtárral? ’sz
ugy tudom, hogy nem kereskedik tehenekkel.

– Nem az enyém a szerencse, hanem a feleségemé. Tetszik tudni, az
asszonyomnak van egy kis ötvös üzlete, a mit a maga számlájára folytat:
én nem ártom bele magamat. Egy pár hónappal ezelőtt hozzá jön a tisztelt
Lacza Ferkó ur s odahoz egy pár ezüst fülönfüggőt, hogy azt futtassa meg
aranynyal, de jó erősen.

Mintha a darázs csipte volna meg a Sándort erre a szóra.

– Ezüst függőt?

– Az ám: szép filigránmunka ezüst függőt. Tiz forintba lett kialkudva az
aranyozás. Meg is kapta, el is vitte. Bizonyosan nem a maga használatára
vette. Pénze nem volt; hát azt a váltót hagyta ott érte: Dömötör napkor
majd beváltja.

– Ezt a váltót?

A Decsi Sándornak a szemei kimeredtek, az orrczimpái tágultak; olyan
vigyori arczot csinált, hogy az ember azt hitte volna, hogy nevet, de a
két kezében reszketett a váltó. Vissza sem ereszté; olyan erősen fogta.

– Ha olyan nagyon tetszik magának az a váltó, hát odaadom borravaló
fejében. Mondá Pelikán uram nagylelkü raptusában.

– De uram! Ez sok borravalónak. Tiz forint.

– Hát magának persze, hogy sok pénz a tiz forint. Én sem vagyok olyan
tökkelütött fejü, hogy tiz forintjával dobáljam a borravalókat minden
lóvásárlásnál; hanem, hogy az igazat megmondjam, szeretnék ettől a
váltótól valami jó titulus alatt elugrani; mint a hogy az egyszeri
csizmadia elugrotta a szőlőjét.

– Valami hamisság volna talán ebben a levélben?

– Nincs biz abban semmiféle hamisság. Inkább nagyon is nagy az igazság.
Hát majd én megmagyarázom: tessék ide nézni. Itt, a hol ez a sor áll: T.
cz. Lacza Ferencz urnak. Utána következik: «lakása» – azután
«fizetendő.» – Hát ide mind a két helyre azt kellett volna irni, hogy
«Debreczenben». – Hát a feleségem, az ostoba asszony, a helyett azt irta
oda: «Hortobágyon.» – Hát ez valósággal igaz. – A Lacza Ferencz ur a
Hortobágyon lakik. S bár legalább a hortobágyi csárdát irta volna oda:
azt tudom, hogy hol van; de hogy induljak én el ezzel a váltóval keresni
a Hortobágyon a zámi puszta utczát, a numero nem tudom hány gulyás
karámot s koczkáztassam, hogy a komondorok a bugyogómat megszabdalják? –
Jaj de sok veszekedésem volt nekem e miatt az asszonynyal. Legalább most
azt mondhatom neki, hogy száz perczent nyereséggel adtam tul a váltón s
nem lesz több ungorkodásunk e miatt. Hát csak fogadja el tisztelt bojtár
ur. Maga meg tudja venni a gulyásbojtár uron a tiz flórest; mert maga
nem fél se ő tőle, se a kutyájától.

– Köszönöm uram! Nagyon köszönöm.

A bojtár összehajtotta a váltót s eltette a dolmánya zsebébe.

– A legény ugyan nagy elismeréssel adózik a tiz forint borravalóért.
Sugá Kádár Mihály uram a számadó csikósnak. A nagylelküség megtermi
gyümölcsét.

(Kádár Mihály uram hirlapokat olvasott férfiu volt: járatta a Vasárnapi
Ujságot és a Politikai Ujdonságokat; annálfogva választékos stylusban
beszélt.)

– Nem igen oda vergál biz annak az öröme: dörmögé vissza a számadó
csikós. Hisz a Sándor is tudja jól, hogy a Lacza Ferkó elment már nagy
kondicióba Morvaországba, még a mult pénteken: azt soha se látja többet,
se ama gyönge tiz forintokat. Hanem hogy a függőkre nézve van tisztában.
Mer hát leányféle van itt a saraglyában.

Kádár uram a szája elé tette a pálczikája madárfejét.

– Hüh! Ez már nagyot változtat a tények logikáján.

– Mert hát, tetszik tudni, ez a fiu nekem keresztfiam. Szeretem a
kölyköt nagyon. Senki úgy nem tud bánni a ménessel, mint ez a legény. El
is követtem mindent, hogy a katonaságból kiszabadítsam. Az a másik, a
Ferkó, az meg az én komámnak, a gulyásszámadónak a keresztfia. Az is
igen derék legény volna. Mind a ketten jó pajtások is volnának, ha az
ördög, vagy nem tudom miféle szellet azt a sárgaképü hajadont közéjök
nem dobta volna. Most a miatt ezek egymást meg akarják enni. Jó
szerencse, hogy a komám azt a trafikát kifundálta, hogy a Ferkót
elküldje Morvaországba egy herczeghez számadó gulyásnak. Így aztán
helyreáll a békesség megint a Hortobágyon.

– No ez valóban a leghelyesebb Columbus tojása az Ariadne fonalából való
kibontakozásra.

A Decsi Sándor vette észre a sugás-bugásból, hogy ő róla foly a beszéd.
A magyarnak nem természete a hallgatózás. Kitért előle. Elhajtotta a
ménest az itatóhoz, a hol már a többi falkák is összegyültek. Ott aztán
volt dolga elég. Öt bojtár volt, három kutgém, ezerötven ló. Minden
bojtárnak kétszáztizszer kellett a kutgémet lehajtani, a vedret
megmeríteni, a kutostort felhajtani, a vályut megtölteni. Ez az ő
mindennapi mulatságuk – napjában háromszor ismételve. Nem
panaszkodhatnak, hogy nincs elég kommócziójuk.

De a Decsi Sándoron nem lehetett semmit észrevenni. Olyan jó kedve volt,
hogy madarat lehetett volna fogatni vele. Egész nap fütyült, danolt.
Zengett a sik puszta a kedvencz nótájától.

  «Azért, hogy én szegény vagyok,
  Fekete hat lovon járok
  Fekete hat lovam karcsu:
  Magam vagyok nyalka fattyu!»

A második, meg harmadik bojtár utána énekelte a nótát; betelt vele az
egész ohati puszta. Még másnap is olyan jó kedve volt, reggeltől
napestig; azt szokták mondani: olyan nagy kedve van, mint a ki vesztit
érzi.

Naplemente után aztán éjjeli szállásaikra terelték a méneseket, mind
valamennyit a karám közelébe, a hol reggelig együtt maradnak.

A szolgagyerek ez alatt meghozta a hátán a közeli nádásból a csereklyét
(a mi összegázolt nádat jelent). Ebből rakják meg estenden a csikósok a
pásztortüzet; ezzel melegítik fel a vacsorát a vasalóban. S a csikós
estebédje egészen másforma, mint a gulyásé. Szó sincs ott eltévedt
malaczról, toklyóról, a miről a theátrista csikósok beszélnek: hisz a
sertéskondák, juhnyájak túl a Hortobágy vizein legelnek, a csikósnak
napi járót kellene megtenni, ha malaczot, bárányt akarna suvasztani.
Aztán döghúsból elrakott tokány sem terem itt, a mit a gulyás úgy
emleget. A csikós számára a számadó felesége főz benn a városban egész
hétre valót. S az úri eledel; akárki mellé ülhet: «Fehér eczetes, –
Kaszás lé, – Kálvinista mennyország, – Töltött káposzta, – Espékes».
Mind az öt bojtár együtt vacsorál a számadóval s a szolgalegényről sem
feledkeznek meg.

A ménes sem úgy tesz, a hogy a gulya napleáldozás után, a hol a szarvas
barom, a mint megitatták, egy csomóban mind letelepedik s hozzáfog a
kérőzéshez; a ló nem ilyen filozofus; az még beleharap az éjszakába is s
a mig csak a hold világít, folyvást ropogtatja a füvet.

A Decsi Sándornak ma czifra jó kedve van.

Azt kérdi a számadótól a vacsorához világító őrtüz mellett:

– Ugyan édes körösztapám uram, hogyan van az, hogy a ló egész nap tud
enni, még éjszaka is mindig készen van rá? Már én nekem, ha csupa
marczafánkkal volna is tele a mező, még sem lenne kedvem egész nap
töltekezni.

Az öreg számadó még egy nyaláb nádat vetett a hamvadó tüzre.

– Hát elmondom szógám, de ki ne nevessetek érte. Mer ez régi mese. Még
abból az időből való, a mikor a diákok háromszegletü kalapban jártak.
Egy ilyen tintás tenyerütől hallottam: az ő lelke szenvedjen érte, ha
nem igazat mondott. – Hát úgy volt az, hogy volt egyszer egy hires
szent, a kit Mártonnak hittak; most is meg van még, csak hogy nem jár a
Hortobágyra. Hogy magyar szent volt, abból bizonyos, hogy mindig lovon
járt. – Volt azután itt a Hortobágyon egy király, a kit Mén-Marótnak
hittak. Azért volt pedig ez a neve, hogy eltudta csalni Szent Márton
alól azt a «mént», a kin az a világon szerteszét járt. Itt tartotta
szent Mártont magánál vendégül, s a lovát bekötötte az akolba. – Egyszer
aztán szent Márton odább akart utazni korán reggel s azt mondta a
királynak: «no már most add ide a lovamat, hadd megyek odább.» A király
azt mondta neki: «nem lehet, mert a ló most eszik.» Szent Márton várt
délig, akkor esmég követelte a lovát, – «most nem mehet, szólt a király,
mert a ló épen eszik.» – Szent Márton csak várt alkonyatig s akkor
megint megsürgette a lova miatt a királyt: «Bizony mondom, nem adhatom,
mert a lovad most is eszik!» – Ekkor aztán megharagudott szent Márton,
földhöz csapta, a kis könyvét, elkáromította a királyt is, meg a lovát
is. «No hát ragadjon hozzá a nevedhez a mén, hogy soha el ne válhass
tőle! mindig együtt nevezzenek vele: az a ló pedig legyen arra
elátkozva, hogy mindig egyék egész naphosszant és soha se legyen
jóllakva.» Ezóta van az, hogy a ló egész nap legel, még sem lát soha
eleget. – Én nekem így mondták: a ki nem hiszi, menjen el a
«hiszem-piszem» ormára, ott talál egy vak lovat, attól kérdezze meg: az
majd jobban elmondja, mert maga is ott volt.

A bojtárok megköszönték a szép mesét. S aztá kiki sietett a maga lovát
fölkeresni s a csendes csillagos éjszakában elbaktatni a maga méneséhez.



X.

Gyönyörü szép tavaszi este volt; az esthajnal alig akart megválni az
égtől, a mig aztán magára huzta éjszakai takarónak a szép patyolat
ködöket, a mik körültakargatták a földhatárt.

Az új hold sarlója ott köszörülte már magát a zámi halomhoz, fölötte
ragyogott a szeretők csillaga: az a korán fekvő, korán kelő csillag.

A csikósbojtár, a maga ménesétől egy jó futásnyira, kikereste magának az
éjjeli fekhelyét, ott leszedte a lováról a nyerget takaróstól, kivette a
kantárt a fejéből s azt a letüzött botjára akasztotta; a pokróczot felül
tette a nyeregre: az a vánkos, szűre a takaró.

Elébb azonban a vacsorától megmaradt kenyerét falatokra aprózva, a
tenyeréből odaadá a lovának.

– No már most te is mehetsz legelni, Vidám lovacskám. Bezzeg te nem
eszel egész nap, mint a többi lovak. Te mindig nyereg alatt vagy. S még
azt akarnák az urak, hogy mikor egész nap nyargaltattalak, akkor
fogjalak a masinába s hajtsalak kutat huzni! No, arra várjanak. Azt
hiszik: a ló is olyan kutya, mint az ember?

Aztán megtörülgette szépen a ló szemeit a lobogós ingújjával.

– No hát keress jó füvet magadnak, aztán messze ne menj; mikor a hold
lemegy, aztán meg az a fényes csillag, akkor visszajöjj ide. Látod, én
nem kötlek pányvára, mint a gulyás, nem teszlek békóba, mint a paraszt.
Elég ha azt mondom: «icza Vidám lovam!» egybe itt vagy.

Megértette, hogy ne értette volna? A mint a nyergétől, zablájától
megszabadult, nagyot ugrott a ló, felhányta a hátulsó lábait, aztán
földhöz vágta magát, kettőt-hármat hentergőzött a hátán, az ég felé
kalimpálva a négy lábával, aztán gyorsan csülökre kapott megint; nagyot
rázkódott, egyet nyerített s nagy röhögve neki indult a timpós
pázsitnak, hosszu farkával védelmezve magát a dongó éjjeli bogarak
ellen.

A csikós pedig végig heveredett a fekhelyén, a pázsitos földön.

Fölséges egy ágy! Párnája az egész kerek puszta, superlátja a csillagos
égbolt.

Kész éjszaka van már. De azért a föld, mint a csintalan, rossz gyermek,
nem akar még aludni. Nem alhatnék. Mindenféle nesz van. S ez mind oly
titokteljes. Harangszó nem hallik ide a városból, sem kutyaugatás a
gulyás karámból, olyan messze van ide minden. A közel nádasban a
bölömbika bug, mint valami elvadult lélek; a mocsárok fülemüléje, a nádi
veréb rikongat, cserreget; mellé ezernyi béka csinálja a kórust; közbe
kelepel a Hortobágy malmának egyhangu pitléje. Fenn a magas égben
panaszhang, bucsuvétel hangja kiáltoz alá: vándor ludak, darvak szállnak
rendes sorban; alig látni őket a csillagos égen. Egy-egy sürü gomoly
szunyog keveredik fel s végig huz a légben: az is olyan hang, mint a
kisértetzengés. Közbe-közbe hangzik egy-egy lónyerítés.

Máskor olyan jó alvó voltál, szegény csikós bojtár, a mint a fejedet
letetted a nyeregre, mindjárt elaludtál: most meg csak úgy nézed a
sötétkék eget s szólítgatod a csillagokat, a hogy megtanított a neveikre
a vén körösztapád. Ott az ég közepén a «gönczöl térítője», a ki sohse
mozdul a helyéből; amott az a páros a «bojtár kettőse», az a
színe-váltogató az «árvaleány pillantása». Ez a fényes ott az ég alján a
«kaszás csillag», de még fényesebb a «bujdosók lámpása». Az a három ott
a «három király csillaga» – egy csoporban a «hetevény csillaga» s az, a
ki most mindjárt leszáll a sürü ködbe, a «mennyország ablaka».

Mihaszna neki a csillagokat nézni, ha nem tud velük beszélni? Valami
nagy teher úgy nyomja a szivét, valami nagy sebben úgy vérzik a lelke!
Tán ha kiönthetné azt a nagy keserüséget, ha elpanaszolhatná,
megkönnyebülne utána. De a milyen nagy a puszta, olyan üres.

A fényes csillag is leszállt, a hold is alámerült; a paripa abbahagyta a
legelést s visszajött a gazdájához. Szép csendesen léptetve jött, mintha
félne, hogy fölkelti s a nyakát előre nyujtva, úgy vizsgálta lesunyt
fejjel, hogy alszik-e?

– Ide jöhetsz, kedves lovam. Nem alszom még.

Erre a mén vidáman röhögni kezdett s aztán maga is leheveredett a
gyepre, oda a gazdája mellé; de csak úgy a csülkeire.

A bojtár feltápászkodott, könyökére támasztva az arczát.

Volt már hát a kivel beszéljen. Egy lelkes állat.

– Látod? Látod? Kedves lovam «Vidám». Ilyen a leány! Kivül arany, belül
ezüst. Mikor igazat mond, annak is fele hazugság; mikor hazudik, annak
is fele igaz… Soha sem tanulja azt ki senki… Te tudod, hogy milyen
nagyon szerettem?… Hányszor megvéreztem az oldaladat a sarkantyuval,
csakhogy hamarább odavigy hozzá!… Hányszor hagytalak kikötve a kapuja
előtt, hóban, sárban, csikorgó időben, forró napsütésben, te kedves, jó
lovam! Te rád nem gondoltam, csak őtet szerettem.

A mén csak úgy befelé nevetett magában, hogy ne tudná ő mindezt? A biz
úgy volt.

– Azt is tudod, hogy ő mennyire szeretett engem!… Rózsákat tüzködött a
füled mellé, pántlikába fonta a sörényedet, czukros kalácscsal etetett a
tenyeréből… Hányszor visszahuzott az ölelésével, mikor már a nyeregben
ültem? meg-meg átölelte a nyakadat, hogy még ott maraszszon.

A paripa csendes hhhmmel dörmögött e szóra… Bizony azt tette.

– A mig ez az átkozott betyár oda nem fért hozzá s el nem lopta a
szivének felét! Lopta volna el hát egészen! Tartotta volna meg magának!
Vitte volna el világgá! Ne hagyta volna itt félig idvességnek, félig
kárhozatnak.

A mén bizonyosan vigasztalni akarta, mikor a fejét odatette a gazdája
térdére.

A csikós elbusultan dörmögé:

– Verje meg az Isten, veretlen ne hagyja, ki a más rózsáját magának
szakasztja! Mert ha én megverem, tudom, hogy még az anyja is megsiratja.

A paripa a farkával csapkodta a földet; ő rá is átszállt a gazdája
haragos indulatja.

De hát hogy verem meg? Hiszen elbujdosott már az óperencziára. Nem vagy
te tátos, hogy hetedhét országon utána repülhess velem: csak itt maradsz
velem az én nagy bánatomban.

Hát biz ezen az állapoton a mén sem tudott változtatni. Megnyugvását a
nehéz sorsban azzal fejezte ki, hogy végig feküdt a földön s a nyakát is
elnyujtá a nagy fejével.

A bojtár nem akarta megengedni, hogy a paripája még álomnak adja a
fejét; még volt vele beszélni valója.

Egy czuppogatás a szájjal, olyanforma, mintha csók volna, felserkenti a
mént.

– Ne alugyál még… Én sem alszom… Majd lesz idő, a mikor nagyot pihenünk…
Addig is együtt maradunk… Soha sem hagy el többet a gazdád… Meg nem
válnék tőled, ha akkora aranyat kinálnának érted, a mekkora magad vagy…
Te egyetlen hűséges állatom… Tán nem tudom, hogyan segítettél a földről
fölemelgetni a doktornak, a mándlimnál fogva, mikor ott hevertem a
pusztán dögrováson, hogy már a sasok vijjongtak körülöttem? – Megfogtad
a ruhámat a fogaddal, úgy emelgettél. Így ni!… Úgy-e tudod?… Te kedves
jószágom!… Ne félj, nem megyünk át többet a hortobágyi hidon: – nem
térünk be többet a hortobágyi csárdába!… Megesküszöm itt most a
csillagos égre, hogy soha, de sohádon-soha be nem lépek azon a küszöbön,
a hol az a leány lakik!… Ne ragyogjanak rám ezek a csillagok többet, ha
a szavamat megszegem…

Ennél a nagy szónál a mén is felállt a két első lábára; úgy ült, mint a
kutyák szoktak, a hátulján.

– Azért ne félj, nem vénülünk itt meg… folytatá a csikós. – Nem gázoljuk
mindig ezt a mezőt… Mikor kicsi gyerek voltam, akkor láttam én lobogni
szép, háromszinü zászlókat – utánuk robogni nyalka huszárokat…
Irigylettem őket… Azután láttam sebben elhullani nyalka huszárokat,
sárba legázolni szép szinü zászlókat… Nem lesz ez mindig így!… Majd
eljön a napja, kiveszszük az eszterhaj alól azt a régi zászlót, utána
eredünk jó, ifju legények: megtörjük a csontját a gonosz kozáknak… Oda
jösz majd velem, úgy-e, édes lovam: trombitaszó után.

Mintha már hallaná azt a trombitaszót, felugrott a mén s az első lábával
vágta a pázsitot, sörényét fölborzolta, fejét fölemelte s úgy nyerített
bele a csendes éjszakába. Valamennyi ménló a pusztán, mint a tábori
őrszemek, visszanyerített a szavára.

– Ott végezzük el majd ezt a dolgot!… Ott meggyógyul a keserüségünk: nem
könyhullatással!… Nem a hűtelen leánynak mérges poharától, mérgesebb
csókjától, hanem becsületes ellenség kardjától romlik el a testem. S
aztán, mikor ott fogok majd fekünni a véres csatamezőn, te ott maradsz
nálam s vigyázol fölöttem, a mig értem jönnek, hogy eltemessenek.

S mintha ki akarná próbálni a lova hűségét, úgy tett a legény, mintha
már meg volna halva: elveté magát hanyatt a földre, két kezét elnyujtva
mereventen.

A paripa csak nézte egy ideig; aztán hogy látta, hogy a gazdája nem
mozdul, odalépett hozzá, hátra sunyva a két fülét s elkezdte az orrával
taszigálni a vállát; s hogy az arra sem mozdult meg, iramban
körülfutkosta. Hogy még a dobogásra sem ébredt föl, odaállt melléje s a
nyakába csatolt szűrét megfogva a fogával, annál fogva kezdte azt
emelgetni, mig utoljára a csikós elhagyta a tréfát, felnyitá a szemeit s
átnyalábolta a mén nyakát mind a két karjával.

– Te vagy az én egyetlen, hű társam.

S a mén valósággal nevetett: felhuzta az inyét a fogáról, úgy fejezte ki
a maga örömét s aztán elkezdett tánczolni, ficzánkolni, mint valami kis
csikó, a fölötti örömében, hogy csak tréfa volt ez a meghalás. Utoljára
aztán leveté magát a földre s végig nyult. Már most hát ő is megtréfálja
a gazdáját: ő tesz úgy, mintha meg volna halva.

Beszélhetett aztán neki a bojtár, czuppoghatott a szájával: a ló meg sem
moczczant.

A bojtár aztán odatette a fejét a ló nyakára; olyan volt az neki mint
egy vánkos. A mén felemelte a fejét: látta, hogy a gazdája alszik, meg
sem moczczant volna hajnalhasadásig.

Még tán akkor sem mozdult volna meg a paripa, ha valami neszt nem fogott
volna.

De elébb egy hangos horkantással ébreszté fel a gazdáját.

A bojtár felugrott fektéből. Azután a ló is felállt.

Hajnalodott már: keleten sárgult az ég alja.

A távol ködös fényében egy közeledő lónak az árnyképe volt látható. Nem
ült rajta senki. Ezt érezte meg a csikós lova.

Ez valami bitang ló. Valahonnan a gulyás karámokból szabadulhatott el.
Tavaszkor rájuk jön az indulat, hogy megunják a magányos életet ott az
ökrök országában s ha elszabadulhatnak a pányváról, futnak a szimat után
a legközelebbi ménesig. Ott aztán összerugdalkoznak a kanczáikat féltő
ménekkel, a mi ezeknek a kárával végződik: mert ezek nincsenek
megvasalva.

Azért a bitang mént el kell fogni a csikós bojtárnak.

Hirtelen felkantározta a lovát, hátára dobta a nyerget s a pányvát a
keze ügyébe készítve, eléje vágtatott a gazdátlan lónak.

De nem kellett annak az elfogdosásához semmi pányva. A mint közelebb
ért, egyenesen oda tartott a csikós felé s örvendő nyerítést hallatott,
a mit a csikós paripája is viszonzott. Ezek ösmerősök.

– Miféle csudabuda ez? dörmögé a bojtár. Hisz ez szakasztott olyan
paripa, mint a Ferkó hóka csődöre! Hol jár az már Morvaország felé!

Még jobban elbámult, mikor a két ló, egymással összetalálkozva,
röhögéssel üdvözlé egymást s enyelgésül egymásnak a szügyéhez kapkodott.

– Ez valósággal a Ferkó hóka lova! Ott van a billog a tomporán L. F. S
nagyobb igazságért mellette a patkórugás hegedése, a mi csikó korában
érte.

A paripa magával hozta a pányvakötelet, a czövekkel együtt, a mit a
földből kirántott.

– Hogy jösz te a Hortobágyra, hóka?

A bitang ló könnyedén el hagyta magát fogni a fején maradt kötélnél
fogva.

– Hogy jöttél vissza te hóka? Hol van a gazdád? Szólt hozzá a csikós.

De ez a mén bizony nem állt vele szóba, ez nem értette az ő szavát. Mit
is tudna az olyan ló, a ki ökrök társaságában tölti el az életét?

A csikós elvezette az elfogott paripát a korlátrekesztékhez s oda
bezárta a sorompóval.

Azután jelentést tett az esetről a számadónak.

Mire a nap felhágott az égre, erre a titokra is megderült a világosság.

A zámi puszta felől szaladt nagy loholva a taligás fiu. Süveg sem volt a
fején, úgy sietett.

Messziről megismerte a Decsi Sándort; egyenesen ő feléje tartott.

– Csés jó reggelt kivánok Sándor bácsi! Nem jött ide a hóka?

– De biz ide jött. Hát hogy szalajtottátok el?

– Rá jött a bolondja. Egész nap nyerített. Mikor vakarni akartam majd
kiverte a szemem a farkával; éjjel azután elszabadult a pányvával
együtt, azóta mindig szaladok utána.

– Hát a gazdája há lett?

– A még alszik: nagyon belefáradt a hajczihőbe.

– Miféle hajczihőbe?

– Hát a mi harmadnapja történt. Nem hallotta még Sándor bácsi? A polgári
révnél megbomlottak a tehenek, a kiket a morva uraság összevett;
egyszerre csak lelket láttak, szelet fogtak, mind kiugráltak a kompból,
bikástól s egyenest hazaszaladtak a zámi tanyára; a bojtár nem birta
őket megfordítani; maga is visszajött velük.

– Hát a Lacza Ferkó most itthon van?

– De kicsi hija, hogy agyon nem csapta a számadó gulyás. No még olyan
czifrán nem hallottam káromkodni a számadót, mint mikor a tehénfalka
csak berohant estefelé a pusztára, utána a Ferkó bácsi. Csak úgy szakadt
a tajték a lováról. A bikának meg az orrán jött ki a vér. Ej de volt
kelete az akasztófaczifrázónak, meg a kutyafogantattának. A botot is
felemelte a bojtárra háromszor a gazda; csak úgy suhogott a levegőben:
de azért csak nem ütött rá.

– Hát aztán a Ferkó mit mondott?

– Nem mondott az egyebet, mint hogy ő nem tehet róla, ha a barmok
megbomlottak. «Bizonyosan valami babonát csináltál velük, akasztófa!»
azt mondta a gazda «Már minek csináltam volna?» «Hát annak, hogy elébb
te magad bolondultál meg; neked is beadott valami netrebulyát az a sárga
rózsa, mint a Decsi Sándornak!» Ekkor aztán a Sándor bácsiról kezdtek el
beszélgetni; de már azt nem hallottam, hogy mit, mert engem pofonvertek,
elkergettek, hogy mit hallgatózom? Nem nekem való a még.

– Hát én rólam is beszéltek? Meg a sárga rózsáról?

– Én nem tudom, mi a szösz az a sárga rózsa? Annyit tudok, hogy mikor
mult pénteken úgy volt, hogy a teheneket elhajtják, a Ferkó bácsi bement
a karámba a tarisznyáját kihozni, hát akkor a szüre ujjából kihuzott egy
tarka kezkenőt, abba volt beletakarva egy sárga rózsa, azt sokáig
szagolgatta, még a szájához is nyomta, azt hittem, meg akarja enni:
azután kihuzta a kalapja bélését, az alá bedugta a sárga rózsát, úgy
tette fel a fejére. Ebben lehetett a babona.

A csikós akkorát ütött a botja bunkos végével az utjában álló
ökörfarkkóróra, hogy az szerteszét repült.

– Hát má mit vétett keednek az a királydárda?

Nem annak volt ez az ütés szánva…

– Hát már most mi lesz megint? kérdezé a legénykétől a csikós.

– Már mint tegnap előkerültek a morva hajtsárok is gyalogsorban. Aztán
meghányták-vetették a dolgot a számadóval. Most már majd Tisza-Füred
felé fogják hajtani a teheneket; de borjastól valamennyit. A hidról csak
nem ugrálnak le. Azt mondják, a borjaikért szaladtak haza. De a Lacza
csak úgy nevet magában.

– S megint a Lacza Ferkó fog velük menni?

– Alkalmasint, mert azóta mindig ösztökéli a számadó. De a bojtár nem
akar még czihelődni. Azt hajtja, hogy egynehány nap kell a marháknak,
hogy kifujják magukat a nagy szaladástól; maga is egész nap alszik, mint
egy darab fa. Nem tréfa ám a polgári révtől a zámi karámig nyargalni egy
hujjában. Hát még két napot engedett neki a számadó.

– Kettőt? Épen kettőt? Sok is lesz az!

– Én nem tudom.

– De én tudom. Vagy még több is lesz abból a pihenő nap!

– Jaj sietek, hogy mire feltápászkodik, otthon legyen a hóka lova. Mert
mikor a számadó a bojtárt szidja, a bojtár meg rajtam tölti a boszuját.
No, de legyek csak egyszer bojtár, majd nekem is lesz taligásom, a kit
hátba verjek. Isten megáldja Sándor bácsi.

– Megáldott már.

A legényke felkapott a hóka hátára, csak úgy a szőrére; kezébe kapta a
kötőféket s a két mezitelen sarkával elkezdte a ló oldalát dögönyözni.
De a hókának nem akarózott az innen elmenés sehogy: egyre forgott maga
körül; mind vissza akart menni a méneshez; utoljára aztán a csikós
megszánta, elővette a karikás ostort, jót huzott vele a ló inára s még
utána durrantott kettőt-hármat; arra aztán a csődör szügyébe vágta a
fejét s vágtatott ki a sik pusztára, a merre egyenes; a fiunak elég
dolog volt a két markával a sörényében jól megkapaszkodni.

A csikósbojtár helyben volt már a maga dolgával.

– Aztán vidd meg a Lacza Ferkónak, hogy köszönteti a Decsi Sándor!
kiálta a vágtató suhancz után; de az már hallotta is, nem is a rábizott
izenetet.



XI.

Másnap a csikós bojtár bement a karámba s azt mondá a számadó gazdának:

– Valami dolgom van, apám uram, kérek szépen egy félnapi szabadságot ma
délutánra. Estére visszakerülök.

– Megadom a szabadságot szógám, de csak azzal a megkötéssel, hogy nem
mégy a hortobágyi csárdába. Tudod már?

– Becsületemet hagyom itt, hogy be nem teszem a lábamat a hortobágyi
csárdába.

– Akkor meg is tartod.

(Azt elhallgatta a bojtár, hogy «ha csak úgy nem visznek oda
lepedőben».)

Fülledt, meleg délután volt, mikor neki indult; az égnek olyan szine
volt, mint az irós savónak; párával volt teli az egész lég. A délibábnak
különös játszó kedve volt ma. A kis madárkák mind elültek a fűben: egy
sem énekelt odafenn. Ellenben a bögöly, dongó, meg a sok muszlicza annál
veszettebb kedvében volt. E miatt nagyon lassan bandukolt a paripa, mert
egyre kapálóznia kellett a hátulsó lábával meg a fejével, hogy a maró
szörnyeket elverje magáról Azért nem tévesztette el az utat. Pedig a
kantár is lazán lógott a csikós kezében. Az ember maga is érzi, hogy
valami zivatar közelit.

Egyszer csak elérték a Hortobágy hidját, azt a monumentális remekét az
igaz szittya építészetnek.

– Ohó! Rezzent fel a csikós. Erre nem megyünk rá, édes lovam. Tudod,
megfogadtam a csillagos égre, hogy a hortobágyi hidon át nem megyek
többet.

De azt nem fogadta meg, hogy a Hortobágy vizén át nem fog kelni.

Lekerült hát a malom alá s a hol a víz sekélyesen elterült, ott gázolt
át rajta. Egy kicsit usztatott is, de az nem vet számot: odáig megszárad
rajta a forró naptól a rojtos gatya.

A hortobágyi csárda felé ügetett.

Itt már sebesebben igyekezett a paripa, vigan nyiharászva.

A csárda udvarából is hasonló víg nyerítés fogadta; ott volt már kikötve
egy akáczfához a pajtás: a hóka.

Tulajdonképen udvarról nem lehet szó a hortobágyi csárdánál, mert annak
a nagy széki füves térnek, a mi a vendéglőt, meg az istállót, félszert
előzi, nincs semmi kerítése: hanem azért mégis udvar az, mert asztal van
rá kitéve s a mellett két hosszú lócza: ott iddogálnak a vendégek a fák
alatt.

A csikós leugrott a lováról, s megkötötte azt a kötőféknél fogva a másik
akáczfához, nem ahhoz, a melyikhez már a hóka volt kötve.

Egy pár hosszúfülü paripa is elmélkedett ott a kertpalánk árnyékában, a
kihajló liczium után nyujtogatva a nyakát, a mit nem birt elérni. A
lovagjaik ott ültek az akáczfa alatt az asztalnál; ebben a rekkenő
melegben is nyakukban a kifordított bunda. Ilyenkor az árnyékot tart.
Iddogáltak olcsó karczost zöld klázliból s danoltak hozzá valami
végeszakadatlan pásztornótát, egyhangu, unalmas danára. Juhász volt mind
a kettő: annak a lova a csacsi.

A Decsi Sándor leült a lócza tulsó végére, a furkos botját végig nyujtva
az asztalon s nézte, hogy duzzadnak a látóhatáron azok a fényes
fellegek, a föld széle pedig egész sötét kék lesz. Egy helyen sárga
oszlop emelkedik fel, az a szél-anya.

A két juhász egyre fujta:

  «Mikor a juhász bort iszik,
  Szölke szamár szomorkodik.
  Ne szomorkodj szölke szamár,
  Majd elmegyünk a nyáj után.»

A csikós megsokallta már a sok gajdolást, odamordult:

– Jó lesz már, Pesta, abba hagyni ezt a jeruzsálem-betlehem nótát, aztán
felülni arra a szölke szamárra s ellötyögni a nyáj után, mert megázik a
bunda.

– Ejnye, de kifordított kedvében van ma a Decsi Sándor.

– De majd még a bőrödet is ki találom fordítani, ha sokat akácziuskodol
velem! Szólt oda a csikós, ingujját könyökig feltürve («Jó» annak most
minden ember, a ki előtte lábatlankodik.)

A két juhász összesugott. Tudják ők már a pusztai regulát, hogy a mely
asztalhoz a csikós leül, oda a juhásznak csak engedelemkérés mellett
szabad lekuporodni s ha azt mondják «elmehetsz», hát takarodni kell.

Az egyik kopogtatott az asztalon a palaczk fenekével.

– Fizessünk hát! Jön az idő!

A kopogtatásra kijött a csárdából a korcsmárosleány.

Ugy tett, mintha meg sem látná egyszerre a csikós bojtárt, csak a két
juhászszal végzett: összeszámította a boraikat, visszaadott nekik
rézpénzben a kutyanyelveikből s letörölte utánuk az asztalt, a hol
elöntötték a bort.

Azok felkaptak a szamaraikra s csak azután, hogy egész biztosságba
helyezték magukat, folytatták a nótát truczczosan, nagy kutyafuttában:

  «Hat jó kutyám farkas nyomán.
  Két bojtárom két oldalán.
  Magam megyek a derekán:
  Szölke szamár a hátulján.»

Csak azután, hogy ezek elkotródtak, szólítá meg a leány a bojtárt.

– No hát azt sem mondod, hogy «befellegzett!» kincsem galambom?

– Decsi Sándor az én nevem. Dörmögé mogorván a bojtár.

– Jól van, méltóságos ur. Pardon, gráczia, ha megbántottam! Hát nem
tetszik besétálni az ivószobába?

– Köszönöm. Jó nekem ide kinn is.

– Odabenn volna ám rangjához illő társaság.

– Tudom. Látom a lováról. Majd kijön az ide, én hozzám.

– Hát mit tetszik parancsolni? Hozzak bort? Vereset? Fehéret?

– Nem iszom bort. Adjon nekem palaczkos sert.

A palaczkba fojtott sert nem lehet megmérgezni, mert az kifut, ha
egyszer a dugóját kihuzzák.

A leány elértette a szemrehányást s csak elfojtotta magába a
keserüségét. Nemsokára visszatért egy palaczk sörrel: odatette a legény
elé.

A bojtár hetykén förmedt rá:

– Hát szabólegény vagyok én? Hogy nekem egyesével adják a palaczkot?

– Jól van, jól, no! Csak ne haragudjék a méltóságos úr. Egybe itt leszek
vele.

Hozta aztán egész nyalábbal a palaczkokat: odarakta a legény elé sorban
mind a hatot.

– Most már jól van!

– Kihuzzam a dugóját?

– Köszönöm, magam is értek hozzá.

Azzal fogta az első palaczkot, odaütötte a nyakát az asztal széléhez, az
üveg feje letört, akkor aztán kitölté belőle a habzó sert a nagy
pohárba.

Így aztán drágább a ser, mert az eltört palaczknak az árát is meg kell
fizetni; de hát «az ur pokolban is ur!»

A leány negédesen ment tovább, durczás kaczérsággal riszálva a csipőit.
Az a két arany függő csak úgy csilingelt a fülében. A haja megint le
volt már eresztve: nem volt a fésüre tüzve; az is csak úgy lebegett a
pántlikás végeivel utána. «Ha te úgy, én is úgy!»

A csikós ivott csendesen, egymagában. A leány végig dudolta a folyosón:
«Ha te tudnád a mit én: ki babája vagyok én? Te is sirnál, nemcsak én…»
A negyedik sort elvágta a becsapott ajtó.

Mikor a leány ujból kijött, már akkor három letört nyaku üres palaczk
volt az asztalon. Azokat, az üvegcserepekkel együtt a kötényébe szedte.

A három palaczk sör után a legénynek is más kedve volt. A mint a leány
ott sertepertélt körülötte, csak átölelte egyszer a derekát.

A leány nem is begyeskedett érte.

– No? Hát lehet már pertu beszélni veled? kérdé a legénytől.

– Mindig is lehetett. No hát mit akartál mondani?

– Kérdeztél valamit?

– Mért van a szemed kisirva?

– Azért, mert nagy örömöm van. Kérőm akadt.

– Kicsoda?

– A vérvölgyi vén korcsmáros. Özvegy ember. Sok pénze van.

– Hozzá mégy?

– Hogy ne mennék, mikor visznek? Eressz el!

– «Hazudsz: hazafutsz; anyád mellé kuporodsz: annak is nagyot hazudsz.»

S azzal levette a kezét a leány derekáról.

– Iszol meg több sert?

– Hogy ne innám.

– De majd ellustulsz a sok sertől.

– Arra van most nekem szükségem. Hogy csillapítsam a tüzemet. Annak a
másiknak odabenn csak adj erős bort; hadd melegedjen fel. Legyünk
egyformák.

Annak a másiknak odabenn bizonyosan nem mondta meg a leány, hogy itt van
az egyik.

A csikós segített a dolgon. Elkezdett dalolni: azt a gunynótát, a mivel
a gulyást szokták boszantani.

Szép, erős hangja volt: ismerte azt az egész Hortobágy.

  «Én vagyok a petri gulyás!
  Én örzöm a petri gulyát
  A bojtárom
  Vizen sáron,
  Magam a paplanos ágyon.»

Jól gondolta! Alig volt vége a nótának, már jött ő kelme kifelé az
ivószobából, mintha hivták volna. A gulyás hozta az egyik kezében a
vörösboros palaczkot, meg a poharat a palaczkra borítva, a másikban a
furkós botját; a palaczkot letette a csikóssal szemben az asztal tulsó
oldalára, a botját végig fektette annak a botja mellé s aztán leült az
asztalhoz, szemben a másik legénynyel.

Se nem paroláztak, se nem üdvözölték egymást: csak úgy fejjel
bólintottak, mint a kik értik a többit.

– Hát már visszatértél az utadból pajtás?… kérdé a csikós bojtár.

– De majd megint folytatom: ha kedvem szottyan.

– Elmégy Morvaországba?

– Ha mást nem gondolok, elmegyek.

Erre ittak egyet.

Kis idő mulva megint kérdezé a csikós.

– Hát ezuttal asszonyt is viszöl magaddal?

– Nem tudnám, hol venném az asszonyt?

– Mondok: az édes anyádat.

– Dejsz az ott nem hagyja a debreczeni kofa állását egész
Morvaországért.

Erre megint ittak egyet.

– Hát aztán elbucsuztál már az édes anyádtól?

– Elbucsuztam.

– Beszámoltál mindennel a számadó gazdának?

– Beszámoltam.

– Nincs már senkinél semmi tartozásod?

– De furcsákat kérdezgetsz tőlem! Nem tartozom én a papnak sem! Mi bajod
vele?

A csikós megcsóválta a fejét s aztán még egy sörös palaczknak törte el a
nyakát. A pajtásnak is akart tölteni belőle. Az letakarta a tenyerével a
poharát.

– Hát nem iszol az én sörömből?

– Tartom a regulát: «Serre bor – mindenkor: borra ser – soha sem.»

A csikós kiüríté maga az egész palaczkot s akkor elkezdett bölcselkedni
(a mi megszállja az embert a sörital után).

– Látod pajtás, nincs utálatosabb hiba a világon a hazudásnál. Egyszer
hazudtam életemben, azt sem a magam mentségére tettem. Most is megfekszi
a lelkemet. Illik a hazudás a juhászokhoz, de nem a lovon járó
legényekhez. Annak a juhásznak már az ősapja is hazugsággal élt. A Jákob
pátriárka megcsalta a saját apósát a tarka bárányokkal: annak is
hazudott; kicsalta a saját apjának a szemét az Ézsau keztyüivel: annak
is hazudott; nem csoda hát, ha valamennyi pereputyja, a ki csak birkát
őriz, mind hazugsággal él. Juhásznak illik az, de nem gulyásnak.

A gulyásbojtár elnevette magát nagy hahotával.

– Ejnye pajtás! De jó prédikátor lett volna belőled! Ugy tudsz
prédikálni, mint a pünkösdi legátus Balmazujvároson.

– Hm, pajtás! Az még nem volna neked baj, hogy jó prédikátor lett volna
belőlem, hanem nagyobb baj az neked, hogy jó fiskális is lett volna
belőlem. Azt mondod, hogy nem tartozol senki fiának egy görbe
krajczárral sem.

– Sem a fiának, sem az apjának!

– Nincs hazugság nélkül?

– El lehet nála nélkül.

– Hát ez itt micsoda? Nézd csak: ez a hosszu levél? Nem ismersz rá?

Azzal kihuzta a zsebéből azt a bizonyos váltót s odatartá a czimbora
orra elé.

A gulyás arcza egyszerre elvörösödött a haragtól és szégyentől.

– Hogy került ez a kezedbe? dörmögé haragosan s felugrott helyéről.

– Igen egyenes uton. Csak te maradj ülve pajtás. Ne ugrálj még. Hiszen
nem vallatok én, csak prédikálok. Hát az a becsületes ember, a kinél ezt
a váltót hagytad fizetség fejében, nem régiben lovakat vásárolt a
ménesünkből, váltóval fizetett; én azt kérdeztem, hogy mi az? ő
megmagyarázta: így hozta elő, hogy te már tudod, mi az a váltó?
megmutatta az irásodat s panaszkodott, hogy valami mulasztás van benne:
nincs kiirva, hogy mely helyen kell fizetni, csak az, hogy Hortobágyon,
az pedig nagy puszta. Hát már most csak azért teszem elejbéd ezt az
irást, hogy hozd helyre a mulasztást: ne mondja a kupecz, hogy megcsalta
a Hortobágyon egy lovas legény! Ird ide a sorba: «fizetendő a
Hortobágyon, a csárda udvarán.»

Olyan szeliden beszélt a czimbora, hogy egészen elámította vele a
pajtását. Az elhitte neki, hogy itt igazán nincs egyébről szó, mint a
csikósok, gulyások jó hiteléről.

– Jól van. Megteszem a kedvedért, ha kivánod.

Kopogtattak az asztalon, a Klárika kijött. Ott leskelődött közel az
ajtóban. Nagy volt a meglepetése, mikor a két legényt, halálos verekedés
helyett egész nyugalmasan értekezni látta. «Hozzon nekünk tollat,
kalamárist, Klárika lelkem.»

Kihozta nekik a városi biztos hivatalszobájából az irószerszámot.

Aztán nézte, hogy mit mivelnek vele?

A csikós mutatta a gulyásnak a papiroson, az ujjával odabökve s
diktálta, hogy mit irjon.

«Fizetendő Hortobágyon.» – Eddig meg van. «A csárda udvarán.» Ez kell
még hozzá.

– Miért az udvarán?

– Hát csak azért, mert máskép nem lehet.

A zivatar rohanva közelgett ezalatt. A forgó szél megelőzte a
fergeteget, fakó porfelhővel takarva el eget, földet. A halászmadarak
vijjongva repkedtek a Hortobágy fölött; fecske, verébsereg sietett eresz
alá. Hangzott a nagy zugás a pusztában.

– Nem jönnek be a csárdába? – sürgeté a leány a bojtárokat.

– Nem mehetünk. Ide kinn van dolgunk, mondá a csikós.

Mikor aztán a gulyásbojtár készen volt a maga irásával, akkor a csikós
kivette a kezéből a tollat s megfordítva a váltót, annak a hátulsó
lapjára a saját nevét pingálta oda szép, gömbölyü betükkel.

– Hát az mire való, hogy a magad nevét irod oda? kérdé a gulyásbojtár
kiváncsian.

– Hát az arra való, hogy majd mikor ennek az irásnak a fizetsége eljön,
akkor azt a tiz forintot én fogom megadni, nem te.

– S miért fizetnéd azt meg te, én helyettem?

– Azért, mert az az én tartozásom! Mondá a csikós, felállva a helyéből s
felcsapva a kalapját. A két szeme szikrát hányt.

Erre a szóra a gulyásbojtár csak elsápadt. Most már tudta, hogy mi vár
rá?

A leány nem értett az egész irkafirkából semmit. Sem ebből a
szóváltásból.

Megrázta a fejét. De bolondok! Csak ugy csilingelt a fülében az a két
aranyfuttatott függő. «Arrul» van szó «sárga rózsa!» Rólad van szó!

A csikósbojtár szépen összehajtogatta a váltót s egész szeliden mondá a
leánynak, oda nyujtva feléje az irást:

– Kérem szépen, édes Klárika, legyen olyan jó, tegye el ezt a váltót a
fiókjába. Aztán majd ha visszatér a Pelikán ur, a lókupecz, az ónodi
vásárról s betér ide ebédelni, adja át neki eztet. Mondja meg neki, hogy
mi küldjük ketten. Régi kenyeres pajtások: a Lacza Ferkó meg a Decsi
Sanyi. Köszöntetjük szépen. Az egyikünk majd beváltja. Hogy melyikünk,
az majd elválik.

A leány vállat vont. Fura népek ezek! Még hajba se kapnak. Egy irásra
irják a nevüket.

Összeszedte az irószereket s visszavitte a városi biztos szobájába, a mi
ott van az oszlopos ámbitusnak a végén.

A két legény csak egyedül maradt.



XII.

A csikósbojtár szép nyugodtan kitöltötte magának az utólsó pohár sört. A
gulyásbojtár is fenékig kitöltötte a vörös borát a pohárba.

Összekoczintottak.

«Egészségedre!» Kiitták egy hujjába.

Azután elkezdé a csikósbojtár, két könyökére tehénkedve:

– Bizony, csak szép nagy puszta ez a Hortobágy, czimbora!

– Igazán, nagy puszta.

– Nem hiszem, hogy nagyobb lett volna az a puszta, a melyiken Mózes
járkáltatta a zsidó népet negyven esztendeig.

– Te tudod jobban. Te bujod a bibliai történeteket.

– Hanem azért, akármilyen nagy az a hortobágyi puszta, még sem elég nagy
arra, hogy mi ketten elférjünk benne!

– Magam is a’mondó vagyok.

– No hát tágítsunk rajta egyet!

Azzal felkapták az asztalról a furkós botjaikat. – Jó két fiatal csáti
tölgy, ólommal beöntve a bunkós vége.

Mind a kettő ment a maga lovához.

Lovaslegény nem verekszik gyalog.

Mire visszajött a leány a házból, már akkor nyeregben ült mind a két
legény.

Akkor aztán neki nem szóltak semmit, szó nélkül hátat fordítottak
egymásnak s egyik csára, másik hajszra neki indult ellenkező irányban,
mintha a közelgő vihar elől menekülnének.

Hanem, a mint valami kétszáz lépésnyire eltávoztak egymástól, akkor mind
a kettő egyszerre hátranézett s aztán megfordította a lovát.

Akkor aztán, a furkós botot a boldog végével lefelé fordítva, mind a két
legény egyszerre sarkantyuba kapta a lovát s vágtatva rohant egymás
felé. – Ez a pusztai párbaj.

Nem olyan könnyű az, mint a milyennek látszik! Lóháton verekedni,
karddal is nagy mesterség: ámde a kard, akárhol talál, olyan sebet oszt,
a mit méltó megköszönni; de a bunkós bottal verekedőnek ugyan jól kell
kiszámítani az ütést, mikor a vágtató paripán szemberohan az
ellenfelével: – ott nem hárítanak, ott nem kapkodja félre az ember a
fejét a csapás elől. Egyet ide, egyet oda! A melyik jobb az a több.

A két bojtárlegény, a mint bothosszára összetalálkozék, egyszerre
csapott le az ólmos bottal egymásnak a fejére s azzal tovább futott
velük a rohanó paripa.

A Decsi Sándor megingott a nyergében a kapott ütéstől: a feje meglódult
utána; hanem aztán csak felvágta a fejét, megigazítá a begyürt süvegét;
bizonyosan csak a bot nyele, nem a bunkója sujtá a tarkóját.

Hanem az ő csapása annál jobban volt odaszánva. Az ólmos bot bunkója
oldalt találta az ellenfél koponyáját s az oldalt fordulva kiesett a
nyergéből s hasmánt terült el a földön.

Ekkor aztán a győztes ellenfél visszafordítá a lovát s a leütött
ellenfelét tarkótul sarkáig végig páholta, a mi csak ráfért. Igy szokták
azt!

Ha már elégtétel, hát legyen elégtéve!

Hej, ha a gavallér urak is ezt a szokást vennék fel, tudom Istenem, hogy
majd megrítkulnának a párbajok!

Mikor aztán elvégezte vele a dolgát, akkor a botja végével fölszedte a
földről a vetélytársa kalapját, kitépte belőle a bélést: megtalálta
benne a fonnyadt sárga rózsát, felhajította a levegőbe, s ugy elüté a
botjával, hogy százfelé repültek a levelei: mint a lepkék, ugy repültek
a szélben.

A leány onnan nézte ezt a döntő párbajt a csárdajtóból.

A sistergő istennyila ott csapott le a közel malom előtt. Itt volt a
zivatar! Recsegett, ropogott az ég sarka.

– Megmondtam ugy-e? Kiáltá a csikós, lóhátrul a leánynak, a megpaskolt
ellenfélre mutatva. Most már beviheted és ápolhatod! Neked maradt!

– Látod? mondá a leány. Ha ő ütött volna le tégedet, én rád borultam
volna s a testemmel védtelek volna meg, hogy meg ne verhessen. Akkor
aztán megtudtad volna, hogy téged szerettelek igazán.

A csikós sarkantyuba kapta a lovát s neki vágtatott a szembe közelgő
zivatarnak. Zápor jégesővel vegyest, vágott alá nagy szakadással,
mennykő hullott nagy lobogással. A leány utána nézett a lovasnak, a mig
a zivatar el nem takarta az alakját; egyszer-egyszer, mikor
megvillámlott, a tüzzé vált záporban meglátszott az árnyék alakja,
meg-meg csak elveszett, mig egészen eltünt.

Talán soha sem is látta őt többet.



A KRÁÓ



RÚT LEÁNYOK ASYLUMA.

Rút leányok?

Hát vannak a világon rút leányok?

Vagy, élesítsük még a kérdést: van a világon egyáltalában valami rút, a
mit a természet alkotott?

Az idomtalan viziló, a százfogú kajmán, a varangy, a pók, a barlangbuvó
szirén, fekete testével, vörös kopoltyúival csak a laikus szemében rút:
a természetbuvár előtt az mind tökéletes s a saját fajtája előtt
bizonyosan szép.

