Title: Megtörtént regék - Beszélyek
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Megtörtént regék - Beszélyek" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXI. KÖTET

MEGTÖRTÉNT REGÉK

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1897

MEGTÖRTÉNT

REGÉK

BESZÉLYEK

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1897



AZ ANGYAL ARCZU DAEMON.

Elbeszélés.

Néhány nappal az előtt, hogy Nyáry Pál borzasztóan nagy elhatározásával
megrendíté alattunk a földet, egy unalmas órájában az országgyűlésnek, a
midőn három-négy hazabeszélő szónok volt még szólásra feljegyezve, a ki
«el nem áll», Nyáry Pál is felkerekedett mellőlem a helyéről s azt mondá
nekem: «menjünk ki, míg ennek vége lesz; majd én mesélek neked
egyet-mást a régi időkből, talán te még hasznát veheted».

És azután kimentünk együtt s akkor két óra hosszat Nyáry a legérdekesebb
élményeket mondá el előttem, mikre pestmegyei alispánsága idejéből
visszaemlékezett.

Nem sejtettem még akkor, hogy ez végrendeleti hagyatéka volt számomra.

Ezen történetek egyike az, a mit most leirok: neveket nem említve,
miután a szomorú hirességre jutott közreműködöttek némelyikének utódai a
családi átok alól kiküzdve magukat, most, mint derék, becsületes emberek
ismeretesek.

E történet főalakja és intézője egy nő.

E bájos arczú, szép karcsú termetű uri hölgy ....r Matild bárónő.
Különösen emlékezetes marad dúsgazdag hosszú fekete haja, melynek e
történetben nagy szerep jutott.

Nagyvilági hölgy volt, kereste a bálokat, fürdőkre járt, bálkirálynő,
fürdőkirálynő czimeket kapott: elfogadta az udvarlást. Hiú volt;
szerette a piperét, ékszereket, kényelmet, sok cselédet; s könnyelmű nők
szokása szerint, nem rettegett az adósságcsinálástól: a miatt azután
örökös pénzzavarban volt; hogy ebből meneküljön, ismét nem válogatott az
eszközökben, s elvégre oly tökéletességre vitte a pénztsokszorozó
mesterséget, hogy túltett vele a legfurfangosabb férfiakon.

Neje volt egy előkelő megyei nemes úrnak, ki nagy birtokú földesúr volt
és igen okos ember; de ki a mellett azt a hibát követte el, hogy nem
huszonöt éves korában, hanem ötven éves korában házasodott s akkor nem
egy negyven éves, hanem egy húsz éves hölgyet vett feleségül.

Ezt a hibáját a saját kárán okult férj aztán azzal igyekezett
helyrehozni, hogy tapasztalataiból merített indokokra támaszkodva, a
szép feleség ellen válópert indított: el is választották tőle s azután
éltek külön, a férj falun, a nő Pesten.

Egyszer az elvált férj meghal. Végrendeletében minden szerzeményét
oldalrokonaira s jótékony czélokra hagyományozza, elvált nejéről egy
szóval sem emlékezve meg.

De rögtön halála után előáll Matild bárónő egy hatvanezer forintos
kötelezvénynyel, melyen elvált férje volt aláirva, mint adós, s beperli
vele az örökösöket.

Az öröklő rokonok kénytelenek voltak elismerni, hogy ez az okmány
betüről betüre az elhunyt irása, nevét épen így szokta aláirni, pecsétje
is ugyanaz. De az okmánynak még két tanu is volt aláirva, mindkettő
tekintélyes úr, ismert előkelőség a megyében. Azok mind a ketten azt
mondták, hogy ez az ő saját irásuk; bár arra nem tudtak visszaemlékezni,
hogy valaha a megholt férj nejének adott kötelezvényt láttamoztak volna.
Azonban hát az öreg emberek emlékezőtehetsége gyöngül. Meglehet, hogy
még is úgy volt. Esküdni nem mert rá senki, hogy nem a saját aláirása az
ott; s igy Matild bárónő a kötelezvény alapján megkapta a 60 ezer
forintot azon férj hagyatékából, kit éltében annyit bántott és gyűlölt.

A szép bárónő az időtől kezdve aztán még nagyobb pompával vette körül
magát. A megnyert örökség nem arra szolgált nála, hogy hitelezőket
elégítsen ki vele, hogy vagyoni állását rendezze; hanem hogy annál
nagyobb fényt űzzön. Mikor legtöbb pénze volt is, adósságra vásárolt,
szabót, pipereárust, nyalánkságboltost nem fizetett soha, s ha egy
helyütt nem hiteleztek neki tovább, ment más boltba kontózni: a pénzt
pedig elfecsérelte mulatságokra.

Mindennap vigalom volt házánál, melyet különösen örömest látogattak
nőtlen öreg urak; a mit könnyen ki lehet magyarázni abból, hogy Matild
igen kedves társalgó volt; ismerte minden ember gyöngéjét; a kivel
négyszemközt beszélt, az előtt olyannak mutatta magát, a milyennek az
óhajtá: a költői kedélyű férfi előtt fellengős volt, a világfi előtt
kaczér nőt tüntetett fel (és ez is játék volt nála: majd meg fogjuk
tudni, hogy miért?) a komoly falusi éltes udvarlók előtt szilárd
magaviseletet tanusított, s jó gazdasszonynak és kegyes nőnek tüntette
föl magát; a szellemdúsnak látszó férfiakkal fecsegett művészetről,
irodalomról, a piperkőczöket emberszólással mulattatta, a távol rokonok
iránt atyafiságos gyöngédséget tanusított s ha sokan voltak együtt, az
egész társaságot felvillanyozta eszes, leleményes társalgásával; úgy,
hogy minden ember azt hitte felőle, hogy az egészen ő hozzá való – s az
egész világ együtt azt hitte, hogy ez egy olyan tökéletes nő, a kit
senki sem érdemelt meg.

Ismerősei között volt egy komoly öreg úr is. Jelezzük X-nek.
Félig-meddig rokona volt; azonfelül pedig meglehetősen meghaladta már
azt a kort, melyben még az ember bolondságokat szokott elkövetni. Hanem
azért mulattatá a vidám özvegy elmés társalgása s jól esett a mellének,
ha közelében lehetett. Ott sok boldog órát eltöltött csöndes, magányos
pikétjáték mellett, s engedte a szép özvegyet nyerni. Aranyban
játszották a pártit, százát, s a gazdag főur örült neki, mikor Matild
örömét látta, minden este besepert öt-hat arany nyereségén. Hisz ez nem
olyan nagy dolog.

Ismerősei ugyan sokat évődtek vele, hogy «nono! vigyázzon magára! mert
majd egyszer a szép özvegy a sok piketirozás mellett a szivét is el
találja nyerni!» Hanem az öreg úr biztos volt már maga felől; nem félt ő
már a szív gyöngeségeitől s egy izben, hogy bebizonyítsa, mennyire ura
maradt szivének, bucsút vett Pesttől s a szép özvegytől: kiutazott
Egyptomba, elment a pyramisokat megnézni s nemsokára az a hír érkezett
felőle, hogy meghalt Alexandriában a keleti pestisben. – Pár hét mulva
ugyan jött a halálhir czáfolata, hogy nem ő az, a ki meghalt; hanem egy
vele együtt utazott angol, s ő már jön is hazafelé; hanem ezen pár heti
időzés a más világon mégis csinált annyiban egy kis zavart, hogy a kik
ilyen nagy földbirtokosnak imitt-amott hitelezői vannak, a halál hirére
mind kibujnak a földből s sietnek a kötelezvényeiket a néhai fekvő
birtokára betábláztatni; nehogy valamelyiknek, a ki hátul marad,
lemaradjon a lába a semmibe.

X. urnál ugyan ilyen esettől nem lehetett félni; de azért, a kinek
általa aláirott papiros volt a kezében, még is csak jobb szerette azt,
ha a vármegye is rámondja az Áment.

Ez egy kis boszuságot okozott a hazaérkezőnek. Elhatározta, hogy a
nyugtalankodó hitelezőket mind ki fogja fizetni s lerázza a nyakáról. Az
ő jószágára ne legyen senki betáblázva. Elment az alispánhoz megtudni,
hogy mennyi lehet a betáblázások összege.

A mint Ny. P.-hoz belépett, az sajátságos gunyoros mosolygással fogadta
s azt mondá neki:

– Barátom: úgy látszik, hogy a te piketirozásod a szép özvegygyel még
sem került olyan kevésbe. Ő is itt van a hitelezőid között egy háromezer
forintos kötelezvénynyel, a mit be is tábláztatott rendén.

X. úr majd elszédült ijedtében.

Nem emlékezett rá, hogy valaha ilyen kötelezvényt aláirt volna.

– Már pedig az itt van. Még talán odalenn lesz a levéltárnoknál.

Azzal átküldött a levéltárnokhoz s behozatta a kötelezvényt, mely
betáblázás végett volt a megyéhez beadva.

X. úr csak elámult, mikor azt meglátta.

– Ez vonásról vonásra mind az én irásom; de én ezt, becsületemre mondom,
sohasem irtam.

De még azonfelül két előkelő úr is alá volt irva, mint tanu, és mind a
háromnak a pecsétje a neve után odanyomva.

Ny. P. első tekintetre felismeré X. úr arczából, hogy igazat mond.
Végtelen emberismerete volt: az első szónál megtudta a beszélő
tekintetéből, hogy ártatlan-e vagy vétkes; míg a vele szemben álló soha
sem vette észre az ő bírája arczán azt, hogy sejt-e ez valamit?

A kötelezvény nagyon valószinüleg hamisítvány volt. Azonban az aláiró
tanuk egyike már meghalt, a másik pedig élemedett, gyönge agyú ember
volt, a ki nem merte már bizonyosan azt állítani, hogy a sok idegen
okirat között, a mit életében láttamozott, nem volt-e ez az előmutatott
is. Irásokat, pecséteket minden szakértő az igaziakkal azonosoknak
nyilvánított.

És az alispán még sem tett le arról a gyanúról, hogy ez a kötelezvény
hamis.

Az ügyvéd, ki ezt a bárónő megbizásából betábláztatta, fiatal kezdő
ember volt; még jogász korából hirhedett arról a szerencséjéről, hogy
Matild bárónő kiválasztott kegyenczének tartatott.

Ez nem követte el a hamisítást. Jó tánczos volt, jó vivó, derék kártyás
és vitéz ivó; hanem az irás mesterségét nem vitte messze. Ez nem képes
arra, hogy több ember kéziratát oly meglepően utánozza.

Hanem az óvatos fürkészés után nyomára jöttek, hogy a fiatal ügyvédnek
van egy titkos segédje. Egy régi ügyvéd, a ki korábbi éveiben egy
hirhedett bűnvádi pernek fő hőse volt; mérgezésről, nagy főuri családon
elkövetett stellionatusról volt szó. Az ügyvédet elitélték sok évi
börtönre, az ügyvédi gyakorlat elvesztésére. Fogságát kiülte,
kiszabadult, s miután saját neve alatt többé ügyködnie nem volt szabad,
szövetkezett a leghanyagabb, könnyelműbb, munkakerülő fiatal ügyvéddel,
a kinek azután ő vitte az ügyeit, míg az adta a törvényszékek előtti
működéshez a nevét.

Jelezzük mindkettőt neveik végbetüivel; az ifjú ügyvédet –y-nal, a
silentiariust –l-el.

Ny. P. gyanuja erre az utóbbira esett.

Hanem az nagyon óvatos ember volt; nem lehetett megközelíteni. Erőszakos
rendszabályokat idő előtt nem volt szabad alkalmazni.

E közben Ny. P. egy nevezetes felfedezésre jött, még pedig igen egyszerű
úton. Egy górcső segélyével.

A kötelezvény alá irt X. pecsétje hajszálnyira hasonlított az igazihoz;
hanem «egy hajszállal» mégis több volt rajta. Az eredeti czímeren egy
fekvő nyúl van, hátrahuzott fülekkel. A kötelezvényen ugyanazon nyúl
volt, de a melynek hátrahuzott füle egy hajszál vonallal a hátához van
ragadva; mintha a czimervágó vésüje kiszaladt volna s az érczlapon azzal
az egy hajszállal többet rajzolt volna oda a szükségesnél.

Ny. P. rögtön maga elé idézteté Budapest valamennyi czímer-vésnökét s
kérdőre vonta őket, melyik készített közülök hasonló czímerű
pecsétnyomót.

Egy váczi-utczai vésnök felismerte és bevallá abban a saját művét.

Most az volt a második kérdés, hogy ki rendelte meg nála azt a
pecsétnyomót?

A vésnök igazolta magát egy előmutatott levéllel.

Hanem annak a levélnek az aláirása azután inkább szaporította a homályt,
hogysem eloszlatta volna.

A megrendelő egy borbélylegény volt egy zsibárus-utczai officinából.

Ennek pedig semmi összeköttetését sem a bárónővel, sem az ifjú ügyvéddel
nem lehetett bebizonyítani.

Hanem, hogy a silentiarius ügyvéddel néha látták együtt, arra voltak
bizonyságok.

Ámde a borbélylegény rég eltünt a városból s nagy feladat volt kitudni,
hogy hova lett? és kézrekerítni.

Ez is meg lett oldva. Rátaláltak Bécsben s az ottani hatóság, Pestmegye
kivánatára, leszállítá őt Pestre.

A borbélylegény természetesen, hogy nem is ismert rá az eléje mutatott
megrendelő levélre. Ő arról nem tud semmit: az nem is az ő irása.

Ekkor Ny. P. alispán leültette őt az iróasztalához s felszólítá, hogy
irja le azt a levelet diktálás után.

A borbélylegény mosolygott az ártatlan tréfán, azután diktálás mellett
egy olyan félremesterkélt firkát irt, a miből egy vonás sem hasonlított
a neki tulajdonított levélhez.

«Irja ön le még egyszer!» mondá néki Ny. P.

És azután lediktálta neki ugyanezt a levelet tizszer, huszszor,
harminczszor; mindaddig, míg a harminczadik leirásnál úgy hasonlított a
lemásolt levele a perbefogott irathoz, mint egyik ákáczfalevél a
másikhoz.

A borbélylegény látta, hogy ebből a szurokból ki nem tud gázolni;
megadta magát és vallott.

Hogy a kötelezvényen levő pecsét utánzott, az már ki volt nyomozva; de
annál nagyobb feladat volt még a homályos történet közreműködő
személyeit mind úgy összehozni, hogy az egész ravasz cselszövénynek
minden kereke egymásba találjon.

Az alispán legelőször is magához hivatá azt a bizonyos silentiarius
ügyvédet, a kire gyanuja volt, hogy az készítette a hamis kötelezvényt.
Tudta jól, hogy az ügyesség és a hajlandóság ennél van készen legnagyobb
mértékben.

A hallgatásra itélt ügyvéd azonban nagyon is szó szerint vette az
itéletét: hallgatott. Ny. P. minden keresztül-kasul való kérdéseire
olyan ügyesen felelt, hogy nem lehetett belőle semmit kivenni.

Azt mondta, hogy ő –y ügyvédnek csupán egyszerű segéde, ki annál
lemásolással foglalkozik és Matild bárónőt sohasem látta, vele soha sem
beszélt. A gyanus kötelezvényről sem akart tudni semmit.

Ekkor az alispán a górcsőhöz vezette őt, s az alá téve elébb a
kötelezvény-aláiró X. úr saját, igazi pecsétjét, azután meg a
betáblázott kötelezvényen levő pecsétet, saját magára bizta, hogy mondja
meg, vajjon nincs-e valami külömbség e két pecsét között?

A silentiárius ügyvéd kénytelen volt bevallani, hogy egy szőrszál
külömbség van a két pecsét között.

Tehát ez más pecsétnyomóval lett oda nyomva. Ki rendelte meg ezt a
pecsétnyomót?

A hallgatásra itélt –l azt felelé rá, hogy azt ő nem tudhatja.

– Tehát majd mindjárt meg fogja ön tudni. Mondá neki az alispán, s a
mellékszoba ajtaját felnyitotta.

Azon az ajtón kilépett a bűnszövetséges borbélylegény.

A mint ezt az alakot szembesítve látta –l, reszketés állta el minden
tagját. Még nem is kérdezett tőle az alispán semmit; csak némán mutatott
az eltüntnek hitt kisértetre s e néma tekintet alatt az ügyvéd alakja
összecsuklott, birája előtt térdre roskadt, megragadá Ny. P. kezét, s
reszkető ajkakkal rebegé.

«Mindent ki fogok vallani.»

Késő estig tartott a vallomások fölvétele.

Az alispán egyedül volt a vallatottal, s maga jegyzé föl annak
fölfedezéseit.

Akkor mindkét vádlottat elzáratá külön.

Azután felment a megyeház második emeletébe, hol a központi főszolgabiró
P. lakott. Az fiatal, daliás gavallér volt.

– Öcsém, mondá neki; ma eljösz velem ...r Matild bárónőhöz,
tánczvigalomba.

– De én nem vagyok hivatalos.

– Nem tesz semmit. Én hivlak, s akkor híva vagy. Még az esküdtedet is
magaddal hozod.

Az alispán szava parancs volt, a főszolgabirónak fel kellett bálszerüen
öltöznie. Egy kis dolgot adott még az esküdtet előkerestetni a Komlóból,
vagy a Nagypipából, de végre még is csak ráakadtak a kiküldött megyei
hajduk az arany Flaskóban, s az is felvette bálrajáró attiláját.

Akkor aztán két bérkocsin elhajtattak a bárónő lakására. Mind a két
bérkocsis mellé egy hajdu volt ültetve s a bérkocsikat egy
mellék-utczában hátrahagyták.

A szép bárónőnél épen a hetenkint rendesen tartatni szokott
tánczestélyek napja volt.

A fővárosi előkelő világ volt együtt. Öreg és fiatal világfiak, jókedvű
hölgyek társaságában.

A pestmegyei alispán és kisérői megjelenését senki sem találta valami
különösen felötlőnek Matild bárónő termeiben. Azok nyitva álltak minden
hirneves ember számára s az alispán a legkedvesebb társalgó s akkor még
keresett ifjú legény volt, daczára birói szigoruságának. És különösen
jól tudott tarokkot játszani.

Csak a bárónő maga sejtette, hogy ez a látogatás valami rendkivüli
körülménynyel van összekötve. Azonban hódító tekintetének mosolygása alá
jól el tudta rejteni megdöbbenését.

A termeiben összegyült társaság a fővárosi úri köröknek azon részét
egyesíté magában, mely nem szokott a családja társaságában mulatni.
Gazdag agglegények, feleségeiktől külön élő öreg urak, s viszont jókedvű
szalmaözvegyek és könnyű erkölcsű külföldi művésznők; azután nagy szelet
csapó fiatal gavallérok, a kiknek jövedelmi forrásai nem igen
ismeretesek, képezték a Matild bárónő rendes látogató körét.

Hanem azért a termekben minden fesztelen jókedv daczára szigorú
társalgási rend uralkodott; gond volt reá, hogy semmi botrány napirendre
ne kerüljön. Matild bárónő hódító alak volt, de tudott mindenkit
tiszteletteljes távolban tartani magától, s a ki látta őt, a hogy egész
estén keresztül három összeválogatott öreg úr társaságában tarokkot
játszott, sohasem mondta volna, hogy valami ismeretsége lehessen azzal a
fiatal –y ügyvéddel, ki a negyedik szobában bankot ád egy kis ártatlan
huszasos makaóban. Éjfélig legalább nem folyt a kártyázás nagyban, s
Matild bárónő csak az öreg urakkal mulatott, vagy néha kivételkép
abbahagyta a tarokkot, mást ültetett le maga helyett s egy-egy halavány
hektikás kinézésű fiatal ember kedvéért elment a tánczterembe, s járta a
kotillont, vagy félreült egy szegletbe sugdosni.

Nem társalgott mással, mint öreg urakkal és beteges kinézésű fiatal
emberekkel!

A mint a bárónő megpillantotta a belépő alispánt, a nők éleslátásával s
a bünösök ösztönével rögtön kitalálta a látogatás okát.

A vizsgáló birót látta maga előtt.

De olyan jól tudott uralkodni magán, hogy ijedelmét vendégei közül senki
sem vette észre. Arcza derült és hódító maradt; különösen e nevezetes
vendég irányában, ki akkor volt először a bárónő fényes termeiben.

A szép házinő eléje sietett, kezet szorított vele s helyet mutatva neki
azon a pamlagon, melyen eddig egyedül ült, maga mellé ülteté őt.

Épen tarokkot játszottak négyen: az úrnő, egy öreg földbirtokos, egy
fiatal mágnás, kinek arcza, termete nagyon elárulá, hogy mellbeteg, már
a harangozópénzt hordja a szájában. Negyedik volt a fiatal ügyvéd –y,
Matild bárónő titkárja és házi ügyvédje.

Az alispán kérte a társaságot, hogy csak folytassák a játszást, ő majd
nézni fogja, gyönyörködik benne.

Erre az ifjú ügyvéd felajánlotta neki a helyét, hogy vegyen részt maga
is a mulatságban.

– Köszönöm, monda Ny. P., de én soha sem kártyázom; a mire igen nagy
okom van. Én nekem megvan az a különös adományom, hogy a mint egy
játszma kártyát egyszer keresztül nézhettem, azonnal ismerem a hátáról
valamennyit. És így természetesen nem játszhatom soha, mert akkor hamis
játékos volnék.

S szavainak bebizonyításaul rögtön felvette az asztalról azt a játék
tarokkot, mely ott feküdt, s végig forgatva az ujjai között, nagy
hirtelen elszámlálta a hátuljáról, melyik kártya micsoda.

Bámult rajta minden ember.

– Ez az ok, a miért nem játszom soha.

«Tyüh! mondá magában a fiatal ügyvéd, hiszen ez volna épen a legjobb ok
arra, hogy az ember mindig játszodjék.»

Hanem hát Ny. P.-ban ez a talentum kárba veszett.

Volt azonban egy másik tehetsége, a mit nagyon tudott érvényesíteni: ez
volt az adomamondás.

Tele volt mindig élczes adomákkal. S azokat a legjobb helyen tudta
alkalmazni. Adomákkal el tudta mulattatni a társaságot; egy jó adomával
helyre tudta ütni a félreterelt tanácskozmányt a gyülésben, egy erős
adomával lecsillapította az utczai lázadást, s a vérontásra kész tömeg
nevetéssel oszlott szét. És aztán adomákkal tudott vallatni is.

Mikor látta, hogy csodálkoznak az ügyességén, mindjárt készen volt egy
idetartozó adomát közrebocsátani Parázsóról, a hires szinésznő férjéről,
ki egyszer Pesten leült egy hirhedett hamis játékossal tarklizni. De
Parázsó is épen olyan jól ismerte a kártyákat hátulról, mint
ellenjátékosa, paklizott is mindakettő tehetsége szerint. Egyszer
Parázsó négy királyt mond a kihivás után; ellenfelénél három felső volt,
a negyedik fölvételre következett. Ez tehát a kihivott kártyát elütve,
azt mondá: «nem jó, nálam négy felső van!» – Parázsó ekkor azt mondá
neki: «no hát legyen öt!» S azzal felvágta előtte a következő lapot.
Erre az elbámuló játékos lecsapta a kártyát s azt mondá: «no uram, már
most kezdjünk el játszani becsületesen.»

Matild bárónő, hogy szorongását palástolja, folytatni kezdte e tárgyról
a beszélgetést.

– Azt még értem, hogy egy jó emlékezetű ember ezeken a mi tarka hátú
kártyáinkon, ha azokat végig nézhette, talál egyes jeleket, a mikről
ráemlékezik azoknak a belsejére; de megfoghatatlan marad előttem, hogyan
lehetnek játékosok, a kik hamis előnyöket tudnak maguknak szerezni,
midőn szerencsejátékoknál olyan kártyát hoznak eléjök, a melynek tiszta
fehér és sima a hátlapja, s a mely először van kézben, s a melyet az
első játék után rögtön újjal cserélnek föl.

– Annak is tudom a titkát; mondá Ny. P. Ez az eset is fordult meg
előttem. Egy bankadó játékos sok ideig koppasztotta itt Pesten a
játszani szerető közönséget. Még akkor megyei hatóság alá tartozó salva
guardiák is voltak; azokban ütött tanyát majd itt, majd amott. Ennek is
tiszta fehér hátú ujdonatúj kártyái voltak, a miket akkor bontottak ki a
párisi lepecsételt tokból, mikor játszani kezdtek velük s minden
játékhoz ujat hoztak elő. A bankadó fél szemüveget viselt. Egyszer
valaki véletlenül keresztül nézett e szemüvegén s észrevette, hogy az
igen erősen nagyít, sokkal erősebben, mint rendes szemüvegek szoktak. A
gyanakodó rögtön elvette tőle a szemüveget, s akkor azon keresztül
vizsgálva a kártyák hátulját, kitünt, hogy mindegyiken volt valami apró
mikroskopikus jegy, a mit puszta szemmel észre nem lehetett venni.
Azokat már a párisi gyárban készítették a hamis játékhoz. Csak az erősen
nagyító üveg tette láthatókká a jegyeket, mikről a bankadó minden
kártyát megismert.

– És meg lett büntetve? Kérdezé kiváncsian a szép bárónő. (Pedig jó lett
volna e perczben nem emlegetnie azt, hogy meg lett-e valaki azért
büntetve, hogy csalt, fosztogatott?)

– Benn ül! Felelt rá az alispán. Pedig nagyon nehéz volt lépre keríteni.
Ha a városi hatóság lesett rá, akkor megyei telekre vonult át, ha a
megye üldözte, városi telekre menekült s akárhányszor meglepték a
kártyázókat, a gyertyák egy percz alatt el voltak oltva, s mire a
hatósági közegek ujra világosságot csináltak, már nem volt az asztalon
se kártya, se pénz; s hiába kutattak fel minden zugot, minden butort,
hiába motozták meg a jelenlevők ruháit, semmi gyanus tényre nem akadtak.

– Ah, de hát hová tünhetett el minden? Kérdezé nagy érdeklődést
szinlelve a szép urnő.

Az alispán úgy látta, hogy az ő adomázására most már a szomszéd
termekből is sokan átjöttek; egész csoport támadt körülötte.

Ő azoknak szokott mosolygó nyugalmával beszélé el a történetet, mintha
csak egy alkalmilag eszébe jutott adomát mondana.

– Hát biz az igen egyszerüen ment végbe. A bankadó egy nagy, magányos
pamlagon ült. Annak épen olyan magas támlánya volt, mint annak, a min
most ülünk. E támlányon volt egy réz oroszlánfő, szájában karikával:
csaknem olyan, mint ez itten; ha azt a karikát elfordították, a pamlag
támlánya egyszerre két felé nyilt.

S azzal az alispán rátette a kezét az oroszlánfőre.

Hanem a szép háziasszony abban a perczben ájultan esett le a pamlagról.

Matild bárónő elájulása nagy zavart idézett elő az egész társaságban.

A szép delnő a pamlagon végig omlott, félkezével görcsösen ragadva meg
annak hátulsó támláját.

A felriadt vendégseregen keresztül –y úr, a fiatal házi ügyvéd törte
magát, rémült arczczal az ájult úrnőhöz.

Azonban ott utját állta a főszolgabiró P.

– Bocsásson ön! kiálta az ügyvéd indulatosan. Nekem e hölgyhöz jogom
van.

– De nekem még több jogom van. Monda P. hidegvérrel.

– Minő joga?

– Az, hogy foglyom.

– Én tiltakozom az ellen a törvény nevében.

– Ön ne tiltakozzék a más elfogatása miatt; mert ön is foglyom: mint e
nő bűntársa.

A vendégek erre kezdtek szétriadni. – «Senki el ne hagyja e szobát!»
parancsolá az alispán.

Az ügyvéd erre könyörgésre fogta a dolgot. Sirt, letérdelt; nem magáért,
de a szép hölgyért, hivatkozott az alispán emberszeretetére: ne engedje,
hogy megöljék e nőt; hagyja legalább a házi orvosát idejönni, hogy
ájulásából fölébreszsze; engedje a komornáját közelíteni hozzá, hogy
ápolhassa e nőt; távolítsa el köréből ez idegen férfiakat. Ny. P.
kérlelhetetlen volt. Intésére az ajtókat elálló megyei hajduk beléptek;
az ügyvédet erőszakkal kellett eltávolítaniok a szobából, míg az elájult
bárónő mereven, mint egy halott, engedé magát felemeltetni a pamlagról s
a bérkocsiba leszállíttatni.

Pedig nem volt ájulásban, csak tetteté azt. Fogait csikorgatta, midőn
hallá, mily hasztalan könyörög az ifjú ügyvéd, hogy bocsássanak az
elájult közelébe valakit a háziak közül. Nem lehetett senkinek jelt
adni, vagy csak egy suttogó szót is mondani. Ez a fiatal főszolgabiró
hideg volt, mint a márvány. Mikor Matild bárónőt elhelyezték a hintó
hátulsó ülésében, P. nem ült melléje, hanem az átellenes ülésre. Ha e
szép alélt nő látása csak egy pillanatra is felhevíti a szivét, ha csak
egy perczig elfeledkezik arról, hogy ez a szép alak, ki fedetlen
vállakkal, hófehér kebellel fekszik ott előtte egyedül, – nem más, mint
egy bűnös és ő csak egy biró, akkor egyszerre bele lett volna vonva abba
a bűvkörbe, a miben együtt kellett volna elvesznie a tündérhatalmú
asszonynyal. – Ámde érzéketlen maradt. Betakarta köpenyével a szép delnő
fedetlen bájait, s aztán karjait mellén összefonva ült vele szemközt s
hidegen nézte az arczát, míg a megyeház udvarára behajtottak. Matild
halálos boszut esküdött e férfi ellen.

A másik hintóban előttük utazott az esküdt kiséretében az elfogott
bűntárs, a házi ügyvéd.

Az alispán pedig az ott maradt vendégeknek parancsoló szóval adá
tudtokra, hogy a vizsgálat befejeztéig ott kell maradniok.

Nehány percz mulva a szolgabiró és esküdtje visszaérkeztek. A foglyok el
voltak helyezve.

Ekkor az alispán annak a bizonyos oroszlánfőnek az elcsavarásával egy
titkos rugót hozott működésbe, mely a pamlag hátulsó támlányát egyszerre
kétfelé nyitotta.

A vendégek azt hitték, hogy előre kitalálható a történet vége. Az adoma,
mit az alispán a hamis kártyásokról elmondott, e helyen történik meg
valóban s a titkos zár rejtekéből azok a megjegyzett franczia kártyák
fognak előkerülni tuczat számra.

De ugyancsak más meglepetés várt reájuk.

Az a pamlagtámlány tele volt mindenféle iratokkal és mintegy ötven
pecsétnyomóval.

Azok az iratok mind kötelezvények voltak; – kiállítva éltes gazdag
uraktól, s beteges külsejű ifjú örökösöktől, kik Matild bárónő termeiben
megszoktak fordulni: – tíz, húsz, harmincz, egész hatvanezer forintnyi
összegekig.

Közel két millió forintnyi összegig ment fel a kötelezvények számlája!

Bele voltak azok aláiróinak sorába vonva Magyarország legelőkelőbb
családainak férfiai, olyanok is, kik többször sem voltak Matild bárónő
házánál, mint azon az egy napon, melyről az aláirás kelt.

Sokan közülök épen jelen voltak a mai mulatságban.

Az alispán egyenkint szólítgatá elő őket, a mint a felfedezett iratokat
sorba vette, hogy tekintsék meg csak, mi van ide irva.

Mindenki rémülve ismert saját irására, melyet soha sem irt, és a neve
után nyomtatott pecsétre, melynek eredetét megmagyarázta az utánmetszett
pecsétnyomó.

Az elszörnyedés perczről perczre nőtt, midőn a hamis kötelezvények
egyenkint felismertettek. Nem volt egyetlen egy férfi tagja a jelenlevő
társaságnak, a kinek egy kötelezvénye ne lett volna ottan.

A szép delnő pokolbeli cselszövénye az volt, hogy ő az ország minden
öreg udvaronczát és ifjú kéjenczét, ki halálát sietteti, maga körül
gyűjté, s aztán várni akart, míg sorban meghalnak, s haláluk után lepni
meg családaikat a kötelezvényekkel; a midőn az aláirók már nem
tiltakozhatnak a hamisítvány ellen.

Az első kisérlet sikerült, – saját férjénél, – hanem a másodiknál már
rajta vesztett.

Matild bárónő bűnügye rövid időn hirhedett perré nőtte ki magát.

A nagyszámú érdekelt fél, tanu, az ország minden vidékéből
összeidéztetett s lassankint kiderült az óriási cselszövény, mely annyi
előkelő család megrontására volt tervezve.

A gonosz terv a szép delnő tanulmánya volt, ő szedte össze a hálójába
azt a sok élvezet után sovárgó gazdag öreg urat, kiknek azután ily
gonoszul akarta magát örökösévé tenni. A hamis kötelezvények elkészítése
titkos kedveltje, a házi ügyvéd révén jött létre. A ki azokat megirta,
az ifjú ügyvédnek öreg segédje volt, a silentiarius –l. Ő volt a remek
oklevélhamisító. Az ő keze alul kerültek ki azok a kötelezvények, miknek
mindegyikére azt mondták az érdeklett felek, hogy: «ezt én ugyan nem
irtam soha; de mégis az én tulajdon irásom».

Ha Ny. P. alispán erélye és éles esze közé nem markol e pókszövetnek,
száz meg száz család lesz megkárosítva, s a mi nagyobb még a kárnál,
száz meg száz család előtt lesz beszennyezve az elhunyt családfő emléke,
kik mind azt a gyanut hagyták volna hátra hozzátartozandóik előtt, hogy
könnyelmű emberek voltak s egy szép asszony szép szemeiért keserves
terheket hagytak hátra örököseikre.

Hasztalan volt a szép kigyónak minden erőlködése saját hálójából
kicsuszhatni; a hamisítást elkövető –l. maga mindent megvallott
töredelmesen, s a főbűntárs –y a házi ügyvéd nem birt az ellene szóló
adatok alól menekülni.

Gyakran csempészett ki börtönéből leveleket Matild bárónő az ifjú
ügyvédhez, de azok az éber szemmel őrködő P. szolgabiró kezébe jutottak
mind, s általa a törvényszéknek kiszolgáltattak.

Egy reggel aztán Matild bárónő megmérgezve találtatott börtönszobájában.
Ott feküdt a padlón elterülve.

Rögtön hivatták a megyei orvost. Az odasietett, megvizsgálta a szenvedőt
s a jelenségekből azt itélte, hogy a legnagyobb fokú mérgezés esete van
jelen, még pedig strychninnel.

A bárónő eszméletén kivül volt; tagjai görcsöktől rángatóztak, ajkai
tajtéktól habzottak, arcza el volt kékülve, szemei beesve, s a mi
különösen felismerteti a strychnin mérgezést, egész alakja hátrafelé
igyekezett görbülni, kinosan.

A padlaton apró czukorkák voltak elszórva. Bizonyosan ezeknek kellett
megmérgezve lenniök.

Ki hozta ide ezeket a czukrokat?

Kiderült, hogy egy vén házaló asszony, ki mindenféle nyalánkságokat
szokott árulni, a börtönőr elnézésével be szokott járni a megyei
börtönökbe, s azok szomorú lakosainak édességeket adogatott el. A
porkoláb nem tartotta szükségesnek azt eltiltani. Szegény rabok, hadd
édesítsék meg egy kissé az életüket.

Mikor a czukoráruló házalónét feltalálták, az nagy ijedelmet árult el, s
úgy tett, mint a ki nem tudja, hogy miként meneküljön ki a kelepczéből?
A sok ellenmondó kitérés után végre bevallotta, hogy ő azokat a
czukorkákat a Korona-kávéházban kapta egy fiatal úrtól, ki délután két
órakor rendesen ott szokott ülni a kávésnő rekesze előtt. Leirta
körülményesen ez ismeretlen úr arczát, alakját, viseletét.

A leirt arcz, alak és viselet egészen összetalált P. főszolgabiró
személyével. – Ő lett volna a megmérgeztető? Ujabb rejtély!

A mérgezés gyanuja egész valószinüséggel nehezedett a főszolgabiróra.
Többen látták őt a czukoráruló házalónővel a kávéházban beszélni. A
fiatal tisztviselő ugyan nemes méltatlankodással utasította el magától a
vádat; de a körülmények mind ellene bizonyítottak, s az által, hogy ő is
bele lett vonva a varázserejű asszony cselszövényeinek rejtélyeibe, mint
érdekelt fél jelent meg e nevezetes ügyben, s nem játszhatott abban
többé, mint terhelő tanu; sőt azon kellett igyekeznie, hogy önvédelméről
gondolkozzék e meglánczolt ellenféllel szemközt.

Miért akarta Matildot megmérgeztetni? Mi viszony kötötte őt hozzá?
Boszuállás ösztönözte-e arra, vagy bűntársi öntudat? Be volt-e avatva
oly titkokba, a miket el kellett némítani?

Ekkor az alispánnak, ki gyakran meglepte éles eszének nem várt
ötleteivel a furfangos cselszövőket, egy kérdése egyszerre világot
derített e zürzavarban.

Ny. P., mikor már be volt bizonyítva, hogy csakugyan P. volt Matild
bárónő megmérgezője: azt a kérdést tevé, hogy csakugyan megvolt-e a
bárónő mérgezve?

Ez ideig csak a megyei orvos bizonyítá a mérgezést.

A törvényszék tehát összehivatta az orvosi fakultás legfőbb
tekintélyeit: azok vizsgálatot tartottak és abból aztán kiderült, hogy
nem is volt Matild bárónő megmérgezve soha. A czukorkák nem tartalmaztak
semmiféle mérget; legkevésbbé strychnint. Hanem e ravasz szép hölgy oly
élethűen tudta utánozni a megyei orvos láttára a strychnin mérgezett
minden kínvonaglásait, vergődését, émelygését, arczszinelváltozását,
hogy azt egészen elámította vele. Az orvos által rendelt ellenszerekből
nem is vett be semmit; hanem elszórta azokat az ágyszalmája közé.
Legkisebb baja sem volt. Az egész cselszövény csupán P. elleni boszuszer
volt; melyhez a czukrásznőt nagy igéretekkel megnyernie sikerült.

Ez volt azután utolsó cselfogása. Ezentul semmit nem tagadhatott s akkor
aztán nevető arczczal, gunyoros kedélylyel számlálta el sorba birái
előtt, hogyan akarta nagyszámú udvarlóit egytől-egyig kifosztogatni, két
bűntársa segélyével: egyik volt az ifju házi ügyvéd, a másik annak
mindenese, a vén silentiarius prókátor; ki a hamisítványokat maga
készítette, felismerhetetlen hűségű utánzásával a kéziratoknak.

A bárónőt tíz évi magánbörtönre itélte el a törvényszék, ügyvédeit és
bűntársait egyenkint ötre.

De még itt nem végződik a regény. A valódi regény még csak most
kezdődik.

Matild bárónő elitéltetése után ismerői egész terjedelmes körét
megmozgatta, hogy magát kiszabadítsa börtönéből. Levelezett az egész
világgal a börtönből. Pedig ettől el volt tiltva. Nem adtak neki
semmiféle iróeszközt; és ő mégis tudott levelezni. Minden nap más
nőcselédet küldtek felszolgálására; kiket a porkolábnő maga megvizsgált,
hogy nem csempésznek-e be hozzá papirt, irónt, s kijövetelükkor ismét
kutatás alá fogta. És mégis tudott rá Matild módot találni, hogy
folytonosan levelezzen bezárt börtönéből. Egy egy elfogott levelének
hivatkozásai tanuskodtak róla, hogy azt már több más levél előzhette
meg, mik szerencsésen kézhez adattak.

És hasztalan kutatták fel a szobáját, egyes öltönydarabjait, nem
találtak nála iróeszközt.

Hanem egyszer azután a levelezéseknek igen regényes fordulata lett.

A magánbörtönben tartott szép bűnösnő egy napon egy szép kis egészséges
fiuval lepte meg a külvilágot. Egy kézrekerült levelének vallomása
szerint a börtönben született gyermek atyja a börtönben elzárt ifjú
ügyvéd volt. De az ügyvéd börtöne földszint volt, a nőé a második
emeleten. Hogyan lehetett ily regényt szőni két börtönfalon át, két
belakatolt börtönajtó daczára? Azt nem birta senki kitalálni.

A börtönőrök, a megyei drabantok, cselédek, mind régi hűséges szolgák
voltak, s ily cselszövényhez folytonos összeköttetést kellett
föltételezni.

És semmi iróeszközt Matildnál nem lehetett találni.

Egyszer aztán az alispán élesen szemügyre vette a nőt, s arra kérte,
hogy legyen szives a haját lebontani.

Gyönyörű tömött hosszú fekete haja volt Matildnak, mit nagy gonddal
befonva, fején magasra tornyozottan viselt.

Ebbe a tündéri szép hajba volt elrejtve minden titka. Iróeszközök,
levélpapir, s a rejtegetett titkos levelek, miket kedvesétől kapott. Ez
mind jól el volt dugva e nagyszerű hajsátor alá.

Azok a levelek aztán megoldását adták a bárónő titokteljes
életregényének. E regény azonban nem hozható nyilvánosság elé.

Most már e történet szereplői mind hazatértek. Vádlottak, birák, tanuk:
nyugosznak mind.

A nevezetes bűnper azonban Pestmegye levéltárában érdekes tanulmányul
szolgálhat, mint korrajz és hazai bűnügyi eljárásunk adathalmaza.



A BRAVALLAMEZŐ HÖLGYEI.

Elbeszélés.

Ránk magyarokra nézve örökké rokonszenves nemzet a svéd.

Olyan kicsiny nemzet, mint mi, és mégis önálló, független ország népe.
Vitézsége első helyen áll a világtörténelemben. Győzelmes zászlói
keresztül-kasul jártak a nagy Oroszországon, XII-ik Károlyuk Nagy Péter
czárral mérkőzött meg sok diadalmas csatában. A távol éjszakról, a sötét
éjsark közeléből mindig a szabadság, a felvilágosodás terjesztésére
jöttek elő s nagy nemzeti küzdelmeinkben egyedüli igaz, hű
szövetségeseink ők voltak; Gusztáv Adolfjuk a vallásszabadságért, a mi
szabadságunkért harczolva esett el. Kopott bőrpánczélját, mit a golyó
átjárt, ott őrzik a bécsi fegyvertárban, mint diadaljelvényt. S
harczoltak ők nemcsak fegyverrel, de szellemmel is. Irodalmuk remekei át
vannak ültetve a világ minden művelt nyelvébe. Szaktudósaikat büszkén
említi fel a tudományos világ. Hajóik lobogóit üdvözlik a világ minden
tengerein. Van hitelük a pénzpiaczon. Művésznőik a két világrészben
hirhedettek. És azután van egy olyan minta-alkotmányuk, mely mellett ők
is megvannak elégedve, meg a hozzájuk kötött szövetséges ország,
Norvégia is. Paradicsom ez az ország!

Nem! Ez az ország kopár sziklahát; asszú fenyérróna; ködlepte ingovány,
homokos tengerpart; a mi kincse van, az fiainak, leányainak szivében
van.

* * *

A rónát, mely Ulexiő és Carlskamm között elterül, nevezik a
Bravallamezőnek. Napi járó föld egyik várostól a másikig és közben egy
falu sincsen. Csinált utjait, gátjait egy-egy nedves őszszel elnyeli az
ingovány s akkor a Bravallaheide épen olyan arczot mutat, minőt Alle
király idejében.

Nagy messzeségben rőt zsombéklepte róna terül, felcsillámlanak a
nádbugás rétlapályból a széles tavak, miket lomha folyamok kötnek
egymással össze. Magányos fenyőfák állnak itt-amott, s roppant
szikladarabok vannak elszórva a mezőn. Mintha óriások temetője volna ez
itt, s a cziprus alakú fenyők és sziklák azoknak a sirjait jelölnék.

A szél szabadon süvölt végig e rónán, akárhonnan hajtja is a felhőt, az
ingoványos róna fehér ködei úgy futnak előle, mintha egymást üldöző
kisértetek volnának.

E róna közepén két tó és két vízgát között van egy emelkedett domb,
emberkéz rakta azt össze embercsontokból. Bizonyítják azt a kövek, a
mikre a Bravallamező története ékirással fel van róva.

«Lichaven»-nak hivják az északi népek az olyan kőemléket, mely három
egymásnak döntött sziklaoszlopból áll. «Hintakő» az olyan hosszú
sziklalap, mely akként van fektetve egy kőczölöpre, hogy a kézérintéstől
hintázni kezd, s «hun-ágy» a neve a lapos négyszögű sziklának, mely négy
más szirtdarabon nyugszik. Mind a három emlék meg van még e halmon, az
ékirás nem kopott le róluk; hanem a nagy köroszlopzatot, a karikákban
felállított két öles sziklaszálakat, mik a dombot nagy messzeségben
körülvették, már nagy részt elnyelte a sülyedező talaj; alig áll még
belőle nehány, félredüledezve, mint egy haldokló óriás, melynek ezer
esztendő kell, a míg lassan lefekszik a földre, másik ezer, a míg
önterhével eltemeti magát.

Ez a domb, ezek a kőemlékek beszélnek a bravallamezei csatáról, melyet
hős asszonyok vívtak hős férfiak ellen.

A skandináv nép még akkor ős oltárainál áldozott; isteneinek léte össze
volt vegyülve hőseinek történetével; dalnokaik a «skald»-ok együtt
énekelték az Isten és a hős viselt dolgait, s a királyok maguk is
kezükbe vették a lantot, s nem szégyenlették a költő czímet.

Hősnek lenni, magát a hazáért feláldozni, a halált megvetni: ez volt
náluk a fegfőbb erény.

Örök harczuk volt az elemekkel, a szomszédokkal, az erdők és tengerek
vadaival s ott száz alakban ismerték meg a halált. És minden halál szép
volt nekik, csak egy nem: öregségben, betegségben, ágyban halni meg. A
ki elnyomorodott, nem türte, hogy ápolják, gyógyítgassák, megölte magát.

Egy királyukat, Ragner Lodbrokot, a britt szigetek rémét, ellenségei
elfogták s egy kigyókkal tölt verembe vetették. A skaldok lángoló
dalokat tudtak énekelni a hős királyról, ki ellenségeit gúnyolta és
kaczagott, mi alatt az undok kigyók halálra marták.

Mikor az ütközetben egy hadvezér elesett, fegyverhordozói önkardjaikat
verték szíveiken keresztül, hogy vele haljanak. Hű fegyvertársak a
csatában öveikre kötött lánczczal csatolták magukat egymáshoz, úgy
harczoltak együtt s ha egyik elesett közülök, a másik társával együtt
temetteté el magát a kifalazott sírba, melyet fejeik fölé hengerített
sziklával zártak le, a kőre írt runák hirdetik az áldozatot, s ha a sírt
felbontják, nem tudni, melyik volt az élve, melyik a halva eltemetett?
olyan mozdulatlanul halt meg amaz.

A kit csatában, párharczban megöltek, annak minden ivadéka kötelezve
volt a megöltért a gyilkoson boszút állani.

Szíveik erősek voltak, mint az aczél, és érzéketlenek, mint a kő. A
legvitézebbek, mikor kétségbeesett csatához kezdtek, letették magukról a
pánczélt, levetettek minden öltözetet, sisak nélkül, paizs nélkül, csak
a karddal és buzogánynyal a kézben rohantak az ellenségre: s a meztelen
harczosok küzdelme vívta ki a legvérengzőbb diadalokat.

És aztán büszkék voltak asszonyaikra. A milyen rossz ellenségek voltak,
olyan jó szeretők. A férfiszó oly erős kötés volt náluk, hogy abban
megnyugodhatott ellenség és jó barát; s az asszony szava, igérete,
fogadása egyértékű volt náluk a férfi adott szavával. Inkább meghalt,
mint hűségét megszegte volna.

A skandináv népnek mostoha földet adott a sors édes anyául. A haza nem
birta eltartani fiait. Eltartotta őket a tenger.

Hirhedett hajósok voltak: de rettegettek is. Mert meg volt az a rossz
szokásuk, hogy mikor a saját hazájukban nem termett elég kenyér,
elmentek a szomszédba, a hol sok volt s aztán a mit elhoztak, azért
rögtön fizettek is, csakhogy vassal.

Álle király idejében, ki Göta Rikeben volt «Wilkis» fejedelem, egy évben
olyan rossz termés volt az országban, hogy a mit a föld adott, az épen
csak a nép felének vala elég.

Mai korban ily inség idején pénzt kérnének a fejedelmek kölcsön, s soha
vissza nem fizetnék; a barbar korszakban vért adtak ilyenkor kölcsön, de
azt vissza is fizették egymásnak.

Álle király egyuttal főpapja is Göta Rikének, az áldozáskor azt az
intést vette Odintól, a főistentől, hogy a népnek az a fele, melynek
számára nem termett kenyér, üljön hajóra mind s hozzon magának
Scotiából, ott termett elég.

S az a fele a népségnek, melynek számára nem adott a föld kenyeret: a
férfi nem; mert a svéd, ha csak egy falatja van a háznál, azt nem osztja
meg a feleségével, hanem odaadja neki egészen.

Ki lett hirdetve a «Wiking-út».

Igy nevezték tengeri hadjárataikat, a miktől fél Európa rettegett.

Hajóiknak, mikkel a tengerre szálltak, nem voltak vitorláik. Emberkéz
hajtotta azokat csupán. A tizenhárom sing hosszúságú evező feszítése
volt a férfierő próbaköve. Százhúsz ember fért egy hajóba, s az kívül
veres rézzel volt borítva. És ezekkel a nyított dereglyékkel, miket
csupán emberizom hajt, bekalandozták ők a Faröe és Britt szigetektől
elkezdve Gibraltarig s a görög Archipelagusig a tengereket, vészben,
viharban, megadóztatták a czeltákat, angol-szászokat, spanyolokat, s
haza hordták tőlük a zsákmányt evezve. Néha a tengerről feleveztek a
nagy folyamokon át a meglepett országok fővárosaiba, s azokon vették ki
idejöttük adóját, s ha azután visszatérett az ellenség elzárta előlük a
folyamtorkolatot, nem jöttek zavarba, kihúzták hajóikat a szárazra,
zsákmányostól együtt a vállaikra vették s úgy kerültek ki velük a
tengerpartra. Ezek voltak a Wiking-utak.

Álle király parancsa az volt, hogy a ki csak férfi az országban és
szakállt visel, mind elmenjen a Wiking-útra, otthon ne maradjon más,
csak az asszony és a gyermek. Száz hajó telt meg a hősökkel. Skóczia
volt hadikalandjuk czélja. Mikor bucsúdaluk elhangzott a tenger
morajában: se ifjú, se vén nem maradt Göta Rikében, kinek neve férfi.

Kormányzásra, igazságszolgáltatásra addig, a míg a férfiak oda vannak,
nem volt semmi szükség.

Megtudta azonban a szomszéd Jütland fejedelme, Herold, hogy a göta-rikei
nép egész serege a Wiking-útra kerekedett fel, s kapott az alkalmon,
hogy most a távollét alatt egy jó szomszédi látogatást vissza adjon
nekik; most nincsenek otthon, csak az asszonyok és leányok. Herold
Engelholmnál partra szállt egy egész sereggel.

Nagy volt a rémület egész Göta Rikében. Az asszonynép futott mind Vixiő
felé, s ezuttal a nők tartották meg a «Thinget», az országgyülést, minők
a mi rákosi országgyüléseink voltak.

Két leánya volt Álle királynak; Maga és Blonda.

Maga az idősebb, Blonda az ifjabb. A «Thing» tőlük várta a jóslatot,
miként a féfiak thinge atyjuktól a királytól.

Maga szólt elébb.

Elmondá az asszonyi országgyülésnek, hogy védelmükre nincsenek honn a
férfiak; a nők egyedül nem állhatnak az ellenséggel szembe; a kézi
fegyverrel sem tudnak bánni, hát még egész ütközetet vezényleni. Itt
nincs másban menekülés, mint a futásban; vegye mindenki hátára a mije
féltő, s aztán fusson minden nép a szomszéd Svea Rikébe, ott keressen
rokonainál oltalmat.

Azután szólalt meg Blonda.

Ifjabb volt nénjénél egy évvel, de annál egy fővel magasabb. Bátor
tekintete; haragra duzzadt ajkai; hős lelke arcza pirjában ég; hosszú
arany haja fedi termetét sarkig, mint egy királyi palást.

«Nem futunk el előlük azért, mert nők vagyunk s azért, mert ők férfiak.
Ha apáink, testvéreink eltávoztak, itt maradtak kardjaik, kelevézeik s a
mi karunkban is van erő, a mi szivünkben is van bátorság. Nem futunk el,
nem hagyjuk prédára házainkat a jütlandinak. Mink is tudunk a kelevézzel
bánni, s a nyil a mi kezünkből is sebet üt. Ha ők nem szégyenlettek,
férfiak, seregestül rohanni asszonyokra: szégyenüljenek meg a sebektől,
miket asszonyoktól kapnak.»

Ez a beszéd tetszett az asszonyi thingnek, ott rögtön kikiáltották
Blondát vezérüknek, s aztán feltüzék kontyaikba büszkén a
vadludtollakat, a férfiak büszke harczi jelvényét s előhozták a harczi
dobokat, trombitákat, fujták, verték a riadót, míg beletanultak s
csattogtatták pajzsaikat a kardokkal és esküt tettek Odinnak férfi
szokás szerint az oltárkőnél, hogy vagy győznek, vagy elhullanak.

Csak egy része a nőknek, a vestra-uäradi asszonyhad futott el Magával
együtt a svea-rikei határon túl, az ott maradt asszonysereg
gúnykiáltásaitól üldözve.

A jütlandi betörő had a könnyű hódítás hitében haladt előre. Hadi rendet
sem kellett tartani: hiszen nem volt férfi a háznál. Falvak, városok
mind üresek voltak, csak be kellett rugni az ajtót.

Mikor aztán Maklundánál a sűrű borókától fedett halmokhoz értek
előcsapatjaik, itt egyszerre váratlanul előrohant a sűrűből egy
lovascsapat.

Blonda volt ott maga amazon társnőivel. Csak kétszáz lovas volt
mindössze; de a jütlandiaknak annyi sem volt; ők csupa gyalogságot
hoztak. Csak nők voltak azok; de a paripa rangot ád a harczban.

A jütlandi gyalogcsapatok azzal kezdék meg a hadjáratot, hogy az első
találkozásnál hátaikat mutatták meg az asszonyoknak s aztán futottak
előttük órahosszat, míg derékseregükig menekülhettek. Ott megfordult az
amazon sereg s büszkén lándzsájára tűzve az elesettek fövegeit,
visszalovagolt Maklunda felé.

Ez jó vezéri volt fogás Blondától. Az első diadal hire új bizalmat
öntött asszonyserege szivébe; míg az ellenség, a rajta ütött szégyentől
dühbe jött s dühétől elvakulva, belerohant a kelepczébe, melyet a női
hadvezér gondolt ki számára.

Blonda oda akarta csalogatni ellenségét a Bravellaheide mocsarai közé,
melyeknek titkait csak azok ismerik, a kik otthon vannak.

A jütlandi seregek kényszerítve lettek teljes hadi rendben nyomulni
előre. Váratlan volt az ellentállás; de mindenütt maguk előtt találták
azt. Asszonysereg állt velük szemközt.

S az asszonynép helyt állt hidegben, zivatarban, ellenség nyilzáporában.

Blonda főhadserege Vexiő előtt várt az ellenségre; ennek a Bravallamezőn
keresztül kellett odáig hatolni.

A Bravallamező egy ingoványos róna, melyet két folyam szel végig, a
járható tér a két folyam között van. Ezt kellett az egyik félnek
megvédelmezni, a másiknak elfoglalni.

A jütlandiak apró ladikokat hoztak magukkal, miknek orra hegyes
vassarkantyuban végződött, azokkal hatoltak előre a két folyamon. A svéd
asszonyok nem állítottak velük szembe más csónakrajt; el sem zárták a
folyamokat; mert az ellenségnek nem nagy tréfa volt csónakjait a partra
kivonni, a hol zárt talál s aztán megkerülve azt, ismét a vízre szállni;
az asszonyok más ravaszságot gondoltak ki ellenfeleik meglepésére.

Blonda egyik alvezérnője, Molilja, a legkarcsúbb, legügyesebb,
legkönnyebb testalkatú hajadonokat kiválogatva, a folyamon túl levő
mocsáron át került az ellenség háta mögé. Lábaikra hosszú, szántalp
alakú hókorcsolyákat kötöttek; azokkal csak úgy repültek keresztül az
ingó láp bürüje fölött, egymás kezét fogták, hogy el ne sülyedjenek s
úgy huzódtak át a mocsáron, mint egy tündérsereg, mely a vizek és
mélységek fölött suhan el.

A mint Molilja illanó tábora megrohanta a jütlandiak tartalékhadát, az,
csupa pánczélos, nehéz vas emberekből álló, szemközt fordult a támadó
amazon hadra s könnyű szerrel elverte azt magáról.

Ámde győzelme csak veszedelmére szolgált; Molilja szűzei becsalogatták a
nehéz vitézeket a Bravallamező ingoványai közé s mikor azok hajóikat
elhagyva, a süppedező talajban a lábuk alól érzék elfutni az áruló
földet, ez a föld szövetségese volt szülötte leányainak, azokat megbirta
a hátán, Molilja repülő leányai visszakerültek a folyamhoz s leölve a
hajóknál hagyott gyenge őrcsapatot, felgyujták a jütlandiak csónakhadát.

Az égő hajók füstje volt a jeladás Blondára nézve a támadásra.

Ő ez alatt egy dombtetőn állva lovas amazonjai közepett várta Molilja
hadicselének kimenetelét. A füst jelenté, hogy a csel sikerült. A
jütlandi sereg egy része a folyón túl rekedt, vagy a mocsárba tévedt, a
honnan minden oldalról körülfogva, ki nem gázolhat. Most itt az ideje az
ellenség derékhadaira lerontani.

Ő és lovas csapatja kezdte meg a rohamot. Csoda volt, a hogy a gyöngéd
asszonynép tudta forgatni a kardot és kelevézt. A jütlandi azt hitte
elébb, hogy könnyű harcza lesz férfiaknak leányokkal. Hejh de a fegyver
rosszul fog a férfi kezében, ha asszony az ellenség. Az ütött seb az
adónak fáj jobban. Az asszony pedig megszünik ember lenni, mikor
gyilkolni kezd; oroszlánná válik, vadállattá, mely szomjazza a vért.

A jó jütlandi vitézek sorai megdültek a svéd amazonok kardcsapásai
alatt.

Ekkor szégyentől és haragtól eltelve előállt válogatott csapatja élén
maga a király fia, Kanut herczeg.

A királyfi kedv nélkül jött a svéd király népe ellen. Bántotta a
szégyen, hogy egy védtelen országot támadnak meg; s bántotta a szíve.
Neki volt eljegyezve Blonda menyasszonyul.

Most aztán itt volt az idő megmutatni, hogy megérdemli-e a vőlegény
menyasszonyát?

Kanut herczeg, a jütlandiak legjobb hőse szemközt ment arra a csoportra,
melynek élén Blonda harczolt.

Blonda kezében egy hajító kelevéz volt, hegyén szigonynyal; a nyele
lánczra kötve. Elhajítá a szigonyt s mikor sebet ütött vele, visszarántá
azt a láncznál fogva. S halál volt az a seb.

Kanut királyfi három gerelyt vitt kezében, miknek lándzsavégin alul egy
nehéz gömb volt, mely a repülő gerelynek olyan súlyt adott, hogy az
keresztül tört minden pajzson.

Egymást kereste az ütközet hevében a két öldöklő hős alak. S mikor ama
hires domb előtt összetalálkoztak, egyszerre kisütött a nap egy
felhőhasadék közül s egy fényes sugárküllő megvilágítá Blonda alakját,
ki a szélben repkedő aranyhajjal, fehér lován, aczél paizsát előre
feszítve, gázolt ellenségei hulláin keresztül.

Kanut királyfi gyalog harczolt.

Két testőr amazonja Blondának rohant reá.

A királyfi elröpíté az első gergelyt, az keresztül tört az amazon
paizsán, átfurta pánczélját is, szivét is elhallgattatá; a második
gerely a második hölgynek aczél sisakját találta, azt is keresztül töré,
s holtan veté le lováról.

Most a harmadik gerelyt csóválta meg Kanut. Maga Blonda állt vele
szemközt.

Ekkor a királyleány hirtelen elveté magától paizsát, ledobta
pánczéljait, s a hogy a svéd férfiak szokták, mikor rájuk jön a
«Berserker-düh» s mezetlenül rohannak a csatába, úgy közelíte
ellenfelére.

Ez elkábult e látványra. A pánczélt keresztül törte volna kopjája, de
azt a hókebelt nem birta átütni: lehanyatlott kezében a hajító dárda.

Ekkor aztán Blonda kelevéze süvöltött s a királyfi lerogyott a
szigonytól találva keble közepén.

A királyleány kezében tartá a kelevéz lánczát.

– Oh Blonda! kiálta. Te engem másként csókoltál egykor.

– Akkor vőlegényem voltál, felelt a hölgy.

– És most megölsz.

– Most pedig hazám ellensége vagy.

S azzal visszarántá a szigonyt és a királyfi megszünt élni. És Blonda
özvegygyé tette magát; de megnyerte a harczot, megszabadítá hazáját. A
legnagyobb hős, a királyfi eleste után futott az ellen, a merre látott:
sok elveszett a mocsárban, több a kard éle alatt, melyet asszonykéz
forgatott.

Midőn Álle király a férfihaddal visszatért hadjáratából, már a kész
halmot találta a Bravallamezőn magasra emelve ellenségei hulláiból, be
is volt már takarva zöld pázsittal szépen. A férfiaknak csak az
emlékkövek felállítása maradt a svéd győzelem emlékeül, melyet asszony
szív, asszony kéz vívott ki.

Álle király és a Thing (a népgyülés) a hőstett jutalmául törvényt
hoztak, mely szerint a göta-rikei asszony egyenlő öröklési jogban
részesül a férfival, a leány bátyjaival egyformán osztozik. Azután: a
bravallamezei diadal emlékeül a göta-rikei asszonyok kontyát ugyanazon
harczi jelvények ékesítik, a mik a férfiakét; s mikor a göta-rikei leány
férhez megy, dobszó és trombita kiséri nászmenetét. A gyáván megfutott
vestra Häradi asszonyok fejére pedig egy szégyenteljes adó vetteték
«Springskalt», «futásbirság» czím alatt.

E törvények még most is érvényben vannak.



ZAFIREH.

Ez a nő Szelim Eutimy felesége volt, Algir szultánjáé a XVI-ik század
elején. A mór népénekesek balladáiban még most is él alakja. E népdalok
örökíték meg a hajdani uralkodó faj, a mezabiták történeti alakjait s a
mór hősöket, Spanyolország száműzötteit; s az élő hangokat maig is
visszhangozzák még a Massif bérczei; azokat nem égethette el sem a török
hitrajongás, sem a szent inquisitió.

Pedig azokat az énekeseket, a kik a felejthetetlen nő karcsú termetét a
Biledulgeridi pálmához, homlokát a Bra-Zaria napsütötte szikláihoz,
szemeit a metidsai tengerszemekhez és orczáit a disebeli rózsaerdőhöz
hasonlították, először a spanyolok, azután a törökök, utoljára mind a
ketten pusztították tűzzel, vassal; hanem azért a Massif bérczei még
máig is visszhangozzák dalaikat.

Szelim Eutimy emir idejében boldog ország volt a kis Algir. Két
milliónyi népének uralkodó nemzetét képezte a mezabita faj, a rómaiak
idejében ismeretes művelt, szorgalmas vállalkozó nép, mely bejárta
kereskedő hajóival és tevéivel a tengereket és pusztákat, távollevő
világrészek terményeit csereberélve; otthon pedig gazdag földét
beültette a más országokból összehordott haszonhajtó növényekkel; ők
találták fel, hogy az olajfát nemesíteni kell, akkor szebb és kövérebb
gyümölcsöt hoz. Szöveteik a széles világon keresettek voltak, s méneseik
képezték a törzsét annak az arab fajnak, melyet «berber» név alatt
ismernek. A szellővel versenytfutó, karcsú, vékony lábú, fehér szőrű,
piros sörényű paripák eredeti törzse még most is az ő sheikjeik kincsét
képezi. A legjobb kardokat ők kovácsolták, mikhez a Medeah vasbányái
adták a ruganyos aczélt, s aranyat kevertek az aczél közé: volt elég
Ud-Allelah bányáiban.

S ha valaki meg akarta tőlük tudni, hogy jól ülik-e azt a lovat, s jól
forgatják-e azt az aczélt? annak is meg tudtak felelni. Volt egy erős
váruk Tlemzenben, már akkor rézágyúkkal ellátva, s hadihajóik az algiri
sziget öblében, kereskedelmük védelmére; s aztán voltak mindig bölcs
emirjeik, sheikjeik, kik paripát, kardot, ágyút sohasem igyekeztek
náluknál erősebb ellenfélen kipróbálni, hanem beérték azzal a
dicsőséggel, ha a magukkal egyenlőket legyőzhették. Meghódították Orant,
Budsiát és Tereszt. Megvédték határaikat a rabló kabyloktól.

Szelim Eutimy emirsége alatt történt, hogy Spanyolország királya:
Katholikus Ferdinánd a mórokat és zsidókat kiűzte fegyverrel és
máglyával országából. Azok átmenekültek Afrikába.

Az elűzött mór sohasem tudta elfelejteni a gyönyörű palotákat, mikkel
atyái beépítették Spanyolország városait, ahol a tudománynak első
terjesztői ők voltak. Az Algirban megtelepült szaraczén menekvők a
boszú, dicsvágy, a nagyság véres álmait hozták át magukkal s eddig nem
ismert szenvedélyeket költöttek fel a mezabita nép lelkületében.

Kik a nyilt csatamezőn összetörtek, most darabokra zúzva folytatták
ellenségükkel a harczot, kalózhajókat szereltek fel s a spanyol
kereskedő hajókon töltötték boszújokat, s meglepték éjszakai
támadásaikkal a spanyol tengerparti városokat.

Egyszer aztán Katholikus Ferdinánd megsokalta a boszantást, átkelt
Áfrikába hadaival, elfoglalta Oránt és Budsiát, s az algiri kikötőn
uralgó szigeten várat építtetett, azt megrakta spanyol őrsereggel, onnan
aztán vigyáztatott a mórok vállalataira.

Szelim Eutimy szelid lelkületű uralkodó volt, megvásárolta a békét. Nem
is drágán adták. Egy arab mén évenkint a spanyol király számára volt a
hódolati sarcz.

Egy arab mén: nem is olyan nagy kincs az; kivált a kinek palotaszerű
istállóiban kétszáz ilyen paripa eszi fekete márvány-jászolból a hántott
árpát.

De még is nagy kincs az!

Az arabnak a paripája nem szolga állat, jó barátja, családjának tagja
az. Ha utazik: egy marok árpa a lóé, a másik az övé, előbb kap a mén. Az
ötven évig elél, s még akkor is fiatal: nincs közte rokkant, leütni
való. A gazdájának olyan híve, mint egy jó feleség; nem kell neki
biztatás, reggeltől másik reggelig elfut pihenés, itatás nélkül; ha
csatába viszik, nyerítve rohan az ellenségre s felágaskodik, ha gazdája
összecsap ellenfelével. Őrt áll fölötte, ha éjjel a pusztában alszik s
felkölti, ha veszély közelít. A halálra sebesültet hazaviszi a csatából
duárjába. A tolvajra, a ki egy berber lovat ellop, fejvétel vár; a
tulajdonosra, ki egyet elád, vagy elajándékoz idegen nemzetbelinek,
karóba huzatás. Ajándékba adni a Metidsa földének e kincsét, csupán az
emirnek szabad s csupán igazhivő szultánok számára.

De hadisarczul adni azt egy hitetlen ellenség királyának!

Kivánt volna magának vékával aranyat, hajóteher számra drága szöveteket,
a Tenesz előfok smaragd bányáinak minden évi termékét, a szűzek hosszú
selyem hajzatát, vagy magukat a szűzeket, nem volna a sarcz oly nehéz,
oly megalázó, mint az évenkénti egy mén a berber ivadékból.

De rá kellett állni. Sziget várfalairól azt mondták az ágyúk.

A Spanyolországból száműzött mórok közt volt Al-Hágen családja. Maga a
családfő, a kordovai kalifa négy fiával együtt, a csatatéren esett el;
csak a csecsszopó fia maradt meg anyjával együtt s annak a menye
Zafireh.

Szelim Eutimy beleszeretett a mór fejedelmi leányba s nőül vette azt.

És azontúl Zafireh uralkodott ő fölötte és az országa fölött.

Azon időben egy hirhedett hős nevét tanulták Európában megismerni. A
keresztyén templomokban imádságba volt foglalva e név, mint a döghalál.
Az anyák e névvel rémítették alvásra siró gyermekeiket; a tengerre kelő
hajóst kedvese nem a hajótöréstől óvta amuletjával, hanem ettől a
névtől.

A valódi nevét e rémmesebeli hősnek nem is ismerték itt; sem születése
helyét. Egyik monda szerint Lesbos szigete, másik szerint Sicilia
szülte. Apja keresztyén volt, fazekas mester, később renegát lett, az
egyik fiának «Aruch» nevet adott, mit a mórok «Horuk»-ra változtattak; e
mellé azután a véres történet egy hangzatosabb nevet toldott:
«Barbarossa». Olaszul: «rőtszakáll». Félmellét takaró göndör veres
szakálláról nevezték így el.

Jó testvér lehetett. Dsereddin öcscsével hiven megosztá hirét,
zsákmányát, még nevét is: azt is Barbarossa melléknév alatt emlegeti a
történelem, a mórok «Hairaddin»-nak nevezték.

Tengeri rablók voltak, rémei a földközi tengernek és valamennyi
partvárosnak. Egész hajórajuk volt, ellátva ágyukkal s vakmerőségben,
kegyetlenkedésben felülmulhatatlan vad harczos néppel.

Mikor Horuk Barbarossa egész tengeri hatalommá növekedett, akkor Tunis
szultánja, Mohammed, szolgálatába fogadta a kalandor hőst és hajóhadát s
most már vezéri czíme is volt a kalóznak.

A míg Barbarossa véres babérai nőttek, Szelim Eutimy számára szelidebb
virágai nőttek az örömnek, pálmák, olajfák és rózsák: a gazdagság, béke
és szerelem. Népe boldog volt, kincstárai tele s szép hölgye keblén
mosolygó kis fia.

Mikor az oráni spanyol főparancsnok, Gomarez marquis, évenkint lejött
kiséretével Algirba, Szelim Eutimyval a békét megujítani, s az évi
hódolatjelvényt átvenni, sohasem mulasztá el, hogy a kis fejedelemfi
arczát megcsókolja, s annak fejedelmi anyja előtt kardja keresztjére
tett kézzel esküt tegyen, miszerint gyermekét úgy fogja védeni, mintha
saját testvére volna.

Gomarez igazi mintaképe volt a hajdankori lovagnak, délczeg, kevély,
bátor és nyiltszivű. Ha Zafireh összehasonlítá vele Szelim Eutimyt, a
szelid, mélázó, érzékeny fejedelmet, ezt a selyembe öltözött, édesajkú,
szerelmes férjet ezzel a talpig fényes pánczélba zárt, törhetetlen
büszke alakkal: akkor az összehasonlításnál egy harmadik alak nyerte meg
az elsőbbséget, Horuk a rőtszakáll.

Zafireh gyülölte ezt a Gomarezt, azért, mert olyan délczeg; azért, mert
olyan nemes; azért, mert olyan hűséges; Szelim nem volt neki való
ellenség; Zafireh keresett egy hozzá méltót, a ki más alakban volt
Gomareznek ellentéte, mert szörnyeteg, mert ördög, mert hitszegő:
Barbarossát.

A mint Katholikus Ferdinánd meghalt és Spanyolország az arragoni király
kezének kormányzatát még nem szokta meg, Zafireh büszke unszolásai
rávették Szelim Eutimyt, hogy mondja fel a békét Spanyolországnak s
hivja fel Algir felszabadítására a két Barbarossát.

S a nép örömujongással fogadta a háborúüzenést. A spanyol becsületes
ellenség volt ugyan, de idegen; a török rossz atyafi, de rokon faj; s
hogy milyen könnyű munka egy népet feldühíteni az idegen faj ellen, a
kivel aranybékében élt együtt s nyakára veretni vele a hatalmas rokon
vasjármát, annak a bebizonyítására nem is kellene nagyon messze mennünk.

Horuk Barbarossa kapott a meghiváson s nem sokára nyolczvan vitorla
jelent meg az algiri tenger magasán, melynek láttára a szigeten tanyázó
spanyolok hirtelen rémülve hagyták oda erődeiket, hajóikra szálltak és
egy ágyulövés nélkül elmenekültek. A felmentő hajóhad minden ellenállás
nélkül vitorlázott be a kikötőbe, az árboczok hegyén lengő veres
lobogókkal, miken egy félhold és egy csillag voltak aranynyal hímezve.

Az algiri nép zeneszóval fogadta a felmentő seregeket, s koszorukat
szórt eléjük. Nyolczszáz török martalócz volt a partra szálló csapat, a
sereg magva, azonkivül háromezer arab harczos és kétezer önkénytes a
számüzött mórok közül toborzva. Valamennyinek az élén kétezer lovas
közepett Horuk Barbarossa, fekete spanyol ménen, mellén aranyozott
pánczéllal, fején biborral borított sisakkal, melyen lombos
kócsagtollbokréta rengett; két karja vállig meztelen, de fényes a
duzzadó izomerőtől, mint az aczél; csuklóin széles aranykösöntyük. Arcza
naptól rezesített, csaknem egyszinű szakállával, kifejezésében kemény,
durva, kegyetlen.

Szelim Eutimy palotája küszöbéig jött Barbarossa elé s felvezette őt
kisérő lovagjaival együtt, hálateljesen tudatva vele, hogy nála a vendég
az úr.

Ezt az ajánlatot nagyon is megfogadta Horuk. És nem csak ő, hanem az
egész népe.

Az algiriak nem sokára tapasztalták, hogy mit nyertek azzal, hogy
felcserélték az idegent az atyafival? A büszke spanyolok helyett, kik ha
bejöttek Algierba vásárolni, kemény, jó reálokkal fizettek mindent, s
becsületben tarták az idegen fehércselédeit, nem nyultak a fátyola után,
megkapták az igazhitű jó barátokat, a kiknek a szeme a mit meglátott, a
keze ott nem hagyta, s ha fizettek valamiért, nem volt benne köszönet,
mert ütleg volt a fizetés; a kik elfoglalták a gazda házát, s szolgát
csináltak a gazdájából, megitták a borát, elvitték a lovát s elszerették
a feleségét, elrabolták a leányát.

A nép most már zúgolódott; késő volt már. Benn volt már a házban az
ellenség: ő maga hitta be. Kihez menjenek panaszkodni? Szelim Eutimy
maga sem úr már a palotájában, s Horuk Barbarossa maga sem jobb vendég
mint katonái.

Barbarossa lassanként egészen hatalmába keríté Szelim Eutimy birodalmát.
A vendég lett az úr palotáiban, városaiban, hadai felett; csak egyet nem
birt tőle elfoglalni: Zafireh szivét.

A szultán kénytelen volt a hatalmas rabló kivánatára megtenni azt, a
mire muzulman férj semmi vendége kedvéért rá nem veszi magát, hogy nejét
megmutassa az idegen férfiunak. Zafireh kénytelen volt engedelmeskedni.

Azonban, ha Zafireh nem gátolhatta is azt meg, hogy idegen férfi szemei
arczát érintsék: felfogadhatta magában, hogy az ő szemei nem fognak
annak a tekintetével találkozni. Mikor abba a terembe lépett, hol
Barbarossa sovár kivánsággal várt reá, hölgyei úgy vezették őt elé, mint
egy vakot, behunyt szemmel.

Ő volt az oka, hogy Algir a rabló uralma alatt nyögött: neki kellett
azért megbüntetni magát, hogy őt ide hivta.

– Mi kár, hogy ez a szép asszony vak; mondá Horuk Barbarossa.

– Vak vagyok, hogy téged ne lássalak, s vak leszek, míg te Algirban
lész.

– És én fogadom, hogy visszatér látásod s felfogod szemeidet nyitni, ha
én akarom.

– Az én szemeim csak egy férfi arczát láthatják s az Szelim Eutimy, az
én uram.

– De felfogod azokat nyitni, ha én eléd varázslom Elhadzs Besir zengő
kertjét.

Egy napon aztán jelenték Zafirehnek, hogy Barbarossa elkészítette
számára Elhadzs Besir kertjét.

Elhadzs Besir kertjében fák helyett spanyol lovagok voltak elültetve a
földbe, fejjel lefelé: úgy, hogy még élniök kellett. Nyögésük, sirásuk
felhangzott a föld alul, felfelé álló lábaik még vonaglottak, pánczél,
sarkantyú csörömpölt rajtuk. Zafireh rabnői, kik kézenfogva vezették a
királynét, az elszörnyedés hangjait hallatták körüle.

– Ime ez Elhadzs Besir zengő kertje! hangzék Barbarossa rettentő szava.

– Nem látom azt; mondá Zafireh és nem nyitotta fel szemeit.

– Majd látni fogsz hát, ha eléd hozom Abdallah kivilágítását.

Egy este azzal hivták elé Zafireht belső szobáiból, hogy Abdallah
kivilágításának látványa vár reá.

Abdallah kivilágítása abból állt, hogy kétszáz algiri polgárt, kik a
kalandor uralma ellen fellázadtak, Barbarossa szurkos vászonba
burkoltatott, aztán a piaczon két sorban kikötteté őket s akkor alul
meggyujtá rajtuk a burkolatot. A kétszáz élő fáklya pokoli ordítása
hangzott a királyi palota falairól s viszfénye vérvilágban ragyogott
ablakain.

– Ime ez Abdallah kivilágítása!

– Nem látom azt, felelt Zafireh és szemei hunyva maradtak.

– Majd ki fogod szemeidet nyitni, ha eléd hozom Sátán Ibrahim mennyei
énekkarát.

Egy éjszaka aztán felköltötték Zafireht s azt mondták neki, hogy Horuk
kivánatára jelenjen meg palotája erkélyén.

Onnan a tengerre lehetett látni.

Valami rettenetes karének hallatszott ki a tenger morajából.

Barbarossa három keresztyén zárda szüzeit raboltatá össze s azokat egy
gályára téve a kikötőbe viteté. Ott a gálya fenekét kifuratá s a mint
aztán a gálya sülyedni kezdett, a halálra menő martyr szüzek jajszava
volt az, a mi az éjszaka álmait elvevé.

A gálya lassan merült el, hogy a halálkín sokáig tartson. Egy végső
iszonyú sikoltás száz meg száz nőajkról hangzott utoljára s aztán vége
volt mindennek.

– Ez volt Sátán Ibrahim mennyei énekkara.

– Nem láttam azt. Szólt állhatatosan Zafireh s Barbarossa még nem tudta
meg, hogy kék szemei vannak-e a királynénak, vagy feketék?

– No várj hát, majd hozok eléd egy látványt, a mire bizonnyal fel fogod
nyitni szemeidet: mutatok neked egy királyi temetést.

Egy királyi temetéshez szükséges egy halott.

Király pedig csak egy volt Algirban.

Szelim Eutimy, a szelid, engedékeny uralkodó reggeli mosakodásait végzé
a fürdőházban s nem volt gondja egyébre, mint hogy szakálla ámbrával
legyen behintve, és feje a borotválás után illatos szappannal
bedörzsölve, és izmai olajos kézzel megkenegetve, s azután egész teste
rózsavizzel leöblögetve.

Mikor mind ezzel készen volt, akkor Horuk Barbarossa elhozta számára a
törülközőt, s megfojtotta vele.

A vendég meggyilkolta gazdáját: a segélyül hitt martalócz megölte
szultánját. Ki itélhetett fölötte?

Mikor aztán a király a ravatalon feküdt, akkor oda hivatá Zafireht
Barbarossa. A nő még mindig vak volt előtte.

– Ime, a mint megigértem, hogy egy király temetését fogom neked
megmutatni, meg is tartám. Itt a ravatal előtted, körüle fejedelmi fény
és pompa. Rajta fekszik egy halott király. Ha látni akarod, nyisd fel
szemeidet érte: a holt Szelim Eutimy.

Erre a szóra aztán önfeledten nyitá fel szemeit Zafireh.

Horuk Barbarossa megtudá, hogy a nőnek kék szemei vannak, s még jobban
szerelmes lett belé.

A meggyilkolt szultán temetési ünnepélye egyuttal Horuk Barbarossa
szultánná emelésének ünnepélye is volt. Ugyanazon ágyudörgések hirdeték
földön és tengeren járóknak, hogy Szelim Eutimy átadta Algirt
Barbarossának s nem tartott meg magának mást belőle, mint egy pompás
sirboltot.

De bizonyára még valami egyebet is megtartott magának és azt halála után
sem hagyta el. Ez volt Zafireh szive.

Mindent elfoglalhatott Barbarossa erőhatalommal, árulással; ezt az egyet
nem.

És Zafireh tudta azt jól, hogy az országrabló még e kincs után is
vágyik.

Aztán összehasonlítá ezt a három embert, a ki életének jó vagy rossz
csillaga volt: Szelim Eutimyt, a kedves férjet, Gomarez marquist a
félelmes ellenséget, és Barbarossa Horukot, a gyülölt szövetségest. Az
elsőt szeretnie, a másodikat tisztelnie, a harmadikat gyülölnie kellett.

Egy éjjel lopva kiviteté egyetlen kis fiát a palotából s dajkájára
bizta, hogy a leggyorsabb dromedárra ülve, szökjék el vele Oránba s adja
át fiát Gomareznek, a kit levélben fölkért, hogy védje meg kis
gyermekét, s ha az ő halálának hirét fogja venni, álljon boszút az ő és
férje gyilkosain.

E naptól fogva éjjel-nappal egy tőrt hordott övében elrejtve, s ujján
azt a gyűrűt, a melynek fejében gyorsan ölő méreg volt elrejtve.

Horuk mindennap ostromolta a bájos özvegyet szerelmi ajánlataival.
Mindenféle alakot váltott, csakhogy viszonszerelmét megnyerje. Szelid
lett, hizelkedő, nagylelkünek mutatta magát, kegyelmet osztott, pazar
fénynyel vette körül az imádott hölgyet, s mikor minden fáradsága kárba
veszett, akkor visszatért eredeti alakjához, kegyetlen lett és
erőszakos.

Eddig kért, most parancsolt.

Ámde a legelső csókért, melyet erőszakkal rabolt el, kapott egy
tőrdöfést a hős nőtől, melyhez csak az erő volt kevés, hogy a világhirű
kalózszultán egy nő késétől érje szégyenteljes halálát.

Barbarossa dühös volt a kapott seb miatt; testőrei után ordított, kik
vértől ázottan emelték őt fel a földről. Zafireh asszonyaihoz menekült
háremébe. A zsarnok utána küldé zsoldosait, hogy hurczolják elé. Mire
azok megtalálták Zafireht, a szép hölgy már csak egy szép hulla volt.

Mikor látta, hogy a tőrdöfés nem ölte meg Barbarossát, a méreghez
folyamodott s saját magát gyilkolta meg.

Barbarossa kijátszott szerelme s égő sebe fájdalmában a királyné
valamennyi szolganőit megfojtatá s a tengerbe hányatta.

Ez az asszonyvér tölté meg poharát; ez homályosítá el szerencséjét.

A spanyol helytartó, Gomarez, új haddal közelített Algir ellen, s Horuk
Barbarossa tapasztalá, hogy az a nép, melylyel ő úgy bánt, mint a
legkegyetlenebb ellenség, nem tud úgy harczolni többé, mint eddig, s két
ellenség közül azt gyülöli jobban, a ki falain belül van. Gomarez hirül
adta az algiriaknak, hogy nem hódítani jön városukra, hanem Szelim
Eutimy fiát trónjába visszahelyezni.

Barbarossa nyilt csatatéren veté el a koczkát. Kegyetlen bátorsága itten
kisegíté: áttörte magát a spanyol seregen s hadaival Tlemzán várába
menekült.

Gomarez ekkor körülfogá Tlemzán várát és ostromolni kezdé.

Az ostrom harminczadik napján nem volt egy ép bástyája többé Tlemzán
várának s nem volt egy falat kenyere a várvédő seregnek.

Ekkor Horuk Barbarossa ismét keresztül törte magát a spanyolokon s
menekült testőrcsapatjával a beduin puszta felé.

Gomarez mindenütt nyomában.

Barbarossa lehányta magáról pánczélját, hogy lova gyorsabban futhasson:
Gomarez követte a példáját s ő is ledobta magáról a nehéz mellvértet.
Elhajítá nehéz dárdáját is és öblös paizsát, mely féltestét betakarta s
fejéről a rostélyos sisakot, csak hosszú, kétélű toledói vasát tartá
meg.

Horuk kisérői egyenként maradoztak el, kifáradoztak s elvesztek az
üldöző spanyolok csapásai alatt.

Végre utólérte Gomarez a kalózok fejedelmét. Az nem futott előle többet;
hanem szembeszállt vele.

Gomarez két kézre fogta sulyos kardját s olyat csapott vele ellenfelére,
mint a leütő villám.

Barbarossa kerek paizsával fogta fel a csapást, de a kardvas keresztül
hatolt a paizs lemezén s levágta a szultán karját könyökben.

– Ezt vedd Elhadzs Besir zengő kertjéért!

Horuk megrémülten emelé fel jobbját feje fölé, annyi diadalt aratott
kardjával öklében.

Egy másik csapás a spanyol lovagtól s Horuk jobb karja is a porba
hullott.

– Ezt Sátán Ibrahim mennyei énekkaráért!

A hős kalózvezér, a két világrész réme, az országok rablója most mindkét
karjától megfosztottan ült ott nyergében; rémülten tekinte a
boszuállóra.

Most a harmadik csapás is süvöltött.

– Ezt pedig Zafirehért!

S a rőtszakállú fej leröpült a porba.

A temetést elvégezték a sakálok és hiénák.



EGY DAL KELETKEZÉSÉNEK TÖRTÉNETE.

Nehéz napokat éltünk.

Egy-egy hét története nem volt más, mint annyi rémhir lánczolata, a
mennyi egy századnak elég. S mint egy gonosz álomlátás kisértetei, mik a
lázbeteg látó lelke előtt egyre nagyobb óriás alakban emelkednek egymás
fölé, úgy multák fölül a szerencsétlenség Hiób-postái egymást
szerencsétlenségben, borzalomban, kinfokozatban.

A két ország minden határán irtó harcz a magyar ellen, mely Erdélyt, a
magyar alvidéket lángba borítá már, s itt az ország szivében egy
bölcsekből és hazafiakból alakult országgyülés, melynek tagjai tudják
jól, hogy az önvédelemre kirántott kard hegye mily villámokat fog a
magasból fejükre aláidézni, de a hüvelyében hagyott kard leránt a sárba
s ott fulladunk. Ők választottak; inkább ki a zivatarba, mint le a
posvány fenekére!

Jól választottak-e? azt majd itélje meg az utókor.

September 16-ika volt, midőn a képviselőház ülésében Batthyányi Lajos
kinyilatkoztatá, hogy átveszi újból a miniszterelnökséget; de azon
esetben kijelenti, hogy Jellasichnak többé egy talpalatnyit sem enged
elfoglalni a magyar földből, s ha erre őt nem kényszeríthetné,
kényszeríteni fogja, hogy ontsa a magyarok vérét, ostromolja Budapestet.

Erre Kossuth Lajos azt viszonzá, hogy ha a nemzet védelmezni akarja
Budapestet, ő is elmegy a védsánczot ásni, ő is vállára veszi a fegyvert
és a védők sorába áll, s azon a napon még a nők és gyermekek is
harczolni fognak.

Két nap mulva készen álltak a védsánczok Buda alatt a Gellért tövében. A
főváros utczáin öreg urak, gavallérok, csákánynyal, ásóval vállaikon,
uri hölgyek, kisasszonyok földhordó kosárral kezeikben siettek a
sánczvetéshez, mint a hogy járnak-kelnek most sétabottal, napernyővel a
dunaparti corsora, valami hires zongorász déli hangversenyére.

Óh az is nagy zongoraverseny volt, a mire akkor siettünk. Egyes
accordjait már hallottuk is, távoli ágyudördülésben.

És ott hányták a sánczot Buda alatt urak és mesterlegények, tanult ifjak
s ősz principálisaik, finom hölgyek és szolgálók, papok és zsidók,
miniszterek és radikálok, jobb- és baloldali követek, egymásnak adván
kézről-kézre a földdel tölt kosarat. Ilyen szép «lánczot» is régen
láthatott a világ!

Azonban a hirek rémei még egyre nőttek; a Jellasich ellen küldött
hadsereg vezére, egy nagy magyar historiai név viselője kijelenté, hogy
ő nem vezeti a császári zászlók ellen a háromszinű zászlókat. Vajjon a
közkatonák hívebbek lesznek-e a haza trikolorjához?

E kérdés volt a legrémesebb kisértete minden éjszakának. E rém nem
engedé nyugodni Kossuthot. Szeptember 24-én megbizást kért az ideiglenes
kormánytól, hogy egy nagy eszméjét létesítse: fegyverbe állítani az
egész magyar nemzet minden férfiát! Óriási gondolat volt: néhány napra
megállítani a közélet minden munkáját az országban, elhagyni minden
házat, bezárni minden boltot, s a nemzet összes tömegével agyonnyomni az
ellenfélt. Hogy minő sikere volt ez eszmének, azt a dunántúli események
igazolták, a hol a népfölkelés egy egész tizezer főnyi fegyveres
ágyustábort hadifogolylyá tett. Én azonban a Dunán innen s a Tiszán túl
történteket akarom vázolni.

Kossuth september 24-diki nyilatkozatában felhivá azokat, kik őt
küldetésében követni akarják, a csatlakozásra. Úgy hiszem: tizen
voltunk, kik őt e felhivásra követtük: mindannyi nevére nem emlékezem;
azok közt volt Rákóczy János, Egressy Gábor, Vörös Antal, Csernátony,
Lopresti Árpád, a saját toborzású huszárezred egyenruhájában. Puska és
kard volt fegyverzetünk.

Délután indultunk meg a vasuton; a czeglédi állomáson véletlenül
találkoztunk a Földváryféle önkéntes csapat utóhadával, melynek
szolgálati ideje lejárván, hazafelétérőben volt. Az aldunai harcztérről
jöttek, harcztépettek voltak, de harczedzettek. Kossuthnak egy perczbe
került megfordítani a hazatérő csapat irányát, ily időben pihenni ki
menne? A derék hadfiak elfeledék fáradalmaikat s a még fárasztóbb
keserüséget; vállukra vették a lábhoz tett fegyvert s követték a
szónokot, kit Czeglédre már háromszáz csatapróbált bajnok kisért.

A hir villáma járt mindenütt előtte.

Czegléd vásárterén már egy felzugó tenger várt reá, férfi fők tengere,
melyet hullámmá paskoltak fel szavai, mint a hogy játszik a zivatar a
tengerrel.

Kerek fekete kalapot viselt, hátralengő fekete tollal, viselete egyszerű
volt, mint mindig.

Hanem mikor szólt, óh akkor bíbor és arany volt rajta minden. Úgy
árasztani maga körül a fényt soha szónok nem tudta, mint ő. És soha őt
magát úgy szónokolni nem halottam, mint e napok alatt. Soha sem
ugyanazon beszédet, a mit itt vagy amott mondott, mindig mást, mindig
olyant, mit a belső hév sugallt ajkaira. A nép sirt, mint a hogy sirnak
az oroszlánok.

De hisz azok nem is voltak minden csendes kor szülöttének meghallani
való szavak:

– Eljöttem, hogy megkérdezzem a magyar nemzettől, hogy igaz-e hát, hogy
meg akar halni gyalázatosan, vagy élni akar dicsőségesen?

És az átok, a mit végül mondott azon népre, mely hazáját el hagyná
veszni, lehet-e annak szavait valaha elfeledni

«Az Isten el fogja e népet átkozni, hogy a levegő méreggé váljék, mikor
beszíjja; hogy kezei alatt a termőföld ne teremjen mást, mint hitvány
kórót; hogy a forrásvíz büzhödjék meg, midőn ajkaihoz viszi; hogy
bujdossék hontalanul a föld hátán, hiába kérve az alamizsna-kenyeret, és
alamizsna helyett arczul csapandja őt az idegen faj; és lészen saját
hazájában vándor-koldus, kit mint gazdátlan ebet, bátran verhet agyon
mindenki, s mint bélpoklost, mindenki kikerül. Hiába imádkozandik
Istenhez, meg nem bocsátja bűneit sem ezen a világon, sem a más világon;
a leány, kihez szemeit felemeli, seprüvel hajtandja el a küszöbről, neje
utálattal köpend gyáva szemei közé, gyermekének első szava az lesz, hogy
apját megátkozza és holtteste heverend temetetlenül!»

Lehetett-e e kérdésre, lehetett-e ez átokra más kiáltásnak felhangzani,
mint annak, hogy:

«Mindnyájan el fogunk menni!»

Egy óra mulva Czegléd minden férfi lakója talpra lett állítva, a vezérek
kinevezve, a tömeg csapatokra osztva; s még aznap estve ment Kossuth
tovább s Nagykőrösön megújult ugyanazon jelenet lámpák világa, csillagok
fénye mellett.

Másnap ugyanazon jelenetek Kőrösön és Kecskeméten a hullámzó
férfifőtengerrel, melylyel a vihar játszik. Kecskeméten épen vásár volt,
a vásáros népből tábor lett, s a mi vasat itt megvettek, az nem ment
füvet kaszálni.

Onnan még aznap délután szekéren tovább Csongrádra.

Csongrádhoz közeledve nagyon rosz utak fogadtak bennünket. Ha repülni
lehetett volna! Utóbb is Kossuth azt indítványozta, hogy szálljunk le
szekereinkről, azokat bocsássuk előre üresen s magunk vágjunk neki
erdőn, mezőn keresztül torony irányában.

Az út sáros volt a sok esőzéstől, de a tarló annál zöldebb; még a sivó
homok is taraczkot eresztett, gyönyörü útunk volt őszvirágos rétek,
sárguló jegenyeerdők között, az ég tiszta, a láthatáron egy felhő sem
látszott.

Hogyan emlékszem én az akkori égre is! Nagyon jó okom van arra
emlékezni. Ott az útban ránk alkonyodott, az éj is utolért, kiderült
fölöttünk a tiszta ég csillagmyriádjaival.

Ki ne keresné ily bujdosás éjszakáján az égen azt a csillagot, mely
bennünket vezet?

Kossuth elkezdett a csillagokról beszélni, minden csillaggal oly ismerős
volt, mintha köztük laknék; megmagyarázta a csillagképleteket, bámulatos
tájékozó tehetséggel jelölé ki, hogy ez meg ez a képlet a láthatár mely
részén fog egy óra mulva föltünni! Mi körüle álltunk és hallgattuk,
magunkban kérdezve, «hát csillagász vagy-e te, ki lépteid dobbanásával
lavinákat indítasz meg a földön?»

Egyszerre távoli dübörgés szólított vissza bennünket a csillagok közül.
Egy erdő mögül egy csapat lovas bukkant ki hirtelen.

– Ha czirkáló vasasok lennének! Jegyzé meg egyike Kossuth kisérőinek.

– Közéjük lőnénk, felelt rá Kossuth és helyben maradt.

Az erdőből azonban egyre több lovas vágtatott elő és egyenesen felénk;
egy teljes zászlóalj volt az.

Öt percz mulva előttünk álltak. Csongrádmegyei népfölkelés lovasai
voltak azok, kiket aggódó hazafiak Kossuth keresésére előre küldtek.
Persze, hogy üres szekereink rég Csongrádra értek már az alatt, míg mi a
csillagokról beszéltünk a csongrádi fenyéren.

Kossuth azt viszonzá az üdvözlésre, hogy «kétezer ilyen lovassal a
poklokon is keresztül mennék!»

Másnap Szentesen, harmadnap Hódmezővásárhelyen volt, onnan éjszaka
küldött el engem Pestre a honvédelmi bizottmányhoz azzal az izenettel,
hogy ez órában százezer harczos van indulóban a Duna felé.

A mik ezután jöttek, azok már a nagyszabású történelem tulajdonai.

Október 3-án sajátszerű jeleneteket láttak Budapest főutczái.

Rendezett sorokban vonultak végig azon önkéntes csapatok, mik a magyar
szabadságharcz segélyére vérüket fölajánlották. Elébb a bécsi légio,
fekete ruhás lelkesült ifjak, ezüst halálfővel kalapjaik mellett. Azután
egy csapat tiroli vadász, saját nemzeti viseletében; azután egy század
franczia, kik Magyarország földén laktak. A Marseilaiset énekelték végig
az utczán.

És azután, mint egy félelmetes óriás kigyó, melynek háta pikkelyek
helyett kaszákkal és szuronyokkal fénylik, jött egy csapatban a
háromezer czeglédi önkéntes néphad, s a háromezer ember riadó hangjával
énekelte végig azt a bizonyos dalt, mely így végződik:

«Mindnyájan el fogunk menni!

Éljen a haza!»

Nem tudom: érez-e még valaki valamit, midőn e dalt legelőször hallja?

Én sirtam!



SOBRI JÓSKA ELFOGATÁSA.

Egy az üldözésben részt vett katonatiszt elbeszélése nyomán.

Nagy híre volt már a vakmerő rabló kalandornak, ki a dunántúli megyék
birtokosságát és utazóit kénye-kedve szerint adóztatá meg. Három
vármegye összesített fegyveres ereje nem volt képes őt és czinkostársait
kifogni a Bakonyból; elvégre is kénytelenek voltak a megyék a katonai
parancsnoksághoz folyamodni, s rendes katonaságot állítani a rablók
ellen.

Egy egész ezred gyalogság és egy zászlóalj dzsidás adatott a polgári
hatóság rendelkezésére; ezekhez csatlakozott még a három szomszéd
vármegye, Tolna, Somogy, Veszprém összes rendelkezés alatt levő
pandursága, s fölöslegül valamennyi közbeeső falu vasvillás népsége.

A katonák fejenkint hatvan kemény töltényt kaptak. Rendes csataterv lett
kidolgozva, hogyan induljanak meg a körülkerítő csapatok, hogyan hajtsák
bele a lappangó rablóbandát a lesben maradt lövészek kelepczéjébe. A
terv minden megyei tisztviselővel, minden csapatparancsnokkal
közöltetett és aztán pontosan végre is hajtatott.

A remek terv sikere egy roppant nagy kudarcz lett. Egy heti hajszolás
után, mi közben hol egyik, hol másik rejtekükből ugratták ki a rablókat,
azoknak sikerült kimenekülni az üldözők által körülfogott térből. Nagyon
jó kémeik voltak, kik őket gyorsan értesíték a katonaság közeledtéről;
aztán meg ők ismerték jobban ezt a rengeteget, mely nekik veszedelmes
otthonuk volt; berkek, vízmosások rejteket és egérutat szolgáltattak
nekik; hegyi patakok medre eltakarta menekülésük nyomát, mikor már azt
hitték, hogy most már fogják őket, akkor egyszerre nem voltak sehol.

Pedig nem bujdostak álruhában, nem rejtették magukat ismerhetlenné tevő
gunyába; teljes zsiványi ornátusban jártak, széles szegélyü somogyi
szűrben, az is ki volt varrva czifrára, s gatyájuk aranyrojtos volt.
Két-két duplapuska volt mindeniknél és öveikben pisztolyok, szürük ujja
tele töltényekkel.

Az üldöző csapatok aztán, mikor összejöttek, egymás szeme közé néztek,
nagyot káromkodtak, hogy ennyi fáradság után megfogták a nagy semmit.

A rablók elmenekültek közülök; ezen már túlestek. A három vármegye
megnyugodott benne, hogy kiszorította őket a negyedik vármegyébe,
mármost bajlódjék az velük; a katonai parancsnokság pedig beszedeté
csapatjaitól a kiosztott töltényeket, nehogy elpocsékolják, vagy valami
kárt tegyenek velük, s azokat szépen vissza is tették s bezárták
Kaposvárott a Zeughausba. A kifáradt katonaság pedig visszarendeltetett
rendes állomáshelyére.

Lápafő egy népes falu Tolnamegye legdélibb határán, itt állapodott meg
az üldöző dzsidások egy százada.

A vendéglőben épen estebédhez készült a század tisztikara, névszerint
Kesselstadt gróf százados, Schirnding báró főhadnagy, Werndt báró és
Miltitz báró alhadnagyok, a midőn a falu kovácsa beront a terembe s
elkiáltja magát: «uraim, itt vannak a rablók!»

Hol? – «A közeli erdőben».

Ez a falu kovácsa magyar volt, legénykorában a dragonyosoknál szolgált s
őrmesterségig felvitte. Vitéz, elhatározott embernek ismerték.

A tisztek e szóra rögtön felugráltak s felkötötték a kardjaikat. A
századparancsnok riadót fuvatott.

A riadó-szóra minden lovas katonának rögtön ugrani kell a lovára;
némelyik a nagy sietségben csak a szőrére kap fel a lóra s a nyerget a
saját hátán hozza, vagy lóháton öltözik fel. Első dolog, hogy ő a lován,
a fegyvere a kezében s együtt az utczán legyenek.

