Title: Magyar titkok (2. kötet) - Regény
Author: Nagy, Ignácz
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Magyar titkok (2. kötet) - Regény" ***


MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja

MIKSZÁTH KÁLMÁN

6. KÖTET

MAGYAR TITKOK

Irta

NAGY IGNÁCZ

II.

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1908

MAGYAR TITKOK

REGÉNY

IRTA

NAGY IGNÁCZ

MÁSODIK KÖTET

AZ EREDETI KIADÁS KÉPEIVEL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1908

_Minden jog fentartva._

Franklin-Társulat nyomdája.



I.  Vértanya.

Midőn az ajtó küszöbéről a konyhába tekinték, oly jelenet mutatkozott
előttem, mely nem igen volt képes tünedező bátorságomat visszatéríteni s
tökéletesen megfelelt azon eszméknek, miket ily elhagyatott romok felől
magunknak rendesen képzelni szoktunk; még csak a vihar sem hiányzott,
mely ily alkalommal nemcsak regényekben, hanem a közönséges életben sem
szokott elmaradni.

A konyha tűzhelye egészen le volt rombolva, csak a katlan belső kormos
része állott még; ennek üregében tűz lobogott, mely azonban csak nagyon
kétes világosságot terjeszthete, mivel a sűrű füst által folyvást
elhomályosítatott, melyet a nehéz levegő és sűrűen szakadó zápor nem
engedett a kéményen elég gyorsan kinyomulni. A katlan fölött kiálló
vasrúd végéről horpadozott bogrács függött, melynek nem rosz illatot
terjesztő tartalmát gondosan kevergeté egy rongyokba burkolt vén
asszony, ölében félig meztelen gyermeket tartva, kiben azonnal a
padláson egykor már látottra ismertem. Mellette fölserdült s mintegy
tizenhárom évesnek látszó lány hevert, könyökére támaszkodva s mélyen
besüppedt szemeit merően a lángokra függesztve, mintha legfeszültebb
figyelemmel vizsgálná azoknak gyorsan változó alakulásait, miknek
gyermekek és bárgyú ügyefogyottak legkalandosb jelentőséget szoktak
tulajdonítani. Testét csak épen mellőzhetlen szükségig födé néhány
ponyvadarab s arcza oly félreismerhetlen bélyegét viselé a bűn minden
nemének, hogy szemeim undorral borzadtak róla vissza. Jelenlétemet egyik
sem látszott észrevenni.

Jobbról s balról a szobákban szinte tűz égett, de a sűrű dohányozás és
tűznek füstje miatt a bennök tartózkodó alakokat nem igen lehete
egymástól megkülönböztetni; a kiható zsibongás azonban eléggé világosan
tanusítá, hogy számos éjjeli vendége van e pillanatban az elhagyatott
csárdának, melyre e név most nem igen látszott illeni.

Vezetőm bal karomat érinté s balra fordult velem; ezen érintésre
borzadás futá végig tagjaimat s nem csekély megerőltetésembe került,
hogy a küszöbről vissza nem rohantam a sötét éjszakába. Ekkor azonban
bagoly huhogása hangzott meglehetősen közelről háromszor, mit rögtön
tompa s távolból jőni hallatszott ugatás követett. Nem vagyok egészen
elhagyatva, gondolám s vonakodás nélkül követém vezetőmet, ámbár nem
tagadhatám, hogy ennyi kétségbeesett ember ellenében harmadmagammal sem
lesz könnyű feladat, tusát kiállanom.

A baloldali szobába lépvén, mintegy nyolcz vagy kilencz férfit pillanték
meg, tűz körül heverészve és sűrű pipafüst s még sűrűbb káromlások közt
kártyázva. Aljas szenvedélyektől szétdúlt arczaik minden vonásából bitó
tekinte ki, ámbár mind fiatalok valának s alig találkozott köztök egy
vagy kettő, ki ötvenedik évéhez közelítni látszott. Öltözeteik nagyon
illettek kétségbeesett tekintetű arczaikhoz. Oly suhanczot is láték, ki
meztelen lábai és meglehetősen rongyos és durva nadrága daczára oly
frakkot viselt, melyben, ha tisztábban tartja s testéhez illeszti,
bármely becsületes társaságban is megjelenhetett volna. Volt ellenben
olyan is, kinek meztelensége oly szegényül volt födözve, hogy botrány
nélkül a legrondább külvárosi sikátorban is alig mutathatta volna magát.
Legföltünőbb volt azonban előttem, hogy egy pár elég súlyos botot
kivévén, semmiféle fegyvert nem láték mellettök. Úgy látszott, hogy e
helyen teljes bátorságban hívék magokat, vagy a mit még valószínűbbnek
hivék, hogy minden gyanú elhárításaért, fegyvereiket elrejték, ámbár ily
időben nem igen tarthattak megrohantatástól, miután jobb időben is
kényelmesb az alvás, vagy vidám dőzsölés, mint ily mindenre elszánt
csavargók üldözése.

Több pillanatig kelle a küszöbön állanunk, míg a sűrű füst miatt a
játszókat megkülönböztethettük s ez alatt e rövid szaggatott beszédek
hatottak füleimbe a csoportból:

– Nem megyünk dolgozni?

– Menjünk a vastag kalmárhoz.

– Nem lehet.

– Miért nem?

– Szolgáját ma csapta el, új embere pedig még eddig becsületes.

– Legalább az országúton lendíthetnénk talán valamit.

– A gőzhajózás óta silány ott a kereset nyáron és vásáron kívül.

– Pedig milyen szép az éjszaka!

– A legjobb kopók is fülükön feküsznek most.

Ekkor némi nyugtalanság támadt köztök, mit bizonyosan váratlan
megjelenésünk okozott; de kísérőm egyetlen érthetlen szava azonnal
annyira lecsöndesíté őket, hogy ismét nyugodtan folytaták zajos
munkájokat, vagy inkább mulatságukat s vezetőm a jobboldali ajtóhoz
fordult velem, mondván:

– Itt kell emberünket keresnünk.

Növekedő bátorsággal követém őt, mert helyzetemet mindinkább megszokám,
mint az újoncz, ki az első ágyúlövésre megrezzen s a huszadikat már alig
méltatja figyelemre, ha szíve különben helyén van s nem nyúlfészekben
jött a világra.

Az első szobában, mely szinte egészen butorzatlan volt, mint a
baloldali, néhány az előbbiekhez mindenben hasonló férfit s két asszonyt
láték pislogó tűz körül heverészni. Ezek prédán osztoztak s e munka
annyira leköté egész figyelmöket, hogy sem jelenlétünket, sem a tűznek
kialváshoz közelítését nem vették észre; ámbár keresményök igen
szegényesnek látszott s jobbadán hányt-vetett ócska holmiból állott,
melyért a legkönyörülőbb zsidó is alig adhatott volna egy pár rosz
forintot. S mégis, mily zajjal vitáztak ezen értéktelen rongydarabok
fölött, holott fél napi becsületes munka által is többet szerezhettek
volna, mint a mennyi most egynek-egynek osztályrészül jutott, annyi
veszély és aggság után, miket mindenesetre ki kelle állaniok, mielőtt
birásukhoz juthattak! A falhoz két mankó volt támasztva, az egyik férfi
bal szemét pedig tenyérnyi zöld tapasz takará el, melyet vitázás közben
földhöz csapott s oly egészséges szemet mutatott, hogy bárki is örömest
cserélhetett volna vele. E jelekből méltán következtethetém, hogy
némelyek közülök mint koldusok lopják magokat a házakba s nyomoruk
fitogatásával szánakozást törekszenek gerjeszteni magok iránt, hogy
ennek palástja alatt annál biztosabban lophassanak.

A belső szobából rozzant hegedű keserves hangjai sírtak ki, mik mellett
néhány pár ugyancsak derekas elszántsággal rugtatta magosra a port, mely
minden további kilátást elzárt szemeim elől. Vezetőm nyugtalankodni
látszék s erős hangon kiálta be néhány érthetlen szót, mire csakhamar
hasonló választ kapott. Ezután azonnal szokott alázatos hangján szóla
hozzám:

– Bocsánatot kérek, nagyságos uram, emberünk a pinczében van;
méltóztassék követni.

– Nem híhatnád őt inkább ide?

– Azt megtehetném, de kérdés, fogná-e hivásomat követni? Reménylem, –
tevé hozzá nem minden gúny nélkül, – hogy fegyverzett férfit vezettem
ide, ki a félelmet nem ismeri.

– Előre! Követni foglak.

Hazudnom kellene, ha mondanám, hogy minden aggály nélkül követém
vezetőmet, de gúnyos szavai mégis annyira hatottak rám, hogy most már
semmiesetre nem vonultam volna többé vissza, ámbár helyzetemet
bizonyosan senki nem fogja kellemesnek mondani.

A pincze lépcsőin, melyek veszélyesen ingadoztak lábaink alatt, csak
igen lassan haladhatánk s erősen a nyirkos falhoz kelle kapaszkodnunk,
hogy a súlyegyent el ne veszítsük. Alant jobbra kelle fordulnunk s három
lépcsőn a pincze üregébe jutottunk. Ennek végén tűz égett, melynek
füstje a közeli ablakon az utczára, vagyis inkább szabad térre nyomult;
a lángok elég világosan engedék a tárgyakat megkülönböztetni s aggályom
kissé tünedezni kezde, midőn látám, hogy kívülünk csak egy rongyos
köpenyű férfi van a pinczében, ki a tűz mellett guggolt és annak
élesztésén kívül semmi egyébre sem látszott ügyelni s maga Móricz, ki
nyugtalan lépésekkel méregeté a szűk pinczét és belépésünkkor daczos
kihívó tekintettel állott meg előttem.

Ekkor vezetőm hozzám fordult, szemeit áthatólag függeszté arczomra és
hidegen szóla:

– Czélnál vagyunk.

– Jól van! – felelém lehetőségig közönyös és biztos hangon.

– Ezen férfiúhoz kívánt nagyságod vezettetni?

– Igen.

– Nem csalatkozik személyében?

– Nem.

– Én tehát a rám vállalt kötelességet pontosan teljesítém?

– Igen.

– Tehát minden jót kívánok.

– Nem fogsz ismét a városba visszakísérni?

– Arra nem köteleztem magamat.

– És a kocsi?

– Úgy hiszem, gyalog sem fog nagyságod elfáradni. Jó éjszakát!

– Ember, ha megcsaltál?!

Megjegyzésemre azonban nem nyerék választ, mert vezetőm, utolsó szavai
után, már eltünt a lépcsőkön s én – szemközt állék Móriczczal, kivel
annyira óhajték találkozni s ki most gúnyos megvetéssel mereszté rám
tüzelő szemeit.



II.  Két bűnös.

Néhány pillanatig némán meredeztünk egymásra kölcsönösen megszólításra
várakozva. Móricz arczán czélt ért boszuvágy látszott lángolni s vezetőm
gyanussá lőn előttem és sejteni kezdém, hogy tulajdonképen alkalmasint
nem én vezettetém magamat hozzá, hanem ő vitetett inkább engem magához.
Ha e sejtésem nem csalt, úgy valóban igen méltán lehete félnem a
veszélytől, mely életemet is fenyegetheté, mert ezen esetben a zsidó
bizonyosan szoros szövetkezésben állott a felső szobákban tivornyázó
csavargókkal, kiknek nagy száma ellen bátorság lett volna küzdést
merészlenem, habár oldalamhoz jutandának is embereim. Azonban, legalább
föltevém magamban, hogy életemet mindenesetre drágán adom el s előbb
mindent megkísértek személyem biztosítására. Jobbomat tehát
oldalzsebemhez emelém, pisztolyaimat akarván onnan kivonni; de a hiúz
tekintetű zsidó megelőzé mozdulatomat s villámgyorsan irányzá mellemre,
arasznyi távolból, kétcsövű pisztolyát, metsző hangon mondván:

– Egyetlen mozdulatot sem, uram, ha élete kedves, csak egy gyanús intés
szemeivel s ön örökre elnémul. Mit kiván tőlem?

Kénytelen valék kezemet ismét csöndesen lebocsátani s lehetőségig
nyugalmat tettetve, így szólék:

– S még kérdezheted?

– Igen, mert csárdai találkozásunk óta nem adtam önnek okot arra, hogy
üldözzön. Ön nekem megigéré akkor, hogy nem fog elárulni.

– Akkor még nem tudtam, hogy gyujtogató vagy.

– Micsoda?

– Úgy van, a csárdát te gyujtád meg, Marczi mindent elmondott. De még
többet is tudok. A tűz alkalmával Marczi pisztolyai elvesztek s azok
most birtokomban vannak. Az egyikkel zsivány támadott meg engem az
országúton, a másiknak egyik csöve ugyanazon éjjel szolgámat sebesíté
meg, a második cső pedig Beattini grófnőt, nődet ölte meg. Mit mondasz
erre, gyilkos?

Móricz megrázkodott s pillanatig habozni látszék, de csakhamar
visszatért ismét korábbi gúnyos hidegsége s elvetemültsége egész valómat
megrendíté, midőn következő nyilatkozatát hallám:

– Uram, uram, ön nagyon sokat tud, oly sokat, hogy ezzel talán egész
életére beéri s többé semmit nem fog tudni és kipuhatolni! Tagadásra
nincs okom s nyilt vallomást teendek önnek, hogy láthassa, mennyire
megvetem gyáva fenyegetődzéseit. A csárdát én gyujtám föl, mert gazdája
gyalázatosan megcsalt porontya miatt. És ezt ne csodálja ön, mert ugyan
mije van a szegény zsidónak, ha pénze nincs? A legpiszkosabb
utczakölöncz is gúnyolva öltheti ki feléje nyelvét, a nélkül, hogy azért
valaki megbüntetné. Nekem tehát minden áron ismét pénzhez kelle jutnom,
mert míg gazdag valék, legczímeresb nemes urak is alázattal hajlongtak
előttem s ha az elnyomatott zsidó e kéjt egyszer megizelíté, akkor oly
keservesen esik neki erről lemondania, hogy nincs oly tett, melytől
visszaborzadna, ha hiszi, hogy az által ismét korábbi fényes állapotába
juthat. Utóbb debreczeni vásárra siető egyik pesti hitsorsosomtól
megtudám, hogy nőm csábítójával együtt Pesten tartózkodik s hogy
nagyszerüen pazarolják pénzemet. Érti ön: az én pénzemet, bálványomat,
mindenemet, melyért lelkemet adám el, hogy boszúfegyverül használhassam
azt az utált keresztyének ellen, kik annyi század óta büntetlenül
nyomják el Izrael választott népét. Azonnal Pestre sieték s gondosan
nyomozám lelkemnek ezen két mérges férgét és csakugyan rájok is akadtam.
A törvényeket nem költhetém föl ellenök, mert ugyan ki tehetné ezt
szerencsés sikerrel pénz és szépség ellenében?! Más útat kelle tehát
választanom. Azt mondják, hogy a zsidó nagyobbszerű bűntettre ritkán
vetemül és ez igaz; ámde én nem tartozom azon gyávák közé, kik
ellenállás nélkül görbesztik nyakukat a sorsnak igájába s bár ezt tennék
többi rokonim is, mert a zsidónak lelke a pénz, lélek nélkül pedig csak
bűzhödt hústömeg a test. Feleljenek azért azok, kik okai, hogy ezen
kívül egyéb becseset nem ismerhetünk a világon. Én tehát ismeretséget
köték az éjnek véres lovagjaival s határozott elszántságom csakhamar
tekintélyt szerze közöttük nevemnek. Igen, uram, én támadám önt meg s ha
akkor megismertem volna, úgy most bizonyosan nem állana előttem! Ön
inasát én sebesítém meg s nőmet én lőttem agyon; de golyóim egyedül csak
a gaz csábítónak valának szánva s oka nem vagyok, hogy czéljokat
eltéveszték. Íme uram, most mindent tud ön és semmivé tehetne, ha e
helyet sikerülne elhagynia.

– Hogyan?

– Úgy van! Vagy azt hitte ön, hogy vezetője engem elárult? Oh, uram,
zsidó nem árulja el a zsidót, hanem jóban s roszban mindig szorosan
összetart, különben nem diadalmaskodhatnék elnyomója fölött.

– Ez gyalázat.

– Meglehet, de nem tehetek róla! Öt percz mulva meg fog ön halni.
Készüljön, mert én csak testét akarom megölni, hogy magamat kiváncsisága
ellen biztosíthassam.

– Kívánj pénzt, mennyit akarsz, váltságomul s én megesküszöm, hogy nem
árullak el.

– Ki annyit látott és tud, mint ön, az a királyi kincstár egész
tartalmával sem válthatja meg életét. Ne vesztegesse ön szavait,
készüljön, két percz már elmult!

Látám, hogy alkudozásom hasztalan s embereim nem jőnek, legalább nem
akarám magamat, vágóhídra terelt marha gyanánt, ellenállás nélkül
megöletni s már épen torkon akarám ragadni a zsidót, midőn gyors lépések
hangzottak a lépcsőkről s e szók hatottak füleimbe:

– Melyik itt a zsidó, ki nem rég lépett társaságunkba s ki jó pénzért
ölni is kész?

E hangot ösmerém.

– Egy gaz kalandor nyomunkban van s el akar bennünket árulni, meg kell
őt tehát örökre némítanunk.

E szók után egy köpenybe burkolt férfi lépett gyorsan a pinczébe s
rögtön így szóla a zsidóhoz:

– Hej, czimbora, te vagy a jó késes?

– Beattini gróf! – kiálték akaratlanul, mert a köpenyes férfi ő vala s
világossá lőn előttem, hogy számomra keres gyilkost. A reménynek utolsó
szikrája is kihamvadt keblemben.

Fölkiáltásomat pillanatnyi csend követé. A gróf meglepetve látszék s
dühös pillantásokat lövelt felém, nem is figyelve a zsidóra. Ez azonban
tüstént megismeré emberét és éles gúnykaczaj közt szóla:

– Gróf? Ha ha ha! Hajdani boltsegédem, kit idegen nyelvekben jártassága
miatt fogadtam fel, ámbár bizonyítványok nélkül került hozzám Zágrábból.
Nem úgy van, Zlatár Péter?

– Ember, hagyd máskorra magánboszúdat s tiszteld bennem azon társaság
fejét, melyben jelenleg állasz s melyet ezen kalandor semmivé akar
tenni. Ennek rögtön meg kell halnia.

– És neked is, gaz csábító, ki nőmmel pénzemet is elrablád! Hej, Bandi!
Ne nézd a tüzet, ide mellém s mutasd meg bátorságodat. Kezeidet úgyis
vér pirosítja már s önként ajánlkozál, midőn társat keresék e munkára.
Ezen két embernek meg kell halnia!

Beattini, vagyis Zlatár, tőrt ránta ki botjából s újai közt élesen és
sajátszerüen füttyentett, de a mennydördés elfojtá e gyönge hangot. A
tűz mellett guggolt férfi, ki már néhány pillanat előtt fölemelkedék és
fejszét ragada jobbjába, most rögtön hozzám ugrott és dörgő hangon
kiálta:

– Ha itt valakinek halni kell, úgy inkább te halsz meg, zsidó, mint ezen
becsületes úr, ki őrült mátkám iránt könyörületes volt. Tőrre és
feszületre esküdtem meg, hogy ezen irgalmát megszolgálom és hála
istennek, hogy oly hamar leróhatom adósságomat. Ne féljen, nagyságos
uram!

Bandi, a szerencsétlen Erzsi boldogtalan vőlegénye, széles mellével
födözé testemet és súlyos fejszéjét halálos csapásra emelé Móricz ellen.

– Mellém, Zlatár, – ordíta dühösen Móricz – ezek most veszélyesebbek; mi
ketten azután majd külön is végezhetünk egymással.

– Ez már okos beszéd! Kettő kettő ellen, a tusa egyenlő.

Beattini ezen megjegyzése után Móricz elsüté pisztolyát s Bandi hörögve
terült el lábaim előtt és hátrahanyatló testének súlyával engem is leüte
lábaimról. E pillanatban rögtön egymásután két lövés dördült be a
lépcsőről s egyebet semmit nem hallék, mert esésemkor fejemet egy a
földön heverő téglába ütém és eszméletemet azonnal elvesztém.

[Illustration: Két bűnös.]



III.  Ujabb bonyolódás.

Szinte jól esik kissé hinnem, mikép nyájas olvasóim néhány pillanatig
azt hivék, hogy a zsiványok fegyverei által más világra küldettem és e
miatt mintegy fél másodperczig talán sajnálkoztak is valamennyire
fölöttem; azonban őszintén meg kell vallanom, hogy ezen különben
rendkivül becses sajnálkozás nekem ugyan nem sokat használna, ha
csakugyan megszüntem volna az élők közt bolygani. Ennél fogva tehát
életben maradásom fölött csak örvendeni tudok, még azon esetben is, ha
néhány jó barátom talán úgy vélekedik, hogy bizony nem nagy kár lett
volna érettem.

E néhány sorból, ha nem mondanám is, világosan látni méltóztatnak tehát
tisztelt olvasóim, hogy még csakugyan élek s igy csak azt kell még
elmondanom, hogy mikép maradhattam meg életben oly iszonyú veszélyek
közt, miket fönnebb leírni szerencsém vala. A most következendő
körülményeket mind Bertókomtól tudám meg, kinek buzgólkodása nélkül
alkalmasint koporsómra fektették volna a ludtollat, melylyel bizonyos jó
barátimnak már annyi bajt okoztam és fogok még ezentúl is okozni, ha
isten segít és életben maradok!

Bertók és Marczi hiven követék utasításomat s fölfegyverkezvén,
mindaddig sarkamban valának, míg vezetőmmel, ki, mellesleg legyen
mondva, ugyancsak ocsmány hinárba vitt, kocsiba ültem s akkor egész
kényelemmel a bakon foglaltak helyet. Midőn kocsink megállapodék,
hirtelen leugrottak s a közel árokba lapultak, honnan csak akkor
kezdének utánunk nyomulni, midőn már oly távolra haladánk, hogy
felfödöztetéstől többé nem tarthattak. A csárda udvarában, mindenütt
szorosan a falhoz nyomulva követék lépteinket s így pinczébe
menetelünket is azonnal észrevevék, valamint azt is, hogy vezetőm onnan
rövid idő mulva nélkülem távozott. Ekkor bajt gyanítottak s rögtön a
pinczébe nyomultak, melynek utolsó lépcsőin, a forduló előtt, állván, a
Móricz s köztem folyt beszédet szóról-szóra hallák s már épen segélyemre
akarának rohanni, midőn Beattini lejött, ki elől gyorsan egy kiálló
magos vakablakba nyomultak, hol nem veheté őket észre boszúszomjas
ellenségem. Miután pisztolyukat kilövék, azonnal rám rohantak s az
udvarra hurczoltak, mi oly gyorsan ment véghez, hogy már az udvaron
voltak velem, mielőtt a szűk pinczében, a hármas lövés következtében
támadott füstfelhő miatt, a tárgyakat meg lehetett volna egymástól
következtetni. Az udvarban új baj érte őket, mert a lövések az egész
csőcselék népet kicsődíték s az istállóból is rongyos embercsoport
tódult az udvarra; ezen utóbbi körülmény azonban üdvünkre szolgált, mert
ezen újabb vendégek czigányok valának, kiket Bertók azonnal nyelvökön
szólíta meg s kik ennél fogva a zsiványok elébe álltak s míg őket
csöndesíték és megnyugtatni iparkodtak, addig embereim már a közel
festőgyárhoz jutának velem és az ajtó melletti csöngetyűt derekasan
rángatták. Az ajtó csakhamar meg is nyilt és így minden veszélytől
mentve valánk. Rövid ápoltatás után ismét magamhoz tértem s oly jól
érzém magamat, mintha legkisebb baj sem történt volna rajtam, minél
fogva a gyármunkásokat azonnal ostromlám, hogy menjenek velünk a csárda
megmotozására, hol bizonyosan jó fogást sikerülend tennünk. Kérelmek és
igéretek végre legyőztek minden akadályt s tizenötödmagammal lehetőségig
fegyverkezve, a csárdába sieték, melyet mintegy másfél óra előtt hagytam
el.

Ez alatt a förgeteg már meglehetősen eloszlott s a holdnak sugárai
időről-időre tiszta fényt vetének a földre. Várakozásunkban csakugyan
csalatkoztunk, mikép azt a gyármunkások előre jósolák. A csárda minden
zugát gondosan motoztuk meg, de semmi gyanusat nem lelhettünk; csupán a
meleg hamú tanusítá, hogy itt rövid idő előtt emberek tanyáztak. Sem élő
ember, sem halottnak nem juthatánk nyomába; úgy látszott, hogy
szabadulásunk következtében előre sejtének ily motozást és azért szöktek
meg; még pedig annyira minden zaj és nyom nélkül, hogy már magam is
hajló valék hitelt adni a föld alatti titkos utakról hallott meséknek,
mikben eddig makacsul kételkedtem.

Az éj hátra levő néhány óráját tépelődések közt töltém a festőgyárban.
Mi történt Móriczczal? Hová lett a csalfa sokalakú Beattini? Halálos
sebet kapott-é a szerencsétlen Bandi és mikép jutott a puszta csárdába?

Ezen kérdések megfejtésével fárasztám elmémet, még pedig nem
legszerencsésb sikerrel. A két bűnös sorsa felől semmi bizonyost nem
sejtheték; megsebesültek-é embereim lövései következtében, vagy
meghaltak, vagy egymást konczolták föl bősz dühökben, vagy az általános
zavarban szerencsésen megszabadultak egymás körmei közől? Ezen esetek
egyike sem csapott túl a lehetőségnek határán s mégis mindegyik oly
kétes vala, hogy egyiknek sem adhaték elsőséget a másik fölött, ámbár
különben kétségbeesett helyzetöknél fogva könnyen föl lehete rólok
tenni, hogy az egyiknek halála után hagyá el a másik azon borzasztó
helyet, mert nyilvánosan egyik sem árthatott a másiknak s mégis
legnagyobb elkeseredéssel kelle egymást gyülölniök. Mi a szerencsétlen
Bandit illeti, ezt meglehetős biztossággal véltem holtnak hihetni, mert
a lövés csak egy lépésről s egyenesen mellére irányoztatott és így
alkalmasint csak holttestét vivék magokkal a zsiványok, hogy kellemetlen
nyomozásokra ne szolgáltathasson alkalmat. S mikép jutott azon
bünfészekbe? Erre könnyű volt magamnak válaszolnom, mert hiszen Bertók
mondá, hogy czigányok rohantak ki az istálóból; ezek tehát bizonyosan
azok valának, kiket a temető közelében láttam s a puszta házat jó
tanyának gondolák; éjjel pedig csakhamar megbarátkoztak az oda sereglett
csavargókkal. Hogy a kétségbeesett Bandi azonnal föltünt az emberismerő
Móricz előtt, azt nagyon természetesnek találtam s így halálát, ha
csakugyan bekövetkezett, alig birám sajnálni, mert jobb volt, több
gyilkosság elkövetése előtt, így kimulnia, mint utóbb bitón végezni
életét. Hátha még megjavult volna? kérdi talán némely szelid jellemü
olvasó. Erre csak azon erős hitemet nyilvánítom, hogy az, ki tört
szívvel s kétségbeesésből lép a véres bűnpályára, nem igen szokott
megjavulni, mert háborgó lelkét csak ujabb s nagyobb bűnök által
csöndesítheti le.

Reggel szállásomra távozám, hol már a két sírásó várakozott rám, kiktől
azon meglepő hirt hallám, mikép azon emberektől, kik Beattini grófnő
koporsóját a gyászkocsira emelék, hitelesen tudták meg, hogy a koporsó
bizonyosan üres volt, mert gyakorlottságuknál fogva igen jól tudták,
mily súlylyal kell vala a koporsónak birnia, ha holttest lett volna
benne.

E felfödözés által igen meglepettem és nem tudám, mit kelljen felőle
voltaképen tartanom. Minden valószinüség oda látszott mutatni, hogy a
sírásók igazat szólottak s a grófnő csakugyan nem temettetett el; de
ebből még nem lehete bizonyossággal következtetnem: hogy meghalt-é tehát
csakugyan mégis, vagy nem?

Mind a két vélemény vagy hiedelem mellett több ok küzdött. A
halottvizsgáló kiadá hivatalos bizonyítványát a grófnő haláláról s ugyan
ki merne az ily urak csalhatlanságában kételkedni! S mi czélja lehetett
volna a sokalakú Beattininek egészen rendes temetésig vinni
szemfényvesztő játékát? Ellenben, nem gondolhattam-é méltán, hogy az
elhunytnak vélt szép asszonyhoz hasonlító ifjú és hölgy, kiket a gaz
csaló társaságában fölváltva láttam, csak ugyanazon egy személy, azaz:
Móricznak hűtelen hitvese? Ámde, ismétlem, valamint mindezt valószinünek
lehete tartanom, úgy egyszersmind egyáltalában nem lelhetém föl a titkos
fonalat, melynek vezérlete mellett azon okhoz juthattam volna, mely
Beattinit ezen rejtélyes kalandoskodásra birhatá, miután Móricz pénze s
a játékasztalok által, úgy szólván, az egész világban mindenütt
kényelmesen s kevésb veszély közt élhetett volna, mint Budapesten, hol
annyira óhajtott maradni, hogy meggyilkoltatásom által is kész volt
magának szabadabb utat nyitni. Bizonyosan valamely titkos oknak kelle
léteznie, mely őt varázs hatalommal tartóztatá; s kell-é mondanom, hogy
ennek kifürkészése kandiságomat ugyancsak derekasan ostromlá?

Csak most szabadultam meg oly fenyegető veszélytől, mely könnyen
életembe kerülhetett volna s ime, már szilárdabbul el valék határozva,
mint valaha, egyenesen életem legközelebbi föladatául tüzni ki e
rejtélyes kaland további nyomozását s tökéletes leleplezését, ámbár a
mult éji fölindulások és fejem megsértése még ugyanazon nap dél tájban
ágyra terítettek.



IV.  Forró láz.

Beteg voltam! Csak két szó ez s mégis mily iszonyu súlya van! Azt
mondják: ki nem tud imádkozni, menjen tengerre. Bohóság! Tornyosuljanak
bár felhőkig a hullámok, válasszák magoknak bár játékpehelyül a gyönge
hajót az ordító viharok, változtassák bár egyetlen kénes tűzfolyammá a
levegőt a robogó villámok, az ép testű s lelkű ember azért mégis ura
marad szabad akaratának és legalább siettetheti vagy késleltetheti
halálát és kaczaghatja az elemek dühét, mely minden iszonyúsága daczára
sem emelkedhetik fölül az emberi akaraton. Ámde lepjen csak meg a
halovány arczú s ingatag lépésű betegség és egyetlen mozgásnak sem
vagyunk többé szabad urai! A léleknek mindenható ereje megtörik, az
akarat legparányibb kifejezése is elnémul s az ember, a teremtés e
büszke remeke, haszontalan hus- és csonttömeggé aljasul. E siralmas
állapotában azután más gondolkodik, más cselekszik helyette és ő csak
fájdalmat s kétségbeesést érez és még csak meg sem tud halni, mert
hiszen az akarat is elhagyá őt, míg orvosai vagy a halál nem könyörülnek
rajta. Vezessétek súlyos betegnek ágyához a fölfuvalkodott golyhót s
bizonyosan eszére fog térni!

És ily állapotba jutottam én! Egyik orvos a másikat váltá föl mellettem,
mert hiszen pénzben nem volt hiány s így mi természetesb, mint hogy
betegségem hetekre terjedt. Testemet kívül belől fölváltva hideggel és
meleggel, keserűvel és édessel kínozák, véremet lecsapolák és
állapotomnak czifránál czifrább görög neveket adtak, miktől a
legegészségesb magyar test is terítőre juthatott volna.

Azonban, mindez említést sem érdemel ahhoz képest, mit lelkem azon
szörnyű napokban szenvedett. Nem kivánom azok leirásával a nyájas olvasó
türelmét fárasztani, de gyötrelmeim egy részét röviden csakugyan mégis
elmondom, hogy legalább némi kis fogalma lehessen borzasztó kínaimról,
melyek éjjel nappal egyenlőn ostromlák elmémet.

Mily elhagyatva fekvém ágyamon, ismétlem: elhagyatva, mert azokat, kik
mellettem virasztottak, csak pénz lánczolta ágyamhoz; hej pedig az
enyhitő részvétet nem lehet ám pénzen megvásárlani! Hajam hideg
verejtéktől áthatottan száraz s tüzelő homlokomra tapadt, szemeim
kifejezés nélkül meredeztek a szoba falaira, ajkaim összeszorultak s
keblem elfogultan és nehezen emelkedék.

A ki rám tekinte, bizonyosan azt gondolá, hogy eszmélet nélkül küzdök
testi bajaimmal; ámde csalatkoztak, kik így vélekedtek, mert szemeim
sokat, igen sokat láttak és füleim sokat, igen sokat hallottak!

Ágyam ingadozni kezde alattam, a körülöttem levő tárgyak rendetlenül
forogtak előttem s legcsodásb csoportozatokat képeztek. Karszékem
lehorgasztá füleit, karjaival letörlé magáról a port és kifeszítvén
esernyőmet, komolyan lépett emelkedő ágyam mellé, mint látszék, erősen
elszántan, hogy nem fog oldalamtól elmaradni; s ezen becsületes öreg
karszék ezen példátlan hűsége kimondhatlanul jól esék beteg lelkemnek.
Iróasztalom, örömim s fájdalmaim e néma tanuja, sem maradt el, ez is
megrázta magát s réz karikáin előbb ágyam mellé csuszott, azután pedig
szinte emelkedni kezde, hogy minden pillanatban kész lehessen az
indulásra. Tollam, mely sok könnyü sebet ejte már s néhány jóakarómat
többször mosolyra csiklandoztatá, lerázá magáról a port, hegyét
néhányszor az asztalhoz köszörülé, azután az öblös tentatartóba tekinte,
a penészhártyát vigyázva eltávolítá tetejéről s vigan ugrált kezem
körül, mindenféle bakugrásokkal irásra akarván kényszeríteni; de lankadt
ujjaim megtagadák az óhajtott szolgálatot s hű tollam, nem levén hosszas
vesztegléshez szokva, saját rovására legfurcsább alakú szarkalábakat
kezde rajzolgatni az asztalon heverő papirdarabokra.

Most csodás alakú férfi lépett szobámba s minden köszöntés nélkül lebegő
karszékembe veté magát, mely eléggé nyikorgott és recsegett ugyan, de
terhétől nem szabadulhatott meg, mert ez oly szilárdul ült benne, mintha
valamennyi huszárcsatáinkat nyeregben vezette volna győzelemre. Ekkor
szobám boltozata minden zaj nélkül megnyilt s ágyam, székem és asztalom
levegőbe emelkedtek, mi nekem némi aggályt, jókedvű tollamnak pedig nagy
örömet okozott.

Messze, igen messze röpülénk! Budapest parányi hangyazsombékká változott
alattunk, melyet keskeny szalag övezett, melyben alig ismerheték
hatalmas Dunánkra. A nagy Balaton csak tányérnak látszott s maga a
tenger is csak alföldi mocsárhoz hasonlított.

Röpülésünk közben elég időm volt csodálatos vendégemet közelebbről
megvizsgálni. Első pillanatra hires politikusnak hivém őt, mert három
arcza volt; mivel azonban mind a hármat nyiltan kimutatá, tehát e
véleménytől csakhamar ismét eltértem. Egyik arcza öreg és ránczos volt
ugyan, de oly erős izmokkal ellátva s oly határozottan szilárd
kifejezésű és annyi sebforradásokkal ékeskedő, mintha hazánk multját
akarná jelképezni. Középső arcza oly fölnyurgult suhanczéhoz hasonlíta,
ki a gyermekség saruit már leveté s az úgynevezett pimaszévekbe lépett,
mikben rendesen sokat akarunk, de nem tudjuk, mikép kelljen hozzá
fognunk s annál fogva vagy semmit nem cselekszünk vagy mindent
meglehetősen fonákul és nevetségesen viszünk véghez. Ezen arcz
bizonyosan mostani dicső átalakulásunkat tünteti elő, gondolám magamban
s a harmadik arczra fordítám szemeimet. Ez a szó teljes értelmében
férfias kifejezésű vala, minden vonás szilárd elszántságra mutatott,
minden izom erőt tanusított s a villogó szemeknek tüze világosan
tanusítá, hogy ezen lénynyel csakugyan senki nem fog büntetlenül
tréfálhatni. Ilyennek szeretem én a magyar jövendőjét hinni.

Szemlémet befejezvén, egész tisztelettel szólítám meg csodálatos
társamat:

– Bocsánatot kérek, kihez van szerencsém?

– Én az idő vagyok.

– Ezt mindjárt gyanítám és ha szabad kérdeznem, mi czélja van
nagyságodnak velem?

– Ember, ne használd ellenemben e czímet, mert ez csak arra emlékeztet,
hogy engem vajmi sokan pazarolnak el.

– Engedelmet kérek –

– Az nem szükséges, csak jobbítsd meg magad. Fogd tolladat, tekints alá
és jegyezd föl mindazt, mit látni és hallani fogsz.

– De beteg vagyok.

– Tudom, hiszen magyar vagy! De csak fogadd parancsomat s gondold meg,
hogy minden bajotok onnan ered, mivel az idő szellemének parancsára nem
hallgattok.

Az idő felhuzá szemöldeit s oly jelentőséggel pödré bajuszát, hogy
tollamat azonnal remegő kezeimbe szorítám és ágyamból letekinték a
földre. Várakozásomban eleinte nagyon csalatkozám, mert csak ködöt
pillanték meg alattam; ámde a köd mindinkább oszladozott, épen úgy, mint
midőn nemzetiségünk és nyelvünk emelésére, nemzeti színházunkban,
tizenkettedszer mutatá Itri várát Döbler ur. Itt azonban nem Itri várát,
hanem egészen ismeretlen országot láték a köd fátyolából kifejleni.
Bámuló szemeim előtt nagy városok, roppant hadseregek, fényes fejedelmi
udvar s jóllétben uszó emberek milliói mutatkoztak s füleimbe erőteljes
magyar hangok nyomultak. Boldogság s dicsőség látszott ezen roppant
ország minden zugában uralkodni.

– Ez volt hajdani hazája a magyarnak! – szóla érzékeny sohajjal az idő,
miből azt következtetém, hogy ő maga is magyar, a miben alkalmasint
senki nem fog kételkedni, miután legnagyobb tudósaink egyike már azt is
világosan bebizonyítá, hogy az első ember magyar volt, mi egyébiránt már
azon oknál fogva is világos, mivel a paradicsomban nem dolgozott, hanem
csak buzgó áhitattal várta, hogy szájába röpüljön a napon sült veréb.

Az idő elmondá ezen dicső őseink eredeti országuknak nevét s fekvését,
történeteik pedig szemeim előtt peregtek le. Azonban, mindezekről
hallgatok, mert két jeles hazánkfia nyomozza most ezeket s így igen
méltányos, hogy örömüktől ne fosszam meg őket, hanem szerényen rájok
bizzam mind azok elmondását, miket én itt könnyeden láttam, ők ellenben
iszonyú munka s verejtékezés közt födözendnek föl.

Az idő intett kezével, a nagy képet köd borítá el, a víg magyar zene
szomorúvá változott, melynek alagyás hangjai közé gyakran keringők
nyikkanásai vegyültek. Ezután a köd ismét oszladozni kezde s végre a
holdvilág sugárai kisütöttek; mert és ezt jól megjegyeztetni kérem – az
első kép fényes nappal, emez pedig éjjel mutatkozott.

Sokáig kelle gyönge szemeimet erőltetnem, míg a tárgyakat világosan
különböztethetém meg egymástól. Úgy látszott, mintha az előbbi ország
egészen fenekestől fölfordult volna. Itt is voltak hegyek és folyamok,
de a hegyek ormai fölött sasok helyett verebek röpdöstek s a folyamokon
tömlőn űlő magyar daliák helyett füstölgő gőzösök uszkáltak, miken oly
zagyva nép hemzsegett, mintha vizözön elől gyüjtötte volna őket az isten
oda a világnak minden fajából. Nagy városokat is láték, de azok inkább
hasonlítának állatsereglethez, mint az első kép egyjellemű roppant
városaihoz. Nem, nem, gondolám, ez nem Magyarország, hanem alkalmasint
az egész művelt világ valamely nagyszerű fenyítő gyarmata, hová minden
országból azon emberek szállítatnak, kik valami tekintetben már kárt
okoztak, vagy legalább okozhatnának hazájoknak. E véleményemet több
egyes jelenet is igazolni látszék, melyek alattam egymásután
kifejlettek.

Láték ugyanis egy rózsafüzérekkel diszesített és pompásan kivilágított
nagy teremet, fuladásig tömve emberekkel. E terem két részre volt
fölosztva s kisebb részében egy öreges hölgy, ki oly kaczérul volt
öltözve, hogy meztelenségét is alig födé el, egy lábon állott, míg az
emberek szent elragadtatásban usztak és lélekzeni is alig merészlettek.
Oh, ezek bálványimádók, gondolám, következéskép bizonyosan nem magyarok!

Nagy embertömeget láték gyülekezni, lobogó zászlókkal és ingadozó
lábakkal. Talán földindulás miatt tántorognak? Oh, nem! Csak leitták
magokat, mivel hazájok egy részének sorsa fölött kell tanácskozniok. Oh,
ezek nem magyarok, mert hiszen Magyarország boldog, országokat pedig nem
lehet részeg fővel boldogítani!

Hát azon beesett arczú remegő embert hová hurczolják? Oly javítóhelyre,
honnan nincs többé visszatérés. És ugyan ki szólhatna ez ellen, miután
nem tagadhatni, hogy az ártalmas embert tökéletesen árthatlanná kell
tenni, valamint a testről is le kell azon tagot metszeni, mely az
egészet veszélyeztethetné. És ugyan mi okozta leginkább ezen ember
ártalmasságát? Az, miszerint sokan azok közől, kiknek annyi vagyonuk
van, hogy minden évben meglehetős összeget a tudatlanok
fölvilágosítására s henyék dolgoztatására fordíthatnának, többnyire más
helyeken dőzsölnek s így ezen ember, butaság és nyomor által is
kényszerítetve, olyasmit követett el, mire a törvények a legszigorúbb
büntetést mondják. S kicsoda azon vastag úr, ki négylovas fényes
hintóból nézi a szomorú ünnepélyt? Ez oly becsületes ember, ki már
háromszor hirdetett bukást, hitelezőivel mindannyiszor megalkudott és
most roppant vagyonnak ura, melyet legnagyobb kényelemmel s minden
háborítatás nélkül élvez. Oh, hiszen ilyesmi most már bizonyosan csak
Khinában mehet véghez; mert nálunk már legczélszerübb intézkedések
virágzanak s hozatnak még folyvást életbe, melyek minden effélét
lehetlenségek közé sorolnak.

De mi ez? Valódi középkori jelenet. Számos szakállas férfi lép be az
ország határán, mindegyik zsákot visz hátán, mely üres ugyan még, de
megtelhetik. Ezeket rongyos asszonyok és mosdatlan gyermekek követik.
Alkalmasint zarándokok? Nem, ezek oly emberek, kik mindenütt otthon
érzik magokat, hol együgyü embereket találhatnak, kiket könnyen jégre
lehet vezetni. Először is pálinkát mérnek, hogy eszöktől foszthassák meg
az embereket s e nemes működésért jól megfizettetik magokat. E szerint
üres zsákjok megtelik s jól megy dolguk, ámbár még nem élvezhetnek annyi
szabadságot, mennyi arra kivántatik, hogy minden vetés nélkül még
gazdagabban arathassanak; de ők e bajon is tudnak segíteni s kezeket és
nyelveket aranyoznak meg, melyek írni és beszélni tudnak, oly helyeken,
hol hiedelmök szerint, nagy a befolyás és hatalom. És ők csakugyan
kapnak valamicskét, mert irva van: kopogtassatok és megnyittatik nektek;
azokat pedig sárral dobálják, kik ezen adás és kapás rejtő fátyolát
kissé szellőztetni merészlik. És ugyan kicsodák ezen emberek, kik ily
görbe utakon törekszenek czélhoz jutni? Oh, ezek Khinában és
Mesopotámiában laknak ugyan, de különben igen becsületes emberek! Ők
jótékony czélokra százakat adakoznak, miután iparuk által ezreket
nyertek és ezt nagy kérkedéssel kürtölik, mert hiszen a valódi érdem nem
szerény és nem hallgat; ők oly könyörületes szivüek, hogy sértetlenül
hagyják meg annak életét, kit minden vagyonából kiiparoztak, sőt még a
koldusbotot sem koboztatják el tőle, mert az öléshez bátorság kellene;
ők nem szeretik, ha az ember szemökre lobbantja az igazságot, mert
hiszen ők sem ragaszkodnak az igazsághoz, hanem csak gyalázatos
rágalmakkal iparkodnak magokat védelmezni; ők irókká is emelkednek s
ludtoll helyett hizelgőleg csóválják a rókafarkat, meddig napfényt
kerülő érdekeiket nem támadjuk meg és rögtön macskakörmöket fitogatnak,
mihelyt csak annyit bátorkodunk is mondani, hogy ők is gyarló emberek s
hogy köztük is találtatnak olyanok, kik teljes mértékben érdemesek a
nyilvánosság ostorára; ők mindig elnyomatás és rabság ellen
panaszkodnak, holott épen ők azok, kik nyomasztó aláirási bilincsekben
tartják azokat, kiket uraknak és elnyomóiknak gúnyolnak s kiknek
vagyonából iparuk által meggazdagodtak; ők hangosan zúgolódnak a
türelmetlenség ellen s épen ők azok, kik minden előtt türelmetlenül
zárkoznak el, mit a polgárisulás szelleme javítani és változtatni kiván
– de ne tovább, ne vesztegessük az időt, hiszen ugyis mindnyájan tudjuk,
hogy köztünk ily emberek nem léteznek.

Amott egy ember hatályos szónoklattal védelmezi ártatlanságát; de azok,
kikhez oly meghatólag beszél, csak vállat vonitnak és ily nyilatkozattal
vigasztalják őt:

– Tudjuk, barátom, jól tudjuk, hogy igazat mondasz; de hiában,
meggyőződésünket nem szabad követnünk!

Azon pompás épületben sok kövér ember szundikál. Ugyan mi a dolguk?
Semmi. Mivel mozdítják elő a közjót? Semmivel. Kinek adnak bőségükből?
Senkinek. Kin segitnek bajában? Senkin. Mire gondolnak? Semmire. Mi lesz
belőlök? Semmi. Ki szereti őket? Senki. Semmi és senki! E két szó az,
miken kívül semmi egyébbel nem válaszolhatni az irántuk tett kérdésekre.

Mért lőtte magát azon derék fiatal ember főbe és mért ivott mérget azon
deli fiatal hölgy? Mert szüléik azt hitték, hogy csak az jó és igaz, mit
ők annak tartanak s a rossz gyermekek ezen hiedelem alaposságát nem
akarták átlátni.

Ah, de mi ez? Számos férfi ül együtt s tanácskozni látszanak, még pedig
igen fontos ügyről, mert sokan oly iszonyúan kiáltoznak össze-vissza,
hogy magok is alig érthetik saját szavaikat, miknek magos hangzatú
tartalmát különben sem igen értenék; sokan csörömpölnek és sokféle módon
zajgnak, azt akarván ez által kijelenteni, hogy nagy figyelemmel
kivánják mind azt hallani, mi messze túljár fogalmukon; sokan
olvasgatnak és rendkivül csodálkoznak, hogy azon könyveket némelyek
dicsérik, holott azokat ők magok is megirhatták volna: sokan nagy
jelentőséggel vizsgálgatják a kecseiket fitogtató hölgyeket, kik
rendkívül örömest szeretnék nagybuzgalmú honfiakkal megajándékozni a
hazát; sokan kimondhatlanul bús arczkifejezéssel kandikálnak tárczájokba
s erősen elhatározzák magokban, hogy oly tárgyakról fognak szólani,
melylyek vigasztalóbb állapotba fogják azt ismét helyezhetni; sokan azon
igen fontos felfödözésen törik fejöket, mely szerint ugyanazon egy
kártyán egymásután legalább hatszor lehetne nyerni; sokan párisi
divatképet tartnak kezökben és sokat adnának érette, ha nyakkendőjöket
oly módos csomóba tudnák bonyolítani, mint a képen látható francia
arszláné vagy sinkoráné; sokan igen finom s nagy ív papirosra valamit
irnak, minek rendesen így hangzik kezdete: «Alulirott legmélyebb
alázatossággal folyamodni bátorkodik;» sokan ásitnak és órájokat
nézegetik, mert érzik, hogy fejök, akarám mondani: gyomruk nagyon üres;
sokan – de mi ez? Most rögtön elnémul a nagyobb rész és szétoszlik.
Ugyan mit csináltak? Semmit. Ezt csak a természet szeszélyes játékának
kell tulajdonítani. Sokan füstszagot éreztek s azt hivék, hogy házuk ég,
mely alkalmasint szavaik helytelen tüzétől gyuladt meg; sokan nyelvöket
égni érezik, mintha aranyat olvasztanának rajta és ugyan ki birna ily
érzéssel daczolni; sokan mellökre éreznek valamit nehezülni és többé a
világért sem birnának szólani, a mit épen nem lehet nekik bűnül
tulajdonítani; sokan oly magosra érezik magokat emeltetve, hogy fejök
szinte szédül bele könnyüsége miatt s ily iszonyú állapotban
természetesen kénytelenek elnémulni; sokan oly borzasztó súlyt éreznek
zsebeikben, hogy csaknem hátra hanyatlanak, mi természetesb tehát, mint
hogy haza sietnek, hogy terhöktől mielőbb megszabadulhassanak; sokan oly
puha és kényelmes karszékbe érzik magokat helyeztetve, hogy rögtön
kimondhatlanul édesen elalusznak és haza vitetnek. Ime, mit nem tehet a
természet szeszélyes játéka! És ez épen nem csodálatos, mert ha a
természet a viharzó tenger hullámait rögtön le tudja csöndesíteni, ugyan
mért ne birna néhány kiáltozót is elnémítani!

Itt – ott – amott –

– Idő, könyörülj rajtam! Nem nézhetem a sok botrányt, nem hallhatom a
sok visszaélést, nem nézhetem a sok fonákságot! Inkább kiugrom ágyamból,
habár porrá zúzom is csontjaimat! Egyszerre ennyi! Nem, nem, ezt ki nem
állhatom!

Az idő vállat voníta és gúnykaczaj közt szóla:

– Gyönge halandó! Hiszen magad is csak olyan vagy, mint a többi s mégis
visszaborzadsz kortársaid tetteitől? Ilyenek vagytok ti, nyomorú
porfiak! Ég tudja, miknek képzelitek magatokat nevetséges hiuságtokban,
s még csak az igazság táplálékát sem birja gyönge gyomrotok
megemészteni! Ám teljesüljön tehát szánakozásra méltó kivánságod.
Tekints a jövőbe s vigasztald meg lúdmáj-természetű gyarló lelkedet.

Az idő újjával intett s jótékony köd borult a siralom gyászos völgyére,
még pedig sűrű és fekete, melyhez csak azt hiszem hasonlíthatni, mely az
elkárhozottak fölött évezredek óta mérgesíti a levegőt.

A köd ismét oszladozott, vig zene harsogott, diadali ének csengett és –
oly paradicsomot pillanték meg alattam, melyhez képest Mahomed édene is
annyira eltörpül, hogy még csak az ecsedi láphoz, vagy berettyói kotuhoz
sem hasonlítható.

Láttam pedig – – de isten mentsen, hogy a jövendő titkait is
leleplezzem, elég, ha a mostani titkok némely legszelidebbjeit napfényre
deríthetem; különben pedig ugyis csak derék honfitársaimtól függ, hogy
azon fény és dicsőség mind mielőbb bekövetkezzék, melyek bámuló szemeim
előtt kitárultak.

Csak annyit mondok tehát, hogy –

– Uram, kedves jó uram, térjen magához, itt az orvosság.

Ezt szolgám mondá s én csodálkozva tekinték rá és körülnéztem magamat.
Az időnek nyoma sem volt látható, asztalom porosan állott szokott
helyén, karszékem meg sem mozdult s tollam kedélyes henyeséggel hevert a
bepókhálózott tentatartó mellett, mintha valóságos sujtásos magyarnak
született volna.

Néhány pillanatnyi mély csodálkozásomat öröm váltá föl, midőn
meggyőződém, hogy csak forróláz látatá velem a sok botrányt és
ferdeséget, miket szép hazánkról józan állapotban még csak képzelni sem
lehetne. A sok szép, fény és dicsőség is csak puszta agyrém volt ugyan e
szerint, de azok legalább még teljesülhetnek idővel, ha magunk is úgy
akarjuk és élünk.

Lázas képzeményim csakhamar szerencsésen meggyógyítottak, mert
természetem irtózott s féltem, hogy ismét ilyesmiket vagy még
szomorítóbbakat kellend látnom, ha a gyalázatos forróláztól mielőbb meg
nem szabadulok.



V.  Szobalány kalandjai.

A fönebbi erőszakos roham megtöré a forróláz hatalmát, mely eddig
fölöttem uralkodék, s eszméletem többé nem hagyott el, ámbár folytonos
gyöngeség miatt még mindig őrzenem kellett ágyamat, pedig isten látja
lelkemet: mily örömest engedtem volna azt ellopatni. Meg nem foghatom,
mikép bírják némelyek életök nagy részét ágyban henyéléssel eltölteni,
tökéletesen egészséges állapotban, miután alattam beteg létemre is úgy
égett, mint hatvan éves tiszteletbeli esküttön a különben igen díszes
eskütti czím.

Most látám csak, hogy nem egyedül szolgál körülöttem hűséges Bertókom,
hanem gondjait azon kimondhatlanúl csinos szobalánynyal osztja meg, kit
a táncziskolában láték, s ki még most is a házmester szárnyai alatt
élvezé e szabadság kéjeit, s kire, mint látszék, szolgám klarinetje igen
kedvező benyomást tőn; mit épen nem csodáltam, mert a szobalányok
rendesen nagyon lágy szívvel vannak megáldatva s ki ne tudná, hogy
nemcsak lágy fejükre, hanem lágy szívükre is kimondhatatlanúl édes és
ellenállhatlan hatást szokott az isteni zene gyakorolni, habár nem
csalogánytorokból, hanem csak egyszerű klarinetből hangzik is.

Tehát a csinos Háni, kit Ivánkának neveznék, ha kisasszonynyá született
volna, igen gyöngéden és szorgalmasan sürge körültem, s lehet, hogy
javulásomat kitünőleg jó ápolásának köszönhetém, mert – valljuk meg
nyiltan – valamint egészséges korunkban nem élhetünk nők nélkül, úgy
betegségünkben is egyedül csak ők azok, kik bajunkat enyhíthetik. Úgy
van, tisztelet, becsület, de igazság is, a nők ejtik rajtunk a
legveszélyesb, a legsajgóbb sebeket, de viszont egyedül csak ők ám azok,
kik testi és lelki sérveinkre enyhítő balzsamot öntenek. Éljenek tehát a
nők, és – mi is, hogy egymás életét kölcsönössen édessé és kellemessé
tehessük!

A beteg rendesen unalmas szokott lenni, a türelmetlen beteg férfi pedig
mindenkor kiállhatatlan, s azért reménylem, hogy nyájas olvasóim csak
örvendni és nyerni fognak, ha darab időre elnémulok, s helyettem inkább
a szobalányt beszéltetem, ki rövid életének kalandait ezek szerint mondá
el:

Én, tudniillik Háni szobalány, szűletésemről csak annyit tudok, hogy
parányi lánynak születtem, s hogy valamint anyám, úgy atyám is
mindenesetre volt, mert különben bizonyoson nem is születhettem volna.
Lassanként és épen kellő időre, azaz hét év mulva, hét éves lettem, s
azon idő óta mindenre tisztán emlékszem, mi velem és körülöttem történt.

Falun laktam, igen csinos házban, igen jó emberek között. A háziúrról
csak annyit mondhatok, hogy igen jó s köztiszteletben álló férfi volt,
és irántam mindenkor rendkívüli nyájasságot tanusított. Nőtestvére, ki a
házi gondok egész terhét egyedül viselé, igen szép és szelíd teremtés
vala, ki mindig leggyöngédebb anyai szeretetet éreztetett velem, ámbár
gyakran mondá, hogy szüleim mindjárt születésem után elhaltak, hogy ő és
bátyja könyörületből vettek engem magokhoz. Igazat mondott-é vagy nem,
azt mindeddig nem fürkésztem, mert az életet mindig nagyon becses
ajándéknak tekintém, s azért adójának nyomozását igen fölöslegesnek
tartottam, főkép miután az jónak hivé rólam nem gondoskodni.

Nevelő szüléim s a falú okosabbjai többször fülem hallatára mondák, hogy
szép és ügyes gyermek vagyok, s én ezt örömest elhivém, tudván, hogy az
idősebbeket tisztelni kell; már pedig a tiszteletnek legillőbb
nyilvánítása az, ha valakinek minden korlátozás nélkül hiszünk.

Olvasni, írni és kötni csakhamar megtanultam s nyolcz éves koromban már
tánczolni és énekelni is derekasan tudtam, és nem volt a faluban
pacsirta és kecske, melylyel a versenyt bátran ki nem állhattam volna.

Ekkor szemfényvesztők érkeztek falunkba, kik magokat nemzeti
színészeknek nevezték. Az igazgató oly szépen dobolt házunk előtt, hogy
nevelő anyám, kit mindig nénikének kelle neveznem, meghallgatá
kéréseimet, s elvitt magával az uraság juhaklába, hol a játék adatott.
Az öreg kocsis azt tanácslá, hogy zöld tyukhúrt tegyek czipőmbe, s akkor
aztán nem lesz a szemfényvesztésnek fölöttem ereje, és mindent a maga
valódi alakjában fogok látni.

A jó tanácsot híven követém, és csakugyan hasznát is vettem, mert
meggyőződtem, hogy nem szemfényvesztőket, hanem egészen közönséges
embereket látok jőni, menni, és igen sokat beszélni, a mit én ugyan nem
értettem, de a mi bizonyosan nagyon szép volt, mert a színészek is igen
szépek voltak és csupa aranyos ruhákba öltöztek.

Egykor épen tánczoltam a tornáczban, midőn az igazgató házunk előtt
dobolt. Ő rendkívül elragadtatva látszott s addig ostromlá nénikét, míg
végre megengedé, hogy az akolban tánczoljak. Tiszta merő aranyba
öltöztetett az igazgatóné, kinek fiával oly remekül tánczoltam, hogy az
ispán pipájában csupa bámulásból a tűz kialudt, mi még eddig soha nem
történt meg rajta. Másnap ismét tánczolnom kelle s ennek hírére, még az
uraság szobalánya is eljött az akolba, mi az igazgatót annyira
magánkívűl ragadá, hogy erővel el akart magával vinni. Eleinte nem igen
hajlottam ugyan csábításaira, de utóbb annyit beszélt a sok arany
ruháról és feneketlen boldogságról, hogy végre csakugyan rászántam
magamat, és megszöktem a színészekkel.

Eleinte nagyon tetszett nekem ezen rendetlen élet, mert enni ugyan
nagyon keveset kaptam, de dolgoznom és tanulnom nem kellett, s
tánczolnom és dalolnom mindig szabad volt; azonban utóbb, midőn már
nagyon távol valánk korábbi lakhelyemtől, az igazgatóné azt akará, hogy
ebéd után mindig én mosogassam el az edényt, mert ő nem akará többé
kezeit rongálni. Igaz ugyan, hogy mi csak nagyon ritkán szoktunk meleget
ebédelni, s így egy hétben alig kelle háromszor mosogatnom; de én ezt is
sokaltam, mert azt hittem, hogy ahhoz, ki tánczolni tud, nem illik a
mosogatás.

Boszúságomban örömest törtem volna össze sokszor az edényt, de mind
fából és pléhből volt az egész asztali készület, s így legjobb szándék
mellett sem teheték bennök kárt. Azonban mind ezt még csak eltűrtem
volna valamikép, de az kimondhatlanúl fájt szívemnek, hogy este aranyos
ruhában tánczoltam, nappal pedig czipő nélkül és elrongyollott
karton-szoknyácskámban kellett járnom, sőt mi több, szép fehér ruhámból,
melyet hazulról magammal vittem, az igazgató, ki hajdan szabólegény
volt, kurta köpönyeget varrt magának, börzsönnel piros keresztet festett
rá, és vitézeket játszott benne.

Már szinte hazamenetelre akarám magamat határozni, de részint kemény
fogadtatás, részint eltévedés miatt annyira féltem, hogy e szándékot nem
merészlém végrehajtani.

Ily nyomorban értem el tizenkettedik évemet, midőn az igazgató Pestre
utazott, reménylvén, hogy ott kenyeret kap, mit ő már nem adhata többé
társainak; várakozásában mindazáltal nagyon csalatkozott, mert a magyar
szinészek akkor még a Beleznay kertben játszottak, s falat kenyeröket
teljességgel nem oszthaták meg vele, sőt inkább magok is mással
szerettek volna osztozni.

Ezen végső csapás megrepeszté szívemet, s első pillanatban elhatározám,
hogy egyenesen a Dunába ugrom; ámde a sorsnak végzései titokteljesek, s
kerekeit emberi kezek nem forgathatják! A Duna be volt fagyva s gyilkos
szándékomat nem teljesithetém.

Erre mindazáltal úgy sem volt szükségem, mert kínzóim a művészet magyar
pályadíját elnyerték, azaz, tökéletesen tönkre jutottak. Nem volt hová
lehajtniok árva fejöket, és nem volt kenyerök, melylyel kiáltó művészi
gyomrukat illedelmes csöndre bírhatták volna. Azonban, a valódi művész
soha nem esik kétségbe, mert lángesze által minden bajból kisegíttetik.

Így történt az most is. Az igazgató, pusztán könyörületességből, mert
vándorlevele nem volt, ámbár eleget vándorlott, munkát kapott egy zsidó
ruhaárusnál, az igazgatóné szakácsnénak állott be a vörös ökörhez
czímzett vendégfogadóban, s én pesztonkává lettem Dongai grófnő ő
méltóságánál.

Így fizet be az embernek a bérkocsis-gorombaságú sors, mely nem kíméli a
fenségest, nem a művészetet, nem a szépet, hanem mindent egyenlő
zsarnoksággal gázol el, mit romboló útjában talál!

Az igazgató, ki királyokat játszott ki az éhezésben és művészi
kitűrésben ritkítá párját az egész széles Magyarországban, ki
társaságának minden tagját mindenkor oly örömest és becsületesen fizette
volna, ha pénze lett volna, ki nemcsak dobolni, hanem még írni és
olvasni is tudott, ki a legnyomorúbb csárdában sem maradt adós, midőn
pénze volt, ki némely este három szerepet is játszott, és ezenkívül még
a gyertyák hamvát is elkoppantá keztyűtlen ujjaival, ki kedvező
körülmények közt magosra emelkedett volna, ki három személylyel is el
tudta a harmincz személyes drámákat játszani, – ezen nagy férfi most
tűt, gyűszűt, czérnát és vasalót kezelt, s napszámosok és bérkocsisok
számára ócska nadrágokat javítgatott!

És az igazgatóné! Ezen szellemdús asszonyság, kinek oly jó kérő szája
volt, hogy a legkonokabb paraszt bábától is ki tudá fekete selyem
kötényét csikarni, midőn, királynét játszván, bársony-palástban kelle
megjelennie; ki e kötényt mindenkor lélekismeretesen visszaadá, ha
történetesen rögtön nem kelle távoznia; ki a természetes magyar boron
kívül soha nem használt egyéb pirosítót; ki a kártékony fényűzést nem
ismeré, és színpadon soha nem viselt valódi gyémántokat; ki hűségét
bizonyosan soha nem szegte volna meg, ha azt valaki valaha bármily
keményen ostromlotta volna is; ki soha nem haragudott meg, ha színészei
nem csókoltak neki kezet; ki egyetlen szinésznővel sem kapott hajba s ki
minden fiatal szerepet vonakodás nélkül vállalt el, ámbár ötven tavasz
csókolá már virító halántékait; ki a tisztaságot oly hőn bálványozá,
hogy egész társaságának fehérruháit saját kezeivel mosá, midőn társasága
ily fényűzési czikkel történetesen el volt látva; ki – oh, de ki bírná
bokros érdemeit elsorolni! S mégis ezen asszony, ezen megfoghatlan
művésznő, a nemzeti Tháliának ezen kimagyarázhatlan buzgalmú papnője,
most silány főzőkanalat kényszerült kezelni a tragikai hatású tőr
helyett, s a vészes következményű méregpohár helyett – silány hagymás
rántást kelle kevernie!

Hát én! Én, kinek táncza már nyolcz éves korában egy falusi ispán
pipájában a tüzet elaltatá; ki a művészi irígységet még nevéről sem
ismerém; ki egy pár piros czipőért tüzes parázson is tánczoltam volna;
ki szeszélyből egyszer sem betegültem meg; ki az éhezést oly hamar
megtanultam, és a burgonyát is úrias lakomának tartottam; ki idővel
arszlánokat foghattam volna művészi targonczámba; ki díj és szerződés
nélkül tánczoltam, és szerződésemet mégis soha nem szegtem meg; ki
tizenkettedik évembe fordultam, s mégis, tánczosnő létemre, egyetlen
férfit sem csábítottam el, sőt még csak az igazgató kegyét sem
vadásztam, ámbár egykor új czipőt kaptam volna tőle, ha pénze lett
volna; ki keringő zenére is el tudtam a magyar tánczot járni; ki idővel
koszorúkat, verseket és más mindenféle zöldségeket kaphattam volna; én –
én – makranczos grófkisasszony mellé kerültem, ki még csak három éves
volt, s már is husz vénasszonyt halálra tudott volna szeszélyeivel
boszantani.

Sors, iszonyú és borzasztó kegyetlenségű zsarnok sors, ha neked ezen
otrombaságaidat valaha megbocsáthatom, úgy soha, de soha egyetlen csók
se pirosítsa meg ajkaimat! –

Így végzé siralmas történetét Háni, a csinos szobalyányok ezen
legfinomabb kiadásu díszpéldánya, s én nagy megindulással legeltetém
rajta szemeimet, míg Bertókom keze fejével diónyi könycseppet törlött ki
ily munkához épen nem szokott szeméből, mi azt hiteté el velem, hogy
szívének szénája nem legjobb rendben van. Izlését azonban mindenesetre
dícsérnem kelle, és így fölindulása miatt épen nem birtam rá neheztelni.

A kölcsönös megindulás ezen ünnepélyes pillanatai után, igen nyájas és
mintegy atyai hangon így szólék a deli szobalányhoz:

– Meg kell vallanom, Hánika, hogy a konok sors igen méltatlanul bánt
veled; de vigasztald magadat azzal, mikép vannak a világ történeti
évkönyveiben példák, hogy királyok és nagy hősök is semmivé lettek a
vaskaru sors ércz csapásai alatt.

– Igen, – sóhajta szörnyű elszántsággal Háni – de mi művészek voltunk!

– Igaz, s méltó fájdalmadat tisztelem.

– Mily jól esik az embernek az ily méltányos megismerése az érdemnek!

– Háni!

– Méltóztassék.

– Valamire figyelmeztetlek.

– Mire?

– Sokat eltitkoltál.

– Oh, nem!

– De mégis.

– Csak méltóztassék kérdezni.

– Történeted csak tizenkét éves korodig terjed, pedig már idősebbnek
látszol valamicskével.

– Valóban idősebb vagyok néhány esztendővel.

– S további életed felől semmit nem mondhatsz?

– Legalább érdekest nem igen mondhatok magamról.

– Talán mégis, például: egy pár szerelmi kalandocskát.

– Oh kérem, minek méltóztatik engem tartani, nagyságos uram!

– Igen derék és nagyon csinos szobacziczuskának, jó Háni.

– Kérem, én nem vagyok olyan, mint a többi.

– Elhiszem, hanem sokkal szebb.

– Nagyságod megszégyenít.

– A világért sem, csak igazat szólok.

– Én még eddig nem voltam szerelmes.

– És most?

– Most?! Nem méltóztatik vizet parancsolni?

– Aha, értem, te el akartál pirulni, Bertókom pedig a bajuszát
pödörgeti. De félre a tréfával. Háni, te azt mondád, hogy akkor, midőn a
művészet templomát elhagyád, Dongai grófnő szolgálatába állottál?

– Igen, mint pesztonka.

– S hány esztendeig voltál ott?

– Csak kevés nap előtt hagyám őt el.

– Ez is mutatja, hogy derék lány vagy, mert különben nem maradtál volna
meg oly sokáig egy helyen. És miért hagytad őt el?

– Féltett udvarlójától, s e miatt egyszer előtte rút békának nevezett.

– Téged?

– Igen.

– Szörnyűség!

– Azt csak nem tűrhettem el.

– Semmiesetre. És ki azon udvarlója?

– Dalmer báró.

– Látod, Háni, engem mind a báró, mind a grófnő érdekel kissé, s nagyon
szeretném, ha viszonyukról némi fölvilágosítást kaphatnék.

– Fölvilágosítást?

– Igen.

– Én a grófnő minden titkát tudom, még azt is, melyről szentül hiszi,
hogy még csak nem is gyanítja senki.

– Kiváncsivá teszesz.

– Higyje nagyságod, hogy a rút béka ugyancsak árthatna neki.

– Tehát szólj.

– De előadásom hosszacska lesz.

– Annál jobb.

– Még eddig senkinek nem szóltam ugyan, de nagyságod oly szives úr, hogy
teljesítnem kell parancsát.

– Csak minden tartózkodás nélkül.

– Úgy mondok el mindent, mikép részint a többi cselédektől hallám,
nagyobb részint pedig magam látám, s a grófnő némely vigyázatlan
megjegyzéseiből sejtém.

– Csak rajta.

A szobalány széket vont, parancsomra ágyamhoz leült, s a következő
történetet mondá el.



VI.  Uj titkok.

Gerdai gróf fényes család utolsó ivadéka volt, igen természetes tehát,
hogy testi és lelki nevelése nem hanyagoltatott el, hanem minden
tekintetben rangjához illőn rendeztetett. Különösen az anyagi nevelés
volt az, melyre magas szülei legnagyobb gondot fordítának, mert, mint
utolsó csemetének, számos új ággal kelle a sok százados családfát
ellátnia. Legtáplálóbb eledellel élt, kénye szerint aludt, sétált és
lovagolt, s szeszélyeit mindenkin korlát nélkül gyakorolhatá, hogy
ellenkezés által boszúságra ne gerjesztessék, s ennek következtében el
ne sorvadjon.