Azok a világ végén lakó népek, meg a kik az ismeretlen világrészek
közepén tenyésznek, koromfekete, mahagonibarna, pergamensárga, olajfakó,
rézvörös szinüek, bizonyosan a maguk arczszínét tartják a
legtökéletesebbnek, s a kik a leányaiknak az orrát felhasítják, az ajkát
csigahéjra feszítik, hogy szélesen kiforduljon, az arczukat piros és kék
sávokkal hosszában befestik, tűhegygyel telerajzolják: bizonyosan abban
a meggyőződésben élnek, hogy ők most azokat megszebbítették. S a
Nyanza-parti szerecsen kétségtelenül büszke arra a két hegyes szarvára,
melyet a felesége sodort össze a homlokán a hajából, mézgával és
viaszszal kikeményítve. Nekünk az rémület volna: azoknak dicsekedés.

Nincsenek rút állatok a világon.

Rút emberek pedig nem is lehetnek.

Az embernek az arczvonásokon, az idomokon kívül még van valami adva, a
mit a belső arcznak lehet nevezni.

Mikor egy olyan rútnak született arczot megvilágít a szívből derengő
fény, az idomtalan arczon átsugárzik az érzés: egy könycsepp ragyogása a
szemekben egyszerre hogy megváltoztatja az egész kifejezést.

Vagy hát nem a gyöngéd érzés, hanem ördögi vad szenvedély, mely épen
hozzá illik azokhoz a vonásokhoz: az kapja fel az alkalmat, hogy a
rútból ideált teremtsen, hogy azt, a mi ocsmány, csábítóvá varázsolja;
ez a megördögítése a rútnak valóságos igézet hatalmával bir.

Poppæa, Néro kegyencze, majompofájú volt, s Cleopatra arcza fekete.

Én magam is ismertem egy ilyen alakot. A mi nemzeti szinházunknak volt
(még a szabadságharcz előtti időkben) egy elsőrendű ballerinája. Ezt
valóságos halálfejjel ruházta fel a természet. Az ember megdöbbent, ha
az utczán találkozott vele. Hanem aztán mikor a színpadra lépett s
rákezdte azokat a démoni kapriólokat, hihetetlen vad mozdulatokkal,
szórta a szikrákat azokkal a halálfejből kivillogó tűzszemekkel, mikor
elkezdett csábosan nevetni azzal a fenyegető arczával, akkor oda volt
minden ember az elragadtatástól. Ez az apokrifok Lilithje, a ki Ádám
apánknak megmagyarázta, hogy mi az igazi lélekkárhozat. Szerzettek is a
számára egy külön balletet: «Az ördög leánya!» Arra a szerepre ő volt
teremtve tökéletesen. Isten őrzötte az embert, hogy Luczifert apósának
ne fogadja.

De hát mondjuk, hogy ez a színpad. Annak külön atmoszferája, lakóinak
aureolája van. Azonban a közéletben is ismertünk hirhedett nőket, a kik
egyaránt híresek voltak rút arczvonásaikról, törpe, formátlan
termetükről, s hódításaik sikeréről.

Nincsenek rút leányok. Nem igaz. Nem lehetnek.

Épen arról akarok regényt irni. Egészen igaz történeti adatok nyomán.
Hogy rút leányok nem léteznek. Még rendszeres kutatás nyomán, még
pályázat útján sem fedezhetők fel.

Meduza szép volt. Azt merte mondani, hogy az ő arcza tökéletesebb, mint
Minerváé. A boszúálló istennő azzal verte meg, hogy ijesztővé tegye az
arczát a kérkedőnek. De Meduza arról nem tudott semmit, a míg az istennő
egy tükröt nem küldött neki, hogy lássa meg benne, milyen rút az arcza:
s ettől Meduza ijedtében kővé dermedt.

Ezt az egyet nem hiszem el a mythologiának.

Nincs olyan nő a világon, a ki magát rútnak lássa, ha a tükörbe néz. Az
a csodálatos, isteni jótétemény, hogy senki sem hiszi magáról azt, hogy
rút. Mindenki talál az arczán valami szépet, a mihez ragaszkodva, fenn
tudja magában tartani az önszeretetet. S ez az érzés nem vénül meg, nem
múlik el soha. És ha akkor, a mikor már halva vagyunk, még bele
nézhetnénk a tükörbe, bizonyosan azt mondanók: «mégis csak szép halott
vagyok én!»

* * *

Dél-Francziaországnak egy kies vidékén, a hol már olajfák és languedoc
tájszólással beszélő emberek vannak, áll egy renaissance-korbeli szép
kastély, pompás pagonytól körülvéve, mely csak elől az országút felé
enged nyílást, az épület homlokzatát engedve látni, mely a halastóban
visszatükröződik.

A kastély homlokzatán olvasható nagy fekete betükkel: «Asyl des filles
laides». (Rút leányok mentsháza.)

A vasrács-kerítésen minden járó-kelő betekinthet s láthat a
virág-rabattok között egyesével, ritkán párosával, egyformán szürkébe
öltözött nőalakokat pepecselni, a hogy kertészek szoktak. Mindegyiknek
az arczát olyan fátyol takarja, a minőt a muzulmán nők viselnek.

A látogatás a mentsházban már némi előzményekkel jár. A puszta
kiváncsiság nem ad rá jogot. Ha férfi akar bejutni, annak csak az az egy
módja van, hogy folyamodást intéz a mentsház védnöknőjéhez (ez egy
grófné) valami rokona vagy ismerőse fölvétele végett. Mellékel hozzá egy
fényképet az ajánlottól. Kapni a párizsi photographoknál olyan női
arczképeket is, melyek a szépség fogalmaitól lényegesen eltérnek.

Másnap aztán a folyamodó jelentkezhetik s a lefátyolozott arczú kapusnő
által bevezettetik a kastélyba, az intézet igazgatónőjéhez.

Annak nincs fátyol az arczán.

Tökéletes szépség. Arczvonások, arczszín, termet mind festői és
szobrászi mintának való. Nyájasan mosolyogni is tud, s e mosolynál
ragyogó fogsort tündököltet elő. Szép csengő, rokonszenves hangon
beszél.

Soror Fernandenak nevezik.

A látogatót aztán élő szóban megismerteti a mentsház alapszabályaival.

Az intézet negyven leány számára van berendezve. A fölvétetéshez nem
kell egyéb, mint a kvalifikáczió bemutatása.

A mely leány azt mondja: «én rút vagyok», s igazat mond, az fölvétetik.
Vannak rút leányok, a kik rossz erkölcsüek; de azok nem jönnek ide. Mit
keresnének itten? A rútak rendesen becsületesek. S itt hiányzik az
alkalom.

Itt azután tisztességes ellátást kapnak; ha akarják, holtig. A ki el
akarja hagyni az intézetet, csak annyit kell neki mondani: «én nem
vagyok rút» s akkor elbocsájtják. Hanem aztán többet be nem fogadják.

Ez az intézmény azonban csak ama szerencsétlen leányok számára lett
felállítva, a kikkel a természet bánt mostohán. Nehogy kétségbeesett
lények versenyezzenek az ide bejuthatásért, ki van zárva az az eset, ha
valaki nem a természettől, hanem mesterséges mód által lett rúttá:
különben præmium volna kitűzve olyan elzüllött teremtések számára, a kik
a szép arczukat vitriollal elrútítják, vagy a kik szándékosan keresnek
valami betegséget, mely szépségüket lerombolja. Ezek nem vétetnek föl.

Mikor aztán a látogató megismerkedett az intézet egész rendjével, akkor
bejegyzik a nevét a protokollumba, hozzá mellékelve a beajánlott leány
arczképét, s azzal bocsátják el, hogy most ugyan minden hely be van
töltve, de mihelyt egy meg fog ürülni, azonnal értesíteni fogják s akkor
elhozhatja a pártfogoltját.

S ha ekkor a látogató, tudásvágya kielégítésére azt a kérdést
szerencsélteti meg, hogy «mi módon ürülhet meg egy hely ebben a
mentsházban? szoktak innen férjhez vinni valakit? vagy szoktak a rút
leányok megszépülni?» akkor soror Fernande még egyszer leülteti őt
magával szemben s megadja neki a kivánt felvilágosítást.

– Igen, uram, a mi védenczeinknek fele elhagyja ezt a mentsházat egy év
alatt. S alig van öt, a ki az intézet megnyitása óta állandóul itt
maradt. A gályapad, a fegyház, az őrültek háza nem oly rettegtető, mint
a «rút leányok asyluma». A kényszerzubbonynál kínzóbb az a gondolat: «én
rút vagyok». Ezt nem állja ki sokáig. Nem hiszi el végkép. Nem nyugszik
meg benne soha.

S a rút leányok versenygők, összeférhetlenek. Negyven szép leány között
nincs az a vetélkedés, irigykedés, féltékenység, mint negyven rút leány
között. Mindenik azt hiszi, hogy a másik mégis csak rútabb, mint ő;
kettő meg nem marad egymással egy szobában egy hétig.

A természet mostoha leányai, kiket leánytársaik kinevetnek, a legények
csúfságra tartanak, a kikkel húshagyó kedden tőkét huzatnak, a kiknek az
ajtajára szalmakoszorút akasztanak, a kiket a saját édes anyjuk is
üt-ver, a kiket rútságuk miatt senki szolgálatba nem fogad, a kik már
szokva vannak ahhoz, hogy őket mindenki így szólítsa: «te csúfság!» hogy
a hajukat megczibálja, a kinek keze ügyébe kerülnek s a kinek ostor van
a kezében, az végig húzzon rajtuk egyet: csak azért, mert ők olyan
példarútak; ugyanazok, mikor ide a mentsházba bejutnak, s meglátják,
hogy még náluknál rútabbak is vannak a földön, elkezdenek hivalkodók
lenni, s az eddig elszenvedett keserűségeket egymáson töltik ki.

Arról ugyan gondoskodva van, hogy fátyolt viseljenek az arczukon, de ez
rájuk nézve a legkínzóbb discziplina. A mint összeszólalkoznak, rögtön
föllebbentik a fátyolt s egymásra vigyorítják az arczaikat.

Csak a kastély úrnője képes őket egymással kibékíteni. Igen egyszerű
módon. Mikor a rútak összevesztek a fölött, hogy kié közöttük az
elsőbbség, visszájáról? akkor az úrnő fátyolát fölemeli, s megmutatja
nekik a saját arczát. Arra mind meghunyászkodnak. Ő a legrútabb
valamennyi között. Akkor dideregve dörmögik: «ez a Kráó!» s aztán egymás
nyakába borulnak: «Egy szót se többet! Itt a Kráó!»

Félnek tőle, pedig soha sem bántja őket.

Úgy bánik velük, mint testvéreivel, leányaival. Jólétben, kényelemben
élnek itten; tudják jól, hogy odakünn a világban nem vár rájuk semmi
szeretet. Ott egyik szögletből a másikba taszigálják őket, a gyerekek
utánuk szaladnak ingerkedve, az asszonyok becsapják előttük az
utczaajtót, még sem tudnak itt megmaradni.

Tükör nincs az egész háznál; de gyakran rajta kapják őket, hogy az
ablaküveg háta mögé fekete kendőt tesznek s abban nézegetik magukat. S
az a ragyaverte arczú, az a fintorodott buczkó-orrú, az a nyúlszájú női
gnóm azt suttogja magában: «én még sem vagyok olyan csúnya, mint ez a
másik!»

Aztán van egy fajtája a rút leányoknak, mely a legszánandóbb és a
legveszedelmesebb: a szelid, kedélyes ábrándozók. Ezek magukat
kedveseknek, szeretetreméltóknak hiszik, arról álmodnak, hogy alakjukat
tündérszépnek látják, aztán megalkotnak lángoló képzeletükben egy férfi
ideált, a kiért rajongnak, a kinek nevet adnak, a kiben hisznek és
szentül várják, hogy az el fog értük jönni és megváltja őket ez elbűvölt
állapotukból. Aztán ezeket az álmaikat elmesélik a társnőiknek s azoknak
az idegeibe is átviszik az inkubácziót. Az ábrándozás ragadós. S a rút
leány szívében is csak úgy ébren van az a teremtő, az a világfentartó
szenvedély, mely őket csak elemészti, soha nem boldogítja. Az arcz
rútsága nem vet tilalmat a szívre. Mikor a kigyók nászt tartanak, úgy
összefonódnak, hogy nem lehet őket semmi erővel szétválasztani, pedig a
kigyók vére hideg.

Egy ilyen ábrándozó leány valamennyit azzá teszi. Jókedvüek lesznek;
csintalan beszéddel egymást megnevettetik, szerelmes dalokat
hangicsálnak, s mikor nevetnek, pajzánkodnak, akkor csakugyan azt
hiszik, nem csak magukról, de még egymásról is, hogy szépek. Egymásnak
csókot adnak!

Aztán rövid időn megszöknek innen. Soha vissza nem kéredzkedik egy sem.
Némelyik elzüllik, másik öngyilkosul szabadul meg a rút alakjától; van
olyan szerencsés is, a ki magánál még rútabb hímnemű társra talál, a ki
őt üti, veri, kínozza, igavonó marhájának tartja: mégis ragaszkodik
hozzá; elérte, a miről ábrándozott.

Néha valóságos ragálylyá válik közöttük ez a futásvágy. Ha egy elkezdi a
szökést, a többi mind utána fut. A kastély, a kert, a park üresen marad.
Olyankor aztán az úrnő egyedül bolyong szerteszélylyel az
úttekervényeken, melyeket felver a fű, befutnak a szederindák, betakar a
sepretlen virág, levélhulladék, míg új lakók kéredzkednek be. Ha
sokallja az úrnő a várakozást, bejárja a szomszéd helységeket,
meglátogatja a leányiskolákat, a templomokat, s ha talál leánykát a
szamárpadon ülve, a templomajtóhoz szorítva, a kit a társai nem tűrnek
meg maguk között, mert olyan rút, azt nyájasan megszólítja, megkínálja
ajándékkal; a megszólított kis leány, mintha álomlidércz nyomná, lihegi:
«Jaj a Kráó!» Aztán meghivja a kastély kertjébe, virágokat tépni,
szamóczát szedni, báránykát őrizni. Öröm az a kis leánynak. De ezt a
hideg rázza féltében. S ha meg találja fogni a kezét, a kis leány
felsikolt: «nem! nem akarok rút leány lenni!» Kiszakítja magát nemtője
kezéből, elfut, hazaszalad s inkább eltűri a mostohája virgácsát.

Lassankint aztán megint csak megtelik a mentsház, hogy egy év mulva
megint azon módon kiürüljön.

Az igazgatónő, ha komoly látogató kérdezi, szivesen ád neki ilyen
tájékozást.

S ha a látogató azt kérdezné, hogy mi az a «Kráó», annak igen röviden
elmondja az igazgatónő, hogy a «Kráó» egy világhírű természeti csoda:
egy emberi lény, a kit a láószi őserdőkben fogtak el, az orángutángok
társaságában, egy majomleány, a ki emberi módon beszél, énekel, ír,
rajzol, zongorázik, a lábai lábak, nem kezek; külömben egészen az
utáncsokhoz hasonló.

A látogató erre azt mondja: magam is láttam egyszer ezt a természet
csodáját a jardin des plantesban, két frank belépti díjért. Most már
emlékezem a nevére.

– No, hát ez az!

– De hát hogy lehet az?

– Hát ha nagyon bántja önt a tudnivágyás, fáradjon el a helybeli
mairiebe, aztán meg a departement prefekturájába, ott, ha vannak ajánló
levelei, el hagyják önnek olvasni az összes hivatalos aktákat, a mikből
megértheti, hogyan lett a Kráóból e kastély és a hozzátartozó uradalom
úrnője, grófkisasszony, Régi nemesi család nevének viselője? A ki most
is leány. Ugyanaz a majomleány, a kit ön látott két frank belépti
díjért. Mert ámbátor majomúrfiak vannak szép számmal a világon, de a
majomleány épen olyan büszke a maga rútságára, mint a majomlegények az ő
szépségükre.

A minervai tökéletességű szép arcz vonásai még ennél a keserű
szarkazmusnál sem mutatnak semmi indulatkifejezést.

S ha azután a látogató nem tud még megválni ettől a furcsa plánétától,
mely egy kastélykert szférájában egy más világnak más esztetikai
szabályok szerint teremtett alakjait gyűjti össze, a nélkül, hogy ezt a
kérdést ne intézné az istennői arczú hölgyhöz:

«Hát tégedet, márványszoborból életre imádkozott pygmalioni szépség,
minő tévedése a sorsnak hozott ide a rút leányok asylumába? mi tart
téged itten fogva? mi ad neked jogot arra, hogy idejőjj a rútak
királynéjának?»

Hát arra az eszményi szép hölgy azt mondja neki:

– Ön azt hiszi, hogy én szép vagyok? Ez csak álarcz! Ez az én igazi
arczom!

S azzal egy varázsmozdulattal egyszerre torzképpé alakítja át az arczát,
gúnyoros ránczok futnak össze az orra, a szemei körül; czimpái
kitágulnak, ajkai elferdülnek, homloka redőkbe vonul, szemöldei kigyókká
tekerülnek, s a szemei kancsalítanak.

És a hangja érdessé válik, reszelős lesz, a fogait összeszorítva beszél.

– Én vagyok a Meduza! Az elátkozott Meduza! A ki a rútságával kővé
mereszti a rátekintőt. A ki tudok rút lenni, ha akarok.

És akar rút lenni!

Akkor aztán fut a látogató halálra ijedten, hogy kővé ne váljon!

* * *

Ennek a két nőnek a történetéről fog szólni a regény, melynek ez a
czíme: «A Kráó».



I.

Humbug az egész Kráóról költött fiziologiai mese!

A Kráót nem fogták a birmáni szikomór-erdőkben a Laósz vad emberek
vidékén ázsiai utazók; az nem volt mustra-példánya egy ismeretlen
emberfajnak, mely a darwini kapcsot képezné a homo bipes és homo
quadrimanus között; nem is volt elátkozott záloga valami emberek és
majmok közötti megtévedt viszonynak: őseit nem számította se csimpánzok,
se utáncsok, se gorillák előkelő nemzetségéből, mert az valóságos leánya
(még pedig törvényes összeköttetésből származott leánya) volt az ős
Trimerik grófi család utolsó férfisarjának, Filibertnek, a ki egyenes
leszármazású elődei közé számítá a világhírű felfedező tengerészt
Kerguelent.

Igazi keresztneve volt a Kráónak «Aïra–Renée–Charlotte».

Szokatlan alkotású arczát is egyenesen a familiától örökölte. Az a
benyomott orr, az előre álló fogsorok, miket nem bir eltakarni a széles
száj, a lapos homlok, a ránczbafutó arczvonalak és a hegyes fülek,
megannyi ivadékról ivadékra szálló jellegei az ősi Trimerik családnak.
De különösen a szőrrel gazdagon ellátott arcz, mely a férfiaknál épen
csak a szemeknek engedett nyílást. A legtöbbnek még az orrán is volt
egynehány serteszál.

Ez nem volt baj. A renaissance, a directorium, az empire, meg a
restauratio alatt folyvást fentartotta magát a borotvált arczok divatja,
s e szerint szőrt nem viselt senki az arczán; hanem a negyvennyolczadiki
forradalom után általánossá lett a szakállviseléssel való tüntetés a
férfiasság mellett s ekkor aztán Filibert grófnak sem lehetett
eltitkolni a keresztes hadakban részt vett őseihez való hasonlatosságát.

A család hölgytagjainak is jutott ebből a túlságos bőkezűséggel osztott
ajándékából a természetnek. Fiatal korukban csak mint gyenge pihe jelent
az meg az arczon, vagy mint egy kis simulékony bajuszocska a felső
ajkon: némelyiknek az egész osztályrésze ki lett adva egy kunkora
tincsben, mely vagy az állon, vagy az arcz egyik oldalán ékeskedett; de
azt ők nem igyekeztek kiirtani, sőt családi eredetük hitelesítő czímere
gyanánt viselték büszkeséggel.

Filibert gróf huszonnégy esztendős volt, a mikor az atyja meghalt. Addig
a tengerészpályát futotta, dicső őse példáját követve, ki egy országos
területű szigetnek adta nevét, a melyen ugyan nem terem se egy szál fa,
se egy négylábú állat; de annálinkább tele van fókákkal és halpusztító
madarakkal.

Az apa halálával Filibert leszállt a tengerről, s megkisérlé a
vitorlázást a nagy világ oczeánján, a hol nagyhamar tapasztalá, hogy még
gonoszabb viharok dúlnak, mint a tengeren.

Egyszer aztán ő is kikötőbe jutott. A házasság kikötőjébe.

Ő is fedezett fel egy új szigetet marquise Delmont Camilla személyében.
Ez a sziget is épen olyan szép volt – a távolból. Hanem a mint a
felfedező birtokába vette, akkor tapasztalá, hogy nem lakik abban semmi
élet. Fókák, penguinok elúsznak, elrepülnek a birtokosuk elől. A
marquisnő nem szerette a férjét.

Még ez nem lett volna a legnagyobb baj. De egy rút napon arra jött rá
Filibert, hogy a felesége mást szeret.

S mikor e miatt szemrehányást tett az asszonyának, az egész hideg vérrel
azt felelé neki:

– Hát hiszen önt csak nem szerethetem ezzel a majompofával!

Filibert a tükör felé fordult, belenézett, – s aztán igazat adott a
feleségének.

Törvény elé vitte a baját, s aztán elválasztották őket – «a thoro et
mensa». Még akkor a franczia törvények szerint teljes elválásnak nem
volt helye. A Code Napoleon még az egyházi sakramentumnál is erősebben
fogja a házasságot. Az még a megsemmisítő «impedimentumokat» sem veszi
figyelembe. A kik a maire előtt aláírták a protokollumot, azokat csak
ásó-kapa választja el egymástól.

(Nehogy azzal kecsegtesse magát valami laikus ember, hogy a polgári
házasság szerint majd minden esztendőben újra házasodhatik! Nem, onnan
nincs kijárás!)

Filibert aztán visszament a tengerre. Vett magának egy derék gőzöst, a
melynek maga volt az első kapitánya.

A jószágigazgatójának kiadta utasításba, hogy az uradalma jövedelmének
felét küldje el a marquisnőnek, a másik felét helyezze el
állampapirokba. Maga nem vett abból semmit igénybe.

Kereskedéshez látott. Közvetítette az árúforgalmat az ó és új világ
között. Gőzösének a jövedelméből még fölösleget is takarított meg. Többé
nem vásárolt abból az árúczikkből, a mi a világon a legdrágább: az
asszonyi mosolyból. (A mi külömben akkor legdrágább, a mikor ingyen
adják.)

«Ezzel a majompofával!»

Soha sem hagyta el a hajóját.

Ha a délfranczia partokhoz ért, a beári fokot körülhajókázva, csak
messziről nézte, a kapitány emelvényéről a szép pyrenéi hegyeket, melyek
mögött pompás armingoli kastélya állt. Soha sem szállt ki, hogy csak
egyszer is meglátogassa.

Ha épen nagyon elővette a száraz föld utáni vágy, ellátogatott a
hajójával a Kerguelen földre, s ott kivette a dézsmáját a tengeri
oroszlánokból és jégmadarakból. Járhatott a saját uradalmában
naphosszant, a nélkül, hogy emberi arczczal találkozzék. A vadállatok
nem is futottak el előle. Bizonyosan azt hitték, hogy az ő familiájukhoz
tartozik. Egy olyan derék kinőtt tengeri oroszlánnak a pofája olyan igen
hasonlít Filibert gróf ábrázatjához.

Valami húsz esztendő telhetett el így. Egy visszatérés alkalmával a
havtei öbölbe, hivatalos levelet hoztak Filibertnek a hajójára, a
perpignani préfettől, melyben hivatalosan tudatták vele, hogy marquise
Delmont Camilla meghalt.

– Marquise Delmont Camilla? Hát mi az ördög bajom van én nekem egy
Delmont Camilla nevű markinővel?

Sehogy sem tudott rá visszaemlékezni.

Minthogy azonban a préfet levelében felszólítás is volt hozzá, hogy már
most rendelkezzék felőle, hogy a birtoka jövedelmének az a része, mely
eddig a marquisnőnek lett kiszolgáltatva, ezentúl hova fordíttassék:
mégis csak rá kellett szánnia magát, hogy holmi avult iratokat
előhuzogasson a hajós ládájából. Azok között csakugyan talált egy
hivatalos kimutatást a tiszttartójától a marquisnőnek, mint elvált
feleségének megküldött apanageról.

– Aha! Hisz ez a feleségem volt! No hát Isten nyugtassa meg!

S azzal félárboczra bocsáttatá le a hajószászlót, tengerész szokás
szerint, a gyásztisztesség jeléül.

Aztán válaszolt valamit a perpignani préfetnek, hogy csak fordítsák az
esedékes összegeket is oda, a hova a többit. A meghalt marquisnő
gyásztiszteletére pedig ágyúzzanak annyit, a mennyi őt rangjánál fogva
megilleti. Egyéb fajtájára a végtisztesség tételnek ő bizony már nem
emlékezett.

A mint az új árúterheket felszedte a hajójára, megint visszafordult a
nagy oceáni útra.

Azonban nem sokára tapasztalá, hogy nem csak az ilyen mellékes dolgokat
felejti el, mint egy elvált feleség, hanem a leglényegesebbeket is. Nem
jutnak eszébe a kikötők nevei, a miket útközben érintenie kell, nem
találja meg a matrózainak a nevét, sőt a másodkapitányának, a
kormányosának is olyan neveket ad, a mikért azok bámulva néznek a
szemébe, nem tud külömbséget tenni az árboczfák és vitorlarudak között,
mikor parancsot oszt.

– Mi történik én velem? kérdezé egy alkalommal a hajó orvosától.

– Ön bizony, kapitány úr, egy kis agylágyulás felé vitorlázik.

– A mennykőbe. Azt nem szeretném megérni.

– Hát még most kikerülheti gyökeresen megváltoztatott életmóddal.

– Mit gondol ön?

– Azt, hogy önnek búcsút kell venni a tengertől, meg a pálinkától.
Valahol az Alpes maritimes egyik vízgyógyintézetében a szép havasok
között még helyrehozhatja ön az életszervezetét.

Filibert gróf megfogadta az orvosi tanácsot s búcsút vett a tengertől
is, meg a rumos palaczktól is.

Talált a délfranczia havasok között egy kedves zúgot, a hol az emberek
nem isznak egyebet, mint vizet.

Ott egy parasztorvos radikális kura alá vette. Mezitláb járatta és
fedetlen fővel, akár szél volt, akár zápor, vizes pokrócz közé
csavartatta, zuhanyoltatta, aztán kergette sziklákat mászni s itatta
vele a vizet pint számra. Utoljára valóságos vízrészeggé lett minősítve.

Filibert gróf kápolnát építtetett a kis fürdőhely számára tökéletes
felgyógyulásának az emlékére.

Azt mondta mindenkinek, hogy egész új embernek érzi magát.

Mielőtt azonban a fürdő vezére elbocsátotta volna, a lelkére kötötte,
hogy ezt a megszokott kurát ugyan abba ne hagyja ám soha egy napra se,
mert a mint ellenkező életmódba téved, a recidiva annál gyorsabban fog
bekövetkezni. A bort, pálinkát tekintse méregnek. És a mi fődolog:
akármi baja történik, doktort ne bocsásson közel a testéhez, mert az
mind a halál liferánsa. Csak vizes pokróczot, hideg zuhanyt, akármi baja
támad. Vigyen magával valakit innen a faluból, a ki már érti a
gyógykezelést.

Volt is ilyen valakije Filibert grófnak: egy parasztleány.

Marciolenak hítták.

Fekete szemű, fekete hajú, fekete bőrű picard leány.

Jószívű, szolgálatkész teremtés. A ki egészen rendes dolognak találta,
hogy egy férfit naponkint tetőtől-talpig vizes lepedőbe burkoljon,
kibontson, a vizes kádba beletaszítson, azt onnan megint kihúzza, végig
dörzsölje s e mellett maga is a lehető legkurtábban legyen feltürkőzve.
Megszokták azt ezen a vidéken.

Hanem a mellett egészen szigorú volt az erkölcseiben.

Az ápolgatott patiensnek semmi reciprocitás nem volt megengedve.

Pedig az ilyen vízkura nagy élesztő erővel bír.

Aztán meg az agylágyulás felé közeledő férfiaknak az a sajátságuk, hogy
a vágyaik elkezdenek az érzékeiken uralkodni. Az öreg úr kérkedve
beszéli, hogy milyen láng lobog még az ereiben! s felvillanyozódik, ha
egy szoknya suhogását hallja! Másodszor érzi magát fiatalnak. Ne áltassa
magát! Az agylágyulásnak a szimptomája az. A «fin du demi-siècle».

Filibert szervezetét is meglepte az az őszi másodvirágzás.

Mikor már közeledtek a napok, melyeken a fürdőt elhagyandó volt, azt
monda Marciolenak:

– Hallod-e kincsem, én elviszlek magammal armignoli kastélyomba.

– Vinnél ám, ha mennék. De én itt maradok.

– Hát mért akarsz itt maradni?

– Mert itt van nekem egy fakunyhóm, melyben otthon vagyok.

– Az én kastélyomban is otthon fogsz lenni. Minden cseléd, minden tiszt
a te szolgálatodra fog állni. A mit te parancsolsz, azt mindenki
teljesíti. Lesz hintód, paripád, minden ünnepre új ruhád, gyémántos
függőd, gyöngyös násfád, aztán annyi pénzed, hogy megveheted vele ezt az
egész falut.

– De hát mindezekért a te kincseidért én nem adom oda ezt az én övemet.

A pikárd hajadonok egy széles, szironynyal himzett bőr-övet viselnek, a
mit csak akkor áldoznak fel, a mikor férjhez mentek.

Másnap megint előhozta ezt a tárgyat Filibert Marciolenak.

– Hát látod, én nem sokáig élek. Egyenes örökösöm nincsen. A pénztáram
tele van. Azt mind neked hagyom. És ha úgy hozná magával a szerencse,
hogy ebből a mi együttlétünkből valami élő lény származnék, hát akkor én
az egész vagyonomat arra hagyom, minden oldalrokonom kizárásával, a
kiket külömben sem szeretek.

– Hát édes uram, én csak azt mondom neked, felelt Marciole, hogy én
nekem is van becsületes nevem, az édes anyámnak is van, az öreganyámnak
is van, még a szépanyámnak is van, mind a hárman ott élnek együtt abban
a kunyhóban; már most hogy kerüljek én egyszer azoknak a szeme eleibe,
egy gyerekkel a karomon, a kiről, ha kérdik, hát ennek mi a neve? akkor
én azt feleljem: «ennek nincsen neve». Ha mindjárt végselyembe,
színaranyba van is bepólyálva.

Harmadnap azután azt mondá Filibert gróf az ápolóleánynak:

– Hallod-e Marciole! Engem vigyen el az ördög, ha egy körömfeketényit
törődöm is azzal, hogy mit beszél felőlem a világ? Nem bánom, elveszlek
a törvényes ceremoniák szerint feleségül. De nem magamért, hanem te
éretted, azt kivánom, hogy ezt a házasságot ne üssük dobra. Itt a
legközelebbi falu maireje előtt megkötjük a házasságot s aztán a
bizonyítványt hiteles alakban kiállíttatva, leteszszük a perpignani
prefektura levéltárába. Onnan előkérheted, ha egyszer én meghalok. De
addig ne szólj róla senkinek. Mert az én rokonaim olyan gonosz emberek,
hogy ha azok megtudják, hogy én téged törvényes feleségemmé tettelek,
tégedet elemésztenek, vagy azt teszik, hogy elcsábítanak, megszöktetnek
tőlem. Ha pedig úgy fogsz mellettem lenni, mintha gazdasszonyom volnál,
akkor nem csókolnak ugyan kezet neked, de békét hagynak.

Erre az ajánlatra hallgatott Marciole.

Azt a legényt, a kivel az ablakon át szokott beszélgetni, úgy is
elvitték katonának Algirba, a beduinok közé, azt soha sem fogja többet
látni. Az elkeseredés rávitte, hogy kezet adjon rá. Az anyja, nagyanyja,
szépanyja is beleegyezett, azok megkapták a moringot, két ezer frankot,
azzal egész úrrá lettek téve.

Filibert gróf azután karonfogta Marciolet, a szükséges négy tanú
kiséretében (mind becsületes kőfejtők voltak a nagy gránitvágásból)
átballagott gyalog a szomszédos Rougivalba; ott a maire előtt elvégezte
a törvényes szertartást, a násznagyoknak kifizette a napszámját, a
házassági bizonyítványt hiteles alakban kiadatta magának s azzal
visszatért a fürdőintézetbe.

A fürdőorvos előtt egy ilyen befejezését a fürdőkúrának természetesen
nem lehetett titokban tartani. A doktor azt mondta rá, hogy ez sűrűn
előforduló eset, hogy a hidegvízkúrán felépült urak az ápolóleányaikat
elveszik feleségül, ez a legcsalhatlanabb bizonyítéka a gyógyrendszer
tökéletességének, s alig van közöttük egy, a ki egy év leforgása alatt
örvendetes családi eseményről ne tudósítaná jóltevőjét, a fürdőorvost.
Azután ellátta őt makrobiotikai és kalobiotikai tanácsokkal: mihez
tartsa magát, az ünnepnapokat szigorúan megtartsa (Lafontaine
kalendáriuma szerint), el ne felejtse, hogy «aurora musis amica», a mi
nemcsak a muzsákra áll. Egyébiránt a Marciole mindezekről legjobban
fogja informálni, mert az már alaposan ismeri a vízkúrát.

Ezzel aztán a legközelebbi postakocsival elpályázott Filibert gróf
Marciolejával együtt Perpignanba. Ott első dolga volt a préfethez
ellátogatni, s annak átadni hivatalos megőrzés végett a házasságáról
szóló bizonyítványt, megértetve vele a titokban tartásnak az indokait.

A préfet is legitimista volt, mint Filibert gróf: ősei mind
bourbonhívek. Összetartottak.

Az oldalág, mely esetleg Filibert gróf után örökölni remélt, az pedig
imperialista volt.

– Csak az kellene még, hogy ide Armingolba De Quimper Ellinor vicomte
telepedjék le! Az elkeseredett bonapartista! Megrontaná az egész
departement-t.

Filibert gróf meg lehetett felőle nyugodva, hogy monsieur Rochepilon (a
préfet) levéltárában igen jól meg lesz őrizve az ő házasságlevele s
adandó alkalommal kellőleg érvényesítve.

Ennek az adandó alkalomnak két fázisa volt. Az egyik mentül elébb, a
másik mentül később kivánatos.

Filibert gróf, ősi kastélyába megérkezve, egészen úgy rendezte be az
életmódját, a hogy azt a fürdőorvos elrendelé.

Reggel fél öt órakor vizes lepedő, pokróczczal, abban izzadni fél hat
óráig, akkor bele egy tizenkét fokú vízzel telt fürdőmedenczébe,
lubiczkolni három perczig, akkor durva vászonnal letörültetni, a
derekára négy singnyi felében nedves, jól kifacsart kendőt
körülcsavartatni, az öltönyt felkapni s aztán mezitláb futni a harmatos
fűben. Marciole segédkezett mindezeknél. Útközben meginni két pohár
forrásvizet, azaz, hogy két kürtre valót. A hegytetőn megfúni a kürtöt,
s aztán csendesen lejönni a lejtőn, leülni a reggelihez, mely áll egy
köcsög aludt tejből, tele aprítva fekete kenyérrel. Akkor egyet pihenni,
ujságot olvasni. Semmi szivar! Az is méreg. Délben két pohár víz, rá egy
nagy darab félig sült borjuhús kenyér nélkül, utána megint víz. Akkor
siesta tizenöt percz. Megujított vizes burkolat. Ismét szaladás a
szabadban. Ozsonnára irós vaj, aludt tej mézeskalácscsal. Csendes séta.
Estére hideg lábvíz, lépes méz, bodza-lekvár, pohár tej. Kilencz órakor
lefekvés. Semmi vánkos a fej alatt.

Elgondolható, hogy az ilyen földesúrnak vendége nem akad, a kinek az
asztalán nem fordul meg egyéb, mint aludt tej, rozskenyér, meg lépes
méz, rá hideg forrásvíz. Kevés ember bolondul az ilyen lakoma után.

A Marciole pedig hűségesen helyt állt mindezekben.

És volt is a kurának láttatja.

Filibert gróf egészen legénynyé lett a vízkúrától.

Minden délután felvágott egy méter gyertyánfát az udvaron. Ugy tudott
enni, mint egy farkas. Folyvást távgyalogló lépésben járt, száztíz
centiméternyi hágó-közökkel, egész vadászriadókat elfújt a Waldhornon.
Dicsekedve mondá el a tiszttartójának, a ki minden hónap elsején feljött
hozzá beszámolni, hány kilóval lett nehezebb a legutolsó találkozás óta.

De a Marcioleon is volt láttatja a vízkúrának. Az is folyvást nehezebb
lett hónapról hónapra. Egyszer aztán megint csak könnyebb lett.

Mi, a kik értesülve vagyunk a perpignani préfetnél letéteménybe
helyezett házassági levélről, ebben az eseményben semmi megbotránykozni
valót nem találunk. Másoknak a véleményéről pedig ne tudakozódjunk.

Filibert gróffal most már igazán nem lehetett gyalog beszélni.

Az újszülött tökéletesen hasonlított az atyjához. Csak épen a szemei
voltak olyan feketék, mint az anyjáé. Filibert gróf tengerkék szemeket
használt.

Az újszülöttet megkereszteltetni elvitték magukkal ugyanabba a Rougival
helységbe, a hol megesküdtek. Csak ott irathatták be a matrikulába az
apa és anya neveit. Armingolban minden el lett volna árulva vele.

A kis Aïra az első esztendejében csak olyan szép volt, mint a milyenek a
kis gyerekek szoktak lenni: apa, anya szemében szép, idegennek
rettenetes!

Másfél éves korában már olyan hosszú volt a haja, hogy a térdeig ért.
Dajkát soha sem tartottak mellette; az anyja maga szoptatta, gondozta,
járni tanította.

Ezen új hivatal csorbát ütött a régin: a gróf ápolásán, annálfogva
Marciole mellé még egy kisegítő ficzkót kellett fogadni, a ki a gépies
munkát teljesítse a vízgyógyrendnél, Marciole csak a felügyelést
vezette. Ennélfogva Filibert gróf nem is találta már ezt a kurát olyan
mulatságosnak, s nem tartotta meg olyan pontosan; ellenben annál
gyakrabban látogatta meg a gyermekszobát s részt vett abban az
örömteljes foglalkozásban, mikor egy nagy ember a kicsiny embernek
odanyujtja a két kezét: az a két markával belékapaszkodik a nagy ember
hüvelykujjaiba s aztán csinálja a két lábával azokat balletfigurákat, a
miket a groteszk tánczosnők nem tudnak utána csinálni. Az az egy éves
gyerek még a lábának a hüvelykujját a szájába tudja venni. Filibert gróf
járni tanította a gyereket, s néha addig guggolt előtte, a míg aztán ő
maga nem tudott felállni a lábára, s Marciolenak kellett az öreg urat
fölemelni és belevezetni a lépegetés tudományába elzsibbadt lábait.

Hanem azt nem engedte meg Marciole Filibert grófnak, hogy meg is fésülje
a gyermeket. Sok ideig egyedül ő maga rejtegette azt a titkot, hogy az a
fekete hosszú haj nem éri be azzal, hogy térdig alászáll, hanem
lassankint lenő a nyakcsigolyára; onnan áttengődik a hátra, úgy hogy
valóságos sörény válik belőle. Hát ez nem baj addig, a míg leeresztett
hajat kell viselni; de mi lesz belőle, ha egyszer azt kontyba kell majd
kötni?

Az a bizonyos finom szösz is kezdett jelentkezni a gyermek arczán és
végtagjain, a mi a családi tulajdonokhoz tartozik.

Hanem ezt mind elfelejtette neki az ember azért a pajkos jó kedvéért, a
mivel már kis gyerek korában mindenkit el tudott mulattatni. Nem
hallotta ezt soha senki nyafogni, pityeregni, mindig olyan eleven volt,
mint egy kis macska: hempergett, bukfenczezett, kaczagott, hizelkedett,
hamiskodott, körmölt, harapott, s aztán ha elfáradt a játszásban,
összekuporodott, a fejét a térdére fektette s aludt, mint egy macska.

Mikor pedig már beszélni is megtanult, akkor meg csupa gyönyörűség volt
vele enyelegni. Olyan furcsákat tudott mondani, hogy még a mogorva
komornyikot is megnevetteté vele. Aztán mindenféle nótát megtanult: a
kertészleányok tanították provencei népdalokra, egy népünnepélyen
meglátta a carmagnolt, azt rögtön elsajátította. És mikor egyszer azzal
lepte meg Filibert grófot, hogy a dzsiget eltánczolta előtte, a gróf az
ölébe vette és összecsókolta az arczát.

Egyszer aztán elkövetkezett az az idő, a mikor illendő volt a kis leányt
valami egyébre is tanítani, mint tánczokra és dalokra.

Ezt már az anyja nem volt neki képes megadni.

A derék Marciole nem tudott sem irni, sem olvasni. Az ő kunyhójuktól
messze esik az iskola, aztán nem is ért rá, már kis leány korában
dologba kellett állnia, később meg nem volt kedve hozzá. Az egész
ivadékában nem volt soha betűvető ember.

A legelső elemi ismeretek közlését magára vállalá a helybeli abbé. Egy
igen jószívű, kegyes férfiu.

Annak a tudományát azonban nagyhamar kitanulta a kis Aïra, s mikor aztán
észrevette, hogy már ő tud többet, mint a tanítója, akkor elkezdett vele
pajzán dévánkodásokat űzni.

Egyszer aztán komoly tanakodásba elegyedett Filibert Marcioleal.

– Hallod-e Marciole: a «mi Aïránk» már tíz esztendős. Itt az ideje, hogy
rangjához illő nevelést adjunk neki. – Tudod, hogy mi sors vár rá? – Ő
neki egykor reprezentálni kell. Ha én meghalok, te belőled ugyan grófné
lesz, de azért te házat nem fogsz vihetni, mert még igazán francziául
sem tudsz beszélni, csak azt a te otthoni patoádat – Aïrának kell majd
pótolni a te tudatlanságodat.

– Hát hogyan? Miképen?

– Nevelőnőt kell a házhoz fogadni, a ki a leányt magasabb tudományokra
oktassa: zongorázni, rajzolni, festeni tanítsa. S a többi! Mit tudom én,
hogy mi mindent kell tudni egy comtessenek. Aïra pedig egyszer azzá
lesz. Azért, hogy most senki sem híja annak.

– Jól van. Tehát majd keresünk a számára egy nevelőnőt.

Marciole aztán tanácsot tartott a derék jóvoltu abbéval. Megérteté vele,
hogy milyen az ő eszményképe egy nevelőnő dolgában. A főtisztelendő úr
aztán ki is keresett a számára egyet az ismerősei köréből s azt
elszerződteté az armingoli kastélyba.

A nevelőnőben minden tökéletesség megvolt, csak épen a szépség volt nála
annyira elrejtve, hogy azt közönséges emberi szem nem volt képes észre
venni. Szakálla nem volt, mert borotválkozott.

Ez fog legjobban hozzáilleni a növendékéhez.

Mikor Filibert grófnak bemutatá magát a nevelőnő, az ő kezéből véve át a
növendéket, azt mondá a gróf Marciolenak, a hogy egyedül maradt vele:

– Hallod-e kedvesem, ugyan jó, hogy ennek a hölgynek a mi kis Aïránkat
kell nevelni és nem engemet, mert én megszökném tőle egy hét alatt.

– Nem is magának fogadtam én azt, hanem a leányának.

Meghozatták a rengeteg sok tankönyvet, szép illustrált műveket, festő-
és rajzoló-szereket és egy drága Erard-féle zongorát s azonnal kezdetét
vette a felsőbb oktatás. A napnak minden órája úgy volt beosztva, hogy
azon valamit kellett tanulni a kis leánynak.

Nagy kínja volt vele a nevelőnőnek. A gyerek mindent megtanult, csak azt
nem, a mire tanították; a festékeit arra használta, hogy a históriás
könyvben a celebritások képeit kékre, zöldre, pirosra bemázolja vele, a
zongorát agyonverte czigánymódra játszott népdalokkal, s a mikor a
menuette figuráira tanították, egyszerre csak a carmagnolba ugrott át
belőle; mikor megfeddték, kaczagott, dalolt, s ha a sötét szobába zárták
büntetésül, gombostűhegygyel karrikaturákat rajzolt a festett falra, a
mik szörnyen hasonlítottak a nevelőnő külsejéhez.

Félesztendő mulva nem az Aïra szökött meg a madametól, hanem a madame az
Aïrától.

Odavágta a szerződését a gróf asztalához.

– Basta! Elég volt! Én leányt jöttem ide nevelni, – de nem vad hiúzt!

S azzal ott hagyta az armignoli kastélyt.

Ekkor aztán Filibert gróf azt mondá Marciolenak:

– No, már most, édes barátnőm, én hozatok az Aïránk számára nevelőnőt,
olyant, a milyen az én ideálom egy nevelőnőben.

S mert a párisi hölgyekhez nem volt bizodalma, Lyonból szerzett egyet.

Így került az armingoli kastélyba Fernande.

Még akkor nem volt «soror».



II.

Pár nap mulva az új nevelőnő megérkezte után ilyen tartalmú levelet irt
Jacques Pluhar, Ellinor De-Quimper grófnak:

«Csoda történt. A mint az öreg úr Fernande kisasszonyt meglátta, azon
való örömében a haja egy éjszaka megfeketedett.»



III.

De hát ki az a Jacques Pluhar?

Ki az az Ellinor De-Quimper?

Ki az a Fernande kisasszony?

… Jacques Pluhar, a rangosztálya szerint, a komornyikok kategoriájába
tartozik, s mint ilyen «monsieurnek» czímeztetik. Tulajdonképen pedig ő
az Filibert gróf életrendszerében, a mi a ketyegő az óránál: a felhúzott
életrugó működésének szabályozója.

Már valami nyolcz év óta ő a mindenese a grófnak: felügyelője, istápja,
pénztárnoka, titkárja, felolvasója, doktora.

A gróf apródonkint felhagyott a vízkurával, a mióta a lábai megtagadták
a vízben-sárban szaladgálást. Víz helyett sört iszik; nem fürdik, hanem
inkább pipázik.

A Marciole tizenkét év alatt nagyon megvénült. A hegyvidéki parasztnők
hamar elhervadnak. Azaz, hogy nem hervadnak el, hanem úgy járnak, mint a
tulipán, a mely a szép himes szirmai helyén ugyanazon kocsányon idomul
át egy nagy háromszögletű tobozzá: ugyanaz a tulipán az!

Az arczbőre megrezesedett, a homloka csupa ráncz lett, a nyaka
megvastagodott, s a fogai megritkultak. A parasztszépség elmultával
elvesztette a befolyását is, s az a befolyás egészen a komornyiknak
jutott.

Marciole naponkint csak egyszer szokta a grófot látni, a mikor ebéd után
felhozza eléje a kis Aïrát, hátrafésült hajjal. (Fésülni még most sem
engedi másnak.) S akkor addig ott marad, a míg a kis leány a gróf urat
bohóskodásaival mulattatja.

A gróf nagyon szereti a kis leányt. Órahosszat engedi játszani,
csintalankodni, ugra-bugrálni maga körül. Itt minden szabad neki. Még a
pipát is a szájába veheti. Az anyának semmi beleszólása. Az ő helye ott
a gróf karszéke mögött. S ha meg találja inteni a kis csintalant: «Ejh,
nem illik az!» a gróf hátrakiált neki: «Csitt odahátul!»

Mindaddig, a míg Jacques be nem jön s egy szót súg a gróf fülébe. Akkor
aztán int a kezével Filibert, hogy elmehetnek.

Az a titokban súgott szó tudniillik «kávé».

Ezt nem szabad megtudni Marciolenak, hogy Filibert kávét iszik.

Ha megtudná, majd csapna nagy patáliát érte! Kikönyörögné a kezéből a
kávés findzsát. Még el is árulná magát. «Édes, jó uram! Ne rontsd meg az
egészségedet! Tudod, hogy a kávé te neked méreg!»

Szegény, becsületes Marciole! Hogy őrzi a grófnak az életét! Pedig
hiszen annak a halálával kezdődik az ő felmagasztalása. Addig, a míg a
gróf él, csak a megszégyenülés csepeszét viseli a fején, az özvegyi
fátyol hozza meg számára a grófi diadémot! – És mégis féltve őrzi az
életét az urának. Mindennap összevész a komornyikkal miatta. Pedig ha a
saját jóvoltára gondolna csupán, nem kellene egyéb, mint hogy egyszer a
gróf fekete kávéja közé töltsön egy jó pohár cognacot (hisz az ártatlan
szer, pláne orvosság) s másnap már grófné asszony volna a czíme.

Igazán megérdemelné a jó Marciole, hogy neki itéljék a Monthyon
erénydijat, a ki tizenkét évig tűri a szennyet az arczán, s őrzi annak
az életét, a kinek a temetése napján ez a szenny auroleolával lesz
felcserélve.

És aztán mindennap ki hagyja magát űzetni egy cseléd által az ő urának,
férjének a szobájából, egy cseléd által, a ki előkelő fölényét érezteti
vele, – a tudatlan paraszttal.

Hát ő persze nem tudná felolvasni a hirlapokat a gróf előtt, miként
Jacques, pletykákat sem tudna neki elmesélni a főúri világból.

Jacques Pluhar sok évig a párisi jockey-clubnál volt benfentes szolga.
Onnan került igen jó ajánló levéllel Trimeric grófhoz. Legalább az
ajánló levelei azt állítják. Ezeket pedig De-Quimper Ellinor gróf
eszközölte ki a számára, a jockey-club egyik leghíresebb tagja.

De azt Filibert gróf nem tudta meg sok ideig, külömben gyanakodó lett
volna.

Trimeric Filibert gróf nem szerette, ha csak a nevét kimondták is előtte
De-Quimper Ellinornak.

Nem azért, mintha ellensége lett volna, hanem azért, mert atyafia volt.

Trimeric grófnak az atyja és De-Quimper grófnak az anyja testvérek
voltak.

Az unokatestvérek soha sem látták egymást. Ellinor az alatt nőtt fel, a
míg Filibert a tengereket szállta.

Hanem hát kellemetlen érzés egy olyan atyafira gondolni – becsületes
embernek, a kit meg akar csalni – a becsületes ember.

Már pedig Filibert gróf tudta jól, hogy ő Ellinort okvetlenül meg fogja
csalni.

Ez a jó fiu azt gondolja, hogy ő fogja a nagybátyja vagyonát örökölni;
valószínüleg már erre a számlára csinált is egy halom adósságot.

Mekkora lesz aztán az elbámulása, mikor a temetés után (vagy még a
cerimonia előtt), a perpignani préfet bemutatja a gyásztevő
gyülekezetnek a törvényesen egybekelt özvegyet, s a törvényes szülöttet,
mint egyenes örökösét a Trimeric vagyonnak.

Ezért nem szerette Filibert gróf, ha az öcscsének a nevét előhozták
előtte.

Jacques Pluhar pedig ennek a megbizott embere, a kinek rendes feladata
koronkint értesíteni Ellinort az armingoli kastély eseményeiről s közben
a megbizójának az utasításait foganatosítani.

Jacques Pluhar természetesen maga is őrizkedett Ellinor nevét
felemlíteni a grófja előtt. Bár épen azért volt ideküldve.

Még nem jött el az ideje.

A jó haditervnek érés kell!

A hirlapok között, a miket Filibert gróf járatott, volt egy furcsa
ujság, a minek a neve volt Harlequin. Ez egy ideig őrült nagy sikert
vívott ki a párisi boulevardokon. Ennek a lapnak annyiféle munkatársa
volt, a hány politikai párt beszéltet magáról Francziaországban. Ezek
aztán ugyanazt a thémát, eseményt sorban a maguk szempontjából adták
elő. Az egyik oldalon az opportunista, a másikon az intransigens, a
harmadikon a boulangista, a negyediken az imperialista, az ötödiken a
legitimista, a hatodikon az anarchista. Ezeket az egymással
szemeszöktében ellenkező értekezéseket összeolvasni valóságos pokolbeli
élvezet lehetett. Azután irtak bele ultramontanok és szabadkőművesek,
idealista és realista kritikusok, haussera és baissere spekuláló
nemzetgazdászok, spiritisták és antispiritisták, atheisták és
theozofisták, darwinisták és charlatánok és komoly természettudósok.