Ötven emberből állt a század, mely a trombita riadó szavára perczek
mulva az utczán termett.

Azonban nem volt töltényük. Azt már becsukták szépen a kaposvári
fegyvertár vasládáiba. Csak üres pisztolyaik voltak, aztán meg a szúró,
vágó fegyvereik. A tiszteknek sem volt töltött fegyverük. Egyetlen egy
töltött pisztoly volt a falu kovácsának birtokában, azt is felültették
egy vezeték lóra, hogy mutassa a csapatnak az útat s vezesse azt a
rablók tanyája felé.

A legegyenesebb út volt az erdők felé a szőlőkön keresztül. Azt ugyan
útnak nevezni sem a nyelvtan, sem a mezei rendőrség nem engedi, de hát
kérdezték is ők azt! Vágtattak keresztül a szőlőkön. Átkozott nyargalás
volt! Tizenhárom lovas felbukott a bakhátakon, vagy lemaradt a lováról a
sövénybozótban; mire a szőlő tulsó oldalát elérte a lovas csapat, már
csak harminczhét embere volt együtt.

Szép őszi alkonyat volt. Az esti köd már kezdett leszállni a völgyekbe,
a lemenő nap keresztül sütött a magas szálfák sudarai között, szemközt
az előrobogó lovasoknak.

Az erdő mélyéből felhatoló füst, mely a lombokon átszürődött, elárulá a
rablók tanyáját. Ott sütkéreznek most.

Rajta.

Azonban a rablóknak ezúttal nem kellett semmi kém, hogy veszedelmükről
tudosítsa őket; rejtekükben ők is meghallák a faluból felhangzó
trombitaszót.

Volt közöttük egy szökött katona. Vargának hitták, granátos volt sok
ideig Bécs városában, onnan szökött meg. Ez mondá társainak, hogy az a
trombitaszó a faluban annyit jelent, hogy «fegyverre legények!»

Mire a lovasok az erdő mélyébe hatoltak, már csak az elhamvadt őrtüzet
találták ott, az eldobált fanyársakkal, miken a rablók szalonnájukat
sütötték. Azok is vacsorálni akartak.

Ismét megmenekültek hát!

A százados azonban feltette magában, hogy ha már azok nem hagyták őket,
ő sem engedi azokat megvacsorálni: utánuk!

A lovasság neki indult az erdőnek, a rablókat vadászni.

Az esthomályt növelte az erdők borongása, csak lépésben lehetett már
haladni. A szálfák alja tele volt som és galagonya bozóttal, miken
piroslottak már az őszi termés fanyar bogyói.

A lovasok vaktában csörtettek előre.

Egyszerre meghorkantak a legelől ügető paripák. Azok leghamarább
megérezték a veszélyt. A rablók közel voltak.

Csak hárman voltak együtt. Pap Andor, a gavallér-betyár, Varga Péter a
szökött granátos, és Sobri Jóska, a vezér.

Ezek is megunták már az untalan futást, üldöztetést, talán az is tudva
volt előttük, hogy üldözőik egész tábora letett már a hadjáratról,
töltényeiket is aludni küldték, s a ki most nyomdokában jön, az csak egy
merész lovagcsapat, lőfegyverek nélkül.

Szemközt fordultak rájuk.

Mind a hárman külön, kiki magára állást foglalt s úgy várta be
ellenfeleit. Jó lövők voltak mind.

Varga Péter volt az első, a kire rábukkantak a dzsidások.

A hajdani gránátos egy tölgyfa mögé volt elbujva. Mikor ellenfelei
közelébe jöttek, katonai szabály szerint egyet előre lépett: puskáját
arczához kapta, czélozott, lőtt, s arra egy dzsidás lefordult lováról.
Második lövésére egy ló bukott el lovasával együtt. Harmadik, negyedik
lövése is talált. S akkor még olyan vakmerő volt, ismét visszalépett a
tölgyfa mögé s újra tölteni kezdett.

De már erre nem engedtek neki időt. Miltitz hadnagy oda rohant hozzá s
kardjával egy irtóztató csapást mért a fejére, mely a rabló fejét egész
álláig sebzette végig, de nem hasította keresztül. Kemény koponya volt
az. Ez arra a kezében tartott puskát megfordítva, olyat ütött a hadnagy
lovának fejére, hogy az félre ugrott s lovasát majd lehányta nyergéből.

Ámde ugyanekkor egy hátulról rohanó dzsidás a bozóton keresztül törve,
legázolta a volt granátost, s míg pikájával egyet döfött a hátába,
azalatt lovának patkói a fejére tapostak.

Azt hitték, hogy meghalt.

Ez pedig a következő pillanatban újra felocsudva, szüre ujjából egy
pisztolyt vont elő s azzal hirtelen fellőve a legázoló lovasra, azt
megsebesíté.

S ekkor elkezdett futni. Utólérték, leverték dzsidanyéllel és erős
küzdelem után megkötözték.

Ez alatt egy másik lovascsapat Pap Andort vette üldözőbe.

Ez a ravasz rabló nem várta ellenfeleit helyébe, hanem csalogatta őket
maga után. Nem is harczolt velük, csak lovaikat lövöldözte, jól tudva, a
hogy mely ellenfele gyalog marad, az nem üldözi őt többé. Futásközben
újra töltötte fegyvereit, s háta mögé lövöldözött. Elvégre egy mély
vízmosás partjára ért, ott nem sokat gondolkozott, leszökött a meredeken
s felkapaszkodott a tulsó parton, s onnan kiáltott vissza a túlparton
maradt századosnak, kalapjával köszöntve felé:

«Köszönöm a mulatságot, kapitány uram! Holnap megint szívesen látom.»

Kesselstadt gróf angol paripája három golyót hozott el magával emlékül
az üldözésből, miket hónapok mulva szedtek ki a bőre alól innen-onnan.

Pap Andor eltünt az esthomályban a sürü bozót között.

Egyedül maradt Sobri Jóska.

Őt egy nagy terebély bükkfa oldalához támaszkodva találták.

Fegyvereit kilövöldözte míg idáig menekült, csak egy pisztolya volt még
önvédelmére.

Három oldalról rohantak reá. Szemközt Schirnding főhadnagy, jobbról a
kovács, balról egy dzsidás közvitéz. Ő a három közül a főhadnagyot vette
czélba.

Tudva volt, hogy Sobri oly biztos lövő, a ki a fecskét lelövi röptében
golyóval.

A kovács meg akarta a végzetes lövést előzni s rásütötte Sobrira a
pisztolyát. Nem talált. Ez volt az egyetlen lövése a támadó csapatnak.

A rabló szemét sem hunyorította meg, midőn a golyó kalapjáról lehordta a
hetykén odatüzött darutollat. Folyvást czélzott a főhadnagyra.

Ekkor egy döfés érte. A lovas közvitéz dzsidáját oldalába furta.

A rabló megtántorodott, ránézett megsebesítőjére. Egy perczig tétovázni
látszott, melyiket lője le a kettő közül? Akkor hirtelen saját álla alá
szegezte a pisztolyt s következő perczben keresztüllőtt agygyal feküdt
üldözői lábainál.

Ez volt a vége a szomoru nevezetességre jutott rablóvezérnek.

Fejét a győztes tiszt elvitte magával s koponyáját a drezdai ritkaságok
muzeumának ajándékozta, most ott van; nem szándékunk azt
visszakövetelni.



A LEGELSŐ GŐZHAJÓ MAGYARORSZÁGON.

Elbeszélés.

Herczeg X. úr volt a legelső úr Ausztriában, gróf Y. a legelső lovas
Magyarországon, s «Argo» volt a legelső gőzhajó mind a két monarchiában.

Három ilyen legelső nagyságnak a története csakugyan érdekes lehet, ha
összekeveredik.

Minthogy azt most már minden ember tudja, hogy gróf Y. herczeg X-nek a
veje, annálfogva nem kezdem a történetet olyan messze, a hol a szerelmi
cselszövény kezdődik. Ez már régen volt. Kezdjük mindjárt a gőzhajónál.

Vannak, a kik azt állítják, hogy ez a gőzhajó az Y. gróf és X. herczegnő
közötti házasság eredménye lett volna (ne tessék szó szerint venni a
dolgot; akkora herczegasszonyok még Ausztriában sincsenek; úgy értik,
hogy nászajándokul alakította a herczeg a Dunagőzhajó-társulat
szabadalmát s abból ötszáz részvényt adott gömböstüpénzül a leányának).
De ez nem igaz. Megfordítva áll a tény: a gőzhajó szerezte az Y. gróf és
X. herczegnő közötti házasságot, a mi ismét csodálatos foglalkozás egy
gőzhajótól.

A herczegnek volt egy leánya, a «szép Charlotte»-nak hitta a bécsi
közvélemény, aztán meg egy huga, a kit úgy hittak, hogy a «disznófejü
herczegasszony».

Ez bizony nem udvarias kifejezés, hanem a nép szava Isten szava, s már
ezen mi a legjobb akarat mellett sem változtathatunk.

A deli lovag gróf Y. tetszett a herczeg leányának is, meg a hugának is.
Hála keresztyén egyházi törvényeinknek, azonban csak az egyiket vehette
el.

Gróf Y. a szép Charlotteot vélte ennek az egyiknek, herczeg X. pedig a
nővérét szánta inkább neki, s csodálkozott rajta nagyon, hogy ez a
grófnak nem mindegy.

Ebből aztán egy kis harag lett, gróf Y. félig kosarat kapott, másik
félig meg ő mondott fel a barátsággal s aztán másfelé lovagolt.

Csak azon az ünnepélyen találkoztak ismét össze, a midőn a legelső dunai
gőzhajó legelső próbaútját tette Pestről Váczra, összekötve a hajó
födelén tartott díszlakomával és kereszteléssel.

A díszlakomából és a vele járó fölöttébb érdekes szertartásokból mi nem
kapunk semmit, mert mi az alatt mozsárdurrogás és pezsgődugasz-durrogás
nélkül lovaglunk a pesti parton gróf Y. nyomában, ki herczeg X.-el «egy
font» újdonatúj ötforintos bankjegyben fogadott, hogy ő lóháton hamarább
megteszi ezt az útat Váczig, mint a herczeg gőzhajón.

A herczeg praktikus ember volt; nem egyszer utazott már gőzhajón
Londonba a Themzén, tudta, hogy hány percz alatt fut meg egy ilyen
lapátkerekü szörnyeteg egy angol mértföldet, azt is ki tudta számítani,
hogy a leggyorsabb futó angol paripának ugyanannyi tér lenyargalására
mennyi idő szükséges, s a kettőt összevetve bizonyosra fogadott.

Az elindulás gőzösön és lóháton egyszerre történt, az Argo, repülő
zászlókkal kötélzetén, pipázott végig büszkén a széles folyón a bámuló
közönség vivátkiáltásai mellett, míg gróf Y. a dunai töltésen vágtatott
a Wurm-udvartól fölfelé annak a rengeteg homokbuczkának és pocsétának,
mely a mostani feldunasor palotái, az akademia fellegvára s a füstokádó
gyárak helyén terült. Keresztül nyargalt tizenhárom káposztáskerten, a
hol mind meghajigálták karalábéval a dühös kertésznők, átugratott három
palánkon meg egy bezárt kapun, agyonlőtt egy utána szabadult komondort;
belébukfenczezett egy kavicsbányába, ott elvesztette a félsarkantyuját;
belelocscsant a Rákos patakjába, hogy fülig sáros lett tőle; egy szegény
parasztot örökre nyavalyássá tett ijedtségében, a mint átugratott a
szekerén s a kalapját kivágta a fejéből, Dunakeszin épen vásár volt,
mikor végigvágtatott a piaczon, ludfalkán, disznónyájon át, zöldséges
kofákon, fazekasok földszinti kirakatain keresztül, áldva, szidva,
üldözve, megdobálva, megugatva.

Egy pandur utána is lőtt, szerencsére nem volt a puskájában golyó. És
mindezek után épen hat első és tizenhat másodperczczel előbb érkezett
meg a váczi kikötő dobogójára, mint Argo, a gőzös.

A herczeg persze dühös volt a kapitányra, hanem az felvilágosítá aztán a
tévedéséről. A Themzén járó gőzösök éles feneküek, az Argo feneke lapos,
azok felső légnyomással dolgoznak, emez alsóval, és aztán a Themzének
dagálya van, mint a tengernek, akkor könnyen halad rajta a hajó, de az
Argonak Pestről Váczra víz ellenében kell haladnia, a mi nagy különbség.

Mind ennek pedig az a vége, hogy a herczegre nézve az egy font
bankjegyet úgy hijják francziául, hogy «perdu».

Gróf Y. aztán ezt az ajánlatot tette a herczegnek:

– Újítsuk meg a fogadást. Már most én arra fogadok, hogy én ugyanazon a
lovamon ülve, a melyen idejöttem, a víz mentében haladó gőzöst is
megelőzöm s hamarább ott leszek a pesti kikötő hídján, mint a gőzös
kiköt.

Már ennek a fogadásnak lehetett állni elébe. Ez már vesztett fogadás.

– Tíz font bankót egy ellenében, hogy nem lesz ön ott hamarább!

– Ne fogadjunk többé papirosba.

– No hát aranyba.

– Még annál is drágább kincsbe. Ha megnyerem a fogadást, akkor ön azt
adja nekem nőül, a kit én öntől kérni fogok.

– Jó. És ha elveszíti ön a fogadást, akkor ön azt veszi nőül, a kit én
adni fogok.

– Áll!

Kezet adtak egymásnak, az alku kötve.

Következett a parton emelt sátorban még egy bankett, még egy tuczat
toaszt, aztán megint durrogtak a mozsarak, a gőzösön csengettek, a
vendég urak és hölgyek visszamentek a váczi partról a gőzösre.

Gróf Y. pedig felült ismét a lovára s aztán ő is szintén belovagolt a
gőzösre.

– Hát ez mi lesz? kérdé bámulva a herczeg.

A lovag hideg vérrel felelt:

– Hát hiszen, nem fogadtam én arra, hogy lóval nyargalva leszek hamarább
Pesten, mint a gőzös; hanem csak lovon ülve.

Természetesen, hogy az egész közönség az ő részén volt. Igen jónak
találták ezt a tréfát. S a grófnak egészen igaza volt.

Hanem a herczeg nem veszté el a flegmáját; mikor már mindenki jól
kinevette magát rajta, akkor azt mondá a grófnak.

– Mikor két versenyző egyszerre ér a czélhoz, azt «holt verseny»-nek
nevezik, s nincs «megnyert díj». De én azt hiszem, hogy akármit csinál
ön, az Argo mégis «fél lófejjel» okvetlenül hamarább ér a czélhoz, mint
ön.

Ekkor aztán megint az ő részén voltak a nevetők.

Gróf Y. nem szólt rá semmit. Ismerősei kezdtek mellőle elszéledezni,
mint a kik sajnálják, hogy ilyen vesztett fogadásba lovagolt bele.
Egyszer csak egészen magára maradt a második helyen, a nyeregben ülve.
Kezdett szomorú alak lenni.

Mikor az Argo a Margitszigetet elhagyta, a herczeg odasétált hozzá, s
megveregetve paripája karcsú nyakát, azt sugá neki:

– Öné már a disznófejű herczegasszony.

– Nem az, kedves ipam uram! kiálta gróf Y. s azzal sarkantyúba kapva a
lovát, a hajó korlátján keresztül beleugratott a Dunába.

Az egész vendégsereg elszörnyedése riadt fel egyszerre. «Meg kell
állítani a hajót!» sikoltozának a hölgyek.

– Csak hadd haladjon. Mondá a herczeg.

Nem kell a lovagot félteni. Ott uszik ő már a lovával a Duna közepén,
még csak a kalapját sem vesztette el. S ez gyönyörű ugrás volt; a
hajóról a vízbe.

Hanem hát a bravour mellett is nincsen rajta segítve. A míg ő a partra
kivergődik, a míg tovább nyargal, az alatt a gőzös rég a kikötő hidjához
ért már, s a pályadíj most már annál bizonyosabban el van vesztve.

Mikor az érdekelt nézősereg azt látta, hogy a lovag valahol a malmokon
innen kikaptat a szárazra, már akkor az Argo régen a deszkakereskedők
tutajain innen járt, a kikötő hidjához közel s még a lovagnak másfél
ezer lépés volt odáig.

Hanem ekkor még egy külömbséget kellett X. herczegnek megismerni a
themzei és a dunai gőzhajózás között. A themzei gőzös, akárhonnan jön,
egyenesen odaáll a kikötő hidja mellé; de a dunai gőzös, mikor a
vízmentében alá lapátol, nem áll ugyanabban a tempóban a hidja mellé,
mert akkor repülő hid lesz abból, hanem elébb lekanyarodik a rácz
templom elé, onnan felkerekedik a redout felé s tipeg-topog fel nagy
bölcsen és okosan víz ellenében a kikötő hidjáig, agybafőbe dobálva
kötélre kötött kölönczökkel az ácsorgó publikumot, míg valaki elfogja.

Szitkozódhatott aztán a herczeg mindenféle nyelven, a kapitány egyiket
sem akarta érteni; s az összegyült néptömeg vivát-rivallása egy
perczczel hamarább üdvözlé a lovon érkező Y. grófot, mint az Argot. A
lovag egy lóhosszával megelőzte versenytársát.

E handicap díja lett a «szép Charlotte» keze. Meg is érdemelte a gróf.

… Nem tudom, hányan csinálnánk ezt utána.



A LŐPOROS LÁTOGATÓ.

Elbeszélés.

W... bankár, a legelső magyarországi financier, a ki megmutatta, hogy
nálunk is meglehet gazdagodni, ha valakinek esze, vállalkozó szelleme és
szerencséje van hozzá, igen jó viszonyban élt Pestmegye akkori első
alispánjával, Ny. P.-al.

A többek között Ny. P. volt a bankárnak a keresztapja.

Igaz, hogy a keresztfiú ötvenesztendős volt, a keresztapa pedig csak
harmincz; de a helyzetet mindjárt megérthetővé teszi az a körülmény,
hogy W... bankár ez idős koráig a Mózes hitét követőkhöz tartozott s
azoknak igen tekintélyes és buzgó előljárójuk volt.

Egy reggel meglátogatja W. az alispánt, és így szól hozzá:

– Én felkérem önt keresztapámnak: kálvinistává akarok lenni.

– Szolgálatára állok; monda Ny... P.; de miért épen kálvinistává, miért
nem egyszerre katholikussá? ez uralkodó vallás, ez ád legtöbb előnyt az
áttérőnek.

– Igaz, szólt a bankár; de hát így áll a dolog. Az ærarium most hirdeté
ki a bánáti kamarai bérletét. Csak három napi határidőt tűzött ki a
csődre. Ez arra való, hogy a bérlet a bécsi bankárok monopoliuma
maradjon. Én el akarom ezt ütni az ő kezükről, olyan magas ajánlattal, a
minőt ők nem is sejtenek. Igy is nagyon jó vállalat lesz az. De nem
versenyezhet más, csak keresztyén. Nekem tehát ki kell keresztelkednem,
hogy győzelemhez jussak. Ha a pápistákhoz megyek, azok olyan hosszú
czeremóniát csinálnak velem, hogy elkésem a csődületből; de a
kálvinistáknál áttérhetek még ma, holnap mehetek Bécsbe, s holnapután
enyim a kamarának a bérlete. A fiamat aztán már katholikusnak
kereszteltetem. Az ráér.

Igy lett Ny. P. keresztapja W.-nek, W. kálvinista, a fia katholikus, a
leánya maradt atyái hitén.

Gyönyörű szép leány volt. Mintaképe Szulamithnak, az «énekek éneke»
eszmény alakjának, Ny. P. maga is nagy bámulója volt bájainak.

A bankár hajlandó lett volna leányát hozzá adni nőül: «nem lenne rossz
partie!»

De Ny. P. éles szemekkel birt, jól vette észre, látogatásai közben, hogy
a szép fekete szemek napsugarai egy planétát világítanak meg, Z. Miksa,
ábrándos arczú, szöghajú ifjú alakjában s nem akart napfogyatkozást
előidézni közöttük.

Z. Miksa könyvvivő volt a bankár irodájában: derék, szorgalmas, eszes és
jámbor életű ifjú, régi hű hivatalnok; ki egész nap ott dolgozott az
irodában főnöke magán dolgozó szobája mellett, az egész család becsülte:
voltak chanceai a szép fekete szemek irányában.

Egy reggelen ajtóstól rohan be Ny. P. alispánhoz a bankár.

Fején nem volt főveg: csak otthoni kabátja volt rajta, az is szétnyitva,
nyakkendőjének csokra hátul a nyakcsigolyáján, lábán házi papucs, alig
tudott szólni, úgy el volt fulladva a futástól.

Mikor nagy nehezen annyira lecsillapodott, hogy összefüggő szavakat
tudott előhozni, akkor aztán megtudta tőle Ny., hogy mi történt vele?

A legkoraibb reggeli órákban egy régi ismerőse látogatta meg a bankárt,
kivel csak üzleti dolga volt mindig, Cs..cs gazdag bánáti földes úr
ügyvédje. Fontos és sürgetős ügyben jött hozzá.

A bankár leültette őt maga elé a karszékbe, úgy, hogy az iróasztal közte
és a látogató között maradt.

Ez elővigyázattal azóta szokott élni, a mióta egy báró H. r. k. r.
kikapta kezéből a húszezerforintos váltóját és lenyelte.

Mondá az ügyvédnek, hogy adja hát elő azt a sürgetős és fontos ügyet.

Az ügyvéd igen röviden szólt:

– Uram. Én rám a főnököm tegnap húszezer forintot bizott, s én azt az
éjjel mind elkártyáztam. Ha ma rögtön elő nem tudom teremteni azt a
húszezer forintot, akkor én semmivé vagyok téve.

– No ez bizony elég sürgős és fontos ügy önre nézve, szólt hideg
flegmával a bankár.

– Én tehát nem tehetek mást, mint hogy önt felkérem, ajándékozzon nekem
húszezer forintot rögtön, különben itt ön előtt lövöm magamat agyon.

S azzal egy felvont sárkányú pisztolyt ugratott át a markába a bő
kabátujjából, hol azt eddig rejtve tartá.

A bankárnak is ott hevert mindig egy pár pisztoly az asztalán netaláni
orvtámadások elleni védelemre. Hanem hiszen ez esetben a támadó csak
öngyilkossággal fenyegetőzött. A bankár hideg vérrel felelt:

– Én rám nézve pedig ez az ügy se nem sürgetős, se nem fontos.

– De nagyon fontos, szólt nevető akasztófahumorral az ügyvéd, mellényét
és ingét hirtelen felszakítva; mert, nézzen ön ide: itt van a mellemre
kötve tizenöt font lőpor: én ebbe lövök bele s akkor ez önt is a falhoz
mázolja, engemet is.

A bankár vérét fagyni érzé ereiben, a mint hallá, hogyan csörgedezik a
lőpor a felső papirból az alsóba alá a veszedelmes látogató mellén.

– Nos uram; szólt az ügyvéd, a pisztolyt önmellének szegezve. Ide adja
ön azt a rongyos húszezer forintot, vagy akar velem együtt repülni?

A bankár homlokán a félelem halálverítéke gyöngyözött.

Abban a veszedelmes pillanatban egyszerre megragadja egy kéz az ügyvéd
kezében a pisztolyt hátulról, kicsavarja azt abból, mielőtt elsüthette
volna.

A hű könyvvivő volt az, ki a félig nyitott irodaajtón át a rejtélyes
látogató után leskelődött s a mint annak gonosz szándékát megtudta,
odalopózott háta mögé s ügyesen lefegyverzé azt.

A hűség és a düh oroszlánná tették az ábrándos halavány fiút. Kemény
küzdelem után sikerült a gonosz látogatót a földre leteperni s aztán a
nagy pokróczba, mely a padlót takarja, bele hempergetni, hogy nem
mozdulhatott többé.

Ekkor szaladt aztán az öreg bankár hajadon főtt, slafrokban, papucsban
Ny. P.-hoz fel a vármegyeházra segítséget kérni.

Ny. P. rögtön ment maga a bankár-házhoz fogdmegeivel, s azoknak
őrizetére bízva a megkötött gonosztevőt, miután az előleges vizsgálatot
és vallatást megtette, még egy rövid üdvözlésre ott maradt a bankárnál.

Az egész család együtt volt, mindenki áldotta az egeket a szerencsés
megmenekülésért és magasztalta a fiatal könyvvivő bátor és elhatározott
hősi fellépését a veszély perczében.

Az öreg bankár maga is el volt érzékenyülve. Köny ragyogott szemében.

Miksa reményei virágzottak. Most van itt a percz merni mindent. Most
megközelíté az elérhetetlent; a szép fekete szemek oly bíztatólag
ragyognak felé. Ő a nap hőse.

– Gyermekem: szólt reszkető hangon a bankár az ifjúhoz; te ma derék
ember voltál: életemet, vagyonomat mentetted meg. Ezért megjutalmazlak;
jer ide.

Az ifjú tétova léptekkel járult eléje, térdei reszkettek; a bankár kezét
nyujtá felé, ő térdre borult s megcsókolta a kezét; volt pedig abban a
számára egy öt forintos bankó…

Ez volt a jutalma.

Z. Miksa aztán kiutazott Amerikába, ott tíz esztendeig «dohányban
csinált;» akkor visszajött, volt félmilliója. Még mindig szerette a szép
Szulamithot és sietett azt fölkeresni.

Az pedig már akkor régen férjnél volt; volt öt gyermeke és nyomott egy
mázsa nyolczvannégy fontot, a schmuckja nélkül.



A JÓL NEVELT IFJÚ.

Genrekép.

Oszkárnak jó nevelést akart adni az apja, s felküldte Bécsbe egy jó hirű
nevelőintézetbe. Az itthoniakhoz nem sok fiduciája volt.

A fiú sokba került; hanem hát egyetlen gyermek volt s az apja azon régi
ivású hazafiak sorába tartozott, a kik nem szerettek azzal vesződni,
hogy a pénz hovalettéről maguknak számot adjanak.

Végre hat év mulva hazakerült az ifjú, kitanult már mindent. Persze,
hogy mindent jobban tudott, mint az apja. Ha disputára került a sor,
letájcsolta az öreget.

«Mit tudsz te ahhoz?»

Biz az öreg a mit tanult, azt már régen tanulta; a mióta a censurát
letette Pesten, nem járt többet iskolába; s a tudományok azóta már sokat
haladtak.

Arról például sejtelme sem volt az öregnek, míg a fia fel nem
világosította róla, hogy ő és egész háza népe mindennap reggel délben és
estve a legveszedelmesebb játékot űzi az életével, folytonos, egymásra
következő mérgezési kisérleteket téve magán.

A szalonnában, a mit az öreg reggel falatozik: trichinok vannak, a
rozskenyérben anyarozsméreg; a hurkában hurkaméreg, a sajtban sajtméreg;
a hegyaljai, a mit idogál, phosphorral van inpregnálva; az asztali bor
fuxint tartalmaz, a meggy, szilva magjában gyilkos kéksavany van; s a
pipája fenekén, a mi izzadmány marad, az a legveszedelmesebb méreg, a
nikotin.

Az ifjúnak tehát megnyugtatásul külön kellett főzetni, süttetni,
reggelire theát, étkezéshez johannisbergert adni, füstölni havannát
kapott, hogy meg ne ártson neki a paraszt koszt.

A gazdaságot azt meg épen radikaliter értette. Ezt Angliában mind máskép
csináljak: ott a virágos kendert, meg a magos kendert külön vetik, ott a
követ nem hagyják úton útfélen heverni, kőszenet égetnek belőle s azzal
fütnek, ott az ürük minden esztendőben kétszer fiadzanak. Ott a birkának
csak a két tőgyét engedik kiszopni a bárányka által, a másik kettőt
kifejik s csinálják belőle a chestersajtot, s aztán a szamarat addig
nemesítik, míg ló lesz belőle.

Az öreg engedett magába disputálni mindent.

Oh a törvényes dolgokban meg ugyan csak helyén volt Oszkár. «Nem olyan
ám most a törvénykezés, mint a ti időtökben volt! Ideád sincs most
arról.» Egyszer az öregnek valami szerződést kellett előttemezni, aztán
a fiát kérte fel, hogy irja ezt alá, mint tanu, a helybeli rektorral
együtt.

Oszkár aztán fogta a szerződést, oldalt fordította, s elkezdett a
sorokon keresztül irni.

– Mi lesz abból? kiáltott rá az öreg.

– Mit tudsz te hozzá! tromfolá le az ifjú. Ezt ujabb rend szerint így
szokták. Az aláirás a szövegen keresztül rézsut vitetik; angenommen X.
X. Oszkár m. p.

Az öreg nagyon vakarta a fejét: «ezt az egyet nem bántam volna ha nem
tanultad volna meg!»

De hát Oszkár jobban tudta, s aztán csak a rektornak is így kellett a
nevét a szövegen keresztül padlásra mászó sorban irni Oszkáré után.

A mi a vallást illeti, abban ezer esztendővel előtte járt az apjának.
Istent természetesen nem hitt; hanem az inge alatt viselte a pápa által
megszentelt amulettet, a passaui felirattal, mely kard és golyómentessé
teszen.

Legtöbb disputája volt az öreggel a miatt, hogy ez, mint az özönvíz
előtti kor mumiája, még mindig magyar patriota akart lenni, s ebben az
értelemben aristokrata is volt. Oszkár pedig már régen túl volt ezeken a
balgaságokon! Antik dolgok! Furcsaságok kirakatába való klenodiumok! Ő
demokrata volt. Minden cselédet «ön»-nek szólított és minden parasztot
«uram»-nak, s a koldusnak felvilágosítást adott az emberi jogokról.
Krajczárt azt nem adott neki.

Az irodalomban is jártasabb volt az apjánál. Az öreg még élvezettel
olvasgatta a hazai költőket, Oszkár pedig ha felnyitotta az öreg
kedvencz iróinak egy-egy művét, azt csak azért tette, hogy bebizonyítsa
neki, milyen ostobaságokat tudtak össze-vissza firkálni ezek a poeták.
Az ujabb nemzedék már csak azért olvas, hogy itéletet mondjon fölöttük.

Hanem aztán ha egyszer a politikába elegyedtek bele, ott tudta csak
hatalmasan lecsépelni az öreget a reményteljes ivadék. Persze az öreg,
mint a féle táblabiró, még mindig tele volt olyan ócska eszmékkel, mint:
szent István koronája alatti országok egysége; magyar alkotmány, s
különösen a korona iránti hódolat s más e féle bolondságok! Ah jaj!
Oszkár pedig socialrepublikanus volt és világpolgár. Szabadság
nemzetiség nélkül! Ez volt jelszava.

E miatt sokszor egész komolyan összetűztek.

Oszkár végre egy heves disputa alkalmával azon szavakra fakadt, hogy
minden királylyal úgy kellene bánni, mint Kszui Lajossal.

Apja bámuló arczából azt olvasá ki Oszkár, hogy talán nem is ismeri azt
a nevet.

– Te talán nem is tudod, hogy ki volt az a Kszui Lajos? szólt Oszkár
triumfáló hangon. Hát persze, a te grapsa tanárod, a kitől a történetet
tanultad, nem mert odáig elmenni veletek. De mi elszoktuk azt is
olvasni, a mit a tanár kihagy a könyvből.

Ezzel, mintha szégyenlené, hogy ilyen tudatlan apja van, felkelt és
kiment a szobából.

Az öreg csak törte a fejét, hogy tehát ki is lehet az a Kszui Lajos!
Hiszen bizony nem igen sok bibliothekát olvasott ő keresztül: de a mi
idáig történt a világban, mégis csak volt róla tudomása. De miféle
nemzet lehet ez a Kszui Lajos? Hasonlít a neve Crouy-hoz: de még sem
ugyan az? Tán valami patagoniai király, vagy mi? Nem merte megkérdezni a
fiától.

… Egy délután együtt üldögélnek a kandalló mellett, az öreg azt mondja a
fiának:

«Monsieur, ha meg nem bántanám, felkérném, legyen olyan jó, menjen át a
szobámba, nézze meg az órámon, mennyi az idő»?

Oszkár bemegy s kis idő mulva kijön kaczagva.

«No hiszen derék órád van, mondhatom»! Hiszen nincsenek azon számok;
hanem mindenféle bolond ábrakadábrák, X-ek, V-k; az ördög tud azon
elmenni.

Az öreg úr végig bámult az ifjú óriáson, kinek életét okozá.

Hisz ennek a növeldében hat esztendő alatt elfeledték megtanítani, hogy
«római számok» is vannak a világon!

Most tudta aztán az öreg azt is, hogy ki az a Kszui Lajos? hát = XVI.
Lajos, ha betűnek olvassák a számot!

Nem szólt semmit. Kikeresett a könyvtára fenekéből egy régi abéczét.
Nagy szomorúan odanyomta Oszkár markába.

«Nesze fiam: kezdj el tanulni egy kicsit ide haza.»



A HOCHBREITENSTEINI URALKODÓ HERCZEG.

Elbeszélés.

X. úr. (Már megint X. Ez egy másik. Az X. Y. és Q. igen nagy család.
Mikor mind együtt lesznek, kiadjuk a viselt dolgaikat egy könyvben ily
czím alatt: «X. Y. Q. történetei».) Tehát X. úr igen élelmes ügyvéd volt
Bergengócziában. Bergengóczia pedig ott fekszik Göcsejben; hanem hogy
Göcsej merre van? azt soha sem tudod meg, a lakosai eltagadják; ha az
egyik faluban kérdezed, hol van Göcsej? ott azt felelik, hogy hátrább
kezdődik még, s ha a másikban kérdezed, ott azt állítják, hogy már
elhagytad.

Tehát itt járt X. ügyvéd úr a levátákra, itt szokott allegálni,
inhibeálni, informálni, replikálni, néha-néha emendálni, de kiváltképen
exequálni. Volt is igen jó hire és elég szép jövedelme.

De mind annál nagyobb volt az ambitiója.

Hát hiszen «dat Justinianus honores».

Hát körülnézett a székváros szépségei között, úgy találta, hogy vágyait
leginkább ki tudná elégíteni Juliska: elismert bálkirálynéja a székváros
és környéke mindazon birodalmainak, a miket miként Didó Carthagót, egy
ökörbőrrel kerítenek körül: t. i. a tánczoló párok czipőtalpaival.

És «Juliska» szép név; csak az a baj, hogy három prædicatum van hozzá;
egész természeti nagyságában «Sásbereki és Paradicsomi Czoborhegyi
Czobor Julianna kisasszony» a másod-alispán kisasszony-leánya.

Ezt nem adják oda egy X-nek, ha még olyan híres ügyvéd is; de még csak
annyi prædicatuma sincs, hogy X2.

X. úr csak olyan kurta nemes ember volt; semmi rangja. Ha mégis fő
fiskalis volna! De hát ahhoz meg hiányzott a nexus.

Egyszer csak hozzák a hírlapok a nevezetes ujdonságot, hogy a
Hochbreitensteini uralkodó herczeg X. urat nevezte ki udvari ügynökévé
és meghatalmazottjává Magyarországon. Az indokok is el voltak mondva,
miért? X. ügyvéd úr több rendbeli ócska családi levéltárok átkutatásánál
oly csalhatatlan okiratok birtokába jutott, melyek kétségtelenné teszik,
hogy a Hochbreitensteini uralkodó herczeg közvetlen örököse és jogos
tulajdonosa egy deficziált magyarhoni családnak s illetőleg hátragyott
birtokainak, minek becsértéke hat és nyolcz millió között variál.

E nevezetes fölfedezésért az uralkodó herczeg az agensi kinevezéssel
egyidejűleg megküldé X. úrnak a «veres griffmadár» érdemrendének kis
keresztjét. Természetesen egyelőre csak a kicsit. Ez még csak foglaló.

Hanem hát nagy dolog Bergengócziában a griffmadár, ha csibe is; mikor
ott senkinek sincs medaillonja, kivéve a koldúsbirót, a melyik pénteken
a perselyt hordja, s igazolásul egy nagy bolond rézcsillagot hord a
szűrére szegezve.

Most aztán már adták volna X. barátunknak Juliskát szivesen. Csak
hogyhát az is igen természetes, hogy mikor az embernek «veres
griffmadara» van és hozzá a Hochbreitensteini uralkodó főagense, akkor
nem reflektálhat többé holmi alispán-kisasszonyokra. A régi szerelmi
viszony condescendáltatott; X. barátunk kénytelen volt a pertractatiók
végett felmenni Budapestre; az intermediatiók alkalmával megismerkedett
egy Brilliantenstein bankár konteszével, a nem annyira szép, mint
kellemes, ámbár puposhátú gazdag Reginával; kinek kezét rögtön sietett
is impetrálni.

Brilliantensteinnak pedig az a kifogása volt X. barátunk ellen, hogy nem
elég gazdag.

Erre az exceptivára rögtön megérkezett a Hochbreitensteini uralkodó
herczegnek egy donatioja X. úr részére, melyben számára egy háromezer
holdból álló birtokát inscribálja, jutalmul azon hű szolgálatokért,
melyeket a felfedezett okmányok nyomán családjának okozott. A kiperelt
örökség most már köztudomásúlag nem nyolcz, hanem tíz millióra rúg fel.
E nagyszerű adományozással egyidejűleg megérkezett a «veres griffmadár»
középkeresztje is, a herczegi koronával. Zengett e nevezetes
ujdonságoktól minden hazai hirlap.

Most aztán adták volna már kontesz Reginát két kézzel X. barátunknak,
hja, de mi az embernek egy bankárleány, ha már egyszer a griffmadárból a
kotlóst is megkapta? X. barátunk most revocálva a Regina-féle
kötelezettségeket, áttette hatáskörét Bécsbe. Természetesen még a
legfelsőbb jóváhagyás volt hátra a Hochbreitensteini uralkodó herczeg
részére, hogy nagyterjedelmű birtokait elfoglalhassa.

Bécsben megismerkedett X. barátunk Lőwenmaul nyugalmazott tábornagygyal.
Annak volt egy igen szép princzessze; az ismeretes sasorrú szépség,
Hortense; az operaház páholyában valamennyi lorgnon tűzpontja. Most
ennél inhibeált új szerelmi viszonyt s sikerült alperesét rövid időn
amicara birni, míg egyszer az apa nem ingerálta magát a szerelmi
zálogperbe, sequestrálva leánya szívét, mely már úgyis concursus alatt
volt, azon jogczimen, hogy actornak nincs semmi világbeli rangja: rang
nélkül pedig házasodni nem lehet.

Hiszen «ha csak lú kell!» monda erre a Hochbreitensteini herczeg, s
rögtön megküldé X. barátunknak a «comthúr-keresztet» csillaggal. Itt van
már a griffmadárnak a kakasa is! Az pedig tudva lévő, hogy együtt jár az
ezredesi ranggal és széles kékveres szalaggal. Tehette volna a
nagyherczeg, hogy Generalpæchter vagy Tambourmayor czimet is küldjön
hozzá, de valószinű, hogy Lőwenmaul tábornok azokra elébb-utóbb ráismert
volna, hogy nem katona charge-ik.

A comthurkereszt is igazán meg volt érdemelve. A roppant birtokok
Magyarországon véglegesen meg lettek nyerve a Hochbreitensteini
nagyherczeg számára, csupán azon teher járt velük, hogy valami
félmillióra menő beruházásokat kellett még megtéríteni egy mellékágon
öröklő családnak, mely jelenleg Párisban lakik s marquis de Grandpipe
nevével világosan elárulja a magyarországi «Nagypipájú» ősnemességből
való eredetét. Most X. barátunknak át kellett tenni székhelyét Párisba,
mi által természetesen a generalis princzesszével kötött viszony is ad
acta tétetett.

A Grandpipe marquisi családban volt egy istenasszony, a kinek Eugenia
Crescentia Lætitia Innocentia volt a neve, superlativusa a szépségeknek.
X. barátunk, ki félmilliót negocziált a de Grandpipe et de Petittabac
marquisi családnak, prioritást követelt magának (másodsorozatút-e?) a
bájos istennő kezére nézve, saját kezét igérve cserébe.

Az ajánlat nagyon kedvező volt; az összes európai sajtó hirdeté a
nagyszerű örökösödési pert, melyet X. úr megnyert a Hochbreitensteini
uralkodó herczeg javára s a legelőkelőbb salonok látták a győzelmes
ügyvédet, ki tíz milliót vívott ki, hármas érdemrendével feldiszítve
ragyogni vendégcsoportjaik között; ő maga is egy millió értéket
képviselt, mit fáradozásai jutalmául kapott. Csupán csak egy scrupulusa
volt a Grandpipe marquis-családnak: az, hogy miért nem lehet X. úr
legalább báró, vagy ha egyéb nem, hát Ritter? mert már csak olyan
egyszerű «Herr von»-nak nem lehet egy istennőt feleségül adni.

Ekkor jött elő aztán a Hochbreitensteini fejedelem legmagasabb kegyével.
Megküldé X. úrnak a «veres griffmadár gyémántokkal kirakott keresztjét,
a mely, mint tudjuk, a grófi czimmel jár együtt s arra minden ujságot
bejárt a hír, hogy a Hochbreitensteini uralkodó fejedelem X. urat
kinevezte a franczia udvarnál nagykövetének, X. úr már jelen is volt a
diplomatiai testület gratulatiójánál szent Napoleon napján nem szent
Napoleon udvarában, tánczolt gróf Persignynével, udvarolt herczeg
Metternichnének, kártyázott princz Plonplonnal s Napoleontól megkapta a
becsületrendet. Azt is leírták már, hogy milyen trousseaut ajándékozott
menyasszonyának, hogy Pietri és Larochefaucoult lesznek a násznagyai;
hogy a Boulevard Sebastopolon van a hotele, ott van kitűzve a
Hochbreitensteini herczegi pavillon az erkélyre stb.

Hát egyszer valami bolond franczia ujságirónak eszébe jut azt az
orczátlan kérdést intézni a világhoz: hogy «valjon csakugyan létezett-e
valahol a kerekföldön egy Hochbreitensteini uralkodó herczeg?»

Erre az emberek egymás szeme közé néztek s elkezdtek nevetni s azután
elkezdték szidni az ujságirókat. Az ujságirók meg egymást. A franczia
journalisták a németeket, hogy minek lovalták fel őket, a németek a
magyarokat, hogy minek szedték rá? s valamennyien a politziát, hogy
miért nem vette ezt a tréfát hamarább észre?

X. úr aztán ott hagyta Párizsban a Grandpipék istenasszonyát a négy
keresztnévvel, Bécsben a Lővenmaulék princzesszét a sasorral, Pesten a
Brillantensteinék kontesszét a kellemes, de púpos háttal, s hazament
Bergengócziába megint replikálni, exequálni s a Juliska kisasszonynál
novisálni.

Ott meg aztán perbe fogták, hogy minek csalta meg a világot ilyen
horrendus bolond módon kicsinált stellióval?

Akkor aztán ő nevetett. Hát minek hagyta magát ilyen bolond módra
megcsalni?

Azóta szép tisztességesen él Bergengócziában.



KIT TETSZIK KERESNI.

Valószínű történet.

Hunyady János jó barátja volt Kapisztrán barátnak.

Miért? Azért, mert Kapisztrán barátnak szavára tízezer ember állt ki a
síkra Hunyady János mellett verekedni. Annálfogva nagyon valószinű, hogy
ha Hunyady Jánosnak leánya lett volna, Kapisztrán barátnak pedig fia
lett volna, Hunyady János a leányát Kapisztrán fiához adta volna
feleségül.

Már most, miután psychologice meg van állapítva, a majori ad minus
bizvást lehet következtetni, hogy X. úr, a ki nem Hunyady János ugyan,
hanem miniszteri tanácsos, a leányát Y. úr fiához fogja adni feleségül,
mely Y. úr szintén nem annyira dominikánus barát, mint Imitt-amott
vármegyében főispán. De azért még többre becsülendő szövetséges az
elébbinél; mert nem csupán egy, de két segédcsapattal rendelkezik; két
olyan bizonyos választókerülettel, honnan azt küldi Pestre képviselőnek,
a kit ő akar.

A bellum punicum primum, secundum és tertium valamelyikében nagy lévén a
«latin»-ok szorongattatása a chartahágo csapatok által, X. úr azt irá Y.
úrnak: «a két választókerületet tartsd hátra; ha ide kinn a nagy
ütközetben eltalálunk esni, én és a miniszterem: legyen hol feltámadnunk
újra.»

Visszaír erre Y. úr: «meglesz; de «a Krisztus koporsóját sem őrzik
ingyen». Nekem van egy fiam, neked van egy leányod. Add a leányodat a
fiamnak. De minthogy «a hivatal meg nem csal», egyuttal miniszteri
titkárrá is neveztesd ki a lurkót, kinek neve külömben Vilmos.

Hát hiszen csak annyit kell tudni, hogy «Vilmos.» Másnap már ott van a
kinevezés a Közlönyben. Egyelőre csak «fogalmazó». Hja persze, az még
csak az eljegyzés: foglaló; majd a «miniszteri titkár» a lakodalom után
következik.

Hogy tud-e Vilmos fogalmazni? az nem kérdés. Ha nem tud, majd megtanul.
De hát tulajdonképen minek is tanulna meg, ha nem tud? Még jobb ha nem
tud. Igazán jobb ha nem tud, mert hamarább előléptetik, hogy ne
alkalmatlankodjék a többieknek.

A nagy választási ütközet aztán úgy dült el, hogy a miniszter maga
megélt, csak a miniszteri tanácsos esett el. És így a két rezervában
tartott választókerület közül csak az egyikre volt szükség. Melynél Y.
úr így okoskodott: Ha már Vilmosnak úgyis Pestre kell menni, hogy
megházasodjék és miniszteri titkár legyen, egy füst alatt még azt a kis
képviselőséget is elviselheti kényelmesen; nem árt az meg. Tehát a másik
választókerületben lábratette Vilmost. S ugyan jól tette: különben
valami «nemzetiséget» küldtek volna fel onnan is.

Vilmos nyalka fiú volt; szép szál legény: megérdemlette, hogy egyszerre
hivatalt is kapjon, meg képviselőséget és menyasszonyt.

Pedig nehéz feladatok. Különösen a középső. A szegény képviselő annyi
nyomtatványt kap a házba beléptekor, hogy azt naponkint alig győzi
felfűteni. Hát még az a sok felállás és ülvemaradás!

Aztán ott ácsorogni az embernek hiába, mikor a hivatalban annyi a dolog!

S minthogy az ember nem rhodusi kolosszus, hogy egyszerre két helyen
legyen: Budán a hivatalban, meg Pesten a képviselőházban; tehát megy az
ember egy harmadik helyre.

Itt persze mindenki azt gondolja, hogy a harmadik a menyasszony. De nem
kell mindjárt rosszat gondolni. Dehogy a menyasszony.

Vilmosnak legelső gondja volt, mint gavallérhoz illik, magát a hivatal
főnökénél, az aligazgatónál bemutatni. Felkereste őt saját szállásán,
még a staatsvizit órájában 11 órakor délelőtt, a mikor annak épen az
irodájában, kell lenni. De hát tudhatja azt az ember?

Az igazgató hibája, hogy nem volt otthon: érdeme azonban, hogy otthon
volt a szép fiatal felesége, a kivel nem vész az embernek az ideje
kárba.

S ezentúl minden nap elment Vilmos az aligazgatót meglátogatni a
szállásán, olyankor, mikor annak odaát kellett lenni Budán s minthogy az
aligazgató valószinüleg nem volt otthon, rendesen vitt egy buketot, a
hogy illik, a főnöknéjének.

És ezzel háromszoros szolgálatot tett: először nem szaporította az
«igen»-nel szavazásokat, a mi nagy érdem, másodszor az irodában nem
rontotta el a drága papirost; harmadszor igen jól töltötte az időt.

Ilyenformán teltek el szépen a hónapok, miközben Vilmosnak még azzal sem
kellett fárasztania magát, hogy a képviselői napidíjait s a hivatalnoki
fizetését felvegye: akadt egy régi jó ismerőse, valami becsületes
uzsorás onnan hazulról, a ki nem restelt utánna fáradni s régi barátság
fejében lefoglalni mind a két helyen az illetményeit. Ezzel sem volt hát
baja.

Egyszer azonban mégis megmozdult volna benne valami lelkiismeret forma,
a mi így szólt:

«Ma nagy szavazás lesz az országházban; tegnap este a klubban minden
embernek a hátára felírták krétával, hogy számítanak rá. Tíz órakor ott
kell lenni okvetlenül. Azután a miniszteri tanácsoskisasszonyának ma
neve napja van, a bukétot ma annak kell venni: úgy illik. Ez tizenkét
óráig tart. S ha már az ember kijön a rendes kerékvágásból, egy füst
alatt végezze el minden dolgát: menjünk fel ma az irodába is! A hivatal
kilencz órakor nyilik meg, s ha az ember féltizenegykor megindult, épen
megérkezik tíz órára a házba (a ház órája szerint).

Ekként az időt jól beosztva, kilencz órára felbérkocsizik a hivatalba.
Olyan jókor pedig még senki sincs az irodában, csak a takarító szolga, a
kiben meg van az igyekezet egy szurtos sirtingdarabbal minden széket,
asztalt még piszkosabbra törülgetni.

Vilmos egyedül találva magát az irodában, leült egy asztal mellé s
minthogy tollat, papirt talált maga előtt, elkezdett torzképeket
rajzolni.

Egyszer nyilik az ajtó s belép rajta egy idegen úr.

Vilmos, ki még mindig egyedül volt az irodában (a többiek milyen
korhelyek), tekintélyes arczczal fordult a belépő felé s ültéből
kérdezé:

– Kit tetszik keresni?

Az idegen úr: nyájasképű, mosolygó ember, e kérdésre egy kicsit
megcsóválta fejét, különös tekintettel nézve végig a kérdezőt; s
olyanformát hallatott, hogy

– Hm, hm – Hogy én kit keresek?

Azzal szép csendesen letette az esernyőjét a polczára, s indult azon
ajtó felé, mely az irodafőnök szobájába nyilik.

De már erre Vilmos sietett hivatalos tekintélyének egész súlyát
érvényesíteni, útját állva a tolakodónak.

– Az aligazgató úr még nem érkezett meg!

– Nem érkezett meg? hm, hm.

– Tessék addig helyet foglalni és letenni felső kabátját, mert meleg
van; s ha tetszik rágyujtani.

– Hm, hm. Hát leüljek? A kabátomat is letegyem? És rágyujtsak? Hm, hm.
Kegyed ugyebár hivatalnok az irodában?

– Azt látja ön.

– És mennyi idő óta?

– Még csak hét hónapja.

– És engem nem tetszik ismerni?

– Nincsen szerencsém.

– Én vagyok önnek a főnöke, az aligazgató.

Vilmos barátunk egy cseppet sem jött zavarba erre a felfedezésre. Nagyot
nevetett rá s szörnyen örült neki, hogy végre valahára lehet szerencséje
az aligazgató úrral megismerkedhetni. Milyen véletlen szerencse.

Aztán az aligazgató is csak mosolygott a dolgon, s aztán rá hagyta
Vilmosra, hogy rajzolja a torzképeket tovább; s azzal szobájába
távozott.

A nemsokára felszállingozó kollegáknak aztán Vilmos maga beszélte el
nagy nevetve azt a mulatságos quiproquot, a mi köztük történt, az
irodafőnök áldotta az egeket, mikor féltizenegyre az új fogalmazót
elhívta a képviselői kötelesség az irodából; mert a míg ott volt, a
többit sem hagyta dolgozni. Igen mulatságos fiú volt.

Így lett ez eset publique; s nem maradt következmények nélkül. Az
aligazgatót nem sokára eltették más fővárosba; mindegy akárhová? a hol
Vilmosnak nem volt alkalma többé összetéveszteni a papot a papnéval.

Nemsokára aztán Vilmos elvette a miniszteri tanácsos kisasszonyát,
előléptetett miniszteri titkárrá, ujra megválasztatott képviselőnek; s
hogy milyen buzgó hivatalnok, azt bizonyítják a képviselők, a kik
sohasem látják az országházban tömeges hivatali teendői miatt; hogy igen
szorgalmas képviselő, arról eleget panaszkodik a felesége, mivelhogy
egész nap nem kerül elő a sok országgyűléstől s mindig éjfél után
vetődik haza az örökös fárasztó pártértekezletekből és osztályülésekből,
arra pedig, hogy nagyon jó férj, megesküsznek a hivataltársai, kik
minden dolgát végzik helyette, mert ő naponkint csak azért megy fel az
irodába, hogy bejelentse, miként ma haza kell sietnie, mert feleségét
kell ide-amoda elkisérni s aztán «Frauendienst vor Gottesdienst» mondja
a német, s a németnek mindig igaza volt.



HOGY LETT MIKLÓS ÖCSÉMBŐL SZAKÁCS.

Elbeszélés.

X. Miczu és Q. Feri testi lelki jó pajtások voltak; együtt jártak a
bálokba, egy szőke szépségnek udvaroltak, s ha attól az egyik egy szál
virágot a bukétból, egy kotillionrendet, egy édes szót elnyerhetett, azt
a másik bizonyosan megtudta. Aztán máskor meg a másikra került a sor.

A jogászbálban Miklós előzte meg a nemes versenynél jó barátját egy fél
előtánczos-fejjel; ő kapta meg a szőke széptől a kotillion utáni
quadrillet; a mi tánczsportmanek bizonyítása szerint a legnagyobb
handicap díj; mert a hosszú füzértáncz után a mamák rendesen elkezdenek
kászolódni, czihelődni, hogy «menjünk már!» s ha olyankor a kiasszonyok
azt mondják, «csak még a következő franczia négyest!» már akkor a
tánczosnak kell kedvesnek lenni. Ez a «pour le seigneur!» (à la «pour la
dame.»)

Irigy szemmel nézhette ezt Feri!

A két jó barát úgy egyezkedett, hogy bál után Feri haza viszi a kocsiján
Miklóst, ott az ő szállásán alhatik. Ferinek már inassal ellátott
garçonszállása volt, két szobával, előszobával; tehát fütöttre várták;
míg Miklós szobája a szállodában ilyenkor farkasordító.

Az utolsó quadrillenek is vége lett már; a szőke szépség egy gyöngéd
kézszorítás mellett biztosítá lovagját a holnaputáni technikus bálban az
első franczia négyesről; azzal Miklós sietett Ferit keresni.

A ruhatárban azt mondták neki: hogy «régen elment az már!» még a
quadrille előtt.

– No ez már nemtelen boszú! Ezért meglakol! Engem gyalog hagyni!

Szerencsére ott volt esernyője; mert szakadt a hó, bérkocsira pedig nem
vesztegeti a szolid ifjú ember a pénzt. Miklós baktatott Feri szállásáig
az esernyő alatt gyalog. Gondolja az ember, mintha az is a füzértánczhoz
tartoznék.

Feri szállása pedig volt a T..i házban, mely egy szűk utczára nyilik;
régi módi, mult századbeli épület, nagy tágas udvarral, melynek kövezete
közül nyáron kizöldül a kutyakapor: az utczára nyiló ablakokon potrohos
vaskosarak, az udvarra nyilókon vasrácsok, akár egy jól őrzött börtönön.
S e börtönnek lakója maga a házi úr. T. i. az egész emelet az övé, de
annak lépcsője, folyosó ajtaja mindenkor zárva van; az öreg úr télen
soha ki nem jön a szobából s egész cselédszemélyzete egy gazdasszony, a
ki süket, meg egy házmester, a ki lenn a pinczében lakik. Ebben a házban
volt Feri szállása földszint, udvarra nyiló ajtóval, s kertre néző
ablakokkal; a mit a rokonság révén bírt az öreg úrtól.

A házmester ismerte már jól Miklóst, s bebocsátá hajnalban is; az ment a
Feri ajtajára: azt nyitva találta; betapogatózott a fél sötétben Feri
hálószobájába. Annyit látott, hogy az ágyon fekszik valaki és tátott
szájjal horkol, ezt már hallotta is.

– No ennek most kivánok egy jó reggelt, azért, hogy megszökött s
otthagyott! mondá magában Miczu, s a mint az összecsukott esernyője még
teli volt hópelyhekkel, azt hirtelen kifeszíté az alvó fölött, hogy
annak szeme szája tele lett egyszerre a hideg zuhanynyal.

– Tűz van! ordítá a felébredő, pedig víz volt. Ki az?

– Én vagyok Miklós.

– Micsoda Miklós?

Most vette észre Miczu, hogy egy idegen, soha nem hallott hang beszél
hozzá a sötétből.

– Hát ön kicsoda? kiálta rá vissza.

– Én vagyok Z. Béla.

– Hát az kicsoda?

Az ágyonfekvő kapott az éjszekrényen levő tűzfegyverhez, Miklós zsebében
is volt olyan: t. i. gyufacsomag. Egy pillanat, két sercsenés, s mind a
kettő kezében lobog a süstörgő gyufafáklya, s mind a két fél lát maga
előtt egy arczot, melyet még sohasem látott.

Fiatalok közt a felvilágosítás gyorsan megy. Miklós is, Béla is elmondá
egymásnak kölcsönösen, hogy közös barátjuk, Feri hivta őket szállására
pihenésre; ő maga ki tudja merre csavarog? minek is azt kérdeni nagyon?
Azzal barátságot kötöttek s elfujva a gyertyát, egyik az ágyban, másik a
pamlagon átadák magukat a megérdemelt nyugalomnak.

Hátra volt azonban a tűzpróba, mely barátságukat felbonthatlanul
megerősítse. Világos dél felé egyik horkolása elveri a másik álmát s
kezdenek a felkelésről gondolkozni. Feri csak nem jött haza. Kiáltanak
az inas után. Semmi visszhang. Végre rászánják magukat, hogy mosdatlanul
menjenek odább (mosdóvíz sem volt készítve), hát akkor látják, hogy be
vannak zárva.

Elkezdenek az ajtón dörömbözni, előbb ököllel, aztán sarokkal, nem jön
senki. Kiabálnak az ablakon át az üres kertbe. Hallja is azt ilyen
télvíz idején valaki. Vagy ha hallja is, mit törődik vele? Az úrfiak
szoktak itt sokszor lármát csapni. A házmester a pinczében lakik. A
háziúr hermetice el van zárva, a gazdasszony süket: hasztalan itt minden
kiabálás.

Pedig már dél van, harangoznak, a korhelykedett gyomor élénken
interpellál valami szolid táplálék után, de nem lehet elmenni.

Nincs más szabadulás, mint kivetni az ajtót sarkából Igen, ha lehetne.
De nem úgy van az csinálva; alul-felül mindenféle kapcsok, ütközők
mennek abból a kőrámába; arra volt az számítva, mikor csinálták, hogy
kiálljon egy tatár-ostromot.

– Nem lehet innen elmenni, barátom! Az éhség pedig nagy úr. Nézzünk
utána, mi volna itt valami enni való?

– Enni való! egy fővárosi gavallér szállásán.

Elkezdtek kutatni.

De bizony csak talált Miklós valamire. Egy döbözben tojás volt.

Feri tojáshabbal szokta éjszakára behabozni a szakállát, hogy másnap
szép fényes legyen; arra való volt az.

– Sebaj, csinálunk omelettet! ujjongott Miklós.

– Mi az ördöggel? mondá Béla; hiszen se zsír, se liszt.

– Lesz, csak keressünk tovább.

Csakugyan találtak is. Egy üveget tele eper-pomádéval. Egy kicsit jó
szagú lesz tőle az omelette; de nem árt az. Aztán előkerült egy doboz
hajpor, azt meg hajának épentartására szokta használni Feri.

– Itt van a liszt.

Hozzá van gyorsfőző-gép spiritussal. Miklós nekigyürkőzött, s készített
mindkettőjük számára lukullusi lakomát.

– De mit iszunk hozzá? Ez a nagyobb kérdés, víz nincs. Bor meg épen
nincs.

Végre fölfedeznek egy szekrény tetején három üveg – budai keserüvizet.

– Hah! Ez pokolbeli ital lehet az édes omelettre.

– Keressünk tovább. Nincs-e valami jobb is? Van. Tizenkét palaczk finom
– otkolon.

S ekként ebédeltek omelettet eperpomádéval és rizsporral s ittak hozzá
keserüvizet otkolonnal.

Azonban az este is eljött s csak nem érkezett senki a foglyokat
kiszabadítani. Rá-rákezdték a dörömbözést, segélykiabálást, mind
hasztalan.

De már ennek fele sem tréfa!

Az unalom is kínozni kezdé őket, elővettek minden mulatságot, a mi egy
garçon-lakásban kinálkozik; leltek kártyát egy fiókban, elnyerték egymás
pénzét s meg kölcsönadták egymásnak, hogy tovább játszhassanak;
előszedték a vívó-kardokat s elpüfölték egymást; sikongatták Feri
furulyáját, czinczogtatták hegedüjét s török-dobot vertek hozzá az
ajtón. De azt is csak megunták.

Estére megint csak Miklósnak kellett rántottát csinálni s
hozzáfolyamodni az otkolonhoz és keserüvízhez.

Aztán csak azt hitték, hogy ha ők lefeküsznek és végigaluszszák az
éjszakát, hát majd az alatt megváltozik a dolog. Dehogy változott meg!
Másnap megint csak be voltak csukva.

Ajtóndörömbözés, ablakon át kertbekiáltás megint csak nem használt
semmit. Délben megint csak elő kellett venni Miklósnak a
szakácsművészetét, elkészíteni a rántottát, hozzá azt az átkozott
sorbetet otkolonból meg keserüvízből.

Délután már arról kezdtek tanakodni, hogy felgyujtják a házat.

– De már ez nem barátság! Az ember komolyan meghalhatna éhen!

Az este is eljött. S a szabadulás órája nem ütött.

– No már ez infámis cselszövény, mondá Miklós, kinek a ma esti
technikus-bál jutott eszébe. Ez a Feri azért csukott ide be engemet,
hogy azalatt elhódítsa tőlem az én szőke szépemet!

– El biz az én barnámat! hüledezett Béla.

– El az mind a kettőt.

Most lett már világos a pokolbeli cselszövény! Ez egy vetélytárs munkája
volt. Feri mind a két versenyfélt idecsalogatta a csapdába, s most azok
be vannak rekesztve, mint az egérfogóba.

– Ez véres boszut kiván! Ezért meghal Feri, kétszer!

Hanem addig is csak elő kellett venni Miklósnak a gyorsfőzőt s megsütni
benne az omelettet eper-pomádéval s megtraktálni egymást az otkolonos
keserüvíz mixtum compositumával.

A düh és hascsikarás egész éjjel nem hagyta őket aludni.

– Az most ott tánczol, mi meg itt (ki sem lehet mondani, hogy mit
csinálunk?).

Harmadnap reggel végre hangzott a szabadító kulcscsikorgás az ajtóban.

– Meghalsz! Megöllek! ordítának mindketten a belépőre, neki rohanva
fürészélű vívó-kardokkal.

Az pedig majd nyavalyássá lett szegény ijedtében. Az inas volt.

– Hát a nagyságos urak jöttek ide?

Najszen örülhetett, hogy csak a lapjával kapott feleletet!

Nagy nehezen aztán kiderült a talány.

Ferinek késő éjjel hoztak táviratot, hogy a nagybátyja haldoklik. Azt a
táviratot az inasa utána vitte a bálba. Feri erre sietve rohant
egyenesen a vasuthoz, hogy haldokló nagybátyját még életben láthassa s
nem volt ideje a két meghivott bajtárs után tudakozódni. Az inasának azt
mondta, hogy nehány napig nem fog haza jönni. Az inas erre gondolta
magában, hogy van egy nénje Váczon, azt most ezalatt ráér meglátogatni,
hazasietett, bezárta a szállást, eszében sem volt, hogy valaki lehet
odabenn a szobában, s aztán két napig ott mulatott Váczon. De jó, hogy
nem három napig mulatott, mert már nem volt se tojás, se hajpor.

Hanem Miklós öcsém azóta az otkolonnak még a szagát sem állhatja ki.



EGY FÖLTÉTEL ALATT.

Elbeszélés.

X. és Y. szomszéd földesurak és jó barátok voltak.

Y-nak volt felesége, szép, fiatal és szellemdús, X. pedig garçon volt.

Y. igen jól tudott pikétezni, a felesége még jobban, de X.
legeslegjobban. Ezt játszottak együtt mindennap.

A pikét tulajdonképen két ember számára való játék, de játszhatják azt
hárman is. A ki veszt, az pihen.

Ha ők hárman játszottak együtt, akkor az asszony rendesen megnyerte a
játszmát a férj ellenében, mert jobban játszott; a házibarát ellenében
megint megnyerte, mert az készakarva engedett neki. Ilyenformán az
asszony mindig benne volt a játékban, míg a két férfi soha sem jutott
hozzá, hogy egymás ellen játszszék.

Szép játék az a pikét nagyon.

Hanem egyszer mégis támadt X-nek valami etymologiai scrupulusa.

Etymologiainak nevezhető, mert abból támadt, hogy Y. kutatni kezdé,
miért hivják a hármas pikétben azt, a ki pihen, «királynak».

Azért, mert meg van koronázva!

De már így nem szép játék a pikét.

A míg Y. ezen a sajátszerű nyelvészeti talányon törte a fejét, hogy
miért «király» az a pikétben, a ki csak nézi? azalatt X. elnyerte tőle a
birodalmat, neki megmaradt a korona.

A szép asszony megszökött a házibaráttal.

Ennek válóper lett a folytatása s új házasság a vége. Y. elvált a
nejétől s X. összekelt a szellemdús szép asszonynyal, s rá nézve ezzel
vége volt a vígjátéknak.

Hanem Y. nem tudott megnyugodni a sors végzésében: neki nem volt elég
«egy sütetből egy lepény».

Hozzá volt már nagyon szokva, hogy legyen valakije, a kivel
délutánonkint elkártyázgassék; de föltette magában, hogy mostanság olyan
asszonyt keres, a ki maga legyen a királyné, ő nem lesz király többet.

Megtalálta. Egy derék, kapitális özvegy asszonyt a legjobb korban.
Hatalmas, kaczkiás menyecske volt. Lovagolt, lőtt, mint egy amazon, a
baltát úgy bele tudta vágni a fába, mint akármelyik kanász; a pipa is
jól illett a szájába, hát még a sallangós «teremtették?» pif-pof
jobbra-balra olyan könnyen állt nála, mint az «adjon Isten!» s ha
megharagították, furkós bottal úgy kitakarította az udvart, hogy csak
úgy ugrált ki a paraszt a kerítésen.

Ezt vette el második feleségül Y.

Az igaz, hogy ezt nem csábította el tőle senki. Rettegett attól minden
férfi. Az ám; de ő maga legjobban.

Azonban ez nem tudott pikétezni; nem tudott más kártyást, mint épen csak
«orronverősdit».

Az orronverősdi is igen szép játék.

A kinek kezében rekedt a kártya, attól azt kérdi a győztes: melyik
felében a játszmának van a «vörös disznó»?

Ha az a felelet, hogy az «alsó»-ban, akkor alulról kezdik a kártyákat
kihuzogatni s egyenkint a vesztes orrához ütögetni, mindaddig, míg a
vörös disznó elő nem kerül. Néha a vörös disznó az ellenkező oldalon a
legutolsó, olyankor mind a harminczkét lapot az orrához verik.

Mindez természetesen szép gyöngéden történik; a kiméletes kéz csak
finomul végighúzza ellenfe orrán a kártyát, csak mutatja a «verést»,
csak tréfásan odapeczczent vele, legyint, de nem üt; kaczagva büntet.

Az új menyecske eleinte csak legyintett az egyes lappal, később aztán az
egész játék-kártyával legyintett, utoljára legyintett minden kártya
nélkül.

S így már nem szép játék az «orronverősdi».

… Egy nyári idényben véletlenül összekerült a szliácsi fürdőben X. és Y.
Mind a ketten feleségeikkel együtt.

Y. még most is olyan szemeket vetett X-re, mint a vasvilla.

– Én nem tudom, panaszkodék X., ez az Y. úgy néz rám, mintha agarat
loptam volna tőle.

Egy olyan kis fürdőn pedig nagyon szűk térre van a társaság
összeszorítva s hamar kényelmetlenné válik, ha lát az ember valakit, a
ki félrefordítja a fejét, mikor találkozik vele. X. nem állhatta tovább
azt a kényelmetlen feszültséget. Egyenesen rajtahajtott Y-ra.

– Ugyan, bajtárs, ne tarts már tovább haragot! Látod, jó vége lett a
dolognak. A mi elmult, jól ütött ki. Én gavallérmódjára helyrehoztam, a
mit vétettem; te is vigasztalást találtál. Békülj már ki velem. Nyujtsd
a kezedet.

De Y. csak a háta mögé dugta még mindig a kezét.

Pedig X. bajtárs olyan szívélyesen kérte bocsánatát.

– Jól van, mondá végre Y. Egy föltétel alatt kész vagyok neked
megbocsátani. – Szöktesd el tőlem ezt a másikat is.



PETŐFI MINT SZINÉSZ.

Legelőször Pápán ismerkedtem meg vele. Még Petrovics volt.

Első találkozásaink nem igen voltak rokonszenvesek.

Én a «képzőtársulat»-ban egy adomát adtam elő, mely szól egy lutheránus
papról.

Petrovics Sándor ezért keményen megrótt, hogy minek mondtam a papról
azt, hogy lutheránus? Mi köze a vallásnak ahhoz az adomához?

Olyan igaza volt, mint a napfény. Az a pap lehetett volna kálvinista is.
Ellenben én sem voltam méltó a bünhödésre, mert az adoma nem volt sértő,
csak mulatságos.

Petrovics Sándor akkor egy kurta gallérköpönyeget viselt, azzal az
ajkáig betakarta magát s nagyon keveset beszélt. Az utczán fejét
előtartva, rohamléptekkel járt s nem tért ki senki elől. Nem is igen
barátkozott.

Másodszor megint a képzőtársulatban találkoztunk.

Ekkor meg azt a tréfát tette meg, hogy Vörösmarty Szózatát szavalta el,
olyan tájszólással, a minővel Tallérosy Zebulon beszél.

Ekkor aztán rajta volt a sor kikapni! Megrovatott keményen e
szentségtörő merényletért. A Szózatot (!) tótosan (!) szavalni el (!)
hisz ez káromkodás.

Pedig ismét neki volt igaza, mert ő csak szinészi idomító tehetségét
akarta bemutatni egy genreben, s ezt nem értette meg a képzőtársulat.

De hát magyarázzuk meg azt is, hogy mi volt az a képzőtársulat?

Ez a felsőbb iskolai fiatalságból alakult egylet volt, Tarczy Lajos
tanár választott elnök alatt, melynek gyülésén a tagok irodalmi műveiket
olvasták fel, novellákat, verseket, essayket, politikai és tudományos
értekezéseket, s szavaltak verset és prózát s azután rögtön megbirálták
a hallottakat kölcsönösen. A mely felolvasott mű kiállta a birálatot, az
felvétetett a társulat «Érdemkönyvébe». (Ez volt a föladat: a birálathoz
hozzászoktatni egymást.) Majd jutalmakat tűztek ki pályaművekre;
akademikus tudósosokat kértek föl a pályadíj odaítélésére s még fényes
zsebkönyvet is adtak ki «Tavasz» czím alatt. Ebben jelent meg Petőfinek
is, nekem is, a legelső nyomtatott munkánk.

E képzőtársulat tagjai közül lett egy miniszter (Kerkápoly), két
fő-kormányhivatalnok (Gondol, Kozma S.), egy hős honvédezredes (Gózon
Lajos), öt országos képviselő (Kerkápoly, Kozma, Bárány, Gaál, Jókai),
egy híres festő (Petrics Soma), két poeta; meg hogy a leghíresebb embert
ki ne felejtsem, Parragh Gábor, az országhírű borász.

Abban az évben a három kitűzött jutalmat (aranyokat!) mi hárman nyertük
el: Petrovics, Petrics és én. Ezen kezdődött a kapocs.

Már az is mutatja, hogy milyen jó politikus volt a képzőtársulat! Ha egy
jutalmat tűztünk volna ki, a nyerőnek ezt soha meg nem bocsátották
volna; de hármat tűztünk ki, hárman nyertünk, s jó barátok lettünk.

A vakáczió aztán szétszórt bennünket a világba.

Én a következő évben Kecskemétre mentem jogot hallgatni.

Egy esős, késő őszi napon betoppan hozzám valaki. Az ismeretes
gallér-köpeny hátulról látva is elárulta volna.

– Petrovics! kiálték a nyakambaboruló elé.

– Nem Petrovics, mondá ő, hanem Petőfi!

Már akkor Bajza Athenæumában e név alatt jelentek meg költeményei; de én
azt nem tudtam. Itt nem járattunk lapokat. Kávéházban pedig nem voltam
én soha diákkoromban.

Aztán elmondá, hogy ő most színész az itt működő Szabó-féle
színtársulatnál – harmincz váltó-forint «proportiora».

A mi annyit tesz, hogy ha van a cassában nagyon-nagyon sok forint, akkor
jut neki belőle harminczszor egy forint; ha pedig nincs a cassában
semmi, akkor jut neki belőle harminczszor semmi.

Öltözete, a miben meglátogatott, nem volt valami fényes. A gallér-köpeny
képviselte a telet; egy szürke vitorlavászon kabát pedig a nyarat. Úgy,
hogy én meg voltam szeppenve, mikor háziasszonyomnak, a szép nemes
magyar arczú Gyenesnének bemutatva barátomat, az meghitta őt másnapra
ebédre. Aggódtam, hogy talán nem is lesz elég díszes öltözete ily
megjelenéshez. Kellemetesen csalódtam. Petőfi másnap egész gavallérnak
öltözve áll be hozzám. Csinos violaszín frakk volt rajta, sárga
gombokkal, melyek mindegyikén más alakú állatfej pompázott. Ez volt az
egyetlen és utolsó frakk a világon, a mely Petőfi testét érintette;
ebben festettem le őt miniature-képben olajba. Sokat adnék most azért a
képért, ha valaki elém hozná. Ő elvitte magával Debreczenbe.

És azután vacsora fölött kiderült, hogy Petőfi oly társaságban, a hol
hölgyek is vannak, nemcsak elmés, de ügyes mulattató, a nyers kevély
modor, melyet férfiak irányában gyakorol, egészen lefoszlik róla, s
kitünik alóla egy udvarias, derült kedélyű, meleg szívű ifju, a ki
egyszerre megtudja magát szerettetni mindenkivel.

Ilyennek persze nagyon kevesen ismerték Petőfit; verseiből, a külvilág
előtti megjelenéséből sem tünik ki ez alak, de én, a ki láttam őt nők
körében, saját anyámnál, az ő saját anyjánál, barátai nejeinél,
mindenütt a leggyöngédebb modort észleltem nála; figyelmes, barátságos
volt, egy kérésre engedett, elszavalta verseit, ha kivánták; saját neje
előtt épen a szolgálattevő lovag (cavalier servant) szerepét viselte s
egy ízben Petrics Somát keményen megdorgálta azért a
figyelmetlenségeért, hogy nők társaságában e szót szalasztá ki ajkain:
«fene» (!) Pedig bizony ott van ez egy pár helyen Petőfi verseiben
nyomtatva is, még pedig mint «veszett fene», s köztudomású róla, hogy
micsoda erőkifejezést használt ő egyszer Pest város kapitánya ellenében,
midőn az felkérette, hogy irjon valami jubileumra dicsverset. A ki nem
tudná a válaszát rá, megtalálhatja azt Hugo Victor Nyomorultjaiban, a
waterlooi ütközet leirásának utolsó fejezetében a czímben. Csakhogy
Petőfi rá is duplázott. Először a határozatlan igét használva,
másodszor, mikor visszaüzent neki a kapitány, hogy «nem ingyen kivánja
ám, hanem ötven forintért a verset», akkor meg a határozott módú igét
küldve neki válaszul.

Hanem nők előtt csupa gyöngéd kedély volt a szikrázó elmésség mellett.

Két dolgot nem hallottam Petőfitől soha: kérni valamit és panaszkodni
valamiről.

Színészi pályája nem volt gyönyörteljes.

Hangja és alakja nem volt e hivatáshoz szabva; de szenvedélye és
tanulmánya annál nagyobb. Szűk szobácskájában, hol házi asszonya
ugyanazzal foglalkozott a mivel ő: «költéssel», csakhogy az csirkéket
költött, naphosszant tanulmányozta Shakespearet, s már ekkor tanult
angolul. Francziául régen jól tudott s rendesen megjavítá az első
művészeket, ha azok rosszul mondák ki az idegen neveket, a miért dühös
volt rá a rendező, Almásy, ki ehhez jobban akart érteni, s például a
«qu»-t x-nek parancsolta kimondani Petőfi daczára! Szerepei, miket
otthon betanult, Shakespeare és Molière alkotásai voltak s azután
játszott harmadrendű lógósokat. Azokban is volt egy szerencsésebb
vetélytársa, ki sok jobb szerepet elvett az orra elől. Petőfi arra sem
panaszkodott, csak fenyegette, hogy megöli. Ez volt Németi. (Most
színigazgató a vidéken.) Annak persze szép hangja volt, ha nem ismerte
is Shakespearet, de tudott népdalokat énekelni. Míg Petőfi
hasznavehetetlen volt az énekkarban. «Dejszen fürészelhet az úr azzal a
hegedűvel naphosszant az én fülembe», mondá Laczkónak, a karmesternek,
«nem tanulok én azért meg egy nótát sem».

Ekkor aztán annál több némaszereppel szekirozták. Ő tudott magának ezért
revancheot szerezni. Egyszer spanyol kard helyett egy nagy furkós botot
dugott az öve mellé, majd meg felpeczkelte az orrát piszének, másszor
meg a magyar süvegében a kifityegő csákóba egy hosszú pálczát tüzött s
azzal felfelé peczkelte azt s a primos heros szerepét úgy elrontotta
vele, hogy az maga is kaczajra fakadt, mikor meglátta.

Décsi (ez volt a hős) azt mondá erre Petőfinek (pedig szerette nagyon):
«ha én most igazgató volnék, önnek félgázsiját lehuznám!» No ugyan
nagyot vesztett volna vele! Abban a hónapban épen semmi volt a tiszta
jövedelem. Kapott volna fél semmit egész semmi helyett.

Pedig a közönség kezdte már megszeretni Petőfit a színpadon. A «Falusi
lakodalomban» csak egy jelenete volt, mint vőfélynek. Annak a furcsa
mondókáját Petőfi oly hű genre-festéssel adta elő, hogy jelenet után
kitapsolták.

Általában a genre-szerepek voltak kedvenczei, s Egressy Gábor az
eszményképe. Szavalni (szobában) igen szépen tudott; arczkifejezése
jellemző volt.

Hangja kis társaságban hajlékony és igazi melegségtől áthatott volt, míg
a színpadról tompán, fátyolozottan hangzott le. Szavallata magánkörben a
legtökéletesebb magyar zamattal birt. Első nagy szerepében ezt az
előnyét is elveszté. Krumm Illés volt az: Egressyt utánozta benne, tótos
kiejtéssel adva a félszeg candidátust, s megint azt hitte róla a
hallgatóság, hogy ő maga tót. Ha pedig saját költeményeit szavalta,
magával ragadta a hallgatót, mint a művész.

Egyszer, tavaszszal, az idény vége felé jutalomjátékot kért Szabótól.
Meg is lett az neki igérve.

De Petőfi «Lear királyt» választotta, s abból a maga számára a bolondot.
Ez pedig olyan darab, a mivel nem igen szoktak megbirkózni vidéki
szinpadon.

Én is mérlegbe vetettem befolyásomat, hogy Lear szinre kerüljön.

Hogy honnan jutottam ehhez a befolyáshoz, azt is elmondom. Nem voltam ám
akkor még se drámaíró, se lapszerkesztő.

De voltam piktor!

Már akkor tömérdek urat és kisasszonyt leolajfestettem Kecskeméten és
rajztanodát állítottam fel lakásomon, melyben a reményteljes fiatalság
orrokat, füleket, szemeket formálni tanult tőlem. (Abonyi Lajos
irótársam bizonyíthatja, ő is tőlem tanult rajzolni.)

Tehát egyszer a «Velenczei nőt» adták volna elő a szinpadon, a mi igen
hatásos darab. De kell hozzá a velenczei «szárnyas oroszlán,» a mi
nélkül nem lehet azt előadni; mert az is szerepel benne. A társulat
pedig nem hordott magával diszítőt, s egész Kecskeméten nem volt piktor.

Ekkor felém fordult a szorongatott igazgató figyelme. Én aztán, Petőfi
közbenjártára készítettem egy olyan hatalmas velenczei szárnyas
oroszlánt Szabónak, hogy az az egész Thespis szekerét kirántotta a
bajból.

E hálára támaszkodva léptem fel aztán én is Lear király mellett s
interventióm nem volt sikertelen.

Ámde a nagy királynak tömérdek akadálylyal kellett megküzdenie, a míg
Petőfihez eljuthatott. Először is Décsinek, kire a czímszerep várt, az a
jogos követelése volt, hogy Ó-Anglia királyának lehetetlen a
küldiplomatia előtt megjelenni egy olyan hosszú vörös palást nélkül,
mely legalább két apródnak dolgot adjon az utánavitelben. Pedig Szabónak
nem volt kedve neki ilyen superfluet csináltatni.

Ezen is segítettünk. Egy derék honleány idekölcsönözte a vörös
ablakfüggönyeit s kettőt összevarva belőlük, készen lett Lear
díszpalástja.

Most újabb akadályok gördültek elé.

Learnak leányai is vannak: jók és rosszak. Szabónak pedig primadonnái
voltak: könnyűek és nehezek. Kesziné könnyű, villitermet volt; De Cau
Mimi pedig erős amazoni alak.

De Cau Mimi semmiképen se akarta Gonerilt játszani, a gonosz leányt;
hanem Cordeliát, a szelidet. Lear király pedig azt mondta, hogy ha ő
neki «ezt» a Cordeliát kell holtan az ölében a szinpadra kivinni, hát
abba ő megszakad, hamarább, mint Shakespeare kivánta.

Ismét minden diplomatiai rábeszélésünket elő kellett vennünk; – s miután
Cordeliát nem lehetett arra rábírni, hogy legyen könnyebb, Leart kellett
arra capacitálnunk, hogy legyen erősebb. A mi meg is lett.

Mégis szinre került Lear király, Petőfivel mint bohóczczal: ki szerepét,
minden hozzákötött várakozás ellenére, igen szomorúnak vette; komoly
philosophot játszott benne s egy cseppet sem álczázta magát: egészen
Petőfi volt, s azért nem is tetszett a publicumnak. Hisz nem volt ebben
semmi bolond! Én és többi barátai azonban meg voltunk vele elégedve.

De bezzeg nem volt ő megelégedve mi velünk!

Az egész jövedelem-osztalék, mire az igazgatói számla retortáján
keresztülment, tett Petőfi számára tíz váltó forintot.

Pedig már akkor Petőfinek Dudásné asszonyomnál húsz forintra felment a
libegő adóssága szállásbér és ebéddíj fejében. S ez a jutalomjáték volt
minden reményének kártyavára. Ez is összedült. A kiadott versekért még
akkor nem fizettek a szerkesztők, az irói honorarium chimæra volt.

Dudásné asszonyom pedig nem érte be tíz forinttal. Neki húsz kellett.

Hiszen a másik tizet előteremteni nem lett volna Petőfi barátaitól
boszorkányság, bár magunk is szegény ördögök voltunk; hanem ezt
Petőfivel elfogadtatni: az volt a circuli quadratura!

Én megkisértettem azt. Volt hozzá jogczímem. Akkor írtam meg legelső
drámámat: «A zsidó fiu»-t. (Pedig még akkor nem voltam terézvárosi
képviselőjelölt.) Versekben volt írva. Az akadémiai nagy pályázatra
szántam. Kisebb vágyaim nem voltak. Annak idegen kézzel kellett
letisztázva lenni. Petőfi vállalta magára a lemásolást. Gyönyörű férfias
irása volt, mint a gyöngysor. Én tehát megkisértettem neki pénzt adni
azért a terhes fáradságért. Huh, be büszkén utasított vissza.

«Én nem irtam neked pénzért! Én sem kérdeztem, mikor lefestettél, hogy
mit fizetek érte?»

Hanem hát Dudásnétól tíz forint adóssággal megszökni megint nem illik. –
Innen pedig menni kellett.

Petőfi e nehéz feladatot így oldotta meg. Laktársam és közös barátunk,
Gyenes Pali (szerencsétlenül agyonlőtték hivatalos működése közben)
birtokosa volt egy rongyos Calepinusnak; azt már mind kiolvastuk; vagy
talán bele sem néztünk; már nem emlékezem rá bizonyosan.

Egy szóval nem volt rá szükségünk. Ezt az elephantina molest kérte
kölcsön Petőfi, abból a czélból, hogy azt leteszi zálogba Dudásnénál.
Tartsa magánál e könyvet Dudásné mindaddig, a míg ő pénzhez fog jutni. S
ő e könyv előmutatójának kiszolgáltatja a rá betáblázott adósságot. (Egy
ötfontos váltó! nem font sterling, hanem bécsi font.)

Dudásné látszólagos megnyugvással fogadta el a csudálatos hypothékát, de
szívében mást főzött. Szerencsére volt Dudásnénak egy szép kis unokája,
Juliska (ez is Juliska volt), ki a költő iránt nagyobb rokonszenvvel
viseltetett, mint az öreg asszony. Ez megsúgta neki, hogy öreg anyja őt
azzal bízta meg, hogy éjszaka, mikor már Petőfi alszik, keljen fel,
lopózzék az ágya mellé, vegye el székéről a szép sárga gombos frakkot s
tegye helyébe a vitorlavászon-zubbonyt neki: utazzék abban; maradjon itt
a frakk, ez jobb kézi zálog a könyvnél.

E cselszövény fölfedezése sietteté a dráma kifejlődését. Költő barátunk
azon az éjen nem ment szállására aludni, odajött hozzám.

Elmondta, hogy még ez éjjel útnak indul Pestre. – Gyalog.

Egy tizes volt az egész pénze. Egy pár fehérnemű és egy csomó vers a
batyujának terhe.

Derék háziasszonyom még egy csomó pogácsát és egy sódart kötött mellé;
mi ketten, Gyenes Palival, elkisértük őt a város végéig. Sáros, nedves
éjszaka volt. Szekér nem járt, mely fölvette volna.

Ilyen hadi-készülékkel indult el Petőfi – meghódítani a világot. – És
meghódította azt.

Hogy mi lett Calepinusból? Azt is elmondom.

Hogy Dudásné elszalasztá a sárgagombos frakkot, nem várt tovább, a hogy
illett volna, az öt fontos váltójával a lejáratra, hanem felvitte az
akkori jó derék tanárunk, Szabó Sándorhoz s elmondta neki nagy
veszedelmét. Tanárunk, ismerve kettőnk baráti viszonyát az
eltávozotthoz, tudatta velünk a Calepinus dolgát. Gyenes Palival
megvettük a tulajdon Calepinusunkat a collegium számára tíz forintért,
Dudásné nagy bámulatára és megelégedésére.

Fél év mulva kaptam levelet Petőfitől Debreczenből, melyben gratulál
nekem, hogy a «Zsidó fiu» mint egy hajszál híján nyertes, dicséretre
méltattatott az akademia által. Tőle tudtam ezt meg legelébb. A hirlap
ritka jószág volt arra mi felénk. (Ez a levele így volt aláírva: Kis
Pönögei Petőfi Sándor Pál; minthogy Pönögei Kis Pál álnév alatt jelent
meg egy verse.)

Milyen nagy öröm volt ez akkor ránk nézve.

Petőfi szinész akart lenni, én festő; egy harmadik muzsa megfogta
kezeinket s elvezetett pályáinkról más világokba.

Petőfi volt akkor tizenkilencz éves, én pedig egy évvel kevesebb.

Most még azt kell elmondanom, hogy azon idő alatt, a míg Kecskeméten
szinész volt Petőfi, mik történtek vele irói pályáján?

Kecskeméten is volt önképző társulata a fiatalságnak. (Azonkívül
műkedvelő-társulata, zene-egylete, dalárdája, táncziskolája és
tornászata – mind ingyen!) S volt egy írott lapja is: «Calliope.» Ennek
a szerkesztője volt Ács Károly, kinek igen szép költői ihlettel írott
versei jelentek már meg Bajza Athenæumában. Ránk, névtelen poetákra
nézve már akkor Ács Károly tekintély volt, a kit még Petőfi is
respectált.

De nemcsak verseiért volt Ács Károly tekintély,; de jó szívéért is.

Nem hagyhatom feledékenységbe menni, hogy azt a historicus violaszín
frakkot azokkal a sárga gombokkal épen Ács Károly megrendelésére s
jótállására készítette Petőfinek a derék magyar érzelmű Béler pesti
szabómester; kivel annyira egyforma termetű volt, hogy mikor társalgási
darabokban jellemszerepeket kellett előadni, ahhoz Ácsnak sarkig érő
téli kabátját kölcsönözte ki. Hideg, csikorgó deczemberi este volt,
mikor érte jött. Ács Károly unszolta Petőfit, hogy hazáig is öltse fel a
meleg kabátot, de ez nem volt rábírható; azt mondta, hogy elég, ha a
szinpadon rontja, s azzal szépen a köpenye alá vette s úgy vitte haza,
másnap reggel már megjelent nála kérlelhetlen pontossággal s hozta ismét
azon módon, szépen összehajtogatva, a hóna alatt a hosszú redingotot.

Ács Károly szállásán volt a diák-kaszinó s egyúttal tornaterem.

Egy zimankós deczemberi estén épen azon tanakodtunk Petőfivel, hogyan
kellene ezen az olympi nyomorúságon tisztességesen segíteni? Nem
lehetne-e valami irodalmi merényletet elkövetni? Teszem föl: kinyomatni
egy füzetkét s azzal a kecskeméti ismerősöket megadóztatni. Hozzá való
anyag lett volna elég. Petőfinek voltak versei; nekem is volt egy
novellám, a mit rendelkezésére bocsátottam. De hol a nyomda-költség? Itt
a bökkenő.

– Nekem van egy eszmém, mondá Petőfi, s felugrott az ágyamról (az volt a
közös diván) s szokott rohamléptekkel elvágtatott.

Ment egyenesen Ács Károlyhoz.

Ott épen egy csomó diák birkózott s verte egymást a földhöz. Petőfit is
biztatták, hogy vegyen részt benne; de ő nem szokott birkózni, csak
Váradi Tónival, a ki engedte magát ütni, ha Petőfinek kedve szotytyant
hozzá. (Vívni is vele tanult együtt Chappontól, s olyankor két kézre
fogta a kardot, ha másként nem bírt vele.) Megvárta, míg mind elmennek,
akkor elmondta Ács Károlynak, hogy mi járatban van?

– Adjunk ki mi hárman egy zsebkönyvet. Ács, Petőfi, Jókai. Az azután jó
lesz újévi ajándéknak. Megveszi azt Kecskeméten minden ember.

Ács Károly rögtön ráállt a tervre, s nemcsak saját költeményeivel igért
hozzájárulni, hanem a mi sokkal nagyobb és nehezebb része volt a
föladatnak, magára vállalta, a jó öreg Szilády Károly bácsit, a
nyomdászok veteránját rábírni, hogy a zsebkönyvet hitelbe nyomassa ki.
(Ács Károlyt nagyon szerette Szilády; ő írta a nyomdája megnyitásának
ünnepélyére az üdvözlő verset, chronostichont, melyért Kecskemét
nagylelkű honleánya, Szántó Mártonné által aranynyal jutalmaztatott.)
Meg is igérte, hogy kinyomatja a zsebkönyvet «post festára». Tehát a
legnehezebb kérdés meg lett oldva.

Petőfi másnap átadta verseit Ács Károlynak, hogy mondja meg, mit szól
hozzájuk? – s válaszszon közülök.

Ez volt az első és egyetlen kritikus, a kit Petőfi maga kért fel, hogy
mondjon véleményt a verseiről.

Mikor Ács Károly végig olvasta a verseket, azt mondta Petőfinek:

– Kedves barátom! ezek mind oly nemes szellemű, oly szokatlan költői
erővel írt művek, hogy az egész világnak tetszeni fognak: – de bezzeg
nem Sembera Kalazancziusnak…

De hát ki légyen megint az a Sembera Kalazanczius?

Azt is elmondom. Ott laktam vele épen átellenben. Minden nap, télen,
mint nyáron, láttam őt reggel nyolcz órakor kijönni a piaristák
kapujából. Mikor az utolsó lépcsőn lenn volt, ott megállt: gondolkozott;
azután visszafordult, megnézni, hogy jól bezárta-e az ajtót odafenn?
Télen, mint nyáron, volt rajta egy nyolczgallérú köpönyeg; egy sótartó
alakú kalap a fején, azt a lekonyított két füle tartotta; a kezében egy
nádpálczát viselt, a mire sohasem támaszkodott: mindig ütögetésre mérte
azt a levegőben. A száját folyvást úgy összefogta, hogy orra és az álla
majd összeért, és soha semmi köszöntésre nem szólt mást, mint morgott.

Ő volt a kecskeméti censor.

Nevezetes hivatal!

Még a báli meghivók is az ő kezén mentek keresztül. Egyszer a jogászbáli
meghivókra azt nyomattuk, hogy «télhó» 12-ike. Sembera Kalazánczius
kikergetett vele bennünket: micsoda az a «télhó»? odavittük neki aztán a
Pesten megjelent naptárt s mutattuk benne, hogy ime, télhó annyi mint
januárius. Ej mit! rivallt fel a hatalmas úr: «télhó, félhó, hoc ego non
intelligo, nunquam admittam!»

No hát – ehhez kellett elvinni Petőfi verseit, hogy censurázza meg!

– Tudja ön, mit? szólt Ács Károly; előbb tegyünk a censorral egy próbát.
Van nekem egy latin ódám, a mi Szilády bácsinak annyira megtetszett,
hogy ki akarja nyomatni ingyen. Előbb elviszem a censorhoz ezt; a mikor
ez által jó kedélyre hangoltam (igen szereti, ha valaki latin verseket
ír), akkor majd előálljunk neki az ön költeményeivel.

No iszen szépen jó kedélyre hangolta Ács Károly a censort azzal a latin
verssel. Majd megette érte. – Igaz, hogy hazafias költemény volt; de
Sembera Kalazánczius abban egyenes felhivást látott a forradalomra; s
megszidta a szerzőt latinul irgalmatlanul.

Ez aztán jött nagy búsan elmondani a balesetet Petőfinek s mutatja neki
az ódáját, a miből a censor revolutiót olvasott ki. «Akkor az enyémben
az apocalypsist fogja találni.»

«Keressünk ki hát valami olyant a verseim közül, a melyikbe még a
censornak is lehetetlen beleakadni», szólt Petőfi szomorú lemondással.

Lehetetlen? Egy censorra nézve nincs lehetetlenség.

A «Disznótorban» czíműre esett a választás. Már annál csak nincs
ártatlanabb vers a világon.

Petőfinek nagy biztatás kellett, hogy elmenjen a censorhoz. Arra is csak
úgy vállalkozott, hogyha Ács Károly is velemegy; mikor aztán a censor
lakáig elmentek, akkor azt mondta Ácsnak, hogy csak menjen fel ő maga;
majd ő addig ide lenn fogja várni. Hideg szél fújt, Ács Károly ráadta
addig a köpenyegét, hogy azalatt meg ne fagyjon ide kinn.

Neki úgyis elég meleg volt a censornál!

Sembera Kalazánczius rá hagyta magát venni, hogy elolvassa a verset
rögtön; mivel Ács Károly nagyon szépen könyörgött diákul, hogy sietős a
dolog! Elolvasta azt s nagyokat buffogott közbe. Teletömte az orrát
tubákkal, újra meg újra elolvasta s újra és újra morgott. Végre neki
röffent Ács Károlynak:

«Hát ez quid hoc megint? Hát hogy meri az úr én tőlem azt kivánni, hogy
én ilyen obscurus (!) dolgot admittáljak! Audiat tamen. «Gömböcz lesz
fölöttünk a nagy ég: És mi e gömböczben töltelék!» – Tamen hoc est
sacrilegium! Az ég nem disznóhurka! És én nem leszek disznóhurkában
töltelék! – Non admittitur.

Kikergette a verssel együtt.

Még aztán megkisértettük magát a jó Szilády bácsit ráküldeni a censorra,
hogy beszéljen a lelkére; mondja el neki, minő nyomorban él az a szegény
költő, a kit egyetlen reményétől foszt meg keményszívűségével. Az sem
használt. Sembera Kalazánczius kérlelhetlen maradt.

Mit tehettünk végre is? Voltunk jó pajtások elegen. Neki ültünk; leírtuk
Petőfi betiltott költeményeit sok példányban, úgy osztattak ki azok a
közönség között.

Ilyen világ volt a régi jó időkben.



A VESZÉLYES TITOK.

1864-ben egy márczius 15-iki utczai demonstratio után az osztrák
rendőrség Pesten egyszerre összefogott egy csoport előkelő és népszerű
hazafit. Összeesküvést akart fölfedezni.

Általános rémületet keltett e hír. Annyi összeesküvés csakugyan volt
közöttünk, hogy Schmerlinget minden pereputyjával együtt utáltuk és
gyűlöltük; de még az «éljen» kiáltástól és a «szózat» zengésétől a
«petroleumig» nagyon nagy messzeség van.

Megijedt minden ember azon; ha ilyen magasan álló tekintélyes férfiakat
minden teketória nélkül egyszerre csak összefogdosnak, épen olyan jogon
akármelyikünket kihúzhatnak oda, a hol a madár sem jár, lábunkra
húzhatják a spanyol csizmát s kérdezhetik tőlünk, hogy kell-e
Reichsrath?

Még nagyobbá tette a rémületet a nagy titokszerűség, a mibe az
elfogottak ügye hivatalosan beburkoltatott. Legközelebbi rokonaikat sem
eresztették hozzájok s még csak gyanítani sem engedték, hogy mivel
vannak vádolva?

Úgy látszik, maga a rendőrség is szerette volna azt tudni.

E közben az a megrendítő eset zavarta fel az előkelő körök kedélyét,
hogy egyike a fővárosban legismertebb ügyvédeknek, egy tiszta jelleméért
általánosan becsült férfi, több főúri családnak rendes ügyésze, egy
reggel minden kitalálható ok nélkül főbe lőtte magát.

Ez volt Lángh Ignácz.

Szép daliás alak, a ki becsülve volt a férfiaknál, szerencsés a nőknél;
ki nagy vagyont szerzett és tisztességes úton, s a mellett nem is volt
már gyermek, hogy amerikai párbajt lehetett volna gyászesetében sejteni.
Általános sajnálat kisérte végső nyughelyéig.

De még általánosabb lett a megdöbbenés, midőn hagyatékát számbavették s
a nála levő számos letétemények között találtak egy sokszorosan
lepecsételt dobozt, melyre ez volt írva:

«Ez annak idejében Beniczky Lajosnak átadandó.»

Beniczky egyike volt a rejtélyesen elfogottaknak.

Lángh hagyatéki gondnokául egy szintén közbecsülésben álló barátját,
Ledniczky Mihályt nevezte meg. (Ki néhány év mulva ugyanazon
pisztolylyal lőtte agyon magát.)

Most már a kik e dolgot megtudták, csakugyan azt hitték, hogy ime, itt
van az egész politikai gubancznak a megoldása, ebben a dobozban. A
befogottak jó barátai ostrom alá vették a hagyatéki gondnokot, hogy
bontsa fel a Beniczkyt illető dobozt s engedje megtudni, mi van benne?

Az ügyvéd azt felelte nekik, hogy az lehetetlen: egy lepecsételt
hagyatékot másnak felbontani, mint a hagyományosnak, kriminalitás.

«Hát legyen bátorságod kriminalitást elkövetni, mikor annál nagyobb
érdek, egy ország nyugalma forog kérdésben. Lehettek Beniczkynek
ábrándos tervei, lehetnek e dobozban iratok, a mik tán ezer meg ezer jó
hazafit compromittálnak: lehet, hogy tégedet magadat is».

Az ügyvéd nem engedte magát capacitálni: azt felelte, hogy akármi van a
dobozban, ő pecsétet fel nem tör. Inkább legyen becsukva öt évre
politikai vétségért, mint öt napra pecsétfeltörésért. Hajthatatlan
maradt. Ő meg fogja őrizni a lepecsételt titkot, míg Beniczky elő nem
jön azt átvenni. Addig hadd függjön a Damocles kardja minden hazafi feje
fölött.

Azonban a mi titkot sok ember tud, azt «utoljára» a pesti rendőrség is
csak megtudja; egy reggelen rajta rontanak Ledniczkyn. A rendőrségnek az
a jó szokása van, hogy szereti az embert korán felkölteni.

Követelik a lepecsételt dobozt.

Az ügyvéd hasztalan tiltakozik, hogy az hitbizomány; azt csak Beniczky
nyithatja fel: bebizonyítják neki a Reichsgesetzblattból, hogy
államfogolynak a rendőrség a gondnoka és eventuális örököse. Ide a
dobozzal, aztán ő maga is kisérje azt az inquisitio törvényszéke elé.

Szegény L. nagy fogvaczogva hagyta magát a corpus delictivel együtt a
nagyon emlékezetes kaszárnyába vitetni, a hol azután a hatalom
személyesítőinek jelenlétében szakíttattak le ünnepélyes karhatalommal a
magánpecsétek s felnyittatott a doboz.

