Home
  By Author [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Title [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Language
all Classics books content using ISYS

Download this book: [ ASCII ]

Look for this book on Amazon


We have new books nearly every day.
If you would like a news letter once a week or once a month
fill out this form and we will give you a summary of the books for that week or month by email.

Title: Ipolyi Arnold népmesegyüjteménye (Népköltési gyüjtemény 13. kötet)
Author: Ipolyi, Arnold
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.
Copyright Status: Not copyrighted in the United States. If you live elsewhere check the laws of your country before downloading this ebook. See comments about copyright issues at end of book.

*** Start of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Ipolyi Arnold népmesegyüjteménye (Népköltési gyüjtemény 13. kötet)" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.



MAGYAR

NÉPKÖLTÉSI GYÜJTEMÉNY

MAGYAR

NÉPKÖLTÉSI GYÜJTEMÉNY UJ FOLYAM

A KISFALUDY-TÁRSASÁG MEGBIZÁSÁBÓL

SZERKESZTI

DR SEBESTYÉN GYULA

XIII. KÖTET

IPOLYI ARNOLD NÉPMESEGYÜJTEMÉNYE

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM RÉSZVÉNYTÁRSULAT TULAJDONA

1914



IPOLYI ARNOLD  NÉPMESEGYÜJTEMÉNYE

SZERKESZTETTE

KÁLMÁNY LAJOS

KIADJA A KISFALUDY-TÁRSASÁG

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM RÉSZVÉNYTÁRSULAT TULAJDONA

1914

6946. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája



IPOLYI NÉPMESEGYÜJTEMÉNYÉRŐL.

Ipolyi Arnoldot, Nagyvárad néhai tudós püspökét a Kisfaludy-Társaság
avatta mesegyüjtővé. Midőn a Társaság a magyar népköltés gazdátlan
kincseinek megmentésére 1844-ben mozgalmat indított, a fiatal – alig 20
éves – Ipolyi még nem fejezte be Nagyszombatban megkezdett, Bécsben és
Esztergomban folytatott papi tanulmányait. Ezért a Magyar Népköltési
Gyüjtemény régi folyamának »Népdalok és Mondák« czímű 1846-ban megjelent
I. kötetében még nem szerepel a gyüjtők között. Nem szerepelt a
következő két kötet névsorában sem. Ennek az oka abban rejlik, hogy
figyelmét a népköltésre tulajdonképpen nem is az országos gyüjtési
mozgalom, hanem a Kisfaludy-Társaság ama pályázata terelte rá, amely
ugyancsak 1846-ban a magyar mythologiát kivánta megiratni.

Midőn Ipolyi papi tanulmányait befejezte, báró Mednyánszky Alajos
házánál vállalt nevelőséget. A vágvidéki mondák összegyüjtéséről és
kiadásáról hires főur gazdag könyvtárát már alaposan ismerte, midőn a
pályázat szövegében ezt olvasta: »Mit lehet a régi bel- és külföldi
krónikákból s egyéb emlékekből, valamint a hagyományokból, némely
babonás erkölcsökből s végre a nyelvben található nyomokból a pogány
magyarok vallási hitéről és szertartásairól bizonyosat, vagy hihetőt
kivonni?« Alább pedig tüzetesebben tovább fejtve: »Maradtak-e fenn, s
mely nyomai a régi hitnek népünk babonás nézetei és szokásaiban?« A
fiatal nevelő nyomban tisztában volt azzal, hogy a pályázat hirdetői
Grimm Jakab német mythologiáját tartották szem előtt. Vállalkozót
kerestek, aki a régi irott kútfők gyér adalékait nálunk is a
néphagyomány élő emlékeiből fogja kiegészíteni. De arra már aligha
gondoltak, hogy Grimm Jakab sokkal szerencsésebb viszonyok közt és
testvérének, Vilmosnak hatalmas támogatásával is csak évtizedek munkája
árán juthatott el a német mythologia pantheonjának fölépitéséhez. Ipolyi
tudta, hogy Grimm Jakab nyomdokain haladva, a kitűzött határidőre véges
emberi erővel elkészülni nem lehet; de ahhoz, hogy a magyar irodalom
hiánytpótló nagy müvét elvégre megirja, nyomban hozzáfogott.

Noha a Kisfaludy-Társaság gyüjtőmunkálatai még javában folytak, Ipolyi
nem várta be a lirai emlékeket előtérbe állitó »Népdalok és Mondák«
későbbi vaskos köteteit, hanem a maga szempontjából külön gyüjtést
kezdett. Eredményeiről műve elején, a kútfők ismertetésében ekként
számol be:

»Semmi sem állott előttem munkálatom kezdetétől fogva élénkebben, mint a
tárgy ezen kútfőinek a nép körébeni keresése, összegyüjtése; egyrészt,
hogy az eddigi szűk anyag bővíttessék, másrészt, hogy annak valódilag
léteztét, eredetiségét stb. saját teljes meggyőződésemre
megalapíthassam. Ösztönöztetve már szinte az emlékektől, melyek
gyermekkoromból visszhangzottak, hogy azokat még feleleveníthessem, a
feledettet újra felleljem, kiindultam a gyüjtésre, s erre nézve az idő
folytán megtettem mindent, mi csak erőmben állott, saját járás-kelés,
utazásaim, tudakolásaim, barátok s ismerősök közremunkálásra felhívása
által; s habár ez 10 évi fáradság s temérdek költségbe távolról sem
került, mint Gaal azt gyüjteménye összeszerzéséről egykor állíthatá, s
bár legtöbb fáradságos lépésemnek semmi vagy csak igen csekély sükere
volt, mégis a kisebb részben, mint magam igyekezete és barátim
segedelmével összehozni sükerült, nemcsak meglepő, új s nyomós
tartalmára nézve számos részleteiben, mint azt az olvasó észreveendi, de
e mellett számra nézve is a rege, mese, szokások, babonás hiedelem st.
köréből három száz számot fölülhalad, ideszámítva természetesen a már
ismeretesek gyakran igen becses variánsait, kiegészítőbb bővebb
mellékvonásokat st.« (M. Mythologia, XXVII. l).

Művében a saját gyüjtése kézirati anyagából felhasznált adalékok százait
_gy. (= gyüjteményem)_ jeggyel jelölte meg. »Az elbeszélő szerény,
ismeretlen falusi lakosok, földmivesek, vénasszonyok«, sőt gyermekek
nevei fölemlítésével egyelőre adós maradt; de megigérte, hogy ezekről és
gyüjtőtársairól egy – részben már készen álló – »_teljes rege- és
mesekönyvi gyüjteményben_« fog majd pontos kimutatást közölni. De addig
is nyilvánosan köszönetet mondott azoknak, akik nagyobb tömeg adalékkal
támogatták. Ezek közt legelső volt Karcsay G. (Csaplár Benedek), akivel
már 1845-ben megismerkedett. Nagy elismeréssel adózott továbbá Pajor
Istvánnak, Révész Imrének, Szabó Károlynak és még három gyüjtőjének,
Fehér Ferdinánd, Nagy János és Varsányi Pál uraknak.[1]

Ime, Grimm Jakab magyar tanitványa a népmesék nagyarányú gyüjtésében,
tudományos feldolgozásában és kiadásában is követni szándékozott
mesterét. De neki csak a gyüjtés és a tudományos értékesítés sikerült.
Mythologiája előszavában az óhajtott kiadást illetőleg lelkendezve
jelezte ugyan, hogy a gyüjtemények »egy jó része nálam ez ohajtás
sükerültére készen áll« (XXVIII. l.); ám amit ebben az ügyben előbb
elmulasztott, utóbb már sehogy sem tudta dülőre vinni.

A »Magyar Mythologia« 1854-ben jelent meg. E nagy eseményt minden
oldalról ünnepelték. Csak a következő esztendőben akadt egy súlyos szavú
ünneprontó Csengery Antal személyében. 1855 június 11-én megtartott
akadémiai székfoglaló előadásában, mely nyomban a nagy nyilvánosság
előtt is megjelent az 1855. évi Budapesti Hirlap tárczasorozatában,
pálczát tört Ipolyi mythologiai módszere felett. Elitélte, hogy a kitünő
német mester nyomán megfelelő irodalmi előmunkálat nélkül és megfelelő
nyelvtörténeti, összehasonlitó nyelvészeti, néprajzi, vallástörténeti és
kútfőkritikai ismeret nélkül végezte el azt a nagy munkát, melynek
eredménye minden hibája daczára is a magyar mythologiai kutatásnak
gazdag és nélkülözhetetlen tárháza marad.

Bennünket ezúttal csak az előmunkálatok hiánya érdekel.

Csengery elismeri, hogy a keresztyén hitre tért pogány népek a
hagyományban még évszázadok mulva is meg tudják őrizni mythoszi
emlékeiket. Ezért hangsúlyozza, hogy »a Grimm-testvérek a mesék és
mondák stb. gyüjtését tűzték feladatul mindenek előtt«. Példájuk a
gyüjtés ügyét egész Németországban felvirágoztatta és a néphagyomány
tanulmányozása terén is gazdag irodalmat teremtett. Mivel nálunk ilyen
előkészület nem történt, Csengery elégületlenül teszi szóvá: »Ipolyi úr
munkájában folyvást hivatkozik a gyüjteményében levő mesékre, mondákra s
egyéb efféle adatokra. Miért nem sietett azokat mindenek előtt
közrebocsátani? Ha ezt teszi, nemcsak magának több ideje marad azoknak
egybevetésére: hanem más irók figyelmét is e tárgyra fordítván, némi
buzgóságot sikerül vala élesztenie hasonló gyüjtések körül; az
előszavakban és kritikákban talán eszmecsere is fogott támadni, ami
előkészítette volna utóbbi nagyobb munkájának mind megértését, mind
kelendőségét. – Késő tanács! mondja Ipolyi úr.« (Tört. Tanulm. I. köt.
19. l.)

A forrásul használt népköltési termékek megigért utólagos kiadása
csakugyan elmaradt. De nem azért, mintha Ipolyi elkésettnek tartotta
volna. Hiszen Csengery kritikájának elhangzása után néhány hónap mulva a
Magyar Sajtó 1855. évi okt. 7-iki számában már lelkendezve ismertette
Erdélyi János »Magyar Népmesék« czímű új kötetét. Hangosan sürgette a
néphagyomány ilyen emlékeinek kiadását és vizsgálatát. Utalt arra, hogy
a népek nemzetközi elhelyezkedésében a lelkiek terén csak akkor
léphetünk fel »eredeti tényezőkül« ha »eredeti, nemzeti népies
költészetet, regéket, szokásokat vagyunk képesek felmutatni s általuk
önálló eredetiségű nemzeties voltunkat tudjuk érvényesíteni«.

Ipolyi kiadási kedvét Csengerynek az a lesujtó állítása sem béníthatta
meg, hogy a történelmi módszer nélkül vizsgált néphagyomány minden
adalékát régieknek és összehasonlitó ismeretek nélkül színmagyaroknak is
tartotta. Az kétségtelen, hogy Ipolyi a népi adalékok megválogatásánál
és mythoszi vonatkozásaik megállapitásánál kritikai szempontból sok
mulasztást követett el; de viszont az is kiderült, hogy a népmesék
nemzetközi vándorlásaival és nehezen megállapitható nemzeti
sajátosságaival nálánál senki sem volt jobban tisztában. Tudta, hogy a
mesevilág útvesztőiben csakis összehasonlító művelettel lehet némileg
eligazodni. Ezért Erdélyi kötetének ismertetésében már értékes
összehasonlító folklorisztikai jegyzetekkel igazolta a magyar mesék
kiterjedt nemzetközi rokonságát.

Midőn Gaal György »Magyar Népmesegyűjtemény«-ének 1857-ben megjelent
első két kötetét az Új Magyar Muzeum 1858-iki októberi füzetében
ismertette, »a magyar népmeseügy«-et külön is szóvá tette. »Napról napra
lessük, mikor fognak már valahára népmeséink és mondáink a köznép
ajkáról felszedve, a gyermekszobák és fonóházak küszöbét átlépve,
irodalmunk sajátjává válni!? Úgy látszik, mind hasztalan! Pedig azon
szép kezdet után, mellyel Erdélyinek a Kisfaludy-Társaság aegisze alatt
egy decennium előtt meginditott népdal- és mondagyüjteménye biztatott,
szebb reményekre lehettünk jogosítva.« Hiába igazolta a tudomány, hogy
az ilyen gyüjtemények a nemzeti irodalmak élesztőivé lesznek: »A mese
nálunk süket füleknek szólt.« Csak a hazai nemzetiségeknek akadtak
követésre méltó jeles gyüjtői Haltrich, Müller, Schott és Rimauszki
személyében. Gaal György magyar gyüjteménye 1822-ben németül jelent meg.
Elkésett magyar kiadása alkalmából most azzal a boldogtalan vagy
ügyefogyott emberrel példázódik, aki nem akar vagy nem is tud szerezni
akkor, »ha becsületes örökséghez jut, mellyel egy ideig megint csak
beérheti.« Ezért buzdító szózatot intéz a szakavatott gyüjtőkhöz és
áldozatkész kiadókhoz, az ismertetett Gaal-féle meséket pedig ellátja
tartalmas összehasonlitó jegyzetekkel.

A magyar népmeseügy e lelkes apostolát a M. Tud. Akadémia még ebben az
évben tagjává választotta s egyidejüleg »Magyar Mythologia«-ját a
Marczibányi-jutalommal megkoszorúzta. Midőn 1867-ben a
Kisfaludy-Társaságnak is rendes tagjává lett, ismét az úttörő tudós
folklorista részesült késői, de így még nagyobb jelentőségű
elismerésben. Közben a zohori szerény falusi plébánosból országos nevű
egyházi kitünőség lett, aki különösen az egyházi műtörténelemben vált a
tudós hazai katholikus papság díszévé.

Igy első pillanatra az a látszata volt a kiadatlan népköltési
gyüjtemények ügyének, mintha a túlszigorú kritikával megbénított gyüjtő
gyorsan kialakuló fényes pályájának estek volna áldozatul. A fentebb
érintett két dolgozat eléggé igazolta, hogy Ipolyit a népmesék ügye,
tehát a saját gyüjteményeinek ügye is állandóan foglalkoztatta. Mivel
viszonyainak javultával már a kiadók közömbösségére sem lehet
gondolnunk, a gátló okot egyéb irodalmi akadályok felmerülésében kell
keresnünk és megtalálnunk.

Ipolyi és gyüjtő társai 1846 után, tehát Erdélyivel és a
Kisfaludy-Társaság többi gyüjtőivel egyidejüleg működve kezdték a mesék
tarlózását. Noha az ország első irodalmi intézetének felhivására a
költők és irók egész gárdája látott a terhes munkához, a mesegyüjtés
terén mégsem értünk el elsőrangúnak mondható sikert. A »Népdalok és
Mondák« meséi közt alig akad olyan példány, amelyben a népnyelv
tisztasága, a naiv elbeszélés közvetlensége és üde egyszerüsége, a
hagyományos mese-szólamok természetes elhelyezkedése jelentékeny
mértékben meg ne zavartatott volna. Ipolyi mesegyüjtő gárdája számban
talán fölözte a Kisfaludy-Társaságét, de rátermettségben jóval
alacsonyabb fokon maradt. Minden gyüjtő tudta, hogy a tudós vidéki
plébánost _csak a mesék tartalma érdekli_. A mesék formai bája így
áldozatul esett. E hiányt Ipolyi, kinek az elbeszélőművészet finomságai
iránt kevés érzéke volt, talán föl sem ismerte akkor, midőn
gyüjteményeinek kiadását mythologiája előszavában megígérte. Csak
későbbi tanulmányai fonalán alakult ki benne az a tudat, hogy a népmesék
epikai szépségei a műirodalmak prózai stiljét üdvösen befolyásolják és
át is alakíthatják.

Erdélyi »Magyar Népmesék« czimü gyüjteményének ismertetése alkalmával a
mesegyüjtés jelentőségét már irodalmi szempontból mérlegelte. Ezzel
kapcsolatban a mesék lejegyzésére vonatkozólag szintén nyilatkozott.
Erdélyi gyüjteményét e szempontból ekként ítélte meg: »Mi a közölt mesék
előadását, alakját, nyelvbeli szerkezetét illeti, látni, hogy a szerző
(!) nemcsak népies valódi helyes hangot eltalálni törekedett, de hogy
nagyobbára az előtte állott lejegyzést szorosan és változatlanul
követte. Mit amily lelkiismeretes hűséggel szem előtt tartani óhajtok,
úgy mégis nem oly kizárólag, hogy annak darabos, töredékes voltát ott
mindenütt megtartandónak vélném, hol az az elbeszélést homályossá,
sokszor kelletlenné teszi.« Szóval a mesélő darabos szövegét a kiadó
megigazgathatja; de – hozzáteszi – »véleményem erre nézve az, hogy
mindenesetre az előadásra nézve szabályt adó leend azon mód, melyet jobb
és folyékonyabb előadású népmesélőink követnek… Hasonlón a nyelvre nézve
is: a népnyelvi eredetiségek, sajátságok és idiotismusok megtartása
mellett, a beszédnek egyébkénti simaságát nélkülözhetlen kelléknek
vélem. A szerkezetet illetőleg szorosan Grimmék (Kinder u. H. Märchen,
5. kiad. előszó, XXII. l.) kifejezett kivánatait tartom követendőknek.«

Gaal György meséinek ismertetése alkalmával már tiltakozik az ellen,
hogy avatatlan kezek szedett-vedett holmit gyüjtsenek. A vállalkozó
legyen tájékozott a gyüjtés hazai és külföldi irodalmában, hogy
sikeresen és ügyesen foghasson a munkához. A szöveg megbolygatását ismét
szóba hozza, de már túlzott kivánságnak tartja, – »hogy a molnár maga
termessze a garatra öntendő gabonát; sokkal természetesebb, gondolnám,
ha a termesztőktől is belátást s ügyességet igénylünk, mint ha a
teendőket felváltjuk«.

Ez azt jelenti, hogy Ipolyi felfogása rövid pár év alatt alaposan
megváltozott. És a változás mértéke szerint távolodott el ama terve
megvalósitásától is, hogy népmeséit valaha kinyomatja. Mythologiájának
megjelenése után a mese-kiadást még az avatatlan gyüjtők lejegyzéseinek
gyökeres átdolgozásával tudta volna lehetővé tenni. Utóbb azonban
meggyőződött arról, hogy a népnyelvet és a mesélés naiv epikai
művészetét korlátlan mértékben kellene bírnia, ha a mesei forrásokat a
Grimm-testvérek példájára akarná feldolgozni. Ezért hangoztatta most már
azt, hogy a gyüjtő kutassa fel a nép legjobb mesélőit és szállitson a
szerkesztők és kiadók garatjára tiszta szemet.

Ipolyi malma már állott, mikor Jókai a nép nyelvét az 1850-es évek végén
adomák és mesék lejegyzésében hamisítatlan tisztasággal és üde bájjal
csillogtatni elkezdte, sőt 1860-iki székfoglalójában a M. Tud. Akadémia
areopágja előtt is ragyogtatta. Az újabb gyüjtők a mesék formai
szépségét csakugyan szem előtt tartották. Pár év mulva már a
mese-lejegyzés három elsőrendü mestere gazdagítja köteteivel
irodalmunkat. Merényi László 1861-ben kiadja az »Eredeti Népmesék« két
kötetét. A következő 1862-ik évben Merényi »Sajóvölgyi Népmesék« czímű
két kötetével egyidejüleg megjelennek Arany László »Eredeti Népmeséi«,
1863-ban pedig Merényi »Dunamelléki Népmesék« czímű I-ső kötetével
együtt Kriza János Vadrózsáinak I-ső kötete lát napvilágot.

Ipolyi népmeséinek kéziratai csak akkor kezdtek a feledés homályából
ismét kibontakozni, midőn a Kisfaludy-Társaság 1872-ben kiadta a Magyar
Népköltési Gyüjtemény új folyamának első két kötetét. A magyar népköltés
forrásainak ezúttal tapasztalt gazdagsága a Kisfaludy-Társaság keretein
kívül is számos gyüjtőt munkára buzdított. Ezek közt a lelkesebbek
egyike Abafi Lajos volt, aki a népköltés ügyét 1874-ben meginditott
»Figyelő« czímű folyóirata programmjába is fölvette. Hihetőleg Csaplár
Benedek, Ipolyi legszorgalmasabb gyüjtője s a folyóirat későbbi oszlopos
munkatársa volt az, aki Abafi figyelmét Ipolyi gyüjteményeire fölhivta.
E gyüjtemények kéziratai 1876-ban már Abafi birtokában voltak, tőle
pedig sok egyéb rendelkezésül álló anyaggal kiegészítve és műfajok
szerint is csoportosítva, kiadás végett csakhamar a Kisfaludy-Társaság
elé kerültek. A »Figyelő« 1877. évi I. füzete már jelenti, hogy a
benyujtott gyüjtemény összesen negyedfél ezer darabból áll. A 16
csoportra tagolt anyag utolsó csoportjában 161 mese és monda szerepelt
ezzel a megjegyzéssel: »A mesék legnagyobb része Ipolyi Arnold
gyüjteményéből való, ki azt e czélra Abafinak rendelkezésére
bocsájtotta.« (Id. h. 80. l.)

A jelentés záradékában még ez olvasható: »Természetesen nem mind új az,
mi e gyüjteményben foglaltatik, de körülbelül fele merőben új szöveg; a
többi pedig – többé-kevésbé – becses változat. Az egész gyüjtemény,
amint most van, mintegy 3–4 kötetet tenne ki s a választás szigorától
fog függni, mennyit lehet kiadni, ha egyáltalán kiadja s kiadhatja
mostanság a Kisfaludy-Társaság.« (U. o.)

Abafi a nyers anyag e nagy tömegét megrostálás és a szükséges
összehasonlító kritikai jegyzetek elkészítése végett visszakapta. Mivel
egyéb elfoglaltsága miatt erre ideje nem volt, a gyüjteményt csaknem egy
évtizedig hevertette. Csak az 1880-as évek második felében kezdte a
fiatal Kálmány Lajost arra kérni, hogy a szükséges szerkesztői munkát
helyette végezze el. Kálmány több évi vonakodás után vállalkozott s
Abafi gyüjteményein kívül Ipolyi mesegyüjteményét is gondosan
megválogatta, rendezte és jegyzetekkel is ellátta. Abafi a saját
gyüjteményét 1890-ben nyujtotta be újra a Kisfaludy-Társasághoz s utóbb
bemutatta Ipolyi népmeséit is. Az első eléggé megnyerte Gyulai
tetszését, de Ipolyi meséit illetőleg Arany Lászlónak már aggodalmai
támadtak. Az Abafihoz visszakerült kéziratok utóbb elkallódtak.
Szerencsére az elveszett anyag túlnyomó része csak másolat volt. Az
eredeti Kálmány Lajosnál maradt. Igy menekültek meg Ipolyi népmeséinek
lejegyzései is.

Midőn Kálmány Lajos engem arról értesített, hogy Ipolyi gyüjtésének
összes eredeti kéziratai nála vannak, nyomban fölkértem, hogy a belőlük
kiválogatható értékesebb anyagot kritikai jegyzetekkel ellátva bocsássa
ismét a Kisfaludy-Társaság rendelkezésére. Igy készült el aztán a jelen
mesegyüjtemény, amelyet Ipolyi hagyatékából később még egy elegyes
tartalmú értékes kötet fog követni.

A kötet szerkesztésénél Kálmány Lajos azt az elvet követte, hogy a
kutató benne lehetőleg mindent megtaláljon, amire Ipolyi Magyar
Mythologiája utal. Az utalás egyszerűsége kedvéért Ipolyi a
rendelkezésére álló népköltési adalékokat olyan rendben, amint hozzá
beérkeztek, tehát minden csoportosítás nélkül, sorszámmal látta el. A
mesék e számait a szöveg végén említjük meg, a keresés megkönnyítése
végett pedig a mesék e számainak sorrendje szerint még egy külön utaló
jegyzéket is készitettünk.

Ipolyi szellemében a szerkesztőnek a lejegyzők darabos meseszövegeit
okvetlenül át kellett volna népiesebb nyelvre irni. Ma azonban a mesélők
meghallgatása nélkül mások lejegyzésének ilyen mértékű megbolygatására
komoly folklorista már nem vállalkozhatik. De mivel több értékes
tartalmú mese külsőségein a gondos szerkesztő keze mégis nyomot hagyott,
egész terjedelmében közlöm azt, amit Kálmány Lajos erre vonatkozólag a
jelen mesegyüjtemény bevezető soraiban nyomatékosan elmondani kiván:

»Ipolyinak – írja tájékoztató soraiban – nem volt feladata a magyar
nyelvhagyományok egyetemes gyüjtése. Megelégedett, ha a művéhez
szükséges adatokat megkapta. Nincs is hagyatékban egy sem nyelvjárás
szerint lejegyezve. Vannak jó mesemondói és lejegyzői; de vannak olyan
gyüjtői is, akiknek a mesék lejegyzésekor is fülükbe csengett a latin
nyelv, amelynek hatása azután akaratlanul is meglátszik soraikon. Itt
nem a nép nyelvéről van szó, hanem az iskolázottakéról, mit a
rendelkezésül álló kéziratok mindenkor bizonyítani fognak; s ha elvem
ellen kénytelen voltam egyiken-másikon változtatni, ez annyiban történt,
hogy a latinosságot mellőzve, a mesét a nép nyelvén iparkodtam
elmondani. Óvakodtam azonban többet, vagy kevesebbet, szóval mást
mondani, mint amit a gyüjtő velünk meg akart értetni.«

Az 1846-tól 1854-ig gyüjtött s most e kötetben közzétett mese-anyagon
még így is mind rajta maradt az a vonás, ami a Kisfaludy-Társaság
1844-től 1848-ig gyüjtött anyagát a »Népdalok és Mondák« három kötetében
annyira jellemzi. Lépten-nyomon akad bennük valami, ami az értékes
tartalom élvezetét megzavarja. A nép természetes nyelvén, egyszerű
mondatfűzésén, hagyományos mese-szólamain, folyamatos előadásán, művészi
meseszővésén az ügyetlenebb lejegyzők keze annyi csorbát ejtett, hogy a
mese formai szépsége gyakran egészen tönkre ment. A Grimm-testvérek
mesegyüjteménye irodalomtörténeti jelentőségü hatással volt a német
néppróza művészi fejlődésére. Nálunk Gaal Györgyöt, Erdélyi Jánost és
Ipolyi Arnoldot a német mesterek sikere buzdította. De közülök csak Gaal
tudta a magyar mesemondást alaposan megfigyelni. Erdélyi és Ipolyi a
gyüjtést másokkal végeztették, s a rendelkezésükre álló nyers anyagon
nem tudták érvényesíteni a két német szerkesztőnek ilyen esetben, mindig
ragyogtatott és mindig ámulatba ejtő stilművészetét. Igy aztán Erdélyi
népmeséi nem is hagytak nyomot a magyar széppróza történetében.
Ellenkezőleg: a mesékben bőséges nyoma van annak az állapotjegyzős ócska
kanczellista-stilnak, amelyet épp a hiányos mesegyüjtés idején
pusztítottak ki irodalmunkból.

A Kisfaludy-Társaság gyüjteményei most ilyen régi kötettel lettek
gazdagabbak. E kötet közvetlenül Erdélyi három kötete mellé sorakozik.
Nélküle eddig azt hittük, hogy Erdélyi a gyüjtések prózai részének
jelzett hibáit megfelelő figyelem nélkül hagyta érvényesülni. Most
azonban mentséget találunk számára s általában a Kisfaludy-Társaság
akkori gyüjtői számára abban, hogy Ipolyi gyüjtői is ugyanabba a hibába
estek. És e hibák Ipolyi esetében szintén leküzdhetetlenek voltak.
Hiszen kiderült, hogy a hibák leküzdhetetlensége volt az oka a
kinyomatás elmaradásának.

A magyar irodalomtörténet és folklore hálával tartozik Kálmány Lajosnak,
hogy ezt az adalékokban gazdag és igy jelentékeny kútfői értékkel is
bíró mesegyüjteményt megmentette, kiadásra elkészítette és
összehasonlító kritikai jegyzetekkel ellátta.

_Dr. Sebestyén Gyula._



TARTALOM.

  =Ipolyi népmesegyüjteményéről.= _Dr. Sebestyén Gyulától_  V
  =Betűrendes jegyzék=  XXVIII
  =Ipolyi Magyar Mythologiájának utalásai=  XXXI
  1. Csonkatehén fija  3
  2. Erős Jancsi  9
  3. Medve Jankó  14
  4. Hüvej-piczi  19
  5. Tátos  26
  6. A fehér medve és a herczegné  33
  7. Hajnalka  34
  8. Leányt evő Sárkány  48
  9. A pásztorfiú viaskodásai  54
  10. A talált gyermek  56
  11. A két testvér  59
  12. A három fiú  70
  13. A garaboncziás és a Sárkányok  78
  14. Kóbor Jancsi  82
  15. Tündér Ilona és Argyilus  91
  16. Tündér Ilona és a királyfi  100
  17. Kampó táltos  104
  18. A csodás szőlőtő  118
  19. János  132
  20. Juhenes  142
  21. Rózsa János  151
  22. A király és a fogadott fiú  163
  23. Csorha János táltos  168
  24. Az obsitos és a királyleány  171
  25. A három bárány  172
  26. A három királyfi  177
  27. Kis Jankó  179
  28. Az ítélő róka, a hálátlan ember és a csalfa kígyó  189
  29. A gyűrűcske  190
  30. Nemtutka  196
  31. Bendebukk  202
  32. Vasember  217
  33. Szépike  220
  34. A zöld disznó  224
  35. A csikó  229
  36. A csikócska  230
  37. Elátkozott királyfi  237
  38. Kígyó Jancsi  238
  39. Szőrös kezek  243
  40. Az ördögszerető  245
  41. Szép Karolina  248
  42. Halottidézés  253
  43. Hamm! téged is megeszlek  254
  44. A boszorkány és a vadász  256
  45. Egyék, igyék, komámasszony!  257
  46. Kató néni és a pap  260
  47. A bosszús farkas  262
  48. Turánka  265
  49. Incsulka  266
  50. A királyleány és a 12 óriás  269
  51. A mostoha királyfiakat gyilkoltat  274
  52. A két árva királyfi  276
  53. A mostohaleány  282
  54. A mostoha és az édes gyermek  284
  55. Huba és Tünde  286
  56. Krisztus Urunk és a mostohatestvérek  292
  57. Szép Ilona  294
  58. Rózsás Panni  295
  59. A griffmadár leánya  297
  60. Mádéné rózsái  301
  61. Józsika és Mariska  303
  62. Az aranyhajú  307
  63. A tizenkét aranyhajú gyermek  312
  64. A tengeri kisasszony  315
  65. Az aranyhajú gyermekek  324
  66. A tizenkét varjú  331
  67. A csonkakezű leány  335
  68. Hamupepejke  344
  69. A mostohatestvérek  348
  70. Fekete saskirály  351
  71. Donát  357
  72. Az üldözött királyfi  370
  73. Kisokoska  376
  74. Tisza Tündér  384
  75. Malmeduczi József  391
  76. Az aranyeke  396
  77. A bíró leánya  400
  78. A három csomó  403
  79. Krisztus Urunk és a szegény ember  405
  80. Tentás Lajos  409
  81. Az öreg koldus és a jószívű fiú  410
  82. Rózsa királyné  412
  83. Jámbor János, a kecskepásztor  414
  84. A szerencse vára  420
  85. Véres oltárok  421
  86. Az obsitos  422
  87. Az Ördögnek igért gyermek  423
  88. Mádaj  424
  89. Fillinkó  427
  90. A földmívesfiú és a Vörös ember  432
  91. A különös írás  435
  92. Az Ördög és a csizmadia  436
  93. Az Ördög és a kovács  436
  94. Pipa Misó  438
  95. Janosik  440
  96. A kocsmárosleány  441
  97. Bojnyikok  445
  98. A szabólegény  448
  99. A Szükség  453
  100. A bolondos fiú  457
  101. Hazugság  462
  102. Borsszem Jankó  467
  103. A kis nyúl  470
  104. Attila kardja  471
  105. Tatárjárás  473
  106. Toldi  474
  107. Kampó táltos Szegeden  479
  108. Mátyás király és a szökött huszár  481
  109. A kakas és Mátyás király  484
  110. A pénzt terítő kakas  485
  111. Ilvay  487
  112. Nagylépő  488
  113. Délibáb, a Puszta leánya  489
  114. Délibáb  489
  115. Veres-tenger  491
  116. A tengerszem  492
  117. Kunos-tó dombjai eredete  493
  118. Diószeg eredete  493
  119. A székelyhidi templom eredete  494
  120. A dubricsoni oltár keletkezése  495
  121. A Deákhalom eredete  496
  122. A Feketeember gödre  497
  123. A Szegénység  498
  124. Az ecsedi Sárkány  500
  125. Az elkárhozott lelkek  501
  126. Ördög a majom képében  502
  127. Mióta nem látni a Halált az ember képében?  503
  128. Mióta honos a nyomor a nép között?  504
  =Jegyzetek=  505



BETÜRENDES JEGYZÉK.

A bíró leánya 77. sz. – A bolondos fiú 100. sz. – A boszorkány és a
vadász 47. sz. – A bosszús farkas 44. sz. – A csikó 35. sz. – A
csikócska 36. sz. – A csodás szőlőtő 18. sz. – A csonkakezű leány 67.
sz. – A Deákhalom eredete 121. sz. – A dubricsoni oltár keletkezése 120.
sz. – A fehér medve és a herczegné 6. sz. – A Feketeember gödre 122. sz.
– A földmíves fiú és a Vörös ember 90. sz. – A garaboncziás és a
Sárkányok 13. sz. – A griffmadár leánya 59. sz. – A gyűrűcske 29. sz. –
A három bárány 25. sz. – A három csomó 78. sz. – A három fiú 12. sz. – A
három királyfi 26. sz. – A kakas és Mátyás király 109. sz. – A két árva
királyfi 52. sz. – A két testvér 11. sz. – A király és a fogadott fiú
22. sz. – A királyleány és a 12 Óriás 50. sz. – A kis nyúl 103. sz. – A
kocsmárosleány 96. sz. – A különös írás 91. sz. – A mostoha és az édes
gyermek 54. sz. – A mostoha királyfiakat gyilkoltat 51. sz. – A
mostohaleány 53. sz. – A mostohatestvérek 69. sz. – A pásztorfiú
viaskodásai 9. sz. – A pénzt terítő kakas 110. sz. – A szabólegény 98.
sz. – A Szegénység 123. sz. – A szerencse vára 84. sz. – A székelyhidi
templom eredete 119. sz. – A Szükség 99. sz. – A talált gyermek 10. sz.
– A tengeri kisasszony 64. sz. – A tengerszem 116. sz. – A tizenkét
aranyhajú gyermek 63. sz. – A tizenkét varjú 66. sz. – Attila kardja
104. sz. – Az aranyeke 76. sz. – Az aranyhajú 62. sz. – Az aranyhajú
gyermekek 65. sz. – Az ecsedi Sárkány 124. sz. – Az elkárhozott lelkek
125. sz. – Az ítélő róka, a hálátlan ember és a csalfa kígyó 28. sz. –
Az obsitos 86. sz. – Az obsitos és a királyleány 24. sz. – A zöld disznó
34. sz. – Az ördögszerető 40. sz. – Az Ördög és a csizmadia 92. sz. – Az
Ördög és a kovács 93. sz. – Az Ördögnek igért gyermek 87. sz. – Az öreg
koldus és a jószívű fiú 81. sz. – Az üldözött királyfi 72. sz.

Bendebukk 31. sz. – Bojnyikok 97. sz. – Borsszem Jankó 102. sz.

Csonkatehén fija 1. sz. – Csorha János táltos 23. sz.

Délibáb 114. sz. – Délibáb, a Puszta leánya 113. sz. – Diószeg eredete
118. sz. – Donát 71. sz.

Egyék, igyék, komámasszony! 45. sz. – Elátkozott királyfi 37. sz. – Erős
Jancsi 2. sz.

Fekete saskirály 70. sz. – Fillinkó 89. sz.

Hajnalka 7. sz. – Halottidézés 42. sz. – Hamm! téged is megeszlek 43.
sz. – Hamupepejke 68. sz. – Hazugság 101. sz. – Huba és Tünde 55. sz. –
Hüvej-piczi 4. sz.

Ilvay 111. sz. – Incsulka 49. sz.

Janosik 95. sz. – Jámbor János, a kecskepásztor 83. sz. – János 19. sz.
– Józsika és Mariska 61. sz. – Juhenes 20. sz.

Kampó táltos 17. sz. – Kampó táltos Szegeden 107. sz. – Kató néni és a
pap 46. sz. – Kis Jankó 27. sz. – Kisokoska 73. sz. – Kígyó Jancsi 38.
sz. – Kóbor Jancsi 14. sz. – Krisztus Urunk és a mostohatestvérek 56.
sz. – Krisztus Urunk és a szegény ember 79. sz. – Kunos-tó dombjai
eredete 117. sz.

Leányt evő Sárkány 8. sz.

Malmeduczi József 75. sz. – Mádaj 88. sz. – Mádéné rózsái 60. sz. –
Mátyás király és a szökött huszár 108. sz. – Medve Jankó 3. sz. – Mióta
honos a nyomor a nép között? 128. sz. – Mióta nem látni a Halált az
ember képében? 127. sz.

Nagylépő 112. sz. – Nemtutka 30. sz.

Ördög a majom képében 126. sz.

Pipa Misó 94. sz.

Rózsa királyné 82. sz. – Rózsa János 21. sz. – Rózsás Panni 58. sz.

Szépike 33. sz. – Szép Ilona 57. sz. – Szép Karolina 41. sz. – Szőrös
kezek 39. sz.

Tatárjárás 105. sz. – Tátos 5. sz. – Tentás Lajos 80. sz. – Tisza Tündér
74. sz. – Toldi 106. sz. – Turánka 48. sz. – Tündér Ilona és a királyfi
16. sz. – Tündér Ilona és Argyilus 15. sz.

Vasember 32. sz. – Veres-tenger 115. sz. – Véres oltárok 85. sz.



IPOLYI MAGYAR MYTHOLOGIÁJÁNAK UTALÁSAI.

(A kövér szám Ipolyi kéziratban levő gyüjteményének Mythologiájában
idézett adalékait, az utána következő szám e kötet megfelelő meséinek
sorszámát jelenti.)

=1=: 68. – =2=: 70. – =3=: 86. – =4=: 33. – =7=: 50. – =8=: 101. – =10=:
46. – =11=: 78. – =18=: 54 és 90. – =19=: 57. – =20=: 37. – =21=: 10 és
45. – =23=: 90. – =24=: 16 és 103. – =25=: 32 és 79. – =26=: 1. – =27=:
65. sz. – =28=: 18. – =30=: 21 és 26. – =31=: 35. – =32=: 15. – =33=:
64. – =35=: 25. – =36=: 69. – =37=: 61 és 73. – =38=: 66. – =39=: 38 és
41. – =40=: 55 és 59. – =42=: 29. – =43=: 88 és 116. – =44=: 43. – =49=:
95. – =52=: 91. – =54=: 100. – =55=: 11. – =57=: 128. – =59=: 75. –
=71=: 128. – =76=: 30. – =77=: 99. – =79=: 96. – =87=: 110. =88=: 110.

=111=: 2. – =128=: 36. – =129=: 82. – =130=: 84. – =131=: 126. – =139=:
62. – =140=: 94. – =141=:81. – =143=: 12. – =144=: 42 és 53. – =146=:
42. – =149=: 40. – =191=: 20.

=201=: 5. – =256=: 13. – =257=: 13. – =286=: 47. – =290=: 107.

=317=: 17. – =319=: 106 és 120. – =320=: 74. – =327=: 111. – =328=: 3. –
=365=: 19. – =395=: 51. – =396=: 93. – =398=: 80. – =399=: 44.

=405=: 49. – =406=: 102. – =459=: 125. – =462=: 92. – =464=: 48. –
=480=: 72. – =483=: 23. – =484=: 97. – =485=: 76. – =488=: 67. – =489=:
123. =503=: 112. – =512=: 105. – =514=: 58. – =516=: 98. – =518=: 39. –
=519=: 83. – =521=: 14. – =526=: 4. – =528=: 31. – =532=: 88. – =538=:
85. – =551=: 24. – =554=: 6. – =556=: 109. – =557=: 28. – =561=: 77. –
=567=: 127. – =570=: 52. – =582=: 124. – =583=: 121. – =585=: 122. –
=588=: 118 és 119.

=609=: 27. – =615=: 113 és 114. – =698=: 108.

=700=: 7. – =704=: 22. – =722=: 71. – =726=: 56. – =732=: 60. – =733=:
115. – =734=: 63. – =736=: 117.



NÉPMESÉK.


1. Csonkatehén fija.

Volt egyszer egy Csonkatehén nevű asszony s annak egy gyermeke:
Csonkatehén fija, kit 7 esztendeig szoptatott anyja s ekkor meg akarván
fija erejét próbálni, azt mondta, hogy a házat emelje fel; de nem
sikerült. Ezután ismét más 7 esztendeig szoptatta, amikor ismét próbát
tett vele. Ekkor már felemelte a ház falát, sőt anyját is rátevén, így
szopott még egy jót utoljára Csonkatehén fija. Csonkatehén a sikerült
próba után elereszté fiját e szavakkal:

– Elmehetsz már édes fijam a világba. Látom, hogy majd csak elélsz!

Ment, ment Csonkatehén fija hetedhétországon keresztül, míg egy erdőbe
ért, hol egy emberre talált, ki az egyenes fákat meggörbítette, a
görbéket kiegyenesítette s innen Fagörbítő, vagy Faegyenesítő volt a
neve. Kérdezte Csonkatehén fija:

– Mit csinál? – Azt felelte:

– Nem szeretem, ahogy rendezve vannak ezek a fák, azért igazítok rajtok.
Hát te, Csonkatehén fija, hol jársz? most meg kell velem birkoznod!

Az ráállott s úgy csapta a Fagörbítőt a földbe, hogy nyakig lement.

– Ejnye, még erős ember vagy te – így szólt a Fagörbítő –; nem fogadnál
el útitársnak?

Csonkatehén fija elfogadván, együtt mendegélve egy erdőbe értek, hol
Kőmorzsoló a köveket morzsolta. Ez is kihívta birokra Csonkatehén fiját.
Ezt már csak derékig ütötte a földbe Csonkatehén fija. Ez is társok
lett. Hároman mendegéltek, míg egy más erdőben Vasgyúrót találtak, kivel
Csonkatehén fija megbirkozván, csak térdig üthette a földbe. Ez is
társok lett.

Most már négyen mentek, mendegéltek hetedhétországon keresztül, míg
egyszer egy rengeteg erdőbe értek. Itt házat építettek s míg a többi
vadászni járt, egynek otthon kellett maradni házat őrzeni és főzni.
Legelőször is a sors a Fagörbítőt érte, ki kását főzött ebédre. Jókor
elkészítette, hogy mire társai hazajönnek, feladhassa. Odajön egy
bakarasztnyi magas s 7 sing hosszú szakállú emberke, Bakonyszegi.

– Adjál egy kis kását! – mondja Fagörbítőnek.

– Nem adok biz’ én – feleli ez –, ha mindjárt meghalok is!

– Adjál! még egyszer kérek, mert a hasadról eszem meg!

– Ejnye, te csúf ember, mindjárt kihajítlak! – s ölre mentek; de
Fagörbítőt földhöz vágja Bakonyszegi s megéve hasáról a kását, elmegy.

Kevés idő mulva hazajönnek a társak, haragusznak, hogy nincs mit enni.
Fagörbítő szégyelvén a dolgot megvallani, azt hazudta: míg kint járt,
valami megette a kását.

Másnap Kőmorzsoló maradt otthon, de vele is akkép történt s társainak
szinte azt hazudta, mit Fagörbítő.

Harmadnap Vasgyúró maradt otthon, ezzel is hasonlóképen történt.

Végre negyednap maga Csonkatehén fija maradt otthon. Főzte a kását.
Hozzá is hozzáment a bakarasztos emberke. Kért kását, de nem adott neki.
Birokra került a dolog, Csonkatehén fija úgy vágta a földhöz
Bakonyszegit, hogy az elnyúlva terült végig a földön s bal karjára
tekervén hosszú szakállát, kihúzta a ház végénél álló szép, nagy
tölgyfához, melyet kétfelé hasított és szakállát közé csíptette.

Hazajönnek társai, kérdik, hogy van a kása? s már előre nevettek, hogy
mit fog hazudni; azonban kivezette őket a ház végébe s mind
elcsodálkoztak, mikor szép fájoknak se hírét, se hamvát nem látták: ki
volt gyökerestől szakajtva. Nyomozták, mentek utána; de a nyom egy
kútforma lyuknál egészen eltűnt.

Ekkor köteleket szedtek elő, összekötötték s legelőször is Fagörbítőt
nyujtották le; de ez félig sem ment le, mikor már rángatta a kötelet,
hogy húzzák vissza. Azután Kőmorzsolót, majd Vasgyúrót eresztették le,
de ez is visszakívánkozott. Végre Csonkatehén fijára került a sor, ki
meghagyta, hogy akármilyen sokáig lesz is lent, a kötelet ne húzzák fel;
hanem mindig vigyázzák, hogy mikor rántja meg a kötelet, akkor húzzák
fel.

Leérkezett, itt egész más világ volt.

Ment, mendegélt, meglátott valamit fényleni távolról, feléje tartott s
elérve meglátta, hogy az egy sarkonforgó vasvár. Belép, szép asszonnyal
találkozik, a vár asszonyával, kinek férje kétfejű Sárkány volt.
Beszédbe eredt a szép asszonnyal, míg egyszer zúgás rázza meg a várat,
azután a Sárkány két mérföldről hazahajította a buzogányát, melyet
Csonkatehén fija négy mérföldre hajított vissza. Az asszony el akarta
bujtatni Csonkatehén fiját; de ő nem egyezett bele. Haraggal jött haza a
Sárkány, még messziről kiáltotta:

– Pih, páh! miféle idegen bűzt érzek? Hogy mertél házamba jönni s még
visszahajítani buzogányomat? Most meg kell velem birkoznod, – de előbb
együnk valamit!

Kőpogácsát hozatott elő; a Sárkány csak lassan rágogatta, míg
Csonkatehén fija nyelte egymásután lefelé, mit látva a Sárkány, monda:

– Mégis csak derék ember vagy te!

Azután birokra került a dolog s nyakig vágta Csonkatehén fija a Sárkányt
a földbe és elvágta mind a két fejét. Elbúcsúzott a vár asszonyától, de
megigérte, hogy még egyszer megkeresi. Mendegélt tovább.

Ment, mendegélt, meglátott egy még fényesebb valamit. Az a rézvár volt.
Betér ide is. Ennek asszonya még szebb s ura hatfejű Sárkány volt. Itt
is nyájasan beszélgetett, míg végre zúgás zavarta meg őket: hat
mérföldről hajította haza buzogányát a Sárkány s ő tizenkettőre
hajította vissza. Itt már keményebb kőpogácsákat ettek; azután
birkoztak, a vesztes a Sárkány volt.

Ismét mendegélt, még nagyobb fényesség tünt a szemébe. Ez az ezüstvár
volt. Asszonya szebb mint amazok, ura pedig volt a tizenkétfejű Sárkány.
A beszélgetést itt még nagyobb zúgás szakajtotta félbe. Tizenkét
mértföldről zúgott haza a buzogány, ő visszahajította huszonnégy
mérföldre. Itt még keményebb kőpogácsákat nyeldestek, végre itt is
meggyőzte a Sárkányt.

Továbbmendegélve, legszebb fény tünt szemébe: az volt az aranyvár,
bakarasztnyi Bakonyszegi lakása. Asszonya a legeslegszebb asszony volt.
Bakarasztnyi Bakonyszegi már huszonnégy mérföldről hajította haza a
buzogányt; de ő negyvennyolcz mérföldre vágta vissza. Bakarasztnyi
mindjárt tudta, kivel van dolga. Nagy haraggal jött haza.

– Hol jársz itt, kutya, hol még a madár sem jár? Most majd megfizetek,
amiért csúffá tettél; de előbb együnk egy kis pogácsát!

Ez a legkeményebb volt a pogácsák közt; de azért Csonkatehén fija csak
nyeldeste lefelé. Ekkor Bakarasztnyi előhozott két kardot, hogy
vívjanak. Már délfelé volt az idő, s egyik sem volt győztes, melegök
volt, vizet kértek.

A vár asszonya Csonkatehén fijának vizet adott, Bakarasztnyinak pedig
bort, melytől még melegebbje lett. El kezdett lankadni s Csonkatehén
fija darabokra vagdalta.

Ekkor a vár asszonya egy aranypálczát adott Csonkatehén fijának, mellyel
az megütvén a várat, aranyalmává változtatta és tarisznyájába tette.
Ezután a vár asszonyával az ezüstvárhoz ment, hol ezüstpálczát kapott,
mellyel az ezüstvárat csapta meg s mint almát tarisznyájába tette. Innen
magával vitte az ezüstvár asszonyát, mi megtörtént a rézvárnál s a
vasvárnál is.

Élvén a gyanúperrel, hogy társai erejéért haragszanak reá, először követ
kötött a kötélre. Társai csakugyan félig húzták fel s visszaeresztették.
Ekkor aztán nagy zuhogással esett le a kő.

Mit tegyen most? Amint széttekintget, látja, hogy iszonyú nagy felleg
kerekedik és hogy zivatar közeledik. Egy fa alá húzódott, melyen
griffmadarak voltak. Beleült a fészekbe s köpönyegével betakarta a
madárfiakat. Kitört a vihar s olyan jegek estek, hogy majd magát is
agyonverték. Ekkor még nem volt otthon az anya-griff. Mikor hazajött,
köszönte erősen fijai megmentését s kérdezte, hogy mit kíván hálául? Azt
felelte, hogy szállítsa fel őt a másvilágba.

– Legnagyobbat kérsz tőlem, – mond a griff – de megteszem, hanem előbb
gondoskodjál tizenkét mázsa húsról, tizenkét akó borról, mert az út igen
hosszú! Mikor jobbra fordítom fejemet, hajíts bele egy mázsa húst; ha
balra, önts egy akó bort bele!

Megszerezte a tizenkét mázsa húst és tizenkét akó bort, hogy ha szükség
lesz reá, legyen. Csonkatehén fiját összekötvén a griff, hátára tette s
mentek.

Amit és amint kért a griff, azt és úgy adott. Mikor már elfogyott a hús,
még felesleges bor volt csak. Már nem messze voltak, mikor a griff húst
kért; de mert nem volt, saját czombjából metszett ki egy darabot.
Odalökte a griffnek és odaadta az egy akó bort is. Mikor így felértek,
elváltak egymástól.

Ezután Csonkatehén fija megbüntette ugyan társait, de utóbb kibékült s
adott mindegyiknek egy asszonyt feleségül. Hanem a legszebbet
természetesen magának tartotta meg. Megajándékozta őket a várakkal is,
magának hagyva az aranyvárat.

Azután boldogságban éltek s élnek most is, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 26. sz.)


2. Erős Jancsi.

(Az előző sz. változata.)

Volt egyszer egy asszony, ki hét esztendeig imádkozott fimagzatért.
Végre megjelent neki álmában egy Ősz ember, ezüst szakállú, arany hajú,
aki azt jövendölte, hogy nemsokára fiúgyermeke lesz; de azt addig
szoptassa, míg a szomszéd erdőn átvivő úton a hetedik fát tövestől ki
bírja szakasztani.

Meglett nemsokára a fiú, kit Jancsinak neveztek el a keresztségben.
Anyja már hét esztendeig szoptatta, akkor elvezeté őt az erdei úton a
hetedik fához, de még nem bírta kiszakítani, tehát még hét esztendeig
szoptatta; akkor ismét elvezette ahhoz a fához, már akkor ki bírta
szakítani. Amint az anyja ezt látta, örömében meghalt. Jancsi pedig
elment vándorolni.

Amint ment, útjában sűrű erdőhöz ért, úgy hogy nem mehetett rajta
keresztül, nekiesett tehát és útat tépett magának; úgy szaggatta ki a
fát, mint a kendert nyövik és amint a végére jött, ott találta a
Kőmorzsolót. Azzal barátságot kötött s elhívta magával utazni.

Amint együtt mentek, megint egy sűrű erdőhöz értek. Erős Jancsi azt
mondta pajtásának, hogy szaggassa a fát; de a Kőmorzsoló nem bírt útat
tépni, akkor megint Erős Jancsi tépett útat. Ekkor elcsodálkozott rajta
a Kőmorzsoló s mondta:

– Látom, pajtás, hogy még nálam is erősebb vagy, mikor lettél fanyüvővé?

– Hát mikor útra keltem.

Amint az erdő végére jöttek, egy harmadikra találtak, aki azt mondta,
hogy ő Vasgyúró Óriás, ezzel is barátságra léptek s magukkal hívták.
Amint mentek, mendegéltek, megint egy igen sűrű erdőhöz értek. Erős
Jancsi mondta Vasgyúrónak, hogy tépjen útat, de ez sem bírta azt
megtenni, tehát harmadszor is ő tépett útat; azután mentek, mendegéltek,
míg végre egy házat láttak.

Abba bementek, ott volt három asztal, három ágy, három szék és egy
szuszák, annak három fiókja volt: egyikben volt bab, másikban lencse,
harmadikban köles; nekiálltak s akartak főzni.

Először is otthon maradt a Kőmorzsoló és főzött babot, amint főzte,
odajött egy Kisember; nagy, hétszínű szakállal s mondja neki:

– Ha nem adsz ennem ételedből, mindjárt földhöz ütlek; van otthon hét
ökröm, tizennégy disznóm, de az nekem mind kevés, azért adj ennem!

– Nem adok én, mert pajtásaimnak nem lesz mit enni!

– Nem adsz?!

Akkor megfogta a Kőmorzsolót s úgy a földhöz ütötte, hogy négy óráig
feküdt a földön, míg pajtásai haza nem jöttek.

– Jaj, végem van! meghalok! – s elbeszélte, ami vele történt.

– Majd itthon maradok én! – mondja a Vasgyúró. Majd megtanítom én!

– Mit főzöl?

– Kölest.

Pajtásai elmentek az erdőbe fát vágni. Amint főzte a kölest, eljött a
Kisember, mondja neki:

– Adj enni!

De ez sem adott s a Kisember ezt is a földhöz ütötte s a kölest megette.
Hazajöttek a pajtásai és éppen Erős Jancsi hozta az igen vastag fát,
fejszéjét csak rátette s a fa mindjárt kétfelé hasadt. Bementek s látták
a Vasgyúrót a földön feküdni. Elbeszélte, mi történt vele, erre Erős
Jancsi megbosszankodott s azt mondta:

– Már három napja nem ettem semmit, majd itthon maradok én!

Ekkor Erős Jancsi főzött lencsét és pajtásai elmentek az erdőbe fát
vágni. Amint főzött, ismét eljött a Kisember, mondta:

– Nem adsz enni?

– Adok biz’ én, jöjj csak ide!

S amint hozzájött, megfogta és a szakállát a fahasadékba tette, a
fejszét kihúzta, az ficzkándozott, de hiába. Hazajövén pajtásai:

– No, megmentetted az ételt?

– Meg bizony, jöjjetek csak, ezt nézzétek-e!

Odamentek a fához, de hogy bámulták, midőn a szakállt látták és a vért.
Azután ettek.

– No, – mondja Erős Jancsi – elmegyünk a vér után és felkeressük a
Kisembert!

Elmentek és csakhamar egy lyukat találtak, azon leeresztették Erős
Jancsit, ki mikor lejött, egészen más világot látott, melyben igen apró
házak voltak és ott bölcsőben ringatták a Kisembert. Erős Jancsi odamegy
s az a kisasszony, aki ott állt, kérdezte tőle:

– Te nagy vitéz, az én testvéremet fel tudnád keresni?

– Miért nem?

– Jól van, tehát keresd fel; de ő el van ragadva itt közel egy
kastélyban a Sárkánytól!

– Jól van, felkeresem; de előbb csináltass nekem egy igen nagy
buzogányt.

Összehordatta a kisasszony az egész világról a vasat és csináltatott egy
buzogányt, de Erős Jancsi feldobta és mikor leesett, szétporlott; azután
másikat csináltatott, azt is feldobta, az már nem porlott szét, ezzel
ment azután a Sárkányokra.

Ment egy ólomhídon vaskastélyba s amint odament, meglátta őt a
kisasszony s azt kérdezte:

– Hogy mertél ide jönni!

– Hát jól!

– Hisz az én uram ha hazajön, téged agyonüt!

Beszélgetés közt jön a hatfejű Sárkány, két mérföldről dobálja a
buzogányokat és fél mérföldről a tüzet okádja. Amint hazaér, feldobja
Erős Jancsit a magasba, de ő a mint leesett, ismét hozzá akart kapni és
feldobni, ekkor ő előveszi buzogányát és elüti neki hat fejét és vállára
akasztja, azután ismét vashídon ezüstkastélyba ment, ott is meglátja őt
egy kisasszony, aki mondja neki:

– Hogy jöttél ide? hisz az én férjem a tizenkétfejű Sárkány, az téged ha
meglát, agyonüt!

– Nem bánom én!

De amint kiment, ismét hányta a buzogányokat a Sárkány négy mérföldről,
a tüzet két mérföldről. Amint hozzá jött, felkapja Erős Jancsit és
magasra dobja, amint leesett, ismét fel akarja dobni, de ekkor levágta
buzogányával mind a tizenkét fejét; ismét felakasztotta vállára, megint
ment egy ezüsthídon aranykastélyba, ott szinte meglátta egy kisasszony
és mondja neki:

– Hogy mertél ide jönni? hisz az én férjem a huszonnégyfejű Sárkány, az
agyonüt!

– Nem üt az engem agyon!

Kilépett és ott termett a Sárkány, de ő amint a Sárkány jött, buzogányát
elébe dobta és a huszonnégy feje leesett, ezt ő ismét a vállára
akasztotta, a három kisasszonnyal elment ahhoz a lyukhoz, amelyen
lejött. Egyiket feleségül vette, a kettőt pedig elküldte az atyjokhoz;
amint hazajöttek, megmondták atyjoknak, mi történt velök.

Vasgyúró és Kőmorzsoló útját állták Erős Jancsinak és el akarták venni a
megszabadított kisasszonyokat; de Erős Jancsi úgy elverte őket, hogy
alig mozdultak, maga pedig elment felesége kastélyába s úri módon élt
vele élte fogytáig.

(Ipolyi A. gyüjteményében 111. sz. Nyitra völgye.)


3. Medve Jankó.

(Az 1. sz. változata.)

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl volt egy
kis sziget, annak a kis szigetnek volt egy lakója, aki pap volt. Ennek a
papnak volt egy kis fia, akit – mert igen erős volt – Medve Jankónak
hívtak.

Egyszer az apja azt mondta neki, hogy menjen világot látni. El is indult
Medve Jankó.

Ment, mendegélt hetedhétország ellen. Mikor egy erdőben ment volna,
látott egy embert, ki a fát nyűtte, mint a kendert szokták. Mellette
menvén el, szóbaeredt vele, mondván:

– Miért bántja azokat a fákat? Mire azt felelte a Fanyövő:

– Csak azért, mert kedvem tartja, egyébiránt, ha sokáig beszélsz, kis
öcsém, mondta a Fanyövő, ha még Medve Jankó volnál is, a földhöz
csapnálak!

– Itt vagyok, hát birkozzunk, bátya!

Ekkor birkozáshoz fogtak, Medve Jankót félsingnyire vágta a földbe a
Fanyövő; ekkor felkelt Jankó és öt singnyire vágta a Fanyövőt a földbe
és már el akarta temetni, mikor így szólott a Fanyövő:

– Ne temess el pajtás! holtig kenyeres pajtásod leszek!

Megkegyelmezett neki Medve Jankó és elindultak ketten.

Alig mentek egy hajtásnyira, ott láttak egy embert, aki a vasat gyúrta,
ezt a Vasgyúrót is meggyőzte Medve Jankó.

Mikor már hárman ballagtak az országúton, találtak egy embert, aki a
hegyeket görgette, kit azért Hegygörgetőnek hívtak. Ez is
kenyerespajtása lett Medve Jankónak.

Egyszer nagysokára elérnek egy városba, hol egy embertől azt kérdik:

– Mi az újság, bátya?

– Jaj, bizony földi, itt most gyászolunk: mert a királynak három lányát
elvitte a tizenkétfejű Sárkány. Aki azt visszahozná – így beszélt tovább
az ember – annak a király fele királyságát neki adná, ráadásul még a
legszebbik leányát is!

Medve Jankónak ez szeget ütött a fejébe és elmentek mind a négyen a
királyhoz és igérték, hogy ők visszahozzák a király leányait. A király
ezt nagyon szívesen vette és azt mondta, hogy:

– Azt látom, hogy ti hárman derék emberek vagytok; de a negyedik – Medve
Jankóra mutatott – nagyon haszontalan ember.

A többiek mondták, hogy még az a legerősebb köztük.

A király elbocsájtotta őket. Kimentek az erdőre keresni a király
leányait. Az erdőben sátort csináltak, azután Hegygörgetőt
visszahagyták, hogy főzzön kását mikorára ők visszatérnek.

Főzött is Hegygörgető; hanem mikor készen volt, odament egy Kisember,
kinek oly nagy volt a szakálla, hogy a földön húzta. Ez a Kisember azt
mondta Hegygörgetőnek, hogy:

– Mit főzöl, fiam?

– Kását biz’ én, édes apám!

– Megeszem én azt a hasadról is!

– Nem biz’ azt!

Ekkor a Nagyszakállas-kisember megette a kását s elment. Sietett
Hegygörgető a főzéssel; de a három pajtás visszajött akkorára s így nem
volt az étel készen, csúfolták, hogy nem tudta megfőzni mikorára
visszajöttek; ez pedig hiába mentegetődzött, nem ért semmit.

Vasgyúró maradt otthon, ez is úgy járt, mint Hegygörgető. Harmadik napon
Fanyövő maradt otthon; ez is hasonlóképen járt.

Negyedik nap maradt otthon Medve Jankó; lencsét fözött. Ekkor is odament
a Nagyszakállú-kisember és kérdte Medve Jankótól, hogy mit főz?

– Lencsét biz’ én, – felelt Medve Jankó.

– Eszem én abból!

– Eszel, – felelt Medve Jankó – de elébb vágjál egy kis fát!

Vágott is, de amint a fát vágta a Nagyszakállú; elvágott a szakállából
egy jó darabot s elfutott; mindenütt folyt utána a vére.

Medve Jankó pedig megfőzte a lencsét. Csodálkoztak a többiek, mikor
hazajöttek, hogy készen van az étel.

Miután jóllaktak, fontak korpából kötelet és egy csengetyűt kérvén a
királytól, elindultak a vér nyomán az erdőbe. Csakugyan találtak egy
lyukat.

– No, idejött a Nagyszakállú-ember! – mondta Medve Jankó – hanem itt én
is lemegyek a másvilágra! Ti addig itt várjatok. A csengőt minél jobban
rázom, annál jobban bocsássatok lefelé a korpakötélen!

Le is ment, nemsokára leért, ahova szándékozott. Meglátott egy szép
házat, amely a tizenkétfejű Sárkányé volt és ahol voltak a király
leányai.

Csak elcsudálkozott a király kisebbik leánya, mikor Medve Jankót
meglátta. Ezután elbujtatták a leányok Medve Jankót a sutba. Mikor
hazajött a tizenkétfejű Sárkány, így szólott:

– Idegen szagot érzek a háznál, jöjjön elő akárki az!

Ekkor Medve Jankó előjött és a tizenkétfejű Sárkány három feltételt
szabott neki. Először is odaadott neki egy vaspogácsát, hogy egye meg;
mert különben meghal! Megette Medve Jankó hamar. Másodszor egy vas
buzogányt kellett tizennégy mérföldre elhajítani, ezt is megtette.
Harmadszor nem tudom, mit mondott; elég az hozzá, hogy meggyőzte a
tizenkétfejű Sárkányt és a király leányait felküldte a korpakötélen a
másvilágra azon a lyukon, ahol lejöttek.

Ő is felült a korpakötélre, de mikor már fele útján volt, elvágták a
többi társai a kötelet és visszaesett Medve Jankó.

Ekkor ott búsult a rossz gubájában, mikor hirtelen borzasztó jégeső
esett. Felnézett ekkor egy fára s látta, hogy négy kis struczfiú ott
sivított: mert a jég verte őket, mivel nem volt otthon az anyjuk.
Felmászott a fára s betakarta őket.

Mikor hazajött a struczmadár, azt mondta Medve Jankónak, hogy mivel
hálálja meg az ő jóságát? Medve Jankó azt kérte, hogy vigye fel a
másvilágra! Fel is vitte. Mikorra felért, már akkor lakták a lakodalmat
a többiek a király három leányával. Képzeljétek, mint elhültek s
csodálkoztak rajta, mikor Medve Jankó köztük termett. Ekkor a király
megismérte Medve Jankót és a kisebbik leányát fáradozásaiért neki adta,
a többi társát pedig számkivetette.

De vége is lehetne már, hiszen mindnyájan alusztok!

(Ipolyi A. gyüjteményében 328. sz. Varga József gyüjt.)


4. Hüvej-piczi.

Egy szép napon egy asszonynak három leánya a kertben sétálván, közülök a
legkisebbet elragadta az ötfejű Sárkány; következő nap a másikat a
hétfejű, a harmadik napon pedig a harmadik leányt a tizenkétfejű
Sárkány.

Ugyanannak az asszonynak volt még két fija, kik nőtestvéreiket
felkeresni menvén, a Sárkányoktól feldaraboltattak és egy kádba
lesózattak.

Gyermekei elvesztésén búslakodó anya a szobát söpörvén, ily szókra
fakadt:

– Bárcsak volna még nekem egy kis fijam, aki elveszett gyermekeimet
visszaszerezné!

E szavakra kiugrott a szoba közepéből Hüvej-piczi és mondá:

– Itt vagyok én, édesanyám, mit akar?

Az anya elpanaszlá a baját, mire ez a kovácshoz menvén, magának tizenkét
mázsás buzogányt csináltatott s azzal útnak indult az elveszettek
felkeresésére.

Útjában elérte a rézvárat, mely négy réz-gólyalábon forgott:

– Állj meg, vár!

De minthogy ez meg nem állt, buzogányával egyik lábát leütvén, belépett.
Itt találta az ötfejű Sárkány által elrabolt, legfiatalabb leányt;
tudatta vele útjának czélját, de a leány – minthogy őt igen kicsinynek
látta – nem reménylett szabadulást. Beszélgetésök közben a Sárkányhaza
vágja hat mértföldről hatmázsás buzogányát; de Hüvej-piczi azt tizenkét
mértföldre hajtá vissza, mire a Sárkány megijedt, erősebbet gondolván
magánál a házban lenni. Hazamenetkor mondá:

– Asszony, idegen szagot érzek a háznál!

– A kis öcsém van itt – mondá ez.

– Hol van, hadd lássam!

– Ott pipál a sarokban.

– Itt vagyok, sógor! – mondja Hüvej-piczi s azzal az asztalra elébe
ugrik.

– Látom, derék ember vagy, sógor! – mondja a Sárkány, mire Hüvej-piczi
válaszolja:

– Vagyok olyan, mint te!

– Hozz asszony enni!

Ez előhoz egy kőkenyeret, nádkést és egy akó bort.

– No, Hüvej-piczi, szegd meg ezt a kenyeret!

Ez megszegé és a Sárkány addig csak a pilíst ette meg, míg ez az egészet
eltakarítá. Most a Sárkány felveszi az akós hordót inni, de alig tevé
ezt, midőn Hüvej-piczi azt lekapván szájáról, a bort mind kiürítette.
Ezután kimentek a rézmezőre birkozni, hol Hüvely-piczi a Sárkányt
harmadszorra egész nyakig lenyomta és fejeit leszedegette, a leányt
pedig itt hagyta, míg mind ki nem szabadította.

Most ment a másik, ezüstvárhoz, mely ezüstgólya-lábon forgott:

– Várj meg, vár!

S minthogy ez nem várta meg, leütvén egyik lábát, belépett. Itt a
tizenkét mázsás buzogányt huszonnégy mértföldre vágta vissza. A sarokból
hasonlóképen az asztalra pipálva ugrott:

– Itt vagyok, sógor! – szavakkal.

Itt is úgy tett, mint előbb az evésben, ivásban; az ezüstmezőn szinte
úgy győzte le a hétfejű Sárkányt, mint előbb.

Most ment az arany-gólyalábon forgó aranyvárhoz s miután ennek is
eltörte egyik lábát, bement. De itt már nagyobb dolog volt a
tizenkétfejű Sárkánnyal megküzdeni, azért a leány egy kendőt adott neki
arra az esetre, hogy ha kifárad, törülje meg vele az arcát és 100
ember-erő fog belemenni; azt is megmondta neki a leány, hogy a Sárkányt,
ha ki találna fáradni, ne hagyja az aranypatakból inni, mert akkor
bizonyosan legyőzi.

A többi mind úgy végződött, mint előbb, csakhogy most a huszonnégy
mázsás buzogányt negyvennyolcz mértföldre vágta vissza, és az aranymezőn
birkoztak. Birkozás alkalmával már csaknem legyőzte a Sárkány
Hüvej-piczit, de ez a kendővel megtörülközvén, amazt egészen kifárasztá,
úgy annyira, hogy a Sárkány már kérte Hüvely-piczit, hogy engedné meg
neki az aranytóból inni, de ez ekkor még hevesebben hozzálátott a
birkozáshoz és valamennyi fejét levágta. Míg le nem vágta a Sárkány
fejeit, megtudta tőle, hogy a gerenda alatt levő aranyvesszővel fel
lehet a kádba lesózott testvéreket támasztani. Ezt megtudván
Hüvely-piczi, feltámasztá a feldaraboltakat, kik tízszerte szebbek
lettek, mint előbb voltak.

Most az öt testvért hazafelé vezette. A két testvér igen szégyenlette,
hogy mind a leányok megmentését, mind a magok életét ennek a kis
embernek köszönhetik, azért mindenképen iparkodtak tőle megszabadulni és
leányszabadítás dícsőségét magoknak tulajdonítani.

Mikor az erdőben mentek, mutattak Hüvej-piczinek egy fát, hogy
felbírja-e húzni! Hüvej-piczi egyszerre kirántotta, ezután vastagabbat
mutattak, melyet szinte kirántott; utoljára igen vastagot mutattak,
melynek, midőn kiránczigálásával bajlódott, kezét a fához kötötték,
gondolván, hogy ezt nem bírja kihúzni és az erdőben el fog veszni. De
egészen másként ütött ki a dolog, tudniillik, ő a fát felhúzta s ölében
hazavitte.

Midőn hazaért, a szomszéd házra fektette s annak tetejét betörte; erre
átszaladt a szomszéd s mondja:

– Hüvej-piczi, az Istenre kérlek, vedd el házamről a fát, sohasem
vétettem én nektek semmit sem!

– Édesanyám, vétett-e kendnek ez a szomszéd valamikor valamit? – mondá
Hüvej-piczi.

– Nem vétett nekem soha semmit! – mondja az anya.

Erre Hüvej-piczi elvette a fát a házról. Most testvéreit büntette meg,
mivel oly csúfosan akarták az erdőben elveszteni: fejöket a konyhaajtó
küszöbre tevén, fejszével levágta; a leányokat pedig – minthogy a
testvérek gonosz tettét ki nem nyilatkoztatták, pinczébe zárta s elébök
egy 100 akós kádat tett, hogy mikor azt telesírják, a pinczéből
kijöhetnek, ő pedig elment szolgálatot keresni. Minthogy a király
tizenkettedik bérese, kinek az erdőbe tizenkét ökörrel kellett fáért
járni, meghalt, ő foglalta el a helyét; de azzal a kikötéssel, hogy
számára tizenkét bivaly bőréből csináljanak ostort és naponkint hat font
húst kapjon.

Midőn először ment az erdőbe fáért, mindenekelőtt kieresztette az
ökröket, azután a fákat tövestől felszaggatván, kereste az ökröket, de
azokat a medvék megették, tehát ment tovább. A mint mendegélt, meglátott
egy vadászt, kérdezé tőle:

– Merre van a medvebarlang?

Mit megtudván, egy fát felszakított s a vadásznak adta, hogy addig
tartsa, míg visszajön. Most bement a medvebarlangba s követelé a
tizenkét ökröt, mit minthogy nem akarának a medvék visszaadni, előfogá
tizenkét bivalybőr ostorát s őket jól megnadrágolván, kihajtott közülök
az ökrök helyett tizenkét medvét s azokat a szekérbe fogván, hazafelé
hajtott.

Mikor a palota közelében volt, durrantott egyet tizenkét bivalybőr
ostorával, mire a király megijedve elejébe küldött, hogy többet ne
durrantson.

Mikor pedig látták, hogy ökör helyett medvék vannak befogva, még inkább
megijedtek s vesztére törekedtek.

Küldtek tehát általa tizenkét zsák korpát az Ördögök malmához, hogy azt
az Ördögök őröljék meg, mit tenni vonakodtak, mire Hüvej-piczi előfogta
a tizenkét bivalybőr-ostort s az Ördögöket jól elverte, erre igen
finoman megőrölték a korpát.

Hazamenetkor durrant egyet Hüvej-piczi, hogy a király palotája csak úgy
rezgett bele, de a király parancsára felhagyott vele.

Most levéllel küldték el a király tábornokához, hogy hozzon tőle
levelet. A tábornok elolvasta a levelet, elküldte Hüvej-piczit medvéit
addig legeltetni, míg egy új levelet ír vissza a királyhoz. Hüvely-piczi
kieresztvén a medvéket legelni, tüzet gyujtott s bográcsos húst főzött.
A tábornok katonái körülvették s reá lövöldöztek; de ő fel sem vette;
hanem mikor egy ágyúgolyót a bográcsába lőttek, előfogta tizenkét
bivalybőr ostorát s a katonákat mind szétverte s medvéit befogván, levél
nélkül hazafelé indult.

A palota közelében durrantott egyet, mire a királyt halálsápadság lepte
el s embert küldött elébe, hogy durrogásait hagyja el.

Most néhány napig semmi dolgot sem kapott; mert a király összegyüjté
tanácsosait, hogy Hüvej-piczi kivégeztetéséről tanakodjanak; végre ily
paranccsal küldötték őt a pokolba:

– Hallod-e, Hüvej-piczi! az Ördögök tartoznak néhány esztendei adóval,
eredj tehát és kérd meg tőlök a tartozást, de ne csak az elmulasztott
tartozást, hanem még előre három esztendeit is s ez mindössze tizenkét
zsák aranyból áll. Most menj!

Gondolták a tanácsosok, hogy most bizonyosan el fog veszni Hüvej-piczi;
de egészen más volt a dolog kimenetele: tudniillik, miután az Ördögöket
tizenkét bivalybőr ostorával jól megnadrágolta, teljesítették kívánságát
s ő hazafelé ballagott. Útközben előtalálta a főördögöt. Drúmót, ki
midőn Hüvej-piczit a pokolból hozott tizenkét zsák arannyal jönni látta,
iszonyú haragra gyúlt s parancsolta Hüvej-piczinek, hogy az aranyat
vigye vissza; de ez előfogá tizenkét bivalybőr ostorát s az Ördögöt jól
elpáholta, aztán kivette az egyik kereket, s parancsolta Drúmónak, hogy
a ten-gelyt tartsa, a keret pótolja. Haragudott ugyan ezért Drúmó, de
kénytelen volt engedni a hatalomnak.

A király palotájához érvén, Hüvej-piczi rémítően elkezdett durrogni s a
királynak csak a harmadik kérésére hagyott fel vele.

Midőn a király megpillantotta a tizenkét zsák aranyat s a Drúmó-kereket,
azt izente Hüvej-piciznek, hogy takarodjék el aranyával s mindenével és
soha feléje se jöjjön, mit Hüvej-piczi örömmel teljesített s az
aranyzsákokkal hazafelé fordult; de midőn a kovácshoz ért, hol
buzogányát hitelben csináltatta, megállította a szekeret s egy zsák
aranyat adott a kovácsnak fáradságáért, az Ördögöt haza bocsájtotta,
maga pedig anyjához térvén, s vele együtt tizenegy zsák aranyból
boldogul élt.

Ezalatt a leányok a pinczében meghaltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 526. sz. Debreczeni János gyüjt. Szeged.)


5. A tátos.

Hol volt, hol nem volt, még a hetedhétországon túl is egy tyúklépésnyire
volt egy bedőlt, kidőlt kemence, annak a belsejében volt egy öreg
szoknya, ennek a szoknyának hetvenhét ránczából vettem ezen mesémet.

Volt egyszer egy királynak gyönyörű, parányi három fia és három leánya.
De mit használt nekik. Valahányszor reájok nézett, annyiszor sírt. A
gyermekek eleget kérdezték az okát, de ő mindig csak azt felelte:

– Elég korán fogjátok megtudni, édes gyermekeim!

Egy napon még jobban sírt, mint valaha s a királyi palotát feketete
posztóval húzatta be. A gyermekek megijedve futottak édes atyjokhoz, aki
zokogással fogadta őket:

– Mondtam, ugy-e, édes gyermekeim, hogy sírásom okát elég korán fogjátok
megtudni! Országunkban egy tizenkétfejű Sárkány pusztít s mindennap egy
leányt kell neki adni. Most már az ország minden leányát kipusztította.
Tegnap nem kapott senkit, mire megfenyögetődzött, hogy minden vizet
felisz. Ma reggel már egy csepp víz sem maradt az országban. Az
embereknek szomjan kell halni. Reátok jön tehát a sor, édes leányaim!

Mit volt mit tenni, a királyleányokat csak elhordták egymásután három
nap alatt; de ezután a baj meg csak a régi volt. A negyedik napon újra
fenyegetődzött, hogy felfalja a napot s ha ez nem elég, ráadásul még a
holdat és a csillagokat is az égről.

A királyfiak erre megemberültek, összedugták a fejüket és elhatározták,
hogy atyjokat rábírják: eresztené el őket a tizenkétfejű Sárkánnyal
megküzdeni. A király sokáig ellenkezett, de végre megegyezett benne,
hogy először a legöregebb próbálja szerencséjét. Odaatta neki legjobb
kardját és kiválasztá a király istállóból a legjobb paripát, úgy ment a
Sárkány ellen.

Várták egész nap. Egyszer csak a nap is lenyugodott. A királyfi nem jött
vissza, a király sírt, sírt, tudta, hogy hiába várja. Hát másnap csak
mind hiába várták a hajnalt is, semmit sem virradott. A nap nem kelt
fel, pedig már dél is volt, mert a Sárkány befalta. Most még nagyobb
nyomorúság volt: az emberek, mint éjszaka, botorkáltak, mert csak a hold
meg csillagok világítottak.

Mit volt, mit tenni, elment a második királyfi is, de ez is haszontalan
járt. Másnap már csak azon vették magokat észre, hogy még a hold sem
világított. Már most odavolt minden, még csak a legifijabb királyfi volt
hátra. Régen örült már, hogy a sor végre reá is jön; az apja most még
jobban ellenkezett, de ő csak kardot kötött, maga szaladt az istállóba s
kiválasztá az első lovat, amelyet ért, de alig hogy felkantározta,
felszólalt a ló:

– Okosan tetted királyfi, hogy engem választottál! Abrakolj csak meg s
vakard meg homlokom, azután az itt mellettem álló védlő csikómat s amint
kiviszesz az istállóból, úgy fogok világítani, mint nappal a nap, és
csikóm, mint éjjel a hold és a csillagok.

A királyfi úgy tett, a mint a tátos ló mondotta, megabrakolta, azután
megtisztította egészen; mire a homlokát megvakarta, még az istállóban
egyszerre olyan világos lett, hogy majd megvakultak a kocsisok. Amint
kihozta, az emberek mind csak dörzsölték szemöket, mint a ki sokáig
aludt, mert már három napja nem látták a napvilágot s most egyszerre
világos lett.

A király is csodálkozott, mire ablakából látta, hogy fia a napon
nyargal; de a királyfi hátra sem nézett, keresztülnyargalt az egész
országon s amint a közepére ért, dél volt, mire pedig végét érte, este
lett. Most a tátos tanácsára ráült a csikóra s még éjszaka
visszanyargalt. Az is, mint a hold és a csillagok, világított. Igy
hordozta körül egy ideig a tátos nappal, a csikaja éjjel. De ez sem
tarthatott mindég. Világosság volt, de az emberek fáztak és semmi sem
nyölt, mert a nap nem sütött melegen. Mégis csak fel kellett a Sárkányt
keresni.

– Gyere hát – szólalt meg a tátos – elviszlek én hozzá, megszabadítsuk
nénémet, a napot tőle. Ne is félj semmit, csak jó szemet nézz vele:
megijed ő, amint meglát engem.

Úgy is volt. A Sárkány, amint messziről látta jönni, kibujt lukából s
erősen szórta a tüzet; de a tátos annál erősebben szaladt neki a
királyfival, úgy hogy mindég áthajította a Sárkány rajtok a lángot s
mint odaért, a Sárkány csodálva nézte, hogy meg nem fult. A királyfi
leugrott lováról s egymás után vágta le a Sárkány tizenkét fejét. Mire
fejeit leszedte, megkötötte tátosát a fához s le akart ereszkedni a
Sárkány lukába megszabadítani testvéreit, kiket a Sárkány elragadott,
meg a napot s holdat; de a tátos azt mondta:

– Vigyázz magadra! A Sárkánytól nem féltem, de a feleségének, a
Vasorrúbábának felettem van hatalma s bajt okozhat mind a kettőnknek.
Azért ha nyerítek, szaladj fel, máskép veszve vagyunk!

Alighogy a királyfi leereszkedett, a tátos fáradtan lefeküdt. Egyszer
csak ott termett nála a Vasorrúbába. A tátos egyet nyerített, de már
későn volt, a Vasorrúbába kantáránál fogta s elnyargalt vele a
levegőben. Mint a királyfi felszaladt, már hült helye sem volt s olyan
setét lett, hogy a lukat sem találhatta meg többet. Hazabotorkált tehát
s a tátos csikaját hordatá szét az országban, hogy legalább a hold
világítson az embereknek, ő maga pedig elment tátos lovát keresni.

Ment, mendegélt, hegyen-völgyön túl, végre a rézerdőbe ért, közepén egy
Öreganyóka ült. Szépen köszönté a királyfi.

– Isten hozott édes fiam, mi járatban vagy?

– Jaj, ha tudna útbaigazítani, édes anyám! tátos lovam elragadta a
Vasorrúbába.

– Nem tudok biz’ én semmit róla, édes fiam, de menj feljebb, az
ezüsterdőbe, talán fog felőle tudni anyám!

A királyfi ment, mendegélt, még eljutott az ezüsterdőbe. Közepén ült a
Vénanyóka, köszönté s megmondá, hogy leánya a rézerdőből küldte, de ő
sem tudott rajta segíteni, hanem elküldé anyjához az aranyerdőbe.

Ment, mendegélt újra a királyfi, míg végre elért az aranyerdőbe.
Legislegközepén ült a Vénanyóka, a királyfi elmondá a köszöntést és
baját. Sokáig gondolkozott az Öreganyó, végre azt mondta:

– Tudom fiam, tudom, de rossz helyre mégy oda, rosszabb a Vasorrúbába
fiánál: a tizenkétfejű Sárkánynál, kit megöltél, de mivel köszöntést
hoztál leányomtól és unokámtól, meg akarlak segíteni. Ne ez a gyűrű! Ha
világítani kezd útadban, tudd meg, hogy közel vagy a lukhoz s ha egészen
világos lesz, akkor előtted fog állani a luk, melyen a föld alá kell
ereszkedned, ott meglátod a Vasorrúbába palotáját. De vigyázz magadra,
hogy ő meg ne lásson, mert akkor halálfia vagy. Azért forgasd meg a
gyűrűt, akkor ez a gyűrű azonnal láthatatlanná tesz.

A királyfi szépen megköszönte s úgy tett, mint az Anyóka mondta.
Alighogy leereszkedett a lukon, gyönyörűséges palota előtt állott, s
ablakából még gyönyörűségesebb leány nézett ki. Arcza úgy sugárzott s
olyan fényes volt, mint a nap. A királyfi hamar megforgatta gyűrűjét s
lassan az ablak alá ment.

A Vasorrúbába éppen ablakról-ablakra kergette szép leányát. A merre a
szép leány ment, mindenütt világosság támadt előtte, setétség utána, így
a Vasorrúbába setétben járt. A lányt, mikor már kifáradt, a Vasorrúbába
egy ablak előtt utolérte s odacsukta; a királyfi is odalopódzott,
megforgatta a gyűrűjét, hogy a leány megláthatta. A leány megijedt, hogy
hogy került oda a királyfi, majd bátorságot vett magának, intette a
királyfit:

– Vigyázz magadra, mert ha a Vasorrúbába meglát, széttép.

– Nem félek én tőle, érted jöttem és tátosomért!

A leány megmondta, hogy várjon éjfélig, akkor majd a Vasorrúbába aludni
megy és a setétben a tátost kihozhatja az istállóból. Úgy is történt.

Mikor a tátos kint volt, ráragadta a leányt s ment vele a levegőben.

A Vasorrúbába szemét véletlenül világosság ütötte meg; mindjárt tudta,
mit történt, hamar az istállóba ugrott, megnyergelte tátosát s utánuk
eredt, de a királyfi tátosa visszanyerített.

– Édes leányom, vesd le a Boszorkányt, hiszen vasdoronggal tart. Ha az
én uram istállójába jösz, jobban tartanak.

A tátos megrázta magát, levetette a Boszorkányt s az azonnal nyakát
szegte.

A királyfi hazaért tátosával s még alig érte az ország határát, már a
nap feljött a bús világban, hol azóta csak a hold- s csillagos tátos
körülhordozva világított.

Mire hazaért, azonnal lakzit laktak a szép Napleánnyal; mert az volt,
akit a Sárkánytól a királyfi megszabadított.

Azontúl a nap folyvást világított s ha meg nem haltak, most is élnek.

(Ipolyi A. gyüjteményében 201. sz.)


6. A fehér medve és a herczegné.

Volt hajdan egy király, ki leányát oly rejtekbe zárta, mely mélyen a
föld alatt volt.

Egyszer egy herczeg arra menvén, dícsérni hallá a királyleányt és
szerette volna látni. Mit tegyen? Elment az állatsereglőshöz s felkérte,
hogy varrja őt fehér medve bőrébe. Az állatsereglős megtette kívánságát
s a herczeg elment a király udvarába. Mivel pedig a királyleány nagyon
szerette az állatokat, azért apja a fehér medvét bevezeté a rejtekbe,
hol az minden útat, ajtót, helyet megjegyzett magának.

A leánynál több napig maradván, nem titkolhatta tovább magát, felkérte a
leányt, hogy fejtse ki a bőrt! A leány engedelmeskedett s mikor kifejté,
szép ifjú állott előtte, ki elmondá, hogy nemsokára eljönnek érte.

Alig ment el a fehér medve, a leány kijelenté, hogy nem akar tovább a
rejtekben maradni; az apja azután kiadta, hogy annak adja a leányát, a
ki őt a rejtekből ki bírja magával hozni; de aki nem bírja kihozni,
halálfia.

Már sokan életöket vesztették, mikor a herczeg elérkezett; két fáklyát
adtak neki s lebocsájták. Mekkora volt a csodálkozásuk, mikor látták,
hogy még fél fáklya sem égett el s a királyleányt már is felhozá.

Volt azután lakodalom hetedhétországra szóló s most is boldogul élnek,
ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 554. sz. Szluha Ágoston gyüjt. Szeged.)


7. Hajnalka.

Volt a világon egy asszony, ki mindig kérte az Istent, hogy adjon már
neki egyszer egy magzatot.

Isten valahára meghallgatta kérését. Egy este a mint lefekszik, alig
alszik el, már is fölébred s nyugtalankodik. Kimegy a konyhába, tüzet
éleszt hirtelen, akaratja ellenére is szelet bocsájt s anélkül, hogy
észrevenné, mi történt, legnagyobb bámulatára hallja:

– Anyám, adj inget, gatyát és adj ennem! én megyek!

– Ott van a suton egy liba; egyél! – mondja az anya.

Mivel nem volt készen ing, gatya, elszakítá pendelének szélét s odaadta
fiának, ki azonnal eltávozott a háztól.

Ez a fia volt az Este, mivel esteli időben született.

Az asszony a legnagyobb sopánkodás között feküdt le és aludt el, mivel
alig született gyermeke s már is eltávozott.

Éjfélkor ismét fölébredt, tüzet élesztett, ekkor született másik fia: az
Éjfél, kinek pendele másik felét adta oda, ez is eltávozott.

Hajnalkor szinte azon a módon született Hajnalka. Ennek az ingét adta
oda az anyja. Ez is eltűnt. Az asszony egész napon szomorkodott azon,
hogy egy éjjel három fia született és még sincs egy sem.

Bekövetkezett az este, már az asszony szunnyadófélben volt, mikor
zörgést hall az ablakon. Hazajött Este, éjfélkor Éjfél, hajnalban
Hajnalka. Reggel kimegy Hajnalka az útczára, látja, hogy a város gyászba
van borítva. Bemegy, kérdezi anyját:

– Miért van ez?

Anyja megmondja neki, hogy a Sárkányok a király három leányát elvitték,
ezért van a gyász.

– Menjen édesanyám, jelentse meg a királynak, hogy mi kiszabadítjuk a
leányokat a Sárkányok körmei közül!

Az anyja elment, elmondta a királynak, ki nagyon megörült az ajánlatnak
s magához hívatta a három vitézt. Amint a király megpillantotta őket,
felkiáltott:

– De derék gyermekek vagytok, még ilyen három embert nem láttam
országomban, ha leányaimat hazahozzátok, nektek adom feleségül s
azonfelül fele királyságomat!

– Jól van király – felelt Hajnalka –, mi a királykisasszonyokat
hazahozzuk, csak egy kérésünk van: csináltass háromszáz mázsa vasból
vasmacskát és háromszázhatvanhat mázsából láncot!

A király megcsináltatta.

Hajnalka azt mondja testvéreinek:

– No, vegyétek föl e vasmacskát és lánczot s hozzátok utánam!

De azok meg sem bírták mozdítani. Hajnalka felszedte a lánczot karjára,
a vasmacskába pedig beleakasztotta a mutatóujját, fölvetette a vállára s
útnak indultak.

Mentek, mentek, már az óperencziás tengeren is túl értek egy
tetűlépéssel, egy bolhaugrással, mikor megálltak.

– No, bátyáim – szólt Hajnalka –, hajítsátok föl e vasmacskát az égbe.
De minek is mondom ezt, mikor föl sem bírjátok emelni!?

Hajnalka neki csóválja a vasmacskát, földobta az égbe.

– No most – mondja Hajnalka – menjen föl valamelyiktek!

Az öregebb azonnal útnak indult, de csakhamar visszatért, mert már oly
magasan volt, hogy a földön levők csak akkorának látszottak, mint egy
szúnyogczomb és még sem ért föl. Útnak indult a másik, de ez is
visszatért; mert testvéreit szúnyogköröm nagyságuaknak látta és még sem
érte el a vasmacskát.

Ekkor Hajnalka megesküdtette testvéreit, hogy addig ott lesznek, még
vissza nem tér. Hajnalka fölment, megrázta a lánczot, vele testvéreit
alól majd agyonverte. Ezek is meg akarták rázni, de alig bírták egy
keveset megmozgatni.

Hajnalka útnak eredt a másvilágon. Ment, mendegélt, végre megpillantott
egy kácsalábon forgó kastélyt.

– Kutya egye meg a véred, állj meg, urad parancsolja!

De ez még hétszer sebesebben forgott.

– Állj meg, ide-oda teremtette, kis Hajnal parancsolja!

A kastély megállott, Hajnalka bement, a legöregebb királyleányt ott
találta; ez mindjárt elébe szaladt Hajnalkának s így szólott:

– Mindig mondta az én uram, hogy utoljára is kis Hajnal fog
megszabadítani engem!

– Még nem bizonyos, majd akkor tudjuk meg, ha a Sárkányt legyőztem.
Miről lehet megismerni urad jöttét?

– Hét mérföldről hazahajít buzogányán egy nyulat, hogy felét süssem,
felét főzzem meg számára!

Alig mondta ki e szavakat, az asztalon terem a buzogány a nyúllal.
Hajnalka felkapja a buzogányt s még hét mérföldre dobja vissza és
félrevonul.

– Ejnye, ki dobta vissza buzogányomat – szól a hétfejű s legöregebb
Sárkány. – Az öcsém nem, mert azok ily bolondságot nem tesznek.
Bizonyosan kis Hajnal tette ezt.

Mikor hazaért, mindjárt mondja feleségének:

– Ki van itt, bűzt érzek!

– Nincs itt senki, kedves uram. Az egész világot bejárod s magaddal
hozod a bűzt!

– Hol vagy, kis Hajnal? – szól a Sárkány – Neked itt kell lenned!

Hajnalka előugrik:

– Mit akarsz, kutya?

– Gyere, együnk! – szól a Sárkány.

– Egyék a bolond, egyikünknek meg kell halni, a másik aztán majd eszik
kedve szerint.

Kimentek birkozni. Hajnalka legyőzte a Sárkányt, fejeit levagdalta,
mindegyikből kivágta nyelvének a hegyét s leszedte a körmeit is, mind a
tarsolyába vetette, azután visszatért a kastélyba. A királyleány majd
kibújt a bőréből, mikor Hajnalkát meglátta.

– No gyerünk! – szól a királyleány.

– Várjunk még egy keveset, a többi testvéreid is itt vannak valahol,
őket is meg kell mentenem!

Erre a királyleány nagyon megszomorodott, mert őt ragadta el a Sárkány
legelőször. Hogy testvérei sincsenek otthon, nem tudta. Megcsókolták
egymást, elváltak. Hajnalka tovább ment, a királykisasszony a kastélyban
maradt.

Hajnalka ment, mendegélt, még egyszer szemébe ötlött a lúdlábon forgó
kastély.

– Kutya egye meg a véred, állj meg, urad parancsolja.

De az még hétszer sebesebben forgott, mint azelőtt.

– Állj meg, ide-oda teremtette, kis Hajnal parancsolja!

A kastély megállt. Hajnalka betekintett, gyönyörű szép leányt látott
varrogatni; kopogtatott az ajtón és benyitott. A királykisasszony elébe
szaladt. Hajnalka csak azt kérdezte:

– Micsoda a jele az urad jövetelének?

– Tizennégy mérföldről hazahajít buzogányán egy őzet.

Alig mondta ki ezt a királykisasszony, mikor a buzogány az asztal
közepén forgott. Megkapta Hajnalka a buzogányt, huszonnyolcz mérföldre
dobta vissza. A Sárkány ezen megszeppent s úgy okoskodott:

– A bátyám ezt nem tehette, mert nincs annyi ereje, az öcsém pedig nem
tesz ilyen bolondságot!

Alig érkezett haza, mindjárt kérdezte feleségét:

– Ki van itt? Idegen bűzt érzek!

– Nincs itt senki!

– Itt kell lennie Hajnalkának. Mond meg, hol van?

Erre előugrik Hajnalka:

– Itt vagyok kutya, mit akarsz?

– Gyere, együnk – szól a tizennégyfejű Sárkány – s azután vívjunk!

– Egyék a bolond, egyikünknek meg kell halnia, a másik aztán majd eszik!

Hajnalka a tizennégyfejű Sárkányt is legyőzte. Csak úgy bánt vele, mint
a hétfejűvel.

Visszatért a kastélyba A királylány amint Hajnalkát meglátta, elébe
futott s egész örömmel mondta:

– No, most hát menjünk!

– Ne még, előbb a húgodat is meg kell szabadítanom!

Összeölelkeztek s Hajnalka útnak indult.

Ment, mendegélt, végre megpillantotta a darulábon forgó kastélyt.

– Állj meg, kutya egye meg a véred, urad parancsolja!

De az még tizenhétszer sebesebben forgott.

– Állj meg, kis Hajnal parancsolja!

A kastély megállt. Hajnalka bekukucskált a kulcslukon, gyönyörű
teremtést látott varrogatni. Kopogtatott és bement. A királyleány elébe
szaladt:

– Mindig mondta az én uram, hogy utoljára is kis Hajnal fog engem
kiszabadítani!

– Majd elválik, mi a jele az urad jövetelének?

– Mikor huszonnégy mérföldre van az uram, hazahajít a buzogányán egy
szarvast.

Alig mondta ki, mikor a buzogány az asztal közepén termett. Felkapta
Hajnalka s negyvennyolcz mérföldre dobta vissza s a Sárkány orrát majd
leütötte.

– Ez bizonyosan Hajnalka munkája volt. Testvéreim ilyent nem tehettek,
mert nincs annyi erejök.

Alig ért haza, kérdezte feleségét:

– Hol van Hajnalka, add elő!

Előugrik Hajnalka:

– Itt vagyok, mit akarsz?

– Együnk! – szól a Sárkány.

– Majd eszik, a ki megmarad! – mondja Hajnalka.

Sokáig folyt a harcz, egyik sem győzött, végre egy tüzes összecsapás
után Hajnalka leterítette a Sárkányt. Nyelveinek hegyét és körmeit
tarsolyába tette; azután bement a királyleányhoz:

– No, most már mehetünk – szólt Hajnalka. – Tudom, hogy testvéreid már
megúnták a várakozást!

– De ne menjünk még – mondja a királyleány, – hanem előbb nézd körül a
helyet, hol vívtatok, ott találsz egy ajtót, azt nyisd föl, ott lelsz
egy aranyvesszőt, vedd fel, ha ezzel a vesszővel megcsapod a kastélyt,
az aranyalmává változik, ezt tedd a zsebedbe, akkor mehetünk.

Hajnalka úgy tett s útnak indultak.

Mikor a másik várhoz érkeztek, a két testvér összeölelkezett, azt a
várat ott talált ezüstvesszővel ezüstalmává változtatta; a harmadik
várat rézvesszővel rézalmává változtatta.

Elindultak a láncz felé, hol Hajnalka feljött a másvilágra. Hajnalka
megrázta a lánczot, testvérei is megmozgatták. Hívek maradtak
esküjökhöz, őrizték a helyet, pedig Hajnalka már hét év óta kódorgott a
másvilágon.

Hajnalka ölébe vette a három lányt s velök lefelé ereszkedett, mikor
hirtelen megjelent egy Kalefaktor nevű szárnyas ember, a lánczot derekán
elvágta s a leányokat az öléből kiragadta. Hajnalkának mit volt mit nem
tenni, vissza kellett menni, a merről jött.

Egyszer roppant zúgást hall, hát észreveszi, hogy esik a kénköves eső.
Mindent fölégetett mellette, de őneki nem ártott, mert vasköpönyegben
volt. Roppant sivítást is hallott valami oduban. Odamegy, látja a
grifffiakat kínlódni. A kénköves esőt ki nem állhatták. A mint a
grifffiak meglátták Hajnalkát, könyörögtek neki:

– Ments meg minket, ember, majd megszolgáljuk még neked!

Hajnalka betakarta vasköpönyegével a griffmadarakat. Mikor az eső
elmult, azt mondták a griffmadarak Hajnalkának, rejtse el magát, mert az
anyjok ha meglátja, elnyeli. Ugyanis a kéneső a griffmadár fiait minden
esztendőben elölte s ha most meglátja, hogy fiai megmenekültek, akit ott
talál, felfalja. Nagy suhogással repült a griffmadár oduja felé s amint
a fiait meglátta, kérdezte:

– Ki mentett meg benneteket a kénesőtől?

– Nem volt itt semmi eső – mondták a grifffiak.

– Dehogy nem volt, hisz minden föl van perzselve, csak mondjátok meg
amit kérdezek!

– Nem merjük, mert felfalod!

– Nem falom, csak mondjátok!

Erre azután kivallották.

– Gyere elő, ember!

Hajnalka előjött, a griff azonnal bekapta; a fiak egyre könyörögtek,
hogy ne bántsa szabadítójukat!

Sok kérés után Hajnalkát kiköpte s kétszerte szebb és derekabb emberré
vált, mint volt azelőtt.

– Mit kívánsz, ember – szólt a griff. – Bármit kívánsz, mindent
megteszek!

Hajnalka azt kívánta, hogy szállítsa őt le a másvilágra.

A griff megigérte. Huszonegy bivalyt süttetett, huszonegy akó bort
rendelt és megparancsolta Hajnalkának, hogy valahányszor jobbra tekint:
egy bivalyt, ha balra: egy hordó bort vessen a szájába. Útközben a griff
addig-addig tekintgetett jobbra-balra, hogy már csak egy hordó bor volt
és a földet még sem érték el. Jobbra tekint a griff, de Hajnalka nem
dobott a szájába semmit.

– Vess bele valamit, mert mindjárt eleresztelek – mondja a griff.

Hajnalka levágott egy darabot a maga sonkájából, bevetette a griff
szájába, utána a hordó bort s leértek a földre.

A griff kiköpte a czombdarabot és a helyére ragasztotta.

Míg Hajnalka fent járt, Kalefaktor elvitte a királyleányokat a királyhoz
s mondta, hogy ő szabadította meg a leányokat, bizonyságul a Sárkány
nyelveit is megmutogatta s követelte a legkisebb királyleányt feleségül.

A király odaigérte, de a királyleány vonakodott hozzámenni, mert nem ő
szabadította meg.

Az atyja rimánkodott leányának, végre a királyleány megigérte, hogy
hozzámegy Kalefaktorhoz, ha az apja oly ruhát csináltat neki, mint
amilyen a jegyruhája a másvilágon volt.

A király előhivatta a szabóját, megparancsolta neki, hogy holnap reggel
nyolcz órára leányának oly ruhát csináljon, mint amilyen annak a
másvilágon volt.

– Adj felséges király mustrát!

A király pofoncsapta a szabót.

– Hát azért tettelek birodalmamban első szabónak, hogy még mustrát kérj;
ha holnap reggelre kész nem lesz a ruha, felakasztatlak!

A szabó szomoruan járt le s föl az útczán, egyszer csak egy fiatal ember
megszólítja, hogy fogadja föl legényévé.

– Nem kellesz nekem – szól a szabó, – hisz holnap már úgy is az
akasztófán függök!

– Hogyan?

A szabó elbeszélte az egészet, a legény megigérte, hogy ki fogja
segíteni a bajból, csak fogadja fel! A szabó felfogadta.

Mikor a többiek már lefeküdtek, a szabólegény: Hajnalka, kiment az
udvarra, megcsapta aranyvesszejével az aranyalmát s előtte termett a
huszonnégyfejű Sárkány kastélya, belement, kihozta a menyasszonyi ruhát,
azután ismét megcsapta a kastélyt s az aranyalmává vált. A ruhát bevitte
a szobába, fölakasztotta a fogasra, lefeküdt s elaludt.

Éjszaka fölébredt a szabó felesége, meglátta a nagy fényességet, tüzet
kiáltott, de a szabó lecsitította.

Másnap Hajnalka elbúcsúzott a szabótól, pedig a szabó tovább is tartotta
volna, marasztalta, de nem maradt.

– Nekem mennem kell – szólt Hajnalka, – nálam egy nap egy esztendő!

Most meg azt kívánta a királyleány az apjától, hogy csináltasson neki
olyan gyűrűt, mint amilyen volt a jegygyűrűje a másvilágon.

A király magához hivatta az ötvösét, de ez is úgy járt, mint a szabó.
Ezen is Hajnalka segített éppen úgy, mint a szabón, s ennek a felesége
is tüzet kiáltott, mikor a gyűrűt meglátta.

A királyleány most már láthatta, hogy itt kell lenni Hajnalkának. Azt
kérte az atyjától, hogy engedje ki még egyszer kocsikázni. Az atyja
megengedte.

Mikor kikocsikázott, az ötvös felé hajtatott; s az ablakon keresztül
meglátta Hajnalkát. Mindjárt megállította a hintót, bement az ötvöshöz s
Hajnalkát a királyi palotába vitte.

Hajnalka megmondta a királyleánynak, hogy a szoba minden ajtaját s
ablakját csukassa be s ő majd elbánik Kalefaktorral. A királyleány úgy
rendekezett, de egyet mégis nyitva hagytak véletlenül s mikor Hajnalka
belépett a szobába, Kalefaktor a nyílt ablakon kirepült.

Hajnalka ezután felvilágosította a királyt, hogy ő szabadította meg a
leányait s így lettek leányai Estéé, Éjfélé és Hajnalé.

Nagy lakodalmat laktak, boldogul éltek; míg egyszer Este és Éjfél
irigykedni kezdett Hajnalkára s vesztére törtek. Abban egyeztek meg,
hogy egy alkalommal, ha vadászni mennek, elvesztik. Ezért azt végezték,
hogy pörgő karikát készíttetnek, olyant, hogy a felső része még a
legélesebb borotvánál is hatszázszor élesebb legyen; azt majd a fűbe
vetik s egyikök, mintha találta volna, felveszi s átadja Hajnalkának,
hogy el tudná-e térdével törni? Cselük sikerült. Hajnalka a karikát
térdén ki akarta egyenesíteni, térdét elvágta. Este és Éjfél rárohantak
s meg akarták ölni, de nem sikerült; otthon mégis azt hazudták, hogy
Hajnalkát a vadállatok tépték szét.

Hajnalka iparkodott hazamenni, de nem bírt, csak csúszkált az erdőben.
Egyszer egy félkezű vadász bukkant reá. Csakhamar megbarátkoztak,
belekapaszkodott a vadászba, ki őt lakásába vitte. Itt éldegéltek, a
vadász nyulakat hordott, Hajnalka pedig elkészítette.

Mikor azután beleúntak a magányos életbe, elhatározták, hogy
gazdasszonyt hoznak maguknak és pedig úgy, hogy legközelebb búcsú
alkalmával Hajnalka kosárba ül, a vadász a kosarat a nyakába akasztja s
bemegy vele a templomba; Hajnalka pedig azt a leány, amelyik megtetszik
neki, megragadja s azt mondja:

– Hej, legyünk otthon!

A vadász pedig hazateremti őket. Úgy is történt. Herczegkisasszonyt
hoztak magukkal, ki beleegyezett, hogy gazdasszony legyen, mert mind a
vadász, mind Hajnalka nagyon szép volt.

Kalefaktorról tudták, hogy a szép asszonyt keresi, elhatározták
magukban, hogy a vadász vadászni megy, az asszony pedig, mikor
Kalefaktor a fán megjelen, beédesgeti a szobába, Hajnalka azután elbán
vele. Úgy is történt. A vadász vadászni ment, Hajnalka elbújt,
Kalefaktor a fán megjelent s a gazdasszonyt csábítgatta, hogy hagyja el
kedveseit; a gazdasszony azután elmondta, hogy ő is szeretne
megszabadulni tőlük, de nem tud s Kalefaktorral elmenne szívesen, hanem
jőjjön be, míg felkészül. Kalefaktor nem akart mindjárt bemenni, de
azután bement mégis, a herczegkisasszony becsukta az ajtót, Hajnalka
előmászott és összevagdalta Kalefaktort, mire a vadász is hazatért s
csonka karját belemártotta Kalefaktor karjába s az azonnal kinyőlt.