Ezeknek az utóbbiaknak a czivakodásai mulattaták legjobban a
Trimeric-család utolsó férfisarját.

Különösen egy éveken keresztül folytatott felfedezési vita érdekelte az
öreg urat rendkívüli mértékben.

Egyszer az a hir emelte fel a fejét, hogy Borneo szigetén felfedezték a
majomembert, a Darwin-elmélet kézzelfogható bizonyítékát, az összekötő
tagot az ember és az utáncs között. Leirták az alakját, az ábrázatját.
Egy majom, a ki beszél, emberi szótagolással, a kinek már lelke van és
czivilizálható.

– Még utóljára kiderül, hogy a Trimeric-ükök voltak az emberi faj igazi
ősei.

Rögtön nyomban következtek a tudósok, a kik lerontották az egész
elméletet: humbug az egész! E fajta szőrrel benőtt emberek vannak
Oroszországban is, de ez csak aféle túltengése a finom pihének, csak
olyan emberek azok, mint más kétlábú teremtés.

Ekkor a felfedező tudós, Buckland, közzétette a lefényképezett alakokat,
a kiket a birma király udvaránál látott. Ennek a majomemberfajnak a
neve: «Kráó».

Erre egy híres olasz aquarium-tulajdonos, Farelli, nem sajnálta a
költséget, kiküldött egy ügynököt Borneoba, hogy vegyen meg a királytól
a számára egy ilyen Kráót.

A megbizott visszatért eredmény nélkül. A birma király nem ád el Kráót
semmi pénzért. – Hanem annyit kieszelt, hogy ezeket a birma király
udvarában látható majomembereket Láósz tartomány királya ajándékozta,
annak az ősrengetegeiben tanyázik a majomemberek nemzetsége.

Ekkor aztán Farelli egy egész expeditiót indított meg egyenesen Láósz
őserdőibe, a Kráó-nemzet felfedezésére. A kutató társaság vezére volt
Bock Károly, komoly természettudós.

Ez csakugyan rá is akadt a Kráó-nemzet székhelyére Láósz tartományban.

Ezek a tisztelt polgártársak a gunyhóikat terebélyes nagy fák ágai közé
építik. (Tehát már építenek!) De a tüzet még nem ismerik, minden ételt
nyersen esznek, kiváltképen halat és rizst.

Sikerült őket több izben meglepni a lakomáiknál, de az idegenek
közeledtére egyszerre szétriadtak, igazi majomszokás szerint egyik fáról
a másikra dobálva át magukat, vadállati ügyességgel, a hova a karaván
tagjai nem tudták őket követni. És így ezek sem fogtak Kráót.

Filibert grófot most már aztán nagyon ösztökélte ez a história.

– Nincs a Harlequinben valami a majomemberről?

Dehogy nem volt.

Az angol természettudósok és ethnographusok egész harczot folytattak
fölötte.

Kaulitz Jarlow egyenesen a majom és ember közötti rokonságot
bizonyította be az eddig nyert adatokból.

Ellenben Leuckart csak az ismeretes politrichia elméletét vélte
megállapíthatónak ez esetben.

– De hát nem tudnak odamenni és elfogni egyet? kiálta fel Filibert gróf
boszúsan.

– Hát hiszen épen erről az esetről értesít most a Harlequin. Itt van
egész terjedelmében a tudósítás: «Egyike az előkelő világ matadorainak,
a sport terén annyi sikerrel kérkedő De-Quimper Ellinor gróf
vállalkozott rá, hogy a láószi őserdőkből elhoz magával egy Kráót.»

– Micsoda? Az én unokaöcsém? Annak volna ilyen elhatározása?

– Föl lehet róla tenni ilyesmit, ha egyszer a fejébe veszi. Az egy
bűvész. Valóságos Cagliostro. A tudósítás a módját is előadja a
tervezett Kráó-fogásnak. «Ellinor gróf nem fog nagy vadászkisérettel
közelíteni a majomemberek tanyájához, hanem készíttet magának egy
tökéletes majomöltözetet, melyben egészen hasonlítani fog a
majomemberekhez. Ebben az álczában egyedül fog a Kráók tanyájára
behatolni, odavegyül közéjük, mint jó czimbora, ismeretséget köt egy
fiatal majomleánynyal s azt elcsalja magával!»

– Ördöngös egy ficzkó! No, ez derék lesz, ha sikerül neki; soha sem
hittem volna, hogy ilyen mennykő gyerek az én öcsém.

Most aztán itt volt az alkalom Ellinorról beszélni.

Az öreg úr hajlandónak mutatkozott erre a tárgyra rátérni.

– Ez az Ellinor, ez nekem unokaöcsém, tudja ön Jacques? Harmadizbeli
unokatestvérek vagyunk. Elég távoli rokonság. Annyira, hogy ha én nekem
leányom «volna», azt De-Quimper Ellinor gróf feleségül vehetné. Ha hozzá
adnám, megjegyzem. De hát nem adnám hozzá. Nincs olyan eset! Van önnek
politikai meggyőződése, Jacques Pluhar?

– Én nekem mindig az a politikai meggyőződésem, a mi azé az uraságé, a
kinél szolgálok.

– Ez nagyon helyes. Így is illik. Egy komornyiknak az a kötelessége vagy
a hogy mi nálunk, Trimeric grófoknál híják, egy «major domus»-nak. –
Nini! Van önnek valami véleménye a czímezések felől, Jacques Pluhar?

– Tökéletesen. Három esztendeig szolgáltam egy külföldi nagykövetnél,
ott megtanultam, kit illet meg az «altesse», a «Durchlaucht», a
«serenissime», az «excellence», az «eminence», a «honorable», a
«baccalaureat», a «le docteur», «le président», «le conseiller d’état»,
«le préfet», «le reverende» és «le supplicant».

– Úgy is illik… A forradalom nem szüntethette meg a czímezéseket. Már
akárhogy elfogadták is azt a czímezést, hogy «monsieur», de már azért én
sem a parasztot, sem a pugrist, sem a zsidót nem hivom monsieurnek,
hanem a hogy minden ember szólitja «te rustre!» – «cancre de bourgois!»
– «te jordán!» Ez az ő czímük. Tehát, ha ők megtarthatták a forradalom
előtti czímeiket, megtarthatjuk mi is. – De mit is akartam csak önnek
mondani, Jacques Pluhar?

– Hogy egy komornyiknak, vagy helyesebben mondva major domusnak van
bizonyos kötelessége.

– Úgy? tudom már. Az a kötelessége az ő ura irányában, a mi a
miniszternek a souverainjével szemben. Mindenben annak a politikáját
követni. Azt ön bizonyosan tudja már, hogy én minden ízemben Chambord
grófnak, Francziaország egyedüli törvényes trónkövetelőjének a híve
vagyok.

– Ezt könnyű volt kitalálnom a kastély kapuja felől kivésett betükből.
U. B. S. L. R. Ezt találni minden legitimista kapuboltozata fölött.

– Tudja ön, mit jelentenek ezek a betük?

– Oh igen. «Un boiteux sauvera le royaume».

(Egy sánta menti meg a királyságot.)

A sánta alatt az adeptusok Chambord grófot értették, a ki a fél lábára
biczczentett.

– No, már most csavarja ön fel az eszét, Jacques Pluhar. Miután én nekem
ez a szent meggyőződésem, a mitől engem semmi plebiscitumok meg nem
foszthatnak, hogy Chambord gróf Francziaország egyedüli legitim ura,
ugyan hogy képzelheti azt valaki, hogy én nekem lehessen ezen a világon
bárminő érintkezési pontot találni az én unokaöcsémmel, De-Quimper
Ellinor gróffal, a ki a Bonapartekkal szegődött össze: a mi
leggyűlöltebb ellenségeinkkel.

– Tudnék én erről valamit mesélni.

– Én a mesékre nem adok semmit. Én a tényekre hallgatok. De-Quimper
Ellinor gróf volt a hadsegéde Bonaparte Lulu herczegnek, a ki őt a
Cap-földre követte.

– És épen ez által tette a legfontosabb szolgálatot a legitimista
ügynek. Még pedig előre kiszámítva, az itthoni szövetségesekkel
megbeszélve, terv szerint végrehajtva.

– Hogy mondhat ön ilyet, Jacques Pluhar? Gondolja meg, hogy ki előtt
beszél. Ez olyan, mintha egy miniszter beszélne a királyával.

– Én a legelső kútforrásból merítek. Mikor a szerencsétlen kis herczeg
hajóra szállt Southamptonban, hogy a Jóreménység fokára vitorlázzon, a
háborút tanulmányozni, a hogy a tudósok mondják: «in anima vili» a
meztelen bőrű zulukaffereken, hát akkor a jockey-clubban egy ismeretes
legitimista főúr, marquis Desbarras –

– Ismerem, nagyon jól ismerem.

– No, hát ez a marquis Desbarras nyilt társaságban fogadást kinált
tízszeres ellentétel mellett mindenkinek, hogy Lulu herczeg nem fog
visszatérni többet soha Afrikából. Huszan is tartották a fogadást
ellene: felmentek az összegek egy millióra. Ha veszít, tíz milliója
bánja. Én ott hordtam körül a chartreuse-poharas tálczát. A marquis rám
kiáltott: «héj, Jacques Pluhar! hát ön nem állna mellém a fogadáshoz,
hogy ne legyek magamban, annyi ellen?» «Miért ne? mondám én, a ki meg
tudom érteni a jó tréfát. Én is beugratok száz frankot.» Négy hónap
mulva zsebemben volt a megnyert – tíz frank. A szegény Lajos herczeget
megölték a zuluk az izandulai berekben.

– No, hát ez köztudomású dolog.

– De azt már nem tudja minden ember, a mit én gyakran meghallottam
fülhegygyel azoktól az uraktól, a kik a fogadásukat elvesztették: hogy
Napoleon herczeg megöletése előre kicsinált dolog volt Ellinor gróf és
Desbarras marquis között.

– Mit mond ön? Gondolja meg a szavát!

– Úgy volt biz az. Fennhangon beszélték az urak egymás között, hogy
Napoleon herczeg legitimista összeesküvésnek esett áldozatul. Őrizkedem
véleményt mondani. Lehet úgy, lehet máskép. Lehet politika, lehet
spekuláczió. Az olyan urak, mint Cassaignac, azt beszélték, hogy
complott volt, az olyan urak, mint Pereira, a kik sokat vesztettek a
fogadáson, azt mondták, hogy yankeetrik volt. Igen, igen, ez volt a
műkifejezés Ellinor vicomte vállalataira.

– No, hát mondja ön el, hogy vélekedtek az urak?

– Hát, hogy Ellinor vicomte, a ki hadsegéde volt Lulu herczegnek, egy
felbérelt kém által előre értesíté a zulutábor vezérét, hogy merre fog a
herczeg kiséretével együtt kémszemlére elindulni. Az viszont arról
értesíté őt, hogy hol fognak az ő emberei lesben állni. Mikor aztán a
megjelölt embuscade közelébe értek, Ellinor vicomte rávette a herczeget,
hogy szálljanak le a lovaikról s hágjanak fel egy magasabb halomra, a
honnan az egész rónát beláthatják. Ekkor egyszerre felugráltak a magas
fűben elrejtőzött kafferek. A többit az ujságokból tudjuk. Hogy a
herczeget az egész kisérete cserben hagyta. Azok mind nagy sebtében
felugráltak a lovaikra, ő pedig nem birt a lovával, nem tudott a
nyergébe felkapni, s ott esett el a vademberek hasszagáj-döfései alatt.

– No, az úgy volt. Emlékezem. Olvastam.

– Hát az urak, a kik e fölött a clubban sans gêne diskuráltak, azt
mondták, hogy ez politikai gyilkosság. A politikai gyilkosság pedig fel
van véve a népjog codexébe. Szép is volna, ha a francziák kezdenének el
lamentálni egy napoleonida meggyilkoltatása miatt, a kik egy Bourbon
koronás fejét nem sajnálták a nyaktiló alá vinni.

– Hát abban igazuk is volt! Már tudniillik amazoknak, nem is amazoknak,
hanem emezeknek, azaz, hogy azoknak, a kik így vélekedtek, hogy egyiknek
épen úgy nincs igaza, mint a másiknak.

(Ez igen szép sorites volt a gróftól.)

– Ezen haláleset által az imperiálisták meg lettek fosztva a
legbiztosabb alaptól, a mire a fellegváraikat építették, oda volt a
trónjelöltjük. A vörös herczegből nem lesz császár!

– Hát De-Quimper Ellinorral mi lett?

– Ő ismét visszakerült Párisba; feljött a jockey klubba. Fogadta a
gratulatiókat és az insultatiókat egész hozzá illő applombbal. Az
utóbbiakért sorba megverekedett s az ellenfeleit megszurkálta:
kitörülteté a nevét az imperialista klubból, s megosztozott a marquisval
a fogadások nyereségén; kapott, azt mondják, kétszázezer frankot.

– Hisz ez derék ember!

Jacques Pluhar nem szólt semmit, csak a szemével hunyorított rá.

Kis idő mulva Filibert gróf, a kinek megint másfelé járt a gondolatja,
azt kérdezé a komornyiktól:

– Hát aztán Jacques, nem nyomta önnek a lelkiismeretét az a tíz frank, a
mit ön egy császári herczeg meggyilkoltatásán nyert?

– Hát hiszen én is «derék ember» vagyok.

Abban megint igazat kellett neki adni. Ámbár világos a sofisma. Tiz
frank egy emberéletért nyomhatja az embernek a lelkét; de kétszázezer
frank már nem nyomhatja.

Most azután egészen kiváncsivá volt téve az öreg gróf az unokaöcscsére.
Ujból kérdőre fogta Jacques urat.

– Mondja csak Jacques: nagy szelet csinál az az én unokaöcsém Párisban?

– Ő adja a hangot a társaságban.

– S van neki hozzá való jövedelme? Én, a hogy emlékezem rá, a papa
De-Quimper egy nagyon szerény birtoku grófocska volt, a ki mindig a
szekerészettől telelésre kikölcsönzött lovakon járt.

– Azt tudom, hogy mesés összegeket tud elkölteni.

– De hát honnan veszi hozzá a pénzt? Tán csak nem áll – zsidó
vállalkozókkal üzleti viszonyban?

– Óh azt nem!

– Vagy politikus herczegasszonyokat fosztogat ki?

– Még azt sem. Hiszen tudja gróf úr, a világ olyan nagy! Francziaország
még nagyobb! A ki olyan szerencsés, hogy francziának születhetett, annak
már privilégium van adva, hogy annyit vegyen el a világból, a mennyi
neki tetszik. Van nekem egy czimborám: egy muszka. Én a muszkákkal
különösen rokonszenvezek. Azok is annyit vesznek el maguknak a világból,
a mennyi nekik tetszik. Ez az én rangtársam, (portás az orosz követségi
palotában) azt mondta nekem, hogy van egy orosz közmondás: «hol telelnek
a rákok?» A ki rá tud találni arra a helyre, a hol a rákok telelnek: az
a szerencse fia. Ellinor gróf mindig rá tud találni egy ilyen
rákteleltetőre. Olyan ötletei vannak, a mik másnak eszébe nem jutottak
volna, s a mikből ő százezreket seper be.

– Szeretnék egy olyat hallani.

– Hát például itt ez az ujság a kezemben, a mindennapi kedvencz
olvasmánya a grófnak: ez a Harlekin, évenként félmilliót jövedelmez
Ellinor vicomtnak.

– Hát ez az ő vállalata?

– Csakhogy nincs rajta a neve. Van direktora, kiadója, gerantja, felelős
szerkesztője és párbajozó szerkesztője; de ő maga a szárazföldön marad:
csak a napi jelszavakat osztja ki.

– De hisz egy ilyen lapnak a szerkesztése óriási pénzbe kerülhet.
Annyiféle pártnak a matadorait megnyerni, hogy egy közös hirlapba
irjanak, azokat úgy megfizetni, hogy egymásnak az insinuatióit,
persiflageait eltürjék, ugyanazon a lapon, a melybe írnak, magukat
nevetségessé tenni engedjék: hogy mindennap tízszer egymással meg ne
duelláljanak! Rengeteg pénz kell oda!

Jacques Pluhar csak úgy ravaszkodva simogatta a kotlettjeit az ujjai
hegyével.

– Gróf úr! Hiszen épen ebben nyilatkozik meg Ellinor vicomt genialitása.
Neki ezek az önérzetes munkatársak mind egy bagatellbe kerülnek.
Mindennap olvas az ember a törvényszéki csarnokban egész mulatságos
jeleneteket: elnök, vádlott és közügyész között. Vannak agyafurt
vádlottak, a kik a közügyésznek be tudják fűteni a poklot, s úgy össze
tudják keverni az egyenest a görbével, hogy ember legyen, a ki megtudja
benne találni az igazat. Ezt a genret kultiválja már régóta Ellinor
gróf. Kiszemelte közülök a legfurfangosabb ficzkókat: többnyire a
sikkasztó, csalárd bukott, hamisító fajtából, s aztán megvárta, a míg
véglegesen el lesznek itélve. A Mazasban szabad az elitélteknek
mindenféle polgári munkával foglalkozni s ezzel is élelmet keresni.
Egyik esztergályoz, másik kefét köt, irni pedig mindenkinek meg van
engedve. Ellinor gróf aztán elszegődteti ezeket a derék embereket a
«Harlekinhoz». Tehetségeik szerint. Egyik vezérczikket ír, a másik
kritikát, a harmadik nemzetgazdászatot.

– A mennykőbe! Hát ez rabmunka?

– Dehogy, kérem! Igen szép honoráriumot kapnak érte. Egy vezérczikkért
öt frankot. Polemiával együtt hét frank. Sensatiós revelatiókért tíz
frank!

– Ezer ördög! Hogy jutnak a mazasi rabok revelatiókhoz?

– Hát a hogy a Mazason kivül jutnak hozzá. Az külön talentum gróf úr!
Leleplezéseket csinálni. Kell hozzá merész fantázia: egy csomó régi
ujság, aztán meg egy biztos zárka az államfogházban, a hol az embert
pofon nem verhetik. Már most azután könnyű megérteni, miért nem
duellálhatnak a Harlekin munkatársai sem egymással, sem a publikummal az
elkövetett sértések miatt.

– Mert a porkoláb nem engedi.

– Igen is, mert a porkoláb nem engedi.

– No de én többet olyan ujságot nem olvasok, melyet a Mazasban írnak.
Rendeljen nekem mást!

– Tessék elhinni gróf úr, hogy semmi nyeresége sem lesz a cseréből.

– De hogy az én unokaöcsém piszkolja be a nevét ilyen vállalattal!

Jacques Pluhar félrefordult, hogy elrejtse az arczán mutatkozó gúnyos
sajnálkozást. «Csakugyan nagyfokú agylágyulásban szenved az öreg úr,
hogy piszkos vállalatnak nevez valamit, a mi fél millió frank tiszta
jövedelmet hajt!»

– Tessék ez iránt megnyugodni! Ellinor gróf neve semmi módon nem kerül
összeköttetésbe ezzel a vállalattal. Ő maga egyátalában le nem huzza
keztyüjét soha, hogy valami vállalathoz hozzá nyuljon. Keztyüs kézzel
ebédel, keztyüs kézzel ír, keztyüs kezet nyujt baráti szorongatásra.
Mások effektuálják az ő eszméit, ő csak lanciroz. Aztán vezet. Kiadja a
jelszavakat. De maga távol marad minden actiótól. A vállalat
megindításához pénzt előlegez, bőkezűen, aggodalom nélkül; nem fél a
szélhámosoktól: koczkáztat. A hogy más ember ráteszi a pénzét a
kártyalapokra, úgy teszi ő fel az összegeit az emberi jellemekre. Mindig
nyer ezen a játékon. S ha veszt, elhallgatja. Ez sokkal okosabb
hazardjáték, mint a kártya. Mert a kártyának a hátlapjáról csakugyan nem
láthatja az ember, hogy a spadill, vagy a manille van-e alatta? mig az
embereknek mindig meg lehet látni a czifferblattját.

Az öreg úr nehézkesen lógatta a fejét.

– Nem értem én ezt a dolgot sehogy sem.

– No majd mindjárt példával illustrálom. Hallotta gróf úr hirét Sarah
Bernhardtnak, a hires tragikus művésznőnek?

– Ugyan már hogy hallottam volna, mikor husz esztendeig nem jártam más
száraz földön, mint a Kerguelen tartományban?

– De czethalat látott már ön gróf ur?

– Ha ön annyi heringet elfogyasztott volna, mint a hány czethalat én
megszigonyoztattam a Behring öbölben!

– No hát én is láttam egyet: ott mutogatták egy deszkasátorban a
Montmartre alatt tiz sou belépti dijért. A tulajdonosa, egy norvég
czethalász, szegény ördög volt, alig élhetett belőle. Pedig elég
humbugot csinált. Kihiresztelte nagy plakardokon, hogy az az a czethal,
a mely Nóé apót elnyelte.

– Talán Jónás prófétát?

– Az a párisiaknak mindegy. Nóé jobb, mert annak a nevét összeköttetésbe
lehet hozni egy kocsmával, a mely a czethal belsejében volt berendezve,
azt sem szerették, mert nagyon halzsírszagunak jött ki belőle az ember.
Egy este odament a czethal gazdájához Ellinor vicomt. Hallja ön mászter,
önnek derék czethalat adott a tengeristen: de ön azt nem tudja
értékesíteni. Én teszek önnek egy ajánlatot, fele haszonra. Vigye ön át
a czethalát a tengeren New-Yorkba: ott állítsa ki annak a vendéglőnek a
táncztermében, a mi átellenben esik a szinháznak. (Megnevezte a
szinházat.) A termet bérelje ki tíz napra. Adja meg érte azt az árt, a
mit kivánnak érte. Egyuttal a következő hetekre foglalja le ön a
philadelphiai, chicagoi, connecticuti és washingtoni hotelek táncztermét
is előre minden áron. A szükséges költségeket én utalványozom önnek. Ez
fond perdu. A többit bizza én rám.

– No csak nem tette azt meg, hogy a dobot ütötte a czethal bódéja előtt?

– De nagyon is ütötte. Ekkor következett be a világhirű nagy tragéda
Bernhardt Sarah amerikai vendégszerep körutja. Ellinor gróf ugyanazon
hajóval utazott át New-Yorkba, mely a halhatatlan művésznőt szállította.
Fanatikus tisztelője volt. Igazi cavalier servant, New-Yorkba megérkezve
is talált elég alkalmat Ellinor gróf a művésznővel jó szolgálatait
elfogadtatni. Üres óráiban elkisérte őt a város nevezetességeinek
megtekintésére. Ebben az útban bevezette Ellinor gróf a nagy művésznőt a
czethal gyomrába is; mely ez alkalommal villanyvilágításban ragyogott,
ylang-ylanggal volt parfumözve, s a buffetjében szerecsen angyalok
serviroztak igazi Röderer pezsgőt. A művésznő az egész jelenlevő
társaság előtt hangosan nyilvánitá, hogy ez egy oly nagyszerű czethal, a
milyenhez hasonlót ő soha életében nem látott.

Tizenkét ujságnak a riportere hallotta ezt a szót, s másnap valamennyi
hirlapjának a homlokán (az amerikai lapok az érdekes ujdonságokat az
elején szokták hozni) kompakt betükkel olvasható volt, hogy a «diva»
ottjárt a czethalban, s azt bámulatraméltónak nyilvánitá.

De még inkább olvasható volt a szinházzal átellenes vendéglő homlokzatán
pompás festmény alatt, nagy arany betükben: «Itt látható az a hirhedett
czethal, melyet a halhatatlan isteni művésznő, Sarah Bernhardt
bámulatával megdicsőitett.

És ekkor aztán, a ki csak Sarah Bernhardt művészi előadására a szinházig
törte magát: az egyuttal a czethalat is megnézte. A ki be nem fért a
szinházba, az meg épenséggel a czethalban keresett vigasztalást. Omlott
a dollár a kaszszába, mint a Niagara. S egyéb napi költség nem volt,
mint egy szekér koszorú, melyet Ellinor a szinpadra szóratott.

S a mint a nagy művésznő odább vonult egy várossal, a czethal is híven
követte. Washington, Philadelphia, Chicago és a többi mind együtt látta
őket: a művésznőt a szinházban, a kit az egész világ bámul, és
átellenben a czethalat, a kit a művésznő bámul. S mind a ketten jó
üzletet csináltak. A diva összeszedett az újvilágban egy millió dollárt.
Egy másik millió dollárt kiérdemelt a czethal. S ezen Ellinor vicomt
megosztozott a holtig herczeggé tett czethalászszal.

Filibert gróf savanyú képet csinált ehez az elbeszéléshez. Azt mondta,
hogy emlékezik már rá, hogy olvasta valamelyik hirlap apróságai között,
ezt a czethal-Bernhardt históriát: de nem sejtette, hogy az unokaöcscse
is bele van keveredve; hogy ez még is csak afféle Barnum-stikli.

– Ezeket úgy nevezi Ellinor gróf, hogy «zseni-cziklusz».

– Hanem hát térjünk vissza az eredeti tárgyhoz, a miből kiindultunk.
Mondá Filibert gróf. A hogy ön az ujságból olvasta: egy új emberfajt
fedeztek fel. (Valjon ezt is a Mazasban ülő Afrikautazók cselekedték-e?)

– Nem! Ez az illustrált lapokban van.

– Akkor hát szentírás. Tehát a majomemberről van szó, a kinek a hazája
Uganda, vagy Aukland.

– Nem, gróf úr. Láósz tartományt írnak a lapok.

– Tanult ön geographiát, Jacques Pluhar?

– Nem, gróf úr. Én nem tanultam semmit. Nem jártam felsőbb iskolákba. A
mi századunk végén fölösleges is. Az ember mindent megtanul a
hirlapokból. A ki mindennap hírlapot olvas, annyi, mintha a Sorbonneba
járna. S ha valamit nem tud az ember, ott van a Conversations-lexicon,
abban megtalálja.

– Igazság! Az én könyvtáramban is van ilyen. Keresse ön fel, merre van
az a Láósz tartomány, a miről az ujságok írnak.

Jacques Pluhár előkereste az «L» betűs kötetet.

– Ah! Ez egyszer tévedtek az ujságírók. A Láósz nem valami tartománynak
a neve; hanem egy emberfajé, mely Birmaország hátulsó részét lakja: vad,
megszelidíthetetlen nép, rút arczú és kegyetlen, mely a közé vetődő
idegent fölfalja.

– No, és már most hogy egyezik össze De-Quimper Ellinor jellemének ez a
két külömböző vonása, hogy ő maga csak lancirozza a rendkívüli
ötleteket, de azoknak keresztülvitelét másokra bízza, aztán meg hogy
személyesen készül egy hátulsó keletindiai veszedelmes expeditióra? Az
az ember, a ki a keztyüjét soha le nem húzza, az akar majombőrt húzni
magára? Az őserdőkbe behatolni? Majomkisasszonyt elcsábítani? Hogy
egyezik ez össze?

Jacques Pluhar nem hagyta magát sarokba szoríttatni.

– Ah, Ellinor gróf az a rendkívüli ember, a kinek a magaviseletében
örökös az ellentét. Épen ez teszi őt érdekessé. Az pedig egy régi
megrögzött marotteja, hogy ő a majomfajt valósággal egy átmeneti
osztálynak tartja az ember nemhez. Van neki egy nevezetes majma a
csimpánzok nemzetéből, a kit mindenki ismer Párisban. Az ott jár-kel a
szobájában, felszolgál a vendégeknek, ha a gróf kikocsikázik, ott ül
mellette a bakon s tartja a kezében az ostort. A majmot úgy híják, hogy
«majoreszkó».

– Majoreszkó!

– Na igen. Minthogy Darvin szerint a majom az emberiség első szülöttje:
tehát megilleti az a név, hogy majoreszkó. Mondhatnók «bátyám.»

– Nem! Nem! Csak maradjon ő majoreszkó.

– No hát annak a nevezetes majomnak már van humora, van fantasiája, van
combinatiója és igazságérzete.

– No erre kiváncsi vagyok! S hogy tudja ő ezt mind nyilvánítani?

– A majomnak beszélő tehetsége is van. Ellinor gróf már negyven olyan
hangot jegyezett fel többszörös megfigyelés után a majomnál, mely egy
bizonyos gondolatot fejez ki s rájött, hogy a majombeszédnek tizennégy
határozott betüje van: tehát csak kettővel kevesebb, mint az «ainosz»
emberfaj ábéczéjének.

– De azért a majom még nem «bátyám!» Hol vannak a lelki tehetségek?

– Az Ellinor gróf majmának mindenféle öltözetei vannak, melyeket
felváltva visel, ha az urával kikocsikázik. Mikor a kozák egyenruhát
adják fel rá, olyan büszkén ül a bakon, összefont karokkal, mint a ki a
világot behódítani indul. Ellenben ha burkus egyenruhát adnak rá,
eltakarja a pofáját a két karjával.

– No mert bizonyosan jól meghajigálták egyszer répával ebben a
kosztümben a párisiak.

– No de most egy csattanós esetet beszélek el a majoreszkóról. Ha nem
untatom vele a gróf urat.

– Óh kérem, én minden részletezést tudok élvezni, a mi a rokonaimról
szól.

– Tehát a majoreszkót hasznos foglalkozásokra is szokta alkalmazni
Ellinor gróf. A konyhában segít a szakácsnak. Rendkívüli tehetséget
tanusít a kukta mesterségben.

– Elhiszem, hogy az tetszik neki. Lehet pákoszkodni.

– Ellenkezőleg. Inkább annyira kifejlődött benne a becsületérzés, hogy
bele nem kóstol a készülő partékba, s ki nem nyalja a liktáriumos
lábasokat. Lelkiismeretes majom. A mit a következő eset legjobban fog
illustrálni. Ellinor gróf az argenteuilli nyári lakában petit soupét
adott nehány barátjának és barátnőjének. A szakács tizenkét
fogolymadarat hozatott fel, s azoknak a koppasztását rábízta a
majoreszkora. Ehez ő kitünően ért, úgy megtudja a madarat koppasztani,
hogy azon egy toklász nem marad. A majomúrfi kiült az áldozataival a
konyha ablak széles párkányára s hozzá látott a koppasztáshoz, egymás
mellé rakva a levetkőztetett madarakat. Meglátta azt egy kánya a park
nagy jegenyefáin levő fészkéből, s nagy hirtelen lecsapott a magasból,
elkapott egyet a koppasztott foglyokból s fölvitte a fészkén ülő
párjának és fiókjainak. A majoreszkó eltitkolta a haragját s úgy tett,
mintha nem vette volna észre a rablást. Egyszer aztán behuzódott az
ablak mögé. Jól számított. A kánya másodszor is leszállt a kényelmes
prédára. De ekkor a majoreszkó nyilsebesen megragadta a rablónak a
nyakát az egyik kezével, a másikkal a lábát a harmadikkal a farkát, a
negyedikkel a fejét. Egy percz alatt ki volt végezve a gonosztevő. Akkor
aztán nagy nyugodtan hozzáfogott; megkoppasztotta a kányát igen szépen,
s odafektette a sütődeszkára az ellopott tizenkettedik fogolymadár
helyére. Nemsokára odajött a kukta: megszámlálta a koppasztott
pecsenyéket, tizenkettő. Talál. Vitte a sütőkemenczébe.

A szakács sem jött rá az anyagcserére. Feladták a vendégeknek mind a
tizenkét foglyot rizskása melléklettel.

Az urak azonban mind sportsmanok voltak, a kik egyszerre felismerték a
görbe orráról s az éles karmairól a foglyok közé betolakodott karvalyt.
A házigazda kriminális inquisitiót csapott; felidéztette a szakácsot, a
vadászt: azok mind esküvel bizonyíták az ártatlanságukat. Végre
felderíté a rejtélyt az önkényt jelentkező kertészlegény, a ki
szemtanuja volt a karvaly és majom közötti tragédiának. Ekkor aztán nagy
lett a triumphja a majoreszkónak, a ki mind ez idő alatt olyan ártatlan
pofákat vágott, mint a ki nem érti, hogy miről beszélnek. A szép hölgyek
majd agyon szorongatták az öleléseikkel. A gróf megigérte, hogy ezt a
jelenetet a híres majomfestő, Meyerheim által fogja megörökíttetni, a ki
azt a két híres képet festette: a «majomlakoma» és a «majom festő
akadémia». Hát ezzel igazoltam, gróf úr, azt az állításomat, hogy a
majomnak van fantaziája, kombinacziója és igazságérzete. Molière nem
gondolt ki ennél nagyobb költői igazságszolgáltatást: «ha te karvaly
elloptad a pecsenyét, légy pecsenye helyette magad.»

Az adoma arra volt szánva, hogy Filibert grófot megnevettesse; de biz az
nem igen sikerült. A tengerész kedélye, arczvonása úgy marinirozva van
már, hogy nem alkalmas a nevetésre. Ellenben a szemei mindig egy
fixpontra irányulnak.

– Jól van jól! De hát mind ebből hogy következik az, hogy Ellinor öcsém
ráadja a fejét egy olyan veszedelmes vállalatra, a minőt ön említett: a
mi sehogy sem illik bele egy párizsi petit crevé élvezeteinek
sorozatába.

– Ezt nevezik eszmetársulatnak.

– Aha! ön még is járt iskolába! Ez philosophai műkifejezés.

– A majmok nyelvét és a majomnyelv betűit tanulmányozva, mind jobban
belemélyedt a gróf abba a physiologiai problémába, hogy a majomnemzet
egyike a beszélőképes emberfajoknak, s ellátva az első ismeretekkel
képesnek érzé magát, ugyanazon a nyelven értekezést kezdhetni, a láoszok
rengetegeiben lakozó kráókkal.

– Nem! Jaques Pluhar. Ez nekem nagyon magas. Nem éri fel az eszem.
Keressünk valami más indokot, a miért nem kell az árboczra felmászni.

– Magam is hajlandó vagyok rá. Inkább elhiszem annak a két versiónak az
egyikét, a miket a jockey-klub tekeasztalai körül beszéltek. Az egyik
szerint Ellinor gróf egy ismeretes pénzkirálylyal fogadott egy
negyedmillióba, hogy ő három év letelte alatt ide fog hozni Párisba egy
fiatal kráókisasszonyt; a másik szerint pedig egy világszép hölgy
szeszélyes ötlete vállaltatá el vele e merész feladatot, a ki kegyének
ezt az árát szabta.

– Mind a kettőt elhihetőnek tartom.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ezek után bírunk a silhouetjével De-Quimper Ellinor gróf alakjának. Majd
később a hű fotográfiáját is megkapjuk.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ebből az ismertetésből valami gondolat ragadt meg Filibert gróf
lelkében. Valami gyanú, vagy sejtelem, a mi az ilyen magába vonult,
zárkózott kedélyek sajátja.

Összefüggésben állt ezzel a sürgetése a kis Aïra neveltetésének.

Legyen belőle magasabb lény.

Ha a ránézésnél azt mondják is: «ez a kis majom!» a társalgás alkalmával
ismerjék meg, hogy ez egy jólnevelt kisasszony, a kinek fogalmai vannak
illemszabályokról.

Az első kisérlet rosszul sikerült. Az ellenszenves madám kezelése alatt
még jobban elvadult a kis leány. Csak a rosszalkodás hajlamai fejlődtek
ki nála minden irányban. Ez a folyton csörtető, pajkoskodó, ingerkedő
kobold, bizony elmehetett volna a láószi emberkék közé princessenek.

Jó, hogy a madám nem állta ki a torturát.

Ekkor aztán szerződtetett Filibert gróf más nevelőnőt a perpignani
préfet közvetítése mellett.

Mamsell Fernande nagyon szép volt, rokonszenves arczú, kissé hideg
kifejezéssel.

Első találkozásra megnyerte a kis Aïra vonzalmát. A szilaj gyermek
egyszerre csupa alázatosság lett. Egy szelid szavával rávehette
mindenre.

Másnap, Fernande megérkezése után, Filibert gróf külseje nagy
átalakulást mutatott.

Szürke kondor haja gesztenyeszínben pompázott, az arcza ki volt
borotválva simára, egész a tengerészes körszakállig, mely szintén a
hajjal egyenlő színezetű lett. A durva blouse helyett fényes gombos
kabátot viselt és a megszokott gyapoting helyett selyem inget, melynek
gallérja ki volt hajtva.

Igy még sokkal csunyább volt. Az volt a külömbség, hogy a míg a tegnapi
szürke bozontos, szemig szőrrel telenőtt ábrázatja mellett a groteszk
csunyának az eszményét képezte: ez átdolgozott arczczal az æsthetikai
rútnak az előmintáját közelíté meg.

Ekkor írta amaz említett levelet Jacques Pluhar De-Quimper Ellinornak.

Hát ez a Jacques Pluhar ki volt? Az előadásából sejthetni, hogy nem
valami professió szerinti komornyik. Ez is egyike volt De-Quimper gróf
ügynökeinek, kik «zsenicziklusaiban» kezére játsztak. Volt-e már Jacques
Pluhar is a Mazasban? Nem tudni. Feltehető róla.

E külső átváltozást az a szokatlan napirend is követte, hogy a míg előbb
Filibert gróf rendesen egyedül ebédelt, most az étkező teremben három
terítéket tettek az asztalra. Aïra a nevelőnőjével együtt a grófi
asztalhoz hivatott.

A gróf, szokásait fölülmuló udvariassággal tünteté ki a nevelőnőt.

Ebéd után Aïrának megengedték, hogy kiszaladhasson a kertbe, lepkéket
fogdosni.

Az alatt Fernande egyedül maradt a gróffal.

– Gróf úr, szólt a nevelőnő. Én felmondok.

Filibert gróf elbámulva kérdezé: «mi okból?»

– Az okát nem mondom meg.

– Nem tetszik önnek talán a tanítványának az arcza?

– Az nekem tetszik.

– Hát talán az én arczomon talál ön valami kifogásraméltót?

– Ha ön maga kitalálta, nem tagadom. Én tegnap, mikor a grófnak be
lettem mutatva, találtam magam előtt egy tisztes ősz férfit, a kinek, ha
szokás volna, kezet tudtam volna csókolni. Ma pedig látok magam előtt
egy megifjított gavallért. Kevés lélektani ismeret kell hozzá, hogy
ebből a hirtelen átváltozásból le tudjam vonni a következtetéseket. Gróf
úr engem félreismer. Én nevelőnő vagyok, a szó kizárólagos értelmében.
Nevelőnő és semmi egyéb. Tanitok buzgalommal és kedvvel, azért, hogy
magamnak is életmódot szerezzek vele. Pénzt akarok szerezni becsületes
úton. De csak becsületes úton. Nem is gondolom, hogy mint nevelőnő
vénüljek meg. Ha a sors elém hoz egy tisztességes, hozzám illő férfit,
ahoz érdemes akarok lenni. A grófot tévedésbe hozta a külsőm. Nem vagyok
circusi lovarművésznő, ámbár hallottam már, hogy mint ilyen, nagy
szerencsét csinálhatnék. Azért jobb, ha mindjárt az elején véget vetek a
fatális tévedésnek.

– Maradjon, kisasszony, szólt a gróf, szeliden kényszerítve a hölgyet,
hogy foglalja el a helyét, vele szemben. A milyen őszinte volt ön én
hozzám, én is olyan nyilt fogok lenni ön irányában. Igenis, ez a furcsa
metamorfózis, a mit ön rajtam észlel, az ön megjelenésének a
következménye. De itt ismét az ön részén van a nagyobb tévedés. Ön
elmondta nekem, hogy ön kicsoda? Most én mondom el önnek, hogy én ki
vagyok. Húsz évig voltam a tengeren. Egy nagy csalódás űzött ki oda. A
csalódásnak asszony volt az oka. Megtört egészségem kényszerített a
hajót elhagynom, s most itt zátonylok, magam is egy roncs:
testben-lélekben megtörve. Elhanyagoltam magamat, hagytam a hajamat,
arczom bozontjait nőni, olyan voltam már, mint az «uszkár-ember». Aztán
ezt a leányt is úgy hagytam felnőni. – Tudja ön, hogy ki ez a leány, ez
az Aïra?

– Nekem azt mondták, hogy az ön fogadott leánya.

– Igen. Így mondják. A régi nevelőnőnek is azt mondták. Valóságos vad
majom. De hát hogy legyen belőle más, mikor maga előtt látja örökké a
vén majmot, cynikus, elvadult külsejével. Én pedig azt akarom, hogy ő
belőle művelt, előkelő kisasszony legyen. Lesz hozzávaló vagyona. Más
életmódot kell folytatni. Nem lehet többé annyit odakinn a konyhában, a
cselédtanyán az anyjával, az egy ostoba parasztnő. Hozzá kell szoknia az
elegáns társasághoz. De hát hogy szokjék hozzá, ha engem úgy lát
mindenütt, mint a tengeri rémet: a német «Klabautermant?» Nekem kellett
a példával előremennem. Gondolja a kisasszony, hogy ez én nekem
gyönyörűség? Végig borotváltatni a pofámat, hogy a szemem is szikrázik
bele! S mikor ennek az átkozott melanogénnek a penetráns szagát megérzem
a hajamon, szakállamon, a gyomrom rebellál tőle, s aztán mikor a tükröt
eléjbém tartják, szeretnék a szemem közé… no, most majd olyan szót
szalajtottam ki a számon, a mi nem illik.

Fernande arra bizalmasan mosolyogni kezdett. Jó hatás volt. Filibert
kapott rajta.

– Nem önért lett ez a változás az én külsőmön, kisasszony, hanem azért a
nyomorult porontyért…

S hogy igazat mondott, annak a tanubizonysága volt az a két nehéz
könycsepp, a mit restellkedve törült el a kérges tenyerével. Azt is
megrestellte. Előhúzta a zsebéből a piros selyem zsebkendőjét. Azzal
kellett volna. – Hogy a tengerészek olyan keveset nyúlnak a
zsebkendőhöz! Persze, nem ismerik a náthát.

Fernande arcza most megint a mély részvevést fejezte ki. Olyan érzékeny
arcz volt az, melyen minden külső hatás rögtön észrevehető volt.

– Most már tudja ön, kisasszony, hogy ki ennek a gyermeknek az igazi
atyja? dörmögé rest hangon a vén tengerész. S ez a leány valamikor
viselni fogja a Trimeric nevet, a tizenegyágú koronával együtt. Ez ki
van csinálva. Lássa ön, ezt sem mondtam még önön kívül senkinek, két
embert kivéve, a kik a titkot hivatalból megőrzik. Ilyen nagy bizodalmam
van önhöz, kisasszony. – Hát már most itt marad ön, ugy-e bár? s átveszi
a kis Aïra nevelését.

– Itt maradok, gróf úr. S hogy cserébe én is zálogot tegyek le az ön
kezébe, hát én is átadom önnek a legőrzöttebb titkomat. Az én családi
nevem fölött is ott van a tizenegyágú korona – a mit én soha viselni nem
fogok. Elhagytam a szülői házat, a fényes előkelő világot, minden
botrány, csalódás, kényszerűség megelőzte nélkül. Elhagytam azért, mert
megútáltam az egész «felső tízezer» világát, elkezdve a gyerekszekérben
hurczolt porontyától, a kerekes zsellyében tologatott vénjéig. Irtózom,
undorodom mindentől, a mi pacsuliszagú férfi, s a nyakkendőbe szúrt
melltűn a patkót látnom olyan iszonyat nekem, mint a régi
keresztyéneknek a félholdat.

– Ahá! Ahá! Kapott rajta Filibert. Kérem, mondja tovább. Ez nekem
ámbrózia.

– Megfutottam abból a világból, a hol minden színlelés, tettetés; a hol
nincs se egészen jó ember, se egészen rossz ember; a hol az, a ki igazán
érez, el van veszve; a hol szándékból, kiszámításból szeretnek,
gyűlölnek, gyilkolnak és párosodnak; a hol csúsznak-másznak a pénz után,
az oltár után, s ha eljutottak hozzá, megfertőztetik – a pénzt, úgy,
mint az oltárt. Megszabadítottam magamat. Két évig tanultam egy szigorú
præparandiában. Kiképeztem magamat nevelőnőnek. Diplomám van. Ha
grófleányokat nem, mehetek parasztleányokat tanítani. – De most már
szívesen itt maradok. – Egészen az eszményemhez illő feladatot látok
magam előtt. Egy elvadult, elhanyagolt teremtést, kivel a természet
külsőleg mostohán bánt, oda művelni, hogy a ki megismeri, azt mondja rá:
«hisz ez a rút leány nagyon szép!»



V.

Fernande első megjelenésével tündérmódon megnyerte növendéke szívét.
Aïra jobban megszerette a nevelőnőjét, mint az anyját. Játszva tanult, s
a gyermeteg kedély kapzsi mohóságával. Nem volt elég, a mit tanítottak
neki, még többet akart tudni. A zongorától alig lehetett elvonni, úgy
megszerette, s ha sétálni ment Fernandedal, magával hordta a
vázlatkönyvecskéjét, az elől-utól talált embereket, asszonyokat,
gyermekeket ügyes készséggel lerajzolta bele, különösen a gyermekeket
mindenféle ugrándozó, dévajkodó, veszekedő, pityergő állapotaikban;
aztán meg a ficzánkoló állatokat, kutyákat, macskákat, malaczokat.
Ezeket a humoros képekkel telerajzolt albumokat aztán Filibert gróf maga
elé vette, végig lapozgatta, gyönyörködött bennük.

Aïrának az egész kedélye átváltozott. Elmult belőle az a sunyi
gonoszkodás, a mi a rútak keresztvonása: a pajkosság átváltozott csipős
humorrá. Nem harapott, csak csípett, nem körmölt, csak csiklandott.
Filibert grófot sokszor megnevetteté.

Hiszen az előtt is elég mulatsága volt a grófnak Aïrával, mikor a
parasztleányoktól eltanult nótákat eldanolta előtte, mikor a néptánczok
grotesk kecskeugrásait produkálta; de azok az új nevelőnő mellett mind
elmaradtak. Aïra verseket deklamált. S azoktól Filibert gróf el volt
ragadtatva.

A szellemi átalakulás Aïrának a külsejére is varázshatást gyakorolt.

A rút leány, ha érzi azt, hogy ő rút, az kétszeresen rúttá teszi; ha
széppé erőlteti magát, az a rútságát hatványra emeli; de ha egyszer
privilegiumának veszi azt, hogy rút, s a lelkét engedi a külsején
átragyogni – akkor hódít!



VI.

Egy év mulva Jaques Pluhar azt irta De-Quimper Ellinor grófnak:

«Fernande egészen megfordította az itteni állapotot. Filibert gróf nem
beteg már. Elhagyja a szobát s sétákat tesz a szabadban. Az orvos azt
állítja, hogy vannak esetek az ilyen betegség visszafejlődésére. A hogy
a bánat, rossz kedv, a búskomorság előmozdítja az agylágyulást, úgy
viszont a derültség, az érdeklődés, a reménykedés az agyrendszerre is
visszahat. A tréfa csodaorvosság.»

«Aïrának a mindennapi csevegései, játékai szemlátomást hatnak a grófra.
Még az esze járása is megváltozott. Kezd a gróf ravasz lenni és nem hisz
el mindent. Az emlékezete is visszatért. Nem táplálhatom többé régi
hirlapi adomákkal, a miket összegyűjtöttem, azt mondja: olvasta már.»

«Remélhető, hogy teljesen kiépül.»

«Jó lenne már tenni valamit.»



VII.

Degoud Raoulnak hítták a Harlekin faiseurjét.

A kik régebben ismerték, azok még emlékeznek rá, hogy a neve Good Ralph
volt. Mikor még Connecticutban lakott. Ott találtak egymásra Ellinor
gróffal. Az segített ennek a yankeetrickekben.

Onnan hozta el magával Francziaországba. Egy «De»-raggal lett a nevéből
jó hangzású indigena, s itt is ő volt Ellinor totum-facja.

Csakhogy itt a yankeetrickeket és barnumfogásokat már «zsenicziklus»-nak
nevezték.

Degoud Raoul természetesen maga is viveur volt, mint a patronusa. Mindig
bőven volt a költőpénze. Senki sem kérdezte tőle, hogy honnan veszi? Ő
volt a faiseur a Harlekinnál. Ez az újkorbeli Mózes. A mely sziklára
ráüt a varázsvesszejével, abból forrás fakad.

Egy reggel (tizenegy és tizenkét óra között) meglátogatta Ellinor gróf
bizalmas barátját. Az épen a dolgozó szobájában volt s egy vehemens
filippikát irt a legújabban alakult dynamitgyár ellen; nem azért, hogy
azt a Harlekinben kiadja, hanem, hogy a vállalat syndikátusától a czikk
meg nem jelenéseért egy illendő summát kipréseljen.

– Monsieur Degoud!

– Csak tessék leülni. Mindjárt készen leszek.

– Én már készen vagyok, Monsieur Degoud! Ön az én nevemre egy húszezer
frankos váltót hamisított.

Degoud Raoul félbe sem hagyta az irást, csak úgy félvállról veté oda:

– Hát mit tartozik az önre?

– A «szent kékségre!» Ha ön a saját acceptjét az én hamisított girómmal
látja el, az csak tartozik én rám valamelyest!

Erre mégis letette a tollat Degoud Raoul.

– De hát ez önnek valami új dolog? Hát volt önnek valami baja valaha az
én váltóim miatt? Én sokat koczkáztatok. Pontosan fizetnem kell. Hát
akkor ott veszem a pénzt, a hol találom. Most épen vesztettem. Mihelyt
fordul a koczka, rajtam a sor: beváltom a trattámat s önnek semmi köze
hozzá.

– De már ezuttal én beváltottam önnek a trattáját.

– Hát minek tette azt?

– Azért, hogy önnek a nyakát a kezembe kaphassam.

– S mit akar ön az én nyakammal?

– Hát azt, hogy önnek a fejét jobbra vagy balra fordíthassam, s ha úgy
kerül, egészen kitekerhessem.

– Ez a tréfa kezd tragikus lenni.

– Ennek a tréfának a vége a bagno. Ön tudni fogja, hogy a váltóhamisítás
díja a bagno.

– Hát már most miféle más útat akar ön a számomra kijelölni, a melyen a
bagnoba juthatok?

– Ellenkezőleg. Én önből becsületes embert akarok csinálni.

– Hát akkor aztán ön hogy él meg?

– Ön nekem épen egy zsenicyklusomban, mint becsületes ember, fog
lényeges szolgálatot teljesíteni.

– Kiváncsi vagyok erre a hivatalra.

– Megmondom a czímét. Ön meg fogja magát választatni armignoli mairenek.

– Micsodának?

– Mairenek. Az annyi, mint polgármester. Igen tekintélyes állás.

– Hol van az az Armignol?

– Dél-Francziaország Perpignan departementjában. Csinos kis mezőváros.
Központja a hasonnevű választókerületnek. Az én nagybátyám, gróf
Trimeric Filibert uradalmával szomszédos.

– Hát nincs ennek a mezővárosnak maireje mostanság?

– Van. De hogy az mi módon adjon önnek helyet: leköszönés vagy
elcsapatás útján-e? az már az én gondom.

– De hisz engem senki sem ismer Armignol városában.

– Az megint az én dolgom lesz, hogy megismerjék és megválaszszák.
Azontúl is ki fog önre terjedni jóakaratú gondoskodásom. Az installatió,
a representatió költségeiben bőkezű leszek. Azt akarom, hogy ön
feltünjön, hogy a lakosság és a vidék bizalmát megnyerje.

– Ez túlhaladja a képzelőtehetségemet.

– Pedig olyan egyszerű, mint a Columbus tojásának a históriája. Most
épen küszöbön állnak az új parlamenti választások. Én fel fogok lépni az
armignoli kerületben képviselőjelöltnek.

– Micsoda? Hát ért ön valamit a politikához?