Abból egy másik katulya jött elő. Ez csak kemény papirosból volt; nem is
volt lepecsételve, de úgy le volt enyvezve, hogy azt csak a hatalom
pallosával lehetett felhasítani.

Mikor aztán annak a feneke is ki volt ütve, előkerült belőle egy
harmadik ládikó. Az meg már épen be volt zárva kulcscsal.

Most még lakatosért is kellett küldeni, a ki a zárt felnyissa: «Macht
geht vor Recht».

Végre felnyilt a titokteljes szekrényke s előadta várvalesett s hármas
szekrénybe lezárt rejtelmeit. No most már itt van az egész országos
komplott!

… Benne voltak Beniczky Lajosnak a budájáról való ezüst gombjai. Egyszer
hosszú útra ment s míg visszatért, ott elhagyta azokat barátjánál, hogy
azalatt el ne lopják.



AZ EHETŐ DRÁGAKŐ.

Beszély.

Csak egy van ilyen a földön: a só.

Legdrágább köve az élő világnak.

Ha cserélnünk kellene, s azt mondanák, vagy ezt, vagy a többit! vissza
hajigálnók a földüreg sötétségeibe a gyémántot, a korund minden faját s
megtartanók a sót.

A só nélkül nincsen élet.

Ez a szép hölgy arczán a pír, ez a férfi izmaiban az erő. A só nélkül
nincs szerelem, nincs küzdelem. A só az a mi a napsugár.

Ha a só elveszne a földről, kihalna utána az emberiség «sóéhhalálban.»

Egy történetet mondok el, a mit a sóvilágban hallottam néhány év előtt.

A wieliczkai sóbányákat látogattam meg.

Jól tudom, hogy untatni fogom vele az olvasót, de mivel épen ily
realisztikus világban élünk, már csak tessék rászánni magát, hogy ha a
mesét magát meg akarja tudni, előbb kétszáz sóbavágott lépcsőn szálljon
le velem és tudja meg, hogy mi az a só-világ odalenn.

Az egy tündér-palota a föld alatt; nem egy, de hat-hét egymás
emeletében. Semirámis függő kertei, de megfordítva: nem egymás fölé, de
egymás alá építve, tavakkal, a mik egymás fölött függnek, és lakosokkal,
a kik egymás fölött élnek. Legfölül maga a város – a napfényen – és
annak lakói; de alatta kétszer annyi lakó.

Egy pásztor fedezte fel az egész sóbányát, azt hitták Wieliczkának;
annak a neve lett megörökítve.

Most hét egymás alá ásott bánya van e tömör drágakőbe faragva, mik
együtt 240 méternyi mélységet képeznek s alattuk még a megmérhetetlen
kőtömeg, minek mélységét még az artézi kútfuró sem mondta meg eddig;
hossza 3300 méter, széle 1200 méter az embervájta labyrinthnak, melybe
tizenhárom akna vezet. Minden bányarésznek fejedelmi, történelmi neve
van: egy ország, egy história emléke az, százszorta nagyobb, mint a
pyramisok; és mennyivel áldottabb. A kincs, a mit a felvilágnak,
átadott, háromezer millió forint értéket ád ki első fölfedezése óta. S e
háromezermilliónyi kincset Európa megette, elvigadta, szerelemben
elcsókolódta, háboruban vérül kiontotta. Háromezermillió forint ára só
volt az!

Most ennek a helyén óriási tömkelegek vannak, egymást átszelő
folyosókkal, távjáratokkal, titáni barlangüregekkel, fejedelmi
tróntermekkel, székegyházi boltozatokkal. Suwaroff orosz tábornok e
század elején egyszer az egész táborával, három napig rejtőzött e
sóbánya üregeiben, mint ez a bánya évkönyveiben fel van jegyezve. A
magyar-osztrák uralkodók ittjártáról is tanuskodnak ez évkönyvvek, s az
emlékeket tartogatják a tiszteletükre faragott termek, obeliszkok,
egy-egy sóbavágott tündérpalota, oszlopokkal, caryatidákkal, cherubimos
oltárokkal, művészi szobrokkal – mind sóból, miket ha hátulról a fáklya
megvilágít, úgy ragyog tőlük az egész, mint Szent János álomlátta
menny-palotái.

Némelyikben egy-egy tó is van, mely fölött lenge csónak szállítja át az
utazókat; a legmélyebb akna, a Kloski fenekén pedig van egy tengerszem,
a melyről az a monda, hogy annak nincsen feneke.

Egy vén lengyel felügyelő, ki a bányahelyiségeket mutogatva, velem járt
s vezetett só- és falépcsőkön, bivalybőrös sülyesztőkön, csónakokon, s
minden lehető és lehetetlen utakon keresztül, ismétlé előttem azt a
mondát, midőn a Kloski üregében a magas mellvéd előtt megálltunk, utána
bámulva az aknakútból lassan alászálló égő zsupp kévéknek, mik a titáni
üreget bevilágították, s annak vízfenekéről visszatükröződtek:

– Ennek az aknának nincsen feneke.

Azt én nem akartam hinni.

Az akna még a hajdani római mintára van vájva, minőt a tordai sóaknában
láthatunk, kuposan, mint egy üres czukorsüveg. A tűzvilágításnál szépen
kivehetők a só rétegei, mik nem úgy vannak lerakodva, mint más kőé,
gránité, paláé: függőlegesen, vagy miként egy eldült könyvcsoport; a só
rétegei úgy mennek, mint egy kettészelt vöröshagymán látjuk, a réteg
fenn kezdődik s aztán elliptikus körhajlásban indul lefelé, a másik
oldalon ugyanazon réteg vissza kerül, de a legszélső rétegek már az
eddig el nem ért mélységben vesznek el középiveikkel. Az egész kupterem
szürkésbarna és márványvörös, pedig közelről tiszta fehér átlátszó
kristály. A tengerszem lenn a fenéken fekete, mint a bűvtükör.

– Bizony ennek pedig nem lehet elérni a fenekét! – bizonyítá vezetőm, a
vén felügyelő. Mert ha el lehetne érni, régen megtalálták volna ottan
azt a szép asszonyt, a ki ottan fekszik.

– Hogyan? Egy szép asszony került e tengerszem fenekére.

– Bizony; a szép Starzeczky grófnő, a kit maig is keresnek ott lenn; s a
kinek az arcza bizonyosan most is olyan mint száz év előtt volt, mikor
innen oda leesett. A gyásztörténetről emlékezik a kereszt itt hátunk
mögött.

Valóban egy roppant nagy kereszt volt ott a sófalba kidomborítva, és a
kereszten végig valami lapidaris betük sorozata; de a mit nehéz volt már
elolvasni. A só nem jó monumentum.

Egy női név: «Lenora» kivehető volt még rajta.

– Anyámtól hallottam még, – beszélé a felügyelő, – hogy sokáig
igyekeztek a szép grófnőt megtalálni a sótengerszem fenekén; de semmi
horoggal nem birták elérni, Megkisérlék aztán buvárharanggal leszállni a
vízbe: hanem a sóval telt víznek oly irtóztató nyomása van a mélységben,
hogy ember ki nem állja; a tüdeje elfullad, a füle vért ömleszt,
kénytelen visszakérezkedni.

– Azt csodálom, hogy a hulla magától vissza nem jött a víz színére; hisz
a sótelt víz különösen nem engedi az emberi testet elmerülni.

– Igen ám, mert harmincz fontnyi arany ékszer volt a nyakán, derekán és
karjain; az tartja odalent; inkább is az aranyért, és a drágakövekért
jártak utána olyan nagyon.

Kezdett érdekelni ez a történet.

Kértem a felügyelőt, hogy mondja el, mit tud a sótengerszem halottjáról?

Azt felelte rá, hogy az hosszú történet; nem lehet itt elmondani.

– Talán odafönn a vendéglőben, egy két pohár szomorodni mellett inkább
lehetne?

Az inditvány elfogadtatott.

– Hanem előbb kisértse ön meg ezt a viszhangot, mondá az öreg. Kiáltson
valami szót.

«Pax tecum!»

A sóakna ürege tizenháromszor egymás után verte vissza e szókat.

Egy pisztoly-lövés mint pelotontüzelés hangzott benne.

Este felé megérkezett az én öregem; együtt vacsoráltunk; a bor
beszédessé tette, s lassanként rátért a világhírű sóbányáról a szép
asszony történetére.

– Mert hát, uram, onnan ered minden baj a világon, hogy nem jó az
asszonynak mindent tudni. Voltaképen semmit se kellene az asszonyoknak
tudni; se írni, se olvasni. A parasztnak úgy sem használ az semmit, az
úri nő meg tartson magának diákot, a ki felolvasson neki olyan
könyvekből, a miket a gyóntatója helybenhagyott; annak diktálhat is
levelet, ha szükség van rá, s ha azt a gyóntatója elolvasta és helyesnek
találta, el is küldheti. Az asszonynak csak annyit kellene tudni, hogy a
férjének engedelmeskedjék, hogy szépen fel tudjon öltözni, hogy a háznál
minden rendben legyen, hogy az ebéd idején elkészüljön, a leves meg ne
kozmásodjék. Tudjon egy kicsit hárfázni is, ha uriasszony, vagy
cziterálni, ha szegény; himet varrni, ha dáma; zsákot foltozni, ha
menyecske; járjon a templomba szorgalmasan, tudja könyv nélkül a
miatyánkot, a hiszekegyet, meg az üdvözletet. Értsen a
természettudományból annyit, a mennyi a csirkeköltetéshez szükséges és a
chemiából, a mennyi a május hurka elkészítéséhez kívánatos; legyen annyi
algebrája, hogy a rovást össze tudja számítani; tudjon annyi geográfiát,
hogy betaláljon a városba hetivásárra; kedvelje az archaeologiát úgy,
hogy az ős anyja ruháit megbecsülje s a divaton ne kapjon; a mechanikai
gépek közül alaposan tanulja ki a kerekes guzsalyt, meg a motollát; ha
botanika kell neki ott a virágos kert, meg a káposztás kert; az orvosi
tudományhoz, a míg fiatal, úgy sincs semmi köze. Fiatal asszonynak nem
szabad betegnek lenni, vagy ha beteg, nem illik róla panaszkodni; mert
mindjárt mást gondolnak; ha pedig megvénül, úgy is tudja magától a
kuruzsolást, kancsérolást. A titkos tudományokból birja az arkánumokat,
hogy mit kell a hizó disznónak adni, mikor nem akar enni s mitől lesz a
ludnak kövér mája; mit kell a földi bodzával mívelni, hogy a férgek
kihulljanak a házi állatokból? s a meteorologiából tanuljon meg annyit,
hogy mikor a pókok hálót fonnak a szabadban, akkor hozzá lehet fogni a
nagy szapuláshoz, mert tartós jó idő lesz. A mi pedig a magas politikát,
a férfiak dolgát illeti, ott «a te neved: hallgass!»

Ez volt az én Brankó barátomnak a programmja az asszonyokra nézve
általánosságban.

– Mert ha az asszony mindent akar tudni, az csak veszedelem ő rá nézve,
– folytatá az öreg, a specialis esetre alkalmazva nézeteit. Ez volt a
baj Starzeczky Lenóra grófnénál. Az apja Kázmér király idejében
bányagróf volt a wieliczkai aknák fölött. Nagyon megszedte magát. Nagyon
okos ember volt; messzire járt az esze. A sok pénzt a mit szedett, nem
verte nagy uradalmakba, a miket az ember, ha megriasztják, nem vihet
magával a szomszédországba, hanem összevásárolta a legdrágább
ékszereket, a mik csak kaphatók voltak hetedhét országban. Azt mondta,
hogy az egyetlen leánya kedvéért teszi. Fia nem volt. Meg is nézték a
szép Lenórát, mikor vasárnap a templomba ment; minden úrnapján más-más
drága-köves láncz a nyakán, bogláros párta a fején, gombok a mentéjén,
öv a derekán. Egyszer csupa karbunkulus, másszor csupa «macskaszem,» a
mi a sötétben is világít. Aztán rubintok, akkorák, mint egy pálinkás
pohár feneke. Azt mondják, hogy megér egy milliomot, a mit a bányagróf a
leányára ráhalmozott. Tulajdonképen nem is annyira a leányáért, mint
azért, hogy ne járjon hiába, ha egyszer netalán mennie kellene
valamerre, ha egyszer netalán eszébe jutna Kázmér királynak megkérdeni,
hogy miért van a vieliczkai bányagrófnak mindig sok pénze, neki pedig
soha sincs? Hanem hát király ő felségeiknek is jó az, a mi az
asszonyoknak, hogy nem kell nekik mindent tudni. Starzeczky gróf csak
egyre gazdagabb lett, aztán nem volt neki fia, a kire a nagy
szerzeményét ráhagyja. Hanem volt egy unokaöcscse: Wratislaw, szinte
Starzeczky. Azt gondolta, hogy ezzel összeházasítja a leányát s aztán a
családban marad a vagyon. Egy kis akadály volt ugyan a közel rokonság;
de azt el lehetett hárítani pápa ő szentsége abszolucziójával, mely
mindent jóvá tehet. A nagy prédikátor, a szent Klinkowstrőm a mult nagy
bőjtben szépen megmagyarázta ezt nekünk a prédikátiójában. Már Ábel és
Kain, mikor egymásnak a hugait nőül kérték: Kain Ábel hugát Aklimát,
Ábel meg Kain hugát Lebudát: elébb Rómába írtak engedelemért, s csak
miután onnan megkapták az absolúcziót, mentek a paphoz. Külömben most
mindnyájan törvénytelen gyermekek volnánk.

– De már ennek az örömére igyunk egyet.

Brankó nem volt az az ember, a ki kétszer kináltatja magát, hanem inkább
az az ember, a ki kétszer iszik egy kinálásra.

– No – hát összekeltek szépen. Egymáshoz illő szép pár voltak. Wratislaw
igazi nyalka mazúr, Lenóra is derék egy vászoncseléd. Hanem hát az új
házasok nem voltak boldogok. Az ifjú asszony nagyon sokat tudott már. A
vén apja elég ostoba volt, hogy franczia nevelőnőt tartson neki, a
helyett, hogy beadta volna szépen a karmelita apáczákhoz, s a madame
tele verte a leány fejét mindenféle világi hiábavalósággal. E miatt sok
koczódásuk volt már az első napokban. Azt mondják, hogy Wratislaw meg is
verte a feleségét. No bizony nagy dolog! Hát hiszen, melyik asszonyt nem
verték meg soha? Nálunk ez szokás. A lengyel paraszt addig le sem hagyja
ülni a feleségét a háznál esküvő után, a míg meg nem verte. Nem is hiszi
el az asszony, hogy szereti az ura igazán, ha meg nem verte. A szegény
ember megveri a feleségét ostornyéllel, vagy somfa-bottal, a mit kap; a
gróf pedig aranygombos czukornáddal. No hát kivánhat valaki czukornádnál
valami jobbat.

– Az igaz, hogy ha kávéfával, vagy teafával verné meg, az még rosszabb
volna, mert az tüskés.

– No hát! De még a verést csak elszivelte volna a grófné; hanem más volt
az, a miért kesergett. Férje az első mézeshétben elutazott küldetéssel
Szentpétervárra Ponyatowszkyhoz, a kinek már akkor kifelé állt a rudja
Katalin czárnő udvarából. Aztán Ponyatowszky visszajött; Wratislaw pedig
ott maradt Katalin czárnő udvarában; haza sem tekintett egy esztendeig.
És Lenóra grófnő már tanulta a históriából, hogy ki az a Katalin czárnő?
És e miatt nagyon sokat kesergett. De hát mire való az asszonyoknak
históriát tanítani?

Brankónak azon véleményét, hogy az asszonyoknak nem kellene históriát
tanulni, én még azzal az észrevétellel szaporítottam, hogy jobb lett
volna, ha Katalin czárnő idejében az asszonyok nem «csináltak» volna
históriát.

– Biz igaz. Helyeslé az észrevételt a vén lengyel. Magam is azt akartam
mondani. A két császárnő feldarabolta Lengyelországot. A wieliczkai
sóbánya: ez a szürke gyémánt, Mária Teréziának jutott. Attól az időtől
kezdve azután Wratislaw gróf nem Pétervárott, hanem Bécsben lakott, s
attól az időtől kezdve Lenóra grófné nem észak felé fordította szemeit,
mikor könyezett, hanem nyugat felé. Bolond asszony! Mi szükség egy
lengyelasszonynak sirni? Elég sós a mi földünk úgy is. Ha én úrasszony
vagyok s keserűségem van, fölpofozom a szolgálóimat: sirjanak helyettem
azok; de a magam szemeit nem vörösítem ki vele. Aztán nem is volt rá
semmi oka. A bécsi udvarnál nem olyan erkölcsök voltak, mint a
szentpétervárinál. Én ugyan azt sem tudom, hogy a szentpétervárinál
voltak-e rosz erkölcsök? hanem hát a világ mindent összebeszélt akkor;
azonban azt bizonyosan tudom, hogy Bécsben nagyon vigyáztak a
tisztességre, s a ledér asszonyokat még tömlöczbe is zárták. Bizony nem
azért lakott ott Wratislaw gróf, hanem azért, hogy a wieliczkai
bányagrófságot elnyerje. S ha a feleségét nem hordta magával, azt
gazdálkodásból tette. Az asszonyféle nagyvárosban sokba kerül. Igy is
tömérdeket elköltött. Wratislaw gróf, csak olyankor jött haza, mikor az
ipától pénzt kért; ha megkapta, megint sietett vissza Bécsbe. Egyszer
aztán el is érte a czélját. Az öreg Starzeczki gróf meghalt s Wratislaw
gróf lett rögtön kinevezve Wieliczka kormányzójává. Sós hivatal, nagyon
sós hivatal. Tudja ön, hogy mi különbség van a víz és a bányagróf
táskája közt?

– Tudom. Az, hogy a víz bizonyos mennyiségű sóval saturálódik, de a
bányagróf zsebe soha sem sutarálódik.

– Ördöge van, hogy kitalálta!

– Mikor Wratislaw gróf kineveztetésének hire megérkezett, senkisem örült
annak jobban, mint Lenóra grófné. Gondolta: no már most itthon kell neki
maradni; ha kormányzó akar lenni Wieliczkán, itt is kell neki laknia.
Egyszer jött az örvendetes hír, hogy ő felsége maga is szerencsésíteni
fogja a mi hires sóbányánkat legmagasabb látogatásával. Wratislaw gróf
leküldött Bécsből egy német czeremonia-rendezőt, hogy a felséges asszony
elfogadására minden pompát előre elkészítsen. Lenóra grófné nagy örömmel
hallotta ezt; tehát ő is be lesz mutatva a császárnőnek; tehát őt is
látni fogja már az udvar, mint asszonyt. Nem kimélte a költséget az
elfogadási pompához. Maga járt a munkásokat buzdítani pálinkával és
borravalóval. Akkor faragták ki két hét alatt azokat a cherubimos
portálékat, meg az oltárt és az óriási kétfejű sast a padmalyon, a miket
ha hátulról megvilágítanak, úgy ragyognak, mint a kristály. Mikor minden
pompa meg volt téve, épen az udvar megérkezése előtti napon jött meg
Wratislaw gróf. Lenóra grófné nagy örömmel dicsekedett el neki az
előkészített pompa részleteivel, s látták őt férje karján végig járni a
bányatermeken és ragyogó orczával mutogatni: itt ez lesz ott az lesz! A
főparádé a nagy viszhang teremében fog végbemenni: felülről az akna
nyilásán egy nagy transparent fog alábocsáttatni a császárnő
arczképével, az átelleni falon lámpákból kirakva tündököl koronája és
névelőbetüi; a felső karzaton foglalnak helyet a magas vendégek, az alsó
karzaton a zenekar, lenn a tengerszem vizén pedig a csónakok fognak
lebegni. Mikor azután Lenóra grófné e szót fogja kiáltani «vivat
regina,» a mit tizenháromszor ver vissza az ekhó, akkor megzendül
odalenn a koronázási induló (még akkor Gott erhalte nem volt), a
csónakokban meggyujtják a tűzi játékot, s száz röppentyü meg szines
tüzetszóró girandole világítja majd be a földalatti tündérpalotát.

– Ez mind igen szép lesz! helyeslé Wratislaw gróf. Hanem már most még
egy szót, asszony. Előbb be kell mutatnom téged a császárnőnek.

– Jó lesz, édes uram.

– Úgy mutatlak be néki, mint Starzeczky Lenóra grófnőt.

– Igen, édes uram.

– Unokahugomat.

– Miért? édes uram!

– A császárnő szigorú a vallás és erkölcs dolgában; nem tűri a közel
rokonok közötti házasságokat; ha ő megtudná, hogy unokatestvéremet
vettem nőül, visszavenné tőlem a magas kegyet, a miben most részesített.
Azért így kell tenned. Engem bátyádnak kell nevezned.

– Ha kell, teszem. Édes bátyám!

– Érted, miről van szó?

– Értem, édes bátyám!

– Pedig dehogy értette. Az asszonyféle mindig roszabbat gondol az
igazinál. Az igaz, hogy volt némi oka roszabbat gondolni Wratislaw
grofról szentpétervári dolgai miatt; de most nem Katalin czárnővel volt
dolga (én ugyan arról sem tudok semmi rosszat; én igen tisztességes vén
asszonynak láttam.) Elég az, hogy agyafúrt az asszony. Lenóra grófnő nem
mutatott azután semmi keserüséget az arczán; úgy vette a dolgot, hogy az
nagyon természetes s nem is volt aztán egyébre gondja, mint hogy a
másnapi ünnepélyhez megtegye az asszonyi pompát. Előszedte legdrágább
ékszereit; szoknyáit lehúzta a nehéz aranycsipke, mentéjét az arany
átvető láncz és két sor boglár, fején volt magas lengyel pártája, az is
tömör arany abroncsba volt foglalva; a derekáról alácsüggő öv a lógóival
maga öt fontot nyomott. Karjai egész könyökig fel voltak kösöntyűzve;
azt mondják, a rajta levő ékszer megért egy milliót, ha nem kettőt. Az
egész udvar megbámulta. Mikor Wratislaw gróf bemutatta Lenóra grófnét
mint hugát, azt mondták neki, hogy «hajadonnak» talán nem is illik annyi
ékszert viselni? Azzal mentette, hogy Lengyelországban ez a szokás.
Minden jól ment egész a tengerszem fölötti tűzijátékig. A magas vendégek
a legfelső karzaton voltak már, a muzsikusok szájuk előtt tarták a
trombita fuvó likát, a tűzmesterek fujták a kanóczot, hogy el ne
aludjék, a jeladást várva. Ekkor Lenóra grófné a karzat szélére lépett s
e szót kiáltva «vivat regina!» leveté magát a harmincz öles magasból. –
A viszhang tizenháromszor kiáltotta vissza, hogy «vivat regina!» még
akkor is kiáltotta, mikor a tengerszem hullámai összecsapódtak Lenóra
teste fölött. A zenészek, a tűzmesterek, kik csak a maguk dolgára
ügyeltek, rázendíték az indulót, lerobbanták a röppentyűket, s míg a
felső karzaton zürzavar, sikoltozás volt, asszonyok ájuldoztak, férfiak
ordítokkak segélyért, a kristályterem pattogó szines röppentyűkkel telt
meg, s a ragyogó tűzfényben zengett az ünnepélyes zeneszó… És Lenóra
grófnő odalenn maradt a mély víz fenekén. Nehéz ékszerei ott tartották
fogva. – Az udvar rögtön hazasietett Bécsbe. Az egész dolgot nagyon
titkolták. Igyekeztek véletlenségnek nevezni a balesetet. Nem is
engedték meg, hogy ez a bányakrónikába följegyeztessék. Wratislaw gróf
megmaradt bányagrófnak; de Bécsbe fölmennie nem volt többé szabad. Ez
bizonyítja, hogy Lenóra grófnő mégis csak bolond volt. Legnagyobb
bolondság volt tőle az, hogy nem hagyott magára találni többé. Pedig egy
egész kincs volt, a mit oda magával levitt. Igyekezett is Wratislaw gróf
őt ujra feltalálni. A viszontlátás most egyszerre nagyon kivánatos lett
előtte. – De nem lelte meg soha többé. Próbáltak hosszú köteleken
horgonyokat ereszteni le a tengerszembe, azok soha sem hoztak fel
semmit. A sóval telt vízben nagyon nehéz megtudni, hogy mikor ért a
kötél végére kötött súly feneket. Buvárnak lehetetlen volt kiállani a
sós víz mélyében a nyomást; a legerősebb tüdő megszakad ott; buvárharang
pedig olyan mélységbe le nem ereszthető. Sok ideig jártak pedig utána;
nem találtak rá.

Egyszer aztán jött ide valami német, annak volt egy csodamestersége, azt
mondja, a villámmal világít a víz alatt. Az igaz, ólyan átlátszóvá tette
az egész tengerszemet a mélybe lebocsátott vákító fényű lámpással,
mintha egy darab kristály volna az egész. Be lehetett látni a fenekéig.
Ekkor aztán meg lehetett tudni, hogy miért nem találnak rá az eltünt
szép asszonyra többé? A sós tó feneke tündöklik a sóból alakult
kristályokkal. Olyan az, mintha egy fölfelé fordított csepegőkőbarlang
padmalyát látná az ember, a só-kristályok össze-vissza tömörülve, néhol
mély üregeket, barlangokat képeznek. A szép asszony bizonyosan egy ilyen
üregbe esett bele, s azóta új kristályokkal temette el az örökké alkotó
tengerszem. Ki tudja, hány réteg jegecz fekszik már fölötte. De annyi
bizonyos, hogy ő most is ott van a sókristályok labyrinthusában, és vele
együtt a milliót érő kincsek, s ha ma kihozhatnák, aranyat, gyémántot és
asszonyt oly épen találnának, mint ezelőtt hetven évvel látták. – Most
szó van róla, hogy egy anglus vállalkozik hatalmas gőzszivattyuval
kimeríteni a tengerszem vizét, hogy a kincses halottat fölvehessék a
jegecz-sirból. – Megérdemelné a fáradságot; mert az asszony ugyan már
nem asszony, de az arany meg gyémánt még mindig arany és gyémánt.

Eddig tartott a rege, valamivel tovább a bor. Én a mesét, Brankó a bort
köszöntük meg egymásnak, s aztán jó éjt kivántunk magunknak is, meg
annak a harmadiknak is.

Hanem az ánglus vállalatából nem lett semmi. A wieliczkai sóbányákra
olyan csapás következett, mely szinte megfosztá a birodalmat és az
emberiséget egyik legdrágább kincse, az ehető drágakő tárházától. Édes
víz fakadt fel a bányában s az rövid időn ellenállhatatlan erővel
árasztá el a mívelés alatt levő aknákat. Ez aztán adott dolgot a
szivattyuknak; alig birt az emberi hatalom urává lenni egy kis
földalatti pataknak. Még most is szivattyuzzák.

A szép asszony pedig folyvást építi maga fölött a szép négyszögletű
jegeczekből azt a kristálygrottát, mely őt az emberektől eltakarja.



TAPS, FÜTTY ÉS HAGYMAKOSZORÚ.

Azok között, a miket az emberi bölcsesség kigondolt, az első sorba
helyezendők azok a tetszés- és visszatetszésnyilatkozatok a közönség
részéről, a miktől egy lángész élete és halála függ, a mik képesek egy
embert az egekbe emelni, vagy eltemetni. Ugyanazt az egyik városban
eltemetik, a másikban feltámasztják: s lehet, hogy ugyanazon a napon van
neki az egyik helyen virágvasárnapja, a másik helyen nagypéntekje. Ott
megtapsolják, itt kifütyölik. S a hogy örül az elsőnek, úgy elbúsulja
magát a másikon.

Pedig hát mit talál benne? Abban, hogy valaki összeüti a két tenyerét s
az nagyot szól? vagy hogy valaki összecsücsöríti a száját s sebesen
ereszti ki rajta a levegőt?

Egy hirhedett franczia tábornok, a ki a fegyvertelen néptömeg közé
lövetett, azért, mert füttyhangokat hallott azzal igazolta eljárását,
hogy «a fütty távolból küldött pofoncsapás». Ennek a nyomán azt
mondhatjuk, hogy a taps nem más, mint egy távolból küldött csók.

Némely szinész (és nő) annyira hozzá van szokva a tapshoz, hogy ha nem
tapsolnak eléje, mikor a szinpadra kilép: nem jut eszébe a szerepe,
(segítenek rajta könnyen) s még a legnagyobb művész is aként játszik
jól, vagy rosszul, a mint a közönség jól, vagy rosszul tapsol.

Gazdag művészek a tapsot pénzen is megveszik. (Nálunk nem, itt terem
ingyen s pénz sincs rá.)

Minő martyrium lehet az, mikor egy szinész már előre tudja, mielőtt az
előadás kezdődnék, hogy őt ma ki fogják fütyülni?

E rendkívüli tortura alatt szenvedett a jó Kilényi kolozsvári
szinigazgató korában. Jellemszerepeket játszott s minden este
kifütyülték. Ez már úgy kijárt neki, mint a sugónak a félmeszely
fenyővíz. Akárhogy játszott, akármit játszott, mikor végezte a szerepet,
kifütyülték. Becsületes embert játszott, vagy cselszövő gazt,
kifütyülték. Komolyan vette a szerepet, vagy paródiázott: kifütyülték.
Könyekre indított, vagy nevettetni törekedett, kifütyülték.

S ő azért mégis csak mindig játszott. Egészen hozzá szokott már.

Egyszer azonban valami új darabban olyan meglepően eredeti felfogással
adta a szerepet, hogy a közönség egészen megfeledkezett a mindennapi
angariájáról. Kilényi végezte a monológját és távozott. Mielőtt azonban
a szinfalak erdeje elnyelte volna, megállt, visszafordult s azt kérdezé
a tisztelt közönségtől:

– Nini! hát ma nem fütyülnek?

Kapott erre aztán rengeteg tapsvihart s azontúl minden napra kijárt neki
a taps a szegődéses fütty helyett.

Még nagyobbra vitte a szinpadi phlegmát Czelesztin, pedig úgy tudott
sirni a szinpadon, mint a záporeső. Egyszer Moór Károlyt és Ferenczet
játszotta bravourból Kolozsvárott: a mi nagy bolondság, mert az ember
egyszerre két vetélytárs babérjába markol bele két kézzel. Jutalma az
volt érte, hogy előadás végén felhajítottak neki egy remekül összefont s
ritkaszép példányokból kiállított hagymakoszorút.

Celesztin felvette a megtiszteltetés jelét, körülnézte, s azután elégült
arczczal mondá:

– E bizony jó lesz nekem lencsére!

Azzal kardmarkolatára akasztotta a hagymakoszorút, s ment elszánt
lélekkel meghalni.

De minden füttynél és szalmakoszorúnál fájdalmasabb torquemadai
inquisitonalis kinzó szerszám maga a taps. Igen: az a taps, a mit a
müvésznek kell hallani, mikor egy vetélytársa az ő force szerepében
debütiroz.

Ilyenkor minden összecsattanó tenyér egy tőrt döf az ő szivébe. Hát még
egy egész felzendülő tapsvihar! Az a pokol maga!

– Pedig hogy rontja el a szerepemet a nyomorult! Scandalum! Ideája sincs
róla, hogy mit játszik? S ez tetszik a közönségnek. De hát van annak a
közönségnek szeme, füle, izlése? Nincs! Szinfalszaggatás kell ennek! Meg
ordítás! Nyivákolás! Micsoda öltözet ez! Maskara! Bajjazzo!
Kutyakomédia! S ennek tapsolnak! Ha én tenném ezt, engem lehajigálnának
onnan. Kutyabagoson a pajtában nem türnék meg, s itt kihijják háromszor!
Nem szerződöm többet! Csizmadia leszek, vagy masamód!

Kezdi aztán vigasztalni magát. No hisz ez nem az igazi közönség! Ez
csinált taps mind. Az az egész zártszék mind ingyenjegy: ötven karzatot,
harmincz parterret osztottak ki ma este, mondta a pénztárnok. Az a
fertelmes ficzkó odalenn, a ki kezdi a tapsot, az a sógora. Hogy nem
szégyenli! Az meg ott az inasa odafenn a karzaton, a ki úgy kiabálja a
nevét. Becsődítette minden atyafiságát, azokkal tapsoltat magának.

Ilyen kínszenvedései voltak Jancsónak, mikor Éder Kolozsvárott föllépett
az ő szerepeiben.

Jancsó valódi nagy művész volt, a kinek az érdeme abban állt, hogy a
komikus szerepeket mind komolyan vette, s ez által annál nagyobb
műélvezetet nyujtott a hozzá értőnek. Éder azonban inkább szeretett a
gyengébb felfogásúak kedvéért játszani s ugyanazon szerepeknek tréfás
oldalát még rikítóbb szinezéssel tüntette ki, hogy annál jobban
nevessenek rajta.

Ezt a nemét a művészetnek pedig Jancsó végtelenül lenézte és megvetette.

Hanem hát a közönség azért mulatta magát és tapsolt.

Jancsó egy sbirr vizsga szemeivel nézte rendre a fő tapsonczokat s jaj
azoknak, ha valaha kezére kerülnek!

Különösen feltünt neki egy mokány örmény gavallér, a ki rendesen
kiválasztotta magának az első páholy és a zenekar képezte szögletet: oda
megvetette a hátát, s irgalmatlan nagy tenyereit kinyujtva a publikum
fölé, mindig ez kezdé a tapsot, s pecsenyének verte a tenyerét, a míg
Édert háromszor ki nem hivatta egymás után.

Jancsó nem birta ezt a nagyobb hatalmaskodási tényt tovább elnézni a
szinfalak közül. Átlopódzott a szinpadról ama szöglet páholyba, mely a
főkormányzónak lévén fentartva, üresen állott; oda kúszott a páholy
mellvédéhez, hosszú karját kinyujtá rajta, nem sokat kellett
keresgélnie, az örmény gavallér hajzata úgy állt szét, mint a
szélbontotta boglya; a mint az épen legdühösebben tapsol, Jancsó
belemarkol a borzas üstökébe s megczibálja azt istenigazában úgy, hogy a
tapsoncz, «tüzet gyilkost» kiált ijedtében.

Ezzel aztán meg volt nyugtatva Jancsó is, a publikum is; de még a
tapsvezető is.



AZ ARANY MONDÁS.

Abban az időben, a midőn Ő Felsége Balaton-Füredet legkegyelmesebb
látogatásával szerencsésítette (és nem «szerencséltette» mint a
hivatalos irály mondja), az akkori kerületi kormányzó, (Statthalter)
báró H..r is ő felsége kiséretében volt; a mi ugyan annyiban paradoxon,
hogy nem utána, hanem előtte járt a királynak: egy órával mindenütt
megelőzve a legmagasabb utazót, hogy személyesen meggyőződhessék, vajjon
minden rendben van-e elfogadására?

B.-Füreden a benczések főapátja, mint házigazda üdvözölte a királyt, ki
azután Füredről egyenesen Szent-Mártont, (azaz, hogy Pannonhalmát) volt
meglátogatandó. Ott is ugyanezen főapát a házigazda.

A Statthalter is, a főapát is az igazgatói lakáson voltak elszállásolva;
maga az igazgató az irodában hált.

Reggel korán felverik az igazgatót álmából. A főszolgabiró jön hozzá
ijedt arczczal.

– Hüh, barátom, micsoda kruczifigus ember az a te vendéged, a
Statthalter; legjobb álmomban kihúz az ágyamból s azon kezdi, hogy ha az
ő kocsija rögtön be nem lesz fogva, azonnal vasra veret és becsukat.

Persze még ilyen szépen nem biztatták a főszolgabirót, a mióta tisztes
hivatalát viselte.

A derék igazgató is ugrott fel erre a pamlagáról, s futott a konyhába,
az asszonynépet fellármázni, hogy csinálják ő excellentiájának a kávét
hirtelenséggel. Világos: ha a főszolgabirót vasra vereti a forspontért,
a házigazdát lehuzatja a kávéért.

Siettek is azt gyorsan elkészíteni s csészét, czukrot, kávés ibriket,
tejes lábast, pirított kalácsot odakészítettek varázs-sebességgel
asztalára: mindent készen találjon ő excellentiája, a mint belép.

Volt azonban valaki, a kinek még ő excellentiájánál is sietősebb volt az
utja, a főapátur. Neki, mint pannonhalmi házigazdának még a Statthaltert
is meg kellett előzni egész forspont hosszával, hogy már otthon mindent
rendbe hozzon, mire az megérkezik.

A főapátur meg az ebédlő melletti tulsó lakosztályban szállásolt; onnan
jött elő utra készülten. A mint az ebédlőbe kilépett, meglátta ott a
magányos csészét, az egész reggelizési készülékkel együtt: nem gondolt
egyebet, mint hogy ez az ő számára van ide készítve, s egész nyugalommal
neki ült s míg ő excellentiája odabenn a másik szobában legméltóságosabb
orczáját borotválni kegyeskedett, azalatt a főapát jó lelkiismerettel
bekeblezte a kávéját, s hogy jó idő legyen ő felsége utjára, a kalácsot
is az utolsó szeletig mind elköltötte, s azután re optime gesta vette a
köpenyegét, kiment. A kapu előtt látott egy hintót négy lóval, nem
gondolt egyebet, mint hogy ez ő rá vár; megdicsérte magában az alattvaló
közegeket: milyen szépen kitalálják az embernek még a gondolatját is;
felült a kocsiba s elhajtatott.

Nyomban érkezik utána az ebédlőbe a Statthalter. Fixumfertig volt már: a
stickolt frakkját is felvette, s oldalán volt az aranyos koszperd.

– Hol a reggeli?

Abból bizony csak az üres csésze maradt hirmondónak, meg a kalácsnak a
morzsája.

Képzelj magadnak egy Statthaltert, a kinek az orra elől megitták a
kávéját!

Várni pedig nem lehetett, a míg új kávét főznek. Menni kell már most
reggeli nélkül. Hol a hintó!

Az biz itt volt, épen úgy mint a reggeli; de azt is épen úgy elvitte
valaki, mint a kávét.

Képzelj magadnak egy Statthaltert, a kinek az orra elől elvitték a
kocsiját, a mikor legjobban szaladni kellene neki!

Nosza szolgabiró, igazgató vágtatnak ketten kétfelé, más hintót szerezni
ő excellentiájának! Szerencsére itthon van még az uradalmi őstisztességű
hintó, a magas rugókkal, s kéznél vannak a majorsági lovak. Gyorsaság
nem boszorkányság! Pillanatok mulva készen áll a hintó a kapu előtt, ő
excellentiája számára. De ugyan fogják is ám most már a lovak zabláját
két oldalról a fenyegetett tisztviselők, hogy valaki más el ne vigye
megint az ekvipázst.

Ő excellentiája nem szól semmit. Nem ad senkinek borravalót. Nagyon
haragszik és siet. Egy szökéssel felugrik a hintóba; bele vágja magát az
ülésbe s azzal zsuppsz! beesik nyakig valami kelepczébe, csak a két
keze, két lába kalimpáz ki belőle!

Hát a szerencsétlen kocsisok, hajduk elfelejtették a nagy sietségben a
kocsipárnák alá betenni a kocsiládát s ő excellentiáját elnyelte az
ekként alakított farkasverem.

Képzelj magadnak egy Statthaltert, a kinek a kocsiládátlan ülésből csak
a keze lába kalimpál elő.

A szegény tisztviselők azt hitték, hogy most igazán holt emberek
mindannyian.

Ő excellentiája azonban, a midőn a kellemetlen kényszerhelyzetből
előkeczmelgett: elkezdé magában csendesen e szavakat mondogatni
huszszor-harminczszor egymás után:

«Geduld bringt Rosen. Geduld bringt Rosen.»

S ezt mondta mindaddig, míg a kocsiládával előkerültek.

A varázsmondat alatt elmult a haragja: nyájasan köszöntött, mosolygott
és nem bántott senkit.

Ez aranymondás azóta is megmaradt B.-Füreden jó emlékezetben, s ha
türelmetlen vendégek azt kérdik: mikor lesz már kész a társalgóterem?
felelet rá: «Geduld bringt Rosen».



AZ A BIZONYOS DOLOG.

Gróf ** S** barátunk egyike volt annak a vitéz «ezer»-nek, a kikkel
egykor Garibáldi kiszállt Marsalánál s elfoglalta Siciliát s a kikről
most «I mille» regényét irja.

Természetesen magyar emigrans volt. Volt ide haza egy megátalkodott
uzsorás hitelezője, a kinek kamatokban kétszer is lefizette már a tőkét;
de azért a tőke maga csak fenmaradt. A kibujdosáskor a többi országos
jók között ezt a derék jó hitelezőt is itthon hagyta, s az aztán meg is
siratta őt nagyon s bizonyosan imádkozott is érte, hogy valahol meg ne
lőjjék, s hogy az Isten a dolgát nagyra vigye.

S a hitelezők imádságát meg szokta hallgatni az ég. ** S** barátunkat
nem lőtték meg, ellenkezőleg az olasz kormány vitéz tetteiért kinevezte
ezredesnek.

Ki örült ennek jobban mint a jámbor uzsorás? Ő volt a legelső, a ki
Magyarországról gratulálni sietett ékes prózában a kitüntetett magyar
vitéznek, tudatva vele, hogy még mindig nem felejtette el, sőt «azt a
bizonyos dolgot», (értsd váltót) melyet a gróf nála hagyott, még mindig
becses ereklye gyanánt őrzi, s alig várja, hogy azt neki sértetlen
állapotban bemutathassa, elannyira, hogy nem resteli, lefáradni Turinba,
hogy azt a «bizonyos dolgot» (értsd pénzt) tőle személyesen átvehesse.
Hozzá volt téve, mintegy nyomatékos fenyegetésül, hogy az illető nem
restelendi, szükség esetén egyenesen magához az olasz kormányhoz
fordulni.

Posta fordultával meg jött rá a válasz.

A kérdéses uzsorás ezen a dicséretes minőségén kívül még az erdélyi
provisoriumnál hivatalnok is volt. Valami adóbehajtó.

Olvassa tehát a választ.

«Hazafiui köszönetem nyilvánítom önnek azon önfeláldozó buzgalmáért,
hogy azt a bizonyos dolgot a mit 49-ben önnél hagytam, mindekkorig jól
eldugván megőrizte. Fölöttébb megörültem rajta, hogy ön szándékozik
személyesen Olaszországba, hogy azokat a bizonyos dolgokat átvegye. Már
szóltam Klapkának, Türrt is értesítettem róla. Csak jöjjön minél előbb,
mindent készen fog találni».

A jámbor adóbehajtó majd a fülét ejté el ijedtében. Tudta, hogy
Olaszországból jövő leveleket itt-amott el is szoktak olvasni. Ő már
lóg! Épen akkor vadászott a rendőrség legjobban olaszországi ideális
fegyverszállítmányokra.

Rohant a szerencsétlen a kapott levéllel a rendőrségre, feladta maga
magát: hogy ő bizonyos dolgokat akart ugyan kapni odakinn; de azok nem
ágyúk, sem puskák. Alig tudta a boldogtalan tisztára mosni magát.

Hanem aztán többet nem is lépett levelezésbe emigrans ezredesekkel; ha
még olyan feledhetetlen emlékek kötötték is valamelyikhez.

Ezóta megkapta már a bizonyos dolgokat; a másik bizonyos dolgokról pedig
nem szól többé az irás.



A BACHUS-SZOBOR.

A magyar emigratió, mint el van ismerve, nem keverte be a hirét azzal,
hogy alacsony kéregetéssel alkalmatlankodott volna a jó barátainál. Élt
a hogy tudott s igyekezett magát hasznossá tenni.

Egy csapat emigrans Angliába készült Olaszországból s fogytán lévén a
pénzmagja: alig futotta ki, szüken szabva minden igényt, az utat odáig.
Hát összetették a pénzüket s rábizták ** S**-ra, hogy ő mint
legügyesebb, sokat utazott férfiu, alkudjék meg belátása szerint valami
hajóssal, a ki őket elszállítsa Angliába s az uton ellássa valami
szegényül. Kilátás büzhödt vízre, kétszer sültre és szárazhalra.

** S** barátunk szétnézett, keresgélt, utoljára talált egy szép antik
Bachus-szobrot, a mit épen akkor ástak ki Pompéjiből, az megtetszett
neki, oda adta érte a társaitól összeadott utiköltséget s hazavitte
nekik a szobrot.

– Nézzétek ezt a pompás Bachust, a mit a pénzeteken szereztem!

No képzelhetni azt az egyetemes zsinatot, a mi erre támadt.

Azoknak hajó kellett volna, s kaptak helyette egy Bachust.

– Ne zugolódjatok; biztatá őket S** barátunk, jó lesz ebből.

Odavetődik egy angol mylord. S** barátunk ismeretséget köt vele. Az
meglátja nála a Bachus-szobrot. Beleszeret rögtön s igéri ötszörös árát
annak, a mennyin S** barátunk vette.

De már most hát jó üzlet lesz belőle mégis.

Az ám: S** barátunk azt mondta rá, hogy nem eladó.

Ettől még jobban belebolondult a mylord s igérte mázsa számra a
sterlinget érte.

S** barátunk elvégre azt mondta neki: hogy igaz gentleman nem szokott
nyerészkedni, különösen nem a barátjain. Hanem ha már olyan nagyon
megszerette azt a szobrot a mylord, hát tessék elfogadni ajándékba.

Ott van ni! most már aztán se szobor, se hajó!

Dehogy nincs hajó.

Az angol mylord úgy meg volt hatva a nagylelkűség által, hogy ** S**
barátunkat s emigrans társait mind fölszedte a saját yachtjára s úgy
szállítá el Angliáig; s utközben büzhödt víz, kétszersült, szárazhal
helyett pezsgővel, pástétommal traktálta őket egész Southamptonig; s még
Angliában is gondja volt rájuk, kit ide, kit amoda elrekomendálván.

Tehát mégis jó volt azt a Bachus-szobrot megvenni.



HOL VAN SAS PÁL?

Elbeszélés.

Sas Péter derék gazdag úr egy kis városban.

Gazdagságát szerezte szorgalmával, tudományával, szerencséjével és
takarékosságával: tisztességes uton.

S minthogy az a józan életnézete van, hogy utódai szintén ezen az uton
szaporítsák majd az egykor rájuk maradandó gazdagságot, annálfogva
legidősebb csemetéjét, Pál urfit leküldé Münchenbe mérnöki tudományokat
tanulni.

Mikor utra bocsátá, így szólt hozzá:

– Nesze fiam ezer forint; ez egész esztendőre való költséged. Mikor
engem az apám felküldött a debreczeni kollegiumba, adott a markomba
tizennyolcz garast. S lett belőlem Sas Péter. Te kapsz ezer forintot.
Hát belőled mi lesz?

Az lett belőle, hogy három hónap mulva jelenté Pál urfi a levélben, hogy
elfogyott a pénz.

Péter úr erre azt válaszolta: hogy «nekem pedig olyan levelet többet ne
küldj, a melyben azt irod, hogy elfogyott a pénz».

Jól van: hát aztán kilencz hónapig nem küldött Pál urfi egy levelet se
haza.

Péter úr már kétségbe volt esve, hogy mi lett Pál urfiból? hozzá
intézett minden atyai dorgáló levele mint «unbestellbar» érkezett
vissza. Végre rászánta magát, hogy személyesen felmegy Münchenbe,
megtudni, hová lett a család reménye?

Praktikus ember volt: tudta, hogy a németeknél nagy pontosság uralkodik,
egyenesen beszállt a rendőrséghez, ment a bejelentési osztályba, s
előadta, hogy megakarja tudni, hol lakik Münchenben Herr Paul von Sas?

Az ostoba német a kiejtés után persze hogy az «Sch» betű alatt kereste a
nevet; kereste félóráig, sehol sem találta.

Sas Péter úr kurta nyakú ember, hamar a fejébe megy a vér, elkezdte
szidni a gyüge németet, hogy ennyi ideig várakoztatja.

Akkor kijelentette neki a német, hogy «ein Herr Schasch» nem existál
sehol a világon.

– Tizenhét mennykő! dehogy nem existál! én is az vagyok! s mutatja neki
az útlevelét.

– Hjah! mond a nyámnyila német, mikor látja leirva a nevet: ez aztán nem
Schasch, hanem Szász.

– Szász volt a nagyapád!

Ezen aztán összevesztek: a magyarnak is igaza volt, a németnek is igaza
volt s végződött a dolog azon, a min szokott rendesen végződni, mikor a
magyarnak is igaza van, meg a németnek is: hogy a magyar összeszidta a
németnek a Pontius Pilatusát, a német pedig fizettetett vele a
gorombáskodásért öt tallért.

Hanem aztán Paul von Sas lakása mégis csak előkerült.

Péter úr vágtatott a kiderített szállásra, s eleinte nem is igen ügyelt
rá, hogy a bérkocsis mellé egy tubákos bajuszú ficzkó kapaszkodik fel, a
ki együtt kocsikáztatja vele magát.

A kitudott szálláson volt egy csizmadia házmester; az Péter urat azzal
vigasztalá meg, hogy itt lakott ugyan Paul von Sas; de már három hete,
hogy elköltözött, nem tudni hová?

– Huszonöt mennykő! Hát micsoda rend van ebben az országban, ha a
házmester nem tudja, hová költözött el a lakója?

A házmester azzal védelmezte magát, hogy Herr Paul von Sas csak
Afterpartei volt.

– Elhallgass nimet! mert kapom a botom, s mindjárt én mutatom meg
rajtad, hogy mi az az Afterpartei?

A házmester elkotródott, de Péter úr csakugyan nem tudta meg, hogy Pál
urfi hová költözött?

Hát ha valahol, bizonyosan tudni fogják a műegyetemen. Hajtatott oda. A
tubákos bajuszú csak felült megint a bakra.

A műegyetemen Péter úr rátört a rectorra, a pedellusra, azok csak azt
tudták neki válaszolni, hogy van biz itt beirva egy Paul von Sas, hanem
az már félesztendő óta nem volt tájékára az egyetemnek.

– Ötven mennykő! Hát universitás ez, hol fél esztendeig vakácziója van a
diáknak?

Ott meg összeveszett a rectorral: kicsi hija, hogy carcerbe nem tették.
Kijövet majd beleütötte az orrát a tubákos bajuszúéba. Hát ez mit keres
itt? Tán ez se találja a fiát?

Elkezdte ezután az utczán megszólongatni a diákokat, hogy ki ismeri Paul
von Sast?

Csallóközi szerencséje volt. Mindjárt a harmadik megszólított tudott
neki correct választ adni:

Nagyon jól ismeri, a lakását ugyan nem tudja; de azt bizonyosan tudja,
hogy ebédelni a Cafe Europeba szokott járni. Tessék odamenni öt órakor,
ott megtalálja.

– Száz mennykő! Öt órakor! Ki bolond ebédelne öt órakor? Akkor már este
van.

Ezen aztán összeveszett a diákkal; az provokálta mensurára: a tubákos
bajuszú interveniált s lecsitította a diákot; Péter úr ott hagyta
mindakettőt egymásnak s elmenekült a Cafe Europeba.

Ott letette magát egy gömbölyű asztal mellé. S abban a perczben ott
termett egy okondi termetű szőke Hébe egy korsó sörrel, azt eléje tette.

– Nem iszom! förmedt rá Péter úr.

Azzal jött egy barna fitos orrú Hébe; tányért, kést, villát téve elébe.
Arra még nagyobbat förmedt:

– Nem eszem!

Arra aztán egyszerre jött egy szőke, meg egy barna Hébe, kávés
csészével, findzsával; az egyik töltötte a csészébe a kávét, a másik a
tejet.

– Kétszáz mennykő! Se nem eszem, se nem iszom!

– Hát mit tetszik parancsolni?

– Mit tetszik parancsolni? Hát a fiamat parancsolom! Nem ismeritek Herr
Paul von Sast?

– Oh igen jól! sietett a fitos orrú Hébe válaszolni. Igen charmant
fiatal ember.

– Ötszáz mennykő! Mi köze van ilyen personának ahhoz, hogy az én fiam
charmant ifjú! Takarodj innen!

Péter úr unta magát; a mellette levő asztalnál ült valaki, a ki folyvást
olvasott egy ujságból, egészen bele temette a fejét.

– Hallja az úr; nem adná már ide azt az ujságot? könyv nélkül akarja
megtanulni?

A bizony oda adta egy szóra: akkor ismert rá Péter úr a szomszédjára. A
tubákos bajuszú. – Hát ez megint itt van?

Pál urfi csak nem jött ebédelni, pedig már vacsora ideje is volt; Péter
úr nem szokott vacsorálni, ő igen mértékletes ember; utoljára mégis csak
ráfanyalodott, hogy újra megszólítja a fitos orrú Hébét.

– Hallja! Nem tudná nekem hát megmondani, hogy hol lakik az az én fiam?

A fitos orrú pedig csipősen viszonzá:

– Az ilyen personának semmi köze sincs az úr fiához.

Igaz: ezt ő maga mondta, s magával csak nem veszhetett össze.

Késő volt; haza kellett menni. A Tramvay még járt; felkapott rá. A
legelső ember, a kinek a tyúkszemére lépett, a tubákos bajuszú volt. Az
is abba a hotelbe szállt be, a melybe ő.

Másnap korán reggel talpon volt Péter úr s ment az utczára diákot fogni.

Most még nagyobb szerencséje volt; a legelső diáknál emberére talált.

– Hogy ne ismerném az úr fiát? Nagyon jó barátom. A mult héten ültük meg
a lakodalmát.

– Lakodalmát? Ezer mennykő! Csak nem házasodott meg?

– Igen biz az. Nagyon boldogul élnek. Itt laknak a szegleten mindjárt.

A studio elvezette odáig Péter urat egész az ajtóig, ott be is
csengetett, maga kinn maradt. Péter úr berontott az előszobába. Egy
hórihorgas léhűtő kamasz útját állta azzal a szóval, hogy nem szabad
bemenni; mert az úr és az asszonyság még alusznak.

– Százezer mennykő! adta Péter úr s úgy fellökte a ficzkót, hogy az
akkorát esett, a milyen hosszú volt; azzal rohant be suhogó pálczával a
hálószobába. Abban volt két ágy egymás mellett; azon szunnyadtak a férj
és a feleség csendes nyugalommal; a «quadrilliom mennykő» szóra ijedten
ugrálva fel vánkosaikról. Péter úr akkor látta, hogy ez nem az ő fia.
Bizonyosan annak a furfangos studiónak valami hitelezője lehetett.

– Köszönje az úr, hogy nem az én fiam, mert most majd kapott volna a
keresetlen fából!

De nem addig volt az: az inas kiabálására összerohant a házi népség.
Péter urat galléron fogták s mire kiderült a tévedés, tíz kemény
tallérjába került a mulatság, a mit fájdalompénzül kellett fizetnie a
fellökött inasnak.

Most már kimennydörögte magát s nagy árván vissza sompolygott a Café
Europeba. Észre sem vette, hogy a tubákos bajuszú mindenütt a sarkában
van, mint az árnyék. A Caféban szép csendesen kávét instált s aztán
körülczirogatva a fitos orrú Hébét, s egy szép luisdort nyomva a markába
így szólt hozzá:

– Egyetlenegy kicsiny kis mennykőcske! Szép kisasszony hugocskám, kérem
alázatosan, nem kegyeskednék nekem felvilágosítást adni abban a
tárgyban, hol lakik az én fiacskám, Paul von Sas?

A kisasszony a szép megszólításra megengesztelődött, s megadta a kért
felvilágosítást.

– Hát lássa az úr, magam nem tudom, hogy Paul von Sas hol lakik? hanem
menjen be a kártyázó szobába, még most csak tizenegy óra délelőtt:
együtt ül a társaság. Kérdezze meg odabenn attól, a ki bankot ád, a
fiának a szállását, az bizonyosan tudni fogja; mert az minden urfinak
szokott hitelezni.

– No erre ugyan magamtól is rájöhettem volna! Sóhajta Péter úr s bánta
ugyan a czirogatást s még inkább a luisdort. A bankadótól csakugyan
megtudta, hogy hol lakik most a fia? Egyenesen rátalálhatott.

Fényes délben, betett ablaktábláknál, moderateur lámpa mellett olvasott
Pál urfi nyugágyán heverészve, valami regényt George Sandtól, a miből a
technikusok legtöbbet tanulhatnak. Pompás hálókabát volt rajta; fején
himzett sipka, szájában csibuk. Az öreg rohan be hozzá ajtóstól, egész
magazin mennykőt bocsátva előre.

– Hát te mit csinálsz itt?

Az ifjú zavarba sem jött. Szépen betette a könyvet, megjegyezve a lapot
a himzett szalaggal, a hol elhagyta; s azzal nyugodtan fölemelkedék.

– Jól van, jól apám. Ne csapjunk semmi lármát. Az itten nem szokás.
Nincs is semmi haszna. Hozott Isten. Ülj le szépen. Mindjárt felöltözöm,
aztán majd elmegyünk együtt reggelizni. Nincs min csodálkoznod. A dolog
igen egyszerű. Te azt parancsoltad, hogy ne kérjek többé tőled levélben
pénzt. Én szót fogadtam. Nem kértem tőled. Kaptam itten eleget kölcsön.
Te azt majd kifizeted. Nem is sok az egész. Ezer tallér mindössze. Hát
én nekem így is jó.

– De ezer milliom mennykő! rikoltott Péter úr s szavainak nyomatékául
akkorát ütött a pálczájával az asztalra, hogy a pálcza végig hasadt.

– No már minek volt azt a pálczát eltörni? szólt Pál urfi. Csak prédálod
a pénzt!

Ámde a csattanásra a nyitott ajtón bedugta a fejét a tubákos bajuszú.

Péter úr dühe most az ellen fordult.

– Hát te pernahajder, mit kisérsz engem mindenüvé, a hetvenkét
mennykőbe?

A tubákos bajuszú elővont a zsebéből egy érczjegyet s odamutatta neki;
tudatva vele egész tisztelettel, hogy ő a rendőrség megbizotta, kinek
parancsa van az idegen urat, ki magát olyan furcsául viseli, mindenüvé
kisérni és ügyelni rá.

Péter úr majd a bőréből ugrott ki dühében.

Pál urfi azonban egész lovagias hidegvérrel fordult a rendőrügynökhöz.

– Uram. Tudassa ön a rendőrbiztos úrral tévedését. Atyámnál ez csak
nagyúri modor; magyar nemesi büszkeség, semmi más. Tiszteltetem a
rendőrbiztos urat. Agyiő.

A felvilágosítás s egy markába nyomott tallér kapaczitálá a titkos
rendőrügynököt, bocsánatot kért és eltünt.

Péter úr pedig elérzékenyülten borult fia nyakába, ki őt ily nemesi
büszkeséggel vágta ki a gonosz kelepczéből, s miután «noblesse oblige»,
nem haragudott a történtekért, mert hiszen ha ő «úr», akkor a fia is
«úr», «csak Sast nemzenek a Sasok!»

Szépen kifizette az adósságát.



AZ EZERKETTEDIK ÉJSZAKA.

Igaz történet.

E czím alatt Ezeregyéjszaka sok szép tündéries regét mesélt el az elmés
Seherezádé, azért, hogy nénje, a szép szultánné életét hosszabbítsa
vele, kit a szultán féltésből meg akart öletni. Ez a történet oda
illenék azok közé; azért neveztem el «Ezerkettedik éjszakának». Ez csak
annyiban külömbözik azoktól, hogy igaz történet, melynek adatait egy, a
mult század végén megjelent krónikából szereztem meg; s úgy adom elő
minden változtatás és szépítés nélkül.


A SAH PALOTÁJA.

Egy pompás palota termei tárulnak elénk: hosszú, egymásra következő
sorban; a termeket nem választják el zárt ajtók egymástól, hanem magas
nyitott boltivek kötik össze, úgy, hogy a szélső terem mélyéből végig
lehet valamennyin látni, a mint azok egymásba folynak. Kápráztató pompa
váltakozik bennük. Minden terem felülről kapja a világítását, egy kerek
nyiláson át a boltozatról, oldalablakok nincsenek sehol; az a felső
nyilás pedig tarka szines üvegekkel van fedve, a miken át szivárványos
világítás ömlik alá a fényes falakra. A boltiveket egyik teremben sárga,
másikban kék márvány-oszlopok emelik, másutt a karcsú pilléreken
többféle szinű márvány van összeillesztve, s váltogatva fekete
jaspissal. Az oszlopok közein nehéz selyem függönyök omlanak alá,
átszorítva aranyzsinórral; más helyütt kövér levelű folyondárok futnak
fel aranyos rácsozaton egész a boltozatig, s onnan hullatják alá
tölcséres virágaikat. A boltozatok kék és zöld drágakövekkel vannak
burkolva, lazur-kővel és malachittal; s a drágakő alapon arany
czikornyák vannak pazaron elszórva. A padlatot puha szőnyegek fedik,
mikbe a rajtuk járó lába belesüpped, mintha mohos pázsiton járna.

A középső gömbölyű terem a legtágasabb. Falai fehér márványból vannak,
de azokat rózsaszinüre festi a felső ablak gyönge piros festett
üvegtábláin átsütő napvilág. Az oszlop-közöket roppant nagy kőedény
kádakban keleti növények csoportjai töltik ki, pálmák, miknek levélzete
szinte izzadni látszik, úgy csillog; fügefák, tele érett gyümölcscsel;
narancsok, aranysárga almáikkal, s azok a pozsgár levelű idegen virágok,
miknek szegény ember hírét sem hallotta soha, s ha meglátná, azt hinné:
kigyót lát, vagy süldisznót, a minek tövises hátából csudaalakú fehér és
piros tulipánok nőttek ki; mások meg olyanok, mintha kerekberakott
hegyes kardok közül nyulna ki egy hosszú dárda, melynek végén egész fürt
van piros virágokból, mik olyanok, mint a kigyófejek, kinyuló
nyelveikkel.

A terem közepét egy szökő-kút foglalja el, mely kristálytiszta
vízsugarával szines üveglapdákat hajigál fel a magasba; a medenczében
arany és ezüst halacskák kergetik egymást. A terem két oldalán két
mélyedés látszik, a miket aranyozott vékony sodronyrostély takar. E
sodronyszöveten keresztül láthatók az egyikben Ázsia és Afrika
tarkabarka madarai, a másikban bohókás majmok űzik játékukat.

S e két fülke között van egy nagy csúcsives boltozat, melyen keresztül a
külső tágas tornáczba látni.

E tornácz oszlopsora között egy tündéri kert tünik elé: tele magas
pálmákkal, kávéfabokrokkal, granátalma fákkal, miknek ágain tarka tollú
papagálycsoport himbálja magát, kötéltánczosi mórikálással.

A tornácz közepén asztal van terítve; az is görnyed az izletes étkek
terhe alatt; a közepét egy egész sült páva foglalja el, a melynek a feje
és a farka tollai meg vannak hagyva. Roppant nagyságú tengeri halak
nyulnak végig művészi zománczozású tálakon, hogy inkább a tálat bámuljuk
meg, mint a halat. Tornyokat, várakat utánzó torták, sütemények, s
gyümölcs alakba varázsolt édes kocsonyák, rezgő, átlátszó nyalánkságok,
közben karcsú palaczkok, poharak, aranyfényű, gránátvillogású nedvvel.

A termeken, tornáczon és kerten bűbájos, andalító illat árad el; ezer
nyiló virág természetes illata, vegyülve a füstölők ambra szagával.

… A szultán mulató-kastélya ez.

Az asztalt félkör alakú kerevet veszi körül. S a kereveten tizenhárman
ülnek. A török nem fél a tizenhármas számtól. Kivált mikor ebből
tizenkettő vidám fiatal asszonyféle s a tizenharmadik az egyetlen egy
férfi.

A szultánt nem szólítják név szerint: az ő neve «sah».

A tizenkét hölgy neve: Hafitem, Sekerpára, Izmaéla, Nurmahal, Szandabáb,
Karaszóla, Zoráia, Fatme, Zibella, Aizah, Mahadévi és Attaïnte.

Hafitem a kegyencz-szultána.

Sekerpára bir azzal az előjoggal, hogy a szultán számára meghámozza a
gyümölcsöt; ételeit felszelje; poharát megtöltse és mindent megizleljen
előtte, a mit a szultán eszik és iszik. Izmaela és Nurmahal énekelni
tudnak, egyik mély, a másik magas hangon, Szandabáb hárfán kiséri az
éneket, Karaszóla és Zoráia az alatt, míg a szultán nargilehját szívja
ebéd végeztén, bájos taglejtésekkel járják előtte a fátyoltánczot, Fatme
kitünő szavalattal tudja felolvasni a remekköltőket, Zibella igen kedves
mesemondó, Aizah remekel a kötélen tánczolásban s Mahadévivel együtt a
legművésziebb erőmutatványokat és szemfényvesztő előadásokat hajtja
végre; Attaïnte pedig megbecsülhetetlen ügyességgel bir a női pipere és
öltözék összeállításában. Gyakran szindarabokat is adnak elő az e czélra
épített szinpadon, s circusi lovarművészettel gyönyörködtetik a
szultánt; idomitott telivér arab lovakon nyargalva és tánczolva.
Játékkal, énekkel, enyelgéssel, öltözködéssel telik el az egész nap,
meglopja az éjt is; s midőn éjfélután megnyilnak a hálótermek, a falakba
rejtett gépzene lágy dallamai ringatják álomba a gyönyörtől
kifáradtakat. A szultán hálószobájának falai drága prémbőrökkel vannak
bevonva köröskörül; a hálószobájából nyilik a kincstár ajtaja. A
kincstár-szoba egészen vasból van s oly gépezettel van ellátva, mely azt
egyetlen rúgó megnyomására, egy percz alatt elsülyeszti s mély víz alá
meríti, míg a hálószoba egy másik gép nyomására gondolatsebességgel a
magasba emelhető. E kettős gépezet netaláni rablótámadások ellen van
ekként szervezve.

A szultán cselédjei egyébiránt mind szerecsenyek, abból a szerencsétlen
osztályából az embereknek, mely se nem férfi, se nem asszony.

… Ebben az egész leirásban még eddig semmi nevezetes nincsen; csak akkor
válik ez figyelemreméltóvá, a midőn megtudjuk, hogy ez a pompás keleti
tündérkastély nem valahol Maroccóban, vagy Tripolisban, nem a
keletindiai nábobok gyönyöradó éghajlata alatt volt feltalálható; hanem
a legczivilizáltabb Angliában, négy angol mértföldnyire az ország
fővárosától, Londontól, egy olyan területen, a mely a Lord Mayor
hatósága s a londoni szemfüles rendőrség felügyelete alatt áll, s a
melyről éveken keresztül még sem tudott senki semmit.

Azt azonban előre kell bocsátanunk, hogy e történet ideje 1733, a mikor
még nem volt annyi hirlap, a mik mindent közhirré tegyenek s minden
ember dolgába beleavatkozzanak.

Ez a szultáni kastély egy roppant erdő közepén feküdt, melynek minden
részecskéjét összevásárolta az új tulajdonos, úgy, hogy abban az ő
cselédjein kívül órajárásnyira nem lakott semmi idegen ember. Az ilyen
elkerített erdőségek nem ritkák Angliában s senki sem ütközik meg azon,
ha valaki a parkját, vadaskertjét kerítéssel veszi körül, s az útjait
sorompókkal és tilalomfákkal zárja el a járókelők elől.

A tulajdonos jó fizető volt, nem bántott senkit, a törvényekkel össze
nem ütközött, fölvett neve «miszter Herby esquire» volt s a rendőrség
előtt nem titkolá, hogy ő muzulmán, kinek oka volt Konstantinápolyból
menekülni. A menedékjog pedig mindig tisztelve volt Nagy-Brittanniában.

Az erdő közepett épült keleti tündérlak pálmái, narancsfái mind
üvegházban ápolt növények; az egész pálmakert egy óriási üvegboltozattal
van betakarva; télen a termeket vízpárával fűtik. Egyébiránt Angliában a
tél igen enyhe, alig zordabb, mint nálunk az ősz és a kora tavasz, a mit
a körülövedző tengernek köszönhet.

Délvirágokat, meleg égalji madarakat és majmokat mind távolról
szállítottak ide nagy költséggel, az eunuch rabszolgaszemélyzet is
Nubiából került; a kösköt magát arab építészek készítették; – de hát az
a tizenkét ifjú szép hölgy honnan támadt?

Ezek nem keleti szépségek. Valamennyi mind szőke; a lenhajú, a
selyemsárga szőkétől kezdve a sáfrányveresig minden árnyalat képviselve
van köztük, szemeik kékek, vagy tengerszürkék, csak maga a kedvencz
hölgy, a karcsú, deli Hafitem, tünik ki gesztenyeszin hajzattal, barna
szemekkel.

És valamennyien mind angolul beszélnek és francziául, nem persául vagy
törökül, a honnan neveiket vették, s a versek, a miket felolvasnak, nem
Hafiz költeményei, hanem ó-angol versiróké, s a dalok, a miket
énekelnek, inkább hasonlítanak azokhoz, a miket Londonban és Párisban a
közmulatóhelyeken lehet hallani, mint a minőkre az «édes vizek»
köskjeiben tanítják az odaliszkákat.

Viseletük különben annyiféle van, mint egy szinésztársaságnak, s készen
vannak akár mint angol ladyk, akár mint oláh bojárnők megjelenni, a
franczia rococóban is egészen otthon vannak; sőt mikor mister Herbyvel
együtt a szabadban lovagolnak, akkor férfiaknak öltöznek; az akkori idők
bőújjas, szalagcsokros, pulideres, parókás férfidivatja igen alkalmas
volt arra, hogy asszonyok is elrejtőzhessenek bele. Szakállt, bajuszt a
férfiak sem viseltek akkor.

Hogy kerültek e titokteljes férfihoz? ez a történet rejtélye.


A TIZENKÉT HÖLGY.

Krónikánk a legpontosabb adatokkal szolgál arra a kérdésre, hogy honnan
kerültek e szép hölgyek a szultáni palotába?

A legelső, a kit a sah «Sekerpára» névvel tisztelt meg (a mi annyit
tesz, hogy «czukorfalat»), londoni fehérnemű varrónő volt: a
Brothers-bazárban missz Lucile név alatt ismerték. (A krónika a családi
neveket mindenütt elhallgatja a hozzátartozók iránti kiméletből). Ennek
a megnyerése minden kaland nélkül ment végbe. Miszter Herby gyakran
fellátogatott a londoni börzére, hol pénzei voltak elhelyezve; e közben
meglátta a szép varrónőt; ő gazdag volt, az szegény és árva, könnyű volt
rávenni, hogy a nélkülözésből, mindennapi munkából álló életmódot
felcserélje az élvezetekkel és gondtalan henyéléssel.

Sekerpára a leggyöngédebb bánásmódban részesült a sah rejtett
palotájában; hanem utoljára a gyönyörűséget is megunja az ember, ha az
mindig egyforma. Nehány hónap mulva azt kérte a sahtól, hogy engedje meg
neki, hadd hívja ide látogatóba magához missz Mathildeot, missz Emmát és
missz Adát, barátnőit.

Az egyik pipereárusnő volt, a másik virágárusnő, a harmadik a
Conventgarden szinháznál harmadrendű szinésznő.

A sah csak azt akarta tudni, hogy nincsen-e a hölgyeknek valami
«családja».

Az értesítés megnyugtató volt. Az egyiknek van egy korhely matróz
testvére, az Keletindiában jár, a másik egészen árva, maga sem tudja,
hol született? a harmadiknak van egy öreg anyja.

A sah ráállt a tervre. Sekerpára leveleket írt barátnőihez, lefestve
előttük a fényes sorsot, a pompát, a jóllétet, melybe jutott s meghívta
őket tündérkastélyába látogatóba.

Azok mind nem voltak valami félénk hölgyek, a kiváncsiság rávette őket a
meghívás elfogadására. A meghatározott helyen várta őket a sah fedett
hintója szerecsen kocsissal és hátul a bakon két czifra szerecsen
inassal. A hintóba beültek s csak azután bámultak el, mikor a hintóajtó
bezárult rájuk, hogy az oldalablakokon nem lehet kinézni, mert a
kocsiredőnyökön belül vaslemez van, csupán a kocsi tetején van egy kis
tallérnyi lyuk, mely világot ereszt be; azon át pedig nem látni mást,
mint a csillagos eget. Este volt, mikor útra keltek, s hajnal lett, mire
czélhoz értek. A betanított kocsis egész éjjel hordozta őket
keresztül-kasul mindenféle tévútakon, hogy azt higyjék, messze el vannak
Londontól; holott alig voltak másfél óra járásnyira.

A palotában minden telhető pompával fogadták őket s a három hölgy úgy
megszerette az ottani életet, hogy többet el sem kivánkozott onnan,
hanem engedte magát neveztetni Fatmének, Zibellának és Attaïntének,
miután végre Fatme öreg anyjának levelet irt, s ahoz egy erszény pénzt
is mellékelt, tudatva vele, hogy ha nyugton marad, még többet is kap,
annál fogva nem csuda, ha semmi lárma sem lett a dologból; a londoni
rendőrségnek bizony más dolga is volt, mint azt fürkészni, hogy három
szép leány hova lett a városból?

Fatmének aztán ismét volt két fiatal barátnéja: missz Katty és missz
Eveline, tánczosnők ugyanazon szinháznál, a hol ő volt; ezek is sokkal
kedvezőbb alkalmazást nyertek a tündérkastélyban s meg voltak elégedve a
sorsukkal, s a Karaszóla és Zoráia nevekkel. Ők hítták meg aztán missz
Mirandát és missz Octaviat, kötéltánczosnőt és erőművésznőt, később
Aizaht és Mahadévit s valamennyi hölgy egyesült cselszövényének sikerült
végül két szép énekesnőt, missz Luizát és missz Paulinát befonni s
ottmarasztani Izmaéla és Nurmahál nevek alatt.

Igy aztán a művészetnek minden ága képviselve volt a sah palotájában s a
mulatságból ki nem fogytak soha. Élvezet, gyönyörüség annyi volt, a
mennyit csak szem és száj és szív megkivánt s a kinek gyönyörére mind ez
történt, a sah maga kifogyhatlan volt mind a pénzben, mind a
barátságban. Csak hizelkedés és ajándékozás volt egész nap a dolga.

Idáig nem is háborgatta ebben a dolgában senki.

Hanem egyszer megunta az egyforma örömöket.

Tizenegy hölgye volt már tündérkastélyának, de ő érezte, hogy a
tizenkettedik hiányzik. Egy olyan nő, a kit nem a pompa fénye, nem a
kényelmes rabság henye örömei csábítottak ide, hanem a ki egészen
szerelemből követi kedvesét.

Egy ilyen leányt ismert meg Londonban: missz Clarisset.

Szegény szatócs leánya volt; szülői tisztességes polgáremberek, abból az
osztályból, melyet cockneynek csufolnak, azért, mert egyszer egy ilyen
polgár, a ki soha életében Londonból künn nem volt, falut nem látott,
mikor véletlenül egy kakast hallott kukorítani, azt mondá: «the cock
ney». (A kakas nyerit.) Innen rajtamaradt az egész osztályon a «cockney»
«kakas nyerít» gúnyczím.

Hanem missz Clarissenál nem sokra lehetett menni a fényes igéretekkel, ő
erényes leány volt, s bár szivét megnyerték is a szép török férfi
hizelgő szavai, de addig nem akart a hozzá menetelről tudni, a míg az
hitét, becsületét le nem kötötte, hogy nőül fogja őt venni.

A házasság azon időben Angliában nagyon könnyen ment. Volt egy
kovácsmester Gretna-Greenben, a kinek az a szabadalma volt, hogy a
hozzámenekülő szerelmes párokat formaszerint összeadhatta s az általa
kötött házasság olyan érvényes volt, mintha az oltár előtt ment volna
végbe.

Egy este rávette miszter Herby a szép Clarisset, hogy a míg apja, anyja
a boltajtó bezárásával vannak elfoglalva, egy készen tartott hintóba
beüljön s gyors paripákkal elvágtasson kedvese kiséretében
Gretna-Greenbe a kovácshoz, a honnan aztán mint férj és feleség siettek
a tündérkastélyba haza.

Ez volt a tizenkettedik hölgy, – Hafitem. Az egyedüli, ki a sahnak
törvényes felesége; először az alkorán szerint, mely nem követel mást,
mint hogy a férj nyilatkoztassa ki, hogy ez az ő felesége, másodszor a
szokás szerint, mely Angliában olyan erős, mint a törvény, a
gretna-greeni kovács kiadott bizonyságlevele mellett.

Clarisse ártatlan szelid teremtés volt, ki a mint a keleti pompával
ragyogó kastélyba megérkezett, s ott a fényes udvari nép által
hódolattal fogadtatott, e fény, gazdagság, jóllét, tündéri élvezet
mámorától egészen el lett kábítva. Miszter Herby, a hogy ő nevezé, a
szeretet és gyöngédség minden jelével halmozá el, Clarissenek semmi oka
sem volt féltékenynek lenni tizenegy társnőjére. Azok csak az ő
mulattatására voltak jelen, csak azért, hogy előtte tánczoljanak,
zenézzenek, énekeljenek, hogy őt öltöztessék, fésüljék, piperézzék, neki
egész nap mulattató meséket mondjanak s még titkos ohajtásait is
kitalálják. Harag, zsémbelés, féltékenység nem volt e tündértanyán, a
sah figyelmes és gyöngéd volt mindenik hölgyéhez, csak hogy amíg
gyöngédsége a többiek irányában a leereszkedés szinét viselte magán,
addig Clarisse irányában, kit hízelgve Hafitemnek hívott, a hódolattal
volt rokon.

Néha hajtóvadászokat is rendezett a sah mértföldekre kiterjedő erdejében
s olyankor női kisérete perzsa és indus amazonoknak öltözve vágtatott
nyomában. A szép Hafitem méltán képzelheté, hogy ő Anglia első
úrhölgyeivel áll egy sorban.

A hónapokig tartó kéjmámor után azonban egyszer mély búskomorság lepte
meg a szép Hafitemet, melyet nem oszlatott el sem társnői játéka, sem a
sah hizelkedése.

Sok kérés, könyörgés után megvallotta neki végre szomorúsága okát.

Szüléit látni vágyott.

Felébredt benne a gyermek szeretete apja, anyja iránt, kiket szökve,
búcsúzatlanúl hagyott el, s kik eltünése miatt most halálra búsúlják
magukat. Szerette volna velük tudatni, hogy él és boldog.

A sah nagyon szerette Hafitemt.

Mikor megtudta búskomorságának okát, akkor azt mondá neki:

– Jól van, hogy lássad, mennyire szeretlek, nem csak azt engedem meg,
hogy levelet irhass szülőidnek, hanem azt is, hogy hívd meg őket ide
magadhoz; lássák meg, kiért hagytad el őket? s ha van örömed abban, hogy
amit magad körül látsz, ez mind a tied: ők is osztozzanak ez örömben.

Erre a biztatásra rögtön hazatért Hafitem elvesztett jó kedve. A mint
levelét elküldé szüléihez, csupa szeretetreméltóság lett a sah irányában
s versenyt énekelt, tánczolt társnőivel. Előre tudatta mindenkivel, hogy
holnapra vendégeket várnak Londonból; mindenki a legpompásabb öltönyét
vegye magára. Szakácsok, zenészek, tüzijátékosok, kakasviaskodtatók és
szemfényvesztők még nagyobb előkészületeket csináltak erre a napra, mint
egyébkor.

A kegyencz szultána fenséges szülőit várták: a becsületes szatócsot és
feleségét.


A HOLDSUGÁR, MINT ÚTMUTATÓ GÉP.

Clarisse megírta szülőinek, hogy a férfi, ki őt nejévé tette, keleti
főúr. Kérte őket, hogy a rendőrséggel békét hagyjanak neki; mert ő saját
jószántából követte őt rejtekébe s semmi erőszak ellene be nem
bizonyítható. Levelének átadója néma és írni nem tud: az tehát ki nem
vallatható. Ha őt látni akarják, ez a küldöncz elvezeti őket a hintóig,
mely a város kapuján kívül vár reájuk.

A szatócs nem volt könnyenhivő, a mi az angoloknak egyik rossz
tulajdonságuk; hanem aztán a felesége körül czirógatta s addig biztatta,
míg rávehette, hogy menjenek el a rejtélyes hintóig, mely elviszi őket
leányukig. Az anyák szeretik leányaikat Angliában is csakúgy, mint
másutt.

A szatócspár este beülvén abba a hintóba, a melynek nincs oldal-ablaka,
épen úgy reggelre érkezett meg a sah kastélyába, mint a többi látogatók
szoktak.

Megérkezésüket mozsárdurrogás, török muzsika jelezte; a leeresztett
felvonó hidnál a fekete háznagy sietett hintajuk ajtaját, mely kivülről
be volt zárolva, felnyitni, s a márványlépcsők alján fogadta őket maga a
sah, jobbkézen vezetve a szép Hafitemet.

Hafitem minden tartózkodás nélkül egész hévvel borult anyja nyakába,
szabad folyást engedve könyeinek, s aztán apjának kezet csókolt, míg a
sah brilliantoktól ragyogó ujjait török egykedvüséggel nyujtá
kézszorításra a szatócs fagytól vörös tenyerei elé.

A két londonit, a míg a termeken áthaladtak, pihenni nem hagyta a
bámulat. Egy tizedrészének a nevét sem tudták, a mit láttak s mikor a
szatócsnő azt kérdezé sugva a férjétől: «hogy lehet rőfe ennek a
szőnyegnek, a min most járunk?» az boszusan felelé: «hát láttam én
ilyent valaha?»

Nem, azt soha sem látta a derék férfiu, a mit itt látott, egész világi
életében; sem olyat nem evett és nem ivott, a milyennel itt
megvendégelték. Azt hitte folyvást, hogy álmodik, s szavát nem lehetett
venni egész ott léte alatt. Minek beszéljen az ember álmában? Csak
bámult mindent és nagyokat sohajtott. És itta a jó borokat. Ez az egy
volt, a mi meggyőzte arról, hogy mind ez valóság.

Annál beszédesebb volt a felesége. Az nem volt rest élénken kifejezni
bámulatát és gyönyörűségét. Mily pompás termek! minő szőnyegek! mily
ritka virágok! Mily izletes étkek! Vajon miből készülhetnek ezek! Mennyi
szolgálattevő szép leány! Milyen czifra szerecsenyek! Állatok ezek
odahaza? – És mindenek koronájául ez a derék, komoly arczú férj, a ki
oly tisztelettel viseltetik nejének anyja iránt, mintha az valami
herczegasszony volna.

És aztán akármi volt az, a mire az asszonyság azt mondta: jaj de szép!
az abban a perczben neki volt ajándékozva. Nyakláncz, függő, gyűrű
odavándorolt az ő nyakába, fülébe, ujjára a leányéból: az aranyserleget,
a melyből ivott, a zsebébe dugták, s midőn végre a férje is megszólalt,
hogy bebizonyítsa élő voltát, ezen kérdést intézve a sahhoz: «hány óra
sir?» válaszul azt kapta, hogy a sah kivonta övéből a drágakövekkel
rakott óráját, lánczostul együtt s odaakasztá azt a szatócs ipa nyakába.
Mely példán a derék ember annyira megilletődött, hogy a midőn ebéd
végeztével a felesége a leányával a külföldi madarakat és majmokat
indult el nézegetni, lévén az utóbbiak között egy fertelmes állat, a
kinek kék volt az ábrázatja, az ellenkező része pedig veres, már
elkezdte az asszony: «jaj de»… a mint egyszerre befogta a száját a
tenyerével a szatócs: «meg ne dicsérd, mert ezt is neked ajándékozzák».

Azután következett a táncz, zene, erőművészi mutatványok, a minőket az
érdemes szatócs-család soha sem élvezett, estefelé a pompás tüzijáték,
aztán megint lakoma, füszeres ételek, italok, s mikor minden gyönyörűség
fenékig volt kiürítve, akkor búcsút vettek a vendégektől, Clarisse
megcsókolta a szülőit, a sah karon fogva vezette le a hintóhoz ipát, ki
a ráadott kabátja szokatlan nehézségéből gyanítá, hogy annak a zsebei
meg vannak terhelve pénzes-zacskókkal.

– Te! mondá a szatócsnő férjének, mikor ismét együtt ültek a sötét
hintóban; én azt hiszem, hogy mi valami elbűvölt tündérkastélyban
voltunk.

– Majd én megtudom azt nem sokára egész bizonyossággal, hogy hol
voltunk?

– Hogyan kezdesz hozzá?

– Azt már én tudom.

Mert azt meg kell jegyezni, hogy az angol soha sem iszik annyit, (pedig
sokat iszik), hogy a kétszerkettőt elfelejtse. Azt se képzelje senki,
hogy ha egy angolnak ajándékot adott, azzal már most azt kifizette.

A mint a hintó megindult, a szatócs elővette a jegyzőkönyvét.

A hintó tetején, mint említők, volt egy kerek lyuk, s azon keresztül a
tele hold szépen bevilágított. A kerek fény folt a hintófal
balszegletére esett.

A szatócs számlálta a lovak lépéseinek szabályos toppanásait, mindaddig,
míg ez a holdfényfolt meg nem mozdult a helyéről s a kocsi első falára
nem vetődött.

Akkor feljegyezte a zsebkönyvébe a léptek számát s újra kezdte a
számlálását.

A mint a kerek fényfolt a kocsi előlapjáról a jobboldali falra esett,
ismét feljegyezte a számokat, utána irva «elől».

Azután megint átvándorolt a fénykarika az előfalra, megint a baloldalra,
onnan ismét a hátulsó falra és így összevissza vándorolt előre-hátra.

Ezt pedig mind jegyezte a zsebkönyvébe a szatócs mind egész odáig, a hol
a londoni sorompónál megállt vele a hintó: a néger kinyitá az ajtót s
kibocsátá őket fogságukból.

Itt még a szatócs megnézegette a paripákat, megdicsérte őket, milyen
szép állatok, s a közben araszszal megmérte, hány marok a magasságuk és
milyen hosszú a derekuk.

Akkor aztán minden adatnak a birtokában volt.

Az előre-hátra vándorló holdfénykarika megmondta, mikor tért el ez út
jobbra, vagy balra? a lóléptek száma elárulta, milyen hosszú volt a
felvett irányban az út? úgy hogy az egész tekervényes utazás vonalát
szépen papirra le lehetett lerajzolni utána.

Most sietett a szatócs ezzel a felfedezéssel a rendőrséghez, feljelentve
a rejtélyes tündérkastély létezését, melyet az ő jegyzékei után fel
lehetett fedezni egy olyan járművel, melybe hasonló nagyságú lovak
vannak fogva, a minők őt hazáig hozták.


A NŐK VÉDELME.

A szatócs feljelentette a borzasztó esetet a lord mayornek, hogy
Ó-Anglia területén létezik egy darab föld, a hol egy halandó ember
másképen mer örülni az életnek, mint a hogy azt az irott törvények s a
helybenhagyott canonok megengedik.

A lord mayornek azonban az az aggodalma támadt, hogy ez talán nem esik
London területére, hanem valamivel odább, s akkor más mayornek a
hatásköréhez tartozik.

A szatócs aztán elővette a mappáját, s rámutatva az általa furfangosan
kitalált útra, mely olyan volt, mint egy sakkfeladvány lóugrásokkal,
bebizonyítá előtte, hogy a szultánlak valóban itt létezik London
területén, még pedig a Kenti grófságban.

Ezt az esetet azután közlé a Lord mayor a Kenti grófság aldermanjával,
az alderman rábizta az intézkedést a baillifjára, a baillif
felhatalmazta az intézkedésre a sheriffet, s a sheriff utasította a
teendők sorozatára a konstablet.

Igy aztán nagy csoda lett volna, ha két nappal elébb nem értesült volna
miszter Herby a konstable látogatásáról, mint mikor az a kellő rendőri
segédszemélyzettel megjelent a felvonó hidja előtt, bebocsátatást
követelni «a király nevében!»

Ezen szó előtt lehull minden zár, megnyilik minden kapu.

A belépő constable aztán nem talált maga előtt egyebet, mint igen is egy
pompás úri lakot; de abban csak egyetlen egy úrnőt: a hogy illik egy
gentleman mellé; s azonkívül több rendbeli «frajokat», a kik közül az
egyik komorna, a másik szakácsnő, a harmadik varrónő, a negyedik
zongoratanítónő, az ötödik felolvasónő, a hatodik kertésznő, a hetedik
madárápolónő, a nyolczadik felszolgálónő, a kilenczedik aranyhimző nő, a
tizedik tortasütőnő, a tizenegyedik – kártyavetőnő. Hát nincs e szüksége
egy angol myladynek ennyi nőcselédre, ha türhetővé akarja tenni az
életét?

Hogy ezek a hölgyek mind szépek, csinosak és fiatalok: az olyan
körülmény, mely ellen nem intézkedtek Ó-Anglia törvényei.

Még miszter Herbynek állt feljebb.

– Én meg nem foghatom, mit törnek önök be a kapumon, király ő felsége
nevében? a kit az Isten tartson sokáig! Lopás, rablás, összeesküvés
gyanujában állok-e én? Kényszerítettem-e valakit az ittlevők közül, hogy
ide jöjjön hozzám? Tartok-e vissza valakit erővel, hogy itt maradjon
nálam? Tessék sorba kérdezni e hölgyeket!

A constable vallatás alá fogta a szépségeket; de nagy kudarczot vallott
vele. Egyetlen egy sem akadt közülök, a ki miszter Herbyre, vagy
társnéira árulkodott volna; a mi a ritkaságok közé tartozik; mindenik
azt állította, irigykedés nélkül, hogy ő csak Hafitem szultánának a
szolgálója.

A constable majd megpukkadt mérgében.

– De hát Hafitem szultána mi jogon szultánája miszter Herbynek?

Ezt csakugyan joga volt a constablenek megkérdezni miszter Herbytől.

De ravasz ám a török: nem hagyta sarokba szoríttatni magát.

– Hafitem szultána nekem törvényes nőm; igaz, hogy nem az angol
szertartások szerint, hanem a török szertartások szerint.

Erre a constable azt mondá neki, hogy az ilyen mentséggel nem fognak
verebet! Török földön a török törvények, angol földön az angol törvények
uralkodnak.

Erre a szóra miszter Herby elkérte a constabletól megbizó pecsétes
levelét s a hatalmas rendőrhivatalnok nagy bámulatára dobozkát
csavarintott belőle, azt telemerítette az udvaron elhintett homokból s
úgy nyujtá neki megint vissza a markába.

– Ime, uram, nesze: fogjad. Gondoltam rá, hogy egyszer valamikor valaki
ezzel a szóval lépend be hozzám. Azért jó eleve, mikor e palotát
építtettem, hajóteherszámra hozattam ide a tripolisi öbölből földet s
azt minden utamon, udvaromon elterítettem. E szerint én most nem angol,
hanem török földön járok. Török földön pedig a török törvények
uralkodnak.

A becsületes constablet a guta kerülgette erre az ellenvetésre.
Kénytelen volt azt figyelembe venni s odábbállni a megbizó-levelébe
takart homokkal, melyet is a törvénykezés rendi szerint ő felsége tudós
szakértői, kik a vizsgálatra meghivattak, górcső alatt megszemlélvén,
megállapíták, hogy ama homok csakugyan olyan hatszögletű kovarczokból,
olyan ammonszarvnak nevezett apró csigahéjakból, és különösen olyan
pálmalevél sejtrészekből áll, a minők a tripolisi homokot alkotják, s az
által keményen el lett ismerve, hogy miszter Herby mindaddig, a míg a
saját kastélya udvarán áll, a török törvények szerint itélhető csak meg
s az ő házi ügyeibe Nagy-Brittania minden mayorjének, sheriffjének és
constablejének, a nemzetközi törvények megsértése nélkül beavatkozni nem
szabad.

Bajnak csak az az egy maradt meg miszter Herbyre nézve, hogy e
biztosítás elnyerése után, annak a többi tizenegy hölgynek is a hány
anyja, apja, keresztszülője, bátyja, öcscse, sógora volt, az mind úgy
tudta a török alaptörvényeket, hogy azok szerint a szultán a szerályába
fogadott hölgyek közeli és távoli atyafiságát gazdagon szokta
megajándékozni; s nem is késének irányában ők is a maguk részéről
viszont alkalmazásba venni a cserkesz és georgiai szokásokat.

Miszter Herby pedig jó ember volt: fizetett, gazdag ember volt: jól
fizetett.

Mindenki meg volt vele végül elégedve; asszony és férfi, ifju és öreg;
szomjas és szerelmes.


A TÖRÖK FELESÉGE.

Hafitem élete csupa gyönyör, mulatság és élvezet volt sahja palotájában.

Ha összehasonlította azt a tündérvilágot, a melybe jutott, azzal a
világgal, a melyből idekerült, csak nyereséget talált a cserében.

Mikor reggel eléje hozták az új pompás öltözéket, miután elébb illatos
fürdőben megmosdatták, haját felbodorították, eszébe jutott, hogy
mennyit kellett odahaza az álom óráiból elszakítania, a míg pislogó
mécsvilág mellett egy új kartonruhát megvarrt magának, hogy azt vasárnap
felvehesse.

Itt szolgasereg leste minden kivánságát, külön cselédje volt a
harisnyája felhuzásához, külön a turbánja felkötéséhez: otthon pedig
maga pótolta a cselédet s felváltva az anyjával mért egész nap pennyért
heringet, dohányt, gint a vásárlóknak, seprett, surolt, szapult, s
szombaton megsütött egy nagy darab marhahúst, vagy egy ürüczombot, s az
volt az egész hétrevaló ebéd. Apja, anyja mindig czivódtak a konyhapénz
felett. A sert mindenik szerette s felpanaszolta egymásnak. Bornak csak
hirét hallották valaha. A bibliából tudták, hogy valahol terem a
Kanahánban; de az messze van.

A török férj nem hagyja nejét dolgozni és nélkülözni.

Itt egyik mulatság a másikat követte, táncz, zene, látványok, büvészet,
fegyverjáték, regemondás, vadászat, madarászat tölték be az egész napot.
Ilyenkor aztán eszébe jutott, hogy otthon csak vasárnap volt az ünnep.
Akkor elmentek a templomba a prédikácziót végighallgatni: az volt az
élvezet délig; délután összejöttek az ismerős asszonyságok; a kávé, a
törökök mindennapi bájitala, még akkor Európában nem volt
közhasználatban, csak a ser járta. A mellett aztán estig pletykáztak,
mindenik elmondta, hogy mi rosszat tud a maga uráról, meg a komaasszonya
uráról, szólták szapulták a világot: ebből állt a mulatság. S ha
valamikor egy kötéltánczos ütötte fel a bódéját a közelben, két hétig
kellett kunyorálni az apának, hogy egyszer vigye el e látványba a
családját s három hétig folyt a panasz utána a haszontalanul kidobott
költség miatt.

S aztán mikor a muzulmán férj megjelent hölgyei között, mindegyiket
nyájas szóval, kedves ajándékkal üdvözölve, de teljes szerelmével ölelve
át kedvenczét, Hafitemet: akkor eszébe jutott a nőnek, hogy odahaza,
mikor az apja zörgetését hallották az ajtón, már akkor rettegtek
anyjával együtt, hogy kezdődik a zivatar. A hazatért apa dúlt, fult,
morgott, belekötött mindenkibe; tele volt panasszal, hogy milyen rosszul
megy az üzlet, szidta a feleségét, hogy milyen rossz gazdasszony;
zugolódott, a míg csak le nem feküdt. Ez még csak zugolódott, annál
maradt; de a két szomszédban, meg az emeleten fölöttük, ott már
verekedtek. Az egyik helyen a férj féltette a feleségét, a másikon a nő
a férjét, s ennek minden este szék-törés, asztal-felforgatás, edények
egymás fejéhez verése lett a vége.

A török férj nem terheli feleségét üzlete gondjaival s nem üldözi
féltékenységével. Maga sem ád neki okot féltékenységre. Szobahölgyei
(«odalikok» törökül) nem vetélytársnői a feleségnek; ha valamelyik nem
tetszik neki közülök, csak egy szavába kerül s örökre eltávolítják. Azok
csak mulatság, szórakozás tárgyai mindkettőjükre nézve; a török fogalmak
közt mélyen alszik a sárgaszemű szörny, a féltékenység; s ha főlébred,
akkor már gyilkol is.

És a szép Hafitem még is arra gondolt, hogy mennyivel elébb való állapot
egy olyan férj feleségének lenni, a ki goromba, veszekedik, koplaltat,
megver, beissza a felesége köpönyegét, de a kiről tudja a felesége, hogy
kicsoda? Ha szatócs, hát szatócs; ha csizmadia, hát csizmadia. Míg erről
nem tudni semmit, csak azt, hogy gazdag ember, szép ember és jó ember.
Mennyivel különb dolog annak az asszonynak a sorsa, a ki álló egész
napon át nem hall az urától egyebet, mint szidást, a kinek az ura tele
veszi a száját panaszszal, zúgolódik, házsártoskodik, mint azé, a kinek
az ura csak megölel, megcsókol, hizelkedik; de nem mondja meg a
feleségének soha, hogy min gondolkozik?

A szép Hafitem egy idő mulva megint nagyon búslakodó lett. Pedig már az
anyját szabadon elfogadhatta magánál.

– Micsoda felhők ezek itt homlokodon? kérdé Herby, a ki mindjárt
észrevette a legkisebb kedvetlenséget is a kedvencz neje arczán. Mid
hiányzik?

– Te hiányzol nekem.

– Nem vagyok-e veled?

– Nem egészen.

– Akarod, hogy társnőidet hazaküldjem?

– Oh nem. Azok engem szeretnek, felvidítnak, s én is szeretem őket. A
lelked nincs velem. Azt valaki más tartotta meg. Az nincs Angliában. Az
elmaradt valahol Tripolisban, a honnan a földet hozattad udvarodba.

– Azért hiszed, mert oly szótalan vagyok? A török keveset beszél.

– De vajon török vagy-e te?

– Minő kérdés ez? Ki adta ezt a szádba?

– Senki. Magam gondoltam ki.

– Az nem igaz. Ezt anyád bízta reád, hogy tudd ki tőlem. Ekként beszélt:
«ha az a te férjed török, akkor te valóságos felesége vagy neki,
összekelve mozlem szokás szerint; de ha ő nem az, hanem angol nagy úr,
akkor te csak szeretője vagy s pirulnod kell sorsod felett. Ha török,
mért nem lakik Törökországban, Algirban, Maroccoban, a hol mozlimek
laknak; miért visel angol nevet, miszter, esquire czímezéssel? mért nem
hivatja magát beynek, pasának, musirnak, effendinek? a hogy a törököket
czímezik.» Ezt mondta neked az anyád s azzal sebezte meg a szivedet.
Őrizkedjél e kérdést ismételni. Ha választ adok rá, az nekem halálom
lesz.

Azzal megcsókolta a szép Hafitem homlokát s nem kérdezte tőle többé,
hogy miért vannak ott azok a felhők?

Hafitem pedig naprul-napra szomorúbb lett; Herby vehette azt észre;
valahányszor megcsókolta azontúl, a nő elpirult utána, – s csak tűrte,
de nem viszonozta gyöngédségeit.

Egy este aztán odavonta az ölébe Hafitemet a sah, s azt mondá neki:

– Nekem jobban fáj az élet, ha téged szomorúnak látlak, mint fájni fog a
halál, ha földeríthettelek. Aztán ha megőrzöd a titkomat, megtartod az
életemet; ha kibeszéled a titkomat, elgurítottad a fejemet.


AHMED BEY.

«Az én nevem Ahmed bey: egykor Candia kormányzója, majd egyptomi
helytartó, s elsőrendű musir (hadvezér) a nagy ozman birodalomban. Én
vagyok az, a ki a lázadó candiótákat kibékítettem, s a mamelukok
uralkodó osztályát megtörtem. Én hoztam rendet az adóbehajtásba, mely
által a szultán kincstára is megtelt, az adózó népen elkövetett zsarolás
is megszünt. Én irtottam ki az archipelagusból a tengeri rablók
hajóraját. A rablók minden kincse hatalmamba került s azt a khaznéval (a
kincstárral) hiven megfeleztem.

A szultán, jutalmul eljegyezte velem legifjabb leányát: Leilát.
Megérdemeltem. Szép volt, majd olyan szép, mint te. S nagyon szeretett
engem; olyan nagyon mint te. S szenvedett értem, többet mint te: – majd
megtudod azt.

Mikor már minden készen volt a menyegzőhöz: (Allah intézi az emberek
sorsát!) egy reggel pártfogómat, a nagyvezért Ruzsdi Mehemetet, a midőn
a mecsetben imádkozott, egy rabszolgája hátulról orozva leszúrta. A
gyilkost az összeesküvő dere bégek bérelték fel, s a nagyvezér holta
után, ki jó barátom, második atyám volt, Rumili Abdi került a
nagyvezérségre: – dúsgazdag ember, ki théssaloniai helytartó korában
kétszer szedte be egy évben az adót: nekem halálos ellenségem.