– Nosza, hamar márts bele engem is! – kiáltott Hajnalka.

A vadász belemártotta s kinyőlt a lába.

A vadász gróf volt, várába vitette ezután a herczegkisasszonyt s
boldogul éltek; Hajnalka pedig visszatért a királyi udvarba, testvéreit,
mint a kocsisokat, kenyérrel, vízzel tartotta s ipa halála után átvette
az ország kormányzását és még most is uralkodik, ha meg nem halt.

(Ipolyi A. gyüjteményében 700. sz. Debreczeni János gyüjt. Parád.)


8. Leánytevő Sárkány.

Volt hajdan egy szegény ember, ki kenyerét terhes szolgálattal keresé,
de ezt a szolgálatát is elvesztette. Elment szolgálatot keresni s
összejárta talán az egész világot, de ki sem könyörült rajta.

Útközben végre találkozott egy farkassal egy erdőben. Kérdezi a farkas:

– Mit keres ebben a rengeteg erdőben, hol még a madár sem jár?

Miután elpanaszkodott a szegény ember, mondá neki a farkas:

– Én is épúgy eltévedtem társaimtól, hanem tudod mit? vigy el magaddal,
hiszen csak megélünk ketten!

– Jól van, farkas barátom, jer’ velem, majd nekünk is felvirrad még
valaha.

Amint ketten mennének, útjokban reábukkantak egy medvére, melyet, miután
nyájasan köszöntöttek volna, megkérdeztek, nem volna-e neki kedve velök
menni? mit el is fogadott. Most már hároman mentek.

Mikor már sokáig utaztak, találtak egy oroszlánt, mindjárt azzal állt
elő: vajjon nem fogadnák-e őt is közéjök? Elfogadták, mert így többen
voltak egy társaságban. Most már az egész nemes társaság ment, mendegélt
mindaddig, míglen egy városhoz nem ért. Amint ahhoz már közel voltak,
elrémültek nagyon, látván, hogy az egész város gyászfekete színű
posztóval van beborítva. A város egyik végén volt egy rongyos viskó.
Hogy veszedelembe ne kerüljenek, bement az ember. Körültekintvén, mit
sem látott benne, mint egy vén asszonyt, kinek homloka jobban meg volt
ránczokkal szántva, mint bármely szegény ember fiának a földje. Először
egy kicsit megdöbbent, de bátorságot véve magának, megszólítá a vén
boszorkányt:

– Jó napot kívánok, nénémasszony!

– Adj Isten neked is, kedves fiam!

Az ember nem akarván sokáig figurázni, megkérdezte:

– Mi volna annak az oka, hogy az egész város gyászposztóval van
beborítva?

– Tudd meg, kedves fiam, legelőször, hogy itt az egész városban csak egy
kút van, azután hogy abban a kútban van egy szörnyeteg: tizenkétfejű
Sárkány, mely addig kinek sem ad vizet, míg neki egy leányt nem adnak
eledelül. És ez már oly hosszú idő óta tart, hogy már minden városbeli
leányt fölemésztett. Jelenleg a király gyönyörű leányára került a sor. A
király mély bánatba merült egyetlen leánya miatt: az egész várost
gyászposztóval borítatta be s kihirdette az egész birodalmában, hogy az
kapja a királyleányt feleségül és a fél birodalmat, aki a leányát
megmenti. Azonban mindeddig nem találkozott, a ki a Sárkány szemébe mert
volna nézni.

Búcsútvett a szegény ember az asszonytól s a kút felé tartott, hova sok
nép tolult. Mindenki látni akarta, hogy nyeli el a szörnyeteg a
királyleányt.

Amint odaért, kérdezte a néptől, hogy hova viszik ezt az ártatlan
leánykát?

– A kútban levő Sárkánynak – feleltek neki.

Alighogy odaérkezett a hintó, melybe hat gyászlepellel beborított ló
volt befogva, a király szolgái azonnal kiemelték a leánykát a hintóból.
Ekkor a szegény ember odament a király leányához, hogy ő társaival
megszabadítja. A király és királyné ki sem mentek, csak a vár
bástyájáról nézték, hogy nyeli el a szörnyeteg kedves leányukat.

A szörnyeteg nem jött mindjárt ki, a szegény ember már megúnta a
várakozást, azért az oroszlán maga nézett be, de amint bekukkant a
kútba, emelkedni kezdett a Sárkány. Minthogy a szegény embernek a bal
kezére esett a kardja, kirántotta baljával s a Sárkánynak három fejét
lecsapta, de csakhamar jobb kezébe vette a kardot és ismét három fejétől
fosztotta meg az utálatos szörnyeteget. Most a Sárkány egyszerre kidobta
magát a szárazföldre, mire az állatok megrohanták és széttépték.

A leány ezt látva, majd bibújt a bőréből s az ujján levő gyűrűt ketté
törve, egyik felét magának tartá meg, a másikat a szegény embernek adta.

A szegény ember pedig a Sárkány tizenkét nyelvéből, füléből, lábából,
ujjából, orrából a hegyét levágta, tarsolyába tevé és a fáradság után
lenyugodván, elaludt.

Nem messze a kúttól volt egy magas fa, melyen régóta leselkedett egy
czigány, mindig fenyve baltáját, mellyel a Sárkányt le akarta vágni; de
mivel a szegény ember megelőzte őt, ezért felette bosszankodott reá és
hozzája menvén, fejét levágta. Utána elment a királyhoz s fejszéjét
villogtatva mondta, hogy ez a fejsze volt, amellyel levágta az utálatos
állat fejét s mutatta az állat tagjainak a darabjait is. Erre
lakodalomhoz fogtak, ettek, ittak, vigadtak s éltették a czigányt,
kivéve a királyleányt, ki szomorkodva nézte mindezt.

Míg ezek vigadoznak, kinyugodván magát a farkas, felkelt s látja, hogy
ura vérben fekszik, feje is le van vágva, kétségbeesetten fut a medvéhez
és az oroszlánhoz, felzavarja s nézik urokat, hogy lehetne rajta
segíteni?

A medve hallott valaha a gyógyító füvekről, az oroszlánt magával vivé, a
farkast pedig oda rendelé gazdájokhoz őrzőül. Sok keresés után
előtaláltak egy kígyót, mely puttonykát vitt a nyakán, kérdezték tőle:

– Kígyó barátom, mit viszesz hátadon?

– Élesztő vizet a testvéremnek, mert éppen most egy kerék keresztülment
a nyakán, őt akarom feléleszteni!

Kértek tőle egy keveset, elmondták, hogy háladatosak lesznek; de a kígyó
nem akart adni. Ekkor a medve úgy megcsapta a kígyót a talpával, hogy a
kígyó azonnal a földre rogyott; az oroszlán a nyakára vevé a puttonyt s
futott gazdájához, a medve utána. Megfogták gazdájuk fejét,
odaillesztették a nyakához, ráöntötték a vizet, úgy összeforrt, mintha
sohasem volt volna levágva. Az ember felébredvén, oly szép lett, mintha
királyvérből származott volna.

Míg ezek így történtek, a királyleány legnagyobb szomorúságban tölté
perczeit, mit atyja észrevevén, szolgáját azonnal a jósló vén asszonyhoz
küldé, hogy kérdezze meg, vajjon ki ölte meg a Sárkányt? A jósló asszony
azt felelé:

– A czigány.

A farkas ezalatt arra kérte gazdáját, eressze el a király udvarába, de
előbb tegyen a nyakára egy kosarat. Gazdája nem akarta elereszteni,
hanem a farkas nem nyugodott. Amint a farkas odament, a kutyák
észrevették s elkezdtek szokatlan hangon ugatni, az emberek kiszaladtak,
a czigány alól pedig egy vánkos kiesett. A kutyák majd hogy szét nem
tépték a farkast, a lármára még a királykisasszony is kiment, ki azonnal
megismerte a farkast s kiáltott az inasoknak, hogy csendesítsék le a
kutyákat és senki se merje bántani a farkast. A farkas fel és alá sétált
a palotában, ki sem merészkedett hozzányúlni, csak a királyleány, ki
levevé a kosarat a nyakáról s a legfinomabb ételekkel és süteményekkel
telerakván, ismét nyakára akasztotta és elbocsájtotta. A farkas
hazaérkezvén, gazdájának adta oda a kosarat, ki egyenlően felosztotta az
ételt.

Ezután a medve kéredzkedett el, ez is hasonló szerencsében részesült, ez
alkalommal a czigány alól ismét kiesett egy párna. Végre engedelmet kért
az elmenésre az oroszlán, ez is oly szerencsés volt, mint a többi s
ekkor a cigány alól az utolsó párna esett ki.

A király mindezt megfigyelte, az oroszlánt pedig kileste, hogy hova
viszi az ételt? Látta, hogy egy viskóba s ott egy embernek adja át. Alig
ért haza a király, rögtön megparancsolta, hogy kocsisa hatlovas kocsiba
fogjon be s hozza be a viskóból az embert és az állatokat. Mikor a
király udvarába értek, a czigánynak már ekkor mintha tövisből volt volna
a széke, úgy ült; de ott kellett ülnie.

Amint felértek a palotába, a királyleány azt kívánta édesatyjától, hogy
az embert vele szembe ültesse. Mikor ez megvolt, azt mondta:

– Ime, jó atyám, szemközt ül velem, akinek az életemet köszönöm!

Ezzel elővette a fél gyűrűjét és a szegény ember is megmutatta a másik
felét és hogy a királynál nagyobb hitelre találjon, elővette
tarisznyáját és kirakogatta a Sárkányból levágott darabocskákat, mire a
czigány is előszedte az ő darabocskáit, csakhogy rövid vizsgálódás után
kitűnt, hogy a czigány előtt már valaki vágott belőle és az is kijött,
hogy a czigány volt a gyilkos.

Ekkor a czigányt a törvény elébe állították, elítélték, hogy a
legszilajabb csikók farkára kössék és így szétszakítsák.

A király hallván az ítéletet, azonnal négy szilaj csikót hozatott a
méneséből, a czigányt a csikók farkára kötötték és szétszakították.

A szegény ember pedig elvette feleségül a királyleányt és atyjokkal
együtt sokáig boldogul éltek, az állatok pedig a legjobb sorsban
részesültek.

(Ipolyi A. gyüjteményében. 25 sz. gyüjt.)


9. A pásztorfiú viaskodásai.

Volt egy szegény ember, oly szegény volt, hogy egyetlen fiát csak egy
garassal küldé a világba.

A fiú ment, mendegélt, előtalált egy koldust, kinek csak egy szeme volt
és ez volt az Isten; kérdé tőle, hogy hova megy? A koldus alamizsnát
kért tőle, a fiú megosztotta vele a garast s megkérdezte tőle: melyik
úton keresse ő a boldogságát? A koldus azt mondta:

– A Fekete-tengeren túl lakik egy gyönyörűséges aranyhajú leány. Nagy
erdőben van a vára, amelyiknek az egyik kapuja fekete, a másik fehér. A
fekete ajtó nagyobb pompát mutat, mint a fehér, de azért te csak a
fehéren húzd meg a csöngetyűt és az aranyhajú királyleány fogja azt
kinyitni.

Miután ezt háladatosságból megmondotta a pásztorfiúnak az egyszemű
koldus, azután ki-ki más úton ment.

Sokáig ment a fiú a Fekete-tengeren, elérte a nagy erdőt és a gyönyörű
várat, melyen a fehér és fekete kapu volt.

Sokáig állott a fiú a fekete ajtó előtt; de mégis azután a fehérnek ment
és becsengetett, a szép aranyhajú pedig kinyitotta az ajtót.

Kérdi tőle a fiú:

– Nem kell-e neki pásztor? minek a szép aranyhajú leány nagyon megörült
s megfogadta.

Örömmel hajtotta a fiú a nagy csordát, ment utánok messzire, míg egy
gyönyörűséges kerthez értek, melyben aranyalmák és aranycseresznyék
teremtek.

Volt a kertben egy szép vár, melyben hatalmas Óriások laktak.

A pásztorgyermek meg mindig csak azt nézte, hogy miként lophatna az
aranyalmákból és cseresznyékből? Felmászott egy fára, honnan meglátta,
hogy egy Öregember közeledik felé; megismerte, hogy ez az egyszemű
koldus. Mikor közel volt hozzá, vesszőt adott a pásztornak s azt mondá:

– Én meg akarlak jutalmazni nagy vitézséggel! ezzel a vesszővel meg
fogod győzni a három hatalmas Óriást!

Ezzel eltűnt az öreg koldus, a gyermek pedig úntig lakott az
aranycseresznyével. Azonban a három Óriás odajött a fa alá és felnéztek:

– Nézd, nézd, – azt mondja az egyik közülök – nézd, milyen bogárka
mászik itten a fán; tépjük agyon a hitvány férget!

A pásztorfiú pedig háromszor megsujtotta az Óriást, amelyik legközelebb
volt s legott lerogyott az Óriás, így a többit is kivégezte. Nagy
örömmel ment le a fáról a várba, hol sok rab volt, mind szabadon
bocsájtotta.

Nagyon jól élt itt az ifjú, mert szép legény vált belőle, mikor egyszer
eszébe jut, hogy házasodni is kellene! Mindjárt a szép aranyhajú leányra
gondolt, kinek csordáit híven őrizte; de nem ment megkérni, hanem valami
más érdemet akart magának szerezni, mit nem kellett soká keresni, mert
kiütött a háború ugyanabban az országban a hétfejű Sárkánnyal, ki nem
akart vizet adni mindaddig, míg szép leányt nem adtak neki.

Már az aranyhajú királyleányon volt a sor, ekkor jelentette magát a
pásztorfiú az öreg királynál s mondta, hogy ő meg fogja szabadítani a
várost és meg is győzte a vitéz a hétfejű Sárkányt; ezután elvette a
szép aranyhajú királyleányt s még most is élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 134. sz.)


10. A talált gyermek.

Egy asszonynak volt egy kis fia, de egyszer, mikor munkában volt s
gyermekét letette, két pólyásgyermeket talált azon a helyen, hol a
magáét hagyta volt. Mivel a kettőt egymástól megkülönböztetni nem tudta,
mind a kettőt felnevelte; de mindig fúrta a fejét, mint ösmerhetne a
maga édesére?! Javasolták neki, verné meg mind a kettőt jól, amelyik az
ő fia, nyakába fog borulni és kérni őt, ne bántaná, a másik pedig
félremegy és ott fog sírni.

Úgy történt; de a két fiú nagyon szívére vette, hogy anyjok őket így
megveré, eltökéllették, hogy a házat elhagyják, elmennek szerencsét
próbálni.

Amint mennek, egy vastag fához érnek, hol az út kétfelé vált. Itt a
talált gyermek, ki okosabb volt, azt mondta a másiknak:

– Édes testvérem, az út maga mutatja, hogy egyikünk jobbra, a másik
balra menjen. Esztendő mulva, meglehet, találkozunk e fánál s ha nem
találkoznánk, aki itt lesz, döfje e vastag fába a bicskáját, s ha abból
vér foly, tudhatja, hogy testvérének jól van dolga, ha pedig hitvány
nedv fog folyni, tudhatja, hogy testvérének dolga rosszul megy, vagy
éppen meghalt.

Kétfelé mentek tehát. A talált gyermek egy nagy városba ért, amely
egészen be volt húzva fekete posztóval. Tudakozására: mi ennek az oka?
azt felelték, hogy egy hétfejű Sárkány van közel egy szirtbarlangban
nagy víz között, amely minden nap egy leányt eszik meg; sorsvetés útján
már a király leányára került a sor.

Nem szólt semmit, egyenesen a királyhoz ment és azt mondta, hogy ő meg
akar vívni a Sárkánnyal. A király kardot adott neki és megigérte, hogy
odaadja neki a leányát, ha meggyőzi a Sárkányt.

Amint a királyleányt hajón nagy gyászban vitték, a Sárkány kidugta egyik
fejét, melyet a talált fiú rögtön elvágott s úgy bánt a többi hattal is,
minek következtében a király veje lett.

Amint egyszer vadászni ment, egy Öregasszonyt talált az erdőben, ki
galyat vitt egy talyigán, mivel már nem bírta, kérte, hogy segítsen
neki.

Segített neki s amint tolja, egyszerre elsülyed a talyigával együtt.

Az Öregasszony a Sárkány anyja volt. Ott lent a barlangjában
szemrehányás közt vesszővel illette meg, mire a király veje kővé vált, ő
pedig csontokat főzött vasfazékban, melyek fia csontjai voltak s avégből
főzte, hogy fia felelevenedjék. Ez éppen egy esztendőre történt.

A másik testvér a vastag fához menvén, beledöfte a kését és víz folyt
belőle.

Mindjárt tudta, hogy testvére veszedelemben van, elment tehát azon az
úton, melyen testvére elindult.

Végre elért ugyanabba a városba, hol nagyon megörültek neki, mert
hasonlatosságánál fogva azt gondolták, hogy a királyleány férje. Ő nem
fedezte fel magát, hanem ki akarta tudni, hol van testvére?

Amint egyszer vadászni ment, az erdőben az Öregasszonnyal szint’
azonképen járt. A Boszorkány, ki leselkedett reá, megörült neki, de ez
kikapta kezéből a vesszőt, s megütötte vele a Boszorkányt, ki azonnal
kővé vált, a vessző másik végével pedig kővé vált testvérét illette meg,
ki azonnal felelevenedett.

A Sárkánynak már csak kevés ideig kellett volna főlni, hogy
felelevenedjék.

A két testvér ezután visszament a városba, hol a király veje feleségével
nagy öröm közt új lakzit lakott.

(Ipolyi A. gyüjteményében 21. sz. Pajor István gyüjt. Nyék.)


11. A két testvér.

Egyszer egy szegény ember kiment hitvesével a szántóföldre munkálkodni.
Volt nekik egy angyalképű kis fiacskájok, kit magukkal vittek
valahányszor valahova mentek; minthogy pedig a nap felettébb sütött, a
gyönygyalakú gyermeket terebélyes vadfügefa alá fektették, hogy ott
csendesen nyugodjék, ők pedig munkájokat folytathassák.

Mikor már legjavában dolgoznak, egyszer csak nagy sírást hallanak,
mindjárt otthagyták dolgukat, odaszaladtak a fa alá s két gyermeket
látnak egymás mellett feküdni; de úgy hasonlítottak egymáshoz, hogy ki
nem tudták választani, melyik az övék; végre abban állapodtak meg, hogy
hazaviszik mind a kettőt s fölnevelik.

Egyszer, mikor már jól tudtak imádkozni, szüleiktől elkéredzkedtek
játszani. Játék közben azt mondja az idegen gyermek:

– Édes testvérem, menjünk ama magas hegyre!

A kis fiú beleegyezett. Mikor már sok üggyel-bajjal fölértek az óriás
hegy csúcsára, azt mondja az idegen fiú:

– Kedves vérem, térdepüljünk le s imádkozzuk el azokat az imádságokat,
melyeket szüleinktől tanultunk!

Mikor már ezt is elvégezték, azon veszik észre magukat, hogy a hegy
kétfelé nyílt előttük s mintegy királyi kincstár áll előttük nyitva,
igen sok arany, ezüst s mindenféle drágaság volt előttük. A gyermekek
egy darabig bámészkodva álltak ott; hanem az idegen azután megszólalt:

– Tudod-e, mit akarok mondani! ebből a sok kincsből ne vigyünk egyszerre
sokat, hogy az emberek észre ne vegyék s bajba ne keveredjünk; hanem
majd inkább mindennap kijövünk s annyi kincset hozunk magunkkal,
amennyire szükségünk lesz!

Mikor zsebjöket telerakták arannyal és ezüsttel, hazafutottak
szülőikhez, kik először megütköztek, hogy a kincset látták s féltek a
bajtól, de mikor megmagyarázták nekik a gyermekek, megnyugodtak. Ezután
naponta kijártak a gyermekek aranyszedni, addig szedegették,
hordogatták, hogy gazdagok lettek.

Elérkezett az idő, hogy a gyermekek betöltötték a tizenhetedik évöket,
megszólították atyjokat:

– Atyám, az Isten megáldott bennünket, szerezz nekünk egy kis örömet,
tudniillik vegyél nekünk egyforma lovakat, vitézruhát és egyenlő
fegyvert!

– Kedves gyermekeim, édesörömest megteszek mindent, ne gondoljátok, hogy
csak a szám jár és semmit sem teszek, jertek velem a vásárra,
válasszatok magatoknak olyan lovakat, amilyeneket akartok s kivántok!

Egy kis idő mulva el is mentek a vásárra, de kedvökre való lovakat nem
találtak s már búsan hazafelé indultak, mikor megpillantottak egy
czigányt két rossz gebével. Ezt a két gebét annyira megkedvelték, hogy
alkudozásba bocsájtkoztak a cigánnyal és nagy nehezen megvették ráadásul
oly kancsó vízzel, melynek hathatós ereje volt. Olyan volt ez a víz,
hogy ha a lovak kifáradtak, csak ezzel kellett meghinteni a szőrüket s
meggyorsultak. A lovak tátosok voltak.

Ezután kardot mentek vásárolni. Összejárták a boltokat mind, de sehol
sem találtak kedvökre valót. Végre ócskavaskereskedőhöz mentek be s ott
láttak két rettenetes kardot, rozsdásat. Ez tetszett meg nekik s meg is
vették.

Majd elmentek a szabókhoz, de kedvökre való öltözetet nem találtak. Már
hazafelé indultak, mikor összetalálkoznak egy kereskedővel, ki
vitézruhákat árult. A kereskedőt két kutya követte. Szóba álltak a
kereskedővel, vettek tőle két egyforma öltözetet s megvették a két
kutyát is. Most már mindennel el voltak látva, elhatározták maguk közt,
hogy elmennek szerencsét próbálni.

Sokáig utaztak már, mikor végre eljutottak egy fához, hol az út kétfelé
ágazott el. Itt az idegen azt mondá:

– Kedves testvérem, itt az idő, itt a hely, hogy elváljunk egymástól;
nálad is van egy kés, nálam is, szúrjuk bele ebbe a fába, hogy, ha
azután valamelyikünk ide visszajön és meglátja a másik kését kiesve,
tudja, hogy testvére meghalt!

Megcsókolták egymást; egyik az egyik, másik a másik úton indult el.

Az idegen ifjú paripáján csakhamar egy városba ért, hol király lakott,
kihez minden tartózkodás nélkül beköszöntött:

– Kérlek, fogadj meg engem szakácsodnak s kutyámnak és lovamnak adj
enni!

A királynak szüksége volt az emberekre, megfogadta.

A királynak szokása volt a tenger mellett lovagolni. Egyszer, mikor a
tengerparton nyargalt volna, nagy zúgást hall. Végre kiveté magát a
tengerből egy rettentő tizenkétfejű Sárkány s megszólítá a királyt:

– Lám, most elnyelhetnélek lovastul együtt, de nem teszem, ha
kívánságomat teljesíted! Tudom, hogy több leányod van, azt is tudom,
hogy az életed kedvesebb előtted, mint a leányaidé, azért ha megigéred,
hogy egy leányodat nekem adsz, szabadon bocsájtlak!

A királynak mit volt, mit nem volt tennie, meg kellett igérnie, hogy a
legkisebb leányát odaadja neki. Visszatért a király, nagyon szomorú
volt, de szomorúságának az okát aznap senki sem merte megkérdezni.

Másnap reggel a szakácsinas is kilovagolt a tengerpartra. Amint meglátta
a Sárkány, odakiáltott:

– Mondd meg az uradnak, hogy tartsa meg a szavát, mert ha nem, a
halálfija lesz!

Erre a fiú meghökkent, egyenesen a királyhoz futott s elmondta neki az
izentet. A királynak nem volt más mit tennie, mint megmondani a
legkisebb leányának, hogy halálos ruhába készüljön s őt kövesse. A leány
bármennyire sírt is, atyjának kénytelen volt engedni, készült a halálra.

Ezalatt az idő alatt a szakácsinas lefutott a tátos lovához, kikérdezte,
miként kellene megszabadítani a király leányát.

– Kedves, jó gazdám – mondja a ló – vedd föl magadra vitézruhádat, tedd
a tarisznyádba a bűvös vizet, kösd föl a kardodat, te szabadítod meg a
királyleányt!

Az inas megfogadta a lova szavát, vágtatott a tenger felé. Ekkor már ott
volt a király leányával, s népségével, az inasnak sem kellett több,
felkért egy embert, hogy ha a viaskodásban lankadni fog, a
tarisznyájában levő vízzel hintse meg.

Nem sokat kellett várni a Sárkányra, csakhamar kijött a tengerből, hogy
majd magával viszi a királyleányt, de az inasnak sem kellett több,
kiugrik a népgyülekezetből, elkezd viaskodni a Sárkánnyal. Már több
fejét levágta a Sárkánynak, mikor lankadni kezdett, már-már
veszedelemben forgott, mikor megbízottja elkezdte behinteni tagjait a
vízzel, mire sokkal erősebb lett, mint azelőtt volt s a Sárkányt
legyőzte.

Ezt látva a királyleány, odafut s örömében lehúzván drága gyűrűjét a
vitéz hajára kötötte. A vitéz abban a szempillantásban eltűnt, bement az
istállóba, lehúzta a ruháját, dolgához látott. A király hazajövén,
felette örült leánya megszabadításán, de öröme korai volt, mert másnap,
hogy az inas kiment a tengerpartra a rút állatot megnézni, eme szavakat
hallotta:

– Mond meg királyodnak, a megöltnek az atyja izeni, hogy középső leányát
vigye ki neki a tengerhez!

Hazaérkezvén az inas, megmondja az izenetet; mire a király öröme
szomorúsággá vált s könnyes szemmel mondá középső leányának, hogy
készüljön a halálra.

A halálra készült leányt atyja vezeté a tengerpartra, hol a Sárkány
kijövetelét várták. Csakhamar kijött a Sárkány; de ott termett a vitéz
is, ki megbizottja segítségével legyőzte a szörnyeteget.

Ez a királyleány is levette gyűrűjét és a vitéz hajába fűzé; a vitéz
ekkor is legott eltűnt.

Igy történt a király harmadik leányával is.

Egyszer, amint a leányok lefeküdni készülve, a konyhán keresztülmentek,
a legkisebb királyleány megpillantotta az alvó inas hajában levő három
gyűrűt, de nem árulta el testvéreinek, hanem, mintha mit sem látott
volna, lefeküdt velök.

Másnap alig hogy felvirradt, a legkisebb királyleány szépen
felöltözködve bement atyjához s elkezdett neki könyörögni:

– Atyám, kedves, drága atyám! mindeddig semmit sem kértem tőled, most
alkalmatlankodok először kérésemmel, de kérlek mindenre, meg ne vesd
kérésemet! Házunknál régóta inaskodik a konyhában egy szép fiúcska,
jutalmazd meg őt!

Atyja kihallgatván kérését, azonnal mesterszakácsnak tette az inast. A
fiú ezután remeket csinált, szépet s mikor remekét bevitte a király elé,
szokás szerint sipkáját nem vette le; de a legkisebb királyleány nem
hagyott neki békét, hogy csak vegye le a sipkáját, mit a király
parancsára meg is kellett tennie. Ekkor a többi királyleány is reá
ismert a gyűrűjére, melyet megszabadulásukkor az inasnak adtak.
Legnagyobb öröme volt a királynak, hogy sikerült neki a vitéz szabadítót
feltalálni; örültek a leányok is.

A király, hogy megmutassa jószívűségét, legkisebb leányát adta neki
feleségül. Tartottak azután oly lakodalmat, hogy hét országra szólott s
minthogy már elöregedett az öregkirály, átadta a királyságát neki.

Az új király a szép királynéval a legboldogabban élt. Egyszer azt mondta
a feleségének, hogy kimegy a tengerpartra, megnézi a leölt állatok
csontjait.

Amint odaért, látott egy Vénasszonyt az állatok csontjait szedegetni.
Mikor már a Vénasszony zsákja tele volt, arra kérte a királyt, hogy adja
fel a vállára.

A király mi rosszat sem gyanítva, leugrott lováról, feladta a zsákot; de
alig fordult meg, vízzel látta magát bekerítve. Akármerre nézett,
mindenütt víz volt, csak egy kis keskeny út vezetett egy viskóhoz. Mit
volt, mit nem volt tenni, bement a viskóba, hol ama asszonyt pillantá
meg, kinek a vállára feladta a zsákot.

A Vénasszony a legszebben fogadta, megköszönte jószívűségét, viszonzásul
három aranyhajszálat adott neki, de oly feltétel alatt, ha az egyiket a
lova nyakára, a másikat a kutyájáéra, a harmadikat pedig a kardjára
köti.

Alig hogy megtette amit az asszony mondott, lova, kutyája, kardja kővé
vált, őt pedig az ereje elhagyta, mit az asszony felhasznált, levágta a
király fejét.

Testvére ezalatt összejárta már a félvilágot, de állásra szert nem bírt
tenni, visszament a fához, hol látta, hogy testvére kése kiesett a
fából, miről megtudta, hogy testvére nincsen életben.

Nem vette tréfára a dolgot, azonnal megindult azon az úton, melyen a
testvére és csakhamar elérkezett abba a városba, éppen a királynéhoz. A
királyné azt gondolta, hogy a férje jött haza; mert valamint ő hasonló
volt férjéhez, úgy a lova és kutyája is hasonló volt lovához és
kutyájához, azért is a királyné édes szavakkal szólítá meg a belépőt:

– Ugyan kedvesem, hol jársz oly soká, engem itt hagysz magamra hagyatva;
azt gondoltam, hogy valami szerencsétlenség történt veled, talán
megtetszettek a csontok? és ha máskor elmégy a tengerhez, ne nézd azokat
oly soká!

Az ifjú mindjárt gondolta, hogy a testvérének a felesége; azért úgy
tetette magát, mintha a férje lett volna.

Ott hálván, másnap reggel mondá a királynénak:

– Kedves nőm, csak egy pár óráig kimegyek sétálni, nemsokára itthon
leszek.

Felült tátos lovára, elvitte magával a kutyát is, vágtatott a
tengerparthoz. Amint odaérkezett, lát egy asszonyt csontokat szedegetni
zsákba, ki minekutána teleszedte volna a zsákot, elkiáltja magát, hogy
menne és felemelné neki a zsákot a hátára!

Ki is leugrott lováról és kívánságát teljesítette. Amint ezt megtette,
látja magát tenger közepén állani és csak egy keskeny ösvényt egy gunyhó
felé vezetni; így tehát nem volt más mit tenni, mint a gunyhó felé
menni, hol megpillantott egy Vénasszonyt, kinek jó napot kívánván,
belépett a gunyhóba és ott látta a testvérje feltámasztott kutyáját,
lovát.

Az asszony mit sem sejdített, így szólt az ifjúhoz:

– Szeretett ifjú, vegye el e három hajszálat és kösse lova, kutyája
nyakára és kardjára.

Az ifjú sokkal okosabb volt testvérénél, nem fogadta szavát és
kívánságát nem teljesítette; hanem az asszony szemeláttára ellökte, ki
ezt látva nagyon megijedt, képe egész sápadt lett.

Akkor mondta az ifjú:

– Nemde, félsz, remegsz; mert bűnösnek érzed magad, nem mersz
szembenézni, mi a rossz lelkiismeret tulajdona. Azt gondolod, hogy én
nem ismerem ezt a lovat és ezt a kutyát? Csalatkozol; mert nézd meg jól
lovamat és kutyámat, azt fogod tapasztalni, hogy hasonlók egymáshoz;
azért mondom és parancsolom, hogy szedd össze minden boszorkányerődet és
testvéremet, kit te vakmerősködtél életétől megfosztani, azonnal hozd
életre; mert különben halállal halsz meg!

Az asszonynak volt egy bűvös szekere, melyre ha valakit tettek, egy
darabig fel és lefelé húztak, ha holt is volt, azonnal feltámadt. Látván
pedig következő veszedelmét, elővette a kocsit, reátette a levágott
nyakú királyt, odaillesztve a fejét a nyakához, egynéhányszor fel- és
lehúzta, mire a király felébredt.

– No most vezess ki bennünket a szárazföldre e víz hullámai közül.

Az asszony azonnal engedelmeskedett.

Mikor pedig a szárazföldre értek, akkor a kardjával levágta az asszony
fejét: attól tartva, hogy valaha fiait feltámasztja és így rajtok boszút
áll, a kis szekeret magukkal elvitték.

Mikor hazafelé indultak, a király elbeszélte vitéz tetteit és gyászos
sorsát; az első pedig csupán szerencsétlenségét és kérdezte tőle, mikép
jött arra a gondolatra, hogy elmenjen a tengerparthoz megkeresni őt.

Ez pedig elmondta neki, hogy sok barangolás után végre eljutott a fához
és ott látta a kését a földön fetrengeni.

– Azért is mindjárt azon az úton mentem, amelyen te elindultál és
mihelyest beértem a városba, a király lakására mentem.

Itt elmondta a feleségével való viszonyát.

– Végre az ottani meghálás után idefutottam.

A király hallván, hogy ott hált, felette megbosszankodott és előbbi
haragja miatt testvérét megölte, a kutyát pedig és a lovat magával vitte
a kastélyba.

Hogy belépett a kastélyba, a királyné felette örvendett, hogy férjét
megláthatta, noha szemrehányások sem hiányoztak, hogy ismét nem tartotta
meg a szavát. A király azonban megmondta, hogy nem ő volt, aki a mult
éjjel itt a kastélyban hált, hanem a testvére.

– Kit is azért, hogy nem mondta magát testvérjének nálad, az úton
megöltem.

Azután elbeszélte gyászos történetét, a fájdalmakat, melyeket szenvedni
kellett és testvérje általvaló feltámasztását.

A királyné ezeket hallva, nagyon sajnálkozott sorsán; de testvérjét is
sajnálta; azért kérdezte, hogy nem tudna-e valami módot, mely által
életre lehetne hozni!

– Dehogy nem – felelte a férj – van énnekem oly szekerem, melyre ha a
holtat ráfektetik, fel s alá húzzák, azonnal feléled.

A királyné megkéré férjét, hogy tenné meg azt kedvéért. A király
teljesíté kívánságát, felült a lóra, elővette a kocsit, elment a
testvérjéért, a kocsira tette, fel s alá húzta egy darabig, fölébredt s
bevitte a királyi palotájába.

Amint bevezette testvérét, a királyné felette örült, hogy férje haláltól
megszabadítóját szemlélhette. Az öreg, volt király középső leányát adta
neki nőül, melyre a fiú szüleit is meghívták. Akkor oly mulatságot adott
a király, milyent még akkoráig a világ nem látott.

Ekkor megmondta az idegen fiú, ki légyen születésére nézve, tudnillik,
hogy annak a hegyalatti királynak a fija volt, ahonnét ama sok kincset
kihordták; de az anyja mostohasága miatt annak egy megbízottja által
odavitetett a fához és ott hagyták őtet.

Ezek után boldogul éltek s élnek ma is, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 55. sz. Furdek F, gyüjt. Debreczen.)


12. A három fiú.

Három szegény fiúnak elhalván szülei, szétosztozkodtak apjok után maradt
örökségen. Mindegyik kapott egy oroszlánt, egy medvét, s egy farkast.

Együtt elindulván, egy erdőn keresztül néhány napig mendegéltek, míg
végre három útra nem oszlott fel útjok. Itt a legöregebb fölszólította
testvéreit, hogy válasszanak magoknak útat, ő szívesen megy azon az
úton, amelyik neki marad.

Elhatározták, hogy mindenki szúrja a kését a földbe s ha valamelyiküket
szerencsétlenség éri, kése véres lesz ekkor a másik kettő segítségére
megy.

_Ezután ősi szokás szerint megvagdalták az arcukat s egymás vérét
megízlelték, útnak indulának._

A legfiatalabb a jobbra vezető utat választván magának, beért egy
városba, hol fekete posztóval beterített királylakásra s templomra
talált. Tudakozódás után megtudta, hogy a vár kisasszonyát a következő
napon egy tizenkétfejű Sárkány déli tizenkét órakor meg fogja enni, ha
csak nem találkozik valaki, aki a Sárkányt legyőzi.

Amint ezt a legfiatalabb testvér meghallotta, azonnal jelentkezett, hogy
ő a Sárkánnyal megvív; mire örömriadás tört ki az egész udvarban, mert
reményük kecsegtette őket, hogy ha tizenegy ifijút megevett a Sárkány,
talán a tizenkettediknek sikerül őt megölni. Mindnyájok áldását
megnyerve, elért a lélekválasztó helyre, hol a Sárkányt meggyőzvén,
nyelvét és szemét kiszedvén, távozott.

A nép örömriadással követte őt s a királykisasszony alig várta, de ő
eltűnt, hogy testvéreitől bizonyos hírt hallhasson.

Alig ért a tetthelyre, látta, hogy a középső kés véres.

Elindult tehát a középső úton állatjaival s egy gunyhóhoz érve, reggel
tüzet rakott. A gunyhó a Vasorrúbábáé volt, mikor a Vasorrúbába jött
hazafelé, már messziről kiáltott, hogy fázik, engedjen neki helyet
melegedni s mert az állatoktól félt, adott neki egy vesszőt, hogy üsse
meg vele állatjait, majd megszelídülnek, mit meg is tett s legnagyobb
csodálkozására kővé váltak az állatok.

Ekkor a Vénbanya könnyen bánt az ifjúval, megfogta s föld alatt levő
tizenkét szobáján keresztül vezetvén, melyben arany, ezüst s embertetem
volt nagy kádakban, egy pincébe értek, hol a Vénbanya az ifjút
megabroncsolta s tizenkét lakatra kötötte.

A legidősebbik testvér egy királyhoz beszegődvén, sok pénzt szerzett
magának, minek segítségével országokat járt be.

Végre egy hegyen állapodott meg, ahol három Ördögfira bukkant,
mindhároman atyjoktól maradt örökségen osztozkodának. Az egyik örökség
egy _ostorból_ állott, mellyel ha valaki egyet csattant, azonnal 175
föld alatt levő lélek jelent meg.

A másik örökség oly _bocskorból_ állott, melyet ha valaki felhúzott s e
bűbájos szavakat mondta melléje:

– Ip, hop, ahol akarok, ott legyek!

Azonnal ott volt, ahol akart lenni.

A harmadik _bot_ volt, mely csupa kígyófejekből állván, mérget szórt a
tulajdonos ellenségére s így megölte, barátjait pedig, ha halva voltak
is, képes volt feltámasztani.

E három Ördög megválasztván őt békebírónak, elküldte őket a legközelebb
eső hegyre, hogy amelyikőjük hamarabb odaér hozzá, azé lesz az örökség.

Míg ezek odajártak, felhúzta a bocskort, elmondta a bűbájos szavakat,
hazafelé indult.

Az Ördögök mikor észrevették, hogy megvannak csalva, az egyik
forgószéllé, másik menykővé, harmadik viharrá változott s nyomban
követték őt, ekkor az ostorral egyet csattantott, az egész föld remegett
belé s azonnal megjelent a 175 föld alatt levő lélek, kérdezvén:

– Mit parancsolsz, uram!

– Azt parancsolom, hogy a három Ördögöt azonnal hozzátok ide megkötözve,
hogy senkinek se árthasson!

Abban a pillanatban ott állottak a megkötözött Ördögök.

– Most csináljatok nekik szarvakat pörkölt tollú seprőből, farkat
medvebőrből s esküdtessétek meg őket, hogy többé soha utánam nem fognak
jönni!

A parancsot teljesítették, a szellemek eltűntek.

Az ifjú ezután, hogy egy erdőben sétált, séta közben egy emberfejből
kirakott s csak egy emberfej nélkül szűkölködő kastélyra akadt. Ide
bemenvén, egy Vénbanyához szegődött lovakká átkozott huszonnégy leánya
őrzésére. Az esztendő három napból állott; csakhogy úgy egyeztek meg,
hogy ha az ifjú kötelességét nem bírja teljesíteni, a fejét veszti,
ellenkező esetben kérhet amit akar, a Vénbanyának meg kell adnia.

Az első nap egy erdőt adott neki kivágni, azt felszántani, bevetni,
learatni, kicsépelni, a levágott fából malmot készíteni, egy forrásból
reá patakot vezetni, a malmon megőrölni a gabonát s huszonnégy leányának
belőle kalácsot sütni.

A fiú egész nap aludt a Vénbanya örömére, csak estefelé csattantotta meg
ostorát s parancsolta meg embereinek a nehéz munka végzését, mit ők
azonnal véghez is vittek.

Másnap a Vénbanya szerfelett mérgelődött reá s még nehezebb munkát
végeztetett. Volt ott közelében egy istálló, melyben ezer esztendőtől
fogva tizenkétfejű Sárkány lakott; senki sem volt képes csak az istálló
felé is közeledni, mert azonnal széttépte volna. Ezt az istálót
parancsolta kitisztítani, a Sárkányt megölni, vérével s ganajával a
földet megtrágyázni, nyelvét és máját leányainak pecsenyéül elhozni s az
istálló helyére tizenkétemeletes kastélyt építeni.

Hasonlóképen ostora segedelmével tette meg ezt.

Már csak egy nap volt hátra s a Vénbanya féltette huszonnégy lakat alatt
zárt tátosát, mert erre fájt a foga az ifjúnak. Előhívta tehát leányait
s előre halállal fenyegeté őket, ha agyon nem rugdalják az ifjút; azután
kiadta a parancsot:

– Holnap tizenkét órakor megfejed leányaimat s a tejben megfürdöl!

Az ifjú felhúzván bocskorát, fölkereste a Nap, Hold és Szél anyját,
megnyerte pártfogásukat, erre a Nap forróságával a huszonnégy leányt
annyira fékentartotta, hogy meg sem tudtak mozdulni. A Hold és Szél
kihúzták a tej forróságát s a benne megfürdött ifjú ezerszer szebb lett,
mint azelőtt volt.

Ezt látván a Vénbanya, kedve kerekedett megfürödni a tejben, de a Nap
beleihlette a forróságot, mire a tej kalamásszá változott.

Ekkor a legény fölmentette a huszonnégy leányt az anyai átok alól,
kiszabadítván a huszonnégy lakat alatt levő tátost s a leányoknak adván
a kastélyokat lakóhelyül, felült a tátosra s egy városba jött, hol
bement a vendéglőbe.

Újság felől tudakozódott. Mindjárt tudtára adták, hogy az ott élő
királynak a leánya a közellevő üveghegyekre kitetette
kisasszonypártáját, gyűrűjét s minden menyasszonyi készületét annak
jutalmául, aki azt lóháton le tudja onnan venni. Számtalan herceg
törekvése sikertelen volt már eddig, az ifjú azonban tátosával réz
hercegruhába öltözött, fölrepült a fellegekbe, majd nekikanyarodván,
elvitte s elrepült anélkül, hogy valaki tudta volna kilétét.

A király családja nagyon kiváncsi lett megtudni az ifjú nevét s hogy
reájöjjön, szebbnél szebb kisasszonyi ajándékokat rakott oda.

Ekkor ezüst, harmadszor pedig arany ruhába öltözve vitte el az
ajándékokat anélkül, hogy valaki megtudta volna kilétét.

Ekkor a királykisasszony nagyon elszomorodott és nagy ajándékot tűzött
ki annak jutalmul, aki fölfedezi mátkáját.

Az ifjú visszaemlékezve testvéreire, felkötötte bocskorát s tátosával
együtt a földbe beszúrt késeknél termett, hol látván, hogy két kés
véres, a középső útat választván előbb, a Vasorrú boszorkányra akadt.
Addig kényszerítette a Vasorrút, míg testvérét kővé vált állatjaival fel
nem támasztotta, mire az állatok azonnal szétszaggatták a boszorkányt.

Ekkor együtt mentek a harmadik testvér felkeresésére s hosszú útjok után
egy földalatt levő barlangra akadtak, hova bemenvén, e föld alatt levő
világban különféle rettenetes állatokkal kellett előbb megvívniok, míg
végre egy barlang előtt testvérök darabkákra szaggatott testére rá nem
akadtak. A legidősebb elővette bűvös pálczáját s feltámasztotta, ki
azután elbeszélte testvéreinek a huszonnégyfejű Sárkánnyal való küzdését
s reábírta őket, hogy vele mentek megölni a szörnyeteget.

A Sárkányt egy szempillantás alatt tönkretehették volna, mégis
viaskodásba bocsájtkoztak, hogy erejöket megpróbálják. Különféle
fegyvereket készítettek tehát hamarjában s úgy győzték le a Sárkányt.

A Sárkány barlangjában továbbmenvén, szép rónaföldre értek, hol arany,
ezüst és réz vár vala látható. Mindegyik várban háromszáz szoba volt,
minden szobában hét ablak, az aranyvárban pedig huszonnégy lakat alatt
egy királyleány, kit a Sárkány hozott ide. A pinczében arany, ezüst s
embervér vala látható.

Egy pinczében megabroncsolt vastag embert találtak, ki tőlök pohár bort
kért. Adtak neki hét pohár bort, mindegyik pohárra egy abroncs pattant
szét, mikor pedig kiszabadult, felszedte a sárkánynyelveket, elment a
fekete posztóval bevont város királyához, bejelenté magát, hogy ő
szabadította meg a királyleányt.

A királykisasszony nem akart hozzá menni feleségül, de szülei
reáeröltették.

A testvérek megosztozkodtak. A középső kapta az aranyvárat a benne levő
királykisasszonnyal és az ostorral; a legidősebb a tátosát, az
ezüstvárat s kígyópálczát; a legifjabb a rézvárat s a bocskort.

Ezután elment mindegyik kedvesét felkeresni.

A legifjabb eljutott a feketeposztós városba, hol először a farkast,
azután a medvét küldte el levéllel a királykisasszonyhoz, de ezeket az
ajtónállók elzavarták, majd az oroszlánt küldte el, az oroszlán el is
hozta a választ s az ifjú megjelent és állatjaival a háládatlan embert
szétszaggattatta.

A legidősebb, hogy hazaért, mátkáját halva találta; már három éve, hogy
meghalt bánatában, de ő feltámasztotta kígyóktól rezgő botjával.

Ezután ellakták a lakodalmat mind a hárman s most is boldogul élnek, ha
meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 143. sz. Nyitra.)


13. A Garabonczás és a Sárkányok.

Volt egykor egy igen dús úrnak szép és nagy kiterjedésű majorja, melyben
nagyobbrészt juhokat tartott.

Majorjától nem messze egy erdő végében feküdt egy mély tó; ennek az
egyik oldalát erdő, a másikat pedig igen jó legelő környékezte. Mikor
ezen legeltek a juhok, bőven adtak tejet; azért a juhász a nyájat
többnyire a tó partjára hajtotta; de valahányszor idehajtott, a nyáj
mindig fogyott. A számadó kérdőre vonta a juhászt:

– Mi oka, hogy valahányszor az erdőfelé és a tó körül jár, mindig néhány
juh hijával jön haza?

A juhász nem tudta okát adni, ezért a számadó szigoruan a lelkére
kötötte a juhásznak, hogy éber szemmel legyen, valahányszor az erdőnek
és a tónak tart. A juhász figyelt, de eredmény nélkül. Estére
hazaérkezvén, megolvasta a juhokat, ismét híjuk volt.

Hogy a számadó meggyőződjék, mi van a dologban, maga is kiment a
nyájjal, a juhásznak pedig meghagyta, hogy arra terelje a nyájat, amerre
járni szokott, maga meg egy fára ment fel, honnan mind a tavat, mind az
erdő szélét jól láthatta. A juhok legelnek, a számadó vigyáz, néz, hogy
a szeme majd kidülled s nem vesz észre semmit. Már únni kezdte
lesőhelyét, mikor a juhok a tóra mentek inni s a víz kezd mozogni és
észrevehetetlen sebességgel két juh a tóba vesz, azután ismét kettő. Ezt
látván a számadó, nem tudta magának megmagyarázni, mi lehet az, ami
pusztítja a nyájat, végre egy gondolat villant meg agyában, melyre
egészen megijedt.

Azután hazamentek, de a juhásznak semmit sem szólott vacsoráig, mikor
elmondta, hogy a tóba Sárkánynak kell lenni, mire mindnyájan megijedtek,
kiváltképen mikor elbeszélte, hogy ő gyermekkorában hallotta, hogy ha a
Sárkány kipusztítja a nyájat: az embernek fordul, mert megeszi az
emberhúst is; azért ha itt nem akarunk veszni mindnyájan, izenni kell a
nagyságos uram ő kegyelmének, hogy gondoskodjék, ha juhait és cselédjeit
látni akarja, annál is inkább, minthogy a Sárkánynak 4–5 juh csak annyi,
mint az embernek egy kenyérmorzsa.

E szóra belép egy Félrongyos, ősz szakállú, fonnyadt, kormosképű idegen
férfi könyvvel holna alatt; köszön és leül, aludttejet és kenyeret kér,
majd körültekint a ház népén és imígy szól:

– Ti féltek, de ne rettegjetek! Közel voltatok ugyan nyájastól együtt a
végpusztuláshoz; de megmentelek benneteket! Az okozott kárt is
megkapjátok, ha valamelyikteknek elég bátorsága lesz velem jönni.

A juhász azonnal vállalkozott, elmentek. Mikor a tóhoz értek, az Öreg
rongyos felöltője alól kihúz három kötőféket s a juhász kezébe adja,
meghagyván neki, hogy aszerint cselekedjék, amint ő parancsolja.

Szép holdvilágos idő volt, tizenegyre járt az idő, az öreg előveszi a
könyvét és olvasni kezd. Mintegy félóra mulva mozog a tó vize s a
Sárkány nagy mérgesen húzódik ki belőle, mire a juhász annyira megijedt,
hogy még a kötőféket is kiejtette kezéből. Ezt látván az Öreg, hirtelen
felkapja a legerősebb kötőféket s felkantározza a Sárkányt s a kötőfék
végét az ujjára tekeri:

– Ez – úgymond – az Anyasárkány, még hét fiatal is van a tó mélyében,
azokat is ki kell olvasnom; hanem vigyázz, légy bátor, mert ha félsz,
mindketten ittveszünk; el ne mulaszd a felzablázást, nekem ezt tenni
félkézzel bajos; mivel a könyvet a kezemben kell tartanom.

Ezután olvas az Öreg, hullámzik a víz, jön az egyik, jön a másik. Az
Öreg intésére a juhász felrakja a kötőfékeket s a végét a kezében tartja
a kötőféknek. Majd felül az Öreg az Anyasárkányra, mellé a másikat
fogja, a harmadikra pedig parancsolja a juhásznak, hogy üljön fel és a
kantárt jól tartsa a kezében.

Erre hirtelen támadt koromfekete felhőbe szálltak fel s
gondolatsebességgel mentek. A menésközben a szél lekapja a juhász
kalapját, a juhász arra kéri az Öreget, állanának meg, majd ő a kalapját
felveszi.

– Hohó, – mond az Öreg – hadd a kalapod, messzire van az tőled, már száz
mérföldet haladtunk, vissza nem mehetünk.

Útközben majd csendesen, majd ismét rettentő szélvészek között mentek s
mikor ennek az okát kérdezte a juhász, azt a választ kapta az Öregtől:

– Most olyan emberek felett vagyunk, kik egykor megsértettek,
bűnhődjenek; most szegény, de jószívüek felett megyünk, ezeket kímélnünk
kell; ezek meg rengeteg erdők, melyeken keresztül a nap sugára is csak
ritkán hat, ritkuljanak hát!

Végre, mikor már oly közel jártak a naphoz, hogy majd elolvadtak,
egyszerre oly népfaj közé szálltak le, mely – hogy a nap olvasztó
melegét kiállhassa – Sárkányhúst hordoz nyelve vagy holna alatt. A
Sárkányhús jéghideg.

A Garabonczás megölvén a Sárkányokat, minden falatocskát aranyért adott
el s annyi pénzt kapott, hogy a juhász fel sem bírta emelni.

– Vedd e pénznek kétharmadát, – mond az Öreg – ezzel a félelmed meg az
elkövetett kár is meglesz fizetve; én veled nem mehetek vissza, más
világtájékra kell sietnem. Ha hazatérsz, emlékezzél meg rólam, ki a
szegény, jószívű embereknek sohasem ártok.

Megmondván végre a juhásznak a legrövidebb útat, búcsút vett tőle és
eltűnt.

A juhász pedig fél évig való útazása után naptól egészen megbarnítva
ígért kincsével együtt haza vánszorgott, kifizette az urának a kárt, mit
a Sárkány okozott és mindaddig boldogul élt, míg unokáin a Garabonczás
jövendölését beteljesedve nem látta.

(Ipolyi A. gyüjteményében 257. sz., de 256. sz. alatt idézve Deák János
gyüjt. Kecskemét.)


14. Kóbor Jancsi.

Hol volt, hol nem volt, elég az hozzá, hogy volt egy város és annak déli
részén volt egy roskadozott ház, melynek lakója egy árva fiú volt, ki
apja s anyja halála után egészen árván maradt. Neve Kóbor Jancsi volt.

Ez a Jancsi, mivel a roskadozó háznál semmi örömet sem lelt, tarisznyát
akasztva nyakába, búcsút vett a kapufélfától, mely nem is volt s így
elindult a nagyvilágba, vagyis a szomszéd város felé. Amint odaért, –
éppen vásár volt – a vásár külső részén egy csapat koldussal
találkozott, kik – minthogy rongyos volt – könnyen magukhoz fogadták s
elszegődtették egy öreg vak koldus vezetőjéül.

Ennél az öreg koldusnál hivataloskodott egy teljes álló évig. Ő énekelte
siralmas hangokon gazdája keserves énekét, miközben egy alkalommal darab
kolbászt kapott az útczán s anélkül, hogy gazdájával tudatta volna,
megette; azonban gazdája megérezvén a kolbász szagát, Jancsit
hűtlenséggel és csalással vádolva, jól megpirongatta, mit Jancsi rossz
néven vett.

Hogy tréfálja meg gazdáját? azon törte az eszét. Kapja magát, az öreget
magos kőfalhoz vezeti s elhiteti vele, hogy itt nagy árok van, melyen át
kell ugrani. Az öreg elhivén ezt, egész erejéből nekifohászkodik, nagyot
ugrik s hanyatt esik; ekkor kifakadván Jancsi ellen, tudtára adta, hogy
tovább nem kell, mivel ily gonoszságokat tesz. Jancsinak sem kellett
több, még tréfát űzött az öregből, azt mondá, hogy ő csak azt akarta
megpróbálni: vajjon a kőfal szagát megérzi-e az öreg? Jancsi már most,
minthogy az öreg elcsapta, feltette magában, hogy ezután szabad lesz,
nem köti magát senkihez; útját a mezőnek vette.

Amint itt járdalt össze-vissza, egy sereg czigányra akadt, kik elterült
társuk s egy puska felett siránkoztak. Jancsi amint odaért, tüstént
megkérdezte: mi a bajuk? mire azok feleltek, hogy:

– Ezs a segíny dade, minthogy a hetvenhetedik nagyapja is csimbalmos
vólt, ezst a nagy fekete furulyát olyan nagyhangon fújta, hogy utána
vért köpött, egyet rugott és meggebedt.

Jancsi vígasztalta őket s nagy szemekkel vizsgálván a puskát, mit eddig
ő is csak nevéről ismert, megígérte, hogy ő majd keres itt a rengetegben
halálűző füvet, mellyel a dadét fölébreszthetik.

Ekkor a puskát magához vevén, nekiindult a rengetegnek, mely előtte
setétlett. Jancsi alig tett fél mérföldet az erdőben, midőn néhány éhes
medve körülfogta, alig volt ideje egy fára felmászni, mi azonban mégis
sikerült. De a medvék nem tágítottak a fa alól, már egy nap és egy éjjel
ült Jancsi a fán és a medvék mégis alatta voltak.

Végre Jancsi arra a gondolatra jött, hogy talán szabad volna azokat
agyonlövöldözni. Rálőtt a medvékre s egyet talált is. Ez elkezdett
ordítani, mire még több medve jött oda. Végre Jancsi kifogyván a
töltésből, látta, hogy neki, ha egyébként nem, éhen kell meghalni.
Azonban Jancsit jó csillagzata nem hagyta el, a negyedik nap reggelén,
mikor az éhségtől már el volt tökéletesen törve, hirtelen nagy lárma
vonta magára figyelmét s egynéhány izmos embert látott a fa alatt a
medvékkel küzdeni.

Mikor az emberek a medvéket legyőzték, Jancsit levették a fáról s egy
közülök megkinálta a kulacs tartalmából. Míg ivott s ismét magához tért,
a körülötte állók haragosan kérdezték tőle, hogy hol vette azt a puskát
és tarisznyát, mely kedves fejöké volt? Jancsi elmondta, mint jutott
hozzá, de azok nem hitték, hanem Jancsit megragadták, magokkal vitték,
hogy vallassák, miképen jutott a fegyverhez?

Jancsinak nem a legjobb helyzete volt, átlátta mindjárt hogy eben kutyát
cserélt. Ahelyett, hogy a kiéhezett Jancsit jóltartották volna,
félfenekű boros hordót hoztak elő, Jancsit belepakolták, a másik fenekét
is becsinálták, hogy itt kiéhezve vallani fog. Igy töltötte el Jancsi az
egész napot. Mindig embereket hallott maga körül zajongani. Végre
elcsendesedett minden. Ekkor Jancsi teljes erejéből nekiesett a hordó
fenekének, hogy majd kirugja, de hiába, nem sikerült, végre bele kellett
nyugodnia sorsába.

Nem sok idő mulva valami mozgás vonta magára Jancsi figyelmét. Úgy
hallotta, mintha valami a hordóhoz dörzsölődzött volna. Elkezdett
tapogatni s a hordó oldalán levő lyukra rátalált, mely durva
szőranyaggal volt begyugva. Mindjárt gondolta, hogy az valami állatnak a
farka, miben hogy nem csalódott, mutatta a kivülről hallatszó ordítás s
vonyítás és hordajának sebes mozgása, melyet a farkánál megfogott állat
hegyen-völgyön vont maga után, mígnem végre erősen fához ütődött és
széthullott az egész hordó. Ekkor látta Jancsi erős paripáját: egy jól
megtermett farkas volt, melyet – minthogy fáradt volt – sikerült
Jancsinak a hordó darabjaival agyonverni.

Amint Jancsi ezen túlesett, nem törődve többé semmivel, útját folytatta
az erdőnek egy gyalogösvényen, mely nem sok idő mulva nagy tűz közelébe
vezette Jancsit, hol hatalmasan fegyverezett emberek voltak.

A tűzön roppant üst volt, benne valamit főztek, melynek szaga messziről
csíklandozta Jancsi orrát. Amint közelebb jutott, a bokrok közé leült,
azonban csakhamar lompos eb rohant felé rémítő ugatással, mit Jancsi
észrevevén, hirtelen egy mellette levő fára tette az irhát; de a kutyák
megállottak a fa alatt s folyvást ugattak, mire többen a tűz körül levő
emberek közül felugráltak s baltával, puskával közeledtek ahhoz a
helyhez, ahol a kutyák ugattak. Megvizsgálván a fát, a setétben mit sem
találtak, egy azonban rásütötte fegyverét a fára, mit sikoltás és
zuhanás követett s valami emberformát láttak magok előtt elterülni.
Odamentek, kérdezték kicsoda? ő azt felelte:

– Kóbor Jancsi.

– Jól van, ilyen-amolyan kóbor vagy, majd megtanítunk mi kóbor nem
lenni, úgy is tanyaőrzőre van szükségünk!

Azzal felkapták Jancsit, vitték a tűzhöz, hogy megnézzék: életrevaló-e?
Amint odaértek, látták, hogy a bal kezét találta a golyó.

– Sebaj! – mondták – ebcsont összeforr s kitelik az a maga foltjából!
jöjj, egyél amit találtál!

Jancsinak semmi sem hangzott édesebben, mint az, hogy enni hívták, mit ő
minden szó nélkül elfogadott.

Miután ettek, mondák neki:

– No, fiú, minthogy jó csontos gyermek vagy, tüstént felavatunk
társaságunk tagjává, egyszersmind tanyaőrzővé; azért jer’ velünk az
esküt letenni.

Jancsi, mit volt tenni? engedett; csakhamar a setétben barlang tűnt a
szemébe.

Amint beléptek a barlangba, volt Jancsinak mit bámulnia, mert falai
fegyverekkel voltak berakva. Ebből a barlangból ajtó nyilt egy másik
barlangba, hol néhány véres tőke állott s a fal körül mindenütt karóra
húzott emberfejek.

A középső tőkére felállították Jancsit s felfogadtatták vele, hogy soha
el nem hagyja őket s ennek a helynek a védője lesz. Jancsi igért
mindent.

Ekkor ismét egy rejtélyes ajtót nyitottak fel, mely a harmadik barlangba
vezetett; itt látott Jancsi annyi kád aranyat, mennyit álmodni sem
tudott.

Míg Jancsi ezeket bámulta, felpattant ismét egy rejtekajtó, amelyen a
többiek bárddal kezökben lementek. Hosszú, fekete ruhába voltak öltözve
s magokkal feketén leplezett nőt hoztak fel. Amint feljöttek, elkezdtek
osztozkodni, hogy ki micsoda részét kapja ennek a szerelmöket megvetett
s most megáldozandó nőnek?

Jancsi megborzadt, mikor ezeket hallotta, de arczán semmi változást sem
mutatott s mikor kezébe tálat nyujtottak a vér felfogására, mintha egész
életét ily borzasztó dolgok közt töltötte volna, hideg arczot vágott.

Azonnal előállott egy, ki elsőnek látszott a szörnyek között, néhány
rejtélyes szót mondva egy iszonyú csapással leütötte az áldozandó fejét,
mit egy másik, kinek a feje jutott, felkapott s a belőle csorgó vért
nagy kiváncsisággal szopogatta. A többiek hasonlóképen, ki egy, ki más
tagját vágta le a megáldozottnak. Jancsinak szolgálatáért pár kanál vért
adtak, mit neki kénytelen-kelletlen meg kellett innia, a többit pedig
magok itták meg.

Néhány évet töltött már Jancsi ily borzasztó látványok között. El nem
szökhetett, mert iszonyú kutyák őrzötték a barlangot, köztök a
Csontrágó, mely minden áldozatcsontot felemésztett.

Ezek a kutyák egyedül csak a gazdának engedelmeskedtek, felügyelőjük
volt a Csontrágó, mely félig ember volt, félig pedig lompos, fekete
kutya. Jancsi mint már hű cseléd lakott a barlangban; egyszer, midőn
mindnyájan elmentek, elhatározta magában, hogy a rejtekhelyeket megnézi,
főképen azt, ahonnan a sóhajtások jönnek fel. Megnyomja a rejtekajtót, a
nyomásra tűzzápor borította el képét, de ő nem ijedt vissza; megnyomja
máshol, ekkor vér borította el; megnyomta a harmadik helyen, nagy
zörejjel nyílt fel. Jancsi lement a lépcsőzeten, mely vérrel volt
befestve. Lejjebb megy, ott vasketreczekben számos élő, de elhervadt nőt
talált; megáll egy előtt s kérdi, kicsoda és hogy jutott ide?

– Mi mindnyájan elcsábítva kerültünk e helyre. Én különösen, ki a nem
messze setétlő hegyen túl levő Tündérország királyának a leánya vagyok,
úgy jutottam ide, hogy egyszer, mikor kedves virágaimat szedtem, a szép
virágok után felmentem a Tiltotthegyre s ott gyönyörű arczú, bájos hangú
emberekkel találkoztam s amint velök beszédbe eredtem, egy kikapta az
övemből a varázsvesszőmet s így annak erejét én nem használhattam,
megragadtak s idehoztak erre a borzasztó helyre. Azután megesküdtettek,
hogy azt a vesszőt, akárhogyan jutnék is hozzá, ellenök nem használom.

– Ne búsulj, szép királylány! – mond Jancsi – csak azt magyarázd meg,
hogy varázsvessződhöz hogy juthatok, segítek sorsodon!

– Az a vessző – mond a királylány – három ágú; egy ága vas, másik ezüst,
harmadik arany s bármelyik ágnak parancsolsz, akaratodat teljesíteni
fogja; de íme, vedd hozzá e bűbájos olajjal telt üveget, mellyel, ha
használni akarod, kenyd megsamit kívánsz, tüstént meglesz. Hogy pedig
rajtunk segíthess, ha megtalálod a vesszőt, menj tüstént atyámhoz, őt
megtalálod a Tiltotthegyen túl levő Tündérországban, melyet három erdő
kerít. A legszélső: vas, a középső: ezüst, a belső: arany. A
varázsvessző ágainak rokonai mindenütt szívesen fogadnak, de siess, hogy
észre ne vegyék távollétedet, mert akkor bizonyosan tudni fogják, hogy a
varázsvesszőt használtad. Mindenik erdőből végy egy gallyat, ezek
bizonyítják hogy éntőlem mentél oda.

Jancsi megjegyezvén a mondottakat, elkezdte keresni a varázsvesszőt.
Végre megtalálta egy pénzes kád fenekén. Tüstént használni kezdte az
utasítás szerint.

Jancsi, amint az erdőkhöz ért, mindegyikből egy gallyat tett a
tarisznyájába. Mikor kiért az aranyerdőből, nagy várost látott maga
előtt feketébe vonva. Amint ezt bámulta, három Tündér jelent meg előtte.
Kettő karonfogta s úgy vezette a király elébe.

Itt bezzeg volt Jancsinak mit bámulni. A király egész feketében volt,
csak a fején volt csillogó korona. A király arczát öröm futotta el,
mikor Jancsi előadta idejövetelének czélját, tüstént rendeletet adott ki
az Óriások hadának, hogy induljon. Jancsi a varázsvessző erejével
hirtelen honn termett s a varázsvesszőt visszatette helyére. Le akart
menni a Tündérnőhöz, de amint a rejtekajtóhoz ért, nagy zajt hallott
kivülről. Visszament s látta, hogy gazdái jöttek haza rabolt nőkkel.
Amint a rejtekajtót megnyomja a rablók feje, az tüzet okádva panaszolja,
hogy rajta erőszakot követtek el. Az emberevők Jancsira gondolva,
megfogták, megkötözték, hogy forró szurokban főzik meg elevenen.

Már égett a szurokkal megtöltött üst alatt a tűz s vitték Jancsit is,
hogy az üstbe tegyék, mikor egy iszonyú fa tövestől az üstre hullott és
szétvágta, kettőt pedig a Jancsit vivők közül agyonütött.

Azonnal feltűnt egy Óriás, kezében egész szálfa buzogánnyal, utána az
Óriások hada, mindnyája földből felvont szálfával fegyverkezve. Az
emberevők rögtön a varázsvesszőt keresték, de nem találták, mert Jancsi
arról előre gondoskodott.

Végök volt; az Óriások csak úgy roppantották őket össze, nekiestek a
barlagnak, szétszórták, feltörték a titkos rejteket, a foglyokat
kiszabadították.

A Tündérleány előtt leborult az egész Óriáshad, megjelent maga a
Tündérkirály is.

Jancsi mindezt úgy nézte, mintha csak álmodná, csak akkor ocsúdott föl,
mikor a Tündérlány azt mondta, hogy méltóbban Jancsit jótettéért meg nem
jutalmazhatná, mintha annak a szívét és a szerelmét odaadja.

Jancsi az örömtől majd elolvadva, elfogadá a Tündérnő kezét, elment
Tündérországba s ott most is él, ha meg nem halt.

(Ipolyi A. gyüjteményében 521. sz. Kiss Lajos gyüjt. Turkeve.)


15. Tündér Ilona és Argyilus.

Volt egyszer egy király és ennek volt három fia. Ennek a királynak volt
egy almafája, amelyen aranyalmák termettek; sőt oly különös volt, hogy
éjjel virágzott s meg is ért az alma minden éjjel. Igy a király
gazdagsága napról-napra annyira szaporodott, hogy oly gazdag király nem
volt az egész világon.

Egyszer azonban a király szokása szerint kiment sétálgatni korán reggel
gyönyörűséges kertjébe s nagy meglepetésére az aranyalmáknak a hűlt
helyöket lelte csak. Igy történt ez más-, harmad- és negyednapra.

Ekkor a király összehívta az egész udvart, elmondta a történteket s
kihirdeté, hogy ha oly ember találkozik, aki az aranyalmákat megőrzi,
fele vagyonát megkapja.

A leghívebb őröknek sem kellett egyéb, odaállítottak az almafához,
azonban hiába volt minden, mert éjféltájban mély álom ereszkedett reájok
és alig mult el egy negyedóra, mire fölébredtek s íme! az aranyalmák
eltüntek.

Egyszer azután a tanácskozásban felszólalt a három herczeg és
megjelentették, hogy ők meg fogják őrizni az aranyalmát.

Legelőször is a legidősebb ment őrködni. Vele is ugyanaz történt, mi a
többivel. A középső sem járt jobban.

Végre a legkisebb vállalkozott reá. Legelőször is tabakkal jól megtömött
aranyszelenczét gyugott a zsebébe, azután ment az almafa alá leülni.

A holdvilág kellemesen világított Argyilus szép arczára, most érezni
kezdte, hogy az álom össze akarja szemét húzni, azonnal egyet
szippantott, szemét jól megdörzsölvén, nagyokat prüsszentett. Másodszor
is nagyot szippantott a tabakból, még egyszer megdörzsölvén a szemét,
így állt néhány perczig, egyszer halk suttogást hallott, föltekintett,
feje fölött tizenkét hollót lát repülni, kik egyenest az almafához
tartanak, a tizenharmadik mint vezér, előrerepült. Argyilus megkapja a
tizenharmadik hollónak a lábát s így szólt:

– Itt vagy, tolvaj!

Reátekint, látja, hogy karja közt gyönyörű szép leány fekszik, arany
fürtei eltakarják alabástromfehér vállát. Egész meg volt lepve.

– Ki vagy te, szép tolvaj? Én többé soha el nem eresztelek, maradj
nálam!

– Én Tündérszép Ilona vagyok, ezek pedig – a tizenkét hollóra mutatván –
játszótársnőim. Mulatságból minden este iderepülünk és az aranyalmákat
leszedjük. Mulatságból nálad maradnom nem lehet, ámbár megvallom, hogy
te vagy az, kit soha felejtenem nem lehet, csak téged szeretlek!

– Maradj nálam, Ilonám! – esdekelt Argyilus – én nálad nélkül nem
élhetek!

– Nálad maradnom nem lehet, azonban vedd igéretemet, hogy ezentúl
mindennap el fogok jönni, de almáid el nem viszem; azért légy itt, ha
látni akarsz!

Most nagy robajjal elrepült a tizenhárom holló. Másnap az egész udvar
nagy csodálkozására az aranyalmák megvoltak. A király herczegfija
homlokát megcsókolta. Argyilus csak azt kérte atyjától, engedje meg
továbbá is őrködni az almafánál, mit atyja meg is engedett.

Minden éjjel kiment Argyilus őrködni s Tündérszép Ilonával mulatott.

Volt a király udvarában egy _Vénbanya_, ki is Argyilus herczeget nagyon
szemmel tartotta. A király kezdett kiváncsi lenni, mi lehet az oka, hogy
Argyilus annyira szeret az almafánál őrködni? Történt egyszer, hogy a
király magához szólítá a Vénbanyát s így szólt hozzá:

– Látom, hogy Argyilus herczeget szemmel tartod, főképen akkor vigyázz
reá, mikor az almafánál őrködik!

A Vénbanya úgy tett. Egyszer, mikor Argyilus az almafához ment őrködni,
a Vénbanya a bokrok mögé bujt s másnap korán reggel azt mondá a
királynak:

– Meglestem Argyilus herczeget, alig birok szememnek hinni,
gyönyörűséges aranyhajú leánnyal láttam az almafa alatt ülni; holló
képében jött az almafára, úgy lett belőle aranyhajú leány.

– Hazudsz, Vénbanya! – kiált fel a király – az nem igaz!

– De úgy van, felséges uram. Ha kell, holnap hozok jelt, hogy
megismerje, miszerint igazam van.

Másnap este, mikor Argyilus és Tündérszép Ilona egymással mulattak,
maguk sem tudták, hogy történt, mélyen elaludtak mind a ketten. Ekkor
előcsúszott a Vénbanya és egy aranyfürtöt levágott Tündérszép Ilona
hajából, azután lassan elment.

Felébredt Tündérszép Ilona, sírni, jajgatni kezdett; felédredt Argyilus
is.

– Mi bajod, kedves?

– Óh, Argyilus, élj boldogul, én téged soha többé nem látlak, nálad nem
maradhatok; a házadat tolvajok lakják, íme, aranyfürteimből egyet
elvágtak!

Ezzel megölelte Argyilust, ujjáról egy gyűrőt húzott le és Argyiluséra
gyugván:

– Ne! – úgy mond – erről megismer Ilonád akárhol.

Ezzel összecsapta kezét, hollóvá változott s elrepült.

Másnap reggel a Vénbanya megmutatta az aranyfürtöt a királynak, ki igen
elcsodálkozott és tüstént magához hívatta a fiatal herczeget s így
szólott:

– Édesfiam, testvéreidet már mind kiházasítottam, neked is megjött az
időd, hogy megházasítsalak; hatalmas herczegnőt kerestem a számodra, azt
hiszem, nem lesz ellenvetésed!

– Kedves atyám, én meg fogok házasodni, de csak úgy, ha én magamnak
keresek; találtam is: Tündérszép Ilona lesz az én feleségem!

Megdöbbent a király a vakmerő kívánságon s bármint akarta lebeszélni
kívánságáról, nem lehetett; mi több, a fiatal herczegnek nem volt
nyugta, kardot kötött oldalára, elment Tündérszép Ilonát keresni. Utána
az egész udvar gyászba borult.

Már majdnem az egész világot összejárta Argyilus, de Tündér Ilonának még
a nyomára sem talált, mikor egy kis házhoz jutott, hol Vénbanyára
talált, kit egész bizalommal köszöntött Argyilus. A széken ülő Vénbanya
nagy csodálkozással kérdezé:

– Hol jársz erre, mikor ritkaság, ha ide madár repül is!

– Jó asszony, – mondá Argyilus – nem tudná nekem megmondani: Tündérszép
Ilona merre lakik?

– Nem biz’ én, édes fiam, de talán, ha hazajön az uram, a _Nap_, az
mindenüvé odasüt, az talán megtudja mondani, de bujj el, mert ha meglát,
felfal!

Erre elbujt Argyilus. Hazajött a Nap, belép a szobába, elkezdi:

– Fi, fi, anyók, emberhús, büdös!

Erre kimászik az ágy alól Argyilus, szépen köszöntötte a Napot.

– Szerencséd, hogy szépen köszöntöttél, máskép fölfaltalak volna!
Tündérszép Ilonáról nem tudok, de talán a _Hold_ bátyám fog tudni
felőle!

Elment Argyilus oda is. Ott is úgy járt, mint a Napnál. Ez a _Szélhez_
utasította őt.

Odajutván, a beköszöntés éppen olyan volt, mint a Napnál, kérdezvén
tőle, nem tudna-e Tündérszép Ilona felől?

– Én – úgymond – nem tudok semmit, de nem messze tőlem, abban az erdőben
lakik az Állatkirály, az talán fogja tudni!

Ment, mendegélt Argyilus, már egészen beesteledett, úgy hogy majd semmit
sem látott, fölmászott egy fára, szétnézett, nem lát-e valahol világot?
Csakugyan messze távolságban észrevett egy kis világocskát, hát egyenest
nekitartott s el is érte a világocskát, mely egy szép kastélyban volt.

Bekopog, kinyílik az ajtó és egy Óriás jön elébe, melynek szeme a
homlokán volt.

– Jó estét, felséges király, nem tudnál te nekem Tündérszép Ilonáról
valamit mondani: hol lakhat?

– Szerencséd, hogy így köszöntöttél, mint illik, másként halálfia lettél
volna! Én az Állatkirály vagyok, Tündérszép Ilonáról nem tudok semmit,
de talán állataim közül tud valamelyik felőle!

Ezzel egyet füttyentett és az egész palota tele lett mindenféle
állattal. Megtette a király a kérdést, de nem tudott senki semmit; végre
előkullogott egy sánta farkas:

– Én – úgymond – tudok Tündérszép Ilona felől, a Fekete-tengeren túl
lakik, ott törték el a lábomat!

– Tehát vezesd ezt a herczegfit oda – mond a király.

A farkas azonnal elősántított, Argyilus ráült, mentek száz meg száz
esztendeig. Egyszer letette a farkas Argyilust.

– Már én tovább nem vihetlek, óda most már magad is el fogsz találni,
hiszen nincsen már messzire, csak száz eszetendőt kell menni! – ezzel
elbúcsúzott tőle és elsántikált.

Ment, mendegélt Argyilus, egyszer csak egy völgyet lát, mely három
heggyel van körülvéve, a völgyben három Ördög veszekedett, odament,
kérdezte tőlök, miért verekednek?

– Az atyánk meghalt s maga után ezt a _köpönyeget_, _ostort_ és ezt a
_bocskort_ hagyta. Ez a köpönyeg olyan köpönyeg, hogy ha magadra veszed,
a bocskort a lábodra húzod és ezzel az ostorral egyet csattantasz és azt
mondod: Hipp, hopp! ott legyek, ahol akarok, ott vagy azonnal. Ezen nem
tudunk mi megegyezni!

– No, – mond Argyilus – majd elosztom én köztetek; hanem egyik hágjon
fel erre a hegyre, a másik arra, a harmadik amarra!

Az Ördögök felmentek, fölvette magára a köpönyeget és a bocskort, az
ostorral egyet csattantott, mondván:

– Hipp, hopp! ott legyek, ahol akarok, tudniillik Tündérszép Ilonánál!

Azonnal egy kristálytiszta palota előtt termett.

Kitekintett Tündérszép Ilonának egy játszótársa, megismerte Argyilust,
beszaladt Tündérszép Ilonához:

– Nézd, itt megy Argyilus!

Mit Tündérszép Ilona lehetetlenségnek tartott, pofonvágta játszótársát.

Jött a másik játszótársa, az is úgy járt, így jártak mind a tizenegyen.

Argyilus bekopogott az ajtón, egy Vénbanya jött kinyitni; nagy
csodálkozással nézett Argyilusra:

– Hát itt vagy, Argyilus, aki meg fogod herczegasszonyunkat szabadítani.
Most nem mehetsz hozzá, gonosz Varázslótól most nem lehetsz vele, csak
éjféltájban, mert az az idő, amelyben szabadon járhat; akkor, ha te
háromszor megcsókolod, a Varázslónak nem lesz hatalma rajtad. Most éppen
jókor jöttél, mert nincs itthon, másként halálfia lennél!

– Nem félek én tőle, – mondá Argyilus – megvívok én vele!

De a Vénbanya újra lefestette a Varázslót. Argyilus bemenvén hozzá,
selyem ágyat vetett neki, pompás vacsorát készített Argyilus számára,
mondván neki:

– Minden éjjel eljön ide Tündérszép Ilona, azért ne aludj el!

E gonosz boszorkánynak volt egy sípja, melyet ha megfújt, akit akart,
elaltatott vele. Most is kihúzta a sípot, elfordulván, egyet sípolt,
ezzel Argyilus úgy elaludt, hogy azt sem tudta, hogy volt-e a világon
valaha! Éjféltájban eljött Tündérszép Ilona, meglátván kedvesét,
felkiáltott:

– Ébredj fel, kedvesem! három csók ártatlan szádból megszabadít a
kárhozattól!

De hiába, Argyilus fel nem ébredt az alatt az idő alatt. Amint
felébredt, mondta a Vénbanya:

– Itt volt Ilona, de te mélyen aludtál.

Ez így történt háromszor egymásután.

Egyszer amint a vén Boszorkány aludt, Argyilus meglátta a nyakán a
sípot, leoldotta s kiváncsiságból belefújt és íme, az egész cselédség
elaludt. Ekkor jött észre, hogy azért aludt ő olyan mélyen, mikor a
Vénbanya sípolt! Most a maga nyakára illesztvén a sípot, a Boszorkány
valahányszor fel akart ébredni, mindannyiszor sípolt Argyilus. Igy volt
éjfélig. Ekkor jött Tündérszép Ilona. Argyilus háromszor megcsókolá és
azonnal az egész vár ki volt világítva, minden ajtó felnyílt, a vén
Boszorkány elsülyedt.

Minekelőtte más ízben megcsókolta volna Argyilus Tündérszép Ilonát,
előbb tizenegyszer pofonvágta:

– Azért van ez, mivel te tizenegy játszótársad pofonvágtad, mikor igazat
mondtak!

Ilona ezt rebegte: Megérdemlem.

Ezzel kezére vette Tündérszép Ilonát, köpönyegét s bocskorát felhúzta,
ostorával egyet csattantott:

– Hipp, hopp! ott legyek, ahol én akarok, tudniillik az atyám várában! –
mi azonnal megtörtént.

Argyilus hatalmas király, Ilona hatalmas Tündér; ha meg nem haltak, most
is élnek.

(Ipolyi A. gyüjteményében 32. sz. Hont v. megye.)


16. Tündér Ilona és a királyúrfi.

(Az előző sz. változata.)

Egy királynak volt három fia, de a legkisebbik legszebb volt. Ennek a
királynak volt kertje, melyben egy fa aranykörtéket termett; minden
reggel virágzott, délben már gyümölcsök voltak rajta, este pedig – midőn
már meg akart érni éjfélkor – a fáról elveszett.

A király nagy jutalmat igért annak, aki meglesi, hogy ki viszi el a
körtét, de estefelé mindig szél fujt és az őrök elaludtak, mert a szél
álmot hozott az ember szemére. Már mindenki megpróbálta, de senki sem
tudta meglesni, csak a király legkisebb fia leste meg.

– Én meg fogom, édesatyám, lesni, – mondja a legkisebb fiú – csak adjon
nekem nyilat, kardot, és szép ágyat tegyenek ki a kertbe!

Mikor kiment, sétálni kezdett, azután az ágyra ledűlt. Úgy kilencz óra
tájban jött a szellő s ez is elaludt volna, de a hollók közül, kik a
fára szálltak, egy hozzájött, fejénél megrázkódott, szép Tündérleány
lett belőle, ki azután rálehelt az ifjúra, mire ez előbbeni eszméletét
visszakapta és álmát elűzte. A leány melléje feküdt, beszélgettek,
megmondta, hogy ő az ifjabb Ilona, Tündérek királynéjának a leánya; és
azzal megparancsolta a többi Tündérnek, hogy hagyjanak békét a
körtéknek!

A Tündérek elmentek, ezek pedig elaludtak, de mélyen találtak elaludni,
mert reggel egy Vénbanya a Tündér aranyhajából jó darabot levágott, ez
pedig azt észrevevén, elrikította magát:

– Nem hittem volna, hogy atyád házában ne legyek biztosságban, most
nekem el kell mennem, mert míg hajam meg nem nyől, a többi Tündérekhez
nem mehetek. Elmegyek, engem, ha akarsz, felkereshetsz a paradicsom
kertjében Tündérország mellett, hol a Tündérek nyáron mulatni szoktak.

Azzal megrázta magát, elrepült mint holló. A királyúrfi megharagudott a
Vénbanyára, megölte; megnyergeltette paripáját, elment kedvesét keresni.

Amint ment messze földekre, előtalált három Ördögfiat egy _malomkövön_,
_pálczán_ és egy _vaspapucson_ veszekedni. Kérdezte tőlök, min
veszekesznek? Ezek pedig megmondták neki:

– Nekünk az atyánk meghalt és testamentomban hagyta ezeket a szereket,
melyeknek az a tulajdonságuk van, hogy ha a papucsot felhúzza az ember,
a malomkőre feláll és a pálczával megüti, abban a minutában ott van,
ahol akár lenni; de egyik a másika nélkül nem lehet el!

– Tudjátok-e mit? fussatok versenyt, addig ezt adjátok nekem! Aki előbb
ahhoz a dombhoz ér, azé lesz ez a három eszköz!

Az Ördögfiak ráálltak, mikor pedig már jól messze elfutottak, a királyfi
magára vevén az eszközöket, megütvén a követ, mondá:

– Hipp, hopp! szeretőmnél légyek!

És azonnal ott termett, míg az Ördögök sírva néztek utána.

A királyúrfi mikor odaért, a kertben lévő Vénboszorkánynál fogadott
magának lakást, kinek szép leánya volt ugyan, de a királyúrfi ki nem
állhatta.

A Vénbanya a királyúrfi inasát igéretekkel arra vette, hogy segítsen
neki, hogy a királyúrfi az ő leányát megszeresse; adott az inasnak egy
fujtatót, hogy ha Tündér Ilona jön, azzal fujtasson a királyúrfira, ki
azonnal el fog aludni s így Tündér Ilonát sohasem fogja meglátni,
leányát majd csak megszereti.

Az inas több ízben sikerrel altatta el urát, Tündér Ilona akárhogyan
szólította, nem kelt fel.

Végre harmadnapra már el kellett volna neki menni, azért hogy mégis
beszélhessen vele, mondta az inasnak, hogy mondja meg az urának, hogy a
kardját egy szeggel feljebb akassza. Ezzel elment.

Mikor a Boszorkány érintésére a királyfi fölébredt, az inas megmondta
urának a Tündér izenetét, mit megtett és a kard azonnal a Boszorkánynak
leányostul együtt és inasának a fejét is levágta.

Másnap megint eljött a Tündér és elmondta, hogy mi volt az oka, hogy
vele nem beszélhetett és hogy neki most el kell menni, de hogy
fölkeresheti Tündérországban; ezzel elment, a királyfi pedig felült a
malomkövére és elment Szerecsenországba.

Mikor már elért az üveghegyekhez, melyre neki föl kellett mászni,
előtalálta a Tündéreket. A királynéjok, Ilona anyja azt mondta neki:

– Hogy mersz te idejönni? Minthogy leányom haja elnyírésének oka voltál,
tudd meg, ha ezt az erdőt, mely hét mérföldnyire terjed, egy nap alatt,
azaz holnap le nem vágod, életedet veszted.

És ezzel adott neki egy üvegfejszét, mellyel le kellett volna neki vágni
az erdőt. A Tündérek elmentek, ő pedig alig vágott hozzá a fához, máris
eltörött a fejszéje. Most lefeküdt és aludt. Másnap korán regvel felkelt
és sírt keservesen, hogy hogyan vágja le azt a nagy erdőt? A
Tündérkirályné, hogy leánya ne segíthessen neki, elküldte az atyjának
ebédet vinni huszonegy mérföldnyire. A leány nagyon sietett és csak
nagynehezen mehetett négy órára délután a királyfihoz.

– Ne sírj, – mondá neki – mindjárt le fogom vágatni az erdőt!

S azonnal sípjába belefujt és az Ördögök nagy serege jött, kik egy
pillanat alatt levágták. Ilona hazament, a királyfi pedig lefeküdt;
éjfélkor eljött a királyné s kérdezte tőle, hogy levágta-e?

– Le!

Most mást parancsolt neki, hogy a húsz mértföldre terjedő fekete folyó
vizét igya ki holnap, mert különben elevenen nyúzzák meg.

Elkezdett megint sírni, sírt, Ilona pedig, minthogy anyja 50 mérföldre
elküldte ebéddel, csak délután hat órakor jött meg. Most ismét megfujta
a sípját és az Ördögök kiitták a vizet.

Harmadszor megint parancsolt neki, hogy az üveghegyeket gyűszűben hordja
más helyre; a leányát pedig, hogy ne segíthessen, elküldte hetvenöt
mértföldre, ezért csak este hét órakor érkezett oda. Megbékítvén a
szomorkodót, elhordatta a hegyet.

Mikor pedig hordanák, a Tündérkirályné eljött és elbujt a lerakott
kupaczok mellé, hogy kilesse, miként hordják el az Ördögök a hegyet, de
ezek észrevették, az egész hegyet fölemelték egyszerre és a
Tündérkirálynéra dobták, ki ott elveszett.

Tündér Ilona pedig királyné lett, a királyfi elvette és boldogul éltek.

(Ipolyi A. gyüjteményében 24. sz. Csécsény.)


17. Kampó táltos.

Volt Mátyás királynak egy gyönyörűséges holdas lova, mely éjen amerre
ment vele, bármily setétben, az egész tájat megvilágította; hadjáratában
kimondhatatlan szolgálatára volt s még boldogult édesapjának is, kitől ő
örökségben kapta. De megtörtént, hogy e nagybecsű lovát: Holdast, – ez
volt a neve – míg ő az erdőben elszunnyadt, egy török Táltos elrabolta.
Roppant nagy jutalmat, kincset és hét vármegyét szabad választás
szerint, hírdetett ki Mátyás a megtalálónak. Kampó táltos vállalkozott
fölkeresésére.

Ment, ment messze síkon-erdőn, míg egy barlangra talált s abban egy
síránkozó asszonyra, ki kérdésére azt válaszolta:

– Ha az én leányomat megmented a Tündérsziget üvegpalotájából, úgy
föltalálod a Holdas lovat is. Oda pedig úgy juthatsz el, ha a
Tündérvárőrzők után lappangva, – midőn a folyón átmentek reggelenkint
vadászatra – hídjokat elszeded s a várnagy tarsolyát és kardját
elveszed. A tarsolyban a vár titkos kulcsát nyered, a karddal az őröket
győzheted le. Hétélű kard az, minden ügyes vágásra hétfelé hasít. Csak
ilyen vitéz bánhat vele, mint te vagy, látom. Hogy pedig köd borítson s
meg ne lássanak, íme ezen bűbájos fű, melyet mezítlen testedhez köss a
melledre; vigyázz, sehol vissza ne tekints! A vívásodban vágásodat
balról jobbra intézd! Lányom: a szép Delibáb, gyermeke az epedő
Sivatagnak. Jutalmad gazdag lesz, ha visszahozod őt keblemre!

Erre megvendégelte s erősítő füveket adott étkeibe. Hétszer annyi erőt
nyert s ment síkon-erdőn messzire, míg a nagy folyó partján meghált a
Tündérek hídja alatt.

Hajnalhasadtakor átvonult a Tündérvár őrsége a hosszú és íves hídon;
Kampó láthatatlanul leste és szemelgette köztök a várnagyot. Mindjárt
ráismert s nyomban követte őket.

Amint az erdőben szerteszéledtek, a várnagy nyomait követte, míg az
letelepedvén, kardját leoldta. De bár láthatatlanul közelgett, meghallá
lépéseit a Tündérvárnagy s talpraállt a neszre, kardjához kapott; Kampó
buzogányát markolja s láthatatlanul baljáról közelget hozzá, így nem
érik csapásai. Míg buzogányával küzd, baljával a bűvös kard markolatához
fér, erős küzdéssel kivívja azt s vele a tarsolyt. A zajra az őrség
körébe gyűl, de irtózatos vágása elől szerterohannak, ő pedig
visszamegy, a hídat lebontja s ott áll a vár előtt, a kulcsot a titkos
ajtóba illeszti, végtelenül forgatja; de nem nyílik az ki. Haragos
indulattal kerülgette a várat, de élettelen csendesség volt körülötte,
nem látott senkit, nem hallott senkit.

Alkonyatfelé szelíd hangok hallatszottak ki a várból: hazatértek a
szertekalandozó Tündérek és a szép Delibáb, ki a verőfényes puszták
fölött uszkált tündérhajóban; vidám mulatozással lebegték körül arany-
és ezüsthajú társnéi. Igy folyt az est is vidám enyelgés közt.

Kampó vitézben növekedett a vágy bejutni. Úgy szívére hatott az a szép
ének, amit onnét kihallott; újra meg újra feszegette az erős vaskaput.
Már midőn szürkült az ég, akkor tekinte ki a szép Delibáb, kit valami
titkos bánat epesztett s meglátta fehér ködbe burkolva tündéri szemével,
mit napfényben nem láthatott volna: az emberalakfélét és a kulcs
csikorgása hallatára kiszólt hozzá:

– Ki vagy?

– A hűség embere! – volt a felelt.

Delibáb megszánta s egy virágbokrétát dobott le neki, melyben + formába
volt kötve tizenkét virágszál, úgy hogy a virág gombjai négyfelé
állottak, mindenütt három arany és ezüst fonállal volt a fűzér átkötve,
benne egy kis gyémántkő, melynek világossága mellett belátta Kampó a
titkos zár lyukát, mely olyan volt, hogy négyfélekép lehetett a kulcsot
beletenni. Elértette a virágfűzérből a nyitás módját, hogy mind a
négyfélekép beillesztve a kulcsot, háromszor fordítsa s így megnyílt az
ajtó; de ott iszonyú oroszlán állott egy roppant rézajtó mellett.

Kampó bízott hétélű kardjába s erős vívás után leküzdte az oroszlánt s
mint előbb a vasajtót, úgy a rézajtót is kinyitotta, ugyanúgy forgatván
a kulcsot balfelé.

Az ezüstajtó mellett rettenetes nagyságú kígyó sziszegett feléje, azt is
legyőzte, nyelvét kivágta, valamint az oroszlányét is és tarsolyába
tette.

Bement azonkép az ezüstajtón is, hol az aranyajtó mellett a legijesztőbb
hétfejű Sárkánnyal volt a legnagyobb birkozása; de ereje folyton
növekedett, ezt is levívta hétélű kardjával s bement az aranyajtón
szint’ azonkép; de ott majd megvakult a fényességtől.

A Tündérsereg tánczmulatságot tartott s amint az emberi alakot
megérezték közeledni, csodás sikoltással rohantak szét, csak Delibáb
tündér maradt ott s így kérdé őt:

– Hűség vitéz embere, mi szándék hordoz téged ezen tilos helyen?

– Csak hűségem és szeretetem.

– Jeles mindkettő s úgy illik össze, hogy egymás nélkül semmit sem ér,
de sok bajjal jár s nagy áldozatokba kerül, erő és bátorság kell hozzá!

– Erről híresnek ismer engem az ország s azért vállalkoztam e nagy útra.

– Mi tehát czélja útadnak, ki érdemelte meg vitéz hűségedet?

– Az én jó királyom, kiért élek-halok, mint minden jó vitéze.

– Ily hűség és bátorság sokra képes, de hol nyerted e vár titkos
kulcsát?

– Ott, hol e kardot, mellyel azt kivívtam.

– Szerencsétlen, te meggyilkoltad e vár szolgáit s erre anyám adott
tanácsot, úgy-e?

– Igen, ha te vagy Delibáb, a szomorú Sivatag leánya, kiért anyja
szünetlen epedez s kinek egyetlen vágya, hogy szívéhez öleljen; az is
kötelességem, hogy hozzá vigyelek, jutalmam nagy lesz.

– Boldogtalan anya, szerencsétlen bajnok! nem tudjátok, mily
veszedelembe ejt kivánságtok? tűnj el innen, tűnj el szaporán, irtózatos
bűnhödés követ! Királyom hatalma nagyobb a tiednél, szegény föld fia!
aranyhajú Tündérkirály hírét hallottad-e? Ime, megölted szolgáit,
szétháborítád tündérleányit, jaj neked! mit cselekedtél? szörnyű lesz
büntetésed!

– Tudtam, hogy nagy dologba keveredem, de vitéznek nem szabad ilyest
számba venni; egy életem, egy halálom, egy országom, egy királyom!

– S mily szolgálatot kívánsz tenni királyodnak?

– Egyetlen kedves Holdas lovát keresem föl, mit rablók loptak el.

Delibáb szíve megesett a jeles vitéz bátor hűségén.

– Emberek sorsa bajokkal küzdeni, te nagyot merészeltél, de szívem
fájna, ha sorsod összezúzna. Ime, e bárd, hét vágás vele fölépíti a
lerontott hídat; íme, e síp, hét fúvás vele összegyűjti a várőrséget.
Nézz e varázstükörbe, ilyen volt, kit megöltél, siess gyorsan hozzá,
vedd föl ruháit s tégy egészen úgy, mint ő s hétheti szolgálat által, ha
kiállod minden hiba nélkül, kedvében járva mindenkinek e sok Tündér
közül, jóvá teszed hibádat s még szerencséhez is juthatsz; de ez nagy
koczka, ellenkező esetben életeddel játszol!

– Hűséget fogadok, kegyes asszonyom, csak segítségedet nyerjem!

Itt e kis gombostű, oda tűzd, ahol legbecsesebb helyét gondolod,
mindenre megtanít. Öltsd fel e bocskort s menj mint a gondolat, hipp,
hopp! ott teremj a hídnál!

Úgy lett; Kampó nagy örömmel teljesített mindent. Mire a Tündérkirály
hazajött, minden rendén volt, Kampó teljesen helyét pótolta az
elsikkasztott s gondosan földbe rejtett várnagynak. Delibáb, elseje s
legkedvesebbike a Tündéreknek, a királynak főszobaleánya, ki aranyhaját
fésülte s ebből midőn elszenderült ölében, nem egyet rejtett el keblébe,
urának sok titkát bírta és sok varázsszerekkel bírt, minden bajt
elhárított Kampó elől. Általa Kampó csakhamar igen meghitté lett a
várban. Mindenkinek kedvére járt, ami erdőn, hegyen, völgyön kedves
volt, meghozta nekik, már előre tudta kívánságaikat, virágillatot,
gyémántot, mely emberi hűségből; színaranyat, mely emberi boldogságból;
tiszta ezüstöt, mely igaz szeretetből; gyöngyöket, mik emberi
irgalomból; rubintot, mely háladatosságból forrt ki s ennek igen örültek
a szép Tündérek, viszonozták is mindennemű jókkal, adván neki számos
becsű ajándékokat. Büvellő Tündérke adott neki írt, mellyel ha magát
vagy mást megkent s mondta:

– Bűvös-bájos kenőcse, legyek tarka lepécske!

Mindjárt azzá lett. Gillike Tündér a madarak szavát érttette meg vele.
Szemőke Tündér oly tükörrel ajándékozta meg, mellyel hét mérföldre
elláthatott, ha belenézett. Füvellő oly füvet, melyet magánál hordott,
valamennyi füvek megszólamlottak s megmondták, mi nevök s mire valók.
Szüdellő (oly) tulajdonságot (adott), mellyel az emberek szíveit, amint
valakit látott, mindjárt kiismerte. Illangó oly varázstüszőt, mellyel
egyszerre hét mérföldet ugorhatott. Szolgálathűségét pedig abban
tüntette ki leginkább, hogy a Tündérvár mindenkép pontos szolgálattal
volt ellátva minden parancsolat nélkül és a Tündérkert, melyben arany
almák, ezüst körték, gyémánt és rubint virágok teremtek, híven meg volt
őrizve a gonosz Zivatar, Zuzmara és Harkánya Boszorkányok ártalmaitól;
sőt midőn egyszer a gonosz Szipirtyóbanya a tizenkét Tündérleánynak, kik
egy hattyútóban fürödtek, levetett tollruháikat el akarta lopni, hogy
azokkal Rinya leányát fölékesítse, Kampó hét mérföldről meglátta és
azonnal ott termett, egy vágással hétfelé szelte a banyát.

Kampó ezeknélfogva annyira meghitt volt a Tündérvárban, hogy láthatta,
mit senki más: a Tündérek titkos vigalmait; látta a szép Tündér Ilonát:
a Tündérek királynéját; látta esti mulatságaikat, midőn leggyönyörübb
madáréneklés mellett tánczoltak, majd orsómódra pörögve, gyorsan mint a
forgószél, majd a levegőbe röpködve, hol ilyenkor a Tündérek számtalan
serege gyűlt össze, szolgált körükben s értette beszédeiket.

Végre kitelt a szolgálat ideje, a hét hét s megemlékezett fogadásáról.
Kérte Delibábot, jönne vele anyjához, de ez igen szabadkozott, mert azt
mondá, ha elmegy, a Tündérek nyomon érik s a Tündérkirály elátkozza,
hogy neki s anyjának veszni kell, hanem intette, hogy menjen csak és
ellátta á tündérszerekkel, keresse fel a Holdas lovat.

Ment tehát Kampó s midőn bűvös tükrével hét mérföldet áttekintett, azt
egy ugrásra meg is tette, de amint beesteledett a nagy rónaságon,
lenyugodott és oly mély álomba merült, hogy nem is érezte, midőn a
bosszús vén Sivatag odalopódzván, minden tündéri szereitől megfosztotta.
Ezalatt hirtelen ott termett a rút Szipirtyóbanya is, ki szinte bosszút
akart állni rajta s míg elprédált tündéradományai felett koczódtak,
azalatt végre fölébredt Kampó s kardjához kap, de már azzal a banyák
hadakoztak s Kampó nagy sebet kapott, mely a mellét hasította föl.
Összekonczolták volna, ha tizenkét fehér holló képében a tizenkét
megvédett Tündér őt körülröpködve, láthatatlan ködbe nem borítja s gyors
inalásra nem inti.

Amint így a síkon bolyongott a késsel metszhető sötétben, egyszerre a
Fiastyúkot látta maga felé közeledni, csirkéivel leröpülve az égről,
szavából kivette, hogy merre menjen s amint ment, igen virágos rétbe
jutott, hol a füvek rendre megnevezték magokat s erejöket. Amint a
sebgyógyító füvet hallotta, azonnal föltépte és mellére rakta s így
meggyógyulva gyorsabban folytatta útját, míg egy nagy folyóhoz ért, ott
egy fa alatt ült le s pihent.

Egyszer valami suttogást hall, hát föltekint a fára, ott két
szarkamadarat hall beszélgetni:

– Mi újság nálatok, túlfelől, szomszéd? – így szól az egyik.

– Hát az, hogy egy gyönyörűséges szép lovat látni, melynek hold van a
homlokán, hogy a legsötétebb éjjel is kivilágítja az útat, amerre
megyen.

– És ki ennek a gazdája?

– Annak a gazdája egy bűbájos ember, akit senki se ismer; mert ahányszor
látni, annyiféle.

– És hol lakik e furcsa ember?

– Ott, hol ha keresik, se’ találják, ha megtalálják, se’ látják, ha
látják, se’ ismernek rá; de néked megmondom: vízen túl, erdőn innen,
hegyen alól, völgyön felül, aki a hét számot érti s hét hetet szolgált
Tündérországban, olyan ember megismerheti.

Kampó jól fülelt mindezekre, nem is kellett neki több, elértette ő ez
utasítást, a szarkák pedig e rövid csevegés után odább repültek, ő meg
nekieredt a partnak.

Amint ott bolyongott, talált egy kivájt fát, abba beleült s átevezett a
nagy folyón. Amint a tulsó partra jutott, éppen egy halászgunyhóra
talált. Bent öreg halász sütött halat, őt is megvendégelte. Kérdésére,
hogy mi járatban volna? mondá, hogy szolgálatot keres.

– Héj, atyámfia! nehéz dolog a szolgálat. Vigyázz, hogy rossz helyre ne
találj. Sok ilyen jámbor rajtavesztett már az úri szolgálatban. Csak
sokra ne vágyj, azt ajánlom s eszeden járj, különben póruljársz!

Többet nem szólt, de Kampó kinézte szívéből, amit gondolt. Jóllakván,
köszönetet mondott s tovább ment az úton.

Nemsokára egy vadászforma Embert lát magafelé közeledni. Kérdésére, hogy
mi járatban van?

– Szolgálatkeresésben! – mondá.

– És mit kívánsz bérül?

– Keveset, uram. Azt is úgy, ha megérdemlem.

– S mihez értesz?

– Kevéshez, uram; de örömest tanulok és szót fogadni már tudok, amit rám
bíznak, úgy végzem.

– Jól van, hát hét nap a próbaidő, hétszer hét a többi, meglátom,
szavadat beváltod-e? Fizetésben nem leszek fösvény, a többi a te dolgod,
jer velem!

Nemsokára egy barlangba értek s azon messze haladva, egyszer egy völgy
felé nyíló udvaron voltak. Köröskörül nagy magas hegyek; valami
rettenetes kinézésű Vénanyók ült ott egy fa alatt, ezer meg ezerránczos
pofával.

– Itt van anyám egy új cseléd, parancsolj vele.

Kampó már tudta, hányat ütött az óra; tudta, hogy kiféle az ördöngősen
vigyorgó vén szatyor.

– Éhes vagy, fiam, úgy-e?

Elébe tett egy darab hamukenyeret s egy korsó vizet. Kampó úgy tette
mintha jóízüen falná, azonban ügyesen félrerakta s igen köszönte.

Azután kiszabták kötelességét, hogy lovász lesz, de úgy vigyázzon
magára, hogy ha legkisebb hibát követ el, karóra jut! s mutattak neki
egynéhány ilykép jutalmazott szolgát. Kampó dolgát végezte s búsan ment
nyugalomra a kiadott másnapi parancsolattal. Amint álmatlanul hevert,
fecskecsevegést hall:

– Szegény szolga, te is szomorú helyre jutottál, hej, csak annyi eszed
volna, hogy minden lónak homloksörényéből három szálat húznál ki, nem
vesznének el soha a te lovaid!

Kampó azonnal megtette.

– Fonj abból ostorkát, azzal suhogass nekik, akárhol lesznek,
előkerülnek! – mondának a fecskék örvendve, hogy Kampó megérté a
szavokat.

Kampó is igen megörült a jó tanácsnak, aztán lefeküdt, de nem alhatott;
eszébe jutott megnézni a keblébe rakott hamukenyeret, hát mily öröm! a
leggyönyörübb fehér kenyér vált abból. Kampó sokáig csodálkozott ezen s
a fecskefészekbe is tett abból egy darabot, a többit jóízün elköltötte.
Csak akkor jutott eszébe, hogy a tündérgombostűt odatűzte volt szíve
tájához ruhája belsejébe s most is ott volt még, megörült neki nagyon,
elővette s megfordította ujjai közt, azonnal megtudta a ház egész
állapotát. Éjjelre kését döfte a küszöbbe s a vén Boszorkány nem
mehetett be azon, hogy neki árthasson.

Amint reggel kenyerét megkapta, eltette, az adott italt alig kóstolta,
mert abba álompor volt vegyítve s künn azt egy forrás vizével
erőtlenítette meg. Hamukenyere mindig kaláccsá vált, ha a tündértűvel
böködte meg s így jóllakhatott. Hiába vetette a Vénbanya utána a
pemetét, midőn kiment a lovakkal legelőre s midőn elaludt, hiába űzte
azokat szét a Boszorkány a szerével; mihelyt sörényökből fonyt
ostorkájával suhogtatott nekik, azonnal ott termettek.

Igy nem foghatván ki rajta, szörnyen megbosszankodott s mondá fiának,
hogy az ezermester lovászon adjon túl. Ez tehát a hét nap mulva mondá:

– Öcsém, derék gyerek vagy, mit kívánsz szolgálatodért, mond ki
szándékodat!

Kampó a legrongyosabb nyerget s kötőféket kérte díjul.

– Ficzkó, te ördögfi vagy, hol tanultad meg a hét számot?

Ekkor előhozott egy igen rongyos nyerget s kötőféket.