– Hát van a világon politika? Vagy megfordítom: hát van valami a
világon, a mi nem politika?

– Van önnek valami meggyőződése?

– Annyiféle, a hány kell. De ez mind nem az ön dolga. Az ön feladata
velem jönni a választó kerületbe s a miről én beszélek, arról még
lelkesebben szónokolni, a költségeket az ön kezének kell kiosztani, hogy
én érintetlen maradjak.

– S az armignoli képviselőválasztás csak előjátéka annak, hogy én
armignoli maireé választassam meg?

– Talán igen. Talán más czélja is van. A parlamentben aranyeső esik. De
ne puhatolózzék ön tovább. Készüljön az útra. Önnek a nyaka a kezemben
van, – ha nem fordul, a merre én fordítom, akkor kitekerem.



VIII.

Armignol eddigi képviselője, monsieur De L’Arque (a kit rövidség okáért
De L’Arqueencielnek neveztek), egy derék, tudós férfiu volt, kinek
csillagászati tanulmányait Európa minden tudós társasága méltányolta. Ő
volt az, a ki felfedezte, hogy a Mars tengelyének is van nutácziója, s
hogy a napfoltok okozzák a kánikulai forgószeleket. Az az értekezése
pedig, melyben bebizonyítja, hogy az augusztus 11-iki nagy
csillaghullást, melyet a népajk «Szent-Lőrincz könyeinek» nevez,
egyenesen a szétszakított Biela-üstökös romjaival találkozása
planetánknak okozza, az egész világon feltünést gerjesztett.

Öt év óta képviselte már e kerületet a parlamentben, s el van ismerve
róla, hogy a legszorgalmasabb tagok közé tartozott. Kivéve a
napfogyatkozásokat, minden ülést végig ült kezdetétől a végéig;
szavazott híven a jobb középpel, sőt egyszer tartott is egy beszédet a
meteorologiai observatoriumok szükségességéről, a mi nagy érdeket
költött fel.

Hanem a választókerületének soha feléje sem ment. Ha jöttek fel hozzá
deputátiók onnan alulról, azok soha meg nem kaphatták, mindig a
csillagvizsgálójában ült s a bolygódok spectrumát észlelte, a
hozzáküldött leveleket ellenben soha sem bontotta fel, a táviratok ellen
pedig volt egy nagy dán molosszusa betanítva, a ki, a mint a
távirat-kihordó belépett, útját állta, elvette tőle a sürgönyt – és
megette.

Így azután Armignol nem kapott se szárnyvasutat, se szőlőszeti iskolát,
se kaszárnyát, se püspöki vikáriust, a mikre mind égető szükség lett
volna.

Armignol maireje, monsieur Cousin, szinte egyike volt a legnevezetesebb
férfiaknak. Az ő hivatása azonban, toto cœlo (egész éggel) külömbözött a
képviselőjeétől. Ő szigorúan tartotta magát ehhez a planétához, a
melynek porából kölcsönvétettünk. Nagyterjedelmű spárga és
borsóültetvények tulajdonosa volt, melyeknek terményét gyárilag kezelt
pléhdobozokban, mint conserveket küldözte szét a világba.

És a mellett a hivatalát is a legjobban betöltötte.

Egy előkelő magyar államférfiutól hallottam (a ki a franczia
közigazgatást legalaposabban ismeri), hogy oly tökéletes speciese a
hivatalnoknak nincs sehol a világon, mint egy franczia maire. Az a maga
hivatalának a teendőit ex asse érti, s ex templo kezeli. – Hanem aztán
semmi egyébhez a világon nem ért a franczia maire, különösen a magas
politikához nem.

Mennyivel előbbre vagyunk mink e tekintetben a francziáknál, a hol a
falusi biró mindenhez ért a világon, különösen a magas politikához sokat
– csak a hivatalához nem.

Hát ez a magas politika könnyen ment az elején, a midőn az ifju
köztársaság átvette a császári kormányzat választási rendszerét, mely
szerint a kormány által kijelölt képviselő-candidatusra falunként
szavaztatták meg a polgártársakat. Okos emberekből áll a szavazatszedő
bizottság! Ugyanazokban a kerületekben, a hol az előtt imperialista
képviselők voltak, megválasztattak a friss republikánus jelöltek, nehány
töredéket leszámítva a deposzedált bonapartisták, bourbonisták és
orleanisták számára. Hát hisz azoknak is csak kell élni.

A következő választásoknál azonban már az az ötlete született a
belügyminiszternek, a mit a kamara adoptált, hogy ezentúl minden
választás a kerület székhelyén történjék meg. (A lajstromos-scrutinium
csak később következett még.) És egyúttal az is megkivántatott, hogy a
képviselőjelölt adjon programmot, valljon színt, mutassa be a politikai
hitvallását a választók előtt.

«Hát ez már mi legyen?» mondá monsieur Cousin. Tizenkilencz falu összes
férfilakossága Armignolban? Ki szekerezi be azokat? Ki ád nekik
szárnyékot? Ki ád nekik enni? De legfőbb dolog, hogy ki tart nekik
programmbeszédet?»

Ez már magasabb politika!

A maire utasítást kért a préfettől, a préfet a belügyminisztertől, a
belügyminiszter azt felelte a préfetnek, hogy «mundus se expediet». – A
préfet aztán tovább adta az armignoli mairenek: «mundus se expediet». Az
pedig nem tudott diákul. De az még jó volt rá nézve, mert ha megértette
volna, hogy az annyit tesz francziául, hogy «a világ majd segít magán»,
hát akkor még kevesebbet értett volna belőle. Azonban tartva magát az
instructio szavaihoz, felszólítá a kormány által kijelölt candidatust,
monsieur D’Arqueot, hogy adjon programmot a tisztelt választóknak.

A tudós férfiu aztán, a mi csak a padlásán található volt, értekezés a
Lőrincz-napi csillaghullásról, azt bál számra elküldé monsieur
Cousinnak. Monsieur Cousin azt szétosztotta a tisztelt választóknak.

E közben azonban megesett, hogy valami idegen kéz elkezdett titokban
dolgozni a választó-kerület helységeiben.

Mindenféle alakot öltött ügynökök járták be a vidéket, mint borvásárlók,
marhakupeczek, búcsújáró zarándokok, a kik a Szent-Lőrincz könyeinek
hullását sokkal practikusabb módon magyarázták meg a tisztelt
választóknak a korcsmákban, egy pohár bor mellett.

Elkezdtek egy új nevet hangoztatni: De Quimper Ellinor gróf! Régi nemes
az itteni vidékről. A kinek őse Bouillon Gottfried alatt vezette a
kereszteseket a szent földre.

Egyszer csak azt hallja az armignoli maire, hogy odakinn a falvakon
megindult a búcsújárás. A papok vezetik a népet.

Még az a szerencsés véletlen is közbejött, hogy a mennykő beütött egy
falunak a tornyába, torony és templom leégett. S erre De Quimper Ellinor
gróf nagylelküen adományozá a szent helyek fölépítésére szükséges
összeget a helységnek. Egyszerre óriássá nőtt az alakja.

A választási határidő közeledtével maga Ellinor is megjelent a
küzdtéren, kisérve elvtársa és hű barátja Degoud Raoul által.

Megjelenésükkel az egész «kelet-pyrenæi» departement fenekestől fel lett
forgatva. Mintha csak ide költözött volna át a hajdani vendée szelleme.
Búcsújárások indultak meg minden faluból, csodalátó szűzek hirdettek
profetiákat, a sekrestyések vezették a népet az érkező jelölt elé,
szentelt zászlók alatt, ki maga gyalog, fedetlen fővel, a keresztet maga
előtt vitetve, vonult be a helységbe, s mindenütt előbb misét
hallgatott, azután a piacz közepén, a szentek szobra előtt tartá meg
szónoklatát, mely lángoló buzgalmat manifestált a mai kor erkölcstelen,
hittagadó irányzata ellen.

Ez már aztán a derék úr, a ki záporban, sárban együtt járja a néppel a
processiót, faczipővel a lábán, a hogy a többi! Nem is úgy, a hogy az a
másik, a ki még a csillagokat is ledisputálja az égből, s meg akarja a
népet fosztani attól a hitétől, hogy mikor egy csillag lefut, akkor
valaki meghal! Hogy ezentúl a jámbor ember, mikor csillagot lát az égen
végig szaladni, ne vessen magára keresztet, s ne mondja magában: «Isten
irgalmazz szegény léleknek!»

Le a tudóssal!

Az armignoli maire erre a mozgalomra elvesztette a fejét. Utasítást kért
a préfettől, mit tegyen? A préfet azt válaszolta neki, hogy ő már maga
is kért utasítást a kormánytól, hogy mit tegyen? Kapott is – kétfélét. A
belügyminiszter azt rendelte, hogy ezt a veszedelmes áramlatot minden
erőhatalommal vissza kell terelni. A hadügyminiszter ellenben (már az
akkoriban Boulanger volt) azt a rendeletet adta ki, hogy a katonai
haderőt semmi szín alatt nem szabad a választási mozgalom korlátozására
felhasználni. A pénzügyminiszter pedig azt válaszolta, hogy nem ád
pénzt. – Elég világos volt a helyzet.

Ellinor pedig még azt a vakmerőséget is elkövette, hogy a búcsújáró
körútja közben Perpignanba is fellátogatott s bemutatta magát a
préfetnek. Természetesen – nem faczipőben.

Monsieur Rochepilon igen udvariasan fogadta a royalista jelöltet, sőt
ebédre is meghívta magához.

Ott azután sincerisáltak.

A párisi politikai ködökben (nem sajtóhiba «körök» helyett) nagyon
járatos gróf sok új dolgot ismertetett meg a préfetvel. Beszélt neki
Uzès herczegnőről is, s annak a disponibilis millióiról.

Maga mókázott legjobban az egész ájtatos mozgalom fölött.

Ez a legolcsóbb korteskedés. – Vízzel is sikerül.

«A czél szentesíti az eszközöket» – hát miért ne lehetne magát a czélt
is eszköznek felhasználni?

A poharazás vége felé egész bizalmasak lettek az urak egymás irányában.

– Én azt hiszem, gróf úr, hogy ön ebben a mostani campagnejában valakit
teljes tökéletesen meg fog csalni! Mondá a préfet.

– Talán a választóimat?

– Azokat is egy kicsit.

– Vagy a papokat?

– Azokat úgy félig-meddig.

– De hát kit «egészen?»

– Saját magát fogja a gróf úr megcsalni tökéletesen.

Ellinor nagyot nevetett rajta.

Monsieur Rochepilon pedig csak mosolygott.

Gondolta magában, hogy ez az egész politikai komédiajátszás csak arra
való, hogy De Quimper Ellinor gróf kiegyengesse az útját az armignoli
kastélyig, s Trimeric Filibert gróf nagybátyjának a jó indulatát
megszerezze a maga számára.

Ezzel csalja meg magát!

Van annak már törvényes örököse.

Nem szólt semmit erről Ellinornak. Hagyta őt menni a maga útján.

Mikor aztán a választási mozgalom egészen a nyakára nőtt az armignoli
mairenek, az kapta magát, be sem várta az elcsapatását, leköszönt,
hazament zöld borsót bedobozolni: «utánam az özönvíz!»

Ekkor tünt ki azután Degoud Raoulnak a hasznavehetősége.

Az armignoliak meg voltak rettenve, hogy épen a kritikus napok alatt
hatóság nélkül maradtak, a midőn a vidékről özönlött fel a fanatisált
parasztság.

Ekkor vette a kezébe Degoud Raoul a gondviselés szerepét.

Ő volt a párt vezetője: intéző, rendező egy személyben. Pénztárnok és
élelmezési biztos, biró és taktikai vezér – oraculum.

Ő gondoskodott szállásokról, hevenyészett sátorokról, étkező helyekről,
ő tartotta fenn a rendet az egész választási ténykedés alatt, s puszta
megjelenésével kiegyenlítette a conflictusokat.

Armignol lakossága, mely a vidéki invásiótól gyujtogatást és tömeges
gyilkolást várt, bámulva tapasztalá, hogy Degoud Raoul vezetése mellett
a legnagyobb rend uralkodik s minden kihágás csirájában elfojtatik.

Ilyen maire kellene Armignolnak!

Nem is kapott a tudós csillagvizsgáló ellenjölt száz szavazatot a
választás alatt; De Quimper gróf óriási többséggel győzött.

A választási izgalom elhatott a Trimeric grófi kastélyba is. Az összes
férfi cselédség mind Ellinor-párti volt, s az asszonyok még jobban
szították a kegyes lelkesedés tüzét. Fenn a kastély belső termeiben
azonban két ellentétes áramlat küzdött egymással. Jacques Pluhar
kifogyhatlan volt a hirhordásban. Ellinor diadalútjának minden
étappjáról volt értesülése. Filibert gróf maga is kegyes érzelmű volt s
megnyugodott benne, hogy a leendő képviselője az ő elveit vallja. Az
ugyan eddig imperialista volt, de a midőn a kis Napoleont a zuluknál
cserben hagyta, csatányosan bizonyítá be, hogy a royalisták híve. Igaz
ugyan, hogy az egész élete csupa humbugcsinálás volt eddig, de a mit egy
képviselőjelölt a választói előtt ezer fül hallattára fogad, az nem
lehet tréfa. – Fernande ellenkezőleg a sceptikus nézeteket képviselte s
a gyanut igyekezett ébren tartani a gróf kedélyében Ellinor iránt. A ki
teljes életében komédiát játszott, a politikában sem fog komoly lenni.

Úgy látszott, hogy Fernande még közelebbről ismerte Ellinort, mint
Jacques Pluhar; de nem mondta meg, hogy honnan ismeri.

Jacques Pluhar csaknem rábeszélte Filibert grófot, hogy a választás
napján maga is menjen fel a városba, a maga tesszeráját az urnába dobni,
de erről sikerült őt Fernandenak, Aïra egyesített könyörgése mellett,
egészségi szempontokból lebeszélni.

Azután arra ösztönözte a komornyik a grófot, hogy a megtörtént választás
után adjon díszlakomát a kastélyában a nap hőse, a szent rokonelvek
diadora tiszteletére. Erre Filibert gróf hajlandó volt.

Már az előkészületekre is kiadta a rendeletet.

Ekkor aztán Fernande, egész hideg, szenvtelen modorral azt mondá a
grófnak:

– Szándékozik a gróf úr De Quimper Ellinor grófot adoptálni?

– Azt nem! Semmi esetre sem.

– Hát akkor miért akarja őt megcsalni?

Ettől a szótól tért eszére Filibert gróf.

– Gondolja, kisasszony, hogy azért jár ezen az úton?

– Én csak egyet gondolok. A ki ennek az embernek csak a kis ujját
odanyujtja, az ennek martalékává lesz egészen. S a kinek van egy leánya,
az ugyan őrizze, hogy egy szál haját meg ne kapja ez az ember, mert
annál az egy hajszálnál fogva elviszi magával, – s hogy hová? arról nem
jó beszélni.

Ez a szó fordított a dolgon.

Trimeric gróf visszavonta az előkészületi rendeleteit.

És a midőn a megválasztott képviselőt diadalmenetben kisérte végig az
úton a hívek tábora, az útba eső Trimeric kastélynak a kapuja be volt
zárva, s az ablakokon a redőnyök mind leeresztve. Az erkélyeken sem
álltak bámuló csoportok, nem szórtak koszorúkat a hős kocsijába; nem
lobogtatták kendőiket, egy zászló sem volt kitűzve a kastély ormára.
Filibert gróf nem akarta megcsalni az unokaöcscsét.



X.

Pár nap mulva a választási nagy nap után bejelenté Jacques Pluhar
Filibert grófnak Degoud Raoul urat.

Filibert gróf annyit hallotta emlegettetni ezt a nevet az utóbbi
napokban, hogy emlékében maradhatott. Ez az Ellinor választási vezére.

Elébb tanácsot tartott a gróf Fernandeal.

– Tud ön valamit erről a monsieur Degoud Raoulról?

– Soha sem hallottam a nevét az utóbbi napok előtt.

– Meg akar látogatni.

– Fogadja el a gróf, de az én jelenlétemben. Majd akkor aztán megtudjuk,
hogy kicsoda ez az úr.

Filibert gróf bebocsáttatá a látogatót.

Degoud Raoul nyilt tekintetü férfi volt, a harminczas évek javában,
vonásai naiv őszinte kedélyre vallottak, modora egészen ment a világfias
hetykeségtől, nagy világos kék szemei előlegeztették számára a bizalmat.

– Gróf úr! monda, én egyenesen idejövetelem czéljára térek. Engem
Armignol város notabeljei felszólítottak, hogy választassam meg magamat
a leköszönt maire helyébe hivatalutódnak.

– Hát választják a maireket Francziaországban? Az én időmben kinevezték
őket.

– Az a császárság alatt volt. A köztársaság választást rendel.

– S hajlandó ön azt elfogadni?

– Engem ez az állás kielégít.

– Vannak önnek ajánlatai?

– Nincsenek. Én Waldeck-Rousseau miniszterrel tartok, a ki azt mondá:
«nekem elég, hogy egy képviselő ajánljon valakit egy hivatalra, hogy azt
az embert ki ne nevezzem». A képességemet bebizonyíthatom.

– S mennyiben tartozik ez a dolog én rám?

– Elmulaszthatlan kötelességemnek tartottam mindenek előtt Armignol
legtekintélyesebb nagybirtokosának jóakaró véleményét kikérni, a mi rám
nézve irányadó lesz. Ellentétekkel küzdeni nem akarok.

– Pedig ahoz ön nagyon ért.

– A lefolyt választásokra méltóztatik czélozni. A politika egészen más,
mint a hivatal. Mikor képviselőválasztásról van szó, azokra a hetekre
minden szabálya a törvénynek, a lovagiasságnak, az igazságszeretetnek,
még a logikának is fel van függesztve, a parlamentbe mindenféle
szerpentinákon és spirálokon keresztül, labyrinthokon át lehet bejutni.
Szabad is. De egy közhivatalba csak egyenes úton, nyilt ajtón át szabad
megérkezni.

– Ugyan mondja ön meg, komolyan veszi De Quimper Ellinor képviselő mind
azt a hitvallást, a mit a piaczon hirdetett?

– Gróf úr. Van nekem egy ismerős patikárusom Párisban, a ki a hirhedett
«fogszivarkákat» feltalálta, melyeknek hirdetményével minden hirlapban
találkozunk. Egyszer azt kérdeztem tőle: «ugyan kedves barátom,
használnak a fogaknak azok a te hirhedett szivarkáid?» Az én emberem
egyet mosolygott: «az én fogaimnak használnak!»

Filibert gróf felkaczagott.

– Nagyon jó! Hát hiszi ön, hogy De Quimper Ellinor híve marad a
royalista pártnak?

– Azt hiszem, hogy az első alkalommal a boulangista párthoz fog
átszegődni, felelt rá gyorsan Degoud. S aztán mosolyogva tevé hozzá: A
mivel egyébiránt nem nagy aposztaziát fog elkövetni.

– Ön derék, nyiltszívű ember, monda a gróf. Pártolni fogom a
jelöltségét.

… Degoud Raoul egyhangúlag lett megválasztva Armignol mairejenek.



XI.

A maire-választás után azt írá De Quimper Ellinor Degoud Raoulnak:

«És most utasításul adom neked, hogy lehető rövid idő alatt vedd nőül
Fernandeot.»



XII.

Bármilyen tökéletesen le voltak is zárva a redőnyök a Trimeric kastély
ablakán, azt nem akadályozhatták meg, hogy egy donzsón ablakából ki ne
lessen Aïra, mikor a nagy parádé végig vonul az országúton. A választási
vezetők szándékosan ott állították meg a menetet a kastély előtti tágas
piaczon, hogy képviselőjüktől búcsút vegyenek. Ellinor a kocsijában
felállva tartott hozzájuk szónoklatot. Térdig állt a koszorukban, körül
volt sátorozva zászlóktól. Ugy állt ott, mint egy hamis isten.

E leskelődésnek végzetes hatása volt Aïra kedélyére.

Fernande gyakran meglepte, mikor sírt.

– Miért sírsz, leánykám?

– Azért, hogy olyan csúnya vagyok.

– Honnan veszed ezt?

– A tükrömtől.

– A tükör csak a képet adja vissza; de fogalmat nem ád. Rút csak az, a
mi rossz.

– Az is vagyok én: rossz. Irigy vagyok. Azt mondom magamban, miért nem
vagyok én olyan szép, mint te? Miért nincs nekem ilyen gyönyörű arczom,
termetem, mint te neked? Milyen boldogság szépnek lenni!

– Ne hidd azt, leánykám. Az a kútforrása a boldogtalanságnak.

– Azt én nem értem.

– Mert még gyermek vagy. Gyere lepkéket fogni a parkba.

Az armingoli kastély egy völgykatlanban emelkedett, a hol
Dél-Francziaország éghajlata már a délszaki növényzetet is engedi
meghonosulni: olajfa, granátalma, oleánder bozótként tenyészik a
szabadban, s a növényzettel együtt annak a szerelmesei is együtt vannak,
a ritka fajú pillangók.

A lepkegyűjtés volt Aïra kedvencz mulatsága, a mibe aztán Fernande
megjelenésével némi tudományos rendszer is lett behozva. A mint Aïra egy
lepkét elvadászott a lepkehálóval, Fernande annak rögtön megmondta a
nevét, azt is, hogy milyen növényen él, s minő mesék vannak felőle
költve.

A vadászzsákmányt Aïra a szalmakalapjára tüzködve hozta haza a
kastélyba, a hol azután a vergődő pillangókat megölték valami illó
szerrel, hogy a gyűjteménybe tehessék.

Ez a világoskék szárnyú pillangó, a vörös szemekkel a «szép Argus».

Ez a fehér, vörös szemekkel és fekete félholdakkal a «szép Apolló».

Ez a sok rendkereszttel felczifrázott a «trójai vitéz».

Azoknak a neveit mind följegyezte a tárczájába Aïra, előbb gombostűvel
odatüzködve őket a szalmakalapja karimájához.

Majd egy pompás példányt fogott el a keleti mákonypipacson. Ezüst a
szárnya, jobbról nézve zöld, balról bibor csillámmal, mind a négy röpén
fekete karikákkal körzött arany szemekkel.

– Ez a «Menelaus».

Az is keresztül lett szúrva gombostűvel. Egy kicsit sírt is a kínzás
alatt, szfinkszek szokása szerint, a kik hangot tudnak adni. De azért
nem kapott irgalmat. «Hiszen olyan szép!»

– Hát azt ott az árticsóka virágon miért nem fogod el? kérdé Fernande.

– Hisz olyan csúnya!

Egy barnás fakó lepke volt, egyszerű fekete foltokkal.

– Látod, pedig ennek a pillangónak a neve «férfihűség».

Azzal Fernande ovatosan odalépett az árticsóka-bokorhoz s két újjával
elfogta a virágillatban kéjelgő lepkét.

– És most nézd meg ezt a pillangót, ha a nap felé fordítom. S akkor az a
sunda fakó lepke egyszerre tündöklő azurkéknek látszott; a hátsó
szárnyai gyöngyház szivárvány fényében játszottak.

– Látod, milyen gyönyörű ez a pillangó! monda Fernande. S azzal elhagyta
repülni a kis szárnyast.

Aïra felsóhajtott.

– Hejh! Ha én rajtam is keresztül tudna úgy sütni a nap!

– Látod leánykám. Te kiszemeled a legszebb lepkéket, elfogdosod s aztán
kegyelem nélkül keresztül szurod őket. Nem kérdezed, hogy fáj-e az
nekik? Neked gyönyörűséget okoz. Hanem azt a fakót, az egyszerűt,
elhagytad repülni. Látod, a leányokkal is így bánnak. Jaj annak, a ki
szép!

– Veled is így bántak? kérdezé Aïra.

Fernande elnevette magát.

– Nézd csak leánykám! Itt repked a fejünk felett egyike a legritkább
pillangóknak. Olyan nagy, mint egy madár. Olyan magasan és olyan sebesen
repül, hogy nem lehet elfogni, tétova röpte miatt még homoktülökkel sem
lehet lelőni. Pedig ez a kincse a lepkegyűjteményeknek: két szárnya
arany, kettő ezüst sávokkal ragyog és közé arab számjegyek vannak írva
kárminnal. Úgy híják, hogy «Leilus».

– Te vagy az a Leilus, úgy-e?

Fernande csak a szempilláival felelt erre a szóra.

– De hát hogy tudják mégis elfogni a Leilust, ha olyan magasan röpköd?
kérdezé Aïra.

– Van egy növény, a minek a neve «lepkefogó apoczin». Ennek a pilisei
valami bódító illatú mézet izzadnak ki. Ez az illat oda csábítja a
magasban repkedő pillangót. De azok a pilisek oly érzékenyek, hogy a
mint a pillangó a hosszú mézszivóját odadugja a virág mézkelyhébe,
egyszerre összehuzódnak s odaszorítják és többé el nem eresztik. Igy
lesz a virág foglyává a Leilus.

– De hát hol van ilyen lepkefogó apoczin? szerette volna tudni Aïra.

– Én még nem találtam ilyen mesés virágra, vallá meg Fernande.

… (No majd rád talál «az» szép Leilus!)



XIII.

Degoud Raoul egy rövid év lefolyása alatt népszerű alakká izmosodott
Armignol városában, sőt annak egész környékén. Mindenhez értett, s a
mihez hozzá fogott, azt mind siker követte. A város kaszárnyát kapott és
garnizont – lovasságból. Az armignoli hölgyvilág meg volt nyugtatva.
Ebben a képviselőnek is lehetett érdeme, a kinek a nagy Boulanger volt a
patronusa.

Itt sem állapodott meg a nagy reformator. A kor szellemét követve,
meghonosította Armignolban a «moulin rouge»-t, a hol a polgárság az
excentrique chansonette-dalosnők és a grotesk tánczosnők előadásaiban
nemesíthette az izlését. Még párisiak is jöttek le vendégszerepelni:
madame Tereza és mamsell Rigolboche. Ezzel megint a férfivilág lett
megnyugtatva.

Mindezeknél nagyobb vívmány volt – az armignolperpignani szárnyvasut
létrehozatala.

A miről az elébbeni maire csak álmodott, azt Degoud megvalósította. Hát
persze! A kinek olyan képviselője van, mint De Quimper gróf! A ki
viszont benső barátja a világhatalmú Bontouxnak!

A szárnyvasut Trimeric gróf birtokát szelte keresztül

Ez oknál fogva Degoudnak többször kellett látogatást tenni a kastélyban
a kisajátítás miatt.

A gróf ingyen engedte át az útbaeső területet.

Sőt maga is aláírt száz részvényt. Egy részvényre száz frank volt a
befizetés.

– Én is szintannyi részvényt jegyeztem, monda Degoud.

Az már derék ember, a ki tízezer frankot tud szárnyvasut részvényekbe
elhelyezni!

(Ezt a tízezer frankot Ellinor adta Degoudnak – móringra!)

Az átvágás alkalmával rájöttek, hogy az útbaeső sziklák keble fősz és
czement tartalommal bővelkedik.

Rögtön alakított Degoud részvénytársulatot a kincsterhes bányák
kiaknázására. A puszta völgyekben gyártelepek keletkeztek.

Vasut, gyártelep, mind mesés nyereséggel járt. A társulatok
megválasztották Degoud urat igazgató tanácsosuknak és megküldék neki
zárt levélben a szindikátusi nyereségből háramló összeget.

S a másnapi armignoli Moniteurben olvasható volt Degoud Raoul
nyilatkozata, melyben a megküldött szindikátusi osztalékot a helybeli
kórháznak utalványozza, az igazgatói állást pedig tisztelettel
visszautasítja, ez aranymondással fejezve be nézeteit: «Egy
közhivatalnoknak nem szabad mást szolgálni, mint a közügyet, s más pénzt
elfogadni, mint a fizetését».

– Ez már a korrekt gavallér! tört ki Filibert gróf, mikor ezt megtudta.
Ilyen emberről olvastam én egyszer, de csak regényben. Ilyen férjet
szeretnék a leányomnak.

S ettől kezdve a legszivesebben látott vendég volt Degoud Raoul a
Trimeric grófi kastélyban. Ebédre is sokszor meginvitálták. Igen
kellemes társalgó volt. Széles ismeretekkel birt, sokat tapasztalt, s
minden tárgyról alaposan beszélt. Udvarias volt a hölgyek iránt. Hordott
nekik könyveket, a miknek megválasztása helyes tapintatáról tanúskodott;
Fernandenak a «Legendes des Siecles»-t, Aïrának a «Contes Bleues»-t s ha
ethicai térre vegyegett át a társalgás, határozottan elitélte a jelenkor
könnyelmű, realisztikus, czinikus áramlatát. Ezek rontják meg a
nemzetnek nem csak az erkölcsét, de a fizikumát is. Ezek az okai annak,
hogy ez idő szerint Francziaországban egy centimeterrel lejebb kellett
szállítani a katonamértéket.

– Lelkemből beszél ez az ember! monda Filibert gróf Fernandenak. S úgy
látszott, hogy Fernande is azon a véleményen volt.

De a mi legjobban tetszett Filibert grófnak, az a nyilt férfias
nézetnyilvánítás volt, melylyel Degoud Raoul De Quimper Ellinor gróf
ellenében állást foglalt.

– Nekem ő személyes barátom, fényes tehetségeit bámulom. Rajta voltam,
hogy képviselővé legyen. A politikában nagy szerep kinálkozik a számára.
De az ég őrizze Francziaországot attól, hogy a társadalmi életet is az
ilyen emberek vezessék. Ellinor képviseli Párist, s Páris a megmérgezője
Francziaországnak. De a vidék egészséges test, mely a méreganyagot
kiveti magából. A vidéknek kell meggyógyítani az országot. Páris
atheista! Sőt rosszabb! Bálványimádó! A vidék vallásos. Páris pazarló a
vidék takarékos. A kicsiny embereknél van a nemzet törzsvagyona. S az
bizonysága az erkölcsi szilárdságnak. Jó erkölcs, családi élet nélkül
nincs takarékosság.

(Ez a beszéd is mind komédia volt. Kiosztott szerep. Azzal természetesen
nem dicsekedett Degoud Raoul, hogy a vidék erkölcseinek nemesítésére
milyen jótékony hatással vannak a megtelepített orfeumok! Az ő
kulturális intézményei – párisi mintára! Hanem hát a frázisok mindig
hatalmasabbak, mint a tények.)

Az ilyen frázisokkal csalja le magas röptéből a szép Leilust a lepkefogó
apoczin.

Egyszer csak Aïra kezdte rajta kapni Fernandeot, hogy a szemei nedvesek.

– Hát te miért sírsz? hiszen te szép vagy.

Nem tudta elképzelni, hogy egy tökéletes szépségű nőnek is lehessen
olyan gondolatja, a min ha soká elmereng, a vége sírás lesz.

… Egy este, mikor ebéd után eltávozott a kastélyból Degoud Raoul, s a
pitvarban felsegítette rá a hawelokját Jacques Pluhár, azt dörmögé a
fülébe a komornyik:

«Megérett a granátalma, uram!»

Másnap szokatlan délelőtti órában látogatott el az armingoli maire a
Trimeric kastélyba.

Jacques Pluhár épen akkor olvasta fel Filibert gróf előtt azt az érdekes
ujdonságot, miszerint Degoud Raoul, armignoli maire, a közügyek körül
szerzett hazafias érdemeiért a becsületrend keresztjével lett
feldiszítve.

Bizonyosan a becsületrend piros szalagját a gomblyukában jön bemutatni!

Degoud Raoulnak azonban nem az a piros szalag virított a gomblyukában,
hanem egy fehér szegfű.

– Szabad önnek gratulálnom? kiálta eléje a gróf.

– Még nem, gróf úr.

– Hogyan? ön még nem kapta volna meg?

– Azt, a miért idejöttem, még nem.

– Hát miért jött ön hozzám?

– Én nem a gróf úrhoz jöttem, hanem Fernande kisasszonyhoz.

A gróf egyszerre kitalálta a rejtélyt.

– Menjen Jacques a kisasszonyhoz, kéretem, jőjjön a szobámba.

Fernande félbehagyta a zongoratanítást s átjött Filibert grófhoz.

– A maire úr önnel kiván beszélni, kisasszony.

Fernande a maire tekintetéből kitalálta, hogy mit akar az vele közölni.
Olyan szíviglátszó kék szemei voltak a derék férfiúnak.

– Kisasszony, ma engemet olyan kitűntetés ért, mely okot ad rá, hogy a
fejemet magasra emeljem. Csak így találkozhatom az ön tekintetével. A
becsületrend lovagjává lettem. Ez a minden világi czímek között az első,
ez az egyetlen, melyet büszkén viselhetünk. Most már van bátorságom ön
elé lépni azzal a merész kéréssel, hogy legyen nőm. Kincseket nem
adhatok önnek, de adhatok egy egész szívet.

Fernande elgondolkozott.

A gróf segítségére jött a habozónak.

– Nos, kisasszony! ön azt mondta nekem, hogy ha találkoznék egyszer egy
olyan férfiúval, a kit szerelmére érdemesnek tart, azzal kész volna
összekötni a sorsát. Degoud úr olyan ember. Én beleegyezem, a mennyire
beleszólásom van.

Fernande kezét nyújtá Degoud Raoulnak.

Ekkor Degoud kivette a fehér szegfűt a gomblyukából (a piros szalag az
alatt volt, a szegfűtől eltakarva) s átnyujtá a virágot Fernandenak. A
leány odatűzte azt a kebelfodrába.

Akkor aztán egy kis etuisből két karikagyűrűt vett elő Degoud Raoul s
azt egymással kicserélték. (Ezt ugyan a törvény nem szabja elő, de régi
szokás, megtartják.)

Degoud Raoul megengedte magának, hogy jegyesének ujja hegyét
megcsókolja.

– És most szóljunk némi prózai dolgokról, monda Degoud úr, belső
zsebéből egy csomagot húzva elő. Én nászajándékul átadom Fernande
kisasszonynak a tízezer frank névértékű vasuti részvényeimet. Az
átengedés rá van vezetve.

Ez már komoly tett volt! Tízezer frankot átadni móringba.

(Igy parancsolta Ellinor. Az ő pénze volt abban.)

Fernande reszkető kézzel fogadta el a csomagot.

Erre Filibert grófban is felpezsdült a nagylelküség.

– Én pedig átruházom a kisasszonyra (hiszen családomhoz tartozónak
tekintem) az armignoli házamat, teljes tulajdonjoggal. Ezt fogadja tőlem
Fernande kisasszony kelengyéül. Kérem, maire úr, tegye meg ez iránt a
szükséges hivatalos intézkedéseket.

– Majd ide fogom küldeni a sous-mairet a felszerelt okiratokkal,
minthogy a magamat érdeklő ügyekben való eljárás hivatalommal
összeférhetetlen. Ugyanazon hivatalnok fogja elhozni a kisasszony által
aláirandó nyilatkozatot is, mely a házasságba beleegyezését bizonyítja.
Ez a nyilatkozat, az enyimmel együtt, a mairei hivatal
hirdetmény-táblájára két hétig ki lesz függesztve. Igy rendeli a
házassági törvény. Az alatt, ha valakinek kifogása van a házasság ellen,
megteheti. A cerimonia külömben nagyon egyszerű. Két hét mulva a
kitüzött órában az egybekelni kivánó felek megjelennek a mairei
hivatalban, két magukkal hozott tanúval. A maire (vagy ez esetben a
sous-maire) felölti a hivatali jelmezét, felköti a nemzeti háromszínű
vállszalagját, felolvassa a felek előtt a törvénynek a házasságkötésről
szóló szakaszát: akkor megkérdi tőlük, hogy akarnak-e e törvény
értelmében házassági viszonyba lépni? Miután mind a ketten igennel
válaszoltak: kimondja, hogy ezennel a házasság meg van kötve, s annak
minden következményei törvényesek. Mire a házastársak aláirják a
protokollumot a tanukkal együtt, végül aláirja a hivatalnok, feljegyezve
a dátumot s rápréselve a lapra a stampigliát.

– Igen, igen, mondá a gróf. Így megy az. Emlékezem rá. Én is átestem
ezen egyszer. Csakhogy akkor a maire fehér vállszalagot kötött fel.
Hanem mi azután még elmentünk a St. Germain l’Auxerrois templomba, s az
oltár előtti esküvőt is elvégeztük, illendő papi áldással.

Degoud Raoul ártatlan képpel kérdezé:

– S volt nagy foganatja az áldásnak?

Filibert grófnak nem tetszett a kérdés. Boszúsan hányt fittyeket az
ujjaival.

– Ejh! Ejh! Én még is szeretném, ha önök a mairei hivatalból még a St.
Eustacheba is betérnének, az én derék abbémhoz.

– Akarja Fernande kisasszony, hogy a St. Eustacheba is betérjünk?
kérdezé készségesen Degoud Raoul.

– Nem akarom! mondá határozottan Fernande.

Ez már bántotta a grófot.

– Nem akarja? Miért nem akarja? Az a maga makacs fejecskéje!

– Azért, mert én protestáns vagyok.

A gróf elkezdett fütyülni hüledezésében.

– Egy hugonotta!

És ő ezt csak most tudja meg! Hogy kire bizta Aïrának a nevelését éveken
keresztül! Igaz, hogy a vallásra külön oktatta a káplán. De csak mégis!
A Trimeric-kastélyban egy hugonotta leány!

A gróf nagy jelentőségű tekintetet irányzott Degoud Raoulra. Tőle várta
a consequentiák levonását.

Fernande megértette azt az invitáló arczkifejezést s sietett előzékeny
lenni.

– Degoud úr, én nem titkoltam el, hogy mi vagyok, önnek szabadságában
áll visszalépni.

Degoud Raoul vállat vont, a bajuszát pödörgetve; egy pihét veregetett le
a kabátja ujjáról, felnézett a plafondra s félrehúzta a száját egyoldalú
mosolyra.

– Én nem találok semmi okot a visszalépésre.

– Hogyan? hebegé Filibert gróf. Hát talán francmaçon az úr?
Szabadkőműves?

– Nem. Hanem zsidó vagyok.

Filibert gróf hanyatt esett a karszékében, a szája is nyitva maradt, a
szemei odameredtek Fernandera. Most már azon a sor, hogy elszaladjon.

Fernande kisasszony pedig kezét nyújtá a vőlegényének s szivélyesen
ismételt kézszorítással mondá neki:

– Tehát mához két hétre!



XV.

Alig mult el nehány nap, midőn Degoud Raoul diadaltól ragyogó arczczal
lépett be Trimeric Filibert grófhoz.

– Van szerencsém egy örvendetes hírt hozni a gróf úrnak. Armignol város
megkapta a püspöki vicariatust. Ime tehát látja ön, hogy ha nem vagyunk
is a felekezet hívei, a vallásos ügyet elő tudjuk mozdítani. A mit a
keresztes vitézek minden sarjadékai nem birtak kivívni, én, a
Makkabéusok ivadéka, keresztül vittem.



XVI.

Ez a meglepő felfedezés romboló hatást gyakorolt Filibert gróf
kedélyére. Azt hitte, hogy őt megcsalták és meglopták. Ez a két ember, a
kiket legtöbb bizalmára méltatott, alattomban protestáns volt és zsidó.

S hogy el tudták azt titkolni!

A leánynak valóságos Madonna-arcza volt. Hogy mer egy hugonotta leány
Madonna-arczot viselni? Hát még ez a Degoud! ő rendezi a választási
gyülekezeteket templomi zászlók, papok, barátok segédkezése mellett;
tart fanatikus szónoklatokat, mint egy liguriánus, s a mellett a
zsebében hordja a tefillim-szíjat: azzal imádkozik. Filibert gróf nem
akarta bevenni, hogy képviselőválasztásnál ez mind megengedett műfogás:
olyankor lehet az ember tiszteletbeli ultramontán, a másik ember meg
tiszteletbeli zsidó «ad hoc», a hogy jön.

Nem soká áll a világ!

A Fernandenak tett adományt ugyan azért jogerőre emelte. Fájt ugyan a
lelkének, hogy az armignoli házat majd a hitetlen ivadék fogja
benépesíteni; de egy nemes ember, a mit egyszer odaajándékozott, azt
vissza nem veszi. Átiratta rá a házat. Csak épen a Trimeric-czímert
vétette le a kapuja fölül.

Hanem többet nem beszélt Fernandedal.

Bizalmának elvesztését azzal tünteté ki, hogy többé nem borotváltatta
meg az arczát s nem festette tovább a haját és körszakállát. Annálfogva
a haj és szakáll a mint tovább nőtt, tőben fehér volt, azontúl meg
lilaszínbe kezdett fakulni. Nem lehetett ránézni nevetés nélkül.

A mint Fernande férjhez ment, Filibert gróf kedélye még inkább elborult.
Bizalmatlansága egész embergyülöletté mérgedt, a miből üldözési mánia
fejlődött ki. Minden emberben gyilkost látott. A ki belépett hozzá, az
ajtóban meg kellett állnia, úgy beszélt vele: revolverrel a kezében.
Minden zsebében volt egy bulldogpisztoly. Jaques Pluharnak is
fölmondott. Ezt már helyes ösztöne vádolta be, hogy ő itt a gonosz
cselszövénynek a mestere. Ételt csak Marciole kezéből fogadott el, de
annak is elébb meg kellett izlelni, hogy nincs-e benne méreg? S ebben a
bolondságban volt is helyes logika. Marciole egyszerre Trimeric grófnévá
lesz, a mint Filibert gróf után becsapják a kripta-ajtót.

Egyetlen világosságot derengetett búskomor kedélyében még a kis leány
megjelenése.

Aïra, mióta a nevelőnőjét férjhez vitték, nem volt többé a penzumokkal
elfoglalva, többet időzhetett Filibert gróf szobájában. Ennek a bohó
fecsegése, naiv gyermekpajzánsága tartá fenn az öreg emberben az
életkedvet. Vele nem beszélt Filibert gorombán, oda ültette a térdére s
meséltetett magának regéket a Contes Bleuesből. Turkált a kezével a
leány sürű hajában. Odadörzsölte a borostás arczát annak az arczához.
Elhozatta vele a kézi tükröt s odaszorítva annak a fejét a magáéhoz, a
tükörbe nézette: «No lásd: épen olyan szép vagy, mint a keresztapád.»
(Ez volt a leány előtt a minősége.)

Akkor aztán nagyot nevetett, mikor a leány ezért megharagudott s
durczásan tiltakozott.

– Oh bizony én nem vagyok csunya! Nekem mondta azt már valaki, hogy szép
vagyok.

– Nagyon meg lehetett az éhezve.

Az aztán nagyon tetszett az öreg úrnak, hogy a kis leányt
megboszantotta. Még jobban, hogy kiengesztelhette. «Nekem szép vagy.»

– Nono! Aztán majd csak te is férjhez menj egyszer.

– Megyek is, csak vigyenek.

– Majd eljön értted valami zuáv. Onnan Algirból. A Beni-Nátesz törzsből.
Azok is franczia honpolgárok már. Még egy mohamedán hiányzik a
familiából!

Szegény Filibert gróf! Hiszen ha még egy mohamedán lett volna, ha egy
thúg lett volna, ha egy sátánimádó shamán lett volna: az még mind
tisztességes vő lett volna neki!

Ki volt hát az, a ki Aïrának azt mondta: «Te szép vagy»?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Elkövetkezett a nagy ünnepség, a melyen a püspöki vicariust armignoli
székhelyébe beiktassák.

A hivatalos fogadásnál a sous-maire szerepelt.

A maire ez ünnepélyek alatt betegnek jelentette be magát.

A kik be voltak avatva, tudták a betegségnek az okát. A tisztelt
polgártársnak a «cultus disparitas» lehetetlenné tette, hogy egy
szigorúan egyházi jellegű szertartásnál tényleges közreműködő lehessen.

De az igazi okát még sem tudta senki.

Ez ünnepélyre maga a választókerület képviselője is lejött.

Mikor De-Quimper Ellinor gróf örvendetes megérkezésének igéretét
falragaszokban közhirré tette Degoud úr: Fernande asszony zárt ajtók
mögött így szólt a férjéhez:

– Uram! Én most arra kérem önt, hogy De-Quimper Ellinor grófot semmi
szín alatt a mi házunkhoz meg ne híja. Mert én abban az órában, a
melyben De-Quimper Ellinor gróf ennek a háznak a küszöbén belép:
elhagyom ezt a házat és soha vissza nem térek ide többet.

– Jól van. Betegnek fogom magamat jelenteni.

Degoud úr nem kérdezősködött Fernandetól e nehéz elhatározás okai felől.
Tudta ő azokat jól. Ellinornak minden titkába be volt avatva.

Egy olyan főpapi beiktatás egy római katholikus templomban megragadó
szertartás. A papok, szerzetes rendek, apáczák és zarándokok
felvonulása, a felavató egyházfejedelem megjelenése, ki aranyos
mennyezet alatt jő, melynek rúdjait a város előkelői tartják; a zárt
chorusban felzendülő ének, angyalokat utánzó melodiájával; a symbolikus
átöltöztetése a felavatottnak, elébb az ártatlanság fehér jelmezébe,
azután a főpapi méltóság pompájába; a mélységes csendben felhangzó
antifonák szózatai; az inclangorium felcsendülése, melyre minden térd
meghajol, s aztán az orgona lelkesítő hymnusa, a kétszáz novitius
felhangzó zsolozsmája, koronkint az a névtelen együttes felsohajtása
ezernyi ájtatos kebelnek, a szélzúgáshoz hasonlatos moraja a lenyomott
hangoknak: «Sed libera nos a malo!» minden fogékony kebelre mély
benyomást gyakorol. A művészet a leghívebb szolgája az istenségnek, s a
művészet minden géniusza veszi szárnyaira az eszmét.

E hosszú, minden pompában változatos cerimonia alatt minden hivő ott
marad elejétől végeig azon a helyen, melyet elfoglalt.

A Szent Eustach templom patronusai Szent Lajos király idejétől fogva
mindig a Trimeric grófok voltak. Pompás faragványú ülőhelyük, egy egész
pad, ott támaszkodik a falnak, átellenben a papi karszékekkel; előtte az
örökké égő lámpa, jobbról az oltár.

A beiktatási szertartás alatt Marciole és Aïra ebben a padban foglaltak
helyet.

Maga a perpignani préfet, monsieur Rochepilon vezette őket oda. Annak
tudnia kell, hogy kit minő hely illet meg?

Azonban még egy harmadik részvevő is akadt e kiváltságos hely számára.
Ellinor gróf.

Hát anyai ágon ő is a Trimeric család ivadéka.

S úgy hozta a véletlen, (talán nem is a véletlen?) hogy Ellinor a pad
tulsó oldalán lépve be, épen Aïra mellé került. A leány már akkor
feltünés nélkül nem cserélhetett helyet az anyjával.

Ha lehetett volna, sem tette volna. Meg volt igézve. Itt volt a
közelében az a mesebeli tündérherczeg, a kiről annyit álmodott. Érezte a
mámorító parfume-illatát. Hallotta forró suttogását.

– Én vagyok De-Quimper Ellinor.

Tudta azt Aïra jól.

– Én nem tudom, mi a nevem, rebegé a leány.

– Én tudom. Isten előtt rokonok vagyunk.

– Ön ez ünnepélyre jött le hozzánk?

– Én nem ez ünnepélyért jöttem, hanem hogy te veled találkozhassam.

– Boldogságos szent szűz!

Ott áll szemben, nagy bronzrámában, a Miasszonyunk képe.

– Hidd el nekem, a mit mondok. Az egész képviselőválasztási küzdelemnek
az volt a czélja, hogy hozzád közelíthessek. Maga ez a mostani ünnepély
csak annak az alkalomnak a megteremtéseért lett létrehozva, mely engem a
te oldaladra juttat.

– Hallgasson ön! hallgasson! A szentek mind mi ránk néznek.

– Hallják is meg, a mit mondok.

– Templomban vagyunk, uram.

– A hol csak igazat szabad mondani.

– De hát mért szól így hozzám?

– Azért, mert bámullak.

– Hiszen én rút vagyok.

– Az nem igaz. Az én szememben szép vagy. Akarsz-e az enyém lenni?
Feleségem?

– Ne játszszék ön a szentségekkel.

– Esküerővel bírnak a szavaim.

Marciole mind ebből a suttogásból nem értett semmit. A jó lélek úgy el
volt merülve a fényes szertartás bámulásába, hogy a mi a közvetlen
közelében történik, az nem létezett ránézve. Aztán a diaconusok is olyan
szépen énekeltek.

Csak midőn a fényes szertartásnak vége volt, s anya és leánya
gyülekezetoszlás után ismét a hintójukba ültek, mondá el a leány az
anyjának, hogy Ellinor az ő kezét megkérte.

Marciole nagyon okosan viselte magát. Rémséges nagyot kaczagott ezen a
tréfán.

– Jaj de nagy kópék ezek a párisi szélszaporítók! Hiszen minden leánynak
azt mondja az, hogy feleségül veszi, a ki mellé csak leül. No,
holnapután vasárnap lesz; ő is eljön bizonyosan megint a templomba. Majd
akkor úgy ejtem, hogy én kerüljek az úrfi mellé. Meglátod, hogy akkor
engem fog feleségül megkérni.

Ezzel a zuhanynyal úgy a hogy el lett oltva a tűzi veszedelem. De valami
mégis maradt meg belőle Aïrának az emlékében.

Az a szó: «Az én szememben szép vagy!»

Hát hisz az a sunda lepke: a «férfihűség» is szép lesz egyszerre, a mint
a nap keresztül süt rajta. Neki is van talán ilyen napja?

Ellinor pedig az ünnepségek után is ott maradt Armignolban. Nem is
látogatott el a barátja Degoud Raoul lakóházához, csak a mairei
hivatalban találkozott vele. Fernande nyugodtan lehetett miatta: még
most nem ő végette jött ide Ellinor.

A következő vasárnapon ismét elment Marciole a leányával a templomba s
úgy ejté a dolgot, hogy a szintén odakerült Ellinor gróf ezúttal nem
Aïra, hanem az ő oldala mellé ülhetett.

Ez alkalommal csendes mise volt, keveset beszélhettek egymással. De
abban a kevés szóban sok volt.

Ezen találkozó óta Aïra kedélye egészen megváltozott. Ritkán látogatott
fel Filibert grófhoz s olyankor nem birta előtte eltitkolni
felindulását. Letérdelt eléje és a kezeit nedvesíté csókjaival. Aztán
sírva fakadt. Ha kérdezte a gróf, mi baja? elfutott.

Filibert gróf aztán gyóntatóba fogta Marciolet, mikor az behozta az
ételét.

– Asszony! Azzal a leánynyal valami történt. Máskor egyre bohóskodott
előttem, most pedig szünetszüntelen sír. Mi bántja?

– Magam is beszélni akartam már előtted jó uram. Hát tudod, a leány
nagyon hamar fejlődött. Az anyjára ütött: én is igen korán kinőttem a
gyermekczipőkből. Tizennégy esztendős koromban már hajadon voltam.

– Hát mi ezen a sirni való?

– Hát ezzel a korral együtt jár a szívdobogás.

– Az Aïra szive dobog? Hát miért dobog?

– Hát azt úgy híják közönséges nyelven, hogy szerelmes.

– Szerelmes? Az Aïra? Hát látott az már magához hasonló «hímet»?

– Van jegyese, a ki tőlem megkérte a kezét.

– Megkérte? Komolyan?

– Egész ünnepélyesen.

– S ki az a majom?

– Az nem más, mint De-Quimper Ellinor gróf.

Filibert gróf a két térdére csapott a tenyereivel s elkezdett őrült
módra kaczagni.

– Hahaha! Ellinor gróf! Az Aïra leányt! Hahaha. Rég nem kaczagtam ilyen
jó izüt! Hisz ez húshagyókeddi derendóczia! Ez túltesz a matrózok
farsangi maskarádéján.

Marciole komolyan ismétlé, hogy ez bevégzett tény. Az eljegyzés már ki
is van függesztve a maire tábláján!

Erre aztán egyszerre haragos indulatba csapott át az öreg.

– Akkor ez az ember megtudta, hogy Aïra az én törvényes szülöttem, s
azért akarja nőül venni, hogy így örökölje a Trimeric grófságot. Te
elmondtad ezt neki?