Rumili Abdi nagyvezérré léte után előre tudhattam, hogy mi következik
rám? Hogy az addig viselt nagyméltóságokat el fogom veszíteni, az olyan
természetes volt, mint nagy zivatar után a lehullott gyümölcs. Hogy az
életem sem az enyim többé, a felől is meg kellett nyugodnom. Az Izlam
hive mindig turbánja körül tekerve hordja a halotti szemfödelét, a mi
emlékeztesse, hogy az élet csak adósság, a mit mindennap visszakivánhat
az, a ki adta. Hanem akkor azt is megtudtam, hogy Leila, a kit annyira
szerettem, a ki nekem volt igérve, az új nagyvezérnek lett eljegyezve. S
a szerelemnek csak egy törvénye van: Scandinaviától a Bosporusig
ugyanaz. «A kit én szeretek, az az enyim!» Ebben se czár, se szultán, se
dalailáma, se római pápa nem parancsol! – A kit én szeretek, a ki engem
szeret, az az enyim!

Rögtön felszereltem egy hadihajómat, a «Takimi Vekait» a kipróbált
vitorlást, melylyel annyi tengeri rablót elküldtem hajóstul együtt a
csigák közé: azt megraktam leghivebb embereimmel. Minden megmozdítható
kincsemet átraktam a hajóra s elvitorláztam vele Sztambul felé. Az
aranyszarv-kikötőben éjjel horgonyt vetettem, s azután egy dereglyét
huszonnégy evezőssel ellátva, felhatoltam egész a szerályig. Az épen a
nagyvezér menyegzőjének az éjszakája volt.

A part mind két oldalon kivilágítva, a tengerszoros közepén horgonyzó
hajókról fényes tűzijáték röppentyűi hirdették a nagyvezér örömét és az
én kétségbeesésemet. Egy nagy dereglye, a többinél fényesebben
kivilágítva, siklott végig a tengeren a szerály palotájától a tulsó part
felé. Azon szállítá a nagyvezér menyasszonyát, az én menyasszonyomat,
Csengelkői kéjlakába. A dereglye rakva volt fegyveres rabszolgákkal,
zenészekkel, bohóczokkal; hátrészében pompás mennyezet alatt ült a
nagyvezér és Leila rabnői társaságában.

A nagy örömzaj, tűzfény és mámor közepett senki sem vette észre, hogy
egy kivilágítatlan dereglye közelít sebesen a nászhajó felé. Én még a
hajó orrán levő egyetlen lámpát is kioltottam s aztán magam álltam a
kormányhoz. Egyenesen neki irányoztam a hajó orrát a nagyvezér
dereglyéje oldalának. Te elsápadsz. Azt gondolod, hogy az őrültség volt
tőlem. Felfordítani a dereglyét s aztán a tengerből kihalászni
menyasszonyomat. Hisz tizenkét rabnő volt körüle. Hogy ismerje fel a
leggyakorlottabb buvár is azok közül a víz alatt az igazit? – De én
számítani is tudtam. A kivilágított hajók mélyen bevilágíták a tenger
vizét. Az ezernyi röppentyű közül tömérdek hullott a vizbe s az a víz
alatt pattant szét, bevilágítva perczekig az egész hullámözönt.
Azonkívül még egyre számítottam. Mikor a szultán leánya férjhez megy,
akkor az úgy meg van rakva ékszerekkel, hogy alig bir lépni a tehertől.
Már híre járt, hogy a nagyvezér mátkája tíz millió piaszter értékű
kösöntyükkel, nyaklánczokkal fog tündökölni menyegzője napján. A többi
nép pár ölnyi mélyben a tenger szin alatt csoportostulva fenmarad; ezt
az egy alakot ékszereinek súlya aláviszi. – «Húzd rá!» kiálték
evezőseimnek s egy percz mulva a nászdereglye oldala ropogott; a
másikban lámpák, czifra népek, zenészek a tengerbe voltak dobva, a
dereglye fenékkel felfordulva úszott.

A másik perczben én és még két más gyakorlott búvárom a tengerbe
szöktünk; ólomczipők voltak lábainkon, hogy gyorsan szálljunk alá. Igy
is alig birtuk utolérni azt a vonagló nőalakat, kit ékszereinek sulya
gyorsan vont alá a tenger fenekére. A tenger alatt elpukkanó röppentyük
fényében úgy tündöklött ez alak, mint egy mesebeli tündér.

Én voltam a legelső, a ki elkaphattam ruhája uszályát, mely most feje
fölött uszott. Felrántottam őt magamhoz, s azután lerúgva ólomczipőimet,
igyekeztem fel a felszinre.

Csak az az egy aggodalmam volt, hogy felmerülve, a nász-dereglyét követő
kaikok közé juthatok. A végzet kedvezett, s csapását későbbre tartá fel
számomra. Saját dereglyém közelében merültem fel a víz szinére.

Embereim hirtelen kihúztak kedves terhemmel együtt, s azzal gyorsan
suhantunk végig a hullámsikon, a hogy csak huszonnégy evező birta.

Mikor éjszaka egy helyen nagyon kivilágítják a tengert, más helyen annál
sötétebb az. A Bosporus tüzijátéka mellett senki sem ügyelt reá az
aranyszarv-öbölből kivitorlázó hajóra, s míg a megrémült nászkiséret a
nagyvezért és menyasszonyát igyekezett a habokból kihalászni: a
nagyvezér ugyan megkerült; de a szép menyasszony már akkor az én karjaim
között tért az életre vissza.»

A szép Hafitemnek egész teste ludbőrzött az elbeszélés alatt. Rettenetes
gondolat ilyen embertől szeretve lenni! A ki azért, a kit szeret, hadat
izenni képes a szultánnak, a tengernek, s a halál minden angyalainak s
előbb meghalatja a kedvesét, azután feltámasztja, úgy teszi a magáévá.

Ahmed folytatá életregéjét:

«Az éjszaka, a zürzavar kedvezett menekülésemnek; de a mint reggel lett,
s az ijedtség után vizsgálódni kezdtek, rájöttek a rejtély kulcsára.
Többen a nászdereglyéről megmenekültek közül megismerték arczomat; mert
én átallottam azt feketére bemázolni, mikor menyasszonyomat elhozni
jövök, s erről aztán könynyen rájöhettek, hogy mit keresett az a hajó az
aranyszarv-öbölben egy éjszakán át s miért tünt el oly hirtelen, a hogy
jött? A partőrök különben is jól ismerték a Takimi Vekait, hogy az az én
hajóm.

A szultán minden hadihajója elindult üldözésemre. Maga a Kapudán basa, a
ki annyi, mint nálatok a főtengernagy, tizennégy gyors vitorlással
követte utamat.

A préda megérdemelte a fáradságot. Az is hallatlan eset volt már, hogy a
leghatalmasabb szultán leányát elragadják a nászkiséret közepéből, a
császári palota ablakai alatt; de hát még a kincseket, a mikkel a
menyasszony terhelve volt.

Mennyit érhettek e kincsek? nem tudom; mert én azoknak az értéke után
soha nem kérdezősködtem, se rájuk nem szorultam. Bár a tengerbe dobáltam
volna mind; akkor Leila megmaradt volna náluk nélkül. Mint később
hallottam: hat millió piaszterről beszéltek Stambulban. Törődtem is én
az ő gyémántjaikkal. Magamnak is annyi vagyonom volt, hogy az a mesével
határos. De annál inkább megérdemelte a fáradtságot, hogy hajómmal
együtt kézrekerítsenek. Ily zsákmányt nem hordott a tenger, a mióta a
hirhedett arany flottát elnyelte.

A míg a Cerigo sziget melletti tenger-szorost elértük, folyvást kedvező
szél segített bennünket előre; itt az út északnak fordult s a szél
ellenünk szolgált: többé nem haladhattunk oly gyorsan. Mire Corfuig
eljutottunk, mely a velenczei köztársaság birtoka, már üldözőink
vitorlái kezdtek feltünedezni az ég és víz szélei között, mint fekete
vészmadarak.

Ekkor odajött hozzám a testvéröcsém, Said: apámnak a jobbik fia;
arczára, termetére egészen hozzám hasonló; de lelkére végtelenül
nagyobb, mint én, s igy szólt hozzám:

– Bátyám, Ahmed! Hajónkkal el nem menekülhetünk. Ha csatának állunk, az
ágyudörgés fellármázza az előttünk levő kikötőkben a hajókat s elvágják
az utunkat. Én fiatal vagyok, senkim a világon. Te boldog vagy: nőd van,
a ki szeret. Cseréljünk köntöst.

Leilára néztem s elfogadtam a nemes áldozatot. Ő felvette az én
köntöseimet: én kincseimet áthordattam egy velenczei gœlettre, melyet
tulajdonosától megvettem, s magam Leilával együtt átkeltem annak a
födélzetére s innen velenczei lobogó alatt elvitorláztam az adriai
tengerre. A Takimi Vekai pedig, Said öcsém parancsnoksága alatt,
megkerülve Corfu szigetét, ismét elkezdett duzzadt vitorlákkal délfelé
sikamlani, mintha az afrikai partoknak tartana. Arra az üldöző hajóhad
szintén megváltoztatá irányát s nyomába indult. Hol érték utól? nem
tudom. Nagy sokára, mikor már magam szerencsésen megérkeztem kincseimmel
együtt Velenczébe, hallottam meg hazatérő hajósoktól, hogy a sík
tengeren elkeseredett harcz folyt tizennégy török gœlette és egy
brigantine között. Az ágyudörej messze elhangzott a tengeren. Mikor
elcsendesült a harcz, csak tíz vitorlát számláltak a láthatáron, négyet
magával vitt társnak az én hős Saidom, az én dicső Takimi Vekaim a
hullámok alá.

A győztesek nem nyertek semmit. A hajó, melyet üldöztek, nem engedte
magát elfogni, inkább roncscsá lövette magát s vele együtt a tenger
takarta el titkait.

Ott vesztek el ezzel a hajóval mindazok a társaim, kik szemtanui voltak
bosporusi merényletemnek. Senki sem igazíthatta üldözőimet nyomomba
többé. Meg voltam rájuk nézve halva.

Velenczében egyikét a legszebb palotáknak béreltem ki: a Palazzo
Loredanot, melynek birtokosa nem rég esett el két fiával együtt a
törökök elleni harczban. Itt éltem két évig oly háborítatlan
boldogságban, a minő csak embernek adatott a földön. A velenczei
köztársaság folytonos háboruban volt Törökországgal s így nem lehetett
attól félnem, hogy a magas porta a lagunák között is üldözhessen.

De mégis óvatos voltam. Mint menekült örmény fejedelem mutattam be
magamat a világnak, s látogattam nőmmel együtt a keresztyén templomokat.
Mindenki azt mondta, hogy ő a legszebb asszony Velenczében! És minő hű
volt! És mennyire szeretett engem! Soha sem távozott oldalam mellől.
Minket csak együtt lehetett látni. S én is szerettem vele pompázni. Az
ember oly hiú, hogy szeret dicsekedni a boldogságával. Neveli az örömét
az, hogy irigylik. S mintha nem lett volna elég Leilának az a lángoló
szempár, minden ünnepélynél új ékszereket engedtem neki magára rakni s
dicsekedtem vele, hogy szépsége mellett kárbavész a gyémánt, az
igazgyöngy fénye.

Csak egy ékszerét nem engedtem neki feltenni soha. Az egy homlokláncz
volt, egyszerű arany filigrán-mű; de a közepén volt egyetlen
mogyorónagyságú gyémánt. Gyémántot láttak Velenczében ennél szebbeket,
drágábbakat is; de ilyet még sem láttak soha. Ez kék gyémánt volt.
Legnagyobb ritkaság. A zafirtól annyiban külömbözik, hogy míg a zafir
alapkékjéből a sugártörés is csak a kék fény csillámát tündökli vissza,
addig a kék gyémánt olyan, mint mikor az esti ég közepéből a felkelő
csillagok szivárványszikrázó sugarai törnek elő: az valami bűbájos fényt
szór maga körül.

Mindig óvtam Leilát tőle, hogy e gyémántot valaha homlokára tűzze. Nem
csak titkos sejtelmem sugallta azt, hanem a józan ész számítása is. Az
én arczom úgy elváltozott az olasz divat által, hogy bennem senki sem
ismerheté fel a hajdani ozman musirt. Leila arczát pedig a hárem
aszszonyain és a szultánon kivül senki sem látta Stambulban. Még
vőlegénye, a vén nagyvezér sem jutott el addig a dicsőségig, hogy
fátyolát felemelje. Őt tehát az arczvonásai után fel nem ismerheté
senki. De arról a kék gyémántról ráismerhettek sokan. Mert az egy olyan
ritkaság, a melyről krónikák beszélnek, s elmondják mind azoknak
történetét, a kik azt viselték; tündérmesék és rémregék szülötte az. S
még eddig a sztambuli khazné kék gyémántjának minden birtokosa erőszakos
halállal múlt ki. A kék gyémántok között ez a második. Az első a Nagy
Mogul birtokában van, s az akkora, mint egy galambtojás.

De hát lehet-e egy asszonytól kivánni azt, hogy mikor egy olyan ritka
ékszer birtokában van, mely egyike a világ csodáinak, azt elrejtve
tartsa, meg ne mutassa senkinek? Tudnád-e ezt tenni, te Hafitem?»

Hafitem nevetett.

– Először is nekem nincs kék gyémántom, azután meg nincs senkim, a kinek
azt mutassam.

De azt nem mondta, hogy ha volna, megtudná állni, hogy ne mutassa.

– Ne nevess, Hafitem. Nyomban jön a dicsekedésre a gyász. Egy este
fényes ünnepélyt adott a doge, melyre mi is hivatalosak voltunk. Midőn a
doge palotájába érve, Leila fejéről leveté aranyszövetű fátyolát,
megdöbbenve láttam meg homlokán a kék gyémántot. Nem tettem neki
szemrehányást, csak nagyot sohajtottam s magamban mondám: Allah akarta
igy.

Leilát máskor is ezer szem kisérte, a hol megjelent; most épen minden
figyelmet magára vont. Alig vártam, hogy a fényes termeket elhagyhassam
vele. De szemrehányást akkor sem tettem neki. Minek rontottam volna el
azt az örömét, hogy egy hónapig mindenki az ő kék gyémántjáról beszél.

A következő hónap tavasz eleje volt. Ilyenkor Velencze szigetkertei
valódi paradicsomok. Egy délután Leilával együtt a sanct Giorgio
Maggiore ligeteiben sétáltam; a lég tele volt a cyprusok
tömjén-illatával. Ez a cyprusillat pedig olyan, mint a boldogság
közepett a halálsejtelem.

Egyszerre egy cyprus-bozót mögül, mintha a földből kelt volna fel, két
arnót harczos toppan elénk. Én ösztönszerüleg eltakartam köpenyemmel
Leilát s jobbomat kardom markolatára tettem. Azonban ezuttal nagy
néptömeg volt a kertben: nekem kisérőim voltak. A két arnót elhaladt
mellettem csendesen; de szemeiket arczomra szegezték, míg tovahaladtak.

Leila nevetett, hogy miért ijedtem meg a két medvétől? Velenczében
mindenféle nemzet megfordult akkor. Ez a két idegen bizonyosan annak a
barbár hajónak a személyzetéhez tartozik, mely tegnap vitorlázott be a
Lidó kikötőbe.

Mert tudnod kell, hogy a hatalmas velenczei köztársaság a barbar
kalóz-államokkal frigyben él, s kereskedelmi hajóinak oltalmára a
tengeri rablóknak rendes harácsot fizet.

Engem mégis nyugtalanított ez a találkozás, s másnap nem akartam az
álarczos bálba elmenni. De Leilát végzete ösztönzé, hogy odamenjen.
Addig kért, esdekelt, elővette minden asszonyi bűbáját, míg elverte
szivemről az aggodalmat, s én rá hagytam magamat venni, hogy elvigyem őt
az álarczos bálba.

A csatornákban sürgöttek, tolongtak a gondolák, álarczos tarkanéppel
rakottan; de én nekem feltünt, hogy egy sajátságos alakú gondola,
melynek ormánya krokodilfőt mutat, két barna köpenyű álczással, mindig
az én gondolám közelébe iparkodik jutni.

A lépcső előtt, melynél ki kelle szállnunk, a kajmánfejes gondola
megelőzött s a két álarczos előbb kiugrott a kőpárkányra, mint én.

Én abban a perczben a hajós csáklyája után nyultam, hogy megkapaszkodjam
vele, míg a gondolás a csónakot megköti, s csak arra riadtam fel, mikor
hozzám közel egyszerre két lövés hangzott. Első tekintetem a két
álarczosra esett, kiktől a lövés jött. Éreztem, hogy nem vagyok
megsebesülve, a mi valódi csodának látszott, mert alig hat lépésről
lőttek reám. De egy pillanatom sem volt a gondolkozásra. A két orgyilkos
a második pisztoly után nyúlt övébe. Én kezembe ragadva a csáklyát,
kiszöktem a partra, s egy pillanat alatt, két gyors ütéssel, mint a
villám, mind a kettőt agyonsujtottam. Azok meghaltak, mielőtt másodszor
lőhettek volna reám.

Csak azután láttam meg, hogy mit vesztettem? Többet, mint mindenemet;
drágábbat az életemnél: Leilát. Ő hű volt hozzám a halálig. A mely
perczben a két orgyilkos fegyvereit reám irányzá: ő szótlanul veté magát
elém s öntestével fedett el a halál elől. A golyók pedig jól voltak
czélozva. Mind a kettő a szivemben találkozott volna egymással össze.
Mind a kettő Leila homlokát találta. Azt a helyet, a melyen a kék
gyémánt tündökölt. Az ő szép feje fogta fel az én szivemnek szánt két
golyót. Meghalt, engemet megvédve.

Allah rendelte így:»

Ahmed szemében még most is megjelent az emlékezet adója: a köny.

«A két megölt orgyilkosban a tegnapi két arnótra ismertem.

A kajmánfejű gondola a zürzavarban eltünt, s reggelre a berber hajónak
hire sem volt a Lidóban. Az török hajó volt kalóz lobogó alatt.

A kék gyémánt enyim maradt; hanem Leila elveszett. S én odaadtam volna
érte a világ minden gyémántját s tetejébe még a jobb kezemet is, hogy ő
az enyim maradjon.

Most ime megtudtad Ahmed bey történetét. Most már megértheted, mi üzött
engem Angliába? Mi kényszerít a világtól így elzárnom magamat? Miért e
rejtély körülöttem? Én halálra vagyok ítélve a világ egyik első hatalma
által. S e halálítélet méltó, mert oly sértést követtem el koronáján, a
mit se ország, se uralkodó meg nem bocsáthat soha. Hóhéraim szét vannak
bocsátva s bebarangolják értem az egész világot, hogy a hol rám
ismerhetnek, pisztolylyal, gyilokkal, méreggel elpusztítsanak. Nem véd
meg ellenük semmi: csak a mély titok sötétsége. Ha megtudják, hogy hol
létezem, már meg van ásva számomra a sir.

Látod-e már Hafitem, hogy mennyire szeretlek? Kezedbe adtam az életemet.
Mert a milyen igaz az, hogy ajkaidnak egy csókja elég, hogy nekem e
földön a paradicsomot szerezze meg, olyan igaz, hogy ugyanezen édes,
rózsaajkakról egy szélnek eresztett szó elég lesz arra, hogy engemet a
földöntúli paradicsomba szállítson el: a hova Hafitem nem jöhet utánam,
mert Mohammed az asszonyok számára nem rendelt a földön túl életet.»

E végszavaknál a bájos, szerelmes Hafitem aztán inkább az első kincséből
ajkainak részesíté Ahmedet oly mértékben, hogy attól az egész kerek föld
paradicsommá válhatott számára s megesküvék, hogy azt a második megölő
erejű hatalmat örökre el fogja tiltani ajkairól.

– Te betöltéd szivemben azt a nagy ürt, a mit Leila otthagyott. Oly szép
volt ő, mint te vagy. Oly jó, mint te vagy. S úgy szeretett, mint te
engem. Csak egy hibája volt: az, hogy örömét, szerelmét, diadalát nem
tudta eltitkolni. Ezt a hibáját ne örököld! Neked adtam már mindent, a
mi Leiláé volt: magamat is. Akarod-e, hogy még a kék gyémántot is neked
adjam? Gondold meg, hogy balsors van hozzákötve! Árát nem tudja még
senki; mert eddig mindig véren vették, vérért adták. Legyen a tied.
Legyen a kezedben, hogy meggyőződjél róla, hogy a mit mondtam neked,
mind igaz és való. De a mig én élek, meg ne mutasd azt senkinek; mert az
én halálom van abban.»

Ahmed odaajándékozta a szerető, hű Hafitemnek az ékszerek csodáját, a
kék gyémántot; a miért első hitvesének fel kellett szállnia az égbe. (Ha
ugyan Mehemed megengedi a nőknek, a kik nagyon szerettek s mint hősök
haltak meg, hogy ők is feljussanak az égbe?)


A KÉK GYÉMÁNT.

Mióta a rendőrség kitudta Miszter Herby titokteljes lakását, annak semmi
oka sem volt kegyencz nejének szülői előtt rejtélyeskedni.

A szatócs maga ugyan soha sem látogatta őt meg. Ő igazi puritán
kálvinista volt, a kit a világ minden gazdagsága sem nyugtatott meg a
felől, hogy az ő leánya egy pogány töröknek a felesége legyen. Utoljára
még azt sem hitte neki, hogy török. Bizonyosan valami elitélt rabló
lesz, a ki valahol a szárazföldön kincstárakat rabolt ki s ideszökött.

– Meglásd asszony! mondá a feleségének, hogy ez az ember nem más, mint a
hirhedett Schinderhannes, vagy Fra Diavolo.

A szatócs neje ezt mind elbeszélte a leányának, valahányszor
vasárnaponkint, mikor a bolt zárva volt, meglátogatta a tündérkastélyt.

Hafitem ugyan erős fogadást tett, hogy mind abból, a mit Cidel Ahmetről
megtudott, egy szót sem fog elárulni senkinek soha. Hanem hát az anya
nem vehető idegen embernek. Az egy test, egy lélek a gyermekével. Ha
ketten tudnak valamit, az annyi, mintha csak egy lélek tudná.

Az anya sopánkodásait meg kellett nyugtatni annak a történetnek az
elbeszélésével, a mi Cidel Ahmetet Angliába hozta: így lehetett csak
felvilágosítani, hogyan támadt a tündérpalota London közelében? hogy
lett az felépítve mór építészek által? hogy népesült meg a marokkói
cselédséggel? a kikkel senki sem tud, a gazdájukon kivül, egy szót is
váltani.

A szatócsné viszont nem nyugodott meg a rábizott titkokkal, a míg azokat
otthon a férjének el nem beszélte. Hisz a férj is egy test és lélek a
feleségével: a mit ők ketten tudnak, azt akár csak egy ember tudná.

Hanem a szatócs mind ezekre azt mondta, hogy ez csak szófia beszéd.

– Olvastam én ehhez hasonló történeteket akárhányat a «Tattler»-ben. (Ez
volt a mult század elején Londonban megjelenő három hirlap között a
legelterjedtebb). Akárki elmondhatná azt magáról, hogy ő török basa
volt. Csak tudjon dohányozni: az asszonyok mingyárt elhiszik neki, hogy
török basa. Hogy a leányok nem értik a nyelvet, a mit a férfiak egymás
közt beszélnek, abból még nem következik az, hogy törökül beszélnek. Az
bizonyosan «szarka-nyelv» lesz. Mikor iskolás gyerekek voltunk, mink is
beszéltünk úgy, hogy senki se értette meg más, csak magunk. Ugy-e, ha én
te neked azt mondom: «Orkoh terke rörkövirkid erkeszürkü
arkaszszorkonyirki árkállarkat!» hát azt hiszed, hogy én most törökül
beszéltem, pedig csak szarkanyelven volt; azt teszi, hogy «oh te rövid
eszű asszonyi állat!» Korábban keljetek fel a te török basáddal együtt,
ha engem bolonddá akartok tenni. Cartouche az a te vőd, senki más s a
keréken fogja végezni, meglásd.

A jövő vasárnap aztán még szomorúbb arczczal ment a szatócsné leányát
meglátogatni. Most már ő sem akart hinni, a mig valami csalhatatlan
bizonyítványt nem kap a kezébe.

Hafitem nem állhatott ellent anyja könyeinek: elmondta neki legféltőbb
titkát is, a mi mindennek megadta a csalhatatlanság billogát; megmutatta
neki végre a kék gyémántot is; de lelkére kötötte, hogy ha kedves előtte
a leányának és vejének az élete, erről egy szót se szóljon azután
senkinek.

A jó asszony fel is tette magában erősen, hogy még a férjének sem fog
szólani arról a csodaszépségről, a mit leányánál látott.

Ezuttal pedig a szatócs a szokottnál is ingerkedőbb kedvében volt, mikor
a sörházból hazatért, a hol viszont neki kellett sokat kiállani a
komáitól, a török szultánává lett leánya miatt. Volt dolga Cartouchenak,
Schinderhannesnek, és Rooberts Bartheleminek, a ki szintén nagy tengeri
rabló volt a közel időkben s a szárazföldön palotát épített és abban
szülőitől elcsábított leányt tartott, pap nem látta hitves társul.

Az asszony tűrte sokáig hallgatással. Utoljára aztán kitört belőle az
elfojtott titok: megmondta az urának, hogy ő a saját kezében tartotta
azt a drága kincset, a mit a sah az ő leányának ajándékozott: a diónyi
kék gyémántot!

– Kék gyémántot! ordíta fel a szatócs, dühében kaczagva. Jaj! csak ma ne
communicáltam volna: hogy megvernélek! Mondj sárga gyémántot, zöld
gyémántot, veres gyémántot: de kék gyémántot nekem ne mondj; mert
mindjárt adok én a te hátadra valamit, a mi kék lesz, de nem gyémánt!

Az aszszony aztán csomót kötött a nyelvén s többet harapó fogóval sem
lehetett belőle kihúzni a szót.

A szatócs eleinte dühösködött, azután szépen kérte az asszonyt, hogy
vonja vissza a szavát: ugye, hogy nem látott kék gyémántot? Az asszony
nem felelt neki többet.

– Csak ne éltem volna ma úrvacsorájával; csak ne volna ma vasárnap; majd
adnék én neked kéket! dörmögé a szatócs, még akkor is, mikor lefeküdt.

A felesége akkor is hallgatott; de mikor már az ura elaludt, nem bírt
magával tovább, akkor kiáltott a fülébe: «azért is kék gyémánt volt!»

A szatócs erre felugrott; megnézte az óráját, egy negyed volt egyre,
elmult a vasárnap. Felkelt a feleségét megverni. Megverte aztán nem ő az
asszonyt, hanem az asszony őtet emberül; kapott egy ütést a szeme alá
is: az aztán igazán kék lett.

Másnap aztán minden ember a kék foltjának az oka után tudakozódott. A
szatócs, mint becsületes puritán ember, ki soha sem szokott hazudni,
mindenkinek elmondta a kék folt támadásának rejtélyét.

Volt a sok komája között egy aranyműves is: eszébe jutott, hogy attól
kellene igazságot kérni.

– Jim. Monda este, összeülve a sörkancsó mellett a komájával. Látod ezt
a kék foltot itt a szemem alatt? A feleségemtől kaptam; a mért nem
akartam elhinni, hogy a leányom kapott a sahjától egy kék gyémántot.
Van-e ilyen?

– Bob. Felelt rá neki a komája. Kék folt a szem alatt van a világon igen
sok, kivált hétfőn reggel; hanem kék gyémánt nagyon kevés van. De azért
van. A legnagyobb kék gyémánt a Nagy Mogulé, ez 156 karatot nyom. Azután
van egy a delhii maharadzsának. Ez csak 66 karat. Ennél nagyobb és szebb
van a török szultán kincstárában, mely 77 karatot nyom, s hatszázezer
piaszter volt az ára. Olyan nagy, mint egy olasz mogyoró.

– No hát ez az én leányom gyémántja.

Az aranyműves nagyon megcsóválta a fejét.

– Hallod-e, Bob. A kék gyémánt nagyon csalárd egy portéka. Tökéletesen
hasonlít egy másik kőhöz, a minek turmalin a neve. Ennek is van fehér,
kék, zöld, piros fajtája. Ez is olyan szivárvány fényt sugárzik, mint a
gyémánt; ha megdörzsölik, a pelyhet magához szívja, mint a gyémánt.
Ebből a kék szinűt úgy híják, hogy indicolith vagy braziliai zafirin. S
a ki nem ért hozzá, könnyen megcsalják vele. Ebből pedig egy olyan
darab, mint a török szultán kék gyémántja, nem ér többet, mint
harminczhárom font sterlinget. Karatja fél guinea, s a karatokat nem
sokszorozzák, mint a gyémántnál; hanem csak összeadják.

Ezzel aztán hazament a szatócs s kinevette a feleségét.

– No titeket szépen bolonddá tett a kalandor. Ál-szultánának ál-gyémánt
a díja. A te leányod kék gyémántja hamis drágakő. Felirtam a nevét, itt
van, megmondhatod neki; braziliai zafirin, vagy indicolith! Elmehetsz
vele dicsekedni. Megér egy tonna heringet!

A szatócsné alig várhatta a vasárnapot, hogy ismét láthassa a leányát.
Elmondta neki a rettenetes felfedezést, a mivel a férje meglepte.

Hafitem először vállat vont rá s azt felelte: «mit bánom én, ha a
gyémántja hamis is, csak ő maga legyen igaz».

De épen ezen fordult meg az egész rejtély nyitja, hogy valódi gyémánt-e
ez a kő? Mert ha nem az, akkor mr. Herbynek az egész kalandos regéje
Cidel Ahmetről nem egyéb, mint egy szerelmes hölgy elámítására kigondolt
mese. Ilyen bizonytalanságot pedig asszony nem tűrhet el.

A szatócsné addig biztatta a leányát, míg azt rávette, hogy csak egy
napra adja oda az anyjának azt a végzetes gyémántot, a míg azt az atyja
az aranyműves koma társaságában, egy hires londoni ékszerészszel
megbecsülteti.

Hafitemnél a gyanu elhallgattatá a titoktartásra tett fogadást, a
félelmes előérzetet. Ha egy asszony gyanakodik, akkor megszünt félni. S
ugyan hány asszony állná meg, hogy mikor egy ajándékba kapott
brillantjára azt fogják, hogy az csak turmalin, el ne küldje az
ékszerészhez, megtudni felőle az igazat. Hisz az ajándékozónak szívét
próbáltatja meg akkor. A kék gyémánt a szatócsné táskájában bevándorolt
Londonba.

A szatócs és komája együtt vitték azt el a leghiresebb ékszerészhez.

Az megvizsgálta a követ s e szókkal adta vissza:

– Golkondai gyémánt. Értéke negyvenezer font sterling.

A szatócs bámulattól és örömtől elkábultan rohant haza a kék gyémánttal
a feleségéhez s azon kezdte, hogy kezet csókolt neki.

«Negyvenezer font.»

Az nap nem lehetett belőle egyéb szót kivenni, csak azt, hogy
«negyvenezer font», s ha valaki a boltjába ment sajtért, vagy
rizskásáért, senkinek sem volt hajlandó kevesebbet kimérni, mint
negyvenezer fontot.

Este pedig ünnepélyesen, két tanu jelenlétében bocsánatot kért a
feleségétől azokért az ütlegekért, a miket ő kapott, s megigérte neki,
hogy a jövő vasárnap ő is tiszteletét fogja tenni mr. Herby Cidel Ahmet
úrnál, akkor Hafitemnek is hazaviszik a kék gyémántját az eddig
nélkülözött atyai áldással együtt. Ez alkalomra másnap Dick kománál egy
egészen újdonatúj öltözőruhát is megrendelt, a baillifnál pedig egy
bizonyítványt, melyben Bob és Dick komák «coram»-ja mellett sajátkezű
aláirásával elismeri, hogy mr. Herby se nem Cartouche, se nem Fra
Diavolo, annál kevésbbé Schinderhannes, épenséggel nem Barthelemy
Rooberts pedig, hanem egy valóságos izlamhitű gentleman, s minden ezzel
ellenkező értelemben tett eddigi nyilatkozatait ünnepélyesen visszavonja
és meghazudtolja.


A VÉGZETES VASÁRNAP.

A világtörténetben igen nagy események gyakran igen csekély
körülményeken fordulnak meg.

Ilyen nagyon aprólékos, alantjáró körülmény képez a nevezetes kék
gyémánt történetében is egy új fejezetet.

A mely napon a szatócs Dick mesternél egy öltözet ruhát megrendelt, az a
nap hétfő volt. Hétfőn pedig dologhoz kezdeni igazhivő keresztyén
szabómester nem szokott, mert aznap minden legénye a vasárnapi mámorát
aluszsza ki. Azt kivánni pedig Dick mestertől, hogy keddtől vasárnap
reggelig egy egész új öltözet ruhát, úgymint mellényt, ujjast, bugyogót
elkészítsen, annyi lett volna, mint a heringtől azt kivánni, hogy
énekeljen, mint a fülemüle. A hering sem fogná azt ugyan megtagadni, de
az sem készülne el vele jövő vasárnapra, épen úgy, mint nem készült el
Dick mester az új ruhákkal. A nélkül pedig a látogatásra nem lehetett
gondolni. Maradt tehát ez a második vasárnapra, hiszen még egy hét nem a
világ.

Ez idő alatt a szatócs a kék gyémántot, nehogy megöljék érte, pecsét alá
zárva elhelyezte a királyi letéthivatalban, s a róla kapott térítvényt
belecsavarta nyakravalójába, a mit aztán még éjszakára sem vetett le.

E héten három török kalmár, ki Londonban több idő óta állandóan üzletet
tartott, elkezdte egyszerre minden ügyeit legombolyítani, kinlevő
pénzeit beszedni, adósaival, hitelezőivel leszámolni s készleteit, a
hogy veszik, árán alul is eladogatni. Senki sem talált biz ebben valami
különös, feljegyzésre méltó dolgot.

Eljött végre a nagy előkészületekkel várt vasárnap. A szatócs új ruhái
épen az indulásra kiszabott óra előtt egy negyeddel csakugyan
hazahozattak; az első felpróbálásnál ugyan kegyetlenül vágtak és
elálltak, a hogy természetes, s min majd csak háromszoros igazítás után
lesz segítve tökéletesen; de azért megtették a kivánt szolgálatot. A
szatócs még egy palaczk claretet is dugott az új kabát zsebébe, a mivel
mr. Herby Cidel Ahmetnek kivánt kedveskedni. Ő maga azt tartotta a világ
legelső italának.

A reggeli istenitisztelet után rögtön útnak indult a boldog szülői pár s
a polgári dél órájára megérkezett a tündérkastély elé.

Ott azonban irtóztató meglepetés várt reájuk.

A kastély kapuján rendőrök jártak ki és be s a park útjain lovas
fogdmegek nyargalásztak alá s fel. A kocsiból kiszálló szatócsot és
feleségét az eléjük rohanó háremhölgyek fogadták, rémülettel arczaikon,
szétdúlt hajzattal, rendetlen öltözetben s azt mondták, hogy jöjjenek
csak be, nézzék meg, mi történt? Nem lehet azt kimondani.

A sah hálószobájába vezették őket.

Ott feküdtek a nyugágyon Cidel Ahmet és Hafitem.

A szép Hafitem feje aláfordulva a nyugágyról, hosszú haja szétterülve
körüle. Szíve táján egy tőrdöfés nyilt sebszája.

Cidel Ahmet jobb keze ezt a sebet látszott eltakarni, míg balja arra
volt szánva, hogy Hafitem fejét felemelje; hanem a saját feje Cidel
Ahmetnek – az nem volt sehol. Csak a törzs feküdt ott csonkán.

A kincstár ajtaja fel volt törve s abból minden drágaság, pénz,
értékpapir eltakarítva.

Ahmed cselédjei közül kettő hiányzott; azok, kik épen az elmult éjjel
őrt álltak a palota belsejében. Valószínüleg ezek voltak a bérgyilkosok.

Ezen a napon a három török kalmár is eltünt Londonból.

A szatócs nejének elbeszélése után kétségtelen volt, hogy a török
kormány küldöttei ölették meg Cidel Ahmetet, a kik bevégzett küldetésük
hiteles bizonyítékául a hősnek a fejét is magukkal vitték vissza rabolt
kincseivel együtt Sztambulba.

Hanem a kék gyémántot még sem keríthették kézre. Az ott maradt a királyi
letéthivatalban, a honnan azt a szatócsnak kiszolgáltatták, miután a
háremhölgyek mind tanuskodtak mellette, hogy azt Cidel Ahmet Hafitemnek
ajándékozta.

A szatócscsalád eladta azt nagy pénzért s Bob mester «nagy ház» lett
belőle; de örökségül rajtamaradt a Bashaw név s nagy ház korában is úgy
hivta minden ember; az igazi nevét el is feledték.

A 77 karatos kék gyémánt az utóbbi időkben Hope amsterdami bankár
birtokába került; talán most is ott van.

… Ilyen tündérmese ment végbe 1733-ban London városa közelében, a hogy
az akkori «három» londoni hirlap egyértelmüen feljegyezte.



A FEREDZSE.

Novella.

A feredzse egy női öltönydarab, a mit a török hölgyek viselnek az
utczán. Bő, hosszú burkony ez, mely a nőalakot vállától lába hegyéig
fedi, ujjai kezein túl csüggnek s a keztyűt fölöslegessé teszik. A
feredzsét nem szabad selyemből készíteni, sem átlátszó vagy tapadékony
kelméből; kemény vászonból kell annak lenni, mely a testtől eláll, s a
női idomokból semmit el nem árul. Kiegészítő része az arczot eltakaró
fátyol, melyen csak a két szem számára van nyilás. – A két szem mégis
szabadon maradt. S ezzel kárba is vész a divat jó szándéka. Az a
szabadon hagyott szempár több kárt tehet a szívekben, mint ha a
legmagasabb császári hattisherif szabadon hagyta volna az egész
termetet, s a helyett zöld szemüveg viselését rendelte volna el az
asszonyoknál.

Mert a feredzse divatját nem a divatlapok, nem a pipereszabók, nem a
hetedik (és egyetlen) nagyhatalom: a női izlés tette uralkodóvá, hanem
Mahmud szultán saját utánozhatatlan névaláirásával, a thaguval
szentesített hattisherifje.

Ez egy vándorló börtön, melyet az asszonyok magukkal tartoznak hordani.

* * *

Egy reggel Raghib basa Bosporus melletti palotájának kertajtajában egy
szép ifju holttestét találták meg a bosztandzsik. Két tőrdöfés volt
baloldalán, az egyik nem volt mély és halálos, mintha gyönge, ügyetlen
kéz intézte volna; de a másik egyenesen a szívig hatolt, az megölte.
Azonkívül a nyakán balfelől látszott egy mély harapás sebe: két teljes
fogsornak az életerekig ható nyomai. Egy csorba sem volt e két
fogsorban.

A megölt ifju övében ott voltak a pisztolyai, drága, ezüsttel kirakott
elefántcsont-agygyal; korall-markolatú tőre, türkizes hüvelyében,
turbánja tekercsében a selyemerszény huszonöt arany zechinóval; ujjain a
gyűrűk: ezt nem rablókéz ölte meg.

A halottban Alnumán Ajára ismertek, Raghib basa nagy-vezér fiára, a
török «arany fiatalság» szemefényére.

* * *

Három napig verték a dobot, fujták a tárogatót Stambul térein, a
Bosporus partján, a kutak előtt, az atmeidánon, az idegenek hánjaiban és
hirdették a népnek, hogy a ki Alnumán Aja gyilkosát felfedezi, vagy
kézrekeríti, annak jutalmul Raghib nagyvezér tíz erszény pénzt és minden
veszély ellen oltalmat igér.

Egy erszény pénz pedig tett akkor ezer piasztert, s a török piaszter még
akkor három frankot ért (a minek most egy tizenhatod részére leszállt).
Ez nagy díj volt egy szóért!

De még szükségesebb volt az igéret másik része: az oltalom minden
veszély ellen.

Alnumán Aját egy ember meg nem ölhette. Izmos, harczedzett ifju volt;
tornában mindenkit levert. Hogy ketten voltak, a kik megölték, azt
bizonyítja a nyakán tett harapás.

S ha két ember tudja a titkot, az egyik már elárulhatja azt.

Ez a két ember, mikor egymás szemébe néz, mindegyik azt gondolhatja: «ez
a másik fej, ha lehunyná a szemét, nekem tízezer piasztert érne!»

Az a kérdés, hogy melyik hunyja le a szemét hamarább? Melyik fárad el
hamarább a másikra nézésben? Az a melyik ébren marad, el fogja árulni az
elalvót. Nyer rajta tízezer piasztert – és a saját fejét.

Csak egyre nem számítottak a gyilkost keresők.

Arra, hogy van eset, a mikor két ember még sem két ember.

Ha az egyik férj, a másik feleség. Ez nem két ember: ez «egy pár».

Dob szakadt, tárogató repedt, kikiáltó berekedt, de a délczeg ifju
Alnuman Aja vérdíjáért nem jelentette magát senki.

* * *

A «hét torony» városnegyede a konstantinápolyi örmények választott
tanyája. A hirhedett hét toronyból ugyan ez időben csak négy áll már,
hármat egy iszonyú földrengés ledöntött; e négy sugár torony égszínkékre
festett rézkupolája messze ragyog az alkonyfényben, az egyik fele láng,
a másik fele csillagos ég.

Közelében magát szerényen meghúzva áll az örmény templom, toronynélküli,
kivül-belül festett épület, mellette, a templom oldalához odaragasztva a
fehér pap háza; a tarkabarka fából épült háztömeg között az egyetlen
tömör kőépület.

A bejárást a paplakba egy mély boltív előzi meg, valami alacsony
porticus, tornácz vagy czella, a minek a hátterében van a rácsos
vasajtó, a két oldala a bejáratnak pedig symbolicus képekkel van tele
festve. A baloldalon szemlélhető a tisztító tűz, roppant réz-üstök alá
véres nyelvű ördögök szítják a tüzet, s az üstökben elkárhozott bűnösök
nyomorult alakjai égnek a közös csáva közepett, fösvények, gyilkosok,
részegesek, bűneik jelvényeivel kezeikben, s közöttük felbomlott hajú
szép asszonyok, kiknek bűne nem más, mint a szépség, míg a magasban a
felhők közül, miket a pokol tüze gerjeszt, szent Basilius arany glóriás
feje tekint alá a kínban fetrengőkre.

A tornácz jobb oldalán pedig látható a kép kiegészítő ellentéte. Ott a
mennyországot kivívott boldogok serege ül gazdagon rakott asztal körül,
melynél az asztalfői tisztséget maga Szent Basilius viszi, s hol a
meghivott érdemeseket szárnyas angyalok kinálják ezüst tálakon hordott
süteményekkel, a mennyei vendégség gyönyörét a nagy hárfajátszó szent
Dávid zenéje füszerezvén.

Az örmény schismatikusok között (mert vannak római katholikusok is, de
ezek a kisebbséget képezik, s az előbbiek által üldöztetnek) az a hit
van bevéve, hogy a rettenetes tisztító tűzbe csupán azok kerülnek bele,
a kik bűneiket meggyónni s azokért egyházi feloldást nyerni
elmulasztották; a kik azonban az örök igazsággal még e földön
kibékültek, azok egyenesen és akadálytalanul a paradicsomba jutnak, mely
mint azt Makariosz bejáratának képei tanusítják, semmit sem enged
Mahommed paradicsomának.

S ezen dogmai felfogás nem csupán a hivőket boldogítja, hanem egyúttal a
nyáj pásztorának is javára szolgál. Mivelhogy az örmény egyháznak
semmiféle világi birtoka nincsen. Egyházi vagyon, dézsma, stóla náluk
ismeretlen. Minden jövedelmüket hiveik buzgósága képezi. A legfőbb
patriarchának, az araráthegyi katholikósznak egész jövedelmét azon
negyven font búza képezi, a mit a hivek fizetnek a minden hét évben
egyszer az etsmiazini kolostorban kiosztott szentelt olajért s azután a
kinevezett papok fogadalmi díjai. Ezeket a fogadalmi díjakat a többi
keresztyén világban «simoniának» neveznék, de az araráthegyi szenteknek
ez az egyedüli olajos korsójuk. Ha egy lelkészi állomás megürül, az
etsmiazini patriarcha kiadja a hatalomszót annak betöltésére a «fekete
papság»-nak, a fekete papság kiküldi a választott «vardebeb»-et, a
vardebeb megbízza az alatta álló archimandritát, s az archimandrita
oktatása alá veszi a neophitát, a kit, miután negyven napig bezárva
tartanak egy templomban (a hol az alatt egy puszta fehér gyapottalárba
öltözve, nem szabad neki egyebet enni, mint vizbenfőtt zöldséget) ez
alatt hivatalos teendőinek mysteriumaiba beoktatnak. E mysteriumokat a
laicusok nem ismerhetik; de egyet mégis megtudnak azok közül, azt, hogy
a midőn negyvennap mulva a «fehér pappá» felavatott lelkész tenyerét a
szentelt olajjal megkenik s finom gyapottal beragasztják, ugyanakkor az
bizonyos összeg lerovására kötelezi magát a fekete papoknak, a minek egy
része a patriarchát illeti. Ez összeg az ecclesiához mérve, kisebb vagy
nagyobb.

A héttorony melletti lelkészség a legjövedelmezőbbek közé számíttatott
minden időkben; ott laktak az örmény nemzet leggazdagabb kitünőségei s
egy fehér papra nézve, ki a maga küldetését felfogni képes, az egy
kifogyhatatlan jövedelemkutforrást képezett s a szerint is volt
megterhelve.

Makariosz azonban teljesen megfelelt ezen feladatnak. Ő volt az a kegyes
lélek, a ki behozta, hogy évenkint minden háznál kétszer be kell
szentelni a szobákat, hogy áldás legyen rajtok s ki a házassági
szertartás végrehajtása alatt harminczkétféle alamizsnaszedést hozott be
s temetkezések alkalmával a megholtnak minden rokonától felszedte a
túlvilágra küldendő üzeneteket a megfelelő postadíj mellékletével.

A lakására való bejárás is mindenkit figyelmeztetett lelke
megvigasztalására. A pokol ábrázolása figyelmezteté a járókelőket, hogy
mi vár arra, a ki a bűnei terhét a hátára veszi s azt hiszi, hogy már
most senki sem látja; míg a mennyország jelképe bizonyságot tett azoknak
boldogsága mellett, kik nem sajnálják a vigasztalásért erszényüket
megnyitni. A bűn nagysága s a vétkező tehetsége volt természetesen a
díjszabályzatra nézve irányadó. Kicsiny embernek a nagy bűne is kicsiny,
nagy embernél a kis bűn is nagy: a lerovás ahhoz méretik.

* * *

A négy torony égszín kupoláiról az utolsó napsugár zománcza is eltünt
már; az utczán kezdett a zaj elcsendesülni, a tevehajcsárok
ostorkongatása, a hamálok vizetkináló rikácsolásai kezdtek lassankint
helyet adni az utczákat éjente ellepő kutya-seregnek, s a felvert por
kezdett ködalakban alászállni, előpostájául az éj homályának, midőn a
rács mögött ájtatosan őrködő Makariosznak feltünt egy nő alakja, ki már
harmadszor ment el az ajtaja előtt rövid idő alatt, kezében egy pár
lábánál fogva összekötött kakassal.

Ez gyónni jön. A hivek baromfival fizetnek. Nagy bűne lehet, mert az
alkonyt választotta a gyónáshoz s már harmadszor megy el a tornácz előtt
s még nem határozta el magát, hogy megtegye-e? Be-betekint, végignézi a
pokolbeli ábrázolatot, s megint csak visszavonul, összeborzadva, mintha
volna rá nézve még valami irtózatosabb is, mint a pokol a maga szikrázó
fenségében.

Az asszonyalak botra támaszkodva és biczegve jár, tehát sánta; a fél
szemén tapasz van, tehát félvak; az arcza tele van veres himlőhelyekkel,
tehát rút; öltönye rongyos, tehát szegény.

Negyedszer is visszajön e rejtelmes tornáczhoz: akkor az egyik kakas a
kezében, fejjel lefelé csüggve, elkezd kukorítani. Ez határoz. Péter
apostol intője megszólalt. A nő erőt vesz magán, belép s bekoczogtat a
rácsajtón. Bebocsáttatik.

* * *

Makáriosz a gyóntatószékben ül már, s a nő ott térdel előtte.

– Mi bűnöd van?

– Embergyilkolás.

– Szántszándékos, vagy véletlen?

– Akarva tettem.

– Férfi volt, vagy nő?

– Erős férfi volt.

– Haragból, vagy rablás végett ölted meg!

– Önvédelemből. Ő támadott meg. Én védtem magamat.

– Ismerted őt?

– Üldözőm volt.

– Keresztyén, vagy zsidó?

– Nem, török volt.

– S azt hiszed, hogy az ilyen nagy bűn alól feloldozást adhatok neked –
két kakasért?

– Szegény vagyok. Az uram teherhordó a bazárban, magam zsirbadzsit
árulok a medresz sarkán. Hanem azért még hoztam egy kis megtakarított
pénzt is. Vedd ez erszényt.

Makáriosz kiönté az erszény tartalmát fehér talárjára s úgy találta,
hogy azok a piaszterek nagyon vörösek.

– Te, hisz ez mind hamis pénz.

– Én nem csinálom, nekem ilyennel fizetnek a hajósok, a kik nálam
vásálnak.

– Hát te zsirbadzsit árulsz, úgy-e, a medresz szegletén?

– A hogy mondám.

– No hát én meg azt mondom neked, hogy a ki zsirbadzsit árul, annak a
lehellete fokhagyma szagú, a te lehelleted olyan, mint a rózsaméz
illata. A teherhordók feleségei nem élnek dulcsászszal, rahat rakummal,
attól csak úrhölgyek szája szagos. Te meg akartál engem csalni. De
magadat csaltad volna meg. Mert ha én most teneked kiosztom a
bűnfeloldást, akkor helyetted egy épen ilyen rongyos, ragyás, vaksi,
biczebócza vén asszony ül oda szent Basilius asztalához a
mennyországban, te pedig, a milyen vagy igazán, ott égnél a sátán
serpenyőjében; azért, ha bűnbocsánatot akarsz nyerni, eredj ki a kuthoz,
mosd le arczodról a ragyákat, s úgy gyere vissza.

A nő úgy tett, a hogy a fehér pap parancsolá; kiment vén, rongyos
alakban, s visszajött mint egy deli, ragyogó arczu tündér, a minőnek
csak az ajkait valaha rózsákhoz s fogsorát gyöngysorhoz hasonlították.

– Úgy, kedves leányom! monda, ráismerve a visszatérőre Makariosz. Te a
szép Zabella vagy, a gazdag Tafruj felesége, a ki az ős Zariadri nevét
is viselhetné, ha olyan nagyon nem félne vele megbántani a törököket.

A fiatal hölgy ismét letérdelt a gyóntatószék elé.

– Tehát te megöltél egy férfit? Egy törököt? ki volt az?

– Az volt Alnumán Aja, Raghib basa nagyvezér fia.

– Tehát te nem a teherhordó felesége vagy, hanem a kincses kalmáré, s
nem árulsz páczolt halat a medresz szegletén, hanem ékszereket és
kirakott fegyvereket a bazárban. Már most gyónj meg mindent igazán.
Hogyan lettél Alnumán Aja gyilkosává?

A térdeplő nő elmélázott.

– Segítsek bűneidre visszaemlékezned? odacsalogattad a bazárban ácsorgó
ifjut fekete szemeidnek tüzes kacsingatásával, nyitva feledted piros
ajkaidat, mikor beszéltél vele, hogy fehér fogaidat meglássa; kezében
feledted a kezedet, mikor ékszerre alkudott veled, aztán megharaptad a
fehér fogaiddal, s megölted szerelemféltésből. Semmit el ne tagadj
előttem; mert a mit eltagadsz, a mit elszépítesz, vagy elhallgatsz,
azért pokolra jutsz.

– Elmondok mindent s Isten látja lelkemet, hogy igazat mondok. Én nem
csábítottam Alnuman Ajat soha. Ő küldött hozzám legelébb naámét a vén
asszonytól.

– Ahan! Naámét? A mivel a török ifjak szokták bolonddá tenni a szép
asszonyok férjeit. A himzett erszényben száraz virágok vannak s az
asszonyok értik, hogy a virágok mit beszélnek.

– Én felbontatlan küldtem vissza neki a naámét. Akkor maga jött el
hozzám, rálesve, mikor férjem elhagyja a bazárt s én egyedül maradok; s
elkezdett nekem szerelmes verseket, virágdalokat mondani.

– S te azokat szívesen hallgattad.

– Keresztet vetettem magamra s azt mondtam neki: távozz tőlem sátán.
Ekkor ajándékokkal kisértett megnyerni. Hozott nekem drága kösöntyűket,
gyöngysorokat és gyémántokat.

– S te azokat elfogadtad és eltitkoltad az urad előtt.

– Én lábaihoz dobtam az ajándékait s azon voltam, hogy rút legyek
előtte.

– Azt bolondul tetted. El kellett volna fogadnod és ide hoznod a papnak.
Ez által a bűn ajándéka az ájtatosság alamizsnájává szentesült volna.

– Ekkor fenyegetni kezdett, hogy ha nem hallgatok forró esdekléseire,
megöli a férjemet. És Zariadri olyan szelid ember, a ki egy állatot sem
ölt meg soha, egy gyermeket sem ütött meg soha, a ki még a tolvajt sem
üldözte soha.

– Egy szóval: gyáva.

– Nem gyáva, csak jószívű. E fenyegetésre azt mondtam Alnuman Ajának,
hogy én elmegyek atyjához, a nagyvezérhez és bevádolom öt, hogy férjemet
meg akarja ölni.

– No oda ugyan jó helyre mentél volna.

– Raghib basa szereti Zariadrit.

– Én is szeretem a kakast: azért kerül nyársra.

– Alnuman Aja még is felhagyott e fenyegetéssel; hanem annál
erőszakosabb lett ellenem. Azt mondta, hogy házamban fog meglátogatni,
mikor férjem nincsen otthon. Tudattam vele, hogy ez lehetetlen, mikor
férjem egyedül hagy otthon, akkor házunk kulcsát magával viszi s hozzám
az alatt be nem jöhet senki. S én nem vagyok az a nő, a ki kötélhágcsót
bocsát le az ablakon, hogy látogatót fogadjak el.

– Ne fecsegj már annyit az erényeidről; hanem térj át egyszer a
bűneidre.

– Alnuman Aja a legirtózatosabb fenyegetőzést mondá ki előttem, a mivel
csak nőt meg lehet rémíteni. Azt mondá, hogy férjemet jó czimboraság
szine alatt el fogja csalni Shejtán Emisznézihez s míg az ott engemet,
bor és csáblány csókja mellett elfelejt: mámorában ellopja tőle házunk
kulcsát s úgy tör reám.

– Aha! Shejtán Emisznézihez: az «ördög leányához», a törökök
Delilájához? Szép asszonyhoz illő szép név!

– De az én férjem nem az az ember, a ki idegen asszonyra felemelje
szemeit; Zariadri Tafruj még a lélekzetét is visszatartja addig, a míg
Shejtán Emisznézi elhalad mellette az utczán, nehogy egy párát beszivjon
abból az átkozott büvillatból, a mi annak ruháiról szétomlik.

– Most meg már férjed erényeit sorolod elő! Hát azért ülök én itt ebben
a padban? Beszélj már a bűneidről!

– És én vagyok olyan szép, mint Shejtán Emisznézi!

– Ezt külön alkalommal kellett volna meggyónnod.

– Véget érek már. Ezelőtt négy nappal, késő este egyedül álltam kertre
nyiló ablakomban, a párkányra dülve, s néztem a lepkéket, a mik a
granátalmák virágait körüldongták s nem volt semmi vétkes gondolatom, a
miért Isten megbüntessen.

– Azt nem tudhatod. Egy asszonynak elég a lepkéket nézni, hogy
vétkezzék.

– Ha úgy van, meglakoltam érte. Egyszerre egy erős kar ölelte át
derekamat s a mint felriadva hátranéztem, szemeim Alnuman Aja szemeivel
találkoztak. Égetett az a két szem, mint a tűz. «Hová tetted férjemet?»
kérdezém tőle. «A hogy mondám, felelt ő, elvittem Shejtán Emisznézihez,
így jutottam a házad kulcsához.» E szóra ájuláshoz hasonló zsibbadás
állta el minden tagomat; közel voltam az összeroskadáshoz. Én nem tudom
azt a fájdalmat megnevezni, a mi elfogott, de azt minden ízem érezte s a
halált nem hiszem ennél keserűbbnek. Hogy engem férjem elfelejthetett,
egy Shejtán Emisznéziért, s nemcsak elfelejtett, de elcserélt érte:
odaadott egy nőrablónak, gonoszabbul, mintha eladott volna árverés
mellett a bazárban. Azt érzém, hogy meg vagyok halva. Tehetetlen, akarat
nélküli tömeg, a milyennek a török nevezi az asszonyt: «nakiszszalot
aáké», léleknélküli lény. Erőtlenül roskadtam össze s éreztem a
diadalmaskodónak forró lélekzetét arczomon.

– Ahán! Folytasd csak, folytasd!

– Ekkor lépések hangzanak a tornáczon, az ajtó felnyilik sebesen, s
Zariadri áll előttem, a férjem: oly büszkén, délczegen, mint mikor
vőlegény korában lépett elém, kezemet megkérni. Ez a pillanat egyszerre
valami emberentúli lényt idomított belőlem. Elfelejtettem, hogy asszony
vagyok, hogy gyönge vagyok: a sértett szemérem, a hitvesi hűség, a férj
közelléte, a szégyen boszuvágya oroszláni erőt lövelt egyszerre minden
idegembe. Alnuman övében tőr volt, azt jobb kezemmel kirántottam
hüvelyéből s oldalába taszítottam s minthogy a döfés nem volt halálos,
másodszor keblemnek feszítettem a tőr markolatát s balkarommal átfonva a
férfi nyakát, úgy vertem azt a szivén keresztül, s minthogy erős volt és
ki akart szabadulni ölelésemből, hogy ne menekülhessen, fogaimmal
beleharaptam a nyakába s úgy tartottam ott, míg meg nem halt. Ez volt
Alnuman Aja halálának története.

– Nem hallgattál el semmit? Kérdé a gyónó nőtől Makariosz.

– Mit kellett volna még elmondanom?

– Nem segített a férjed e meggyilkolásnál?

– Egy ujjal sem. Egyedül hajtottam azt végre. Mikor a megtörténtet s a
megesettet megváltoztatni többé nem lehetett, a hullát ponyvába takartuk
s öszvérre téve, éjszaka elvittük ketten Raghib basa palotájáig, ott
letettük azt a kertajtóba. Senki se vette azt észre. De én nekem azóta
nincs se éjjel, se nappal nyugtom. Folyton előttem áll az az eltorzult
arcz, melynek halálkiáltásra nyilt ajkain át a megölt lelkét látom
elrepülni, odajön hozzám halaványan, sárgán s nyöszörögve kéri vissza
tőlem kiontott vérét. Senki sem tudja férjemen kívül titkomat: de mit
használ, ha én magam tudom és tudja az Isten. Négy nap óta üldöz már ez
a rém. Ki szabadít meg tőle, ha csak te nem, atyám? Te feloldhatod
lelkemet alóla.

– Hát hiszen fel is oldom. Az rajtam nem mulik. Csakhogy azt ne hidd,
Zabella leányom, hogy az ilyen irtóztató nagy bűnt: (mit gondolsz? a
nagyvezér fiának kegyetlen meggyilkoltatását!) levezekelheted egy kis
imádsággal, bőjtöléssel, bucsujárással, aztán egy pár kakassal és egy
erszény ócska pénzzel, a miről az irással együtt lekopott az ezüstözés.

– Én kész vagyok a legnagyobb vezeklésre.

– Készen is légy. Legelőször is: kilencz napig kenyéren kívül mást nem
szabad enned és más vizet nem szabad innod, mint a mi reggelenkint
harmatképen az álœlevelekben összegyül. Azután minden nap háromszor el
kell jönnöd a templomba, s térden járva hétszer megkerülnöd az oltárt.
És végezetre öt erszény pénzt küldened ide még ma a lelked üdvére
szolgálandó alamizsnaképen, de igazi jóveretű piasztereket.

Zabella hazament s még az nap este megkapta Makariosz az öt erszény
pénzt, hibátlan jó teljes értékű török piaszterekkel.

Zabella másnap is megjelent Makariosznál, végezni a rászabott vezeklést.
Mikor az teljesítve volt, azt mondá neki a fehér pap:

– Kedves leányom, a te bűnöd sokkal nagyobb, minthogy azt a rád szabott
vezeklés kiengesztelhetné, e bűnnek a sulyát nem nyomja le kevesebb,
mint még öt erszény pénz.

S ez kilencz napig folvást így ment. A pap zsákja még sem telt meg.
Odaadta már Zabella utolsó ékszereit is Makariosznak, a hogy illett. Ily
bűnös nőnek nem szabad kösöntyűket, fülönfüggőket viselni. Rongyban kell
annak járni. A gazdag Zariadri Tafrujból kilencz nap alatt tönkre jutott
szegény lett.

S Makariosz zsákja még mindig nem volt tele.

A kilenczedik napon azt mondá Zabella Makariosznak:

– Nincs már semmi, a mit elvégy, egy fillért érőm sincs, add meg a
feloldást.

Ekkor Makariosz az eléje térdeplő nő meghajtott fejére tette kezét s azt
mondá neki:

– Van még valamid, a mi megér tízezer piasztert, ez a te szép fejed.
Csak eredj haza.

Épen tizezer piaszter volt kitűzve Alnuman Aja gyilkosának fejére.

* * *

Makariosz nem sajnálta az utat a nagyvezér palotájáig. Bebocsáttatást
kért s mikor Raghib basa elé lépett, ezen kezdé:

– Én megmondom ki volt fiad, Alnuman Aja, gyilkosa!

S azzal elmondá a nagy vezérnek az egész történetet, a mit Zabella neki
meggyónt.

Raghib nagyvezér végig hallgatá azt s akkor azt mondá neki:

– Maradj itt s várd el jutalmadat. Bizonynyal megkapod.

* * *

Baghib basa Ozmanország négyszáz nagyvezérei közt a legkitünőbb helyet
foglalja el, s egyike annak a kétszáznak a négyszáz közül, a ki nem
hóhér keze alatt végezte életét.

Hires arról, hogy kormányzata alatt a török birodalom pénzügyei
felvirágoztak s rend volt az országban: de még hiresebb kiszámított
kegyetlenségéről.

Mikor Egyptom helytartójává nevezték ki, az akkori uralkodó osztály
főnökeinek, a mameluk bégeknek halálitéletét négy esztendeig tartogatta
a keblében s az alatt együtt tanácskozott, mulatott, vendégeskedett a
bégekkel, míg a negyedik évben végre mind a huszonnégyet összekaphatta
vendégszerető asztalánál, akkor aztán fekete kávé mellett levágatta
őket.

Ennek a kezébe lett kiszolgáltatva az a nő, a ki Alnuman Aját megölte.

Egy keresztyén nő, ki letörte az ozman fiatalságnak legszebbik virágát,
a csaták hősét, Mahmud szultánnak édes unokáját, mert Raghib basa neje a
szultán leánya volt, Szaliha.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor Makarioszt elbocsátá maga elől Raghib, rögtön hivatta az örmények
patriarcháját.

– Szentség-e nálatok a gyónás? Kérdé tőle.

– A harmadik szentség.

– Mi büntetése van annak a papnak, a ki a gyónás titkát elárulja.

– A mely pap a gyónás titkát elárulja, tűzhalálra érdemes.

– Ird le ezt erre a pergamenre.

* * *

Zabella kétségbeesetten futott haza férjéhez; elmondá neki a rémes
fenyegetést, a melyben Makariosz kimondta fejére a halált?

– Ez a fej tehát nem a tied többé: mondá Zariadri feleségének. Add azt
nekem.

– Tégy vele a mit akarsz.

– Hunyd le a szemedet.

A nő szót fogadott.

– Nyisd fel az ajkadat.

Megtette.

Zariadri odanyult csendesen s mire a nő felsikolthatott, a gyönyörű szép
gyöngyfogsorból a legszebbik, az első fogak egyike ki volt törve.

Tafruj egy szót sem szólt többet Zabellához, hanem sietett fel a
nagyvezérhez.

Kihallgatást kért; bebocsájtották.

– Mi kell fiam? Kérdé tőle csendesen nyugodt hangon Raghib basa.

– Fiad gyilkosát jövök följelenteni.

– Már megelőztek, följelentette más.

– Nem tudhatta más, egyedül én. Mert senki más nem volt akkor jelen. Én
voltam Alnuman Aja gyilkosa.

– Te? Zariadri Tafruj! Azt mondod, te voltál fiam gyilkosa. Nem félsz a
pokoltól? A ki hazudik, pokolra jut. Nem tanultad azt?

– A mit mondtam, kimondtam.

– Pedig hazudsz. Feleséged ölte meg a fiamat. Az ő harapásának helye
maradt a nyakán.

– Az nem lehet. Az egy teljes fogsor nyoma volt, s nőmnek egy első foga
hiányzik. Az én kezem, az én fogam helye volt az, a mi a fiad nyakán
véres nyomott hagyott. Engemet öless meg.

– Ej ej, Zariadri Tafruj. Hát illik-e egy keresztyénnek jobban szeretni
a feleségét, mint a mennybéli üdvét? Hát te nem félsz a pokoltól?
Meglehet, hogy kételkedő vagy. Én is az vagyok. A bölcsek azt tartják,
hogy az emberi csontok közül a csípőcsont az a «lus», a mi megmarad
itéletnapig s a feltámadáskor ehhez képződik hozzá a többi emberi test.
Én már sok ilyen csontot láttam föld felett elszórva s föld alul
kihányva, de egyet sem tapasztaltam megégve: tehát egyik sem volt a
pokolban. Azt hát ha nem hiszed, nem a te bajod. De van valami még a
poklon innen, a mi rossz: a meghalás. Ez nem minden emberre nézve
mindegy. Ha kiderül, hogy nőd volt Alnuman Aja gyilkosa, nőkinzásban nem
gyönyörködik senki. Rövid halála lesz. A vizbe fojtják. Egy percz mulva
feljön a buborék a víz szinére s ha van a nőnek is lelke, a hogy ti
hiszitek, még onnan is feljebb: az égbe. De ha férfi volt az, a ki
fiamat megölte, az átkozza meg a napot, a melyen született, mert az
innen már csak pihenni megy a pokolba; ha van egyáltalában más világ.

– Hallom és tudom.

– Hallod, de nem tudod mit. Majd megtudod hát. Eredj le palotám elé, az
izoglanok terére. Mikor Ahmed szultán az Aja Sophia kupolájára a
félholdat föltéteté, a levett kettős keresztet ide helyezték le. Vert
rézből van az gömbjével együtt, gazdagon megaranyozva, a gömb áttört
művű szentek képeivel ékesítve. A hol szentségtelen kezek az aranyozást
levakarták róla, ott idő jártával zöld rézrozsda lepte be az emléket.
Eredj le: és nézd meg most. Az egész emlék ragyog ujra, nagyobb
fénynyel, mint valaha. Kereszt és gömb tündöklenek. Három nap óta mint
az olvasztó kemenczét, úgy fűtik szénnel a kereszt gömbjét, s attól az
egész ércztömeg izzóvá lett. Ha férfi volt, a ki fiamat megölte, két
kezére lánczot kötnek s ennél fogva felvonják arra az izzó keresztre.
Eredj le fiam és nézd meg, milyen az? ha jól megnézted, jöjj fel ismét
és juttasd eszembe, a mit az imént mondtál. Addig elfelejtem azt.

Zariadri Tafruj leballagott az izoglanok terére, a hol a hajdani
Sophia-templom (nem szent Sophiának, de Sophiának: az isteni
bölcsességnek temploma) számüzött keresztje nyomult önterhénél fogva
mindig mélyebben alá a földbe; még csak a gömb fele állt ki a gyepből, a
kettős kereszttel.

Az a gyep el volt perzselve most köröskörül. Félmeztelenre vetkőzött
hóhérlegények szították az érczgömb óriási katlanában a tüzet s füstölgő
zsarátnok vette azt minden oldalról körül. A hőségtől megritkult levegő
reszkető délibábot támasztott az óriási szent jelvény körül.

Tafruj borzalommal nézte ez ádáz munkát. A kit ez izzó keresztre
felvonnak, az a kárhozat minden kinját átszenvedi. Ott vonaglani,
hánykódni ez izzó kereszten s átkozni a halál hosszú óráján az életet, a
világot, az emberiséget és az Istent s nem találni a kinok enyhülését az
öntudatlanságban? Rettentő képzelem.

Elnézte sokáig, hogy csorog le az olvadt arany, mint veríték, az izzó
keresztről, a hóhérlegények tréfálkoztak vele: nem volna-e kedve az ujja
hegyével hozzányulni a fénylő jelvényhez?

Csak az ujja hegyével?

Késő estig csatangolt a palota körül.

Akkor visszatért a nagyvezérhez.

– Nos fiam, hát milyennek találod a halált?

– Iszonytató az.

– Félsz tőle?

– Irtózom tőle.

– Ki volt hát Alnuman Aja gyilkosa?

– De még sem irtózom annyira a haláltól, mint a mennyire szeretem nőmet.
Én voltam fiad gyilkosa.

– Jól van: mondá Raghib basa, s azzal izoglánjainak inte.

Azok egy zsellyeszéket hoztak elé.

– A mit igértem, megtartom, mondá Raghib. Ülj be a zsellyeszékbe. Benne
van már a tíz erszény pénz, a mi fiam gyilkosának felfedezőjét illeti.
Te jelentetted őt fel, a tied. Igértem annak biztosítást is minden
veszély ellen. Menj haza, semmi veszély tégedet nem ér. De nődet tartsd
zár alatt ezentul, hogy több ifju el ne veszszen szépsége miatt, oly
nyomorultul, mint Alnuma Aja elveszett, ki nekem egyetlen fiam volt s a
kit én nagyon – nagyon szerettem.

A nagyvezér ősz szakállán két könycsepp gördült végig.

* * *

Tafruj azt hitte, hogy álmodik s az álomlátás játszik gonosz tréfát
vele, mikor a hordszékbe beültették s annak az ajtaját az izoglan aga
rázárta. A telt erszények ott hevertek lábainál. A mint egyet megrugott,
megcsörrent benne az ezüst.

Sötét folyosókon át vitték ki az izoglánok a palotából s mikor az
udvarra értek vele, ott állt előtte a rémséges izzó kereszt,
felmagasodva a sötét égre s vérvilágot árasztva maga körül.

Tágas négyszögben fegyveres janicsár-csapat vette azt körül, nem
lehetett látni, mi történik a karéjon belül. Csak az imám alakja
látszott ki a kőemelvényről a kereszttel szemben.

Itt megálltak az izoglanok a zsellyeszékkel.

A török sipok egy ismeretes gyászdalt hangoztattak, melynek zenéjétől a
vér fagyott meg Tafruj ereiben; ez a szegény bűnösöket halálra kisérő
dal volt.

Mikor a tárogató utolsót sikoltott, az imám kivonta öve mellől az
odadugott pergamen-tekercset s felgöngyölve azt, éneklő hangon olvasá
róla:

«A nagy patriarcha, az araráti szent, az etsmiazini apostol itélete ez:
a papnak, ki a gyónás titkát elárulá, büntetése tüzhalál. Helybenhagyja
Raghib basa, nagyvezér.»

Az üstdobok recsegtek, s a következő pillanatban két láncznál fogva egy
emberalak szállt fel sebesen az izzó keresztre. Nem emberalak többé,
hanem pokolbeli rém, mely egy kinzott ördög vonaglásával hánykódik a
tűzfényű kereszten, elrugva magát tőle s valahányszor visszaesik, fekete
füstfelleg száll fel körülötte, s egy ordítás, melynek a hangja is átok,
rémségesebb minden vadállaténál, szidalmazza az eget és földet és minden
közte lakókat.

Tafruj futott volna e rém-látvány elől, de a hordszék fogva tartá. Végig
kellett néznie az egész halálkint, mely neki volt szánva, melyet magára
válalt, azért, mert feleségét oly nagyon szerette, s melyet bizonynyal
meg is kapott volna, ha Raghib basa nem szerette volna épen oly nagyon
az igazságot, mint ő a feleségét. Ott kellett néznie a szörnyképet egész
odáig, míg végre a torzalak utolsót vonaglik a kereszten s az
átoküvöltés ajkain fekete füstté válik s aztán lobbot vet egyszerre s
lángba borul a megölt alak.

Ez volt Raghib basa nagyvezér igazságszolgáltatása, kit a történetiró e
névvel jegyzett fel: «Inszáni Kamil», «a tökéletes férfi».

Történt ez ezerhétszáznegyvennyolczban.

* * *

Másnap kiadta Raghib basa azt a Mahmud szultán taghujával szentesített
hatti sherifet, mely megtiltja a stambuli asszonyoknak az átlátszó
fátyol viselését, a himzett papucsot az utczán, a test szépségeit
eláruló ruhákat s elrendeli halálbüntetés alatt rangkülönbség nélkül
minden nőnek a feredzse felvételét a házon kívül: azon szomorú öltönyét,
mely minden szépséget eltakar.

Hogy kinevették a sztambuli asszonyok ezt a rendeletet. Nem lettek volna
asszonyok, ha azt nem tették volna. Rendeletet adni a «divat» ellen!
Ebben a birodalomban nincsen császár! Próbálták azt más hatalmasok is,
leparancsolni a divatot a nőkről; Cromwell, József császár; nem mentek
vele semmire.

Azon a napon, a melyen minden utcza és tér visszhangzott a hatti sheriff
parancsszavaitól, a Bosporus partján, a sztambuli uri nép kedvencz
sétahelyén, legpompásabb öltönyeikben jelentek meg az urhölgyek, s
szépségeiket, ha valaha, most igyekeztek legjobban kimutatni.

A csábító péri, a bübájos Shejtan Emisznézi egész kisérő sereget vont
maga után. Selyem felöltönye, a karcsú derekához tapadó chilát, szabadon
hagyta keblét s a mit el nem takart, még rosszabbul rejté az átlátszó
selyemfátyol, mely homlokát is egészen szabadon hagyta, hogy kitünjék a
gyémántcsillagos ferroniere, egy franczia király kedvencz hölgyének
divatja. S hogy még jobban csuffá tegye a császári hatti sheriffet, a
selyem salavári elől térdig fel volt hasítva s kétfelé felgombolva, hogy
kitünjenek a gyöngy füzérek, mik lábszárain keresztbe fonódnak. S a
merre tekintett, tüzet szórt a szemével szerteszélylyel.

A Fanár kapu ó-görög palotája előtt állt egy óriás janicsár vezér,
Pelvan aga, s karjait összefonva nézte a sétáló tömeget.

Ez az óriás volt mindenek fölötti kedvencze a csábító tündérnek; mikor
odaért hozzá, legyezőjével ráütött a kezére és nagyot kaczagott hozzá.

Az óriás kivette kezéből a legyezőt s eldugta az övébe, a helyett
kivonta onnan azt a pergamen tekercset, melyen a császár rendelete
megtiltja az olyan viseletet, minőben a szép tündér jár, s különösen a
legyező viselést.

Shejtan Emisznézi elolvasta a hatti sherifet s minthogy pávatollait
elvették: a szultán parancsát használta azontúl legyezőnek; s azzal
kaczagva sétált tovább a többi szép abelérékkel.

Midőn ismét visszakerült a szép huri a Begsid Tas palota elé, Pelvan aga
még mindig ott állt mozdulatlanul.

Shejtan Emisznézi mandolint pengetett és török stanczákat dalolt hozzá.

– Eredj haza, szép hölgy, mondá neki a kolossz; ne várd meg, míg a
muezzim estét kiált.

Shejtan Emisznézi pedig épen csak az estére várt.

Az estsötét hozott imádói számára új meglepetést.

Mikor lement a nap, s nem világított más, csak a tejút, meg a szikrázó
csillagok, akkor bámulattal vette észre a kisérők csoportja a csábító
mesterfogást, a mit a szép hölgy merész képzelme kigondolt.

Az alá a vékony fátyol alá, mely termetét takarta, a Haemus hegyéről
szedett fénybogárkák voltak rejtve, s azok, a mint besötétült, az
öltönyön át világítottak, fényt lopva oda is, hova a napsugár nem hat.

A férfiak magasztalva, az asszonyok irigykedve fogták körül; egy hét
mulva el lesz terjedve a fénybogaras öltönyök divatja Stambulban.

A muezzim a közel minarékből elkezdé csengő énekével az esteli szúrát.

Shejtan Emisznézi megállt az óriás előtt, s míg márványhátát fordítá
felé, megvilágítva a fulgora fényétől, gömbölyű vállán keresztül hamisan
mosolygott szemébe. S a mint a muezzim végezte énekét, pajkos
szeszélyében tülköt csinált a szultán hatti sherifjéből s a hangcsőn
keresztül kiáltá vissza a muezzimnek az énekelt szúrát.

Abban a perczben Pelvan aga megfogta Shejtan Emisznézi kashmir övét a
derekán félkézzel, felkapta őt a levegőbe, a másik karját térdhajlásai
alá csapta s egy lökéssel beledobta a tengerbe: hogy a krónikairó «Izi»
szavai szerint «a tenger kék hullámainak szövete legyen öltözéke szép
testének».

E jeladásra az előrohanó jancsárok háromszáz divathölgyet hajigáltak
bele a Bosporusba.

… Ettől az éjtől kezdve viselik a török hölgyek a feredzsét. – Ez volt a
feredzse-divat története.



«EXCUSE!» (OLVASD: SKIZ).

Humorisztikus elbeszélés.[1]

A «János» jelenté, hogy «asztalon a leves.»

Két oldalajtón jöttek be két felől a meghivottak.

Az asszonyság elfogadó-szobájából elől a háziurnő maga, karján egy
harmincz éves férfinak, követve egy még fiatalabb úrtól, a kitől nagyon
kellett őriznie a sleppjét, hogy rá ne taposson.

Az urnő huszonöt-huszonhét év közötti szépség, halavány, morbidezzás
arczszinnel, a mit még érdekesebbé tesz a nyughatatlanul ideges ajk s a
nagy fekete szemek. Kár, hogy azokat gyakran bizonyos szemszúró
kifejezésre összehúzza: most még jól illik az neki, de majd húsz év
mulva megbánja. Azt a két vékony szemöldököt is jobb volna, ha nem huzná
annyit össze, s ha a nyakát nem hajtaná félre. De még most az mind jól
illő negély.

A karját nyujtó urat doktornak hivják; valamikor medicus korában
tánczosa volt a szép Izabellának s tüzesen udvarolt neki; hanem aztán
kosarat kapott, s azóta Farkas úr nem tánczol. Komoly ember lett,
gyakorló-orvos, specialista. Ő jár a házhoz gyógyítani. Egyébiránt a
férjnek is régi jó barátja. Mint medikusok és juristák együtt csinálták
a hirhedett márczius 15-iki és halottak napjáni demonstrátiókat, s
tánczolták egymás báljain a franczia négyest vis à vis, s költötték
egymás pénzét. Mikor Cserjéssy elvette a szép Izabellát, doktor Farkas
baráti nagylelküségből vőfényül szerepelt mellette s most is rámeri
bizni Cserjéssy az életét és a feleségét a legyőzött vetélytársra. A ki
külömben magas termetű, kifogástalan toilettben járó dandy, kiborotvált
állal, egyik fülében kis platinafüggő, szemein az orrára csiptetett
binocle. Arcza érdekesen halavány: természetesen a sok
kórházfrequentatiótól.

A hátul jövő ifju egy ujságiró, a ki a lapoknak tánczvigalmakról,
házasságokról és gyászesetekről referál, s a kivel megismerkedik, azt
kiirja novellába s a kibe beleszeret, azt megénekli, s ha kosarat kap
tőle, azt is megénekli. A haja elől kétfelé van választva
kisasszonyosan; hanem a nyakkendő csokra félre áll. Külömben igen jó
fiu. Camonesnek hiják, a mi persze csak irói tolvajnév.

A másik ajtón a pipázó szoba felől a házi úr hozza karöltve kedves
barátját, Talfáji Lőrinczet, a ki a mult három esztendő alatt az ő
választó kerületéből volt képviselő; de közelebbről nem akart föllépni,
most aztán csak úgy látogat fel hébe-hóba, vexálni az új képviselőket; a
mi olyan jól esik annak, a ki otthon maradt. Látszik is az arczán, hogy
faluról jött: oly piros pozsgás, csupa jó sziv és egészség. Csak a mikor
aztán megszólal, czáfolja meg a jó elővéleményt; a hangja vékony és
életlen, olyan, mint mikor a hegedű gyékénykákás végén huzzák végig a
vonót s a mit mond, az mindig arra van szánva, hogy valakit
megcsiklandjon vele.

Cserjéssy Mukit, a házi urat nem tudjuk leirni. Soha sem ült fotografus
elé, nehogy valami cziherrevaló ujságiró lekarikaturázza az arczképét
valamelyik bolond lapba. Egyébiránt, majd «körméről ismerik meg az
oroszlánt.»

Mind a két csoport igen érdeklő beszélgetés folytatását hozta magával, s
alig várhatott vele, hogy azt a másik csoporttal is megismertesse; azért
is sietett az utjában álló levest minél hamarább felkanalazni.

Legrövidebb ideig állta ki az ujságiró, hogy meg ne szólaljon:

– No már ilyen furcsa bukást csakugyan nem ért még életében ember.

A háziúr sietett a májgombóczot hirtelen lenyelni.

– De azt a savanyú pofát láttad volna, a mit csinált hozzá!

Most aztán az ujságirónak akadt a torkán a leves.

– Hát bátyám látta!

– Hogy ne láttam volna? ’sz ott ült az orrom előtt.

Most meg a doktor ejtette bele a kanalát a tányérba.

– Kit láttál te? Abdul Azizt, mikor letették?

– Hát ti a török szultánról beszéltek?

– A kit a softák megbuktattak.

– Usse part! Az ő baja az. Én arról a «bukti»-ról beszélek, a mit tegnap
csináltam az öcséméknek, olyan esetet nem jegyzett még föl Plutarch! Ide
hallgass, te doktor! Én kimondom kilencz tarokkra a toletroát, ultimot.
A Gazsi hinterhandba rákiáltja: kontra toletroa, kontra ultimo, tizenegy
tarokk, pagát elfogás! És én megnyerem az ultimót! megnyerem: tudod-e
azt? Ez olyan sensatiót csinált, hogy még a konferencziát is
félbehagyták érte. Azt mondja rá mindenki, hogy ez lehetetlen. Pedig így
volt, hallgass ide. Nálam hét primőr, meg három veres, kettő a skartban
feküdt, a Gazsinak volt tizenegy tarokk a kezében, de a XII-ős a
legmagasabb; a Jóskánál azonban volt a XVI-os, meg a XV-ös. Én vagyok a
fórhand: kihivom a veres királyt, a veres dámát egymás után, a Jóska
mind a kétszer kénytelen szürkupot csinálni s a Gazsit megtalálni; a
harmadik hivásnál már szüperiőr maradtam, lehivtam hatot, hetediknek a
veres alsót, arra kiugrott Gazsinak az utolsó tarokkja s a szinjén
hazavittem a pagátot. No érted úgy-e?

– Nem egészen értem. Mert nem tudok semmiféle kártyához.

– Nem értesz a kártyához? Hát akkor hogy kaphattál te doktori diplomát?

– Ebből az egyből elfelejtettek megczenziálni.

– Nem is bizom többet rád a nyakamat.

– Te Muki; szólalt meg a volt képviselő, nyikorgó taligakerék hangján,
hogy kellemesebb tárgyra vigye át a társalgást: tudod már, hogy a
választóid bizalmatlansági feliratot küldenek rád a vám- és bankügyben
adott parolád miatt.

– Recontra nekik! Ismerem az embereiket. Csupa Púb, meg Cavall, egyetlen
matador sincs közöttük.

A János körülhordta az aszetlit, s míg a tálat tartotta a nagyságos
úrnak, odasugott a fülébe:

– Az előbb itt voltak a takarékpénztártól, a Gyönge Laczi váltóját
megóvatolták.

– A biz Isten. Azt a zsebemben felejtettem. Akkor nyomta a markomba a
szerencsétlen, mikor épen az ütéseket számláltam; no majd holnap
felviszed. Semmi baj.

– De az a méhes legény (a takarékpénztári irodaszolga gallérján egy
ezüst méh a jelvény) holmi fedezetről beszélt.

A házi asszony restellte a suttogást az úr és a cseléd között a
csiperkegombás riskása fölött s más társaságba igyekezett vonni a
férjét, megszólalva panaszos, kényeskés hangján:

– Bizony te Muki, olyan vagy, látod: nem is kérdezősködöl a kis leányod
felől, a kit a doktor úr beójtott. Pedig olyan szépen megfogant mind a
két ójtás szegénykénél: egész szép piros halmocskák emelkedtek karjain s
olyan türelmes, még csak nem is sír. S te meg se nézted.

– Igaz, igaz, megérdemlem a nyilvános megdorgáltatást. Biz az czudarság
tőlem. Hanem hát nem akarom szegénykét felzavarni; tudom, hogy alszik
már olyankor, mikor én hazajövök.

– Úgy hiszem, hogy éjfélután két órakor mindenütt alusznak a gyerekek.

– Ebben megint igazad van. Én biz egy kicsit elkéstem. De hát nem
tehetek róla. Mikor odavetődött közénk az a szegény Bátoki Gazsi; aztán
olyan malőrje volt, hogy az valami hallatlan. Nem akartunk a pénzével
elmenni. No még három túrt, aztán még egy huszártúrt, hogy
regresszirozhassa magát. Aztán még többet vesztett. De hát nem
kelhettünk fel az asztaltól, tele volt a «tábla» összekötött dupla
kettősökkel.

– Bezzeg ha összekötött dupla törvényjavaslatokkal lett volna tele a
tábla, akkor fel tudtatok volna tőle kelni; jegyzé meg a kiállhatatlan
gyékénykáka hang; a min aztán az egész társaság nevetett.

– Csak te hallgass! Az irigység beszél belőled, hogy nem ütheted velünk
együtt te is. No majd ha a választóim bizalmatlansági szavazata
leköszöntet, feljöhetsz helyettem, s átveheted a helyemet: ott van a
sarokban; igen jó hely, én már elvesztettem rajta, (észreveszi, hogy a
felesége is hallja) az az, hogy nyertem rajta valami ezer forintot.

(«No az ugyan jól fog esni nekünk; dörmögi János a töltött káposztás
tálat tartva ura elé; mert épen most van itt a tiszttartó, s azt mondja,
hogy minden elfagyott otthon.»)

– A tiszttartó? Ah! Zászlós úr van itt? Hát hivd be rögtön. Jöjjön be.
Még az ebéd elején vagyunk; jut neki mindenből. Szorítunk itt helyet
neki a Lenczi pajtás, meg én közöttem.

Az asszony is mindjárt lebbent a helyéről étszert és asztalkendőt adni
ki a most érkezett számára, ki egy ideig szabódott az előszobában, hogy
ő nincs szalonszerüen öltözve; de aztán csak behúzták-vonták s
leerőltették a székre s hoztak neki mindenből, a mi már körüljárt: hozzá
is látott emberségesen. Levest már nem kivánt, csak a vagdaltas
süteményen kezdte.

– Hát Zászlós úr, mi gyászhir van oda haza? Van még víz a vetésünkön:
milyen nagy?

– Ühüm, mondá a tiszttartó, tele levén a szája olasz kráflival, valami
két öl magas.

– Hát az le se apad az idén?

– De még jövő esztendőre sem.

– Hat a szőlő elfagyott-e?

– Tisztára, felelt a gyászposta, egy nagy szál makaronit ficzkándoztatva
a tányérján, mely sehogy sem akart a villáján maradni.

– E biz elég baj egy lélekzetre, mondá Cserjéssy; de hát majd segítünk
magunkon valahogy. Ezentúl ötkrajczáros tarokkot fogunk játszani.
Behozzuk a klubba, hogy öt krajczár legyen a blokk tíz krajczár helyett.
Legalább látni fogja a kormány is, hogy nagyon komoly az ország
állapotja.

A tiszttartó ez alatt bevette a töltött káposztát is. Szokva volt a
gyors munkához. Most aztán mindjárt bővebb beszédű lett.

– Hanem hát a kár még is némiképen haszonra fordult. A tavalyi boraink
még mind megvannak. A fagy előtt kinálva se kellettek senkinek három
forintjával; a fagy után pedig hat forintjával keresik; három vevő is
jár a nyakamra.

– Hisz akkor hát ott vagyunk, mintha egész termésünk lett volna az idén.
S még szüretelni se kell.

– Az ám. A földeinken pedig annyi hal van, hogy a halászati jogot
kiadtam két esztendőre haszonbérbe tizenkétezer forintért. Elhoztam a
szerződést is aláirás végett.

– Tizenkétezer forintért! Hisz ennyit a buzából sem kaptunk volna.
Arany-ember ön Zászlós úr! Nyuljon ahhoz a tokajihoz. Van ott még több
is, a hol az volt. A mi egyébiránt az ötkrajczáros tarokkot illeti, azt
mondhatom, hogy az a legnagyobb pazarlás. Mikor ilyen kicsibe megy, az
ember nem vigyáz oda; szeleskedik, visszamegy az ötödik vételre, minden
dibdáb lapra betánczol; míg ha duplába megy, akkor minden ember vigyáz:
ott van az esze, poénre játszik, nem csinál semmi suskust. A
húszkrajczáros tarokk az igazi rezon-játék.

– De az Isten áldjon meg Mukikám! szólt közbe türelmét vesztve a szép
házi asszony. Beszélj már valami másról is, mint tarokkról; nem elég,
hogy déltől éjfélig ütitek, hanem még reggeltől délig is arról
beszéltek, hogy milyen volt a játék, mintha tudós felolvasás, érdekes
vita, szinpadi előadás, vagy nevezetes politikai esemény volna, a mit
átéltetek.

Muki csettentett a nyelvével és odahunyorított Lenczi felé.

– Szja ha! Ki mit nem ismer, azt nem kivánja. A ki a tarokkot nem
ismeri, az nem tudja, hogy mi az? A mi egy hadvezérnek az ütközet, a mi
Gorcsakoffnak a keleti kérdés; a mi a poetának a drámája első előadása,
a mi a bálbamenő lánynak a kottilion, a mi a doktornak az ispotály: az
nekünk a tarokk. A tarokk olyan pályatér, mely kipróbálja az észt, a
bátorságot, a jellemet. A tarokk a búelfelejtető, a vigasztalás ezer
bajban. A tarokk ellenségek kibékítője, a mely a pártok közti
külömbséget megszünteti. Még a börtön sem börtön, ha tarokkozni lehet
benne. S ha egyszer pokolra megyünk, a mivel nagyon biztatnak bennünket
a papok, csak valamelyikünk egy játék tarokkot lophasson be oda a szür
ujjában, fittyet vetünk Luczifernek! Aztán ez valóságos magyar nemzeti
játék. Ezt játszák a Kárpátoktól az Adriáig. A bécsiek is tőlünk
fogadták be. Mi hoztuk be e játékba azon reformokat, miket az egész
világ elfogadott. Hogy a hármast nem kell kijátszani, csak a kettőst, s
hogy a szólónak a konzolácziója hatszorosa a kettősének, s hogy a kontra
nem jár reciprocitással: a mi juridikai nonsens. És elvégre mi bajotok
nektek asszonyoknak a tarokkal? Ugyan ne legyetek háladatlanok iránta.
Ez a valóságos ascetai cingulum. Ha szent Antalnak a pusztában tarokkja
lett volna, az ördög nem kisértette volna meg szép asszony képében. A
tarokk-kompánia valóságos tűzkármentesítő-társulat szép szemek
gyujtogatásai ellen. Mert nincs az a szerelmi biledú a világ legszebb,
legcsábítóbb asszonyától, a mi fölérjen azzal, mikor együtt van a
skartban a skiz és huszonegyes. A mely férj tarokkozik, az a feleségét
nem csalhatja meg. Az a keserű pipafüst, a mit estenkint hazavisz a
ruháján, a tanubizonysága hűségének.

– Hiszen azt elismerem, hogy te vagy a világon a legjobb férj; de épen
azért szeretném, ha e helyett az időmegölő, egészségrontó játék helyett
valami más mulatságot találna a férjem.

– Milyenek például, vágott közbe Cserjéssy: selyembogarakat etetni,
karthandlikat ragasztani, lombfürészszel óra-állványokat faragni. Vagy
talán kvartetteket rendeznénk; én fuvoláznék, Lenczi hegedülne, a Gazsi
meg a Józsi pedig kontráznának.

– Szavamba vágtál s nem engedted végigmondanom. Olyan időtöltést
értettem, a mi az én férjem tehetségeihez méltó, a mi lelkét betölti,
értékét hatványra emeli.

– Csak nem kezdhetek el vénségemre valami eddig el nem sajátított
tudományt tanulni.

– Miért nem? Látod, a király még most is tanul. Mennyi nyelvet tud.

– Azért ő király, hogy több esze legyen, mint másnak. Mikor én király
vagyok (t. i. mikor osztok) akkor én is okosabb vagyok, mint az a másik
három, a ki játszik.

– Minden nagy embernek van valami nemes időtöltése, folytatá a menyecske
a leczkét, a mivel azt a hézagot betölti, a mi rendes nagy
életfeladatából üresen marad. Látod, Deák Ferencz szobrokat faragott,
Garibaldi regényt írt, Kossuth csillagászattal és botanikával
foglalkozik s Türr tábornok csatornát épít és népnevelésben fárad.

– Igen, mert egyik sem talál magához méltó partiet; de kerültek volna
csak együvé mind a négyen: tudom, hogy azok is mindig tarokkoztak volna.

– Hejh! volnék csak én férfi!

– No, azt én sehogy se szeretném.

– Ne volna csak a ti barbar előitéleteitek által minden magasabb
életpálya elzárva előttünk, asszonyok előtt!

– Tán gyorsirónő szeretnél lenni?

– Oh kérem, kicsit magasabbra gondolj.

– Vagy épen képviselő?

Lenczi közbeszólt:

– Megbuktatná nagysád a férjét; mert nagysádat küldenők el helyette az
országgyülésre.

– No, a mi az ékesszólást illeti, vágott bele a poéta.

– Camoens úr! Utasítá őt rendre egy lesujtó villám kiséretében szép
szemeiből a delnő.

– Volt szerencsém a nőképzőegylet gyülésén.

– Vannak pályák, a miken a tett beszél; heveskedék a szép asszony.

– Igaz ez! sietett segítségére a tiszttartó. Teszem föl az ilyen pompás
turósbéles.

– Kérem, szólt az úrnő aprehendálva. Azt a szakácsném csinálta, én
komolyabb eredményű tetteket értek.

A tiszttartó úr bizonyítá, hogy komolyabb eredmény ennél a túrós
bélésnél nem lehet a világon.

– Haha! Nevetett Muki. Az én kis feleségem utoljára a katonai pályát
irigyli tőlünk. Még kedvet kap Merkus kisasszonytól a hollandi szerb
amazontól.

– Így van az. Duzzogott a szép háziasszony. Nálunk, a hol a munkát a
férfiak magukra nézve megalázónak tekintik, a nőkre nézve viszont oly
elérhetlen megtiszteltésnek tartják azt, hogy nem akarják velük
megosztani. Amerikában a nők még orvosok is lehetnek.

– No csak az hibáznék az én boldogságomból, pattant fel Muki; hogy az én
feleségem eljárjon a bonczterembe, holt embereket trancsirozni! A hideg
is kilel a gondolatjától is. Soha se enném meg a keze főztét többet.

Most aztán doktor Farkason volt a sor lándzsáját fölemelni.

– De hát, hogy lehet ily megvetőleg nyilatkozni az emberi tudományok
legmagasabbikáról: a boncztanról? kedves barátom. A boncztannál kezdi az
ember megismerni az Istent, teremtő bölcsességének legmagasabb
remekművében. Az csak a laikusra nézve oly borzasztó, a beavatott egy
egész új világot fedez fel a bonczkés nyomán, mely csodálatosan
összefügg, minden atomjában egy közös czélra összeműködik, a mely
czélnak a neve: az élet. A haláltól tanuljuk meg, hogy mi az élet? Az
utazás a földön, tengeren és légben mind nem tár fel annyi csodát a
gondolkozó fő előtt, mint az utazás a bonczkéssel az emberi test
titokteljes birodalmában. Az nem az iszonyat, az a gyönyörködés
kifogyhatatlan tárháza.

A fiatal orvos egészen fellelkesült tudománya magasztalásában, még a
binoclit is letette, hogy szemeinek lángoló tüzét ne fogja el az ablak.

Az iró meg akart neki felelni.

– De elvégre is az orvosi tudomány csupa próza, csupa realitás, a női
kedély pedig csupa poézis, csupa idealismus: nem férnek azok össze.

– No hát megálljon Camoens barátom, elmondok önnek egy esetet, a mi
velem történt, a miből átlátandja ön, hogy scalpellum alatt is megterem
a költészet s aztán csinálhat belőle novellát, ha tetszik. – Ha
megengedi a tisztelt asztaltársaság.

– Oh kérjük.

– Hát egy reggel odajön hozzám egy atya a leányával. Elmondja, hogy ő
bánáti földes úr, gazdag ember, s ez itt egyetlen leánya, tizenhat éves.
A hölgy termete gyönyörű volt, mint a pálmasudár, telt idomok; finom
fehér kezek, s vállak, minőket a költők elefántcsonthoz hasonlítanak:
hanem az arcza sürű fátyollal volt letakarva. – És most tekintsen ön
ide, szólt az atya bánatosan s leemelé leánya fejéről a fátyolt. Egy
ijesztő halálfő állt előttem, melyről hiányzott az orr és az ajkak. A
szerencsétlen atya sírva mondá el, hogy egy roncsoló baj ily rémalakká
változtatta egyetlen gyermekét. Van-e ez ellen segítség az orvosi
tudományban? – Van! – mondám neki büszke önérzettel. – Hagyja ön
kezelésem alatt a kisasszonyt s hat hét mulva jöjjön el érte. Én ujjá
alkotom az arczát. Rám bizta leányát. – Milyen profilt kiván a
kisasszony? kérdezém: rómait vagy görögöt csináljak? ő azt mondta, hogy
beérné egy mindennapi magyar ábrázattal is. Én hozzá fogtam a műtéthez s
tökéletesen sikerült; hat hét mulva be volt fejezve feladatom. Hát uram,
tudnak-e a poéták ahhoz hasonló jelenetet kigondolni, mint a minő az
volt, mikor én a hölgynek először eléje tartám a tükröt s ő halálfő
helyett, a mit odahozott, egy rózsás arczot látott magára mosolyogni,
alig látható nyomaival a műtétnek, s csinos kis ügyes fitos orrocskával
és korallpiros ajkakkal; a miket én adtam neki! a prózai orvos.

– S nem adta önnek a legelső csókot ez ajkakkal? Kiálta fel
elragadtatással a háziasszony.

– Fájdalom, nem: vőlegénye volt már; férjhez is ment; azóta boldog
családanya. Én mindenütt későn szoktam járni.

– Te! Mondá Muki Lenczihez fordulva; nekem úgy tetszik, hogy ez a
rhinoplastikus doktor az én orromat is hosszabbra képes csinálni.

A János most meg egy levelet hozott be. Az elnök úr köszönteti a
képviselő urat, szívesen látja hat órára egy kis vármegyekikerekítési
bizottságba.

– Oh, bizony Isten! kiált fel Muki, még délután se hagynak az embernek
békét; még a fekete kávéját sem engedik nyugodtan meginni. Mondd a
szolgának, hogy elmentem hazulról. Igaz is. Mennyi az idő? Már fél ötre!
Tyű! Rég «ott» kellene lennem. Engedelmet kérek, kedves barátim. A
feleségem elmulattat benneteket. Nekem jelenésem van s a pontosság a
legelső katonaerény. Úgy-e kedves Izácskám, majd zongorázol a kedves
vendégeinknek, nem engeded őket szétoszlani. Megbocsáttok kedves
barátaim. Kérem tiszttartó úr, majd a nőm aláirja a szerződést.

– Hát nem nézed meg a kis leányodat? kérdé neheztelve a menyecske.

– Majd ha haza jövök. Nem maradok ki sokáig.

– Tudom! Hát meg se csókolsz? Te!

– Úgy! No nézd! Biz Isten. Szinte elfeledtem.

Sietett aztán «oda», a hol már türelmetlenül várták. Már le is ültek a
munkához hárman; de a negyedik helyet fentartották a számára. Ott volt a
Bátoki Gazsi is, a kinek a tegnapi «pech»-ért becsületbeli kötelesség
volt ma revanzsot adni, hogy regresszirozhassa magát: olyan formán, hogy
ma kétszer akkora pechchel dolgozott.

Arról aztán senki sem tehet, hogy a táblára annyi dupla kettős ultimo
jött fel, hogy azt éjfélután két óráig nem lehetett letisztázni.

Arra a fatális májusra következett kriminális juniusnak a legelső
napfényes délutánján kapott rajta minden ember, hogy ki merre omnibuszt
talál, meneküljön ki a zöldbe. Csak Cserjéssy Muki jelent meg a szokott
órában «ott», a hova mulaszthatlan kötelessége vezette.

Hanem bizony «ott» most minden terem üres volt.