Tizenötödik évében némi elemi oktatásban részesült, s öt év mulva,
szüléinek halála után külföldre utazott, az élet finomabb élveit is
megismerni óhajtván. Páris és London, mintegy húsz év alatt, nemcsak
jószágainak, hanem testének erejét is tökéletesen kimeríté, s ő
visszatért hazájába, mert a nagy világvárosokban szégyenlett már
szerényebb lábon élni, s azon fölül megrongált egészsége is nyugalmat
igénylett. Mind ez egyébiránt oly mindennapi tünemény, hogy említést is
alig érdemel.

Jószágait igen szomorú állapotban lelé, s tiszteinek nagyobb része,
mindjárt hazatérte után, leköszönt, mert szerzeményöket kényelmesen
akarák élvezni. S azért nem is igen gáncsolhatni őket, mert
gazdálkodásuk által legalább sok pénz a hazában maradt, mely különben a
francziákat és angolokat gazdagította.

A grófnál, számos hitelezőn kívül, a hűséges ragaszkodású köszvény is
jelenteni kezdé magát, s e két kellemetlen körülmény házasságról
gondoskodásra birta őt.

Végig jártatá tehát szemeit a tejfölös körökben, mikép a főbb körök
magokat, isten tudja mi okból, nevezni szeretik, és kevés hónap mulva
Foszlány Ida grófkisasszonyban szép és igen gazdag menyasszonyt vezete
oltárhoz.

E házasságnak Izabella lett egyetlen gyümölcse, ki a magas törzshez
tökéletesen méltó vala, mert atyjának minden testi s lelki
tulajdonságait, azaz: minden hibáit teljes mértékben öszpontosítva
öröklé. Anyja csakhamar meghalt, s a gondos atya mindent elkövetett,
hogy lánya hozzá mindenben tökéletesen hasonló lehessen.

Ezen kivánatát a rendes, czélszerű, finom nevelés legóhajtottabb
sikerrel koronázta. Izabella még a felhőkre is parancsoló tekintettel
nézett, s görcsöket kapott, ha kivánatára rögtön nem oszlottak el. Az
embert, ki hozzá nem vala hasonló, csak eszköznek tekinté, melyet kény
és kedv szerint törhetni el. E mellett fényűzési vágya határt nem
ismert, s e tekintetben még atyját is fölül multa, ámbár ez minden
lehetőséget megkisérte, hogy lánya szörnyű pazarlásán túltehessen.

E kettőztetett kölcsönös nemes vetélkedés csakhamar kimeríté a roppant
vagyont, és az érdemes atya aggódva kezde a szép Izabella számára gazdag
férjet keresni, kinek vagyonából az eddigi víg életet folytathatnák. Ez
azonban igen nehéz munka volt, mert házasodható fiatal rangtársai szinte
szereték a rendkivüli fényüzést, s többnyire hamarább tértek vissza
külföldről, mint ő, azaz: hamarább pillantottak erszényök fenekére.

A körülmények mindinkább nagyobbuló veszélylyel fenyegetőztek, s
Izabella mindenre, csak visszavonulásra nem lévén kész magát elszánni,
mindkét szemét behúnyá, s régi nevét, fiatal kezét és számos adósságát
Dongainak nyújtá, ki csak új nemes volt ugyan, de atyjától annyi ó
aranyat öröklött, hogy ugyancsak ember kelle roppant vagyonának
eltékozlására.

A házasság szerencsés megkötése után az öreg grófot három vagy négy év
mulva az öröm és köszvény csakhamar megölték, s Izabella, ki azért még
mindig grófnőnek nevezteték, külföldi fürdőbe rándult férjével, hogy
szeretett atyja s mestere halálát könnyebben feledhesse.

Hogy Izabella nem szerette férjét, azt talán nem is kell mondanom, mert
hiszen jól tudjuk, hogy vannak oly körök, mikben ily kötéseknél
leginkább csak az illedék vagy birtok tekintélye határoz, s a szív
rendesen nem élvezheti a szólásszabadság szép jogát.

És Dongai? Ez azon közönséges bangók egyike volt, kik kimondhatlanul
boldogoknak tartják magokat, ha mesteremberből nemessé, s utóbb grófnő
feleségök első komornájává válhatnak. Ő tehát lelketlen volt,
tivornyázott, és egyebet nem kivánt. E szerint neje, ha még lett volna
is benne némi csirája a jónak, melyet okos férj a rossznak elnyomására
megerősíthetett volna, ily ember oldala mellett végkép gonosz
szellemének áldozatává lőn.

Ugyanazon fürdőben bizonyos Dalmer báró is mulatott akkor, ki nemcsak az
egész főrangú hölgyvilágnak, hanem egy igen gazdag pesti zsidónőnek is
kedvencze volt. Ezen utóbbi különösen nagyon ragaszkodott hozzá, s nem
is sejté, hogy szivét másokkal osztja meg, mert az ügyes báró nála más
név alatt udvarolt, tudván, hogy minden magas körből száműzetik, ha ezen
aljasnak magyarázandó viszonya napfényre jőne, mert vannak emberek, kik
a bűnt csak akkor tartják bűnnek, ha szokott társasági viszonyaikon
kivül követtetik el. Hogy ezen árulást a zsidónő nem tudá meg, azt
könnyen gondolhatni, mert ő azon fényes zárt körökhöz még csak távolról
sem közelíthete.

Dalmer fényben uszott, sokat költött, s ámbár kártyaasztalnál többnyire
szerencsésen játszott, mégis általánosan föltünt pazarlása, melylyel
több kis fejedelem is alig mérkőzhetett volna, s melyet a zsidónő
erszénye sem lehete képes tartós forrással ellátni. E mellett fiatalság,
deli külső és legcsábítóbb társalgási modor egyenlően ajánlák őt.

Hogy a szépnem e bálványa Dongai grófnő, a szép Izabella figyelmét sem
kerülte el, az igen természetes, valamint az is, hogy Dalmer e figyelmet
lehetőségig hasznára törekvék fordítani, de csak bizonyos pontig; mert
Dalmer éles látású szemei csakhamar átláták itt, hogy mindent nyerhet,
ha vigyázva lép föl.

Izabella ellenében tehát búskomoly és erényes andalgónak szerepét
játszá, ki a bűnnek árnyékától is irtózik, s élete legnagyobb üdvét is
kész inkább föláldozni, mint lélekismeretét bemocskolni, s azt bűnre
tántorítani, kiért szíve olthatatlan tűzzel lángol.

Ezen ügyes fogás által Izabella lelke előtt egészen új mezőt nyitott,
mely eddig ismeretlen volt neki, miután kivánatai korlátra még soha nem
akadtak. A pillanatnyi fölhevülés legyőzhetlen szenvedélylyé alakult,
melyet csak az illedék törvényei birtak még fékezni.

Ez volt azon pont, melyre Dalmer a szenvedélyes grófnőt juttatni akará,
s most, tettetve magát, mintha iszonyú szenvedélyének árjától
akaratlanúl ragadtatnék el, magán kívül Izabella lábaihoz omlott, s a
leghevesb szerelmi nyilatkozást tevé, mely valaha halandónak ajkait
elhagyá.

A grófnő szive lázasan dobogott, szemei kéjtől lángoltak, szerelmet
lehelő ajkai megnyíltak és a báró – dühösen homlokára ütött, s őrűlt
gyanánt rohant ki az illatos teremből.

Izabella szobor gyanánt meredezett utána, s fél óráig maradt mozdulatlan
helyzetében, meg nem bírván e viharos jelenet okait és jelentését
fejteni. A báró minden szavai a legtüzesb szerelmet leheltek, minden
mozdulata, minden tekintete legforróbb szenvedély kifejezését
tolmácsolák, s mégis azon pillanatban tünt el, midőn azt kellett volna
hallania, hogy – szerettetik.

Kétségei közepett levél lepé meg a grófnőt, levél Dalmer bárótól,
melyben a szenvedély legőrjöngőbb kifejezéseivel nyilvánítá, hogy
távoznia kell, mert iszonyú szenvedélye fölött többé nem bir uralkodni,
s inkább százszoros halállal kész kimulni a legborzasztóbb kínok közt,
mint azon hölgyet, ki minden gondolatát sajátjává tevé, olyasmire
csábítani akarni, mi által kötelességei sérelmet szenvednének; azon
hölgyet, ki ha szabad volna, őt halhatlanná tehetné szerelme által, s
kinek ő birtokait, sőt egész életüdvét oly kimondhatlan kéjjel tudná
föláldozni, habár mindezek által csak egyetlen mosolyt nyerhetne is
jutalmul, melyet nemcsak a szív, hanem a törvény és vallás is
szentesítene.

Ily hangon még senki sem szólt a grófnőhez, s e hang minden korlátot
lepattanta szívéről, és határtalan szenvedélylyel tölté azt el, melyen
kívül egyebet többé nem látott, nem hallott és nem érezett, tökéletesen
igazolván azon állítást, hogy a legönzőbb, leghidegebb sziv tud
legdühösebben s kiolthatlan lánggal szeretni, ha valaki oly hatalmas
szózattal bir, mely annak jeges kérgét áttöri.

A báró csakugyan elutazott, s időről-időre hasonló tartalmú levelekkel
tűzelé a grófnő heves szenvedélyét, melyet a távollét már különben is
óriásilag táplált. Eddig még csak türheté férjét, de most már csupán
azon akadályt kelle benne szemlélnie, mely őt az élet minden üdvétől
elzárá. Az eltűrés tehát legkérlelhetlenebb gyülöletté változott, mely a
legiszonyubra is képessé tevé az akadályt ismerni nem tanult grófnőt.

Több hónap mulva a fönebbi események után Olaszországba utazott
férjével, honnan három hónap mulva mint – özvegy tért vissza, testén a
gyásznak fekete szinével, s arczán sóvár kéjnek rózsáival. Dongai
Terricinában rablók által gyilkoltatott meg, mit az özvegy hiteles
bizonyítványokkal tanusított, ki most már a házassági szerződés világos
értelme szerint, elhunyt férje vagyonának fele fölött szabadon
rendelkezhetett, másik felét csak lányának halála után birhatandván.

Dalmer báróval még mindig levelezésben állott, de a tüzes imádó folyvást
távol tartá magát, minek okát az özvegyen kívül senki nem tudhatá meg;
de a levelek tartalma nem igen lehete vigasztaló, mert a grófnő arczán a
rózsák halványulni kezdének, fekete szemeiből sötét tűz villámlott, s
valahányszor négy éves lyánkájára pillantott, ellenállhatlan borzadás
látszék tagjait átfutni, s halványsága egészen rémes halottivá
változott.

Ily pillanatban egykor e szók törtek ki ajkain: «Ő azt hiszi, attól fél,
hogy szerelmemet meg fognám köztetek osztani, s ez megölné őt!»

Egykor este felé egyedül ment sétálni a kis Idával, s egy óra mulva
egyedül s kétségbeesetten tért vissza, szörnyű görcsök közt mondván,
hogy gyermekét a vásári tolongásban elveszté.

Tüstént leggondosabb fürkészések tétettek, de a kis Ida nyom nélkül
eltűnt. Azóta tizenkét év telt el, de Ida kisasszonyról mindeddig semmit
nem hallott.

Ezen szerencsétlenség után Dalmer báró levelei rögtön elmaradtak, s a
grófnő hosszú utazásokat tőn, a nélkül, hogy nyomába akadhatott volna.

Búskomoran tért tehát vissza Pestre, és szigorú elvonultságban élt, alig
költve el negyedrészét vagyona jövedelmeinek, mi által az évről évre
növekedett.

Néhány hónap előtt azonban egészen váratlanul ismét megjelent Dalmer
báró, s kevés nap alatt újra kiderült a grófnő homloka, és nyiltan
nőszülési fényes készületeket kezde tenni, melyek azonban csakhamar
ismét elnyomattak, s minden újabb intézkedések oda látszottak mutatni,
hogy minden fekvő vagyonát pénzzé törekszik tenni.

Hosszas hallgatását azzal mentegeté a báró, hogy a lengyel zendülésben
részesülés miatt Poroszországban elfogatott, s mindeddig oly szoros
őrizet alatt tartatott, hogy egyetlen sornyi levél által sem tudathatá
szomorú sorsát, melyet még kinosabbá tőn azon borzasztó érzés, mely azt
sugá neki, hogy az idő ki fogja nevét törleni távol kedvesének szivéből.

Egyszer négy napig távol volt, s visszatérte után egy ifjút mutata be a
grófnőnél, kit testvérének mondott, de csak nagyon ritkán hozott a
házhoz.

Így állottak a grófnő viszonyai, midőn házát elhagyám, s szinte
könnyebben lélekzem, mióta titokteljes körétől távol vagyok.

A szobalyány ezen elbeszélése, melynek valódiságában semmi okom nem volt
kételkedni, rendkívül meghatotta egész belsőmet. Egészen új tömkelege
fejlett ki ez által azon ember gazságainak, kit üldözőbe vevék, s most
már világosan látám azon okot, mely miatt nyomozásaim daczára sem akart
Pestről távozni, sőt kész volt gyilkosságot is elkövettetni, csakhogy,
tőlem szabadulván, biztosabban hajthassa végre gyalázatos terveit. Ő
tehát a roppant vagyonú grófnőt bizonyosan külföldre akará vinni, hogy
kincseit sajátjává tehesse, s ezt, mint látszék, házasság által akará
eszközleni. E szerint tehát Móricz felesége, a szép Eszter, csakugyan
nem volt felesége, vagy valóban meghalt, habár üresen temetteték is el a
koporsó. De hátha csak vagyonát akará e két megcsalatott asszonynak
elrablani, s azután Börger Lenkével kivánta azt megosztani? Mert mind
az, mit eddig e szép hajadonról hallék, meggyőzött arról, hogy bűnös
csábítás által nála semmiesetre nem fog czélhoz jutni. De mikép birhatta
Esztert oly hirtelen férje elhagyására? Oh, az ügyes csábítónak könnyen
szokott ilyesmi sikerülni oly asszonynál, ki öreg zsugori férj mellett
szenved! És mikép jutott a rablók s csalók társaságába, kik személyében
főnöküket látszottak tisztelni? Ezt még könnyebben magyarázhatni meg,
mert a gazemberek mindenütt könnyen és hamar megismerik egymást, s az
előtt, ki köztük legromlottabb és legelvetemültebb, azonnal meghajlanak.

De hát a grófnőről mit kelle gondolnom?! Férjének halála, s gyermekének
rejtélyes eltünése igen gyanussá tevék őt ugyan előttem, de e puszta
gyanura mégsem lehete valót építenem; mert mind a két eset csakugyan
véletlenségből is megtörténhetett, s így e tekintetben csak a jövendőtől
várhaték alapos fölvilágosítást.

Ezen gondolatok sokkal gyorsabban futották át elmémet, mint azokat
leirhatám, s miután háborgó kedélyemet ez alatt kissé megnyugtatám, e
szókat intézém a szobalyányhoz:

– Itt van még a grófnő?

– Igen, épen ma hallottam az új szobalyánytól, kivel történetesen
találkoztam.

– És a báró?

– Azt egy pár hét óta nem látták.

– Mit csinál a grófnő?

– Úgy látszik, hogy még mindig nagy útra készül; szobalyányának azt is
mondá, hogy a magyarországi levegő egészségének ártalmas.

– Háni, bizhatom benned?

– Tökéletesen.

– Maradj a házmesternél, s légy Bertóknak segítségére szolgálatom körül.

– Örömest.

– Időről időre add tudtomra, ha valamit hallasz grófnőd viszonyairól.

– Értem.

– Ezen beszélgetésünk pedig mindenki előtt titok maradjon.

– Mindenesetre.



VII.  Állatsereglet.

Azon új felfödözések, miket Háni szavaiból meríték, alkalmasint többet
tettek egészségem helyreállítására, mint a sok orvosság, mert azóta
állapotom szemlátomást javult, s egy pár nap mulva dél felé már sétálni
meheték. Mily jótékonyan hatott rám a szabad levegő, midőn gyógyszerbűzű
szobámból az utczára jutottam! Testem egészen megújult, s mire a
nagyhidutczába értem, már, hogy úgy mondjam, akár fogadni is mertem
volna, hogy soha nem voltam beteg. S ezen kellemes érzésért örömest
megbocsátottam azon gazfiaknak, kik miatt forrólázba estem, annyival is
inkább, mert szenvedésemből azon okulást merítettem, hogy bizony csak
nagyon becses adomány az élet és egészség, s hogy annál fogva ugyancsak
megérdemli a gondos föntartást!

Az utczákon mindent régi állapotban lelék, s szinte jól esett egy kis
sajátszerű szeméthalmot látnom az egyik utcza közepén, melyet már
betegségem előtt is láttam, mert ebből azt lehete következtetnem, hogy
még sem voltam szerfölött sokáig beteg, minthogy különben bizonyosan
eltakarították volna már a botrányos szemetet. Egyébiránt ez nem nagy
baj, mert ha a frakkos és keztyűs gazt nemcsak járdán, hanem szőnyeges
termekben is eltűrjük, ugyan mért ne maradhatna meg a lelketlen gaz is
békével az utczán, hiszen ez koránsem oly veszélyes, mint a másik.

Ime, a német szinház előtti tér is oly gyönyörű, mint volt. Kövezete
valódilag aristokrata szellemmel látszik birni, mert annyi csakugyan
bizonyos, hogy az egyenlőség onnan tökéletesen száműzetett. Sok kő
büszkén emeli magosra fejét, vagyis inkább tetejét, mert hiszen az
efféléknek nincs fejök, s valahányszor lecsuszik fölületes simaságukról
az ember lába, mindig az alázatos alacsony köveken rúg egyet, ámbár ezek
épen nem tehetnek arról, hogy amazok oly magosan hordják orrukat. Így
történik ez mindenütt az osztályozott világban, mért ne követhetnék
tehát e sok élő példát a német szinház előtti kövek is! Sok ujdonságiró
vádolá már magyar s német nyelven az illető hatóságot ezen hoporcsos és
göröngyös kövezet miatt. Szegény rövid látásuak, tehát azt sem birtátok
fölfogni, hogy ezért inkább nyilvános köszönet kifejezésére kellene a
lakosságot fölszólítnotok?! Midőn az ember jó, egyenlő sima kövezeten
jár, akkor rendesen a csillagokra, vagy hölgyek szemeire – a mi
tulajdonkép mindegy – irányozza tekintetét, és nem igen szokott lába
elébe tekinteni. Ily modorú járás-kelés közt pedig, ha az ember korán
fog is kelni, mégsem fog aranyat lelni. Az említett szinháztéren
ellenben a kövezet rosszasága miatt szükségkép mindig le kell szemeinket
szegeznünk a földre, hogy nyakunkat ne törjük, és igen hasznos ám ez,
mert habár aranyat nem lelünk is, de bezzeg találunk mást! A bérkocsisok
ugyanis seregestől állnak azon téren, s lovaik nemes vetélyvágygyal
utánozzák azon kétlábú rokonaik példáját, kik azon szinház egyik
szögletén megállnak, s az illedéket, szemérmet, becsületet és mások
egészségét fényes nappal kedvökre gyilkolgatják, a nélkül, hogy ezért
bár csak füleiket is levágná valaki. A négylábú lovak tehát buzgó
versenyzéssel szemetelnek reggeltől késő estig, s ha a rossz kövezet
miatt nem kényszerülnénk szemeinket mindig e gyönyörűen trágyázott téren
jártatni, vagyis legeltetni, úgy minduntalan félelmes puhaságú tárgyakba
merülnének lábaink. És ugyan mért nem hárítatik el valamikép e minden
tekintetben botrányos kétféle undokság? Oh, kérem, mindennek van haszna,
habár első tekintetre károsnak látszik is. Ime, mily csinos bódé van e
pompás téren fölállítva, neve fagylalda, de jobban illenék rá talán a
bélgörcsde czím, mert szorgalmasb látogatóit gyakran mulattatja ezen
kedélyes betegség. Ezen fagylaldában legjobb a fagylalt, s némelyek azt
gondolják, hogy ezt készítőjének kell érdemül fölróni. Épen nem, mert a
két és négylábúak említett szép működéseinek gyönyörű kipárolgása
kölcsönöz oly sajátszerű zamatot a fagylaltnak, sőt mi több, azonfölül
még egy kis náthával is megajándékozza a csemegézőket, s ugyan ki ne
tudná, hogy a nátha rendkívül egészséges, mert sok veszélyessé válható
bajtól szabadítja meg az embert. Mind ezekből alkalmasint eléggé világos
tehát, hogy a többször említett tér ellen nagyon kár nyilvánosan
fölszólalgatni, mert az legjobb úgy, a mint van, s épen így illik minden
tekintetben az előtte emelkedő épülethez.

E rövid szemle után Dunánk partja felé folytatám utamat, melyen nagy
deszkabódét pillanték meg, melyből iszonyú ordítás harsogott. A
kifüggesztett képek világosan tanusíták, hogy állatsereglet van benne,
mi mellett különben az ordítás is elég hangosan szólott. Hm, gondolám,
ugyan miért ne lépnék e bódéba, most úgyis etetés ideje van, s ilyenkor
legérdekesb a vadállatokat látni. Különben is elég bajba ütköztem már az
emberek társaságában, épen nem fog tehát ártani, ha most az egyszer
szelidebb társaságba lépek, melyben legalább vas rácsolat által
ótalmaztatik az ember azok ellen, kik ártalmára lehetnének.

[Illustration: Állatsereglet.]

Beléptem tehát, s mivel alapos okom van hinni, hogy szives olvasóim
közől egy sem volt Noe apánk bárkájában, tökéletes bátorsággal mondom,
hogy minden tekintetben Noe bárkájához hasonlíta belseje; ám czáfolja
meg állításomat az, ki a valódi bárkát saját élő szemeivel látta!

Voltak benne ugyanis tiszta és tisztátlan állatok, csakhogy az utóbbiak
osztályából sokkal többen. Engem leginkább azon furcsa hasonlatosság
lepett meg, mely az állatok s némely nézők közt uralkodott.

Először is természetesen az oroszlánt vettem szemügyre, melyhez egy
kétlábú arszlán rendkívül hasonlított s meg vagyok győződve, hogy saját
anyja sem tudná e két állatot egymástól megkülönböztetni, ha az oroszlán
sörényét fölégettetné, szemeihez üvegdarabkát csiptetne, tagjait fehér
nadrágba és szürke zsákba rejtené, s fogai közé szivart szorítana, mert:
mindegyiknek csak ösztöne van, mindegyik józan értelem nélkül ordít,
mindegyiknek nagy körme van, s mind a kettő eszik, iszik, alszik, le- s
fölsétál, holnapról nem gondoskodik és hizelgő macskatermészetű, ha
körmeit használni nem merészli. Hogy szabadban egészen más a valódi
oroszlán, az nagyon természetes, mert a szabadság hiánya minden nemesb
tehetséget elöl.

Ezen nagy éjszaki medve még csak nem is morog, hanem alattomosan pislog
tüzes szemeivel és körmeit mindig készen tartja a ketrecz rostélyánál,
prédára várakozva, mert ő csak akkor kap valami után, midőn már
tökéletesen bizonyos abban, hogy hatályosan megragadhatja. Csak szakálla
hiányzik e medvének, s tökéletesen hasonlítna azon gyakorlott uzsoráshoz
ott a szögletben, kit még egy hitelező sem birt megcsalni. Az ily hideg
vérű és hidegen számoló medvék és uzsorások rendkívül veszélyesek.
Őrizkedjünk tőlük.

Mily furcsák ezen majmok! De ugyan minek vesztegetnénk fölöttük szót,
miután titkon bizonyosan mindnyájan kénytelenek vagyunk magunknak
megvallani, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben, s egy vagy más
tekintetben, bizony mindnyájan hasonlítunk hozzájok.

Egy kék róka is ugyancsak megérdemlé a figyelmet. Oly szelid, oly
nyájas, oly őszinte tekintetű volt, farkát oly szívnyerőleg csóválá,
szemeivel oly édesen hunyorgott, pittyedt ajkaival oly kellemesen
mosolygott, mintha valóságos ember lett volna, ki épen hatályosan akarja
embertársát megcsalni. Ezen róka alkalmasint legalább háromszor ment már
csődületen keresztül az állatok közt.

Mennyi szép, czifra tollú és kiállhatlan üres csevegésű szajkó! Bizony
szinte azt kénytelen az ember hinni, hogy tizenkét és egy óra közt a
váczi utczában sétál.

A hatalmas sas azon távol zugolyban igen szomorúnak látszik, hihetőleg
azért, mivel látja, hogy körülötte leginkább csak verebek és ökörszemek
hemzsegnek, melyek végre még ki is gúnyolják őt, miután hátán magosra
emelkedtek.

Amott –

De ime, az állatsereglet tulajdonosa perselylyel közelít s kérkedő
hangon mondja, hogy most eddig még soha nem látottat fog a nagyérdemű
közönség látni és soha nem hallottat hallani.

Ugyan mi lehet az?

A perselybe néhány krajczárt csusztatnak azok, kik ily összeget tréfából
is nélkülözhetnek, s a tulajdonos meghajtja magát és egy magas ketrecz
függönyeit széthúzza, mely a vadmacska és csörgő kigyó közt áll.

Ah! Ah! Ah!

Ezen szellemdús megjegyzés hangzott minden oldalról.

A tulajdonos hatalmasan köszörülé torkát és mintegy ezeket mondá:

– Nagyságos.

Néhány szabónő és rőfös boltossegéd mozog, mert e czím csak őket
illetheti.

– Tekintetes –

Egy pár dajka és pattantyús nyájasan mosolyog.

– És nagyérdemű közönség!

Számos inasgyerkőcz és gyufás suhancz oly kifejezéssel nyújtja előre
piszkos nyakát, mintha ezt akarnák mondani:

– Értjük!

– Nagyságos, tekintetes, és nagyérdemű közönség! Itt most oly csodát
méltóztatnak látni, melyhez hasonlót Európa és Budapest még eddig nem
látott, s melyről bizonyosan senki nem képzelte, hogy azt valaha
láthassa. Kimondhatlanul boldognak érzem tehát magamat, hogy e
rendkívüli csodát a nagyérdemű közönségnek bámulás, a tisztelt tudós
világnak pedig mély vizsgálat végett szemei elébe állíthatom. Ezen csoda
egy ismeretlen tengernek eddig még nem ismert szigetén született, honnan
a legcsodásb kalandok által jutott birtokomba, miknek elmondásával
heteket, sőt hónapokat kellene eltöltenem s azért kénytelen vagyok
azokat inkább egészen elhallgatni. Ez tehát – vad lyány és valamint őt
nem ismeri senki, úgy ő sem ismer senkit; kígyót, békát nyersen eszik,
mit azonban nem szabad nézők előtt tennie, mert sokan eliszonyodnának;
vadsága daczára azonban oly szelid, hogy még csak nem is harap, ámbár
igen szép fehér fogai vannak. Egyébiránt nagyon szépen tánczol és énekel
s csak az kár, hogy szavait nem érthetjük; méltóztassanak mindazáltal
elhinni, hogy azok mindenesetre rendkívül érdekesek.

A tulajdonos megtörlé homlokát, intett s a vadlyány kilépvén
ketreczéből, az állatok előtti keskeny téren énekszó mellett tánczolni
kezde és a bódé minden zugából hangos éljenek harsogtak, ámbár az éneket
nem lehete érteni s a táncz is olyan volt, hogy inkább csak jellemtelen
ugrándozáshoz hasonlított, minőt színpadunkon is elég gyakran láthatni.

Már megunám e bohóskodást s épen távozni készülék, midőn a vad
kisasszony nagyot ugrott felém, kezeit vállamra tevé s mi alatt fogait
mutatá, mintha meg akarna harapni, e szókat suttogá: «Szabadítson meg!»
– és ismét hangosan énekelve tovább szökdécselt.

Ez egyetlen másodpercz alatt történt s következéskép senkiben nem
szülhetett gyanút. Csak most kezdém élesb figyelemre venni a lyányt s
minél tovább vizsgálám, annál inkább meggyőződém, hogy ehhez hasonló
arczot már láttam, ámbár most nagyon el volt mesterség által
változtatva; sőt még hangjáról is azt véltem, hogy egykor már hallottam
valahol, noha egészen más hangon énekelt, mint melyen a fönebbi két szót
sugá. E kaland rendkívül fölizgatá kiváncsiságomat s én nem távozám a
többi nézőkkel a bódéból, hanem magamhoz intém a tulajdonost, miután már
valamennyi idegenek kitakarodtak.

– Méltóztassék parancsolni, nagyságos uram! – szóla ezer bók közt az
állatok uralkodója.

– Küldje ön ki segédeit.

Parancsolatom azonnal teljesítetett, ámbár emberem kissé aggályosan
kezde rám tekintgetni.

– Uram, ön gazember.

– Hogyan?!

– Mondom, ön gazember.

– De –

– Szót sem. Feleljen őszintén. Kicsoda ezen úgynevezett vadlyány?

– Nagyságos uram – kérem – hiszen már megmagyaráztam; – de ha
parancsolni méltóztatik, még egyszer is elmondhatom. Itt most oly csodát
méltóztatik látni –

– Hallgasson bohóságával! Egyenes választ akarok. Szóljon!

– De mikor mondom –

– Én nem vagyok vad lyány, – kiálta most szívreható hangon a
szerencsétlen fogoly. – Istenre kérem, nagyságos uram, szabadítson meg,
mert meghalok ezen vadállatok közt, ha kínzóm maga nem öl meg!

– Hallod, gazember?

– Nagyságos uram, kérem –

– Nyisd meg a ketreczet.

– De –

– Hajdukat szólítsak be?

– Jaj nekem!

– Hamar.

– Tüstént.

– Így. Mi a neved, szegény áldozat?

– Rózsa.

– Mosdjál meg.

– Igen, nagyságos uram.

– De kérem, ezen lyányt drága pénzen vásároltam.

– Becsukassalak?

– Ördög és pokol.

– Adj böcsületes ruhát és nagy kendőt e lyánynak. Hamar.

– Legalább méltóztassék költségemet megtéríteni.

– Bottal, ha nem hallgatsz.

– Kész vagyok.

– Kövess!

E szók után a bódéból kiléptünk, s mögötte megállapodván, bérkocsit
hozaték, a vad lyányt bele ültetém, helyet foglalék mellette, s
szállásomra hajtattam, mert most, miután a sokféle föstéket arczáról
lemosá, már tökéletesen ráismertem.



VIII.  Irodalmi vértanú.

Szállásomra érkezvén, rövid ideig beszélgettem Rózsával, ki a szép névre
igen érdemes volt s szavaiból azonnal meggyőződtem, hogy nemcsak új
titoknak juthatok általa birtokába, hanem alkalmasint kulcsot is kapok
majd tőle, néhány régibb titok zárának illő fölnyitására.

Mindenek előtt mély hallgatást parancsolék neki s azután Háni gondjaira
biztam őt; magam pedig rövid ebédecske után, mely még mindig lábadozó
állapotomhoz volt szabva, egy magyar ujság szerkesztő hivatalába
siettem.

Az előszobában egy szálas legényt találtam, ki tökéletes művészi
avatottsággal és igen alaposnak látszó tárgyismerettel – csizmát
talpalt. E látvány kissé meglepett, s már azt hivém, hogy eltévedtem;
mert azt tudtam ugyan, hogy az ujságokban elég talpra esett gondolatot
lelhetni, de ezzel a csizmatalpalást semmi rokonságba nem birtam hozni.

Kétkedve szólék tehát a legényhez:

– Barátom, én a szerkesztőhivatalt keresem.

A legény mélyet fúrt az árral, pipáját balra mozdítá szájában és röviden
csak ezt válaszolá:

– Tessék hát belépni.

– Ide?

– Igenis.

– Azt gondoltam, hogy csizmadiaműhelybe tévedtem.

– Nem, uram. Én csak időtöltésből talpalgatom saját csizmámat.

– Talán tanult mestersége ez?

– Igen.

– Hát mért hagyta el mesterségét?

– Nem szerettem a szurkolást és sokszor hallottam, hogy az ujságirás
mellett munka nélkül is meggazdagulhat az ember.

– Ah, tehát ön ujságiró?

– Nem épen egészen, hanem az ujság expeditora vagyok.

– Expeditor?

– Igen, valamennyi ujság az én kezemen megy keresztül.

– Valóban?

– Mind a két városban én hordozom ki az ujságot.

– Ah, értem! Hát meggazdagodott-e már, expeditor úr?

– Eddig még csak gazdám, de hiszen majd rám is elkerül a sor.

– Itthon a szerkesztő úr?

– Nincs.

– Hol van?

– Falura ment, juhocskáit nyiratni.

– Hát jószága is van?

– De mennyi!

– Mikor jő haza?

– Nem tudom. De csak tessék besétálni, első segéde itt van s azzal
mindent lehet végezni.

– Hát nem egyenlők a segédek?

– Egyébiránt egyenlők ugyan, de annyiban mégis különböznek egymástól,
hogy az első nagyobb fizetést húz és kevesebbet dolgozik, mint a többi;
épen úgy, mint a csizmadiáknál az öreg legény.

Tehát a segéddel szólok, gondolám, ámbár nem tagadhatom, hogy én a
segédi czím iránt mindig megfoghatlan ellenszenvvel viseltetém, az élet
bármely helyzetében találkoztam is azzal. Ezen eszme mindig valami
tökéletlenséget foglalt magában nézetem szerint: mintha tudniillik a
segéd csak segíteni tudna, de maga nem birna valamely munkát tökéletesen
és önállólag befejezni. S ezen véleményemet több ok látszék támogatni.

Így például táborban és csatákban is alkalmaztatnak segédek, de ugyan
mit visznek ezek véghez? Szelet csinálnak, lótnak, futnak, mások
parancsait másokkal közlik és így legfölebb lovaik lábainak gyorsasága
által tehetnek csak némi szolgálatot.

Némely tisztviselők mellett szinte segédek tartatnak; de ugyan miből áll
ezek kötelessége? Annak véghezviteléből, mit főnökük nem tart arra
méltónak, hogy maga személyesen végezze el.

Még szinházaknál is minden valamire való szinész irtózik az úgynevezett
segédszerepektől s a kardalnok is csak fejét vakarja, ha végre csakugyan
rátukmálják az effélét.

Meglehet, hogy csalatkozom, de, hogy röviden fejezzem ki magamat, én a
műveltebb körökben létező segédeket mindig csak a mesteremberek
inasaihoz tudám hasonlítani; azaz: oly egyéneknek tartám őket, kik
tanuláson és rontáson kívül még minden egyébre alkalmatlanok s
következéskép a polgári életben semmi jelentőséggel nem birhatnak.

E véleményem még akkor is szilárd meggyőződésem vala, midőn a
szerkesztőhivatal ajtaját megkopogtattam.

– Tessék! – hangzott belőlről a válasz, oly sajátszerű kifejezéssel,
hogy azt minden alaptalan gyanusítás nélkül ilyesmire is lehetett volna
magyarázni:

– Vigyen el a manó!

Hm, gondolám, ez nem igen kedvező fogadtatást jósol, s fönebbi
véleményemben még inkább megerősödtem; azonban, ha már ennyire jöttem,
tehát csakugyan mégis belépek, hiszen legrosszabb esetben sem fogja
füleimet leharapni a rossz kedvű segéd.

Példás elszántsággal nyitám meg tehát az ajtót, s ügyes kiszámolással
jobb lábamat emelém át először a küszöbön, hogy valami baj, vagy
kellemetlenség ne érjen.

Beléptem s az ajtót szép csöndesen betevém, hogy illedelmes föllépésem
által a kedvetlen segéd urat kissé megszelidítsem.

Most, szokás szerint, le kellene terjedelmes és hű pontossággal irnom
mind azt, mit a szerkesztési hivatalszobában láttam; én azonban nem igen
szeretek szokás rabja lenni, hanem inkább saját fejem után járok, s
azért inkább azt fogom leirni, mit az érintett szobában nem láttam, de
mit ott szükségkép látandónak hittem, azon fogalmak következtében,
melyek szerkesztésre nézve elmémben éltek, s mik nélkül e nemes
foglalatosságot teljesíthetlennek hittem.

Tehát: nem láttam tisztaságot, pedig azt hittem, hogy minden, s főleg
szellemi munka sikeres előmenetelére a tisztaság mulhatlanul szükséges;
nem láttam kényelmet, pedig fogalmam szerint nem igen működhetik jó
kedvvel ott a lélek, hol a test sanyarúságot érez, és ennek
következtében a lelket csöndes elmélkedéseiből gyakran fölriasztja; nem
láttam rendet, pedig a rendetlenség első kutforrása a szakadozott
értéktelen munkának, mert, hol sokáig kell mindent kutatni és
keresgélni, ott zavarba jő az elme, s a legjobb gondolatok is
eloszlanak; nem láték elegendő segélyforrásokat, minők: könyvek,
földabroszok, minden nyelvü külföldi hirlapok és folyóiratok, pedig a
legtermékenyebb elme is kiszárad, ha el van a tudás forrásától záratva,
mikből időről időre merítnie kellene, mert mulattatásra lehet ugyan az
életből folytonosan meríteni, de oktatásra ennél valamicskével több
kivántatik; nem láttam levelek halmazát, pedig a haza ügyei érdeklik
leginkább a haza polgárát, és csak ezek azok, miket soha nem unhat meg;
nem láttam sok dolgozó embert, pedig egynek, vagy csak kevésnek
munkálata egyoldaluvá teszi az ily vállalatot.

Üdvözlésemre a segéd letevé tollát, fölállott, rendkívül fanyar
pillantást vetett rám, melyet elég rosszul sikerült mosolylyal törekvék
födözni, s épen oly ércztelen, mint kedvetlen hangon kérdé:

– Előfizetni méltóztatik?

Én igen nyájasan felelém:

– Nem.

A segéd leült, tollát kezébe vevé és kérdezőleg tekinte rám.

Tekintetét megértém, valamint azt is, hogy nincs kedve hosszas
mulatozásra, röviden tehát csak ezt mondám:

– Nagy gazságnak juték nyomába és szeretném nyilvánossá tenni, mert
személyesen nem akarok bele avatkozni.

– Le van a tény irva?

– Nincs, majd elmondom.

– Bocsánat, nincs időm az efféléket meghallgatni és leirni, mert főnököm
nincs honn, s minden teher rajtam fekszik.

E szók után előtte fekvő német hirlapba tekinte és hihetlen gyorsasággal
fordítá tartalmát magyarra.

Közelebb léptem tehát és kissé sürgetőleg szóltam:

– Majd leirom tehát, ha nem vagyok itt önnek terhére?

A segéd némán mutatott egy poros székre, papirt tolt előmbe és munkáját
nagy sietséggel folytatá. Kendőmet a székre terítém, ráültem, öt tollat
egymásután megpróbáltam, de egyikkel sem tudtam irni; tollkést kerestem
tehát, s mivel ezt nem leltem, a papirosollóval törekvém az egyik tollat
kissé kezemhez idomitani, a mi hosszas fáradozás után csakugyan
sikerült.

Már épen tentába akarám a szeszélyes alakú tollat mártani, midőn az
ajtón kopogtak.

– Tessék! – hangzott ismét kedvetlenül a segéd ajkairól.

Az ajtó megnyilt, s egy nem annyira szép, mind rendkívül vastag asszony
lépett be. Egészséges szine világosan tanusítá, hogy faluról jött, s
keztyütlen terjedelmes kezeiből könnyen lehete következtetni, hogy igen
jó gazdasszony, mikor otthon van. Ezenkívül még azon igen különösen
jellemző sajátsággal birt, hogy egyetlen szót sem szólt a szokott
üdvözlés elmondása után, hanem három zsebet gondosan megmotozván, a
harmadikból pápaszemet vont elő és orrára illeszté.

A segéd nyugodtan mártá be tollát és szintoly nyugodtan folytatá a
fordítást.

Az asszony ez alatt zsebeit egymásután az asztalra üríté és gondosan
keresgélt a beléjök rejtett s most napfényre jött mindenféle közt; de
siker nélkül, mert a sok limet lomot egymásután ismét zsebeibe mélyeszté
és keblében keresgélt, honnan ismét sok mindenfélét vont elő, de szinte
oly kevés sikerrel, mint előbb. Végre zsebkendőjét is fölbontá, de abban
csak kalácsdarabkák voltak szemlélhetők, következéskép a keresett tárgy
innen sem került elő. A zsebek még egyszer megmotoztattak, de hasztalan;
az asszony tehát rendbe szedé magát s boszúsan szóla:

– Bizonyosan a csézában feledtem.

Ezen fontos megjegyzés után minden további szóváltás nélkül távozott, s
én a tollammal a tentatartó felé közelíték, mert ezen jelenet alatt nem
tudtam irni, azonban ismét kopogtak az ajtón.

– Tessék!

Egy czifra uracs zuhant a szobába és föltett kalappal az asztalra ülvén,
vagyis inkább vetvén magát, iszonyú füstfelhőt bocsáta ki száján és
leirhatlan kevélységgel szóla:

– Én Bukfenczy táblabiró vagyok, mondja meg hamar, melyik számban volt a
–i lóárverés hirdetve?

A segéd bevégzé a megkezdett sort, kalapját hideg arczkifejezéssel
föltevé és igen nyugodtan szóla:

– Nincs időm annak fürkészésére.

Bukfenczy úr bámulva tette le kalapját és – oly csöndesen tűnt el,
mintha soha meg sem jelent volna, a segéd pedig letevé kalapját és
minden fölindulás nélkül folytatá munkáját.

Hm, gondolám, ezen segéd nekem tetszeni kezd. Ugyan ki fogja Bukfenczy
urat a lóvásárra hajtani?

Tollamat a tentatartó felé vándoroltatám, de ismét kopogás.

– Tessék!

Egy igen tisztességes öreg úr lépett be, kalapját, botját s pipáját az
ablak párkányára tevé, és erőteljes mély hangon szóla:

– Előfizetni szeretnék.

A segéd arcza kissé felderült, s hangja nyájasabban mondá e szót:

– Méltóztassék.

– Fél esztendőre.

– Ki részére méltóztatik?

– Magamnak.

– Becses nevét kérem.

– Hát nem ismer uraságod?

– Nincs szerencsém.

– Tehát Czombos Boldizsár.

– A czím?

– Táblabiró.

– Lakása?

– Kaszaháti puszta.

– Utolsó posta?

– Járomháza.

– Méltóztassék, itt a nyugtatvány.

Tekintetes Czombos úr végig olvassa a nyugtatványt, még egyszer s
harmadszor is átolvassa, mi alatt a segéd tüskén látszik ülni és végre
nagy álmélkodással szól:

– Hiba történt, kedves úr.

– Hogyan?

– Hiszen ez a ** czímű ujság?

– Igen.

– Én pedig a *** czíműre akartam előfizetni.

– Sajnálom.

– Már bocsásson meg az úr, alázatos szolgája.

– Ajánlom magamat.

Czombos úr távozik, de rögtön ismét visszatér, és igen nyájasan szól:

– Ugyan kérem, hol lehet csak arra az ujságra előfizetni?

– A –i utczában.

– Köszönöm szépen.

A táblabiró úr utólszor távozott, s a segéd szemeit a német hirlapra
függeszté; de ekkor rögtön egy piszkos fiú botlott a szobába és igen
éles hangon szóla:

– Pit um khilfeld.

– Itt van, – mondá a segéd, mégsem vesztve türelmét, s ollóval leszelé a
papiroslap azon részét, melyet már tele irt, és átadá a fiunak.

– Mit jelent ez? – kérdém őt illedelmesen, mert meg kell vallanom, hogy
ezen segédet már csodálni kezdém.

– Ez inas volt a nyomdából, ki külföldi czikket kért a szedők számára;
de a sok háborgatás miatt nem igen sokat adhattam neki, s most sietnem
kell, mert óranegyed mulva ismét itt fog lenni.

Midőn ez utolsó szókat mondá a segéd, akkor már ismét kopogtak az ajtón.

– Tessék!

A korábbi vastag asszony lépett be és igen engesztelő hangon szóla:

– Bocsánatot kérek, megtaláltam már a czédulát, de csak most láttam,
hogy más szerkesztő hivatalnak szól.

– Tehát mit tetszik parancsolni?

– Csak meg akartam az ifjurat nyugtatni. Alázatos szolgálója.

– Ajánlom magamat.

Most rögtön kopogás nélkül nyilt meg az ajtó, s az előszobai száraz ex
csizmadia lépett be, kissé fejét vakará, kissé köhintett, s azután igen
ünnepélyesen szóla:

– Tekintetes uram!

– Mi baj?

– Ugyan kérem alázatosan, hová vitték O’ Connellt?

– Pokolba!

Az érdemes expeditor meghunyászkodva sompolygott ki a szobából, a segéd
boszúsan fogott munkájához, s én őszintén megvallom, hogy a
szerencsétlen segédet már sajnálni kezdém és kedvetlenül akarám tollamat
tentába mártani, de mégsem juthattam a műtételhez, mert ismét hangosan
kopogtak.

– Tessék!

Három úr robogott a szobába, s a legvastagabb ingerült hangon szóla:

– Uram, a –ik számban rágalmazó czikkely jelent meg a –i tanács ellen és
mi azon tanácsnak tagjai vagyunk.

– Úgy van.

– Rágalmazás?

– Igen.

– Úgy van.

– Tehát méltóztassanak megczáfolni, lapunk a védelemnek mindig nyitva
áll.

– Mi a rágalmazó nevét akarjuk tudni, még pedig tüstént.

– Úgy van.

– Azzal nem szolgálhatok.

– Miért?

– Ugy van, miért?

– Mert levelezőinket becsületes embereknek ismervén, névtitkukat
becsületesen megőrizzük.

– De én akarom.

– Úgy van.

– Ismétlem, nem.

– Pörbe idéztetjük a szerkesztőséget.

– Úgy van.

– Védni fogjuk magunkat.

– Majd elválik!

– Úgy van.

A három tanácsbeli boszúsan rohant ki az ajtón, és mindketten tollunkhoz
fogtunk; de ismét kopogás.

– Tessék!

Egy piszkos ember lép be és igen alázatos hangon szól:

– Bocsánatot kérek, egy kereskedő számára boltczímert kell föstenem,
németül és magyarul, nem méltóztatnék a németet magyarra fordítani?

– Szivesen.

A segéd lefordítja a kivánt boltczímet és átadja a festőnek.

– Alázatosan köszönöm.

– Máskor is jőjjön el és ne ferdítsék el a szép magyar nyelvet.

A festő távozik, mi – de nem, nem fogunk az iráshoz, mert az ajtón
kopogtatnak és egy vándorló kalmár tekint be, s tolakodólag szól:

– Szép nadrágkelmét –

– Nem kell.

– Gyönyörű mellények –

– Nem kell.

– Pompás selyemkendők – franczia keztyük – nyakkendők –

– Nem kell.

– Csak méltóztassék legalább megtekinteni – igen finom –

– Lódulj pokolba!

– Alázatos szolgája.

Merkur tolakodó fia még be sem csukja az ajtót, s már három egyén nyomul
be a küszöbön és fölváltva szólnak:

– Sertéseladási hirdetést hoztam.

– Mindjárt.

– Pergősi úr nem kapta meg a tegnapi számot, azt mondá, hogy nem is
fogja többé járatni.

– Tüstént adatok példányt.

– Dergősi ur ezentul Füredre kivánja ujságát járatni.

– Jól van, majd teszek iránta rendelést, hogy pontosan megkapja.

– Pit um khilfeld.

– Nincs még, várjatok.

Az ajtón ismét kopogtak, még mielőtt e félelmes had távozott volna, s
egy száraz kereskedőlegény jelent meg, indulatosan mondván:

– Hirdetésünk nem jelent meg a mult számban, uram tehát visszakivánja az
öt forintot.

– Itt van.

A segéd ismét iráshoz fogott és az ajtón ismét kopogtak.

Ez már sok, gondolám, s eltávozám, a nélkül, hogy a kivánt tényt
leirhattam volna. Nem birtam tovább tanuja lenni e szörnyű zaklatásnak,
s megvallom, hogy a szerencsétlen segédszerkesztőket, az irodalom ezen
béketürő vértanuit, azóta szivemből tisztelem, s nyilvánosan kérek tőlök
bocsánatot addigi sértő balvéleményemért. –

Távozásom előtt még kérdém a szerencsétlen áldozatot, hogy hol szokott
estelizni, mert közlendőm iránt mindenesetre bővebben kivántam vele
szólani.

Ő a Széchenyi-kertet nevezé, azon megjegyzéssel, hogy rendesen csak tiz
óra felé szokott ott megjelenni, mivel dolgai miatt nem lehet előbb
szabadulnia.



IX.  Két szív és egy hajdú.

A szerkesztőségi segédtől, kit azok után, miket körülötte egyetlen óra
lefolyása alatt tapasztaltam, inkább főszerkesztőnek szeretnék nevezni,
a hatvani-utczába fordultam, s haza felé ballagtam, mert kiváncsi valék
a vad lány egész történetét megtudni, melynek elmondását még e délutánra
igérte.

Alig haladék néhány lépést, midőn számos embert hallék utánam sietni,
vagy legalább mögöttem jőni. Megállapodám tehát egy kalácsárusnő
mellett, s visszatekinték. Egy lány és egy férfi közelíte, nyomban
sarkuk mögött pedig egy városi hajdú lépdelt, s e három egyént számos
bámész követé. A lány oly szép volt, hogy bizonyosan bármely arszlán is
örömest kisérte volna őt és alkalmasint irigylé most a hajdú sorsát. A
férfi erőteljes derék legénynek látszott, s fogadni mernék, hogy bármely
uri házban is nagy örömmel fogadták volna őt fel komornoknak. Öltözetök
csinos és ízlésteljes vala, ámbár föl merem róluk tenni, hogy a
divatképet nem igen kisérték folytonos figyelemmel. A hajdú mind ezt nem
igen látszék észrevenni, vagy legalább nem tudá eléggé méltánylani az
ily külsőségeket, s csak a belső valódi érdemre tekinte, mert igen
mogorva hangon és teljességgel nem választékos kifejezésekkel nógatá
őket sietésre, sőt botját is oly jelentőséggel mozgatá kezében, hogy
minden pillanatban erőszakos alkalmazásától lehete tartani. Ugyan mit
véthetett e szép pár?

Két öreg asszony sopánkodva panaszkodott a fiatalság romlottsága ellen,
mely napjainkban árvizet és más mindenféle nyilvános csapásokat okoz, s
melyről az ő idejökben fogalma sem volt ez embereknek. Sopánkodásuk után
az egyik a kalácsosnőhöz fordult és ájtatos hangon kérdé:

– Fra Száli, nem ismeri ezen két rabot?

Száli asszony végig dörzsölé megfordított barna kezét szürke szemein,
mintha könyeket akarna belőlök kitörleni és igen szomorúan felelé:

– Hej, dehogy nem ismerem, dehogy nem ismerem!

– Ugyan kicsodák?

– Higyje el, Fra Vávi, nincs több ilyen két szív a két városban, s most
egy goromba hajdú mégis a dolgozóházba viszi őket!

– Mit vétettek?

– Valahányszor szolgálat nélkül volt egyik vagy másik, mindig nálam
laktak, minden hónapban legalább két hétig és egyetlen fillérrel sem
maradtak adósak.

– Dehogy?!

– Úgy bizony!

– De ugyan mondja el hát történetöket a szegény páráknak.

– Isten neki, hallják tehát!

A történetet én is végig hallgatám, s így elmondhatom azt, habár nem is
egészen Száli asszony szavaival, de mindenesetre oly hiven, mikép azt a
tárgy fontossága érdemli, sőt igényli. Egyébiránt szabad legyen azt azon
modorban előadnom, melyben a világhirű Sue «Vándor zsidó» czímű regényét
irá, melyet a gazdag német irodalom husz fordításban tömöget romlott
gyomrába, melyre a szegény magyar irodalom nem szorult és melyet
bizonyosan meg sem fogna egészséges gyomrú olvasó közönsége emészteni.

Az elemek iszonyú csatát vítanak, a villámok borzasztóan ropogtanak, eső
és vihar rettentően egyesültenek, s e kettő közé jég és dara
vegyültenek.

Az egész természet irtózatos működésben vala, s a földnek sarkai sirva
nyögdécseltek.

Ekkor egy férfi siete végig a háromdob-utczán, nehéz csizmában, melynek
patkója bizonyosan látható nyomokat hagyott volna maga után, ha ezt a
kövezet keménysége engedte volna, s a csizma tulajdonkép meg lett volna
patkolva.

Az elemek csatáztak, s a kutyák lehorgasztott farkkal vonultak a kapuk
alá, de a nehéz csizmájú férfi folyvást előre haladott és szilárd
kezekkel tartá kék kanavászból készült esernyőjét.

Az elemcsata oly dühösen folyt, mintha az egész természet meg akart
volna pukkadni.

Az utcza közepén nagy tó támadott, s a tónak ellenkező partja felé
emberi lény közelített.

Ezen ember pedig némber vala.

A némber nagy elszántságot látszott tanusítani és e tekintetben a
csizmás férfihoz nagyon hasonlított.

Ezen némber nem viselt oly csizmát, mely nyomot hagyhatott volna maga
után, hanem csak szerény czipőt, melynek egyike hűtlenül elhagyta már
lábát.

Most mind a ketten a tónak két ellenkező partjához érkeztek.

A férfi innen oda nézett, a némber onnan ide nézett.

Ezen különböző irányú nézésben egész leirhatlan világfájdalom feküdt.

A némber nem jöhete át, a férfi nem mehete át.

Ah, kérlelhetlen sors, mért zárád el őket egymástól?!

A férfi átnézett, s a némber is átnézett és szemeikben lelkeik
találkoztak egymással.

Az elemek még sem nyujtának békülésre kezet egymásnak, s a férfi és
némber sem segítheték át egymást, mert kezeik rövidek valának, mint az
élet, s csak óhajtásuk nyuladozott oly hosszúra, mint a halál.

A némber kiterjeszté karjait a kanavász esernyő után.

A férfi kimereszté szemeit – a némber után.

A természet vajudva nyögött, a némber rémültében sirt, s a férfi
boszúságában szivrehatólag káromkodott, mint a szakadó hideg jégeső.

E két emberi lény két keblében két szív dobogott, de két elméjében csak
egy gondolat uralkodott.

Mind a kettő oda kivánta tudniillik az őket elválasztó tócsát, hol még a
kukoricza sem terem.

Nagy szellemek gondolatai így szoktak egymással találkozni.

Ámde a tó mind e mellett is csak tó maradt, s a két szív és egy gondolat
törvényes tulajdonosai a tó ellenkező partjain maradtanak.

A tó ketté szakítja az utczát, mely szélső határa a széles országútnak,
s a némber czipőtlen lába borzad, mert szeptember hónap vége felé
közelít, s a felhők alá szökött nap nem küldheti le jótékony sugárait.

Balra házak emelkednek, jobbra szemétdombok áznak, mikről iszonyú
tömegek úsznak le a tóba.

Ez a háromdob-utcza!

És ugyan kicsoda ezen két emberi lény, kik a természet és szemétdomb
ezen irtózatos vonaglása és ázása közepett a tónak partjain ácsorognak?

A csönd ünnepélyes, e csönd alatt azonban csak a két lény hallgatása
értetik.

Honnan jött e két lény, kiket a természet bősz dühe oly konokul
választott el egymástól?

A férfi 1840-ben még csak kanász volt és gyakran futott a farkasok elől.

Utóbb ezen férfi paszomántos ruhát ölte tagjaira, s nemcsak farkasok,
hanem még szobalányok elől sem futott többé.

Végre a legvadabb szobalányok is szelidülve nyujták neki kezeiket.

És a némber, ki még mindig vágyó pillantásokat röpíte át a tócsán?

Ő szép volt, s némbernek ez többnyire elég, főkép ha szobalány, ne
vakmerősködjünk a természet legmagasztosb titkait romboló vad kezekkel
leleplezni.

És nevök?

A némber Sári, a férfi Habakuk nevet kapott; ámde ez nem baj, mert
hiszen Lélia és Trenmor neveket is kaphattak volna.

Ez tehát nem az ő hibájok.

Örökké fog a természet vajudni és kenetlen sarkaiban nyikorgani?

Nem fognak az égnek keserves könyűi szakadni megszűnni?

Nem fog a habarékos tónak hullámtengere apadni?

Nem! Nem! Nem!

Szerencsétlen Sári-Lélia!

Boldogtalan Habakuk-Trenmor!

Méltatlanul üldözött, szánakozásra méltó áldozatai a sorsnak!

De az erős férfi daczolni tud a végzés vas karával és a gyönge nő
örömest bizza magát az erősebbnek védelmére.

Trenmor ég felé emeli elszánt tekintetét, s kezeinek egyikét ökölbe
szorítja és örömest tenné ezt a másikkal is, de ebben a jótékony
esernyőt kell tartania.

Egy, kettő, három!

Vihar, némulj el!

Zápor, szűnjél meg!

Tó, fogsz-e apadni?

Nem?

Egy, kettő, három!

Megtörtént!

Trenmor a – tóba ugrik, s a hullámok sustorogva ölelkeznek össze térdei
fölött és nedves csókokat nyomnak szürke nadrágára.

Lélia hangosan fölsikolt, a mennydörgés gyönge visszhangot röpít e
sikoltás után, és a mennykő és sikoltás a villámok tüzes szárnyain
találkoznak egymással.

És mit csinálnak, miután egymással a levegőben találkoznak?

Semmit! Semmit! Semmit!

Trenmor hármat, Trenmor négyet, Trenmor ötöt lép a tónak habarékos szőke
hullámai közt, és Trenmor a tónak tulsó partjára érkezik.

Lélia mélyet sóhajt és ájulva dől Trenmor karjaiba.

Trenmor kebléhez szorítja Léliát, s a zajgó tónak tulsó partjára emeli.

Léliának ájulása e közben oly mély, mint a feneketlen tenger; de
lélekjelenléte mind a mellett is oly nagy, mint Napoleon nagysága, mert
ájulásának közepette kezeibe ragadá az esernyőt, hogy kényelmesebben
czipelhesse őt a tulsó partra Trenmor.

A nagy munka megtörtént, s a csatázó elemek bámulnak és Lélia ismét
magához tér, midőn czipőtlen lába a vizes köveket érinti.

Lélia!

Trenmor!

Többet nem szólhattak, s némán tekintének egymásra a kanavász esernyő
alatt, fölöttök dühös elemharcz, alattok lucskos kövezet.

Énekeljetek diadali dalt, oh, költők; mert a két szív megérté egymást,
noha a két száj néma maradt.

Boldog pillanat! Két mennykő csapott le egyszerre, két ajak simult
egymásra és két szív dobogott egymásért, s csak egy czipőtlen láb
didergett!

Ily boldog pillanatokkal fukar szokott a természet lenni, s szerencsés
az, kinek életében bár csak egyszer mosolyg is így a boldogság szelleme!

És ezen boldog pillanattól fogva Lélia és Trenmor méltán mondhaták:

Két láb és egy czipő, két szív és egy dobbanás!

Lélia és Trenmor szerették egymást, s a bömbölő vihar mennyei zenévé
változott és a napnak mosolygó sugárai fölcsókolák a vizet a hideg
kövezetről, s Lélia czipőtlen lába többé nem didergett.

A két szerető nem volt magyar, mert csak egy gondolata volt: egyesülés.

Az egyesülés pénzbe kerül, és a két szerető szegény vala.

Sirjatok, érzékeny olvasók, silány pénz gátolá a szeretők boldogító
egyesülését!

Ámde ők helyesen fogák föl a tizenkilenczedik század iparüző szellemét.

Lélia és Trenmor pénzt iparkodtak szerezni, pénzt, minden áron csak
pénzt.

Iparkodásuk szépen gyümölcsözött, s pénzecskéjök szaporodni kezdett.

De a hidegen számolgató világ nem tudá hő óhajtásuk végrehajtó eszközeit
méltánylani és iparüzésöknek nyomába jutott.

Ez nálunk csoda ugyan, de mégis igaz!

Lélia és Trenmor buzgó törekvése – lopásnak neveztetett, s Lélia és
Trenmor a dolgozóházba vezettettek!

Eredjetek meg égnek csatornái és potyogtassatok ökölnyi könyeket!



X.  Embervadász.

Lélia és Trenmor szomorú, regényes és mégis valóságos története annyira
megrendíté fogékony keblemet, hogy szokott vidámságom minden nyoma
eltűnt arczomról, s igen komoly ünnepélyességgel baktattam az országút
felé. Érzékenységem annyira föl volt csigázva, hogy ezen szomorú
pillanatban talán Beattinival és Móriczczal is ki tudtam volna békülni.
Hja, nagyszerű események rendesen nagyszerű hatást gyakorlanak a gyönge
emberi természetre!

Csöndes mélázásomból emberi kéz vert föl, mely karomat megragadá.
Szemeimet fölemelém, s egészen ismeretlen uracs tekintetével
találkoztam, ki legfinomabb izlés szerint volt öltözve és igen fáradtnak
látszott. Üdvözlés helyett e szókkal rohant meg:

– Mily véletlen szerencse, hogy önnel találkoztam!

– Nincs szerencsém –

– Ön nem ismer engem?

– Nem.

– Lehetetlen!

– Valóban, nem.

– Megfoghatlan, pedig nem rég a szinházban szerencsém – azaz
szerencsétlenségem volt ön lábára tapodnom.

– Nem emlékszem.

– Ah, rendkívül örvendek, hogy oly nagylelküen megbocsáta ön.

– De mondom –

– Kérem, kérem, feledjük az egész kellemetlen történetet, most sokkal
fontosb ügyről kell önnel szólanom.

– Méltóztassék, ámbár –

– Ah, értem, értem, sietni méltóztatik; csak röviden fogok tehát
szólani. Énekesnőnk ma föllép.

– Az nem ujság.

– Tudom, de rendkívüli ármányok vannak ellene mozgásban.

– Hasonlót hasonlóval.

– Képzelje ön csak, ki akarják fütyölni!

– Valóban?

– Becsületemre mondom.

– Ám fütyöljék, nem bánom, én különben sem vagyok barátja az operának.

– Helyes, helyes, magam is egészen úgy érzek, s szinte örülök a
botránynak; reménylem, nem fog ön ma a szinházból elmaradni.

– Sőt igen, mert nem szoktam fütyölni.

– Hiszen az nem is szükséges, de az ily botrányos esték mindig nagyon
mulatságosak.

– Nézeteink nem egyeznek össze; én a botrányt mindenütt gyűlölöm, s
leginkább a szinházban.

– Oh, de azért mégis csak el méltóztatik jőni, nemde?

– Nem. Ajánlom magamat.

– De talán –

Én elfordultam és az uracs tova rohant.

És ki volt ezen tolakodó uracs?

Embervadász.

Hogyan?

Igen, embervadász, de nem oly veszélyes, mint az «Utolsó Bátori»
embervadászai, hanem nevetséges kullancs, ki a művésznők uszályába
szeret tapadni, s nem távozik onnan, habár tüskén, bokron és sáron
hurczolják is keresztül.

Vesztegessünk leirására néhány sort, ha úgy tetszik.

Vannak művésznők, kik nagyon szeretik a nagy díjt, s van közönség, mely
az ily nagy művésznőket nem szereti állandóan oly nagyon, hogy nagy
díjok folyvást kitelhetnék a szinháznak általa hozott rendes
jövedelméből. Ez természetesen nagy baj, főleg a nagy művésznőkre nézve.

Az ily embervadász tehát, ki a kullancs irigylésre méltó szerepét
játszogatja körülöttök, mivel semmiféle más szerepre nem alkalmas széles
e világon, minden föllépésök előtt a város valamennyi kávéházát és
utczáját bebarangolja, mindenütt botrányról cseveg és leirhatlan
szemtelenséggel vadászsza az embereket szinházba menetelre és vadászata
legtöbb esetben sikerül. A művésznők ugyanis mindenkor birnak
tisztelőkkel és ellenségekkel, s ezenkívül mindenkor részrehajlatlan
hideg emberek is találkoznak.

A tisztelők az ily felszólításokra nem maradnak el a szinházból, hogy a
fütyölést tapsaikkal nyomhassák el. Az ellenkező indulatuak szinte
elmennek, hogy fütyölhessenek; a semlegesek közől pedig szinte sokan
sereglenek szinházba, mert gyarló természetében fekszik az embernek,
hogy más kárán szeret kaczagni, s a botrányok nemcsak nálunk, hanem
másutt is rendesen némi vonzó erővel birnak a nagyobb, vagyis
műveletlenebb közönség ellenében. Az ily fogás tehát mindenkor használ,
még pedig nem csupán egy estére, mert ha a botrány nem sül is el, sokan
azt szokták hinni, hogy majd a legközelebbi előadás alatt fog a szörnyű
csata véghezmenni. És ezzel még koránsem éri be az embervadász, hanem
tolakodása által egy pár hirlapra is némi kis befolyást tud magának
szerezni, és azokból buzgón puskázgat a közönségre, dicséretekkel
halmoztatva a nagy művésznőt és időről időre szomorú hangú tárogatót
harsogtatva szándéklott elmenetele fölött, mely az egész hazát
orvosolhatlan vészbe fogná dönteni.

Ezenkívül még igen számos kötelessége van az embervadásznak. Időről
időre verselőt tud szerezni, ki egy pár rántott csirkéért a nagy
művésznőt megénekleni tartozik és koszorukat vásárol, miket többnyire
maga dobál a szinpadra. Minden előadáson jelen van, s egy pár zsoldost,
vagy dalőrültet gyüjt maga mellé és akár kell, akár nem, mindig dühösen
tapsol, tombol és ordít. E zajgás az unatkozó karzatiakra mindig nagy
befolyással van, kik aztán ugyancsak derekasan összeverik első lábaikat
és torkukat sem kimélik, ámbár száz eset közől bizonyosan
kilenczvenkilenczszer nem tudnák megmondani, hogy tulajdonképen miért
tapsoltak és miért koptatták tüdejöket, a minek tudására egyébiránt az
embervadásznak nincs is szüksége. Emberek tapsolnak-e vagy lelketlen
erőművek, az neki mindegy, csak zaj legyen. Ezen oktalan lárma
természetesen ellenzéket alkot, s a józanabb rész pisszeg és morog; de
épen ez az, mit az embervadász óhajt, ez az igazi víz az ő malmára; mert
a szinházat sok szabadelmű férfi is látogatja, ezek tehát vagy egyik
vagy másik részre azonnal ellenzéket képeznek, s így utoljára a közönség
fele tapsol, fele pedig pisszeg, holott különben alkalmasint három
negyedrésze meg sem moczczant volna, s mindezt egyetlen embervadász,
vagyis művészeti kullancs okozza, kinek szavára különben a leggyávább
nyul sem ugranék ki a bokorból.

Ezen fölélesztett ellenzéki szellem azután általános élénkséget szül a
közönségben, mely rendes pártokra szakad és az izgatást egyik vagy másik
részre szinházon kívül is folytatja és így a nagy művésznőnek darab
időre ismét nagyobb hallgató kört szerez. Utóbb az ingerültséget ismét
pangás követi ugyan, de az embervadász nem nyugszik, hanem mindig újabb
meg újabb ármányokat használ a részvétlenség fölcsiklandozására,
minélfogva a részvét ismét éledezni kezd néhány napra, s tökéletesen
mindig csak rövid időre szűnik meg, mert a kullancs buzgalmát egyedül
csak a halál szüntetheti meg, s fogadni mernék, hogy utolsó mozdulata
még akkor is görcsösen vonagló tapsból áll.

De ugyan mi jutalma lehet az embervadásznak, ily roppant és folytonos
fáradozásai után, melyek folyvást sikerrel töltögetik a nagy művésznő
erszényét?

Valamint szolgálatai nagyok, korszerűek és hasznosak, úgy jutalma is
méltóképen nagyszerű és rendkívül buzdító.

Ő ugyanis saját pénzeért minden előadáson jelen lehet, a nélkül, hogy
ezen jogért a belépti díjon kívül egyebet fizetnie kellene; ő koszorukat
vásárolhat, ámbár ugyanazon egyet háromszor is ledobhatja egymásután, ha
némi változást tesz rajta, hogy gazdálkodását a közönség észre ne vegye;
midőn a nagy művésznőnek bérkocsira van szüksége, ő azt nemcsak
elhozhatja, hanem még ajtaját is megnyithatja, sőt néha bele is emelheti
a nagy művésznőt és addig tekinthet oda, meddig csak szemeivel láthatja;
ő vendégeket híhat meg a nagy művésznő parancsára, sőt maga is
részesülhet egy kanál leveskében, mert hiszen vig asztalnál mindenkor
bohóczra is szükség van; ő tüstént eltávozhatik, midőn a nagy
művésznőnek kellemes vendége érkezik; neki nemcsak enyelegni szabad a
művésznő kedvencz ölebével, hanem meg is fésülheti azt, ha annyi
gyakorlottsággal bir e művészi foglalatosságban, hogy a kedves kis
állatot nem sérti meg; ha a nagy művésznő a városligetben észreveszi,
hogy zsebkendőjét honn feledé, neki kétségbehozhatlan joga van azért a
városba visszafutni, csakhogy aztán gyorsak legyenek ám lábai; ha
rendkívül jól viseli magát, úgy a nagy művésznő kis mosóczéduláját ő
irhatja; ő azon boldog halandó, ki a művésznőnek jó éjszakát kivánhat,
és azután haza mehet; szóval, ő mindent véghezvihet, minek teljesítésére
a nagy müvésznő cselédeinek nincs idejök.

És ugyan van-e halandó széles e világon, ki ily magasztos és
megfoghatlan becsű jutalmakért élete legbüszkébb kivánatai közé ne
sorolná azt, hogy valamely nagy művésznőnek ily kimondhatlanul boldog
embervadásza, vagyis kullancsa lehessen?!

Mire ezeket elmondám és szobámba érkeztem, akkor ott lelém már a szép
fiatal vad lányt, ki az ablaknál állott, s rendkívül gyönyörködni
látszott az országútról emelkedő mesés sűrüségű porfelhők szemlélésében.

Beléptemkor ijedten fordult vissza, mert alkalmasint kínzóját, az
állatsereglet tulajdonosát, vélte közelíteni; de csakhamar öröm
mutatkozott arczán, midőn rám ismert.

Néhány közönös kérdés után végre így szólék hozzá:

– Rózsa, megigérted, hogy még ma elmondod történetedet.

– Igen szivesen, – felelte ő, s ismételt intésemre a pamlagon helyet
foglalt.

– Tehát halljunk szót.