– Bizony nem mondtam el, uram.

– Vagy ő neki, vagy valakinek másnak, a kitől meghallhatta.

– Se ő neki, se a kerek világon senkinek nem mondtam el ezt soha.

– Hozd ide a feszületet: esküdjél meg rá.

Marciole odavitte az elefántcsontból faragott feszületet a grófhoz, s
arra esküdött meg, hogy nem szólt a titokról senkinek.

– Jól van. Hát már most mondd meg nekem, hol találhatott De Quimper
Ellinor alkalmat arra, hogy Aïra kezét megkérje?

– A templomban.

– A templomban? Meg vagy te bolondulva? Hát hol van a templomban olyan
hely, a hol valaki leánykérésre vetemedhetik?

– A Szent Eustache templomban a családi pad egészen alkalmas erre.

– A családi pad a Szent Eustache templomban! üvölte fel a gróf, mind a
két kezével a tarka üstökét borzolva égfelé. Hisz akkor te hamisan
esküdtél most itt a feszületre! Mert a mikor beültél a Trimeric család
templomi padjába, azzal annyit tettél, mintha trombitaszó mellett
hirdetted volna ki, hogy feleségem vagy s Aïra az én leányom!

– A perpignani préfet vezetett bennünket abba a padba, s mire
meggondoltam a dolgot, már akkor ott ültünk. A helyünket elhagyni még
rosszabb lett volna.

– A préfet tette! Oh, hogy ezeknek a bureaukratáknak sincs a
hivatalszobán kivül eszük! A mi a rubrikán kivül van, azt már nem értik.
Azt megtartja, hogy a házasságlevelemet megőrzi híven; hanem az
asszonyomat beülteti a templomi családi padba! Hisz ez megőrülni való
veszedelem.

– De hát, édes uram, engedj nekem is egy szívtől szakadt szót ejtenem
valahára előtted. Ugy-e, hogy hűséges szolgálód voltam tizenöt
esztendeig. Beértem a cselédfőkötővel, nem áhítottam a grófnéi gyöngyös
sapakot. Nem láttad a szememet soha kisírva; nem hallottad egy
sóhajtásomat. Most sem magamért szólok. De itt van már egy felnőtt
leányod. A ki még mindig csak az anyja nevét viseli. Ez rosszabb, mintha
rab volna, szomorúbb, mintha apácza volna. Ez minden társaságból ki van
zárva. Nem én értem, hanem ő érte kellene megtenned, hogy házasságunkat
tudasd a világgal.

– Hát fejjel akarsz a kútba ugrani? ostoba asszonyi állat! Hiszen ha én
azt közhirré teszem, hogy nekem van törvényes feleségem és leányom,
akkor engem megölnek! És téged is megölnek, meg a leányodat is. Éjszaka
ránk törnek a czinkosok s mind a hármunkat lemészárolnak! Dinamitbombát
dobnak a pinczébe s levegőbe vettetik az egész kastélyt. Elment neked az
eszed?

– Hát édes jó uram, ha te annyira félsz a gyilkosoktól, arról te nem
tehetsz; de hát én is félek valamitől, s arról meg én nem tehetek.

– Mitől félsz te?

– Attól, hogy Aïra megöli magát.

– Aïra?

– Igen. Az én leányom. Őrülten szerelmes abba az emberbe.

– Verd ki a fejéből. Az nagy bolondság. El fogom küldeni kolostorba.
Majd ha tizennyolcz esztendős lesz, kijöhet.

Marciole eddig folyvást térden állva beszélt Filiberttel, a hogy az
eskühöz letérdelt; most aztán felállt, s igazi hydropathai hidegvérrel
kezdett el gyógykezelni.

– Édes uram; ha kegyelmed az atyai jogát nyilvánvalóvá teszi: akkor az
ön szava dönt abban a kérdésben, hogy a leánya férhez menjen-e a
kérőjéhez, vagy sem? Ha azt nem teszi, akkor Aïra csupán az én leányom s
egyedül én, az anyja intézkedem a sorsa fölött.

– Te félkegyelmű némber! Gondold meg, hogy az a sátán csak azért akarja
a kezébe kapni a leányodat, hogy elpusztítsa, halálra kinozza.

– Akkor ne felejtse el, hogy az alpesi anyák még a sátánt is megölik, ha
a leányukkal rosszul bánik.

Filibert gróf úgy érezte magát, mint mikor Marciole tetőtől-talpig
bepólyázta vizes lepedőbe és pokróczba: mozdulatlanná volt téve.

– Tehát egybe fognak kelni az armignoli maire előtt! nyögé siránk
hangon. Az én leányomat a zsidó maire fogja összekötni a párjával!

– De abban egyeztünk meg, hogy a polgári házasságot követni fogja az
egyházi sakramentum is. Párisban fognak megesküdni a Saint Germaine
L’Auxerrói egyházban.

– Oh te fecsegő papagáj! Mit beszélsz már megint? Hát azt gondolod, hogy
a Saint Germaini apát úr beéri azzal, hogy az eléje kerülő pár megmondja
neki, hogy kettőjük közül melyik a férfi, melyik a leány? Hisz az elébb
a keresztelő leveleiket akarja látni! Hát megmutathatod te az apát úrnak
az Aïra keresztelő levelét? Hát el akarod vágatni a torkomat. Eredj
előlem! ostoba lúd! Küldd fel nekem az udvarról a lánczos ebet. Ezentúl
itt lesz az én szobámban a helye. Nem bízom már senkiben, csak a
kutyában.



XVI.

Minden a legszabályosabb rendben történt meg: a hivatalos szertartás, a
jegyzőkönyv aláirása; aztán következett a búcsúvétel anya és leány
között. A boldog pár egyenesen hajtatott a maire hivatalos lakából a
pályaudvarra, megkezdve a szokásos nászutat: külön kupé volt a számukra
bérelve.

Fernande nem volt jelen a házassági szertartáson. Csak Degoud Raoultól
értesült a megtörtént esetről, mikor az hat órakor hazament ebédelni.

A maire egy iratot adott át a nejének ez alkalommal.

– Tegye ezt el, Fernande, valami biztos helyre. Ez egy hiteles másolat a
ma végbement házasságról De Quimper Ellinor gróf és Rongeur Aïra között.

Fernande nem kérdezte a férjétől, hogy mért bizza azt az iratot ő rá
megőrzés végett?



XVII.

Egy hét mulva beállít az armignoli mairei hivatalba De Quimper Ellinor.

A hivatalos idő végén volt, késő délután. A jegyző és irnok eltávozott
már; Degoud Raoul nehány ügydarabot írt még alá.

Bámulva kérdezé:

– Gróf úr! Ön itt? Ilyen hamar vége szakadt a nászutazásnak?

– Az ám, közbejött valami, a miért ide kellett sietnem. Ön emlékezik
arra a bizonyos húszezer forintos váltóra, a mit ön az én nevemre
hamisított.

– Uram!

– Én ezt a dolgot biró elé vittem, s most itt hozom az elfogatási
parancsot ön ellen.

– Mit akar ön velem tenni?

– Semmi rosszat. Legyen nyugodt. Régi üzlettársak vagyunk; ki fogunk
egyezni.

– De hisz ön megölte a becsületemet!

– Baj is az! Én adok önnek tizennégy napi egérutat. Addig nem veszem ki
a zsebemből az elfogatási parancsot. Az alatt ön átgőzhajózhat
Amerikába. Marseilleből tizenkét nap alatt átviszi a gőzös. Még a
kábeltelegráf sem előzheti meg. Ott új nevet szerezhet. Adok önnek ez
alkalommal húszezer frankot. Pénz becsület. Vehet magának az új világban
új becsületet. Később is fogom önt segélyezni, ha időközönként tudatni
fogja velem tartózkodása helyét és a felvett új nevét.

– De hát mért teszi ön ezt én velem?

– Mert ez az én tervemnek a fázisai közé tartozik. Önnek meg kell innen
szökni. Itt van a húszezer frankja.

– Nem birom önt megérteni. Ön engem bepöröl a húszezer frankos hamis
váltó miatt s a kezembe ád húszezer frankot.

– Majd mindjárt meg fogja ön érteni. Van egy csekély kis föltételem. Én
önnek időhaladékot adok a megszökésre, pénzt adok a megélhetésre: – ha
ön kivágja a hivatalos jegyzőkönyvből azt a lapot, a melyre az én
házasságom van beirva.

– Áh! Hát ez az?

– No úgy-e milyen világos lesz egyszerre az egész dolog! Nem kell tovább
analizálni. Úgy összetalál ez, mint a jó gőzgép darabjai. No csak
sietve, uram! A vonat egy óra mulva indul. Holnap megy a marseillei
gőzös az amerikai útra. Ezt is jól kiszámítottam. Tegye gyorsan, a mit
mondok: a saját érdekében. Nem kell semmi úti készülődés: Marseilleben
bevásálhat mindent.

– Hát a nőm?

– Arra ne legyen önnek gondja. Meg fog élni.

– Ne is lássam többé?

– Nagyon szereti önt a felesége?

– Még nem kérdeztem meg tőle.

– No hát ha valami izenni valója van hozzá, bizza rám. Adja ide a
szobája kulcsát.

Degoud Raoul kivette a szobája kulcsát a zsebéből s átadta Ellinornak.

– Ne is szóljak vele többé?

– Ugyan mit mesélne el neki? Azt, hogy váltóhamisítás miatt szökik a
börtön elől? Szedje össze magát! Nincs itt elvesztegetni való percz!

Degoud Raoul felnyitotta a jegyzőkönyvet s kivágta belőle a követelt
lapot.

Az alatt Ellinor leszámlálta az asztalára a húsz darab ezerest.

Megvolt az alku.

Egy hajszálon mult, hogy kezet nem szorítottak egymással. Degoud Raoul
vette észre magát elébb.

– Hát uram, De Quimper Ellinor gróf, én most csak azon csodálkozom, hogy
a midőn kettőnk közül az egyiknek szökni kell a bagno elől: – az én
vagyok.



XVIII.

Fernande egyedül volt a szobájában, ott várta a férjét. Türelmetlenül
nézett a fali órára. Ilyenkor már itthon szokott lenni: az ebéd kész. A
kandallóban égett a tűz.

Az ajtó, mely a férje szobájából az övébe nyilt, barokk berendezés
szerint arany rámába foglalt álló tükröt képezett. Az egész butorzat
czopfos barokk stylben volt összeállítva, a hogy azt egy Trimeric dédős
megrendelé. A házat bútorzattal együtt ajándékozta Filibert gróf
Fernandenak.

Egyszer aztán közeledő lépések hangzanak a korridoron: a szobaajtóban
fordul a kulcs. – Megérkezett már! – Még nehány percz – most veti le a
felső kabátját. – A dörzsgyufa serczenése hallatszik: szivarra gyujt. –
Aztán kopogtatás a tükörajtón. – «Szabad!» A tükör félrefordul s mögötte
áll De Quimper Ellinor, égő szivarral a szájában.

Fernande nagyot sikoltva tántorodott vissza.

– Uram! Hogy mer ön ebbe a szobába belépni?

– Hát, madame, egy törvényszéki elfogatási parancsnak a hatalmánál
fogva. Degoud Raoul váltóhamisítást követett el az én nevemre. Én
bepereltem. Itt az elfogatási parancs. Tessék bele tekinteni.

Fernande látta azt. Olvasta a rettenetes szavakat.

A nyakában volt egy vékony fekete zsinór, azon függött egy zománczolt
medaillon, egyik oldalán miniatur arczképpel. Azt kirántotta a kebléből,
leszakította a nyakából s utálattal dobta el a butorok alá.

– Pfúj! Gyalázat!

Kezével eltakarta kigyulladt arczát.

– Hát biz ez megtörtént dolog madame, a min már nem lehet változtatni.

Fernande igyekezett nyugalmát összeszedni.

– De hát uram! Detektiv ön? Mouchard? vagy gensdarm? hogy egy vétkes
ellen az elfogatási parancsot személyesen végrehajtsa, s annak a házába
a törvény nevében betörjön?

– Egyik sem vagyok, madame, szólt Ellinor, hanyagul leereszkedve egy
karszékbe s tovább szivarozva. Ellenkezőleg azért jöttem, hogy Degoud
Raoult futni hagyjam. Ő már útban van Amerika felé. Tizenkét nap mulva
az újvilágban lesz, s azontul nem fogjuk a nevét hallani.

– Hát ez az ő dolga! Rám nézve meghalt! De mit keres ön az én szobámban?

– Azt könnyen kitalálhatja, madame. Férje elhagyta önt, s nem hagyott
hátra önnek mást, mint gyalázatot. Én kötelességemnek tartom önről
gondoskodni.

– Ne törje magát ilyen gonddal! Nekem van odum, a hol meghuzhatom magam;
van falat kenyerem: nem szorulok senkire.

– Ön egy kis tévedésben van, madame. Ez a ház nem az öné, mert az
adományozást egy elmebeteg aggastyán követte el, a mit én, az illető
örököse, majd meg fogok semmisíttetni. Azok a részvények pedig, a
melyeket ön Degoudtól kapott móringul, csak addig hajtanak osztalékot, a
míg én akarom. A mint én megszüntetem a bányák és gyárak üzemét, a mint
a vasúton felemelem a szállítási és közlekedési díjakat, a részvények
jövedelme egyszerre le fog szállani a semmire.

– De hát mért akar ön engem ily rendszeresen megrontani?

– Azért, hogy épen ilyen rendszeresen boldoggá tegyem.

Erre Fernande keserüen felkaczagott.

– Hahaha! Azt gondolja ön magában ugyebár: ha nem akartál egykor
feleségemmé lenni, mikor még grófkisasszony voltál, most már lehetsz
szeretőm. Egy bukott gazember felesége mi lehetne egyéb, mint kéjarája
annak a grófnak, a kire a férje váltót hamisított. Hisz a férj gyalázata
az asszonynak privilegium.

Ellinor kivette a szájából a szivart, s eloltotta a tüzét.

– Lássa, Fernande, milyen hamisan itél meg engem. Igaz, hogy a mit eddig
tettem, az mind azért történt, hogy önt megalázzam. Tartoztam ezzel
önnek azért a megvetésért, azért a megszégyenítésért, a mivel
elutasított. De a végczélom az volt, hogy mikor már az elmerülés
perczéhez jutott, akkor én nyújtsam önnek szabadító kezemet, s
visszaadjak önnek mindent, a mit önkényt eldobott, s a mit mások miatt
elvesztett.

– Ezt nem birom felfogni.

– Pedig nagyon egyszerű. A legújabban hozott franczia törvények lehetővé
teszik a házasság felbontását. Önt a házastársa hűtlenül elhagyja,
ugyanaz kriminalitásért négy évi börtönre elitéltetik: ezek olyan okok,
a mikért a törvényszék az önök házasságát megsemmisíti. Ez az eljárás
kevés időbe fog kerülni. Én tudom azt siettetni. És akkor a De-Quimper
név le fogja az ön homlokáról törülni a Degoud foltot.

Fernande bámulva csapta össze a kezeit.

– De hisz önnek felesége van, uram!

Ellinor furcsán nevetett.

– Nekem? feleségem? Hol van az megirva?

– Az armignoli maire lajstromos könyvében.

– Ah! a maire lajstromos könyvében? El is felejtettem ám megmondani,
hogy Degoud úr, szökése előtt még egy kis hivatali hatalommal való
visszaélést is követett el. Nem tette ingyen.

S azzal kivette a tárczájából a hivatalos jegyzőkönyv kihasított lapját.

– Nézzen ide, Fernande. Ez a tanúbizonysága az általunk megkötött
házasságnak.

Azzal négyfelé szakította a kitépett lapot s a papirrongyokat oda
vetette a kandallóba. Lobbot vetettek.

– Volt! Nincs!

Most értette már Fernande, hogy miért adta át ő neki megőrzés végett
Degoud Raoul ennek a jegyzőkönyvnek a hiteles másolatát: a jogérvényes
házasság-levelet?

Most már azt érezte, hogy ő az ura a helyzetnek.

Nem árulta el a fölényét. Még nincs itt az ideje.

Csak ennyit kérdezett, csodálkozást eláruló arczkifejezéssel Ellinortól:
«de hát Aïra? Mit tett ön Aïrával?»

– Hahaha! Nevetett Ellinor. A szegény kis Aïrával? Az igazán furcsa
dolog. Hisz ön ismeri jól azt a kis bohó teremtést? ön eleget iparkodott
belőle embert csinálni. Hát a fáradsága nem is veszett kárba. Megengedi,
hogy újra meggyujtsam a szivaromat?

– A hogy tetszik.

Ellinor fölkelt, a kandalló parazsánál rágyujtott a bokkjára, s aztán
megint visszaült a karszékbe, egyik lábát a másik térdén átvetve. Úgy
társalgott Fernandedal, a hogy régi ismerősök szoktak.

– Ön bizonyosan olvasott egyszer-másszor valamit a Kráóról.

– Igen. Az állítólagos birmáni majomemberekről.

– A kik a Láószok népe között laknak.

– Igen. Egész szakszerű értekezések voltak ez emberfajról irva.

– Több tudós vállalkozott is rá, hogy ezeknek a lakhelyét felkeresse.
Rájuk is találtak; de kézre keríteni egyet sem sikerült közülök. Ekkor
én fogadtam egy dúsgazdag természetbuvárral, hogy én egy pár esztendő
lefolyása alatt magam elmegyek a birmai királyságba, felkeresem a Láósz
népek között a Kráók erdőlakó fajtáját. Azok közül elcsábítok egy fiatal
leányt s azt elhozom magammal Francziaországba. Egy negyed millióba ment
a fogadásunk.

– Olvastam felőle.

– No hát, ezt a fogadást már megnyertem.

– Hogyan?

– Hát úgy, hogy a feleségül vett majomkisasszonyt egyenesen odavittem
Farelli úrhoz, a jardin des plantes igazgatójához s átadtam neki, mint a
Láósz népbeli természetrajzi ritkaságot s most azt mutogatják ott, a
számára emelt külön díszes pavillonban, mint a Kráót.

Fernandenak a lélekzete elállt, némán bámult erre az emberre.

Majd, mint egy álombeszélő, hebegte dadogva:

– És ön ezt azért a negyedmillióért tette, a miben a természettudóssal
fogadott.

– Oh nem! Nem! szólt nevetve Ellinor, s hátravetve magát a karszékben, a
boltozat felé fújta a füstöt, mintha azoknak a falfülkékbe festett
meztelen mythologiai képeknek beszélne. Nekem ennél magasabb czéljaim
vannak. A kis majom eltávolítása által Filibert gróf közeléből
megfosztottam őt attól az arkánumtól, a mi az életét olyan hosszúra
nyújtotta. Most már rohammal fogja őt elővenni az agylágyulás. S ha
egyszer megtudja, hogy a leányát pénzért mutogatják, mint a Kráót, akkor
rögtön megüti a guta.

– E szerint önnek a képviselői járata is erre a czélra szolgált.

– Jól találja.

– És Degout megválasztatása maireé?

– Szóról-szóra.

– És mi a neve az ilyen cselekedetnek?

– Ezt én úgy nevezem hogy zsenicziklus.

Ellinor nevetve vonta el a tekintetét a plafond amorettjeitől, hogy
Fernande szemébe nézzen.

Akkor aztán elrémülve ugrott fel a helyéből.

Az eddigi madonna arcz helyett a Meduza állt előtte.

Szinte hihetetlen, hogy egy eszményi szépség a kinzó vad indulatok
hatása alatt ily torzképpé alakulhasson. Álmában lát az ember ilyen
arczokat. Mikor az ismerős angyalarcz átalakul vámpirrá.

A düh, a boszúállás, a gúny, az utálat, a csömör minden kifejezése
egyesülve volt e rémtekintetben. Emberi művészet nem volna képes ezt
utánozni. Ezt csak a féktelen indulatok galvanizmusa képes előidézni.

Ellinor rémülten futott ki a szobából. Férfiakkal szemben talán volt
bátorsága; de ezzel a nőarczczal szemben megbénult minden idegszála.

Ellinor rémült menekülésében az ajtót is becsapta maga mögött, s
Fernande egyszerre meglátta magát a tükörben.

Maga is megrettent az első látásra a saját arczától. Ilyennek nem látta
magát soha. Sőt nem volt fogalma róla, hogy ilyen arcz lehessen a
világon.

Aztán egyszerre megtelt a szíve örömmel e látványra. Térdre rogyott.

– Hála neked mennybéli Jehova Isten, hogy megajándékoztál azzal, hogy
rúttá tudjak lenni!

Most már fegyvere volt.

Milyen jó volna a hímes pillangónak, ha az ember markában egyszerre át
tudna változni százlábú skolopendrummá.

Lassankint ismét megszépült az arcza. Vonásai visszanyerték klasszikus
vonalaikat.

Akkor aztán ismét a tükör elé állva, újból megpróbálta, hogyan tudná
szándékosan, művészi kiszámítással az elébbi mándrucz pofát fintorítani?
Sikerült. Meg volt vele elégedve. Nevetett.

Akkor aztán összeszedte minden lelki tehetségét. Végig gondolt az egész
rémtörténeten, mely egy rövid negyedórai időbe össze volt szorítva: mint
a sűrített méreg.

Aczélnak érezte az izmait, óriásnak a lelkét.

Össze fogja tépni ezt az egész cselszövényt.

Felhozatta az ebédet, leült hozzá és evett, kötelességből.

Útra készült.

Trimeric grófot egészen hasztalan munka lett volna értesíteni a
rémesetről. Mit ér egy paralyticus aggastyánnak a segítsége. Saját
kezében volt az eszköz. Előkereste a hiteles házassági levelet s a
vállfüzője alá rejté. Forgópisztolyt is dugott a zsebébe.

Aztán nem szólt senkinek a háznál, hogy hova megy.

A postára indult: ott megrendelt magának egy relaist Carcassonba.

– Ejnye! mondá neki a postamester, ha öt perczczel elébb jön az
asszonyság, a vasuti vonattal mehetett volna el.

– Lekéstem róla.

Szándékosan késett le a vonatról.

Hisz ott találkozott volna Ellinorral! Vagy talán épen Degoud Raoullal.

Carcassoneból aztán egy éjjeli vonattal Párisba sietett.



XIX.

Elől, hátul egy nagy táblával a nyakában jár végig a párisi
boulevardokon száz kikiáltó, gyorsan pergő nyelven hirdetve a táblákra
festett képek tartalmát.

– Ime itt a hirhedett majomleány, a Kráó, a kit De Quimper Ellinor gróf,
a vakmerő utazó hozott el magával a majomemberek közül. Látható
naponkint reggeli 10 órától déli hat óráig a Jardin des Plantesban, két
frankért. Soha nem látott természeti tünemény.

Ez a bourgeoisienek szól: a két frankos publikumnak.

A magasabb régiók informálása végett aztán zárt kocsik döczögnek végig
az asphalton, trombitaszó mellett, azoknak mind a négy oldalára
fantasztikus képek vannak festve a Kráó életéből. Először az eredeti
viselkedése a maga őshazájában, a fatetőn épített fészek-kunyhóban, a
hol nyers halakat eszik. Azután a lépre csalatása a vakmerő európai
vadász által, czifra korallékszerek segélyével. Végül a Kráó kisasszony
teljes európai divatos costumeben, a minőt a szinpadon viselnek.

A hintó hágcsóján áll egy betanult kikiáltó, római vitéznek öltözve,
hétféle színű tollbokrétával a sisakja mellett, a ki, midőn
összetrombitált egy csomó hallgatóságot, azok előtt folyékony stilusban
elmondja, hogy «megérkezett a várvavárt ősembermajom a Jardin des
Plantesba, a kit a híres Ázsia felfedező De-Quimper Ellinor gróf hozott
el magával a Láósz indiánok országából, nagy ravaszsággal és
életveszedelemmel. Sűrű szénfekete haj borítja fejét s alányúlik az
egész hátán: szemeit széles, selyemszerű fényes szemöldök árnyalják,
melyek alatt tág fekete pupillák ragyognak. A szemgolyókból hiányzik a
szivárvány. Koponyája azonban teljesen emberalakú, duzzadó ajkai
csevegés közben igen kedvesen kaczagnak. Igen jó indulatú teremtés, és
mindent megtesz, a mit kivánnak tőle. De ha ingerlik, akkor vad lesz, a
földre veti magát, harap és körmöl s a haját tépi. Eszik nyers halat és
rizskását; de a czukrot különösen kedveli. A külföldi tudósok mind
elismerték a valódiságát. Látható a Jardin des Plantesban az
amphitheatre des cours nagy termében. Uraságok, kik közelből kivánnak
vele beszélni, s énekelését hallani, külön órákban, esteli tíz órától
tizenkettőig bocsáttatnak a Kráó kisasszony elé. Egy ülés tartama öt
első percz; dija husz frank. Jegyek előre váltandók a pénztárnál
meghatározott időre!

Tradri tradra!

Fernande megtudta a reklamművésztől, hogy hol találhatja Aïrát. Hát még
is nem a Palais des singesben! Nem a Jacques és Jaqueline társaságában.
(Igy hítták a párisiak a kedvencz orangutáng-párt az állatkertben.)

Az amphitheatre des cours (a «cours» e helyütt tanfolyamot jelent) igen
előkelő díszes épület az állatkertben, a hol a természettudósok szoktak
felolvasásokat tartani. Itt csak ethnographiai rendkívüliségeket
mutogatnak.

Fernande eszén járt. Tudta, hogy minő veszedelmes ellenféllel van dolga.
Ha lármát üt, őtet fogják el s ottmarasztják a vizsgálati fogságban:
megeshetik, hogy a megfigyelő-kórházba küldik, mint elmeháborodottat.
Ovatosan kellett a terve kiviteléhez kezdenie.

Legelső gondja volt jegyet váltani az esteli látogatásra húsz frank
belépti díjért. Nagy volt a kereslet: csak az éjfélhez közeleső öt
perczek egyikére kapott helyet.

Azért az első órában már megjelent az amphitheatre des cours
várakozó-termében. Akarta látni, hogy miféle emberek látogatják a
rendkívüli természetcsodát s minő benyomással az arczukon térnek vissza?
Csupa előkelő urak voltak. Nagyobbrészt angolok. Egy pár fiatal franczia
is volt, meg egy német.

Az angolok nagyon rezerváltan viselték magukat visszatérőben: nem voltak
közlékenyek. Mindegyik az óráját nézte, hogy nem rövidítették-e meg a
kialkudott öt perczben? Egy pénztárnoknő ült a középen: az előtt állt
egy perczmutató óra. Ha az öt percz letelt, villanycsengetyűvel jelt
adott, s arra magától felnyílt az ajtó.

Hölgyek nem voltak a látogatók közt. Könnyen felfogható okokból. Ilyen
ok Fernandeot nem feszélyezte.

Az előtte következő ötperczes gentleman egy nyílt tekintetű német ifju
volt, a ki a rég várakozó szék-szomszédnéja iránti udvariasságból
megtette azt, hogy rákerülvén a sor, félig nyitva hagyta az ajtót a háta
mögött, hogy az a kiváncsiságát addig is kielégíthesse, a míg ő beszél a
Kráóval.

A Kráó csak angol nyelven tud.

Az is bámulatos, hogy ily rövid idő alatt egyátalában megtudott tanulni
egy európai idiomát. Azonkívül csak a majombeszéd rikácsolásait ismeri.
Egy épen e czélra felfogadott gouvernante pallérozta őt ki még a hajón,
a míg Borneotól idáig jöttek. Ugyanaz énekelni és zongorázni is
megtanította. No természetesen nem valami művészi tökéletességgel. Hanem
hát a hogy egy majomleánytól méltán csodálni lehet.

Ezt az amphitheatrum őre elmondta mindenkinek, félfrank borravalóért.

A német ifju tehát nyitva hagyta az ajtót maga után. Fernande hallhatta
Aïra beszédét. Ráismert a hangjára. Angolul szólította meg a belépőt.

– Jó napot, mylord! Örülök, hogy van szerencsém, mylord. Tessék helyet
foglalni. Szereti ön a zenét, kivánja, hogy zongorázzak, mylord?

Következett a God save the Queen, zongorán.

A látogató valami elismerő bókot mondott.

– Kivánja ön, hogy elénekeljem önnek az «árva rózsa» románczát?

Kivánta. A Kráó énekelt is.

Fernande maga tanította Aïrát erre a szép románczra a «Richmondi vásár»
czímű dalműből.

Ráismert, nagyot sóhajtott.

A látogató bátorkodott azon óhajtásának kifejezést adni, hogy vajha némi
mutatványt hallhatna az eredeti Kráó nyelvből is.

Erre aztán következett némi artikulálatlan rikoltás, a vadmadár, a sakál
kiáltásához hasonló.

A látogató teljesen meg volt elégedve.

«Pretty well! Kolossal!»

– Akar ön egy fényképet tőlem? Az ára két frank. A sajátkezű
névaláirással? Három frank.

Az öt percz letelt. A villanycsengetyű elpendült. A német ifjú kijött az
elfogadási teremből, a fényképet tartva a markában, elragadtatva a
látottak és hallottak által.

– Piramidal! Fenomenál! Nie dagewesen!

A sor Fernandeon volt.

Mikor belépett az ajtón, Aïra csaknem közvetlen előtte állt.

Mutatóújját a szája elé tette. Titoktartást inte.

Fernande megállt egy pillanatra, széttekintve maga körül.

Egy díszesen butorozott szoba volt ott, déli virágokkal diszítve, nagy
cziklász-pálmák roppant vedrekben, köztük egy fiatal theobroma, a
növénykert büszkesége, az ágakon szabadon repkedő, exoticus madarakkal,
elől egy nyitott zongora, középen gömbölyű kerevet, kis asztalkán
csemegék, gyümölcsök, a majomleány rangjához illő fényűzés.

A kereveten ült egy divatos öltözetű, kétséges életkorú hölgy.
Bizonyosan társalkodónő. Egy kis bajusza ennek is volt, de azért nem
volt Kráó.

Aïra nyájasan inte a hölgynek, hogy eltávozhatik. Csak férfilátogatásnál
van szükség az ittlétére. Egyedül maradt Fernandedal.

Aïra nyakába borult Fernandenak és megcsókolta. Aztán befogta a száját.

– El ne áruld, hogy ismersz!

Fernande megütődött ezen a szón.

– Én pedig azért jöttem, hogy kiszabadítsalak innen.

– Hová? Hová szabadítasz?

– Te egy égrekiáltó árulásnak vagy az áldozata.

– Tudom.

– De nálam meg van a hitelesített házasságleveled.

– Hát csak tartsd titokban. Hova gondolsz? Ha te elhireszteled, hogy én
ki vagyok, akkor Trimeric gróf megöli az anyámat, vagy rögtön megüti a
guta. Annak a jó öreg embernek nem szabad azt megtudni, hogy én hová
jutottam!

– Milyen gyémánt szíved van, szegény «leány!»

– «Szegény majom!» De hát jó helyen vagyok itten. Szeliden, udvariasan
bánnak velem. Semmi megszégyenítőt nem tesznek velem. Csak a tudós
professorok kiváncsiak egy kissé. De a mellett olyan hideg szemmel
néznek. Tudod, csak a szeme sért az embereknek.

– A vérem föllázad, ha rágondolok!

– Én már beleszoktam. Egész nap bámultatni. Egy kicsit énekelni,
zongorázni, angol szólásmódokat sorba mondani. Az impressarió előadásán
nagyokat nevetek. Van abban valami varázs, hogy én most bolonddá teszem
az egész világot. Nem képzeled, micsoda büszkeség van abban, hogy én
értem aranynyal, ezüsttel fizetnek, a miért olyan csúnya vagyok.

– Ez örökké még sem tarthat így! Te nem maradhatsz élted hosszáig a
Jardin des plantes ketreczlakója, mint a Jaqueline!

– Oh nem! Az impressario megigérte, hogy elvisz körútra. Elmegyünk
Londonba, Berlinbe, Bécsbe, Budapestre.

– Körútat tenni te veled egész Európában! Rettenetes gondolat!

– De Amerikába is átmegyünk!

Nevetett hozzá!

Aztán hogy Fernande boszus töprengését látta, szelid búskomorsággal
monda neki:

– Aztán látod, szegény Ellinor elvesztené a fogadását, ha te napfényre
hoznád az igazságot. Vissza kellene fizetnie a negyedmillióját, meg egy
másik negyedmilliót a tetejébe. A jockey-clubból is kidobnák a
yankeetrickért.

– Te még most is szereted őt!

– Mikor olyan szép szemei vannak.

– Akkor térj vissza hozzá! Te De Quimper grófné vagy.

Erre a szóra aztán vadállati szilajsággal kapta fel a fejét Aïra.

– Azt már nem! Oda soha! Itt maradok Kráónak.

S azt az éles majomkiáltást hallatá, a melyen végződni szokott az
interwiewja.

A villany-csengetyű pendült.

«Edju! Gud báj!»

Elbucsúztak. Fernande kiment.

A várakozási teremben egy koczkás kabátú, zsemlyeszín pofaszakállas úr
alkudott az impressarióval.

– Mit kóstál nekem egy karmolás a pofámra? Én meg akarom haragítani a
Kráót. Például egy csókkal.

A látogató ezer frankokban beszélt.

Az impressarió gondolkozni látszott s a tenyerében latolgatta az ezeres
bankjegyeket.

Fernande odalépett hozzá s a fülébe súgta:

– Uram! Ha ön legkisebb megszégyenítő merényletet megenged a
látogatóknak a Kráó ellen, én rögtön feljelentem az egész titkot. Én
ismerem ennek a csodaleánynak a szülőit. Itt laknak
Dél-Francziaországban. Én voltam a nevelőnője.

– Ah! kiálta fel az impressarió azzal a csodálatos vegyületével az
ijedtségnek és örömnek, a melyet csak olasz arcz képes együttesen
kifejezni, s melyből egyszersmind egy jó ötlet szikrája pattanik ki. Ön
volt a nevelőnője a mi Kráónknak? Akkor én adok önnek egy évadjegyet, a
melylyel minden nap bejöhet ingyen az amfiteatrumba.

Azzal visszaadta a koczkás úrnak az ezeres bankjegyeit. És tetejükbe
tette még a húsz frankos aranyát is, a mit a látogatásért fizetett.

– Itt van uram! és már most a beszélgetésre sem kap ön engedélyt. Ott
láthatja nagy betűkkel felírva az ajtóra: «A látogatóknak kötelességük a
Kráóval illedelmesen társalogni». Alászolgája!

Fernandeot pedig udvarias bókolással vezeté a pénztárhoz, s átadatta
neki az egész évadra szóló belépti jegyet.

Nagyon jól spekulált vele az impressarió.

Most még azt is fölvehette a reklámja szövegébe, hogy «az esteli
látogatás óráiban 10-től 12-ig minden nap látható az amfitheatre des
cours salonjában az a csodaszép gouvernante, a ki a Kráót énekelni,
zongorázni és angolul beszélni megtanította». Erre még jobban csődült a
húsz frankos publikum.

És Fernande csakugyan ott is volt minden nap, csak hogy olyan sűrű
fátyol volt az arczán, hogy a publikum nem kapott belőle semmit. «Ez»
már humbug!



XX.

Trimeric Filibert gróf rohamosan hanyatlott a vége felé. Az ilyen
kórállapotnál a kedélyhangulatban van az orvosság, abban van a méreg is.
A lélek bakteriumai, a miket még nem lehetett górcső alá venni, a
legöldöklőbbek.

Nagyon biztos eredményre dolgozott az a kéz, mely őt Aïrától
megfosztotta. Ez a szeretettől sugárzó csúnya kis teremtés tartotta az
öreg emberben a lelket. A mint azt elvesztette, az egész életszervezete
összeroskadt.

Éjjel-nappal a nagy karszékben ült, s abból állt az egész
foglalatossága, hogy a tömérdek ujságot, a mit járatott, egy ollóval
apró darabokra összeszabdalta, s aztán lebbentsenkint a kandallóba
dobálta. El nem olvasott belőlük egy sort sem.

Marcioleon kívül senkinek sem volt szabad a szobájába lépni. Az rakott
fát a tűzre, az hozta be a levesét s etette kanállal. Nem élt már
egyébbel, csak levessel meg tejjel.

Soha egy szót nem szólt Marciolehoz.

A jó teremtés maga bontogatta fel minden nap a lapokat, melyek a
fővárosból érkeztek, úgy vitte be az urához.

Ő maga nem volt ismerős az ákombákommal. Csak azt észlelte, hogy vannak
ujságok, a melyek hetenkint egyszer, mások, melyek csak minden két
hétben ismétlődnek. Csak arról ismeretesek, hogy képek vannak beléjük
nyomtatva. Derék ujságok! A képeket már megérti minden ember!

(Miért is nem tudnak a mai világ tudósai olyan írást feltalálni, mint a
régi egyiptomiak, hogy a mit «lát» az ember, azt mindjárt «értené» is?)

Egy vasárnap aztán nagy örömre virradt a jó Marciole.

Abban a két hetenkint megjelenő képes ujságban, a mint kétfelé nyitotta,
egyszerre ott látta maga előtt Aïrát.

Ez ő valósággal! Ez az arcza, ez az alakja! Czifra szép ruha van rajta!

S a lap tulsó hasábján meg De Quimper Ellinor, vadászjelmezben. Az is
olyan jól van találva, hogy csaknem megszóllal.

Az átelleni belső lapján a képes újságnak viszont látható volt ékes
fametszetben egy fejedelmi mátkapár, szintén egymás mellett.

A jó Marciole nagy örömsikongatással rohant be Filibert gróf szobájába a
drága szép újsággal.

– Nézd! Nézd uram. Itt van a mi leányunk! Az ő kedves férjével együtt.
Emitt egy princz, meg egy princzesz. Itt meg az Aïra és az Ellinor.
Egymás mellett. Mondtam, úgy-e, hogy nagy dicsőség lesz ebből. Még az
újságban is kijött a képük. Nézzed! Olvassad!

Azzal odatérdelt Filibert gróf elé, mint egy eleven olvasótámlány, eléje
tartva a széttárt hirlapot. Csak a két szeme látszott ki a lap szegélye
fölött, a hogy a hatást vizsgálta Filibert arczán.

A gróf olvasta a szöveget. A Kráó. – Majomleány. – A Láószi őserdők. –
Az apjának a neve volt Sré-Máongó. Nyers hallal élt az erdőben. – De
Quimper Ellinor csellel elhozta a hazájából. – Mutogatják két frankért a
jardin-des-plantesban. – Tud emberi szavakat kimondani, énekelni. – Ha
megharagítják, a haját tépi.

Mentől tovább olvasott a gróf, annál jobban vigyorgott az ábrázatja. A
jó Marciole azt hitte, hogy ez a nagy öröm jelensége. Az őrültség
torzvigyorgása volt az!

– Hehehe! nevetett Filibert. Hehehe! hehehe!

S a közben szép csendesen kihúzta a zsebéből a revolvert s úgy lőtte
szíven Marciolet, hogy az egy kiáltás nélkül terült el a lábainál.

Akkor aztán felugrott a karszékéből. Az őrültség kölcsön adta zsibbadt
tagjainak azt a csodálatos erejét, a minek a titkát ki nem lehet
tanulni. Tört, zúzott mindent, a mit maga előtt talált. A revolvereivel
ajtókon, ablakokon lövöldözött ki, halálveszedelem volt hozzá
közelíteni. Végre aztán kimerült s ájultan rogyott össze.

Akkor aztán elvitték a tébolyultak intézetébe.

Mind végig dühöngő őrült maradt.

Ez a kórállapot nem tartott sokáig. Fél év mulva megszabadította kínzott
lelkét nyomorult porhüvelyétől a halál.



XXI.

De Quimper Ellinor mély gyászt öltött nagybátyja halálának hírére.

Ő maga rendezte a temetési szertartást, egész odáig, mikor a
megboldogultat a családi sírboltba elhelyezték.

Monsieur Rochepilon is jelen volt e végtisztességtételen.

A préfet birt annyi életfilozofiával, hogy még azt is bevárta hallgatag,
a míg a gyásztornak vége volt. Nem rontotta el az ebédet.

Csak azután, mikor már a fekete kávénál a kondoleáló vendégek mintegy
hallgatag gratuláczióképen összeüték a chartreusös kupiczáikat
Ellinorral, állt elő a mondókájával a préfet.

– Megmondtam önnek, úgyebár, gróf úr, hogy ön ezzel az egész armignoli
expeditiójával valakit nagyon rá fog szedni. Ez a valaki ön maga, gróf
úr. A megboldogult Trimeric gróf törvényesen egybekelt férje volt
Marciolenak. Nálam van letéve a házasságlevelük. S ennélfogva az
egyedüli törvényes örököse az armignoli uradalomnak az ő leányuk, Aïra.

Ellinor erre a csatányos felfedezésre sem vesztette el az önuralmát.

Nyugodtan hajtá fel a pohár chartreuset.

– Nagyon jól van, uram. Ezzel a talonnal is megnyertem a partit.
Trimeric Aïra az én feleségem, a kivel összeköttetém az armignoli mairei
hivatalban folyó év február 15-ikén. Hát így is az armignoli grófság ura
vagyok.

– Jó volna biz az, gróf úr, csakhogy, a mint én utána jártam a mairei
hivatalban, a jegyzőkönyvből hiányzik épen az a lap, a mely a gróf úr és
Aïra kisasszony házasságára vonatkozik. Ezt valami gazember
megsemmisítette.

Erre aztán Ellinornak nem volt mit tenni, mint zsebre dugni a «gazember»
titulust.

A préfet úr pedig, szivarja tüzét eloltva a kávés csésze aljában, azt
mondá:

– Már én megtettem az intézkedéseket, hogy azt a bizonyos Trimeric
örököst, a ki jelenleg valahol körúton van egy dunamelléki fővárosban, s
mint a hirhedett Kráó mutogattatik, haza hozassam és ősei birtokába
visszahelyezzem.

Ezen aztán Ellinornak szabad volt nevetni.



XXII.

Ördög és pokol!

Azt a jegyzőkönyvi lapot ugyan kár volt megsemmisíteni!

No de se baj! Él még maga a maire, a ki előtt a házasság megköttetett.

Ellinornak tudomása volt róla, hogy az ő kedves barátja (és áldozata)
Degoud Raoul hol és miféle álnév alatt bujdokol az új világban.

Rögtön irt neki.

«Önnek a visszatérése szükséges Frankhonba. Filibert meghalt. Aïra
törvényes örökös. Házasság létrejöttét be kell bizonyítanom. Adok önnek
harminczezer frankot, ha visszajön s új bizonyítványt állít ki, a
mairehivatalában végbement házasságról».

Erre csakhamar a következő választ kapta.

«Nem vásott el mind az öt érzékem, hogy azt a bolondot megtegyem, a mire
ön felszólít. Én az ön harminczezer frankjáért magamat gályára nem
vitetem. Hanem ha ön a megkötött házasságának hitelesen kiállított
másolatát akarja birni, arra ráutalhatom önt. Volt rá gondom, hogy azt
valakinél hátrahagyjam. Küldje ön ide hozzám Jacques Pluhart a
harminczezer frankkal; majd annak megmondom az illető nevét, a kinél azt
megtalálhatja.

Ellinor nem sokat tétovázott. Rögtön áthajóztatta Jacques Pluhart
Amerikába, a harminczezer frankkal.

Négy hét alatt visszatért a megbizott a kivánt válaszszal.

«A házassági oklevél letéteményese Degoud Fernande asszonyság.»



XXIII.

Ez időköz alatt megtörtént az egész reparatura a félrement
történelemben.

A Trimeric család örökösét megtalálták valahol Prágában, s ediktaliter
haza idézték Francziaországba, ott jogszerinti örökségébe minden
hivatalos formák szerint visszahelyezték.

Ellinor a kitünően jól értesült párisi rendőrség útján azt is megtudta,
hogy az a bizonyos gouvernante együtt utazott el a rehabilitált
grófnéval Armignolba.

Tehát utána!

A képviselő úr magával vitte Jacques Pluhart is.

Nem volt már komornyik. Ügynök úr volt a czíme.

Ő volt legjobban beavatva a Trimeric család házi titkaiba. Ő látogatott
el a Trimeric kastélyba, a hol Fernande található volt. Bevezették
hozzá.

Igen jó ajánlata volt – Amerikából.

Izenetet hozott Degoud Alfréd úrtól, a kinek ott igen jól mennek az
üzletei. Fényes vállalatokat indított meg, melyek a legszebb kilátásokat
nyítják meg előtte. De Quimper gróffal kiegyezett ama bizonyos váltó
miatti kereset megszüntetése iránt. Most már teljesen rehabilitálva van.
Alig várja, hogy szeretett nejét ismét ölelhesse. Utiköltségül
utalványoz a számára ezer frankot. Broklynban fogja várni a megérkeztét.
Utasítja, hogy azt a bizonyos oklevelet, melynek megőrzését reá bizta,
kézbesítse De Quimper Ellinor gróf úrnak.

Fernande végig hallgatta az egész előterjesztést s azt felelte rá, hogy
semmi köze hozzá, jól mennek-e az üzletei Degoud Raoul úrnak, vagy
rosszul? Köszöni az utiköltséget; de nem veszi igénybe. A mi a házassági
oklevelet illeti, azt ő átadta annak, a kit az legjobban érdekel: Aïra
grófnőnek. Ha hivatkozni akar ez okiratra De Quimper, ő nála
megtalálhatja.

Nyomban, a mint Jacques Pluhar visszatért a válaszszal, sietett Ellinor
a Trimeric kastélyba, Jacques Pluharral együtt.

Ismét Fernande fogadta a látogatókat, a ki úgy látszik, valami
protektornő szerepét viselte itten.

Az elfogadó teremből átment Fernande a mellékszobába, az lehetett Aïra
boudoirja.

Kis idő mulva visszatért.

– A grófnő elfogadja önt.

Ellinor elegáns látogató toalettben volt. Kerek metszésű kabát, éles
ránczra vasalt pantallon, fehér bőr kamásli, a kabát gomblyukában piros
rendszalag és fehér szegfű. Ixa flór parfum. Májvereskeztyű az
oldalzsebben.

Aïra meglepő változáson ment keresztül. Nem volt már majomrokonság az
arczán. A fogalomzavaró pihéket szakértő tudomány eltávolítá az
arczáról, az most egészen sima és kellemesen kreolszinű volt. A haja
magas tekercsbe feltűzve a fején, európai divatú díszítéssel, legújabb
szabású öltöny a termetén. Nem is volt, így kicsipve, valami
visszataszító megjelenés.

Ellinor elbüvölő grácziával üdvözlé a hölgyet; a mit az szintén
megfelelő kecscsel viszonzott.

– Jó napot mylord. Örülök, hogy van szerencsém. Tessék helyet foglalni.
Szereti ön a zenét? Kivánja, hogy zongorázzak mylord?

S elverte neki a klaviron a God save te Queent.

– Kivánja, hogy elénekeljem önnek az «árva rózsa» románczát.

S énekelt neki egyet.

– És most uram, tegye ön le a húsz frankot, s adjon helyet az utána jövő
uraságoknak. Gud báj!

– No de asszonyom, mire való ez a keserű tréfa? Én önnek férje vagyok.

– Az én férjem? S hol volt ön eddig? S hol voltam eddig én?

– Értsen ön meg Aïra. Van egy német színdarab, Grizeldisz. Ebben a férj,
fogadásból, szeretett nejét próbára teszi. Arra fogad, hogy az ő neje,
bárminő megaláztatás után is, hive marad. És fogadását megnyeri. Ezt a
veszedelmes játékot voltam én bátor ismételni. Én önt próbára tettem.

– De hát Grizeldisz legalább volt valamikor neje a férjének. De hát
voltam én valaha neje önnek?

– A hivatalos okmány azt bizonyítja.

– S van önnél ilyen hivatalos okmány?

– Nálam nincs; de önnél van. Ön birja annak a bizonyítványát, hogy ön De
Quimper grófné.

– Igen, birom, s mindennap előveszem és újra meg újra elolvasom ezt az
irást.

Aïra a kebléből húzta ki ezt az iratot.

Látszott azon, hogy mindennap nem csak a kezei között, de a fogai között
is meg szokott az fordulni. Mind a négy szélén ki volt csipkézve, a hogy
leharaptak belőle egy darabot.

– Ime itt van, az én házassági oklevelem, a mely bizonyítja, hogy engem
De Quimper Ellinor gróf törvény előtt feleségeül vett. Ez az egyetlen
papir, a mi azt bizonyítja; mert az eredetit kitépték, elégették. Ezt
pedig én tépem szélylyel rongyokra! – És most takarodj előlem, te
«ember!» Én vagyok a Kráó! a majomleány, a kit két frankért mutogatnak
az állatkertben; a kit ha megharagítanak, harap és körmöl! S a
majomember harapása halálos! Nesze!

S azzal tele marokkal odavágta a szeme közé a széttépett okirat
csipetjeit.

Ellinor hüledezve támolygott ki a szobából.

A küszöbön Fernande nevető arczával találkozott.

Igy, nevetve, még rettenetesebb volt ez a szép arcz, mint azzal a
Medúzatorzképpel.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ellinor azt mondá a tisztelt ügynökének:

– No ezt a zseni-cziklust rosszul fejeztük be, Jacques Pluhar. Kezdjünk
újat.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

S ettől kezdve lett az armignoli kastélyból a «rút leányok mentsháza».

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

S a mi a legkülönösebb, azóta arról a tudományos világban oly nagy
feltünést keltett Kráóról senki sem beszél többé.

Azt kérdi minden ember: «mi az a Kráó?»



A HÁROM KIRÁLYOK CSILLAGA.

No, ugy-e ti nem is tudjátok, hogy mi az a három királyok csillaga?

Annál jobb, mert akkor legalább kiváncsiak lesztek megtudni, hogy mi
lesz a végén? mert csak akkor jön elő a három királyok csillaga, hogy az
egész titkot kivilágítsa.

Hát ez akkor történt, a mikor még én sem voltam a világon.

Hanem a Károly bátyám, az már ember volt. Igaz, hogy csak olyan ember, a
kit még pólyában hordtak. Azaz, hogy hordta az édes anyja. Később az én
édesanyám is. Mert minket még nem biztak dajkára. Nem úgy voltunk, mint
a mostani urfiak és kisasszonyok, a kiket már a születésük órájában
szoktatnak a hűtlenséghez. Nincsen mama, hanem dada.

Hát a Károlykát (akkor még nem volt bátyám) kivitték Ó-Gyallára, az
öregszülőihez; az apám meg az anyám új esztendőt köszönteni mentek.
Olyankor rendesen szánut szokott lenni. Rövid volt a nap, hamar
beesteledett. Pedig éjszakára vissza kellett térni Komáromba; mert a tót
szolgáló, az Ancsa, meg nem maradt volna egyedül a háznál. Azt hitte,
hogy a meghalt anyja kisért a konyhában. A szapulóban volt a mosott
fehérnemü s a mint annak csapjából hullott szivárogva a dézsába a
vízcsepp, azt hitte, az anyja lelke hivogatja: «poty–poty».

Az országutat pedig vastagon befútta a hó, úgy, hogy csak az út melletti
fákról lehetett megtudni, hogy merre egyenes!

De hát szép holdvilág volt, nem lehetett a turcsiknak eltévedni, még ha
a Matyi szundikált is.

Egyszer aztán a nagy hóban valami nagy nehéz tárgynak ment neki a szán
féltalpa s arra szépen fölfordult a jármű, apámat, anyámat, meg a kis
Károlykát kiborítva a hóba.

No de a ki hóba esik, puhára esik: nem történt semmi baj. Az apám
hirtelen talpra ugrott. (Soha sem káromkodott.) A gyereket
elcsitították, kezébe adták a sipot, a kocsisnak megrázták a csimbókját,
hogy kimenjen az álom a szeméből. Azután visszafordították a szánkót s
csak akkor kezdtek utána nézni, hogy mi volt a baleset okozója, a miben
a szánkó rendes országut közepén fölfordult.

Hát az egy nagy zsák pénz volt.

Olyan nagy zsák, hogy az apámnak, meg a kocsisnak dolgot adott
fölemelni, a míg a szánkó saraglyájába föltették.

No már ilyen szerencsétlenség is ritka emberen esik meg, hogy a szánkója
egy zsák pénzen forduljon föl utközben. Azt szerencsésen hazavitték.