– Nesze, vigyen el apád, az Ördög, ki erre tanított, vesztedet kéred, de
legyen, nesze!

– Hohó, gazda, nem az a legrongyosabb!

Megint másikat hozott, de az sem volt az; ekkor czivakodni kezdtek.
Kampó megmondta a rejtekhelyet, ahol a bűvös nyereg van, de gazdája nem
akarta kiadni; birkozásra került a dolog, Kampó jó porcziót vett be az
erősítő gyökér levéből s úgy vágta a földhöz gazdáját, hogy az hónaljig
sülyedt be, aztán lekötözte; a banya pemetjét, gereblyéjét pedig a
küszöbhöz szegezte, hogy az nem mehetett ki a házból s fölkereste a
bűvös nyerget s kötőféket, ráült a Holdas lóra, oly gyorsan lovagolt
mint a szél.

Mikor már a török Táltos kiszabadította magát nagynehezen kötelékéből,
szétrágva a kötelet, Kampó száz mérföldre volt, utána nyargalt a táltos
legjobb lován, de amint tovább ment, mindig fogyott ereje és ahogy a
síkra jött, végtelen tengert látott maga előtt mindenütt. Delibáb Tündér
munkája volt ez és ettől visszarettent a török Táltos, mert nyomát sem
láthatta sehol a Holdas lovon nyargaló Kampónak, ki azonfelül még egy
jeles kardját is elvitte a legyőzött török Táltosnak.

A Vénanyó is dúlt-fúlt bezárt kamrájában, de a varázskulccsal bezárt
ajtót nem bírta kinyitni s boszorkányszerei tündérszeggel voltak
beszegezve. Amint azonban az ellenséges banyák megérezték Kampónak
diadalmas jöttét, ismét útját akarták állni; a rút Szipirtyó igen ékesen
földíszített leányát: Rinyát állította az út mellé egy folyó hídjánál
megmérgezett almákkal, melyek gyönyörűséges szépek voltak.

– Szomjas vitéz, végy e szép s jó almákból! – így hívogatta Rinya, de
Kampó kardját szúrta az almába s vér folyt és sikoltás hallatszott.

– Vessz el átkozott! – mondá Kampó s tovább nyargalt.

Odébb ismét gyönyörű szép kenyérrel kínálta a nyájas alakba öltözött
Harkánya; de kardjával döfvén abba is, vér folyt és sikoltás hallatszott
s eltünt a gonosz nő.

Végre a forró homokos rónán izzadásra hevültet egy korsó vízzel kínálta
Sivatag anyók; de azt is kardja vágásával oszlatta el.

Igy ért végre haza, meghozván dicsőségesen a Holdas lovat. Nagy öröm
lett Mátyás vitézei közt s nagy vigasság közt mutatta be a király a
jeles vitézt, jutalma választására kérte föl, de Kampó megelégedett a
dicsőséggel s nem fogadott el semmit.

Észre sem vették a vigadó vitézek, midőn közülük eltűnt, csak mikor a
törökök ellen folyt a háború, akkor ismert rá egyik-másik vitéz ismét,
hogy köztük itt-ott megvillant s aprította az ellenséget; de már a
diadal után hova lett megint? senki sem tudta, mind elveszettnek hitte,
míg más ütközetben ismét feltűnt. Innét a neve, hogy: Táltos
Tündérvitéz.

(Ipolyi A. gyüjteményében 317. sz. Csaplár Benedek gyüjt. Szeged.)


18. A csodás szőlőtő.

Egyszer volt, hol nem volt, elég az hozzá, hogy volt egy király, annak
volt három fia. Az öreg királynak a fél szeme mindig nevetett, a fél
mindig sírt.

Egyszer a három fiú összebeszélt, hogy megkérdezik atyjoktól, hogy miért
nevet az egyik szeme s miért sír a másik? Bement tehát a legnagyobbik s
kérdezé:

– Ugyan, felséges Atyám, miért van az, hogy az egyik szeme mindig nevet,
a másik mindig sír?

A király felbőszült s reákiabált:

– Ejnye, gazember, hát hogy mered azt kérdezni?

Ezzel felkapott egy nagy kést s hozzá akarta vágni, de már az akkor
kiugrott az ajtón s beutasítá a másikat. Ez is hasonlóul kérdezé, erre
is kést ragadt atyja, csak kevés híja volt, hogy keresztül nem szúrta
atyja kése, mert az ajtóban állott meg; ekkor elhatározá a két nagyobb
testvér, hogy küldjék be a kisebbet s úgy is tettek.

Bement a legkisebbik, ez is azt kérdezte; a király hozzávágta a kést s a
kés felakadt az ajtóba, de a kis fiú ki nem szaladt, hanem kihúzta a
kést az ajtóból s visszaadta atyjának. Atyja ekkor kiengesztelődött
iránta s így szólott:

– Te, gazgyermek! te megérdemled, hogy neked megmondjam, halld tehát! A
jobb szemem azért nevet mindig, hogy ily szép három fiam van; a bal
pedig azért könnyezik, hogy volt nekem itt a kertemben egy szép szőlőtő,
amely minden este virágzott s minden reggelre érett gyümölcsöket hozott
s ezt tőlem elrabolták.

A kis fiú kiment, megmondá a bátyjainak s mind a hárman elhatározták,
hogy a szőlőtőt, akárhol legyen, fölkeresik. Közölték tervöket
atyjokkal, hogy nekik pénzt, lovakat és fegyvereket adjon. Az öreg
király nem akarta őket elereszteni, de mikor látta, hogy ellenvetései
mit sem érnek, útnak bocsájtá fiait.

A három fiú sokáig ment, mendegélt, egyszer egy kis csapszékbe tértek be
enni és inni. A két nagyobbik királyfi szerfelett szórta a pénzt, igen
sokat ajándékozott a kocsmáros szép leányainak; a kisebbik nem állhatta
már a prédaságot, felszólalt ellene, erre azután megindultak.

Csakhamar egy nagy erdőbe értek, hol háromfelé vezetett az út, itt
megállottak s elhatározták, hogy mindenikőjök külön-külön úton fog
haladni, hogy annál hamarabb feltalálhassák a szőlőtőt s mindenik kését
egy vastag fába ütötte, hogy ha valaki közülök visszatér s testvére
kését vérezni látja, tüstént induljon utána, mert az veszedelemben van.
Elbúcsúztak; a legkisebbik a jobbfelől való úton ment, a két öregebbik a
másik két úton indult el; de alig mentek egy darabig, visszatértek a
korcsmába.

A legkisebbik ment, mendegélt, míg végre lova elfáradt s neki meg
kellett állania egy szép, tágas helyen; a lovát szabadon bocsájtá, maga
pedig leheveredett.

Egyszer csak valami neszt hall maga körül, hirtelen fölegyenesedik s egy
rókát látott feléje közeledni. Neki sem kellett több, fölkapta a puskát,
de a róka megszólalt:

– Ne bánts engem, királyfi, jótéteményért jót várhatsz!

A királyfi leeresztette puskáját s igen megörült, hogy lesz kivel
beszélgetnie. Közelebb hívta magához a rókát; a róka mindjárt így
szólott hozzá:

– Tudom, királyfi, miért jöttél s ha tanácsomat követed, azt el is fogod
hozni a várból, mert az egy ördöngős várban van s én téged oda
elvezetlek, csak úgy tégy, amint én mondom, mert különben vége az
életednek.

Ekkor a királyfi igen megörvendezett, hogy már neki útitársa és
tanácsadója is lesz; mindjárt ami ennivalója volt, megosztá a rókával s
azután útnak indultak. A királyfi felvevé a rókát is a lóra, hogy ne
fáradjon gyalog, így útaztak.

Este azután szép helyen telepedtek le, a lovat elbocsájtották, de már
enniök nem volt mit s a királyfi aggódni kezdett, hanem a róka
megvígasztalta:

– Ne búslakodjál semmit, majd én elmegyek s hajtok feléd egy rakás őzet,
lőjj közülök!

Csakugyan kis idő mulva egész csordaőzet hajtott a kis róka, a királyfi
pedig közélőtt s kettő is elesett, ezután tüzet raktak s az őzet
megsütötték, jóllaktak.

Reggel korán felköltötte a kis róka a királyfit s útnak indultak.

Már három nap utaztak, mikor a kis róka azt mondhatta:

– No, édes királyfi, holnap mindenfélekép ott kell lennünk a vár körül,
csak arra vigyázz, mit mondok, a szőlőtő a mienk, különben meghalsz!

Másnap útnak indultak s közel a várhoz kis sík mezőn a róka
megállapodott s így szólott a királyfihoz:

– Ebben a várban tizenegy órától tizenkettőig alusznak, most éppen
tizenegy óra, siess be a várba, ne félj semmit az őröktől, mert azok
mind alusznak! A várkapuval szemközt nyílik a kertajtó, csakhamar
megfogod ott látni a szőlőtőt, nyolcz strázsa van körülötte, mellette
faásó és fakapa, vasásó és vaskapa; de te ne nyulj a vasszerszámhoz,
csak a fával ásd, mert ha a vassal csak hozzányulsz is, véged van!

A királyfi elindult és csakhamar bement a várkapun és a kertajtón s
kezdte faásóval kifelé vájni. Már csak egy gyökere volt a földben, mikor
így gondolkozott:

– Ej, levágom én ezt vaskapával és sietek kifelé!

S fogta a vaskapát, odavágott, mire az egész vár megrendült, az őrök
mind felkeltek s iszonyú szidalmak közt beásták a királyfit térdig a
földbe, hogy a király ha felkel, hadd üttesse le a fejét, a szőlőtőt
pedig ismét visszatakargatták.

Elérkezett a rémítő tizenkét óra, az őrök felvitték a tolvajt
királyuknak; a király elkezdé őt dorgálni, hogy merészlett lopni akarni,
ezért halállal fog lakolni.

Erre a királyfi így felelt:

– Felséges királyom, szerencsét akartam próbálni, hogy nem sikerült,
kész vagyok a halálra, egy keveset sem félek tőle!

Az Ördöngős királynak megtetszett a felelet s így szólott hozzá:

– Hallod-e, te ficzkó, tied lesz a szőlőtő s mellé még három szekér
arany, ha a szomszéd királynak elhozod a tátos paripáját; de jól
vigyázz, mert az még hétszer ördöngősebb nálamnál; ha el nem hozod,
meghalsz!

Szomorúan ment a királyfi lovához s a rókához, de a róka már távolról
hozzákiáltott:

– Úgy-e, jól esett térdig földbe ásva lenni, nem fogadtad a szavam, már
most egy út helyett kettőt kell tennünk!

A királyfi engedelmet kért a kis rókától, hogy szavát nem fogadta s
kötötte az ebet a karóhoz, hogy a jövőben szófogadó lesz. Felültek a
lóra, mentek, mendegéltek, míg végre elérték a királyt, ekkor a róka így
szólott:

– Itt is tizenegy órától tizenkettőig alusznak, menj be bátran,
egyenesen az istállóba, ott csakhamar meg fogod a többi közt ismerni a
tátos lovat, a tátos ló mellett van egy csúnya zabla, azt tedd a fejére;
lesznek ott czifra kantárok is, de te ne nyulj hozzájok, mert vége lesz
az életednek!

A királyfi egész elkeseredetten mondá:

– Ne félj, édes kis rókám, úgy teszek, amint mondottad!

S azzal bement a várba, onnan az istállóba. Csakhamar meglátta a többi
közt a tátost is s illesztgette a csúnya kantárt a fejére, de sehogy sem
áll jól. Voltak ott aranyos, gyémántos kantárok, azok közül egyet levett
s mihelyt reátette a tátosra, mindjárt megrázkódott az egész vár, a
tátos paripa elkezdett nyeríteni, a királyfit megfogták s minden kimélet
nélkül nyakig beásták a földbe, míg a király felkel, ott legyen.

Mikor ütötte a tizenkét órát, elvitték a királyhoz, ki szerfelett
piszkolta, gyalázta, hogy mert olyant még csak eszébe is venni?

A királyfi itt is bátran mondá, hogy kész a halálra, csak megkisértette
a tátos lovat ellopni.

Az Ördöngős királynak megtetszett a felelet s bátorságát látva, azt
mondá:

– No, hát neked adom a tátos lovat és kilencz szekér aranyat, ha elhozod
a szomszéd királynak a lányát, máskülönben pórul jársz!

A királyfi elindult ismét a rókához s a róka már messziről
megszólította:

– Áhán, jó volt nyakig a földben ülni, nem fogadtad a szavamat, most már
nem tudom, hogy hozod el onnan a fogadat, mert az még hétszerte
ördöngősebb ennél!

A királyfi rimánkodott neki:

– Csak még most az egyszer segíts, soha többé át nem hágom a szavadat,
bármit mondasz is!

Elérkezett a harmadik várhoz is és ott ismét tanácsot adott a róka a
királyfinak, hogy menjen a kapuval szemben nyíló ajtón be, menjen végig
a szobákon és csúfos, tágas szobában meglátja feküdni a kisasszonyt, kit
tizenkét strázsa őriz, de ezek alszanak. Vegye fel karjára a szép
királykisasszonyt és siessen vele ki, de meg ne csókolja, mert akkor
bizonyos a halála. Ment, mint a róka mondá s amint néhány ajtón
keresztül ment volna, egy tágas, csinos szobában megállapodott. Egészen
elbájolta a bájos kisasszony. Felemelte karjára, ekkor magánkívül volt:

– Megcsókolom, ha mindjárt meghalok is!

De csakhamar eszébe jutott, hogy miért küldé atyja s bármily nehezen
esett is, erőtvett magán és sebes léptekkel rohant ki a palotából. Mikor
a kapuba ért, a kis róka ott volt már a lóval s csakhamar felsegítette a
lóra a királykisasszonyt a királlyal, ő pedig a lónak a hasa alá bujt s
mentek a széllel verset.

Mikor már felébredtek a várban, a királykisasszonynak híre sem volt,
tüstént nagy sereggel utána indult a király s már szinte-szinte
utólérte, mikor kiléptek a határszélen s mindkét fél megállapodott. Az
Ördöngős király keserű átkokat szórván utánuk, visszatért, ők pedig
megpihentek. Ekkor a királyfi azon törte az eszét, hogy tarthatná meg
magának a gyönyörű királykisasszonyt is és hogy vihetné el a tátos lovat
is? A róka megcsóválta a fejét s azt a tanácsot adta, hogy mihelyt
megkapja az aranyat és a lovat, menjen le a királykisasszony szobájába s
üsse meg azt egy kis vesszővel, tüstént bábbá változik, ekkor vegyen elő
egy kis skatulyát, tegye bele s tegye azt a zsebébe, majd ő belebúvik a
királykisasszony ruhájába s ott lesz, míg gondolja, hogy jól tovahalad a
királyfi.

Mikor elérkezett a királykisasszony abba a várba, nagy vendégséget
csaptak, de a királyfi tüstént előhozatta a tátos lovat és a szekér
aranyat s azután úgy tett, mint a róka mondta, felült a lovára, zsebébe
vette a skatulyát, sebesen hajtott, amint csak lehetett.

A királykisasszony még mindig aludt, az őrök még csak mozdulni sem
látták; végre behívták a királyukat, mert változást vettek rajta észre,
tudniillik ábrázata mindig rútabb és rútabb lett. Mikor a király bejött,
ekkor nagy hirtelenséggel felugrott s az ablaknál termett s úgy nézett
vissza a királyra; a király majd kővé vált csodálkozásában, hogy
tökéletes rókafejet látott a szép királykisasszony feje helyett. Ekkor a
róka kibujt a ruhából, leugrott az ablakon s elszaladt. Az Ördöngős
király rettentő bosszút esküdött az ellen, aki így rászedte, de nem
tétovázott, csakhamar utána indult; a róka pedig azalatt elérte a
királyfit s a tátos ló hasa alá bujt.

Már közel voltak a határhoz, mikor meglátták, hogy a nyomukban vannak,
ekkor kétszerezett erővel igyekeztek és csak nagynehezen tudtak három
lépéssel a határon túl jutni, mikor ott voltak az üldözők.

Végre a király nagy átkok közt visszavonult, a királyfi pedig megpihent
s azután továbbballagott. Eközben eszébe jutott, hogy a
királykisasszonyt fel kellene éleszteni, de a róka ellene mondott.

– Ne éleszd fel, – úgymond – mert akkor elveszik tőled s anélkül
maradsz!

Azután a királyfi azon tanácskozott a rókával, hogy miként lehetne azt
megtenni, hogy a szőlőtő is és a három szekér arany is az övé legyen,
még amellett a tátos lovat is elvihesse?! A róka sokáig gondolkozott,
végre így szólott:

– No, hát ha olyan telhetetlen vagy, hát csak az is fog sikerülni;
vezesd be a tátos lovat az istállóba, én belebúvok, te pedig válaszd ki
a legrosszabb lovat a többi közül, az lesz a tátos ló; de mihelyt tied
lesz a szőlőtő s tied lesz a három szekér arany, ugyancsak hajtass ám,
mert máskülönben elfognak!

Mikor a várba értek, már akkor nagy vigalom volt ott, tudták, hogy már
hozzák a lovat s mihelyt a királyfi a lovát általadta, mindjárt megkapta
a szőlőtőt és a három szekér aranyat, azonkívül a király szabad
választást adott neki lovai közül.

Ő egy igen rosszat választott s azzal csakhamar útnak indult. A várban
az őrök azt tapasztalták, hogy a ló mindig rútabb-rútabb lesz, végre
egész csúnyává változott; lehívták a királyt, kivezették a lovat, hát
egyszer a király szemeláttára rókává változott s a kertbe átugrott s ott
eltűnt.

A király tüstént összeszedte embereit, nagy gyorsasággal utánaeredt a
királyfinak, kinek alig volt ideje átlépni a határt, csak egy lépés
hiányzott, hogy el nem fogták. Túl a határon azonban nem volt hatalma az
Ördögős királynak.

Itt azután kipihenték fáradalmaikat, visszafelé igyekeztek; a
királykisasszonyt felélesztették, a királyfi maga mellé vette fel a lóra
s úgy útaztak. Mikor elértek az erdőhöz, megállítá a róka a királyfit
azon a helyen, amelyen találkoztak s így szólott:

– No, jó királyfi, mindent amit birunk, ketten szereztük, már most az
volna az igazság, hogy mindennek a felét nekem adod, tehát a
királyleánynak a fele, a tátosnak és a pénznek a fele engem illet!

A királyfi mindenét a rókának ajánlotta, csak a királykisasszony legyen
egészen az övé, de a róka éppen ezt nem akarta engedni. Mikor látta a
királyfi, hogy a róka nem enged, elbúcsúzott a királyleánytól, de a róka
visszaadta neki:

– Nem kell nekem – úgymond – sem egyik, sem másik, csak azt próbáltam,
milyen szívű ember vagy? Csak egyre figyelmeztetlek, hogy soha utadban
száraz fáról eleven húst le ne végy! Isten veled, élj boldogul!

Ezzel mind a kettő útnak indult, egyik az erdőben, másik az úton.

Mikor a királyfi elérte a fatörzsököt, melyben mindháromuk kése volt,
bátyjai kését véresnek találta, elhatározta, hogy amint hazaviszi amije
van, tüstént bátyjai után indul. Amint a korcsma mellett ment el, nagy
népcsoportot látott két oszlop körül csoportosulni, megismerte bátyjait,
kik kötözött kézzel álltak az emberek közt. Csakhamar ott termett s
megkérdezte a törvénybíráktól, hogy miért vannak ezek az emberek
elítélve? A törvénybíró felolvasá, hogy a kocsmáros lányát elcsábíták és
szerfelett sok adósságot csináltak elannyira, hogy nem képesek már
ledolgozni, tehát a kocsmáros azt akarja, hogy akasszák fel őket. Ekkor
a királyfi megkérdezé: mennyi volna az az adósság? A törvénybíró
gúnyosan nézett reá, de mégis kimondá. Ekkor a királyfi elküldött egy
szolgát, hogy hozzon a szekérről egy tarisznya aranyat, ezért azután
eloldották a királyfiakat, kik piszkosak, rongyosak voltak.

Egy ideig igen köszönték öccsök szívességét, későbben azonban
megirígyelték tőle a szép leányt s összeesküdtek ellene és száraz kútba
dobták s nagy dicsőséggel indultak hazafelé. A királyfi nagyon megütötte
magát, odalent eszmélet nélkül feküdt, csak akkor jött magához, mikor a
róka ébresztgette. A kis róka elkezdte gúnyolni, miért nem fogadott
szót! Kétségbeesve kérte a királyfi a rókát, hogy segítsen csak
mégegyszer rajta. A róka lenyujtotta a farkát a borzasztó mélység
fenekére, mikor már egy ölnyire felhúzta, megrázta a farkát, a királyfi
visszaesett a kútba. Majd ismét lenyujtá s lekiálta:

– Fogd meg jobban! – s ismét gúnyolta.

Ekkor újra megfogá a róka farkát s nagysokára felért a királyfi, de már
akkor a róka oly messze volt, hogy alig látta. Visszakiáltott azután a
róka, hogy:

– Ereszd el már a farkam!

Elereszté s a róka visszahúzta a farkát és visszajött a királyfihoz s
azt mondá:

– No már most én elmegyek a szabóhoz és szabatok én neked olyan ruhát,
amilyen a Garaboncziás király lovászának van, elhozom s abba öltözöl fel
és elmegyünk atyádhoz. Én majd kis kopókutyává változom s úgy követlek
mindenütt, hogy többé át ne hágd a szavamat!

A királyfi bevárta a ruhát míg elhozta a róka, felöltözött s elmentek az
atyja várába, hol bejelentette magát mint lovász. A herczegek
kigúnyolták, hogy ily haszontalan gyermek merne a tátos lóhoz
közelíteni, mikor még egyetlen egy lélek sem mehetett hozzá élve! De a
kislovász váltig erősíté, hogy ő nem fél tőle. A herczegek beleegyeztek,
gondolták magukban, hogy fognak mulatni, mikor őt is, mint a többit
agyontiporja a tátos. Azonban a kislovász bátran hozzáment a lóhoz s nem
rugta őt agyon, ő vakarta s adott enni neki azután; hát még mikor felült
reá s nyargalt, hogy bámultak!?

Legjobban csodálkoztak azon, hogy mióta a lovász a várban volt, a
királykisasszonynak megjött a kedve, a szőlőtő teremni kezdett, holott
azelőtt a királyleány mindig sírt, a szőlőtő mindig fonnyadt. Végre a
királykisasszonynak kedve jött lovagolni, kihozatta a lovásszal a tátos
lovat s körüllovagolta vele a várat; azután a herczegeknek is kedvök
jött lovagolni. Kihozatták a szép paripát, de a tátos úgy elrugta őket,
hogy alig voltak képesek fölkelni. Az öreg király is megülte még a
lovat, de más senki.

Későbben a királykisasszonyt el akarta venni a nagyobbik herczeg, s
minden tartománybeli királyt meghívtak. A vadak előteremtését a két
herceg vállalta magára, többedmagukkal kimentek vadászni; a kislovász is
elkéredzkedett a királytól vadászni, elindult a kis kutyával és egy kis
lóval s utólérte a hercegeket, kik az erdőfelé tartottak s reákiabáltak,
hogy hogy mer utánok jönni, elkergették a síkságra.

A kislovász odament, ahova mondták s három szekér vadat lőtt önmaga,
bátyjai pedig semmit sem, mit nagyon szégyeneltek. Majd azt kérdezték
tőle, hogy mit kér azért a vadakért? De a kislovász nem pénzt kért, csak
azt, hogy akasztófát süthessen a lapockájokra. A herczegek összeszidták;
hanem mégis úgy gondolták, hogy a lapoczkán az akasztófa nem látszik,
beleegyeztek.

Elérkezett a vendégség napja; király fogadott királlyal, hogy
országjokat veszítsék el, ha lovászuk meg nem üli a tátost. A tátos mind
fejenrugta a lovászt, csak a kislovászt nem, ki meglovagolta. Ezért
nagyon becsülték a kislovászt, a vendégek ebéd után behívták,
beszélgettek vele, nagyon tetszett a beszédje. Majd azt mondták, hogy
mondjon egy mesét!

A kislovász elmondta az életét, úgy amint volt, az egész vendégsereg
összenézett, a herczegek kiakarták dobni az ablakon, ha a szavát vissza
nem vonja; de a kislovász azt kívánta, hogy mutassák meg a hátukat, mit
nem akartak megtenni. Végre az öreg király rájokparancsolt; ekkor azután
kisült minden, hogy nem ők lőtték a vadat, nem ők hozták a szőlőtőt, sem
a királykisasszonyt.

No, az öreg királynak sem kellett több, a két nagyobbik fiát
felakasztatta, a kisebbikkel összeházasította a királykisasszonyt. A
királyok, kik elvesztették országukat, haláluk után mind neki ajánlották
fel.

Még a róka is királyfinak változott, mert addig volt elátkozva, míg
valakivel jót nem tesz.

Akkor hétszerte vígabb lakodalmat tartottak, Honczidától Bonczidáig
folyt a sárga lé s boldogul éltek s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 28. sz. Csolosz Pál gyüjt. Máramarossziget.)


19. János.

Volt egykor egy magzat nélkül való király, kihez egy koldus alamizsnát
jött kérni. A király egy tál aranyat adott neki, mire ez ekképen szólt:

– Ámbár az ilyen nagy adomány engem nem illet, mindazonáltal felséged
kezéből legmélyebb alázattal veszem. Az Isten fizessen meg érte! Nincs
felségednek magzatja? – kérdezé a koldus.

– Nincs! – felelé a király.

– Menjen tehát a fölséges királyasszony a vásárba és amit legelőször
megpillant, a kimondott áron vegye meg.

A királyné azonnal kiment a vásárba s legelőször vérpiros almákat látott
meg s belőlök egyet minden alku nélkül egy garason megvett. Ezt a koldus
két egyenlő részre vágta, úgy, hogy a belsejében levő magvak közül egyik
sem vala látható. Az egyik félre a királynét ráültette s míg ez az
almamag következtében kilencz hónap mulva gyönyörű kis leánykát szült,
addig a másik félnek az alma metszése alkalmával az udvarra ugrott
magvából oly magas fa eredett, hogy a hegyét emberszem meglátni nem volt
képes. Ennek a csúcsán ifjító gyümölcs volt s mint a koldus mondotta,
aki abból eszik, legyen bármily öreg, ifjúvá lesz.

Felnyőlt a leány, a király és a királyné megöregedtek, de hogy ifijúvá
akartak lenni, az országban szerteszét hírdették, hogy aki a facsúcsról
az ifijító gyümölcsöt lehozza, azé lesz a bájos királykisasszony.
Ennélfogva vége-hossza nem volt a vendégeknek; jöttek királyfiak,
herczegek, Tündérasszonykákból pattant csinos ifjak, de ki nyakát, ki
kezét, ki lábát törte ki, mindegyik szerencsétlenül járt ahelyett, hogy
az ifjító gyümölcsöt lehozta volna: mivel a fának csupán csak a tetején
volt némi lomb s innen egész a talpáig ágatlan volt.

Volt a királynak egy öregkanásza s ennek egy tíz éves János nevű
gyermeke, ez bejelentette magát, hogy végrehajtja a nagy tettet; de
mielőtt elindult volna, a királlyal három napig mulatott, ezután
felvette a ködmönét a vállára, szűrét a hátára, fokosát a kezébe vette,
elkezdett mászni. Ha kifáradt, fokosát a fa derekába vágta s pihent
rajta. Amint halad, nagyot zuhan valami, mire kirohantak a
kastélybeliek, gondolván, hogy lebukott; holott csak szűrét ejtette le.
Nemsokára ismét dobbanás történik s a palotabeliek nagy félelemmel
kifutnak, bizonyosnak vélvén leesését, pedig csak fokosát vetette le.

Megszabadulván akadályaitól, folytatta pályáját. Mikor már hanyatlott a
nap, egy veréblábon forgó várat látott meg a fán, mely csak sok
könyörgés után nyitotta ki kapuit, hol elébe némi kisasszonyka ugorván s
így szólott:

– Édes szívem, szép szerelmem, én a tied, te az enyém; ugyan hol jársz,
hol bujdosol?

Miután elmondta útja czélját, azt válaszolta a leány, hogy efelől mit
sem tud, hanem a húga, ki tőle oly távol lakik, mint a föld ide, talán
tud valamit a dologról.

Innen másnap reggel továbbútazott s este szinte egy várhoz ért, mely
pipícskelábon forgott; ide is csak sok rimánkodás után mehetett be. Az
ittlevő leány is éppen azokkal a szavakkal fogadta, mint a másik:

– Édes szívem, szép szerelmem, én a tied, te az enyém; ugyan hol jársz,
hol bujdosol?

De az ifjító alma felől ő sem tudott semmit és a húgához útasította, ki
ide oly messze van, mint a nénje. A leány kérelmére itt töltötte az
éjjelt.

Másnap reggel tovább ment s este már elérte a harmadik várat is. Ez
csíziklábon forgott, hova mikor bebocsájtatván, így szólt az asszonyka:

– Édes szívem, szép szerelmem, én a tied, te az enyém; ugyan hol jársz,
hol bujdosol?

Elmondta miért jött, de az asszonyka az ifjító gyümölcs hollétét nem
tudta, mindazonáltal nagyon hasznos oktatást adott neki, mint viselje
magát a Fehérleányok várában: hogy a várban, mely ide annyira van, mint
a nénjéé, pontban esteli, vagy hajnali harangszóra érjen, mert a
harangozóval, ki egyszersmind pap is, csak ekkor találkozik, ki őt a
Fehérleányok szeme elől elrejti, különben a Fehérleányok széttépnék.

Reggel számtalan hálálkodás után elmenvén, fokosa segítségével feljebb
haladott. Már a hegyek csúcsán haladott a nap, a várat mégsem látta, mi
őt nagy aggodalomba ejtette. Aggodalma még inkább növekedett, mikor
messze lévén a vártól, a harangocska hangja a fülébe hatott s a tanács
ellenére kint nem akart feküdni, csendesen belépett a várba s az ottlevő
kápolna ajtajának a küszöbje mellé heveredett le. Hajnalban a harangozó
csak a toronyból lefelé jöttekor pillantotta meg Jancsit:

– Mit heversz itt, jer’ velem szobámba, mert jaj neked, ha a
Fehérleányok keze közé kerülsz, hanem először a templomba menjünk.

A pap elmondván a szent misét, azután bementek a szobába s az egész
napot vendégségben töltötték el, mialatt a harangozó elmondta, hogy a fa
hegye még igen magasan van s hogy van három lova; az egyik réz-, a másik
ezüst-, a harmadik aranyszőrű paripa. Ezeket Jancsi azalatt, míg a pap
az isteni szolgálatot végezte, megtekintette s kíváncsiságból a
rézszőrűre ült, mely a csúcsiglevő távolság felényire vihette csak:

– Én tovább nem mehetek, – monda a ló – hanem ülj fel az ezüstszőrűre,
az feljebb visz.

Egyet fordult s leugrásával a várat megrendítette. Jancsi az istállóba
eresztette a lovat, maga pedig a szobában fel s alá járkált. Bejött
nemsokára a harangozó, a ki pap is volt, kinek kérdésére, hogy miféle
robaj volt?

– Mit sem hallottam-mal felelt.

Másnap míg a mise tartott, az ezüstszőrűn kisértette meg a szerencsét,
mely miután már jó magasra, de nem egészen a csúcsig emelkedett,
javasolta Jancsinak, miszerint az aranyszőrűt vegye hátasul, mert ezzel
bizonyára czélt ér s arról a helyrőlvaló leugrásával, hova emelkedett,
kétszerte nagyobb zörgést csinált az előbbeninél. A harangozó kérdésére:

– Nem hallottam-mal felelt.

Harmadik nap felugrott az aranyszőrűre, mely midőn a csúcson felül
szálltak, azt mondta:

– Szemeld ki a leggyümölcsösebb ágat s mikor e magasságról lerepülök, a
legkitelhetőbb gyorsasággal szakaszd le!

Úgy is lett, a ló még egyszer oly magasra szállt, túl a fa hegyén s
Jancsi a lefelérepüléskor leszakítván az ágat, elhozta a gyümölcsöt. De
mikor az ugrásra megzördült a vár, ott termett a pap, a ki harangozó is
volt.

– Mit míveltél, nem félsz, hogy a Fehérleányok bosszújának teszlek ki?

Háromszor kérdezte így a pap, Jancsi háromszor vállat vonított s
hallgatott. A pap pedig, miután haragja lecsillapodott, hazabocsájtá
Jancsit, a gyümölcsöt neki ajándékozta, valamint a lovat is
odakölcsönözte addig, míg a földre ér.

Lejött az udvarra, a paripa kantárját eleresztette s a ló azután
felment. A hozott gyümölcstől a király és királyné oly fiatal lett,
mintha tizenhétéves volna. Erre a ragyogó szépségű királyleány Jancsié
lett, de mivel vele azonnal össze nem kelhetett, mivelhogy csak
tizenkétéves gyermek volt, hogy némi méltósága legyen, nagyobb
helységben bírónak tették.

Hol megfeledkezvén rangjáról, mint gyermek más kanászokkal tekézett,
miközben jól elverték. Megszégyelte magát, hogy elpáholták, elment
bujdosni.

Ment, mendegélt, nagy erdőségbe ért, hol egy vak embernek a feleségével
találkozott, kitől vacsorát és éjjeli szállást kért. Hazajövén a vak,
kiáltozott:

– Idegen van a háznál, add elő!

– Csak álmodol, szeretett férjem – mondá a nő, mialatt tál ételt tett
elébe, de Jancsi gyorsan kikanalazta azt.

– Ejnye, mi az? – szólt a vak – máskor elég volt ennyi s most nincs a
tálban semmi, mégis éhes vagyok?

Ezután a nő második, utóbb harmadik tállal is hozott be és a vak
jóllakván, mondá:

– Te vagy, Miklós fiam?

Az asszony intett Jánosnak, hogy mondja:

– Én.

Erre az öreg vak ekképen szólt:

– Jer’ hát fiam, hadd üsselek arczul.

Mire a nő egy óntányért nyujtott Jánosnak. Az öreg vak az arcz helyett a
tányérra oly rettentőt csapott, hogy a tányér összelapult. Másodszor
mozsarat tartott oda, melyre oly erőset ütött, hogy széthasadt;
harmadszor a máktörő vasra olyant ütött, hogy kétfelé tört. Negyedszer
vasgolyót adott a vaknak, ki oly erővel sujtotta a vasgolyót, hogy a ház
oldalát keresztültörve, a kertbe ment.

Most János a nő intésére futni kezdett, éppen akkor jött hazafelé a vak
ember fia, Miklós s kiáltott:

– A házunkból idegen szaladt ki!

S Jancsit el is fogták volna, hacsak a harangozó aranyszőrű paripáját le
nem küldi, melynek farkából a vak, mikor Jancsival repülni kezdett,
néhány aranyszőrt ki is szakasztott.

Jancsi ezután felment a várba s az aranyszőrű paripát ajándékul nyervén,
királyi udvarra szállt, jegyesét meglátogatni.

De már ennek férje s két gyermeke is volt. A gyermekeket Jancsi
semmiképen sem akarta elfogadni, de a nőt sem; a nő szétszakítván
gyermekeit, az ablakon kivetette s János keblére dőlt és síránkozott; de
János lovára kapott s elbujdosott.

Ment, mendegélt, nagy zöld síkra érkezett, hol lefeküdt. E helyen látta
meg a csodaszép ifjút Zsuzsi nevű libapásztor, ki rögtön haza, a
közellevő várba futott s a királykisasszonynak megjelentette, hogy kit
látott. Kimentek Jancsiért s behívták vendégségbe.

Ebédközben az ifjú a kisasszonynak tudtul adta, hogy hű szeretőt keres,
olyant, aki soha meg nem hal.

– Nekem az én kedves anyám – mondá a kisasszony – egy akó tűt hagyott,
míg azt a varrásban el nem koptatom, a halálnak nincs rajtam hatalma.

– De azután meghalsz? – kérdezé az ifjú.

– Azután meghalok – felelt a kisasszony.

– Igy tehát nem kellesz! – szólt János és felülvén a lovára,
továbbfolytatta útját.

Innen messze ismét pázsitra ért, hol lefeküdt. Itt Kata nevű vén asszony
libákat őrzött, ki szinte befutott a közellevő várba s nemsokára
Jánoshoz jött, mondván:

– A királykisasszony kéri, tessék ebédre jönni.

Bejövén a várba, a kisasszony jól megvendégelte. A kitűnő szépségű
ifjúnak ez is ajánlkozék s mondta, hogy addig meg nem hal, míg két akó
tűt el nem koptat, melyet anyja örökségül hagyott reá. De mivel egykor
mégis meg kellene halnia, elhagyá őt az ifjú s aranyszőrű paripáján
továbbhaladt.

Most elérkezett egy harmadik vár földére. Itt előbbiekkel egyezőleg
folyt dolga, csakhogy az öreg libaőr neve Mari volt; a királykisasszony
pedig csak három akó tű elfogyasztása után halt volna meg.

Innen erdőkön, hegyeken keresztül nagy tengerhöz jött, melynek egyik
szigetében lakott, kit szíve oly régóta keres. Itt megállapodott
paripája s a következőket mondotta neki:

– El kell válnunk, mert én tengeren a szigetig menni képes nem vagyok.
Most ölj meg, beleimet szedd ki, mosd meg a tenger vizével s oly helyen
rejtsd a föld alá, hol akármikor könnyen megtalálhatod. Ha szükséged
lesz reám, vedd ki belsőrészeimet a föld alól, tisztítsd meg, azután
rázd meg a kantárt és én újra ló leszek. Ha a szigetre akarsz jutni,
miután beleimet elástad, bujj el a testembe s mikor a sas kopogtatja a
bőrt, fogd meg a lábát.

Ezután megtévén a mondottakat, a hozzáérkezett sas lábába fogódzott,
mely csak azzal az igérettel szabadult meg Jánostól, hogy sajkán eljön
érte.

A sast asszonya megpirongatta a késedelemért, de miután elmondta az
okot, megbocsájtott neki s Jánosért küldte. Mikor János odaért, a
kisasszony örvendett s így fogadta:

– Édes szívem, szép szerelmem, én a tied, te az enyém! Ime, vígadozzunk,
mert soha meg nem halunk!

Ezután sokáig bútalanul éltek.

Későbben Jánosban vágy támadt hazáját meglátogatni s feleségének a
beleegyezésével a partra sajkázott. Itt kiásta a beleket, megmosta a
tenger vizében, a kantárszárat megrázta s az aranyszőrű paripa előállott
s ekkép szólt:

– Amerre te menni akarsz, az mind erdőség és pusztaság, mert kétszáz éve
már, hogy ott nem voltál!

János mégis elment s lovának tanácsa következtében három zsákot vitt
magával. Mikor mélyen bementek az erdőbe, a ló nagyot botlott s mondta
urának:

– Itt lakott valaha a három akó tűvel bíró leány, de már a sírban alszik
s palotája helyén magas fák vannak. Szállj le rólam, kedvesem s egy
zsákot tölts meg dióval!

Ezt megtevén János, felült s tovább haladtak. Mikor már jó darab utat
tettek, ismét nagyot botlott az aranyszőrű paripa s mondja:

– Itt volt egykor a két akó tűt bíró leánynak a kastélya.

János leszállott s a másik zsákot mogyoróval töltötte meg.

Mentek tovább s mikor már messzire haladtak, harmadszor is megbotlott a
paripa s mondta:

– Itt van régi helye az egy akó tűt bíró kisasszonynak.

János leszállt paripájáról s a harmadik zsákot suskával szedte tele.

Ezután mentek, mendegéltek, míg egy pusztán át nagy erdőbe értek, hol a
ló nagyot botlott s mondta, hogy e helyen volt királyának és elhagyott
jegyesének a lakása. János, amint lováról leszökött, nyílást látott maga
előtt, hova bement s látta, hogy az egész királyi család tetemei itt
nyugosznak, egyik szegletben pedig a Sárgahalál élesíti a fogait. János
kérdezte, hogy miért teszi azt?

– Ezeket már idehozván, érted menni készültem, de jó, hogy itt vagy,
mindjárt elvégzem.

Ettől megijedvén, lovára kapott s amint lehetett, futtatott, a Halál
utána s már éles karmaival feléje nyúlt, mikor János a zsák suskát
elszórta. Míg a halál ezen nagy keservesen keresztüljött, ő már távol
volt, majd azután a mogyorót s diót szórta a Halál lába alá. E
veszedelem közepett a tengerparthoz értek, a ló itt maradt, János pedig
sajkájába lépett s a sziget vára felé nagy rémüléssel evedzett, mivel a
Halál szüntelen sietett utána. Végre sértetlenül besajkázott a szigetbe
s feleségének elpanaszolta viszontagságait. Már az asztalhoz ültek
ebédelni, mikor az éles fogú Sárgahalál nagy ájtatosan belépett az
ajtón, hogy Jánost magával vigye, azonban a Tündérasszony lehívta a
háztetőről a Zöldhalált, mely felkötvén nagy kecskeméti sarkantyúját,
megragadta a Sárgát és széttépte; János pedig hű párjával most is él a
tenger szigetén.

(Ipolyi A. gyüjteményében 365. sz. Vilcsek Jakab gyüjt. Szeged.)


20. Juhenes.

Élt hajdanában egy igen öreg király hasonkorú feleségével.
Boldogtalanságuk abban állt, hogy gyermekük sohasem volt. Mindennap
kimentek egy inas kiséretében a szőlőkertbe, hol azután a gyepre
heveredve elaludtak. Az inas ilyenkor mindég a lábuknál őrködött.

Egyszer egy igen szép meleg napon a felettök levő nagy fára három holló
szállott s az egyik azt mondta, hogy a király udvarában a kapu küszöbje
alatt van egy aranyláp, abban egy hal, melynek ha a királynő a máját
megeszi, gyermeke lesz. Az inas nem állhatta már tovább, elmondta a
királynénak, hogy míg ő aludt, mit beszélt a holló.

A királyné kivétette a hal máját, megette s egy év mulva csakugyan lett
gyermeke, kit Juhenesnek neveztek el. Mikor már Juhenes felnövekedett,
az apja elküldte vitézséget szerezni. Amint kiért Juhanes a városból,
megszólítja egy Öregasszony:

– Hova mégy, királyfiú?

– Vitézséget keresni.

– Jaj, édes fiam, akkor menj vissza a városba, keresd fel azt a lovat,
melyen apád hajdan vitézkedett, meg azokat a ruhákat, melyeket apád
hajdan viselt, keresd fel a fegyvereket, melyekkel apád hajdan annyi
vért ontott s ezekkel indulj el, mert különben nem lesz szerencséd. A
lovat azonnal meg fogod ismerni, mert amint belépsz az istállóba,
egyszerre nyeríteni fog.

Ezzel a Vénasszony eltávozott, Juhenes pedig visszament a városba s ott
a szeméten megtalálta atyja ruháit és fegyvereit; azután az ólba ment,
hol egy ló ugyancsak nyerített, hozzáment Juhenes, fel akarta állítani a
lovat, de az mozdulni is alig tudott; mit volt mit tenni, megfogta a
kötőfék szárát, húzta maga után a lovat.

Mikor kimentek a városból, megrázkódott a rossz ló s pompás paripa lett
belőle:

– No, édes gazdám, ülj fel csak rám, mondd, hogy vigyelek, úgy-e mint a
szél, vagy pedig mint a gondolat?

– Úgy mint a gondolat.

Ennek sem kellett egyéb, felragadta a felhők fölé. Amint itt mentek,
mendegéltek, találtak egy rossz hídat, akkor mondja a paripa:

– No, édes gazdám, bújjál csak ez alá a híd alá, aztán tartsd ki a
kardodat, mert mindjárt jön egy hatfejű Sárkány, ezzel meg kell vívnod!

Juhenes bebújt, hát egyszer csakugyan jön ám a hatfejű Sárkány s amint a
hídra lépett, megbotlott Juhenes kardjában s nagyot káromkodott:

– Ejnye, ilyen-amolyan, Nagy-Magyarországot körülfutottam annyi idő
alatt, míg egy szál kender elég, anélkül, hogy megbotlottam volna s most
ez a szeg akadályozna engem?

Ezzel nekirohant Juhenesnek, de Juhenes mind a hat fejét levágta.

Azután felült a paripára, ment, mendegélt tovább, hát egyszer találnak
egy ezüsthídat, ekkor ismét megállott a paripa s mondá:

– Édes gazdám, bújjál be az ezüsthíd alá, tartsd ki a kardodat, mert
mindjárt jön a kilencfejű Sárkány, ezt meg kell győznöd, mert különben
végünk lesz!

Juhenes úgy tett, mint lova mondta s kevés idő mulva jött nagy
sziszegéssel a kilenczfejű Sárkány s amint a hídra lépett, megbotlott s
még jobban káromkodott, mint a hatfejű Sárkány:

– Körüljártam Nagy-Magyarországot, anélkül, hogy megbotlottam volna
annyi idő alatt s most ez a szeg gátolna engem!

Ezzel nekirohant Juhenesnek, de Juhenes mind a kilencz fejét levágta,
azután ismét tovább ment.

Amint egy jó darabig haladt, talált egy aranyhídat.

– No, édes gazdám, bújjál be az aranyhíd alá, mert jön a tizenkétfejű
Sárkány, ezt is meg kell ölnöd!

Juhenes négy óra mulva ezt is megölte; ekkor visszafordult és hazament
az atyjához, kinek mikor elmondta, hogy hogyan vitézkedett, így szólott
hozzá:

– Jaj, édesfiam, ez még mind semmi, ezt még én is mind megtettem, hanem
van egy ember, kivel én nem bírtam, azt öld meg, ha ezt megteszed, akkor
bezzeg, vitéz ember leszesz!

Elindult Juhenes, újra húzta maga után a rossz lovat, mert mikor a
városba jött, a ló újra olyan rossz lett, mint előbb volt s a város
végén ismét szép paripává vált.

Mentek, mendegéltek, míg el nem érték Zöldmezejesinek a lakóhelyét – így
hívták azt a vitéz embert. A paripa eltűnt egy kis időre, Juhenes pedig
szétnézett, látta, hogy alszik Zöldmezejesi, mellette meg pompás ételek
vannak. Juhenes éhes volt, hozzáfogott enni, jóllakott s azután lefeküdt
Zöldmezejesi mellé, elaludt. Későbbre felébredt Zöldmezejesi, csak
elbámult, hogy mit keres mellette ez az ember? Először meg akarta ölni,
de eszébe jutott, hogy Juhenes őt is megölhette volna, nem illik tehát
ily alávalólag bánni vele. Mikor Juhenes felébredt, így szólott hozzá
Zöldmezejesi:

– Tudd meg, nyomorult, hogy megölhetnélek, de nem bántlak abban az
esetben, ha a sáskákat, melyek ide fognak jönni, mind elkergeted.

Egyszer jöttek ám a sáskák, a nap nem látszott, annyin voltak, olyan
setét volt a tájék, mint zivataros őszi éjszakán. Ekkor Zöldmezejesi
nagy karikást adott Juhenes kezébe, ki emellett még fringyiáját is
felkötötte és elkezdte a sáskákat kergetni. Zöldmezejesi csak a nagy
hegyekig tudta a sáskákat kergetni, de Juhenes ezen is túl űzte. Amint a
hegyeket már jól elhagyta, talált egy Vénbanyát, ki tilolt s a kenderből
tömérdek sáska jött ki minden csapásra; Juhenes ekkor a Vénbanyát
felaprózta, a kendert pedig a törővel együtt mind megégette, azután
visszament Zöldmezejesihez, ki térdre borult előtte s elismerte, hogy
gyengébb, mint ő, megadja magát és szolgája lesz. Zöldmezejesit magához
véve, hazament, de atyja még ekkor sem volt megelégedve vele.

– Még egyet véghez kell vinned – úgymond az öreg király – és csak akkor
leszel minden tekintetben vitéz. Először meg kell ölnöd Kanbarátot,
kinek birodalma túl a nagy hegyeken, messzeterjed. Útnak készült Juhenes
tehát ismét, egy gyűrűt tett egy pohárba s azt mondá az atyjának, hogy
míg abból kristálytiszta víz buzog föl, addig életben lesz, de ha vér
csepeg belőle, akkor már nem lesz az élők között.

Elindult Juhenes, húzta a rossz lovat ismét maga után, mikor a várost
elhagyta, megrázkódott a ló és szép paripa lett belőle. Sok menés és
fáradozás után végre elérték Kanbarát birodalmát. Kanbarát mikor
Juhenest megpillantotta, irtózatos dühbe jött s azt mondá, hogy ha neki
Juhenes Tündérszép Ilonát elő nem hozza, halálnak halálával fog
meghalni. Mit volt mit tenni, mint azt, hogy neki kellett Juhenesnek
indulni Tündérszép Ilonát felkeresni.

Amint mendegélt, előtalált egy igen sovány farkast, az oldalán tarisznya
volt, kérdi tőle, hogy miért van tarisznya nála s hogy micsoda
helyzetben van?

– Én most juhász- és egyszersmind borjúcsordás is vagyok a Kanbarát
jószágai mellett, sovány pedig azért vagyok, mivel ha történetesen
megennék egy borjút, vagy egy juhot, Kanbarát azonnal megöletne.

Juhenes ezen egy kissé megütődött, de mivel nagyon éhes volt, azért
addig beszélt a farkasnak, míg le nem vágott egy borjút, miből azután
ugyancsak vendégeskedtek.

Mikor elváltak, a farkas egy sípot adott át neki, hogy ha szüksége lesz
reá, csak a sípot fújja meg, azonnal ott terem.

Amint mendegélt tovább, talált egy sovány rókát, melynek az oldaláról
szinte tarisznya fittyegett alá, ettől is megkérdezte, miért van
tarisznya nála s hogy micsoda helyzetben van? A róka azt felelte, hogy
liba- és tyúkpásztor, soványsága pedig onnan van, mert egy tojás nem
sok, de még annyit sem szabad neki megenni.

Juhenes ennek is addig beszélt, még egy pár tyúknak a vérét vették s
lakmároztak.

A róka is adott neki elválásukkor egy sípot, hogy csak ezt fújja meg, ha
szüksége lesz reá s azonnal ott lesz.

Amint továbbment, folyóvízhez ért, melynek partján megállt, elővette a
farkastól kapott sípot, megfújta, a farkas tüstént ott termett, átvitte
a vizen s eltünt. Juhenes pedig egy Vénbanyára talált, ki így szólott:

– Tudom, hogy Tündérszép Ilonát keresed, meg is kapod, ha reám
hallgatsz, útbaigazítalak. Nézd, ama gyönyörű szép ligeten, a folyó
partján, oda szokott járni fürdeni tizenkét hattyú, tizenegy a ruháját
mind egy csomóba rakja, a tizenkettedik pedig külön, erre vigyázz
nagyon, mert ez a Tündérszép Ilona. Majd mikor a hattyuk mind a vízben
lesznek, Tündérszép Ilona ruháját kapd fel és szaladj vele erre az én
gulibám felé, de vigyázz, hogy valamiképen vissza ne tekints, mert
tüstént ökörré változol.

Juhenes kileste a hattyúkat s Tündérszép Ilona ruhájával elszaladt, de
meg nem állhatta, hogy vissza ne nézzen, amint viszzanézett, ökörré
változott el.

Ettől kezdve a pohárban a gyűrűből vér csepegett.

Ezen az öreg király és királyné nagyon elszomorodott és felszólították
Zöldmezejesit, hogy lássa el magát jó nyíllal, induljon útnak fölkeresni
Juhenes hamvait.

Zöldmezejesi néhány nap mulva elért az Öregbanya gunyhójához s elmondta,
neki, hogy mi járatban van. Az Öregbanya azt tanácsolta neki, hogy
várakozzék déli tizenegy óráig, ekkor a már eddig ökörré vált
szerencsétlenek mind eljönnek ide gyepelni s ekkor azt, amelyik a
többitől egészen el van különözve, lőjje le. Zöldmezejesi akként
cselekedett és Juhenes feltámadt ezerszer szebb alakban.

Juhenes ezután ismét megkísérte a hattyú ruháját elvenni, el is vette,
szaladt a Vénbanya gunyhójába, de már ekkor nem nézett hátra, Tündérszép
Ilona pedig utána futott. Mikor a gunyhóba beért, a Vénbanya megragadta
és egy oszlophoz köté, Tündérszép Ilona ezalatt szinte beért a gunyhóba,
megfogta Juhenest s úgy megrázta, hogy ha a Vénbanya az oszlophoz nem
köti, talán darabokra hullott volna.

Későbben kibékült Tündérszép Ilona s megszerette Juhenest, egymásé is
lettek volna, ha nem rettegtek volna a Kanbaráttól. Hozzámentek tehát és
ott Juhenes nyúllá változott át s a kertben levő bokrok közt lappangott;
Tündér Ilona pedig annyira megtetszett Kanbarátnak, hogy eleinte a házat
sem igen hagyta el, később azonban elment vadászni.

Míg ő odajárt, Juhenes magára vette eredetalakját s tanácskozott
Tündérszép Ilonával, miképen tegyék Kanbarátot semmivé? Abban állapodtak
meg, hogy legjobb lesz, ha Kanbarát kegyelmébe behízelgi magát
Tündérszép Ilona és megtudja, hol van Kanbarát ereje.

Másnap kérdezősködött is Kanbaráttól ilyesmiről, s azt mondta, hogy a
seprőben van az ereje.

Tündérszép Ilona a seprőt igen nagy becsben tartá, mit látván Kanbarát,
azt mondta, hogy nem a seprőben, hanem a küszöbben van az ő ereje.
Végre, mikor őszintének hitte irányában Tündérszép Ilonát, megvallotta,
hogy a városhoz nem messzire van egy sziget, itt él egy vaddisznó, ennek
a hasában van egy galamb, a galambban tojás, a tojásban méh van, ebben
van az ő ereje összepontosulva.

Juhenes amint ezt megtudta, azonnal ment a szigetre, hol ott találta a
farkast, mely megtudván czélját, azt mondta, hogy várjanak itt a
vaddisznóra, bujjék el a bokor mögé s ha jön a vaddisznó, ő majd előlről
támadja meg, Juhenes pedig hátulról s ölje meg. Úgy is történt.

A vaddisznót felbonczolták, megtalálták a galambot, de a galamb azonnal
elrepült. Juhenes elővette a rókaadta sípot, megfujta, megparancsolta a
rókának, hogy hozza elő a galambot, mit a róka meg is tett. Megölték a
galambot, kivették belőle a tojást, a tojásból a méhet, melyet Juhenes
megégetett. Ettől az időtől fogva elgyengült, elsenyvedt Kanbarát s
meghalt, Juhenes pedig magával vitte Tündérszép Ilonát s hazájában most
is élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 191. sz.)


21. Rózsa János.

Egyszer volt, honnan volt, volt a világon egy király, ki is
megházasodott és nősülésével annyira szerencsétlen volt, hogy gyermeke
nem született, amin nagy aggodalomba merült.

Harmincz évig három esztendőnként azzal a reménnyel ment el hadakozni,
hogy hazajövetelkor felesége magzattal fogja fogadni; de ez nem történt
meg. Ekkor egy új hadjáratra határozta el magát a király és ekkor már
fejvesztéssel fenyegette a feleségét, ha hazajövetelkor nem lesz
gyermeke.

A királyné férje eltávozása után a várost gyászba húzatta, mit meglátott
két bordáslegény, kiket útjok a városon keresztül vitt, minek okát a
város végén lakó öregasszonytól kérdezték meg. Amint megtudták az okát,
azonnal mentek a királynéhoz szerencsét próbálni.

A királyné búsulva járdalt le s föl, mikor odaértek s megkérdezte, mi
járatban vannak? Hosszas beszélgetés után elérkezett a vacsorálás,
ezután a nyugalomramenés ideje, mikor a királyné ágyat vettetett s
nyugodalomra szólította a két bordáslegényt, de ezek megkérték a
királynét, hogy menjen ő nyugodni, őket pedig engedje ébren lenni.

Szép holdvilágos éjjel volt, a két bordáslegény kiment a kertbe, hol
mindenféle virágot találtak, kivévén egy pünkösdi rózsát, mely éppen
akkor bujt ki; ekkor felköltötték a királynét, ki az új virágnak
rendkívül megörült, mivel azelőtt még ilyen a kertjében nem volt. Ekkor
elkezdte magában érezni az édes terhet. Később nyugalomra ment a
királyné, de éjféltájban ismét felköltötték; ekkor már három bimbó volt
a rózsafán, minek még inkább örült a királyné s hajnaltájban, mikor mind
a három kinyitott, a középsőt a királynéval leszakajtatták. Mikor
leszakajtotta a virágot, oly figyermeket szült, melynek párja a
birodalomban nem volt.

Megvolt az öröm s a királyné a gyermek keresztelését arra az időre
akarta halasztani, mikor a gyermek atyja hazajön, de a két bordáslegény
azt mondta, ha addig meg nem kereszteli, akkor a világ legrosszabbika
fog lenni a gyermek; megkeresztelték tehát a királyfit Rózsa Jánosnak.

A két bordáslegény azt is meghagyta, hogy a gyermek mellé meghitt
öregasszonyt rendeljenek, aki a városban kezdje el a tejet a királyfinak
felhordani, még pedig úgy, hogy minden házból, ahol tehén van, egyszer
hozza el a tejet, ha mindjárt öt-hat tehén tejét hozza is el és étesse
meg a királyfival.

Idő múltával hazajött az atya és fiát az asztalon aranyalmával játszani
találta, nagyon megörült neki s a város végén a számára egy gangot
csináltatott és ezután idehordta neki az öregasszony a tejet. Utoljára
itt a gyermek annyira elcsintalanodott, hogy a leányokat a gang mellé
kecsegtette.

Egyszer az öregasszony amint vitte haza a tejet, gödörbe esett, mert a
királyfi kecsegtetésén elbámészkodott s a fazekat összetörte, a tej
széjjelömlött; ekkor megátkozta Rózsa Jánost, hogy addig meg ne
házasodjék, míg a Világszépasszonyát fel nem találja.

Ekkor Rózsa János a gangról hazament s lovat kért atyjától, hogy
elmehessen szerencsét próbálni. Atyja le akarta beszélni, de ő
rendületlenül ragaszkodott szándékához, míg atyja is beleegyezett s
királyi tanácsos kíséretében csakugyan elindult.

Amint mentek, hetedhétország ellen, találtak egy várost, melynek a végén
akasztófa volt, melyre egy ember volt kárhoztatva. Odasietett János, de
már kissé megkésett, a sapkájával integetett, hogy várakozzanak egy
kevéssé. Mikor odaért, kérdezte a kárhoztatott vétkét, mire azt mondták,
hogy disznót lopott. Ezután azt kérdezte, mennyiért lehetne megváltani a
bűnöst?

– Négy garasért! – volt a felelet.

Ekkor egy átalvető aranyat a jelenlevők közt kiosztott s a bűnöst
magához vette, mint szabad embert. Megszabadulása után ezt mondja az
ember:

– Jól jártál te, Rózsa János, hogy engem megmentettél, mert nálam nélkül
fel nem találtad volna a Világszépasszonyát, így pedig feltalálod!

Ugyanekkor megismertette Rózsa Jánost az ő ördögi mesterségével is s
megmondta, hogy ha most őt felakasztották volna, nem ő, hanem a helység
bikája függött volna az akasztófán.

Ezekután Rózsa János Barna Péter tanácsára – mert így hívták a
megszabadított Bűbájost – visszaküldte a királyi tanácsost s Barna
Péterrel lovagolt a közellevő városig, ahol Barna Péternek is lovat
vett, még pedig az ő tanácsára, vasderest egy szegény ember
istállójából. Azután lovukat elvitték a czigányhoz, megpatkoltatták,
mindegyik lábára egy-egy mázsás patkót üttettek, s fontosfejű szegekkel
verették fel, egyszersmind reszelőt s kalapácsot kértek, így útnak
indultak.

Mentek hetedhétország ellen s mikor már az üveghegyek közepéig értek,
már akkor a patkó megkopott s Barna Péter tanácsára megreszelték,
megigazították a patkót s úgy hatoltak felfelé; de mikor a hegy tetejére
értek, a patkó oly vékony volt, mint egy kés éle s a patkószeg akkora
lett, mint egy tengeriszem.

Ezen a hegyen túl lakott Világszépasszonya.

Itt azt a meghagyást tette Barna Péter Rózsa Jánosnak, hogy míg ő
Világszépasszonyához megy, addig az üveghegyen levő virágos kertből egy
virágot se merjen leszakajtani, bár azok mindnyájan kérni fogják:

– Engem szakajts le, édes gazdám, szagolj meg engemet és szúrj a sapkád
mellé!

Ezekre ő semmit se hajtson, hanem menjen be a gyümölcsösbe és lakjék
jól; és úgy is tett.

Ezalatt Barna Péter elment a Világszépasszonyához, megcsókolta bal
orczáját, amely csók után tüstént el kezdett rothadni.

Azonban Világszépasszonya a csók után a Barna Péter által ajánlott írral
megkenyvén, még szebb lett, mint azelőtt volt. Másodszor ismét elment
Barna Péter és ekkor a Világszépasszonya jobb orczáját csókolta meg, de
ezt is megkenyvén Világszépasszonya az írral, még szebb lett.

Harmadszor is elment, de mielőtt elindult volna, Barna Péter azt hagyta
meg Rózsa Jánosnak, hogy készen legyen, mert csak ő szabadíthatja meg,
ha Világszépasszonyánál megcsípnék, mivel Világszépasszonya most erős
felügyelet alatt van.

Úgy is történt.

Barna Péter mikor Világszépasszonyát átkarolta, az elaludt őrök a
sikoltásra felébredtek, Barna Pétert megcsípték s rögtön halálra is
ítélték.

Azonban, miután a pap vele az imádságot elmondatta, Világszépasszonya
egy kérdést intézett hozzá azzal a kijelentéssel, hogy ha megfelel reá,
grácziát kap.

A kérdés az volt:

– Hol van Rózsa János, a kit Világszépasszonya még gyermekkorában a
városvégén látott? – ha ezt elő fogja hozni, megkegyelmeznek neki.

Rózsa János ekkor már csak néhány lépésnyire volt s Barna Péter azonnal
intett neki, s miután meggyőződtek, hogy valóságosan ő a Rózsa János,
nagy lakodalmat tartottak.

A lakodalom után Rózsa Jánost és feleségét az ipa ebédre hívta; azonban
Barna Péter, ki bűbájosságánál fogva mindentudó is volt, jól tudta, hogy
az ipa Rózsa Jánosnak és feleségének a poharába mérget tölt, javasolta
tehát Rózsa Jánosnak, hogy engedje át neki a vő helyét az ebédnél, Rózsa
János pedig foglalja el az ő helyét, mi meg is történt. Mikor az ebéd
kezdődött, a házigazda szilvórium helyett mérget töltött, Barna Péter
felvette a poharát, ruhájára öntött belőle, ruhája lángbaborult, ezután
a Világszépasszonyának a poharát is felvette, ebből is öntött ruhájára
néhány csöppet, ismét lángbaborult a ruhája Barna Péternek.

Hazamentek mind a hároman, most azon gondolkoztak, hogy lehetne innen
megszabadulni?

Világszépasszonya azt javasolta, hogy az apja háza előtt levő targonczát
kell megszerezni, ennek a targonczának az a tulajdonsága, hogy egy
taszítással az üveghegy derekáig, másikkal a tetejére, innen pedig a
Rózsa János apja birodalmába lehet taszítani.

Rózsa János kapott az alkalmon, de ő a targonczát megmozdítani sem
bírta, Barna Péter ment tehát el s kis ujjával megbillentvén, Rózsa
János háza elébe szaladt a targoncza; itt amijök csak volt, mindent
ráraktak, magok is ráültek, meglökte Barna Péter, ki szinte utánok
rugaszkodott s egy lökéssel nem az üveghegy derekáig, hanem annak
tetejéig taszította; itt ismét megtaszítván, a Rózsa János birodalmába
ment, ezentúl – mivel nem üvegút volt – a targonczán tovább nem
mehettek, hanem gyalog.

Beljebb gyalogolván a birodalomba, egyszer Világszépasszonya bal
orczáját égni érzi s mondja férjének:

– Nézz vissza, mert bizonyosan valami veszedelem közelget felénk!

Ez visszanézvén, egy hollót látott feléjök repülni; Világszépasszonya
tüstént megjósolta:

– Ez az én apám, melyet anyám értünk küld; ezt jó lesz nekünk kikerülni
azáltal, hogy én köpök egyet, az katedra lesz, te öreg pap leszesz, én
pedig vén, régi templommá változok és te könyörögni fogsz én bennem.

Úgy is történt, a holló leszállott a templom elé, megrázkódván,
királlyá, a Világszépasszonya atyjává változott; a templomba bemenvén, a
papot könyörögni találta. Félbeszakíttatván könyörgését, azt kérdezte
tőle, nem látott-e itt egypár fiatal cselédet?

– Akkor láttam, uram, mikor ezt a templomot ide építtettem.

Ekkor kimenvén a templomból, hollóvá változott, visszament a hazájába.
Azonban Rózsa János napa megmagyarázta neki, hogy:

– A templom a te lányod volt, a pap a te vejed volt. – A király hajlandó
volt ismét visszatérni.

Ekkor keselyű képében ment utánok, csakhogy Világszépasszonya arca
pirulásáról ismét észrevette s ekkor Világszépasszonya kölessé, Rózsa
János meg rongyos pásztorrá változott s őrizte a kölest. Elérvén a
saskeselyű a darab kölest, leszállott, megrázkódván, király lett. Ekkor
kérdezte a rongyos kölespásztortól, nem látott-e erre egypár személyt
valahol elutazni?

– Akkor láttam, midőn ezt a darab kölest ide vetettem.

Fölöslegesnek találván tovább is tudakozódni, saskeselyűvé változott,
visszament; de otthon a Világszépasszonya anyja megmagyarázta neki, hogy
a köles az ő lánya volt, a pásztor pedig a veje.

Ezután maga indult el a Világszépasszonya anyja, tüzeskerékké változott.
Világszépasszonya szavára visszanézett Rózsa János, látott feléjök egy
tüzeskereket hömpölyögni, mit feleségének megmondván, felesége azt
mondta, hogy az az ő anyja, köpött egyet, köpése tóvá változott, ők
pedig vadrucák lettek a tó közepén s meghagyta neki, hogy anyja hívni
fogja s ő hajlandó is lesz kimenni, de ő mint erősebb, rugja vissza
mindig.

Úgy is történt.

Elérvén a tüzeskerék a tavat, egyet szikrádzott, királynévá változott
át, a tó partján leült, emlőit kitévén, úgy csalogatta ki leányát,
mondván: nem ezt érdemli ő a leányától! Mire indult is a jérczerucza
kifelé, de a gácsér visszarugta.

Végre a hosszas hivogatásban elaludt a királyné a tó parton; ekkor a
jércze is, a gácsér is kihúzott egy szál tollal a szárnyából s a
királyné szemét egyszerre kiszúrták; erre megátkozta őket, hogy soha
haza ne jussanak.

Ezekután kiszállván a tóból, útnak indultak, velök ment Barna Péter is,
ki mint árnyék követé őket eddigelé. Útjokban rengeteg erdő alatt
elesteledvén, Barna Péter gyephantokból ágyat vetett nekik, ők pedig
lefeküdtek, elaludtak.

Egyszer fejök fölé a fára két hattyú száll s panaszkodnak, hogy ennek a
fiatal párnak hogy kell elpusztulni útjokban, mert jön velök szemben egy
fehér galamb, amely olyan tóvá változik, hogy ezt az országot elmossa;
aki pedig ezt hallja és annak a fiatal párnak megmondja, változzék
térdig kőbálvánnyá!

Éjféltájban négy hattyú szállott fejök fölé, panaszkodván, hogy egy
hintó fog a fiatal pár elé jönni, amelybe ők beleülvén, a hintó lángja
az eget fogja verdesni.

Mikor a hajnal feltetszett, akkor ismét a fejök fölé szállott hat
hattyú, ezek is síránkoztak, hogy hogy kell ily szép párnak elveszni
hazamenetelökben, mivel hazamenetelkor az országfeje fijának és fija
feleségének örömében egypár pohár mérget fog tölteni. Azonban mind utána
tette, hogy aki ezt hallja és a fiatal párnak elmondja, változzék
kőbálvánnyá.

Az első csapat azt mondta térdig, a másik már kötésig, a harmadik azt
mondta, hogy tetőtől talpig változzék kőbálvánnyá.

Mindezt Barna Péter mind nagyon jól hallotta.

Útnak indultak, csakugyan reájok szembe fehér galamb jött; Barna Péter
az egypár cselédet egyiket az egyik hóna alá, másikat a másik alá tette
és a jövő galambot magán keresztülvetette; a hátok megett tüstént olyan
tó lett, hogy az egész környéket elborította.

Mentek tovább, találtak hatlovas hintót, melyet az apja küldött fija
elébe; ekkor ismét hóna alá vette a szép párt és a hintót felborította;
olyan tűz lett belőle, hogy az eget verdeste.

Hazaérkezvén, a király örömében fijának egy pohár mérget töltött, de
Barna Péter még az úton elkérte Rózsa Jánostól az elsőséget, itt tehát
fogta a poharat s magára öntvén a mérget, amely tüstént lángra lobbant;
hasonlóképen tett azzal is, melyet a király menyének töltött.

Ezután ebédeltek. Későbben vacsoráltak, majd nyugodalomra mentek. Az
ágyon egymásközt beszélgetvén, elhatározták, miszerint Barna Pétert
tizenhárom évig panasztalan kenyérrel tartják; azonban tizenkét év
eltelvén, nagyon rosszul folyt dolga, panaszt tett Rózsa Jánosnak s nem
engedvén az egyenetlenkedést csirába indulni, Rózsa Jánost a ház elé
hivta, maga pedig az udvar közepére kiállott, hogy megmutassa, kinek nem
ad Rózsa János panasztalan kenyeret, annak, aki vele annyi jót tett?

Elkezdte tehát beszédét:

– Tudjátok-e, midőn ama rengeteg erdő mellett háltunk, egypár hattyú
szállott fejetek fölé és azt mondta: hogy kell ennek a fiatal párnak
hazamentében elveszni, mert őreájok szembe jön egy fehér galamb, mely
rémítő tóvá fog változni, amelybe belehalnak; aki azonban ezt hallja és
megmondja annak a fiatal párnak, változzék térdig kőbálvánnyá; így a
második s harmadik csapat hattyú feleleteit elmondván, kőbálvánnyá
változott az udvar közepén.

Próbálta Rózsa János őt ismét feleleveníteni, de nem bírta; végre
ágyúztatta, de az ágyúgolyó legkisebbet sem volt képes letörni belőle.

Ekkor többeknek a tanácsára elindult egy híres Doktorhoz, aki rengeteg
erdőben lakott; útjában azonban talált először három gulyást, akik
egyszerre több marhát vágtak le s még sem bírtak belőle jóllakni,
felkérték tehát Jánost, hogy kérdezze meg attól a Doktortól, vajjon mi
lehet ennek az oka?

Azután talált útjában egy házat, ahova betért rágyujtani; itt három
leányt talált, kik közül az első már igen vén, a második nyomorék, a
harmadik néma volt, ezek is reábízták nyomoruságuk oka megtudakolását.

Ezután talált egy nagy vizet, amelyen nem birt átmenni, csak ott
dévánkozott, egyszer megszólalt a víz:

– Hová mégy, te Rózsa János?

Kijelentvén szándékát, mondta neki a tó, hogy tudakozza meg, miért nincs
ő benne hal? Ekkor tüstént megfagyván a víz, átment rajta.

Elment végre Rózsa János egy rengeteg erdőbe, hol oly házat talált,
melyen nem volt sem ablak, sem ajtó; körüljárdalta, utoljára talált egy
ajtóformát, amelyet leginkább a vakolatról lehetett megismerni, amelyet
megbillentvén, benyílt. Bemenvén, egy Őszember ült az asztalnál,
kinyitott könyv volt előtte; belépte után elkezdette Rózsa János
idejövetelének az okát elmondani.

Először is a magáét mondotta el s az Őszember azt olvasta reá a
könyvből, hogy mióta ezt az útját elkezdette, született két fiúgyermeke;
ezeket vegye karjára, vigye a kőbálványhoz s kis ujjokat megszúrván,
cseppentsen a kőbálványra hat csepp vért, ismét emberré fog változni.

Azután a három gulyás ügyét adta elő, ezekre azt felelte a Doktor, hogy
ezek azért nem laknak jól, mivel mindig a kisebbik nyul először a tálba.
Majd a három leány ügyét hozta fel; erre azt mondta:

– Az első azért nem ment férjhez, mert a szemetet mindig napkeletre, nem
pedig napnyugotra hordta, a legényt ki nem kisérte, széket alá nem
adott; a második azért nyomorék, mert a koldust megcsúfolta, nem hogy
alamizsnát adott volna neki; a harmadik pedig azért néma, mivel az
ostyát – mert a pap rongyos volt, megútálván – kiköpte, melyet egy béka
felvévén, a templom küszöbe alá vitte; ott van még most is a szájában,
ha azt attól elveszi s megeszi, tüstént meg fog szólani. A tóban pedig
azért nincsenek halak, mivel még nem haltak bele emberek; de ezt meg ne
mond, még át nem mégy rajta, hanem a vizen túl, a hegy oldalán van egy
nyárfa, annak a tetejébe felmenvén, kiáltsd vissza a tónak, hogy miért
nincsenek benne halak.

A jóslatokat mindenütt a leghűségesebben átadta, hazament, két fiát
karjára vette, a kőbálványhoz vitte s hat cseppet a kőbálványra
cseppentett s midőn a hatodik reácseppent, Barna Péter még szebb s
különb alakban állott elő, mint azelőtt volt. Ezután megbecsülte Rózsa
János Barna Pétert, panasztalan kenyérrel tartotta s most is élnek, ha
meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 30. sz. P. D. gyüjt. Ököritó, Szatmár
vármegye.)


22. A király és a fogadott fiú.

A királyfinak nagyon megtetszett egy vele játszó s hozzá hasonlókorú
gyermek s kivitte atyjánál, hogy a gyermeket fiává fogadta és saját
fiával neveltette. Fölnevekedvén a gyermek, a királyfi indítványára
útnak indultak, hogy a királyfi számára megszerezzék a tengeren túl lakó
Csonkakirály leányát.

A Csonkakirály leányát kellett neki elvenni, mert mikor még mint
gyermekek játszottak, megláttak az útczán egy asszonyt csuportejet
vinni, ennek az asszonynak a kezét a királyfi meglőtte, az asszony a
tejet elejtette s megátkozta a királyfit, hogy addig meg ne
házasodhassék, míg a Csonkakirály leányát el nem veszi. Ez pedig nagyon
nehéz feladat volt, mert akik nagy fáradsággal odajutottak is, többnyire
– a leánynak nem tetszvén – a király dühösségének estek áldozatul.

Útközben betértek egy csárdába, míg a királyfi szoba után látott, addig
társa a lovakot abrakoltatta meg.

Amint fel akart menni a királyfihoz, három galamb jelent meg előtte,
tanácsot adván:

– Ha a Csonkakirály országába el akartok jutni, csináljatok egy falovat,
azt vigyétek a tenger szélére, ott találtok egy nagy követ, azt vessétek
ki helyéből, ott találtok egy aranyos kantárt s miután egyik közületek a
ló hasába ült, a másik tegye a kantárt a ló fejére, ez megelevenül s
üljön a hátára; így minden félelem nélkül menjetek a tengernek s a víz
tetején el fogtok jutni a Csonkakirály országába!

A galambok elrepültek, a fogadott fiú felment a királyfihoz s elbeszélte
a történteket.

A Csonkakirály látván a tenger hátán közeledőket, iszonyú haragra
lobbant, hogy micsoda ember lehet az, aki még a tenger hátán is lóval
tud járni, mindazáltal haragját lecsillapítván, tetszőleg szívesen
fogadta őket.

Itt a kantárt levette a ló fejéről, ez ismét fa-ló lett, a fogadott fiú
kiszállt a ló hasából s a falovat a tenger szélén hagyván, bementek a
királyi palotába.

A király leányának csakhamar megtetszett a királyfi s elhatározták
magukban, hogy megszöknek. De minthogy a leánytól minden órában kérdezte
anyja:

– Alszol-e, leányom?

A leány három egymás mellett levő szobában egyet-egyet köpött. Miután a
királyfi és a királyleány a ló hasába ültek, a fogadott fiú
felkantározván falovát, a tenger hátán hazafelé indultak. Az Asszony
háromszori kérdésére a három köpés megfelelte a »nem«-et, de midőn a
negyedik és ötödik kérdésre senki sem felelt, az Asszony élesítgetni
kezdte kését, hogy a leányt megöli.

Az ágyban a leány helyét megszúrván, elájult, minthogy nem találta ott,
a sikoltására befutottaknak megparancsolta, hogy elszökött leányát
hozzák vissza; a király is temérdek katonát küldött utánok, de mind a
tengerbe veszett.

Elérvén a tenger szélét, a kantárt visszatették a helyére, ők pedig
bementek a csárdába.

Itt, mikor a fogadott fiú megabrakoltatta a lovakat, elébe áll egy fehér
Ólomfejűbarát, a leány jegyese s mondván:

– Jegyesemet ugyan elraboltátok, de ha az enyém nem lehet, a királyfié
sem lesz, mert ha az eléjökbe jövő hintóba felülnek, mind a ketten
megégnek, ha pedig ezt neki elbeszéled, térdig kő leszel. Ha ez nem
sikerül, mikor az első vőlegénypoharat megissza: meghal, mert méreg lesz
benne, ha ezt elbeszéled: hasig leszel kővé. Ha ez szinte meghiusul,
mikor a királyfi feleségével az első éjet tölti: Tüzesfejű emberek verik
agyon; ha ezt elbeszéled, egészen kővé leszel!

Ezzel eltűnt a fehér Ólomfejűbarát. A fogadott fiú felment a kibérelt
szobába s ott volt a királyfival és királyleánnyal.

A királyfiú levelet küldött atyjához, hogy küldjön érettök hintót. A
hintó nemsokára jött, de a fogadott fiú beleszúrván kardját, porrá
égett. Kérdezték az okát, de nem mondta. Lakodalom alkalmával, mikor a
vőlegény az első pobárbort a szájához vitte, a fogadott fiú kiütötte a
kezéből, a pohár eltört, a benne levő bor pedig ahova csak cseppent,
kiégette a földet. Kérdezték ennek az okát is, de hiába.

Ezekután kérte a fogadott fiú a királyfit, hogy engedné őt az első
éjszaka feleségével lenni, mert csak így menekedhetik ki a halál
veszedelméből.

A királyfi hitt a fogadott fiúban, mert már kétszer mentette meg a
haláltól, azért engedett kérésének.

Éjféltájban Tüzes-fejek kezdtek kibujni a földből, a fogadott fiú
elővevén kardját, mind elcsapdosta a Tüzes-fejeket.

Ekképen szabadult ki a királyfi a halál torkából.

Ezután mindig faggatták a fogadott fiút, mondja meg, miképen tudta ki a
királyfira következendő veszedelmet. Először vonakodott, de későbben el
kezdte beszélni, hogy az Ólomfejűbarát mondása szerint fog vele is
történni s csakugyan, amint beszélte egyenkint el a titkokat, aszerint
térdig, hasig s végre egészen kővé változott.

Ekkor nagy síránkozás volt a király udvarában, hogy a fogadott fiú nincs
többé; végre a kőoszlopot bevitték a templomba s több ideig ott állt
érzéketlenül.

Későbben a királynénak ikergyermeke született, az egyiknek nap, a
másiknak csillag volt a homlokán.

Egyszer azt álmodta, hogy gyermekei vérével fel lehetne a kőszobrot
éleszteni. Álmát elmondta férjének, ki hasonlót álmodott; elhatározták
tehát, hogy aszerint tesznek s örömökre az álom teljesült.

De még nagyobb volt az öröm, mikor hazajöttek, az ikergyermekeket
játszadozni találták. Több ideig boldogul éltek, mikor azt mondja a
fogadott fiú:

– Neked szereztem feleséget, szerezz te is nekem!

A királyfi ráállt, útnak indultak; egy erdőben volt egy üres csárda,
ebben szálltak meg, hol már meg volt az asztal terítve két személyre,
hozzáfogtak tehát az evéshez. Több napig mulattak itt, az asztal mindig
láthatatlan módon lett megterítve, Mikor ettek, egy rejtett ajtó
kipattant s egy előugrott inas kérdezvén:

– Mi tetszik?

– Semmi! – lőn a felelet.

Igy pattant ki több ajtó s a felelet mindig »semmi« volt, míg végre a
negyedik ajtón egy gyönyörű királyleány lépett ki s magát a fogadott fiú
feleségének állította:

– Mert – úgymond – te szabadítottál ki a fogságból, melybe elátkozás
útján jutottam.

Azzal szabadult meg a leány, hogy háromszor kérdezett »mi tetszik«-re
»semmi« lőn a válasz.

Az erdőből ország lett, mint azelőtt volt, a csárda királypalotává vált,
olyanná, minő volt hajdan, a fogadott fiúból király lett. Megesküdtek s
boldogul élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 704. sz. Debreczeni János gyüjt. Eger.)


23. Csorha János tátos.

Csorha János gyenge csikófoggal született, ugyanezért tátos volt.

Mikor a tizenkét évet betöltötte, annyira nyugtalan lett, hogy sehol sem
találta a helyét s elválva atyjától, hegyeken-völgyeken ment mindaddig,
míg el nem ért a Tátosok-tavához.

Ide azután odajöttek a tátosok, tanácskoztak, de őt, a fiatal tátost nem
eresztették magukhoz, hanem visszaküldte őt egy vén tátos s azt mondta
neki, hogy csak tizenkét esztendő mulva jöjjön közéjök s tudtára adta
neki azt is, hogy Pünkösd hajnalán a szomszédjuk szamara egy öszvért fog
elleni, legyen ott készen a kantárral, mert különben a Boszorkányok tőle
elfoglalják; ez a csikó tátos lesz.

A csikó eltűnt, tizenkét évre megjelent, s Csorha Jánosnak adott egy
vakarót, kefét és törülőszűrt azzal az utasítással, hogy azokkal az ő
utasítása szerint cselekedjék.

Kevés vártatva felhő kerekedik az égalján, jönnek a Boszorkányok, Csorha
János felugrik a csikajára s nyargal vele hegyen-völgyön keresztül; de
mikor már majd utólérték a Boszorkányok, Csorha János a csikó tanácsára
hátratartja a vakarót s oly sűrű erdő lett belőle, mint a vakaró. A
Boszorkányok sokáig kínlódtak, míg a sűrű erdőn keresztül birtak
vergődni, de mégis keresztülvergődtek.

Későbben, hogy ismét majd utólérték a Boszorkányok, hátratartotta a
kefét, most a Boszorkányok előtt kefesűrűségű erdő lett. Ezen is nagy
kínnal bár, de mégis áttörtek a Boszorkányok.

Végre a törülőszűrt tartotta hátra, s mielőtt a Boszorkányok ezen
keresztültörhettek volna, ők már a tóhoz értek.

Itt Csorha János elbocsájtotta csikaját, maga pedig lement
Alsó-Indilába; a király itt éppen akkor doboltatta ki, hogy aki úgy el
tud bujni, hogy a leánya meg nem látja, annak adja őt feleségül. Csorha
János vállalkozott, elment a tengerszélre, beugrott a tengerbe s
belebujt a czethal gyomrába. A királyleány pedig fölment a gyémánthegy
csúcsára, honnan az egész világra el lehetett látni, összenézte a
földet, nem látja; fölnéz az égre, nem látja; lenéz a tengerbe s így
szól:

– Gyere ki, Csorha János, a czethal gyomrából!

Ezt Csorha János egy öreg ősz ember tanácsából tette. Most az öreg ősz
ember tanácsára kiment a legmagasabb hegyre s mikor a nap fölkelt, a
hátára ugrott. A királyleány délben fölmegy a legmagasabb hegyre,
körülnézi a földet, nem látja; körülnézi az eget, nem látja; már
csüggedni kezdett; de véletlenül a napba tekintett s Csorha Jánost onnan
is előhívta.

Harmadnapon az öreg ember tanácsára bolhává változott s rózsába bujt; a
rózsát koszorúba fonyták s mikor a királyleány a hegyre ment, a koszorút
a homlokára kötötték. Körülnézett a királyleány égen, földön,
tengereken, mindenütt a világon, de Csorha Jánost sehol sem látta, pedig
láthatta volna, mert a homlokán volt; azért így szólt:

– Jöjj elő, nem látlak!

Erre Csorha János a leány előtt termett; azután megesküdtek s most is
boldogul élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 483. sz. Debreczeni János gyüjt. Jászberény.)


24. Az obsitos katona és a királyleány.

(Az előző sz. változata.)

Egyszer egy obsitost a tenger partján megszólított egy Szörny:

– Én, – úgymond a Szörny – feltevém magamban, hogy akit ma először
látok, szerencséssé teszem, azért menj és kérd meg a király leányát!

Az obsitos elment s megkérte a király leányát, de a király csak oly
feltétel mellett adta oda a leányt, hogy ha az obsitos oly helyre búvik,
hol a királyleány meg nem látja.

Meghallván a Szörny a feltételt, az obsitost a tengerben egy czethal alá
rejté; a királyleány azonban éjfélkor elővevé a bűvös tükrét s benne
meglátá az obsitost a czethal alatt. Reggel azután megmondta a
királyleány, hogy hol volt az obsitos, hanem azért az obsitos fejét nem
vették, elengedték neki a büntetést. Másnap a Szörny egy villámmal telt
felhő megé bujtatta az obsitost, de itt is meglátta a királyleány.

Még egy próbát kapott; ekkor azt az utasítást adta neki a Szörny:

– Menj a király kertjébe s rázkódjál meg, tüstént rózsává változol;
három rózsával a királyleány le fog szakítani és poharába tesz s ott
leszesz, míg nem hív; ekkor rázkódjál meg s tüstént visszanyered régi
alakodat.

Az obsitos úgy tett, rózsává vált, a királyleány leszakította és szép
pohárba tette. Éjfélkor, mikor az obsitost kereste bűvös tükrével,
nagyon csodálkozott, hogy sehol sem látja:

– Látom, kifogtál rajtam, – mond végre a királyleány – azért jöjj elő!

Az obsitos megrázkódék s vállát érinté a királyleánynak, a királyleány
felkölté atyját és az egész udvart, kik nem győztek eléggé álmélkodni a
dolgon.

Igy azután az övé lett a királyleány és most is boldogul élnek, ha meg
nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 551. sz. Szluha Ágoston gyüjt. Szeged.)


25. A három bárány.

Egy szegény embernek volt három fia, egyszer azt mondja atyjok:

– Elmehetne valamelyitek szolgálni!

– Elmegyek én! – mond a legöregebb.

Megy, mendegél, előtalál egy Öregembert:

– Hova mégy, édes fiam?

– Én, – úgymond – szolgálatot keresek.

– Befogadlak én, – szólt az Öregember – nálam nem lesz más dolgod, mint
három báránykát őrizni, béred az lesz, amit kívánsz!

– Jól van, – mond a fiú – én követlek!

Betértek egy kis házacskába, mely ugyan egyszerű, de tükörtisztaságú
volt; itt lakott a tisztességes Öregemberke.

Másnap reggel, mire felébredtek, imádkoztak, azután hozott az
Öregemberke egy darab kenyeret s mondá:

– Most jer’ velem! – ezzel kivezette, ekkor már az ajtó előtt három
tiszta fehér bárányka volt, – ezeket reád bizom, menj csak mindenütt a
nyomukban!

Elment velök a fiú, egy patakocskához ért; bement előre a három
bárányka, a fiú pedig látta, hogy mindegyiknek a lába elhullott.

– Ej, – mond a fiú – nekem is így hullana el a lábam, ha a vízbe mennék,
én csak majd itt várom be őket!

A báránykák pedig, amint a túlsó partra értek, azonnal megnyőlt a lábuk.

Estefelé hazafelé tértek, jött az Öreg:

– Úgy-e, nem voltál a bárányok nyomában mindig? Nálam az esztendő csak
egy napig tart, azért most már kitelt, mit választasz bérül:
mennyországot-e vagy pénzt?

– Ah, – mond az ifjú – minek a mennyország, ha a földön pénz nincs?!

Ekkor az Öreg nagyon sok pénzt adott neki. Elment az ifjú, oly házat
épített, mely aranytollakon állt és éjjel-nappal evett-ivott,
kártyázott.

Látván ezt az atya, hozzáment két fiával kérni csak egy darab kenyeret;
de ő ahelyett, hogy adott volna nekik valamit, kitaszigálta őket.

– Ha akartok kenyeret, menjetek magatoknak kiszolgálni, mint én!

Elment az öreg atya két fiával:

– Elmegyek én szolgálni, – mond a középső – majd szerzek én neked is
kenyeret, édesatyám!

– Óh, ne menj, – mond az atya – te is csak úgy fogsz cselekedni, mint a
legöregebbik fiam!

– Majd megreped a szívem, eressz el szolgálni, édesatyám, nem fogok úgy
cselekedni!

Eleresztette.

Elment a fiú, előtalálja az Öregemberkét:

– Hova, hova, édes fiam?

– Én, – úgymond – szolgálatot keresek!

– Jer’ hozzám, nem lesz más dolgod, mint három báránykát őrizni;
esztendőd egy nap, béred amit kívánsz!

Elment a fiú őrizni a fehér báránykákat; de ő is, amint látta, hogy a
lábuk elhullik, nem ment a bárányok után. Hazajövén, kérdezé az Öreg:

– Mindenütt utánok mentél?

– Nem, – úgymond – mert láttam, hogy a lábuk elhull, hát féltem, hogy az
enyémmel is úgy történik.

– Tehát mit kívánsz? Mennyországot akarsz-e vagy pénzt?

– Minek – úgymond – a mennyország, ha pénzem nincs!?

Sok pénzt adott neki az Öreg; elment a fiú, épített magának házat. Jött
áz atyja a legifjabb fijával ajtójához egy darab kenyeret kérni, de
elkergette őket:

– Menjetek magatoknak kiszolgálni, akkor majd lesz!

Sírt az atya.

– Elmegyek én szolgálni, – mond az ifjú – talán az Isten megsegít, hogy
kisegíthetem a nyomorúságból!

– Óh, ne menj, légy te fiam legalább!

– Én az maradok, – mond a fiú és elment.

Ment, mendegélt, előtalálja az Öregemberkét:

– Hova, hova, édes fiam?

– Én szolgálatot keresek, – mond a fiú.

– Jer hozzám, nálam nem lesz más dolgod, mint három báránykát őrizni,
béred az lesz, amit csak kívánsz!

Ment a fiú báránykákat őrizni, eljutott a patakocskához, látván, hogy a
lábok elhull:

– Isten neki! – gondolá magában, utánok ment.

Neki is elhullott a lába, de mikor a szép rétre kijött, ismét megnyőlt;
ment a báránykák után.

Oly legelőre értek, hogy neki majd nyakig ért a fű és ott oly sovány
tehenek legeltek, hogy az oldalbordákat meg lehetett számolni.

Ment tovább utánok s oly legelőre ért, melyen a füvet alig lehetett
látni s mégis oly kövér tehenek legeltek rajta, hogy csak öröm volt
reájok nézni.

Amint továbbmentek, erdőt találtak, melyben a fáról ezüstágak függtek,
azután másik erdőt értek, ebben meg aranyágak függtek a fáról.

Mentek, mendegéltek, míg kápolnára nem akadtak, egyet fohászkodott
Istenhez, bement, ott egy pap misézett, ki nem volt más, mint az
Öregemberke, aki őt felfogadta, az Öregemberke nem volt más, mint az
Istenke.

A bárányok galambokká váltak, felrepültek a kápolnára, amint vége volt a
misének, ismét bárányokká váltak, a papocska pedig eltűnt, ők pedig
hazafelé ballagtak arra, amerre jöttek. Amint mentek hazafelé, a fiú az
arany- és ezüsterdőből szakasztott magának ágacskát.

Amint hazaértek, már az ajtó előtt várta az Öregemberke:

– Voltál-e mindenütt, ahol a báránykák voltak?

– Voltam biz’ én, jó atyám! itt az arany- és ezüsterdőcskéből az
ágacska; hanem sok mindent is láttam, csak nem tudom, hogy hogy lehet
az, hogy sovány legelőn kövér tehenek, kövér legelőn sovány tehenek
vannak?

– Hogy azon a sovány legelőn oly kövér tehenek vannak, az – úgymond az
Öreg – a jótékonyság; hogy kövér legelőn sovány tehenek vannak, az a
fösvénység. Hanem elmult az esztendőd, becsületesen kiszolgáltál: mit
kívánsz bérül: mennyországot-e vagy pénzt?

– Ah, – mond a fiú – minek a pénz, ha mennyország nincs?!

– Te neked – mond a jó Istenke – mind a kettő meglesz!

Adott neki egy imádságos könyvet:

– Ezt – úgymond – ne nyisd fel addig, még atyád udvarában nem leszel!

Ezzel ment a fiú haza, amint hazajött, az udvarban kinyitotta, hát az
egész udvar tele lett mindenféle barommal: ökrökkel, tehenekkel,
bárányokkal.

Megörült ennek a fiú, bement atyjához, megölelte és kihívta, mondván:

– Hoztam kenyeret!

Azután vásárokra mentek, barmokat adtak el, pénzt hoztak haza, vettek
földet sokat, építettek házat, azután megházasodott a fiú, szegény, de
jó feleséget vett magának és így édesatyjával együtt boldogul éltek.

Ezalatt az idő alatt a két öregebb testvér mindenét elprédálta, végre
megszégyenülve jöttek legfiatalabb testvérükhöz koldulni, de ez
ahelyett, hogy megfeddette volna őket, magához vette; utóbb belőlök is
becsületes emberek váltak, legfiatalabb testvérök példáját követve.

(Ipolyi A. gyüjteményében 35. sz. Hont v. megye.)


26. A három királyfi.

Volt egy király, volt neki három fija; mind a három a világba akart
menni.

Először elment a legöregebb, de három év után sem jött vissza. A második
utána ment, azután meg a harmadik fiú ment el.

Az apa álmában látta, hogy két cseresnyefa egészen le volt törve, míg a
harmadikon cseresnye függött; összehivatta a jósokat, kik azt mondták,
hogy ez az álom a fijaira a legjobb jelenés, mert ha nyomorban voltak
is, ismét szerencsések lesznek.

Az utolsó királyfi, amint vándorolt, két embert látott maga előtt, ezek
testvérei voltak. Az egyik elbeszélé, hogy mióta jár-kel már a világban,
hogy a zsiványok megtámadták s alig tudott tőlük szabadulni.

Mikor elbeszélte élete történetét, letelepedének s az öregebb egy
hangyafészket akart eltiporni, de a fiatalabb nem engedé, ezért a
hangyák, ha veszedelembe jut, segítségöket igérték.

Tovább menve, méhkasokat láttak, a fiúk meg akarták gyujtani s a mézet
elvenni, a fiatal fiú megvédi őket, ezért segítségöket igérik a
szükségben. Igy tesznek a megmentett madarak is.

Amint mentek, mendegéltek, egyszer csak eltévedtek, felmentek egy fára s
láttak messziről világot; odamentek, az egy vár volt; mikor az első
szobába bejöttek, egy Őszember feküdt az ágyban, az intett nekik, hogy
tovább menjenek.

Mentek a másik szobába, hol három Törpe szolgált nekik.

Ezután el akartak menni, de az Őszember nem eresztette el őket s egy
aranytáblát mutatott nekik, melyre fel volt írva, hogy mindenki, ki a
várban elhál, másnap a fűben elhintett becses gyöngyöt kell neki
összeszedni, máskép kővé vál.

Az öregebb testvér nem bírta s a nap utolsó sugaránál kővé vált; erre az
Öregember elszomorodott. A középsővel is így történt.

A harmadik már az állatokat hívta segítségül, a hangyák összeszedték
neki a gyöngyöket, erre az elátkozott Öregember vidám lett.

Egy másik táblához vezeté, melyen az volt írva, hogy egy gyémántkulcsot
az est utolsó sugaráig fel kell neki találni. Itt meg a madarak
segítettek neki, elhozták a kulcsot. A harmadik feltétel az volt, hogy
oly követ keressen, mely ember volt, de lopott s ezért vált kővé. Itt a
méhek segítették ki; megvolt a váltás. A Törpékből, kövekből emberek
lettek. Megszabadult az Őszember is, aki király volt, de zöld leveseket
főző Boszorkányfelesége – mert szólt – leányostul elátkozta, míg a három
feltétel nem teljesül.

(Ipolyi A. gyüjt. 30. sz. Saját gyüjtése, Ipolyság.)


27. Kis Jankó.

Hol volt, hol nem volt, az Óperenczián is túl volt, az üveg hegyeken is
túl volt, volt a világon egy szegény ember, annak volt egy felesége meg
egy fia, kit Kis Jankónak hívtak, kit az apja, aki pintér volt, iskolába
is járatott.

Növekedett Jankó, egyszer azonban meghalt az apja, nem volt
kenyérkereső, már most mit csináljanak? Sírtak-ríttak mindnyájan, hogy
éljenek meg? A Kis Jankó sem járhatott már iskolába, mert nem is volt
nekik mit enniök, nem hogy még iskolára költsenek, kapta Kis Jankó,
hozzáfogott dolgozni az apja szerszámjaival, úgy a hogy, csinált egy
dézsát, meg hozzáfogott, csinált egy másikat, aztán meg egy kupát, meg
más egyebeket, aztán kivitte a piacra, éppen hetivásár volt, eladta,
kapott értök valamennyicske pénzt, amivel azután sietett nagy örömmel
hazafelé.

Útközben amint megy, hát látja, hogy a város szélén egy rakás gyermek
fog egy kis macskát, odamegy hozzájok s kérdi:

– Mit csináltok, pajtás?

– Hát nem látod, ezt a macskát akarjuk agyonütni!

– Ugyan, ne bántsátok szegényt, adjátok nekem, adok érte egy garast.

– Add ide hát! – mondja közülök a legkamaszabb.

Kis Jankó odaadta neki a garast, kezébe vette a macskát és hazavitte.

Hát amint otthon meglátja az anyja a macskát, kérdi, hol vette azt a kis
macskát? Kis Jankó azután elmondta, hogy miként jutott a macskához? Mire
aztán elkezdett az anyja sopánkodni.

– Ugyan, édesfiam, már minek hoztad ezt a házhoz, mikor magunknak is
alig van kenyerünk?!

– Soh’ se bántsa kend, édesszülém, annál több jószág van a háznál, aztán
majd veszek én ennek egy kis tejet!

Azzal aztán elment, vett a macskának tejet. Odaadta a kis macskának a
tejet, elment dolgozni.

A másik hetivásárig ismét tákolt össze egynéhány edényt, kivitte s
megint eladta mind. Hát jön hazafelé a pénzzel, megint meglátja a
pajtásait, odamegy hozzájok, kérdi tőlük:

– Mit csináltok, pajtás?

– Hát, nem látod, ezt a kis kutyát akarjuk agyonütni.

– Ugyan ne bántsátok szegényt, inkább adjátok nekem, adok érte egy
garast.

Vette a kutyát, vitte hazafelé; amint hazaért, meglátta az anyja,
rákiáltott:

– Hát, már meg hol vetted azt a kis kutyát?

Kis Jankó elmondta, hogy miként jutott a kutyához, mire azután elkezdett
az anyja sopánkodni:

– Ugyan édesfiam, már minek hoztad a házhoz ezt a kutyát, mikor
magunknak is alig van mit enni.

– Soh’ se bántsa, édesszülém, majd veszek én ennek egy kis tejet, aztán
majd elélősködik valahogy!

Azzal elment, vett a kutyának tejet és dolgozott tovább. Másik héten
megint kivitte az edényeit a hetivásárra, amit eddig dolgozott, aztán
megint eladta mind. Amint hazafelé ment, ismét meglátta pajtásait, most
meg már kígyót akartak agyonütni.

– Mit csináltok, pajtás?

– Hát, nem látod, hogy ezt a kis kígyót akarjuk agyonütni, e!

– Ugyan ne bántsátok, inkább adjátok nekem egy garasért!

Odaadták. Kis Jankó hazavitte a kis kígyót. Hát, amint otthon meglátja
az anyja, rákiált:

– Ugyan, édesfiam, már minek hozod azt a förtelmes állatot a házhoz, tán
bizon azt is fel akarod nevelni?

– Föl bizon, édesanyám, csak aztán ne haragudjék kend! Annál több jószág
lesz a háznál, aztán majd veszek én ennek egy kis tejet.

Azután ismét dolgozott s a jövő hetivásárra megint kivitte az edényeit,
el is adta, de amint hazafelé jött, ekkor már nem talált a falu végén
senkit, hazament! Dolgozgatott még ő azután is és úgy tartogatta
jószágait. A kígyó félesztendő mulva annyira megnyőlt, hogy a kuczkóba
nem fért többé, egyszer azután felszólította Kis Jankót:

– Édes gazdám, ülj rám!

Kis Jankó ráült, azután a kígyó kivitte őt a falu végén levő kocsmához
és azt mondta Kis Jankónak, hogy töltessen a kocsmárosnéval egy iccze
bort! Kis Jankó megparancsolta s mikorára a kocsmárosné megtöltötte az
icczés palaczkot, akkorára a kis kígyó megkerülte vele a fél falut,
azután így szólott:

– No, édes gazdám, tartsál még félesztendeig úgy, amint eddig tartottál;
akkor megkerülöm veled a falut mire a kocsmárosné egy iccze bort kitölt!

Ezzel hazamentek és Kis Jankó ezután még jobban tartotta a kígyót. Ekkor
már a kutyából komondor lett, még pedig akkora, hogy egy kétéves
bornyúnál nagyobb volt; a kis macskából pedig akkora kandúr lett, mint
egy félakós fazék. Ekkor azt mondta a kígyó Kis Jankónak:

– No, édes gazdám, most ülj rám!

Kis Jankó ráült.

Ismét kimentek a falu kocsmájához, mire a kocsmárosné megtöltötte az
icczés palaczkot, akkor már rég megkerülte a kígyó Kis Jankóval a falut.

Elindultak vándorolni. Kis Jankó ráült a kígyóra, a kutya meg a macska
pedig egyik az egyik oldalán, másik a másik oldalán nyargalt a kígyónak.

Mentek, mentek, mendegéltek hetedhétország ellen, még az
Óperencziás-tengeren és az üveghegyeken is túl mentek, végre elértek
sűrű fákkal bekerített, hegyes-völgyes vidékre, ahol a hegy oldala
különféleképen ki volt czifrázva és lyukakkal volt tele. Minden lyukból
kövér egér kukucskált ki, az útczákon is sok egér járt parádéba öltözve
fegyveresen. Kis Jankó elcsodálkozott, nem tudta, hogy hol van? Addig a
kutya megszólított egy parádés ruhás egeret:

– Ugyan földi, mond meg nekünk, micsoda ország ez s hol vagyunk mi most?

– Bizony, atyafi, most az egerek országában vannak kendtek; itt mostan
igen nagy dolgok vannak készülőben, polgárháború ütött ki a
királyválasztás miatt. Kettő is van, aki király akar lenni, az egyik
princz Görbicze, ennek van tulajdonképen joga a trónushoz, ennek vagyok
én is katonája, a másik princz Fortunátus, aki pártot ütött a király
ellen, hizelkedett a népnek, nagyon sokan mentek a zászlója alá, sokkal
többen vannak, mint mi.

Eközben beértek az egerek fővárosába, ahol azután Kis Jankót elvezették
a király palotájába. Az ajtó előtt egy díszruhás kövér egér sétált föl s
alá fegyverrel kezében, ez vezette be őt a király elébe; amint bement,
így szólítá meg őt a király:

– Mit keresel itt, az én országomban?

Mire Kis Jankó elmondta, hogy ő országon, világon át utazik s megkérte a
királyt, hogy eressze át békességgel az országán, de a király azt
mondta, hogy nem ereszti, ha csak előbb nem segíti princz Fortunátus
ellen őt. Nohát, Kis Jankónak mit volt tennie, beleegyezett s másnap
megütköztek princz Fortunátus seregeivel. Kis Jankó a kutyájával meg a
macskájával rettenetes pusztítást tett az egerek közt; úgyannyira, hogy
nemsokára szét volt verve az egész sereg, sőt Kis Jankó magát
Fortunátust is elfogta s fölötte rögtön ítéletet tartottak, kivégezték.
Ezután volt nagy mulatság; ettek, ittak amennyi csak beléjök fért, Kis
Jankót is tovább eresztették a mulatság után.

Megint mentek, mendegéltek, míg végre elértek egy nagy erdőbe, ahol
addig mentek befelé, míg elértek oly helyre, ahol a fákon mindenütt nagy
lyukak voltak. A fákból iszonyú nagy macskák jártak ki, egyik fából a
másikba mentek. Kis Jankó elámult, mikor meglátta. Egyszer csak egy nagy
macska odaugrik melléjök s rájuk kiált, hogy mit keresnek itt? Minden
szószaporítás nélkül megfogta a Kis Jankó kezét s vezetni kezdte. Kis
Jankó egy ideig hagyta magát szó nélkül vezetni, de aztán kérdezte, hova
akarja vezetni.

– Jösz a király elébe! – mondja a macska – számot adsz, hogy mit keresel
itt?!

Azután mentek egy darabig, míg oly helyre értek, ahol egy nagy tölgyfát
találtak magányosan állani, körülötte nagy, zöldszemű macska járt le s
föl fegyverben. Ide vezették a Kis Jankót, mert ez volt a macskák
királyának a lakása; be is ment Kis Jankó, a kutyáját, macskáját kívül
hagyta.

Alighogy belépett, a király mindjárt kérdőre vonta; Kis Jankó
könyörgésre fogta a dolgot, hogy ők akaratlanul tévedtek ide és semmit
sem akarnak, csak keresztül-útazni a tartományon. Erre a király
áteresztette őket s így tovább vándoroltak.

Már három nap, három éjszaka útaztak, mikor egyszer csúnya helyen
találták magukat; olyan sok redves kutya közt voltak, hogy no! Hanem itt
meggyűlt a bajuk, mert a sok kutya mind rájuk rohant és szét is tépte
volna őket, ha egy szép kis tarka kutya nem ugatott volna közöttük és
csendet nem parancsolt volna. A többi kutya mind elcsendesült, mikor a
kis kutyát meglátta, mert az volt a princzesznéjök. Kis Jankóék csak
bámultak és nem tudták mire vélni a dolgot; hanem most a princzeszné Kis
Jankó kutyájának a nyakába borult, össze-vissza csókolta:

– Ó, édes, kedves bátyám, hol voltál eddig? hol növekedtél fel ilyen
szépen? már azt gondoltam, hogy rég elvesztél!

Persze, volt azután vendégség, hogy a princzeszt megtalálták; egész
hétig mulattak Kis Jankóék, úgy folytatták tovább útjokat.