– Hová lettek a többi rablók? kérdezé a házi szolgától.

– Azok bizony mind kimentek a Margit-szigetre.

– Ez már aztán erkölcstelenség! Egy délutánt így elvesztegetni!

Búsan járt-kelt alá s fel az üres termekben, mint «az ordító oroszlán,
keresve, hogy kit egyen meg?» De csak nem jött senki.

Az az, hogy a szöglet-szobában ott ült két czimbora: hanem azok
piketiroztak.

Aztán meg az a két czimbora olyan czimbora, a kikkel nem igen örömest ül
le valaki tarokkozni, a ki már ismeri a hitvallásukat.

Az egyik: a Sunnyogi Béni azok közé a kellemetes utitársak közé
tartozik, a kiket műnyelven «drukker»-eknek neveznek, a ki tuletroával
forpászol, tizenegy tarokkal nem mond második kettest: valóságos
«lesi-puskás», aztán olyan «debreczeni szeme» van, hogy elébb a
szomszédja kártyájába pillant bele, csak azután a magáéba. Nem örömest
veszik be «negyediknek».

A másik, a Csopaki Gyuszi, az meg azzal a virtusával tündöklik, hogy a
játék alatt mindig «beszél» s vannak neki olyan stereotyp mondásai
mindenre, hogy már a verebek is értik.

Ha más veszi fel a skartot, azt mondja: «birja békével»: ez azt jelenti,
hogy neki jó kártyája van; ha pedig azt mondja: «inkább a felebarátom»,
akkor gyöngén áll a dolga, nehogy az együtt játszó «bivaly fővel»
kontrát mondjon. Ha pedig kontrát akar mondatni, így szól: «tiszteli a
tanyi plébános». Ha ütésben akar maradni, előre kiveszi a kártyát s azt
mondja: «mint a kijáró kutyát». Ha azt akarja, hogy az együtt játszó más
szint hijjon a megkezdettnél, azt mondja: «sorba tánczol a magyar»; ha
azt akarja, hogy a segítő tarokkozni kezdjen, akkor így szól: «Hja a
báró nevezetes ember volt». (Arról volt nevezetes, hogy soha se hítt
tarokkot.) Ha kis tarokkal esik jól az ütés, azt mondja: «angol ész!» ha
nagygyal kell ütni: «hegyibe a gémmel!» ha singletont kell híni: «wen
hängt man in England?» ha nincs több ütés, azt mondja: «le a csizmával!»
Ha feljebb kell ütni, ez a szava: «höher Peter!» s ha nem kell több
ütés, megvan épen a harminczhárom, az ujja bütykével kopogtat az
asztalra. Ha nála a pagát, s félti, hogy elfogják, azt mondja: «baj van
Köpeczen», a gyöngeszivű ellenfélt zavarba hozza az ilyen rémszavakkal:
«padra vele!» – «fogom a fülit!» – «ez már meghótt!» Egy szóval egy
egész tolvajnyelv áll a rendelkezésére, melylyel azt, a ki nem érti, ha
gábliba kapják, úgy elpüfölik, mint a kétfenekű dobot. S meg azután
mikor a partie ki van játszva, akkor elkezd veszekedni az együttjátszó
társával, hogy miért játszott rosszul? Miért rontotta őtet? Mért
hajtotta meg a hosszú színnel? Ha ezzel indított volna, azzal a partiet
okvetlen megnyerték volna. Akkor aztán goromba; kiabál s nincs emberi
hatalom, a mely kidisputálja a jussából. Hát ezt se örömest invitálják
az asztalhoz.

Hanem hát azt mondja a példabeszéd, hogy «az ördög, mikor megéhezik,
legyet eszik». Már pedig ördög nem olyan éhes az emberhúsra, mint a
szenvedélyes tarokkista. Más társak hiányában Muki e végső eszközhöz
folyamodott: szétrobbantani a pikét partiet.

A mi így megy:

Az ember odaül majd az egyiknek, majd a másiknak a háta mögé: aztán
belebeszél a játékba; «ezt tedd le! azt tartsd meg! Ebből híjj! Arra
tartogass!» Utoljára megunja mind a kettő, abba hagyja a filkózást s
akkor aztán «tarokk geht vor!»

Hárman hát már volnának. De hármasban nagyon fárasztó a játék. Azonban
érkezik a negyedik is.

Valaki a biliard-teremben el kezd egymagában tekézni. Ki lehet ez a bús
remete?

A bizony Dugodi Marczi. Ez is jó tarokkista volna: csak egy hibája van,
a miért nem szeretnek a szolgálatával élni: az, hogy soha se vesz ki
pénzt a zsebéből; ha veszít, felirja krétával az asztalra, s azt mondja,
hogy majd megadja holnap; de lady Macbethtel tart, hogy «ily holnapot ne
lásson a nap!»

– Nem volna kedved beállni negyediknek? próbálkozik nála Cserjéssy Muki.
A sok léhütő mind elment a Margit-szigetre.

– Hiszen ha pénzem volna, magam is a Margit-szigeten volnék, nem itt.

– Hát nincs pénzed?

– Ez te előtted még ujság?

– Hát adok én neked ötven forintot.

S adott kölcsön ötven forintot, csakhogy ki legyen egészítve a játszma!

Valljuk meg az igazat: egy kis ambitio is dolgozott benne. Közönséges
embereket legyőzni nem virtus, de az ilyen kipróbált vitézeket megverni:
no az lesz a dicsekedés! Föltette magában, hogy nagyon fog vigyázni. Nem
fog bízni a királyokban. Számlálni fogja a kiment tarokkot s az ellenfél
ütéseit (nem a magáét: az rossz taktika). Ki nem adja a kettős tarokkot
a huszonegyes mellől. Megmarad az első vételnél okosan. Ha rosszul jár a
kártya, akkor segít rajta «csipéssel», «puffolással», «duplán emeléssel»
esetleg «helyet húz», egyszóval minden fortélyát fogja gyakorolni.

S minthogy a másik három is ugyanezekkel a szent fogadásokkal ült le,
annál fogva megtörtént, hogy két tourt is körül osztottak, a nélkül,
hogy egy partiet kijátszottak volna, egyik mondta: «forpász», másik
mondta: «czupász», harmadik mondta «undpász» (miről nem tud se Adelung,
se Párizpápai) s aztán összecsapták a kártyát: a mi igen jó mulatság.

A mint ilyen kedélyesen mulatnak, ime érkezik nagy sebten még egy
ötödik, Lőrincz czimbora.

Nincs alkalmatlanabb ember a világon, mint az ilyen elkésett ötödik
ember, a ki még azonfelül kiszolgált képviselő is. Retteg tőle, a kinek
a háta mögé beveszi magát «bibicz»-nek. Annak okvetlenül balszerencsét
hoz. Dirigál, kritizál, polemizál, szekiroz, ámbetiroz, anekdotázik,
tanít, oktat, filozofál, biztat, beugrat; s aztán csak ne segítene!
Némelykor «zwei Mann hoch» megy a partie, négy játékos négy bibiczczel.
Hatan dirigálnak s végül nyolczan veszekednek.

– Tyhü bátyám! Hogy mer leülni a játékhoz ezekkel az országos rablókkal?
Kiálta föl Lenczi, mikor belépett. Hiszen jobb volna magának a bugaczi
csárdában ott felejteni a tárczáját, mint ezekkel kártyázni. Lehúzzák
ezek magának még a csizmáját is. Hisz ezek zsiványok.

Nem kell hinni, hogy ez gorombaság: ha a tarokkjátszónak azt mondják,
hogy «zsivány!» vagy «nagy kutya!» az arra önelégülten mosolyog: ez csak
megtiszteltetés.

– Dejszen, tanítom én őket emberségre! mondá Muki, épen egy hatalmas
recontrát verve a nyakukra, mely a saját ötvenforintjából is
visszahozott neki tizenhárom kemény blokkot.

Ilyenkor aztán Csopaki Gyuszi rágyujt a veszekedésre, hogy elfelejtesse
magával a fizetést.

Muki pedig nagyra volt a diadalával.

Törte őket, mint a pozdorját!

Ez alatt hoz neki a klubb-szolga a réztálczán egy levelet. Épen osztó
volt, ráért elolvasni. Ez volt a tartalma:

«Kedves drága nagyságos úr».

«Minthogy a nagyságos asszony engem ma minden igaz ok nélkül felpofozott
és elkergetett, azért már most én se hallgatok tovább. Kibeszélek rá
mindent. Hogy a nagyságos asszony a nagyságos urat csalja. A míg a
nagyságos úr a klubban kártyázik, addig a doktor minden este eljön.
Mindenféle ajándékot hord a nagyságos asszonynak egy skatulában. S
theázás után ott marad éjfélig is. Csak a mikor sejtik, hogy a nagyságos
úr már hazajön, akkor távozik el. A János szokta kiereszteni, de én
azért tudom. Nem bánom, ha becsukatnak is, de én tudatom ezt a nagyságos
úrral; mert én becsületes személy vagyok, alázatos szolgája: a Nanette».

Cserjéssy Mukit ez a levél annyira megkonfundálta, hogy mikor Csopaki
Gyuszi azt kérdezte tőle, hogy mennyi van az ütésben? a mit az osztó
kötelessége evidentiában tartani, azt felelte neki, hogy huszonkilencz;
pedig csak huszonnyolcz volt, annál fogva Gyuszi dámát smirolt király
helyett s egygyel kurtábbra ütött ki a játszma, mint kellett volna:
pedig harmadik vétel volt és kontra, s a helyett, hogy ők kaptak volna
harminczkét blokkot, fizettek kilenczet; a mi negyvenegy különbség.

Rá is támadt érte Gyuszi keményen:

– Hát tökmagban játszunk, vagy mi! Akkor üljünk le inkább pitykövezni!
Vagy tarokkozzék az ember, vagy szerelmes levelet olvasson: de ne együtt
a kettőt! Míg Sunnyogi Béni gúnyosan köszöné meg Mukinak a jó
szolgálatot: «az Isten áldja meg még a familiáját is!»

Muki nem törődött azzal, hogy szidják: az a levél fúrta az agyát.
Csinált is suskust a következő játékban: a biztos játékot elvesztette
egy renonszszal.

– Úgy játszottál, mint egy «kis kutya!» Feddé őt Lenczi, a fülébe fújva
a szivarfüstöt hátulról. Ha így játszol ezekkel, a feleséged
sequestrumot fog rád kérni.

Feleség!

A következő játékban aztán az történt vele, hogy kimodta az ultimót
pagát nélkül. Lett belőle nagy fizetség! De még nagyobb a hahota.

– Te pajtás. Súgá neki Lenczi a fülébe. Ha valami sürgős dolgod van, hát
én szivesen átveszem ám a helyedet.

Muki a szeme közé nézett; aztán elnevette magát.

– Dejsz a lovamat tegye bolonddá bátyám, ne engemet! A ti kópéságtok
volt ez a levél, jól tudom. Ismerem a tréfátokat. Így akartok megugratni
a tarokkasztal mellől. Hahó! Vén rókával van dolgotok. Nincs ma első
április!

S csak azért is megülte a helyét.

És aztán czáfolgatta magában azt a levelet.

«Hiszen, hogy doktor Farkas estenkint odajár a házhoz, az nagyon
természetes: ő a háziorvos s a kis lány beteg. Hanem hogy az asszonynak
udvarolna: ahhoz ő nagyon becsületes ember. S hogy az asszony elfogadná
az udvarlást, az meg épen lehetetlen; hiszen előtte volt, mikor még
leány volt: akkor ki nem állhatta. Cselédpletyka! Ki hallgatna rá. A
féltékenység: betegség. Épszivű ember nem féltékeny. A féltékenységgel
meggyalázza az ember magát is, meg azt is, a kit félt. És nem használ
vele senkinek. Sőt úgy lehet, hogy az ok nélkül féltett, miután
féltetik, keres rá okot, ha még eddig nem volt. Teljes bizalom az
csupán, a mi a hűséget is biztosítja. Tűzbe az ilyen komisz
árulkodással. Az asszonyra nem kell vigyázni.»

– Vigyázzon a dámára bátyám! löké őt oldalba Lenczi.

Muki felriadt.

Csak az történt, hogy a Csopaki Gyuszi ütött a dámával, mikor ő nála
volt a király.

– Vannak Spekulaczionszdámák a világon, figyelmezteté Lenczi.

«Ki mehet el az asszonyok eszén? tépelődék magában. Hátha a szeszély
erősebb, mint a józan ész? Hozzájárulhat a csábítás, az alkalom és az
unatkozás. A boldog férj elhanyagolja nejét, s az egykor megvetett imádó
rajong érte. Az ördög nem alszik.»

Muki kezdett olyan rosszul játszani, hogy Lenczi felkelt mellőle. «Nem
nézhetlek tovább. Hiszen elveszted te ezekkel az ingedet is: elveszted
te a tarokkon még a feleségedet is».

… Feleség!…

«Csak azért se megyek el innen!»

Egyszer aztán volátot kapott, mint felvevő. Ez hallatlan az
annalisokban!

Még örült neki.

Felfordult világ volna az, ha valaki egyszerre szerencsétlen volna a
játékban is, meg a szerelemben is.

Hanem aztán egyszer «nagy» kártya jött a kezébe. De most félreütötte a
fejéből az üldöző rémeszmét, odavágott az asztalra, kimondta a szólót
ultimóval.

Megkontrázták.

Rekontrázta.

Elfogták a két egészséges királyát. Elfogták a huszonegyesét. Négy skart
volt ellene. Utoljára elfogták a pagátját. Az osztó, Dugodi Marczi az
utolsó ütésnél a könyökét az asztalhoz üté, és aztán a karját végig
csapta az asztalon, a mi napkeleti virág-nyelven annyit jelent, hogy
épen harminczhárom az ütés: dupla a vesztés.

Már egy ilyen elementáris katastrófa elég indok arra a játszónak, hogy
rögtön letegye a kártyát, fizessen és felkeljen a helyéről. Nem is
veszik rossz néven neki.

Lenczi mindjárt oda ült a meleg helyére, tovább játszani azokkal a
rablókkal.

Cserjési Muki pedig bandukolt hazafelé.

A városház tornyában épen tizenkettőt vert az óra. Ilyen korán még soha
se ment haza a klubból.

De hát vajon lehetséges volna az?

Hogy egy olyan nő, a ki mintaképe az erénynek, ezzel az ártatlan őszinte
arczczal megcsaljon egy férjet, a ki úgy bízik benne? Hogy egyetértsen
az ő legbizalmasabb barátjával, a kinek a becsületeért tűzbe-vízbe menni
kész volna?

Biz az pedig megtörténhetik; száz franczia dráma és vigjáték közül
kilenczvenkilencznek ez a szövege. A falusi ember feljön Pestre, elmegy
a szinházba, lát három ilyen drámát egymás után s gustust kap hozzá,
hogy a negyediket maga játszsza el.

De hát mit vétett ő, hogy ilyen nagy csapás érje?

Azt, hogy szeret tarokkozni?

Hát valami bűn ez? Hiszen ha ő is menyecskék után járna, ha félrerúgna,
ha jobbra-balra udvarolna, akkor megérdemelné, hogy visszatromfolják, de
tanuja rá az egész «buffet», hogy még a képviselőházi Hébéknek sem
szokott soha szépeket mondani.

Vagy ha részeges volna, kótyagos fővel vetődnék haza, a hogy sokan
mások, megérdemelné, hogy megútálják; de hiszen még a vacsorázást is
elfelejti a tarokk mellett; annyira tiszta életet folytat.

Vagy ha goromba, veszekedő volna, vagy épen garázda, sőt verekedő; akkor
megérdemelné, hogy az asszony másutt keressen vigasztalást, de hisz ő a
leggyöngédebb férj a világon: a feleségét ő is «fiam»-nak nevezi, az is
«fiam»-nak nevezi őtet, soha egy «uram!» vagy «asszonyom!» szó elő nem
fordult közöttük.

Vagy hogyha hazardjátékot játszanék: ha nasi-vasi bank, roulette, makao
volna a szenvedélye, ha a maga, felesége és gyermeke vagyonát
elprédálná, akkor megérdemelné, hogy az asszony el is hagyja; de hisz ő
csak tarokkozik! Az pedig nem kártya; az csak mulatság. Hát valamivel
csak kell az embernek magát mulatni! Az ember azzal mulatja magát, a
mihez passiója van.

De hát ha ez a legnagyobb hiba?

A «hét fő bűnért» megbocsát az asszony; de nem bocsátja meg azt, hogyha
unatkozni hagyják!

Hirtelen akad, a ki vállalkozik rá, hogy mulattassa s az asszony –
háladatos hozzá!

Csak az a kérdés, hogy mivel mulattatják s miből áll a hála?

Ha úgy volna, a hogy az árulkodó levél mondá? Az a doktor!

Az rettenetes volna!

Szállásának az az előnye volt, hogy egy kávéház volt a házban alant, a
mi nyitva volt éjfélutánig: nem kellett a kapusnak csengetnie s
várakozni az utczán, zaj nélkül haza juthatott.

A mint szállása ajtajához ért, az a meglepetés várt rá, hogy az előszoba
ajtaját nyitva találta: nem volt bezárva kulcscsal. Ide a tolvajok is
bejöhetnének.

Hanem ott volt az előszobában a János. Az az, hogy fel volt még öltözve
s nem feküdt, csak ült a padon; de azért aludt, hanyatt szegve a nyakát,
s a fenékig égett gyertya kanócza vég lobbanásaival megvilágítá a
feldült palaczkokat, a mik az asztalon hevertek, annak a bizonyságaul,
hogy a hős nem esett el a nélkül, hogy előbb több ellenségnek ki ne
ontotta volna a vérét.

Ez az egy hibája meg volt a Jánosnak. Egész nap józan, megbizható ember
volt; hanem a mint eljött a «hora canonica», hogy nem volt rá szüksége
az uraságnak többé, akkor sietett átszellemülni.

Most is abban az állapotban volt.

Cserjéssy Muki felrázta őt az álmából.

János, a mint féllábbal még az álmok boldog országában, e szomorú
siralom völgyébe erőszakosan visszaidéztetett, nehezen engedelmeskedő
nyelvvel hebegé:

– Hem-hüm, doctor úr, hát már ilyen korán eltetszik menni?

No még olyan nagyon ember meg nem örült a «doctor in absentia»
promoveáltatásnak, mint Cserjéssy Muki.

– Micsoda dokkktorrr te, akkkasztófára való! förmedt fogcsikorgató
dühvel a szerencsétlen álmadozóra s torkon ragadta és megrázta, mint a
macska az egeret.

– Jézus Mária, a nagyságos úr! hörgé ijedten az életre riasztott.

– Micsoda doktor? vallatá tovább a kegyetlen inquisitor. Megmondj
mindent, mert pozdorjává törlek.

– Ott van a szobában, hebegé a János, halálra ijedve.

Muki elereszté az inas torkát s rohant a neje boudoirja felé.

Az ajtót csakugyan zárva találta. Be volt reteszelve.

De «mi az egy magyarnak» mikor megharagszik? Egy taszítására kipattant a
zár az ütközőből s ő ajtóstól rohant be a szobába, szikrát okádó
kedvében vérivó dühének.

Csakugyan ott találta őket együtt. A doktort és Izabellát.

Az rettenetes látvány volt!

Egy kicsi kerek asztal mellett ültek, egymással szemközt.

A doktor kezében volt egy éles kés: – Izabella kezében volt egy hegyes
horog.

És előttük a kerek asztalon feküdt – egy levágott emberi kéz.

Cserjéssy Mukinak a rémülettől úgy felmeredtek a hajszálai, hogy a
kalapja is kiesett a fejéből. A háta lúdbőrzött, s a tíz ujja
szétmeredt.

– He – hü – me – mi – mi e? hebegett először, aztán nagyot ordított:
«tűz van!»

A doktor felkelt a helyéről csendesen s azt mondá neki nyugodtan:

– Ugyan ne csapj valami nagy lármát. Feleséged anatomiát tanul. – «Az
ember azzal mulatja magát, a mihez passziója van».

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hogyan tetszett Cserjéssy Mukinak ez az «excuse?» azt nem tudom: hanem
azóta nem jár a klubba tarokkozni; de otthon marad szépen és nem engedi
a feleségét anatomiával foglalkozni. – Au contraire!



RENDKIVÜLI NŐK.

Regényes képek.


I. ŐRÜLT JOHANNA.

Király leánya volt és király felesége.

Mint királyleány boldog, imádott, ünnepelt bálvány; mint királyné
szerencsétlen, megvetett, kinozott, utóbb megőrült teremtés.

Atyja «Katholikus Ferdinánd» volt, férje I-ső Fülöp. Amaz Castilia és
Arragonia királya, ez Burgund fejedelme.

Hogy minő szép volt Johanna, azt a toledoi székesegyház oltárképe
bizonyítja, melyen a nostra senora di puerta az ő arczképe után van
másolva. Erénye is volt annyi, hogy szent lehetett volna belőle.

Csak egy hibája volt: az, hogy nagyon szeretett. Imádta a férjét.

Egyszer Burgundi Fülöpnek, németalföldi bajok miatt hirtelen el kellett
utaznia. Az idő tél volt, az utak rosszak, a tenger viharos, az utazás
nem nőnek való. Egyedül ment, Johannát Spanyolországban hagyta
szülőinél. Azt igérte, tavaszra visszajő.

Fülöp bizonyosan a középeurópai tavaszt értette, mely későn jelenik meg;
előbb megvárja, míg elolvad a hó, míg a marmoták kialuszszák magukat.
Spanyolországban pedig már január végén kibujnak a fűből az anemonék s
februárban piroslanak a déli hegyoldalak a mandulavirágtól. Ott a szivek
tavasza is korábban nyilik. Johanna nem türhette a távollétet: útra
kelt, hogy felkeresse a férjét.

A Pyrenæeken túl még hó volt és fagy, Johanna Flandriába érve a tél
közepén találta magát. Minden hideg volt, de leghidegebb a férj szive.

Mindenki tudja, hogy az asszonyok több hideget el tudnak türni, mint a
férfiak; de ezt az egy hideget nem. Erre érzékenyek.

A meglepő feleség váratlan látogatása próbaköve – az aranynak.

Egy szolga, kinek Fülöp egyszer rosz kedvében kiütötte a fogát, boszúból
elárulta Johannának, hogy lakik Baselben egy szép hajadon, a kit Fülöp
király gyakran meg szokott látogatni.

– Mi szebb rajta, mint én rajtam? kérdezé a királyné.

– Gyönyörű, aranyszinű, földetseprő haja van.

Johanna megtudta a hajadon nevét. Vanbrock Évának hivták. Egy gyülölt
eretnek geuse leánya volt.

A királyné éjszaka csatlósaival fölkerekedett, betört a leány lakába s
annak hosszú arany haját saját kezeivel maga tőből lemetszette. Még
kegyetlenebbül is büntette a leány szépségét, de arról jobb nem
beszélni.

Másnap, mikor Fülöp a szép Vanbrock Évát elment meglátogatni, talált
helyette egy elijesztő rémképet, a kinek arczáról le volt törülve Isten
teremtő keze.

Ettől a naptól fogva Fülöp nem szólt többé a feleségéhez egy szót sem.
Együtt utaztak vissza Spanyolországba, egy hajón hányta őket a tenger;
de Johanna nem hallotta férje szavát soha többé. Hajójukat a zivatar
kiverte Weymouthba; ott Fülöpöt VIII. Henrik foglyul visszatartá és
Fülöp sem a viharban, sem a fogságban nem szólt feleségéhez.

Johanna kérése, rimánkodása, gyöngédsége épen úgy, mint haragja és
szemrehányásai választalanul maradtak.

Még idegenek előtt sem mondott neki a király annyit sem, hogy
«asszonyom!» A királyné könyei végre megindíták VIII. Henrik szivét, ő
érte szabadon bocsátá Fülöpöt. S Fülöp azt se mondta nejének:
«Köszönöm».

A legérzékenyebb megbántás egy feleségre nézve.

Johanna anyja, Izabella királyné, annyira szivére vette leánya bánatát,
hogy belebetegedett. Hivatta leányát beteg ágyához, de Johanna jobban
szerette hütlen, kegyetlen férjét, mint édes anyját; nem ment el.
Izabella meghalt a nélkül, hogy leányát látta volna.

Ferdinánd királynak kettős oka volt az elkeseredésre. Spanyol vér nem
szokta eltenni boszuját és gyalázatát holnapra, kivált az a Ferdinánd,
ki a mórokat legyőzte: haddal támadt vejére.

Fülöp azzal felelt rá, hogy eléje ment hirtelen összegyüjtött
csapataival s czímerébe felvette a castiliai királyi czímert.

És Johanna azon a napon, a melyen férje és az apja összeütköztek,
meghuzatta fővárosának minden harangjait s délestig imádkozott a hideg
kövön térdelve, hogy az ég engedje a győzedelmet a megalázó, a megvető
férjnek, kit még akkor is imádott.

S a harangszó sikeres volt. Fülöp győzött s visszakergette a felesége
apját Arragoniába s ura maradt Castiliának: felesége nászhozománya volt
az.

Johanna azután, hogy férje legyőzte apját, még egyszer folyamodott a
haranghoz, még egyszer leveté magát az oltár csodatevő küszöbére,
imádkozni, erőszakolni az eget, hogy tegyen a kedvéért csodát: adja
vissza neki azt a férjet, a kit úgy imád; adja vissza azt neki úgy, hogy
az egészen az övé legyen és senkinek másnak ne legyen joga hozzá!

S a harangszónak még egyszer volt sikere. A csodatevő hatalmak
visszaadták neki a férjét; úgy, hogy az övé maradt aztán kizárólag,
senkivel meg nem osztva. Fülöp egy csata után, azon felhevülten, egy
jéghideg forrásból nagyot ivott s másnap meghalt tüdőgyulladásban,
Johannához ravatalra téve hozták a győztes férjet. Az ellenséges
indulatú németalföldiek azt fogták Johannára, hogy maga mérgezte meg
férjét, hogy ne lehessen hozzá többé hűtelen. De ez lehetetlen.

A királyné odafeküdt a halott mellé, átölelte, úgy beszélt hozzá:

– Most már enyim vagy. Egészen enyim. Senki se csábít el tőlem. Senki se
költ fel mellőlem. Most már hű vagy. Velem maradsz. Soha nem mégy el.
Együtt járunk mindenüvé. A hogy szerető társakhoz illik.

És szavának állt. Csináltatott a holt férjnek ezüst koporsót, annak a
tetejére gömbölyű üveg-ablakot s ez a koporsó mindenüvé kisérte őt. Ha
utazott, kocsijába tették; asztalán állt, ha étkezett; a hol meghált,
ágyát melléje vettette; vele ébredt, vele aludt el. Sorba járta vele
Spanyolország városait, elvitte magával minden templomba; minden oltár
előtt hűséget esküdött neki: ujra meg ujra és minden nap! Míg utoljára
az lett a neve, hogy «őrült Johanna».

Utoljára egy pápai brevét kellett kieszközölni, hogy erőszakkal elvegyék
tőle a koporsót s letegyék azt a burgosi kathedrale sirboltjába.

De azt nem tilthatta meg a pápai breve a szegény Johannának, hogy minden
nap elmenjen a burgosi templomba s előhozassa a koporsót, megnézze az
üvegablakon át szeretett kedvesét, ha alszik-e még? aztán szerelme
végtelenségéről beszéljen hozzá.

Utoljára a tordesillasi zárdába csukták el, mint tébolyodottat s ott élt
késő vénséget, folyvást az eltemetett férjjel társalogva, most már csak
képzeletében látva azt s a közben minden nap a macskáival verekedett.
Azokkal volt tele minden szobája; nevelte őket falkaszámra. Szegény! Azt
akarta, hogy az oktalan állatok jobbak legyenek, mint az emberek: hogy a
mely kandur egy cziczát kiválasztott életpárjának, ahhoz hű maradjon.
Ezért verekedett annyit velök. Mindennap össze volt karmolva arcza és
két keze.

Olyan sokat nevettek rajta. Hetven éves koráig nevettek rajta, mikor már
a fia, V. Károly régen császár volt s nem törődött vele, hogy az anyját
miért hivják «őrült Johannának?»


II. XARA.

Ötszázötven esztendeje annak, hogy Orkán szultán legelőször kezdte el
magát Europában padisahnak, palotája kapuját «magas portának» nevezni.
Még akkor Brussa volt az ozmanok székvárosa.

Orkán fiaiban már görög és keresztyén vér vegyült az altaji emirekével:
Orkán neje Kantakuzenosz görög császár testvére volt. Nagyobbik fia,
Solimán tízezer lovassal segített nagybátyjának az ellencsászár Jánost
leverni. A mit elfoglalt János császártól Solimán, azt megtartotta
magának. Nemsokára meghalt Solimán; utána bánatában meghalt Orkán
szultán: kardja és lova ifjabbik fiára maradt, a kit I. Amurátnak
jegyezett fel sok nemzet története, közöttük a mienk is.

Ugyanezen időben Szerbia trónján V. Uros vajda ült; a népballadákban
annyiszor emlegetett hős Urost azért is magasztalta a népdal, hogy nem
keresett feleséget a fejedelmi családokból, pedig még akkor sok király
volt ott a környékében, bolgár, oláh, bosnyák fejedelmek, hanem elvett
egy parasztleányt a saját nemzetéből, kinek nem volt egyebe, mint a
szépsége és a jó erkölcse; attól lett egy fia, Lázár és két leánya,
Mária és Xara.

A két vajdaleány szépségének híre elhatott Konstantinápolyig és
Adrinápolyig. Mind a kettő császárváros volt már. Amott Andronikosz
Paleologosz uralkodott, emitt Amurat. Anyáról rokonok voltak. S hogy még
szorosabb legyen az atyafiság, mind a két császár megkért egyet Uros
vajda leányai közül.

A nagyobbik leány, Mária, könyen «igent» mondhatott, Byzancz a
keresztyénség második székhelye volt s Andronikosz délczeg ifju lovag;
ámde Xara, mikor a fényes küldöttség eléje ment Amurat házasságajánló
izenetével, háromszor mondá: «nem, nem, nem!» mert háromszor volt oka
azt mondani.

Először azért, mert Amurat már éltes férfi volt; három fia hadvezető
vitéz volt már s azoké volt a trónöröklés.

Másodszor azért, mert a fiatal, deli Vuk vitéznek olyan szép epedő
szemei voltak s azokban Xara már egyszer ott felejtette a lelkét.

És harmadszor azért, mert Xara buzgó keresztyén volt s irtózott attól a
gondolattól, hogy a mozlem férj mellett megtagadja a hitét, hogy soha se
lássa többé gloriás szenteit, szűz Máriáját a hét tőrrel szivében s
töviskoronás idvezítőjét; hogy lemondjon üdvéről, mennyországáról. Ezért
elveté magától a császárkoronát s egy egész kinált országot; inkább azt
mondá: «nem, nem, nem!»

– Jól van leányom, mondá ekkor a vajda, ha te háromszor azt mondod, hogy
«nem», én azt mondom rá, hogy «ámen», hanem most aztán készen légy rá te
is, mink is, hogy ennek a te «nem» szavadnak sok deli szerb ifju vére
fogja megadni az árát.

Meg is adta, nem is sajnálta ezt az árt. A Maricza melletti ütközetben
elhullt a szerb ifjuság színe virága, kiket Hadzsi Ildeki nagyvezér
levágott. A napestig tartó harcz után Lázár vajdafi futó kiséretével azt
a rosz hírt hozta haza Xárának, hogy elveszett az ütközet, elhulltak a
legjobb vitézek, fogságra jutott a deli Vuk is s Urosnak, a vajdának
levágott feje ott reng dárda hegyére tűzve a szultán sátora előtt.

S mind ez Xara szép szemeiért és ezért a kis szóért: «nem».

És még mind nincs vége a siralomnak; ezernyi vitéz esett foglyul a
győztes kezébe. Azoknak az anyjai gyászt ölthetnek, menyasszonyai
sirhatnak, mert őket is le fogják ölni. S ha a győztes ellenség
elfoglalja az országot: egy leányért ezren fogja boszuját tölteni s
minden hajadon fejéről porba hull a szűz koszorú. És a templomok minden
szent kincse prédára esik. Azért, mert egy leány azt mondta: «nem».

A szép Xara ez éjszakán bezárkózott a templomba s ott reggelig
könyörgött bocsánatot a szent szűztől, hogy őt el fogja hagyni s a
feszülettől, hogy őt meg fogja tagadni és attól a kis karika-gyűrűtől az
ujján, hogy őt el fogja árulni. Reggelre letette az olvasóját az
oltárra, jegygyűrűjét lehullatá a keresztelő medencze mély fenekére s
érte jövő bátyjának azt mondá:

– Küldj hirnököt Amurathoz az én izenetemmel és mondasd neki, hogy
«igen».

Amurat örömmel hallotta ez izenetet s nászajándékul elküldé Xárának
atyja fejét és a szabadon bocsátott foglyokat, köztük deli Vuk vitézt
is.

Xara megmosta a vértől a drága főt, a ki ő érte hunyta le örökre szemeit
s azt eltemette a templom sirboltjába; kifonta a hajából a szalagot s
azt elküldé Vuknak, visszaküldött mátka-tál gyanánt s aztán engedte
magát a győztes szultánhoz átkisérni.[2]

Ez elhatározás egyenlő értékű volt a martyrnők önfeláldozásával. Ezek
meghaltak inkább, mintsem mennyei hazájukat elveszítsék. Xara lemondott
inkább mennyei hazájáról, csakhogy földi hazáját megszabadítsa.

Tudta, hogy mit cselekszik és hogy mi fog következni azután? Ő maga
előkészíté azt. Azt is tudta, hogy annak a vége, ha sikerült, az ő
halála lesz.

– És most csinálok nektek békét, hogy ti csinálhassatok háborut, mondá
bátyjának. Majd felnőnek azok a gyermekek, a kiknek a bátyjaik
Mariczánál elestek. Addig én megőrizlek benneteket.

És megtette azt, a mit igért. Oly varázshatalmat tudott nyerni Amurat
fölött, hogy annak az akarata egészen az ő szolgálatában állott.

A mi bűbájt egy nő kifejteni képes, annak igézetével napról-napra
körülfonta Amuratot s soha egy fohász, egy bánatos tekintet el nem
árulá, hogy mi az, a mit szivében érez? Gyönyörrel halmozta el minden
nap azt, a kit gyülölt s tudott hidegséget, gyűlöletet mutatni azok
iránt, a kiket imádott. Ünnepélyeket rendezett, mikor a török seregek
diadalhirei érkeztek, mikor Rhodopét, Sophiát elfoglalták; saját kezével
himezte a kermani emir leánya számára a menyasszonyi fátyolt, mikor azt
mostoha fia, Bajazet eljegyezte. Mindenkit elbűvölt.

Csak Amurat kisebbik fiát, Száárdzsi herczeget nem birta elámítani. A
görög negyedvér gyanakodó volt.

Miért vezeti úgy Xara Amurat kezét, hogy mindig csak dél-kelet felé
üssön: északra soha? Miért engedteti el az adót a szerb népnek? Miért
küldözi kincseit alattomban Lázár testvérének?

Egyszer aztán megkapta rá a feleletet.

Mikorra azok a gyermekek, a kiknek bátyjaik Mariczánál elestek,
felnőttek legényekké, akkor egyszerre Lázár vajda elvetette a vazall
czimet, kikiáltotta magát Szerbia császárjának s titokban összegyüjtött
seregével rajta ütött a török hadakon s oly bőven visszafizette nekik a
kölcsönt, hogy Száárdzsi herczeg még kevesebb kisérettel futott el a
csatatérről, mint egykor ő a mariczai mezőről.

Száárdzsi herczeg dühtől és szégyentől feltüzelve rohant Adrinápolyba s
a szultáni palotába sietett, mostoháját felkeresni.

– Áruló vagy! kiálta rá. Elárultál bennünket bátyádnak. Lázár vajda
hirtelen ránk támadt s vérfürdőt csinált belőlünk. Ezért a te véred
fizet meg!

Xara megdicsőült arczczal kiálta fel:

– Légy áldva boldogságos Szűz! s azzal hanyattesett, keresztülszurva
Száárdzsi herczeg tőrétől, úgy, hogy kifecscsenő vére felszökött a fehér
márvány padmalyra, ott maradtak a cseppjei, mint megannyi csillag az
égen.

Száárdzsi herczeg a vértett után tudta, hogy nincs más kijárás a
palotájából, mint atyja holttestén keresztül: fellázított hiveivel
megtámadta Amuratot saját palotájában.

De Amurat nem volt az a gyáva, ki saját fia kivont kardjától megretten;
ellenállt a lázadóknak; a harcz a palotából kiterjedt az egész városra,
minden utczán egymást mészárolták a törökök; de végre Amurat jancsárjai
leverték Száárdzsi hiveit s a herczeg maga is fogolylyá lett.

Amurat odaviteté fiát abba a szobába, a hol Xárát megölte.

– Nézz fel oda a padmalyra, mondá neki. Nézd meg azokat a vércseppeket
ott és aztán tudd meg, hogy ez az utolsó, a mit láttál életedben.

S azzal egy intésére a hóhérok megvakíták Száárdzsi herczeget.

Ez nem volt elég díj Xara véreért. Kivitték a herczeget a piaczra. Ott a
nép előtt levágták a jobb kezét, következett utána a feje is.

Akkor Amurat szultán bebalzsamoztatá Xara holttestét s azt egy korinthi
érczkoporsóba, Száárdzsi herczeg kezét pedig egy drágakövekkel kirakott
aranyszelenczébe téve, együtt elküldé Lázár vajdának, ilyen izenettel:

– Itt küldöm haza megölt testvéredet, a kit nagyon szerettem, itt küldöm
mellette a gyilkos kezét, a ki legkedvesebb fiam volt. Köszöntetlek. És
most jövök magam és összezúzlak országoddal együtt.

E fenyegetést váltá be a rigómezei ütközet, mely ránk nézve is gyászosan
emlékezetes, sok jó magyar harczos porladozik ottan a gömbölyű halmok
alatt. Amurat tönkre verte az egyesült magyar, szerb és román hadsereget
a leghősibb ellenállás után.

Lázár, a szerbek császára is foglyul esett s azt Amurat rögtön a csata
után saját sátorában lefejezteté.

Azután lóra ült s elindult a csatatért bejárni.

Mert az gyönyörüséges látvány, mikor még a halálra sebesültek ott
vonaglanak egymáson keresztül-kasul heverve. Némelyik még könyökére
emelkedve kinlódik; vagy térdein csúszik tovább, tán még menekülni remél
nehéz sebével.

A szultán kisérői elszéledeztek. Arattak. Az elhullt magyar és szerb
vitézek boglárai, forgói, arany övei drága zsákmányul kinálkoztak ma.

Amurat szemei gyönyörtől ragyogtak, a mint végignézett a lemenő naptól
izzóvá festett csatamezőn. Nem is vette észre, hogy egy sebesült alak
odavonszolja magát lova lábaihoz s egyszerre végső erőfeszítéssel
felszökik a földről, megkapja övénél fogva a szultánt s lerántja
lováról, míg jobbjával tőrét ragadja föl.

– Az én nevem Vuk, ezé meg Xara!

S azzal azt a tőrt a szultán szivébe döfi s megöli őt győzelmi mámora
közepett, vezérei és testőrei szemeláttára.

Mire azok odafutottak, mind a kettő halott volt.

A császárok emlékét a történet, a szeretőkét a népdal örökíté meg.

* * *

(A hagyomány Xara iránt igazságos lehet; de a magyar történeti
kútforrások szerint a rigómezei ütközetben, hol Hunyadi János volt a
vezér, csak magyarok és oláhok voltak, a csata végén ez utóbbiak is
átpártoltak a törökhöz; a szerb despota pedig, az öreg Brankovics
György, nemhogy Xarát megboszulni fogott volna fegyvert, sőt nagyon is
távol tartotta magát a csatatértől. Hanem annyi igaz, hogy Amuratot a
csatatéren az ütközet után ölte meg egy ifjú harczos, ki holtnak tetteté
magát a közeledők előtt.)


III. ZATIME.

Granadától keletre, Baza várost elhagyva, talál az utazó egy magányosan
felmeredő sziklatornyot. Olyan az, mintha óriások gyermekei raktak volna
egymás fölé lapos gránittáblákat játékból, míg egy harmincz méter
magasságú oszlop támadt belőle s minthogy a szikladarabok az egy
sziklaoldalon, nehány újjnyira, mint a lépcsők, hátrább állnak egymás
fölött, az egész oszlop hátra dülni látszik. A legfelső kő lapjára egy
vaskereszt van felállítva. A köznép ma is úgy hivja e sziklát, hogy «La
péna de los enamorados». (A szeretők sziklája.)

Pedig már hét emberöltő idő takarja ennek a sziklának az emlékezetét, a
mit egy spanyol románcz megörökített.

Az egykorú spanyol költemény, melyet mi szintén régi franczia
fordításban birunk (a hol még «s’aimoyent» és «avoyt» irnak,) meglepően
hasonlít a mi magyar «Szilágyi és Hajmási»-féle néprománczunkhoz egyes
részleteiben.

Adestan keresztyén lovagot elfogják a mórok egy ütközetben s foglyul
viszik Granadába.

Utolsó királyságuk volt ez a móroknak Spanyolországban, a hol még a
félhold oltalma alatt a regényes lovagélet, keleti költészet, tündéri
építésmód és természetbuvárló tudomány virágzott. A többit elhódította
már tőlük kegyes Izabella s ott Ximenes bibornok tartotta autodaféeit,
ki rövid időn három millió saracent, zsidót és eretneket űzött ki a
spanyol félszigetről s köztük minden művészt, költőt, tudóst és szabad
szellemet.

Csak Granadával nem birt még. Az visszaverte a spanyol seregeket.

A mórok trónján utolsó Almanzor ült, az Almoravidák utolsó ivadéka.
Ennek már nem volt fia, csak egy leánya, Zatime.

A király-leány szobája ablakából hallgatta a fogoly hős bánatos dalát,
míg az lánczczal kezén a palota kertjében nehéz munkát dolgozott. Zatime
megszánta a nemes lovagot s levette róla a lánczokat. De ezzel új
lánczokat rakott rá. Mindketten megszerették egymást.

És azontul tanui voltak az ezüstlevelű olajfák, tanuja volt az
ezüstfényű hold boldog szerelmüknek.

Olajfák, holdsugarak nem beszélték ki a titkot, de kibeszélte a vén
duegna, kire Zatime őrzése volt bízva. Besugta a kalifának.

Almanzor saját szemeivel győződött meg arról, a mit eddig a csillagok
láttak.

Ha spanyol lett volna, ott rögtön megölte volna mindkettőt s halálukról
csak az égnek adott volna számot. De mór volt: Allah hivő; a kinek az
alkorán azt mondja: «ha haragod támad este, feküdjél le vele, aludjál rá
és cselekedjél reggel!»

Reggel maga elé hivatta a kalifa a foglyot.

Zatime ott ült apja oldala mellett.

– Ifju lovag, szólt a kalifa, megszántam balsorsodat. Szabaddá teszlek.
Nem vagy fogoly palotámban többé. Visszaadom kardodat, czimeres
pajzsodat, sarkantyudat, miket a csatában elvesztél. És most válaszsz
tetszésed szerint. Ha itt akarsz maradni, menj az alcadehoz s jelentsd
ki, hogy áttérsz Mohamed hitére. Ha pedig hű akarsz maradni hitedhez,
eredj le aklomba: válaszd ki legjobb paripámat; ülj fel rá és
bántatlanul menj el Granadából.

Adestánnak választani kellett, szerelméhez maradjon-e hű, vagy hitéhez?

  «Le Sarassin l’ avoyt traité
    En vainqueur magnanime;
  Il luy rendoyt en vain sa liberté:
  Las le captif, dans les fers de Zatime
      Semble arrêté.»

  (A mór nagylelkű ellen,
    A ki őt legyőzte:
  Kárba vész a kegyelem:
  Zatime s a szerelem
      Ujra lánczra füzte.)

A lovag azt gondolá magában, hogy megtartja mind a kettőt.

Egy pillantás a szeretőknek egymás szemébe elég volt, hogy egy egész
összeesküvést megkössenek szótlanul.

Adestán lovag azt felelte, hogy hű marad vallásához.

– Akkor távozzál Granadából még az éjjel. Béke veled.

Adestán lovag bizonyos volt arról, hogy szerelme várni fog rá. Mikor
éjjel a város kapuján kiérve, megállt, paripáját a kutnál megitatni, a
kutat rejtő cziprusok közül Zatime reszkető alakja jött eléje. A
királyleánynak sikerült a palotából megszökni.

Kedvese felkapta őt maga elé a nyeregbe s azzal neki eresztette a
paripáját, versenyt futni a széllel.

A királyi ménakol legjobb futója volt e mén; de a kettős teher még is
kifárasztá. Hajnalra a menekülő szerelmesek, a mint hátrafelé
tekintettek, a messze kéklő Sierra Nevada hegyek irányában nagy
porfelleget láttak támadni: azok üldözőik voltak.

A mén vágtatva futott alattuk, mintha együtt érezné a veszélyt
lovasával.

Már a Sierra Barana gesztenyeerdős hegyláncza is elmaradt mögöttük, már
átusztattak a Guadana Menor folyamán, már elkerülték Guadix város veres
kőfalait, Bor olajfás ligeteit, már kiértek a balzai nagy rónára, a hol
egyes magányos pálmák vetnek hosszú árnyékot a veres homokpusztára a
lemenő napban: az üldöző porfelleg egyre közelebb érte a futókat. Már
láthatták a porfelleg közül csillogni a saracenok hegyes sisakjait.

Ekkor összeroskadt alattuk a paripa. A nemes mén megszakadt a nagy
futásban.

Az egész pusztában nem volt más menhely, mint az az óriás gyermekektől
toronynyá emelt sziklarakás. Annak a tetejére menekültek fel mind a
ketten.

Nem sokára körül fogták üldözőik a menedéket. Almanzor, a kalifa maga
jött velük. Nem alkudtak a lovaggal, megtámadták őt a sziklaszálon. A
hogy ő feltudott mászni a titánok lépcsőin, úgy feltudtak oda utána
hágni üldözői is.

De Adestan lovagnak kardja is volt, s támadói, a mint egyenkint
felhágtak hozzá, véres fejjel hullottak alá csapásaitól. Két kézre fogta
a kardot, úgy paskolt az ostromlók közé, kik egy félregörbült
sziklaszálon csak szemtől szemben küzdhettek ellene.

Végre kifáradt, tántorogni kezdett.

Ekkor a kalifa szünetet parancsolt a fegyvernek. A trombitaszó után
felkiáltott Adestanhoz.

«Lovag, szállj le hozzám, leányommal együtt. Térj hitemre, és légy
fiammá!»

Adestant megingatá e nagylelküség. Leereszté hegyével a kardját és
rátámaszkodott.

Baljával szivéhez szorítá kedvesét.

Aztán felnézett fájdalmasan az égre, s kardja markolatát: azt a
keresztet, ajkához érteté s aztán kiejté kezéből.

Ekkor Zatime azt gondolá, hogy a gyöngeség, a mi a nőt ékesíti, a férfit
meggyalázza s azzal átölelve kedvese nyakát, hirtelen leveté magát a
szédítő magasból: magával rántva alá a szörnyű halálban hiven ölelő
lovagját.

Még holtukban is ölelve tarták egymást.

* * *

Két év mulva Granadából is kiverték a mórokat. Utolsó Almanzor utolsó
kalifájuk volt a félhold hiveinek Spanyolországban. A keresztyén hódítók
a költők által megénekelt szikla tetejére egy érczkeresztet tűztek fel.
Az siremlékük a szeretőknek.


IV. HARMOZÁNÉ.

Arról, hogy a zsidók Babylonban voltak, fogságra hurczolva, értesít
bennünket a szentirás; de hogy mit csináltak ott, arról nagyon keveset
beszél. Egy-egy futó világot vet a homályba az olyan szép románcz, minő
Eszter és Ahasvér története s sejteti velünk, hogy egy egész fogságra
hurczolt nemzetnek ott az idegen földön saját története is volt.

A troyesi «Anecdotes historiques» is feljegyzett e rejtélyes időszakból
egy ilyen sajátszerű történetet.

Anil és Assin fiatal zsidó testvérek egy babyloni takácsnál voltak
rabszolgálatban, mint szövőlegények.

Egyszer gazdájuknál pompás virágos palástszövetet rendelt meg egy
előkelő parthus vezér felesége. A hölgyet Harmozánénak hitták. A szövet
tyrusi gyapjuból és ezüst fonálból készült.

Anil és Assin együtt dolgoztak rajta.

Mikor a palást-szövet elkészült, maga az előkelő hölgy ment el érte. S
mit a gazda szeme észre nem vett, felfedezte az asszonyé, hogy egy
helyen hiba van a szövésben, egy virág nem olyan, mint a mustrában van.

A mester dühbe jött e felfedezésre s kérdezé, hogy melyik készítette ezt
a részt?

Assiné volt a hibás munka; de Anil, a bátya, nagyon szerette az öcscsét:
az sirni szokott, ha megverték s szégyenlette azt, hogy az idegen sirni
lásson egy zsidó ifjút; inkább magára vállalta, hogy ő dolgozott azon a
hibás részen. S mikor aztán a gazda a háromágú nilusi lóbőrkorbácscsal
vérig verte meztelen vállait, Anil daczosan nézett az idegen úri asszony
szeme közé, egy vonást sem rándítva meg arczán.

A babyloni takácsot e dacz még jobban felingerelte: neki jajgatás
kellett. Mikor Anilon kifáradt, akkor neki esett Assinnak, hogy azt is
megveri.

Anilnak nem fájt az ütés, a mit maga kapott, hanem az, a mi Assinnak
volt szánva, az fájt.

– Assint ne bántsd! kiáltá a mesternek. A hiba megtörtént, én
meglakoltam érte.

A mester nem hallgatott rá: megütötte Assint. De csak egyszer. Már a
második ütés Anil öklétől jött s az ő fejére szállt, s az elég volt egy
takácsnak még Babylonban is: szörnyet halt bele.

S ez ütés után Anil odaugrott Harmozánéhoz, megragadta annak vállán azt
az ócsárolt palástot, mely már a szép hölgy termete körül volt redőzve,
letépte onnan s annak szemei előtt rongyokra szakgatta azt vakmerően.

Harmozáné szemei ragyogtak.

Mikor a dühöngő ifjú a széttépett palást rongyaira taposott, a hölgy
nyakába rohant, odaölelte őt magához s megcsókolta az ajkait.

– Ilyen férfit kerestem én! – Elkezdted: folytasd!

Azzal eltünt.

S ebből a csókból csaknem egy új ország keletkezett.

Anilnak, ki gazdáját megölte, futnia kellett Babylonból. De nem futott
egyedül. Magával vitte öcscsét is és még egy egész csoportját a
fellázított zsidó ifjaknak, kik a keserű szolgaság kenyerét ették
Babylonban.

E kis csoport bevette magát az Eufrát egy szigetébe s aztán karddal a
kezében szerezte meg a kenyerét. Menhelyüket őserdőkből összehordott
fákkal megvíhatatlanná tették s onnan indítottak rabló hadjáratot a
világ ellen. Számuk folyvást szaporodott Babylonból odamenekülő
elégületlenekkel s rövid időn félelmévé lettek az egész környéknek.

Hatalmukat növelte két alkotó szellem, mely egy czélra dolgozott: Assin
bölcsesége és Anil szerelme.

Assin bölcsesége azt tanácsolta, hogy az új telep harczosai
rablókalandjaikkal ne az assyrokat háborgassák, hanem távolabb
országokat keressenek fel, Parthiát, Armeniát, és Anilt is ugyan arra
ösztönözte a szerelme. Harmozáné parthus tartományi kormányzó neje volt,
s ő nem tudta azt az első csókot elfelejteni.

Az Eufrát-szigeti zsidó ifjak, mint később a varegerek, felvették a
vállaikra dereglyéiket, napijáró földekre elvitték azokat magukkal, míg
más folyóhoz értek, ott vizre szálltak velük, felfelé eveztek s a hol
senki hirüket sem hallotta, hirtelen megrohanták Artaban, parthus király
folyammelléki városait, sorba rabolták azokat, s lekonczolták, a ki
fegyverrel állt ellent.

Győzelmeik hire, halomra hordott kincseik csakhamar egész sereget
gyűjtöttek körülök, s az euphrati sziget már erőddé alakult át, égetett
téglából emelt falakkal: s kezdett az elpuhult Babylon mellett egy új
Zsidóország képződni, melynek már zsinagógája is volt.

Anil most vágyai teljesülte előtt állt: vakmerő bajtársaival szemközt
ment az Artaban által ellenük kiküldött parthus hadvezérre, Narsilámára
s azt egy diadalmas csatában megölte, s annak a csatának az éjszakáján
elfoglalta a kormányzó várát és elvette az özvegyét. Ez volt Harmozáné.

Harmozáné csókjából egy egész hadsereg támadt már.

Anil diadalmasan vitte haza az Eufrat-szigetre hadizsákmányát, zászlóit
és Harmozánét.

A zsákmányt és zászlókat nagy örömmel fogadták a hivek, de nem az idegen
asszonyt.

Anil a Lévi nemzetségből való volt, s annak tiltva van mást nőül venni,
mint szeplőtlen hajadont; de leginkább egy pogánynőt, ki a napot és a
csillagokat imádja, s a tűzforrásoknál áldozik.

De hasztalan volt minden ellenmondásuk: Anil feleségül tartá a nőt; s ha
vétett a nő, midőn Jehova helyett annak az égi csillagait imádta: úgy ő
még jobban vétett, mert ő egy földi csillagát imádta, egy asszonyt.

S a zsidókat az tartá meg mind e mai napig, hogy ők a legkisebb
megsértését a törvénynek sem türték el – a legnagyobbtól sem. Annak
engedelmeskedni tartozott felkent király és hős népkegyencz.

A synagogában elhatározták, hogy Anilnak el kell bocsátani magától a
pogány hitvest. S e határozatot tudtul adni megbízták testvérét Assint.

Assin szerető szivvel, rábeszélő szóval adá elő testvérének a bölcsek
határozatát, kérte testvéri szeretetükre, népének szenvedésére, a Jehova
nevére bátyját, hogy váljon meg azon nőtől, a kiért fel van háborodva
egész Izrael.

És Anil nagyon szerette Assint. Lám a verést is kiállta érte, a
rabszolga korbácsütést büszke lévita vállai elviselték testvére helyett
– szerette népét – szerette atyái Istenét, de mind valamennyinél jobban
szerette Harmozánét.

Annyira ment a szerelme, hogy elmondta a szép hölgynek egy bizalmas
suttogás órájában, hogy testvére mit beszélt neki.

Ekkor Harmozáné adott neki egy tanácsot, a mi bizonyítja, hogy a nők már
évezredek előtt is olyan – diplomaták voltak, mint most.

Azt tanácsolta Anilnak, hogy ha a nép itthon zugolódik, harczba kell őt
vinni: a dicsőségben majd elfelejti itthoni panaszát. Rávette férjét,
hogy ez magát Mithridath királyt támadja meg.

Assin ellene mondott a vakmerő kisérletnek s másnap meg volt halva.

Anil tudta jól, hogy Harmozáné keverte neki a méregitalt; tudhatta
előre, hogy azt fogja tenni, már akkor, mikor elmondta neki Assin
izenetét. De a nő csókja elfeledteté vele a testvér csókját.

És aztán elvitte a népét Mithridath ellen. Az egyenlőtlen ütközetben
elhullott a zsidó ifjak virága az armen nyilak zápora alatt; Anil
csapatja romjaival tért vissza az Eufrat-szigetre. Ott a zsidók törvény
elé állíták és Harmozánével együtt megkövezték.

Ezen végződött az eufratszigeti telep története.

A zsidók elvesztettek a szép Harmozáné miatt egy országot; de
megtartották a törvényt.


V. ARTEMISIA.

A salamisi tengeri ütközet elveszett a perzsákra nézve. Hajóik
temérdeksége miatt vesztették azt el. A tenger teli volt uszó
hajóroncsokkal, árbocztöredékekre kapaszkodó menekülőkkel. A nehéz
perzsa gályák úgy engedték magukat elpusztítani a gyors görög hajók
által, mint mikor a czethalak között dúl a fizeter.

Csak egy öt hajóból álló hajócsoport küzdött diadalmasan a mindenütt
győztes görök hajók ellen. E hajók vezére és parancsnoka egy nő volt:
Artemisia, Halicarnassia királynője.

Délczeg, erőteljes alak, kinek idegeit tenger viharok edzék aczéllá,
nyugtában egy szobor, mozdultában egy istennő: a nyilazó névrokon
(Artemis) maga. Szénfekete haját arany sisak szorítja össze, hatágú
koronával; domború keblét arany pikkely-pánczél fedi, csillagokkal
himzett tunikája két térden fel van gombolva, hogy lépteit ne korlátolja
s márvány sima lábszárait engedi láttatni a magas szárú tyrusi
szandállal; domború csipőit érczöv öleli át, melyről széles rövid kard
függ alá, félválláról biborpalást omlik le a földig. Égő arcza, villámló
szemei, nemes arczéle magas homlokával még jobban hirdetik a hősnőt,
mint fegyverzete.

Ez az asszony nem játszani jött ide. Hajója, a hajdankorban oly hatalmas
«pentere» öt sor evezővel van ellátva, százötvenöt evezőlegény minden
oldalon, a hajó orra alatt, a vízszin magasán, érczsarkantyu nyúlik ki
messzire, s e bordatörő szörnyetegagyar fölött a hajóablakon a faltörő
érczkos mered elő, arra való, hogy a felnyársalt ellenséges hajót megint
leverje a sarkantyúról. Mint egy vas egyszarvú furódik az érczczölöp az
útját álló görög hajó oldalába, melyet kormánya ügyes fordulatával meg
tudott kerülni, hogy derékba kaphassa, míg egy másik görög hajót
nyilvető balistái, a «scorpiók», naphtába mártott nyilakkal gyújtottak
fel, a míg az rostrumával egyenesen neki futott; a harmadik ellenséges
gályát pedig, mely oldalához akart furakodni, hogy evezői tornáczát
összetörje: a hajó közepén emelt helepolisból viperákkal töltött cserép
korsókkal üdvözlék harczosai. A mint a korsók összetörtek, a hajósokra
rohanó viperák oly zavart idéztek elő azok között, hogy rémültökben
abbahagyták az evezést.

Artemisia a hajó hátulján emelt magas erkélyzetről vezényelt és osztotta
parancsait, olthatatlan tüzet, mázsás köveket, mérges kigyókkal, méh- és
darázsrajjal töltött edényeket hajigáltatva üldözőire; míg a szemközt
jövő hajókat furatta. Recsegő, sülyedező, égő hajók, vizbefulladó
embertömegek, uszó roncsok között tör magának utat a vesztett
ütközetből, s mikor észreveszi, hogy öt hajója közül egyet körülfogott
az ellen, viszafordul érte, kiszabadítja. És a csatazaj, az ordítás
közepett hangzik buzdító, csengő szava, mint Olympról jövő kiáltás s
bibor palástja, mint a zászló, repked körüle, czéltábla minden nyílnak
és onagernek. Kezében fáklyát lobogtatva, azzal gyujtogatja az
elröppenésre emelt szurok koszorukat, azzal kész saját hajóját
felgyujtani, ha az ellenség elfogná azt.

«Ah! kiált fel a perzsa király kétségbeesetten a csatanap alkonyán:
férfiaim úgy harczolnak, mint asszonyok, és asszonyaim úgy, mint
férfiak.»

Ez asszony nélkül elfogták volna magát a királyt is.

Artemisia öt hajójával maga védte a menekülőt.

A görög hadvezér a csata folyamában tízezer drachmát tüzött ki jutalmul
annak, ki azt a csodaasszonyt elfogja élve.

A boszu és a jutalom sokszorozta az üldözők erélyét. Utána törtek, a
perzsa gályák gátoló roncsain keresztül, s a Hellespontusig üldözték
hajóit. Futók és üldözők felvonták vitorláikat s a szűk
szigettorkolatból kijutottak a sík tengerre.

Egy fiatal görög hajós, az abydosi Dardanus érte utól legelébb a
királynét. Bátorságra, vitézségre nézve legméltóbb ellenfél.

Azon kornak tengeri ütközeteiben a hajók csataképességét az evezők
alkották. Az ágyúkat pótolta a balista és a scorpió: ez egy nyílvető
gép, mely ölnyi rudakat hajított az ellenséges hajó oldalába, amaz egy
kötéllel hajtott rugékony rúd, mely sziklákat dobált kanálalakú végével
visszapattantában. Az evező legényeken és gépészeken kívül még rendesen
tizennyolcz harczos szokott lenni egy penterén. Nem számítottak
kardtávolnyi verekedésre soha, egész a rómaiak idejéig, kik újabb
harczmodort hoztak be: lecsapó hidakkal fogták meg az ellenséges hajót,
s azon keresztül rohantak rá, kivont karddal döntve el a csatát.

A salamisi tengeri ütközetnél még ezt nem tudták. De Dardanus
megkisérté.

A mint közelébe ért a halicarnassi gályának, saját hajója orráról
átszökött amannak födelére egy merész, aczélerőt tüntető ugrással, a mit
nem csinált utána más s a görög kard rögtön megtanítá a halicarnassi
hajósokat, hogy mi különbség van férfi meg férfi között?

Dardanus egyedül volt, ellenfelei tizennyolczan. Villámgyors csapásokat
osztott kardjával s nem ütött hiába; majd meg a hajófödél hosszában
engedte kergettetni magát; ha megszorították, felszökött a mellvéd
korlátjába, azon futott végig, s félkezével az árboczkötélbe fogózva
áthajítá magát ellenfelei feje fölött a tulsó oldalra. Dardanus az
Olympi játékok négyszer győztes viadora volt, s most remekét tette le.
Egymagában küzdve, a halicarnassi hajó minden tengerészét kényszeríté
elhagyni a hadigépeket s üldözésére rohanni.

Artemisia bámulva nézte a hajó helepolisán állva e vakmerő játékot, a
hol egyetlen férfi, Achill arczával és termetével, mint egy sérthetlen
félisten dúl ellenfelei vérében, kik jobbra-balra hullanak el mellette;
a királynő vezérszavára senki sem ügyel már: a balisták nem feszülnek; a
kos nem zuhog a közeledő ellenséges hajó falán; az pedig csáklyáival,
mint vas körmökkel kapaszkodik hajója bordáiba, s tördeli
előnyomulásával az evezők sorait. S ez egyetlen embert nem bírja leverni
a hajó összes férfi népe.

Artemisia királynő látta a fenyegető veszélyt, baljával leszakítá
válláról a hosszú palástot, jobbjával kirántá kardját, s emelvényéről
leszökve, maga rohant a hős ifjú ellen; a megcsóvált biborpalást röpült
a feje fölött, mint egy lobogó.

A küzdőt ifjú meglepte az új ellenfél látása. A nő, kinek elfogására
indult, nem földi tünemény volt. Nem elég az aczél kar, aczél szív is
kell ahhoz, hogy férfi nő ellen tudja védni magát. Úgy végezte a fátum,
hogy a Dardanus kardja, mely sisakot tört, pánczélt hasított, abba a
fejére hajított biborpalástba belebonyoluljon. Az asszonyi öltöny, mely
karja körül csavarodott, megbénítá mozdulatait, eltakarta arczát. Ekkor
ellenfelei rárohantak, elnyomták, erőt vettek rajta, hurkot vetettek
kezére, lábára s aztán odakötözték az árboczhoz.

Artemisia pedig ismét felhágott az emelvényre s osztá indulattól csengő
hangjával parancsszavait; s a balista kerék fogai újra elkezdtek
kattogni, az onager szurokkoszorúkat s égő ként hajigált az ellenfél
fejére; a falfuró recsegve tört rést a görög hajó ólom-fedte oldalába.
Dardanus az árboczhoz kötözve láthatta, hogy borul lángba a hajója, s
aztán hogy sülyed el lassankint a hullámok közé, bajtársainak
halálordítása mellett.

Ez volt az utolsó kisérlet Artemisia elfogására.

A büszke delnő a csata után a helepolis erkélyére állíttatá fel
trombitásait, s az elmaradó ellenfél gúnyjára diadaláldomást fuvatott
velük, mit az ellenkező szél egész a görög hajóhadig elvitt a sík hullám
fölött.

Artemisia hajói sértetlenül érkeztek haza a cerami tengeröbölbe, hol
Halicarnass pompás városa állt hajdan; egykor a doriai hat város egyike,
most kitaszítva a görög szövetségből, a maga ura, fényben, pompában a
perzsával, erőben, hatalomban a göröggel vetekedő.

A hős királynőt megelőzte diadalának hire. Még az ellenfél is segített
őt magasztalni. Az egész xerxesi hadjáratban egyedül ez asszony hozta el
magával a babért a csatatérről s ellenfelének még a kudarczban is volt
büszkesége, mert Artemisia is görög nő volt.

Otthon diadalivekkel, triumfális menettel várták. Diadalszekere elé négy
fehér paripa volt fogva s útja Minerva templomáig virágokkal hintve.

A trophæum, mit magával hozott, eleven volt: a görög hajóhad legjobbik
hőse, az abydosi athleta Dardanus, lánczokkal kezén.

A legyőzött hős a királynő diadalkocsija előtt fog járulni.

De nem úgy lett.

A diadalkocsi előtt levéteté Artemisia a vitéz fogoly kezeiről a
lánczokat s azt mondá neki:

– Ülj mellém.

Odaülteté őt jobbjára.

S a bámuló cariaiaknak azt mondá:

– Hoztam nektek királyt!

Artemisia özvegy volt: választása szabad, koronáját megoszthatta.

A nép örömüvöltése volt válasz szavaira. Az üdvriadal nőttön-nőtt a
királyi palotáig, a hová elérve, e szóval mutatá be Dardanust Artemisia
országnagyainak:

– Ime királytok!

Azok meghajták előtte fejüket, s a királyi palota oszloptornáczain végig
hangzott a doriai énekesnők üdvözlő dala, a délczeg pár felköszöntésére.

Csak egyedül Dardanust nem kábítá el a mámor. Ő hideg maradt.

Hasztalan részesíté őt Artemisia a királyi hatalom minden pompájában. A
fény nem melegíté őt fel.

– Nektek hoztam királyt, de magamnak nem; panaszolá Artemisia öreg
dajkájának, Biblaisnak.

A sokat tapasztalt agg nő azt mondá neki:

– Ha királyt akarsz megnyerni, azt teheted, mint királynő; de ha férfit
akarsz megnyerni, akkor légy asszony!

S aztán betanítá Artemisiát sok mindenféle olyan tudományra, a mi által
a királynő elfeledteti azt, hogy «királynő»: csak azt tudatja, hogy
«nő». Megtanítá, hogyan kell nem «uralkodni», hanem «szolgálni», nem
«parancsolni», hanem «hizelegni».

A közönséges csáb, hizelgés fegyverei sikeretlen vívtak; az olympi
viador sértetlen maradt. Se a «királynő», se az «asszony» nem hódítá őt
meg.

S mentől jobban elutasítá szerelmét a férfi, a hölgy szenvedélye annál
magasabbra lángolt. Biblais azt sugá neki: «egyszer már legyőzted őt az
által, hogy öltönyödet fejére dobtad. Tedd még egyszer!»

Artemisia megkisérté egészen levetkőzni a királynőt magáról.

Egy hő nyári délben, mikor a forró napsugár mindent elaltat, csak a
szerelmet tartja ébren, Biblais levezeté Dardanust a palota nymphæumába.

Ötven gránit lépcső alján van a nymphæum, mintha egy mély kút feneke
volna, ott buzog fel a hő forrás smaragdszin habja, magasra tolva fel
nyugtalan hullámkupoláját, míg négy ölnyi magasból karvastagságú
kristály vízsugár ömlik alá bele, rézcsatornán át odavezetve s hideg
habjával langygyá vegyíti a forrás hő vizét, s folytonos hullásának
andalító dallamában zengi a nympha örök panaszát, ki szerelmi bánatában
könyjeitől patakká változott. A hét ölnyi mély nymphæum falai haragos
zöld márványból vannak, a mi titokteljes sötétséget kölcsönöz az eleusi
rejteknek. Ámbár a nap felülről lesüt bele egy kerek nyiláson, de a
smaragdzöld vízfenékről visszavert sugára inkább a tengerfenék átlátszó
homályát derengeti, mint a fényt ide alant.

A nymphæumnak egy oldalkamrája is van, nyugágygyal és a tricliniumhoz
való asztalkával, fala és padlója remek mozaik művekben istentréfákat
mutogatnak.

Biblais e kamrácskába rejté a halandók legszerencsésebbikét, kinek
látnia adatott oly titkokat, miket férfi szeme, Apollóén kívül, meg nem
lesett: az is csak «nap» alakjában, mikor «Helios» a neve.

A királynő szállt alá a nymphæumba, hölgyeivel.

Azok hoztak magukkal köszörült kristálykelyhet és zománczos arany
borkancsót, tele cyprusival; simított ezüst tükröt, illatos olajat. A
rózsaolajból az elbugyogó vízszinre öntöttek, mire annak párázatából
édes mámorító illat tölté el a levegőt, azután kifűzték a királynő
sandáljait, megoldák cingulumait és egyedül hagyták őt.

Artemisia phrygiai öltönyt viselt, azt a hosszú, lábhegyig leomló kettős
chitont, a mely festetlen chinai selyem és csalánfonál szövedékéből
készült, az emberi test szinével egyenlő s lágyságában csaknem átlátszó
és az idomokhoz tapad.

A hölgy levette fejéről a hajfonadékait összetartó diadémot; a hosszú
fekete selyemhullám termetén végig omlott. Semmi királynői nem volt már
rajta, egészen nő volt.

Leszállt a vízmedenczébe, válláig elmerülve kéjesen, s a mint a vízből
ismét felmerült, a mint a nap rásütött istennői termetére, egyszerre
világos lett tőle az egész nymphæum, mintha egy fényes églakó szállt
volna alá. A legfényesebb ragyogvány tölté be a mélységet: egy nőalaktól
visszavert napfény.

Az elragadó tünemény, mint a meglesetlen Diana, rejtett grottájában,
tánczolni kezdett a vízben, kaczagott, ujjongott, tökéletes nő volt.
Semmi más, csupán nő. De minden íze nő!

S mikor felemelte a kezét a felülről alá csorgó vízsugárhoz, a keze
fején megtörő csermely szétfecscsenő cseppjeitől ragyogó szivárványkör
képződött bűbájos alakja körül. Lehetett-e az, hogy férfi, a ki ez
alakot látja, oda ne boruljon lábaihoz, őt imádni?

Végre kiszállt a hab közül; kezét keblére tette és nagyot sóhajtott. Ez
a szerelem, ez az epedő vágy sóhajtása volt.

Lehetett-e az, hogy férfi, a ki ezt hallja, válasz nélkül hagyja?

Azután leült a medencze párkányára, ajkait megnedvesíté a cyprusival,
mitől szemeinek tüze még szikrázóbb lett. Végig nézte junoi alakját az
ezüst tükörből s aztán hanyagul ledülve, kezébe vette a lantot, s
elkezdé forró, érzelemteljes hangon Sappho dalát énekelni Cytheréhez.
Azt a szerelemtől lángoló dalt, mely a női szív édes fájdalmait lágyan,
szemérmesen vallja meg, majd hőséggel és merészen árulja el; melyben
összesítve van mindaz az eltitkolt panasz, vak odaadás, álmodott gyönyör
s égő szenvedély, a mit a női szív rejtegetett valaha. A szerelem
hivogató szavai, egy költői lélek által megnemesítve s a védő
istenséghez ima alakban elzengve; a szenvedély lángja az oltár tüzével
egyesítve! Lehet-e az, hogy férfiszív e bűbájos dalnak ellentálljon, a
hogy ellentállt Phaon, a költőnő szívgyilkosa.

Artemisia elhallgatott, utolsót pendítve az ezüst hurokon; leomló
hajfürteit összecsavarva feltűzte fejére, egy hosszú arany tűvel, aztán
fenékig üríté a mámoradó kristálypoharat; olajat öntött a tűzre.

Azzal odalopózott a félhomályos kamrácskába, égő arczát keze fejével
hüsítve és másik kezével szive dobogását tartóztatva vissza.

Hogy még az utolsó lépést is a nőnek kell megtenni!

Nem a királynőnek többé, csupán a nőnek.

Belépett a titokteljes kamrába.

És ott látta maga előtt az imádott ifjut, a kiért vérének minden cseppje
hevült.

Dardanus a nyugágyon feküdt és aludt.

A ki eltudott aludni akkor, mikor egy istennőt látott a habokból
kilépni! A ki eltudott aludni Sappho szerelmi dalán, mely Aphrodite
istennőt hivja s szerelemről beszél, elénekelve a legédesebb ajktól.

Artemisia szivében a szerelmi epedés e pillanattól őrjöngő dühre vált.
Kirántá hajából az arany tűt s az alvó ifjunak mind a két szemét
kiszurta…

… Aztán felkapta a lantot, kirohant a nymphæumból, őrjöngve, lelkét
vesztve futott ki a királyi palotából, folyvást Sappho szerelemdühített
dalait énekelve.

E dalok ugyanazon leukádiai sziklára vezették a királynőt, a melyről
Sappho a tengerbe ugrott le. Artemisia is ott énekelte el utolsó dalát,
onnan vetette magát a hullámok közé.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez a szerencsétlen királynő, ki minden férfit le tudott győzni, csak azt
nem, a kit szeretett; elődje volt annak a II. Artemisiának, ki
Halikarnassban a világ hetedik csodáját, a mausoleumot emelteté meghalt
férje emlékére; a kit, hogy örökre övé maradjon, hamv-alakban bor közé
kevert s e hamvakat megitta. Ezt nem soroltuk a rendkívüli nők közé;
mert hisz az, hogy a nők hűségesek, rendes és mindennapi dolog.


VI. AGATHA.

Róma száz temploma között van egy, melyet csak nagy kereséssel lehet,
cicerone vezetése mellett megtalálni. Tornya hiányzik; egy szűk, romok
közé szorult utcza vezet hozzá a Ponte Rosso mentében; előbb két ódon
háznak az udvarán kell végig menni, azután egy nedves folyosón végig:
ott a templom.

Ez a St. Stefano Rotondo.

Egy roppant gömbölyű terem, melyben első pillanatra meglep bennünket az,
hogy oszlopai, mik a padozatját tartják, a hány, annyiféle anyagból
készült: van ott minden szinű márvány, gránit, travertin, doriai, jóniai
és corynthi oszlopfőkkel; némelyik a nélkül is, vékonyabbak,
vastagabbak. Nem is mind egyforma magasak: a melyik nem volt elég
emelkedett, hogy a plafondig elérjen, az kitoldatott egy más oszlop
darabjával.

De nem ez a legnevezetesebb a St. Stefano Rotondo templomában, hanem az
egész templom belsejét elfedő hetven képcsoport.

Irtóztató látvány! Hetven tableau a martyrok kínszenvedéseiből.

Életnagyságú és élethű képek. Semmi költészet, semmi ihlet a művészi
alkotásokban; de tökéletes pathologiai és anatomiai tanulmány.

Mind a hetven kép egy-egy külömböző nemét tünteti fel a keresztyén
vértanuk halálra kinzatásának. A hagymázos phantasia lázálmainak kellett
megelevenülni, hogy ily képeket alkothasson ember.

Ott nyúzzák elevenen, fűrészelik ketté, tépik szét lovakkal, sütögetik
vasrácson, főzik üstben, égetik szurokban, emésztetik el hangyabolyban,
hasítják kétfelé fiatal fákhoz kötve, sajtolják nehéz kövek közé téve,
koronázzák aczél fejszorítókkal a keresztyén hit vértanuit; arczaik
iszonyatot, kétségbeesést, agoniát fejeznek ki: hóhéraik kaczagnak,
gyönyörködnek, csufolódnak. Mindez a legiszonyúbb élethűséggel
részletezve.

Két festő: Pomerancio és Tiroquesta fordította rá egész életét és
talentumát, hogy e rettenetes templom rémalakjait megalkossa.

A borzalom bámulatával kérdezzük ciceronénktól:

– Hogy érhette utól e kínlátományokat emberi phantasia? hisz ezeket
tanulmányozni kellett.

A vezető mosolyog és halkan jegyzi meg rá:

– A két festő Arbuez korszakában dolgozott.

Ezt elfelejtettük. Hogy mikor a hivők jutottak uralomra, akkor a
kínpadot ők fordíták a hitetlenek ellen.

Mindannyi kedélylázasztó festmény között csak egy van, mely költői
felfogást tanusít: Szent-Agatha martyrnő képe.

A kínpadra kötözött csodaszép leánynak egy hóhérlegény nagy
harapófogóval tördeli ki szép fehér fogait, míg egy másik tigrisköröm
alakú tüzes vaskarmokkal tépi le egyik keblét. A vér szétfecskendez, az
égetett hús füstölög és a kínzott nő mosolyog hozzá.

Ebben a mosolyban van a költészet és a megdicsőülés szentelt hagyománya.

Agatha sicziliai előkelő gazdag család leánya volt. Palermóban lakott.

Rómában Decius uralkodott akkor, s Quintinus volt Sicilia kormányzója.

A kormányzót elbűvölte Agatha szépsége: nőül kérte a leányt.

– Nekem már van jegyesem, felelt rá a leány.

– Ki az? Szebb, jobb, hatalmasabb Quintinusnál?

– Szebb, jobb, hatalmasabb: a Jézus Krisztus.

Egy ilyen szó elég volt arra, hogy hatalmat adjon a proprætornak a leány
felett. Az állam és az istenek elleni lázadás volt az.

– Meglássuk, ki lesz hatalmasabb? monda Quintinus. Az új messiás-e, vagy
isteneink?

Még nem gondolt a kínpadra, a vesztőhelyre. Volt annál még rosszabb hely
is.

Vénusnak mindenütt volt temploma; de cultusát a siciliaiak vitték
legnagyobb tökélyre. Ők meghonosíták a babiloni Mylitta-szertartást,
megrontó eszközét a fiatalságnak s bacchanaljaikból minden sziv
megmérgezve jött ki. A palermoi Mylitta-cultus főpapnéja egy cyprusi
görög nő volt: Aphrondissa. Quintinus a Vénus-papné kezébe adta Agathát.

Rövid időn visszavitte Aphrondissa a hajadont Quintinushoz.

– Vedd el tőlem! Ez rettenetes nő. Lerontja Venus oltárát. Leányaimat
bűnbánókká teszi beszédével s van valami sugárzás az arczán, a mivel az
ifjak szivét megtéríti, hogy a kik bejönnek Venusnak áldozni,
megtanulnak tőle imádkozni.

Ez a megnevezhetlen sugárzat most is ott ragyogott a leány arczán.

Quintinusban forrt a szenvedély. Ő is érezte azt az ellenállhatatlan
varázst, a mit e megdicsőült tekintet gyakorolt reá. Dühítette az, hogy
szerelmi ömlengései, szeméremsértő szavai, kíméletlen durvasága sem
szégyenpirt, sem haragot, sem ijedtséget nem tudtak előidézni a leány
arczán. Az mindenre csak a megdicsőülés mosolyával felelt.

Ekkor aztán kínpadra vonatta a gyönyörű alakot: akarta látni, hogy tünik
el majd ottan az égbenéző mosolygás arczáról, hogy változik az át
kinvonagló torzképpé.

A többit elmondja az a kép a St. Stephano Rotondoban.

Agatha túlélte e kínzást.

Négy nap mulva Quintinus újra maga elé hozatta a martyrnőt s borzalom
leirni! izzó parázson és üvegcserepeken hentergetteté végig.

Akkor meghalt.

Az égbenéző mosolyt még a halál sem törülte el arczáról.

* * *

A népmonda hozzá teszi, hogy a cataniaiak, mikor az Aetna megrendíti
alattuk a földet s hamut szór fejeikre, Agathát szokták segélyül híni,
védszentjüket.

Talán, ha üldöznének bennünket, akkor mi is buzgók volnánk.

Vagy jobbakká tett bennünket a kihülés! S a mai kor emberszeretetben
pótolja ki azt, a mit Istenszeretetben veszített.



HAJDAN, MOST ÉS VALAHA.

(Apró monographia.)


I. AZ EMBERKERÜLŐK TANYÁJA.

Huszonnyolcz év előtt, mikor az első nyarat töltöttem a Svábhegyen (1848
nyarát: a szabadság mézes heteit) még akkor a Svábhegy a világkerülő
emberek menedéke volt. A kelet felé forduló oldalán látszott egy
magastornyu rom: a miről mindenki tudta, hogy az nem valami ókori
váromladék, hanem egy dán báró lakhelye: a kinek más nevét nem is tudta
senki, mint a «dán báró». Kapuja egy keresztül vágott domb mély útját
zárta el, arra nagy betükkel volt fölirva, hogy «tilos a bemenet», be is
volt lakatolva. Maga a báró rompalotájából mindenféle titkos alagutakon
keresztül járt ki, s mindig késő éjjel járt, nem látta azt senki.
Cselédet sem tartott, nem tudni mivel élt? Félelem volt sziklafészkéhez
közelíteni: azt mondták, rálövöldöz a kiváncsiakra s az asszonyokat
gyűlöli. Pedig igen szelid, nyájas, fiatal arczú férfi volt. Mikor
később megismertem, (szomszédok lettünk) igen művelt embert találtam
benne. Nem bántott az senkit. Nem is lakott abban az omladékban, hanem
attól eltakartan volt egy kedves szép kis villája, egész a tetejéig
befuttatva clematissal, beárnyékolva platánokkal. Itt lakott ő egyes
egyedül, hanem volt azután egy földalatti átjárata egy sziklába vágott
hosszú szobasorhoz, ott időzött a nyári forró napokban, vagy a rom magas
tornyából nézegette naphosszant a zajos világot. Szerencsétlen
szívviszony, mely azon végződött, hogy vágytársát párbajban megölte,
száműzé őt a nyugati tenger partjaitól a budai hegyek vadonába.

Nem messze a dán báró e magányos dísz-omladékától volt egy másik
barlanglakónak az oduja; egy embernek, a ki kőből élt. Kő volt a
kenyere, kő volt a háza, kő a tüzelője. Az egész svábhegyen minden ház
az ő kövéből épült: maga pedig a sziklában lakott; oda volt bevágva
szobája, konyhája, kamrája, fölötte a meredek sziklafal, körülötte
halomrahányt kőtörmelék; s a kőhalmok között csodálatos szép fajú
rózsák, mikből egy bokrot most is saját kertemben őrzök. Egy napon a
barlanglakó minden rózsafáját eladta. Csak a fehér levelű nyárfák
maradtak meg sziklái előtt.

Ha a mély hegyszakadékon figyelmesen alátekintettünk, vén diófáktól
félig elrejtve, vettünk észre egy kis házat, melyhez valami rejtett út
vezetett nagy kerülővel. Ez egy silentiarius ügyvéd odúja volt, kit
törvény és pályatársak kiüldöztek a világból. A házikó olyan alacsony
volt, hogy kézzel el lehetett érni az ereszét: kívül egy fülkéjében állt
egy kőből faragott Máriaszobor; előtte volt egy liliomokkal
körülültetett kerek virágágy, annak a közepén meredt fel egy kőobeliszk,
arra volt irva nagy betükkel: «virtus semper diligenda» (Az erényt
mindig szeressük.) A néphit szerint, azon szobor alatt egy asszony sirja
van, kinek halála a férjet vádolja. Ennek a háznak a gazdája is egyedül
lakott e bagoly-odúban évről-évre, kivéve egy napot, a mikor magához
hasonló négy érdemes férfiuval összeült e helyen egy nevezetes tény
végrehajtására, a miből aztán cause celebre lett. Itt készítették a
hirhedett Almássy-féle hamis végrendeletet, a «virtus semper diligenda»
árnyékában.

E völgy fölötti halom tetején épült az «óra», egy évvel később már
históriai nevezetességű hely: innen intézte Görgey a budai várostromot.
Ez az óra adja tudtul az idő holjártát az egész hegynek. Gazdáját, ki
húsz évig szomszédom volt, soha sem sikerült meglátnom. Azt tudom, hogy
tekintélyes polgár, hires csokoládégyáros s egyszer kutat ásatott a
svábhegyen negyven ölnyi mélyre: a kiásott kőből egész hegy alakult, de
víz nem jött elő.

A «hét ház»-nak nevezett épületcsoport közepett volt egy magánytkedvelő
öreg úrnak igen szép tanyája és kertje. Még akkor nem tartották gazdag
embernek. Legszebb tulipánjai voltak és hónapos rózsái. Igaz, hogy
azokból sem adott senkinek. De a tulipánjaiért csak még sem ölték volna
meg, mint később a kincstári jegyeiért. Ez volt az öreg Erny. Ez is
egyedül lakott a házában.

Egy nagy czélnélküli bástya háta mögött feküdt egy hosszú épület. Abban
lakott egy orvos. Hogy kit gyógyított itten? azt nem tudom, mert itt
soha sem beteg senki. Azt beszélték róla, hogy valaha hires orvos volt,
de egyszer a saját egyetlen fiát gyógyította, félreismerte a diagnosist
s a szépreményű ifju meghalt. Azóta nem irt több receptet. A háza előtt
állt egy harangláb. Azon volt két harang. Ezek adták hírül az egész
Svábhegynek a reggelt, delet, estét. Nem is ismerte senki a ház urát
azon a czímen, hogy «doktor», csak azon, hogy «harang.» Ez is egyedüli
lakója volt a háznak.

Az észak felé hajló fensíkon sűrű tölgyerdő terült el messze, de minden
bejáratánál őrt állt a tilalomfa. Ha mégis akadt vakmerő bujdosó, ki
keresztül merte magát törni a galagonyabozóton, benn az erdő mélyén
megpillanthatott egy csinos vadászlakot, mely egészen fából volt építve,
sok műizléssel. Ez egy magyar főúr tanyája volt, ki akkor és később nagy
szerepet játszott a politikai világban: mindenféle cselszövényekre
alkalmas kis tanya, édesekre úgy, mint keserűekre. Hanem aztán mikor a
bozótrengeteg tulsó oldalán egy másik sövényen tört keresztül a
kalandozó, oka volt megbánni a kiváncsiságát; a magasra nőtt árvacsalán
közül elszórt csontok fehérlettek elé s a mint megrecscsent lépte alatt
a targally, két óriási szelindek támadta meg. Azok egy baromorvos kutyái
voltak, a mik miatt senki se mert annak a háznak a tájékára menni. A
hegylakók azt sugdosták, hogy sertéseket hizlalnak itt ebek
harminczadjára került állatok husával.

Nyugatnak, ezen az erdőn túl, következett egy nagy pázsitos tér, a min
keresztül valaki megfoghatatlan okokból mértani szögletre utat próbált
mesterséggel és tudománynyal építeni. A csinált út be volt gyepesedve; a
gyalogösvény megtartotta a diagonált s az erdő felé hajolva, elvonult
egy magános korcsma mellett. Az a korcsma rendes időkben zárva volt.
Innen gyönyörű bükkfaerdőn keresztül, kalapnagyságú gombákkal
boglározott réten át vezetett az ösvény egy sötét csalitba, hegynek
fölfelé. Azon túl megint egy turbánliliomokkal és dictamnusokkal pompázó
pagony fogadta a csatangolót, felváltva mogyoróerdőkkel,
somfagesztekkel; míg a rigófüttytől visszhangzó erdők tündéri sötétjében
egyszerre rábukkant a vándor egy sajátszerű épületre, mely fából volt:
alakjára olyan, mint egy torony; hanem kívül volt rajta egy kerék. Ez
egy kút a hegy tetején. Erről aztán tájékozhatta magát. Ha azalatt
beesteledett, mire idáig ért, még sem tévedhetett el; csak mindig
felfelé kellett tartania; a fénybogárkák megvilágították a mohos gyepet
előtte; mikor aztán egyszerre megszünt az ösvény meredek lenni, egy
fölséges szálfa-erdő fogadta, oszlopegyenességű bükkfák, czinczogó mókus
lakókkal, s a mi fény eléje pislogott a fák közül, az már nem a
szent-jános bogárka volt, hanem egy ablak gyertyavilága. Ez volt a budai
erdők utolsó tanyája, az utolsó emberlakta hely: – ez volt az
«Adliczer.»

Hogy miért hivták Adliczernek? azt máig sem tudom. A gazdája magyar
nemes úr volt, s a bérlője egy tősgyökeres magyar korcsmáros, valahonnan
az alföldről, a hol, mint találgatták, valamikor egy kis
véleménykülömbség volt közötte és a törvény végrehajtói között: azóta
itt a magányban lakik, többet foglalkozva szántás-vetéssel, mint
borméréssel. Jámbor, kevés beszédű ember. A felesége életrevaló kunsági
menyecske, a ki senkivel sem tud beszélni itt ebben a német világban.

Köröskörül ünnepélyes, csendes tölgyfa-erdők, mikben rigófütty,
szajkórikkantás, a fészek kereső hollók károgása visszhangzik: a
vadgalamb turbékolása egész nap nem szünik meg. Puska nem dördül el
soha. – Időszakunk két évvel későbbi: «anno Waffenpasz!» – 1850.


II. A RÉMNAP.

Még egy világkerülőt kell felemlítenem, a ki «anno Haynau» tavaszán
(1850.) itt rejtőzött az Adliczer végvárában, a hova a felesége elrejté,
hogy kiváncsi szemek ne lássák: egy fiatal iró, ki a szabadságharcz
alatt hírlapokat szerkesztett, népet buzdított, versben és prózában; a
harcz után végig bujdosta az országot, míg ismét otthonába visszakerült;
most azután, a vérpad és börtönajtó szomszédságában csataképeket ír a
nálánál jobbakról, a kik már alusznak; közbe somfabotokon tanulja a
műfaragást, az idők divatját; füvészkedik, gombákat szed az erdőn,
magában sakkozik, vagy kártyát vet arra, hogy lesz-e még valaha jobb
világa a magyarnak?

Talán rám is ismer a leirásból valaki.

Tehát ez akkor volt, a mikor Jókai Mórnak nem volt szabad lenni a
világon. Munkáim alatt «Sajó» volt a nevem, leveleim czímén «Benke
Móricz», útlevelemben «Kovács János» (Miskolczon adták) s idegenek
előtt, a kik láttak, a feleségem testvére voltam, ki épen akkor halt
meg. Az Adliczerben laktunk. Itt biztosabb volt a rejtőzés, mint a
százszemű és ezerszájú pesti házban.

Egy éjjel szokatlan zörej vert föl álmunkból. Kis hálószobánk fölött a
padláson valami férfi ütött tanyát. Igen nyugtalan álma lehetett,
folyvást rúgkapált a lábaival és motyogott magában. Nőm különben is
ideges volt; a fejünk fölött alvó zakatolása rémlátványokkal tölté el
álmait; fel-felsikoltott, rablókkal álmodott; utoljára haragba jöttem,
felkaptam ágyam mellől a fejszét, egyedüli fegyveremet, felálltam az
asztalra s megkopogtattam keményen a gerendát, ott, hol a nyugtalan
lélek hentergett s felkiáltottam rá, persze németül:

«Du Malefitzkerl, was polterst mir da oben?»

Természetesen, csak azt akartam kieszközölni, hogy ne zörögjön.

Erre aztán halk beszélgetés támadt a padláson. Ketten voltak.

S nem sokára hallám a lajtorja nyikorgásáról, mely a padlásra vezetett,
hogy a két ember száll lefelé. Ezt pedig nem kivántam tőlük.

S azzal jöttek a mi szobánk felé.

Az ablakon át láthattam őket. Puska volt náluk. – A puska még hagyján;
de sisak is volt a fejükön. Ez két zsandár.

Egyenesen az ajtónkra jönnek; bezörgetnek, én kinyitom, elszánva a
kikerülhetetlen végzet elfogadására.

Erre az őrvezető a kezembe nyom: nem egy békót lánczostól, hanem egy
vánkost, s arra kér nagy alázatosan, hogy ne adjam fel.

Hogy én: a «menekült» ne adjam fel őtet: a «zsandárt!»

Hát ezzel a vánkossal mit akart?

De nem volt idő megkérdezni: úgy elinalt nyomban mind a kettő a sűrűbe
előlem.

Megint lefeküdtem szépen.

De ez az éjszaka, úgy látszott, nem volt a békés nyugalomnak szentelve.

Alig hogy újra elkezdtem álmodni – nem létező boldog időkről, a mint
egyszerre puskaropogás ver föl bennünket.

Hajnalodott.

Először az «Isten-hegy» felől kezdtek lövöldözni. Azután a Farkas-völgy
felől hangzott a puskaropogás. Ez felköltötte a Norma-fa felőli
csatártüzet. Utoljára köröskörül puffogott. A mult év alatt sok szép
lövöldözésben volt gyönyörködésem; de ez a mostani «attak» túltett
minden eddig tapasztalton. Nagy dolognak kell itt végbemenni.

A kósza hír csodadolgokat beszélt kalandozó guerillacsapatokról, a mik a
Dunántúl vidékeit várakozásteljes rettegésben tartják.

A portyázás csatazajának czélpontja egyenesen az Adliczer látszott
lenni.

Végre a Frivaldszky-féle erdőből előbukkant egy vadászcsapat, óvatosan
felhasználva előnyomultában a bokrokat és a szálfák törzseit védelemre;
míg vezérük, egy délczeg főhadnagy, kivont karddal rohant előre
merészen.

Én kinn álltam az udvaron.

A csapatvezér egyenesen felém tartott.

Nálam pedig nem volt egyéb fegyver, mint egy tollkés, meg egy somfabot,
a minek a búbjára egy haldokló huszárt faragtam épen.

«Wo ist der Feind?» rivallt rám a főhadnagy.

Én egész megadással feleltem, tollkésemet becsukva, s botomat a hónam
alá véve, hogy itt «rajtam kívül több ellenség nincsen: én, ha tetszem,
hát itt vagyok, ragyogok.»

A hadfi rám nézett furcsa tekintettel, megrázta a fejét; azt mondta,
hogy «dumme Geschichte!» s azzal harczosaival együtt visszavonult a
bozótba.

Azzal aztán nemsokára elmult az egész csatazaj, a trombiták köröskörül
takarodót fúttak.

Csak délben mondá el a hazatérő korcsmáros a rémséges rejtély
megoldását.

Hát a budapesti garnison ezen a napon gyakorlati próbát tartott a
guerilla-harczból. Egy csapatot még este kiküldtek előre a hegyek közé
guerillának s a többinek a feladata volt amazokat a rejtekeikből
kiugrasztani, körülfogni és elnyomni.

E quasi-guerillacsapat holjártának kipuhatolására lőn kiküldve a
fenttisztelt két zsandár, a kik azonban a sok hegymászást megunták s a
helyett, hogy erdőt, mezőt nyakukba vegyenek: odajöttek a jó, biztos
Adliczerhez, ott jól ettek, ittak, utoljára kértek egy vánkost s
felfeküdtek a padlásra aludni. Csináljanak a guerillák azalatt, a mit
akarnak!

Ezért ijedtek meg aztán, mikor én felzörgettem őket, s ezért
ajándékoztak meg egy vánkossal: a «was polterst?» arra értve, hogy a
«das Polster»-t kérem vissza! S ezért könyörögtek, hogy fel ne adjam
őket.

S bár az ő vétkes hanyagságuk volt az oka, hogy a cernirozó hadak nem
foghatták el a guerillákat, azért mégis nem árultam el őket, nehogy még
főbelőjék szegényeket – vak töltéssel.

Hanem engem megszeppentettek, azt nem tagadom.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

(Más versio szerint az üldöző rendőröknek a magyar szabadságharcz egyik
nevezetes tagját, Nagy Józsefet kellett volna kézre keríteniök, ki
szintén a Sváb-hegy menedékeiben bujdokolt. – Nagy József
fő-főbizományosa volt a magyar kormánynak s atyja a nemzeti szinház
kitünő tagjának, Nagy Imrének.)


III. AZ EMBERSZERETŐK TANYÁJA.

Kik legyenek azok a par excellence «emberszeretők»?

Hát ki volna más, mint a szinészek?

Nem allegoriai értelemben, mint a kiknek minden nap a szinpadon szerep
szerint kell gyakorolni a szeretés virtusát; nem a szó prózai
vonatkozásában, mint a kik szeretik az embert, a sok embert! a
publikumot! kiknek szive leginkább képes befogadni egész tömegeket –
zártszékekre és karzatra elhelyezve: de a szinész valósággal az
emberszeretet osztálya.

Ha kell elhagyott árva gyermeket felfogadni, ott van a szinész; ha kell
elaggott pályatárst inségtől megszabadítani, ott van a szinész; ha kell
lótni-futni idegen ember bajában, ott van a szinész; ha kell
közjótékonyságra utalt intézeteknek énekelni, deklamálni, ott van a
szinész; annál minden panasz érzékeny kebelre talál, ott tudnak csak
őszintén megbocsátani – hűtlen szeretőnek, szerencsés vetélytársnak; –
ott tudják «eltűrni» az embert: a teremtés kiállhatatlan remekét! Aztán
a mit semmi osztály nem tud: a szinész tud egymás közt «mulatni.» –
Prókátor, iró, czigány, orvos, hát még a pap: ha a maga fajtájával egy
társaságba kerül össze, csak veszekedni tud, embert szól, vitát kezd,
magát dicséri, pajtását birálja, külön húz, prætendál, fumigál,
præpotenskedik, s végül megapprehendál; egyedül a szinész tud a maga
fajtájával mulatni.

De csak a maga fajtájával! Nem szereti az idegen ábrázatot, mikor
«magának játszik». Akkor nem kell neki a publikum. Legkevésbbé a
kritikus, az ingyenjegyes!

Nagy gráczia, rokonérzület és közös bajban összetörődés kellett hozzá,
hogy én is bevétessem az adeptusok közé. Az osculum charitatis
szentesíté a szövetséget. Bevettek pajtásnak, komának.

Ők is keresték a vadont, a magányt: az volt az ő boldogságuk. Rég
fölfedezték ők a Sváb-hegyet: azonban dehogy szóltak volna valakinek
felőle; dehogy dicsérték volna annak rejtett gyönyörűségeit. Ez a mi
országunk volt sokáig. Nem tudott felőle senki.

Késő éjjel, játék után, kifáradva a művészi hevélytől, a mint letörölték
a festéket arczaikról, vették a vándorbotot, a batyut, a tarisznyát;
ballagtak ki a városból; ki-ki a maga odujába. A ki vendéget hítt, felét
az enni-innivalónak híven a meghívott nyakába akasztá. Az út hosszú
volt, keresztül a váron, fel a hegyre: megrövidítette azt a kedélyes
adomázás; néha a zivatar is utólért bennünket; a mennykő a sarkunkban
csapott le épen, mikor az Adliczer ajtaján beléptünk. Aztán akkor a
saját vállunk czepelte lakomából duskálkodni! Az volt a lucullusi
lakmározás! De milyen uraság volt az! Reggel kenyeret pirítani az erdőn
a targalyból rakott tűz mellett s szalonazsírt csepegtetni rá és
beszélni tarka élményekről. És aztán kóborolni emberhangot nem adó
erdőkön keresztül, a mikben az utat mészszel megjelölt fák mutatták,
felmászni a János-hegy tetejére, ott leheveredni a fűbe s végigbámulni
azon a csodálatos panorámán: előttünk a két főváros s az alföldi róna
képe, mely képből csak két dolog a mienk: az a kis fekete bogárhátú ház
a tömkelegben, a minek a neve nemzeti szinház, meg az a nagy láthatár, a
minek a neve «haza». Aztán félnapi hegymászás után hazatérni, bámulatos
gombák zsákmányával, csodaszép erdei virágok trofeumaival,
megfizethetetlen drága földi eprek kincshalmazával. (Még most is tudom,
mely bozót közepén termettek a ritka fehér csattogó eprek, ananász- és
dinnye-zamattal.)

Most már mind ennek vége. A szép erdők ki vannak irtva, helyükön
keserves szőlők sínylődnek s rozsdás buza házasodik a pipacscsal; nincs
már se árnyék, se eper, se gomba. A szinészek is urak és unják magukat.

Hej, mikor szegény emberek voltunk, de sok jó napot töltöttünk együtt!

Ott tanyázott Bartha, a kifogyhatatlan aranykedélyű ember, idősb
Lendvay, a milyen gavallér czimbora soha se lesz többet e világon,
László, a társaság derült szelleme, Réthy koma, a furfangos különcz,
Szigeti Józsi, a reményteljes ifju iró és hős szinész, Szigligeti, a
boldog iró és családapa, s a vén Kovácsné, a bohó tréfákért soha meg nem
neheztelő komika. Itt kötötte mezei virágokból óriási bokrétáit a hű
Füredi egyetlen grófnéja számára. Itt versenyzett a csalogányokkal (s az
volt tömérdek) a felejthetetlen, utólérhetlen Hollósy Kornélia, s a ki
már otthonának nevezhette a Sváb-hegyet, a ki már úr volt, lovon járt
(volt egy szamara), itt lakott télen-nyáron a mindig jókedvű Benza! az a
kis kondorhajú leány, a ki trillázva fut apja elé, mezítláb, a leendő
világhirű művésznő: Ida.

Mennyi olympi alak!