Másnap reggel aztán az apám a város dobosával kidoboltatta a piaczon,
hogy a ki a gyallai uton egy zsák pénzt elvesztett, keresse ő nála.

Abban a nyomban előkerült a kárvallott fél; hetényi, vagy nem tudom hová
való előljárók voltak, a kik utközben nagyon fenekére találtak járni a
kulacsnak s nem vették észre, hogy lemaradt a szánkóról a falu pénze.

Nagy volt az örömük a szegény jámboroknak. Azt hitték, soha sem látják
már többet a pénzüket. Örömükben felét odakinálták jutalmul a
megtalálónak. Dehogy fogadott volna el tőlük az apám csak egy garast is.
Vigyék el békével!

Meg is áldották érte.

– No hát ne is legyen az urnak soha annyi pénze, a mennyi a lelkét
nyomja.

Azt hiszem, hogy ez az áldás az ivadékokra is átszállt.

*

Volt abban a zsákban, a hogy később bevallódott – nyolczszáz forint.
Nehéz summa!

Tudniillik, hogy az csupa «régi kétgarasosokból» volt összerakva.

Hogy mi volt az a régi kétgarasos? arra én meg nem tudok felelni. Pedig
van szép régipénz-gyűjteményem, de ilyent nem birtam bele szerezni.

Mert az a kétgarasos, a mit a mi gyerek korunkban Zicsedlinek, majd
Sustáknak, legutóbb Susztertallérnak gunyoltak, születésekor
félforintosnak neveztetett; az volt ráverve öt helyen is, hogy 30
krajczár. A devalváczió alkalmával aztán az a félforintos lett
degradálva kétgarasossá s ezzel cserélték ki azokat a mesemondássá vált
régi kétgarasosokat, ugyanakkor, a mikor a fekete bankót is fölváltották
a «Schein»-bankókkal, öt forint helyett adva kettőt.

Új esztendő második napján volt a határidő, a mikorra az egész
vármegyéből föl kellett szállítani a városházához az átváltandó régi
pénznemeket.

No már most elgondolhatjátok, hogy ha nyolczszáz forintnak akkora zsák
kellett, a mit két ember birt fölemelni, hát egy egész vármegye
aprópénzének mekkora pinczére lehetett szüksége, hogy abban azt a sok
zsákot halomra rakhassák.

A mi városházunk pedig nem olyan, mint a hires lőcsei városház, melynek
oszlopcsarnokos pinczéjében hosszú sorban álltak hajdan a termetes
hordók tele hegyaljai borral, a miből tanácsülés után birságot fizettek
a rend ellen vétett tanácsbéli urak. A mi városházunk földalatti
helyisége börtönül szolgált. Rendesen szokott benne lenni annyi rab, a
mennyi szükséges a Dunáról fölhordani lajttal a vizet s a kályhákba való
fát fölvágni.

Most azonban előállt a kényszerítő szükség. A pénz fölveti a városházat.
Másra kell a pincze. Kell pénzmagazinnak. A fekete bankó csomagokba
kötve, valahogy csak elfér a városi pénztárban. Valami rettenetes bűz
az, a mit magából kibocsát: ez a pénznek a halottszaga. Tél idején is
nyitva kell hagyni az ablakot, hogy az ember meg ne fulladjon benne; a
sok rozsdás, penészes garas pedig olyan rettenetes bűzt bocsát ki
magából, hogy ez maga megvédi magát a tolvajok ellen.

No hát a tömlöczre szükség volt; az az egynehány rab akár ide, akár oda;
a magistratus azt gondolta, hogy ha a minisztérium konvertál,
konvertáljunk mink is. Kinek hány napja van leülni való, fizettessék ki
neki ugyanannyi pálczaütésben s ezzel kvitt az igazság. Úgy
határoztatott, végre is hajtatott. Az exekucziónál fungáló senator azzal
vigasztalta a jajgató delinquenst: «hja, barátom, ma neked, holnap
nekem».

Leginkább pórul járt ezzel az a szegény vándorló legény, a ki előtte
való nap egy szűrt lopott azon reménységben, hogy majd ezért legalább
egy hónapra való ingyen kvártélyt és kosztot kap a várostól s aztán a
helyett kifizették neki a járandóságát mogyorófa-valutában.

Azt mondta rá a jámbor, hogy ez már a «höchste Schwindel» egy
magistratustól: «börtönt assignálni a tolvajnak s botot fizetni
helyette».

*

Pedig hát a szegény tolvajnak volt igaza.

Ő ugyanis paszomántos legény volt.

Magyarország volt hajdanában a paszomántok hazája.

A múlt évben pedig nagy éhinség volt az egész országban. A buzának az
ára fölment száz forintra (fekete bankóban). Valami bölcs ember odafönn
Bécsben azt találta ki, hogy az inséget azzal lehet megszüntetni, ha
megszüntetjük a fényüzést. Valahonnan az irattárból előkerestek egy múlt
századbeli rendeletet (József császártól), mely a paszományviselést a
grófokra és bárókra szorítja, a polgároknak pedig egyenesen eltiltja;
ezt ujra kihirdették. Így aztán a paszomántcsinálók mind bezárhatták a
boltot s a szegény vándorló paszomántos legény nem kapott sehol munkát;
«hát mit tudta tenni szegény vándorlegény?»

*

Hát biz akkoriban nem is illett ránk a paszománt.

Német világ volt a városunkban.

Az volt a tanácskozás nyelve, a társalgás, még a városi számadásoké is.
A pénztárnok pedig tősgyökeres német volt.

Nem is magyar embernek való mesterség az, mondák a felsőbb
hatalmasságok.

Nem veszi azt be a magyarnak a gyomra, hogy ő számokat számok alá
rakjon, akkurátuson, tizest a tizes alá, ezerest az ezeres alá, azokat
összeadja botlás nélkül, hogy minden egyes bevételnek, kiadásnak a
dátumát följegyezze az illetőnek a nevével együtt, a kamatokat 6-os
százalékkal napjára kiszámítsa, félkrajczáros töredékig. Ez még hagyján!
De az akkori pénzforgalom szerint külömbségeket tegyen az arany pénz, a
lázsiás tallér, a huszas, a váltó forint, a rénes forint, a máriás, a
tizes, ötös, és hármas ezüstpénz között s mind ezeket következetesen
extra rubrikázza; hogy a milyen pénzben bevevődtek, olyanban adódjanak
vissza; a kamatra kiadott pénz obligáczióit, kvietancziáit evidencziában
tartsa. És a mi legfőbb dolog, hogy mikor ezt a rémséges sok pénzt maga
előtt látja, el ne fogja az a szédülés, a mi hozzá nem szokott ember
agyát meg szokta lepni, hogy beleesik a pénzbe és nem tud kiuszni
belőle; összecsap a feje fölött és belefullad – vagy maga, vagy a
becsülete.

Majd meglássuk, hogy Duckmaus úr ilyen ember-e? a kit Bécsből küldött le
a finánczdirekczió.

*

Duckmaus Hugó úr kicsiny, czingár emberke volt; de termetét meghazudtoló
bátor és vállalkozó alak. Különösen szép asszonyok ellenében.

Volt pedig ez időkben két hirhedett szépség a városban. Cservenics görög
kávésnak a leányai.

Egy hires népballada megörökítette a neveiket, a mit még az én
gyermekkoromban énekeltek a szabólegények:

  «Cservenics kávésnak
  Két lányát ismérem:
  Nánikát, Bábikát,
  Ketten egy testvérek.

  Nánika csak úgy búsul,
  Bábika csak úgy dudol.
  Csak úgy dudol magában
  Ama belső szobában.»

Hogy miért búsul Nánika s miről dudol Bábika? azt a további strófák
szépen megéneklik.

  «Éjjel is, nappal is
  Szolgálni nem győzök:
  Németnek, magyarnak
  Kávét magam főzök.»

… Ez a théma vonul át az egész balladán.

Kissé csintalan biz annak a szövege. Azért bátran elmondhatnám, ha azt
nem nézném, hogy kis leányok is vannak itt, a kiket még nem hordanak
szinházba, a hol sokkal pajkosabb nótákat is tanulhatnak.

Hát az a baja a Bábikának, hogy sok a német, meg a magyar, a kinek
éjjel-nappal kávét kell főzni, fölváltva, hol a Nánikának, hol a
Bábikának. – S talán még kávét édesiteni is.

Még a nemesi inzurrekczió idején kezdték el ezt az élethivatást, ezelőtt
hét esztendővel; akkor nagyon kis lányok voltak. Megismerkedtek
valamennyi keresztülvonuló ezredek uniformisaival; még franczia
foglyokat is láttak, a kiket Mesko tábornok hozott magával.

Hallották az első «franczia-futás» évadjában azt a nótát, hogy «Sárga
csizmás Jancsi sárba jár», a második franczia-futás idejében meg azt,
hogy:

  «Már siess hazádba vissza vert seregem
  Nekem ez a muszka klima nem-nem egem;
  Nincsen annyi fegyveresem, mint betegem;
  Elvesztettem sok katonám rengetegen.

Az ő kávéházuk volt a Tivolija a délczeg tisztikarnak. (Akkoriban
kaszinó helyett Tivolit mondtak.) Kék hajtókások és sárga hajtókások
voltak. Mindannyian udvaroltak a kaczkiás (olvasd mai magyar nyelven
«fesch») Cservenics grácziáknak. – Miért, miért nem, ez a régi bonmot
eredt a szép lányoktól, a mit aztán az egész kisvárosi hölgyvilág
fölkapott: «a kék nem kék; hanem a sárga kék.» Nem tudom urát adni,
miért kéktek jobban a sárga hajtókás «Alexander»-ek, mint a kék galléros
«Bakonyi»-ak a mi kisasszonyainknak.

Annyi bizonyos, hogy mind a ketten ott játszatták nyári délutánokon az
ezredeik zenekarát a Cservenics-kávéház előtti Szentháromság-téren, a
mikor aztán a tiszteké volt a világ; holmi czivil ember székhez sem
jutott miattuk. Csak mikor este nyolcz órakor vége volt a platzmuziknak
s aztán huszonnégy dobverő rákezdte a takarodót verni, végig vonulva a
templomtól a várkapuig erre a nótára:

  «Kenyeret, kenyeret, kettőt, kettőt…
  Csontot, csontot, másfélfontot»

akkor ürült ki a kétszínű posztótól a kávéház; a katonák siettek haza a
várba.

Akkor aztán előszállingóztak a törzsvendégek elfoglalni az ősi
asztalaikat, mondogatván egymásnak: de jó, hogy nekünk nem dobolják azt,
hogy «feküdj, feküdj, lompos német!» – Tudniillik, hogy a czivilek ezt a
textust alkalmazták az ismeretes osztrák czapfenstrájk dob-nótájára.

Legközelebb a kávémérő söntés mellett volt a két privilégiumos asztal, a
miknél esti nyolcz órán túl csak a betáblázott uraságoknak volt szabad
helyet foglalni.

Az innensőnél, a mely közelebb volt az ajtóhoz, rendes vendég volt
Duckmans úr, a városi kassziros, vagy a hogy magyarul nevezik
«perceptor». Régi polgár; ott van a háza a városházzal egy sorban,
harmadik, vagy negyedik. Nőtlen ember; nem várják otthon vacsorával. Nem
is szokott vacsorálni. De hát ugyan minek is vacsorálna? Azt az ötlábnyi
termetet, azzal a szük vállal, azzal a keskeny csipővel, az a kis
findzsa fekete kávé is képes eltáplálni, a mit minden este itt fogyaszt
el, a közben ostáblát játszva egy másik törzsvendéggel, a kit úgy hi
minden ember, hogy «Sós Kecskés». Kecskésnek azért, mert az a családi
neve, Sósnak pedig azért, mert ő a főfelügyelője az ærarialis
só-elárusításnak. Ők ostábláznak itt minden este 8 órától 9-ig.

Láttatok már ostáblát? Dehogy láttatok! Nagyon mulatságos egy játék az.
Egy kétfelé nyitható ládikó föl van osztva négy részre és huszonnégy
lépcsőre; aztán van tizenöt fehér és tizenöt fekete fakarika, a miket a
két játszónak két számozott csont-koczka szerencsefordulatai szerint az
egyik oldalon be kell rakni, a másikon azt ki kell szedni. A melyik
hamarább ki tudja szedni, az a nyertes. Ha úgy ki tudja szedni, hogy az
ellenfele egy karikát sem vett még ki: akkor az utóbbi
«Schuszter-Schneidermatts». Nagyon mulatságos játék ez. Néha eltart egy
játszma félóráig is. Azért is hiják a németek úgy, hogy «langer Puff». A
francziáknál «triktrak».

A két notabilitás pénzbe játszotta ezt az elmés fejtörő mulatságot,
tudniillik egy krajczárba.

Úgy is illik! Közhelyen ne játszszék nagy pénzben két olyan nyilvános
karakter, a ki az ország vagy a város kaszszáját kezeli; mert ha
ezüsttel dobálóznak maguk körül, a világ mingyárt rosszat gondol.

No vagy pláne bankóval, – sőt aranynyal!

Az ilyen fitogtatás csak aféle uraknak való, a minők a söntés túlsó
oldalán levő asztalnál szoktak letelepedni.

Azok ottan preferánczot játszanak, mikor hárman vannak. Ha csak ketten
vannak, akkor tártlit.

Hanem az aztán nagy pénzben megy. Lázsiás tallérok pendülnek az
asztalon; lepedőbankók repkednek; körmöczi aranyok zizeregnek. A
vesztett partiet kontrázzák, duplázzák, quadruplázzák in infinitum.
Százakba megy néha a mulatság.

Az asztal hőse nemzetes Hajdukics Czyriák uram.

Fajára nézve maczedoniai görög, nemzetére nézve kemény nyaku magyar, a
minél külömbet nem mutat föl Árpád ivadéka.

Hajh! ha minden magyar olyan magyar volna, mint a milyenek a mi rácz
polgártársaink voltak! Olyan kipödrött bajuszt csak Tuhutum ivadékai
viseltek, hát még az a zsiros száj! Ilyen kevélyen nem pattogtatta a
körmönfont nemzeti fölfohászkodásokat a legmokányabb szittya uraság sem.
Magyar nemesek voltak mind. És azt megérdemelték. Pénzzel is, meg
karddal is. Külömbség csak az volt közöttük, meg a magyarok közt, hogy
nekik nemcsak kardjuk volt, hanem pénzük is. Magyarul beszéltek,
csakhogy nagyon sebesen hadarták a szót s az akcentusokat nem nyomták
meg.

Czyriák úr szép gömbölyü altestü úr volt; barnapiros az arcza, mely
állban tokát eresztett. Sarkantyus csizmát viselt, paszomántos
nadrággal; ezüstgombos dolmányt, czifrán kizsinórozva.

… Megálljunk csak! Hisz az imént mondtuk, hogy a dicasterium kiadta a
rendeletet, mely szerint megtiltatik a magyaroknak a paszomántos
ruhaviselés.

Az ám! Csakhogy minden rendelethez két ember kell: az egyik, a ki
kiadja, a másik, a ki megtartja; már pedig itt a mi klimánk alatt igaz,
hogy mindig termett elég olyan bölcs ember, a ki parancsokat osztott, de
olyan bolond kevés termett, a ki azokat megfogadta. Czyriák úr azt
mondta az ilyen rendeletre: «eb mondja kutyának, kutya a farkának».
Megbirságolták érte? Fizetett.

Egy fegyvert hordott magával akármerre járt. Az volt egy singes
szarvasbőr zacskó. Annak a fenekén volt rendesen száz vagy kétszáz
koronás tallér. Ha exekuczió támadta meg, (rendesen volt valami aktus
majorisból eredő birság a fején) belenyult a zacskóba, odadobta a pénzt;
ha tolvaj támadta meg éjjel az utczán, úgy ütötte fejbe a zacskóval,
hogy fölbukott.

No ha bejön a valuta, erre a divatra megint visszatérünk. Egy hosszu
szarvasbőr zacskó, fenekén egy marék koronával. Többet ér az egy
revolvernél.

Hajdukovics Czyriák úr pénzes ember volt.

Czim szerint vaskereskedő. De az csak külső firma volt nála. Más
mindenféle üzlettel foglalkozott. Értett a pénzcsináláshoz. Liferált is.
Még buzával is spekulált. Nem fáradt vele maga: mutyiba dolgozott. Ő
csak a pénzét reszkirozta.

Hol egy, hol két mutyi-kompánistáját ott lehetett minden este látni a
Cservenics-kávéházban, vele együtt tartlizva vagy preferánczozva, a
szerint, a mint hol az egyik, hol a másik került elő. Némelyik
Törökországban lakott. (Még akkor Belgrád Törökország volt.) De volt
közöttük magyar is, német is.

Azok ott a kártyásasztalnál valami sajátszerü nyelven beszéltek, a mi
egy harmadrészben magyar volt, egy harmadban német, egy harmadban rácz.
(Már t. i. a mennyi a kártyanyelv megértéséhez szükséges.) A veres szint
úgy mondták, hogy «paprikitzen», a tököt meg «buntewicen», a «bellus
musicus» neve volt «libiz-labuz»; a végin aztán «peczalt uram.»

(Ennek a «peczalt uram»-nak is mulatságos története van – azokból az
időkből; – de most nem állok meg érte; majd máskor elmondom.)

A közben pedig kávét és puncsot ittak s csibukból fujták a füstöt; néha
egy «mno gája létára» is rágyujtottak.

Kártyakeverés közben pedig gyakran stikliroztak a szomszéd asztalnál
ostáblázó párra; elég fenhangon, hogy azok is meghallhatták.

Azok pedig csak csendesen, suttogva tették meg az észrevételeiket az
átelleneseikre.

Duckmaus urnak olyan furcsa feje volt, a koponyája felülről nézve, mint
egy csizmatalp, hosszu, a két oldalán benyomott (Ozman pasának volt
ilyen koponyája), az arcza profilban széles, szemben keskeny; a szájából
alig látszott valami, úgy össze volt kummva mindig s ha megszólalt, csak
a fél szegletét nyitotta ki; még nevetni is csak félszájjal szokott; a
szemeit is mindig úgy összehunyoritá, mintha vászonszövetet vizsgálna,
hogy nincs-e közte pamuk?

Hanem mikor a Bábival enyelgett, akkor az egész száját fölnyitá szélesre
és a két szemét karikára, mintha el akarná nyelni. – Szép falat lett
volna!

Czyriák urnak ez alkalommal kedvezett a szerencse. Egész halommal állt
előtte a tallér, a mit a belgrádi kereskedő szedett elő a széles
tüszőjéből.

De Duckmaus urnak is jó napja volt ma este! Egy egész darab kétgarasost
elnyert az ellenesétől, a lange Puffon.

– Schuszter und Schneidermatts! – kiáltá diadallal a két ujja közé
fogott nagy rézpénzt magasra emelve. «Bábi kisasszony, drága szivem! Még
egy findzsa feketét! Kitelik ma a nyereségből!»

Ki biz az, még egy krajczár vissza is jár a kétgarasból.

– Szép dolog. Az én pénzemből dobzódni! – Morgolódék Sós Kecskés uram.

Bábi kisasszony kilépett a söntésből s hozta tálczára téve a findzsa
kávét.

Termete igazán a hamis-istenekre emlékeztetett. Ilyen csipői, ilyen
vállai lehettek Dafnének, a miket Apolló futtában megbámult (et quæ
latent, meliora putat!) a hogy «nagyorru»-Ovid előadja. (Tizenkét
esztendős iskolás gyerekeknek.) Az arcz azonban Junóé; komoly és
méltóságteljes.

– Tetszik?

– Hogyne tetszenék, a mi a maga kezéből jön – grácziák legszebbike?
Magának, szép Bábi kisasszony, az Olympuson volna helye, az istenek
csészéjébe töltögetni a nektárt.

Duckmaus úr gyöngéden érinté ajkával a csészenyujtó kezet.

– Édesen szereti? kérdezé a Hébe.

– Tudja már azt maga. Nagyon édesen!

– No hát tegyen bele czukrot, a mennyit akar.

– Hja! Nem attól lesz az édes; hanem hogyha a maga rózsás ujjacskái
teszik bele a czukrot, isteni Bábika.

De már ezt megsokalta Hajdukics uram. Átkiáltott onnan a másik
asztaltól.

– Ugyan már mit nyernél vele, te Duckmaus, ha a Bábi kisasszony az
Olympuson volna? te ott sem volnál más, mint Vénus kakasa, vagy Minerva
bagolymadara!

– Te pedig Hajdukics, – vágott neki vissza a perceptor, – az Olympuson
csak Ixion volnál, a kinek felhőt dobnak az ölébe ölelgetni istenasszony
helyett. (S truczczra is átölelte a Bábika karcsu derekát.)

– Micsoda? Én? Te! Óh te papiroslineázó, krajczárköszörülő,
gummilásztikoptató Kákánpille! Még te mersz itt tátogni! Azzal az
ötkrajczáros kávésfindzsával! Bábi kisasszony! Nekem egy akó kávét
rögtön!

S azzal odacsapott a tenyerével a tallérhalmaz közé, a mi előtte hevert
kártyanyereségül.

Egy akó kávé! Ez nem is volt valami rendkívüli dolog. Semmi esetre sem
eredeti ötlet Hajdukics uramtól. Szokás volt ezzel kifejezni egy
nyereséges üzletet, egy vesztett fogadást: «egy akó kávét».

Bábi kisasszony rögtön lefejté derekáról Duckmaus úr esdeklő karját s
visszabillegett a söntéshez rendeletet adni a Feuerburschnak, hogy azt a
bizonyos rézüstöt tolja a tüz mellé. Az czircziter egy akós volt s
mindig tele volt fekete kávéval.

A Cservenics-kávéház az esteli órában rendesen dugva volt látogatókkal,
professzionátus spillerek dolgoztak a szögletasztaloknál, a
nasivasi-bankban fosztogatva vidéki balekeket; hajóslegények játszottak
durnyit, a kiknek télen semmi dolguk, tamburások pengették tollszárral
melankolikus hangszereiket, a bakterek lesték az éji szolgálat
megkezdését, falusi előljárók gubbasztottak bundáikban a hosszu
lóczákon, a kik beváltandó pénzt hoztak föl a városba, kucséberek
ácsorogtak nyakukba akasztott kosárral, fügét, narancsot csaklizva; s
kitöltötte a társaságban maradt hézagot az a diszes kompánia, a kiket
bibiczeknek, brodziczczereknek nevez a természetrajz, kifejlettebb
példányaikban lumpoknak és kozákoknak. Alig látják egymást a füsttől és
gőztől a vendégek az olajlámpáknál.

Egyszer-egyszer nyilik az utczai ajtó, a mint az ujesztendei hideg lég
betódul, az itt benn levő athmosphæra egyszerre hópehelylyé változva
szállong alá. A belépő tán a körjáratot végző tiszt, a ki a kávéházakat,
korcsmákat vizsgálja ott maradt katonák után, vagy egy elkésett utas,
bundában, botosban, jégcsapokkal a bajuszán, a ki már nem kapott szobát
a fogadóban; nem ritkán egy harczias amazon, a ki a korhely férjét jött
hazaterelni.

Arra a szóra, hogy «egy akó kávét!» az egész tarka gyülekezet egyszerre
fölelevenedett. Van, a ki traktál! Ma ingyen-kávét osztogatnak.

A bibiczek, a kozákok, a kiknek minden kedves, a mi «sáp»; a falusi
kukkók, a kik még csak hiréből ismerik a kávét, mind oda nyomakodnak
Hajdukics uram asztala köré; úgy lesik a potyát.

Czyriák úr az alatt, a míg a kávé a rézüstben megmelegszik, ráér
Duckmaus urral kötekedni. Ma különös kedve van hozzá. Persze a Bábika
miatt.

– Hát aztán, te pénzrostáló! Ugyan mit csinálnál, ha egyszer a Bábika
azt mondaná: «no hát csókoljon meg az úr!» Azt mondanád: «várjon majd
egy zsámolyt hozok.» (A Bábika magas szál persona volt.)

– A ki ibolyát akar szakitani, le tud az hajolni érte.

– Óh te szépséges sárga ibolya! van is te rólad mit leszakitani! Hisz
még csak bajuszod sincs! Egy ilyen tisztitott bárányfejre csak nem támad
gusztusa egy magyar leánynak, mint a Bábika. Nem tudod azt a nótát, hogy

  «Félre bajusztalan száj!
  Orrom alatt ne piszkálj.
  Bajusz kell a magyarnak:
  Hogy ha csókot akarnak.»

– Hát ha csak bajusz kell, azért nekem sem kell Mária-Pócsra menni.

– Te! Mernél te bajuszt nevelni? Hiszen mindjárt hátul kötnék a sarkadat
Bécsben.

– No, hát azért is megmutatom, hogy meglesz. Kipödrött bajuszt fogok
viselni, olyan hegyeset, mint a tied.

Ez már dühbe hozta Czyriák urat. Hogy az az ember olyan bajuszt akar
viselni, mint az övé. Ez a hegyes! Nagyot pödrött rajta.

– Valami más is kell ám még ahhoz, hogy az ember csókot merjen kérni a
szép leánytól, perczeptor uram!

– Ugyan mi?

– Ugyan mi? Mondá Czyriák úr dölyfösen. Hát egy ilyen zacskó ni! – S
azzal oda vágta azt a degez bőrerszényt az asztalra.

– No hát hiszen olyan is lehet még másnak is. – Felelt vissza Duckmaus
úr.

– Ugyan honnan vennéd, te! Ha csak nem lopnád?

– Már hiszen más ember sem az égből rázza azt le!

Hajdukics uram elnémult. Találva érezte magát. Hát biz azt a sok pénzt,
a mi az ő kezén megfordult, akár hogyan szerezte, de az égből nem rázta.
Az szent!

Aztán még egyet mondott neki oda Duckmaus úr.

– És még az a degez erszény is megcsappanhat ám még valaha, nagy jó
uram.

– Dejsz’ annak állok elébe. Az én marhám nem jár négy lábon.

– No no! Még a pénzbe is beleeshetik a dög.

– Phü! – köpködött maga körül Czyriák úr. – Hozzák már azt a kávét; nem
kell nagyon fölforralni.

Bábika azt kérdezte, hogy hány csészét kell hozzáadni?

– Egyet sem. Csak úgy kell idetenni egy zsámolyra.

– Hát az üstből akar inni?

– Dehogy iszom. Nem iszom én. Majd megmutatom, hogy mit csinálok, csak
tegyék elejbém.

A feuerbursch, meg a hausknecht megfogta két fülénél fogva a nagy kávés
üstöt s odaemelte a zsámolyra Czyriák úr széke elé.

Hajdukics uram aztán azt tette az egész kondér kávéval, hogy megmosta
benne a két kezét.

De sietett egyuttal megmagyarázni az elszörnyüködött publikumnak a
rendkívüliséget.

– Jól mondta ám a perczeptor úr, hogy a pénzbe is bele eshetik a dög. Ez
már olyan fajta, a mi itt előttem van. Mert ezt az Avakum barátom hozta
Belgrádból, a hol most javában grasszál a pestis. Félő, hogy erre a
pénzre is ráragadt. Az ellen pedig a legjobb mediczina, ha kávéban
mosakodik meg az ember, aztán meg a pénzt is kávéban tisztitja meg.

S azzal az asztalon fölhalmozott ezüstöt is marokkal hányta bele a nagy
rézüstbe.

A bibiczek de egyszerre eltisztultak az asztala mellől. Ez még is nagyon
fekete kávé volt nekik. Nem kértek belőle.

Az előkelőbb vendégek pedig szörnyüködtek az ilyen prédaságra. Hisz ez
tultesz még azon is, a ki ötven forintos bankót használ pipagyujtó
fidibusznak.

– No, no, Czyrják! kiáltá oda Duckmaus; majd meginnád te még azt a
kondér kávét, a mit itten mosogatónak használsz most.

Czyrják úr nem tartotta érdemesnek meghallani a mondást. Irigység beszél
a perczeptorból.

A helyett a Bábi kisasszonyhoz beszélt, a ki egy törülközőt hozott neki,
hogy a kezeit fölszikkaszsza a kávétól.

– Köszönöm, drága kisasszony. Majd megszolgálom. Én most elmegyek a
belgrádi czimborámmal a Franczi korcsmájába csájára meg ráczürmösre. Nem
akarom a pénzemet magammal hordani. Itt hagyom magánál a zacskómat.
Számlálja ki belőle az egy akó kávénak, meg egyébnek az árát. Aztán majd
egy szürőkanállal meríttesse ki a kávé fenekéről a pénzt, s azt is tömje
a zacskóba. Majd reggel eljövök érte. Korhelyleves legyen.

– De hát meg sem számlálja a pénzét, Hajdukics uram? Csak úgy a
becsületemre hagyja?

Czyriák úr nagyot vakart a tarkóján.

– Hej, hiszen Bábi kisasszony, ha maga egyszer nem volna olyan nagyon
becsületes, az volna nekem a gyönyörüség.

Értse, a ki érti.

Aztán fölkerekedett Czyriák úr, a két játszó társával együtt, a kik
belgrádi sertéskereskedők voltak s odaintve maga elé két tamburást,
azokkal elkezdte muzsikáltatni a maga nótáját; Cservenics uramnak jó
éjszakát kivánt, aztán mikor Duckmaus úr mellett elhaladt,
ráacsarkodott:

– Aztán azt komendálom neked, te nímet, hogy rá ne nézz arra a leányra;
mert így törlek ketté, mint ezt a tallért:

Azzal a négy ujja közé fogva a lázsiást, ketté törte szépen, hátradobva
darabjait a czinczogó muzsikusoknak.

– Kemény legény vagyok «jaki csont!»

– Nonó! Czyrják! Majd látlak én téged még olyan puhának is, mint a
pamuk.

Bábi kisasszony hozzá fogott a kávéba fullasztott tallérok
kihalászásához. Elébb azonban Cservenics uram leszürette róluk a fekete
levest az összes vendégek szemeláttára s beleöntette az utczai
csatornába, nehogy valaki azt hihesse, hogy az még valami közjólét
elleni czélra használtatik. A Bábika aztán a kihalászott tallérokat
szépen szalvétára rakta s a tanuképen ott tartott perczeptor és
sódirektor jelenlétében megszámlálta, úgy rakta el a bőrzacskóba, irást
adatva velük magának a mennyiségről.

Mert a Bábika nagyon sokat adott a becsületére.

Két hivatalbeli úr még azután is ott maradt; de már többé nem
ostábláztak. Harmadiknak odaült közéjük Cservenics uram, a kávés.

Volt miről diskurálniok: elég jó théma.

Ez a görög csak nem fér a bőrébe.

– No no! Majd lesz annak még bőjtje! Mondja Duckmaus úr odatekintve fél
szemöldökével Sós Kecskés uramnak, a mire ez is sunyi módon bólintott a
fejével. Nekik kettőjüknek már volt «Dunszt»-juk róla, hogy odafenn a
financzvilágban valami felhőszakadás készül. Rég megkapták a magasabb
körökből a csendes figyelmeztetést, hogy a mi ezüstpénz eljön a
kasszába, azt ki nem kell ereszteni többet, a réz félforintosoktól
ellenben lehetőleg szabadulni illő.

De Cservenics uramnak még más szó is megütötte a fülét az előbbi
szópárbajból.

– Azt mondta a nagy uram, hogy másnak is lehetne olyan tömött zacskója.
Magát értette?

– Hát magamat is érthettem.

– Én is szeretném annak tudni a módját. Mert a kávéfőzésből nagyon
nehezen telik a láda. Az én kezemen is sok pénz megfordul; de nem
szegődik hozzám; tovább gurul, épen, mint a perceptor uréból.

– Hát két ilyen jó barátomnak, mint az urak, el merem mondani, de
megfogadják, hogy hármunk között marad; mi magunk szedjük az epret
belőle.

Megfogadták.

– Hát én már kitaláltam a bizonyos módját, hogyan kell a lutrin nagyokat
nyerni és reszkirozás nélkül.

Cservenics uram hitetlenül bólintott erre.

– Sifli az! Tíz esztendő óta próbálom; soha sem csinálok egyebet
ambónál. Hatszor annyit beraktam a lutriba, mint a mennyit kikaptam
belőle.

– Mert az álmos-könyv után dolgozik az úr.

– Hát hogyan?

– Systemája van annak. Nem elég egy lutriba tenni be a számokat, mert
hát azok a számok a miket a budaiba beteszünk, lehet, hogy a bécsiben
jönnek ki, vagy a brünniben, a lincziben, vagy a prágaiban.

– Megpróbáltam mind az ötbe betenni.

– Ez a hiba. Mert a számoknak consequentiájuk van. Én azt így tanultam
ki. Kiszedtem a város archivumából a «magyar kurir», meg az
«œsterreicher Beobachter» tiz esztendei folyamatját. Azokban mind ki van
nyomtatva, hogy ez idő alatt mely számok huzattak ki legtöbbször a
lutriban, de még az is, hogy melyek csináltak legtöbb ternót; azok
irásjegyekkel vannak nyomtatva. Tehát ezekre lehet legbiztosabban
kálkulálni.

Mind a két úr elvetőleg intett a kezével, hogy ugyan hagyja abba!

– Hát azt hiszi az úr, hogy ezt az úr találta ki? Hisz ezt már minden
vén asszony tudja; én is praktizálom. Kutyát sem ér az.

– Csak csendesen. Nem kell rezonirozni. Még nem mondtam el mindent. De
nem ugyanazok a számok vannak ám prævalencziában Budán, a melyek
Bécsben, meg Prágában, a melyekre kalkulálni lehet.

– Ezt is tudja már minden kásás kofa!

– Csak hallgassuk végig. A szerencse istenasszonynak kapriczai vannak.
Azokra kell számítani. Erre való az abrakadabra, meg a kabala. Így
teszünk: azt a bizonyos öt számot, a mit kiválasztottunk, megteszszük
Budán, Prágában, Bécsben, Brünnben és Linczben. Más más favorit
számokat. Fölteszünk rájuk mind az öt helyen egy-egy ezüst huszast.
Mikor aztán az megvan, akkor a huzás napján, az utolsó órában, egyszerre
megcseréljük a számokat: a budait átteszszük egy másikra s
meggubelirozzuk tiz forinttal; akkor annak ki kell jönni. Ez az
abrakadabra.

Ez már tetszetős ötlet volt. Rászedni a szerencsét! Lesből elfogni
hálóval Fortunát!

– Nos. Tetszik az uraknak velem mutyiba lépni? Én adok hozzá öt
forintot.

– Nem bánom. Én adok bele három forintot, mondá a kávés.

– Én kiugratok kettőt, dörmögé a sódirektor.

– Én reszkírozom az öt huszas betétet az öt kollekturába, szólt a
perceptor. Csak egyet kötök ki; azt, hogy az én számjaim játszanak. Itt
vannak a zsebemben; de azokat nem szabad senkinek látni.

Belenyugodtak. A kávés kitette az asztalra a bankókat; a Sós a
tenyerében mutatta.

Kecskés úrnak azonban még motoszkált valami skrupulus a fejében.

– Hát aztán ki mondja azt meg, hogy az egyik városról melyik másikra
kell hirtelen átcsapni a számokkal?

– Hát hiszen arra való aztán a kabala.

– Kabale und Liebe? mókázott a kávés.

– Sőt Kabale ohne Liebe. A városnevek közül egyet kihuzatunk…

… – A keresztes pókkal…

– Épen nem a keresztes pókkal; hanem egy ártatlan szűzleány kezével. Ez
kivántatik a Kabalához. Bábika kisasszony, kérem!

– Bábika? – Csernovics uram visszadugta a három forintot a zsebébe. –
Sós-Kecskés uram is összeszorította a markát s lopva az asztal alá dugta
a kezét.

Duckmaus úr úgy tett, mintha nem vette volna észre.

Bábika azonban hivás nélkül is oda jött volna.

– Nézzék, egy öt forintos bankót találtam az asztal alatt a sok fidibusz
között, a mit összesöpörtem.

– Szerencse-pénz! Mondá Duckmaus úr. Elveszett bankó gazdáját nem szokás
keresni. Száz ember is előáll, hogy az övé s egy sem tudja
bebizonyítani. Az a megtalálóé. Az a magáé Bábika.

Cservenics uram ellenkező véleményen volt.

– Nem! Nem! Azt ki kell hirdetni. Ki nem adatik, de üveg alá tétetik,
hogy lássa mindenki, hogy mink becsületes emberek vagyunk; az elveszett
bankót kihirdetjük.

– Csináljunk amikát! Proponált Duckmaus úr. Minthogy az a bankó úgy is
res nullius, tétessék föl az abrakadabrámra.

Ez már helyeslésre talált.

Legalább így, ha a számok ki nem jönnek, nem az illető elcserélt város
nevét kihuzó hajadonnak ártatlansága, hanem a talált bankó kétes jelleme
lesz a gyanus.

Ugy történt.

Bábika kisasszony kihuzott a Duckmaus úr czilinderébe dobott városnevek
közül egyet. Azt Duckmaus ur eltette a zsebébe s később megmutatta
Bábikának a reskontót a tizforintos betétről.

Ne felejtsék el megjegyezni ezt a szót, hogy «később.»

Mert hogy mesemondói mesterkedésből úgy mondom el ezt a történetet, hogy
a később jötteket bocsátom előre s így kerülök vissza a megelőzőkre. Ez
az én finészem.

Tehát az a későbbi nap, melyen Duckmaus úr a budai lutrira egy huszassal
föltett számokat hirtelen átcserélte egy másik városi lutrira: ez a nap
csütörtök volt; szombaton délután esett meg a huzás mind az öt városban
Két nap kellett rá, hogy a posta elszálítsa a levelet a legtávolabba.
Másik két nap, hogy az illető tartományi székvárosok Localanzeigerei
megérkezzenek.

A melyek aztán fogantyus kereteikbe csiptetve odatétettek a kávéház
kerek asztalára.

A multkori, meg a mai nap között (valami 3 hét a különbség) igen nagy
változáson ment keresztül a kávéház belső fizionomiája. Egy asztalnál
sem kártyáztak, de mindeniknél veszekedtek. Mintha minden ember itt
adott volna egymásnak találkát a patvarkodásra. Falusi emberek jöttek
sápítozva kérdezősködni a városiaktól, azok meg mérgesen rázták le őket
a nyakukról: «menjenek a pokolba!» A Bábi kisasszony mellett ott ült a
söntésben az apja is, a ki rekedt volt már a sok kiabálástól és sárga,
mint a tök, a sok méregtől. Nem udvarolt a Bábikának senki. Nem volt se
kék, se sárga tiszt. A minek elég pszichologiája az, hogy egy nagy tábla
volt a középső oszlopra fölakasztva s azon nagy betükkel ezt a két szó:
«Nix kreditirt.»

A Bábika szeme veresre volt kisirva. Bizonyosan sokat szidták ama belső
szobában.

A Hajdukics uram asztalánál sem preferánczoztak. Sőt nem is ültek
mellette. Egyszer-egyszer benyitott az ajtón Hajdukics uram. Föltünt,
hogy a bajusza nem volt kipödörve; állt szeszélylyel ahány szál
annyifelé. A mint letapogta a havat a lábáról, azt kérdezte: «nem volt
itt az Avakum?» «Nem volt itt!» Azzal futott ki mérgesen. Aztán megint a
Kozakovics bukott be az ajtón török kaftányban; az ráczul kérdezte,
hogy: «nem volt itt a Cziriák?» «Most volt itt, de elszaladt.» Akkor meg
az lóstatott odább. És még a Lieflander rohant be: «Hab’ns kan Türken
gsehn?» «Mindjárt visszajön, tessék rá várni». «Der Teufel!» Az is
elrohant. Tiz ember kergette egymást, soka sem talált egymásra. Az
ostábla is pihen a sutban.

Sós-Kecskés uramat hetek óta nem láták; az láthatatlanná lett.

De leglényegesebb átváltozáson ment keresztül Duckmaus úr maga.

Nem volt már német, hanem magyar. Rókatorkos mentét viselt, prémes
süveggel, magas száru csizmát, tajtékpipát a szájában. Az a száj is
prémet kapott, bajusza nőtt s az ki volt kenve. S hogy annál jobban
elismerjék magyarnak, hát a kivel csak tehette, diákul beszélt.

Mikor az ujságok megérkeztek a keddi postával, ő már ott ült a
kávéházban s maga vette ki a postás kezéből a brünni Anzeigert, kibontva
a borítékból.

Egyenesen a legujabb lottóhuzás számát kereste benne.

Azzal nagyot ugrott, földhöz csapta nagy vidrabőr süvegét, elordítva
magát:

– Viktoria! Bábi kisasszony! Ternót csináltunk! Azzal odarohant a
söntéshez; diadallal lobogtatva a zászlót, az Anzeigert. Itt vannak a
számaink!

Három kihuzott szám cursiv jegyekkel volt szedve: a ternó jeléül.

– Háromszor hatszáz forintot nyertünk! ujongott Hugó úr, örömében
össze-vissza csókolva Bábika mollett kacsóját. «Ez az áldott kéz! Hát
nem igazam volt nekem? A ki a szerencsés huzást tette. Most ebből a
kisasszony ezernyolczszáz forintot kap netto! Megmondtam én ezt!

Ez az eset az egész kávéházban egyszerre nagy sensatiót költött. A
Duckmaus ternója is. Egy szerencse-villám a nagy szerencsétlenség
éjszakáján; de még inkább a Bábika ártatlanságának fényes bizonyítványa!
Hát nem igaz, a mit az a nóta virginál!

Csak Cservenics uram csóválta a fejét hitetlenül.

– De vajjon csakugyan a mi számaink azok, a kik kijöttek?

– Azaz, hogy a «mi» számaink: az enyém, meg a Bábikáé. Az uré is volna,
ha a rongyos három forintját rá merte volna reszkirozni a kisasszonya
kezére.

– Majd akkor hiszem el, hogyha látom a pénzt.

– No hát meglátja az úr jövő vasárnap. Itt lesz a Bábi kisasszony
kötőkosarában.

Duckmaus úr rögtön sietett föl a várba. Ott kellett neki jelenteni magát
a várkomendánsnál (bizonyos specziális oknál fogva). Passzusra volt
szüksége, hogy Brünnbe utazhassék, pénzt fölvenni, a mit a lutrin nyert.

A komendáns kiadatta neki a passzust (mit geschlossener Marschroute) hét
napra, nem többre, s aztán utitársul egy ordinánczot is adott mellé a
kanczelláriából. Ennek is megtudjuk majd az okát. A publikumnak azt
mondták, hogy védelem végett, nehogy útközben a sok pénzt elrabolják
tőle.

Hugó úr extrapostát rendelt s váltott lovakkal utazott, egyedül az
ordinánczczal; sehol sem pihent meg éjszakára.

A mint Brünnbe megérkeztek, egyenesen a lottóhivatalba hajtatott az
ordinánczczal együtt. Együtt léptek be a kollektura hivatalába. A
hivatalnok átvette a reskontókat Hugótól s azt mondta az ordinancz
hallatára, hogy «igen is, kihuzattak a számai». Azzal áthivta a
pénztárszobába, melynek üvegajtaja volt. Ezen keresztül láthatta az
ordinancz, hogy a lottóhivatalnok nagy csomó bankjegyet számlált le az
asztalra Hugó elé; hogy mennyi volt az összeg, azt nem tudhatta meg.
Megtelt vele a bugyelláris.

Azzal aztán a vendéglőbe mentek, jól megebédeltek, kialudták magukat s
másnap nagy trombitaszóval visszatértek váltott fogatokkal.

Úgy ment az egész, mint a karikacsapás.

Vasárnap este már otthon volt Duckmaus úr s első útja volt a Cservenics
kávéházba menni.

Ott az egész közönség szeme láttára kivette a tárczáját a bekecse
zsebéből s leszámlálta a söntés asztalára, Bábi kisasszony elé, az
ezernyolczszáz forintot, ujdonatuj ropogós bankókban. Most már aztán
szabad volt neki a bajuszát hegyesre kipödörni.

«Kutya ugat, pénz beszél.»

Az a bankóhalom azt beszélte, hogy még is okos ember ez a Duckmaus Hugó!
De még a Bábika is derék leány.

– Soha jobbkor! – Rebegé Cservenics uram, összeseperve a bankókat s
meleg kebléhez szorongatá Hugó barátját.

Hugó úr szivesebben fogadta volna ezt a hálakifejezést Bábika részéről.

Cservenics úr kilátta azt a szeméből.

Hanem azért csak eltámogatta őt a leányától.

– Hagyjuk azt még, kedves barátom uram. Tudja no, arra az abrakadabrára,
meg arra a kabalára. «Kabale ohne Liebe», a hogy tettszett mondani.
Nagyon okosan volt mondva. Mert hát azt mondja a magyar, hogy a «várt
leány várat nyer». Én ugyan nem akarom, hogy a leányom az egész komáromi
várat elnyerje; az a nélkül is be van rá táblázva. Hanem még egy kicsit
több parafernumot szeretnék. Nem lehetne erre az abrakadabrára
ráduplázni?

– De sőt rátriplázni. Ez az én szándékom. Most ujra azon melegében
megismételjük ezt a manővert. Ez uttal tiz ezer forintot kell nyernünk.
Olyan bizonyos, mint a nap az égen.

Bábi kisasszony még egyszer fölkéretett, hogy huzzon ki azzal a
megáldott ártatlan kezével egy városnevet az öt közül.

Azt a nevet ismét nem volt szabad másnak megtudni, mint Hugónak.
Természetesen a berakott számokat is csak ő maga ismerte. Ezuttal tiz
forint volt a betét mindkét részéről. Most már Cservenics úr maga is
hozzá járult volna a maga mutyijával, de Hugó nem fogadta el; az
abrakadabrában és kabalában csak annak szabad részt venni, a ki fanatice
hisz benne.

És aztán ujra elmult két hét. A keddi napon ismét megérkeztek a bécsi,
brünni és prágai lapok.

A két elsőben nem volt semmi lottónyeremény jelezve. A harmadik
ujságban, a kit utoljára bontottak föl, voltak láthatók dült számok.
Négyen!

Most már nem is ugrált, nem is ujjongott Hugó úr. Olyan bizonyosra
vette.

– No hát mit mondtam? Kvaternó! Azon alul nem is adom. Tizenhatezer
ötszáz forint hullott a markunkba.

De már erre a szóra nyakába akart borulni Bábika Hugó urnak, ha
szerencsére az apja meg nem kapta volna a karjánál fogva.

– Meg ne csókold! Hisz akkor elveszted a bűbájt!

Következett az utazás gyorspóstával, ordinancz kiséretében Prágáig. A
prágai lottóhivatalban agnoscálták a betétjegyeket, fizettek.
Visszajövet Hugó úr átadta a félnyereményt a szép Bábikának, nyolczezer
egy pár száz forintban.

Kezdett már egészen szolid viszony támadni közöttük. Erősebb, mint a
férj és feleség, sőt erősebb, mint a két szerető közötti viszony: – a
két «mutyista» viszonya.

Mikor az ember ugy hihatja egymást, hogy «az én mutyim».

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Elébb azonban egy sokkal nevezetesebb dolog történt, az, hogy e közben
elrabolták az állam letett pénzét a városi pénztárból, azt a
negyedmillió forintot, a mivel a régi pénzt be kellett volna váltani.

A devalvatió volt itt!

Tele a pinczebolt rézgarassal, a pénztárszoba fekete bankóval.

A beváltást a rézpénzen kezdték meg: a kétgarasoson. Természetes, a
szegény emberen kell legelőbb segíteni. Annál inkább, mert az jön ki
legrövidebben a devalvátiónál. A kinek van tíz fekete bankója, az kap
négy «schein» forintot cserébe, de a kinek van tiz kétgarasosa, az kap
cserébe csak két devalvált kétgarasost. Ez már csak természetes. 10 régi
kétgarasos 10×6=60, két új kétgarasos 2×30=60. Ezt csak meg lehet
érteni.

Legjobban járt az, a kinek a kapitálisa rézkrajczárokból állott. Mert a
krajczár megmaradt krajczárnak. S ezért most is lehetett kapni egy páros
zsemlyét, a minek ilyen volt az alakja ∞. Ez a signum képezi a
végtelenséget és az általános megelégedést. Kár, hogy ez is elmult; –
már t. i. a páros zsemlye.

S nehogy az új bankót kelljen szaporitani a régi pénz beváltásával,
tehát erre a czélra tovább verették a most már paraszttá lett
harminczkrajczárosokat. Új korukban volt azoknak valami fényes,
aranyfüstös zománczuk; úgy ragyogtak, mint az arany.

Ezeknek a beváltását természetesen a mázsálón végezték, odalenn a
városház folyosóján. Az új kétgarasos épen annyit nyomott, mint egy
régi. Az a finánczzseni, a ki kifundálta őket, már eleve gondolt rá,
hogy ebből a félforintosból valaha kétgaras lesz.

Ez a pénzművelet eltartott egy hétig, Duckmaus úr, a városi ellenőr és
az ærarium officiálisának közreműködése mellett.

Akkor következett azután a sor a fekete bankókra.

No már itt nem lehetett a mázsálót használni. Roszszul járt volna a
financzminiszter, hogyha azt a finom selyempapirosra nyomott piros szemű
«Schein»-t a jó tartós papirosból kompingált fekete bankóért, a mi ezer
kéz szennyét hordta magán, súlyszámra cserélte volna be.

Az új bankókon ugyanis két veres paizs volt nyomtatva s azokban a
«Series» száma. A bécsiek ezt a bonmot csinálták róla, hogy ez a
Rotschild czimere: «veres paizs».

Azt az ócska bankót bizony meg kellett számlálni szálanként.

Azt a módját találták ki, hogy fölrendeltek a katonai kanczelláriából
tizenkét legényt a város házára bankót számlálni; azoknak eczetbe
áztatott kendőt kötöttek orrukra, szájukra, hogy a bankóbűztől le ne
szédüljenek. Azok aztán csomóba kötözték a megszámlált bankót, hitelesen
lepecsételve.

Hogy pedig valami oda ne ragadhasson a pénzszámlálók tenyeréhez, a felől
akként lőn gondoskodva, hogy a katonaruháikat odakinn levetteték velük,
a pénzes szobábában czivil ruhát adtak rájuk; mikor vége volt a
strófnak, megint visszacserélték a jelmezt, semmi sem mehetett
czigányutra.

Mikor aztán az egész bankóhalmaz föl volt dolgozva, osztályozva,
adresszálva: akkor summázták az egészet s megirták Bécsbe a
Finanzdirectiónak, hogy épen egy negyed millió új bankóra van szükség.

Az is megérkezett postafordultával, egy financzsecretarius kisérete
mellett. Két gránátos vitte föl a ládában a városi pénztárba.

Hárman voltak jelen, mikor a bécsi ládát fölnyitották; maga a perceptor,
a kinek ez volt a hivatalszobája, a kontrollor, meg a bécsi
financzsecretárius.

Téli délután volt az idő, sötét volt. Duckmaus úr ki akart szólni az
ajtónálló hajdunak, hogy gyújtson gyertyát. A mi akkoriban nem ment még
másképen, mint hogy levitték a gyertyát a konyhába, ott a parázsnál
meggyújtottak egy kénfonalat s annál a gyertya kanóczát.

A bécsi úr visszatartá a perceptort; ne híjjon most be idegen embert!
Majd megmutatja ő, hogyan kell gyertyát meggyújtani assistentia nélkül.

Azzal kivett a katufrékja zsebéből egy kis zöld üveget, aztán meg egy
kék papiros-dobozkát. Ez utóbbiban voltak holmi pirosfejű szálfácskák,
az előbbiben pedig tépett azbeszt, a mi vitriolba volt áztatva. Egy
olyan pirosfejű fácskát hirtelen beleütött abba a zöld üvegbe s gyorsan
kikapva, az elkezdett rögtön sisteregni s előbb kék, aztán veres lánggal
égett, míg végre meg lehetett vele a gyertyát gyújtani.

– Ez a legújabb triumfusa az emberi észnek! mondá a secretárius. Tüzet
gyújtani tűz nélkül.

A két magyarhoni úr bámult rajta. Még ők ennek hírét sem hallották.

A bécsi úr nagylelkű volt. Odaajándékozta Duckmaus úrnak e csoda
praktikát. Ott hagyta az asztalán.