Rózsa minden vonakodás nélkül elmondá történetét, mikép az itt szóról
szóra következik.



XI.  Félbenszakasztás.

Alig nyitá meg ajkait a szép Rózsa, történeteinek elmondására, midőn
ajtóm megnyílt s egy némber lépett be, kinek sajátszerű külseje azonnal
egész figyelmemet magára voná. Hervatag arczán nemes szépség
félreismerhetlen jelei mutatkoztak, miket a szenvedés-barázdálta redők
sem valának képesek tökéletesen letörleni, ámbár a gyöngéd vonások
sokkal hamarább szokták eredeti bájaikat elveszteni. Mély üregű szemei
kifejezés nélkül tévedeztek tárgyról-tárgyra, s csak néha villantak
nagyobb élénkségre, mint vihar után a láthatáron czikkázó villámok,
melyek nem gyújtanak ugyan többé, de mégis elevenen emlékeztetik romboló
erejökre az embert. Magas homlokát hosszú fürtök környezék, melyek egy
része fekete volt még, de fehér szálak is kezdének már belőlök előtünni,
mit nem annyira az idő, mint inkább rendkívüli események befolyásának
kelle tulajdonítani. Keskeny metszetű ajkain saját neme ült a dacznak,
mely nem annyira kihivó, mint mindent eltűrni kész jellemet árult el.
Nyaka száraz volt, s valamint ez, úgy rövid lélekzése s el nem fojtható
köhögés is tanusítá, hogy e némber nem fog sokáig e földön szenvedni.
Öltözete a legutolsó divathoz simult, de rendetlenségénél fogva azt
árulta el, hogy nem igen gyakran váltatik föl más által. Kezében hárfát
tartott e némber, melynek kopottsága folytonos használatra látszott
mutatni.

Tehát hárfás lány, gondolám, ki az apróbb csapszékekben trágár dalokkal
gyönyörködteti a serező hallgatókat s elég nyomorultan tengeti életét.
Hidegen szólék tehát, különben is bosszankodva a kellemetlen
félbenszakasztás miatt:

– Nincs zenére szükségünk.

A némber élesen jártatá rajtam végig szemeit s tompa, közönös hangon
viszonzá:

– Annál nagyobb szükségem van nekem nagyságodra.

E váratlan felelet által kissé meglepettem s már nyersebb megjegyzésre
akarám ajkaimat megnyitni, midőn véletlenül szemeire emelém tekintetemet
s kimagyarázhatlan megindulást érzék, mert e kihamvadt szemek e
pillanatban oly rémes szenvedélytől lángoltak, hogy hatásuk hatalmát ki
nem állhatám s félre kelle tekintenem, mintha mérges kigyó szemei
meredeztek volna rám. Kezem akaratlanul zsebembe mélyedett s erszényt
vonék elő; de a némber nem hagyá sejtett szándékomat végrehajtani, hanem
előbbi hangján nyomatékosan szóla:

– Nem így értettem. Míg e hárfa húrjai örömet hazudnak elszáradt ujjaim
alatt, addig testem nem fog nyomasztó hiányt érezni; de az embernek,
fájdalom, nemcsak teste van, hanem lelke is, melynek szinte táplálékra
van szüksége!

Itt elhallgatott a némber s kezeit görcsös remegéssel emelé szemeihez,
mintha könyeit akarná törleni, de csakhamar ismét lebocsátá azokat, mert
a szenvedély lángjai kiolták az enyhítő könyűk forrását.

Elfojthatlan szánakozással legeltetém rajta szemeimet s teljességgel nem
bírám magamnak e rejtélyes jelenetet megmagyarázni. A hölgy beszédmódja
s egész magaviselete sokkal nagyobb műveltséget tanusíta, mint első
pillanatban gyaníthatám s ez azon meggyőződést szülé bennem, hogy nem
oly elvetemült teremtmény áll előttem, kik, kecseik elvirágzása után, a
házalás egyéb nemei közt, gyakran a nyilvános zenézést is végső
segédszerül szokták használni, az éhség s meztelenség eltávolítására. Mi
hozhatá tehát a boldogtalan némbert ezen szánakozásra méltó helyzetbe? S
mi rendkívüli csapások szülhették e szörnyű bánatot, mely külsejét
ennyire megváltoztatá és lelkét oly zajos hullámzásra ostorozta?

E kérdések vonultak át agyamon s egyikre sem tudék kielégítőleg
válaszolni, valamint nem bírám legtávolabbról is sejteni, hogy mi vezeté
hozzám e szerencsétlent s mért kivánja épen az én segélyemet, holott,
emlékezetem legnagyobb megerőltetése után is, tökéletesen meg valék
győződve, hogy életemben most látom őt először.

Rózsa is csodálkozva tekinte e rejtélyes lényre s szemei és arczvonásai
világosan tanusíták, hogy ez előtte is tökéletesen ismeretlen.

Részvétem pillanatról-pillanatra növekvék a hárfásnő iránt, segítni
kivántam rajta, de nem tudám, mikép és mi által? Végre minden
készségemet csak abban tudám nyilvánítani, hogy székkel kinálám. S ő
észrevevé zavaromat, mert ajkait mosolyra látszott kényszeríteni, midőn
ajánlatomat elfogadá s az egyik karosszékben helyet foglalt, hárfáját
bal karjára nyugtatván. E mozdulatot ismét néma csönd követé, mely alatt
czélszerű kérdésen törém fejemet, míg ő szavakat látszott elméjében
keresni, annak elmondására, mi őt szállásomra hozá.

E hosszas hallgatás kínos kezde rám nézve lenni s tépelődésemnek csak az
lett vége, mit már korábban is tehettem volna; tudniillik, ezen egyszerű
kérdést intézém hozzá:

– Miben lehetek önnek szolgálatára?

Szavaimra megrezzenni látszott az ismeretlen hölgy, mintha mély
gondolatokból riasztottam volna őt fel s néhány percznyi szünet után
hideg, közönös hangon szóla:

– Saját ügyemben nem bátorkodtam volna nagyságodnak alkalmatlankodni; de
annak, ki által küldettem, nagy hálával tartozom, a különben kellemetlen
megbizatást tehát nem lehete visszautasítanom.

– És ki azon megbízó? – kérdém csodálkozva, mert meg nem foghatám, ki
választhata magának ily sajátszerű hirnököt.

A hárfásnő alkalmasint előre el volt e kérdésemre készülve, mert minden
fontolgatás nélkül rögtön válaszolt:

– Arra csak akkor válaszolhatok nyiltan, ha néhány kérdésemre kielégítő
választ méltóztatik adni.

– Ön tehát nem bízik bennem?

– Mondám már, hogy nem saját akaratomból állok itt; bizalmam vagy
bizalmatlanságom tehát ezúttal nem jöhet kérdésbe, s különben is,
annyiszor csalatkoztak már az emberek kölcsönösen bizalmukban, hogy
nemsokára maga e szó is el fog földünkről enyészni!

Ez utóbbi szókat elfojtott szenvedély tompa hangján ejté a beszélő hölgy
s arczát sötét bibor futá el; de csak egyetlen pillanatra s azután ismét
a halál ólmos fehér szine terült el rajta. E rövid, néma s mégis oly
kimondhatatlanul sokat kifejező változás varázserővel hatott rám s oly
csodálatosan érzém magamat e szerencsétlenhez vonzatva, hogy e
pillanatban életemet is kész lettem volna érette koczkáztatni, ámbár még
csak távolról sem sejthetém, hogy érdemes-e ily komoly részvétre. Van
azonban az emberi kebelben oly titkosan működő hatalom, mely
érzelmeinknek gyakran épen a legjobb irányt adja, habár annak okát nem
bírjuk is magunknak világosan megmagyarázni.

Ezen erő működék bennem is, midőn mintegy akaratlanul fogám meg a
hárfásnő kiaszott kezét s a részvét legnyájasb hangján kérdém:

– Kérdezzen ön, én mindenre világosan és őszintén fogok válaszolni.

A hölgy visszavoná kezét s ennek csak örvendheték, mert oly hideg és
nedves volt az, mintha kígyót érintettem volna, melynek bőrét hűvös
harmat cseppjei nedvesítik. Egész valómat kellemetlen érzés futá végig s
szinte jól esett, hogy szemeimet ezen eleven halottról az életteljes
Rózsára fordíthatám, ki félénkül vonult a pamlag szögletébe s
pillantásait aggályosan osztá meg köztem és e titokteljes némber közt.
Ez ellenben észre sem látszott őt venni, s valamint szavait csak hozzám
intézé, úgy szemeinek is egyedül én szolgáltam pillanatnyi vizsgálódási
tárgyul.

Fönnebbi szíves fölszólításom után vonásai csakhamar visszanyerék ismét
korábbi élettelenségöket s hangja legkisebb fölindulást sem sejtetett,
midőn a székről felállván, teljes nyugalommal e kérdést tevé:

– Bir nagyságod azzal, mit a mai férfiak legnagyobb része nélkülöz? Bír
nagyságod rendíthetlen kitűréssel?

E kérdés által kissé meglepettem, de kiváncsiságom még magosbra
emelkedék, s az igenlő felelettel épen nem késtem, mire az ismeretlen
vendég így folytatá kérdését:

– De én oly kitűrést értek, mely több sikeretlen s veszélyes kisérlet
után sem riad vissza, ha valaminek kivívását magában szilárdul
elhatározta; oly kitűrést, mely még a haláltól sem borzad, ha azt
útjában találja, hanem megküzd vele, s győz, vagy – élni megszünik.

– Ön rendkívül fölzaklatja kandiságomat, szóljon világosabban.

– Nem henye kandiság az, mit nagyságodnál keresnem kell, hanem jól
meggondolt és szilárd elhatározáson épülő válasz.

– Jól van, tudja meg ön tehát, hogy mind az, mit érintett, tökéletesen
kitelik tőlem.

– Ha egészen ismeretlen ember szólítaná is önt fel annak gyakorlati
bebizonyítására?

– Nem vagyok ugyan kalandkereső lovag a keresztes háborúk idejéből; de
oly veszélytől soha nem borzadok vissza, melynek kiállása által jót
eszközölhetek.

– Nem idegenkednék nagyságod ma éjfélkor látogatást tenni valamely
külvárosi házban?

– Éjfélkor?

– Igen.

– Kinél?

– Asszonynál.

– S kicsoda azon asszony?

– Csak annyit mondhatok róla, hogy nem szerelmi kalandra szólítatja
általam nagyságodat.

– S mért épen éjfélkor?

– Mert e látogatásnak titokban kell maradni.

– Mért nem jött tehát hozzám?

– Mert van valaki e városban, kivel az utczán véletlenül találkozhatnék,
mi által egész terve megsemmisülne.

– S kicsoda azon ember?

– Sobri.

– A zsivány?

– Igen.

– Hiszen az meghalt.

– Ki tudná azt bebizonyítani? Vagy be tudná nagyságod bizonyítani, hogy
bizonyos – Beattini grófnő meghalt, mivel koporsóját a gyászkocsin
látta?

– Hah, kicsoda ön?

– Nem idegenkednék nagyságod ma éjfélkor látogatást tenni valamely
külvárosi házban?

– Önt Beattini küldötte hozzám?

– Esküszöm az élő istenre, hogy nem élhetnék egy napot, ha Pesten
létemet valamikép megtudná a gróf!

– Hihetek ön szavainak?

– Esküdtem!

– Hol azon ház?

– Itt e czédula útba igazítandja önt. Méltóztassék balról a harmadik
ablakon hétszer kopogtatni, s azon asszonyhoz fog vezettetni, ki által
ide küldettem.

– El fogok jönni.

– Jó éjszakát!

– Mikor látom önt ismét?

– Alkalmasint soha.

– De kicsoda ön?

– Miért e kérdés?

– Ön sorsa engem rendkívül érdekel.

A hölgy gondolkozni látszék, s rövid szünet után kissé meghittebb
tekintettel szóla:

– A városerdei szinkör mögött ma délután nagy társaság mulat, zenészei
közt egy öreg czimbalmos czigány is van, kérdezze ön tőle, hogy
emlékszik-e még életének legszomorúbb napjára, s arra, ki akkor
árvaságra jutott és ő el fogja történetemet mondani.

E szók után illedelmesen hajtá meg magát rejtélyes vendégem és gyorsan
távozott.



XII.  Bérkocsis és politika.

A hárfás hölgy utolsó szavai épen nem csökkenték kiváncsiságomat, mert
előbbi czélzása Beattini grófnőre azt gyaníttatá velem, hogy története
alkalmasint némi kapcsolatban áll eddigi kalandimmal, s így nagyon
természetes, hogy távozása után azonnal elbúcsúzám Rózsától, története
elmondását kissé továbbra halasztatván, mert különben az öreg
czimbalmost könnyen elszalaszthattam volna, s vele talán érdekes
vendégem történetét is. Kevés pillanat mulva tehát bérkocsiban ülék és a
városerdőbe hajtattam.

Nem fog talán neheztelni a szíves olvasó, ha addig, míg a czimbalmossal
találkozom, röviden elmondom azt, mit a bérkocsisok belső s külső
tulajdonságaiból, hosszas tapasztalás után, bővebben kipuhatoltam, sőt
részint tőlök bizalmas vallomásképen hallottam.

A bérkocsis a haladás hatalmas eszköze, s már ennélfogva is rendkívüli
figyelmet érdemel a mai politikai világban, melyben már, úgyszólván, a
levesnek is nem ízét, hanem politikai szinét szoktuk tudakozni. Sőt mi
több, a bérkocsis nem fontolva halad, s ez már új ok arra, hogy a mai
divatos fogalmak szerint a figyelmen kívül még bámulást is
igényelhessen, mely napjainkban a tisztelés helyét szokta pótolni.

Miután ezek szerint annyi bizonyos, mikép a bérkocsis halad, még pedig
nem fontolva, igen természetes, hogy működése a mai politikával nagy
szellemi rokonságban áll, azaz: a bérkocsi és politika közt általánosan
s a bérkocsis és politikus közt különösen igen nagy hasonlatosság
uralkodik. Sikerülend-e ezt alaposan bebizonyítanom, azt – majd
meglátjuk; én legalább bátran kisértem meg e nagyszerű munkát.

A bérkocsisnak pénze van, ezen lovat és kocsit vásárol, melyek neki jól
kamatoznak. A politika is kocsi, melyen magokat sokan szeretik magosra
vitetni, hogy ott szép kilátásnak örvendhessenek és – lenézhessenek, s
ezért a kocsi tulajdonosának örömest adóznak, ki viszont azokat fizeti
és abrakolja, kik parancsa szerint húzzák a politikai kocsit; melynek
azonban többnyire oly rosszak rugói, hogy ugyancsak megkínoztatik a benn
ülő, ki annálfogva legtöbb esetben csakhamar ismét kiszáll és helyét
másnak engedi át. Hogy a kenés mind a két kocsi mozgását gyorsítja, azt
említnem sem kell; az mindazáltal illő megjegyzést érdemel, mikép a
bérkocsinak mindig csak négy kereke van, míg a politikai kocsik mellett
mindenkor sokan találtatnak, kik az ötödik kerék haszontalan szerepét
vetélkedő buzgalommal vállalják el és oly büszkék e nevetséges
helyzetökre, mint iskolás gyerkőczök a papiroscsillagra. Mind a két
kocsinak bakja van, s valamint a bérkocsién csak szolga áll, úgy a
politikai kocsiéra is csak azok kapaszkodnak, kiknek gondolatai
szolgaruhát viselnek, habár külsőleg a szabadság eszközét csörgetik is
baloldalukon. A bérkocsi gyakran, a politikai pedig mindig poros vagy
sáros, s ezen utóbbi még belől is, mert tiszta úton csak fölötte ritkán
jár s azoknak lábai is rendesen nem egészen tiszták, kik a benne ülhetés
díját megfizetik. Mind a két kocsi oly alacsony, hogy egyenesség nem
uralkodhatik bennök; azaz: minden benn ülő kénytelen meghajlani vagy
kalapját levenni, s e szerint a szabadságról lemondani, mert a kalap a
szabadságnak jelképe. Ez okból a valódi nagy férfiak rendesen kerülni
szokták e kocsikat és inkább gyalog s szabadon járnak a nép között. Eső
ellen mind a két kocsi biztosít, de e csekélység figyelmet sem érdemel,
ha meggondoljuk, hogy vajmi sokan borultak ki már belőlök, s vagy
életöket, vagy legalább ép tagjaikat veszték el, vagy oly módon sérültek
meg, hogy huzamos ideig szobához bilincselve kelle szenvedniök és az
isten adta szabad levegőt nélkülözniök. Nagy terhet sem a bérkocsi, sem
a politikai hintó nem bír el, s azért azok, kik ezen utóbbiban ülnek,
többnyire nagyon keveset nyomnak és könnyen hajladoznak minden
zökkenésre, mint az üres kalászú gabonaszál, midőn éjszaki szelek
tánczolnak végig a szántóföldeken. Valamit, például tárczát, mely a
pénzen kívül még följegyzett gondolatainkat is foglalhatja magában, e
kocsikban igen veszélyes elhagyni, mert bizonyosan más kezekbe kerülnek;
ez azután oka annak, hogy különösen a politika hintajába ülők rendesen
nagyon üresen szoktak helyeikre telepedni. Mind a két kocsiban csak
henyélni szoktak az emberek, mert ha nyitva hagyják, úgy mindenki
láthatja őket, napjainkban pedig senki nem szereti a szigorú nyilvános
ellenőrködést; ha ellenben a függönyöket lebocsátják, akkor gyanut
gerjesztenek, hogy rosszat visznek véghez, a gyanusítást pedig már csak
azért sem szeretik, mert az a mai világban nagyon mindennapivá és
közönségessé vált. Ime, ez egyik fő oka, hogy most a politikai téren
semmi említésre méltót nem visznek véghez azok, kik a politika
hosszúfuvaros hosszú szekerén üldögélnek. A bérkocsik az uraságok
hintait utánozzák, s zöld vagy vörös szinöket sárgává vagy feketévé,
vagy egyébre változtatják, oly gyakran, mikép azt a divat időről-időre
parancsolja; így a politikai hintók sem maradnak meg eredeti szinök
mellett, hanem a külföldet híven majmolják, s annak változékony
lobogójához alkalmaztatják szinöket. Végre valamint a bérkocsinak nincs
lelke és érzése, úgy a politikai hintóban sem igen lelhetni föl e két
jeles tulajdonságot. Mind a két kocsiban irott utasítás van, melyhez
szorosan tartozik magát alkalmazni a kocsis és a benn ülő; itt azonban
mégis létezik a kettő közt egy kis különbség, az tudniillik, hogy a
bérkocsiét a kocsis nem tartja meg, a politikai hintóét ellenben a benn
ülő törekszik lehetőségig mellőzni és e miatt azután a bérkocsiban a
benn ülő, a politikai hintóban pedig a kocsis bosszankodik. Ezen
ellenkező eredményt mindazáltal szerencsére egészen helyre üti azon szép
hasonlatosság, mely szerint mind a két bosszankodás rendesen egyenlőn –
siker nélkül szokott maradni. A bérkocsival rendesen csak rövid, a
politikai hintóval ellenben többnyire hosszú útra szoktak indulni; de
szerencsére ez sem árt a kettő közötti hasonlatosságnak, mert egyikkel
sem haladnak messzire, hanem csak egyik utczából és sikátorból a másikba
botorkálnak. Télen a bérkocsi szántalpon csúszik, mi a politikai
hintóban gyakran nyáron is megtörténik, még pedig szántalp nélkül is,
mihelyt kereke a magosban megköttetik, hogy baj ne történjék. Ily
alkalommal természetesen mind a két kocsiban csörgők használtatnak,
minőkkel mult századokban az úgynevezett csörgősipkák díszesítettek. Mi
már a kocsik haladási eszközeit illeti, ezekre nézve is tökéletes
hasonlatosság uralkodik a bérkocsi és politika hintaja közt. A bérkocsi
lovai mindig rossz bőrben vannak, keveset esznek, sokat isznak és sok
verésben részesülnek; a politikai hintó előmozdító eszközei szinte
szomorúcska kinézésűek, még kevesebbet válogathatnak az ételben,
rendkívül sokat isznak és verésben is derekasan részesülnek, s
rugdalózni is tudnak, valamint amazok.

Bebizonyítván e szerint a bérkocsi és politika közti hasonlatosságot,
bízvást megkisérthetem a bérkocsis és politikus közt létező szellemi
rokonságot.

Mind a kettő ember, következéskép gyarló, s ennél fogva egyik sem tartja
magát annak. Mindketten rohanva haladnak, mindent legázolva, mi útjokban
áll, s mégis utoljára is mindenkor csak korábbi helyökön állapodnak meg,
honnan oly nagy robajjal indultak ki, mintha sarkaiból akarnák a világot
kiforgatni. Hátra csak akkor tekintnek, midőn valaki elkiáltja magát:
«Hautshintri!» mert máson könnyítni nem szeretnek, ha saját terhök
ezáltal kissé növekszik. Ütő eszköz nélkül nem tudnak boldogulni, s akár
ostor, akár ólmos bot az, mindig csak azok ellen használják, kiknek
ereje által előre haladnak. A bérkocsist gorombaság kivonatának szokták
nevezni s valóban égbekiáltó bűnt követne el, ki állítani merészlené,
hogy a politikusok mindig finom kifejezéseket használnak vitatkozás
alkalmával egymás ellenében. A kefét s vakarót mindketten gyakran
alkalmazzák, azon különbséggel mindazáltal, hogy a bérkocsisok az alájok
rendelteket, a politikusok pedig a fölöttük állókat kefélik és vakarják;
e két műtételnek egy a haszna: csak addig láthatni sikerét, míg tart.
Mind a kettő nagyon szereti az erős kifejezéseket, ámbár hallgatóik,
bármint hegyezik is füleiket, bizony nem igen értik azokat. A
bekanyarodásban nagyon ügyesek, s gyorsaságuk oly nagy, hogy alig veszi
az ember észre, midőn az egyenes útról jobbra vagy balra fordulnak.
Köpönyegöket mindig szél ellen fordítják, s a napnak csak hátukat
mutatják, mert az izzadást nem szeretik, melylyel mások mindennapi
kenyeröket keresik. Mind a kettő igen ingerlékeny természetű, s
annálfogva soha nem nyughatik, hanem, ha tettekkel nem is, legalább
okoskodásokkal töltik az időt, akár van azoknak hasznuk, akár nincs. Így
például, ha a politikusnak földje van, azokat kivánja adóztatni, kiknek
nincs; a bérkocsis pedig, midőn egykor hallá, hogy a lovakra adót
szándék vetni, így kiálta föl: «Inkább a szamarakat kell adóztatni, ez
legalább nem terhelné nagyon a szegénységet.» Mind a kettő szereti az
elménczkedést, mert ezzel a nyomósb okok hiányzását némileg
elpalástolhatni, s ha például ezt kérdi az ember tőlök: «Mi ujság
Budapesten?» bizonyosan mind a kettő így fog válaszolni: «Az úr
bizonyosan idegen, mert különben tudná, hogy nálunk minden csak a
réginél marad.» Ámbár mind a kettő rohanva vágtat, mégis annyi idő alatt
halad egyik pontról a másikra, mennyi alatt Napoleon országot hódított,
Espartero miniszterséget buktatott, s Hegel egy szippanat burnótot
tömött orrába, midőn azt bizonyítá be, hogy a mozgalom csak a
nyugalomnak folytatása, mely állítása által alkalmasint ránk czélzott.
Mind a kettő nagyon bálványozza az allopathia gyógyrendszert, mely
ellenkező szereket használ, s azért ott vágtatnak leggyorsabban, hol
lassú haladás parancsoltatik, mert ők különben is senki által nem
hagynak magoknak parancsoltatni. Ugyane jellemvonásuk következtében
bámulatosságig szabadelműek, mert bármit beszéljen is ellenök a sajtó,
ők makacsul megmaradnak kerékvágásukban és senki elől nem térnek ki,
bármily súlyos szekérrel vagy okokkal találkoznak is. E tekintetben
mindazáltal némileg csakugyan mégis különböznek egymástól, mert a
bérkocsis csak neveti a sajtó igazságos megróvásait, míg a politikus
többnyire ugyancsak haragszik miattok. Bélyegző hasonlítás köztük még az
is, hogy a két garast egyik sem szereti; a bérkocsis ugyan nem hagyja
magát két garassal kifizettetni, a politikus pedig nem hagyja magát két
garas fizetésére kényszerítetni. Egyben mindazáltal mégis lényegesen
különböznek egymástól, a bérkocsis tudniillik szereti lovait és
gondjukat viseli, mert csak ezek által haladhat előre; a politikus
ellenben többnyire megvetéssel fordul el azoktól, kiknek köszöni, hogy
előre haladott. Ámde a hálátlanság annyira sajátja a mai világ
embereinek, hogy e kis különbözés a többi hasonlatosságokat épen nem
döntheti meg.

E szerint tehát erősen hiszem, hogy fönnebbi állításom második részét is
elég alaposan bizonyítottam be; legalább mindenesetre oly alaposan,
mikép azt most a politikai világban rendesen tenni szokás.

Mivel pedig még nem értünk ki egészen a városligetbe, tehát legyen
szabad még néhány észrevételt tennem, melyek különösen csak magát a
bérkocsist illetik, minden politikai szinezet tekintete nélkül.

Nem tagadhatni, hogy a bérkocsist is asszony szülte, mint más közönséges
embert, de azért az mégis több eredeti és sajátszerű bélyeggel
ékeskedik, mik által más közönséges emberfiaktól lényegesen különbözik.
Ő igen hasznos tagja az emberi társaságnak, mert korán kel föl és későn
fekszik le, s ámbár mindig ül, mégis sok pénzt szerez, minélfogva
némileg a tudósakhoz is hasonlíthatni őt, kik szinte sokat ülnek,
csakhogy kevesebb pénzt keresnek, ámbár tollukkal gyakran fájdalmasb
csapásokat osztogatnak, mint ostorukkal a bérkocsis. E hasonlatosság
azonban nagyon fölületes, mert a bérkocsis gyakran megvakítja ostorával
az embereket, a tudós ellenben sokszor ugyancsak fölnyitja szemeiket
tollával, s a bérkocsis magosan ül, míg a tudós alacsony szalmaszékkel
is kénytelen megelégedni.

A bérkocsis bőkezű ember, bármennyit nyomunk is markába, meg lehetünk
győződve, hogy még kétszer annyit is elfogadna, s azonkívül minden
gáncsoló megjegyzést legnagyobb uzsorával szokott visszafizetni. De ő
nagy emberismerő is, úgyszólván orrán látja meg az embernek, hogy
szokott-e bérkocsit használni, vagy nem. Emlékezőtehetsége valóban
bámulatos, ha valaki csak egyszer vonakodott is neki a szabott rendes
díjnál kevesebbet fizetni, bizonyosan évek mulva is ráismer, s nem
nyitja meg előtte kocsijának ajtaját, csak azt mondván nagy szárazon,
hogy már föl van fogadva.

A bérkocsis igen jól érti a század szellemét, s azért épen nem
vesztegeti meg az ujdonságírókat, mert jól tudja, mikép valamennyit úgy
sem nyerhetné meg, s azért inkább csak ott forgolódik ügyesen, hol a sok
panasz néma elhallgatását véli kieszközölhetni, s e taktika által még
soha nem csalatott meg.

A bérkocsis gyakran megházasodik ugyan, mert hová tenné különben pénzét?
De azért mégis nőtlen szeret maradni, mert házat venni mindig jó, de
feleséget tartani néha nagyon is rosszacska. Ezért azonban korántsem
marad szíve mindig érzéketlen a szerelem iránt, s ő többnyire a
hatalmasok példáját követi, kiknek szívökben nemcsak egy kép számára
találtatik hely. Gyakran megesik azután, hogy szívesen látják őt a
maradékra ott, hová valamely illatos uracsot néhány óra előtt
estelizésre szállított.

A bérkocsis igen nagy barátja a csöndes és ártatlan elmélkedésnek, mire
oly sok ideje van, hogy maholnap bizony még a tömérdek német bölcsészen
is kifoghat. Így például, midőn csöndesen áll egy helyen, ezt gondolja:
Mégis csak szép a magyarok nagy részének élete! – A rózsapiaczon: Mennyi
keményítő, czipő és kefe! Hát a rózsa hol van? A vásárló hölgyek
arczain. – A városház előtt: Nagy ház, szép ház, de mégsem szeretnék
benne lakni. – A vácziutczában: Mennyi bolt van itt becsukva, pedig
semmit nem vétettek; tulajdonosaik ellenben szabadon járnak, pedig… – Az
urak utczájában: Tudom én, mért nem laknak itt zsidók! Az urak úgy is
fölkeresik őket, habár fúrólikban laknának is. – A német szinház előtt:
Ugyan minek tanulnék meg magyarul, hiszen számomra áll itt e pompás
épület. – A nemzeti szinház előtt: Bárcsak beállna már a vásár, mert
szegény lovaim maholnap kidőlnek a hámból; máris oly vánnyadtak, hogy
bizony járni sem tudnának, ha lábok nem volna. – Az országúton: Mily
széles az országnak útja, s még sem férnek meg rajta a külön
felekezetek! – A magyarutczában: Annyira meg vannak itt szorítva a
lakosak e szűk utczában, hogy bizony nem mozoghatnak szabadon! – A
királyutczában: Nem kellemes ugyan a szaga, de legtöbb pénz van benne. –
A szélutczában: Sok szeles kereskedő lakik itt, ki a kereskedési
világban rossz széllel vitorlázott. – A háromdobutczában: Ez már kevés
Pestnek, mert száz dob sem elég a csődületek kihirdetésére! – A «két
pisztoly» előtt: Itt bizonyosan magyar a gazda, azért nem tudja
fegyvereit használni. – A tehénutczában: Itt bizonyos tisztviselőknek
kellene lakni, kik ugyancsak értenek a fejéshez. – A mázsautczában: Itt
egy magyarországi német író sem lakik, mert félnek, hogy mindennap
könnyűknek fognának találtatni. – A budai szinkör előtt: Itt
struczmadarak is léptek már föl, jeléül, hogy ide ugyancsak jó gyomor
kell. – A ráczutczában: Mégis szerencse, hogy ez a legrövidebb utcza
Pesten. – Az ujvilágutczában: Ennek az utczának igen jellemző neve van,
mert itt tanítják azon fölséges tudományt, mely ha nem is új, de
legalább más világba szállítja az embereket. – A megyeházutczában: Ez
elég szűk ugyan, de három év alatt mégis vajmi sok történik benne! – A
kétszívutczában: Innen nem házasodunk. – A szerecsenutczában: Itt sok
oly ember lakik, kiket az emancipatio sem fog fehérré mosni. – Íme, e
rövid vázlatból is világosan láthatni, hogy a bérkocsis elméje soha nem
pihen. Egyébiránt azonban mégis ő sem igen különbözik a többi közönséges
emberektől, sőt a legmagosabban állóktól sem, mert róla is el lehet
annak idejében mondani: élt és – meghalt!



XIII.  Rákosi gyűlés.

Meg ne ijedjenek, nyájas olvasóim, e nagyszerű czímtől, mert valóban nem
oly irtózatos eseményeket fogok alatta elősorolni, minők az «Aradi
gyűlés» alkalmával véghez mentek; hanem csak egyszerű és ártatlan
időtöltést, melynek nem tudtam illőbb nevet adni. Mulatságnak kellett
volna azt ugyan neveznem, mert mások annak czímezik, de én nem igen
szeretem mások állításait hinni, s azért többnyire csak tulajdon
meggyőződésemet követem. És ugyan mikép is nevezhetném azt mulatságnak,
midőn sokan az egész napot Rákosunkon töltik el, a szabad ég szabad
napvilága alatt, melynek tüzes sugárai ugyancsak szabadon pörkölgetik az
ember fiát, mely kellemetlenség csupán a szabad szárnyakon röpülő
porfelhők által enyhítetik! De lássuk közelebbről a tárgyakat.

Az alatt, míg a bérkocsis jeles tulajdonságai fölött elmélkedtem,
szerencsésen kiértem a Rákosra, s az utolsó facsoportozatnál kocsimat
elhagyám, hogy kevésb föltünéssel juthassak a gyűlésező társaság
közelébe, hol az öreg czimbalmossal találkoznom kelle, ha titokteljes
vendégem iránt tisztába akarék jőni.

A nap már alkonyat felé járt ugyan, de azért mégis oly melegen sütött,
hogy a leghidegebb fejből is költői fölhevülést csikarhatott volna. S
mondhatom, ugyancsak költői helyzetben találám a gyűlésező társaságot!
Mielőtt azonban rövid leirásához fognék az előttem kitárult jelenetnek,
általánosan kell még néhány szót ejtenem a tisztes társaságról. Tagjai
mind németek voltak ugyan, de ereikben mégis legjobb magyar vér folyt,
mert erősen elhatározák, hogy testestől-lelkestől magyarokká fognak
lenni. Ez okból tehát nem jártak a Svábhegyre, hol a magyarok németül
mulatnak, hanem a szép Rákosra sereglettek, reménylvén, hogy azon hősök
szelleme, kik ott hajdanában jártak, keltek, hatályosan fogja őket
megszállani, s derekasan előmozdítandja magyarosodási dicső szándékukat.
Ennélfogva még a németes rántott csirke is száműzetve volt körükből, s
helyét a szilárdabb jellemű töltött káposzta foglalá el, karöltve a
csípős természetű pörkölthússal és nyomban a negédes simaságú túróslaska
által kisértetve, mely három étel egyszersmind mostani politikánkat
jelképezheté.

A töltött káposzta ugyanis mozdulatlanul marad meg helyén a fazékban, s
csak mogorván pöfög magában, épen mint azok, kik a világért sem akarnak
helyökből kimozdulni, s talán még ágyaikban sem fordulnának egyik
oldalokról másikra, ha attól nem tartanának, hogy végre oda ragadnak. S
valamint a töltött káposzta táplálja a testet, úgy ezek is, mivel
többnyire jól elhíznak, kellemes lakmározást nyújtandnak egykor a
férgeknek, a sír mélyében, hol már azután igazán kedvökre pihenhetnek.

A pörkölthús hevesen buzog a bográcsban eleinte és a vigyázatlanok
száját ugyancsak megégeti, s akkor lesz csak igazán jó, midőn hosszú
leve, mely eleinte oly nagyon buzgott, derekasan lefőtt. Ilyenek a
rohanók is, míg hosszú léhez hasonló üres szavaik buzognak és pattognak,
addig szilárd haszonra nem igen lehet őket fordítani; hanem, miután
kizajongták magokat, s a száraz tények mezejére bocsátkoznak, akkor
bezzeg sok jót eszközölhetnek.

A laska ellenben se nem rohan, se nem tapad egy helyre, hanem csak úgy
csúszik egyik oldalról a másikra, s fölpuffasztja ugyan a gyomrot, de
erővel nem igen látja el az egész testet. Ilyenek azon nagyérdemű
hazafiak, kik akarnának is, nem is, s annálfogva úgy állnak a hazában,
mint az ablakfa a házban, azaz: sem künn, sem benn, s habár nem igen
rontanak is, de valóban nem is használnak, hanem legfölebb csak szelet
csinálnak, mintha bizony ők is az érdemért küzdők soraiba tartoznának.

Ha azonban a fönnebbi három étel jó gyomorban barátilag egyesül, s illő
mennyiségű jó magyar borral leöntetik, akkor igazán kiterjesztőleg s
erősítve hatnak az egész testre; s ugyanezt eszközölhetné az érintett
három politikai párt is, ha egy gyomor helyett egy kalap alá lehetne
őket keríteni, s bor helyett állandó lelkesüléssel úgy leönteni, hogy
egymástól soha többé el ne váljanak.

[Illustration: Rákosi gyülés.]

Ezekből láthatni tehát, hogy e derék gyűlésező társaságnál az étel is
jellemző politikai színt viselt, még pedig tökéletesen nemzeti színt;
mert a káposzta zöld, a hús vörös, a laska pedig fehér.

Egyébiránt különben is minden mozdulata mutatá ezen társaságnak, hogy
nemcsak mulatozás végett gyűltek össze, hanem ezt csak mellékesnek
tarták, s leginkább a nemzetiség s magyarosodás előmozdítására
törekedtek. Ez okból szavaltak és verseket rögtönöztek, ámbár szinész
vagy költő soha nem volt közöttük, s az idő többi részét czéllövéssel
tölték, jól tudván, mikép sok bajt okozott az már a magyarnak, hogy
többnyire csak bakot lőtt, a kitűzött czélt pedig épen csak ritkán érte
el. E közben mindig magyar zene harsogott, s a legnemzetiesb irányú
áldomások hangzottak. Ezeket előre bocsátván, most már legyen szabad
kissé részletesen is körültekintenem.

A háttérben Rákos folyam mozgott csöndesen tova, s kút sehol nem volt
szemlélhető, minélfogva a bort bizony nem igen lehete vizezni, mert

  «Barna leány a faluból,
  Hej ne igyál a Rákosból!
  Magyar csonton foly a vize
  Könyektől sós annak íze.»

Azonban a hölgyek számára mégis úgynevezett «Schusterwasser» vagyis
rojcsi savanyúvíz kinálkozott enyhítő nedvével, melyet a férfiak nagy
része is használt, hogy a bor valamikép ártalmukra ne válhassék. Néhány
fa és bokor legalább annyi árnyékot adott, mennyi elég volt azon érzés
fölébresztésére, hogy bizony nem ártana jó hűvösben heverészni.
Kimetszett gyepszeletekből regényes tűzhely volt rögtönözve, mely körül
ugyancsak sürgött-forgott a csinos szakácsné, ízletes estelit készítve a
víg gyűlésezőknek.

A mint közelebb lépék, hogy mindent jobban láthassak, s egyszersmind
czimbalmosomhoz juthassak, egy fiatal ismerősemet pillantám meg, ki igen
jó kedvében volt, s legnagyobb nyájassággal nyakamba borult és kissé
fáradt hangon szóla:

– Barátom, te igen jó fiú vagy.

– Te is, – mondám én, s karjaiból kibontakoztam.

– De most szólj igazat, hiszed-e, hogy én czélba tudnék lőni, ha
akarnék?

– Meglehet.

– Barátom, ez nem elég; itt egyenesen kell beszélned. Feri barátom azt
mondá, hogy kezem reszket, mivel a pohár emelésében elfáradt.

– Meglehet.

– És ezt te mondod?

– Csak úgy gondoltam.

– Ez nem szép tőled, édes barátom, s ezért meg kell velem vínod.

– Világért sem.

– Meg kell lenni.

– Nem.

– Majd megmutatom, hogy az én kezem nem reszket.

– Úgyis elhiszem.

– Az nekem nem elég.

E szók után egy egész sódart ragadott föl a tűzhely mellől és hideg
komolysággal szóla:

– Nézz fegyver után.

– Nem éhezem.

– Oh, ne gúnyolódjál, mert a disznóláb is elsülhet.

Ekkor barátom magosra emelé a kövér sódart, melynek súlya azonban, midőn
karját ismét le akará bocsátani, oly szépen leültette őt, mintha soha
lábain sem állott volna. Ámde ne gondolja azért senki, hogy ittas volt,
épen nem; hanem van bizonyos neme a kábultságnak, mely a gyöngébb
idegzetűeket mámorhoz hasonlító állapotba juttatja, ha az egész napot
szabad ég alatt, s derekasan vigadva tölti el. Ilyenkor azután egyetlen
pohár borocska is nagyobb kárt okozhat az emberben, mint födél alatt egy
pár itcze. Barátom értekezést akart ugyan kényelmes ülőhelyzetében
tartani megsértett böcsületéről, s puskát és ágyút emlegetett; de én
azért nyugodtan fordulék balra, hol igen kedélyes mezei jelenetet láték
kifejleni.

A zöld gyepen ugyanis két zöld frakkos férfit pillanték meg, az élet
legjobb idejében, s fehér nadrágban, mikre a fű néhány zöld vonást
föste, melyek a mezei mulatságnak rendkívül regényes színt kölcsönöztek.
E két férfi arczán a dicsőülés boldog érzete tanyázott, s örömtől
szeliden ragyogó szemeik alaposan gyanítaták, hogy, habár a czélt nem
találják is már el, de a magyar szellemű gyűlésezés eredeti és nagyszerű
czélját csakugyan meglelték. Látszott, hogy kemény tusát állottak ki,
mert számos üres üveg hevert mellettök, miket elázott kortesekhez
lehetne hasonlítani, ha e társaság is alkotmányos jogokat gyakorlana;
mit azonban nem cselekszik, mert csak maga oltja szomját.

E két férfi tölt poharat tart kezében, s a vastagabb így szól a
másikhoz:

– Edus, ily jól még soha nem mulattam.

– Én sem! – felelte a soványabb, s olvadozó tekintetet vetett barátjára.

– Borunk nagyon jó.

– De milyen!

– Oh, Edus, mégsem ebből származik ám mulatságunk jósága.

– Nem-e?

– Nem bizony.

– Hát miből?

– Abból, hogy itt mind oly jó czimborák vagyunk.

– Igaz bizony.

– De, Edus barátom, én a többivel annyit sem gondolok, mint a körmöm
élével, mert csak te vagy az én barátom. Csak te szeretsz engem, s oly
szépen szavalsz, hogy akár pénzért is mutathatnád magadat.

– Oh, barátom, én bizony csak szegény legény vagyok; de a te művészeted,
az ugyan ritkítja párját. Midőn feleségemet lerajzoltad, mindjárt
ráismertem.

– Elhiszem, mert könnyű ám az olyan jó asszonyt eltalálni, nincs annak
párja a két városban.

– Oh, dehogy nincs! Hiszen árnyéka sem lehet a te feleségednek, ahhoz
foghatót bizony széles Magyarországban sem találhatni.

– Edus barátom!

– Laczi barátom!

– Mily boldogok vagyunk!

– Kimondhatlanul!

S valóban nem is szólottak többet, hanem némán egymás nyakába borultak
és keservesen zokogtak iszonyú boldogságuk érzetében. Szegény magyar,
nemcsak nótája, hanem még öröme is szomorú!

Ezek mögött urak s hölgyek vígan mulatoznak, virágokkal dobálják
egymást, majd ismét énekelnek, tapsolnak s ezerféle bohóságot követnek
el, miknek leirása érdektelen, s élvezése mégis rendkívül kedves. A két
magasztalt nő szinte nyájasan mulat, kaczagva suttog, barátságosan kezet
szorít; szóval, barátságosan boldogítja azokat, kik legközelebb ülnek
hozzájok a gyepen, habár különben távol állnak is tőlök az életben. Ezek
nem magasztalják ugyan férjeiket, de minek is tennék azt? Hiszen a
legtisztább s leghőbb érzelem is többnyire néma szokott lenni és szív
ügyeikben nem is szólnak oly nyiltan a hölgyek, mint a szabadabb körben
mozgó férfiak. És a két nő csakugyan kimondhatlan lánggal szereté
férjét, mert, mikép később egy divatlapból hitelesen megtudám, este még
csak egyetlen feddő szót sem intéztek boldog férjeikhez, midőn fehér
nadráguk zöld sebeit megpillantották. Kellhet-e még ennél erősebben
bizonyító ok!

Most a háttérbe fordulék, hol a czigányok nemzeti elszántsággal régi
csárdásokat hangoztattak, melyeket mindig jobban szerettem az
úgynevezett tudós zenénél, mely épen oly haszontalan, mint hölgyeink
keményített szoknyabástyái. A tudós zene ugyanis a szép dallamosságot
rejti el czikornyáival füleink elől, a keményített sánczkosarak pedig a
szép formák látásától fosztják meg a szemet. Azonban, nehogy fontolva
haladónak tartson a szives olvasó, meg kell jegyzenem, mikép épen nem ok
nélkül ragaszkodom a régi csárdáshoz; alapos okom pedig im ez: a régi
csárdás szomorúan s erőteljesen és többnyire kemény vagy vastag hangon
kezd zengeni, mely mindinkább erősödik s folyvást előre halad és végre
gyors futásokban rezeg. Így tettek hajdani őseink, sátoraikat
összeszedék, lóra pattantak, s megállapodás nélkül törtek az ellenségre,
míg azt szerencsésen futásra kényszeríték, minek azután méltán
örvendettek. Az új divatú csárdás ellenben hosszú vonásokban nyikorog s
minduntalan pihen, vagyis hosszú szünetekben hal el, végre pedig gyorsan
fut ugyan, de csakhamar hosszú lélekzetet vesz és fáradtan elhal. Épen
ilyenek vagyunk mi most, álmunkból föl-fölébredünk, mélyeket sóhajtunk,
azután ugyancsak neki rugaszkodunk a gyors haladásnak, de csakhamar
ismét kétségbeesünk saját erőnk fölött, nagyot sóhajtunk, hogy «nem megy
biz az!» – magától és jót szundikálunk.

Közelebb lépvén a czigányokhoz, nem csekély csodálkozással látám, hogy
nincs köztök czimbalmos, miből, rövid gondolkozás után, azon bölcsészeti
alapigazság jutott elmémbe, hogy a hol egy czimbalmos sincs, ott
szükségkép öreg czimbalmos sem lehet jelen. Ha német bölcsészeti
tankönyvet akarnék Hegel modorában irni, úgy ezen fontos alapigazság
bebizonyításáról legalább is két vastag kötetet irhatnék; így azonban
nevezetes felfödözésem kurta megemlítésével is beérem.

A bőgőshez fordulék tehát, s fényes huszast nyomván markába, bizalmasan
kérdém:

– Hol az öreg czimbalmos?

A czigány gyanúsan tekinte rám, s kissé aggályosan felelt:

– Nincs itt.

– De itt volt?

– Talán elveszett valamije, nagyságos uram?

– Nem.

– Csak azért kérdeztem, mert az öreg Csicsó még nevéről sem ismeri a
lopást. Tehát talán muzsikáltatni akarná magát, nagyságos tisztelendő
uram?

– Mindenekelőtt csak szólni akarnék az öreggel, jó borravalóért.

– Bizony kár, hogy korábban nem jött nagyságos nemzetes uram, mert fél
órája sincs, hogy az öreg a Hóstádba visszakutyagolt.

– Hol van most?

– Egész éjjel dudálni fog a koldus uraknak, egy tallért kap üstben és
annyi bort, hogy felét sem ihatja meg, pedig sok restellátión megfordult
ám már.

– De micsoda koldus uraknál van? Itt a két városban nagyon sok van.

– Hát nem várhatna nagyságos tekintetes uram holnapig?

– Nem. Még ma akarok vele szólani.

– De nem policzáj a nagyságos vitézlő úr?

– Nem.

– Tehát tessék a tehénutczába menni és azon mindig előre végig ballagni,
onnan azután jobbra az első sikátorig, abból balra és azután ismét
mindig egyenesen a második sikátorig, abból pedig a káposztás kertek
mellett a negyedik kis utczába; annak végén nagy szemétdomb áll, az
alatt dudál most az öreg Csicsó.

– A szemétdomb alatt?

– Igen ám, mert olyan szép annak belseje, hogy eskütt uram is
ellakhatnék benne. Ott lakik a koldusbiró, ki minden hónapban egy kis
mulatságot ad társainak.

– És mikép mehetek be?

– Hogy mikép?

– Igen.

– Hát bizony csak az ajtón, mert a szemétdomb tulajdonképen háztető,
melyet a pincze fölött gabalyítottak össze, minekutána a házat az árvíz
elborotválta helyéről.

– Nem rossz emberek tanyája az?

– Dejszen, sokkal rosszabbaknak czimbalmozott már Csicsó bácsi, még
festett szobákban is! Tolvajok számára csakugyan egyetlen szelecskét sem
bocsátana ki dudáján.

Ekkor a primás neki zúdítá hegedűjét, s a bőgős derekasan kontrált, én
pedig az előszinre fordultam, hol egy igen sajátszerű alakot
pillantottam meg. Jobb oldalon a bokor mögött igen szeszélyes alakú
emberke állott, hegyes orral, hegyes állal arczán és hegyes rajzónnal
kezében, füleit hegyezve és szemeit nagy kiváncsisággal legeltetve az
előtte kifejlő s véghezment jeleneteken. Az egész emberke megtestesült
kérdőjelet képezett, mintha neki mindent tudnia kellene. Ez bizonyosan
hírharang, gondolám, mert ezen nevezetes egyének közől sokkal volt már
szerencsém ismeretségben lennem; mivel azonban alapos okom van hinni,
mikép a nyájas olvasó még nem igen részesülhetett e rendkívüli
szerencsében, tehát leleplezem titkainak legalább azon részét, melyet
nagyobb közönség elébe is lehet juttatni.



XIV.  Hírharang.

Azon időben, mikor Ádám apánk és Éva anyánk boldog napokat töltöttek el
egymással a paradicsomban, az egész világban még egy hirlap sem jelent
meg, ámbár akkor még minden ujság volt, a mi élt és történt; nem csoda
tehát, hogy Éva asszony kissé unatkozni kezdett, főkép, ha meggondoljuk,
hogy akkor még szomszédasszonyok és kávénénikék sem léteztek, Ádám pedig
csak olyan férj volt, mint a mostaniak, azaz: gyakran ásított, midőn
feleségére nézett. Az ügyek ilyetén helyzetében a kígyó könyörült Éván
és hirt, vagyis ujságot mondott neki; ebben nem volt ugyan köszönet, de
azt még a mai világban is elég ujságról mondhatni el. Ezek szerint tehát
a kígyó volt az első hírharang e gyászos világban, s csak abban
különbözött a közönséges harangoktól, hogy ezek beharangoznak, ő pedig
Ádámot és Évát a paradicsomból kiharangozta. És ugyan ki tagadhatná,
hogy a hírharangok még most is hasonlítnak némileg érdemes ősökhez, a
kígyóhoz? A kígyó okos, ravasz, sima, csúszik és mérges fulánkkal bir; a
hírharang ész nélkül szinte nem sokra mehet, s ravasznak is kell lennie,
ha mindazon akadályokat le akarja küzdeni, melyek hatályos működése
elébe tornyosulnak; de a simaságot sem nélkülözheti, ha durvának nem
kiván tartatni, s ha fulánkja nincs szavainak, úgy bizonyosan
olvasatlanul maradnak. A mi végre a csúszást illeti, az nem szép ugyan,
de mégis szükséges, ha a hírharang tárgyakat akar lelni, mikről kongani
kiván. Ez a hírharang első eredete, s ebből láthatjuk, hogy a pletyka
oly régi, mint maga a keresztyén világ. Mikép fejlett ki e nemes
mesterség mostani tetőpontjáig, azt nem akarom századról századra
fejtegetni, mert úgy nem lapokat, hanem könyveket kellene irnom, s azért
csak a mostani hírharangról írok, mikép az teljes virágzásában díszlik.

A mostani hírharang, tudniillik az ügyes hírharang, igen mozgékony
ember, s mindenütt jelen van, hol valamit látni vagy hallani lehet, mert
ő csak abból él, mit mások beszélnek és tesznek, miből ellenségei
rendesen azt szokták következtetni, hogy maga nem igen bir oly testi s
szellemi tehetségekkel, miknél fogva valami helyeset tehetne, vagy
talpraesettet mondhatna; azonban, nagy szellemek keveset gondolnak ily
rágalmakkal, s büszke öntudat által nyújtnak magoknak kárpótlást. Mivel
pedig a hírharang nem konghat magának, s kongását, csekélysége miatt,
mások nem hallanák, tehát mindenkor valamely hirlaphoz csatlakozik
ötödik keréknek. Ezen megjegyzést ne méltóztassék a tisztelt olvasó a
szokott balértelem szerint magyarázni, mert valamint a szekér elakadna,
ha ötödik kereke nem volna a saraglyában, midőn véletlenül kereke törik:
úgy a hirlapok is ugyancsak megakadnának, ha mindig saraglyájokban nem
czipelnék a hírharangot, melynek kongását annyira szeretik országszerte
hallgatni, hogy kellemességével egyedül csak a déli harangszó
vetélkedhetik; sőt vannak, kik egyenesen azt állítják, mikép több házban
tapasztalák már, hogy a leves már asztalon állott a hirlap
megérkeztekor, s a téns úr és nagyságos asszony csak akkor nyúltak
kanálhoz, miután a hírharangot elolvasták, mely eseményt Magyarországban
méltán a legnagyobb csodák közé számíthatni, főkép, ha hitelesen be
lehetne bizonyítani, mikép a kérdéses esetben a leves nem volt oly
rendkívül forró, hogy nem lehetett volna azonnal is megenni; miben
azonban én kissé kételkedni bátorkodom. Tehát tisztelet böcsület a
hírharangnak, mert kongása nélkül, a mostani tisztult s magosb ízlés
következtében, bizonyosan halálharang fogna megkondulni némely hirlapok
számára, s derüjöket örök ború váltaná föl, mit bizonyosan mélyen
gyászolnának meg azok, kik rendkívüli örömüket lelik abban, ha
olvashatják, hogy például, Wurstlberger Joákim úr és Leberknödl Afanázia
lyányasszony házasságra léptek, vagy Galagonya herczegnő Koko nevű
szeretetreméltó majmának gyomra ismét helyreállott.

De legyen már most szabad az ily érdemdús hírharangnak működési modorát
körülményesebben leírni, mely oly pompás derűvel törekszik a honnak
boruját eloszlatni.

A hírharang igen szeretetreméltó ember s azért minden műveltebb körökben
szivesen láttatik, honnan nem szokás az embereket kirudalni. Ő egészen
hivatásának él s minden örömeit legnagyobb készséggel áldozza föl,
csakhogy e hivatásnak tökéletesen megfelelhessen. Éjfélkor a harangokat
félreverik s ő azonnal fölugrik ágyából, annyi időt is alig engedve
magának, hogy szendergő hitvesének ajkaira búcsúcsókot nyomhasson és
gyorsan fut a vésznek helyére. Talán segít oltani? Azt tehetné ugyan, ha
saját munkáit nem sajnálná lángokba röpíteni s ha tulajdonkép volnának
saját munkái; így azonban neki egészen más dolga van, ő pontosan
fölírja, hogy melyik vizipuska jelent meg leggyorsabban, hány embert
vertek meg ez alkalommal s hányan kaptak náthát a nyirkos éjféli levegő
miatt, minek országszerte eszközlendő kihirdetése rendkívül előmozdítja
a két magyar haza haladását a nemzetiség ösvényén.

Ezen éji megzavartatás daczára már jókor reggel utczán van a hírharang s
megberetváltatja magát, mert borbélyműhelyekben még az oly tényeket is
tudják, melyek soha nem történtek meg s így gyakran azután a hírharang
is ugyancsak megberetválja az olvasókat. Onnan kimegy, megáll s végig
néz az utczán, mire azonnal legalább is husz ember környezi őt, kérdő
tekintetet függesztve egymásra, hogy ugyan mi történt? Ő gondosan
figyel, hogy nem hall-e valamit és sóhajtva távozik, mert oly kevés
használhatót hallott, mintha valamely ólmos botos gyűlésben lett volna.

Amott két kutya megáll s mérges szemeket vet egymásra, a hirharang is
megáll s várakozásteljes tekintettel figyel rájok, mert hiszi, hogy az
egyik vagy másik gazdája megveri majd az egyiket, ha összemarakodnak, mi
alkalmat nyujtand az állatkínzás ellen fölszólalásra, mi most nagy
divatban van, miután hazánkban az emberek ügyeit már tökéletesen
tisztába hoztuk és azok irányában minden önkényt, elnyomást s kínzást
szerencsésen megszüntettünk. Ámde vérmes reményében csalatkozik, mert a
két kutya gyakran fordult meg gazdájával kávéházakban s így a
politikában is annyi jártasságot szerzettek magoknak, hogy jól tudják,
mikép most már nem szokás marakodni, hanem csak távolból farkasszemet
nézni az ellenséggel, kissé morogni, kissé fogat vicsorgatni s azután,
béke jeléül, farkcsóválva tovább állani. Ő tehát szomorúan távozik s
megbotlik és – ennek nagyon megörül, mert érdekes újdonságul
megemlítheti, hogy X… utczában a kövezet rossz, mit a lakosság eddig még
nem tudott, mert más közönséges ember nem szokott annyiszor megbotlani,
mint az ujságiró.

Távolabb egy bérkocsis vágtatva hajt, de – senkit nem gázol el; ez
azonban nem baj, mert eszmetársulat útján legalább a bérkocsisok
zsarolásait lehet megróni. Ha pedig elgázol valakit, a hírharang hamar
följegyzi számát s – föladja a hatóságnak? Nem, hirlapba írja, hogy
Czinkotán és Vámospircsen a bérkocsisoktól őrizkedjék a lakosság.

A hidon fényes nappal ökröket hajtanak át; ah, már ott csakugyan neki is
jelen kell lenni; mert ez botrány s ugyan ki ne szeretné az ily fontos
botrányok nyilvános megrovatását olvasni!

Egy alföldi kocsis nagyokat pattog az utczán, mily érdekes tárgy ez
ömlengő elmélkedésekre a közbátorságról, s annak elmondására, hogy
nálunk ugyis elég az üres zaj s szemeink úgy sem láthatnak tisztán és
szabadon, habár az ostor hegyével nem csipetnek is ki üregeikből.

A városban lopás és öngyilkosság történik; mily gyönyörködtető és
mulattatva oktató ezeknek előadása! Hátha még nyilvános kivégeztetés
történik, ez azután valódi ünnep, mely mohón iratik le s ekkor a
hírharang egyszersmind hatályosan kel ki azon mohóság ellen, melylyel a
nép az efféléket bámulja, mit ő természetesen csupán azért írt le, hogy
ezen gyönyörű élvezetben a távol lakók is részesülhessenek.

Idegen művész, olasz énekes vagy patkányfogó érkezik a városba; a
hirharang köteles annak minden mozdulatát, sőt az aranynak csengését is
hiven leírni, melyet a gazdag Magyarországból magával vinni kegyesen
méltóztatik.

Egy szinésznőnek foga fáj; hah, mily érdekes tárgy, mint fog majd Tolna
és Baranya csodálkozni és meglepetni, ha ezen nevezetes ujdonságot
megtudja; ez bizonyosan egészen új irányt adand az adó és két garas
körüli fényes sikerű vitatkozásoknak!

Valaki fényes tánczvigalmat adott s a hírharangnak, a szobalány
megbecsülhetlen kegyéből, sikerült a kulcslikon át a fényes terembe
pillantani! Boldog magyar haza, meg fogsz tehát immár valahára a
tarlatán szoknya minden redőivel ismerkedhetni, sőt még azt is
megtudandod, hogy azon tánczvigalomban az egészséges emberek is
herbateát ittak! Ha még ezen örvendetes hír sem gyógyítja meg bajaidat,
úgy csak hivasd az asztalost s vetess magadnak mértéket – koporsóra.

Két ember vendégfogadóba szállott, evett, ivott, aludt, mulatott s ismét
tovább utazott, még pedig gőzhajón, gyorskocsin, vagy saját lovain.
Halhatlan hírharang, neked jutott a sors nyájas kezeiből azon szerencse,
hogy e világrendítő eseményt kiharangozhasd!

A hajóhidat megnyitották s a buta horgonyőrök nem tudták mathematikai
pontossággal előre kiszámítani, hogy melyik pillanatban fogják azt ismét
bezárhatni; de se baj! ott van ám a hírharang s majd nyakatok közé
cserget tollával, még pedig úgy, hogy az egész ország zengni fog tőle!

Egy sikátorban nagy szemétdomb emelkedik s mily boldog érzet lepi el a
hírharangot, hogy ő is ott van s hatályosan emelheti föl szózatát ezen
iszonyú tény ellen, mely miatt talán még vasutat sem lehet építeni
Magyarországban. Boldog testvér magyar haza, ti tudni fogjátok, hogy
azon pesti sikátorban csakugyan nagy szemétdomb emelkedik!

A zsidók nagy kamatot zsarolnak s ezért nem szenvednek büntetést; igen
ám, de a hírharang elkongja ezt s ezer olvasó fog sóhajtani: «Oh,
bárcsak én is tehetnék szert ily zsiros kamatra!»

A hírharang rossz marhahust eszik és parányi zsemlyét rág hozzá s ennek
rendkívül örvend, mert ugyancsak megmondhatja ország világnak, hogy
Pesten Mátyás király czinkotai mértékét nem ismerik s az egész világ
sajnálkozó részvét könyűit fogja majd fölötte elhullatni!

Nagy zápor szakad s minden ember szárazra törekszik; ámde a bajnok
szellemű hirharang legjobb kedvvel barangolja be az utczákat s tereket,
mert hiszen neki meg kell írnia, hogy hány ember s mikép ázott meg,
miután a két magyar haza még addig nem tudta, hogy az eső Budapesten is
nagyon – nedves.

Nyilvános mulatság van és sok ember lerészegszik s kedélyesen
összeverekedik; ennek nyilvánossá tétele is rendkívül hasznos, mert
különben azt hinnék a hirlapolvasók, hogy ily szellemi élvezetekben csak
tisztujításokon részesülhetni.

Egy kőmüves vagy ácslegény a háztetőről leesik, és kezét-lábát eltöri; a
hírharang előre is meg van győződve, hogy ennek elmondása a tisztelt
előfizetőknek igen kellemes olvasmányul fog szolgálni.

Valamely nyilvános helyen nagyszerű pompás világítás ragyog; ez ismét
kivánt víz a hirharang malmára s az ország minden részében nagy
bámulással fogják olvasni, hogy ily nagy világosság uralkodik nálunk.
Sokan nem fogják ugyan hinni, de arról a hírharang nem tehet.

Egy rendőr gorombáskodik a hírharanggal és ő ennek kimondhatlanul
örvend, mert ezt ismét tudathatja a két magyar hazával, mely bizonyosan
nem tudta még, hogy a hajduk az egész ismert és ismeretlen világban
mindenütt gorombák s hogy nem tanácsos korpa közé vegyülni.

A szinházban sok vagy kevés ember volt; mily fontos ennek közlése, mert
eddig még nem igen tudták ezt a vidéken.

Több napig nagy szél fú Budapesten; ennek ismét leírhatlanul örvend a
hírharang, mert eddig mindenki azt hitte, hogy nemcsak néhány napig,
hanem mindig nagy szél fú ott, hol éjjel-nappal oly sokan csinálnak nagy
szelet.

Szóval, ha valaki csak kissé hangosabban prüszszent is, mint rendesen
szokás, a hírharang vigan dörzsöli kezeit, mert ezt tudnia kell a
nagyérdemű közönségnek, hogy országszerte elmondhassa: «Kedves
egészségére!» Ha pedig semmi ily rendkívül érdekes tárgyat nem talál,
akkor valamelyik kollegájával hajba kap, teljesen meg levén győződve,
hogy a tisztelt közönség kitünőleg gyönyörködik az ily kakasviadalok
olvasásában.

S mennyi fáradozásába kerül a hírharangnak az ily érdekes ujdonságok
összehajhászása! Ő az idő viszontagságait nem ismeri, mert neki
mindenütt jelen kell lennie, hol valami történik, vagy legalább
történhetett volna; izlését úgyszólván lábbal kell taposnia s minden
előadást, mutatványt s jótékony pénzcsikarást megtekinteni, mert hiszen
ezek leírása Magyarország lakosait mindenek fölött érdekli. Ő minden
járdataposóval kimélettel kénytelen bánni, hogy néha-néha valami kis
ujdonságot hallhasson tőlök, melyek gyakran nem ütik ugyan meg a szigorú
igazság mértékét; de az nemcsak nem baj, hanem még inkább igen hasznos,
mert az igazítás és visszavonás a legközelebbi számban ismét új
ujdonságul szolgál.

És ugyan mi jutalma van a hírharangnak azon kimondhatlan buzgó
szolgálatért, melylyel a haza boldogságát előmozdítja? Oh, e jutalom
nagyszerű, magasztos és háromféle. Először a büszke öntudat, mely az
mondja neki, hogy polgári kötelességét híven teljesíté, életének számos
óráját, napját, hónapját és évét ezen hazaboldogító nemes törekvésnek
áldozván föl. Másodszor készpénz, mely igen silány ugyan, de mégis igen
jól esik az ember fiának, ki a jó víz mellett néhányszor évenként a jó
pezsgőt is meg tudja inni. Harmadszor fenyegetések mindenesetre és verés
több esetben, durva megtámadtatások pedig mellőzhetlenül és gyakran
ismételve, mert gyöngeségeit a javulásra nem hajlandó ember nem szereti
nyilvánosság terére állítatni s vannak művelt emberek, kik azt hiszik,
hogy a tolvajt, lókötőt és gyilkost nem szabad ugyan megbotozni, de a
hírharangot kivételkép mégis meg lehet döngetni.

Szegény hírharang, te szerencsétlen áldozata ferde korunk legferdébb
izlésének, béke lengjen halhatlanság repkényével koszoruzott fejed
fölött!

Ezen keresztyéni ájtatos sohaj után visszavonulék kocsimhoz és haza
hajtattam, mert nagyon gyötrött már a kiváncsiság, a deli Rózsa
történetét körülményesen megtudni, mi a hárfás lány által oly
rejtélyesen zavartatott meg. Haza érkezvén, csakhamar hozzá fogott
elbeszéléséhez szép védenczem s nyájas olvasóim bizonyosan nem fognak
neheztelni, ha nem hagyom őt magát szólani, mert idegenszerű
szókiejtését úgysem tudnám eléggé hiven utánozni.



XV.  A vad lány története.

Ha az ember első ifjúságától kezdve mindig ugyanazon körben marad, úgy
legtöbb esetben jobban emlékszik gyermekéveinek eseményeire, mint az
utóbb történtekre, mivel ezek oly gyakori változásokkal űzik egymást,
hogy egymás által az emlékezet táblájáról csakhamar letöröltetnek; ha
ellenben rendkívül fiatal korunkban rögtön egészen ellenkező viszonyokba
sodortatunk, akkor későbbi éveinkben semmit nem tudunk életünk legelső
időszakáról s legfölebb csak zavart álomképek gyanánt tünedeznek föl
néha lelkünkben annak némely jelenetei, miknek világosb meghatározást
csak azon esetben tudunk adni, ha az előbbi pályára ismét
visszavezettetünk, midőn azután a homályos képek lassanként megujulnak s
végre azon tisztaságban tünnek föl szemeink előtt, mely arra kivántatik,
hogy az ábrándot a valótól világosan megkülönböztethessük.

Ily állapotban volt a vad lány is, származásáról szót sem mondhatott s
nevelő szüleinek előadása után csak annyit tudott életének első
időszakáról, hogy azok sirva lelék őt Füred közelében az országuton s
irgalomból magokkal vivék és Rózsának nevezék, alkalmasint szép piros
arczai miatt, melylyek őt még most is teljes mértékben jogosíták e szép
névre; melyet azonban nem szüléitől, vagyis azoktól, kik nála ezek
helyét kipótolni törekedtek, hanem igen sajátszerű módon nyert, mely
maig is letörölhetlen színben élt emlékezete előtt.

Ugyanazon nap alkonyatán, midőn őt az országútról fölvevék, a Balaton
közelében pihentek nevelő szüléi, mindenkép csillapítva a kis lányt, ki
mindig anyját hivá s csak addig hagyott föl a sirással, míg megpihent,
hogy azután ismét nagyobb erővel folytathassa azt. Ekkor rögtön mintegy
tíz vagy tizenkét lovas embert láttak sebesen vágtatva közelíteni. Midőn
hozzájok érkeztek, gyorsan leugráltak paripáikról s az, ki elől
lovagolt, így szóla egyik társához:

– Botos, te most a lovakkal balra kanyarodol s este a szomszéd falu
ménesével egy uton térsz a faluba; ott jó embereinknél bekötöd a szegény
párákat s utánunk baktatsz, így aztán bizonyosan elvesztik nyomunkat a
kopók. Ha elhagyod magadat fogatni, még az akasztófán is meggyalázlak s
éjjel a zsidószegre függesztetlek.

– Értem, uram, bennem ugyan nem lesz hiba, habár a csillagok közé
kellene is rugtatnom, hogy a kopóktól szabadulhassak! – felele a másik s
azonnal elvágtatott, az üres nyergű lovak pedig fűttyentésére rohanva
követék nyomdokit.

Ezután a letelepült csoporthoz közelíte azon férfi, ki a fönebbi
parancsot hallatá s Rózsa megszünt sirni és bámulva mereszté rá nagy
fekete szemeit. E férfi még igen fiatalnak látszott s ajkai fölött és
állán alig mutatkoztak a férfiasság jelei. Barna fürtei buján lengék
körül magas homlokát s daczos fekete szemei tüzesen jártak végig a
csoporton. Fején, kihivólag félre csappantva, széles arany paszománttal
szegélyezett s darútollal és szalagokkal ékesített gömbölyű kalap ült,
domború mellét arany sujtásos vörös mellény födé, melynek előrészét
fekete selyem nyakkendőjének nehéz aranyos czafrangjai verdesék; e
fölött gazdagon kihányt kékes ködment és vörösen szegélyzett szűrt
viselt, testének alsó részét pedig hószinű bő gatya födé arany
rojtokkal. Kezében kurta nyelű súlyos réz fokos villogott s válláról
fényes kétcsővű puska függött; keskeny pikkelyezett bőrtüszőjét pipa,
sallangos kostök és ragyogó pisztolyok ékesíték s lábain fényes sarukat
viselt, miken taréjos sarkantyuk pöngtek.

A kis Rózsára ellenállhatlan bájjal hatott e férfi fényes külseje és
sajátszerű tekintete, mely féktelen uraság, szelidség s vidám negédesség
egyesült jeleit fejezé ki. S e varázserő annyira ment, hogy a kis lány
könyező szemekkel mosolygott az idegenre, bátran hozzá lépett s kis
fehér kezeivel a pisztolyokat érintvén, legszívnyerőbb bizalommal kérdé:

– Bácsi, játék ez?

Az idegen csodálkozva tekinte a hófehér kis gyermekre, kinek arczain
legszebb rózsabimbók piroslottak s nyájasan szóla, haját szeliden
simogatva:

– Játék bizony, kis babám, de nagyon veszedelmes, mert ezzel csak életet
lehet nyerni vagy veszteni.

Azután a letelepültekhez fordult, kik legnagyobb alázattal tekintettek
rá s parancsoló hangon kérdé:

– Czigányok, hol termett ez a szép kis virág?

– Bizony isten, nem tudjuk, – felelé reszkető hangon egy vén czigány, –
úgy segéljen, csak úgy találtuk biz azt, nagyságos jó uram.

– Elhiszem bizony, hogy szemétdombon nem nyilik rózsabimbó. Gaz
czimborák, vigyázzatok e rózsára, ha felnő, keblemre tűzöm. Neve Rózsa
legyen, értitek?