És ez mind együtt tartott. Kijártak hozzájuk vendégül a többiek is:
Egressy Gábor, Szentpétery. (Én láttam Coriolant kedvesen pityókosnak s
hallottam Menenius Agrippát danolni!) A meghívott vendég bizony gyalog
jött ki: csak ha előkelő finom úrhölgy volt hivatalos, azért volt szokás
leküldeni a Schafler Miskáig (most déli vaspálya-indóház) egy csinos kis
két szamár fogatú szekérkét, mely a mostani Diescher villa fényűzési
czikke volt.

Valamennyi azon törte a fejét, hogy mit tudna kitalálni, a mivel ezt a
szürke világot elevenebbre színezze.

Annyi adoma van rólok feljegyezve.

A Sváb-hegy feljáratánál, a szőlők alatt állt egy feszület. Biz azt a
budai szőlősgazdák nem tartották oly tiszteletben, hogy szüntelen körül
ne rakták volna azokkal a megnevezhetetlen halmazokkal, a miket a szőlők
termékenységének fokozására szoktak használni. Egyszer a krisztinavárosi
plébános levelet kap a postán – a Jézus Krisztustól, melyben a mennybeli
úr keményen megdorgálja az ő szolgáját, hogy a míg ő kényelmes pamlagán
nyujtózik és füstöl a jó kospallagiból, azalatt eltűri, hogy az urát és
üdvezítőjét a szaraczenusok ily bűzhalmazzal rakják körül! – Másnap el
lett szállítva a kereszt, s felemelve a legmagasabb dombtetőre; most is
ott van. Ez a levél Bartha munkája volt.

Egyszer rossz hírbe is jött a Sváb-hegy. Elhíresült, hogy medve jár az
erdőben. Ennek meg az volt a története, hogy a derék, jó Bognár, a
karmester s még akkor tenorista, bár nem lakott a Sváb-hegyen, még is
kijárt oda, az oly becses gombatelepeket felfedezni. Ehhez pedig Réthy
koma elsőbbségi jogot tartott fenn magának. Minek sikeres megóvására
kikérte a nemzeti szinház ruhatárából a «Téli rege» medvebőrét,
felöltözött bele s elrejtőzött abba a bozótba, a melyen Bognárnak jönni
kellett a gomba-Kaliforniába, s a mint az jött, hirtelen kiemelkedett
nagy morogva a bozótból. Minden hirlap tele volt aztán a svábhegyi
medvével, mely kis gyermekeket tépett össze s egész teheneket falt fel;
utoljára hajtó-vadászatot rendeltek ellene, úgy szabadították meg a
vidéket a vérengző fenevadtól.

Milyen jó mulatság volt ez akkor.

Vagy mikor Szigeti Józsi nem restelt éjjelenkint felöltözni Romeonak s
álbajuszt ragasztva, elmenni guitárreal kezében Julia – no igen, a jó
öreg Kovácsné ablakára s serenadeot adni neki, s másnap komoly arczczal
végighallgatni a jószívű, de idealis matrona exaltált előadását az
ismeretlen imádóról.

Vagy mikor Réthy koma és a kis Török felöltöztek koldusoknak, kerítettek
egy kétkerekű laptikát szamárral, s mint vak koldus a fiával, sorba
énekelték az ismerősöket.

Vagy mikor Egressy Barthával egy alakká burkolva, famozus
prédikácziójukat tarták, Bartha mondá a szöveget, Egressy csinálta hozzá
a taglejtéseket; ha a szöveg elakadt, megvakarta Bartha fejét, s
felváltva megitatta és megtubákoltatá a szónokot.

Vagy mikor Szerdahelyi Kálmán lakodalmán a fiatal szinészek felöltöztek
czigány bandának. Tóth Soma volt a primás, s maguk muzsikáltak a
kedvencz bajtárs menyegzőjén; míg a vőlegény maga s az ifju Lendvay (a
«Bánk-bán»!) eldalolták azt a tréfás német zenevizsgálatot, a mitől az
ember állkapcza-görcsöt kapott a nevetés miatt; a szövegét soha sem
felejtem el:

  «Mein liebes Kind, was kannst du spielen?»
  «Ich kann spielen auf einer Geige.»
  «Czik, czik, czik: das ist die Geige.»

Aztán tovább:

  «Tilililimtim: das ist die Flöte.»
  «Lirum – lárum: das ist die Leier.»
  «Hikkum – hakkum: das ist der Cymbal.»
  «Jikkum – jakkum: das ist der Violin.»
  «Nyek – nyek nyek: – das ist der Dudelsak.»

A chorus utána; minden ember illustráló taglejtéssel kisérve hegedű,
furulya, kintorna, czimbalom, bőgő és duda szózatát; végre az egész
műsort alulról fölfelé, felülről lefelé; hogy az valami elysiumi
mulatság volt.

Vagy talán csak nekünk volt az?

Gyermekek voltunk? A kik tudnak mulatni, a nélkül, hogy egymást
lecsepülnék; a nélkül, hogy egymás pénzét elnyernék; a nélkül, hogy
egymást az asztal alá innák; a nélkül, hogy egymás feleségének a fejét
elforgatnák.

«Ein schlechtes Spiel, das die Kinder nicht freut.» Azt mondja a német.

Ez talán ránk is illik.


IV. A PARNASSUS.

A szinészek maguk után vonták az irókat. Az ötvenes években a Sváb-hegy
megnépesült, itt irta Kemény «forradalom utáni műveit». Csengeri a
«Magyar államférfiak és szónokok» classicus életrajzait; azok a
tölgyfa-erdők látták Szigligetit hosszúszárú csibukjával alá s fel
sétálni, míg a «Világurát» alkotta. Itt szerkeszté Szilágyi Sándor
«Emléklapjait». Itt költé fel Bérczy Károly «Vadász és versenylapjaival»
a magyar high life érdekeltségét; abban a lovagvárban, a mit apósa, a
tudós entomolog Frivaldszky emeltetett az erdők közepett, itt írta meg a
véletlenül kimult nagy tehetségű Berényi sokat igérő «Vak Bélá»-ját,
Sükei «Hulló csillagait». Nekem is legtöbb regényem itt született meg. S
a ki valamennyi között legmagasabban lakott, mind a Sváb-hegyen, mind az
Olympon: a «Karthausi» szerzője, Eötvös. Ott lakott abban a kettős
szárnyú, hollandi modorú házban, a hol most a nagy vendéglő van; de
szent találkozóját muzsájával az a kis schweiczi lak képezi, ott a
délnek fekvő csendes völgyben.

Eötvös volt a Sváb-hegynek nemcsak szellemi, de társulati elnöke is.

Az egész nyarat ott tölté a hegyen. Az irók megtelepedtek körüle.
Kezdtek házakat építtetni.

A «jó szellemek Faustja», kit Mephisto helyett Uriel vezetett, mindenek
felett az égiek és szellemiekre gondolt. Az ő indítványára épült fel a
svábhegyi templom és iskolaház. A hozzá való összeget ő gyüjtötte össze,
adakozás és hangversenyek útján. Egy hangverseny a Fáczánban ezer
forintot jövedelmezett e czélra, s a benne résztvevő művésznőket,
Lonovicsné Hollósy Kornéliát, Jókainét, egylovas fakó szekéren
szállították le az ősvad hegyi utakon odáig. Más ekvipázs még akkor nem
volt. Hanem így összeénekelték, deklamálták a művészek és az irók a
svábhegyi templomot, s akadt egy iróbarát művész a társaságból, Than
Mór, a ki azt remek oltárképpel ajándékozá meg, mely szent Lászlót
ábrázolja. Eötvösnek gondja kiterjedt rá, hogy nemzeti szent legyen az
új templom védnöke. A svábok ugyan jobb szerették volna szent Orbánt
helyette; de pénzt nem adtak hozzá s így semmi szavuk nem volt bele.

Templomunk tehát már volt; de még kocsiútunk nem volt. Valamennyien
gyalog jártuk meg a hegyet, kétszer napjában: Eötvös maga is; végre ezen
is segített Apollo. Kiküldte hozzánk a muzsák tizedikét, a typographiát.
A derék praktikus Emich, a buzgó vállalkozó, mindnyájunk közös kiadója,
egészíté ki letelepültével a Parnassust. Ettől fogva aztán lett
ivóvizünk is, országútunk is, s csak akkor lett aztán a Sváb-hegy valódi
Heliconná, a midőn a muzsák közöttük érezték azt, a ki
szellemterményeikre «még a lábán» előlegez s szükség esetén a váltóikat
forgatmányozza. – Ott lakott Eötvös mellett a «szép kilátás»-nál.
Kedélyes lakomái gyakran egyesíték az irók csoportját: azoknak egyikén
ismerkedtem meg legelőször a «Pesti Napló» hirhedett (Fk.)-jával is, a
kit halálos vétek volt a magyar irodalomtól átengedni a «Pester
Lloyd»-nak! Emich engedte át birtoka egy dombját a nagy Széchényi
nevének megörökítésére; innen az elnevezés: Széchenyi-hegy. Derék jó
ember volt, az Isten áldja meg a porait, én nagyon szerettem. Az utolsó
szava az volt hozzám halálos ágyán: «el ne veszítsétek ezt a jó hazát!»
– No de még addig sokszor felszedett a szekerére, mikor este utólért
félúton, a maga hajtotta két ponival; mert a poétának szárnyas lova volt
ugyan, de a szárnyatlan lovát még csacsinak hítták s annak más dolga
volt.

Lassankint a tudósok is megszerették a Svábhegyet. Frivaldszky itt fogta
a czinczéreket és szendereket, s pompás lovagvárának termeit
természetrajzi muzeummá alakitá át, Brassay itt élt a füvészet- és
nyelvbuvárlatnak, Kovács Endre tudor saját házat vett itt. S végre egy
fenséges vendég is települt meg közöttünk, a regényes Perger-féle
villában: Albrecht herczeg neje és családja. Sokszor láttam a pásiton
lapdázni azt a vidám kis gyermeket, a kinek oly szomorú végzet volt
homlokára irva. (Deli hajadon korában ruhája meggyult s ő összeégett.)

S még a kik alkotni és szeretni nem jöttek is ki a Svábhegyre, legalább
verekedésre jó helynek tartották. Ott a Norma-fa alatti völgyben
csattogtak a kardok Tóth Kálmán és Vajda János között véres
kimenetellel, aestheticai véleménykülömbségért; amott a fensikon furták
át a fákat a golyók, miket a komoly, higgadt Csengery és az istenfélő
jámbor Török János váltottak egymással politikai vita miatt; ott ama
kertben a Ferenczhalmon ment végbe a párbaj Nyiri Józsa és Nemeshegyi
között, szinpadi birálat miatt, az utóbbira halálos kimenetellel, s itt
az Eötvös villa alatti völgyben verekedett egy reggel Egressy Gábor egy
füst alatt két kritikussal, Bajza Jenővel és Zilahyval. Istennek hála!
olyan jó pisztolyaik voltak, hogy délután megpróbáltunk velük czélba
lőni: húsz lépésről nem találtunk bele egy kiterjesztett «Pesti
Napló»-ba (mely a sérelmes kritikáknak helyt adott).

Ez időben a Svábhegy egészen a mi Parnassusunk volt.


V. AZ ÉN FECSKEFÉSZKEM.

Egy kis házikó az, háta mögött egy elhagyott kőbánya üregével,
köröskörül kő és agyaghalmokkal, miket áttörhetlen bozót nőtt be;
rókatanya, tüsköncz fészek; hanem a kilátása nagyszerű, fenséges.

Egy hegedűcsináló építteté. Tehát az is lanttal foglalkozott, mint én.

Vakmerő gondolat volt ebbe a helybe belekapni! Meredek hegyszakadékok,
felváltva kivájt üreggel; földibodzacsalit, galagonyaerdő, s aztán egy
nagy darab sivány, esőtől kilugzott, füvet sem termő agyagtér, kőpor
piramidok, üszögtől égett, levéltelen fák, három holdnyi területben.

Hanem egy előnye volt e helynek. Félre esik, s mégis közel van. A mély
út, mint egy isthmust, félkörben veszi körül. Csak a ki keresi, az talál
rá. Ez nekünk való hely. A kik szeretjük a világot látni és láttatni is
benne s még se lenni benne.

Mi abból a vadonból, abból a boszorkánydombból kertet csináltunk. A mi
fáink a legárnyékosabbak a Svábhegyen. Azokat a fákat mi magunk
keltettük magról, én magam ojtottam a legtöbbet: a föld, a miben élnek
is, az én költeményem; mint a hogy enyim az a regény, a mihez csak a
tintát és a papirost kaptam mástól.

És azonkívül egy album, egy emlékkönyv is a kertünk. Vannak fák, bokrok,
mik régi jó barátok emlékét tartogatják: Tóth Endre, Heckenast, Emich,
dr. Huray sógorom, Károly bátyám, Vályné testvérem, szegény jó anyám,
Konkoly Balázs nagybátyám, Nagy Pál barátom, Gubody, Kiss Miklós,
Horváth Döme képviselő társaim; Pap Zsiga pajtásom, erdélyi, szabadkai,
borsódi, kecskeméti ismerőim egykori ajándékai mind törzsekké nőttek már
fel. Itt van Tóth József komám három darab cserépben nevelt diófája.
Négy volt, mikor adta, azt mondá: «mindenik egy-egy gyermekem nevét
viseli: babonás vagyok rá, ha megmaradnak-e?» Egy kiveszett belőlük. Az
a szegény Mariska nevét viselte: a többi nagyranőtt. S a miket nőm
vendégszereplései alkalmával, ritkaságokat haza hordott: a fák, miket a
szinház építésekor kiszórtak s én nyár derekán elültettem, megtartottam;
kedves sírokról elhozott életfák, Encz, Málnay, Girókuti, Kovács, Barna
Ignácz legkitünőbb ujdonságai; aztán azok az orgonafák, a mik hajdani
két emeletes házamból megmaradtak; mind megannyi emléklapjai egy nagy
könyvnek, a mibe olyan sok van megirva; de a mit csak mi magunk tudunk
elolvasni.

S nem csak az én életemnek története van azokban megirva.

Ez az alacsony eresz, a honnan a messze világba ellátni, annyit
beszélhetne!

Itt ez eresz alatt gondoltam ki a «Magyar Nábobot», melyhez az
alapgondolatot nőmnek egy útleirása adta.

Itt főztem ki az Üstökös, az első magyar humoristikus lap tervét, a
mikor még nem volt se humoros iró, se rajzoló, se olvasó közönség.

Aztán saját ültette szőlőmnek legelső borát is itt szüreteltem el.

Néha napján víg napokat is látott e veranda.

Itt játszottunk Saphirral falra hajítósdit; itt koczintottunk baráti
poharat Sayous-val, Pattersonnal, Beaumont Sommersettel, Braun
Károlylyal, kik mind nagy barátai voltak a magyar irodalomnak és a
magyar bornak.

Itt ültük meg Szerdahelyi lakodalmát s azt a vígsággal teljes vacsorát,
mely a kedves művészpár: Hegedüs és neje utolsó derült napja volt az
életben. (Rövid időn meghalt az egész család: nő, férj és gyermek.)

Aztán rémséges napjai is voltak e verandának.

Itt víttunk egy irótársammal, hirlapi czikk miatt háromnegyed óra
hosszat, míg egyikünk harczképtelenné lett. Itt volt Egressy és Dobsa
között a hosszas aestheticai vitát bevégzett komoly rencontre szinhelye.

Itt tanakodtunk a haza sorsán olyan férfiakkal, mint Tisza Kálmán,
Almássy Pál, Nyáry, Keglevich Béla, Beniczky Lajos, Ivánka Imre; mig
egyszer a tanakodásnak az eredménye tetté lett: megalapítottuk «A HON»
lapunkat.

A minek aztán megint más eredményét érte meg az alacsony házeresz.

Ugyanis a másik év tavaszán itt koczintottunk egy este baráti poharat
Zichy Nándorral, (a ki akkor egy kis ideig nem volt «gróf» a haditörvény
itélete szerint) meg a József-kaszárnya parancsnoktisztjével és
porkolábjával: mi ketten el levén itélve Magyarország jogai mellett irt
czikkünkért nehéz fogságra; emezek ketten pedig saját itéletük szerint
ilyen módon súlyosbítva a fogságunkat.

Itt ez eresz alatt állva láttuk egyszer a villámot szemeink előtt
keletkezni nőmmel együtt: ott csapott el kettőnk között az égi láng,
lesujtva a szomszéd házba! egy vakító gömb, mely szemünk láttára
született. A halál három lépésnyire!

Itt ez eresz alatt volt eltemetve annyi nehéz titka az elmult rossz
időknek. A nemzeti ellenállás erőfeszítése a vas hatalom ellen. Egy nagy
darab történet, mely nincs megirva; mert nem lehet megirva.

Dicsőség és honfierény tényei, a miknek emlékét úgy őrzik, mint szokás
őrizni gyermekek előtt a szülők versenygéseinek titkát.

S ide ez eresz alá hoztak ki egyszer halálos ágyamból, a várost
elhagyatva velem, a mikor már azt hittem, hogy megyünk «pihenni».
Félhalott voltam már: másvilág vándora, s a napsugár s az életadó lég
visszahitt fele utamról; megint itt marasztott hallgatni azt, a mit a
fák beszélnek a méhekkel.

Ez az én magam rakta fecskefészkem.


VI. A NAGY NAP.

Volt aztán egy nagy napja minden évben a Svábhegynek, a mikor
kivetkőzött megszokott alakjából s neki indult vigadni. Ez volt a
pünkösd hétfő, a mire már hetekkel előre szokás volt számítani; a mire
rakta félre a garasait diák és mesterlegény, a mire dolgozott varrótű és
vasaló, a mivel biztatta a családapa életpárját és apróságait: a pünkösd
a Svábhegyen.

Mintha népvándorlás volna, mintha egész város kimozdulna helyéből, úgy
tódult már hajnalhasadtakor a poros, verőfényes úton fölfelé a vándor
mulatóhad. Daloló csoportok, hegynek fel énekelve; szöcske
borbélylegény, gitárral a nyakában választottja előtt walzerezve; kövér
törzspolgár, izzadó homlokát törülve, jámbor szatócs, a ki a kis
gyerekszekérre felpakolt két porontyot, borvizes palaczkot, főtt sonkát,
tejes kávét rengeteg fazékban s azt a szekeret a nagyobbik leány huzza,
a kisebbik fiú tolja, az apa a kulacsot viszi a hátán, a családanya
eleven csirkét a kezében; nevető leánykák, kiknek arczát a hegyilég már
is pirosra festette; czilinderes gavallérok hölgyeik nagykendőjével a
karjukon, nyalka cserepárok piros pozsgás szakácsnékkal, mesterlegények
rudra akasztott seres hordóval a vállukon, szerelmes párok, kiket a
kisérő anyák alig győznek utolérni; stereotyp nyárspolgárok, kik
meg-megállnak egymásnak elmondani: húsz év előtt ez sem volt itt! az sem
volt itt! Karavánok, mik összebeszéltek, hogy egy csoportban települnek
majd le; egész czéhek, egyletek, iskolák, zászlóikkal, maga a vakok
intézete; a ki mozdulhat, mind elhagyta Budapestet s egy vége nem
szakadó népfolyam ömlik hegynek fel: üdvözölve útközben egy-egy szál
czigánytól, ki solo trombitán fujja a közeledő csoport elé a Klapka
indulót, vagy a Schneider Fánit.

Fenn a hegytetőn pedig egyre nő a zsivaj; mintha új honfoglalás volna.
Az érkező csoportok nem keresnek házat, hanem árnyékos fát, bokrot. Ott
ütik fel a bográcsot, a miben gulyáshúst főznek, mellé csapra ütött
hordót; a szép leányok indulnak virágot keresni: akad, a ki segít nekik
benne; a kik letelepedtek a fübe, kiterítik lakomáik kincsét; a
mézeskalácsos sátorok, a gyermekek Eldorádói nagy látogatásnak
örvendenek; vándor tót görbe botokat, bicsakokat árul, azzal minden
ember ellátja magát, a ki csak hozzá jut; narancsos kucséber kosara
kifogy s újra megtelik. Itt dalolnak, ott kergetősdit játszanak; a
bokrokon hölgykalap, nagykendő lobog. Ötven kintorna gyakorolja a
zeneművészetet; a mit kiegészít hat teljes czigánybanda, meg a budakeszi
svábok saját magukból kitelt fuvó és öregdobverő zenekara.

A lemenő nap negyvenezer embert lát tánczolni, ujjongni, tombolni a
Svábhegyen.

A zöld gyepen egész szérük vannak már taposva, s a legrejtettebb erdőzug
megtelepítve boldog emberekkel. A mindig zártajtajú csillagkorcsma ez
egy napra megnépesült: ott működött zenekar, népénekes társaság, hinta,
ördögló (a hogy a Ringelspielt hiják falun); ott döngött a fagolyó a
tekepályán, ott verték a légbe a balmot, (léggel tölt lapda) volt czélba
lövés, birkózás, karómászás; ott zörgött a koczka a krajczáros banknál,
mit vándor kucséber adott fügefüzér nyereménynyel. Idealis hajlamú
csoportok elvándoroltak a szent Normafához, melynek kérge tele van vésve
már megörökített nevek előbetüivel. Ezen a napon Mátyás király kutját
tisztára kiitták.

A felkelő hold aztán látja újra azt a népfolyót visszahömpölyögni a
hegytetőről, a mit urabátyja, a nap, felkapaszkodni látott; zilált
toilettek, összegyürt kalapok, neki pirult arczok, egymást támogató
alakok, danoló csoportok, hahotázó, bőrükbe nem férő egészséges
őstypusai a városi parasztnak, szilaj párok, kiknek nem volt elég a
táncz, még hazatértükben is polkáznak az uton; disputáló polgárok, kik
úgy tesznek, mintha veszekednének, pedig csak fel vannak lelkesülve;
generosus iparos legények, kik büszkék arra, hogy megfogadott
kintornással kisértetik magukat hazáig; egy-egy exaltált alak, ki
mindenképen itt akar maradni, s nem látja át, hogy miért kell őtet a
feleségének, meg a hugának a két karjánál fogva vezetni? közbe egy-egy
sikongató szép lány, a kit felültettek egy szamárra, s fél, hogy leesik
róla; akarja, hogy tartsa valaki. S ez a látvány így gördül, gombolyodik
ezernyi változatban éjfélig, és azontúl is, a gyepen még tánczolnak
lámpavilág mellett a kíntorna körül s a lombsátor alatt még reggel is
hangzik a budakesziek öreg dobja és trombitája.

Másnap csak a tánczolók által karikára taposott tánczszérük, törött
palaczkok, pecsenyetakaró papir és narancshéj tanuskodik róla, hogy mi
volt itt tegnap.

Csak egyszer volt még ennél is nevezetesebb, izgalmasabb napja a
Svábhegynek. Az évre nem emlékezem már. Általános napfogyatkozás volt
jelezve a naptárban. Természetesen, ezzel kapcsolatban annak a hirnek is
el kellett terjedni, hogy azon a napon a világ elsülyed.

Nem tulzok, ha azt állítom, hogy azon a napon hatvanezer ember gyült fel
a Svábhegyre. Még pedig vegyítve a legelegansabb publicummal. Itt álltak
a templomtéren az előkelő világ ekvipázsai s annyi selyemuszály még nem
söprötte a svábhegyi pázsitot.

Természetes volt az okoskodás, hogy ha az egész világ elsülyed is: a
Svábhegy akkor is megmarad.

Mikor aztán a naptányér teljesen elsötétült, csak egy fekete czéltábla
állt ott az égen, a mibe puszta szemmel be lehetett nézni: akkor úgy
elcsendesült minden, hogy a rengeteg nép ajkáról egy szót nem lehetett
hallani. Csak a kakasok kezdtek el kukorikolni ez ünnepélyes csend
alatt. Azt gondolták: éjfél után van.

Mikor aztán három percz mulva újra előtört a fekete czéltábla mögül a
nap karimája, mint egy villámló fénykarika, akkor meg egyszerre egy oly
óriási örömrivallás tört ki a néptömeg ajkairól, hogy én ahhoz hasonlót
nem hallottam soha. Megéljenezték a napot!

Kedves volt akkor a Svábhegy úgy-e? hálátlan pesti nép! Örültetek úgy-e,
hogy megszabadultatok? ezt a Svábhegynek köszönhetitek. Ha Pesten
maradtatok volna, az bizonyosan elsülyedt volna alattatok.


VII. A SZŐLŐMIVELŐ VANDÁLOK.

De csak addig volt a Svábhegy paradicsom, a míg hire nem futott, hogy
az.

Ekkor egyszerre ellepték a szőlőmivelés vandaljai. Nincs rettenetesebb
mongol csorda, mint ez a szőlős gazda! Elpusztít az erdőt, a hová csak
letelepedik. Nem szent előtte a százados bikkfa, levágja, tüzelőfának
felaprózza, jufarkut ültet a helyébe; elpusztítja a muzsáknak szentelt
berket s a fülemüléket a madár-piaczra viszi: a szőlőben nem türnek
madarat. Gyakran találni a szép sima pázsitos lejtőkön itt amott
félhold- és egész köralakú helyeket, a hol a fű sokkal sötétebb, mint
másutt. A költők románczai azt mondják, hogy ott éjjelenkint a tűndérek
(elfek) szoktak tánczolni; a gombaszedők pedig úgy tudják, hogy ott
teremnek a legszebb csiperke gombák (champignon) s a kettő
összeegyeztethető; azok az egy nap keletkező titokteljes növények a
tündérkék sátrai bizonyosan. A szőlős Dzsingiszkán felkapálta
valamennyit, nem bánta, akár gomba, akár tündér: kadarkát ültetett a
helyébe. Kivágták a gyönyörű hársfaóriásokat, Mátyás király egykori
mulatókertjének négyszázados tanuit; a források őreit, a terebély
juharfákat; a szőlőmívelés kiterjedt egész az Adliczerig s elűzte a
rigókat és a muzsákat a világba.

Mert ez a szőlőtatár azt hiszi, hogy mindenütt megterem az, csak pénz
legyen hozzá.

Oh az ősalkotó valóban indokolt boszuállásból bocsátja rá a philloxera
vastatrixot! Mert a ki azért pusztítja ki az erdőt, hogy krumplit vessen
a helyébe, annak mentsége az, hogy «éhes», de a ki szőlőért irtja a
ligetet, az csak «szomjas», s ez nem mentség. Ha én szőlőt ültettem,
kőporhalmot telekesítettem meg érte, kutyatejet termő sívány földet
kényszerítettem a meghódolásra s lett is áldás rajta, mert borom
folyékony tűzláng, a miből ha a német iszik, magyarrá lesz tőle. De ezek
a barbarok a fekete televényt boszantották szőlőültetvénynyel s nem
akarták elhinni, hogy az nekik egrest fog teremni, meg rekettyét, meg
semmit.

A hegy aztán azzal állt rajtuk boszut, hogy a míg bort akartak belőle
facsarni, a vizet is megtagadta tőlük. A ligetek kiirtásával elapadtak a
források; a Svábhegy, melynek éltető forrásvizét Mátyás király
vízvezetékkel viteté fel a budai várba, (az alaguthoz vezető
pinczeépítmény, melyet a forrás fejéhez épített, méltó a megtekintésre:)
most oda jutott, hogy a Dunáról kellett felhordatnunk a vizet.

Hanem támadt e helyett tíz csapszék a környékemben. Az én csendes,
nyugalmas magányom körül lett véve egyszerre kurta korcsmákkal, a hol
részeg szőlőkapás, vinczellér, majoros, estétől reggelig muzsikáltatott,
énekelt, ordított és verekedett a még részegebb fuvarosokkal, a kik
maguk mindig ittak, de a lovaiknak egész nyáron nem adtak inni: levén a
víz drágább, mint a bor.

Utoljára megutáltam az egész Svábhegyet, elmenekültem Balaton-Füredre:
ott «csendes» világ van, még lehet nyugodtan dolgozni. Ez az én nyári
mulatságom. Aztán ott van «víz»! A szép nagy Balaton s a három öles
forrás víz a kutamban. Mit érne az a Svábhegyen?

Csak késő őszre szoktam hazavetődni, az én zöld levelü albumom honába; a
hol még mindig van a fáknak valami mondani valója hozzám és a méhekhez…


VIII. A JÖVŐ.

Eddig tart a Svábhegy multja. Egy nagy punktum, azután rá egy nagy kezdő
betü élesen elkülöníteni a szakaszokat.

A punctum a tavalyi jégeső. (1878.)

Ez tökéletesen leseperte a szőlőspekulánsokat a Svábhegyről. Engem is
elvert: de nem sajnálom, csakhogy ettől a plágától megmenekültünk. Az
erdők helyére ültetett szőlőket széltére irtják ki és ültetnek helyükbe
újra erdőt: a források körül megint ligetek zöldülnek ki.

A tíz kurtakorcsma körülem, mintha elfujták volna, úgy elmult. A fuvaros
se részeg már minden este. Csak az ősi Sauer korcsma, meg a Carl
szomszéd maradt meg. Az előbbi is nevezetes egy hely volt hajdanában;
gazdája megülte sokáig Kufsteint.

Az a nagy kezdő betü pedig a fogaskerekű vasut.

Vasut a Svábhegyre.

Fel oda, arra a magas hegytetőre, a hová még «tegnapelőtt» csak gyalog
lehetett járnunk s a hol pihenőre biztatgattuk az elemozsinánkat utánunk
czepelő tót atyafit: «estye kustyi!» («még egy kicsit»); s ott most
pompás vendéglő áll, melynek roppant termében Budapest elegáns világa
mulat, báli toilettben: katonazene mellett.

Az a terem valamikor a Karthausi költőjének szentélye volt.

Hja bizony, úgy van az. Már a holnapi napban élünk. Ez már a jövendő!
Mi, a tegnapi nap emberei csak zsellérek vagyunk már benne. S mi is már
csak ketten-hárman vagyunk. Hová lett a többi?

Annyi fényes, kedves, ragyogó, szeretett alak! annyi mulatságos,
kedélyes, ismerős rokonszív! annyi jó barát, segítő társ a bajban,
osztályos az örömben, elment már mellőlünk! Olyan magunkra maradtunk!
Bartha, mind a két Lendvay, Egressy (s kik vele víttak: a két ifju
kritikus) Szentpétery, Szerdahelyi, Tóth Józsi és a Hegedűs-pár! (Úgy
látszik, a mennyországban nemcsak énekelnek már, hanem drámát is
játszanak). Aztán Benza! Wájával, Nagy Imrével együtt! Eötvös! Emich!
Bérczi! Kemény! Frivaldszky! Szigligeti! Ki felel a felkiáltó jelekre?

Nemrég még a Svábhegyen közel és távol szomszédok mind egy nagy
társaságot képeztünk, ma már alig ismerek a körülem lakók közül valakit.

Uj korszak ez már, s az nem áll meg az én kedvemért.

Ne is álljon meg.

Haladjon, míg eléri azt a képet, a mit magam előtt látok.

A gazdag főváros lassankint átlátja, hogy az egészség az első kincs a
világon. Ez a capitalis, ez a dominium, ennek kell az investiálás s
annak a hypothekája az istenadta hegy. Az erdei légben arany van! Minden
emberre nézve, a ki csak munkája után él, California ez a svábhegyi lég.
Akkor aztán megbecsülik ezt a mérhetetlen kincsbányát.

Már is díszes közönség lakja a villákat, fővárosi előkelő urak foglalták
el a tért, a kik szeretik a kényelmet, a szépet, a harmoniát. A táj
otthonias, lákályos, előkelő jellemet kezd ölteni. Olyan urak lakják, a
kiknek dolguk is van. Ismeri már a Svábhegyet maga a képviselőház is;
Albrecht herczeg egykori nyári lakában most a Lipótváros képviselőjének
vendégszerető asztala gyűjti össze a honatyákat, (Ez is elmult már!) sőt
magát a casino elnökét is látjuk naponkint egylovas fogatán kikocsikázni
a hajdani Emich-féle villához. Majd megjön a többi is. Csak rá kell
várni és akkor megvalósul ez a kép.

«Kényelmes serpentina vezet fel a tetőre, s a látogatót díszes kioszkok
fogadják; árnyékos fasorok borulnak össze a sétány fölött, a villák
udvarain szökőkutak vízsugara tánczol bőséges vízvezetéktől táplálva;
buján tenyésző fenyőfák hivogatják a vándort a virágillattól elárasztott
népkertbe, melynek útsorait hirhedett hazafiak márványszobrai díszítik
körös-körül végtől-végig…»

… Ne tessék a tollat hegyezni, tisztelt kritikus úr! hisz nem a
Svábhegyet irtam le, elkapott phantásiám nyomán, hanem csak a római
Pincio-hegyet, jegyzeteim szerint.

Hja, könnyű Rómának! fogják ellenvetni. Az csinálhatott magának ilyen
Monte Pinciot! Neki ott voltak a pápái, s azoknak volt pénzük.

Csakhogy a Monte Pinciot nem a papok varázsolták ilyen tündértanyává,
sőt ellenkezőleg: Lucullus és Messalina hajdani bűvös kertjeit a
St.-Maria-kolostor szőlőkké alakíttatá át, a szőlőkből újra ligetet egy
idegen csinált Rómának, I. Napoleon; s ki e művet befejezte – az volt
Mazzini.

Mazzinink már van.

De pénzünk is lehet hozzá. Ha azt, a mit a mult években szédelgő
vállalatokban Budapest elvesztett, a budai hegyekbe ölte volna, túl
tenne a Monte Pincio gyönyörüségein, ez legalább megmaradt volna
neki.[3]

Meg is lesz egyszer jól tudom. A Svábhegy lesz Budapest Monte Pincioja.

Én ugyan annak a kornak nem leszek a historicusa. De mégis lesz benne
részem.

Úgy akarom és meghagyom, hogy itt hagyjanak pihenni a Svábhegyen. El ne
vigyenek a kerepesi-úti kertbe a sok dicsekedő márványoszlopok közé.
Mint élő ember se szerettem a nagy társaságot, nemhogy mint kisértet.
Tegyenek oda a négy fehérlevelű hársfám alá. A hársfák megőriznek engem,
én meg a hársfákat. Nagy kiséret, pompás gyászmenet se kell odáig. Húsz
lépés az egyik fekhelytől a másikig. Kő se kell oda, csak a zöld gyep
maradjon. Nem bánom, ha vendéglőt csinálnak is a házamból, szeretem ha
tánczolni, dalolni fognak körülöttem s nem rontom el senki mulatságát.
Csendesen maradok és hallgatom, a mit a fák beszélnek a méheknek, a
méhek a virágnak s a virág gyökere én nekem.

De azt a négy fa közötti tért követelem és fentartom magamnak a pompás,
a boldog Svábhegy jövendő dicsőségéből!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –



UTAZÁS A HARANGOKKAL EGYÜTT.


I. EL INNEN!

Három lapot szerkeszteni, s annál fogva ex offo mindennap tizenhárom
lapból árvízveszély-híreket, osztrák-magyar ministeri alkudozásokat és
Miltonbirálatot olvasni, ez olyan martyrium, a mi elől még egy szent is
megfutott volna, a mi pedig én még eddig nem vagyok. És aztán még nem
láttam két olyan dolgot a földön, a mi nélkül pedig költőnek a földet
elhagyni nem szabad: nem láttam Itáliát és nem láttam a tengert. Pedig
mennyit irtam mind a kettőről – képzelet, álom után.

De megvallom, hogy sohasem szerettem utazni. A megszokás embere vagyok.
Szeretem az alacsony házikómat, s az enyéimet, kik benne laknak, az
ismerős szobámat, a vén iróasztalomat s a karszékemet, melyben
huszonnyolcz év óta ülök, a szerkesztőségem barlangját, a hol a parkett
koczkái a dicsőségtől és a rajtok járástól homorúvá koptak már; szeretem
Budapestet, a minél szebb város nem lehet a földön és a Dunát, a minél
dicsőbb víz nem képzelhető; szeretem barátaimat, szeretem ellenségeimet
s el tudok ácsorogni naphosszant a Svábhegyen, magam ültette, most már
vén fáim alatt és bámulni azt a soha meg nem unt képet magam előtt: a
nagy dunamelléki rónát, a láthatáron csillámló toronytetőkig s vissza a
szemlátomást növekedő ikerfővárosig, a mit a nagy kék folyam elválaszt s
ugyanaz megint összeköt; szeretem zord időben a meleg szobát, a hol
magam fűtöm a kemenczét, szeretem a kora reggeli munkát, a rendes
időbeli ebédet, a minek a jó leves a koronája, a délutáni pihenést;
szeretem az országgyülést, a hol négyszáz veszekedő társak vagyunk s
mind jó barátok. (Némelyiknél nem is tudom, miért veszekedünk? s miért
vagyunk jó barátok?)

Ezúttal azonban mégis történt valami a világban, a mi elvette a kedvemet
az otthonomtól.

A párt, a melyhez tartoztam, kormányra jutott, ezzel együtt nekem is
kötelességem lett, mint lapszerkesztőnek, a pártommal együtt menni s a
kormánypolitikát védelmezni.

Ez olyan érzés, mint mikor egy asszony özvegységre jut. Most ő lett úr a
háznál, most már ő végezheti mindazt, a miért eddig minden nap
pörlekedett a férjével; mármost csinálhatja mindazt jobban maga, ha
tudja; az egész ház gondja az ő vállán fekszik, ki eddig csak a készhez
ült hozzá, s csak az öreget ösztökélte függönymögötti prédikácziókkal.
Hogy fog elbánni a sok idegen ellenséggel? hát még a hitelezőkkel! (A
megboldogult nem igen jó gazda volt, sok adósságot hagyott a
successoraira!) És aztán a nyakára nőtt sok nagy refractarius gyerek, a
kiket ő maga kényeztetett, pártul fogott, mikor az öreg jött a
spanyol-náddal, rendet csinálni közöttük. Ő fejtette ki bennük az
ellenkezési ösztönt. Most aztán hogy birjon velük? A kormányra jutott
oppositio valóságos özvegy asszony (a bibliai olajos korsó nélkül).

Nem kellemetes dolog kormánypárti prókátornak lenni.

Ellenzéki hirlapirónak arany a dolga! Félnek tőle és magasztalják.
Themából soha sem fogy ki. Lelkiismerete mindig nyugodt, ha jót
indítványozott, azért, mert jót talált ki; ha rosszat, azért, mert úgy
sem lesz belőle semmi. Míg ha egyszer kormánypártra került, köszönnek is
neki, nem is az emberek, szidják s azt kérdik tőle, hogy érzi magát?
ráolvassák, hogy bezzeg nem azt beszélte tavaly «a Löki gyöpön!» s ha
csak hazaárulónak nevezik, még akkor nagyon tisztességesen bánnak vele.

Egy ilyen keresztre feszítő nagyhét idején aztán megelégli az ember
«ezt» az egész Szentföldet, a Sion-hegyével és a «frigy ládájával»
egyetemben, s megirigyli a harangoktól a Rómába menetelt; «vigyetek
engem is magatokkal, kollégátokat, a «hirharangot»; a ki szintén «vivos
voco, mortuos plango» (prænumerans-halottakat) – de «fulgura többé non
frango».


II. A KIK EGY ISTENNEL HARCZOLNAK.

A klasszikus mythologia a földet is, mint Istent személyesíté.
Változatos istenség! Édes kényeztető, ingyen ajándékozó, aztán meg
kegyetlen, mostoha, kényszerdolgoztató.

Hazánkból az áldott Muraköz veteményes kertül ápolt vidéke után, az
osztrák virányokon túl, a vasut a vendégszeretetlen Karst
hegygerinczeire vezet fel. Egész éjjel a sziklák döreje visszhangozza a
mellettük elvágtató vonat robogását; a holdvilágnál fenyőkkel borított
hegyoldalak tünnek elé, a sötét örökzöld óriások szinte ráhajolnak az
alattuk elkigyózó vaspályára. A lég hideg lesz, az ablakok verítéket
vernek, a fenyőerdő is elmarad, felváltja a borókabozót. Az is egyre
törpébb lesz, a földre lapul, meghúzza magát a sziklák zugaiban; utóbb
helyet ád a mohának, gyopárnak, áfonyának. Mikor a szürkület kezdi
megvilágítani a tájat, egy vigasztalan sivatag áll előttünk, egy
holdbeli tájkép, csupa kőből. A Karst hegygerincz fensíkján futunk végig
s a mennyire szem ellát, nem jön elé más, mint egymásra dülő sziklák,
mészkő-szirtek, pala-rétegek, dolomit-tömegek, sehol egy emberlak, egy
legelésző kecske, de még csak egy madár sem.

De a mint a bevágásból kiszabadul a vonat, a hegylapályon egy helység
tünik elénk, falu toronynyal, melyhez szép egyenes országút vezet. A
házakat fák árnyékolják be. S köröskörül sziklaomladékok. A laposon
lomha fehér köd fekszik, mintha tó volna.

Hol van ennek a helységnek a szántóföldje? Hol vannak ennek a gyümölcsös
kertjei, kaszálói, legelői? Miből élnek e helység lakói, ha igazi
emberek, és nem az ördög fiai, kik köveket esznek?

A tovább fejlődő táj megfelel a találgatásra. Mintha egy strategiai
táborhely tünne elénk, kerített váracsok, avarsánczok, a mértani ábrák
minden változataiban szaggatják meg a sziklasivatagot. Az istenséggel
harczoló ember követ kő mellé hengerített, összekapargatta alóla a
televényt, míg kidaczolt a sziklasivatagtól egy akkora tért, a minő az
alföldön egy szérű, azt bevetette gabonával, a sziklákból emelt fal
mellé gyümölcsfákat ültetett; a kősáncz egyúttal védi azokat a Bórától
és a Siroccotól; egy-egy kis döbözből virágzó baraczkfák emelkednek ki a
meredek sziklaoldal közepén, mint Semiramis függő kertje, virít,
rózsaszínben virágzó fáktól szegélyezve, egy rozsvetés négyszögű
táblája. Majd mintha egy földből kiásott város volna; egy darab Pompéji:
fal fal mellett, a piaczok, templom-romok. A daczoló ember
kényszerítette a követ, hogy adjon helyet az ő kapájának. Azokban a
falközökben terem a népnek kenyere, teje, gyümölcse… Ez a föld igazán az
övé, ő segített azt teremteni.

Bezárja e látványát a Karst sziklasivatagának egy valóban elhagyott
helység romja. Csak a falak állnak már. Némelyiknek belsején még
látszik, hogy kékre vagy tarkára volt festve, a mohos falon még látható
öreg betükkel felmeszelve a tulajdonos neve; a sütő-kemenczék korma
emlékeztet a hajdani tűzhelyre. A cseresznyefák szépen virágoznak a
romok közepett. Lakóik belétörtek az istenséggel folytatott harczba.

… És én előttem a «Mirhó-gát» képe áll, a hogy tanakodik rajta
ásónyelére támaszkodva ötszáz izmos, erős férfi, hogy segítsen magán? S
nézi hideg nyugalommal, hogy foglalja el tőle egy rövid nap alatt a
vizek istensége százezernyi holdjait az istenáldotta, zöld
kalászborította rónaföldnek!


III. TENGERPART, TENGERTÜKÖR, TENGERVÁROS.

A vasut egyszerre keletnek kanyarodik s a mint egy kettévágott hegy
kapuján kiszabadulunk, előttünk áll a tenger.

Ez a titokteljes világ, a mi több embert táplál, mint a föld. A közös
haza.

A nap épen akkor jött fel a dalmát hegyormok mögül, a hullámokat ezüst
csillám födte egész a láthatárig; tíz vitorla látszott a távolban; a
szemközti partok átlátszó köddel voltak elfátyolozva.

A tenger szépsége még arra nézve is elragadó, a ki azt a pompázó földdel
hasonlítja össze; hát még nekünk, kik előtt az árvíz ellentétes
panorámája vonult végig még tegnapelőtt. A mocsokkal, iszappal hömpölygő
áradat után a csendes, suttogó, zöld kristályként átlátszó tenger.

A délnek forduló part már egy másik zóna.

Az elhagyott hegytető még a «mérsékeltnek» csufolt földöv területe, a
meredeken aláomló part már a meleg földöv első szalagja. A tenger örökké
meleg. Az adriai partvidék ritkán lát havat. Bizonyítják ezt a vén
olajfák, mik a partoldalakat fedik, örökzöld ezüst hamvas lombjaikkal.

Titokteljes birodalma a néma népnek, a melynek óriásai hatalmasabbak a
mi hadvezéreinknél, építészei, a korallok, nagyobbszerű műveket
alkotnak, mint a mi münstereink; földlakói, a csigák, jobban hiszik a
halhatatlanságot mint mink, mert életükben megcsinálják sarcophagjaikat,
a mit az utolsó napon újra felvehetnek.

A tenger, ez a titokteljes perczinga az idő nagy óraművében, mely
szabályosan számlálja a csillagászi nap kezdetét és végét, még az éjsark
alatt is, hol a hosszú éjben nincs dél, nincs éjfél.

A tenger, a szabadságvágyat felköltő, a visszatérő emléket fentartó, a
függetlenséget ébresztő nagy elem. A mely népnek tengere van, az nem
könyörög annyit a földnek s nem káromolja annyit az eget.

Az egész part egy folytonos kert, lépcsőzetes szakaszokra rendezve, mint
egy amphitheatrum karzatai; a szakaszok falai mellett szőllőlugasok
képeznek hosszan elnyuló mennyezeteket; a gyümölcsfák teljes
virágzásban. (Hajh, azokat soha nem bántja sem a «három fagyos szent»,
sem a mogorva borkostoló Orbán!)

A kertlánczolat véget ér Miramárnál; a tündérszép kastély, sötét
cziprus-ligetével messze benyuló földnyelv előfokát koronázza, s innen
meglátszik Triest.

Ausztria gyöngye. A gyöngy foglalatja sokba is kerül! Beszél arról a
delegatiók évenkinti költségvetése. Egy kétárboczos épen most indul
útnak; vitorlái dudorrá felfuvódva, úgy áll ott a sima víztükrön, mint
egy torony fantomja. A kikötőt árboczerdő tartja megszállva.

Triesztet ismerik sokan, leirták elegen, én csak annyi időt töltöttem
benne, a mennyi kellett rá, hogy nőmnek és leányomnak meleg öltönyöket
vegyek, miket elég könnyelmüek voltunk otthon hagyni, azt gondolva, hogy
Olaszországban meleg van. Egész utazásunk alatt nem volt nagyobb meleg
hét, nyolcz foknál. Az egy napi itt időzés nagyobb részét Miramárra
szántam.

Hogy megvalljam az igazat, a tengerváros nem tette rám azt a benyomást,
a mit vártam. Szép rakpartja nagyon csendes rakpart. A kikötőből egy
hajót láttam csak eltávozni két nap alatt, s érkezni egyet sem; a reggel
látott vitorlák halászbárkák voltak. Gőzös füstje nem tünt fel az egész
tengeren. Rakodni csak dongafákból láttam, kirakodni csak déli
gyümölcsökből. Lehet, hogy ez csak ezen a napon volt így. A pesti
rakpart élénkebb képet mutat. Ez igazi emporium jellegével bir, gőzösei
fürge rajával, míg Trieszt kikötője oly mozdulatlanul áll, mintha
photographnak fogadta volna meg nyugalmát.

Valami kis izgalomról is tudtam meg valamit egy ott megtelepült régi jó
barátomtól, dr. Goldmarktól. A triesztiek a jó öreg Garibaldinak egy
hozzájuk intézett levelére szándékoznak valami választ componálni (ad
formam, hogy a képviselőjüknek is bizalmat szavazzanak, de a kormányt se
bántsák meg). A derék öreg szabadsághős a triesztieket megbiztatja, hogy
eljön a boldog idő, a mikor ők is Olaszországhoz fognak tartozni, s a
jámbor triesztiek most nem tudják, hogy mit vegyenek maguknak ezen az
ajándékon?

Már hogy mit nyerne vele Olaszország, ha Trieszt hozzá tartoznék, azt én
nem tudom; hanem hogy mit nyerne vele Trieszt, ha Olaszországhoz
tartoznék, azt nem tudja senki.

Nem is említve azt, hogy «drága» ugyan, de nem «eladó».


IV. EGY DRÁMA SZAVAK NÉLKÜL.

Verőfényes tavaszi délután volt, mikor Miramárba kimentünk.

Hasonló az az ezeregyéjszakai elbüvölt kastélyokhoz. Környezete oly
andalító, üde, buja növényzet mindenütt, örökzöld fák, bokrok, virággal
rakva, mézterhes illat a légben, az arányos fák koronái fölött kimagasló
kastélytornyok oly kiváncsiság-csalogatók s aztán épen olyan csend és
magány a ligetben és a pompás tornáczokban, minő a keleti mesék vándorát
fogadta.

Végre mi is találunk egy dzsint, a ki az egész tündérkastély őre. Nincs
hosszú zöld szakálla, mint Sheherezáde szellemeinek, ellenkezőleg,
simára borotvált arcza; egy lugasban regényt olvas. Ohajtásunkra
félbehagyja Gaborieaut, – tán épen a legérdekesebb helyen, a hol kezd
kiderülni, hogy a marquisnő nem más, mint egy combinált rablóbanda
főnöknéje, – s azzal hozzákezd a kalauzoláshoz, elmondva nekünk is, a
hogy elmondta ezer meg ezer kiváncsi látogatónak már e termek stereotyp
magyarázatát. Azt hiszi, engem is e pompa, e ritkaságok gyüjteménye
érdekel.

Én pedig a mély értelmű, mysteriumteljes drámát látom magam előtt
elvonulni, melynél nagyobbat költő nem álmodott. Minden egyes terem
egy-egy felvonás e szomorújátékból – szavak nélkül.

Az első a miramári hős dolgozó szobája. Az egész a Novara
hadihajó-parancsnok szobájának mintájára készült, mennyezetén a nagy
gömbölyű ablakmélyedéssel (melyet, mikor még élet volt a palotában,
aranyhalakkal teljes aquarium töltött ki), a boltozatot emelő oszlopok,
a butorzat, mind a hajdani tengernagy kedvencz tárgyait mimeli. Itt
kezdődött a végzet áldozatul kiszemelt férfiunak drámája. Itt ébredt
öntudatra a viharban edzett tetterő. E tengerészszoba mondta neki azt,
hogy ez a föld, a mi alatta van, nem áll egy helyen; a tengeren uszik,
viszi őt magával, hová? merre? mely ismeretlen part felé? Ez költé benne
a rajongást messzeesők, magasanlevők után.

Átlépünk a másik terembe, más felvonás függönye lebben fel. Amannak
ellentéte, szelidítője: a nő szobája. Az ifju hölgy arczképe a falon,
ifju szépségének egész hódító bájával mosolyog át a szemközti képre.
Férj és feleség. Ebben a szűk négyfalközötti országban boldog emberek.
Senki sem lakik rajtuk kívül más itt. A fejedelmi hölgy művésznő is
volt; dolgozó asztalán most is ott a kép, melyet maga festett, gyöngéd,
de gyakorlott kéz vonásaival. De miért választotta épen azt a tárgyat?
Miért festette Charlotta főherczegnő épen Marie Antoinette arczképét
arra az elefántcsont velinre?

Hányszor mondhatta itt az egyik arczkép a másiknak: «Maradj itt!
Maradjunk boldogok! Jobb embernek lenni és szeretve, mint istennek lenni
és gyülölve!»

A kárpit leesik, következik a harmadik felvonás. A megnyiló terem a hős
érzületét sejteti. S a nézők némelyikét, ki a mondakört szereti
összetéveszteni a historiai adalékkal, egy illusiótól fosztja meg. A
felséges család tagjai és történelmi emlékű hivei vannak ott megörökítve
képekben, szobrokban. S a néma felvonáshoz azok járulnak legtöbb
gondolatébresztéssel, a kik nincsenek jelen. Hiányzik közülök a jó
Ferdinánd és József nádor egész családkörével. A mult nagy embereit
szoborművekben képviseli e trias: Radeczky, Metternich, Jellasics.

A következő terem már hozza a drámai kifejlődést. Utazási képek vannak
megörökítve művészi ecset által. A főherczeg ifjukori útja a keleten.
Egy lakoma a padisahnál; látogatás a bazárban, hol a rabszolganőket
árulják. A fehér egyenruhás ifju mindkét helyen, ártatlan arczú, szelid
tekintetű gyermek még. De ime felmerül a tengerből a megálmodott arany
part! Két olajfestmény az oldalfalon, egyik a mexikói meghivó küldöttség
fogadtatását, másik a mexikói partra kilépést ábrázolja. Csupa
arczképek.

Hogy Miksa «császár» a mexikói fogadtatástól nem riad vissza, azt erős
jellemében indokolva találom, hanem hogy a mexikói meghivó deputatiótól
meg nem ijedt, az előttem megfoghatlan.

Ezek az alakok mind azt a benyomást teszik a szemlélőre, mintha simára
borotvált, fekete frakkba, fehér kesztyűbe bujtatott, életükben először
fésülködött Danérosok volnának, nyárspolgárokká álczázott czinkosai Fra
Diavolonak. Nincs közöttük egy kép, kiből az ember kinézné, hogy rá
lehet bizni az útitáskáját. Hanem hát a tengerész délibábja Pizarro
hőseit alkotta belőlök s az újvilág partját elhozta Miramár alá.

Most következik egy rejtélyes szoba, a minek «idegenek szobája» a neve.
Köröskörül életnagyságú arczképek. III. Napoleon és Eugenia császári
pár, Izabella spanyol királyné; a nápolyi, szászországi, hannoverai
királyok, hatalmas koronát viselő, világtörténet-alkotó alakok mind, –
akkor, a mikor arczképeik e teremben egymásnak találkozót adtak. –
Közepett pompás mennyezetes dísznyoszolya, a fölött függ, körülvéve a
többiektől, egy arczképpár: Mexikó új császárja és császárnéja képei.

De a bájos arcz e képen már nem mosolyog. A festő megörökíté
tekintetében azt a szomorú, jóslatterhes búskomorságot, mely végzetét
előre sejteni látszik. Ez arczvonásokat vizsgálni fáj!

Minő társaság ez! Nem beszélnek ezek az arczképek egymással, mikor
egyedül maradnak?

És most következik a koronázási terem. Pompásabb építészi remek, mint
minőt a kettős monarchia császári és királyi várpalotái felmutatnak, hol
a túlhalmozott pompa egy egyetemes összhangzatos egészet alkot. S az
építészi pompa keretében egy emberfölötti nagyságú alakokból összesített
festmény, az újvilág képe, indus najadjaival, tündéreivel, Amerika
minden gazdagsága költői személyesítésben csoportosítva, s e csoport
közé az apotheosis dicsfényéből alászálló császári alak, kézen vezetve
az újvilág istennőjétől, s üdvözölve a hir és dicsőség arany
harsonáitól!…

S aztán legördül a függöny. Ismét szabadban vagyunk, cziprusok közt halk
symphoniát zizeg a szél, az izzadó pálmalevelekről nesztelenül csepeg
alá a nedv gyöngye, az örökzöld cserfák közül magányosan emelkedik ki az
ifju hős érczszobra; arczát a tenger felé fordítva s kezét kinyujtja az
eltünt délibáb aranypartja felé.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Lépteink nesze elhangzik a porondon, a várnagy megtalálja a regény
folytatását: a szellemdráma személyei ismét alhatnak tovább.


V. A KERTEK ORSZÁGA.

Triesttől egész Meestréig egy kertté alakul át a táj. A róna oly keskeny
szalagokra van feldarabolva, mint hajdan nálunk egy compossessoratus a
tagosítás előtt, csakhogy itt minden földszalag keresztben és hosszában
be van kerítve gyümölcsfákkal, szőlővel. Eperfák, cseresznyefák, diófák
váltogatják egymást, minden fa két ágúra van nevelve; a többit évenkint
lenyesik róla (ez a tüzelőszer) s a két fa közé két szőlőtő van ültetve;
azokat oda kötözték a fákhoz, s a venyigéiket ismét egymáshoz vonva,
végeikkel összecsomózták. E gyümölcstermő sövény között van a buza- és
rizsvetés, öntöző csatornákkal ellátva. S egész a hegyek lábáig egy
labyrinth X-alakú fák kerteléseiből. S minden ilyen X valóban tizes
szám. Minden eperfából harmadfél frank bért kap a tulajdonos a
selyemtenyésztőtől s azonkívül gyümölcsöt szed és bort szüretel a
sövényéről. Csakhogy mi ezt mind nem csinálhatjuk utána. Könnyű az
olasznak énekelni. Ha mi nekünk olyan klimánk volna, mink is mind
énekesek volnánk. Itt nincs tél, nincs tavaszi fagy, nincs nyári aszály.
A mi virágot adott a fára az Isten, bizonyos lehet felőle az ember, hogy
gyümölcsét nem szedi le zölden az ördög. A szőlőt nem kell se karózni,
se kötözni, se hooibrenkezni, mégis megérik; aztán negyven krajczár a
napszám. De kinek legyen kedve kertészkedni minálunk, a hol tíz esztendő
közül kettőben elveri a szőlőt a jég, háromban elfagy, kettőben nem
terem és kettőben meg nem érik; de azért mind a tízben egy forint a
napszám, meg két pint bor, meg ebéd, vacsora, s a gazda tartozik a
legyezővel hajtani a kapásról a legyeket, a míg az délutánra alszik.

Úgy hogy egy perczig sem csudálkozom azon a szőlősgazdán, a ki a
phylloxera vastatrixról hozott törvényczikk után, (mely elrendeli, hogy
e rossz bogár által meglepett szőlők állami költség és kártérítés
mellett kiirtassanak) azzal a kéréssel járult a közmunkaminiszterhez,
hogy adjon neki is abból a phylloxera-magból: hadd oltsa be ő is azt a
maga szőlőjébe!

Igazán nagy hibát követett el ősapánk Attila, hogy mikor már benn volt
ebben a szép országban, megint kiment belőle, a helyett, hogy cum
gentibus itt letelepedett volna. Dicső ősünk festményi remekművekben, s
a Szent-Péter templomának egyik művészi oltár-domborművén meg van
örökítve, a mint visszaretten az égből alászálló Szent Péter és Szent
Pál apostolok láttára. De ha már meglátta, pogány létére, a keresztyén
szenteket: mért nem követte őket egészen? mért nem lett egyuttal
keresztyénné maga is? s maradt volna ott római császárnak. Lett volna
belőle Szent Attila. Az olaszok is jól jártak volna, mert nem kellett
volna ezernégyszáz esztendeig várniok az Unita Italia után: mi se bántuk
volna meg a dolgot; diákul úgyis meg kellett tanulnunk: s most volna a
«Kálvinista Róma» helyett igazi Rómánk, Tisza volna most Melegaro, Széll
volna Sella, Madarász volna Mazzini s volna jegybankunk minden városban
három, egymás piczuláit el nem fogadó. S most laknánk ebben az Istentől
megáldott paradicsomban, a minek a népe ugyan szegény, de az országa
gazdag, s a kicsiny emberei büszkék arra, hogy a hazájuk nagy. Ezért
könnyű az olasznak énekessé qualifikálódni. De a mi hazánkban, a mi
klimánk alatt, nem lehet az embernek az örökös zugolódás, patvarkodás
miatt megakadályozni, hogy ellenben a szónoki tehetsége ne fejlődjék ki
túl a szükségleten.


VI. A HOLT LAGUNÁK.

Meestrén túl elhagy bennünket a kertek tájéka s következnek a holt
lagunák.

Egy rettenetes tájkép, mely nem hasonlít a mi mocsáraink nádas,
sömlyékes, vizi virágokkal tarkázott képéhez. Ez itt a halál képe.
Először a víz alkot szigeteket a földtengerben, azután meg a föld a
víztengerben. Labyrinthtá bonyoluló földnyelvek között haragos
barnaszinű pocsolyák, mikből nincs kijárás; zsombikok, buczkák, tele
nőve tengervizet ivó szikes növényzettel; sehol egy csónak: e
tömkelegnek nincsen járható utja; sehol egy madár, egy élő állat; e holt
vizekben halak sincsenek, se békák, se kagylók: a földre kitévedt tenger
ez, árapály nélkül.

Hogy Attila hunjainak paripái e kisértetes tájtól visszariadtak, azt
hiszem. S az «Isten ostora» lett Velencze alapításának indoka. Az
Istennek még ostorcsapásában is teremtő-erő van.

E visszariasztó holt lagunákon vonul keresztül a vasuti töltés
mértföldeken végig; míg végre elmaradnak a lidércztanyának való
zsombikok kuszált mértani ábrái s belefutunk az igazi tengerbe: az
ezüstszinben ragyogó turmalin átlátszóságú nagy vízegyetem szétterül
előttünk. A füstokádó vasszörnyeteg, mennydörgő száz kerekével, fut
végig a hullámok felett, mint egy tűzszemű, kigyótestű unicornis. Szent
János apocalipticus csodája megtestesülve: mértföldnyi hosszú kőhid
fogta járom alá a tengert; nagyobb mű Traján hidjánál a Dunán, nagyobb
Xerxesénél a Bosporuson; s a tenger ködéből elénk emelkedik, mint egy
álom, mint egy délibáb, mint egy a gyöngyház szineivel rajzolt,
lefesthetetlen kép, a tenger vőlegénye: Velencze.


VII. A TENGER VŐLEGÉNYE.

A világ minden nemzetének mythologiája nőnek személyesíté a földet,
férfinak a tengert; a velenczei még a hitregét is megfordította, azt
mondta a tengernek: én vagyok a férfi! eljegyezte őt menyasszonyának.

Itt van a kettős csoda gyermeke: a tengertől született város.

Művész-ecset, fényképész-háromláb, költői toll és pontos utleirás
elözönlé a világot annak a kisérletével, hogy Velenczét láthatóvá,
megérthetővé tegye; de mind elmarad az a való mögött, mint elmarad az én
lelkesülésem visszaadott hangja is: olyan az, mint a csók, mit kép,
magyarázat meg nem értet! Velenczét érezni kell.

Az egész alkotáson a nagyság és báj találkoznak össze, e kettő segített
azt létrehozni. A nagyságot magával vitte a történelmi mult; de a báj
örökké megmaradt.

Más világvárost, a mint szerepe lejárt, eltemette a homok. Azok az apró,
parányi homokszemek s az a láthatlanul működő szél, azok az örökké élő
fűszálak olyan szépen elsirolták Babylont, Ninivét, Memphiszt,
Baalbeket, Carthagót, Palmyrát; de Velenczének tenger volt az anyja. S
az örökké fentartja gyermekeit. Az isteni anya most is mindennap kétszer
előjön tisztára mosdatni gyermekét, árapálya langy mosdóvizével, s eléje
tartja a tükröt, hogy nézze meg benne magát.

A gondola ringatva visz bennünket odább a smaragdtiszta hullám felett.
Annyit olvastunk, annyi képet láttunk már Velenczéről, hogy a mi elénk
jön, mint régi ismerőst nevén tudjuk szólítani.

A legelső, a minek képe megragadja lelkünket: a Santa Maria della Salute
egyház óriási építménye, elhalmozva szoborművekkel. Egy millió
ötszázezer czölöpöt vertek le a tengerbe: arra építették ezt a gyönyörű
oltárát az emberi művészetnek s az emberi hálának. Fogadalmi templom ez
a nagy pestis elmultának emlékére, mely Velencze lakosaiból negyvenezret
elpusztított.

Azután megnyilik előttünk a Canal-Grande. Nem csatorna ez, hanem
tengeröböl palotasorok közé szorítva.

Paloták, a miknek története van, miknek falaihoz regények, drámák egész
lánczolata van kötve, mik egymással keserű hadjáratokat folytattak, édes
szerelmi cselszövényekkel vegyítve, s miknek dicsőségéről még most is
beszél a kő, a márvány, a mozaik, a szobor, a festett fal, az aranyozott
padmaly.

S e tündéri palotasor mind eladó már, vagy idegené régen. A kik
emeltették, bevégezték már történeteiket, regényeiket, drámáikat: a
palotákból lettek hivatalházak, gyárak. Némelyik viseli még a régi nemes
nevét, vagy egy országából elüzött trónkövetelő czímerét, de ablakai
zárvák, s látogatói csak a kiváncsi utazók.

A fényes nagy nevek, mik e palotákban vannak megkövesülve, valamikor a
nagy respublika «arany könyvében» voltak felirva, czímerekkel, viselőik
érdemeivel együtt. 1797-ben, a népfenség esztendejében, ez arany könyvet
a piaczon égették meg. Csak a kő maradt a nagy nevekhez háladatos: az
élők elfeledték őket jól.

Olyan e kettős palotasor, mintha varázslók, királyok és művészek
egyesültek volna megalkotásához. Pedig csak kereskedők voltak, a kik
megtanultak uralkodni. «Bursa militans». Birodalmuk volt a tenger, s a
«nobili»-k gazdagsága a gályákon uszott. És adófizetőjük volt a két
Indiától Európa végső széleig minden föld. Köztársaság voltak, csupa
dynastákból és zsarnokokból összetömörítve. Művészeik remek
festménytábláin meg van örökítve az a gondolat, hogy Velencze győz egész
Európa fölött, Velencze a szárnyas oroszlánjával bikahordta Európa
fölött. A nagy historiai remekművekben mind ott áll az előtérben a doge
alakja, érczfegyverzetében, arany himzett palástjában, s fején azzal a
furcsa hálósapkaforma süveggel, a mi a félvilág urának jelvénye volt
akkor.

Minden doge épített magának uralkodása alatt még egy külön palotát is. A
hány palazzo emelkedik e tengeröböl két partján, annak mind egy uralkodó
volt az alapítója.

S ez uralkodók utódai közül egy már le akarta bontatni tündérpalotáját,
hogy eladja nem a márványt, hanem azt a czédrus-czölöpzetet, a mire e
tündérlak építve van.

A két öbölpartot a világ legérdekesebb boltive köti össze, a Rialtó-hid,
megtelepítve két oldalán szatócsboltokkal és dohány-trafikákkal.

Az idő a mai napon különösen kedvezett: derült tavaszi ég, hullámtalan
tenger, élénk közlekedés a lagunákon. Az ügyes gondolások, mint két hal
a vízben surrannak el egymás mellett, soha azok össze nem ütköznek s
találkozáskor barátságosan üdvözlik egymást. A legkedvesebb néposztály.
Nem zsarol, nem veszekedik, nem nyúzza az idegent, szolgálatát siet
ajánlani, de nem tolakodik s a mit kap, azt megköszöni.

A hotel Bauerbe szálltunk; magyarországi utasok ezt ajánlják leginkább
egymásnak és méltán. Tiszta, jutányos szálloda, közel a Márk-térhez és a
nagy csatornához; cicerónéi között van egy német, Neufner, a ki nálunk
rég akadémiai tag volna: egy elevenen történelmi, régészeti és művészeti
gyüjtemény. Rábiztuk magunkat.

Mert utazásnál főkérdés a rendszer megállapítása: kimért rövid idő alatt
hol kell kezdeni és végezni, hogy az egészről fogalmat szerezzen az
ember.

Vezetőnk legalant kezdte: elvitt bennünket Velencze ujabbkori
büszkeségébe, a népkertbe. Hiszen kertet láttunk eleget: szebbet is; de
ez egy kert czölöpökre rakva, vetekedő Semiramis függő kertjeivel. I.
Napoleon ajándékozta meg ezzel Velenczét, mikor ő volt benne az úr;
lerontatva egy egész házcsoportot, köztük egy pár templomot is (maradt
még azonkívül 96) s helyébe fákat ültetett. E kertben még ló is van s
ünnepi lovasok is nyargalásznak rajta a nép bámulatára. A Lidón külömben
még omnibust is honosítottak meg; de az gyakorlatiatlan lett, mert a
velenczeinek úgy megtetszett a kocsizás, hogy a mint egy társaság
beleült az omnibusba, estig le se szállt belőle, hanem kocsikáztatta
magát előre-hátra, nem adva helyet az utána jövőnek.

E «drága» kertből visszatérve, egy nagy angol gőzöst látogattunk meg,
mely Kelet-Indiába volt utazandó. A hajó neve volt «Péra». Hajóslegényei
mind indusok, kiknek számára indus szakács főzte a vegetarianusoknak
kombinált ebédet, a főpinczér pedig koromfekete szerecsen. A hajó minden
része érdekes tanulmány annak, a ki először lát ilyet. És talán
utoljára. Én tengerre nem megyek. Nem szeretek olyan házban lakni, a hol
a ház parancsol velem, nem én ő vele, s nem szeretem az olyan
betegséget, a miért az embert még ki is csufolják.

A tengeri betegségért minden embert kinevetnek: kivéve azt, a ki
belehal. Egy ilyen tréfás tengeri beteg kalandot mondott el nekem
egyszer az én felejthetetlen barátom, a derék Wallner, ki sokat utazott
tengeren és szárazon. Egyszer a sógora is elment vele utazni
Olaszországba s Genuába érve, nagy kedve támadt a vasut helyett Rómáig a
tengeri utat választani Civita-Vecchiáig. Soha sem járt még hajón. Egy,
a genuai kikötőben horgonyzó utas-szállító gőzösre, melynek este kellett
utrakelni, átszállottak, de a tenger már akkor nagyon hullámzott, úgy
hogy a sógor egyszerre tengeri beteg lett; azt le kellett fektetni.
Éjszaka egyre nagyobb lett a vihar, a sógor pokoli kinokat állt ki;
Wallnernak egész éjjel őt kellett ápolni és vigasztalni. Reggelre semmi
csontját sem birta mozdítani. Azonban a vihar elmult, a két utas
felvánszorgott a födélzetre, megtekinteni, hogy mely tájékon jár már a
hajó. Hát a mit maguk előtt látnak, az Genua. A hajóskapitánynak volt
annyi esze, hogy abban a viharban nem kelt utra, s az utazók száz
méternyire a jó kényelmes hotelektől rázatták magukat egész éjjel a
kajütjeikben, mint a csapdába jutott egér. «No látod, mondá Wallner a
sógornak, már most tengeren is utaztál; most aztán szálljunk ki s üljünk
vasutra».

Én már csak várok odáig, a míg a repülő gép fel lesz találva.


VIII. A KÉT OSZLOP KÖZE.

A Canale-Granderól a Szent Márk-téren szállunk ki, a piazzettán, melynek
elején a két gránitszobor emelkedik, a mit minden gyermek ismer már, s
minden utazó tudja már a könyvéből, hogy azokat Michiel doge hozta
Syriából, s a mi az egyik oszlopot ékesíti, a krokodilon nyargaló alak:
az Velencze hajdani védszentje, Szent Tivadar, ki később e hivatalt
átengedte Szent Márk evangelistának, kinek földi maradványait egy
velenczei hajóhad szállította e városba s azóta lett Velencze jelképe
Márk szárnyas oroszlánja. A második oszlopfőt e jelvény ékesíti, mely
századokon át volt rettegett czímere a hatalmas köztársaságnak. A
körülfekvő olasz városok, a lévantei gyarmatok, – Candia és Morea –
kénytelenek voltak türni, hogy piaczaikon a szárnyas oroszlán érczszobra
felállíttassék.

E két jelvényes oszlop ott van minden emléken, a mit valaki Velenczéből
ismerőseinek ajándékul hazavisz.

Hanem azt kevesen tudják, hogy e két oszlop «között» igazi velenczei nem
szokott átjárni, az mind az oszlopokon túl, a piazzetta két oldalán megy
végig, közepett csak a maledetto tedescot hagyják őgyelegni, a ki
fösvény a ciceronénak megadni az öt lirát s maga akar eligazodni a veres
táblájú kalauzkönyvvel a kezében. Minket azonban, kik nem vagyunk sem
fösvények, sem németek, megóv a kalauzunk a rajtunk eshető gyalázattól,
megismertetve a két oszlop közének elátkozott természetét.

A respublika első századaiban e két oszlop között ütötte fel tanyáját
egy hirhedett szerencsejátékos intézet, mely sok előkelő patriciust
juttatott tönkre. Egyszer a tizek tanácsa megsokalta a dolgot s
kihirdetteté, hogy a ki még e játékbarlangba be fog lépni, az minden
perpatvar nélkül kivégeztetik. – Ezt természetesen nem akarták elhinni,
s a következő éjjel ismét elősompolyogtak, köpönyegbe burkoltan,
arczaikon álarczczal a játékbarlang szokott látogatói. De már a második
látogató nem lépett be az ajtón, – mert az elsőt már ott találta az ajtó
fölötti lámpásvasra felakasztva. Akasztóvason egy velenczei nobilit!
Nyilvános téren! a kit még ha elitéltek is, csak pallossal és csak
sötétben végeztek ki; holttestét nem látta többé napvilág. És most egy
ott libegett a szélben: az álarcz most is az arczán, köpenye a vállain,
arany sarkantyui pengtek, ha bokáit összeverte a szél. – Többé velenczei
e házba be nem lépett; de nem csak e házba, hanem még azután, hogy a
játékbarlang rég eltünt onnan, a pusztán maradt térre se tette a lábát
velenczei bennszülött s arról ismerik fel még ma is az idegent, hogy az
gondatlanul keresztül sétál az átkozott közön.

Még most is megtartják ezt az emléket.


IX. A MÁRK-TÉR.

Nem piacz az: – egy óriási terem, három oldalát márványpaloták képezik,
egyforma merész, tündérektől kigondolt s óriásoktól keresztül vitt
építészet: filigránmunka kőből, egy négyszögű tér márványnyal és
trachittal pallózva, előterében a Márk-templom megragadó képével.

Maga a tér oly üres most. Alig jár rajta más, mint egy pár kedélyes
idegen, ki mulatságát találja benne, hogy a galambokat megetesse; miknek
ősei a monda szerint Dandolónak tettek nagy szolgálatokat mint
postagalambok Candia ostrománál; unokáik most ezerével elszaporodva
kisérik a bőmarkú idegent, rászállnak kezére, vállaira. Ez a Márk-tér
egyedüli népe.

Hajh, más idők voltak azok, mikor tarka embercsoportok tudták megtölteni
az óriási termet, melynek teteje a derült ég s várták annak a
kapunagyságú ablaknak megnyiltát, a doge-palota oszlopsora fölött,
melyen át az ujon választott doge mutatta be magát a népnek. Vagy mikor
a pápa eljött meglátogatni a tengerek uralkodóját, hogy ott találkozzék
Frigyes császárral: még most is ott a három veres márványlap a
Márk-templom bejáratánál, mely találkozásuk helyét jelzi! Vagy mikor
Enrico Dandolo visszatért a diadalmas hadjáratból, jelentve, hogy
elfoglalta Konstantinápolyt! Vagy mikor Loredan megjött a török hajóhad
megsemmisítésének diadalhirével. Vagy mikor Morosini meghozta a
kőoroszlánokat a marathoni csatatérről azzal a diadalhirrel, hogy
sikerült Athenét, Corynthot földig rombolnia! A mikor a selyemben,
bársonyban pompázó tömeg üdvrivallása mellett felhuzták arra a három
óriási árboczra a Márk-templom előtt a három szolgakirályság lobogó
zászlóját. A respublika három királyságot tartott zsámolyhordozójának s
nevezte koronás szolgáit cyprusi, candiai, moreai királyoknak! –
Ellenség nem taposta e szent négyszöglapokat soha: a franczia
forradalomig. – Az «egyenlőség» volt az, a mi a dicsőség utolsó zaját is
elnémította. – Ez ellen elfeledtek fogadalmi templomot építeni. Most az
egész velenczei élet megfér a paloták boltozatos oszlopcsarnokai alatt.
Még itt is nagyszerű. Este a kivilágított boltok sorozata a velenczei
ékszerészet ezeregyéjszakai pompáját ragyogtatja elő, s a világ minden
nemzetei találkoznak össze a zajos sokadalomban.

A Márk-templom egyik oldalán, a piazzetta felől áll a négyszögű torony,
a campanile, melyhez lépcső nélkül vezet fel a csiga-út, s a honnan az
egész várost belátni; a másik oldalán az órához, tetején a két
érczóriással, kik az óraütést mimelik. A középtért teljesen betöltő
Márk-egyház úgy tünik fel e palotaegyetem közepett, mint egy művészien
faragott oltár közepén a még pompásabb szentségtartó: ötszáz
márványoszlopával, öt, merészen kétszer egymás fölé emelkedő byzanczi
boltivével, góth tornyaival, aranyozott kupoláival; a tornyocskákban
szent alakok márványszobrai, a boltivek homlokfala remek mozaikképekkel
kitöltve; főkapuja fölött az a hirhedett négyesfogat, aranyozott
bronzból, mely másfél ezer év óta van befogva a nagy hódítók
diadalszekerébe. Először Traján diadalivét diszíték Rómában; innen Nagy
Constantint kisérték Byzanczba; Konstantinápoly elfoglalója: Dandolo
Velenczébe hozta őket; innen első Napoleon, Velencze legyőzője vitte el
az aranyos diadalparipákat saját győzelmi ivéhez Párisba, a honnan ismét
Páris elfoglalása után hozta őket vissza Első Ferencz Velenczébe. Ez
arany quadrigának minden útja egy világváros elvesztébe került!


X. DRÁGA SZABADSÁG!

Velencze most már szabad; idegen járma nem nyomja többé.

Míg Austriához tartozott, ennek kényeztetett kegyencze volt. Nem is úgy
nézték, mint «fiút», a háznál, de mint gazdag «vőt», a kinek a számára
külön főznek. Most visszajutott az anyja házához, ott pedig csak úgy
tekintik, mint egy hazakerült tékozló fiút. Az osztrák uralom alatt
boltjaiban arany és ezüst pengett; a bankjegyre azt mondták: «niente»;
most papiros-lira és réz-soldó rongyoskodik minden piaczon, s a
hirhedett fegyvergyár, hajógyár munkásainak száma leszállt egy
harmadára. De Velencze inkább akart szegény és a maga ura lenni, mint
gazdag és más szolgája. A velenczei most sem zúgolódik: nem úgy mint a
római, a kinek tele van a szája panaszszal a kormánya ellen, azért, hogy
megfosztotta a papi uralom alamizsnáitól, s az ájtatos idegenek
adományaitól s adott neki helyette munkát, keresetmódot.

Velencze tiszteletreméltó, olyan, mint a szerencsétlenség, kőben,
érczben, remekművekben kifejezve. Minden palota, bezárt kapuival, minden
templom, művészi faragványaival; azok a dicsekedő képek, miken
művészecset hirdeti a hősök dicsőségét; azok a siremlékek, mik a
templomokban a hősöket megörökítik; azok a kolosszális próbakő-oltárok,
azok a zománczozott massivarany oltárlapok, azok a görnyedő néger
óriások az Afrikát meghódító doge (Pesaro) siremlékén, kikre a művész
fehér márványból öltönyt adott, melynek rongyain keresztül látszik a
fekete négertest; azok a bronz kapuk, mik egykor a Sophia templomát
ékesítik, azok a kopt feliratú oszlopok Sába templomának romjaiból, azok
az átlátszó alabástrom kigyószobrok Salamon templomából, mind e szót
suttogják elénk: honneu rau malheur (tiszteljük a szerencsétlenséget).

A nép nem érzi a szerencsétlenséget. Dolgozik. A mit ősei ráhagytak,
művészi kincstárt, azt felhasználja a megélhetésre. A remek antik
bútorokat, bronzokat, edényeket ügyesen utánozza most, s az egész
világot ellátja velük; hőseinek köntöséről, fegyverzetéről lemásolja a
filigránt s ékszerészei hiresek róla; templomaiból eltanulja a
mozaikmunkát s küföldiek palotáit és inggombjait ékesíti vele; lemásolja
Tintoretto remekműveit s jó vásárt talál bennük.

Mikor a Muzeo Corrert végignéztük, a teremőr, ki egyúttal magyarázó
kalauznak is vállalkozott: egy kép előtt, mely művészi kivitelére nézve
méltán látszott helyet foglalni a többi, muzeumban tartásra érdemes
művek között, azt mondá: «ezt a képet én festettem.» Hanem azért az egy
lira ajándékot elfogadta és megköszönte. Elődei nábobok voltak! A mi
Velenczét fentartja most: az a rámaradt műkincsek utánzása, a mit egész
gyárilag kezelnek.

Tiziano helyét elfoglalja a photograph műhely, Benvenutot kipótolja a
galvanoplastikai gyár, a tízek tanácsának titkát széthireszteli a
távirda, a barcarole dalait leőrölgeti a kintorna; de van szabadság, s
ez kiegyenlíti a számlát.


XI. A MŰKINCSEK.

Napokon át járni keresztül-kasul Velencze műkincseinek minden muzeumain,
kifárasztja a képzelmet és emlékezetet.

Az élv teherré válik. Olyan az, mint egy zürzavaros álom, melyben
nincsen összefüggés, melyet nehéz elmondani.

Mit jegyezzünk fel emlékezetreméltóbbnak? A jezsuiták templomának mozaik
szőnyegzetét-e, mely oly tárgyhű, hogy a márványt selyemnek hiszszük?
Vagy a Scalcik (mezitlábosok) oltármögötti képét, melyen a kis Jézus
anyja ölében ingecskébe van felöltözve? Az egyedüli kép, melynek a
festője arra a hires gondolatra jött, hogy Mária nemcsak «szent anya»,
hanem «jó» anya is volt, s mint ilyen fehérneműről okvetlenül
gondoskodott a kisdede számára. (Bellini festménye.) Vagy mint egy
villámnál látott tájképet, leirhatjuk-e azt a hatást, a mit e végig
nézett templomok, akadémiák, múzeumok festményei és szobrászati
remekeinek egész Olympusa gyakorolt reánk? S aztán adjunk számot
magunknak arról az aggodalmas töprengésről, hogy vajjon a «találmányok»
százada, mely a «müvészetek» századát felváltotta: nyereség-e? Vajjon
minden gőzgépünk, vasutunk, távirdánk, könyvnyomdánk összes termékei,
tudományos felvilágosodásunk, alkotmányunk, vallásszabadságunk
együttvéve ér-e annyit, mint az elmult századok isteni magasságra emelt
művészi tökélye?

A San Giovanni e Paolo egyházának egyik oldalkápolnája a mult években
kigyulladt és leégett. Nem elég, hogy a falakat köröskörül diszítő
domborművek (Bonnazo faragványai) mind tönkre mentek, hanem odaveszett
Tizian milliókra becsült «Péter vértanú» festménye is, a minek kormos
foszlánymaradékait a Muzeo Correrben mutogatják. Mikor a templomot
meglátogattuk, a kiégett oldalkápolnát is megtekintők. A falak kormosak,
a márványon még látszanak a tűzben szétpattogzott domborművek
maradványai. A meszesült márvány omladékában is engedi sejtetni, minő
lehetett a remekmű, a mit a művész az örökélet számára készített?

A sekrestyés épen kapálgatta a kápolna belsejében a falmelletti földet s
a ministráns szegfüket ültetett bele. Szép szegfüi fognak ottan nyilni:
azok szeretik a mészport. Mészport, mely milliókat ért valaha, Port,
melyben istenszikra élt valaha.

Ah, még is annak a porába, a mit mi alkotunk, nem fog az utókor
szegfüket ültetni soha.

A szellemszabadság alkotása nem ég meg. Azt «nec Jovis ira, nec ignes…»


XII. A DOGEK PALOTÁJA.

Rettenetes palota! melynek mikor az alapját letették, már akkor arra
gondoltak, hogy azok a nehéz szikladarabok börtönt fognak képezni
halálra itélt rabok számára s mikor az ólomtetőt felrakták a födelére,
azt számították ki, hogy hány gyanus államfogoly fér el annak
rekesztékeiben? s a kétségbeesés és átok e két tanyája közét megrakták a
respublica minden dicsőségével, a mit csak építész, festő, szobrász,
aranyozó, érczfaragó meg tudott örökíteni. Mikor a «loggiá»-k kettős
oszlopcsarnokát építették, két oszlopot a 107 közül azzal a szándékkal
készítettek vörös márványból, hogy ezek között fogják a halálitéleteket
felolvasni a nép előtt; mikor a Sala della Bussola lépcső fejéhez az
oroszlánfőt odafaragtatták, arra gondoltak, hogy ez oroszlánfő nyitott
szájába a titkos feladások leveleit lehessen majd csusztatni, a mik
innen egy hármas kulcscsal elzárt vasszekrénybe csusztak át s onnan
lettek kivéve a három állam-inquisitor által. Maga az összehalmozott
pompa is oly megfélemlítő! A főlépcsőnél két istenszobor: Neptun és
Mars; de a népajk azokat sem nevezte isteneknek, hanem óriásoknak.
(Scala dei Giganti.) E lépcső legfelső fokán koronázták meg a dogét. Az
arany lépcső (Scala d’Oro) zárva van: azon csak a nobilik jártak fel
hajdan. Most a dogek palotájának kincseit, pompáját, borzalmait az
idegennek belépti díjért mutogatják s teremőr, cicerone és tárgyjegyzék
hideg tárgyhűséggel adja meg a látottakhoz a magyarázatot.

A templomi nagyságú termekben minden kép Velencze ellenállhatatlan
nagyságú hatalmáról beszél. Egyik század a másik fölé emelkedik
dicsősége öregbítésében. A nagytanács termében hetvenhat doge
arczképének sorozata alkotja a párkányzatot, alattuk a keresztyén és
török császárokon vett győzelmek óriási festményei, csataképek tengeren
és szárazon, világvárosok diadalmas lerombolásának rémképei; pápák és
dogek találkozásának ünnepi látványa s azok között Tintoretto legnagyobb
festménye: a paradicsom, maga egy egész teremoldal. S hogy annyi pompa
és dicsőség között se maradjon el az a fekete folt, mely mint
gyászpecsét a levélen, látható Velencze minden emlékén, ott van, épen
egy koronázási képcsoport fölött, a fekete posztóval bevont ráma, a
dogék arczképsorozatában, e véres felirattal: «itt van Marino Faliero
üres helye, ki vétkeiért lefejeztetett.» (Reformálni akarta az
aristokrata alkotmányt: ez volt a vétke.)

S a termek minden diszítése, faragványai, padmalyai mind művészi
remekművek: aranyozott márvány; drágább a márvány, mint az arany;
kandallók, Sansovino mesteri művei; kariatidák Petro da Salo
művészfaragványai; és egyik terem, úgy mint a másik, eltakarva Velencze
lábai alá gázolt ellenségek, és lábai előtt térdelő császárok, s a
pápáktól a földön s az üdvezítőtől az égben fogadott dogék képeivel.

S mintha minden emberre kiterjedt volna a boszuállás ördög-ihlete, a ki
csak e termek alkotásához hozzájárult, még a festőkre is elragadt az.
Nem elég, hogy Velencze ellenségeit szétzúzott, porbavert, megalázott
alakoknak festették; az ifjú Palma roppant nagyságú művében: a
Végitéletben hűtlen kedvesét is odafestette a pokol lángjaira vetett
kárhozottak közé. Egyik ember a másiknak mutogatja évek századain át:
«nézzétek: az ott Palma hűtlen kedvese!» Míg Pietro da Lizieri a
Dardanellákban folyt tengeri harcz-képén saját magát örökítette meg, egy
lánczait letépett rabszolga meztelen alakjában, ki egy késsel muzulmán
zsarnokát gyilkolja le.

Tovább megyünk a vérontó dicsőség, az embernagyságontúli hatalom örök
emlékei közőtt; kilépünk az erkély ablakán, melyen az ujon választott
doge a tiarával fején, megmutatta magát a piazzettán egybegyült népnek;
megállunk a szószék előtt, a tanácskozások termében s végig fut
gondolatainkban, hogy a kik egykor itt beszéltek, azoknak a szavait hogy
félte hajdan három világrész: most ciceronénk áll benne s magyarázza,
hogy a szószék két oldalára faragott fa-zseb a szónok zsebkendője és
burnótszelenczéje számára volt rendeltetve. Az az óriási bronz kétfejű
sas pedig nem Austria jelvénye, hanem a johannita-rend olvasó támlánya
volt, a mit Morosini hozott el diadaljelvényül, mikor Moreát elfoglalta.


XIII. A SOHAJOK HIDJA, A BÖRTÖNÖK.

A Sala della Bussolában még ott van a falon a vasszekrény, melybe
kivülről, az oroszlánszájon bedugott névtelen feladások levelei
hullottak: ajtaja nyitva áll már: a három inquisitor kulcsa nem jár bele
többé.

Nem okoz nehéz szívdobogást többé átlépni a «tizek tanácsának» termébe.
Sok emberre nézve egyértelmű volt: azt először meglátni s utolszor látni
a napot. A fekete álarcz alá rejtőzött birák nem ülnek többé a végzetes
asztal előtt, melynek viaszgyertyái még halaványabbá tették az egyetlen
látható arczot: a vádlottét. Hanem a nagy egérfogó egész készüléke még
most is meg van. A terem egyik szögletéből nyulik be egy farekeszték:
nagyon hasonlatos az egérfogók bejáratához, e szűk gádor még egy közép
deszkafal által kétfelé van osztva. Az egyik osztályon át vezették be a
vádlottat a terembe: a másik osztályon vezették ki az elitéltet a
teremből. Innen csak a sohajok hidjára van a kijárás. A «Ponte dei
Sospiri» köti össze a dogek palotáját a halálra itéltek börtönével, mely
a csatorna tulsó oldalán fekszik. A Doge-palota saját börtönei, a
«pozzi»-k, miknek talapját a tenger árapálya mosdatja, a fogságra
itéltek számára voltak rendelve: azokból még volt remény a
kiszabadulásra, de a kit a sohajok hidján átkisértek, az leszámolt az
élettel.

Tömör gránittömegekből épült boltiv az, teteje, oldala, talapja kő. Két
sikátora van, közfallal elkülönözve. Az egyik sikátor egészen sötét,
ablaktalan. Ezen keresztül mentek az örök éjszakába az elitélt
közönséges gonosztevők. A másik folyosó közepén van egy ablak. Gömbölyű,
csillagalakú nyilás, a grániton áttört czifrázatokkal. E folyosón mentek
végig a politikai és főrangú elitéltek. Ez ablak előtt szabad volt még
egy perczre megállaniok, bucsut venni a szép külvilágtól, kitekinteni
még egyszer a mosolygó kék égre, a zöld tengerre, melyen tán akkor épen
ismerős arczok libbentek végig gondoláikon, s utolsó sóhajtásukat
küldeni utánuk. Mert a többi sóhajt már elnyelte a sziklák odva és a
tenger mélye.

A «prigioni» sötét előszobájában már gyertyavilágnál találunk két
börtönfelügyelőt, kik az érkező társaságokat csoportokra osztják; az
egyiknek várni kell, míg a másik feljön, mert a lejárat és a folyosók
oly szűkek, hogy egyszerre csak egy ember haladhat végig rajtuk: itt
szemközt jövőkre nem számítottak. A levegő nehéz, fullasztó, dohos. A
nehéz lépcső-ajtó felnyilik: egy halavány nőalakot félájultan hoznak fel
a kőoduból, a férfiak arcza sápadt és homlokuk verítékes. Mi helyükbe
megyünk. Oly szűk lépcsőzeten, mint egy kürtő torka, szállunk le oly
mélyen, hogy a falon keresztül a hullámokat halljuk fejünk fölött zúgni.
Itt vannak a köztársaság börtönei. A felső osztály a közönséges
gonosztevőké; még egy lépcsőzettel alább következnek a főrangú elitéltek
börtönei. Nincs külömbség a kettő között: csupán a vaskarikák, a mikhez
az előbbieket nyakuknál és kezeiknél fogva a falhoz szorították;
külömben minden czella egyforma. Négy sziklafal, a padmaly oly magas,
hogy egy férfi a homlokát meg ne üsse benne. Közepett egy régi faasztal,
egyúttal fekhely a börtön lakójának. A folyosó felőli sziklafalon egy
akkora kerek lyuk van vájva, mint egy emberfő: azon keresztül kapott
levegőt, ételt és italt. Nem soká volt rá szüksége. Csak hét lépéssel
odább van egy ajtófél a falba róva. Felső szemöldökfáján van egy vas
csiga, alul a küszöbe emelkedett, összevagdalva, mint egy favágó tőke.

Ide, erre a küszöbre kellett lehajtania az elitéltnek a fejét, ott vágta
el azt a hóhér bárdja. Ha halálitélete sulyosítva volt, akkor e küszöbre
ültették s arra a vascsigára vontatták fel kerekes géppel, hogy lassú
halállal muljon ki. A lefejezett vérét a tenger itta fel; hulláját egy
vasajtón lökték ki, a hol azt a köztársaság poroszlói készen várták
gondolájukkal sötét éjjel s elsülyeszték a tengerbe.

Itt ezen a küszöbön folyt ki Marino Faliero vére, az ő cellája a legelső
a hat között. Utána következik az ifjú Foscari börtöne.

A legutolsó cella Carrara herczegé: a szörnyetegé.


XIV. A SZÖRNYETEG.

Annak az életével, a ki az utolsó sziklabörtön lakója volt, később a
velenczei fegyvergyárban ismerkedünk meg. Az arsenal muzeumának
főteremében, a jobboldali fal legutolsó szekrényének egyik osztályában
vannak megtartogatva Carrara herczegnek pokoli leleményességű
készülékei, a mik iszonyú életének vázlatát képezik. Ott van egy
borzasztó eszköz, a melylyel neje hűségét hitte biztosíthatni. Csak
férfiaknak mutatják meg, vagy oly nőknek, a kik már olvasták Dumas
legujabb darabját. Mindjárt mellette egy érczdiadém, mely kinzó szerrel
a nő fejét átszorítva, csikarta ki attól a titkos imádó, a vetélytárs
nevét. Aztán jön egy kapukulcs. Az a vetélytársnak lett elküldve, hogy
azzal titokban felnyithatja a palota oldalajtaját. Hanem a kulcsban egy
egész pokolgép van elhelyezve. A mint a zárban elfordítják: a
fogantyúból egy éles szigony pattan elő, mely rögtön-ölő méreggel van
befertőzve. Az éjjeli látogatót az megölte. Azután látható egy kis aczél
tegez: akkora, hogy egy köpeny oldalzsebében elfér. Ehhez finom
mérgezett aczélnyilacskák készítvék, mikkel a féltékeny herczeg
vágytársait messziről, észrevétlenül sebezé halálra. Utoljára jön egy
czédrusfa ládikó, olyan mint egy ékszertartó. Csakhogy ékszerek helyett
pisztolycsövek vannak benne elhelyezve. Ezt ajándékul küldé egy
hölgynek, ki szerelmét megvetette, s a fölnyitáskor a pokolgép
agyonlőtte a szép asszonyt. Ez volt a legutolsó vétke Carrara
herczegnek. Ez a sóhajok hidjára s az átkok vermébe vezette. A
priggionik multja igazolva van. A hol a bűn ilyen hatalmas volt, ott a
büntető kéznek is ilyen erősnek kellett lenni.


XV. EGY JELZETLEN KÉP.

E börtönöktől visszatérve, még egyszer végigmegyünk a Doge-palota
termein s még egy pillantással üdvözöljük a Dogék collectiv
arczképsorozatát, s a milliókért sem drága historiai festményeket a
világ első művészeitől, a megörökített dogékkal; Enrico Dandolo, Andrea
Contarini, Domenico Michieli, Sebastiano Ziani, Antonio Grimani, Pietro
Loredano, Francesco Dona, Cicogna hirhedett dogék csupa triumfális
csoportozatokban s keresve keresünk Velencze hősei és felszabadítói
közül egyet, a kiről sem az angol, sem a német kalauz-könyvek nem
tesznek említést.

Pedig ott van ő bizonyára; csak keresni kell. A nagy tanács termében egy
Tintoretto és egy Paolo Veronese festménye közé oda van felfüggesztve
keskeny aranyrámácskában Victor Emanuelnek olajkőnyomatú arczképe.
Velencze utolsó visszaszerzője beérte egy öt lirás arczképpel, s a
fényképszülte chromolithographia a művészecsettől megörökített dogék
közepett a mult és jelen közötti egész külömbségeknek emblemája.

Velenczének dogéja sincs már, a ki palotáiba zsákmányt hozzon,
Tintorettoja sincs már, a kit tíz esztendőre bezárjon – festeni; de
pénze sincsen, a mivel egyiket a másikkal megörökítse: a szeretetet és
hálát pedig elég kifejezni a szinnyomat is. Az úr nem tekint az adomány
becsére; csak az adományozó szivére.

De bizony még valami mással is megemlékeztek Velencze visszaszerzőjéről.
A dogepalota bejárásánál a falra felrajzolták korommal a «ré galantuomo»
könnyen eltalálható carricaturáját: azzal a sajátságos bajuszszal és
szakállal. S jellemzi a kort és a népet, hogy ezért a torzképért senki
sem haragszik meg és senkinek sem jut eszébe azt onnan levakarni.

Milyen iszonyú haladás: attól a festménytől, a melyen az elnyomott nép
zsarnoka lábait csókolja, – eddig a koromrajzig, melyben a
felszabadított nép szabadítójával tréfásan komázik; de szivében szereti!
Iszonyú haladás «lefelé» – és mégis «fölfelé».


XVI. A LEGSZEBB KÉP.

Tizián remekműve ez: Mária mennybemenetele.

Tiszta, fenséges, földfeletti kép. Szellemmé alakuló emberalak.
Egyesítve benne a szent, a nő és az anya.

Kiszenvedt fájdalom, előérzete az üdvnek, viszontlátás öröme,
megdicsőülés: mind egy női arcz vonásaiban, egy nőalak mozdulataiban
kifejezve.

A művészet a tökélynek azon a fokán, a hol egy ember egy istent teremt.

Sokáig nem birtam e képtől megválni. Nézése elfeledteti velünk a
külvilágot.

Ha van csodatévő Mária-kép: ez az.

A mit papnak és cathedrának nem sikerült mindenkivel elhitetni, azt
elhiteti vele a művész.

E kép előtt nem lehet senki mahomedán.

Velenczének már csak azért is fenn kell állni örök időkig, hogy keretül
szolgáljon ennek az egy képnek. Drága keret; de a kép még drágább!

Ha még visszatérek Velenczébe valaha, csak azért lesz, hogy ezt a képet
még egyszer meglássam.


XVII. A ROMBOLÁS MŰHELYE.

Ha végignéztük a kimeríthetlen kincstárt, melyet az alkotó művészet úgy
megtöltött remekműveivel, hogy bár nyolczvan év óta rabolják Velencze
kincseit, még meg sem látszik rajta a hiány; akkor nézzük meg azt a
műhelyt is, a hol a hajdani világváros romboló hatalmának eszközei
vannak összegyüjtve.

A velenczei fegyvergyár egész városrész volt hajdan: tizenhétezer
munkásnak adott dolgot; most alig foglalkoztat kétezeret.

Itt látjuk Velenczét, a támadót, a hódítót, ki a milyen nagy volt a
művészetben, épen olyan nagy volt a hadakozásban.

A bejáratot a hirhedett kő-oroszlánok őrzik, miket Athene elfoglalása
után hoztak ide; a lépcsőkön hevernek a nehéz kőgolyók, mik Corynthot
halomba lőtték. A fegyvertár muzeumában sorozva találjuk a tengerészet
és hadiszerek kezdetleges műveitől kezdve fel a tökély magasabb fokáig
mindazon eszközöket, miknek átkozott feladata ölni, pusztítani.

Ott kezdődik a sor azon a bőrből és kötélből készült ágyun, melylyel
Pisani harczolt a szaraczénok ellen, s végződik Gritti aczél-ágyúján,
melynek bronz sárkányfeje okádta a tüzet.

A velenczeiek már a tizenhatodik században feltalálták a
hátultöltő-ágyút; ott áll egy revolverágyújuk is, tökéletes mintája
nagyban a mi forgó pisztolyainknak. Mitrailleuseik minden gályáikon
voltak, akként alkalmazva, hogy azokkal a gálya-rabok fellázadása esetén
az egész hajót végig lehetett seperni s uszó batériáik mintája vetekedik
a mai koréval.

Végül ott látjuk a Bucentoro mintáját. Az igazi Bucentoro, melyről az
utolsó Doge az utolsó jegygyűrűt hajította a tengermenyasszonyának,
régen nincs már, maradványai aranyos korhadékok: a minta mutatja, hogy
mi volt valaha? Csupa arany és bibor! Egy egész roppant gálya
művészfaragványokkal, aranyevezőkkel, bibor-vitorlákkal, a minek nem
volt más hivatása, mint a symbolicus nászmenet a tenger és a köztársaság
menyegzőjénél. Megrakva a világ legnagyobb hőseivel, leggazdagabb
uraival, legkevélyebb bölcseivel; üdvözölve, megkoszorúzva a világ
legszebb asszonyaitól, s rettegve ellenségtől és versenytárstól – és
aztán szuhoktól összeőrölve a molo egyik látogatatlan zugában: csak
mintaképe hirdeti még, hogy mi volt?


XVIII. HÁROM RÓMA.

Az volt az uti tervem, hogy a nagy-hetet Rómában töltöm. Annyit olvastam
a nagy napok egyházi látványosságainak nagyszerüségéről Rómában, a mik
még a mi kis városainkban is minden keresztyén pompát kihoznak a szabad
ég alá, s a szabad ég alatti pompát, a virágokat beviszik a templomokba;
hogy minden puritan ascetismusom sem volt elég legyőzni a képzelem
szomjú vágyát: mind azt testi szemeimmel láthatni, a mit képzelet és
olvasmány után oly ragyogó szinekkel látok lefestve.

De mind abból nem kaptam semmit. Ezt mindjárt az elején el kell
panaszolnom. Az egész nagyhét oly nyomtalanul mult el Rómában, hogy ha a
naptár nem tanuskodott volna róla, alig hittük volna, hogy benne
vagyunk.