Azután felnyitották a pénztár rengeteg vasládájának zárát. Mind
bösztörzárak voltak (Wexirschlosz) s átrakták a bécsi ládával érkezett
bankó-csomagokat; öt csomag volt. Egyet fölhasítottak. Ott látszott
legfelül a veresszemű bankó: tizforintos.

Azután rázárták a ládát. A három nehéz kulcsot beletették egy
szarvasbőr-zacskóba, a mit fölakasztottak a rendes helyére, a
vasfogasra.

Akkor elfujták a gyertyát, elhagyták a pénztárszobát s bezárták a nehéz
vasajtót. Annak is hármas zára volt. Az egyik kulcsot magához vette a
preceptor, a másikat a kontrollor, a harmadikat a secretárius. Egy
hajdut szuronyos puskával odaállítottak az ajtó elé. Reggelig felváltva
strázsálnak ottan.

– Holnap reggel pontban nyolcz órakor kérem az uraságokat megjelenni.
Mondá Duckmaus úr.

– Hogy jár a perceptor úr órája? kérdé a secretárius, mert az enyém a
bécsi idő szerint jár.

– Igazítsuk össze.

Duckmaus úrnak szép antik órakulcsa volt, a fogója egy carniol gömb. A
bécsi úrnak nagyon megtetszett ez az órakulcs. «Az apámtól örököltem.»

Másnap reggel nyolcz órakor pontban összetalálkozott a három hivatalnok
a városház pénztárának vasajtajánál.

Mindegyik elővette a magával vitt kulcsot, fölnyitották a három zárt. –
A bőrzacskóból elővették a pénztár kulcsait, fölnyitották a
bösztörzárakat… A negyed millió forint nem volt a ládában.

Soha ennél vakmerőbb lopást nem jegyeztek föl a tolvajsági annálisok.

Ellopnak egy negyed millió állami pénzt újdonatúj bankókban a város
pénztárából a megérkezése napján, a mikor még három emberen kívül
senkinek sincs tudomása a pénz ittlétéről.

Eltüntetik egy vasládából, melynek titkos zárait csak a mechanikai
furfangokkal ismerős hivatalnokok tudják fölnyitni.

A pénztár vasajtaja hármas zárral lett becsukva s a három kulcsot három
ember vitte el magával. Az egyik az éjt a várbeli pavillonban töltötte,
a másiknál névnapi estélyt ültek; az reggelig ott volt a vendégei
között; a harmadik magában ki nem nyithatta az ajtót. Mind a háromnak
össze kellett volna beszélni, a mi lehetetlenség. A financzsecretarius a
kulcsot meg is mutatta a szállásadó Verpflegsdirektornak, a kinél hált.

És még azonfelül egy fegyveres strázsa járt alá s föl a pénztárajtó
előtti folyosón estétől reggelig, éjfélkor fölváltva, a mikor a
hajdu-strázsamester jött érte a patrollal, a kinél megint a városház
főkapujának a kulcsa állt.

Kilencz embernek kellett volna egyetérteni, hogy az ajtó felől törhessen
be valaki a pénztárba.

Ablaka pedig csak egy van a pénztárnak, az utczára, az emeleten,
tizenkét láb magasan a kövezettől. Azon az ablakon kosár alakú kiülő
vasrács. Oda csak létrával lehet följutni.

Kívül, a városház előtt, szuronyos puskával ellátott hajdu járkál, a
szegletet kerülgetve. A városház piaczi homlokzata huszonnyolcz lépés, a
szombati-utczai oldala huszonnégy. A strázsa ezt a sétát ugyanannyi
másodpercz alatt teszi meg kiszámíthatólag.

Tehát annak, a ki az ablakon át akar betörni a pénztárba, ezt az alatt
kell végbevinni, a míg a strázsa azt az ötvenhat lépést bejárja a piaczi
front előtt s ismét befordul a szegleten.

Azalatt a rablónak vagy a szombati-, vagy a barátok-utczáján végig kell
jönni, létrával a vállán! Fölmászni a rácshoz, azt kifeszíteni, bebujni
rajta, a vasládát fölnyitni, a pénzt kivenni, megint visszatérni. Ezt
ötvenhat másodpercz alatt semmi boszorkányság nem képes lehetővé tenni.

Ha tovább marad a tolvaj, hát akkor a létrát, a min fölmászott, hová
teszi? Hisz a visszatérő strázsa azt rögtön meglátja.

Hanemha a strázsával is egyetértett a tolvaj!

Két hajdu őrködött felváltva az utczai őrálláson. Az egyik éjfélig, a
másik éjfél után.

Ezeket kérdőre vonták. Sejtelmük sem volt a megtörtént rablásról. Öreg
legények voltak, a város szolgálatában megvénülve.

A városkapitány által kérdőre fogva, mind a kettő elmondta híven, hogy
óráról órára mit tapasztalt a mult éjjel.

A bakter minden órát megkiáltott, még pedig rendesen elkezdve a
preceptor úr háza előtt.

Kilencz órakor jött Hajdukics uram a kávéház felől két tamburással s
elvonult a «kis piacz» felé, mérges kedvében.

Tíz órakor ment végig a «bencli» az utczán a kocsijával, (a gyepmester);
minden kutya vonított utána. Annak ilyenkor van a hivatala.

Tizenegy után egy fertálylyal papot vittek gyóntatni haldokló beteghez;
egy lámpásos béres, meg egy ministrans szolga ment elől csengetyűvel. A
strázsa térdet hajtott előtte.

Tizenkét óra után öt perczczel visszajött Hajdukics uram a két
tamburással a «kis piarcz» felől – derült kedvben.

Tizenkettő után öt perczczel ment végig a patrol a profunt-magazin felé.
Tíz percz mulva meg visszajött.

Egy órakor éjfél után sietett végig a piaczon a Mikuláné (bábaasszony)
lámpával, meg egy cseléddel. Gyógyulófélben levő asszonysághoz hivták
sietve. Nagy beszédben voltak.

Két órakor vágtatott egy huszár trombitaszóval végig a szombati utczán a
Vág-Duna felé.

Három órakor tolta haza taligán a Bundásné az urát a korcsmából.

Négy órakor mentek haza a vendég urak és asszonyságok lámpással a
kontrollór úr névnapi mulatságáról.

Öt órakor hajtottak a Trugli legényei két ökröt a vágóhidra. Félóra
mulva az Erber csizmadia inasa jött a pálinkás bolt felé, féltében
dalolva; a boltot akkor nyitották ki.

Hat órakor jött a Gulyásné egy taliga friss czipóval a kenyérsütő
állásra. Azután jött a pereczes legény. A bakter haza ment aludni.

Minden órára volt valami eseménye az utczának és a piacznak.

Egyetlen órai időköz sem maradt üresen egy ilyen nagyszabásu betörés
számára.

És a mi a legrejtélyesebbé tette a rablást, az volt, hogy ugyanabban a
pénztárban álltak halommal a beváltásra váró közpénzek százas bankókban
és egy fatálban két ezer darab arany, mint depositum. A tolvaj azokhoz
hozzá sem nyúlt. Holott ezeken könnyen túladhatott. Csak az új bankókat
vitte el, a miket még majd nagyobb mesterség lesz neki kiadni, mint a
milyen volt ellopni.

A hajdukat lehetetlen volt a rablásban való czimborasággal gyanusítani.

Hát kit?

A három hivatalbeli urat?

Vagy melyiket a három közül?

Kettő csalhatatlanul be tudta bizonyítani az alibit.

A harmadik, a pénztárnok, maga kérte maga ellen a hivatalos vizsgálatot.
Azt meg is kapta. Annak a lefolytáig felfüggesztették a hivatalától.
Arra az időre substitutus perceptorképen egy bécsi officialist küldtek
le.

A pénztárt megvizsgálták; ott minden az utolsó fél krajczárig rendben
találtatott.

Duckmaus úr csupán annyi korlátozást szenvedett személyes szabadságában,
hogy a város területét nem volt szabad elhagynia a várparancsnoknál való
jelentkezés nélkül és akkor is csak egy kiséretül rendelt ordináncz
altiszt társaságában, – az is a saját költségére.

Általában nem csaptak semmi lármát az egész nagy rablásból. Küldtek új
pénzt a fekete bankó beváltására: de már azon rajta hált, a ki hozta s
gyertyát égetett mellette.

Az ellopott pénzre azonban rálestek.

Bécsben a financzdirekcziónál föl volt jegyezve, hogy miféle seriesű
bankók küldettek szét az egyes országokba.

A mi Magyarországba lett utalványozva, annak a seriese mind az ezeresen
alul volt; még pedig erre a központra a 200 és 300 számból.

Tehát ezen számmal jegyzett seriesű új bankókból többet nem adtak ki.

A mellett pedig értesítettek minden közhivatalt, pénztárt, bankárt,
pénzváltót, előkelő vendéglőst, kereskedőt, hogy ha ezen seriessel
jegyzett új bankó kerül eléjük, annak a fölmutatóját rögtön fogassák el.
Az a tolvaj vagy a czinkostárs.

Ezen az uton okvetlenül hurokra kell neki kerülni.

Van ám esze a policzájnak! Mindig is volt.

Csak az az átkozott dolog, hogy a tolvajnak rendesen még egy
quincunxszal több esze van.

De most még egyszer vissza kell lépnünk az idővel. Ugy megy ez a mi
történetünk, mint a rák hátrafelé.

Egy adventi napon, karácsony előtt, beállit Búzás Márton uram boltjába
egy utas ember s az úr után tudakozódik.

Este felé volt az idő, de még gyertyagyujtás előtt.

Az utasnak fekete kendővel volt felkötve az álla, mint a kinek a foga
fáj s zöld sipka volt huzva a fejére.

Búzás Márton uram pedig vaskereskedő volt Esztergomban. Magyar ember.

Az utazó pedig németül beszélt.

Annálfogva az asszonyt kellett tolmácsul fölszólitani, a ki tudott
németül, hogy az értekezést közvetítse.

Az idegennek az volt a kivánsága, hogy ő huszonnégy darab, egy láb
hosszaságú, egy hüvelyk szélességü és félhüvelyk vastagságu
vasrudacskákra óhajtana szert tenni, a melyeknek mind a két végén és a
közepén legyen egy lyuk furva.

Búzás Márton uramnak nem ment az a vasrúd a fejébe.

– Mire szolgáljanak ezek a szerszámok? kérdezé az idegen urtól.

– Hát ezek arravalók, hogy én most csináltattam tizenkét bőrszéket. Ezek
a vasrudacskák arravalók, hogy a széknek a karját az ülőjével
összekapcsolják a két végükön egy-egy rézfejü sróffal.

– Értem, értem. De hát az a középső lyuk mire való a vasrudacskán?

– Ebbe meg egy rézrózsácska jön, a mi nagyon szépen fog illeni a
rézszögekhez, a mikkel a szék támlája ki van verve.

– A bizony nagyon szép lesz, ha meglesz.

– De karácsonyra kell, mert akkor jönnek a vendégeim.

– Megeshetik.

– Hát mennyibe kerülnek?

Buzás uram meggondolta a dolgot. Az ő boltjában nem voltak ilyen furcsa
dolgok, mert ő csak kis boltos volt, de emlékezett reá, hogy Komáromban
látott ilyeneket Hajdukics uram vaskereskedésében, a hol már minden
kapható volt. Ott lehetett kapni párját öt forintért. Ő tehát azt mondta
az idegennek, hogy párját elkészítteti tiz forintért. (Ez még a nagy
bankóbőség idejében történt, a mikor még a réz harminckrajcáros
félforintot képviselt.)

Az utazó nem alkudott, azt mondta «áll» s felét a kialkudott árnak
rögtön lefizette az asztalra. Megigérte, hogy egy hét mulva visszajön
átvenni a megrendelt pántokat s akkor lefizeti a többi pénzt is.

Csak egyet kötött még ki, hogy egy pár a vasrudacskák közül egy
tenyérnyivel hosszabb legyen a többinél s hátrafelé legyen a vége
hajlítva. Ez meg arravaló lesz, hogy a karszék támlányára kerüljön s azt
összefoglalja.

Ezt is föl lehet fogni emberi észszel, miután Búzásné asszonyom
kétszer-háromszor megmagyarázta Búzás uramnak a komplikált stratagémát.

– Jól van, meglesz egy hét alatt.

Az utazó e közben le nem vette a téli sipkát a fejéről.

De azért az asszonyi szem fürkésző tehetségét még sem béníthatta meg.

Mikor kiment a boltból, azt mondá Búzásné asszonyom az urának:

– Ejnye de keskeny feje van ennek az urnak! Soha sem láttam ilyen
keskeny fejet életemben. E bizony keresztül tudna ezzel bujni az ablak
vasrácsán is.

– De már ugyan minek bujna keresztül az ablakrácson a fejével?

– Mit tudom én?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Most már könnyen kitalálhatjuk, hogy ez az idegen utas Duckmaus úr
lehetett.

Búzás uram rögtön megrendelte a kivánt vaspántokat Komáromban Hajdukics
uram nagykereskedésében, párját öt forintjával, annak a felét ő is
megküldte előre. Mert a régi okos világban senkinek sem hiteleztek a
nélkül, hogy foglalót ne vettek volna tőle.

Egy hét mulva készen volt az áru: az ismeretlen megrendelő eljött érte,
kifizette az alkudott ár másik felét s elvitte a vasrudjait.

De hogyha ez a megrendelő csakugyan Duckmaus úr volt, miért nem
vásárolta ő be ugyanazon bőrszékekre való pántokat otthon, első kézből,
Hajdukics uram nagy kereskedésében, a hol épen fele áron kaphatta volna,
a minthogy a hozzávaló rézsrófokat és bronz rózsácskákat úgy is ott
vásárolta be?

Hát majd erre is rájövünk később: de még előbb meg kell egymást
értenünk.

Karácsony estéjén már az új székek gyönyörködtették a megszokott
vendégeket Duckmaus úr házában.

A női vendégek azt sugdosták egymásnak, hogy az új székek jelentenek
valamit. Hugó bizonyosan házasodni készül. De különösen azok a rézrózsák
a székek pántjain. Ezek sejtetni engedik, hogy kit vesz el? A Cservenics
Bábikának a sublót-kihuzóin akkurát ilyen rézrózsák vannak.

A tréfás példálózásokra Hugó úr csak a nyakát tekergeti.

Hugó úr agglegény; nem is agg, csak legény.

A karácsonyesti vendégek a szolgálóikat is magukkal hozták, a kik őket
lámpással kisérik az utczán; mert bizony még utczai lámpás csak
egyetlenegy fényeskedik a szentháromság szobra előtt.

A szolgálók odahátul vannak a konyhában, a szakácsnénál. Ma nem fonnak,
se tollat nem fosztanak: ünnepeste van; hanem kártyáznak dióra.
Mindegyik magával hozott egy zacskó diót hazulról. Azt apródonkint
föltörik és megeszegetik, kiki a mit nyert, míg lassanként az egész
alaptőke tisztán elfogy éjfélig.

Az alatt a vendégek odabenn a tiszta szobában a kihuzó asztal mellett
játszanak «Hammer und Glocke»-t. (Biz ezt magyarul is mondhatnánk: de
minthogy ez valóságos német játék, hát csak hadd maradjon a neve is
annak.) Van öt kártyalap: Hammer, Glocke, azután Hammer und Glocke
együtt, majd egy Schimmli, végül egy Bierhaus. Azok mellé nyolcz
csontkoczka.

Szörnyü komplikált börzejáték az! A ki négy iskolát ki nem járt, meg sem
érti.

Először is az összes részvényesek mind betesznek bizonyos számu
krajczárokat a kasszába. Ez az alaptőke. No a részvényesnek nem kell
érteni a dolgot. Ez régen is így volt. Csak betenni a pénzét.

Azután liczitáczióra bocsátják a kártyalapokat. Legkisebb értékü a
Hammer und Glocke. Nagyobb ázsiója van külön a két jelvénynek. Tetemesen
többet ér a Schimmli! Ez a csirája a totalizatörnek. Legnagyobb versenyt
idéz elő a Bierhaus. «Gutes Haus!» Ennek a bérletét néha annyira
fölverik, mint az egész alaptőke. Ez mind a tartalék-összeghez
csatoltatik.

Akkor aztán elkezdik a nyolcz koczkát egy pohárból az asztalra önteni.
Minden koczkának csak egy lapján van szem: egytől hatig; a többi lapja
üres. A többi kettőn van a Hammer és a Glocke.

Kinek mennyi szem fordul föl a koczkák felső lapján, annyi krajczárt kap
osztalékul a pénztárból. Hogyha a Hammer vagy a Glocke is feljül kerül,
akkor annak a tulajdonosa huzza a nyereményt. Ha valaki csupa üreset
vet, az fizet a Schimmlinek egy krajczárt. Ha maga a Schimmli vet merő
fehér koczkát, akkor minden részvényes fizet neki egy krajczárt.

A Bierhaus tulajdonosa ez alatt várakozó állást foglal el. Ő «baisse»-re
játszik.

Hanem aztán mikor a kassza a folytonos osztalékfizetés következtében
anynyira leapad, hogy fizetésképtelenné lesz, akkor következik el a
Bierhaus aratása. Mert azontul ki menynyivel több szemet vet, mint a
mennyi valuta van a kasszában, a differencziát a «Bierhaus»-nak fizeti.
Ha van a kasszában két krajczár s vet a játszó tizenkét szemet: fizet
tiz krajczárt a Bierhausnak. Ha valaki ezentul csupa üreset vet: fizet a
Schimmli a Bierhausnak. S ez tart mindaddig, míg a kettőst magában ki
nem vetik. Igy lesz a Bierhaus bérlőjéből milliomos.

De azonban az is megtörténik, hogy mingyárt az első koczkahajitásnál
kivetik a «rezdebankot», akkor a Bierhausba beleütött a krach: megbukott
a kontremin.

Látnivaló, hogy innen tanultuk meg a börze játékot: a Hammer und
Glockéból.

No hát ezt az elmés játékot Duckmaus úr honosította meg a mi
városunkban.

A mellett azután kaptak a vendégek tejes kávét pirított kalácscsal,
holippnit, linczi tortát, nádszilánkra füzött aszalt megygyet, czifrára
metélt birsalma liktáriumot, diós aszalt szilvát. (Krumpli még nem volt
az országban, külömben azt is kaptak volna.) Mindezekkel pedig a háziur
kinálta sorba a vendégeit. Ha asszony lett volna a háznál, annak a
hivatása lett volna: így a házi urra maradt, a ki e miatt nem is vett
részt a társasjátékban. Ő soha sem játszott semmi hazárdjátékot, csak
ostáblát: abból volt neki három is.

Mikor aztán megkondult az éjféli harangszó a Szent-András tornyában, a
vendégek egyszerre fölkerekedtek; a cselédek előkerültek a konyhából
lámpásokkal, gazdáikat a templomba kisérni; azonban olyan kevély urak is
voltak, a kik a zsebükben hozták magukkal a rézfödelü gömbölyü
tolvajlámpást s meggyujtva az abban levő viaszgyertyát, maguk
világítottak maguknak (mint a szentjános-bogarak.)

Duckmaus úr maga kisérte ki őket az utczaajtóig s azt az utolsó vendég
után sajátkezüleg zárta be tolózárral.

Az egyetlen cseléd, a vén gazdaszszony már rég lefeküdt. Süket is volt.
A felől zörgethetett volna akárki az ajtón. Ide éjjel be nem jön senki.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor aztán az utolsó vendégnek a lámpása is végig járatta a szoba falán
a fényfoltját s a hó ropogása elnyelte a lépéseket, akkor Duckmaus úr
mind a két ablakán bezárta a belső vastáblákat. Nagyon félt a
tolvajoktól, meg a tüzi veszedelemtől.

S a mint aztán mély csendesség volt körülötte, akkor egy harapófogóval
kisrófolá az új bőrszékekből a pántokat s azokból a rézrózsákat s azután
a kihuzott asztalon ismét összerakta őket, a végeiket a srófokkal, a
közepeiket a rézrózsákkal egymáshoz illesztve, a miből aztán ilyenforma
stratagéma támad:

Ha ezt összetolták, így akkor egy kabátszárny alatt elfért.

Ha pedig kinyujtották, akkor tiz lábnyi hosszuságra fölmeredt. (Az már
nem fér ide.)

Ekkor aztán fogta ezt a masinát Duckmaus úr s a kabátja alá dugta.

A hóna alá vette pedig az egyik ostáblát, a legterjedelmesebbet.

Azután a zsebébe dugott egy gombolyag spárgát, egy kalapácsot, meg két
szeget: a másik zsebébe meg a tüzszerszámot, meg a tolvajlámpást.

Azzal kiment a folyosóra.

A konyhán kellett keresztül mennie. Ott aludt a vén süket gazdasszony.

Odafigyelt.

A gazdasszony valósággal horkolt.

Az alvást lehet szimulálni; de a horkolást nem. Ez csak igazi lehet.

Mind a mellett, mikor a konyhaajtón kilépett, a kulcscsal kivülről
rázárta az alvó cselédre az ajtót.

A konyhának ablaka volt az udvaron.

Az karácsony éjjel czifrára be volt fagyva. Nem lehetett rajta az
udvarra kilátni.

Még sem bizott hozzá eléggé.

A padlásajtót kiemelte a derekából s azt odatámasztotta a konyhaablak
elé. Ez egészen eltakarta az ablakot.

Most már biztosnak érezte magát.

Az udvar tulsó oldalán volt egy kut.

Kankalikos kut mint mindenütt, az egész városban; ágassal, vederrel,
kámvával: a szivattyus kutak még akkor nem voltak divatban. Odament a
kuthoz.

De nem ám egyenesen az udvaron keresztül, mert a frissen hullott hóban a
lábnyomok meglátszottak volna. Hanem a fal mellett lépegetve hatolt el
odáig. Egy czirokseprőt vitt magával, a mivel a havat ráseperje a
visszatérő lépések nyomára.

A bakter épen akkor kiáltotta kinn az utczán a háza előtt:

  «Éjfél után óra kettő,
  Dicsértessék a teremtő.»

Sokáig tartott a vaspántok leszedése a székekről s azoknak ujból
összeállítása.

Még egyszer szétnézett óvatosan, hogy nem látja-e a vén cseléd?

Pedig hisz az szegény süket is volt, vak is volt.

De még ha látta volna is, bizonyosan azt hitte volna reggel, hogy
álmodta azt.

Hogy az ő gazdája éjnek éjszakáján leszáll a kutba, egy furfangos hágcsó
segélyével. De még előbb hosszu spárgán leereszt a kutba egy ostáblát.

Egy ember, a ki karácsony éjjelén lemegy a kut fenekére ostáblázni egy
magában! Vagy talán a sátánnal? Uram bocsá’! Bizonyára a sátánnal.

Mit csinál Duckmaus Hugó odalenn a kankalikos kutban?

Azon a vashágcsón lelépeget egész a viz szinéig.

Ott előveszi a tüzszerszámot, kicsihol vele. Az izzó taplónál meggyujt
egy szál kénfonalat; azzal megint a rézlámpásban a viaszgyertyát. Azt
ráakasztja egy vaskapocsra.

Az a vaskapocs egyikét annak a két gömbölyü gerendának csatolja a kut
téglaburkolatához, mely azért van a kutkámvától a viz fenekéig
leeresztve, hogy a fölhuzott veder ne koptassa a téglafalat, meg a saját
dongáit. A veder a két gerenda között csuszik, mikor tele van merítve
vizzel.

A között a két gerenda között aztán van egy hézag, mely aláfelé mind
jobban összeszükül.

Hugó a spárgán lebocsátott ostáblát addig próbálgatta e hézag közé
illeszteni, a míg az egy helyen szorosan odaillett.

Azt ott nem lehetett felülröl meglátni.

A teteje pedig fölnyitható volt a kapcsánál fogva.

Az ostábla egészen üres volt.

Hugó a két szeget a kalapácscsal odaverte a gerendákhoz az ostábla alsó
része alá. Így az nem eshetett ki onnan.

Akkor aztán lenézett maga alá.

Huh, hogy megijedt!

A fekete viztükörből egy pokolbeli kisértet ijesztő pofája nézett föl
reá, vérvörös világot tartva a szeme elé: a saját tükörképe.

Az a pokolra vezető világ!

Bizony, hogy az!

Sietett elfujni a lámpásban a gyertyát.

Akkor aztán ujra fölmászott a kutkámváig azon a furfangos vashágcsón.

Annak a legfelső fokát képezte az a két horgas vaspálca, mely a
karosszék pántjait alkotta; ez volt a fogantyu, a mivel a kinyujtható
hágcsót be lehetett akasztani.

Az első ut szerencsésen sikerült.

A rejtek készen van.

Egy ut lefelé.

Most jön a másik fölfelé.

Az már nehezebb lesz!

Hugó sietett vissza a falmentében, a cirokseprővel eltakargatva a
nyomait a hóban.

A szobájában égve hagyta a gyergyát.

Kivül-belül fázott. Az izzadság odafagyott a hátához s a gyomra
reszketett az izgalomtól.

Pedig még nem lehet az ágyba bebujni! nagy munka következik. A fortélyos
hágcsót szélylyel kell szedni s ismét a székekre darabonként
fölsrófolni.

Csakhogy a kezei ugy el vannak gémberedve, hogy képtelen valamihez
kezdeni.

A kályha is kihült már. Éjfél óta senki sem rakott forgácsot a tüzre.
(Ácsforgács volt a divatos fütőszer; azt lehetett kapni az
épületfa-kereskedők telepein).

Jó lesz most egy kis krampampuli! Az majd kivül-belül fölmelegíti.

Egy cintányérba jó erős törkölypálinkát öntenek, azt meggyujtják s aztán
a lobogó szesz közé cukordarabkákat, fügét, mazsolaszőlőt, mandulát
dobálnak. A serczegő borszesz kékzöld lángot vet, a füge pirosat, a
mandula sárgát; a lobogó láng előtt ülő embernek arcza olyan ebben a
világitásban, mint egy halott arcza; ha nevet, mint egy elkárhozotté.

Jól esik ennél a lángnál az embernek melengetni a kezét. Kienged
lassanként az ujjakból a gémber.

Azután egy levesevő kanállal mereget az ember azon forrón a lángoló
szeszből.

Még lobog, mikor a szájához viszi. De elfujja, mielőtt lenyelné.
Különben elviszi az ördög.

Ördög?

Félve néz a háta mögé: nem leskelődik-e a vállán keresztül?

A forró ital lassanként átheviti a zsigereit. Visszatér a bátorsága.
Senki sem nézi.

Senki sem? Valaki mégis nézi.

Az az arczkép ott a falon, abban a fekete rámában. Atyjának az arczképe.
Az a tisztes, becsületes arcz, abban a régimódi haczukában, azokkal a
fehér vuklikkal a halántékain.

Az folyvást rá néz, akárhova helyezkedik.

Utoljára a karszékbe ül, a hol nem láthat rá. A borszesz lángja
ellobogott, most már bátran kanalazhatja föl, mint a levest. Olyan
pompás! Ugy éget, mint a pokol.

Egyszer aztán megint csak ott ül vele szemben.

Az a becsületes apai arcz, a fehér vuklikkal s most már nem csak a
szemeivel beszél.

«Hugó! Hugó! Hová indulsz? Nem ezen az uton vezettelek én téged. Én
hagytam rád ezt a házat, ezt a hivatalt. Minden téglája e háznak
becsülettel volt szerezve. Hát te mit akarsz még hozzá építeni? Egy
pelengér-oszlopot? akasztófa czégért? Emlékezzél az anyádra! Mi volt ő?
Hűséges hitestárs. – Hát a kit te akarsz hozni a házhoz, az mi lesz? Egy
büntárs! – Engemet a temetésemnél a félváros kisért ki a temetőig? Hát
te hova akarod magadat kisértetni az utolsó járásodon? A vesztőhelyig?
Ezt az utcát akarod söpörni, rabköntösben, lánczczal a lábadon? Az én
hivatalomat viseled te is. Annak a vasládának a nyitját ismered te is.
Soha az én kezemhez nem tapadt semmi idegen kincs. Pedig sokszor
lehetett volna az emberek tudatlansága miatt. Isten volt előttem. Hát te
azt hiszed-e, hogy ha hátat forditasz neki, akkor nem lát meg? Fordulj
vissza! Dobd bele a kutba ezt az ördögi furfangot. Ne lopd el, a minek a
megőrzésére megesküdtél.»

Hugó alkudni kezdett a beszélő arczképpel.

– Nem táti! nem lopok el semmit abból, a mi eskü alatt van a kezemre
bizva; semmit sem a városi pénztárból. Nem jól látsz a szivembe. Isten
őrizz engem ilyen gonoszságtól! Lásd, táti: a mit én akarok, az egészen
más dolog. Te nem tudhatsz arról semmit ott a boldog tulvilágon, mert ez
még államtitok. Én is csak sub camera charitatis értesültem felőle. Az
osztrák kormány elhatározta a devalvatiót. Minden öt forintból lesz
kettő. A publikum elveszt hármat. No hát ha szabad az osztrák kormánynak
a publikum száz millióiból elvenni három ötödrészt, ugyanazon
principiumnál fogva szabad nekem az osztrák kormány pénzéből elvennem
egynegyed milliót. Ha ez az axioma a kormánynál: «én elveszem a te
pénzedet, mert elérem a kezemmel,» akkor én sem teszek egyebet, mint
hogy megnyujtom a kezemet, hogy én is elérjem a kormány pénzét. Nem
nyúlok én hozzá a város pénzéhez. Hogy azt hiven megőrzöm, arra
megesküdtem; le is kötöttem ezt a házat cautióba érte; de hogy a kormány
pénzét is megőrizzem, arra nem esküdtem meg s a házammal sem álltam jót
érte.

Az arczkép azt mondta erre, hogy ez sophisma. «Nem az a thesisnek a
titulusa, hogy kitől lopsz? hanem az, hogy lopsz. Vagy fölakasztanak,
vagy utcát söpörsz, Hugó!»

– Ne féltsd te Hugódat. Jól ki van ez a dolog fundálva. Soha sem tudja
ezt ki ember, ha Argus szeme, Dyonis füle van is.»

… Még akart valamit mondani az arczkép; de a bakter elkiáltotta az ablak
alatt:

  «Éjfélután óra három.
  Ha alusztok, azt sem bánom,
  Mert én csak a várost járom.
  Dicsértessék az Ur Jézus Krisztus.»

Hugó nem merte rá mondani: «mindörökké ámen.»

Sietett a vashágcsót szétszedni.

Itt volt hát a napja… Azaz, hogy az éjszakája.

Az ujév-ünnep utáni éj.

Hugó nem mehetett a templomba; föl volt kötve az álla, nagy fogfájása
volt. A doktor opiumcseppeket rendelt neki ellene és szobában maradást.
Bizonyítványt is adott neki a betegségi állapotáról, a mit Hugó
elküldött a városbiróhoz, kimentve az elmaradását a mai testületi
megjelenésről, a «veni sancte»-nál. Hugónak ugyan egy foga sem fájt;
hanem az opiumcseppek arra kellettek neki hogy majd estére a sör közé
keveri, a mit a vén gazdasszonynak hozott ujévi kedveskedésül, a mitől
az aztán még mélyebben alszik majd.

Templom után odajött hozzá a hajduk küldöttsége a strázsamester vezetése
alatt ujévet gratulálni.

Minden ujév napján szokott Hugó két forint borravalót adni a hajduknak;
ezuttal adott nekik tizet.

Még hozzá megsugta az őrmesternek: «fiaim, ma még tuladjatok rajt; mert
holnap már ez nem lesz pénz.»

Értettek belőle!

Ezek ma éjjel ugy lefogják magukat inni, hogy lesz dolga a strázsának, a
mig elevenné kiabálja őket a fölváltáskor.

Hugó jól kiszámította több éjjen át azt, hogy minek kell történni a
lelkek órájában.

A bakter a tizenkét órát nem kiáltja meg, régi hagyományos babonából.

Hanem a mint a toronyóra elüti a tizenkettőt, akkor a strázsán álló
hajdú elorditja a városház kapujában «obglöst» (a mi ugyan az ő zsiros
száján igy jön ki: «hopp-léc!)

Az őrszoba, a hol a hajduk alusznak, szögletben áll a városházához.

Hát ha azok az első kiáltásra fölébrednek, az nagyon jó. De hát az
embernek csak ki is kell nyujtózkodni magát. Aztán a mig a kapczáját
föltekeri, a mig csizmáját fölhúzza: arra is csak kell idő. A mig aztán
az őrmestert életre czibálják, a mig megértetik vele, hogy «holnap» van,
a mig az a dolmányán a tizenkét pitykét begombolja; a mig minden ember
puskát, kardot, lódingot, patrontást összekeres és magára szed, a mig a
csákóját fölteszi és lecsattolja, kijön az ajtón, glédába áll,
elémasiroz, megint glédába áll; a mig az őrmester a fölváltandó
strázsától kikérdezi a rapportot: mit látott, hallott, tapasztalt a
lefolyt négy óra alatt, ebben elmulik rendesen tiz első percz.

Ez az idő a betörőé.

Ez épen elég arra, hogy Hugó a városházzal egy sorban levő háza
kapujától a pénztár ablakáig siessen; a zubbonya alá rejtett vashágcsót
fölnyujtsa a rácsig, beakaszsza; fölmásszon rajta, a hágcsót maga után
felhuzza; keresztülsajtolja a fejét, a vállait, a csipőjét a vaskosár
rudjain[1], az ablak fordítóit egy harapófogóval fölnyissa, beugorjon; a
zacskóba tett kulcsokkal a vasládát fölnyissa, az uj bankójegy csomagot
kivegye a ládából, azt ismét bezárja. S megint azon az uton, a melyen
jött, visszatérjen. A bankjegy csomagot oda köti a hágcsó felső részéhez
s aztán szép csendesen lehuzza magához s ismét visszasiet a házához.

Ehez untig elégséges az a bizonyos tizpercznyi haladék a strázsaváltás
alkalmából.

Még azután az uj strázsa megteszi az utját a városház frontja előtt
jobbfelé, mert igaz keresztény ember soha sem kezdi baloldalra a
silbakolást. Ez is fél percz.

Aztán «gyorsaság nem boszorkányság.»

Sikerült minden.

Még rendkivüli segitség is járult hozzá.

A hajduk bizonyosan lelkükre vették a jó utasítást. Igyekeztek a tiz
forintnak végére járni. Egész hordó sört pusztitottak el. Nagyot
alusznak utána.

A strázsának másodszor is kellett orditani «hopp-léc!», a mig
előkászolódtak. Ez megint három percznyi haladék.

A mig a léptek robogása közeledett az őrtanya felől, Hugó már készen
volt a munkájával s kapaszkodott föl ujból az ablakba.

Ekkor valami gyanus koppanás ütötte meg a fülét.

Valami leesett a pallóra.

Ő róla esett le.

Ijedten vette észre, hogy az óra zsinorjáról szakadt le az órakulcs, az
esett le a szobába.

Majd elájult a rémülettől.

Hiszen ha azt a karniolgombos órakulcsot itt találják holnap, arról
egyszere megtudják, hogy ő járt itt.

Ezt nem szabad itthagyni.

Leszállt az ablak hidjáról s elkezdte az órakulcsot keresni a sötétben.

Az pedig gömbölyü levén, messze elgurulhatott, nem talált rá.

Ekkor eszébe jutott, hogy hiszen az a bécsi hivatalnok itt hagyta tegnap
azt az ujmódi találmányt, a melylyel egy percz alatt világot lehet
gyujtani. Rátalált tapogatózva az üvegcsére és a dobozkára.

A vitriolba ütött gyufa lángra lobbant s annak a fényénél megtalálta a
láda alatt az odáig elgurult karniolgombot az órakulcscsal.

A gyufa a körmére égett. Észre sem vette, hogy fáj.

No most sietve az ablakhoz!

Ekkor jött azután rá szembe az igaz veszedelem.

A mint kitekintett az ablakon, rémülve látta és hallotta, hogy épen most
jön végig az utcán a kocsma felől Hajdukics a két trombitással, hangosan
dalolva a kedvencz nótáját:

  «Fut az oláh hegyoldalon,
  Magyar legény a parlagon:
  Lagon, lagon, a parlagon,
  Hej, pile pile pile
  Pile pile pongó.»

«Hogy az ördög vigyen el téged a pile pile pongóddal együtt!»

Valjon nem látták-e meg ezek, hogy a pénztárhivatal ablaka egy perczig
meg volt világítva?…

S aztán kótyagos embernek az a szokása, hogy nem siet egy folytában az
utczán, hanem stácziókat tart. Hajdukics uram meg-megállt veszekedni a
tamburásokkal, hogy nem jól kontráznak az ő nótájához.

«Lagon, lagon, a parlagon!» Igy kell!

Ezzel eltarisznyázta a drága időt Hugóra nézve.

Aztán Hajdukics uram, mikor már a szöglethez eljutott, ott meg
belekötött a strázsába.

Az valamit kérdezett tőle hivatalosan.

A görög erre azt felelte:

– Ördög vagyok, papot viszek.

– Ne káromkodj, mert húsz botot kapsz! Riasztá a strázsa. Elhagyd ám azt
a papot!

– Bolondulj meg, te zöldangyal.[2] A katona silbak huszonöt botot igért,
még sem hagytam el.

Húgó most már nem menekülhetett. A pénztár ajtaja előtt hallhatá a
fölváltásra jött hajdúk lépéseit, a prezentirozó puskák csörrenését;
moczczannia sem volt szabad, mert egyszerre meghallják.

De még nem esett kétségbe.

Az éjjeli följegyzései között még fordult elő egy rövidebb respirium.

Tizenkét óra után egy negyeddel jön a katona-őrjárat a profunt-magazin
felől. Mikor az előbukkan a szentháromság szobra mögül, a várkapú felé
tartva, akkor a városi hajdú-őrnek rá kell kiáltani:

«Holberdo!»

Mire az őrjáratot vezető káplár, a piacz közepére jutva, visszakiált:

«Gud frájter!»

A hajdústrázsa aztán, a mint a patrol az «Angliánál» bekanyarodik,
harsányan fölordít:

«Patrol fertály!»

(Jelentvén ez a szóváltás: «Halt wer da?» «Gut Freund.» És «Patrouill
vorbei»-t.)

Ez ismét három perczig tartó időhaladék.

Ez alatt le tudott Húgó mászni a hágcsóján az ablakból. A pénzt is
leemelte.

De épen csak hogy elkészülhetett vele.

Már hallotta a piacz felől közeledő őr topogását.

Annyi ideje nem volt, hogy a házáig futhatott volna, hanem behúzta magát
a városházhoz ragasztott ispitály kapúbejárata alá.

Ha a járkáló strázsa csak tíz lépéssel megtoldja a sétáját, ott találja
a tolvajt meglapúlva.

De hát a következetesség győzött. Az éjfél utáni strázsa csak odáig
baktatott, a meddig az elődje letaposta a havat, megfordult és
visszafelé sétált.

Még azután erős szél is támadt, mely eltakart hófuvattal minden
lábnyomot az utczán.

Hazajutott; bezárta maga után az utczaajtót.

Azután még le kellett neki szállnia a kútba. A lopott pénzt elrejteni az
ostábla-tokba.

Akkor aztán ismét szétszedni a furfangos vashágcsót, annak a darabjait a
székekre fölsrófolni.

Azzal lefekhetett az igazak álmát aludni.

Másnap reggel felkötött állal jelent meg a városházánál, a hol már a
másik két hivatalnok várt reá.

Fölnyították a vasajtót, azután meg a vasládát.

A vasládában nem volt a bankjegycsomag.

A kontrollor káromkodott; magyar ember volt.

«Kutyadisznó teringette üres tarisznyája.»

A bécsi uraság az ablakon dugta ki a fejét, nagyot ordítva.

«Zeter-mordjó kruzifix element! Politzáj!

Húgó pedig elkezdett zokogva sirni.

A pénztárt kirabolták!

Az bizony ki van rabolva!

Futottak ki egymás hátán a szobából.

Rögtön bezárták a vasajtót s még azon felül le is pecsételték, ki-ki a
maga pecsétnyomó gyűrüjével.

Azzal futottak hárman három felé, jelentést tenni a főbirónál, a
várkomendánsnál, meg a homo-regiusnál, a ki ez alkalomra lett kiküldve.

Azok egy mixta commissziót küldének ki, mely a species factit
megvizsgálja.

Ujból fölnyitották a pénztár-ajtót; bementek, mindent apróra
megvizsgáltak, semmi gyanús indiciumot nem találtak; erről protokollumot
csináltak, azt aláírták s a committenseiknek ad referendum vették.

A felsőbb hatóságok nem tehettek egyebet, mint hogy mind a három
hivatalnokot fölfüggesztették s a rendőri vizsgálatot in optima forma
rögtön megindították.

Mindenki befogta a száját, nehogy valami vélemény kiszaladjon.

Csak a várkommendáns szólta el magát egy kissé.

– De hát mit nyert azzal a tolvajsággal a rabló? Hisz az ellopott
bankjegyeknek föl van jegyezve a bécsi kanczellárián a szeriese. A mint
egyet kiad belőle a zsivány, egyszerre nyakon csipik vele. Ne csináljunk
lármát a dologból.

Most sül majd ki, hogy meg van-e hát az a quinænx superplus-olaj a
tolvaj mécsesében, a mely felülvilágít a politzáj lámpásán!

Hogy tudja kiadni az ellopott százezreket?

Duckmaus Húgó e naptól kezdve bajuszt eresztett.

Azután a haját, a mit addig kétfelé simítva viselt, a fülei mellett
vuklikba göngyölítve, most elől üstökbe csavarintá s a vuklikat
lenyirta, a hogy az igaz magyarok viselik.

E mellé szürke bekecset öltött, kékes bárányprémmel; sarkantyús csizma
egészíté ki a jelmezt. Még elefántcsont fogantyús spanyolnád botot is
viselt s a nyakravalóját hátul kötötte csomóra.

Ez mind alkalmas volt ahhoz a szerephez, a mit játszott.

A megsértett ártatlanságot, a fölháborodott hazafit.

Csak azt kellett hallani, hogy förmedvényezett ő a kávéházban, reggel,
este, délután a bécsi kormány ellen. Ráért most.

Nem őt függesztették föl a hivatalától: ő hagyta azt ott önkényt. Nem
akart vak eszköze lenni annak a politikának, mely az országot tönkre
teszi s azok vezetőinek. Azok milliókat rabolnak el s még ők kiabálnak
«tolvaj»-t.

Ez pedig nagyon tetszett annak a publikumnak, mely most a kávéházat
lakta. Üzérek, kereskedők, hitelezők, földbirtokosok, kiknek vagyonát a
devalvatio erősen megrigázta, ott tartották a konventikulumot,
(országgyülés, megyegyülés akkor nem volt).

A publikum előtt mind orakulum lett Duckmaus úr.

Még Hajdukics uram sem tudott ellenkezni, annak is ezrei úsztak el az
országos krachban.

A mikor pedig annak a negyedmillió bankjegynek az eltünéséről volt szó,
akkor meg épen Duckmausnak állt még feljebb.

– Hogy ez hogyan lehetett? Hogyan tünhetett el? Ki lophatta el? Hát ki
más, mint az a bécsi kaukler? Azok értenek hozzá. Hát nem emlékeznek rá
az urak, mikor mult őszszel itt produkálta magát az a bécsi
szemfényvesztő? Letett az asztalra egy kaliczkát kanári madarastól. Azt
letakarta egy czilinder kalappal. Azzal hókuszpókusz! egyet toppantott,
fölemelte a czilindert s a kaliczka már nem volt alatta. Aztán ott a
szemünk láttára kihúzott a frakkja zsebéből egy üveg lavort tele vizzel,
abban úszkált egy arany halacska. Azzal «hast nid gsegn» megint
visszadugta a frakkja zsebébe a lavort; egy csepp viz sem ömlött ki
belőle. Akkurát így tett velünk a bécsi ezermester. A míg mi ketten a
kontrolórral bámultuk azt az újmódi fájercajgot, azalatt «hiss-huss»
kieskamotirozta a ládából a hosszúszárnyú katufrékjába a bankó csomagot.
Így volt az! De a bécsi németen nem keresik! Hanem minket macerálnak
érte, szegény magyarokat! Bezzeg nem hiányzik abból a pénzből, a mi én
rám volt bizva, egy árva gresli sem; ott maradt arany, ezüst, minden.
Igen ám, mert azt nem lehetett kieskamotirozni a ládából zörgés nélkül.

Ez volt az egyik stratagéma. A sértett hazafit és becsületes sáfárt
játszani.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Azután – Duckmaus úr volt az első, a ki ebben a városban megkísérté a
belülfűtő kályha intézményét.

Mindenki, a ki azt látta, elismerte annak a czélszerűségét.

Az ember nincs a cselédre utalva; maga befűthet a szobájába, a mikor
akar. Aztán mulatságnak is előkelő.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor ez is meg volt, akkor ellátogatott Weinmüller uram typographiájába
s ott kért magának számjegyeket 1-től 9-ig, petitből, hozzá
nyomda-festéket. Azt mondta, lutrikombinációt akar vele csinálni. Adtak
neki.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Már most lehetett hozzáfogni a nagy manöverhez.

Mikor már éjjel elcsendesedett az utcza, a vastáblák be voltak zárva,
akkor fölhozott a kútból egy csomag bankjegyet.

Akkor aztán azoknak a seriesszámához odanyomott egy 1-es, vagy 2-ős,
stb. számot, a mi által azok az alsó-ausztriai, styriai, morva,
csehországi, galiciai illetőségű bankjegyekké alakulnak át.

Még akkor sem voltak a bankigazgatók olyan vicczesek, mint most, hogy az
1000-en alul levő seriesek számai elé egy zérust helyezzenek, mi által
azoknak az ezeresbe javítását megakadályozzák. Ma már ezt a csalást
senkinek sem rekomendálhatom.

A kályhában égett a tűz; ha ezen munka közben hirtelen rajta rontanának
a policzájok, a míg azok három ajtón keresztül törnek, az egész bankjegy
csomag hamúvá lehet.

Nem rontottak rajta. Minden becsületes politzáj alszik éjszaka.

Mikor ezzel a munkával szépen elkészült, a bankjegy csomagot a zsebébe
sülyeszté, nyakába keríté a bundáját és kiment.

Meg volt ugyan neki keményen parancsolva, hogy a várost el ne hagyja a
várkommandónál jelentkezés nélkül; de hát azt csak nem hiszi senki, hogy
Duckmaus úr kedvéért egy faköpönyeget állítottak az ajtaja mellé s abba
egy cserepárt, a ki őt strázsálja.

Kitanulta azt már Hugó jó előre, hogyan lehet ebből a városból ki is
menni, vissza is jönni bele, könnyű szerrel.

Azt ugyan tudhatta, hogy mind a két hidfőnél utasítva lesznek a vámosok,
hogy őt föltartóztassák, ha salva guardia nélkül akarna a hidon átmenni.

De hát ki járna ilyenkor a hidon? Ki vesztegetné a hat krajczárt vámra,
mikor köröskörül be van fagyva győri Duna, Vág-Duna, ott megy át rajta a
szánkó, a hol az elszalmázott út mutatja az átjárást.

A Csapó-utcza végén van a «fehérló» kocsma; az a tanyája a
gyorsparasztoknak. Sok kurir jár innen a városból mindenfelé.

Hugó még az este megrendelte a gyorsparasztot. Korán, négy órakor készen
várt rá a szán.

Senki sem vett róla tudomást, hogy egy szán átvitt egy bundás embert a
Dunán.

Hugó Esztergomba szánkázott.

Ott megint a Duna jegén kelt át, hid nem is volt.

Búzás uram vaskereskedése előtt állt meg a szánnal.

Az volt egyuttal a lottókollektura.

Ezt a hivatalt többnyire a vaskereskedőkre ruházták. Azokhoz volt a
legnagyobb bizalom.

A boltban Búzásné asszonyom volt jelen, a kinek úgy rémlett, mintha ezt
az urat már látta volna egyszer, csakhogy akkor nem volt bajusza s annál
fogva németül szólítá meg.

– Soha az öreg apám sem tudott egy szót sem németül, szólt Duckmaus úr,
kivetve a mellén az ezüstgombos bekecsét.

– Mi tetszik? kérem.

– Lutriba akarok tenni.

Erre a szóra kihívta a lottós mellékszobából a férjét a kereskedőné.

Az meg épen nem ismert rá a minapi göthös vásárlóra ebben a harsány
hangon kiabáló kuruczban.

Azt látta, hogy nem esztergomi, mert külömben ismerné.

– Kihez legyen szerencsém?

Arra nem számított Hugó, hogy még azt is megkérdik a lutriba tevőtől,
hogy mi a neve? Régen így lehetett.

Merész dologra szánta el magát.

– Én vagyok Cservenics kávés Komáromból.

Ha történetesen látta Búzás uram Cservenics kávést valaha, akkor
kelepczébe jutott Duckmaus.

De szerencséjére Búzás uram papucshős volt, a ki soha kávéházba be nem
lépett. Majd adott volna neki a felesége!

Ellenben azért nagyon jól ismerte Cservenics uramat a lutrizó hiréből.
Az ilyent szokták közölni a lottógyüjtők egymással. Cservenics uram sok
pénzt odahordott már a császár kasszájába.

– Nagyon örülök rajta. De hát miért méltóztatott e végett Esztergomba
fáradni ilyen csikorgó hidegben, holott odahaza is megrakhatta a
számjait Hajdukics uramnál?

Ott meg annak a vaskereskedése volt egyuttal lottókollektura.

Hugó rögtön készen volt a válaszával.

– Megmondom igazán, de ne tessék tovább adni, nem akarok belőle pletykát
csinálni. Nem rég rutul megcsalt a komám. «Ruf»-ra tettem föl tiz
forintot,[3] s ő csak tíz krajczárt írt be a lajstromba. A számom
kijött; nekem kellett volna 700 forintot kapnom s kaptam helyette 11
forint 40 krajczárt.

– A biz épen annyi. Ez már czudarság.

– Mikor rátámadtam érte, azt mondta, hogy meg akart tréfálni s aztán
visszaadta az elsikkasztott 9 forint 90 krajczáromat.

– Vágtam volna a fejéhez!

Ezt így szépen kimagyarázva, elővette Hugó a beteendő számait. Volt nála
körülbelül ezer sor szám. A míg azokról a reskontókat megirta Búzás
uram, dél is elmúlt, az ebéd is elhült; nagy munka volt.

De szép summa pénz is volt ám, a mit fizettek érte.

Aztán külön könyvekbe kellett bejegyezni. Ez megy a brünni, ez a prágai,
ez a linczi, ez a lembergi lottóhoz.

Mindegyik lottó számára külön csomóban az azon tartományban szétosztott
bankjegyek seriesével ellátottak.

Búzás uram, titkos utasításához hiven, mind szemügyre vette a
bankjegyeket; azok mind az ezeresekben jártak: nem az ellopottak száma
volt rajtuk.

El volt igazítva a föladat.

Hugó késő éjjel megint hazakerült a házához és várta nyugodtan az
eredményt.

Hát ha az ember ezer sorszámot berak a lutriba, tiszta lehetetlenség,
hogy egygyel azok közül ternót ne csináljon.

Világos.

Csakhogy az is mathematikailag kiszámított igazság, hogy ezzel a
methodussal a valószinűség szerint 100 forintból 36 kerül csak vissza. A
combinatio 74% nyereséget biztosít az államnak.

Tehát a midőn Hugó 3600 forintos ternót csinált, akkor a betétei
mehettek 10 ezer forintra.

Csakhogy az a berakott 10 ezer forint, az lopott pénz volt; a
visszakerült 3600 forint pedig már igaz keresmény lett.

Az első nyeremény után, melyet az ordinancz kisérete mellett személyesen
vett föl Brünnben Hugó, többé nem is volt szüksége az eddigi
teketóriákra.

Nyert a lutrin – köztudomásra, azt megint berakhatta a lutriba,
országvilág tudtával.

Most már egyenesen a postával küldhette a kikorrigált bankókat és
sorszámokat a tartományok lottóhivatalaihoz.

Minden hivatalnál csinált majd itt, majd amott egy nyereményt; néha
nagyot is.

Kezdett már a neve czelebritássá válni. Féltek tőle, ördöge van!