– Akár bazsarózsának is nevezzük, ha tisztelendő vitéz uram úgy
parancsolja.

– Csókolj meg, kis Rózsám, így, most már menyasszonyom vagy. Czigányok,
három hét alatt találkozunk a Bakonyban s akkor többet szólunk a kis
lyányról, mert nem merem körmeitek közt hagyni. Most pedig dologra;
czigányok, talpra, velünk keltek át a Balatonon, ha még ma paradicsomba
nem akartok költözni. Legények, a szűröket és fegyvereket kössétek
batyuba, Pap Andor, vedd hátadra a brúgót; hárman öltözzetek pendelybe,
ezek a szép czigánymenyecskék bizonyosan adnak kölcsön, legalább majd
rólatok álmodnak. Aztán vigan előre, muzsikaszóval, mintha keresztelőt
járnánk; ugyis most kereszteltük meg a kis Rózsát. Talpra, talpra!

A czigányok engedelmeskedtek, ámbár nem nagy kedvök lehetett a zsiványok
veszélyes társaságában utazásra. Az öreg czimbalmos csak ekkor ébredt
föl s néhány pillanatig meredten függeszté szemeit a zsiványfőnökre,
kinek arczán nagy zavarodás jelei mutatkoztak; azután pedig néhány
lépést közelíte hozzá és remegő hangon kiálta föl:

– Szent isten, nagys…

De mondását nem fejezheté be, mert a zsiványfőnök oly erővel sujta
csákányával vállai közé, hogy az öreg ember térdre hanyatlott s Rózsa
rémülten sikolta. A zsivány már pisztolyára tevé kezét, de egy pillantás
a siró gyermekre lefegyverzé őt s szelidebben szóla az öreg
czimbalmoshoz:

– Köszönd e gyermeknek, hogy hű emlékezetedet halállal nem büntetem; de
nem kerülöd azt el, ha örökre nem feleded azt, mit most kimondani
akartál! Erre esküszöm és Sobri meg szokta szavát tartani! Pap Andor jól
szemmel tartsd ezt a vén czigányt. Most hamar, előre!

E jelenet után az egész csapat azonnal elindult s óranegyed mulva már a
Balaton partján állottak, hol a révész minden gyanú nélkül átszállítá a
vigadó népet s csak akkor bámult, midőn néhány nap mulva megtudá, hogy
Sobrit s félelmes bandáját mentette meg ez által az üldöző megyei
katonáktól.

A kis talált gyermeket e naptól Rózsának nevezék s nagy tiszteletben
tarták sok ideig, mert Sobri haragját épen úgy rettegék, valamint
bőkezűségében biztak, ha a kis lány dicsérni fogja bánásmódjokat. Az
öreg czimbalmos még azon éjjel megszökött, a nélkül, hogy társait Sobri
fölgerjedése iránt útba igazította volna, minek okát teljességgel nem
birák magoknak megmagyarázni.

Rózsát ezen nap eseményei annyira megzavarták, hogy korábbi nevét
csakhamar feledé s néhány hónap mulva tökéletesen meghonosult a
czigányok között.

Egy évet tölte ezen helyzetben s annyira elvadult, hogy a czigányok alig
birták őt fékezni, mit egyébiránt nem is igen kisértének meg; részint,
mivel Sobritól rettegtek, kinek mindennap megérkeztét várák, noha a
Bakonyban hiában várakoztak rá; részint pedig azért, mert saját féktelen
szokásiknak szerfölött tetszett az akaratos kis lyány makacs jelleme,
mely semmi ellenmondást nem türt s az egész czigányhadnak parancsolni
tudott. E mellett oly bátorság kezde a kis gyermekben kifejleni,
melylyel az öregeket is bámulásra kényszeríté, a nélkül, hogy botor
vakmerőségre fajult volna, mit meglepő okossága nem engede tennie.

Ezen időszak mulva azonban csökkenni kezde a jó és kitüntető bánásmód,
mert mindenütt hire terjedt a falukban, hogy Sobrit fölakasztották, vagy
véres csatában ejté el a katonaság. Városokban azt is hallák ugyan a
czigányok, hogy a híres zsiványfőnök tengerre menekült és isten tudja,
melyik országban él most gazdag ragadmányából; de a kis Rózsa mind
ezekre csak fejét rázá s legbiztosabb hangon mondá:

– Sobri bácsi nem halt meg és nem is hagyhatta el kis Rózsáját; majd
meglátjátok, hogy eljő még és azután jaj nektek, ha megmondom neki, hogy
engem bántani mertetek!

Az ily nyilatkozatok után egy pár hétig ismét hizelgőbb bánásmódban
részesült; végre azonban már alig szólottak az országban Sobriról és a
czigányok Rózsát kitüntetni megszüntek. A kis lány keblében mindazáltal
eltörölhetlen benyomást hagyott maga után a fönebb leírt jelenet s
emlékezete gyönge tábláján oly mélyen be volt vésve a haramia képe, hogy
vonásait a hatalmas idő sem volt képes arról többé letörleni. Gyakran
félre vonult Rózsa, nagy szemeit meredten függeszté az üres levegőbe s
majd enyelegve mondá el apró kalandait, majd komolyan panaszkodott, hogy
a czigányok nem akarnak parancsainak engedelmeskedni. S ha ilyenkor
valaki kérdé, hogy kivel beszél, daczosan csak ezt válaszolá:

– Sobri bácsival! Ti most még nem látjátok ugyan, de mikor ideje eljő,
bizonyosan előttetek is meg fogja magát mutatni s engem magával visz.

Eleinte csak nevették a czigányok ez ártatlan ábrándozást, de utóbb
komolyabban kezdének rá figyelni s csakhamar elhitették magokkal, hogy a
lány rendkívüli jóstehetséggel bir. E pillanattól tehát ismét tisztelni
kezdék őt s regényes hajlamát mindenkép nagyobbítani iparkodtak,
reménylvén, hogy jóstehetsége által nagy hasznára lehetend az egész
hadnak; főkép, miután szépsége mindig ragyogóbban fejlett ki.

Az asszonyok megtaníták őt a jövendölés rejtélyes szavaira; s a tüzes
elméjű lányka mindent oly csodagyorsan fogott föl, hogy mesternőin
csakhamar túltett s kilencz éves korában már tátott szájjal hallgaták
rejtélyes jövendöléseit a könnyen hivő falusiak. Rózsa nagy tetszést
talált e mulatságban, mely őt felülemelte más közönséges embereken s ott
is parancsolást engedett neki, hol különben bizonyosan csak zsarnoki
önkényt éreztettek volna vele.

Utóbb azonban nem elégíté ki növekedő vágyait e babonás játék; a gyermek
hajadonná lőn s keblében az érzelmek azon húrja pendült meg, mely
kimondhatlanul üdvezít, ha viszhangra talál s epesztő kínokkal gyötör,
ha viszonzás nélkül kell elhangoznia. Rózsa még mindig kéjes
ábrándozással gondolt a deli külsejű fiatal haramijára; ábrándai
mindazáltal már nem elégítheték ki heves szivének égő vágyait s midőn
társai mély álomban hevertek sátoraikban, Rózsa nehéz kebellel járta be
a közel vidéket, nem látva a holdvilágos éj igéző kellemeit s nem érezve
a zuhanó zápor hatását, hanem egyedül csak annak nevét sohajtva, ki őt
Rózsának nevezte el. De fohászaira csak a viszhang válaszolt s a derült
kedélyű hajadon szótalanná lőn s megtörhetlen akaratával zsarnokilag
uralkodott az egész czigányhad fölött.

Társainak nagy aggályt okozott e változás és sokáig tanakodtak, hogy
mikép lehetne őt ismét korábbi állapotába visszahelyezni. Hosszas
találgatás után végre abban állapodtak meg, hogy férjet kell oldala
mellé adni s e tanács a férfiaknak nagyon tetszett, főkép pedig a
családfő fiának, ki darab idő óta egyetlen víg nótát sem birt
hegedűjéből kicsikarni, mi miatt most egyenesen Rózsát vádolá.
Elhatároztatott tehát, hogy a kontrás Laczi és szép Rózsa egymáséi
legyenek.

Az öreg czigány föltevé tehát legjobb süvegét, mely egyszersmind a
legrosszabb volt, minthogy csak azon egy vala birtokában és komolyan
tudatá Rózsával a neki szánt szerencsét. Ez azonban röviden válaszolt s
hallani sem akart társainak e szándékáról. Ámde Laczi vérszemet nyert az
egész had helybenhagyása által s tüzesen ostromlá a szép jósnő kemény
szivét, de oly kevés sikerrel, mintha megrögzött magyar előitélet ellen
küzdött volna. Okos ember alkalmasint így vigasztalta volna magát ez
esetben:

  Ej haj, nem bánom
  Nekem is lesz virágom!

de a czigány így szokott imádkozni: «Add meg, uram istenem, de –
mindjárt!» s azért Laczi sem akará magát ily könnyelműen vigasztalni,
hanem ugyancsak üldözé Rózsát.

Azon időben Pesten vonult át a czigány had s a váczi sorompó előtt Rózsa
egy barna férfinak jövendölt! Kell-e mondanom, hogy e barna férfi én
valék?

Rózsa az elhagyatott csárdában is jelen volt azon éjjel, mely majd véget
vete földi pályámnak s makacsul erősíté, hogy a lövések után rövid idő
mulva – Sobri hangját hallá az udvaron harsogni, melyet azonnal tisztán
megismert, ámbár magát a haramiát nem pillanthatá meg, minthogy kevés
pillanat alatt az egész rablótanya megürült. Az egész eseményről csak
annyit mondhatott még, mikép hallá, hogy a lövések egy embert életétől
fosztottak meg. Bandi volt-e az, vagy más, arról semmi fölvilágosítást
nem adhatott.

Rá nézve azonban vészes következményű lett azon éjszaka, mert Laczi,
elrémülvén Sobrinak állított közelsége miatt, oly vakmerő lett, hogy
Rózsa csak elég hatályos késszurás által menekülhetett meg szenvedélyes
ostromától. E pillanattól azonban ellene zúdult az egész czigány had, s
másnap, a vörösvári úton állatsereglettel találkozván, a makacs lányt,
ki már jövendölés által sem igen hajtott hasznot, az állatok
tulajdonosának eladták, ki jó nyereségre vélt szert tehetni a szép
lánynyal, ha őt vadnak mutatandja be a nagyérdemű közönség előtt. Laczi
alkalmasint ellenzette volna ez embertelenséget, de sebe a szekér
fenekéhez lánczolá őt, s így az egész alkuról szót sem tudott.

Rózsa heves vére föllázadt ugyan eleinte ezen erőszak ellen, de éles
elméje csakhamar átláttatá vele, hogy ezen új helyzete nem lesz rosszabb
az előbbinél; mert a czigány undorító ajánlataitól föl leend mentve, s
egyszersmind, Pesten mulatása alatt, inkább lehetend alkalma Sobrinak
nyomába jutni, kinek ottlétéről tökéletesen meg vala győződve. Gondolá
ugyan, hogy szomorú helyzete nyomasztóvá is válhatik, de azon esetre
minden pillanatban felfödözheté magát a közönség előtt, s a hatóság
pártfogását reménylheté. Ezen aggálya csakhamar teljesült is; az
állatsereglet tulajdonosa szintoly jó izléssel birt, mint Laczi, s azt
hivé, hogy megvásárlott áldozatán korlátlanul uralkodhatik.

Ekkor láta meg engem az állatseregletben Rózsa, s azonnal elhatározá,
hogy segélyemhez folyamodik, mivel, mint mondá, mindjárt első
találkozásunkkor rendkívüli bizalmat érzett irántam.



XVI.  Némberkalitka.

Rózsa története különböző sejtéseket ébreszte bennem, melyek azonban oly
homályosan lebegtek előttem, hogy nem merék nekik világos magyarázatot
adni, s azért nem is akarok azokkal még most nyiltan föllépni. Annyiban
mindazonáltal rögtön tisztába jöttem, hogy Rózsát nem tarthatom meg
magamnál, hanem oly ápoló kezekbe kell adnom, hol természeti adományai,
s tehetségei nemesb kifejlesztést nyerhetnek. Ő eleinte vonakodott ugyan
tervemben megegyezni, de végre csakugyan megnyugodott, miután megigérém,
hogy Sobrit lehető legnagyobb buzgalommal nyomozni fogom, ámbár nem igen
hivém életben létét, noha a rejtélyes hárfás lány is olyasmit monda,
miből az ellenkezőt lehete következtetnem.

De hová adjam őt? Ez volt a bökkenő, mely néhány perczig ugyancsak
aggasztott, mivel nem volt oly ismerős családom, melyet e végre
megkereshettem volna, s az úgynevezett nevelőintézeteket nem igen
szeretem, miután magamon tapasztalám, hogy iskolákban nem igen tanul az
ember sokat, mit kilépésünk után az élet gyakorlati mezején rögtön
sikerrel használhatnánk. De hiába, mit tehet az ember! A csikót is
kifogják a szabad ménesből és ólba zárják, hogy – ló legyen belőle; a
madarat kalitkába csukják, hogy énekeljen; az embert pedig gyakran
börtönbe, hogy – ne énekeljen. Az elzáratás tehát nagy divatban van, s
így magamnak is meg kelle azon gondolaton nyugodnom, hogy Rózsát efféle
némberkalitkába viszem, hol legalább megtanul majd divatosan énekelni, a
minek szinte megvan a maga érdeme. Megelégszik-e aztán jövendő férje az
ily betanult énekkel, s kész-e a szerint tánczolni, az már más kérdés,
melynek megfejtését nem merem magamra vállalni.

Elvezetém tehát Rózsát egy ily kalitkába, melyet épen nem volt nehéz
föltalálnom, miután annyi van Pesten, hogy neveletlen lányt nem is igen
láthatni többé, s legfölebb csak ferdén neveltekkel találkozhatunk még;
a mi épen nem baj, mert sokan mondani szeretik, hogy a rossz nevelés is
jobb a semminél. De azt fogja talán valaki mondani, hogy Rózsa már
férjhez is mehetne, s így talán nem illik többé kalitkába. Oh, kérem, az
igy vélekedők iszonyúan csalatkoznak! Napjainkban a gondos anyák egészen
ellenkezőt bizonyítnak, s lányaik nevelési időszakát többnyire négy
osztályra szakítják, ha az uralkodó divattal lépést akarnak tartani.

Az első osztályban falusi pesztonka az oktató, ki a kis lányt mindennap
meghurczolja az egész városban, hogy otthon láb alatt ne legyen, s jó
idején idegen emberekhez szokjék. Ez igen hasznos modor, mert a
pesztonka gyakran ugyancsak jól eldöngeti a kis lányt, mi által ez azon
bölcs élettant teszi magáévá, hogy bizony az alacsonyabb sorsú embernek
is súlyosak lehetnek kezei, minek tudása sok helytelenségnek veheti
elejét. Az ily kis lány ezenkívül még azon megbecsülhetlen tudomáshoz is
jut ez által, hogy nem jó sokat otthon lenni, minek férje egykor
bizonyosan rendkívül örvendeni fog. Sok esetben pedig még azon nyereség
is háramlik ez üdvös modorból, hogy a kis lány nem tanulhat rosszat
szüléinek példájából, mi elég szomorú ugyan, de igen gyakran nagyon is
igaz.

Ezután a némberkalitkák valamelyikébe záratik a kis lány, hogy szárnyait
ne használhassa idő előtt szerfölött szabadon. Ott igen sokat tanul,
minek, mint takarékos háziasszony, idővel rendkívül nagy hasznát veendi;
például: hogy Venus a szerelem istenasszonya volt a pogányoknál, Madrid
Spanyolország fővárosa; az elefánt maga szoptatja kicsinyeit; a
jegestengeren nagy jéghegyek uszkálnak; déli Amerikában már a lányok tíz
éves korukban férjhezmennek, minek hallása a kis lányokban nemes vágyat
ébreszt azon csodás éghajlat után; hogy az oroszlán igen erős állat;
Khinában a katonák napernyő alatt harczolnak; a török szultánnak
számtalan felesége van; a villanyerő a gőz erejét fölülmulja; a
léghajózás még nincs rendszeresítve; hogy – de ki tudná azon számtalan
tudományt elsorolni, melyek eléneklésére ezen ártatlan madárkák
megtanítatnak; s valóban igen igazságtalanok azon rövidlátásúak, kik azt
bátorkodnak hinni, hogy a magyar hölgyhez közelebb áll Soroksár, mint
Madrid. Hiszen ha jövendő férje minden évben más fürdőbe utaztatja őt,
úgy lassanként majd hazájával is meg fog ismerkedhetni. Ámde még ez mind
nem elég! A szellemi kifejlesztés mellett a testi ügyesség sem
hanyagoltatik el. A kis lány megtanul tánczolni, hogy könnyeden
lejthessen végig az életben; úszni, hogy az élet bajai közt el ne
merüljön; lovagolni, hogy a házi kormány gyeplőjét sikerrel tarthassa
férje ellenében: továbbá, énekel és zongorát játszik, hogy nótája
szerint tánczoltathassa férjét; francziául beszél, hogy a közéletben
hozzátartozói meg ne érthessék; pompás tárczákat és erszényeket hímez,
hogy férjhez mehessen, ha atyja jól megtölti szép készítményét, s
gyönyörű papucsokat köt, hogy alájok juttathassa azt, kit a sors iszonyu
keze férjül sujt le lábaihoz. Mi a főzést s varrást illeti, azt majd
elvégzik cselédei, mert hiszen nem cseléddé, hanem asszonynyá kivánták
őt a divatnak illőképen hódoló szüléi neveltetni.

E közben tizennegyedik évét fejezi be a tarka tollú kis madár, s most a
nevelés harmadik szakasza áll be. Korlátolt terjedelmű kis kalitkából
nagy állatseregletbe lép a reményteljes növendék. A gyöngéd anya
valamennyi tánczvigalomban megforgattatja a kis pipiskét, minden
sétányon végig lépegetteti a kis pávát, s gőzhajón egy pár kirándulást
tesz vele. Ha ez másfél év alatt nem hozza meg az óhajtott fejkötőt, úgy
a nevelés harmadik szakaszát azonnal a negyedik követi. A madárka ismét
kalitkába záratik, hogy mind azt érettebb elmével tanulja meg, mit eddig
már szerencsésen feledett, s az anya jövő farsangon ismét mondhassa:

– Lányom nagyon félénk még, mert csak épen most lépett ki a
nevelőintézetből.

Ekkor a tizenhat éves hajadon másodszor lép föl mint tizennégy éves
gyermek a nagyvilágban, mi a szerető anyát is két egész évvel ifjítja
meg, mi mindenesetre már magában is nagy figyelmet érdemel.

Ezekből tehát kegyesen átlátni méltóztatnak nyájas olvasóim, mikép Rózsa
épen jókor lép a szívképző kalitkába, s két évvel ifjultan fogja azt
majd elhagyni, mi mellett csak azt sajnálom, hogy egyúttal magam is nem
mehetek keresztül e kellemes műtéten.

Fölérvén a lépcsőkön, csöngettem, s nem csekély meglepetésemre szállas
pattantyus nyitá meg az ajtót. Már azt gondolám, hogy talán eltévesztém
a szállást, de kérdésemre azonnal megnyugtatott a legény, mondván, hogy
jó helyen járok, s ő a konyhába segít. Megnyitám tehát a kalitka
ajtaját, s beléptem. Az előszoba falait nagy hazánkfiainak aranyrámás
arczképei díszesíték, minek látása kimondhatlanul megörvendezteté
lelkemet, mert meg valék győződve, hogy itt mindenesetre jó magyar
szellem uralkodik.

Az első szobában apró lányok abroncsot hajtottak, s babáikat szedék
rendbe; ez is szükséges, mert apró gyermekeket csak játszva kell
tanítani.

– Itthon a madám? – kérdém, tudván, hogy rövidség kedveért így szokás a
tanítónőt nevezni.

– Oui, monsieur! – csiripolá egyszerre hat piros gyermekajak.

Hm, gondolám, az előszobabeli képek tehát azt jelentik, hogy csak ott
uralkodhatik a magyarság. Isten neki, utóbb majd utat tör magának onnan
a belső termekbe is!

A második szobában már nagyobb madárkák csevegtek, s véletlen
megjelenésem nagy zavart okozott, mert a rajzmester épen igen víg
történetkét regélt nekik, mire annyit kelle nevetniök, hogy
rajzeszközeiket teljességgel nem tudták hirtelenében összeszedni. Ezen
tanító igen ügyes, gondolám, mert vidor elmefuttatásival igen
czélszerűen tudja a kifáradt elmét ismét fogékonynyá tenni; egyébiránt
pedig a józan magyar ember úgyis jobban szereti, ha felesége szép
káposztát tud termeszteni, mintha azt még oly pompásan papirra rajzolná.

Hm, itt sem látom azt, kit keresek! Talán a másik szobában. Ebben már
nagyobbacska lányok vannak, szajkókhoz hasonlítnám őket, kitüntetésül a
többi madárkák fölött, ha szavok bájolóbban nem hangzanék. Az asztalon
földteke áll, s a földleírás derék tanítója épen a legújabb franczia
tánczlépéseket mutatja, miket vigan utánoznak a csinos angyalkák. Jól
teszik, mert jó táncz által bizony hamarább juthatnak házassági
lánczhoz, mint a földteke emelése és forgatása mellett, mi nálunk
annyival is inkább fölösleges, mivel úgysem tudjuk még, hogy tulajdonkép
hogyan állunk.

Innen üres szobába juték, hol számos szép kötésű s rendkívül tiszta
könyvet pillanték meg. Ugyan mért tartatnak ily rendkivül kiméletes
tiszteletben? Ah, «Magyar nyelvtan», «Magyar zsebszótár», «Magyarország
története», «Magyarország leírása», «Magyar költemények, regények». Már
ez szép, valóban igen szép, hogy a magyar könyvek ily példás
tiszteletben tartatnak, s minden érintéstől gondosan őriztetnek.

Végre e pompás kis látogatóteremben csakugyan jelen van a kalitka csinos
tulajdonosnője, és néhány jó barát s barátnő társaságában igen érdekesen
értekezik a nevelés alapelveiről, bizonyításul Dumas, Hugo Viktor, Sue
és Kock tanait idézve, melyek, véleménye szerint, legczélszerübben
vezethetik a fiatal hölgyeket az élet rögös pályáján. Szokott bevezetés
után így szólék a csinos asszonyhoz:

– Rózsa kisasszony nevelése, némi mostoha körülmények miatt, eddig el
volt hanyagolva; meg vagyok azonban győződve, hogy ily jó kezek közt, s
jeles természeti tehetségei mellett, csakhamar helyre leend nála e hiány
hozatva.

– És nagyságos szüléi?

– Már elhaltak, én – gyámja vagyok.

– Értem. Méltóztatik a kisasszonyt gyakran meglátogatni, hogy –
előmenetele felől tudomással birhasson?

– Igen.

– Helyes, szerencsére a folyosó végén épen kényelmes üres szobám van,
csak méltóztassék.

– Oh, úgy hiszem, nem fogok szerfölött gyakran alkalmatlankodni.
Egyébiránt illő ruházatról is méltóztassék számára gondoskodni, mert,
mint férfi, valóban nem igen értek az effélékhez.

– Igen szivesen.

Ezzel távozám, s kissé csóválám ugyan fejemet e szives szolgálatra
készség fölött, mely nagy városokban különben nem igen szokott egyenes
utakon otthonos lenni; de mélyebb bonczolgatásba nem bocsátkoztam, s
csak azt gondoltam: ha én jó anya nevére kivánnék érdemes lenni, magam
nevelném lányaimat, mert ha azzal, mit én tudok, férjemet boldogítni
tudom, úgy saját lányaimból is jó nőket és derék anyákat képezhetek;
pedig csak ez ám az, mit a haza és férfiak kivánnak!

Azonban lehet, hogy én nem értek az effélékhez.



XVII.  Titkok, melyek nem titkok.

A kitüzött időre pontosan megjelentem a Széchenyi-kertben,
segédszerkesztő új ismerősömet azonban még nem lelém ott, min épen nem
csodálkozám, miután meggondoltam, hogy ő magyar nyilvánosság eszköze
mellett dolgozik, mely annyi előre nem láthatott, körén kívül fekvő és
általa elháríthatlan, bizonyos és bizonytalan akadályokkal kénytelen
küzdeni, hogy a gyakori elkésést épen nem róhatni ellene bűnül. Azalatt
mindenesetre magam is körülnézhetek, s e közben néhány igénytelen – mint
mondani szokás – gondolatomat is közölhetem.

Magyar lapjaink, s egy német is, melyben jobb és dicséretesb szellem
uralkodik a többinél, többször s méltán keltek ki némely más nyilvános
mulatóhelyek ellen, hol nemzetiségünk fejlődését s emelkedő
magyarosodásunkat semmi tekintetbe nem szokták venni. Sokan nevették az
aggály e feddő kitörését, mondván, hogy a mulatság csak mulatság, s hogy
abban a tág külföldön sehol nem szoktak nemzetiségi irányt keresni és
követelni. Alig tudok ennél szerencsétlenebb megjegyzést, mert ugyan
van-e valaki, ki mondani merészelné, hogy a föld hátán lakik nemzet,
melynek viszonyait a mieinkhez hasonlítni lehetne, miután mi csak békés
és törvényes úton akarunk újjászületni, még pedig annyi idegen elem
közt, melyek féltékenyen nézik emelkedésünket? De ilyen a gyarló emberi
természet, rendesen ott keresi az okot korholásra, hol inkább dicsérnie
kellene és megfordítva. Midőn intézvények átültetése forog szóban, akkor
erénynek tartják sokan a külföld utánzását, habár nem oly természetű is
földünk, hogy tápláló gyümölcsöt termeszthetne az idegen magból; midőn
ellenben a külföld leleményességét követjük, hogy hasznos vagy kellemes
tárgy iránt a kissé ázsiai természetü magyarban is szokottnál nagyobb
részvétet támaszthassunk, akkor majmolás miatt vádoltatunk, ámbár ez
által legalább kárt semmiesetre sem okozunk. Így példáúl, hogy sok közül
csak egyet említsünk, alkalmasint senki nem fogja tagadni, hogy
szinészetünk és irodalmunk érdekében «most» még az magában is nagy
nyereség, ha szinházunknak és könyveinknek nagy néző és illetőleg olvasó
közönséget birunk szerezni; s ha ezen, még most valóban főczél,
elérésére a külföld példáját, az erkölcsiség sérelme nélkül, követjük, s
oly vonzó czímeket használunk, és oly tárgyakat dolgozunk föl
szinpadunkon és könyveinkben, miktől, ismerve korunk mostani irányát és
vonzalmait, nagy hatást, azaz: minél több ember általi látogattatást és
olvastatást, várhatunk, akkor valóban sem epés gúnyt, sem fitymáló
lenézetést nem érdemlünk; mert, ha a művészetet nem sikerül is ezen úton
kitünőleg előmozdítanunk, mindenesetre legalább a magyar nyelvet
terjesztjük, s ez által utat törünk nemzetiségünknek is, azon keblekbe,
hol eddig számára viszhang még nem létezett. És ez, mostani viszonyaink
közt, valóban nem hálátlan föladás, mert nekünk még teremtenünk kell
most magyar közönséget könyveink és szinpadaink számára, hogy idővel
majd klassikai művek is könnyű utat lelhessenek a nemzetösszeg szivébe;
és ne feledjük, hogy ily czél kedveért csakugyan hódolhatni kissé a napi
izlésnek, ha nézők és olvasók nélkül nem akarunk maradni, s ez által is
az idegen szinészet és irodalom további pártoltatását nem kivánjuk
előmozdítani; mert, ha példáúl valakit, beszélni akarván vele, üstökénél
fogva huznánk föl magunkhoz a magasba, hogy szavainkat megértse, nemde
így fogna hozzánk szólni: – Uram, könnyebben esik neked kissé hozzám
leszállani?![1]

Ezen eszmék illő alkalmazása adott létet a Széchenyi-kertnek is, a
fönebb érintett hirlapi megrovások következtében.

A vállalkozók ugyanis szebb s nagyobb kertet is nyithattak volna, de jól
érzék, hogy a czím vagy név választásától sok függ, ha biztos sikerrel
akarnak föllépni, mert e közmondás: jó bor czégér nélkül is elkel, épen
nem szokott gyakran valósulni, nemcsak anyagi, hanem szellemi tárgyakra
sem. Így például, kérdezze bárki valamennyi könyvárosunkat, s hallani
fogja, hogy a legklassikaibb becsű könyvek sem kelnek gyakori
hirdetgetés nélkül, s hogy minden új hirdetés után rendesen megújul
néhány hétre kelendőségök. Ez okból tettek tehát a vállalkozók próbát a
Széchenyi-kerttel, tudván, hogy nincs magyar, bármily politikai
szinezetű legyen is különben, kiben ezen legünnepeltebb nevünk
lelkesülést, részvétet, vagy legalább figyelmet ne támasztana.

És e számításukban csakugyan nem csalatkoztak. A Széchenyi-kert alig
érdemli e nevet, mert oly ment az árnyéktól, mint annak hazafiui
jelleme, kinek nevét viseli, mi a politikust nagyon ajánlja ugyan, már
csak rendkívüli ritkasága miatt is, de kertnek bizonyára nem nagy
érdemül szolgálhat. Az ételek e kertben nem voltak a legjobbak, a
szolgálat meglehetős hanyagság által tünt ki, s az árszabás kegyetlenül
zaklatá a nem legjobb állapotban levő erszényeket; s mégis, mi történt?
A népszerű czím, név számos látogatót szerze a csekély érdemű kertnek, s
bő jövedelmet a jó tapintatú vállalkozóknak, kik ennélfogva mindig több
meg több javítást eszközölhetnek, s most magyar zenével, s leginkább
nemzeti szellemű látványok- s mulatságokkal örvendeztetik folytonosan
növekedő közönségüket, mely közt már a legfőbb ranguak is otthonosaknak
kezdik magokat érezni, kik eddig az ily nyilvános összevegyülést
rendesen kerülni szokták. Ily üdvös hatást gyakorolhatnak tehát
külsőségek is, ha magok idejében és czélszerűen alkalmaztatnak.

Ime, szives olvasó, ez a Széchenyi-kert keletkezése- s fölvirágzásának
titka, még pedig valóságos magyar titok, mert a mi Magyarországban
történik, az mind magyar történet, habár tótok, vagy németek által esik
is meg, miután Magyarországot csak magyar polgárok lakják. És így
nemzeti tény, vagy nemzeti titok, legalább hitem szerint, egészen más,
mint magyar tény vagy magyar titok.[2]

Igen, mondják talán némely pestiek, de mindez előttünk nem titok, és nem
is volt az. Helyes, ebben tökéletesen egy értelemben vagyok önökkel,
valamint azt is jól tudom, hogy több titokról, vagy talán helyesebben,
rejtelemről vontam le már a fátyolt, melyek önök előtt nagy részben
szinre nem voltak egészen ismeretlenek; de hány ezer meg ezer ember van
Magyarországban, kikre nézve mind ez valódi titok, míg akár én, akár más
által előttök el nem mondatik!

De ime, a segédszerkesztő elérkezett, s elkéstét néhány mindennapias
megjegyzéssel mentegetvén, nyájasan kérdé, miben lehet szolgálatomra.

Tudaték tehát vele kalandimból annyit, mennyit szükségesnek tarték, a
nélkül, hogy azok fonalát kezeimből egészen kibocsátanám, s tanácsát
kérém, mire ő, rövid fontolás után, nyilt őszinteséggel szóla:

– Ön tehát hiszi, hogy nyilvánosság útján lehetne a finom gazemberek
nyomába jutni, kiknek gyűlésén ön, mint láthatlan tanu, jelen volt?

– Igen.

– Úgy ön rendkívül csalatkozik.

– Hogyan?

– Úgy van. Ha mi e tényt dobra ütjük, vagy helyesebben mondva: dobra
üttetjük, úgy a gaz czimborák azonnal biztosságba helyzendik magokat, s
néhány napi előkészület után már hiában üldözendi őket a gyors
rendőrség.

– De legalább Rózsa érdekében lehetne talán hirlapok útján hatni?

– Épen nem, mert önnek meglehetősen alapos oka van, a szerencsétlen lány
származási titkát gyanítani, s így a nyilvánosság által itt csak kárt
okozhatnánk. Én inkább az tanácslom önnek, hogy iparkodjék sejtését
rögtön bizonyosság gyanánt kimondani az illető helyen, s ha csakugyan
nem csalatkozik ön, úgy az első meglepetés bizonyosan árulóvá fog válni.

– És ha csalatkozom?

– Akkor a történetke egyszerű elmondása bizonyosan bocsánatot fog
szerezni a sértő gyanuért.

– Követni fogom ön tanácsát.

– Én pedig bebizonyítandom, hogy nem hiába helyzett ön bennem oly
bizalmat, minőt első látásra különben nem igen szokás elpazarlani. Én
Börgerékhez néha eljárok s Pándi Elekkel ismeretségben vagyok. Tőle
tudom, hogy Lenke szerelme iránta még mindig hű, s hogy csak kölcsönös
szegénység gátolja az összekelést, mert anyja keservesen érzi mostani
nélkülözéseit, s nem tudja a hajdani bőséget feledni.

– És Dalmer?

– Ezzel még nem találkoztam ott, de Elektől tudom, hogy a gyönge anya
örömest hallja fényes igéreteit, s Lenkét gyakran zaklatja miatta.
Önnek, mint szavaiból értem, nagy érdekében fekszik e lányka sorsának
intézése, nemde?

– Nem annyira azé, mint Dalmeré, kivel mielőbb találkozni szeretnék.

– Szólhatok Elekkel?

– Megvallom, nem szeretném, ha –

– Ha visszaélne bizalmunkkal?

– Igen.

– Arra lesz gondom. Csak épen annyit fogok vele tudatni, a mennyi
mulhatlanul szükséges arra, hogy ön Dalmer minden lépéséről értesüljön;
erősen hiszem, hogy ez úton leghamarább czélt fog ön érni, mert a
szerelemféltő Elek bizonyosan minden mozdulata fölött gondosan őrködik
félelmes vetélytársának.

– Igaza lehet önnek, s azért tanácsában örömest megnyugszom.



XVIII.  Koldus-estély.

Ezután még néhány megjegyzést tettünk a fönforgó tárgyra nézve, s
estelizéshez fogtunk; mivel pedig történetesen halat ettünk, tehát igen
természetes, hogy a szálkákra ügyelés miatt nem beszélhettünk. Beszéltek
azonban mellettünk eleget, s így épen nem unhattuk meg magunkat.
Különösen két ifjú szavai vonták magokra figyelmünket, mivel gyakran
pöngetett ügyet tárgyaztak. Az egyik ifjú többi közt így nyilatkozott:

– Minden okoskodásod hasztalan, barátom, a zsidók emanczipatiója oly
dicső eszme, mely ellen nem lehet szólani.

A másik ifjú mosolygott e heves nyilatkozatra, s nyugodtan válaszolt:

– Állításodat igen helyesnek találom, s magam is úgy vagyok meggyőződve,
mikép egyik embert a másik rovására elnyomni helytelen.

– Bűn, valóságos bűn.

– Ám legyen. De nem tagadhatom, hogy az annyiszor pöngetett
emanczipáczió a mostani divatnak szüleménye –

– Oh!

– Engedd folytatnom. A hány ezer zsidónak van panaszra oka, ugyanannyi
százezer nem zsidó létezik közöttünk, kik szintoly jó joggal mondhatják,
hogy nincsenek irigylésre méltó helyzetben. Mért nem törekszenek tehát
tevékeny politikusaink ezen roppant tömeg baján is oly buzgalommal
segíteni, mint a sokkal kisebb számú zsidókén?

– Nem lehet mindent egyszerre tenni.

– Igen helyes megjegyzés, csak mindent szépen egymásután, s előbb a
nagyobb bajt kell orvoslani, azután a kisebbeket.

– Igy szoktatok ti fontolók mindig okoskodni, de ugyan ki hihetne
szavaitoknak! Hiszen úton útfélen rosszat beszéltek a szegény zsidókról.
Birod-e ezt menteni?

– Teljességgel nem, és nem is akarom, mert rágalmazni senkit nem szabad;
ámde az igazságot mindenkiről nyiltan kimondani, kötelesség. Én erősen
hiszem, hogy azok, kik az emanczipáczió ügyét előmozdítani őszintén
óhajtják, szigorúan tartoznak e népfaj balságát nyilvánossá tenni, s ez
által rosszabb tagjait javítni, a jobbakat pedig a becsület útján
megmaradásra buzdítani; mert csak így fog a még nem eléggé fölvilágosult
tömeg is e szép eszmével megbarátkozni; hibák elpalástolása ellenben
soha nem javít, azt pedig talán csak nem akarod állítani, hogy egyedül a
zsidó nép az, melynek minden tagját kivétel nélkül jónak s becsületesnek
mondhatni?

– Azt nem, de helyzetökben nem is lehet tőlök követelni.

– Valamint másoktól sem, meddig az emberi gyarló természet egészen át
nem változik; ámde követelhetni tőlök, s különösen szószólóiktól –
türelmességet, melyet ők oly hangosan s nem jog nélkül követelnek. Ők
magok sem fogják tagadni, hogy valamint a világ minden népe közt, úgy
nálok is találtatnak selejtesek.

– Hiszen azt nem is mondják.

– Sőt igen is mondják, sőt képzeld, még az ellen is haraggal kelnek ki,
ha valamely beszély- vagy regényben egyetlen rossz jellemű zsidó hozatik
föl, ámbár ugyanazon munkában több magasb rangú egyén is fordul elő, kik
még sokkal sötétebb színnel vannak föstve. Türelmesség, vagy csak
józanság-e ez aztán.

– Szavaid helyeseknek látszanak ugyan, de a jó ügynek mégis ártanak.

– Én nem tartom azt jó ügynek, melynek nyilvánosság és igazmondás
ártalmára lehetnek, főleg most, midőn a nyilvánosságot annyi ajak
dadogja.

– De hát te ugyan melyik párthoz tartozol tulajdonképen?

– Ahhoz, melynek hite «nem» így hangzik: a czél szentesíti az
eszközöket; ahhoz, mely az erényt ellenségében is tiszteli, a fonákságot
barátjában is nevetségessé teszi, s a bűnt testvérében is szigorúan
ostorozza.

– De te mindig csak gúnyolsz és feddesz és senkit nem dicsérsz.

– Az igen természetes, mert minden ember annyi jót vagy hasznost
tartozik tenni, mennyi erejétől telik, s a kötelesség teljesítése épen
azért nem érdemel különös magasztalást, mivel csak kötelesség;
elmulasztása ellenben mindenkor gúny- vagy gáncsra méltó.

– E szerint nem igen lesz sok barátod.

– Egy mégis bizonyosan marad, mely e veszteséget feledtetni fogja velem.

– És az?

– Öntudatom.

Sem időm, sem kedvem nincs ez okoskodást feszegetni, mert a vén
czimbalmost elszalasztom, ha sokáig késem. A segédszerkesztő nem akart
magamra hagyni, mondván, hogy az ily éjjeli kalandozások könnyen komoly
veszélyt hozhatnak az ember fejére, főleg valamely külvárosi távol
koldustanyán, miknek lakói gyakran a rablás és gyilkolás veszélyes
mesterségétől sem borzadnak vissza, ha a kényelmes koldulás mellett
sovány konyhára szorulnak.

Meg kell vallanom, hogy ajánlkozását örömest fogadtam el, mert a budai
elhagyatott csárdában nyert tapasztalás által kissé óvakodóbbá lettem.
Különben is, e látogatást olyannak hivém, melyhez bárkit is társul
veheték, a nélkül, hogy kalandim kifejlődését koczkáztatnám.

Karöltve indulánk tehát útnak, s csakhamar a kis sikátorok tömkelegébe
vegyültünk, miket a rákosi czigánytól elsoroltatni hallék.

Szóljak-e körülményesen éjjeli utunkról? Alkalmasint jobb lesz csak igen
röviden szólanom, mert ugyan kit érdekelhetne, ha elmondanám, hogy
részegen haza tántorgó napszámosokkal találkoztunk, kik egész napi
keresményöket elitták, s most rekedt kurjongások közt térnek vissza
penészes pinczeüregeikbe, vagy ólaikba, mikben tizen- s huszanként
tanyáznak, s hol hiában fognak tőlök gyermekeik kenyeret kérni, s e
helyett csak kegyetlen verésben részesülendnek; hogy apró rongyos
gyermekeket láttunk ugyanazon hajlékok felé tántorgani, alig bírva
nyomorú testöket, részint fáradtság, részint elkábulás miatt, mely őket
egészen elnyomá, miután koldulva koplalák át az egész napot, csakhogy
néhány krajczárt vihessenek este szüléiknek, s ez által ökleik súlyát
elkerüljék; hogy gyanus külsejű embereket látánk magunk mellett
elsuhanni, kik isten tudja mily bünös merényre siettek az éj sötétségét
használni; hogy beesett szemű némberek által szólítattunk meg, kik tarka
arczczal s tarka ruhákban a város belsejébe vonultak, s víg dalt
dünnyögtek, azt akarván elhitetni az emberekkel, hogy jó kedvök van,
ámbár roncsolt vonásaik minden redőjéből nyomor, éhség s kétségbeesés
rémszellemei ijesztgettek; hogy a sikátorok bűzhödt mocsáraiból fojtó
lég emelkedék, mely az ottani düledezett kunyhók lakóinak arczára
halálszínt lehel; hogy a kiéhezett kutyák vonítva vonultak előlünk a
nagyrészben kerítetlen udvarokba, mintha kisértetnek tartanák a
posztóruhás embert; hogy a függönytelen alacsony ablakokon át ugyanazon
szobában beteget látánk jajgatva heverni félig elrothadt rongyokon, s
fájdalmai következtében irigyelve nézni a korhadt deszkára nyújtóztatott
halottat, kit a gondviselés minden további kíntól megszabadított, míg az
ellenkező szögletben gyermekek zajosan játszottak, s szüléik és azok
laktársai tombolva jártaták körül a pálinkás kancsót, melynek bűze
fojtólag hatott keresztül a töredezett ablakon; – mindezek, ismétlem,
ugyan mikép érdekelhetnének valakit, miután az effélék épen nem titkok,
s különösen nem is magyar titkok, hanem a művelt világ minden nagyobb
városában föltalálhatók! Csak röviden érintém tehát ezeket, hogy mégis
találkozzanak, kik a nyomor és bűn e szörnyű tanyáit fölkeressék, s
enyhítni iparkodjanak az inséget és javítani a szerencsétlent, kit
megszokás és elvetemültség ennyire sülyesztettek!

Végre, a czigány leírása szerint, czélhoz jutánk, vagyis a nagy
szemétdombhoz. Vigyázva kerültük azt meg, s udvar felőli oldalán egy
rongyos suhanczot pillantottunk meg, ki szalmával befont üveget szoríta
ajkaihoz, s szemeit a koromfekete felhőkre függeszté, melyek gyorsan
vonultak el Budapest fölött. A suhancz hanyatt feküdt, s közelítésünket
nem vette észre, mit részint kellemes foglalatossága, részint a tompa
moraj okozhatott, mely a szemétdomb mélyéből majd hallhatóbban, majd
érthetlenebbül hangzott föl.

– Fiú, kelj föl, – mondám, s botommal érintém kezét; de ő szemeit sem
mozdítá; megrázám tehát vállát, s ekkor az üres üveg lesiklott ajkairól,
s keze mellére hanyatlott. Szemei nyitva maradtak, s száján kékes láng
ömlött ki, borzasztóan világítva meg a földuzzadt vérpiros arczot,
melynek alsó része már violaszínt ölte.

– Az istenért, mi ez? – kiálték rémülten, s megragadám társam karját.

– A koldusok alkalmasint őrül helyezék ide, s ő addig ivott, hogy végre
meggyult benne a pálinka!

Azon iszonyú érzést, mely e pillanatban keblemet átrengé, soha nem fogom
feledni, ámbár szavakat most sem találok illő leírására. Szánakozás,
undor, elkeseredés egymásután zaklaták lelkemet, mik közé csaknem
félelem vegyült, midőn látám, hogy a szerencsétlen áldozat kidülledt
szemei folyvást rám meredeznek, mintha segélyt kivánnának tőlem, vagy
gazdagságomat akarnák szememre lobbantani, melynek legparányibb
morzsahulladéka is jobb útra vezérelhette volna őt akkor, midőn a
megtérés még nem vált lehetetlenné!

Társam végre kiragadott néma merevenségemből, megilletett hangon
mondván:

– Sajnálkozásunk itt nem használ, iparkodjunk inkább e tanya belsejébe
jutni és segélyt eszközleni e szerencsétlen számára, ha még nem késett
el az emberi segély.

– De mikép juthatunk be?

– Ezen ember a csaptatón fekszik, mely ajtó gyanánt szolgál; emeljük őt
félre, s azonnal czélt érünk.

Borzadva érintém a mocsoktól tapadó testet, s alatta csakugyan rozzant
ajtót pillantánk meg, melynek sarkai nyikorogva engedtek kettős
erőlködésünknek. A pokol kapuját hittük e pillanatban előttünk
megnyilni. Sűrű füstfelhő özönlött felénk a mély nyílásból, nehéz gőzzel
párosulva, melynek bűzét a leghíresb vegykémek sem bírták volna
meghatározni. A gyertyavilág sugárai e füst és gőz közt keskeny
tűzszalagot képeztek, vagy hosszú rezgő kigyónyelveket, melyek a sötét
torkolat csepegő falait nyaldosák.

Alulról ördögi zaj hangzott. Vad kurjongások, fülrepesztő kaczaj, rekedt
éneklés, sivító dudaszó, gyermeksírás, kutyaugatás oly sajátszerű
hangvegyületet képeztek, minőt még egy újabb zeneszerző sem bírt
dalművében összpontosítani, ámbár mindent elkövetnek különben, hogy a
legtermészetellenibb hangokat kovácsolják össze. Szóval, ily lárma
hangozhatik a pokol fenekéről, midőn lakosai legszélesb kedvnek
örvendnek.

– Mit tegyünk most? – kérdém társamat, ki szinte kissé gondolkozóvá lőn.

– Helyzetünk nem igen kellemes ugyan, – felele ő nyugodtan, – de a kutya
ugatása alkalmasint úgy is elárulá már ittlétünket, jobb lesz tehát
gyorsan lemennünk. Különben is azt mondják, hogy csak az éhes farkasok
támadják meg az embert, ezek itt alant pedig most nagy bőségben vannak.

– Tehát bátran, előre!

E kölcsönös biztatás után a füst és gőz közé vetettük magunkat, s az
ingadozó nyirkos lépcsőkön a föld gyomrába siklottunk, mely azonban
koránsem volt oly mély, mint eleinte hittük. Alig haladánk le ugyanis
mintegy huszonöt csigalépcsőn, midőn félig nyitott ajtóhoz jutánk, mely
a belső kipárolgásnak szabad utat engedett fölfelé. Az ajtót azonnal
kitártuk, s beléptünk. Néhány pillanatig valamint mi nem
különböztethettük meg a tárgyakat, úgy minket sem vehettek észre a
zajosan mulatozók, ámbár egy kutya hangosan jelenté, hogy idegenek
érkeztek.

Végre az ajtók megnyitása által okozott léghuzam megritkítá a vastag
gőzréteget, s a füstöt is annyira eloszlatá, hogy megkülönböztetheték
minden tárgyat a pompás teremben, hol most a koldusok estélyt
ünneplének. A terem elég tágas volt még nagyobb társaság számára is,
minél fogva mindenki oly szabadon mozoghatott, hogy örömében akár
bőréből is kibujhatott volna. A falak nemes egyszerűségben díszlettek,
mellőzve minden haszontalan fényűzést és pompát, mely a magyar pénzt
külföldre szállítja, s csupán néhány hazai pók belföldi gyárában készült
nagy kiterjedésű hálója mutatá, hogy a műipar készítményei is illő
méltánylatra számolhatnak e teremben. Az ajtó melletti szögletben
kemencze emelkedék, melynek tetején az öreg czimbalmos rendkívül
lelkesüléssel körtánczot nyekegtetett dudájából, melyre a koldusok
csárdást, tótost, keringőt és oláh tánczot jártak, a miben tudniillik
kiki legjobban hivé magát kitüntethetni, s e tánczukat külön nemzeti
dalaikkal kisérék, mely hangvegyíték kimondhatlan hatást gyakorlott. Az
előszínen egy kolduspár szerelmi nyilatkozatokban ömledezett, mások
whiszteztek vagy filkóztak, a mi tulajdonképen egyre megy, mert az egyik
által csak úgy lopjuk az időt, mint a másik által; ismét mások nehéz
kancsókat iparkodtak megkönnyíteni, egy szeszélyes arczkifejezésű koldus
pedig vastag augsburgi kolbász ellen dühönge késével, s oly gúnyosan
nevetett, mintha épen az augsburgi ujság okoskodásait olvasta volna a
magyar nemzetiség ellen, mire még a macska is fölfujta magát. Néhány
reményteljes apró koldusúrfi és kisasszonyka nyájasan ölelkezett s
verekedett a földön és minden tehetségével örvendezni iparkodott e
nyomorú földi élet édes kéjeinek. Itt-ott elszórva mankók hevertek, hogy
tulajdonosaik könnyebben tánczolhassanak, s e tettetés miatt épen nem
kell rájok neheztelni, mert ugyan nem tapasztalhatjuk-e mindennap és
mindenütt, hogy magasb körökben sem igen jelennek meg valódi alakjokban
az emberek, ugyan mért ne léphetne föl tehát az egészséges koldus
mankóval a világ szemei előtt? Sőt mi több, a koldusok legalább csak
testileg tettetik magokat, míg az úgynevezett finom körökben épen a
lelki tulajdonságok fátyoloztatnak el a divat vagy egyéb
melléktekintetek parancsa szerint, mi mindenesetre nagyobb bűn a szegény
koldusok tettetésénél. Az egyik kártyázó valódilag nyomorék, azaz púpos
volt, s lehet, hogy épen ezen elsősége miatt némi felsőbbségi hatalmat
gyakorlott a többiek fölött, mert egy koldus, ki megjelenésünket
észrevette, nála tőn jelentést. A púpos, ki különben igen jó erőben
látszott lenni, e hivatalos jelentés után nagy örömmel csapá asztalra
kártyáit, mivel játékát alkalmasint elvesztette volna, s méltóságos
tekintettel lépett hozzám, mellemen megragadott, s erős mély hangon
kérde:

[Illustration: Koldus-estély.]

– Mit tetszik parancsolni?

Bízván a rákosi czigány szavaiban, hogy nem vagyok egészen rossz emberek
közt és tulajdon szemeimmel sem látván semmi gyanusat, miből véres
erőszakoskodást lehetett volna sejtenem, a púpos czimborát megragadám
galléránál, s oly hatályosan visszaültetém előbbi helyére, hogy a pad
meglehetősen hallhatólag recsegett alatta. Erőmnek e nem
mindennapiassága azonnal irigylésre méltó tekintélyt vítt ki számomra,
mert a púpos igen barátságos hangon szóla:

– Talán csak nem rossz szándékkal jöttek hozzánk a nagyságos urak?

– Épen nem, – mondám sürgetőleg, – hanem segítségre szólítunk; azon
suhanczban, ki ajtótoknál vigyázott, a pálinka meggyúlt.

– Meg-e?

– Igen.

– Na lám, mindig mondtam én, hogy nem lesz ember abból a pipogya
ficzkóból.

– Az istenért, segítsetek rajta hamar.

– Nagyságos uram, mi meg birjuk ugyan a pálinkát inni, de erejével aztán
az ördög birkózzék, nem én.

– Micsoda?

– Hagyja el, nagyságos uram, bizony isten, egyetlen törött mankót sem ér
az a haszontalan ripők; uram fia, egy itcze pálinkát sem bir meg, pedig
már elmult tizennégy esztendős. Nem kár azért.

– Hiszen gyilkosságot követtek el, ha nem birjátok magatokat arra
szánni, hogy a segítséget legalább megkisértsétek.

– Soha bizony, mintha mi arról tehetnénk, ha az örök dicsőségbe
költözik! Halál ellen nincs orvosság s a kin az uristen nem segít, azt
ugyan nem ragadja ki a halál torkából a gyarló ember.

– Legalább vigyétek kórházba.

– Nincs rá czédulánk, a nélkül pedig nem örömest fogadják be; azonban
holnap temetésre majd oda visszük.

Társam is mindent elkövetett a koldusok részvétének felébresztésére, de
hasztalan s csak hosszas kérelem és néhány huszas indított meg egy pár
öreg asszonyt annyira, hogy fölvánszorogtak az udvarra; kevés pillanat
mulva azonban már visszatértek, azon szomorú hirrel, hogy a fiú már
meghalt.

E tekintetben tehát már semmit nem tehettünk s azon leverő gondolattal,
hogy isten tudja, hány ily áldozatot ragad el évenként az
elhanyagoltatás és nevelés hiánya, vagy roszasága, az öreg dudáshoz
fordulék, ki már épen szájához akará ismét illeszteni a sípot, mintha
legkisebb baj sem történt volna s megszólítám őt:

– Dudás –

– Kérem alázatosan, – vága ő hirtelen szavamba – méltóságos uram, én nem
vagyok dudás, hanem czimbalmos és most csak régi barátság fejében
dudálok.

E művészeti önbecsülést s féltékenységet meg kelle mosolyganom, ámbár
kedélyem e pillanatban épen nem volt vigságra hangolva; azután
megigazítám az előbbi czímezést, mondván:

– Tehát czimbalmos, emlékezel-e még életed legszomorubb napjára és arra,
ki akkor árvaságra jutott?

Szavaim oly varázserővel látszottak az öreg czigányra hatni, hogy
akaratlanul legnagyobb bámulatra kelle fakadnom. Dudája térdeire
hanyatlott kezeiből s a síp befogadására megnyilt ajkai pillanatig e
helyzetben maradtak, szemei meredten függének rajtam s arczának barna
szinét pirosság árasztá el, mely csakhamar még felötlőbb halványságnak
adott helyet.

– Nem értéd szavaimat? – szólék ismét, miután csodálkozásom rendkivüli
kiváncsisággá változott.

A czigány mélyen sóhajtott s szomorúan felele:

– Értettem.

– Jer tehát s beszéld el nekem azon szomorú történetet.

– Most nem mehetek.

– Kétszeresen fizetem azt meg, mit itt most elmulasztasz.

– Czigányunk nem mehet el, mert most még tort kell ünnepelnünk; nem
segíthettünk ugyan a szegény fiún, de az utolsó tiszteletet legalább meg
kell neki adnunk.

Ezt a púpos mondá s minden ajakról zajosan visszhangzott:

– Czigányunk nem mehet el.

– Atyafiak, mégis jobb lesz talán, ha elmegyek, mert víg nótát bottal
sem vertek ki ma már belőlem.

– Mindegy, mi szomorúra is vígan járjuk, a ki Árgirusa van! Nagyságos
urak, ne háborítsák mulatságunkat. Lám, mi szegény koldusok reggeltől
estig mindennap alamizsnáért kunyorálgatunk s a legnagyobb záporban is
esernyő nélkül kuncsorgunk az utczákon; néha-néha hát csak jól eshetik
egy kis szoáré, mint a nagy urak cselédei szokták mondani, midőn
uraságaik éjjel kártyáznak és áldomásoznak.

A vén koldus oly siralmas hangon mondá el ezen esengést, hogy nem
ellenkeztem többé vele, mit annál inkább teheték, mivel az éjfél oly
közel volt már, hogy sietnem kelle, ha azon rejtélyes éjféli találkozást
nem akarám elmulasztani, melyre az ismeretlen hárfás lány által oly
titokteljesen hivattam meg. Megmondám tehát a czigánynak szállásomat s
másnapra magamhoz rendelém őt, bő jutalmat igérvén neki, ha pontosan
megjelenik nálam délelőtt, mit ő szentül fogadott.

Ezután néhány huszast veték a víg estélyezők közé s míg azok
fölszedésére mind halomra rohantak, társammal együtt elhagyám e
barlangot, melyben tomboló vígság uralkodott, a halál legborzasztóbb
jelképe alatt, melyet valaha láttam!



XIX.  Irgalom és halál.

Szabad levegőre jutván, könnyülő kebellel fordultunk a város belseje
felé, oly gyors lépésekkel, mintha azt reméltük volna, hogy a szomorú
látványnak emlékezete is úgy tünendik el lelkünkből, mint szemeink elől
borzasztó szinhelye; ez azonban koránsem volt így, mert többszöri próba
után sem sikerült egymást földerítenünk s így inkább hallgattunk, nem
akarván e legújabb tapasztalásunkra vonatkozó elmélkedések által
kedélyünket még nyomasztóbb levertségre hangolni.

Mintegy óranegyed mulva kórház mellett haladtunk el s ekkor társam
megunván a hosszas hallgatást, szót emelt:

– Meglátogatta ön már valaha kórházainkat?

– Nem.

– Idegen, vagy külföldi kórházakban sem volt még?

– Nem.

– Igen kár.

– Én annyira kedvelem az életet, hogy legyőzhetlen undort érzek az
irgalom és halál azon szomorú tanyái iránt.

– Pedig nem árt azzal közelebbről megismerkednünk, mivel előbb-utóbb
mulhatlanul találkoznunk kell.

– Már én majd csak akkorra hagyom e kellemetlen ismeretséget.

– Ön tehát fél a haláltól?

– Épen nem.

– És mégis így szól?

– Igen, mert szeretem az életet.

– Ez tulajdonképen egyre megy; különben pedig, véleményem szerint, sem
becsülni, sem szeretni nem tudja az életet voltaképen az, ki az irgalom
és halál tanyáit, mikép ön a kórházakat nevezi, soha nem látogatja meg.

– Hogyan?

– Oh, nincs az életnek jobb történetkönyve, melyből annyit lehetne
tanulni, mint ezekben!

– Kiváncsivá tesz ön.

– Én életemben igen sok kórházat látogattam már meg s mondhatom, hogy
erre szánt időmet nem sajnálom úgy, mint azt, melyet fényes vigalmakban,
vagy politikai szélcsapdosás közt pazarlottam el.

– És ugyan min alapszik e kedvező hatás, mit ön oly fontosnak tart?

– Hosszasnak kellene lennem, hogy önt állításom iránt
fölvilágosíthassam.

– Fél óráig haladhatunk még együtt; ez igen kevés idő ugyan divatos
politikai szónoklatra, melyből gyakran órák alatt is alig sülhet ki egy
pár használható józan észrevétel; de egyszerű előadás mellett fél óra
alatt igen sokat mondhatni el.

– Megkisértem tehát s reménylem, nem fogom önt untatni. Előre kell
azonban bocsátanom azon megjegyzést, mikép nem csupán egy kórházról és
nem is ugyanazon országéiról kívánok szólani, hanem összes tapasztalásim
kivonatát fogom önnel közleni. Ön irgalom és halál tanyáinak nevezi a
kórházat s egy részben igaza van ugyan, de más részben nagyon
csalatkozik.

– Valóban?

– Igen. Irgalom adott létet azon házaknak, hol a szegény beteg elveszett
egészségét visszanyerni kivánja, de gyakran csak halálát sietteti a
gondatlanság, melyet a leggondosb felügyelés sem képes onnan tökéletesen
száműzni; sok esetben pedig épen a halál gyakorolja a legnagyobb
irgalmat, midőn a beteget gyorsan magával ragadja. Oly jeleneteket
láttam én, uram, melyek jéggé fagylalák ereimben a vért s legféktelenebb
szenvedélyemet is aczél békókba verék. Van kórház, melyet legtisztább
szándék alapított, legemberibb érzelmek tartanak fön s mikben mégis – a
világ bármely művelt országában – vajmi csekély mértékben teljesíttetik
az, minek történnie kellene! Az egésznek intézése többnyire olyantól
függ, kinek polgári állása nagy elfoglaltsággal van kapcsolatban; ő
tehát másokban bizik s ezek viszont, nem élhetvén pusztán e szép
bizalomból, ismét olyanokban biznak, kik még csak azon lépcsőn állnak,
hol csupán tanulmányaik bővítéséről kell gondoskodniok, mi azután sok
embernek életébe kerül, ki még hasznos tagja lehetett volna a
társaságnak. És mennyi veszélyes kísérlet történik, új divatú
gyógyszerek és vegyítékek használatával, miket valakin csakugyan meg
kell próbálni, ha gyarapítani kivánjuk azon szép tudományt, mely
hatalmában tartja az emberi életet; és kin lehetne nagyobb joggal
véghezvinni e próbát, mint azon, kivel az irgalom malasztját kellene
éreztetnünk! S e mellett legfájdalmasb az, hogy nem talált még föl senki
oly módot, melylyel ezen eljárást meg lehetne változtatni. Hátha még
akkor tekintünk az irgalom e házaiba, midőn az ápolók egészen magokra
vannak hagyatva szerencsétlen betegeikkel! Ezen ápolók, a mennyiben nem
szerzetbeliek, többnyire tönkre jutott mesteremberekből és munkakerülő
részeges asszonyokból állanak, kik a betegek jobb eledelét megvámolják,
erősítő borukkal saját arczukon növesztik a rézbányát s mérgesen
hurogatják le a szegény szenvedőt, ki őket mámoros álmukból fölriasztani
bátorkodik és szalmazsúp gyanánt vetik vissza kemény ágyára azt, kit föl
kellett emelniök. De miért nem panaszkodik a szegény beteg? – kérdi
talán valaki. Azért, mert akkor bizonyosan még kiméletlenebb bánásmódban
fogna részesülni. Ha a beteg szenvedéseitől megszabadul és meghal, akkor
az úgynevezett halottkamarába vetik őt s kezei hideg holttesteket
érintnek, midőn még utolsó vonaglása remeg szederjes ajkain az életnek!
De ez nem baj, mert ez iszonyú érintés legalább megrövidíti a haldoklás
kínait. Ha ellenben annyira megjavult a szegény beteg, hogy lábai
elbirják, akkor ugyan nem kíván az irgalommal visszaélni, hanem lopva,
szökve is távozik s ennek következtében gyakran még veszélyesb bajba
hanyatlik vissza, melynek csak a halál vet véget! Ez az röviden, mit az
eljárás körül mindenütt tapasztaltam, hol az ápolás nincs szerzetes
hölgyekre bizatva s dicséretes kivételt csak ezekről mondhatok. – De
hallja ön most azon adatok egy részét is, mikből kórházakban oly sok
életbölcseséget gyüjthetni. Ha polgárt ismer ön, ki körén túlemelkedni
óhajtván, tehetségén fölül költ és a főranguak minden ledér
kedvcsapongását majmolja, vezesse őt végig a kórházak termeiben s
bizonyosan minden időben találni fog ott kemény ágyon nyugvó embert,
kinek rövid története így hangzik: ezt is megszállotta a fényűzés
ördöge, ő kedvező szerencsével kezde dolgozni, százai ezrekké változtak
s áldásos köre csekélynek kezde előtte látszani és ő irigylé azok
sorsát, kik munka és iparkodás nélkül is szintoly vagy még nagyobb
vagyonnal birnak, valamint ő. Utánozza tehát őket a fényűzésben és tele
marokkal szórja ki pénzét. Kincsei fogynak s ő azoknak bérét, kik
helyette dolgoznak, jóval leszállítja, hogy pazarlását még darab ideig
folytathassa. Végre adósságokat halmoz, házából kivettetik,
kétségbeesik, remegő kezekkel torkát metszi s íme most már hetek óta
kínlódik e nyomorult fekhelyen s nem tud élni és nem bir meghalni, ha
pedig meghal, átok nehezülend sirkőül teste fölé, azoknak átka, kiktől
több pénzt kölcsönzött, mint mennyit visszafizethetett s kiket ezáltal
koldusbotra juttatott! – Vagy ifjúval találkozik ön, kinek arczán
egészség sötét pirja lángol, szeméből erő és életkedv tüze villog s
kinek vállai oly izmosak, mintha a földgolyót kellene rajtok
súlyegyenben tartania? Örvendjen akkor e ritka tüneménynek s fogja meg
ez ép ifjú kezét és vezesse őt kórházba; akármelyikbe, mind egy, mert
valamennyinek valamennyi termében fog ön néhány ily beteget találni:
behorpadt s gyér hajszálaktól körülfolyt fej, mélyen üregeibe süppedt
fénytelen szemek, ólomszinű fonynyadt arczbőr, feketült fogak, miket már
alig födözhetnek el a kékes ajkak, nehezen emelkedő, összerokkant mell,
sárgás, hústalan kezek, iszonyú fájdalmak a csontokban és a testnek
minden részében; – ezen ifjú oly reményteljes volt, mint az, kivel ön
találkozott, de annyira sietett az élettel, hogy most, huszadik évében,
már menthetlenül veszve s undor tárgya magának és beteg társainak, és
állapota oly nyomorú, hogy rá nézve legnagyobb jótétemény már az, mitől
mások leginkább irtóznak, a – halál! – Kezdi-e ön hinni, hogy az, ki
életét szereti s élni kíván, sokat tanulhat az irgalom és halál szomorú
hajlékában?

– Tökéletesen.

– Pedig csak gyönge és igen száraz vázlatot hallott tőlem. Látni kell az
ott uralkodó sokféle nyomort, látni a bűnnek, az élet elleni bűnnek
nyomdokit s fogadom, száz, sőt ezer áldozat szabaduland meg évenként a
halál legrémesb nemeitől.

Új barátom még folytatni akará sötét, de csakugyan igazságos
kifakadásait, midőn azon utcza közelébe érkeztünk, melyben éjfélkor meg
kelle jelennem. Elváltunk tehát, miután megigértük kölcsönössen, hogy
ezentúl gyakran fogjuk egymást látni.

A legközelebbi lámpa alatt fegyvereimet megvizsgálám, hogy minden
előfordulható esetre el legyek készülve s utamat a kitűzött ház felé
folytatám, mialatt különféle sejtések tarták munkásságban elmémet, azon
események iránt, melyek ezen rejtélyes látogatásból kifejlődhettek.

Hogy eddigi kalandimmal titkos összeköttetése van e meghivatásomnak, azt
világosan hivém láthatni azon czélzásokból, miket a hárfás leány
Beattinire nézve tőn. És épen ezért nem birtam minden aggálytól
megszabadulni, ámbár más oldalról az ismeretlen leány egész
magaviseletét olyannak kelle vallanom, hogy abból semmi következtetést
nem vonhattam, mi közte és Beattini, vagy Dalmer, vagy Zlatár közt
czimboraságot gyanítathatott volna.

Bár mennyire erőltetém is elmémet, egy sejtést sem fogadhaték el
valószinűnek az iránt, mi rám a titokteljes találkozásban várakozott.



XX.  Vészjóslatú jelek.

Gondolatim fonalát suttogás szakasztá meg, mely egy alacsony kapu
öbléből hangzott felém; megállapodám tehát, szorosan falhoz simulva s
következő szaggatott párbeszéd tanuja levék:

– Csak hamar, mit mondott?

– Nem sok jót.

– Micsoda?

– Azt mondotta, hogy hagyjunk föl szándékunkkal, mert rajta vesztünk.

– Ohó!

– Azt bizony.

– Átkozott!

– A pénzt sem fogadta el.

– Már ez rossz jel.

– Mit csináljunk?

– Nagy baj biz ez, csak már legalább meg ne alkudtunk volna.

– Lépjünk vissza.

– Az is baj, mert majd kilódít bennünket urunk a gyülekezetből.

– Tudod mit, czimbora, hátha nem gondolnánk a banya szavával? Nem hiszek
én zsidónak.

– Hagyd el, czimbora, azok közt is sok becsületes ember van, kiknek
szavát csak úgy elhiheted, mintha írva állna előtted; aztán ez az öreg
asszony még soha nem hazudott. Igen, ha a vén Móricz mondana valamit,
akkor bizony nem volna eszünk, ha csak egyet hederítnénk is szavára; de
így?

– Már csak fontoljuk meg holnapig a dolgot jól s azután majd elválik.

– Hát hol jövünk össze holnap este?

– A tarka macskánál.

– Hány órakor?

– Kilencz felé.

– Jól van.

Ekkor elvált egymástól a két férfi s az egyik balra, a másik pedig
ellenkező oldalon távozott, miután az egyik még e megjegyzést hallatá:

– Nézd csak, most meg üveges hintóban is jött valaki az öreghez; bizony
csak azt mondom én mégis, hogy nem evett ez az asszony bolondgombát!

Távozásuk után közelebb juték czélomhoz s csodálkozva látám, hogy a
kijelelt ház előtt üveges bérkocsi áll, mely körülmény igen aggasztóvá
kezde előttem válni.

A két férfit, kiknek beszédéből a fönebb közlötteket kihallgatám, alapos
okoknál fogva, igen gyanusnak kelle tartanom, részint mivel gyülekezetet
emlegettek, mely szavaik után, csak rossz lehetett, részint pedig, mivel
Móriczot emlegeték, miből egyszersmind azon bizonyossághoz jutottam,
hogy ezen ellenségem a csárdai tusában csakugyan nem halt meg s most is
alkalmasint élénk munkásságban van.

Továbbá, a bérkocsi azon ház előtt állott, melybe nekem kelle mennem s a
két ismeretlen férfi egyike, mikép megjegyzéséből világosan érthetém,
ugyanazon házban volt és hihetőleg ugyanazon asszonynál, kihez én
hivatalos valék. Mit kereshetett nála azon gyanus férfi? Mi volt az, a
mivel fölhagyásra inté őt? Ki volt e bérkocsiban? Talán épen Beattini?

E kérdésekre hiába keresék elmémben alapos választ s minden
okoskodásomnak csak az lett a vége, hogy vigyázatra ezúttal rendkívül
nagy szükségem van, ha talán még gonoszabb hinárba nem akarok jutni,
mint az volt, melyből csak fél csoda által szabadultam ki a budai
csárdában.

Eleinte már csaknem visszatérésre határozám magamat, de e gondolatot
ismét visszautasítám, mert önmagam előtt sem akarék félénknek, vagy épen
gyávának látszani. Egyébiránt pedig a fölgerjesztett kiváncsiság is oly
hatalmasul működött, hogy gondolni sem akarék többé a kaland
félbehagyására.

Éjfélt még nem ütött az óra, mindenek előtt tehát várakozásra szántam
magamat s e czélból egy keskeny házajtóhoz lapultam, honnan a lámpásos
kocsit tisztán láthatám, a nélkül, hogy engem akár a kocsis, akár a
házból kijövendő látogató észrevehetett volna. A kocsis végignyult
ülőhelyén s álomba látszott merülni, a lovak pedig térdig sülyeszték le
fejöket; sőt magok a lámpák is oly álmosan pislogtak, mintha röstellenék
a terhes világítást e sötét utczában, melynek néhány lámpáiból már rég
kifogyott az olaj.