Mentek, mendegéltek, hát egyszer csak előttök egy nagy üveghegy áll; no
most ezen hogy menjenek keresztül?

Eszébe jutott Kis Jankónak a síp, amit princz Görbiczétől kapott,
azonnal megfujta, hát mindjárt ott termett egy kis egér, egy kis
skatulyát adott Kis Jankónak és eltűnt. Kis Jankó kinyitotta a
skatulyát, hát sok, kis, apró hegyesvégű garádicsot talált benne meg egy
kis kalapácsot; hirtelen beverték az üveghegybe és felmásztak rá
szerencsésen.

Mikor felértek, a kígyó így szólott Kis Jankóhoz:

– Édes gazdám, látod amott azt a szép palotát, az az én atyámnak, a
kígyók királyának a palotája, mert ez itt a kígyók országa!

Bezzeg láttak ám itt sok szép bőrű, tarka kígyót, szinte örült bele a
lelkük. Azután bementek a palotába, a kígyó bemutatta Kis Jankót az
apjának, aki mikor megtudta, hogy ő nevelte fel a fiát, nagyon megörült
s azt mondta Kis Jankónak, kívánjon tőle akármit, mindent meg fog neki
adni! de Kis Jankónak a kígyója már megmondta, hogy semmit se kívánjon
tőle mást, mint azt a gyűrűt, amelyik az apjának a kis ujján van, mert
az olyan gyűrű, hogy ha annak a kövibe néz az ember, mindene van, amit
csak ki tud gondolni. Azért hát csak azt kívánta Kis Jankó a kígyók
királyától, az pedig azt mondta:

– Minek az neked, inkább kívánj mást, aminek több hasznát veheted! Adok
annyi aranyat, amennyit tizenkét esztendeig tizenkét nyolczökrös
szekérrel el bírsz tőlem hordani!

De Kis Jankónak semmi sem kellett, csak a gyűrű. Amikor ezt látta a
kígyókirály, odaadta neki a gyűrűt.

Együtt mulattak még egy ideig, azután hazakisérte őt a kígyó a kutyával
s macskával együtt.

Nem sok időre az anyja meghalt, még meg nem halt, azt mondta az
édesanyjának:

– Édesanyám, én meg akarok házasodni, menjen és kérje meg nekem
feleségül a király leányát!

– Ó, édes fiam, hogy gondolhatsz olyant, hogy a király adja neked a
leányát feleségül, hiszen mi oly szegények vagyunk, hogy alig van megevő
falatunk és egy szem búzánk sincs!

– Dehogy nincs! – Azzal elővette gyűrűjét, belenézett, mindjárt
mengjelent neki tizenkét, fekete Lélek és így szólt az egyik:

– Mit kívánsz tőlünk, jó urunk?

Mire Kis Jankó felelt:

– Azt parancsolom, hogy tüstént annyi búzát teremtsetek a házamba, hogy
még a szeg lyuka is tele legyen!

Ekkor a Lelkek eltűntek s úgy szaporodott a búza, hogy Kis Jankóéknak ki
kellett menni a házból.

Azután Kis Jankó megint előhivatta a Lelkeket és megparancsolta nekik,
hogy egy kétvékás nagyságú aranycsészébe hozzanak neki mindenféle
drágaköveket, gyémántokat és egyéb drágaságokat.

Ezzel azután elküldte édesanyját megkérni a király leányát. Mikor beért
a király rezidencziájába, minden ajtónállónak egy-egy drága gyémántot
kellett adni, hogy beeresszék. Amint bement a király elé, mindjárt
elmondta, hogy mi járatban van és odaadta az ajándékot.

A király elbámult a sok drágaságon, de mindjárt nem akarta odaadni neki
a leányát, hanem meg akarta próbálni, hogy milyen gazdag az, aki ily sok
drágaságot bír ajándékozni, azért azt mondta Kis Jankó anyjának:

– Tudja kend mit, én odaadom a leányomat a kend fiának feleségül, de
csak úgy, ha ezen az éjszakán az enyémnél hétszerte szebb palotát bír
magának csináltatni és onnan az én palotámig húsz öl szélességű útat bír
gyémántkövekkel kirakni és a szélét minden három lépésre zöldelő
fügefákkal beültetni, hogy minden fügefán hét fülemile verjen; akkor
odaadom a leányomat!

Ezzel Kis Jankó anyja hazament és ezt mind elmondta a fiának, a fia
pedig azt mondta:

– Az semmi baj se, édesanyám, az mind meglehet!

És azzal elővette a gyűrűt s megparancsolta a Lelkeknek, hogy hajnalra
mind, amit a király mondott, készen legyen és hogy őt az anyjával együtt
mikor ő alszik, abba a palotába tegyék át.

Már korán reggel nem tudott a király aludni, úgy vertek a fülemilék,
amin nagyon megörült a király is, a leánya is s odaadta leányát Kis
Jankónak feleségül.

Nagy lakodalmat csaptak, három esztendeig mulattak, boldogul éltek; a
király halála után az egész ország Kis Jankóra szállott.

(Ipolyi A. gyüjteményében 609. sz. Kalmár Bertalan gyüjt. Félegyháza.)


28. Az itélő róka, a hálátlan ember és a csalfa kígyó.

Egyszer egy ember leemelte a követ a kígyóról, a kígyó meg akarta ölni
az embert. Könyörgött az ember, hogy eressze el; de a kígyó bírótól
akarta az igazságot megnyerni.

Lóhoz mentek először, a ló azt mondta:

– Az ember hálátlan.

Az ökör hasonlóképen beszélt.

Végre elmentek a rókához, kinek az ember tyúklevest igért. Kérdezte a
róka, hogy volt a dolog? Meghallván pedig, hogy az ember leemelte a
követ a kígyóról, azt kérdezte:

– Hogy feküdt a kígyó a kő alatt?

A kígyó elmondta, de a róka természetben kivánta látni a dolgot. A kígyó
odafeküdt. A követ rátették, kérdezte a róka:

– Igy volt?!

Ráfelelték:

– Igy!

– Ha így volt, maradjon így! – mondotta a róka. A kígyó tehát tehetetlen
lett.

Akkor a róka az embertől kérte a jutalmát. Az ember hazavezette s tyúkot
akart vágatni; de a felesége felbosszankodván, egy darab fával letörte a
derekát.

(Ipolyi A. gyüjteményében 557. sz. Szluha Ágoston gyüjt. Szeged.)


29. A gyűrűcske.

(A 27. sz. változata.)

Volt egyszer egy szegény özvegyasszony, ennek volt egy lomha fia, ki
sehol sem szolgálhatott, mindenünnett hazahajtották, már szegény
anyjának magának sem volt mit ennie és ő mégis mindig a nyakára járt
ételért. Egyszer az anyja megharagudott és így szólt fiához, ki éppen
akkor a tűzhelyen lomháskodott:

– Óh, bárcsak elmennél már (– ha) a pokolba is – szolgálni!

Amint ezt mondá, felugrott lomha fia:

– Nohát elmegyek! – és elment.

Ment, mendegélt, előtalált egy vörös szakállú embert és ez volt az
Ördög, kérdi őt:

– Hát, hova mégy, úgy-e, a pokolba szolgálni?

– Bizony talán Ördögöd van, hogy eltaláltad?

– Van bizony, gyere, én elvezetlek!

Elvezette az Ördög s a pokolban szívesen látták az Ördögök és mondták
neki, más dolga nem lesz, mint három vén kanczát zsindelyszegekkel
tömni:

– Béred az lesz, amit kívánsz!

Elment a fiú a dolgát megtenni s jól megtömte a két kanczát
zsindelyszegekkel, de amikor a harmadikat kezdte tömni, ez megszólalt:

– Óh, ne tömj engem, hiszen én a te öreganyád vagyok s háladatos leszek,
ha megkímélsz!

Nem is tömte a fiú őt többé.

Harmadik nap azt mondja neki a vén kancza:

– Most ha bemégy, azt mondják, hogy ki van az esztendőd és hogy amit
kérsz bérül, azt fogod kapni, mit kívánsz? s fognak mindenfélét kínálni,
de te mást ne kérj, mint azt a gyűrűt, amely annak a Sánta-Ördögnek az
ujján lesz, aki az asztalhoz van kötve.

Bemegy a fiú, mindjárt kérdik:

– Mit kívánsz bérül? mert az esztendőd kitölt!

– Semmit mást, – mond a fiú – mint azt a gyűrűt, ami ennek az Ördögnek
az ujján van! – s a Sánta-Ördögre mutatott, ki az asztal lábához volt
kötve.

– Óh, – kiáltottak az Ördögök – ezt a hitvány ólomgyűrűt akarnád, miért
nem inkább valami kincset?

De a fiú erősen kötődött és nem akart a kincsek felől hallani, mert
tudta, hogy ha ezt elfogadná, a másvilágon mind ganajra változna;
utoljára tehát mégis odaadták az ólomgyűrűt.

Most bement a kanczához és kérdezte, hogy most mit csináljon ezzel az
ólomgyűrűvel?

– Valahányszor azt fogod neki mondani: »Prestiny csek, pri pravaj sa!«
akkor mindjárt elő fognak jönni az Ördögök és fognak kérdezni:
»Csoksess, pane?« te pedig mit csak kívánsz, meg fog történni.

Örült a lomha, ballagott hazafelé.

Amint látta az anyja, hogy ballag hazafelé, így kiált:

– No, talán az Ördögök hoztak, de hamar kiszolgáltál!

– Ne szóljon, anyám, semmit, hanem főzzön jó túróshaluskát!

– Nem tudom, hol venném? Csak legalább kenyerem volna!

Az anyja kiment, a fiú pedig fogta a gyűrűt és: »Prestiny csek, pri
pravaj sa!« »Csoksess, pane?« és az Ördögök ott voltak.

– Azt akarom, hogy addig, még az anyám a kamrába jut, ott minden: liszt
és zsír is legyen!

Amint ment az anyja a kamrába, hát alig tudta kinyitni az ajtót, úgy meg
volt liszttel a kamrája töltve; mindjárt főzött haluskát, a fia pedig az
ágyra dőlt és aludt.

Azután az anyja felébresztette enni. A fiú felkelt, jóllakott s azt
mondta az anyjának:

– Anyám, én meg akarok házasodni!

– És kit akarsz elvenni, fiam?

– Csak menjen ide a szomszédba és kérje meg a király legifjabb leányát!

– Ugyan, fiam, megbolondultál? Nem megyek én, mert még majd
kitaszigálnak!

De a fia nem hagyott neki békét, el kellett neki menni. Amint belépett a
királyhoz, a király kérdezi:

– Mit kívánsz?

– Óh, felséged, van egy fiam, olyan, mint a bolond, ide küldött, hogy
megkérjem a legifjabb leányát neki feleségül!

Hát, mindnyájan hahotára fakadtak.

– Óh, hány herczeg könyörgött már érte és senkihez sem akart menni, nem
hogy ilyen nyomorulthoz menjen.

Hazament az anyja.

– No, hát mit mondtak?

– Azt, hogy jól kinevettek és azt mondták, hogy ne menjek többet.

– Menjen, menjen mindjárt most és kérje meg még egyszer!

Ment a szegény anya és a király alig akarta maga elébe ereszteni, de
midőn az anya térden állva könyörgött, beeresztették:

– Hát, mit akarsz, te vén bolond? Hol van a te fiad, aki oly merész,
hogy még az én leányomat is meg merte kérni?

– Ott a létra alatt!

Kinéztek, ott látták a létra alatt, vigyorgott, erre ismét elkezdtek
mindnyájan nevetni és a király megparancsolta az őröknek, ha még egyszer
eljön ez a vén boszorkány, lőjjék le az őrök.

Amint hazaért az anya, mindjárt kérdezte a fiú:

– Mi hír?

– Az, hogy ha még egyszer odamegyek, meglövet a király!

– Csak menjen kend, csak menjen kend!

– Óh, hát a halálomat akarod?

De a fiú nem hagyott békét, elment a szegény asszony, látta mikor már
ráfogták a puskákat, de a fiú ekkor elővette a gyűrűt és: »Prestiny
csek, pri pravaj sa!« »Csoksess, pane?«

– Azt akarom, hogy az őrök mind kővé váljanak és anyám bemehessen a
királyhoz!

Meg is történt.

– Hát, te megint itt vagy? No, mondd meg a fiadnak, ha holnap reggelig
olyan kastélyt épít, mint az enyém, akkor odaadom a leányomat neki!

Hazajött az anya.

– No, mit mondtak?

– Azt, hogy még csak oly kastélyt nem építesz reggelig, mint a királyé,
nem kapod meg a király leányát!

– Jól van, – mond a fiú – feküdjön le, édesanyám!

Elment az öregasszony feküdni, a lomha pedig elővette a gyűrűt,
megforgatta az ujján: »Preztiny csek, pri pravaj sa!« »Csoksess, pane!«

– Azt, hogy holnap itt százszorta szebb kastély legyen, mint a királyé
és amellett még egy aranyalma legyen a ház tetején, mely hét mérföldre
látszék és én reggel gyönyörűséges aranyruhába öltözve egy szép lovon
nyargaljak a ház körül, utánam tizenkét huszár; ez mind reggelig
megtörténjék!

Reggel amint felébred a királykisasszony, alig lát a nagy fényességtől,
kitekint az ablakon, hát mit lát? Azt a szép lovagot; beszalad atyjához:

– Nézd csak, édesatyám, ehhez szeretnék én férjhez menni!

– Jól van, édesleányom, az könnyen megtörténhet!

Mindjárt odaküldötte a király az inasát:

– Nem tetszik a lovag úrnak fölöstökömre feljönni?

Felment, megkapta a király leányát, ma is élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 42. sz.)


30. Nemtutka.

Hol volt, hol nem volt, még az Óperencziás-tengeren is túl volt, ott
volt egy nagy fa, annak a fának volt kilenczvenkilencz ága, a
kilenczvenkilenczedik ágán volt egy szoknya, annak a szoknyának volt
kilenczvenkilencz ráncza, a kilenczvenkilenczedik ránczában volt egy
bolha, annak a bolhának a veséjéből veszem ki a mesémet.

Egyszer volt egy embernek tizenkét fia, de egyik sem volt oly bátor,
hogy világot mert volna próbálni, mindenik otthon maradt, csak a
legkisebbik hagyta el atyja házát és elment.

Ment, mendegélt és legelőször egy erdőbe ért, ott lakott egy ember,
ehhez bemenvén, kérte, hogy ha szüksége volna cselédre, ő szívesen
ajánlkozik.

– Jól van, – mondotta az erdő ura – én befogadlak, itt ennivaló lesz,
amennyit csak akarsz, dolgod pedig egyéb nem lesz, mint három ló van az
istállóban, azoknak mindennap früstököt, ebédet, uzsonnát és vacsorát
adsz vasdoronggal, de becsületeset, továbbá adok egy pár papucsot és
addig szolgálsz, ameddig az tart, ha elszakad, fizetésül azt kapod, amit
akarsz!

Hozzáfogott tehát mindjárt másnap a cseléd a dologhoz és becsületesen
megvasdorongolta a lovakat, így ment ez egy hétig, de egy hét után
megszólamlottak a lovak és fölvilágosították, hogy az erdő ura, kinél
szolgál: Ördög, ők pedig lelkek, kiket elfogván, ártatlanul kínozgat,
továbbá, hogy oly papucsot kapott urától, hogy soha sem szakad el és így
örökké kénytelen szolgálni. De – mondják a lelkek – nem te vagy az első,
ki ily hálóba került, többnek is adtunk mi már tanácsot, tehát azt
mondjuk neked is, ha meg akarsz szabadulni ettől a mi urunktól, itt van
ez a kenyőcs, ezzel kenyegesd meg mindennap a papucsodat, akkor
nemsokára el fog szakadni; ha pedig elszakad, uradtól bérül csak a mi
ganénkat kérd, mert az mind arany! Továbbá az első ló adott neki a
szőréből három szálat mondván:

– Ha te ezt akárhol megrázod, mindjárt egészen aranyruhában leszel, még
a paripád is, ha úgy akarod; ha pedig a régi állapotodat akarod
visszakapni, ismét rántsd meg a szőrt és elmúlik minden!

A másik ló adott neki szinte három szálat a szőréből mondván:

– Ha ezt a három szálszőrt akárhol megrázod, mindjárt ezüstruhában
jelenhetsz meg, ahol akarsz, ha pedig a régi állapotodat akarod
visszakapni, ismét rántsd meg a szőrt és elmúlik minden!

A harmadik ló adott neki egy sípot, mondván:

– Ha te ezt akárhol megfúvod, mindjárt egy regement katona terem
előtted, ha pedig beszívod, eltűnik a regement katona!

Mindenik pedig meghagyta neki a lovak közül, hogy ha urát elhagyja,
akárkivel fog összejönni és akármit fognak tőle kérdezni, csak azt
felelje: nem tudom.

Elkövetkezett ezután a jövő hét is, de akkor csak igen gyöngén verte a
lovakat és a papucsot szorgalmatosan kenyte, míg végre a papucs
elszakadt. Megmutatta az urának a papucsot és az ura igen csodálkozott,
de látván, hogy úgy van, azt mondta neki:

– Mit kívánsz hát fáradságodért?

– Én, – mondá a szolga – mivel szegény gyermek vagyok, s egy néhány zsák
alávaló silány földem van, csak a lovaknak a ganéját kérem.

Az ura eleget beszélt neki, hogy minek kéri azt, miért nem kér pénzt,
vagy valami becsesebb dolgot, de a szolga el nem állt kérésétől,
kénytelen volt tehát odaadni neki; mivel a szolga el nem vihette, ott
hagyta addig, míg majd kocsival eljön érte.

Ment, mendegélt most már tovább, maga sem tudta merre, sok viszontagság
után végre egy városba ért és az útczában föl s alá járt. Abban a
városban az emberek igen nagy fülűek voltak; amint járkál, meglátja őt a
király barátja, mindjárt bejelenti a királynak, hogy gyüjteményében,
ahol mindenféle emberek voltak: úgymint egyfülűek, azután háromszeműek,
háromkezűek és több ilyenfélék; olyan még nincs, mint amilyent ő látott.

Mindjárt behívatta a király és kérdezte, hogy honnan jön, mi a neve? És
más kérdéseket is tett, de ez mindig csak úgy felelt:

– Nem tudom.

Elnevezte tehát őt a király Nemtutkának és minthogy minden csodálatos
embernek volt valami foglalatossága, őt a kertajtóba tette
felvigyázónak, hogy a kutyákat vagy más állatokat be ne eressze a
kertbe.

Egyszer mindnyájan elmentek a templomba a király udvarából, csak a
királyleány maradt otthon meg a Nemtutka. Mikor látta Nemtutka, hogy
senki sincs otthon, megrázta a három szálszőrt, hogy ő aranyruhában és
aranyparipán ülve legyen, meglett. Akkor bement a kertbe és a
veteményeket mind összetiportatta, mikor ez megvolt, ismét megrázta a
szőrt és minden elmult.

A királyleány pedig ezeket látta és nagyon beleszeretett a Nemtutkába.

Mikor mindnyájan hazajöttek a templomból, csodálkozva nézte kertjét a
kertész, mindenfélét kérdezett a Nemtutkától, de ez csak azt mondotta:

– Nem tudom.

Igy hát reá szörnyen megbosszankodván, ott hagyta.

A király gyönyörű szép leánya már férjhezmenő volt, jöttek tehát
királyfiak sorban megkérni; mikor már sokan voltak, két részre ültette
őket a király a szobában és a királyleánynak egy fehér keszkenőt adott a
kezébe, hogy a királyfiak között fel s alá sétálván, amelyiknek az ölébe
dobja a fehér keszkenőt, az lesz az ura; de a királyleány egynek sem
dobta az ölébe. Jöttek ismét új királyfiak, ezek közül sem dobta egynek
sem az ölébe.

Egyszer a legokosabbik királyfi föláll és azt mondja:

– Hívjuk be a cselédeket, azokat a csodálatos embereket is mind, hátha
ezek közül szeretett valamelyikbe?

Behívták az egész házinépet, még a Nemtutkát is és alig sétált a
királyleány egyszer közöttük, mindjárt a Nemtutkának az ölébe dobta a
fehér keszkenőt. Mindnyájan csodálkoztak ezen és eszük ágában sem volt,
hogy a házasságból valami legyen.

Most nagy vadászatot hirdetett a király, hogy azon minden királyfi
jelenjék meg és aki legtöbb és legszebb vadat hoz, azé legyen a
királyleány.

Mindnyájan szép paripán mentek és hogy a Nemtutka is részt vegyen a
vadászatban, annak is adtak egy sánta lovat. Bicczegett, bicczegett
utánok, mikor pedig már jól elhagyták őt a királyfiak, leszállt lováról,
odakötötte azt egy fához, megrázta a szőrt, mondván:

– Legyek én, paripám, aranyban és mindenféle aranymadarak a nyereg
körül!

Úgy lett.

A királyfiak egész nap vadásztak, de csak egy fél vadat sem lőhettek,
haragudtak, káromkodtak is már némelyek, kivált a jó vadászok, nagy
vígasztalásukra szolgált tehát, midőn messziről megláttak egy urat
aranyruhában, aranyparipával és különféle aranymadarakkal, ez pedig a
Nemtutka volt. Megállították és rimánkodva kértek tőle aranymadarakat;
adott is háromnak.

Az első királyfinak, ha a gyűrűjét ideadja, a másodiknak, ha aranyszélű
keszkenőjét, a harmadiknak pedig legtöbbet igért, ha hátára hagyja
hagyja sütni a lova patkóját.

Mindnyájan megtettek szívesen mindent, csakhogy madarok lehessen.
Nemtutka azután eltűnt közülök, hogy nyomát se látták.

Mikor a sánta lovához ért, megrázta a szőrt, elmult minden, felült a
rossz lovára és hazafelé czammogott.

Útjában gúnyolták a királyfiak: ki egy kis farkat vágott le a madarakból
és nekiadta, ki egy kis szárnyat; ő elvette és hazavitte.

Mikor hazamentek, nagy vacsora lett, megsütötték az aranymadarakat és
akinek legtöbb volt, már ittak is tust az egészségéért, mint
vőlegénynek. Azonban Nemtutka megrázta a szőrt, mondván, hogy csak ő
maga legyen gyönyörű aranyruhában, mi megtörtént, magához vevén a
gyűrűt, keszkenőt, a madárkák szárnyát, lábát, farkát, belépett a
szobába; mindjárt megismerte őt a három királyfi s pirulni kezdtek.

Ezután kijelentette, hogy ő a Nemtutka, hogy ő nyargalt aranyparipán az
erdőben, megmutatta a gyűrűt meg a keszkenőt és a többit, mi vele volt;
a királyfinak is meg kellett mutatnia a hátát s mindnyájan csodálkoztak,
a királyleány pedig örült és hozzáment, meg is esküdtek.

A király az egész jószágának a felét nekik ajándékozta; ekkor azután
elküldöttek a ganajért is, ahol egykor szolgált a Nemtutka, elhozták
mind és alig rakták le, mind arannyá változott.

Együtt éltek azután sokáig; meghalt nemsokára az öreg király és utána
Nemtutka ült gyönyörű feleségével a trónusba. Éltek, éltek és még most
is élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 76. sz. Fehér Ferdinánd gyüjt. Vajka.)


31. Bendebukk.

Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tenger dombján is túl, volt
egy öreg ember meg egy öreg asszony, volt nekik két fiok: Bendebukk meg
egy másik; nagyon szegények voltak az istenadták.

Az öreg ember nemsokára meghalt, Bendebukknak hagyott csatakos kis
bundát, meg egy csizmavakaró vaskót, a másik fiának egy bocskortákot.

Mikor az öreg ember meghalt, azt mondta az anyjok nekik, hogy:

– Már megnyőltettek annyira, hogy szolgálhattok, hát menjetek Isten
hírével, mert én nem tudlak benneteket ruházni, eltartani. Elindult hát
a két fiú.

Mentek, mendegéltek, amint egy erdőbe értek, egy nagy nyárfa alatt
kétfelé ment az út, az egyik jobb-, a másik balfelé.

Itt a két testvér nagy sírás-rívás közt elvált egymástól; Bendebukk ment
balfelé, a másik jobbfelé szerencsét keresni.

Amint ment Bendebukk szomorkodva, egyszer úgy hallotta, mintha messzire
veszekednének, lármáznának; elszánta magát, hogy ha az Ördögök lármáznak
is ott, mégis elmegy arra. Amint közeledik, hát látja, hogy három
Ördőgfiú egy bocskortákon veszekedik, amelyet az apjokól kaptak
örökségbe, de hárman nem tudtak megosztozkodni rajta, mert nem volt
késök, amivel elvágták volna háromfelé. Amint az Ördögök meglátták
Bendebukkot, mindjárt odahívták; azt mondja neki a legnagyobbik:

– Te kis fiú, adjál egy kést, adok neked egy sapkát, amit ha fejedbe
teszesz, előtted világosság, utánad setétség lesz és senki sem fog
látni!

Azt mondja a középső Ördögfiú:

– Én meg adok olyan lámpást, hogy ha kinyitod, akármit parancsolsz neki,
megteszi.

A harmadik azt mondja:

– Én meg adok olyan bakót (= táska, tarisznya), hogy ha az egész világot
beleteszed, sem fog meglátszani!

No, jól van! hanem Bendebukk azzal a gyanuperrel élt, hogy hátha
elveszik tőle azokat. Amint hát mindegyik átadja neki az igért valamit,
ő is odaadja a rossz vaskót, nem sokat gondolt a vaskóval, ha ottmarad
is. A sapkát a fejébe nyomta, nem látták többet az Ördögök, odább ment a
kis csatakos bundában.

Amint ment, mendegélt hetedhétország ellen, egyszer elér egy nagy
városba, egyet gondolt, elment a király kapujához, azt mondja az
őröknek:

– Eresszenek be, bácsi! Azt hallottam, hogy az udvari szabónak meghalt
az inasa, szeretnék szabóinas lenni.

A kapuőrök rátámadtak, mit akar abban a rossz, kis bundában, nem annak
való ő, de mégis addig-meddig kunyorált ott, beeresztették.

Bement tehát a szabóhoz és azt mondja neki:

– Ha nem bánná maiszter úr, lennék én inasa, úgyis meghalt a másik!

Azt mondja neki a szabó:

– Jó, én nem bánom, hanem tudod, mi lesz a kötelességed!? Reggel,
mikorára felkelünk, az udvar ki legyen seperve, a konyhán égjen a tűz, a
tűz mellett a fazokakban forrjon a tiszta víz, ha ezt megteszed, akkor
szeretni foglak!

Bendebukk megigérte, hogy teljesíteni fogja.

Másnap reggel, mikorára felkeltek, az udvar tiszta volt, a konyhán égett
a tűz, a fazokakban a víz már csak félig volt a régi fövés
következtében. Meglátja mindezt a szabóné, mondja Bendebukknak:

– Máskor ne rakj olyan jókor tüzet, mert látod, most is már lefőtt a
fazekakban a víz!

Bendebukk szótfogadott, mindent jól csinált, rendesen és nagyon
szerették. Vagy négy nap mulva azt mondja a szabónak:

– Maiszter úr, engedje meg, hogy lemehessek a műhelybe is már, hadd
foldoznék ott valami ócskát!

Megengedte a szabó, lemegy hát Bendebukk a műhelybe, volt ott egy öreg
szabólegény, Jánosnak hívták, odamegy hozzá Bendebukk, azt mondja neki:

– Adjon valami foldoznivalót, János!

– Hogy tudnád te megfoldani, mikor még tű sem volt a kezedben sohasem!

De mégis addig-meddig kérte, hogy odaadott neki egy katonanadrágot, hogy
foldja meg a két térdjét. Bendebukk az ajtó háta megé megy a nadrággal,
kinyitja azt a lámpást, amelyiket az Ördög adott neki, azt mondja:

– Olló szabjad, tű varrjad, vasaló vasaljad, úgy hogy még az írígység se
leljen benne hibát!

Mikorára kimondta, készen is volt, még pedig úgy, hogy János sem tudta
volna jobban meg szebben megfoldani és mikor odavitte hozzá, csak
elcsodálkozott, hogy hogy’ megvarrta.

Másnap megint lement Bendebukk a műhelybe, odamegy Jánoshoz, látja, hogy
búsul, kérdi tőle:

– Mit búsul, János?

– Hej, öcsém, hogy ne búsulnék, mikor huszonnégy óra alatt száz
katonakitlit kell megvarrni magamnak!

– Soh’se búsuljon rajta, majd megcsinálom én, egyék, igyék, feküdjék le!

János is megfogadta a jó szót és úgy tett; Bendebukk is hozzálátott a
dologhoz, nem csinált egyebet, csak mindig azt mondta:

– Olló szabjad, tű varrjad, vasaló vasaljad!

Mikor ezt elmondta, már akkor mindig kész volt egy kitli. Mikor János
felébredt, kész volt a száz mondur és másnap Bendebukknak adta a maga
früstökjét, amiért vele oly jót tett.

Azután való napon megint látta Bendebukk, hogy János szomorkodik, kérdi
tőle, mi baja?

Azt mondja:

– Már meg kétszáz kitlit kell huszonnégy óra alatt elkészíteni!

Azt mondja Bendebukk:

– Egyék, igyék, aludjék, majd megcsinálom én!

János lefeküdt és mikorára felkelt, készen volt a kétszáz mondur. Ekkor
János Bendebukkot ebédkor az asztalhoz ültette a maga helyére, váltig
szabadkozott Bendebukk, hogy nem ül oda, de muszáj volt. Amint bemegy
ebédelni a maiszter, látja, hogy hol ül Bendebukk, mindjárt haragra
gyulladt, hogy hogy’ mert odaülni, haragjának vége is az lett, hogy
Bendebukkot elhajtotta magától.

Elment Bendebukk a kis, csatakos bundában egy nagy városba megint, a
király kertészéhez bement és azt mondta, hogy kertészinas akar lenni, a
kertész mindjárt meg is fogadta, mert szüksége volt kertészinasra és
kiküldte a kertbe, hogy a virágokról hajtogassa a legyeket és bogarakat.
Bendebukknak nem volt egyéb dolga, mindig járkált a kertben föl s alá,
legyezve a virágokat. Egyszer vasárnap a legkisebb királykisasszony
nézett ki a kertbe a kastély ablakán, – a másik két kisasszony a
templomban volt – látja, hogy egy kis fiú legyezi a virágokat egy,
csatakos bundában. De amint észre sem veszi, csak egy rézpáncélos vitéz
rézszőrű lovon felvágatja a lovával az egész kertet olyan pusztára, mint
a pádimentom és azután rézvirágokkal beülette az egész kertet.

A király mikor meglátta, megörült és jól megajándékozta a kertészt,
jóllehet a kertész maga sem tudta, ki ültette a virágokat és megtiltotta
Bendebukknak, hogy hozzájok nyuljon. Bendebukk nevetett magában, mert ő
vágatta fel az egész kertet és ő ültette be is.

A következő vasárnap a középső királykisasszony maradt otthon a
templomból; akkor már ezüstpánczélos vitéz ezüstszőrű lovon vágatta fel
a kertet és ezüstvirágokat ültetett, de ez a kisasszony nem is gondolt
arra, hogy talán a kis bundás fiú csinálta azt? A harmadik vasárnap a
legnagyobbik kisasszony maradt otthon, ekkor pedig aranypánczélú vitéz
vágta fel az egész kertet aranyszőrű lovon és aranyvirágokat ültetett.
Még akkor ajándékozta meg igazán a kertészt, mikor látta, hogy
valamennyi virág a kertjében van, mind hárompróbás aranyból készült; de
ez a legnagyobbik királykisasszony sem tudta, hogy Bendebukk volt az
aranypánczélos vitéz.

A negyedik vasárnap megint otthon akart maradni a legkisebbik kisasszony
a templomból, azt hazudta, hogy beteg, de az atyja azt mondta, ha
halálán van is, el kell menni.

– No, jól van!

Azt mondja a kertésznek:

– Kertész bácsi, mondja meg az inasának, hogy kössön háromunknak három
bokrétát!

Bendebukk kötött is olyan szép bokrétákat, hogy hetedhétországra szólott
és úgy kitudta a virágból csinálni a három kisasszony képét, hogy
pingálni sem lehetett volna jobban. Felvitte a kis, csatakos bundában, a
kertész el akarta tőle venni, hogy majd ő viszi be, de Bendebukk csak
azon volt, hogy majd beviszi ő. Amint hát bemegy a királykisasszonyok
szobájába csatakos bundával, a két nagyobbik kisasszony kiabál rá:

– Eredj ki, takarodj!

De a legkisebbik azt mondja:

– Hozd elő a bokrétámat, kis öcsém!

Amint odaadja neki Bendebukk, egy aranyat nyomott a markába a
kisasszony.

Nemsokára csináltatott a király a három leányának három aranyalmát,
összehívatta az egész birodalmában levő grófokat, herczegeket és azt
mondta a leányainak:

– Akinek akarjátok, annak lökjétek az aranyalmát, ahhoz kell férjhez
mennetek!

Egy nagy szobában ott voltak a herczegek, grófok, a királynak minden
cselédjei, csak Bendebukk nem. Egyszer ő is bejött a csatakos bundában,
odaállott az ajtóhoz egy gróf háta megé.

A két nagyobbik királykisasszony odahajítja a két aranyalmát két
herczegnek, a legkisebbik pedig odagöngöríti Bendebukkhoz; a Bendebukk
előtt álló gróf azt gondolta, hogy neki löki és fel akarta venni, de azt
mondja a királykisasszony:

– Nem magának löktem ám! – azzal Bendebukk felvette.

Volt azután lakodalom, de a király haragudott a legkisebbik leányára,
hogy miért ment ahhoz a nyavalyás kölyökhöz. Bendebukknak meg a
feleségének nem is volt szabad az asztalhoz ülni, csak az ajtó háta
megett voltak mind a ketten.

Másnap a két herczeg vadászni ment lóháton, azt kérdik Bendebukktól:

– Nem jön vadászni, kis sógor?

Bendebukk azt mondta, hogy elmegy, csak lovat adjanak alá; adtak is egy
rossz, girhes, szemeten hízott lovat, hogy alig tudott lépni. Amint a
város végén mennek, nagyon nagy sárban kellett menni, a szegény
Bendebukk lova bentmaradt a sárban, a két herczeg pedig kényesen nevetve
elvágtatott.

Akkor azt mondja a ló Bendebukknak, mert tátos volt:

– Mit csináljak, kis gazdám?

Azt mondja neki Bendebukk:

– Rézszőrű ló légy, én rézpánczélú vitéz, rézszőrű eleven nyúl
viczkándozzék oldalamon!

Meglett! Akkor megint azt kérdi a ló:

– Hogy menjek, mint a szél, vagy mint a gondolat?

Azt mondja Bendebukk:

– Mint a gondolat, a két herczeg előtt teremj!

Úgy is lett. Mikor észrevette magát, Bendebukk látja, hogy itt jön a két
herczeg elébe, persze nem ismerték, prezentíroztak neki és azután
beszédbe eredtek egymással. Azt kérdi a két herczeg:

– Mennyiért adod nekünk azt a nyulat?

Bendebukk, mintha nem tudná, azt mondja:

– Nektek adom egy olyan sárga karikáért, amilyen az ujjatokon van!

Az egyik herczeg azt súgja a másiknak:

– Odaadom én. Majd azt hazudom otthon, hogy eltört, azután elvesztettem!

Oda is adta, azután elváltak egymástól, egyik egyik felé, másik másik
felé. Amint a két herczeg a város végire ér, látják, hogy szegény
Bendebukk még most is ott kínlódik a nagy sárban; azután nagy nehezen
hazavergődött, a felesége megmosta a sártól egy nagy dézsa vízben.
Másnap megint elhívta a két herczeg Bendebukkot vadászni, még rosszabb
lovat adtak alá, a város végin megint ott maradt a nagy sárban lovastól,
a két herczeg pedig nevetve elnyargalt.

Azt kérdi a ló:

– Mit csináljak, kis gazdám?

Azt mondja Bendebukk:

– Ezüstszőrű ló légy, én ezüstpánczélú vitéz, ezüstszőrű nyúl
viczkándozzék az oldalamon és mint a gondolat, a két herczeg előtt
teremj!

Alig mondta ki, úgy lett; a két herczeg itt jött vele szemben, köszöntek
egymásnak; a két herczegnek megint megtetszett az ezüstnyúl, kérdik
tőle:

– Miért adnád azt nekünk?

Azt mondja a vitéz:

– Egy másik sárga karikáért!

Most a másik herczeg adta oda a jegygyűrűjét; azzal elmentek. Mikor a
város végin vannak, látják, hogy Bendebukk mégis ott vergődik a sárban
lovastól; azután kijött valahogy; hazament, otthol megmosta.

Harmadik nap megint kiment a két herczeg vadászni, elhívták Bendebukkot
is, még rosszabb lovat adtak neki. Szegény, annak rendi és módja szerint
ott maradt a sárban! Amint a két herczeg elmegy, azt mondja a lovának:

– Aranyszőrű ló légy, aranypánczélos vitéz legyek, aranyos szőrű nyúl
viczkándozzék oldalamon, mint a gondolat a két herczeg előtt teremj!

Úgy lett, a két herczeg alig tudta, hogy’ köszönjön ennek a vitéznek.
Beszédbe eredtek, megint kérdezte a két herczeg:

– Miért adod nekünk azt a nyulat?

Azt mondja Bendebukk:

– Nektek adom, ha valamelyitök a sódarára hagyja nyomni a pecsétet!

Az egyik ráhagyta nyomni, azután elváltak. Mikor a két herczeg a városba
ért, szokás szerint ott vergődött Bendebukk, azután hazament, megmosta a
felesége.

Egyszer a király összegyüjti a birodalmában levő mágnásokat bemutatására
azoknak a nyulaknak, amelyeket az ő két veje fogott. Mikor
vendégeskednek legjobban, a két herczeg pedig beszéli, hogy hogy’ és
miképen fogták a nyulat, bejön egy ezüstpánczélú vitéz, azt gondolták,
valami mágnás, ezt is leültették. Egyszer azt mondja:

– Hazudtok herczeg sógorok, mert nem a réznyulat ezért a gyűrűért, az
ezüstnyulat ezért a másikért adtam én Bendebukk, a harmadikat pedig
azért adtam, hogy a sódarodra nyomtam a pecsétet? ha nem hiszik, nézzék
meg!

Megnézték és csakugyan úgy volt. Akkor feláll Bendebukk, azt mondja:

– Isten áldjon meg király atyám, Isten áldjon meg feleségem! – azzal
elment.

Ment, mendegélt a kis, csatakos bundában, egyszer elér egy királyhoz,
bemegy nálla, azt mondja neki:

– Azt hallottam, felséges király, hogy van felségednek egy leánya, aki
minden éjszaka tizenkét pár czipőt nyű el, azután még eddig ki nem tudta
senki se tudni, hogy hogy’ esik az? Én is szeretném megpróbálni; mert ha
ördöggel czimborázik is, meg fogom én tudni.

Azt mondja neki a király:

– Az mind igaz, édes fiam, hanem úgy vigyázz, hogy ha ki nem találod az
okát, már kilencvenkilencz embernek van a feje karóban érte, a tied a
századik lesz.

Bendebukk megmaradt feltétele mellett.

Este lefekszik a királykisasszony ajtajában a csatakos bundában; amint
ott fekszik, egyszer tíz óra tájban, _ihen_ jön egy tüzes szekér az
udvarra, kiszáll belőle egy, nagy szakállas úr, bemegy a kisasszony
szobájába, a kisasszonyt kivezeti, fel a szekérre ülnek mind a ketten;
Bendebukk is kapja magát, a sapkáját a fejébe nyomja, hátul felugrik a
bakra, sebesen elmennek.

Amint mennek, egyszer elérnek egy rézerdőbe, ott egy rézforrásnál
megállanak, esznek, isznak, beszélnek, fürdenek, mozsdanak. Bendebukk is
evett a nagy szakállas úr tányérjából. Mikor el akarnak indulni,
Bendebukk megfog egy rézpoharat, beleteszi a bakójába, megfog egy
rézágat, letöri, annak azt mondja:

– Menjék kend is a bakóba!

De amint a rézágat letörte, az egész erdő megcsendült bele. Azt mondja a
királykisasszony nagy ijedten:

– Jaj, felséges férjem és királyom, a kis bundás ember csinál valamit!

Nosza Plutó is, – mert az volt a nagy szakállas úr – leugrik,
össze-visszafujja tűzzel a szekérnek minden zegét-zugát, még a tengely
végszeglyukát is; nem lelt semmit. Akkor azt mondja a kocsisnak:

– Sem ló, sem ostor nem a tied, hajts!

Mentek sebesen, egyszer elérnek egy ezüsterdőbe, ott is az
ezüstforrásnál esznek, isznak; Bendebukk egy ezüstpoharat, egy
ezüstfaágat megint a bakóba tett.

Onnan elmentek, elérnek az aranyerdőbe, ott is az aranyforrásnál esznek,
isznak; ott is beletett Bendekukk egy aranypoharat, egy aranyágat a
bakójába.

Amint innen kiérnek, mennek sebesen egy keskeny szekérúton, egyszer
elének egy rucalábon forgó várba; amint le akar szállani a
királykisasszony, két szép kisleány kiszalad elébe, azt kérdik tőle:

– Mit hoztál, mit hoztál, édesanyám?

Bementek mind a várba, leültek vacsorálni, Bendebukk pedig a pitarban
volt az ajtó háta megett. Amint az inas hozta kifelé a jóféle
ételmaradékokat, Bendebukk mindent kivesz a kezéből, a bakójába teszi, a
királykisasszony hozott magával tizenkét pár czipőt, azt is a bakóba
tette.

Amint megvacsoráltak, kimegy a kisasszony egy beretvával kirakott
pádimentomú szobába; persze amint kettőt lépett, vége lett mindjárt a
czipőknek, kiáltja az inasnak, hogy hozza be a többit! Hát sehol sem
találják. A királykisasszony is megijed, azt mondja Plutónak:

– Jaj, felséges férjem és királyom, a kis bundás ember csinál valamit,
tovább nem maradok, megyek haza!

Felül a szekérbe, odamegy a két kis leánya, amint megcsókolják az
anyjokat, Bendebukk megfogja mind a kettőnek a nyakát:

– Menjenek kendtek is a bakóba!

Mikor az öreg Plutó megcsókolja, ennek is megfogja a szakállát:

– Menjék kend is a bakóba!

Persze nem látta senki, mert fejében volt a sapka. A királykisasszony
hazament, mikor megy befelé a szobájába, már akkor Bendebukk ott feküdt
a kis bundában, azt mondja:

– Hej, ha tudtam volna, hogy itt vagy, még el nem jöttem volna!

Reggel elhívatja Bendebukkot a király magához, kérdezi tőle:

– Mit látott?

Bendebukk elbeszéli az egészet, amint elmondja, megfogja a bakóban Plutó
szakállát:

– Ha nem hiszi, felséges király, itt van!

Azzal kivágta a szoba közepére, hanem Ördög léttére eltűnt egyszerre.

Azután kiveszi a két gyereket, meg a többi holmit is mind kipakkolja.
Ekkor azt mondja a király:

– Amiért ezt megtudtad, neked adom a leányomat, meg fele királyságomat!

Azt mondja Bendebukk:

– Nem kell én nekem a felséges király k.... lánya, sem fele királysága!

Akkor a király odaadja Bendebukknak tizenegy szobájának a kulcsát, hogy
ami neki tetszik, azt vigye el mind.

Bendebukknak megmondták a cselédek, hogy van a királynak még egy
tizenkettedik szobája is, amelyikben csodalámpások vannak felaggatva,
azt is megmondták neki, melyik a legjobb. Bendebukk is kéri a
tizenkettedik szoba kulcsát; de a király eleinte tagadta, hanem azután
kénytelen volt odaadni. Bendebukk kinyitja a tizenkettedik szobát és a
nevezett lámpást leveszi, azzal ott hagyja a királyt lányával együtt,
elmegy.

Egyszer kiváncsiságból az úton kinyitja a lámpást, hát tizenkét nagy
Óriás kiugrik belőle, azt kérdik:

– Mit parancsolsz, kis gazdánk?

Azt mondja Bendebukk:

– Az anyám házától idáig egy várost építsetek!

Meglett.

– Azután az anyám a legszebb palotában aranyszékben üljön, aranyzsámolya
legyen a lába alatt!

Amint kimondta, ez is meglett. Ekkor emlékezett reá Bendebukk, hogy még
felesége is van neki, mindjárt megparancsolja, hogy azt is hozzák elő,
az is meglett. Száz szakács főzött a lakodalmon, vacsora után
tánczoltak, én is ott voltam, szalmasarkantyum volt zabtaréllyal, egy
zsákba megbotlottam és – ide buktam.

(Ipolyi A. gyüjteményében 528. sz. Soltész János gyüjt. Nyirbátor.)


32. Vasember.

(A 30. sz. változata.)

Egyszer volt egy király, kinek igen szép felesége és egy kis fia volt;
ez a király igen szeretett vadászni s idejét többnyire vadászatban
töltötte.

Egyszer pedig mikor vadászatot tartana az erdőben, előtalált egy
Vasembert, ki fagyökereket evett; mikor pedig a király kérdezte volna,
hogy mit csinál itt? azt felelte, hogy ő már száz esztendeje, hogy itt
sínlődik az erdőben és csupán csak fagyökereket eszik és hogy ő régenten
király volt, de minthogy atyját és testvéreit megölte, azért nem
juthatott a másvilágra, hanem már nemsokára kitelik szenvedésének a
napja. A király megigérte neki, hogy holnap kenyeret küld neki, csak
legyen itt.

A király hazament és sok kenyeret küldött egy kocsin, a másikon pedig
maga ment embereivel, kiknek megparancsolta, hogy ha inteni fog, tüstént
fogják meg, mi úgyis történt, mert mikor a szegény Vasember általvette
volna a kenyereket, a király intésére megfogták és házába hurczolták,
hol nagy vasajtós szobába bezárták.

Itt tizenegy esztendeig már fogságban volt, mikor a király elment
vendégeket hívni, hogy majd ezt a Vasembert nekik megmutatja; a kulcsot
a feleségének adta.

Történt, hogy a királyfi lapdázott és a lapdája a Vasember szobájába
beesett az ablakon, a királyfi kérte a Vasembert, hogy dobja ki a
lapdáját, de ez nem dobta ki; hanem azt mondta, ha kinyitja az ajtót,
akkor odaadja neki a lapdát. A királyfi odament az anyjához, kérte, hogy
keressen a fejében! Mialatt az anyja keresett a fejében, azalatt kivette
az anyja zsebéből a kulcsot, kinyitotta az ajtót, a Vasember elszökött,
a fiú pedig mikor a lapdát megkapta, az ajtót bezárta ismét és odament
az anyjához, hogy keresne a fejében s míg az anyja keresett, a kulcsot
ismét visszatette.

A király másnap megjött a vendégekkel, keresték a Vasembert, nem
találták. A király tüstént rárivalkodott a feleségére, hogy miért
eresztette ki a Vasembert? De ez mentette magát, azután a fiút fogta
elő, ki megmondta, hogy ő eresztette ki, amiért a király elkergette.

Ment a királyfi az erdőben, előtalálta a Vasembert, kinek elbeszélte
sorsát. A Vasember mondta, hogy maradjon nála. Már sok hetet töltött
ott, mikor a Vasember egyszer elment s megmondta a királyúrfinak, hogy
itt van egy kút, ihat belőle, de a haját meg ne mossa benne! De a
királyfi kurjozitásból egy hajszálat beledobott, mikor pedig látta, hogy
aranyos lett, akkor a fejét megmosta.

Hazajött a Vasember, látta, hogy a királyfi parancsa ellen tett,
elküldte magától; de meghagyta neki, hogy ha valami szüksége lesz, csak
jöjjön hozzá.

A királyúrfi sírva csókolta meg a Vasembert s elment szolgálni, hogy
pedig a haja ne látszassék, azért ronggyal betakarta s egy király
kertészéhez beszegődött.

Egyszer a királyné kinézett az ablakján, éppen akkor, mikor a ruha
véletlenül leesett a fejéről s másnap, mikor a kertész behozta a
virágokat, megparancsolta, hogy holnap a kertészlegény hozzon be
virágokat. A kertész mondta, hogy az koszos, de a királyleány nem
tágított. Mikor másnap a kertészlegény bevitte a virágokat, a
királykisasszony mondta neki, hogy jöjjön közelébb; de ő azt mondta,
hogy ő koszos és azért nem mer odamenni; hanem a kisasszony odaugrott és
a kendőt lerántotta fejéről s meglátta a szép aranyhaját. A szép
királyfi ezután elbeszélte, hogy ő is király fia. A dolog vége az lett,
hogy a király leánya kijelentette atyjának, miszerint máshoz nem megy
feleségül, csak a kertészlegényhez, amin a király szörnyen megharagudott
s nem adott nekik mást lakásul, mint istállót.

Történt pedig, hogy rémítő háború ütött ki, miért minden embernek el
kellett menni. A kertészlegény nem is kapott valami különös szép csákót,
hanem olyant, melyben az egerek kilenc évig fészkeltek, háromlábú lovat,
mely alig mászhatott és rozsdás kardot kapott. Mikor azon az erdőn ment
keresztül, melyben a Vasember volt, a Vasember adott neki egy kardot,
melynek ha azt mondta:

– Vágd le, édes kardom!

Azonnal levágta. Kapott még egy szép paripát, szép vascsákót és aranyos
öltönyt.

Mielőtt ebocsájtotta volna a királyfit, arra kérte, hogy ölné meg; de ez
vonakodott, későbben mégis megölte.

Mikor a csatatérre ment, a felei már szaladni kezdettek; hanem ő kihúzta
a kardját s mondta:

– Vágd le, édes kardom az ellenségek fejét! – Azonnal mind levágta.

A király, hogy ezt látta, odament, megdicsérte s adott neki egy arany
tubákpikszist, melyen saját képe volt s azonnal elment.

A kertészlegény az erdőbe ment, otthagyta eszközeit és az előbbieket
öltötte magára és háromlábú lován hazament. A király csodálkozott, hogy
haza bírt jönni, de ő mondta, hogy látta, mikor az arany pikszist
odaadta a vitéznek és ez a pikszis itt van.

Odaadta a pikszist a királynak. De a király nem akarta hinni, hogy ő
volt; ekkor elment az erdőbe. Abban az aranyos ruhában jött haza,
melyben győzött; akkor a király megcsókolta és leányát ismét kegyelmébe
fogadta, királyságát vejével megosztotta.

(Ipolyi A. gyüjteményében 25. sz. Csécseny.)


33. Szépike.

Egyszer volt, hol nem volt egy gazdag kereskedő, annak volt három
leánya, a kereskedő elment hajókkal a tengeren túl más világrészekre
drágaságokat hozni s a hajókat megterhelte és visszafelé indult; azonban
a tengeren nagy szélvész támadt, a hajót darabokra törte, a kereskedő is
csak egy kis csónakon, életveszedelem közt érhette el a partot s
mindenét elvesztve, búsan tért haza s a legnagyobb szegénységben
tengődött, midőn egyszer meghallotta, hogy idegen hajó kötött ki a
tengerparton s az egész országban kihírdették, hogy akinek kárja van,
jelenjen meg ott. A kereskedő is felkészült, reménylve, hogy amit
elvesztett, feltalálja, leányait rendre megkérdezte, hogy mit hozzon
nekik?

A két nagyobb leánya arra kérte atyját, hogy nekik drága czipőt,
selyemruhát hozzon és más egyéb drágaságokat, a kisebbik, kinek a neve
Szépike volt, csak három szép rózsát kért atyjától. Elindult a kereskedő
s megnézte az idegen hajót, de nem az övé volt, búsan ment tehát ismét
hazafelé s útjában egy pusztán elesteledett; látott egy szép kastélyt
nem messze maga előtt, bement oda, de sehol senkit nem látott a nagy
kastélyban s ezen szerfelett csodálkozott. Bement egy szobába, itt
megállapodott s terített asztal mellé ült, de maga meg nem foghatta,
hogy hol van és ki terített neki asztalt, mert senkit, egy lelket sem
látott.

Jóllakott s a felvetett ágyra lefeküdt, s midőn felnyitotta szemét, már
akkor meleg fölöstököm volt asztalára téve, hirtelen felöltözött s
jóízűen falatozott, azután elhatározta magában, hogy felkeresi a
szállásadót.

Feljárt minden szobát, sehol senkit nem talált, kiment a nagykertbe, itt
sem talált senkit, megállapodott egy rózsabokor mellett s így szólott:

– Ha már a többinek nem vihetek semmit, legalább Szépikémnek viszek
három szép rózsát!

S midőn le akarta szakajtani, a rózsabokorból kiugrott egy undok fenevad
s rákiáltott:

– Te háládatlan ember, nem elég, hogy szállást, ételt adtam, még ettől
is meg akarsz fosztani?!

A kereskedő elbeszélte, hogy leányai legszebbikének akarta kívánságát
teljesíteni, hogy ő igen szegény, kárvallott ember.

A fenevad leszakajtott három rózsát, átadta a kereskedőnek s azt mondta:

– Legyen kívánságod, hanem három nap mulva itt kell lenni szép
leányodnak, vagy pedig az életedet veszem el!

A kereskedő nagy gondokba merült s még szomorubb képpel ment haza,
elmondta leányainak, hogy nem az ő hajóját hozták ki! Szépikének átadta
a rózsát, nyakába borult, keservesen sírt s megmondta neki, hogyan
szerezte a három rózsát!

Szépike megnyugodott, vígasztalá atyját és harmadnapra ott volt az
elátkozott kastélyban.

Atyja s testvérei szomorkodtak, hogy miként fog ő elélni azzal a
fenevaddal? Szépikével a fenevad igen jól bánt, mindenütt vele volt s
mindenben kedvét kereste. Szépike nagyon szerette a könyveket olvasni,
ezt jól tudta a fenevad, ezért egy szobába utasította őt a fenevad.
Midőn bement, mindjárt megpillantotta a felírást:

»Ez Szépike szobája!«

S gondolkozott, miként tudhatja a fenevad az ő nevét? Szépike nagyon jól
feltalálta magát a fenevaddal.

Egyszer azt mondta neki Szépike: Szeretne hazamenni, meglátogatni
szüleit és testvéreit.

A fenevad tanácsot adott neki, hogy tegye gyűrűjét egy pohár alá este
mikor lefekszik s képzelje, hogy otthon van s azonnal otthon leli magát,
de három nap mulva ismét visszajöjjön, ha atyja élete kedves előtte.
Szépike úgy tett s azonnal otthon termett s dicsekedett, mily jó dolga
van neki a fenevadnál. Két nénje megirígyelte jó dolgát s elhatározták
magokban, hogy ha még egyszer hazajön, elzárják, hogy vissza ne mehessen
s a fenevad kívánatára közülök megy el valaki. Úgy is tettek: Szépikét
három nap fogva tartották.

Mikor Szépike kiszabadulhatott, azonnal visszasietett, de a kastély
puszta volt, sehol senkit sem látott, összeszaladgálta a nagy tágas
kertet s ott látta egy posványos árokban haldokolni a fenevadat;
síránkozott felette s kérte, hogy ébredne föl: hozzámegy feleségül.

Mikor ezt a szót kimondta, az egész kastély megnépesedett, nagy
örömrivalgás, muzsikaszó hallatszott a várban, de ő nem hallgatott
semmire s mellé állott egy Tündér s a fenevad gyönyörű királyfivá
változott.

A Tündér a fenevadat azért átkozta el, hogy őt megcsalta s mindaddig
abban a csúnya bőrben kellett maradnia, míg egy szép leány jószántából
hozzá nem megy feleségül.

Ekkor nagy lakodalmat csaptak, elhozatta Szépike atyját s testvéreit.

A Tündér azt veté a két nénjének a szemére, hogy ők rosszat akartak
véghezvinni testvérökkel, azért lakoljanak, halljanak meg!

A kereskedő azután a kastélyban maradt s boldogul élt gyermeke mellett;
ők is boldogul élnének ma is, ha meg nem haltak volna.

(Ipolyi A. gyüjteményében 4. sz. Csolosz Pál gyüjt. Sziget.)


34. A zöld disznó.

(Az előző sz. változata.)

Volt egyszer egy úrnak három leánya, közülök a legifjabb legszebb,
legszelidebb volt s az atyja őt szerette legjobban. Egyszer messze útra
készült az atya, egybehívta leányait s megkérdezte mindegyiket, hogy
milyen ajándékot kívánnak?

A legidősebbik szép, drága gyöngyöket, a másik arannyal kivarrott ruhát
kért atyjától, a legifjabbik pedig nem akarta atyját kéréssel terhelni,
de az atyja unszolására végre egy tisztafehér rózsát kért.

A gazdag úr elutazott s miután abba a városba beért, ahova útja volt, a
két idősebb leányának mindent megvásárolt, csak a legfiatalabbnak sehol
sem kaphatott fehér rózsát. Visszamentében minden kertbe benézett, hogy
kedves leánya kívánságának eleget tehessen; végre amint egy pusztán
keresztül megy, meglát egy díszes kertben egy gyönyörű fehér rózsát.

Azonnal megállott, kinyitotta a kert ajtaját, bement s körülnézett;
föltevén magában, hogy ha száz forintba fog is kerülni, mégis magáévá
teszi, de senkit sem látott az egész kertben. Kiabált, de senki sem jött
elébe. Bement az udvarra, egy élőt sem látott; bemegy a kastélyba, ott
szebbnél-szebb szobák voltak, de egy lélek sem mutatta magát. Végre –
miután már mindent megjárt volna – visszament a kertbe s eltökéllé
magában a rózsát leszakasztani.

E rózsa a kert közepén szép szigeten volt, hova híd vezetett.
Keresztülment a hídon, leszakasztotta a rózsát, azonban alig tett egy
lépést, már nyomában volt egy rút, zöld disznó s torkonragadta az
embert, számot kért tőle, hogy merészelte azt cselekedni? Ez eleget
szabadkozott s elbeszélte leánya kívánságát, de ez nem tágított addig,
míg az úr esküvel meg nem igérte, hogy legkedvesebb leányát neki adja.

Hazajöttekor leányai elébe szaladtak, kivált akit legjobban szeretett.
Az atya nagy búsan elbeszélte leányainak az esetet, de a legifjabb igen
bátorította atyját s vígasztalta, hogy örömest váltja meg atyja életét s
mindjárt kezdett útra készülni.

A megszabott napon, a kijelelt órában hatlovas hintó jött el érte.
Elbúcsúzott tehát szomorkodó szüleitől s mert vele senkinek sem volt
szabad menni, útnak indult.

Mikor a kastélyhoz értek, már setét volt; amint leszállott, a kastély
ajtai megnyíltak előtte, de egy lelket sem látott. A konyhában a
pecsenyék magoktól forgolódtak és különféle ételek főződtek és sültek.
Onnan a szobák különféle irányban megnyíltak s drága eszközökkel voltak
ékesítve: de sehol senki.

Az ebédlőbe ment s ott az asztal magától megterítkezett s csak egy
személyre volt terítve és a legjobb ételek jöttek egymás után. A leány
igen szomorkodott s eleinte nem is mert hozzányulni, de végre
nekibátorodván, evett.

Vacsora után az ételek lassankint kimentek, az asztal leszedődött s a
másik szobában egy ágy elbontódott. Sokáig sírdogált a leány, de végtére
lefeküdt s elaludt.

Reggel fölkelt, a reggeli már készen várta és minden szolgálatja
megvolt. Reggeli után a kertbe ment sétálni, hol az egész napot töltötte
s ott különféle virágokkal mulatta magát. Semmiben sem látott hiányt,
csak azon sopánkodott, hogy az Isten bármilyen eleven állatot látatna
már vele. Miután egy kicsit megszokott volna s magányosságát
dalolgatással valamennyire felvídámította, egy este vacsora előtt azt
látja, hogy két személyre van terítve.

Erre eleinte igen megijedt, de végre azt gondolta magában, hogy nem
bánja, bárki jön is, csak jöjjön valami élő.

Végre, midőn a vacsora ott termett az asztalon, egy rút zöld disznó
jelent meg s melléje ült, vele kezdett enni.

Végre megszokta a leány a zöld disznót, nem irtózott tőle. De az,
mihelyt megvacsorált, vagy megebédelt, mindjárt eltűnt és soha egy szót
sem szólott hozzá.

Azon gondolkozott egyszer a leány, hogy igen szeretné szülőit
meglátogatni, mert már másfél éve nem látta őket.

Másnap egy czédulára azt találta írva:

»Nem szabad hazamenned, mert rólam megfelejtkeznél.«

A leány megesküdött, hogy sohasem felejtkezik meg róla.

Adott tehát a zöld disznó egy gyűrűt és egy tükröt az útra.

A gyűrűt meghagyta neki, hogy mindig az ujján hordozza és senkinek oda
ne adja, mert ha az ujjáról leveszi, azonnal megfelejtkezik róla. Ha
pedig a tükörbe belenéz, meg fogja őt látni, hogy mit csinál, hogy
folynak dolgai. Amint felkészült, ismét az udvaron várta a hatlovas
hintó, felült azonnal és elindult.

Hazaérkezvén, szülei és testvérei alig ismerték meg s már régen holtnak
tartották; elbeszélte ezután történetét, megmutatta a gyűrűt és a
tükröt. Testvéreinek nagyon megtetszett a tükör, kérték tőle pár napra,
de ő sehogy sem akarta odaadni nekik.

Testvérei azután éjjel elvitték tőle s ujjukon hordták, s ekként egészen
megfelejtkezett az állatról. Igy folytak hetek hetek után.

Végre megjelent neki álmában összeroncsolt testtel az állat, segedelmet
kért tőle.

Mihelyest felébredt, azonnal elvette testvéreitől a gyűrűt, tűkört;
belenézett a tűkörbe s meglátta az ő kedves állatját szétnyarádva (=
elájulva) saját vérében fetrengeni. Azonnal megérkezett a hatlovas
kocsi, felült és sehol sem álltak meg, csak a kastélynál. Leszállt a
kocsiról, bejárta mind a huszonnégy sor szobát, de sehol sem találta őt;
végre a kriptályba ment, ott találta széthúzva, elnyaradva.

Ráborult, sírt, addig nem is ment el tőle, míg éjjel tizenkét órakor a
föld megrázkódott s a zöld disznóból szép herczegúrfi támadt. Attól a
pillanattól fogva az egész udvar tele volt állatokkal és cselédekkel s
az elátkozott herczegúrfi megszabadításáért hálául szabadítóját kérte
meg feleségül.

Elhívta a leány szülőit is, nagy lakodalmat laktak, boldogul éltek
sokáig s ha meg nem haltak, most is élnek.

(Ipolyi A. gyüjteményében 110. sz. Nyitravölgy.)


35. A csikó.

Egy király ment hazafelé. Szomjas volt, inni akart a forrásból, de
orronfogta valami és csak úgy eresztette el, hogy előbb megigérte, hogy
neki adja, amit nem tud otthon.

Mikor hazaért, látta, hogy gyermeke született. Elkezdett szomorkodni.
Évek mulva jött a csikó, nyerítésére minden zár megnyílt.

Kétszer más lányt adtak a csikónak, (mint a 37. sz. mesében), de
hasztalanul, harmadszor azután a lányukat vitte egy szép rétre. A
királylánytól is kérdezte a csikó; mit csinálna ő ebből a szép rétből?

– Királyi kertet – mond a lány, miről megismerte, levitte a föld alá,
forráson keresztül átkozott palotába jöttek.

A csikó itt egy tükört adott neki, melyben megláthatja, mi történik az
egész világon. Amint éjszaka fekszik a lány, észreveszi, hogy valaki
melléje fekszik; de mozdulni nem mer, mert egy hang azt kiáltja:

– Herczegasszony, meg ne mozdulj, kard van közöttünk!

Igy volt ez egy darabig; de a harmadik éjen már nem tarthatta meg, a
tükörbe tekintett, erre látja, hogy a csikócska fekszik mellette. Ez
megrettenve jelenti, hogy most addig el lesz átkozva, míg a réten
körmeivel ki nem kapar egy aranylakatot és tizenkét kulcsot.

Véres kézzel rátalál végre, kinyitja s lejön egy rétre, hol egy
Boszorkány három lova legel, ő elveszi az egyiknek a kalapját és
csókolja. Mire háromszor megcsókolta (a lovat), királyfi válik mind a
háromból s kérik, hogy válasszon közülök; ő a kalap nélkül valót
választja, ez által meg van szabadítva az átoktól.

A gyásszal bevont, atyja városába mennek zene s öröm közt.

(Ipolyi A. gyüjteményében 31. sz. Ipolyi A. gyüjt. Ipolyság.)


36. A csikócska.

(Az előző sz. változata.)

Hol volt, hol nem volt, hetedhétországon is túl volt egy király és egy
királyné, ezek nagyon kívántak magoknak egy gyermeket, de az Isten nem
akart nekik adni sokáig; egyszer azonban kiütött a hétesztendős háború,
a királynak el kelle menni és még odavolt, szült a királyné egy
leánygyermeket, efelől a király mit sem tudott. Vége lett a háborúnak, a
király hazafelé indult; útközben igen kezde szomjazni.

Éppen egy réten ment keresztül, mely igen nagy erdőséggel volt
körülvéve, megpillantott egy forrást és sietve küldé inasát, hozna neki
egy pohárral a tiszta vízből; de ez visszajött víz nélkül, mondván:

– Uram, király, nékem nem lehet meríteni, egy láthatatlan valami nem
engedi ezt meg!

A kocsist is elküdte a király, de ez is azt mondta, amit az inas; ekkor
a király megharagudott, kiszállt és maga ment vízért. Odaért, elkezdte
merítgetni, de sehogy sem ment; ekkor letérdepelt és fejét a forrásba
hajtva, kezdett inni, de valami hirtelen megkapta az orrát s rémülten
kérdé a király:

– Ki vagy, mi vagy? Ereszd el az orromat! Mit kívánsz tőlem?

– Én – válaszolt a valami – addig nem eresztelek, míg azt el nem igéred,
ami felől nem tudsz, amivel odahaza várnak!

Gondolá a király, hogy talán néhány százezer forint és megigérte neki
azt, ami felől nem tud.

– Holnap ilyenkor eljövök érte.

E szavakkal elbocsájtá a király orrát, ez pedig hazafelé sietett.

A kapuk megnyíltak és íme! a királyné hét éves, gyönyörűséges leányával
jött a király elé.

– Oh, kedves, egyetlen, szép gyermekem! – kiált fel a király;
elszomorodott, elbeszélte a királynénak, mi történt vele.

Egyszer csak lódobogás hallik, egy nagy prüsszentésre minden ajtó és
kapu megnyílt, bejött egy tátos, a királyné a hátára tette a
juhászleánykát saját gyermeke helyett, a csikó pedig az orrát
megfintorította és elment vele.

Midőn a nagy rétre értek, a forráshoz, letette a csikócska, a leányka
leült, ő pedig a fejét az ölébe tette s kérdé tőle:

– Ha te igaz herczegasszony vagy, mondd meg te nekem, mit csinálnál te
ebből a szép rétből és erdőből?

– Ej, de szép ez a rét, de jó volna itt az én apámnak juhokat őrizni!

– Hát a te apád olyan herczeg, hogy juhokat őriz? Elmehetsz Isten
hírével, holnap elmegyek egy másik herczegasszonyért!

Szomorú szívvel várta a királypár a másnapot. Ekkor a kovácsleányt adták
neki; ekkor is nagyot fintorított az orrával és elnyargalt. A forráshoz
értek, fejét a lány ölébe tette a csikócska:

– Ha igaz herczegasszony vagy, mondd te meg nekem, mivé tennéd ezt a
szép erdőséget és réteket, ha birtokodban volna?

– Óh, de szép ez az erdő! De jó volna itt az apámnak szenet égetni!

– Nincs rád szükségem!

Most volt csak nagy sírás-rívás. Megjött a tátos, mikor a hátára tették
a szép herczegasszonyt, fejét a földig meghajtotta. A herczegasszonynak
pedig az édesanyja, a királyné, imádságoskönyvet adott, mondván:

– Ha szerencsétlen leszel, csak ebből imádkozzál és segítve lesz
bajodon.

Azután gyűrűt adott neki egy szép kővel:

– Ha valamit nem fogsz tudni és setétségben leszel, csak ebbe tekints és
mindenben felvilágosodol.

A csikó elnyargalt a leánnyal, az egész várost fekete posztóval vonták
be s minden zenét kitiltottak az országból. A szép réten ült a
herczegasszony, a csikócska fejét az ölében tartva, beszélgettek:

– Ha ez a szép tájék, ez a szép forrás a te vagyonod volna, – kérdé a
csikócska – mit csinálnál belőle?

– Én – úgymond – nagy kertet alakítanék és erre a helyre egy szép
filegóriát!

– Ez már igaz herczegi ízlés! – mondá a csikócska és felkapta, beugrott
vele a forrásba, ott pedig nagy vaskapuk nyíltak meg; sok-sok
vaslépcsőkön keresztül, egy tekervényes úton a föld alatt egy
gyönyörűséges nagy vár elé értek, hol bevezeté a termekbe, melyek
arannyal és ezüsttel dúsan valának ékesítve. Minden, ami csak örömre és
kényelemre szolgálhat, megvolt.

– Ezzel mindennel te parancsolsz, ez mind a tied, – szólt a táltos – én
gyakran meglátogatlak!

Itt láthatatlan kéz hozott az asztalra minden ennivalót, megvetette az
ágyat. Mikor lefeküdt s elaludt, egyszer csak érez valamit feléje
közeledni, mire felébredt, az a valami e szavakat mondá:

– Herczegasszony, meg ne mozdulj, kard van miköztünk! – És a
herczegasszony meg nem mozdult.

Igy multak a napok, hetek, hónapok és évek, de az éjjeli vendég sohasem
maradt ki. Történt egyszer, mikor a herczegasszony apróságait
rendezgeté, a gyűrűcske kezébe jött, melyet édesanyja adott neki
búcsúzáskor, nagy örömmel felkiálta:

– Te majd felvilágosítasz engem, általad meglátom az éjjeli vendégemet!
– és kebelébe gyugta a gyűrücskét.

Este, midőn lefeküdt, feje alá tette azt és mikor a valami mondá:

– Herczegasszony, meg ne mozdulj, kard van miköztünk!

Ekkor kihúzta a gyűrűt a feje alól, beletekintett a kőbe és egy, szép,
fiatal ember feküdt mellette.

Ijedve felugrott a herczegasszony, mire a fiatal ember azt mondá:

– Szerencsétlen, te, mit cselekedtél? Csak ma éjjel tűrtél volna békével
és mind kiszabadultunk volna; de most magadat száz évre, bennünket pedig
örökre elkárhoztattál; ez a hetedik évnek utolsó éjszakája volt, most
ütött volna a szabadulás órája, de így mindennek vége! – s ezzel eltűnt.

Másnap reggel nagyon szomorú volt a herczegasszony, a kedves csikócskája
is az volt, min nem kevéssé csodálkozott s kérdezte, miért oly szomorú?

– Mi a bajod?

– Talán az, ami a tied!

Ekkor tudta a szép herczegasszony, hogy miben áll a dolog.

– Óh, mondd meg, hogy miáltal szabadíthatlak meg?

– Van egy mód, de te azt meg nem teheted, mert fel kellene menned azon a
tekervényes úton, amerre jöttünk!

– Felmegyek!

– Ha felmégy a forráshoz, ott egy kert van és egy filegória, amint te
mondottad, a kert előtt oly föld van, mely száz év óta egyszer sem volt
ásva, ezt kell neked ásni és pedig a körmöddel mindaddig, míg egy csomó
kulcs nem jön a kezedbe. Azután a kulcsok egyikével nyisd meg a
kertajtót, ott találsz tizenegy csikót és egy vén kanczát, a legszélső
csikónak kapd le a kalapját, azután fuss vele, de hátra ne tekints, míg
a kertből kint nem leszel; ezzel megszabadíthatsz!

– Megteszem, megteszem, képes vagyok megtenni!

Úgyis lett.

Mikor nagynehezen felért a forráshoz, addig ásott a körmeivel, míg a
kulcsot meg nem találta, azután bement a kertbe, onnan a filegóriába,
lekapta a legszélsőnek a kalapját, jól meghúzta az orrát:

– Ez – úgymond – azért van, mert atyámnak is meghúztad az orrát!

Vissza sem nézett, hanem futott kifelé, a kert előtt megpihent.

– Óh, szegény csikóm, úgy meghúztam az orrát, most sajnálom!

Ezeket mondva, megcsókolta a kalapot; e csókra mintha minden megmozdult
volna a föld alatt, oly rezgés támadt.

Másodszor és harmadszor is megcsókolta a kalapot, talán ijedtében, erre
a föld alól kibukott egy, nagy vár, kapui megnyíltak, tizenegy, gyönyörű
fiatal ember és egy asszonyság a herczegasszony lábához borult:

– Szabadítónk vagy, – mond az asszonyság – mi hatalmas királyherczegek
voltunk, de egy gonosz Tündér mindenestől, várastól együtt elátkozott,
meghagyva, hogy addig meg ne szabadulhassunk, míg királyvérből származó
ártatlan leány ily módon meg nem szabadít bennünket. Választhatsz
fiaimból!

A királyleány azt választotta, amelyiknek nem volt kalapja, mert az volt
az ő csikócskája.

Ezután elmentek a leány atyjához, az ország még fekete posztóval volt
bevonva. Elbeszélte atyjának, mint járt; volt aztán erre oly lagzi, hogy
még a kutya is fánkot evett.

(Ipolyi A. gyüjteményében 128. sz.)


37. Elátkozott királyfi.

(A 35. sz. változata.)

Egy király vadászott s mivel nem volt pohara, lehajlott egy gyönyörű
tájon egy patak fölé vizet inni s midőn inni akarna, valami a vízben
megfogta az orrát s nem akarta kérésére sem elbocsájtani, míg ez meg nem
igéré, hogy leányát neki adja feleségül. Hazament s búslakodott
feleségével együtt, egyszersmind cselt gondoltak ki akképen, hogy a
juhász szép leányát öltöztetik fel s adják oda, ha kéretni jönnek
leányukat. Egy idő mulva csak megjelenik egyszerre az udvaron egy paripa
s elnyeríti magát, mi annak volt a jele, hogy a király leányát akarja. A
királypár levezeti nagy sírások közt az ékes juhászleányt s felültetik a
paripára. Ez száguld vele egész addig a helyig, hol a király volt, itt
letette és tudakozta tőle, mint tetszik neki a táj?

– Óh, gyönyörű, – mond a juhászleány – mily szép legelők! Mily jó volna
itt atyámnak a juhokat legeltetni?!

De ezzel elárulta magát, hogy nem királyleány. A paripa ismét a király
udvarába rohant. Ekkor hasonló csellel a kovács leányát adták neki, ki
azáltal árulta el magát, mert a patak mellett levő erdőséget dicsérte s
mondá:

– Mily jó volna ebből atyámnak szenet égetni!

Harmadszor is elment a paripa a király udvarába, ekkor már a
királyleányt adták neki. Mikor tudakolta a paripa, mint tetszik neki a
táj?

– Jól – felelé, – mily jó volna itt atyámnak várakat építeni!

Miután a paripa ezáltal megtudta, hogy ez a király leánya, megrázta
magát s deli férfiúvá lett s egyszersmind szép partok, a parton vár
emelkedett fel, mely mindennel el volt látva, mi kényelemhez, pompához
tartozik. Ekkor elmentek a királyszülőkhöz, kik igen megörülének a jó
kimenetelen; a férj pedig, ki el volt átkozva s paripává átalakítva, fel
lett mentve az átok alól.

(Ipolyi A. gyüjteményében 20. sz. Pajor István gyüjt. Nyék.)


38. Kígyó Jancsi.

Volt egy faluban egy gazdag házaspár, nem volt gyermekök, nagyon
kívántak magoknak egy gyermeket, annyira, hogy az asszony ily szavakra
fakadt egykor:

– Óh, bárcsak már fiam, vagy leányom, vagy ha nem, akárminő csúcsó-mászó
állatgyermekem volna!

Nemsokára szült egy kigyót, ki az ő nagy csodálkozására beszélni is
tudott. Nagyon szerette az anya kígyógyermekét, kit is Kígyó Jancsinak
nevezett az egész falu.

Kígyó Jancsi tizenöt éves lett, felmászott egy nagy diófára s ott
fütyürészett; kérdi őt édesanyja:

– Kígyó Jancsi fiam, miért fütyürészel?

– Én – úgymond – házasodni akarok!

– És kit akarsz, fiam?

– A szomszédasszony lányát, Örzsikét. Hát menj, anyám, kérd meg
menyednek!

Ment az anya, odaadták Örzsikét. Amint a gyűrűváltásnak kellett volna
lenni, tudniillik nagy ebéd volt, mindnyájan leültek az asztalhoz. Kígyó
Jancsi az asztal alá bujt és Örzsikének az ölébe tette a fejét, de ez
jól megütötte a kanállal és elrugta magától.

Midőn már a menyegző is meg lett volna, lefeküdt Kígyó Jancsi a
menyasszonyához és úgy megcsípte, hogy ez nagyot halt.

Másnap reggel korán fütyürészett Kígyó Jancsi; kérdi anyja:

– Mit fütyürészel?

– Én – úgymond – házasodni akarok.

– És kit?

– A bírónak a leányát.

Elment az anyja megkérni bíró Julist, meg is kapta.

Jancsi, amint az asztalnál ennének, Julis ölébe tette a fejét, de Julis
jól megütötte kanállal a fejét és elrugta; másnap halva feküdt bíró
Julis Jancsi mellett!

Jancsi megint fütyürészelt.

– Ugyan mit fütyürészel, Jancsi?

– Én – mond – házasodni akarok! A legszebb leányt akarom a faluban!

– Ugyan ki adna most neked feleséget, mikor kettőt megöltél már?

– Kérje meg anyám a legszebb lányt, mert ha nem, hát agyoncsapom!

Elment az anyja megkérni a falu legszebb leányát; a leány szülői nagyon
ellenkeztek; de Mariska azt mondta, hogy elmegy Kígyó Jancsihoz.

Megvolt a gyűrűváltás, az ebéd alatt Kígyó Jancsi az asztal alá bujt és
Mariskának az ölébe tette a fejét, ez pedig egy kanállal neki adott
enni, a másikkal maga tett a szájába és szépen megsimogatá; este Kígyó
Jancsihoz feküdt; reggel felkelt anyósának nagy örömére.

Úgy éltek ők hét hónapig, egyszer kérdi anyósa a menyét:

– Ugyan, Mariska, te olyan szép vagy, hogy szeretheted ezt az én kígyó
fiamat?

– Ah, – mond a menyecske – hogyne szeretném, mikor ő csak nappal ily
csúf állat, éjjelre pedig mindig gyönyörűséges ember; ekkor a kígyó
bőrét a feje alá teszi és reggel ismét belemegy.

Csodálkozott az anya azon, amit hallott.

– Tudod mit, Mariska, holnap befütöm a kemenczét és te lassan kihúzod a
feje alól a bőrt, mikor ő aludni fog és én elégetem, ő pedig nappal is
oly szép lesz, mint éjjel.

Úgy is tettek. Amint Jancsi reggel felkel, hát a kígyóbőr nincs a feje
alatt, akkor azt mondá:

– Átkozott légy Mariska ezért a tettedért! Most sem éjjelre, sem
nappalra nem lesz szép férjed!

Most ujját egy gombostűvel megszúrta s a vért fehér ingébe törülte és
azt mondá:

– Ez a vérfolt addig marad az ingben, még csak te ki nem mosod!

Ekkor háromszor megölelte Mariskát, mindjárt három vasabronccsal volt
körülabroncsolva.

– Ez – úgymond – addig le nem ugrik rólad, míg én ismét háromszor meg
nem csókollak!

Ezzel eltűnt, Mariska sírt és Mariska elindult férjét keresni.

Ment, mendegélt, elért egy kis házacskát, ott lakott a Nap, bent egy
öreg anyóka ült.

– Óh, mondd, édes leányom, hogy jöttél ide, mikor erre még a madár sem
száll?

Mariska nagy bizodalommal elbeszélt mindent az öreg anyókának.

– Várd be – mond az öreg – a fiamat, talán az fog valamit a férjedről
tudni.

Hazajött a Nap, de nem tudott semmit Mariska férjéről:

– Talán – úgy mond – a Hold fog tudni felőle!

– Itt van az aranyguzsaly – mond az öreg anyóka – ezzel segíthetsz
magadon!

Elment a Holdhoz, ott kapott egy aranyorsót és aranylent, ezek a Szélhez
utasították. Hazajött a Szél, Mariska kérdi, nem tudna-e valamit az ő
férjéről?

– De tudok, éppen most ott fújtam, lakodalmat tart egy
herczegasszonnyal.

Odament Mariska és szolgálónak kínálkozott; mivel sok volt a dolog,
befogadták.

Egyszer kiült a ház elébe és ott fonyt, látván ezt a herczegasszony,
kérdezte tőle, mi az ára az aranyguzsalynak, orsónak és lennek? ő
megszeretné venni.

– Mind odaadom, – mond Mariska – ha három éjjel hágy a férjével egy
szobában aludni!

A herczegasszony egy kissé gondolkozott s majd a guzsalyra, majd az
aranyra nézett, azután mondá magában:

– Várj, majd megcsallak! – és megengedé neki.

Éjjel eleget rángatá Mariska Kígyó Jancsit:

– Ébredj fel, kincsem, csókolj meg, fáj az abroncs rajtam!

De Jancsi nem ébredt fel, mert álomitalt kapott.

Másnap mosták a cselédek a fehérruhát, közötte volt az ing, melyben a
vérpecsét volt, melyet ki nem moshattak. Meglátta ezt Mariska, azt
mondta:

– Majd kimosom én!

És csakugyan, egyszer megdörgölte, kiment belőle a folt.

Nagy csodálkozással bevitte a herczegasszony az inget Kígyó Jancsinak
megmutatni.

– Nézd, fiam, – úgymond – ebből az ingből sehogyan sem lehetett a vért
kimosni és egy csodálatos asszony kimosta!

– Hol van az az asszony? – mond Kígyó Jancsi – akarom látni!

Ekkor elbeszélt a herczegasszony mindent, hogy akar vele egy szobában
aludni.

– No, – mond Kígyó Jancsi – hagyjátok őt még ezen a két éjszakán a
szobámban aludni!

Ismét ott hált, de este Jancsi álomitalt ivott, tehát nem ébredt fel;
másnap észrevette Jancsi, hogy miért aludt az éjjel és az italt nem itta
ki.

Éjjel, amint bejött Mariska, Jancsi felugrott az ágyból, megölelte és
háromszor megcsókolta; újra nagy lakodalmat tartottak és ha meg nem
haltak, most is élnek; a herczegné pedig kárpótlásul az aranyguzsalyt,
orsót, lent és motollát kapta.

(Ipolyi A. gyüjteményében 39. sz. Hont v. megye.)


39. Szőrös kezek.

Volt a világon egy szegény embernek egy nagyon szép leánya és egy
tehene. A leány egyszer a tehenet elhajtotta az erdő szélére legelni;
azonban elaludt s mikor fölébredt, a tehén már nem volt ott. A leány
nagyon megijedt és elindult az erdőbe a tehenet keresni.

Bolyongott ide s tova, egész míg csak rá nem esteledett; ekkor egy
házhoz ért, amelynek kapuja nyitva volt és azon bement.

Egész a házba ment és egyik szobából a másikba nyitott anélkül, hogy
valakivel találkozott volna. Igy szobából szobába menve, eljutott a
tizenkettedik szoba ajtajáig, de amint ebbe be akart nyitni, az egész
ház sötét lett, úgy, hogy nem láthatott semmit.

Kevés idő mulva egyes szókat hallott:

– Mosogass… főzz… teríts!

Azután sürgést-forgást, tányérzörgést; de semmit sem látott. Egyszer a
szobába jött két Szőrös kéz, csupán kéz, más semmi sem volt látható. Ez
a két kéz elkezdett teríteni és igen-igen sokat terített. Azután hordtak
fel az asztalra különbnél-különb ételeket, de mind csak a Szőrös kezek.

Mikor minden az asztalon volt, hát még rettenetes sok Szőrös kéz jött be
és az asztalnál helyet foglalt. A leányt a legelső helyre ültették.
Mikor vége volt az evésnek, a Szőrös kezek mind a leányra rohantak és
elkezdték ütni; lefektették a földre s ott verték. Mikor már jól
eldöngették, letették az ágyra és otthagyták, mire a leány elaludt.

Reggel amint fölébredt, hát a legpompásabb szobában látta magát; minden
nagyon gyönyörű volt. Egyszer bejön egy szobaleány s megszólítja:

– Nagyságos kisasszony, parancsol-e valamit?

Ő szabadkozott, hogy ő csak szegény leány, de nem ért semmit, a szolgáló
szép ruhát hozott s felöltöztette. Majd gróffiú jött be s kérte meg a
leányt feleségül, háladatosságból, mivel az egész ház el volt átkozva s
ő váltotta meg.

A leány hozzáment, az emberek visszanyerték előbbi alakjokat.

Megtörtént a lakodalom s boldogságban éltek.

(Ipolyi A. gyüjteményében 518. sz.)


40. Az Ördög szerető.

Volt egy szegény asszony, volt neki egy leánya, ez a leány naponkint a
fonyóba járván, irígy szemmel nézte, hogy a többi leányokat a szeretőjük
kísérik haza s csak őt nem kíséri senki. Többször mondta barátnéi előtt,
hogy nem bánná már, ha az Ördög is, csak lenne már egyszer valami
szeretője.

Egy nap, mikor hazajött, egy szarvas Fekete ember kísérte haza. A leány
ezen nagyon megijedt, s mindennap hazakísérte azután az a Fekete ember.

Tanácskozott tehát több öreg asszonnyal s azt a tanácsot kapta, hogy
szerezzen hétéves leányka fonalából s ha a Fekete embert ki fogja
kísérni az ajtón, kösse a lábára s a gombolyagot vesse az udvar
közepére.

Meg is tette a leány, de azt tapasztalta, hogy a fonál nem volt
elegendő, mert a Fekete ember egyenesen a temetőbe, onnan a pokolba
ment.

Megtudván tehát a leány, hogy Ördöggel van dolga, nem ment többé a
fonyóba, hanem becsukta az ajtót s ablakot, otthon várta be, hogy mi fog
vele történni.

Éjjel tizenkét órakor zörgést hall az ablakon:

– Nyisd ki az ajtót!

– Nem nyitom én!

– Ha nem nyitod, meghal az apád!

Következő nap már halva találta az apját.

Másnap éjjel ismét eljött az Ördög az ablakra zörgetni:

– Nyisd ki az ajtót!

A leány megint csak azt felelte:

– Nem nyitom én!

– Ha nem nyitod, meghal az anyád!

Következő nap az anyját találta halva.

Harmadnap ismét megjelent az Ördög:

– Nyisd ki az ajtót!

– Nem nyitom én!

– Ha nem nyitod, meghalsz te!

Korán reggel a leány elhívta a szomszédjait, végrendeletet tett s
megmondotta nekik, hogy ő meghal s ha el fogják temetni, ne vigyék sem
az ablakon, sem az ajtón ki, hanem a küszöb alatt lyukat ássanak s arra
vigyék, de ne a temetőbe; hanem a mezőre, hol sírját szentelt krétával
megjelöljék.

Kívánsága teljesedett; egy hét mulva sírjából nagyon szép rózsa nyőlt
ki, mely szagával az egész tájékot elárasztotta s messze földről
odacsábította az embereket, de senkinek sem hagyta magát leszakajtani,
lemetszeni.

Történt, hogy egy úr arra ment, lovakat változtatott, a rózsa szaga
megütötte az orrát s magáévá akarta tenni a rózsát, elküldte tehát a
kocsisát, hogy szakajtsa le, de hasztalan volt a kocsis fáradsága.
Azután elküldte az inasát, ki hasonlóképen járt.

Elment tehát maga, neki a legnagyobb készséggel le hagyta magát
szakajtani; kalapjára téve hazavitte s pohárba tette. Az egész ebédlő
tele volt a szagával. Az ebédlő ebéd után be volt zárva s mégis
elveszett a délről megmaradt külömbféle drága, czukros étel és senki sem
tudta, hova.

Másnap az inas benyitván az ajtót, látta a történteket, azonnal
bejelentette az urának, ki nem akarván hinni a dolgot, az inasra
gyanakodott. Elhatározta tehát, hogy az éjjel az ebédlőben fognak aludni
az inassal. Különféle drága süteményekkel megterítették az asztalt,
lefeküdtek.

Az úrra azonnal álom jött s elaludt, csak az inas maradt ébren. Éjszaka
tizenkét órakor kijött a pohárból a rózsa, szép hölggyé változott; ekkor
az inas felköltötte az urat, ki tüstént odaszaladt, megfogta a hölgyet s
el nem bocsájtotta.

Azután kígyóvá s különféle állatokká változott, melyek csípték,
harapták, mindazonáltal az úr semmiképen sem akarta elbocsájtani.
Utoljára, mikor látta, hogy semmiképen sem szabadulhat, szép leánnyá
változott.

Ezután a leány elbeszélte történetét s panaszkodott, hogy szerencsétlen,
mert még a szoba küszöbén sem léphet keresztül, fél az Ördög
elragadásától. Az úr biztatván őt, hogy azért lehet a felesége, ki sem
kell mennie a szobájából; mibe beleegyezett.

Következett a lakodalom, melyet a férfi rokonai pompával akartak
megülni, a leány nem akart belenyugodni, de kényszerítették és így mikor
az esküvés után hazafelé mentek, egyszerre egy sötét felhő kerekedett
fölöttük, melyből az Ördög előjött s mindenik szemeláttára a herczegnét
elrepítette; mert herczeggel esküdött meg. Az Ördög elkezdte korholni
őt, hogy már tizenkét vassarut, ugyanannyi buzogányt elszaggatott s
mégsem találhatta meg.

Volt egy másik Ördög is, aki magáévá akarta tenni a leányt, veszekedtek
is; de a pokolban az Ördögök feje neki adta a leányt, csakhogy ezalatt
az idő alatt a herczeg szolgái megtalálták a leányt s visszahozták.

Azóta, ha meg nem haltak, most is boldogul élnek a herczeggel.

(Ipolyi A. gyüjteményében 149. sz.)


41. Szép Karolina és a lólábú katona.

(Az előző sz. változata.)

Volt egyszer a világon egy szegény ember meg egy szegény asszony, aztán
annak a szegény asszonynak született egy gyönyörű szép leánya, olyan
szép volt, hogy a világon szépségre nem volt neki párja. Sokáig
gondolkoztak, hogy minek kereszteljék? míg végre azt határozták, hogy
olyan nagyon szép volt, Szép Karolinának keresztelik.

Mikor azután felnyőlt Karolina, elvette a királyfi. Sokáig éltek,
éldegéltek boldogul; de egyszer jött ám a levél, hogy a királyfinak
háborúba kell menni. Elment azután nagynehezen a király, Szép Karolina
magában maradt, félt nagyon; kiállította a cselédjeit a kapuba,
megparancsolta nekik, hogy senkit be ne bocsájsanak, hanem ha valaki oda
akar menni, egy jőjjön be közülök s kérdje meg tőle, hogy bejöhet-e?

Kevés idő mulva jön be egy cseléd s mondja, hogy egy katonatiszt akarja
meglátogatni Szép Karolinát, bebocsájthatja-e?

– Bejöhet! – mond Szép Karolina.

Bemegy azután s leülteti Szép Karolina maga mellé; beszélgetnek sokáig,
hát egyszer elejti gombolyag pamutját, látja, hogy a katona már
felvette, de azt is látja, hogy a katonának lólába van. Kötne tovább, de
a pamut íznyikre volt eltépve. Azzal elveszi tőle a lólábú katona s megy
hazafelé; Szép Karolina meg megy utána.

A lólábú katona bemegy egy házhoz, Szép Karolina látja az ajtóhasadékon,
hogy a pamutot a lólábú katona kerekes rokkán fonja össze. Azzal
hazamegy Szép Karolina.

Másnap megy hozzá a lólábú katona és kérdi Szép Karolinától, hogy mit
látott tegnap? Azt mondja:

– Nem láttam én semmit.

– No, – azt mondja – meghal apád!

Másnap jött a levél Szép Karolinához, hogy meghalt az apja.

Ismét megy hozzá a lólábú katona s kérdi:

– Mit láttál tegnapelőtt?

– Nem láttam én semmit.

– No, meghal anyád.

Másnap meghalt az anyja.

Ismét megy hozzá a lólábú katona s kérdi:

– Mit láttál ekkor és ekkor?

Azt mondja:

– Nem láttam én semmit.

– No, meghal urad.

Másnap meghalt a férje.

Ismét megy hozzá a lólábú katona s kérdi:

– Mit láttál ekkor és ekkor?

Azt mondja:

– Nem láttam én semmit.

– No, meghalsz magad.

Megmondta a cselédeknek Szép Karolina, hogy ha ő meghal, neki se ne
harangozzanak, se ne mondják senkinek sem, hogy meghalt, hanem a
kéményen gyugják ki s a ház háta megett gödröt ássanak neki s abba
temessék.

Meghalt Szép Karolina s a cselédek úgy tettek, amint megparancsolta.

Odamegy másnap a lólábú katona, kérdi a cselédektől:

– Hol van Szép Karolina?

Ők nem tudják. Kérdi az ajtóféltől:

– Itt vitték ki Szép Karolinát?

Mondja az ajtófél:

– Itt nem vitték.

Felmegy a toronyba, kérdi a harangozótól:

– Harangoztál Szép Karolinának?

– Én nem harangoztam.

Kimegy a temetőbe, kérdi a kaputól:

– Itt vitték be Szép Karolinát?

– Itt nem vitték.

Kérdi egy sírtól:

– Ide temették Szép Karolinát?

– Ide nem temették.

Kevés idő mulva ott, abban a gödörben, ahova Szép Karolinát temették,
egy gyönyörű szép bazsarózsa termett s egy királyfi ott kocsikázott el,
meglátta a bazsarózsát, mondta az inasának, hogy szakajtsa le. De hiába
törte, húzta az inas, nem tudta leszakajtani; a kocsis is próbálta, de
nem boldogult vele semmire; utoljára maga ment a királyfi s alighogy
odaért, lehajlott előtte.

Hazavitte s az ablakba a tükör mellé pohár vízbe beletette.

Egyszer egy este vacsorált a királyfi és sok sütemény maradt az
asztalon; de reggel, amint felkelt, semmit sem talált, erősen
gondolkozott: vajjon ki ehette meg? Eljött az este, a királyfi még
drágább süteményeket készíttetett s otthagyta az asztalon, de
megparancsolta az inasának, hogy lesse ki, ki eszi meg?

Hanem az inas úgy elaludt, hogy reggelig fel sem ébredt. Másnap a király
még drágább süteményeket készíttetett s azt mondta, hogy meglesi maga.

Hát látja éjféltájban, hogy a bazsarózsából kijön egy szép kisasszony, a
tükörnél előbb megfésülködik, azután odamegy az asztalhoz s enni kezd.
Odasettenkedik a királyfi, megöleli s így többé nem mehetett vissza a
rózsába. A királyfi elvette s igen nagy lakodalmat csaptak.

Hét esztendő mulva két aranyhajú gyermeke lett Szép Karolinának, vitte
két bába keresztelni, aztán hátég Szép Karolina is elment.

Hát meglátja a templomban, hogy ott ül a lólábú katona; nagyon megijedt
Szép Karolina s amint kijöttek a templomból, összetalálkozott vele s
mondja a lólábú katona:

– Köszönd, hogy ez a két gyermeked van, mert különben nem kerültél volna
ki körmeim közül, hanem most elmehetsz!

Örült Szép Karolina, hogy megmenekülhetett, hazament s annak örömére
olyan nagy keresztelőt csaptak, hogy még most is lakják, ha meg nem
haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 39. sz. Székely Károly gyüjt. Mezőtur.)


42. Halottidézés.

Egy leánynak azt javasolták, hogyha sok mátkára akar szert tenni, menjen
a temetőbe s főzzön halálfejet. Ez megszerezvén, estére föltette egy
vasfazékba s főzte. Minél jobban közeledett az éjféli tizenkét óra,
annál jobban hitt valakit (a halálfej) a vasfazékban, mondván:

– Jere, jere!

Tizenkét óra után egyszerre erős koczogás után felszólalt valaki az
ajtónál, mondván:

– Tenyerem, talpam, mátkám, szép lány, nyisd ki az ajtót!

A leány pedig felelt reá:

– Nem nyitom, még nekem egy láda szép ruhát nem hozol!

Ismét egy kis vártatva, miután a láda ruha a kürtőből lezuhant volna,
megjelent és az előbb mondottat ismételte.

A leány most egy láda aranypénzt kívánt. Ezt is meghozván, ismét kérte
az ajtó felnyitását; de a leány három ágyravaló dunnát kért. Harmadszor
is meghozta, amit kért, ezután beeresztette a leány, kivel fejében
kerestetett s elaludt. A leány a holt koponyájától megijedvén, a faluba
szaladt s egy házba ment, hol mécs világított, itt egy kiterített holtat
találván, a kályha megé bújt. Minthogy pedig az ajtót becsukta maga
után, a holt nem jöhetett be, azért kívülről kiáltott:

– Holt, holtnak nyisd ki az ajtót!

Mire a kiterített az egyik lábát lebocsájtotta; másodszor is kiabált,
ekkor a kiterített a másik lábát bocsájtotta le; mikor harmadszor
kiabált, a kiterített fölemelkedvén, bebocsájtotta. Meglátván a leányt,
vitte magával a temetőbe s be is viszi a sírba, ha a kakas meg nem
szólal; de megszólalt, mert a holtak órájának vége volt. Erre a leány
megszabadult, a pénzen házat vett magának s gazdag özvegy maradt.

(Ipolyi A. gyüjteményében 146. sz. Nyitra.)


43. Hamm! téged is megeszlek.

Volt egy szegény embernek három leánya, egyik fonyt, másik varrt,
harmadik ült a kályha mögött és tollat fosztott. Azt mondja az atya
legöregebb leányának:

– Eredj, melegíts vizet a lábomnak!

– Biz’ én nem megyek, – mond a leány – addig egy orsót lefonyok.

– Hozzál te! – fordul a középsőhöz.

– Óh, én nem megyek, addig egy inget megvarrok.

– Hát menj te, édesleányom! – szólt a legkisebbhez, ki a kályha háta
megett tollat fosztott.

– Én elmegyek – mond a leányka, – de előbb elmegyek a kocsmárosnéhoz
tüzet kérni.

Ment és előtalált egy Lovagot, fehér lovon ment, fehérbe volt öltözve és
egy fehér kutya szaladt utána, ez volt a Halál, ez azt mondá:

– Beköszönj!

Ment tovább, ismét előtalált egy Lovagot, vörös lovon, vörösbe volt
öltözve és egy vörös kutya szaladt utána, ez azt mondá:

– Ne köszönj be!

Ez volt a Vörösláng.

Ment tovább, előtalált egy Lovagot, kék lovon, kékbe volt öltözve, kék
kutya szaladt utána, ez azt mondá:

– Beköszönj!

Ez volt a Kékláng.

Ment tovább, jött egy Lovag fekete lovon, fekete kutya szaladt utána, ez
azt mondá:

– Ne köszönj be!

Ez volt az Ördög.

Most nem tudta a leány, mit csináljon, beköszönjön-e vagy ne? Utoljára
mégis beköszönt, a vén kocsmárosné Boszorkány volt.

– Szerencséd, hogy beköszöntél, másként felfaltalak volna, ne tűz!

Hazament, mindent megtett, behozta a vizet és kezdte apja lábát mosni.

– Óh, apám, de sárga a kend lába!

– Sárga biz’ az, fijam, sok temetőt összejártam már!

– Óh, apám, de sárga a kend keze!

– Sárga biz’ az, fijam, sokat dolgoztam én azzal!

– Óh, apám, de sárga a kend foga!

– Sárga biz’ az, édeslányom, sokat felfaltam én azzal; hamm! téged is
felfallak! – s elnyelte a leányt.

(Ipolyi A. gyüjteményében 44. sz.).


44. A bosszús farkas.

Egy kis leány öreganyjának mindig ételt hordott s egy napon egy
farkassal találkozott, ki kért tőle ételt, de a leány nem adott.
Másnapon ismét nem adott, harmadikon sem. A farkas kikérdezte a leányt,
hol lakik az öreg anyó? s azt kitudván, gyorsan odafutott s az öreg
anyót megölte, húsát a kéménybe akasztotta, vérét egy korsóban az ajtó
megé tette, maga pedig az ágyba feküdt.

Midőn a kis leány eljött, mondá:

– Kedves leányom, tudom, hogy éhes vagy, azért menj, a kéményben van hús
és szalonna, vágj le onnan!

Amint a kis leány a kéménybe ment, hallá a hústól:

– Ne vágj énbelőlem, én vagyok öreganyádnak a húsa!

A kis leány először, másodszor leszaladt, de harmadszor semmit sem
gondolt vele s a húsból kenyérrel evett.

Későbben kérdé a farkas:

– Szomjas vagy-e, leányom?

– Az ám! – felelt a kis leány.

– Ott van az ajtó megett a korsó bor.

Odamegy a leány, azt mondja a vér:

– Ne is bánts engemet, én vagyok az öreganyád vére!

De a leány ivott. Öreganyjához akart feküdni, pedig ott a farkas volt,
azt mondta:

– Öreganyám, mitől olyan szőrös a kend lába?

– Azért, fijam, mert sokat járok; a kezem pedig azért szőrös, mert sokat
dolgozom.

– Öreganyám, miért olyan nagy a szája?

– Azért, fijam, mert én sok embert ettem ám meg s mivel te nekem három
napig nem adtál enni, téged is megeszlek!

S mint másokkal, a kis leánnyal is így tett.

(Ipolyi A. gyüjteményében 399. sz. Wéber Károly gyüjt. Szeged).


45. Egyék, igyék komámasszony.

Volt egyszer egy szegény ember és egy szegény asszony. Szegények voltak,
csak a gyermekeknek nem voltak szűkében, mert már ép annyi gyermekök
volt, mint ahány lyuk van a rostán, mikor újra egy kis gyermekök
született. Már az egész falu keresztkomájok volt s nem akadt a
falujokban, aki újra elvállalta volna a komaságot.

Elindult hát a szegény ember a szomszéd faluba komát keresni. Útjában
találkozott egy asszonnyal, aki elvállalta a komaságot a szegény ember
örömére s visszatért vele a keresztelőre.

Néhány esztendő mulva, mikor a keresztfiú megnövekedett, meglátogatta a
szegény embert a komaasszonya s kérte, hogy látogassák meg őt is. Sok
kérés után el is indultak, magokkal vitték a legkisebb fiút.

Mikor mentek, az úton nagyon sok csontot találtak, a felesége vissza
akart térni:

– Térjünk vissza, lelkem, nézd, ezek itt embercsontok!

– Mit gondolsz? – mondja az ember – hisz’ ezek csak lócsontok!

Tovább mentek, akkor meg sok emberkoponyát találtak, mire az asszony még
erősebben fogta, hogy térjenek vissza, de az ura elhitette vele, hogy
itt régen temető volt.

Végre elértek a komaasszonyhoz. Mikor a pitarba bementek, a sok kanál a
konyhán tánczolt, de amint meglátták az idegeneket, azonnal a
kanáltartóba ugráltak vissza; a kemenczében nagy tűz égett. Bementek a
szobába, a Komájok nagyon szívesen fogadta őket, de a szegény asszony az
ijedségtől alig tudott megállani, mert a komaasszonya éppen akkor csapta
fel az öléből a nyakára a fejét.

Komájok kiment a szobából és a kis gyermeket is kihívta, kit az égő
kemenczébe vetett. Nemsokára vacsorát hoztak be, emberhúsból és vérből
állott. Azonnal hozzáfogott a háziasszony a kínáláshoz; az ember evett
is belőle, de az asszony egy harapást sem akart enni.

– Egyék, igyék, komámasszony!

– Nem eszem, nem iszom, komámasszony!

– Miért nem eszik, nem iszik, komámasszony?

– Azért nem eszem, nem iszom, komámasszony, mert mikor jöttünk, az úton
sok embercsontot találtunk!

– Lócsontok voltak azok.

Ezzel nyugtatá a gazda vendégét. Újra hozzáfogott a kínálgatáshoz, mikor
az asszony a kanalak tánczát és az égő kemenczét hozta fel okul, hogy
miért nem eszik. Gazdája ugyan azt mondá, hogy a kanalak számára bált
rendezett, azért tánczolnak, a kemenczében kenyeret sütnek; de semmit
sem használt, (csak kínálta az asszony):

– Egyék, igyék, komámasszony!

– Nem eszem, nem iszom, komámasszony!

– Miért nem eszik, nem iszik, komámasszony?

– Azért nem eszem, nem iszom, komámasszony, mert mikor benyitottuk az
ajtót, komámasszony az ölében tartotta a maga fejét!

– Hamm! téged is bekaplak, mint a fiadat, ha finyáskodsz! – mond a
Boszorkány s elnyelte előbb az asszonyt, azután az urát is.

(Ipolyi A. gyüjteményében 21. sz. Szeremley József gyüjt. Gelej, Borsod
vármegye).


46. Kató néni és a pap.

Egyszer volt, hol volt, hol nem volt, talán nem is igaz volt, túl az
Óperenciás-tengeren volt egy falu, abban lakott egy öreg Boszorkány:
Kató néni.

A pap, kihez bejáratos volt, mindig mondta neki:

– Ugyan, Kató néni, tanítson kend engem egy kis öregírásra! Tudom, hogy
tud kend, mert az egész faluban azt beszélik, hogy mikor a tehén véres
tejet ad s az asszonyok az ingeket fejszefokkal megverik, másnap mindig
össze van a kend feje törve, tehát kend Boszorkány.

Kató néni nem állhatta már a sok sürgetést, megigérte s pénteken éjszaka
12 órakor kopogtatott a tiszteletes ablakán.

A pap egy kevéssé gondolkozván, hogy a felesége észre ne vegye, mezítláb
egy ingben-gatyában kiment s Kató néni hátára vevén, ráült a piszkafára
és e szavakkal: »Hipp, hopp! ott legyek, ahol akarok!« szélszárnyra
kelve, repült a levegőn keresztül a fák teteje felett egy nagy sárga
rezidencziáig, ott a papot az ajtófél mellé támasztotta, maga bement a
mulatságba. A királynő: Zsémbes Panni kérdezte Kató nénitől, hogy ki az
az ember az ajtófélen? S Kató néni feleletére, hogy most akarja magát a
Boszorkányok közé bevétetni, a királynő felállt és az új vendéget
embercsontokból s koporsódeszkából készült mesterséges asztalhoz
ültetvén, elébe tette az emberkoponyából készült kalamárist, egy
aranypennát s egy fekete könyvet s parancsolta, hogy írja bele a nevét.
A pap megijedt s e szavakat írta bele:

– Jaj Istenem!