Pedig tulajdonképen ordót kellene neki adni, a mért a kormánynak az
ellopott pénzét két harmadrészben visszaszolgáltatja s egy harmadrészben
konvertálja becsületesen szerzett pénzzé.

Egész az esztendő végéig sikerült neki ez a konvertálás. Volt már valami
30,000 forint szerzeménye, a mi be volt irva a postai főkönyvben,
köztudomásra. Az egész városban beszéltek róla, hogy Duckmaus ennyi meg
annyi ternót sepert be.

Aztán az is közbeszéd tárgya volt, hogy minden ezen szerencsejátékban
Hugónak a mutyistája Bábika kisasszony. Ő álmodja neki azokat a nyerő
számokat.

Hejh, milyen jó partie lett egyszerre a Cservenics Bábika.

Egy hölgy, a ki értékes álmokat lát.

A titokteljes tudomány ezeket úgy hívja, hogy «oneidokriták», ilyen volt
Childera felesége, a ki a nászéjen megálmodta uralkodó családja egész
történetét; így Calpurnia, Cæsar felesége, a ki megálmodja férje
meggyilkoltatását. Ilyen volt Gonzaga Anna, a ki álomlátásában megtér a
bűnös életről kegyességre (66 éves korában!) Száz, meg száz esetet
jegyeztek föl a krónikák csodaálmokról, a mikben eldugott, elfelejtett
kincseket fedeznek föl az állomszellemek választottaiknak.

Az pedig épen csodálatos adomány, mikor valakinek olyan látnoki
tehetsége van, hogy lutriba tehető számokra vezet rá.

Csakhogy ehez még szükséges egy második ember, a ki meg ezeket az
álmokat a megfelelő számokra igazítja rá. Az első az oneidokrita, a
második az oneidománta.

Hát ilyen egymást kiegészítő pár volt Bábika és Hugó.

Példának okáért:

Bábika azt álmodta, hogy látott egy tyukot, mely kilencz kis csibét
vezetett; odarohant egy kutya s elkapott egyet a csibék közül. Akkor az
álmodó hölgy odarohant, elvette a kutya szájából a kis csibét és akkor a
saját szájából etette azt rizskásával.

Hát ebből az álomból ezt a számsorozatot tudta összeállítani Hugó:

A tyuk köztudomásulag = 24, a kutya = 13; a csirkék száma 9, a
megszabadító hölgy (fehér ruhában) 87; a száj jelent 32-őt. (Minthogy
Bábika vallomása szerint épen annyi foga van.)

A prágai lutrin ki is jöttek a számok, csupán csak a 32 helyett 31. Ez
annak a bünhödése volt, hogy Bábika el akarta titkolni, hogy egy fogát
már kihúzták. Külömben quinternót csináltak volna.

Az egész városban hire volt ennek a csodának.

A Bábikát és a Hugót maga a sors is egymás számára rendelte.

Nem is csináltak titkot a viszonyukból.

Hugó csak azt akarta megvárni, hogy a pénztárnoki számadásait
megvizsgálják és helybenhagyva a fölmentést megadják. Attól kezdve félév
elmultával a házára betáblázott biztosítékát is visszaadják. A mint ez
bekövetkezett, első dolga az volt, hogy a házát átiratta a menyasszonya:
Cservenics Borbála leányasszony nevére.

Nagy szeretet jele volt; de egyuttal nagy óvatosságnak az előjele.

A menyegző napját a jövő új év második napjára tüzték ki. – Nevezetes
nap volt. Évfordulója a negyedmillió eltünésének.

Azontúl már nem is kell folytatnia ezt az őrült lutrijátékot. Vagyonos
ember hirébe jutva, direkte is forgalomba hozhatja a kiigazított
bankjegyeket.

Elmondhatja aztán mindenkinek komoly képpel, hogy vége az
abrakadabrának. – A kabalához ártatlan leányzó tiszta keze a főfeltétel.
Mihelyt férjhez ment a «médium», vége a tündér-erőnek. Senki sem fogja
megczáfolni; daczára annak a furcsa népdalnak.

*

Duckmaus úr tudta azt jól, hogy ő neki minden léptére vigyáznak. A
gyanuból ki nem eresztik. A szerint intézte a dolgát.

Minden nap elment a templomba, végig hallgatta a misét. Kijövet a
perselybe ereszté a két garasost s a koldusoknak krajczárt osztott. Az
volt a különös benne, hogy lutheránus volt.

Csakhogy a lutheránus templom félreesik, ott kevesen látják; de a Szent
András temploma piaczra nyilik, oda sokan járnak, a kik elbeszélik a
városban, hogy ma is ott látták a Duckmaust, arczát két kezével
eltakarva, kegyesen imádkozni.

De hát tudta okát adni a csendes apostasiának, mikor néha elővették érte
a nostrasok. A Bábika pápista s az is minden reggel elmegy misét
hallgatni, őt kiséri oda. Ez elfogadható, ámbár nem fölmentő védekezés.
Hiszen azért megfizette a maga eklézsiájánál a papbért s minden vasárnap
elküldte a perselybe a helypénzt.

A plébános többször megszólította már, hogy mért nem tér át? Eleinte
csak tréfás példálózással:

– Ugyan, ugyan, édes Duckmaus úr, mikor dobja el már azt a sárgarépát a
dohányzacskójából?

(Tudniillik, hogy a régi magyarok, a kik még szerettek tréfálni
egymással, azzal évődtek, hogy minden lutheránus sárgarépát tart a
dohányzacskójában.)

Majd megint komolyan fogta:

– Uram, uram, Duckmaus uram, félig megtérni rosszabb az egész
hitetlenségnél; idegen oltár küszöbét nem szabad koptatni a térdünkkel.
Miért jár az úr a mi templomunkba, ha nem azért, hogy tetszik a mi
vallásunk?

– Nagyon tetszik, minden tetszik benne; csak egy dolog áll előttem, a
mit nem tudok még bevenni; talán később.

Az az egy dolog volt a gyónás.

Nem! Az ő titkát még a papnak sem szabad megtudni!

– Pedig sok bűne lehet az urnak, mert sokat imádkozik. És azokra a pap
adhat absolutiót.

Hiszen azt várta ő: az absolutiót.

De nem a paptól ám.

Egyszer aztán azt is megkapta.

A helytartó tanácstól lejött a határozat, mely Duckmaus Hugó pénztárnoki
számadásait helybenhagyva, őt a vizsgálat alól is fölmenti s a
rehabilitatio teljességeül elébbeni hivatalába visszahelyezi.
Ideiglenesen egy kanczellista töltötte be a hivatalt.

Mikor ezt a decretumot fölolvasták – plena sessione – Duchmaus Hugó
előtt, sűrű könnyeket hullatott. Ahoz is tudott.

És azután zokogó hangon mondott köszönetet a magas
igazságszolgáltatásért. A pénztárnoki hivatalt azonban elutasítá
magától. «Uram ne vigy minket a kisértetbe!» Csak töltse be azt ama
fiatal ember, a ki már tíz hónapon keresztül benne ült. Ő neki pedig, ha
grácziát akar iránta tanusitani a nemes magistratus, engedje át ama
kanczellistának a helyét; ő ebben is hűségesen fogja szolgálni a várost.
S megtétette magát kanczellistának kétszáz forint évi fizetéssel.

Ezzel még jobban elámitotta a közönséget.

Szegény ember, a ki becsülettel keresi a kenyerét!

De hát miért nem fogadta el a régi hivatalát?

Azért, mert mint perceptornak morális lehetetlenség lett volna folytatni
ezt a szerencséltetett lutrijátszást.

A kut mélyében pedig még kincsek voltak, melyek kiaknázásra vártak.

Azután meg a házát csak úgy irathatta át a jegyese nevére, ha a
pénztártól megszabadult; ámbár most már készpénzben is letehette volna a
cautiót.

*

Mikor kijött a városház kapuján, két rabbal találkozott a piaczon, a kik
egy vizes lajtot húztak két kerekű kólén, nehéz vaskarikákból vert láncz
volt a lábukon, közepén szíjjal fölakasztva a derekukra, hogy bokájukat
ki ne vágja a bilincs.

Hugó mind a két rabnak adott egy ezüst tizest.

Aztán mikor hazament a szobájába, levágta magát a karszékbe, szemben az
apja arczképével s elkezdett hahotával kaczagni:

– Látod, táti! Nem én söpröm az utczát, vassal a lábamon!

A fölmentést azért adták meg Hugónak, hogy most még jobban vigyázzanak
minden lépésére. Titkos policzáj volt a sarkában untalan. – Ha
fölhasználja a szabadságát, hogy most már mehet a városból, a hová akar
s szökni fog külföldre, a határon elfogják, bizonyosan a rablott pénzt
is nála találják.

De neki megint több volt egy quincunxszal!

Szép csendesen helyén maradt; délelőtt följárt a kanczelláriába aktákat
másolni, anekdótázni, pipálni; délután meg a Cservenicsékhez,
megkérdezni a menyasszonyától, hogy mit álmodott? A Bábika, a mióta Hugó
eljegyezte, nem járt többé kávét főzni németnek, magyarnak; csak úgy
busult magában, ama belső szobában.

Búsult, búsult. Valami nyomta a lelkét.

– Hagyjuk abba már ezt az istenkísértést, Hugó, mondá a vőlegényének.
Eleget nyertünk már, hogy megélhessünk belőle. Nekem mindig égeti a
kezemet a pénz, a mit maga nekem ide hord. Nem is csak a kezemet. Az
éjjel olyan rossz álmaim voltak.

– A lakodalmunk után fölhagyunk vele. De most még egy aranylánczra valót
akarok elcsikarni a némettől. Csak magának egy menyasszonyi aranylánczra
valót. De még ezt kihuzom belőlük.

Azzal elmondatta Bábikával az álmát.

– Majd megkeresem otthon a fekete könyvben, mit jelent?

Mert arról könyvek vannak irva, hogy az álomalakok minő eseményeket
jósolnak az ébrenlétben s minő számokat képviselnek az abrakabdarában; a
legrégibb könyv a «Voile d’ Isis».[4] Ez lehetett Hugó birtokában. Vagy
talán nem is volt neki. – Álmoskönyv azonban minden művelt háznál volt.

– Jaj csak ne jönnének ki a számjaink; én úgy félek a mi szerencsénktől.
Én imádkozni fogok érte, hogy ne csináljunk több ternót.

– Igazán imádkozni fog?

– S azt meghallgatja a boldogságos szüz.

– Hiszem és vallom. No hát legyen a maga imádsága szerint. Hanem azért a
maga álmának a számait még is beteszem a brünni lutriba.

Két hét mulva volt a huzás.

Mikor a posta meghozta a brünni hirlapot, mely Bábikának is járt, meg
Hugónak is, az nap Hugó csak estefelé látogatott el Cservenicsékhez.

Bábika igen nagy örömmel fogadta jegyesét.

– Hála legyen a boldogságos szüznek! meghallgatta imádságomat: a brünni
lotterián nincsen semmi ternó.

S diadalmasan mutatott a kihuzott számok sorozatára; mind vékony
számjegygyel voltak: nem volt köztük a három vastag betüs.

Hugó csak mosolygott.

– Azért én még is csak megnyertem a szerencse kegyéből a menyasszonyi
aranylánczra valót; már meg is rendeltem a bécsi juvelirnál. Hétszáz
forint az ára; aranyban fizetem.

– Hogy lehet az?

– Hát úgy lehet, hogy én nem akartam ellenkezésbe jönni sem a maga szive
óhajtásával, sem a mi asszonyunk, szüz Mária erős hatalmával, azért hát
nem tettem terno seccora a mi számainkat; hanem betettem mind az ötöt
«extrátóra» tíz forinttal egyenkint. Tessék megnézni. Itt az öt darab
reskontó az egyes számokról. Mind az öt szám kijött extrátóra.

Bábika fölugrott a kötő asztalkájától s futni akart a szobából.

Mikor Hugó utját állta, keresztet vetett magára.

– Jézus Mária oltalmazz! Hugó! Maga nincs Istennel! Én reszketek
magától. Magát az ördögök segitik. Ez nem megy Isten hirével! Mondja meg
mi a titka ennek a maga boszorkányságának?

Hugó nevetett a leány elszörnyedésén.

– Ha megmondanám, nagyot nevetne rajta. Látná, hogy nincs benne semmi
boszorkányság. De hát nem mondom meg.

– De ha én nagyon kérem.

– Majd egyszer, ha mindenen átestünk. Maga csak imádkozzék ellenem, hogy
ne nyerjek többet. Tudja: az imádság szavai között hézagok vannak s
azokon az én szerencsém átbukik.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hát persze, hogy nem volt semmi ördögség ebben a nyereményben.

Hugó mind a kilenczven számot megrakta a brünni lotteriára tizenöt
külömböző lottokollekturán extrátóra tízforintjával; egy-egy
kollekturára jutott hat szám. Ötöt kihuztak a kilenczvenből: öt külön
kollekturán kifizettek az egyes extrátókért 140 forintot, összesen hét
százat, ő a 90 számra betett 900-at. Ezt a pénzmüveletet akárki utána
csinálhatja, – a kinek van sok lopott bankója, a mitől meg akar
szabadulni.

De még Hajdukics uram sem hordta ám a degesz bőrerszényt többé sétabot
helyett; akó kávéban sem mosogatta a penészes tallérokat, nem is
kártyázott preferánczot a gazdag czimborákkal. – Hol vannak azok már? Ki
megszökött, ki a Dunába ölte magát.

Olyan világ volt az űzérekre, mint mikor a tekegolyó eltrafálja a
bakonbirót s arra egyik kuglibáb a másikat veri le a lábáról, mind a
kilencz egymásra fekszik.

«Én fizetnék neked, ha ő fizetne nekem; ő fizetne nekem, ha te fizetnél
neki.» Ez a boszorkány háromszög, a miből az ördög sem tudja kihuzni a
lábát.

A tavalyi rengeteg gabonaárak egyszerre egy tizedrészre zsugorodtak
össze; koldus volt a hitelező is, meg az adós is. A ki az adóslevelét
mutogatta, szépen kinevették vele.

Most már hozzálátott Hajdukics uram az igazi üzletéhez, a
vaskereskedéshez. Őtet is szorongatták a meczenzéfiek, meg a
toroczkóiak. A meczenzéfiek gyártották az ásót, kapát, kaszát, a
toroczkóiak a nyers vasrudat, meg az ekevasat. Itt voltak a magyar
vasgyárosok, a kik hiteleztek. A styriaiak nem adtak vasat, csak
ezüstért; mivelhogy innen az alföldről nagyon sok hamis bankót
liferáltak nekik; «ez» volt akkor a legvirágzóbb industria.

Neki ellenben tartozott a fél vármegye, de még a szomszéd Győr és
Esztergom is elhordott vas árával. Az nála egy főkönyvben pontosan föl
volt jegyezve. Ha azt mind be tudná hajtani, még rendbeszedhetné a
dolgát.

Annyi filozofiája volt Hajdukovics uramnak, hogy fizetésre intőleveleket
irni magyar embernek tiszta fidibuszcsinálás. Praktikus oldalán vette a
dolgot. Szombaton délután, a mikor a lottókollektura bezáratott, nyakába
kerité a bundáját, felült a szánkóra, éjszaka megérkezett hol Tatába,
hol Győrbe, hol Esztergomba s aztán sorba járta, a hol tartoztak neki a
vas árával; a közbeeső falvakba is kitért. Zsákszámra hozta haza a
lencsét, babot, a mit pénz helyett kapott a falusi uraktól.

Egyszer beállított Esztergomba Búzás uramhoz.

– Emlékszik rá Búzás uram, úgy-e, azokra a gyönge harmincz forintokra?

– Hogyne emlékezném? A likas vasrudakért, a miket az a német megrendelt
nálam, párját tíz forintért; én meg nagy uramnál öt forintért kaptam;
felét meg is küldtem. Székre való pántok voltak.

S leirta Hajdukics uram előtt a megrendelőt.

– Hisz ez a mi volt perczeptorunk: a Duckmaus.

– A bizony meglehet.

– De hát miért vette ez tíz forintért a pántokat Esztergomban, mikor
ugyanazokat megkaphatta én nálam öt forintért?

– Nem tudom én; mert csak németül beszélt, azt is olyan lepcsesen, hogy
a feleségem azt mondta rá, hogy «hájliger ivásznid.» Nekem meghozta egy
hét mulva a százhusz forint másik felét is, tetszik tudni,
rézfélforintosokban. De nagy bolond voltam, hogy akkor mingyárt el nem
küldtem nagy uramnak belőle a maga harmincz forintját. De hát, tetszik
tudni, magyar ember szereti, ha még egy nap egy szobában hálhat a
pénzével; aztán meg akkor zajlott a Duna, veszedelmes volt átkelni
rajta. Mire aztán beállt a jég, akkorra beütött az istennyila: a
devalvatió. A rézfélforintosból lett hat krajczár; most is itt van az
egész a fiókomban egy rakáson, a magam hatvan forintja, meg a nagy uram
harmincz forintja is. Az egész kilenczven forint kitesz most
tizennyolczat. Az egészet odaadom nagy jó uramnak csüstül a tartozásban,
aztán legyünk kvittek.

– Isten neki, faköröszt! mondá Hajdukics uram, elfogadva veszett fejsze
nyelében a devalvált rézfélforintosokat.

E közben Búzásné asszonyom is belekeveredett a diskurzusba, megkinálva
Hajdukics uramat egy kupicza szilvoriummal.

– De még más izben is járt nálunk ugyanaz az uri ember. Ráismertem én!
Ez az én két szemem. Pedig akkor már magyar volt. Ezüst gombos bekecse
volt. Aztán csak magyarul beszélt, azt is nem komáromiasan, hanem
győriesen. Tetszik tudni: a komáromiak úgy mondják, szép lassan, hogy
«túró, fúró, lú» a győriek meg sebesen: «turo, furo, lu.»

Hajdukics uram elképedésében a nádpálczájával ütötte a pudlit
(áruasztalt).

– Ez is ugyan az. Csakhogy kifordított bőrében. A mostani Duckmaus Hugó.
Hát akkor mi dolga volt itt?

– Lutriba tett. Meg is kérdeztem tőle, hogy miért nem teszi otthon
Komáromban a számait; mert nekem azt mondta, hogy ő Cservenics kávés.

– A csiszlik! Még hamis nevet is vett fel! Becsületes, nemes ember
nevét.

– Aztán nekem azt mondta, hogy nagy jó uram egyszer megcsalta a
betevésnél, forintok helyett krajczárokat írt be neki.

– Hazudott a csalafinta! Nálam soha sem tett a lutriba. No megállj
pernahajder! kerülj csak a szemem elé!

– Akkor jött ki az a 3600 forintos ternó a brünni lutrin. De az az úr
berakott ám ezer sorra tizezer forintot.

– Akkor az lopott pénz. Megnézte az úr a bankók serieseit? nem a 200 meg
a 300 számból valók voltak?

– Mind egyenkint megnéztem, valamennyi ezres series volt; külömböző
számokból.

– Köszönöm, mondá Hajdukics uram s menni készült.

– Hát ezt a pénzt nem dugja zsebre, nagy uram?

– Köszönöm. Többet ér nekem annál, a mit most hallottam Búzásné
asszonytól. Neki ajándékozom érte.

Aztán még egy kupicza pálinkát megivott és búcsút vett.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A mint hazaért, egyenesen a Weinmüller uram könyvnyomtató intézete elé
hajtatott. Otthon találta az urat.

– Ugyan, édes tipografikus úr, nem kaphatnék én kilencz számjegyet,
olyan nagyságból, a milyent Duckmaus Hugó barátomnak tetszett adni:
ugyanarra az alkalomra.

– Dehogy nem. Szivesen. Azok petitből voltak. Van még kisebb is, azt úgy
hijják, hogy nonparely.

– Jó lesz, csak a petitből.

Még egy kis nyomdafestéket is adtak neki hozzá.

Hajdukovics uram dörmögé magában: «tüz, tüz…»

Tudniillik van egy társasjáték, a miben az eldugott tárgyat kell
megtalálni valakinek; ha közeledik a rejtekhez, azt kiáltják: «tűz,
tüz!» Ha rátalált, akkor ő kiáltja: «strinksz!»

Nem sokára «strinksz» lesz!

*

A tipografiától gyalog ballagott Hajdukics uram hazafelé. Az utja a
Cservenics kávéház előtt vitt el. Betért egy pohár puncsra. Átfázott az
utban; deczember vége felé volt az idő.

A söntésben csak a Nánikát találta. Annak is meg volt dagadva a képe,
fájt a foga.

– Hát a Bábika kisasszony? kérdé tőle.

– A szobában van.

– A Duckmaus is?

– Az is.

– No majd nem soká lesz már ott.

– Nem ám. Négy nap mulva lesz az esküvőjük.

(A prikulics! mormogá magában Hajdukics uram. Magának szánta ő azt a
szép leányt. Jobban is illett volna ő hozzá. Aztán ő neki szüksége is
volt reá, tudott volna neki dolgot teremteni. Özvegy ember volt; két
vásott rossz kölyke odahaza. Azoknál ugyan elkelt volna egy derék
mostoha anya, a ki megregulázza őket. Iskolába járnak a kupczihérek;
mert hát nemes ember nem adhatja a fiát lakatos inasnak; de nem ragad
rájuk semmi jó tudomány. Ellenben minden rosszat megtanulnak a többi
gézengúztól!)

Most is miben találja őket? Egész asztalosműhelyt csináltak a boltból;
tele forgácscsal a palló. A pudlin meg sorba rakva holmi kurta léczek;
azokon dolgozik a Gerő, meg a Mikucz késsel, meg furóval.

– Hát ti mit fúrtok, faragtok itten akasztófa czifrázói?

A két suhancz nem is ijedt meg nagyon a haragosan betoppanó apától.

A Gerő megfelelt merészen:

– Hát ebből lesz a «három királyok csillaga.»

(Azt minden keresztyén ember jól tudja, hogy ez a három király
«Menyhért, Gáspár, Boldizsár», a kik ugyanegy nap ülik meg a nevük
ünnepét, ugymint január hatodikán; ezek voltak azon szentirásbeli három
keleti királyok, a kiket egy fénylő csillag odavezérelt ahhoz a
jászolhoz, a melyben a Jézuska első álmát aludta s hozának neki aranyat,
tömjént és mirhát.)

A gyerekek aztán megmagyarázták az apjuknak, hogy ők majd ezzel a három
királyok csillagával sorra járják az uri házakat; aranypapirosból
koronákat már ragasztottak maguknak, a zsolozsmákat is betanulták,
sok-sok krajczárt fognak kapni.

– Oh ti elvetemedett ficzkók! dörmögé Hajdukics uram. Hát ti kápsálni
akartok menni házról-házra, mint a mendikások! Majd adok én a ti
hátatoknak három királyok csillagát!

– De nézze csak apuska, milyen ügyes dolog lesz ez! Ezt a huszonnégy
léczet összerakjuk keresztbe, a srófokat a lyukakba toljuk, az egyik
végére ráakasztunk egy lámpást: ez lesz a csillag; akkor a másik végén a
két léczet összehuzzuk s akkor, nézd, hogy felszalad a csillag egyszerre
a padlásig.

Hajdukics uramnak kiesett a kezéből a pálcza, a mivel a magzatjait el
akarta lazsnakolni. Sőt ellenben ölébe kapta a fiát s összecsókolta az
orczáját.

– Aranyos, gyémántos kölykem! Hiszen te találtad ki, a mit száz okos
ember föl nem ért ököllel! Nesztek két garas, vegyetek magatoknak
hajlige striczlit rajta. Most pedig én megyek el magam a három királyok
csillagával kápsálni.

– De nem tudod a hozzávaló verset.

– Én tudom csak annak a versét!

A hó szakadt, a szél fútt; az embernek ugyancsak fogni kellett két
kezével a paraplé nyelét, hogy ki ne csavarja a kezéből.

A lámpásos gyerek, a ki hat lépésnyire járt Hugó előtt, elcsuszott a
hóban, összetörte a lámpást, az is kialudt. Most már botorkálhatott
hazáig a sötétben és hófuvásban. De hát nem meszsze van már odáig: a
városháza szegletét elhagyta. Kisérőre sincs már szükség. Hisz itt jár a
puskás strázsa.

Mikor «oda» ér, arra a bizonyos helyre, egy perczre fölpillant az
ablakhoz. «Itt volt az; itt! Ugyan szoros volt! Kivált mikor:…»

  «… Lagon, lagon, a parlagon,
  Hej, pile, pile, pile
  Pile, pile pongó.»

Az ördögök szabadultak el ma?

Szembe jött rája a danoló.

Sietett, hogy hamarább az utczaajtóhoz érjen, mint a szemközt jövő.
Aztán épen összeütközött vele, a mikor már kezében volt a nagy
kapukulcs.

Hajdukics uram jó kedvében volt.

– Ej bizony meg sem látnád ettül a nagy ámbrélátul a régi jó pajtásodat;
mondá, neki dülve, pikós ember módjára.

Hugó egy perczig azon gondolkodott, hogy ne csapja-e ő agyon azzal a
nehéz kapukulcscsal ezt az ő kedves pajtását? Magára nézve aligha jót
nem tett volna vele.

– A Bábikától jösz ugy-e? A szép Bábikától? «Bábika csak úgy busul; csak
úgy busul magában, ama belső szobában.» No nem soká busul már.
Vizkeresztkor lesz a lakodalom. De már pajtás, előbb a borkereszt. Nekem
ma csinálsz egy jó krampampulit, a milyent te szoktál csinálni; ma
megiszszuk a legénységednek a torát. Hát csak frissen be a házba!
Kutyának való idő ez itt kinn.

Az külömben is minden magyar szokással ellenkeznék, hogy valaki egy
kinálkozó vendéget el ne fogadjon; de meg Hugónál a vendégszeretet
mindennapos divat is volt. A mióta olyan hire futamodott a sok
ternócsinálásának, úgy illett, hogy traktáljon. Tette is. A gyanusított,
a vizsgálat alá vetett, a félig megbélyegezett alaknak kedves tünemény
volt minden régi ismerős, a ki vállalkozott a «kését az abroszához
fenni.»

A hajdani vetélytársnak a gratuláczióját pedig épen nem lehetett
elutasítani; a megbukott szerető pohárköszöntését a szerencsés
vőlegénynek!

Bevitte magával a házába.

Konyha, szoba mind zárva volt; azokat elébb föl kellett nyitogatni;
azután azzal a zsebben hordott bécsi tüzcsinálóval meggyujtani a
gyertyát.

«Szerencsés jó estét kivánok!»

Hajdukics uram nem járt esernyővel; ő neki volt jó kurta, térdig érő
rácz subiczája, arról lerázta a havat már ott kinn a folyosón.

– Nem veted le azt a kaczamajkát? invitálá Hugó.

– Majd később. Még most olyan hideg van a szobádban, mint a
farkasordítóban. Az is bolond volt, a ki a belülfütő kályhát kitalálta.
Ha az ember elmegy hazulról, bezárja a szobáját, a cseléd nem füthet be;
ilyenkor aztán, mikor haza jön, hogy a lelke is fázik belül, maga
csinálhat tüzet magának. Németnek való ez, a ki megszámlálja, hogy hány
darab fát tesz a tüzre.

Azzal bizony Hugónak személyesen kellett foglalkozni.

– Az az egy jó van benne, szólt a nevetését döczögtetve a görög, hogy ha
az ember bankót talál csinálni, a mig rátörhetnék az ajtót, beledobhatja
a kemenczébe.

Hugó róka-módra nézett föl a kályha mellől a czimborára. Lőni akar ez?
Nem! Nincs fölhuzva a puskája.

Hajdukics az alatt, mig a kályha befülik, letelepedett a karszékbe s
elkezdte észrevétlenül a székpántok srófjait csavargatni. Észrevette,
hogy ezek nagyon vigan járnak.

Hugó aztán hozzá látott a krampampuli csinálásához. Nem is várták, mig
ellángol.

Összeütötték a czinpoharakat. Ezt nem lehet üvegklázliból inni. –
Hajdukics vigan dalolt hozzá.

  «Valahányszor az oláh
  Mondja: Szinetátye!
  Mindannyiszor: binye Zeu
  Binye, binye, binye Zeu.
  Zsupánye fertátye.»

Hugónak együtt kellett vele danolni.

– No már most a szép menyasszonyért! Éljen a szép Bábika. Vivát!
Zsivila! Szetreászka!

A kék láng lobogott kettőjük között, az öblös czintálban. Olyan volt a
két férfi arcza, mintha éjféli kisértetek pokulálnának a czinteremben.

– Hát kedves czimborám, fohászkodék neki a görög. Látod, én is
megemlékeztem rólad s én is hoztam neked ajándékot a lakodalmadra.

Azzal elhuzta a subiczája alól azt a bizonyos csillagtoló szerszámot.

– Nézd csak: egy «három királyok» csillaga.

S azzal kitolta a gépet, hogy annak a vége a stukkaturig szaladt.

Hugónak ijedtében nyitva maradt a szája; a szemei elmeredtek.

– Látod pajtás, ilyen «három királyok» csillagát készítettél te vasból,
ezeknek a székeknek a pántjaiból, a miket Esztergomban vettél, holott
nálam feleárán kaphattad volna; azután ezen a vaslajtorján mentél föl a
városház pénztárának az ablakáig; ott ezzel a te csutorafejeddel
keresztül préselted magadat a rácson, odabenn aztán a fölakasztott
kulcsokkal fölnyitottad a vasládát s kivetted belőle az egész
bankócsomót.

Hugó nevetésre kényszeríté az arczát, a mi annak a szesz kék-zöld
világánál tökéletes elkárhozott kifejezést adott.

– Beszélj, beszélj! Te nagy bolond!

– De most már arra is emlékezem, hogy a mint én azon éjjel a csárdából
jöttem vissza, egy perczre kivilágítottnak láttam a pénztár ablakát.

– A te fejed volt akkor kivilágítva.

– Jól van, jól. A sok bankó hát a kezedben volt már. Senki sem érte föl
ököllel, hogyan lophattad el? De most nagyobb kérdés volt az rád nézve,
hogy mi módon tudsz azokon túl adni? Mert hogy az ide küldött bankók
mind a 200-as és 300-as seriessel voltak jegyezve s azt tudatták minden
pénztárral. Ejh, hogy becsülöm az eszedet, hogy ennek is kitaláltad a
módját. Nézd csak. Elmentél Weinmüller uramhoz, kértél tőle kilencz
darab számjegyet, petitből ugy-e? Ilyent, mint itt van a lajbli
zsebemben. Ezekkel kikorrigáltad a lopott bankókat ezeres seriesüvé!
Dicsérem az eszedet Hugó! Ez valóságos Columbus tojása.

Hugó arczán végig vonaglott a halálos rémület; alig birta eszméletét
megtartani.

– De hát az még nem volt elég, hogy ennyi pénz legyen táskádban, azért,
hogy rajta ülj. Azért még is, ha egyszer elkezdesz a pénzzel dobálózni
magad körül, nyakon fognak, megkérdezik: honnan vetted? Az előtt szegény
zsugori voltál, hogy lett belőled gazdag préda? Hát erre most mit
gondoltál ki? A lopott pénzt beraktad tizezer forintjával a lutriba s
úgy nyertél nyilvánságosan minden tizből hármat, négyet vissza, a mit
nem is kellett titkolnod. De az első betevést Esztergomban adtad föl,
Búzás uramnál, hogy itt, a mi városunkban ne tudjon róla senki. Igy
csináltad azokat a csodálatos ternókat. A német is jól járt vele, mert
két harmadát visszakapta az ellopott pénzének; te is jól jártál, mert a
harmadikból becsületes keresmény lett. – No, nem iszunk még egy pohárral
ebből a pokolitalból? Igyál pajtás! Hiszen reszketsz!

– Nem reszketek.

– Dehogy nem. Hallom. A fogad is összevaczog.

– Részeg vagy!

– Dehogy vagyok. Nagyon is tudós vagyok. Azt is tudom, hogy abból a
lopott pénzből még nagyon sok megvan. És várja a boldog föltámadást. Hát
már most ide hallgass. Mit gondolsz, mért jöttem én most ide te hozzád?

– Nem tudom.

– Majd mingyárt megtudod. Hát hogy ha én most egy raffinirozott
imposztor volnék, akkor azt mondanám neked: jól van pajtás, oszszuk
kétfelé azt a pénzt, a mi még nálad dugaszban van; most már én is tudom,
hogyan lehet azt kikorrigálni. Én nagykereskedő vagyok, ha akarom
százezrekkel hajigálózom; mind a kettőnk részét forgalomba tudom hozni;
mind a ketten gazdaggá leszünk; rajtam még nem is keresheti senki,
honnan veszem a pénzt? Nyerem a buzán, meg a kukoriczán, elnyulik a
kezem a Bánátba, meg a Szerémbe. Spekulálok. Legyünk mutyisták! Loptak
már a némettől többet is.

Hugónak a keze közeledni kezdett Hajdukics felé. Arczán a
megkönnyebbülés ernyedése váltotta föl a galvanizált rémületet. Nem
fázott már, de a veriték gyöngyözött a homlokán.

A görög azonban eltolta magától a közeledő jobbot s fölállt a
karszékből.

– Csakhogy én nem vagyok olyan gazember, a ki te neked ilyen osztályt
kinál. Én mindannak a halálos titoknak az elhallgatásáért, a mit most
neked elmondtam, csak egy árt szabok. Mondj le a Bábikáról s aztán szedd
össze az eddig harácsolt pénzedet s fuss innen ebből a városból. Én
senkinek sem szólok. Nos hát? Ülj ide az asztalodhoz és irj egy levelet
a Bábikának, én elviszem neki: «Drága Borbála kisasszony! Én lemondok a
maga kezéről, mert én egy raffinirozott impostor vagyok, a kinek el kell
bujnom a világ szeme elől. Felejtsen el örökre.» – Nos! Irod, vagy nem
irod?

Ez alatt, mintha a játékhoz tartozna, kétszer is fölugratta a «három
királyok» csillagát a szoba padlásáig Hajdukics.

– Nos, hát mit szólsz mindehez, Hugó barátom?

– Azt, hogy nagyon sokat ittál már, ne igyál több krampampulit.

– Nem, Hugó barátom! Én soha sem iszom annyit, hogy a hasamban el ne
férjen; a fejembe nem jut belőle. Most is vagyok olyan józan, hogy ha te
énnekem meg nem tennéd azt, a mit követeltem tőled, oda találjak a
vármegyeházához, fölkeressem a homo regiust s azon módon elmondjam
előtte a fölfedezésemet, a hogy előtted elmondtam.

Hugó nevetést erőltetett az arczára.

– Jól van jól, pajtáskám; szép mese volt; bizony Isten nagyon jól
mulattam rajta. Meg is adom a taksáját. Nesze ez a két krajczár. Ennyi
jár a «három királyok» csillagának a mutogatásáért.

S azzal odadobta eléje az asztalra azt a szerencsétlen régi egygarasost,
a kinek még halála után sok esztendeig kellett följárni, hogy mint
kétkrajczáros kisértsen a világban.

Hajdukovics fölvette az asztalról a pénzt s még egyszer oda tartva azt
két ujja között Hugó orra elé, azt mondá neki:

– Én ezt a két krajczárost teneked, Duckmaus Hugó, nagyon sokszor vissza
fogom adni az életben.

Azzal odább ment.

*

Alig hogy elhangzott a távozó czammogása, Hugót elővette az eddig
visszafojtott láz. Nem tudta azt csillapítani a forró ital sem. Alá s
föl szaladgált a szobában. Azt sem tudta, mihez kezdjen. A székekről
szedje-e le a vaspántokat s a kutba dobálja? Annál rosszabb, ha azokat
itt nem találják! Az a gondolatja is támadt, hogy a még meglevő
bankjegy-csomagot fölhozza a kutból s visszalopja ugyanazon az uton, a
melyen hozta, a városi pénztárba s aztán ha követelik, azt mondja:
nézzétek meg jobban, hát ha ott van. Lehetetlen. A lopás óta lesőlyukat
csináltak a vasajtóra, a min keresztül a strázsa bekémlelhet a pénztárba
s függő olajlámpást égetnek egész éjjel a helyiségben.

Nincs itt más hátra, mint futni.

Fölnyitotta a vasládáját, kiszedte belőle a pénzét; a nyeretlen
reskontókat a kályhába dobta s aztán a förmeteges éjszakán kirohant a
házából, minden ajtót nyitva hagyva maga után. Még a paraplét sem vitte
magával, vághatta a szél az arczába a havat.

A Bábikához futott. Nem a kávéház felől ment be, hanem a konyhának
került, hogy észre ne vegyék, hogy másodszor is itt van.

Bábika egészen elrémült a vőlegénye arczától.

– Holt ember vagyok! – Rebegé Hugó. – Halálos ellenségem vesztemre
esküdött: Hajdukics. Maga miatt akar megölni. Kezében a fejem, meg is
teszi. Elhagyott az az ördög, a ki eddig mindenben megsegitett s magát
is elveszitem, a jó angyalomat. Ne kérdezze, mi a bajom? Magának azt nem
szabad megtudni. Idehoztam magához minden pénzemet. Tegye el. Ez a
lutrinyereményem. Aztán arra kérem, hogy akárki, akárhol veszi magát
vallatóra, hogy mi pénzbeli közünk volt egymással, maga csak mindenre
azt felelje, hogy «nem tud semmiről»; valamint én belőlem sem veszik ki
soha tüzes harapófogóval sem a maga nevét. Maga is felejtse el az én
nevemet. Legyen boldog.

Be sem várta, hogy a meglepetés után magához térjen a leány s kérdéseket
intézzen hozzá; elrohant.

Szökni akart. Csak ki ebből a keritett városból mentül elébb.

Akár gyalog.

Mikor aztán a győri-Duna partjára ért, akkor vette észre nagy
rémületére, hogy a jég zajlik. A nagy fehér jéghasábok egymásra torlódva
futnak sebesen a megáradt folyam hátán; a jégtörőknél harsogva zúzódnak
össze; a partra is fölhágnak. Itt lehetetlen most átkelni.

Följebb sietett a part mentében; azt remélve, hogy a sziget orránál, a
hol zátonyos a meder, álló jeget talál.

Siettében észre sem vette azt a feketesárgára festett tilalomtáblát, a
mi az ut mellett áll.

Egyszer aztán rákiáltott a strázsa:

«Halt! Wer da?»

Az ott a lőporostár tilalmas területe volt.

Arra elkezdett oldalvást szaladni. Oldalvást, a várost elkerülve.

Az ugyan megrémlett az agyában, hogy a katonaőr a futót agyonlőheti:… de
hát ha igy lesz épen jó.

Valami villámlott. Ez a lövés lobbanása volt. Azután jött utána valami
kisértetes hang, mely olyan, mint az éjbogár dongása s egyszerre
elcsapott a füléhez közel, «huss!» ez volt a golyófütty. Csak azután
jött a lövés döreje «bumm». Milyen rut hangja van a halálnak.

Másodszor nem lőhetett utána az őr, mert a mire megtöltötte ujból a
mangalétáját, akkorra eltakarta előle a hóesés a futó alakját.

Hugó arra gondolt, hogy a város alatt elkerülve, a Vág-Dunához jusson;
ott bizonyosan be van fagyva a folyam: azon át mehet.

Ott megint utolérte a fátuma. A Vág-Dunának a jege meg visszafelé
zajlott. A nagy-Duna árja erőszakosan nyomta a Vág vizét hegy ellenében,
föl felé.

Már most hová? Még itt volt a harmadik ut, a Csallóköz felé. (Még akkor
ezen oldalon nem voltak vársánczok, sem kapu.)

A nagy hóesésben nem tudta tájékozni magát.

Ki volt már fáradva, a lábai megtagadták a szolgálatot.

Egyszer aztán a hófuvaton keresztül valami magányos házat látott
előtünni. A hold küzdött a gomolygó fellegekkel. A háznak egy ablaka
veres fénynyel világított az éjben.

Oda meneküljön-e? Nem lesz-e az rossz?

Egy domb kinálkozott a leülésre. Azon a dombon valami fal volt, a mi
föltartotta a hófuvást. Száraz hely, a hová le lehet ülni.

Jól esett kipihenni magát.

Egyszer aztán fölszakadt a felhő s kibukkant a hold.

Fölpillantott a feje fölé, hogy micsoda fal az ottan, a minek a fejét
neki támasztotta?

Ráismert a négy tömör oszlopáról. Az ott a vesztőhely.

E szerint az a közelben világitó ablak – a hóhér házának az ablaka…

Fölkászolódott a havas földről.

Visszafordult a városba.

Az embernemjárta «Bikaakol utczán» keresztül tért vissza. Itt sem járt
még soha életében.

A távolból hallatszott a bakter kiáltása:

  «Éjfél után óra kettő,
  Dicsértessék a teremtő!»

Tehát négy órája már, hogy szalad.

Mi történhetett ez alatt a négy óra alatt?

Haza sietett a házához.

*

Meg sem lepte Duckmaus Hugót, hogy a háza ajtaja előtt két katonát
látott silbakra állitva, szuronyos puskával.

Beeresztették az ajtón.

Benn a szobákban katonák és czivilek szorgalmaskodtak lámpa világ
mellett; a padláson is voltak, a pinczében is jártak s ismerős arczok
többnyire.

– Ah! Ah! kiáltának eléje, a mint a hazatérőt meglátták. Itt van ő!
Előkerült.

Azzal szépen karon fogták ketten kétfelül.

– Tessék csak a városházára jönni.

Arra sem hagytak neki időt, hogy körültekintsen a szobájában.

De annyit még is meglátott, hogy a székekről le vannak szedve a
vaspántok.

Vezették egyenesen a városházára; előlhátul egy puskás katona.

A városházán a pénztár-helyiségben ült a mixta commissio permanentiában;
a homo regius, a városbiró és a várkommendáns. – De a feltser is ott
volt.

A mint odaállitották a bizottság elé, látta, hogy az asztalra oda van
téve a már összeállitott vaslajtorja.

Ennek a láttára elájult, összeesett.

Se baj! Ott volt a kirurgus. Életre téritette.

Akkor aztán összeszedte testi lelki erejét, hogy helyt tudjon állni a
nagy veszedelemnek.

– Duckmaus Hugó! szólitá meg a homo regius; láthatja kend, hogy a
praktikája föl van fedezve. Most vallja meg töredelmesen és mondja el
hüségesen, hogyan rabolta ki a pénztárt.

Hugó összeszedte magát s nyugodtan válaszolt:

– Én nem raboltam ki a pénztárt. Ki az, a ki engemet vádol? Ki az, aki
ellenem tanuskodik? Ahol törvényt tartanak, ott tanunak és vádlónak kell
jelen lenni.

– Itt a tanu az asztalon: ez a furfangos vashágcsó.

– Ez nem beszél.

– De igen is beszél. Ez elmondja, hogy kend ezen mászott föl az ablakig
s ugy csuszott keresztül ennek a rácsain.

– Én mindenek előtt lehetetlennek tartom, hogy egy felnőtt ember ezen
vasrudak között keresztül bujhasson.

– Épen azért hozattuk most kendet ide, hogy ennek lehetőségét, ad
oculos, bebizonyítsa.

Hugó a legnagyobb vakmerőséghez folyamodott.

– Hogy én ezen a vasrácson keresztül préseljem fejemet, a vállamat, a
csipőmet? De hát hol van az a hatalmas ember széles ez Magyarországon, a
ki engemet erre a próbára rákényszeritsen, ha én azt magamtól nem akarom
megtenni?

– Óh! van ilyen hatalmas «ember» a világon, a ki erre rá fogja kendet
kényszeriteni. Ugy hivják, hogy «deczember».

Ő méltósága még kalauereket is tudott csinálni.

Azzal egy intésére megfogta két hajdu Duckmaust a két lábánál fogva s
betuszkolta abba a szük ketreczbe, a mit az ablak kidülő rácsa képezett.

Azután pedig előhoztak egy drótrácsot, a milyenen a kavicsot szokták
átrostálni; ez épen oda illett az ablakmélyedésbe, azt vaskampókkal a
falhoz erősitették úgy, hogy az ablakba kitett delinquenssel kedélyesen
lehetett a szobából diskurálni.

No látja kend Duckmaus Hugó, hogy milyen szépen be van kend már most
kvártélyozva. Hát már most tarthat kend magával, hogy mit csináljon?
Keresztül bujjon-e a vasrácson, lemászszon-e a vaslétrán – most – sötét
éjjel, a mihor a hivatalosokon kivül senki sem látja; vagy pedig ott
dideregjen a csikorgó hidegben, a mig megvirrad s megvárja, a mig a
piacz teli lesz; holnap épen hetivásár van s akkor aztán fényes nappal
csinálja meg ezt a szép kaukleri produkcziót, a pópulé láttára.

Nevetni kellett ezen, olyan jó ötlet volt.

– Ilyen ember ám az a deczember.

Hugó aztán, mikor látta, hogy ilyen jó kedvük van az uraknak, azt mondá
nekik a rostán keresztül:

– No hát, hogy annál könnyebb munkája legyen a deczembernek, majd én is
segítek neki.

S azzal levetette a felső kabátját s ledobta a rácson keresztül az
utczára; azután az alsó kabátját, minden ruháját, egész a legalsó éjjeli
gunyájáig; azt mind ledobálta az ablakból, akkor aztán a térdeit a
karjai közé fogta, a fejét neki támasztotta a hideg vasrácsnak.

Ez reggelre meg akar fagyni.

A várparancsnoknak, (a katonának) volt leghumánusabb gondolkozásmódja.

– Urak! mondá a komissziónak, mikor már Hugó félig meg volt dermedve; az
arczát ellepő hó sem olvadt már el rajta. Ez így még is nem jó lesz. Ő
felsége dekretumot adott ki a tortura alkalmazása ellen. Ha ez az ember
itt most a mi assistentiánk mellett meg talál fagyni, mi akkora orrokat
kapunk Bécsből, hogy viselhetjük holtig, nem lesz kisebb. Vegyük be ezt
az embert.

Akkor azután kiszabadíták a ketreczéből. Már nem volt eszméletnél. De
hát a feltser értett hozzá, mindenféle dörzsölésekkel újból életrehozta
Hugót; ágyba fektették; levest adtak neki. S aztán inkvizitorok helyett
doktort, papot küldtek a nyakára.

Azok sem mentek vele semmire.

Szépen kérték, könyörögtek neki, mondja el igazán, hogyan tette; de még
inkább, hogy hová tette az ellopott pénzt? Azzal is biztatták már, hogy
kegyelmet fognak a számára kieszközölni, megszabadul minden büntetéstől,
ha fölfedezi a titkát. Utóljára még perczentet is igértek neki az
ellopott pénzből, ha előadja.

Mindenre azt felelte: «én nem loptam el semmit, nálam nincs semmi pénz.»

Hiszen ha fölfedezte volna, azt is el kellett volna mondania, hogy a
hiányzó összeg hová lett? S a Bábika nevét nem akarta kiejteni a száján.
– «Keressétek!»

Keresték is.

Pinczét, padlást tűvé tettek érte, udvart, kertet fölásattak. Az
senkinek sem jutott eszébe, hogy a kútba is leszálljon.

Utóljára a megátalkodott makacssága miatt elítélték tizenöt esztendei
sánczfogságra.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És akkor aztán Hajdukics uram minden reggel ott várta a bolt ajtajában,
hogy mikor jön a rab, a vizes lajtot húzva, egyik lábával a másik elé
kanyargatva, (mert így kell lépegetni annak, a kinek huszonnégy fontos
bilincs van a lábán; megszokja azt az ember több esztendő alatt, hogy
azután is úgy lépeget, mikor már nincs vas a lábán); akkor elébe jött a
görög s markába nyomta a kétkrajczárost: «jó lesz dohányra.» – Pipázni
nem szabad a rabnak; de dohányt rágni szabad. Ez az egyedüli élvezete a
világon.

S a szegény rab köszönettel fogadta a két krajczárt. – Mindennap. –
Tizenöt esztendeig.

*

E kriminális inquisitio alatt a Bábika nevét is fölemlegették. Ő rá
ugyan semmi bűntársi részességet nem lehetett kisütni. De azért mégis
lehetetlenné vált rá nézve az itt maradás. Apjostul, nénjestül itt
hagyták a várost; eladták a kávéházat, s úgy elköltöztek, hogy soha
hirűket sem hallották többet.

De elébb a Bábika a Hugó házát, melyet az az ő nevére iratott, oda
testálta a városnak, hogy csináljon belőle szegények házát,
elnyomorodott polgárok számára. Szép összeget is hagyott a ház leendő
lakóinak táplálgatására. És azonfölül még más összeget azzal a
rendeltetéssel, hogy annak a jövedelméből a szegény rabok számára
naponkint egyszer meleg ételt főzzenek.

Soha sem vallotta meg Hugó, hogy hová tette azt a sok pénzt.

Makacssága miatt kiállatták vele az egész nehéz büntetését.

Utóljára elfelejtett beszélni is; se németül, se magyarul nem tudott,
csak diákul tudott még valamit, azt is csak egy stereotyp mondást. Ha
fölhivatták az auditorhoz, csak azt felelte neki.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egyszer, mikor a kútat tisztították, találtak a gerendák között egy
elkorhadt ládikát.

Abban volt valami ismeretlen massza, összedagasztva penészből, rohából,
tarjagból, pinczegombából; ha ráütöttek, porzott, mint a pöfeteg;
fészkelt benne az áska.

Senki sem sejtette, hogy ez a maszat valamikor százezreket érő kincs
volt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az utolsó esztendejét a fogságának Húgó már a lazarétumban töltötte ki;
de mégis kitöltötte.

Mikor kibocsátották, már egész bárgyú volt; úgy kellett vezetni; a hová
leültették, ott ülve maradt; a mit a szájába raktak, azt megette. Nem
volt érzéke a külesemények iránt.

Hazakerülve, odaszállították a hajdani házába; most már szegények
menháza.

Föntartották számára a régi szobáját.

Mikor leültették abba a karszékbe, szemközt azzal a jóságos tekintetű
arczképpel, egy kis ravasz mosolygás derült föl az arczán:

«Látod, táti? Nem tudtak meg semmit!»

Az arczkép pedig aligha így nem szólt s azt talán megérté:

«Látod, Hugó, milyen hosszú az út a poklon keresztül!»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor el volt helyezve a menedékébe, odajött hozzá a városbiró,
megnézni, hogy jól gondoskodtak-e az ápolt nyomorékról.

A városbiró arczára nem emlékezett már Hugó; (az is nagyon megvénült
már.) Hanem a mint a hangját meghallá, attól visszariadt a lelke arra a
jelenetre, a mikor a pénztár szobájában vallatóra fogták. Ez is ott
volt; ez is beszélt hozzá.

Azt, hogy mit kérdez most tőle, nem értette; de a válaszszal készen
volt.

Sirásra görbűltek az ajkai, gyáva nyafogással rebegé:

«_Tamen ego nihil scio; iste Nyiszli scit._»

Az a Nyiszli pedig volt egy öreg kancellista, a kire a pénzszámlálást, a
bankóosztályozást bizták valaha. Régen porrá vált már akkor…

Ez az egy mondás maradt még meg, a mivel magát a hatalmasok ellen
védelmezte.

És ez is hazugság volt.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Magam láttam egyszer, mikor egy felnőtt legény a budapesti
dohány-utczai zsinagóga szük vasrácsának a rudjain igy keresztül
sajtolta magát.

_J. M._]

[Footnote 2: Zöld volt a városi hajdúk mundérja: innen a népies
elnevezés. J. M.]

[Footnote 3: Egyes szám, melynek «első» helyen (Ruf) kell megjelenni.]

[Footnote 4: Ujabb időkben összegyüjtve Tissier-től.]



TARTALOM.

  Sárga rózsa  1
  A Kráó  103
  A három királyok csillaga  207

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

70 |képes kífejezni |képes kifejezni

86 |Bcszélhetett aztán |Beszélhetett aztán

133 |ura irányányában |ura irányában

148 |ön lrányában |ön irányában

168 |rouge»-t», |rouge»-t,

172 |átadni móri gba |átadni móringba

203 |Ugynök úr |Ügynök úr

237 |estétől reggelíg |estétől reggelig

238 |Tízenkét óra |Tizenkét óra

257 |Uzérek, kereskedők |Üzérek, kereskedők

271 |be llt a jég |beállt a jég]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Sárga rózsa; A Kráó" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.