A csönd oly tökéletes volt, hogy valakinek hortyogását is tisztán
megkülönböztethetém azon házból, melynek ajtajában állottam s e
helyzetben közel fél órát kelle eltöltenem, míg végre valamely távol
toronyóra tizenkettőt kongott.

Az utolsó óraütésnél csaknem hallhatólag kezde keblem dobogni s meg kell
vallanom, hogy azon pillanatban oly nyugtalanságot érzék, melyet talán
félelemnek is lehetne neveznem; ez azonban csakhamar elmult s most már
csak azt ohajtám, hogy a kocsi minél előbb távozzék; mert ottléte alatt
nem akarék a házba menni, mindenesetre tudni óhajtván, hogy kicsoda
tulajdonképen e késő látogató?

Erre nem kelle sokáig várakoznom, mert az ajtó kevés percz mulva
megnyilt s egy fátyolos kalapú hölgy lépett ki. A kocsis azonnal
leugrott, a kocsiajtót megnyitá, a hölgyet beemelé s ismét helyére
ugrott és gyorsan elhajtatott, miután a hölgy e szót hallatá:

– Haza!

Hah, én e hangot már hallám? A kocsi szorosan mellettem robogott el.
Benne két hölgy ült, az egyik elől, a másik hátul. Ezen utóbbi az volt,
kit a kocsiba lépni láték s ez most, hihetőleg a kocsiban uralkodó hőség
miatt, fátyolát hátraveté s én a lámpák föllobbanó világánál Dongai
grófnőre ismertem! Az előtte ülő némber valószinűleg komornája volt.

Mit keresett itt a grófnő? Nem kellett-e félnem hogy e látogatásával
terv van ellenem kapcsolatban Beattini részéről?

Mindegy, tisztába kell jőnöm, gondolám s állásomat elhagyám és a házhoz
közelítettem. Bal oldalon a harmadik ablak előtt megállapodám,
pillanatnyi időzés után hétszer kopogtattam s az ajtó küszöbére léptem,
mely kevés percz mulva zajtalanul megnyilt előttem.



XXI.  Vérző sziv.

A rejtélyes ház folyosójába lépvén, körültekinték, s hófehér öltönyü
némberalakot pillanték meg, mely mögöttem az utczára nyiló ajtót bezárá,
s előmbe lépvén, kezével intett, hogy kövessem őt. Lámpa nem volt
kezében, s igy, minden további fontolgatás mellőzése után, kényszerültem
azon gyönge világító vonalt követni, melyet fehér öltönye okozott, ha
sötétségben nem akartam maradni.

Nem mondhatom ugyan, hogy e pillanatban nyugodt valék, de mégis minden
lépés után, melyet előre tevék, kevésb tartózkodással gondolkodtam a
történhetőkről, mikép az rendesen lenni szokott, midőn valamely veszély
felé közelítünk, s a visszatérés már el van előttünk zárva. Ilyenkor
csak a gyáva esik kétségbe, a szilárdabb jellemü azonban az el nem
kerülhető bajnak bátran szemébe néz, hogy leggyöngébb oldalát
kipuhatolván, szükség esetén onnan támadhassa meg.

Én is ez utóbbit tevém, ámde a sötétség miatt kalandom szinhelyét sem
különböztethetém meg, s csak akkor, midőn vezetőm, néhány lépésnyi
haladásunk után, ajtót nyitott, láthatám, az abból kisugárzó
világosságnál, hogy az udvar igen parányi és rejtélyes meghivómon kívül
alkalmasint senki nem lakik a hosszúkás keskeny házban. Ennek látása nem
igen vigasztalhatott ugyan, de nem is riaszthatott el rendkívül, mert
derekasan föl levén fegyverkezve, teljes jogom vala a közel
szomszédokban biznom, kiket, megrohantatásom esetén, lövéseim bizonyosan
segélyre fogtak volna ébreszteni.

Azon ajtó, melyről fönebb emlékezém, konyhába nyilt, s ennek
vastűzhelyén lámpa égett, melynek világánál sok réz edényt láték a falon
fényleni. Vezetőm, mihelyt beléptem, a konyha jobb oldalán nyiló ajtóra
mutatott, s elfordult, arczát tehát nem pillanthatám meg. Két-három
lépést tevén, a szoba ajtajánál állottam, s ekkor vezetőm a konyhaajtót
bezárá és midőn kissé idegenkedve visszafordulék, már – nyom nélkül
eltünt. A lámpa még most is a tűzhelyen világított, s tisztán láthatám,
mikép a konyhaajtón és azon kívül, mely előtt állék, semmi kijárás nem
volt a konyhából. Vezetőm tehát vagy az udvarra ment, vagy eltünt.
Figyelmesb vizsgálat után azonban meggyőződém, mikép első véleményem nem
állhat, mert a závár előre volt tolva, s igy semmiesetre nem távozhatott
azon az udvarra. Mi az eltünést illeti, azt nehezen hivő századunkban
nem igen tanácsos már bizonyítgatni, s így elég legyen annyit mondanom,
hogy jelen nem létét nem birám magamnak megmagyarázni és ennélfogva,
minden további tétovázás nélkül, az ajtón csöndesen kopogtaték.

A szobából semmi neszt nem hallék, s mind e mellett is már épen be
akarék lépni, midőn véletlenül fölemelém szemeimet s azon sajátszerü
jegyet pillantám meg, melyet igazhitű zsidók ajtóikra szoktak
függeszteni. Nem tagadhatom, mikép ennek látása ismét megdöbbentett
kissé, ámbár tudtam már az utczán kihallgatott gyanus férfiak szavaiból,
hogy ismeretlen meghivóm valószinűleg e vallásfelekezethez tartozik.
Csakhamar összeszedém ismét magamat és beléptem.

Homályos szoba volt az, melyben most állék; a boltozatról függő réz
lámpának egyik ágán sárga viaszgyertya égett, melynek hosszú kanócza még
inkább növelé a homályt, mely alig engedé a legközelebb tárgyakat
világosan megkülönböztetni. A falak egészen kopárok valának, s minden
szögletben csak egy rozzant szék állott. Az utczára nyiló ablakot
festett fatábla zárá, s párkányán koponya vigyorgott, mely mesterséges
fehér és piros rózsákkal volt koszorúzva, mintha gúnyolni akarná a
világi örömeket, melyek oly szoros kapcsolatban állnak a mulandósággal.
Ez volt minden, mit ezen előszobában láthaték.

Ebből balra ajtó nyilt, melynek küszöbén nagy szelindek feküdt, tüzes
szemeit mozdulatlanul rám meresztve. Meghivóm jól őrizteti magát,
gondolám, s e kutyával nem szeretnék küzdeni. Közép- s hüvelykujjammal
néhányszor csattanték, de a szelindek meg sem mozdult e jelre, botommal
pedig nem merém érinteni. Pillanatnyi habozás után tehát, jobbommal
pisztolyaim egyikét érintvén, hangosan szólék:

– Nincs itt senki?

Kérdésemre e szók hangzottak, alig érthetőleg, a belső szobából:

– Méltóztassék belépni.

E biztatásra két lépést közelíték az ajtóhoz, de a tüzes szemű szelindek
mégsem tágított. Kissé vontatva szólék tehát:

– Ön kutyája a küszöbön fekszik.

Az előbbi hang gúnyosan viszonzá:

– Csak az ember bántja azt is, ki őt nem bántotta!

E hang csak nőtől származhatott, s már szégyenleni kezdém magamat, hogy
nő ellenében félénknek mutatám magamat. Mindenre készen, s a szelindeket
folyvást élesen szemmel tartva, egészen az ajtóhoz léptem tehát, s
kezemet a kilincsére tevém. Most, nem csekély boszuságomra, tökéletesen
meggyőződtem, hogy a félelmes szelindek – fából, vagy más kemény
anyagból van faragva, s meg kelle vallanom magamban, hogy ezen olcsó őr
jobb sikerrel teljesíti kötelességét, mint sok fizetett lomha cseléd,
kit azonfölül még étellel is el kell látnunk.

A kilincs azonnal engedett kezem alatt, s a félelmes küszöböt, most már
minden tartózkodás nélkül, átlépvén, az előbbinél jóval tágasb szobában
látám magamat. A falak feketére valának festve, s lángszinű mesés
alakokkal tarkázva, minőket csak kalandos képzelődés szülhetett. A
butorzat itt is nagyon gyér vala. Egyik oldalon ócska bőrpamlag, előtte
ó-divatú kecskelábú asztal s ez előtt magas fekete karszék. Az asztal
két végén egy egy koponya gyertyatartóul szolgált, s mindegyikben
koppantatlan sárga viaszgyertya égett. A szoba padlózatát vastag fekete
szőnyeg borítá, melyen nesztelenül haladtam a szoba közepéig, mintha
láthatlan kezek emeltek volna előre; akaratlanul is lábaimra kelle
tekintenem, hogy mozgásuk által ellenkezőről győződjem meg.

Megszokván ez alatt a homályosságot, szemeimet a nagy karszékre emelém,
s abban hölgyet pillanték meg, fehér pongyolában, mely egészen annak
öltözetéhez hasonlított, ki által a konyhába vezettettem; sőt az alak is
ugyanannak látszott, kivevén, hogy ennek arcza fekete fátyollal volt
borítva; mi azonban keveset határozhatott itt, miután vezetőm arczát sem
láthatám. Bizonyosan jól elrejtett ajtónak kell a konyhában lenni,
gondolám, melyen ezen hölgy gyorsan ide siete, mit annál könnyebben
tehetett, mivel a szelindek látása által is visszatartóztattam néhány
pillanatra. De mi czélja lehet abban, hogy ily csodaszerűen intézé
elfogadtatásomat? Erre nem tudék magamnak hirtelen válaszolni, ha csak
azt nem akarám felőle feltenni, hogy természet fölötti hatalmat kiván
magának előttem vagy általam tulajdonítani, miben mindenesetre nagyon
csalatkozott volna. Egyébiránt, az eddig látott s tapasztalt körülmények
annyiban mindenesetre megnyugtattak már, hogy itt nem annyira komoly
veszélytől, mint inkább csalástól kell tartanom, mely alkalmasint
erszényem ellen intéztetett. E gondolat meglehetős vigasztalásomra
szolgált ugyan, mert tudtam, hogy hidegvérüségemnél fogva, velem ugyan
nem könnyen fog a rejtélyes hölgy boldogulhatni; de egyszersmind
elkedvetlenültem, miután e szerint meglehetős alapossággal hihetém, hogy
e regényes találkozás alig leend szoros kapcsolatban korábbi
kalandimmal, s egyedül csak Dongai grófnő látása okozá, hogy e hiedelmem
nem szilárdulhatott meg eléggé, s ennél fogva még mindig maradt némi kis
reményem, hogy e találkozás talán mégsem fog minden eredmény nélkül
maradni.

A hölgy bőujjú ruhája két hófehér kezet mutatott, miket igen szépeknek
mondhatnék, ha rendkívüli soványságuk miatt a bőr egészen csontjaikhoz
nem tapadt volna. A ruha alól kinyuló láb parányisága szinte igéző vala,
de egyebet nem láthatván, érzékeimet s nyugalmamat ez nem is háboríthatá
és legfölebb csak kandiságomat csigázhatá még magosbra; ámbár meg kell
vallanom, hogy ez már ugyis eléggé feszült vala.

A hölgy könnyeden inte fejével, s kezével a pamlagra mutatott. Ismét
néhány lépést közelíték tehát, de csakhamar meg kelle állapodnom néhány
másodperczre, midőn szemeimet a pamlag fölé emelém.

A falon ugyanis, épen szemközt a fátyolos hölgygyel, olajfestményt
pillanték meg, sima fekete rámában. E kép nem tanusított ugyan különös
művészi tökélyt, mi figyelmemet nagy mértékben igényelhette volna; de
tárgya oly meglepő és sajátszerű vala, hogy szemeim ellenállhatlan
erővel tapadtak reá, mintha természetfölötti varázs által
bilincseltettek volna oda.

A kép asszonyt s férfit ábrázolt, oly különös helyzetben, minőhez
hasonlót még eddig nem láttam. Az asszonyt gazdag öltözet födé, hószin
teljes vállait hollófürtök árnyékozák, a hatytyúnyakat gyöngyök folyák
körül, a gömbölyű karokat gyémántos karpereczek szoríták, s a szép finom
ujjakat drága gyűrűk körzék. Termete bármely művésznek Venus alkotására
szolgálhatott volna mintául. És arcza? Azon hely, melyet ennek kellett
volna elfoglalni, a művész által üresen volt hagyatva; azért-e, mivel
gondolá, hogy a test egyéb részeinek megfelelő szépségűt ecsetje nem bir
előteremteni, vagy más okból, azt nem tudhatám. A mily idegenítőn hatott
rám ez, oly borzasztó volt az, mit az asszonyi alak mellén láték. Ott t.
i., hol a hölgy-szív örömtől hevülve fennen dobog, vagy fájdalomtól
elfogultan görcsösen remeg, mély seb vala látható, melyből vér
szivárgott a hölgy ölébe. E körülményt a mellette álló férfialak
érthetővé tette. Teljes virágzásban levő ifjú volt ez, szépségben
Adonist, erőben Herkulest ábrázolhatva; jobbja azonban szivet szoríta
össze, melyből vér csepegett, s nagy szemei gúnyos kifejezéssel függének
a hölgy mély kebelsebén, melynek az előtt lakosa volt a vérző szív.

Első érzésem undor vala, melyet e kép látása lelkem mélyében ébreszte,
undor azon ember ellen, ki művészetét ily iszonyú visszaélésre
használta, hogy lázas kedélye beteg kifakadásának hízelghessen; mert
őrjöngő ábránd szüleményénél egyébnek nem tekinthetém e szörnyű
jelenetet. Az undor azonban csakhamar vérfagylaló borzadásnak adott
helyet, midőn a férfialakot élesebben szemügyre vevém, s arczának minden
vonásában ismerősre véltem találni. Igen, igen, nem csalatkozhattam, ez
Dalmer, Beattini, ez Zlatár Péter volt, fiatalabb korában, kit angyalnak
alkotott a természet külsőleg, míg belsejét pokolnak ördögei lakták. És
a hölgy, kinek vérző szívét kezében tartá, bizonyosan új áldozat vala
véres körmei közt, kinek iszonyú sorsát még eddig nem ismerém, s melyet
talán épen ez ünnepélyes pillanatban kell vala megismernem.

E gondolat iszonynyal tölté ugyan keblemet, de annyiban tökéletesen
megnyugtatott, hogy e helyen nincs okom veszélytől rettegésre.

Bámulásomból a fátyolos hölgynek ércztelen tompa hangon ejtett e szavai
ébresztettek föl:

– E kép, mint látszik, megindítá önt?

Összeszorult ajkimon csak ez egyetlen szót bocsáthatám ki:

– Igen.

– Sőt talán sajnálni is képes ön azon hölgyet?

– Kimondhatlanul!

– És mire tartja ön méltónak azon deli férfit?

– Véres boszura!

– Uram, ezen kép – saját történetemet ábrázolja.

– Lehetséges-e!?

– Minden nagyítás nélkül.

– Iszonyú!

– Látom, hogy önben helyzett reményem nem hiúsul meg.

– Mindenre kész vagyok.

– Engedje ön tehát szenvedéseimet, mennyire lehetséges, összefüggőleg és
körülményesen elmondanom.

A fátyolos hölgy ismét inte kezével, s én helyet foglalék a pamlagon, ő
pedig a következő történetet mondá el, oly hideg s szilárd hangon, mely
kétségbe vonhatlanul tanusítá, hogy az iszonyú fájdalom következtében
már legszilajabb érzésein is korlátlanul uralkodni tudott.



XXII.  Rablókaland.

E föld nagy, mint a hatalom, mely azt alkotá, s szép, mint a gondolat,
mely e hatalomnak irányt adott.

E nagy földet számtalan élő lény lakja, okos és oktalan, emberek és
állatok. És ezen emberek s állatok, legyenek bár szelidek vagy vadak,
mind külön hazával birnak, mely áldásokkal halmozza őket, s melyet ők
szivök mélyéből szeretnek, vagy melyhez természeti ösztönük egész
erejével ragaszkodnak.

Van azonban az emberek külön osztályai közt nép, csak egy nép széles e
világon, melynek nincs hazája, melyet szeressen, s mely őt áldásaival
halmozza! E boldogtalan nép az egész nagy világban el van szórva, hol
létezését irgalomból eltűrik, s habár földig alázza is magát, mindenütt
csak gúny és megvetés jutalma; mi csoda tehát, ha végre gyűlölnie kell
ott, hol szeretnie nem szabad, s ha az átkot nem viszonozhatja áldással?
Hiszen a féreg is felgörbed, ha tapostatik! Uram, kell-e mondanom, hogy
e szerencsétlen népet Izrael boldogtalan fiai képezik?

Ezen elnyomatott nép egyik családjában születtem én. Atyám gazdag vala
és tekintélyes, mert az is mélyen szokott a pénz előtt meghajlani, ki
különben az emberiség legszentebb jogait sem irtózik lábbal taposni. A
zsidó ezt jól tudja, mert mindennap tapasztalja és azért pénzt, s mindig
csak pénzt törekszik szerezni, bármi uton kelljen is ahhoz jutnia, mert
sajnosan meg van győződve, valamint már szüléi és ezek ősei meg valának
győződve, hogy egyedül a pénz azon eszköz, mely által magokat, legalább
bizonyos pontokig, a többi emberek közé emelhetik.

Atyám szeretete azonban számomra, valamint testvéreim részére is,
nemcsak anyagi, hanem szellemi kincsekről is gondoskodott. Oly
neveltetésben részesültem, melynek bármely nemes hölgy is büszkén
örvendhetett volna. De bár négy nyelven tudtam is ártatlan kebellel
boldogságért imádkozni, mégis sulyosan nehezültek rám a sorsnak vészes
csapásai. Még maga a jó nevelés is, mely különben minden embernek áldást
biztosít, csak átkot gyümölcsözött árva fejemnek!

Népünknél, mint már mondám, a férfi csupán vagyonszerzésre kénytelen
életének legszebb részét áldozni, s csak akkor gondolhat házasságra,
midőn már annyit gyüjtött, hogy leendő gyermekeinek első szükségeit
födözhetni véli. E rendszer mellett vajmi természetes, hogy a műveltebb
s gazdagabb zsidó hajadon csak szerfölött ritkán lelhet szellemi
tekintetben magához hasonló férjet, sőt korához illőt sem gyakran, mert
a nélkülözések és fáradalmas üzérkedés korán görbesztik meg Izrael
fiainak testét és az édes szenvedélyek viráginak himporát letörlik.

Egyébiránt, ha mindez, szerencsés véletlenség következtében, néha
kivételt szenvedne is, van még más mostoha körülmény, mely, különösen a
műveltebb zsidó hajadonra, súlyosan nehezül. Unokáról unokára száll
ugyanis annak tudata, mikép pártfogást e földön egyedül csak családja
szük körében lelhet, s valamint ez neki mindene, ugy ő viszont annak
egyetlen reménye és öröme. E viszony vak engedelmességre szoktatja a
gyermeket szüléi iránt, s minden atya korlátlan urrá lesz a családban,
melynek minden tagja vakon engedelmeskedik neki, meg lévén győződve,
hogy a nyomasztó külviszonyoknál fogva, a családfő csak a legjobbat és
azt akarhatja, mit paizsul szegezhetni ki e nyomasztó viszonyok
csapásinak elhárítására. Iszonyú hatalom ez, uram, mely a szabadnak
született lelket magát bilincsre veri, de boldogtalan állapotunkban
mégis mellőzhetlenül szükséges, mert végső elpusztulástól egyedül csak
ez mentheti meg szerencsétlen népünket!

E családi viszonyoknál fogva nem csodálandja ön, hogy ellenállás nélkül
hajlottam atyám parancsára, midőn éltes kereskedőt vezete szobámba,
mondván: ez férjed lesz! Keblemben forrón buzgott ugyan a vér, s nekem
is voltak bájos álomképeim, melyek minden tizenhét éves lányka szívét
édesen remegtetik meg; de az atyai akarat fagyos lehellete elhomályosítá
e vonzó rajzait az ifjusági ábrándoknak és én neje levék azon férfiúnak,
a nélkül, hogy magamat ez által boldogtalannak éreztem volna, mert
hiszen ő sokkal gazdagabb vala atyámnál, s bennem becsülni tudandja
leendő gyermekeinek anyját. Így okoskodtam én, mert ily okoskodásra
valék tanítva.

Összekelésünk után alig telt el néhány év, s férjemet nagy kiterjedésű
kereskedési viszonyai rögtön külföldre szólíták, hová őt nem követhetém.
Jósága tehát, egyik nőrokona kiséretében, Füredre külde engem, hogy
lehetőségig kellemesen töltsem azon néhány hetet, melyek alatt távol
kelle tőlem lennie, s bőkezűsége oly fénynyel környezett, hogy Füreden
megjelenésem alkalmasint nem egy nemes hölgy keblében gerjeszte
irígységet.

Az ily diadal különben édes táplálékul szokott az asszonyi kebelnek
szolgálni, s eleinte én is ilyesmit kezdék érezni; ámde e boldogító
érzelem csakhamar keserüséggé változott. Leveretve vettem észre, hogy
bármely nyilvános helyén jelentem meg a fürdőnek, mindenütt gúnyos
megvetéssel fordultak el tőlem a hölgyek, míg a férfiak szinte vagy e
sértő példát követék, vagy, mi rám nézve még iszonyúbb vala, szemtelen
kétértelmüségeket váltogattak egymással közelemben, melyek arczomba
szökteték minden véremet, ámbár gyakran teljes jelentésöket nem is
érthetém.

Sőt mi több, cselédeim sem maradtak menten e méltatlanságtól, ámbár,
inasomon kívül, keresztyének valának. S ez embertelenség annyira ingerlé
őket is, hogy kötelességöket csak mogorván s visszataszítólag
teljesíték, ámbár szeliden bántam velök és kétszeresen fizettem őket!

Tehát szállásomon csak úgy, mint nyilvános helyeken, mindenütt majd
néma, majd hangos bántalmakat kelle tapasztalnom, melyek lassanként oly
fájdalmas keserűséggel tölték lelkemet, hogy kincseim közepett is
elviselhetlen tehernek kezdém az életet tekinteni.

Rögtön szüléim házába utaztam volna vissza Pestre, de férjem meghagyá,
hogy Füreden várjam be őt, s nem vala bátorságom engedelme nélkül e
helyet elhagyni, mert tudtam, hogy férjem most már egyszersmind atyám
hajdani hatalmával bir fölöttem.

Hogy tehát a sértő bántalmakat legalább nyilvános helyeken kerülhessem,
szobámból csak fölötte ritkán távozám, s ilyenkor is többnyire
kocsimban.

A szép vidék szemlélése ismét fölvidítá sebzett kedélyemet, mert
legalább azon meggyőződéshez juttatott, hogy a nap melegében én is csak
úgy részesülhetek, mint más; hogy az erdő az én számomra is hűs
árnyékkal kinálkozik, hogy az illatos rózsa az én keblemen sem virít el
gyorsabban, mint másén; szóval, hogy a természet egyenlően részesíti
boldogító jótéteményiben azokat is, kiket a társaság nem akar kebléhez
karolni.

E sétakocsizások annyi élvezetben részesítettek, hogy mindig távolabbra
terjesztém azokat. Utóbb gyakran hajnalban hagyám el Füredet, s közel és
távolabb falukban reggeliztem és ebédeltem, hol mindenütt szivesen
fogadtak, részint apróbb adományaim miatt, részint mivel kilétemet nem
tudták.

Egykor szinte ily nagyobb kirándulást tevék, s dél tájban a hüvös Bakony
egyik útján haladtam lassan előre kocsimban, szabad szárnyakra bocsátva
gondolatimat.

Minden, mit regényes erdei kalandokról valaha olvastam, fölelevenült
emlékezetemben. Hölgyszabadító lovagok a középkorból, rablók, szent
földről visszatérő zarándokok, kétségbeesett szerelmesek árnyékai,
legcsodásb csoportozatokat képeztek édes ábrándozásba merült tekintetem
előtt, s más boldogabb világba helyzének át, melyet könyveimből már
akkor szeretni tanultam, midőn még a valódinak keserűségeit nem is
ismerém.

E közben elevenen azon kalandok hősének képzelém magamat; minden
földmélyedésből pikkelyes sárkányokat láték ellenem zúdulni, minden
szellősuhogásban kisértetek s rémek suttogásait vélém hallani, minden
bokor mögül rablócsapatok rohantak ellenem; de én nem rettegtem, mert
mindezeket kellő pillanatban, vértezett magas lovag riasztotta el, ki
sóhajtva hajlítá meg előttem lándzsáját, s némán távozott, hogy rögtön
ismét megjelenjék, mihelyt új veszély által környeztetém. Hogy e lovag
alakja semmiben nem hasonlított férjemhez, azt ábrándozásimban épen nem
találám felötlőnek, mert hiszen regényekben is többnyire nem a férj az,
ki fenyegető veszélyekből a nőt csodásan és váratlanul kiszabadítja.

Édes merengésimből vad szitkozódás ébreszte föl, s ugyan e pillanatban
kocsim ajtaja robajjal megnyittatott, s karomat durva kéz által
megragadtatva érezém.

Első pillanatban álomnak képzelém e jelenetet, de csakhamar meggyőződém
az iszonyú valóságról. Kocsimat, melyben egyedül ülék, minthogy férjem
rokona, betegeskedés miatt, honn maradt, rablók támadák meg, kocsisomat
leüték, s engem a hintóból kirántottak. Azután az egész kocsit
megmotozták, de semmit sem találtak, néhány apróságon kívül, miket egy
pár beteg parasztasszony s gyermekeik számára vittem.

A rablók tehát boszúsan fogtak körül, s vadul ordítoztak:

– Ide pénzedet!

– Mutasd meg a hintó rejtekeit.

[Illustration: Rablókaland.]

– Hol vannak kincseid?

– Szólj, vagy meghalsz!

Hiában könyörgék kiméletért, hiában esküvém, hogy csak sétálni
kocsiztam, s nincs nálam több néhány forintnál; ők szavaimnak nem hittek
s végre legiszonyúbbal fenyegettek, mi még a halálnál is irtózatosb
vala.

Ekkor szolgám nyelvünkön tanácsolta, hogy írjak nekik kötelezvényt s
talán szabadon fognak bocsátani. Én azonnal tárczám után nyultam és írni
akartam, de most még nagyobb indulatossággal tört ki ellenem a förgeteg.

Az egyik rabló dühösen ragadá ki kezemből a tárczát és vadul ordítá:

– Átkozott zsidó, el akarsz árulni?

– Meg akar babonázni.

– Valamennyi zsidóasszony mind boszorkány!

– Szúrd le, czimbora.

És az egyik zsivány megragadott baljával s jobb kezével kést emelt
ellenem.

Ezen elhatározó pillanatban gyors lódobogás lőn hallhatóvá s csaknem
ugyanazon perczben deli férfialak termett lóháton mellettünk.

A zsiványok kissé meghökkentek, de nem távoztak.

Elhaló szemeim az ismeretlen férfi villogó tekintetével találkoztak s
ajkai e szót dörgék, mely mennyei zene gyanánt visszhangzott fülembe:

– Vissza!

Többet nem hallék, füleim zúgtak, szemeim elhomályosultak, térdeim
összeroskadtak s mély ájulásba merültem.



XXIII.  Lélekgyilkolás.

E szók után mély lélekzetet vőn a fátyolos hölgy, jobb kezével fátyola
alá nyult, mintha szemeit akarná törleni; de sóhajtva rázá fejét,
jeléül, hogy a könyek jótékony forrása végkép kiapadt már azokból.
Azután néhány percznyi szünet után, ismét előbbi közönyös hangján, így
folytatá történetét.

Mi következett ájulásom után, meddig valék megfosztva eszméletemtől,
arról szorosan nem számolhatok, mert szolgám annyira el volt rémülve,
hogy mindig ellenmondásokba keveredett, valahányszor őt utóbb ezen
eseményre nézve kérdőre vonám; megmentőm pedig nem akart erről
körülményesebben szólani, mondván, hogy nem kívánja lelkemet ez által
újonnan megrázkódtatni, mi könnyen ártalmamra válhatnék.

Midőn magamhoz tértem, már ismét hintómban ülék, mely lassan Füred felé
haladott. Mellettem megmentőm ült, kezemet gyöngéden fogva s üterem
minden dobbanását számítva. Midőn felnyiló szemeimet arczára emelém,
túlvilági lényt hivék megpillantani. Födetlen fejének fekete fürtei
dicskoszorú gyanánt csókolák magas homlokát s szemeiben, melyek az
erdőben oly vadul lángoltak, most leggyöngédebb részvét kifejezése
csillogott. Többször olvasám, hogy a mérges kigyók tekintete
varázserővel bír, mely embert s állatot ellenállhatlanul magához vonz;
azon férfi szemében ily bűvös hatalom rejlett, mert tekintetem
visszavonhatlanul függe rajta s bár lelkemet irtóztat futá el, midőn
szemei hatásának édes mérge ereimben a vért szívem felé zaklatá, mégsem
hunyhatám be szemeimet, habár életem állott volna is koczkán. Úgy
tetszett, mintha ezen arczot, e szemeket már álmaimban láttam volna;
mintha ez lett volna azon rejtélyes lovag, ki engem ábrándim közepett
minden veszélyből megmentett.

Azon néhány pillanat, melyek alatt tekintetébe mélyedtek szemeim,
legboldogabb szakát képezék életemnek; ehhez hasonló érzemény többé nem
üdvezíté keblemet.

Végre félbeszakasztá szabadítóm a csöndet s mikép létemről tudakozódék.
Mondhattam-e egyebet, mint, hogy kimondhatatlanul jól érzem magamat?!

Nevemet s viszonyaimat ájulásom alatt már kitudá szolgámtól s most magát
is megismerteté velem, mondván, hogy még csak néhány nap óta mulat
Füreden. Ezután nagy fölindulással szólott azon méltatlanság ellen,
melylyel ott a társaság által tetéztettem; hevesül kelt ki azon
igazságtalan korlátok ellen, melyek az embert embertársától elválasztják
és meghatóan ábrándozott a műveltség s szívnemesség egyedüli
uralkodásáról, melynek, mint állítá, nem lehet már sokáig elmaradnia.

S mily örömest hittem édes szavainak, melyek szívem legtitkosb
rejtekében legbájosabban zengő visszhangra találtak!

Ő Füreden gyakran meglátogatott engem s én boldogtalan, óhajtva vártam
őt és búsan látám tőlem távozni; mert ő volt az első férfi, kinek minden
szava úgy hangzott, mintha szívemből leheltem volna azokat ajkaira.

Szerelemről is kezde hozzám szólni; de ugyan kellett-e szó azon indulat
kifejezésére, melyet iránta első megpillantása óta érezék, a nélkül,
hogy ezt bár önmagam előtt is kimondottam volna?!

Azonban, ne gondolja, uram, hogy e féktelen indulat által könnyelmű
vétkezésre hagyám magamat ragadtatni. A zsidóhölgy első gyermekéveitől
kezdve tanulja, hogy előbb atyját s utóbb férjét mindenek fölött
tisztelnie kell; és e tan oly erős gyökeret ver szívében, hogy
hitsorsosim közt a női hűtlenség a legnagyobb ritkaságok közé tartozik.

Látván csábítóm, hogy közönséges úton nem érhet czélt, egyenesen lelkem
ellen irányozá megtámadásait és házasságról kezde szólani. Eleinte
megdöbbentem e gondolatnál, de mézes csábszavai mindinkább növekedő
sikerrel küzdöttek gyöngülő ellenvetésim és aggályaim ellen. És ugyan
mikép birhattam volna sokáig ellenkezni, midőn a szeretet vallását
szerelem hangjai magasztalák előttem!

Igen, uram, én nem birtam sokáig ellenkezni, s titkon csábítóm vallására
tértem; kell-e mondanom, hogy ezen áldozat után csakhamar önmagam előtt
pirulnom kelle s még tükrömet is kerülém, mert szemeimből csak lelkivád
tekinte felém.

Összekelésünk azonban még mindig előre nem látott akadályokba ütközött.
Csábítóm engedelmet kért szüleitől e házasságra, de ezek nemcsak
megtagadák ezt tőle, hanem rögtön minden pénzküldeményt is
megszüntettek, hogy őt annál hamarább visszatérésre kényszeríthessék.
Segítnem kelle tehát rajta és segítettem is, mert ki egyszer eltér az
erény ösvényéről, azt már valóságos bűnre is könnyű csábíthatni.
Férjemtől, kinek, hitváltoztatásom óta, nem valék többé neje, több
nagyértékű váltó volt kezeim közt s kedvesem kihizelgé azokat tőlem,
igérvén, hogy szüléivel kibékülvén, rögtön ismét vissza fogja azokat
váltani. És ez volt oka, hogy új hitemet, valamint volt férjem, úgy
atyám előtt is, még mindig gondosan titkolám.

Ennél fogva még folyvást levelezésben állottam mind a kettővel és az
előbbitől gyakran érkeztek még hozzám tetemes váltók, melyek mind
kedvesem kezeibe jutottak, ki ellen még legkisebb bizalmatlanságot sem
táplált szívem.

Végre azonban férjemnek Pestre érkeztét tudatá velem atyám, azon
megjegyzéssel hogy mindketten kevés nap mulva Füredre fognak értem jőni.

E hír csaknem kétségbeejtett. A váltók értéke, miket kedvesemnek átadék,
már negyvenezer forintra emelkedék s a csábító vérfagylaló hidegséggel
mondá, midőn a félelmes látogatás közelítését vele tudatám, mikép
szüléivel minden áron ki akar békülni, következéskép kezemről
ünnepélyesen lemond; a negyvenezer forintot pedig elég csekély
áldozatnak tarthatom, azon megböcsülhetlen kincsért, mely által minden
művelt társaság ajtaját előttem megnyitá. Szépségem, tevé hozzá
gúnyosan, szükség ellen minden esetre biztosíthat, sőt még legnagyobb
szerencséhez s gazdag házassághoz is juttathat.

E váratlan nyilatkozat mennykőcsapás gyanánt hatott rám. Csak azt látám
még, hogy csábítóm gúnyosan meghajlott előttem és az ajtó felé távozott:
azután eszméletlenül összerogytam. A büntető isten azonban nem akará,
hogy gyors halál által szabaduljak meg az élet terheitől, hanem
eszméletemet ismét teljes épségében visszaadá, hogy életem utolsó
napjáig iszonyúan bűnhődjem.

Atyámat s volt férjemet nem merészlém bevárni, mert nem volt elég
bátorságom az elsőnek borzasztó átkát meghallgatnom s jól tudtam, hogy
az utóbbi kérlelhetlenül törvényszék elébe állítand, elorzott pénze
miatt.

Szökésre határoztam tehát magamat s drágaságimmal, miket még hajadon
koromban szüleimtől ajándékul nyerék, lakásomat éjjel titkon elhagyám.
Asztalomra levelet tevék, melyben bűneimet őszintén kivallám, csak
csábítóm nevét hallgatván el, kinek hatalma ellen úgy sem birtak volna
sikerrel föllépni atyám és volt férjem, sőt talán még nagyobb kárba,
vagy legalább veszélybe keveredtek volna.

De hová irányozzam tétovázó lépéseimet? gondolám s hosszú tusakodás után
sem birtam egyebet határozni, mint Pestre visszajőni s valamely
külvárosban elrejtezni; mert oly ismeretlen valék az ország minden
részével, hogy nem merészlék másutt menedéket keresni.

Folytonos rettegés közt végre csakugyan minden szerencsétlenség nélkül
Pestre érkeztem s néhány heti lappangás után e kis házat bérelém ki, hol
legnagyobb elvonultságban éltem egy öreg koldusasszonynyal, kit magamhoz
fogadtam.

De minő volt ezen élet! Csábítóm lelkemet gyilkolá meg! Nem mertem azon
valláshoz folyamodni, melyre földi szerelem élvezhetéseért tértem s
ahhoz sem merészlék visszatérni, melyet oly könnyelműleg hagytam el.
Bizalmam meghalt elvérzett szívemmel s lelkemmel együtt és én
vigasztalatlanul állék a vallástalanság iszonyú örvényében, egyik
szabadító parthoz sem merészelvén közelíteni; mert érezhetém, hogy
egyikre sem vagyok méltó. S ha végső kétségbeesésben majd egyikhez, majd
másikhoz folyamodtam, könyörgéseim siker nélkül maradtak és ismét azon
tompa merevültségbe hanyatlám vissza, mely csak mozgás által különbözik
a haláltól s melyben az ember még nevetni is tud egész közömbösséggel,
habár vérkönyűk égetik is lelkét.

Több év telt el e szörnyű állapotban s végre nyugodtabb kezdék lenni,
miután meggyőződém, hogy lelkem menthetlenül veszve van s valamint régi,
úgy új hitem is megtagadá tőlem a vigasztalást, minthogy mind a kettőre
méltatlanná levék.

Laktársam, az öreg koldusasszony, időtöltésből gyakran kártyát vetett
előttem s én megtanulám e mesterséget, mely nehéz gondolatimnak,
legalább néhány pillanatra, más irányt adott.

Utóbb, fogyni kezdvén a drágaságimtól nyert pénz, könnyen hivő
bolondoknak jósolgatni kezdék a kártyákból, kik kétes jövendöléseimet
jól fizeték, melyek gyakran teljesültek, minthogy mindenki többnyire
tetszése szerint szokta a kétértelmű jövendöléseket magyarázgatni. A
hozzám tóduló könnyen hívők száma mindinkább szaporodott, lakásomat úgy
rendezém, hogy az érzékekre annál inkább előre is hathassak s végre e
képet föstém, remélvén, hogy talán valamikép nyomába juthatok a gaz
csábítónak, ki lelkemet meggyilkolá; mert a boszú azon érzés, vagy
szenvedély, mely legutoljára hagyja el a kihamvadt emberi keblet; és
minél inkább meggyőződtem, hogy jelenem és jövendőm örökre és
menthetlenül veszve van, annál erősebben dúlt bennem ez utolsó
szenvedély, a kérlelhetlen boszú.

Közlekedésem a külvilággal, hiremmel együtt, napról-napra növekedett, s
csakhamar leírhatlan pokoli örömmel tapasztalám, hogy e képet nem hiában
föstém s hogy meg fogom magamat boszulhatni azon, ki által az emberiség
köréből véres kezekkel örökre kitaszítattam.

Megtudtam, hogy csábítóm Pesten van s több alakban folytatja gyalázatos
mesterségét; megtudtam, hogy ön üldözi őt s már többször nyomában volt.
Elhatározám tehát, hogy boszúmat kielégítem, vágóhidra terelem őt és
azután bucsút veszek az élettől, ha csakugyan életnek mondhatni a lelki
vigasztalás nélküli gyászos tengődést.

A fátyolos hölgy elhallgatott, csontos ökleit fenyegetőleg emelé a kép
felé s fejét mellére horgasztá.

Rövid szünet után azonban hirtelen fölegyenesült s remegő hangon mondá:

– Megnevezzem a gaz csábítót?

– Ismerem őt! – viszonzám megrendülve és szinte fölállottam.

– Bizhatom ön segélyében?

– Tökéletesen.

– Éjfél előtt főrangú hölgy volt nálam –

– Láttam.

– Ismeri ön?

– Igen.

– Most ezt hálózza körül a gyilkos. E hölgyet komornája által birtam
idejövetelre s most rávettem őt, hogy rövid idő mulva csábítómmal fog
itt megjelenni.

– Valóban?

– Igen. Akar ön akkor segélyemre lenni?

– Legnagyobb készséggel.

– Bármi történjék is?

– Igen.

– Jól van. A grófnő előre tudatni fogja velem azon éjszakát, melyben
kedvesével hozzám jövend és én azonnal tudósítani fogom önt előbbi
küldöttem által.

– De kicsoda azon rejtélyes hölgy?

– Szenvedő társam.

– Többet nem mondhat ön?

– Jól tudja ön, hogy kitől hallhat többet.

– Értem. Holnap mindent tudni fogok.

– Addig mély hallgatást tanácslok önnek, mert különben még egyszer
kisiklik kezeink közől a ravasz gyilkos.

– Gondom lesz reá.

– Most ki fogom önt kisérni.

– Még egyet.

– Méltóztassék.

– Egy gyanus külsejű férfi is volt itt ma éjjel, ki bizonyos bűnös
vállalatra nézve tanácsot kért ön kártyáitól.

– Igen.

– Minő vállalat az?

– Hölgyrablás.

– Hol? Kicsoda?

– Azt nem tudom.

– S nem ismeri ön azon férfit?

– Nem.

– Hm, talán mégis nyomába fogok e gazságnak jutni.

– Alkalmasint egészen el fog az maradni, mert nagyon ráijesztettem a
gazemberre.

– Adja isten. De bocsánat, nem lehetne, mielőtt távoznám, ön vonásait
látnom?

– Uram, én élő halott vagyok s a halottak vonásai visszariasztók.
Arczomat e házban még senki nem látta s halálomig nem is fogja látni
senki.

E szók után kezével intett a szerencsétlen hölgy, én követtem őt s kevés
percz mulva bezárá mögöttem az utczaajtót és én egyedül állottam az éji
sötétségben.



XXIV.  Éjszakai madarászat.

Miután e házat, melyben az elvetemültség azon szerencsétlen áldozata
szenvedett, kivel ily csodásan találkozám, jól körültekintém, hogy
szükség esetén gyorsan és könnyen föltalálhassam, csöndesen a belváros
felé irányozám lépteimet.

Az épen hallott gyászos történettől nem birám gondolataimat elvonni s
meg nem foghatám: mikép kerülhette el Dalmer, számtalan gaztette
daczára, a büntető igazság ostorát. Úgy látszott, hogy minden sikerült
bűne csak ösztönül szolgált nála még nagyobb gaztettek elkövetésére;
mintha a sors kedvet lelt volna annak megkísértésében, hogy ugyan mennyi
rosszat képes egyetlen gyarló ember elkövetni. Ha ez csakugyan úgy volt,
akkor a gyarló ember nagyon is félelmesen bizonyítá be, hogy roszban nem
bír elfáradni és hogy az emberi erő korlátolt gyarlósága többnyire csak
akkor szokott mutatkozni, midőn jóra kellene azt használni.

Még egyszer átfutám a hármas alakú gaz kalandor csínjait, de
alakoskodásaira nézve mégsem birtam egészen tisztába jutni. Hogy minden
őt környező veszély daczára sem akar Pestről távozni, annak kulcsát
könnyen fellelhetém ugyan azon tervében, mely szerint a gazdag Dongai
grófnőt nőül akará venni; de hogy mi lett Móricz nejének holttestéből,
ki volt azon ifjú és hölgy, kiknek társaságában őt láttam s kik
meglepőleg az elhunythoz hasonlítottak, azt egyáltalában nem birtam
magamnak megmagyarázni, valamint késedelmezését sem. Ő már több hét
előtt összekelhetett volna Dongainéval s mégis halogatni látszott e
lépést s legújabban távozásra törekvék birni a szép özvegyet, mit
bizonyosan nem ok nélkül tett. Talán Börger Lenke iránti szerelem
tartóztatá őt Pesten? Vagy Dongainét is meg akará csalni? Ezek mind oly
titkok valának, miknek föloldására nem birék kulcsot találni.

E tépelődésimet lódobogás zavará meg. Hátra tekinték s azonnal
megállapodám, mert a közel mellékutczából igen sajátszerű csoportot
láték közelíteni.

Elől városhajdu lovagolt kivont karddal, mellette virasztó lépdelt, nagy
négyszögletű lámpával és hosszú alabárddal kezeiben. Ezeket nyomban két
divatos öltözetű fiatal uracs követé, kik semmit nem tarthattak
kezeikben, mert karjaik szorosan hátra voltak kötve. Kalapjok mélyen
szemökbe volt nyomva s az egyik az «Ezred leánya» kedvencz dalát
fütyölé, míg a másik néha-néha ugyanannak éneklését kísérté meg, mi
azonban nem igen akart neki sikerülni, mert mindig csakhamar
elhallgatott, mintha nemcsak kezeit, hanem torkát is kötél szorítná
össze.

Ezek után rongyos öreg ember sántikált, iszonyúan káromkodva és mérgesen
erősítve, hogy a hajduk szörnyű tévedésben vannak becses személye iránt,
melyet bizonyosan meg fognak bánni. Mellette mintegy tizenkét éves fiú
tántorgott, rongyos gatyában s fekete frakkban, melynek azonban csak egy
ujja volt már. E fiú haja oly bozontos vala, hogy szabad növésében a
fésü zsarnok hatalma által bizonyosan még soha nem akadályoztatott;
csizmája pedig oly rongyos volt, hogy mind a tiz lábujjának körmeit
legnagyobb kényelemmel vagdalhatta el, a nélkül, hogy azért csizmáit le
kellett volna huznia. Álmosság, vagy részegség miatt tántorog-e, azt
nehéz voltaképen meghatározni s legjobb lesz mind a kettőt elhinni, mert
így legalább mindenesetre el lesz az igazság találva. Valóban, ezen fiú
igen hosszú életnek fog örvendhetni, ha a halálbüntetés csakugyan
eltöröltetik.

E reménydús egyént két sugár termetű hölgy követi, kik oly diszesen
vannak öltözve, hogy a műértő közönség a szinházban bizonyosan szörnyű s
rémséges tapsviharral tisztelné meg azon szabót, ki e ruhákat varrta.
Még csak a kalapról lengő kék fátyol és kezeket fedő fehér keztyű sem
hiányzik. A keztyűs kezek azonban, fájdalom, szinte hátra vannak
kötözve. Igen kár, hogy arczaikat az irigy fátyol eltakarja. Ah, de most
szólnak:

– Majd kikapják kendtek a magokét!

– Ily szemtelenül bánni velünk.

– Mintha valami sehonnaiak volnánk.

– Jól ismernek bennünket.

– És majd megbánatják kendtekkel ezen durvaságot!

Hangjok kissé rekedt ugyan az éjjeli levegő miatt, de azért mégis
beillenének énekesnőknek a Duna partja mellé. Ugyan kik lehetnek ezek?
Ki tudhatná azt! Sok rekedt hölgy találtatik oly nagy városban, melynek
több szinháza van.

Utánok egész méltósággal öreg asszony tipeg, két lefüggő hajú paraszt
szolgáló közt. A két lány keservesen sír, a vén sárkány pedig
hallgatásra inti őket, többi között ezeket mondván:

– Ostoba ludak, ne pityeregjetek! Csak látszik, hogy még nem régen
vagytok Pesten. Hiszen nem esznek meg benneteket. Egy pár hétig jól
kipihenitek magatokat és azután ismét hegyen-völgyön lakodalmazhatunk.

Most két szálas legény lesz látható, nem divatos, de tiszta öltözetben.
Az egyik kissé lehorgasztja fejét, a másik ellenben büszkén jár, mintha
csapszéki diadalról térne vissza és parancsoló hangon szól:

– Hajdu!

– Hallgass, gazember.

– Hajdu, mondom, ne gorombáskodjék, mert megbánja. Bocsásson szabadon.

– Majd ha fagy.

– Én nem öltem és nem is loptam.

– Tiltott játéknál találtunk benneteket és ez elég. Előre!

– Hajdu, mondom, bocsásson szabadon, ha uraknak szabad magokat
mindenféle játékkal mulatni, hát nekünk mesterlegényeknek ugyan miért
nem? Bocsásson szabadon, mondom, mert a tizenkilenczedik században, az
egyenlőség századában élünk.

A hajduk nevették ezen okoskodást s gyorsabb haladásra nógatták a diszes
társaságot, melyet néhány félmeztelen férfi s némber egészíte ki, kik
mogorva közönyösséggel baktattak a többiek után. Két gyalog s egy lovas
hajdu nagy gonddal őrködött az akaratjuk ellen előttök sétálók minden
mozdulata fölött.

Az egyik hajdut történetesen ismerém s azonnal fölvilágosítást kérék
tőle e különös társaság iránt.

– Hja, uram, – szóla jó kedvvel a hajdu, – valahányszor éjjel madarászni
megyünk, mindig ily jó fogással térünk hajnal felé vissza.

– És hová viszik őket?

– A dolgozóházba.

– Hát mindnyájan vétettek valamit?

– De mennyit!

– Például, azon két czifra uracs elől miért került ide?

– Oh, annak nagyon rövid a története. Hamisan kártyáztak egy külvárosi
kis kávéházban. Mult vásárra lopni jöttek külföldről, de rajta kaptuk
őket és becsuktuk. Négy nap előtt kitelt idejök s most alkalmasint uti
költséget akartak nyerni, hogy más vásárra mehessenek. Csakhogy lépre
kerültek a jó madarak, fogadom, hogy majd megtanítják őket emberségre a
dolgozóházban!

– Hát külföldről is jőnek tolvajok a pesti vásárra?

– Majd annyi, mint kereskedő; pedig bizonyosan felét sem foghatjuk
össze, mert a külföldiek sokkal finomabb műveltséggel birnak, mint a
hazaiak s nagyon ügyesen tudnak csenni.

– Hát azon mérges, sánta öreg ember?

– Ennek különös története van. Ez az úri asszonyságok kis kutyáit
utczán, lépcsőn, folyosón, sőt még a konyhákon is rendkívül ügyesen
ellopja.

– Annyira szereti a kutyákat?

– Dehogy! Midőn azután a kiskutyákat kidobolják, vagy kihirdetik, akkor,
mint böcsületes megtaláló, legnagyobb alázatossággal jelenti magát és
gyakran husz pengő forintnyi jutalmat is kap. Ha gyermeket lopna, úgy
alkalmasint nem részesülne ily nagy díjban a visszaadáskor.

– Különös iparűzés!

– Most majd ő is jobb gondolatokra térhet a dolgozóházban.

Erre a kis sánta öreg indulatosan kiálta vissza:

– De én nem akarok dolgozóházba menni! Ha dolgozni akartam volna, úgy
nem kellett volna elveszett kutyákat keresnem és megtalálnom. Inkább
botozzanak meg és azután kergessenek pokolba, hogy kenyeremet
böcsületesen kereshessem, mint eddig!

Rövid nevetés után ismét folytatá a társaság tagjainak ismertetését a
hajdu, mondván:

– Ezen gyámoltalan fekete frakkos fiút irgalomból fogtuk el. Ez olyan
sovány, a mint látni méltóztatik, hogy ügyes szabó akár a tű fokán is
áthuzhatná czérna helyett. Azonkívül a sok pálinkaital már egészen
eltompította elméjét, annyira, hogy mindent azonnal elfeled, a mi vele
és körülötte történik. Ezt a szerencsétlent tehát a tolvajok szűk
ablakokon betolják s ő kinyitja nekik az ajtókat. Néhányszor már
bennrekedt szegény. A dolgozóházban majd tollat fosztatnak vele s a
rendes élet talán még eszét is helyre állíthatja.

– Szegény fiú!

– Hja, uram, még ennél sokkal nyomorultabbakat is találhatna az ember,
ha minden betyártanyát ki lehetne fürkészni!

– De ugyan mikép került ezen két csinos öltözetű hölgy e piszkos
társaságba?

– Azt mondják ugyan, hogy pénz emberség, ruha tisztesség; de mondhatom,
hogy ezek szép ruháik daczára is alkalmasint valamennyi madarunknál
piszkosabbak. Ismertem én őket már akkor is, mikor még mosogató dézsa
mellett állottak és azon időkben alkalmasint nem voltak oly piszkosak,
mint most. Eddig elég mosdatlan ostoba gunárt koppasztottak meg, illő
tehát, hogy most tollat fosszanak a dolgozóházban.

– És az öregasszony, két leányával?

– Ez szeretné őket minél előbb selyem ruhához juttatni, de a szegény
parasztleányok, istennek hála, még tudnak sírni és így egy pár hónapi
lószőrtépés egészen meg fogja lelköket a sátán hálóiból szabadítani.

Épen a többi csavargók rövid történetét akarám a beszédes hajdutól
tudakolni, midőn egy földszinti ház mellett haladtunk el, hol rögtön oly
jelenet fejlett ki, mely kérdésemet elfojtá.

A kis ház ablakai meg voltak világítva, s a szobából víg zaj hangzott az
utczára. Midőn épen a ház előtt állánk, a szélső ablakot belőlről
kitörék, s éles női hang kétségbeesetten kiálta:

– Az istenért, szabadítsanak meg!

E kiáltást durva káromkodás követé, a gyertyát azon szélső szobában
rögtön elolták, s csak annyit láthattunk, hogy egy fiatal hölgy, a
kitörött ablaktáblán keresztül, görcsösen az ablak vasrudaiba
kapaszkodott, egyre kiáltozván:

– Irgalom, mindjárt meghalok, ha meg nem szabadítnak. Erőm elhagy!

A hajduk azonnal rakásra terelék éji madaraikat, a ház ajtaját zörgeték,
s én a kiáltozó hölgyhöz siettem, pisztolylyal riasztván vissza két
férfit, kik őt az ablaktól erőszakkal be akarák rántani.

Az ajtó ez alatt megnyílt, s egy puffadt, rezes arczú vastag asszony
durván kiálta a hajdukra:

– Micsoda helytelenség ez, nem ismerik házamat?

– Igen, – felele az egyik hajdú, – nagyon is ismerjük, és épen azért
nyittattuk föl az ajtót. Miért kiáltott e lány itt a szélső ablakban?

– Alkalmasint részeg, vagy rosszat álmodott a jámbor.

– Nem igaz, – szóla keservesen zokogva a lány, – én becsületes lány
vagyok; szüléim szörnyet halnak, ha iszonyú sorsomat megtudják.
Szabadítsanak meg, ha emberi szív lakik keblökben!

– Hallgass, kigyó! – ordítá elkékülve a banya.

– Majd jelentést teszünk, – szóla a hajdú, – és holnap reggel vizsgálat
fog érkezni.

– Az isten irgalmaért, holnap már csak holttestemet fogják találni, ha
itt hagynak e gyalázatos bűnfészekben.

Most egy úr jelent meg az ajtóban, s mérgesen tekinte a hajdura, ki
nehezen ismerte őt ugyan, de a csinos öltözet iránti megszokásból mégis
kezét tisztelkedve emelé fővegéhez; én azonban rögtön közelebb léptem és
határozottan szólék:

– Ezen szerencsétlen lány tüstént biztos helyre fogja a városi hajdukat
követni, s a ki ellenkezik, annak golyót röpítek keresztül gyalázatos
agyán!

Erőteljes fenyegetésemet pillanatnyi hallgatás követé, mely alatt a
banya az említett úrral tanácskozott. Ekkor pisztolyaimat magosra
emelém, s a banya mogorván dünnyögé e néhány szót:

– Bizvást elmehet a lány a hajdukkal, én ugyan nem törődöm vele, mert
engem ismernek, hogy becsületes asszony vagyok.

Ezen engedelem után a siró lány az ablakot azonnal elhagyá, s csakhamar
az utczán termett. Mennyire a hajdú lámpájánál láthatám, e hölgy nemcsak
rendkívül fiatal és igéző szépségű volt, hanem egyszersmind minden
mozdulata finom nevelést tanusított, mi annyival inkább föltünt, mivel
mostani fölingerült állapotában nem igen uralkodhatott magán.

Kérdéseimre csak zokogással felelt, s utóbb azon kérelemmel, hogy
szüléit külön gyors postával szólítsam Pestre. Tehát csakugyan nem
csalatkoztam, a szép fiatal hölgy neveltséget tanusított, s igy
alkalmasint jó házból származott.

A foglyokat egész rendeltetésök helyére kisérém, hol a szép kisasszonyt
az őrmester feleségének gondviselésére biztam. Szüléi után másnap korán
reggel gyors postát küldék, s néhány nap mulva hirlapokban olvasám,
mikép nem rég Cs.... megyében egy tisztességes külsejű házaspár utazván,
vendégfogadóban bizonyos tekintélyes családdal találkozott, melynek
minden öröme és büszkesége egyetlen tizenhat éves lányokban
öszpontosult. Ebédlés közben a szülék említék, hogy gyermeköket
szeretnék Budapest jelességeivel megismertetni, hol egyébiránt egy
tehetős rokonuk is lakik. Kimondák azonban egyszersmind, hogy az utazás,
öregségök s még inkább gyöngélkedő egészségök miatt, igen nagy terhökre
válik. Erre az utazó házaspár azonnal nagy örömmel mondá, mikép a
nevezett rokonnal szoros baráti viszonyban élnek, s hogy szerencséjöknek
tartanák, ha a kedves kisasszonykát azonnal magokkal vihetnék, igérvén,
hogy egy hónap mulva ismét vissza is hozandják, mivel akkor, bizonyos
családi ügyek elintézése végett, ismét dolguk leend e vidéken. A szülék
igen örvendettek e véletlen találkozásnak, mert a becsületes magyar
ember rendesen könnyen szokott hinni, s rövid szóváltás után a
megegyezés csakhamar kimondatott, és a kisasszony Pestre utazott a derék
házaspárral. Néhány napig azzal kecsegteték a tapasztalatlan lánykát,
hogy rokona most nincs Pesten, de rövid idő mulva meg fog érkezni.
Egyébiránt igen szives megelőzéssel bántak saját szállásukon szép fiatal
vendégökkel, s ez semmi gyanusat nem látott, mert, tapasztalansága
következtében, a sok mindenféle látogatót csak barátság és
vendégszeretet eredményének tulajdonítá. Végre azonban oly ajánlatokat
és tanácsokat kelle hallania, hogy szemei fölnyiltak, s ha az éjszakai
madarászok véletlenül épen arra nem haladnak, úgy menthetlenül
áldozatává lett volna a legkiszámoltabb gyalázatos gazságnak. Az utazó
házaspárt befogatta az illető hatóság, s mint utóbb meggyőződém,
vallomásaikból iszonyú tények jöttek napfényre, melyek elősorolásával
nem akarok nyilvános botrányt gerjeszteni. Elég legyen tehát annyit
mondanom, mikép ezen szomorú tény újabb intésül szolgálhat a szerető
szüléknek, hogy gubacs- vagy gyapju-eladásnál lehetnek ugyan kissé
gondatlanok és könnyenhivők; de akkor, midőn gyermekeik egész
életboldogsága forog koczkán, csakugyan legnagyobb vigyázatot kell
kifejteniök, ha lelkiismeretöket nem akarják legigazságosb mardosásnak
kitenni: mert a legjobb akaratú s legéberebb rendőrség sem képes minden
gaztettet, főleg nagy városokban, megelőzni!

Már virradni kezde, midőn szállásomra értem, lelkemet azonban folyvást
legmélyebb éj borítá, mert közelebbi néhány órai tapasztalásaim
rendkivül elkomorítottak.



XXV.  Sobri.

Még ágyban valék, midőn inasom az öreg czimbalmost bejelenté, s szinte
nem jól esett nekem megérkeztének hallása, mert a tegnapi szomorú
események még nyugtalan álmaimban is megújultak, s most, mikép előre is
meg valék győződve, ismét olyasmiket kellend majd hallanom, mik nem igen
lesznek képesek lehangolt kedélyemet fölvidámítani. Azonban, nem
utasíthatám őt vissza, ha világosságot akarék kalandomra deríteni, s
azért, ágyamat elhagyván, a czigányt bebocsáttatám, ki azonnal elmondá
mind azt, mit a hárfás lányról tudott. Előadása azonban oly zavart vala,
hogy csak folytonos kérdezősködés és eltérések által juthattam annak
tiszta felfogásához, s azért reménylem, hogy a nyájas olvasó nem fog
neheztelni, ha összefüggő alakban terjesztendem elébe a hallottakat,
melyek utóbb lényeges kiegészítő részeül szolgálandnak azon főkalandnak,
melynek titkait leleplezni törekedtem. –

Hazánk valamely részében – hol, az nem tartozik ide, – gazdag család
élt, azaz: férj, és feleség, s ezek egyetlen fia és örököse, kiben
minden reményök tetőpontot ért. Elek – nevezzük igy a fiut – elmés, szép
és erős volt, s hajthatlan makacssággal birt, melyet szüléi épen nem
korlátoztak, mert hiszen független urrá kivánták őt nevelni, vagy
neveltetni. Nyilvános iskolákba nem küldék őt, nehogy magát a tanulásban
szerfölött megerőtesse, hanem egymásután több nevelőt tartottak
mellette, míg végre olyanra találtak, kiben tökéletesen megnyughatni
véltek, mivel – a fiunak soha nem volt ellene panasza. Ezen nevelő
ugyanis, tapasztalván, mikép elődei mind azért veszték el jövedelmes
állomásukat, mivel lelkiismeretesen akarák fölvállalt kötelességöket
teljesíteni, hasznosb modort követett, s az úrfinak minden pajkos
tréfájában segédül szolgált, és teljességgel nem iparkodott féktelen
jellemének más irányt adni.

E szerint épen nem csodálhatni, hogy a természeti ösztön által is
hajtatva, Elek úrfi napról-napra vásottabb ficzkó lőn. Előbb a
cselédeken követett el mindenféle csint, utóbb pedig a parasztokra is
kiterjeszté hatáskörét, és rövid idő mulva minden ember gonosz szellem
gyanánt kerülte őt. Eleinte panaszt tettek ugyan néhányan az atyánál, de
csak mérges lehurrogatásban részesültek, hogy az úrfi kedvtöltése ellen
kikelni merészlettek; s igy nem csoda, hogy Elek utóbb komolyabb
tréfákra is nekibátorodék, s egyszer gyermeket lőtt le a
cseresznyefáról, mondván, hogy feketesége miatt seregélynek nézte. A
gyermek atyja czigány kovács volt, s néhány forinttal be hagyá ugyan
száját tömetni, főkép miután gyermeke, hosszas szenvedés után, ismét
szerencsésen meggyógyult; de a szülék mégis jónak láták, reményteljes
tizenhét éves fiokat a derék nevelővel külföldre küldeni, hogy a szomorú
történet kissé feledtessék a környéken.

Elek igen örvende e határzatnak, s vonzalmát követve, ugyancsak bővítni
törekvék jeles ismereteit a művelt külföldön. A kártyajáték minden
nemében nagy gyakorlottságot szerze magának; a valódi finom pezsgőt
szinéről is megismeré; párviadalban, akár kardra, akár pisztolyra,
mindig győztes maradt; a nőket silány eszközöknek tanulá tekinteni,
miket néhány unalmas pillanat kitöltésénél egyébre nem használhatni;
mivel saját életét egyetlen pezsgőüveg dugaszáért is minden pillanatban
kész volt koczkáztatni, igen természetes, hogy mások életét egyetlen
lehelletre sem becsülte, s gyakran mondá eltévedt bűnös gőgében, s
többnyire meglehetősen mámoros vagy legalább föltüzesedett fejjel, hogy
a forróláznak sincs több joga embert ölni, mint neki, vagy bárki másnak.
Szüléi nagy készséggel küldöttek neki pénzt, hogy szép tapasztalásait
minél inkább bővíthesse; gyakran azonban mégis nagy hiány mutatkozék az
utipénztárban, s akkor azután a kártya körüli ismeretek kényszerültek a
pillanatnyi apályon segíteni. E szerint Elek urfinál a becsületérzés is
rendkívül rossz lábon állott.

Végre, két évi távollét után, szüléi szépen kérték, hogy méltóztassék
haza utazni, mivel különben a pénzküldemények mulhatatlanul el fognak
maradni, minthogy a szép jószágot már tetemes adósságok kezdék terhelni.

E kérelem váratlanul jött ugyan az urfinak, s nem is nyerte meg
jóváhagyását; de rövid fontolgatás után mégis átlátta, hogy a daczolás
itt nem sokat használhat. Különben is égett már a kiváncsiságtól, hogy a
külföldön bővített jeles tulajdonságaiban valahára már hazája is
büszkélkedhessék, mely az ily finom kiképzettségű példányokban még oly
igen szegény.

Haza utazott tehát. Gyöngéd szüléi nagy örömmel fogadták a neki
férfiasult ifjut, s gazdag ajándékkal bocsáták el a derék nevelőt, ki a
régi család egyetlen csemetéjét ily sugár – fává növesztette.

Elek azonban csakhamar unni kezdé magát falun, hol legfölebb csak néhány
drága lovat vagy agarat űzhetett halálra, s azért ismeretségeket kezde
kötni az egész vidék legvásottabb embereivel, kikkel egyik pusztáján
éjjel nappal tivornyázott. E társaságban tömérdek pénzt harácsolt el,
sima nyelve azonban még mindig tudott pénzt szerezni zajos
kicsapongásainak folytatására.

E mellett mindazáltal más mulatságról sem feledkezett meg. Atyja
becsületes öreg számtartójának egyetlen csinos tizenhat éves lánykája
volt, ki korán elveszté anyját, s most öröme és boldogsága vala édes
atyjának.

Elek azonnal körülhálózá az egyszerű szép Terézt, s a csábítás minden
fegyverével tüzesen ostromlá ártatlan szivét. Csodálhatni-e, hogy a
tapasztalatlan fiatal hajadon romlatlan keblében legtisztább szerelem
ébredt a szép ifjú iránt, ki első szólott vele szerelemről? Teréz oly
kimondhatlanul érzé magát ezen édes viszonyban, hogy szive nem hallhatá
meg a fontoló ész hideg szózatát, s Elek diadalmaskodott.

Több hónapig folytatá már Elek e rakonczátlan életet, s végre minden
pénzforrás kiapadt előtte. Épen pusztáján dőzsölt hozzá méltó társaival,
midőn többen nagy összegekért zaklatták, miket kártyán nyertek tőle, s
erszényében egyetlen fillér sem volt. Az erős borok föltüzelék agyát, s
társainak biztatásai és gúnyos megjegyzései magas lángokra lobbanták e
tüzet.

– Majd tudnék én magamnak pénzt szerezni! – szóla egyik.

– Magam is, – jegyzé meg a másik.

– Van apád pénztárában.

– Fizettess ki magadnak egy pár ezer forintot a számtartó által.

– Csak úgy tied az, mint apádé.

– De te nem tudsz parancsolni.

– Beéred azzal, mit elébed löknek.

– Mintha béres volnál.

– Gyáva vagy.

– Csak akarnod kellene.

– Igen, ha merne akarni!

E faggatásokra föllobbant Elek, s hevesen kiálta:

– Jó lélek adta nyelvetekre ezen tanácsot, fiuk. A számtartónak fizetni
kell.

– Helyes!

– Tüstént indulok, s pénzzel térek vissza hozzátok.

– Éljen!

– Elvárunk!

– Aztán vissza ne hagyd magadat riasztatni a számtartó által.

– Gondold meg, hogy férfi vagy.

– És atyád örököse.

– Ki csak úgy parancsolhat pénzével, valamint ő maga.

– Úgy van.

– Fogadom, hogy meg lesztek velem elégedve, fiuk.

– Helyes! Éljen Elek!

E biztatások után Elek a szobából kirohant, gyors paripára veté magát, s
a közel faluba vágtatott, és a számtartó lakása előtt a lóról
leszállott.

Teréz ablaka még világított, mert ő rendesen késő éjfélig olvasott,
mióta őt Elek könyvekkel ellátta. Elek tehát megkopogtatá csöndesen az
ablakot, s a függöny azonnal félre vonult, mert Teréz nem először hallá
és érté meg e jeladást.

– Te vagy, kedvesem? – kérdé halk hangon, midőn az ablakot megnyitá.

– Igen. Kérlek, nyisd meg az ablakot, be akarok hozzád menni, mert
fontos ügyről kell veled szólanom.

– De…

– Hamar, hamar!

Teréz megnyitá az ablakot, s csak akkor rémült el, midőn a gyorsan
beugró ifjú arczára tekinte. Bor, heves lovaglás és a belsejében küzdő
indulatok annyira megváltoztaták azt, hogy alig birt a kedves vonásokra
ismerni, és aggódva simult hozzá, s gyöngéden kérdé:

– Elekem, beteg vagy?

– Nem; – felele ez mogorván, – atyáddal kell szólanom.

– Most?

– Igen.

– Már elmult éjfél.

– Mindegy, tüstént szólanom kell vele. Bocsáss.

– De kérlek, mi történt.

– Majd megtudod.

– Atyám alszik.

– Majd felköltöm.

– Az istenért, arczod lángol.

– Ne tartóztass.

– De… rettegek…

– Bizvást.

E szók után kibontakozott a hölgy visszatartóztató karjaiból és a
mellékszobába lépett, mely ebédlőül szolgált, s melynek ajtaját maga
után bezárta. Azután gyertyát gyújtott, az ebédlőnek konyhába nyíló
ajtaját megvizsgálá, s azt zárva találván, csöndesen az öreg számtartó
alvószobájába lépett, melyben a pénztár állott. Ott a gyertyatartót az
ajtó mellett álló szekrényre tevé, s a számtartó e neszre fölébredt.

– Ki az? – kiálta az öreg, fölegyenesülvén ágyában, s jobbját a falon
csüngő pisztolyok egyike után nyujtá.

– Én – urad, – felele hidegen Elek.

– Oh – jól látok-e? Bocsánatot kérek, igen meg voltam lepetve; mit
méltóztatik parancsolni?

– Szerencsétlenül kártyáztam, sokat vesztettem, s becsületem
parancsolja, hogy adósságomat tüstént kifizessem. Ötezer forintra van
szükségem.

– Alig lesz annyi a pénztárban.

– Nézzük csak meg, talán mégis lesz annyi.

– Méltóztatott utalványt hozni?

– Utalványt?

– Igen, a nagyságos úrtól?

– És minek az?

– A nélkül nem fizethetek.

– Nekem sem?

– Senkinek.

– Ember, feleded, kivel beszélsz?

– Alázatosan bocsánatot kérek, én kötelességemet még eddig soha nem
feledtem el, és isten segítségével most sem fogom azt megsérteni.

– Mily hang ez?

– Azon emberé, ki a nagyságos urat negyven esztendő óta hiven szolgálja,
s ki annak fiától kimélőbb bánásmódot hitt várhatni.

– Szemtelen! Pénzt ide, nyugtatványozni fogom.

– Nem lehet.

– Hol vannak a pénztár kulcsai? Sajátomból annyit fogok venni, mennyi
nekem tetszik. Ide a kulcsokkal.

– Soha!

– Magam keresem tehát.

És Elek a számtartó ruháit motozá, s csakhamar két kulcsot vont elő,
mikkel azonnal a pénztár fölnyitásához fogott.