A Boszorkányok elolvasták az Isten nevét, a papot jól megverték.

A pap imádkozva a megtartásért, azon vette magát észre, hogy a vár
eltűnt, ő egy fa tetejében maradt s a kalamáris a kezében aranypohárrá
vált.

Nagynehezen azután a fáról leszállván, az Óperenciás-tengert átúszta s
miután három vagy négy napi fáradság után éhen-szomjan egy folyó
partjára ért, meglátta a kutyafejű tatárok királyát ott sétálni.

A király meglátván ezt a magas kalapú embert, magához hívatta s kérdezte
tőle, hogy miféle ember? Tud-e magyarul? A pap azt felelte reá, hogy
tudok! Mi a királynak nagyon megtetszett s megfogadta a fiai mellé
instruktornak.

A pap, amint meglátta a királynét, mindjárt ráismert, hogy ez az az
asszony, aki neki a nagy fekete könyvet adta; a királyné is megismerte
őt, de egyik sem mert szólani.

Egyszer a király megalázván magát, bement az instruktor szobájába s ott
megismerte az aranypoharat, kérdezte, hogy hol vette? Ez az ő felesége
pohara?!

– Felséges uram, engedjen meg most, délben az asztalnál az egész dolgot
elbeszélem, s úgy történt.

A király megharagudván, feleségét néggyé vágatta s a vár szegletére
akasztatta. A papot megjutalmazván, hogy fijait magyarul megtanította,
hazaküldte; de már ekkor családja kihalt s nemsokára neki is vége lett.
Kató nénit a király parancsából megégették.

Ha a pohárt a király meg nem ismerte volna, az én mesém is tovább
tartott volna.

(Ipolyi A. gyüjteményében 10. sz. Katona Endre gyüjt.)


47. A Boszorkány és a vadász.

Volt egyszer egy igen jámbor szívű, de nem nagyon vagyonos uraságnak egy
messze terjedő, rengeteg erdő szélén majorja, melyben leginkább jó
fejősteheneket és juhokat tartott. Az uraság a majortól nem messzire
lakott.

Egyszer elkezdett fogyni a tehenek és juhok teje s így a szegények nem
kaptak ingyen tejet, amiért megátkozták a megrontót és az átok fogott
is. Aki megrontotta, kitanult Babonás asszony volt, ennek volt egy
leánya, aki szinte meg akarta tanulni ezt a mesterséget, kérte anyját,
hogy tanítsa meg reá. Anyja hallgatott, de leánya nem szünt meg
rimánkodni.

– Ne tanuld te ezt meg, nem boldogság ez, hanem kárhozat! Ha azonban
velem együtt el akarsz kárhozni, ám lásd, de még egyszer mondom, ne
kívánd e lélekölő dolgot tudni!

A leány ezen megütközött s félt.

Ezután az anyja meghalt anélkül, hogy leányát megtanította volna e
mesterségre.

Évek multával egy vadász vetődött az erdőbe, vadászata közben ritka
vadra akadt, de sehogy sem ejthette el. Este, amint hazafelé ment a
vadászatról, sírást hall, mintha asszony sírna. Gondolkozik a vadász,
felkeresse-e a szerencsétlent?

Amint a major felé néz, lát egy asszonyalakot, kezét összekulcsolva
sírni.

– Dicsérjük a Jézust, szülém! – mond a vadász – Mi a baja, hogy oly
keservesen sír?

– Jó, aki teheti! – mormogá a Vén, beesett szemű, kormos, ráncozképű
asszony.

– Mi lélek hozott ide, erre a borzasztó helyre, honnét még a madár is
elröpül!

– Vadászni jöttem, hallottam jajgatásodat, azért jöttem erre.

– Távozz e rém helyről!

– Nem megyek!

– Ha oly bátorszívű vagy, állj amoda a vastörzsű fa mellé s nézd, mi
történik velem!

Már tizenegyre volt éjfél előtt s mégsem látott semmit, már únni kezdte
a várakozást, mikor zörrenést hall s néz jobbra-balra, egyszer
megpillantja a zörgést okozó alakokat, feketék voltak azok, mint a korom
s egyenesen a Vénasszonynak tartottak. Mikor közelebb jöttek, még inkább
meggyőződtek, hogy ezek Ördögök, mert farkuk, szarvuk, lólábuk volt, sőt
egyikük kutyafejű és oly szőrös volt, mint a medve.

A magukkal hozott nagy üstöt, bárdokat, tőkefát, szurkot s tűzrevalót
lehányták a földre, s míg az egyik tüzet rakott, a másik az üstöt tette
reá, a harmadik szurkot vetett bele, kettő pedig megragadta a Vén
szülét, tőkére tette, bárdokkal apróra vagdalta s a szurokba vetette,
azután háromfertály tizenkettőig főzte. Majd másik kettő felkapta az
üstöt s tartalmát a földre öntötte, a darab húsokat felszedve belőlük
embert formált, egy harmadik belefujt s ismét a Vénasszony állott elő.

Szürkületkor azután hozzáment a vadász.

– Bátor ember vagy, – mond a Vénszüle – áldjon meg az Isten, rajtam
segítettél. Hajdan e helyen major volt, a major gazdája eltartotta a
szegényeket, de én megrontottam a jószágait, ezért a szegénység
megátkozott s így kilenczvenkilenc évre lett szabva büntetésem; hanem
hogy végignézted kínzatásomat, a hátralevő tizenkilencz esztendő
szenvedésétől megszabadítottál; az Isten áldjon meg! Mondd el
mindenkinek, hogy senki se bántsa a másét.

(Ipolyi A. gyüjteményében 286. sz. gyüjt. Deák János, Kecskemét.)


48. Turánka.

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király, ki sétálni menvén,
egy asszonnyal találkozott, ki leányát verte, kitől kérdezte:

– Miért üti?

Azt felelte, hogy minden kendert fel akar fonyni.

– No, – mond a királyfi – én elveszem! és elvette.

Háborúba menvén, azt hagyta meg nejének, hogy szobavászont egy hét alatt
megfonjon! A királyné búsulva ment a templomba, hogy mit tegyen? Kérdé
egy vén banyától, kivel megegyezett, hogy a banya megfonja a kendert,
amiért a királyné ha a nevét ki nem találja, övé lesz a kender.

A királyné öccse egy hegy előtt menvén, hallotta, mikor énekelték:

– Fonyunk, fonyunk királynénak, majd a mijenk lesz, nevem ki nem
találja, pedig csak e név: Turánka.

A fiú elmondá nénjének, ki azután a banya nevét kitalálta; miért is
bosszúból a ház tetejét a banya elvitte; de a királyné férje
hazajövetelére megkészítette s ezentúl boldogul éltek.

(Ipolyi A. gyüjteményében 464. számú gyüjt. Wéber Károly Szeged.)


49. Incsulka.

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király, annak volt három
leánya, minduntalan kérték atyjokat, hogy őket sétálni eressze el; végre
megengedte: a királykisasszonyok sétálni mentek. Estére – mert
eltévedtek – egy Ördöngős-vénasszonyhoz tértek be szállásra.

A gonosz asszony a királyleányok feje felé lapátot, szénvonót és seprőt
rakott, hogy saját leányaitól – mert neki is volt három –
megkülönböztethesse s hajnalban a jelek után fejöktől megfoszthassa.

De Incsulka, ki a királylányokat sétálás közben mindig szemmel tartotta,
felköltvén őket, hazafelé indult, a lapátot, szénvonót, seprőt az
Ördöngős-vénasszony leányai fejök fölé tette.

Az Ördöngős-vénasszony a jelek szerint a leányai fejét vagdosta le.

Mikor tévedését észrevette, utána szaladt Incsulkának, utána kiabált:

– Ucczu, ucczu vasgereblye, majd elérjük Incsulkát, majd
meggerebenezzük! – s utána vágta a vasgerebent.

Mikor hazaérkeztek, a legöregebbik királyleány felment az atyjához s azt
mondta:

– Édesatyám! Van annak az Ördöngős-vénasszonynak a kertjében egy
aranyvessző, ha akarná Incsulka, elhozhatná.

Incsulkát elküldte a király az aranyvesszőért, el is hozta; de majd a
hátába repült a vasgereben.

Ezután felment a második leány.

– Édesatyám! Van annak az Ördöngős-vénasszonynak a kertjében egy arany
káposztafeje, ha akarná Incsulka, elhozhatná.

Incsulkát elküldte a király az aranykáposztafejért, el is hozta, megint
utána repült a vasgereben.

Felment a harmadik leány is.

– Édesatyám! Van annak az Ördöngős-vénasszonynak a szobájában egy
ékesszavú madara aranykaliczkában, ha akarná Incsulka, elhozhatná.
Incsulkát elküldte a király az ékesszavú, aranykaliczkás madárért. Ekkor
Incsulka zsákban hájat vitt s mikor a kutya ugatott, adott neki hájat:

– Ne ugassál, kis kutyám! hájat adok.

Míg a kutya a hájat ette, addig az ékesszavú, aranykaliczkás madárral
továbbállt; de megint majd póruljárt; mert a vasgereben utána repült.

– Uczcu, ucczu vasgereblye! majd elérjük Incsulkát, majd
meggerebenyezzük! – biztatással.

Végre a három leány kérésére Incsulkának megparancsolta a király, hogy
az Ördöngős-vénasszony ujján levő aranygyűrűt hozza el.

Incsulka vett egy egész zsák hájat, a kis kutyát jóltartotta hájjal,
bement a szobába s a Boszorkány ujjáról húzta le a gyűrűt; de ez
felébredt, megkapta Incsulka kezét s mondta:

– Ejh, gonosz Incsulka! megfosztottál három szép leányomtól,
aranyvesszőmtől, aranyfej káposztámtól, arany kaliczkámtól, ékes, kis
madaramtól, most megfogtalak!

Előhívta szolgálóit, Incsulkát zsákba varrták, a kemenczét »úgy
fütötték, mint pokol«, hogy abba bevessék.

Míg a kemencze fült, addig Incsulka a kutyával egyezkedett:

– Rágd ki kis kutya a zsákot, háj van benne!

A kis kutya a zsákot kirágta, Incsulka a kutyát varrta a zsákba, ő pedig
az asztalon levő aranygyűrűvel eloldalt.

A kemenczét jól befűtötték, a zsákot belevetették, csak akkor vették
észre, hogy Incsulka megfosztotta őket a kutyától és gyűrűtől, mikor a
kutya sivalkodását hallották. Az Ördöngős-vénasszony a haját tépve ment
Incsulka után:

– Ejh, gonosz Incsulka! Megfosztottál három szépleányomtól,
aranyvesszőmtől, aranyfej káposztámtól, arany kaliczkámtól, ékes, kis
madaramtól, arany gyűrűmtől, szép kis kutyámtól; ucczu, ucczu
vasgereblye! majd elérjük Incsulkát, majd meggerebenezzük! – a hátába
vágván a gereblyét, Incsulka elillant.

(Ipolyi A. gyüjteményében 405. sz. Debreczeni János gyüjt. Szeged.)


50. A királyleány és a tizenkét Óriás.

Hol volt, hol nem volt, volt egy hétországi király, kinek meghalt a
felesége és úgy gondolkozott, hogy újra meg fog házasodni, mivel a
királyoknak sokáig nem szabad özvegyen lenniök. Volt egy hétországi
királyné, kinek az ura meghalt, úgy gondolkozott a király, legjobb lesz
ezt neki feleségül venni.

A királynak volt egy fia és egy eladó leánya, az özvegy királynénak is
volt egy eladó leánya. A király, hogy mentül előbb megházasodhassék,
levelet küldött az özvegy királynéhoz megkérésképen. A királyné
beleegyezett a házasságba, csakhamar megtörtént a lakodalom.

Sok ideig boldogságban töltötték napjaikat, de a két leány, a királyé és
a királynéé haragban voltak egymással, mert a király leánya nagyon szép
volt, a királynéé csúnya. Nagyon sok herczeg, gróf, király járt a házhoz
és mind a király leányával kívánt beszélgetni, szerelmeteskedni, mivel a
király leánya nagyon szép volt.

A királyné leánya látta, hogy őt igen kevéssé becsülik, gyakran
panaszkodott az anyjának és úgy gondolkoztak mind a ketten, hogy legjobb
lesz, ha elvesztik a király leányát.

Volt a király leányának egy igen kedves étele, úgy okoskodtak tehát,
hogy legjobb lesz, ha felállnak az asztaltól; a királyné leánya
elkészítteti az ételt s megmérgezi, úgy adja oda a király leányának,
hogy haljon meg tőle.

Úgy is lett, elkészíttette az ételt, megmérgezte s megparancsolta a
szakácsoknak, hogy a világért se merjék megkóstolni.

A király fia már iskolábajáró volt, egyszersmind táltos, ki tudta
testvérének veszedelmét, az iskolából előbb hazajött, mint kellett
volna. Mikor hazament, bement az istállóba, hol az ő táltos paripája
volt. Amint beért az istállóba, megszólalt a ló:

– Kedves gazdám, tudod-e, mi újság?

– Jól tudom, kedves lovam.

– Nohát vigyázz, hogy meg ne öljék a nénédet!

A királyfi felment atyjához, megcsókolta kezét, a király ránézett fiára
s kérdezte tőle:

– Mi bajod, hogy ily korán hazajöttél, még érted sem mentek?

– Rosszul érzem magam, azért jöttem haza.

Innen a királyfi bement testvérnénjéhez, megcsókolta s mondta neki:

– Hallod-e, kedves néném, délben az ebédnél mindenféle ételből ehetsz és
mindenféle italból ihatsz, de mikor felállunk az asztaltól, mostohaanyád
a te kedves ételedet be fogja hozatni, abból ne egyél, mert ha eszel,
meg fogsz tőle halni!

A leány elneveté magát öccse beszédén, de mégis megkérdezé, hogy hogyan
tudja ő ezt?

– Próbáld meg, adjál a kis kutyádnak belőle, ha az meg nem fog dögleni,
te sem halsz meg; de ha megdöglik, ne egyél belőle!

Jött az ebéd ideje, mindnyájan leültek és ebédeltek, ebéd után a
királyné a leányhoz ment s mondta:

– Oh, szerelmes leányom! a te kedves ételedet elkészíttettem a számodra
és elfeledtem behozatni, hanem mindjárt behozatom.

Behozták az ételt, a királyné kínálta a leányt, de a leány megfogadta
öccse szavát, nem evett, miért a királyné méregbe jött s kiment a
szobából.

Ekkor a királykisasszony megétette a kis kutyáját az ételből, a kutya
tüstént megdöglött.

Ekkor a királyfi azt mondá a nénjének:

– Szedj össze magadnak annyi kincset, amennyivel holtig megéred és
bujdossál el a világba, mert itt elölnek, ha ezer lelked lesz is!

Este azután lementek a kincses pinczébe és annyi kincset szedett
magának, amennyit elbírt; összeszedte a maga ruháját is és testvére
kíséretében kiment a városból s a városon kívül nagy síránkozások között
megváltak egymástól.

A leány ment, mendegélt egy nagy erdőben, a honnan két hétig ki nem
tudott menni; mindig erdőben kellett menni s már elfogyott az eledele is
és csak gyökerekkel s vad gyümölccsel táplálkozott s már-már halálát is
kívánta, mikor egyszer csak egy, nagy kastélyra akadt, ahol tizenkét
Óriás lakott. Amint az ajtóhoz ért, az ajtó magától kinyílt, de egy
lelket sem talált, mert az Óriások rabolni voltak. Bement a konyhába,
itt szörnyű nagy tüzet látott s tizenkét vasfazekat telve hússal
körülötte főlni. Ment beljebb, ismét egy ajtó nyílt meg előtte, tizenkét
ágy volt a szobában és egy arany oltár. A szoba nagyon szemetes volt, a
leány kiseperte. Amerre ment, az ajtók kinyíltak előtte, minden volt,
ami csak kellett, hozzáfogott főzni, az ételt megfőzte. Mikor
beesteledett, a leány csipkebokor háta mögé húzta magát, hogy ott várja
be az Óriásokat.

Amint az Óriások hazamentek, látták, hogy ki van seperve, meg van főzve,
mindjárt gondolták, hogy itt valakinek járni kellett, mert ez magától
meg nem történhetett; hozzáfogtak keresni. Nem sokáig keresték, az
Óriások feje csakhamar reátalált a bokor háta megett; kihívta a leányt a
bokrok közül s bevezették a szobába, hol az Óriások feje kardot rántott
társaival s hétszer megesküdtek az Istenre és kardjokra az oltár előtt,
hogy a leányt holtig nem fogják elhagyni s aki a legkisebb rossz
gondolattal lesz is a leány iránt, mindjárt fejét veszik. Hozzáfogtak
vacsorálni, vacsora után szép ágyat csináltak a leánynak aranyból és
gyémántból.

Másnap ismét kimentek az Óriások rabolni, ezalatt az öregkirály
kerestette már leányát; a királyfi mit sem akart testvéréről szólani, a
királyné pedig megijedt, összehívatta a Boszorkányokat, kiknek ő volt a
feje s kérdezősködött tőlök, hogy kitudódik-e gonoszsága? Egy azt
mondta, hogy ő tudja, hol van a leány, de oda nem lehet menni; a
királyné sok kincset igért neki, csak menjen oda és ölje meg. Mikor az
Óriások rabolni voltak, a vénasszony odament s nagyon kérte, hogy
eressze be, de a leány nem eresztette be, így vissza kellett neki menni
a királynéhoz jelenteni, hogy oda nem lehet bemenni. A királyné ismét
összehívatta a Boszorkányokat, hogy ki tudja módját keríteni, mint
lehetne a leányt megölni? A vénasszony azt mondta, ha oly gyűrűt ad
neki, amelyik megér egy országot, ő azt a gyűrűt megcsinálja olyannak,
hogyha azt a leány az ujjára teszi, mindjárt meghal.

A királyné megcsináltatta a gyűrűt, a vénasszony, mikor az Óriások
rabolni voltak, odavitte és az ablakon bedobta a gyűrűt. A leány
felvette az ujjára, az ujja megdagadt s a leány meghalt.

Este hazajönnek az Óriások, a leányt halva találják, hozzáfogtak
siratni. Azután tizenegy Óriás koporsót csinált neki, a legsűrűjébe az
erdőnek eltemették s temetés után mind a tizenketten kardjokba
ereszkedtek.

A királyfi jól tudta mindezt, mintha vadászni menne, elment arra a
helyre, hol a nénjét eltemették, vele ment a katonája is. Mikor a
helyhez közeledtek, nagy tüzet láttak, a világosság mellett meglátták a
tizenkét Óriást kardjokba dőlve és a koporsót, amelyben a leány volt; a
királyfi felrakatta a tizenkét Óriást és a koporsót s elvitte atyjához.

Hazaérkezvén, atyja kérdezé, miért jött ily hamar haza?

– Van már elég vadunk, nem szükséges több! Szeretnéd-e atyám a leányodat
halva látni?

Beviteté a koporsót a tizenkét Óriással együtt, mire a király elájult.

– Szeretnéd-e őt még egyszer életben látni?

– Szeretném! – felelt a király – Erre a királyfi felült táltos lovára s
félóra mulva élesztő vizet hozott, megmosta a leányt s az Óriásokat
mindjárt feltámadtak.

– Lásd, atyám, ez a tizenkét vitéz felajánlotta életét leányodért, mivel
kívánod őket megjutalmazni?

A király leányát jutalmul az Óriások fejének adá, a többi pedig az
országából válaszhatott magának feleséget.

Az Óriások a lakodalom után odahagyták kastélyukat és kincseiket a
király udvarába szállították, hol most is élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 7. sz. Tóth Lajos gyüjt. Debreczen.)


51. Mostoha királyfiakat gyilkoltat.

Hol volt, hol nem volt, volt egy király mostoha feleségével s két
gyermekével s a mostohának egy gyermekével. A mostoha, mivel saját
gyermekét akarta királlyá tenni, mindenkép igyekezett a királyfiakat
elveszteni. Mivel tudta, hogy a király őt nagyon szereti, mondá:

– Édes férjem, ha akarod, hogy épséges és egészséges maradjak, hagyd a
két fiad máját megennem!

A király végre is felesége rimánkodásaira hallgatván, fiait leölette,
tüdejöket és májokat a mostoha megette, többi testöket pedig elásatta az
udvarban.

Ezen a helyen két arany almafa nyőlt, mire a király is büszke volt és
sok király irígyelte fájait. De a mostoha nem nézhetvén a fákat, mondá
férjének, hogy csináltasson belőlök két ágyat. A király, ámbár
szomoruan, ezt is megtevé.

Éjjel a király nyugodtan aludt, de a mostoha éppen nem úgy; ébren lévén,
hallotta a királytartó ágyat beszélni:

– Édestesvérem, de könnyű terhet hordok én, édesatyámat!

De a másik mondá:

– Annál nehezebb az enyém! mert én gyilkosomat hordom!

Másnap a mostoha az ágyakat összehordá s megégeté.

De egy szikrányi mind a két ágyból lepattant, miből azután aranygyapjas
kos lett, ezeket is megégettette a mostoha, de belőlök egy-egy
gyapjúszál ugrott ki, a szél a vízre vitte s ott két arany kácsává
változtak.

Onnan egy öreg anyó fogta ki őket, ekkor aranyhajú gyermekeké váltak.

Az öreg anyó a palotába vitte őket, hol a gyermekek elbeszélték, mint
igyekezett a mostoha elveszteni őket, ekkor a király a mostohát a
leányával együtt felnégyeltette s a két aranyhajú fiú atyjával boldogul
él.

(Ipolyi A. gyüjteményében 395. sz. Véber Károly gyüjt. Szeged.)


52. A két árva királyfi.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, volt annak a királynak
egy felesége meg két fija, az egyiket Miklósnak hívták, a másikat
Andrásnak. Meghalt az édesapjuk, árván maradtak.

Hát biz’ az ő édesanyjok, a királyné nem a legjobb anya volt, nem
szerette a fijait, a király halála után mindjárt kikergette a szobáiból
és a szakács gondviselésére bízta őket, így a fiúk nagyobbrészt a
konyhán sürgölődtek s gyakran belekotnyeleskedtek az anyjoknak készített
drága ételekbe. A szakács, aki különben becsületes ember volt, nem
állhatta ezt tovább, kapta, eljáratta saját pénzén a gyermekeket az
iskolába, mintha az övéi lettek volna.

A gyermekek növekedtek, anyjok pedig napról-napra traktálódzott s amint
az év betelt, letette a gyászt s másik királyhoz készült férjhez menni s
már tartották is előre a nagy czéczót.

Egyszer a lakodalom előtt való nap éjszakáján azt álmodta a királyné,
hogyha a fiai madarának a szívét meg a máját megeszi, nagyon szerencsés
lesz, mert a májától minden éjszaka egy kendő arany és ezüst terem a
feje alatt, a szívétől pedig bizonyosan király lesz, aki megeszi. Kapta
másnap reggel mindjárt megparancsolta, hogy neki a királyfiuk
sárgarigójának mindenét szépen megsütve adják az asztalra másnap délre;
különösen a máját és a szívét el ne felejtsék, mert különben leütteti a
szakács fejét.

Egyszer úgy déltájban jön haza az iskolából a két fiú, amint a sárgarigó
meglátta őket, lerepült a Miklós vállára, de amint bementek a szobába a
királyfiak, a rigó kint maradt, megfogta a szakács, kitekerte a nyakát,
megkoppasztotta hamarjában s elkezdte sütni. Azalatt a királyfiuk
megtanulták a leczkéjöket, a konyhára jöttek kuktákodni s ott
szaglálódva járkáltak ide s tova.

Amint egyszer a szakács lehajol tűzrevalóért, Miklós odaugrik s kikapja
a madár máját és szívét, egyenesen befalja s azzal térült-fordult
mindegyik egyet s iszkiricz! ki a konyhából!

A szakács megy a sárgarigót nézni, hogy szépen pirul-e már? hát látja,
hogy nincs sem szíve, sem mája.

– No, ez így sehogy sem jól van, már ezt megint a két fiú közül tette
valamelyik; de már mindegy, nem tehetünk róla, majd segítünk valahogy a
bajon!

Kiment a szakács az udvarra, megfogott egy kis jérczét, kivette a szívét
és a máját, odatette a rigó mellé. Ebédkor felvitte az asszony elé, ki
nagyon megörült neki s megette mindjárt a máját és szívét, azután várta,
hogy éjszaka terem-e a feje alatt kendő ezüst és arany; de biz’ ott csak
nem termett, amin szerfelett megharagudott, magához rendelte a szakácsot
s rátámadt, hogy őt hogy’ merte megcsalni? Mert nem azt a szívet meg
májat adta a rigó húsa mellé, amelyiket kellett volna.

A szakács nagyon megijedt, térden állva mondta a királynénak, hogy
alkalmasint a királyfiak közül ette meg valamelyik; mert más nem volt a
konyhában.

– No, hát reád bízom, ölesd meg mind a kettőt s vedd ki belőlök, mert
még épen van bennök.

A szegény szakács hazament, megmondta, hogy mit kell tenni az úrfiakkal.
A kukta megfogta a két úrfit, kivitte az erdőre, hogy majd megöli őket;
de amint hozzá akar fogni, elkezd András könyörögni s annyira
könyörgött, hogy megkegyelmezett nekik; azután leütött egy vadmalaczot,
kivette a szivét és máját, hazavitte, a királyné megette, de csak nem
termett az ő feje alatt sem arany, sem ezüst; ezért megfogatta a kuktát,
megölette és lovasokat küldött mindenfelé, hogy fogják meg a
királyfiakat, de hasztalanul, mert azok már kint voltak az ország
határából.

Amint mendegéltek, azt mondja egyszer András Miklósnak:

– Hallod-e édesbátyám, váljunk kétfelé, majd talán úgy jobban szolgál
kinek-kinek a szerencse S ezen a helyen jöjjünk össze tizenkét év után!

– Nem bánom, legyen meg! Isten áldjon meg!

– Áldjon meg téged is, bátyám!

Még egy darabig búcsúztak, azzal elmentek, egyik jobbra, másik balra.

Miklós alig ment egy darabig, hát egy nagy városhoz ért, melynek mindene
feketébe volt vonva, s csak egy kapuja volt nyitva, mert az egész város
fallal volt körülvéve s egy lélek sem jött sem ki, sem be azon; kapta
Miklós, bement rajta.

Hát amint belépett, elkezdtek odabent kiabálni:

– Éljen a király!

Miklós nem tudta elgondolni, hogy mi ennek az oka; hanem azután
megmondták neki: hogy nem régen meghalt az öreg király, nem maradt neki
semmi rokona, nem tudtak megegyezni a királyságon, kapták, elhatározták,
hogy kinyitják a város kapuját s aki először bejön rajta, az lesz a
király s éppen Miklós jött be legelőször rajta, ő lett a király.

Az öccse sokáig vándorolt anélkül, hogy szerencséje akadt volna.

Ment, mendegélt, míg egyszer egy vár előtt volt, kapta magát, bement a
várba; abban a várban lakott három szebbnél szebb királykisasszony, de
mégis legszebb volt közöttük a legfijatalabbik. Ezek nagyon szívesen
fogadták Andrást, marasztalták, András maradt is, hozzáfogott mindenhez
és csak se széna, se szalma, az lett biz’ annak a vége, hogy
beleszeretett a legkisebb királykisasszonyba s nemsokára egy pár lett
biz’ őbelőlük; éltek boldogul.

Egyszer András hallotta, mivel nagyon nagy híre volt, hogy messze innen
lakik egy elátkozott kisasszony, a neve Zsófi, ki a férfiakat sorra
tüntette el, még pedig úgy, hogy nyomára sem jöttek.

András gondolta, oda el kell menni, mit meg is mondott a feleségének.
Hasztalan volt a felesége részéről minden rimánkodás, nekikészülődött.
Adott a felesége neki egy ostort, mellyel ha valaki körülkanyarította
magát s azt mondta:

– Hipp, hopp, ott legyek, ahol akarok! – mindjárt ott volt.

Kapott a feleségétől oly sapkát, mit ha a fejébe tett, nem látta senki.
Fejébe tette András a sapkát, körülkanyarította az ostort s elkiáltotta:

– Hipp, hopp, ott legyek, ahol akarok, Zsófinál! – s egyszerre a tenger
partján termett.

Nem messzire a parttól vár volt, mely lánczokon a csillagokról függött
és sebesen forgott, az oldalából beretva és más éles szerszám állott ki.
András ott állt egész délig, mikor a vár megállott, – mert minden délben
két óráig nem forgott a vár – ekkor keskeny híd emelkedett ki a vízből a
várig; kapta magát András, bement a várba.

Zsófinak András nagyon megtetszett, vele is élt egy hónapig, de ekkor
már arról gondolkozott Zsófi, hogy’ tegye el láb alól?

Volt Zsófinak olyan könyve, hogy belőle kilenczvenkilencz mérföldre el
tudta Andrást olvasni. András egy puszta szigeten találta magát
nyoszolyástól együtt reggelre.

András mindjárt tudta, hányadán van a dolog, hogy őt Zsófi elolvasta,
keresi az ostort, nincs a feje alatt, Zsófi kilopta, de a sapkát még sem
bírta kilopni, mert a kebelében volt az ing alatt. Nem tudta már András,
mit csináljon, menne, de nem lehet; egyszer egy hajó kötött ki a
szigeten, a török basa fija ment Zsófit megnézni, András bement a
hajóba, fejébe tette a sapkáját, nem látta senki.

Valahányszor a basa evett, ő mindig a háta megett állt, ő is evett a
basa táljából. A basa szakácsai nagyon csodálkoztak, hogy most mindenből
kétannyi kell, mint azelőtt.

Amint mentek, elértek egy szigethez, oda senkinek sem volt szabad menni,
mert ott az Óriások laktak, András kiment a szigetre, őt nem látta
senki.

Amint ment egy darabig, lát egy gyönyörű szép szőlőt, a tőke tele volt a
legszebb fürtökkel rakva, odament s amint egy szem fekete szőlőt
megevett, nagy malomkő esett a nyakába, melyből sehogy sem bírt kibujni.
Kínjában levert egy szem fehér szőlőt, mely elébe gurult, kínjában
beharapta s alig hogy lenyelte, eltűnt a nyakáról a malomkő.
Leszakajtott egy fürt kék szőlőt, azzal visszament a basa hajójába.

Nemsokára azután elértek Zsófia várához. András első volt beszaladni a
várba, megtalálta Zsófit, ki éppen czifrázta magát a nagy tükörben.
András letette a szőlőfürtöt, Zsófi pedig amint visszafordult s
meglátta, azonnal evett s rögtön egy, nagy malomkő esett a nyakába.

Ekkor András lekapta a fejéről a sapkát, hogy Zsófi ismerje meg. Zsófi
könyörgött neki, hogy csak vegye le a követ, de András nem akarta;
odaadta Zsófi neki az ostort is, de András nem vette le. Azután megtudta
Zsófitól, hogy a küszöb alatt oly aranypálcza van, mellyel ha háromszor
megkerülik a várat s harmadszor rácsapnak, a vár aranyalmává változik.

András úgy is tett, a vár aranyalmává változott, mit a zsebébe tett,
kezébe vette az ostort:

– Hipp, hopp, ott legyek, ahol akarok, a feleségemnél!

Egyszerre otthon volt s talán még most is élnek együtt boldogul.

(Ipolyi A. gyüjteményében 570. sz. Kalmár Bertalan gyüjt. Félegyháza.)


53. A mostohaleány.

Egy mostohának két leánya volt, tudniillik édes és mostoha.

Mostohaleányát minduntalan szolgálni kergette; végre sütött neki hamuból
pogácsát s kihajtotta. Hosszas útjában egy gunyhóra akadt, hova bement s
hol egy macskán kívül, ki ennivalót kért tőle, senkit sem talált. A
leány egész pogácsáját odaadta a macskának, mire az öregasszonnyá
változván, így szólott hozzá:

– Én jószívűségedet tettem próbára, szegény leány, s mivel te nekem
egész pogácsádat ideadtad, én sem leszek háládatlan. Tudd meg tehát,
nekem emberevő fiaim vannak, kik ha hazajönnek s téged itt találnak,
azonnal megesznek; hanem bujj el egy kis időre a kemencze mellé s várd
be, míg el nem készítem fijaimat fogadtatásodra.

Nemsokára tizenkét: Szél, Hold, Nap, Argilus és különbféle nevet viselő
fija hazajövén, messziről kiáltottak:

– Fi! emberszag van itt, add ide anyánk, hadd együk meg!

De az anya megkérlelvén őket, annyira vitte, hogy gazdasszonyuknak
fogadták a leányt.

Egy esztendő három napból állott.

A fiuk meg voltak vele elégedve, de volt ott még egy Vénbanya, ki
feltette magában, hogy harmadnapra megöli s megfőzi. Ezt hallván a
macska, a leányt útra készítvén, három köpetet parancsolt a konyhába
köpni és a vasfazékot telehordani vízzel.

A leány elment, a Vénbanya alig várta a víz forrását s óránkint kérdezte
a szobából a leányt:

– Még sem forr a víz?

Mire a köpet felszólalt:

– Nem forr!

Háromszor felelt a három köpet, azután hasztalanul kérdezte a Vénbanya,
nem felelt senki; ekkor kijött a szobából, hozzáfogott a leányt keresni,
sehol sem találta, mert már egy kastélyba szegődött, hol jól folytak
dolgai.

Hogy a mostohaleány dolgai jól folytak, megtudta a mostohaanya, elküldte
tehát édesleányát, ki ugyanazon az úton haladt, amelyen a mostoha, de ő
a macskát felrugta, mikor enni kért, ezért a macska fijai, a Szél, Hold,
Nap és a többi szétszaggatták és megették.

A mostohaanya meg akarván leányát látogatni, hasonló sorsra jutott,
szétszaggatták s így a jószívű leány maga maradt az egész családból.

(Ipolyi A. gyüjteményében 144. sz.)


54. A mostoha- és az édesgyermek.

Egy asszonynak két leánya volt, édes és mostoha.

A mostohát világba küldte, sütött neki hamuból pogácsát útra.

Ez egy erdőben egy házikóra talált, a házikóban pedig egy cziczka és
kakaska laktak, ezek evegették a pogácsáját. S valahányszor kértek,
adott nekik, mindig azt mondták:

– Jó tettedért jót várhatsz!

Éjféltájban zörgettek az ajtón az Ördögök s ilyképen szóltak:

– Tányér talpam, loncsos farkam, szép lány mátkám, nyisd ki az ajtót!

– Jaj, édes cziczkám, kakaskám, mit feleljek?

– Majd felelünk mi érted!

Háromszor szóltak az Ördögök, a cziczka és kakaska ugyanannyiszor azt
felelte, hogy addig nem nyitja meg a leány az ajtót, míg vásznat nem
szőnnek, drága ruhákat nem hoznak. Az Ördögök mindent hoztak. Mikor már
be kellett volna jönni az Ördögöknek, a kakaska elkukoríkolta magát s
mivel a kakasszónak ilyen hatalma van, az Ördögök szurokká váltak. A
mostohaleány ekként megszabadult, a drágasággal hazament.

Az édesleány megirígylé a sok holmit, az anya még jobban, elküldé tehát
őt is, sütött neki zsíros, töpörtős pogácsát s ez szinte odaért.

A cziczka és kakaska szinte kért tőle:

– Jó tettedért jót várj!

De ez eltaszigálta őket.

Az Ördögök is eljöttek:

– Tányér talpam, loncsos farkam, szép lány mátkám, nyisd ki az ajtót!

– Jaj, cziczkám, mit feleljek?

– Eb adjon tanácsot! Nem adtál kalácsot!

Harmadszor is mondták az Ördögök, ekkor berohantak, szétbonczolták,
bélét a létrákra terigették, arczát kivicsorítva az ablakba tették,
lábát a kemenczébe, mintha tapasztott volna.

Az anyja jött meglátogatni harmadnapra leányát, megörült messziről, mert
a beleket fonalaknak nézte s úgy látta, hogy leánya az ablakból kinevet;
mikor bement, azt hitte, hogy leánya tapasztással van elfoglalva; de
csalódott.

(Ipolyi A. gyüjteményében 18. sz. Pajor István gyüjt. Nyék.)


55. Huba és Tünde.

Volt egyszer egy szegény, de szép fiatal halászlegény. Egyszer este
kivetette hálóját, mert ekkor szokott ő mindig halászni. A csónakjába
ült és a leggyönyörübb dalokat énekelte, a hold szépen sütött. Kihúzta a
hálóját, nincs benne semmi és ismét semmi és ismét semmi.

– Mit csináljak? hogy szerezzek magamnak egy darab kenyeret és
becsületes ruházatot?

Nagyot sóhajtott és fejét kezére támasztva, elkezdett oly szépen, oly
szomorúan és oly szívrehatóan dalolni, majd elhallgatott s fejét
szomorúan rázta, ekkor suttogást hallott:

– Énekelj még, kérlek! szólt egy ezüst csengésű hang. Feltekint a szép
halász, kit lát maga előtt? Egy tündérszépségű leánykát.

– Ki vagy te?

Kérdi a meglepett dallos.

– Én – úgymond – Iduna vagyok, a Vízikirályné játszótársa, sokszor
hallottam szép dalaidat, a felső világot akarnám látni, vagy nem is azt
annyira, mint téged, szép dallos; hogy hívnak? szép halász! Miért vagy
oly szomorú?!

– Én – úgymond – Jávor vagyok, szomorúságom oka az, hogy nemsokára
koldusbotra jutok, már egy időtől fogva kifogyott a hal, hasztalan vetem
ki a hálót, nem foghatok egyet sem, azelőtt míg városba vihettem halat
eladni, szívesen tánczoltak velem a leányok; mert mindig csinosan voltam
felöltözve, most azonban rám sem néznek, mert semmiből sem kaphatok
pénzt. Nekem senkim sincs, rossz világ ez itt fent, angyali leányka!

– Óh, – úgymond – hacsak ez a bajod, ezen könnyen segíthetünk, csak várj
néhány percet!

Ezzel a vízben egyet loccsant és eltűnt, de alig mult néhány percz s már
a szép leányka fent volt egy aranyvesszőcskével:

– Ereszd a hálót!

Ezzel megcsapta a vizet az aranyvesszőcskével.

– Húzd ki! – mond a leányka s íme, a háló tele volt a leggyönyörübb
halakkal. Megörült Jávor:

– Miként háláljam ezt meg néked, szép Tündér?

– Dalolj egy szomorú dalt, kérlek! – esdekelt Iduna.

Jávor elkezdett dalolni, Iduna pedig halászott, így mulattak ők egy
ideig.

– Most megyek, – szólt Iduna – királyném bizonyosan felébredt!

Ezzel elváltak egymástól, de megigérték, hogy holnap ismét eljön mind a
kettő. Igy mulattak ők napról-napra, mikor holdvilágos, szép esték
voltak. Jávor ismét a legszebb legény volt a faluban, szerették a
leányok, de neki egy sem kellett, mert ő oly szép leányt szeretett,
milyent még a felső világ nem szült soha.

Egyszer nagy örömmel jött Iduna:

– Jávor, – úgymond – én nálad maradok, megkértem királynémat, engedje
meg nekem a felső világon lakni.

– Te – úgymond – itt akarsz hagyni, nem akarsz többé Kristályváramban
lakni? Iduna, rossz a világ fent! Ha még egyszer visszatérsz, többé fel
nem eresztlek!

– Én azt mondám, hogy nálad boldog leszek.

– Eredj, föld leánya! – mond a királyném.

Boldogul éltek néhány évig, volt nekik egy gyönyörű leánykájok,
elnevezték Tündének.

Tünde kedves kis angyal volt, midőn édesanyja megpirongatta, sírt és
drága gyöngyök hulltak szép szeméből, hazajött atyja, megvígasztalta,
hozott neki sok virágot; Tünde nevetett és szép rózsák nyíltak az ajkán.

Egyszer szomorúan kezde Jávor hazajárni, halat nem fogott, a pénz
fogyott, majdnem kétségbe volt esve. Gyermekének, sem feleségének sem
ruhája, sem kenyere; már a ház sem volt az övék, az utolsó halat vitte
be Iduna eladni a városba; kapott néhány garast érte.

– Még egyszer megkísértem, – mond Jávor – s ha most sem sikerül a
halászat, kétségbeesem!

Kivetette hálóját, de hasztalan, ismét semmi, ismét semmi!

Jávor beugrott a vízbe, Iduna ijedtében utána rohant:

– Hozzád megyek, királyném! – mondá és a Duna habjai elnyelték.

Sírt Tünde, anyját kiáltozva járkált, édesanyját kereste.

Látván ezt a szomszédasszony, gondolá magában: magamhoz veszem.

– Jer’ hozzám, Tünde! – mond a jó asszony és Tünde követte őt; adott
neki kenyeret.

Tündének nem volt játszótársa, a virágot szeretvén, egyszer elment a
rétre virágot szedni. Mentül tovább ment a réten, annál szebb virágok
tűntek elé. Egyszer csak megáll egy szép virágos kertecskében, hol
gyönyörű rózsák nyíltak s elkezd magának virágokat szaggatni.

– Te is szereted a virágokat, – mond egy szép hang – de siess, mert ha
mostohám meglát, megharagszik!

Hátratekint Tünde és háta megett szép fiúcska áll.

– Hogy hívnak? – kérdi a fiucska.

– Tünde, – mond a gyermek – eltévedtem.

– Ne, Tünde! – mond a fiú virágot adva – engem Hubának hívnak.

– Majd adok én nektek! – hangzott hátuk megett egy durva hang – te
semmirevaló, hogy mertél idejönni és még virágokat szaggatni!

Tünde megijedt s elkezdett sírni s a drága gyöngyök csak úgy peregtek a
fűbe. Látván ezt a mostoha, megsímogatá a leánykát:

– Ne sírj, semmi bajod sem lesz, légy Hubának játszótársa! – s
lassankint szedegeté a drága gyöngyöket a mostoha.

Tünde ott maradt s együtt nevekedett Hubával. A mostoha egyre kínozta
Tündét, hogy csak drága gyöngyöket sírjon s mikor Tünde tizenöt, Huba
tizennyolcz éves volt, összebeszéltek, hogy el fognak szökni, nem
hagyják magukat kínozni.

– De mit fogunk csinálni? – monda Tünde – mikor semmink sincs!

– Majd elmegyünk este, mikor mostohánk alszik, az öreg remetéhez, ki
ott, a hegy megett lakik!

Ezt kihallgatá a mostoha és midőn este a gyermekek felkészültek, utánok
ment.

A gyermekek a remetéhez érve, tanácsot kértek tőle, miként szerezzenek
magoknak egy kis pénzt?

– Isten hozott, gyermekeim, jól van, hogy hozzám folyamodtatok,
eredjetek, nem messze tőlem van egy kis tó, akármit tesztek bele,
arannyá változik. Szedjetek magatoknak sok virágot, mártogassátok bele,
arannyá változik; de vigyázzatok magatokra, testetek ne érje a vizet,
mert arannyá változtok.

Örömmel hallgatta ezt a mostoha, örömében az utolját meg sem hallgatta.

– Ohó! – gondolá magában s nagy örömmel haza lovagolt.

Másnap felnyergelt egy paripát míg a gyermekek aludtak és egy nagy
hasábfát vett a hóna alá, ment a tóhoz; a ló pedig egyenest a tóba ment.

Nagy ifjedve vette észre, hogy félig már arannyá változott, kiáltozott
segítségért, de hasztalanul.

Ekkor jöttek a gyermekek is, kosár virágot hozva, elszörnyűködtek, mikor
a mostohát ott látták; de nem segíthettek rajta, mert csak a feje volt
már ki.

Most előjött a vízből Iduna és Jávor:

– Áldás reátok, gyermekeim! – Megölelték Tündét és Hubát s a mostohához
fordulva mondák:

– Vessz el, te gonosz asszony, ki gyermekünket így kínoztad!

És ezzel besüppedt a lóval együtt a gonosz mostoha. Jávor és Iduna is
eltűntek, Tünde és Huba visszamentek a várba, hol Huba lakott és ott
tömérdek sok kincset találtak, ezek közé tartozott két ladikával sírt
könnye Tündének.

A remetét gazdagon megajándékozták a jó tanácsért, ők pedig boldogul
éltek s élnek ma is, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 40. sz.)


56. Krisztus urunk és a mostohatestvérek.

Egyszer, mikor még Krisztus urunk a földön járt, volt egy özvegyember,
ennek volt egy fija és egy leánya; volt egy özvegyasszony is, ennek csak
egy leánya volt.

Az ember az asszonyt elvette, mivel pedig az asszony az ember
gyermekeivel rosszul bánt, a fiú elment szolgálni a királyhoz.

Az ember leányát a mostoha kiküldé kevés sajttal és száraz kenyérrel a
kertet őrizni, amint őrizte a kertet, arra ment Krisztus urunk szent
Péterrel koldus képében s alamizsnát kértek.

Mivel a leány utolsó falatját odaadta, azt kérdezte szent Péter Krisztus
urunktól:

– Mester, mit adjunk e jó leánynak?

Jézus azt felelte:

– Ha lép: sarkáról arany pattogjon, ha sír: szeméből gyöngy hulljon, ha
nevet: rózsa nyíljék ajkáról és még hétszerte szebb legyen, mint mostan!
– mi teljesült is.

Ekkor az irígy mostoha saját leányát is kiküldé, de mivel nem könyörült
a koldus képében megjelent Jézuson és szent Péteren, szent Péter azt
kérdezte Krisztus urunktól:

– Mester, mivel büntessük meg e gonosz leányt?

Jézus azt felelte:

– Vasvilla hulljon sarkáról: ha lép, béka hulljon szeméből: ha sír, tűz
jöjjön a szádból: ha nevetsz! – Ez is teljesült.

Hogy az ember leánya aranyt hullajtott a sarkáról, gazdagok lettek.

Ekkor a fiú eljött húgáért, kit mostohájával s egy szekrénnyel, melyben
a leány ruhája volt, hintón vitt el.

Útközben visszanézett a fiú s húgát figyelmeztette, hogy öltözzön fel:

– Öltözz föl, húgom!

A leány nem hallotta, mit mondott a testvére, mostohájától kérdezé:

– Mit mondott bátyám?

– Azt, – felelte a banya – hogy szúrd ki az egyik szemed! – s kiszúrta a
leánynak az egyik szemét.

A fiú megint visszanézett s másodszor is mondá:

– Öltözz föl, húgom!

A leány ismét nem hallá s mostoháját kérdezé:

– Mit mondott bátyám?

– Azt, – felelte a banya – hogy a másik szemed is szúrjam ki!

Kiszúrta a leány másik szemét is s a kocsiból kilökte, leányát pedig,
kit a szekrénybe eldugott, kivette.

Elértek a királyhoz, a fiú azonnal megismerte, hogy nem az ő húga, a
leányt anyjával hazakergette.

A húga nagy nehezen eltapogatott egy kertésznéhez, kinek sok aranyat
adott, hogy szerezze vissza neki a szemét.

A kertészné éppen a mostohával találkozott össze, ki az aranyakért nem
csak a két szemét adta oda, hanem kenőcsöt is a gyógyításhoz.

Mikor a leány szeme meggyógyult, elment bátyjához s a királyfi feleségül
vette.

Azután boldogul éltek s ha meg nem haltak, most is élnek; aki őket látni
kívánja, kérdezze meg a vakot, az az útat megmutatja.

(Ipolyi A. gyüjteményében 726. sz. Wéber Károly gyüjt. Szeged.)


57. Szép Ilonka.

Egy koldus restelte, hogy felesége ismét viselős, kicsalta tehát egy
nagy erdőbe s mondta neki, hogy majd a fejében fog keresni. Az asszony
fejét a férje ölébe hajtván, elaludt, a férje pedig elment s ott hagyván
őt a vadonban.

Az asszony férjét nem találván, elbólyongott s egy házikóra akadt, hol
mindent: ételt, italt talált. Egy öreg kolduska jött a házba, ki maga az
Úr-Isten volt s többször meglátogatá az asszonyt.

Ez végre lebetegedett s egy leánykát szült, kinek földig érő aranyhaja,
homlokán aranycsillag, mellén aranyhold volt; Szép Ilonkának hívták.
Szép Ilonkába egy király beleszeretett s megkérte, ezt megirígyelte a
Vasorrúbába; mert az ő leányát akarta a királyhoz férjhez adni; de a
király Ilonka mellett maradt; a Bábát azonban leányával
nyoszolyúasszonynak és leánynak hívta meg.

Midőn hazafelé vitték a menyasszonyt, a Vasorrúbába a híd alá lökte s a
maga leányát ültette a kocsiba. A király, ki a bakon ült, többször szólt
be a kocsiba menyasszonyához s elcsodálkozott, hogy az más hangon szól,
de azt adták neki válaszul, hogy elrekedt. Hazaértek, látja a király,
hogy ez nem az ő menyasszonya. Elzáratta magát és búslakodott. Egyszer
egy fehér galambocska kopogtatott be az ablakán, bebocsájtá, ez megrázta
magát s Ilonka menyasszonya állt előtte és elbeszélte, hogy őt lelökték
a hídról.

A király előterjesztette vendégeinek, hogy mit érdemel, aki ezt
elkövette?

A Vasorrúbába első volt, ki felelt, hogy vasszegekkel veressenek ki egy
hordót, abba tegyék bele aki ezt tette és egy nagy hegyről bocsájtassék
le.

Megtörtént a Bábán, amit javasolt, a király pedig boldogul élt Szép
Ilonkával.

(Ipolyi A. gyüjteményében 19. sz. Pajor István gyüjt. Nyék.)


58. Rózsás Panni.

(Az előző sz. változata.)

Egy szegény özvegynek rózsásarczú leánykája volt, ki legnagyobb örömét
virágaiban lelte és szabad idején a tó aranyhalacskáival mulatott.

Boldogsága azonban odalett, mikor apja megházasodván, gonosz özvegyet
vett el. Volt ennek az özvegyasszonynak szinte egy leánya, kinek arczán
tüske nyőlt s a falu Tüskés Katinak hívta. Meglett az irígység. Az
özvegy asszony elkezdte üldözni mostohaleányát, de minél inkább üldözte
a mostoha, annál szebb volt s minél inkább tépte arczáról a rózsákat,
annál inkább virítottak rajta és annál tüskésebb volt Katinak az arcza,
minél inkább csinosítgatta.

Történt, hogy Panninak a bátyja hazajött látogatóba s nagyon
megbosszankodott Panni sanyargatásán, megdorgálta a mostohát, mi még
inkább felingerelte a mostohát, ki ezután oly kegyetlenül bánt Pannival,
hogy ez távozni készült már a háztól.

Amint bátyja visszatért grófjához, arra a kérdésre:

– Mi újság otthon?

Elbeszélte fájdalmát.

Amint az ifjú gróf meghallotta, hogy mily csodaszép, rózsásképű húga
van, azonnal érte küldött. De a mostoha ravaszul saját leányát is
felülteté a kocsira s mikor az aranyhalas tó hídján mentek és Panni
kedves aranyhalacskáinak kenyérmorzsát hányt le, a mostoha a vízbe
taszítá, mire Panni aranykacsává változott.

A mostohaanya a saját leányát vitte el a grófhoz, ki e csalatás miatt
Pistát a kéménybe akasztá.

A mostoha úgy menekült meg, hogy azt hazudta, miszerint a Boszorkányok
bűvölték el az úton tüskésképűvé a leányt.

Panni két éjjel fájdalmas sírással vergődött a gróf ablakán, míg a
harmadik éjjel a gróf lesbe állva, kiszakajtotta egy tollát az
aranykacsának s kebelébe rejté. Ezután az aranykacsa álmaiban jelent meg
neki éjjente, míg végre megfogta, mire leány alakját vette fel és
kivallá a titkot és a hálás aranyhalaktól kapott varázsszerekkel életre
támasztotta Pistát.

Ezután meglett a házasság, lakolt a mostoha és Tüskés Kata; Panni pedig
érdeme szerint boldog lett.

(Ipolyi A. gyüjteményében 514. sz. Csaplár Benedek gyüjt.)


59. A griffmadár leánya.

Volt egyszer a világon, de hogy hol volt, túl volt-e a hetedhétországon,
azt már senki sem tudja, csakhogy elég az hozzá, hogy volt egyszer egy
király, annak volt egy szép fia. Azt mondja egyszer a király a fiúnak:

– Házasodjál meg már, fiam!

– Jól van, királyapám, csak adjon pénzt!

Odaad azután a király négyszáz forintot, de megmondta neki, addig haza
ne jöjjön, míg a griffmadár tojásából kelt leányt feleségének nem hozza.

Elment azután a királyfi; az útban meghallotta, hogy menjen a közellevő
erdőbe, ott van. Bemegy az erdőbe, talál mindjárt fehér, kis házat,
bemegy a pitarba, látja, hogy ott ül egy ember ingben, gatyában. Mondja
azután a királyfi, hogy miért jött.

– Van itt – mondja az ember – egy fán öt tojása egy griffnek, de nem jó
ahhoz olyannak nyúlni, akit nem ismer, mert a griffmadár mindjárt
megöli.

Hanem ő odaadja a királyfinak az ingét, gatyáját, kalapját, úgy azután
leveheti, úgyis most ment el a griffmadár a kútra vízért, mert fel
akarja már törni a tojásokat.

– Hanem úgy adom oda, ha fizet elébb négyszáz forintot.

– Jól van!

Odaadja a királyfi a négyszáz forintot, azzal ráveszi az inget, gatyát,
a kalapot a fejébe teszi, felmász a fára s leveszi mind az öt tojást.

Indul azután nagy örömmel hazafelé; de a parasztember megmondta neki,
hogy addig, míg kútat nem talál, fel ne törje. Mégis nem állhatta meg,
amint elhaladt már egy jó darabon, feltörte a legnagyobbikat, hát kijön
belőle egy gyönyörű szép leány aranyos ruhában s azt mondja:

– Kérek alássan egy kevés vizet!

A királyfi nem adhatott, a szép leány semmivé lett. Igy tört fel négyet.

Hát amint megy, talál egy kútat, feltöri az ötödik tojást, kijön belőle
amazoknál százszorta szebb leány, vizet kért; adott neki a királyfi s
azzal felültette a kútgém fölébe s hazament, hogy majd aranyos hintón,
aranyos szőrű lovakon jönnek érte.

Azalatt, míg odajárt a királyfi, két czigányleány odamegy a kúthoz,
belenéz az egyik, mondja a másiknak:

– Nézd, de szép vagyok, te!

A másik is odamegy, belenéz a kútba, magamagát mondta szépnek, ezen
összevesztek s az egyik hazament panaszkodni, a másik meg símogatta,
illesztgette magát, egyszer csak meg találta rántani a kútgémet, a
griffleány beleesett a kútba s aranyhallá változott. Kapja magát a
czigány, felült annak a helyébe a kútgémre.

Jöttek azután nagy pompával; a királyfi legelől, aranyszőrű paripán,
utána sok úr aranyos hintókon. A királyfi már messziről meglátta, hogy
nem az ül a gémen, akit ő oda felültetett, búsult nagyon, de mégis
hazavitték a czigányleányt. A királyfi az aranyhalat is kihúzatta a
kútból s hazavitte. Lakodalmaztak volna azután, de a királyfinak sehogy
sem volt kedve.

Az aranyhalat a királyfi megtisztíttatta egy asszonnyal, kire
ráparancsolt, hogy a legkisebb része se vesszen el; de
szerencsétlenségből mégis elveszett egy pikkelye, éppen amelyikben a
leány volt s abból egy ágáczfa nyőlt.

A királyfi felesége, a czigányleány beteggé tette magát s azt mondta,
hogy addig meg nem gyógyul, míg abból az ágáczfából neki nyoszolyát nem
csinálnak. Kivágatta a király s csináltatott belőle nyoszolyát, de az
asszony, aki a halat tisztította, a kötőjében egy rakás forgácsot
hazavitt s a sutba lökte.

Egyszer történt, hogy az asszony, mikor evéshez akart fogni, áthívták a
szomszédba, bezárt jól mindent s mikor hazaért, még sem talált az
ételből. Kapja magát másnap ismét főz, felteszi az asztalra, elmegy
hazulról s mikor visszatért, ismét nem talált ételt.

No, majd kilesem, – gondolta magában, másnap ismét főzött s az ajtót
bezárta, de a kulcslyukon leskelődött; egyszer látja, hogy a sutból egy
gyönyörű szép leány jön ki tündöklő ruhában s az egész szoba százszorta
világosabb lett, mint azelőtt volt és hogy az asztalhoz ült és evett. Az
asszony szép csendesen kinyitotta az ajtót, megragadta a leányt s kérte,
hogy legyen az ő leánya. Az asszony szegény volt, nem járatta úgy, ahogy
kellett volna, de akármilyen ruhát vett reá, az aranyos ruha csak
kilátszott.

Igy járt a griff leánya, reggelenkint a tehenet hajtotta ki a csordára,
hazajövet vizet hozott. A királyfi arra lakott, amerre a tehenet a
csordára kellett hajtani s valahányszor arra ment, a királyfi
mindannyiszor kintállt a kapuban, pipázott és csodálkozott, milyen szép
leánya van annak a szegény asszonynak s amellett meg milyen szép aranyos
ruhája van. Egyszer, mikor a tehenet hajtotta, még setétes volt és az
egész útczát bevilágította az aranyos ruhával; ekkor a királyfi magához
hívatta a leányt és a szegény asszonyt s ki kellett nekik vallani az
egész dolgot, hogy volt.

Igy azután a királyfi feleségül vette a griffleányt, a czigányleánynak
pedig az lett a büntetése, hogy egy hordónak az oldalát televerték
szeggel, belelökték s a hordót befenekelték, lófarkára kötötték s ahol a
leggöröngyösebb volt az út, ott meghurczolták s még most is hurczolják,
ha a ló ki nem fáradt.

(Ipolyi A. gyüjteményében 40. sz. Székely Károly gyüjt. Mezőtúr.)


60. Mádéné rózsái.

(Az előző sz. változata.)

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király feleségével és két
fijával; egyszer így szólott fiaihoz:

– Fijaim, mind a ketten nem lehettek királyok, hát az ifijabb legyen
kereskedő!

Az ifijabb elment s mindennek megkérdezé az árát, azután hazament s azt
mondta atyjának:

– Atyám, elmegyek felkeresni Mádéné asszonyt!

Elment a Napanyához, de annak fija, mivel sok ablakot bezárnak előle,
nem is hallott Mádénéról.

A királyfiú azután elment Szélanyához, kinek fija elvitte Mádénéhoz.
Mádéné, a királyfiut mikor vitte a Szél, a robajra felébredt s
felkiáltott:

– Ki az? Hozzátok ide, hagy emésszem fel!

De a szolgák, akiket a királyfiú lekenyerezett, azt mondták:

– Volt ugyan itt valaki, de tüstént eltűnt!

A királyfiú erre megijedt, a kertbe futott s ott látott három, reá
nevető rózsát, melyet húsz aranyért megvett a kertésztől.

Az egyik rózsa egy kút mellett kérte a királyfiút, hogy itassa meg a
kútból, mit a királyfiú meg is tett s a rózsa tüstént aranykácsává vált,
a másikat sok kérés után ereszté le a kútba, ez aranygalamb lett s mind
a kettő visszarepült Mádénéhoz. A harmadikat már otthon itatta meg s
ebből aranyhajú kisasszony lett.

Míg azonban bement szüleihez az örömhírt megvinni, jött egy czigányleány
s az aranyhajút a kútba lökte, ki aranykácsává vált s a király kertjébe
repült. Kijövén a szülők, mondák a fiúnak:

– Ej, fijam, de barna leányt hoztál magaddal, no, de semmi! tán a naptól
barnult meg.

A koldusasszonynak, aki hozzájok járatos volt, megparancsolták, hogy
tollfosztókat hozzon, ez czellerért ment a kertbe, megfogta az
aranykácsát.

Másnap nem találta az aranykácsát, hanem mikor a kamrába ment, aranyhajú
kisasszonyt talált, ezt is elvitte fosztóul.

A tollfosztók elkezdtek mesélni, s mikor a mese az aranyhajúra jött,
elmondá a történteket, mire a czigányleányt kiűzték a király lakásából s
az aranyhajú kisasszony a királyfiúval nagy pompával megesküdött, s ha
meg nem haltak, most is élnek.

(Ipolyi A gyüjteményében 732 sz. Wéber Károly gyüjt. Szeged.)


61. Józsika és Mariska.

Volt egyszer egy gazdag özvegyember, ennek volt egy fiacskája: Józsika
és egy leánykája: Mariska, a fiucska tíz éves, a leányka pedig tizenkét
éves volt.

Lakott a szomszédban egy özvegyasszony, kinek szinte volt egy leánya,
mindig magához hívta Józsikát és Mariskát, megfésülte őket, zsíros
pogácsát is sütött nekik; a gyermekek ezért nagyon szerették őt. Ez az
özvegyasszony tulajdon leányát verte és hamuból sütött neki pogácsát; a
szomszéd gyermekeknek meg mindig azt mondotta:

– Ha engem elvenne atyátok, mindig oly szépen megfűsülnélek és mindig
zsíros pogácsát sütnék nektek; kérjétek atyátokat, hogy vegyen el!

A gyermekek egyre kérték atyjokat, hogy vegye el a szomszédasszonyt; az
atyjok egyre mondogatta:

– Ne kívánjatok rosszat, mostoha anyátok lesz!

De a gyermekek addig sírtak, addig könyörögtek, hogy az ember elvette a
szomszédasszonyt.

Egy-két hétig csak úgy volt, mint azelőtt, de azután a mostohaanya
kezdte a gyermekeket verni és kínozni; nem sütött nekik pogácsát, nem
volt többé jó szomszéd asszony, de gonosz mostohaanya.

Egyszer együtt aludtak Mariska és Józsika, Mariska már aludt, Józsika
pedig úgy tetette magát, mintha aludnék, de nem aludt, csak hallgatta,
hogy mit beszél mostohaanyja a mostohaleánnyal; ekkor már egészen árvák
voltak. Azt mondja a mostohájok:

Ezt a két gyermeket holnap megölöm, mert nagyon gonoszak; majd ha
fűsülöm őket, elmetszem a nyakukat!

Meglöki Józsika Mariskát, hogy ébredjen fel:

– Hallod, mit beszél mostohaanyánk? Holnap, ha fésül, megöl bennünket!

Sírt Mariska, hogy mit tegyenek? Elszöktek.

Mentek, mendegéltek, egy kutacskához értek; azt mondja Józsika:

– Én nagyon szomjas vagyok, iszom ebből a vizecskéből!

– Ne igyál, – mondja Mariska – mert mindjárt aranybárányka leszel!

Nem ivott, mentek tovább. Ismét kutacskához értek.

– Ah, Mariska, én nagyon szomjas vagyok!

– Ne igyál, mert aranybárányka leszel!

Jöttek egy harmadik kutacskához, itt már Józsika olyan szomjas volt,
hogy lehajolt, ivott; azonnal aranybárányka lett.

Sírt Mariska, ő is bemártotta szép haját, hogy aranyra változzon.

Amint mentek, mendegéltek, egy nagy erdőbe értek, Mariska leült egy
bokor megé, kis báránykája pedig ölébe tette fejecskéjét és ott
kinyugodtak.

Ment abban az időben vadászni egy király, kutyái nagyon kezdtek ugatni
egy bokorban, elküldi a király az inasát, az inas visszajött, elmondta,
mit látott; odamegy a királyfi, kinek nagyon megtetszett a szép
aranyhajú leányka, hívta, hogy menjen el az ő várába! A leány el is ment
oly feltétel alatt, hogy a kis báránykát is magával viszi, mert ez az ő
öccse. Felvette mind a kettőt a kocsijába a királyfi, s amint a várba
értek, mindenki csodálta Mariskának a szépségét, a király pedig szépen
felöltöztette s feleségül vette. Lakott azonban a várban egy vén
gazdasszony, neki is volt egy leánya s mindig azt hitte, hogy a király
az ő leányát fogja elvenni, nem pedig mást; most látta, hogy
számításában csalatkozott, mindenképen leselkedett a szép királyné élete
után. Egyszer történt, hogy a király nem volt itthon és a királyné egy
kis fiucskát szült; a vén asszony be tudta magát hízelegni a királynénál
és mindig mellette volt.

A királyné ablakja alatt folyt a Duna. Egyszer így szólt az öreg
gazdasszonya a királynénak:

– Jöjjön, szép királyné, ide az ablakba, majd megfűsülöm szép
aranyhaját!

A királyné az ablakhoz ment és leült; a vén banya kezdé fűsülni és mivel
a királyné igen gyenge volt, azt mondta a Vénbanya:

– Nézze, szép királyné, minő szép aranyhalacska!

A királyné kitekintett az ablakon, a Vénbanya betaszította a vízbe. De
amint a vízbe taszítá, szép fehér kácsa lett és ott úszkált a többi
kácsákkal.

A Vénbanya pedig megírta a királynak, hogy a királyné beleugrott a
Dunába. Nagy szomorúsággal tért meg a király; a Vénbanya annyira tudott
hízelegni a királynak, hogy a király elvette az ő leányát.

A bárányka minden este felvette Mariska kis fiacskáját szarvacskája közé
és elment a Dunára s így kiáltott:

– Kacskák, kacskák, kacskák, melyik a kis gyermek anyja?

Akkor előjött egy szép, fehér kácsa, megrázkódott, szép asszonnyá vált,
megszoptatta gyermekét és megcsókolá.

Egyszer a király kinéz az ablakon és látja, hogy a bárányka kiviszi a
várkapun a kis gyermeket; megparancsolá az inasnak, hogy menjen utána,
hogy hova viszi a bárányka a kis gyermeket. Az inas elbeszélte a
királynak, hogy mit látott; a király nem akarta hinni.

Másnap este maga ment a bárányka után; amint látta, hogy a kácsából
asszony lesz, azonnal megismerte Mariskáját és amint megszoptatta a kis
gyermeket, azonnal a király odaugrott s karja közé fogta a királynét és
oly erősen tartá, hogy ez sehogysem mozdulhatott.

Felvitte és egy szobába zárta s nagy vendégséget adott s mikor már az
asztalnál ültek, kérdezte a király:

– Mit érdemel az olyan személy, aki irígységből egy ártatlan asszonyt a
vízbe taszít?

A Vénbanya felkel és azt mondja:

– Nem érdemel mást, minthogy egy hordót ki kell verni szegekkel és a
bűnöst elevenen beletenni és nagy hegyről legurítani.

– Amit magadnak ítéltél, az fog történni!

És úgy is történt, ők pedig Mariskával boldogul éltek.

(Ipolyi A. gyüjteményében 37. sz. Hont v. megye.)


62. Az aranyhajú.

(Az előző sz. változata.)

Volt egy szegény embernek egy fia és egy leánya, a felesége Boszorkány
volt. Egy délután együtt beszélgettek, a Boszorkány így szólott
férjéhez:

– Apjuk, leányunk elég kövér már, jó pecsenyénk lesz holnap, én azalatt
az ürügy alatt, mintha fésülni akarnám, behívom s megölöm!

Azonban a fiú hallgatódzott az ablaknál, lélekszakadva szaladt
testvéréhez s megbeszélte a hallottakat. Abban állapodtak meg, hogy
abban a szempillantásban, mihelyt fésülni kezdi az anyjok, a fiú
egyszerre szakajtsa ki a kezéből a fésüt és szaladjon, amint csak lehet.

Másnap már minden készület meg volt téve a leány megölésére, a
vasfazékban víz forrt, az anyjok fésülködni hívta leányát, mire a fiú
kiragadta a fésüt testvére kezéből s elszaladt vele, a leányka pedig
utána, szüntelen kiabálván:

– Add ide a fésűmet!

Anyjok, ki szüntelen utánuk szaladt, édes kiáltozásaival vissza akarta
csalni a leányt, mondván:

– Jer’ ide, édes leányom, veszek én neked jobbat, szebbet!

De a leányka nem hajlott szavára, hanem bátyja után lihegett. Látván
tehát a Vénbanya, hogy kiáltozása haszontalan, visszament haza tilóért s
gereblyéért, gondolván, hogy így sokkal hamarabb utóléri.

A gyermekek ezalatt beértek a legközelebb eső faluba, hol
keresztülmenvén, egy patakon meglátták keresztanyjokat, ki szinte
Boszorkány volt, ruhát mosni, ennek panaszolván bajukat, tanácsot kértek
tőle.

Ez adott nekik egy meszelőt, fésűt és tojást, mondván:

– Ha anyátok majd hátatokat fogja verdesni, nagygyorsan vessétek vissza
kézből fejeteken keresztül elsőben a meszelőt, azután a fésüt, végre a
tojást, azután szaladjatok!

Elbúcsúzván keresztanyjoktól, futás közben hátratekint a fiú, látja
anyjukat, mint nyargal a tilón s gereblyén utánuk; hamar átvetették a
meszelőt, miből azonnal sűrű erdő keletkezett, melyen míg a Boszorkány
keresztülmenvén, sok ideig elmulatott, a gyermekek pedig azalatt jókorát
mentek. De mihelyt az erdőből kivaczkolódott, azonnal náluk termett;
ezek ismét átvetették a fésűt, melyből szörnyű sűrűségű, tövises erdő
támadt.

A Boszorkány vicsorgatta fogát gyermekeire s nem gondolt vele, bátor
összeroncsolt testéből a vér patakonkint tódult, mindazáltal nagynehezen
kivánszorgott belőle s fenyegetődzve köszörülte vérben fürdött fogát
gyermekeire.

Néhány pillanat után ismét elérte őket, azonban ezek hamar áthajították
a tojást, miből hét mérföldnyire terjedő tó keletkezett.

Ebbe is bement a Boszorkány, de közepén nagyon iszapos lévén, befult s
azonnal kalamásszá változott.

A gyermekek tovább barangoltak, nagyon megszomjazván, egy erdőbe értek s
mivel ott sehol közelében forrást nem találtak, kénytelenek valának
mocsárból inni; a fiú egy báránylépésből, a leány pedig egy
angyallépésből. De mi történt? A leány homlokán aranycsillag ragyogott,
haja tisztaarannyá lett, a fiú pedig báránnyá változott. Az erdőben
bolyongván, megéheztek, szerencséjükre a király ugyanabban az erdőben
vadászott. A vadászkutyák föl s alá szaladgálván az erdőben, ugattak s a
szaglás után fölkeresték őket. Feltalálván őket, nemcsak hogy meg nem
harapták; hanem még tulajdon konczukat, melyet az ebédnél kaptak, nekik
hozták s háromszor-négyszer is visszafordultak egymásután, s mindenkor
pecsenyét hozván szájukban. A kutyák e rendenkívüli étvágya figyelmessé
tette a cselédséget s a dolog gyanakodásra adott alkalmat.

Vigyáztak tehát a kutyákra, hogy hova hordják a pecsenyét s távolról
követvén őket, megtudtak mindent s értesítették a királyt a
történtekről. A király azonnal odament s miután kikérdezte volna
körülményeiket, mindkettőt a kocsijába ültette, hazavitte.

A király az első pillanattól rabja maradt a leánynak s alig mult egy-két
nap bele, már a leány királyné lett. Azonban jó sorsa ismét rosszra
változott, mert a király udvarában egy Boszorkány tartózkodott, ki
tulajdon leányát régóta a király számára tartogatta. Ez tehát kancsal
szemmel nézte a király házasságát s minden módot felhasznált, hogy
mennél előbb a királynét lábalól eltakaríthassa.

Történt, hogy a királynak hosszú útra kellett menni, nagy sírások között
vált el feleségétől. A király több hónapig elmaradt; azalatt a királyné
egy aranycsillagos homlokú herczeget szült. A Vénbanya színleg
nyájassággal viseltetett iránta, agyában pedig a legfeketébb terveket
főzte.

Szép tavaszi nap volt, a fülmilék bájosan hangicsáltak, mikor egyszerre
rávette a vén Boszorkány a királynét, hogy megfésüli. Az ablak előtt,
hol a fésülés történt, egy mély folyó folyt; fésülés közben egyszerre
megragadta a királynét s az ablakon keresztül a vízbe taszította. S
leányát felöltöztetvén a királyné ruhájába, ágyba fektette, hogyha a
király hazajön, elhitethesse vele, hogy e változást a gyermekágy okozta
rajta.

Azonban az igaz királyné nem fult bele a vízbe, hanem kácsává változott
s a víz körül legelő báránybátyjával gyakorta váltott szót; tudniillik
megparancsolta neki, hogy kérje ki a Vénbanyától a kis gyermeket s hozza
a patakhoz, hol megszoptatván, ismét a báránytól visszaküldötte.

A Vénbanya ezt örömmel teljesítette, mivel a kis gyermek senkitől sem
akart szopni, csak tulajdon anyjától. Ilyenkor a bárány szarván vitte a
kis gyermeket a folyóhoz és az ott uszkáló kácsától kérdezte:

– Kácsa, kácsa, kácsácska, hol van ezen gyermek anyja?

Mire a kácsák:

– A tizenkettedik seregben.

Odamenvén, megtalálta őt uszkálni, ki mihelyt megpillantotta öccsét,
azonnal megrázkódott, szép asszonnyá változott s megszoptatta a
gyermeket. Ez napról-napra így volt.

A király hazajövén, meghallotta a Vénbanya cselekedeteit, haragját
magába fojtotta s alattomban mindenkitől tudakozódott felesége felől.

Egy ízben kinézett az ablakon, meglátta a gyermeketvivő bárányt s
feljegyezte magának az órát, melyben ez történt.

Másnap abban az időtájban arrafelé sétált s egy bokor mellé bujt, míg a
bárány ott nem ment el a gyermekkel; ekkor a bokrok között távolról
követte s mikor szoptatta a gyermeket, egyszerre a háta megett termett,
átkarolta s el sem eresztette, míg csak a déli tizenkét óra el nem mult.

Ezután hazavítte s eléterjesztette a dolgot a tanácsosoknak, kik azt
ítélték, hogy a Vénbanyát lófarkon kell hurczoltatni az egész városon
keresztül. Amit ítéltek, végre is hajtották rajta. A Vénbanya holta után
sok évig boldogul éltek, legnagyobb bámulatukra a bárányból egy szép,
fiatal herczeg vált, kivel megosztozván a trónon, most is élnek.

(Ipolyi A. gyüjteményében 139. sz.)


63. A tizenkét aranyhajú gyermek.

Hol volt, hol nem volt, volt egy ifjú király, ki mindennap sétálni ment
az erdő mellé, hol három szegény leány tilózott.

Beszélgetés közben azt mondja a legnagyobbik:

– Ha engem a király elvenne, egy kosár lisztből egész népének elég
eleséget sütnék neki!

A középső így szólt:

– Ha engem a király elvenne, egy marok kenderből oly nagy zsákot
szőnnék, hogy egész népének elég eleséget rakhatna bele!

A legifjabb mondá:

– Ha engem a király elvenne, oly tizenkét aranyhajú fiút szülnék neki,
milyen még sohasem volt a földön!

A király ezt hallván, mondá:

– Szép mind, ha megtehetitek, de én csak egyet vehetek nőül és így a
legkisebbet veszem nőül.

Elvette tehát a legkisebbet feleségéül, s mikor hadba kellett mennie,
azt mondá a feleségének, hogy csak az ő nevelőanyjára hallgasson.

Míg a király hadban volt, az új királyné tizenegy aranyhajú fiút szült.

A nevelőnek is volt egy eladó leánya, irígy volt, hogy a király nem az ő
leányát vette el, elátkozta a tizenegy aranyhajú gyermeket galambbá a
Mátrahegyre, az arany cziprusfára s helyére tizenegy kutyakölköt tett s
megírta a királynak, hogy felesége tizenegy ebkölköt szült.

Ez sem volt elég, addig űzte, hajtotta a királynét, míg el nem ment a
háztól, végre szegény királyné egy nagy odvas fában lakott az erdőben,
itt nevelte kutyáit s itt szülte a tizenkettedik aranyhajú gyermeket.

Míg ezek történtek, a király szomszédnéja tizenegy aranyhajú leányt
szült; ezeket is elátkozta a Vénbanya; de nem átkozta el a
tizenkettediket; mert ezt későbben szülte, akkor, mikor a királyné az ő
tizenkettedik fiját. A királyné ezután elutazott Jégvölgybe.

Útközben a legöregebb kutya, mely táltos volt, azt mondja a királynénak:

– Küldd el kívülem mind ezt a kutyát, mivel ezek nem fijaid neked, mind
ily aranyhajú fiad volt, mint ez itt!

Most tehát a királyné egyetlen fijával s táltos kutyájával utazott s
érkezett a Jégvölgybe.

Itt minden szépre és jóra megtanítá a táltos kutya az aranyhajút.

Amint vadásztak, egyszer találkoztak a királlyal s nála is ettek.

Míg a király az aranyhajút a kertbe vezette, a táltos kutya kihallgatta
a Vénbanyát, hogy mit mondott a leányának, tudnillik: a három
gyémántkövet, a három halat és a roppant erejű zölddisznót mint lehet
elhozni.

A táltos kutya ezután elvezette az aranyhajú fiut, ki mindent elhozott;
ekkor a király nagy vendégséget adott, miközben a vendégek elkezdtek
mesélni.

Az aranyhajú fiú elmesélte a történteket a tizenegy aranyhajú fiúról és
a tizenegy aranyhajú leányról, akik megesküdtek egymással.

Erre a király a Vénbanyát négy részre hasíttatta, országa négy helyén
kifüggesztette, feleségét pedig magához vette.

A tizenkettedik fiú is elvette a tizenkettedik aranyhajú leányt s ha meg
nem haltak, most is élnek.

(Ipolyi A. gyüjteményében 734. sz. Wéber Károly gyüjt. Szeged.)


64. A tengeri kisasszony.

Hol volt, hol nem volt, hetedhétországon is túl, volt egy gyönyörűséges
ifjú király. Ez egyszer kiment sétálgatni egy szép patakocska mellé,
amint ott sétált, jött három szép leány és elkezdett mosni, nem tudván,
hogy az az ifjú, aki ott sétálgatott, a fiatal uralkodó.

Mind a három egy parasztnak a leánya volt. Sok tréfabeszéd közt elkezdte
az egyik:

– Ha engem elvenne a szép fiatal király feleségül, oly pompás étkeket
főznék neki, hogy tudom, sohasem evett olyan jókat!

– De bizony, ha engem elvenne, – mond a másik – annyit fonynék, szőnnék
neki egy nap, hogy egész regementjét kiruházhatná vele!

– Ha engem elvenne, – mond a harmadik – oly fiucskát szülnék neki, hogy
arany lenne a haja, a homlokán csillag, a mellén pedig hold volna.

Hallván ezt a fiatal király, magához hívatá a három parasztleányt, s így
szóla az egyikhez:

– Te azt mondád, hogy oly jó étkeket tudsz elkészíteni, aminőket én még
sohasem ettem; azért téged férjhez adlak a szakácsomhoz, ott eleget
főzhetsz!

– Téged pedig, aki oly sokat bírsz fonyni, a kertészem fog elvenni
feleségül.

– Téged pedig, – megölelvén a harmadikat – ki nekem oly fiúcskát fogsz
szülni, hogy arany lesz a haja, csillag lesz a homlokán, hold a mellén,
feleségül veszlek!

Úgy történt, nagy lakodalmat tartottak. Azonban a két öregebb testvér
nagy irígységgel volt az ifjú királyné ellen, annyira, hogy bosszút
esküdtek reá.

Egyszer kiütött a nagy háború, a királynak el kellett menni, de
meghagyta a parancsolatot, hogy ha felesége szülni fog, tüstént írják
meg neki.

Félév mulva szült a királyné egy aranyhajú gyermeket, melynek csillag
volt a homlokán, hold a mellén.

A királyné oly beteg volt, hogy nem tudott maga felől semmit, a
kertészné és a szakácsné ápolták őt, ezek megfogták a gyermeket és egy
kis ládikába tették és azt egy nagy folyóba vetették; a királyné mellé
pedig egy kutyakölyköt tettek s a királynak tüstént megírták, hogy a
felesége egy kutyakölyköt szült. A király hajaszála felborzadt, mikor
ezt hallotta, annyira megharagudott ártatlan feleségére, hogy tüstént
kiadta egy levélben azt a parancsolatot, hogy a kutyakölyköt a vízbe
vessék; a királynét meg bekőfalazzák úgy, hogy csak annyi lyukacskát
hagyjanak, melyen egy tál befér. Azt is kiadta parancsolatban, hogy aki
arra megy, köpjön be a lyukacskán, mert aki ezt a parancsolatját
áthágja, halálfia lesz.

Úgy is történt, amint a király parancsolta. A ládikát a kis gyermekkel
egyenesen a malomhoz vitte a víz, szerencsére ott állt a molnár, aki
kihalászta a kis ládikát, felnyitotta s örömében majd hogy le nem esett
a lábáról, rögtön a feleségének vitte a szép kis fiucskát, ki nagyon
megörült neki, mert éppen azelőtt siratta egyetlen gyermekének a
halálát. Ott nevelték a kis herczeget öt évig, ezalatt négy gyermeke
lett a molnárnénak; ezután már nem szerették annyira, mint azelőtt.

Visszatérvén a király a háborúból, levert volt, mosolygását sem látták.

Egyszer, amint kikocsizott a király, szép tájékot látván, kedve jött
gyalogolni. Leszállt egy malom mellett, sok kis gyermeket látott egy
rakáson, de a legidősebbnek – lehetett valami öt esztendős – aranyhaja
volt, homlokán csillag, mellén pedig hold volt. Amint a király meglátta
a gyönyörűséges kis fiut, nagy fájdalom fogta el a szívét, gondolta
magában:

– Ilyen fiamnak kellett volna lenni.

Magához hívta, kérdezett tőle egyet-mást, majd kihívatta a molnárt,
mondván neki:

– Add nekem ezt a kis fiút, amit kívánsz érte, magkapod, a fiút pedig
úgy fogom nevelni, mint a saját gyermekemet.

– Jól van, felséges uram, mivel látom, hogy gyermekünk szerencsésebb
lesz felségednél, odaadom!

A király kezénél fogta a gyermeket, elvitte a kocsijához, maga mellé
ültette.

Amint a várba érkeztek, a szakácsné és a kertészné megismerte a fiatal
herczeget s majd megette őket a méreg.

Másnap a király összehívta az egész udvart, bemutatta a koronaörököst, a
kis molnár fiút; szívesen beleegyezett az egész ország, mert mindenki
örült az oly csodaszépségű uralkodónak, csak a szakácsné és a kertészné
forraltak bosszút ellene.

A fiatal herczeg tizenhat éves lehetett már, mikor egyszer magához
édesgette a kertészné:

– Ó, de szép maga, fiatal herczegecske, de még szebb volna, ha azt a
madárkát megkaphatná, amelyik beszélni tud és az arany- és
ezüstvizecskéből iszik s úgy tud énekelni, hogy mérföldnyire hallatszik!

Szomorúan ment a fiatal herczeg az istállóba, hol neki tátosa volt,
melyet atyján kívül legjobban szeretett, ez éppen egy idős volt vele.

– Mi bajod van, uracskám? – kérdezi a tátos – hiszen neked semmi sem
hibázik? Szólj, ha bajod van, talán segíthetek rajta!

– Óh, kedves lovacskám, nekem hiányzik az a madár, mely beszélni tud,
aranyvizet iszik és úgy énekel, hogy énekét hét mérföldre hallani.

– Ülj a hátamra, talán majd megkapjuk.

A herczeg felült a lovára, mentek.

Egyszer nagyot prüsszentett a tátos, és megállt egy házacska előtt, azt
mondta a fiatal herczegnek, ha bemegy, így köszöntsön be:

– Jó napot, anyámasszony!

Bement a fiatal herczeg s úgy köszöntött be, amint a tátos mondta:

– Szerencséd, – mond egy vasorrú Vénbanya – hogy így köszöntöttél,
másként rosszul mentél volna ki innen; mi a kívánságod?

– Én, – úgymond a fiatal herczeg – kérni jöttelek, nem tudósíthatnál-e
afelől a madár felől, aki beszélni tud és úgy énekel, hogy hét mérföldre
hallani?

– Óh, ebben nagy fát mozdítottál, öcsémuram, sokan rosszul jártak már
amellett, de amint látom, nagy a kívánságod, én nem bánom, nesze!

A Vénbanya csészét adott neki és egy darab pamutot.

– A csészével hozzál az arany- és ezüstvízből, a pamuttal gyugd be a
füledet!

Megköszönte a szívességet, kiment, felülvén a lovára, mendegélt, míg el
nem érte azt a határt, amelyben az a fa volt, amelyen az a madár
lakozott.

Már messziről hallotta a madarat énekelni. Begyugta a fülét, egyenest a
madárnak tartott. Megfogta a lábát, merített az arany- és
ezüstvizecskéből, lovára ült, ment.

A tátos megmondta neki, ne nézzen hátra! Nem is nézett, pedig mindenféle
ingerlő dologról beszélt egy hang a háta megett, de hasztalanul.

Végre szerencsésen hazaérkezett a kertésznének és a szakácsnénak nagy
mérgére, s aranykalitkát csináltatott szép madárkájának.

Egyszer ismét szomorúan jött a lovacskájához a fiatal herczeg.

– Mid hiányzik, szép herczeg, már madárkád is van? – kérdezé a tátos.

– Még az a tükör hiányzik, amelyből az egész világot megláthatnám!

– Ülj rám! Elmegyünk – szólt a tátos s elnyargaltak a Vénbanyához. A
herczeg megint úgy köszöntött be, mint először.

– Mit akarsz megint, nem elég a madár? – kérdezi a Vénbanya.

– Oh, – mond a herczeg – én azt a tükröt szeretném megkapni, amelyben az
egész világot meglátom!

– Hallod-e, ezt még ezerszer nehezebb megkapni, mint a madarat; ezt
mindig tizenkét Ördög őrzi éjjel-nappal; ez fent áll egy magas hegyen,
melyen még ember sohasem volt; hanem, ha mégis oly merész vagy, ne ez a
kötél és szeg, menj oda, de csak tizenkét órakor, ekkor mindig 10
perczet alusznak, ha ezalatt az idő alatt a kezedbe kerítheted, a tied
lesz!

Megköszönte a fiatal herczeg a szívességet, felült a lovára, ment a
tükörért, s amint a Vénbanya mondta, úgy tett és csakugyan az Ördögökkel
való nagy küszködések után, megkapta a tűkört.

Hazatért a két gonosz asszony nagy bánatjára. Nagy örömmel sétálgatott
egyszer a kertben a fiatal herczeg, meglátja a kertésznét:

– Most már nekem semmi sem hibázik, ugy-e? – kérdezi a herczeg.

– Az igaz, szép herczegecske, van már szép madárkája, megvan az a tükör,
melyben az egész világot megláthatja, de most még hibázik egy szép
herczegasszony, pedig más nem illenék egy ilyen szép herczeghez, mint a
Tengeri-kisasszony, de ezt ám nehéz megkapni!

E szavakra elszomorodott a fiatal herczeg, bement Tátosához tanácsot
kérni, miként lehetne a Tengeri-kisasszonyt megkapni?

Elmentek a Vénbanyához.

– Mit akarsz ismét? – kérdi a Vénbanya.

– Óh, ne haragudjál, kérlek! – felelt a fiatal herczeg – kérni jöttem,
nem adhatnál tanácsot, miként lehetne megkapni a Tengeri-kisasszonyt?

– No, – mond a Vénbanya – ez mindennél a legnehezebb, még eddig aki érte
ment, mind otthagyta a fogát, te is úgy fogsz járni; azonban ne ez a
kilencz vessző és ez az aranyvessző, ezzel csapd meg a tengert, ő
azonnal kiugrik és békákat, kígyókat fog szájából kihányni s neked jön,
veled fog birkozni; de te szedd össze az erődet és jól verd meg ezzel a
vesszővel, verd mindaddig, míg csak első bőréből ki nem ugrik; ekkor úgy
fog könyörögni, hogy még a kőnek is megesnék a szíve; de te fogd meg a
másik vesszőt és verd, míg a másik bőréből ki nem ugrik és így tégy, míg
mind a kilencz bőréből ki nem ugrik!

Ezzel elment a fiatal herczeg; amint a tengerhez jut, megcsapja, kiugrik
a Tengeri-kisasszony; iszonyatos kígyókat és békákat hányt magától félig
hal, félig vízikutya képében.

Tüstént megragadván a fiatal herczeg, kezdé verni úgy, mint a Vénbanya
parancsolá és úgy is történt, mint az mondá. Minekelőtte a kilenczedik
vesszővel verné, oly szép volt már, milyent még sohasem látott a herczeg
és oly szépen kérte, hogy a herczeg már lankadni kezdett; akkor ismét
összeszedte erejét és kiverte a kilenczedik bőrből is. Ekkor a
gyönyörűséges leány a nyakába borult és hálálkodott:

– Minő jutalmat kérsz tőlem, mondd, mindent adok azért, hogy
megszabadítottál! Nézd ezeket a köveket! – egy rakás kőre mutatván –
ezek mind herczegek, kik engem akartak, de egy sem verhetett ki mind a
kilencz bőrből, azért kővé váltak. Ne ez a vesszőcske, üss mindegyikre,
felelevenednek!

A herczeg megütötte a köveket, felelevenedtek s mindegyik a
Tengeri-kisasszonyt akarta magának feleségül, csakhogy ettől elkéstek,
mert a fiatal herczeg felültette a tátosra, hazavitte.

A királynak nagy öröme volt szép menyében, a lakodalom napja is meg volt
határozva.

Nagy örömmel ment a herczeg az ő lovacskájához, de mily nagy volt
csodálkozása, mikor az szomorúan lecsüggesztette a fejét.

– Mit szomorkodol, lovacskám? Uradnak semmi sem hiányzik!

– Szomorkodom, úgy-e, nem gondolkoztál még arról, volt-e édesanyád?

– Az én anyám! – szólt a herczeg nem kis csodálkozással.

– Nem halt meg még a te anyád, de ha nem szabadítod, hát meghal
nemsokára!

– Hát hol van? – kérdi a herczeg.

– Hozd el a tükrödet, majd megmutatom!

Benéztek a tűkörbe:

– Látod-e azt a kőfalat?

– Látom! – mond a herczeg, ott egy bűnös asszony lakik, mindig odaköpök,
ha arra megyek.

– Ne köpj oda többé, az a te édesanyád!

Megszörnyűködött a herczeg s úgy tett, amint a tátos mondta.

Egyszer azt kérdi a király:

– Miért hágod át a parancsomat, miért nem köpsz a bűnös asszony szemébe?

– Én annak az asszonynak a szemébe nem fogok többé köpni, mert az az én
édesanyám!

Erre meg a király ijedt meg:

– Ki mondta azt neked? Nem igaz!

Azonnal hívatta a molnárt és minden kivilágosodott; akkor a király
mindjárt kiszabadította ártatlan feleségét, térdre esett előtte,
bocsánatot kért tőle, mit meg is nyert.

A két gonosztevőt meg akarta öletni, de mivel a királyné könyörgött
érettük, csak számkivetette őket az országból.

Ekkor azután megtartotta a herczeg is a lakodalmát, boldogul éltek és
élnek ma is, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 33. sz. Hont v. megye.)


65. Az aranyhajú gyermekek.

Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencián egy kakaskukorikolásnyival
s egy vén bolhaugrásnyival is túl volt egy fiatal király, kinek igen
szép felesége volt.

Egyszer a szomszéd király ellen harczolni kellett mennie, feleségétől s
anyjától keservesen elbúcsúzott; feleségét áldott állapotban hagyván
otthon, kérte, hogy minden hónapban tudósítsa őt hogyléte felől.

A király anyja igen házsártos vénasszony volt s haragudott menyére, mert
fia nem kedve szerint házasodott; most elérkezettnek hitte az időt,
melyben menyét eltávolíthatja a háztól. A szülés ideje bekövetkezett és
a királyné két, szép gyermeket szült: egy fiút és egy leányt; a fiúnak a
homlokán aranycsillag, a kis leánynak pedig a jobbkarján egy szép liliom
volt.

Az öregasszony a szülés után néhány perccel kicserélte a gyermekeket,
két, kis koppókölyköt tett a gyermek alá, a kis gyermekeket pedig egy
kosárba tette, egy kecskebőrt megtöltvén tejjel, két lábát mint emlőket
adta a két gyermek szájába s eleresztette a tengeren; fiának pedig
tüstént levelet írt, hogy felesége két koppót szült.

A király nagyon felbőszült s tüstént parancsolatot küldött haza, hogy
feleségét a két, kis kölyökkel kőfal közé rakják s csak akkora helyt
hagyjanak, hogy neki ételt és italt adhassanak be rajta s hogy mindenki,
aki csak a kőfal mellett elmegy, köpdösse le; máskülönben fejével számol
s ezt a parancsolatot tüstént teljesítették is.

A két kis gyermeket sokáig hajtotta a szél ide s tova a tengeren, míg
végre egy sziget felé hajtotta, mely egy más királynak a birtoka volt,
ennek a királynak egy gyermeke sem volt s éppen a tengerparton sétált,
midőn meglátta a kosarat, melyet a víz kivetett.

Álmélkodva látta, hogy két, kis gyermek síránkozik a kosárban és szemök
minden könnye gyémánt és drágakő volt. Mikor meglátták a kis gyermekek a
királyt, mosolyogtak s ekkor a legszebb rózsák hullottak. A király nagy
örömmel ragadta fel a két kis tengerészt, mondván:

– Ime, ezt az Isten küldötte, neveljük fel őket! A kis királyfiak
nevelkedtek s 15 évesek voltak már, midőn gondviselőjük halálos ágyához
hivatá őket s érzékenyen búcsúzott el tőlük, azt kötvén a fiú szívére,
hogy szeresse a népet s tegyen jót mindenkivel, úgy áldja meg őt az
Isten! S ha a felesége meghal, ő lesz a király; ezzel kiadta lelkét.

A királyné szerfelett búsult, síránkozott s bánatában két hónap mulva ő
is meghalt. Halálos ágyához hivatá ez is a két gyermeket s meghagyta
nekik, miszerint elzárkózva üljenek szobájokban, senkit be ne
bocsássanak, csak a házbelieket, kiket már ismernek, de idegent senkit,
bárki legyen az s a királyságot átadta a fiúnak, kimult.

Nemsokára ezután a fiúnak kedve jött a vadászatra s kiment az erdőre
vadászni, amint ment, hallotta, hogy a koppók hajtanak s egy nyúl
egyenesen feléje tartott és ezt ő lelőtte. Csakhamar erre eljött a
koppók birtokosa is, a szomszéd király, az ő atyja s kérte tőle a
nyulat, mert azt az ő kutyái hajtották; de a fiú szabadkozott, hogy jó
lesz az ő kis testvérének ebédre.

A királynak megtetszett a fiú bátorsága, odaengedte a nyulat, otthon
pedig elbeszélte anyjának, hogy milyen csillagos homlokú, kis fiút
látott és hogy megtetszett neki.

Az öregasszony mindjárt arra gondolt, hogy jó lesz bármi úton-módon
elveszteni a két testvért, mert másképen neki kell elveszni; ezért
egyszer, mikor a fiú vadászaton volt, a kastélyhoz ment s a kapun
zörgetett, de nem nyitották ki. A kis leány kinézett az ablakon s
mondta, hogy nem bocsájt be senkit; az öregasszony kérte, rimánkodott,
de hasztalan volt, azután fenyegetődzött, azt mondta, ha testvére el nem
hozza a szépen szóló madarat az elátkozott várból, akkor mind a
kettőjöknek meg kell halni.

A kis leány sírt s mikor testvére hazajött, elmondta neki, hogy s mint
járt; de a kis király nem ijedt meg, hanem bátran azt mondá:

– Sebaj! Majd elhozom én!

És csakhamar útra készült.

Hét országon kellett keresztülmennie s mikor már közel volt a várhoz,
remetére talált, kinek ekképen köszönt:

– Jónapot, édes öregatyám!

Az öreg elfogadta a köszönést s mindenáron vissza akarta küldeni a kis
királyt, de nem lehetett visszatartóztatni.

Ekkor az öreg jó tanácsot adott neki, hogy ha ezt megtartja, elhozhatja
a szépen szóló madarat.

Azt mondta neki, hogy ha bemegy a kapun, egyenesen tartson mindenütt s a
kert közepén szép kis zöld fán arany kalitkában van a madár, de a
kalitkát ágastól kell levenni s úgy hozni ki.

A fa tövében volt egy forrás az élet vizével, ebből kellett neki
meríteni egy üveggel; azután ha kifelé jön, sebesen jöjjön, rettenetes
állatok fognak háta megett bömbölni, ordítani, végre szülei, testvérei
fogják őt síránkozva kérni, de neki nem szabad visszanézni, mert tüstént
kővé változik, mint sokan, kik már próbát tettek. Ha egyszer kihozza már
a kapun a madarat, szétnézhet ott a szerencsétlenek közt, kik kővé
váltak, de ne élessze fel őket, mert akkor neki lesz velök baja!

A kis fiú úgy tett, mint tanácsolva volt, sebesen haladt a kertben s
letörte a nagy kalitkát ágastól, merített az élet vizéből s ezzel
megfordult s jött kifelé.

Mindjárt hallotta a nagy ágyúdörgéseket, puskalövéseket, irtóztató
ordításokat, szüleinek és testvéreinek a síránkozását, de mindezekre mit
sem hajtott, hanem sebesen haladt kifelé. Végre kiért a kapun,
széttekintett s látott töménytelen sok kőembert.

Megszánta őket, az élet vizéből mindegyikre öntött egy cseppet s azok
mind feléledtek s nagyon köszönték, hogy felélesztette őket; együtt
haladtak azután a remete lakása felé.

Útközben azonban feltámadt bennök az irígység, felgerjedt bennök, el
akarták a gyermektől venni a szépen szóló madarat, de ekkor jött a
remete, megszidta őket, hogy így akarnak bánni jóltevőjökkel s
megköszönte a kis királynak, hogy felszabadította remetesége alól; mert
ő el volt átkozva, hogy mindaddig ott tartozik remetéskedni és az
arrajövőknek útbaigazítást adni, míg valaki a szépen szóló madarat onnan
el nem hozza; különben ő is király gyermeke s most már ketten indultak
hazafelé.

Hosszú utazás után hazaért a kis király s a kastély előtt sokáig
tapsolt, kiabált, míg végre kis húga, ki ezalatt mindig sírt és
imádkozott, kinézett s örömében nem tudott hova lenni. A mindentudó és
szépen szóló madártól azután megtudták, hogy kicsoda az ő atyjok és
miképen cselekedett velök az ő nagyanyjok.

Ezután a királyfi megkérdezte a szépen szóló madarat: miképen juthatna
el legkönnyebben atyjához?

– Úgy, édes gazdám, ha kimégy még egyszer vadászni s ha összeakadsz
atyáddal, hívd meg őt ebédre; a többiről én magam fogok gondoskodni; az
ellátásról, ételekről, mindenről!

A kis király örömmel szót fogadott a szépen szóló madárnak, kiment
vadászni, ismét hallott a rengeteg erdőben vadászeb csaholását; egyszer
csak kibukkant elébe egy gyönyörű szarvas, ő ezt csakhamar elejtette s
bevárta, míg előjön a követelő. Ott termett a király is azonnal és
követelte szarvasát:

– Add ide, öcsém, – úgymond – már másodszor lövöd el kutyám elől
vadamat!

– Dehogy adom, – mond a királyfi – jó lesz a húsa, a jövő héten úgy is
szívesen látom felségedet minden háznépestől udvari tisztjeivel együtt
szegény lakásomban!

A királynak szerfelett megtetszett a királyfi bátorsága s megígérte
neki, hogy el fog hozzá menni. A kis király hazavitte a vadat, elmondta
húgának, miszerint atyjok el fog jönni, de ne ismertesse meg vele magát.

Eljött végre a kitűzött idő s mindent a legcsinosabban rendelt el a
szépen szóló madár, minden szebb volt legalább is hétszer, mint a
szomszéd királyé.

A legízletesebb ételeket hordták fel a szerecsen szobalányok, kiket a
madár idézett elő s tizenkét Szellem volt a muzsikus, kik a
leggyönyörűbb nótákat húzták ebéd után. Az öreg királynak a szeme fénye
majd elveszett a vakító pompa láttára.

Ebéd végeztével meghívta magához, sokkal szegényebb udvarába a kis
királyt. A kis király elfogadta a meghívást és érzékenyen elbúcsúztak a
viszontlátásig.

Ezután megkérdezte madarától az anyja hollétét; a madár megmondta, hogy
az út mellett levő kápolnába van befalazva s hogy ő onnan a Szellemek
segítségével kiviteti.

Nehezen számlálták a napokat, órákat, perczeket, végre elérkezett a
várva várt idő. Gyönyörű hatlovas hintóba ültek s elindultak, a kápolna
mellett megállottak, a szépen szóló madár előparancsolá a Szellemeket, s
kihozatta az anyát a kőfal közül; ekkor megismertették vele magokat
gyermekei s kérték anyjokat, hogy ne ismertesse még meg magát az öreg
királlyal, csak majd azután. Gyönyörű fekete selyemruhát adtak reá s
behajtattak az öreg király udvarába, ki már messziről üdvözölte őket és
igen szívesen fogadta vendégeit.

Elérkezett az ebéd ideje, egyik egy s másik más mesét mondott; végre
rákezdte a kis király is a meséjét: Volt egyszer egy király, volt ennek
a királynak egy gyönyörű szép felesége. Egyszer a királynak háborúba
kellett menni, feleségét otthon hagyta áldott állapotban; és így tovább
mesélte az ő élete történetét. Mikor az öregasszony ármányára került a
sor, az öregasszony irult-pirult, végre felkiáltott a kis király:

– Felséges király, mit érdemel az a személy, ki így rászedte fiát?

A király nem vette észre a czélzást, azt mondta, hogy felnégyelést;
ekkor a feketelelkű öregasszony elájult s a kis király szaván fogta
atyját s az öregasszonyt tüstént felnégyelték, a város négy szegletére
felszegezték, magokat pedig megismertették.

Ekkor nagy vendégséget csaptak, még a szépen szóló madár is emberré,
királyfivá változott, kinek addig kellett madárbőrben lenni, míg
valakivel jót nem tett. Vígadtak, tánczoltak, ettek, ittak, még én is
elindultam egy szöszfarkú, viaszkderekú, üvegfejű lovon; aczélpatkója
volt lovamnak, sarkantyúm papirosból volt; a lovam megbotlott egy kőben,
tüzet adott az aczélpatkó, meggyulladt a lovam farka, elolvadt a dereka,
szétrepedt a feje, leégett a sarkantyúm is, s amint láttok, azért járok
most az apostolok forspontján.

(Ipolyi A. gyüjteményében 27. sz. Csolosz Pál gyüjt. Máramaros-Sziget.)


66. A tizenkét varjú.

Volt egyszer egy szegény asszony, annak volt tizenkét fija és egy
leánya.

Egyszer főzött mákos metéltet, ekkor hazajött az erdőből az asszony
tizenkét fija, mind a tálhoz szaladt s elkezdték kapdosni a metéltet.
Erre az anya úgy megharagudott, hogy azt mondá:

– Óh, bárcsak már varjúk lennétek!

Alighogy ezt kimondta, azonnal mind a tizenkét varjú kirepült az ajtón.
Sírt-rítt az anya, bánatjában meg is halt; a leányka pedig – kit
Nánikának hívtak – árvácska maradt.

Mit tegyen szegény! Anyja gyűrűjét az ujjára húzta s felkészült bátyjait
keresni.

Ment, mendegélt, míg egy nagy erdőben ráesteledett, felment Nánika egy
fára, félve, hogy ott lent a vadállatok megeszik; de lenéz a fáról s mit
lát? Világot, nem messze a fától. Leszállt a fáról s ment annak a
háznak, ahol azt a világot látta.

Amint odaért, látta, hogy az egy nagy vár, felment azután sok
garádicson, kinyitott egy ajtót s bement egy nagy terembe, melyben egy
asztal volt felterítve tizenkettőre. Ment tovább, hát egy konyhába jött,
hol minden ki volt készítve főzésre, de még semmi sem volt megfőzve. A
leányka megfőzött, még az ágyakat is felágyazta, azután egy szegletbe
bujt el.

Egyszer, tizenkét órakor kinyilnak az ablakok és berepül tizenkét varjú;
azonnal megismerte Nánika, hogy ezek az ő bátyjai és nagyon megörült; a
varjuk pedig csodálkoztak, hogy ki lehetett, aki nekik megfőzött?

Keresték, de nem találták, mert Nánika nem akarta magát megmutatni;
elrepültek. Másnap megint elkészített mindent és gyűrűjét a legöregebb
varjúnak a tányérjához tette. A varjuk ismét csodálkoztak, de mikor a
gyűrüt meglátták, azt mondták:

– Itt a mi testvérünk!

Ekkor Nánika előjött, megölelték.

– Én, – úgymond Nánika – titeket jöttem megszabadítani!

– Nehéz dolog ez, – mondának a varjuk – ha hét esztendeig nem szólsz egy
szót se és tizenkét inget és lábravalót varsz csoványból,
megszabadíthatsz!

Nánika szedett csoványt és elkezdte az ingeket varrni. Kiült a ház elébe
és ott dolgozott.

Egyszer egy király vadászni ment, eltévedt s ahhoz a várhoz ment, ahol
Nánika volt. A királynak nagyon megtetszett Nánika szépsége, szólt is
hozzá, de Nánika nem felelt, hanem csak integetett; a király feleségül
vette.

Egyszer elment a király háborúba, ezalatt a királyné kis fiucskát szült;
volt ott a királynál egy Vénbanya, ez felkapta a kis fiut, az ablakon
kidobta, de nem esett a földre, mert két varjú megkapta. A Vénbanya
kutyakölyköt tett a királyné mellé s a királynak megírta, hogy a
királynénak kutyakölyke lett.

Ismét lett a királynénak gyermeke, melyet a Vénbanya szinte kivetett, de
ezt is elkapta két varjú, ekkor macskát tett a gyermek helyébe.

A király erre annyira megbosszankodott, hogy megparancsolta, nyakazzák
le a királynét. Amint kivitték a vesztőhelyre és a hóhér le akarta
nyakazni, előrepült tizenkét varjú, megkapta a királynét és elvitte egy
házacskába, hol fija és leánya volt; a fiut Jancsikának, a leányt
Nánikának hívták.

A hét esztendő elmult, megvarrta csoványból a tizenkét inget és
lábravalót, mind a tizenkét varjú szép fiatal legénnyé változott s
mesteremberek váltak belőlök.

Amint a király vadászni járt, egyszer rásetétedett, felment egy fára
szétnézni, nem lát-e valahol világot? Hát csakugyan látott egy kis
házacskában, bement oda, ahol is egy asszony ült és fonyt, itt szállást
kért.

Amint lefeküdtek, Nánika megismerte a királyt. Mikor éjszaka aludt a
király, leesett a királynak a félkeze az ágyból, azt mondja Nánika a
leányának:

– Eredj, Nánika, emeld fel annak az úrnak a kezét, hiszen úgy is az a te
édesatyád!