A mióta Róma Olaszország fővárosa lett, megszünt a papok városa lenni:
mintha az egyház, világi birtoka elvesztésével, világi befolyásának
elmulását is akarná tüntetni.

Semmi egyházi pompa, semmi körmenetek, semmi pápai áldás, semmi éjjeli
kivilágítás a Szent-Péter templom kupoláján! Husvét első napján minden
bolt nyitva. A nagy mise alatt adnak és vesznek s a templomtéren
teherszekerek rakodnak; az utczákon nagy szegényesen vonul végig nehány
pap nehány zászlóval, kisérve egy csoport hajlottkorú asszonyságtól, s a
Szent-Péter temploma déli 11 órakor oly üres, mint egy Muzeum, a hol az
ájtatos néptömeget bámulkodó idegenek tétova csoportjai helyettesítik,
imakönyv helyett a Bædeckerrel kezükben.

De erről majd később.

Tehát Rómában jártam s pápát nem láttam.

De láttam a helyett mást, a miről meg (tudtommal) mind azok nem irtak, a
kiket Róma szent falai ékesszólásra lelkesítettek. Nem is írhattak, mert
még akkor nem volt. Láttam a «három Rómát».

Az első: a császárok Rómája, az isteni, felséges romok: a népek
bölcsője.

A második: a pápák Rómája, a Szentséges szolgálatába állott művészet
városa: a népek oltára.

A harmadik: a nép Rómája, az új gyár-város.

A megérkezés napján befutottam mind a hármat, hogy az egész összhatását
birjam. Bámulatraméltó mind a három.

Egyenkint fogok mindegyikhez visszatérni.

Önkénytelen eszembe jut Lyell földtani elmélete. A földkéreg lassú
emelkedése, sülyedése temet el régi világokat, s hoz elő újakat. Így
temeti el egyik civilisatió a másikat.

Az a civilisatió, a minek a császári Róma székhelye volt, oly magasra
nőtt, hogy az Olymp nagyságát érte már el. E magasság biztosította az
eltemettetéstől. A keresztyén civilisatió még magasabb volt, mert az az
égig ért. Ez eltemette a régi Rómát. És most jön a harmadik Róma. A
találmányok civilisatiója nem jár sem az Olympra, sem a csillagokhoz, az
a földön marad, az nivelliroz, egyenlővé tesz: úgy temeti el az útjában
levőt.

Az új civilisatió egész halmokat hordatott le a Tiber mentében, sima
területet lapályozva egy új város számára, melynek lapját még ott, a hol
semmi épület nincs, szabályos, kövezett utczák szelik keresztül, másutt
már négy-ötemeletes házak sorai emelkednek; nincsenek czifra
faragványaik; munkások, kereskedők lakásai azok, tornyok helyett gyárak
kéményei emelkednek ki közülök.

A mostani olasz királynak az az eszméje, hogy Rómát egyenesen
összeköttetésbe hozza a tengerrel, s akkor a világ első városa, a szent
Róma, kereskedő város fog lenni. A gyárváros egyre nagyobb tért foglal s
ez az új civilisatió, mely a régit elhantolja.

A császárok Rómája «kenyeret és játékot» adott a népnek; az egyház
Rómája adott a népnek «békét és üdvöt»; az új Róma ad neki «munkát és
szabadságot».

Mikor végig tekintünk a palatini romok magaslatáról a három Róma felett,
ez a gondolat nehezül szivünkre: ime e dicső romok, mikben az alkotók
szelleme túlélte az alkotott művet; – távolabb a felmagasló
épületóriások, a miknek élő kövei túlélték a szellemet, mely őket
alkotta. S eltakarva tőlük az, a mi nem számít a jövőre, mely a jelen
számára épít. «S a mi a jelennek igazán él; az él igazán örökké».


XIX. A RÓMAI BÉRKOCSIS.

A mi az egész világon annak az erénynek a jelképe, a mit «isteni»
melléknévvel szokás megtisztelni: t. i. a «gorombaságnak», – a
bérkocsis: az Rómában a legrokonszenvesebb népelem. Mikor megpillantja a
közeledő idegent, feltartja az újját, mint az iskolásgyerek, azzal
ajánlja szolgálatát. S szolgálata nem csak arra terjed ki, hogy vendége
csontjait összerázassa: egyuttal kalauzul is szolgál neki. A római
fiakker mellett fölösleges a Cicerone. Rábizhatja magát a jövevény, az
elhordja őt, tervszerüleg beosztva az időt és látnivalókat. Útközben nem
kiabál a gyalogjárókra, még az útban veszekedő kis kutyákat is kikerüli.
Még a lovával sem illetlenkedik; ostorral sem biztatja, hanem olyan
hangokkal, mint a kecskebéka ümmögése, s nyájas hizelgésekkel igyekezik
azt jó igyekezetre birni. Végzett körút után beéri az árszabály szerinti
fizetéssel, s ha még egy félfrank borravalót is kap, másnap reggel ott
strázsál a hotel ajtó előtt s jelenti magát, mint régi ismerős. Rendesen
egylovasok a római bérkocsik, nyitott négy üléses könnyű hintók; a férfi
utas azonban a kocsis mellé szokott kiülni s kettőjük között van egy
esernyőnyél, abba, ha zápor jön, hirtelen beledugják a nagy umbrélát s
se kocsis, se utazó nem ázik.

S ha megtudja a bérkocsis, hogy az utas vagdal valamit az olasz
nyelvhez; sőt épen azt, hogy magyar, és hogy tudja, ki az a generale
«Turr» «uno dei mille»: akkor épen megered az ékesen szólása, s beszél a
romok előtt a régi római történelemről, az új városnegyednél Róma
jövőjéről, olyan okosan mint egy képviselő; elmondja a művészek neveit,
a kik a megbámult remekműveket készítették, s ha látja, hogy utasa jól
megrakta már a zsebeit a romok közül felszedett kő- és cserépdarabokkal,
eszébe juttatja, hogy nem csak kővel él az ember, hanem kenyérrel is, s
elviszi a leghiresebb – kurta korcsmába; melyet ad formam «lebuj»
lehetne «felbuj»-nak nevezni s a hol az ember legolcsóbb áron kaphat
igazi «cugina italianat» s visszajön értünk s megkérdezi: jól
ebédeltünk-e?

No, de a «római kenyér» és római étlap megérdemli, hogy arról egy önálló
fejezetben emlékezzünk meg; mert áll az, hogy «mondd meg, mit eszel? s
én megmondom, hogy ki vagy?»

Előbb azonban maradjunk a köveknél.


XX. A LEGNAGYOBB KŐHALOM.

A világ legnagyobb kőrakása, mit emberkéz hordott egymásra: a Colossæum.

Mint egy nagy vulkán kiégett krátere, mint egy körhegy a holdban, fogja
körül a falgyűrű az óriási tért, mely elég nagy volt arra, hogy benne
hadihajók tengeri ütközetet játszanak.

Olyanok ezek a falak, mintha titánok rakták volna össze, istenek elleni
harczaik várművéül. Óriási kőtömegek, az újabbkori építkezés fogalmait
messze túlhaladó magasságig felhalmozva, karzat karzat fölött, szilárd
boltozatokkal, s a hol a legmagasabb kőfolyosó a többi fölé emelkedik,
még azon túl egy iszonytató kőfal, mely kapunagyságú ablaksorozatával az
egészet körülkeríti. A meredek fal keleti oldalában, a legmagasabb
helyen két kőből faragott kiülő erkély. Egy oldalán nagy rés tátong. A
mi innen hiányzik, abból palotákat, templomokat építettek a keresztyén
Rómában, míg egy pápa megtiltá a szent rombolást s a düledező részhez új
falat építtetett, mely azt fenntartsa.

Az ember elvész, mikor e nagyszerű romok kapuján belép. Oly mérhetlen
nagyságot talál maga előtt, hogy elenyészni látja az embert az emberi
műben. A multak álmai kisértenek minden nyomon. Itt a rekesztékek, a
mikből egyszerre százával ereszték ki a távol világrészekből összefogott
fenevadakat; a tér közepén a királygyertyával benőtt tér, a hol azok a
keresztyén vértanukat összetépték: látványul a fölséges népnek. A tér
egy harmadát elfoglalják a vízvezető művek maradványai, mik tengeröböllé
változtatták az amphitheatrumot. A vizipók tánczolva fut végig a sötét
tükrön, s lomha fehér kigyó huzódik be a kövek közé: ez az egész látvány
most. S a tapstól visszhangzó rengeteg karzatok mellvédjén aláhajlik a
buján tenyésző rekettye, s méhdöngés az egyedüli hang a méla csöndben.

A nagy romóriás egyedüli őre csekély díjért felnyitja előttünk a nagy
rácskaput, mely a karzatokhoz felvezető lépcsőket elzárja. Még minden
lépcső ép. A kemény égetett téglát a quirites sandaltalpai nem birták
elkoptatni. Egyik karzatról a másikra kapaszkodunk fel s mikor a
legmagasabbat elértük, a honnan tovább nem vezet lépcső, akkor egy még
egyszer oly magas kőtömeget látunk magunk fölött. S az átelleni
épületrészt már a távol köd fátyola homályosítja. Két átelleni fal
visszhangja a hexametert mondja el egymásnak. S a szemközt levő fal
boltives ablakain át a Quirinal rózsaszinű baraczkvirágos ligetei
mosolyognak keresztül a lemenő nap verőfényében. Lenn a Colossæum óriási
udvarán már este van: hűs árnyék, harmat a füvön és szellemsóhaj a
légben.

Mikor még negyvenezer ember tapsolt a nap hősének, a győztes
gladiatornak, s tyrusi selyemtől suhogó szép asszonyok tépték le
sáfránnyal szőkített hajfürteikről a koszorukat a győztesek számára!

Mily megoldhatlan talány: hogy ugyanazon népből, mely a Colossæumot
építette, születhetett egy Horácz, egy Ovid, egy Cicero, egy Tacitus,
egy Seneca, egy Justinian, kik a kéjvadászat, kegyetlenség, rabszolgaság
és zsarnokság, ember és istenüldözés e rémpalotája mellé, a szellemnek
ép ily titani mérvű colossæumát tudták felépíteni. Csakhogy az ő
colossæumuk nem omlik össze soha.

Itt állunk a szédítő magasban, s nézzük, hogy töltik be lassankint az
árnyak ez óriási temetőt, a hol a halálnak tapsoltak s a halottakat
kikaczagták; míg az Ave Maria harangkondulása tudatja velünk, hogy vége
a mai napnak. Rómában este hat órakor van az éjfél.

S a mint a nagy árny, az est, alászáll, felkölti rokonait, az alvó
árnyakat. A képzelem és az emlékezet megnépesíti a holt pusztaságot. A
karzatok megtelnek zsibongó néppel; a Flaviusok amphitheatruma előtt áll
titáni sziklára emelve Apolló óriási rézszobra: Zenodor mesterműve,
napbanéző istenarczát nyugat felé fordítva. A másik pillanatban már nem
az istenarcz emelkedik az ércz vállakon: egy kondorhajú fő, felvetett
ajkakkal, kiülő homlokkal cserélte fel azt: ez Domitian feje. A cæsar
hatalmasabb volt, mint az isten: lefürészelteté a szobor fejét s saját
képmását adta Apollónak.

Benn a néptömeg tapsol, a kétkerekű szekerek, élénk szinű öltözeteikben
pompázó versenyzőikkel, dörögve futnak, a jelköveket kerülve. A
porfelleg arany köde elfedi őket. A kocsidörej kardcsattogásba megy át.
Eleinte gyönge az, de szaporán hangzó. Asszonyok vívnak karddal; szép
római delnők, rövid öltözetben, nyilvános porondon küzdenek egy kedves
miatt. Egy elesik, sikoltása hangzik, a nép tapsol s kiáltja a
győztesnek: «öld meg!» «Öld meg!» visszhangozza a kerek sziklaépület s
ezernyi gladiator omlik elé a börtönajtókból, egymásnak véres találkozót
adva; a rekesztékek torka előokádja fenevadait, az elefánt gázol a
husgomolyon keresztül, melyet egymásba harapott óriás macskafaj, Lybia
fenevadai s a mindennél fenevadabb ember képeznek; középett egy
csoportban fehér ruhába öltözött nőket vesz körül a dicsfény, körül ádáz
tusa és marakodás jelenetei; míg a kiomló vértenger lassankint eltakarja
valamennyit: martyrt és szörnyeteget s az amphitheatrum öble átváltozik
tengerkebellé. Gályák úsznak rajta, bibor vitorlákkal; rostrumaikkal
keresik egymás oldalát, a gályák között eleven alligatorok és
tengerszörnyek úszkálnak riadtan; a császári erkélyen, rózsakoszorus
fejét egy szép asszony ölébe hajtva, hever egy kifestett arczú férfi
alak: egy cæsar. Kezének hanyag mozdítása jelt ád a tengeri harcz
megkezdésére. Minden szem a gályákon függ. A szép asszony is jelt ád
fekete szemei egy villanásával s arra egy ifjú alak odarohan a cæsarra s
tőrt üt a keblébe. De keze reszketett, rosszul talált, csak megsebesíté.
Egy rémületes ordítás hangzik: negyvenezer ajk ordítása; a szép Lucilla,
s a vakmerő Quintinian alá hullanak az erkélyről, s a Colosseum kapuja
elkezdi okádni kifelé a futó néptömeget.

Aztán átalakul a Colosseum erősített várrá, az olasz hűbéresek
harczolnak fejedelmeikkel; a Frangepanik verik vissza az ablakokból
ostromló ellenfeleiket; az első rést a titani falakon a római katapulták
és balisták maguk segítik törni.

Egyszer aztán megmozdul valaki az odaalant lakók közül; talán Plutó?
vagy Gea? vagy a három alvó császár, ki ez épületóriást emelteté? a föld
megrázkódik a harczolók alatt, (1381.) s a Colossæum egyszerre azzá
lesz, a mi most: egy szép omladék. Közepén egy egyszerű kereszt. Az
újkor diadaljelvénye s a multnak sirkeresztje.


XXI. A CSÁSZÁRI ROMOK.

A nagyszerű amphiteatrum mellett áll még a római műemlékek egyik első
remeke, Titus diadalkapuja s túl rajta terül – nem: – emelkedik a
Palatin romja.

A régi Róma. Eltemetve vandal és keresztyén boszuállóktól s ismét
napvilágra kiásva a keresztyén egyházfejedelmek rendeletéből. A mostani
nemzeti kormány egészen napvilágra hozta azt már.

Még romjaiban is «emelkedik». Soha meg nem alázható rom.

A főbejáratot a kormány közegei őrzik s egy frank díj mellett,
kivánatra, ugyanazok vezetik a látogatót körül a régi Róma
épületmaradványai között.

A fenséges romokat befutotta hosszan valami apróvirágú fehér rózsa, mely
Róma szent omladékain oly buján tenyészik: a meleg verőfényben egészen
felveszi az illat a csendes várost. A «csendes várost», a hol egykor
Cicero tartotta casilináriáit, a hol a diadaluton át a hazatérő
császárok tartották bevonulásokat, kocsijuk előtt fogoly királyokkal, a
honnan Nero nézte Róma leégését: ott most egy magányos őr számlálja elő
az idegennek: ez itt Cicero háza volt; fürdőjében még most is vastag
zuhatagban hull alá húsz lábnyi magasból az ide vezetett patak. Amott
Jupiter Stator templomának romja. Néhol még látszik a falon a
szürkésfehér márvány burkolat: a kiszabadított tér még fedve van a
roppant széles fehér kőtáblákkal, s egész sor oszloptalap mutatja, mily
óriási teremnek kellett e helyen állni, a hol egykor a senatorok
hordszékei gördültek végig. Amott egy oszlopfő, egy csonka torzó a Nero
számára készült piedestalon. Ez a sötét folyosó vezetett Jupiter
basilicájához; s amaz, a mély ösvény meredek lépcsőivel volt egykor
Livia fürdőhelye: a nymphæum. A «piscina», a császári palota tojásdad
alakú halastava, most be van nőve árvácska virággal, s az ædes Jovis
victoris oldalából a bércse fűzérei csüggnek alá.

Keresünk emléket a «Monte testaceo» töredékei között. Ez egy nagy halom,
mely azon agyagedények cserepeiből támadt, melyekben Róma tributarius
népei küldték a hódító városnak évi adójukat. Egész hegy támadt belőlük.
Olyan jó cserép most, mint maga a Domus Tiberina.

E császári palotának minden rejtekét csak a legutóbbi években szabaditák
ki napvilágra. Díszes márványlépcsőkön haladunk le a szobákig, a hol a
fényűző császár lakott. A tizenhét század előtti pompából még maradt meg
valami. A tornáczok mozaik talapja még ép s a szobák, a hol a cæsar
ebédelt, aludt, mulatott, még tartogatják büszkeségük kincseit: a
gyönyörű frescokat. Maga az a vakolat, a melyre a frescok festve vannak,
valami oly szilárd, vastag tömegből készült, hogy az, mint a márvány
fekszik a falon, fényes és síma. S a színek oly elevenek még, hogy a
leggyöngédebb árnyalat sincs elveszve bennük. Egyik szoba falát azon
mythologiai jelenet diszíti, a hol Junó parancsára Argus őrzi «Io»
nymphát, Mercur pedig Jupitertől küldve jő, a nymphát üszővé változtatni
és elszöktetni. Junót a háttérben, magas piedestalon, mint istenszobort
látjuk. Az arczok kinézése most is oly eleven még. Io homlokán látszik,
hogy nőnek a szarvacskák. A másik szoba fresco-festménye Galatheát és
Polyphemust ábrázolja. S mióta e képeket festették, hányszor megnőtt már
azóta a palotarom fölött a cserfa s hányszor kivágták róla! Az örökzöld
cserfa e romvilágnak otthonos lakója. Az veszi körül az auguarium tömör
épületét, hol hajdan a sasok röptéből jövendőt jósoltak; az takarja a
Romulus rakta falakat, mik a Porta Romanáig vezetnek bennünket s onnan
áthaladunk Caligula palotáján, végig annak a hidnak a töredékén, melyet
a magát istennek nevező császár e palotától a Capitoliumi Jupiter
templomáig építtetett, hogy mikor szükségét látja: istentársával
bizalmasan találkozhassék! Most csak egy ölnyi rész van még épen e
vakmerő hid márványból faragott mellvédéből. A világuralkodó palotájának
megnyilt boltozatai mélyen sötétlenek alattunk, félig temetve összetört
oszlopfők művész faragványú romjaival: halomraszórt kincstár, egy muzeum
verembe temetve. Előttünk pedig terül a száztemplomú világváros, melyből
egy óriás templomkupola magasra emelkedik s eltakarja a lemenő napot.

Ez a második Róma.

Az első alszik már. Annak a napja másfélezredév előtt lement.


XXII. ÁLMODÁSOK RÓMÁBAN.

Egy hét Rómában csak arra elég, hogy álmodni tanuljunk róla. Arra, hogy
megismerjük Rómát s beszéljünk róla, hosszú idő és hosszú tanulmány
kell.

Az egész város a legáldottabb vidék panorámájába helyezve, a hol a
természet bőkezű kedvében minden pompáját felpazarolta, hogy azzal, a
mit az ember nagyszerűt alkotott, még gyönyörűségessé is varázsolja.

Ha annyi dicsőség, oly fényes mult nem volna kötve hozzá: a természet
maga a világ központjává emelné e várost. Itt örök tavasz van. A
hegyeket ezüstfényű olajfaerdők lepik; vén törzsek, összeboruló
lombokkal, miket soha el nem hullatnak; a pálma már otthonos s
levélüstökét egy csoportban emeli a terepély piniákkal és oszlopegyenes
cziprusokkal, miknek lombja feketét játszó zöld; a télen viruló naspolya
édes, zamatos gyümölcse, mit éghajlatunk nem ismer, ott már april elején
arany fürtökben virít ki a kertek zöldje közül; s a tápláló anya emlői
gazdag forrásokkal árasztják el a várost.

S mindezt kitölteni az emberi alkotás műveivel egyesült kétezer ötszáz
éves kultura, világhatalom, egész földrész halomra hordott kincse,
hódítva és önkényt kinálva s mind ezen századoknak uralkodói és
lángelméi kellettek.

Rómának a neve «az örök város». Az is marad az örökké.

Még a mit a föld alatt bir, az is az örökkévalóságé. Catacombáinak
labyrinthüregében nem csak nemzedékek földi maradványai, de korszakok
története van lerakva.

Az új korszak monumentalis épületei oda vannak rakva a hajdankor
emlékeire, mint egy talapzatra: templom templom fölé. Az új palotasorok
előtt terül el a hajdani Forum Romanum, még fennálló egyes és hármas
oszlopmaradványaival, diadalkapuival; a Saturnus templomába egy új
palota van befalazva, s Nero Circusa fölött a Szent-Péter-egyház
emelkedik. A Capitolium hajdankori templomai, erődei eltüntek már, de az
új alkotás még tartogatja a réginek megmaradt remekeit, a miknek
gyémántja a capitoliumi Vénus-szobor; egy teljesen épen maradt
szobrászmű, melyet a vandal pusztítás elől úgy szabadítottak meg, hogy
egy pinczébe befalazták. E szobor előtt elfelejtjük, hogy az nőt
ábrázol, csak az istennőt látjuk benne.

A Capitolium titáni lépcsőzete mellett van egy vas ketrecz; abban tartja
a római kegyelet a hagyományszerű nőstény farkast, annak az
emlékezetére, hogy Róma első alapítóit, a kitett ikercsecsemőket, egy
nőfarkas szoptatta.

És erről eszünkbe jut a Vatikán. Ott is tart a római kegyelet egy
vallásos tisztelet által isteni nymbuszba burkolt földi-alakot, kinek,
elődeivel együtt annyi nagyságát köszönheti s ki nem ily szűk
vasketreczbe ugyan, de mégis zárva van; nem kényszerből, de még sem
önkényt; s kinek a világuralom után a Vaticán roppant palotája nem
tágasabb börtön, mint az erdők urának a capitoliumi rekesz.

A boltkirakatokban egymás mellett árulják képeiket: a Romulust és Remust
szoptató «lupát» s az áldásra emelt kezű «pápát.»

Az eltünt nagyság mindig tiszteletet gerjeszt.

Miért nem mentem el a pápát meglátogatni? kérdik tőlem itthon. Hisz ő
hozzá könnyű bebocsáttatást nyerni, csak kérni kell azt.

De hát miért mentem volna oda?

Hogy hazudjam előtte azt, a mit nem érzek? Hogy eltagadjam előtte azt, a
mit helyeslek? Hogy világi fejedelemségének megszüntét mindig
óhajtottam. Hogy hive vagyok a népszabadságnak, a felvilágosodásnak.
Mondjam ennek az ellenkezőjét, mint annyian mások, s aztán dicsekedjem
vele a nevető világnak, hogy sikerült játékot űznöm egy eszmevilág
romjai alá temetkezett tiszteletreméltó ősz alakkal?

Mikor végig álmodtuk ezt a nagy álomlátást, melyben a restaurált
classicus romok, a földalatti catacombák, koponya-diszletekkel, a Trevi
«aqua virgo» szökőkútja Neptun csoportozatával (szobrászremek és zuhatag
együtt), a Capitolium szoborgyüjteménye, maga a Vaticán, a hajdankor
remekeinek egész Walhallája, a császárszobrok gyüjteménye, az
ezredéveket számító istenalakok és emberistenek, s a még náluknál is
régibb egyptomi mumiák csoportja, Rafael stanzái és loggiái, a Pál
templom «extra muros», az Angyalvár, s maga a leirhatatlan Péter
templom, melynek minden kövében egy művész lelke s minden köve alatt egy
szentté emelt ember hamva nyugszik; ennyi nagyszerűnek összesített sulya
önkénytelenül meghajtja fejünket annak következetes alkotói előtt, kik
ivadékra adták egymás kezébe a megkezdett művet s nem birjuk kedélyünket
megszabadítani attól a nyomástól, hogy mind ennek vége: az újkor
ilyeneket nem alkot.

Hiszen az újkor is épít még ily nagyszerű templomokat. A bécsi műtárlat
kupolája nagyon hasonlít a Szent-Péter templomáéhoz. Az újkor apostolai
oda is összehordták mind azt, a mi az embert üdvözíti itt a földön, s mi
magyarok tíz milliót hordtunk oda azért, hogy e szentségeket
bámulhassuk, és most? a hány pápának és martyrnak a hamva nyugszik e
kriptákban, annyi gyárnak és iparvállalatnak a papirja nyugszik az
«exhibitionsek» kriptái fenekén s részvényeiknek czifrázata helyettesíti
Michel Angelo basreliefjeit s nagy kérdés, hogy melyik kor volt a
bigottabb: az-e, a melyik elhitte a papnak, hogy az számára megszerzi a
mennyországot, s azért odaadta neki verítéken szerzett vagyonát s látta
épülni e földön e csodaműveket, s lelkében a paradicsom gyönyörűségeit:
vagy az, a melyik elhitte a szédelgő nyeglének, hogy az neki egy
forintból kettőt tud csinálni, s a holnapi kényelem reményeiért adta oda
neki a mai keresményét s épített rajta gyárakat, mik nem dolgoznak,
vasútakat, mik nem közlekednek és fellegvárakat, a miket elfujt a szél.

A «realismus bigotteriája» még több milliárdot beleépített a maga
templomaiba, mint a vallásos vakbuzgalom. A néptömeg csak úgy elámítható
most, mint a középkorban: akkori prófétáinak elhitte azt, hogy azok
megtudják őt szabadítani a bűnei terhétől, a mostaniaknak pedig elhiszi
azt, hogy azok megtudják őt szadítani az adósságaitól és a munka
terhétől.


XXIII. A MIT ÉBREN LÁTUNK.

Husvét első napjának egész délelőttjét a Szent-Péter templomban
töltöttük. Korán elmentünk, nehogy kiszoruljunk a néptömegtől; s csaknem
üresnek találtuk a templomot. A látogatók csoportja többnyire idegen
utazókból állt: óvatos angolok, selyem házisipkával fejükön, kezükben a
háromlábú szék, hogy a hol elfáradtak, leüljenek; művészek, kik a
műkedvelőknek magyarázzák a szoborműveket a sírboltok felett. Századok
története van itt, kőből kifaragva. Egy sirbolt felett Attila ősünkkel
is találkozunk, a mint Róma előtt állva, visszaretten az égből leszálló
Péter és Pál apostolok előtt. Revancheot kapunk azonban megszégyenített
dédapánkért egy másik csoportozatban, a hol egy német császár borul le,
mezítláb, bűnbocsánatot esdve, a pápa előtt. A pápák hatalma meg van
örökítve érczben és márványban. Te saxa loquntur. A kő még mostan is
beszél róluk. Más nem. Mikor a főoltártól visszatérünk, az óriási épület
egyik oldalkápolnájából énekhang tör felénk. Az egész ájtatos közönség
elfér ebben a kis kápolnában husvét első ünnepén, annak is fele idegen,
a ki a castratok énekére kiváncsi. Gyönyörű ének! A távolból angyalok
harmóniájaként hangzik. S mikor elhaladnak előttünk az énekesek, vézna,
összetöpörödött férfi alakokot látunk, szőrtelen, sápadt arczokkal. Ezek
a castratok. Csak a római curia tart még ily szerencsétlen emberosztályt
és a török szultán. S ha igaz, hogy a szerályt megszüntették, úgy itt a
római curia ebbe is utolsónak maradt; az egész ünnepi szertartás oly
jelentéktelen, hogy a templom tulsó oldalán járók észre se veszik s
későbbre várják az igazi ceremoniát. A köznépet néhány transteverino
képezi, sajátszerű kecskebőr lábravalóban s szijas szandaljaiban. A
templom baloldalán tizenkét fedett gyóntató sátor van felállítva,
különféle nyelvűek számára; kevesen látogatják. A bűnbánónak végül a
gyóntató atya, egy hosszú, ostornyél alakú pálczával gyöngéden a fejére
üt. A főoltárhoz legközelebb álló sátor felirata: «pro lingva
hungarica», látszik, milyen kegyelt nemzet voltunk Rómában, nem láttam
benne sem papot, sem gyónót.

A szűk kiséretű processió a főoltárhoz halad; az idegeneket az
egyházszolgák figyelmeztetik, hogy legalább az alatt, míg a szent mise
tart, ne magyarázzák fennhangon a szobrok történetét s ne ácsorogjanak a
pontificáló előtt. Egy padban három úri nőt láttunk térdepelni, a kik
imádkozni jöttek ide.

Még mindig vannak, a kik azt hiszik, hogy az igazi, nagyszerű szertartás
ezután fog következni s leülnek a bronz tabernaculum lépcsőire, mely az
apostol hamvait fedi s annak érczszobrával szemben.

Ez annyiszor látott érczszobor jobb lába túlér a piedestalon, s az a két
lábujj fényes. Azt mondják róla, hogy az ájtatosok csókjaitól lett olyan
fényes. Most is jöttek oda minden rendű és nemű hívek, zarándokok,
katonák, nők, parasztok; előbb megtörülte mindenik a tenyerével a szent
szobor lábát, azután megcsókolta. Az utána jövő szintén sietett az
előtte járult csókjának a nyomát letörülni a lábról, mielőtt a saját
ajkait hozzáértetné. Nem az apostol iránti tisztelettől lett az az ércz
oly fényes, hanem a felebarát iránti utálattól.

Végre elhangzik a harangzúgás, tudtunkra adva, hogy a mai nap ünnepi
szertartásának vége van. A pápa nem oszt több áldást a népnek. A
ciceronék tovább magyarázzák a szobrok historiáját az angolaiknak.

Ez a husvéti ünnepély a Szent-Péter templomában 1876-ban.


XXIV. A KOLDULÁS RÓMÁBAN.

A hol az államfő maga is világszerte gyüjtött Péterfillérekkel fedezte a
civillistáját, a hol a szerzetesek adják a jó példát az
alamizsnaszedésben, ott nem lehet csodálni, hogy maga a köznép is úgy
hozzá szokott a kolduláshoz, hogy ezt egészen rendes életmódnak tekinti.
És ezt teszi qualificált jó izléssel, a hogy egy classicus műveltségű
város népéhez illik: egy szál virágocskával megkinál, vagy gyufával
tisztel meg; fényképeket mutogat, azokkal vámol meg; mozaik kavicsokra
váltja fel a tíz centesimodat; faleveleket tép le emlékül a számodra s
soldot kap érte; szalad a kocsid után, csoportostul, mint nálunk a
faluvégi czigány-gyerekek; sőt elég valakire nyájasan ránézned, hogy
mindjárt tartsa a markát.

De hát mit csodálnók? Mikor ehhez van szoktatva minden ember. A ki a
templomba belépő előtt félrehuzza az ajtófedő bőr-függönyt, tartja a
markát, a sekrestyés tartja a markát, a magyarázó abbé tartja a markát a
Vatikánban, míg a gyüjtemények tárát végig nézzük, tizenkét rendbeli úr
jön elénk, a ki minden ajtónál tartja a markát, a Lateranban pedig épen
meg is kérdi, hogy az adott borravaló hány ember illetményét képezi? Az
egyházi Rómában úgy látszik csak kétféle néposztály volt: az egyik, a
melyik lefelé fordítva, a másik, a melyik felfelé fordítva nyujtotta ki
a tenyerét.

Ezzel ellentétben van aztán mindaz, a mi a kormány kezelése alatt áll. A
Capitolium őrei még a kinált borravalót sem fogadják el; még a
felöltönyök, esernyők őrzéseért sem fogadnak el semmit s a munkás, a ki
a Forum romanum ásatásaiban izzad, nem vehető rá semmi pénzzel, hogy egy
kőtöredéket emlékül elhagyjon vinni az idegennek. Ez már a kormány
embere. Ez már a «harmadik Róma» lakója.

A mostani kormány ezt a koldulásra kapatott népet hozzá akarja szoktatni
a munkához és munkabérhez.

S minő munkához és minő munkabérhez!

Itt nincs öt pihenő hónap, mint boldog hazánkban, a hol ha a tél
beszorít, pipázhat gazda és cseléd. Itt teljes tizenkét hónap az
esztendő. A napszám pedig egy frank: azaz negyven krajczár. S az olasz
megél belőle. Igaz, hogy minden nap dolgozik. Már husvét másod-napján
mindenütt kapáltak a mezőn, s csinálták az útakat. Az életmód is olyan;
az olasz munkás reggelire ánizsgyökeret eszik, ebédre sült árticsókát
minden egyéb hozzátétel nélkül, meg zöld mandulát, ezt árulják egész nap
nagy lármával minden utczaszögleten. A mi pedig a kenyeret illeti, a
mivel a római él: az még most is ugyanolyan, a milyen a Grachusok
idejében volt, a mikor a kenyeret csak arra használták az asztalnál,
hogy kezeiket beletörölték evés után s aztán eldobták a rabszolgák
számára. Itt nem lehet kenyéririgység. Sőt értelmét veszti a szent
mondat: «a ki tégedet kővel hajít meg, hajítsd vissza kenyérrel», mert
az a római kenyér mellett semmi külömbséget nem tesz. Aztán iszik rá az
olasz tiszta vizet. S jó kedve van tőle! Ah az aqua vergine vizének
tizenkétféle betegséget meggyógyító ereje van; azonkívül jó kedvet is
ád, s a ki egyszer ivott belőle, visszakivánkozik Rómába ismét; a fiatal
leányok útrakelő kedveseiket e szökőkúthoz hivják búcsút venni. Az
visszahozza őket hozzájuk.

Ha Victor Emánuelnek sikerülni fog a kolduló Rómából dolgozó Rómát
alakítani, bizony megilleti őt érte az «apostoli» czím. Ennek pedig be
kell következni, mert a mióta a pápa nem oszt áldást, a mióta a nagyhéti
lamentatiók sötét pompája alászállt, nincs anglus, nincs franczia
legitimista had; megszünt az idegenek tódulása. Jajgat is minden ember,
a ki az előtt a könnyenszerzettből élt, s ha ma Garibaldi megszavaztatná
a népét, hogy «o Roma, o morte?» aligha azt nem mondaná neki a pápista
Debreczen, hogy «morte!»

Mióta az olaszt láttam, azóta nagyon nevethetném, valahányszor ide haza
azt a honfi elkeseredés phrasisát hallom: «Koldusok vagyunk! Koldusokká
leszünk!»

Dehogy vagyunk mi koldusok, dehogy leszünk mi azokká! Az idegentől mi
nem koldulunk, mert azt gyűlöljük; arra pedig, hogy egymástól
kolduljunk, az kellene, hogy egyikünk úr legyen, a ki osztogat: olyan
pedig nincs.

Mástól félek én. Attól, a mivel a spanyol hidalgó fenyegette a
nagybátyját: «ha ön nem ád pénzt, én képes vagyok a legvégsőre
vetemedni!» «S mi lesz a legvégső?» kérdék tőle. «Az, hogy dolgozni
fogok.»

Én is attól tartok, hogy ha egyszer a végsőig elkeseredünk, neki esünk
úgy a dolgozásnak, mint a hogy az olasz munkás dolgozik, s akkor
megverjük a németet; de úgy koldulni, mint a hogy az olasz koldus tud,
mi nem tanulunk meg soha.


XXV. A SZINHÁZ RÓMÁBAN.

Egyszer disputált a görög, nemzetének elsőbbsége fölött más barbár
nemzetbeliekkel: «az én hazámból szállt ki az egész világra minden
bölcseség». «Azért nem maradt hát meg benne semmi», mondá rá az egyik
barbár.

Hirhedett olasz művészekkel tele van Európa; az a mi Rómának maradt,
nagyon szerény igényekhez van mérve.

Romeo és Juliát néztük meg az operában. A dalmű elejét elhagyták. Az
egész társaság középszerű tehetségekből volt összeállítva.

A rendezés nagyon mesterkélt. A tánczvigalmi duett alatt Romeo és Juliát
folyvást körültánczolják feszes menuette figurákkal s a játszó
személyzet és comparseria az ügyelőnek egy éles füttyentésére alakul más
csoportozatba, a mi nekem, ki először láttam szinészt úgy tánczolni, a
hogy a rendező fütyöl, szörnyű komikum volt. Az operaház hat emeletes,
csupa páholy, karzat nincs. Itt szegény ember szinházba nem jár.
Felvonás közben a férfisereg tódul ki az előcsarnokba szivarozni, aztán
mikor visszatér, az előcsarnokból az egész nézőtér megtelik
dohányfüsttel. Ez alatt a szinpadon úgy szegeznek, kalapálnak, mintha
asztalos, lakatos műhely etablirozta volna rajta magát. A mit más
szinpadon a csendes fúróval erősítnek meg, azt itt kalapácscsal végzik.

Magánál az előadásnál érdekesebb jelenet volt az a delnő, a ki az első
felvonás alatt nagy zajjal foglalt helyet egy földszinti páholyban
cicisbeojával együtt. Fehér öltöny volt rajta, erősen decolletirozva, az
egész öltözet sűrün tele himezve gyöngyökkel és brilliántokkal, csakugy
szikrázott minden mozdulatánál, nyakán hármas gyöngysor,
brilliantcsattal, haja gyöngyfüzérekkel átfonva, s a hajtorony közepébe
brilliant paradicsommadár tűzve, mint egy pavillon. Nem mondok sokat, ha
azt mondom, hogy a rajta levő sok drágakő, gyöngy megért «harmincz»
forintot. Én még ilyen nagyszerűt szinpadon sem láttam. Hozzá a kifestés
sem hagyott semmi kivánni valót hátra s ha a talyiga-kerék nagyságú
rózsacsokrot, s az óriási legyezőt megemlítem, csak megközelítő fogalmat
nyujtottam e ritka látvány felől, mely úgy látszik, magukat a rómaiakat
is meghatotta, mert több látcső irányult a delnő páholya, mint a szinpad
felé. Azt hiszem, valami mexicoi herczeg felesége lehetett.


XXVI. DOMINE QUO VADIS.

Előttem állt kitárva a föld legérdekesebb tanulmánya. Historia,
költészet, hitrege a maga legtisztább eredeti forrásaiban. S mily
kimeríthetlen források! A kövek beszélnek s én hallom és értem
szavaikat. Valaha festő is voltam, egy kicsinyt szobrász is vagyok.
Zavarba hoz a kimeríthetetlen kincs, nem tudom hol, kezdjek hozzá? Úgy
vagyok vele, mint a szegény ember, ki roppant örökséghez jutott s nem
tudja, hogyan költse el? Mentül többet foglalok belőle, annál nagyobb
lesz a tér előttem, mely még bejáratlan. Janust kell irigylenem, hogy
előre is hátra is látott, s aztán a tengeri hydrát, melynek két szive
van, kétfelé érezni vele.

Egészen elfelejtem itt, a minden népek közös hazájában, hogy még egy
külön kicsiny hazám is van s annak apró bajai, a mik neki még is oly
nehezek. Hogy nekünk is vannak szobraink, Kisfaludy, Széchenyi; épülő
félben levő basilikánk; aquincumi ősromjaink; magasra tűzött
állameszménk az önálló vámterületben s lelkesítő dogmánk a nemzeti
független bankban s ezek felett folytatott harczaink, a mik mind olyan
apróságnak tünnek fel innen a távolból és a magasból, hogy még
Brutusainkat és Commodusainkat is csak kis kezdő betüvel látjuk.

Dicsértem is magamat, a mért olyan eszem volt, hogy odahaza azt mondtam:
Florenczbe megyek. Senki sem tudja, hogy Rómába jöttem. Most nem talál
utánam se levél, se hirlap, se távirat. Miattam olajba főzhetik a magyar
miniszteriumot; de jó hogy nem tudok róla semmit.

Még van egy pár hetem az országgyülés új ülésszakának megkezdéseig.
Addig kibányászom ezt a kincstárt!

Ma délután teszünk egy kirándulást a Via Appián.

Hűs idő volt ugyan; de Rómában még a hidegnek sincs éle; akkor sem
csipős a levegő. Megtekintők Caracalla nagyszerű thermæit, Maxentius
czirkuszát, Romulus templomát s míg az idő esősre nem vált, Cæcilia
Metella óriási sirboltját, melynek gömbölyű tömege olyan, mint egy vár
egy dombtetőn. Később annak is használták: ostromolva is volt.

Az eső visszatérésre kényszerített, pedig a Via Appia érdekesebb része
még hátra volt: a hol még megvan a régi láva-kövezet. Az út két oldalán
hirhedett nagy emberek siremlékei hosszú sorban.

Ez holnapra marad.

Visszatérőben leszálltunk egy templom előtt az útfélen, a minek ez a
különös czíme van: «Domine, quo vadis?» (Uram, hová mégy?)

Köztudomású a monda, én is hallottam, vagy olvastam azt valaha; de azért
még is új volt előttem, mikor a sekrestyés elmondá, hogy ez a hely az, a
melyen egy éjjel Péter apostol összetalálkozott Krisztussal. Péter
menekült Rómából, megtudta, hogy a császár halálra keresteti s irtózott
a vértanuság kinjaitól. Szemközt találkozott menekültében a mesterrel.
«Domine, quo vadis?» kérdé megdöbbenve. «Venio iterum crucifigi.» Felelé
a világ megváltója. (Jövök újra keresztrefeszíttetni). Erre az apostol
megszégyenült, megfordult s visszatért Rómába. Ott elfogták s Nero
czirkuszában halálra kinozták. De hát mi volt az akkori martiromság?
Hisz akkor még nem voltak ujságirók; csak olyan közönséges hóhérlegények
voltak.

A zord idő beszorított a kávéházba. Unalmamban belepillanték egy
hirlapba. A legelső távirat, mely szemembe ötlött, Bécsből kelt s azt
adá tudtul, hogy a magyar kormány, sikertelen egyezkedés miatt,
leköszönt.

«Kedveseim, szedjük össze podgyászunkat: holnap utazunk haza!»

Negyvenhárom óra mulva már itthon voltunk a magunk szegénységében. S
itthon kérdezhetem az újra Bécsbe készülő mestertől: Domine, quo vadis?

Nem lehet azt nékünk elfelejteni! – Még Rómában sem.

Talán még egyszer, boldogabb időkben folytatása következik!?



UTI TÁSKÁMBÓL.


A SZAMOS-UJVÁRI FEGYENCZTELEP.

Kolozsvárról elindulva, táviratilag kértem engedélyt a kormánytól a
szamos-ujvári fegyház megtekinthetésére s bár beismert rossz
geografusságomnál fogva nem az illetékes miniszterhez intéztem a
kérelmet, mégis ott volt már a táviratilag megküldött engedély, mikor
délelőtt tíz órakor Teleki Sándor barátommal Szamosujvárra megérkeztünk.

Az igazgató távollétében Nuricsán József ellenőr úr fogadott bennünket a
vár bejáratánál és ő vezetett körül a helyiségekben, kitünő
szakértelemmel magyarázva meg a látottakat.

A szamosujvári fegyintézet hajdan kolostor volt, később alárendelt
jelentőségű várkastély, mig jelenleg fogházzá van átalakítva. Két öl
széles falai, erős, kettős vasrácsokkal ellátott ablakai vannak, a
lépcső-feljáratokat mindenütt kettős vasrács-ajtók őrzik, s azonkivül
minden kijárás úgy van alkalmazva, hogy kitörés esetén azon keresztül
csak egy újabb zárt udvarba jutna a szökevény, melyben a jól megrakott
őrházat találná maga előtt.

Jelenleg hétszázhatvan elitélt lakója van a szamosujvári várkastélynak.
Rettenetes gondolat: hétszázhatvan gonosztevő egy közös házban! Egy
világtárlat válogatott bűnök példányaiból. Hanem aztán, mikor végig
jártunk e szomorú «kristály-palotában», ekkor azzal az emelkedett
érzéssel távozunk el onnan, hogy az emberiség óriási léptekkel halad a
tökély felé. Ez a börtön nem a boszuállásnak, hanem az expiatiónak a
háza már.

A hajdani földalatti emberkínzó vermek sehol sincsenek már; legalább nem
emberi lények befogadására vannak használva. Itt minden ember dolgozik.
A fogház egy gyártelep, minden börtön egy műhely. S az elítéltek igen jó
munkások. Vannak közöttük, a kik havonkint nyolczvan forintot
megkeresnek; a legkisebb kereset havonkint tizenhat forint. Annak
kétharmadát az állam kapja a fegyenczek ellátása fejében, egy harmadát
félreteszik a fegyencz számára s mikor fogsága véget ér, kezébe adják;
és ezenkivül kezébe adtak egy kézművességet, a mivel a kenyerét
becsülettel megkeresheti jövőre kint a nagyvilágban.

A földszinti termeket (itt minden szoba teremnagyságú) nagyobb részt az
asztalos-műhelyek foglalják el: itt butorokat készítenek, kézi munkával
és géppel. A látogató belépésekor a jelenlevő őr kiált: «vigyázz!» s
arra megszünik minden munka; a fegyenczek felállnak helyeikről s
felelnek a hozzájuk intézett kérdésekre.

Az emeleten vannak a hálótermek: tágas, szellőztetett, tisztán tartott
helyiségek, a fekhelyek igazán kényelmeseknek mondhatók, mindenik
fejénél felirva az oda tartozó fegyencz neve és életkora (elhagyva: a
bűn minősége, melyért elítélték, a mit régebben szokás volt kitenni, de
rossz eredménye lett).

A másik szárnyon van a kórház, a hol a betegápolók is fegyenczek. Ezzel
összeköttetésben a gyógyszertár és laboratorium. A kórodában akkor épen
nem voltak súlyos betegek.

A második emelet nyujtja a legtanulságosabb képet. Itt van a
pokróczgyár, itt a szalmafonó-, szabó- és csizmadia-műhelyek. Ezekben
mind megrendelésre dolgoznak. Láttam ott oly finom hölgytopányokat
elkészítve, melyek bármely fővárosi gyártmánynyal kiállják a versenyt. A
melyik a fegyenczek közül legjobban érti a kézmüvet, az a mester, a ki a
többi közt a munkát felosztja. Ha annak letelik a börtönideje, az utána
legtudósabb lép a mester hivatásába.

Milyen érdekes tanulmány: ennyi különböző arcz gyüjteménye, melyeken az
indulatkifejezést a fegyelem egyenlősítette. Hanem ez a tanulmány nagyon
csalóka. Azt tanácslom regény- és drámairónak, hogy Pitavalt ne olvassa;
mert a bűnvádi pörök csak a lélektan szörnykinövéseit mutatják be s
tévutra vezetik a lélekbuvárt.

A szabóműhelyben két varrógép előtt láttam dolgozni két ifjú alakot, a
kiknek az arczkifejezése megkapó volt. Az egyik egy fiatal gyermek, alig
lehet húsz éves, szelid szemekkel, bánatos ajkakkal. Azon kérdésemre,
hogy mit vétett? azt felelé: «bankjegyet hamisítottam, fotografia
segélyével; csak egyet: az sem került forgalomba.» – «Mennyi időre van
elítélve?» – «Öt évre». – A köny szemébe szökött. A mellette álló alak
pedig egy délczeg, huszonnégy éves férfi volt; gyönyörű arcz és termet,
a minőnek csak regényhőst festettek valaha; nyilt homlok, nagy fekete
szemek, szép fekete bajusz, életpiros, tojásdad arcz, és magas deli
alak.

– Mi vétekért van elítélve? kérdezém.

– Gyilkosságért.

(Ezt vártam tőle. Ilyen alakkal nem lehet valaki közönséges bűnös.)

– Kit gyilkolt ön meg?

– Egy szép asszonynak a férjét.

(Hisz ez nem is lehet máskép.)

– S mennyi időre van elítélve?

– Húsz esztendőre.

(Megütődtem: nem volt-e túlszigorú a biró a büntetés kiszabásában?
Bizonyosan szerelemből lett gyilkossá a férfi, s azt nemcsak a költők,
de a birák is enyhítő körülményül szokták beszámítani.)

– S miért ölte ön meg azt az embert? kérdezém tovább.

– Öt forint vérdíjért. Volt rá az őszinte felelet. (Itt mindenkinek meg
kell mondani az igazat. Az elítéltek nem hazudnak.)

Tehát nem az ő szeretője volt az asszony, hanem egy harmadiké s ő csak
öt forint vérdíjért (!) gyilkolt meg egy embert.

Arczismém ezúttal nagyon megcsalt. A biró igazságosan ítélt. Ez a
legalávalóbb gonosztevő.

– Most nézzen ön szét a teremben, szólt vezetőnk, ha ráismer-e Rózsa
Sándorra?

Valamikor láttam ezt az embert; de akkor a szabadsághős nimbusa vette
körül; a mit ő aztán a vasútfelszaggatással, az árviz közé szorult
Návay-család agyonkinzásával s más aljas gonosztettekkel egészen
lekoptatott magáról: nehéz volt most ráismernem. E teremben csupán
szabók voltak. Rózsa Sándor is szabólegény most. Blousenak való vásznat
szabott nagy ollóval. Egyenesen álló, de szikár termete, tojásdad
metszésű szelid arcza s őszinte nézésű kék szemei nem árulják el benne a
puszták hajdani rém hősét.

Kérdezém tőle, hogy emlékszik-e még rám? Én vittem meg neki azt a
legelső amnestia-levelet, a melyet Kossuth rendelésére én magam
fogalmaztam számára.

Rám nem emlékezett; hanem az amnestiára igen.

– Jó lett volna akkor azt a bűnbocsánatot megbecsülni és a szerint élni!

– Mit tehettem? mondá, mikor vége volt mindennek, akárhová mentem munkát
keresni, mindenütt elutasítottak; mindenütt üldöztek; belehajtottak a
veszedelembe.

– De hiszen fel volt önnek ajánlva a csendbiztosi állomás, mondám neki.

– Azt nem fogadhattam el; nem tudtam se irni, se olvasni.

Most azután tanítják irni és olvasni.

Mert a fegyenczeknek iskolájuk is van, a hol naponkint két óra hosszat
kitünő elemi oktatásban részesülnek.

Egyszer egy lótolvaj czigány volt a fegyházban, a ki a büntetés ideje
alatt kitünő csizmadiának qualifikálta magát és megtanult igen szépen
irni. «Látod, mondá neki az igazgató, mikor büntetésideje leteltével
elbocsátá s keresményét kezébe adta: most szereztél magadnak
tisztességes mesterséget s irni is megtanultál; ennek mind jó hasznát
veheted.»

– Az már igaz, mondá a czigány: legalább jövőre, ha lopok, magam tudom
megirni a ló-passust, nem kell másra biznom.

Vissza is került nemsokára Szamosujvárra; a miben aztán nem a rendszer a
hibás, hanem a czigány természete.

Venio nunc ad fortissimum virum.

Előttünk áll Farkas Béni!

Ez a hirhedett rabló, a kit évekig hasztalan üldöztek; ha elfogták, a
lánczához kötött golyóval keresztültörte börtöne boltozatát; egy
fonállal kinyitotta a nehéz zárakat, egy bádog-darabbal
keresztülfürészelte a legnehezebb bilincseket; a kinek a lelkét tizenhat
rablógyilkosság terheli, oly rémtettek, a minők az egész család
kiirtása, a bölcsőben alvó csecsemőig; s a ki mind ezt a rábizonyodott
szörnytettet vakmerően eltagadta; szemébe valló rablótársainak azt
mondá, hogy soha hirüket se hallotta; nem akarta ismerni a
pandurhadnagyot, a ki tetten kapva elfogta; sőt mikor a saját feleségét
szembesíték vele, annak is azt mondá, hogy soha életemben se láttam ezt
az asszonyt!

Most ott hajtja a kereket a gyapjutisztító gépnél; czinkostársa: a
kegyetlenségben hozzá méltó Krokmanlik, rakja a tépő fogak alá a
gyapjut.

Közeledtünkre balkezét mellére nyomja, csak jobbjával hajtva a gépet, s
hunyászkodva összegörnyed. Még most is ravasz. Gondolja, észre fogják
venni az idegenek, hogy a gyapjupor a mellére száll s szenved miatta s
megsajnálják érte. De arczkifejezése tökéletes fenevadé. Az a lenyomott,
befelé hajló homlok, az a feszült, veres arczbőr a kiülő pofacsontokon,
az előrenyomuló áll s az a leirhatlan hienai sovárgás a kaján szemekben:
egész szörnyeteg lelkét tükrözik vissza.

Már innen is megkisérté kitörni; de mindjárt a kezdetén rajtavesztett, s
most még jobban őrzik. Olyan magán börtöne van, melyből még a falon át a
koczogtatással sem értekezhetik fogolytársaival éjszaka.

A kihágó fegyenczek egyedüli büntetése most a magán börtön, (mik közt
egy van teljesen sötét) és a bőjtöltetés. Megnéztük e magánzárkákat is a
vasajtóba furt fürkésző lyukon keresztül. Egyben volt valaki. Aludt a
nyoszolyán. Megtagadta a munkát s most várnak vele, míg könyörögni fog
érte. A felügyelők tudnak bánni a fegyenczekkel bilincs és korbács
nélkül is; volt egy megátalkodott rab, ki minden felügyelővel daczolt, s
mikor az igazgatóval fenyegették, azt mondta, hogy annak is szivébe
fogja verni a kését. Az igazgató ezután felhivatta magához a szobájába.
Egyedül volt vele szemben s rázárta az ajtót. Ekkor aztán letett az
asztalra egy kést, s azt mondta neki: «no hát itt van a kés, fogjad és
üsd belém!» S erre a gonosztevő elkezdett reszketni, térdre esett,
kegyelemért könyörgött s soha se rakonczátlankodott többet. Kétségtelen,
hogy az ilyen kisérlethez nagy adag személyes bátorság is kell.

A többi műhelyek, a melyek nyílt tért igényelnek, lenn vannak a
melléképületekben, a mik mind fegyházi biztossággal vannak építve, és
kerített udvarokban. Itt a kerékgyártók, kovácsok, nyereggyártók
készítik a társzekereket, úri hintókat, gazdasági gépeket, amott
kárpitosok, bútorkészítők foglalkoznak díszes pamlagok, karszékek
előállításával; a lakatos műhelyben van egy Ujhelyi Lajos nevü
fegyveres, ki a világtárlatokon már négy izben nyert kitüntetést
felnyithatlan záraival; egy másik: Bolán Venczel kádár a bécsi
világtárlatról kapott jutalmat egy hordójáért, melynek felső része
gömbölyű, az alsó hatszegletű; egy kis asztalnál egy őszbecsavarodott
férfi kitünő műfaragványokat készít fából, a mi nekem is kedvencz
mellék-mesterségem szokott lenni, mikor úgy elítélem magamat hat kötet
regény megirására. Talán ez is dolgozik fejében valamit az alatt, míg
egy faragványa elkészül? Ha leirná! Emlékül nekem is küldött egy
faragványt; majd én meg küldök neki valami olvasni valót; nem regényt,
hanem a «Találmányok könyvét». Pénzt adogatni a fegyenczeknek nem
szabad.

És annyi asztalos, szabó, csizmadia, kádár, bognár, lakatos, műfaragó s
egyéb iparűző között senki sem tudja megkülönböztetni, melyik volt az az
erdőről behozott kondás, melyik a városban nevelt ügyvéd, biró,
pénztárnok, pap. Mind egyformák itt. Multjukat csak az igazgatók
ismerik. Egy-egy alakra, ki az ablakhoz közel dolgozik, rámutat vezetőnk
és megsúgja: pénztárnok volt, százezreket pusztított el valaha, most
dolgozik.

Megtekintők azután a nagyszerű sütődét és konyhát. Pékek és szakácsok
szintén mind fegyenczek, a mely hivatalra a legjobb magaviseletüeket
szokták válogatni. Természetes, hogy méregkeverőket nem küldenek
hétszázhatvan ember számára sütni-főzni; abból rettenetes tragœdia
lehetne. A kolosszális tűzhelyen, mely olyan, mint Vulcán műhelye,
titáni üstökben fő a rántott leves csipedettel, és a
zöld-paszuly-főzelék; a mit azután óriási kádakba mérnek ki, s úgy
osztanak szét tányérokba. Igen jó izű volt mind a kettő. A kenyérről
pedig, a miből minden fegyencz egy egész czipót kap egy napra,
elmondhatjuk, hogy olyat más országban csak a herczegek esznek, mikor
nevük napja van.

Végeztük az érdekes szemlét a templomi helyiségekkel. Az is külön van
minden vallásfelekezetnek. A katholikus szertartású igen szép és
megtekintésre méltó frescokkal van díszítve, ezeket is egy fegyencz
festette: Nivetti Péter 1822-ben s az oltár szoborműveit egy másik
fegyencz faragta, egy Bodor nevű erdélyi ember. Lehet-e megragadóbb
symbolistikája a kiengesztelésnek, mint az, hogy az elkárhozottak festik
a templom boltjára az angyalokat, a kik őket lesujtják és felemelik. Még
egy neme a munkának van megengedve a fegyenczeknek s az már valódi
jutalom a megtérőnek: a mezei munka. Aratás idején százával kölcsönzi ki
az intézet legjavultabb fegyenczeit a környékbeli földesuraknak, s e
fegyenczek rendes fogházi felügyelet mellett a legszorgalmasabb mezei
munkásoknak bizonyulnak be. Ez az ő «recreátiójuk»!

A szamosujvári fegyenczkastélytól azzal a meggyőződéssel válunk el, hogy
az egy európai, sőt amerikai szinvonalon álló intézet.

Megható jelenet egy temetkezés e várkastély falai között. A mint a
ravatal az udvaron fel van állítva, a fegyenczek egész tömege lejön és
körülállja azt. A fegyenczekből alakult dalárda rázendíti a megholt
fölött a gyászéneket s a bűnbánók zsolozsmája tán védelmére száll az
elköltözött bűnösnek ama legfőbb birája elé, a ki ítél a halottak
felett. A lelkész végzi a felekezet szerinti utolsó szertartást s azzal
a fegyencz-bajtársak vállaikra emelik a koporsót s kivonul az egész
fegyencz-kolonia a koporsót kisérve a börtönudvartól a sirkertig, a
foglárok fegyveres sorai között. Ott még egyet énekelnek a behantolt
fölött. Ez már megszabadult. A többi visszatér – sirjához – tovább élni.

E jelenetet nem magam láttam. Így hallottam azt beszélni pár órával
később a szent-benedeki kastélyban, Erdély egyik legrokonszenvesebb
leányától, a szellemdús irótársnő, gróf Kornis Vilmától, ki egy ily
szomorú helycserének: «a sirból a sirba», szemtanuja volt.


TELEKI SÁNDOR. KOLTÓ. EGY EURÓPAI MUZEUM. PETŐFI KOLTÓN. A MEGÉNEKELT
CZIGÁNYLEÁNY PILA ANIKÓ. KAKAS FOGTA FARKAST.


I.

Hogy milyen szép fiatal emberek voltunk akkor, a mikor legelőször
összetalálkoztunk s milyen szép öreg emberek lettünk, most mikor
utoljára találkozánk, arról jobb, ha nem beszélünk nagyon sokat.
Harmincz év időköz! Az alatt én irtam, ő meg csinálta a regényeket: s
biz ebbe egy kicsit megkopott a fejünk – kivülről. De merje valaki azt
állítani, hogy a szivünk nem olyan meleg most is, mint akkor volt!

Ismerőseim között öt Teleki Sándor van, a kik magukat a közéletben
«legidősb, idősb, ifjabb, legifjabb, legeslegifjabb» előczímekkel
készülnek megkülömböztetni, (mindnyájan egy főuri család tagjai lévén) s
ezek közül a nagyobb részre, egyéb magas hivatásokon kivül, mulhatlanul
a kálvinista kurátor, koadjutor-kurator és főkurátor dignitásai
várakoznak: egyedül az én legkedvesebb barátom a római katholikus
közöttük. A minek ismét igen regényes története van; ide illik hors
d’œuvrenek.

Mária Terézia uralkodása alatt Sándornak egyik őse Kővárvidék egyik
főkapitánya volt, s mint a többi Telekiek, református. Azon időben
szerfelett elszaporodtak azon a vidéken a marhalopások, úgy, hogy a
főkapitány kénytelen volt a statáriumot kihirdetni a tolvajok ellen,
keményen megrendelve, hogy akárkit tetten kapnak, ott, a hol elérik,
azonnal felakaszszák. Egyszer aztán a perzekutoroknak elárulá egy kém,
hogy egy faluban, a templomban vágják le a lopott tulkokat. A
tettenkapott három férfi volt: a pópa, a dászkál és a harangozó, a kik
épen akkor darabolták szélylyel az orzott szarvasmarhát. A szolgabiró a
főkapitány rendeletét betüszerinti értelemben vette: a pópát
felakasztatta az oltárra, a dászkált a khorusra, a harangozót pedig a
haranglábra. Ez persze flagrans templom-fertőztetési tény volt s lett
belőle nagy harcz, háború; a főkapitánynak a feje körül járt a veszély,
a miből csak az által menekülhetett meg, hogy egy jóakaró intés
következtében katholikussá lett. Dicső királynőnk buzgó katholika volt s
a megtérők iránt mindig kegyelmet gyakorolt. Így lett ez a Teleki-ág
római katholikussá. A megszentségtelenített templomot természetesen újra
beszentelték s a népkegyelet odafesteté a falára az istentelen
szolgabirót, a mint az ördögök tüzes vasvillákkal szurkálva kényszerítik
a gyehenna égő szurokkatlanába alámerülni. Hála a haladó korszellemnek:
mai nap már mind a pópák, mind a szolgabirák sokkal miveltebbek, hogysem
ilyen legendára szolgáltatnának alkalmat. Az említett templomot nem rég
árverezték el, a mi szokás ezen a vidéken, ha egy új templomot építenek,
a régit eladják, s azt Sándor vette meg fiui kegyeletből s derék, vastag
palánkjait ereklyéül új kastélya verandájába és lépcső-tornáczába
építteté be. Most is van két ilyen ódon templom eladó a környéken: áruk
ötven-hatvan forint között váltakozik.

Erős tanulmány volna egy biographia-irónak Teleki Sándor viselt dolgait
megírni a continensen, ki együtt élt, mulatott és harczolt a földrész
minden művelt és barbár nemzeteivel, tűrte a dicsőséget, s kereste a
bajt, járt ágyútűzön, tengerviharon s hitelező csordán keresztül
sértetlenül; jó barátja volt Victor Hugónak, a két Dumasnak, Lisztnek,
Petőfinek s századunk egyéb versíró, éneklő, muzsikáló, képfestő és
szoborfaragó hirneveseinek, segített Garibaldinak országokat hódítani s
más nagy embereknek légvárakat építeni; értekezett királyokkal és
császárokkal Magyarország sorsa felől s lelkesedett földönfutókkal és
poétákkal a népszabadságért; teleszedte mellét érdemrendekkel, azért,
hogy azokat ne viselje s bejárta egész Európát azért, hogy felfedezze,
milyen szép kilátás van a koltói dombról a kis «Buba» szőke feje fölött
átnézve? (Legkisebb leánykájának, Blankának, a kényneve ez.)

Itt lakik most Teleki Sándor egész éven át, vagy Kolozsvárott, édes
anyjánál, a hajdankori jó világbóli való nemes nők méltó példányképénél,
kit most is gyermeki szeretete egész rajongásával övez körül. Mert
nincsen tárgy, melyen kedélyünk keserűsége rozsdát ne hagyjon egyszer;
még a hazára is mondunk néha, magunknak még jobban fájó, gúnyt, de az
anyára soha sem. Az felségesebb, mint a császár és szentségesebb, mint a
pápa!

Meg is van fizetve a sorstól Sándornak a gyermeki szeretetért – kedves
gyermekeiben. Az, hogy a gyermekek szülőiket szeretik, mindennapi
látvány; de a hogy ezek «egymást» szeretik, az valami idealis tünemény.
Ha a «Muszti» (Sándor) nem eszik valamiből az asztalnál, akkor a «Buba»
sem eszik. És valamennyi olyan engedelmes, mint egy jó katona. Nem kell
azokra kiabálni soha. Az igaz, hogy áldott jó anyjuk van (első franczia
nő, kit szépen magyarul beszélni hallottam) a ki, a többek között, még
nem varratott gyermekei számára szabóval semmit, minden öltönyüket saját
keze készíté, s valamennyinek dajkája, nevelőnője maga volt: magas
műveltségű, szép lélek.

A koltói kastély európai fogalmakkal mérve is nevezetes egy hely.
Muzeumot, mely engemet jobban érdekelt volna, mint a mi itt van
összegyűjve, még nem futottam végig.

A legelső belépésnél meglepnek a nagybecsű olajfestmények, a mikkel a
termek falai tetőtől-talpig fedve vannak. Bronzino, Salerno Andrea,
Guido Reni, Gerardo de la Nosse, Salvator Rosa, Artemisi, Gentileschi,
Giordano Luca (üveg festő), Pauji, Ribeyras, Solimene, Marko, Velasquez,
Murillo, Tiepulo, Delamonica, Pagliano, Palini és számtalan más nagy
mesterek remekművei, miket Teleki Sándor széles e világon barangoltában
hol zsibvásáron potom árért, hol drága pénzen összeszerzett; némelyik
baráti ajándék a művész sajátkezű felajánlásával. A mikhez méltó társul
csatlakozik a nagyszerű aquarelle-gyüjtemény, azok között a költő Hugó
Victornak több megragadó, többnyire zivataros, kisérteties tájakat
ábrázoló, tussal és veressel festett képe, egy czicza család, a «macska
Rafaeltől». – Régiségek, miknek értékét hajdani birtokosaik neve
ezerszeresíti: költők, művészek és fejedelmek emlékei, fegyverek
emlékezetes harczokból, letört darabok nevezetes bitófákból, Garibaldi
legelső mankója, melyen biczegett az aspromontei «köszönöm szépen» után;
gyüjtemények okiratokból, unicumokból, minek ára nincsen;
fényképalbumok, a politikai és szellemi nagyság matadorainak
arczképeivel, s ellátva emlék-mondataikkal s minden album lap körül Hugó
Victor glossázó festménykerete: mintha Rafael festményéhez Benvenuto
Cellini vésett volna rámát! E műkincsek sorát kiegészítik az ó-kori
majolicák, porczellánok, s a mit még Pulszky is irigyel a koltói
kastélytól: egy páratlan szépségű préselt bőrgyűjtemény (spanyol
eredetű), a mit Teleki font számra vett meg egy szatócs boltjában, ki
abból épen papucsokat készült szabni.

Ha hire futamodnék a világban, hogy minő systematice rendezett
gyüjteménye lakik a koltói házban a világhirű ritkaságoknak, az képes
volna egy angolt ruinálni, vagy (minthogy azok pénzért nem eladók)
betörővé tenni.

Úgy látszik, hogy másokra is volt már ily hatása a műkedvelői
szenvedélynek, s itt egy pillanatra ismét vissza kell térnem két
szamosújvári hősre, a kiket előbbi levelemben említettem.

Egy délben négy, úriasan öltözött férfi hajtott keresztül a nagybányai
kövezeten, s ott egyik lovukról két patkó leesett. Kénytelenek voltak a
kovács előtt megállani s a lovat újra megvasaltatni. Az egyik utazó,
arczvonásairól felismerhetőleg, zsidó volt. S ez a jelleg rá nézve nagy
baj okozója lett. Mert az a nap épen szombatnap volt. A kovácsmester úgy
okoskodott: «Zsidó nem szokott szombaton utazni, ezt bizonyosan
kergetik.» S rögtön hirt adott Kakas uramnak, a pandúrhadnagynak s maga
visszatartá az utazókat addig, míg a pandurok megérkeztek. Akkor aztán
mind a négy utast, kik úgy el voltak látva mindennemű fegyverekkel,
mintha csak betegápolóknak készülnének Szerbiába, lefegyverezték s
elfogták. A főember, kire Kakas uram rögtön ráismert, volt a hirhedett
Farkas Béni. Innen maradt fenn a «Kakas fogta a Farkast.» A rablókat
rögtön bezárták, s a börtönajtó elé a derék bányászokat állították fel,
azzal az utasítással, hogy ha a foglyok künn maradt czinkosai
feltalálnák gyujtani a várost, hogy főnökeiket a vésztűzben
kiszabadítsák, hát csak lőjjék mind a négyet agyon. Az elővigyázat
használt, s ez alatt a négy foglyot legelébb is a photograph elé
állították és lefényképeztették. E fényképek egy példánya jutott az épen
ekkor Nagy-Bányán időző Teleki Sándornak is. (Nagy-Bánya Koltóhoz egy
órányira fekszik.) A mint hazaért, az egész rablótörténetről nem szólt
semmit, hanem az asztalnál előmutatja a hozott arczképet s kérdezi, hogy
mit gondolnak, ki ez az alak?

Hát egyszerre ráismertek mindannyian.

«Ez az az úr!»

«Ez az a lengyel gróf!»

«Ez az a bácsi.»

«Micsoda úr? lengyel gróf? bácsi?» kérdi Teleki elhüledezve.

Akkor mondják el aztán neki, hogy tegnap este hajtatott be ide ez az úr:
azt mondta, hogy ő lengyel gróf, egy ősi ékszert akart kijátszani egy
menekült család felsegélésére, s miután megtudta, hogy a háziur nincs
itthon, kézen fogta a legkisebb Teleki fiucskát s azzal körülvezetteté
magát a szobákban; megszemlélte a műremekeket; mondá, hogy azok iránt ő
is nagy előszeretettel viseltetik, s miután mindent jól megvizsgált,
megköszönte a szives fogadást, megitta a borát s eltávozott.

Ez a «lengyel bácsi» volt az egyik elfogott rabló, nem ugyan a
rettenetes Farkas Béni maga; csak a jámbor Krokmanlik, ki szintén
nagyszámú rablógyilkosságot követett ugyan el, de legalább elég udvarias
volt azokat bevallani.

Ez az útjuk a koltói kastélynak szólt volna, ha futtában meg nem csipi a
Kakas a Farkast.


II.

Koltó műkincsei nagybecsüek a műértőre nézve; gazdája kedves nekem, a
régi jó barátnak, de a magyarra és az irodalmárra nézve legnevezetesebb
Koltó, mint Petőfi legboldogabb napjainak fészke.

Vázlatos rajzomon az a kinyitott redőnyű ablak jelöli azt a szobát,
melyben ő muzsájával és feleségével legédesebb napjait élte. Akkor még
vadszőlő futotta be köröskörül ezeket a falakat egész a tetőig. A házi
úr bujdosása alatt vetkőztették le a falakat is, a kik ellenségei minden
költészetnek.

Ugyanabba a szobába szállásolt be engem is a közös jó barát; ott aludtam
én is abban az alkovenben, mely Petőfi szentélye volt egykor. A hosszú,
mély szobának háttere altató árnyék, míg elől két szöglet-ablak vet
kettős világot az asztalra, melynél a költő ábrándjai fény-alakját
megörökíté. A falakon fegyverek; Teleki Sándor valamennyi kardja, miket
különböző országok hadseregében viselt – és művészi képek: az
alcoven-bolthajtás élén Delamonica ecsetjéből Teleki Sándor genialis
tréfás torzképe. Az egyik ablakból a mármarosi havasokra látni, hol a
fernezelyi völgyből felszáll az érczolvasztók füstje s a hegy lábánál
Felsőbánya kettős tornya ragyog.

Petőfi két izben volt itt egymásután házassága előtt. A barátság, a
vendégszeretet, s a politikai izgalom köté őt le e vidékhez.

Koltó körül őserdők terülnek, gyönyörűn mivelve, (fájuk a legszebb
dongáknak használtatik fel). Nagy-Bánya felé regényes hegylánczolat,
megannyi dombordad hegy egy tömőr csoporttá egymásfölé rakva. A hegyeket
szelid gesztenyeerdők fedik s ez erdőknek már medve és vadkan a lakója,
történeti multja Dénes nádor elzüllött fiának: Pintye Gligor rabló-név
alatt ismeretes kalandhősnek szikla-emlékeit mutogatja. Ez volt kedvencz
mulatóhelye Petőfinek. A nagybányaiak most is a bálványozásig menő
szeretettel emlékeznek a költőről, ki sokáig mulatott közöttük s minden
ereklyéjét hiven őrzik.

A koltói muzeum sok levelét tartogatja a költőnek, miket Teleki
Sándorhoz írt Pestről, s aztán Bernát Gazsihoz Koltóról, (miket az agg
humorista végrendeletében Telekinek hagyományozott) s e levelek
némelyike éles világot vet a költő akkori élményeire, miket egyes
részletekkel én is ki tudok egészíteni: emlékszem a levelek
keletkeztének okára s mihelyt Teleki Sándor barátom azon szeretetreméltó
igéretét beváltja, hogy a Petőfi-adatokat saját jegyzéseivel
megvilágítva, megküldi nekem, igen érdekes járulékot fogok a Petőfi
életíróknak nyujthatni azokban.

Már pedig, hogy Teleki Sándor mennyire teljesíteni szokta azt, a mit
barátainak megigér, azt egy intermezzóval bebizonyítom. A
Petőfi-szobában áll egy kályha, melynek tetőzetén meglepett a genialis
compositió. A majolica-mű alján a phönix lángot gyújt szárnyaival s a
tetején jegesmedve mászik elő a barlangból kifűtve. A nekem nagyon
megtetszett művet lerajzoltam albumomba; Teleki Sándor rajta kapott:
«soh se vesződjél vele, mondá: elküldöm én neked azt a tetőzetet.» Azt
hittem, hogy tréfál, hisz a vendége kedveért csak nem szedi szét az
ember a kályháját, ha még olyan szivesen látja is. Dehogy nem szedi
szét! – Mire hazaértem, már itt volt a majolica párkánymű. – Most
dolgozószobám kandallóját diszíti.

Addig is, mig a leggenialisabb toll után közölhetném a Petőfire
vonatkozó legérdekesebb epizódokat, csupán emlékül feljegyzem azoknak
vázlatait.

Legelső idejövetelével megragadta Petőfit a baráti rokonszenv, a
gyönyörű táj és a politikai izgalmas élet, a hogy ezt minden levele
tanusítja.

«Ez a három hét, a mit itt töltöttem, testvérek között is megér három
mennyországot.» Azt írta hozzám egy levelében Nagy-Bányáról. Egy más
barátjához Nagy-Bányára írt levelében azt mondja: «minthogy megírtam,
hogy ott legyek eltemetve, a hol születtem, az alföldi rónán, ha úgy
találnék elhalni, hogy oda nem vihetnének, hozzatok akkor ide: itt
temessetek el.»

A politikai mozgalmak közepett egy küzdelmes vármegyegyűlés előtt a
szathmári casinóban Teleki Sándor kértére mondott Petőfi egy toasztot,
mely leirhatatlan lelkesedésre ragadt mindenkit. Később egy hirre kapott
költeménye vált e toasztból.

Egy más költeményt is hagyott itt, a minek a tárgya egy szegény czigány
legény népballadai története.

A czigány kocsis volt egy falusi uzsorásnál, kit egyszer valamelyik
adósa, a kit exequálni készült, agyon akart lőni. A hű cseléd odavetette
magát gazdája elé s a lövést saját mellével fogta fel. Nem halt bele,
kigyógyult. Mikor a kórházból kikerült, felkereste gazdáját, a kinek
életét megmenté, hogy szolgálatát folytassa. A szívtelen uzsorás azt
mondta neki, hogy ő beteges embert nem fogadhat házához ingyenélőnek s
elkergette magától. Hol talált volna aztán a szegény czigány másutt
menedéket, mint Teleki Sándornál? Az befogadta őt fölösleges lovásznak.
Ez a legény tanította Petőfit lovagolni. Véletlen baleset következtében
a czigány legénynek régi sebe kiujult s belehalt. Petőfi nagyon szerette
a fiút s balsorsáról egy szép románczot írt, s ezt ott hagyta Koltón. Ez
a románcz Petőfi kiadatlan költeményei közé tartozik.

Ez időben Petőfi költői lelkesedése sokszor fellobbant a czigányokért.
Azok közé tartozott a szép Pila Aniko is, a kinek lángoló fekete
szemeiről, picziny kezeiről és lábairól sokat beszélhetnének azok a
lepkék, melyek egy este a koltói ház szeglet-ablakából alászállongtak.

Petőfi sajátszerű heves jellem volt: büszke és sértékeny, igazi
népembere a magánál kisebbek előtt, fidelis czimbora azok közt, kiket a
barátság vele egy arányuvá tett, azok gúnyolhatták még verseit is, de
hajthatlan kevély satrapa volt mindenki irányában, a kiről azt
gyanította, hogy magát nálánál jobbnak tartja. Egy levélben Teleki
Sándorhoz azt írja: «ön az egyetlen mágnás, a kit a világon tisztelek.»

Járt ő már akkor Erdődre is s költő szelleme már akkor meghódította
részére a környék egyik legszebb és szellemdúsabb leányának
rokonszenvét.

S tudott hű lenni hozzá.

Jelen utazásom alatt Szathmárban ugyanazon úri család szives
vendégszeretetét élveztem én is, melynek házánál Petőfi jegybenjárása
első évében gyakran szivesen látott vendég volt.

Ez úri családnak két leánya volt: Lilla és Berta.

O*i Lilla (K. Ágostonné, még most is kedves, szeretetreméltó hölgy,
fiatal nagyanya) akkor ünnepelt szépség, derült kedély, művelt lélek,
gyakran tartott Petőfivel költői versenyt, versekben beszéltek együtt,
Szathmár vidékén ez megszokott társalgási tréfa. Az urak egymás közt
versekben leveleznek, adomáikat versekben örökítik meg, áldomásaikat
versekben mondják el; s Petőfi kitünő volt a rögtönzésben, O*i Lilla a
tárgy feladásában.

Berta ellenben még alig tizennégy éves, ábrándos szelid szőke szépség, a
gyermek naivság vonásaival arczán: valódi kis angyal volt akkor. (E naiv
vonások még most is emlékeztetnek a hajdani eszményi alakra).

Petőfi ezt mondá e szőke angyalnak:

– Ha Juliámat oly nagyon nem szeretném, önnek a lábaihoz borulnék, hogy
imádjam.

– Engem bizony ne imádjon, mondá neki a szőke gyermek, mert én nekem
maga úgy se kellene, hanem ha maga olyan nagy költő, hát írjon nekem egy
verset, de mindjárt: hadd látom, hogy csinálja?

Petőfi rögtön írószereket adatott magának s csak arra kérte a szép
felszólítót, hogy üljön ott előtte, a míg költeményét megírja, hogy
arczáról gyujthassa meg költői föllángolását. S aztán úgy irta meg e
költeményét, mint egy arczképfestő, az előtte ülő mintáról:

  Szép mulatság téged néznem
      Szőke kis lány…

A két kedves hölgy így mondta el nekem e szép epizodot Petőfi életéből,
mikor harmincz év után szerencsés voltam vendégük lehetni. Mind a
kéziratot, mind a tollat, mely azt megírta, mind ez idő óta ereklyéül
őrzik.

Ugyanazzal a tollal írta meg Petőfi Tompának és nekem a meghívást, hogy
legyünk násznagyai, Juliával való egybekelésénél.

S néhány hét mulva már össze volt tépve a rózsaláncz.

Petőfi azt írta nekem:

«Nem veszem el már, mert megtudtam, hogy egy német katonatiszt gróf
udvarolt neki! Német, katonatiszt és gróf! Háromszoros ellenség!»

Pedig csak azt beszélték neki, hogy «udvarolt», s lehet, hogy az is csak
mende-monda volt. Kis városban elég valakivel egy fordulót tánczolni a
bálban, már kész a pletyka.

De ő neki az is elviselhetetlen volt. Egész tündérvára összeomlott.

E korszakra emlékeztetnek ez időben írt költeményeinek egyes részletei;
a lemondás:

  «Most már egyéb sincs hátra,
      Mint őt felejteni,
  Ki innen, ki szivemből
      Emlékem kincsei!»

Majd a könnyüvérüséget hazudó daczolás:

  «Mi most nekem
      A szerelem?
  Rózsafán kis madár fészek,
      S ha földulja a fergeteg,
  Odább szállok, mást épitek.»

S utóbb az önvallomás, mikor Juliát kiengeszteli:

  «Könnyelműség szárnyát
      Vállaimra vettem,
  És a csapodárság
      Pillangója lettem.»

E pillangó hajnalka-virága volt a Pila Aniko.

Lelke bálványát meg nem tagadta volna a szőke angyalért; hanem a mikor
azt a bálványt detronálta, akkor odaültette helyébe a puszták szülöttét,
a rongyos sátor leányát, a kóbor czigányvajda princessét.

Az idő mult aztán, a szív felejtett; egy napon ismét vendégül állt
Petőfi a koltói kastélyhoz. Szivesen látott, üdvözölt jó barát, mint
azelőtt. De kedve nem volt; látszott, hogy valami nehéz feladaton töri a
fejét.

Estenden még is csak előadta a baját Teleki Sándornak:

– Valamit szeretnék tőled kérni: de az igen nagy dolog.

– A mi emberileg lehető, teljesítem.

– Én házasodom. Nőmet nem tudom hová vinni. Utazásra pénzünk nincs;
engedd meg, hogy mézes heteinket itt tölthessük Koltón.

– A legnagyobb örömmel.

– Még ez nem minden. Tovább is megy a kivánságom. Arra kérlek, hogy az
alatt te tünj el a házadtól, hadd legyünk mi itt egyedül.

– Az is meglesz.

– Még többet is kérek. Küldj el ettől a háztól minden cselédet, hogy ne
maradjon itt velünk egy élő lélek se.

– A Pila Anikót is?

– Azt legelébb!

És Teleki Sándor rögtön intézkedett, hogy minden cselédje elköltözzék a
kastélyból ki ide, ki amoda; a gazdatiszt lett megbízva, hogy az
érkezendő vendégek ételéről s felszolgáltatásáról gondoskodjék, míg itt
lesznek; ő maga átadta Petőfinek a kulcsokat s elment Kolozsvárra ő is.

Pila Aniko pedig Petőfi Sándortól kilencz szép új máriás huszast kapott
s azzal vette a vándorbotot és ment a nagy világnak. A koltói ház
szögletablakából pedig széttépett papirrongyok lepkéi szállongtak szét a
levegőbe kiszórva. Ezek azok a lepkék, a mik a szép czigány leányról
tudnának beszélni, ha valaki összeszedte volna őket!

Harmincz esztendeje bizony már ennek…

Fa sem maradt már meg azokból, a miknek kérgébe a költő és ifjú szép
neje neveik előbetüit vésték a koltói parkban. A szőlőlugas is
elveszett, mely forró sohajtásaiktól rezgett egykor. Új ültetés van a
helyén.

Hanem a czigányleány még most is él, s őrzi a fájó emléket lelkében.

Teleki felkerestette őt s én beszéltem vele. Az az, hogy én csak
hallgattam, hogy mit beszél. Egy kedves barátom, a megye főorvosa
kérdezé az árvát testi betegsége felől. Azt mondta a leány, hogy itt fáj
nagyon a baloldalon valami. Azt talán a czigány leánynál is szivnek
híják. – Panaszolta, mikor Teleki Sándor kérdezte, hogy éli világát?
hogy sok rossz időt megért, kivált a míg a nagyságos úr nem volt a
hazában: de most már jobb idő jár, mióta haza jött; ő jó úr, nem hagyja
elveszni a régi cselédjét; segíti, ha nagy az inség.

Nem régen is, szegény Anikó más kóbor atyafiak miatt a csendbiztos elé
került, megtudta ezt Teleki, csak e szót mondá a csendbiztosnak:
«Petőfié volt» s rögtön szabadon bocsátották Anikót. Egy sugára ennek a
csillagnak olyan varázszsal bir e földön, hogy rabokat kiszabadít!

Én is adtam szegény Anikónak három forintot s irtam róla egy verset, biz
az csak bankópénz volt, nem fényes huszas; s csak az én versem, nem
Petőfié; – de hát az ember olyan pénzzel törleszti a maga és barátjai
tartozásait, a milyen van.

Mikor Petőfiről kérdezték, hogy emlékszik-e még rá? sietett ki a
gyertyavilágról a sötétbe. Azt mondják, sokszor elkóborol «oda»
Segesvárhoz, a hol hir szerint, a költő nyugszik.


HOGY LESZ A KŐBŐL EGY FORINT.

Tiszteljétek a bányászokat! Ők a haza szivéhez legközelebb vannak; mert
a föld kebelében dolgoznak.

A földmivesnek kész aranyat ád a haza földe, arany kalászokban, Isten
szabad ege alatt dolgozik; míg a bányász, a míg ezüst pénzt előteremt, a
föld alatti éjszaka álmait veri fel, munkájához tudományt, műszaki
ismereteket visz, egészségét pazarolja, életét koczkáztatja minden nap.
És mégis szereti hazáját.

A timany, melyből tollunk készült, a bányászra emlékeztet, a kanál,
melylyel ételünket elköltjük, a vas, ólom, mely fegyvereink alkatrésze,
az ón, mely gondolatainkat betű alakban megörökíti, vajha az iral is
emlékeztetne rá, hogy mikor a budgetből törülni kell, ott használnók a
plajbászt a törlésre, a hol takarékoskodni kell, s jutalmazásra ott, a
hol a földkebel munkásairól van szó.

Különösen eszünkbe juthat a bányász most, a midőn a napok égető és
izzasztó kérdése az, hogy ha Magyarország fel akarná állítani az önálló
jegybankot, honnan vegye hozzá az érczalapot?

Honnan vegye most, mikor köröskörül minden pénztárát a magas
finánczvilágnak csodálatos összebeszéléssel bezárva tartják előttünk:
honnan vegye hát?

Dobbantsunk lábunkkal a földre s mondjuk: «innen».

Rajta állunk az érczalapon, csak érte kell menni.

A két magyar haza hegyei most is annyi aranyat és ezüstöt szolgáltatnak
nekünk, hogy azoknak tíz évi terméke megfelel a jegybank érczalapjának.

Tehát nem kell koldulnunk az ezüstért, aranyért, hanem csak dolgoznunk
kell érte.

Igaz, hogy az arany és ezüst azért király és királyné, mert nagyon híven
akarja szolgáltatni magát.

Itt eszembe jut egy versem, a mit poéta koromban irtam (t. i. mikor a
poéseos classisban ültem: jó harmincznyolcz esztendeje); czime volt: «Az
ember és az arany.»

  «Te úr vagy a földön és én halott
  A föld alatt: por, csendes és szegény,
  Nincs rang-különbség a porok között:
  Minden sötét a sírok éjjelén.
  – Te fölkutatsz s földedre fölviszesz.
  A mindenen ott urrá leszek én;
  Te meg helyembe fekszel s por leszesz
  A föld alatt: por, csendes és szegény.»

Tehát ezek a mi fölséges uraink bizony nagy szolgálatot kivánnak maguk
körül.

Bárha most is előfordul még, hogy egy verespataki bányában
tizenhatfontos termés aranyra bukkannak a bányászok; de azok a boldog
idők elmultak már, a mikor egy ezüst bányából akkora termés ezüst lapot
emeltek ki, hogy azon a fejedelem udvarával együtt megebédelhetett.

Kétezer év óta aknázzák már a mi kincstárainkat. Még a rómaik elkezdték.
S bár az ujabb kor a rabszolga izzadságát helyettesíté a géperővel: az
ember-észnek, emberkéznek küzdelme csak biztosabb lett, de nem könnyebb.

Hazánk egyik leggyönyörűbb tájéka Nagy-Bánya és Felső-Bánya. Mint óriási
háztetők sora, vagy mint titánok sirkertje: emelkedik egyik gömbölyű
hegyorom a másik mellett, déli oldalaik szőlőkkel tarkázva, tetejeik,
északi részeik, völgyeik nemes gesztenyeerdőkkel koszoruzva. Ott fénylik
Felső-Bánya aranyozott kettős tornya, s tőle egy kis félórányi távolban
Nagybánya, regényes kertektől körülvéve. Gyönyörű mulató ligetét
irigyelheti tőle Budapest; lelkes, munkás magyar fiait irigyelheti tőle
az egész ország; szép hölgyeit irigyelheti az egész világ.

E kicsi városkának az ország határához oly közel van olyan kulturája,
mely a német és franczia városokéval vetekedik; van állandó szinháza,
jótékony intézetei, iskolái, könyvtára és eleven társas-élete.

S az egész határa – nem volna elég vadaskertnek egy magyar főur számára.

E kultura, jóllét, gyarapodás eszközei a föld alatt teremnek.

A város közelében van a fernezelyi völgy. Gyönyörű kies vidék, mindkét
felől erdős hegyoldalak közé szorítva, mik közt hatalmas hegyi patak
vágtat tombolva végig. S a patak mentében barátságos lakások, virágos,
gyümölcsös kertekkel körülvéve; tovább gigászi tömör építmények, s
emeletes paloták.

Hanem az egész völgy felett folytonosan egy ködszellem ül; a ki ott
lakik s az idegent visszadöbbenti fojtó lehelletével.

Néha ez a köd-szellem alak felmagasodik s mint egy alaktalan rém
kiemelkedik hegyvágánya közül; látszik hömpölygő közeledése, s aztán
elterül a közel városon s a szomszéd vidéken messzire.

Ez a fernezelyi érczizzasztók füstje: kén és mireny füst. A kénszagot is
ritka ember tartja parfumenek, a mireny pedig igen szerencsésen egyesíti
illatában a foghagyma és vadpoloska prægnans tulajdonságait.

A bányákból kihozott ércztartalmu követ óriási hasábfákból és szénből
rakott máglyára halmozzák, s azok addig égnek, míg a kén és mireny
elszabadul a légbe.

S e rettenetes légkörben tölti el egyik ivadék a másik után egész
életét; s virágaik virágoznak benne.

Az érczolvasztók roppant épületébe lépünk, melynek oduiból alant és fönt
vakító láng tünik elő. Tűz, mely húsz év előtt meggyujtva, azóta
szakadatlanul ég: egy perczre ki nem aludt; mindig munkát végzett; a
katlanok alját megnyitják s vakító fényű patakocskák ömlenek belőlök
elő, olvadt érczpatakok, míg izzó tavacskákká gyülnek össze. Azokban
együtt van az ólom, arany, ezüst.

Mert a királyi érczek nagyon sok paraszt kiséretében jelennek meg.

S a mint dolgozik egyfelől az örök tűz, úgy segít neki a munkánál közel
szomszédjában az örök víz. A hegypatak hajtja a tüzet fujtató óriási
gépet: az adja erejét az érczzúzók munkájához. S a vízgép ereje
versenyez a leghatalmasabb gőzgépével. Egyik hajtó kereke a mult években
elkapott egy vigyázatlan gépészt s azt egy percz mulva három darabra
szakítva hajította ki a tulsó oldalon.

Az ércz megkivánja, hogy válogassák, osztályozzák, megőröljék,
megszitálják, megfüröszszék, megszárítsák, kemenczébe tegyék. Tűz, víz,
gép együtt dolgozik az emberi kézzel. Egyik munkához csak
gyermek-kezeket használnak, másikhoz fiatal leányokat, van olyan része a
munkának, melyet az erős férfi is csak két óráról két órára egymást
felváltva bir meg. És aztán van olyan, mely egyetlen értelmes szakember
felügyelete alatt éjjel-nappal folyvást halad előre s a mit elvégzett,
megint újra kezdi.

De mind ezeknek a munkája nem puszta dolgozás; hanem tudomány. A
fáradság mellé még ész kell és értelem. Annak az egyszerű embernek a
dolga jártasságot követel a chemiában, mechanicában, metallurgiában:
annak tudnia kell, hogy mit mért cselekszik? kiszámítania az időt
másodperczre; – tévedést, hanyagságot, ismeretlenséget ott meg nem
engednek.

Ott főznek óriási agyagüstökben valami keveréket. Az ólom, arany és
ezüst keverve czinkkel. A czinkhez a nemes ércz rokonabb, mint az
ólomhoz, s a czink könnyebb, mint az ólom. Az üst szélén karimák
képződnek, miket két munkás roppant vasfogókkal emelget ki, azok már a
nemes érczczel vegyült czinkdarabok.

Most tehát már az ólomtól megszabadult az ezüst, s kapott helyette
czinket. Ettől csak vegytani úton lehet elválasztani. Egy nagyszerű
lugzó készülék hajtja végre ezt a műtétet. Napokig el lehetne azt
bámulni és gyönyörködni benne. Hogy alakul egy kristálytiszta
folyadékban a belecsorgó arany fényű nedvtől lassankint rőt barna
moslék, mely lassankint átlátszó karmazsinná válik. A vegytan alakító
szellemei küzdenek egymással. E lugzó készülék tökéletesítése Kiss
Ferencz bányahivatalnok találmánya s előnye abból áll, hogy a míg az
eddigiek csak az ezüstöt tudták præcipitálni, ez a legkisebb mennyiségű
aranyat is el tudja különíteni, s csaknem minden költség nélkül, miután
ugyanazon lúg, a mint feladatát elvégezte, a nemes érczektől
megszabadulva, folytatja évről évre működését ujra meg ujra.

Innen a próba-műhelyekbe lépünk, a hol a zúzdák termékeinek nemes
ércztartalmát kisérlik. Fiatal, diákarczú emberek foglalkoznak e
munkával, mely a bányászat pénzügyi számításainak alapját képezi.
Ezekben a gömbölyű agyagtégelyekben látunk valamit fényleni. Egy
kásaszem, egy mákszem az; – a melyik már egy lencseszem, az nagy úr. –
Ez az ezüst: a valóságos igazi ezüst. Némelyik tiszta fehér, a másik
sárgás; az aranynyal van vegyítve, tehát sokszorta becsesebb.

S ezért az egy virágmagnyi ezüst pontocskáért hány ember keze izzadt,
hány ember szive dobogott, hány ember ajk imádkozott: «Szerencse fel!»
hány ember tüdeje telt meg méreg-gőzzel és a kemenczék izzó lehével?

Nekünk fogalmunk sincs arról, minő szerencsejáték a bányászélet.

A közmunkás életét teszi koczkára s kap érte 30 krtól 70-ig terjedő
napszámot. Földmives ily napszámon el nem tengődhetnék. S az meg van
elégedve vele, csak munkája legyen mindig.

De a bánya-tulajdonos sorsa még nagyobb koczkán forog. Ugyanazon tárna,
mely az apát gazdaggá tette, a fiát koldussá teszi, mikor elvész az ér.

Egy kiváló esetet hallottam ott elbeszéltetni; a minek valóságáról
kutforrásom kezeskedik.

Egy részvényes társaság sok éven át míveltetett egy tárnát, folytonos
veszteséggel. Végre megsokalta a ráfizetést, s abba hagyta. Egyik tagja
a társaságnak, ki már apai örökéből, 80 ezer forintból, az utolsó négy
ezer forintig mindent ráköltött e tárnára, még egy esztendeig folytatni
akarta a kutatást saját költségére. Az ilyen elhagyott tárnáknak
tovább-mívelését «urburának» hiják s az a szokás, hogy ha a tovább
mívelő csakugyan nemes érczre akad, a tiszta haszonnak öt százalékát
fizeti az abbahagyónak. – A folytatásra azonban kellett volna még 8 ezer
forint s a vállalkozónak már nem volt több, csak négy. – De volt egy
közel rokona, azt felszólítá, hogy még egy évig teendő kisérletre
járuljon ugyanannyival. «S mi lesz, ha azt is elveszted?» kérdé a
felszólított. «Akkor főbe lövöm magamat.» A felszólított nem állt rá a
vállalatra. A mindenkitől magára hagyott bányász aztán hozzá fogott
egyedül, vagyona utolsó maradékával. S két hónap mulva már rátalált a
keresett ezüst érre, s abban az évben húszezer forint tiszta haszonnal
végezte a vállalatát, s azóta folyvást gyarapodó hasznot hajt a tárna,
úgy, hogy az utóbbi években százhúsz ezer forint jövedelmet hajtott. Az
ilyen nyereségre igazán elmondhatjuk, hogy «Isten áldása rá!» Láttam a
derék bányásznak egy ház magasságú nemes érczkő-halmazát, mely becslés
szerint 80 ezer forint ezüstöt tartalmaz. Ott fekszik a szabad ég alatt;
nem kell félteni a tolvajoktól. Elébb annak a fernezelyi völgy minden
kohóján, kallóján, malmán, üstjén, katlanán, és vegytani kádain
keresztül kell mennie, a míg azzá válik, a miből az ember az Istent a
saját képére teremti, mivelhogy olyan világot élünk, a mikor az arany és
az ezüst az emberek Istene, s a magyar nem hiába nevezi azt
«Krisztus»-nak.

Nekünk, hála Istennek, van ilyen; ha kell: ne kolduljunk senkitől; hanem
tartsuk meg azt, a mit Isten adott, s munkás hazánkfiai napfényre
hoztak. Áldassék érte Isten és ember!



NE HAGYD MAGAD!


I. A SZOMSZÉDTALAN HÁZ.

Egy nagyszerű téren, mely fővárosunkban nem rég keletkezett, s melynek
közepét a jövő században Árpád (vagy Rotschild) szobra fogja elfoglalni,
emelkedik egy háromemeletes ház. Hajdan palotának nevezték volna.
Márványfoglalatú pinczeablakaitól kezdve a rizalitját ékesítő terracotta
nymphaalakokig, minden az újabb építészet remekléséről tanuskodik rajta.
Térdelő ergonádok, görnyedő karyatidák emelik a velenczei erkélyeket,
nincs hiányosság korynthi oszlopokban, a kapu fölött renaissancekori
gypszangyalkák tartják a czimervértet, a háztulajdonos monogrammjával, s
a háztető franczia ormozatát rácscsipkézet futja körül; az ablakok mind
tükörüvegből, színes japáni függönyökkel s ha betekintünk a félig
nyitott kapun, az udvaron márványnympha invitál a tengercsiga mintájú
kúthoz.

A földszint egyik oldalán tíz ajtónagyságú boltablak s azok közt egy pár
valóságos ajtó fölött e fölirat pompáz kiálló aranybetükkel: «Goldmeyer
és Társa selyem és pipere bazárja». A kapun túl levő része a
földszintnek kávéház, s annak a felirata három nyelven: felül szerbül,
alább németül, legalul magyarul hirdeti, hogy ez az a híres kávéház a
«montenegrói fejedelemhez».

Az egész első emelet falát egy hatalmas felirat foglalja el, melyet
jószemű ember a Szent-Gellértről is elolvashat, itt van az «Első
magyar-osztrák gőzhajó társulat hivatala». A második emelet egyik
erkélye két oldalán két roppant fekete tábla hirdeti arany betükkel
minden európai nyelven, hogy ott divatraktár keresendő; a másik erkély
botrányosan rontja a symmetriát ürességével. Ott bizonyosan valami
falusi földesúr lakik, a ki még restelli kiirni a szállása falára, hogy
ő mit árul? Hasonló mulasztást követtek el a harmadik emelet lakói is;
de helyrehozta aztán mind valamennyinek a hibáját a padláson befészkelt
fényképész, a ki legfelül a háznak mind a négy falára hétországraszóló
nagy betükkel kiirta, hogy ott «Photograf» lakik: görög-német helyesirás
szerint.

Abból, hogy a háznak mind a négy oldalára lehet irni, megtudtuk, hogy az
egyedül áll: – se elől, se hátul, se oldalt semmi szomszéd.

A háta mögött van egy mélyen fekvő veteményes kert, otthagyott
káposztatorzsákkal; az egyik oldalán a kidült-bedült palánkkal
bekerített telket télvizben megzöldült kőhalmazok fedik, azok közt
korhadó épületfák vannak egymásra támogatva, s üres mészvályúk
tartogatják a beléjük hullott eső-vizet; mind annak a tanujelei, hogy
valaki építeni akart oda valamit; de beletörött a kése. A palota tulsó
felén fekvő telek már nagyobb reménységet táplál fényesebb jövendő
iránt. Annak a gazdája cserzőgyártulajdonos: mind ide hordatja a
cserhulladékot a telkére, s mikor az egyszer egészen fel lesz töltve,
akkor okvetlenül hozzáfog az építkezéshez.

Elől pedig a gyönyörű szép négyszögű tér; behintve káposztalevelekkel, s
lovak ottlétének tanujeleivel, szénával, szalmatörmelékkel,
baromfitollal; a közepén két kuvasz igyekezik egy harmadikat lefülelni,
s a távolban füstölög valami rozzant palánk oldala. Azon valami kofa
rést tört, s mint a remete-rák a csigahéjból, ottdugta ki a fejét,
boltot rögtönözve a palánkból, melyben napszámosoknak süt burgonyát s
oszt spiritust, pálinka czimen.

A háromemeletes palotának azonban már szép járdája is van; a mit ugyan a
járó-kelők még szebben elkerülnek, mert nagyon magas, fel kell rá
mászni; annálfogva a járda gránitkoczkáinak illetékeiből szépen
kizöldült a buza, sőt a kedvező időjárás mellett már meg is bokrosult
kellően, a mit elhullattak, a pinczeraktárba letöltögetéskor. Ez a vetés
a Goldmeyerék boltja előtt virít. Hanem azért a repcze is igen szépen
áll, mely viszont a kávéház ajtajáig díszlik, s ha valami elemi
viszontagság nem éri, bő aratással fenyeget.