Ekkor az öreg tisztviselő kiugrék ágyából, mind a két pisztolyt kezébe
ragadá, és remegő hangon szóla:

– Úrfi, ezt nem szabad eltűrnöm; tegye le a kulcsokat s távozzék rögtön,
különben azonnal kilövök az ablakon. Méltóztassék édes atyját e
gyalázattól megkimélni.

– Hah, nyomorult eszeveszett! – kiálta magánkívül Elek, midőn a
pisztolyt fölhuzatni hallá, – így mersz velem, jövendő uraddal daczolni?
– s megragadá az öreget, és ágya felé taszítá, miközban a pisztolyokat
kezeiből kicsavarni törekvék. E rövid küzdés alatt az egyik fegyver
elsült, s a hű számtartó, vérben úszva, ágyára hanyatlott.

A durranás pillanatig váratlan mennykőcsapás gyanánt hatott Elekre, az
ágy előtt térdre rogyott, de ekkor tétovázó szemei a félig nyilt
pénzládába ütköztek, fülei csengtek, szemei előtt tüzes karikák
czikáztak, vére dühös erőszakkal keringett ereiben, s jobb szelleme
elhagyá őt, és a gonosznak befolyása uralkodóvá lőn.

Elek a ládába markolt, zsebeit bankjegyekkel és tallérokkal tölté meg,
az udvarra nyíló ajtón kirohant, a deszkakapun keresztül az utczára
ugrott, lovára veté magát, oldalait vérig sarkantyuzá, s a keletkező
viharral versenyezve, rövid idő előtt elhagyott bűntanyája felé röpült.

Ez alatt a lövés fölébreszté a cselédeket, kik, a czigány kocsis
vezérlete alatt, egyenesen Teréz szobájába törtek, kinek
segélykiáltozása élesen hangzott ki az udvarra, ámbár a czigány
megismerte a távozó Eleket, s inkább ez után szeretett volna iramodni.
De a többi cselédek ellenzék ezt, mert, mint rendesen lenni szokott, az
úrfi és kisasszony szerelme nem volt egészen ismeretlen előttök, s így
nem akartak zajt támasztani; miután különben legtávolabbról sem
sejtheték, hogy épen Elek ellen kellene föllépniök.

Midőn az ebédlőből Teréz szobája felé léptek, s az ajtót megnyiták, a
lány fél őrülten rohant el mellettök atyja szobájába, az ajtót fölrántá
s eszméletlenül küszöbére zuhant.

Elek távoztakor, vigyázatlanságból vagy szándékosan, a gyertyát leüté a
szekrényről, s most – az öreg számtartó holtteste égő ágyának lobogó
lángjai közt feküdt.

A cselédek szoborrá merevültek a nyilt ajtó előtt, s majd az égő testre,
majd a nyitott üres pénzládára, és Teréz vonagló ajkaira függeszték
szemeiket.

Minden irtózatos világosságban állott előttök, midőn Teréz elhaló
hangon, e három szót rebegé:

– Elek… atyám… irtózatos!

A czigány első volt, ki magához tért, s a lángok eloltásához fogott; de
törekvése siker nélkül maradt. Mire a nagy udvar közepén álló kútból
vizet hoztak, akkor a lángok az ablakon át utat törtek már magoknak a
ház nádfödelére, s a vihar kevés pillanat alatt az egész házat lángba
borítá.

Terézt azonnal a kerti lugasba vivék, s gyepágyra fekteték; reggel
azonban siker nélkül keresték őt, az egész kertben nyoma sem volt
látható, s Elek is még ugyanazon éjjel eltünt a vidékről; másnap a
cselédeket vallatták, kik természetesen csak Eleket vádolhatták, ámbár
épen nem oly meggyőző okokkal, hogy őt egyenesen bűnösnek lehetett volna
nyilatkoztatni. Czimborái pedig mélyen hallgattak, s különben sem igen
vonattak kérdésre, mert a számtartónak nem maradtak boszut kivánó
rokonai, s Elek atyja örömest elnyomott minden további kutatást, mert
egyetlen fiát minden áron kimélni kivánta. Így néhány hét mulva az egész
vidéken alig szólottak e gyászos eseményről, s csak akkor jutott eszébe
néhány embernek, midőn a szerencsétlen számtartónak volt czigány kocsisa
is búcsú nélkül elhagyta a falut, hol nem volt többé szeretett urának
gyászos kimulása után többé maradása, ki őt egykor hatályos
bizonyítványa által rögtönitélő törvényszék véres eljárása alól
szabadította meg, s belőle becsületes embert képezett.

Ezen szomorú események után néhány hónap mulva Sobri vakmerő rablásainak
hire országszerte bámulást és félelmet gerjesztett, mit személyének
rejtélyessége még inkább nagyobbított.



XXVI.  Hárfa és czimbalom.

Hagyjuk most Eleket, ki kevés pillanat alatt rabló, gyujtogató és
gyilkos lett, a gondviselés büntető kezei bizonyosan elfogják őt érni,
ha nem követjük is tüstént vétkes nyomdokit.

A czigány kocsis sem igényelheti annyira figyelmünket, hogy rögtön
nyomoznunk kellene őt, mert a vele született leleményes ész nélkülünk is
óhajtott czéljához fogja őt vezérleni.

De Teréz, a boldogtalan Teréz, ki néhány percz alatt édes atyját,
kedvesét, legszebb ábrándit, s ezekkel élete üdvét és minden reményét
veszté el, s egyszersmind legiszonyubb lélekmardosás által kínoztatott,
a szerencsétlen Teréz csakugyan megérdemli, hogy lépteit kövessük.

A lángok pattogása s a vészharang rémes kongása fölüdíté őt mély
ájulásából. Szemeit fölemelé, de iszonyodva rejté ismét a gyepágy
harmatos fűszálaiba, midőn a magosra gomolygó füstoszlopot s ennek
tömegét nyaldosó lángnyelveket megpillantá, melyek iszonyú veszteségét
némán bár, de mégis oly érthetően hirdeték, mintha a menydörgés
kölcsönzött volna nekik földrázó szózatot.

Igen, ez nem álom! sóhajta Teréz, ez iszonyú valóság; s hiába rejté el
szemeit, mert mindenütt csak atyja égő véres testét látta, s Eleket
bitófán, és magát annak oszlopaihoz lánczolva, mivel az ő vétkes
szenvedélye volt az, mely a gyilkosnak utat nyitott az ősz apa
életforrásához. Hiába dugá be füleit, mert mindig csak e szétzúzó szót
hallá azokban viszhangul csengeni: apagyilkos!

Nem, e gyötrelmet gyönge emberi erő ki nem állhatja. Teréz őrjöngve
ugrott föl a gyepágyról, a kert hátulsó ajtaját megnyitá s a mezőre
futott.

Ámde a szellő szárnyai utána vivék a tűzharang borzasztó hangjait, s ő
nem állapodhatott meg, hanem futott czél és irány nélkül. A mezőt
elhagyván, szőlők közé jutott, s itt minden földgöröngy atyjára
emlékezteté őt, kivel oly számtalanszor látogatá meg kis szőlejöket.
Most ruhájához ért véletlenül keze, s ő összeborzadott, mert azt hivé,
hogy atyjának jéghideg keze érinté őt, és érdemlett büntetésre akarja
hurczolni. Futását gyorsítá, mig lélekzete elállott s térdre rogyott.

Ekkor fölemelé szemeit, s látá, hogy a falu határán álló keresztfa előtt
térdel. Ajkait imára akará megnyitni, de füleit ismét megrázkódtatá a
tűzharang kongása, s ajkai összeszorultak, és nem volt annyi ereje, hogy
egyetlen szót rebeghetett volna bocsánatért a mindenhatóhoz!

Összeszedte tehát elhaló erejét, és útját ismét folytatá. Így bolygott
hajnalig előre, réteken és szántóföldeken keresztül, míg végre erdőt
ért, melynek legsötétebb árnyékába rejté magát a nap kelő sugárai elől,
és mély álomba merült; mely azonban csak kínos fájdalmainak lánczolatát
folytatá, lázas agyán iszonyú rémképek csoportozatait ostorozván
keresztül.

Dél felé égető fájdalom ébreszté őt fel, nyelve száradtan tapadt
szájához s gyötrő szomjúságot érzett, mit csaknem öntudatlanul és
ösztönszerüleg enyhített néhány földieperrel, miket nagy bőségben látott
a fű között.

Ez nagy enyhülést szerze testének, vére nyugodtabban kezde ereiben
folyni s gondolatainak zavara kisebbült. Eszmélete lassanként tiszta
öntudatra ébredett s szemeinek forrása megeredt. Égő arczán forró könyűk
peregtek alá s kebléből könnyebben törtek magoknak útat nehéz
sóhajtásai.

Ezen könnyebbülés azonban csak arra szolgált, hogy helyzetének egész
iszonyúságát világosan átlátta. Atyját halva, a pénztárt kirabolva s
azon házat, melyben született, lángokban látta s mind ezt Elek tette s
mind ennek véghezvitelére ő nyitott neki útat! Elek tette ezt, kit ma
akart igéreteinek és esküinek beváltására sürgetni, mert kimondhatlan
iszonynyal győződék meg, hogy szíve vonzalmát mielőbb törvényesítnie
kell, hogy szeretett édes atyját megengesztelhesse, kinek határtalan
bizodalmával eddig visszaélt.

Ezen irtózatos öntudattal állott most egyedül a világban, nem tudva,
merre forduljon s hová rejtse fájdalmát és gyalázatát. A faluba
visszatérni nem merészle, mert ott vádlóul kell vala föllépnie Elek
ellen, vagy mellette, mint vádlott, helyet foglalnia. S ha az előbbire
érzett volna is magában bátorságot vagy boszúösztönt; de ugyan mikép
nézhetett volna böcsületes emberek szemeibe, kik erényes atyját
tisztelték, ő, a meggyaláztatott hajadon, kit a legutolsó paraszt is
megvetéssel fogott volna kikerülni! Igen, meggyőződése szilárd volt,
hogy a faluba, hol annyi boldog évet töltött, többé nem szabad
visszatérnie.

De hova forduljon tehát? Mindenesetre nagy városba, hol nemcsak az erény
virul észrevétlenül, hanem a bűn is rejtett árnyékban terjesztheti
mérges lehelletét.

Hosszas tusakodás után elhatározá, hogy Pestre menekszik s ott
kézimunka, vagy szolgálat által tengeti örömtelen napjait, míg a halál
szenvedésein könyörülend.

Délután erősbülve folytatá tehát útját s a legközelebbi városkában
néhány gyűrűért, melyek épen ujjain valának, ócska ruhát s néhány
forintot cserélt; a vendégfogadóban megpihent s másnap útját folytatá,
majd gyalog, majd fuvarosokkal, kik épen útjában haladtak el s őt néhány
garasért tovább szállították.

Közel egy hét telt el ezen nyomorú utazással, míg végre lankadtan,
betegesen s pénzéből egészen kifogyva Pest egyik kapuja előtt megjelent,
hol még egyszer megpihent s az estét bevárá, hogy megjelenése által
figyelmet ne gerjeszszen; mert azt hivé a szerencsétlen, hogy szomorú
sorsát minden ember világosan olvashatja homlokán.

Alkonyodni kezde s Teréz nehéz kebellel lépett át a sorompón; oly
elfogultságot érzett, mintha csak most fognák még kezdetöket venni a
valódi szenvedések, miknek még nem tudtak ugyan nevet adni sejtései, de
melyektől annálinkább borzadott.

Ily aggályok közt ért az első népes utczába s a mozgékony fővárosi élet
látása ismét fölvidámítá őt némileg, mert gondolá, hogy ott, hol annyi
ezer ember megél, egy szerencsétlen is föllelheti még mindennapi
kenyerét, ki dolgozni tud és akar.

Hallomásból tudá, hogy van Pesten nyilvános tudakozó intézet, hol
mindennemű szolgálatot kaphatni; azt tudakozá tehát s útba igazíttatván,
gyorsítá lépéseit, hogy még jókor oda érhessen.

Hosszas keresés után csakugyan föllelé az érintett intézetet, hol
azonban semmi vigasztalásra nem talált, mert bizonyítványokat kértek
tőle, miket ő nem mutathatott elő. Végre még köszönnie kelle, hogy mint
gyanus személyt, hatóság kezeibe nem szolgáltatták.

Leveretve távozék tehát az intézetből s czél nélkül bolygott szerte az
utczákon. Pénze elfogyott s csak egy gyűrűje volt még, melyet anyjától
kapott s melytől nem tudott megválni. Mikép enyhítse éhségét, hol töltse
az éjszakát? E kérdések egyikére sem tudott válaszolni s elhagyott
állapotának tudata oly iszonyú súlylyal nehezült reá, hogy egy kis utcza
szögletéhez támaszkodván, könyűinek szabad folyást engedett s a fölött
tanuskodott, hogy ily helyzetben véteknek mondhatni-e az
öngyilkosságot?!

A szerencsétlen hajadon épen az utczalámpa alatt állott, melynek fénye
igen kedvezőleg világítá meg szenvedő kifejezésű arczulatát, melyről a
néhány napi szenvedés nem birta ritka szépségének nyomait letörleni.

Egy csinos öltözetű asszonyság részvevőleg állott meg előtte s bánatának
okát szívnyerő nyájassággal tudakozá.

Teréz őszintén válaszolt, nyomasztó helyzetét nem titkolá s csak korábbi
viszonyairól hallgatott. Az asszonyság ezzel tökéletesen elégültnek
látszék s azonnal helyet ajánlott magánál a szerencsétlen leánynak,
mivel, mint mondá, leányai körül mindig sok varrni valója van.

Teréz hálás kifakadással követé a jószívű asszonyt, ki őt csinos
szállásra vezeté, hol néhány deli fiatal hölgy által üdvözöltetett. Az
asszony azonnal külön szobába vezeté őt s minden kényelemmel eláttatá,
hogy magát útjának fáradalmaitól kipihenhesse. A szerencsétlen leány
buzgón adott hálát istennek, hogy ily szabadító angyalt külde számára s
az éjt meglehetősen nyugodtan tölté. Reggel azonban nem birá puha ágyát
elhagyni. Szenvedései megtörték testének erejét s több hétig súlyos
betegség gyötrelmeivel kelle küzdenie.

Ifjúság és gondos ápoltatás azonban megmenték őt a haláltól s két hónap
mulva már teljes szépségben virítottak arczának rózsái s csak gyakori
sóhajtásai jelenték, hogy arczának tavasz-színe daczára fagyos tél
uralkodik fiatal keblében.

A házhoz ifjak is jártak s egy ezek közül igen nagy kitüntetésben
részesíté Terézt, ki hidegen vonult el tőle. Ekkor szemrehányásokat tőn
neki az asszonyság, hogy szerencséjét ily botorul utasítja vissza s
Teréz szemei előtt oszladozni kezde a köd, mely eddig nem engedé
tartózkodási helyének valódi jellemét megismernie s ő borzadott, midőn
ez iránt végre minden kétsége eltünt.

Azonnal távozni akart, de az asszony kilenczven forintot követelt tőle,
betegsége s eddigi élelmezése fejében s becsukatással fenyegette, ha
adósságának lerovása előtt távozni bátorkodnék.

Ezután magára hagyatott szobájában s most érzé csak egész iszonyúságában
helyzetének súlyát. Ily asszonynak volt adósa s lekötelezettje s ezen
asszony börtönbe hurczoltathatá őt, hol minden napfényre jöhetne, mi
keblét terhelé! E gondolat őrjöngéshez hozá őt közel s lelkének küzdelme
iszonyú vala.

E naptól fogva a fiatal leányok meghitten csevegtek körülötte, mindenkép
vigasztalni iparkodtak őt, édes borok megizlelésére kényszeríték őt,
búsongását kikaczagák s néhány hét mulva Teréz homloka egészen kiderült
és minden adóssága ki volt fizetve.

Ez alatt a czigány kocsis zenész banda mellé szegődött s mint czimbalmos
fél Magyarországot bebarangolá, mindig remélve, hogy valahol majd
nyomába akad Eleknek s jó ura halálát megboszulhatja. Több hónapig
teljesülés nélkül maradt e reménye s már csaknem azt hivé, hogy le is
kell róla mondania, midőn váratlanul teljesült óhajtása. Pesti vásárról,
hol egy szép kis leányt találtak a tolongásban, kit magokkal vittek,
Füred felé ment társaival. Épen a Balaton közelében pihentek, midőn az
akkor már nagyhírű Sobri bandája egy részével a czigányok közt megjelent
s ruháikban a Balatonon ravaszul átszökött. A czimbalmos iszonyodva
látá, hogy a félelmes Sobri nem más, mint Elek! Ez is megismeré őt s
csak azon talált kis leánynak köszönheté életben maradását a czimbalmos.

Másnap a czigányok közül azonnal megszökött s titkon mindenütt követé
Sobri nyomdokit. Néhány nap mulva éjjel egyedül ment Sobri lóháton
Füredről a Bakonyba s ekkor a czigány lerántá őt lováról pányvával,
kezeit s lábait összekötözé, száját bedugá s a mozdulni nem tudó
haramiát zsákba rejtve, a paripára kötözé és egyenesen falujába
vágtatott, hol azonnal a birák kezeibe adta őt.

A boldogtalan apa elszörnyedett, midőn egyetlen fiának borzasztó
eltévedéséről meggyőződött s e szívszaggató fájdalom lefegyverzé a
jószívű czigány boszuszomját, miután az apa legszentebb esküvel fogadá,
hogy csak a nyilvános gyalázattól kimélje őt meg és ő oly helyzetbe
teendi fiát, melyben soha többé senkinek sem fog árthatni.

A czigány tehát hallgatást fogadott, a falusi tanács pedig örömest
engedett ura kívánatának és így Sobri félelmes rablásai megszüntek s
rövid idő mulva hire terjedt, hogy katonák elleni csatában halt meg, mig
mások azt rebesgeték, hogy Spanyolországban don Carlos mellett harczolt
s onnan utóbb, kincsekkel halmozva, Amerikába menekült. Végre senki sem
szólt többé róla.

Esztendők mulva az öreg czimbalmos ismét Pestre kerülvén,
hárfásleánynyal találkozott s ez – Teréz volt, ki szerencsétlen szülés
után, mely gyermekének életébe került, több hónapot kórházban tölte s
onnan kiszabadulván, megbánásnak szentelé hátra levő napjait s mint
hárfásleány kereste kenyerét, mindennap átkozván azt, kinek első
csábszavai annyira vitték őt, hogy önmagát meg kelle vetnie.

Azóta többször találkoztak egymással s egykor örömtől sugárzó arczczal
mondá az öreg czimbalmosnak Teréz, hogy – Sobri Pesten van s hogy
atyjának testi s tulajdon lelki halálát meg fogja rajta boszulni.



XXVII.  A kérelmezők.

Ez azon kettős történet, melyet az öreg czimbalmos hosszú és szaggatott
előadásából lehető legnagyobb rövidséggel összeállíték.

Sobrinak ezen váratlan föllépését kalandjaim sorában mindenesetre
érdekesnek tartám ugyan; de olyasmit mégsem láthaték benne, mi által
nagyobb fölvilágosulás hárulhatna azokra, miket már eddig elmondék.
Különösen Dalmert illetőleg semmi új felfödözésnek nem juték nyomába,
pedig épen csak ez volt az, mi engem leginkább érdekelt s Móricz, ki
darab idő óta egészen eltünt nyomozásaim elől. Egyedül Rózsa iránt
erősödék meg korábbi véleményem, melynek valódiságára nézve mielőbb
elhatározó próbát fogok tenni.

A czigányt elbocsátám, miután megtudám, hogy hol találhatom őt fel
ismét, ha szükségem találna reá lenni és további legsürgetőbb
lépéseimről kezdék gondolkozni, midőn rögtön megzavartattam.

Ajtómon kopogtak.

– Szabad! – mondám oly kedvetlenül, mintha e szó alatt ezt akartam volna
mondani; vigyen el a manó!

Az ajtó megnyilt s magas, száraz asszonyi alak lépett be, ezer bókkal s
még több engedelem-kéréssel.

Ruházata meglehetősen tisztességes volt ugyan, de mégis világosan
láthatám, hogy nem egy helyen jutott külön darabjainak birtokába.

Kalapja valamikor világos violaszinű lehetett, de most hamú- és
rózsaszin közt habozott, mintha nem tudná, hogy a kettő közül
tulajdonkép melyiket kelljen elfogadnia.

A száraz nyak fekete gyászkendő közé volt szorítva, mintha bagariadarab
fekete szattyánba lett volna szorítva, mihez a hajdan fekete, de most
már egészen vörös selyemfürtök igen jól illettek.

Egyik keze keztyütlen volt, a másikon ellenben fehér keztyű volt
látható, mely most már nagyon barna és zöldes szint mutatott ugyan, de
azért egykor mégis csakugyan fehér lehetett.

A magas testet legújabb divatú piros szőrruha borítá, mely alól
meglehetősen sáros volt ugyan, de azért tökéletesen megtartá még eredi
szinét.

A kurtácska ruha alól hegyes orrú kordováncsizmák tekintettek ki, melyek
alkalmasint rég nem részesültek már kifényesítésben, mert oly fakók
voltak, mintha már fél évig a zsibvásáron ásítoztak volna. Az egyik
azonban mind e mellett is igen jó kedvűnek látszott, mert valahányszor
egyet lépett, mindannyiszor igen vidorul mosolygott, azaz: talpának
elejét félre tolá s a lábujjakat kimutatá, miket kissé hevesebb költői
lélek fogaknak tekinthetett s így azonnal kész volt a mosolygás, melynél
bizony izetlenebbet is gyakran láthatni a mai világban.

Meztelen kezében hosszú és öblös zacskót emelt, a keztyüsben ellenben
összehajtott finom papirost tartott, melyet e szókkal nyujta át:

– Bocsánatot kérek alázatosan, de a szükség, az iszonyú nyomor.

Bár csak száját ne nyitotta volna meg! Iszonyú pálinkabűz ömlött belőle.

A finom papir kérelmezést foglalt magában, minden jószívű méltóságos és
nagyságos emberbaráthoz intézve és megható szinekkel adá elő a
szerencsétlen özvegy inségét, ki leírhatlan nyomorban élt éhes árváival.

Egy kis adományt nyujték neki, hogy hamarább szabadulhassak tőle s ő
ezer hálanyilvánítás közt távozott.

Ezen asszony legjobb idejében volt s ép és egészséges; minden munkát
könnyűséggel birt volna meg és mégis koldult! Azaz, bocsánat, nem
koldult, csak kérelmező levéllel járt s ugyan hány tekintélyes és gazdag
ember van, ki örökké szinte csak ezt teszi!

Történetesen kitekinték az ablakon s a kérelmező asszony egyenesen az
átelleni lotteria-boltba lépett, hogy adományomtól mielőbb
megszabadulhasson. S hát éhező gyermekei? Azok alkalmasint csak a
holdban léteznek, vagy ha csakugyan vannak s már járni tudnak, hasonló
finom papirral járják be a várost és halálosan beteg édes anyjok számára
kéregetnek, a csavargást jó idején megtanulják s ezer szerencse, ha csak
oly naplopók lesznek idővel, mint édes anyjok s még sokkal rosszabbra
nem vetemülnek.

És ily szerény kérelmező igen sok van Budapesten, kik mindenféle alakban
keresik mindennapi kenyeröket.

Vannak csinos külsejű ifjonczok, kik félig kinőtt öltözetben kopogtatnak
be s magokat tanulóknak mondják, kiknek szegény szüléi nem birják őket a
szükségesekkel ellátni. Ha azonban munkával kinálja őket az ember,
tüstént azzal mentegetőznek, hogy szorgalmasan kell tanulniok s azért
semmi munkát nem vállalhatnak.

Vannak legjobb erőben levő urak, kik mondják, hogy bizonyos pörös ügyeik
elintézése végett jöttek Pestre s költségeik miatt pénzökből annyira
kifogytak, hogy kérelmezés útján kell néhány forintocskát szerezniök,
mert különben nem térhetnek vissza családjok körébe, mely távollétök
alatt szinte legnagyobb inséggel kénytelen küzdeni. S ha adományt adunk
nekik, azonnal a «Két oroszlán» evő- vagy játékasztalához sietnek, az
összekérelmezett pénznek nyakára hágnak s másnap ismét kopogtatnak, hogy
megnyittassék nekik s kérnek, hogy megadassék nekik az, mi által e henye
életet tovább is folytathassák.

Vannak hosszú hajú és igen tisztességes külsejű urak, kik magokat idegen
művészeknek, vagy utazó német philosophusoknak, vagy költőknek mondják,
állítván, hogy a gőzhajón vagy vendégfogadóban mindenöket ellopták,
minélfogva most legnagyobb zavarban vannak, mert nem hitték, hogy
Magyarországban annyi veszélylyel jár az utazás s azért egész
útiköltségök készpénzben volt náluk. Erre a jószívű magyar, ki oly igen
szeretné, ha külföldön dicsérnék, természetesen nagyon elszégyenli magát
s meglehetősen zsebébe nyul, hogy az utazó művész, philosophus, vagy
költő kissé feledje kárát. És kicsodák tulajdonképen ezen urak?
Többnyire munkakerülő pinczérek, kik lopások miatt hazánkba szöktek s
itt csalásaik következtében több vendégfogadóból elüzettek és most ezen
kényelmes keresetmódra adták magukat, mely mellett gyakran el is lehet
egyetmást csenni, míg a kérelmező levelet olvassuk.

Vannak szép hölgyek, kik selyemben s bársonyban kopogtatnak be hozzánk;
mi pamlagra ültetjük a kellemes látogatót, bajuszunkat szinte
akaratlanul megsimítjuk, tükrünkbe futó pillantást vetünk, hogy nem
láthatni-e öltözetünkön valami rendetlenséget, arczunkra nyájas mosolyt
öltünk, ujjainkon kellemes könnyűséggel forgatjuk gyűrűinket, ha
tudniillik vannak gyűrűink, szemeinket a legszeretetreméltóbb
kifejezéssel függeszjük a szép látogatóra; szóval, mindent elkövetünk,
hogy legudvariasb elfogadásban részesítsük a nem várt kedves vendéget.
Azonban, mennyire lehangoltatik nagyszerű várakozásunk, midőn a deli
hölgy illatos és csipkés szegélyzetű finom zsebkendőjét gyöngéd
ujjacskáival kibontja és rózsaszinű papirra írott, helyesírási hibáktól
hemzsegő – kérelmező oklevelet nyujt kezünkbe és édes mosolyra vonván
bibor ajkait, oly hófehér fogsort mutat – hogy! Ekkor természetesen
rendkívül elcsodálkozunk, meglehetősen boszankodunk és iszonyúan
csalatkozunk várakozásainkban, mosolyunk pedig oly kifejezést vált,
mintha a reménylett zamatos eper helyett váratlanul éretlen vadalmába
haraptunk volna; de azért végre csakugyan zsebünkbe nyulunk s egypár
huszas bánja meg a kellemes látogatást, melyek valóban jobb sorsot
érdemlettek volna. És ugyan kicsodák voltaképen ezen sajátszerű
kérelmezők? Én ugyan nem mondom meg, mert a rózsaszinű papiron mindig
pontosan föl van jegyezve szállásuk s így mindenki körülményesen
kitanulhatja viszonyaikat, ki erre magában kedvet s hajlandóságot érez.

Vannak tenyeres-talpas férfiak, kik kijövendő, de tulajdonképen soha ki
nem jövő könyvekre előfizetést gyűjtenek, azon ünnepélyes igérettel,
hogy a teljes czímű előfizetők nevei, a munka elején, minden czímekkel
együtt s azonkivül néhány sokat jelentő stb. stb. kisérete mellett nagy
betükkel ki fognak nyomatni és ezen nagyszerű igéret által csakugyan sok
helyen kinyomnak néhány forintot némely könnyen hivő ismeretlen
irodalombarátok erszényéből, kik ez úton halhatlanságra vélik szerény
neveiket juttathatni.

Vannak minden korú és nemű emberek, kiket eleven hirlapoknak és
kalendáriumoknak mondhatni. Ezek minden ember név- és születésnapját
pontosan tudják, minden tisztviselő előmozdítását csaknem ugyanazon
pillanatban tudják meg, melyben ő maga kapta hirét; minden ember
nyilvános kitüntetéséről azonnal értesülnek; minden sorshuzás után
azonnal megtudják, hogy ki nyert valamit; ha valakinek fia születik, ők
csaknem előbb tudják, mint a bába maga; ha valaki megházasodik s másnap
reggel az első kávét issza hitvesével és szerényen hall kopogtatni, meg
lehet győződve, hogy kérelmező jő neki szerencsét kivánni; sőt ha valaki
új nadrágot húz föl először, vagy felesége ellen a válópert szerencsésen
megnyerte, bizonyosan várhatja, hogy mielőtt még a nadrágtartót rendbe
hozhatná, vagy a végső törvényszéki itéletet elolvashatná, a kérelmező
már belép hozzá s vagy kötött, vagy kötetlen beszédben ezer üdvöt kíván
ezen ünnepélyes alkalomra.

Szóval annyi a sok kérelmező és ezek annyi ürügyet tudnak használni,
hogy ugyancsak erszény legyen ám az, mely látogatásaikat meg nem sinyli;
mert és ezt jól meg kell jegyezni, többnyire csak nagyon középkorú
erszényű, azaz középrangú embereknél szoktak jelentkezni, minthogy
gazdagabbakhoz nem igen bocsátják be őket az előszobákban ásítozó,
paszomántos kétlábú agarak.

Sőt, hogy a legjobbat ne feledjem, ismerek egy kérelmezőt, ki annyira
emelte már e nemes keresetmódot hogy nem is fárasztja személyesen
lábait, hanem külön embert fizet és ezt járatja végig a két városban
kérelmező leveleivel, sőt gyakran távolabb falukra és városokba is
elküldi őt, míg maga kényelmesen tekézget a...i kávéházban s este oly
büszke arczkifejezéssel sétálgat a szinház egyik oldaláról másikra,
mintha a nagy diófán túl is mindent sajátjának nevezhetne.

Hogy az ily kérelmezések alkalmával számos lopás is történik és még
többször helyismeretség is szereztetik erőszakos rablások sikeres
véghezvitelére, azt alkalmasint nem is kell megemlítenem.

Nem ártana talán némi kis figyelmet fordítani az ily kérelmezőkre, mert
bizony mondom nektek, hogy száz közül alig szemelhetni ki egyet, kit
segélyre valóban érdemesnek lehetne mondani.



XXVIII.  Herbaté.

Tovább akarám még gondolatimat fonni, de Hánika rögtön szobámba rontott
s nagy fontossággal szóla:

– Nagyságos uram! –

– Mi baj? – kérdém, sietsége által meglepetve.

– Nagy ujságot tudok.

– Halljuk!

– Oly hirtelen futottam föl a lépcsőkön, hogy alig birok lélekzethez
jutni.

– Csak ki vele.

– Most volt nálam Dongainé szobaleánya búcsuzni.

– Mi gondom arra?

– Egy erdélyi grófnőhöz szegődött s Pestet elhagyja.

– De mit érdekelhet ez engem?

– Igen, mert Dongainé is elutazik Pestről.

– Valóban?

– Igen és valamennyi cselédét elbocsátotta szolgálatából.

– Mikor utazik?

– Holnap reggel.

– Hová?

– Azt nem tudom. Szobaleánya mondá, hogy mindent nagy titokban intéznek
és egy cselédet sem visznek magokkal.

– Tehát kivel megy a grófnő?

– Vőlegényével, ki miatt szolgálatát el kelle hagynom.

– És mind ez bizonyos?

– Tökéletesen. Ma este búcsuthea lesz a grófnőnél, melyre csak néhány
legmeghittebb ismerőse hivatalos.

– Jól van, én is ott leszek.

– Nagyságod is hivatalos?

– Meglehet. Háni, e hirről mindenki előtt hallgatni fogsz.

– Értem.

A hajdani szobaleány távozott s én gondolatokba mélyedtem.
Fontolgatásomnak az lett eredménye, hogy este a grófnőnél meg fogok
jelenni s maradásra kényszerítem őt, mire elég hatályos eszközzel véltem
birni; mert Dalmer elutazása e pillanatban nagyobbuló reményimet
csakhamar ismét tetemesül leszállította volna.

Alig vártam tehát az estét s mihelyt a társaságot együtt lenni
gondolhatám, azonnal Dongai grófnő szállására siettem.

Az előteremben csak egyetlen inas ásítozott, s maga a csarnok is
mennyire megváltozott! Kopár falakon kívül egyebet nem láték, mert a
drága szőnyegzet már le volt szedve. Csak három szék és egy ócska asztal
unatkozott a fal mellett s az asztalon ezüst kargyertyatartó állott,
melyben két szál gyertya égett. Az inas ezen asztalka mellett
bólingatott. Mily változás a korábbi pazar fényhez képest, melyet több
hét alatt számos ember állíta föl s most talán kevés óra alatt bonta
szét néhány ügyetlen kéz. Hja, úgy van az, alkotni vajmi nehéz s mily
könnyen lehet a fönnállót lerombolni!

Meg kell az inast szólítanom.

– Hej, barátom!

Az inas kidörzsölé szemeiből az álmat, talpra ugrott s kérdőleg tekinte
felém.

– Itt van Dalmer báró úr?

– Nincs.

– Együtt van már a társaság?

– Igen.

– Köszönöm.

Ezzel a terem ajtajához közelíték.

– Kérem, – szóla, utamat állva, az inas, – a terem már üres, a társaság
a grófnő olvasószobájában mulat, itt balra.

– Jól van, köszönöm.

S most a mutatott ajtó felé irányzám lépésimet; de az álmos inas ismét
előmbe állott és kissé akadozva szóla:

– Kérem alázatosan –

– Nos?

– Bocsánatot kérek, de parancsom van, senkit be nem bocsátani.

– Hogyan?

– A meghivottak már mind jelen vannak és így –

– Szólanom kell a grófnővel.

– Tehát bejelentem nagyságodat.

Az inas már megfordult, de ekkor hirtelen eszembe villant, hogy Dalmer
itteni első találkozásunk következtében, könnyen kieszközölheté
kedvesénél valamely ürügy alatt, hogy semmiesetre nem fogok
bebocsáttatni, azért tehát csakhamar visszatartóztatám az inast,
mondván:

– Megálljon, barátom; nem akarom magamat bejelentetni, majd csak meg
fogom ő nagyságát lepni.

– Engedelmet kérek; de –

– Ej, fiú, legyen eszed, hiszen aludtál, midőn beléptem.

– Én?

– Igen, igen; hátha akkor minden szó nélkül beléptem volna?

– Az nagy baj lett volna.

– De nem tehettél volna róla.

– Az igaz.

– Tehát legyen eszed. Nekem mulhatlanul meg kell a grófnőt lepnem. Fogd
ezen tallért, s gondold, hogy alszol, és ne lásd beléptemet.

– De –

– Szót sem. Szolgálatod ugyis csak holnapig tart. Itt van.

Az inas végre csakugyan meghagyá magát nyomós okaim által győzetni, s
egészen megnyugodott, midőn még azt is tudtára adám, hogy jól ismerem a
grófnőt.

Én tehát megnyitám csöndesen az olvasószoba ajtaját és lassan beléptem.

Megjelenésemet senki nem vette észre, mert az egész társaság háttal ült
az ajtó felé, s én azonnal ügyesen egy kép elébe állottam, mintha
elejétől fogva a társaság közé tartoztam volna; s így ha néhány arszlán
véletlenül megpillantott is, bizonyosan nem gyanítá, hogy hivatlan, s
alkalmasint egyszersmind meglehetősen kellemetlen vendég vagyok a
langyos víz szellemdús fogyasztói közt.

Körültekintvén, látám, hogy a társaság csakugyan igen válogatott vala és
tökéletesen azon nemes foglalkozáshoz illő, melybe el volt mélyedve.
Egyetlen közönséges arczot sem láthaték, minden vonás jellemteljes
tejfeles kifejezésű vala, mikép azt az ide csatolt képecskén oly
világosan láthatni, hogy alig szükséges bővebb magyarázgatással
vesztegetnem a drága időt.

Még a herbatés ibriknek is sajátszerű alakja volt, mintha a nemes ezüst
irtózott volna, midőn ily rendeltetésre készítetett, s azért minden
kalapácsütésnél görcsöket kapván, idomtalan alakzatra iparkodott volna
feszülni. Egy arszlánt annyira megviselt már a meleg herbaté, hogy
aggódva kémlé becses vonásait a tükörben, melyek valóban oly szint,
azaz: oly zöldes szint játszottak, minő a herbatéé lehetett, midőn
Khinában a khinaiak nagy gonddal szedegették más – khinaiak számára.

Egy másikat alkalmasint a negyedik csészével kinálta már egy szellőalakú
lebegő hölgy, mert szemei és arcza oly édesen mosolyogtak, hogy e
mosolygás fontját krajczáron lehetett árulni, medveczukor helyett. Kettő
pedig alkalmasint azt suttogá egymásnak, hogy mégis csak boldog ember a
paraszt, mert nem kénytelen a divatot majmolni, s nem kell egészséges
korában is herbatét innia.

[Illustration: Herbaté.]

Azonban, nemcsak az arczok és alakok valának e szobában jellemzetesek,
hanem egy falon függő kép is igéző valósággal felelt meg a szoba szép
rendeltetésének, úgynevezett csöndéletet ábrázolván a német festészi
iskolából. E képen ugyanis egész szende család volt látható, még csak a
kalitkában kuttogó pintyőke sem hiányzott, melylyel alkalmasint a
szabadságot akará jelképezni a szellemdús és találékony elméjű művész,
minthogy a nélkül a legszebb családi boldogságot sem mondhatni
tökéletesnek. Mily mélyelmű bölcseség tündöklik az apa magas homlokán,
mintha országok boldogítása sugároznék le róla. Mily szeretetre méltó
szendeség terül el az anya költői ihlettségű arczulatán; bizonyosan ezt
látta egyik veterán költőnk s bölcsészünk, midőn remek költeményét irá
Psychehez. Hát még szelid angyalarczai a gyermekeknek! Még füleik is
kicsinyben mutaták már azt, mire szüléik megértek. Irigylésre méltó
művész, kinek képzeletdús agya ily műremeket teremthetett. Mily isteni
elragadtatás szállhatá meg az olvasó grófnőt, midőn, puha karszékében
ülve, szemeit e hasonlíthatlan csöndéletre emelé! Oh, ilyesmi csak a
hasonlíthatlanul kedves német kedélyességnek sikerülhet!

Dongai grófnő kimondhatlanul hegyes orrú hölgy mellett ült, azonban, bár
milyen orr is jobb, mint semmi orr. A grófnő arczán magasztosság
kifejezése sugárzott, minőt csak akkor szoktunk érezni, midőn legkedvesb
vágyaink teljesültének küszöbén állunk, s erősen hiszszük, hogy többé
semmi akadály nem gördülhet előnkbe.

Szinte sajnálni kezdém őt, mert hiszen ily körben vajmi ritkán
pillanthatni meg ily elégültséget; de hiában, a szép grófnő nem érdemle
részemről nagy kiméletet, azok után, miket felőle részint tudék, részint
meglehetős alapossággal sejdíték.

Lábujjhegyen székéhez közelíték tehát, fejemet vállához hajlítám, s halk
hangon szólék:

– Meg ne ijedjen nagysád.

A grófnő meglepetve fordítá hátra fejét, s e meglepetést el nem
palástolható zavarodás követé, midőn vonásaimra ismert.

Mielőtt szóhoz juthatna, így nyilatkozám, komoly kifejezéssel:

– Még csak egyszer volt szerencsém nagysádnak udvarolhatnom, s mégis
nagy kegyért bátorkodom esedezni.

– Méltóztassék! – szóla vontatva, s nagy kedvetlenséggel a grófnő.

– Nagysád el akarja Pestet hagyni?

– Igen.

– Holnap?

– Igen, – viszonzá növekedő idegenkedéssel a grófnő.

– Kérem nagysádat, méltóztassék e szándékát megváltoztatni.

– Hogyan?

– Igen, erre bátorkodom nagysádat egész tisztelettel megkérni.

– Nem akarom hinni, hogy ön sértegetni akar, s azért én is egész
nyugalommal csak azt válaszolom, hogy ön kérelmét kissé furcsának
találom, s azért nem is felelek reá.

– Akkor sem, ha nagysád – lánya, Ida nevében kérem önt, hogy elutazását
halassza el?

A grófnő elhalványult, de csakhamar leküzdé indulatát, és sóhajtva
szóla:

– Ön legfájdalmasb sebeimet szaggatja föl, ez gyöngédtelenség, s meg nem
foghatom, mi adhat önnek jogot gyötrésemre?

– Nagyságos asszonyom, a társaság szemei rajtunk függenek, röviden kell
végeznünk.

– Mit akar ön?

– Most már nem kérem, hanem akarom, hogy nagysád csak akkor hagyja el
Pestet, midőn én megengedem.

– Uram –

– Kérem, engedje szavaimat bevégeznem. Nagysád itt fog maradni, különben
bizonyos történetkét fogok a finom körökben elbeszélni, hogy mikép
szabadulhatni meg legkönnyebben férjtől és gyermektől, ha új szerelem
foglal helyet szivünkben. Igen, igen, nagyságos asszonyom; és én ezt be
tudom bizonyítani, mert – élő tanu van hatalmamban, kinek megpillantása
földre fogja nagysádat sujtani.

– Ember, ön –

– Nagysád itt fog maradni, s szavaimról senkinek nem szól, még – Dalmer
bárónak sem, különben – veszve van ön vele együtt, mert vannak példák,
nagyságos asszonyom, hogy a halottak is elhagyják hideg sirjaikat, s a
mélyen rejtett bűnöket napfényre derítik! Ajánlom magamat.

A grófnő ájulva hanyatlott szomszédnője vállára, s én, az általános
zavarban, a termet elhagyám, meg lévén győződve, hogy rejtélyes
fenyegetésim nem fognak siker nélkül maradni. Nagyobb biztonság kedveért
azonban mégis tüstént úgy intézkedtem, hogy rögtön megtudhassam, ha a
grófnő mégis elutaznék, s még hatályosabban intézkedhessem ellene.



XXIX.  Üröm-öröm.

Ezeket e szerint rendbe hozván, Budára sieték, hogy mult éjjeli gyanus
embereimet a «Tarka macskához» czimzett nagyszerű vendégfogadóban
fölkeressem, mert ők Móriczot említék, s így rám nézve mindenesetre nagy
érdekkel kelle birniok; annyival is inkább, mivel ezen öreg bűnösnek
nyomát egészen elvesztém, s okom volt hinni, hogy épen ő az, kitől
leginkább kell őrizkednem.

A hajóhidon csak alig pislogott néhány lámpa, mert igen sötét volt, s
ilyenkor rendesen az utczán is kevesebb olaj szokott a lámpákban lenni;
alkalmasint az emberi büszkeség némi lealázására, hogy tudniillik
mindenki meggyőződjék, mikép a természet roppant ereje ellen nem küzdhet
sikerrel a gyarló ember.

A budai hidfőnél s kávéháza előtt, még több öreg ur ült, kik a délutánt
rendesen ott szokták tölteni, mert a vámszedők elmés megjegyzéseit igen
mulatságosaknak találják, minthogy csak egyszerű vastag háziételekhez
vannak szokva.

De ugyan mit jelent az, hogy annyi ember tolong a hidon Pestről Budára?
Ez igen különös, mert a pestiek bizony nappal sem igen járnak Budára,
hát még este, midőn eleven sirhoz hasonlít az egész szomorú város! Vagy
talán a budaiak térnek tömegestől vissza Pestről Budára? Nem, mert azok,
kik dolgaik végett jőnek Pestre, esti hét óra után már ágyaikban
nyujtóznak, hogy az erőt adó éjfél előtti álmat valamikép el ne
mulaszszák; a mulatozók pedig csak szinházi előadás után térnek vissza,
s mihelyt a sötét halászvárost messziről megpillantják, azonnal oly
nagyot ásítnak, hogy ercsényi cselédkenyér is kényelmesen szájokba
férne, s a legmulatságosb vígjáték kedvderítő hatása is azonnal elveszti
fölöttük uralkodó erejét. De ugyan kicsodák tehát ezen Budára siető
emberek? Mindenesetre pestiek, hiszen az minden mozdulatokból kitetszik,
ha még oly sötét is a hid. A budai és pesti embert csak félig meddig
gyakorlott szem is azonnal megkülönbözteti egymástól. Sok budai maga is
annyira meg van erről győződve, hogy minden ruháit Pesten csináltatja;
de hiában, a szabómesterség legnagyobb pesti hősei sem birják magát az
embert megváltoztatni.

És miben áll tulajdonképen ezen annyira föltünő különbség? Az épen a
furcsaság, hogy e különbség nagyon feltünő, s mégis olyan, hogy puszta
szóval alig határozhatni meg. Alkalmasint ebben fekszik a bökkenő: a
budaiak szeretnének nagyvárosiaknak látszani, a pestiek pedig valóban
azok.

És ugyan mi történhetik most Budán, hogy a pestiek oda sereglenek? Talán
emberek és állatok birkoznak a színkörben? Nem, hiszen ily szellemi
élvezetben ott csak nappal részesülhetni. Vagy valami nagyszerű
világítás van a krisztinavárosi káposztáskertben? Nem, hiszen ott csak
szerfölött ritkák az ily világítások, mert sűrübb ismételtetés esetén
sok szem tiszta látást találna nyerni. Tehát valami nevezetes esemény
történt? Dehogy, hiszen Buda várát már egészen visszavették a törökök
hatalmából, ugyan miféle nevezetes esemény mehetett volna tehát ott
véghez azóta, főkép, miután a krisztinavárosi sárkány titka is föl van
már födözve!

Ah, eszembe jutott már, mi huzza most a pestieket seregesen Budára.
Pesten nagyon sok a mindenféle öröm. Az urak örülnek, hogy a zsidóknak
van pénzök, s ezek viszont örvendenek, hogy amazok igen gyakran
megszorulnak pénz dolgában; a polgárok örülnek, hogy hivatalosan
lovagolhatnak, s a lókölcsönzők ezen hősi szellemnek örülnek; a
kereskedők örülnek, hogy háromszor is megbukhatnak egymásután, s a
hitelezők is rendkívül örvendnek, hogy száz helyett legalább huszat
kaphattak vissza pénzökből; a képirók örülnek, hogy napról-napra
szaporodik a nevezetes emberek száma, kiknek arczait örökítniök kell, s
a nevezetes emberek örvendnek, hogy reggel azoknak látták magokat, ámbár
este lefekvésökkor ilyesmiről még csak nem is álmodtak; a szinészek
örülnek, hogy nem kell új szerepeket tanulniok, s a szinházi közönség is
örvend, hogy nem kell az előadásokra figyelnie, minthogy tartalmukat úgy
is könyv nélkül tudja; szóval, Pesten mindenütt csak öröm uralkodik s
ezen sok örömnek az lesz azután következménye, hogy az emberek megunják
az örömeket, s örömest szeretik azt egy kis ürömmel vegyíteni, mert a
változás igen gyönyörködteti a gyarló emberi természetet. Úgy van, a
pestiek ezen seregét üröm, keserű üröm édesgeti most Budára.

Az embertömeg folyama két részre oszlik a hídfőnél, az egyik a ráczváros
sötét főutczájába omlik, a másik pedig a homályos várhegy felé
emelkedik. Kilencz óra még messze van, ugyan miért ne követhetnők tehát
a két emberfolyam valamelyikének habjait?

De melyiket a kettő közül? Ezt nem, mely a főutczába hömpölyg, mert az
nagyon mindennapi, hogy a folyam lefelé törekszik, ámde az már
nevezetesb, midőn hegynek erőködik. Menjünk tehát mi is a hegyre, ha úgy
tetszik, nyájas olvasó.

Ha a sötétség nem akadályoztatna, örömest leírnók az embereket, kik
előttünk, mögöttünk s körülöttünk haladnak; így azonban csak annyit
mondhatunk, hogy egyetlen politikus sem volt közöttünk, mert mindnyájan
ugyanazon egy czél felé látszottak törekedni.

Az emberek azonban nem mentek a várba, hol esti nyolcz óra felé már négy
ember is gerjeszthetne némi aggályt, miután ott ilyenkor csak egyes
cselédeket láthatni az utczán, kik egy garas ára gyertyáért, sajtért
vagy kenyérért boltba sietnek, s félve simulnak a falhoz, nehogy valami
kisértet rájok riasszon. Az egész tömeg az úgynevezett hosszuútczába
vonult, melynek még nincsenek ugyan lámpái, de annál több csapszéke és
lebuja van, hol eszén és egészségén úgyszólván valóságos potom áron
túladhat az ember. Egyébiránt ezen utcza nemcsak valóságosan hosszú,
hanem egyszersmind rendkívül szűk, szörnyen piszkos és kimondhatlanul
görbe, s majd völgybe ereszkedik, majd ismét magasra emelkedik; jobbra
balra pedig minduntalan apró sikátorokra nyilik, miket a bakonyi
kanászokra hasonlíthatni némileg, miután ezeknek sincs nevök, ámbár
bizony elég régen nyilnak már a hosszúutczába. Ha az ember ezen utczában
annyira haladt már és illetőleg botorkált, hogy lélekzete már
meglehetősen rövidülni, türelme fogyni és fáradsága nagyobbulni kezd,
akkor az utcza unalmában nagyot ásít, az az egy kis tért képez.

Ezen térhez közelítéskor a legbátrabb embert is némi borzadás lepi meg,
mert tompa zúgást, morajt, vagy isten tudja mit hall, minek hallására a
valódi pesti ember még nem emlékezik, s azért ezen akaratlan
megborzadása miatt épen nem gáncsolható. Ezen ismeretlen morajt minden
lépéssel növekedni hallja az ember, s ez annál borzasztóbb, mivel semmit
nem láthat, még csak tulajdon orrának hegyét sem, mert a sötétség oly
vastag, hogy akár zsákra lehetne markolni. Szörnyűség, már a téren
haladunk, s az ismeretlen természetű moraj rémesen hat füleinkbe, a
nélkül, hogy okát csak távolról is sejthetnők. Nem, e bizonytalanságot
többé ki nem állhatjuk; szólítsuk meg ezen sötét emberalakot, mely
fölülről kopog le felénk, ez alkalmasint idevaló és megfejtendi e
rejtélyt:

– Uram, mit jelent ezen moraj?

Semmi válasz.

Kérdezzük németül.

Mély hallgatás.

Tehát ráczul.

A sötét alak némán kopog el mellettünk, s hosszú oldalával hozzánk
surlódik. Ezer milliom, hiszen ez – ló volt, mely komoly okoskodásba
merülve haza felé ballagott. Mit nem tehet a koromfekete sötétség! Ah,
itt egy öreg asszony sötéten pislogó lámpával lép ki a szomszéd
házikóból, kérdezzük meg őt:

– Jó estét!

Tompa dünnyögés, mely ezt is jelenti: fogadj isten! és ezt is: vigyen el
az. Mi majd csak az előbbire magyarázzuk az érthetlen dünnyögést, s
bátran kérdjük:

– Micsoda moraj ez?

– Mit?

– Mi zúg itt?

– Micsoda?

Úristen, ugyan mikép értessük meg kivánatunkat?

– Mi van itt ezen téren?

– Sár.

– Hát a sáron?

– A sáron?

– Igen, mert hiszen valami mozog és zúg fölötte.

– Vagy úgy! Hát nem tudta az úr, hogy itt az én szomszédom dolgozik?

– Nem ám, s kicsoda azon becses s érdemes szomszéd?

– Kötélverő.

Ah, tehát meg van a talány fejtve! Hm, kötélverő, ez furcsa gondolatra
nyujthat tárgyat, jobbnak hiányában. Először is nem tagadhatni, mikép a
kötélverő sok politikushoz szerfölött hasonlít, mert mindig hátra halad;
de egyszersmind lényegesen különbözik tőlök, mert ezeknek rákhaladása
minden siker nélkül marad, ő ellenben igen dicséretes sikerrel dolgozik
számukra. Másodszor, zúgó kerekét pénzért hajtja valamely oktalan
suhancz, kit egyébre nem használhatni; s a rákhaladók is ugyan ezt
tétetik politikai mozgonyukkal, még pedig egészen hasonló eszközök
által.

Egyébiránt azon körülmény, mely szerint ezen érdemes kötélverő még mély
sötétségben is szorgalmasan dolgozik, nemcsak rendkívül hasznos, hanem
egyszersmind nagyon szükséges, mert a gonosz szándékú csavargókat, kik
ily zugokban szoktak leginkább lappangni, arra emlékezteti, hogy van még
Budapesten kötél, s ennek tudása nagy erkölcsnemesítő erővel bír most,
midőn a halálbüntetés még nincs eltörlesztve.

De mi az, mi ott távolról felénk világítana, ha némileg homály által nem
borítatnék? Az előttünk haladók mind oda sereglenek. Ah, ezen izzadt
lámpa, melyet az üveges legény tisztított meg először és utólszor e
tisztátlan életben, azon tűzoszlop, mely a zsidókat hajdan az igéret
földére vezérlé; azaz, nem az tulajdonképen, hanem csak annyiban
hasonlít hozzá, hogy a hosszú utcza fáradt zarándokait oda kecsegteti.

Alacsony háznak alacsony kapuja előtt állunk most, mely egymásután
magába nyeli az érkezőket, kik e miatt épen nem boszankodhatnak, mert
hiszen ők is nyelni jöttek. Az alacsony kapu azért oly alacsony, hogy
mindenki meghajlani kényszerüljön beléptekor, s megemlékezzék, mikép
rangját s magas kilátásait künn kell hagynia, s csupán torkát és
erszényét szabad bevinnie, mert azon kapun belül mindenki egyenlő, kit
ember fia, vagy tulajdonképen lánya, és voltaképen felesége szült. A
tágnak látszani nem kivánó szűk udvarban még egy homályos lámpa ég, s
ennek fényénél nyitott ajtóhoz jut az ember, melyből üröm szaga és öröm
zaja üdvözli az érkezőket. Lépjünk be mi is.

A terem nem nagyon díszes ugyan, de a társaság annál válogatottabb,
gazdag úrtól egészen le a targonczásig, mert hiszen miért ne vegyíthetne
ő is ürömöt örömeibe? Épen ilyen lehetett Noe apánk bárkája, abban is
minden volt, valamint itt. Üljünk le, szives olvasó, az utolsó két
székre, melyeket talán épen csak számunkra hagytak üresen. És már most
hozassunk magunknak valamit, hogy kényelmesebben körül tekinthessünk.
Étlapot itt hiában keresünk ugyan, de azért a jó orrú ember azonnal
helyre találhatja magát, és bizonyosan nem fog éhség miatt
panaszkodhatni.

A hagymaszag azt jelenti, hogy itt jó pörkölthust kaphatni, sőt
többnyire paprikás csirkét is; a bors és pörnye szaga káposztás rétest
gyanítat, mely nem oly vékony tésztájú ugyan, mint a mostoha anya
kenyérszelete, de nem is oly vastag, hogy csizmatalpnak lehetne
használni; a füstszag jóféle sódart hirdet, s a majoránna azon kellemes
sejtelmet ébreszti minden érzékeny kebelben, hogy a termetes hurka sem
idegen e helyen, hol pedig király van, ott az apród sem lehet távol, az
az: alaposan reménylhetjük, hogy kolbászt is kaphatunk, melyben a
fokhagyma czitromnak neveztetik ugyan; de azért az nem baj, mert hiszen
ember is hány neveztetik becsületesnek a mai világban, ki e czimre épen
csak oly érdemes, mint a fokhagyma a fönnebbi elnevezésre. Hogy sült
gesztenye sem hiányzik, arról mindjárt meggyőződhetünk, ha a távozó
vendégek kezeire tekintünk; azok szintoly feketék, mint nagy részben
erszényeik.

És mi csusztatja le a jó zsíros falatokat? Először, az ürmösök királya,
az úgynevezett rácz ürmös, mely egészen megfelel politikai jellemének,
nem zajoskodik, nem pattog, nem habzik, hanem alázatos édességgel
csuszik le torkunkon, s nagyon itatja magát; midőn azonban már
lenyeltük, s szájunkat megtörlöttük, akkor csodálkozva érezzük, hogy
utóíze mégis keserű, s kissé émelygős. Ámde a tökéletes üröm-öröm
bajnokai igen ügyesen tudják ezen kellemetlen hatást megelőzni; ők
ugyanis ujonan isznak, mielőtt még a keserűség s émelygés
beköszönthetne, s ezen ügyes cselfogás által csakhamar oly boldog
állapotba jutnak, melyben a miskolczi kocsonyát is fagylalt gyanánt
lehetne velük megétetni. A második ital az úgynevezett
«Plíczerl-wirmet», mikép azt a jártas ügyismerők nevezik. Ez némi kis
árnyéklatával bir a franczia természetnek, kő kancsókba van fojtva, s
dugaszát, mely szabad forrongását gátolja, roppant erőszakkal s nagy
durranással magasra löki. Ennek íze édes, mint a franczia beszédé; s
csuda-e tehát, hogy leginkább csak hölgyek kapnak rajta? Férfiak is
isszák ugyan, hogy a rácz ürmös fanyar s émelygő hatását eltávolítsák:
de ezek ugyancsak megjárják ám! A két ellenség heves csatára kel
egymással a gyomorban, s a franczia, melyben mindenféle átható szerek
vannak, s mely fölül van, vagy futásra kényszeríti, rövid tusa után, a
csatatérről a ráczürmöst, vagy inkább maga távozik, ugyanazon úton,
melyen jött vala; de ellenségével frigyesülni még soha nem
tapasztaltatott. E két italon és vizen kívül egyebet nem kaphatni, ezen
utóbbit csak poharak öblítésére szokás használni, s néha sebmosásra, ha
a két ellenséges indulatú ürmös annyira fölheviti az ivókat, hogy egymás
ellen, vitázás közben, alkotmányos okokat kezdenek használni. És már
most tekintsünk szét a teremben.

Felső részének egyik zugát «Naturzängerek» foglalják el, kik azért
neveztetnek így, mivel rendkívül természetes hangokon jobbadán csak az
egyszerű meztelen természetet dicsőítik kedélyes dalaikban, mindent a
maga természetes hangján nevezvén meg, mi igen szép, főkép, midőn fiatal
énekesnő ajkairól hallhatja az ember a természet ezen elbájoló
természetes hangjait.

A minő csöndes és szótlan az üröm, épen oly zajos és bőbeszédű az öröm,
mely itt mindenütt uralkodik, ámbár legkülönbözőbb modorban mutatkozik.

Ott azon vastag úr, alkalmasint meglehetősen tehetős ferenczvárosi
polgár, habár életében semmit nem tett becses testének ápolásán kívül,
dicsőült arczkifejezéssel tekint egy darab nagyszerű sajtra, s apró
szemeiből néhány öreg könycseppet hullat, és mély sohaj után így szól
sovány szomszédához:

– Nézze, uram öcsém, minő szép fiatal sajt! S mégis mily hálátlan az
elfajult ember. A szegény tehén borjakkal ajándékozza meg az ármányos
embert, tejével táplálja, vajával hizlalja, sajtjával vigasztalja, s
hulladékaival földét termékenyíti; és az undok ember mégis levágatja a
jó indulatú tehenet. Oh, emberek, emberek! Krokodilus fajzatjai!
Pinczér, még egy meszelykét.

És sűrű könyüket hullat, mélyen sóhajt, s minden erőszakoskodással sem
bir annyit inni, hogy a megromlott emberek fölötti mély bánatát
lemoshatná!

Ott azon fekete-sárga vendég, kinek igazságos bukása nem sikerült,
mogorván tapad székéhez, nem azért, mintha lábai nem birnák, hanem
csupán azon okból, mivel neki úgy tetszik. Poharát mindig sűrűn
emelgeti, s mindig komorabb lesz. Utoljára csak keserű ürmöst hozat, s
végre annyira növekszik saját keserűsége, mikép szomszédai már attól
félnek, hogy harapni fog. Félelmök azonban nem teljesül, mert az ily
fekete vérű emberek annál komorabbak szoktak lenni, mennél többet
isznak; de azért senkit nem bántanak, mert minden embert gyáva féregnek
tekintenek, ki arra sem érdemes, hogy vele szóba álljanak.

Közel hozzá eleven ellentéte ül. Ennek minden izma kaczag, szemei
örömkönyüktől nedvesek, s jobb keze minden szomszédának kezét
szorongatja, mig baljával fáradhatlan kitüréssel emeli a poharat. Már
ötvenszer kezde valamely víg történetkét előadni, de mindannyiszor
félben kelle önmagát iszonyú kaczagása miatt szakasztania, minek
szomszédai jobban nevetnek, mintha ötven mulatságos történetkét valóban
elmondott volna. Minél többet iszik, annál többet nevet.

A másik asztalnál izmos férfi ül, kinek arczáról három mellbeteg számára
is elegendő pipacsot lehetne szedni, szemei vérben úsznak, öklei
iszonyúan döngetik az asztalt, ajkai oly borzasztóan szitkozódnak, hogy
a legzsirosabb szájú fika is szégyenülve állna előtte. Ha valaki csak rá
néz is, mindjárt ökleit emelinti, s végre az üvegeket és poharakat
csapdossa földhez, mivel senki nem szól hozzá, senki nem tekint rá
daczosan és így teljességgel nem verekedhetik. És ki bőszíté föl
annyira? Az ürmös, ugyanazon ürmös, mely a másikat legzabolátlanabb
örömre hevíté.

De nézzük csak ezen kis társaságot. Apa, férj és feleség. Az apa talán
már hetvenedik évén is túl van, de ugyancsak nem kiméli ám az édes
francziás ürmöst, mely épen ugy hasonlít a valódi franczia pezsgőhez,
mint Korpády Lajos beszéde a franczia nyelvhez. Ez ifjúságában
alkalmasint kefekötő volt, azért tud még most is annyit inni. Menyét is
egyre nógatja ivásra, s a menyecske addig nevet és tréfál az öreg úrral,
s addig ízlelgeti az édes és rendkívül csuszós ürmöst, hogy szemei úgy
ragyognak, mint a szent János bogarai s egyszerre apósa helyett,
véletlenül szomszédát öleli meg, mely tévedését még akkor sem veszi
észre, midőn már a hatodik szomszédját csókolja, kik természetesen nem
neheztelnek ezen kellemes ráadásért az olcsó üröm-örömre. Az igen
mértékletesen ivó férj alkalmasint szabó, mert csak sáppadva szemléli
nejének szeretetreméltóságát, s egyetlen roszaló hangot sem merészel
hallatni. Az öreg apa kedve is annyira emelkedik, hogy menye példáját
követi, mindenkit sorra ölel és csókol, s mindenkitől bocsánatot kér
saját vígsága és menye szeretetreméltósága miatt. Azonban az
asszonyszabó is csakugyan férfi, s így a férj végre így akarja a bajt
megszüntetni:

– Kedves atyám, menjünk haza.

– Micsoda? – hebeg az öreg, szemeit törülgetve, – ellenségem vagy, oh,
szeretett fiam?

– Oh, nem, de majd megárt a sok ürmös.

– Igazad van, fiam, csak még egy pohárral, csak egyet. Uraim, bocsánat,
én – én – öreg ember vagyok; de – de – az ürmös jó, és – és menyem is
jó, – a – a – fiam – becsületes ember, – én – én – bocsánatot kérek.

– Menjünk, atyám, messze lakunk.

– Fiam, – a feleséged jó asszony, – és az – az ürmös is jó, – csak még
egy pohárkával; – bocsánatot kérek, – de – én öreg ember vagyok, – a
lábaim, – a lábaim – ide tapadtak a padlóhoz; én nem tudom, mi bajom, –
de – de – a csizmám igen – igen nehéz.

A férj hamar bérkocsit hoza, s ezalatt neje és apja különféle
változatokkal folytaták e jelenetet, s az öreg még a bérkocsi megérkezte
után is mindig csak ezt mondá növekedő hebegéssel:

– Csak még – egy – pohárkával, menyem asszony is iszik még egyet;
bocsánat –

– Atyám, a bérkocsis nem akar várakozni, menjünk.

– Nem akar? Szólítsd be, fiam, bocsánatot fogok tőle kérni, és – és – a
menyem asszony is, – mert – mert – én öreg ember vagyok, és – – és – még
egy pohárkával.

Végre nagy nehezen az udvarra vezették az öreg urat, melynek közepén
ismét megállapodott, és esengve szóla:

– Fiam, – én egyetlen apád vagyok, és te egyetlen fiam vagy, – csak még
egy pohárkával, – mert – mert lábaim nem birnak, – csak egy pohárkával,
– az meg fog erősíteni.

Ezután a kocsiba emelék a menyecskét, ki a szabadon halavány lett, mint
a halál, mélyen hallgatott. Ekkor az öreg zokogva szóla fiához:

– Kedves fiam, – én – én – már nagyon öreg – vén ember vagyok, – isten
áldja és tartsa meg e házat, – mert – ez jó ház, – de – én többé soha
nem fogok ide jőni, – mert az öreg emberek meghalnak; – fiam, – menj
vissza, – csak egy pohárkával hozz még, – fejem a levegőtől szédül, –
meg kell erősíteni, – csak egy pohárkával, ha – ha – fiam vagy és – és
szeretsz. És – és – kérj bocsánatot az uri vendégektől, mert, – mert –
ez – ez a ház – jó – jó ház, és –

Az öregnek feje mellére hanyatlott, nyelve elakadt, szemei lecsukódtak,
s fia aggódva foglalt mellette helyet, és a kocsi elrobogott.



XXX.  Tarka macska.

Ily jeleneteket, csekély változatokkal, minden szerdán s vasárnap
láthatni a fönnebb leírt helyen, a szüret kezdetétől majd egész
husvétig, és gyakran verekedések is történnek, főkép a kissé aljasb
jellemű ürmöstanyákon, minők Buda e külvárosának csaknem minden harmadik
házában találhatók. Ezen egész időszak alatt seregestől tódulnak a pesti
borisszák e helyekre, s az üröm-öröm, legalább gyomrukra nézve,
többnyire valóságos ürömmé változik.

Azonban, az idő eltelt, s nekem még azon helyre kelle sietnem, hol a
tegnapi két gyanus férfi, ma este kilencz órakor, egymással találkozni
igérkezett.

A «Tarka macska» hirét senki nem akará tudni, kiknél az iránt még nappal
kérdezősködtem; végre rendes bérkocsisom, ki hajdan városhajdú vala,
megadá az óhajtott fölvilágosítást.

A Gellérthegy szirtoldalát több helyen, alkalmasint már századok előtt,
kivájták a szegényebb sorsú emberek, s legalább vihar és eső ellen
tökéletesen biztosítva voltak e barlangokban. Utóbb, az elfoglaló
családok szükségei szerint, ezen üregek mindinkább tágultak, s most már
nem egyet láthatni, mely három kényelmes szobácskát foglal magában, s
csak födélnek hiánya által különböztethetik meg bármely utczán álló
szegényes házikótól. A Tabán, vagy úgynevezett ráczváros legidősb
lakosai bizonyítják, mikép már apáiktól hallák, hogy azon barlangok
családai többnyire már századok óta vannak azoknak birtokában, s oly
szabadságot élveznek elhagyatott fecskefészkeikben, hogy a közterhek
viselésében is csak rövid idő óta kezdenek rendesen részesülni. Sőt
mondják, mikép egyike ezen családoknak valóságos török származású; ennek
őse ugyanis, a török elüzetésekor, nem birt Budától megválni, s egy ily
barlangba rejtezett. Ennek unokája s egyszersmind utóda uralkodék most a
legszélső s legmagasb fekvésű barlangban, mely egy elég tágas
lakszobából s egy kis kamrából állott, melyből, mint a körülötte lakó
nép vénei regélik, titkos nyilások vezetnek a hegy tetejére.

E barlang tulajdonosa közel hetven éves hajadon, ki még mindeddig sem
unta meg pártáját, s mint hajadon kivánt meghalni, ámbár még most is
akadtak kérői, miután általánosan azt hiszik felőle, hogy szép pénzt
gyűjte halomra éveinek hosszú sora alatt. Sokan erőszakkal is szerettek
volna ugyan e pénzhez jutni, de ezen bűnös óhajtás mindig csak puszta
szándék maradt, mert az agg szűzet két hatalmas frigytárs oltalmazá:
roppant testi erő és babona.

Ő ugyanis, ámbár a gyöngébbnek neveztetni szokott nemhez tartozott, a
legelhiresültebb erejű férfiakat is gyermekek gyanánt lódítá ki
hajlékából, ha rakonczátlankodni merészlének. Továbbá, a köznép még maig
is töröknek hiszi őt, mert nem emlékszik senki, hogy őt barlangjából
valaha távozni látta volna, csak néhányan állítják, hogy többször látták
őt éjféltájban a hegytetőn barangolni, miből a könnyen hivők azt
következtették, hogy az öreg hajadon nemcsak pogány, hanem valóságos
boszorkány, ki mindenkit kedve szerint megronthat, ha haragja
fölgerjesztetik. Egyébiránt pedig szirtlakának egyetlen látható nyílását
oly erős ajtó zárá, hogy lőpor nélkül bajos lett volna azon erőszakkal
berontani. Igy tehát a vén török szűz, mikép őt sokan nevezni szokták,
tökéletesen bátorságban élhetett, s nyugodtan szaporíthatá kincseit,
ámbár senki nem tudá, hogy ki számára teszi azt, miután egyetlen rokona
sem volt, kit azzal halála után boldogíthatott volna.

Eddig a hagyományokon épülő népmonda, melyet nem czáfolhatok ugyan meg,
de nem is erősíthetek, mivel egyikre sem szerezhettem ily rövid idő
alatt elég adatot.

Mi a valót illeti, az röviden ebből áll. Az agg szűz alig volt husz
éves, midőn szüleit egymásután elveszté, kik a bort és egyéb szeszes
italokat mérték, mi azt mutatá, hogy állított török származásukkal nem
igen sokat gondoltak. A fiatal lány, kit az öreg asszonyok krónikája a
nem igen rutak közé sorozott, s kiről annál fogva bátran hihetjük, hogy
valóban szép volt, szüleinek keresetmódját folytatá, s egy derék
szőlőtulajdonossal házasságra készült lépni. Ekkor azonban rögtön
himlőbe esett, s ezen pusztító betegség annyira megrongálta arczát, hogy
az egyetlen nagy tarka sebforradássá torzult el. A fiatal vőlegény
azonnal visszavonult, gúnyosan mondván, hogy ily madárijesztővel nem
birna egy födél alatt ellakni.