Megint leesett a királynak a lába:

– Menj csak, Jánoska, emeld fel annak az úrnak a lábát, hiszen az a te
édesatyád!

Másnap elbeszélte az inas a királynak, hogy az éjjel mit hallott s a
király még egy éjjelre kért szállást, de ekkor nem aludt el, csak
mutatta, hogy alszik.

Mikor leeresztette a kezét, Nánika ismét Nánikát küldte felemelni,
megint csak azt mondta, hogy az az ő apja. Ekkor felugrott a király,
megölelte kedves feleségét, ki neki mindent elbeszélt, mi vele történt;
azután elvette a király ismét és boldogul éltek gyermekeikkel és a
bátyjai szolgáltak neki.

(Ipolyi A. gyüjteményében 38. sz. Hont v. megye.)


67. A csonkakezű leány.

Volt, hol nem volt, volt a világon egy Öregbanya, ennek volt egy
menyecske lyánya, mind a ketten Boszorkányok voltak és ennek a
menyecskének egy gyönyörűséges szép lyánya.

Azon voltak mind a ketten, hogy ebből is boszorkányt csináljanak, de a
lyány azzá lenni nem akart. Mit csinál tehát a két gonosz? Otthon hagyja
a lyányt egyedül, hogy sorsát gondolja el.

Hazajöttek, de a lyány régi szándokában hűen megmaradt s egy Istenért
sem lett volna boszorkány. Tehát kapták, fogták, elvágták mind a két
kezét karba’, reá egy kis kosarat akasztottak, bele egy kis kenyeret
tettek, hogy ha megéhezik, egyék s avval elküldték.

Ment, mendegélt, előtalált egy erdőt, ebben lakott ő hosszú ideig, míg
azután a vad gyümölcsre ráúnt; elindult tehát.

Ment, mendegélt, előtalált egy nagy várat, de látja, hogy borzasztó
lakatok vannak ajtaján s azért ment tovább s midőn odaért, lecsattantak
az ajtóról a lakatok, bemegy és elálmélkodik, hogy itt annyi sok szép
gyümölcs van, hogy oly sűrűn vannak benne az arany almákkal gazdagon
megrakott fák; alámegy egynek, amelyik az ajtóhoz legközelebb állott.

Amint aláért, megrakódik a fa, hullnak róla az aranyalmák, úgy hogy a
kis kosár megtelt egészen, azzal elhagyja a lány a kertet, az ajtó utána
becsukódik s rázárulnak a lakatok.

A király, amint reggel sétál a kertben, észreveszi, hogy híjja van az
aranyalmáknak. Bemegy szobájába, behívatja az őrt s erősen ráripakodik:

– Te gonosz szolga, te az éjjel nem őrködtél, te az éjjel aludtál, az
aranyalmákból sok hiányzik, hová tetted? kinek adtad? ki vitte el?

– Uram, királyom – mond a szolga – nem adtam én sekinek, nem is vitt,
nem is vihetett volna belőle senki egyet is, mert senkinek sem lehet az
ajtón bejönni, hacsak valaki felülről le nem szakítgatta.

Másnap éjféltájon ismét eljő a lyány, előtte leperegnek a lakatok s
kinyílik az ajtó; a fa alá megy; az megrázkódik; a kis kosár megtelik;
azzal visszafordul; kimegy; utána az ajtó becsukódik, a lakatok
rázárulnak; ő pedig megy tovább dolgára.

Hasonló séta alkalmával a király megint látja, hogy az aranyalmákból sok
elveszett, bemegy szobájába, behívta az őrt, rátámad, de ez is, mivel
csak azt felelte, mit tegnap a másik, bezáratta egy igen-igen sötét
tömlöczbe.

Csakhamar betoppant a király legkisebbik fia.

– Apám, azt hallom, hogy az aranyalma az éjjel is megfogyott, hanem
tudom, hogy nem talál benne hiányt holnap reggelre; majd kilesem én,
hogy ki hordja éjjenként az aranyalmát?

A király eleinte nem akarta ezt megengedni, hanem hát mégis
beleegyezett.

Estére kelt az idő. A fiú kimegy a kertbe, őrt áll, de tizenkét óra felé
nagyon megkörnyékezi az álom, mosdik, dörzsöli a szemét, de ez nem sokat
ér, végre midőn az éjfél elérkezett, a kapuról a lakatok lepattogtak és
rája lanyha álomszellő szállott, már csaknem elaludt; hanem azért erőt
vett magán s mintegy álomközben látja, hogy az ajtón egy gyönyörűséges
szép lyány lépked befelé, az arany almafa alá áll, az megrázkódik s a
kosara tele húll, azzal visszafordul; de amint menne kifelé, a királyfi
rákiált:

– Ki vagy? Megállj!

– Én, – mondá a lyány – egy szerencsétlen vagyok, kit, mivel boszorkány
lenni nem akartam, anyám magától elcsapott. Uram, – folytatá tovább – én
előtted meg nem állhatok, mert szűzanya meztelen vagyok, a sok tövis és
szedercserje egészen leszaggatták rólam a ruhát.

De a királyfi mégsem ereszti őt szabadon. Ráveti köpenyét, úgy maradt a
testén, ahogy’ ráesett, mert hát csonkakezű volt s meg nem igazíthatta
azt magán.

Másnap a király látja, hogy megint híja az aranyalmának, behívatja a
fiát s kérdi tőle:

– Nohát, láttál-e valakit? Megfogtad-e a tolvajt?

– Láttam bizony, – mondá vidáman a fiú – de meg is fogtam ám!

– Megfogtad hát, fiam, no jó, vessétek a legsötétebb tömlöczbe, hét
múlva pedig éltét fogja veszíteni.

– Jaj, apám – mondá a fiú, – nem érdemes ő arra, mert neki nincs keze,
mivel kinyithatta (volna a kaput) és leszedhette volna az arany almát,
az magától tárult fel előtte és az alma magától hullott a kosárkájába.
Engedelem neki, apám, mert a szerencsétlen lyány ártatlan, mint a ma
született gyermek!

A király maga elé hívatja s egy-két pillanatot vetve rá, meggyőződik
felőle, hogy ártatlan. Hanem mivel igen-igen szép volt, a királyfinak
kimondhatatlanul megtetszett, miért is megkereste az atyját, hogy
számára szobája mellett csináltasson egy kis házat. A gyermek kívánsága
meglett.

Néhány év mulva a fiúnak eljött a házasulóideje s az apja felszólította,
hogy keressen magának feleséget.

– Kerestem már én, apám!

– Kit? – kérdé az apa.

– A csonkakezű lyányt – felelte egész elhatározottsággal.

– Óh, fiam, – mondá az apa – ugyan hogy’ vehetted volna azt, mikor még
az égből is nyomorultat várhatni?

– Már nekem az mindegy, én őt szeretem, néki az enyémnek kell lenni,
bármikép történjék is az!

– Óh, fiam!…

– Amit mondtam, megmondtam; én senkivel, csak ővele lehetek boldog.

Végre aztán az apa – miután látta, hogy minden beszéd hasztalan –
beleegyezett. Nagy lakodalmat csaptak, hét város környékéről behítták a
királyokat, ettek, ittak, vígan voltak.

Három hónap mulva, a lakodalom után, el kellett menni a királyfinak a
háborúba, mert atyja országát rettenetes ellenség támadta meg.

Esztendőre a királyfinak két aranyhajú gyermeke született, mellén
egyiknek nap, a másiknak félhold volt.

Ekkor az öreg király behívatja magához az öregudvarost, aki mindig
becsületesen el szokott dolgában járni, egy levelet ad át neki és
megparancsolja, hogy vigye el fiának a táborba, hogy tudja meg az
örvendetes hírt.

Mén, mendegél, egy erdő szélén előtalál egy öreg asszonyt, ez volt a
királyné öreganyja, a Vénboszorkány.

– Hova mégy, fiam? – kérdi az udvarostól.

– Megyek a táborba, a királyfinak levelet viszek.

– Este van már, ne menj ma tovább, térj be hozzám pihenni!

Az udvaros az öreg felszólítását elfogadta. Bevezette tehát magához az
Öregbanya, mindjárt főzött neki paprikás húst; jól lakott; ágyat vetett
neki s elaludt.

Reggel felkelt, mit sem gyanítva, a levelet, melyet az este az
Öregbanyának átadott, kezébe veszi, elindul és elérkezik a táborba.
Megkeresi a királyfit, átadja neki a levelet, a királyfi olvassa s
elkezd könnyezni, ami az öregudvaros előtt igen felötlő volt;
elolvasván, leült, reá választ ír, mely meglévén, átadja a szolgának
azzal az izenettel, hogy a két királyfiút, míg ő haza ér, meg kell
hagyni.

Az udvaros mitsem tudva erről a két kutyafiúról, átveszi a levelet s
elindul vele, nemsokára ismét elért az említett erdő végére, itt már rég
várakozott reá a Boszorkány, behíjja magához, paprikáshússal jól tartja,
puha ágyat vet neki, melyen a szolga, miután táskáját az öregnek átadja,
jóízüen elaludt. Azalatt a Banya kivette a táskából a levelet s mivel
mind az öreg, mind a fiatal király írását hűen tudta utánozni, ehelyett
is másik levelet írt, azzal az izenettel, hogy a királynét és a két fiát
világnak kell ereszteni. Reggel fölébredt a szolga, jól lakott és
elindult hazafelé.

Hazaérvén, átadja a királynak a levelet, olvassa s nagyon elcsudálkozik
rajta, hogy a fia feleségét s a gyönyörű szép két kis gyermekét a
szélnek ereszteni parancsolja.

De mit volt mit tenni, a parancsnak engedelmeskedni tartoztak. Sok
sírás, jajgatás után kivitték az erdőre az ifjú királynét s két kis
fiát, csonka karjára ereszték s ott hagyták magában. Úgy élősködtek ők
itten erdei gyümölccsel.

A kis gyermekek csúnyák voltak, mert nem tudta őket megmosni az anyja,
végre előjött aztán egy ősz Öregember, egy vödörben vizet hozott és
mondta, hogy mossa meg benne a kezét, majd kinyől. Mossa, mossa, hát
kinyőlt a keze. Ekkor így szólott az Öreg:

– Eredj, van itten az erdőben egy kis ház, van abban mindenféle élelem,
melyből jól, úri módon megélhetsz; van ott a konyhában egy tőke, erre
van kötve egy nagy vasláncz; majd mén oda egy fekete agár, kösd arra a
lánczra, az lesz a te Öreganyád.

Elindul a királyné, feltalálja a kis házikót, melyben mindenféle élelem
található volt, egyszer arra megy a fekete agár, megköti a lánczra, de
reggelre a láncczal együtt eltűnt.

Míg ezek történtek, hazajött a király a háborúból, első gondja volt a
feleségét kérdezni, de ez már akkor a királyi palotától távol volt. Nagy
csapat kísérettel elindult a király keresni szép feleségét. Már lement a
nap, mégsem szűntek meg keresni, csakhogy valamikép megtalálhatnák. De
egy katona jó távolnyira világosságot pillantott meg, tudatta ezt a
királlyal, akivel az egész csapat arra vette útját. Végre elérik a
házat, ahol a világosság volt. Szállást kértek, amelyet – mivel az ősz
Öreg azt is meghagyta, hogy hajlokába mindenkit befogadjon, – szívesen
megadott nékik.

A királyné jó vacsorát készített a királynak és a többieknek, kik
jóllakván, mingyárt elszenderedtek, kivéve az őröket.

A király bentaludt a királyné szobájában egy padon, de a királyné és két
kis gyermeke egész éjszakán át ébren voltak.

A királynak, amint aludt, kiesett a kezéből a zsebkendő.

Ekkor az ismeretlen királyné azt mondja:

– Eredj, fiam, add fel neki azt a kendőt, úgyis a te atyád volt az!

Nemsokára elejti a király a pipáját is.

– Eredj, fiam, – szólt ismét az ismeretlen királyné – add fel neki azt a
pipát, úgyis a te atyád volt az!

Nemsokára fölébred a király és a többiek, jóllaktak és mentek tovább, de
mielőtt elindultak volna, figyelmezteti a háziasszonyt a király, hogy
estére ismét be fognak hozzá térni.

Mennek, mendegélnek, miközben a király elbeszélte katonáinak az
észrevételeit, hogy ez az asszony nagyon hasonlít az ő feleségéhez, mire
az őrök is elmondták, hogy ők meg hallották, hogy az asszony egyszer azt
mondta az egyik fiának:

– Vedd fel, fiam, azt a kendőt, úgy is a te atyád volt az! Máskor pedig
a másik fiának:

– Eredj, fiam, vedd fel neki azt a pipát, úgyis a te apád volt!

Nagyon megörült ennek a király, miért is elhatározta magában, hogy ha
estére visszatérnek, teteti magát, mintha aludnék, de valóban nem
alszik, hogy megtudja: vajjon igaz-e?

Estére ismét visszatértek.

A király arra a padra ült, amelyiken tegnap; tetette magát, mintha
aludnék, leejti először a keszkenőjét. Mire az ismeretlen királyné így
szólítja meg kisebbik fiát:

– Eredj, fiam, tedd az ölébe azt a kendőt, úgyis a te apád volt az!

Leejti másodszor a pipáját.

– Eredj, fiam, – mond az anya az öregebbik fiának – vedd fel, tedd a
kezébe, úgyis a te atyád volt az!

Erre a király felugrik, megöleli, megcsókolja feleségét, gyermekeit és
kimondhatatlan örömmel – a házat más szegénynek ott hagyván – hazafelé
indultak.

Útközben elbeszélte a királyné az ő történetét: hogy mikor az erdőre
kitették, gyermekeit meg nem moshatta, hanem odajött hozzá egy vödör
vízzel az Öreg-Isten ősz ember képiben, hogy az igazította azután őt
abba a kis házba, hová mindjárt egy agár szaladt, kit lánczra kötött az
ősz Öregember parancsából, mert az öreganyja: a Vénboszorkány volt; de
amely reggelre lánczostól együtt eltűnt.

Hazaértek, nagy lakodalmat csaptak, amelyen a környékből a királyok mind
jelen voltak, még az Öregboszorkányt is elhítták.

Mikor azután behozták az ételt, az öregkirály így szólott:

– Mit érdemel az olyan teremtése az Istennek, aki oly gonoszságot
követett el, mint amilyen a fiam feleségén történt?

Nem akart senki semmit szólni, hanem az Öregbanya fölállott:

– Azt érdemli biz’ az, fölséges király, hogy a szilaj csikó farkára
kössék, négy felé vágják és a város négy sarkára fölszúrják.

– Magadnak mondtad ki a büntetést, gaz banya – mond a király, – vigyétek
és hajtsátok végre rajta.

A gonosz Boszorkány halála után boldogul éltek s talán még most is
élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 488. sz. Herczegh Mihály gyüjt.
Hódmező-Vásárhely.)


68. Hamupepejke.

Egyszer volt egy királynak három fija. A két nagyobbik igen világi,
úgynevezett gavallér volt, a legkisebbik pedig mindig félrehúzódott s
legjobb helyét csak a tűzhelyen találta, amiért elnevezték
Hamupepejkének s minthogy ily természetű volt, sem szülei, sem bátyjai
előtt nem volt kedves, sőt az utóbbiak gyűlölték is.

Egyszer, amint mindinkább nevekedtek a királyfiak, a két nagyobb
elhatározta magában, hogy elmegy világlátni s ezt a Hamupepejke is
megértvén, ő is reávette magát. Bejelentették tehát szándékukat
szüleiknél, kik bele is egyeztek.

Az anyjok, szokás szerint, ellátta őket útravaló pogácsával, hanem
Hamupepejkének nem búzalisztből, mint a többinek, hanem hamuból sütött.

Egyszer, amint mendegéltek hetedhétország ellen, az úton megéhezve,
letelepedtek s elővették az útravalójukat s falatoztak. Amint
falatoznak, eléjök jön a kis egér s kér a nagyobbiktól eleséget,
mondván:

– Adj egy falat pogácsát, jótettedért jót várj!

De ő nemcsak, hogy nem adott neki, de még elűzte magától.

Kis idő mulva odament a másikhoz s attól is kért, mondván:

– Adj egy falat pogácsát, jótettedért jót várj!

De az is, mint a bátyja, elűzte magától, nemhogy adott volna neki.

Kis idő mulva megint előkerült a kis egér s a Hamupepejkétől is kért,
mondván:

– Adj egy falat pogácsát, jó tettedért jót várj!

De ő már nem űzte el, hanem adott neki a maga hamupogácsájából, jól
tartotta. Ekkor a kis egér egy sípot adott neki, mondván:

– No, amiért velem jót tettél, neked adom ezt a sípot s amikor ezt
megfúvod, én azonnal megjelenek és segítségedre leszek!

Egyszer, amint utazásukból hazatértek, történt, hogy a szomszéd király,
kinek egy szép leánya volt, csináltatott valami magas helyen állványt s
abba egy aranyos széket és kihírdette a körüllevő országokban, hogy aki
– midőn az ő leánya ebben az állványban a karosszékben ül – odaugrat
háromszor s megcsókolja, annak adja leányát.

Meghallották ezt a királyfiak is, felnyergeltették a legjobb lovukat,
legszebb herczegi ruhájukat magukra vévén, megjelentek a kitűzött időben
a szomszéd király lakása előtt.

De egyszer a Hamupepejke is gondolkozóba esik, hogy jó volna neki is
próbát tenni; megemlékezett a kis egérről és a tőle kapott sípról,
belefujván, előtermett a kis egér:

– No, felséges gazdám, – mond a kis egér – mivel szolgálhatok?

A Hamupepejke elmondván kívánságait, a kis egér belefujt egy másik,
őnála levő sípba s azonnal termett ott szép ló, gyönyörüen tündöklő
sárgaréz szerszámmal, még a patkója is rézből volt s neki magának
gyönyörű szép ruha.

Ez meglévén, a kis egér szépen felöltöztette Hamupepejkét s ő
eltávozván, Hamupepejke útnak indult.

Amint odaért, már próbálgatták a király- és herczegfiak, de senki sem
tudott oda felugratni.

Egyszer, legutoljára ő is sarkantyú közé vette a lovát, hát még sokkal
feljebb ugratott az állványnál s meg is csókolta a királykisasszonyt s
azzal elnyargalt.

Mire bátyjai hazamentek, ő már le is vetkezett, lovát s öltözetét a kis
egér elvitte és ő ismét a hamuba ült.

Hazamennek a királyfiak, beszélgetik, hogy milyen derék ifjú volt az,
aki felugratott s haragudtak, hogy ők meg nem tudták tenni.

Egyszer a Hamupepejke is megszólal:

– Bizony, én is láttam a kútágas tetejéből.

Bátyjainak sem kellett több, kivágatták a kútágast irígységből, hogy
többet ne nézhesse őket.

Nemsokára újra fel lettek szólítva a próbálkozók, ekkor újra elment a
két királyfi.

Hamupepejke ismét megfujta a sípot s a kis egér újra előjött s
felöltöztette Hamupepejkét drága, szép ezüstös ruhába, lovát is ezüstös
szerszámmal ékesítette fel, még a patkója is ezüstből volt. Elment ismét
Hamupepejke s miután a többiek siker nélkül próbálgatták, utoljára
megsarkanytyúzta lovát s felugratván, újra megcsókolta a
királykisasszonyt s ekkor ismét elnyargalt s mire bátyjai haza mentek,
megint a hamuban ült.

Amint a bátyjai hazaérve beszélgetik az egész dolgot, Hamupepejke ismét
megszólalt:

– Én is láttam a kémény tetejéből!

Ekkor a bátyjai megharagudván, a kémény tetejét lehúzatták.

Kevés idő mulva eljött a harmadik próba ideje. Akkor ismét elmentek a
királyfiak, a Hamupepejke is belefujván a sípba, megjelent a kis egér;
ekkor még drágább, aranyos ruhába öltöztette s a lovát is aranyos
szerszámmal ékesítette fel, még a patkószege is arany volt.

Amint a többiek ismét siker nélkül próbálgatták, utoljára ő megint
felugratott s megcsókolta a királykisasszonyt. Vivát-ot kiáltottak s
karon fogva tüstént bevezették a szép aranyos királyfit s tudakozták, ki
fia?

Ezután összeadták őket, nagy lakodalmat csaptak s máig is élnek, ha meg
nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 1. sz. Simon Mihály gyüjt.)


69. A mostoha testvérek.

Volt egyszer egy Vénbanya, ennek volt egy édes- és egy mostohaleánya;
lakott a városban egy szép, fiatal gróf. A Vénbanya mostohaleánya nagyon
szép volt, az édesleánya pedig csúnya, tehát ő mindenképen azon
törekedett, hogy a mostohaleányát mentül előbb kivégezhesse a világból,
ez azonban sehogy sem sikerült neki.

Vasárnap felczifrázta az édesleányát és elment vele a templomba; a
mostohának pedig mákot hintett a hamuba, mondván:

– Szedd ki ezt addig, míg a templomból hazajövünk, mert ha nem, hát
agyonverlek!

Sírt a szép leány a hamu felett, gondolván magában, hogy szedem én ezt
arra ki? Arra berepül egy galambocska az ajtón és diót hoz be szájában
és a leánykának az ölébe ereszti azt, mondván:

– Nyisd fel a diót és öltözzél fel, menj a templomba, én dolgodat
elvégezem!

Elcsodálkozott a leányka és ment fölnyitni a diót, gyönyörűséges ruha
esett ki abból, olyan kék, mint az ég, amellett aranycsillagok is estek
ki belőle.

Felvette magára a ruhát és ment a templomba, a galambocska pedig egyet
csattantott a szárnyával és a mák ki volt szedve.

Elment a leány a templomba, ott volt a fiatal gróf is, ő pedig
mostohaanyjához ült, ez nem ismerte meg, oly szép volt; a gróf pedig
beleszeretett.

A mostohaleány hamarabb jött ki, mint a többi, mondván:

– Köd előttem, köd utánam, hogy engemet senki se lásson!

Úgy történt, a gróf eleget nézte, de nem láthatta többé.

Hazajött a mostohaanyja, már ő akkor a szép ruháját eltette és piszkos
ruhájába volt öltözve. Hazajövén mostohatestvére, kezdi beszélni:

– Láttam én egy szép leányt a templomban, ruhája kék volt, mint az ég és
arany csillagos!

– Én is láttam – mond a szép leány.

– Honnan, te semmirevaló?

– Mikor az emberek a templomból jöttek, felmentem a fűzfára, mely itt az
ajtó előtt áll, innen néztem a szép kisasszonyt.

Azonnal kivágatta a mostohaanya a fát:

– Nem fogod többé látni!

Ezzel elment a mostohaanya leányával a templomba, mostohaleányának pedig
hamut kevert homokba, hogy mikor a templomból hazajön, ki legyen szedve,
mert különben agyonveri.

Sírt a szép leány, egyszer csak berepül a galamb, diót visz szájában és
leejti a leány ölébe, mondván:

– Öltözz fel és menj a templomba, én dolgodat elvégzem!

A leány felnyitá a diókat, gyönyörűséges szép ruhát és egy pár szép
czipőt húzott ki belőle. Felöltözött a leány és ment a templomba, beült
abba a székbe, amelyben a mostohaanyja ült, oly szép volt, hogy a
mostoha meg nem ismerte.

Amint kilépett a templomból, lábát nehezen húzhatta ki a küszöbből,
czipője ott maradt, ő pedig mondta:

– Köd előttem, köd utánam, senki se lásson!

Nem is látta senki, de a czipője a grófnál volt, ki a templom elé
szurkot öntetett, hogy a szép leány nyoma ott maradjon. Másnap pedig
kihírdették, hogy amely leánynak az a czipő a lábára megy, azt a gróf
feleségül fogja venni. Mindenki felczifrázta tehát leányát, a Vénbanya
is felöltöztette szépen az édesleányát, a szépet pedig a teknyő alá
tette a komrába. Jöttek a czipőt próbálgatni, az anya a leánya lábából
egy darabot el is faragott, hogy csak felmenjen, de még sem ment fel a
nagy lábra; ekkor felrepül a kakas az ablakra, elkezdi:

»Szép leány a teknyő alatt komrában,

A csúnya az asztal mögött szobában!«

Hallván ezt a gróf, bement a komrába, megnézte a teknyő alatt a szép
leányt, megpróbálta a czipőt, az csakugyan a lábára illett és így
megszabadítá őt gonosz anyjától, feleségül vette a szép árva leánykát.

(Ipolyi A. gyüjteményében 36. sz. Hont v. vármegye.)


70. Fekete Saskirály.

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperencziás-tengeren is túl volt,
volt egy király és annak volt egy házasulandó fia.

Egyszer megházasodott s elvette a szomszéd király leányát, nemsokára a
leány apja s anyja elhalt, a királyfi az ipa lakóhelyére költözött
feleségével.

A királyfié lett minden, mi az ipáé volt, de az udvarban egy szobába
sohasem tudott bemenni, mert a kulcsát sehogy sem bírták megtalálni a
többi kulcs között. Nagysokára azután talált a királyfi a konyha alá
elásva egy kulcsot, megpróbálta vele az ajtót kinyitni s kinyílt. Amint
bement, látta, hogy egy ember a falra csinált keresztre volt kiszegezve,
kit a leány atyja azért szegeztetett oda, mert a leányát el akarta
lopni, fölébe az volt írva: »Fekete Saskirály«, a kereszt háta megett
pedig a falon egy nagy luk volt, ahol a Fekete Saskirály az alvilágból
feljárt.

A Fekete Saskirály szépen kérte a királyfit:

– Adj egy pohár vizet, jótétedért jót várj!

A királyfi adott neki vizet, azután bezárta az ajtót. Másnap ismét
meglátogatta a királyfi a Fekete Saskirályt s az ismét kért egy pohár
vizet.

– Adj egy pohár vizet, jótétedért jót várj!

A királyfi ismét adott neki egy pohár vizet s azzal bezárta az ajtót.
Harmadnap mulva újra meglátogatta a királyfi a Fekete Saskirályt, ki
ismét egy pohár vizet kért:

– Adj egy pohár vizet, jótétedért jót várj!

A királyfi ismét adott neki egy pohár vizet s azzal bezárta az ajtót.
Negyedik nap újra meglátogatta a királyfi a Fekete Saskirályt s az újra
kért egy pohár vizet, mondván:

– Adj egy pohár vizet, jótétedért jót várj!

Adott neki ismét egy pohár vizet.

Ekkor mind a négy szeg kihullott belőle, kettő a kezébe, kettő a lábába
volt szegezve és a Fekete Saskirály eltűnt a lukakon, hanem mikorra a
királyfi kinézett, a feleségét ellopta.

Most mitevő legyen a királyfi, elment egy tudákos asszonyhoz tanácsot
kérni, hogy mit csináljon most? A tudákos asszony azt tanácsolta neki,
hogy készítsen egy lóbőrt s vágóeszközzel lássa el magát, azután bujjék
bele a lóbőrbe s varassa bele magát. Akkor ereszkedjék le azon a falba
levő lukon, hanem a lóbőrt kötélre köttesse s ennek tartását biztos
emberére bízza. Mikor a lukon leér a másvilágra, vágja ki a varrásokat s
bujjék ki a lóbőrből. Először amint megy, talál egy rézvárat, azután
ezüstvárat, végre aranyvárat, amelybe lakik a Fekete Saskirály.

A királyfi úgy is tett, leeresztette magát. Amint leért, kivágta a
lóbőrt s ment, mendegélt hetedhétország ellen.

Egyszer elérte a rézvárat, bement, nem talált mást bent, csak egy
síránkozó asszonyt, aki a rézvár gazdájának a felesége volt. Ez az
asszony azért síránkozott, mert az ura leánykorában ellopta, azon lukon
járt az ő ura is fel, amelyen a Fekete Saskirály.

Beköszönt a királyfi:

– Adj’ Isten jó napot!

– Adjon Isten neked is, te másvilági ember, hol jársz itt?

A királyfi elbeszélte, hogy a Fekete Saskirály ellopta a feleségét,
azért jött. Ezalatt az idő alatt hallotta a vár ura buzogányának a
suhogását, melyet mindig előre haza szokott hajítani.

– Jaj, – mond az asszony – jön az uram, mit csináljunk, hova
bujtassalak, haragszik az idegen emberre, hanem itt ez a kályha, bujj
bele abba!

A királyfi belebujt.

Amint hazaért az ember, azt mondja:

– Idegen szagot érzek, ki van itt?

Azt mondja az asszony:

– Itt senki sincsen.

– De bizony van, – mondja az ember – bujj ki a kályhából, kis sógorkám!

Erre kibujt a királyfi.

– Hol jársz, sógorkám?

– Én bizony azért jöttem, hogy a Fekete Saskirály ellopta a feleségemet
s azt mondják, hogy ezen a világon lakik, az aranyvár mellett levő
kútban, oda akarnék menni, ha vissza tudnám a feleségem hozni; csak
azért tértem be ide, hogy elfáradtam!

– Jól van, – mond a rézvár ura – ülj le, együnk!

A rézvár ura is meg az ezüstvár ura is testvére volt a Fekete
Saskirálynak, de azért nem haragudtak a királyfira, hogy a feleségéért
megy, sőt még tanácsukkal segítették.

Az ebéd alatt azon törték a fejüket, miképen lehetne ellopni a feleségét
a Fekete Saskirálytól, de sehogy sem bírták kitalálni, hanem arra
határozták el magukat, hogy majd a következő napon átmennek az
ezüstvárba s ott gondolkoznak rajta.

Másnap el is mentek az ezüstvárba; elmondták azután az ezüstvár urának,
hogy miért jöttek; hozzáfogtak tanácskozni s azt határozták, hogy az
ezüstvár ura a maga hatlábú lovát odaadja a királyfinak, azon aztán
menjen el s ha lehet, lopja el az asszonyt, mert az szüntelen a kút
káváján ül, a Fekete Saskirály pedig a kútban bent van.

Elment tehát a királyfi, de mikor már a kúthoz közel járt, a Fekete
Saskirály kígyója nagy sziszegéssel csúszott le a kút kávájáról s
megmondta a Fekete Saskirálynak, hogy idegen ember jön. Ekkor a Fekete
Saskirály kijött, elkezdett fenyegetődzni, mire a királyfi nem mert
tovább menni, hanem visszament az ezüstvárba s elmondta a dolgot, ahogy
történt. Ekkor azt határozták el, hogy ismét menjen el s hagyja magát
megfogatni. Adtak neki zsákot is és azt mondták, hogy a Fekete Saskirály
majd össze fogja darabolni, de azzal ne gondoljon, csak arra kérje, hogy
darabjait rakja bele ebbe a zsákba s tegye fel a lóra, majd ez a ló
vissza fogja hozni s akkor majd meggyógyítják. A királyfi ráállt erre
is, másnap elment a kút felé. A kígyó ismét nagy sziszegéssel hírül
vitte, hogy idegen ember jön; a Fekete Saskirály pedig kijött, a
királyfit megfogta. A királyfi csak arra kérte, hogyha már
összedarabolja, rakja bele a zsákba s tegye fel a lóra, hadd vigye a ló
amerre neki tetszik. A Fekete Saskirály összedarabolta, belerakta a
zsákba, feltette a lóra, a ló pedig visszavitte. Az ezüstvárban azután a
kígyók összehordtak mindenféle forrasztó füvet, fürdőt készítettek,
megfürösztötték a királyfit, ki azonnal visszanyerte életét.

Most újra tanácskoztak s azt végezték, hogy már meg ők ketten mennek el
bátyjukhoz, a királyfi pedig maradjon az ezüstvárban. Majd ők szép
szóval elcsalják a Fekete Saskirály nyolczlábú lovát s majd máskor azon
mennek el a királyfi feleségéért. Elmennek tehát másnap a Fekete
Saskirályhoz, őket szívesen fogadta, sőt panaszkodott, hogy rossz
testvérek, ritkán látogatják meg. Megvendégelte őket s mikor el akartak
jönni, elcsalták cserébe az ő hatlábú lovuk helyett a nyolczlábú lovát.

Másnap az ezüstvár ura maga a Fekete Saskirály lován ment el, mivelhogy
ösmeretes volt a Fekete Saskirály kígyója előtt, a kígyó nem sziszegett,
hírt sem adott a gazdájának, csak akkor, mikor már látta, hogy az
asszonyt a kút kávájáról felvette és elszaladt vele. A Fekete Saskirály
kergette egy darabig az öccsét, de mivelhogy a hatlábú ló utól nem
érhette a nyolczlábut, visszament a várba s feleség nélkül maradt.

Az ezüstvár ura pedig visszaadta a királyfinak a feleségét s felkisérték
a lluk szájáig, ott feleségével együtt beleült a lóbőrbe s egy kígyóval
felhúzatták a másvilágra. Mikor felérkeztek, a királyfi a lluk száját
becsináltatta s nagy vendégséget csapott, hogy feleségét visszanyerte.
Ma is élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 2. sz. Simon Mihály gyüjt.)


71. Donát.

Volt a világon egy király, ennek volt egy leánya, a leány mikor
tizennégy éves volt, a király a fal közé rakatta, úgy, hogy csak olyan
kis nyílás maradt, amelyen egy madár befért; azért rakatta el, hogy a
leány soha férfit ne ismerjen.

Egyszer nagy zivatar támadt és a szél a kis lyukon a leányhoz falevelet
vitt be; a leány fölkapta a falevelet, megette s ettől gyermeke lett.

Csakhamar hírül vitték a királynak, hogy a leány szobájából gyermeksírás
hallatszik, de a király sehogy sem hihette el, többeket küldött oda,
hogy hallgassák meg, vajjon igaz-e? Mind azzal tért vissza, hogy
csakugyan úgy van.

A király nem hitte, végre elment maga s mikor meggyőződött, nem tudta,
mitevő legyen? Összehívta az okos embereket tanácskozni s azt
határozták, hogy a leányt fiával együtt egy nagy hordóba kell tenni és a
tengerbe dobni. Úgy is lett; csináltak egy nagy hordót három
vasabroncsra s beletettek három kenyeret, három kulacs bort, a leányt
fiával és a tengerbe dobták.

A gyermek egyszer felébredt s kért az anyjától enni, adott neki az anyja
egy kenyeret és a gyermek egészen megette, azután inni kért s odaadott
egy kulacs bort s azt egészen kiitta, azután meghuzakodott s mindjárt
lepattant egy abroncs a hordóról.

Megint elaludt a gyermek, az anyja pedig ezalatt mindig sírt. Huszonnégy
óra mulva fölébredt, megint enni és inni kért, adott neki az anyja egy
kenyeret és egy kulacs bort, ezt is megette. Nyőlt a gyermek, mint a fű,
amint jóllakott, meghuzakodott és egy abroncs megint lepattant a
hordóról.

Megint aludt huszonnégy óráig s amint fölébredt, megette a kenyeret és
megitta a bort, meghuzakodott és lepattant a harmadik abroncs is.

Nagy förgeteg támadt, a hordót a hullám kivetette egy szigetre s amint
leesett, azonnal szétszakadt.

Elindultak a szigeten lakást keresni, amint ballagnak, előtalálkoznak
Krisztus Urunkkal és Szent Péterrel.

– Péter! – azt mondja Krisztus Urunk – Ez a fiú nincs megkeresztelve,
jöjj, kereszteljük meg!

Megkeresztelték s Donátnak nevezték el és ajándékba adtak neki egy
szamarat, egy olyan puskát, melyet csak rá kellett a vadra fogni,
azonnal meglőtte és egy körtefát, melynek az a tulajdonsága volt, hogy
ha Donát a földbe szúrta, mikor el akart menni vadászni, a fa virágzott
s mikor már hazafelé jött, ért rajta a gyümölcs.

Egyszer az erdő közepén építettek egy gunyhót, a körtefát az ajtó elé
szúrta, azután elment vadászni; mikor hazajött, már érett gyümölcs volt
a fán; a vadat pedig nyalábosan hozta haza, mert csak rá kellett a
puskáját a vadra fogni, már leesett a vad.

Igy járt el naponként s anyja csak a fát nézte, hogy mikor jön már haza
a fia.

Egyszer roppant nagy ordítást, lármát hall az erdőben, megy arra s amint
kiért az erdőből, hát egy völgyben három Ördögfiut lát veszekedni,
reájok fogja a puskát, de azok kiáltanak:

– Halt, Donát! Tudjuk, hogy jó vitéz vagy, jöjj közénk bírónak! Azon
veszekszünk, hogy melyikünk mestersége a legjobb, ítélj közöttünk te!

– Hát, mondjátok, kinek miben áll a mestersége?

Elkezdi azután az egyik:

– Én szabó vagyok s olyan köpönyeget tudok varrni, hogy ha rám veszem,
ha az egész világ összejönne, sem látna meg senki, itt van nálam!

– No, szép, hát a tied miben áll?

– Én, – szól a másik – varga vagyok s olyan papucsot varrok, hogy ha
lábomra veszem, hát csak azt mondom: Lipit lop, ott legyek, ahol én
akarok! s már ott vagyok.

– Ez is szép!

A harmadik pedig azt mondja:

– Én szíjgyártó vagyok s olyan ostort fonok, hogyha az egész világ népe
ellenem jönne, én csak feléje csapnék, mind kővé válnék.

– Máskép nem tudom megítélni, melyiteké jobb mesterség, hanem ott van
három hegy, menjetek fel s majd ha én szólok, induljatok el és aki
hamarabb ideér, az a legjobb mester, hanem a köpönyeget, papucsot s
ostort hagyjátok itt!

Fölmennek a hegyre, kiált nekik Donát, futnak mint a szél, hanem Donát
fölveszi az ostort, feléjök csap, mindjárt lassabban futnak, még egyszer
feléjök csap, még lassabban futnak, végre harmadszor is feléjök csap,
mind a három kővé válik.

Fölszedte a holmit Donát, elment haza. A köpönyeget magára vette, beült
a gunyhóba; az anyja látta, hogy a körte megért s le is hullik és fia
még sem jön, sírt-rítt, hogy valahol elveszett.

Egyszer csak letakarja magáról a köpönyeget, hát akkor látja az anyja.
Hol volt olyan sokáig? Kérdezi az anyja, de Donát nem mondta meg, hogy
mije van neki. Csak vette a papucsát, már ott volt, ahol akart. Mindig
járt-kelt.

Egyszer egy hegyen látott egy várat, fölmegy a várba, hanem ott senkit
sem látott, a szobák királyilag föl voltak ékesítve, hanem sehol egy
lélek sincs.

Összejárja a szobákat, mindnyájának az ajtajában benne van a kulcs;
amint tizenegy szobát így megnézegetett, benyit a tizenkettedikbe, ebben
a gerendára tizenkét Óriás volt hajánál fogva fölakasztva, a kulcsokat
magához vette, hazament s otthon mondja az anyjának:

– Édesanyám, hagyjuk mink itt a gunyhót. Találtam az erdőben egy szép
várat, menjünk oda lakni.

Föltépték a földből a körtefát és elmentek. Donát anyjának adta a
tizenegy szoba kulcsát, de a tizenkettediket magánál tartotta. A
körtefát leszúrta az ajtó elébe s megint vadászni ment.

Az anyja nagyon szerette volna tudni, mi van abban a szobában, hogy fia
nem akarja oda beereszteni, kérte mindig, adja neki a kulcsot, maga
szeretne bemenni, hanem Donát azt mondta:

– Nem érdemes odamenni, valami ól volt, teli van szeméttel! Majd ha
kitisztítják, odaadja a kulcsot.

Nem hitt neki az anyja. Mikor elment Donát vadászni, az egész házat
fölhányta a kulcsért, végre Donát ágyában fellelte, benyitott a szobába
s megrettent az iszonyú Óriások láttára; megszólalt egy, hogy adjon neki
csak egy csepp vizet, mert mindjárt meghal! Megsajnálta, adott neki s
amint a szájához értette, mindjárt leesett a gerendáról s ember lett.

Mindjárt – én a tied, te az enyém! – megszerették egymást s azon
gondolkoztak, hogy veszítsék el Donátot?

Az Óriás azt tanácsolta, hogy tegye beteggé magát az anya s ha hazajön a
fiú, mondja, hogy szörnyen beteg, hanem az elébb azt álmodta, hogy a
tengerszigeteken van egy erdőben egy vaddisznó, hogyha annak a fijából
ennék, azonnal meggyógyulna!

Hazajött Donát és az anyja nyögve beszéli, hogy soha meg nem gyógyul;
hanem az elébb egy kicsit elszunnyadt és azt álmodta, hogy a
tengerszigeteken az erdőben van egy vaddisznó; ha ennek a malaczából
ennék, mindjárt jobban lenne.

– Hó, ha csak ennyiből áll, mindjárt hozok én édesanyámnak!

Fölült a szamárkájára és elballagott a Hold anyjához. Beköszönt:

– Adjon Isten jó napot, Hold anyám!

– Fogadj Isten, fiam Donát! hát hol jársz itt, mikor itt még a madárnak
sem szabad járni? Már itt ismerték Donátot.

Édesanyám nagyon beteg, csak úgy gyógyul meg, ha a vaddisznó malaczából
eszik.

– Ördögöt eszik a te anyád!

– Nem tudna Hold anyám eligazítani oda?

– Én ugyan, fiam, nem tudom merre van, ha a lovam tudja, az elvisz oda.

– Hát édes Csinoskám, elviszel-e engem?

– El én, ha szabad három nap ennem és innom!

– Szabad!

A ló féltáltos volt.

Elindultak, azt mondja a ló Donátnak:

– No, most ember légy, mert ha megkap bennünket a vaddisznó, soha többet
vissza nem jövünk! Hanem, hogy észre ne vegyen, tizenkét órakor kell
mennünk, mert akkor szoptatja a malaczait és úgy igyekezz’, hogy a
mellén szopót kapd el úgy, hogy észre ne vegyen!

Ott termettek egyszerre, éppen szoptatott a disznó, odaugrott Donát,
elkapta a malacot, azzal azután futnak, mint a szél. Utánuk rugaszkodik
a disznó, de csak a ló fél farkát harapta el.

Azt mondja a Hold anyja:

– Derék vitéz vagy, Donát, még ezt kivüled senki sem tette meg, hanem
hálj meg nálunk!

– Nem bánom!

Reggel azután vitte haza a malacot, de nem ám azt, amelyiket akarta,
mert éjszaka kicserélték. Odahaza azt gondolták, hogy Donát már
bizonyosan elveszett, a körtefát is kivágták; véletlenségből maradt egy
kis forgács és ebből kihajtott a fa s ért is rajta a gyümölcs.

Az Óriás, amint meglátta az érett gyümölcsöt, elkiáltá magát:

– Jön Donát! – s futott a szobába.

– No, édesanyám, itt a malacz!

– Jaj, kedves fiam, csakhogy hazajöttél, már azt gondoltam, hogy rég
elvesztél s búmban a körtefát is tűzre tettem, hogy ne emlékeztessen
szüntelen reád. Már jobban vagyok, nem szükséges a malacz.

Igy nem tudták elföldelni Donátot, az Óriás azt ajánlotta, hogy tegye
még egyszer beteggé magát Donát anyja és azt kívánja fiától, hogy a
szigeteken az erdőben van egy arany almafa, ha annak a gyümölcséből hoz,
azonnal jobban lesz.

Amint hazajött Donát, azonnal panaszkodott az anyja, hogy szörnyen beteg
s csak úgy lesz jobban, ha a szigeteken levő erdőből hoz aranyalmát.

– Meglesz, anyám!

Elindult s egyenesen a Hold anyjához ment.

– Jó napot, Holdanyám! Tudja-e, hol van az arany almafa?

– Fogadj Isten, édes fiam! Én ugyan nem tudom, de tudja a Nap anyja.

– Messze van-e az még ide?

– Még vagy három nap kell menned, hogy odajuss.

Beköszönt a Nap anyjához:

– Hol jársz erre, Donát, mikor még itt a madár sem jár?!

– Kedves Napanyám, nagyon beteg édesanyám s csak úgy gyógyul meg, ha az
arany almából ehetik.

– Ördög kell annak, nem aranyalma. Én ugyan még hírét sem hallottam
olyan embernek, aki oda elment volna, hanem majd elvisz a lovam.

Ennek a lova egész tátos volt.

– Csinoskám, elviszel-e?

– El, csak te ember légy, mert azt a fát tizenkét Tündér őrzi és azok
tizenkét órakor alszanak; de az arany almák, ha a fáról egyet
leszakítnak, úgy összeverődnek, hogy nagyobb zajt okoznak, mint
ugyanannyi nagy harang; erre a zajra a Tündérek felébrednek és ha
ottkapnak, jaj nekünk! Most mondd meg, úgy menjek-e mint a szél, vagy
mint a gondolat?

– Mint a gondolat.

– De még azt mondom, hogy az arany almák a legtetejében vannak a fának,
középett az ezüst, alól pedig a réz; tehát a legfelsőből szakíts!

Ott termettek, egyszerre lekap Donát egyet a fa tetejéből, de mindjárt
oly zúgás lett, hogy a Tündérek felébredtek; de ment ám a ló, mint a
gondolat s mégis kiszakították a ló egész farkát.

Mikor a Nap anyjához visszaértek, azt mondja neki:

– Derék vitéz vagy, Donát, még ilyent nem láttam, hanem hálj meg nálunk!

– Nem bánom!

Reggel útnak kelt, elérkezett a Hold anyjához, itt is meghált; de
reggelre az arany almát kicserélték.

Otthon az anyja a kertben sétálgatott az Óriással és a körtefát már
ismét rég kivágta; de valahogy elesett egy forgács, az kihajtott és ért
rajta a gyümölcs.

Amint meglátta az érő gyümölcsöt az Óriás, elkiáltja magát:

– Itt van Donát! – és fut a szobába.

Amint belép az ajtón Donát, elébe fut az anyja, nyakába borul:

– Csakhogy hazajöttél, kedves fiam, azt gondoltam már, bizonyosan
meghaltál! Már a körtefát is feltüzeltem, hogy ne keserítse szívem. Nem
kell már az alma, semmi bajom.

Amint elmegy Donát vadászni, kijön az Óriás és azt tanácsolja, hogy
tegye ismét beteggé magát az anyja és mondja neki, hogy csak úgy gyógyul
meg, ha vele egy kádban megfürdik és ekkor kösse össze a két
hüvelykujját háromszor egymásután és harmadszor az vaskarikává fog
válni.

Hazajön a fiú, már akkor az anyja keservesen nyögött az ágyban.

– Mi baja, édesanyám?

– Haj, kedves fiam, már meg kell halnom, hanem az előbb azt álmodtam,
hogy ha veled egy kádban megfürdhetném, mindjárt meggyógyulnék.

– Ó, hacsak ennyiből áll az egész, mindjárt meglesz!

Hordott egy kádba vizet és fürdöttek benne az anyjával. Fürdés közben
azt mondja az anyja:

– Fiam, ugyan vagy-e te olyan erős, mint apád volt? Ő, mikor fürdöttünk,
ha összekötöttem az ujját, elszakította; ugyan el tudnád-e szakítani te
is?

– Próbálja meg, édesanyám!

Összekötötte az anyja a két hüvelykujját, de Donát elszakította.

– Jaj, de a te apád kétszer is elszakította!

Ismét összekötötte az ujját, megint elszakította.

– A te apád, ha háromszor összekötöttem is, elszakította.

– No, nem bánom, kösse össze még egyszer, én is elszakítom.

De már ekkor nem bírta elszakítani, mert három karika tartotta össze
ujjait. Most kihívta az anyja az Óriást.

– No, kezemben vagy most, úgy-e?

– Oh, tégy velem, amit akarsz.

– Meg kell halnod!

– Csak azt tedd meg, hogyha megölsz, hát tégy be egy zsákba és tedd
mellém a puskámat, mert úgy sem használhatja más és köss fel a
szamaramra!

Nekiment az Óriás, négyfelé vágta, beletette egy zsákba és fölkötötte a
szamárra s kihajtotta a várból.

A szamár egyenesen ment vele a Hold anyjához, mikor a kapuhoz ért,
elordította magát, kinyitották neki a kaput. Levették róla a zsákot,
látták, hogy Donát négyfelé van vágva, mindjárt levágták a vaddisznó
malaczát, annak a csontjaiból pótolták ki Donát összetört csontjait és
az arany almát lisztté törték, az összeillesztett testet bekenték vele.
Donát nagyot sóhajtva fölébredt.

– Haj, de soká aludtam!

– Soká ám, fiam, mert édesanyád csúful bánt veled.

Donát, hogy megtudta, miként érkezett ide, fogta a puskáját s ment haza;
éppen együtt találta az Óriást az anyjával a szobában.

– No, kezemben az életed – mondja Donát.

– Már ott, Donát, hanem tégy te is úgy, mint én, vágj négyfelé s köss
fel a szamárra!

Úgy tett vele Donát, csakhogy a szamár kiment vele az erdőbe s megették
a farkasok.

Azután szerzett egy negyvenakós kádat, tett mellé egy kis széket, azt
mondta az anyjának, hogy térdepeljen oda a kád mellé és addig onnan el
ne mozduljon, míg azt tele nem sírja könnyel; ő pedig elhagyta a várat,
feltépte a körtefát és elment barangolni.

Ballagott erdőn, völgyön, hegyen keresztül s mikor már a mágneshegyeket
is elhagyta, eljutott egy nagy erdőbe. Ráesteledett már, de csak
ballagott.

Egyszer csak gurul elébe valami, olyan nagy lehetett, mint egy tízakós
hordó, ráfogja Donát a puskát:

– Megállj, ki vagy?

– Ne bánts, kérlek, én az Éjfél vagyok.

Megkötözte Donát egy fához, megy tovább. Megint gurul elébe valami, erre
is ráfogja Donát a puskát, ez is kéri, hogy ne bántsa, ő a Hajnal, ezt
is megkötözte.

Amint ballag tovább, egyszer csak szemébe tűnik valami világosság és
hogy mellette különféle alakok ugrálnak. Odaczéloz Donát, ellövi a
tüzet, de ott megint felgyujtották, mert a Boszorkányok járták táncukat
s a tűznél sütöttek valamit.

Donát még egyszer ellőtte a tüzet. Azt mondják a Boszorkányok:

– Ez más nem lehet, mint Donát, mert nincs oly jó vitéz több. Ne bánts
bennünket, Donát! – kiáltának – tudjuk, hogy jó vitéz vagy.

Odament hozzájok, kérték, hogy eressze el az Éjfélt és a Hajnalt, mert
ők máskép nem mehetnek haza.

– Menj a Kékországba, az egész ország népestől, királyostól együtt el
van átkozva, ha ezeket megszabadítod, tied lesz a Kék királyleány.

De ezt csak akkor mondták neki, mikor a Hajnalt eleresztette és
egyszerre nappal lett.

Mikor eleresztette az Éjfélt is, a Boszorkányok azt mondták még neki,
hogy a Kékvár tornyán forog egy kék kakas és ez a király leánya, ha ezt
lelövi, az övé lesz az egész ország a leánnyal együtt, de ez oly sebesen
forog, hogy még nem találkozott, aki lelőhette volna.

Elindult, nemsokára elért a Kékvárhoz, ott nem volt semmi élő, minden el
volt átkozva, csak a kakas forgott sebesen.

Ráczélzott Donát és a kakast egyszerre lelőtte. Ebben a nyomban az egész
ország megelevenült, minden úgy lett, mint azelőtt volt.

A megszabadító a leánnyal együtt elnyerte az egész országot. Boldogul
élt sokáig, egyszer útnak indult a régi lakása felé megnézni az anyját.

Mikor odaért, a kád egész csordultig volt könnyel és az anyja éppen
akkor halt meg; ő pedig visszatért országába s élt boldogul.

(Ipolyi A. gyüjteményében 722. sz.)


72. Az üldözött királyfi.

Az ország előkelői sürgették a királyt, hogy házasodjék meg, mert nem
illik, hogy nőtelen ember legyen a király; meghagyták pedig neki, hogy
valamely más országbeli királynak a leányát vegye el.

A fiatal király elúnván a sok unszolást, végre útnak eredt egyszerű
vadászruhában. Amint egy erdőbe ért, a sok vad láttára kedve kerekedett
vadászni.

Vadászás közben találkozik egy kanászleánnyal, ki szépsége és bátor
beszéde által annyira megtetszett a királynak, miszerint föltette
magában: vagy ez lesz a feleségem, vagy senki; de nem merte kilétét
kinyilatkoztatni, hanem miután a leány ajánlatát elfogadta, kikérdezte
tőle, hol laknak? Ezt megtudván, jó borral töltött csutorát akasztott a
nyakába, beballagott a falu végén lakó kanász szegény hajlékába s mint
fáradt utas szállást kért. Jó borával a leány apját s anyját
becsudálkoztatta s akkor kérte meg tőlük a leányt, mert tudta, hogy az
efféle emberek nem örömest adják leányukat holmi idegen, kivált úrféle
embernek. A szülők beleegyeztek, a király sok pénzzel megajándékozta
őket s a leányt magával vitte és csak az úton nyilatkoztatta ki neki,
mikor már közel voltak lakásához, hogy ő király és megparancsolta neki,
hogy magát királyleánynak vallja.

Hazaérkeztük után a legelső embernek a leányát a palotába hozatta, hogy
ezt a külső országból való királyleányt tanítsa meg mindarra, amit ő
tud.

Minthogy az előkelő embernek leánya is szeretett volna a király felesége
lenni, nem csoda, ha nagy zavar támadt, mikor a király felesége valahogy
kibakkantotta, hogy ő nem királyleány.

Volt ekkor már a királynénak egy gyönyörű fija, kinek mellén három
aranyszál volt és iskolába is járt már, de oldalán mindig kardot
hordott. Ez a gyermek igen szerette anyját, élt-halt érette.

Az országnagyok sürgették a királyt, hogy feleségét kergesse el magától
s vegyen mást el; de a király állandóan ragaszkodott feleségéhez.

Végre sok sürgetés után a király beleegyezett, hogy mérgezzék meg a
feleségét.

Igy azután megparancsolták a szakácsnénak, hogy a királyné előtt oly
kedves kácsahúst mérgezetten adja neki fel az asztalra. A szakácsné a
parancs szerint elkészíté a kedves kácsapecsenyét s eltette, hogy ebédre
feladhassa.

A deák hazajött az iskolából s ennivalót kért, de a szakácsné nem akart
adni, hanem a gyermek addig kúpolódott, míg végre ráakadt a pecsenyére.
A szakácsné ezt meglátván, hirtelen rákiáltott, hogy ne próbáljon belőle
enni, mert mindjárt meghal. Erre a királyfi kirántotta a kardját, hogy
keresztüldöfi a szakácsnét, ha meg nem vallja, hogy kinek készítette. A
szakácsnénak mit volt tenni? megmondotta.

A fiú most berontott a gyűlésbe, fenyegette apját és a tanácsosokat,
hogy visszajön roppant nagy sereggel s mindnyájukat kardrahányatja. Erre
anyjával hintóba ült és kiment az országból.

Amint mentek, mendegéltek, egyszer roppant nagy szélvész kerekedett,
éppen erdőbe értek ekkor s mind a ketten fa alá húzódtak, háttal a fához
támaszkodva várták a vihar végét.

A fiú nyughatatlanságában szüntelen vagdalta kardjával a földet; egyszer
csak megcsördül a kard s meglát egy karikát, fel akarja venni, hát
látja, hogy ajtó húzódik utána. Ezen nagyon megörültek és siettek a
szélvész elől a föld alá menekülni; itt egy Vénasszonyt találtak, ki
igen szívesen fogadta őket.

Éjszaka azután hazajött a Vénasszony tizenkét fija, kiknek elbeszélte a
vándorlók szerencsétlen sorsát. A rablók megörültek, hogy ilyen jó
prédára tettek szert, enni-inni hívták őket:

– Egyenek, – mondának a rablók – hisz úgyis most esznek utoljára
mivelünk!

A királyné erre megijedt, de a fiú biztatta anyját, hogy ne féljen,
innen elmennek.

– De bizony nem mentek, – riadának fel a rablók – itt maradtok ti
örökre, innen többet ki nem mentek!

A fiú erre felugrott s heves harcz kezdődött közöttük, mely a tizenkét
zsivány halálával végződött. Erre a Vénasszony megijedt, megmutatta a
pénzüket, csak ne bántsa a királyfi, de azért ennek sem volt irgalom. A
királyfi a pénzről felismerte, melyiket honnan rabolták el a zsiványok s
visszaadta a királyoknak, kik az ifjú fölsegélésére harminczezer embert
ígértek, de a királyfi az ajánlatot visszaútasítá s anyjával tovább
folytatta útját.

Egy éjjel ismét a szabad ég alá szorultak, szép holdvilágos éjjel volt s
ők egy hegy oldalához vonultak.

A királyfi a holdvilágnál az átellenében levő hegy oldalán vasajtót
pillantott meg, melyen nagy vaslakat volt, de a királyfi kardcsapása
alatt lehullott. Bemenvén az ajtón, igen szép termeket találtak, de
akárhány szobán mentek keresztül, egyetlenegy lelket sem láttak. A fiú
nyughatatlan lévén, hátrahagyta anyját, sorra kutatta a termeket.

Az anya előtt most egy Óriás bujt ki a földből, az asszony megijedt, de
az Óriás bátorította, hogy ne féljen. Míg a fiú odajárt, az asszony az
Óriással szerelembe esett s megegyeztek, hogy a fiút elföldelik.

Az Óriás a fiútól félvén, nem mert vele szembeszállani, hanem az asszony
az Óriás tanácsa folytán betegnek tetette magát s arra kérte fiját, hogy
menjen el az udvaron levő kúthoz, hozzon abból vizet s ő attól
meggyógyul.

A fiú a kútnál tizenkét Óriást talált egy gyönyörű szép leánnyal
lapdázni.

Az Óriások intették a fiút, hogy ha az életét szereti, ne közeledjék
feléjök, de a fiú nem ijedt meg tőlük, sőt mind a tizenkettőt levágta, a
leányt megszabadította s anyjának vizet vitt.

A leány a világ szépsége volt, azért a királyfi föltette magában, hogy
feleségül veszi; de most még nem lehetett, hazaküldé tehát atyjához, a
török császárhoz, de mielőtt a leány eltávozott volna, kettéhasította
selyemkendőjét, felét a királyfinak adta, felét magának tartotta.

A királyfit anyja most a közellevő hegyre küldte a forráshoz vízért.
Alig ért a fiú a hegy aljához, egyszerre tömérdek sok oroszlán, tigris,
vaddisznó és más állatok megrohanták, de ő nem vesztette el bátorságát,
a vadakat mind szétkergette.

Fölment a hegyre, ott egy Vénasszonyt talált, ki nagyon megrémült a fiú
láttára s könyörgött előtte, hogy ha már a fiait megölte, legalább neki
kegyelmezzen!

Amint a Vénasszony megmutatta neki a forrást, a fiú kettéhasította
kardjával a Boszorkány fejét.

De minő nagy lett bámulása, mikor látta, hogy a Vénasszony kettévágott
fejéből csak rukkol elő a katonaság s csak az ő parancsára vártak. A
tigrisek, oroszlánok s egyéb vadállatok voltak a főtisztek, a
közlegények pedig az asszony fejében voltak. Az egész elátkozott
hadsereg volt.

A királyfi kiadta nekik a parancsolatot, hogy addig ott várjanak, míg ő
elő nem jön és föl nem szólítja őket a távozásra. Ezzel otthagyta őket
és anyjához sietett a korsó vízzel.

Harmadszor az anyja rábeszélte, hogy fürödjék meg az ottlevő tóban. E
tónak az a sajátsága volt, hogy a belépő tüstént elvesztette szeme
világát és minden erejét. Igy történt ez a királyfival is, mire az Óriás
megrohanta, a három aranyszálat a melléről levágta, őt pedig
össze-visszadarabolva egy gödörbe vetette. Jött arra egy vadász,
meghallotta a nyöszörgést, elvitte lakásába. Törökországba vitte egy
csodadoktorhoz. A császár leánya eljárogatott a betegeket látogatni;
most is elment, de hogy elbámult, mikor a betegek közt megmentőjét
pillantotta meg. Azonnal szaladt atyjához s hírül adta neki, hogy
kedvese itt van. Atyja ellenezte az ifjúval való házasságot, de a leánya
nem tágított, összekeltek, mert a fiú fölgyógyult és szeme világán,
valamint a három aranyszál szőrön kívül minden erejét visszanyerte.
Egyszer, amint a királyfit vezette felesége, látja, hogy vak békát vezet
egy másik és a tóba belelöki, majd a vak béka ép szemmel jön ki belőle;
hasonlóképen tett a királyfival felesége is és a királyfi is ép szemmel
jött ki.

Most már szívesen fogadta vejét a török császár is; veje kívánatára
csináltatott egy tizenhatökrös szekeret, melynek feneke csupa borotvából
volt, visszament azután az Óriáshoz, az Óriást a szekérre kötöztette,
anyját pedig a tizenhat ökör elébe fogatta s megparancsolta az
ökörhajtónak, hogy akár cselőre, akár hajszra kell hajtani, anyját is
csak úgy üsse, mint az ökröket, még meg nem hal.

Ezután elment katonáihoz, apja országát elfoglalta, még a gyermekeket is
kardra hányatta s így egyedül maradt uralkodónak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 480. sz. Debreczeni János gyüjt. Jászberény.)


73. Kisokoska.

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperencziás-tengeren is túl volt,
volt egyszer egy szegény asszony; annak az asszonynak volt egy fia és
minthogy ez a fiú igen okos volt, hát az egész világ csak Kisokoskának
hívta.

Egy reggel történt, hogy Kisokoska nagyon sokáig elaludt, mikor azután
felkelt, mondja az anyjának:

– Jaj, édesanyám, mit álmodtam?

– Hát mit álmodtál, fiam?

– Hej, édesanyám – azt mondja Kisokoska – nem mondom meg addig, míg be
nem teljesedik.

De az anyja nagyon szerette volna megtudni, hogy mit álmodott a fia s
minden módon azon volt, hogy ezt kivehesse belőle és még meg is verte a
fiút, de ez azt mondta:

– Nem bánom, édesanyám, akármit csinál, de addig meg nem mondom, míg be
nem teljesedik!

Az öreg asszony látta, hogy semmire se boldogul, feladta a dolgot a
keresztény királynak.

A király mindjárt elhívatta Kisokoskát s kérdezte tőle, hogy mit
álmodott?

– Jaj, király felséged, – azt mondja Kisokoska – nem mondom meg addig,
míg be nem teljesedik.

A király is megharagudott, hogy ez a fiú csakugyan nem mondja meg, hogy
mit álmodott; előhívatta a kőmíveseket, egy nagy kőépületet építtetett s
a Kisokoskát abba befalaztatta. De a királykisasszony nagyon
beleszeretett Kisokoskába és megparancsolta a kőmíveseknek, hogy a falon
egy lyukat hagyjanak és itt azután a királykisasszony mindig hordott
ételt Kisokoskának.

Egyszer történt, sok esztendő múlva, mikor már a király el is felejtette
ezt a dolgot, hogy a pogány király megharagudott a keresztény királyra s
azt izente neki, hogy amikor ő ebédelni akar, ha a keresztény király az
első falatot a szájából ki nem lövi, hát az egész tartományát
elpusztítja.

A király ezen nagy búsulásba esett. A királykisasszony is látta, hogy
milyen szomorú az ő apja, kérdezte tőle, hogy mi a baja, miért búsul
olyan nagyon?

A király amint elbeszélte az egész dolgot, a királykisasszony is nagyon
szomorú lett, mindig sírt-rítt.

Amint a dél eljött, a királykisasszony szokás szerint bevitte az ételt
Kisokoskának. Kisokoska látta, hogy nagyon bús a királykisasszony,
kérdezte, hogy mi a baja?

– Jaj, szívem szerelme, – azt mondja a királykisasszony – nagy az én
bajom, ez a pogány király azt izente az én apámnak, hogyha ki nem lövi
az első falatot a szájából, mikor ebédelni akar, az egész tartományát
elpusztítja.

– Hát csak ez a baj? Ezen majd segítünk, hogy nem lesz többet kedve
ilyeneket izengetni őkegyelmének!

A királykisasszony azután kérdezte, hogy hát hogyan és mint segíthetnénk
rajta?

– Hát azon biz’ csak úgy, hogy te majd lefekszel és úgy teteted magad,
mintha aludnál, mikor aztán felkelsz, azt mondod a királynak, hogy
hányassa szét azt a nagy épületet, mert te azt álmodtad, hogy
széthányatta álmodban a király és Kisokoska élve benne volt és az lőtte
ki a pogány király szájából az első falatot.

A királykisasszony bement és lefeküdt, mikor azután felkelt, mondta az
apjának:

– Jaj, kedvesatyám, mit álmodtam!

– Mit álmodtál, leányom? – kérdezte a király.

– Hát én bizony azt álmodtam, hogy az éjszaka széthányatta édesapám azt
a nagy kőépületet és Kisokoska élve volt benne és azután ő lőtte ki a
pogány király szájából a falatot, azért tehát én azt mondom, hogy
hányassa szét édesapám azt a kőépületet, hisz úgyis sem kárnak, sem
haszonnak nincs az ottan, hátha még megvolna Kisokoska?

– Ej, mit gondolsz leányom, hogy élne már az a Kisokoska, hiszen még
ezelőtt tizenhat esztendővel falaztattam be!

De a királykisasszony addig beszélt neki, hogy csakugyan elhatározta
magát, hogy széthányatja a kőépületet.

Mindjárt kőmíveseket hívattak elő, és mikor lerontották az épületet, hát
Kisokoska előállott.

A király alig ismerte meg, mert hiszen nagyon megnyőlt, azután meg olyan
szép volt, mint a ma nyílott rózsa s azt mondta a királynak:

– No, király felséged, mindjárt ebédel a pogány király, én kilövöm a
falatot a szájából.

A király beleegyezett s azt mondta, hogyha kilövi, meg fogja jutalmazni.

Kisokoska pedig odaállott a küszöbre, mikor azután vitték be az ételt a
pogány királynál, megtöltötte a pisztolyát s a három első falatot úgy
kilőtte a szájából, hogy székestől együtt hatot hencseredett.

Ezen a pogány király szörnyű méregbe jött s azt izente a keresztény
királynak, hogy az a kutya, aki ő vele ezt a csúfságot tette, mindjárt
jelenjék meg előtte.

A keresztény király elbúsult, hogy már Kisokoskát felakasztják, de ő azt
mondta, hogy adjon a király ő mellé tizenegy olyan embert, aki éppen
olyan legyen mint ő, azonkívül kétszáz fehérruhás lovaskatonát és száz
feketeruhás lovaskatonát.

A király mindjárt választott tizenegy éppen olyan embert, mint
Kisokoska, kétszáz embert felöltöztetett fehér ruhába és fehér lovat
adott nekik, százat pedig fekete ruhába és fekete lovat adott alájok;
így indult azután Kisokoska a pogány királyhoz. Amint már nem messzire
voltak a pogány király házához, Kisokoska a lovas katonákat megállította
s azt mondta nekik:

– Hogyha majd látjátok, hogy én az akasztófa alól intek nektek, jőjjetek
sebesen arra; elől a fehér, hátul a feketeruhás katonák!

Ők pedig tizenketten bementek a pogány király udvarába.

Mikor megérkeztek, már este volt s mindjárt vacsoráltak; vacsora után
pedig mindnyájan lefeküdtek.

A pogány király egy katonát állított melléjük, hogy majd aki szól, annak
a füléből vágjon el egy keveset, igy majd megismeri, hogy ki lőtte ki a
szájából a falatot.

Már jóéjszaka volt az idő, egyszer azt mondja Kisokoska:

– Jó kenyeret eszik ez a pogány király, csakhogy asszonytej van benne.

A katona, amint Kisokoska elaludt, mindjárt megjegyezte a fülét, azután
mondta a királynak, hogy mit mondott egy közülök.

Reggel nézi őket a király, hát mindegyiknek ki volt vágva egykevés a
füléből. A strázsát mindjárt felakasztatta. Azután kérdezte tőlük, hogy
hogy tudják azt, hogy az ő kenyerében asszonytej van? Ekkor előállott
Kisokoska s azt mondta:

– Hivassa el király felséged azt az asszonyt, aki sütötte, az is meg
tudja mondani!

A király mindjárt előhivatta az asszonyt s kérdezte, hogy igaz-e, hogy
az ő kenyerében asszonytej van?

Az asszony nagyon megijedt s azt mondta:

– Biz’ igaz az, király felsége, mert mikor ezt dagasztottam, szoptatós
voltam, nagyon meggyűlt a tejem s belefolyt a teknőbe.

A király az asszonynak mindjárt a fejét vétette s nagyon bosszús volt,
hogy nem tudta a strázsa jól megjegyezni, hogy melyik szólott.

Másik este tehát ismét katonát állított az ágyhoz, hogy amelyik szól, a
hunczutkáját vágja el.

Mikor már az egész udvarban csendesség volt, egyszer megszólal
Kisokoska:

– Jó bort iszik ez a pogány király, csakhogy embervér van benne!

Azután elaludt. Ekkor a strázsa mindjárt elvágta a bal hunczutkáját, a
királynak pedig megmondta, amit hallott.

Reggel felé felébred Kisokoska, látja, hogy a fél hunczutkája le van
vágva, kapja, a többiét is levágta.

A király, amint megnézte őket, látta, hogy a hunczutkája mindegyiknek le
van vágva, nagyon mérges volt s ezt a strázsát is felakasztatta, azután
kérdezte tőlük, hogy melyik lőtte ki az ő szájából a falatot?

Ekkor előállott Kisokoska s azt mondta a királynak:

– Én voltam az, király felsége, aki kilőtte a szájából a falatot s azt
is én mondtam, hogy embervér van a borában.

A király azután rárivalkodott:

– Hát akasztófáravaló, honnan tudod te azt, hogy embervér van az én
boromban?

Kisokoska meg azt mondta a királynak:

– Hivassa elő felséged azt az embert, aki taposta, az is meg tudja
mondani.

A király mindjárt előhivatta azt az embert, aki taposta a bort s
megkérdezte, hogy igaz-e a dolog?

A szegény ember is megijedt s megvallotta, hogy mikor taposta, hát a
puttonban egy nagy kés is volt, aztán azt is beletették a zsákba, de ő
azt nem vette észre, csak akkor, mikor már a lábát elvágta és a sok vér
mind kifolyt.

A király ennek is a fejét vétette.

Azután mindjárt beszólította a cselédjeit; szegény Kisokoskát
megkötöztette s megparancsolta, hogy egyszerre akasszák föl.

Az akasztófát megkészítették s vitték kifelé Kisokoskát; mikor már az
akasztófa alá értek és a hóhér is a nyakára kötötte a kötelet, intett
arrafelé, amerre az ő katonái voltak elbújva s a sok katonaság mind
előrohant, Kisokoska pedig azt mondta azoknak, akik körülötte állottak:

– Látjátok-e előlről azokat az angyalokat, mind én értem jönnek, azok az
ördögök pedig hátulról, mind titeket visznek el!

Ezek is megijedtek, ucczu neki, vesd el magad! úgy elszaladtak, hogy még
tán ma is futnak, ha meg nem álltak.

A Kisokoska pedig a pogány király kezéből kikapta a kardot s levágta
vele a fejét, azután a lovára felpattant s elnyargalt a maga katonáival
együtt a keresztény királyhoz.

Amint bement a szobába, a pogány király fejével ráütött a keresztény
király asztalára, úgy, hogy mindjárt négy felé esett. Azután azt mondta
a királynak:

– No, felséged, az volt az én álmom, hogy én addig meg nem nyugszom, míg
a pogány király fejével a keresztény király asztalát széjjel nem
hasítom.

A király pedig a leányát mindjárt neki adta, meg az országának a felét.
Nagy lakodalmat csaptak, ettek, ittak, vigadtak, még most is élnek, ha
meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 37. sz. Hajnal István gyüjt. Békés.)


74. Tisza tündére.


I.

Egykor, igen sok száz esztendővel ezelőtt, mikor az _Óriás emberek_ –
magosak, mint a torony; erősek, mint a tüzes ménkű – éltek és uralkodtak
e földön, hej! akkor volt ám még csak furcsa világ: lapáton szórták
volna szét, seprővel söpörték volna az ilyen magunkféle embereket azok a
mérföldet lépő s tüzet pökdöső, villámló s tányérnyi nagyszemű Óriások.

No tehát, az időben széles ez országon a hatalmas erejű, háborgós
haragú, őszfejű, zöldszakállú _Tenger_ uralkodott, körülötte meg a
csillagokig nyúló magas hegyekben laktak azok a fene nagy Óriások;
mindegyiknek egy egész ily’ magas hegy volt a háza s mégis csak úgy bújt
bele hasonmászva.

Egy ideig csak megvolt a szomszédság békében, az öreg Tenger tűrte a
garázdákat, bár néha úgy nekihasaltak az öreg _Tenger király_ tavának,
hogy majd minden vizét kiitták s majd minden falkáját fölemésztették,
amiért néha borzasztó zenebona is támadott köztök, hogy a föld rengett
bele. De ez mind hagyján, ha nagyobb baj nem támadott volna. Az
őszbeborult, zöldszakállú Tengernek gyönyörű szép hét leánya volt,
arany- és ezüsthajú hét tündérleánya: _Duna, Tisza, Szamos, Maros,
Dráva, Száva, Körös_. Boldogság volt őket látni, mikor a habok fölött
tündöklő csigahéjjakon csónakáztak, vagy a szép, verőfényes partokon
játszadoztak s a játékos szellők, e pajtáskák ragyogó fürtjeiket
bodrozgatták s őket pajkosan himbálták.

Megtetszettek ilyenkor a szép szűzek a csúf Óriásoknak is, úgy hogy
annyira rájok fájt a májjok, hogy eltökéllették magukban azokat
birtokukba keríteni.

Összeesküdtek őkelmök, minthogy szinte éppen heten voltak a gonosz
czimborák: _Vasrágó, Bérczrepesztő, Földrázó, Sziklavető, Tűzokádó,
Robogó, Romboló_. Előbb azonban szép szóval kérték az ősz Tenger
gyönyörű leányait; de ez haragosan rázta fejét s iszonyú haragra indult,
hogy gonosz szomszédai s titkos ellenei ily szemtelen kéréssel
háborgatják. Ebből harcz támadott és pedig pusztító.

Az Óriások a szép Tündéreket elrabolták s legmélyebb barlangjaikba
zárták; a kétségbeesetten hullámzó s haragjában zúgó Tengert kiűzték
országából s pusztává tevék azt.

A messze száműzött Tenger búsan habzott messze-messze kedves
szülötteitől; nyugtalan fájdalmát elpanaszlá szerte a hős népnek, mely
környezte s bosszúvágyat ébreszte azokban s éleszté azt hullámivóiban,
míg roppant erővel útnak indította, elrombolt birodalmát ígérve
megbosszulás díjául; mert a nyájas _Szellőkék_ galambpostaként megvivék
az elzárt _Tündérek_ bús nyögéseit, miket azok hattyúhangokban
hallattak. Kiömlő könnyűikből forráscsermelyek fakadtak a hegyi
barlangokból, bolyongva keresők atyjok futása nyomait, kanyarogva
völgyön-síkon, míg összetalálkozván együtt folyának bánatos keblére s
útat jegyeztek a felzúdított Attila népének, melynek nyomán ez föllelte
a száműzött Tenger feldúlt országát. A gyöngéd Szellőkék viharrá
zordonultak s merészen hajták Attila sasait.

Pusztúlt az Óriás faj s mély rejtekekbe lopódzott a bosszú elől és
szerteoszlott a rengeteg üregeibe, de Attila megsarczolta váraikat,
kizsákmányolta gyüjtött kincseiket; a kiszabadult Tündérek hattyúalakban
úsztak könnypatakjaikon, majd aranyhalakként úsztak atyjok keblére.

A széternyedt Óriásokból Ördöng-szellemek párologtak szét, titkos
ármánykodást űzve, a hódítók közt ellenségeskedést támasztva, míg
egymást marnák s vesztöket készítnék. A jó Tündérek újra fölkésztették a
balsorsúak unokáit s fölbíztatták sasaikat apai örökségük meghódítására
s megannyi rajként itt termett a hős faj a tündérfolyamok partjain.

De az elszórt lelkek, mint _Boszorkányok_ ismét közikbe vegyültek s
űzték ártalmas mesterségeiket rontva-vesztegetve. Ez oka, hogy a
Boszorkányok a Tiszába vettetének annak megtudása végett, vajjon igazán
gonoszlelkű Boszorkányok-e? mert a Tisza _Víztündérei_ olyast nem
fogadtak be, ami velök össze nem fér.


II.

Egyszer egy jámbor öreg asszony ellen többen fenekedtek, hogy mint
Boszorkányt feladják s elítéltetik. Erre az úgy megrettent, hogy súlyos
betegségbe esett. Egyetlen leánya Rózsika majd kétségbeesett bújában s
folyton síránkozott anyját ápolgatva, kinek folytonos szomjúsága miatt
éjjel is gyakran ment a Tiszára friss vizet hozni anyjának s ott is
sírt, hogy könnyei a Tiszába folytak.

Egykor éjfélkor szép holdvilágnál ott sírdogált Rózsika vizet merítve s
könnyűit a Tiszába hullatva, midőn a víz tükrén egy fölséges szép
hattyút lát felé közeledni oly tekintettel, hogy Rózsika megrémülve
futásnak eredt s korsóját a Tiszába ejtette. De egy gyönyörű hang
nevénél visszahívogatta:

– Rózsikám, kedvesem, ne félj tőlem! Jóakaród vagyok, jer vissza
korsódért!

S a lány meggondolván, hogy a korsóra múlhatatlan szüksége van,
nekibátorodék s mint bámult, midőn egy angyali szép lány tartá korsóját
s így szóla:

– Légy, kedvesem, vígasztalt! Azon gyöngyöket, miket folyómba ejtettél,
dúsan nyered vissza, csak légy ezentúl is oly hű gyermek és jóerkölcsű!
Ha baj ér is, ne búsulj! E víz – melyet a javából merítettem – könnyít
anyádon, neked pedig segítségedre lesz e tollacska hattyúmellyemről. Jól
őrizd és ha baj ér, mártsd vízbe akár folyón, akár kútban, de amely
megrontva nincs; ott termek, míg szavamat megtartod s érdemes lész reá!

Rózsika úgy tőn. Örömmel vitte haza vizét, melytől anyja azonnal
felüdült. De gonosz irigyei nem nyugodtak, újra agyarkodtak ellene, mert
egy némely betegségekben értett a gyógyításhoz. Amint azonban próba
végett a Tiszába merítették, azonnal elmerült, úgy, hogy többé sohase
látták.

Rózsika nagy bánatában kiment éjjel a Tiszapartra s bemártotta
hattyútollát a vízbe, azonnal megjelent neki a Tündér s vígasztalta, ne
búsuljon anyja miatt, mert ahhoz többé nem fér a gonoszok agyarkodása.

– Édes leányom, gondoskodjál te csak magadról s tartsd meg szavamat,
megsegítlek, bármennyi baj ér! E nép gonoszsága megint megszaporodott,
hogy tatár s török pusztítás jöve fejére büntetésül. Hagyd el e tájat,
hogy ne lásd az irtózatot! Menj oda, hol e folyó tisztább vizet ad, az
ellenségtől sem lesz annyi szenvedésed, mint anyád irigyeitől lenne.

Rózsika úgy tett, reggel korán indult, épen jókor, a rosszlelkű
asszonyok őt is bűbájosnak kiáltották ki s eltávozása sokaknak fájt,
hogy üldözőbe nem vehették; de fájt az a jó Ihar Pistának is, ki a
jámbor Rózsikára titkon esengett s távozta után ő is elbujdosott. De
szegény Pista, nem érte nyomon Rózsikát, mert a balsors épen ellenkező
irányba űzte. Rózsika arra ment, hol a Tisza tisztább vizét isszák.

Hosszú vándorlás után egy öreg halászhoz vetődött, ki őt megszánván,
atyaként fogadta. Ott, távol a világtól s rossz emberektől, boldogul
folytak napjai csöndes munkálkodás és nyájas szeretet közt. De
boldogsága nem volt hosszú, az öreg halász elhalt, Rózsika odább
vándorolt, mostoha kezek közé jutott, szépsége s jámborsága irigységet s
ez sok bajt hozott reá. Bolygásait keservessé tették a török-tatár
háborúk. Amint így elfogva hurczoltatott a vad tatárok által Ihar Pista,
ki már akkor vitézsége által jeles vitézzé vált, véletlen mentette meg s
ápolója lett s kölcsönös jótétnél fogva egymáséi lettek. De a harcz
folyván, még egyszer ragadtatott el az ellenségtől Rózsika s csak hosszú
viszontagságok után találkoztak ismét, sok szenvedésük után végtére
egészen boldogok lettek, egy magányban halászat által éldegélve,
boldogíták egymást.

Rózsika a Tiszatündér hattyútollát viszontagságai közt elveszté s a jó
Tündérrel nem találkozhata, de nem feledé tanácsát. Azonban midőn
egykoron Pista beteg volt, családja számára élelmet keresendő, maga ment
hálójával a Tiszára s estig mit sem fogott, keservesen sírt, de
folytatta munkáját.

Egyszerre egy gyönyörű aranyhalacskát fogott s amint bámulással nézte a
holdvilágnál, egyszer csak megszólalt az aranyhal:

– Mit akarsz te, jámbor asszony, tenni foglyoddal?

– Óh, mit tennék én ily kedves, kis jószággal? Meg nem sütlek, meg nem
főzlek, meg nem öllek, el nem adlak senkinek, síró gyermekeimnek
viszlek, tiszta vízben tartalak, virágokkal víditlak, csak vígasztald
síró gyermekeimet!

– Nem fognak azok sírni, jó asszonykám, símogasd le testemről
pikkelyeimet s vidd haza nekik!

Rózsika úgy tett, köténye tele lett arannyal s a kis halból rögtön a
gyönyörű szép Tündér mosolygott rá.

– Ismersz-e, jó leány?

Rózsika elbámult, szinte megmerevült, de még inkább, midőn egy bögre
vizet adott át neki s mondá:

– E friss vízzel itasd beteg férjedet s mi a víz alatt benne van, vedd
vissza, mint sajátodat, könnyűid azok, miket folyómba hullattál sok
bánatodban. Mind csupa igazgyöngy volt az. Élj boldogul s ne feledd el
tanácsomat! Egy pikkelyt mártva a folyóba, ismét megláthatsz, ha érdemes
maradsz jóakaratomra!

E véletlen nagy ajándék csakhamar megváltoztatta Iharék állapotát, de
nem szívöket. A kis ház kétszeres boldogság tanyája lett.

(Ipolyi A. gyüjteményében 320. sz. Csaplár Benedek gyüjt. Szeged.)


75. Malmeduczi József.

Volt egyszer egy molnár s az igen nagy erdőt bírt; amint az erdőben
vadászott, sírást hallott; arra ment, honnan a sírást hallotta s nagy fa
üregében pólyába takart kis gyermeket talált.

A molnár nagy örömmel hazavitte a feleségének, felnevelték, iskolába
adták s a fiúnak hogy nagyon jó esze volt, mikor otthon kijárta az
iskolákat, elment más, nagy városba tanulni. Mivel itt nem tudta a
szokást, hogy még szállásra is kellene menni, bement egy vendégfogadóba,
ott az istállóban a szénába húzta magát, hol a kocsisok reggel
megtalálták, s agyba-főbe verték, míg végre a vendégfogadós a lármára
odament s a gyermeket kérdőre vette, hogy honnan jött és mit akar? A
gyermek elbeszélte neki, hogy mi járatban van; a vendégfogadósnak a
gyermek nagyon megtetszett és tovább járatta iskolába, úgy, hogy végre
mindenkit felülmúlt tudományával.

Végtére a király fülébe is elhatott, hogy milyen tudós ember lett
belőle, úgy, hogy végre a király felkívánta, hogy valami nagy hivatalt
adjon neki.

Egyszer a király elment egy szép városba mulatni valami félesztendőre; a
királynak pedig nagyon szép leánya volt. Malmeduczi József nagyon jól
viselvén magát, nagyon sok irigye támadt az udvarban s addig leskelődtek
utána, hogy végre a király után levelet küldtek, hogy Malmeduczi József
a leányát szereti.

A király ezt meghallván, nagyon megharagudott, úgy, hogy Malmeduczi
Józsefnek a király előtt meg kellett jelenni.

Megjelent s a király neki egy levelet adott, hogy azzal tüstént felesége
előtt jelenjék meg.

Malmeduczi József most elindulván, mikor beesteledett, egy nagy erdőre
talált, itt addig járkált alá s fel, míg egy elavult zarándokbarlangra
talált. Itt ő azon gondolkozott, hogy mi van itt? Végre meglátott egy
öreg zarándokot, ki azt kérdezte tőle, mi járatban van? Malmeduczi
József elmondta, hogy mi járatban van, a zarándok megvendégelte őt s
ágyat mutatott neki, hogy nyugodja ki magát. A zarándok most azon törte
a fejét, hogy mi van nála? Kikereste a zsebeit, talált nála egy pecsétes
levelet, melyet hamar felbontott és elolvasta. A levélben ez volt írva:

– Kedves feleségem, most küldöm Malmeduczi Józsefet hozzád, de mihelyt
megérkezik, add meg neki a halált!

A zarándok nagyon megsajnálván vendégét, gondolkozott, vajjon hogyan
segíthetne rajta? Mindjárt elővette a tintát és pennát s kikorrigálta; a
halált leánynak igazította, lepecsételte és visszatette a zsebébe.

Mikor felébredt, elment vele a zarándok és megmutatta neki az útat, így
Malmeduczi József csakhamar a király udvarába ért, a levelet pedig
átadta a királynénak, ki nagy örömmel vette el s mikor ezeket a sorokat
olvasta:

– Kedves feleségem, most küldöm Malmeduczi Józsefet hozzád, de mihelyt
megérkezik, add meg neki a leányt! – Csodálkozott rajta; de ura
parancsolatját teljesíteni kellett; azonnal összehíván a rendeket,
csakhamar megesküdtek.

A király megúnván a mulatást, hazafelé igyekezett. Mindenfelé nagy
világítással várták és azt kiabálták:

– Éljen az új király!

Az öreg király ezen nagyon meghökkent és csodálkozott rajta, hogy talán
mind megbolondultak. Csakhamar elérkezett a maga rezidencziájába, hol
megtudta, hogy nem tréfa a dolog. Most megkérdezte feleségétől és
leányától, hogy micsoda ez?

Ezek előmutatván, hogy a levél tulajdon kezeírása, amin a király nagyon
megbosszankodott, hogy írhatott a halál helyébe leányt és megparancsolta
Józsefnek, hogy addig szeme elé ne merjen kerülni, míg a szerencsés és a
szerencsétlen órát fel nem találja.

Malmeduczi József elindulván, ment, mendegélt, elért végre egy
királyhoz, aki őt nagyszívvel fogadta. Azt kérdezte a királytól:

– Nem hallott-e valamit a szerencsés és szerencsétlen óra felől?

A király azt mondta, hogy ő mitsem hallott, hanem egyszer, amint a kis
leányát a dajka a kertbe vitte, hirtelen eltűnt, ha visszahozná,
gazdagon megjutalmazná.

Ezzel továbbment, más királyhoz érkezett, ez is szívesen fogadta, ennek
is elbeszélte, mi járatban van. A király panaszolkodott, hogy neki egy
kútja van s már hét esztendeje mióta vizet nem ad, ha erről valaki
valami bizonyosat mondana, gazdagon megjutalmazná.

Ment tovább. Újra elért egy városba és ott egy rettentő nagy kaput
látott és oly nagy _Óriás_ strázsált ott, mint egy torony. Amint
odament, mindjárt azt kérdezte tőle, mit akar itt? Malmeduczi József
pedig azt mondta, hogy ő a szerencsés és a szerencsétlen órát keresi. Az
Óriás azt felelte:

– Azt feltalálod, de egy feltételt szabok eléd.

Malmeduczi József azt felelte, ha csak lehet, teljesíti.

– Kérdezd meg, hogy meddig fogok én itt strázsálni?!

Ekkor Malmeduczi József bement és ott rettentő nagy oroszlányokat látott
és nagyon megijedt. Közelebb ment, látta, hogy csak csinált oroszlányok.

Most már nem félt, beljebb ment, gyönyörű, szép királynéra talált.

– Hol jársz itt, hol még a madár sem jár?

Malmeduczi József pedig elbeszélte, hogy mi járatban van. A királyné
ekkor azt mondta:

– Bújj el, majd eligazítom a dolgot! Mert ha a férjem hazajön, megérzi a
szagodat!

Azzal József elbújt. Hazajött az Ördög, azt mondja:

– Micsoda szag van itt?

A felesége azt mondja:

– Talán az Óriás szaga érzik, mivel az ablakot kinyitotta.

A királyné elaludt, egyszer hirtelen felébred és azt mondja:

– Jaj, kedves férjem, azt álmodtam, hogy egy királynak a leánya, mely
csak ötéves, elveszett a kertjéből.

– Jaj, kedves feleségem, mikor a dajka a kertbe vitte, megharagudván
reá, azt mondta, hogy: Az Ördög vigyen el! én pedig hirtelen elragadtam,
az pedig te vagy!

Egy kis idő múlva ismét hirtelen felkiált az asszony:

– Jaj, édes férjem, azt álmodtam, hogy egy király kútjának a lyuka
begyugult, hogy lehetne azon a vizet újra ereszteni?!

A férje azt felelé:

– Egy dajka a gyermekét lökte bele, ha azt kiveszik, azonnal foly a víz.

A felesége ismét elaludt és hirtelen ismét felugrott, azt mondta:

– Jaj, édes férjem, azt álmodtam, hogy az Óriás azt kérdezte: mikor
szabadul meg már onnan?

Az Ördög azt felelé:

– Jaj, édes feleségem, akkor szabadul meg, mikor azt kiáltja: Obléz!

Ezeket mind megértette Malmeduczi József és a strázsa is meghallván, mit
mondott az Ördög, elkiáltotta magát:

– Obléz!

Ekkor az Ördög kiment, az Óriást felváltotta örökre, Malmeduczi József
pedig a királynéval elment anélkűl, hogy a strázsa megszólította volna.
Ezután Malmeduczi József a királynak visszavitte a leányát, a kútnak is
megmondta, mi a baja, a királytól katonákat kért és elment a felesége
atyjához, legyőzte, feleségével újra megesküdött s még most is élnek, ha
meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 59. sz. Tornemíz Antal gyüjt.)


76. Az aranyeke.

Volt a világon egy gazdag és hatalmas király, csináltatott magának egy
aranyekét, azután behívatta az ország nagyjait, hogy találják ki: mit
ér? Gondolkoztak, törték a fejöket, egyik többet, a másik kevesebbet
mondott, mint amennyibe került, elég az hozzá, hogy nem bírták
kitalálni. Ekkor magához szólítja a legöregebb jobbágyát, szinte azért,
hogy találja ki, mit ér az aranyeke? Sokat gondolkozott ez is rajta, de
nem találhatta ki, miért is a király meghagyta neki, hogyha három nap
alatt ki nem találja, feje vesztesége.

Ezzel az öreg hazament. Búsul, búsul egész nap, sem nem eszik, sem nem
iszik, nem kell neki semmi; végre észreveszi ezt gyönyörű termetű
tizennégyéves leánya s megszólítja:

– Apám, miért búsulsz?

– Hogyne búsulnék, édesleányom, – felel az apa – mikor a király fejem
vesztesége alatt meghagyta, hogy találjam ki, mit ér az aranyekéje,
melyet a minap csináltatott!

– Mit ér, mit ér? még azon is kellene gondolkozni, eredj s mondd meg
neki, hogy ekéjénél a májusi és áprilisi eső is többet ér.

– Jól megfontoltad-e, leány? mert jólét és fejveszteség forog kérdésben.

– Igen, apám, te csak eredj és ezt mondd!

Elmegy tehát a királyhoz s elmondja, hogy ekéjénél a májusi és áprilisi
eső is többet ér.

– Honnan tudod, vagy ki mondta ezt neked? – kérdé a király.

– Van egy tizennégyéves leányom, az mondta – felelé az öreg.

– Jól van, – mondá a király – igen jól van, hanem már most adok egy
marék lent s mondd meg a leányodnak, hogy fonjon belőle annyi fonalat s
a fonálból szőjjön annyi vásznat, hogy katonájim mind megférjenek
alatta, mert különben feje vesztesége.

Ezzel hazamegy az öreg s előadja a leányának, mit mondott a király.

– Mit? hát talán még ezen is kék törni a fejét! Itt van egy kis darab
fa, vidd el a királyhoz s mondd meg neki, hogy csináljon belőle orsót,
rokkát, motollát és szövőszéket, ha igen, akkor parancsolatja teljesítve
lesz!

Elment az öreg s megmondta a királynak, hogy mit izent a leánya, hogy
abból a kis darab fából csináljon orsót, rokkát, motollát és
szövőszéket, ha igen, akkor parancsolatja teljesítve lesz.

A király megilletődött ezen az okosságon.

– Hozd el – úgymond – leányodat, látni akarom!

Elhozta a leányát, a király megszerette és feleségül vette az alatt a
föltétel alatt, hogy senkinek tanácsot ne adjon, mert különben
elkergeti.

– Igérd meg, kérlek, – mond a leány – hogyha elkergetsz, magammal
vihetem, amit legjobban szeretek!

A király megígérte.

Történt a többek közt, hogy az udvarhoz panaszosok jöttek s a király nem
lévén otthon, ezeknek a királyné adott tanácsot.

Nemsokára hazajön ám a király, s megtudva feleségének e tettét, annyira
megharagudott reá, hogy megparancsolta neki, miszerint holnap virradóra
házától eltakarodjék.

Estére kelvén az idő, álomport hozatott a királyné s italban beadta a
királynak, a király, hogy az álomporos borát megitta, ültőhelyében
elaludt; ekkor a királyné ölébe vette és szolgájával föltette a kocsira,
elvitte apja házához. Reggel felé fölébred a király, ki akar menni, a
szemöldökfába vágván fejét, felkiált:

– Ejnye, hol vagyok én?

– Itt vagy, kedvesem! – mondta a királyné.

– De hát ki, vagy mi hozott engem ide?

– Én, – mondá a királyné – mert azt igérted, hogy amit legjobban
szeretek, elhozhatom magamnak, téged szerettelek és szeretlek legjobban,
téged hoztalak el.

Ekkor megölelvén a királyt, megcsókolá.

– Igy hát, édes feleségem, én is téged szeretlek legjobban, hanem most
már gyerünk haza, vigyük el apádat is s a gunyhót hagyjuk itt a
szegényeknek.

Mikor hazaértek, újra lakodalmat csaptak, volt mulatság olyan, hogy még
a kutya is fánkot evett.

Azután megvoltak ők otthon; nemsokára fijok született, kit Barugónak
híttak; fijokat nevelték, oktatták, tanították, boldogul éltek s élnek
most is, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 485. sz. Herczegh Mihály gyüjt.
Hódmező-Vásárhely.)


77. A bíró leánya.

Volt, hol nem volt, még az Operencziális-tengeren is túl volt egyszer
egy király, a kinek sem gazdagságra, sem szépségre, sem okosságra párja
nem volt az egész világon.

Ez a király egyszer azt az izenetet küldte egyik városába az
előljárókhoz, hogyha jóindulatját továbbra is meg akarják tartani, a
városukban levő malomköveket nyúzzák meg! Lett nagy fejtörés, lett sok
beszéd, miként teljesíthetnék a király akaratját? De bármilyen
tapasztalt, okos emberek voltak is, egy sem akadt közöttük, aki
megtalálta volna a kulcsát a rejtvényes parancsnak. Különösen meg volt
akadva a város jólelkű bírója, ki hazamenvén, otthon se nem evett, se
nem ivott, hanem egész éjjel tépelődött rajta: mitevő legyen? Volt ennek
a bírónak egy igen-igen szép lánya, aki látva atyja nyugtalanságát,
szelíden tudakozódott bánata okáról. A bíró elmondta a dolgot leányának.

– Arról könnyű tenni – szólt a leány. – Válaszolják a királynak ezt:
parancsolatját készszívvel teljesítjük, megnyúzzuk a malomköveket, ha
előbb felséged vérét veszi!

Megörült a bíró a jó feltalálásnak, még éjszaka összehívta a város
bíráit s beleegyezésökkel megküldte a feleletet. A királynak tetszett a
válasz, megdícsérte feltalálóját látatlanban.

Azután ezt a másik parancsot indította útnak: egy feneketlen kantát úgy
foltozzanak be, hogy a foltnak helye se lássék!

Lett újra gondolkozás. Haszontalan törte a fejét most is a nemes tanács.
A bíró leányának a kérésére elmondta az újabb parancsot is s a leány
kevés gondolkozás után ezt a tanácsot ajánlotta az apjának elküldeni.

– Mielőtt valamit foltozunk, ki szoktuk azt fordítani; megfoltozzuk a
kantát, ha felséged azt előbb kifordítja.

A király most még jobban elbámult a talpraesett feleleten s megizente,
hogy az az ember, aki a feleletet adta, rögtön menjen hozzá, de se nem
szekéren, se nem gyalog, se nem lóháton, se nem szamáron, ruhában, de
mégis ruha nélkül, ajándékkal, de mégis ajándék nélkül.

A bíró leánya felült egy öszvérre, magára ruha helyett felvett egy hálót
s két tányér közé egy madarat zárt, melyet, mint ajándékot adott át;
természetesen a madár elrepült azonnal, mihelyt a tányért felnyitották
és így a királynak nem lehetett legkisebb szava sem a megfejtés ellen.

Mentül tovább nézte a király a leányt, annál jobban megtetszett az neki;
utoljára feleségül vette.

Esküvő alkalmával a király kikötötte, hogy felesége sem titokban, sem
nyilvánosan dolgaiba ne avatkozzék, tanácsot senkinek se adjon, mit meg
is ígért, fel is fogadott.

Történt, hogy a király elment messze földre háborúskodni, magára hagyta
az új menyecskét, aki sírva vált el tőle, mert nagyon szerette s alig
várta hazajövetelét. Ezalatt az országban fejetlenség harapódzott el,
nem volt, aki rendet csináljon a nép közt. A királynét eskü kötelezte
bele nem avatkozni az ország ügyeibe, nem is ment ő hozzá azután senki,
a bírák tetszésök szerint ítéltek, nem lehetett senkitől sem tartaniok.
Nagy zavart csinált különösen két ember összeperelése, kik közt nem
tudtak törvényt tenni.

Ez a két ember pedig úgy veszett össze, hogy az egyik hasas tehenének
helyet kért a másik óljában, hol különben is csak egy ökör volt; de a
borjú, amint a világra jött, az ökör alá ment s ezt, mivel mind a két
ember aludt, egyik sem látta. Az ökör gazdája ébredt fel először s ökre
alatt látván a borjút, nagyon megörült neki s felköltötte a tehén
gazdáját is, hírül adva neki, hogy az ő ökrének borja van. Beszélhetett
a másik amennyi csak a torkán kifért, hogy az lehetetlen, a borjút nem
engedte az ólból kivinni. Össze is verekedtek rajta, de ezzel egyik sem
érte be, mentek a bíróhoz s az elé terjesztették a dolgot; de mind
hasztalan volt, az ökör gazdája nem akart hinni senkinek, ment a
királyhoz, egyenesen, hogy pedig az otthon nem volt, a feleségéhez s
azzal akarta az ügyet elintéztetni.

A királyné hasztalanságnak tartotta az egészet s a borjút a tehén
birtokosáénak mondotta. Erre az ember azt mondta, asszonykirály szavára
nem hajt, hol van a király?

– Kölest őriz a tengerparton, mert a halak mindig rájárnak s leeszik.

Erre az ember azt mondja:

– Csak nem tart bolondnak, hogy ezt el akarja velem hitetni?

– Ha bolond nem volna kend, – szólt a királyné – akkor azt sem hinné
kend, hogy az ökör megellett.

Megszégyenkedve lemondott az ember a borjúról.

A királyné azonnal megbánta ezt; de a király hazajövén, megbocsájtott
neki s meg is dicsérte.

Megesküdött vele újonnan, most már az igazgatásból sem zárta ki,
meggyőződvén felőle, hogy felesége okossága hasznára válhatik. Mivel
győzedelmesen tért meg a király, kettős ünnepet ültek. Örült boldog,
boldogtalan, folyt a bor, mint a víz, de ha ilyen nagy mulatság nem lett
volna, az én mesém is tovább tartott volna.

(Ipolyi A. gyüjteményében 561. sz. Bihari Péter gyüjt. Békés.)


78. A három csomó.

Most, a napokban, Debreczenben a nagytemplomban egy mécs háromszor
gyulladt meg magától, hiába oltották el, ismét meggyulladt. Katonaságot
rendeltek oda strázsálni, de a katonák nem tudták, hogy miért rendelték
őket oda. Egy közülük kíváncsi volt megtudni, hogy miért állanak a
nagytemplom körül, bement a templomba.

Amint bement, látta, hogy a szószékben egy ősz, nagy szakállas ember
ült, egy könyvből valamit olvasgatott, előtte pedig a szószék
párkányzatán három csomó valami volt. Amint a katona bemegy, kérdi tőle
az öreg:

– Mért jöttél ide, fiam?

– Szeretném tudni, hogy miért van itt előtted ez a három csomó valami s
mi van abban?

Azt mondja az öreg neki:

– Húzd ki fiam a kardodat s vágd ketté ezt az első csomót, meg fogsz
tudni mindent.

A katona kihúzta a kardját, kettévágta a csomót. Amint kettévágta, nagy
csomó vér ömölt ki belőle.

Erre az öreg azt mondá:

– Lásd, fiam, ez azt jelenti, hogy ebben az esztendőben nagy vérontás
lesz, úgy fog a vér ömleni, hogy még a föld is alig győzi nyelni. Vágd
ketté most a másodikat!

A katona azt is kettévágta s tiszta búza ömölt ki belőle.

Erre azt mondja az öreg:

– Lásd, fiam, ez azt jelenti, hogy annyi búza lesz az idén, hogy le sem
győzitek aratni. Vágd ketté már most a harmadikat is s meg fogod tudni
az egészet!

A katona a harmadikat is kettévágta és egy csomó bankó hullott ki
belőle.

Erre meg azt mondta az öreg:

– Lásd, fiam, ez azt jelenti, hogy bankón, sok bankón váltják meg azt a
sok vért, amelyik ebben az esztendőben úgy fog ömleni, hogy még a föld
is alig győzi nyelni.

(Ipolyi A. gyüjteményében 11. sz. Szabó János gyüjt. Füzes-Gyarmat.)


79. Krisztus urunk és a szegény ember.

Volt egyszer egy szegény ember, annyi gyermeke volt, mint a rosta lyuka,
sőt még eggyel több.

Nem tudván kellőleg gondoskodni gyermekei eltartásáról, elindult élelmet
keresni. Útközben megtalálja Krisztus Urunkat Szent Péterrel; Krisztus
Urunk megkérdezi tőle: hova megy?

– Megyek, igen sok gyermekem lévén, élelmet keresni valamerre. Kérlek,
légy szíves valamiben segíteni!

Ekkor felszólítja Krisztus Urunk Szent Pétert:

– Adjál neki valamit!

Adott Péter egy asztalt, melynek ha azt mondta:

– Kedves kis asztalom, terülj meg! mindjárt megterült ahány emberre
kellett mindenfélével: étellel, itallal ellátva.

A szegény ember gyanakodott s annyival is inkább, mivel felette éhes
volt, megpróbálta a kis asztalt s az megterülvén, jóllakott s vitte nagy
örömmel hazafelé, hogy éhező gyermekeit majd jól tartja.

Eközben azonban betért egy korcsmába s elmondta, hogy mit kapott és hogy
igazolja állítását, megteríttette a kis asztalt, jól tartotta
mindnyájokat. A korcsmáros, bár volt az asztalon elég bor, egyre
hordatta a bort, hogy a szegény embert leitathassa, mit el is ért s a
kis asztalt hasonlóval kicserélte. Reggel hazavitte a szegény ember az
asztalt, biztatta gyermekeit s feleségét, hogy majd jól tartja most őket
a sok éhezés után; azonban hasztalanul mondta a jelszót, az asztal
semmiképen sem terült, haragjában fejszét vett elő és szétvágta.
Felesége pedig piszkolta, hogy rá hagyta magát szedni. Bosszúsan hagyta
el a házát a szegény ember, útnak indult.

Ismét előtalálta Krisztus Urunkat, előadta, hogy az asztallal nem ment
semmire. Krisztus Urunk szólott ismét Péternek s adott egy darálót,
melynek ha azt mondta:

– Daráló darálj! – addig darálta a legszebb lisztet, míg csak nem
parancsolta megállni.

Útközben ezt is megpróbálta; ismét betért a korcsmába s előadta, hogy
mit kapott most, hogy most már nem csalódik, mint az asztallal és meg is
próbálta. A korcsmáros leitatta ismét s éjjel felcserélte a darálót,
melyet hazavivén, hiába parancsolta a szegény ember a darálást, meg sem
mozdult. Haragjában ezt is széjjelverte.

Felesége ismét sértegette, ismét elment hazulról s újra előtalálkozott
Krisztus Urunkkal, kinek előadta, hogy’, mint járt a darálóval is. Péter
ekkor egy szamarat adott, mely e szóra:

– Rezi édes csacsim! – annyi aranyat hullajtott, amennyit a gazdája
akart.

Ezzel is betért a korcsmába s éjjel ezt is elcserélték. Hazahajtott nagy
örömmel, de hasztalanul mondta az ösztönző szót, nem lett semmi
eredménye; furkót kapott s agyonütötte.

Ekkor még bosszúsabban távozott el hazulról, elhatározta, hogy sohasem
tér vissza s ezúttal másfelé vette útját; de mégis előtalálkozott
Krisztus Urunkkal, kinek előadta csalódását. Most Péter botot adott
neki, mely e szóra:

– Üss ide, botom! – addig páholta az embert, ameddig a gazdája akarta.

Betért ismét a korcsmába, előadta botja tulajdonságát s az ott levőket
jól, a korcsmárost és feleségét pedig addig verette, míg csak ki nem
vallották, hogy ők cserélték el a holmiját. Odaadták neki az asztalt is,
darálót is, csak ne bántsa őket; azután hazaballagott.

Először is családját jól tartotta, azután a kapott tárgyakat
megpróbálta. Nagyon gazdag lett a szegény ember, előhivatta azért az
építőmestert, hogy építsen neki palotát; épített is olyant, hogy a
királyéval vetekedett.

A városban súgtak-búgtak az emberek, hogy miként építhet oly szegény
ember annyi gyermekkel oly nagy palotát, talán lopja, vagy csinálja a
pénzt! Végre a király is küldözgetett hozzá követeket, hogy miből
építette ezt a szép lakást! A szegény ember azonban mindig furkósbottal
felelt.