II. A VILÁGÍTÓ POHÁR.

A mult év egyik borongós novemberi napján, a midőn a felhők azon
látszottak országgyűlésezni odafenn, hogy kész eső, vagy hó alakjában
róják-e le az idei adójukat, a mivel a földnek tartoznak? egy fiatal
férfi igyekezett nagy léptekkel elérni a montenegrói fejedelem
barátságos küszöbét, a kinek ez a moratorium nagyon kedvére lehetett,
mert sem esernyő, sem köpönyeg nem szolgált neki fedezetül. Fehér
kalapja ugyan igyekezett a nyár óta hozzábarnulni az őszi időhöz; de még
a tökéletes sonkaszint nem nyerte el a pipafüsttől. Két nyári kabát volt
rajta, egyik sárga, másik barna, a sárgát vette felül, a barna hosszabb
volt egy grammal, vagy literrel, vagy nem tudom én, minek híják most az
«araszt», mint a sárga s kilátszott alóla. Őseink is így viselték a
dolmányt: a hosszabbat alul, a kurtát felül.

A mint belépett a kávéházba, nem is köszönt senkinek, csak egyenesen
ment a megszokott szegletbe szemére húzott kalappal s kicsi híja, hogy
az ölébe nem ült annak az alaknak, a ki a helyét elfoglalá.

– No nincs több asztal a kávéházban, csak ez? dörmögött az ott talált
buslakodó a vele szemközt letelepülőre.

Volt biz ott még hat asztal is, s egyetlen egynél kuporgott egy magányos
czernagoracz egy pohár szilvapálinka mellett; de hát a mi fiatal
emberünk szerette a társaságot és beszélgetést. Udvariasan engedelmet
kért, megdörzsölte a kezeit, hogy a hideg kimenjen belőlük s aztán
szétnézett a marqueur után.

A «Kristóf» ismerte már jól a vendégét s hozta számára a mindennapit;
egy pohár forró tejet, meg egy zsemlyét.

Ez volt a vendégre nézve az ozsonna, vacsora, még talán az ebéd is.

A mint a tálczáról átvette a tejes poharat és a süteményt, mindjárt le
is tette rá a megfelelő árt, egy piczuligramm alakjában.

Kristóf úr markába vette a pseudoezüst pénzt s megköpködte:

«Pfhü, pfhü; apád-anyád ide jőjjön! Ez az első pénz, a mit ma beveszek.»

Pedig délután öt óra volt már.

Az átelleni vendég előtt állt egy pohár fekete kávé érintetlenül. Az
uraságon jó macskaprémmel bélelt téli kabát volt, s a mellénye gombjába
arany óraláncz volt akasztva. Az alsó kabátja mellső oldalán pedig egy
négyszögű dombormű árulá el, hogy ott tárcza van, s tárczát nem csak
azért visel az ember, hogy az oldalát nyomja.

Az uraság azonban nem itta meg a kávét; hanem kezében tartotta a Pester
Lloydot, s annak az első lapját tanulmányozta.

Nagyon apróra meg akarta tanulni, mert egészen belebujt, úgy eltakarta
vele magát. A fiatal embernek nem maradt más mulatsága (ez levén az
egyedüli hirlappéldány a montenegrói fejedelem területén) mint az alatt
a hirlapnak felé fordított oldalát olvasni, a mi szintén igen érdekes
olvasmány: ott hirdetik a doktorok, hogy miféle betegségeket tudnak ők
gyógyítani? A fiatal kedélyt ez is mulattatja nagyon: «de bolondok ezek
a doktorok, hogy olyan bajokat akarnak meggyógyítani mai nap, a mikhez
még elébb pénzének kellene lenni az embernek, hogy azokat megszerezze».

Az átellenesének azonban még könnyű a dolga, mert az ablak felé van
fordulva; tehát még lát valamit a betükből; de ő felé az árnyékos oldala
van fordítva a lapnak s idebenn már sötét van. Egyéb világosság nem ég,
mint az a spirituslámpa az asztalon, a minél fidibuszt lehet gyujtani.

– Ejnye, de sötét van idebenn, Kristóf! jegyzi meg a fiatal ember, a
kiürített pohárból az utolsó morzsát is kiszedegetve a kanállal.

– Még nem gyujtjuk meg a gázt; elég világosságot ad a spiritus lámpa.

A párbeszéd által háborgatott újságolvasó boszusan felkelt, s átment a
szomszéd asztalhoz, a Lloydot is magával vitte.

A Kristóf utána szállította a fekete kávét.

– Egészen jéghideg lett már; dörmögé az uraság. Melegíttesse meg újra.

A Kristóf engedelmesen szót fogadott s nemsokára visszajött a párolgó
feketével.

A fiatal ember várta türelmesen, hogy meddig lakik még benne ez az
uraság abban a Lloydban?

Végre letette az maga mellé a hirlapot, hanem akkor meg rákönyökölt. A
fiatal ember szerette volna megszólítani, hogy adja már ide, ha
kitanulta; de félt, hogy megharagítja.

A prémes uraság fejét tenyerébe támasztva, elkezdte a kanállal a kávét
kavargatni s úgy nézett bele abba a pohárba, mintha a lánczhidról nézne
le valaki a Dunába.

– Ejnye, de hideg van idebenn, mondá a fiatal ember, két tenyerét
összedörzsölve, Kristófnak.

– Még nem fűtünk, elég meleget ád a spiritus lámpa.

Nem sokára aztán olyas valamit látott a fiatal ember, a mitől olyan
melege lett, hogy a háta is izzadt bele.

A mogorva vendég egy perczre megint eltakarta magát a hirlappal, mintha
keresne benne valamit s aztán mikor ismét letette azt maga elé, elkezdte
sebesen a kávét kavarni a pohárban, míg szemei merően bámultak az
átelleni órára, mely épen hatot mutatott.

És a fiatal ember azt látta, hogy az a pohár fekete kávé egyszerre csak
elkezd fehér lenni; mindig világosabb, mindig fényesebb lesz, utoljára
az egész pohár rémületes zöld fényt derenget maga körül. Ettől a
látványtól kezdett izzadni a homloka.

Az óra hatot ütött; a prémes úr felemelte a poharat, behunyta szemeit, a
fiatal ember pedig felrúgta a székét, odaugrott hozzá, kikapta a kezéből
a poharat s a tartalmát odaöntötte a köpőládába, vakmerően ráförmedve a
megtámadottra:

«Hát nem szégyenli ön magát?»


III. EGY VESZTÉRE SZÜLETETT HÁZI ÚR.

– Nem szégyenli magát az úr? – ismétlé a két nyári kabátos ifjú ember a
macskaprémesnek, mi alatt a marqueur a padlóra öntött folyadékot
törülgette fel a tegnapi ujsággal, (még a padlón is fénylett a
szétömlött villós méregfolyadék.) Meg akarja magát ölni! Hát akkor én
mit tennék? A ki elvégeztem tizenkét iskolát, kitanultam az oeconomiát,
veterináriát, letettem a birói vizsgát, voltam két esztendeig
szolgabirói segéd, akkor redukáltak, télen nyári kabátban az utczán
felejtettek s most lótok-futok egyik ajtóról a másikra munkát keresni,
mindenütt beleütöm az orromat olyan emberekbe, a kiket már ugyanonnan
kilöktek; délig körmölök, másolok, keresek vele harminczöt krajczárt:
abból huszat elköltök újabb folyamodásokra, papirosra, bélyegre, tizenöt
krajczárból ebédelek, vacsorálok, szállásom nincs, itt hálok a pad
alatt; az egyik fülemre ráfekszem, a másikkal takarózom, s a vasárnapot
megbőjtölöm, mert akkor nincs kereset. Azért még sem ugrom a Dunába. Az
úrnak pedig milyen szép macskaprémes kabátja van, még óraláncza is s
mégis gyufát akar enni?

A megdorgált ember engedte magát, mint tetten kapott gonosztevő, végig
leczkéztetni s mikor vége volt, azt mondta rá:

– Még egyebem is van: ez a három emeletes ház is az enyim.

– Hát akkor mi a baja?

– És azért mégis szegényebb ördög vagyok, mint az úr ebben a másfél
nyári kabátban.

– Hát akkor szökjék el a házától s mindjárt gazdagabb ember lesz, mint
én – egy egész téli kabáttal.

– Nem érti azt az úr. Nem tanítják ezt a tizenhat iskolában. Pedig bár
mindjárt az elsőben azt tanitanák: a Hübner helyett. De hát ha már a
kávémat elpocsékolta az úr, hát már most hallgassa meg, hogy mi bajom
van én nékem, s ha tud valamit kitalálni, a mi az ellen használ, hát
akkor odaadom az úrnak akármimet, a mi még az enyim.

– Adjon róla irást.

– Akár kettőt. Tegye fel az úr prókátorosan: a stemplit fizesse maga.
Hanem elébb hallgassa meg, miben áll a bajom. Tud az úr a financziális
kalkulushoz?

– ’Sz abba szakadt ki a kabátom könyöke.

– No hát! Én a régi okos világban becsületes hentesmester voltam.
Ismertem a művészetemet alaposan s szereztem magamnak belőle – nem ugyan
valami kapitalist, mert a pénz nem való tisztességes embernek, hanem egy
kis házat és telket itt ezen a téren, a melyet az előtt disznópiacznak
hittak. Csinos kis ház volt! Olyan szép húsfüstölő műhely volt benne,
hogy ellakhatott volna abban akár Stroussberg. Hát még a kert odahátul!
Micsoda sárgabaraczk fák voltak benne! S milyen gyönyörű nagy bécsi
szederfa. Mikor érett a szeder, minden gyermekemnek tulipiros volt a
képe a levétől. Nem adtam volna azt a fát senki száz forintjáért. Nem is
volt én nekem soha semmi bajom; kivéve egy fél esztendőt, a mikor
megakasztotta a kalbász-üzletet a trichin-nyavalya; hogy a Pluto kösse
hátul a sarkát annak az ujságirónak, a ki legelőször kigondolta! – Ekkor
beütöttek a boldog aranyidők. A magas kormány elkezdte önteni a pénzt a
házi urak kalapjába. Az ujságok mellett Budapest új térképei jelentek
meg, rózsaszínnel festett új utczákkal. Az akadémiában nagyszerű
panorámák voltak kiállítva: ilyen lesz Budapest tíz esztendő mulva! Az
én jó disznópiaczomat elnevezték Bendegúz-térnek. Ez is le volt
pingálva, hogy milyen lesz tíz esztendő mulva? Olyan Párisban nincs.
Három baubank alakult a kiépítésére, mindeniknek volt egy gróf elnöke,
egy bankár igazgatója, meg egy képviselő titkárja; pénze pedig annyi,
hogy az ablakon folyt volna ki, ha más úton ki nem folyhatott volna.
Egyik sensál a másiknak adta a kilincset a házamban, azt kérdezve, hogy
adom? Én szereztem azt egy időben, mindent összevéve nyolczezer
forintért. Addig liczitáltak egymásra, míg utoljára fölverték
nyolczvanezer forintra. Ott volt már a pénz az asztalomra leszámlálva:
csak be kellett volna sepernem, s aztán elénekelnem, hogy «Isten hozzád
te csendes ház!» Ekkor egyet gondoltam: visszaadtam a pénzt,
megtartottam a házat, azt mondtam, no már most hát építek magamnak ide
egy palotát. Nyolczvanezer forintot érő telkem már van. Ez bizonyos. Ezt
a jég sem veri el. Itt van egy hatalmas pénzintézet, a «szükölködők
bankja». A czíme is mily bizalomgerjesztő. Az igazgatója sógorom. A
titkárja benső barátom. Három esztendeig mindig ő borotvált. Most
visszaszolgálom neki. Egy nyolczvanezer forintot érő telek
tulajdonosának semmi erőtetésbe sem kerül százhúszezer forintot kapni
kölcsön egy háromemeletes palota felépítésére. Maga a bank vállalkozik
rá. Nekem csak a kész ház kulcsait adják át s én aláírom a kötelezvényt,
mely szerint én fizetek harminczkét esztendeig a kölcsöntől hat
perczentes kamatot, meg két százalék törlesztést. Úgy de én nekem
viszont nyolcz száztólit hoz be a ház az egész értéke után: és így
harminczkét esztendő alatt maga magát tisztára kifizeti. S azonfölül
nekem évenkint marad hatezernégyszáz forint bizonyos jövedelmem, a mivel
egyszerre úrrá vagyok téve! Ez már csak bizonyos kalkulus; ugy-e?

A hallgató nagyon csóválta a fejét.

A házi úr folytatá:

– Valamennyi építeni szándékozó között én szaladtam legelőre, hogy
megelőzzem a többit. Meg is előztem. Az én házam már tető alatt volt,
mikor a többiek még csak a meszet ójtatták hozzá. A felvett kölcsön
becsületesen felment rá: akkor volt legdrágább a tégla, meg a napszám.
Csakhogy kapni lehetett! Őszre már készen állt a házam s télre belé
lehetett volna költözni, ha az építőmester olyan jól nem csinálta volna
a stuckaturokat, hogy mind fel kellett szedetni s újat rakatni helyébe
télen.

– Bizonyosan vén fákat használt hozzá.

– Ördögöt vénet! Hiszen zöld volt még: akkor vágták az erdőn. Maga csak
pipázzék és ne beszéljen! Pedig már akkor ki volt adva minden szállás a
házamban, a mikor még be sem voltak vakolva a falak. A szálláskeresők
lajtorján másztak fel kvártélyt nézni s lefoglalának mindent az utolsó
pincze-raktárig. A földalatti magazinokat kivette egy gazdag
gabonakereskedő, aztán meg egy fiatal bankárfiú. Ez utóbbi nem volt se
gazdag, se kereskedő; de igen jó kuncsaft. Pénz helyett repczét kapott
az uzsorástól, azt tartotta itten. Ez volt az ő trezorja. A földszint
még nedves volt, mikor már kivették: az egyik részét a montenegrói
fejedelem kávéházának, a másikat nagyszerű piperebazárnak. Az első
emeletet egészen elfoglalta az első magyar-osztrák tengeri gőzhajózási
társulat. Ez már csak nagyhitelű vállalat volt az egyszer! A második
emelet egyik felébe ruhagyár fészkelte be magát. Virágzó üzlet! A másik
felét pompásan bebutoroztatta egy vidéki földes uraság, a ki egyúttal
országgyűlési képviselő is; gazdag úr, nevezetes honatya; egyszóval
halhatatlan ember; a mi nagy érdem egy parteinál. A harmadik emeletnek
egyik szögletében magam helyezkedtem el családommal, a közepét egy
vasúti főhivatalnok lepte meg, s a tulsó szárnyában fészket rakott egy
szép elegans kisasszony, a ki énekesnőnek irta be magát és volt egy gróf
vőlegénye. Párisból hozatta ruháit; mikor a doboz megérkezett a
postával, kétezer, háromezer frank volt rá felírva: a miből gyanítható
volt, hogy vagy ő maga, vagy a vőlegénye nagyon szépen énekel. Még aztán
jött egy fotograf, a ki addig unszolt, míg rávett, hogy üvegeztessem be
a házam tetejét, hogy ott ő felüthesse a műhelyét. Uram! Még a
kapu-alját is kivették tőlem: egy olajfestmény-árús szerződést kötött
velem, hogy ott kirakhassa a remekműveit. Még egy udvari szobám volt, a
mit eshetőleges katonabeszállásolásra hagytam meg, azt is kivette tőlem
egy öreg úr, a kiről azt mondták, hogy nagy uzsorás. Egy szóval
tökéletesen helyre voltam állítva. Semmi kivánni valóm sem lehetett. Nem
is volt szó több húsfüstölésről; a feleségem dáma lett, a fiam gavallér,
a leányom énekelni, zongorázni tanult: magam pedig bizottsági tag lettem
és alelnök a Walhalla-nevű temetkezési egyletnél, mely minden eddigi
temetkezési pompát mesésen fölülmúlni igyekezett.

– No ez az egy jó legalább megmaradt a sokból: a temetkezési pompánk. A
ki látja, hogy milyen fényesen temetnek el bennünket, csakugyan azt
hiszi, hogy urak vagyunk.

– Arra az úrnak semmi gondja. Tehát, hogy visszatérjünk a financzialis
calculusra, a bilanceom így állt. Biztos jövedelmem volt a házamtól
tizenhatezerhatszáz forint. Ebből kamat és törlesztés fizetendő a
banknak kilenczezerhatszáz. Marad nekem valóságos jövedelmem hétezer
kemény forint. E mellett már csak megélhet az ember hurkatöltögetés
nélkül is! Hanem mindjárt az első félesztendőben kapok az én barátságos
bankomtól egy szerelmes levelet, a miben tudtomra adják, hogy az egész
világon megdrágult a pénz; a hat perczentre adott kölcsönt nem adhatják
most már alább hét és fél perczentnél, ha nem tetszik a föltétel, szabad
lesz visszafizetnem. No ez szép újesztendei köszöntő. Már most a tiszta
jövedelmem leszáll ötezer kétszáz forintra. Összébb kell húzni a
bagariákat. A következő fertályban azonban a lakók kezdtek lefelé
steigerolni. Engednem kellett. Fele bért kináltak, mint eddig. Abba is
meg kellett nyugodnom. Elolvadt az egész plus, a mi a saját jövedelmemet
képezte. Örültem, hogy a bank rátáját ki tudtam teremteni. Ez az örömem
is elmult. A következő fertályban jöttek a bukások. Egész szállásaim
üresen maradtak. A banknak fizetendő rátát nem voltam képes kiteremteni.
Azt mondtam: «ne hagyd magad!» s hozzá fogtam ahhoz a mesterséghez, a
mit annyian gyakoroltak: ha egy adósságot törleszteni kell, csinálni
másikat. Sohase volt váltón aláírva a nevem; most ráfanyalodtam, hogy az
egyik tararékpénztártól kölcsönt vegyek kilencz perczentre, azért, hogy
a másik bank hét és fél perczentes kölcsönét törleszthessem vele.
Találtam két jó barátot, a ki aláirta a váltómra a nevét.
Viszonszivességből aztán én is aláirtam a nevemet az övékre. A miből
aztán az lett, hogy lejáratkor ők elfelejtették törleszteni a maguk
váltó rátáját s mind a hármat nekem kellett törlesztenem.

– Ezt biz előre is megmondhattam volna.

– Hát miért nem jött akkor, hogy mondta volna meg? No jól van! Ez meg
volt. Jött az új fertály. Jövedelem megint nem volt; törleszteni megint
kellett, most már a kölcsön rátát is, meg a váltó összeget is: fogtam
magam, beálltam a bank «hitelegyletébe», ott «száraz» acceptre adnak
pénzt. No iszen megadtam én szépen ennek a száraz hitelnek az árát.
Lejáratkor most már nem két aláíró, hanem száz in solidum nem fizető
tartozásáért kellett megszenvednem; fizettem a kölcsön kapott pénzért, a
mivel a többi kölcsönt törlesztettem, 35 perczentet, mint veszteséget.
Hát hisz akkor jobb, ha Daumenschraub úrhoz megyek pénzért, az én
udvar-szobai lakómhoz, a ki csak 29 perczentre adja ki a pénzét. Kaptam
is nála hitelt, csakhogy azt a jövő fertályban felvitte 43 perczentre.
Már most tehát így állt a kalkulus: Hogy a banknál levő 7½ perczentes
tartozásomat törleszszem, felvettem a takarékpénztárból 10½ perczentes
váltó-kölcsönt; hogy ezt törleszszem, felvettem a hitelegylettől 35
perczentes kölcsönt, s hogy azt törleszszem, felszedtem az uzsorásomtól
43 perczentes kölcsönt, akkor aztán megesett, hogy valamennyi lakóm
megszünt fizetni a házbért. De már ennek a történetével külön meg kell
az urat apróra ismertetnem.

– Hát ugyan miért nem fizették a lakók a házbért? kérdezé a két nyári
kabátos ifjú.

– Kezdjük csak sorban; aztán tartsunk rendet. Kezdjük el a legelsőnél, a
pinczeraktárnál. Hát a buzakereskedőmet megölte a mult esztendei rozsda.
Az ördög tudta azt, hogy a buza is vasból van: hol aczélos, hol rozsdás,
még sem tart örökké. Mindig olcsóbban adott el, mint a hogy vásárolt.
Utoljára rájött, hogy a mely napon a gőzmalma nem dolgozik, azon a napon
csak ötven forint a vesztesége; de a melyik napon dolgozik, azon száz.
Kapta magát: liquidált. Felgyujtotta a malmát, megkapta érte a
biztosítási összeget s elment vele Bécsbe. A magazin üresen maradt. Ez a
Nro. 1.

– Nro 2. nem volt ilyen okos ember. Ő nagyon messze engagirozta magát
«Omnibus»-ba, míg egyszer lett belőle «nihilibus», akkor egy éjjel
megszökött Amerikába; azt se mondta, hogy «ülj a hátamra!» s itt maradt
a másik magazin üresen.

– Most jön a Nro. 3. A selyemkereskedő. Ez már Amerikából jött haza; ott
tanulta Chicagóban, hogy milyen hamar támadnak a városok a puszta
földből: azért etablirozta magát a disznópiaczon confectiós bolttal. De
csakhamar észrevette, hogy elsiette a dolgot vagy félszázaddal s sietett
átváltoztatni a selyem üzletet pokróczkereskedésre. Floreált is egy
darabig erősen: csak úgy hentergett az udvaromon a sok deszkaláda
mindennap, a mit hordtak és vittek. Azt hittem, valamennyi ujságírót ő
látja el naponkinti pokróczczal. Egyszer aztán az infamis financznak
feladta valami gazember spitzli, hogy az én selyempokrócz kereskedőm
azokban a ládákban, a mikre kivül «halina» van írva, csupa merő külföldi
csempészett szivart szállít. Meglepték, megcsipték, beidézték,
kisütöttek rá mindent: elitélték háromezer millió forint birságra. Az
elől megszökött: itt hagyta az üres ferschlagokat, meg a fizetetlen
házbért.

– Most térjünk át a Nro 4-re. A montenegroi fejedelemre. Persze, hogy
igy spekulált a kávés, a kinek különben is «vics»-en végződik a neve:
hogy ha ő ide üti fel a tanyáját, a disznópiacz szegletére, hát akkor
valamennyi rácz disznókereskedő, a ki csak Zimony és Kőbánya között
megfordul, az mind ő nála költi el a pénzét. Hanem hát beütött a bécsi
krach, meg a herczegovinai lázadás. A ráczoknak nem kellett több disznó,
benne voltak úgy is; a montenegrói fejedelem egész Európától izoláltan
maradt: az én kávésomnak a törzspublikuma elmaradt. Később aztán
fordított a dolgon s estenkint új, más szabású vendégsereg kezdett
gyülekezni a kávéházában: olyannemű, hogy én már nyolcz óra után nem
mertem kimenni a házamból az utczára; de hát mi közöm volt hozzá? csak a
házbért fizesse rendesen. Hanem egyszer egy este valami akasztófáravaló
becsületes ember feladta, hogy a kávéházában nasivasi bank van
felállítva, a hol a falusi embereket con amore kifosztogatják s éjjel
megjelent a kávéház előtt a policzia. Persze, hogy a míg az be tudott
jönni az ajtón, az alatt a bankadók a játékosokkal együtt rég kiugráltak
a hátulsó ablakon s elmenekültek a kerteken keresztül: nem került kézre
senki. Hanem az én kávéházamnak a hitele tönkre lett téve egészen, mióta
éjjel nappal ott strázsál a szegleten egy constabler, s ettől az
utonállótól tisztességes spiller nem mer az ajtón bejönni. Már most az
is felmondott s nem fizeti tovább a házbért.

– Jön a Nro. 5. Az osztrák-magyar tengeri gőzhajózási társulat az első
emeleten. De ennek, engedje meg az úr, hogy egy czigarettet csavarhassak
a tiszteletére, s úgy fogjak hozzá, külön fejezetet szentelve a
viszontagságainak sorrendbeni előadására.

Most gyerünk az első emeletre! Hanem persze csak úgy szóval: mert
testtel oda nem mehetünk. Le van az pecsételve, még a folyosó ajtaja is.
Uram! még egy hajójuk sem volt, már is hajótörést szenvedtek. Volt
igazgató, igazgatótanácsos, elnök, alelnök, intendáns, pénztárnok,
könyvvezető. Egyszer aztán megszökött a pénztárnok. Én azt hiszem,
megfizették, hogy szökjék el, hogy aztán ő rá lehessen fogni, hogy
elvitte a cassát. A részvényesek csődöt kértek. A szállást
lepecsételték. Kaptak tömeggondnokot, perügyelőt. No már uram, én láttam
Boscót, a mint egy üres palaczkból tizenkétféle likört préselt ki, de
szeretném látni azt az ezermestert, a ki egy tömeggondnokból egy
krajczárt ki tudna préselni. Én hát az egész első emelettől nem kapok
házbért. Benne van a tengeri gőzhajózás örök időkre. Az ördög hitte
volna. Ha még ennek se lehet hinni! Ha még a tenger is vízzé válik!

No, most gyerünk a második emeletre. Ott van a nagyszerű ruharaktár. Ez
már csak szolid üzlet. Hiszen kabátra minden embernek van szüksége. Hála
istennek, nem lakunk olyan meleg tartományban, hogy az emberek
köténynyel eljárhatnának. Ruha: tisztesség, azt tartja a közmondás. Az
én szabóm nem is volt élhetetlen ember. Tudta praktikus oldalán venni a
dolgot. Minden lapba beiktatta a hirdetményeit, hogy mi minden kapható
nála? csak a Styxbe nem. Ezért aztán a Styx kifigurázta egy képben, a
hol az én szabóm amaz ismeretes kecskével hozatik kellemetlen
consortiumba. Én dühös voltam érte; azt mondtam, hogy verje meg! Dehogy
verte! Sajtópert indított ellene. Annak nagy hire lett. A tárgyalásról
valamennyi lap referált. Ez volt aztán a reklam! Én azt hiszem, hogy az
egész sajtópert maga a ruhakereskedő csinálta ki a lapszerkesztővel,
hogy nagy híre menjen. Ügyes gondolat volt, az már igaz! Hanem hát mind
ezt a jó gondolatot tönkresilányította Kerkápolyi. Igen is, ő! Már
miniszter korában azt prédikálta, hogy minden ember gazdálkodjék,
takarékoskodjék, járjon gyalog! Jaj, miniszter úr! ha minden ember tíz
esztendeig hord egy kabátot, s gyalog jár át Budára, akkor a bérkocsisok
miből fizessék az adót? A képviselő-jelöltségi beszédében meg plane azt
tanácsolta, hogy meg kell foltozni a rongyos ruhát, s hogy az asszonyok
ne hordjanak tunikát! Már most annak mi lett a következése? Az, hogy az
én ruhakereskedőmnek az ajtaja előtt szépen megnőhetett az én
buzakereskedőmnek a buzája. Egyszer végre (magam is minden ismerősömnek
rekommendáltam a derék embert úton útfélen) beállít hozzá Goldamsel úr,
leggazdagabb gyapjukereskedő ezen a vidéken. Ez jó fogás! Ez idehúzza a
többit is! Előhordják neki az egész magazint, válogat benne kedve
szerint. Utoljára azt kérdi: hogy ennek az ő tavalyi téli kabátjának a
gallérja nagyon kopott; nem lehetne-e rá újat csinálni? S mennyibe
kerülne? Jaj barátom, ruhakincstárnok! ha már Goldamsel is új gallért
varrat az ócska kabátjára, akkor csak te pakolj össze, eredj odább egy
országgal, s czivilizáld a frakjaiddal az oláhokat! Azaz, hogy azt nem
mondtam neki: csak gondoltam magamban; hanem a derék ember tudott a
gondolataimban olvasni; apródonkint elköltözött innen s a jövő
fertályban azt se mondta, hogy «gute Nacht Paoli!» nem hagyott itt nekem
egyebet, mint az üres állványokat, tele pakoló papirossal.

– No de itt van a tulsó szárnyon a földes úr! A kinek kétszeres oka van
Pesten lakni: először mert földesúr, másodszor mert országos képviselő.
Szeretik a választói nagyon. Ez alól csak nem szökik el a föld. Primæ
classis földje van neki, annyi ezer hold, hogy ha nekem annyi volna, már
tavaly akasztottam volna fel magamat, nem az idén. Mert hát nagyon jó
föld az, de az egyik esztendőben tavasztól őszig nem esett rá egy szem
eső: ki nem kelt benne semmi mag, a másik esztendőben ősztől tavaszig
rajta volt az árvíz: nem termett rajta egyéb, mint béka. A harmadik
esztendőben kikelt benne minden, de rájött a rozsda, buza helyett
köménymagot aratott, azt is csak ott, a hol meg nem ették az egerek. No
az idén kitett magáért! olyan termése volt, hogy hetedhétországra szólt.
Akárki adott volna neki rá kölcsönt még a lábán. A szeme se szorult meg
a buzának, mint másutt. S még nagyobb elővigyázat kedvéért négy helyen
is biztosította a jégverés ellen: a hazainál, a pestinél, meg a
Tiszánál, végre a Donaunál. Eljött az aratás, learattak szépen; neki
állított egy egész tábor népet, hogy egy nap alatt elkészüljön vele:
estig kepébe volt rakva minden szerencsésen. Este hat órakor támad egy
irtóztató szélvész; az neki esik a kész kepéknek s úgy elviszi
valamennyit le Afrikába, hogy még csak egy szalmaszálat se hagyott itt
belőle neki. Ez aztán a pech! Ha le nem vágatta volna a buzáját, másnap
következett rá egy irtóztató jégeső, mind elverte volna, kapott volna
érte kártérítést; de hát a szél ellen nem volt biztosítva. Ilyen a
becsületes embernek a pechje. No de mindannyi malheur daczára is biztos
kuncsaft maradt volna; mert képviselő volt, s nagyon szerették választói
s onnan csak kijár a házbér; hanem akkor kapja magát, hoz egy törvényt
az országgyűlés, a mely szerint a ki képviselő, az nem lehet szolgabiró.
Nagyon szerették a választói, hanem volt nekik egy crudélis rossz
szolgabirájuk, a kitől nem tudtak másképen megszabadulni, mint hogy
megválasztották képviselőnek. És így az én lakóm alól még a választó
kerületet is kifujta a szél. Fel se jött többet Pestre. Irtam neki, hogy
hát a szállással mi lesz? Azt hiszi, hogy felelt rá? Dehogy válaszol a
falusi ember valami levélre! Fenyegettem, hogy eladom a butorait!
Fogadni mernék, hogy fel sem bontotta a leveleimet. Akkor aztán
megharagudtam. Összehittam a zsibárúsokat, hogy eladom! Hát aztán
igértek a hat szoba butorért ötven forintot. Ledobáltam őket a lépcsőn.
S már most nem csak az a baj, hogy házbért nem kapok tőle, hanem még
minden héten kétszer le kell magamnak mennem a szállásra s kiporolnom a
butorokat sorba, hogy a moly meg ne egye tisztára.

– Venio nunc ad fortissimum virum! Itt volt a harmadik emeleten Femina
kisasszony. Ő ugyan Fenenának irta magát; de én ezt rendőrségellenes
névnek tartottam; hasonlított valami káromkodáshoz: kikorrigáltam
Feminának. Ebben rá nézve nem is volt semmi sértő. Ő birta a harmadik
emeletnek az egyik felét. Ezt tartottam a legbiztosabb kuncsaftomnak. Ő
volt kiszemelve arra a czélra, hogy rajta kezdem meg a steigerolást.
Nagyon szép volt. Én poéta nem vagyok, hogy le tudjam irni, hogy milyen
szép volt, de nem esem tulzásba, ha azt mondom, hogy volt olyan szép,
mint a hatvani-utczában a friseurbolt ablakába kitett viaszkisasszony.
Azután német szinésznő volt, primadonna, tizesztendei fixum szerződéssel
a német szinháznál: énekelt – neked – úgy, hogy három ajtón keresztül is
hasította a fülemet. Aztán volt neki «egy» eljegyzett mátkája, a ki hol
báró volt, hol gróf volt: de mindenképen gazdag ember volt; mikor
felmentem a padlásra, majd a nyakamat törtem ki a sok üres champagneis
palaczkban, a mi mind ő tőle került oda. Nem szeretett egyebet, csak a
champagneit. Én is szeretem, csakhogy nem akadtam még olyan bolond
grófra, a ki kosárral küldje a nyakamra. Aztán milyen butorzata volt!
Barátom, olyan is volt közte, hogy én azt se tudom, leülnek-e arra, vagy
guitároznak rajta? Csupa indiai fából, meg atlaszból volt ott minden! S
a kirakott ezüstjére megadtak volna a zálogházban legkevesebb ezer
forintot. No ennek már csak biztosított állapotja van. Először: német;
másodszor: énekesnő; harmadszor: szép leány! Külön-külön is megél
mindegyik, hát még mikor együtt van három! Az ördög hitte volna, hogy
még a háromlábu szék is feldülhet! Hát először megbukott a német szinház
igazgatója; becsukta a boltot: oda lett a szerződés. Akár csak egy
omnibus-részvény lett volna. Maradt csak az énekesnő, meg a szép leány.
Egy farsangi napon egész éjjel méltóztatott a maskarabálon mulatni;
másnap reggel úgy be volt rekedve, hogy minden betüt «h»-nak mondott. S
ettől a szent percztől fogva úgy elvesztette a hangját, a mi megért egy
milliót, hogy hálát adhat az Istennek, a ki valaha elveszi, mert nem fog
tudni pörölni. Maradt még csak a szép leány. De hát az meg mit ér, ha
nincs se gróf se báró; ha a vőlegényből egyszerre olyan ember lett,
kinek tartózkodási helye nem tudatik! A jövő fertályban, mikor a házbért
kértem Femina kisasszonytól, leültetett a pamlagra maga mellé,
megszorongatta a kezemet, megsimítgatta a pofámat, csupa hajpor lett a
kabátom gallérja az orczájától; aztán vörösre sirta az orrát: ez volt
nekem a fizetés. Meg se mertem mondani a feleségemnek. Inkább felvettem
annyi pénzt az uzsorástól száz perczentre, s azt mondtam, hogy ez a
Femina kisasszony házbére. A jövő fertályban aztán bucsút vett a
kapufélfától. Mikor pedig a butoraira rá akartam tenni a kezemet,
előállt a butorkereskedő, semmi sem volt kifizetve, elhordatta az orrom
elől.

Ez volt az utolsó lakóm.

A fotográfról ott a padláson nem is beszélek. Ugyan ki jött volna ide
magát lefotografiáztatni; hisz a ki ezen a mi vidékünkön lakik, mosdani
sem szokott, annyira nem kiváncsi a saját ábrázatjára.

A nyomorultnak nem maradt más választása odafenn a kakasülőn, mint vagy
meginni mind azt a cyankalit, pyrogallust és collodiumot, a mit puffra
összevásárolt, vagy felcsapni ujságirónak. Úgy tudom, hogy az utóbbit
választotta.

No most azután már csak én vagyok hátra magam, mint a ház
legszerencsétlenebb lakója. Én nem szökhetem el a házamtól, mert hozzá
vagyok nőve, mint a csigabiga.

No az igaz, hogy az első esztendőben szép jövedelmem volt. A míg
dolgoztam, álmodni sem mertem volna róla, hogy ennyit keressek. Ha
munkával kerestem volna e pénzt, bizonyosan megtakarítottam volna
négy-ötödrészét. Hanem hát, mikor az embernek dolog nélkül jön a
jövedelme, az nem lehet olyan sok, hogy esztendő végére el ne fogyjon.

Pedig én azt hittem, hogy nagyon sok dolgom van. Persze nem olyan komisz
dolog, mint a hajdani, a miért még én fizetek. Megválasztottak városi
képviselőnek, betegápoló és temetkező-egylet bizottsági tagjának,
kruczitürken-egylet tagjának, alelnökének, szavazatszedő bizalmi
férfiunak, esküdtnek, esküdtszéki tagnak, tisztelgő deputatiónak,
kortesvezérnek, bankettrendezőnek, népszámlálónak, Fröbelkertésznek,
iskolavizitálónak; annyi volt a dolgom, hogy azt se tudtam, hol a fejem?
s valamennyinek az volt a vége, hogy «fizess!» Minden megkezdett és
bevégzett munkának az elején meg a végén egy bankett, a kiből én
rendesen éhen mentem haza s ujra ebédeltem a kurta korcsmában s
lefizettem az öt forintomat s aztán vettem egy starniczli czukrot a
czukrásznál, hogy odahaza eldicsekedhessem a feleségemnek, hogy milyen
pompás vendégségről jövök. Egészen elszoktam már hazulról. A sok gyülés
miatt hol délben, hol este, hol reggelfelé ebédeltem; s otthon hitték is
nem is, hogy mindig gyülésbe járok. Igaz biz az, hogy az eszmék
tisztázása végett a conferencziát egy kis sashegyi mellett tovább
folytatni szükséges s a Beleznayban nem megvetendő népénekeseket lehet
hallani, a kiktől sok életfilozofiát tanul az ember. Közbe-közbe egy
kicsit gründoltunk is. A calabriast nem is számítom; mert hisz az
változó szerencsével jár: egy nap én nyertem két forintot, másnap én
vesztettem tiz forintot, harmadnap megint én nyertem öt forintot;
negyednap megint én vesztettem húsz forintot: úgy, hogy
nyereség-veszteség körülbelül apré. No meg aztán ha az ember a szép
cassiernénak fizetett, csak nem kérhette vissza az aprópénzt.

Nem is nagy gyönyörüségem volt idehaza lenni. A feleségem mindig
nyavalyás volt. Az előtt, a míg a földszinti házunkban laktunk, olyan
egészséges volt, mint a mangalicza; most meg folyvást volt valami
grófnénak való baja. Hogy neki a falak kigőzölgése asthmát csinál, az
ablak mellett bejövő légvonattól rheumája támad, a kocsizörgéstől
migrainet kap. Bezzeg, mikor mindennap ott állt a nyitott konyhán
könyökig feltürközve s a csikorgó hidegben maga tisztította a
hurkabelet, akkor nem tudta, hogy mi az a rheuma; a húsfüstölőben sem
vette észre, hogy valami nehéz illat van. Hanem olyan csodálatos
migraineje és rheumája volt, hogy este hét órára, mikor szinházba
kellett menni, mintha kettévágták volna, megszünt, s nevezetes nagy
betegségeiből kurálta ki egy-egy bál, a hová a leánya kedveért neki is
el kellett menni, s a selyemruhának, meg a csipkének csodálatos hatása
volt az organismusára. Sohasem láttam olyan csodálatos betegséget, a
melyiknek Alter és Kissnél van a patikája. Az már bizonyos, hogy legjobb
asszonyorvos a szabó. Nincs az a hideglelés, a mely Monaszterly és
Kuzmik receptjétől el ne múljon. Kóstál százötven forintot.

Szegény jó asszony, az uj emeletes házban annyira megrontotta magát,
hogy tavaszra elővette a köhécselés. Máskor is megjött az így
tavaszszal: akkor úgy hittük, «nátha» s kikúrálta az ember egy garas ára
medve-czukorral, meg két garas ára rapéval, s elmult. Hanem most az lett
a neve, hogy «grippe». S a következése az, hogy az asszony mellbajról
kezdett panaszkodni s az ordinariussal consultált. Az azt mondta neki,
hogy fürdőre kell mennie okvetlenül, ha az élete kedves: Balaton-Füred
indikálva van a mellbajok ellen. Hanem aztán megtudta az asszony, hogy a
kávésné is innen a házból Füredre készül s akkor egyszerre csodamódon
elmult a mellbaja. A helyett a gyomrára panaszkodott. Ez ellen meg már
egyenesen indikálva volt Karlsbad. Pénzbe került az igaz, de nem
sajnáltam tőle, az embernek kóstál valamit a szalmaözvegység megszerzése
hébe-hóba: de megvannak a kellemetes oldalai annak.

Aztán van egy fiam. Jó, becsületes gyerek. Nagy szamár. Ez ugyan soha se
fogja annyira vinni az eszével, hogy kivégezze magát. Jó ennek minden.
Mikor az anyja vaniliakrémet csináltat, ő odakinn a konyhában elébb jól
lakik kukoricza gölődénynyel. Az egész uraságom csak annyi külömbséget
csinált benne, hogy azelőtt vasárnaponkint egyenesen ment a Sauwirthhez;
most meg elébb a redout-bálba megy s csak onnan a Sauwirthhez; aztán meg
eddig ebéd előtt itta a liqueurt, most meg ebéd után. Ezt nem féltem,
hogy mi lesz belőle? mert ez olyan lusta, hogy dolog nélkül megél.

Mert tessék elhinni, hogy minden embernek egyforma esze van. Csakhogy
némely ember olyan vigyázatlan, hogy ezt elárulja magáról. Azt azután
hámba fogják, húzatják, hajszolják, dolgoztatják a lerogyásig. A másik
pedig eltitkolja, hogy van esze, nagy bölcsen: az aztán zsebbe dugja
kezét, s vigan éli keresztül a világot. Nem biznak rá semmit. Mind a
kettőnek egyformán van esze; csakhogy a melyik eltagadja, az az okosabb.

Annál több tehetség egyesül aztán a szegény leánykámban. Szegény
Zsuzsikám! Még alig tizenhat esztendős s már úgy ért a főzéshez,
varráshoz, mint akár az anyja. Ezt szeretem benne én. Hanem az anyja
persze más véleményen volt. Egészen elcsavarta fejét az a bizonyos
Femina kisasszony; annyit beszélt neki a művészi pálya dicsőségéről s
hogy milyen fényes jövendő várna azon az én Zsuzsikámra, ha ráadná
magát. Az már igaz, hogy biz az én Zsuzsikám szép leány. Szabad az úrnak
megnézni a photographiáját, de csak így a markomból, mert a kezébe nem
adom. No ugy-e, hogy ez aztán leány? Pedig az nem chignon ám a fején;
hanem a saját igazi haja. Hát a két asszony addig súgott-búgott, míg
egyszerre a feleségem előrukkolt vele, hogy ő a Zsuzsikát szinésznőnek
szánta. – «Mit? mondok: el akar szökni a háztól?» – Én azt gondoltam,
hogy ezt azon kezdik. – Aztán felvilágosítottak, hogy dehogy szökik el.
Sőt inkább iskolába fog járni, a hol a szinészetet tanítják. Úgy? Ezt se
tudtam. Azt gondoltam, hogy a szinészet is olyan, mint a májas-hurka: a
kinek jó szájize van, az tud jó májas-hurkát csinálni magától is; a
kinek pedig nincs jó szájíze, taníthatják annak szakácskönyvből: soha se
csinál jó májas-hurkát.

Ráhagytam magamat beszélni. Tudja az úr, mikor az asszony föltesz
valamit magában s aztán ugyanazt a dolgot hajnalban, mikor az ember
legjobb izűt alhatnék, ujra meg ujra elkezdi mondani, hát az ember
utoljára inkább beleegyezik, hogy békét hagyjanak neki. Ekkor aztán vett
neki az anyja egy zongorát. Kóstált ötszáz forintot. Jó szerencse, hogy
soha sem voltam nappal otthon: nem háborgattak vele. A Zsuzsikám pedig
elkezdett szorgalmasan feljárogatni a képezdébe s iszonyú csomó könyvet
szorongatott a kebléhez végig az utczán, a mi olyan jól illik ezeknek a
növendék-leánykáknak. A melyik leány könyvet visz, arról tudhatni, hogy
nincsen szeretője; mert ha volna, akkor már szégyenlené a könyvet
czepelni.

Hát egyszer szörnyen kisirt szemekkel jön haza a leányom; s otthon azon
kezdi, hogy levágja a könyveket s azt mondja, hogy ő többet nem megy a
képezdébe.

«Ki bántott, Zsuzsikám, leányom?»

«A professor.»

«Tán nem tudtad a leczkédet s letérdepeltetett?»

«Nem a; hanem olyan csunyákat tanított.»

«Milyen csunyákat, te?»

«Szégyenlem el is mondani.»

«Példának okáért egyet.»

«Hát hogy egy isten bikává lett.»

«Bikává, te? Egy isten?»

«Aztán elrabolt egy kisasszonyt a fürdőből.»

«Egy isten? Egy kisasszonyt?»

«Az ám. S aztán liaisont kötött vele.»

«Tyhü! Kutya, meg a mája!» ordítottam fel én is, s kaptam a bikacsök
botomat, vágtattam fel abba a művész csináló fábrikába: együtt találtam
a professorokat mind.

No uram; a leányom sokat mesélt nekem abból a mythologiából Tantalusról,
Sysiphusról, magam is olvastam az örök zsidót, a mi igaz történet: de
hárman együtt annyi talpalásnak, kőhengerítésnek, s elszaladó almák után
kapaszkodásnak nem mentek végére, mint én magam.

Uram, még kinevettek érte, hogy haragudtam. Azt mondták, hogy hiszen
csak hamis isten volt az, a ki bikává változott: «Jupiter.»

«No már én elejbém ne kerüljön még a Jupiter se, ha bikává változott;
mert én meg mészáros vagyok s kármonádlit aprítok belőle. Az én
leányomnak nem szükség az ilyesmit megtanulni. Azt mondták, hogy az
mythologia. Ezt szükséges tudni annak, a ki szinésznő akar lenni; mert
különben hogy játsza el Orpheust az alvilágban. Ez egyike azoknak a
tudományoknak, a miket a kis leányoknak meg kell tanulni, a kik
szinésznők akarnak lenni. Ilyen tudományok például: hogyan kell
elájulni, szerelmet vallani, a kedvesét megölni, és rendkívüli halállal
kimúlni; aztán megint feltámadni, gavallérokat elcsábítani, férjeket
bolonddá tenni. És a többi.» – Való igaz, hogy ez mind szükséges a
szinpadon. De hát mégis arra kértem az urakat, hogy énekelni, deklamálni
nem bánom tanítsák a leányomat szemtől szembe, de azért a többi
tudományért majd inkább az anyját küldöm ide: annak mondják el, az aztán
majd elmondja otthon a leányának. Hogy kinevettek vele! Azt mondták,
hogy ha már a hamis istenektől is féltem a leányomat, hát még a hamis
emberek elől hova teszem? Utoljára az énekmester azt a gorombaságot
mondta, hogy jobb is, ha otthon tartom a kisasszonyomat, mert a
kisasszony egészen hamis. No még énekmesterből se csináltam kolbászt;
most azt hittem, hogy megteszem! Az én leányom hamis! az a szelid,
szemérmetes ártatlan gyermek! Hanem aztán a többi urak megfogtak, s
megmagyarázták, hogy mikor egy énekmester valakiről azt mondja, hogy
«egészen hamis,» hát akkor annak csak a hangja hamis. Ez meg épen nem
ment a fejembe! Az én leányomnak olyan igazi hangja van, hogy azt
meghallhatja akárki; énekelt az már a templomban is requiemet. Végre
felvilágosítottak, hogy a leányomnak nincsen füle. Itt van ni! Már most
az egyik gyermekemből azért nem lesz semmi, mert nincsen füle; a
másikból pedig azért, hogy nagyon is nagy. Hazamentem nagyon búsan, nem
akartam szegény leányt azzal megszomorítani, hogy nincsen füle; pedig
dehogy nincsen! hiszen még azt is meghallja, a min gondolkozom. «Ugye
apám, azt mondá, jobb lenne e helyett a zongora helyett, ha egy
varrógépen muzsikálnék, s a solfeggiók helyett tanulnám a fehérnemű
varrást? Bizony, ezt mondtam épen magamban. És ő meghallotta. S aztán
még azt mondják, hogy nincsen füle! Rögtön vettem neki egy Wheeler és
Wilsont; az ugyan nem tetszett a feleségnek: azt mondta, hogy ő
fülzugást kap a varrógép berregetésétől; pedig hát nagyon okos butor az.
Mikor a butoraimat lefoglalták, mindent conscribáltak; még a zongorát
is; de ezt kihagyták az executióból: azt mondták, hogy ez a
kenyérkeresetre szükséges eszköz. Én pedig csak mulatságul vettem a
szegény gyereknek.

De hát hogyan jutottam bele az executióba? Ezt hadd mondom el elébb.

Azt már vettem észre, hogy a tartozásaimat, mikor az idejök eljön,
semmiképen sem tudom fizetni. Azt az egyszerű segítséget gondoltam ki,
hogy a főhitelezőmet, a bankot, rábeszélem, hogy várjon! Neki könnyű.
Látja, hogy uszom; ne kapaszkodjék a nyakamba, míg annyira ki nem úszom,
hogy a lábam földet ér. Meg is kaptam az igéretet, hogy várni fognak, a
míg jobb idő lesz. Csupa sógorom, komám volt az igazgató-tanácsban: azt
mondták, hogy majd az egyik szemüket behunyják a kedvemért. Én azt
kértem, hogy hunyják be mind a kettőt. Mikor már azt is megigérték,
akkor egyszerre a publikumnak a szeme nyilt fel mind a kettő. Megbukott
az egyik bank. Olyan volt ez is, mint a mikor az ember álmodja, hogy sok
pénze van: a míg a szemét lehunyja, addig van is; de a mint felnyitja,
odavan minden. Hát az én sógoraim, komáim, a derék tekintélyes férfiak,
a szakértők és nagy nemzetgazdászok azt a tréfát követték el, hogy egy
nap a koma hozott oda a hóna alatt egy csomag divatból kiment részvényt,
a mi csak filagoriát kitapeczirozni való volt már; azt letette
«depó»-ba: akkor a sógor adott neki rá kölcsönt; másnap meg a sógor
hozott oda egy határ döglött papirost, akkor meg a koma fogadta el a
«depó»-t, s az merített neki a pénzből. Utoljára kifogyott a kutból a
pénz, ott maradt a sok veszett papiros. Volt aztán lárma. Sógort, komát
kit becsuktak, ki elszökött; nekem pedig megfogták a nyakravalómat s
szépen ráfojtották a torkomra, hogy vagy fizetek, vagy kirántják alulam
a három emeletest.

A veszedelem nem jár egyedül. A többi hitelintézet is mind megrendült, a
betevők ostrommal veszik vissza a pénzüket, a bankok meg a hitelegyletek
liquidáltattak; fele az adósoknak nem tudott fizetni, azért a másik
felének in solidum kellett helyt állni: utoljára azt vettem észre, hogy
én épen ötven perczentet fizetek, mint legális kamatot a «száraz
váltómra». De már akkor inkább folyamodom a házamban lakó uzsoráshoz,
mert az csak «három perczentre» osztogatja a pénzét. Ez a végső
segítségem, ha azt nem akarom, hogy exequáljanak. Épen a kalapom
keféltem már, hogy majd lemegyek hozzá, a mint jön rohanva fel hozzám a
házmester ijedten s nem tud egyebet mondani, mint hogy «a szederfa!»

No hát mi a szederfa? Igen is van egy vén bécsi szederfa a kertemben.
Azt a gyerekek az építéskor nem engedték kivágni. Az nekik kedvencz
fájuk volt: kicsi korukban egész nyáron rajta élődtek; mindennap
megverte őket az anyjuk azért, hogy a ruhájukat összeszedrezték, ezért
volt nekik olyan kedves. Ez a nagy fa most is megvan még. Bár a többi is
megvolna.

– No hát mi termett a szederfán?

– Az az úr… lihegett a házmester… A földszintről a 13-ból.

– Az én uzsorásom! Hát mit csinál az a szederfán?

– Lóg rajta.

– Utczu szaladjunk! Messük le frissen! Hisz attól én pénzt akarok kérni.

Elég jókor érkeztünk még. Levágtuk a kötelet. Életre dörzsöltük a
jámbort; nem igen nagyon halt még meg.

Vajjon mi vihette erre a kétségbeesett lépésre? Boldogtalan szerelem?
Családi viszontagság? Életunalom? Terhes testi szenvedések? Hirtelen
őrültségi roham? vagy amerikai párbaj? Mindenre gondoltam, a mi csak
lehetséges, csak az igazi okra nem: a mit aztán az életre visszatérőtől
bámulva értettem meg. Az ember tönkre volt jutva. Hallatlan eset ez! Hát
ide jutottunk már? Hogy még az uzsorás is tönkre juthat? Hát akkor kinek
biztos még az élete az országban? Pedig hát rendkívüli bár az eset, de
egészen érthető. Az én emberem országgyűlési képviselőknek osztogatta ki
a pénzét harminczhatos kamatra s mindjárt lefoglalta a fizetéseiket. Ez
már csak biztos hypotheca! Ezt se árvíz el nem viheti, se tűz meg nem
emésztheti, se rozsda meg nem ronthatja; ennek még a köd se árt meg. Ez
a takarmány biztosítva van. Az ám! Ekkor valami insurgensnek eszébe jut
egy paragraphust iktatni a törvénybe, melynél fogvást, a kinek a
képviselői diját lefoglalják, annak elvész a mandatuma s az én uzsorásom
vetését ettől a veszekedett paragraphustól az ország hármas lakattal
bezárt ládájában is elveri a jégeső. Hát gondolhat ki ilyen malheurt is
az ember? Hogy még egy uzsorás is oda jusson, hogy az adósai
könyörögjenek neki, hogy fel ne akaszsza magát; mert ők lesznek
kénytelenek közös költségen eltemettetni. Igazán rettenetes világban
élünk!

Ez az eset az uzsorással annak a megtudására hozott, hogy ez a módja a
pénzcsinálásnak, a mit kölcsönkérésnek nevezünk, egészen romlásnak
indult. – Közbevetőleg mondva, én minden adósságcsinálót becsukatnék,
mint hamis pénzverőt: mert ez a leghamisabb pénz; és minden embert, a ki
nagyobb summát ir alá, mint a mennyit felvesz, becsukatnék, mint
váltóhamisítót.»

Ekkor támadt bennem az a nagyszerű elhatározás, hogy «ejh, ne hagyd
magad! Selbst ist der Mann! – Dolgozni fogok!

Mikor meghallotta az asszony, hogy dolgozni akarok, olyan bömbölésre
fakadt, majd felvette a házat. Azt hitte, a hentes-műhelyt akarom
visszaállítani a házba s megint a vágó-tőke mellé állok a kék
köténynyel! – Együgyü asszonynép! Mintha én egyébhez sem tudnék, mint a
magam mesterségéhez? Hát nem értek-e én mindent? Nem kiküldtek-e a
vízvezetéket megvizsgáló bizottságba? Nem voltam-e megválasztva
igazgatótanácsnak a Bodmereiba? (Tudja az úr, hogy mi az a Bodmerei? Nem
tudja? No én sem.) Nem kiküldtek-e becslőbiztosnak a lágymányosi
téglagyárba? Nem bevettek-e a sugárút-kisajátító esküdtszékbe? Nem
vettek-e be részvényesnek hirlapalapításnál? Nem hivtak-e meg
bankenquetebizottság elé véleményem kihallgatása végett? Nem küldtek-e
ki iskolafelügyelőnek? nem oda ültek-e az ujságirók elejbém, mikor az
iparos-gyűlésben szónokoltam, hogy egyenesen a számból motollálják le a
szót? Nem szólitottak-e meg az utczán a miniszterek és
osztálytanácsosok, mikor összetalálkoztak velem, s országos dolgokban
kérték ki a véleményemet? Van nekem összeköttetésem tömérdek,
tekintélyem sok. Itt az ideje, hogy érvényesítsem. Tehát semmi
hurkatöltő!

Ajánlkoztam én mindenféle üres hivatal betöltésére minisztereknél,
tanácsnál, társulatoknál. Hiszen itt vagyok: dolgozni akarok, munkát
keresek; hasznos tagja kivánok lenni a társadalomnak! – Úgy hiszem, hogy
ezzel leszolgáltam a purgatoriumot. A tisztító tűzben legalább az
embernek az egész mivolta ég: itt csak a pofám égett. Telve volt a
zsebem vizitkártyákkal, mikkel egyik protectorom a másikhoz küldött,
mint a csizio: «menj medvétől rozsomákhoz!» S legjobban bántak velem a
roszakaróim, mert azok első intrádára megmondták, hogy itt nem
osztogatnak semmit! De a jóakaróim: azokat verje meg a Pilátus! Azok nem
utasítottak el egyenesen, hanem feljegyezték a nevemet, elvették a
folyamodásomat, terminust adtak; biztattak, lóttattak-futtattak; a minek
mind nem lett más eredménye, mint hogy – kilyukadt a csizmám talpa.

Egyszer aztán az az eset történt meg, hogy elfogyott az utolsó forint is
a háznál. Az utolsó forint! Ha én nekem mondta volna azt valaki, hogy
lehet még olyan eset is, a mikor a bankók legkisebbike, az egy forintos
is, magvaszakadttá lesz a háznál. A feleségnek nincs mit küldeni a
piaczra: ma nem főzhet ebédet. De hisz ez olyan képtelenség, hogy az
ember nem akarja elhinni. Egy forint? Hisz az nem is pénz. Utolsó egy
forint? Az meg épen chimaera! Mesebeli sárkány. Pedig hát csakugyan
létezik, s akkor győződik meg felőle az ember, hogy «van», mikor már
«nincs».

De hiszen «egy forintnak» olyan bizonyosan kell lenni a világon, mint a
hogy van «egy nap», a mi mindennap feljön, meg lemegy! Eszembe jutott,
hogy ismertem én egy embert, a kinek volt tizezer ismerőse; mindegyiktől
kért kölcsön egy forintot, arról mindegyik elfelejtkezett s ő kapitálist
csinált belőle. Hátha én is tudnék hozzá. Van ezer ismerősöm, a kik
közül akármelyiket megszólítom, hogy adjon tiz forintot, hát azt se
kérdi, minek? nyomja a markomba. Csakhogy nagyon rossz ábrázatom van
ehez a mesterséghez. Tiz lépésnyiről kinézik a szememből, hogy mi
járatban vagyok. Egyik barátomnak rettentő sietős dolga van, szaladnia
kell, nem állhat velem szóba; a másik odahúz közénk egy harmadik embert,
s beszél vele mindenféléről, hogy négyszem közt ne kaphassam; a
harmadikat úgy előveszi a köhögés, hogy nem tudok tőle szóhoz jutni; a
negyedik végre nem menekülhet tőlem: az utczán találkozunk, két felől
nagy a sár: kénytelen rámjönni. De az meg feltalálja magát s mielőtt én
szóhoz juthatnék, azzal üdvözöl, hogy «ugyan kedves barátom, otthon
felejtettem a tárczámat, nem adhatnál holnapig tiz forintot?» – Ettől
legalább tanultam valamit. Az ötödik ismerősömet már én szólítom meg
azzal, hogy «ugyan kedves barátom, nem adhatnál kölcsön tiz forintot?
otthon feledtem a tárczámat, majd holnap megadom». Ez szabódni kezd,
hogy neki sincs több a tárczájában, mint épen tiz forintja s az erre
kell, meg arra kell. De én csak nem eresztem ki a körmöm közül s addig
szorongatom, hogy felében kapitulál s kiszúrja az egyik öt forintost.

Azzal aztán futok haza. Van már pénz a háznál! De milyen pénz? Az első
öt forintos, a mit úgy csaltam ki! Kicsalt pénz! Júj! Hallja az úr; de
rettenetes pénz az! odaadtam mind az asszonynak. Vajjon meddig tart el
neki? Vajjon meddig fog tűz égni a tűzhelyen, rántásszag illatozni a
konyhában, leves párologni az asztalon? Hogy mentül tovább tartson:
lemondtam a boritalról. Azt mondtam, hogy rosszat tesz; nem tudok tőle
aludni éjszaka.

Hiszen igaz is, hogy nem tudtam aludni. Egész éjjel azon törtem a
fejemet, hogy mit fogok csinálni, ha az az öt forint is elfogy?

Valami borzasztó az, mikor egy becsületes ember azon kezd el
gondolkozni, hogy hogyan lehetne egyszerre gazemberré lenni? Mikor az
ember egész éjszaka egyik oldaláról a másikra forog az ágyában s nem tud
menekülni azoktól a rettenetes gondolatoktól. Minden eszébe jut
ilyenkor, a mit csak hallott, olvasott. Hogyan hamisított egy
házbirtokos telekkönyvi kivonatot, s hogy csalt meg vele egy
pénzintézetet sok ezrekig? valaki meg hivatalszerző intézetet alapított,
az ajánlkozóktól összeszedte a biztosítékot s aztán elszökött vele. Más
meg betett hat forintot a takarékpénztárba, aztán csinált a hatos
számból hatezrest; nem vették észre, kifizették neki: eltünt vele. Hát a
ki utánvét mellett küldözött szét ismerős kereskedőknek, szénával,
téglával töltött ládákat, drága kelmék czíme alatt. Meg az, a ki nagy
összegre biztosíttatta az életét; hanem a magáé helyett egy végsőt járó
mellbeteg nevét diktálta be. Az meghalt nagyhamar s ő beseperte helyette
a pénzt. Még száz ilyen más! S én valamennyinek a helyébe odaképzeltem
magamat. Utóbb már postaszekereket is raboltam ki és zsiványbandákkal
léptem orgazdai szövetségre. Elkezdtem félni magamtól, s sokszor rámjött
az a gondolat, hogy elkezdjek mezítláb tánczolni a szobában, hogy aztán
vigyenek el a Lipótmezőre, mint bolondot. Nappal meg nem birtam otthon
maradni, mintha az lett volna a hivatalom, hogy mérjem meg, hány lépés a
rakpart? nap-estig ott jártam végtől-végig s nem tudtam menekülni attól
a tépelődéstől, hogy vajjon ha én most ezt a szemközt jövő urat leütném,
mennyi pénzt találnék a tárczájában? Rettegve kerültem haza, mikor aztán
kifáradtam. Mindig azt hittem, hogy most azzal fogad az asszony, hogy
megint elfogyott az utolsó forint. Várom, hogy mikor mondja? mint a hogy
várja a halálra itélt katona a rászegzett puska végén, hogy mikor sütik
már el? De csak nem mondta. Elmult egy hét, elmult tiz nap is s csak nem
kérnek tőlem otthon több pénzt s én csak terített asztalt találtam
délben, este. Sőt az az itcze borocskám is megjelent az asztalon, a mi
nekem nagyon jól esett. A nélkül én nem tudok elaludni. Elmult két hét
is. Öt forintból annyi ideig ki nem futja. Szeget ütött a fejembe: mi
ez? Nem jót sejtek. Semmiből nem lesz semmi, legkevésbbé kenyér. A
feleségem, meg a leányom mindig suttognak a hátam mögött: valamit
titkolnak előlem. Az csak rosz lehet. A leányom szép, nagyon szép. Hej
az az istentelen Jupiter még most is aligha állatban nincs? s az én
leányom már tanulta a mythologiát! Majd megfojtott ez a gyanakodás. Egy
este nem ittam meg a boromat, hogy el ne alugyam. Hanem azért lefekvés
után mégis úgy tettem, mintha aludnám, még horkoltam is hozzá. Egyszer
aztán azt veszem észre, hogy a leányom a szomszéd szobából lábujjhegyen
kioson, az ajtót olyan csendesen nyitja, hogy ne nyikorogjon. Egészen
fel volt öltözve. Gyanum megerősödött. Felforrt bennem a vér. Hát ilyen
úton szerzik az én házamhoz a pénzt? No hát majd ott leszek én is és
nyugtatványozom! Felkeltem: előkerestem a fejem alól az öreg kést.

– No ne rémledezzen az úr! Nem az úr nyakát vágom el vele. A leányomét
akartam elvágni. Utána lopózkodtam én is csendesen. A konyhaajtó
kulcslyukán vettem észre, hogy ott világosság van. Benyitottam hirtelen
s ott leptem a gonosztevőt! S hát mi bűnön kaptam rajta? Ott ült a
varrógép mellett és dolgozott egy csomó ruhán. Így szokott dolgozni
egész éjjel, félrelopva magát a konyhába, hogy engem a gép zörgése fel
ne keltsen. Az a szerencsém, hogy ő is észrevett és a nyakamba rohant:
mert abban a perczben el akartam vágni saját torkomat azzal a késsel; a
mit aztán szépen kikönyörgött a kezemből. De azóta nem kell az élet.
Keserű a számban a kenyér, mintha torma volna s az orromat csavarja,
attól a gondolattól, hogy ezért a kenyérért a gyönge leányomnak éjszaka
kell elhagyni az ágyát, hogy azt keserves munkával megkeresse. Mindent
el tudtam viselni! Tudtam már koldulni, csalni, még talán rabolni is
megtanultam volna; de ettől a gondolattól a falnak megyek a fejemmel.
Már most tudja ön, hogy miért akartam azt a fekete kávét meginni, a mi
úgy világított a sötétben? Hát mit szól ehhez?

A két nyári kabátos fiatal ember nem szólt semmit, mert az most az orrát
fújta; úgy elérzékenyíté ez a történet; de választ adott a kérdésre egy
harmadik beavatkozó. A jámbor szerb atyafi volt az, a ki ez elbeszélés
alatt egyre közelebb rukkolt a szegletből s most már beállt harmadiknak
az inséges csoportba:

– Azt, hogy bolond az úr! Hiszen ha én nekem olyan szép nagy szederfám
volna, mint az úrnak, a melyik már ki is van próbálva, hogy megbirja a
terhét, hát nem kellene nekem gyufa kávéval. Ereszszen csak az úr oda;
majd megmutatom én ezzel a kóczmadzaggal mindjárt magamon, hogyan kell
nagy hirtelen leszámolni a világgal?

– De biz az én szederfámra nem akasztja kend fel magát. Hát kendet mi
lelte?

– Hogy engem mi lelt? Hisz az, a mit az úr itt elpanaszolt, még csak
komédia ahhoz képest, a mi én rajtam esett.

– Elmenjen már innen, édes barátom! Én nálamnál csak ne akarjon külömb
szerencsétlen ember lenni.

– De pedig külömb szerencsétlen ember vagyok! Nagyobb úr voltam én, mint
az úr: házas, telkes gazda, ökröm, lovam elég, semmi adósságom. Aztán
most nézzen ide rám. Ez a rongyos gunya az enyim, meg ez az üres
tarisznya. Pedig még hat esztendő előtt volt huszezer forint értékem; és
mind azt kihuzta alólam – négy forint!

– Négy forint! kiáltá fel elszörnyedve a másik kettő.

– Igenis, négy forint, kezdé el ujra a szerböltözetü polgártárs, a mi
ekképen történt: Az aratás közeledett: megfogadtam a részeseket; de azok
kikötötték, hogy még pálinkát is kapjanak. Én hát elküldtem egy husz
itczés csobolyót a Kóbihoz, hogy töltse meg törköly pálinkával, a minek
husz krajczár itczéje. A Kóbinak akkor nem volt otthon a felesége, annál
volt a pinczekulcs, azt mondta, csak hagyják ott a csobolyót, majd
délutánra megtölti és haza küldi ő maga.

– Nagy vigyázatlanság volt otthagyni a csobolyót. Jegyzé meg a
háromemeletes ház ura.

– Tudom biz azt. Hanem másnak én is tudok tanácsot adni, magának pedig
az úr sem tud.

– Bizonyosan fele vizet töltött bele a korcsmáros.

– Nem tudom én; mert én bele se kóstoltam soha ebbe a pálinkába; mégis
ettől estem hanyatt. Hát délután csakugyan megtöltötte a csobolyómat a
Kóbi pálinkával s rábizta a hetesére, hogy hozza el hozzám. A hetes
felvette a csobolyót a feje tetejére, úgy hozta el. Mikor a kapum elé
ért, rálépett egy dinnyehajra, azon elcsuszott, s a csobolyót úgy vágta
a fabakterhez, hogy egyszerre kiugrott a feneke.

– S a Kóbi pálinkája kifolyott }
                               } kiáltá egyszerre a két hallgató.
– S a kend pálinkája kifolyott }

– Itt van ni! Még az urak közül is az egyik azt mondja, hogy a Kóbi
pálinkája folyott ki; a másik meg, hogy az én pálinkám folyott ki. Hát
hisz ebből támadt a veszedelem. Én azt állítottam, hogy a pálinkát nem
kaptam meg: a mi igaz is; mert szétfolyt az utczán; de a Kóbi meg azt
állította, hogy ő kimérte nekem a pálinkát s annak is csakugyan igaza
volt. Ő azt mondta, hogy az enyim a pálinka, mert az én hordómba volt
töltve; én meg azt mondtam, hogy az övé a pálinka, mert az ő hetesének a
fejéről csuszott le. Ebből nagy veszekedés lett; kiálltunk az utczára
ketten a Kóbival, úgy szidtuk egymást: ha napszámba kinálnának négy
forintot, hogy kiabáljak érte annyit, hát nem fogadnám el. Utoljára
össze is verekedtünk, betörtük egymásnak az orrát, meghempergettük
egymást a sárban. Már most ha régi módi falusi biró lett volna a
községben, az odahivatott volna mind a kettőnket magához, rám is
csapatott volna tizenkettőt, a Kóbira is tizenkettőt s azzal szépen
kiegyeztünk volna a kár felében. De hát most több «igazság» van a
földön, mint hajdanában. Volt a helységben egy furfangos prókátor, az
odajött hozzám; azt mondta: ne hagyjam magamat! Vigyem a dolgomat a
szolgabiró elé. Nem hogy én fizessek négy forintot, de még a csobolyó
árát is a Kóbinak kell megfizetni. Az első szónál egy kicsit borsózott a
hátam. Hallottam már hirét egyszer-másszor, hogy mi az a stempli, meg az
a prókátor kontó? De csak azzal biztatott, hogy nem kell nekem ott egy
krajczárt se kiadnom, mert a perköltséget mind megfizeti a Kóbi. Az
pedig bizonyosan el fogja veszteni a perét; mert a szolgabiró a mi
pártunk főkortese, a Kóbi pedig az ellenpárt tanyása; ezért ez most
nagyon kapóra fog neki jönni. No hát hagytam szolgabiró elejbe kerülni a
négy forintos peremet. Csakugyan igaza volt a prókátornak. A szolgabiró
azt itélte, hogy a Kóbié volt a pálinka; nem tartozom a négy forinttal;
a Kóbi fizeti a perköltséget. Hanem a Kóbi prókátora sem volt ám mai
gyerek, megappellálta az itéletet s felment az a törvényszékre. De
bolond egy szokás! Hogy egyik biró rontsa el, a mit a másik megcsinál.
Hiszen minden pert el kell veszteni egy embernek, a másiknak pedig meg
kell nyerni. Annak, a ki a pert elveszti, minden biró rossz biró, annak,
a ki megnyeri, minden biró jó biró. De biz a törvényszéken már mink
vesztettük el a pert. Ott azt mondták, hogy enyim volt a pálinka, most
már a perköltség is az enyim. Fizethetek négy forint helyett negyvenet.
De ezt már én nem hagyom megappellálatlan! Vigyük feljebb! Egész fel az
Ararát hegyére, s ha még azon van egy torony, fel annak a tetejébe. A
pálinka-processus felment a királyi táblára. Most már aztán dolgozni
kell! Most ne hagyjuk már az igazságunkat! Most már a prókátornak fel
kellett menni Budapestre, ott lakni két hétig, informátiókat nyomatni,
azokat a nagyságos biró uraknak kiosztogatni. S csakugyan addig járt,
addig beszélt, a míg kicsinálta, hogy a királyi táblán megint én nyertem
meg a pert; a Kóbi lett elmarasztalva a perköltségekben. Mikor ezt a
sententiát megkapta a Kóbi, felakarta magát akasztani ijedtében. A
felesége, meg a gyerekei alig tudták lejajgatni a padlásról. De utoljára
is az átkozott prókátora, az volt, a ki megakadályozta őt e kegyes
elhatározásban s rávette nagy unszolással, hogy ne hagyja magát, még
feljebb appellálja a pert, van még egy harmadik emeleten tul padlás is,
abban is birók laknak; úgy hiják, hogy semmivé tevő törvényszék. Már a
neve is mutatja, hogy mi vár ott a nyomorult emberre, a kit oda visz a
bűne?

Mindjárt vége is lesz a történetemnek. A legfelső appellátán megint én
vesztettem el a pert. Most aztán az én nyakamban maradt a perköltség. Az
volt aztán a szép kontó. Nem csak azt a nyúlpecsenyét kellett nekem
megfizetnem, a mit a saját ügyvédem megevett Budapesten; hanem még azt a
fáczánpecsenyét is, a mivel a Kóbi ügyvéde élt; s ugyan drága lehet a
tinta itt Budapesten, mikor a prókátor azt irja a kontóba, hogy egy
instantia irása husz forint; hanem az is bizonyos, hogy aranyszáju Szent
Jánosnak a szája nem volt olyan arany száj, mint az én prókátoromé, mert
az, a kivel csak beszélt, mindig tiz forint árát beszélt annak. A négy
forintom hatszáz forintra nőtt már meg. Azt hittem, hogy csak tréfálnak:
meg akarnak ijeszteni. Akkor aztán a saját ügyvédem exequált a
perköltségekért. Lefoglalták, dobra ütötték minden ingó-bingómat; abból
nem telt ki a költség. Akkor elárverezték a házamat, telkemet. Futottam
fel Budapestre, szaladtam a képviselőmhöz, s a miniszterhez; audiencziát
is kértem, elvették az instantiámat, most is ott tartják. Nekem pedig az
alatt elkótyavetyélték mindenemet, az árverésen nem jelent meg más vevő,
csak a prókátorom, az vett meg mindent, bele is költözött a házamba
szépen. Én meg itt maradtam egy szűrrel, egy tarisznyával; a mi
rosszabb, mint ha üres volna, mert teli van irással, s ha a
sertéshizlalóban nem fogadtak volna be napszámosnak, a hol naphosszant
kukoriczát morzsolok, hát most nem volna mit ennem. Hát ugy-e külömb
szerencsétlen ember vagyok az úrnál?

Mint az Ezeregy éjszaka mesélői között, végre a két nyári kabátos ifjura
került a sor.

– Hát urak, kezdé, két veres kezét egymáshoz dörzsölve, hogy ne fázzanak
olyan nagyon; ezek bizony mind igen szomoru történetek, a miket az urak
itt elbeszélni sziveskedtek; de azért még nem elegendő indokok arra,
hogy az ember akár a világossággyujtásra rendeltetett anyagot használjon
ezzel egészen ellenkező czélokra, akár pedig a szederfát kényszerítse a
természettől nem számára rendelt gyümölcsnek hordozására. Az urak
legalább voltak már «urak» egyszer. Duskálkodtak, parádéztak, ettek,
ittak, kedvüket töltötték; de én még soha életemben egyszer se laktam
jól. Az apám szegény bányatiszt volt, és volt tizenegy gyereke.
Képzelhetik az urak, hogy mikor a koplalást elosztják tizenegy felé,
milyen nagy porció jut abból egy-egyre. Hanem ütlegből annál többet
kaptam. Megvert mindennap mind a tiz bátyám, mert én voltam a legkisebb;
megvert az apám, mert én maradtam leghátul, mikor a többit kergette;
megvert mindennap az iskolamester, mert én ijedtem meg tőle legjobban.

Mit tudják azt a boldog hentesek, meg a szerencsés földmivesek, hogy
mennyi ütlegbe kerül a szegény tudós gyereknek a hic-haec-hoc? hány
körmöst kell kapni az orthographiáért? hány pofon és fabaraczk jár ki
addig, a míg megtanulja az ember, hogy Jupiter genetivusa: Jovis? Ők a
nélkül mind el lehetnek. De a szegény tanuló gyereknek azt mondják, hogy
ha nem tanulod meg a «quae maribust», ha nem tudom mi a «τὑπτω»-nak az
aoristus primusa, nem kapsz majd hivatalt.

Az apám pedig mindenképen hivatalnoknak akart nevelni. Azt mondta: a
hivatal meg nem csal. A mint otthon kikoptam az iskolából, felküldött a
lycæumba.

– No oda én is szerettem járni. Szólt közbe a házi úr.

– De ugyan minek?

– Madárfészkeket szedni.

– Az lycium volt, kerítés-bozót. Az pedig lycæum, a hol filosofiát
tanítanak, meg hydrodynamicát, oratoriát, ornata syntaxist, sublimior
mathesist, antiquitates romanæ-t és græcæ-t; a mikből mind nem lesz soha
gáliczkő. A milyen idős koromban én a coquia mécse mellett egész éjjel
biffáltam az (a+b)/c = x–q elevatum ad ypsilont, olyan korban az urak
már régen bele is untak a korcsmajárásba is. Mert nappal az iskolát
kellett sepernem, meg a nagy diákok csizmáit tisztítanom. Mendikás
voltam. Kaptam mindennapra fél czipót, meg rántott levest. Csak sátoros
ünnepen tudtam meg, milyen íze van a husnak? mikor a legátus batyuját
vittem gyalog faluról falura. Később magam próbáltam azt a mesterséget,
egy pár forintért végig prédikáltam fél Slavoniát; ott volt olyan
legatió, a melyik senkinek se kellett. Aztán egész nap studiumokat
másoltam. Szép irásom volt: szerették. Körmöléssel kerestem magamnak
annyit, hogy egy-egy tisztességes öltönydarabot szerezzek a testemre. De
egy teljes öltözet ruhám soha egyszerre nem volt. Mint a hogy
Lukács-napkor kap a juhász egyszerre új szűrt, kalapot, csizmát,
rézinget, nyakravalót. Ha kabátot tudtam venni, akkor bizonyosan a
csizmám volt rongyos, s mire annyit összekuporgattam, hogy egy új
fischléder topányt tudjak beszerezni, már bizonyosan a kabátom könyöke
mosolyogta ki a világ mulandóságát. Ezért soha nem is váltottam szót
leányfélével. A kopott ruha a férfiui bátorságot lehűti. Nem is értem
volna rá. Nem is tudtam hozzá. Aztán meg azt hiszem, hogy a fehér
személyek mind olyan büszkék, hogy ha egy férfi hozzájuk szól, sértve
érzik magokat általa. Ha pedig olyan némberrel találkozom, a ki maga a
szemem közé néz, attól én úgy megijedek, hogy a fülem is veres lesz
szégyenletemben. Bort sem ittam még soha. Pénzem sem volt rá. Az ingyent
pedig nem szerettem. Nem is akartam megtudni, hogy milyen az íze? hát ha
megszerettem volna, s aztán mindig kivánnám? A jó csak úgy jó, ha
mindennap van. Attól is féltem, hogy ha bort innám, dalolni találnék
tőle s azzal alkalmatlanságot szereznék más embernek.

– No akkor csakugyan szerencsétlen ember hát az úr! szólalt fel a
háromemeletes házi úr, ha még soha bort nem ivott.

– Pálinkát sem? szólt kétkedőn az extelkes. De már akkor sajnálni lehet.

– Pedig hát nem éreztem ám magamat szerencsétlennek soha. Nem hallotta
azt senki én tőlem, hogy valami bajom van. Még ha catarrhusom volt is,
úgy tudtam kicsinálni, hogy ne köhögjek. Medveczukornál egyéb orvosságom
soha se volt. A mint kikerültem az iskolából, egyszerre nagy szerencse
ért. A legnagyobb, a miről álmodni mertem valaha. Valóságos ternó volt,
mintha számokat álmodtam volna. A mint belenézek a hivatalos lapba,
meglátom, hogy a szülővárosomban törvényszéket állítanak fel. Kell oda
ember! Rögtön sietek a folyamodásomat a legszebb calligráphiámmal
megirni, beadom nagy szivdobogással s harmadnap megkapom rá a kedvező
választ: kineveztettem hatszáz kemény forintokkal telekkönyvi
segédiktatónak. Hatszáz forint! Hisz ez annyi pénz, hogy azt el se lehet
költeni! Mit csinálok én ezzel a pénzzel? Hogy leszek én ilyen nagy úr
egyszerre? Felét hazaküldöm az anyámnak, annak jól fog esni. Hogy
eldicsekszik majd vele! Hanem hát nem ér semmit az embernek jámbor
fogadásokat tenni. Az úr Isten olyan nagy úr, hogy őt nem lehet
megvesztegetni. Megvesztegetni csak az ördögöt lehet. Ha azt mondtam
volna magamban, hogy nosza most már nagyokat iszom én is! vagy pedig
azt, hogy a mi pénzt megzsugorgatok, azt majd kiadom százas uzsorára a
kollegáknak, mert sehol úgy nem virágzik az uzsora, mint a
hivatalszobákban a tiszttársak között: hát akkor hiszem, hogy még most
is ott ülnék a hivatalomban. Mert hogy kicseppentem belőle, annak
tanusága az, hogy most itt ülök. S ennek pedig igen egyszerü története
van. Hanem erre hadd iszom elébb egy pohár vizet, hogy belemelegedjek.

Mert hát tudják az urak: az így van. Mikor Bécsben beüt a krach, s a
bankok bukfenczet vetnek, mikor Magyarországon a jég, rozsda,
vándorhörcsög elpusztítja a vetést, hát akkor nem a bankár, meg a földes
úr bukik meg, hanem én: a kinek soha se volt egyéb status-papirosom,
mint a retourbillet a közuti vaspályán, s a föld minden termékeiből
egyedül a földi szeder az enyim, a mi a garádon terem. Hanem azért még
is én bukom meg. És az így megy. A krachos bank nem fizet adót; a
rozsdás földes úr nem fizet adót. A nem fizetett adó a pénzügyminiszter
tárczájában lyukat csinál. A pénzügyminiszter, hogy egyik lyukat a másik
lyukkal foldozza be, előveszi a miniszter társai tárczáját s azt mondja:
ti is üssetek a magatokén lyukat! Redukáljatok. A miniszterek aztán
keresik, hogy mit redukálhatnának? Persze, hogy sokkal könnyebb öt darab
hatszáz forintos hivatalnokot kitenni a hüs szellőre, mint egy darab
háromezer forintost. Egy szép napon hivatja a főnök a szorgalmas fiatal
hivatalnokot. Ez megörül, bizonyosan drágasági pótlékkal lesz
megbiztatva. Vagy valami exmissió. A főnök azon kezdi, hogy megdicsér,
milyen szorgalmas, pontos, értelmes hivatalnok vagyok. Valóban nagy
szükség volt rám, mert a hivataltársam nagyon öreg már; s olyan rosszak
a szemei, hogy csak a nyulat látja meg a mezőn, a betüt alig a
papiroson, azért inkább is szeret vadászni járni, mint irodában ülni. No
de dolgozom én kettő helyett. A mióta itt vagyok, csak úgy ég a
retardatumhalmaz a kezem alatt. Igazán példánya vagyok a
hivatalnokoknak. Én hiztam a nagy magasztalástól. Nem merek a szemközti
tükörbe nézni, nehogy szétnyomjam a rámát felfuvalkodásomban. Akkor
aztán előrukkol a főnök, hogy itt van egy miniszteri rendelet, mely két
számtiszt közül egyiknek elbocsáttatását elrendeli. Most mit csináljon
ő? adjak neki tanácsot. Kettőnk közül melyikünket ereszszen szélnek?
Igaz, hogy én szorgalmas vagyok, társam pedig rest is, vak is; de ez már
itt öregedett meg, felesége, négy gyermeke; hogy ereszsze azt el? Igaz,
hogy ha én megyek el, majd megint felnő a retardatum halom. De hát mit
csináljon? ő nem tudja. No hát tudom én. Vedd az iszákodat a hátadra,
barátom, s indulj neki a világnak. Hadd maradjon itt a másik. Igaz, hogy
az több hasznot tesz a mezőn, mint az irodában, mert ott csak nyulat lő,
de itt bakot; hanem hát négy gyermeke, felesége van, te neked csak egy
anyád. Rajtad a sor. Elég nagy a világ. Majd eltart az.

El is tart. Nem lehet ellene semmi panaszom. Eleinte ugyan egy kicsit
nehezen ment, a míg bele nem tanultam a dologba. Én is abba a hibába
estem, a mi minden kezdő emberrel közös, hogy a nagy urakhoz megy
könyörögni. Legtöbb esetben annyira sem jut az ember, hogy beszélhessen
velük. S a melyiknek nagyon jó szeme van, s meglátja, hogy télen is
nyári kabátban járok: megszán, és ád egy forintot köpönyegre, de aztán
már most neki békét hagyjak. Hivatalról persze szó sincs, hisz annyi
most a hivatalkereső Pesten, hogy ha az utczán egy kutya megtámad, kő
helyett egy hivatalkeresőt kapok fel s még a kutya helyett is egy
hivatalkeresőt hajítok meg vele. Még a szabók, csizmadiák is odahagyták
műhelyeiket s hivatal után járnak. Eljártam a szerkesztőkhöz is, s
ajánlottam magamat mindennek a világon, a mihez irástudás kell. Azt
mondták: prænumeráns kell nekik több, nem munkatárs. Utoljára kitaláltam
a nyitját. Az irodaszolgákkal tettem magamat összeköttetésbe. Ez az
igazi patronatus. Egy ilyen derék ember megigérte, hogy segít ő rajtam.
Elárulta, hogy az ő szerkesztőjének a lapja correctura nélkül szokott
sajtó alá menni; a minap is a helyett, hogy «félisten» az jött a
lapjában, hogy «filister». Mert a corrector, a ki százhúsz forintot kap,
este a kispipában sörözik s a kire bizza a dolgát, a segédcorrector,
negyven forintért, nem bolond, hogy végig olvasson tizenkét hasábot, ez
nekem hajlandó lesz kiadni subárendába a correcturát tizenöt forintért.
Ez aztán már valami. Mindennapra ötven krajczár. A kinek annyi van, az
nem megy koldulni. Bezzeg nincs azóta sajtóhiba a lapban; még a
helyesirási hibákat is kiigazgatom, sőt ha észreveszem, hogy a
szerkesztő munkatársai egy dolgot kétszer is megirtak, vagy egymásnak
ellentmondanak: azt a metteur-en-pages-al kiigazíttatom. No már most mi
lesz ebből? Egyszer a szerkesztő majd csak észreveszi, hogy nem a
főcorrector corrigálja a lapját, hanem én, s akkor aztán majd megmutatom
én, hogy milyen okos dolgok fognak abba a lapba jönni. Hát aztán?
Egyszer csak a kiadó majd észreveszi, hogy nem a főszerkesztő szerkeszti
a lapját, hanem én. S akkor megtesz engem szerkesztőnek.

– És már most hallgassák meg az urak tovább az én nagyszerü tervemet.
Olyan átlátszó az, mint egy szappanbuborék. Ha elmondom, egy gyerek is
utánam csinálhatja.

Ha egyszer én lapszerkesztő leszek, ez az archimedesi pont: ebből én
kifordítom az egész világot sarkából. Körülöttem olyan pártot gyűjtök,
hogy a montenegrói fejedelem kávéháza hirhedettebb lesz a
világtörténetben még a kávéforrásnál is.

Mert tudva van jól, hogy minden bajunk összefügg egymással s minden
bajunknak kutforrása a közös vámterület. Ez az oka, hogy az úrnak a
házában üresek maradtak a szállások, hogy hypothecájára csak uzsorás
pénzt kaphat; ez az oka, hogy kendnek polgártársai elkótyavetyélték a
telkét, házát; ez az oka, hogy én nekem oda kellett hagynom a
hivatalomat. Mert ha az osztrák a mi határvámunkon megfizetné azt a
vámot, a mivel a mi deficzitünk fedezve lenne, akkor a miniszter cassája
nem lenne üres, nem eresztené szélnek a fiatal hivatalnokokat; ha a
fiatal hivatalnokok odabenn maradhatnának, akkor azok velem együtt téli
kabátot csináltatnának a szabónál. Ha minden ember, a kinek szüksége van
téli kabátra, csináltatna magának egyet, akkor a szabók meg tudnák
fizetni a házbért a házi uraknak. Ha a házi urak megkapnák a házbért,
akkor ők is meg tudnák fizetni az adót s ekképen kétszer telnék meg a
miniszter cassája. És e lánczolat folytán, ha a miniszter cassáján túl
csorogna a pénz, akkor ő fel tudná állítani a magyar bankot; akkor a
magyar bank az olyan polgártársaknak, a kik a telkeiket négy forint
miatt engedik exequáltatni, potom kamatra tudná a pénzt kölcsönözni. S
ha a házi úrnak is volna pénze, a földbirtokosnak is volna pénze, akkor
azok mind jó prænumeransok volnának, a hirlapirónak is volna pénze.

– No ennél már szebben meg nem magyarázhatná a dolgot senki, véleményezé
mindkét hallgató egyhangulag.

– Mit látunk most uraim? Azt, hogy legelébb is megbukik a miniszter,
utána esik a hivatalnok, a hivatalnok hegyébe bukfenczezik az iparos, az
iparosra zuhan hanyatt a ház- és földbirtokos; rájuk nyekken aztán a
kereskedő, s valamennyire esik végül az ujságiró, s aztán még egyszer a
miniszter.

Az én nagyszerü tervem mind e bajokon segíteni fog. Csak én egyszer
lapszerkesztő lehessek! A mit az eddigi ujságirók firkáltak, az nekem
mind nem elég. Azok csak félrendszabályok. Én egyszerre kétféle
mozgalmat fogok megindítani. Az egyik az lesz, hogy a mit a német
hozzánk behoz, attól fizettessünk busás behozatali vámot. A másik
mozgalom pedig az lesz, hogy mi pedig semmit se vegyünk a némettől,
hanem vegyük azt, a mi idehaza készült. Így a német azt, a mit behozott,
idebenn nem adhatva el, kénytelen lesz visszavinni, s akkor fizet tőle
megint kiviteli vámot. És így kétszer fizeti meg a vámot.

– Ez úgy segéljen okos gondolat!

– És ha én ezt a kettős mozgalmat megindítom a lapomban, én egyszerre
olyan népszerü ember leszek ez által, hogy megbuktatok vele minden régi
slendrián ujságirót. A jövő választásoknál (de odáig sem várok), hanem
még az idén, a mint egy képviselőnek a helyét a hitelezői expropriálják
adóssági incompatibilitas alapján, abba engemet rögtön beleültetnek. A
maidenspeechemmel egyszerre új pártot fogok alakítani. A miniszteriumot
megbuktatom. Helyébe én magam fogok lépni olyan programmal, melyet az
egész ország üdvriadása fog követni. Felállítom rögtön a vámsorompót. S
attól számítandó egy esztendő alatt ez a négyszegletü tér, a milyen tele
van félszemü földszinti viskókkal, úgy lesz körülrámázva három emeletes
palotákkal, az úrnak a házát egy millióért fogják kérni s bolond lesz,
ha odaadja, s a montenegrói fejedelem kávéházának az lesz a czíme, hogy
«grand cafée à l’empereur de Macedoine!»

De már erre a szóra a kávés és a teke-őr is tapsolásnak indultak.

A kétnyárikabátos fiatal ember pedig lelkesülten hajtva fel a pohárban
megmaradt vízvezetéki italt (nem mondhatjuk, hogy «vizet») ezzel zárá be
nemzetgazdászati értekezését:

És akkor, a mikor én majd ilyen nagy úr leszek; üveges hintóban járok,
audientiákat osztok; lesz rá gondom, hogy olyan törvényt készítsenek, a
minél fogva mindazon polgártársak, a kiknek a birtokát potom áron
elvesztegették, azt mind visszakapják. Ennek az lesz a neve, hogy
«neoacquistica». Nem is példátlan törvénykönyvünkben. S akkor ön
polgártárs oda lenn, ismét visszaülhet a házába és ültethet paprikát, ha
még kiadja az idő. Ön pedig, háziúr polgártárs, meg fogja látni, hogy
«honores non mutant mores». Én még nagyméltóságos úr koromban is minden
délután ide fogok járni ozsonnára az úr kávéházához. Lehetetlen, hogy
egyszer össze ne találkozzam a kisasszonyával a kapuban. Meglehet, hogy
akkor épen eső fog esni. Én felajánlom neki a hintómat, ő arra azt
feleli, hogy jó erkölcsü leánynak nem lehet idegen úr hintóját
elfoglalni. Erre én felfedezem a kisasszonynak, hogy hiszen régi
ismerősök vagyunk az édes papával, s engedelmet fogok kérni, hogy
meglátogassam. Arra ő a papához fog utasítani. Én egyenesen azon fogom
kezdeni, hogy komoly szándékaim vannak s boldognak fogom magamat érezni,
ha elválhatlan kapcsokkal fűzhetem magamat a szeretetreméltó családhoz.
A kisasszony testvérét kinevezem miniszteri titkárnak: ott nem lesz
semmi dolga. A papát nemesi rangra emeltetem: «Edler von Szalonnavár»
előnévvel. Az esketési szertartást pedig maga az esztergomi primás fogja
végezni. És akkor azután úszni fogunk a boldogságban és örömben! A
főkérdés csak az: hogy meg tudjuk érni ezt az időt! Ez a tudományok
tudománya. Mert, hogy elérjük, annyi bizonyos. Csak türelem kell hozzá
és kitartás. A mostani nyomoruság csak átmeneti korszak. Olyan, mint a
tengeri betegség az utazónak. A mint száraz földre léptünk, egyszerre
vége lesz. Én tehát addig is, míg rám kerülne a sor, szép rendesen
eljárok betűket igazítani a nyomdába, naponkint ötven krajczárért.
Hiszen csak fél napig vagyok szegény ember; a másik felét (mikor alszom)
úgy élem át, mint egy herczeg. Ön, excellás polgártárs (ne vegye
titulusnak, kérem, «ex»: ki; «cella»: pincze; «excellás» «pinczéből
kitett») duplán jobban van situálva nálamnál; mert ön a kőbányai
sertés-hizlalóban hordja a moslékot egy forint napszám mellett s a
disznónak ünnepnapon is kell moslék, nem úgy, mint az
olvasó-közönségnek. Ön pedig háziúr polgártárs, előveszi addig, a míg
ama boldog idők bekövetkeznek, ismét a vágóasztalt, a melyen annyi szép
nótát lemuzsikált hajdan a kettős baltával s még egyszer megismerteti az
epedő közönséget azokkal a felséges kolbászkákkal, a mik mellett pirulva
bujhatnak el a frankfurtiak és bécsujvárosiak. (Hisz azzal hazafiui
érdemet is fog szerezni azonfelül). A nagyságos asszony egészsége is
mindjárt visszatér, mihelyt a húsfüstölő egészséges tavaszi levegőjét
szivhatja ismét. Az én kedves reménybeli sógorom pedig egészen boldoggá
lesz téve, ha azt, a mit az athletikai klubban szerzett, a
vivás-tudományt, hozzá méltó ellenfelek legyőzésével érvényesíti,
üldözvén frischlingeket, mangaliczákat minden reggel. Csak azt a drága
jó kisasszonyt méltóztassanak figyelmeztetni, hogy a varrógép mellett ne
üljön egész nap; mert az megrontja a mellet, elfogyasztja az életerőt,
kimeríti az idegeket; ő ne dolgozzék olyan sokat. Hiszen csak rövid
ideig tart ez az egész. Úgy vegyük, mintha szinészek volnánk, aztán az
volna szerepünkben, hogy most szegény emberek vagyunk, aztán dolgoznunk
kell. Mentül jobban tudjuk adni a szegény embert, annál nagyobb lesz a
dicsőség és a jövedelem. A mikor vége lesz a darabnak, akkor levetjük a
rongyainkat, lemossuk kezeinket bimssteinnal s egyszerre urak vagyunk
megint. Aztán háladatos szerep a szegény emberé, a ki dolgozik. A ki
dolgozik, annak nem jut eszébe zugolódni. Ha a hitelező meglátja, hogy
az adósa dolgozik, békét hágy neki. Még az ördög sem viszi el az embert
akkor, mikor a mestersége szerszámját látja a kezében. A kik dolgoznak,
nem veszekednek egymással. A ki dolgozik, nem szégyenli magát senkitől;
a munka minden aristocratikus rangfokozatok legmagasabbika. A ki
dolgozik, az az egyedüli úr a földön. A ki dolgozik, az nem esik
kétségbe. No hát, tisztelt polgártárs, házi úr! adja a kezét: ugy-e nem
téveszti össze többet a czukros dobozt a gyufás skatulyával? Nem kivánok
semmi hálálkodást; ingyen teszem, nem került semmibe. Ezüst medaillont
sem fogok igényleni azért, hogy egy ember életét megmentettem a kávés
pohártól. Hanem ha valami jót akar tenni velem, s csakugyan komolyan
veszi mind azt, a mit itt beszéltem, akkor kérek valamit. Óh, nem azt,
hogy engedje meg házához járnom, engedje kisasszonyát megismernem. Mire
való volna ez nekem, a míg ilyen szegény ördög vagyok? Minek lopnám el
az időt egy olyan derék kisasszonytól, a ki az alatt is másolhatok, s
abból az anyámnak van kenyere. Hanem, ha megérdemlem, és megteheti az
úr: ajándékozza nekem a drága jó kisasszonynak a fényképét. «Addig»
nekem az is elég lesz.

* * *

«Akkor» majd talán a neveiket is megmondják egymásnak.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Barátságosan figyelmeztetünk minden jámbor férjet, hogy ezt
a novellát dugja el a felesége elől.]

[Footnote 2: Kutforrásunk szerint: «Le Sultan fut sous d’un coup fléchi;
il fit retirer son armée, reçut la Princesse avec une grande joie; il
l’épousa le même jour dans son camp, et l’on vit avec étonnement une
fille de Souverain épouser le meurtrier de son père presque encore
couvert de son Sang.

Anecdotes historiques. A Troyes 1788.]

[Footnote 3: A minap egy ösmerősöm szemrehányást tett, hogy minek öltem
a pénzemet svábhegyi villába, mikor az semmit sem jövedelmez. «Úgy-e,
mennyivel jobb lett volna Spar- und Credit-, meg omnibus-részvényekbe
fektetnem be, a micském van?» mondám neki. Nevetett rajta. Neki meg
ilyen gyümölcsösei vannak.]



TARTALOM.

  Az angyalarczu dæmon  1
  A Bravallamező hölgyei  21
  Zafireh  32
  Egy dal keletkezésének története  44
  Sobri Jóska elfogatása  50
  A legelső gőzhajó Magyarországon  56
  A lőporos látogató  62
  A jól nevelt ifju  67
  A hochbreitensteini uralkodó herczeg  71
  Kit tetszik keresni?  76
  Hogy lett Miklós öcsémből szakács  81
  Egy föltétel alatt  87
  Petőfi mint szinész  90
  A veszélyes titok  104
  Az ehető drágakő  107
  Taps, füty és hagymakoszoru  119
  Az arany mondás  123
  Az a bizonyos dolog  126
  A Bachus szobor  128
  Hol van Sas Pál  130
  Az ezerkettedik éjszaka.
  A sah palotája  137
  A tizenkét hölgy  142
  A holdsugár, mint útmutató gép  147
  A nők védelme  150
  A török felesége  153
  Ahmed bey  157
  A kék gyémánt  167
  A végzetes vasárnap  172
  A feredzse  175
  «Excuse!» (olvasd: Skiz)  196
  Rendkivüli nők.
  I. Őrült Johanna  217
  II. Xara  221
  III. Zatime  227
  IV. Harmozáné  231
  V. Artemisia  235
  VI. Agatha  243
  «Hajdan, most és valaha!»
  I. Az emberkerülők tanyája  247
  II. A rémnap  251
  III. Az emberszeretők tanyája  254
  IV. A parnassus  259
  V. Az én fecskefészkem  262
  VI. A nagy nap  265
  VII. A szőlőmívelő vandálok  268
  VIII. A jövő  270
  Utazás a harangokkal együtt.
  I. El innen!  274
  II. A kik egy Istennel harczolnak  276
  III. Tengerpart, tengertükör, tengerváros  278
  IV. Egy dráma szavak nélkül  280
  V. A kertek országa  283
  VI. A holt lagunák  285
  VII. A tenger vőlegénye  286
  VIII. A két oszlop köze  290
  IX. A Márk-tér  292
  X. Drága szabadság!  293
  XI. A műkincsek  295
  XII. A dogek palotája  297
  XIII. A sóhajok hidja, a börtönök  299
  XIV. A szörnyeteg  301
  XV. Egy jelzetlen kép  302
  XVI. A legszebb kép  303
  XVII. A rombolás műhelye  304
  XVIII. Három Róma  305
  XIX. A római bérkocsis  307
  XX. A legnagyobb kőhalom  309
  XXI. A császári romok  312
  XXII. Álmodások Rómában  314
  XXIII. A mit ébren látunk  318
  XXIV. A koldulás Rómában  319
  XXV. A szinház Rómában  322
  XXVI. Domine quo vadis  323
  Uti táskámból.
  A szamos-ujvári fegyencztelep  326
  Teleki Sándor. Koltó. Egy európai muzeum. Petőfi Koltón. A megénekelt czigányleány, Pila Anikó. Kakas fogta Farkast  334
  «Hogy lesz a kőből egy forint.»  346
  Ne hagyd magad!
  I. A szomszédtalan ház  353
  II. A világító pohár  355
  III. Egy vesztére született házi úr  358

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

12 |Azt még ertem |Azt még értem

71 |X. Y. Q. történetei» |«X. Y. Q. történetei»

114 |jobb lett velna |jobb lett volna

125 |bringt Rosen.« |bringt Rosen.»

133 |mégis esak |mégis csak

133 |tyúszemére lépett |tyúkszemére lépett

137 |külöbömzik azoktól |külömbözik azoktól

138 |aranyozott vekony |aranyozott vékony

193 |palotája alőtt |palotája előtt

211 |visszehozott neki |visszahozott neki

222 |harmaszor azért |harmadszor azért

232 |Hamozáné szemei |Harmozáné szemei

232 |ország kelekezett |ország keletkezett

245 |vér szetfecskendez |vér szétfecskendez

263 |kedvcs művészpár |kedves művészpár

318 |sátor van fellállítva |sátor van felállítva

319 |fóoltárhoz legközelebb |főoltárhoz legközelebb

344 |Mi most nekem |«Mi most nekem

344 |Es a csapodárság |És a csapodárság

365 |utonállótól tísztességes |utonállótól tisztességes]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Megtörtént regék - Beszélyek" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.