Ezen idő alatt keserű mogorvaság kezde a szerencsétlen lány szivében
uralkodni. Mindenki iránt visszataszító lőn, s csak abban érzett némi
örömet, ha ő is éreztetheté másokkal azon megvetést, melyben neki minden
oldalról részesülnie kelle. E hajlama lehete egyik oka annak, hogy a
szeszes italok kimérését ezentúl is folytatá, mert mindig némi
megnyugtató hatással volt rá, midőn a sima arczukban büszkélkedő
férfiakat annyira leitathatá, hogy barmokká aljasultak le, s e
helyzetökben oly mélyen állottak ő alatta, kit csupán rutsága miatt
vetettek meg, melyről ő nem tehetett.

Hogy nem igen válogatott vendégek látogatták meg ivószobáját, az igen
természetes, s ugyan ebből következik, hogy ezek valamint nem tüntették
ki magokat finomság által, úgy viszont nem is követeltek udvarias
bánásmódot, hanem csak olcsó és erős bort s pálinkát; és ezt meg is
kapák, mert a csaplárosnő nem vizezé italait, hogy annál pusztítóbb
hatással lehessenek vendégeire. Czímere nem volt ezen barlangnak, s
azért a mindennapos látogatók igen elmés gondolatra véltek jönni, midőn
a tulajdonosnő tiszteletére «Tarka macska» czímet adának neki; mire
csakugyan volt is okuk, mert a tarka arczú lánynak körmeit gyakran
ugyancsak érezék, midőn fizetni nem akartak, vagy egymás közt derekasan
összeverekedtek.

Hogy e helyre idővel nemcsak müveletlen emberek gyülekeztek, hanem
olyanok is, kiknek okuk volt óhajtani, hogy a rendőrség figyelmétől
lehetőségig távol essenek, az igen természetes, azt pedig szinte nem
kell csodálni, hogy ily helyek eltüretnek, mert ezek nemcsak
veszélyesek-, hanem hasznosokká is lehetnek.

Ha tudniillik a rendőrség tolvajságot, vagy más bűntetteket nyomoz,
többnyire az ily helyeket szokta titkon vagy nyilvánosan, mikép a
körülmények kivánják, megmotozni, s várakozásában ritkán csalatkozik.
Vannak példák, mikép említett bérkocsisomtól hallám, hogy magok az ily
csapszékek tulajdonosai is titkos egyetértésben állnak a rendőrséggel, s
útba igazítják azt, midőn valamely bűnöst nyomoz. Ily esetben a
csapszékben nem történnek ugyan elfogatások, mert ez visszariasztaná
máskorra a csavargókat, hanem a csapláros kilesi beszédeikből
tartózkodásuk helyét, s aztán vagy ott, vagy az oda vezető úton történik
többnyire az elfogatás. Ilyen a «Tarka macska» is, kinek már nem egy
bűnös hurokra kerültét lehetne köszönni.

Ez azon hely, hová most a szives olvasót vezetni fogom, hogy valamikép
nyomába juthassunk a két gyanus czimbora gaz tervének.



XXXI.  Pokol tornácza.

Elhagyván az üröm-öröm víg tanyáját, a rudasfürdő felé irányzám
lépteimet, hol bérkocsisommal találkoznom kelle, kit kilencz órára oda
rendelék, minthogy nélküle alkalmasint bajosan találhattam volna föl a
«Tarka macska» termeit, melylyek könnyen zárva is maradhatának az
egészen ismeretlen, s kissé jobb öltözetű látogató előtt. Örömest írnám
le körülményesen e vándorlásomat, de a tabáni utczák sötétsége miatt ily
kisérlet csaknem a lehetetlenségek sorába tartozik, s ha a kénszag nem
ad irányt orromnak, úgy alkalmasint bajosan találtam volna föl a
rudasfürdőt. E szerint minden sértő visszautasítás nélkül elmondhatom ez
uttal, hogy csak orrom után mentem, s a sötétséget nem minden erölködés
nélkül oszlatám testemmel kétfelé, hogy rajta valamikép áthatolhassak.

E közben igen kevés emberrel találkoztam, s ezeket sem igen vehetném
vala észre, ha majd gyöngéden, majd keményebben belém nem ütköztek
volna. Ezen belém ütközők részint denevérek valának elnyűtt tarlatán
viganóban, kik alkalmasint félelemből, oly gyöngéden s mégis oly
szorosan simultak hozzám, mintha nagyobb bátorság kedveért a féltékeny
levegőt is távoztatni szerették volna közülünk; részint éjjeli őrök,
kik, hihetőleg fogadásból, szembehunyva iparkodtak valamely csapszéket
föltalálni, hol lankadt testeiket az éji virrasztás fáradalmaira
megerősíthessék; részint pedig a tabáni és krisztinavárosi «Haute volée»
némely rendszerető tagjai, kik már ily korán szoktak haza térni a «Három
nyolcas» czímű lebujból, mely a benszülöttek által rendesen vendéglőnek
gúnyoltatik, mióta az asztalokat minden vasárnap tiszta abroszszal
terítik be és a pinczérek kiveszik szájukból a pipát, midőn a tisztelt
vendégeknek szolgálnak. Ezen «Három nyolcas», mellesleg legyen
megjegyezve, kártyajátéktól nyerte elnevezését, s bizonyos tekintetben
jobban megfelelt e sajátszerű czímének, mint sok más czimbitorló széles
e világon. Tudjuk ugyanis, hogy a kártyajátékban négy filkó van, ezen
lebujban sokszor negyvenet is találhatni; a kártyában vörös és zöld szin
van, s e szerint kétszinűség uralkodik, a lebujban vörös arczok
láthatók, zöld beszédek hallhatók, s hetvenhét szinűség uralkodik; a
kártyában makk és tök is találtatik, a lebujban ellenben gyakran
olyanok, kik úgy viselik magokat, mintha ezen két eledel mellett híztak
volna meg; végre kártyavetés által a jövendő titkai hozatnak napfényre,
e lebujban pedig mind azon titkok találtatnak ki, melyek délelőtt a
várban s egyebütt történtek.

Ah, a levegő már szabadabban kezd lengedezni, jele, hogy a baloldali
házak elfogytak, s szabad tér nyílik a Dunára. Ezen tér végre rendes
völgyet képez, melyben az utczai sár össze szokott gyűlni, nem
emberszólás végett ugyan, hanem azért, hogy az emberek lábaihoz
tapadhasson, s e szerint távolabb utczákat is láthasson, sőt télen
Pestre is átjuthasson, melyet azzal is szoktak rágalmazni, hogy sárban
igen nagy hiányt szenved. Ezen tér és illetőleg völgy legsárosb része az
egész Tabánnak, mely általánosan rendkívül sáros, s azért épen nem kell
csodálni, hogy télen leginkább e helyen szokták az embereket egyik
városból a másikba szállítani, mert hiszen igen természetes, hogy a
kényelemre nagy gond fordítassék, mikép azt mindenben eléggé
örvendetesen tapasztalhatjuk.

De emberünk ime itt áll, hagyjuk tehát magára a kellemes tért és
törekedjünk magosra, nem egészen a csillagokig ugyan, hanem legalább a
csillagásztorony közelébe, melynek tetejéről nem kapaszkodhatni ugyan az
üstökös csillagok bozontos fürteibe, de legalább kényelmesen
elolvashatni pályájokat könyvekből és hirlapokból.

Utunk kissé meredek és a természet által oly remekül ki van kövezve,
mintha ezen mesterséget a budapesti kövezőktől tanulta volna; azonban,
ha kalapunkat jól fejünkbe nyomjuk, úgy meglehetünk győződve, hogy nem
fogjuk elejteni nyaktörés veszélyével járó bukdácsolásink közt.

Ezen úton egyetlen emberrel sem találkoztunk, a mi igen természetes,
mert itt csak kétféle nép lakik: munkás és – tolvaj. Az előbbiek jókor
feküsznek le, hogy hajnalban újult erővel láthassanak dolog után, mely
napról-napra legalább kenyérrel meglehetősen ellátja családjokat, a
tolvajok pedig csak éjfél után hagyják el tanyáikat, mert tudják, hogy
azok, kiknél sikerrel dolgozhatnak, csak ezen időben szokták
nyughelyöket fölkeresni, hogy az unalmas délelőtt egy részét keresztül
alhassák és hamarább ebédhez ülhessenek.

Hányszor fordulánk jobbra és balra, hányszor botlottunk meg, hányszor
haladtunk le, s hányszor fölfelé, azt csak hozzávetőleg sem mondhatom
meg, mert minden gondolatom és erőm egyedül arra volt megfeszítve, hogy
valamikép nyakamat ne törjem, mit ügyes vezetőm nélkül bajosan
kerülhettem volna el. Ez maga is gyakran oly zavarodásba jöve, hogy
teljességgel nem birta magát tájékozni; ilyenkor azonban mindig gyufát
dörzsölt csizmatalpához, s annak kurta életű világánál csakhamar ismét
helyre találta magát; mely körülmény megemlítésénél egyedül azt
sajnálom: hogy a most divatozó kimerítő részletességnek nem hódolhatok,
s nem mondhatom el teljes bizonyossággal, hogy kénes vagy kéntelen
volt-e a kérdéses rövid életű gyufa s hogy jobb vagy bal lába
csizmájának talpához dörzsölte-e vékony lángú szövétnekünket a derék
bérkocsis.

Végre minden út elszakadt előttünk, mintha a világ végére értünk volna s
már azon kezdém fejemet törni, hogy nem jobb lesz-e leülni és nyugodtan
a semmiségbe lelógatni lábaimat, mint tovább is folytatni bizonytalan
eredményű bukdácsolásunkat a csillagok felé, midőn vezetőm megszólalt:

– Talán félni méltóztatik?

– Én? – kérdém őt csodálkozva.

– Igen.

– Világért sem! Csak attól tartok, hogy lábam elcsuszik, s valamely
kéménybe esem, vagy a kémény alatt álló bográcsba.

– Oh, dehogy! Nem oly igen veszélyes itt a járás. Hiszen a vizet
szamáron hordják föl, s tudtomra még egy sem esett le.

– Igazán?

– Úgy van.

Ezen meglehetősen erős hasonlításra nem volt mit szólanom, s némán
ballagtunk előre még mintegy félnegyedig, minden szerencsétlenség
nélkül, kivevén, hogy szivarom teljességgel nem akart égni, mit azonban
csak a levegő valamely titkos befolyásának kérek tulajdonítani, s
koránsem olyasminek, mit közönséges emberek félelemnek szoktak nevezni.

Ekkor rekedt kutyaugatás hangzott felénk, mely tulajdonképen csak néhány
rövid vakkantásból állott, mintha az okos állat szándékosan nem akarna
szerfölött nagy zajt csinálni. Vezetőm szintoly lassan, de huzamosan
fütytyentett, s a kutya azonnal más hangon válaszolt, mintha
megnyugvását akarná kifejezni, s rövid morgása után ismét tökéletes
csönd lett körülöttünk.

– Czélnál vagyunk, – szóla suttogva vezetőm és megállapodott.

– Úgy látszik, ismeretségben állsz a négy lábú őrrel?

– A nélkül nem is szeretnék éjjel e helyen barangolni.

– Menjünk?

– Még nem. Előbb méltóztassék köpenyemet nyakába akasztani.

– Miért?

– Jobb lesz, ha félig-meddig lumpnak hiszik nagyságodat.

– Gondolod?

– Mindenesetre.

– Hiszen divatos öltözetűek is vannak.

– Tudom, de azokat csak divatosabb társaságokban találhatni.

– Legyen tehát.

– Azután ne méltóztassék nagy kiváncsiságot vagy meglepetést mutatni.

– Értem.

– Mert ez gyanut szülhetne.

– És veszélyt is, nemde?

– Azt nem igen, mert a tarka macska szoros fenyítéket tart; de ha a
vendégek gyanakszanak, úgy bizonyosan minden szavukra vigyázni fognak és
semmi érdekest nem hallunk, habár az egész éjszakát itt töltjük is.

Ezen utasítás után szorosan a kapott köpenybe burkolám magamat,
kalapomat behorpasztám, kiálló inggallérom egyik részét bedugám, a
másikat pedig kissé összesározám, s hajamat szétziláltam, hogy legalább
félig-meddig korhelyhez, vagy még rosszabbhoz hasonlíthassak.

E közben még néhány lépést haladtunk előre a sürű sötétségben, s most
lánczcsörrenést hallottunk, egészen közelünkben, mire vezetőm azonnal
megállapodott, s hizelgő hangon szóla.

– Legyen eszed, vén Virág, hiszen én vagyok.

A kutya csöndesen mormogott, s erre vezetőm kétszer élesen fütytyentett.
Most világosság terült el szemeim előtt, s a körülöttem levő tárgyakat
tisztán láthatám.

A világosság négyszögű nyilásból ömlött ki, melyen mécset tartó kéz
nyult ki, az egész kis tért megvilágítva; a kar mellé széles arcz
tapadt, melyből villogó nagy szemek visszariasztó tüze lobogott felénk.
A mécs fényénél világosan láthatám, hogy kemény szűk sziklaüregben
állunk, melynek erős keskeny ajtaja vastag vaspántokkal volt borítva és
a fönebb említett, befelé nyiló réssel ellátva, melyen át az érkezőket
kényelmesen lehete megvizsgálni, mielőtt az ajtó számokra megnyittatnék.
Ezen ajtó egyik sarkához láncz vala erősítve, melynek másik vége
bozontos nagy komondor vas szegekkel borított örvéhez volt csatoltatva.
A komondor mérges tekintetet vetett rám, s azután a nyiláshoz tapadó
széles arczra fordítá szemeit, mintha parancsot akarna a himlőrongálta
vonásokból olvasni, hogy mikép viseltessék irántam? Az arcz felső része
mozdulatlan maradt, a nyilás alatt levő ajkak azonban valamit motyogtak,
mit nem értheték, s a kutya azonnal az ajtó mellé ugrott és szorosan
küszöbéhez nyomult, mérgesen vicsorgatván felénk fényes fogait; vezetőm
pedig egy lépést hátrált, s megdöbbenni látszott. E pillanatban úgy
érzém magamat, mintha pokol tornácában állanék. Belőlről érthetlen lárma
zúgott felém, a nyiláson ördögi szempár villogott ki s a kutya három fej
nélkül is emlékeztetett alvilági rokonára. Ha már tornácza is ily
visszariasztó a pokolnak, hát még belseje minő lesz! gondolám, s nem
csekély hajlandóságot érzék magamban, e kalandnak hátat fordítani, ha
attól nem kellett volna tartanom, hogy ez által még nagyobb gyanut
gerjesztek magam ellen, s a pokol valamennyi ördögét, iszonyú őrebökkel
együtt sarkaim után idézem, mi mindenesetre életembe kerülendett, mert a
koromfekete sötétség miatt bizonyosan az első pillanatokban szörnyű
mélységbe kellett volna zuhannom.

Vezetőm látható megdöbbenése épen nem volt alkalmas növekedő aggályomat
lecsöndesíteni, ámbár egyetlen pillanat elég volt, hogy magát ismét
tökéletesen összeszedhesse, s csakhamar tréfásan szólt:

– Részeg vagy, vén macska, vagy elméd háborodott meg, hogy nem akarsz
rám ismerni?

– Te vagy, ravasz kopó? – recsege az előbbi tompa hang, – már majd
elfelejtettem sima pofádat, oly ritkán tolod ide, mióta böcsületes
emberré lettél.

– Ne gunyolódjál, hanem nyiss ajtót, mert szomjasok vagyunk.

– Jót állasz tejes arczu társadért?

– Mint magamért!

– Mit akar itt?

– Inni és munkához jutni.

– Jól van.

Az arcz eltünt a nyilásból, s utána a mécset felénk lobogtató meztelen
kar is, melynek idegei vékony kötelekhez hasonlítottak s félelmes
erejűnek tanusíták az idomtalan kar tulajdonosát. A nyilás ezután
bezáratott, s pillanatig ismét átláthatlan sötétben állottunk és a
komondor közelebb csörtetett hozzánk lánczával; bérkocsisom pedig
fülemhez hajlott és ezt sugá:

– Majd megijedtem.

– Miért?

– Azt beszélik, hogy ezen tornáczot egyetlen fordítással elsülyesztheti
a vén boszorkány s a rajta állók feneketlen mélységbe zuhannak, a szikla
pedig azonnal visszafordul helyére, mintha semmi nem történt volna.
Azért ugrott félre a kutya.

– Lehetetlen.

– Legalább úgy beszélik és én örömest elhiszem, mert máskép bizony már
rég kirabolták volna a vén pénzes szatyrot.

Több észrevételre nem maradt időnk, mert a nehéz ajtó félig megnyilt, s
én, nem minden aggály nélkül ugyan, de mégis gyorsan követém vezetőmet
és a nehéz závár csikorogva nyomult mögöttünk reteszébe, a kutya pedig,
hangosan ásítva, az ajtó küszöbére veté magát.



XXXII.  Bitóvirágok.

Midőn a súlyos ajtót mögöttem bezárulni hallám, akaratlanul azon
gondolat villant át agyamon, hogy innen nem könnyen fogok szabadulhatni,
ha valakinek kedve leend távozásomat akadályoztatni, azért tehát
mindenkit lehető legnagyobb elfogulatlanság szinlésével törekvém
megnyugtatni. Kalapomat mélyen homlokomra nyomám, öklömmel hatalmasan
döngetém az asztalt s egypár zsíros kifejezéssel bort parancsoltam;
azután pedig kihivó daczczal jártatám körül szemeimet, mintha a
krisztinavárosi szinkörben állanék, s embereket és állatokat egymásután
ökölre kivánnám fölszólítani, a művészet nagyobbszerű dicsőítése végett.
E hősködésem kedvező hatást látszott szülni, mert, néhány pillanatnyi
kiváncsi néma bámulás után, oly közönyösen folytatá beszélgetéseit a
gyülekezet, mintha mindnyájan több évi börtönismerősim lettek volna.

Legyen már most szabad környezőimet kissé megismertetnem a nyájas
olvasóval. Az elsőség természetesen a szépnemet illeti, s azért mindenek
előtt a tarka macskára fordítám figyelmemet, ki ezen elnevezésre épen
nem volt méltatlan. Idomtalan nagy fejét fekete báránybőr sipka födé,
minőt a krassói oláhok viselnek, s ez még magosabbá tevé alakját, mely a
hat lábnyi mértékhez igen közel állott; ősz hajszálai vastag fonadékban
széles vállait verdesék, nagy szemeiben visszataszító tűz égett, sasorra
bagolyéhoz hasonlított s vastag ajkain gúny és megvetés kifejezése
uralkodott. Nagy arcza egyetlen sebforradék vala és sovány testét
ujjatlan birkabőrbunda takará, mely széles bőrővvel derekához volt
szorítva. Övében súlyos csákány volt látható, melylyel igen hatályosan
tudá zajgó vendégei közt a békés egyetértést helyreállítani. Fogai közt
hosszúszárú török pipát tartott s orrán, száján hatalmas füstoszlopokat
eregetett. E mellett mindig szemmel tartá vendégeit, s a bort és
pálinkát nagy szorgalommal töltögeté két jókora hordóból, melyek
sziklába vésett öblös üregben állottak. Ezen üreg mellett ültünk mi, az
úrnő kis asztala előtt, a többi vendégek mind sziklába vájt padokon
ültek asztalul szolgáló nagy kövek előtt, mert az érintett kis asztalon
kívül semmi egyéb bútorzat nem volt az egész nagy üregben látható. A
nagy lámpa szinte kőből volt faragva, s erős vasrudon függött; de oly
magosan, hogy komoly verekedés esetén, nem igen könnyen lehetett volna
azt eloltani. Ezen nagy üregből kis vasajtó nyilt, hová, azt nem
puhatolhattam azonnal ki, mert lakat függött rajta.

A társaság nem volt ugyan számos, mely jelenleg itt mulat, de annál
válogatottabb. Annyiban mindazáltal nagyon hasonlítottak egymáshoz, hogy
mindnyájan meglehetősen szegény állapotban látszottak lenni, mert
külsejök ugyancsak kopott volt, habár itt-ott némi nyomai valának is
láthatók az uralkodó divatnak. Láttam erős egészséges férfit, rongyos
félszűrben, mely alig akadt meg izmos testén, kinek feje talán év óta
nem jött kalappal vagy süveggel érintkezésbe, ki mind a mellett
fáradhatlannak látszott a pálinkás pohár emelésében és legkörmönfontabb
elmésséggel mulattatá társait, mintha legjobb rendén állott volna
szénája, pedig egyetlen zsup-szalmája sem volt, melyre árva fejét
lenyugtathatta volna. Mellette rendkívül sápadt suhancz ült, rongyos
fekete nadrágban s kötéllel derekához szorított asszonyujjasban, mely
sajátságos viselete miatt kisasszonynak gúnyolák őt társai; valahányszor
egyet nyelt pálinkás poharából, mindannyiszor nagyot csuklott, mi azt
látszott bizonyítani, hogy vagy nem szokta meg a kemény italt, vagy
rendkívül elgyöngült már tőle egész idegzete. Azon két ember, kiknek
egyike a kártyavetőnénél tanácsot kért, szinte jelen vala, s mindketten
jómódú napszámosoknak látszottak; öltözetök legalább meglehetősen
rendben volt, s egy lényeges része sem hiányzott, ámbár néhány tenyérnyi
folt kissé kellemetlenül tarkázott rajtok. Ezeken túl ősz férfiú ült,
vörös hajós sipkája alól csak néhány fehér hajszál esett vállaira,
arczának alsó részét azonban sűrű ősz szakáll és bajusz borítá, mely
alkalmasint évek óta nem érzé a borotva pusztító hatását. Hosszú kabátja
igen gondosan össze vala foltozva, s ökölnyi vörös rézgombokkal ellátva,
melyek oly szorosan tarták össze öltönyét, hogy ingnek vagy nadrágnak
nyomát sem lehete látni; azért azonban mégsem merem állítani, hogy ezen
igen szükséges öltönyrészekkel nem volt ellátva, mert lehet, hogy nem
kivánt haszontalan piperőcznek látszani, s azért rejte el mindent, mi
fényűzést tanusíthatott volna. Mellette igen tisztes tekintetű
asszonyság emelé a pálinkás poharat, taréjas fejkötőben és szinehagyott
karton felöltőben, melynek nagy kiterjedésű zsírfoltjai elég világosan
bizonyíták, hogy konyhája nem sovány s fukarság bűne miatt sem
vádoltathatik. Egyébiránt ezen érdekes némber alkalmasint hitvese volt
az öreg úrnak, mert ezen utóbbi mindig mogorván dünnyögött, valahányszor
az újonnan megtölté poharát. A legtávolabb zugban, mindenkitől mogorván
visszavonulva, összerokkant alakú középkorú férfi ült, meglehetősen
divatos, de rendkívül foszlányos öltözetben, s mélyen homlokára
szorított horpadozott kalappal, mellette pedig csinos külsejű fiatal
némber, kopott szalmakalappal, melyről nagy sárga foltokkal tarkázott
zöld fátyol szomorú maradványai függöttek, s divatos viganóban, mely nem
volt ugyan testéhez szabva, de mégis bizonyosan régóta tulajdona, mert
hajlásai igen fenyegetőleg foszladozni kezdének. A férfi nagyobb
kényelem tekintetéből, csak az üvegből ereszté torkába a pálinkát; a
némber azonban közönséges ivópohár kényelmével is beérte, különben pedig
igen szórakozottnak látszott, mert mindig csak félig ivá ki poharát, s
azonnal ismét tele tölté. Ha kissé hiú akarnék lenni, úgy azt hihetném,
hogy ezen szende szórakozottságának én valék ártatlan oka, mert szemeit
gyakran függeszté rám, s néhányszor bizonyosan el is pirult volna, ha az
ember azt tehetné mindenkor, mit tenni akar. Ha még egy tüzes szemű nagy
kandurt említek meg, azon különös megjegyzéssel, hogy az egész üregben ő
volt a legtisztább s legépebb öltözetű és egyszersmind legjózanabb, úgy
hely- s személyleirási tekintetben mindent teljesítettem, mit tehetek,
ha az igazság mellett szorosan megmaradni akarok, s csak annyit
mondhatok még, mikép minden arcznak vonásai világosan tanusíták, hogy
bármely törvényfának is díszére válhattak volna e bitóvirágok, mit
epegörcs, vagy más járvány nélkül alkalmasint nem is fognak elkerülni.

– Hát három hete már, hogy a hűvösből kikerültél? – szóla az öreg úr a
kalaptalan termetes betyárhoz.

– Meg két napja! – felele ez, hosszút kortyantva és ajkaival oly
hangosan czuppantva, hogy paraszt csóknak is beillett volna.

– És hol csavarogtál azóta?

– Kihevertem a munkát.

– Hát dolgoznod kellett?

– Mint a marhának.

– Szörnyüség!

– Talyiga után kellett többnyire járnom, melylyel az utczát öntözték;
még most is száz köldökcsömör émelyeg a lelkemben, ha rágondolok.

– Hiában, csak jobb volt a régi idő, akkor jól fölfenekelték az embert
és nem dolgoztatták.

– Furcsa is az, – jegyzé meg hebegve a sápadt suhancz, – most
dolgoztatni akarnak bennünket; hiszen ha dolgozni akarnánk, úgy szabadon
is hozzá láthatnánk és nem kellene ujjainkat megenyveznünk, hogy egyszer
másszor markunkba ragadjon valami.

– Inkább mindennap kilencz zsindelyszeget lőjjön lelkembe maga Belzebub,
hogysem dolgozzam. Még most is úgy elfeketül a lelkem, mint a marok vas,
ha meggondolom, hogy minő potomságért kellett dolgoznom.

– Hátha még a dolgozóházba zárták volna kelmedet, Hagyma bácsi!

– Hagyd el kérlek, valahányszor csak kerítésfala mellett megyek is el,
mindig úgy kótog a lelkem házfala, hogy a fogaim is tánczot járnak.

– Két hétig voltam én ott, egyetlen rongyos zsebkendő miatt; de inkább
tulajdon orromra akasztom föl magamat, hogysem többé oda kerüljek.

– Azért olyan homályos a szemed, mint az éhenhalt rókáé!

– Hát azóta nem jártatok a másé után?

– Ráérünk még.

– Ki kell a dolgot hevernem.

– De mi meg elunjuk érettetek a vén macskát fizetni, ha csak henyéltek,
– mondá boszusan az öreg asszony és poharát keményen az asztalhoz
koczczantá.

– Vén orgazda, tapaszd be oldalbordád mosdatlan száját és fizess
békével, különben füle töveig repesztem kereplőjét.

– Majd megszolgáljuk mi a kölcsönt.

– Úgyis tizszeresen fizetünk mindent vissza, vén uzsorás.

– Kelmetek élnek úgyis a mienkből.

– De mennyi bajunk van, míg rongyaitokon túl adunk.

– Soha bizony!

– Minap is majd rajta vesztettem, mikor a vizes ruhát eladtam, melyet
nem számotokra akasztottak padlásra.

– Már minek ez a czivakodás, maradjunk jó barátok; de feleségemnek
csakugyan mégis igaza van annyiban, hogy már lendíthetnétek valamit.

– Tudnék én valamit! – szóla most suttogva mult éjjeli embereim egyike.

– Halljunk szót! – kiálta nagy kiváncsisággal az egész társaság.

– Tulajdonképen csak azért jöttünk ide úgy is, mert tudjuk, hogy itt
mindig vannak dologtalan czimborák, kik nem irtóznak a valódi munkától!

– Ki a szóval, ki!

– A munkát oly jól fizetnék meg, hogy fél esztendeig sem kellene
ujjainkat meggörbítenünk.

– Ne beszélj!

– Úgy van, de ugyancsak ember is kell ám a gátra, olyan négy ember, ki
az ördög árnyékát sem kerüli, ha meg kell lenni.

– Olyanok ezek itt la, – kiáltá kezeit dörzsölve a vén orgazda és a
sovány suhanczra s erős férfira mutatott.

– Csak ki a szóval! – mondá most, bozontos haját homlokáról félre tolva,
ezen utóbbi.

– Zsindely van a ház födelén, – jegyzé meg aggályosan a munkaszerző
betyár s vizet rég nem látott ujjaival rám mutatott.

E szók után a vén orgazda felesége a tarka macskához közelíte s néhány
bizalmas szót súga neki, mire ez, kedvetlenül morogva, kulcsot vett ki
kebléből, a vasajtót megnyitá s az öt férfi a vén asszonynyal együtt a
melléküregbe vonult, melynek ajtaját magokra zárák.

Igen sajnálám, hogy tanácskozásukat nem hallhatám, mert világos vala,
hogy a tervezett hölgyrablásra czimborákat keresett a két zsivány.

Távozásuk után a középkorú férfi néhány pillanatig rám függeszté szemeit
s nehéz nyelvvel e kérdést intézé hozzám:

– Hát az úr nem keres munkát?

– Legalább nem kerülném, ha akadna, – felelém könnyelműen, gondolván,
hogy ez által némi felfödözéshez juthatok.

– Talán szolgálatban állott valahol?

– Meglehet.

– Van-e irása?

– Nincs.

– Értem. Én tudok írni.

– Valóban?

– Igen és jó szóért örömest írnék uramöcsémnek bizonyítványt; akárki
nevére, mert jól tudok írni.

– Köszönöm.

– Itt minden héten rám akadhat egy párszor este.

– Lakásunkon is meglátogathatna, – szól pajzánnak látszani akaró
mosolylyal a fiatal hölgy s szemérmesen süté le szemeit.

– Az nem szükséges! – jegyzé meg a férfi.

Beszélgetésünket a kijövő zsiványok félbenszakaszták, kiknek egyike e
néhány szót mondá:

– Tehát holnap éjfélkor.

– Nem vehetnék én is részt a munkában? – kérdém bizalmas hangon.

– Nem ismerjük egymást.

– Ismerkedjünk meg.

– Kivel vagy ismeretségben, ki jót állhatna éretted?

– Tudjátok, hol áll a Radlwirthshaus?

– Hogyne tudnók!

– Ismeritek Móricz zsidót?

– Meghiszem!

– És mégsem bíztok bennem?

– Mi a neved?

– Nevem?

– Igen.

– Még nincs.

– Furcsa.

– Csak kezdő vagyok, de iparkodni fogok, hogy nevet szerezzek magamnak.

– Fiuk, mit gondoltok?

– Nem ártana ugyan, ha többen lennénk, ha az osztozás nem fájna.

– Nem kívánok osztozni, csakhogy valami kemény munka által böcsületes
nevet szerezhessek magamnak.

– Már ha a tisztelettel beéred és díjat nem kívánsz, úgy eljöhetsz; de
legyenek ám fogaid és körmeid, mert könnyen megeshetik, hogy szükségünk
lesz rájuk.

– Én mindig föl vagyok készülve, – mondám kérkedve s pisztolyaimat
mutattam, mi egészen meggyőzé a zsiványokat, hogy bennem hozzájok
egészen méltó társra akadtak.

Ezután tudaták velem a gaz merény óráját s azon helyet, hol össze kelle
gyűlnünk; magát a rablás helyét nem mondák meg, azt állítván, hogy magok
is csak az utolsó pillanatban fogják azt megtudni annak küldöttjétől, ki
őket kibérlé; kinek nevét azonban szinte nem mondák meg, tudakozni pedig
nem merém azt, hogy valamikép gyanut ne gerjeszszek magam ellen.
Reménylém egyébiránt, hogy mindez majd világosságra fog jőni a
meghatározott órában, sőt legroszabb esetben is legalább meggátolhatom a
gyalázatos merényt, melynek megakadályozására más úton alig sikerült
volna hatályosan föllépnem.

A bitóvirágok bizalmas kézszorítással távoztak s én is csakhamar követém
őket, miután a középkorú férfi még egyszer kínálá írásbeli szolgálatát,
a fiatal hölgy pedig legalább tizenegyszer kacsintott felém, a nélkül,
hogy igéző szembeszédére válaszoltam volna.



XXXIII.  Kártya és istenítélet.

Elhagyván a tarka macska oduját, vigyázva ereszkedtünk le a hegyről,
mert most még veszélyesb volt az út, mint fölfelé, minthogy egyetlen
hibás lépés mulhatlanul életünkbe vagy legalább valamely ép tagunkba
kerülhetett volna. E közben kérdém vezetőmet: ismeri-e közelebbről a
most látott betyárokat? Ő erre azt válaszolá, hogy az öreg ember és
felesége régi orgazdák, kiknél sok lopott jószágnak jutottak már
nyomába, a többiek azonban ránézve mind új emberek, kivevén a középkorú
férfit és kísérőnéjét, kiket már hajdu korában ismert. Ezen férfi
történetét oly érdekesnek lelém, hogy ismétléseért bocsánatot reménylek.

Robincsek tiz éves korában hagyá el szüléit s tizenkét testvérét és a
síkföldre ereszkedett hegyei közől, görbe bottal s öblös vászon
táskával, melybe még sokkal több kenyér fért volna, mint mennyit a
falusi és városi házak ajtai előtt összeszerezhetett. Éhségét azonban
mégis megenyhítheté; mert az apai házban eléggé megszokta már a
nélkülözéseket. Az első városban, hol iskolákra talált, szobaseprőnek
jelenté magát s így a bejárás csakugyan megengedteték neki, főkép miután
tettleg bizonyítá be, hogy nemcsak a seprőt, hanem a hasábfát is jól
tudja kezelni s illő melegségben birja az iskola kemenczéjét tartani;
mire egyébiránt nem nagy munka kellett, mert a fiúkat különben a bot és
vesző úgyis annyira megriasztotta, hogy a szoba illő melegségét könnyen
feledhették. Ezenkívül a tanító konyhájában buzgón segített mosogatni és
koppasztani s ezen példás készsége következtében tanulásra is engedelmet
kapott mellesleg és így három esztendő alatt az első iskolán csakugyan
szerencsésen áthatott, miután burgonyakapáláskor derekasan bebizonyítá,
hogy már magosb tanulmányokra is elég erővel bír. Ezen úton tizenegy év
alatt szerencsésen befejezé a hat évi tanulói pályát és főiskolába ment,
hol kezeiről a kormot lemosá, ócska keztyüt vett néhány megtakarított
fillérén s mások tanítását vállalá magára, hogy ez úton kipótolhassa
egyszersmind, mit eddig a tanulásra nézve elmulasztott. Ezen pályán igen
dicséretesen haladott, mert a gyöngéd anyák intéseit szigoruan követé s
egyáltalán nem iparkodott a szeretetreméltó úrfiakat és egyszersmind
született tekintetes urakat tanulás által megerőltetni. E modoránál
fogva oly jóra változott ügye, hogy midőn fogait hófehér hegyes
ludtollal tisztogatá, ezen működést senki nem tarthatta puszta arszláni
szemfényvesztésnek, hanem mindenki tökéletesen meg lehete győződve, hogy
valóságos hús akadt meg fogai között.

Ilyetén boldogsága csakhamar tetőpontot ért, mert tudományos
pályafutásának utolsó éve felé fényesen bizonyítá be, mikép ő nem
egyoldalú fél ember s annál fogva nemcsak a gyöngéd anyák parancsának
tud engedni, hanem a keményebb s hevesb természetű atyák kívánságai
iránt is illő tisztelettel képes viseltetni. Azon házban ugyanis, hol
tanítói szerepet játszott, a szobaleány eléré már azon kort, melyben a
szív hangosan kezd szelid érzelmekről szólani, mind tavaszkor a
csalogányok s tavak zöldnadrágos lakosai. A szobaleány igen hűséges és
példás ragaszkodású cseléd vala, mely két ritka tulajdonsága valóban
ritka jutalmat érdemle. A háziúr gyöngéden figyelmezteté a tanítót e
sajátszerű körülményre s ez mélyen hajlott meg a nyomós okok előtt és
oltárhoz lépvén a csinos szobaleánynyal, csakhamar boldog férj s még
boldogabb apa lőn és ismerősei nem tudák magokban elhatározni, hogy a
boldog férjet vagy deli menyecskét kelljen-e inkább sajnálniok s végre
mindketten abban állapodtak meg, hogy mind a kettőt gyomrukból
sajnálták; mert hiszen ha gyűlölni szabad gyomorból, mikép mondani
szokás, úgy szeretni vagy sajnálkozni is nemcsak szívből, hanem
gyomorból is lehet.

Eddig csak fáradozott az érdemes tanító úr, elhatározá tehát, hogy most,
illő kárpótlásul lehetőségig örvendeni fog az életnek és e határozatát
csakugyan teljesíté is. A volt szobaleány ugyanis hűségéhez mért évpénzt
huzott s boldog férje gondosan ápolá abból kedves testét s néhány évig
igen jól érezte magát s kimondhatlan örömet lelt egyetlen kis leányában,
ki menyegzője ötödik évnapján már ritka szépség jeleit sejteté arczának
minden vonásában. Ekkor azonban jóltevője hirtelen meghalt s az eddig
pontosan kijárt évpénz rögtön elmaradt és új jövedelemforrás nem akart
minden munka nélkül nyilni, ámbár az egykor oly rendkívül boldog férj
most már nemcsak szerelmét, hanem kezeit is igen hatályosan érezteté
szeretett nejével, miből ez méltán következtetheté, hogy ily sulyos kezű
férj valóban sokat dolgozhatnék, ha azt születése és méltósága engedné,
mikép ezt Robincsek úr elég gyakran mondá, mit épen nem lehet neki bűnűl
tulajdonítani, mert hiszen rég elfeledheté már, hogy egykor saját bőre
volt csizmájának talpa s vászon táskájának ürességét gyakran vajmi
sajnosan érzé testének azon része, mely táplálékot készít a tagok
részére.

Ezen szomorú állapotban hallá, hogy bizonyos uraság igen kedvező
feltételek mellett, nevelőt keres egyetlen reménydús csemetéje és
illetőleg fia számára, ki már számos tanítót fárasztott ki. Ezen
állomást tehát elnyerni törekvék, mert tapasztalásból tudá, hogy ott,
hol a böcsületes tanító kifárad, a könnyű lelkiismeretű nevelőnek
tulajdonkép semmi dolga sincs és mégis nagy jutalomra számolhat.
Törekvése nem maradt óhajtott siker nélkül, ő nevelője lett bizonyos –
Elek úrfinak s mellette mindenek előtt a lovaglást tanulta meg, mit
nemsokára a kártyázás és ivás könnyű mestersége követett. Tőle ellenben
azt tanulta az úrfi, hogy ámbár huszonnégy órából áll a nap, mégis
minden haszon és fáradság nélkül el lehet azt tölteni s a mellett még az
unalmat is száműzhetni; mely utolsó körülmény maga is megérdemlé azon
tetemes díjat, mit a jeles nevelő minden évnegyedben pontosan
nyugtatványozott s ez által a kedves szülék tökéletesen meggyőződhettek,
hogy a régi család utolsó nemes sarjadéka csakugyan nevelésben, még
pedig drága s következésképen igen jó nevelésben részesül, minthogy csak
az olcsó húsnak híg a leve.

Bizonyos kis ártatlan időtöltés, mely csaknem életébe került egy fekete
czigány fiúnak, tanácsossá tevé, az úrfit kissé külföldre utaztatni s
ily jeles nevelő társaságában, ki ellen Elek úrfi egyszer sem
panaszkodott, nemde tökéletes megnyugvással eszközölhették azt a gyöngéd
szülék?

A történeti hűségnek azon őszinte vallomással tartozunk most, hogy
külföldön nemes vetélkedéssel tanult nevelő és növendék, még pedig
mindent, mit kerülniök kellett volna s különösen a kártyajáték volt az,
melyben mindketten oly haladást tettek, hogy minden titkait kiismerték,
mely szép tudományuk gyakran víz felületére emelé életsajkájukat, midőn
a hazai küldemények elmaradtak s az adósságok terhe elmerüléssel
fenyegetődzött.

Végre azonban mégis visszatérésre kelle úti kürtjüket megfúniok, mert
hazulról minden küldemény elmaradt s a kártya titkait mások is ismerték,
minélfogva nem lehete mindig egyenlő sikerrel működniök: különben pedig
remélheték, hogy az új körökben majd ismét hatályosabban fogják ezen
mesterségöket gyakorolhatni.

Haza térvén, dús tapasztalásokkal terhelten, a szerető szülék
örömkönyűkkel köszönék meg a derék nevelő buzgó fáradozásit, miknek
következtében most már annyira megnőtt egyetlen reményök bajusza és
szakálla, hogy bátran szabhatott törvényeket, miknek súlyától neki
természetesen nem kelle félnie, valamint az apa sem tartozik
gyermekeinek haragjától megrettenni.

A nevelő tehát kifizettetett s visszatért Budapestre, hol azonnal nejét
iparkodék fölkeresni, kiről tizenegy év óta szót sem hallott, kit
azonban jelentkező köszvény s egyéb apró mellékbajok ezentúl igen
kívánatos házibutorrá tehettek. Törekvéseinek rövid idő mulva sikerült a
feledett nőt s szép fiatal tizenhatéves leányát föltalálni, kik örömmel
fogadták a megtért juhot, habár farkasbőrben jelent is meg közöttük,
noha a nőnek elég oka lehetett volna a hosszas hallgatás, távollét és
minden – pénzküldemény elmaradása miatt igazságosan panaszkodni. Azonban
a férj súlyos ládával jelent meg s ez megengesztelheté a nő méltó
neheztelését; a fiatal leány romlatlan szíve pedig kendőzetlen örömet
érze atyjának visszatértén s a viszonyok körülményesb bonczolgatásába
épen nem bocsátkozott. Miből éltek a családfő hosszú távolléte alatt?
azt a férj nem puhatolá, mert ő sem szeretett volna azon kérdésre
felelni, hogy ő ugyanazon idő alatt mikép élt. Egyébiránt azzal is
vigasztalhatá magát, hogy az égi madarak és mezei liliomok is megnyerik
a szükséges táplálékot és ruházatot s ennélfogva a házasélet megújult
örömeit darab ideig semmi nem háborította, főkép miután a nő a
köszvényápolásban napról-napra nagyobb ügyességgel tünteté ki magát.

Azonban írva van s mindennapi szomorú tapasztalás tanítja, hogy e silány
világon a vég nélküli boldogság titkát még egy halandó sem födözte föl.
Robincsek úr pénze fogyni kezde s tanítványához folyamodott; ámde a várt
pénz helyett az atya súlyos átkát nyeré válaszul, azon hírrel együtt,
hogy hajdani tanítványa eltünt, véres gyanú által terheltetve s hogy
elfajulását a rossz nevelés okozta. Így szokott az történni, saját
hibáink okát mindig másban szeretjük keresni s mást feddünk akkor, midőn
magunkat kellene skórpiókkal ostoroznunk!

Robincsek tehát szorgalmasan kártyázott s néha nyert ugyan, de a
veszteség csakhamar mindig kétszeresen nyelé el a gazul gyűlt
pénzhalmazt s nem volt-e természetes, hogy a veszteséget vissza kívánta
szerezni? Folyvást játszott tehát, adósságot adósságra halmozott, lelkét
szeszes italokkal kábítá el, nejének s gyermekének ruháit eladá s a
megbetegült asszonyt a legszükségesb tápláléktól is megfosztá. A háznál
egyetlen fillér sem volt többé, az anya halállal küzdött s fájdalmait
csak vízzel enyhítheté és a férj mennyre-földre esküvék, hogy ma éjjel
játszani és nyernie kell, habár felesége utolsó párnájából kellene is
pénzt szereznie. Leánya térdein könyörge, hogy inkább munkával
iparkodjék néhány garast szerezni gyógyszerre s legszükségesb
táplálékra, mivel ő nem távozhaték anyja ágyától. Ekkor a mámoros férj
megragadá a leány karját s rémítés és rábeszélés, párosulva szeretett
édes anyja halálos veszélyével, kit megmenthetni vélt, annyira
megfoszták eszméletétől a szép leányt, hogy néhány óranegyed mulva
tetemes pénzösszegnek jutott birtokába az embertelen apa, melylyel
azonnal játékasztalhoz siete, egyetlen fillért sem hagyván a leány
kezében anyja fájdalmainak enyhítésére. A boldogtalan leány haját tépve
s félőrülten futott anyjához, de csak – holttestét lelé. A halál
megmenté őt a legiszonyubbnak hallásától s másnap a Duna hullámaiból
fogták ki a szerencsétlen hajadon holttestét és anyjával egy sírba
fekteték.

Ugyanazon éjjel az egész iszonyú bűndíjt elveszté a kártyaasztal mellett
a gaz férj s azóta lelkivád és folytonos ivás elméjét eltompíták és mint
íráshamisító tengeti nyomorú napjait, oly elvetemült némber
társaságában, ki korlátlanul uralkodik fölötte s embertelen zsarolással
bünteti őt ocsmány vétkeiért.

Kell-e mondanom, hogy ez azon férfi, ki Sobrit nevelé?!



XXXIV.  Kosztosvadász.

Másnap, Háni által megtudván, hogy Dongai grófnő csakugyan nem utazott
el, ez iránt megnyugodtam és segédszerkesztő barátom fölszólítására
Börgernéhez indultam, kit Dalmer iránt föl akarék világosítani, hogy
könnyenhívőségének áldozatul ne essék.

Az utczán szokás szerint élénk zaj uralkodék, mint mindig s csak azon
egy különbséget vehetém észre, hogy az utczaajtókon és kapukon függő
czédulák előtt többnyire falusi urak és asszonyságok állottak, apróbb s
nagyobb fiúkkal. Talán valamennyi falusi úr és asszonyság Pestre
szándékozik költözni? Isten mentsen, hiszen akkor a háziurak oly magasra
emelnék a házbért, hogy mindnyájan házat venni kényszerülnénk, ha
szerencsétlen erszényünktől ily iszonyú merény kitelnék, vagy legalább
is csőd alá jutnánk, ha böcsületes ember is tudna oly nagy adósságokat
csinálni, hogy utóbb felét sem birná visszafizetni. Tehát miért olvassák
ezen hirdetményeket?

Az iskolai év most veszi kezdetét s így itt van ideje, hogy azon ifjak,
kik a falusi és kisvárosi tudás szerény forrásait már tökéletesen
kimerítették, most a nagyvárosi tudományok tengerét bocsássák lelköknek
szomjas torkába. Mivel azonban e nemes szomj, bármily dicséretes is
különben, az emberi testet nem bírja kielégíteni, igen természetes, hogy
a szellemi eledel mellé anyagi táplálék is kívántatik, még pedig habár
nem mindig illő minőségben, de legalább minden méltányos várakozásnak
megfelelő mennyiségben, mert a foltot varrás tartja meg a nadrágon, a
lelket pedig anyagi táplálék ragasztja a testhez, ha bizonyos német
bölcsésznek hitelt szabad adnunk, ki e tárgyról egykor igen elhiresült
nevezetes értekezést írt, vagy legalább írhatott volna.

De megérdemli talán a tárgy fontossága, hogy kissé körülményesebben
szóljunk róla s mindenkivel tudathassuk: mikép jutnak anyagi táplálékhoz
fiatal hazánkfiai Budapesten, miután azt már úgyis mindenki tudja, hogy
miért nem hízhatnak meg szellemileg is oly mértékben, mint testileg.

Mindenek előtt tudnunk kell, vagy legalább lehet, mikép Pesten csak úgy,
vagy talán még nagyobb kényelemmel létezik mindenféle vad, mint meztelen
síkon, vagy bokros erdőben. Vannak suhogó röptű vagy léptű szalonkák,
melyek rút hinárba csalogatják az embert, ha este szalonkázni barangol
és nem bir még elég tapasztaltsággal; vannak arszlánok, tigrisek,
páviánok és sikoránok, melyek bömbölve bolyognak föl és le, keresve, kit
fölfaljanak; vannak hajdani erdei jogaikban büszkélkedő medvék, miknek
semmi mozdulásra nincs kedvök s azért semmi jónak sem tudnak örvendeni
és mindenesetre csak tunyán morognak; vannak lajhárok, melyek lábukat is
röstellik fölemelni, habár a város legszebb helyét tartják is elfoglalva
s unalmas tekintetökkel mindenkit boszantnak, ki az úri-utczán végig
sétál; vannak rókák és rókánál rókábbak, melyek mindenütt gyanakodva
szaglálódnak, ámbár épen ők terjesztik a legkiálhatatlanabb bűzt; vannak
ordas farkasok, melyek erőtlen mérgökben iszonyúan vonítnak; vannak
nyulak, melyek gunyolódva ágaskodnak föl s fenyegetőzve hegyezik hosszú
füleiket papiroson, de azonnal elfutnak, mihelyt férfi tekintetével
találkoznak gyáván pislogó szemeik; vannak piszokban felnőtt patkányok,
melyek mások nevét s becsületét titokban aláásni iparkodnak, hogy
mindent magokhoz vonszolhassanak a bűzhödt folyadékba, melyen kívül élni
sem tudnának; s vannak nagy bölcseséggel puffaszkodó baglyok, melyek
mérgesen huhognak a világosság ellen, mivel gyönge szemeik a napfényt
nem birják kiállani.

Ha már vad oly mennyiségben találtatik Pesten s illetőleg Budapesten,
könnyen gondolhatni, hogy vadászokban sincs hiány, kik gyakran bakot
lőnek ugyan, de azért mégsem akarnak hasábozott puskájoktól megválni,
mivel a lőpénz igen jövedelmes. Így vannak hírvadászok, kik rejlő
bokorból iparkodnak mások jó hirnevét agyon bicskázni, vagyis
lepuskázni, minthogy magok sem bírnak efféléhez jutni; vannak
pénzvadászok, kik magát a megtestesült lehetlenséget is tönkre teszik és
gyakran még a hatvan éves uzsorást is megcsalják; vannak szívvadászok,
kik iszonyú pusztításokat vihetnek véghez, ha – ezüst golyókkal töltik
meg fegyvereiket; vannak tudós czimet hajhászó vadászok, kik azt hiszik,
hogy tudós parókáikkal hosszú füleiket eltakarhatják; vannak
ebédvadászok, kik úgy vélekednek, hogy mivel nekik soha ki nem
elégíthető jó gyomruk van, mások is elég jó vasgyomorral birnak ízetlen
társaságuk eltűrésére, vannak – de patvar vigye a sok veszélyes és
szemtelen vadászt, én csak a legjámborabb vadászokról kívánok ezúttal
szólani, kik csupán ártalmatlan fojtással lődöznek és tilosba épen nem
mennek.

És ezek az úgynevezett kosztosvadászok, kik október elsején űzik
mesterségöket, midőn tudniillik falusi ifjak fővárosunkba és az erdei
szalonkák a budai hegyekbe érkeznek.

Ki ne tudná, hogy Budapesten sok ember ugyancsak panaszkodik a magyar
ifjuság ellen és úton útfélen legkíméletlenebb kifakadásokkal tetézi a
haza reményeit. Ámde a tapasztalt kereskedők ezt mondják: a ki ócsárol,
az vásárol. Így van ez a panaszkodóknál is. Alig közelít az iskolai év
kezdete s azonnal rendes hajtóvadászatot tartanak a magyar ifjúságra; de
koránsem pusztítási szándékból ám, hanem csupán azon félreismerhetlen
nemes vágytól ösztönözve, hogy őket minél nagyobb számmal saját édes
családjok kedves tagjaivá tehessék, természetesen jó pénzért, mert
hiszen a szent koporsót sem őrizték ingyen, a mint mondani szokták.

Szeptember vége felé nagy tisztogatás van az ily vadászok szállásán s a
családfőnek annyi lótása-futása, hogy isten a megmondhatója!

Egyébiránt a kosztosvadászokat négy osztályba sorozhatni, miket ezennel
röviden és mégis lehetőleg jellemzetesen leírni iparkodom.

Az első osztálybeliek nagyban űzik a vadászatot, számos kényelmesen
butorozott szobát tartanak és minden hirlapokban többször egymásután
jelentik, hogy nálok «jó házból» származó ifjak mindennel elláttatnak s
hogy a családban a társalgási nyelv «franczia». Hogy az effélén azután
kapva-kapnak a vidéki pénzes szülék, az nagyon természetes, mert így
biztosan remélhetik, hogy fiaik egy kissé megfrancziásodnak s egy kissé
elnémetesednek, következéskép idővel hatalmas támaszai lehetnek a magyar
hazának. Ezen vadászok rendesen oly jól birják magokat, hogy gyalog
emberrel szóba sem igen állanak.

Az anyatermészet szabályai szerint az első osztályt nyomban nem a
harmadik, hanem második osztály követi. Ennek vadászai már csak czédulát
függesztenek a házkapura, melyben jelentik, hogy nálok becsületes ifjak
minden szükségessel elláttatnak. Itt nem uralkodik ugyan a franczia
nyelv, hanem a házi kisasszonyok igen szépen zongoráznak, minélfogva az
ifjak szép haladást tehetnek a zongorázásban, sőt énekelhetnek is, ha
kedvöket nagyobb mértékben kimutatni kívánják. Itt gyakran igen gyöngéd
viszonyok fejlenek ki, miknek többnyire házasság lehetne illő vége, ha a
szülék úgy akarnák járni, mikép szeretett fiaik fújják.

A harmadik osztálybeli kosztosvadászok már sokkal szerényebbek a
fönebbieknél és sem irásban, sem nyomtatásban nem mernek bízni, hanem
sorra járják a vendégfogadókat és ott a bérszolgákkal «értekeznek». Ezen
értekezés kevés szóból és annál több igéretből áll. A kosztosvadászok
ezen faja minden száz forinttól, melyet az ifjú fizetni fog, rendesen
két forintot fizet a bérszolgának, vagy hajhásznak s így bötűértelem
szerint drága pénzen veszi meg a magyar ifjakat, kik ellen oly
igazságtalanul zugolódni szoktak. Itt már ritkán van ugyan zongora és
házi kisasszony, de kárpótlásul az étel valamicskével rosszabb, mint az
előbbi két helyen, ámbár a csinos háziasszonyka mindent elkövet, hogy
kosztosai meg legyenek elégedve.

Végén csattan az ostor, – most jő a negyedik osztály. Az ebbe tartozó
kosztosvadász nem akar hirdetésre, bérszolgára vagy hajhászra költeni,
hanem mivel különben is nagy barátja a mozgásnak, szépen kisétál
szeptember utolsó napjaiban a kerepesi, üllői, vagy soroksári sorompó
elébe s ott kimondhatlan kandisággal jártatja végig szemeit az
országuton.

Minden emelkedő porfelhő, ha tudniillik poros, és nem sáros az országút,
reményszikrát gyújt szivében s úgy látszik, hogy valakire várakozik.
Valóban úgy van. Most poros hintó érkezik, melynek nagy bakkosara úgy
meg van rakva ládákkal és ágyneművel, hogy a négy igásló alig bírja
terhét; a lobogós ingű kocsis pedig nem igen akarja a szegény párákat
nógatni, hogy magokat kissé kifúhassák s a városban, az uraság
böcsületére, úgy tettethessék magokat, mintha bizony ügetni is tudnának,
ha attól nem tartanának, hogy a rázós kövezet kárt tesz majd az
uraságban, vagy ócska hintajában. A hintóban vaskos úr ül, öblös pipából
terjedelmes füstoszlopokat eregetve s mellette és előtte négy
reményteljes ifjú, kiket Pesten óhajt iskoláztatni, hogy nemcsak
tudományokban, hanem műveltségben is ugyancsak gyarapodjanak. Az ifjak
kissé soványak, mert tanulás és növés derekasan meghúzta őket; azonban
csak lélekben hízzék az ember s a test terjedelme azután nem nagy
figyelmet érdemel; különben pedig a tekintetes czím utóbb ugyis meg
fogja őket hizlalni, mire kedves édes atyjok élő például szolgálhat.

Alig pillantja meg a lelkes kosztosvadász e hintót, mely alkalmasint
annak párja, melyen Ádám apánk a paradicsomból kiutazott s ezen
ünnepélyes alkalom előtt hihetőleg számos éven át békésen bírt kizáró
tulajdona volt az aprómarháknak, melyek födelén legalább a görény és
menyét ellen meglehetősen biztosítva voltak, – azonnal tudja, hányat
ütött az óra és ugyancsak czélba veszi, mert négy szalonkát egy lövéssel
leteríteni nem épen könnyű, de négy kosztost egy fészekből egyszerre
elfoghatni, épen oly roppant szerencse, a minő csoda és valóságos
ritkaság.

A kosztosvadász leveri a port kurtaszárú csizmáiról, vékony lábszáraihoz
tapadt nadrágáról, sovány kucsmájáról s homlokát megtörli, vagy előbb
homlokát s azután csizmáit törli meg, a mi tulajdonkép mindegy s azután
száraz torkát köszörüli és a kocsisnak int, hogy állapodjék meg.

– Nem fizetek! – kiált mogorván a tekintetes úr, azt gondolván, hogy
vámot akarnak tőle követelni, mivel épen a sorompó előtt vannak.

– Kérem alázatosan, – szól mély tisztelettel s kucsmáját igazgatva a
megrettenést nem ismerő kosztosvadász, – nem vagyok én vámos, hanem nagy
szolgálatot kivánnék a nagyságos úrnak tenni.

Erre a lovak megállapodnak, a gyeplő megrántása következtében-e, vagy
magok jó szántukból, azt nem merem teljes bizonyossággal meghatározni,
hogy irántok valamikép igazságtalan ne legyek.

– Mi baj hát? – kérdi a tekintetes apa kissé vontatva s leszáll, hogy
tagjait legalább kissé kinyujtóztathassa, mely példáját a reménydús négy
csemete is azonnal követi.

[Illustration: Kosztos-vadász.]

– Nemde iskolába méltóztatott a téns uracskákat hozni?

– Igen.

– Mind a négyet?

– Természetesen.

– Oh, úgy rendkivül örvendek, hogy szerencsém volt nagyságoddal
«véletlenül» találkoznom itt a város előtt.

– Miért?

– Van é már kosztházuk a téns urficskáknak, ha szabad kérdeznem?

– Nincs.

– Ah, még egyszer rendkivül, sőt mondhatom, kimondhatlanul örvendek.
Mondhatom, nagyságos uram, valóságos szerencse, hogy épen velem
méltóztatott találkozni.

– Miért?

– Mert városunkban igen sok furfangos ember van ám!

– Hallottam.

– A vendégfogadókban csaknem erőszakkal fogdossák el a nemes úrfiakat a
szemtelen kosztadók és menynyet földet igérnek s azután a téns úrfiak
vagy éhség, vagy gondatlanság miatt vesznek el.

– Ne beszéljen!

– Becsületemre mondom. Pedig bizony kár lenne a téns úrficskákért, kik
iránt oly megfoghatlan és kimagyarázhatlan szeretetet érzek már ezen
első látásra is, hogy örömest magamhoz venném őket, csakhogy valami
bajnak ne legyenek kitétetve.

– Igazán?

– Becsületemre mondom. Feleségem úgy ápolná őket, mintha mind a négyet
maga hozta volna a világra. Az iskolához nagyon közel lakunk, az Orczy
kert szomszédságában, hol rendkivül tiszta levegőnk és jó vizünk van s
gyermekünk nincs; fűtés, gyertya, mosás, kávé, jó ételek; szóval, oly jó
dolguk lesz nálam a téns úrficskáknak, mintha Ábrahám kebelében ülnének.

– Hm, hát mit fizetnék a négyért?

– Csak nyolczszáz forintot.

– De nem ezüstben?

– Isten mentsen!

– Majd körülnézek hát az úrnál.

– Alázatosan köszönöm!

Erre az ügyes kosztosvadász azonnal a hintóba ül, hogy valamikép el ne
szalaszsza a jó zsákmányt s még azon este mindent tisztába hoz a kedves
tekintetes úrral.

Az ily kosztházban a fönebbi kényelmek közől egy sem találtatik ugyan;
de van sötét, nedves szoba, krajczáros gyertya két napra, négy étel
három napra, hideg egész télre, és tisztátalanság egész esztendőre; az
egész életre pedig azon nagybecsű tapasztalás, hogy nincs helyén az
anyagi fukarkodás, midőn szellemi kincseket akarunk magunknak gyűjteni.



XXXV.  Csábító és boszuló.

Ez alatt kiérkezém Börgerné nyári szállásához, melyet még nem hagyott
el, minthogy az őszi napok késő tavasznak is beillettek volna. Ez
alkalommal is melegen sütének a nap sugarai, az égen egyetlen felhőcske
sem vala látható s a fáknak még mindig szépen zöldelő lombozatát
legparányibb szellő sem ingatá; szóval, minden oda mutatott, hogy nem
dértől, hanem inkább égiháborútól lehete tartani.

Mintegy tíz óra volt, midőn azon major kertsövényéhez értem, melyben
Börgerné lakott. Mindenütt legnagyobb csönd uralkodék, mert a zöldben
csupán divatból lakók már a városba költöztek, mivel nekik nem az idő,
hanem a kalendáriom szokott parancsolni, mely pontosan kimutatja a
napot, melyen zöldbe kell költözni, valamint azt is, melyen ismét vissza
kell a városba térni, akár kedvező az idő, akár nem. Ez is a divatvilág
egyéb bohóságai közé tartozik, melyek egyébiránt oly szigorúan tartatnak
meg, mintha az élet boldogsága függne velök össze.

A ház kapujánál két nyergelt paripa állott a kapu oszlopához kötve,
miből azt kelle következtetnem, hogy Börgernének látogatója van, mivel
senki más nem lakott már a majorban. De ki lehete a látogató? Talán
segédszerkesztő barátom? Oh, nem! Azok Magyarországban gyalog szoktak
járni. Vagy talán Pándi Elek ügyvéd? Ezt sem hihetém, mert a fiatal
ügyvédek nem igen kapnak annyi sárgát, hogy ily szép két pejt
tarthatnának, még pedig inassal együtt. Vagy épen Dalmer? Ez más
körülmények közt alkalmasint legvalóbbszinűnek látszott volna előttem;
de azon jelenet után, melyet tegnap este Dongai grófnőnél játszottam el,
nem birám hinni, hogy utána oly rögtön már teljes kényelemmel űzhetné
itt szokott mesterségét, mert teljes joggal vélém képzelhetni, hogy a
távozás elhalasztása miatt most a szép özvegynél kellene lennie.

Végre is csak abban nyugvám meg, hogy hol szép lány van, ott imádók sem
hiányzanak, s elhatározám, a vendég távozását bevárni, és csak azután
szólani az anyával, s hatályosan figyelmeztetni őt azon veszélyre, mely
egyetlen gyermekét környezi.

E közben lassan folytatám utamat a deszka kertkerítés hosszában, s épen
a mezőre nyiló hátulsó ajtóhoz közelíték, midőn belőlről beszéd hatott
füleimbe, mely csakhamar egész figyelmemet magára voná, mert nagyon kell
vala csalatkoznom, ha én azokat nem ismerém, kiktől e hangok származtak.

Közelebb léptem, s szemeimet a deszkakerítés egy hasadékára illesztém,
honnan mindent láthatni reméltem, mi a kertben történik; várakozásomban
mindazonáltal csalatkozám, mert csak hosszu szőlőlugast pillanthaték
meg, mely hosszan nyult el a kerítés mellett, s még oly lombos volt,
hogy tekintetem nem nyomulhatott belsejébe, mit még a kerítés mellett
álló rudakhoz simuló komló is gátolt.

A lugasnak három nyilása volt, egyik közepén a ház felé, kettő pedig az
ellenkező két végén, s ezen utóbbiak egyike épen a kert hátulsó ajtaja
mellett, melynek közelében én állottam, s a lugas ezen pontjából
hangzott a beszéd, melynek, ha nagyon nem csalatkozám, kivülem még más
valaki is tanuja volt, mert a komló és lugas közt néhányszor mozgást
véltem hallani, a nélkül azonban, hogy valamit láthattam volna, mert
tekintetem csak oldalvást hathatott a lugas nyilása elébe, s ott semmi
nem vala látható.

Minthogy szemeimet nem használhatám, legalább füleim által iparkodtam e
rejtélyes jelenet tudomásához jutni, mert ösztönszerüleg érzém, mikép
itt olyasmiket fogok hallani, mik által szerencsétlenséget háríthatok
el, s ennélfogva a hallgatózás nem igen szép mesterségét ez uttal
magamnak megengedhetni hittem, a nélkül hogy miatta pirulnom kellene.

Elhelyezkedésem után néhány pillanatig mély csönd uralkodék, s már azt
kezdém hinni, hogy vagy minden tekintetben nagyon is későn érkeztem a
képzelt szerencsétlenség elhárítására, vagy hogy a beszélők, közelítésem
neszét meghallván, a lugas közép nyilásán a kertnek más távolabb részébe
vonultak.

Már épen az ajtó kilincsére akarám tenni kezemet, hogy a kertbe lépjek s
közelebbről nyomozzam e váratlan kalandot, midőn az előbb hallott
férfihang ismét megszólalt, epedve mondván:

– Ön hallgat?

Semmi válasz.

– Honnan e rendkivüli hidegség?

E kérdést mély sóhaj, s gyöngéd női hangon ejtett e szó követé:

– Hidegség!?

– Igen, mert mi másra magyarázhatnám e hallgatást?

– Ön engem gyötör.

– S önnél csak gyötrelmet okozhat a legforróbb szenvedély szózata?

– Nem gyötrelem é az, midőn az emberi érzés két legszentebbje ví
egymással a gyönge nő szivében?

– Én csak egy ily érzést ismerek, s az a – szerelem.

– És anyám?

– A női rendeltetés parancsolja, hogy a hölgy csak férjének s férjében
éljen, s ezenkül más kötelességet ne ismerjen.

– Mily örömest adnék hitelt ön bátorító szavainak.

– Mindent tehetünk, mit akarunk.

– Nem, nem, lelkem titkos szózata azt sugja, hogy az, mire ön
kényszerítni akar, nem helyes, és hogy a szülék haragja nem hint
virágokat gyermekeik életpályájokra. A sziv küzd ugyan a szózat ellen,
de legyőzni nem birja.

– Ön engem soha nem szeretett.

– Már az maga is ellenkezőt tanusít, hogy e nyilatkozat után sem tudok
önre neheztelni. Én ifjuságom első szerelmét áldozám fel önnek, ön
lángszavai kiégeték szivemből azon ifju képét, ki első szóla hozzám a
szerelem édes hangján, melyet szivem akkor oly tisztán értett meg,
mintha minden ige saját viszhangjából született volna. Elégedjék ön meg
ezen áldozattal, mely lelkemet mindenkor terhelni fogja, s ne kivánja,
hogy anyám szivét hálátlansággal sebesítsem.

– De mit tegyünk tehát?

– Türjünk.

– És meddig?

– Mig isten akarja.

– Szent érzelmed még ellenállhatatlanabbul lánczolja hozzád szivemet, de
azért minden áron le kell előitéletedet küzdenem. Enyimnek kell lenned,
habár ég s föld ellenem esküdt is. Nem akarom példádat követni, s
áldozatokkal dicsekedni, miket emésztő szenvedélyemnek hoztam, ámbár
tehetném, mert szemeid egyetlen pillantásaért éltemet is legnagyobb
kéjjel áldozhatnám föl.

– Oh, hiszen ez csekélység! A kedvesért meghalni, oly kéj, melylyel
semmi földi boldogság föl nem ér; de az erényt megsérteni, oly bűn, mely
a legboldogítóbb szerelmi mámort is pokoli kinná változtatja. Ily áron
nem lehet üdvet vásárlani!

– Hideg okoskodó!

– Nevezz bárminek, de ha valódilag szeretsz, ugy meg kell vallanod, hogy
csak igy kell szólnom, és cselekednem, ha valódi szerelemre, mely
becsülés nélkül nem lehet állandó, érdemes akarok lenni.

– De szólj tehát őszintén, mi gerjeszté föl ellenem anyádat? Hiszen ő
eleinte szivesen látszott udvarlásomat fogadni.

– Ne kivánd ezt tőlem.

– Kérlek, kényszerítlek, szólj.

– Ám legyen. Szerencsétlen atyám fényűzés, szerencsétlen vállalatok, s
leginkább egy szivtelen uzsorás ravaszsága által szép vagyonától
megfosztatott. Beteges anyám a hajdani napok bőségét nem feledheti, s
jövendőmet fényesen kivánja biztosítni –

– Oh, hiszen én –

– Engedd folytatnom. Te fényesen léptél föl nálunk, s ez azonnal
hajlandóvá tevé irántad anyámat; de a ki anyagi boldogságban hiszi az
élet minden üdvét öszpontosulni, az szigoruan szokott számolni, s puszta
látszattal nem elégszik meg, hanem a legkielégítőbb meggyőződéshez
folyamodik.

– Mily –

– Ne vádold anyámat, sok példa igazolja bánásmódját, habár a minden
külső tekintetet mellőző szerelem nem bir is nézeteiben osztozni. Ő
hazádban tudakozódott irántad, mit hajdani kereskedési összeköttetései
könnyüvé tettek –

– És?

– Arról vél meggyőződve lenni, hogy ott neved – egészen ismeretlen.

– Meglehet, mert pénzkölcsönökre soha nem szorultam.

– Jószágaid nevei szintoly ismeretleneknek nyilatkoztattak.

– Ez rágalom.

– Ő azt mondja, hogy levelezőiben tökéletesen bizhatik.

– Ugy tehát tévedésen alapulnak e hirek, s onnan származhatnak, mivel
minden jószágimat eladám, a szép Magyarországban akarván letelepülni.

– De –

– Kétkedel?

– Oh, nem! De nehezemre esik tovább szólanom, mert –

– Szólj, ha szeretsz, szólj, mindent, érted: mindent tudnom kell.

– Anyám itt helyben is tudakozódott utánad, és –

– Hogyan?

– Azt hallá, hogy időd nem csekély részét – játékasztal mellett töltöd
el.

– Uram istenem, hiszen ki tartana finom s valódi gavallérnak, ha azt nem
tenném!

– Anyám a játéktól nagyon irtózik.

– De ugyan hová tegyem pénzemet?

– Vannak jótékony intézetek, közhasznu vállalatok, és –

– Még azokra is jut, de e mellett rangomról sem szabad megfeledkeznem.

– Szóval, anyám nincs veled megelégedve, és gyanuval viseltetik irántad.

– Minő gyanuval?

– De én nem hiszem.

– Szólj világosan.

– Ő téged – kalandornak tart.

– Valóban?

– Igen.

– És ez okozza ellenkezését?

– Csupán ez.

– Jól van. Lenke, lelked üdvére kényszerítlek, s mindenre, mit szentnek
tartasz, szólj: szeretsz engem, őszintén és erősen?

– Szivem mélyéből.

– Tehát halld utolsó szavamat.