Végre a király megharagudván, tizenkét katonát küldött, hogy a szegény
embert hozzák fel hozzá; ha meg nem mondja, hol vette a pénzt. A szegény
ember először kétségbeesett, de azután szólt a botjának, mind leverette
és szekérre hányva, haza küldötte őket. Ekkor a király egy ezredet
küldött a szegény ember ellen, ki botjával az egészet jól eldöngettette.

Végre a király egész seregét odaparancsolta, hogy a palotát rontsák le.
A szegény ember kidugván fejét az ablakon, meglátta a temérdek katonát,
kiszólt, hogy ne pocsékoltassák azt a sok embert, mert mind agyonveri,
ha mégannyi lesz is, egyszersmind elküldött a királyhoz, hogy egy hét
mulva, vasárnap szívesen látja házánál egész királyi udvarával, ha meg
nem veti; ekkor megmutatja, honnan veszi a pénzt; sőt még az egész
várost is meghívta akkorra ebédre.

Eljövén a vasárnap, a király egész udvarával még jókor, tíz órakor
lement, hogy meglássa, hogy mint készül a szegény ember annyi vendég
elfogadására. Azonban már tizenegy óra s még tűz sincs a konyhán; el nem
képzelhették, mit akar a szegény ember. Az egész nagy teremben csak egy
kis asztalka volt, azon kívül semmi. Sürgették a szegény embert, hogy
sehol semmi, pedig itt van már az ebéd ideje. A szegény ember azt
mondta:

– Ne gondoljanak azzal, az az ő gondja.

Eljött az ebéd ideje, a szegény ember szólott a kis asztalnak s az
elkezdett nyújtózni: háromszor-négyszer is körülnyúlt a teremben s rajta
a legjobb ételek s italok termettek, amilyen még a király asztalán
sincs.

Elvégezvén az ebédet, a király felszólítá, mutatná meg neki, honnan
veszi a pénzét? Ekkor a darálót kihozatja a szegény ember s az emelet
tornáczába tétetvén, annyi liszt lett, hogy még az udvara is elkezdett
vele megtelni. A sok lisztet a szegény ember a városi szegény embereknek
adta.

Ezután a szamarat is megpróbálta, mind elbámult a temérdek arany
látásán.

Végre a botot vette elő s hogy az ebédnek némileg árát vegye, az egész
vendégséget megütögettette.

Ezután csendesen, békességben élt a szegény ember feleségével s
gyermekeivel és most is élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 25. sz. Niklovicz Bálint gyüjt.
Ér-Szent-Király.)


80. Tentás Lajos.

Volt a világon, de hogy hol? azt magam sem tudom, egy kovács, annak egy
Lajos nevű fia, ki igen szeretett iskolába járni, de atyja szegény volt.
ezért mesterségre akarta adni.

Lajos, mikor utolszor akart iskolába menni, arra ment Jézus és Szent
Péter, kiket atyja, a kovács elkergetett háza elől s Lajost nekik adta.

Jézus és Péter kivitte, hogy Lajos telt erszényt talált s elkezdett
tintát készíteni s addig készítette, míg meg nem gazdagodott.

Egyszer Lajos a fővárosba ment s itt fogadott a királlyal, hogy ő
készíti a legjobb tintát. Tentás Lajos az életét, a király a leányát
tette fel a fogadásra, azonfelül fél királyságát. Tentás Lajos a
fogadást megnyerte s a királyleány a fél királysággal az övé lett.;
szüleit felkereste, kikkel még most is boldogul él, ha meg nem halt.

(Ipolyi A. gyüjteményében 398. sz. Wéber Károly gyüjt. Szeged.)


81. Az öreg koldus és a jószívű fiú.

Egy szegény embernek három fia nem tudván másképen kiélni, egy folyón
hídat készítettek s minden átmenőtől egy aranyat követeltek.

Első nap a legöregebbik ment vigyázni s egy a hídon keresztülmenni akaró
öreg koldus nem lévén képes megfizetni, kérte, hogy bocsájtsa át három
tudomány megtanításáért; de ez nem tágított, hanem megvette rajta az egy
aranyat. A másik szinte aszerint cselekedett.

A legfiatalabb, kit legbutábbnak tartottak, elfogadta a három tudományt,
hazamenvén, bátyjai halálra keresték; azonban használván tudományát,
megrázkódott, arany galamb képében kirepült az ablakon.

Később tehenesnek szegődött be a királyhoz.

Egyszer történt, hogy a királynak futárra volt szüksége, ki idegen
országban özvegyen élő leányához, a királynéhoz menve, adja neki tudtára
a különben el nem kerülhető veszedelmet.

Mindenütt embert keresett, de nem talált, míg a tehenes magát be nem
jelentette.

Most lóválasztásra került a sor, ő a legocsmányabb lovat választotta s
kivitte az erdőbe a legnagyobb fűre; azután maga pedig átváltozott
nyúlnak, galambnak, majd szarvasnak; ha az egyik állat képében elfáradt,
a másikra változott.

Végre elérkezett a királynéhoz, ki beleszeretett a tehenesbe, emlékül
egy félig törött gyűrűt adott neki ajándékul, a tehenes meg háromszor
megrázkódván, arany nyúlszőrt, arany galambtollat s halpikkelyt adott
neki.

Ezzel elbúcsúztak, a tehenes fölkereste lovát, mellé feküdt s elaludt.

Arra ment egy öreg katona, átolvasta a levelet, a tehenest megölte,
felült a lóra s meghozta a királynak az izenetet; öregségét azzal
mentette ki, hogy az út fáradalmai megtörték.

A királynak ezután háborúba kellett menni, elment az öreg katona is és
jól vitézkedett a csatában, amiért a király özvegy leányát neki akarta
adni feleségül, de az özvegy királyné felismerte, hogy nem ő az, akibe
beleszeretett, nem vállalta férjül.

Épen, mikor a házasságnak meg kellett volna történni, az Öreg Atyaisten
megparancsolta szolgájának, hogy szedje össze a megölt csontjait s
elrohadt testét agyaggal pótolja ki, leheljen bele párát, támassza fel
halottaiból. Ez feltámasztván őt, utasítást adott neki, hogy miképen
járjon el dolgában.

Koldusruhába öltözött, egy hű szobaleánytól azt izente a
királykisasszonynak, hogy beszélni akar vele, mivel tudta, hogy a
királykisasszony vőlegényétől nem mozdulhat, a kapott fél gyűrűt is
beküldte, mire ez ráismervén mátkájára, kivitte, hogy hozzáment
feleségül.

(Ipolyi A. gyüjteményében 141. sz. 323. l. szerint gyüjt. Varsányi.
Nyitra.)


82. Rózsa királyné.

Bakony erdejének valamely tájékában lakott több mint száz év előtt egy
szegény asszony, kinek legnagyobb öröme fiatal leányában: Ilkában volt.

Ez a szegény asszony egyszer megbetegedvén, Ilka csak jó anyjának az
ápolására fordítá minden tehető erejét.

Igy ment egykor az erdőbe epret szedni, hogy anyjának némi hűsítő
eledelt nyújthasson. Ekkor hozzájött egy öreg Koldus, ki tőle alamizsnát
kért s ő odaadta utolsó darabka kenyerét.

– Te majd egykor a legnagyobb szerencsében részesülsz! – mondta a
Koldus.

Ilka hazajövén, bámulatára anyját nem találta a szobájában; keresé az
egész házban, de siker nélkül; mire az öreg Koldus hozzájött és tudtára
adá neki, hogy anyját ne itt, hanem az erdőben keresse. Majd kivezeté őt
oda, hol az erdő szélén magas kősziklák emelkednek, melyek alatt Ilka
anyjának holt tetemeit pillantá meg; szegénynek majd megrepedt a szíve e
látványon! Térdre rogyott és szemét az éghez fordítá, Istenhez
fohászkodott; a Koldus pedig azt mondá:

– Majd ha engem harmadszor meglátsz, érteni fogod az esetet és akkor a
legnagyobb szerencsében fogsz részesülni.

Ezután bizodalommal Istenében, elindult szolgálatot keresni.

Ment, ment, mendegélt, mát esteledett s ő a sűrű erdőben volt mindig,
nem bírta megtalálni az útat, mely kivisz. Elsötétedett s Ilka még
mindig magánosan, menedékhely nélkül volt; egyszer a távolból világot
vett észre, arra tartott s mikor már egészen közel volt hozzá, látta,
hogy nagy ház előtt áll. Abban a véleményben volt, hogy itt bizonyára
földesúr lakik, bekoczogott és belülről egy durva hang kérdé:

– Ki az? – és az ajtót kinyitotta előtte valaki; ez egy izmos alakú
férfiú volt. Ilka megijedve rebegé, miként ő szolgálatot keres; a férfi
egy terembe vezeté, hol hozzá hasonlók ültek egy nagy asztal körül,
kiket Ilka rablóknak ismert meg. Ezek most kényszeríteni akarták arra,
hogy nálok maradjon, mit ő semmikép sem akart megtenni, miért is szegény
Ilkát tömlöczbe zárták.

Egyszerre az egész tömlöczöt nagy fényesség tölté be, a vasrostély
kettétört és szép fehér lóról egy gyönyörű fiatal ember szállott le,
Ilka elé borult s megvallá: hogy ő volt az öreg Koldus, ő a Rózsa
herceg, ki Ilkát már rég Rózsa királynénak választá, csak meg akará
próbálni, hogy valóban oly jó-e, mint látszott és azért hagyta kínok
közt jutni a szerencse és Tündérek országába, hol anyját is föltalálja.

(Ipolyi A. gyüjteményében 129. sz.)


83. Jámbor János, a kecskepásztor.

Egy helységben volt egyszer egy János nevű kecskepásztor, ki istenfélő
és jámbor ember volt; de mindamellett fösvény, veszekedő, rossz felesége
volt, kit Szibillának hívtak, kitől Örzsi nevezetű leánykája született.

Volt a felett a helység felett egy elátkozott hegy, melyről azt
beszélték a lakosok, hogy régen ott vár volt, benne vitézek laktak, de
rossz életet élve elátkozódtak s a vár a hegybe besülyedt s azóta ott
még ma is kísértet jár nemcsak éjjel, hanem nappal is s ezért a hegyet
mindenki kerülte; s noha a legszebb fű nyőlt az oldalán, még a pásztorok
sem keresték fel, kivéve Jámbor Jánost: a kecskepásztort, kit a lakosok
többször figyelmeztettek, hogy ne menjen az elátkozott hegyre nyáját
legeltetni, mert előbb-utóbb rosszul jár; de neki ez mit sem ért, mert
istenfélő s jó ember volt, mit sem tartott a kísértetektől.

Mikor János oda járt legeltetni, azt tapasztalta, hogy a nyájából
rendesen hiányzik a legelés alatt kecskéje; de a rendes időre jóllakva a
többi közé elegyedett, s mikor hazahajtott, mind megvolt.

Történt azonban egyszer, hogy a helység kecskéi hazajöttek, de nem tért
vissza velök János.

Igy múlt az idő, míg Szibilla pásztorné urát előbb a szomszédoknál,
utóbb a korcsmában tudakozta, de hasztalanul, mert a pásztort senki sem
látta. Elment azután öregje, fiatalja, kicsije, nagyja keresni, mert jó
ember volt, felmentek az elátkozott hegyre is, de nem találták.

A helység más pásztort fogadott, hogy Jánost nem találták, az asszony
pedig férjhez ment Tamáshoz, a helység őréhez. Tamás szinte jó ember
volt, becsülték is a lakosok, csak feleségével volt baja, mindamellett
is Örzsikét nagyon szerette, fel is nevelte.

Szép, jó és dolgos lány vált Örzsikéből s hogy eladó lett, a helység
korcsmárosának, Borosnak a fia: József vette el. Beleegyeztek ebbe a
házasságba mindnyájan, csak a korcsmáros nem, ki gazdag és fukar volt.

Telt az idő, de azért a fiatalok szerették egymást. Egyszer az éjjeliőr,
Tamás, elmondta a fiataloknak, hogy ő a korcsmárost rá akarja szedni,
megrészegíti és reábeszéli a házasságra; amiért is már hét korsó bort
vett tőle s a helység előljáróit is meghívta már estére borozni. A fiú
egyre mondogatta, hogy a hét korsó bor magának az apjának is kevés; de
hasztalan, az őr nem tágított, a vendégek összejöttek. Szibilla mogorván
fogadta a vendégeket, panaszkodni kezdett, hogy az ura bizonyosan a
ládájából lopta a borra való pénzt. A vendégek nem sokat törődtek az
asszony zsörtölődésével, iddogáltak javában; ivott az éjjeliőr is, kit
felesége addig faggatott, hogy hol vette a pénzt, míg azt nem mondta,
hogy az éjjel ajándékba kapta.

Erre a vendégek is érdeklődtek s kérdezték, kitől kapta a pénzt, Tamás
azután elmondá, hogy az éjjel amint a tizenkét órát elkiáltotta,
kocsizörgést hallott s nemsokára lármát, mert a kocsi a lóúsztató
mellett felfordult; ő segítségére ment s a kocsinak összetörött kerekét
a nála levő kötéllel összekötözte, ekkor egy öreg úr vitézköntösben hét
darab pénzt adott neki s meghagyta, ha ez a borravaló nem volna elég,
küldje a _korcsmárosnéhoz_, az majd többet is ad.

– De hova küldjek? – kérdeztem.

– Az elátkozott hegy tövéhez.

Hogy hazajöttem, eszembe jutott Józsi és Örzsi, eltökéllettem magamban,
kegyelmeteket megvendégelni s Boros uramat felszólítani, hogy engedje
meg fijának Örzsikét elvenni.

A korcsmáros azt felelte:

– De biz’ abból nem lesz semmi! – s nevetve kérdezősködött, hogy miféle
kulcsárné küldhetne neki bort? de a többi vendégek egyre állítgatták,
hogy az elsülyedt várban pincze is volt és abban sok bor.

Majd Örzsike mesélte el az elátkozott hegy történetét.

– Hatalmas úr lakott az elátkozott hegy várában, kinek oly rossz,
istentelen leánya volt, mint a vár ura. A leány egyszer a vár fokára
lépve, alant egy öreg, vén szakállas koldust pillantott meg, ki
alamizsnáért esedezett; a leány lehajolt, követ s rongyot vett fel, a
követ a rongyba takarva lehajította. A koldus hálálkodva nyúlt a rongy
után, mire a leány kinevette, ezért a koldus apjával s ennek népével
elátkozta:

– Míg csak benneteket jámbor viseletű leány meg nem ment s nem imádkozik
értetek, legyetek elsülyedve a hegy alatt!

Úgy is történt, azóta a vár népével együtt el van sülyedve.

A vendégek figyelmesen hallgatva iddogáltak, a bor elfogyott s mivel a
korcsmáros nem akart a házasságba beleegyezni, Tamás borért küldte
Örzsikét, ki tele aggodalommal felelte, hogy már nincs és most látta az
őr, hogy mind a hét korsóval elfogyott. Ekkor leányát az elátkozott hegy
kulcsárnéjához küldötte borért és megrakta edényekkel, amennyire csak
lehetett. A vendégek, kivált a korcsmáros, nevetni kezdték s mondták:

– De hisz’ úgy sem iszunk ma többet!

A leány útnak indult, vele ment József is, ki az ablakon hallgatódzott,
mikor a hegy tövéhez értek, megállott József, mondván:

– Hiába jössz te ide a kulcsárnéhoz, nincs itt semmi és senki, hanem ha
szeretsz, most jó alkalom van, jer, szökjünk el s légy feleségem!

A leány elleneszegült a fiú kívánságának, e helyett felszólította a
kulcsárnét, hogy adjon neki bort. A kulcsárné megjelent, de az ifjú nem
látta, elvitte az edényeket s a legjobb borral telve hozta vissza,
mondván:

– Ne, édes leányom, de el ne áruld ezt a bort, máskor is adok, csak
gyere s imádkozzál érettünk; mert hétezer hordóval van még most mehetsz,
mert jó vagy, ígérem, atyádat is hazaküldöm!

Mindebből az ifjú semmit sem hallott és csodálkozva kérdezősködött, hogy
kivel beszél Örzsike? A leány elvette a bort s mert Józsi nem hitte,
megkóstoltatta vele. Mikor hazaértek, iddogálni kezdték, nem győzték a
bort dícsérni, kiváltképen a korcsmáros, ki hazaszaladt s rögtön üres
hordó után nézett s kezdte felgurítgatni a hegyre, de onnan csakhamar
Örzsikéjékhez futott lélekszakadva s elmesélte, hogy majd pórul járt;
mert egy öreg szakállas embert látott, ki mindig utána jött s alig
beszélte el, a szakállas ember a vendégek között termett s körülnézve
magát, mondá:

– Ez az én lakásom volt, de hol a feleségem és kis leányom? Tamás jó
barátom, nagyon megöregedtél, úgy látom, Szibilla, te is megvénültél,
Örzsike leányom pedig felnyőlt; most ismerem meg kendteket is
valamennyit; hisz én vagyok, János: a kecskepásztor, ki az elátkozott
hegyen furcsán jártam, elaludtam s csak most ébredtem fel, de kecskéimet
sehol sem találom.

A vendégek bámultak Jánosra, kit, mert nagy szakálla volt, nagynehezen
ismertek meg. Elmondták azután neki, hogy felesége azóta férjhez ment;
mindezt hallva Örzsike, hozzászaladt:

– Most tudom már, miért mondta az elátkozott hegy kulcsárnéja, hogy
atyámat még ma elküldi!

János ezután elbeszélte, hogy egy eltévedt kecske után ment s az
elátkozott hegy üregeiben addig csúszkált, míg egyszer egy vár udvarára
esett, hol vitézek tekéztek, a szolga odahívta s borral itatta, melytől
elaludt.

Mikor a vitézek felhagytak a tekézéssel, a szolga felkölté, hazaküldé s
ajándékul tekét adott neki.

– Én tehát hazajöttem, de itthon minden meg van változva és a kecskéim
nincsenek meg.

A vendégek fejöket csóválták, Örzsike pedig kivette a tekét a
tarisznyájából, melyet mindenki aranynak talált. Legjobban megörült
ennek József, a leány szeretője, mert most már atyja kérte meg neki a
leányt, ki térdre esve imádkozott, minek következtében reggel az
elátkozott hegy tetejében egy szép vár volt látható, benne sok vitézzel
és egy gyönyörű szép leánnyal, ki egynapon ment férjhez Örzsikével,
lakodalmukat a vár ura egyszerre tartotta.

(Ipolyi A. gyüjteményében 519. sz.)


84. A szerencse vára.

Egyszer két vándorló legény kinyugodta a napon át tett fáradságát,
mindkettőnek az az álma volt, hogy egy szép asszony hozzájok jött s azt
mondá:

– Keljetek fel és jőjjetek az én váramba, de siessetek; mert aki
tizenkét óra előtt nem jut a váramba, elkésik és rosszul jár; ellenben
aki az időt nem kési el, minden jót fog találni.

Erre felébredt a két vándorló, elbeszélte egymásnak, ki mit álmodott és
az egyik mindjárt útra kelt, míg a másik így szólott:

– Hiszen elég idő van még odamenni, tizenkét óra még messze van, minek
kelnék már is útra?

– Messze van a vár is! – szólt a másik s gyors léptekkel tovább ment;
alig ment egy kevés ideig, megpillantá a várat.

A vár nem volt messzire, csakhogy sűrű erdőn kellett neki keresztül
jutni; de ő tizenegy óra előtt oda jutott és a szép asszony nagy
szívességgel fogadta. Útitársa még jóideig aludt, amint felkelt, szép
lovat látott nem messzire állni, hozzáment, felült rá s lassan tovább
haladt. Nemsokára ő is megpillantotta a várat és a sűrű erdőt; de már
ekkor az óra tizenegyet ütött és a ló szamárrá váltodzott; ahelyett,
hogy hamar továbbment volna, megállt és a szamárra ült; hanem a szamár
oly lassan ment, hogy tizenkettőt ütött az óra, mikor az erdő szélén
volt és borzadva vette ekkor észre, hogy rák van alatta s miután ütni
kezdte, a rák őt darabokra nyirdalta.

(Ipolyi A. gyüjteményében 130. sz.)


85. Véres oltárok.

Volt egyszer egy Jankó nevű egyházfi, ki negyven évig szolgálván,
meghalt. A következő egyházfit szinte Jankónak hívták; de nagy volt a
pap és a nép csodálkozása, midőn másnap temetése után az oltárokat
vérrel bemázolva látták, mi azontúl minden nap megtörtént. Végre a pap
megbízta az egyházfit, hogy bor és sonka mellett maradjon fent és lesse
meg, hogy ki cselekszi ezt? Az egyházfi úgy tett, mint a pap meghagyta
neki.

Midőn a kriptályból egyszerre a meghalt egyházfi felemelkedett és az
oltárnak sietett, a lesben álló csakhamar koporsójához szaladt és
szemfedelét elragadta, mire a halott vissza akart a koporsójába menni,
de a szemfedelet nem találta.

Végre a sekrestyében levő egyházfihoz jött, megvallván neki, hogy ezt
azért teszi, mert elmulasztották a lelke nyugodalmáért misézni.

(Ipolyi A. gyüjteményében 538. sz. Marczi Angela gyüjt. Csallóköz,
Kis-Udvarnok.)


86. Az obsitos.

Egyszer egy obsitos hazamentében éjjel egy fa alá menekült az eső miatt;
a fán egy szűrös ember volt, ki őt megkínálta a szűrével, de a katona
félt elfogadni, odább ment s egyszer csak úgy borult rá a szűr, mintha
az égből dobták volna; azt sem tudta, hogyan, benne találta magát a
szűrben; körültekintett, de senkit sem látott.

Ekkor egy temetőbe vitte az út, itt egy sírba esett be, hol három
asszony rágta saját csecsemője ujját s vele is azt tetették. Azután a
három asszony varangybékává válva, őt marta; a három csecsemő pedig
rögtön óriásokká nyőlt s kardjukkal őt összevagdalták; hanem egy kígyó,
kivel azelőtt jót tett, megszánta, útifűvel s más orvosi füvekkel ismét
összeforrasztotta s álomba merítvén, hazaszállította, hogy egyszerre
csak a falu határában találta magát.

(Ipolyi A. gyüjteményében 3. számú. Csaplár Benedek gyüjt. Szeged.)


87. Az Ördögnek ígért gyermek.

Egy szegény embert kiküldé neje fáért az erdőbe; de szekere mély sárba
sülyedt, végre egy ember – ki az Ördög volt – megsegíté az alatt a
feltétel alatt, hogy amiről otthon nem tud, az övé legyen.

Mikor a szegény ember hazajött, nagy szomorúságára megtudta, hogy neje
fiat szült, miről ő nem nem tudott, ez hát az Ördögé.

Mikor a hetedik évet elérte a fiú, az Ördögnek kellett volna vinni;
szülei mindig sírtak fölötte; de ő az okát soha meg nem tudhatván, a
szomszédnéhoz ment tudakozni.

A szomszédné cselre tanította, tudniillik: hogy véres hólyagot tegyen a
mellére, bele kést szúrva, meghalást színleljen szüleinek fölötte való
búslakodásokért.

Mikor a fiú szülei síránkozásából megérté, hogy az Ördögnek van ígérve,
azonnal felkelt, hogy ő az Ördöghöz megy, szolgálatát kiállani.

A pokolba ment, hol kötelessége a vaskatlanok alatt való fűtés volt,
melyek födele kinyitásával sokszor szabadítgatott, mire őt is be akarák
vetni.

Szolgálatja éveit kiállva, bérül minden ajánlaton felül egy muzsikát
választott, mely mellett mindenkit megtánczoltatott: a papot, a
rongyást. Végre a bíró megfogatta és fel akarta akasztatni, de utolsó
kegyelmül muzsikálhatván, mindnyáját megtánczoltatta, erre
megkegyelmeztek neki.

(Ipolyi A. gyüjteményében 532. sz. Marczi Angela Csallóköz,
Kis-Udvarnok.)


88. Mádaj.

Volt egyszer egy szegény, nagyon szegény ember, volt neki felesége is;
minden szegénysége mellett legfőbb kívánsága volt, ha felesége egy
gyermeket szülne.

Egyszer kiment a szőlőhegyre dolgozni, mert a szőlő volt egyetlen
vagyona, de nagy szerencsétlenség érte, mert aznap éjjel a jég mind
elverte a gyümölcsét, tehát szomorúan ült le egy fal alá. Ekkor
hozzájött az Ördög kis ember képében s kérdi tőle, mit szomorkodik?

– Eh, – mond a szegény ember – oly szegény vagyok, hogy nincs mit ennem!

– Ha csak ez a bajod, én segítek rajtad, de csak úgy, ha azt megígéred,
nekem, ami felől nem tudsz, hogy otthon van, ha azt nekem adod, segítek
rajtad!

A szegény ember gondolta, nagyon kicsinység lehet az s odaígérte, hozzá
még tulajdon vérével írta alá az Ördögnek a szerződést; az Ördög azután
adott neki annyi pénzt, amennyi kellett. Nagy örömmel ment haza a
szegény ember, de íme, a felesége szép fiúgyermeket hoz elébe. Majd
leesett a lábáról ijedtében, erre nem is számított; eldobta a pénzt és
síránkozva mondta el a feleségének, hogy mi történt vele. Mentül nagyobb
és okosabb lett a gyermek, annál jobban fájt a szüleinek, hogy az Ördög
elviszi; sírtak-ríttak.

Egyszer kérdezé a gyermek, hogy mit sírnak? Eleinte nem akarták
megmondani, de azután elbeszélték; azt mondja a fiú:

– Ne féljenek, kedves szüleim, majd elkérem én a pokolból az aláírást!

És midőn a tizenkét esztendőt elérte, elment szüleitől.

Ment, mendegélt, bement egy nagy erdőbe, ahonnan sehogyan sem tudott
kijönni; látott ott egy házikót, mely csupa halálfőből volt. Isten neki!
bárki lakik itt – gondolá magában és bement. Ott ült egy öreg asszony és
ijedten tekintett a fiúra:

– Óh, fijam, mint jöttél te ide, hisz’ ide még a madár sem száll s ha
fijam hazajön, azonnal felfal! Látod a halálfejeket, egy hibázik, ez
bizonyosan tiéd lesz, de bújj el!

A fiú elbeszélte, miként ő a pokolba útazik és hogy miért megy ő oda.

Míg ő ezt beszéli, hall nagy fúvást és bejön egy ember.

– Mama, emberhús, büdös! Mama, emberhús, büdös!

– Egy szegény fiú van itt!

– Csak elő! Csak elő!

– Ugyan, – mond az anya – a pokolba útazik!

– A pokolba? No, gyere elő! Ha azt meg nem teszed, mindjárt megeszlek,
de ha megteszed, akkor könyörülök rajtad! Ha pokolba mégy, nézd meg azt
az ágyat, melyben Mádaj lelke fekszik és kérd el azt az írást, melybe az
van írva hogy miként szabadulhat meg Mádaj lelke abból az ágyból!

A fiú megígérte, ment a pokolba, elért egy nagy vaskaput, mely kinyílt
és a legnagyobb Ördög elébe jött. A fiú kivette a szentelt füstölőt és a
Szentírást, elkezdett olvasni és füstölni, úgy ment beljebb a pokolba.
Az ördögök: jaj, eget (jaj, ég!) kiáltottak, de rájuk sem hallgatott,
csak ment beljebb s kérdezte:

– Hol van az az Ördög, ki az én atyám írását bírja, míg azt meg nem
kapom, addig nem megyek!

Utoljára elősántikál egy kis fekete Ördög és odaadta az aláírást; de ez
nem volt neki elég, ismét kezdett füstölni és olvasni a szent könyvből.

– Mit akarsz? Mit akarsz? – kiáltották az Ördögök.

– Mutassátok meg azt az ágyat, ahol Mádaj lelke fekszik!

Megmutatták és az csupa beretvából volt; most ismét elkezdett füstölni
és olvasni.

– Mit akarsz még?

– Azt akarom megtudni, mi által szabadul ki Mádaj lelke ebből az ágyból?

Ezt sokáig nem akarták megmondani; de mégis elmondták, hogy:

– Azáltal szabadul ki Mádaj lelke, ha azt a bunkósbotot, mellyel
édesatyját agyonütötte, a legmagasabb kősziklás hegybe beülteti és ezt
napról-napra szájból vitt vízzel addig locsolja, míg alma nem nyől
rajta, csakhogy a vizet térden állva hordja; akkor szabadul ki Mádaj
lelke a beretvás ágyból!

Ezután ment visszafelé; mikor az öreg asszonyhoz ért, elbeszélte, mit
mondtak a pokolban; majd azután hazament s elbeszélte, hogy hol járt és
mint járt. Otthon nem maradt sokáig, hanem elment útazni.

Egyszer elért a legmagasabb hegyre, hol egy ősz embert látott térden
csúszva menni, hogy szájából vizet öntsön a nagy almafa gyökerére. A fán
már ekkor almák voltak. Megismerték egymást s ezután Mádaj ledőlt,
meghalt, az aranyalmák felnyíltak és mindegyikből egy galambocska szállt
ki.

(Ipolyi A. gyüjteményében 43. sz. Hont-Nógrád.)


89. Fillinkó.

Volt egyszer egy szegény ember s annak két fia, kik faszedegetéssel
keresték élelmöket; az idősebbiket hívták Jánosnak, a kisebbiket
Fillinkónak.

Az apjok kérdezte egyszer Jánostól, hogy mi akar lenni? azt mondta, hogy
kerékgyártó; Fillinkó pedig azt mondta, hogy ő tolvaj lesz. Az apja
mocskolta, hogy tolvaj ne legyen, hanem becsületes ember; de Fillinkó
azt mondta, hogy ő tolvaj lesz minden módon.

Ekkor az apja elkergette s ő az erdőbe ment s ott látván egy embert, ki
kecskét vezetett, hogy azt ellophassa, először is egy kanalat ellökött.
Látván az ember a kanalat, igy szólott magában:

– Van, fel sem veszem!

Azután odább menvén, ismét ellökött Fillinkó egy villát; azt sem vette
fel az ember; azután ismét egy kést, azt sem vette fel; azután Fillinkó
elvetvén a tokot is s az ember búsulván rajta, hogy fel nem vette,
visszament érte, a kecskét addig megkötvén egy fához, Fillinkó
odamenvén, a kecskét elvezette.

Ekkor Fillinkó azt mondta az apjának, hogy jelentse fel őt a királynak,
hogy ő nagy tolvaj. A királynak az értésére esvén, azt mondá
Fillinkónak, hogyha a nyáját el nem lopja, felakasztatja, ellenkezőleg
pedig nagy jutalmat ad. Fillinkó elmenvén a faluba kéregetni s pálinkát
vett a pénzen s kiment a pusztára, hol a király nyája volt. Előfogták a
kutyák, a gazda egy bojtárt elküldött, hogy nézze meg, miféle embert
ugatnak a kutyák? Látván, hogy szegény koldus, a tanyába behívta s
Fillinkó a nála levő butykosból megkínálta őket pálinkával.
Megrészegedtek ekképen a juhászok, a kutyáknak a nála levő czipóból
adott, melyet pálinkával megöntözött és a nyájat elhajtotta a király
udvarába.

Reggel felébredvén a király, kiment s látja, hogy Fillinkó alszik a ház
alatt, felkölti, s kérdi, hogy ellopta-e a nyájat? Fillinkó megmutatta,
már az akolban volt, s a király nagyon megdícsérte őt.

Másodszor azt mondta a király neki, hogyha a felesége ujjáról a
jegygyűrűt le nem lopja, felakasztatja.

Éjjel Fillinkó a szénát meggyujtotta az udvaron s a királyné addig
beszélt az urának, míg ki nem ment megnézni a tüzet, Fillinkó addig
bement a szobába s elkérte a királynétól a jegygyűrűt, hogy Fillinkó el
ne lopja! A királyné azt gondolta, hogy a király kéri, odaadta neki:
Fillinkó a jegygyűrűvel kiment.

Reggel kérdezi a király, ellopta-e a jegygyűrűt? átadta a királynak.

Harmadszor azt mondta a király, hogyha az éjjel az oláh papot el nem
lopja, felakasztatja, ellenkező esetben pedig nagy jutalmat ad.

Ekkor Fillinkó elment a czigányokhoz s megparancsolta a király nevében,
hogy rákot fogjanak. Fogtak is eleget s Fillinkó a rákokat elvitte a
templomba; ollójuk közé egy-egy kis viaszgyertyát tett égve; maga pedig
felment a szószékbe, magára vévén egy lepedőt s elkezdett imádkozni. A
pap szakácsa bement a templomba, látva mindezeket, beszaladt a paphoz,
hogy a templomban van az Isten, imádkozik s hívja a papot, hogy menjen
oda. A pap egyszerre rávette a ruháját, bement a templomba s látván
Fillinkót a szószékben s körülötte a rákokat, azt gondolta, hogy az
Isten van ott az angyalokkal. Meglátja Fillinkó az oláh papot, így szól
hozzá oláhul:

  Hái pȧrintye drág ámnyó
  Hajde bagaszák – amnyó
  Si dutsėlȧ domnyézó
  Comnifursz Fillinkó.

  Hej, én papom, gyere, bújj a zsákomba.
  Én vagyok az Isten.
  Elviszlek mennyországba,
  Mert majd ellop Fillinkó!

A pap nagy áhítattal odament s belebujt a zsákba, Fillinkó elvitte a
király magtárába s lefeküdt ő maga a tornáczba.

A király felkelvén, ismét látja, hogy Fillinkó alszik. Felkölti s kérdi
tőle, hogy ellopta-e a papot? A királyt a magtárba vezette, ahol a pap
volt; látván a király a papot, jól elhegedültette, Fillinkót pedig
megjutalmazta.

Negyedszer azt mondta a király, hogy a Plútó által elrabolt nőtestvérét,
ha elhozza, neki adja feleségül s fele birodalmát, ha pedig nem hozza
el, akkor felakasztatja.

Fillinkó kért a királytól egy talyigát s arra néhány követ és kőmíves
szerszámot tett fel, magát belefogván, elindult Plútóhoz. Megállott az
udvar közepén, elkezdett építeni. Plútó ezt látván, leküldött hozzá egy
Ördögöt, hogy kérdezze meg: mit csinál Fillinkó? Azt mondta Fillinkó,
hogy templomot.

Az Ördög rémülten szaladt Plútóhoz megmondani; Plútó tüstént mást
küldött le, hogy hagyjon fel vele; de Fillinkó csak építette tovább.
Ekkor a feleségét küldötte le Plútó, de Fillinkó tovább építette, csak a
mellett a feltétel mellett volt hajlandó felhagyni, ha a királyleányt
visszaadják. Mit volt, mit nem tenni, visszaadták a királykisasszonyt,
elindult haza; de utána küldött Plútó egy Ördögöt, hogy a leányt hozza
vissza! Elérte az Ördög Fillinkót s azt mondta neki:

– Azé a kisasszony, aki ezt a buzogányt feljebb bírja hajítani.

Az Ördög magasra hajtotta, Fillinkó csak méregette; kérdi az Ördög, mit
méreget s mit néz?

– Azt nézem, hogy a holdban lakik egy bátyám, kovácsmester, ahhoz hajtom
ezt a buzogányt.

Az Ördög elvette tőle, hazament. Plútó ismét másikat küldött utána,
elérvén az Ördög Fillinkót, azt mondta neki:

– Azé a kisasszony, aki futósabb lesz.

De Fillinkó azt mondta az Ördögnek:

– Ne velem fuss versenyt, hanem csak az öcséimmel s oda vezetvén egy
bokorhoz az Ördögöt, felugrasztotta a nyulat, melynek nyomába sem
hághatott az Ördög.

Ekkor hazavitte a királykisasszonyt, nagy lakodalmat csaptak s máig is
élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 18. sz. Bakos Antal gyüjt. Szent-Imre.)


90. A földmíves fiú és a Vörösember.

Hol volt, hol nem volt, de mégis volt egy nagy városban egy földmíves,
kinek volt egy fia, kit az apa tudósnak akart mívelni, mi meg is
történt; tudniillik miután már a fiú a város iskoláit elvégezte, apja a
tudákosság iskolájába vitte.

Ez az iskola attól a várostól, hol az apja lakott, nem nagy távolságra
egy düledező kútban Vörösember vezetése alatt volt. Minekutána a szegény
földmíves a tudákosság kútjához érkezett, a Vörösembert a kútból kihívá
és vele beszédbe ereszkedék, hogy fiát a tudákosság iskolájába bevenné,
mit a tudákosság tanítója nagy örömmel meg is tett s megmondta az
apának, hogy a fiúért négy év múlva eljöhet; mert már akkor a tudákosság
minden oldalába be lesz avatva.

Ezután az apa hazafelé indult, a Vörösember pedig a fiút levitte, négy
darabra elvágta, lesózta s ott hagyá mindaddig, míg az apja el nem jött
érte; ekkor a fiú tagjait a kádból kivette, erős kötelekkel egymáshoz
szorította. Majd leoldta a köteleket és egy csodaerejű vesszővel
megérintette, mire a fiú hófehér galambbá változott, melléje még egy
másik tanítványát, szinte hozzá hasonló hófehér galambbá változtatott és
most mind a kettőt a kút tetejére kivitte.

Ezután így szólt az apához:

– Itt van két galamb, ezek közül egyik a te fiad, válaszd ki a kettő
közül a te fiadat, de vigyázz, mert ha el nem találod, fiad örökké nálam
marad.

Erre a földmíves megijedt, de mihelyt az egyik galambnak a jobb lábán
levő kisujját elvágva látta s eszébe jutott, hogy az ő fiának is ez az
ujja volt elvágva, örömmel felkiáltott, hogy:

– Ez az én fiam! – és valóban az is volt.

Most átadá az apának a fiát, hazaballagtak, a Vörösember pedig a kút
mélyjébe visszaólálkodott.

Hazaérkezve a fiú azt mondá apjának:

– Apám, most már elérkezett az idő, hogy visszafizessem, amit rám
költött! Majd én szép galambbá válok, vigyen be a biaczra és adjon el
száz forintért, de ha Vörösember kér, annak semmiért se adjon oda!

Az apa a galambot gyorsan bevivé a biaczra s egy hintóban ülő gazdag
úrnak el is adta. Az úr a galambot a hintóban elereszté és a galamb nem
is repült el mindjárt, hanem gazdájával játszogatott, csak azután hagyta
ott a gazdáját s hazarepült.

Másnap megint mondta a fiú az apjának, hogy vigye be a vásárra, most ő
szép kis pudlikutya lesz, de a Vörösembernek ne adja!

Az apja bevitte a biaczra és egy úr megvette száz forintért. Most is,
mint tegnap, szerencsésen hazaszökött.

Harmadik nap megint azt mondta az apjának, hogy vigye be eladni, ő most
szép szürke ló lesz s annyi aranyon adja el, amennyivel be lehet állva
rakni; de megint csak hozzátette, hogy Vörösembernek oda ne adja
semmiért se. Az apja bevitte a biaczra, de megfelejtkezvén fia
mondásáról, Vörösembernek adta el, mivel ez tömérdek aranyat fizetett
érte.

A Vörösember, amint a lovat a vásárból kivivé, élőfához köté, hol sok
gyermek játszott, maga pedig bement a közel levő korcsmába. Míg a
Vörösember bent volt, a gyermekek a lovat elszabadították s mikor a
Vörösember kijött, a ló már jómesszire nyargalt. A Vörös ember utána, de
a ló, amint a tóhoz ért, mint kis hal, a tóba ugrott, a Vörösember, mint
csuka utána úszott; de a kis hal hamarabb átúszta a tavat s megrázkódva
nyúllá vált, a Vörösember pedig agárrá. A nyúl egy gróf kastélya elé
szaladt, itt a grófkisasszony könyökölt ki az ablakon, a nyúl
megrázkódott, gyűrű lett s a kisasszony ablakába esett, ki a gyűrűt
azonnal az ujjára húzta. Itt a Vörösember mit tegyen, beállott
szolgálatba a grófhoz egy évre a gyűrűért. Az év eltelt s a Vörösember a
gyűrűt követelte, de a kisasszony nem akarta odaadni a gyűrűt, hanem
mégis sokára a földhöz vágta és a gyűrű azonnal egy véka kölessé
változott, a Vörösemberből meg pulyka lett. Ette a kölest ahogyan csak
bírta, már majd megette mind, csak azt nem bírta kivenni, amelyik a
padlás nyílásába szorult, hogy ezt kirághassa, egérré változott; ekkor a
kölesszemből hirtelen macska lett s a rágódó egeret megette.

(Ipolyi A. gyüjteményében 23. sz. Kis József gyüjt. Szeged.)


91. A különös írás.

Volt egy szegény ember, annak volt egy fija; nagyon szegények voltak,
néha ennivalójuk sem volt; a gyermek elment szolgálni.

Beállított egy jágerhez, a jáger megfogadta szobákat söpörni; de azután
megkérdezte: tud-e írást?

Mivel tudott, elküldte.

Ekkor a fiú ruhát változtatott, visszament a jágerhez, ekkor már azt
mondta, hogy nem tud írást.

Egyszer megtalálta az írásokat, hogy kell lóvá válni? Elolvasta,
megtanulta. Két esztendő mulva hazament a fiú és szegény szülei a
vásáron mint lovat eladták; de az Ördög észrevette és megvette. Hogy
azonban a kötőféket elresztették, a ló elfutott, az Ördög utána,
elfogta, bekötötte az istállóba s kínozta. A gyermek ekkor egérré vált,
az Ördög macskává; így változtak, míg a gyermek meg nem szabadult.

(Ipolyi A. gyüjteményében 52. sz. Csallóköz-Püspöki.)


92. Az Ördög és a csizmadia.

Egykor egy nagykikindai csizmadia az úcczán kétéves fiát egy zsák
aranyért odaadta Lucifernek; de szavát nem tartotta meg. Az ördög
bosszút állott rajta; tudniillik: felesége megtébolyodott, négy gyermeke
nyakát elvágta s maga a kútba ugrott, a csizmadiát pedig az Ördög a
szomszédok szemeláttára elvitte.

(Ipolyi A. gyüjteményében 462. sz. Wéber Károly gyüjt. Szeged.)


93. Az Ördög és a kovács.

Mikor Krisztus urunk Szent Péterrel a földön járt, volt egy kovács,
annak volt felesége és gyermekei.

Egykor a vásárról hazajövő kovácsnak azt mondja a felesége:

– Épen most volt itt egy fiatal és egy öreg koldus, de elküldtem őket.

A kovács megijedt s utánuk szaladt, fél kenyeret vitt magával s odaadta
nekik. Ezek azt mondták a kovácsnak, hogy bármily kívánsága lesz három,
teljesülni fog. A kovács oly széket, eperfát s tele zsákot arannyal
kívánt, melyhez kívüle akárki hozzáér, odaragadjon s csak ő bírja
feloldani. Megkapta.

Nemsokára jött a fekete Ördög s mondá:

– Te nem kívántál magadnak örök üdvösséget, azért parancsolom, jer’
velem!

A kovács felelé:

– Barátom, jer’, ülj le eme székre!

Az Ördög leült, odaragadt.

Későbben mondá a kovács:

– Ha nem vársz még egy évig, örökre itt ragadsz!

Az Ördögnek mit volt tennie, beleegyezett. Egy év múlva jött az Ördög:

– Elmúlt az egy év, jer’ velem!

Azt mondja a kovács:

– Hozz előbb ama fáról eme kosárkába epret!

Az Ördög felment a fára s mivel odaragadt, kénytelen volt kétévet adni.

Mikor ismét eljött, azt mondá a kovács:

– Hívd el társaidat, s aki e zsákból legtöbb aranyat kiszed, azé leszek.

Eljöttek a társai, mind a zsákhoz ragadt s a kovács őket üllővasán
összezúzta, minek az lett a következménye, hogy halála után a pokolban
senkit sem talált, aki beeresztette volna; elment tehát a mennyország
kapujához.

Mikor Péter engedelmével benézhetett a mennyországba, bedobta üllővasát,
kalapácsát s bőrkötőjét, ezután magát is bereesztették a mennyországba,
hol most Szent Péternek és az apostoloknak a lovát: a szamarat patkolja.

(Ipolyi A. gyüjteményében 396. sz. Wéber Károly gyüjt. Szeged.)


94. Pipa Misó.

Egy szegény embernek nem volt több három garasánál, egy erdőn útazott
keresztül a közellevő városba azzal a szándékkal, hogy ott magának
garasért kenyeret, garasért dohányt vegyen.

Útközben azonban előtalálkozott Krisztus Urunkkal és Szent Péterrel
három ízben egymásután, kik mindig más és más koldus képében jelentek
meg s kértek tőle alamizsnát. A szegény ember könyörületből mind a három
garasát odaadta nekik s éhesen tovább ballagott. Szép tettért Krisztus
Urunk meg akarta jutalmazni; megkérdezte tőle, mit kér? Szent Péter örök
üdvösséget javasolt neki, hogy azt kérje; de ő csak földi javakról
gondoskodott, az első garasért oly pipát kért, melyből füstölni soha sem
szűnik meg; a másodikért oly poharat, melyből a bor sohasem fogy ki; a
harmadikért oly zsákot; mely mindent magába zár, ha megrázza gazdája.

Pipa Misó e három jószágot bírván, egy kastélyban kívánt meghálni, hol
tizenkét órakor az Ördögök szoktak megjelenni s az ott hálókat
szétszaggatni. Valóban tizenkét órakor megjelent tizenkét Ördög, tüzet
okádó szájukat tátva tartván, Pipa Misót körülfogták; azonban Pipa Misó
megrázta zsákját, az Ördögöket belehajtotta mind a tizenkettőt és
sótörővel zúzta fejöket egész belefáradásig. Parancsára minden Ördög
kész volt mindent megvallani. Kiásták neki a kastély négy szegletéből az
elátkozott s őrzésükre bízott arany-, ezüst-, rézpénzt s megesküdtek,
hogy soha életükben e helyre nem jönnek. Pipa Misó reggelig zsákban
tartotta őket, reggel megpatkoltatta és szabadon bocsájtotta őket. E
pénzből öreg szüleit megsegítette s tizenkét parasztot megházasított.

Testamentomot is hagyott maga után: pipáját egy korcsmárosnak, kupáját
korcsmárosnőnek hagyta, maga pedig zsákjával együtt még életében
másvilágra vándorolt.

Mennyország kapujához érkezvén, Péter a pokolba igazította, ahol a
hétfejű Kutyát (Fenét) zsákjába hajtotta, a pokol pitvarába bement, de
amint a tizenkét megpatkolt, tánczoló Ördögöt megpillantották, szörnyen
megijedtek tőle, a pokol vizén függő lánczhídat hirtelen felkapták s
kétezer esztendeig senkit se bocsájtottak a pokolba.

Pipa Misó – mit volt mást tennie – visszatért a mennyország kapujára
zörögni, melyen midőn Péter kinézett, Pipa Misó a Fenét a mennyországba
bocsájtá, melynek kihajtásával míg az Angyalok foglalkozának, addig Pipa
Misó az ajtó mögé vevé magát, a visszatérő Pétert zsákjába hajtá, s ki
sem ereszté addig, míg Péter meg nem ígéré, hogy az ajtó megett hagyja.

(Ipolyi A. gyüjteményében 140. sz. Nyitra.)


95. Janosik.

Ez igen jeles férfiú volt a monda szerint. Deákkorában tizenkét társával
együtt agyonütvén tanítóját, erdőben lappangott. Az embereknek nagy
hasznára volt; mert a szegényeknek és ügyefogyottaknak nagy segedelmet
nyújtott. Ha valamely gazdag a vásárra ment és négy ökröt hajtott,
kettőt elvevén tőle, annak adta, akinek egy sem volt. Ha a szegény
deákok hazafelé útaztak, a posztót az egyik fától a másikig mérte nekik,
de csak azoknak, akiknek jó bizonyítványuk volt. Sok, káros rablót és
mérges állatot elpusztított.

Egyszer vendégsége közben megparancsolta társainak, hogy ugorjanak s a
leghátulsó egész a fatetőig ugrott fel; míg a legelső alig emelkedett
fel. Végre Liptóban elfogták, tudniillik borsót hintettek el egy
térségen, odacsábítván, eltaszították s a szíjat, melyben
meggyőzhetetlen ereje rejlett, szeretője árulása következtében levágták.

Ekként Janosik elvesztvén erejét, kegyetlenül kivégeztetett. Ezért az
igen jeles férfiúért most is egy véka ezüstöt fizet minden évben Liptó
vármegye.

(Ipolyi A. gyüjteményében 49. sz.)


96. A korcsmárosleány.

Egyszer egy korcsmárosnak volt egyetlenegy gyönyörű leánya. A korcsmáros
igen gazdag volt, a leány pedig igen szép, okos és bátor.

Mivel pedig messze elfutamodott a híre, hogy a korcsmáros gazdag,
megtudták ezt a zsiványok is, akik negyvennyolczan voltak egy bandában
és több erdőben laktak.

Egyszer a korcsmáros elment a feleségével a szőlőbe bort vásárolni és
csak a leány maga maradt otthon, eljöttek a korcsmába tizenketten és a
leánynak azt mondták, adja elő minden pénzöket; máskép megölik.

A leány föltalálta magát és azt mondotta:

– Jól van, mindjárt idehozom a pinczéből!

Ezzel fogta a pinczekulcsot, lement a pinczébe és magára zárta az ajtót.
Várták a zsiványok, kikerestek mindent, de pénzt sehol sem találtak,
elkezdték tehát a pinczét fúrni, hogy a lyukon majd bemennek.

A leány ezt észrevette, körülnéz a pinczében, hát látja, hogy egy szegen
függ egy bárd, melyet az apja nem igen régen köszörültetett meg; kezébe
fogta tehát azzal az akarattal, hogyha majd a zsiványok közül akármelyik
le akar bujni, levágja a fejét. Fúrtak is már a zsiványok egy jó nagy
lyukat s legyugta egyik a fejét, a leány lecsapta és lerántotta a többi
testet a pinczébe.

– Jól, van – mondották a többiek – egy már lent van, bujjál te is!

Az is bebujt, azt is lecsapta és lerántotta, így járt a harmadik,
negyedik, mikor már csak kettő maradt, kiáltoztak a többieknek, de senki
sem felelt, azt mondja tehát az egyik a másiknak:

– Te, az a lány alighanem csinált valamit a mi barátainkkal, máskép
szólnának azok, vagy az ajtót kifeszítették volna, ne bujjunk mi le,
hanem gyerünk haza, azok már elvesztek!

Ezzel amit lehetett, rabolván, elmentek; addig a korcsmáros is hazajött
és álmélkodva nézte, mi történt távolléte alatt. Be akar a pinczébe
menni, de nem lehet; azonban a leány megismervén atyjának szavát,
kinyitá az ajtót, ki most még inkább meghökkent a sok test látásán.
Elmondá ekkor a leány, mit történt vele, az apa és az anya nem tudták,
örüljenek-e, vagy szomorkodjanak. Ezután ismét rendbe szedvén magukat,
éldegéltek, mint azelőtt.

Azonban három esztendő leforgása után, mikor már egészen elfelejtették,
mi történt egykor velök, jön két batár az udvarba, gyönyörű négy ló volt
befogva mind a kettőbe; kijön a korcsmáros, felesége, leánya és nézik,
mint száll ki az egyik batárból egy öreg gróf és felsége, a másikból
pedig egy gyönyörű szép gróf. Az öreg gróf mindjárt előadja, hogy ő itt
és itt gróf és fia számára kéri a korcsmáros hajadon leányát. A
korcsmáros, kinek leányát már több gazdag úrfi kérte, nem adta sekinek,
igen nagy ternót akart vele csinálni, azért is, minek utána hallotta,
hogy gróf kéri, tüstént odaígérte. A leány el is készült hamarjában és
elment velök, úgy azonban, hogy ebben és ebben a városban egy-két nap
után az apja is meg fog jelenni az esküvésen.

Ámde ezek nem grófok voltak, hanem a megölt zsiványok társai s alig
mentek egy órányira, már tudta a leány, hányat ütött az óra és kik
markában van. Mikor tehát az erdőbe értek, megjelentek a többi zsiványok
is és örültek, hogy körmük között van az a leány, ki ezelőtt három
esztendővel tíz társukat megölt.

Reá bízták tehát a leányt egy öreg asszonyra, ki _Boszorkány_ volt,
maguk pedig elmentek a szomszéd erdőbe vígadozni, hogy hatalmukba
keríthették a vitéz leányt.

A Boszorkány mindjárt egy kád szurkot olvasztott és mikor már forró
volt, levetkőztette anyaszült mezítelenre a leányt és azt mondotta neki,
hogy menjen föl a kádhoz támasztott lajtorján és ugorjon a forró
szurokba. A leány vonakodott, hogy ő nem tud beleugorni, hanem kérte a
Boszorkányt, mutassa meg! A Boszorkány fölment egynéhány garádicson és
mutatta, hogy így kell felmenni és ha a felső lábán lesz a lajtorjának,
akkor dobja magát a szurokba. A leány okos lévén, fölment utána és
beletaszította a vén Boszorkányt; mivel pedig ruháját előbb elégette a
Boszorkány, kénytelen volt mezítelen elszökni.

Ment, ment az erdőben, azt sem tudta, merre. Az erdő oly sűrű és setét
volt, hogy egyik ember a másikat Istenért sem ismerte volna meg. Egyszer
hallott maga után kopogásokat, gondolván, hogy utána jönnek, felmászott
egy magas fára.

Nem is csalatkozott, a zsiványok minekutána sokáig mulattak és a vén
Boszorkány nem jött hozzájok, azt mondták:

– Menjünk, nézzük meg, mit csinált az anyánk azzal a leánnyal!

Elmentek és látták, hogy a vén Boszorkány a forró szurokba van fulladva;
mindjárt a legjobb paripákra ültek s az erdő minden útján nyomozták a
leányt. Igy elértek sebességgel ahhoz a fához is, melyre a leány
felmászott és itt egy kicsit megpihentek.

Ekkor kirántja az egyik zsivány a kardját haraggal és azt mondja:

– Nézd, pajtás, így vágnám le azt a leányt, ha utolérném!

És amint kirántotta a kardját, a szegény leánynak a czombjába vágott, de
a leány csak békességes tűréssel szenvedte. Mikor pedig a zsiványok
fölkerekedtek, ő más úton gondolomformán ballagott; csupa vér volt
szegénynek a teste, de mégis virradtára hazatért. Milyen nagyon bámult
az apja, anyja, látván anyaszült mezítelen leányukat; mindjárt vettek
neki arany ruhát. Azután elmondta, mi történt vele. A leány ekkor
megfogadta, hogy ő talán sohasem megy férjhez. El is telt négy esztendő
és ismét jött tizenkét katona hozzájok szállást kérni; de a leány
megismerte őket, hogy azok közül a zsiványok közül valók, akik őt el
akarták veszteni; mindjárt elfogatta a korcsmáros őket és tizenkét
derest csináltatott, levetkőztette a katonákat mezítelenre, deresre
kötöztette, azután pedig nagy tűt csináltatott, mellyel a leány maga
szurkálta agyon a zsiványokat, mert a vármegye azt rendelte, hogy
végezzék ki őket.

Mikor a zsiványok szurkálás között kínjukban azt mondották:

– Jaj, jah Istenem!

A leány azt felelte reá:

– Nekem is jaj volt, mikor a kardot czombomba vágtátok!

A korcsmáros még ezután soká élt és a bátor leányt egy igaz gróf, ki
meghallotta ezeket, el is vette.

Éltek, haltak, tökbe tették a drágaságaikat, annak a fejéhez vágták
(ekkor egyre reá mutat a mesélő), kopasz a helye.

(Ipolyi A. gyüjteményében 79. sz. Fehér Ferdinánd gyüjt. Vajka.)


97. Bojnyikok.

Volt egy gazdag kalmár, kinek száz boltja volt; a századikban egyetlen
leánya volt az árús.

Gyakran járt a boltba tizenkét, nagyságos úr ruhába öltözött ember, kik
mindenképen meg akarták nyerni a leány szerelmét, alattomban pedig mást
forraltak magokban. A bojnyikok közt – mert a tizenkét ember az volt –
volt egy, ki csakugyan szívből megszerette a kalmárleányt s társait
minden módon le akarta beszélni gonosz szándékukról.

Egy alkalommal reávették a leányt, hogy látogassa meg őket a
kastélyukban; de hogyan akad reájok? ez volt a kérdések kérdése. Hosszú
vörös pántlikákat egybevarrtak, azokat a bojnyikok magukkal elvitték, s
elnyújtották az erdő szélétől egészen a lakásukig. A leány azonban nem a
vörös szalagon ment, hanem tőle oldalvást csekély távolságban. Látta,
hogy a vörös szalag nyomán, mint mentek elébe a bojnyikok; de ő azért
csak ballagott a zsiványbarlang felé.

Odaérve, arcz nélkül való állatok rohantak reá, de ő azokat mindjárt
lecsillapította, mert sült csirkéket vitt s azokból odadobált nekik.
Mikor a konyhába lépett, a szakács, a tizenharmadik bojnyik, épen tüzet
szított s nem vette észre, mikor a leány a szobába surrant. Itt a kanapé
alá bujt s várta a történendőket.

Hazajöttek a bojnyikok, káromkodva, szídták, átkozták a kalmárleányt,
hogy úgy rászedte őket. Egy volt mégis közöttük, aki védte a
kalmárleányt s kinyilvánította, hogy ő úgy sem engedte volna megöletni,
ha életébe került volna is. A kis kutya egyre a kanapé alá vaczogott; de
elkergették onnan. Ezek a bojnyikok a kisasszonyhúst nagyon szerették;
most legutoljára a király leányát rabolták el; ennek az aranygyűrűs ujja
a kanapé alá gurult; a kalmárleány fölvette s vele éjjel, midőn a
bojnyikok aludtak, elillant.

Meghivatta azután apja által a leány a tizenkét, nagyságos úr ruhába
öltözött bojnyikot ebédre s egyszersmind a királynak is tudtára adta a
dolog mibenlétét. Lakoma fölött a leány elbeszélte álom gyanánt
történetét s végre, midőn a gyűrűt előmutatta, menekülni akartak a
bojnyikok; de a házat körülállókatonaság elfogta s kivégezte őket egyen
kívül, tudniillik azon kívül, ki a leánynak pártját fogta; mert ezt a
kalmár előre elbujtatta egy rejtekszobába, hogy semmi baj se érhesse.

Ez a bojnyik azután összekelt a kalmárleánnyal. Az otthonmaradt szakács
a dolgot megtudta, otthagyta erdei lakását, álruhába öltözve beszegődött
az új házaspárhoz udvarosnak, hogy a lehető alkalommal az új
házasbojnyikot megölhesse.

A bojnyik megfogadta udvarosnak, de kiküldte a mezőre, hol a reá
várakozó két ember parancsszóra agyonütötte.

Igy szabadult meg a gonosztól. A király fölkutatta a bojnyikbarlangot,
tizenkét szekérrel hoztak onnan aranyat és ezüstöt, azonfelöl temérdek
rézpénzt; gazdagok voltak a bojnyikok, mert a királyokat és a nagy
urakat, mind kirabolták.

(Ipolyi A. gyüjteményében 484. sz. Debreczeni János gyüjt. Jászberény.)


98. A szabólegény.

Egykor egy szabólegény elment vándorolni, – talán mikor a török háború
volt – kezében egy fütykössel, mint a vándorlegények szoktak.

Amint ment, elért egy leégett városba, ahol nem látott senkit sem.
Bement egy nagy, egészen leégett házba, ahol szinte nem volt senki sem,
csak egy kutyaház, amelyben egy nagy kutya volt lánczra kötve, de a háza
előtt álló vályú egészen üres volt, úgy ki volt száradva. A szabólegény
odament a kutyához és a kutyának a vályúba adott enni és inni, azután
leoldta a lánczot a nyakáról s helyébe a kendőjét kötötte és kiindult a
városból; a kutyát magával vezette. Ez a kutya olyan nagy fajta kutya
volt, mint a mészárosoké.

Amint mendegél, útjában találkozik egy mészároslegénnyel, ki azt mondja
neki:

– Miért adod nekem ezt a kutyát?

A szabólegény pedig azt mondja, hogy ő bizony semmiért sem adja.

– Megfizetek érte, csak add nekem! – mondja a mészáros.

– Bizony nem adom én!

– Ha nem adod pénzért, erővel elveszem!

Azután mégis adott a szabólegénynek egy tallért és harmincz garast – a
tallér ezüst volt – és a kutyát elvitte.

A szabólegény csak ballag már most magányosan és már úgy estefelé: mikor
a nap lemenőben volt – mert mikor a kutyát elvitte a mészáros, akkor
reggel volt – egyszer visszanéz, hát látja, mintha messziről valami
nagyon szaladna s úgy lebegtetne valamit. Megáll és nézi, hogy mi lehet
az? amint mindig közelebb-közelebb ért hozzá, hát nagy örömmel látja,
hogy az ő kutyája az és a nyakán levő kendő lebegett. Most már leoldta a
kendőt a kutya nyakáról, mert látta, hogy úgyis el fog az már vele
menni; és így volt kutyája, kendője és pénze is. Attól a helytől, ahol
állt, nem messze volt egy erdő, az az erdő a Bakonyerdő volt. Most a
szabólegény nem tudta, mit csináljon? Amint megy az erdőhöz közelebb,
lát a szélén egy csárdát, hol gondolta, hogy majd éjszakára oda betér és
majd reggel folytatja az útját. Bemegy a csárdába, beköszön:

– Adjon Isten jó estét!

– Fogadj Isten! mondja a korcsmáros, csúnya, nagyhasú, vörös ember.

– Én itt akarok hálni, van-e hely a számomra?

A korcsmáros fölvezette a szabólegényt öt garádicson egy szobába, ahol
elhálhat a kutyájával együtt. A szobában volt egy kis asztal, – de rajta
nagyon sok lyuk volt égve, mintha gyertya égette volna ki – egy zsup
szalma és egy nagyon rossz szék. Azután hoztak neki paprikáshúst és egy
darab gyertyát, olyanforma hosszút, mint az ujjam és az asztalra
ragasztották. Mikor megvacsorált, le akart feküdni, már a csizmáját
akarta lehúzni, mikor a kutyája elkezdett vonyítani és kaparni. A legény
levette a gyertyát és megnézte a földet; hát látja, hogy az véres,
cseppek voltak a földön; a legény megdöbbent egy kicsit; de azért csak
le akart feküdni, mert nagyon el volt fáradva; hanem a kutya szörnyen
ordított és kapart.

Erre fölemeli a legény a zsup szalmát, hát látja, hogy az alatt a
deszkát föl lehet emelni, – olyan fogó volt rajta – amint fölemeli a
deszkát, a kutya beugrik a lyukba, a lyukból pedig fölkiált valaki:

– Fogd meg a kutyádat, mert az ajtót bezártam s itten akarok felmenni!

Azután fölbujt egy pisze kelner, a csizmaszárjában egy kés volt. Amint
kiment, azt mondta:

– Fogadom, az éjjel ezt a vándort kutyájával együtt a másvilágra küldöm!

Amint ezt meghallotta a szabólegény, nagyon megijedt s azt nézte, hogy
szökhessen el. A szoba ablaka épen az erdőre szolgált, azon kihajította
a pintlijét, azután kiugrott és utána a kutya is, egyenesen az erdőbe
futott, ott beleült egy odvas fába honnan épen annak a szobának az
ablakjára látott, amelyből megszökött. Hallgatott a lyukban és gondolta,
hogy ott majd ki fogja magát pihenni és reggel tovább folytatja az
útját.

Egyszer csak azt látja, hogy abból a csárdából a világosság mind abba a
szobába gyűlt, ahonnan ő elszökött; gondolta magában:

– No, most ölnének meg!

Azután a világossággal szerte-széjjel futkostak a házban, keresték a
vándort. Mikor a házban nem találták, az erdőbe mentek; ott egyet
füttyentettek, erre a kutya elkezdi:

– Buff, buff!

A legény gondolta, hogy így majd a kutyaugatásra megtalálják, hát a
nyakára kötötte a kendőt s csak néha-néha tágította meg a torkán; de
mikor így kinyitotta a száját, a kutya mindig elugatta magát.

Egyszer csak azt veszi észre, hogy egész körül van véve lámpásokkal, és
egy elkiáltja magát deákul:

– Itt van, lűdd agyon!

A szabólegény is mondott valamit deákul.

– Megállj! – kiált a vezér, – ennek még hasznát is vehetjük; ne
bántsátok!

Azután elvitték a csárdába s ott nagy csodálkozással látja, hogy föl van
terítve s az asztal a legszebb aranyedényekkel egészen meg van rakva;
amiből ittak, olyan nagy pohár volt, mint a kehely. Leültek a
vacsorához, az asztalnál sok haramia és nagyok, szép kisasszonyok ültek.

A szabólegény mellett is ült egy kisasszony, s amint ránéz, úgy veszi
észre, mintha látta volna valahol. A kisasszony is ránéz és úgy súgva
mondja neki, hogy nem dolgozott-e ebben és ebben a városban, ennél és
ennél az úrnál? Hát mindjárt eszébe jutott a legénynek, hogy hol látta.

– No hát, – mondja a kisasszony – ha csak lehet, szökjünk el innen!
Vigyázzon, inkább csak egyék, de ne igyék, hogy meg ne ártson a bor!

Amint végére járt a vacsora, a zsiványok ledűltek aludni; ki ide, ki
amoda s a szabó is kezdett szundikálni; de mikor már mind elaludtak, a
kisasszony felköltötte, hogy siessen, itt az idő a menekülésre! Gyorsan
útnak indultak, egyenesen az erdőbe. A kutya mindenütt előre szaladt,
egyszer csak visszafut ugatva és úgy szűkölve.

– No most elveszünk, mert itt ránk akadnak!

– Már mindegy, – mondja a kisasszony – akár itt, akár pedig ha
visszatérünk, tehát csak előre!

Félénken folytatják útjokat.

Egyszer csak megbotlik a legény valamiben, lehajol és tapogatja, mi az?
hát érzi, hogy holt ember.

Ezen keresztülmentek és amint még sokáig bolyongtak az erdőben, hát
egyszer csak hallják: Gyí, hó, hajsz! meg mindenféle, hát az országút
mellé értek.

Amint kiléptek az országútra, épen ott hajtott egy kocsis, jó három ló
volt a kocsiba fogva. A legény megkérte a kocsist, hogy a kisasszonyt
vigye el, jó fizetést kap; csak úgy hajtson, amint bírnak a lovak menni.
Ő nem ült fel, hanem csak ballagott, mert még csak reggel volt, hát
estéig úgyis odaér.

De már úgy délután látja, hogy két fegyveres lovas vágtat utána az erdő
szélén. Megáll és bevárja őket s amint mellé érnek, mind a ketten a
szabóra sütik a pisztolyukat; de egyik sem talált. Ekkor a legény
odaugrik az egyikhez és botjával fejbeüti, hogy mindjárt leesett, a
másikat pedig a kutya rántotta le a lóról és össze-visszatépte, de nem
hagyta a kutyának, hogy megölje, hanem tovább indult. Épen arra jött egy
kocsi, arra felült és azt mondta a kocsisnak, hogy csak hajtson, amint
bír; így este beért a városba. A zsiványok pedig magukhoz jöttek és
egyik a másikat a lovára segítette.

A legény a város előtt találkozott a kisasszonnyal és hazavezette. A
mint benyitottak a kisasszony apjának a házába, hát az anyja amint
meglátta a lányát, azonnal elájult és a kisasszony is a nagy örömtől;
mert már négy esztendeje, hogy elrabolták a kisasszonyt. Amint hazajött
az apja és megtudta hogy a szabó mentette meg a leányát, neki adta az
égész grófi jószággal, mert a kisasszony grófkisasszony volt.

(Ipolyi A. gyüjteményében 516. sz.)


99. A Szükség.

Egyszer egy embernek volt három fia: egy pap, egy nótárius és egy
parasztember.

A paraszt azt gondolta, hogy ő azért szegény, mert iskolákat nem járt,
mint a többi két testvére, elkezdett tehát hatvan esztendős korában
iskolába járni; mivel pedig abban a faluban, ahol ő lakott, nem volt
iskola, kénytelen volt a szomszéd faluba járni. Egyszer, amikor az
iskolából visszajött, talált egy láda pénzt a búzaföldek mellett az
országúton, mivel pedig nehéz volt, haza nem vihette, hanem behúzta a
búzába és onnan éjjel apródonként hazahordogatta. Sok pénze lévén,
mindjárt vett házat, ökröt, malaczot és ami neki szükséges volt. De
egyszer híre futamodik, hogy egy bizonyos gróf elvesztett egy láda
pénzt; a falu bírái tehát, kik látták, hogy ez az ember szemlátomást
gazdagodik, elhívták őt a faluházához, megkérdezvén tőle, nem talált
volna-e egy láda pénzt?

– Igenis, találtam! – felelé a parasztember.

– Mikor tájban? – kérdezik tőle a bírák.

– Mikor az iskolába jártam.

Ránéznek, látják, hogy ősz már, haza küldötték, mondván, hogy a pénz
most veszett el. A paraszt, hogy továbbra el ne árulja magát, szokás
szerint kiment a mezőre dolgozni, azonban gondoskodott a jövőről is;
mert azt mondta a feleségének:

– Látod édes feleségem, ez a pénz, ha mégannyi volna is, egyszer elfogy
ám, tehát kétezer forintot tegyünk el a szükségnek, a többivel pedig,
amint lehet, gazdálkodjunk!

Azonban a felesége ezt a szükséget embernek gondolván, úgy vélekedett,
hogy azt a kétezer forintot valakinek oda kell adni. Oda is adta.

Egyszer az ura kaszálni volt, eljön az ajtóra egy koldus, kérdi az
asszony, vajjon ő volna-e a Szükség?

– Igenis, asszonyom, – felelt a koldus – én nagy szükségben vagyok!

– Jól van, – mondá neki az asszony – régen várjuk már kendet, eltettünk
mi az urammal kendnek kétezer forintot! – ezzel előhozta a pénzt, neki
adta, a koldus pedig tovább illantott. Este, mikor az ura hazajött,
elébe fut az asszony, nagy örömmel mondván:

– Apjuk, itt volt ám a Szükség!

– Micsoda szükség?

– Hát akinek eltettük a kétezer forintot!

– Óh, te bolond, hát nem mondottam, hogy eltesszük ezt a kétezer
forintot a mi szükségünkre, azaz ha mi megszorulnánk! Elmegyek most
szégyenemben a világba s mindaddig járok, míg ily bolondra nem találok,
mint te vagy!

El is ment a parasztember akkor este mindjárt és minthogy az ég nagyon
csillagos volt, mindég azt nézte az útban.

Már a második faluban járt, ahol egy asszony a kapubábánhoz
támaszkodván, csodálkozva kérdezte, miért nézné mindig az eget? ez
tréfából azt felelte:

– A mennyország kapuját nézem, hogy el ne veszejtsem!

– Hát kegyelmed mennyországból jött? – kérdezi ismét az asszony.

– Onnan biz’ én! – felelt az útas.

– Hát ismeri-e az én uramat?

Miután az ura nevét is megmondta, azt mondá:

– Hogyne ismerném, hiszen szomszédok vagyunk; de bezzeg nagy szükségben
van asszonyomnak az ura: sem pénze, sem ruhája, sem becsülete, azért a
többinek a lábakapczája a mennyországban.

– Ejnye, szegény uram! – mondá az asszony – jőjjön hát kegyelmed be, itt
van harmadfélezer forint, vigye el a szegény uramnak, azután itt van két
szép ruha, válasszon kegyelmed magának is, a másikat pedig vigye el
neki, hagy legyen becsületben szegény ember!

Mikor már többet is beszélgettek volna és a parasztember a fehér
kenyeret, kappant, jó bort, amit az asszony elébe rakott, elköltötte
volna, jó egészséget mondván, elbúcsúzott.

Nézett, nézett, most még jobban, mint azelőtt az égre, de csak addig,
míg az asszony látta, mihelyest nem látta, lesütötte a fejét és alig
várta örömében, hogy hazaérhessen.

Haza is ment, elbeszélte, hogy mi történt és minthogy a feleségénél még
nagyobb bolondra is talált, megbocsájtott neki, annál inkább szerette,
és még most is élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 77. sz. Fehér Ferdinánd gyüjt. Vajka.)


100. A bolondos fiú.

Egyszer volt egy szegény asszonynak egy fia, eszére nézve igen meg volt
tébolyodva, mikor már megnyőlt, az anyja elküldte szolgálni.

Egy közellevő faluba beállított szolgának; mikor eltelt az esztendő, azt
kérdezte a házigazda, hogy mivel tartozik?

A fiú azt mondta urának, hogy igen sokat kíván s ki sem meri mondani,
mivel fél, hogy meg nem adja neki; de mégis nagy kényszerítésre és sok
kérés után megmondta, hogy ő mindössze is egy gombostűt kér szolgálata
jutalmául, mit neki meg is adtak.

Amint hazafelé ment, megpillantott egy szalmás szekeret, odament és a
tűt belegyugta, de amint észrevette, hogy a szekér más útra igyekszik
menni, elkezdett kiabálni, hogy álljanak meg. Ő egy egész esztendei
bérét a szekérbe dugta, most ki akarja venni és nem leli! Az emberek az
egész szekeret felhányták és még sem találták meg, végre azt kérdezik
tőle:

– Mennyi pénz lehetett?

Ő felele, hogy az egy gombostű volt. Erre az emberek igen
megbosszankodtak és őt onnan elverték. Hazaérkezett, az anyja azt
kérdezi tőle, hogy mit szolgált? A fiú felelé, hogy ő egy gombostűt
szolgált, de azt egy szekérbe gyugta és meg nem lelte, mivel az tele
volt szalmával. Az anyja mondá neki:

– Te bolond, hiszen azt szépen a kalapod mellé kellett volna gyugni és
úgy hazahozni!

Azt mondja a fiú:

– Jól van, majd úgy teszek máskor.

Elment a fiú ismét szolgálni és egy nagy vasvillát szolgált, s a kalapja
mellé szúrta, de amint hazafelé akart menni, meglátott egy kútat s abba
belenézett és a kalap, mivel a nyakát igen lehajtotta, a vasvillával
együtt a kútba esett. Hazamegy, kérdi tőle az anyja, mit szolgált? A fiú
feleli: vasvillát szolgált és azt a kalapjába gyugta, de amint egy kútba
belenézett, az a kútba esett.

Az anyja mondá neki:

– Nem úgy kellett volna azt tenni, hanem a válladra venni s mikor
hazajöttél, a ház oldalára lökni!

– Máskor úgy fogok cselekedni.

Elment ismét szolgálni és egy tinót szolgált, összekötözte a lábát, a
nyakába vette s mikor hazament, mert nehéz volt, úgy a ház oldalához
vágta, hogy a szegény tinó mindjárt megdöglött.

A nagy zörrenésre az anyja kijött a házból s a tinót ott dögölve
találta.

– Mit csináltál, te bolond!

– Úgy cselekedtem, ahogy’ édesanyám mondotta!

– Óh, te bolond, hiszen az már meg is döglött!

Azt mondja a fiú:

– Semmi az, de mégis tinó az azért.

Nem úgy kellett volna azt hazahozni, hanem kötélt kellett volna a
nyakába kötni és végével veretgetni s azt mondani neki, hogy: nyá,
boczikám, nyá! azután mikor hazahoztad, az ólba kellett volna kötni és
elébe szénát tenni!

– Jól van! – mond a fiú – máskor úgy teszem.

Elment ismét szolgálni és szolgált már most utoljára egy leányt. Mikor
onnan hazajött, a leány nyakába kötelet kötött és a kötél végével jól
megverte. Az úton mindig mondta neki:

– Nyá, boczikám, nyá!

Mikor hazaérkezett, bekötötte az istállóba, szénát vitt neki; akkor
bement az anyjához:

– Jaj, édesanyám, szolgáltam egy szép leányt, bekötöttem az istállóba,
szénát tettem elébe, de tudja Isten, nem akar enni.

Az anyja azt mondja neki:

– Te csakugyan szamár vagy, hisz’ a szobába kell hozni, aztán leültetni
és szép szemeket ráhányni!

Amint ezt meghallotta a fiú, mindjárt behozta a leányt a szobába és
általment a szomszédba egy késsel, hol igen sok liba volt s a szépének a
szemét kiszedte, visszament a szobába s a leányt majd agyonverte a sok
libaszemmel.

Már most azt mondotta az anyja nekik, hogy menjenek az erdőre, hozzanak
fát a lakodalomra, hogy amellett süssenek és főzzenek.

Amint onnanhazulról eljöttek, az anyjok sütött nekik az útra pogácsát és
egy kakast, ők az ajtókat bezárták és egy borjút a kemenczébe tettek
megsülni, a kulcsot pedig az ereszbe tették.

Amint mentek az erdőben, a fiú hátramaradt s meglátott egy czigányt, a
fiú elkiáltja magát, hogy:

– Be ne menj a házunkba, a kemenczébe egy borjút tettünk, el ne lopd, a
kulcsot se bántsd, az meg az ereszben van!

Amint meghallotta a czigány, egyenesen a házhoz ment, a borjút ellopta.
Amint ment a bolond, meglátott egy döglött kutyát, mely a fogát
vicsorította, tőle nagyon megijedt és a sült tyúkot odalökte neki, hogy
meg ne harapja. Amint tovább ment, meglátott egy kis vizet, a pogácsát
hosszában odarakta hídnak és úgy ment rajta keresztül, hogy bele ne
fuljon. Mikor a felesége megéhezett, azt mondja:

– Ide azt a kakast meg azt a pogácsát, mert nagyon ehetném!

A fiú azt mondja:

– Örülhetsz, hogy meg nem haltam; egy kutya meg akart marni, egy nagy
tengerbe, talán még annál is nagyobb volt, bele akartam fulni; a tyúkot
odaadtam a kutyának, hogy meg ne harapjon, a pogácsát odaraktam hídnak,
hogy bele ne fuljak!

– Óh, te bolond, hiszen döglött volt az a kutya, a víz meg csak egy kis
folyó!?

Amint hazamennek, nem lelik a borjút sehol sem. Azt mondja az anyjának:

– Talán az a légy ette meg, aki a nagyapám homlokán van? Agyonütöm én
azt! – és azzal a fejszével, amelyikkel az erdőre volt fát vágni, úgy a
nagyapja homlokára vágott, hogy az mindjárt megholt.

Elkövetkezett a lakodalom, a felesége azt mondta a bolondnak.

– Hogyha meglüköm a lábodat, már ne egyél!

Amint ettek, egy macska a fiúnak a lábán keresztül ugrott; mindjárt nem
evett egy falatot sem, hiában kínálták.

Amint szokás, felmentek a padlásra hálni, igen nagyon megéhezett a fiú,
azt mondja a feleségének:

– Te Kata, ehetném!

Azt mondja a felesége neki:

– Eredj le, ott van a padkán pogácsa, edd meg!

A fiú lement, hat kis macskát talált, mind megette. Felmegy, azt mondja
a feleségének:

– Miféle pogácsátok van nektek, csupa szőr!

– Talán csak nem a macska fiait etted meg!

– Azt én, mert mikor ettem is nyávogott.

Azután megszomjazott; azt mondja a felesége:

– Eredj le, a konyhában van a korsó, de a moslékos dézsa is ott van,
abból ne igyál!

A fiú lement, a moslékot mind megitta s felmegy, azt mondja:

– Ejnye, de csípős vizetek van nektek!

Az asszony mondja neki:

– Most megittad a moslékot. Már most menjünk innen, mert sok kárt
csináltunk! – mondja az asszony.

Elmentek onnan, még most is mennek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 54. sz. Károly György gyüjt.)


101. Hazugság.

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt egy
tetűlépéssel, egy bolhaugrással, volt egyszer egy gazdag pap.

Egyszer történt, hogy kihirdette az egész országban, hogy aki tud neki
olyant hazudni, amit ő el nem hisz, annak egy nagy tál pénzt ad; a pénzt
pedig letette egy asztalra és leterítette egy fehér kendővel és senkinek
sem volt szabad hozzányúlni.

Jöttek azután az ország minden részéből a nagy urak a paphoz s egyik
sokkal czifrábbat hazudott, mint a másik, de a pap mindenre azt mondta:

– Jól van fijam, nagy a világ, megeshetik.

Egyszer, idő múltával, én is meghallottam ezt a dolgot, aztán úgy
gondolkoztam: Ejnye, na hát nem tudnék én már neki egy nagyot hazudni?
Nem voltam rest, kapom magam, elmentem hozzá. Amint hozzá értem, épen
akkor jött ki tőle egy ember, aki hazudni akart, de nem sült el neki. A
pap már haragudni kezdett, hogy senki sem tud már neki igazat hazudni.
Kérdi aztán tőlem:

– No, fiam, hát mi jóért jöttél?

– Én bizony, szentatyám, hazudni jöttem!

– Hadd el, fiam, – azt mondja – próbáltak már nékem hazudni okos
emberek; de még egy sem nyerte el a pénzt!

– Én megpróbálom, tiszteletes uram, hátha nekem jobb szerencsém lesz,
mint a többinek!

– Nohát, ülj le, fiam, kezdj hozzá!

– Hát kedves tiszteletes uram, mikor én kis gyermek voltam, hát volt az
én apámnak sok méhe, azután az én apám minden este megolvasta egyenként,
hogy vajjon nem veszett-e el belőle. Egy este, amint hazajöttek a méhek,
az apám szokásszerint megolvasta, hát uramfija, egy nagy méh sehol sem
volt és ezen szörnyű nagy szomorúságba esett az én apám. Én aztán azt
mondtam:

– Soh’ se búsuljék biz’ azon kigyelmed oly nagyon, előteremtem én azt a
világ fenekéről is!

Ebben aztán megnyugodott az én apám, tudta, hogy olyan furfangos gyerek
vagyok, bízott bennem, de nem is csalatkozott meg ám bennem soha;
elhatároztuk, hogyha Isten ő szent felségének tetszik és felvirraszt
épségben holnapra, én elindulok világra, megkeresni a méhet.

Másnap, amint a hajnal hasadt, mindjárt vettem a tarisznyámat, édesapám
tett bele jó zsíros pogácsát, én meg egy kis faragcsáló baltát meg
egynéhány faszeget, meg négy vagy öt diót, aztán felültem a nagy szürke
lovunkra, bizon, mondhatom, jó nagy, zab hambár volt az a szürke, aztán
meg milyen szép volt, no még odaillett volna nem tudom, hová is –
megindultam aztán az én nagy utamra. Mentem, mendegéltem hetedhét ország
ellen, egyszer beértem egy nagy, szörnyű nagy erdőbe; itt bújdostam
sokáig; minden részét bejártam, de sehol sem találtam a méhet.

Egyszer az útfélen találok egy csobánt, – bizonyosan valami juhászok
hagyták ott – gondoltam magamban, majd ha rátalálok a gazdájára, majd
visszaadom neki, azzal felültem a szürkére, de úgy az egyik oldala
szürke az egyik oldalán, mint a másik oldala a másik oldalán. Mentem,
mendegéltem tovább a nagy erdőben, egyszer visszanézek, hát uramfia, mit
látok? a szürkének a derekát kétfelé vágta a kötelem. Útazni rajta már
féltem s megijedtem, hogy mit csinálok, hiszen ha ezt megtudja apám uram
ő kigyelme, mindjárt agyonüt. Kapom magam, hirtelenében mindjárt levágok
egy fagallyat, csináltam belőle jó nagy szegeket, úgy aztán összetoldtam
a szürke derekát. Megint megindultunk a mi nagy útunkon, egyszer látom,
hogy a mi szürkénknek összeforrott a dereka, kutyabaja sem volt, még
egészségesebb volt, mint máskor.

– Jól van, fiam, – azt mondja a pap – nagy a világ, megeshetik!

Majd megharagudtam magamban, hogy még erre is azt mondja, hanem eszembe
jutott a sok, szép ezüst huszas, folytattam tovább.

– Aztán nagysokára kiértünk az erdőből, hát uramfia, mit látok? egy nagy
csomó tenger van előttem és a tenger tulsó partján meglátom a mi
magméhünket. Mit csináljak, hogy hozzam által, kapom magam kétfelé török
egy diót, az egyik felibe beleültem, a másik felit meg evezőnek
használtam és úgy haladtam át szép csendesen a tenger tulsó partjára;
odaát megfogtam a méhet és ismét visszaindultam. Hanem amint a
középtájon járok, hirtelen nagy szél támad, már megijedtem, hogy ott
hagyom a fogam; de jól tudtam ám kormányozni, visszaérkeztem a
szürkéhez.

– Jól van, fiam, nagy a világ, megeshetik! – azt mondja a pap.

Én is csak vakartam a fejem, hogy már csakugyan nem tudok hazudni; hanem
várjon csak, tiszteletes uram, majd gondolok én mindjárt valamit! Azután
megint hozzáfogtam.

– Hát amint már jövök hazafelé, messzire látok egy magas fát, egészen az
égig felnyúlt, ugyan – gondoltam magamban – mi lehet ez? és amint
közelebb jöttem, akkor látom, hogy bizon nem fa, hanem lajtorja, amin
bizonyosan az angyalok sétálgatnak le az égből. Eszembe jutott, hogy
Szent Péter adósom két véka korpával, még a minap kérte tőlem kölcsön,
felmegyek aztán hozzá, koczogtatok az ajtaján, nem szól senki; ejnye! –
gondoltam magamban – már hiába jöttem, hanem azért mégis benyitottam a
szobába, hát az én kedves sógorom ott aludt a kuczkóban. Én sem
czerimónizáltam sokat, hanem már – mondom – nem költöm fel azért a kis
korpáért, levettem a kamra kulcsát a szegről, kimértem magamnak a két
véka korpát, helyére tettem a kulcsot s megindultam visszafelé. De már
ám nem volt ott a lajtorja, hogy megyek le!? Kapom magam, kötelet
eresztek a korpából s úgy csúsztam lefelé, de még félig sem értem, mikor
elfogyott a korpa, mit csináljak? le nem lehet ugrani, mert kitöröm a
nyakam; én bizon csak azt tettem, hogy a kötelet felül elszakítottam,
alól pedig hozzátoldtam s így aztán leérkeztem a földre.

– Jól van, fiam, – ismét mondja a pap – nagy a világ, megeshetik.

Jó, jó, csak beszélj! gondoltam, majd megfoglak én mindjárt.

– Hát aztán – azt mondom – amint jövök hazafelé, már a temetőig jöttem,
meglátok ott egy csomó disznót s csak egy kis gyermek őrzötte. Kérdem
aztán tőle:

– Kié ez a sok disznó?

– Hát a tiszteletes uramé!

– Hát te, öcsém, kinek a fia vagy?

– Hát – azt mondja – a tiszteletes uramé.

– Hazudsz, akasztófáravaló, – azt mondja a pap – hiszen feleségem sincs,
nem hogy gyermekem volna.

– Hiszen épen azt akartam, édes tiszteletes uram.

Azzal elnyertem a nagy tál pénzt, felét édesapám uramnak adtam, felét
magamnak hagytam, vettem szép ruhát belőle, még ez a rossz ködmön is
abból való.

(Ipolyi A. gyüjteményében 8. sz. Hajnal István gyüjt. Békés.)


102. Borsszem Jankó.

Volt a világon egy szegény ember, annak volt két fia és egy lánya. A
szegény ember kiment szántani, az asszony pedig ennivalót küldött egyik
fiától neki; de mikor a fija az erdő mellett ment, a veremből kiugrott
egy farkas s a fiút lenyelte.

Másnap kiküldi a másikat; de az is hasonlóképen járt.

A harmadik nap – gondolván, hogy a fiúkat az apa künnfogta dolgozni – a
lányát küldte ki az étellel; de őt is lenyelte a farkas.

A negyedik nap búslakodik az anya, hogy neki kell az ételt kivinni,
egyszer csak a tükör háta megül kiugrik Borsszem Jankó. Az asszony néz,
hogy mi az, amiért a tükör megrezdült? hát lát a ház közepén egy kicsiny
teremtést, aki azt mondja neki:

– Ne búslakodjál, jó anyám! tölts meg egy hordót galuskával, majd
elviszem én.

Mikor Borsszem Jankó a veremhez ért, a farkas a veremből kiugrott, ő
pedig egy lónyomba beugrott. A farkas néz, csodálkozik, hogy ki
gurította ezt a hordót ide? a verembe visszament, Borsszem Jankó a
hordót gurítgatja, a farkas ismét kiugrik, ő pedig a kerékvágásba
húzódik. Ezt többször ismételve megmenekült a farkas körmétől s az ételt
szerencsésen kivitte a szántóföldre.

Míg az apa evett, addig ő az ökör fülében ülve, nagy ostorával hajtotta
az ökröket s kiabálta:

– Hajsz Bimbó, cselő Lombár!

Mit egy arra kocsikázó úr meghallott, kérdezte az apát:

– Ki kiabál oly nagyon?

– A fiam.

– Hol van?

– Az ökör fülében.

– Hogy adja kend?

– Nem adhatom el, nekem is szükségem van reá; ki hajtja akkor az
ökröket?

– Fogadjék kend másikat, adok én annyi pénzt!

– Adjon el, édesapám, adjon el, édes apám!

Az úr megvette egy zacskó aranyért, kendőjébe kötötte; de Borsszem Jankó
kiesett; egy pásztor a kerékvágásban reá akart vizelleni, megijedt és
elszaladt, mikor kit sem látván, e szavakat hallotta:

– Reám ne vizelljék kend!

Most Borsszem Jankó lett a nyáj ura. Az arra menő csordások kicsinysége
miatt nem látták, a nyájat el akarták hajtani; de ő hirtelen kikapta az
egyik csordás kezéből az ostort s elkergette őket, s a csorda is az övé
lett.

A nyájat és a csordát eladta és a kapott pénzzel hazaballagott. Útjában
a magyarszőrű juhok juhászai tanakodtak: hogy a fehéret, vagy a feketét
vágják le? Borsszem Jankó felugrott a fekete hátára, a többi közül
kihajtotta:

– Ezt kell levágni! – kiabálta.

Mikor ettek, Borsszem Jankó elkapkodta előlök az ételt, jóformán maga
ette meg a paprikáshúst; de azért mégsem mertek ellene véteni.

Ezután folytatta az útját tovább, egy farkast látott közeledni; a pénzét
lenyelte, a farkas pedig őt nyelte el. A farkas többször kért hogy
jőjjön ki; de ő addig nem akart belőle kijönni, míg őt apja házába a
kuczkóba nem viszi. A farkas megtette: az apát a kuczkóból
kiugrasztotta, Borsszem Jankót otthagyta, maga pedig ellódult, Borsszem
Jankó a pénzt kitojta.

Ezután elment apjával s többekkel szalonnát lopni; ő felment a kéménybe
s kiabált le:

– Melyiket adjam le? a vastagot, vagy a vékonyat?

Erre felébredtek, minthogy azonban a kéményben senkit sem láttak, ismét
lefeküdtek. Borsszem Jankó ismét kiabált, s miután a kéményt
szorgosabban vizsgálták, a háztetőre menekült s ott megégett.

(Ipolyi A. gyüjteményében 406. sz. Debreczeni János gyüjt. Szeged.)


103. A kis nyúl.

Egyszer volt, honnan volt, még az Óperencziás-tengeren is túl volt, volt
egy kis nyúl. Ez a kis nyúl elment egyszer legelni a mezőre s a pergőjét
felakasztotta egy kis fára; de midőn visszament érte, már akkor megnyőlt
a fa olyan magasra, hogy nem érhette el. Kérte tőle: adja vissza neki a
pergőjét!

– Nem adom én, eleget adtam már!

Megharagszik a kis nyúl, elment a fejszéhez:

– Kérlek, fejsze, vágd ki a fát, nem akarja ideadni a kis harangomat!

– Nem vágom én, eleget vágtam már!

Elmegy a kőhöz:

– Kérlek kő, verd ki a fejsze élét, fejsze nem akarja kivágni a fát, fa
nem akarja ideadni kis harangomat!

– Nem verem én, eleget vertem már!

Itt sem boldogulván, elment a vízhez:

– Kérlek te, víz! mosd el a követ, kő nem akarja kiverni fejsze élét,
fejsze nem akarja kivágni a fát, fa nem akarja ideadni kis harangomat.

– Nem mosom én, eleget mostam már!

Még itt sem boldogulhatván, elment az ökörhöz:

– Kérlek te, ökör, idd ki a vizet! víz nem akarja elmosni követ, kő nem
akarja kiverni fejsze élét, fejsze nem akarja kivágni a fát, fa nem
akarja ideadni kis harangomat!

– Nem iszom én, eleget ittam már!

Elmegy a mészároshoz:

– Kérlek, mészáros, vágd le ökröt, ökör nem akarja kiinni vizet, víz nem
akarja elmosni követ, kő nem akarja kiverni fejsze élét, fejsze nem
akarja kivágni fát, fa nem akarja ideadni kis harangomat!

– Nem vágom én, eleget vágtam már!

De már nagyon megharagudott s elmegy a bolhához:

– Bolha, te, csípd meg mészárost, mészáros nem akarja levágni ökröt,
ökör nem akarja kiinni vizet, víz nem akarja elmosni követ, kő nem
akarja kiverni fejsze élét, fejsze nem akarja kivágni fát, fa nem akarja
id’ adni kis harangomat!

A balha megcsípte a mészárost, mészáros levágta az ökröt, az ökör
megitta a vizet, víz elmosta a követ, a kő kiverte a fejsze élét, fejsze
levágta a fát, fa visszaadta a harangot s a kis nyúl még most is
harangoz vele, ha el nem hagyta.

(Ipolyi A. gyüjteményében 24. sz. Bihari István gyüjt.)


104. Attila kardja.

Attilát lelke, mint gátat szakasztott árvíz, ragadá föltarthatatlanul
előre. Előtte mi sem volt legyőzhetetlen, ő feltevé magában, hogy neki
az egész világot kell bírnia. Ebben a nagyszerű tervében megerősíté őt
egy véletlen esemény. Hajdan a keleti nemzeteknél létezett egy különös
szokás, ők tudnillik beástak egy kardot a puszták közepébe úgy
körülbelül félig és azt, mint a Hadak istenének jelképét imádták vala s
azt költötték felőle, hogy majd akinek a birtokába jut e kard, az egész
világot bírja. Sok ideig ott állott beásva a kard, végre az idő
lassanként porral csaknem betemeté, a fű benyőlte, helyét későbben senki
sem tudta, nem ismerte. Fentmaradt azonban a népeknél az a hit, hogy
akit az Isten e karddal megáld, az mint hódító, a világ urává lesz.

Nemsokára Attila uralkodása kezdete után történt, hogy pásztora ökreit
őrízvén és terjedelmes pusztákon legeltetvén, észrevevé, hogy egyik
tinója lába felettekép vérzik. Odafutott tehát, vizsgálta s nem tudta,
mi lelte lábát. Eközben az az eszme ötlött eszébe, hogy jó lesz, ha a
véres nyomok után megy mindaddig, míg végére nem ér.

Végre midőn már nyomokat nem látott volna, megállapodott és a fű közt
kezd keresni. Végre Hadúr, vagy mint deákul nevezik: Márs kardjára
akadt. A pásztor botjával azonnal hozzáfogott a kaparáshoz; addig
kapart, míg végre kikaparta a kardot és vele mint nagyérdekű ajándékkal
egyenesen urához futott. Attila a neki vitt ajándékot kegyesen fogadta,
annál inkább, mivel meg volt győződve, hogy minden népen győzni fog. E
pillanattól fogva magát a világ urának képzelé, mintha őt eme különös
szerencse által valamely Isten maga hívott volna uralkodni e karddal a
föld népei fölött.

(Ipolyi A. gyüjteményében 57. sz. Furdek F. gyüjt. Debreczen.)


105. Tatárjárás.

Ma is élő éltes Ábrahám Fúrós János egyik elődje (szerinte szépapja)
családjával együtt a városban a tatárjárás miatt nem tartózkodhatván,
künn, a még akkor nem létezett szállások helyén földalatti üregekben s a
szalmakazalok kiásott töveiben vonták meg magokat.

Egy alkalommal történt, hogy távolban egy lovast vevének észre feléjök
közeledni, azért csakhamar a baglya tövébe bujtak s az elébök húzott
szalma fedezete alatt, mely a baglya többi részével egy irányban volt
helyezve, nem vetettek észre.

A lovas odaérkezvén, katolikus magyar ember létére rimánkodott kevés
főtt ételért. Az elbujottak csak hallgattak s nem merték vele tudatni
hollétöket; de utóbb ki nem állhatván esengéseit, előjöttek s főztek
számára. Evés után lefeküdt, de pihenése kevés ideig tartott; mert
amazok hét közeledő lovast észrevevén, felkölték s szokott helyökre
húzódtak.

Midőn odaértek a pogányok, őt feladásra szólíták, de:

– Nem tartom – mondá ő – magamat meggyőzött vitéznek.

Miért is az akolba ment, hol lovát felkészítvén, szájába két kétfelé
álló hegyes tőrt tevén, kirohant és a szájából kikapott két tőrrel az
ajtónál őrtálló két pogányt egyszerre körösztülszúrá; azután elnyargalt;
midőn a megmaradt öt pogány utána nyúlt, ő visszafordult, azokat
egyenkint felkonczolá. Ekkor előhívá az elbujtakat, tőlök még egyszer
enni kérvén s a legyilkoltak egyikétől pár aranyat elvevén, eltávozott.

Az otthagyottak pedig a leölt zsákmányteli pogányokat pénzeiktől
megfosztották, mely pénz még ma is alapjául tekintendő annak a
meglehetős birtoknak, mellyel e családból származó utódok gazdálkodnak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 512. sz.)


106. Toldi.


I.

Gyermekkorában Budán a királynál a konyhában szolgált s mint ilyennek
egyszer azt mondja a szakácsné:

– Menj, hozz vizet a Dunából!

– Miben? – kérdé Toldi.

– A miben akarsz! – volt a felelet.

Toldi előfogott két háromakós hordót s azokban hozott vizet, mit
mindenki megcsodálván, erejének hírét Mátyás király fülébe vitték, ki őt
katonaszolgálatra alkalmazta ezután, hol csakhamar főtisztségekre
vergődött.


II.

A király udvarában felette nagy számban levő olaszokra Toldi különösen
haragudott, minthogy ezektől a királyt gyakran tartogatni látta.

Egykor vacsora alkalmával az olaszok hetvenkedései közt a király igen
félénknek mutatkozott, mit Toldi észrevevén, megnyomta a király lábát s
azzal bátorította, hogy mit se féljen, mert vele van az ország ereje. E
barátságos lábnyomás nem igen jóízűen esett a királynak, mert még a vér
is kifröccsent lábából.


III.

Más alkalommal Toldit az olasz katonák felingerelték, ekkor mindegyik
szűrujjába huszonötfontos követ tett s megrázkódásával a körülötte
állókat a földre terítette, ezért Toldit a királynál bevádolták.

Minthogy a király nem felejtette el még a lábnyomást, hajlandó volt
Toldit megbüntetni. Éhhalálra kárhoztatván, szobába záratta; az
éhhaláltól azonban megmentette a szakácsné a kulcslukon beadott
kenyérfalatocskáival.


IV.

Történt, hogy ebben az időben szép Magyarországban egy török vitéz
nagyon hatalmaskodott s annyira ment szemtelenségével, hogy néhány vele
megmérkőzni bátorkodó magyar vitéz kivégzése után a templomban szent
miseáldozat alkalmával az oltárra ült és égő gyertyánál gyujtott
pipájára. A királyt ez szerfelett búsította, de tűrnie kellett: mivel
nem volt Toldija, ki a törökkel szembeszállott volna.

Szomorúságának okát sejtvén a szakácsné, elment Mátyás királyhoz s
kérte, hogy alázná meg magát, mondaná el búslakodásának okát annál is
inkább, mivel reményli, hogy segíthetni fog. Sokára, a szakácsné
szűntelen esedezésére kivallotta, hogy sajnálja Toldi halálát.

A szakácsné bíztató szavára, hogy Toldi él, a király nagyon megörült.
Néhány emberével tüstént elment Toldi börtönébe, hol Toldi nagy
szomorúságban lesoványodva élt, csak csontból és bőrből állott.

Toldit élve látván a király, így szólt:

– Toldi, lehetne-e, mint egykor?

– Lehetne idő mulva! – felelt Toldi.

Ezután felvirradt Toldira, jól tartották s három hét elteltével kérdezé
a király tőle:

– Lehetne-e már?

– Lehetne! – volt a felelet.

– Válassz tehát lovaim közül magadnak valót! – szólt Toldinak a király s
Toldi az istállóban levő lovakat farkuknál fogva a földre terítgetvén,
magának való alkalmas lovat nem talált; ezért tehát az ő, szemétdombon
élődő lovát keresték fel, mely Toldi felügyelése alatt néhány nap mulva
visszanyerte erejét. Ekkor bement a királyhoz s jelenté, hogy
parancsolatjára készen áll. A király nem szólt neki semmit, hanem másnap
a templomba ment vele, hol az oltáron büszkélkedő pogányt mutatá neki.

Toldi e látmánytól felbőszülve az oltárhoz rohant és a pogányt úgy pofon
törülte, hogy az oltárról lebukott.

– Jerünk ki e szent helyről, – mondá Toldi – odakint végezhetünk!

Kijövet után megegyeztek, hogy a Dunán levő szigeten intézik el
dolgukat. Általérvén a szigetre, Toldi saját csolnakát a Duna partjára
visszalökte; mert állítása szerint egyikőjüknek ott kell maradni. Most
tanakodtak, mi módon kellene dolgukat legegyszerűbben véghezvinni? Toldi
szavára megegyeztek, hogy fegyvereiket tovahagyva, előbb a török nyomja
le Toldit a földbe amennnyire bírja s ha onnan egyszeri megrázkódás után
ki nem ugrik, a török elhozhatja kardját s Toldit kivégezheti; de ha
Toldi kiugrik, akkor ő fogja a törököt lenyomni és ha a török egyszeri
megrázkódás után, ki nem bírna ugrani, akkor Toldi hozhatja el kardját s
vághatja le küzdő fele fejét.

Most egymással kezet fogtak, megbocsájtottak egymásnak. Mindezeket
elvégezvén, a török Toldi két vállára tevén kezét, lenyomta czombig; de
Toldi megrázkódva, egyszerre kiugrott. Most Toldi fogott hozzá a
nyomáshoz. Előszörre lenyomta: czombig, másodszorra: köldökéig,
harmadszorra pedig egészen nyakáig. Minthogy már ebben a nyomkodásban
meghalt a török, felvette Toldi kardját, levágta a török fejét, kardja
hegyén diadal jeléül vitte. Azután a török nyaka fölé fövenyt kapart,
mellyel a már úgy is eltemetett testét egészen befödte.

Mátyás király a kiváncsiságtól gyötörtetve, meg akará tudni, vajjon a
török császár sajnálja-e világhírű vitézét, álruhában Törökországba
ment, de Konstantinápolyban a kimúlt vitéz kísérőinek egyike felismerte
s elfogták s a szultán, mivel híre nélkül jött az országába, mint
kivégzendőt, a csonka toronyba rakatá.

A csonka toronyba való rakatás abból állott: hogy álltában karját
kinyujtva kő közé rakták s csak fejének hagytak ürességet, melyben egy
kevés ideig lélegzést vehetett. Egyet kért Mátyás király a szultántól,
mit meg is engedett neki, hogy jobb kezét hagyják szabadon a feje
fölött, ne rakják be a csonka tornyot addig, míg az előtte levő kis
üregben egy garasos gyertya el nem ég.

Ezalatt az idő alatt elővevé Mátyás király kebeléből az ördöngős kis
könyvét, melyből miután egy darabig olvasott, három Ördög készen állott
segítségére.

Mikor az első kettő megérkezett, megkérdezte Mátyás királyt, mit
parancsol nekik? Mátyás király azt parancsolta, hogy Budára vigyék s a
csonka tornyot lefelé állítsák, mit, mikor a harmadik, a sánta Ördög
megérkezett, meg is tettek, a csonka tornyot lábával az égfelé
állították s Mátyás királyt Budára teremtették. Budára érkezve azt
parancsolta Mátyás király a sánta Ördögnek, hogy a szultánt és annak
legkedvesebb feleségét ágyba téve, hogy azok észre ne vegyék, hozza el
Budára, az ő mellékszobájába.

A parancs teljesítve lőn, másnap hajnalban fölébred a szultánné s
hallván a harangok zúgását, mindjárt észrevette, hogy Mátyás míve volt
az egész; főképen mikor a király reájok nyitotta az ajtót s
megvendégelte őket.

Másnap azután visszavitette őket Mátyás király s nem győztek eleget
csodálkozni Mátyás király csodamesterségén, még inkább ritka
becsületességén.

(Ipolyi A. gyüjteményében 319. sz. Debreczeni János gyüjt. Szeged.)


107. Kampó táltos Szegeden.

Az alacsony termetű, vastag lábszárú Kampó Temesvárott lakott, Budára a
királyhoz járt ebédre.

Elváláskor Mátyás király mindig süvegelte őt, miért is a királyné
kérdezé férjét, vajjon micsoda oknál fogva tartja oly nagy tiszteletben
e hitvány embert?

A király felelet helyett felszólítá Kampót, mutatná meg emberségét a
királyné előtt.

Másnap eljövén Kampó ebédre, a palotaajtó kinyitásakor felső
állkapczáját az ajtó felső részébe, alsó állkapczáját pedig a küszöbbe
akasztá s a királyi terembe tüzet okáda; a királyné rémüle ében székébe
hanyatlott, de csakhamar Kampó ölében termett.

Ugyanezen időben történt, hogy a törökök Szeged felső részébe betörvén,
azt pusztítani kezdték. Kampó az ezt hírül vivő alsóbbrendű Táltostól
csak azt kérdezé:

– Hol szöktek be?

S miután ezt megtudta, csakhamar útban termett szinte táltos lovával és
rettenetes kardjával.

Midőn Szőregnél (Szeged mellett levő falu) jött, a törökök már rémülni
kezdettek. Minthogy a Tiszán akkor még híd nem volt, az elébe menő
kompot pedig már nem győzte várni, azért, mikor ez a Tisza közepére ért,
az innenső partra ugratott, hol egy öreg asszony által figyelmeztetett,
hogyha a tetőtől talpig pánczélba öltözött első török vitézt legyőzi, a
többiekkel könnyen elbánhatik.

Kampó megtalálván az öreg banya által mondott vitézt, – minthogy másutt
bele nem döfheté kardját – köldökön szúrá keresztül. Legnagyobb vitézök
elestével a törökök fehér zászlót tűztek föl; de Kampó arra mit sem
ügyelt, mert:

– Nem jöttem én – mondá ő – egy ember haláláért háborúba!

Azért mindaddig kaszabolá őket, míg ki nem fáradt.

Ekkor Kampó tűze kardja hegyére fehér kendőt, nem mintha ő akarna
kegyelmet kérni; hanem hogy kegyelmet akar adni az eddig életben
maradtaknak, mire a törökök éljent kiáltának.