– Istenért, mit akarsz?

– Figyelj. Ügyes csaló a legvalóbb vád alól is többnyire ki tud búni; de
a becsületes, őszinte ember ritkán birja az alaptalan gyanu mérges
fulánkját kihuzni, mert ezt előitélet szokta az emberek gyarló szívébe
ültetni, s előitéletek ellen magok az istenek is hiába küzdenek. Nekem
sem lehet tehát alapos reményem, hogy elfogult anyádat meggyökerezett
véleményéből kiforgathatom, s azért előbbi tanácsomat ismételnem kell.
Ügyeimet még ma rendbe szedem, s holnap éjjel Pestet titkon elhagyjuk.

– Nem, mindent, de ezt nem!

– A legközelebb városban nőmmé leszesz, s anyád a megtörténtekben
örömest nyugvandik meg, főkép miután rövid idő alatt meg fog
győződhetni, hogy sértő gyanuja alaptalan volt.

– Nem, nem, gondolj mást; ezt nem tehetem, mert e merény életébe
kerülhetne szegény elgyöngült édes anyámnak.

– Jól van, tehát légy visszavonhatlanul enyim, s anyád nem fog többé
ellenkezhetni.

– Oh, istenem, hiszen vétek árán nem szabad életüdvet vásárlani.

– Ah, Lenke, te gyermek vagy, s a gyermeket akarata ellen is
kényszerítni kell boldogságára. Enyémmé kell lenned minden áron.

– Nem – nem – oh – istenem! –

Szivem erősen dobogott, s ismét az ajtóhoz akarék ugrani; de akkor
robogást hallék a komló mögött, s szemeim a lugas szélső nyilása előtt –
Pándy Eleket pillanták meg, ki dörgő hangon kiálta:

– Csábító gazember!

– Hah, nyomorult! – ordítá az, kihez e megszólítás intézve vala, és a
lugasból kirohant.

– Ismétlem: csábító gazember!

– Gyalázatos utonálló, hol találkozunk?

– A városerdő végén.

– Mikor?

– Holnap reggel nyolcz órakor.

– Ott leszek.

– Elvárlak. Kisasszony, szerencsém lesz önt édes anyjához kisérnem;
örvendek, hogy a véletlenség megengedé önt kiszabadítnom.

– De hallgatni fogsz!?

– Mindenesetre.

Elek elvezeté a roskadozó Lenkét, s – Dalmer báró dühösen rohant ki
előttök a kertből. Álmélkodásomból magamhoz térvén, utána akarék
iramodni, s erősen rázám a kert ajtaját, de az be volt zárva, s igy a
kerítés hosszában kelle a ház kapujához sietnem; mire azonban oda
érkeztem, akkor már csak a porfelhőt láthatám, melyet Dalmer és
lovászának sebesen vágtató lovai okoztak. A gaz kalandor tehát ismét
kisiklott kezeim közől.



XXXVI.  Föltámadt halott.

Néhány pillanatig határozatlanul tekinték a veszélyes csábító után.
Utána siessek é, vagy a házba menjek? Ez volt az első kérdés, melyet
magam elébe tüzék; első részére azonnal nemmel kelle válaszolnom, mert a
gyors lovakat semmi esetre sem érhetém el; a másikra nézve azonban kissé
hosszabban tusakodtam magammal, mig határozathoz jutottam. Eleinte azt
gondolám, hogy nem ártand Börgernével szólnom; de csakhamar meggyőződém,
hogy ez nem igen sürgetős, részint mivel gyanuja minden veszélyes lépés
ellen biztosítá őt, részint pedig, mivel föllépésem vigyázóbbá tehetendé
Dalmert, s igy könnyebben kijátszhatná ellene intézendő
rendszabályaimat. Ugyanez okból Pándyval sem kivántam most találkozni,
kinek mostani ingerültsége könnyen mindent elronthatott volna, ha vele
körülményesen szóba bocsátkozom. Csak abban állapodám tehát meg, hogy a
párbajt annak idejében a helyszinén meg fogom gátlani, hol egyszersmind
Dalmert hatalmamba keríthetem, a nélkül, hogy zajt kellene ütnöm, mi
mindenesetre csak az ő ügyét mozdíthatná elő, ha nem birnék elegendő
bizonyítékokkal föllépni; mert ki sokáig bitorlotta az előbbkelő
társaságokba vegyülhetést, azt rendesen annyi kimélet ótalmazza, hogy
csak nehezen férhetni hozzá megsemmitési szándokkal. Pándy megjelenését
ezen elhatározó pillanatban épen nem csodálám, mert jól jegyzé meg
segédszerkesztő barátom, hogy legjobb őr a féltékeny szerelmes. Ő
bizonyosan figyelemmel kiséré Dalmer minden lépését, melyet Lenke körül
tőn, s igy e találkozásról is könnyen tudomást szerezhete magának.

Átlátván e szerint, mikép ez uttal itt nincs mit tennem, csöndesen
visszaballagék a városba, s mindenek előtt a segédszerkesztőt akarám
fölkeresni, hogy vele az események ezen ujabb fordulatáról
tanácskozhassam, mit már csak azért is szükségesnek tarték, mivel jól
tudám, hogy Pándy, mint legbensőbb barátja, bizonyosan szólani fog vele
mai kalandjáról.

Utam a városerdőcske elején álló csinos polgári lövészház előtt vezetvén
el, ennek czélszerü elhelyezése eszembe juttatá a budai lövészház
szerencsétlen helyzetét, vagyis inkább fekvését, épen a polgári kórház
szomszédságában, melynek betegeit talán szenvedéseik sem gyötrik jobban,
mint a gyakori lődözések, melyek oly közelről durrognak füleikbe, mintha
magok is tettleges részt vennének ezen különben meglehetősen lovagias
mulatságban. Egyébiránt valamint minden ügynek két, azaz jó és rossz
oldala van, ugy e fonákságot is bizonyosan alapos okokkal tudná a
jóravaló ügyvéd menteni; én legalább igy hiszem a kérdéses lövészház
sajátszerü elhelyezését jóra magyarázhatni. Köztudomásu, mikép gyarló
századunkban az anyagi élvezetet és mulatozást mindenek fölött
hajhásszák az emberek, hogy iszonyu nagy szellemi és közjóra törekvő
fáradozásaikért magoknak némi nagyon is illő és igazságos kárpótlást
szerezhessenek. Azt is tudjuk azonban mindnyájan, mikép a nevezett
városban, emberi emlékezet óta közös a panasz, hogy az ottani élet
nemcsak szerfölött csöndes, hanem egyszersmind meglehetősen unalmas,
elannyira, hogy a fűnek növését is hallhatná az ember fényes nappal, ha
a harangok zúgása, és targonczások s bérkocsisok kedélyes szóváltásai az
ünnepélyes csöndet néha jótékonyan meg nem háborítanák. A kedvtöltés
ilyetén pangó állása a lakosságnak természetesen mindig szerfölött
visszatetszett s egyáltalában nem volt kedvére; mivel azonban egész
nagyszámu lakosság kedvét, szerénység szűk korlátai közt is, magosra
lobbantani oly erős dolog, hogy ily óriási munka alatt bizonyosan a
legjobb kedvü, s még jobb szellemü polgárok erős vállai is
megrokkannának, tehát legalább az határoztatott már jó idő előtt, hogy e
tekintetben a szegény betegek, vagy betegszegények szomoru sorsát
hatályosan enyhíteni kell, mivel a szenvedő emberiség mindenesetre
nagyobb tekintetet és figyelmet érdemel, mint a nem szenvedő. Sőt mi
több, ezen üdvös határozat nemcsak szokás szerint papirra tétetett,
hanem kivételkép, és ellenére a százados szokásnak, még valósággal
foganatosítatott is. Ennélfogva a kórház mellé lövészház építtetett, s
most nappal lődözések, éjjel pedig vig dalok és harsogó áldomások
mulattatják a boldog betegeket, kik e szerint nem kénytelenek többé
fájdalmaikon kivül még bosszantó unalommal is viaskodni. Ime, nemcsak a
botnak, hanem minden fonákságnak is két vége van.

Tovább akarám még gondolatimat ezen nem annyira mulattató, mint érdekes
tárgy fölött folytatni, midőn rögtön e kiáltás szakítá meg gondolatim
fonalát:

– Nagyságos uram, kérem, alázatosan, csak egyetlen szóra.

Föltekinték, s egy vastag asszonyt pillanték meg magam előtt, ki
csipőjére tevé húsos ökleit, hogy lélekzetvételét valamennyire
könnyíthesse.

Nagy szemeit rám mereszté, s meghitten kérdé, száját mosolyra huzván:

– Nem ismer már, nagyságos uram?

Hangja és termete azonnal eszembe juttaták, hogy ez azon derék
asszonyság, ki csecsemőket tart kosztban, s kinél Eszter vagy Beattini
grófnő kis fiát láttam.

– Dehogy nem! – felelém tehát, s szemeimet kérdőleg függesztém a nagy
hústömegre, mely annyira terjedt már, hogy alig fért meg fényes bőrében;
valóban, a természet remekelt, midőn ezen egyénen bebizonyítá, hogy
mennyire lehet az emberbőrt kiterjeszteni.

Az asszony ismét megszólalt:

– Egy kis ujságot tudok.

– Halljuk hát.

– Méltóztatik még emlékezni nálam tett látogatására?

– Igen.

– Most is vannak ám kis kosztosaim, még pedig fölös számmal.

– Isten legyen irgalmas árva lelköknek, sorsukat nem irigylem.

– Eh, kis gyermeknek minden jó, mert jobbat úgy sem próbált még, aztán
sok helyen bizony oly jól sem bánnak velök, mint én.

– Meglehet, de ehhez semmi közöm; ön ujságot említett.

– Igen ám, hát emlékszik-e még nagyságos uram, a kis zsidó fiúra, kit
nálam látni méltóztatott?

– Igen.

– Legjobb kosztosomra?

– Igen.

– Kit elvittek tőlem?

– Igen, igen.

– Nyomába jöttem.

– Valóban?

– Olyan igaz, mint hogy tulajdon lábaimon állok itt.

– És hol?

– Nem messze innen, a holló-utczában.

– Bizonyosan tudja ezt?

– Oly bizonyosan, valamint azt, hogy bizonyosan a világ végén sem lesz
oly jó dolga a kis porontynak, mint nálam.

– És kinél van?

– Szegény özvegyasszonynál.

– A ház száma?

– Azt nem tudom.

– Vezessen engem tüstént oda.

– Az nem szükséges, csak tessék a hollóutcza baloldali szögletházába
menni, s a kapu alatt az első egyetlen ajtót benyitni.

– Köszönöm.

– Szivesen.

– De még egyet.

– Méltóztassék.

– Saját szemeivel látta ön a gyermeket?

– Nemcsak a gyermeket, hanem magát az anyját is.

– Hogyan?

– Igen ám.

– Hiszen az meghalt.

– Bajosan hiszem, mert a kisértetek csak éjfélkor szoktak barangolni; én
pedig épen most fényes nappal láttam azon szép asszonyságot, ki nálam a
kis Móriczot gyakran meglátogatta.

– És hol látta ön?

– Hát a gyermeknél. Foltozni való apró ruhát vittem azon
özvegyasszonyhoz, mert én már nem látom az apró öltéseket, s ott láttam
az anyát gyermekével együtt.

– Nem ismerte önt meg?

– Nem, mert csak fiával játszogatott, én pedig hamar odébb állottam,
nehogy talán valamikép visszakivánja az előre lefizetett kosztpénzt.

– Még egyszer köszönöm a tudósítást.

– Szivesen.

– Ha valónak találom e hírt, meg fogom hálálni.

– Oh, hiszen nem azért mondottam, hanem mivel nagyságod érdekkel
látszott a kis fiú iránt viseltetni, s mivel épen véletlenül
találkoztunk, tehát –

Utolsó szavait már nem hallám, mert lehető gyorsasággal sieték a
megnevezett ház felé, remélvén, hogy talán még ott lelhetem azon
asszonyt, kit a hízás mintapéldánya Eszternek vélt.

Alig hihetém ez állítás valóságát, és inkább azt hivém, hogy vagy a
személyben csalatkozott, vagy hogy nem Eszter volt az, ki nála és most
az özvegynél a kis fiút meglátogatta, mert Eszter halálában még nem
mertem kételkedni, minthogy az orvos tulajdon szemeim láttára írta meg a
halotti bizonyítványt, és ugyan ki merészelhetné ezen urak
csalhatatlanságát kétségbe vonni?!

Sieték tehát mielőbb czélhoz jutni, hogy bizonyosságot szerezhessek
magamnak, mert ha Eszter csakugyan élne, úgy frigyest nyerhetnék talán
benne azon kalandor ellen, ki már annyi nőszívet tiprott el, hogy méltán
a nőktől lehetne büntetését elnyernie.

A holló-utczát könnyen föllelém, mert alig van Pestnek oly zuga, melyben
többször megfordultam volna, s a sarokházat sem lehete elhibáznom,
melynek kapuja alatt egyetlen ajtó nyilt. Bizonyosan ez azon hely, hová
utasítatám, gondolám, s az ajtót kopogtatás nélkül nyitám meg, hogy a
benlevőket annál készületlenebbül lephessem meg.

Csöndesen beléptem, szemeimet hirtelen végig jártatám a parányi
szobában, de várakozásomban szerfölött csalatkozám: az egész szegényes,
de példás tisztaságú szobában csak egyszerű öltözetű középkoru asszonyt
láték, ablak előtti kis asztalnál ülve, és szorgalmasan varrogatva.

Alkalmasint csalatkozám, gondolám első perczben, de néhány darab
gyermekjáték, s tiszta ágyacska legalább ismét megerősítének némileg
abban, hogy talán mégis jó helyen járok. Már tudakozódásra akarám
megnyitni ajkaimat, midőn hirtelen eszembe villant, hogy az asszonynak
parancsa lehet, minden nyomozást szárazon visszautasítni, s azért
cselhez folyamodást határoztam, mely mellett épen semmit nem
koczkáztattam és csodálkozást szinlelve szólék:

– Elment már?

Az asszony végig mért szemeivel, s kérdésemet ekkép viszonzá:

– Kicsoda?

– Hugom.

– Huga?

– Igen, a kis Móriczczal.

– Bocsánat, – szóla most kissé nyájasabban az asszony, – de nem volt még
szerencsém önt látnom, és azért –

– Ah, értem, legyen ön nyugodt, hugomnak nincs előttem titka; csak
tegnap érkezém Pestre, s ő megigéré, hogy ma meg fogja nekem mutatni
fiacskáját.

– Fiát?

– Igen, a kis Móriczot.

– Lám, ezt előttem titkolá.

– Hogyan?

– Nekem azt mondá, hogy nővérének fia a kis Móricz.

– Úgy? Reménylem, – tevém hozzá ravaszul, – hogy ön nem fog bizalmammal
visszaélni.

– Oh, kérem, a világért sem!

– De ez megfoghatlan! Hugom engem ide rendelt, s nem várt be. Ugyan hová
ment?

– Csak azt mondá, hogy sétálni viszi a kis fiút kocsin, és délután
pontban három órakor ismét visszahozza.

– Ah, hiszen úgy jól van! bizonyosan szállásomra vitte, s ott kívánt
engem meglepni, hogy háborítás nélkül cseveghessünk, mert már több év
óta nem láttuk egymást, s ő azóta sokat szenvedett. Sietek hozzá,
ajánlom magamat.

– Alázatos szolgálója!

– Aztán el ne árulja ön magát előtte, hogy szerencsétlen titkát tudja.

– Isten mentsen!

Ezzel a szobát s házat elhagyám, s utamat gondolatokba mélyedten
folytatám a belváros felé, mert annak hallása, hogy nem a kis Móricz
anyja, hanem ennek nővére volt az, kit a vastag kosztadóné látott, ismét
megerősíte azon véleményemben, hogy Eszter csakugyan meghalt, s e
szerint nem föltámadt halottal kellett volna találkoznom. Egyébiránt
erősen elhatározám, hogy délutáni három órakor mindenesetre szólani
fogok vele.



XXXVII.  Két Terka és egy liba.

Ily okoskodásokkal tépelődve, gyorsan haladék előre, s épen tizenkettőt
kongott a gellérthegyi harang, midőn a kétszerecsen-utczai fürdő elébe
érkezém, hol nagy népcsoportozatot láték tolongani a közel sütőbolt
előtt, mi mindenesetre rendkívül nagy jelentőségű lehetett, mivel
ilyenkor a szegényebb sorsú emberek vagy legkellemesb munkájokat,
tudniillik az ebédlést végzik, vagy pedig alusznak, hogy legalább
mindenféle jó eledelekről álmodhassanak, s ki nem tudja, hogy az evés és
alvás nemes gyakorlatában nem igen hagyja magát a magyar háborgattatni.

Én is kiváncsian a csoportba vegyültem tehát, miután hátulsó zsebemből
kendőmet kivonám és kalapomba rejtém, s kabátomat jól összegombolám,
hogy valakinek eszébe ne juthasson megtudni akarni, hogy ugyan jól jár-e
órám?

Eleinte zavart lármánál egyebet nem hallék, mintha német daljátékban
lettem volna, melynek gondolatárvaságát zavart és zajos futásokkal
törekszik elrejteni a szerencsétlen szerző. Utóbb a nagy zajból kis síp
és nagy brúgó hangja kezde kissé érthetővé lenni, melyek azonban oly
válogatott kifejezésekben hallaták magokat, hogy csak liba és pénz sűrű
említését merem följegyzeni, a többit pedig keresztyénség sűrű
fátyolával takarom el.

E két szóból azonban teljességgel nem bírám az iszonyú történet fonalát
összegombolyítani, ámbár mind a kettő igen jól illett össze, miután
mindnyájan jól tudjuk, hogy a tollas libát pénzért veszszük s mégis
szeretjük, a tollatlan és viganós libát ellenben csak úgy veszszük el,
ha neki van pénze, és még akkor sem szeretjük. Minőről volt itt a kettő
közül tulajdonkép szó, azt sokáig nem határozhatám meg, mert nem könnyen
találhattam emberre, kitől e bonyolódott esemény megfejtését alaposan
remélhettem volna.

Mellettem száraz targonczás állott, izzadtságtól nedves ingben, száraz
kenyér mellett fonynyadt augsburgi kolbászt rágva; ehhez nem akarék
folyamodni, mert az augsburgit soha nem szenvedhettem. Túlsó oldalon egy
víztől csepegő vastag vizesasszony rázta vörös ökleit, s három lépésnyi
körben oly irtózatos pálinkagőzt terjesztett, hogy égő szivaromat
azonnal elvetém, mert féltem, hogy a szeszes légkör meg fog tőle
gyuladni; két koldus pedig oly gyanusan vonogatá vállát, mintha nagy
háborgattatásnak lett volna kitétetve, ezektől tehát igen
tiszteletteljes távolban kelle magamat tartanom. Néhány mosdatlan
suhancz is állott még közelemben, de ezeknek szemei is majd átmetszék
valamennyi zsebemet, következéskép igen tanácsos vala tőlök lehetőségig
őrizkednem. Végre néhány meglehetősen tiszta nőcselédet pillanték meg,
kik hosszú pléheken kalácsot, rétest, halat, malaczot és egyéb
mindenféle sülteket tartottak, s oly nyugodtan mutaták fehér fogaikat,
mintha gazdáik egyáltalában nem bánnák, hogy meleg sült helyett majd
hideg összeporosodott eledelt fognak kapni. Ezek közé iparkodtam tehát
nyomulni, tudván, hogy a természet ezen titokteljes lényei igen
közlékenyek szoktak lenni; eleinte azonban mégsem feleltek meg
várakozásomnak, mert nagyon is félénkül viselték magokat, mintha még
soha nem beszéltek volna szakállas férfival; utóbb pedig oly versenyző
bátorság által tünteték ki magokat, hogy bizonyosan nem bírnának
szavaikon eligazulni nyájas olvasóim, ha hű közlésökre határoznám
magamat. Legyen tehát szabad saját szavaimmal előadnom az egész érdekes
történetet.

Budapest boldog s boldogtalan lakosira Terézia napja virradt föl, s a
névnapi üdvözlők ugyancsak izzadtak, mert annyi a sok szép Riza, Rézi,
Tézi, Terka, Tercsi, Teréz, Trézsi, és Terézia Budapesten, hogy egy kis
nőtelen armádiát azonnal papucs alá lehetne általok juttatni.

Épen nem csodálhatni tehát, hogy a Terézia város egyik parányi
viskójának legkisebb hátulsó szobájában is két asszonyi lény lakott, kik
a keresztségben e díszes nevet nyerék sajátul, mert e tekintetben bizony
rólunk nélkülünk szoktak határozni, akár van az utóbb kedvünkre, akár
nincs. E két asszonyi lény megette ugyan már kenyerének jobb részét, de
azért mégis Terkának szerette magát neveztetni, ámbár bizony már a
Trézsi is rágalom nélkül rájok fért volna. Az epegörcs kiragadá szerető
karjaik közül imádott férjeiket, s azóta testvéri barátságban éltek
együtt, mert a nagy veszteség mindig közelebb hozza egymáshoz az
embereket, mint a nagy nyereség vagy szerencse. Hogy azonban férjök
halála után is legyen valakiök, kivel gyöngéd vonzalmukat éreztethessék,
tehát egy gyepen felnőtt tíz éves hajdani libapásztornét tartottak, kit
közösen vertek, akarám mondani – fizettek. Egyébiránt mindketten igen
hasznos tagjai valának az emberi társaságnak, mert a mosás nagyhasznú
művészetét gyakorolták, még pedig igen előkelő házaknál, s így igen
természetes, hogy mindig ugyancsak volt mit mosniok!

Mások szennyessége és saját szorgalmuk oly kellemes helyzetbe tevék
őket, hogy igen édes megnyugovással tekinthetének azon nagy nap elébe,
mely az ő névnapjok vala; mert tudni kell, hogy a szegény embernek is
csak oly névnapja van, mint bárki másnak! Reggel fölültek ágyokban,
egymást nyájasan fölköszönték, és a kis szolgálót békés egyetértésben
meglehetősen eldöngették, hogy a mai ünnepélyes napot semmi ostobaság
által meg ne zavarja, s ne mutasson szokás szerint duzmadt arczot, hanem
ugyancsak jó kedvű legyen, mit a kis cseléd oly örömmel fogadott, mintha
húsz libát vitt volna el szemeláttára a kánya. Ezen kedélyes műtétel
után fésülködéshez fogtak, mely munka közt ily párbeszédre nyiltak meg
ajkaik:

– Hát névnapunk van ám ma, Terka!

– Az ám, Terka.

– Te boglyas!

– Tessék.

– Hozz egy garas ára ánizsost.

– Nekem dancigert.

– Megállj csak, hozz inkább két garas árát, hiszen nem romlik meg, ha
holnapra marad is.

– Nekem is, aztán úgyis minden esztendőben csak egyszer van az embernek
névnapja.

– Ki tudja, megérjük-e jövő esztendőre.

– Biz igaz ám.

– Aztán kinek fukarkodjunk!

– Igaz bizony, csak egyszer él az ember.

– És akkor is csak úgy isten irgalmából.

– Kivált ha minden uraság okos, s minden mosóné bolond volna.

– Úgy ugyancsak fölkopnék állunk.

– Meghiszem azt!

– Mégis csak nagy szerencse ránk nézve, hogy az uraságok úgy nevelik
kisasszonyaikat, hogy semmivel nem gondolnak, midőn férjhez mennek.

– Csak a cselédekkel ne kellene osztoznunk.

– Hja, juttatnunk is kell, ha azt akarjuk, hogy maradjon.

– De hát ugyan mihez fogunk ma?

– Már én megünneplem e napot.

– Magam is azt gondoltam.

– Hát mit süssünk?

– Káposztásrétest.

– Jó lesz biz az.

– Mindegyikünk két huszast ad hozzá, és akkorát süthetünk, hogy az ajtón
is alig fog beférni, és még holnap is rájárhatunk.

– Úgy ám.

– Én majd a tésztáját gyúrom meg.

– Én a káposztát vagdalom össze.

– A boglyas pedig sütni viszi.

– Úgy lesz.

Ah, nemde, ily szép egyetértés, a gondolatok ezen öszhangzó találkozása
csak a boldog egyszerűség szende hajlékában trónol, melynek küszöbét
nagyravágyás, ármány és vetélyvágy nem léphetik keresztül!

De csöndesülj le, érzékeny résztvevő szív, és engedd nyugodt öntudattal
elsorolnom a névnapi ünnepély nagyszerű eseményeit.

A káposztásrétes-szörny szerencsésen elkészült, s akár hátulsó
kocsikeréknek is beillheték, ha kovács akad, ki meg bírta volna vasalni.
A kis boglyas annak idejében el is vitte a sütőhöz, és érzékenyen
lelkére köté, hogy meg ne égesse, de nyersen se hagyja, mert mind a
kettőért neki kellene lakolnia. És a sütő csakugyan vigyázott, s a
remekmű oly remekűl készült el, hogy bármely asztalon is pirulás nélkül
foglalhatott volna helyet. Azonban, mi a csillagok fölött határoztatik,
az ellen a csillagok alatt nagyon keveset lehet tenni. A kis boglyas oly
sikátoron kényszerült keresztül menni nagy terhével, melyet zöld mocsár
borított, mikép azt több helyen mindenkor láthatni, kivevén a kemény
téli időt, midőn kisebb utczáink ezen veszélyes sebeit is beheggeszti a
jótékony fagy. Szemközt bérkocsis robogott elébe, ki kocsijának felével
a száraz gyalogútat foglalá el, hogy kevésb tisztogatni valója legyen. A
kis boglyas tehát csak a lovak patkói és mocsár közt választhatott, mert
azt falusi tapasztalatlansága daczára is tudta már, hogy az arszlánias
szellemű bérkocsisok három élet kedveért sem térnek ki kerékvágásukból.
Bátran a mocsárba ugrott tehát, de nagy erőlködése miatt lába
megcsúszott, s előbb a rétes zuhant a sárba, azután pedig ő a rétesre. Ő
maga egy tagját sem törte ugyan el, de a rétes egészen össze volt
roncsolva, s minden részecskéje vastagon sárral boritva. Szegény kis
boglyas tudta ugyan, hogy mi várakozik rá otthon, de azért mégis gyorsan
haza siete, mert a bizonytalanság még a legkeményebb valónál is
rosszabb. Hogy megérkezte után igen érzékeny házijelenet fejlett ki a
névnaposok kis szobájában, azt nem is szükség említenem, s azért
egyenesen csak az események további elsorolásához fogok.

– Mit tegyünk most? – szóla rövid pihenés után az egyik névnapos.

– Egyet gondoltam, – viszonzá a másik, miután a kis cseléd hátára
ráadásul még egyet kollantott.

– Hát mit?

– Mult pénteken Márton ludat vettünk közös költségen, süttessük meg,
hiszen vehetünk még helyette mást.

– Igen, de hiszen olyan sovány még, mintha mindig káplán konyháján élt
volna.

– De hát mit tegyünk?

– Legyen, nem bánom.

És úgy lőn. A liba sarúit lehúzák, ketté vágák hosszában, hogy két
darabban annál hamarább megsülhessen. Ezt azonban már nem bízták a kis
boglyasra, hanem az egyik névnapos maga ment a sütőhöz, onnan pedig egy
ismerősének látogatására sietett, hol szokás szerint annyi mondani és
panaszkodni valója volt, hogy a szerencsétlen liba már ki is hült a sütő
nagy asztalán, mire érte visszaérkezett. Most azonban iszonyú vita
támadott, mert a libának egyik fele nyom nélkül eltünt. Valamely betyár
lopta-e el az asztalról, vagy gonosz szellemek ragadták el, – ki tudná
azt voltaképen meghatározni? Czivakodás közben a boldogtalan mosóné oly
tüzesen szeldelte karjaival a levegőt, hogy a pléhet leüté az asztalról,
mire az éhes házi komondor a libának másik felével azonnal eltünt,
mintha szinpadi sülyeszték alá hullott volna. Ekkor természetesen
irtózatos spektákulum támadott, s e pillanatban érkeztem a vész
borzasztó színhelyére, hol egyszerre két névnapos fosztatott meg
ünnepélyes gyomorörömétől a konok sors által.

Keblemet oly kimondhatlan elérzékenyülés szorítá össze e pillanatban,
hogy már távozni akartam, midőn rögtön e kiáltás kezde minden oldalról
harsogni: «Halts im auf! Fogjátok meg!» – Ugyanekkor oldalba taszíttatva
érzém magamat, s föltekintvén – az öreg Móriczot látám futni, ki a
tolongásban bizonyosan csint követett el. Az egész csoport azonnal utána
iramodott, és én sem maradtam el. De a gyors lábú zsidó azonnal a fürdő
udvarába ugrott, mely sűrűn fákkal van beültetve. Mindnyájan tüstént
utána nyomultunk, s én, mivel az elsők közt valék, és történetesen
nemcsak előre, hanem minden oldalra is figyeltem, egy nyitott fürdőbe
láttam az öreg bűnöst suhanni, melynek ajtaját azonnal bezárta. Meg vagy
tehát valahára, gondolám, s az ajtót kevés percz alatt betörtük; de ki
képzelheti bámulásunkat, midőn a parányi fürdőszobát üresen leltük? A
kádat és rongyos pamlagot háromszor is fölforgattuk, de hiában. Már
csaknem azt képzelhették volna a babonáshitűek, hogy a föld nyelte őt
el, midőn a pamlag végénél alig észrevehető ajtócskát pillantottunk meg.
Azonnal berontánk rajta a szomszéd fürdőszobába, de az is ily rejtett
ajtóval volt ellátva, s így nagyon természetes, hogy Móricz a hátulsó
ajtón ismét utczára jutott, mialatt mi az első fürdőszobát motoztuk.
Hej, vajmi sok titkos és gyalázatos bűnt rejtettek már el ezen
oldalajtócskák, s valóban nem ártana, ha valahára találkoznék valaki az
illető helyen, ki ezen bűnfészkeket megvizsgálná, és a rejtett
ajtócskákat befalaztatná, mert ha nem lehet is mindent lehetlenné tenni,
legalább a kényelmes csábító alkalmat kellene megszüntetni.

A fürdő bérlője kissé zajgott erőszakoskodásom miatt, s így az okozott
kárt megfizetém, Móricz pedig bátorságba helyezheté ragadmányát, mely
mint hallám, egy falusi hentesnek jól megtöltött tárczájából állott.



XXXVIII.  Művészet pongyolában.

A kevés pillanatnyi késedelmezést s néhány forintnyi költséget épen nem
sajnálám, mert legalább meggyőződém, hogy Móricz még életben van, s
mesterségét még most is gyakorolja; annálinkább sajnálám azonban, hogy
hatalmamból most is kisiklott, s teljességgel nem ismertem útat, melyen
hozzá férhettem volna. Bertókom folyvást legnagyobb szorgalommal
hajhászta őt, minden betyártanyát kikutatott, a zsidópiaczon egész
napokat töltött, Ó-Buda minden sikátorát megmotozta, a nap és éj
legkülönbözőbb szakaiban; de minden siker nélkül maradt, ámbár a hajdani
csárdás is híven segíté őt vasárnaponként, hogy végkép kitisztulhasson
azon gyanuból, mely a két pisztoly által eleinte ráháramlott, s
egyszersmind boszút állhasson tulajdonának fölgyújtásaért. Nem teheték
tehát egyebet, hanem egyenesen az ismert általános magyar gyógyszerhez,
a reményhez folyamodtam, s egyszersmind a véletlenségben bíztam, mely
nemcsak papiron, hanem az életben is több csomót oldott már meg, mint a
legügyesb kiszámítás.

A segédszerkesztőt nem lelém honn, mondák, hogy próbán van a szinházban.
Annál jobb, gondolám, ez alkalommal legalább én is megláthatom egyszer a
művészetet érdekes pongyolájában, mely bizonyosan ebben legérdekesb,
valamint a hölgyek.

Az előcsarnokban a lámpákat tisztogaták, lépcsőket seprék, s a rámákba
új szinlapokat illesztettek, mikből látám, hogy nagy látványos színmű
fog adatni, zenével, énekkel, tánczczal s minden egyéb mellőzhetlen
kellékeivel a művészetnek. A földszinti ajtót megnyitván, látám, hogy
ott is seprenek, minek egyébiránt különben előadás alatt csak szerfölött
ritkán tapasztalhatni sikerét. Ismét betevém az ajtót, mielőbb menekülni
kivánván a portól, s az udvarra menék, hogy hátulról léphessek a
művészet templomába. A színpadra vezető kapu közelében néhány díszítő
falatozott, kikre irigy szemeket vetett egy kapusarkához kötözött
harczmén, melyet a béke targoncza elébe, s onnan erejének fogytával,
szinpadra juttatott, hol a művészet szekerének rúdjai közé állíttatik
néha néha, midőn emberi erő már nem bírja a műértő nagyérdemű közönséget
a művészet templomába vonni.

Szent borzadás futá végig kontár tagjaimat, midőn a négylábú görhes
kapuőr mellett elhaladván, azon küszöböt érinték halandó lábaim, melyen
azon deszkázatra valék jutandó, mely a világot jelképezi. A ló
méltóságos állásba helyezkedék foszlányos, de azért mégis sujtásos és
paszomántos vörös takarója alatt, s tollas fejével ünnepélyesen
bólintott, mintha beléptemhez magas megegyezést akarna inteni. Első
belépésem azonban mind e mellett sem volt szerencsés, mert megbotlottam,
s oly erővel zuhantam egy nagy sziklára, hogy könyökömmel tátongó likat
ütöttem bele; szerencse, hogy a szikla papirosból volt csinálva, mert
különben bizonyosan nem ő, hanem én kaptam volna sebet. Mintegy két
lépést tevék nagy vigyázattal előre, midőn remegő gyöngéd hangon e
szókat hallám kiejtetni:

– Hah, kegyetlen szép nagysád, tehát azt méltóztatik akarni, hogy a jövő
éjszakát ismét álmatlanul kelljen eltöltenem?

Körültekinték s a homályhoz szokni kezdő szemeim köpczös férfit
pillantának meg, vaskos némber előtt térdelve és ennek kezeit csókokkal
borítva.

Bizonyosan az első vagy második szerelmes szerepét tanulja, gondolám és
tovább ballagék, papirosból készült felhők közt, mikről egy ócska
holdvilág és nap oly baráti közelségben függöttek, hogy a tapasztaltabb
csillagásznak is ugyancsak dolgot adott volna szomszédságuk
megmagyarázása. A felhőkhez ajtótlan remetelak támaszkodott, mely előtt
egy szakállas zsidó és sima arczú úr állott, következő párbeszédbe
mélyedten:

– Uram, én pénzemet akarom.

– Majd a hónap elején.

– Azt már tizszer tetszett mondani.

– Nem mondom többször, ha ön sem zaklat többé.

– Ön még tréfál!

– A közönség azt szereti.

– De én nem vagyok közönség.

Bizonyosan párbeszédet próbálnak valamely új vígjátékból, gondolám s
csak azt csodálám, hogy a zsidó már rendes szinpadi öltözetben volt,
mintha valóságos zsidó lett volna, a másik ellenben semmi szinpadi
öltözetet nem viselt. Most majd hangosan kiáltottam föl, mert óriási
oroszlán tátotta felém iszonyú száját, de szerencsére még jókor eszembe
jutott, hogy itt minden csak színlelés; nevetve fricskáztam tehát meg
papir orrát és balra fordultam; de csakhamar visszaszökkentem. Egy
rózsabokorhoz és összehajtott kútgémhez támasztott széles pálmafa
mellett ugyanis férfi és asszony állott egymással szemközt, villogó
szemekkel és magosra emelt öklökkel. A férfi fojtott hangon, de igen
dühösen így szóla:

– Asszony, te ismét azon átkozott íróra kandikáltál.

– Nem igaz.

– Jól láttam.

– S ha tettem, nem rossz czélból tettem; ő engem szavalásra tanít.

– Arra nincs szükséged, én is szinész vagyok s még sem tudok szavalni és
azért fizetésem mégis pontosan kijár s a karzat mindig tapsol, ha nagyot
kiáltok.

– Már most elég legyen, nem tűrhetem goromba zsarnokságodat.

– Micsoda? Majd megtanítlak!

Erre a férj a nőt derekasan megpáholta, még pedig oly tökéletes szinpadi
csalódást idézve elő, hogy minden parlagi tapasztalatlan ember valóságos
verésnek tartotta volna azt, mi itt bizonyosan csak próba volt valamely
új bohózatból, mely a vádorszínészek életéből van merítve.

Még néhány lépést botorkáltam előre, egy nagy gőzhajón vigyázva
keresztül léptem, hogy lábaim alatt be ne horpadjon; egy kétemeletes
házat kissé félre toltam s lábujjhegyre állván, a Gellérthegyen
keresztül néztem, mert túlsó oldaláról zaj hallatszott felém. Államat
tehát a csillagásztorony tetejéhez támasztám s kényelmesen figyeltem.
Előttem meglehetősen tág szoba nyilt, melyben a főbb szerepek vivői épen
próbát tartottak. A szoba közepén kétfelé néhány üres pezsgőüveg és
kopott halálfej volt lerakva, miknek a szinfalakat kelle képezniök,
minthogy a szinpadon ugyan e pillanatban alkalmasint más próba
tartatott. Egy csinos hölgy a szoba közepén állott, a baloldali
rögtönzött színfalak közé tekinte és lelkesülten szóla:

– Ah, mily leírhatlan kéj árasztja el dobogó keblemet! Ő jő s vágyva
terjeszti felém karjait. Siess, siess, szerelmes herczegem.

Az, kihez e szók intéztettek, tormás kolbászkát harapott e pillanatban
és ugyancsak sietett kellemes munkájával, hogy a zárszóra
elkészülhessen.

A csinos hölgy ellenben azon rövid szünetet, melyet azon idő igénylett,
mely alatt a szerelmes herczeg valószinüleg bejöhetett, épen nem hagyá
használatlanul, hanem burnótszelenczéjéből derekasan szippantott.

Végre berohant a szerelmes herczeg, miután száját sietve megtörlé és
dobogó szivéhez szorítá szép kedvesét, ki a burnóttól épen akkor nagyot
prüszszentett.

– Hah, nyomorult csábító, halál fejedre! – kiálta most dühösen egy kis
pohos úr, kit épen akkor beretváltak a szinfal mögött s ki félig
beszappanozva, mint zsarnok apa, színpadra rohant, tőr helyett fogvájót
emelve magosra jobbjában.

Itt a fölvonásnak vége lett s a művészek és művésznők vidám beszélgetés
közt a másik fölvonásra készültek; én pedig tovább tapogatództam, mert
barátomat még itt sem láttam. Egy igen rongyos erdőn és sok helyen
botrányig fölfesledezett tengeren keresztül, a deszkavilág másik
oldalára érkezvén, régi lovagvárat toltam kissé félre botommal s az ez
által támadt keskeny nyiláson át egy hosszú fürtű, beteges vagy
lelkesülésben szenvedő uracsot pillanték meg, kinek bajusztalan sima
arczán számtalan nélkülözések és szenvedélyek viharrongálta bánatos
kifejezése ült s ezen ülés által egész fölületét szörnyen
összelapította, elannyira, hogy e szellemi hasonlatnál fogva üres
erszényének semmiféle szemrehányást nem tehetett. Előtte szomorú
arczkifejezésű némber állott, ki orrát oly magosan tartá, hogy csaknem a
német lovagvár őrtornyának papirból készült rézvitorlájába ütközött. E
némber öreg volt ugyan, de szerfölött fiatalnak látszhatott volna, ha a
természet csak amúgy könnyedén paczkázni hagyna magával és a fekete
színt is tetszés szerint fehérnek mutatná.

A némber megszólalt s a repedékek ezrein átsüvöltő léghuzam elnémult.

– Feil úr!

A hosszú hajú úrfi sóhajtott.

– Kedves Feil úr!

A lapos arczú úrfi szürke szemeit regényesen forgatá.

– Édes Fülöp!

A lapos arczú és hosszú hajú úrfi szemeihez szorítja ökleit.

– Tehát a szívnek szózatát sem érti már, hű lovag?

– Nem!

Ily fájdalmas és egyszersmind méltóságos kifejezése ezen egyetlen
igénytelen szónak minden században csak egyszer hallható s akkor is
vészt és pusztulást jelent.

Most már a hölgy is sóhajtott és a gordonka legvékonyabb szívszaggató
hangján szóla:

– Fülöp, mivel érdemlém ezt, öntől, ki szép hazájának első lovagja?!

– Oh!!

– Ah, szivem megreped, ha ön világosabban nem szól.

– Az én csizmám is megrepedt és ön makacsul hallgatott.

– Egek, jól hallok-e?

– Az én gyomrom is megrepedhetett volna üresség és szárazság miatt és ön
mégis konokul hallgatott.

– Elájulok!

– Én is elájulhattam volna végső elgyöngülésnek miatta; de Zwiebel
kisasszony nem volt oly szivtelen, mint ön s hónaponként négy pengő
forintot igért az irodalom oltárára letenni számomra, hogy művészetünket
gond nélkül emelhessen azon dicső fénypontra, mely azt illeti, érti ön!

– Hallatlan!

– De jó!

– És ezért gáncsolja ön mindig játékomat nyomtatásban?

– Nem érdemel ön mást.

– Ah!

– A művészet őszinte tisztelése is ezt kívánja tőlem.

– És ön most teszi azt, most, midőn oly sok idegen utazó látogatja
városunkat, midőn oly jól folynak ügyeim, hogy legnagyobb szerencsémnek
tartanám, ha ön tőlem, jótékony czélok előmozdítására, minden hónapban
előre fizetendő öt pengő forintot elfogadni méltóztatnék!

– Oh, mit nem tesz az ember az isteni művészet előmozdítására!

– És Zwiebel kisasszony?

– Kontár, kit illendően le fogok rántani minden nap.

– Fülöp!

– Kunigunda!

Ezzel távoztak s bizonyosan nem csalatkozom, ha mondom, hogy az
próbajelenet volt a «Részrehajlatlan szinbiráló» czímű német
vígjátékból, mely még eddig nincs magyarra fordítva.

Most balról erős csoszogást hallék, egy nagy templom tornyát kissé
félrehajlítám tehát és ismét új látvány fejlett ki bámuló szemeim előtt.

Középnagyságú szoba egyik szögletében aszkóros öreg ember állott, fejét
falhoz támasztva s nyikorgó hegedűjéből mindenféle hangokat iparkodott
kikényszeríteni, miknek aztán összevéve khinai tánczot kellett volna
képezniök. Egy nadrágba s frakkba bútt és e szerint férfivá átöltözött
bíbicz, kinek lábszárait halála után hihetőleg kötőtűk gyanánt fogják
használni, karjaival s érdemök szerint méltánylott lábaival mindenféle
forró, lázas mozdulatokat tőn, miket mintegy tizenkét apróbb s nagyobb
fiú és leány ugrándozva utánozni iparkodtak, s e mellett iszonyúan
izzadtak, mi egyébiránt nagy hasznukra volt, mert az izzadtság legalább
némileg megtisztítá mosdatlan arczukat. Ezen művészi erőlködések
közepett egy fiú és leány jött sietve, kikre mérgesen rivalga a bíbicz:

– Most kell jőni?

– Engedelmet kérek, – felele nagy alázattal és zsebében figét mutatva a
szurtos fiú, – a meiszter úr parancsából előbb az elkészült csizmákat
kelle haza hordanom.

– Én pedig, – sipíta félénkül a lány, – nem távozhattam el a gyümölcs
mellől a piaczról, mert a mama almát vitt egy uraság után puttonban
Budára.

Ezen szende mentség után e művészet ezen reménydús két csemetéje is
komoly ábrázattal utánzá a többiek bakugrásait és én azt gondolám, hogy
ezen ügyetlen eviczkéléssel az úgynevezett Elszler-düh és szinpadi
gyermekhóhérolás fog majd kigunyoltatni. Egyébiránt pedig a kis
csizmadiainasban épen nem botránkoztam meg, mert volt már példa, hogy
ezen szinpadon egyszerre több vargainas mulattatá a nagyérdemű műértő
közönséget.

De patvar vigye e sok mellékpróbát, ugyan hol van barátom? Ah, itt a
középről dobogás és nyerítés hangzik felém; de oly tompán, hogy nem
különböztethetem meg a hangokat. Fal van itt útamban? Ah, nem, csak nagy
függöny; ezt kellene tehát valamikép megkerülnöm, hogy a szinpad elejére
juthassak. De micsoda kövek ezek itt lábaim alatt? Ah, bocsánat, ezek
szinpadi ételek, festett puhafából. Hah, most majd orromra buktam, még
pedig utamban heverő szinpadi trón miatt, melynek pirosra festett s
deszkából készült bársony ülésén burgonyával megrakott kosár áll,
bizonyosan a művészet valamely ága képviselőjének anyagi táplálatára.
Ah, ime, itt egy bő nyilású és gyantaszagú nagy barlang, bizonyosan ez
az, melybe «Ördög Róbert» rohanni szokott, mert valóban ördögi bűz
özönlik felém belőle; más kijárás nincs, ez tehát mindenesetre a
tulajdonképeni szinpadra vezet. Hosszú lélekzetet vettem, orromat
befogám, lelkemet istennek, testemet pedig kortársaim irgalmába ajánlám
és – egy – kettő – három – barlangba rohantam.

Alig léptem egyet a rémes barlangban s alig kezdém magamat, e rendkivüli
elszántságom miatt, csöndes szerénységgel magasztalni, midőn valami
rugalmasra hágtam s ezen rugalmas valami élesen fölsivított és elrohant.
Minden jó lélek dicséri az urat! rebegém s bizonyosan ugyancsak
elsápadtam, a mi nálam ritkán szokott megtörténni. De ugyan mi lehetett
ezen borzasztó eleven valami? Talán maga az ördög, ki Róbert elébe
hosszú tűzfolyadékot köpködni szokott? Bizonyosan sem állítani, sem
tagadni nem merem ezt, mert annyi bizonyos, hogy mikép a világosság azon
parányi sugaránál, mely e szörnyű üregbe hatott, tisztán láttam, hogy a
többször ismételt rugalmas és visitó valaminek – hosszú farka volt! E
szerint tehát ezen kétes rém vagy maga az ördög volt, vagy – patkány,
minek szorosb s eldöntő meghatározását tapasztalt természetbuvárok
érvényes itéletére bátorkodom bizni, minthogy áltanok könnyelmű
terjesztése által nem szeretném magamat a természettudomány törvényszéke
előtt bűnösnek nyilvánítatni.

Nagy elővigyázattal emelém e szörnyű kaland után ismét előre ingatag
lábaimat s minden veszély nélkül szerencsésen a barlang tulsó részére
jutottam, mely rózsabokrot képezett. Hah, gondolám, midőn ezt látám,
azért követnek el az emberek oly kevés jót, mivel tudják, hogy a pokol
kapuin túl rózsák illatoznak; jól van, de azért a töviseket sem kellene
feledni! De merre most? gondolám s azonnal jobbra fordulék, mert ott
néhány üres itczés sörös poharat pillanték meg egy féllábú zsámolyon,
miből méltán következtethetém, hogy már a művészek sem lehetnek távol. E
véleményemben az is megerősített, hogy most már tisztán hallám az előbbi
hangokat s meglehetős bizonyossággal hihetém, hogy azok valóban
művészektől származnak. A lefüggő nagy ponyva mellett, melynek egyik
fele igen jellemzőleg temetőt, a másik pedig művészet-dicsőitést
ábrázolt, átcsusztam tehát s legott világosság lőn előttem és azon dicső
látvány által, mely most bámulni nem győző szemeim előtt mutatkozott,
eddig kiállott fáradozásimért oly dúsan és egyszersmind édesen érzém
magamat megjutalmaztatva, mint a vándor, ki már nagyon elfáradt s
meggyőződik, hogy az előtte pompázó város, melyből már a kedves
bográcsoshús illatát véli orra felé illatozni, – délibáb volt.

Egyébiránt azt csakugyan nem tagadhatám, hogy valósággal a
tulajdonképeni szinpadon állék, azon ünnepélyes jelentőségű helyen, hol
emberi emlékezet óta mindig csak egy ember uralkodik, még pedig oly
iszonyú korlátlansággal, hogy a szabadság valódi barátja nem is
tekinthet borzadály nélkül e helyre, hol az önkénynek megdönthetlen
trónja áll, lábbal taposva a szabadság után sóvárgó elme minden
fölvillanását. Az önérzet lázrohama egész roppant birodalmakat
semmisített meg, hatalmas kényurakat porba zuzott, nemzeteket teremtett
és mély sírba temetett, szokásokat változtatott, nyelveket örökre
elnémított; szóval: teremtett és semmivé tett. Ámde e parányi helyre
mégsem birt befolyással lenni. Hatalmas népszónokok hallaták itt
magokat, ereiket sör és bátorság duzzasztá s szavaik a mennydörgés
hangjával is fölértek; de szót sem merészlettek szólani, mi az itt
uralkodó kényúrnak tetszésére nem volt. Haddöntő vezérek félelmes
csatákat víttak, lábukat már az ellenséges vezér nyakára akarák
feszíteni; de a zsarnok hátrálást parancsolt s a győzelmes daliák
hátrálni kényszerültek. Kényurak, kik előtt az egész ismert és
ismeretlen világ remegett, vakon kötelesek minden szavára figyelni, sőt
mi több, az egymással czivakodó irók is rögtön elnémulni kényszerülnek,
ha ezen zsarnok azt kívánja. És kicsoda tulajdonképen ezen rémes
zsarnok? A sugó!

A segédszerkesztő csakugyan ott volt s egészen a szívemelő látványba
látszott merülve lenni, midőn mellette megállapodám; s meg kell
vallanom, hogy elmélyedését igen természetesnek lelém, midőn szemeimet a
szinpadon végig jártatám. Egyik oldalán hangjegytám előtt hosszú hajú
kartanító állott, hegedűjéből mindenféle hangokat csiholva ki, melyeket
számos kardalnok tehetsége szerint utánozni törekedett torkával. Ezen
erőlködést kézzel lábbal is elősegíték s a kartanító mindenesetre
beérhette a jó szándékkal. A másik oldalon a néma személyek vezetője
kínozta el magát egy csoport munkanélküli arszlánokkal, kiknek este
hadsereget kelle képezniök. Ezek igen példás rendben lépdeltek
mindenfelé s csak aránytalan növésük volt szembetünő, mert egyik például
kalapostól sem ért a másiknak kecskeszakállaig; de ez, mint utóbb
hallám, szándékosan történt, hogy a közönség annál világosabban
láthassa, mikép ez már tökéletesen vert had s azért van ily aránytalanul
összetákolva mindenféle szerencsétlen hulladékból. Egyébiránt este, a
lámpafény homályánál, pánczélban és forgós sisakban csakugyan mégis elég
ijesztő külseje leend e hadseregnek; midőn azonban csak imígy
pongyolában van a művészet, akkor valóban semmi rendkivülit nem lehet
tőle követelni.

– Barátom uram, – így szólék csodálkozva a segédszerkesztőhöz, miután az
itt látottak és hallottakat vele röviden közlém, – mindig oly példás
rend uralkodik itt?

[Illustration: Művészet pongyolában.]

– Mindig, – felele ő méltányló tekintettel, – sokszor pedig még ennél is
példásabb.

– Azért halad ezen szinház oly szépen.

– Úgy van. Kár, hogy nemzeti szinpadunkon nem uralkodik ily szép rend.

– Tehát ott nem megy minden ily szépen?

– Világért sem; ott egyetlenre sem bukkant volna ön itteni szép
tapasztalásaiból.

– Valóban?

– Úgy van.

– Mily kár!

– Nemde?

– A mieinknek sem kellene elmaradniok a rendre nézve.

– Hiszen épen azért vagyok itt.

– Igen?

– Úgy van, lapomban híven előterjesztem majd mind azt, mit ön látott s
magam is tapasztaltam és reménylem, hogy szavaim termékeny földbe fognak
hullani.

Ezután elmondám Pándy és Dalmer kalandját s csakhamar megegyeztünk a
rendszabályokra nézve, miket holnapra szükségeseknek tartottunk tervem
előmozdítására és a szálkás deszkákról a göröngyös kövezetre léptünk,
mert az ebéd ideje legyőzte bennünk a művészet és pongyolája iránti
ihletettséget.



XXXIX.  Fátyol titka.

Csak két negyedet ütött háromra, midőn már helyet foglalék azon sarokház
közelében, hová a kis Móriczot délután három órakor visszahozni igéré
azon hölgy, kinek látását oly fontosnak tartám, hogy az öreg Móricz
elszalasztását is feledhetőnek vélém, ha itt most tökéletesen tisztába
lehetne jőnöm.

Alig állék azonban néhány pillanatig helyemen s már észrevevém, hogy
valóságos botránykőül szolgálok. A velem szemközt álló földszinti ház
ablakánál csinos asszonyka ült, kezében kötéssel s szemeiben hő
elragadtatással; átellenében fiatal férfi ült, kezében könyvet tartva s
szünetek közt szemeit a hölgyre emelve, ki meg nem foghatá, hogy mért
állok oly meredten helyemen s azért a függönykét behuzá. Lám, gondolám
édes megnyugvással, mégis sok hű nő van ám a világon, ime, ez függönyt
von elő, hogy szemeim elől magát elvonhassa, egyszersmind értésemre
adván, hogy nem szépen viselem magamat.

Azon házból, mely mellett állottam, egy öreg asszony lépett ki és
udvariasan szóla, miután kissé körültekintett:

– Nem méltóztatik besétálni?

– Köszönöm.

Az asszony mogorván dünnyögve vonult vissza a házba s én kellemesen
meglepetve gondolám: ime, nagy városban is él még a vendégszeretet;
engem ezen asszonyság életében most látott először s mégis
vendégszeretettel szólított hajlékába, hogy az utczán meg ne unjam
magamat s puha székén vagy pamlagán megpihenjek; de köszönöm szépen, én
majd csak állok most, legalább kivételképen, mert a magyar különben
mindig csak ülve szokott haladni, azaz: mindig gyűlésekben csücsülgél és
azt véli, hogy ugyancsak nagyot tett, ha ezen örökös gyűlések és ülések
közben néha-néha még beszél is valamicskét.

A szomszéd utczából egy derék férfi közelíte, oly ingadozva, mintha
politikai lakomából jőne, csakhogy nála nem az elvek, hanem lábak
ingadoztak. Közelebb érvén hozzám, lábait megállítni törekvék, mi nagy
nehezen sikerülvén neki, akadozva szóla:

– Rám méltóztatik várakozni?

– Nem.

– De mégis engem méltóztatott keresni?

– Nem.

– De én itt lakom ezen sarokházban.

– Mondom, nem önre vártam.

– Talán mégis, mert én énekesmester vagyok, engem sokan keresnek.

– De én nem.

– Furcsa!

Ezzel nagy nehezen a sarokházba botorkált, miután többször visszatekinte
felém s fejét csóválta, mintha nem akarná hinni, hogy csakugyan nem reá
várakoztam.

Alig tünt el a kapu mögött s egy bérkocsi közelíte, a kocsis kalapját
érinté s kérdőleg tekinte rám, hogy nem akarok-e üres hintajába ülni?
Fejemet kedvetlenül rázám és a kocsis tovább hajtott, csodálkozva
tekintvén néhányszor vissza, mintha meg nem foghatná, hogy ugyan mért
állongálhat jól öltözött ember a város ezen elhagyatott, vagy legalább
néptelen részében.

Most házaló zsidó állott meg előttem s nagy alázatossággal köszönte és
bizalmasan suttogá, mi alatt gondosan körülnézett:

– Talán károsulni méltóztatott?

– Nem.

– Bocsánatot kérek, csak azért gondoltam, mivel ezen távol utczában
méltóztatik állani és körültekinteni.

– Tehát veszedelmes ezen utcza?

– Nem, hanem én ismerős vagyok itt és nyomába szoktam annak jutni, a mi
itt vesz el; azért bátorkodtam szólani.

– És ha csakugyan vesztettem volna valamit ezen utczában?

– Úgy fél áron visszaszerzem, ha nem böcsületes ember találta meg.

– Hogyan?

– Igen, mert az ilyen vagy megtartja, vagy hirlapokban jelenti és díj
nélkül adja vissza tulajdonosának a talált tárgyat.

– Ah, értem.

– Engedelmet kérek.

A házaló távozott s én ismét új keresetmód megismerésével gazdagodtam.

Egy közel szurtos csapszékből igen csinos külsejű fiatal ember jő ki,
hosszú haját félre simítja hevült homlokáról, zsebéből tárczát von elő,
valamit jegyez bele és nagyszerű lépésekkel távozik.

Ugyan mikép tévedt ez ily szegényes csapszékbe, melyben fuvarosok és
targonczások mulatozásnak engedik át magokat és régi bevett szokás
szerint paczalt kapnak, midőn paprikás csirkét rendelnek meg? Ez
alkalmasint azon távolról bevándorlott firkászok egyike, kik
árcsökkentés útján magasztalják az idegen művészeket, az ittenieknek
pedig ebéd- és vacsoráért szolgálnak a művészet érdekében és néha
azoknak is juttatnak egy pár sült falatot, kik megvásárlott
sületlenségeiket ingyen közrebocsátják. Ha azután ezen művészi források
kissé apadni kezd, akkor a zugcsapszékeket járják el és ingyen-ételhez
törekszenek jutni, mit mikép néhányszor saját szemeimmel látám és
tulajdon füleimmel hallám, ekkép visznek véghez.

Az ily bevándorlott szarka, mások tollával, vagyis fizetetlen ruhákkal
fölpiperézve, nagy elbizottan lép csapszékbe, mintha csak tüzet akarna
kérni, hogy krajczáros havannai szivarát meggyujthassa és úri hangon
szól:

– Tüzet!

A korcsmáros, mivel pinczére nincs, maga ugrik föl s gyufát gyujt az
úrfinak, ki isten tudja melyik németországi kávéházban kezdé irodalmi
pályáját, mint tekeőrs most orrát fintorgatja a gyufa bűze miatt és nagy
leereszkedéssel kérdi a csaplárost:

– Ugyan mikép tud ön e zugolyban megélni, kocsmáros úr?

– Csak úgy lassacskán, – felelé szokott elmés modorával a nyárspolgár.

– Járnak vendégei?

– Meglehetősen, főkép ünnepnapokon és este, munka után.

– Igen, de képzelem, hogy azok bizony nem sokat fogyasztanak.

– Százakat ugyan nem, de egy pár paprikás csirkét mégis fölemésztenek.

– És az is készül itt?

– Oh, igen!

– Ennek örülök, mert ezen ételt igen szeretem s külföldön többször
tapasztalám, hogy ily kisebb «vendéglőben» az efféle közönségesb
ételeket sokkal jobban készítik, mint a nagy vendégfogadókban.

– És olcsóbban.

– Valóban?

– Csaknem fél áron.

– Szinte kedvet kezdek érezni, ön állításának megkisértésére.

– Méltóztassék.

– Nem kell sokáig várakoznom?

– Tüstént kész lesz.

– Tehát csak szaporán.

– Sietek.

– Mert fél óra mulva X… bárónővel ki kell kocsiznom.

A bakon sem, jó fiú, gondolná a kocsmáros, ha ezen iparlovagot ismerné;
így azonban csak a csirkére gondol s hogy úri vendégének minél előbb
szolgálhasson, ki az alatt a legújabb dalművekből fütyöl és énekel, mi
az asztal alatt szundikáló uszkárt nagy nyugtalanságba hozza, elannyira,
hogy néhányszor meg is kisérti hangját a dalba ömleszteni, de gazdája
által csakhamar hallgatásra kényszeríttetik.

Végre a csirke elkészült, a firkász asztalhoz ül és finnyásan kezdi a
csirkét szagolni és lassanként szájába rakni, mintha azt sem tudná, hogy
mikép kell ily közönséges ételhez nyulnia s mintha mindeddig csak
ezüstről falatozott volna, pedig minden darabot kétszer nyel el, előbb
szemeivel és azután szájával s csak azt sajnálja, hogy egyszerre nem
tolhatja torkába a jó falatokat, mikhez vajmi ritkán szokott jutni s
ezen vágy csakhamar annyira erőt vesz rajta, hogy egészen megfeledkezik
rangjáról és ugyancsak nyeli a jó zamatú darabokat. E közben így
beszélget a kocsmárossal:

– Valóban jó!

– Örvendek.

– Még nem ettem ily jó paprikást Pesten.

– Szerencsémnek tartom.

– Ezen étel meggazdagíthatná önt.

– Hehehe!

– Valóban. Még egy meszely sört kérek.

– Méltóztassék.

– Ez is igen jó.

– Tisztán szoktam vele bánni.

– Érzem. Nagy vendégfogadókban többnyire csak hamisított italt kap az
ember. E csirke és sör, ismétlem, rövid idő alatt gazdaggá tehetné önt,
valóban gazdaggá.

– De ugyan mikép?

– Ha a belvárosiak is tudnák, mily élvezethez juthatnak önnél.

– Oh, messze vagyok a várostól.

– Az nem baj, egy kis séta annál nagyobb étvágyat gerjeszt.

– De mit tegyek tehát?

– Tudatni kellene a közönséggel, hogy mit lelhet önnél.

– De mikép?

– A ...ilapban.

– Sógoromtól hallottam, hogy az efféle hirdetések sok pénzbe kerülnek és
nem igen sokat használnak.

– Elhiszem bizony, hogy egyszerű hirdetések nem igen sokat használnak,
mert azokra csak azt mondja a közönség, hogy minden czigány a maga lovát
dicséri. De más által kell önnek dicsértetnie, még pedig nem a
közönséges hirdetések közt, hanem magában a lapban.

– De mikép tehetném azt?

– Lássa, én író vagyok s mulatságból gyakran irok apró czikkelyeket a
...ilapba; én szivesen szólnék benne önről s fogadom, hogy mindennap
legalább negyven csirkéje fog elfogyni, kétszer annyi itcze sörrel.

– Lehetséges-e?

– Böcsületemre mondom, mert a ...ilapot az egész város német lakossága
olvassa. És én ezennel igérem, hogy meg is fogom azt tenni.

– Hálám –

– Mivel tartozom?

– Oh, kérem alázatosan, legnagyobb szerencsémnek tartom, hogy
szolgálhattam. Hálám –

– Micsoda? Ön megsért.

– Kérem alázatosan, ne méltóztassék csekély hálámat megvetni és
méltóztassék gyakran megtisztelni becses jelenlétével és mindenkor
legnagyobb szerencsémnek fogom tartani, ha –

– Ám legyen tehát.

– Köszönöm alázatosan.

– De még egyet.

– Méltóztassék.

– A beiktatásért két forint szokott járni.

– Oh, ezer örömmel. Itt van.

– És önnek azon lapra tüstént előfizetnie kell hogy új vendégei szellemi
élvezetet is leljenek. Az igazságos dicsérettel bizonyosan meg lesz ön
elégedve.

– Oh, még egyszer alázatosan köszönöm. Tüstént előfizetni szaladok.

– Jól van, ajánlásom gazdaggá fogja önt tenni.

– Hálám –

– Kérem, kötelességünk embertársainkon lehetőségig segíteni. Ajánlom
magamat.

– Alázatos szolgája.

A firkász távozik, a dicsérő czikket megírja, az új előfizetőhez jutott
lap közli azt s a firkász a két forintot megtartja és még néhányszor jól
lakik ingyen, a kocsmáros pedig hiába várja meggazdagodását.

Ezen sajátszerű iparlovagok igen veszélyes emberek, mert nemcsak ily
fogáskákra vetemülnek, hogy élhessenek, hanem ha ilyesmik miatt titkos
zugaikból elővonatnak s derekasan megdorgáltatnak, a böcsületes
dorgálókat, kik tetteikről a rejtő fátyolt ellebbentik s titkaikat
napfényre derítik, sárral dobálják, aljas ráfogásokkal illetik s
böcsületöket mindenkép gyanusítgatják; részint, mivel nem szenvedhetik
másban azt, mi saját kebleikből már rég tökéletesen kihalt; részint,
mivel jól tudják, hogy önérzettel biró férfiú velök sem tollal, sem
egyéb eszközzel nem szálhat szembe; a közmegvetést pedig, mely úgyis
sarkaikhoz van lánczolva, büntetésnek tartani többé nem birják.

Ily csalitlovag ez is, ki e csapszékből kijött s most odább siet
sátorfájával.

De ime, ott nyitott bérkocsi közelít, benne fátyolos hölgy ül, ölén kis
gyermeket tartva. Ez alkalmasint az, kire én várakozom. Bevárjam őt?
Nem, ha előbb szólna az özvegygyel, megtudná, hogy ott valék déltájban s
vagy elkészülhetne megjelenésemre, vagy épen egészen kikerülhetné, hogy
vele találkozzam.

Ezt gondolám s gyorsan a házba siettem, hol ismét varrásnál lelém az
asszonyt. Azonnal így szólék hozzá:

– Itt vagyunk már.

– A nagyságos asszony is?

– Igen, kissé előre jöttem, körültekinteni, hogy nincs-e itt idegen.

– Oh, én mindig egyedül vagyok.

– Helyes.

– Elébe megyek a nagyságos asszonynak.

– Nem szükséges, már itt van.

És úgy volt. A kocsi megállapodott s kevés másodpercz mulva szobába
lépett a fátyolos hölgy, gyermekét ölében tartva.

Én az ablak melletti szekrényhez simultam, hogy mindjárt beléptekor nem
veheté észre ottlétemet. Fátyolát tehát fölemelé, a kocsiban
elszenderült gyermeket gyöngéden megcsókolá, csöndesen ágyára fekteté és
– felém fordult.

A fátyol titka tehát föl volt födözve, vonásiban azon asszonyra
ismertem, kit koporsóban s Dalmer oldalán kettős alakban láttam.
Meglepetését hasznomra akarám fordítani s azért kezét merészen
megragadám és nyugodtan kérdém:

– Ön itt, szép – Eszter?

– Uram! – rebegé a hölgy s eszméletlenül az ágy mellett álló
szalmaszékre rogyott.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: E nézeteket talán némely birálók is méltathatnák némi kis
figyelemre.

N. I.]

[Footnote 2: Ez értelemben óhajtom jelen füzeteim czimét is
magyaráztatni, s egyszersmind ujonnan a fönebbi kis jegyzetekre
bátorkodom hivatkozni, igérvén, hogy ez lesz első s utolsó ilynemü
megjegyzésem.

N. I.]



TARTALOM.

  I.  Vértanya  1
  II.  Két bűnös  7
  III.  Ujabb bonyolódás  13
  IV.  Forró láz  19
  V.  Szobalány kalandjai  32
  VI.  Uj titkok  43
  VII.  Állatsereglet  53
  VIII.  Irodalmi vértanú  63
  IX.  Két szív és egy hajdú  76
  X.  Embervadász  84
  XI.  Félbenszakasztás  91
  XII.  Bérkocsis és politika  99
  XIII.  Rákosi gyűlés  110
  XIV.  Hírharang  121
  XV.  A vad lány története  131
  XVI.  Némberkalitka  142
  XVII.  Titkok, melyek nem titkok  149
  XVIII.  Koldus-estély  156
  XIX.  Irgalom és halál  169
  XX.  Vészjóslatú jelek  176
  XXI.  Vérző szív  180
  XXII.  Rablókaland  188
  XXIII.  Lélekgyilkolás  196
  XXIV.  Éjszakai madarászat  205
  XXV.  Sobri  215
  XXVI.  Hárfa és czimbalom  226
  XXVII.  A kérelmezők  235
  XXVIII.  Herbaté  242
  XXIX.  Üröm-öröm  250
  XXX.  Tarka macska  264
  XXXI.  Pokol tornácza  269
  XXXII.  Bitóvirágok  278
  XXXIII.  Kártya és istenitélet  288
  XXXIV.  Kosztosvadász  295
  XXXV.  Csábító és boszuló  305
  XXXVI.  Föltámadt halott  314
  XXXVII.  Két Terka és egy liba  323
  XXXVIII.  Művészet pongyolában  332
  XXXIX.  Fátyol titka  346



KÉPJEGYZÉK.

  Két bűnös  12
  Állatsereglet  57
  Rákosi gyűlés  113
  Koldus-estély  164
  Rablókaland  195
  Herbaté  246
  Kosztos-vadász  302
  Művészet pongyolában  344


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

15 |még pedíg |még pedig

21 |tollamnak pedíg |tollamnak pedig

32 |itt az o vosság |itt az orvosság

35 |pedig a a tiszteletnek |pedig a tiszteletnek

41 |és nagy hősők |és nagy hősök

50 |megölné őt! |megölné őt!»

63 |rövid ideíg |rövid ideig

79 |a czizma tulajdonkép |a csizma tulajdonkép

102 |sárgává vagy feketéve |sárgává vagy feketévé

123 |bálértelem szerint |balértelem szerint

143 |töhbnyire négy |többnyire négy

147 |»Magyar zsebszótár» |«Magyar zsebszótár»

156 |mostani divatnek |mostani divatnak

161 |moraj okozhatottt |moraj okozhatott

162 |Ezen ember |– Ezen ember

168 |szomorúan felele |szomorúan felele:

193 |melegében és is |melegében én is

196 |fályola alá |fátyola alá

200 |elébe átlítand |elébe állítand

200 |lépéseimet? gongolám |lépéseimet? gondolám

202 |veszek az életől |veszek az élettől

211 |ruhához uttatni |ruhához juttatni

213 |s csakkamar az |s csakhamar az

218 |nagy örömmal |nagy örömmel

226 |gyikos lett |gyilkos lett

238 |német philozophusoknak |német philosophusoknak

239 |mennyire lahangoltatik |mennyire lehangoltatik

246 |Kürültekintvén, látám |Körültekintvén, látám

241 |kötött, vagy kötetben |kötött, vagy kötetlen

251 |jönek Pestre |jőnek Pestre

258 |Uljünk le |Üljünk le

258 |az úgynevezet |az úgynevezett

261 |kinek arczáről |kinek arczáról

269 |XXI. |XXXI.

272 |gyufát dörzölt |gyufát dörzsölt

275 |vén Vrág |vén Virág

278 |agály nélkül |aggály nélkül

279 |melyel igen |melylyel igen

281 |közönséges ívópohár |közönséges ivópohár

286 |Ismerítek Móricz |Ismeritek Móricz

296 |Talán valamenyi |Talán valamennyi

350 |»vendéglőben» |«vendéglőben»

347 |énekesmester nagyok |énekesmester vagyok

355 |elszerenderült gyermeket |elszenderült gyermeket]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Magyar titkok (2. kötet) - Regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.