Ezután átment Kampó a Tisza tulsó partjára (hol most Újszeged van)
pihenni; de alvásakor egy török katona fejét vevén, azt a basának vitte,
ki is őt ezen vitézhez nem illő tettéért felmagasztaltatta. Ily halállal
végezte éltét a jégtestű Kampó Táltos.

(Ipolyi A. gyüjteményében 290. sz. Debreczeni János gyüjt. Szeged.)


108. Mátyás király és a szökött huszár.

Mátyás király idejében egy vitéz huszárt nagyon sanyargattak ezredje
tisztjei, úgyannyira, hogyha ma huszonötöt kapott, holnap ötvenet húztak
rá; egyetlen hibája volt csak, a részegség. Megúnta már a verést,
megszökött.

Amint éjszaka bujdosott, világosságot vett észre, tehát arra irányozta
lépteit. Végre elérte a házat, hol mécs világított, ott talált egy
asszonyt, kit mindjárt követelőleg felszólított, hogy adjon neki enni.

– Lassabban, – kiált az asszony – itt van a pinczében tizenkét fijam,
majd megtanítják kendet emberségre!

A huszár elhallgatott és szépen kitudakozta az asszonytól a fijai nevét
s a pincze hollétét.

Mikor az asszony eltávozott, a huszár a pincze szűk nyilásához állt
kardjával s az asszony fijait nevenként kiszólítván, egyenként kivégezte
őket. Ezután bement a szobába és még hangosabban követelte az ennivalót.
Az asszony újra elkezdte fenyegetni, mire a huszár azt felelte:

– Dejszen, jó helyen vannak már a fijaid!

Az asszony megtudván szerencsétlenségét, elhallgatott s a szökött
huszárnak enni adott.

Evés közben megérkezett egy vadász, ki elbeszélte, hogy Mátyás királlyal
vadászaton volt, de a csapattól eltévelyedett s úgy jutott ide. A huszár
is elmondta történetét s azután együtt folytatták a vacsorát.

Evés után mindketten lementek a pinczébe, hol temérdek aranyat és
ezüstöt találtak; a huszár ezt mindjárt a királynak szánta, mire a
vadász megigérte, hogy kieszközli a királynál szabadságát és a büntetés
alól való fölmentését. Közakaratból a kincset fölrakták a kocsira s
elvitték Budára.

– Légy csak addig idekünn, míg én bemegyek a királyhoz és elbeszélem
esetedet! – szólt a vadász.

A huszár az ajtó előtt maradt, a vadász bement s egyszerű vadászruháját
levetvén, felöltötte a fényes királyi ruhát; mert ő volt Mátyás király.
Azután kimegy és a huszárt, ki nem ismerte fel a fényes öltözetben,
megdorgálta, hogy mit ácsorog itt az ajtó előtt. Most bement, fölvette a
vadászruhát s ebben jött ki biztatni a huszárt, hogy csak várakozzék,
mert a királlyal nem lehet oly hamar beszélni. Majd ismét bement s
királyi ruhában jött ki pirongatni a huszárt, hogy mégis itt ólálkodik.
A huszár megrestelte a dolgot, hazafelé indult; de a vadászruhájú ember
visszahívja s megmondja, hogy ő Mátyás király. A huszár térdre esett
előtte, a király azonban fölemelvén, megbocsájtott neki s őt ezredének
generálissává tette; adott neki aranyos betűkkel írott kutyabőrt, hintót
rendelt a számára és sok szolgával ellátta.

A huszár ezután nagy pompával indult a falu felé, hol az ezredje feküdt;
a hintót és a szolgákat kívül hagyva a falu előtt és közlegényruhában
ment be.

– Dejszen, jobb lett volna neked odamaradni, mint visszajönni, – mondták
a társai – régen ki van már faragva számodra az akasztófa!

Ő csak ment tovább, míg a tisztek el nem fogatták s le nem húzatták.

Mikor már jól elverték s halálra ítélték, előrántotta a kutyabőrt, mire
a hetvenkedő tisztek hozzáfogtak bocsánatért könyörögni, de ő mindenkit,
aki vele méltatlanul bánt, a legkeményebben megbüntetett.

(Ipolyi A. gyüjteményében 698. sz. Debreczeni János gyüjt. Parád.)


109. A kakas és Mátyás király.

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy szegény asszony, kinek egy
nagy kakasa volt, mely nagyon sokat evett s mit sem használt neki; az
asszony tehát elűzé a kakast.

Útjában előtalála egy farkast s kérdezé tőle:

– Hová mén?

A farkas mondá:

– Bujdosni.

Felele a kakas:

– Jer’ velem! – és egyszerre, mint a tubákot, felszippantá.

Tovább előtalálá a rókát, a folyóvizet, a méheket; ezekkel szinte úgy
bánt, felszippantá őket.

Elérvén Budára, felszállott a Mátyás király kapujára s monda:

– Kukuríkú, Mátyás király, udvarolni jöttem!

A király felbosszankodott és parancsolá a szolgáknak levetetni a kakast;
de az csak ismét kukuríkula. Mátyás király a szilaj csikók közé záratta,
hogy rúgják agyon; de a kakas kiereszté a farkast, mely mind megöldöste.

Mátyás látván a kárt, a kakasok közé záratta, de itt a rókát bocsájtá
ki, mely megölte őket.

Most Mátyás három napig fűtött kemenczébe dobta, itt a kakas a folyót
bocsájtotta ki, mely a tüzet eloltotta.

Végre Mátyás szörnyű nagy bugyogót húzott magára s a kakast beletette;
ekkor a kakas kieresztette a méheket. Mátyás király a méhek csípését nem
tűrhetvén, sok kincset ígért a kakasnak, ha megszabadítja a méhektől. A
kakas lecsipkedvén a méheket, a sok kinccsel hazament, hol a gazdasszony
nagy örömmel fogadta.

A gazdasszony a történteket látván, elveré a kakasát kincseket hozni,
mely egy gombot felszíván, mikor ki akarta adni, megdöglött.

(Ipolyi A. gyüjteményében 556. sz. Szluha Ágoston gyüjt. Szeged.)


110. A pénzt terítő kakas.

Volt egyszer egy házaspár, a nőnek egy tyúkja, a férjnek egy kakasa
vala.

Az asszony mindennap evett rántottát, mert tyúkja mindennap tojt egyet,
a kakas ugyan szinte tojott, de a férj még sem ehetett rántottát, az
asszony pedig nem adott neki. Erre a férj jól megverte kakasát, annyira,
hogy lábát el is törte; a kakas bánatában vándorolni ment. Előtalált
először is egy rókát, amely kérte, hogy vigye el őt.

– No, bujj belém! – mond a kakas s meglett.

Ugyanígy történt egy farkassal és egy magánosan folydogáló folyóvízzel.

Este egy erdőbe, egy zsiványházba érkezett, a kútra ült fel. A farkas és
a róka a gyomrában igen megéheztek.

– Vannak – úgymond – egy ólban ludak, másikban hízott sertések, egyétek
meg!

A farkas és a róka úgy tettek, azután ismét belementek a kakas hasába, a
folyóvízből jót ittak.

A zsiványok éjszakára hazajöttek, keresik a ludakat és sertéseket, de
sehol sem találják; legalább a kakast akarnák megenni s befűtvén jól a
kemenczét, beleteszik; ekkor a folyóvíz kiömlik a kakas hasából s
eloltja a tüzet, a róka és farkas pedig szinte kijönnek s a zsiványokat
elkergetik. Ezek mindent igérnek a kakasnak, csak ne bántsa őket.

A kakas három zsák pénzt kívánt s miután utolérte, egyet a rókára,
másikat a farkasra tett, a harmadikat ő vitte s így mentek vissza a régi
gazdához.

A kakas felállván a kapufélfára, nagy haraggal kiáltotta:

– Gazda, nyisd kapudat, terítsd ki ponyváidat!

A gazda kinyitá kapuját s három ponyvát terített ki s a kakas mindegyik
ponyvára egy-egy zsák pénzt terített el.

A nő megirigylé férje szerencséjét, tyúkja lábát szinte eltörvén,
vándorolni küldé. Ez elment és messze földeken minden szemetet
felkeresett és kapart; végre talált egy fél krajczárt, ezt szájába
vevén, nagy fittyel felszállt gazdasszonya kapujára, kiáltván:

– Gazdasszony, nyisd kapudat, terítsd ponyváidat!

A gazdasszony majd összetörte magát, úgy szaladt, a tyúk pedig egész
ünnepélyességgel letette a ponyvák egyikére a szeméten talált fél
krajczárt.

A gazdasszony erre úgy megharagudott, hogy azonnal agyonütötte és
megfőzte tyúkját, mely lakomára férjét is meghíván, a két házastárs
összebékült.

(Ipolyi A. gyüjteményében 88. sz. de 87. szám alatt van idézve. Pajor
István gyüjt. Kis-Csalomja.)


111. Ilvay.

Ilvay hetvenéves, rettenthetetlen, barsvármegyei vén kurucz volt, amint
róla most is a barsi köznemességnél szóhagyományilag neve emlékezetes.
Keresztül megy egyszer Néveren, befordul lovastul egy gazdához, belül az
udvaron sövényéhez köti a lovat.

Nyári idő lévén, meleg volt, megszomjazott és kért egy kecseg
aludttejet, mely kívánságának megfelelt a gazda s csak úgy frissében
leül az udvaron egy fatörzsre és egész kényelemmel kanalazza az
aludttejet, szinte az őszbeborult nagy szakállának is kijutott az
aludttejből. Egyszer arra vágtatott hat vasasnémet; oda se néz, – bár
figyelmezteti a gazda – csak kanalazza tovább az aludttejet, szinte
csorgott a szakállán. Elfogyasztván az aludttejet, rápattant a lovára,
nekiindult a németnek: űzőbe vette őket, Kerestényék-féle országúton
utoléri s mind a hatot irgalmatlanul levágja, befordul a faluba,
jelenti, hogy takarítsák el őket.

(Ipolyi gyüjteményében 327. sz.)


112. Nagylépő.

Volt a világon egy ember, aki olyan volt, hogy egy lépéssel tizenkét
mérföldre ellépett.

Egyszer bement egy királyhoz szolgálatot keresni.

– Van énnekem a világ végén egy testvérem, menj el hozzá, nézd meg, él-e
még? Hogyha él, hozd el ide a házamhoz. Kapsz egy nagy várost, amelyik
kell a birodalmamból, választhatsz, meg egy kád aranyat adok.

Elment a Nagylépő, aki tizenkét mérföldre lépett egy lépéssel, három
lépéssel odaért, hárommal pedig vissza, két óra alatt megjárta;
hazavitte volna azt az urat is, de épen azon a héten halt meg.

A király, mikor meghallotta, hogy a testvére meghalt, elbúsulta magát,
bánatjában ő is meghalt; nem maradt sem fija, sem semmi rokona, a
királyság a Nagylépőre maradt. A Nagylépő azonban annyira elpusztult,
hogy utoljára szegénységre jutott; minden városát, országát eladta.
Nagylépő is nekibúsulta magát; azon gondolkozott, hogy megöli magát; de
akkor ki temeti el? Nem ölte meg magát, hanem nagy tüzet rakott, azt
meggyujtotta, annak a közepébe ment, hogy ne kelljen eltemetni, ott majd
porrá ég.

(Ipolyi A. gyüjteményében 503. sz.)


113. Délibáb, a Puszta leánya.

Az öreg Pusztának két gyermeke volt: a Tenger és a Délibáb.

A Tenger nagyravágyó volt és egészen elnyomta a Délibábot, a Szél
azonban szerelmes volt a Délibábba és azért elkergette a Tengert, így
maradt csak neki egy lánya: a Délibáb, ki azonban a Szelet nem szerette,
hanem a Napot; ezért emelkedik a Naphoz és ha a Szél fuvalni kezd,
habozik; míg ha nagyot fuj, elszalad előle s valahányszor a Nap süt az
ős Pusztára, mindenkor emelkedik hozzá kedvese, csak mikor lenyugszik,
ereszkedik le ő is a Puszta kebelére.

(Ipolyi A. gyüjteményében 615. sz. Békés.)


114. Délibáb.

Ezredévek előtt ott, hol a Tisza kanyarog, megvolt már az alföldi
Puszta, csakhogy Tenger zúgott rajta végig.

A Tenger ugyanis a szelíd ősz Pusztának szeszélyes, tomboló és kínzó
ifiú felesége volt, ki végre – miután az öreg Pusztának keblét
össze-vissza tépte, partok lánczaiban emészteni önmagát megúnván –
harczot üzent a Hegyeknek, felült a Viharra, mint harczi paripára,
hullámból öltött fényes pánczélt.

Pallosként villámot ragadott jobbjába, zászló helyett egy sötét felleget
baljába s ekként fegyverezve keresztültört a Hegyeken s elhagyta a
Pusztát.

Midőn a Puszta ájultából, melyet nejének szilaj hánykódása idézett elő,
felébredett, örömmel szemlélte, hogy neje elment; de még nagyobb volt
öröme, látván, hogy közös gyermeköket, a Délibábot – kit szelíd, szép
viseletéért anyja, a Tenger sohasem szeretett – otthagyta.

Aranyhajú Délibábba szerelmes volt a Nap, mert körútjában szebbet mit
sem lelt soha; de Tenger asszony vad élete korlátot vetett Nap úrfi
szenvedélyének s míg a Tenger ott volt, a Nap közeledni nem mert, most
azonban megvallotta szerelmét. A lányka is viszontszerette a Napot,
azonban észrevevén ezt a Felleg, ki szinte imádta a Délibábot,
legsötétebb mezébe öltözve, harczot üzent a ragyogó Napnak.

Küzdöttek sokáig, végre a Nap átszúrta a Felleget s lekacsintott a
reszkető arára. Felleg ekkor, hogy tönkretegye a szerelem tárgyát,
áradásként pusztítva rohant a Földnek; a Nap azonban Szivárványból
csinált hidat s ezen ölelte fel magához Délibábot, megmentvén a
veszélytől; midőn pedig a Felleg elpusztult, visszatért kedvesét a
smaragd és rubintgyémántokból vert hídon s atyjának, az ősz Pusztának a
keblére fektette.

Ide járt le gyakran imádni aráját s aranyhajú Délibábnak keble hullámzik
kedvese csókjai után.

Akadt a Délibábnak, úgy mint a Napnak, több csábítója: a Napot szerette
a Harmat, a Virág, a Kikelet; a Délibábot a Lég és az esti Szellő, de ők
hívek maradtak.

Az esti Szellő megvallá szerelmét s utána indult a hölgynek, ez azonban
tündérszárnyain elrepül előle és csak akkor áll meg forró keblén
pihenendő, midőn a Nap fényesen megjelen s a Szellő ijedtében a bokrokba
vonul.

(Ipolyi A. gyüjteményében 615. sz. Lajos testvére gyüjt. Gyula.)


115. A Veres-tenger.

Egy hatalmas királynak volt eleven kardja.

Egykor az ellenség körülvette s le akará ölni. A király szóla kardjához:

– Kedves kardom, ládd, mily nagy vészben forgok, öld le e sok ellent!

S az eleven kard kiugrott és leöldösé az ellent.

Egykor a király beteg lett, irigyei a kardot a tengerbe dobták; a kard a
tenger fenekén magát megsértvén, vére mind kifolyt s az egész tenger
veres lett, innen a neve most is Veres-tenger.

(Ipolyi A. gyüjteményében 733. sz. Wéber Károly gyüjt. Szeged.)


116. A tengerszem.

Árva vármegyében, Babagura hegyén van a tengerrel összekötött mély kút,
melyet Tengeri szemnek neveznek.

Ebből a kútból ládát vetettek ki, melyet vihar alkalmával a tengerbe
temettek.

Ugyanis egy gazdag kereskedő a tengeren hajózván, nagy szélvész támadt,
minek következtében hajótörés fenyegette a kereskedőt, ki, hogy e
helyzetéből megszabadulhasson, minden árúczikkét a tengerbe hányatta, a
többi közt ezüstedényekkel telerakott ládát is, melyet a kútban bizonyos
juhpásztor megtalált s egy vagyonos úrnak eladott.

Történetből a kereskedő egyszer arra járt, amerre a mély kút volt és
épen ahhoz az úrhoz szállott be, kinél az edényei voltak.

– Vacsorálás közben reáismert edényeire, neve is fel volt rájok
jegyezve, kérdezte, hogyan jöhettek ezek az edények a vagyonos úrnak a
birtokába, mikor ő azokat ide roppant távolságra eső tengerbe dobta be?!

Elmondták azután neki a történetet s visszaadták a ládát az ezüsttel
együtt. Eszerint azon a forráson le lehetne menni a tengerbe, ha az
ember meg nem fulladna a vízben.

(Ipolyi A. gyüjteményében 43. sz)


117. Kunos-tó dombjai eredete.

Horgos mellett van a Kunos-tó, mely mellett levő dombok a monda szerint
onnan veszik eredetöket, hogy ősapáink, a húnok arra menvén, kinccsel
rakott szekereik feldőltek, a kincset a föld beborította s őseink közül
is sokan otthaltak; így ezekből lettek a dombok.

(Ipolyi A gyüjteményében 736. sz. Wéber Károly gyüjt. Szeged.)


118. Diószeg eredete.

Mikor a kegyetlen kutyafejű tatárok Nagy-Magyarországot feldúlták s az
embereket, mint barmokat, rabszíjra fűzve idegen tartományokba
hurczolták, akkor ülték meg Diószeget némely menekült magyarok.

Nevezetesen a mai Diószeg határában, igen szép helyen, a mai egyedi
pusztán volt egy Egyed nevű falú, melyet a kutyafejű tatárok leégettek,
földig lerontottak. Akik a kutyafejű tatárok elől megmenekedtek, a hegy
alatt levő rétben vonták meg magukat, hova a tatárok a feneketlen lápok
miatt nem mertek menni. A rétnek közepette nagy helyen volt egy szép
úcczaforma zug diófákkal beültetve és ezt a zugot hívták már tatárjárás
előtt is Diós-Zugnak, a tőle nem messzire levő várat Diós-zugi várnak.

Mikor a tatárok kihúzódtak az országból, az egyediek előbb lakott
helyükre visszamenni nem akartak, hanem Diós-Zug nevű falujokban
maradtak, melyből későbben Diószeg lett.

(Ipolyi A. gyüjteményében 588. sz. Bartha József gyüjt.)


119. A székelyhídi templom keletkezése.

Hajdan Diószeg és Székelyhid tájékán volt egy ragadozómadár, – úgy
gondolják, sólyom – melyet a köznép igen nagy és ragadozó
tulajdonságáért griffnek nevezett el.

Ez a griffmadár ezen a tájékon nagy félelmet gerjesztett; mondják, hogy
a juhnyájakat, csordákat is megtámadta és a barmokat megöldöste, sőt a
gyermekeket is elvitte. Igyekeztek is ezt a veszedelmes madarat
elveszteni, de minden fáradság haszontalan volt.

Lakott ebben az időben a diószegi várban egy Zólyomi nevű úr, ki
hihetőleg Dávid volt a reformáczió után; ez a Zólyomi feltette magában,
hogy e kegyetlen ragadozómadarat minden áron elveszti és ha szándéka
sikerül, Istennek templomot fog építeni reformált hívei számára, még
pedig azon a helyen, a hol a griff elesik.

Zólyomi tehát felhasználta idejét a madár elvesztésére.

Történt egyszer, hogy vadászás közben meglátja a griffet, nyílat
bocsájtott a ragadozóra, melyet messzire nem vihetett, leesett a rét
közepén Székelyhíd alatt. Ide, a rét közepére építette Zólyomi azt a
templomot, mely még ma is fentáll az alsóvároson.

Nagy üggyel-bajjal lehetett a rétet lakhatóvá tenni, de mikor lakhatóvá
vált, népes lett az új templom környéke.

A templomban látható ma is a nagy Zólyomi emléke kőből kifaragva,
rozsdás kardja a bokorba belevésve; kívül pedig a templom falán látható
a griff nyílllal keresztül szúrva. A nagy Zólyomit ma is hálával
emlegeti Székelyhid népe, hogy megszabadította a határt a grifftől.

(Ipolyi A. gyüjteményében 588. sz. Bartha József gyüjt.)


120. A dubricsoni oltár keletkezése.

A Tündérvárban hatalmas Tündér lakott, a vár térsége előtt pedig minden
héten vásár volt s ezért, amiért megengedte a Tündér a vásártartást, egy
szép szűz leányt kellett neki adni.

A Tündér a leánnyal egy hétig mulatta magát, azután a vár ablakán a vár
alatt levő mély vízbe lökte. Ezt az adót a nép több évig teljesítette,
míg végre tündéres erővel bíró leányt adtak számára, ki mikor
észrevette, hogy a Tündér őt is a mélységbe kívánja lökni, arra kérte,
csak kegyelmezzen meg neki, a következő éjszaka, míg a kakas megszólal,
a helységben kilencz templomot kilencz oltárral fog elkészíttetni.

Ez alatt a feltétel alatt a Tündér megengedett neki és kilencz templomot
és nyolcz oltárt el is készített, de mikor Dubricson helységében a
kilenczedik oltár félig levő készületben volt, a kakas megszólalt és az
oltár félben maradt, mely mai napig is úgy van.

Noha a kilenczedik oltár félben maradt, a Tündér a leánynak
megkegyelmezett s maga is a Tündérvárból elköltözött.

(Ipolyi A. gyüjteményében 319. sz. Sulyok József gyüjt. Élesd.)


121. A Deákhalom eredete.

A nagy Hortobágy síkján menve Debreczentől Tisza-Szent-Imre felé, balra,
Nádudvar irányában van egy nagy halom, az úgynevezett _Deákhalom_.

Nevét a kuruczvilágban kapta.

Ekkor történt, hogy egy deák útazott keresztül a pusztán, nagy
tajtékpipájából bodor füstöket eresztgetve. Egyszer csak a halom megöl
egy kurucz ugrik ki s megragadja a deák pipáját; ámde a deák sem volt
rest, jó vastag, hajlós meggyfaszárával elkezdi kurucz ő kegyelmét
döngetni, úgyannyira, hogy a kurucz sem vette tréfára a dolgot,
nekiiramodott s szaladt; a deák mindenütt a nyomában járt s egyszer azon
vette észre magát, hogy a kurucztáborban van.

Itt körülfogták a kuruczok és a vezér elé vitték. A vezér megértvén a
dolgot, vissza parancsolá adni a pipát s a bátorságáért megtetszett
deákot megvendégelé. Ez a halom, hol a deák volt, mikor a kurucczal
bajlódott, ma is _Deákhalom_ néven ismeretes.

(Ipolyi A. gyüjteményében 583. sz. Lévai Lajos gyüjt. Felső-Bánya.)


122. A Feketeember gödre.

Békés északi részén, ott, hol Doboz fekszik, van a régi sáncz, melyet a
nép Sámson várának nevez, e váron túl van a Feketeember gödre.

E gödörből estve, mikor a nap lement, tisztafekete ember járt ki az
erdőre, ki senkinek sem vétett soha s mikor a hajnal hasadni kezdett,
ismét visszabujt a gödörbe.

Ebben az időben a gyulai várban volt egy basa, aki e vidékre gyakran
kijárt vadászni; egyszer azonban a Fekete-Körösön hajóra ült s a
révésszel, öreg magyar emberrel összeveszett. Már Sámson vára és a
Feketeember gödre mellett mentek, mégis csak veszekedtek. Erre az öreg
az evedzővel kiütötte a basát a hajóból s megfojtotta.

Ezóta a Feketeember nem látogatott ki a gödörből.

Néhány száz lépésnyire a gödörtől az erdőben van egy kis tisztás hely
közepén egy odvas fa töve; mikor még a fa állott, itt pihent az elfáradt
basa.

A fát azóta kivágták, de a fa környékét Basafája környékének mondják ma
is a doboziak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 585. sz. Győrffy Károly gyüjt.)


123. A Szegénység.

Élt egykor egy igen szegény család, semmire sem bírt vergődni, hanem
mindig szegényebb és szegényebb lett.

Volt azonban e családnak igen gazdag rokona, ki látván a család
szegénységét, megszánta, magához vette őket; de alig telepedett meg e
szegény család gazdag rokonánál, azonnal az is kezdett szegényedni, úgy,
hogy kénytelen volt a gazdag rokonait magától elbocsájtani s
nyomorúságban hagyni őket. Visszatértek tehát nyomorult viskójukba és
ott tengődtek.

Alig hogy eljöttek rokonuktól, rokonuk ismét gazdagodni kezdett s oly
gazdag lett, hogy nemsokára ismét visszafogadta a szegény családot.
Mielőtt a szegény család elindult, így szólt a szegény ember fiához:

– Rakjuk be, fiam, az ablakokat, hogy a _Szegénység_ ki ne jöhessen.

Úgy is tettek, berakták az ablakokat, útnak indultak rokonukhoz.

Mikor már jó messzire értek, akkor jutott az eszükbe, hogy a kis korsó
otthon maradt.

– Eredj fiam haza, hozd el a kis korsót, – mondta az apa fijának – de
aztán megint becsináld az ablakot!

Visszament a fiú s amint egy lukat csinált az ablakon, melyen
beférhetett, bebujt, látott a kuczkóban egy ősz öreg embert, a ki épen a
bocskorát fűzte.

– Hová készül kend? – szólítá meg a fiú.

– Elmegyek veletek.

– Hát ki kend?

– Én a Szegénység vagyok.

– Dejszen, ha kend a Szegénység, itt marad kend!

S fölkapván a fiú a kis korsót, kiugrott a lukon és sebesen becsinálta.

Már beérte a többieket a korsóval, mikor az apja kérdezte, hogy
becsinálta-e jól az ablakot?

– Be ám, tudom, ki nem jön a Szegénység, pedig már épen kászalódott!

– De itt vagyok ám! – szólalt ki a Szegénység a korsóból és én is
veletek megyek.

– No, már látom, – szól az apjuk – hogy akárhova megyünk, nem marad el
tőlünk a Szegénység; és így inkább menjünk haza, ne vigyük a más nyakára
is.

Visszamentek és a viskóban húzódtak meg a Szegénységgel, de mert a
gazdag rokonukhoz is elvitték azelőtt a Szegénységet, a gazdagokat is
meglátogatja néha a Szegénység, de ezúta rendesen viskóban lakik.

(Ipolyi A. gyüjteményében 489. sz. Strósz Ernő gyüjt. Szeged.)


124. Az ecsedi Sárkány.

Századokkal ezelőtt volt az ecsedi lápban egy Sárkány. Ez a Sárkány a
vidék barmaiból becsületesen kiszedte a dézsmát s iszonyú ordításával
megrengette a tért. Híre messzire elhatott az országban, sokan mentek
megszabadítani e vidéket e szörnytől, de végre is a Sárkány maradt az
úr, pedig véres tusákat vívtak.

Végre jött egy vitéz, a Károlyi nemzetségnek egyike, ki dühös csatába
ereszkedett vele. Vitéz kardja csak úgy szikrázott a Sárkány pikkelyein.
Dühös küzdelem után végignyúlt a kígyó a fövényen s csak mérges nyelvét
öltögeté ellenfele felé, az pedig ártalmatlanná tevén, fogait kivette s
vállára emelve húzta maga után a kastélyba.

A hely, hol a küzdelem történt s hol későbben falu emelkedett, _Mérk_
nevet kapott, mivel ott mérkőzött meg a vitéz a Sárkánnyal.

Hogy vitte a vállán s kifáradt, letette a kígyót s kissé megpihent; majd
tovább indulva, vállára vevé, hol ez történt s hol idővel helység lett,
_Vállaj_ nevet nyert.

Igy haladt tovább szörnyű terhével, mely vadul forgatta reá szemét s
addig rángatódzott, míg kiszabadítá és csalános gazban vonta meg magát,
de onnan is kivonszolta a semmitől nem rettegő vitéz; itt is helység
lett későbben s _Csanálos_ nevet kapott.

Hogy többé ne legyen baja a Sárkánnyal, jónak látta, mikor megpihent,
szemefényét kiásni, ezen a helyen is község támadt s a neve _Fény_ lett.
Végre sok fáradság után bevitte a kastélyba.

(Ipolyi A. gyüjteményében 582. sz. Lévai Lajos gyüjt. Felső-Bánya.)


125. Az elkárhozott lelkek.

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy fiatal király, ki midőn
vadászott az erdőben, egy szarvasra bukkant; a szarvast űzve, házra
talált. Itt egy ideig hallgatódzott, azután benyitván, egy földalatt
levő üregbe jutott, ahonnét nézte, miként kínozzák az Ördögök az ottlévő
lelkeket.

Midőn az Ördögök meglátták, nekimentek, mondván:

– Isten segíts meg!

Ekkor az Ördögök arra kérték, hogy haza menve, senkinek föl ne fedezze a
pokol hollétét.

– Jó, – felelt a király – ha egy zsák aranyat adtok, meg hazavisztek,
akkor megteszem.

Ekkor egy Ördög a királyt egy zsák arannyal a hátára vette s hazavitte.

Midőn a király háza előtt voltak, a király agarai elébe futottak.

– Mik ezek? – kérdé az Ördög.

– Ezek az én Ördögfogó agaraim! – mondá a király, mire az Ördög ijedten
hajítá le válláról a királyt és a zsákot, azután futott, míg a pokolba
nem ért s ott elbeszélte, hogy vannak a földön Ördögfogó agarak; ezóta
az Ördögök a papokat s egyéb Isten szolgáit _Ördögfogó_ agaraknak
nevezik.

(Ipolyi A. gyüjteményében 459. sz. Wéber Károly gyüjt. Szeged.)


126. Ördög a majom képében.

Pozsonyban a Rózsa-ucczában még most is látható egy emeletes ház, melyen
a Szűz Mária egy márványlapon le van véve.

Erről azt a mondát beszélik, hogy mintegy száz év előtt egy úr lakott a
fent említett házban, ennek majominasa volt, mely igen jó és ügyes
szolgálatokat tett urának: megterített, megágyazott, mikor az ura
hazajött, ajtót nyitott neki.

Egyszer az úr papot hívott ebédre, kinek feldicsérte inasát, de az inas
nem mutatkozott ezúttal szolgálattételre, mi feltűnt mind a kettőjüknek:
fölsiettek a szobába, de mily nagy volt az úrnak a csodálkozása, mikor
inasa nem nyitott ajtót. Bemenvén, sehol sem találták a majmot, elmentek
a hálószobába, ott az ágy alatt egy szegletben lelték meg
összezsugorodva.

A pap elkezdte Isten nevében kihívni, ekkor kijött; majd azt kérdezte a
pap: mi az oka, hogy ennél az úrnál szolgál?

– Én – úgymond – Ördög vagyok és minekutána ez az úr szörnyű istentelen
ember, mert sohasem imádkozik, csak azt írja egy lapra: Dicsértessék az
Úr-Isten! én csak azt várom, hogy egyszer ezt kihagyja és hatalmamba
essék!

Erre a pap megáldotta, szentelt vízzel megszentelte a házat, az Ördög
pedig kirepült, de nem az ablakon, sem az ajtón, hanem a falon ütött ki
egy lyukat, melyet senki sem volt képes becsinálni, csak a Boldogságos
szűz képe takarja be jelenleg.

(Ipolyi A. gyüjteményében 131. sz. gyüjt.)


127. Mióta nem látni a Halált ember képében?

Egyszer egy fiú utazni akart, megkérte apját, hogy engedje meg neki a
ménesből egy lovat választani, amelyen Tündérszép Ilonát felkeresse; az
apja megengedte és a fiú nemhogy szép lovat keresett volna, a
legrühesebbet választotta, ez a ló Táltos volt.

Táltos lován, mint a szél, elérte Tündérszép Ilona várát; de egy víz
választá el a vártól, melyen nem birt keresztülmenni; hanem a lova mégis
segített rajta, mint Táltos, csolnakká vált, a fiú beleült s elment
Tündérszép Ilonához.

Itt már két évig mulatott, mikor meggondolta magát, hogy hazamegy; a
lova ismét csolnakká vált s mikor a vizen átment, ismét ló lett.

Mikor hazaért, csodálkozva bámulta, hogy szülőhelye el van veszve, csak
a templom ép még, hova bement, de ahol csupa koporsót látott s egy
csontvázembert, akinek az egyik lába sárga, a másik veres volt, a többi
teste zöldbe s veresbe játszó, ez az ember volt a Halál, ki őt űzőbe
vette.

A fiú Tündérszép Ilonához szaladt, de mikor a vízhez ért s lova
csolnakká vált, a Halál fél lábát betette a csolnakba, fele a parton
maradt s így a vízbe fult.

Innen van, hogy a Halált jelenleg nem látjuk ember képében hozzánk
jönni.

(Ipolyi A. gyüjteményében 567. sz. Szuló Ernő gyüjt. Szeged.)


128. Mióta honos a nyomor a nép között?

Iszkonyai-pusztán, Födém és Palást között, templomromok alatti tóban
szokta volt hajdan egy Tündér aranyhaját fésülni.

Elhullott szálai a nép boldogsága volt; míg egy fösvény megleste a
mosdót és egész aranyhaját elvágá.

Ezóta a Tündér meg nem jelenik és a nép között a nyomor honos.

(Ipolyi A. gyüjteményében 57. sz., de idézve a 71. sz. alatt van. Hont
vármegye.)



JEGYZETEK.

(A a többször idézett műveket az itt dűlt betűkkel szedett nevekkel,
vagy czimekkel jelelem.)

_Arany_ László: Eredeti népmesék. Pest, 1862. (Az 1901-ki kiadása állott
rendelkezésemre.)

_Benfey_, Theodor: Pantschatantra. Leipzig, 1859.

_Buch_, Max: Die Wotjäken. Stuttgart. 1882.

_Dähnhardt_, Oskar: Natursagen. Leipzig u. Berlin, 1907.

_Erdélyi_ János: Népdalok és mondák. I–III. köt. A Kisfaludy-Társaság
megbízásából. Pest, 1846–1848.

_Ethnographia_. A Magyar Néprajzi Társaság értesítője. Budapest,
1890–1913.

_Gaal_ György magyar népmese-gyüjteménye. I–III. köt. Pest, 1857-1860.

_Gesta romanorum_. Katona Lajos kiadása. Budapest, 1900.

_Gonzenbach_, Laura: Sicilianische Märchen. I–II. Bd. Leipzig, 1872.

_Grimm_, Brüder: Kinder und Hausmärchen. I–III. Bd. Berlin, 1812–1822.

_Hahn:_ Griechische und albanesische Märchen. Leipzig, 1864.

_Halász:_ Népköltési gyüjtemény a Pite Làppmark arjeplougi
egyházkerületéből (Svéd-lapp nyelv V. = Ugor füzetek, XI. k.) Budapest,
1893.

_Haltrich_, Josef: Deutsche Volksmärchen aus Siebenbürgen. Wien, 1882.

_Haupt_, Leopold und Johann Ernst Schmaler: Volkslieder der Wenden.
Grimma, 1843.

_Hunfalvy_ Pál: Reguly Antal hagyományai. Pesten, 1864.

_Ipolyi_ Arnold: Magyar mythologia. Pest, 1854.

_Istvánffy_ Gyula: Palócz mesék a fonóból. Liptó-Szent-Miklós, 1890.

_Kalevala_. Fordította Barna Ferdinánd. Pest, 1871 és Vikár Béla.
Budapest, 1909.

_Kálmány_ K.: Koszorúk az Alföld vadvirágaiból. I–II. köt. Arad,
1877–1878.

_Kálmány_ Sz.: Szeged népe. I–III. köt. Arad és Szeged. 1881–1891.

_Köhler:_ Kleinere Schriften. I–III. Bd. Weimar u. Berlin, 1898–1900.

_Köhler:_ Aufsätze über Märchen und Volkslieder. Berlin, 1894.

_Kőváry_ László: Száz történelmi rege. Kolozsvár, 1852.

_Krauss_, Friedrich: Sagen und Märchen. Leipzig, 1884.

_Kriza_ János: Vadrózsák. Kolozsvártt. 1863. (II. kiad. M. N. Gy.
XI–XII. köt.)

_Kuhn_, Adalbert: Márkische Sagen und Märchen. Berlin, 1843.

_Kúnos_ Ignácz: Oszmán-török népköltési gyüjtemény. I–II. köt. Budapest,
1877–1889.

_Kúnos_ Ignácz: Török népmesék. Budapest, 1889.

_M. N. Gy.:_ Magyar népköltési gyüjtemény. A Kisfaludy-Társaság
megbízásából szerkeszti Arany László, Gyulai Pál, Vargha Gyula,
Sebestyén Gyula. I–XII. köt. Budapest, 1872–1912.

_Majláth_ János gróf: Magyar regék, mondák és népmesék. Pest, 1864.

_Merényi_ E.: Eredeti népmesék. I–II. köt. Pest, 1861.

_Merényi_ S.: Sajóvölgyi népmesék. I–II. köt. Pest, 1862.

_Merényi_ D.: Dunamelléki népmesék. I–II. köt. Pest, 1863.

_Munkácsi:_ Vogul népköltési gyüjtemény. Budapest, 1892–1902.

_Munkácsi:_ Vojták népköltészeti hagyományok. Budapest, 1887.

_Pap_ Gyula: Palócz népköltemények. Sárospatak, 1865.

_Poestion:_ Lappländische Märchen. Wien, 1880.

_Rochholz_, L.: Deutscher Unsterblichkeitsglaube. Berlin, 1867.

_Schleicher_, August: Litauische Märchen. Weimar, 1857.

_Schott_, Arthur und Ernst: Walachische Märchen. Stuttgart u. Tübingen,
1845.

_Schullenburg_, Willibald: Wendische Volkssagen. Leipzig, 1881.

_Sklarek_, Elisabeth: Ungarische Volksmärchen. Leipzig, 1901. Neue
Folge. U. o. 1909.

_Stier:_ Ungarische Volksmärchen. Pest, 1857.

_Vogl_, Johann: Die ältesten Volksmärchen der Russen. Wien, 1891.

_Voycicki:_ Polnische Volkssagen und Märchen. Berlin, 1839.

_Waldau_, Alfred: Böhmisches Märchenbuch. Prag, 1860.

_Wuk_ Stephanowitsch Karadschitsch: Volksmärchen der Serben. Berlin,
1854.

Rövidítve fordulnak elő ezeken kívül:


évf. = évfolyam

j. = jegyzet

k. = kötet

l. = lapszám, ha számjegy után van, különben

L. l. = lásd

m. = mese

sz. = szám

V. ö. = vesd össze.

Ahol a mű megjelölése nélkül csak a számjegyet idézem, Ipolyi Arnold
gyüjteményének adata értendő.

1. =Csonkatehén fija.= Ipolyi (mindig Mythologiája értendő) 222., 579.
l. V. ö. 2., 3. sz. m.

Erdélyi: III. k. 319. l. Juhász Palkó.

Arany: 123. l. Fehérló fia. Kúnos: Oszmán. 7. sz. Katona Lajos az
Ethnographia XIV. évf. 125. l. – ismertette: itt Köhler idézésében 229
helyett 292 teendő a 131. lapon.

_Bűvös vessző, pálcza, bot, rúd_ fordul elő. Gaal: I. k. 159., 181., II.
k. 54., 210., III. k. 72. lapján, Erdélyi: I. k. 459. l., Majláth: 236.
l. Merényi: E. II. k. 103., 122., S. I. k. 68., II. k. 55. l., Kriza:
425., 445. l., M. N. Gy.: I. k. 368., II. k. 452., III. k. 343., VII. k.
386., 500., IX. k. 6., 23., 127., 151., X. k. 402. l., Kálmány: K. I. k.
242., II. k. 217., Sz. I. k. 121., II. k. 121., III. k. 161. lapján és e
gyüjtemény: 4., 9., 10., 12., 14., 16., 18., 52., 55., 64., 90. sz.
meséjében és a 79. sz. j.

2. =Erős Jancsi.= Ipolyi: 13., 139., 141., 223. l. Lásd az 1. sz. mesét
s az Ethnographia XIX. évf. 357. l. a csuvas Levesbe való hőst.

_A teherbeesés csodáját:_ M. N. Gy.: IX. k. 561., X. k. 116., 128., 261.
l., alább a 7., 19., 20., 21., 38., 72. sz. mesében.

3. =Medve Jankó.= Egybevetendő az 1. sz. mesével. Medve a hős a
voguloknál is, Munkácsi: Vogul. IV. k. 1. füzet 356. l. A medvefiú
meséje. Származása azonos M. N. Gy. VI. k. 343. lapján levő Medve
Jankójáéval; mind a két hős medvétől és asszonytól származik. Ide
vonatkozólag az Ethnographia I. évf. 227. l. – elég beható ismertetést
közölt Katona Lajos. Figyelemre méltó, hogy úgy a vogulban mint a most
bemutatott mesénkben az alvilágból való felhúzásnál a hős visszaesik,
egyéb mesénkben csellel él, kitanultabb; továbbá a griff madár helyett
strucz madár szerepel, lásd a 7. sz. m. jegyzetét; hogy miként Munkácsi:
Votják: 96. l. Papfi Miskájában pap a hős atyja, nálunk is; hogy
mesénkben csak egy sárkánnyal kell viaskodni 3 leányért Medve
Jankónknak, más mesékben hárommal.

4. =Hüvej-piczi.= Ipolyi: 573. l.

M. N. Gy.: IX. k. (Berze Nagy) 23. l. A kis rák. Hősködéseiből Munkácsi:
Votják: 96. l. Papfi Miskájában találunk, csakhogy az _erőpróba_ átcsap
a Fillinkó-féle _csalfaságokba_, lásd a 89. sz. mesénket s jegyzetét,
így van M. N. Gy.: VI. k. (Vikár) 343. l. Medve Jankójában is.

_Kád telisírás:_ M. N. Gy.: X. k. 407. l. s alább a 71. sz. m. jön elő;
_korsót_ kell asszonynak telisírni 3 nap alatt, hogy a halott
felelevenedjék, Gonzenbach: 11. sz. j.

5. =Tátos.= Ipolyi: 228., 237., 264. l.

Merényi: S. I. k. 3. l. Az ólombarát.

Kálmány: Sz. III. k. 160. l. Nap, Hold, Csillag kiszabadítása.

M. N. Gy.: IX. k. (Berze Nagy) 60. l. Csinos Ágrágyi.

U. o.: X. k. (Horger) 407. l. Szépmező szárnya.

Kalevala XL. rúnó.

6. =A fehér medve és a herczegné.= _Bőrt vesz magára_ a hős a 70. sz.
adatban és a megvakított óriás mesékben: M. N. Gy.: X. k. 179. l. s. j.;
_bőrbe_ van =varrva=, hogy a madár felvihesse, Gonzenbach: 6. sz. j.
_Testbe búvik_, melyen a _bőr_ is rajta van, sas viszi fel alább a 19.
sz. m. _Büntetésből varratja_ bőrbe a feleségét, Gaal: I. 205. l.

7. =Hajnalka.= A sárkányok jobbára az alvilágba viszik az elrablott
kisasszonyokat, a spanyol románczokban, az orosz és némely német mesében
a föld felett: tornyokban, hegyeken is adnak nekik helyet; de az egekbe
egyik sem ragadja fel őket, mit megtesznek gyüjteményünk 7. sz. Hajnalka
meséjében. Gonzenbach: 58. sz. j.

Mesénkben kácsa, lúd, daru lábon forgó kastélyban van a lakásuk.
_Fentszálló szárnyasok_ lábán forognak a 4. sz. mesében is: réz, ezüst,
arany gólyalábon, a 19. számuban: veréb, pipicske, csiziklábon;
Istvánffy: 24. l. pulyka, lúd, kacsalábon seregnek, M. N. Gy.: VII. k.
419. l. kakas, récze, lúdlábon; u. o. IX. k. 15. l. liba, kácsa,
pulykalábon; Kálmány: K. II. 219. l. kácsa, pulyka, lúdlábon forognak a
várak.

Az alvilágból rendesen _griff_ hozza fel a hőst, Gaal: III. k. 78. l.;
Erdélyi: III. k. 319. l.; Arany: 123. l.; Istvánffy: 26. l.; M. N. Gy.:
VI. k. 358.; u. o. VII. k. 460.; a. o. IX. 13. l., e gyüjtemény 1. sz.
meséjében, ellenben a 7. számúban lehozza; de már a 3. számuban _strucz_
madár szerepel. Madár hozza fel bőrbe varrva, Gonzenbach: 6. sz. j.,
nálunk Merényi: D. I. k. 48. l. _Zsákba pakolva viszi a griff_. Legtöbb
népnél ez a szállító madár: sas, Gonzenbach: 6. sz. j.; Köhler: I. k.
68., 191., 194., 397., 560. l. Nekünk is van szállító _sasunk_ a 19. sz.
adatban; de a hős nem kisasszonyokat szabadít. _Nem madár_ hozza fel M.
N. Gy.: IX. k. 22. l. a vitézt: _kecskén_ kezd, azután _lovon_ jön fel.
_Kígyóval_ huzatják fel alább a 70. sz. mesében az elrablott felesége
után járó királyfit.

_Madár viszi, húsával táplálja_ a hős: Köhler I. k. 63., 181., 194. l.

_Vörös vitéz_, olykor más alakban jelenik meg, többnyire sárkány
_nyelvkivágással_ M. N. Gy.: IX. k. 565. l. 13. számú jegyzetben
elősoroltakban; u. o. X. k. 55. l. e gyüjtemény: 7., 8., 12. sz., a 81.
számúban is a vörös vitéz szerepét játsza a katona. Előfordul
Gonzenbach: 40. sz. j., Köhler: I. k. 175–181., 304., 399., 430. l.;
Sklarek: 10. sz. j.

8. =Leányt evő Sárkány.= Gaal: II. k. 100. l. A buzogányos gyermek. M.
N. Gy.: IX. k. (Berze Nagy) 109. l. A vörös vitéz, u. o. X. k. (Horger)
48. l. A herczegfiú és a medvék, farkasok, rókák királya.

_Vörös vitézről:_ 7. sz. j.

_Kezdettől_ a hőssel utazó _3 állat:_ farkas, medve, oroszlán a sorrend
változásával Gaal: II. k. 100. l.; Erdélyi: I. k. 459. l.; Istvánffy:
107. l.; M. N. Gy.: IX. k. 106. l.; u. o. X. k. 147. l.; e gyüjtemény:
8., 12. sz. – Oroszlán, medve, tigris: M. N. Gy.: IX. k. 109. l.
Oroszlán, farkas, tigris, Merényi: E. I. k. 85. l. – Rókakirály,
farkaskirály, medvekirály: M. N. Gy.: X. k. 53. l.

_Bolyongásai közepén_ szerzi meg a _3 kutyát:_ M. N. Gy.: 11. k. 379.;
u. o. VII. k. 531.; u. o. IX. k. 125.; u. o. X. k. 93. l.

9. =A pásztorfiú viaskodásai.= Ipolyi: 13., 121. l. Lásd a 12. sz.
adatot.

10. =A talált gyermek.= Ipolyi: 68., 224. l. V. ö. 11. sz. m.

11. =A két testvér.= Imént megmentett testvérét féltékenységből megöli,
mint Grimm: 60. sz., Hahn: 22. sz. m.; lásd Gonzenbach: 39., 40. sz.
jegyzetét. Hahn 18. m. t. Gyüjteményeinkben párját nem ismerek;
legközelebb van hozzá M. N. Gy.: IX. k. (Berze Nagy) 405. l. A két
királyfi. Találkozik Gaal: I. k. 3., 159. l.; e gyüjtemény 10. sz.,
alább a 32. sz. _koszos fejűvel_.

Hahn 22. sz. j., Köhler I. k. 67., 68., 178., 303., 387., 409. l.

_A bűvös szekér_, vagy _kocsi_, – a mesében ily alakban is előfordul, –
megvan Gonzenbach: 74. sz. jegyzetében, ott _magától menő kocsi_, mint
Merényi: D. II. k. 149. l.; a _szekér_ és a _tüzes szekér:_ 31. sz.
mesénkben. Meg kell taszítani a 21. sz. m. a _targonczát_. Merényi: S.
I. k. 68. l. a pokol fenekéig szaladó _szék_, Majláth: 189. l. a várba
vivő _láda_ van.

12. =A három fiú.= Ipolyi: 214., 375. l.

A sorsváltozást mutató jel nélkül, mely Hahn 18. m. t. teszi, a
közbeszőtt második viaskodás a 9. sz. mesével egyezik; az egész pedig a
Vörös király elhagyásával a 10. sz. mesével.

_Erdőt irtat_ a 16. sz. mese; Gaal: III. k. 35. l.; Arany: 69. l.

_Ólat tisztít:_ Merényi: S. I. k. 29. l.

_Tejben való fürdés:_ Majláth: 241. l.; Gaal: III. k. 22. l.; Pap: 93.
l.; M. N. Gy.: IX. k. 195., 333., 500.; u. o. X. k. 128., 312. l.

_Balzsamos a fürdő:_ Merényi: E. I. k. 37. l.

_Különös erejű:_ Gaal: III. k. 103. l.; Köhler; I. k. 467. l.

_Lelkek s föld alatt levő lelkek:_ Gaal: III. k. 94., 108., alább a 27.,
106. sz. mesében.

_A 3-as verseny a lány kezéért:_ 68. sz. j.

_Ördög 3-as örökség_. Gaal: III. k. 241. l. bocskor, köpönyeg, erszény;
Arany: 105. l. nyereg, bocskor, ostor; Kálmány: Sz. II. k. 119. l.
bocskor, bocskor, ostor; M. N. Gy.: X. k. 24. l. ostor, palást, kalap;
u. o. 58. l. zacskó, kalap, dob; u. o. 340. l. bocskor, palást, ostor. E
gyüjtemény: 12. sz. meséjében: bocskor, bot, ostor, 15. sz. bocskor,
ostor, köpönyeg; 16. sz. malomkő, pálcza, papucs; 71. sz. köpönyeg,
papucs, ostor. Kúnos: Oszmán: 13., 20. sz. kucsmán, papucs, ostor.
Köhler: I. k. 54., 61., 311., 406.; II. k. 410. lap.

A 31. számú mesében Bendebukk _csere útján_ kap késért Ördögöktől:
sapkát, lámpást, bakót.

Ha mesénk magyar vidékről való volna, nem Nyitrából, gondolkozóba ejtene
ez a kitétele: »ősi szokás szerint megvagdalták arczukat s egymás vérét
megízlelték« az egymástól elváló testvérek. A szlávokról olvasunk
ilyfélét. hogy »Kestut lithván fejedelem« s társai kezöket s arczukat
vörös ökör vérével kenyték be, fogadásukat lithván szokás szerint ezzel
erősítették meg. Kállay: A pogány magyarok vallása. 111. l.

13. =A garaboncziás és a Sárkányok.= Ipolyi: 455. l.

_A bűvös könyvről:_ Gaal: I. k. 141.; III. k. 104., 118. Kálmány: Sz.
III. k. 165. l.; M. N. Gy.: IX. k. 150. l. s a 21., 91., 106. sz. m.

Ide sorozható A különös írás: 91. sz. mesében előforduló írás is.

_A garaboncziás diákról_ Ethnographia: I. évf. 277. l. Lázár Béla; a
magyarral egyező oláh garaboncziásról Ethnographia: XVII. évf. 357. l.
Téglás Gábor írt ismertetést.

_Sárkány jószágot eszik:_ 124. sz. m.

14. =Kóbor Jancsi.= A farkassal való kaland Stier: 18. sz. m. Köhler: I.
k. 410. l.

15. =Tündér Ilona és Argyilus.= Ipolyi: 59., 94. l. Változata a
következő: 16. sz. m. Kőváry: 36. l. Tündér Ilona. Kálmány: Sz. II. k.
118. l. Tündér szép Ilona. _Az Ördög 3-as öröksége:_ 12. sz. mese
jegyzetében.

16. =Tündér Ilona és a királyúrfi.= Ipolyi: 59., 60., 402., 509. l. L. a
15. sz. m.

_Vagdalódzó kard:_ Majláth: 196. l.; Erdélyi: III. k. 273. l.; Gaal:
III. k. 53. l.; Kriza: 442. l.; M. N. Gy.: I. k. 369. l.; e gyüjtemény
16., 32., 115. sz. m.; Sklarek: 1. sz. j.

_Az ördög 3-as öröksége:_ 12. sz. mese jegyzetében.

17. =Kampó táltos.= Ipolyi: 264., 272., 402., 404., 509. l.

_Varázstükör:_ 17., 24., 34., 35., 64. sz. mesében. M. N. Gy.: X. k.
379. l.; Hahn: 61. sz. j.; Köhler: I. 334. l.

_A tündértáncz_, de _madárszó nélkül:_ Kúnos: Oszmán. 91. sz. m.

18. =A csodás szőlőtő.= Másféle hozása másféléért állat segítségével a
sorsváltozást jelező mutatót nem tekintve: Kálmány: Sz. I. k. 118. l. A
tűzmadár; M. N. Gy.: IX. k. (Berze Nagy) 72. l. A próbára tett királyfi.

Vogl: 21. l. az oroszban, Grimm: 57. sz. a németben.

Köhler: I. k. 54., 265., 402., 539. l.

19. =János.= A mese előrésze: _leányért_ a _fatetejéről_ való
_gyümölcshozás:_ M. N. Gy.: IX. (Berze Nagy) 45. l. s jegyzetében; u. o.
X. k. (Horger) 373. l.; második része M. N. Gy.: I. k. 361. l. s
jegyzetében; Sklarek: 1. számhoz írt jegyzete a 287. l.; a testbe búvása
l. a 6. sz. j.

20. =Juhenes.= Lóháton megy a hős a 3 Sárkány ellen, mi az e nemű magyar
mesékben szokatlan. Érdemes Munkácsi: Vogul: IV. k. 1. füzet 351. l. A
macskafiú meséjével összehasonlítani. Mind a kettőben a hidaknál a ló
megbotlik: a vogulban a sárkányé, nálunk Juhenesé, mi rossz jel. Juhenes
elkáromkodja magát, hogy Nagy-Magyarországot körülfutotta s még sem
botlott meg a lova. Ez az _ország körülfutása_, népköltésünkben
eredetileg a _világ_ – mi alatt itt a szárazföld értendő – _körülfutása_
volt.

A vogulok tudják, hogy a föld keletkezésekor élt öreg, hófehér hollóval
nézette meg, hogy milyen nagy már a növekvő föld? A holló először egy
kis óra alatt járta meg; másnap déltájt jött haza; harmadnap már
esteledett, még akkor sem került elő, csak lefekvés idején jött meg
megfeketedve: mert ember hulláját evett. Tehát – ha elkésve is –
_háromszor_ járta meg a földet. Munkácsi: Vogul, I. k. 1. f. 2 l.

Az amerikai ind mondaként: Nanabozhu a farkast küldte el a földet
körülfutni, hogy milyen nagy? Először rövid idő alatt körülfutotta;
másodszor 2 év alatt; harmadszor vissza se jött. Itt már csak _kétszer_
futja körül. Dähnhardt I. k. 84. l.

A _rövid időre_ vonatkozólag mondja mesénkben Juhenes, hogy míg egy szál
kender elég, annyi idő alatt körülfutotta a lova Nagy-Magyarországot; a
népdal már azt is tudja, hogy Kossuth lova _háromszor_ futotta meg az
országot; hanem a huszár lova csak _kétszer_ volt képes körülfutni, mint
a farkas; de azért ez is megérdemli a zabot; mert nem a ló volt az oka:

  _Harmadszor_ is körülfutotta volna,
  Ha a császár több zabot adott volna.

Kálmány: Sz. III. k. 48.; K. I. k. 146. l.

Hagyományainkban az a vonás, hogy _háromszor_ körülfutja a ló az
országot, eredetileg a _világot_, a vogul monda hasonló vonásával
egyezik meg; hogy _körül_ kell _futni_, az indével.

Mesénk _teherbeesés csodája_, a vogul, idézett adatban is a _halevéstől_
származik.

Kriza: 416. l. Mirkójával sokban egyezik, Kriza Mezeije nálunk
Zöldmezejesi, úgy Mirkót, mint Juhenest vitézkedni küldi az atya, nem
így a voguloknál, ott a hősök még _maguktól mennek_ az idézett mesében
hadakozni, mert már nagyokká lettek, így szóltak valamikor a magyar
mesék is: a hősök maguktól mentek vitézkedni, hősködni; ezt tartottam
szem előtt a mesék rendezésénél s egybevetésénél.

_A ruhaelvevés_ ismeretes a voguloknál is Munkácsi i. m. IV. k. 1. f.
364. l.

_Az erőnek titkos úton való elvételét_ közlötte Katona Lajos M. N. Gy.:
IX. k. 576. l. 17. sz. jegyzetben. Köhler: I. k. 57., 158–348., 404. l.

21. =Rózsa János.= Ipolyi: 402. l. Lásd a 22. sz. mesét és M. N. Gy.:
III. k. 319. l. Szerencsének szerencséje; U. o. VII. k. (Majland) 534.
l. A világ két szép népé-t.

Grimm. 6. sz.

A _megbízó kérdések_ a 75. sz. mese jegyzetében.

A _targonczáról_ a 11. számú mese jegyzete szól.

_Üldözés közben való átváltozások:_ Gaal: III. k. 44. l. köles (föld) –
vén ember, kápolna – pap, kácsa – tó. Erdélyi: III. k. 218. l. kölesföld
– őrzője, kápolna – kalugyer, tó – kacsa. Arany: 66. l. kápolna –
remete, (tábla) köles – pásztor, tó – rucza. Kriza: 400. l. kölesvetés –
őrző, bárány – pásztor, kápolna – remete, tejtó – récze (4). M. N. Gy.:
IX. k. 144. l. templom – remete, csárda – kocsmárosné, tó – kacsa. E
gyüjtemény 21. sz. meséjében: templom – pap, köles – pásztor, jércze
rucza – gádser rucza. A lány köpte nyálból első ízben katedra,
másodízben tó lett.

A _bűvös könyvről_ a 13. sz. jegyzetben szóltunk.

22. =A király és a fogadott fiú.= A 21. sz. m. változata.

_Beszélő nyál:_ Kálmány: Sz. II. k. 170. l., M. N. Gy.: IX. k. 154. l.,
e kötet 22., 53. sz. m., Gonzenbach: 14. sz. j., Köhler: I. k. 163 l.
Hahn 35. m. t. madarakkal beszélteti a közelgő veszedelmet, itt az
Ólombarát van helyettök.

_Vérrel kenyi_ be a kővé váltat, _feléled:_ Gaal: I. k. 18. l.; M. N.
Gy.: III. k. 321., 410.; a. o. VII. 542.; a. o. VIII. k. 512. 1; e
gyüjtemény: 21., 22. sz. m., a _vér gyógyít:_ M. N. Gy.: III. k. 407.
l., _földdel_ keverve: Erdélyi: 251. l., a _sárkányvér erősít:_ Kálmány:
Sz. I. k. 119. l., van _jajgató vér_ is: Rochholz 38. l. Lásd az
Ethnographia: XI. évf. 289. l. _A vér babona_. Krausz Sámueltől,
Gonzenbach: 90. sz. j., Sklarek: 2., 41. sz. j., Köhler: II. k. 164.,
166. – 169., 171., 659., 661., 669. l.

23. =Csorha János táltos.= L. 24. sz. m., M. N. Gy.: IX. k. (Berze Nagy)
54. l. A kis kondás, Schott: 13. sz., Köhler: I. k. 407. l.

_A hátrahajtott tárgyak átváltozása:_ 62. sz. j.

24. =Az obsitos és a királyleány.= A 23. sz. változata.

_Bűvös tükör:_ 17. sz. m. jegyzetében.

25. =A három bárány.= Ipolyi: 12. l. Kriza: 449. l. A möndölecskék, M.
N. Gy.: I. k. 376. l. Az angyalbárányok; a. o. VIII. k. (Sebestyén) 464.
l. A rátóti csikótojás mesében a _bárányok szerepe_.

U. o.: X. k. (Horger) 85. l. A vasfejű farkas. Gonzenbach: 88. sz. j.
Köhler: I. k. 52. l.

_A látottak megfejtését_ v. ö. a 78. sz. mesével, és Gonzenbach: 88. sz.
j.

26. =A három királyfi.= Az _állatok megmentése_ a 27. sz. m. j.

27. =Kis Jankó.= V. ö. 26., 29. sz. m.; Majláth 194. l.; M. N. Gy.: VI.
k. 294., 301. l.; Istvánffy: 43. l. A szegény asszony fia; M. N. Gy.: X.
k. (Horger) 168. l. A piczi kígyó, a macska és a féreg; Hahn: 9. sz. m.
és jegyzetével; Köhler: I. k. 60., 366., 400. l.

_Lelkek segítése:_ 12. sz. jegyzetet lásd.

28. =Az itélő róka, a hálátlan ember és a csalfa kígyó.= Találkozik: M.
N. Gy.: I. k. 470. l. A róka, a medve és a szegény ember. Benfey: I. k.
115., 118., II. k. 128. l. s az egész 36. szakasz, Gonzenbach: 69. sz.
j. _Kígyót ment meg:_ Köhler: I. k. 370., 412., 581. l.

29. =A gyűrűcske.= Ipolyi: 48., 49., 50., 51., 402. l. L. 27., 30. sz.
meséjét; Gaal: III. k. 116. l. A tündérgyűrű.

M. N. Gy.: IX. k. (Berze Nagy) 167. l. Oda ért, ahová a mádi zsidó, és
jegyzetét.

_Pokolban szolgálást:_ 87. sz. m. jegyzetében.

30. =Nemtutka.= Ipolyi, 53., 141., 180., 182., 374., 388. l. V. ö.
Gyüjteményünk: 27., 29., 31. 32. sz. m.

Gaal: II. k. 29. l. Nemtudomka.

M. N. Gy.: IX. k. (Berze Nagy) 439. l. Nemtudomka és a j.; Krauss: I. k.
37. sz. m.

_Vaslábbelit elnyűni:_ a 40. sz. m.; Merényi: D. I. k. 50. l.; Sklarek:
4. sz. j. Gonzenbach: 32. sz. j. Köhler: I. k. 61., 315. – 573. l.;
_kőczipőt elszaggatni:_ Köhler: I. k. 512. l.

31. =Bendebukk.= V. ö. 30. sz. m.; a _czipőszaggatást_ M. N. Gy.: IX. k.
576. l. 53. sz. jegyzetével.

_Az emberek leányával vétkező angyalok:_ Dähnhardt: I. k. 294. l.,
_házasodásukat:_ M. N. Gy.: VIII. k. (Sebestyén) 554. l.

_Örökségen veszekedő ördögök:_ 12. sz. j.

_Tüzes szekér:_ 11. sz. j.

32. =Vasember.= Ipolyi: 509. l. Lásd a 30. sz. mesét. Grimm: 136. sz.
Köhler: I. k. 330., 419., 519. l. V. ö. 11. sz.

_A vezeklést:_ M. N. Gy.: IX. k. 404., 414. l., e gyüjtemény 47., 88.
sz. meséjében.

33. =Szépike.= Lásd a 34. sz. Merényi: E. II. k. 103. l. A csodaszörny.
Ethnographia: XIV. évf. 31. l. – Katona Lajos ismerteti. Ujabban a M. N.
Gy.: VII. k. 394.; u. o. X. k. 116., 123. l. jelent meg változata.

34. =A zöld disznó.= Ipolyi: 402. l. A 33. sz. m. változata.

_A gyűrű használata_ elüt a 33. sz. meséjétől: _letevése_, mint a
külföldi változatokban van, a _szerető elfelejtését_ vonja maga után. A
_ráemlékezést_ a külföldiekben: tyúk, kakas, galamb idézi elő, nálunk
_álmában_ jelenik meg az elfelejtett. Köhler: I. k. 161–172. l.,
Gonzenbach: 14. sz. j. Grimm: 88. sz. j. _Varázstükör:_ 17. sz. m. j.

35. =A csikó.= Ipolyi: 99. l. L. a 36. számut.

Erdélyi: II. k. 343. l. A szóló szőlő, mosolygó alma és csengő baraczk,
Merényi: E. I. k. 128. l. A princzeszné és a sündisznó. _Varázstükör_ a
17. sz. m. j.

36. =A csikócska.= Ipolyi: 125. l. A 35. sz. m. változata.

_Világítókő:_ Hahn: 63. sz. m. jegyzetében.

_Kardot tesz a hálótársak közé_. Gaal: I. k. 13. l. Erdélyi: I. k. 459.
l. M. N. Gy.: IX. k. 409., 413. l. m. Ethnographia: XVI. évf. 257.,
XVII. évf. 214. _A kard a hálótársak közt_; Heller Bernát, Gonzenbach:
39., 40. sz. j., e gyüjtemény: 35., 36. sz. meséjében, Köhler: II. k.
443. l.

37. =Elátkozott királyfi.= Ipolyi 99. l. Lásd a 36. sz. mesét. A
szerbeknél Krauss: I. k. 66. sz. m. _elegendő_, ha a lány _megcsókolja_,
hogy az átok megszűnjék.

38. =Kígyó Jancsi.= Gaal: III. k. 86. l. A kígyókirályfi.

Merényi: E. I. k. 3. l. A kígyóbőr.

Wuk. 10. sz. m. Munkácsinál: Votják: 80. l. az apósnak van békaruhája,
melyet a vő éget meg.

39. =Szőrös kezek.= Az elátkozás gyakori a mesékben, így a _kígyó
disznóbőrbe_ stb. átkozottak, mint a 33., 37. sz. mesék; ily elátkozott
szőrös kéz lesz adatunk, lásd Erdélyi: III. k. 296. lapján.

40. =Az Ördög szerető.= Ipolyi; 51., 52., 359. l. Lásd a 41. számú
mesénket. Arany: 109. l. Az Ördög szerető. Mesénkre Aarne 407. sz. m.
jelelése a találó. (L. Ethnographia: XXIV. évf, 149. l.)

_A gombolyaghajítás_, Köhler: I. k. 407. l., _lefelé gombolyítása_,
Gaal: II. k. 162. l. Erdélyi: II. k. 355. Vörös pántlikát nyújt el a 97.
sz. mesében.

_A halottból növény_, virág nyől: Ipolyi: 359. l., e gyüjtemény 40.,
41., 51., 59. sz. meséjében, M. N. Gy.: X. k. 113. l. L, a
Kisfaludy-Társaság évlapjai: XII. k. 196. l. – Köhler: I. k. 54. l.
Gonzenbach: 57. sz. j.

_Vaslábbeli szaggatás:_ a 30. sz. m. jegyzetében.

41. =Szép Karolina és a lólábú.= A 40. sz. változata. V. ö. a _szülőtől_
jól meg nem gondolt, ördögnek eligért 87., 88. sz. j. elősoroltakkal.

42. =Halottidézés.= Ipolyi: 365. l. V. ö. Pap: 94. l. A halálvőlegény.

_A tenyerem talpam:_ 54. sz. m. és jegyzetében; Ethnographia: XIV. évf.
37. l.

43. =Hamm! téged is megeszlek.= Ipolyi: 48., 370., 388. l.

Merényi: E. II. k. 211. l. A boszorkány.

_Befejezője:_ 44., 45. sz. m.

44. =A bosszús farkas.= _Befejezőjét_ v. ö. a 43. sz. mesével. Grimm:
26. sz. Rothkäppchen változata. Köhler: I. k. 107., 136. l.

45. =Egyék, igyék komámasszony! L.= 43. sz. _befejezőjét_.

46. =Kató néni és a pap.= Ipolyi: 588. l.

47. =A boszorkány és a vadász.= Ipolyi: 436. l., a _vezeklés:_ 32. sz.
j.

48. =Turánka.= Befejezése elüt Arany 29. l. Panczimanczi, Kriza: 411. l.
A rossz fonóleányból lett királyné s a velök egyező Grimm: 14. sz.
meséjétől. Köhler, I. k. 47., 64., 102., 345. l.

49. =Incsulka.= Lásd M. N. Gy.: IX. k. (Berze Nagy) Királylánya Enczella
meséjét s jegyzetében a _maga gyermekét ölő boszorkány_ mesének idézett
változatait. Köhler: I. k. 411. l.

_Zsák tartalma felcserélése:_ Erdélyi: III. k. 279. l. M. N. Gy.: II. k.
427.; Köhler: I. k. 231. l. –

50. =A királyleány és a 12 Óriás.= V. ö. Majláth: 115. l. A hóleány
története _töredékkel_. Erdélyi: III. k. 195. l. A világ szép asszonya;
M. N. Gy.: X. k. (Horger) 390. l. A legszebb királyné leánya; Grimm: 53.
sz.; Hahn: 103. sz. j.; Gonzenbach: 2., 3., 4. sz. j. s az 51. sz.
mesénkkel.

51. =A mostoha királyfiakat gyilkoltat.= L. 50. sz. m.

_A meggyilkolt véréből almafa lesz:_ Köhler: I. k. 54. l. Gonzenbach:
57. sz. j.; előbb _hal_ s a _pikkelyéből_ lesz _fa_. Erdélyi: II. k.
346. l.; Arany: 143. l.; M. N. Gy.: X. k. 101. l., e gyüjtemény: 59. sz.
meséjében _Kácsa_ lesz előbb; Merényi: E. II. k. 35. l.; _kigyó:_ Gaal:
II. k. 65. l.; egyenesen _virág_ 40. sz. mesében s a jegyzetben
felsoroltakban.

52. =A két árva királyfi.= M. N. Gy.: IX. k. (Berze Nagy) 358. l. A bús
gellicze meg a két királyfi; U. o.: X. k. (Horger) 21. l. A csodamadár
feje és zuzája.

53. =A mostoha leány.= _A beszélő nyál:_ 22. sz. m. j.; az _állatok
bosszúállása:_ Kálmány: Sz. III. k. 213. l., e gyüjtemény: 44., 54. sz.
meséjében.

54. =A mostoha és az édes gyermek.= Ipolyi 48., 53., 54., 67. l.

Arany: 249. l. Az ördög és a két leány.

M. N. Gy.: IX. k. (Berze Nagy) 391. l. A szegény lány meg a fia.

A _tányér talpam_ versikét a 42. sz. m. és j.

_Kakasszó ereje:_ 120. sz. j.

55. =Huba és Tünde.= Ipolyi: 60., 100., 288. l. Erős irodalmi befolyás
nyomaival. V. ö. Regélő, 1835. 40. sz.

_Ajkán rózsa terem, szeméből gyöngy hull:_ Gaal: II. k. 68. l.; Majláth:
319. l.; Merényi: D. I. k. 98. l.; M. N. Gy.: X. k. 232. l. E
gyüjtemény: 55., 56. sz. m. és jegyzete. 65., 74. sz. m. Kúnos: Oszmán.
11., 26., 49. sz.; Gonzenbach: 33., 34. sz. j.; Köhler: I. k. 126., 367.
l.

_Aranyozó víz:_ Gaal: III. k. 104., 137. l.; Merényi: D. I. k. 105. l.;
M. N. Gy.: III. k. 322. l. E gyüjtemény: 32. sz. m.

Grimm: 3., 136. sz.; Hahn: II. k. 197. lapján a 2. változat. Schott: 11.
sz. m.

56. =Krisztus Urunk és a mostoha testvérek.=

Majláth: 318. l. A rózsát nevető herczegnő.

Arany: 184. l. Az aranyhajú herczegkisasszony.

Grimm: 135. sz.; Gonzenbach: 33., 34. sz. j.; Köhler: I. 127. l.

_A szem visszaszerzése:_ M. N. Gy. IX. k. (Berze Nagy) 562. l.; u. o. X.
k. 237. I. _Megérdemelt ajándék leánynak:_ v. ö. 55. sz. j.

57. =Szép Ilonka.= Ipolyi; 12., 68., 359. l. L. az 56., 58. sz. m.
Ethnographia: XX. évf. 173. l. a Berta mondában a kísérő lesz a
fejedelemnő.

_Születéskor_ kapott _ajándékokat_ v. ö. 63. sz. m. és j.

58. =Rózsás Panni.= Ipolyi, 288. l. V. ö. 56., 57. sz. m.

Majláth: 318. l. A rózsát nevető herczegnő.

Gaal: II. k. 54. l. Leányszín Bálint és Gyöngyszín Ilona.

Erdélyi: III. k. 252. l. Az özvegyember és árva lány.

M. N. Gy.: IX. k. (Berze Nagy) 208. l. A faladárló meg az aranyhajú
királykisasszony.

Gonzenbach: 33., 34. sz. j. Köhler: I. k. 127. l.

59. =A griffmadár leánya.= Lásd a 60. számut.

Erdélyi: II. k. 345. l. A három pomarancs.

Merényi: E. II. k. 35. l. A nádszál kisasszony.

Arany: 148. l. A tündérkisasszony és a czigányleány.

Istvánffy: 39. l. Akit nem anya szült.

M. N. Gy.: IX. k. (Berze Nagy) 213. l. A gallyból jött királykisasszony.
U. o.: X. k. (Horger) 96. l. A háromágú tölgyfa tündére. Kúnos: Török:
10. l.

Magyar változataiban rendesen: _növényből_, olaszban: _szekrényből_,
Gonzenbach: 13. sz. j., mesénkben _tojásból_ jön ki _a kisasszony_.
Köhler: I. 61., 346. V. ö. u. o. 369. l. Gonzenbach: 13. sz. j. _Holtból
növény:_ 40. sz. j.

60. =Mádéné rózsái.= V. ö. az 59. sz. m. Változataiban kisasszony, _itt
rózsa kér inni_. _A kisasszony állat:_ kácsa, galamb _alakjában_ repül
vissza Mádénéhoz hazájába.

61. =Józsika és Mariska.= Ipolyi: 94., 204. l. V. ö. 62. sz. m.

Gaal: II. k. 54. l. Leányszín Bálint és Gyöngyszín Ilona.

Erdélyi: III. k. 274. l. A két testvér.

Arany: 52. l. Az őzike.

M. N. Gy.: IX. k. (Berze Nagy) 334. l. A szegény árva lány meg testvére:
az őzecske; u. o. IX. k. 342. l. A hizlalóra fogott két egytestvér.
Kúnos: Török: 1. l., Grimm: 11. sz., Hahn: 1. sz. j. Gonzenbach: 48.,
49. sz. j., Köhler: I. k. 385., 438. l.

62. =Az aranyhajú.= Ipolyi. 94., 95., 204., 403. l. A 61. sz. változata.
»Vessétek vissza kézből fejeteken keresztül«, mondja mesénk. – »A fején
által hátra veti (lövi)« s erdő támad a fésüből, hegy lesz a kőből.
Hunfalvy: 162., 139., 167. l. Az _igézéshez a jel is tartozik_, nem elég
csak eldobni a tárgyat, mit azért idéztem, hogy erre is gond fordítandó.
_Üldözés közben a hátravetett tárgyakból:_ Gaal: III. k. 44. lapján:
kefe – erdő, vakaró – kőszikla lett a fejen általvetve. Erdélyi: II. k.
366. l. vakaróból, keféből, pokróczból hozzájok hasonló sűrűségű erdő
lett; Merényi: E. II. k. 73. l.: lókefe – erdő, lótörlő – tenger,
lóvakaró – erdő, ugyanígy Merényi: D. I. k. 85. lapján. M. N. Gy.: IX.
k. 266. l.: kefe – erdő, tojás – hegy, törölköző – tenger; u. o. IX. k.
491. l. lókefe – ezüst erdő, lóvakaró – aranyerdő; u. o. X. k. 310. l.
hajszál – erdő, lópatkó – kőszál, kendő – erdő. Gyüjteményünk 23. sz.
meséjében: vakaró – erdő, kefe – erdő, szűr (erdő?); a 62. sz. mesében:
meszelő – erdő, fésü – erdő, tojás – tó. A 19. sz. mesénkben menekülése
közben zsák suskát, zsák mogyorót, zsák diót szór el; de hogy mássá
változnék el az elszórt gyümölcs, nem tesz róla említést.

Maga _megé dobja_ a svéd-lapp, Halász: 83. sz. gombolyag – hegy, korsó –
tó, kő – szikla lesz. Változatai: Köhler I. k. 171., 388. l. Sklarek:
14. sz. j.

63. =A tizenkét aranyhajú gyermek.= V. ö. a 64., 65., 66., 67.

Gaal: I. k., 200. l. Jankalovics.

U. o.: III. k. 148. l. Az aranyhajú hármasok.

Erdélyi: III. k. 195. l. A világ szép asszonya.

U. o.: III. k. 212. l. A kezetlen lány.

Merényi: E. I. k. 41. l. A szárdiniai király fia.

Kriza: 414. l. Az irigy testvérek.

Kálmány: K. I. k. 236. l. A kővel berakott királyné.

Istvánffy: 62. l. A csonka leány.

M. N. Gy.: VII. k. (Majland) 379. l. Nád Péter.

U. o.: IX. k. (Berze Nagy) 173. l. Hajnal János.

U. o.: IX. k. (Berze Nagy) 197. l. A boldogtalan királyné.

U. o.: X. k. (Horger) 313. l. Tündér Ilona és az aranyhajú ifjú.

Lásd Hahn: 69. sz. jegyzetét, Köhler: I. 118., 143., 565. l. –

Figyelmet érdemel, hogy _elátkozással teszi ki_ a Mátrahegyre az arany
cziprusfára s a királynét a Jégvölgybe utaztatja.

64. =A tengeri kisasszony.= Ipolyi 84., 85., 103., 236., 288. l. V. ö. a
63. sz. m.; Kúnos: Oszmán: 40. sz.; Gonzenbach: 5. sz. m.; a tükörről l.
a 17. sz. j.

65. =Az aranyhajú gyermekek.= V. ö. 64. sz. m. A _lebetegedő nő ellen
való ármánykodást:_ 64. sz. m. és jegyzetében. Hahn 4. m. t. felsorolt
meséiben. A _beszélő madár_ Gonzenbach: 5. sz. j. s e gyüjtemény 64.,
65. sz. m. _Gyöngyhullajtás a szemből:_ 55. sz. m. j.

66. =A tizenkét varjú.= Ipolyi; 247. l.

Merényi: D. I. k. 115. l. A tizenkét fekete varjú.

M. N. Gy.: VII. k. (Majland) 430. l. A tizenkét koronás hattyú és a
csiháninget fonó testvérkéjük.

U. o.: IX. k. (Berze Nagy) 216. l. A hét holló. 223. l. A hét darú.

Kálmány: K. II. k. 216. Az öregember majmai. V. ö. Kuhn: 10. sz. m.;
Grimm: 49. sz. j.; Hahn: 96. sz. j.; Köhler: I. k. 57., 67., 175. Hahn:
20. m. t. Sklarek: 7., 8. sz. j.

_A lebetegedő nő ellen való ármánykodás:_ 63. sz. m. s jegyzetében.

67. =A csonkakezű leány.= Találkozik a 63. sz. m. s jegyzetével;
Erdélyi: III. k. 212. l. A kezetlen leány; Kriza: 414. l. Az irigy
testvérek; Istvánffy: 62. l. A csonka leány.

M. N. Gy.: IX. k. (Berze Nagy) 203. l. Az ördöngős asszony meg a lánya.
U. o.: 173. l. maga csonkítja meg magát.

_A levélhamisítás:_ 75. sz. m. j.

A lánczra kötött agárféle boszorkány, mondhatni: előrántott új része a
mesének, homályos. Az _embernek kutyaalakban_ való előjövése nem csak a
magyar meseirodalomban ismeretes: M. N. Gy.: IX. k. 310. lap s jegyzete;
hanem egyebütt is: Rohde, Ervin: Kleine Schriften II. k. 72. lap.

68. =Hamupepejke.= Ipolyi, 180. l.

Ethnographia: XIV. évf. 136. l. – Katona Lajos ismertetése; Gaal: II.
133. l. Hamupepejke; Erdélyi: II. k. 367. l. Hamupipőke; Istvánffy: 86.
l. Hamupipőke; M. N. Gy.: IX. k. (Berze Nagy) 68. l. Az aranyköles 405.
l. A két királyfi., a 3-as verseny 12. sz. m.

69. =A mostohatestvérek.= Ipolyi: 60. l. Ethnographia: XIV. évf. 131. l.
– Katona Lajos; Erdélyi: III. k. 252. l. Az özvegy ember és árvalány.

_A czipőpróbálgatás:_ Erdélyi: III. k. 354. l.; M. N. Gy.: IX. k. 80.,
83. lap.

70. =Fekete saskirály.= _Tiltott szoba nyitásával járó felesége rablása_
Majláth: 225. l., Merényi: S. II. 1. l., M. N. Gy.: VII. k. 435., IX. k.
29., 45., X. k. 422. l., _a nélkül:_ M. D. I. 3. l. Kálmány: Sz. I. 131.
l., M. N. Gy.: VI. 333., IX. k. 274., X. k. 280. l.

_Kigyó hozta forrasztófű._ 86. sz. m. L. Grimm: 16. sz. m. jegyzetét.

Nálunk farkas hoz: Merényi: E. I. k. 93. l., M. N. Gy.: X. k. 435. l.;
gyíktól veszi el: Gaal II. k. 104. l. A 8. sz. m. a medve csak hallott
forrasztófűről.

_Lóbőrbe bújás:_ 6. sz. j.

71. =Donát.= Sklarek: 16. sz. jegyzetében szól Hahn 19. m. t. az
_anyára_ vonatkozó változatairól, első sorban a Magyar Nyelvőr: IX. k.
211. l. A csudaerős királyfi meséről; önálló gyüjteményeikben nem lelek
párját, kötetünk kettőt is bemutat, a 71., 72. számut. A 71. sz.
változata: Schott: 27. sz. meséjében van, összehasonlítandó a következő
72. sz. mesénkkel.

A _nővérre_ vonatkozólag a M. N. Gy.: X. k. 48. és u. o. a IX. k. 104.
lapján találunk. Lásd Gonzenbach: 26. sz. j. Köhler: I. k. 303. l.

_Krisztus ajándéka:_ (szamár, puska, körtefa) a két utóbbiból
következtetve, meg hegy sorsának részvételéből eredő, tehát szánó 3-as
ajándék, v. ö. a 79. sz. m. jegyzetével.

_A 3-as Ördög örökség:_ 12. sz. m. jegyzetében van elősorolva.

_Kád telesírás:_ 4. sz. m. j.

_Hajnalt köti, kakast lelövi:_ Gaal: II. k. 160. l., Kriza: 408. l., M.
N. Gy.: IX. k. 118. l.

_Az elpusztítani akaró küldözgetés:_ M. N. Gy.: IX. k. 104.; u. o. X. k.
48. l., e gyüjtemény: 64., 71., 72. sz. m.

72. =Az üldözött királyfi.= L. a 71. számú mesét.

73. =Kisokoska.= Erdélyi: I. k. 466. l. Név nélkül; u. o.: III. k. 262.
l. A titkolódzó kis fiú és az ő kis kardja. M. N. Gy.: VI. k. (Vikár)
361. Az álmát eltitkoló fiú. Megvan: Schott: 9. sz. m., Köhler: I. k.
430., 432. l. Mint jó lövő összehasonlítható a 71. sz. kakast lelövővel.
_Kő közé rakása_ a 106. sz. meséjével egyezik.

74. =Tisza tündér.= Ipolyi: 575. l. A _tündérek elrablása_ Hunor és
Magyar nőrablására emlékeztet: Sebestyén: A m. honfoglalás mondái, I.
347. l. A _nőrablás_ a XVIII. században a votjákoknál a férjhez
menetelnek rendes módja volt: Munkácsi: Votják: 210. l., a szerbeknél ma
sem ritka Temesközön.

_Gyöngyhullajtás a szemből:_ 55. sz. m. jegyzete.

_A víz kiveti a gonoszt:_ Haltrich: 1. sz.

75. =Malmeduczi József.= Gaal: II. k. 115. l. A szerencsés óra. M. N.
Gy.: IX. k. (Berze Nagy) 93. l. A tollas Ördög.

_A megbízó kérdések:_ Majláth: 109. l.; Gaal: II. k. 120.; III. k. 23.
l.; M. N. Gy.: III. k. 400., 325. l. és a jegyzetében. M. N. Gy.: IX. k.
96. l.; e gyüjtemény: 21., 75., 85. sz. m. Gonzenbach: 47. sz. j.
Sklarek: 2. sz. j.

A _levélhamisítás, kicserélés_ a 67., 75. m.; Erdélyi: III. k. 212. l.;
Gaal: II. k. 117. t.; Kriza: 417. l.; Istvánffy: 62. l.; M. N. Gy.: IX.
k. 95., 181., 205. l. _Hamisítja_ a tót: Ethnographia: XX. évi. 108. l.
Gonzenbach: 24. sz. j. Köhler: I. k. 465. – II. k. 356., 679. l.

76. =Az aranyeke.= V. ö. a 77. sz. mesével, dr. Herrmann Antal:
Ethnologische Mitteilungen aus Ungarn: 1. évf. 365. l. jegyzetével. Wuk.
157. l. Köhler: I. k. 383., 445. l.

77. =A bíró leánya.= Lásd a 76. sz. mesét, M. N. Gy.: I. k. 478. l. Az
okos leányt és jegyzetét, u. o.: VI. k. (Vikár) 317. l. Mátyás
királyról, Gesta Romanorum LXVI. (LXIV.) rész. Ethnographia XX. évf.
131., 196. l. Kúnos: Oszmán, 10. sz. Schleicher: 3. l. Gonzenbach: 15.
sz. jegyzetét.

78. =A három csomó.= A _látottak megfejtése:_ 25. sz. j. A _gyertya
magától való meggyulladása:_ Köhler: I. k. 148. l.

79. =Krisztus Urunk és a szegény ember.=

Gaal: III. k. 142. l. Az ostobán az isten is csak bajjal segít.

Erdélyi: II. k. 369. l. A koldus ajándéka.

U. o. III. k. 299. l. A szegény ember és a király.

M. N. Gy.: IX. k. (Berze Nagy) 419. l. Krisztus Urunk meg a czigány.

A _szánó 3-as ajándék_ rendesen Krisztustól: Gaal: III. k. 142. lapján:
abrosz, bárány, tarisznya, Erdélyi: II. k. 369. l.: abrosz, bárány,
bunkó, u. o.: III. k. 299. l.: asztal, kecske, dob; Istvánffy: 4. l.
(Ördögtől) tyúk, szűr, tarisznya, abrosz; M. N. Gy.: IX. k. 419. l.:
szamár, lepedő, bot; u. o.: X. k. 58. l. (Ördögtől) zacskó, kalap, bot.
Vén banya adja háromnak egyet-egyet. U. o.: III. k. 343. l. erszény,
sapka, vessző; fordítottja: Gaal: I. k. 43. l.: három banya ad egynek
egy-egy ajándékot: kalapács, aranyvessző, kard. Gyüjteményünk 79. sz.
meséje 4-et sorol elő: asztal, daráló, csacsi, bot; M. N. Gy.: VIII. k.
434. l. 2-féle táskát, Gaal: III. 139. lapján hegedű, puska van csak.

Kúnos: Oszmán. 13. sz. m.: asztal, malmocska, bot.

Gonzenbach: 52. sz. j. Köhler: I. k. 47., 67., 423., 588. V. ö. 71.,
93., 94. sz. m.

81. =Az öreg koldus és a jószivű fiú.= Ipolyi: 13., 323. l. V. ö. a 7.
sz. mesével, a _Vörös vitéz szerepével_ a jegyzetben.

83. =Jámbor János: a kecskepásztor.= V. ö. Meyer Gusztáv: Essays und
Studien zur Schprachgeschichte und Volkskunde (Berlin, Oppenheim. 1885.)
276–286. l.

85. =Véres oltárok.= Változatát Ipolyi: 366. l. közlötte.

Gaal: I. k. 104. l. A szökött katona.

U. o. I. k. 139. l. A zöld dragonyos.

U. o. II. k. 214. l. Egy szegény halászról.

U. o. III. k. 133. l. Kincskeresők.

Merényi: E. I. k. 134. l. Az elzárkozott leány.

Pap: 94. l. A halá’l vőlegény.

M. N. Gy: I. k. 447. l. A ténsúr és Jancsi kocsis.

U. o.: IX. k. (Berze Nagy) 397. l. A bátor katona.

Kálmány: Sz. II. k. 104. l. A hazajáró lélek adóssága. A lappok
_templomba járatják_ a _hazajárót:_ Halász: 57. sz. Ugyanígy
Csanádpalotán az elmagyarosodott _tótok_ egyik boldogult plébánosukat
holta után sokáig járatták _misézni_ éjjel a templomba.

86. =Az obsitos.= A forrasztófűről. 70. sz. j.

87. =Az Ördögnek igért gyermek.= L. a 85., 86. sz. m.

_Ördögnek_ igért _nem tudott_ gyermekét; Gaal: II. k. 214.; III. k. 234.
l.; Erdélyi: III. 219., 319. 329. l.; Merényi: D. II. k. 51., 129. l.;
Kálmány: Sz. III. k. 1. l. és jegyzete, M. N. Gy.: X. k. 128. l., e
gyüjtemény: 87., 88. sz. m.

_Pokolban szolgálás:_ 29. sz. m., Köhler: I. k. 69. l.

_Tánczoltató muzsika:_ M. N. Gy.: IX. k. 578. l. 62. számában
felsoroltakon kívül: u. o.; X. k. 182. l.

88. =Mádaj.= Ipolyi: 52., 53., 54., 182., 359., 387. l.

Kriza: 447. l. Megölő Istéfán s jegyzete: M. N. Gy.: XII. k. 466. l.

A szlávoknál még a _neve_ is megvan: Haupt: II. k. 315. l.: Maday,
Voycicki: 74. és j. 87. l.: Madey, Köhler: I. 413; irást hoz; u. o.: I.
k. 33. l.

_A vezeklés:_ 32. sz. j.

_Megbízó kérdések:_ 75. sz. j.

_Az Ördög megcsalása:_ 89. sz. j.

_A pokolba menés:_ M. N. Gy.: X. k. 130. l.

89. =Fillinkó.= Ipolyi: 67., 112., 575. l.

Erdélyi: III. k. 325. l. Zsivány Gyuri.

Merényi: S. II. k. 171. l. Tilinkó.

U. o.: D. II. k. 93. l. A kárvallott juhász.

M. N. Gy.: III. k. 398. l. Többet tud az apjánál. Köhler: I. k. 256.,
307., 415.

Gaal: III. k. 66. l. A szegény ember, ki az Ördögöt megcsalta.

Merényi: S. I. k. 183. l. A vitéz szabó.

M. N. Gy.: I. k. 383. l. A czigány az égben és pokolban.

U. o. VI. k. (Vikár) 343. l. Medve Jankó.

U. o. VIII. k. (Sebestyén) 431. l. Markalf.

U. o. IX. k. (Berze Nagy) 312. l. Tilinkó.

U. o. IX. k. (Berze Nagy) 513. l. A furfangos czigány.

U. o. IX. k. (Berze Nagy) 518. l. A három örökség.

U. o. X. k. (Horger) 432. l. A tolvaj czigány.

Kálmány: Sz. I. k. 124. l. Az örökség.

Kriza: 447. l. Megölő Istéfán. V. ö. e gyüjtemény: 87., 88., 125. sz.,
Munkácsi: Votják: 112. l., Buch: 118. l., Poestion: 93. l., Köhler: I.
k. 58., 77., 349., 478. l. Az idézett művek első része Fillinkó
_tolvajságára_, a második az _Ördög kijátszására_ vonatkozik.

90. =A földmives fiú és a Vörös ember.= V. ö. 91. sz. m.

Gaal: III. k. 180. l. Az írástudó szegény fiú.

M. N. Gy.: III. k. 362. l. Hamvas Gyurka és j.

U. o. VI. k. (Vikár) 277. l. Az ördög szolgája.

Schott. 18. sz. m., Grimm: 68. sz. j., Köhler I. k. 138., 556. l.,
Sklarek: 25. sz. j., Benfey: I. k. 410. l.

91. =A különös írás.= Ipolyi: 579. l. A 90. sz. változata. _A fiú és
ördög-féle változás:_ Gaal: III. k. 182. 1. l.: ökör – mészáros, paripa
– ördög, egér – macska, galamb – kánya, gyűrű – doktor, köles – kakas:
M. N. Gy.: III. k. 362. l.: csóka – sas, kendő – macsuka, csóka – sas,
gyűrű – úrfi, paripa – óbester, csitkó – uraság, csitkó – lovász. U. o.:
VI. k. 277. l.: paripa – úr, bika – úr, paripa – úr, madár – karvaly,
gyűrű – orvos, kölesszem – kokas. A gyüjtemény: 90. sz.: hal – csuka,
nyúl – egér, gyűrű – szolga, köles – pulyka, az Ördög ezután egér lett,
a fiú macska s megette. 91. sz.: ló – Ördög, egér – macska.

_Az íráskönyv_ 13. sz. j.

93. =Az Ördög és a kovács.= _Krisztus 3-as ajándéka:_ 90. sz. j. Kuhn:
277. l., Köhler: I. k. 83., 105. l.

94. =Pipa Misó.= Ipolyi; 373. l., a 388. l. tévesen 240. sz. ad neki. A
cseh Pipán változata Waldau 526. l. Misó is megtartotta a nevét. Köhler:
I. k. 83. l. sincs Péter megkímélve a zsáktól. Köhler: I. k. 83., 110.,
258. l. Gonzenbach: 57. sz. j. A _félelmet keresés_. Erdélyi: III. k.
289. l.: A félelemkereső.

U. o.: III. k. 315. l.: Ne félj Jancsi. Grimm: 4. sz. V. ö. a
_hazajárókkal:_ 85. sz. Krisztus katonának adta, _kiérdemelt 3-as
ajándéka:_ Gaal: I. k. 104. l. kenyér, sapka, kulacs, – pipa, zsák,
furkó, M. N. Gy.: I. k. 498. l. lúd aprólékos kásából és czipóból ki nem
fogyó asztal, kulacs, örök élet. U. o., VIII. k. 461. l. sonka, csutora,
birka legelővel, U. o. X. k. 64. l. zacskó, palaczk, bot, Kálmány: Sz.
I. k. 154. l.: pipa, zacskó, kulacs. E gyüjtemény: 94. sz. pipa, pohár,
zsák, U. i.: 93. sz. szék, eperfa, zsák, U. i.: 71. sz. szamár, puska,
körtefa, nincs megmondva, milyen a szamár?

A _menyországba jutást_ v. ö.: Gaal: I. k. 104. l., Kálmány: Sz. III. k.
175. l., M. N. Gy.: I. k. 383. l., U. o.: VIII. k. 462. l., U. o.: X. k.
64. l., Sklarek: 24. j.

95. =Janosik.= Ipolyi: 182., 183. l. Ethnographia: XIX. évf. 229., 299.
l.

96. =A kocsmárosleány.= Ipolyi, 183. l. L. a 97. sz. m. Schleicher: 9.
l. Gonzenbach: 10. sz. j.

_Nyakszeldelés:_ 108. sz. j.

97. =Bojnyikok.= V. ö. a 96. sz. mesével.

Erdélyi: II. k. 340. l. A grófkisasszony.

M. N. Gy.: X. k. (Horger) 163. l. Az ágy alá esett ujj.

A _gombolyag_ a 40. számú mese jegyzetében.

99. =A Szükség.= M. N. Gy.: VIII. k. (Sebestyén) 445. l. Csacsi Csicsa.

U. o.: IX. k. (Berze Nagy) 524. l. Czene, közli pár sorát.

A _pénztalálás:_ Schott: 43. sz. A _bolond keresés:_ Köhler: I. k. 81.,
82., 134., 218., 266. l.

100. =A bolondos fiú.= Merényi: E. I. k. 197. l. Bolond Jankó.

U. o.: II. k. 213. l. Bolond Jankó.

U. o.: D. I. k. 154. l. A czigány és az obsitos.

M. N. Gy.: I. k. 422. l. Ilók és Mihók, s j.

U. o. VIII. k. (Sebestyén) Csacsi Csicsa s j. _félszegségeiből:_ Kriza:
424. l., Ethnographia XIX. évf. 354. l. a csuvas Ostoba Iván találtunk.

Köhler: I. 71., 97. – 337., 341. l.

101. =Hazugság.= M. N. Gy.: II. k. (Török) 456. l. Az már nem igaz, U.
o.: IX. k. (Berze Nagy) 572. l. Nem igaz.

Kálmány: K. II. k. 213. l. Nem igaz.

Köhler: I. k. 96., 322., 410. l.

102. =Borsszem Jankó.= Gaal: III. k. 81. l. Babszem Jankó.

Arany: 173. l. Babszem Jankó.

A _gyermek elveszése_ Istvánffy: 11. lapján van.

V. ö. Grimm: 37., 45. sz. m., Köhler: I. k. 68., 107., 109., 196. l.

103. =A kis nyúl.= M. N. Gy.: IX. k. 546. lapján A kis kakas,
jegyzetében 581. lapon a 85. sz. alatt sorolta elő Katona Lajos a
változatait; v. ö. még Munkácsi: Vogul, IV. k. 1. f. 322. l. A verébének
_utoljával_.

104. =Attila kardja.= Ipolyi: 508. l. Kálmány: Sz. III. 303. l. Atilla
kardja.

106. =Toldi.= Ipolyi: 458. l. Vesd össze Ilosvai Péter és Arany János
feldolgozásával. A nógrádi változat: Ethnographia: II. évf. 235. l.
Toldit számkiveti, hagyományunk _éhhalálra_ kárhoztatja: bezáratja, mint
az oláhok Petrut. Schott: 9. sz., Akhibárt is, mikor szükség van reá,
megszabadítja a népköltés: Ethnographia: XX. évf. 195. l. éppen úgy
Kisokoskát is a 73. sz. mesénkben. Mátyás királyt a hagyomány utolján
_levegőben utaztatják_, mint a vendek Nagy Frigyest; Schullenburg: 37.
l. _bűvös könyv_ olvasással, melyre Gaal: III. 118. l. _kinyílik az
ajtó_. Gaal: III. k. 99. lapján _balrahajtogatásával Tűzi-lelkek_ jönnek
elő, mint adatunkban: Ördögök. L. a 12., 13. sz. m. és jegyzetét,
továbbá Szilády értekezését: Olcsó könyvtár 515–516. szám.

108. =Mátyás király és a szökött huszár.=

_Nyakszeldelés:_ Gaal: II. k. 161. l., Kriza: 409. l., M. N. Gy.: IX. k.
119. l. e gyüjtemény: 96. sz. mesében, Kúnos: Török, 95. l.

109. =A kakas és Mátyás király.= Változata a 110. m. j. lásd a
jegyzetét.

110. =A pénzt terítő kakas.= Ipolyi, 316. l. L. 109. m.

M. N. Gy.: I. k. 443. l. A kis kakas gyémánt félkrajczárja.

Merényi: S. I. k. 220. l. A szegény asszony kakasa.

Kálmány: K. II. k. 209. l. A szomszédasszony kakasa.

111. =Ilvay.= A mult század hatvanas éveiben Szegeden a nép Rózsa
Sándorról mesélte, hogy nyugodtan ette a tejet a figyelmeztetés után is:
hogy jönnek a vasas németek.

A most bemutatott mese alatt Tompa e sajátkezű jegyzete olvasható:
»Adoma a’ kurucz világból.

  Beh szomorú idő fordult a magyarra,
  Teremtő szent Atyánk fordítsd dolgunk jórá.
                                  _Tompa Mih_.«

113. =Délibáb, a Puszta leánya.= Ipolyi, 91. l. Ugyanott megjegyzi,
hogy: »egy népkönyvi példányból kiolvasott« adat.

114. =Délibáb.= Ipolyi, 91. l. közli, hol megjegyzi róla, hogy »a
Griselini Temes banát 2, 43. az alföldi és banátsági tenger alapról«
műben van.

115. =A Veres-tenger.= _Vagdalódzó kard:_ 16. sz. m. j.

120. =A dubricsoni oltár keletkezése.= _Sárkánynak leányt áldozni:_ 8.
sz. m. L. az Ethnographia: XII. évf. Róheim: Sárkányok és Sárkányölő
hősök, 129. l.

_Kakasszó ereje:_ Kőváry: 16., 68., 97. l. Kálmány: Sz. III. k. 1. l.
Világunk alakulásai: 8. l. E gyüjtemény: 54., 120. sz. Köhler: Aufsätze:
581. l.

124. =Az ecsedi Sárkány.= Vesd össze a 13. sz. jegyzettel.

125. =Az elkárhozott lelkek.= _Csalással_ fog ki az Ördögön: 87. sz. j.

128. =Mióta honos a nyomor a nép között?= Ipolyi, 65. l.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: E kötet szerkesztője Ipolyi kézirati hagyatéka alapján a
gyüjtők teljes névsorát ekként állította össze:

_Ágoston_ Sámuel, Debreczen; – _Bakai_ Ferdinánd, Szeged; – _Bakos_
Antal, Gaborján és Püspöki Bihar vm., Debreczen és Püspökladány Hajdu
vm., Berkesz Szabolcs vm., Kis-Palád Szatmátmár-vm.; _Bartha_ József
hely nélkül; – _Bihari_ István hely nélkül; – _Bihari_ Péter, Békés; –
_Bihari_ Sándor hely nélkül; – _Bujdosó_ Lajos hely nélkül; – –
_Csaplár_ Benedek, Nyitravölgy, Pan vidéke, Nyárád, Szeged; – _Csecsődi_
József, Bakonyszeg Bihar vm.; – _Csolosz_ Pál, Máramarossziget és Ugocsa
vm.; – _Deák_ János, Kecskemét; – _Debreczeni_ Ferenc, Szeged; –
_Debreczeni_ János, Eger, Parád Heves vm., Jászberény, Magyar-Kanizsa,
Szeged; – _Fehér_ Ferdinánd, Dunaszerdahely és Vajka Pozsony vm.; –
_Fekete_ Sándor hely nélkül; – _Furdek_ F., Debreczen; – _Gulyás_ Lajos
hely nélkül; – _Győrffy_ Károly, Dobozi Békés vm.; – _Gyulai_ József
hely nélkül. – _Hajnal_ István, Békés; – _Herczegh_ Mihály,
Hódmezővásárhely; – _J. K._ Csécse (vm.?); – _K. J._ hely nélkül; – _K.
L._ hely nélkül; – _Kalmár_ Bertalan, Kiskunfélegyháza; – _Katona_ Endre
hely nélkül; – _Kálmánczhelyi_ János, Kisvárda Szabolcs vm.; – _Károly_
György hely nélkül; – _Kiss_ Ferenc, Marja Biharvm.; – _Kis_ József,
Szeged; – _Kovács_ Imre, Kunhegyes, Jász-Nagykun-Szolnok vm. – _Lévay_
Lajos, Felsőbánya Szatmár vm.; – _Lugossy_ József (l. Súlyok József); –
_Marczi_ Angella, Udvarnok Csallóköz; – _Mészáros_ János hely nélkül. –
_N. R. J._ Kiliti; – _Nagy_ János, Dunaszerdahely Pozsony vm.; –
_Névtelenek_ Szatmár és Hortobágy; – _Niklovicz_ Bálint, Érszentkirály
Bihar vm. – _P. D._ Ököritó Szatmár vm.; – _Pajor_ István, Nyék, Bihar
vm. és Kis-Csalomja Hont vm.; – _Papp_ Antal, Hajdu-Böszörmény; – _Pap_
László hely nélkül; – _Puskásy_ (álnév) hely nélkül; – _R. J. N._ hely
nélkül; – _Révész_ Imre, Szentes. – _Senky_ Samil (álnév) hely nélkül; –
_Simon_ Mihály hely nélkül; – _Soltész_ János, Nyirbátor Szabolcs vm.; –
_Somogyi_ Imre hely nélkül; – _Strósz_ Ernő, Szeged; – _Sulyok_ József
(Lugossy József), Élesd Bihar vm. – _Szabó_ János, Füzes-Gyarmat és
Kőrös-Tarcsa Békés. vm.; – _Szabó_ Károly hely nélkül; – _Szász_ József,
Debreczen; – _Szeremley_ József, Miskolcz és Gelej Borsod vm.; –
_Székely_ Sándor, Mezőtúr; – _Szél_ Kálmán, Nyirbátor Szabolcs vm.; –
_Szluha_ Ágoston, Szeged; – _Szúló_ Ernő, Szeged. – _Terényi_ Lajos,
Gyula Békés vm.; _Tornemiz_ Antal hely nélkül. – _Varga_ József hely
nélkül; – _Varsányi_ Pál, Nyitra és hely nélkül; – _Vénh_ János, Kalocsa
vidéke. – _Wéber_ Károly, Szeged.]


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

11 |úgy a fölhdöz |úgy a földhöz

155 |jobb orzcáját |jobb orczáját

167 |máskinak csillag |másiknak csillag

179 |hangyák öszseszedték |hangyák összeszedték

194 |bemehessen a klrályhoz |bemehessen a királyhoz

307 |megbeszélte a hallott takat |megbeszélte a hallottakat

320 |10 perzcet |10 perczet

346 |egér befefujt |egér belefujt

351 |a zcsakugyan a lábára |az csakugyan a lábára

434 |be lehet állva akni |be lehet állva rakni

438 |azonban előtatálkozott |azonban előtalálkozott

462 |Jól v n fijam |Jól van fijam

462 |világ, meg shetik |világ, megeshetik

466 |Hazud z, akasztófáravaló |Hazudsz, akasztófáravaló

467 |kicsiny teretmést |kicsiny teretmést

479 |ritka kecsületességén |ritka becsületességén

519 |Királyánya Enczella |Királylánya Enczella

523 |irigy tetvérek |irigy testvérek]





*** End of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Ipolyi Arnold népmesegyüjteménye (Népköltési gyüjtemény 13. kötet)" ***

Doctrine Publishing Corporation provides digitized public domain materials.
Public domain books belong to the public and we are merely their custodians.
This effort is time consuming and expensive, so in order to keep providing
this resource, we have taken steps to prevent abuse by commercial parties,
including placing technical restrictions on automated querying.

We also ask that you:

+ Make non-commercial use of the files We designed Doctrine Publishing
Corporation's ISYS search for use by individuals, and we request that you
use these files for personal, non-commercial purposes.

+ Refrain from automated querying Do not send automated queries of any sort
to Doctrine Publishing's system: If you are conducting research on machine
translation, optical character recognition or other areas where access to a
large amount of text is helpful, please contact us. We encourage the use of
public domain materials for these purposes and may be able to help.

+ Keep it legal -  Whatever your use, remember that you are responsible for
ensuring that what you are doing is legal. Do not assume that just because
we believe a book is in the public domain for users in the United States,
that the work is also in the public domain for users in other countries.
Whether a book is still in copyright varies from country to country, and we
can't offer guidance on whether any specific use of any specific book is
allowed. Please do not assume that a book's appearance in Doctrine Publishing
ISYS search  means it can be used in any manner anywhere in the world.
Copyright infringement liability can be quite severe.

About ISYS® Search Software
Established in 1988, ISYS Search Software is a global supplier of enterprise
search solutions for business and government.  The company's award-winning
software suite offers a broad range of search, navigation and discovery
solutions for desktop search, intranet search, SharePoint search and embedded
search applications.  ISYS has been deployed by thousands of organizations
operating in a variety of industries, including government, legal, law
enforcement, financial services, healthcare and recruitment.



Home